Einarinn ötödik legendája
JULIET E. MCKENNA
Kétélű fegyver

(Tartalom) (Térkép)

 

 

ELSŐ FEJEZET

Col város egyeteme
nagy tiszteletű elöljáróinak levele
az egyetem minden professzorához és diákjához

Régóta hagyomány már, hogy az ünnepek idején egyetemünk ódon falai a tudás más szentélyeiből érkezett látogatókat fogadnak maguk közé. Vendégeinket szokás szerint nemcsak a lehető legnagyobb udvariassággal fogadjuk, de ellátjuk minden földi jóval, amit csak kínálhat városunk élénk gazdasága és virágzó kereskedelme. Professzorok és diákok, látogatók és városi lakosok élénk eszmecserébe bocsátkoznak egymással, ezáltal szélesítvén látókörüket és megosztván a megszerzett tudást. Eme nemes hagyomány tiszteletben tartása és tartatása érdekében egyetemünk nagy tiszteletű elöljárói ezennel kinyilvánítják, hogy a jövőben nem tűrnek ahhoz hasonló rendbontást, mint amely a legutóbbi Tavaszi Napéjegyenlőség ünnepét beárnyékolta.
Amikor úgy döntünk, hogy a tudománynak szenteljük életünket, mindannyian kitesszük magunkat a lustaság és semmittevés vádjainak, mivel a tudatlan elme számára valóban úgy tűnhet, hogy semmi kézzel foghatót nem hozunk létre egész életpályánk során. Felül kell azonban emelkednünk az efféle vádakon, és szilárd bizonyossággal hinnünk kell benne, hogy a tudomány eredményei jóval túlélik a kereskedők és kétkezi mesteremberek, de akár még az építészek vagy a szoborfaragók munkáját is. Mindez a büszkeség, mindez a magabiztosság azonban egyetlen szempillantás alatt semmivé foszlik, ha azt kell látnunk, hogy egyetemünk diákjait, de még egyes tudós tanárait is vasra verve kíséri el a városi őrség, miután ostoba módon verekedésbe bocsátkoztak holmi kocsmapult mellett Vanam egyetemének küldötteivel.
És ami talán még ennél is rosszabb: nemrégiben szárnyra kapott a pletyka, hogy ez a verekedés nem is pénz, szerencsejáték vagy egy hölgy kegyei miatt tört ki, hanem a tudomány egyes vitatott kérdései fölött! Lassanként odáig fajul a helyzet, hogy nagyra becsült egyetemünk nevetség tárgyává válik az egyszerű népesség körében, ez pedig bizony nagyobb kárt okozna, mint a városszerte elkövetett garázda cselekmények. A betört ablakokat, berugdalt ajtókat és ripityára tört borospalackokat éppenséggel föl lehet takaríttatni, meg lehet javíttatni, legfeljebb némely erszények csappannak meg egy kissé, ha ez az ára, hogy a jámbor városlakók hamar megfeledkezzenek az őket ért sérelemről. A hírnév azonban, melyen egyszer folt esett, soha többé nem nyeri vissza régi fényét. Hogy az ilyen esetek a jövőben elkerülhetőek legyenek, a nagy tiszteletű elöljárók az alábbiakat ajánlják becses figyelmébe tanárnak s diáknak egyaránt.
Teljességgel hiábavaló dolog vitába bocsátkozni abban a kérdésben, vajon Temar D'Alsennin valóban az-e, akinek mondja magát, és hogy Planir Ősmágus tényleg visszahozta-e őt és népét Hadrumal egyes varázslóinak segítségével abból a bizonyos mágikus álomból. Éppen ennyire botor dolog azt állítani, hogy valamiféle nagyszabású, homályos összeesküvés lappang a háttérben az Ősmágus, Vanam egyetemének tudósai, sőt, uralkodónk, Tadriol részvételével. Az efféle hebehurgya fecsegés csak arra jó, hogy lejárassa nagy tiszteletnek örvendő egyetemünket.
Mindazonáltal – bármit állítsanak is féktelen önteltségükben Vanam egyes tudósai – Temar D'Alsennin visszatérte Toremal városába még a századrészét sem válaszolja meg a Régi Birodalom bukásával kapcsolatos kérdéseknek. Hiszen hogyan is tudná megmondani nekünk ez a fiatalember, vajon miért hanyatlott a birodalom a legsötétebb káoszba, miután Vakmerő Nemithet letaszították a trónról, holott azt lehetett volna várni, hogy új és rátermettebb uralkodót választanak helyette. Az ifjú D'Alsennin ebben a talányokkal teli időszakban éppen azzal volt elfoglalva, hogy más nemesek vezetésével megtalálja az óceán túlsó oldalán azt az ismeretlen szigetet, amelyet ma Kellarinnak hívunk, és ott kiépítse a telepesek első gyarmatvárosát. Mindez azonban csupán kisebb vállalkozásnak tetszett azokhoz a nagyralátó tervekhez képest, amelyekben Vakmerő Nemith birodalma elkötelezte magát; tekintsük példaképpen mindjárt a Gidesta elleni hadjáratot. Az is bizonyosnak látszik, hogy a gyarmat ügyei nem voltak különösebb kihatással a Hercegek Gyűlésének határozataira. Az akkori nemesi házak évkönyvei egymás után rögzítik, hogy a családok katonai és gazdasági tartalékait lekötötték Caladhria és Ensaimin lázadásai, így nem akarták még jobban megosztani erőiket azzal, hogy D'Alsennin segítségére sietnek.
Az ifjú D'Alsennin tehát csak az események meglehetősen szűkös szeletéről képes értesülésekkel szolgálni, és még ezeket az értesüléseket is egyfajta sajátos nézőpont jellemzi, tekintve, hogy igen fiatal volt a mondott időben: egy jelentéktelennek számító nemesi ház nem túl nagy jövő elé néző sarja, aki igencsak messzire szakadt a politikai életet irányító előkelőségek világától. Mire Vakmerő Nemith uralkodásának végső, kulcsfontosságú éve elkövetkezett, Temar D'Alsennin már nem tartózkodott a birodalomban: átkelt az óceánon Kellarin földjére, mire pedig sor került a trónért folytatott pusztító háborúskodásra az Aleonne és a Modrical család között, ő már öntudatlan álmát aludta a reá bocsátott varázslat hatása alatt. Visszaemlékezései érdekes új nézőponttal gazdagíthatják ugyan a már ismert tényeket, meglévő történelmi összefoglaló munkáink szempontjából azonban vajmi kevés jelentőséggel bírnak.
Az azonban máris csaknem bizonyosnak tűnik, hogy a birodalom bukásában jelentékeny szerepet játszott az éteri mágia meggyengülése, még ha nem is tudjuk, miben is állt és minek is köszönhető pontosan ez a fordulat. Érdekes kutatási terület lenne továbbá, hogyan függött össze mindez olyan egyéb hatásokkal, mint például az éhínség, a polgárháború és a járványos betegségek, és érdemes lenne némi időt és fáradságot szánni annak kiderítésére is, pontosan hogyan is tarthatta egyensúlyban a birodalom működését ez a bizonyos éteri mágia. Véleményünk és meggyőződésünk szerint Col hírneves egyetemének elöl kell járnia ezen kérdések mihamarabbi tisztázásában. Nem szabad hitelt adnunk Vanam tudósai öntelt hencegésének, miszerint a Kellarin újrafelfedezésében Planirnak nyújtott kulcsfontosságú segítségüknél fogva feltétlen elsőbbséget élveznek ezekben a kutatásokban.
Elvégre Col a legfontosabb kikötőváros, amelyen Hadrumal varázslóinak jövet és menet is keresztül kell utazniuk. Félre kell hát tennünk megszokott, mondhatni, belénk rögzült tartózkodásainkat a mágusokkal és a mágiával kapcsolatban, és meg kell hívnunk a varázslókat, szálljanak meg egyetemünk ódon falai között, és vegyenek részt építő vitáinkban. Éppenséggel az sem lenne haszontalan, ha arra biztatnánk vegyészeinket, működjenek együtt a mágusokkal az elemek sajátosságainak tanulmányozásában. Ne feledkezzünk meg róla, kik alapították nagy tiszteletű egyetemünket: azok a hajdani tudósok, akik igyekeztek menteni a menthetőt, amikor a város templomának régi könyvtára porig égett a Káosz tombolása közepette. Ma már nyilvánvaló a művelt elmék előtt, hogy ezek a templomok az éteri tudás őrzőinek számítottak a Régi Birodalom idején. Tudósainknak és professzorainknak nem ártana tehát átkutatniuk levéltárainkat, hátha nyomát találják ennek az elveszett tudásnak. Ne hagyjuk elvitatni elsőbbségünket Vanam egyeteme által, hiszen nincs szégyenkeznivalónk az összehasonlításban: professzoraink keze alá tormalin nemesek, lescari hercegek, caladhriai előkelőségek készséggel adják csemetéiket. Az ő családi levéltáraikat is bevonhatjuk a kutatásba: felbecsülhetetlen értékű leletek fekhetnek itt mindenki által elfeledetten, ezért egyetemünk már hozzá is fogott, hogy udvarias hangú levélben keressen meg mindenkit, aki érdekelt lehet ebben a kérdésben.
Arra biztatunk tehát mindenkit, akiben egészséges versenyszellem lakozik, legyen az tudós professzor vagy újonc növendék, hogy ne pórias ökölharc árán próbálja bizonyítani egyetemünk érdemeit, hanem elméje és megszerzett tudása fegyverével szálljon szembe Vanam felfuvalkodott szájhőseivel.

 

 

Vithrancel, Kellarin;

Bölcs Tadriol uralkodásának negyedik évében,
Tavaszutó 15. napján

Ébredésem pillanatában szokás szerint fogalmam sem volt, hol is lehetek. Valami reccsent, mintha eltört volna, azután fojtott átkozódás következett, álomtól tompa emlékezetem pedig visszaröpített gyermekkoromba, abba a házba, ahol anyámmal laktam. Ám amikor kinyitottam a szememet, semmi nem tűnt ismerősnek. Az erőszakos napfény zavartalanul áradt be a nyitott ajtón, az ajtó pedig egy falban volt, amelynek emlékezetem szerint egyáltalán nem kellett volna ott lennie. És ha már itt tartunk: mikor fordult velem elő utoljára, hogy gondatlanul nyitva hagyott hálószobaajtó mellett aludtam volna?
Az éberség sugarai azonban hamarosan átégették magukat az álom ködén. Kétségtelen, hogy nem otthon, Ensaiminban vagyok, noha odakint valaki gyermekkorom anyanyelvén mérgelődik. Ensaimintól azonban egy fél világ választ el, meg egy óceán ráadásnak, amely az egyszerű emberek szemében átjárhatatlan akadálynak tűnik. Ez itt Vithrancel, vagyis Kellarin újonnan elnevezett legelső települése, egyben a telepesek erőfeszítéseinek kézzel fogható záloga, hogy egyszer majd' csak sikerül megvetniük a lábukat ezen az ismeretlen vidéken és megélhetést kicsiholniuk a vadonból.
Végül úgy döntöttem, bármi folyik is odakint, rám egészen biztosan nincs szükség hozzá. Nem állt szándékomban kikászálódni az ágyból kisebb dolog miatt, mint mondjuk egy véres polgárháború. A másik oldalamra fordultam, és magam köré csavartam a gyapjútakarót, befúrva arcomat a tollpárnába; legújabb szerzeményemért az ünnepekkor valóságos vérontást kellett rendeznem a tyúkok és libák körében. Futólag eltűnődtem, vajon hány ünnep előestéjét kell még könyékig csirkebélben kotorászva eltöltenem, míg végül szert teszek egy pehelypaplanra.
Hiába minden erőfeszítés: immár teljesen éber voltam. Beletörődő sóhajjal felültem, kisöpörtem szememből a hajtincseket és szemügyre vettem az aprócska szobát. Éppenséggel aludtam már jobb helyen is: kőből épített fogadókban, ahol vastag szőnyegek fogták föl a csizmatalpak neszét, a falakat pedig drága tapéta borította. Igaz, az efféle szállásnak jócskán megkérték az árát, és még ezen felül is szét kellett osztogatni vagy egy marék aprópénzt, ha az ember azt akarta, hogy a szobalányok meg a felszolgálók ne nézzenek rá ferde szemmel. No, és ha már itt tartunk, aludtam már sokkal rosszabban is: elhanyagolt városszéli lebujokban, ahol az árba beletartozik az a néhány bolha vagy tetű is, amelyek attól az idegentől ragadnak a jámbor utazóra, akivel kénytelen megosztani az ágyát, és még szerencséje van, ha csak eggyel. De még a legnyomorúságosabb kocsma is jobb volt, mint egy gémberedett éjszaka a kiürült piactér árkádjai alatt, miután utolsó rézgarasaimat az őrségnek adtam, hogy ne sokat akadékoskodjanak velem.
Kimásztam az ágyból, és kitártam az ablaktáblákat, hadd süssön be ott is a kora délelőtti napfény. Nem, panaszra így sem volt okom: elvégre tiszta és meleg szoba vett körül, a padlót pedig nemrég hintettem föl a tavasz első gyógyfüveivel. Az ajtón beszökkenő szellő megborzongatta pucér bőrömet, így sietve kutatni kezdtem tiszta ing után vadonatúj ruhásszekrényemben. Ryshad háromnapi munkája árán vette, miután úgy döntött, hogy ismét kézbe veszi a mérőónt, a vakolókanalat meg a vésőt. Meglehet, életem szerelme határozottan hátat fordított atyja mesterségének, a suhanckorában megtanult fogásokat azonban nem felejtette el. Ahogy a nadrágomat húzva letelepedtem régi utazóládájának szélére, sóhajtva állapítottam meg magamban, hogy most már tényleg legfőbb ideje lenne föltakarítanom.
Ahogy benéztem a szekrénybe, a ruhák és egyéb holmik között vadonatúj kötésű könyv tűnt a szemembe. Azoknak a régi daloknak a gyűjteménye volt, amelyekre az előző évben bukkantam rá, és amelyek telis-teli voltak az ősi mágia titkos varázsigéivel. Az is eszembe jutott, ha egy derűs gyermekmese szereplője lennék, most biztosan találhatnék a könyvben egy ideillő varázsigét szellemek megidézésére, amelyek elvégeznék helyettem a takarítást. Elmosolyodtam a gondolatra, amely nem először ötlött az eszembe. Nos, ha már itt tartunk, a gyermekmesék másik fajtája folyvást arra emlékezteti a jámbor hallgatóságot, mennyire veszedelmes dolog is belekotnyeleskedni a láthatatlan hatalmak ügyeibe; példának okáért az ember egy óvatlan pillanatban felébresztheti az árnyékemberek lidérceit. Ahhoz már túl öreg vagyok, hogy higgyek a Köd Népében, akik szabadon járnak-kelnek az árnyak között, és mindenféle csúfsággá változtatják azt, aki nem átallt gúnyt űzni belőlük. Sokkal jobb okom van rá, hogy távol tartsam magamat a Mesterség mégoly csábító fortélyaitól. Ha éteri varázslatokat használnék, hogy kiolvassam ellenfeleim gondolatait, vagy kikémleljem, miféle rúnacsontokat szorongatnak a markukban, olyan eszközhöz folyamodnék, amelyet a közelmúltban ellenem is többször felhasználtak, és amely több veszélybe sodort, mint amennyit Ryshad akár csak gyanít.
Odakintről ismét zaj hallatszott, és most már úgy döntöttem, kipislantok az ablakon. Tömzsi termetű asszonyt láttam munkához való barna ruhában; éppen néhány összetört cserépkorsó darabjait szedegette az ösvényen, félúton a mi kissé kusza zöldségeskertünk és a legközelebbi ház jóval csinosabb ágyásai között. Lába mellett tócsa sötétlett a földön.
– Leejtettél valamit, Zigrida? – könyököltem ki az ablakon.
Zigrida fölegyenesedett, és miközben a ruháját porolgatta, meglepetten nézelődött, vajon ki szólíthatta meg. Odaintegettem neki.
– Nicsak, Livak! Felébredtél? – Zigrida viharvert arcát mosoly lágyította. – Egyébiránt ha le is ejtettem egyet s mást, Deglain viseli a kárt. – Beleszaglászott az egyik épen maradt korsóba, amelyben a többi edény cserepeit gyűjtögette. – Olyan szaga van, mint annak a lőrének, amit Peyt meg a cimborái kotyvasztanak!
– Nem vall Deglain barátunkra, hogy becsiccsentve jöjjön haza – vontam össze a szemöldökömet. – Legalábbis nem ilyen kora reggel.
– Pedig így történt – vont vállat Zigrida, és hangja elkomorodott. – Ráadásul úgy bűzlik, akár egy szeszfőzde, és egy értelmes szavát nem hallani. De hát mit csináljak vele? Elvégre mégis csak zsoldos, és ahogy mondani szokás, kutyából nem lesz szalonna.
– Belőle mégis csak előbb lesz, mint Peytből – ellenkeztem. Deglain azért érkezett Kellarinba, hogy puszta kardjával védelmezze a gyarmatot, de miután eltelt egy év viszonylagos békességben, úgy döntött, hogy visszatér eredetileg tanult mesterségéhez, amelyet nem felejtett még el egészen tanonckora óta. Így aztán a telepesek döntő többsége mostanra már csak bádogosként ismerte.
Zigrida zsörtölődve gyömöszölt vissza egy elszabadult hajtincset a fejét borító vászonkendő alá.
– Úgy látom, több cserép nincs.
– Itt egyébként sem járnak túl sokan, nem hiszem, hogy bárki belelépne – vontam vállat könnyedén.
– Azért még föl kell szedni rendesen, édes lányom! – nézett rám Zigrida, meleg barna szemét egyik munkában megkérgesedett, kortól foltos kezével árnyékolva, majd körülményesen megigazgatta kendőjét, mintha azt szerette volna, hogy csinosan álljon. – Egyébként is legfőbb ideje, hogy a mi lusta kisasszonyunk kikeljen az ágyból! Kezdetnek hozhatsz is mindjárt egy vödör vizet, hogy eltakarítsuk ezt a rondaságot. – Bőrcsizmába bújtatott, vaskos lábfejével megkapirgálta a nedves foltot a földön, majd a települést szegélyező fák felé pillantott. – Fogalmam sincs, mi lakozhat odakint az erdőben, ami esetleg idemerészkedne az erős szesz szagára, de nem is szeretném megtudni.
– Rohanok, úrnőm! – vigyorodtam el. A legkevésbé sem zavartak Zigrida anyáskodó szidalmai, mivel egy szemhunyorítással mindig elárulta, kinek a pártján is áll valójában. Azonkívül ha szívességet tettem neki, eddig még soha nem maradt el a jutalmam.
Visszaléptem a házba, közben már el is döntöttem, hogy a takarítás várhat még egy kicsit. A takarókat azért lerángattam az ágyról, és összekapkodtam róluk néhány kihullott hajszálat: a hosszabb vörösek az enyémek voltak, a göndör, sötét pedig Ryshadé. Az ágyunk simára csiszolt, kenderkötéllel összeerősített deszkából készült, tompa fényét pedig a méhviasztól kapta. Ryshad azt mondta, ha már egyszer a saját házában lakhat, nem hajlandó sem szalmazsákon, sem holmi ládákból tákolt alkalmatosságon aludni. Gondolom, el is szokott már az ilyesmitől, elvégre ez az alacsonyabb rangú szolgák fekhelye, nem pedig azé, akit D'Olbriot uraság, a legbefolyásosabb tormalin hercegek egyike a bizalmával jutalmazott meg a neki tett pótolhatatlan szolgálatokért.
Kissé kétkedő arccal vettem szemügyre az ágyneműt. Bizony, ezt sem ártana kimosni, ha nem is ma, de nemsokára. A matracok még jók; ősz derekán tömtem ki őket illatos szénával, amelyet szándékosan erre a célra termesztettek a település határában. Saját mosókonyhám is volt a ház végében, de nehezen szántam rá magamat, hogy használatba vegyem: nem számított kifejezetten érdekes elfoglaltságnak vizet forralni a nagy rézüstben, azután napszálltáig ruhát sutyakolni. Mielőtt idejöttem volna, megszoktam, hogy a mosás mindig mások dolga: fogadóról fogadóra vándoroltam, a betevő falatot pedig rendszerint szerencsejátékkal kerestem meg, olykor egyéb homályos vállalkozással is, amire éppen alkalom adódott.
Lehúztam az ágyneműt, és odadobtam az ágy lábánál álló ládára, amelyben Ryshad tartotta a holmijait. A ládában mindig kínos rend uralkodott; íme, mit tesz az emberrel tíz-egynéhány év a legénységi szálláson. Úgy véltem, életem párja igazán megérdemelne már egy olyan ruhásszekrényt, mint az enyém. Elvégre részben az ő segítségének is köszönhető, hogy Kerse olyan remek asztalosműhelyt állíthatott föl a település végében. A kezdeti időkben Kerse inkább csak gerendákat gyártott, hiszen nagy szükség volt rájuk az építkezéseknél, de most már finomabb munkára is maradt ideje. És most, hogy a Tavaszi Napéjegyenlőség elérkeztével beköszöntött a hajózási évad, komolyan fontolóra kellett vennie, nem akarja-e remek termékeit piacra bocsátani a hajdani Tormalin Birodalom egykori tartományaiban. Valamelyest értettem a szép bútorokhoz, elvégre szobalánynak készültem ifjúkoromban, amely most távolibbnak tűnt, mint azok a vidékek, amelyeket magunk mögött hagytunk. Épp elég időm volt beleunni a drága bútorok fényesítgetésébe, de egyik sem volt ilyen jól sikerült mestermunka, mint a mi új ágyunk.
Igaz is, az imént ígértem meg Zigridának, hogy hozok neki egy vödör vizet. Először is ezzel kell törődnöm, a mosás ráér. Sorsára hagytam a leráncigált ágyneműt, és leszaladtam a tekervényes lépcsőn, amely a konyha túlsó sarkából indult, de előbb még magamhoz vettem a tőrömet a zekémből, amelyet előző nap hanyagul egy szék hátára vetettem. A konyha egyébiránt aprócska házunk hátsó fertályát foglalta el, a pincét pedig éléstárnak használtuk. A tőrömmel lenyiszaboltam egy darabkát a felakasztott jókora sonkából, és a számba gyömöszöltem, megállapítva, hogy remek ötlet volt borókát és édeshangát használni a pácoláshoz. Még mindig a sonkát rágcsálva nekiláttam, hogy keressek egy vödröt a konyhából nyíló apró mosogatóhelyiségben. Életem párja még egy kővályút is idevonszolt nem kevés fáradsággal, hogy legyen miben mosogatnom; a vályúban most egy üveg gyenge sör hűlt. Egy pillanatra eszembe jutott, hogy belekortyolhatnék, de aztán a víz mellett döntöttem, ha már úgyis a kúthoz készülök. Egyébiránt nem is szívesen ittam sört, kiváltképp reggelire, és Ryshad sem kedvelte túlságosan, de a hosszú tél alatt jelentősen megfogyatkoztak Tormalinföldről hozott borkészleteink.
Kiléptem a házból, és végigsiettem a kertkapuhoz vezető girbegurba kőlapokon, amelyeket Ryshad azért süllyesztett a földbe, hogy eső idején is száraz lábbal járhassunk-kelhessünk, ám amint éppen kiléptem volna az ösvényre, egy lány érkezett futva Deglain házához. Nagyjából olyan házikó volt, mint a miénk: fagerendás, fehérre meszelt falú. Kedvteléssel szemléltem nem is olyan régen, miképpen épülnek ezek az apró hajlékok; Ryshad aprólékosan elmagyarázta, hogyan oszlik meg a súly a gerendák között, hogyan támaszkodnak egymásra az egyes alkotórészek, megbízható szilárdságot kölcsönözve a falaknak.
A leány arcát nem láthattam a fejét takaró vajszínű kendőtől, de ahogy közelebb ért, a termetéről, mozgásáról fölismertem.
– Catrice! – kiáltottam. – Csak nincs valami baj?
Catrice azonban tudomást sem vett rólam, sietve dörömbölni kezdett Deglain ajtaján. A férfi dörmögve ajtót nyitott, igaz, először csak egy résnyíre. Ám ahogy meglátta a lányt, kilépett, és megpróbálta magához ölelni.
Catrice meghátrált, és méltatlankodva ellökte magától.
– Bűzlesz a szesztől!
Deglain válaszát nem hallhattam, mivel zavaros motyogása jóval fojtottabb volt, mint Catrice dühödt kiáltása, de a fickó rendetlenül borostás álla és zavart mozdulatai magukért beszéltek.
– Mit képzelsz? Megosztom az ágyamat olyan férfival, aki részegen tántorog haza, és ruhástól dől el a matracon? – süvöltötte a lány, fenyegetően közel a hisztéria határához.
– Mit gondolsz, Catrice anyja tudja, hol keresse a lányát? – lépett oda Zigrida a szabályosra nyírt sövényhez, amely kettőnk udvarát elválasztotta. Mondanom sem kell, a sövény nem az én kezem munkáját dicsérte. Egyébiránt nem is lett volna sürgős szükség rá, tekintve, hogy egy egész ismeretlen földrész állt a rendelkezésünkre, nem úgy, mint Ensaimin zsúfolt városaiban, ahol a szomszédok képesek voltak ölre menni egymással egyetlen zsebkendőnyi vitatott földterület miatt.
– Nem lesz túl boldog, ha megtudja – bólintottam. Catrice az egyik délről érkezett tormalin család elkényeztetett egy szem leánygyermeke volt, szülei azért jöttek Kellarinba még az előző évben, hogy új életet kezdjenek ezen az ismeretlen vidéken. Az én ízlésemhez mérten még mindig túlságosan fenn hordták az orrukat. Zigrida északról származott, a lescari határ mellől, minek következtében két lábbal állt a földön.
Nem tudom, mit felelhetett Deglain a felelősségre vonásra, mindenesetre Catrice hangos zokogásban tört ki. Nem is ellenkezett, amikor a férfi ügyetlenül a karjába szorította, és törölgetni kezdte a könnyeit a kendője sarkával.
Zigrida mogorván figyelte, amint azok ketten eltűnnek a házban.
– Mit gondolsz, van közöttük valami?
– Meglehet – vontam vállat. – Mindenesetre nem árt, ha behúzzuk a nyakunkat, amikor kitör a családi perpatvar.
Általában véve a telepesek és a védelmükre szegődött zsoldosok viszonylag könnyen egymáshoz csiszolódtak, de azért akadtak sajátos nehézségei ennek az egymás mellett élésnek. A józan kétkezi munkások fiai és lányai ugyanis rendszerint igen vonzónak és titokzatosnak találták a katonák könnyed és szabados életfelfogását, és ez a tény kissé megviselte szigorú neveltetésű szüleik lelkivilágát.
– Nem kellene megemlítenünk a dolgot a hadsereg parancsnokának? – vetette fel Zigrida.
– Alkalomadtán szóba hozhatom – vontam vállat ismét. Halice, a zsoldosok parancsnoka történetesen a legjobb barátom volt, és amikor nem akadt egyéb dolgom, nem hivatalos szárnysegédjeként működtem. – Nem láttad, hová ment Ryshad ma reggel? – Lassanként hozzászoktam, hogy tovább alszom, amikor Ryshad felkel, és hozzálát számtalan tervei egyikének megvalósításához Vithrancelben és környékén.
– Werdel jött érte, még alig kelt föl a nap. Azt hiszem, odakint lehetnek az agyagbányáknál – felelte barátságosan Zigrida. Hamar megkedvelte Ryshadot.
Én is elmosolyodtam. Mélységesen elégedett voltam fagerendás házunkkal, annál is inkább, mivel Ensaimin városainak döntő része is így épült, Ryshad azonban úgy vélte, a favázas épületek csupán átmenetinek számítanak a téglaházakhoz képest. Mielőtt a legutóbbi Őszi Napforduló elzárta volna a tengeri utat a hajók elől, idecsábította Zyoutesselából egy téglavető fiát, akit a fivérei ajánlottak neki. Ráadásul rávette Vithrancel apraját-nagyját, hogy segédkezzenek az agyag kitermelésénél, részt ígérve nekik az elkészült téglából és tetőcserépből. Alig múltak el Kellarin enyhe telének utolsó fagyos éjszakái, kedvesem máris körbeszaladt a településen, hogy embereket toborozzon a téglaszárító fészer építéséhez, és Werdel hamarosan már ki is próbálhatta vadonatúj égetőkemencéjét. Szívem egyetlen szerelmét annyira fűtötte a lelkesedés, hogy az elmúlt néhány napban halálra untatott egymásba érő magyarázataival, hogyan is kell égetett mészkőből maltert előállítani.
Szórakozottan lóbáltam kezemben a favödröt.
– Csak nem kenyeret sütöttél ma reggel? – érdeklődtem. Zigrida sötétzöld köténye ugyanis lisztes volt, bár ezt elég nehezen vettem észre a hímzett virágok között.
– És ha igen? – hajtotta félre a fejét tréfás nemtörődömséggel.
Meglengettem a vödröt.
– Mit szólnál, ha egész nap hordanám neked a vizet, te meg adnál cserében egy szép cipót?
– Ezt aztán jól kitaláltad, lányom! – nevette el magát Zigrida. – De a friss kenyér többe kerül ám, mint egy kis séta a forrásig meg vissza! Délután viszont jól jönne a segítséged a kertben, el akarok ültetni néhány gyümölcsfa-csemetét.
– Te aztán megkéred az árát a nyavalyás serclidnek! – húztam el a számat tréfálkozva.
– Igen? Akkor csak süssél magadnak! – Nevető szeme vagy fél tucat évvel fiatalabbnak mutatta Zigridát.
Fölemeltem a kezemet, mint aki megadja magát.
– Na jó... Hozom azt a vizet, azután átmegyek a kenyérért.
Zigrida vidáman bólintott, és visszament a saját házába, én pedig elindultam a legközelebbi forráshoz, ahol egy kis kikövezett medence remekül tisztán tartotta a vizet, és többször is meg lehetett meríteni a vödröt anélkül, hogy megzavarosodott volna.
Jólesett a séta. Halcarion áldása virágba borította már a települést körülölelő fákat, és mézes illat szállt a délelőtti levegőben, pedig pár nappal azelőtt még a Télboszorka leheletét éreztük hajnaltájt. Maewelin sem vitatta a Holdbéli Szűz akaratát, és ebben az évben megkímélt bennünket a kései fagyoktól vagy a jégveréstől. Talán ennek köszönhető, hogy az idei Tavaszi Napéjegyenlőségkor még azok a családok is bőséges áldozatot mutattak be, akik egyébkor nem sokat törődnek az istenek tiszteletével.
Annyi haszna legalább volt az elmúlt télnek, hogy a településen lakók nem kezdhettek nagyobb lélegzetű munkálatokba, így idejüket az apróbb javítgatásoknak, csinosításoknak szentelték. Így eshetett, hogy a forrás körül széles kőmedence épült; nem is kellett sokáig várnom, mire megmeríthettem a vödrömet a buzgó háziasszonyok és az anyai parancsnak engedelmeskedő, következésképpen jóval kevésbé buzgó fiatal lányok között. Egyikük-másikuk morcos arcát látva mélységesen együtt éreztem velük: nagyjából ennyi idős lehettem, amikor az ifjúság együgyű elbizakodottságától feltüzelve hátat fordítottam a családi tűzhelynek, beleunván, hogy látástól vakulásig mások szeszélye szerint ugrándozzak. Utólag már valamelyest igazat adok anyámnak is, mivel valóban én voltam a világ legmegbízhatatlanabb cselédlánya: ha csak tehettem, kiszöktem a házból, hogy az utca porában minél több tapasztalatra és aprópénzre tegyek szert, amennyit csak megszerezhettem egy mosollyal vagy egy ártatlan hazugsággal.
– Jó reggelt, Livak! – köszönt rám az egyik asszonyság, csordultig telt vödrömet méregetve. – No, mi az, mégiscsak elérkezett a nagymosás napja?
– Nekem ugyan nem – feleltem dacosan. – Hanem, Midda – kaptam föl a fejemet –, nem tudod véletlenül, ki tervezi, hogy mosodát nyit?
– Még nem is hallottam róla... – Midda zavarodott arcot vágott.
– Nem baj – rántottam meg a vállamat. – Mégis, ha véletlenül találkoznál az illetővel, mondd meg neki, hogy minden piaci napon ott lesz a küszöbén egy jó nagy batyu tőlem!
Derűsen elmosolyodtam, Midda pedig gondolkodóba esett, vajon hogy lehet, hogy valami az ő tudta és beleegyezése nélkül történjék a településen. Nos, ha van egy kis szerencsém, hamarosan kérdezősködni kezd, azután előbb-utóbb majd' csak eszébe jut valamelyik asszonynak, hogy felhasználja az én nem létező mosónőm mesebeli ötletét.
Nos, úgy legyen – addig azonban nem ártana találnom valakit, akinek fizethetek a mosásért. Elgondolkodva sétáltam vissza a házig, előre-hátra lengetve a vödröt, próbálgatva, meddig tudom megsuhintani, hogy a víz ki ne loccsanjon belőle. A gyarmat pénzbeli tartalékának jelentős részét ugyanis a mi kincsesládánk tartalma képezte, amely biztonságban feküdt hálószobánk padlója alatt; hamar rá kellett jönnöm azonban, hogy jelen körülmények között meglehetősen kevés hasznát tudom venni. Kellarin váltópénze ugyanis maga a munkaerő volt, ezen a téren pedig kettőnk közül inkább Ryshad jeleskedett. A legkülönfélébb területeken mutatott szakértelme máris sokat adott hozzá a társadalmi megbecsültségünkhöz – legalábbis annyit, hogy megkaphassam a legszebb tányérokat a fazekastól és a legpuhább lepedőket a takácstól.
Nem mintha én magam nem rendelkeztem volna bizonyos szakértelmekkel, ezeknek azonban vajmi kevés hasznát láttam ezen az istenek háta mögötti helyen. Hébe-hóba előfordult ugyan, hogy találtam valakit, aki hajlandó volt némi pénzt áldozni a rúnajátékra, vagy kiállt az én erdei madaraim ellen egy Fehér Holló-játszmában, csak hogy elüsse valamivel az estét, ám ezek a békés gazdálkodók és mesteremberek nem szerettek nagy tétekben fogadni. Ráadásul egy évszak alatt elkerülhetetlenül kiismertek annyira, hogy tudják, ha kezdetben engedem is nyerni őket a magam kedve szerint, végül mindig én állok föl több pénzzel a játékasztal mellől.
Letettem a vödröt, belemerítettem két összeszorított tenyeremet, és nagyot kortyoltam. Halcarion, ne hagyj el, most bizony odaadnám az egész kincsesládát egy tisztességes üveg borért! De úgy tűnt, nem én vagyok az egyetlen Vithrancelben, aki torkig van már a híg sörrel meg a hideg vízzel. Zigrida egy óvatlan pillanatban elárulta, hogy újonnan ültetendő gyümölcsfái termését nem süteménybe szánja, és nem is lekvárnak. A gyümölcslikőr azonban az én szememben soha nem veheti fel a versenyt Angovese bársonyos vörösborával vagy a Ferl folyó vidékéről származó aromás fehérrel.
Hírtelen megtorpantam, ahogy csapongó ábrándozásom közepette egy nagyon is világos gondolat sodródott az utamba. Tavaszutó szelei előbb-utóbb meghozzák az első hajókat a kontinensről, a rakományban pedig egyaránt megtalálható lesz mindaz a hasznos holmi, amit egyelőre nem tudunk magunknak előállítani, meg némi értéktelen, tarkabarka apróság, hogy kicsikarja az utolsó garasokat a telepesek erszényéből. Csakhogy a kereskedők valódi pénzt kérnek majd az árujukért; az ő szemükben a munkaerő nem képvisel értéket, bármennyire rászokott is Kellarin népe, hogy ebben mérje a gazdagságot. Ha alkalmat lelek rá, hogy ártatlanul felhívjam erre Midda meg a többi aggodalmaskodó pletykafészek figyelmét, lehet, hogy igen hamar találok majd jelentkezőket, akik hajlandók lesznek elfogadni az aranyaimat a fáradságukért cserébe. És ha már itt tartunk, az érkező hajók matrózai előbb-utóbb hiányolni kezdik majd a más kikötőkben megszokott mulatságot, és készséggel vállalkoznak némi valódi szerencsejátékra, mielőtt végképp megeszi őket az unalom a település józan életű lakossága körében. Reméltem, hogy varázslatos fürgeségű ujjaim nem lustultak még el ennyi kényszerpihenő után, és ha úgy tetszik, bármikor könnyedén megfoszthatom Zyoutessela némely gyanútlan kereskedőjét a szép kövér erszényétől.
Újfent eszembe jutott valami, amitől ha lehet, még rózsásabb kedvem kerekedett. Azok a hajók egészen biztosan hoznak bort is magukkal. Ha már a kezdet kezdetén felvásárolok annyit, amennyit csak tudok, később értékesebb cserealapom is lesz, mint az a faragatlan segédmunka, ami kitelik tőlem. Jobban érezném magam, ha nem kellene ölbe tett kézzel üldögélnem, várva, vajon mit hoz Ryshad a konyhára. Odahaza, a kontinensen a világ minden kincséért sem lettem volna hajlandó tűrni, hogy eltartson – még csak az kellett volna, hogy egyszer a szajhájának nevezzen valaki! –, és itt, Kellarinban is csak kénytelen-kelletlen és időlegesen fogadtam el ezt a megoldást.
És ha már itt lesznek azok a hajók, akár leveleket is küldhetek velük haza, a kontinensre. Fontolóra vettem, hogyan juttathatnám el az üzeneteimet Relshaz és Peorle távolabb fekvő kereskedelmi központjaiba is. Amikor még a D'Olbriot-ház hűbérese volt, Ryshadnak joga volt a Birodalmi Futárszolgálat használatához, és most szöget ütött a fejembe, vajon a futárok nem vinnének-e el néhány nem hivatalos üzenetet olyasvalakitől, aki kilépett az ura szolgálatából. Voltak barátaim a megfelelő helyeken, akik, ha kérem, egy egész hajórakomány bort meg más italt tudnának szerezni, és rendben útnak indítanák Kellarinba. Ha ügyesen kezdek bele, idővel talán az egész gyarmat borszállítója lehetnék, és ki tudja, miféle ötleteim akadnának még.
A hátam mögül felhangzó lábdobogás szakította félbe ábrándozásomat. Midda és asszonytársai szétrebbentek, akár a rémült tyúkok a baromfiudvarban, fehér kötényük lobogott. Fejüket méltatlankodva forgatták, mintha attól tartanának, hogy az előmasírozó katonák legázolják őket. Nos, Ryshad talán nem nevezné katonáknak ezt a söpredéket, és még Halice is elismeri, hogy aligha érdemlik meg a zsoldot. Még én magam is hátraléptem kissé, ahogy a mosdatlan, borotválatlan csürhe elrobogott mellettem, és félkörben körülvették Deglain ajtaját. Arcukon a részegek szokásos, bamba ostobaságában is fenyegető arckifejezését láttam.
– Deglain! Hé. Deg, még nem fejeztük be a játszmánkat!
Megismertem a hangot, és meg kell mondanom, hogy egyáltalán nem hallottam szívesen. Peyt nem értette meg a célzást, amikor Halice a múlt ősszel felajánlotta neki, hogy kifizeti a járandóságát, és az utolsó hajóval visszamehet a kontinensre, nyereségesebb háborúkat keresni. Sokan így tettek a zsoldosok közül, amint Kellarin maga mögött tudhatta az első békében töltött évet.
Azok a harcosok, akik a szigeten maradtak, rendszerint fölelevenítették hajdani mesterségüket, mint például Deglain. Mások pedig, akik nem értettek semmihez a fegyverforgatáson kívül, vadásztak, takarmányt gyűjtöttek, letisztogatták a kidöntött fák kérgét, kiirtották a bozótot az építendő házak helyén. Éppen elég munka akadt a település körül minden szabad kéznek. Nem emlékszem azonban olyasmire, hogy Peyt meg a cimborái akár csak a kisujjukat is mozdították volna valaha, legfeljebb annyi telt tőlük, hogy nagy kegyesen agyoncsapjanak néhány patkányt, amelyek a gabonatárolók környékén ólálkodtak. Hiába értettek annyira a kardhoz, bárdhoz és egyéb vágófegyverekhez, kihúzták magukat az őszi mészárlás alól, amelyet a disznók, juhok és marhák között vittünk véghez, úgy vélve, hogy ennyi jószágot nem tudunk elegendő takarmánnyal ellátni télire. Bezzeg a gazdátlan kutyakölyköket készségesen vízbe fojtották, amikor Ryshad csak egy fél mondattal jelezte Temarnak, nem volna jó, ha Kellarin mezőin elszaporodnának a kóbor kutyák. Ryshad többször is hangot adott Peyt iránti megvetésének, és azokhoz a kövér, vérszívó piócákhoz hasonlította, amelyek a keletre fekvő mocsarakban tenyésznek.
Közben megérkeztem a saját kapumhoz, és ahogy beléptem, elővigyázatosan bereteszeltem magam mögött. Fülemet hegyezve figyeltem a kintről érkező beszédfoszlányokat: a csatornatöltelékek különféle nyelvjárásait véltem felfedezni Toremaltól egészen az Öregerdő pereméig.
Kisvártatva kivágódott a szemközti ajtó.
– Fogjátok be a szátokat, mielőtt én fogom be helyettetek! – Deglain üvöltése végigvisszhangzott az ösvényen, majd belefulladt a felcsapó mormolásba: ki csitítgatta, ki tüzelte volna az acsarkodókat.
– Fiúk, ne keressétek a bajt, akkor az sem keres benneteket! – hangzott föl egy békítő hang, de a többiek hamar lehurrogták.
– Peyt csak a véleményét mondja! – csattant föl egy másik közbeszólás némi rosszindulatú várakozással. – Meg is értem. Hetyke kis fehérszemély ez a Catrice!
A bámészkodók gyűrűje most tágulni kezdett, végül csak két alak maradt középen, akik lassan köröztek egymás körül.
– Az ám! Szívesen megkóstolgatnám a sonkáját! – jegyezte meg valaki a részegek kínos őszinteségével.
Körülpillantva láttam, hogy nem csak én leskelődöm a biztonságot nyújtó sövény mögül: a környező házak lakói mind előbújtak a zajra.
– De még milyen csinos kis sonkája van! – értett egyet egy másik, kissé elmosódó hang. – És nem is méri szűkmarkúan a bájait... Aki egyszer rászánja magát, bizony bejuthat azok közé a fehér combok közé!
Peyt öblösen felröhögött erre a bátor megjegyzésre, és félreérthetetlen mozdulatot tett a nadrágja eleje felé. Szikár, inas fickó volt, állán néhány napos borosta ütközött ki, baltaarcán vészjósló kifejezés tükröződött. Hajtincseit olajjal simította hátra a homlokából. Hímzett, vörös gúnyája drága lehetett valaha, de a durva életmód és a még durvább étkezési szokások rongyos, foltos nyomokat hagytak rajta.
– Vagyis nem én vagyok az egyetlen, aki megborzolgattam a fürtjeit? – kérdezte kihívóan.
Hangos füttyögés, tetszésnyilvánítás fogadta ezt a megjegyzést.
– Mi az, megint többen hordunk egy csizmát? – hangzott föl valahonnan a régi zsoldostréfa.
– Hazug patkány vagy, Peyt! – Deglain közeledett egy lépést, és Peyt elhátrált.
Deglain néhány ujjnyival alacsonyabb volt ellenfelénél, válla azonban jóval szélesebb volt, és izmai keményen feszültek a téli semmittevésben rájuk rakódott zsírréteg alatt. Egyszerű vászonnadrágjához bő fehér inget viselt, amelyet a szellő meg-meglebegtetett a hátán. Kerek, rendszerint derűs arcát most düh facsarta össze, hogy sűrű szemöldöke csaknem beleolvadt rendezetlen barna hajába.
– Nekem éppenséggel megfelel így a dolog... Én lovagolom meg a kancát, te meg abrakoltatod – incselkedett Peyt. – Amit meghagyok, megkaphatod, persze csak ha van hozzá gyomrod.
– Beleverem az orrodat a mocskodba, ha hazugságokat terjesztesz, te kis szemét! – Catrice egyik fivére nyomakodott át a tömegen haragtól kivörösödött arccal. Ifjonti esetlenségében úgy festett hosszú tagjaival, akár egy kanalasgém.
Peyt egyik cimborája gorombán hanyatt lökte, és a fiatalember a többiek kárörvendő hahotázása közepette elterült a porban. Glane azonban nem egyedül érkezett; a következő pillanatban egy másik feltüzelt ifjú úgy vágta hasba az iménti lökdösődőt, hogy hétrét görnyedt. Nos, úgy látszik, némely telepesek igen fogékonyak a zsoldosok cselfogásaira.
– Saedrin szerelmére! – A fickó térdre esett, és nem is nagyon igyekezett fölkelni. Peyt figyelme megoszlott egy pillanatra, Deglain pedig kihasználta a helyzetet, és úgy vágta állon, hogy a zsoldos fogai összecsikordultak. Ahhoz azonban nem volt elég erős az ütés, hogy le is döntse a lábáról. A telepesek nyugodt élete elfeledtette a bádogossal, milyen gyors és kemény is a zsoldosököl, és egy leheletnyivel lassabban lépett vissza, mint kellett volna. Peyt villámgyors, ösztönös válaszmozdulata gyomorszájon találta, és egy halk hördüléssel, amely félig nyögés volt, félig átkozódás, Deglain összerogyott.
– Eredj vissza a műhelyedbe! – mérte végig fitymálóan Peyt. – Úgy verekszel, mint a macska kesztyűben!
Körülnézett, hogy bezsebelje csodálói hódolatát, de korai volt még az öröme. Deglain fölemelkedett, és széles vállával úgy rohant neki Peyt keskeny bordáinak, mint a támadó bika, szinte elsöpörve ellenfelét.
– Ha ilyen mihaszna kutyám volna, felkötném! – A bádogosnak maradt még annyi ideje, hogy széles tenyerével néhányszor pofon csapja a zsoldost, ám ekkor Peyt ivócimborái rárohantak, és ütések, rúgások árán elvonszolták.
– Szétrugdalom a valagadat, te söpredék! – Peyt zsoldosokra jellemző rugalmassággal talpon termett, és bár felhasadt szemöldökéből vér szivárgott, hörögve és átkozódva vetette magát a bádogosra.
Mostanra azonban ez utóbbinak is akadtak segítői Peyt korhely cimborái ellenében: kétoldalt két megtermett fickó sorakozott föl mellé, mindketten a telepesek egyszerű és kissé ódivatú gúnyáját viselték. Ezt látván még több zsoldos sereglett elő Peyt támogatására, erőfölénybe kerülvén azok fölött, akik eddig csupán ártatlan bámészkodóknak számítottak, most azonban úgy döntöttek, a telepesek becsülete érdekében Deglain mellett a helyük. Néhányan finoman lökdösődni kezdtek, hogy idejében elhagyhassák a helyszínt, a zsoldosok azonban készséggel támadásnak vették ezt, hiszen számukra a harc éppoly természetes volt, akár az, hogy lélegeznek. Amint azonban a telepesek rájöttek, hogy védekezésük csak további durvaságra sarkallja, a katonákat, maguk sem finomkodtak tovább, és felháborodott hevességgel vetették magukat a verekedésbe.
– Azt hiszem, ideje lenne szólni Halice-nek – vélekedett Zigrida a saját kapujából, ahonnan méltatlankodva szemlélte az egyre terjedő torzsalkodást.
– Inkább várjunk egy kicsit, hogyan fordulnak a dolgok. – Elégedetten szemléltem a vastag sövénykerítést, amely megóvja kiskertjeinket a zsoldoscsizmák taposásától. Kezdetben be sem kerítettük a kertjeinket, később aztán rájöttünk, jobb, ha megóvjuk a veteményt az erdő erre tévedő állataitól. Településünk az önelégült sáncocskák és kertkapuk felállításával óhatatlanul kezdett városias jelleget ölteni.
– Zsoldosok! – csóválta a fejét megvetően Zigrida. – Kevesebbért egymásnak akaszkodnak, mint a kandúrok a háztetőn!
Úgy döntöttem, jobb lesz, ha nem válaszolok. Éppen elég zsoldostáborban megfordultam eddigi életem során, és az efféle verekedés valóban mindennapos eseménynek számított arrafelé, kiváltképp tél végén, amikor a hosszú tétlenség után a katonák készülődni kezdtek az előttük álló harci idény veszedelmeire és nyereségére. Halice nem aggódott különösebben a dolog miatt, feltéve persze, hogy senki sem szenvedett maradandó sérüléseket. Látszólag véresek voltak ezek a küzdelmek, az egymásnak akaszkodók szakadt ingje csak úgy vöröslött, de ha az ember figyelt egy kicsit, látta, hogy senki sem kerül a földre, ahol a vasalt csizmák összetaposhatnák. Nos, ugyanez volt elmondható erről az acsarkodásról is. Néhányan párokra szakadozva harcoltak, válluk, karjuk egymásnak feszült, sarkuk a porba vájt, ahogy erőlködve igyekezték kibillenteni a másikat az egyensúlyából. Észrevettem, hogy két fickó már egy ideje szinte mozdulatlanul áll: mivel nagyjából hasonló erejűnek számítottak, és a szerencse is egyaránt kedvezett nekik, egyikük sem tudott fölénybe kerülni a másik fölött, de nem voltak hajlandóak meghátrálni sem. Végül egy hirtelen mozdulattól együtt terültek el a porban, és amikor az egyik talpra kecmergett, a kezét nyújtotta a másiknak, aki mogorván ugyan, de elfogadta.
Nem messze tőlem Glane vívta a maga kis csatáját. Úgy vettem észre, nem ő az egyetlen telepes, aki megragadja a remek alkalmat, hogy visszafizesse az eltelt időben felhalmozódott, vélt vagy valós sérelmeit.
Ahogy a csata kavargása felém sodorta őt és ellenfelét, fölismertem a zsoldost, aki Glane villámgyors ütéseit állta. A telepes nem kímélte az öklét, és gyanítom, hogy talán éppen úgy megszenvedett egy-egy csapást, mint áldozata. No, de hát nincs is hatásosabb módja az okulásnak, mint amikor a saját kárán tanul az ember. Glane ellenfele egy Tavie nevezetű, bikatermetű fickó volt, akit a téli henyélés olyan pocakkal vert meg, hogy még várandós nőből is mindenórásnak számított volna. Most keményen megfizetett a lustálkodásért: inge elejét már vér borította, amely fölhasadt ajkáról fröcskölt szét. Egyre dühösebb lett, azután egyszer csak észrevettem, miféle módon szándékozik kiegyenlíteni az erőviszonyokat: a derekához kapott, és egy tőrt rántott elő a derékszíjából.
– Tedd le azt a tőrt! – süvöltöttem, és Zigrida felé intettem, de továbbra sem vettem le a szememet a verekedőkről.
A kövér zsoldos mintha meg se hallotta volna a figyelmeztetésemet. Maga elé tartott tőrrel egyre közeledett Glane felé, akinek legalább volt annyi esze, hogy folyamatosan hátráljon előle. Nem volt könnyű dolga: minduntalan beleütközött a mögötte torzsalkodókba, és ahogy találomra kerülgette őket, bukdácsolva, botladozva egyenesen felém tartott. A lábam mellett apró kőrakás árválkodott: reménybeli zöldségágyásunk fölásásakor dobáltam félre az útban lévő kődarabokat, amikor tavaly ősszel szokatlanul elragadott a lelkesedés. Most oda sem pillantva fölkaptam egy kézre eső követ. Tenyeremben méregettem a súlyát, csipkés széle élesen nyomódott a bőrömnek. Régtől fogva így osztjuk meg a feladatokat egymás között: Halice az, aki magasságánál és ügyességénél fogva kardforgatásra termett, így elég hatékony módon szokta megtanítani ellenfeleit, hogy nem tanácsos ujjat húzniuk vele. Jómagam sem elég ügyes, sem elég elszánt nem vagyok az ilyesmihez, így nem volt egyéb választásom, mint hogy nagyszerű célzókészséget fejlesztettem ki magamban. Most is, ahogy a sövény mellett álltam, szinte biztos voltam a dolgomban: most már csak az kellett, hogy Tavie egyedül maradjon, nehogy kupán találjak egy másik bolondot, aki vigyázatlanul az útba tolakszik. Nos, jó lett volna a dolgot azelőtt megejteni, mielőtt még kibelezné a telepest vagy valamelyik másik szerencsétlent.
Amint elérkezettnek véltem a pillanatot, meglendítettem a követ. Tavie karját találtam el, éppen azt, amelyikkel a tőrt előreszegezte. Nem tettem nagy kárt benne, a figyelmét azonban megtörtem egy pillanatra, és Glane kihasználta a kínálkozó alkalmat, hogy összeszedje fogyatkozó erejét és megtépázott kitartását. Ökle hangosan csattant a zsoldos homlokán, keresztülvisszhangozva a harci zajon; szinte fölszisszentem, ahogy meghallottan.
Az már Glane saját balszerencséjének köszönhető, hogy éppen Peyt állt ott, ahová a kövér zsoldost taszította. A harc hevében Peyt is elszakadt ellenfelétől, és most egy pillanatra nem akadt egyéb teendője, mint hogy nekivadulva körülnézett, vajon ki dönthette le a lábáról a cimboráját.
– No, mi az? Ilyen makacsul védelmezed a húgocskád rongyos becsületét? – Peyt ajkán ragadozóra emlékeztető mosoly hullámzott végig. – Fölösleges erőfeszítés, hidd el nekem!
– Ha csak ráteszed a mocskos kezedet a húgomra, tőből levágom! – Glane hangja megbicsaklott, ifjonti bizonytalanságáról árulkodva. És minthogy fiatalságában volt olyan bolond, hogy akár meg is ölesse magát, előrántotta saját, munkában megkopott kését a nadrágszíjából, és maga elé szegezte a kicsorbult pengét. Peyt hátralépett, de csak annyira, hogy fölkapja a jóval hosszabb és élesebb tőrt, amelyet Tavie elejtett találatom nyomán.
– Még hogy levágod! – röhögött Peyt. – Nem vágsz te le semmit, fiam, még a kenyeret is csak törni szoktad azzal az ügyetlen mancsoddal! Éppen ideje, hogy egy kis tisztességet verjek beléd! Ha meg beledöglesz, annál jobb, legalább nem mocskolod össze itt a levegőt!
Magam sem hittem egészen, hogy Peyt komolyan gondolja ezt a fenyegetést, arra azonban elég volt, hogy Glane megrémüljön és teljességgel összezavarodjon. Úgy sétált bele a gyakorlottabb harcos csapdájába, hogy észre sem vette. Láttam, mennyire remeg a kést tartó keze, de aztán háttal fordult nekem, és a sövény elzárta előle a további visszavonulás útját. Hiába próbált oldalazva egérutat nyerni, Peyt már neki is lendült; ám ebben a pillanatban én is cselekedtem.
A vödör víz, amelyet addig a kezemben lóbáltam, éppen képen találta a felbőszült zsoldost. A hidegtől meg a meglepetéstől egy ideig levegő után kapkodott, és döbbent ordítása hallatán a többiek is mozdulatlanná merevedtek, egyszeriben megfeledkezve iménti vérszomjas acsarkodásukról. Kezdeti lelkesedésük egyébként is alábbhagyott már, így nem volt nehéz eltéríteni őket a szándékuktól.
– Glane! – csattantam föl határozott hangon. – Tedd el azt a kést, és takarodj haza!
Minthogy Glane jól nevelt fiatalember volt, megszokta, hogy azonnal engedelmeskedjen egy kellőképpen fensőbbséges, ráadásul idősebb női hangnak. Voltaképpen szerencsénk volt mindkettőnknek: lehet, hogy ha még egy pillanatig várok, mégiscsak felülkerekedik benne valami homályosan fölfogott bajtársiasság Deglain irányában.
Peyt döbbenten vette tudomásul, hogy ilyen szégyenletes módon fosztották meg ellenfelétől. Egyenesen rám meredt, kisimítva szétzilált haját a homlokából.
– Livak! – süvöltötte. – Te átokverte, kotnyeles ribanc!
– Jó reggelt neked is! – mosolyogtam rá. – Úgy vettem észre, még nem volt időd mosakodni, és úgy gondoltam, megkíméllek a fáradságtól, hogy vizet kelljen hoznod a forrásról.
– Ezt még megbánod, te kis... – kezdte, és fenyegetően közelebb lépett.
– Fölösleges fárasztanod magad – vágtam közbe még mindig mosolyogva. A sövénykerítés elég magasnak tűnt, és úgy véltem, Peyt legföljebb csak akkor tudja átugrani, ha alaposan nekirugaszkodik. Ám amíg nekifut, éppen elég időm marad, hogy berohanjak a házba, és bereteszeljem magam mögött az ajtót.
– Igen? És mondd csak, miért is fölösleges? – Peyt gonosz mosollyal tovább araszolt a sövény felé. A többiek most már végképp abbahagyták a dulakodást, annyira lekötötte őket ez az újabb mulatság. – Hol az urad, hogy megzabolázzon? No persze, megint eltűnt, mi? Úgy látom, nekem kell megtanítanom téged, hogy az asszony helye a hátán van, úgy, hogy a lábát szépen szétrakja!
– Ha csak egy ujjal is hozzányúlsz, azt is megbánod, hogy megszülettél! – kiabálta Deglain az ösvény túloldaláról, Peyt cimborái azonban elállták az utat, így a bádogosnak reménye sem maradt, hogy a segítségemre siessen.
– Köszönöm, hogy aggódsz érem, Deglain – kiáltottam vissza neki –, de azt hiszem, legfőbb ideje, hogy Peyt is megtanulja: nem a méret a lényeg!
Peyt fenyegető arckifejezése kellemetlen vigyorba fordult. Azt hiszem, ebben a pillanatban éppen annyira tisztában volt vele, akárcsak én vagy bárki más, hogy legalább másfél fejjel magasabb nálam.
– Mindjárt megtudod, hogy nagyon is az a lényeg, te kis szuka! – fuvolázta tenyérbe mászó hangon.
Megcsóváltam a fejem, tettetve, mintha mélységesen csalódtam volna benne.
– Nahát, Peyt, nem gondoltam, hogy még hiszel a mesékben! – sóhajtottam. – De majd egy szép napon te is megérted...
– Micsodát? – Peyt most már csak egy ölnyire volt a sövénytől, szeme összeszűkült, mint a rókáé, ha egeret lát mozgolódni az avarban.
Hátráltam egy lépést, hogy tovább csalogassam.
– Azt, hogy nem minden nő arra való, hogy enyhítse a sajgást a nadrágod elejében! – feleltem. – Tudod, vagyunk néhányan, akik tudunk vigyázni magunkra.
– Azt még megnézem, hogyan vigyázol te magadra, ha én egyszer elkaplak! – fújtatta nekitüzesedve a zsoldos. – Szavamra, így még izgalmasabb lesz a mulatság!
A következő pillanatban Halice ökle úgy vágta tarkón, hogy beleremegett. Mielőtt magához térhetett volna annyira, hogy kést rántson, Halice már meg is ragadta a fickó hosszúra nőtt haját, és fejét szakértő módon hátrafeszítve a másik karjával szilárd satuba fogta a nyakát. Nagyjából egyforma magasak voltak, de Halice válla szélesebb volt, és nem került különösebb nehézségébe visszatartani a zsoldost.
– Nos, azt hiszem, előbb talán ezt a hölgyet kellene levenned a lábáról – mondtam Peytnek, Halice felé mutatva.
A harag lángjai gyorsan elhamvadtak a zsoldos szemében, helyt adva a pillanatnyi rémületnek, majd az értelem utolsó szikrája is kihunyt, ahogy Halice egy oldalmozdulattal leütötte.
Zigrida kis unokája tágra nyílt szemmel ácsorgott a sövénykerítés tövében, és ezt látva még a lélegzete is bennakadt. Rákacsintottam; sarkon fordult, és visszafutott a nagyanyjához.
Halice elengedte Peyt eszméletlen testét, amely hangtalanul a földre rogyott.
– Vigyétek haza – intett oda a többi zsoldosnak –, és ha magához tér, jelentkezzen nálam a büntetéséért! – Ahogy megfordult, és végigmérte a tömeget, az emberek engedelmesen és némileg bűntudatosan leszegték a fejüket. – Ha pedig végeztetek, eredjetek le a folyópartra, és nézzétek meg, hol van Minare! Mondjátok meg neki, hogy én küldtelek benneteket! Ha már annyira unatkoztok, hogy ilyen ostobaságokra adjátok a fejeteket, bizonyára talál nektek valami elfoglaltságot. Gyerünk, mozgás!
Szavai hallatán a zsoldosok habozva visszavonulót fújtak. Peyt testét két társa ragadta meg a karjánál fogva, és üggyel-bajjal elvonszolták a színről.
Halice most a telepesekre emelte átható tekintetét; arca sötét volt és kiismerhetetlen.
– Ami azt illeti, nektek is lehetne jobb dolgotok, mint hogy ilyesmibe ártjátok magatokat! – jegyezte meg metszően, majd lehajolt, fölvette Peyt elhullajtott tőrét, és odadobta nekem.
A levegőben kaptam el a fegyvert, majd szórakozottan egyik tenyeremből a másikba dobáltam. Nem is árt emlékeztetni az embereket, hogy nem csak valami oktalan kis jószág vagyok, akit Ryshad azért tart a háznál, hogy legyen, aki megmelengeti a lepedőjét. Az előadás megtette a maga hatását: a bámészkodóknak azonnal eszükbe jutott, hogy halaszthatatlan feladatokat hagytak félbe, és sietősen elkotródtak.
– Halice... – lépett közelebb Deglain. Összehorzsolt öklét a másik tenyerével pátyolgatta, és felkarján jól látszott egy erőszakos harapásnyom. Mögötte Glane pislogott, akinek egyik szeme máris kezdett bedagadni, és az állán is véraláfutás sötétlett.
– Később még beszélünk – hessegette el őket Halice, de hangjába éppen elég fenyegetést sűrített. Pillantása fogva tartotta Deglain tekintetét, míg csak a bádogos meg nem fordult, hogy elsunnyogjon.
Deglain még a nyakát is behúzta, akárcsak Glane, akit sietős léptekkel terelgetett a háza felé. A küszöbön Catrice várta őket, a kendőjével törölgetve könnytől maszatos arcát.
Halice széles tenyerével megigazgatta fakóbarna haját, amelyet rövidre nyírva viselt, akárcsak a többi katona. Most, hogy immár csak én maradtam látótávolságon belül, durva vonású arca megenyhült, és kimondottan kellemes kifejezést kezdett ölteni.
– Ha már itt vagyok, akár meg is ebédelhetünk – sóhajtotta. – Evés közben aztán elmondhatod, mi volt ez a kis összezördülés itt a kapud előtt.

 

 

Hadrumal szigetvárosában,

Tavaszutó 15. napján

– Mit gondolsz, gyakran kerül sor efféle összetűzésekre a zsoldosok meg a telepesek között?
E szavak egy szikár férfi szájából hangzottak el, akinek barna szemében tűnődő kifejezés ült, vöröses szakállát pedig rövidre nyírva viselte. Gyérülő, szőkésvörös haját szintén kurtára vágták, hogy szinte nem is látszott ovális koponyája tetején. Ahhoz még túl fiatal volt, hogy így megkopaszodjon, de ez a körülmény szemlátomást egy cseppet sem zavarta.
Beszélgetőtársa is hasonló korú lehetett, az ő fejét azonban sűrű fekete haj borította, amely a hossza alapján akár a válláig is érhetett volna, ha nem köti össze egy keskeny bőrszalaggal. Mindketten inas, izmos testfelépítéssel büszkélkedhettek, ennél több hasonlóság azonban nem akadt kettejük között. A fekete hajú férfi sötétebb arcbőrével és testmagasságával is elütött társától, aki sápadtabb és valamivel alacsonyabb volt nála. Ahogy egy kapubejáró árnyékából kiléptek a kora reggeli napsütésbe, a vörös szakáll fölött szinte szemmel követhető gyorsasággal ütköztek ki az apró szeplők.
– Úgy veszem észre, Livak és Halice remekül kézben tartják a dolgokat – vélekedett a sötétebb hajú könnyed magabiztossággal, miközben kezét fűzöld zekéjének zsebébe mélyesztette. Még az öltözködése is oldottabbnak tűnt, mint társa józan, szinte már szigorúnak mondható viselete.
– No igen. Livak, úgy tűnik, kétszer állt sorba, amikor az észt és a talpraesettséget osztották – hümmögött a vörös szakállú. – Halice-t viszont te ismered jobban, elvégre együtt utaztatok.
– A termete alapján, meglehet, lomhának gondolnád, de hamar rájössz, hogy a mozgása és a gondolkodása is rácáfol erre – mosolygott a magasabbik férfi. – Nem hiszem, hogy különösebben aggódnunk kellene a zsoldosok fegyelmezettsége miatt, de ha gondolod, megemlíthetjük. Elvégre mélyen tisztelt Ősmágusunknak mégis csak szüksége lesz valamilyen ürügyre, hogy varázslókat küldjön Kellarinba. – Hanghordozása alapján érezni lehetett, hogy ezt ő maga sem veszi egészen komolyan.
A két férfi lefordult Hadrumal hosszú, kanyargós főutcájáról, belépve egy ódon külsejű, boltíves kőkapun. A kaput őrző torony sötéten emelkedett a felhőtlen ég felé, amely csaknem színtelennek tetszett a kora reggeli fényben. Lépteik már a belső udvar kövezetén visszhangoztak. Az ide nyíló ablakok táblái még szorosan zárva voltak: mágustársaik tehát nem kezdtek még hozzá újabb napjukhoz a varázstudomány teljes életet követelő művelésében.
A fekete hajú férfi benyitott egy vasalt ajtón, amely sötét lépcsőfeljáróba vezetett. A megkopott tölgyfa lépcsőfokokra csupán egyetlen, apró ablak vetett hunyorgó fényt, az is jóval fölöttük, így mindketten megtorpantak egy kis időre, hogy szemüket a homályhoz szoktassák. Rövid várakozás után azonban könnyed léptekkel fölsuhantak a lépcsőn, mint akik valamiféle közös cselszövésben járnak, és alig várják már a következő fordulatot. Az ajtó előtt cinkos pillantást váltottak, majd a vöröses hajú férfi bekopogott.
– Tessék! – Az odabentről hangzó kurta válasz hallatán kissé meglepetten tekintettek egymásra.
Végül a fekete hajú nyitott be az ajtón.
– Üdvözöllek, Ősmágus!
– Kerülj beljebb, Shiv.
A bent várakozó férfi háttal állt nekik, egy asztal mellett, amelyen magasra tornyozott könyv- és iratkupacok terpeszkedtek. A férfi hátrapillantott, és egy sietős bólintással üdvözölte őket.
– Nos, Usara, mi járatban vagytok? – tette hozzá.
– Úgy gondoltuk, megkérdezzük, nincs-e kedved velünk reggelizni. – Shiv felelete a szándékoltnál kissé bizonytalanabbra sikeredett.
– Vársz valakit? – Usara nem is próbálta elrejteni meglepetését az Ősmágus hivatalos öltözéke láttán. Planir ritkán viselte a hivatalához járó hollófekete selyemköntöst, amelynek fényes anyagára tompa fekete fonallal hímezték rá a jelentőségteljes ősi jelképeket. Az Ősmágus haja éppen olyan fekete volt, akár a köpenye, de halántéka körül már megérintette a dér.
– Amint látod – felelte kissé nyersen az Ősmágus.
A meglepetés lehervasztotta a mosolyt Shiv arcáról.
– Kellarin ügyében szerettünk volna beszélni veled – szólalt meg némi habozás után.
– Miért, mi beszélni valónk van ezzel kapcsolatban? – Planir kiválogatott néhány kötetet az egyik könyvhalomból, és pontos mozdulatokkal egymásra helyezte őket.
– Rengeteg dolog történik mostanában arrafelé – kezdte kissé ügyetlenül Shiv. – Már tavaly ősszel eljutottak addig az újjáépítéssel, hogy akár terjeszkedni is kezdhettek volna, de nem akartak belevágni a tél előtt. Most azonban, hogy közeledik a Tavaszi Napéjegyenlőség, semmi sem tartja vissza tovább őket.
– Elvégre egy egész, ismeretlen földrészt kell fölfedezniük – szólt közbe Usara. – Hadrumal minden segítségére szükségük lesz. A mágia segítségével sokkal gyorsabban és könnyebben haladhatnak.
– Úgy érted, általában a mágia, vagy kettőtök mágiája? – húzta össze szürke szemét Planir. A könyörtelen reggeli fény éles árnyékokat rajzolt frissen borotvált arcára.
– Te is tudod, Ősmágus, hogy érdekeltnek érezzük magunkat Kellarin dolgában – ismerte be a fiatalabbik férfi.
– Ha egy hajó biztonságban át akarja szelni az óceánt, mindenképpen szüksége lesz egy varázslóra a fedélzeten – vont vállat Shiv. – Ez pedig ugyanúgy jelenthet minket, mint bárki mást.
– Már megbocsássatok, de ebben nem értünk egyet. – Planir egy halovány mosollyal vette el szavainak élét. – Az efféle feladat zöldfülű varázslóknak való, akik éppen csak végeztek a tanulóéveikkel, és most a gyakorlatban is meg kell tapasztalniuk, mi a különbség az iskolapad meg a való élet között.
– Remek ötlet – vágta rá Usara. – Mi pedig még jobban segíthetnénk az ilyen tapasztalatlan újoncokat, ha mindjárt a közelükben lennénk, Kellarin szigetén. Ráadásul még jobban elmélyíthetnénk tudásunkat a szelek és tengeráramlatok természetével kapcsolatban.
– Nem gondoljátok, hogy itthon, Hadrumalban sokkal fontosabb dolgotok is van? – Planir arcáról eltűnt az iménti mosoly. – Nem hiszem, hogy nekem kellene fölhívnom a figyelmeteket, mi itt a szokás. A megszerzett tudásért azzal fizettek, hogy továbbadjátok az utánatok jövőknek, így hagyományozódik, folyvást bővülve, nemzedékről nemzedékre. De hát úgy tudom, nektek is megvannak már a saját növendékeitek. Velük mi lesz?
Usara bizonytalanul pillantott az Ősmágusra.
– Azt hiszem, már mindent megtanítottunk nekik, amit tudtunk. A Napéjegyenlőség rendszerint egyben azt is jelenti, hogy a növendékek új mestert választanak maguknak. Így aztán úgy véltük, erről a részről szabadok vagyunk...
– És azt nem vettétek figyelembe, hogy valaki esetleg át szeretné adni nektek a növendékeit? Herion már említett is nekem két lányt, akik sokat tanulhatnának tőled, Usara. – Planir az ablak felé intett, amelyen túl Hadrumal cseréptetői látszottak a közülük előszökkenő tornyokkal. – Mostanra mindketten kivívtatok magatoknak valamelyes elismertséget a Tanácsban, és a csarnokok is adnak a szavatokra. Sokakról tudok, akik érdeklődnek a módszereitek iránt, és szeretnének többet megtudni a mágikus együttműködés tanairól.
Usara szóra nyitotta a száját, ám Planir egy intéssel elhallgattatta.
– Valóban azt hiszed, hogy mindent tudsz már, amit Hadrumal megtaníthatna neked? – folytatta. – És ami azt illeti, Shiv, nem emlékszem, hogy Shannet valaha is befejezettnek nyilvánította volna a tanulmányaidat. – Az Ősmágus éles pillantást vetett a fekete hajú varázslóra. – Mi a véleménye a terveitekről? Mert feltételezem, vele csak közöltétek, mire készültök...
– Nem – felelte Shiv lassan. – Shannet még a nevét sem szereti hallani Kellarinnak, de ezt te is éppen olyan jól tudod.
– Nem is csoda. Hiszen ifjúkori szerelme, Viltred ott lelte halálát, és Otrick, aki idős korára a legjobb barátja lett, csak haldokolni tért haza onnan. – Planir szürke szeme megvillant.
– Nem hiszem, hogy folytonosan emlékeztetned kellene erre – vágott vissza megbántottan Shiv.
– Úgy gondolod? – kérdezte hidegen az Ősmágus. – Talán azt állítod, hogy elmúltak azok a veszedelmek, amelyek e két kiváló barátunk halálát okozták?
– Az elietimmek immár egy éve nem mutatkoztak a gyarmat környékén – felelte Shiv erőltetett magabiztossággal.
– A lehetőség azonban természetesen továbbra is fennáll – szólt közbe Usara. – Eggyel több ok rá, hogy valóban tapasztalt mágusokat küldj oda, ne valami gyakorlatlan ifjoncot, akinek az összes tudása abban áll, hogy esős időben is tüzet tud gyújtani, és megmondja, hol érdemes kutat ásni.
– Az elietimmek éppen elég bajt kevertek tavaly odafönt északon, és azt hiszem, Usara, ezt te mindenkinél jobban tudod. – Az Ősmágus fensőbbséges mozdulattal összefonta a mellén bő köpenyujjba bújtatott karját. – Még ha szerencsével jártál is, és sikeresen meghiúsítottad a terveiket, továbbra sem hiszem, hogy ezután ölbe tett kézzel fognak üldögélni, és sajnálkoznak, amiért így felsültek. Szükségünk lehet az ismeretségeidre az Öregerdőben meg a Hegyek Népe között, és egyébként is gyanítom, hogy többet tudsz az elietimmek természetéről, mint a legtöbben közülünk. Ha netán valami baj történne, hogyan kérjünk tőled tanácsot, ha egyszer odaát vagy Kellarinban?
– Eddig ahányszor visszavertük az elietimm támadást, legközelebb mindig valami egészen mással próbálkoztak. Ők sem olyan bolondok, hogy még egyszer elkövessék ugyanazokat a hibákat. A Szigetvilágban sem hallottak róluk, amióta Ryshad leleplezte az összeesküvést, amelyet szítottak. – Shiv közelebb lépett. – Most már a Hegyek Népe is jobban résen lesz, hiszen ennyi ész nekik is szorult a koponyájukba. Az elietimmek tekintete alighanem ismét dél felé fordul majd, és ha támadnak, a tanoncaink aligha lesznek képesek megvédeni ellenük a gyarmatot. Mi viszont jól tudjuk, mivel állunk szemben, és hogyan tudunk a legeredményesebben harcolni ellene.
– Talán nem ártana eldöntenetek, mire hivatkoztok. – Planir zavarodott képet vágott. – Akkor most az a fő érvetek, hogy az elietimm fenyegetés még fennáll, vagy az, hogy már elmúlt? Az imént éppen azt bizonygattátok, hogy nyomát sem láttuk az elietimmeknek már vagy egy éve. Javaslom, előbb talán egyeztessétek az álláspontotokat, és majd akkor gyertek vissza, ha egymás között megállapodtatok!
Shiv elvörösödött, de egy szót sem szólt.
– Kellarinnak, úgy tudom, megvan a saját hadserege és a saját mágiája. Erről sem kellene megfeledkeznetek. – Planir alig észrevehetően elmosolyodott. – Nos, ha már itt tartunk, a tormalin uralkodó és jómagam valamiféle megállapodásra jutottunk Kellarin dolgában. Ígéretet tett, hogy Tormalinföld nem fenyegeti Kellarin függetlenségét, amíg Hadrumal sem avatkozik be a sziget belügyeibe.
Most Usarán volt a sor, hogy összezavarodjon.
– Nem látom be, hogyan fenyegethetnénk mi ketten ezt a bizonyos függetlenséget – jegyezte meg óvatosan.
– Szerénységed még a javadra válik, Usara. – Planir hangja most mintha kissé melegebben csengett volna. – De azért nem ártana figyelembe venned, miféle híred van Toremalban, mint annak a mágusnak, aki kiűzte az elietimmeket a hegyvidékről csaknem egymaga, puszta kézzel. De hát mit is várhatna az ember azoktól a varázslóktól, akik az előző nyáron a nyomára akadtak Kellarin elveszett földjének, és mesés hatalmukat fölhasználva a segítségére siettek szorongatott helyzetben lévő népének... Még ha ebben a harcban oly kiváló társaikat veszítették is el, mint például Viltred.
– Nem hiszem, hogy a gúnyolódás eredményre vezetne – jegyezte meg Shiv.
– Bocsáss meg, nem állt szándékomban gúnyolódni. – Planir a kora reggeli időpont ellenére hirtelen fáradtnak és megviseltnek tűnt. – Megértem, hogy a szíveteken viselitek Kellarin sorsát, annál is inkább, mert sok barátotok lakik ott, de higgyétek el, akkor is éppen úgy a segítségükre lehettek, ha itt maradtok. Gyanítom, hogy már így is szemmel tartjátok őket...
Shiv felé pillantott, aki ártatlan képet igyekezett vágni, de nem igazán sikerült neki.
– Csak azt ne mondjátok, hogy nem próbáltatok meg kapcsolatba lépni velük a távolba látó varázslat segítségével, mert úgysem hiszek nektek! – figyelmeztette az Ősmágus. – Emiatt igazán ne érezzétek hibásnak magatokat! Használjátok azt a varázslatot, amikor csak jólesik, én ugyan nem bánom. Legalább észreveszitek, ha újabb veszély fenyeget a Jégszigetek irányából, és közbe tudtok lépni. Ha valóban baj van, az uralkodó sem habozik segítséget kérni tőlünk, és örömmel fogja végignézni, ami rendes körülmények között semmiképpen sem lenne az ínyére: például, hogy mágikus villámok perzselik föl az elietimm hajókat, és varázslat szította vihar kergeti őket a zátonyok élére.
– Méltányolom a magabiztosságodat velünk kapcsolatban, Ősmágus, de az a szomorú helyzet, hogy egyelőre egyikünk sem ért el számottevő eredményeket az elietimm mágusok ellenében – jegyezte meg keserűen Shiv.
– Ez ismét azt támasztja alá, hogy nagyobb biztonságban vagytok, ha itt maradtok – hívta föl a figyelmét Planir. – Azt hiszem, Shiv, ismét ellentmondásba keveredtél magaddal.
– De ha itt maradunk, egy lépéssel sem tudunk tovább haladni az éteri mágia természetének megismerésében – ellenkezett Usara jól látható elégedetlenséggel. – Ha bármi értelmet is ki akarok hámozni mindabból, amit eddig megtudtunk, együtt kellene dolgoznom azokkal az adeptusokkal, akik jelenleg Kellarinban vannak. Muszáj megtudnom, hogyan viszonyul egymáshoz a kétfajta mágia... Enélkül nem láthatok tisztán. Kezdetben azt hittük, hogy pusztán csak kioltja egyik a másikat, de most már sejtjük, hogy együtt is tudnak működni, segítve egymást.
– Magam is erre szoktam hivatkozni a Mágustanács előtt, valahányszor valamelyik hitetlenkedő könyvmolynak eszébe jut ismét megkérdőjelezni, vajon mire is pazaroljátok ti a drága időtöket – bólintott az Ősmágus. – Meggyőződésem viszont, hogy jobban boldogulnátok ezzel a kutatással itt, ahol húsz emberöltő tudása vesz körül benneteket felhalmozva a könyvtárak polcain, mint hogyha azzal töltenétek a napjaitokat, hogy ércteléreket kerestek Kellarin bányászai számára, és távol tartjátok a hajókat a veszedelmes áramlatoktól.
– Kutatásaim azon szakaszába érkeztem, ahol meg kell vitatnom az elképzeléseimet Guinalle kisasszonnyal – erősködött Usara. – Még mindig ő tudja a legtöbbet a Mesterség sajátosságairól.
– Ó, igen, a bájos Guinalle. – Planir értőn bólintott. – Csakhogy, ha jól sejtem, már itt van nekünk Aritane. Vele mi lesz, ha te elmész, Usara? Nem küldhetjük vissza a népéhez. Ez a bizonyos Sheltiya, akik az ősi tudást őrzik a hegyek között, joggal feltételezné, hogy a lány fölfedte előtted az éteri mágia titkait, azaz az ő mindenkitől óvott tudományukat. Te magad mondtad, hogy ha a Sheltiya valaha kézbe kaparintja a lányt, halálra ítélik, és minél hamarabb ki is végzik.
– Hadrumalban biztonságban van tőlük – vont vállat Shiv nemtörődöm mozdulattal.
Planir továbbra sem vette le komor tekintetét Usaráról.
– Magad panaszkodtál nekem nem is egyszer, Usara, mennyire lenézik ezt a lányt a fennhéjázó mágusok. Nap mint nap halljuk a nagybecsű csarnokok környékén, hogy a Mesterség nem egyéb, mint tudatlan vásári mutatványosok oktondi alakoskodása, amely meg sem érdemli, hogy Hadrumal egyáltalán tudomást vegyen róla. Mit gondolsz, Aritane hogyan fog szembenézni mindezzel, ha még te sem vagy itt, aki legalább ismerted, és törődtél vele? Ugye, nem azt akarod mondani, hogy a sorsára hagyod?
– Akkor talán ő is velünk jöhetne Kellarinba – felelte elkeseredetten Usara.
– Úgy érted, sikerült meggyőznöd, hogy tartson veletek? – Planir meghökkent arcot vágott. – Eddig azt hittem, hogy ha nem is szereti Hadrumalt, legalább egyfajta menedéknek tekinti. Elvégre a Sheltiya égre-földre keresi a Mesterség segítségével, és ez az egyetlen hely, ahol nem tudják elérni.
– Biztos vagyok benne, hogy ha velünk jön Kellarinba, Guinalle is éppen ilyen jól meg tudja védeni – jelentette ki kissé mereven Usara, de arckifejezése meghazudtolta szavainak határozottságát.
– És arra nem gondoltál, hogy a származása, amely végeredményben távoli rokonságot jelent az elietimmekkel, ellene fordítja a telepeseket, és közöttük még kevésbé lel szíves fogadtatásra, mint itt, Hadrumalban? Hiszen Kellarin népe annyit szenvedett az elietimmek könyörtelenségétől, hogy lefogadom, rémálmaikban máig visszajárnak az átélt szörnyűségek. – Planir összevonta a szemöldökét. – Ha pedig a te logikádat követjük, Shiv, és feltételezzük, hogy az elietimmek nem csapnak le még egyszer olyan célpontra, ahol már kudarcot vallottak... Nos, ebből az következik, hogy a következő áldozatuk alighanem Hadrumal lesz, akkor pedig itt állunk egyetlenegy árva mesterséghasználó nélkül, hiszen Aritane és Guinalle is Kellarinban van. Rajtuk kívül senki sem sejti igazán, miben is áll a lényege ennek a különös és veszedelmes mágiának, és hogyan is lehetséges védekezni ellene.
– Mondd csak, Ősmágus, tulajdonképpen miért gördítesz ennyi akadályt elénk? – vágta ki vakmerően Shiv.
– Mert azt hiszem, hogy ti ketten nem gondoltátok át elég alaposan a tervetek következményeit – felelte habozás nélkül Planir. – Eddig azt hittem, ennél azért többet tanultatok tőlem. És mondjátok csak, egészen biztos, hogy ez a gondolat tőletek származik, vagy valaki bogarat ültetett a fületekbe? Esetleg Troanna?
– Troannának nincs beleszólása az ügyeinkbe – vágta rá Shiv csaknem egy időben Usarával, aki szintén hevesen tiltakozott.
– A te növendéked vagyok, Ősmágus, nem másé – erősködött a vörös hajú varázsló.
– Akkor pedig nem értem, miért fogadjátok olyan meglepetten a ti állítólag alaposan eltervezett lépéseitek távolabbi következményeit – sóhajtott Planir. – Mondd csak, Usara, biztos vagy benne, hogy heves érdeklődésed Guinalle iránt szigorúan tudományos nézőpontokra korlátozódik? Vagy már magad mögött hagytad regényes vonzalmadat a hölgy iránt?
– Nem, de ez mit sem változtat Hadrumallal szembeni kötelezettségeimen. – Usara a szakálla tövéig elpirult. – Ezt pedig senki sem tudhatja nálad jobban, hiszen magad is ezerszer hivatkoztál már rá, hogy Larissához fűződő érzelmeid egyáltalán nem befolyásolnak a hivatásod teljesítésében.
– Attól tartok, ezt inkább máskor kellene megbeszélnünk – szólt közbe habozva Shiv, és megrántotta Usara inge ujját. – Ahogy mondod, Ősmágus, nem ártana jobban fontolóra vennünk a tervünk egyes távolabbi következményeit. Gyere, Usara!
Valósággal kivonszolta a másik mágust az ajtón, amelyet gyors mozdulattal becsukott maguk mögött. A vörös hajú varázsló jól látható méltatlankodással igyekezett lerázni magáról a szorítását. Néma berzenkedéssel futottak le a lépcsősoron.
– Mi volt ez az egész? – csattant föl Usara, amint ismét kint álltak az udvaron. – Eddig is sejtettem, hogy a mi mélyen tisztelt Ősmágusunk voltaképpen elég halvérű fickó, de ez azért még nekem is sok!
– Lehet, hogy egyszerűen csak rossz pillanatot választottunk a bejelentésre. – Shiv kétkedő arccal csóválta a fejét. – Ha megfigyelted, rettenetesen fáradtnak tűnt. Fogadok, nem sokat aludt a mögöttünk álló éjszakán. De vajon csak Larissa miatt?
– Kizárt dolog – rázta meg a fejét Usara. – Larissa mostanában szándékosan kevesebb időt tölt vele. Borzasztóan a szívére veszi a pletykákat.
– Miért, mire számított, amikor hagyta, hogy a nagy Ősmágus az ágyába cipelje? – Shiv könyörtelen hangjából kevés együttérzés csendült ki. – Mindketten tudják, mennyire szerencsétlen dolog, ha valaki kikezd a saját növendékével.
– Ne mondj ilyet, Shiv! – ellenkezett Usara. – Láthatod, hogy az Ősmágus őszinte vonzalommal viseltetik a lány iránt. Ez nem csak afféle gáláns kaland.
– Lehet, de akkor is elvonja Planir figyelmét a munkájától. Ha legalább olyasvalakit választott volna, akivel megoszthatja a gondjait! De ez a lány csak szaporítja őket. – Shiv felsóhajtott. – Biztosan hiányzik neki Otrick – tette hozzá, és hangjából mélységes szomorúság csendült ki.
Fejük fölött nyikorogva kinyílt egy ablak, hogy beengedje a friss reggeli szellőt.
– Otrick mindannyiunknak hiányzik – szegte le a fejét Usara. – Megértem, hogy Planirnak jóformán már nincs is kihez szólnia most, hogy a vén kalóz elhajózott az árnyak vizén.
– Pered azt mondja, nem látja nyomát, hogy Planir tisztességesen meggyászolta volna Otrickot – húzta el a száját Shiv. – Erről jut eszembe, most ráadásul nekem kell mosogatnom a következő piaci napig. Fogadtunk ugyanis, mert Pered azt állította, Planir egészen biztosan nem adja áldását a tervünkre.
Usara fölpillantott a magasba, ahol az Ősmágus szobájának ablaka hunyorgott a távoli tető alatt.
– Talán mégis be kellett volna avatnunk az egész tervbe – kockáztatta meg bizonytalanul.
– De hiszen megállapodtunk, hogy csak óvatosan, lépésről lépésre haladunk – vágta rá Shiv. – Tényleg, mit gondolsz, ki jöhet hozzá látogatóba? Gyanús nekem, hogy ennyire vár valakit, ráadásul ilyen korai időpontban. Lehet, hogy ezért volt annyira ellenséges hangulatban.
Hirtelen elnémultak, amint néhány ásítozó növendék keresztezte az útjukat. Usara tétován megindult előre a főutca kevésbé emelkedett használatra szánt épületei felé, ahol Hadrumal kereskedői lassanként hozzáláttak a maguk hétköznapi feladataihoz.
– Mit szólnál egy kis sajthoz meg kenyérhez? – intett Shiv egy kisebb üzlet felé, amelynek elülső ablaktábláit éppen akkor hajtották ki, hogy alacsony pultot képezzenek belőlük. Az ablakban máris ott sorakozott néhány borosflaska meg egy nagy kosár péksütemény.
– Nem is ártana, ha a közelben maradnánk még egy ideig – bólintott Usara. – Igen kíváncsi vagyok ugyanis, ki érkezik az Ősmágushoz.

 

 

Vithrancel, Kellarin,

Tavaszutó 15. napja

– Ha valami rendeset szeretnél inni, alighanem a te pincédet kell kifosztanunk – állítottam a sörösflaskát az asztalra, Halice elé.
Halice közelebb húzta magához a két cserépkorsót, és töltött.
– Miből gondolod, hogy nekem maradt még borom? – érdeklődött.
– Mert jobban ismerlek, mint a saját anyád.
A bejárati ajtó irányából kopogtatás hallatszott, nekem pedig az volt az első gondolatom, vajon ki lehet ilyen tisztelettudó. Az elülső szobában üldögéltünk, amely még akkora sem volt, hogy ebédlőnek lehessen nevezni, annál is inkább, mivel kis házunk nem büszkélkedhetett külön konyhával.
– Gyere be! – kiáltottam ki habozva.
Az ajtó résnyire nyílt, és Zigrida unokája, Tedin sompolygott be.
– Nagymama az üdvözletét küldi, meg ezt a cipót a zsoldosparancsnok asszony ebédjéhez – vágta ki egy szuszra.
– Mondd meg neki, hogy nagyon köszönöm. – Halice rámosolygott a kisfiúra, aki alig ért a derekáig. – Téged pedig külön dicséret illet, amiért olyan talpraesetten viselkedtél ma reggel. Nem veszítetted el a fejed, és hamar megtaláltál engem azzal az üzenettel.
Tedin udvariasan meghajolt, miközben széles vigyora felfedte, hogy hiányzik már néhány tejfoga. Gyors mozdulattal az asztalra helyezte a cipót, és eliszkolt.
– No, nézzük, mit tart az urad az éléskamrában – szusszant Halice, amint a fiú mögött becsukódott az ajtó.
Kimentem, hogy szétnézzek a mondott helyen. Ryshad szerencsére teljesen tisztában volt vele, hogy rám még a borsófejtést sem tanácsos bízni, így aztán ő volt a felelős az étkezésünkért és a készleteinkért.
– Van egy kis sajt – jelentettem, megszaglászva a gerendáról lógó vászonbugyrot. – Azonkívül találtam hagymás-birkahúsos pitét és pácolt gombát. – Ryshad bizonyára nélkülözhetetlen szolgálatokat tett valakinek, ha cserében ilyen féltett kincseket kapott a tél végén amúgy is fogyatkozó készletből. Tűnődve vettem szemügyre egy apró kőcsupor címkéjét; a csupor gondosan le volt zárva egy darabka viaszosvászonnal, amelyet szorosan rákötöztek és lepecsételtek. – Ez meg, ha minden igaz, zölddió-befőtt.
– Gyerekkorom óta nem ettem! – Halice kíváncsian közelebb jött. – De már akkor is csak az öregek gyártottak ilyesmit, kegyajándéknak Drianon oltárára.
– Ryshad nyilván nem tette volna a kamrába, ha azt akarta volna, hogy ne együk meg – érveltem.
Vállat vontam, és szeletelni kezdtem a cipót. Halice kinyitotta az üveget, belekóstolt, majd elismerősen csettintett, és vett még egyet.
– Miféle munkát szán Minare Peyt cimboráinak, amivel tisztességre tanítja őket? – érdeklődtem kissé fojtottan, mivel a szám tele volt húsos pitével.
– Varsákat állítanak föl a folyóban – vigyorgott Halice. – Ha eltöltenek egy-két délutánt derékig a hideg vízben, biztos nem nyugtalankodik tovább a nadrágjuk eleje.
Megkóstoltam az egyik diót. Kimondottan kellemes íze volt, édes és aromás, némi kesernyés utóízzel.
– És Peytnek milyen sorsot szánsz? – kérdeztem.
Halice elvette a kenyér sarkát, és márványfehér sajtot szeletelt rá.
– Felküldöm a folyón Edisgessetbe – felelte, bár annyira tele volt a szája, hogy alig értettem a nevet, amelyet a telepesek nemrég ragasztottak rá a hegyekben megbúvó bányásztelepülésre. – Ráfér egy évszaknyi cipekedés a szénégetőknél.
– Mit gondolsz, idén már bányászhatnak annyi ércet, hogy érdemes legyen beolvasztani? – érdeklődtem.
– Már jóval a Napéjegyenlőség előtt megnyitották a bányákat – bólintott Halice. – Minél előbb sikerül fémet előállítanunk, annál jobbak az esélyeink a kereskedőknél. Eddig csak arról volt szó, hogy prémeket és épületfát szállítunk, de a fém viszonylag nagy értéket képvisel ahhoz képest, hogy milyen kis helyen elfér.
– Egyes prémek a saját súlyuknak megfelelő aranyat érnek – ellenkeztem, inkább csak a rend kedvéért. – És ha hiszed, ha nem, ugyanez igaz egyes énekesmadarak tollaira is. Toremal nemeshölgyei bármennyit hajlandók kifizetni egy-egy tarka tollért a legyezőjükbe. – Az ötlet voltaképpen Ryshadtól származott, aki Toremalban tett látogatása után kész lett volna megkopasztani bármely madarat, ha kellőképpen színes farktollakkal rendelkezik.
– Hmmm... – Halice csak a késével intett, miközben igyekezett lenyelni a falatot. – Nem rossz ötlet, de én inkább olyan hernyókat szeretnék találni, amelyek selyemszálat készítenek. Ha Kellarin meg tudná törni az aldabreshiek egyeduralmát a piacon, jó kilátásokkal vághatnánk neki az újjáépítésnek.
– Ha meg a nagyanyámnak kereke lenne, társzekérnek hívnák – vontam vállat, és belekortyoltam a sörbe. – Én valami kézzelfoghatóbb dolgot szeretnék már látni... Arra gondoltam, hogy szerencsét próbálok a borkereskedelemben. Mit gondolsz, Charoleia még mindig Relshazban van? Őt biztosan érdekelné az ötlet.
– Igen, úgy tudom, ott töltötte a telet. – Halice olyan jóízűen evett, hogy nekem is megjött az étvágyam. – Hogy a tavaszi vásárra melyik város az úticélja, Col vagy Peorle, arról fogalmam sincs, mint ahogy arról sem, hová szándékozik menni a vásár után.
– Bízzunk benne, hogy valamelyik korai hajóval üzenetet küld! – biccentettem.
Charoleia nyilván ebben az évben sem szalasztja el az alkalmat, hogy legomboljon egy kisebb kupac aranyat egyes elbizakodott kereskedőkről, akik túlságosan nagy hangon hencegnek a vásárról hazafelé menet. Kissé elszontyolodva gondoltam rá, micsoda nagy tétekben folyhat most a játszma, én pedig nem lehetek ott.
Halice gondolatai azonban leragadtak Kellarinnál.
– És pontosan hogyan tervezed? Saját raktárat meg szállítói hálózatot építesz ki, vagy leszerződsz valakihez, akinek már megvan a bejáratott üzletmenete?
– Ezen még nem gondolkodtam. – Kivettem egy almát az asztalon álló kosárból, és néhányszor földobtam a tenyeremben.
– Akkor sürgősen tisztázd magadban ezeket a kérdéseket, és azt ajánlom, tedd ki a táblára a játékfiguráidat, mielőtt valaki más is fantáziát látna a dologban – bólogatott Halice. – Ez az ötlet túlságosan jó ahhoz, hogy sokáig egyedül maradj vele. Az én pincém már olyan száraz, csaknem porzik. Pedig én mértékletesen fogyasztok... És ha már a mértékletességnél tartunk: mit gondolsz, Peyt tényleg körülszimatolta Catrice-t?
– Fogalmam sincs, vajon Napforduló előtt hol billegette a szoknyáját a hölgy. – Meghámoztam az almát, amely ráncosra töppedt már a tárolástól, és meg is puhult bőrszerű héja alatt, de még mindig az elmúlt nyár édességét hordozta. – Tavaszelő óta látom sürgölődni Deglain körül. De hogy mi van közöttük, arról még én sem tudok beszámolni. – Meg is látszik, hogy Kellarinban semmi más téli szórakozás nem kínálkozik, mint szemmel tartani a szomszédokat.
– Vagyis lehetségesnek tartod, hogy Deglain a gyerek apja? – tűnődött Flalice.
– Ha csak Peyt el nem kapta egy sötét sarokban, és úgy nem döntött, hogy nem fogad el nemet válaszképpen. – Félbevágtam az almát, és Halice felé nyújtottam az egyik darabot.
– Nagy szája van a fickónak, és bűzlik a hajolajtól, de ilyesmit még ő sem merne megkockáztatni – rázta meg a fejét Halice. – Ha kiderül a dolog, még csak kereket sem oldhat. Hová menne, a vadonba? Hiszen tudhatja, hogy ha rábizonyosodik az erőszak, addig botoztatom, míg csak hús marad a bordáján! – Vágott még egy szelet pitét a késével. – Egyébként, ha már itt tartunk, ki ütött először?
– Deglain – feleltem vonakodva. – De Peyt volt az, aki odament a házához, és addig zaklatta, amíg méregbe nem gurult. Azt hiszem, Deglain tényleg nem akart egyebet, csak kialudni a részegségét.
– Raeponin mérlege nem különbözteti meg az aranyat az ólomtól – biggyesztette le az ajkát Halice. – A zsoldosélet szabályai szerint verekedés esetén annak jár a súlyosabb büntetés, aki kezdte. Azt persze semmi nem szabja meg, mennyivel legyen súlyosabb...
– Úgy döntöttél tehát, hogy Deglain is Edisgessetbe megy? – Úgy véltem, Raeponin mérlege igazán megérdemel egy kis kiigazítást. – De hát ő már nem is számít zsoldosnak! Már jó ideje visszatért a régi mesterségéhez.
Halice a fejét vakargatta.
– Azért még külön szétrúgom Peyt valagát, ha tetvet kaptam tőle – mormogta. – Nos, a kérdés jogos. Ha Deglain letette a fegyvert, és másfajta tehetségével szolgálja a gyarmat ügyét, akkor az ő büntetése innentől kezdve legyen D'Alsennin baja.
– Ráadásul nemsokára családos is lesz, már ha Catrice anyjának van valami beleszólása a dolgokba – tettem hozzá.
Halice felkuncogott.
– Sose gondoltam volna, hogy a vén szeszkazánnak egyszer még bekötik a fejét – vallotta be.
– És nem ő lesz az egyetlen az idei Napfordulókor – jegyeztem meg.
Halice értő arccal bólogatott, és vörös fürtjeim felé intett, amelyek már a galléromat súrolták.
– Látom, te is növeszted már a hajfonatodat, hogy Drianon oltárára fektethesd.
– Még csak az kéne! – húztam el a számat.
– Igen? És Ryshadnak mi erről a véleménye? – Halice olyasféle kutató pillantást vetett rám, amilyet csak a legjobb barátaim engednek meg maguknak.
– Ugye, ismered az összefüggést a kíváncsiság meg az öregedés között? – érdeklődtem. – No, akkor inkább ezen törd a fejed: az idő előrehaladtával, úgy látom, egyre jobban elmosódik a határ a harcosok meg az egyszerű telepesek között. Nem ártana kigondolnunk néhány szabályt, mielőtt a helyzet végképp követhetetlenné válik. – Úgy véltem, bármely elfoglaltság csakis jobb lehet a nagymosásnál.
Halice bólintott.
– Gyerünk, nézzük meg, le tudjuk-e ültetni D'Alsennint legalább annyi időre, míg elmondjuk neki a gondunkat! Legfőbb ideje, hogy a fiatalember végre számot vessen magával, melyek is a voltaképpeni kötelességei – tette hozzá átéléssel.
Befejeztük az ebédet, azután kötelességtudóan leszedtem az asztalt, és elmosogattam, magamon érezve Halice mulató, kissé csúfondáros pillantását. Az igazság az, hogy egyre kevésbé idegenkedem ezektől a szükségszerű, apró feladatoktól, de ezt persze akkor sem ismerném el, ha mindjárt kést szegeznének a torkomnak; kiváltképp nem anyám előtt, aki példás háziasszony hírében állott. Szerencsére Ryshadnak több esze van annál, mint hogy elvárja a mindennapi tiszta inget és ragyogó háztartást, amelyhez anyja keze alatt hozzászokott. No igen, de az öreg hölgy világéletében erre áldozta minden ébren töltött percét... Én azonban továbbra is fölösleges időfecsérlésnek éreztem az ilyesmit, még azután is, hogy a gyarmati élet eseménytelensége felhasználhatatlanul sok szabadidővel ajándékozott meg.
Ahogy kinéztem az ablakon, észrevettem, hogy a zöldségágyásokban szemmel látható nagyságúra nőttek már az élénkzöld sarjak; nem is csoda, hiszen bőségesen kaptak esőt az elmúlt éjszakákon, most pedig Kellarin nagylelkű napsütése bátorítgatta őket. Vidáman beleszimatoltam a tiszta, délelőtti szellőbe; nos, kétségkívül össze sem lehet hasonlítani a városok áporodott, csatornaszagtól bűzlő levegőjével. Amerre néztem, a szelíd dombokat mindenütt fagerendás házikók tarkították, néhányhoz már hozzá is kellett toldani, hogy elférjenek a növekvő családok. Szerencsére rengeteg hely állt rendelkezésre a terjeszkedéshez, és a telkeket már eleve úgy mérték ki, hogy még a nagyobb építkezések után is maradjon elegendő tér disznó- és csirkeólnak meg egy jókora konyhakertnek. Sajnos, én magam kevéssé tudtam értékelni az efféle nagylelkűséget, hiszen világéletemben városban laktam, ahol a friss zöldség és gyümölcs rendszerint a kofák taligáján termett.
– Ki kellene ritkítanod a palántáidat – jegyezte meg Halice. Akárhány évet töltött is el karddal a kézben, nem hazudtolhatta meg a múltját: egy kisbirtokos lányaként nőtt fel azon a határvidéken, ahol a sziklás, sovány föld még a lescariaknak sem kell, és Caladhria meg Dalasor sem kap hajba rajta.
– Még csak az kéne, hogy föld menjen a körmöm alá! – méltatlankodtam. – Előbb vagy utóbb úgyis találok valakit, aki hajlandó egy kicsit görnyedni némi pénzért. Valaki még hálás lesz nekem, amiért kigyomlálhatja az ágyásaimat!
No igen, és ezt a pénzt majd remekül el is költheti, amint az első hajók megérkeznek.
Átvágtunk a közös legelőn, ahol kecskenyájak bámészkodtak. Az ösvények meglátszottak már a sarjadó fűben, bár még koránt sem annyira, hogy útnak lehessen nevezni őket. Elhaladtunk egy fiú mellett, aki cöveket próbált verni a földbe, hogy ahhoz kösse a kecskéjét, az állatnak azonban más lehetett erről a véleménye, mert folyvást bökdöste és taszigálta apró szarvaival.
– Mintha Peytet látnám – húztam el a számat. – Éppen olyan komisz, mint ez a bakkecske, és legalább olyan büdös. Nem tudnád egyszerűen hazaküldeni Tormalinföldre?
– Lehet, hogy egy szép napon még hasznát vesszük – mosolygott Halice. – Például nagyszerűen ki tudná tölteni az üres helyet köztem meg egy elietimm közt.
Megborzongtam, ám ennek semmi köze nem volt a nap elé beúszó bodros fellegekhez.
– Nem maradt túl sok igazán jó harcosunk, amióta Arest visszavitte a csapatát Lescarba – biccentettem, és ismét eltűnődtem rajta, vajon a folyvást egymásra acsarkodó helyi hercegecskék közül melyiknek sikerült annyi aranyat összeharácsolnia, hogy kifizethesse nekik a hajóutat.
– Ne aggódj – legyintett Halice –, még véget sem ér a hajózási idény, és ismerős arcokat fogunk látni a kikötőben. Allin azt mondja, a tél második felében erős járványok pusztítottak a lescari katonai táborokban.
– Lessay elég tapasztalt hozzá, hogy távol tartsa magát az ilyesmitől – vontam vállat.
No igen, de Arest főhadnagya már a nyáron elszánta magát, hogy hazautazik. Egy búcsúpohár mellett pedig azt is elárulta, miért. Azt mondta, tisztában van vele, hogy kevés értékesebb vagyon képzelhető el a jó termőföldnél, ráadásul nem lehet ellopni, és az értékét sem veszíti el. Csakhogy a földet nem is lehet elinni, vagy szajhákra költeni... Ezzel az érveléssel még én sem tudtam szembeszállni.
Halice udvariasan semmitmondó frázisokat csereberélt néhány helybélivel, akik a házuk körül szöszmötöltek vagy kertészkedtek. A falusi élet eseménytelen hömpölygése nagyon is otthonos terep volt számára, elvégre valami ilyesmiben nőtt föl: megszokta, hogy a szomszédok egymás szájába látnak ebéd közben. Az én süldő lánykorom merőben más volt: ha tehettem, kizsebeltem egy-két vigyázatlan járókelőt, azután csak arra volt gondom, hogy minél gyorsabban elillanjak. Vanam városában nőttem fel, annak is a legsűrűbb sűrűjében, egy házvezetőnő lányaként. Anyám meglehetősen zárkózott életet élt; nagyrészt talán azért, hogy kerülje a sajnálkozó és rosszalló tekinteteket. Mi más is járna egy férjezetlen nőnek, aki egy vándor igric porontyát ringatja az ölében?
Halice példáját követve csevegtem és mosolyogtam, bár még mindig nem tudtam megszokni, hogy messziről felismernek és megszólítanak olyan idegenek, akik még csak nem is a szomszédaim. Elvégre eddigi életem annak jegyében telt, hogy minél észrevétlenebb és felismerhetetlenebb maradhassak, most azonban, hogy Ryshad társaságában tengettem napjaimat, hozzá kellett szoknom a népszerűséghez. Az itteniek legalább felének fölbecsülhetetlen szolgálatokat tett már valamilyen építkezéssel kapcsolatos kérdésben, a többiek pedig úgy ismerték, mint D'Alsennin uraság nem hivatalos helyettesét. Egyelőre még nem tudtam kiokoskodni, hogyan adhatnám finoman tudtukra, hogy ettől én még nem számítok a legjobb ismerősüknek.
Hamarosan elérkeztünk a település közelében kanyargó folyóhoz, amely a hegyekből indulva átszelte a széles, termékeny síkságot, mielőtt a tengerbe ömlött volna. Ott, ahol a kiszélesedő torkolat jó kikötőhelyet kínált hajóink számára, a távolban meg is pillantottam az Iringót, Kellarin legnagyobb óceánjáróját. Biztonságban ringott horgonykötelén, mialatt a matrózok felkészültek az első hosszabb utazásra, amelyre hamarosan sor kerül majd, amint a hajó gyomra megtelik Kellarin javaival, melyeket aranyra válthatnak majd odaát az öreg kontinensen. Valamivel közelebb egy félig elkészült hajó bordázata tűnt a szemembe: valamiféle irdatlan tengeri szörnyeteg lecsupaszított csontvázához hasonlított.
Halice pillantása követte az enyémet.
– Ha így haladunk tovább, nyár derekára elkészülhetnek a saját karavelláink – biccentett elégedetten. – Akkor azonnal nekiláthatunk a partvidék felfedezésének.
– Mit gondolsz, az elietimmek szerencsét próbálnak nálunk ebben az évben? – Nem is igyekeztem elfojtani a hangomban lappangó szorongást. – Attól tartok, még annyi eszük sincs, mint egy közepes kutyának: az legalább megtanulja, hogy ne menjen többet oda, ahol rásóztak a fenekére!
– Most már bátran kiállhatunk bárki ellen, akit a nyughatatlansága a partjainkra vezérelne! – Halice magabiztosan húzta ki magát, holott már eddig is éppen eléggé fölém magasodott. – Hiszen láttad: Peyt meg a cimborái alig várják már, hogy odacserdítsenek valakinek. Ezenkívül megbeszéltem D'Alsenninnel, hogy szívesen kiképzem a telepesek vállalkozó szellemű fiait; persze csak azokat, akik tudják, melyik végén kell fogni a kardot.
Történetesen tudtam, hogy Ryshad nem rajong túlságosan ezért az ötletért: tartott tőle, hogy a tehetséges ifjak túlságosan is beleszeretnek a zsoldoséletbe, és otthagyják D'Alsennin uraság szolgálatát. Én azonban csöppet sem aggódtam efféle dolgok miatt: elvégre megvoltak a magam külön bejáratú gondjai.
– És mi lesz az elietimmek mágiájával? – kérdeztem óvatosan. – A varázslóik ellen nem használ a kard ereje.
– Ugyan már, a nyílvessző éppen úgy leteríti a varázslathasználót, mint bárki mást! – Halice összevont szemöldökkel a távoli óceán felé pillantott. – Ha meg is érkeznek azok a fekete hajók, nem hiszem, hogy Guinalle meg a kis Allin hagynák, hogy észrevétlenül idáig surranjanak. De hát ismered a mondást: reménykedjünk a legjobbakban, és készülődjünk a legrosszabbakra. Ha Saedrin megsegít, épülő hajóinknak nem lesz egyéb dolguk, mint őrködni.
Halice ráfordult az ösvényre, amely a folyóval párhuzamosan vezetett a folyásiránnyal szemközt, Temar újonnan elkészült lakhelye felé. Gondterhelt asszonyság sietett el mellettünk, földig érő szoknyája szigorúan suhogott a bokája körül, arckifejezését nem láthattuk a tarka fejkendőtől.
– Ha nem tévedek, ez Catrice anyja volt – pillantottam utána.
A nő egyenesen a folyópartra tartott, ahol leintette az egyik csónakot, amely lustán ringatózott a nyugodt vízen.
– Alighanem Guinalle véleményét akarja kikérni – bólintott Halice. – Talán nekünk sem ártana látogatást tennünk a kisasszonynál, mielőtt sarokba szorítjuk D'Alsennint.
Két ujját szájába véve élesen füttyentett; ennek hallatán egy Larn nevezetű zsoldos azonnal felénk fordult a csónakjával. Minthogy Ensaimin tóvidékén született, mostanság azzal kereste a kenyerét, hogy utasokat szállított föl és le a folyón. Ennek ellenére továbbra is éppen úgy a parancsnokának tekintette Halice-t, akár a többi egykori zsoldos.
– Akarod, hogy megvárjalak benneteket? – kérdezte tisztelettudóan.
– Köszönjük, visszafelé inkább gyalogolunk – rázta meg a fejét Halice.
Óvatosan bemásztam a csónakba, amely nagyobb volt annál a másik lélekvesztőnél, amely már kint bukdácsolt a nyílt vízen Catrice anyjával, de azért az én fogalmaim szerint még mindig nem tűnt túlságosan biztonságosnak.
– Előbb-utóbb meg kellene tanulnod úszni – javasolta Halice.
Válaszképpen rányújtottam a nyelvemet.
– Egy utazó szerencsejátékos aligha veszi hasznát az ilyesminek – vontam meg a vállam. Vanam szerencsére távol esik bármiféle tengertől, szinte egyedülállóként a hajdani Tormalin Birodalom tartományai közül.
Megpróbáltam biztonságosan elhelyezkedni az ülőpadon, és szilárdan megmarkoltam a csónak oldalát. Mialatt Larn nekifeküdt az evezőknek, szemügyre vettem a mellettünk húzódó folyópartot. Az elmúlt tél alatt a gazdagon burjánzó növényzet elfonnyadt, szabadon hagyva a romokat, és még nem volt ideje visszafoglalni jogosnak vélt tulajdonát. Így minden eddiginél jobban a szemembe tűnt Kellarin egykori gyarmatvárosának pusztulása – azé a városé, amelyet sok-sok emberöltővel azelőtt építettek, hogy Vithrancel futó gondolata egyáltalán megfogalmazódott volna valaki fejében.
A telepeseket és a zsoldosokat más is elválasztotta, nem csupán viselkedésük és életszemléletük. Temar D'Alsennin és az ő reményteli követői, bármilyen furcsa is, vagy harminc emberöltővel ezelőtt szelték át az óceánt, hogy hátat fordítsanak a haldokló Tormalin Birodalom végső kínjainak. Amennyire hinni lehet ködös emlékeiknek, az első néhány évben az itteni vidék valóságos paradicsomnak tűnt a szemükben, amíg csak meg nem érkezett váratlan kegyetlenséggel az első elietimm támadás. Az akkori behatolók pedig nem voltak mások, mint a jégsziget azon lakóinak felmenői, akik manapság is rettegésben tartják az óceán innenső és túlsó oldalát. A hajdani telepesek közül azok, akiket nem mészároltak le már az első nagy rohamban, a folyó fölső szakasza felé menekültek, és elrejtőztek egy barlangban, amelyet az ércek után kutató bányászok tártak föl nem sokkal korábban. A mágia ősi formáját hívták segítségül, hogy rejtse el őket üldözőik elől, ez a varázslat pedig természetellenes álmot idézett rájuk, amely emberöltőkön át épségben megőrizte testüket. Még ma is ott hevernének, ha Planir Ősmágus kotnyeles kíváncsisága el nem ér hozzájuk, föltárván hihetetlennek tűnő titkukat, amelyet csaknem végleg elfedtek már a Káosz viharai, amelyek az utolsó Nemith halálát követték.
Be kell vallanom, meglehetős szórakozásomra szolgált végignézni, hogyan nyúlik meg Hadrumal önhitt varázslóinak képe, amint kiderült, hogy a mágiának olyan formája is létezik, amelynek semmi köze az ő mindenhatónak hitt elemeikhez. Bármennyit is tudjanak ők a földről, vízről, tűzről és levegőről, egy szemernyit sem lesznek okosabbak Tormalinföld ősi, éteri varázslatai dolgában. Hát még akkor mennyire meglepődtem, amikor rájöttem, hogy ugyanez a hajdani varázserő lappang az Erdők Népének titokzatos dalaiban is! Elvégre, ha jól meggondolom, felerészt az ő vérük csörgedezik az én ereimben is, minthogy vándorló életmódra berendezkedett apám éppen a dalaival rabolta el jóanyám szívét még szolgálóleány korában. Másrészt viszont még a hátam is borsódzott a gondolattól, hogy a Mesterség annyi évre élet és halál közé zárta tehetetlenül, védekezésre képtelenül azokat a telepeseket. Voltaképpen nem is csodálkoztam rajta, hogy Ryshad annyira bizalmatlan a Mesterséggel szemben; és ha már így állunk, annyira azért nem vonz a dolog, hogy megkockáztassam az elvesztését. Ekkor vettem csak észre, hogy tűnődésem közepette oda sem figyelve azt a gyűrűt forgatom körbe-körbe az ujjamon, amelyet tőle kaptam.
Halice gondolatai azonban, mint mindig, most is sokkal gyakorlatiasabb ösvényeken kószáltak.
– Vajon miért ragaszkodik annyira hozzá Ryshad, hogy mindenáron téglát készítsen? Hát nincs itt éppen elég kő, hogy egy életre ellássa anyaggal a házépítőket?
Pillantását követve végignéztem a hajdani település romjain, melyeknek mohos hátát itt is, ott is felszaggatták az építőkövet keresők. A telepesek egy része mintha idegenkedett volna ettől a néma emlékműtől, amely hallgatag bizonyítéka volt az álomban töltött emberöltőknek; másokat azonban kevéssé zavart ez a körülmény, és vidáman hordták szét a maradványokat.
– Azt hiszem, nagyobb szabású építkezéseket terveznek, mint egyáltalán sejtjük – feleltem. – Hallhattad, ő meg Temar még ahhoz is ragaszkodnak, hogy a falubeliek rakják ki kővel az emésztőgödrök oldalát. Láttam egy tervrajzot, amelyen egész sor műhely, raktár meg üzlet szerepelt... – Azt nem tettem hozzá, hogy történetesen igen kimerítő részletességgel ismertették velem az eljövendő épületek terveit. Ryshad arra törekedett, hogy tartós építményeket hozzon létre: nem adta alább kőből rakott alapnál és téglafalaknál. Vithrancel múltja tehát immár nem szolgált egyébre, mint hogy megalapozza jövőjét – én pedig örömmel láttam, hogy Temar D'Alsennin végre hajlandó elfordítani gondolatait ettől a múlttól, és a jövőbe tekinteni.
Nem sokkal később kikötöttünk, és elővigyázatosan kikecmereghettem Larn ladikjából. Csizmában és nadrágban könnyedén beértük és lehagytuk Catrice anyját, aki bárhogy sietett volna, csak üggyel-bajjal lépdelhetett az egyenetlen talajon, bokája körül suhogó szoknyájában.
Ahogy befordultunk a kavicsos ösvényre, tágas épület tűnt elénk. Frissen javított falaival élesen elütött az őt körülvevő düledező építményektől. Ezt a megviseltségében is pompázatosnak tetsző palotát a hajdani Den Rannion uraság építtette; ő volt az, aki egykoron összetoborozta a vállalkozó kedvűeket erre az elátkozott utazásra. Nem csoda hát, ha egy ideig ez volt menedékük és búvóhelyük, miután Planir magukhoz térítette őket abban a zaklatott évszakban, amikor Tormalinföld küldöttei hosszú idő után ismét Kellarin földjére tették a lábukat. Emlékszem, hogyan harcoltunk mindannyian közös erővel, hátunkat ezeknek a falaknak vetve: zsoldosok, mágusok és a hajdani telepesek, szemközt az elietimmek elvakult támadásával, akik elszánták magukat, hogy halomra gyilkolnak mindenkit, aki szemet vetne erre a vidékre. Guinalle, akit az itteniek inkább csak Tor Priminale kisasszonynak neveznek, később itt gyógyította a sebesülteket, a Mesterség életmentő erejét használva föl a gyilkos szándékú elietimm mágia ellenében. Mire betegei meggyógyultak és fölerősödtek (vagy éppen meghaltak, ha már nem lehetett segíteni rajtuk), Guinalle a maga csendes konokságával elérte, hogy a tetőt kijavítsák, a főfalakat pedig megerősítsék. Azóta sem sikerült senkinek rávennie a hajdani gyarmat legmagasabb rangú és legmakacsabb nemesi hölgyét, hogy átköltözzön a folyón túlra, közénk. Nos, voltaképpen nem is igazán bántuk a dolgot: legalább megkímélt bennünket az orvosságkészítéssel és főzetek kotyvasztásával óhatatlanul együtt járó orrfacsaró szagoktól. Szerencsére ritkán éltem efféle gyógyszerekkel, többnyire csak akkor, ha már végképp nem volt más választásom, és ilyenkor is beértem azzal, hogy rövid látogatást tegyek a városi patikáriusnál, így egészen idáig fogalmam sem volt róla, mennyi vesződséggel jár az ilyesmi elkészítése.
– Jobb lesz, ha te beszélsz – szögeztem le mindjárt az elején, Halice felé pillantva.
– Nem ítélheted el őt csak azért, mert Ryshad annyira ódzkodik a Mesterségtől – csóválta meg a fejét a zsoldosnő.
– Egyáltalán nem ítélem el! – vágtam rá méltatlankodva.
– Ugyan már! – Halice sokat tudó arccal végigmért. – Még a vak is látja a legsűrűbb ködben, mennyire bizalmatlan a te választottad a Mesterség irányában.
– De hiszen többet tettem az elveszett tudás megtalálása érdekében, mint Vanam tudósai együttvéve! – fortyantam föl. – Azt hiszem, kétség sem fér hozzá, hogy amit tavaly fölfedeztem az Öregerdőben meg a hegyek között...
– Ezzel együtt még mindig olyan képet vágsz Guinalle közelében, mint a macska, ha borzot lát – vágott közbe szelíden Halice. – Ennek pedig semmi más okát nem látom, csak azt, ami Ryshaddal történt. Tudtommal Guinalle soha nem bántott meg benneteket...
Méltatlankodó mormogásom kevésbé sikerült meggyőzőre, mint szerettem volna. Drianon legyen a tanúm, valóban többször rajtakaptam magamat, amint szorongva figyelem Ryshadot, ahogy alszik, és azon tűnődöm, vajon hagyott-e bármi nyomot rajta a varázslat, amely oly hosszú időre lenyűgözte őt. Habár százszor is végiggondoltam, ami történt, még mindig nehéz volt felfognom. A telepesek teste zavartalanul, változatlanul hevert Edisgesset barlangjában, miután Guinalle varázslata bezárta lényüket, puszta tudatukat a számukra kedves értéktárgyakba – ez pedig Temar esetében a kardját jelentette. A különös terhet hordozó gyűrűket, ékköveket, fegyvereket összegyűjtötték és visszaküldték Toremalba, hogy ily módon kérjenek segítséget az otthon maradottaktól, ám az a néhány túlélő, aki Kel Ar'Ayen pusztulását átvészelve végül hazaérkezett a fölbecsülhetetlen értékű csomaggal, a hajdani Birodalmat a széthullás szélén találta. A segítség pedig nem érkezett meg.
Még mindig nem értettem teljesen, hogyan lehetséges elválasztani a tudatot a testtől, és enyhén szólva libabőrös lettem a Guinalle által a Mesterség magasabb fokának nevezett varázslatoknak még a gondolatától is. Vanam tudósai és Hadrumal mágusai máig is vitatkoznak rajta, miként történhetett, de a lényeg az, hogy a szunnyadó elmék egyike-másika néha mintha megmoccant volna, beférkőzvén annak a gyanútlan halandónak az álmába, akihez a véletlen vagy valamelyik isten szeszélye a kérdéses tárgyat sodorta. Így kerültek napvilágra az első halovány nyomok a gyarmat valódi sorsáról, lassan kibontakozva a legendák ellentmondásokkal és túlzásokkal teli szövedékéből.
Fekete Planir, Hadrumal hírneves Ősmágusa azonban nem az az ember, aki a véletlenre hagyná a dolgokat, vagy akár Saedrin szeszélyére. Gondoskodott róla, hogy Temar D'Alsennin kardja Ryshadhoz kerüljön, reménykedve, hogy a kettőjük személyisége közötti hasonlóságok előbb-utóbb köteléket létesítenek közöttük, utat nyitnak az árnyak világába, és meghozzák onnan a várva várt válaszokat. Számításai helyesnek bizonyultak, terve minden reményen felül bevált, de ha arra gondolok, hogyan vette birtokba Temar ébredező szelleme Ryshad testét, még mindig azt mondom, túl nagy árat fizettünk ezért a felfedezésért.
No, de hát csak a bolond bánkódik olyan rúna miatt, amelyet már eldobott. Fordult a kör, most ismét rajtunk volt a sor, hogy új rúnacsontokat húzzunk, és én azon igyekeztem, hogy a lehető legtöbbet hozzam ki a lehetőségeinkből Ryshad és a magam számára.
Követtük Catrice anyját, aki belépett a megsötétedett, ódon kapun, amelyet sápadt, friss fagerendákkal erősítettek meg. A hajdani rezidencia nyüzsgő belső udvarára érkeztünk: Guinalle nem maradt egymaga a folyó innenső oldalán. Kőművesek tisztogatták a romok közül kibányászott építőköveket, néhányan egy tervrajz fölé hajoltak, mások zsineget és cövekeket hoztak, hogy kijelöljenek valamit. Eszembe jutott, hogy Ryshad mindenáron égetőkemencét akart építeni valahová, hogy meszet állítson elő az ő mindennél fontosabb malterja számára.
A feldühödött asszonyság azonban tudomást sem vett a kőművesekről. Keresztülrohant az udvaron, egyenesen a tágas elülső csarnokba tartva.
– Kisasszonyom, ha megbocsátasz, beszédem volna veled!
Miközben a nyomába eredtünk, alig érezhető festékszag csapta meg fintorgó orromat. Föltekintve észrevettem, hogy a mennyezetet újradeszkázták utolsó látogatásom óta, és már el is kezdték festeni. Az első kegyes jelenet, amelyet odafönt láttam, Saedrint mutatta, aki kulcsai közt válogatott a Másvilág kapujában, miközben Poldrion újonnan elhunytakat szállított ladikján az árnyak folyóján át.
Körülnéztem a teremben. Guinalle egy hosszú asztal mellett állt, amelyet csaknem teljesen beborítottak az első tavaszi növények harsogóan zöld levelei, meg néhány kék és sárga korai virág. Alig valamicskével volt alacsonyabb nálam, de így is igen mutatósnak számított karcsú derekával, gömbölyű csípőjével, keble domborulatára pedig valósággal rátapadt a férfiemberek szeme. Ő azonban szemlátomást tudomást sem vett mindazon bájakról, amelyekkel a természet megáldotta: egyszerű, munkától foltos vászonöltözéket viselt, akárcsak a többi asszony, akik segítettek neki ebben a sok odafigyelést igénylő munkában, és nemesi rangjáról sem árulkodott egyéb, csupán a derekán függő aranylánc, amelyen hajdani szokás szerint kulcsait, zsebkését és apró erszényét viselte.
Az asszonyok, akik a készülő főzetek számára válogatták a leveleket, vagy apró hajtásokat terítettek szét vászonlepedőkön, hogy kiszárítsák őket, kíváncsian kapták föl a fejüket, amint Catrice anyja belépett. A halk beszélgetés félbeszakadt egy pillanatra.
– Cheven asszonyság, mi szél hozott erre? – Guinalle gyorsan beterelte a vörös arcú hölgyet egy oldalsó fülkébe, amelyet vászonfüggöny választott el a terem többi részétől, azt az érzetet keltve az ott tartózkodóban, hogy egy pillanatra egyedül lehet.
Széles mosollyal üdvözöltem a levélválogató asszonyokat, akik szemlátomást majd' meghaltak a kíváncsiságtól, Halice pedig nekidőlt az ajtófélfának, és felöltötte szokásos kifürkészhetetlen arckifejezését. Ennek láttán a nők többsége engedelmesen visszatért a csuprokhoz és orvosságos üvegekhez.
– Az egyik csirkefogó... – Catrice anyja elakadt mondandójában, és hasztalan keresgélte a szavakat, hogy kifejezze határtalan megvetését. Hömpölygő érzelmei felnagyították beszédében a toremali kiejtést, amely most furcsának és ódonnak hatott ezek között a falak között. – Szajhának nevezte a lányomat, és azt állította, hogy bárkivel összeadja magát... Azt is mondta, hogy tőle van a gyermek, akit a szíve alatt hord! – Ismét elakadt a szava a dühtől és méltatlankodástól, kerek arca hol elsápadt, hol elvörösödött, és szeme sarkában haragos könnyek gyülekeztek.
– Kérlek, nyugodj meg! – Guínalle szelíd erőszakkal leültette az asszonyságot egy támlátlan székre, közben a hölgy válla fölött egy pillantást vetett felénk. – Hiszen látod, itt van Halice parancsnok, és lefogadom, ő is ugyanebben az ügyben jött. – Ahogy felénk fordult, arckifejezéséből, testtartásából öntudatlan méltóság áradt.
Halice sietség nélkül megindult felé, én pedig egy lépéssel lemaradva követtem.
– Cheven úrnő, Tor Priminale kisasszony, üdvözletünk... – Halice meghajolt, Guinalle pedig ősi beidegződéstől vezettetve valami pukedlifélével válaszolt.
– Valóban azért jöttem, hogy fölhívjam a figyelmedet Peyt viselt dolgaira – bólintott Halice. – Egyenesen azzal a szándékkal jelent meg Deglain házánál, hogy verekedést kezdeményezzen, a Catricere szórt rágalmak is csak ezt a célt szolgálták. Végül aztán ki is tört a verekedés... – Halice fölemelt kézzel igyekezett elcsitítani Cheven úrnő ismét egyre hangosabbá váló kesergését. – Peyt megkapta a magáét, de még vár rá a méltó büntetés, és külön is beszélni akarok a fejével. Az ügynek ezt a részét tehát lezártnak tekintem, hanem inkább Deglain dolgáról kellene szót ejtenünk, kisasszony... – Komor pillantást vetett Guinalle felé. – Otthon, Lescarban, ha a zsoldosaim közé tartozna, bizony megbotoztatnám, amiért összeadja magát egy lánnyal, aki nem akarja a dolgot. Ha meg arra derülne fény, hogy a lány is akarta, csak arra nem számított, hogy gyermekáldás elé néz, hát sürgősen kiadnám a zsoldját, azután megesketném Poldrion összes démonainak dühére, hogy míg él, nem hagyja el őket. Ezzel azonban még nem úszná meg a büntetést, amiért verekedésbe keveredett a saját társaival...
– Csakhogy ez itt nem Lescar – fejezte be Halice ki nem mondott gondolatát Guinalle.
– Deglain jó ember – vélekedett Catrice anyja. – Nem olyasvalaki, aki ok nélkül verekedésbe keveredik... Ha csak bele nem ugratják. Nem bántuk, hogy Catrice mostanában annyit kereste a társaságát; sem én, sem az apja. Már arról is beszéltek, hogy a következő Napfordulókor összeházasodnak. Azt mondtuk, tegyék, ahogy jónak látják, elvégre megváltoztak az idők azóta, hogy... – Tekintete hirtelen elkomorodott.
– Deglain már jó ideje bádogosként dolgozik – bólintott Halice. – El kellene döntenünk, vajon az én bíráskodásom alá tartozik-e még. Ami engem illet, éppenséggel nem ragaszkodom hozzá...
Guinalle maga is letelepedett az egyik zsámolyra.
– Nos, ezt én sem látnám ésszerűnek – biccentett lassan, elgondolkodva.
– Nem szeretném, ha Peyt azzal töltené ki a bosszúvágyát, hogy ellenségeskedést szít a zsoldosok meg a telepesek közt. És ha már alkalom adódott, megállapodhatnánk néhány szabályban, meddig terjed D'Alsennin uraság hatásköre, és hol kezdődik az enyém. – Halice komoly pillantással tanulmányozta Guinalle szív alakú arcát, majd Cheven úrnőhöz fordult. – Peyt azonban kétségkívül az én parancsnokságom alá tartozik, és gondoskodom róla, hogy ezt ne is felejtse el egyhamar. Ígérem, soha többet nem meri majd beszennyezni Catrice jóhírét!
– Ez méltó elégtétel lesz, ugye? – Guinalle szórakozottan megigazította gesztenyebarna haját, amelyet magasra feltűzve hordott. Ekkor tűnt csak a szemembe, hogy úrinőhöz illően finom keze zöld foltos a leszedett növényektől, és hogy formás körme alá is beette magát a munkájával járó piszok.
Catrice anyjába alighanem hatásosan belenevelték még lánykorában, hogy feltétlen engedelmességgel tartozik a rangban fölötte állóknak.
– Természetesen – pattant fel ültéből, és meghajolt.
– Légy szíves, szólj a lányodnak, hogy látogasson meg! – Guinalle biztatóan rámosolygott. – Nem árt, ha rajta tartom a szememet, minden rendben megy-e a gyerek körül. Alighanem azt is meg tudom mondani, mikorra várhatjátok.
– Ó, ez igen kedves lenne tőled... – Cheven asszonyság megkönnyebbült arcot vágott. – Mivel hogy ez az első... Hm... Nos, vannak dolgok, melyeket egy lány nem kérdez meg az anyjától. – Ismét elpirult, majd gyors pillantást vetett arrafelé, ahol Halice meg én álldogáltunk, meghajolt, és elsietett.
Magamban mulatva néztem utána.
– Fölteszem, a Régi Birodalom idején a nők aligha viseltek nadrágot – jegyeztem meg, végigpillantva magamon.
– Legalábbis nincs tudomásom róla – felelte Guinalle olyasféle mosollyal, amely csak egy pillanatra villant föl az arcán: a szemét el sem érte.
– Azt is meg tudja mondani a Mesterség, hogy vajon tényleg Deglain-e a gyermek apja? – kérdezte minden teketória nélkül Halice.
– Éppenséggel nem teljesen lehetetlen, hogy megállapítsam... – Guinalle tétovázott. – De vajon tényleg számít ez, ha egyszer Deglain szereti Catrice-t, és elfogadja a sajátjának a gyereket?
– Nem ártana, ha tudnánk a dologról – vélekedett Halice. – Képzeld csak el, ha megszületik, és Peyt orrát viseli! Azt hiszem, akármi lesz is, hajóra rakom a fickót, és visszaküldöm az óceán túlfelére, mielőtt betelne Catrice ideje.
– Ezt pedig, ha minden igaz, Őszelőre várhatjuk. – Guinalle önfegyelme egy pillanatra meggyengülhetett, mert arca hirtelen fáradtnak látszott. – Vagyis egy újabb születés arra az időre... Őszintén remélem, hogy találunk elég csengettyűvirágot! – A hosszú asztal felé pillantott, ahol a segítőasszonyok még mindig szorgalmasan válogatták a növényeket, és fojtott suttogások közepette lopva felénk sandítottak néha. – Mostanában többször eszembe jut, vajon tényleg ennyire ráértek-e az emberek a télen... Egy rakás gyerek születését várjuk a szénakaszálás meg az aratás közé!
Nem tudtam eldönteni, vajon a rosszul értelmezett szemérem beszél-e belőle, vagy az irigység. Nos, mindegy is, elvégre az anyaság igazán nem az én gondom – és hogy ne is legyen az, arról magam gondoskodom egy kis saját fejem után történő gyógynövénygyűjtéssel. Szerencsére már azt is tudom, mikor borul virágba Halcarion vesszeje az óceán innenső oldalán.
Halice-t azonban másféle aggodalmak foglalkoztatták.
– Beszélnünk kellene D'Alsennin urasággal... – Ám mondandóját hirtelen félbeszakította, mivel két harcias külsejű fickó robogott be az ajtón, egyenesen Guinalle felé igyekezve.
– Kisasszony...
– Drága hölgyem, hallgass meg!
Egyikük az eredeti telepesek közé tartozott, de csak távolabbról ismertem, a másik meg az elmúlt évben jött át Toremalból, azzal a hajóval, amely D'Alsennint is hazahozta, miután elintézett néhány dolgot az uralkodóval, és végre nekiláthatott, hogy hozzáértő embereket toborozzon a gyarmat újjáépítéséhez.
– A kismalacok miatt van az egész! – kezdte volna az első.
– Ha leöltük, részesedést fizetek belőle! – ellenkezett a másik. Eredeti tormalin kiejtésén máris nyomot hagyott a telepesek veretesen ódon beszédmodora meg a zsoldosok hányaveti mondatfűzése; lényegében e kettő keverékéből állott Kellarin jellegzetes nyelvezete.
– Tíz is született egyszerre! – Az első fickót szemlátomást nem lehetett kizökkenteni. – Nekem meg a feleségemnek nem kell annyi hűs! Tüzelőre viszont szükségünk lenne, márpedig minél sürgősebben, és neki – mutatott a másik férfira – halomban áll a hasábfa az udvarában!
– Meg is szenvedtem minden egyes fejszecsapással! – vágta rá a második. – Te viszont nem tettél egyebet, csak ráengedted Estle kandisznaját a kocádra!
– Ha megbocsátotok, éppen mondat közben voltunk Guinalle kisasszonnyal. – Halice hangjában némi fenyegető él érződött.
A két férfi bizonytalanul hátrált egy-két lépést.
A telepes ügyetlenül gyűrögette a kalapját szögletes kezében.
– Bocsánatodat kérem, úrn... – Halice szúrós pillantására kettéharapta az „úrnőm” megszólítást.
– Ha úgy gondolod, parancsnok, hogy Deglain büntetése felől D'Alsenninnek kellene rendelkeznie, beszélj vele! – bólintott Guinalle, és lesimította ruhája elejét. – Nekem éppen elég tennivalóm akad enélkül is.
– Látom – felelte zordan Halice, és tekintete láttán a két férfi még jobban hátrahúzódott, noha sejthették már, hogy a haragja nem ellenük irányul. – Egyik követődet sem sikerült még annyira kiképezned, hogy legalább a feladataid egy részét átvegye?
Guinalle arckifejezése megkeményedett.
– A tél folyamán valamelyest elmélyítettem a tudásukat, de így is kevés időnk maradt tanulásra, túl sok volt a munka.
– És persze mindig könnyebb és gyorsabb, ha magad látod el a feladatokat, mint hogyha elmagyaráznád valaki másnak, hogyan kell csinálni. Hiszen úgyis csak elrontaná az egészet... – Halice határozott hangja különösképpen megértőnek tűnt. – Ez eddig rendben is volna, csakhogy előbb-utóbb mégis kénytelen leszel hagyni őket, hadd tanuljanak a saját hibájukból.
– Attól tartok, egyedül az én dolgom, hogyan és mikor képzem ki a Mesterség jövendő művelőit. – Guinalle fölszegte állát, arckifejezésén fagyos fensőbbségesség érződött, – A bölcsesség nem tűri a sürgetést, kiváltképp olyankor nem, amikor nem engedhetjük meg magunknak a kezdők elkerülhetetlen hibáit. Járjatok szerencsével! – Sietve meghajolt felénk, és indulatos szoknyasuhogás közepette visszament fűválogató asszonyai közé. A két vitázó férfi döbbenten nézett utána.
Halice máris a kijárat felé indult, én pedig a nyomába szegődtem, közben észrevettem, hogy oda sem figyelve dörzsölgeti a combját ott, ahol néhány évvel ezelőtt eltörte. Végül Guinalle hozzáértése és a Mesterség gyógyító ereje mentette meg attól, hogy bicebóca nyomorultként kelljen tengetnie életét, és Halice soha nem feledkezett meg róla, mivel tartozik a kisasszonynak. Kettejük vitája gyakran abból adódott, hogy a nemeshölgy nem igényelte ezt a segítséget.
– Több időt kellene szánnia saját magára, ez pedig csak úgy lehetséges, ha egyes feladatokat másokra oszt – morfondírozott félhangosan Halice. – Már nem is emlékszem, mikor tudtunk utoljára úgy beszélni, hogy éppen nem szakította félbe senki, aki a tanácsát vagy a segítségét kérte volna! Nem tudom, megfigyelted-e, de én a körül az asztal körül egyetlenegy adeptust sem láttam azok közül, akiket állítólag tanít!
– Remélem, nem rajtam akarod számon kérni a dolgot – kaptam föl a fejemet. – Én mindössze néhány egyszerűbb trükköt tudok, amelyeket az Erdők Népétől tanultam. Guinalle szerint ez a Mesterség igen alacsony rendű formája, én azonban nagyon sajnálom, de ennél többel nem is akarok megismerkedni. – Nos, Guinalle éppenséggel nem emelkedett a szememben azzal, hogy így lefitymálta tudásomat.
– De hiszen könnyedén megtanulhatnád a Mesterség magasabb rendű fogásait! Úgy tűnik, megvan hozzá a tehetséged. – Halice kihívó pillantást vetett felém. – Azt hiszem, szerencsés csillagzat alatt születtél.
– Eszemben sincs – jelentettem ki nyíltan és őszintén.
– Nem inkább azt akartad mondani, hogy Ryshadnak eszében sincs? – vágott vissza Halice.
– Mikor kértem utoljára egy férfi jóváhagyását a döntéseimhez? – csattantam föl. Ryshad valóban egy szóval sem említette, hogy ellenére volna, ha jobban beleártanám magamat a Mesterség dolgaiba Guinalle irányítása mellett; sőt, gyanítottam, fogy ha valóban rászánnám magam, akkor sem lenne ellenvetése. Ezzel együtt pontosan tudtam, hogy nem örülne neki, ez pedig éppen elegendő volt, hogy elbillentse a mérleget saját ellenérzéseim javára, bármilyen kíváncsi voltam is, vajon hogyan működnek Guinalle varázslatai. Ő ugyanis egy hangot sem ejtett ki varázslás közben, holott az én tudományom éppen bizonyos dalok ismételgetésében állott. No, de ezt a kíváncsiságot nem került különösebb nehézségembe legyőzni... A tűzgyújtó vagy nyomkövető varázslatok éppenséggel jó szolgálatot tehetnek néhanap, én azonban mindenkinél jobban ismertem a Mesterség egyes visszataszító oldalait: például, hogy hogyan képes beférkőzni bárki elméjébe, és ha úgy tetszik, megölni egyetlen hang, egyetlen nyom nélkül. Egy kezemen meg tudnám számolni, hány olyan embert ismerek, akire jó szívvel ekkora hatalmat mernék bízni.
– Ha az értesüléseim nem csalnak, D'Alsennin is eljutott valameddig a Mesterség tanulmányozásában – ráncolta össze a homlokát Halice. – Nem ártana, ha lenne benne annyi felelősségérzet, hogy folytassa a tanulást.
A történtek után elég valószínűnek látszott, hogy Halice lesz az a bizonyos illető, aki erre fölhívja D'Alsennin figyelmét. Úgy véltem, bármilyen időtöltés jobb, mint a nagymosás, úgyhogy akár vele is tarthatok. Hirtelen valami más is eszembe jutott.
– Ha Lessay visszajön, Sutal bizonyára vele tart – tűnődtem. – Levehetné a teher egy részét Guinalle válláról.
– Egyébként sem ártana, ha lenne végre egy rendes seborvosunk – bólogatott Halice.
A folyón lefelé felkéredzkedtünk egy lapos fenekű bárkára, amely bontott építőanyagot szállított, és be kell vallanom, nem éreztem túl nagy biztonságban magamat a csurig rakott alkotmányban. Hálás lábbal ugrottam partra Vithrancel első tisztességes kikötőjében. Nem messze tőlünk néhány férfi kőgátat épített, hogy megóvja a települést az esetleges magasabb vízállás pusztításaitól. Észrevettem közöttük Wredelt.
– Merre van Ryshad? – intettem oda neki.
Wredel összeütögette poros tenyerét.
– Fölvitte D'Alsennint a téglaszárítóhoz.
– Mit szólnál, ha utánuk mennénk? – vetettem egy óvatos pillantást Halice felé.
Halice a legközelebb álló épületeket méregette, amelyek furcsán városias külsőt kölcsönöztek Vithrancelnek. Kezdetben a telepesek és a zsoldosok egyaránt beérték azokkal a kezdetleges hajlékokkal, amelyeket a hajdani épületek romjai között sikerült rögtönözniük, ezek azonban vajmi kevés védelmet nyújtottak az első kellarinbéli tél ellen, bármilyen enyhe is errefelé az éghajlat. Most, egy év elteltével ezeknek a kunyhóknak és kalyibáknak nagy részét eltakarították már az útból, és helyüket szabályos, új épületek foglalták el. Még egy aprócska közterünk is volt, amelyet a helybéliek előszeretettel neveztek piactérnek. A tér melletti középső parcellára egy sörfőző tartott igényt, és közfelkiáltással meg is ítélték neki; a zömök építmény, amelyet hamarosan fölépített a mondott telken, Vithrancel legelső kocsmáját jelentette. Néhanap előfordult, hogy társakat találtam itt némi barátságos szerencsejátékra a szomjukat oltani vágyó helybéliek között. A mellette lévő hosszú, alacsony épületben szövőszékek álltak, amelyeket bárki használhatott, akinek megvolt hozzá a szükséges tudása; az ajtó körül gyakran láttam sorakozni férfiakat és nőket zsákba gyűjtött gyapjúval, amelyet kész szövetre óhajtottak elcserélni. A következő építmény raktárul szolgált a gyapjúfestők meg a bőrcserzők számára, akik valamivel feljebb, a folyóparton űzték kellemetlen szagokkal járó mesterségüket.
Halice az egyik szembeötlő épületet nézegette a főtér mellett. A falak így, messziről is tekintélyt árasztottak, a tetőt valódi szürke pala borította, nem a szokásos fazsindely, és a hajlékon összességében véve nem látszott az idő. Az oromzat árbocrúdján leeresztett lobogó várta üdezöld és azúrkék lobogással Temar hazatértét, hogy a rúd tetejére szökkenhessen. Ahogy a tétova szellő meghimbálta, ki lehetett venni rajta a három egymásba kapcsolódó tölgyfalevelet.
– Kezdetben nem tűnt rossz ötletnek, hogy Temar kibiggyesztette oda a zászlóját, de ha az emberek folyvást azt látják, hogy megint nincs itthon, természetszerűleg inkább Guinalle-hez mennek – füstölgött Halice. – Bárcsak ismernék néhány varázslatot; legalább annyit, hogy a székhez ragaszthassam a fenekét! Legyen bár mágia vagy a Mesterség, csöppet sem bánnám!
– Shivnek ehhez lenne egy-két szava vigyorodtam el. – Nos, amíg kénytelenek vagyunk várni, talán nem ártana körülnéznünk egy kicsit. – Azzal a D'Alsennin-rezidencia mellett álló jókora csarnok felé intettem, amely az utóbbi időben a telepesek és zsoldosok alkuhelyéül szolgált: itt kötötték a csereügyleteket és egyéb üzleteket. Reméltem, találok valamit, ami vetekedhet értékben Ryshad tégláival.

 

 

Hadrumal szigetvárosában,

Tavaszutó 15. napján

– Lángok Ura, Hullámok úrnője... Üdvözletem.
A meglepett szolgálólány sietve elkotródott az útból, amint a köpcös férfi fontossága teljes tudatában végighömpölygött a szögletes belső udvaron. Éppen csak arra méltatta a lányt, hogy hanyagul odaintsen neki bő ujjú bársonyruhába bújtatott karjával. A társaságában lévő nő pedig teljességgel keresztülnézett a kis cseléden: egyenesen Planir ajtaja felé tartott a macskaköveken át, megviselt arcán hallatlan elszántság tükröződött. Látható türelmetlenséggel tartotta az ajtót lomhább társának, ám egyetlen méltatlankodó szó sem hagyta el ajkát, csupán a lépcsőfokokon szaladt föl dühödt gyorsasággal, kellemetlen helyzetbe hozván ezzel a kínlódva fújtató férfit. Végezetül ő is fölért, és levegő után kapkodva kopogtatott be az Ősmágus ajtaján; kövér ujjain rubintgyűrűk csillantak meg.
– Tessék!
Planir egy magas támlájú, kényelmesen kitömött karosszékben üldögélt a kihűlt kandalló mellett. Egyik kezében vastag könyvet tartott, a másikban meg egy serleg frissen facsart gyümölcslét.
– Troanna, Kalion, kérlek, szolgáljátok ki magatokat – intett egy alacsony asztalka felé, amelyen süteményes tálak várakoztak. – Ha nem szeretitek az édességet, akad némi köménymagos lepény is... Tölthetek valami innivalót? – Azzal föltápászkodott a karosszékből.
Kalion, akinek arca még mindig vöröslött a lépcsőmászástól, szélesen elmosolyodott az édességek láttán. Letelepedett, a háta mögé gyömöszölt egy párnát, és kigombolta skarlátvörös köpenyének gallérját, amelyen még látszottak a szabó utolsó simításai.
– Köszönöm, Ősmágus – fuvolázta kedélyesen. – Egy kis szilvalikőrt elfogadnék... Természetesen vízzel – tette hozzá gyorsan.
– A magam részéről megelégszem egy pohár vízzel. – Troanna mosolytalanul, egyenes derékkal ült a támlás széken, tudomást sem véve az aranybarna süteményekről, amelyek még magukon viselték a kemence melegét, sem az édes tejszínről, sem a kristálytálkákban várakozó kandírozott gyümölcsről. Kalion ellenben magasra tornyozta a tányérját. Ennek láttán Troanna méltatlankodó mozdulattal lesimította smaragdzöld ruháját, amely a Hadrumal hölgyeinek körében újabban közkedvelt caladhriai stílusban készült. Arckifejezése éppen olyan komor volt, mint a ruhája, amely még a szokásos csipkefodrot is mellőzte. Mogyoróbarna szeme éber tekintettel tanulmányozta Planirt; első látásra nyilvánvaló volt, hogy nem holmi fogatlan matrónáról van szó, akinek őszülő haja és köpcösödő alakja mellé a felfogása is berozsdásodott.
– Azért jöttünk, hogy az új Felhők Ura kijelöléséről értekezzünk – szólalt meg Troanna.
– Vagy lehet éppenséggel Felhők Úrnője is – nézett föl szokatlan éberséggel a reggelizőasztal mellől Kalion. – Mondd csak, Ősmágus, láttad már azt a tanulmányt, amelyet Velindre készített tavaly nyári utazásának tapasztalatairól az Ezerszél-fok körül? Hihetetlenül tehetséges iromány.
– Egyelőre nem volt szerencsém elolvasni. – Planir mosolyogva odalépett egy drága külsejű, berakásokkal díszített italszekrényhez, hogy kiszolgálja a vendégeket; közben az íróasztal felé intett, amelyen Troanna fejénél is magasabbra tornyozott könyvkupacok álltak. – Nagyon kevés időm van olvasni, és állandó lemaradásban vagyok.
– Pedig időt kellene szakítanod rá, hogy alaposan megvizsgálj minden jelöltet – felelte rezzenetlen arccal Troanna, összekulcsolt kezét az ölében nyugtatva.
– Nem szerencsés bevallanod ezt a lemaradást – figyelmeztette teli szájjal Kalion, miközben egyenletes késmozdulatokkal lekvárt kent az egyik péksüteményre. – Előbb-utóbb pletykálkodni kezdenek a csarnokok tájékán.
– Minden jelöltet a megfelelő odafigyeléssel kezelek – intett Planir a könyv felé, amelyet éppen félbehagyott. – Éppen Rafrid tanulmányát olvasom a déltengeri szelek és az északi hegyekből érkező viharok kölcsönhatásáról. – Átnyújtott egy vízzel teli kristálypoharat Troannának, majd odakészített Kalion elé egy kancsó vizet meg egy serleg rubinvörös likőrt.
– Ha Rafrid azt tervezi, hogy folyamodik a Felhők Ura címéért, talán nem kellett volna elköteleznie magát azzal, hogy elfogadta azt a tanítói megbízást... – Kalion egy tisztára nyalt tejszíneskanállal hadonászva támasztotta alá mondandóját.
– Úr vagy Úrnő, végeredményben mindegy is; a lényeg az, hogy kell valaki, aki végre a felügyelete alá vonja a levegő elemének megfelelő tanulmányozását – erősködött Troanna.
– Én is éppen ezt akartam mondani! – Kalion néhány csepp vizet löttyentett a rubinvörös serlegbe. – Mondd csak, Ősmágus, mit tegyek, ha valamelyik növendék olyan kérdéssel fordul hozzám, amelynek megválaszolása a Felhők Urának feladata volna?
– Mindenki előtt jól ismert jártasságod a levegő elemének sajátságaiban. – Planir visszaült iménti helyére, könyökét a szék karfáján nyugtatta, és barátságos arckifejezéssel nézett vendégeire. – Nem hiszem, hogy előállhatnának olyan kérdéssel, amelyre ne tudnál válaszolni.
– Ez nem válasz az iménti kérdésre, és ezzel te is teljesen tisztában vagy – vágta rá Troanna. – Akik azért jönnek ide, hogy elmélyítsék tudásukat a levegő elemével kapcsolatban, éppúgy megérdemlik, hogy egy szellemi vezető irányítása alatt tanulhassanak, mint a más elemek iránt érdeklődők.
– Ezzel teljesen egyetértek. – Planir arckifejezése komolyabbá vált. – Éppen ezért nem szeretném elsietni ezt a kulcsfontosságú döntést.
– Ennyi idős korodra tudnod illene már, hogy a késlekedés és halogatás nem vezet sehová – jegyezte meg csípősen Troanna.
Kalion hanyag mozdulattal kiemelt a tálból egy újabb süteményt.
– Az lenne a legjobb, ha megjelölnél két, esetleg három jelöltet, akik közül a Tanács szavazással választhatna. Nem is egy példa volt már az efféle eljárásra.
– A Tanács nem szavazna Rafridre – figyelmeztette Troanna. – Nem tűnnek túlságosan elégedettnek a viselt dolgaival.
Kalion nevetése erőltetettnek tűnt.
– No igen – biccentett teli szájjal. – Még mindig nem tudják eldönteni, melyik oldalon áll.
Planir mosolytalanul pillantott rájuk.
– Szeretném tudni, hová akartok kilyukadni.
Troanna cseppet sem jött zavarba az Ősmágus fagyos hangvételétől.
– Arra panaszkodsz, hogy elfoglalt vagy? Nos, talán némely kötelességedet ideje volna másra ruháznod. Hagynod kellene, hogy a Tanács új Sziklák Urát válasszon, ha már úgyis összeül a Felhők Urát megszavazni.
– Természetesen lehet Úrnő is – szólt közbe Kalion.
Planir vállat vont.
– Nem hiszem, hogy én vagyok az első Ősmágus, aki egyben valamelyik elem ura is – felelte kifürkészhetetlen arckifejezéssel.
– Igen, de elődeid előbb-utóbb mindannyian lemondtak a kisebbik feladatról – vágta rá élesen Troanna. – Eddig azt reméltem, megvan a magadhoz való eszed, hogy ezt te is idejekorán belásd.
– Mindannyian tudjuk, Ősmágus, mennyire lefoglaltak téged az utóbbi évek eseményei, amelyek nem csupán Hadrumalt érintették... – Kalion komor arckifejezést próbált ölteni, de az állára csöppent tejszín némiképp rontotta az összképet. – Nem akarom kétségbe vonni a hozzáértésedet, de valóban belefér az idődbe, hogy elsőéves gyakornokoknak magyarázgasd a sziklákat összetartó erőket?
– És mi lesz, ha ismét feltűnnek az elietimmek az ő különleges varázslataikkal? – Troanna könyörtelenül nyomult tovább előre. – Ha újra Kellarin és Tormalinföld ellen fordulnak, vajon Hadrumal megteheti-e, hogy semleges marad? Ősmágusként biztos lehetsz benne, hogy Tadriol uralkodó csakúgy, mint Lescar hercegei vagy Caladhria parlamentje azonnal hozzád fordul majd segítségért, rémülten könyörögve, hogy avatkozz be a döntő pillanatban.
– Nem is beszélve arról az eshetőségről, hogy magát Hadrumalt támadják meg! – Kalion pufók, vörös képe elsápadt egy pillanatra. – Hiszen már láttuk, milyen veszedelmes ellenséget jelentenek a mi mágusaink számára! Ha meg akarod állítani őket, egy egész nexusra lesz szükséged a hátad mögött, hogy alátámasszák a varázslataidat; az ám, mind a négy elem fő képviselőjére!
– Nem hinném, hogy ez az eshetőség komolyan fenyegetne. – Planir gondtalan arccal ismét kortyolgatni kezdte az imént félretett gyümölcslét.
– Nem hinnéd? – csattant föl jól hallható méltatlankodással Troanna. – Otrick a legjobb barátaim közé tartozott, és ez a Mesterségnek nevezett gyötrelem elevenen kiszikkasztotta az agyát, a tudatát! Ne várd tőlem, hogy ezt valaha is elfelejtsem! Soha többé nem akarok virrasztani egyetlen élő és lélegző holttest mellett sem, csak mert téged történetesen a gyakornokok elosztása fölötti viták foglaltak le, amikor éppen segítened kellett volna valakin!
– Hagyjuk most az elietimmeket, Ősmágus! – Kalion előredőlt és az asztalra könyökölt, egy pillanatra megfeledkezvén még a reggeliről is. – Még ha ők ki is maradnak a számításból, akkor is évről évre több feladatot ró rád a tisztséged, legalábbis én úgy látom. Hadrumal elkötelezte magát, hogy segíteni fogja Kellarin népét. Hiszen szükségük van a mágiánkra, ahányszor csak át akarják szelni az óceánt, nem is beszélve néhány még gyakoribb és még hétköznapibb dologról. Közhírré tétetted Solura mágusai között, hogy szívesen fogadsz bárkit, aki ide szeretne jönni tanulni. Említetted az ötletedet, hogy folytatni kellene Usara próbálkozását, és mágikus tehetséggel megáldott gyermekeket kellene felkutatni az Erdők meg a Hegyek Népe között. És vegyük még figyelembe, hogy Tonin mester máris áttelepült ide, hátha hozzásegíthet bennünket a Mesterség titkainak megfejtéséhez, Vanam tudósai pedig ki-be járkálnak itt, miközben a mi mágusaink az ő egyetemükön tesznek látogatásokat. Nem hiszem, hogy mindezek után akár egy szusszanásnyi időd is maradna az elkövetkezendő években. Nem kérünk mást tőled, csak hogy gondold végig józanul a helyzetedet, és egyezz bele, hogy a terhek egy részét mások vegyék le a válladról.
– Lehet, hogy sor kerül rá. – Planir fényes fekete szemöldökei közt keskeny vonal jelent meg. – Hiszen, ahogy a mondás tartja, bolond, aki hagyja megégni a pecsenyéjét, csak mert nem akar mást a forgatórúdhoz engedni. Ha Hadrumalnak új Sziklák Urára van szüksége, Usara az egyértelmű jelölt.
Troanna szeme gyanakvóan összeszűkült.
– Mondd csak, miféle nyomát adta ő az utóbbi időben, hogy komolyan veszi a mágia tanulmányozásával kapcsolatos kötelességeit?
– Ő és Shiv sokat tettek annak kimunkálásáért, vajon miképpen képesek együtt dolgozni a mágusok a nexusnál kisebb alakzatokban – vágta rá Planir.
– Már megbocsáss, de nem látom be, miképpen érhettek el ekkora eredményeket, amikor Usara az egész elmúlt nyarat azzal töltötte, hogy rongyos vándorként járt-kelt az északi erdőségekben! – Kalion vastag tokája megreszketett a felháborodástól. – Még ha arról lett volna szó, hogy Hadrumalt képviseli az ottani nemesség előtt! De tudtommal nem találkozott egyetlen igazán befolyásos személyiséggel sem.
– A telet meg arra fecsérelte, hogy éjt nappallá téve igyekezett kicsiholni bármiféle éteri tudást azokból a régi dalokból, amelyeket holmi énekeskönyvben olvasott, és fáradhatatlanul faggatta azt a hegyi leányzót, akit magával cipelt ide – folytatta megvetően Troanna. – Tonin mesternek még csak elnézzük, ha szellemi kihívásnak tekinti az ilyen hiábavalóságokat, meglett varázslóktól azonban több komolyságot és felelősségtudatot várnánk el.
– Azt hittem, szívesen fogadnád a hírt, hogy immár képesek vagyunk irányítani a Mesterséget, és akár felhasználhatjuk az elietimmek támadásainak visszaverésére is – ingatta a fejét Planir.
– Nos, ha ennek bármi jelét látnánk, valóban örülnénk, Ősmágus... – Kalion őszintén sajnálkozó arcot vágott. – Eddig azonban az az érzésem, hogy nincs egyebünk néhány egyszerű vásári mutatványnál. Vagy tévednék?
– Nem érdemes olyasmiben bízni, ami nincs. – Troanna arckifejezése egy pillanatra sem enyhült meg. – Az éteri támadások ellenében többre megyünk némi megbízható és többszörösen kipróbált elemi mágiával, amelyet egy teljes nexus támogat a háttérből. Ehhez azonban, mint említettük, szükség van mind a négy elem urára.
– Ugye, nem gondolod komolyan, hogy Usara az egyetlen szóba jöhető jelölt a Sziklák Urának tisztére? – Kalion alig tudta kivárni, amíg a Hullámok Úrnője bevégzi szavait. – Hiszen Galen hosszú idő óta kutatja azokat a belső erőket, amelyek közelebb visznek a föld tulajdonságainak megértéséhez.
– Nos, bevallom, erről nem tudtam. – Az Ősmágus elgondolkodva csóválta meg a fejét. – Nincs tudomásom róla, hogy valaha is tudományos vitát kezdeményezett volna a kutatásaival kapcsolatban, pedig rajta tartom a szememet az efféle eseményeken, hiszen saját képességeim is a föld eleméhez kötődnek. Kalion, alkalomadtán megemlíthetnéd neki, hogy ideje volna megosztania a tudását a többiekkel is, máskülönben még azt hiszik róla, hogy nem tesz egyebet üres pletykálkodásnál. – Planir kedélyes szavaiban rejtett él bujkált.
– Usara túlságosan fiatal hozzá, hogy az idősebb varázslók hitelt adjanak a szavainak – vágta rá Troanna ellenvetést nem tűrő hangsúllyal. – Koránt sincs még annyi tapasztalata, hogy vezetőjévé válhasson a földelem titkait kutatóknak, bármekkora hírnévre tett is szert mostanában mint kalandor.
– Galen pedig annyi időt töltött Kalion árnyékában, hogy a neve egyáltalán nem ismert a többiek előtt. – Planir higgadtan állta Troanna szúrós pillantásait. – Hogyan is ítélhetnénk meg, vajon rendelkezik-e a szükséges türelemmel, hogy állja a növendékek olykor csacska kérdéseinek áradatát, vagy van-e elég diplomáciai érzéke, hogy békésen rendezze az elmérgesedőben lévő vitákat két megszállott mágus között? Az elemek urainak többeknek kell lenniük egyszerű tudósoknál, ezt pedig nálatok jobban senki sem bizonyíthatja.
Az Ősmágus hirtelen felugrott ültéből, és néhány gyors lépéssel átszelve a szobát megállapodott az ablaknál.
– Nincs egyértelmű jelöltem a Felhők Urának tisztségére, ide értve természetesen a Felhők Úrnőjét is. Sőt, továbbmegyek: a Sziklák Urának posztjára sem tudok kit jelölni. Természetesen legalább fél tucat javaslattal tudnék a Tanács színe elé állni, de már előre tudom, hogy egyikük sem kapná meg a szükséges szavazatot. Nem áll szándékomban előidézni, hogy Hadrumal egymással viszálykodó csoportocskákra oszoljon, különösen nem most, amikor állandó külső fenyegetéssel kell szembenéznünk, mint ahogy azt te is igen helyesen megemlítetted, Troanna. Az elietimmek látszólag csöndben lapítanak, amióta lelepleztük és meghiúsítottuk azt az összeesküvést, amelyet a Hegyek Népe körében szítottak, ez azonban nem jelenti azt, hogy lazíthatnánk az éberségünkön. Azt hiszem, Kalion, a végén még a te reményeid is valóra válhatnak: elképzelhető, hogy nagyobb befolyásra tehetünk szert a kontinensen, ha azt a megállapodást vesszük alapul, amelyet nemrég sikerült megkötnünk Tadriol uralkodóval Kellarin ügyében. Ám ha az ellenségeskedés szikrái gyúlnak lángra közöttünk, az néhány nap leforgása alatt tönkreteheti mindazt, amiért évek óta dolgozunk. Tudom, mennyi időt és fáradságot áldoztál rá, hogy meggyőzd az embereket Hadrumal megbízhatóságáról és segítőkészségéről. Bizonyára mindenkinél jobban tisztában vagy vele, milyen kevés kell, hogy ismét újjáéledjenek a mágusokkal kapcsolatos előítéletek és híresztelések, és akkor minden eddiginél ferdébb szemmel néznek majd ránk a kontinensen.
– Az efféle feltételezések és esetlegességek nem kínálnak mentséget a tehetetlenségre, Planir. – Troannát szemlátomást nem győzték meg az Ősmágus szavai. – A jelenlegi helyzet tarthatatlan, és minthogy te vagy a sziget első embere, a te dolgod, hogy tégy valamit ez ellen.
– Méghozzá gyorsan! – Kalion pufók arcára is elégedetlenség ült ki.
– Aki sokat csapkod az ostorral, azt előbb-utóbb ledobja a ló – vélekedett Planir. – Biztos vagyok benne, hogy kellő időben megtaláljuk a megfelelő jelöltet.
Troanna dühösen felhorkant.
– Minél tovább keresgélsz, annál valószínűbb, hogy a megfelelő jelölt ott van az orrod előtt, csak éppen keresztülnézel rajta! Ismered a mondást: többet érsz az engedelmes szamárral, mint a makrancos lóval!
– Ígérem, holnapra keresek egy megfelelő közmondást, cserében ezért a sok bölcsességért – mosolygott Planir.
– Nem hiszem, hogy az alkalom megfelelő lenne tréfálkozásra – kelt föl a székről Troanna.
Éles pillantást vetett Kalionra, aki kelletlenül föltápászkodott az asztal mellől. Troanna sietve kiterelgette a szobából; egyikük sem szólt egyetlen árva szót sem, míg csak az ajtó halk reccsenéssel be nem csukódott mögöttük.
Planir egy hosszú pillanatig mereven bámult az ajtó erezett tölgyfa lapjára, majd kibújt köpönyegéből, és egy hanyag mozdulattal a szék hátára dobta. Arcán a korai óra dacára máris fáradtság ült, mély árkokat vájva a szeme alá; a korábbi élénkség mintha egyetlen sóhajtásnyi idő alatt párolgott volna el belőle. Az ablakhoz lépett, és nézte, amint Kalion és Troanna eltűnnek az egyik boltív alatt. Kezét fölemelve tanulmányozni kezdte hivatalának jelképét, a jókora gyémántköves gyűrűt: a központi kő szögletesre csiszolt lapjain szivárványszínben tört meg a napfény, körülötte négy oldalról egy-egy smaragd, borostyán, rubint és zafír csillogott a varázslatok velejét adó négy őselem jelképeként. Pillantása arra a kopott ezüstkarikára tévedt, amelyet a másik ujján viselt. Bármiféle véset díszítette is egykoron, mostanra már rég az ismeretlenség homályába veszett.
Az Ősmágus ökölbe szorította kezét, és lehunyta szürke szemét, arcára bosszúság és sajnálkozás furcsa keveréke nyomta rá bélyegét. A két pohár, amelyből az imént Troanna és Kalion ivott, most alig észrevehetően megremegett, halk zajt ütve a fénylő asztallapon. A szilvalikőr utolsó cseppjei hirtelen fényes lángot vetettek, a serlegben maradt víz pedig pezsegni, bugyborékolni kezdett, és a következő pillanatban már lobogva forrt. A likőrös üveg hosszú nyaka összetöpörödött, lekonyult, mintha megolvadt volna. Mellette a vizeskancsó az utolsó gőzpászmákat eregette ki magából, és ahogy a mélye üresen megcsillant, talpa máris olvadni kezdett, képlékeny masszává roskadva. Az asztal fényezett lapján ezenközben nem látszott semmiféle változás.
– Micsoda gyerekes bosszú – csóválta meg a fejét némi öngúnnyal Planir. – Mindazonáltal igen hatásos...
Kinyitotta a szemét, és szélesen elmosolyodott, azután fölemelt a kandalló mellől egy üres szemétkosarat, és ráérős mozdulattal belesöpörte a maradványokat. Az üveg, amely immár ismét szilárd és hideg volt, élesen koppant estében.
Az Ősmágus leakasztotta viseltes zekéjét az ajtó melletti szegről, egy vállrándítással magára kapta, és könnyed léptei máris lefelé kopogtak a lépcsőn, elmenőben.

 

 

Vithrancel, Kellarin,

Tavaszutó 15. napja

– Még mindig nem sikerült megértenem, miért, de a helybéliek mintha egymással versengve igyekeznének ajándékokkal elárasztani téged – morfondíroztam, miközben Halice nyomában kiléptem a vásárcsarnokból.
– Biztos nem a szépségem miatt van – vont vállat Halice. – Akkor talán a kedvességem?
Azzal egy kis kosár mentacukrot tartott az orrom alá.
Vettem egy darabkát a ragacsos édességből, és Temar rezidenciája felé intettem, melynek ormán vidáman lobogott a zászló.
– Úgy látom, őfelsége vissza kegyeskedett térni.
– Gyerünk, nézzük meg, mit tud felhozni a mentségére! – Halice szája sarka fölfelé kunkorodott.
– Vigyázz a szádra! – figyelmeztettem tréfálkozva.
– Úgy érted, én? Aki Marlier hercegnő szolgálatában állottam valaha? – vágta rá Halice haragot tettetve.
– És akit elbocsátottak, miután felpofozta a hercegkisasszonyt – frissítettem föl az emlékezetét.
– Mert megérdemelte! – felelte zavartalanul Halice.
Befordultunk egy keskeny csapásra, amely messzebbről szemlélve akár már ösvénynek is beillett, és a vásárcsarnoktól Temar rezidenciájához vezetett. Ahogy közeledtünk, a falak mögül kalapálás, fűrészelés zaja ütötte meg a fülünket: néhány elszánt mesterember a folytonos késleltetés és félbeszakítás ellenére sem tett le róla, hogy méltó lakhellyé varázsolja az épületet az uraság számára.
Az egyik lépcsőn két fiú ült, alig lehettek idősebbek Tedinnél, és felelősségteljes arccal néhány összegörbült szöget kalapálgattak egyenesre. Egy harmadik, tőlük valamivel távolabb, egy halomnyi hulladék deszkából húzogatta ki a szögeket. A faanyag talán még az eredeti épületből maradt meg, amely valaha itt állt; ennél több nem is igen élte túl az eltelt emberöltőket, legfeljebb talán néhány gerenda, amelyeket beépítettek az új falba. A tető réges-rég beroskadt, leomlott, a hajdan erős falakból pedig csak puszta rom maradt, amelyet a telepesek legföljebb alapként használhattak föl az építkezéshez. A sarjadó pázsiton ódon kőfaragványok várakoztak halomba gyűjtve, bár formájukat alig lehetett kivenni, annyira elkoptatták őket számtalan ősz esői.
Az egyetlen boltíves kapubejáró, amely fejmagasság fölött is épen maradt, most bejáratul szolgált Temar saját lakosztályához a magas épület hátulsó fertályában. Halice minden teketória nélkül benyitott. Amint az ácsok végeznek a fogadóterem, a levéltár meg a kisebb szalonok helyrehozásával, Temar olyan udvartartást vezethet majd, amilyet az uralkodótól kapott cím megkövetel. Mostani lakhelye akkorra talán a cselédek elszállásolására szolgál majd, némileg kényelmesebbé téve jelenlegi állapotánál: egyelőre azonban selyemtapéta helyett csupán durva szövésű vászon borította hevenyészve a falakat, hátul egy deszkafallal kerítettek le valami konyhafélét, és egy gyalulatlan falépcsőn lehetett feljutni D'Alsennin uraság hálóhelyére az emeleten.
Temar és Ryshad egy hosszú asztalnál álltak a terem túlsó végében, néhány más férfi társaságában, és fejüket összedugva tanácskoztak holmi térképvázlatok fölött.
– Grethist mesternek sikerült feljutnia egy óceánjáróval eddig a vízesésig – bökött Temar hosszú ujjával az egyik térképre. – Uszályokkal talán tovább is mehetnénk.
Ezek szerint újabb felfedezőutat terveznek. Ha Ryshad úgy dönt, hogy elkíséri, talán én is csatlakozom hozzájuk. A nyár Vithrancelben nem ígérkezik különösebben érdekesnek, főleg, ha még Ryshad sem lesz itt.
– Vedd számításba, hogy azon a vidéken meglehetősen nehezen tudjuk megoldani a teherszállítást – figyelmeztette nyugodt hangon egy fekete hajú nő, aki festetlen vászonszoknyát és háziszőttes inget viselt. Töredezett körmű ujjával ő is a térképre mutatott. – Ez a partszakasz jóval tagoltabb, mint a túloldali horgonyzóhely... – Jöttünkre abbahagyta a beszédet, és felpillantott.
– Folytasd csak, Rosarn! – Halice családias biccentéssel üdvözölte a nőt, akinek békés hétköznapi megjelenése bizony csalóka volt: olyan régóta szolgált már zsoldosként, hogy nála hosszabb pályafutással talán csak Halice büszkélkedhetett az itteniek közül. Tudtam, hogy Temar egyetlen intésére máris csizmát, bőrvértet rántana, hogy kivont karddal védelmezze a települést, vagy ha kell, könnyedén átvágná magát a legsűrűbb bozóton is, amelyet még a mókus is inkább megkerülne. Lescarban olyan kitűnő felderítő hírében állt, hogy a zsoldosparancsnokok fele legelőször hozzá fordult, ha ki kellett fürkészni az ellenség állásait, és ezen felül is sokszor kérték ki a tanácsát. Nem akadt párja olyan feladatokban, amelyekhez gyors láb és sebes észjárás kellett.
– És ti meddig jutottatok, Vaspret? – söpört ki elgondolkodó mozdulattal néhány göndör tincset a homlokából Ryshad, akit ha nem is nevezhettem életem szerelmének, az elmúlt három évben mindenesetre közelebb került hozzám, mint bárki valaha.
– Itt voltunk Őszi Napéjegyenlőségkor – szántott végig a pergamenlapon Vaspret zömök ujja. Köpcös, megviselt arcú férfi volt, akinek modortalan viselkedése remekül illett felismerhetetlenné vert orrához. Még a legelső telepesek között érkezett a szigetre annak idején, és az azóta réges-rég halott Grethist mester oldalán részt vett a partvidék felderítésére szervezett korai expedíciókban.
– Ha valóban fel akarjuk térképezni Vahil Den Rannion útját, kénytelenek leszünk a barlangrendszeren keresztül próbálkozni. – Bármit terveltek is ki, Rosarn szemmel láthatóan alig várta, hogy belekezdjenek végre. Nem is egyszer hallottam a véleményét ezzel kapcsolatban: azt mondta, egy felfedezésre váró egész kontinens, ahol ráadásul nem fenyeget az a veszély, hogy bármelyik pillanatban lescari nyílvessző fúródhat az ember torkába, nem lehet más, mint Talagrin ajándéka.
Temar természettől fogva sápadt bőrű volt, és a tavaszi napfény még nem hagyta rajta nyomát az arcán, de még így is láttam, hogy e szavak hallatán elfehéredik. Ryshad éles pillantást vetett Rosarn felé, és borostyánszín pettyekkel tarkított barna tekintetét sötét árnyék felhőzte. Ám a következő pillanatban észrevett, és mindjárt el is mosolyodott, hosszú állán, széles homlokán elsimultak a komor ráncok. Visszamosolyogtam rá, és apró aggodalmaim úgy foszlottak semmivé, akár a hajnali pára, ha felragyog a nap.
– Szárazföldi útra van szükségünk egyik folyótól a másikig – szólalt meg D'Alsennin uraság egy árnyalatnyit magabiztosabban, mint amennyi még hihető lett volna. Kutatni kezdett a pergamenhalomban egy másik térkép után. – A barlangjáratokkal nem sokra megyünk, ott biztosan nem vihetjük át az öszvéreket meg a társzekereket még akkor sem, ha a Vahil által használt út egyáltalán járható Misaen különleges kegyénél fogva.
„No persze, fiam: inkább vállalod, hogy akár puszta kézzel, egy szál magadnak kelljen szembenézned egy egész horda elietimmel, mint hogy akár csak egyetlen éjszakát is a föld alatt tölts” – tettem hozzá magamban. Nem tudtam eldönteni, vajon eredetileg melyikük is rettegett a sötétségtől; hogy Temar szunnyadó elméjéből tört elő ez a félelem, vagy Ryshad gyermekkori emlékei közül. Talán távoli visszhangja volt annak a természetellenes, varázslat szülte bebörtönzöttségnek ott Edisgesset barlangjában. Bármi legyen is a dolog eredete, most mindenesetre mindketten osztoztak ebben a megmagyarázhatatlan szorongásban: nem állhatták a szűk, zárt helyeket, így aztán rendszeresen arra kellett ébrednem, hogy a hálószoba ajtaja tárva-nyitva áll, mivel Ryshad nem tudott csukott ajtó mellett aludni.
Ryshad azonban jóval idősebb volt Temarnál: legalább tíz vagy még több esztendővel. Ennélfogva aztán összeszorította a fogát, és nem vett tudomást saját ellenérzéseiről.
– Talán van némi esélyünk rá, hogy a hiányzó értéktárgyak ott legyenek valahol a barlangban – vélekedett. – Nem teljesen kizárt, hogy Vahil elvesztette őket, mielőtt elért volna a hajókig.
Vahil Den Rannion, Temar gyermekkori legjobb barátja, aki immár húsz-egynéhány emberöltő óta nem egyéb, mint puszta hamu egy urnában, annak idején magára vállalta a terhet, hogy elviszi a szunnyadó telepesek szellemét őrző értéktárgyakat a kontinensre, kimenekítve az elietimmek szorításából. Sikerült átjutnia a barlangokon, amelyek keresztül-kasul szelik a hegyeket attól a folyótól, amely Vithrancel partjait mossa, egészen a másikig, amelynek a partján szintén állt egy település; igaz, ennek az építését éppen csak megkezdték még, amikor az elietimmek lecsaptak Kellarinra. A magam részéről egy lyukas rézgarast sem tettem volna rá, hogy sikerül neki, de a szerencse melléje szegődött, és végül épségben áthajózott az óceánon, vissza a Tormalin Birodalomba, amely azonban szinte a szeme láttára omlott össze a nemtörődöm Nemith keze alatt. A nemesi házak túlságosan elfoglaltak voltak, hiszen a saját bőrüket kellett menteniük, és még egy futó gondolatot sem óhajtottak szánni arra a nevesincs gyarmatra, amelyről már egyébként is azt hitték, hogy rég odaveszett.
A hazavitt ereklyék szétszóródtak, valódi értékük pedig feledésbe merült az eltelt idők során. Meglehet, ez lett volna a történet vége, ha néhány látogatóba érkező mágus fejébe szöget nem ütnek azok a furcsa történetek, amelyeket Vanam egyetemének tudósai rebesgettek egymás között. Úgy hírlett, egyes alkimisták különös, élénk álmokat látnak, amelyek a Káosz előtti időkbe repítik vissza őket – ám mindezt többnyire a vénség hóbortjai és a túlzott alkoholfogyasztás számlájára írták. Planirnak, Hadrumal Ősmágusának figyelmét azonban felkeltették ezek a mendemondák...
Temar D'Alsennin pedig arra tért magához hosszan tartó álmából, hogy más jelölt híján ő az egyetlen, aki az újjászemeződő gyarmat hajdani telepeseinek élére állhat. Ettől a naptól fogva elsődleges kötelességének tekintette, hogy előkerítse a még hiányzó ereklyéket az álomban ragadt telepesek felébresztéséhez. Minden követ megmozgatott, még magát Tadriol uralkodót is megnyerte ügyének, ám ennek ellenére is maradt még néhány mozdulatlan test Edisgesset homályos barlangtermében. Guinalle minden Napforduló és Napéjegyenlőség alkalmával felkereste őket, közben pedig a Mesterséggel kapcsolatos minden tudását összegyűjtve igyekezett módot találni rá, miképpen téríthetné őket magukhoz az értéktárgyak visszaszerzése nélkül. Mindezidáig nem sikerült eredményt elérnie.
– Éppenséggel látok rá némi halvány esélyt – ismerte be vonakodva Temar, és jégkék szeme fölszikrázott fekete szemöldöke alatt. Haja éppen olyan sötét volt, mint Ryshadé, csakhogy egyenes és vékony szálú. Mostanában rövidre vágva viselte, akár az újonc zsoldosok.
– Oda kellene küldenünk valakit, aki kellőképpen szétnézne – bólintott Ryshad. Az ő elkötelezettsége semmiben sem maradt el Temarétól az elveszett értéktárgyak megtalálása dolgában. Ez volt az egyik oka, hogy D'Olbriot uraság végül úgy döntött, elbocsátja a szolgálatából: attól tartott, hogy kötelességérzete végül súlyos választás elé állítja Ryshadot, ha a D'Alsennin- és a D'Olbriot-ház érdekei egyszer szembekerülnek egymással.
Temar szögletes arcvonásain megkönnyebbülés suhant át.
– Guinalle biztosan tud valami varázsigét, amellyel a nyomára bukkanhatunk a Mesterség bélyegét viselő értéktárgyaknak, ha ott vannak a barlangban.
– Az még nem jutott eszedbe, hogy folytatnod kellene a megkezdett tanulmányaidat? – szólt közbe Halice megrovó hangon. – Ha jobban tudnád használni a Mesterséget, nem kellene folyton Guinalle segítségére hagyatkoznod, aki így is alig győzi a feladatait.
Temar csodálkozva pillantott fel.
– Mostanában nem sok időm marad tanulásra – felelte mentegetőzve.
– Az uraság maga dönti el, mire szán időt, és mire nem. – Halice megvető mozdulattal megpöckölte az asztalon fekvő egyik térkép sarkát. – Mi olyan iszonyúan fontos már megint? A partvidék feltérképezése? A bányavidék felmérése?
– Utat keresünk Hafreinsaur felé – vágta rá védekező hangsúllyal Temar.
Amikor az uralkodó kinyilvánította Kellarin függetlenségét, nem Temar volt az egyetlen, akit elragadott a lelkesedés. Első cselekedete a D'Alsennin-ház fejeként az volt, hogy hivatalos rendeletben nevekkel ruházta fel Kel Ar'Ayen – vagy ahogy manapság ejteni szokás az ősi elnevezést: Kellarin – településeit. A hajdani alapító atyáknak kívánt ezzel méltó emléket állítani: Vithrancel neve Ancel Den Rannionra utal, Hafreinsauré pedig Hafrein Den Fellaemionra. Hasonló elnevezést szeretett volna találni a bányásztelepülésnek is, ám ez az elképzelése megbukott a helyi szokásjog ellenében. A zsoldosok ugyanis addigra már használatba vették azt az emelkedett, ódon elnevezést, amellyel a telepesek illették egykori barlangszentélyüket; igaz, a katonák nyelvén jócskán eltorzult az eredeti szó. Az így létrejött név – Edisgesset – mostanra meggyökeresedett a mindennapi szóhasználatban.
Halice olyan pillantással mérte végig Temart, amelytől a legmarconább zsoldosnak is a hideg futkározott volna a hátán.
– Itt helyben meg tudok nevezni tíz embert, aki éppen ilyen jól el tudja látni ezt a feladatot – jegyezte meg kihívó hangsúllyal.
– Arra célzol, hogy valami mást kellene csinálnom helyette? – Temar óvatos mozdulattal dörzsölgette meg az állát.
– Arra – felelte őszintén Halice. – Több időt kellene töltened Vithrancelben és környékén. Átvállalhatnád egy részét azoknak az apró-cseprő ügyeknek, amelyek pirkadattól holdkeltéig lefoglalják Guinalle minden pillanatát. Szegény lány egy értelmes mondatot nem tud végiggondolni: állandóan félbeszakítja valaki, aki tőle kér tanácsot, mert téged sehol sem talál. Ha nem volna más dolga, csak a Mesterség használata, akkor is éppen elég teher lenne rajta. Nem elég, hogy valamelyik idióta állandóan megbetegszik vagy eltöri valamijét, ráadásul Guinalle ragaszkodik hozzá, hogy a lehető legtöbbször ellenőrizze a termést és az állatállományt. Kimeríti magát, és te is tudod, fiam, hogy mindig azt a lovat ütik, amelyik a legjobban húz.
– Később folytatjuk a tanácskozást. – Rosarn halk recsegéssel összetekerte a térképeit. – Megnézem, mennyit haladtak időközben a hajóépítők.
– Azt hiszem...
Rosarn bocsánatkérő mosollyal hárította el Temar kitörni készülő méltatlankodását, és mielőtt az ajtó felé indult volna, még odaintett Vaspretnek. Meglehet, Bölcs Tadriol, Toremal uralkodója, ki ötödikként viseli e dicső nevet, a D'Alsennin-ház teljes jogú fejének nyilvánította Temart, Rosarn azért továbbra is elsősorban Halice zsoldosparancsnoknak felelt.
Temar letelepedett az asztalfőre, és kiegyenesítette a hátát. Mivel nem sikerült épkézláb választ kiötlenie, méltóságteljes gesztussal fölemelte a kezét. Bridele, egy fiatal özvegy, aki Kellarin első megtámadásakor vesztette el a férjét, egy tálcán néhány üvegpoharat meg egy kancsót hozott. Temarnak mindenesetre voltak szolgái, ha senki más nem is büszkélkedhetett ilyesmivel rajta kívül.
Ryshad meg én néhány mozdulattal összébb egyengettük a pergamenlapokat, hogy legyen hely a tálca számára, Bridele pedig gyanúsan világos színű bort töltött mindannyiunknak. Halice meg sem várta, hogy hellyel kínálják, Ryshad azonban nem ült le, amíg csak D'Alsennin oda nem biccentett neki.
– Természetesen igyekszem segíteni Guinalle munkáját – szólalt meg Temar még mindig merev testtartásban. – Csak kérnie kell.
– Miért, el tudod képzelni, hogy megkérjen? – Halice szögletes vonásait lefegyverző mosoly lágyította. – Ne felejtsd el, nem csak a büszkeségéről van szó, de nemesi kötelezettségeiről is. Vegyük azonban csak az egyszerűbbik kérdést. Mivel te soha nem vagy a közelben, az emberek megszokták, hogy egyből Guinalle tanácsát kérjék. Neked kellene elérned náluk, hogy inkább téged keressenek meg.
– Guinalle nem talált még megfelelően képzett adeptust magának, aki a terhek egy részét levehetné a válláról? – szólt közbe Ryshad óvatos semlegességgel.
– Nekem nincs időm a Mesterség tanulmányozására... – Temar alig észrevehetően elvörösödött.
Ryshad meg én gyors pillantást váltottunk. Nem csak a büszkeség tette, hogy Guinalle ennyire távol tartotta magát az újdonsült D'Alsennin uraságtól, és hogy Temar minden alkalmat megragadott, hogy elhagyhassa Vithrancelt, azzal az ürüggyel, hogy Kellarin ismeretlen vidékeinek felfedezését irányítja. Annak idején, még mielőtt a hajdani gyarmat napfényes egét beárnyékolta volna az elietimm fenyegetés, Temar és Guinalle megosztottak egymással néhány szenvedélyes éjszakát, és mint a tapasztalatlan szeretőkkel oly gyakran előfordul, súlyosan megsebezték egymást, amint elválásra került a sor.
– Nem hiszem, hogy bárki Kellarinban túl sok szabadidővel rendelkezne – jegyeztem meg ugyanabban a könnyed társalgási hangnemben, mint az imént Ryshad. – Annál is inkább, mivel Guinalle teljes odaadást követel meg a tanítványaitól. – Azt hiszem, nem én voltam az egyetlen, akinek a Mesterség iránti ösztönös kíváncsisága megfeneklett azon kemény követelmények láttán, amelyeket Guinalle támasztott reménybeli adeptusaival szemben.
– Talán meg kellene tudakolnunk, nem akar-e esetleg Tor Arrial kisasszony visszatérni Toremalból – javasolta Ryshad.
– Kérdezd meg tőle, ha akarod, de ne várd, hogy én álljak elébe ezzel a kívánsággal! – jelentette ki nyíltan Temar. – Nem hiszem, hogy Tadriol dekrétuma, amellyel a ház fejének nyilvánított, elegendő lenne hozzá, hogy érvényesítsem az akaratomat Avila makacsságával szemben. – Avila Tor Arrial kisasszony igen figyelemreméltó idős hölgy volt, aki annak idején tanúja volt Temar egynémely ifjúkori botlásainak, és néhanap nem átallotta ezt ismételten az orra alá dörgölni.
– Avila fölbecsülhetetlen szolgálatot tesz Kellarinnak ott, ahol van – pillantottam Ryshadra –, tőle kapjuk meg első kézből Tormalinföld híreit, és ő gondoskodik róla, hogy tisztességes árut szállítsanak nekünk a kontinensről, ne valami ócska maradékot a kikötői raktárak legmélyéről. – S mi több: azzal, hogy Avila végre berendezkedett és új életet kezdett Toremalban, úgy tűnik, sikerült maga mögött hagynia azokat a megrázkódtatásokat, amelyek Kellarin feldúlásakor és lerombolásakor érték.
– Szükségünk van a Mesterség egy szakavatott ismerőjére Toremalban, különben nem tudunk üzenetet küldeni az uralkodónak – szegte föl az állát Temar. – Nincs szándékomban visszahívni Avilát.
Ezzel aztán senki sem szállhatott vitába. Ha az elietimmek ismét feltűnnek a láthatáron, igen nagy szükségünk lesz rá, hogy erősítést tudjunk kérni, méghozzá minél sebesebben.
– Ez mind rendben van, de akkor hol találhatunk valakit, akiben lakozik némi tehetség az éteri varázslathoz? – tűnődött Halice.
Egy ötlet kezdett motoszkálni a fejemben.
– Emlékeztek azokra a tudósokra, akik Vanam egyeteméről érkeztek látogatóba tavaly nyáron, mivel kíváncsiak voltak Guinalle varázslataira meg az elveszett éteri tanításokra? Elvégre az egész tél a rendelkezésükre állt, hogy tanulmányozzák mindazt a tudást, amelyet az Öregerdőben meg a Hegyek Népénél találtunk az előző évben. Mostanra lehet, hogy már van is néhány képzett mesterséghasználójuk. – Annál is inkább feltételezhettem ezt, mivel Tonin mesternek és növendékeinek már akkor is éppen elég éteri tudás állt rendelkezésükre az Edisgesset barlangjában szunnyadók felébresztésére, amikor még csupán a saját ismereteikre támaszkodhattak. Így sikerült megtörni a varázslatot elsőként Temar és Guinalle felett.
– És mi lenne, ha toboroznánk még néhány varázslót? – tűnődött Ryshad. – Bárkit küld is Hadrumal az első hajóval, valószínűleg rá tudjuk venni, hogy maradjon itt egy évszakot vagy még tovább.
– Tényleg, mikorra várható az első hajó érkezése? – kaptam föl a fejemet.
– Már megkértem Guinalle-t, hogy kérdezze meg Avilát... – Temar hirtelen lesütötte a szemét, amint elkapta Halice méltatlankodó pillantását.
– Javíthatatlan... – mormogta az orra alatt a zsoldosnő.
– Allin kapcsolatba léphetne Hadrumal mágusaival – ajánlotta Ryshad. – Ők biztosan meg tudnák mondani.
– Igaz is, hol van Allin? – érdeklődött Halice.
– Werdelnek segít az égetőkemence körüli munkálatokban – vallotta be bűntudatos arccal Ryshad.
Halice odaintett Bridele vörösesszőke hajú kisfiának, aki Temar apródjaként és küldönceként szolgált.
– Eredj, kerítsd elő Allin kisasszonyt!
A kisfiú félénken elmosolyodott, és készségesen eliszkolt. Belekortyoltam a felismerhetetlenségig vizezett borba, és elhúztam a számat.
– Bridele majd főz neked teát – ajánlotta Temar.
– Igen? És miből? – érdeklődtem. – Kisöpri a port a teáscsupor aljából? Vagy tép valami ismeretlen füvet az erdőszélen? Köszönöm, de jelenleg nem vágyom rá, hogy megmérgezzenek. – Ódzkodásom nem volt alaptalan: nemrégiben halt meg valaki a faluban, aki vigyázatlan módon a helyi növényvilágból igyekezett feltölteni fogyatkozó teakészletét, és ezzel igen gyors átkelést biztosított magának Poldrion ladikján.
Észrevettem, hogy Temar szája sarkában keserű ránc támad. Szerencsére Maewelin nem szedett túl szigorú sápot Kellarinban az elmúlt télen, Temar azonban sajátjaként gyászolt meg minden halottat.
– Nem küldtek hírt Edisgessetből? – kérdeztem gyorsan. – Munkához láttak már a bányászok?
Szerencsére sikerült elterelnem a figyelmét.
– Még nem, de most már bármelyik pillanatban elkezdhetik – felelte.
– És mi a terved a kész rézzel? – érdeklődtem.
– Eladom Toremalban. – Temar zavart arcot vágott, azután hirtelen elmosolyodott. – Kellene egy kis tea, meg néhány hordó rendes bor, ugyebár.
– Elsősorban vasra lenne szükségünk. – Ryshad megőrizte komolyságát. – Eddig nem találtuk nyomát vasércnek, így a kovácsaink jelenleg a legutolsó rozsdás vasdarabkát is újrahasznosítják.
– Lassan pénzt is verhetnénk már – állapítottam meg. Ryshad felvont szemöldökkel bámult rám, én azonban ártatlan arccal pislogtam vissza. – A Toremallal való kereskedelmet is megkönnyítené, de itt helyben is hasznát vennénk. Guinalle így is reggeltől estig a csereügyletek körüli vitákkal bajlódik.
– A pénzverés különleges szakértelmet igényel – ráncolta a homlokát Temar.
– Ismerek valakit, aki rendelkezik ilyesfajta szakértelemmel – ajánlottam. – Ha jól megfizetjük, kész átkelni az óceánon.
– Arra a cakkos fülű gidestaira gondolsz? – pillantott rám Halice. – Hogy is hívták?... Kewin?
– Nem hinném, hogy az uralkodó szívesen venné, ha ebben a tekintetben is önállósodnánk... – Temar igyekezett elővigyázatosan megválogatni a szavait. – Hiszen ezzel rontanánk az ő pénze értékét.
– De hát nem arról van szó, hogy az ottani pénzt másolnánk le! – magyaráztam elkeseredetten. – Olyasmire gondoltam, hogy például a te arcképed lehetne a pénzérméken.
– Mindenesetre keresve sem találhatnánk ennél jobb jelét a függetlenségünknek. – Ryshad arcát látva nem tudtam eldönteni, vajon tréfál-e, vagy komolyan beszél. – Kellarinnak végre meg kell állnia a saját lábán.
Temar kétkedő arcot vágott. Hiányzott belőle a nemesi születésűekre olyannyira jellemző önteltség és nagyravágyás – ez mindenesetre az egyik legrokonszenvesebb tulajdonsága volt a szememben. Abban pedig Halice és én is egyetértettünk, hogy itt aligha lesz alkalma kifejleszteni efféle jellemhibákat.
Ami pedig Ryshadot illeti, ő kétségkívül szívesen látta volna, ha Temar határozottabban is kifejezésre juttatja fennhatóságát Kellarinban.
– Az ötletet mindenesetre érdemes továbbgondolni – jegyezte meg mértéktartóan.
Észrevettem, hogy Temar pillantása egyre-másra visszatéved a térképekre.
– Ha valóban föl akarod mérni azokat a barlangjáratokat, miért nem kéred Hadrumal segítségét? – vetettem fel. – Hiszen Shiv képes követni a folyókat, Usara pedig bármekkora üreget megtalál a mezei nyulak szállásáig bezárólag. – Történetesen volt alkalmam bejárni a hegyek-völgyek vadonjait Usara társaságában, és végigfigyelhettem, hogyan tágítják a tapasztalatok a mágus tudásának horizontját jóval a Hadrumal nyújtotta szűkös látképen túl.
– Remek ötlet! – Ryshad most már nyíltan is maga elé húzta azt a pergamenlapot, amelyet eddig lopva tanulmányozott. – És ha már itt tartunk, két öszvér kétségkívül jobban húz, mint egy.
– Nos, meglehet. – Temar arisztokratikus hanghordozása egyikünket sem tévesztett meg. Még mindig nem sikerült maga mögött hagynia gyerekes féltékenységét, amiért Usara olyan heves érdeklődést táplált Guinalle irányában.
– Márpedig ha több mágusra van szükségünk, akkor őket kettejüket kellene legelőször is megkeresnünk – biccentett Halice, és tudtam, hogy ugyanaz jár a fejében, ami nekem. Bármennyire fegyelmezett és hideg fejű volt is Guinalle, azért mégiscsak mutatta némi halovány nyomát, hogy nagyon is kedvére való Usara közeledése. Biztos voltam benne, hogy valami ilyesmire lenne szüksége: egy barátságos és megértő varázslóra, aki jól ismeri a mágikus hivatással járó kemény követelmények okozta kimerültséget és folytonos elégedetlenséget, és talán még arra is képes volna rávenni a makacs lányt, hogy ismerje be végre saját korlátait.
– Hová tűnt Jemet? – csattant föl türelmetlenül Temar, és belekortyolt a kétségbeejtően fölvizezett borba.
Rajtakaptam Ryshadot, amint bölcs és megértő pillantást vet a fiatalember felé. Én azonban nem voltam ilyen elnéző. Kétségtelen, hogy nehéz és erőt próbáló munka vár Temarra, mire megteremti a gyarmat megélhetésének alapvető feltételeit, az én egyetlen választottam azonban egy kissé talán túlságosan is részrehajlónak mutatkozott irányában.
A csöndet, amely kezdett immár nyomasztóvá válni, az ajtó nyikordulása törte meg. Allin lépett be Jemet, az apród nyomában. Az összes varázsló közül, akiket a véletlen az utamba sodort, amióta egy véletlen találkozás során megismerkedtem Shivvel, aki több bajt hozott az életembe, mint amennyit valaha is el tudtam volna képzelni, Allin hasonlított legkevésbé ahhoz a képhez, amelyet az ensaimini vándorénekesek balladái festenek a mágusokról. A legkevésbé sem volt fűzderekú szépség, akinek fagyos magasztossága megrengeti az eget s a földet, és aki egyetlen pillantásával villámokat csihol, vágyat ébreszt még a legvonakodóbb férfiemberben is, vagy éppen meghátrálásra kényszeríti a legelszántabbat. Allin alacsony volt, és olyan dundi, hogy mellette még Halice testalkata is egészen elfogadhatónak látszott; ráadásul legnagyobb bánatára lépten-nyomon elpirult. Pillanatnyilag, minthogy kifogyott a szuszból, éppen skarlátvörös volt.
– Ülj le! – kínáltam neki a saját székemet, és töltöttem egy pohárral a vizezett borból. Ha jól meggondolom, kedveltem Allint, és ezzel korántsem voltam egyedül Kellarinban. Nyílt, barátságos természete és az a hajlandósága, hogy ne fukarkodjon a segítségével, legyen szó akár mágikus, akár meglehetősen köznapi feladatokról, igen sok hívet szerzett neki a sziget lakói körében, Attól tartottam azonban, hegy ő maga ezt még mindig nem vette észre. Mivel egy kiterjedt család legkisebb gyermeke volt, alázatossága, amelyet alaposan beléje neveltek, már-már a nevetségességgel volt határos. Többen is akadtak, akik szívesen változtattak volna ezen; Temar például szemlátomást föltette magában, hogy nem nyugszik, amíg el nem éri, hogy a máguslány legalább olyan nagyra értékelje saját magát, mint amilyen sokra tartottuk őt mi, többiek.
– Miben lehetek a segítségetekre? – kérdezte most is, miután kissé kifújta magát, megitta a bort, és arcáról kezdett oszladozni a természetellenes pirosság.
– Kapcsolatba tudnál lépni Casuellel? – kérdezte udvariasan Temar. – Jó volna megérdeklődni tőle, vajon nem tudja-e, mikorra várhatjuk az első hajót.
– Légy szíves, hozz nekem egy gyertyát! – fordult Allin mosolyogva a készségesen várakozó Jemethez. – Azonkívül egy tükör is kellene.
A fiú eliszkolt, hogy megszerezze a kellékeket Allin varázslatához, majd miután letette őket az asztalra, lecövekelt Temar mellett. Kék szemében várakozás csillant.
Allin csettintett, és a gyertya kanócának végén sápadt mágusláng gyulladt. Óvatosan forgatni kezdte a tükröt, míg csak a legtöbbet be nem foghatott vele a földöntúli, vöröses fényből. Sokkal kevesebb ceremóniával űzte varázslatait, mint a mágusok többsége, akikkel volt szerencsém találkozni (bár nem vagyok biztos benne, hogy ez valóban szerencsének nevezhető). Ám még ez a visszafogott szertartás is elegendő volt hozzá, hogy Jemet szeme kikerekedjen, és sovány karján kiüssön a libabőr. Bridele, aki időközben megjelent a konyhaajtóban, eltéveszthetetlenül aggodalmas pillantásokat vetett felénk. Megfigyeltem, hogy az utólag érkezett mesteremberek feltűnés nélkül, de határozottan eltűntek a színről, ahányszor csak varázslásra került sor, az eredeti telepesek viszont olyan korban születtek, amikor a Mesterség használata éppen olyan természetes volt, akárcsak az evés vagy a lélegzetvétel. Nem tettek különbséget Guinalle varázslatai és a mágikus képességgel születettek ténykedése között; elevenen élt bennük az a meggyőződés, hogy mindkettő az ő érdekükben és javukra történik. Az ő nézőpontjukból a mágia – legyen bár elemi vagy éteri – legfőbb jelentősége abban állott, hogy egy esetleges elietimm támadással nem kell majd védtelenül szembenézniük, és meglesz a módjuk rá, hogy segítséget hívjanak.
A vöröses izzás szembántó ragyogássá erősödött a tükör acélfelületén, majd ismét eltompult, és úgy örvénylett, akár ha súlyos vörösbort forgatna valaki egy kristálykehelyben, foglyul ejtve az ablakon beáradó napfényt. Az összpontosítás méltóságteljes kifejezést csalt Allin dundi arcára, és amint a fényáradat homályosulni kezdett, visszavonulván a tükör karimája felé, a fénylő acél aprócska képet mutatott. Elegáns berendezésű hálószobát láttunk, ahol egy ismerős alak éppen a nadrágját rántotta magára ideges sietséggel.
– Szép jó reggelt, Casuel – köszöntötte udvariasan Allin.
– Mi olyan sürgős, hogy nem tudtál vele várni, amíg megreggelizem? – Casuel kapkodva begombolta a nadrágját, majd sietősen végiggereblyézte ujjaival borzas, barna haját, amelyet még nem volt ideje divatos hullámokba simítani.
– Üdvözletem, D'Evoir őméltósága. – Temar közelebb lépett, megállt Allin mellett, és jól nevelten fejet hajtott. – A bocsánatodat kell kérnem. A mi fogalmaink szerint már elég késő van. – Azzal az arisztokratikus választékossággal beszélt, amelyet Casuel szokás szerint a tisztelet jelének vett, én azonban sejtettem, hogy D'Alsennin csak a méltatlankodását igyekszik elleplezni ezen a módon.
– Jó reggelt, D'Alsennin uraság! – Casuel hangja egy pillanat alatt csapott át szemrehányóból behízelgőbe. Meglehet, a Temar képviselte nemesi ház semmivé lett valahol a Káosz forgatagában, ám ha egyszer az uralkodó létezőnek nyilvánította, ez elegendő volt ahhoz, hogy Casuel meghunyászkodjon.
– Attól tartok, rajta kívül Toremal minden lakója rég megreggelizett már – súgta a fülembe Ryshad, aki egy óvatlan pillanatban mögém lépett, és magához ölelt.
Félrefordítottam a fejemet, hogy vissza tudjak suttogni neki.
– Mióta szoktuk Casuelt „D'Evoir őméltóságának” szólítani? – érdeklődtem egy gonosz kis szemvillanás kíséretében.
Nos, azokban a bizonyos balladákban, ahol Allin megjelenése éppen olyan megnyerő lenne, mint a személyisége, bizonyára úgy esett volna, hogy Casuel széleskörű tudása (mely főként a hajdani Tormalin Birodalom történelmének legkevésbé sem fontos részleteire terjed ki), hirtelen létfontosságúvá válik holmi hercegkisasszony megmentésében, esetleg egy száműzött király visszaültetésében a trónra. A valóságban azonban úgy állt a dolog, hogy Casuel meglehetősen öncélú tudását hadba vonultatva végül mégiscsak meggyőzött valakit, hogy ismerjék el kereskedő atyjának állítólagos nemesi származását. Voltaképpen úgy is vehetjük, hogy szerencséje volt: Planir ugyanis célszerűnek látta felhasználni Casuel tudását a saját misztikus céljainak elérésére, így a piperkőc mágus egy szép napon azon kapta magát, hogy akaratlanul is jókora szerepet vállalt Kellarin népének megmentésében.
– Temar végül mégiscsak megkönyörült rajta, és emlékezetből pótolta a hiányzó neveket a családfáján – biccentett Ryshad a tükörben látszó apró kép felé. – Napfordulókor kapta meg a nemesi címert az uralkodótól, és jelenleg ő Planir küldötte Toremalban. Mellesleg rendelkezésre áll, ha valamelyik birodalmi herceg üzenetet óhajt küldeni Kellarinba.
Ezek szerint Casuel immár magáénak mondhatja Toremalban mindazt a befolyást és fontosságot, amelyre csak vágyhatott fennhéjázó szíve.
– Tudnunk kellene, mikor várhatjuk az első hajót Bremilayne vagy Zyoutessela felől magyarázta Temar, miközben Allin valamiképpen közelebb hozta Casuel arcát a tükörben.
– De hát az elsőnek mostanra már oda is kellett érnie! – Casuel azzal az ízléstelen, aranyozott hallal babrált, amely selyemingének fodros nyakát volt hivatott összefogni.
– Aligha érdeklődnék felőle, ha már itt lenne! – vágta rá Temar még mindig sokkal több udvariassággal, mint amennyi tőlem kitelt volna a helyében.
– Pedig Tavaszelő tizenkettedik napján indult útnak – erősködött Casuel.
Feszült csend támadt, mialatt mindannyian a napokat számláltuk, és a két hold állásán tűnődtünk.
– Meglepően korainak látszik ez az időpont – hitetlenkedett Ryshad, felvonva fényes, barna szemöldökét. Mivel Zyoutessela déli kikötőjében nőtt föl, mindannyiunknál többet tudott a hajózási idény, a szelek és az áramlatok sajátságairól.
– Különösen úgy, hogy sem mágus, sem éteri adeptus nincs a fedélzeten, aki segíthetné az útjukat, maga mellé állítva a szelet meg a tenger szeszélyeit. – Casuel arcán rosszindulatú elégedettség ömlött el, elcsúfítva amúgy csinos vonásait.
– Beszélj világosabban! – szólt rá szokatlanul élesen Temar.
– Az útnak indult hajót Den Harkeil pénzéből szerelték fel – vágott bele körülményesen Casuel.
– Avila erről már beszámolt – szakította félbe Temar.
– Den Harkeil uraság írnokai átkutatták az összes levéltárat, amihez csak hozzá tudtak férni... – Casuel arcán az irigység kifejezése vette át az egyeduralmat. – Előcibáltak minden egyes pergamenszeletkét, ami csak említést tesz Den Fellaemion utazásairól. Den Harkeil uraságnak meggyőződése, hogy az óceánon való átkelés a maga erejéből is lehetséges, mindenfajta mágikus segítség nélkül. Elvégre a Tengerész Nemithről szóló történetek sem említik, hogy ilyesmi elengedhetetlen volna...
– Minthogy abban az időben akibe csak egy csöpp ész is szorult, annak eszébe sem jutott volna nekivágni a tengernek úgy, hogy ne legyen egy megfelelően képzett adeptus a fedélzeten – vágta rá feszülten Temar.
– De vajon miért döntött így Messire Den Harkeil, amikor Planir és Tor Priminale kisasszony egybehangzóan figyelmeztetnek mindenkit, hogy a kifutó hajón mindenképpen legyen egy mágus vagy egy adeptus; de még jobb, ha mind a kettő? – tűnődött komor arccal Halice.
– Mert úgy hiszi, Den Fellaemion titka abban a szigetcsoportban rejlett, amely félúton helyezkedik el az óceánon – vallotta be vonakodva Casuel. – Szerinte ez tette lehetővé, hogy eljusson Kellarinba.
– Suthyfer? – Temar az ajkába harapott. Zaklatott lelkiállapotát mi sem jelezte jobban, mint hogy maga is a zsoldosoktól származó elnevezést használta, nem a magasztos Garascisel nevet, amelyet rendeletében nyilvánított ki.
– Lehetségesnek tartjátok? – Ryshad Temarról Allinra pillantott.
A máguslány ijedt és aggodalmas arcot vágott.
– Lehet, hogy a hajó szerencsétlenül járt?
– Hidd el, fogalmam sincs. – Temar tűnődve dörzsölgette a homlokát.
– Az, hogy valamit eddig nem tettek meg, még nem jelenti azt, hogy nem is lehet megtenni. – Halice-t mintha másféle gondok foglalkoztatták volna.
– A hajók manapság zömökebbek, mint azok, amelyeket Den Fellaemion használt – tépelődött Ryshad. – A matrózoknak is több gyakorlatuk van az óceáni hajózásban, ahogy az Inglis környéki kereskedelem mind kiterjedtebbé válik.
– Tormalinföld nemesi házainak legalább a fele részt akar magának Kellarin kereskedelméből – hívtam fel a figyelmüket. – Ha rájönnek, hogy megtehetik, maholnap letelepítik a saját telepeseiket a szabadon maradt partvidékeken, és neked, Temar, még csak annyit sem mondanak, hogy bocsánat!
Allin nekitüzesedve rázta a fejét.
– Otrick, a Felhők Ura számtalanszor elmondta, hogy mágikus segítség nélkül lehetetlen átszelni az óceánt!
– És akkor is fenntartotta ezt az álláspontját, amikor tudomást szerzett Suthyfer létezéséről? – Halice az egyik térképet tanulmányozta. – Ha egy hajónak sikerül elérnie ezeket a szigeteket, tiszta vizet vehet föl, ellenőrizheti a csillagok állását, és szilárd talajról tájolhatja be a nap járását, az elegendő lehet ahhoz, hogy az út második felét is szerencsésen megtegyék. – Allin felé pillantott. – Vajon Otrick ezt is számításba vette?
– Nem tudom... – Allin hirtelen maga is kételkedni kezdett.
– Az uralkodó rendeletben nyilvánította ki, hogy ha valaki földet szeretne Kellarinban, annak az én beleegyezésemet kell kérnie – erősködött Temar, de a hangján hallottam, hogy egyre jobban aggódik.
– Akkor sem tehetjük meg, hogy visszalökdössük az embereket a tengerbe, ha egyszer a hercegük ideküldte őket egy új élet ígéretével – vélekedett Ryshad.
– És attól tartok, Tadriol nem fog föl-alá hajózni a part mentén, hogy érvényt szerezzen a rendeletének – szóltam közbe.
Halice együttérző pillantást vetett Temar felé, és fölemelte a kezét.
– És mi lesz azokkal, akik nem ismerik el a tormalin uralkodó fennhatóságát? Hiszen a lescari háborúkat voltaképpen a földéhség lobbantotta fel, és a mai napig is ugyanezen okból folynak...
– Ha nem muszáj, ne fessük a lescariakat a falra! – csattant fel Temar. – Ha az a hajó valóban elsüllyedt...
– ...Akkor az lesz a legjobb, ha máris utánanézünk, nem maradtak-e túlélők a roncsok között – fejezte be Ryshad a megkezdett mondatot.
– Meg tudod állapítani, merre sodorhatták a tengeráramlatok a szerencsétlenül járt hajót? – fordult Allinhoz Temar.
– Majd a Hínár utánajár, mi történt vele – vágott közbe Casuel leereszkedő hangnemben, és szavai hallatán igen nagy kedvem lett volna valamiféle csípős válaszra. – Naldeth is a fedélzeten van. Előre figyelmeztettem, hogy Den Harkeil önhittsége alighanem szerencsétlenséghez fog vezetni.
– A Hínár? Szóval Den Castevin hajója is vitorlát bontott? – Temar csendre intette a többieket. – És mondd csak, mikorra számíthatunk az érkezésére?
Casuel sértett arcot vágott.
– Tavaszelő harminchetedik napján futottak ki a kikötőből – jelentette be dölyfösen.
– Épp mielőtt a nagyobbik hold megtelt volna. – Ryshad szeme összeszűkült. – Az elkövetkezendő tíz napban bármikor partot érhetnek.
– A kisebbik hold ugyan sötét volt, de ez nem okozhatott gondot nekik, főként, ha egy mágus is volt a fedélzeten. – Úgy látszik, Halice is ugyanide jutott a saját számításaival.
Allin azonban nem látszott ennyire biztosnak a dolgában.
– Naldeth eleme a tűz, nem a víz vagy a levegő – jegyezte meg aggodalmasan.
– Parrail is a hajón van. – Casuel fensőbbséges válasza hallatán viszketni kezdett a tenyerem, és nagy-nagy kedvem kerekedett, hogy ízesen pofon vágjam. – Tudjátok, Tonin mester egyik lelkes növendéke. Már ért annyit a Mesterséghez, hogy segíteni tudjon.
– Köszönjük a híreket, D'Evoir mester, és ne haragudj, hogy feltartottunk bokros teendőid közepette. – Temar odaintett Allinnak, aki meglehetősen prózai szusszanással fújta el a gyertyát. Casuel körülményesen szolgalelkű búcsúzkodása úgy oszlott szét a levegőben, akár az a kékes füstpamacs, amelyet a kanóc eregetett, mielőtt végleg kilobbant volna.
Temar végiggereblyézte ujjaival rövidre nyírt, fekete haját, miközben jégkék szeme vészjóslóan megvillant.
– Dastennin bocsássa meg, de már csaknem azt kívántam, bár süllyedt volna el Den Harkeil hajója! – Tudtam, hogy nem megszokásból és nem is álszentségből veszi szájára a tenger istenének nevét.
– Pontosan tudták, mekkora veszéllyel néznek farkasszemet, amikor nekivágtak ennek az útnak. – Halice semmivel sem hajlott jobban az együttérzésre, mint én magam. – Az ostobaság olyan főbenjáró bűn, amelyet senki sem követhet el túl sokszor életében.
Ryshad elengedte a vállamat, és egy félig kész térképet húzott maga elé, amelyen a Vithrancel és Hafreinsaur közötti partvidék vonalát láttam.
– Mit gondoltok, hol célszerű partra szállniuk, ha a beleegyezésünk nélkül szándékoznak letelepedni Kellarinban?
Halice a kezébe kaparintotta a térkép sarkát, és elhúzta Ryshad elől.
– Egyelőre csak találgatunk – figyelmeztette –, legalábbis addig, amíg föl nem bukkan a látóhatáron valamelyik hajó. Jobb volna tehát, ha a magunk dolgával törődnénk, hogy kellőképpen felkészülhessünk bármiféle kihívásra. Temar, ha már egyszer uraságnak nevezteted magad, legfőbb ideje volna, hogy megtanulj érvényt szerezni az akaratodnak. – Hogy szavai élét elvegye, barátságosan elvigyorodott. – Elsősorban éppen ezért is jöttem ide. Mondd csak, szándékodban áll kiterjeszteni a fennhatóságodat az embereim közül azokra, akik letelepedtek itt, és hétköznapi mesterséget választottak maguknak? Mert ha igen, akkor neked is kell megbüntetned őket, ha elkövetnek valamit.
– Ugye, elárulod, mi az oka, hogy éppen most merült fel ez a kérdés? – Ryshad letelepedett az asztal szélére, sötét szemében éberség csillant. Tisztában volt vele, mekkora szerepe van a fegyelemnek a harcosok között, és nem győzte hangsúlyozni, hogy végre Temarnak is föl kellene esketnie néhány fegyverest a saját szolgálatára, valahogy úgy, ahogyan Messire D'Olbriot tette. Temar azonban továbbra is csak kerülgette a kérdést, arra hivatkozva, hogy még mindig nem sikerült tökéletesen megértenie ezeket az új keletű szokásokat, amelyek valamikor a Káosz után vertek gyökeret Tormalinföld felperzselt talajában.
Leültem Ryshad szabadon hagyott székére, elővettem a késemet az övemen függő tokból, és ráérősen tisztogatni kezdtem a körmömet, mialatt Halice elmagyarázta a reggeli vita okát, meg azt, mi volt benne Deglain és Catrice szerepe. Temar némi fejtörés után javasolta, élesszünk újjá néhány szabályt a nagyapja idejéből, Ryshad pedig kisebb változtatásokat indítványozott arra hivatkozva, hogy manapság a tormalin hercegek jóval több szabadságot engednek a bérlőiknek. Halice is megosztotta a többiekkel azokat a nyers, ám kétségkívül hatásos rendszabályokat, amelyekkel annak idején Lescarban kordában tartotta a zsoldosokat, és dörmögve vette tudomásul, hogy a két férfi ezeken is módosítana valamelyest. Még Allin is megengedett magának egy óvatos eszmefuttatást Hadrumal szabályrendszeréről, amelyben főként a hatalomé és befolyásé a végső szó.
Engem személy szerint soha nem érdekelt egyéb vonatkozásban a jog, mint hogy miként tudnám magamat minél távolabb tartani tőle. Egyes városokban ez nagyjából annyit jelent, hogy megpróbálok becsületesen játszani, odafigyelek a viselkedésemre, és Halcarionra bízom, őrködjön a szerencsém fölött. Máshol meg azt, hogy kihasználok minden adódó alkalmat, de közben le nem veszem a szememet a hátsó ajtóról. És persze nem árt, ha van kéznél egy kellőképpen gyors hátasló, hogy sürgősen elvigyen még a környékről is, ha valami nyomorult bolond siránkozni kezdene a pénze után, és előkerítene valakit, aki azt hiszi magáról, hogy neki kell megoldania a világ gondját.
Reszelgettem a körmömet, és közben azon tűnődtem, vajon nem lenne-e mégis csak érdekesebb, ha hazamennék, és kimosnám az ágyneműt.

 

 

MÁSODIK FEJEZET

Cadan Lench elöljáró, Vanam Egyetemének professzora részére;

Küldi: Aust Gildoman, Relshaz elöljáróságának jegyzőkönyvvezetője

Kedves Cadan!

Nemrégiben azt kérted tőlem, tartsam nyitva a fülem, és osszak meg veled minden értesülést, amely közvetve vagy közvetlenül kapcsolódik az éteri mágiához. Nem hiszem, hogy túlságosan fontos lenne, amit találtam, de talán nem árt, ha tudod, miféle eltúlzott érzelmeket válthat ki ez a kérdés egyes emberekből.

Őszinte tisztelettel régi barátod:
Aust

 

Figyelmeztetés a Műveltek Társaságától
Relshaz minden racionalista gondolkodású lakójához
egy új babonaság tekintetében

Minden jóérzésű ember fellélegezhetett, amint nemzedékünk végre felülemelkedett azokon a babonákon és hazugságokon, amelyek nagyatyáink életét mérgezték egykoron. Végre megdőlt a varázslók ártalmas befolyása a hiszékenyeken, és megszűnt a vallási vezetők hatalmaskodásának rosszindulatú szorítása a befolyásolhatók torkán. Most azonban ismét harcba kell szállnunk, hogy visszaverjük azt az új támadást, amelyet a mágia és dogma együttes ereje intéz állásaink ellen.
Az éteri mágiát, amelyet gyakorta Mesterségként emlegetnek, kontinensszerte úgy harangozták be, mint valami csodagyógyszert, amely a gyengék és nélkülözők minden baját elmulaszthatja. Azt mondják, kenyeret ad az éhezők kezébe, visszatéríti a helyes útra a züllötteket és tévelygőket, és gazdaggá teszi azokat, akik hisznek benne. Ámde látnunk kell, hogy ha csak a fele is igaz volna annak, amit erről a Mesterségről állítanak, talán még a két holdat is megállíthatná az ég tetején. Csakhogy akinek fejébe csupán egy picike racionalista ész is szorult, mindjárt sejti, hogy az efféle remények nem érnek többet a holdfény ezüstjénél, amely a csatorna szennyvizében tükröződik. Azon kevesek, akik bármit is tudnak ezekről az állítólagos éteri varázslatokról, messze vannak partjainktól, de még a tormalin nemességtől is. Bármiféle kétséges haszon származik is mesterkedésükből, azt bizony megtartják maguknak azok, akik rangra és gazdagságra születtek. Nekünk, egyszerű halandóknak csupán holmi vásári szemfényvesztést juttatnak, papjaink pedig, akik éberen lesik, hogyan tudnák visszaterelgetni saját fennhatóságuk alá a vigyázatlanokat, mindjárt kapnak az alkalmon, noha ők maguk sem értik jobban a történteket, mint mi, többiek.
Az efféle őrültségekkel nem szegülhetünk szembe másként, mint hogy a kézzel fogható tapasztalatra hivatkozunk. Fáradhatatlanul újra és újra figyelmeztetjük felebarátainkat, akiket kísértésbe ejtenének ezek az ígéretek és hazugságok, a természetfilozófia ezerszeresen bebizonyított áldásaira. Nem szabad visszatérnünk azokhoz az oktalanságban töltött napokhoz, amikor a természet dolgainak tanulmányozásában inkább a misztikum vezette az embereket, mintsem a józanság, amikor az anatómusokat üldözték, mondván, megsértik Poldrion privilégiumát, és az alkimisták, patikáriusok is csupán megvetést kaptak fáradozásaikért cserébe. Emeljük tekintetünket azokra az előnyökre, amelyeket csupán a következetes elfogulatlanság biztosíthat számunkra az élővilág gazdagságának tanulmányozásában, az élet és halál titkainak megfejtésében, az évszakok futásának feltérképezésében és millió egyéb kérdés megválaszolásában!
A mágia, legyen bármilyen természetű is, kétségkívül ki nem érdemelt előnyt biztosíthat nekünk mindeme titkok megfejtésében, ne felejtsük azonban el, miféle súlyos árat kellett fizetnünk a múltban, ha megadtuk magunkat az effajta kísértésezek. Egyetlen racionalista érzelmű történelemtudós sem tagadhatja, hogy a Régi Birodalmat romlásba döntő Káosz nem vihetett volna végbe ilyen mérvű pusztítást, ha a tudatlan uralkodók nem hívták volna segítségül a mágia megfékezhetetlen hatalmát saját önző céljaik elérésére. A rosszindulatú mágiahasználat nyomorba döntötte a vidéket az óceán partvidékétől egészen az Öregerdő szélső fáiig. A megújulás pedig egészen addig nem kezdődhetett el, amíg ki nem üldöztük földjeinkről az erkölcstelen mágiát, és el nem kergettük gyakorlóit arra a magányos szigetre, ahol a mai napig is nyüzsögnek és szaporodnak.
Meglehet, a Mesterség nem avatkozik bele ilyen kíméletlenül a föld és lég dolgaiba, ennek ellenére semmivel sem jelent kisebb fenyegetést az előbbinél. Tekintsük csak ennek a Temar D'Alsenninnek a történetét, aki nemrégiben tűnt fel Toremalban. Ez a fiatalember olyan varázslatokról beszél, melyek a mindennapi élet minden összetevőjét áthatották. Az ezen varázslatok nyújtotta hamis biztonságérzet vette rá a Régi Birodalmat, hogy egyre tovább és tovább terjeszkedjék, ezáltal mindjobban elvékonyodva, akár a szétfutó víz az asztal lapján; minthogy vezetői arra számítottak, hogy majd a Mesterség láthatatlan kötelékei fogják összetartani sarkait. Ezeket a varázslatokat azonban nem támasztotta alá kölcsönös egyetértés. Amikor D'Alsennin tudatlan boszorkánymesterei arra használták fel őket, hogy jócselekedetek helyett ellenségükre támadjanak velük, saját maguk alatt is elvágták a hidat, nem csupán ellenfeleik alatt. És amint egyetlen szála elszakadt, a Mesterség hálója máris meggyengült, foszladozni kezdett a Régi Birodalomban. Ekkoriban kezdtek csírázni a Káosz magvai, és a vigyázatlan mágusok tűzesője, vízözöne hamar szárba szökkentette őket. D'Alsennin egyfolytában arra hivatkozik: a Mesterségnek köszönheti, hogy ő és népe sértetlenül élhették túl a veszedelmeket – arra azonban nem gondol, hogy ugyanezen ártalmas boszorkányság több mint huszonnégy emberöltőn át moccanatlanul, álomtalan álomban tartotta őket fogva holmi barlang mélyén. Hisz ez nem menekvés volt, csupán egy gonosz nap még gonoszabb meghosszabbítása beláthatatlan időkre! Vajon létezik-e racionalista elme, amely ne választaná inkább a becsületes halált az effajta sanyarú végzet helyett?
Ne hallgassatok azokra, akik azt állítják, hogy a mai varázslók már nem csupán tudással, de kellő elővigyázattal is rendelkeznek! Maradjatok mindig éberek, mert különben ismét elszabadulhat ez az ősi időkből felélesztett Mesterség, és megmérgezheti a tudatlanok elméjét, hogy azt higgyék, a mágia, legyen az bármilyen féle-fajta, létjogosultságot nyerhet még ebben a felvilágosodott korban!

 

 

Suthyfer nyugati partjainál,

Tavaszutó 18. napján

A szigetek váratlanul, minden átmenet nélkül bukkantak föl a végtelennek tűnő óceán látóhatárán. Szinte a hajó orra előtt metsző sziklaszirtek vágódtak ki a tengerből, fölöttük pedig zöldellő fákkal borított hegyek nyújtóztak bizakodva a szikrázóan kék ég felé. A partmenti sziklafalak mindenhol vad hirtelenséggel emelkedtek ki a tengerből, esélyt sem adtak bármiféle fövenynek vagy lankásabb partszakasznak. A tenger is méltónak mutatkozott ahhoz a szűkkeblűséghez, amellyel a szigetek viseltettek iránta: tarajos hullámok ostromolták a szirteket fáradhatatlan, könyörtelen egyhangúsággal; haragosan fölszisszentek, ahogy nekicsapódtak a szikláknak, hogy aztán megtörten visszaomoljanak saját magukba. De mögöttük máris érkezett a következő hullámraj. A hajó a zátonyokat kerülgetve futott be a két kisebb sziget közötti tengerszorosba, takarásukból hamarosan előbukkantak a smaragdszín hegycsúcsok.
A bárányfelhők derűsen göndörödtek az égen, röpke árnyékokat vetve a nyughatatlan óceánra, mely úgy csillogott a napsütésben, akár a ragadozó elől menekülő halrajok. A sziget a zöld szín minden elképzelhető árnyalatát felvonultatta: az idősebb, rendíthetetlen fák visszafogottabb tónusokat öltöttek magukra, míg a fiatalabb sarjadékok jóval élénkebb színekben tündököltek. Az aljnövényzet tarka foltokban ölelte körül őket, a fölébük magasodó hatalmas hegycsúcsok pedig a látkép keretét adták.
Ugyanaz az enyhe szellő borzolta a fák levelét, amely a part felé irányította a kikötni szándékozó tengerjárót. Ahogy megélénkült a szél, a nehéz földszag egy pillanatra háttérbe szorította a tenger könnyed sós illatát. Tengeri madarak rikoltása keveredett a hajó szokványos zajaival, az eresztékek nyikorgásával és a vitorlák csattogásával.
– Jaj, be jó lesz már szilárd talajt érezni a talpam alatt!
– Hát, ez igazán szívből jövőnek hangzott, Parrail.
A hajó korlátján könyöklő fiatalember megfordult, és tétova mosollyal köszöntötte az újonnan érkezettet.
– Üdv, Naldeth! Örülök, hogy látlak.
– Alá' szolgája, fiatalurak, de legyetek szívesek, álljatok egy kicsit arrébb! – szólt rájuk megrovóan egy matróz, aki mezítláb szaladt végig az imbolygó fedélzeten, ügyet sem vetve a csípős tengeri szélre, noha csak ujjatlan inget és térdnadrágot viselt. – Nem mennétek le inkább a fedélközbe, ahogy a többi utas? – Nem várt válaszra, hanem egy macska ügyességével fölkúszott a létraszerű kötélhágcsón, amely a hajókorlátot kötötte össze a magasban himbálózó árbockosárral.
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne jelenlegi állapotomban – mormolta Parrail, és panaszos pillantást vetett Naldethre.
– Erre gyere! – Naldeth elindult egy rakás, alaposan a fedélzethez kötözött rakomány felé. Közben a matrózokat figyelte, akik határozott mozdulatokkal feszítették újra a Hínár átláthatatlanul bonyolult rendszerű, piszkosfehér vitorlázatát. – Még mindig bizonytalan a lábad?
– Nem is annyira a lábammal van a baj, mintsem a gyomrommal – válaszolta Parrail, és néhány tétova lépés után letelepedett egy ládára. Nyakát nyújtogatva próbált átpillantani a mellette heverő, nagyrészt kötelekből és szíjakból álló rakományhalmon. – Az egyik tengerész azt tanácsolta, hogy figyeljem a látóhatárt, akkor kevésbé leszek rosszul.
– Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy egyenesben tartsam a hajót – biztosította Naldeth könnyedén.
Parrail haloványan elmosolyodott.
– Őszinte köszönetem, mágus uraság!
– Részemről a szerencse, tudós uraság! – Naldeth mókásan meghajolt, majd nekitámaszkodott annak a vitorlavászonnal letakart alaktalan halomnak, amely állítólag a hajó mentőcsónakja volt. Hatalmasat ásított, aztán körülpillantott. Egyébként megjegyezhetetlen arcának élénken ide-oda villogó szeme és eszességet tükröző tekintete kölcsönzött markáns vonásokat. – Ez az utazás megtanított arra, milyen keveset tudok a vízelem természetéről, ám a szelek szerencsére a pártunkra álltak, így nem hinném, hogy túl sok időt veszítettünk volna.
– Dastenninnek legyen hála! – Parrail buzgó válaszának kevés köze volt a tengeristen iránt érzett odaadáshoz. Nagyjából egyidős volt a varázslóval, mégis jóval fiatalabbnak látszott nála, pisze orra, kisfiús vonásai és szélborzolta haja miatt.
Naldeth elgondolkodva kopogott a lábával a fedélzet szorosan illeszkedő tölgyfa deszkáin.
– Gede mester szerint ebédidőre horgonyt vetünk, és partra is szállunk. – Halkan elnevette magát. – Gondolom, nem sokat bajlódtál a reggelivel.
Parrail mély lélegzetet vett.
– Valóban; de ha lehet, most inkább ne beszéljünk ételről. – Sápadtan piszkálta dísztelen felöltője alatt viselt vékony vászoningjének kézelőjét.
– Bocsánat. – Naldeth a tatbástya felé pillantott, ahol a kapitány meg a rangidős tisztek gyors tanácskozást tartottak a tatárboc háromszögletű vitorlája mögött. A következő pillanatban már siettek is tovább a dolgukra, ügyes léptekkel lefutva a létraszerű lépcsőn, figyelmüket máris az előttük álló feladatra fordítva. A kapitány hátul maradt, és a látóhatárt fürkészve váltott néhány szót a kormányossal, aki széles tenyerével szilárdan markolta a hajó roppant tömegét egyenesben tartó kormányrudat. Magas, vállas férfi volt a kapitány, haja már ezüstösbe hajlott, sűrű szemöldöke azonban fekete maradt – ez annál is inkább szembetűnő volt, mivel időtől cserzett arcára örök grimaszt róttak az eltelt hosszú évek, melyek során összehúzott szemmel kémlelt a napba, szélbe. Sötétkék szövet hosszúnadrágot és puha talpú félcipőt viselt, hozzá kényelmes szabású, bő inget: nagyjából olyasfélét, mint amilyet a tudós meg a varázsló, is hordott. Naldeth bőrzekéje egyébiránt éppen olyan volt, mint a legénység nagy többségéé, egyedül a kapitány nyilvánította ki rangbéli elsőbbségét egy ujjatlan köpönyeggel, amelynek puha, szürke gyapjúszövetét díszes, rézcsatos bőröv fogta össze.
– Szóval Suthyfer az egész szigetcsoport neve, vagy csak ezé az egyetlen szigeté? – kérdezte Parrail inkább csak azért, hogy saját gondolatait elterelje.
Naldeth ezzel együtt is kötelességének érezte, hogy kimerítő választ adjon a kérdésre.
– Úgy tudom, az egész szigetcsoportot Suthyfernek hívják; nem hinném, hogy valakinek eszébe jutott elnevezni külön-külön az egyes szigeteket. Még abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán összeszámolták őket... Tudtommal elég kevés hajó állt itt meg valaha is. – Most, hogy a legnagyobb sziget sötét tömege immár jól láthatóan kibontakozott a párából, a mágus mogyoróbarna szemében élénk kíváncsiság csillogott. – Aki egyszer feltérképezi őket, megérdemelné, hogy legalább egy szirtet saját magáról nevezzen el. Így örökre megőrizné nevét az utókor számára, nem gondolod?
– Úgy látom, nagy kedved volna hozzá, hogy máris nekifogj – mosolygott Parrail.
Naldeth szemlátomást meglepődött az ötlet hallatán.
– Dehogy! – csóválta meg a fejét. – Engem egyelőre Kellarin felfedezése izgat.
Parrail töprengve pillantott rá.
– Amikor legutóbb Kellarinban jártunk, nem vettem észre, hogy különösebben felkeltenék az érdeklődésedet a gyarmat ügyei – jegyezte meg óvatosan.
– Nos, bevallom, örömömre szolgált, hogy hátat fordíthattam annak a helynek – sóhajtotta Naldeth, és vidám arcát hirtelen gond felhőzte. – Tudod, azelőtt soha nem voltam tanúja, hogy valakit megöljenek. Úgy értem... Olyat már láttam, hogy valaki meghal, de hát ez az élet rendje. Sorsunk rúnáit Poldrion tartja kézben... De ha olyasvalakikről van szó, akiket ráadásul jól ismerek... – Hangja hirtelen elnémult, arca most nagyon fiatalnak és nagyon sebezhetőnek látszott. – Bocsánat. Tudom, hogy te is elvesztettél néhány barátot.
– Éppen az ő emlékükre való tekintettel határoztam el, hogy segíteni fogom Kellarin ügyét. – Parrail nem rendre utasításnak szánta szívből jövő válaszát, Naldeth mégis úgy érezte, hogy magyarázkodnia kell.
– De hát én is megtettem minden tőlem telhetőt, nem igaz? Először azt láttam legjobbnak, ha a megszerzett tudást visszaviszem Hadrumalba. Így is sokkal tovább maradtam a szigeten, mint a többiek: az Ősmágus meg a varázslók már régen távoztak addigra.
Parrail azonban mintha meg sem hallotta volna a mentegetőzést: befelé figyelt, és sötétbarna szemét a gyász emléke felhőzte. Néhány pillanatra nehéz, szinte tapintható csönd ereszkedett a két fiatalemberre, noha körülöttük a matrózok bátorító vagy figyelmeztető kiáltásai röpködtek. A távoli hegycsúcsok egyre közelebb kúsztak hozzájuk. Pattogó parancsszavak hasították a levegőt a hátsó fedélzet felől, a kötélzet engedelmesen megfeszült, a vitorlavásznak csattogtak. A középső szigetet valamivel kisebb szomszédjától elválasztó tengerszoros ezüstös szalagként kanyargott a sötétzöld partok között. A Hínár érkeztére fehér madarak rikoltozó csapata rebbent föl a bozótból, s kíváncsian és rémüldözve köröztek az óceánjáró fölött.
– Mikor tértél vissza Vanam városába? – Naldeth elővigyázatosan megválogatott szavai mögött még mindig lappangott némi óvatos szemrehányás.
Parrail igyekezett elszakítani gondolatait a múlt megpróbáltatásaitól, és a jelen feladataira összpontosítani.
– Tavaly, Őszelő idején, nem sokkal azután, hogy hajóra szálltál. Napéjegyenlőségkor érkeztünk Zyoutesselába, és Télelő lett, mire hazaértem Vanamba. Megfogadtam, hogy soha többé nem teszem a lábam hajó fedélzetére! – Megborzongott, majd arckifejezése ismét felderült. – Tonin mester azonban igen hamar meggyőzött az ellenkezőjéről. Felteszem, te is egyebek között azért keltél útra, hogy kikérd Guinalle kisasszony véleményét néhány kérdésben. Hallottam róla, hogy Usara meg az az erdei leányzó – ha jól emlékszem, Livak volt a neve – útnak indultak, hogy éteri tudásra leljenek az Erdők Népének körében. Azt is suttogják, hogy végül egy mesterséghasználóval tértek meg útjukról, aki a Hegyek Népének leánya, de lehet, hogy ez már csak afféle pletyka.
– Úgy van, ahogy mondják – bólintott Naldeth kissé meglepett arccal. – Tényleg jött velük egy Aritane nevű lány, de ennek semmi köze ahhoz, hogy én nekivágtam ennek az útnak. Éppen csak megkértek rá, hogy segítsek épségben átjuttatni ezt a hajót az óceánon. És ha már nekiindultam, megnézem, nincs-e egyéb feladat számomra Kellarinban. Elvégre a tűz a központi elemem, és azt hallottam, Edisgesset bányászai ezen a nyáron be akarják indítani az újonnan elkészült kohóikat. – Szélesen elvigyorodott. – Vagyis, ha erre akartál kilyukadni, nyugodtan udvarolhatsz Guinalle kisasszonynak, én ugyan nem foglak megakadályozni benne!
– Nem áll szándékomban udvarolni senkinek. – Parrail a méltóság látszatával igyekezett palástolni bosszúságát. – Csak azért kérdeztem, mert eddig azt hittem, az Ősmágus személyes kíséretéhez tartozol, és ő maga lát el utasításokkal az itteni feladataidra nézve.
– No persze, ha már csak három mágus maradt talpon az elietimmek ellenében, és én vagyok az egyik közülük – vont vállat Naldeth, de nemtörődömségének álcája mögül azért ki lehetett érezni némi megbántottságot. – Otthon, Hadrumalban azonban csak egy észrevétlen kis halacska vagyok a nyüzsgő medencében.
– Tudom, mire gondolsz – bólintott Parrail.
– Azt reméltem, hogy Kellarinban szabadabban fickándozhatok. – Naldeth közvetlen természete legyűrte a késztetést, hogy titokban tartsa szándékait. – Kissé már elegem lett a végeláthatatlan elméleti vitákból, és úgy gondoltam, ezek után felüdülés lesz hétköznapi emberek apró-cseprő dolgaiban segédkezni. Ráadásul talán Kellarin az egyetlen hely, ahol nem úgy néznek rád, mint a kétfejű borjúra, ha varázslattal gyújtod meg a nedves tüzelőjüket.
Talán még ennél többet is mondott volna, ám a matrózok kiáltozása hirtelen új, sürgető felhangokat kapott. Gede mester sietős parancsszavakat ordított, és a Hínár hangos vitorlacsattogtatás közepette megfordult, hogy beússzon a tengerszorosba. A nyílt óceán száguldó hullámai helyett itt nyugodtabb vizek fogadták, az üvegesen áttetsző szoros tükre ragyogva verte vissza a nap sugarát, az árnyékosabb helyeken azonban könnyedén le lehetett látni a mélybe, a szirtek moszattal és színes tengeri növényekkel borított, meredek oldalaira.
Naldeth még egy pillantást vetett a matrózok izgatott nyüzsgésére, majd társához fordult.
– Gyerünk, Parrail, nézzük meg magunknak közelebbről ezt a helyet!
A hajó szelíd kanyart leírva követte a tengerszoros vonalát egy kiugró szirt körül. A kanyar után dombokká szelídültek a hegyek, és egy sekély öbölben remek kavicsos partszakasz kínált alkalmas helyet a kikötésre. A kisebbik sziget partvonala tagoltabb volt: az egymás mögött sorakozó szirtek sziklás öblöket rejtettek, mögöttük szinte áthatolhatatlannak tetszett a növényzet.
– Mintha füstöt éreznék! – Parrail gyanakodva fordította szélirányba az orrát. – És... Igen, ételszagot!
– Nézd csak, ott mintha lenne valaki! – Naldeth csodálkozva mutatott a kanyar mögül előbukkanó partszakasz irányába, ahol néhány pillanattal később immár jól láthatóvá vált egy partra vont hajó, amely féloldalra dőlve feküdt a visszavonuló apály nyomán. A hajótest éppen olyan hosszúkás volt, mint a Hínáré, part menti és nyílt vízi hajózásra egyaránt megfelelő, az elő- és tatárbocon négyszögletes vitorlák fityegtek. A tatbástya a legújabb divat szerint nem épült túl magasra, és a fedélzeteken körülfutó korlátok is alacsonyak voltak, talán hogy megkönnyítsék a ki- és berakodását annak a mérhetetlen tehernek, amelyet a hajó roppant gyomra befogadni volt képes.
– De hiszen ez Den Harkeil hajója! – Parrail hiába hunyorított, nem látott zászlót a főárbocon.
– Akár az is lehet. – Naldeth dühösen csóválta meg a fejét. – Éppenséggel eljuthattak idáig mágikus segítség nélkül, de ez persze még nem jelenti azt, hogy az utánuk jövőknek is ilyen szerencséjük lesz.
Parrail odébbfurakodott a korlát mentén, hogy jobban lásson.
– Lehet, hogy Kellarinból jött?
– Vitorla a láthatáron! – A kiáltás hallatán mindketten fölkapták a fejüket, és látták, hogy az árbockosárban őrködő matróz hátrafelé mutogat.
– Még egy hajó? – csodálkozott Naldeth.
– Mágus uram, tudós uram! – A kapitány hívására mindketten hátrasiettek a tatbástyához. – Hallott valamelyiktek bármit is más hajókról, amelyek előttünk vagy utánunk indultak volna el? – kérdezte Gede mester, amint Naldeth fölért a lépcsőn.
– Nekem senki sem szólt ilyesmiről – rázta meg a fejét Naldeth.
– Talán Bremilayne felől? – A kapitány erőltette a szemét, hátha föl tudná ismerni az újonnan érkezettet. Ugyanolyan hosszúkás építésű hajó volt, mint a Hínár, de legalább negyedével hosszabb, és figyelemre méltó vitorlázatot viselt, amelyet főként gyorsaságra terveztek – mintha csak támadni akarna. Az elő- és tatárbocon három-három vitorla is volt a Hínár kettős vitorlázatával szemben, ráadásul még egy négyszögletes vitorlájú orrárboccal és két háromszögletű vásznakat lobogtató farárboccal is büszkélkedhetett. Korlátjain díszes faragás húzódott végig, a hullámvetők és az orrtőke pedig fenyegető cápafejjé álltak össze. Ahogy közelebb ért, oldalán kivehetővé vált a vészjósló felirat: Tengeri farkas.
– Én sem hallottam semmit, de a Mesterség hatását az óceán hatalmas felülete erősen rontja – tette hozzá Parrail.
– Vigyázat! Egyenesen felénk tartanak! – rikkantotta az őrszem.
Gede még javában méregette a gyorsan közeledő jármű sebességét, amikor a túloldalon újabb hajó emelkedett ki a tagolt partvonal egyik öblének rejtekéből. Az újonnan érkező mintha ugyanazon tervek alapján épült volna, mint a Tengeri farkas, ám a kissé szigorúbb hajóács lemondott a korlátokat és illesztékeket díszítő faragásról. Az orrtőke is dísztelen volt, ám vaskos bronzdárdában végződött, mögé pedig a hangzatos Tüskés rája nevet faragták és festették.
– Dastennin fogára, ez egy nyavalyás csapda! – rikoltotta Gede.
– Úgy lelassultunk, hogy már nem tudom megfordítani! – ugrott föl a kormányos, de hiába veselkedett neki a rúdnak, a kormánylapát bágyadtan fordult félre a nyugodt vízben.
– Vitorlákat felvonni! – ordította Gede. – Varázsló, támassz szelet!
– Fölhúzzák a lobogójukat! – Az őrszem veszedelmes szögben lógott ki az árbockosárból néhány kötélbe kapaszkodva.
Ahogy a Tengeri farkas főárbocán élénkvörös zászló bomlott ki, a Tüskés rája hasonlót tűzött ki mintegy válaszképpen.
– Ez nem tormalin jelvény – állapította meg szorongó arccal Parrail. – Még sose hallottam kígyós lobogóról.
– Kalózhajók! – vágta rá a kapitány. Összehúzott szemmel méregette a Tüskés rája futását, amely arra készült, hogy elzárja útjukat. Naldeth nem pillantott föl: minden figyelmét az ujjai között táncoló kékes fénynyaláboknak szentelte. Ahogy két tenyerét lassan eltávolította egymástól, a fénysugarak villódzó szövedékké álltak össze, azúrkék ragyogásuk szinte szembántóan tündökölt.
– Siess, ahogy csak tudsz, varázsló! – A kormányos válla fölött hátrapillantott a Tengeri farkas vitorlázatára, amely még a szigetek takarásában fújdogáló kevéske szellőt is elfogta a Hínár elől.
Az őrszem felkiáltott; a következő pillanatban nyílzápor kopogott a Hínár vitorláin. Néhányan a matrózok közül jajgatva kaptak sebesült karjukhoz, lábukhoz. Egy szerencsétlenül járt áldozat csattanva hullt a fedélzetre, nyögdécselése csakhamar elhalt a hasát átjáró nyílvessző nyomán.
Parrail megragadta Naldeth vállát, és a földre rántotta a mágust, akinek szitokszava némán halt el ajkán, amint meghallotta a nyílhegyek kopogását a palánkon, ahol egy szempillantással azelőtt álltak. Gede mester egy láda csekélyke fedezékébe rángatta a kormányost, akinek ajkán vérpatak folydogált, és keze tétován kereste a mellkasából előmeredő nyílvesszőt. A mágia kékes villódzása kihunyt Naldeth ujjai között, az irányukat vesztett fénynyalábok haszontalan rongyokként peregtek a föld felé, majd hulltukban elhalványodtak és eltűntek.
Gede mester föltérdelt a fedezékben, és biztos kézzel megragadta a kormányrudat.
– Márpedig szélre van szükségünk, méghozzá mihamarabb, mágus uram! – adta ki a higgadt parancsot.
– Nem tudnád segítségül hívni a vizet, hogy lelassítsd őket? – Parrail hangja megremegett.
– Túlságosan messze esik az én elememtől! – Naldeth igyekezett úrrá lenni ujjai remegésén, amelyek között ismét kékes szikrázás kezdődött. Újra és újra emlékeztette magát, hogy már számtalanszor sikerült, amire most készül. Ha valaha is föl akar nőni Kalion vagy Otrick tudásához, vállalnia kell az ehhez hasonló kihívásokat. Már ha egyáltalán megéri azt az időt...
Ekkor érkezett meg az üldöző hajóról a nyílvesszők második halálos hulláma.
– Észrevették a mágusfényt, és egyenesen rád lőnek! – Parrail immár maga is a láda fedezékében kuporgott, és megpróbálta ellátni a kormányos sebét.
– A fene egye meg! – A nyers energiapászmák kifordultak Naldeth keze közül, azonban az utolsó pillanatban sikerült visszatérítenie őket, és a Hínár hasznavehetetlenül csüngő vitorlái hirtelen friss fuvallattal teltek meg. A főárboc felnyögött, és a hajó előrelendült.
– Vigyázat, zátonyok! – kiáltotta egy matróz, aki a kötélzetbe kapaszkodva függött magasan a fejük fölött.
– Itt vannak! – harsant egy másik kiáltás is a hajóderék irányából, a rémült emberek hol előre, hol hátrafelé mutogattak. A kisebbik sziget part menti bozótjából hosszú evezős csónakok egész raja vágódott ki, mintha csak a Tüskés rája jelére vártak volna. Parrail kikémlelt a hajókorláton, és látta, hogy a Tengeri farkas irányából újabb raj érkezik, majd legyezőként szétterülve támadásba kezd. A verejtékező evezősök nem kímélték karjukat, mellettük pedig mindenre elszánt harcosok kuporogtak kivont karddal. A csónakok farában egy-egy csáklyás ült, támadásra készen lendítve a magasba fegyverét.
Naldeth arca megvonaglott, ahogy a mágus minden erejével igyekezett megzabolázni a körülöttük örvénylő szélrohamokat. A mágusfény hol elhalványult, hol ismét felszikrázott, de végezetül sikerült a vitorlába fognia egy kellőképpen erős léglöketet. A csónakokban gubbasztó kalózok átkozódva rázták feléjük fegyvereiket, ahogy a varázslat keltette szél erősebbnek, gyorsabbnak bizonyult, mint evezőnek feszülő társaik. A következő pillanatban rémült ordítás hangzott fel a Hínár orra irányából, nyomban utána recsegés, forgácsokra hasadó fa zaja hallatszott.
– Állítsd meg, vagy felnyársaljuk azt a hajót! – rázta meg Naldeth vállát Gede.
A Tüskés rája roppant alakja máris ott magasodott előttük, korlátjainál csak úgy nyüzsögtek a kalózok. A kapitánynak esze ágában sem volt kitérni a Hínár útjából: nyilván biztos volt benne, hogy hajója nagyobb tömege könnyedén megállítja az ellenfelet.
– Akkor mit csináljak? – Naldeth kétségbeesett mozdulattal leeresztette a kezét, arcára határozatlanság ült ki.
– Segíts megfordítani a hajót! – Gede most azon igyekezett, hogy a Hínár el tudjon siklani az ellene acsarkodó kalózhajó tatja mögött.
Parrail összehúzta magát a fedezékben, közelebb húzódott a kormányoshoz, és megpróbálta elállítani a vérzést.
– Zistra feydra en al dret. – Varázsigét mormoló hangja megbicsaklott, ahogy a sebesült újabb kortynyi vért köhögött fel; a kormányos teste megremegett, egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, majd élettelenül hanyatlott le Parrail karja közt.
A hajó korlátjai irányából mindenütt tompa csattanások hangzottak fel: a csónakok körülvették a Hínárt, és az orrukban álló kalózok gyakorlott mozdulattal lendítették föl a horgas fémkaromban végződő köteleket. Alig feszültek ki a kötelek, máris két, három kalóz kapaszkodott föl rájuk, elszánt arccal kúszva fölfelé a Hínár himbálózó fedélzete irányába. Hiába metszették el a köteleket odafentről a rémülten futkosó matrózok, mindegyik nyomában mindjárt három másik is a korlátba akaszkodott, és a rájuk nehezedő súly csak még mélyebbre vájta a fában a horgas karmokat. A legelöl kúszók már át is lendültek a korláton, erős vitorlavászonból varrt zekéikről tehetetlenül siklottak le azok a hitvány pengék, amelyeket a matrózok hamarjában elő tudtak keríteni. Amint a kalózok megvetették lábukat a fedélzeten, jobbjukkal kardot rántottak, baljukba tőrt ragadtak, és ha sújtásuk nem talált célba, a nehéz bronzmarkolattal zúzták szét ellenfelük arcát, kézfejét.
– Zistra feydra en... – Parrail még a varázsige szavaival küszködött, amikor mellette összerogyott az első matróz: egy csáklya terítette le, amelynek borotvaéles hegye felhasította arcát és mellkasát.
Naldeth ösztönei, gyorsabbak lévén, átvették az irányítást tudatos cselekedetei fölött. Kinyújtott tenyerébe mágusláng szökkent, amelyet gondolkodás nélkül a legelső kalóz képébe vágott, aki átszökkent a korláton a nyögdécselő matróz teste mellett. A bíbor lángok táncolva vették körül a döbbent martalóc alakját; a következő pillanatban haja lobbanva kapott lángra, és megfeketedett koponyája recsegve égett, majd fájdalmas grimaszba torzult arca lassan elvesztette körvonalait. A sercegő hús felhólyagzott, majd a mindent elborító tűz végképp elnyelte a fickó halálordítását. Mire a földre hanyatlott, immár nem volt több elszenesedett csontoknál, amelyek csörrenve gurultak szét, noha lábszára és csizmába bújtatott lábfeje groteszk módon épségben maradt. Ruhájának rongyai füstölögve parázslottak még egy darabig a fedélzetdeszkán, majd lassan hamuvá omlottak.
A mágikus lángcsóva azonban nem állt meg: továbbszökkent a csáklyára, és alaktalan fémcsomóvá olvasztotta, azután leszáguldott a hajó oldalán feszülő kötélen, hogy új áldozatokat keressen az alant himbálózó csónakban. A diadalordítások közé hamarosan velőtrázó halálsikolyok keveredtek.
– Hol vagy, varázsló? – integetett Gede, és Naldeth felpattanva már látta is az újabb riadalom okát. Csonka vitorlázatú hajó tartott feléjük a kikötőöbölből, mozgásán már messziről látszott, hogy ügyes, jól kormányozható alkotmány. Alig kétharmada lehetett a Hínár hosszának, egyetlen főárbocán háromszögletű vitorlák sorakoztak, amelyek kötélzete egészen az orrárbocig futott, hogy kedvező szélben szinte egyhelyben meg lehetett fordítani velük a hajótestet. Ahogy a kifeszülő vitorlázat egyre nagyobb sebességgel sodorta feléjük a hajót, árboccsúcsán ugyanaz a vörös lobogó bomlott ki, mint a másik kettőén, és a fekete kígyóalak szinte ágálni látszott a feszesen rángatózó selymen.
Naldeth fölegyenesedett, és megpróbált belekapaszkodni a körülötte örvénylő levegőbe, hogy vihart támasszon, ám ekkor erős ütést érzett a homlokán: egy parittyalövedék érte el, megpattanva a palánk deszkáján. Körülöttük már zuhogtak is a parittyakövek, és csak késve jutott eszébe, hogy néhány rémült mozdulattal törékeny varázspajzsot vonjon maguk köré. Mindhiába: Gede mester már a földön feküdt, halántékán egy mély sebből vér csordogált, a magára maradt kormányrúd pedig bicebóca, oldalazó irányba fordította a hajót.
Parrail négykézláb mászott a korlát árnyékában a kapitány felé. Vértől maszatos arcát könnyek barázdálták, de összeszorított foga között egyre ismételgette a varázsige sorait.
Naldeth a hajó dereka felé pillantott, ahol a korláton átugráló kalózok vad viadalba kezdtek a matrózokkal. A fedélzetmester az imént hanyatlott le pengétől átjárt mellkassal, mellette a hajóács szekercéjével igyekezett védeni magát, miközben kezét nyújtotta sebesült bajtársának. A legközelebb álló kalóz kiütötte kezéből a szekercét, és halálos sújtásra emelte saját pengéjét, ám ekkor egy félkarú matróz tűnt fel valahonnan, és egy törött gerendadarabbal összezúzta a kalóz koponyáját. Diadala azonban nem tarthatott sokáig: a háta mögött újabb kalóz ugrott át a palánkon, és pengéje még ugyanazzal a lendülettel keresztüldöfte a félkarút.
– Nis tal eld ar fen – suttogta Parrail, és mocskos tenyerével végigsimított verejtékes homlokán. Lekuporodott Gede mester mellé, tekintetét azonban továbbra is a legközelebb nyomakodott kalózon tartotta. A fickó felordított és az arcához kapott, majd szemét dörzsölve ide-oda vetette magát, miközben kardja csörrenve hullt a fedélzetre.
– A többit bízd rám! – kiáltott oda Naldeth, és a következő pillanatban villámok csaptak ki a körülötte tornyosodó zöldesszürke fellegekből, halálra sújtva a szemét dörgölő kalózt. Ám ahogy a kék mágusfény láthatóvá vált, a nyílzápor ismét a varázslót választotta célpontjául, ráadásul a középfedélzeten tusakodó kalózok is felfigyeltek rá.
Parrail megragadta a mágus inge ujját, majd mély lélegzetet vett, és kínos odafigyeléssel citálni kezdte egy különösen bonyolult varázsige szavait. Naldeth mozdulatlanná dermedt a rémülettől, ám csakhamar azt kellett látnia, hogy a feléje tartó kalózok tanácstalanul megtorpannak és körülszimatolnak, mint egy falka vadászkutya, ha elvesztik prédájuk nyomát. A hátsó fedélzet felé forduló tekintetek mintha egyenesen keresztülnéztek volna rajtuk.
Parrail arca feszült volt az összpontosítástól.
– És most mihez kezdjünk? – suttogta erőlködve.
– Kapaszkodj belém! – nyúlt feléje reszkető kézzel Naldeth, remélve, hogy lesz ereje megtenni, amire készül.
– De hát Gede mester... – Parrail levegő után kapkodott, akár a fuldokló.
Ám ebben a pillanatban már késő volt. Azúrkék erőnyaláb kulcsolta karját a törzséhez, lába egy pillanatra elemelkedett a fedélzetről, mielőtt belezuhant volna a tátongó sötétségbe. Parrail felhördült, ahogy elkínzott gyomra megszabadulni igyekezett tartalmától. Amikor kinyitotta a szemét, rájött, hogy a homályos fedélközben vannak, ahol a kintről beszűrődő csatazaj rémült suttogással elegyedik. A hajó utasainak szállása volt ez, akik legféltettebb holmijukat ládákba és kosarakba csomagolva útra keltek, hogy a kockázatos utazás végeztével új életre leljenek Kellarin földjén.
– Mi folyik odakint? – kérdezte egy férfihang.
– Kalózok támadták meg a hajót! – suttogta kétségbeesetten Naldeth. – Halomra gyilkolják a legénységet!
E szavak hallatán fékevesztett kavarodás támadt a fedélközben, és már attól lehetett tartani, hogy az utasok agyontapossák egymást, ám a tülekedésnek egy csapásra vége szakadt, amint erőszakos nyikordulással felnyílt a fedélzetre vezető csapóajtó, szögletes árnyékot verve alant a rémülettől sápadt arcokra.
– Kifelé onnan! – harsant egy öblös gidestai hang, majd egy sötét képű kalóz vérfoltos ábrázata jelent meg a csapóajtó résében.
A lépcső tövében álló sápadt fiú kétségbeesetten pillantott körül segítségért, de a körülötte kucorgók némán leszegték fejüket.
– Azt mondtam, kifelé! – A gidestai fenyegetően emelte föl a kardját.
A fiú lassú léptekkel fölmászott a létrán, ám abban a pillanatban, ahogy a válla a fedélzettel egy magasságba ért, felülről megragadták és durván kirántották a feljáróból.
– Gyerünk, a többiek is! – A gidestai kezdte elveszíteni a türelmét, amelyből amúgy sem sok jutott neki.
A következő szerencsétlent a körülötte tolongók taszigálták föl a lépcsőn, de hamarosan sor került rájuk is. Az általános nyüzsgésben Naldeth és Parrail egyre közelebb szorultak a csapóajtó sápadtan fénylő négyszögéhez, körülöttük szitkozódás, fojtott zokogás hangzott fel.
– Mostantól kezdve jobb lesz, ha nem varázsolunk többet! – súgta oda társának Parrail, mielőtt az akár csak megnyikkanhatott volna. – Életben kell maradnunk, ameddig csak lehetséges, hogy riaszthassuk Hadrumalt vagy akit éppen sikerül!
A tömeg szorítása lassan a lépcsőhöz sodorta őket, míg végül nem maradt más választásuk, mint felmászni: előbb Parrail, majd szorosan mögötte Naldeth kecmergett ki a napvilágra. Alig érte talpuk a fedélzetdeszkát, durva kezek máris a főárboc felé lökdösték őket, ahol komor tekintetű matrózok néma csoportja várakozott lecsüggesztett vállal. Mellettük becsületes tekintetű iparosok, szántóvetők kapaszkodtak egymásba, és sápadt arccal figyelték, amint a kalózok hanyag mozdulattal a tengerbe hajítják az egymás hegyén-hátán heverő holttesteket. A halottak között Parrail kisvártatva felismerte a vitorlakészítőt, a kormányost meg egy földművest Dalasorból, akinek arcát jól ismerte, bár a nevét sehogyan sem sikerült emlékezetébe idéznie.
Néhányan tágra nyílt szemmel meredtek a tatbástya irányába, ahol egy félmeztelen kalóz éppen az életben maradt matrózokat kötözte össze. Páran tusakodtak még a rájuk támadókkal, a legtöbben csöndes beletörődéssel megadták magukat, ám egynek közülük sikerült kiszabadulnia. Megveszekedett dühvel esett neki a kalózoknak, egyet hanyatt lökött, egy másikat hasba rúgott, miközben érthetetlen szitkokat zúdított rájuk. Az átok azonban elhalt ajkán, amint a félmeztelen kalóz tarkón vágta egy fémrúddal. A fickó belemarkolt a halott vértől maszatos hajába, és mindenki tanulságára felrántotta a földről az összecsuklott holttestet.
– Így jár, aki izgága, és nem fér a bőrébe!
Naldeth gyomra összerándult a szétzúzott koponya láttán, amelynek szilánkosra tört csontjai gonoszul fehérlettek a vérző húsban. Nagyot nyelt, és csodálkozva vette észre, hogy rémülete kezd alábbhagyni, amint összeszedte gondolatait, hogy átgondolja helyzetüket. Nos, legalább annyi előnyük van, hogy éppen olyan hétköznapi öltözéket viselnek, mint az utasok többsége. Gyermekkora óta először fordult elő vele, hogy hálát rebegett Saedrinnek. Az elemeket jelképező színekkel díszített feltűnő ruhák, amelyek manapság annyira divatosak Hadrumalban, azonnal elárulták volna varázsló mivoltát a kalózoknak.
A matrózokat ezalatt megkötözték, ők pedig nem is igen mertek tiltakozni ez ellen. A kalózok most az utasokat vették szemügyre: görbe késükkel levagdosták az erszényeket a nyakukból, derékszíjukról, összegyűjtötték kevéske ékszerüket, és bedobálták egy fonott kosárba, amellyel hajdanán talán piacra járt valamelyik szorgalmas polgárfeleség.
– Elő a gyűrűkkel! – bökött vérfoltos késével egy pufók arcú kereskedő felé egy kiéhezett tekintetű kalóz. – Vedd le őket, vagy levágom az ujjadat velük együtt!
Naldeth nem tanúsított ellenállást, miközben durván átkutatták a zekéjét meg a nadrágzsebét, és leszakították nyakából az inge alatt hordott erszényt. A patkányképű kalóz most Parrail keze után kapott.
– Mutasd csak azt a gyűrűt!
Parrail fegyelmezett arckifejezésén nem látszott több ellenkezés, mint a körülötte állókén, Naldeth azonban észrevette a szemében csillanó fájdalmat, amikor meg kellett válnia Vanam ezüstbe foglalt jelképétől, amely a tanulás és önsanyargatás hosszú éveinek zálogát jelentette számára.
A mágust annyira lefoglalta a szívbe markoló látvány, hogy csak késve vette észre, miért némult el körülötte mindenki. A kalózok leeresztették fosztogató kezüket és kihúzták magukat, tekintetük várakozóan fordult a hátsó fedélzet irányába. Naldeth az egyárbocost pillantotta meg a hajókorláton túl, a harmadik kalózhajót, és őszintén bánta, hogy nem használta ki az időt, amikor még árthatott volna neki egy gondosan megválasztott varázslattal. A kígyós lobogó lángnyelvként csapkodott az árboccsúcson.
Nagydarab fickó lendült át gyors mozdulattal a hajókorláton: magasabb volt, mint bárki, akihez Naldethnek valaha is szerencséje volt, ám roppant tömege ellenére meglepően fürgén mozgott. A kalózok ajkán öblös éljenzés kélt, csizmájuk döngve dobolt a fedélzeten, kardjuk, tőrük markolatát összeütögették, mintha valami elfajzott katonai ceremónia résztvevői lennének. A magas férfi gyors meghajlással fogadta az általános üdvrivalgást, majd a tatbástya felé intett; Naldeth ekkor vette csak észre, hogy jobb kezének kisujja hiányzik. Hullámos sötét haja a vállát verdeste volna, ha nem köti hátra szoros varkocsban. Válla széles volt, mintha nehéz terhek cipeléséhez szokott volna, makulátlan és kissé fennhéjázó öltözékében azonban olyan ember benyomását keltette, akinek soha egy szalmaszálat sem kellett keresztbetennie.
Végignézett az üdvözlésére felsorakozott kalózokon, és szeme sarkában elmélyültek az apró szarkalábak, amelyeket az idő vésett a cserzett arcra. Ereje teljében lévő férfi volt, foga fehéren villogott gondosan ápolt szakállában, amelybe még alig vegyültek ősz szálak.
– Szép munka volt, fiaim – szólalt meg mély, öblös hangon, amely szokatlan erővel tört elő a széles mellkasból. Közelebb lépett a halálra rémült telepesekhez, és lábfejével félrehengerített néhány véres holttestet, mit sem törődve vele, hogy összepiszkítja gondosan kifényesített csizmáját.
– Üdvözletem, urak és hölgyek – hajtotta meg magát körülményes udvariassággal. – A nevem Muredarch, és én vagyok ennek a kis hadseregnek a vezetője. – Vonásai hirtelen megkeményedtek, arca veszedelmes kifejezést öltött. – Mint a látottak alapján bizonyára már kitaláltátok, kalózok vagyunk. Ebből pedig az következik rátok nézve, hogy a foglyaink vagytok, ám ebben a kérdésben később még lesz választásotok. A hajón található értéktárgyak és árucikkek pedig egytől egyik a zsákmányunk részét képezik; erre nézve viszont nincs választásotok. – A gyenge ellenkezés hallatán elvigyorodott. – A zsákmányon azonban tisztességesen megosztozunk, mint ahogyan az szokásban van Muredarch emberei között. Ha részt akartok kapni ti is belőle, nem kell mást tennetek, mint hűséget és engedelmességet fogadni nekem. Ha pedig bebizonyosodik valamelyikőtökről, hogy tehetsége van a mesterségünk iránt, az még előre is léphet. A mi világunkban a rang meg a születés mit sem jelent, ám az ügyesség és rátermettség elnyeri a maga jutalmát!
Hanyagul végigsimított tengerkék zekéjén, amelyet selyem rátétek díszítettek, és ezüstcsatos öv fogott össze a derekán. A szellő belekapott csipkés kézelőjébe.
– Nem ígérek nektek hosszú életet – folytatta öblös hangján –, de azt megígérhetem, hogy amíg éltek, nem szenvedtek hiányt semmiben. A győztes ütközetek után víg mulatozás vár rátok: étel, ital, csinos nőszemélyek, aki pedig megsebesül, azt seborvosaink lelkiismeretesen kikezelik, és jól tartjuk, amíg ismét fel nem épül. Annak sem kell aggódnia a jövője miatt, aki netán alkalmatlanná válna a harcra: a tábor környékén nem csak kardforgatóknak akad munka. Ha pedig elegendő zsákmányt szereztetek nekem ahhoz, hogy megváltsátok a szabadságotokat, akár el is mehettek, és elvihetitek, amit félretettetek magatoknak. De elárulom, hogy az ilyesmi nem nagyon szokott előfordulni: a felszabadítottak rendszerint velünk maradnak, és tovább növelik a vagyonukat.
Nevetés hangzott fel a rongyosabb kalózok soraiból, akik valósággal csüggtek vezetőjük minden szaván. Naldeth csodálkozva vette észre, hogy vidámságuk koránt sem tűnik erőltetettnek, mint ahogy várta volna; ez a körülmény csak még jobban aggasztotta.
– Ti pedig, hölgyeim, ha úgy döntötök, szintén dolgozhattok nekünk – fordult komoly arccal Muredarch egy anyához, aki aggódva szorította magához törékeny leányát. – Egyetlen férfi sem vethet szemet rátok akaratotok ellenére, vagy ha igen, annak személyesen látom el a baját. Tisztességes fizetség ellenében persze felajánlhatjátok a kegyeiteket, de azt is választhatjátok, hogy ellátásotokért cserében főztök, mostok, takarítotok. Ezenkívül attól sem tartlak vissza benneteket, hogy férfiak módjára a kardotokkal szolgáljatok, hűséget fogadjatok, és egyenlőképpen kivegyétek a részeteket a zsákmányból. Hol van Otalin? – A kalózok soraiban ismét éljenzés támadt, amint egy vérrel borított, maszatos arcú, ám annál elégedettebb nő lépett elő közülük, és magasba emelte vörösesen csillogó pengéjét. – Látjátok – folytatta Muredarch –, nem ragaszkodunk hozzá, hogy az asszonyok a házi tűzhelynél maradjanak, ha nem fűlik a foguk az efféle elfoglaltsághoz.
Otalin diadalmas mosollyal odakiabált valami trágárságot a matrózoknak, azután női mivoltát bizonyítandó lerángatta magáról az inget meg a zekét, és fölfedte mezítelen kebleit. Naldeth eldöntötte magában, hogy ez a kissé bizarr látvány alighanem egyetlen férfiembernek sem hozza meg a kedvét a női nem iránt.
Muredarch összeütötte a tenyerét; azonnal csend támadt a fedélzeten.
– Aki bármilyen módon veszélybe sodorja a csapatot, azonnali halállal lakol. Aki verekedést provokál a hajó fedélzetén, felakasztjuk; intézzétek el az ilyesmit a szárazföldön! – Nyugodt hangjában fojtott fenyegetés lappangott. – Odakint a parton felőlem akár meg is ölhetitek egymást, csak ne keverjetek bele senki mást a vitátokba! Ha hajlandóak vagytok betartani a szabályainkat, több aranyat kereshettek egy év alatt, mint amennyit valaha is láttatok. Ha pedig erre nem érzitek képesnek magatokat, akkor bizony meg kell dolgoznotok az életetekért, de előre figyelmeztetlek benneteket, ez bizony keserves és küzdelmes módja a szabadságotok elnyerésének. A legkönnyebben úgy kerülhettek ki innen, ha nem dolgoztok: akkor ugyanis nem kaptok enni, és hamarosan földobjátok a talpatokat. Ha ezt akarjátok, felőlem legyen. Holnap pirkadatig adok nektek gondolkodási időt, de azt akarom, hogy addigra mindannyian egyszer s mindenkorra eldöntsétek, hogyan tovább!
Muredarch megfordult, és odaintett a tatbástya körül tolongó kalózoknak.
– Hozzátok ide!
Naldeth éles sóhajt hallott közvetlenül maga mellett: Parrail torkában szinte bennszorult a lélegzet, amint a kalózok Gede mestert tuszkolták le a hátsó létrán a fedélzetre. A kapitány hangos csattanással bukott a vérmocskos deszkákra, őszülő haja összetapadt a feje tetején. Az Otalin nevezetű nő puha mozdulattal ugrott le melléje, és talpra rántotta. A kapitány sápadt volt, szeme bedagadt, karját hátracsavarták és összekötözték, állkapcsát azonban makacsul összeszorította.
– Üdvözöllek, kapitány uram – hajolt meg Muredarch, mint aki egyenrangúval tárgyal. – Remélem, most már megértetted, hogy ettől fogva a te hajód is az én flottám tagja. Egy kapitánynak pedig soha nem szabad elhagyni a hajóját, nem igaz? Nos, ebben a magam részéről nem is kívánlak megakadályozni, úgyhogy most rajtad a sor: válassz!
– Azt akarod tőlem, hogy csapjak fel kalóznak, és ártatlanokat fosztogassak? – felelte megvetően Gede. – Soha!
– Az imént azt mondtam, hogy ezt a döntést holnap reggelig kell meghoznotok. – Muredarch arcán ismét az iménti ragadozószerű mosoly jelent meg. – Nem, kapitány uram, egyelőre egészen mást akarok kérdezni tőled. Ki a varázsló a hajódon?
Gede tekintetét Muredarch arcára függesztette, szeme sem rebbent.
– Ki a varázsló a hajódon? – ismételte Muredarch lágyan, mégis veszedelmesen. – Add ki nekem, hiszen amúgy sem sok hasznát láttad, nem igaz?
Naldeth szívverése olyan erővel visszhangzott a fejében, hogy úgy érezte, csaknem megsüketül tőle. Nem kapott levegőt, zsigereit pedig a félelem alattomos keze szorította össze.
Gede azonban néma maradt, tekintetét pedig egyre a kalózvezérre szegezte. Naldeth arra gondolt, nyilván nem mer feléje pillantani, nehogy akaratlanul is elárulja őt. Rémülettől dermedten kívánta, bárcsak képes lenne elfordítani szemét a megrázó látványról, de nem mert hátrafordulni, mert így is a nyakszirtjén érezte a többiek vádló tekintetét, és lelki szemeivel látta, amint áruló ujjak merednek rá, hogy kiszolgáltassák ennek a vadállatnak. Gondolatait a félelem és nyomorúság érzése zilálta szét.
Muredarch mereven bámult Gede arcába.
– Ó, hát persze... Nem akarod elárulni őt, igaz? De talán meg tudunk győzni róla, mennyire helytelen az álláspontod. Csak hogy lásd, olyan ember vagyok, aki tartja a szavát: engedem, hogy osztozz a hajód sorsában!
A kalózok fölnevettek, és Naldeth látta, hogy arcukon a vérszomjas várakozás kifejezése ül. Otalin a főárboc felé taszigálta a kapitányt, a földön kucorgó utasok rémülten rebbentek szét az útjukból. Muredarch hanyag mozdulattal elővont egyet az ezüstcsatos derékszíjában várakozó számtalan tőr közül, a félmeztelen kalóz pedig szolgálatkészen szökkent előre a hátsó fedélzetről. Egyik kezében kalapácsot cipelt, a másikban hegyes vasszegeket, amelyek nagyjából karnyi hosszúságúak lehettek. Muredarch levágta Gede kötelékét, ám két másik kalóz már meg is ragadta a fogoly kezét; hátrarántották a kapitányt, hogy gerince az árbocnak szorult, karját pedig hátracsavarva rákulcsolták a rúdra.
Muredarch hátrébb lépett, és odaintett a félmeztelen kalóznak, aki határozott mozdulattal szöget vert a kapitány kézfejébe, odaszegezve őt az árbocrúdhoz. A kapitány felordított, bárhogy igyekezett is, hogy összeszorítsa a fogát.
Muredarch mozdulatlanul állt vele szemben, és az arcába meredt.
– Mondd meg, melyik a varázsló!
Gede némán megrázta a fejét, és olyan erősen harapott rá a nyelvére, hogy vér tört elő ajkai közül.
Muredarch intett, és a kalóz a második szöget is beverte. Gede kiáltása hallatán szitkozódás, fojtott zokogás tört fel a foglyok soraiból.
– Nevezd meg a varázslót!
Gede azonban néma maradt.
A körülötte fölmorajló sírás és átkozódás ellenére Naldeth torkát egy sóhaj sem hagyta el. Akkor sem tudott volna megnyikkanni, ha az élete múlik rajta.
A kalózkapitány szánakozva csóválta meg a fejét, amint Gede álla a mellére hanyatlott. Belemarkolt a kapitány vértől összetapadt hajába, és felrántotta a fejét.
– Holnapig még meggondolhatod! – vicsorgott rá, majd hátat fordított neki, és ráérős léptekkel a korlát felé indult. – Tegyétek partra őket! – intett oda embereinek, majd átkapaszkodott egyárbocosa fedélzetére.
.Amint Muredarch eltávozott a fedélzetről, a kalózok élénk tevékenykedésbe fogtak, halmokba rakták a zsákmányt, összeterelték a foglyokat, és megkezdték kiszállításukat a partra. Parrail elkapta Naldeth könyökét, és szinte vonszolta magával a mágust, aki a távolba meredt, mintha nem volna tudatánál. Egy idősebb fickó, akinek foltos ujjai cserzővarga mesterségről árulkodtak, szúrós pillantást vetett rájuk összevont szemöldöke alól. A tudós nagyot nyelt, hogy úrrá legyen félelmén, de nem tudta elűzni torkából a rémület keserű-savanyú ízét. Ugye, kizárt dolog, hogy a többiek feladják őket a kalózkapitánynak? Hiszen tudniuk kell, hogy a mágia az egyetlen esélyük a menekülésre... Sietve lesütötte szemét, és csak arra figyelt, hogy a tömeggel együtt mozogjon, maga előtt terelve a mágust. Elszoruló torokkal várta, mikor tesz valamelyikük olyasmit, amivel akaratlanul is felhívják magukra a figyelmet.
A kalózok azonban nem sokat törődtek velük: megszámolták, hányan vannak, azután csoportokra osztva beterelték őket a várakozó evezős csónakokba, mintha csak birkákat hajtanának a vásárra. A himlőhelyes martalóc, aki a zsákmány partra rakodásáért felelt, nem tűrt késedelmet. Amikor a leányát magához szorító anya megtorpant a korlátnál, és nem mert aláereszkedni a kötéllétrán, két kalóz megragadta, és minden teketória nélkül letaszították. Az asszony sírdogálva lógott a hajó oldalán, a kötelekbe akadva.
A csónakban várakozó martalóc a térdét csapkodva hahotázott, míg csak az asszony levegőben kalimpáló cipője képen nem találta.
– Vigyázz a lábadra, tudatlan szuka! – csattant fel ekkor, és belekapva az asszony szoknyájába jól hallható reccsenéssel rántotta le a kötelekről. A nő egyenesen a sötét habokba zuhant volna, ha egy másik kalóz el nem kapja a karjánál fogva, és talpra nem állítja a csónak farában. Az asszony azonban túlságosan rémült volt még ahhoz is, hogy rájöjjön, a fickó az életét mentette meg, és sikoltozva ellökte magától.
– Majd akkor sikoltozz, asszony, ha okot adok rá! – dörmögte a kalóz.
– Még arra is sor kerülhet! – vágta rá az, amelyik az imént annyira hahotázott az asszony balsorsán, és föltekintett a kötéllétra felé, ahol most a leány lába kalimpált kétségbeesetten, támaszt keresve. A kalóz megragadta a lány lábikráját, fönt várakozó társai pedig lefeszegették a rémülten kapaszkodó kezeket a korlátról. A kalóz ügyesen elkapta a lezuhanó testet, de közben módot talált rá, hogy barázdált kezével végigsimítson a combján, és benyúljon a szoknyája alá.
– Hogy merészeled? – sziszegte a lány, félig dühében, félig kétségbeesésében, és szemen köpte a kalózt.
– Bocsánat, kisasszony. – A kalóz kéjvágyó vigyorral visszahúzta kezét a szoknya alól. – Ha megváltozna a véleményed, tudod, hol keress!
Most Parrail és Naldeth kerültek sorra, hogy átugorjanak a korláton. A tudós rájött, hogy hiába taszigálja a távolba révedő mágust, nem tud életet lehelni belé, és végső elkeseredésében bokán rúgta. Ez használt: Naldeth feljajdult, és mintha egyszeriben tudatára ébredt volna, hol is van, és mi történik vele. Parrail a kötéllétra felé intett, és legnagyobb megkönnyebbülésére Naldeth szerencsésen lekapaszkodott rajta a csónakba. Parrail reszkető kézzel markolta meg a kötelet, körme a kenderszálak közé vájt, és megpróbált a lehető leggyorsabban lemászni: szinte rosszul volt a félelemtől, hogy lezuhan, mégsem merte lassabbra fogni az iramot.
– Megtelt! – intett oda a hajókorlátnál várakozó társainak a kalóz, aki üggyel-bajjal letörölgette a nyálat borostás arcáról, majd munkára noszogatta evezőseit. – Gyerünk, húzzátok meg!
A középső padokon kuporgó foglyok igyekeztek minél kisebbre összehúzni magukat, az anya szótlanul ölelte magához zokogó leányát. Naldeth még mindig úgy bámult maga elé, mint aki mit sem fog fel az őt körülvevő világból, Parrail azonban igyekezett úgy fordulni az ülésen, hogy lássa, hová viszik őket.
Valamivel feljebb, a part mentén durva gerendákból összerótt építményt pillantott meg, amely nagyra sikerült karámra vagy kisebbfajta cölöpvárra emlékeztette. A cölöpökről még a kérget sem hántották le, felső, kihegyezett végükön jól látszottak a fejszenyomok. Mellette sebtében összeeszkábált hajlékok, kunyhók és sátrak sorakoztak a letaposott fűben, elfoglalva a kavicsos parttól a sűrű bozótig nyújtózó térséget. A visszatérő kalózok hozzáláttak, hogy felélesszék a tüzeket, kormos bográcsokat, kannákat hurcoltak elő a kunyhókból. A néhány utóvéd, akik a tábort körülvevő bozótosban rejtőztek el, most sietve előbújtak, és éljenzéssel, örömkiáltásokkal fogadták a győzteseket. A nap melegen sütött le odafentről, a bokrok leveleit enyhe szellő borzolta, és az egész sziget hívogatóan barátságosnak tűnt. Parrail azon kapta magát, hogy a magány vigasztalan érzése szorítja össze szívét.
A csónak hangos csikorgással állt meg a part menti kavicságyon.
– Kifelé! Szedjétek a lábatokat!
Ahogy kiugráltak a csónakból, és a térdig érő vízben botladozva a szárazföld felé indultak, Parrail lopva körülnézett, hová lehetne elmenekülni. Szemlátomást nem ő volt az egyetlen, akit efféle gondolatok foglalkoztattak.
– Itt ugyan nincs hová bújni! – kiáltotta a borostás kalóz, és Parrail érezte, hogy fülig vörösödik. Konokul kerülte a fickó tekintetét. Megszégyenülten kullogott a part felé, ahol további martalócok várakoztak, és hahotázva nevettek saját tréfáikon.
– Ma éjszaka a cölöpvárban alszotok – lépett elébük egy zömök kalóz, akinek kopaszra borotvált feje éles ellentétben állt sűrű szakállal benőtt állával. Szemlátomást nem harchoz öltözött: bő ujjú zekét viselt színben pontosan hozzá illő nadrággal, amelyet anyaga és szabása alapján Parrail akár Vanam előkelőségein is el tudott volna képzelni. – De ha már most a szavatokat adjátok, hogy holnap reggel csatlakoztok hozzánk, máris nekiállhattok kunyhót építeni magatoknak. – Adakozó mozdulattal a tábor girbegurba utcái felé intett.
Miközben a foglyok engedelmes léptekkel vonultak a cölöpvár felé, Parrail igyekezett társát észrevétlenül a csoport belseje irányába taszigálni. Hirtelenjében nem tudta eldönteni, melyik jobb: a Naldeth arcán ülő sötét kétségbeesés vagy a többiekre jellemző fásult belenyugvás.
– Muredarch rátermett vezető – magyarázta meg egy izmos fiatalember, aki ujjatlan, nyitott inget viselt napbarnított bőrén. – Csak jól jártok vele, ha elfogadjátok az ajánlatát. A magunkfajták számára, akiket nem ringattak bársonybölcsőben, ez az egyetlen elérhető út mutatkozik, hogy valamicske vagyont szerezzünk magunknak.
– Remekül meg lehet élni belőle – értett egyet egy másik társa is, és nagyot csapott zománcozott berakásokkal díszített kardkötőjére. Másik kezében egy flaska bort lóbált, és időről időre vidáman meghúzta, tudomást sem véve a foglyok nyomorúságáról.
Parrail eltűnődött rajta, vajon honnan vehették a bort ezek a gonosztevők, és hány embert ölhettek meg érte. Hamarosan elérték a cölöpvárat, és sietve beterelték őket a karámszerű kapukon. Parrail néhány elkeseredett könnycseppet dörgölt ki a szeme sarkából, amint meghallotta, hogy a nehéz kapuszárnyak becsapódnak mögötte, és a reteszek a helyükre siklanak. Hogy gondolatait másfelé terelje, ismét megragadta Naldeth karját. A varázsló tompa tekintettel nézett vissza rá, Parrail pedig erőteljesen megrázta, majd sóhajtva bevonszolta a fal tetején húzódó gyilokjáró nyújtotta csekélyke árnyékba, hogy legalább a fejük fölött járőröző rabtartóik pillantásaitól védve legyenek.
– Figyelmeztetnünk kell a kintieket! – súgta a mágus fülébe, közben gyanakodva tekintett körül, nem keltettek-e máris túl nagy feltűnést.
Naldeth értetlenkedve meredt vissza rá.
Parrail érezte, ahogy a düh lassanként kezd úrrá lenni félelmén és rosszullétén.
– Mi vagyunk itt az egyedüliek, akik segítséget hívhatunk! – suttogta most már valamivel hangosabban.
Naldeth megremegett, és tétova, reszkető ujjakkal megdörzsölte kiszáradt ajkát.
– Jó, de kinek szóljunk? – súgta rekedten.
– Értesítsünk valakit Hadrumalban! – törölte meg a homlokát a kézfejével Parrail. Hiszen máskor is előfordult már, hogy a vezető mágusok Tonin mester és tanítványai segítségére siettek; Planir, Otrick és Kalion varázslatai meghátrálásra késztették Kellarin ellenségeit. Mindez azonban olyan távolinak, olyan elmosódottnak tűnt jelenlegi nézőpontjukból szemlélve...
Naldeth arcára lassan visszatért az élet halovány nyoma.
– Ha üzenetet akarok küldeni, először is nyílt lángra lenne szükségem – nézett körül. – És kellene valami csillogó, fényes tárgy.
– Még egy hajtűt sem hagytak nálunk – pillantott körül Parrail is.
– Tüzet sem tudunk gyújtani – borzongott meg Naldeth. – Pedig átkozottul hideg éjszaka áll előttünk.
– A mágusláng pedig azonnal leleplez a kalózok előtt... – Parrail már meg is bánta, hogy kinyitotta a száját, amint meglátta, hogy Naldeth arca ismét holtsápadttá válik a rettegéstől. – Ne veszítsd el a fejed, azzal semmire sem megyünk! – dorgálta suttogva. – Ki kell találnunk, hogyan oldjuk meg a helyzetet.
A varázsló mély, reszketeg lélegzetet vett.
– És mi lenne, ha a Mesterséggel próbálkoznál?
Parrail háborgó gyomrára tapasztotta a tenyerét.
– Megpróbálhatom, de mi lesz, ha valaki meghallja? – Végignézett az egybegyűlt foglyokon, de mindannyian saját nyomorúságukba süppedtek: néhányan egymáshoz bújtak, mások egyedül próbálták átvészelni a megrázkódtatást.
– Mit gondolsz, elárulnának bennünket? – kérdezte vigasztalan arccal Naldeth.
– Gede mester nem árult el... – Parrail hangja elcsuklott.
– Még nem halt meg... És mi sem. – Naldeth megragadta a tudós vállát, hogy csekélyke biztonságérzetet próbáljon meríteni a közelségéből. – Figyelj csak, kitaláltam valamit... Léghullámokat kelthetek, hogy a többiek ne hallják meg a varázsigéidet.
Parrail bágyadtan elmosolyodott.
– Nézzük, kit tudok elérni – sóhajtotta.
Oldalazott néhány lépést, hogy a gyilokjárót alátámasztó gerenda némi fedezéket nyújtson a kíváncsi tekintetektől, és letelepedett háttal a többieknek, arccal a fal felé. Naldeth a földre zökkent mellette, átkulcsolta felhúzott térdét, és ráhajtotta a homlokát, minta elbóbiskolt volna. Csak Parrail láthatta, hogy a mágus teste megfeszül az erőfeszítéstől, és ökölbe szorított kezén fehéren rajzolódnak ki a bütykök. Ezúttal nagyon kellett vigyáznia, nehogy a mágusfény legapróbb szikrája is felvillanjon körülötte.
– Mikor kezd... – A szavait elnyelő áthatolhatatlan némaság világosan hírül adta a tudósnak, hogy most már nyugodtan nekikezdhet saját varázslatának. Kényszerítette magát, hogy lassan, nyugodtan lélegezzen, míg csak emlékei között meg nem jelent Vanam egyetemének képe, elmosván a valóságot és a kalózok csapdáját. Maga elé képzelte a tágas előadótermeket, ahol kiemelkedő tudású mesterei megosztották tanítványaikkal elméleteiket és mérhetetlen tapasztalatukat, a poros könyvtárakat, ahol rég halott riválisok mesterművei békés egyetértésben álldogáltak a polcokon. Mire idáig ért az ábrándozásban, olyan vágyódás fogta el, hogy belefacsarodott a szíve. Gondolatait most arra a zsúfolásig tömött teremre összpontosította, ahol Tonin mester osztotta meg tanítványaival kihunyhatatlan lelkesedését a letűnt elődök elveszett tudománya iránt, nem téve különbséget azok között, akiket csak atyjuk kövér erszénye kedvéért engedett a csoportjára, hogy fedelet húzhasson a többiek feje fölé, meg az olyan jó eszű éhenkórászok között, mint a szorgalmas és kötelességtudó Parrail.
A fiú elsuttogta a szavakat, amelyeknek el kellett volna vinniük segélykérő üzenetét Tonin mesterhez, de semmi sem történt. A lelki szemei előtt lebegő kép olyan mozdulatlan és változatlan maradt, mintha fatáblára festették volna. Ismét próbálkozott, de most sem érezte azt a futó borzongást, amely eddig a Mesterség használatának velejárója volt. Hol késlekedik az a bizsergető érintés, amikor a minden teremtett lényt összekapcsoló éter hirtelen meghajol előttük és engedelmeskedni kezd nekik, és gondolat felel a gondolatnak, lerázva magáról az idő és a távolság bilincseit? Vanam most olyan elérhetetlennek tűnt, mint fejük fölött a nap, amely gondjaikkal mit sem törődve gördült tovább égi útján.
Talán valamit rosszul csinál? Hiszen Tonin mester meg ő számtalanszor sikeresen alkalmazták már ezt a varázslatot, még jóval azelőtt, hogy segített volna neki felébreszteni Kellarin alvó telepeseit. És ráadásul mennyivel hatékonyabban tudta működtetni, miután Guinalle kisasszony megvilágította előtte az eljárás lehetséges buktatóit, elmagyarázva, hogyan befolyásolják egymás hatását az egyes varázsigék. Parrail szívét most a reménytelen vágyódás nyilai járták át. Hiszen oly régóta készül rá, hogy megossza a hosszú tél során megszerzett tudás eredményeit a lánnyal... Nem utolsósorban azért, mert így büntetlenül elénekelhet neki néhány érzelmes dalocskát, amelyek állítólag éteri tudást hordoznak.
Lehet, hogy a Mesterségnek ezzel az ódonabb, mindazonáltal egyszerűbb formájával kellene próbálkoznia? Parrail lehunyta a szemét, hogy jobban hallja a fejében visszhangzó csöndes dallamot. Hogyan is volt az a dal, amelyet Trimon énekelt, hogy magához édesgesse Halcariont, amikor egyedül, elveszve bolyongott a rengetegben, és a Holdbéli Lány segítségét kérte, hogy gyújtsa meg a csillagok sápadt lámpásait, és vezesse biztos vidékre? De vajon használ-e bármit is, ha egymagában, hangtalanul dudorássza a mindent beburkoló elemi csöndben? Tudja-e tartani a dallamot és a ritmust ebben a némaságban? Voltaképpen soha nem volt jó hallása. Parrail elszántan szorította össze a fogát, és lényének minden szilánkjával igyekezett az ódon románcra összpontosítani.

 

S bár az éj sötét borút
borított az Ezüst Lányra,
Trimon hárfájáért nyúlt,
és dalolt, hogy megtalálja.
Driath al' ar toral, fria men del ard endal,
Cariol vas ar jerd, ni mel as mistar fal.

 

A tudomány jelenlegi állása szerint az éteri varázslat a versszakokat lezáró, értelmetlennek tetsző sorokban rejlik – Parrail tehát különösképpen odafigyelt ezekre a sorokra. Kissé hihetetlennek tűnt számára, hogy az Erdők Népének elveszett tudása ott lapul ebben a zagyvaságban, de újra és újra emlékeztette magát, milyen fontos szerep jut a hitének ebben az egész erőfeszítésben. Elszánt arccal énekelt tovább, Guinalle felé küldve elgyötört gondolatait, beleélve magát a vándorló istenség szerepébe, aki elkeseredetten vágyakozik a távoli és elérhetetlen istennő után. A románc ritmusa lassan áthatotta minden szívdobbanását, átforrósította testét a feje búbjától a lába ujjáig, és olyan ujjongásba taszította, amely már-már az önkívület határát súrolta. Görcsösen kapkodott lélegzet után, és egy vigyázatlan pillanattal később az elragadtatás szertefoszlott.
– Sikerült? – Naldeth sóhajtva szakította ki magát az elemek szorításából, és pillantása úgy kapaszkodott Parrail tekintetébe, mint a fuldokló az utolsó szalmaszálba.
A tudós egész testében reszketett, és beletelt egy kis időbe, amíg meg tudott szólalni.
– Nem tudom – suttogta rekedten.
Ebben a pillanatban hosszú árnyék vetődött rájuk, és mindketten bűntudatosan kapták föl a fejüket. Legnagyobb megkönnyebbülésükre a köpcös kereskedő állt előttük, aki kétségbeesetten tördelte gyűrűit vesztett kezét.
– Eldöntöttétek már, mit feleltek nekik, amikor napkeltekor kérdőre vonnak benneteket? – kérdezte panaszosan.

 

 

Vithrancel, Kellarin,

Tavaszutó 18. napja

– Messire D'Olbriot nem szokott ilyesfajta gyűléseket tartani, igaz?
Körülpillantottam a teremben, amely egyre jobban megtelt. Az ajtónak alig volt alkalma becsukódni, máris megjelent egy újabb kíváncsi arc az ajtónyílásban.
Be kellett ismernem, hogy Temar újonnan elkészült fogadóterme valóban igen figyelemreméltó látványt nyújt. Nos, persze, Ryshad az utóbbi néhány napját azzal töltötte, hogy megpróbálta meggyőzni Vithrancel lehető legtöbb lakóját, hogy segítsenek; de voltaképpen nem is nagyon kellett győzködni őket. A falat takaró falapokat, amelyeknek támaszkodtam, még be kellett festeni vagy lakkozni, de még így is jelentős fejlődést tapasztalhattunk. Eddig ugyanis a vásárcsarnok ládái és kecskelábú asztalai közé voltunk kénytelenek bezsúfolódni az ilyen alkalmakkor.
– Manapság nem szokás az ilyesmi. – Ryshad azt számolgatta, hányan lehetnek a teremben. – Régen viszont valóban így folytak a dolgok. Temar a nagyapja vezetési módszereit szeretné föleleveníteni. Végül is ennek is megvan a maga értelme. Caladhria parlamentje például nyitva áll az érdeklődők előtt, a lescari hercegek nagy része pedig a szabadban tartja az udvari gyűléseket.
Amikor még a D'Olbriot-házhűbérese volt, Ryshad keresztül-kasul bejárta Tormalinföldet és hajdani tartományait. Ha mesélni támadt kedve, rendszerint meglepett a tájékozottságával.
– A zárt ajtók mögött elfogadott egyezmények rendszerint pletykákat szülnek – folytatta –, az emberek többsége meg készséggel alapot ad az ilyen rosszindulatú híreszteléseknek. – Önkéntelenül megdörzsölgetett a karján egy forradást, amely szemmel látható bizonyítéka volt az emberek hiszékenységének az efféle rossz szándékú pletykák iránt. Ez a történet amúgy csaknem az életébe került neki is meg Temarnak is az előző nyáron Toremalban.
– Ez mind szép, de vajon Temar meg tudja-e akadályozni, hogy végezetül mindenki össze-vissza ordibáljon idebent? Gondolom, lesznek néhányan, akik egyszerre óhajtanak majd beszélni. – Az emelvény felé pillantottam, ahol magas támlájú székén Temar ült, kezét a kacskaringós szélű tölgylevelekkel díszített karfán nyugtatva. Egyszerű vászonujjast viselt, akárcsak a kellarinbéliek többsége, és történetesen tudtam, milyen megvetően süllyesztette el egy láda legmélyére azt a kényelmetlenül díszes, tiritarka ruházatot, amelyet a toremali divat ráerőltetett. Megjelenése még így is tekintélyt parancsolónak tűnt; Bridele nyilván még gyertyavilágnál is azokat a zöld tölgyleveleket hímezgette, amelyek a szürke vásznat díszítették.
Guinalle Temar mellett ült az emelvényen, valamivel egyszerűbb széken, amelyet vöröses bőr borított. A szín nagyszerűen illett szürkéskék árnyalatú ruhájához, amelynek szabásvonalát sem réginek, sem újnak nem lehetett volna nevezni, ám amellett, hogy a lehető legkevesebbet használta föl az értékes damasztból, ráadásul remekül hangsúlyozta karcsú alakját. Kerek és szokatlanul mély nyakkivágását leheletfinom csipke díszítette, és néhány apró gyémánt csillant meg kibontott hajának zuhataga alatt.
Meglepett, hogy kettejüket beszélgetésbe merülve látom; azt hiszem, az ilyesmi először fordult elő Napéjegyenlőség óta.
– Mihez kezd Temar, ha Guinalle ellenkező véleményen lesz, mint ő? – fordultam Ryshadhoz.
– A saját vitáikat későbbre halasztják. Mindketten az uralkodói udvar közelében nőttek fel, így tisztában vannak vele, mennyire fontos, hogyan jelennek meg a nép előtt. – Letelepedtünk két támlátlan székre, amelyeket szép számban hordtak be a terembe. Ryshad sóhajtva kinyújtotta hosszú lábát. – Azt is tudják, hogy Kellarint a jóakarat működteti. Ezek után egyikük sem kockáztatná meg, hogy nyilvános vitába keveredjenek.
Eltűnődtem rajta, vajon Temarnak eszébe jut-e, mekkora szerepe van Ryshadnak ebben a bizonyos jóakaratban, amely Kellarint összetartja. Már D'Olbriot uraság szolgálatában is sokszor szükség volt rá, hogy viszálykodó csoportokat békítsen össze, egy tréfával vagy mosollyal üsse el a fenyegető bajt, vagy egy-egy acélos pillantással juttassa kifejezésre urának fennhatóságát. Amióta megérkeztünk ide, észrevettem, hogy voltaképpen ugyanezt teszi D'Alsennin javára is.
Választottam most éppen Guinalle kisasszonyt méregette egy szokatlanul keskenyre sikerült mosoly kíséretében.
– Neked is említette, hogy a Régi Birodalom idejében a bíróságokon a Mesterség akadályozta meg, hogy a tanúk hamisan valljanak?
Valóban említette, én pedig nem voltam túlságosan boldog az ötlettől. Kételkedve nézegettem a tömeget, és láttam, hogy néhányan már alig bírják visszatartani a mondandójukat.
– Alkottatok rá szabályt, ki szólaljon meg elsőnek? – érdeklődtem.
– Egyelőre nem. Az kap szót, aki elsőként jelzi ebbéli szándékát. – Ryshad türelmetlen pillantásokat vetett D'Alsennin felé. – Én ugyan javasoltam Temarnak, hogy először hallgassa végig négyszemközt, ki milyen üggyel szeretne a nagygyűlés elé állni, azután rendezze őket fontossági sorrendbe.
– Remélem, nem akartad magadra vállalni ezt az előzetes meghallgatást! – Őszintén bíztam benne, hogy tagadó választ kapok.
– Mi vagyok én, írnok? – húzta föl az orrát legnagyobb megelégedésemre Ryshad. – Épp ideje, hogy az ifjú Albarn végre kivegye a részét a munkából, ha már egyszer olyan lelkesen követelte magának ezt a megbízatást.
Épp amint e szavakat kimondta, Albarn Den Domesin jelent meg a hátsó ajtóban, és egyenesen az emelvényhez sietett. A hajdani tormalin nemesség e sarja nagy örömmel fogadta az uralkodó ediktumát, amelyben a D'Alsennin család oldalhajtásainak minősített minden életben maradt nemest Kellarinban. Mindezt roppant nagy megtiszteltetésnek tekintette, és mindezidáig még senkinek sem volt szíve fölvilágosítani, hogy az uralkodó mindössze az egyszerűség kedvéért döntött így. Beláthatatlan következményei lehettek volna, ha Toremal pénzéhes nemesi családjai egyszeriben vissza akarták volna fogadni keblükre messzire szakadt hajdani rokonaikat, természetesen abban a reményben, hogy erre hivatkozva keresetet indíthatnak Kellarin földje nekik járó tulajdonrészéért.
Albarn leült egy kisebb asztal mellé az emelvény egyik oldalán, és rendezgetni kezdte maga előtt a pergamenlapokat, tintatartót és tollakat. Ahhoz képest, hogy mindenáron azt szerette volna, ha Temar hivatalos örökösének nyilvánítja, egyáltalán nem látszott túl lelkesnek.
– Szegény fiú – tréfálkoztam könnyedén. – Arra számított, hogy írnokok seregének parancsolhat majd, és ehelyett neki magának kell jegyzetelnie. No, de hát aki aratni akar, annak először szántania és vetnie illik.
– Javíts ki, ha tévednék, de nem nagyon láttam, hogy te valaha is szántottál vagy vetettél volna – vette át a tréfa fonalát Ryshad. – És ha már itt tartunk, megmagyaráznád, mit keresett ma reggel Fres a kertünkben? Arra jöttem ki a házból, hogy különféle növényeket rángat ki a földből, és azt állítja, hogy gyomlál.
– Pont annyira ért a rúnavetéshez, mint a kertészkedéshez – tártam szét a kezemet. – De ne aggódj, azért csak megcsinálja. – Miután végre rászántam magam, és kimostam az ágyneműt, úgy véltem, minden jogom megvan egy kis szórakozáshoz.
Halice vágott át a tömegen, és amint odaért hozzánk, ő is letelepedett egy székre.
– Meddig várunk még? – dörmögte. – Most már igazán történhetne valami.
– Arra várunk, hogy megegyezzenek végre – intettem az emelvény felé, ahol Guinalle széles kézmozdulatokkal igyekezett alátámasztani éppen a véleményét. – Nem tudod, mi a vita tárgya?
– Temar arról próbálja meggyőzni Guinalle-t, hogy ezentúl ne bírálja el egymaga a vitás ügyeket, inkább utasítson mindenkit a gyűlés elé. Képzelheted, mekkora sikere van – kacsintott rám Halice. – Pedig nem arról van szó, hogy beleavatkozna a lány hatáskörébe. Egyszerűen csak tehermentesíteni szeretné végre egy kicsit.
Már a nyelvemen volt a csípős válasz, ám Ryshad a combomra tette a kezét, hogy elnémítson.
– Úgy látom, a végén mégiscsak elkezdjük – intett az emelvény felé, ahol végre mindenki elfoglalta méltó helyét.
A tömeg is elcsendesedett, és egy ősz hajú férfi emelkedett szólásra. Udvariasan fejet hajtott Albarn előtt, majd Temar és Guinalle elé lépett.
– Uraság, kisasszony.. Hódolatom néktek.
– Légy üdvözöve, Drage mester. – Temar viszonozta a meghajlást, Guinalle pedig elragadóan mosolygott.
A fickó köhintett néhányat, majd belekezdett a mondókájába.
– A földbérletről van szó... Azt szeretném kérdezni, nem változtathatnánk-e valamelyest a kialakult rendszeren. Odahaza különféle parcellákra osztottuk a földet, volt külön legelő, kaszáló, szántóföld, gyümölcsös, attól függően, hogy mire lehetett legjobban használni. Így aztán az sem fordulhatott elő, hogy valaki csupa mocsarat kapjon, más meg köves talajt, ahol még szántani sem lehet rendesen.
– De hát rengeteg föld áll rendelkezésre! – Temar értetlenül pillantott vissza rá. – Mindenki olyat választ magának, amilyet csak akar!
– Jó, jó, de mi lesz, ha vihar vagy jégverés tör ránk? – folytatta Drage a hosszú gazdálkodó élet tapasztalatával a háta mögött. – Larasionnak hála, az eddigi időjárás meglehetősen kegyes volt velünk, de ha az összes gabonát ugyanoda vetjük, egy esetleges szerencsétlenség a teljes termést tönkreteheti!
Szavait helyeslő moraj fogadta, ám azt is láttam, hogy akad az egybegyűltek között, aki szívesen vitába szállna vele. A formalinföldről frissen érkezett gazdálkodók szerették biztosan tudni, meddig terjednek határaik, és milyen eszközök állnak rendelkezésre jogaik érvényesítésére.
Temar közelebb hajolt Guinalle kisasszonyhoz, és röviden tanácskoztak, mielőtt előállt volna a válasszal.
– A kérdés, melyet felhozol, valósnak tűnik, és elképzelhetőnek tartom, hogy másokat is érint. Mások viszont szeretik, ha a földjeik egy tagban helyezkednek el, ráadásul nem túl messze az otthonuktól. Javasoljuk tehát, hogy mindazok, akik szeretnék felosztani a földjüket egymás között, jelenjenek meg holnap reggel a vásárcsarnokban. Ha sikerül megállapodniuk a cserében, mi rávezetjük a térképekre és a...
Guinalle sikoltása úgy érkezett, akár derült égből a villámcsapás. Talpra ugrott, és úgy rázta meg fejét, akár a telivér ló, ha darazsak gyötrik. Elszabadult hajtincsei lobogtak, amint kezét a homlokára szorította. Elsápadt, térdre rogyott, és Temarnak éppen csak sikerült elkapnia, mielőtt teljes hosszában elvágódott volna. Térde tompán csattant a deszkaemelvényen; a durva hang messzire visszhangzott a hirtelen beállt csendben.
Ryshad hosszú lába szinte tudomást sem vett a lépcsőkről, de én is kettesével szedtem őket. Halice alig valamicskével maradt le mögöttünk.
– Lélegzik? – kérdeztem. Guinalle arca hamuszürke volt, ajka vértelen.
Temar óvatos kézzel kioldotta azt az ezüst és zafír melltűt, amely a ruha csipkés nyakkivágását összetartotta.
– A szíve ver, méghozzá igen hevesen – jelentette be. Csakugyan: mindannyian láthattuk torkának sápadt bőrén a szapora szívverés süllyedő-emelkedő nyomát.
Ryshad óvatosan felemelte a földről, és a karjába vette.
– Gyerünk a hátsó lépcsőhöz! – Halice szorosan a közelében maradt, nehogy elbotoljék a lépcsőn.
– Tartsd itt az embereket! – Gyengéden megragadtam Temar karját, és a fennhatóságát jelképező magas támlájú szék felé taszigáltam, ügyelve, hogy a szájtáti tömeg felé ne legyen túlságosan nyilvánvaló a közbelépésem. – Muszáj folytatni a gyűlést, különben estére már halálhírét keltik, és az nem lesz jó senkinek sem!
Halice fél kézzel tartotta a hátsó ajtót, hogy Ryshad biztonságban ki tudjon lépni rajta. Egy intéssel jelezte, menjek utánuk, ha tudok.
– Amint megtudjuk, mi történt vele, azonnal üzenünk – szólt oda Temarnak megnyugtatónak szánt hangon.
Temar jól láthatóan felülkerekedett aggodalmán, és a döbbent tömeghez fordult.
– Úgy tűnik, Guinalle kisasszony megbetegedett – jelentette be, és ahogy beszélt, hangja egyre erősebbé vált. – Hasonló helyzetben azonban ő erősködne legjobban, hogy folytassuk a gyűlést, tehát mindenképpen tartozunk neki ennyivel.
Ebben teljesen igaza volt, még akkor is, ha ezzel mit sem csillapíthatott aggodalmaimon. Kisurrantam a hátsó ajtón, és óvatosan becsuktam magam mögött.
Ryshad homlokát ráncolva állt Temar szobájának közepén. A falakat még mindig nem borította egyéb puszta kőnél, habár Bridele minden tőle telhetőt megtett, hogy lakályosabbá varázsolja a helyiséget. A széles kandalló körül magas támlájú székek álltak, és bár szemlátomást mindegyik különféle helyről származott, valamiképpen mégis illettek egymáshoz. Egyforma lenpárnák borították őket, amelyeknek hímzett huzata szintén Bridele szorgos kezét dicsérte.
Halice feltornyozta a párnákat, és valahonnan egy takarót is kerített.
– Livak, légy oly kedves, és szerezz egy kis bort, ha akad a háznál!
Előrefutottam, és bekopogtam a konyhába. Bridele döbbent arccal nyitott ajtót.
– Guinalle kisasszony rosszul lett – magyaráztam sietve. – Kellene egy kis bor, vagy még inkább valami erősebb, ha Temar tartogat ilyesmit valahol.
A jóasszony elsietett a kamra felé, én pedig visszarobogtam a többiekhez. Ryshad addigra lefektette a kisasszonyt a párnákra.
– Mocorog? – kérdeztem aggodalmasan.
– Alig – felelte Halice, izmos tenyerében tartva a nemeskisasszony törékeny kezét. – Nem hallott valamelyikőtök valamiféle fertőző betegségről mostanában?
Egymásra néztünk, és megkönnyebbülten láttuk, hogy a másik is csak a fejét rázza. Drianon óvjon az újabb járványoktól, amelyek árván hagyták szegény kis Tedint, a nagyanyja gondjára! Nem is tudom, mi lett volna, ha Guinalle nem állja útját a kór továbbterjedésének...
Ryshad nagy gonddal kikapcsolta a Guinalle derekát övező aranyláncot.
– Meg kellene lazítanunk a ruháját, hogy jobban kapjon levegőt – morfondírozott. – De hol nyílik ez a nyavalyás ruha?
– A hóna alatt – világosítottam fel, már a kandalló előtt térdelve. – Talmia megrala eldrin fres...
Szavaimra óvatos lángnyelv szökkent elő a felhalmozott fahasábok közül, én pedig igyekeztem kisebb gallyakkal, forgácsokkal táplálni. Lehet, hogy Guinalle nem sokra becsüli a Mesterségnek ezt az alsóbb fokát, de azt ő sem tagadhatja, hogy olykor igen hasznos tud lenni. Körülnéztem, mit tehetnék még, de nem volt egyéb ötletem, mint hogy kirántottam egy kitüremkedő tollat az egyik díszpárnából. Eszembe jutott, hányszor dorgált anyám, hogy teljesen hasznavehetetlen vagyok a háztartásban.
Bridele lépett be egy tálcával a kezében.
– Tedd csak oda az asztalra! – intett Ryshad.
Guinalle felnyögött, mint akit múlni nem akaró fájdalom gyötör.
Ryshad letérdelt mellé.
– Meg tudod mondani, mi a baj? – kérdezte halkan.
Egy szóval sem mondta neki, hogy mindjárt jobban lesz, meg hogy ne aggódjon; sötét szeme a lány elefántcsont-fehér bőrét fürkészte, nincs-e rajta kiütés vagy más gonosz előjel. Emlékeztem rá, hogy Ryshadnak volt egy leánytestvére, aki ragályos betegségben halt meg, és ami azt illeti, Halice meg én is számtalanszor láttunk már pirkadatkor makkegészséges embereket, akik alkonyatra már nem voltak az élők sorában.
Halice megigazgatta Guinalle összekuszálódott haját, és a homlokára fektette a tenyerét, nincs-e láza. A lány kapkodva fellélegzett, és úgy nyitotta ki rémült barna szemét, mint aki rossz álomból ébred. Megpróbált felülni, de Halice visszatartotta. Telitöltöttem egy serleget az asztalon várakozó sötétvörös borral, és Ryshad mellé álltam, hogy kéznél legyek.
Guinalle ködös tekintete a távolba révedt.
– Parrail... – suttogta.
– Mi van vele? – kérdezte Halice.
– Bajba került? – kapta fel a fejét Ryshad.
Guinalle azonban süketnek tűnt a kérdéseikre. Meggyújtottam a kezemben tartott tollat, és a füstölgő csonkot elhúztam a lány orra előtt. Guinalle köhintett párat, és méltatlankodó tekintete egyenesen rám szegeződött.
– Parrail borzasztó nagy bajba került! – suttogta, és felült. Halotti sápadtsága lassan oszladozott, arcára és ajkára visszaért némi szín.
Odanyújtottam neki a borral teli serleget.
– A hajón van? – kérdeztem.
– Halálra rémült... – A kisasszony megborzongott, és szaggatottan fölsóhajtott. – Kész csoda, hogy egyáltalán képes volt a Mesterséghez folyamodni!
– Meg tudod mondani, hol van? – Ryshad türelmetlenül ácsorgott a kisasszony mellett, és azon igyekezett, hogy ne sürgesse túlságosan.
– Tengeren vagy szárazföldön? – próbáltam egyszerűsíteni a kérdést.
Guinalle megitta a bort, csak azután kezdett ismét beszélni.
– Azt hiszem, szárazföldön van... De nem itt Kellarinban. Éreztem, ahogyan az óceán meggyengíti a varázslatát. – Letette a serleget, ölébe ejtette a kezét, és összefonta ujjait. Láttam, hogy ujjpercei elfehérednek.
– Sokfelől fenyegeti baj az embert, ha tengerre száll – bólintott összevont szemöldökkel Ryshad. – Ezek szerint tehát partot értek valahol. Nem tudnád elérni a Mesterség segítségével?
Guinalle legendás önfegyelme lassan visszatérőben volt.
– Várj egy kicsit – suttogta. – Mindjárt megpróbálom.
Halice meg én letelepedtünk az asztal szélére, igyekezvén, hogy testtartásunk ne árulja el türelmetlenségünket.
Guinalle a párnáknak vetette hátát, eligazgatta ruháját, és mély lélegzetet vett. Bosszús pillantást vetett a kikapcsolt láncra, amely lecsúszott a derekáról, majd karba fonta kezét, és lassan, kimérten beszélni kezdett.
– Lar toral en mar fordas, ay enamir ras tel. Parrail endalaia ver atal sedas ar mornal.
Sikoltása hallatán mindannyian talpra ugrottunk, Halice pedig az oldalához kapott, ahol ezúttal kivételesen nem függött kard. Hirtelen mozdulatával leverte a tálcát az asztalról, a kancsó és a serleg ezer darabra tört.
– Mi történt? – kérdezte Ryshad tettre kész tartásban.
– Az életéért retteg... – Guinalle úgy reszketett, mint aki egy szál pendelyben bóklászik odakint télvíz idején.
– Attól fél, hogy a tengerbe fúl? – Emlékezetembe idéztem, hogy Parrail legalább annyira tartott a tengeri utazásoktól, mint én.
– Nincs egyedül... Azokért is aggódik, akik vele vannak. – Guinalle sápadt homloka ráncba szaladt, szeme valahová befelé figyelt. Ahogy fölemelte a kezét, láttam, hogy körme hegye mélyen a tenyerébe vágódott. – Veszedelmes emberek veszik körül... Tolvajok, gyilkosok...
– Elietimmek? – Ryshad a fogát csikorgatta.
– Nem – suttogta Guinalle. – Nem érzem a jelenlétüket...
– Nem tudnál beszélni vele? – Ryshad türelmetlenségében föl-le járt a szobában.
– Rettenetesen megrémült... – Guinalle bocsánatkérően rázogatta a fejét. – Ebben a helyzetben nem hallana meg, ahhoz pedig, hogy a Mesterség segítségével az ő szemével láthassak...
Nem vártam meg a magyarázat végét.
– A távolba látó varázslat még segíthet – vágtam közbe. – Megyek, megkeresem Allint, és egyben megnyugtatom Temart is. – Igyekeztem biztató mosolyt küldeni Guinalle felé, aki szemlátomást ekkor jött csak rá, mekkora vihart kavarhatott azzal, hogy nyilvánosan elveszítette az eszméletét. Arcának sápadtsága végképp eltűnt, és ahogy rémülten rám pillantott, meglepően fiatalnak tűnt.
Ryshad és Halice gondjaira hagytam, és visszamentem a fogadóterembe. A hátsó ajtón át léptem be, és igyekeztem minél kevesebb feltűnés árán eljutni az emelvényhez. Albarn lehajtott fejjel körmölt valamit, Temar pedig, úgy tűnt, egyelőre egészen jól boldogul a vitás ügyek intézésének uralkodókhoz méltó feladatával.
– Ha kegyajándékot viszek a templomba, annak pedig ott is kell maradnia! – mondta éppen egy kórósoványságú asszony, aki csípőre tett kézzel állt Temar előtt.
– Beldan úrnő, azt hiszem, eleget hallottunk. Most már hagyd szóhoz jutni Treda úrnőt is!
Meglepett a Temar hangjából kiérződő magabiztosság és tekintély.
A magas támlájú szék eltakarta ugyan tőlem a másik asszonyt, kiejtéséből ítélve azonban az eredeti telepesek egyike lehetett.
– Fogalmam sincs, miféle szokás dívik mostanság az óceán túlsó oldalán, de az itteni hagyományokat továbbra is tiszteletben tartom. – Hanghordozása alapján úgy tűnt, szeretné kiengesztelni a másik nőt. – Tegyük fel például, hogy köszönetképpen egy fazekat viszek Drianonnak. Ezt azért teszem, mert azt várom, hogy az istennő vezessen oda valakit, akinek éppen szüksége van arra a fazékra. Ez így van jól: az illető elmegy a templomba, és meglepve látja, hogy az istennő megkönyörült rajta. Én pedig nem azért viszem oda azt a jó fazekat, hogy ócska porfogóként heverjen a lomok között!
– Ki hallott még ilyet? Hogy egy fazék kegyajándék legyen...
– Köszönjük, Treda úrnő – szakította félbe Beldan asszonyság mondandóját Temar. – Azt hiszem, erre az lenne a megoldás, ha valaki elvállalná a templom felügyeletét. Lássuk csak: ki szeretne pap lenni?
Láttam, hogy az egybegyűltek zavartan és kissé vonakodva pillantanak egymásra. A papság, a templomokat fenntartó testvériségekben való részvétel nemzedékről nemzedékre öröklődött már beláthatatlan idők óta az óceán túlsó oldalán; itt azonban eddig még nem merült fel ez a kérdés.
Ahogy a tömeg bizonytalan sugdolózásba kezdett, kihasználtam az alkalmat, és Temar mellé léptem.
– Guinalle jól van – súgtam oda neki, habár efelől magam sem voltam olyan biztos. – Már magához tért, csak még egy kicsit gyenge. Úgy tűnik, Parrail bajba került, és a Mesterség segítségével üzent neki. A kétségbeesett üzenet teljességgel váratlanul érte a kisasszonyt, ráadásul Parrail nem is túl gyakorlott, és ez is tovább rontotta a dolgot... – Észrevettem, hogy a körülöttünk állók óvatlanul közelebb lépnek, hátha meghallhatnak egy-két szót, és fontolgatni kezdtem, vajon milyen rossz hírt kellene kapniuk ahhoz, hogy ne próbáljanak belőle még rosszabbat csinálni.
– Miféle bajba került Parrail? – Temar kék szeme kérdőn szegeződött rám.
Nem állt szándékomban megosztani vele kételyeinket az éber tömeg füle hallatára.
– Egyelőre nem tudjuk, Allinra volna szükségünk, hogy a távolba látó varázslatával megállapítsa. Nem tudod, hová tűnt?
– Shenred mesterrel van.
– Köszönöm – mosolyogtam rá. – Egyébként látom, egészen jól boldogulsz. Csak így tovább!
Temar egy pillanatra kiesett a szerepéből, és arcán kétségbeesett kifejezés ömlött el, ám a következő lélegzettel már visszanyerte önuralmát. Amilyen gyorsan jöttem, úgy el is osontam a hátsó ajtón át. Kifelé menet még hallottam, hogy határozott hangon visszatér az imént félbehagyott kérdéshez.
– Azt javaslom tehát, hogy szervezzünk valamiféle testvériséget vagy irgalmas rendet a jelentkezőkből, és ők majd kidolgozzák a pontos szabályokat a templommal meg a vallással kapcsolatban. Aki be szeretne lépni, adja le a nevét Albarnnál, ha pedig túl sok lenne a jelentkező, sorsot húzunk. Azok pedig, akik másféle módon szeretnék gyakorolni vallásukat, saját templomot építhetnek maguknak.
Amikor visszaértem Temar szobájába, Bridele nyugtalan mozdulatokkal pakolászott, Halice a tüzet piszkálta, Guinalle pedig dideregve ült az egyik széken. Ryshad, aki éppen Temar térképei között keresgélt, jöttömre feltekintett, és bizonytalan arckifejezésemet látva elmosolyodott.
– Mit gondolsz, hol lehet Shenred? – kérdeztem.
– Talán a mészárszéknél – felelte némi gondolkodás után. Leszaladtam a paladarabokkal kirakott ösvényen a dombocskát megkerülő patakig, amely előzékenyen elválasztotta a település többi részétől az olyan véresebb tevékenységeket, mint például a mészáros mindennapi munkája. Már messziről megláttam Allint: ruhája fölé foltos kötényt húzott, inge ujját feltűrte, és egy nagy fakanállal a páclét kavargatta éppen.
– Igen sok múlik a helyes gőzölgésen – magyarázta elmerülten. – A tűz és a víz egymással ellentétes elemek, és így remek egyensúly hozható létre általuk.
– Elnézést, hogy félbeszakítlak, de D'Alsenninnek szüksége volna némi mágiára – mosolyogtam rá bocsánatkérően.
– Menj csak, most már boldogulok – sóhajtotta Shenred.
– Visszajövök, amint tudok – ígérte Allin.
– Attól tartok, ez egy kicsit tovább fog tartani – figyelmeztettem. – De fölteszem, a páclé megvár.
Meggyorsítottam lépteimet, hogy minél előbb kívül kerüljünk a mészáros hallótávolságán.
– Mennyire ismered Parrailt? – kérdeztem. – Elég jól ahhoz, hogy távollátó varázslattal megtaláld?
– Nem hiszem... – Allin arcán kíváncsiság és rossz előérzet keveredett. – Miért kérded?
– Bajban van, és meg kellene tudnunk, mennyire súlyos – feleltem őszintén.
– Azt hiszem, Naldeth is ugyanazon a hajón van, ugye? – Allin a kötényébe törölgette a kezét. – Őt elég jól ismerem, a testvére révén.
– Az is jó, ha őt próbálod megkeresni – bólintottam kissé megkönnyebbülten.
Olyan gyorsan tértünk vissza Temar szállásához, amennyire csak lehetett anélkül, hogy túl sok figyelmet vontunk volna magunkra.
Amint beléptünk, Allin sietve kibújt a kötényéből.
– Nem kaphatnék véletlenül... Ó, látom, már itt is van, köszönöm.
Ryshad már tele is töltött egy széles ezüsttálat egy kristálykancsóból, Halice pedig színes üvegcséket rendezgetett az asztalon.
– Bridele előkereste az összes tintát és olajat a házban – jelentette gondterhelten.
Allin gyorsan kiválasztott egy üvegcse élénkzöld olajat, amelyben gyógynövénydarabkák sötétlettek. Óvatosan felnyitotta, és néhány cseppet a vízbe hullajtott.
– Lehet, hogy nem tudom sokáig megtartani a képet – figyelmeztetett bennünket.
Az olaj csillogó zöldje csakhamar eltűnt, ahogy a folt szétterjedt a víz felszínén, a levegőben pedig kakukkfű illata érződött. Allin mindkét kezével megmarkolta az edény karimáját, és elszántan összeszorította állkapcsát. Ryshad meg én az egyik oldalán álltunk, Halice és Guinalle a másikon, és mindannyian nagyon igyekeztünk, hogy meg ne zavarjuk valahogyan. Egyre növekvő szorongással figyeltük, formálódik-e már a kép a víz felszínén.
A vékony olajréteg megcsillant, mintha a napfény játszana rajta. Az aranyoszöld ragyogás elmélyült, vékony fénynyalábok járták át a vizet, majd egymásba kapcsolódva kavarogni kezdtek, amíg csak szivárványszínű villódzás nem töltötte be az edényt. A zöld szín egyre mélyült, a fűzöldtől a nyári levelek, majd a nedves moha árnyalatáig, és amikor már olyan sötét volt, hogy át sem lehetett látni rajta, a reszkető felszínen bizonytalan kép kezdett formálódni.
– Legyetek szívesek, és ne lökdössétek az asztalt! – suttogta bocsánatkérően Allin még mindig a tálba meredve, majd ismét összeszorította a fogát.
– Ez az a hajó? – Szemem előtt egy óceánjáró jelent meg, amely Suthyfer legjobb kikötőjének partján pihent kivontatva a homokban.
– Ez Den Harkeil hajója – mutatott Ryshad a faragott kosfejre, amely az óceánjáró orrát ékesítette.
– Nem úgy fest, mintha tovább akarnának indulni vele – vonta össze a szemöldökét Halice.
Ahogy fordult a mágikus kép látószöge, észrevettük, hogy a hajó oldaláról nagy darabon lefeszegették a deszkákat, és a szabadon hagyott bordázat úgy festett, akár egy elpusztult állat csontváza.
– Valakinek faanyagra volt szüksége... De miért? – tűnődtem.
Allin ismét odébb lendítette a képet, és most a partot kutatta át. Hamarosan láthattuk, hogy a magasra nőtt fűben hevenyészett kunyhók lapulnak. Némelyiket csak vitorlavászon borította, mások a hajó alkatrészeiből épültek: leszerelt ablakokból, csapóajtókból. Távolabb magasra halmozott ládák és fonott kosarak álltak hálóval letakarva, amelynek sarkait csigákkal, kötélcsomókkal súlyozták le.
– Vajon kik ezek? – Halice elővigyázatosan összekulcsolta a kezét a háta mögött, amint előrehajolt, hogy szemügyre vegye az apró alakokat. Legtöbbjük mezítláb volt, ingujjban, néhányan csizmában és köpenyben, de mindannyian igen határozott arccal siettek a dolguk után.
– Kalózok – szólalt meg metsző hangon Ryshad. – A tenger söpredéke.
– Hol lehet Parrail? – Guinalle szeme a képről Allinra villant, majd ismét vissza. Arcának korábbi sápadtságát teljesen elűzte a feszült várakozás.
– Egyelőre megelégednék azzal is, ha Naldeth előkerülne... – Allin válasza szinte érthetetlen volt az erőlködéstől.
Olyan érzés volt, mintha a tábor fölött röpködnénk egy tengeri madár hátán. A varázslat elvitt bennünket az erdő szélét jelző bozótosig, ahol sebtiben összeácsolt karámféleséget pillantottunk meg. Olyan volt, mint azok a magas cölöpkerítések, amelyek a kisebb erődítményeket veszik körül.
– Bárkik is ezek, nem mondhatnám, hogy éppen csak megálltak itt vizet fölvenni – állapította meg Halice.
– Be tudunk nézni abba az építménybe? – kérdezte Ryshad.
A kihegyezett karók és a nehéz kapu nem jelenthettek akadályt Allin varázslatának. Odabent egy csapat rémülten lapuló foglyot pillantottunk meg.
– Ott van Naldeth! – kiáltottam fel. Igaz, nem láttam már vagy egy éve, de hát egy szerencsejátékos számára az arcmemória alapvető munkaeszköz.
– És Parrail... – Guinalle az arcára szorította a tenyerét, szeme hatalmasra tágult a rémülettől.
– Allin, meg tudnád mutatni ismét a kikötőt? Valamivel északabbra, ha lehet. – Ryshad kérése hallatán a máguslány kínlódva bólintott, és a kép meglódult, akárcsak a gyomrom.
– Ott a hajójuk – intett Ryshad. – A Hínár.
Addigra mindannyian megpillantottuk a valamivel távolabb horgonyzó másik óceánjárót.
– Úgy látom, erről nem szedték le a deszkákat – suttogtam.
– Az árukészletet viszont módszeresen kifosztják – mutatott Halice a part felé tartó, megrakott csónakokra.
– De hát azt az árut Kellarinnak szánták! – vágta rá felháborodottan Guinalle.
– Az ám, csakhogy ezúttal a kalózok voltak a gyorsabbak. – Halice a főárboc csúcsán vergődő vörös lobogóra mutatott. – És úgy látom, a hajó is kell nekik.
– Attól tartok, eszük ágában sincs megkímélni a legénységet. Hiszen vannak éppen elegen ebben a patkányfalkában, hogy elboldoguljanak a hajó irányításával. – Ryshad összevont szemöldökkel figyelte, amint az egyik csónak orra félretaszított egy vízben lebegő holttestet.
Halice halkan füttyentett, amint egy fényes törzsű, egyfedélzetű hajó siklott elő a part takarásából, két termetes óceánjárótól követve, amelyek építésük és kötélzetük alapján is veszedelmesen gyorsnak tetszettek. Mindhármuk főárbocán ott lengedezett a skarlátvörös zászló ugyanazzal a furcsa, fekete kígyóalakzattal.
– Ez egy egész átkozott flotta!
– Ne haragudjatok... – Allin levegő után kapkodott, a kép pedig néhány szempillantás alatt semmivé foszlott.
– Éppen eleget láttunk – nyugtatta meg Ryshad. – Megyek, szólok D'Alsenninnek.
Sarkon fordult és eltűnt, mi, többiek pedig kényelmetlen csendbe burkolózva ácsorogtunk.
– Naldeth is ott van – szólalt meg nagy sokára Halice. – Nem tudnál beszélni vele?
– Hogy mindenki előtt leleplezze varázsló mivoltát? – Figyelmeztető pillantást vetettem Halice felé. Tagadhatatlan, hogy a Mesterségnek is megvannak a maga előnyös oldalai, már ami az észrevétlenséget illeti.
– No persze, az első dolguk lenne, hogy megöljék – ráncolta a homlokát Halice.
– Nem lehetne, hogy egyszerűen csak kiemeld onnan? – fordultam Allinhoz. Shiv mágiája ugyanis egyszer már kihozott engem egy börtöncellából.
– Ahhoz egy egész nexus kellene – felelte szomorúan a máguslány. – Túl messze vagyunk egymástól.
– Az elietimmek a Mesterség segítségével nagy távolságokon át is mozgatták az embereiket. – Halice elgondolkodó pillantást vetett Guinalle felé. – Esetleg...
– Ilyen messziről nem támaszkodhatok az éter erejére, különösen, hogy még víz is van közöttünk...
A két mágiahasználó bocsánatkérő pillantásokat vetett egymás felé és felénk is.
– Akkor pedig nem marad más hátra, mint a régi, jól bevált módszer – állapítottam meg sóhajtva.
– Kalózok? – Temar hevességében majdnem beszakította az ajtót. Döbbenetét mozdulatain túl arckifejezése is elárulta.
– Elfoglalták Suthyfert, és ha nem teszünk valamit ellene, hosszas tartózkodásra óhajtanak berendezkedni. – Halice fölvette az asztalról a térképet, amelyet Ryshad tanulmányozott az imént.
– Mennyi idő, amíg vitorlát tudunk bontani? – Temar mindkét kezével az asztalra tenyerelt.
– Ugye, nem arra célzol, hogy egyedül menjünk? – pillantott fel Halice.
Temar vállat vont.
– Felszerelhetjük addig az Iringót meg a part menti közlekedésben használt hajókat. Éppenséggel van elég emberünk hozzájuk, és fegyver is akad....
– Kézművesek és szántóvetők! – Halice a derékszíjába akasztotta két hüvelykujját, övcsatja megcsörrent. – Kalózok ellen csak kiképzett emberekkel mész valamire, fiam.
– A saját csapatomat vezettem már a...
Ryshad könyörtelenül félbeszakította Temar heves méltatlankodását.
– Lehet, hogy az Iringó nagyobb, mint a kalózok hajói, legalábbis amelyeket eddig láttunk közülük, de egyben nehezebb, magasabb és lassabb is. Ha nem vigyázunk, könnyen bekeríthetnek.
– A part menti járatú hajók fürgébbek – vágta rá Temar, de most már sokkal kevésbé tűnt magabiztosnak.
Ryshad az ezüsttál felé intett, amelynek rezzenetlen tükrében immár semmiféle kép nem látszott.
– A Hínárnál nem fürgébbek – érvelt és az imént láttuk, hogy azt is megkaparintották.
– Szabályos zsoldosseregre van szükségünk – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Halice.
– És mennyi idő kellene, hogy mindezt megszervezzük? – ellenkezett Ryshad. – Adj egy fél évszakot ezeknek a patkányoknak, hogy beássák magukat, és soha többé nem tudjuk kifüstölni őket! A gyorsaság most legalább olyan fontos, mint az, hogy mekkora haderőt tudunk felvonultatni ellenük.
– Ugye, nem gondolod komolyan, hogy csak füttyentesz, és máris előáll néhány állig fölfegyverzett zsoldosokkal megrakott hadihajó? – érdeklődött Halice.
– De igen – felelte Ryshad. – Amint Allin és Casuel útján értesíteni tudjuk D'Olbriot uraságot a veszélyről, amellyel szembenézünk, azonnal megteszi a szükséges lépéseket.
– Casuel küldhetne például leveleket a zsoldosparancsnokoknak, akik kisebb-nagyobb szívességekkel tartoznak nekem – vágta rá Halice. – Akár a Birodalmi Futárszolgálatot is igénybe vehetné.
– Szó sem lehet róla. – Temar most csaknem olyan sápadt volt, mint az imént Guinalle. – Nem fogok D'Olbriot urasághoz rohanni, mint holmi kisgyerek, aki nem boldogul a leckéjével. Nem fogom hagyni, hogy Kellarin még ennél is jobban az adósa legyen valakinek: sem a tormalin hercegeknek, sem a zsoldosparancsnokoknak, még ha a nyakamat kell is Saedrin küszöbére hajtanom!
Halice és Ryshad egyszerre pördültek meg, akár egy becsapódó ajtó két szárnya.
– Lehívhatjuk a bányászokat Edisgessetből. – Temar akaratosan fölszegte állát.
– Igen? És honnan veszünk nekik kardot? – vágta rá Halice egy kihívó pillantás kíséretében.
Vonakodva fölemeltem a kezemet.
– Temar, ha az összes bányászt lehozatod, ki vigyáz a foglyokra a fejtéseknél?
Ez a megjegyzés mindenkit elnémított.
– Mindannyian a szavukat adták. Nem jelentenek veszedelmet ránk. – Guinalle hangja megremegett.
Ryshad, Halice és Temar elővigyázatosan elkerülték egymás pillantását. Ahogy megkönnyebbülten láttam, végül úgy döntöttek, hogy a hely és az idő nem alkalmas újra napirendre tűzni ezt a lezárhatatlan vitát.
Allinnak azonban nem voltak ilyen aggályai.
– De hát azért jöttek ide, hogy megöljék az ittenieket! Elvégre jégszigetiek!
– Azonnal megadták magukat, amint a vezetőik elestek – ellenkezett Guinalle.
Ez márpedig tény volt, méghozzá – Saedrin bocsásson meg – eléggé kényelmetlen tény. Miután kiderült, nincs mód rá, hogy váltságdíjat csikarjunk ki értük az elietimmektől, Halice erősködni kezdett, hogy legjobb volna mindet megölni, Ryshad pedig azt mondta, az ilyesmi végül is teljesen rendjén való ítélet-végrehajtásnak számít háborús időkben. Temar azonban kereken megtiltott minden további vérontást. Így aztán a néma, mogorva foglyokat felküldték a folyó felső folyásához, hogy ércet fejtsenek ki a harcedzett bányászok vigyázó tekintete alatt. A balesetek, betegségek igen hatékonyan ritkították soraikat, legalábbis annak alapján, amit hallottam róluk; még ha Halice ízlésének egy kicsit lassú is volt ez a megoldás. Guinalle viszont minden alkalommal tiltakozott ez ellen a bánásmód ellen, ahányszor csak Edisgessetben járt, hogy tovább kínozza magát a barlangban alvó alakok látványával. Temar kereken visszautasította, hogy tudomást vegyen akár egyik, akár másik ügyről; legalábbis erre vallott, hogy mostanában egyáltalán nem járt Edisgessetnek még csak a környékén sem.
– D'Olbriot uraságnak hatalmában áll megküldeni a szükséges segítséget – jelentette ki határozott hangon Ryshad. – Ha pedig nem szeretnéd lekötelezve érezni magad, fordulj egyenesen Tadriolhoz. Elvégre ő a hűbérurad, vagyis jogosult vagy a segítségére.
– Ez azonban nem csupán elméletben, de gyakorlatban is bebizonyítaná fennhatóságát Kellarin területe fölött – rázta meg a fejét Temar. – Ha tormalinok vérét ontják ki a mi szigetünk védelmében, ez rögtön ürügyet ad azoknak az uraságoknak, akik már az elmúlt évben is szívesen rátették volna a kezüket az itteni földekre. Ragaszkodni fognak hozzá, hogy Tadriol részeltesse őket az itteni birtokokból, amiért pénzt és embert áldoznak a védelemre.
– A zsoldosseregek éppen olyan gyorsan ideérnek, mint az uralkodói gárda – vágott közbe Halice. – Ők viszont békében elbúcsúznak, amint kiadjuk a fizetségüket, és soha többet nem lesz gondunk velük.
– És miből fizetjük ki őket? – érdeklődött Temar. – Aranyunk egyelőre nincs, földet meg nem adhatunk nekik, mert egyrészt ugyanúgy járnánk, mint a másik esetben, másrészt a vidék egy része olyanok kezébe kerülne, akiknek nemcsak hogy fogalmuk sincs, miként műveljék meg, de nem is érdekli őket.
– De minek kockáztatjuk az újabb halottakat, sebesülteket? – pillantott föl szomorúan Guinalle. – Akár a Mesterség, akár az elemi mágia képes rá, hogy biztonságban keresztülvezessen egy hajót az óceánon. Nem is szükséges megállnia Suthyferen.
– Ne gyerekeskedj! – Temar meg sem kísérelte palástolni megvetését. – Hagynád, hogy megtelepedjenek ott, és a vérünket szívják? Ha engeded, hogy megvessék a lábukat, egy év sem kell, és a markukban leszünk!
– Senki sem lesz hajlandó megkockáztatni az átkelést, ha kitudódik, hogy kalózok tanyáznak az útban – fogalmazta meg Halice valamivel udvariasabban az imént hallottakat. – Függetlenül attól, hogy meg kell-e állniuk, vagy sem.
– A puszta fenyegetés is könnyedén megölheti a kereskedelmünket. – Ryshad Temarra pillantott. – Ha pedig a kalózok tanyát vernek azokon a szigeteken, onnan kiindulva az egész óceáni partvidéket fosztogathatják. Ha veszélybe kerül az Inglis felé irányuló kereskedelem, az uralkodó így is, úgy is cselekedni fog, nem kéri ki a véleményedet. Ha pedig a tormalin seregek megvetik a lábukat Suthyferen, akkor már inkább a te szabályaid szerint tegyék, mint az uralkodó kénye-kedvére.
– Éppen ezért van szükséged a zsoldosokra. – Halice hangos csattanás kíséretében a tenyerébe csapott egy összegöngyölt pergamenlappal. – Majd a kalózoktól elvett zsákmányból kifizeted őket.
– Szó sem lehet róla! – ellenkezett Guinalle. – Ha elraboljuk a zsákmányukat, semmivel sem vagyunk jobbak náluk!
Úgy éreztem, kezd elegem lenni ebből a parttalan vitából.
– És mi a helyzet Hadrumallal? Kevéssé számít, hányan vagyunk a fedélzeten, ha van velünk néhány varázsló, akik eleven lánggal és villámcsapással fenyegetik az ellenséget! És lehet akárhányszor nagyobb a hajójuk a miénknél, az is csak elsüllyed, ha a mágia a fedélzetre loccsantja a vizet! – Eddigi életem során lehetőleg mindent megtettem, hogy minél messzebbre elkerüljem a mágiát és gyakorlóit, de amint vonakodva tudomásul vettem, hogy alighanem kapcsolatba kerültem efféle ügyekkel, azt is be kellett ismernem, hogy megfelelő helyen, megfelelő időben bizony pótolhatatlan segítséget jelenthetnek.
– Ez mind szép, de vajon mit kér fizetség gyanánt az Ősmágus? – kérdezte kissé gúnyosan Temar.
– Ha össze akarod rúgni a patkót Tadriollal, ürügynek remek lesz, ha bevonod Planirt a dologba – jegyezte meg mogorván Halice. – Tormalinföldön már így is éppen eléggé gyanakodtak, hogy Hadrumal világi hatalomra tör.
– Ez pedig legalább akkora kárt okozna Kellarin kereskedelmének, mint a kalózok – tette hozzá Ryshad.
– Nem hiszem, hogy Planir tudna segíteni.
Allin csöndes szavai csaknem visszhang nélkül maradtak, ám Temar hirtelen megtorpant, és csodálkozó pillantást vetett a lányra.
– Miért? – vonta föl a szemöldökét.
Allin a haja tövéig elpirult.
– Természetesen megtehetné, hogy a kalózok ellen fordítja Hadrumal varázserejét, én azonban azt hiszem, ezt nem fogja megtenni... Ehhez latba kellene vetnie Ősmágusi hatalmát, a varázslók szigete pedig alaposan belekeveredne Kellarin ügyeibe. A Mágustanácsban évek óta ádáz viták dúlnak arról, vajon szabad-e Hadrumalnak beleavatkoznia a kontinens életébe.
Temar méltatlankodva felkiáltott, de Ryshad csendre intette.
– Folytasd csak! – fordult a lányhoz.
– Igaz, az elietimmek elleni harcban a segítségünkre voltak, de az egészen más helyzet volt. – Allin bocsánatkérő pillantást vetett Guinalle felé. – Elvégre az elietimmek a mágia egészére nézve fenyegetést jelentenek. A kalózok azonban csak kalózok. Ráadásul Planirt mostanában más természetű gondok nyugtalanítják: a Tanács egyre jobban szorongatja, hogy állítson jelöltet a Felhők Urának posztjára.
– No persze... Ez valóban sokkal fontosabb, mint hogy élnek-e, halnak-e az itteniek – vetette közbe gúnyosan Temar.
Allin még jobban elvörösödött, noha ő is tudta, hogy a fiú haragja nem ellene irányul. Fejét leszegte, hogy nem is látszott belőle egyéb, csak összecsavart hajfonatai. Megfogadtam magamban, hogy amint alkalom adódik, felvilágosítom Temart a lány néma rajongásáról, amelyet nyilván meg sem érdemel ez a faragatlan tuskó.
– És Parrail? Vele mi lesz? – Guinalle ijedelme lassanként kezdett dühbe fordulni.
– Nézzük meg alaposabban a sziget fekvését! – Halice szétgöngyölítette az asztalon a pergamenlapot.
– Legalább annyit megállapíthatunk, miféle csapatokra lenne szükségünk – fordult Temarhoz Ryshad.
Néztem, ahogy mindhárman a térkép fölé hajolnak, hogy fejük csaknem összeér. Halice, ezen nincs mit szépíteni, csökönyös volt, akár a legrosszabb öszvér, de Ryshad és Temar semmivel sem maradtak le mögötte megátalkodottságban. Úgy véltem, a tanácskozásuk alighanem kissé időigényes lesz.
Guinalle méltatlankodó pillantást vetett Temar érzéketlen háta felé, majd visszament a kandalló mellé, és letelepedett az egyik székre.
Megpöcköltem Allin vállát. A máguslány csodálkozva pillantott föl.
– Ugye, Planir nem tudja egyszerre rajtatartani a szemét az összes varázslóján? – érdeklődtem ártatlanul.
– Ezt hogy érted? – Allin kissé zavart arcot vágott.
– Ha idejönne néhány varázsló, hogy a segítségünkre legyen, arról Planirnak nem feltétlenül kellene tudnia – magyaráztam –, vagyis őt senki sem hibáztathatná érte. Alighanem jóval gyorsabban elintézhetnénk ezt a dolgot, mint hogyha zsoldosokat kellene felfogadnunk. – A vállam fölött Ryshad felé sandítottam, aki láthatólag azzal volt elfoglalva, hogy elejét vegye egy újabb vitának Halice és Temar között. Soha nem fogom megérteni, hogyan lelkesedhetnek ennyire a harcért ő meg Halice, és amennyiben a mágia képes megakadályozni, hogy a barátaim karddal a hasukban, haleledelként végezzék, a magam részéről teljes mellszélességgel hajlandó vagyok kiállni e megoldás mellett.
– Megteszem, ami tőlem telik – ígérte Allin.
– Nem azt kérem tőled, hogy egyedül győzd le őket! – pontosítottam sietve. Megdöbbenésemben kissé hangosabban beszéltem a kelleténél; kaptam is egy kíváncsi pillantást Ryshadtól. – Gyere ki, levegőzzünk egy kicsit!
Otthagytuk a többieket, és elindultunk a palával kirakott ösvényen. Hátra sem mertem nézni, csak magamban tűnődtem, vajon mennyi idő kell, amíg Ryshad gyanút fog, és kijön megnézni, miben mesterkedem.
– Kapcsolatba tudsz lépni Shivvel? – kérdeztem Allintól. – Nem vagy túl fáradt hozzá?
– Tűzzel kapcsolatos dolgokhoz nem... – Allin megengedett magának egy szerény mosolyt. – Tudod, Shivnek igaza volt. Minél többet varázsolok, annál több erőm lesz.
Ekkor vettem csak észre, hogy néhányan, akik eredetileg Temar gyűlésére érkeztek, most élénk érdeklődéssel figyelnek az ösvény végéről. Bambán rájuk mosolyogtam, közben karon fogtam Allint, és bevonszoltam az épület mögötti bekerített térségre, amelyből Bridele minden erejével igyekezett konyhakertet formálni.
– Hol találhatunk egy csöndes és nyugodt helyet, ahol varázsolni tudsz? – kérdeztem tanácstalanul.
– Menjünk talán a templomba – javasolta Allin. – Kinek lenne mersze megzavarni bennünket áhítatos magányunkban?
– Jó ötlet! – Magamban máris arra gondoltam, nyilván ez a legeslegutolsó hely, ahol Ryshadnak eszébe jutna keresni. Sietős léptekkel megindultam a vásárcsarnok melletti épület felé, amelyet a település idősebb hölgyei áldozatos munkával Drianon szentélyének rendeztek be. A kis házat apró virágoskert vette körül, melyben egy árva szál gyomot sem lehetett volna felfedezni a lelkiismeretesen gondozott dísznövények között. Az ajtófélfán máris tarka szalagok, selyemdarabkák ringatóztak köszönetképpen az istennő segítségéért némely kulcsfontosságú ügyekben. Korábban eszembe jutott, hogy talán én is odabiggyeszthetnék egy szalagocskát, remélve, hogy a nyári hajók szép reményű leányzókat hoznak majd, akik lehetőleg szobalányként és mosónőként óhajtják megalapozni szerencséjüket új hazájukban. Nos, erre nem sok esélyem maradt – legalábbis addig nem, amíg a kalózok elzárják a kontinensről jövő hajók útját.
Belépve szokás szerint ismét meglepődtem, hogy a falak mellett, hosszú polcokon nem látom az urnákat, amelyek annyira elmaradhatatlan és mindennapos látványnak számítanak Ensaiminban. Nos, a magam részéről egyáltalán nem hiányoltam őket. Középütt Drianon szobra állt; az istennő légies megjelenése jócskán elütött a zömök épület hangulatától. Temar készíttette az elmúlt nyáron: Tormalinföld szobrászainak felét végigvizslatta, mire olyat talált, akinek a szakértelmével és jámborságával is elégedett volt annyira, hogy rábízza, formálja meg az Aratás Királynőjének érett alakját, derűs, nyugodt arcát, gabonakoszorúval ékített szép fejét, s az ősz gyümölcseit, amelyeket kitárt tenyérrel ont.
Az istennő saruba bújtatott lábai előtt máris ott pihent néhány kegyajándék, többnyire afféle hétköznapi dolgok, amelyek olyannyira sértették Beldan úrnő vallásos érzületét. Láttam azonban közöttük egy igen divatos nyakláncot is, úgyhogy rögtön elgondolkodtam rajta, vajon az istennő nem ítéli-e úgy, hogy én vagyok az a bárányka, akinek égető szüksége van erre a kegyes felajánlásra. Sietve elkergettem magamtól a kísértést, látván, hogy Allin komoly arccal fölemel egy óntányért.
– Kaphatnék egy forgácsdarabkát?
Kivettem, egyet a tömjéntartó melletti tálkából, azután csöndben figyeltem, amint egyetlen mozdulattal lángra lobbantja.
– Shiv, hallasz?
Közelebb léptem, és megálltam a máguslány mellett.
– Shiv, én vagyok az, Livak!
A fénylő körbe bámultam, amely egyre terjedt az óntányér csillogó felületén, és a halványuló lobogásban hamarosan ki tudtam venni a varázsló alakját. Otthon ült, a konyhaasztala mellett.
– Nocsak! Minek köszönhetem a megtiszteltetést? – érdeklődött vidáman Shiv, miközben választottja, Pered derűsen odaintegetett nekem. Allin rákacsintott és visszaintett, vigyázatlan mozdulatával csaknem meggyújtva a ruhaujját.
– Sajnos rossz híreket hozok – komorodtam el. – Szükségünk van a segítségetekre. Kalózok ütöttek tanyát Suthyferen, és már foglyul is ejtettek kettőt az idei hajók közül. Ha akarjátok, nézzétek meg a saját szemetekkel.
Shiv kétkedő arcot vágott.
– De Planir... – kezdte.
– Nem akarunk Planirhoz fordulni – vágtam közbe minden teketória nélkül. – Allin egy fösvény pénzesládájára való okot fel tud sorolni, miért nem lenne hajlandó segíteni nekünk az Ősmágus. Nekünk rád van szükségünk; illetve rád és Usarára, már amennyiben hajlandó beavatkozni az érdekünkben.
– Mindenki más, aki segíthetne, cserében nyilván részt követelne magának Kellarin javaiból – szólalt meg most Allin –, vagy addig alkudoznának, amíg késő nem lesz.
Shiv hátradőlt, mint aki megpróbál megfogalmazni valamit, ami félig tudtán kívül nyomasztja.
– Ne felejtsd el, Shiv, hogy még tartozol egy szívességgel – figyelmeztettem. – Vagyis inkább te is, meg Usara is. Hiszen te zsaroltál meg, hogy dolgozzak Planirnak, máskülönben semmi közöm nem volna ehhez az egészhez... Az adósságod pedig azóta is csak növekszik. – Megeresztettem egy ragyogó mosolyt, csak hogy tudtára adjam, ezúttal én tartom a kezemben a nyerő rúnákat. – Azt hiszem, legfőbb ideje, hogy megpróbáljak a lelkiismeretedre hatni.
Allin halkan elnevette magát; a varázslat megreszketett.
– Először is, hogy pontosak legyünk, nem én zsaroltalak meg, hanem Darni! – ellenkezett Shiv. – Egyébként pedig éppen elégszer megmentettem a bőrödet azóta, hogy kiegyenlítsem a tartozásomat.
– Ha már itt tartunk: ki hozott ki téged a jégszigetről? – kérdeztem kihívó hangsúllyal. – És ki vette rá Lord Finvart, hogy adja oda neked azt a vacak régi könyvet, amely után olyan forrón vágyakoztál?
– Na jó, és pontosabban mit akarsz tőlem? – sóhajtotta Shiv. – Persze azon felül, hogy vonjam magamra Planir jogos haragját.
– Naldeth és Parrail a kalózok fogságába estek – jelentettem ki kerek perec. Shiv fölkapta a fejét, de még Pered is felfigyelt. – Rajtuk kívül persze a matrózok meg az utasok is, és mindenki más, aki még a fedélzeten volt. A hajó pedig rengeteg árut szállított, amelyre Kellarinnak sürgősen szüksége volna.
– Ugye, nem azt akarod kérni, hogy Usara meg én kettesben szerezzük vissza mindezt? – Shiv könyörtelenül rátapintott a lényegre. – Akárhogy is nézem, alighanem harcra kerül sor. De ha akarod, természetesen akár rögtön odamegyünk, és a mágiánk a rendelkezésetekre áll – ajánlkozott.
– Akárcsak az enyém – tette hozzá Allin.
– Ryshad, Halice és Temar éppen azon vitatkoznak, melyik lenne a leghatékonyabb terv a támadásra – bólintottain. – Kellarinnak azonban nincs elég embere.
Mélyen elgondolkodtam. Ha maga Shiv mondja, hogy a mágia egymagában nem elég, muszáj hinnem neki, bármit állítson is az a rengeteg bugyuta ballada. Nos, ezek szerint legalábbis még egy hajórakomány harcosra lesz szükségünk.
– Ebben is segíthettek, nem? – vetettem fel. – Áthozhatnátok egy hajót az óceán onnansó oldaláról, hogy hátulról tartsátok a frontot, ha Temar emberei támadásba lendülnek.
– Honnan vegyünk mi zsoldosokat? – Még a varázslaton keresztül is éreztem Shiv hangjában a kételkedést.
– Bremilayne-ből, Zyoutesselából, vagy nem tudom, melyik parti várost ismeritek annyira, hogy a mágiátok odarepítsen. A kikötőkben mindig őgyeleg néhány matróz, aki illendő fizetség fejében akár harcra is kapható – erősködtem. – Ha segítetek, talán sikerül minél egyszerűbben és minél gyorsabban elintéznünk ezt az egészet. Ha sokáig húzzuk az időt, azzal csak azt érjük el, hogy egyre többen állnak sorba Poldrion ladikjához.
– Azt hiszem, először is jól megnézem magamnak a környéket távolba látó varázslattal, azután majd meglátom, mit tehetek – óvatoskodott Shiv.
Úgy véltem, egyelőre ennél többet úgysem érhetek el nála.
– Említsd meg Usarának, micsoda remek alkalom kínálkozik, hogy felhívja magára Guinalle figyelmét – tettem hozzá. – Az udvarlók többsége általában virágcsokorral meg ehhez hasonló fantáziátlan módszerekkel próbálkozik.
Pered elnevette magát a háttérben, én meg csókot dobtam neki. Kedvelem a fickót.
– Alkonyatkor beszélek Allinnal – ígérte Shiv. – Úgy értem, amikor nálunk napnyugta van. – Komoly arccal bólintott, és egy intéssel megtörte a varázslatot.
Egy lélegzetvételnyi ideig némán meredtünk egymásra Allinnal.
– Egyelőre maradjon köztünk a dolog, jó? – szólaltam meg végül.

 

 

Hadrumal szigetvárosában,

Tavaszutó 18. napján

– Ezt a szerencsétlent bizony felnyársalták, akár a patkányt a sövénykaróra... – Shiv hangja megreszketett az utálattól, keze azonban szilárdan és könnyedén tartotta a széles cseréptálat. A mágikus kép meg sem rezzent a víz felszínén.
– Attól tartok, még nem halt meg – felelte Usara szokatlanul halkan. Arca sápadt volt, mintha rosszulléttel küszködne, ujjai önkéntelenül belekapaszkodtak egyszerű, barna köpönyegének elejébe.
A két varázsló Shiv lakályosan berendezett konyhájában üldögélt, ahol fényesre súrolt serpenyők függtek a nyitott tűzhely fölötti kampókról, az ablak melletti polcon pedig tányérok és csuprok sorakoztak.
– Attól félek, napokig is eltarthat. – Pered elgondolkodva gereblyézte sötétszőke haját kissé tömzsi ujjaival. – Úgy tudom, eddig támadhatatlan okot kerestetek, hogy azonnal Kellarinba mehessetek. – Megigazgatta a hasas teáskannát a fojtottan parázsló tűz fölött, és kiválasztott egy gyógyfüves üveget a polcon sorakozó színpompás választékból.
– Jobb, ha vigyáz az ember az ilyen kívánságokkal – hümmögött kedvetlenül Shiv. – A végén még teljesülnek.
– Annyi biztos, hogy most már nem tilthat el bennünket az utazástól. – Usara körme hegyével az asztal fényesre sikált lapját piszkálta.
– Gyerünk, kérdezzük meg tőle! – Shiv elfordította tekintetét a mágikus képről, amely azonnal szertefoszlott. Legyűrte levélzöld vászoningének feltűrt ujját, és pontos mozdulatokkal helyükre illesztette az ezüst mandzsettagombokat.
– Ne hagyjátok, hogy Planir varanggyá változtasson benneteket! – szólt utánuk Pered, miközben a mosogató kőteknőjébe löttyintette a tálból a tintafoltos vizet.
Shiv megtorpant, és fölkapott egy könnyű köpenyt, amely az egyik szék hátára dobva pihent.
– Csak engem fog – jelentette ki magabiztosan –, de Usara majd keres egy kosarat, amiben hazahozhat.
Usara elvigyorodott, és búcsút intett.
A két varázsló átvágott a keskeny házikó elülső szobáján, amelynek vasalt ajtaja egy jelentéktelen kinézetű utcácskára nyílt. Odakint egyforma szürke kőházak sorakoztak nyitott verandával, előkerttel; a buzgó háziasszonyok tisztára söpörték már a gyalogjárót.
Ahol az utcácska beletorkollt a főútba, egy cipőtisztító fiúcska várakozott a jó üzlet reményében. Shiv odadobott neki egy rézgarast, de le sem lassított mellette. Gyors léptekkel átvágott a főutcán felállított bódék és kecskelábú asztalok között, ügyet sem vetve az árusok buzgó kiáltozására.
Usara viszolygó mozdulattal visszautasított egy kofát, aki egy kosár nyers halat tolt az orra alá.
– Tudod már, mit fogsz mondani neki? – kérdezte gondterhelten.
– Majd rögtönzök. – Shiv megkerült egy asztalt, amelyen magasra tornyozott sajtok mórikálták magukat viaszos külső héjukban.
A varázslók hamarosan maguk mögött hagyták a piacot, és felkaptattak arra a lankás dombocskára, amelynek tetején a Hadrumal szívét jelentő Csarnokok pompáztak dölyfös fenségükben. Útjukat alacsonyabb épületek szegélyezték, amelyek felsőbb emeletei karhosszal kijjebb ugrottak az alattuk lévőnél: vargák, szabók, rőfösök otthonai és műhelyei, és mindazoké, akik a mindennapi élet apró, szükségszerű dolgaival látták el a varázslók e magába zárkózó szentélyét.
– Usara!
A mágus megtorpant, és meglepetten pillantott körül, vajon ki köszönhetett rá.
– Nahát, Planir! – derült fel hirtelen az arca. – Hiszen éppen hozzád indultunk!
– Úgy gondoltam, elintézek néhány dolgot, legalább kiszellőztetem a torkomból a levéltár porát. – Az Ősmágus apró csomagocskákat tartott a kezében, amelyek papírburkolatát gondosan lepecsételték. Hétköznapi zekéjének hajdani előkelő bíborlilája immár indigókékké fakult, akár az éjféli égbolt. A bársonyt itt-ott néhány aprócska folt is tarkította.
Shiv félrehajtott fejjel szemügyre vette Planirt.
– Híreket kaptunk Kellarinból – szólalt meg.
– Rossz híreket – pontosított Usara.
Planir kérdőn vonta föl egyik szemöldökét.
– Keressünk egy helyet, ahol egy kicsit kisebb a forgalom – ajánlotta.
Keskeny kapuhoz vezette a másik két mágust; a bejárat csaknem észrevétlennek tetszett a környező magas épületek árnyékában. Az Ősmágus megérintette a zárat, amely halk sóhajjal engedett. Beterelte két társát, majd egy újabb mágikus érintéssel bezárta maguk mögött a kaput.
– Nem szeretnénk, ha néhány vigyázatlan gyerek vagy háziállat megmérgezné magát – magyarázta mosolyogva.
A magas fal, amely mentén fák sorakoztak, meglepően szabályos kertet övezett: a középső térséget alacsony falak, sövények osztották negyedekre, nyolcadokra. Az ágyásokban virágok és gyógynövények ringatóztak; némelyik magasra nőtt, mások meglapultak a földön, sötétzöld és élénkebb árnyalatú levelek, lombok versengtek egymással. A füvészkert túloldalán újabb kapu vezetett egy kis gyümölcsösbe, ahol méhek döngicséltek álmosító zsongással a napfényben fürdő virágok kőzött. Nehéz illatok jártak-keltek az enyhe szellőben, amely kellemesen frissített a főút porszagú nyüzsgése után.
– Üljünk le valahová – indítványozta az Ősmágus.
– Kalózok kötöttek ki Suthyferen, vagyis azon a szigetcsoporton, amely félúton van Kellarin felé az óceánon – vágott bele Shiv vakmerően a mondandójába.
Usara elővigyázatosan körülpillantott, de rajtuk kívül senki sem járt a szabályszerű táblácskákkal jelölt virágágyások között.
– Több hajójuk is van, ráadásul számottevőnek mondható legénységgel – tette hozzá.
– Nézd meg magad, ha akarod – intett Shiv a kert közepén álldogáló áttetsző medence felé.
– Anélkül is hiszek nektek – biccentett Planir, és lassú léptekkel célba vett egy kőpadot, amely illatos díszfák lugasában várakozott.
– És mit akarsz tenni? – kérdezte Shiv.
– Máris foglyul ejtettek két hajót, amelyek árut szállítottak volna Kellarinba – tette hozzá komor arccal Usara. – Az utasokat meg a matrózokat rabszolgákként kezelik!
– Mármint akit nem öltek meg közülük – bólogatott Shiv. – A kapitányt például az árbocrúdhoz szögezték!
Planir fölszisszent, és összeráncolta a homlokát.
– Erre meg mi okuk volt? – Sóhajtva leült a padra.
– Naldeth és Parrail is az elfogott hajón voltak. – Usara a pad szélére telepedett.
– Életben vannak, legalábbis egyelőre. – Shiv egyik lábáról a másikra állt. – De ki tudja, meddig még?
– Mihez akartok kezdeni? – sürgette őket Usara, Planirról Shivre pillantva.
Planir leszakított egy ágacskát arról a kamillabokorról, amely egy fateknőben nőtt a pad mellett.
– Naldeth beszélt veletek?
– Nem, de nem hiszem, hogy jelenleg képes volna rá – felelte Usara némileg méltatlankodva.
– Akkor tehát D'Alsennin üzent? Gondolom, Allin segítségével. – Planir megszagolta a fűszeres illatú növénykét.
Shiv csizmája megcsikordult az ösvény kavicsain. Kezét elszántan karba fonta.
– Livak vette rá Allint, hogy forduljon hozzánk – jelentette ki.
Planir elgondolkodva lebiggyesztette ajkát.
– Tehát nem formális segélykérésről van szó. Tudjátok már, mit tervez D'Alsennin?
– Arról beszélnek, hogy felfegyverzik a telepeseket, és útnak indítanak néhány hajót – felelte megfontoltan Usara.
– Azt hiszem, te is látod, milyen kilátástalan helyzetben vannak – sürgette Shiv az Ősmágust. – Zsoldosokra lenne szükségük, meg...
– Igen kényes kérdéssel állunk szemben – bólintott Planir. – No, de hát megszokhattuk már, hogy minden kérdés kényes, ha Kellarinról van szó. – A földre ejtette a kamillaágacskát. – Tudomásul vettem a figyelmeztetést. Abban a pillanatban, ahogy D'Alsennin a segítségemet kéri, érintkezésbe lépek Casuellel. Egyelőre nem tudom megítélni, mennyi mozgásteret engedne nekünk az uralkodó, de megtesszük, ami tőlünk telik; természetesen csak akkor, ha a Tanács nem gördít túl sok nehézséget az utunkba.
Shiv és Usara döbbenten bámultak rá.
– De hát Naldeth közülünk való! – ugrott talpra Usara. – És ha Parrail meghal, Hadrumal nevét örökre átkozni fogják Vanam városában!
– Vanam professzorai éppen olyan jól tudják, mint bárki más, hogy a Kellarinba vezető hajóút veszélyekkel jár – felelte kimérten Planir.
– Veszélyekkel! Úgy érted, viharokkal, esetleg hajótöréssel... – Shiv dacosan szegte fel a fejét. – Arra senki sem gondolt, hogy kalózok támadhatják meg őket!
– Segíthetnénk, hogy a lehető legkevesebb vérontással oldódjon meg a dolog – erősködött Usara is.
– Meglehet. – Planir józanul méregette a két nekitüzesedett varázstudót. – Igen sokat tehetnénk, igaz? Beavatkozhatnánk, kihasználva a mágia nyers erejét, és nincs az a tormalin herceg, aki megzabolázhatna bennünket, ha úgy döntünk, hogy semmibe vesszük őket. – Halványan elmosolyodott. – Miért érzem úgy, hogy ez a vita már számtalanszor lezajlott közöttünk?
Shivnek azonban nem volt kedve mosolyogni.
– Úgy van, Ősmágus – jelentette ki komoran. – És én a magam részéről jócskán bele is fáradtam.
– Mi haszna az erőnknek, a tudásunknak, ha soha nem élünk vele? – A máskor oly békés Usara továbbra sem volt hajlandó letenni a fegyvert.
– Az istenek nevére, mintha Kaliont meg a cimboráit hallanám! – Az Ősmágus hangja kezdett immár határozottan fagyosnak tűnni. – Eddig nem tűnt fel, hogy azon az oldalon állnátok.
– Bocsáss meg, de ez nem igaz, és ezt te is tudod! – Usara csak nehezen gyűrte le méltatlankodását.
– Kalion azt akarja, hogy a kontinens leggazdagabb és legfontosabb személyiségei körülrajongják, és még kövérebbre hizlalják... Hogy csüggjenek a szaván, és úgy irányíthassa őket, ahogy neki tetszik! – Shiv szavaiból csöpögött a megvetés. – Mi pedig nem akarunk mást, csak életeket menteni, csak segíteni a bajba jutottakon!
– Kalózokról van szó, kedves Shiv – felelte türelmesen Planir. – A kalózok az óceáni partvidék folyvást kiújuló rákfenéje, és valóban komoly nehézséget jelenthetnek D'Alsenninnek is. Ezzel együtt egyáltalán nem újdonság a jelenlétük. A partvidék uraságai emberöltőkkel ezelőtt megtisztították már a saját birtokaikat az efféle fosztogatóktól és haramiáktól. Nem arról van szó, hogy valami hirtelen katasztrófa történt volna, amikor csakis az Ősmágus mentheti meg Tadriol irháját. Ha Hadrumal kérés nélkül közbelép, az csak felszítja a régi előítéleteket a mágiahasználókkal szemben, és ismét szárnyra kapnak azok az ostoba balladák az öntelt és fennhéjázó varázslókról, amelyeket már így is túlságos előszeretettel dudorásznak a kikötői kocsmákban Inglistől az Ezerszél-fokig!
– És nem kellene tennünk valamit, hogy eloszlassuk ezt a tudatlanságot? – Shiv kihívóan pillantott az Ősmágusra. – Könnyű folyton azt mondogatni, hogy nem ártjuk bele magunkat a kontinens dolgaiba, hacsak nem élet-halál kérdéséről van szó, de még akkor is csak úgy, ha valamely jelentős személyiség térden csúszva folyamodik a segítségünkért; de nem gondolod, hogy hosszú távon ez a hozzáállás meglehetősen rossz fényt vet ránk?
Usara megpróbálta valamivel udvariasabbra fogni a mondandóját.
– Ha a hétköznapi emberek folyton csak úgy látják a mágiát, mint féltve őrzött erőforrást, amely csupán a gazdagok és befolyásosak rendelkezésére áll, nem csoda, ha ellenérzésekkel viseltetnek iránta!
– Rengeteg mágus vesz részt a mindennapi élet apró nehézségeinek leküzdésében a Régi Birodalom széltében-hosszában. – Planir arca rezzenéstelen maradt. – Ne feledkezzetek meg róla, hogy évről évre számos frissen végzett növendék indul vissza a szülőföldjére!
– De nem azért térnek vissza oda, hogy a mágia tanait terjesszék! – ellenkezett Usara. – A legtöbbjük egyszerűen belefárad az itteni elszigeteltségbe, és amint megtanulta kellőképpen kordában tartani vele született adottságát, vajmi kevéssé találja érdekfeszítőnek a mágia tudományának szentelt életet. Sokaknak eleve nincs is más célja, csak annyit megtanulni, hogy ne jelentsenek veszedelmet magukra meg a családjukra!
– Elsősorban a félelem hozza ide őket – bólintott Shiv. – Az előítéletek ott loholnak a sarkukban... Akik hazatérnek, többnyire életük végéig nem is varázsolnak többet, legfeljebb néhány apró trükköt alkalmaznak, amellyel megkönnyítik saját mindennapjaikat, és elálmélkodtatják az együgyűeket.
– Nem látnád szívesebben, ha a mágikus tehetséggel született gyerekeket azért küldenék Hadrumalba, hogy hasznos tudományokat tanuljanak? – érvelt Usara. – Tudván, hogy hazatértükkor örömmel és megbecsüléssel fogadják majd őket, és nagyra értékelik itt megszerzett tudásukat?
– Nem emlékszem, hogy valaha is olyan mágusokról hallottam volna, akik koldulni kényszerültek az üt szélén. – Planir újabb kamillalevélkét tépett le, és elgondolkodva forgatta ujjai között. – Még a legügyetlenebb varázsló is képes megkeresni a kenyerét a tudományával.
– No persze, akinek elég vastag bőr van a képén, hogy ne vegye fel a megjegyzéseket, amelyeket lépten-nyomon utánaeresztenek – vágta rá elkeseredetten Usara. – Éppen elég tapasztalatot szereztem erről Ensaiminban.
– Nem is beszélve a racionalisták ellenségeskedéséről – tette hozzá Shiv. – Nem is tudom, melyik a rosszabb: Ensaimin, Caladhria meg a többi tudatlan tartomány a Káosz idejéből származó ostoba legendáikkal, amelyek szerint minden varázsló halálos veszedelmet jelent a jámbor népre nézvést, vagy az úgynevezett haladó gondolkodók, akik olyannyira emelkedett magyarázatot óhajtanak találni a világ működésére, hogy buzgalmukban idejétmúlt babonaságnak bélyegzik a varázstudományt.
Planir elmosolyodott Shiv szívből jövő méltatlankodása láttán.
– A legszemellenzősebb természetfilozófus, a legfafejűbb racionalista sem tagadhatja az elemi tűz létezését, ha az megpörkölgeti egy kicsit a lábujját – biccentett, majd Usarához fordult. – A Mesterség újrafelfedezése pedig előbb vagy utóbb változtat majd a mágia iránti megvetésen is. Mondd csak, találtál valami említésre méltót Col és Relshaz templomaiban?
– Többet is, mint számítottam volna – élénkült fel Usara. – Sajnos azonban az igazán értékes dolgok, úgy látszik, feledésbe mentek a Káosz óta, egyebek között a tudatlanság és az előítéletek. – Azzal konok pillantást vetett az Ősmágusra. – Vajon a Hadrumalban felhalmozott tudás is hasonlóképpen a férgek és az enyészet jussa lesz agykoron? Hagyjuk, hogy a mágia tudományát félrelökjék, elfelejtsék?
– Vagy vegyük példaképpen Aritane népét a hegyek között – tárta szét a tenyerét Shiv. – Az ő mesterséghasználóik, azaz a Sheltiya nem avatkozott közbe, amikor népüket elűzték a hegyek közül, amikor elvették az erdőiket, legelőiket, bányáikat... Ennek aztán meg is lett az eredménye: a Sheltiya évről évre, nemzedékről nemzedékre veszített hajdani megbecsüléséből.
– Ha jól értem Aritane magyarázatát, a Sheltiya azért tartja távol magát a mindennapi dolgoktól, mert valamikor a múltban súlyosan megzavarták az éteri erőket; ráadásul éppen azok a klánok, akiket emiatt az óceán távoli szigeteire száműztek, és akik a mai elietimmek őseivé váltak. Ti magatok láthattátok a saját szemetekkel, miféle zsarnokságot képes fenntartani a Mesterség azokon a kopár szigeteken. – Planir szürke szeme kihívóan megvillant. – Amikor aztán az elietimmek segítséget ajánlottak, és a Hegyek Népe kapva kapott az alkalmon, éppen a Mesterségnek e torz formája volt az, amely elvette a józan eszüket, és féktelen háborúskodásba sodorta őket a síksági városokkal. Ez persze még tovább rontotta a Sheltiya hírét, pedig ők vajmi keveset tehettek a történtekről.
– Kell lennie józan középútnak tétlenség és túlkapás közt – erősködött Shiv. – Hiszen ismered Kellarin példáját. Az ottaniak arról számolnak be, hogy a Káosz előtt az éteri mágia a mindennapi élet szerves részét képezte. A telepesek a mai napig nem is félnek a varázstudomány egyetlen formájától sem.
– Attól tartok, kezdünk kissé eltérni a tárgytól – kelt fel Planir. – Mi köze ennek az egésznek a kalózokhoz?
A két mágus habozva egymásra pillantott.
– Ha segítünk Kellarin népén, azzal Tormalinföld minden iparosa és kereskedője számára bebizonyítjuk, milyen hasznos és segítőkész népség is a varázslóké, és hogy nem csak a tehetősekkel vagy a nemesi rangúakkal vagyunk hajlandók törődni – jelentette ki megfontoltan Shiv. – Elég nagy jelentőségű esemény ahhoz, hogy hamar híre menjen.
– Úgy tudom, Allin és Guinalle, ha csak tehetik, együtt dolgoznak – tette hozzá reménykedő arccal Usara. – Hadrumalnak is hasznára válhatna, ha megvizsgálnánk, hogyan egészítik ki egymást a képességeik, hogyan működik együtt a kétféle mágia.
– Ez már olyasmi lenne, amivel a Tanács előtt is kirukkolhatunk – bólintott kifürkészhetetlen arccal az Ősmágus. – De mi lesz, ha kudarcot vallotok?
Shiv és Usara ismét bizonytalan pillantásokat váltottak.
– Mihez kezdtek Kellarinban egy évszakkal később, ha az oktondi, jelentéktelen kérések lassanként felőrlik erőtöket és elszántságotokat? – Planir jelentőségteljesen megcsóválta a fejét. – Tudjátok, nem hiszem, hogy akár a legjobban unatkozó növendékek is hajlandóak lennének beállni közétek, és törött fazekakat javítani egész álló nap. Mit tud felmutatni Kellarin, amivel odavonzza a mi tanult és művelt mágusainkat? Vagy úgy kell-e viszontlátnunk szigetünk gonddal kiművelt, ritka tehetségű varázstudóit, mint beteg állatok gyógyítóit, bányavágatok mélyítőit, vagy a sziget leghatékonyabb kubikusait? Hamarosan a gyámfákat is meg akarják majd spórolni némely fösvény lelkek, mondván, majd ti megakadályozzátok a bányaomlást, elvégre azért vagytok ott. És mi lesz, ha olyan szerencsétlenség éri Kellarint, amivel még ti sem tudtok szembeszállni? Vagy ellenkezőleg: mi lesz, ha sikeresen elhárítjátok, és onnantól kezdve mindenki azt fogja hinni, hogy bármely bajra orvosságot jelentetek a beszakadt körömtől a halálig bezárólag? Lehet, hogy a Sheltiya nem is a sikertelenségtől ódzkodik annyira; épp ellenkezőleg: a siker lehetséges következményei rettentik el...
Planir vádlón emelte föl mutatóujját, és Usarára, majd Shivre szegezte tekintetét.
– Mégis, hogyan akarjátok megtisztítani a szigetet azoktól a kalózoktól? – folytatta. – Egyáltalán: hogyan juttok el innen Suthyferig? Még egyikőtök sem járt ott, vagyis a varázslat nem képes odaröpíteni: hajóra lesz szükségetek. Hol akartok hajót szerezni? Szép dolog az áramlatokat vezérlő, szeleket igába hajtó varázserő, de azért még szükségetek lesz néhány matrózra, akik a vitorlát kurtítják, a köteleket húzgálják, vagy tudom is én, mi mindent kell csinálni egy ilyen hajón. És nem hiszem, hogy ezek a matrózok hajlandóak lennének pusztán a Naldeth iránti szeretetből vagy a mágia jövője felett érzett aggodalomtól hajtva cselekedni. Vagy talán van kéznél néhány láda aranyatok, hogy felbéreljétek őket?
– Majd kerítünk néhány matrózt a maga idejében, ha már eljutottunk odáig – ütötte el a kérdést Shiv. – Egyelőre egyetlen dolog számít: hogy Naldeth és Parrail fogságba esett, és mi meg akarjuk menteni őket, meg a többi szerencsétlent, akik egyáltalán életben vannak még. Megkapjuk ehhez az engedélyedet?
Planir szemügyre vette egyik gondosan manikűrözött ujjának körmét.
– Nem.
Usara közvetlen közelről meredt az Ősmágusra.
– Úgy értsük ezt, hogy megtiltod?
– Ó, a világért sem. – Planir hirtelen fölpillantott. – Ősmágusként az a feladatom, hogy megzabolázzam a veszedelmesnek látszó ötleteket, ezzel együtt azonban mindkettőtökben maradéktalanul megbízom.
– Tehát mehetünk? – kérdezte kissé összezavarodva Shiv.
– Ez teljességgel tőletek függ – mosolygott Planir. – Mint mondottam, bárki útra kelhet Kellarinba, aki hajlandó elfogadni a hajóúttal járó nehézségeket és veszedelmeket.
Azzal az Ősmágus lendületes léptekkel elsétált, a két varázsló pedig nem tehetett egyebet, mint hogy előzékenyen félreálltak.
– Ne felejtsétek el bezárni magatok mögött a kaput – szólt még vissza, majd végképp eltűnt a magas házak között.
– Szóval, akkor megyünk? – pillantott Usarára Shiv.
– Elvégre nem mondta, hogy ne menjünk... – A vörös hajú varázsló a szakálla tövét vakargatta.
– Rendben van. – Shiv mély lélegzetet vett. – És hol találunk hajót?
– Talán Zyoutesselában? – tűnődött Usara. Bárhogy igyekezett, nem sikerült legyűrnie kételkedését. – Mondd csak, sok időt töltöttél a dokkok környékén?
– Jobb lenne, ha egyszerre csak egy kérdéssel foglalkoznánk – vágta rá mogorván Shiv, és megindult a kijárat felé. – Ráadásul attól tartok, mielőtt nekivághatnánk, Perednek is lesz egy-két szava a dologhoz.
Maguk mögött hagyták a füvészkertet, és némaságba temetkezve keltek át Hadrumal délelőtti nyüzsgésén.
– Hát itt meg mi folyik?
Usara döbbent kérdése zökkentette ki tűnődéséből a másik varázslót, amint befordultak az utolsó sarkon. Tátva maradt szájjal figyelte, amint két, legjobb szándékkal is hozzá nem értőnek nevezhető fiatalember éppen az ágyát vonszolta ki tulajdon házának ajtaján.
Az ifjak nyomában Pered lépett ki az ajtón, nagyjából abban a pillanatban, amint a két mágus a ház elé ért. Vidáman köszöntött egy ősz hajú férfit, aki vaskos aranypénzeket számolt le a tenyerébe.
– Mindjárt adom a visszajárót – közölte Pered a zsebében kotorászva, majd elővett egy ezüstöt, és átnyújtotta a fickónak.
– Jó reggelt, Shiv – biccentett az ősz férfi, majd sietve megindult hazafelé, azaz a harmadik szomszédba, ahol a rakodók éppen az ajtófélfát készültek kidönteni az ügyetlenül fogott ággyal.
– Jó reggelt neked is, Wryen mester – hebegte Shiv, és Pered nyomába szegődött, aki időközben visszatért a házba. Usara kíváncsiságtól furdalva követte őket.
Az elülső szoba jókora részét továbbra is Pered rajzasztala foglalta el, ám a pergamenlapokat csinos csomókba kötözték, munkafázisok szerint szétválogatva: volt, ahol még csak az első halvány tollvonások mutatták a készülő ábrát, máshol meg már csupán a végső aranyozás hiányzott a lángoló színek közül. Pered apró fadobozt vett ki az egyik kosárból, amely már telis-teli volt festékes üvegekkel, és elkezdte elcsomagolni a tollait.
– Előre figyelmeztettelek – szólalt meg. – Megmondtam, hogy ha legközelebb Planir vagy bárki más megint a világ túlsó felére óhajt téged küldeni, engem ugyan nem hagysz itthon többet! – Hangja inkább gyengédnek tűnt; mint korholónak.
Usara lehajtotta a fejét, hogy elrejtse mosolyát.
– Planir maga sem igazán lelkesedett érte, hogy útra keljünk – ismerte be Shiv.
– Annál jobb. – Pered óvatosan becsukta a tollas dobozt, és rákattintotta a zárat. – Éppen eleget ábrándoztatok róla a teátokat kevergetve, hogy egy szép napon a magatok útját járjátok majd. – Bűntudatos arcuk láttán bőszen elvigyorodott. – Fogadok, nem gondoltatok rá, hogy minden szavatok behallatszik a konyhából... Én csak ártatlanul dolgozgattam itt, és közben végigkövethettem, hogyan óhajtjátok helyreállítani a mágiának kijáró tiszteletet széles e világban.
Az ajtó irányából hallatszó kopogtatás megóvta Shivet, hogy épkézláb választ kelljen találnia.
Sovány asszonyság lépett be, aki élénk érdeklődéssel tekintgetett körül a szobában, csontos ujjaival megigazgatva homokszínű fejkendőjét.
– Tényleg elköltöztök?
– El bizony, Abiah. – Pered a konyha felé terelte az asszonyt. – Nyugodtan nézd végig az edényeket meg az asztalneműt, és válogasd ki, amire szükséged van. A pénzt csak tedd le az asztalra.
– Colba mentek, ugye? – kérdezősködött az asszonyság. – Emlékszem, mondtad egyszer, hogy ott lakik a nővéred. – Fakó szeme fölragyogott, ahogy a nagy gonddal összeválogatott gyógyfűgyűjteményre esett a pillantása. – A teának valót úgysem tudod mind magaddal vinni, rengeteg helyet foglalna a csomagokban... Remekül mutatnának nálam a szalonban, a kandallóval szemközti polcon!
– Még ki akarom válogatni közülük a legkedvesebbeket. – Pered védelmező mozdulattal a gyűjteménye elé állt, de a hangja barátságos maradt.
– De hiszen előre kifizettétek a negyedéves házbérletet! – Abiah hitetlenkedve csóválta a fejét, szemét azonban egy pillanatra sem vette le a konyha berendezéséről, akár a harctéri fosztogató a kínálkozó zsákmányról. – Igencsak sürgős dolgotok lehet, ha ilyen hirtelen fölkerekedtek, és hagyjátok, hogy az öreg Barl pénzt húzzon a semmiből. Hiszen ismered! Még ki sem hűlt a tűzhely, máris idevesz valakit, akitől azután még egyszer beszedi a házbért!
– Nos, ebben az esetben felhatalmazlak, hogy elkérd tőle, ami nekünk járt volna, és elküldd a nővéremnek – felelte lefegyverző kedvességgel Pered.
– Meg is teszem, abban biztos lehetsz! – most már Abiah is nevetett. – Egyébként sem ártana, ha meghagynád a címét.
– Mondd meg Barlnak, hogy rajta tartom a szememet, bárhol legyek is! – tette hozzá Shiv.
Abiah zavart arcot vágott, mint aki nem biztos benne, vajon Shiv tréfál vagy komolyan beszél.
– Azon leszek, hogy megvédjem az érdekeiteket, fiúk – jelentette ki végül, és gyorsan megölelte Peredet. – Bárcsak sikerülne még egyszer olyan jó szomszédokat találnunk, mint ti voltatok! Tudjátok, a lányom férjhez megy a legközelebbi Napfordulókor. Nem gyűjtött nagy kelengyét, úgyhogy ha nem bánnátok, elmennék érte, hadd lássa, mi kell neki az itteni holmiból. – Még egyszer megölelte Peredet, Shiv azonban ügyesen kisiklott az útjából, úgyhogy az asszonyságnak be kellett érnie némi barátságos integetéssel.
Pered elégedetten csukta be mögötte az utcára vezető ajtót.
– Csak ne mulass olyan feltűnően, Shiv! – fordult vissza szemrehányóan. – Fogadok, mindjárt a nyakadon lesz a fél Csarnok, és mindenki azt akarja majd tudni, miért utazol el.
Usara sóhajtva visszatette Pered asztalára azt a félig kész arcképet, amelyet idáig elgondolkodva nézegetett.
– Ezek szerint tehát hosszú időre megyünk – állapította meg.
Pered összehúzott szemmel nézett vissza rá, azután Shivre.
– Remélem, nem gondoljátok komolyan, hogy vissza akartok jönni ide – szegezte nekik a kérdést. – Azok után, hogy olyan régóta tervezgetitek az ellenkezőjét?

 

 

Suthyfer, Fellaeinion-kikötő,

Tavaszutó 19. napja

– Ébren vagy?
– Nem tudtam aludni. – Naldeth bedagadt szemmel, összekuszált hajjal emelkedett föl. – Mi történt?
– Azt hiszem, ennivalót hoznak. – Parrail komor, gyűrött arccal ült a palánk árnyékában. Két karjával átfogta felhúzott térdét.
A vasalt kapuszárnyakat éppen csak annyira nyitották ki, hogy beférjen az a három férfi és egy nő, akik az ételes kosarakat hozták.
– Nem vagyok éhes – nyögte sápadtan Naldeth.
Parrail kisfiús vonásaihoz nehezen illet az arcán eluralkodó komor elszántság.
– Pedig muszáj megőriznünk az erőnket, ha ki akarunk jutni innen.
– Hogyan akarsz megszökni? – Naldeth rémülten körülnézett, vajon nem hallotta-e meg elhamarkodott szavait valaki, a többiek azonban addigra már feltápászkodtak, és kelletlenül kanyargó sort alkottak az ételosztáshoz.
Parrail hamarosan egy cipóval a hóna alatt tért vissza, egyik kezében egy negyedbe vágott, sárga sajtot szorongatott, a másikban meg egy pecsenyedarabot, amely egy szaftos combra emlékeztetett.
– Valami ismeretlen erdei állat lehet – forgatta habozva a combot. – Azt hiszem, ezt füstölhették tegnap.
– Ronda, mint az öreganyám hátsó fertálya, de az íze nem rossz – szólalt meg egy öblös hang nem messze tőlük. Ahogy meglepetten fölpillantottak, egy kalózt láttak őrködni a palánkvár gyilokjáróján. A fickó szívélyesen leintegetett nekik. – Láthatjátok, fiaim, nem élünk mi olyan rosszul!
Naldeth és Parrail óvatos pillantást váltottak egymással, majd habozva nekiláttak az evésnek.
– No lám, milyen fehér a kezetek, a ruhátok meg mintha most jött volna a szabótól! Nem hinném, hogy éheztetek volna már valaha életetekben! – A kalóz fölemelte a hangját, és most azokat a fiúkat vette szemügyre, akik ott kucorogtak nem messze a két mágiahasználótól. – Csatlakozzatok Muredarch csapatához, és elfelejtitek az üres gyomor okozta kínokat, erre szavamat adom!
– Honnan való vagy? – érdeklődött óvatosan Parrail.
– Én? – A kalóz ráérősen nekitámaszkodott a palánk fogazott szélének. – Egy Gostrand nevű faluból. Három napnyira van Inglistől fölfelé a Dalas mentén, ahol már magasak a hegyek, és reggelente meglátszik a dér a füvön.
– Akkor bizony messzire keveredtél otthonról. – Naldeth voltaképpen örült, hogy ez nem az a gidestai, aki előző nap kirángatta őket rejtekükből.
– Az ám! És ötvenszer annyim van, mint amennyit akár halálom napjáig összegyűjthettem volna, ha otthon maradok! Muredarch busásan megfizeti az emberei fáradságát! – A kalóz újabb jelentőségteljes pillantást vetett a három fiúra. – Bizony, beleuntam, hogy a hátamat fájdítsam azért az alamizsnáért, amit valami selyembe-bársonyba öltözött vadállat kegyeskedett odavetni Inglisben az egész évi csákányozásért. Hát még amikor megneszeltem, hogy tízszer annyiért adja el odalenn a partvidéken!
Szavai hirtelen félbeszakadtak, ahogy odakint kavarodás támadt: rövid parancsokat ordítottak, átkok csattantak, ládák és kosarak zörögtek. Parrail oldalba bökte társát, és egy létra felé intett, amelyet két kalóz támasztott neki nagy gonddal a palánknak, hogy a foglyok felmászhassanak a gyilokjáróra. Naldeth kétkedő arccal tekintett a tudósra, de azért mégiscsak követte.
A Hínár elrabolt árukészletét nagy halomba hordták össze a palánkon kívüli, széles térségen. Ládákkal kerítették körül, és amennyire lehetett, betakargatták vitorlavászonnal. Muredarch körbe-körbe sétálgatva vette szemügyre a zsákmányt. Fekete nadrágjához skarlátvörös inget viselt, nyakán, csuklóján aranyláncok villogtak a napfényben. Mellette sötét hajú nő lépdelt hosszú, zöld ruhában, egyik kezében irattartóval, a másikban készenlétbe helyezett lúdtollal.
Muredarch éles füttyjelet hallatott, amely végigvisszhangzott az egész táboron. Kisvártatva kalózok és borzas asszonyok bújtak elő a sátrakból és kalyibákból, és sietős léptekkel a palánkvár felé indultak.
– Te sem hallod, mit mond? – suttogta Parrail, és elgondolkodott, vajon a lábujjhegyre állás segítene-e valamit. Naldeth némán megrázta a fejét.
– Mindent felírtak, úgyhogy utólag nem lehet vita – magyarázta nekik a kalóz. – Most azok jöhetnek először, akik legutóbb hátulra kerültek a sorsolásban.
Már elő is lépett egy férfi és egy nő, türelmesen megvárva Muredarch intését. A zsákmányhoz léptek, és kiválasztottak maguknak egy vég szövetet meg egy hordót. A zöld ruhás nő feljegyzett valamit a lúdtollal, miközben a férfi nagy gonddal elgörgette a hordót, társa pedig a vállán egyensúlyozva vitte utána a szövetet. Mindketten szélesen mosolyogtak. A következő férfi váltott néhány szót a kalózvezérrel, majd távozott egy nehéz fonott kosárral, amelynek füle keservesen nyikorgott a tehertől.
– Azok ott a nagybátyám szerszámai – állapította meg szomorúan az egyik fiú. – Most fellegzett be végleg az inaséveimnek.
– Gyerünk, esküdj fel Muredarchnak, és máris kapsz valamit, amire elcserélheted! – veregette vállon egy másik kalóz, akinek felkarját vágások és forradások borították. Volt közöttük frissen szerzett és rég behegedt egyaránt. – Talán örökre a nagybátyád csicskása akartál maradni? Itt nincsenek főnökök, fiam, akik látástól vakulásig dolgoztatnak, azután a felét sem fizetik annak, amit megígértek! Egyébként ha engem kérdezel, a világ minden kincséért sem mennék vissza abba a műhelybe, ahol a suhancéveimet töltöttem! – Nevetve mutatta feléjük számtalan gyűrűvel ékeskedő kezét, amelynek körmeit feketén szegélyezte a piszok. – Annyi drágaságot szedtem össze, amennyiről azelőtt még csak álmodni sem mertem!
– A kiejtésed alapján Tormalinföld szülötte lehetsz – jegyezte meg óvatosan Naldeth.
– Savorganból jöttem – pillantott rá a kalóz. – Egyébként mi közöd hozzá?
– Semmi – vont vállat Naldeth. – Csak beszélgetni próbáltam.
A kalóz visszafordult a mesterlegényhez.
– Na, fiam, kitaláltad már, mit felelsz Muredarchi kérdésére?
– Még nem vagyok benne biztos... – suttogta rémülten a fiú.
– Pedig ha szétosztották a zsákmányt, bizony fölteszik nektek azt a bizonyos kérdést – intett a kalóz a türelmesen ácsorgó emberkígyó felé. Az emberek, asszonyok kosárral, vödörrel a kézben figyelték, hogyan bontják meg a sózott halat vagy szárított borsót tartalmazó hordókat.
A zöld ruhás nő most egy vörös hajú kalózhoz csatlakozott, aki üvegeket, flaskákat nyitogatott fel. Az egyiknél elégedetten felkiáltott:
– Zöld olaj!
Egy asszony máris emelte a kezét, és amint engedélyt kapott, már futott is az üvegért. A fűszeres ecet és a mustárolaj hasonló gyorsasággal kelt el, a legnagyobb üveget azonban a zöld ruhás nő félrerakta magának. A vörös hajú kalóz minden kóstolás után kiöblítette a száját egy vizestömlőből, és nagyot köpött, majd folytatta nagy szakértelmet igénylő tevékenységét.
– Ki az a nő? – Naldeth kétkedő arccal figyelte, amint a luxuscikkek egyre nagyobb halma gyűlik össze a zöld ruhás teremtés lábánál.
– Ingella – felelte a forradásos kalóz. – Muredarch asszonya.
A nő körülnézett, majd rákiabált egy sovány, ősz hajú férfira, akiről rongyokban lógott a tengerésznadrág. Mezítláb járt, pucér hátán korbácsnyomok éktelenkedtek. Folyvást hunyorgott és minden apró zajra összerándult, mintha azt várná, mikor csördítenek rá az ostorral. Ahogy az asszony a felhalmozott holmikra mutatott, alázatosan lekuporodott, és kezdte a karjába szedegetni őket.
– Ez lesz a sorsotok, ha nem álltok közénk – nagyarázta a kalóz vidám egykedvűséggel. – Mindenki rabszolgája, senki barátja!
Parrail megrántotta Naldeth inge ujját, és kettesben kissé eltávolodtak a többiektől.
– Mi a terved? – kérdezte halkan.
– Azt hiszem, kénytelen leszek fölesküdni nekik – felelte Naldeth kényelmetlenkedő arckifejezéssel.
Parrail elsápadt az arcát borító piszok alatt.
– Képes lennél megtenni?
– Nem hiszem, hogy Raeponin a rovásomra írná az elszámoláskor. – Naldeth megpróbálkozott egy halovány mosollyal, de nem járt sikerrel.
Odalent ismét mozgolódás támadt, magára vonva a foglyok figyelmét. Egy alacsony, izmos kalóz egy fiatalembert vonszolt fel a tengerpartról. A fiú megpróbálta megtartani kigombolt nadrágját, de ahogy megrántották a karját, a szövet kicsúszott a markából, és a nadrág leszaladt a bokájára. Megbotlott, kis híján elvágódott; tompora fehéren villant a napfényben, arca vörösre gyúlt a szégyentől. A kalóz mit sem törődött mindezzel, egyre csak cibálta.
Ahogy Muredarch elé ért, egy dühödt taszítással a földre lökte a fiút. Szavait elsodorta a szél, de veszedelmes arckifejezése láttán kétség sem fért a benne fortyogó haraghoz. Muredarch figyelmesen hallgatta, majd előbbre lépett, és a lába fejével hanyatt fordította a földön kuporgó fiút. Lehajolva kérdezett valamit tőle.
– No, vajon melyik keze lesz? – A tormalin kalóz gonoszul fölnevetett.
– Mit csinált az a szerencsétlen? – kérdezte halkan Parrail.
– Rossz helyre piszkított! – vicsorogta a kalóz. – Pedig Muredarch megmondta, hogy senki se rondítsa össze a partot. Csak ott szabad letolnod a nadrágodat, ahol az áradás elviszi, mert ha nem, hát megnézheted, mit kapsz!
Megtermett fickó lépett elő. Inget nem viselt, csupasz mellkasára öltötte fel bő zekéjét, kezében pedig ötágú korbácsot lóbált. Parrail felismerte: ez volt az a vadállat, aki az árbochoz szögezte a kapitányt. Fölszisszent, látva, hogy a fiúról lerángatják az inget, és egy földbe vert cölöphöz kötözik szerencsétlent. Muredarch fölemelte egyik kezét, és körbemutatta, hogy mindenki lássa. A négyujjú keze volt, mindenki legnagyobb megelégedésére.
A tormalin kalóz szakértő arccal bólintott.
– Túléli, de egy életre tanulni fog belőle!
A mezítelen mellkasú martalóc máris lecsapott a fiú hátára. A korbács szakállas vége gonoszul sistergett a levegőben, és ahogy az áldozat bőrébe vágott, vér fröccsent fel. Naldeth és Parrail émelygő arccal elfordultak, de a szemük sarkából látták, hogy mind több és több kalóz sereglik elő, hogy szóba elegyedjen a foglyokkal.
– Mit gondolsz, sokan csapnak fel kalóznak, csak hogy úgy öltözhessenek, mint a szajhapecér ünnepnapon? – A mágus undorodva figyelte, amint egy kopasz, elképesztően csipkés ingbe öltözött gazfickó nyálcsorgatva közeledik egy rémült arcú lányhoz. Széles gesztusokkal magyarázott valamit, durva vonásain tenyérbe mászó nyájasság ömlött el. A lány egyre hátrált, ám a kalózt nem lehetett ilyen könnyen elkedvetleníteni. Máris feléje kapott, egyik keze a leányzó hajába markolt, a másik a karját ragadta meg.
– De hiszen Muredarch megtiltotta, hogy erőszakoskodjanak a nőkkel! – Parrail rémülten figyelte, ahogy a lány ellenállása lassan megtörik, míg végül némán reszketve tűrte, hogy a kalóz a tulajdonos magabiztosságával ölelje magához.
– No persze, azt megtiltotta, hogy legyűrjenek valakit, és felhajtsák a szoknyáját – sziszegte dühösen Naldeth. – De azt nem bünteti, ha ezek a vadállatok halálra rémítik szerencsétlen áldozatukat, amíg az önként oda nem adja magát nekik!
Ekkor megszólalt az egyik hajó harangja, és a kalózok, akik eddig barátságosan cseverésztek a foglyokkal, hirtelen elkomorodtak.
– Le a létrán! – rendelkezett a. tormalin a gyilokjáróról, és keskeny arcának veszedelmes kifejezésén látszott, nem tűr ellenkezést.
Naldeth és Parrail sietve engedelmeskedtek, és igyekeztek elrejtőzni a foglyok csoportjának sűrűjében. A kapu megnyikordult, ahogy két martalóc szélesre tárta.
Muredarch megállt a kör közepén, arcán szívélyes mosollyal, de ahogy karba font kézzel kihúzta magát, magassága, testtartása fenyegetést sugárzott. Két oldalán két elszánt képű pribék fürkészte a rabokat.
– Te ott! – bökött Muredarch egy középkorú férfira, aki egy jókora zsebkendőt gyűrögetett idegesen.
– De hisz én csak egy egyszerű molnár vagyok, méltóságos uram! – hebegte rémülten a férfi.
– Az ám – bólintott Muredarch –, és most már gabonánk is van, hála a hajótoknak. Majd te megőrölöd nekünk! Igencsak éhezem már a jó friss kenyérre, hisz másfél évszak óta csak kétszersültet látok!
A molnár arca zavarodottan megrándult.
– Nem is tudom, uram, mit kellene tennem...
– No, hát akkor gondolkodj rajta! – A kalózvezér barátságosan hátba veregette a férfit, aki csaknem összeroskadt ijedtében. Muredarch azonban látszólag már nem is törődött vele: odaintett egy rövid nyakú kalóznak, akinek egyik karját vállig elborították a tetoválások. – Addig is, amíg kitalálod, mindenesetre hasznodat vesszük.
A tetovált kalóz megragadta a molnárt, a másik gonosztevő pedig, aki nemrég megkorbácsolta a fiút, most odalépett hozzájuk, és lerángatta a fogoly zekéjét, ingét, de még a csizmáját is. A tetovált fickó vastag bőrszíjat erősített a molnár nyakába, és mintha csak házőrző kutya volna, úgy cibálta odébb.
– Ha nem akarsz gabonát őrölni, vén bolond, akkor majd a zsákokat hordod! – dörrent rá.
– Majd szólj, ha meggondoltad magad – kiáltott utána Muredarch, és máris a következő férfihoz lépett, aki állta a tekintetét.
A hajdani matróz csak akkor hajtott fejet, amikor a kalózkapitány már egészen közel járt hozzá.
– Fölesküszöm neked – mondta –, de fosztogatni nem vagyok hajlandó.
– Egyenes beszéd – bólintott szertartásosan Muredarch. Ismét kihúzta magát, jóval a fogoly fölé magasodva. – Megesküszöl-e, hogy mindenben engedelmeskedsz nekem, és hogy fivéreidnek, nővéreidnek tekinted mindazokat, akik hozzád hasonlóan a szavukat adták? Leteszed-e sorsodat az én kezembe, ahogy mindannyian, akik hisznek a bennünket összekötő esküben?
– Igen. – A fogoly hangja megremegett.
– Esküszöl? – kérdezte a korbácsos kalóz egy ragadozó mosolyával.
– Esküszöm...
Muredarch félrehajtott fejjel méregette legfrissebb újoncát.
– Eredj, keresd meg Ingellát! Iratkozz föl a toborzókönyvbe, vagy ha nem tudsz írni, pecsételd oda az ujjad nyomát. Ingella majd megmondja, hol lesz a szállásod.
A következő néhány férfi hasonlóképpen fölcsapott kalóznak, bár néhányan közülük jól láthatóan vonakodtak. Két asszony elhaló hangon ismételgette, hogy nem vesz részt semmiféle vérontásban. Muredarch mindkettőjükkel meglehetős udvariassággal bánt. Azon keveseket, akik dacoskodni merészeltek, levetkőztették, és vagy elvitték valamilyen nehezebb munkára, vagy visszalökték a palánkkerítés mögé. Naldeth és Parrail komoran szemlélték, hogyan osztozkodnak a kalózok a halomba rakott ruhákon. Néhányan a mesterlegények közül, akik gyanúsan könnyen esküdtek föl Muredarchnak, most jól látható lelkesedéssel követték őket.
– Megesküszöl-e, hogy mindenben engedelmeskedsz nekem, és hogy fivéreidnek, nővéreidnek tekinted mindazokat, akik hozzád hasonlóan a szavukat adták? Leteszed-e sorsodat az én kezembe, ahogy mindannyian, akik hisznek a bennünket összekötő esküben? – Muredarch mosolyogva állt az előtt az asszony előtt, akit kis híján a vízbe dobtak előző nap.
– E-e-esk... – A nő nagyokat nyelt, hangja elcsuklott. – Es... – Kétségbeesetten kapott inge nyakához, ruhája elejéhez, de a gallér nem volt sem túl szűk, sem túl magas. – Esk... – Köhögni kezdett, azután már csaknem fuldoklott, arca vörösre színeződött. Térdre esett, ujjai a porba vájtak, ahogy levegő után kapkodott. Muredarch rezzenetlen arccal nézte.
– Anya! – sikította az asszony leánya, és oda is futott volna hozzá, de a tetovált kalóz elkapta, széles tenyerével befogva a száját.
Az asszony elterült a porban, zihálva, akár a nyílvesszővel meglőtt állat, ajka lilás árnyalatúra sápadt.
A megmaradt foglyok rémülten álltak, mozdulatlanná dermesztette őket a döbbenet, a kalózok közül azonban néhányan összenéztek, férfiak és nők egyaránt, és sajnálkozva csóválták meg fejüket.
Parrail szeme tágra nyílt a rémülettől. Reszkető ujjal oldalba bökte társát. Naldeth összerezzent.
– A Mesterség műve – súgta alig hallhatóan Parrail.
Naldeth reszketett, mint a nyárfalevél. Kezét ökölbe szorította, homlokán verejték gyöngyözött.
– Ez az asszony maga tehet arról, ami történt – magyarázta Muredarch csaknem vidáman. – Megpróbált esküt tenni úgy, hogy maga sem gondolta komolyan. Ó, nem említettem volna eddig? Nem tűrjük el a hazugságot. Aki ilyesmivel próbálkozik, éppen olyan nyomorultul fog elpusztulni, mint ez a szegény bolond. Ezt is vegyétek számításba, mielőtt határoztok! – Rámosolygott a halott nő lányára, aki most, hogy a tetovált kalóz végre elengedte, reszketve rogyott le a holttest mellett, és hangtalan zokogásba kezdett.
Ezek után a hátralévő foglyok rémületes gyorsasággal esküdtek fel vagy tagadták meg a fogadalmat, és hamarosan nem menekülhetett Naldeth és Parrail sem.
– Nem esküdhetek föl a szolgálatodra. – A tudós remegő hanggal bár, de elébe ment Muredarch kérdésének.
A kalózkapitány könyörtelen pillantással végigmérte, a feje búbjától a lába ujjáig szemügyre véve.
– Később talán még meggondolod magad. Ingella azt mondja, szüksége lenne egy írnokra. – Muredarch intett, és Parrailt máris megragadta a tetovált kalóz és társa, a korbácsos. Könyörtelenül levetkőztették, és belökték a palánkfal árnyékába, ahol a többi fogoly kuporgott.
Még vissza sem nyerte a lélegzetét, amikor Naldeth terült el mellette a letaposott fűben. A mágus felnyögött, és megpróbálta meglazítani nyakán a bőrszíjat, hogy ne érintkezzen a friss horzsolással, amelyet a bőrébe vágott.
– Az a disznó még azt sem engedte, hogy fölkeljek!
– Talpra! – kiáltotta most a tetovált gazfickó, végigpillantva az egy csomóban kucorgó foglyokon. – Mától kezdve nincs nevetek, nincs barátotok, és ez így lesz egészen addig, amíg föl nem esküsztök Muredarchnak! Mindenkinek szót kell fogadnotok, akinek csak kedve támad parancsolni nektek; ha engedelmeskedtek, kaptok enni. Ha nem dolgoztok, nincs étel! Már el is kezdhetitek: szedjetek tűzifát!
Parrail már nyújtotta a karját, hogy segítsen Naldethnek fölkelni, ám egy könyörtelen botütés lecsapott a kezére.
– Ha nem tud egyedül fölállni, akkor itt fog ülni, amíg csak éhen nem hal! – kiáltotta a gidestai kalóz, akinek pillantásában immár nyoma sem maradt a korábbi szívélyességnek. – A rabszolgáknak maguknak kell megdolgozniuk az élelemért! Aki nem elég életrevaló, az csak hulljon el idejekorán.
Parrail meghátrált, magához szorítva sebesült karját.
Naldeth döbbent csendben figyelte, amint a gidestai kalóz odalép a halott nő lányához, aki hasztalan próbálta takargatni magát tépett szoknyájával. A tetovált gonosztevő ujjai vörös nyomot hagytak arcának fehér bőrén.
– Ha valóban Mesterséget használnak, azt tudatnunk kell Guinalle kisasszonnyal – súgta Parrail fülébe a varázsló.
A tudós arca megfeszült a fájdalomtól.
– Este megpróbálok beszélni vele – suttogta kínlódva. – De attól tartok, az a disznó eltörte a csuklómat!

 

 

HARMADIK FEJEZET

Keran Toninnak, Vanam Egyeteme tudós professzorának

Rumex Dorttól, Den Castevin levéltárosától, Toremalból

Egyelőre ennyit találtam a levéltárban a kalózokkal kapcsolatban, de hát mi elég ritkán kerülünk kapcsolatba ilyesmivel. Majd megkérdezem a többieket is, és ha előrukkolnak valami érdekessel, lemásoltatom neked. Ha legközelebb erre jársz, majd meghívhatsz egy italra, és elmagyarázhatod, mire kell ez az egész.

R.

 

A Chanaulban, az Őszi Napéjegyenlőség alkalmából tartott ülésszak jegyzőkönyve
Kelt Bölcs Tadriol uralkodásának második évében,
Burdel Den Gennael őméltósága soros elnöksége alatt;
A hitelesítők sorsolás útján választtattak ki
Den Hefekel, Den Fisce és Tor Inshol uraságok bérlői közül

Az alábbiakban következnek a tengerhajózással kapcsolatos ügyek,
amelyek a bevett eljárás szerint a gyűlés elé tárattak,
megtárgyaltattak és eldönttettek

A Meténg nevű hajó kapitánya annak rendje s módja szerint a gyűlés elé állíttatott, miután Den Fisce hajói elfogták folyó év Nyárutójának 35. napján, kalózkodás gyanúja miatt. A kapitány nem volt hajlandó elárulni a nevét, amelyet a legénységtől sem volt lehetséges megtudni, még hosszas fogdabéli tartózkodásuk alatt sem. Azaz hogy három nevet is említettek vele kapcsolatban, csakhogy utóbb egyik sem bizonyult valósnak. A fedélközben talált áruról megállapítást nyert, hogy egy részét Feketetorok kikötőjéből rabolták el, más része a Tajték hajótörése idején tűnt el; a Tor Inshol család e hajója nemrégiben járt szerencsétlenül nem sokkal az Osztriga-fok alatt. A kapitányt és a legénységet arra ítélték, hogy bélyegeztessenek meg jobb karjukon, mint kalózok, és botoztassanak meg Feketetorok kikötőjében, hogy minden kapitány és hajótulajdonos megismerhesse ábrázatukat, és a jövőben elkerülhesse őket. Közhírré tétetik, hogy mindazok, akik bizonyítani tudják, hogy tulajdonosai a hajón talált árunak, jelentkezhetnek Den Gennael kármentési megbízottjánál. A gazdátlanul maradó javakat átadjuk Dastennin templomának, hogy a tengerészek özvegyeinek és árváinak jólétét szolgálják.

Malbis Cultram a gyűlés elé állíttatott Den Hefeken őrmestere által, aki maga tartóztatta le, miután három különböző bejelentés is érkezett ellene, mondván, hogy kalózkodást folytat. Pincéjében selymeket, bort és drága fűszereket találtak, Cultram azonban sem a szerződéseket nem tudta felmutatni, amelyekkel mindezt megvásárolta volna, sem az eladókat nem volt képes megnevezni. Azt állítja, hogy saját használatára szerezte be ezen árukat, ám foglalkozása, életvitele, összegyűjtött vagyona nem indokolja sem azt, hogy ekkora összeget felhalmozhatott volna, sem pedig azt, hogy ilyesféle luxusholmikra lett volna szüksége. A Feketetorokból hozott tanúk, kik egyenként, külön-külön megszemlélték a gyanúsítottat, felismerték őt, mondván, többször látták ismert kalózok társaságában. Személyes iratai megvizsgálása során számtalan térkép került elő, amelyek Zyoutessela hajózási akadémiáján készültek, és a part menti vizeket ábrázolják. Cultram már csak azért is jogtalanul tartotta birtokában e térképeket, mivel azokhoz csupán az akadémia növendékeinek volna szabad hozzáférniük. Ezen felül az akadémia dékánja közjegyző előtt tett nyilatkozatát küldte el, amely szerint ezeket a számozott térképeket a lajstrom szerint az Állócsillag kormányosának adták ki. A Den Rannion család e hajóját köztudottan kalózok ragadták el Óvatos Tadriol uralkodásának tizedik évében, legyilkolván mindenkit, akit csak a fedélzeten találtak, ám néhány túlélő Saedrin kegyéből mégis megmaradhatott. E túlélők egyike, Evadin Tarl idézésünkre megjelent a gyűlés színe előtt, és felismerte Malbis Cultram személyében egykori támadói egyikét. Ezek után a gyűlés a vádlottat arra ítélte, hogy vasra verve akaszttassék fel Kalaven kikötőjében a legközelebbi Napfordulókor, holttestét pedig kátrányozzák be, hogy sokáig megmaradjon, és szolgáljon intő példaként mindazok számára, akik hasonló gonosztettekre adnák fejüket.

Kemish Dosin a maga akaratából, önként állott a gyűlés színe elé, hogy szembenézzen azokkal az ismételt vádakkal, amelyekkel szomszédja, Ruznek Starn illette. Starn ugyanis váltig állítja, hogy Dosin gyakorta szokott kalózokkal együtt mutatkozni, és részt vesz sötét üzelmeikben. Dosinnak, aki savorganbéli lakos, nincs különösebb tehetsége semmihez, és néhány évvel ezelőtt fejezte be tanoncéveit mint asztalossegéd. Egykori mestere nem tudta őt semmiféle sajátos tulajdonsággal jellemezni. A felkutatott tanúk egyetértenek abban, hogy gyakorta vállal munkát folyami uszályokon, de ő maga azt állítja, hogy soha nem lépett még óceánjáró fedélzetére. Kalaven, Feketetorok és Zyoutessela kikötőmesterei szerint nincs nyoma a nevének a kikötői lajstromokban. Starn semmiféle valós bizonyítékot nem tudott felhozni állításai mellett, Dosin pedig a Kopasz Patkányról elnevezett kocsma csaposát hívta tanúként, hogy Starn jelentős összegekkel tartozik neki szerencsejátékból kifolyólag. A gyűlés ennek alapján elvetette a vádat, Starnt pedig arra kötelezte, hogy fizessen huszonöt aranykoronát Raeponin templomának Savorganban még a legközelebbi Napforduló előtt. Amennyiben eme kötelezettségét nem teljesíti, az ünnepek idejére pellengérre állíttatik Savorgan főterén.

Fulme Astar, Tannat városának hajdani patikáriusa Den Sacoriz uraság vádja alapján állott a gyűlés elébe. Az uraság arra követel magyarázatot, miért találtatott Astar a Kutyabenge fedélzetén, amelyet kalózhajóként ejtettek fogságba Den Hefeken úr óceánjárói, miután tanúi voltak, hogy a mondott hajó minden előzmény nélkül nekitámad a Viharmadár nevezetű kereskedelmi vitorlásnak. A gyűlés elfogadja, hogy – mivel a Kutyabenge legénységét annak rendje s módja szerint felakasztották a keresztrúdra – nem lehetséges tanúkat felkutatni arra nézvést, vajon Astar részt vett-e a kalózok tevékenységében. Den Hefeken uraság fedélzetmestere mindazonáltal helyesen cselekedett, amikor átadta őt Den Sacoriz uraság igazságszolgáltatásának, minthogy a gyanúsított annak előtte eme ház szolgálatában állott. A széleskörű nyomozás nem talált bizonyítékot, amely alátámasztotta volna Astar állítását, mely szerint kalózok rabolták el őt Tannat főutcájáról, hogy orvoslásban való jártassága révén segítségükre legyen. Amikor a Kutyabenge fedélzetén ráakadtak, egyáltalán nem volt bezárva, és arra sem utalt semmi jel, hogy rosszul bántak volna vele, vagy hogy kényszer hatása alatt állott volna. Den Sacoriz uraság őrmestere a tanú rá, hányszor fordult Astar felesége a városi őrséghez, arra panaszkodván, hogy férje durván bánik vele és a gyerekekkel. Mi több, egyik gyermeke nemrégiben elhalálozott, mérgezést kapván egy bizonyos fűfélétől, amelyet állítólag vigyázatlanságában ízlelt meg apja műhelyében; az esettel kapcsolatos nyomozás szintén nem zárult még le. A fentiek alapján Astar köteleztetik, hogy hagyja el Tormalinföldet még a jelen évszak vége előtt, nem vivén magával egyéb holmit, mint amit két keze elbír s a ruhát, amelyet magán visel. Amennyiben soha nem tér vissza, a gyűlés megelégszik ennyivel. Ha azonban még egyszer életében Tormalinföld határain belül mutatkozik, életére vérdíj tűzetik, amelyet bárki átvehet, ha bemutatja holttetemét Den Sacoriz uraság őrmesterénél.

 

 

Vithrancel, Kellarin,

Tavaszutó 20. napja

– Mielőtt nekikezdesz a döntő hadműveletnek, minden figurádat pontosan oda kell helyezned, ahol szükséged van rájuk.
Megfontoltan oldalt léptem a fenyőrigómmal Temar drága játéktábláján, hogy kiűzzem Allin fehér hollóját a márványból faragott apró fácskák rejtekéből. A másik irányból egy achátkő bagoly zárta el a menekülés útját, és a biztonság kedvéért még néhány dolmányos varjú is lapult a bozótban.
D'Alsennin újjáépített palotájában került sor a játszmára, miközben mindenki más buzgón igyekezett előkészíteni a hadjáratot, amelynek megindításához Temar annyira ragaszkodott. Ryshad és Halice nagy nehezen egyeztették az álláspontjukat, miután belátták, hogy egymás nélkül semmire sem mennek.
Allin mélyet sóhajtott.
– Naldeth olyan kedves volt velem, amikor Hadrumalba érkeztem – mélázott. – Ő is, meg a fivére is sokat segítettek. Mit gondolsz, nem kellene beszélnem Gedarttal?
Hátradőltem a széken.
– Biztos vagyok benne, hogy Usara már közölte vele a rossz hírt.
Úgy éreztem, ez az egész nem az én gondom. Nem akartam, hogy Allin kifárassza magát, annál is inkább, mivel ő volt az egyetlen varázsló, akire számíthattunk. A saját szememmel láttam már nem is egyszer, hogy Shiv vagy Usara szinte az eszméletvesztésig kimerítette magát, ha az elemek irányítása túl sok erejüket követelte meg. Allin már így is szinte az egész előző napot varázslással töltötte: Vaspretnek segített részletes térképet rajzolni Suthyfer partvonaláról. Halice kibírhatatlanul önelégült arcot vágott, amikor a máguslány egy negyedik kalózhajót is felfedezett, még ha csak egy kisebb egyárbocosról volt is szó.
Allin tanácstalanul meredt a játéktáblára. Szemlátomást nem tudatosult benne, milyen remek támadási lehetőséget hagytam neki.
– Olyan borzasztó volt látni, hogy bántják, hogy megverik... – suttogta, és hangja szokatlanul elvékonyodott.
– Tényleg nem lehet kellemes dolog, ha valakinek elveszik a ruháját, és mindenki csak parancsolgat neki – értettem egyet. Sajnos, erről megvoltak a magam tapasztalatai. – De nézzük a dolog megnyugtató oldalát: legalább kapnak enni, az időjárás pedig mostantól csak melegebb lesz. És ha Saedrin is úgy akarja, nem kell már sokáig ott lenniük.
Allin bólintott, de az arca semmivel sem lett kevésbé szomorú.
Kisvártatva nyílt a palával kövezett ösvényre nyíló ajtó, és Guinalle lépett be.
– Hová tűnt Halice?
– A bányászokkal beszél – intettem a fogadóterem irányába. – Temar és Ryshad is vele van. Azt hiszem, most már hamarosan végeznek.
Éppen arról vitáztak, hány embert is kellene lehozniuk Edisgessetből, nehogy az őrizetlenül hagyott bányákban kedvük támadjon fellázadni a fogoly elietimmeknek.
– Halice összehívta már a zsoldosokat? – kérdezte Guinalle.
– Magam segítettem neki meggyőzni Deglaint és társait, hogy bármiféle tisztességes mesterségbe fogtak is az eltelt időben, ezzel együtt még mindig Halice parancsnoksága alatt állnak – bólintottam.
Ehhez a szavakban oly egyszerűnek tűnő meggyőzéshez persze számtalan hosszúra nyúlt estét kellett eltöltenünk a helyi ivóban. Ryshad rendszerint már aludt, amikor hazaértem, és mire felébredtem reggel, neki szokás szerint már híre-hamva sem volt.
– Peyt azzal keresett meg az imént, hogy véleménye szerint az ő megbízatása Kellarin partjainál véget ér, akárcsak az embereié – húzta el a száját Guinalle egy sokat mondó fintorral. – Azt állítja, nem hajlandó Suthyferre menni.
– Halice majd meggyőzi, mennyire nincs igaza – nyugtattam meg arra gondolván, hogy a zsoldosparancsnok nagyon is elégedett lesz, ha kiverheti az ehhez hasonló botor gondolatokat Peyt divatosra pomádézott fejéből.
– Addig is foglalj helyet! – Allin odakínálta a kisasszonynak azt a tányér édes süteményt, amelyet Bridele hozott be az imént.
Guinalle kelletlenül elvett egyet.
– Nagyon remélem, hogy Temar nem akar mindenkit magával hurcolni az öregek és betegek kivételével – jegyezte meg bosszúsan. – Hiába űzi ki a kalózokat Suthyferről, ha közben Kellarint más, még súlyosabb veszedelmek prédájául hagyja.
– Sikerült kapcsolatba lépned a Diadémmal? – kérdezte Allin csaknem a szavába vágva.
– Igen – bólintott Guinalle. – Heled mestert nem éppen a legjobb kedvében találtam, de Emelan szilárdan állítja, hogy képes biztonságos vizekre irányítani a hajót. És mi a helyzet a Sebessel?
Allin is elvett egy süteményt, és majszolgatni kezdte.
– Braull azt mondja, hagyja, hogy az áramlat délnek sodorja őket, azután átvágnak Hafreinsaur felé.
– Hosszú út áll előttük – állapítottam meg.
– Hosszú, de biztonságos – vont vállat Allin. – Ráadásul amíg Braull a fedélzeten van, nem kell szűkölködniük friss ivóvízben.
– Ennyi előnye van, ha valamelyik hajó mágust visz magával, nem mesterséghasználót – ismerte be vonakodva Guinalle. Ezzel együtt úgy vettem észre, a mágiáról folytatott eszmecsere sokat javított a hangulatán.
– Sikerült már elérned Parrailt? – kérdeztem mintegy mellékesen.
– Nem. – Guinalle megigazgatta addig is makulátlan hajfonatait. – Arra készültem, hogy múlt éjszaka el tudom érni az álmait, de a kapcsolat állandóan megszakadt. – Szórakozottan babrálni kezdte a derekát övező láncot. – Keveset alhatott, és akkor sem elég mélyen: szinte egyáltalán nem álmodott.
– Ezen aligha lehet csodálkozni – jegyeztem meg.
– És egyáltalán nem vet rossz fényt a képességeidre – jelentette ki őszintén Allin. – A helyedben másnak sem sikerült volna.
– Meglehet. – Guinalle halványan elmosolyodott. – A legnagyobb nehézséget az jelenti, hogy rengeteg víz választ el bennünket egymástól, és ráadásul az összegyűlt fájdalom felkavarja az étert.
– Az meg hogyan lehetséges? – kapta föl a fejét Allin. Mindig is élénken érdeklődött a Mesterség közelebbi működése iránt, annál is inkább, mivel szemlátomást felkavarta a tudat, hogy Guinalle valamiképpen mások hitére és tudatára támaszkodik varázslatainak használata során.
– Mégiscsak könnyebb dolgom lesz, ha Gede mester meghal... – Döbbenten láttam, hogy a máskor oly fegyelmezett Guinalle arcát most a szégyen pírja futja el. – Borzalmas kínokat áll ki szegény... A szenvedése szinte használhatatlanná teszi az étert. A körülötte lévők tudatát teljességgel kitölti az érte érzett szomorúság.
– Olyasféle érzés lehet, mintha valaki felhőmágiával próbálkozna egy felhőszakadás kellős közepén. – Allin szakértő arccal bólintott, bár be kell látnom, hogy a magyarázata számomra semmivel sem világította meg jobban a kérdést.
Guinalle bocsánatkérő pillantást vetett felém.
– Képzeld el, hogy megpróbálsz visszaadni egy dallamot, miközben valaki folyamatosan a füledbe kiabál – fordult hozzám.
Allin szeme sarkában könnyek gyülekeztek.
– Amikor ma reggel távolba látó varázslattal próbálkoztam, Gede még mindig élt – szólt halkan.
– Egyetlen gondolat tölti ki a tudatát: hogy Naldeth kiléte ki ne tudódjon valamiképpen. – Guinalle szomorúan bólintott.
Az járt a fejemben, amit Halice mondott tegnap este négyszemközt, amikor kettesben maradván megosztoztunk az üveg alján maradt fehér rumon. Ha ilyen kevés emberrel akarunk megtámadni egy ennyire jól védhető helyet, egyetlen esélyünk, hogy valaki odabentről szivárogtasson ki értesüléseket. Ám abban a pillanatban, ahogy Naldeth kapcsolatba lép valamelyik mágusunkkal, azonnal leleplezi magát az ottaniak előtt, vagyis utolsó reményünk Parrail és az éteri mágia maradt.
Tekintetemet a táblán várakozó fehér holló aprócska figurájára szegeztem, és igyekeztem elővigyázatosan megválogatni szavaimat.
– Nem volna lehetséges, hogy valamelyikőtök hozzásegítse Gede mestert a békés átkeléshez Poldrion ladikján? – Reméltem, hogy nem fogják félreérteni a felvetésemet.
– Nem tehetek semmit... – Allint szemmel láthatóan megrázta a kérés, és ezen nem is csodálkozhattam igazán. Elvégre egy vidéki, méghozzá lescari család szigorúan nevelt leánygyermeke volt, és mint ilyen, következetesen tiszteletben tartotta a kegyes hagyományokat.
Guínalle hosszan rám nézett, én pedig álltam a pillantását. Tudtam, hogy olyasféle hitvilágban nőtt fel, amely mára már a mítoszok és legendák ködébe vész, de a Mesterséggel kapcsolatos gyógyító tudománya egyben azt is jelentette, hogy éppen elég menthetetlen beteggel, haldoklóval találkozott már.
– Egy napon belül úgyis meghal – szólalt meg halkan.
– És vajon elvárja-e tőle Ostrin, hogy határtalan kínok között távozzon el? – Többször is tanúja voltam, ahogy a zsoldosok seborvosai a gyógyítás és vendéglátás istenéhez fohászkodnak, mielőtt egy korty könyörületes méreggel végképp könnyítenének szenvedésein egy-egy menthetetlen betegnek, aki fölött már Saedrin csörgeti türelmetlenül kulcsait.
Volt valami Guinalle tekintetében, ami arról árulkodott, hogy számára sem ismeretlen ez a módszer.
– Ha ott volnék a közelében, talán tudnék rajta segíteni – sóhajtotta.
Ismét a játéktáblára szegeztem tekintetemet, és megpróbáltam elképzelni, hogy én játszom Allin helyett. Előfordul néhanap, a kocsmapult mellett, hogy az ember fölajánlja az ellenfélnek az oldalcserét, és kellően magas tétek mellett vidáman megnyeri a játszmát abból a reménytelennek tetsző helyzetből, amelybe belekényszerítette a gyanútlan játékostársat. Az ilyesmi nem is egyszer szép kis összeggel gazdagította már az én zsebemet is, de ami még fontosabb: megtanított rá, hogy a valóságban mindig sokkal több megoldás kínálkozik, mint amennyi első látásra kézenfekvőnek látszik.
– Guinalle – kezdtem óvatosan –, előfordult már, hogy olyasvalakire próbáltad a Mesterséget alkalmazni, akit másvalaki távollátó varázslata vetített eléd?
A kisasszony meglepetten rázta meg a fejét.
– Usara már szóba hozta egyszer – felelte –, de még nem próbáltam ki.
– Az éteri és az elemi mágia bizonyos esetekben kioltják egymás hatását... – Allin bizonytalan arcot vágott.
– Megóvhatnád Gede mestert a további szenvedéstől – javasoltam.
– Az éter pedig kitisztulna, és Parrail is meghallhatná a hívásomat. – Guinalle összehúzott szemmel méregetett, rajtam pedig végigfutott a gondolat, vajon nem éppen a Mesterséget hívja-e segítségül, hogy bekukucskáljon a koponyámba.
– Jól van – sóhajtotta végül. – Allin, készen állsz egy távollátó varázslatra?
Allin kissé meghökkent, de nem jutott eszébe ellenkezni: túlságosan hozzászokott, hogy engedelmeskedjen a határozott kéréseknek. Még mindig szándékomban állt változtatni valamelyest a hozzáállásán, de jelen pillanatban egyelőre kapóra jött a készségessége.
– Máris, kisasszony – biccentett engedelmesen, és már indult is az asztal túlsó végéhez, ahol a tinták, olajok, a lapos tál és a vizeskancsó immár állandó felszerelési tárgyakká váltak.
Nem kellett sok idő hozzá, hogy megidézze Gede mester képét: a férfi arca hamuszürke volt már, feje félrebillent, szomjúságtól kirepedezett szája levegő után kapkodott. Szeme nyitva volt, ám üres tekintete a távolba révedt. A sebesült kezéből csordogáló vér feketén száradt az árbocrúdra. A vérpatakokhoz újabbak adódtak, amikor a kimerültség vagy a haláltusa görcsös rándulásai mozgásra késztették elkínzott tagjait.
– A könyörület olyan adomány, amely nemessé tesz magas rangút és közrendűt egyaránt – mormolta maga elé Guinalle hirtelen támadt eltökéltséggel. – Fereat asa ny, elar memren feldar. Ostrin agral fre, talat memren tor.
A varázsige ritmusa egy rég hallott siratót idézett emlékezetembe, amelyet vándor igric apám énekelt egykoron egyik nagynéném halott gyermeke fölött virrasztván. A vizestál felszíne hirtelen fodrozódni kezdett, noha mindannyian vigyáztunk, hogy még csak véletlenül se lökjük meg az asztalt. A következő pillanatban a szerencsétlenül járt férfi képe eltűnt.
– Bocsánat... – Allin elkeseredetten meredt a tálba. – Valami mintha kioltotta volna a mágiámat.
Guinalle egy futó pillanatig feldúltnak tetszett, majd megszokott önuralma ismét elfedte gyengeségét.
– Nem ment – rázta meg a fejét. – Éreztem.
Utólag hirtelen elfogott a bűntudat, hogy ilyesmit kértem tőle.
– Te mindenesetre megtetted, ami tőled telt – próbáltam megnyugtatni, miközben saját kényelmetlen érzéseimet sem voltam képes visszaszorítani.
Kisvártatva nyílt a fogadóterembe vezető ajtó, és Temar lépett be. Nyomában Halice és Ryshad lépdeltek még mindig az iménti vitába temetkezve.
– Tehát végeredményben képesek vagyunk kiállítani valamiféle haderőt, még ha nem is a legtökéletesebbet. – Halice egy széles kézmozdulattal mintegy kettémetszette Temar tiltakozását. – De hogyan akarjuk körülkeríteni Suthyfert, ha nincs több kellően nagy hajónk?
– Van egy ötletem, honnan kerítünk még egyet – léptem közelebb hozzájuk. Kellemesen érintett, hogy legalább ebben az egyetlenegy dologban szerencsével jártam aznap.
Halice érdeklődve kapta föl a fejét, Temar tekintetében reménység csillant, Ryshad gyengéd pillantásában azonban ott motoszkált némi gyanakvás.
– Shiv és Usara Zyoutesselában vannak – nagyaráztam. – Allin ma reggel beszélt velük legutóbb.
– Amikor értesültek Naldeth sorsáról, ragaszkodtak hozzá, hogy segíthessenek. – Allin a szokotthoz képest alig pirult el ettől az óvatos kis füllentéstől.
Temar hálásan mosolygott rá.
– Hozzávetőleg hány embert tudnak előkeríteni? – kérdezte. – És mit tanácsol Planir?
– Fel tudnál nekik tenni néhány fontos kérdést a nevünkben? – érdeklődött Ryshad.
– Persze csak ha már kellőképpen kipihented magadat a tegnapiak után – tette hozzá gyorsan Halice.
Allin még jobban elvörösödött, de szerencsére a többiek ezt szokás szerint inkább a szégyenlősségének tudták be, mintsem a bűntudatának. Korábban ugyanis ráparancsoltak, hogy legalább délig pihenjen, azaz ne alkalmazzon mágiát; ennek ellenére ő maga erősködött nekem, hogy egyáltalán nem fáradt, és szívesen megkérdezné, mire jutott Shiv és Usara.
Halice meg én hátraléptünk kissé, hogy a máguslány odaférjen a jókora ezüsttükörhöz meg a gyertyatartóhoz, amelyeket Temar hálószobájából oroztunk el.
– Bárcsak volna néhány varázslóm, akik képesek híreket közvetíteni egyes válogatott zsoldoscsapatok között – súgta oda Halice, miözben Allin a varázslatával foglalatoskodott. – Annak a hercegnek juttatnám a lescari trónt, aki a legtöbbet ígér érte!
– Miért, mit gondoltál, hogyan voltak képesek a Régi Birodalom seregei elfoglalni és megtartani Caladhriát? – szólt közbe váratlanul Temar. – Ha képes vagy összehangoltan irányítani az embereidet, az legalább annyit nyom a latban, mintha másfélszer akkora hadsereged volna.
– Nekünk pedig legalábbis valami ilyesmire volna szükségünk ahhoz, hogy egyáltalán esélyünk legyen ebben a harcban – jegyezte meg Ryshad.
– Ezért olyan fontos, hogy a leendő adeptusok felismerjék a Mesterség jelentőségét, és feltétlen hűséget fogadjanak neki. – Guinalle magyarázata voltaképpen Temarnak szánt burkolt szemrehányás volt.
– Shiv, hallasz? Allin vagyok! – A máguslány belemosolygott a fényes tükörbe. – Hogyan boldogultok a feladattal?
Most már mi is láthattuk a tükörben Shivet és Usarát, akik egy visszafogott eleganciával berendezett, faburkolatú szalonban üldögéltek. A derengő, folyvást változó fény arra engedett következtetni, hogy az ablakok nagyobb vízfelületre nézhetnek.
– Hol vagytok? – kérdezte Ryshad.
– Az óceán partján – intett az ablak felé Usara. – A Griff-fészekről elnevezett fogadóban.
Ryshad meglepetten füttyentett a foga között.
– No persze, az Ősmágus embereinek mindenkor a legkiválóbb ellátás jár – jegyezte meg félhangosan.
A tükörben pislákoló sárgás árnyalatú kép megreszketett, az acélkeret egy pillanatra felizzott.
– Allin, ugye nincs baj? – Temar a máguslány vállára tette a kezét.
– Nincs – biccentett Allin. – Csak Shiv és Usara is beleadták a saját erejüket a varázslatba.
A kép nyomban kitisztult, és Shiv hangja most már nem tűnt olyan vékonynak.
– Mondd csak, Ryshad, hogy lehet itt a legkönnyebben hajót bérelni? – kérdezte.
– Próbálkozzatok a kikötőmesternél! – tanácsolta Ryshad.
– Megtettük – húzta el a száját Shiv. – Azt mondja, minden jármű, amely egyáltalán fennmarad a vízen, vagy kifutott már, vagy előre kibérelte másvalaki.
– Akkor nézzetek szét a kikötői kocsmákban, amíg nem találtok egy kapitányt, aki fancsali képet vág, vagy más módon elégedetlennek látszik! Ajánljatok neki többet, mint amennyit az előző megbízójától kapna! – Ryshad egy pillanatig tétovázott. – Ehhez viszont készpénzre lesz szükségetek. Az illető nyilván nem fogja beérni a szép ígérettel, hogy majd részesedést kap a zsákmányból.
Shiv és Usara sokatmondó pillantást váltottak egymással, amely még a varázslat szülte tükörképen át is szavak nélkül beszélt.
Ryshad megköszörülte a torkát.
– Ismerek egy Renthuan nevű fickót, aki aranyművesként dolgozik a Derékszög utcában, és mellesleg pénzkölcsönzéssel is foglalkozik. Mondjátok meg neki, hogy én küldtelek benneteket Kitria hozományáért.
Első hallásra gyanítottam, hogy ez csakis valamiféle jelszó lehet, minthogy Ryshad egyetlen leánytestvére hosszú idő óta hamuként hevert egy urnában.
– Az utolsó garasig visszafizetem – ígérte Temar kissé mereven.
„Jobban is teszed” – tettem hozzá magamban. Úgy véltem, a szóban forgó összeg nem lehet egyéb, mint Messire D'Olbriot nagyrabecsülésének bizonyítéka Ryshad irányában, amellyel az uraság igyekezett elvenni az élét nagyon is gyakorlatias lépésének, vagyis hogy elbocsátja Ryshadot a hosszas szolgálatból.
– Olyan kapitányt keressetek, aki nem kezd el akadékoskodni, ha megtudja, hogy áru helyett zsoldosokkal akarjátok feltölteni a rakterét – tanácsolta Halice. – Nem árt az sem, ha tud egyet s mást a kalózokról.
– Aztán vigyázzatok, nehogy letartóztassanak benneteket, mondván, hogy ti magatok szerveztek kalózcsapatot! – figyelmeztette őket Ryshad.
– Legyetek résen, nehogy az uralkodó fülébe jusson a dolog! – Temar közelebb hajolt a tükörhöz, és önkéntelenül lehalkította hangját.
– Sem valamelyik hűbéres vagy familiáris fülébe – tette hozzá Ryshad. – Ne feledjétek, hogy Zyoutessela a D'Olbriotok városa!
– Sok időt töltöttél már kikötők környékén, Shiv? – érdeklődtem.
– Nem – felelte bosszúsan a mágus –, de nem érem fel ésszel, miért pont ez érdekel mindenkit az utóbbi napokban.
– Nem ismersz valakit, aki a segítségükre lehetne? – pillantott Ryshadra Temar.
– Attól tartok, nem – rázta meg a fejét Ryshad. – Annál is inkább, mivel biztosaknak kell lennünk benne, hogy nem jut D'Olbrioték fülébe a dolog.
– Nem vagyok meggyőződve róla, hogy tényleg meg tudják csinálni – súgta oda nekem Halice. – A végén még elvágatják a torkukat! Neked vagy nekem kellene ott lennünk, legalább valamelyikünknek.
– Ránk viszont most itt van szükség. – Fontolóra vettem, vajon ki segíthetne nekik, vagyis ki az, aki képes és egyben hajlandó is lenne rá. – Nem említette Charoleia, hol szándékozik tölteni a telet Sorgrad és Sorgren?
– Nem – rázta meg a fejét Halice. – Amikor legutóbb hallottam róluk, még Solurában voltak. De ha tudnánk is: még a Birodalmi Futár sem találná meg őket a levelünkkel annyi idő alatt, amennyi nekünk maradt, hogy értesítsük őket.
Vagy Allin mágiája lett erősebb az utóbbi időben, vagy Usara rendelkezett meglepően éles hallással.
– Éppenséggel beszélhetek Sorgraddal, ha kell – szólalt meg ugyanis hirtelen a varázsló olyan arccal, mint a fuldokló, ha kötelet lát.
– És oda is tudod vinni őket magatokhoz mágia segítségével? – érdeklődtem.
– Talán igen – mondta elgondolkodva Shiv. – Ha összedolgozunk, sikerülhet.
– Megtudhatnám, kik a szóban forgó urak? – suttogta Temar Ryshadhoz fordulva.
– Hm, zsoldosok... Egyebek között. – Ryshad tétova oldalpillantást vetett felém. Még nem volt szerencsém találkozni velük, de Halice és Livak a lehető legdicsérőbb jelzőket szokták emlegetni velük kapcsolatban.
Közelebb lépett, és egyik karjával átölelte a vállamat. Kezemet a derekára fontam, és egy pillanatra a mellkasába temettem az arcomat. Biztonságot nyújtó ölelése lecsillapította bennem a lelkiismeret-furdalást, amely Guinalle-hez intézett kérésem miatt mardosott még mindig; no, és persze az sem utolsó szempont, hogy így elkerülhettem Halice pillantását. A tekintetében bujkáló döbbent kérdést ugyanis egyelőre nem állt szándékomban megválaszolni.
Halice tehát jobb híján ismét Shivhez fordult.
– Ha már a kikötőben császkáltok, tartsátok nyitva a fületeket, hátha megtudtok valamit egy kalózcsapatról, akiknek kígyós lobogó a jelképe – rendelkezett. – És ha lehet, ne vágassátok el a torkotokat!
– Kifárasztod magad – érintette meg Allin vállát Temar. – Most már elég lesz.
– Jelentkezem, amint megtaláltam Sorgradot! – biccentett Shiv.
Intésére a számtalan mérföldön átívelő kapcsolat megszakadt, csupán a tükör vaksi szeme bámult ránk tompa csillogással.
Halice fürkész tekintettel fordult felém.
– Hogyan akar kapcsolatba lépni Sorgraddal? – kérdezte gyanakodva. – Eddig azt hittem, hogy a varázslók csak más mágusokkal tudnak beszélni ezen a módon.
Hanyagul vállat vontam.
– Tavaly nyáron kiderült, hogy Sorgrad mágikus képességgel született – jelentettem ki csak úgy mellékesen.
Halice-nek előbb leesett az álla, majd hirtelen harag sötétítette el erős vonású arcát.
– Ezt eddig nem is mondtad!
– Mert nem az én dolgom, hogy megmondjam! – vágtam vissza. – Ha veszekedni akarsz, rendezd le Sorgraddal!
Halice hitetlenkedve csóválta a fejét.
– Ha belegondolok, hányszor vettem volna hasznát egy varázslónak... – motyogta.
Akárcsak én, ő is úgy tartotta, hogy a mágusoktól soha nem lehet elég távol az ember, de amióta belebonyolódtunk Kellarin ügyeibe, velem együtt ő is megtanulta megbecsülni őket.
– Ha belekevered a mágiát a lescari háborúkba, csak azt éred el vele, hogy az egymással ellenségeskedő hercegek egyként fordulnak ellened – vélekedett Ryshad. – Nos, legalább egy időre vége lenne annak az átokverte széthúzásnak! – Szélesen elmosolyodott, noha Halice még mindig sértett képet vágott.
– Sorgradnak amúgy semmi hasznát sem vetted volna – világosítottam föl. – Nem fordított időt és fáradságot a tehetsége kiművelésére. Minthogy éppen mágikus születése miatt száműzték a hegyek közül, mindig is úgy tekintette, mint valami szégyenfoltot vagy bélyeget. – Mi, síkföldi születésűek is erős gyanakvással viseltettünk a mágia iránt, ám mindez semmiség volt ahhoz az iszonyhoz képest, amelyet a Hegyek Népe érzett iránta, nem utolsósorban éppen a Sheltiya indíttatására. Miután alkalmam volt mindezt a saját bőrömön is megtapasztalni, nem is csodálkoztam rajta, hogy Sorgrad egész életében igyekezett elnyomni akaratlan adottságát.
– Fontosabb dolgunk is akad, mint hogy egymással vitatkozzunk! – szólalt meg Temar hangjában meglepő eréllyel. – Már újonc koromban arra oktattak a hadseregben, hogy először is meg kell tudni mindent az ellenségről, amit csak lehet. Nos, ki tudna megbízható értesülésekkel szolgálni nekünk a kalózok természetéről és szokásairól?
– Bárcsak Otrick még közöttünk lehetne! – sóhajtottam.
Az oly keservesen hiányolt Otrick a Felhők Urának tisztségét töltötte be életének utolsó éveiben, miután ifjúsága és férfikora java részét a tengeren töltötte, és senki sem tudott nála többet a szelek természetéről. Rendszerint azzal a kapitánnyal hajózott, aki éppen hajlandó volt őt a fedélzetre engedni – ez pedig nem is egy esetben kalózokat jelentett.
– Velindre a tavalyi évben végighajózta az óceáni partvidéket – jegyezte meg habozva Allin.
– És többnyire a zavarosban halászott, igaz? – mosolyodtam el. Kevéssé ismertem a szőke mágusnőt, de azt már az első néhány találkozás alkalmával megállapítottam, hogy személyében alighanem a békés zárkózottság mintapéldányát tisztelhetem. Nos, lehet, hogy jelleme rejtett mélységekkel is büszkélkedhet?
Temar aggodalmas pillantást vetett Allinra.
– Nem kellene tovább fárasztanod magadat – jelentette ki.
Allin kerekded, kissé dundi tenyere végigsimított a fiú munkában eldurvult, hosszú ujjain.
– Semmi bajom, hidd el! Hiszen tűzmágiáról van szó, és Shivnek végeredményben igaza lett. Minél többet gyakorlom, annál többre vagyok képes.
Észrevettem, hogy Guinalle merev tekintettel bámulja kettejüket.
– Velindre Hadrumalban van. – Allin új gyertyát állított az asztalra, és egy csettintéssel meggyújtotta. – Azt hiszem, abban reménykedik, hogy megválasztják Felhők Úrnőjének.
Nos, ha ezzel áltatja magát, alighanem hiábavaló az a rengeteg fáradozás, amit belefektetett ebbe a tervbe.
Allin varázslata egy könyvtárban érte utol a varázslónőt: előtte a hosszú asztalon egymásra halmozott, fölnyitott kötetek zsúfolódtak össze.
– Nocsak, Allin! – Úgy tűnt, Velindre nem örül különösebben a találkozásnak, annál is inkább, mivel gyors mozdulattal egy üres pergamenlapot csúsztatott arra a megfakult, girbegurba írásra, amelyet éppen tanulmányozott.
– Légy üdvözölve, Velindre. – Még én is észrevettem, hogy Allin hangjában idegesség bujkál. – D'Alsennin uraságnak sürgős szüksége volna a segítségedre.
– Miféle segítségre? – A szőke varázslónő arca sápadtnak tűnt az időtől megsötétedett kötetekkel megrakott tölgyfa polcok között.
– Jobban kiismered magadat az óceáni partvidéken, mint bárki közülünk – szólalt meg udvariasan Temar. – Megtudtuk, hogy kalózok szálltak partra Suthyferen, és eszünkbe jutott, hátha szolgálhatnál róluk néhány értesüléssel.
– Meglehet – felelte elővigyázatosan Velindre.
– A vezérhajójukon vörös lobogót láttunk kígyót ábrázoló szimbólummal – mondta Temar. – A kalózkapitány sötét hajú, szakállas és szokatlanul magas testalkatú.
Velindre felvonta halvány szemöldökét.
– A személyleírás egy Muredarch nevű gonosztevőre illik – felelte némi gondolkodás után.
Ryshad szorosabbra vonta a karját a vállam közül, és önkéntelenül közelebb húzódtunk egymáshoz.
– Kezdetben embervadász volt, és Inglis városának dolgozott – magyarázta Velindre.
Temar kérdő pillantást vetett Ryshadra.
– A kereskedőknek el kell fogadniuk az Inglis diktálta szabályokat, vagy nem szállíthatnak a városba és környékére. – Ryshad hangjában megvetés érződött. – A céhmesterek vérdíjat tűznek ki a hajókra, amelyek megszegik a kereskedelmi megállapodásokat, vagy kiviteli tilalom alá eső áruval kereskednek. Az ilyen megbélyegzettek után az embervadászok hajói leselkednek.
– És mellesleg elfognak egy-egy tisztességes szándékú kereskedelmi vitorlást is, ha vigyázatlanul az útjukba kerül – tette hozzá Velindre.
Ryshad komoran bólintott.
– A rakományt azután eladják az ismerős kereskedőknek, akik nem tesznek fel kényelmetlen kérdéseket, vagy egyik-másik uraságnak, aki azt állíthatja róla, hogy a saját birtokairól származik. Egyébként hol bukkant föl mostanában ez a Muredarch?
– Úgy emlékszem, Regin környékén – vont vállat Velindre.
Most már nem Temar volt az egyetlen, aki Ryshadra pillantott magyarázatért.
– Regin a legdélebbi kikötőváros az öböl mentén, egyébként pedig valóságos kígyófészek – csóválta meg a fejét Ryshad. – A kalózok tudják, hogy a törvénytisztelő nemesi házak hajói nem erednek a nyomukba az Ezerszél-fokon túl, ők viszont megkockáztatják az átkelést, ha egyszer a másik lehetőség az lenne, hogy vasra verve himbálózzanak a bitófán... Amint biztonságban partot érnek Reginben, a zsákmányt, azaz a bizonyítékot egyszerűen eladják a Szigetvilág kereskedőinek.
– Azután ártatlan képpel folytatják útjukat az öbölben, aldabreshi fűszerekkel, selymekkel és drágakővel megrakott hajóval – tette hozzá Velindre.
– És mit keres ez a Muredarch most Suthyferen? – tűnődtem.
– Alaposan megneheztelt Inglis városára – felelte Velindre. – Kapott egy körözvényt a céhektől, hogy vérdíjat tűztek ki Den Lajan uraság hajójára, ám miután Muredarch tengerre szállt, hogy elkapja, a körözvényt utólag visszavonták.
– Vagyis Muredarch nem kapta meg a fizetségét – találgatta Ryshad.
– Még rosszabb – mesélte Velindre. – Annak rendje s módja szerint elkapta a Den Lajan-hajót, a rakományt eladta Feketetorok környékén, azután visszatért Inglisbe, hogy átvegye a váltságdíjat az elfogott legénységért. A céhmesterek pedig nemcsak hogy egy garast nem fizettek neki, de még azt is követelték tőle, hogy térítse meg Den Lajan uraság veszteségét a saját zsebéből. Amikor pedig erre nem volt hajlandó, vérdíjat tűztek ki rá és a hajójára.
– Most tehát az összes többi kalóz őt keresi, hogy az árbocrúdra aggathassa a bőrét – biccentett Ryshad.
– Meg fogsz lepődni, de egyáltalán nem – rázta meg a fejét Velindre. – Senki nem emelne kezet rá. Muredarch bölcs férfi, és tisztában van vele, hogyan ébresszen hűséget és tiszteletet maga iránt. Még ha Inglis olyan magasra is emelné a vérdíjat, hogy néhány elkeseredett szerencsevadász erős kísértésbe essen, a saját legénységük lázadna föl ellenük, annyira tartanának e vakmerő lépés következményeitől. Számtalan legenda szól ugyanis Muredarch merészségéről, de legalább kétszer annyi a kegyetlenségéről.
– Honnan származik a fickó? – Ezt azért kérdeztem, mivel sokszor előfordult már, hogy egy ellenség gyenge pontja megtalálásához a származásán keresztül vezetett az út.
– Ó, erről is rengeteg történet kering. – Ahogy Velindre az ujján számolt, meglepetten vettem észre, hogy alighanem rágni szokta a körmét. – Hallottam már például, hogy egy nemesi család fattyú gyermeke. De azt is, hogy Inglis egyik céhmesterének két fia közül az egyik, és míg ő kalózkodik, vele együttműködő fivére látszólag tisztességes kereskedelmet folytat. Mondják, hogy a dalasori nomádok elűzött törzsfőnöke, aki a tengerre menekült ellenségei elől. És ezek még csak a legkevésbé meghökkentő híresztelések...
– Ha nem is sejtjük, honnan jön, azt mindenesetre tudjuk, hogy most hol van – szólt közbe komoran Temar –, és engem a magam részéről ez utóbbi jobban aggaszt. Drága mágushölgy, hadd forduljak hozzád azzal a tiszteletteljes kéréssel, hogy...
– Őszintén sajnálom, méltóságos úr... Illetve, khm, Messire, de Hadrumalban kell maradnom. – Velindre most Allinhoz fordult. – Neked sem ártana megfontolnod, mennyi új lehetőség nyílik itt mostanában... Elvégre Kalion mesternél tanultál, és az ő befolyása most emelkedni látszik. A Tanács egyként sorakozott föl Troanna álláspontja mögött. Úgy tűnik, hamarosan nem csak a Felhők Ura, de a Sziklák Ura tisztségét is új jelöltekkel töltjük be. – Vajon csak képzelődtem, vagy Velindre pillantásában valóban megjelent az a számító kis villanás? – Igaz is, Allin, nem tudod véletlenül, hová tűnt Usara?
A mágia ragyogása hirtelen elhalványodott.
– Elnézést kérek... – Allin levegő után kapkodott. – Úgy látszik, túlságosan kifáradtam. – A kép még egy röpke pillanatig Velindre kíváncsi arcát mutatta, azután szétpattant.
– Az igazság az, hogy voltaképpen nem is vagyok fáradt... – Allin bűntudatos pillantást vetett Temarra. – Csak nem szerettem volna, ha Shiv vagy Usara bajba kerül. Mit gondolsz, Velindre gyanút fogott?
– Ezek szerint Hadrumal nem tudja, mire készül a két varázsló? – Ahogy Ryshad felém fordult, arckifejezése semmi jót nem ígért; legalábbis úgy véltem, gyertyaoltás után igen kényelmetlen kérdezősködés vár rám bizonyos kellemes pillanatok helyett, amelyekre eddig joggal számítottam.
Mindazonáltal vidáman visszamosolyogtam rá.
– Fölteszem, az Ősmágus éppen olyan jól tudja, mi folyik a háta mögött, mint hogyha az orra előtt történne – jelentettem ki gondtalanul. – Az eddigi tapasztalatok legalábbis erre mutatnak.
Ryshad incselkedve vonta föl a szemöldökét.
– Úgy gondoltam, jobb, ha nem vonjuk be őt nyíltan Temar ügyeibe – érveltem elkeseredetten. – Az a dagadt disznó Kalion úgyis pálcának használja az Ősmágus kellarini érdekeltségét, hogy aztán jó nagyokat húzzon rá vele!
Ez egyszer sikerült kellőképpen meggyőzően előadnom a mondókámat, legalábbis amikor ismét Ryshadra mosolyogtam, kissé neheztelő vigyorral örvendeztetett meg cserében. Nagy kő esett le a szívemről, legalábbis ami az aznapi esténk befejezését illeti.

 

 

Zyoutessela, Tormalinföld,

Tavaszutó 20. napja

Shiv zaklatott arccal meredt a hófehér asztalterítőre.
– Biztos, hogy bele akarod vonni azt a két illetőt az ügybe?
– Úgy tűnik, nincs más választásunk – hümmögte Usara. – Tekintve, hogy eddig nem találtunk olyan kapitányt, aki hajlandó lett volna szóba állni velünk.
– No, és arról a kettőről legalább biztosan tudjuk, hogy nem a helyes úton járnak, úgyhogy nincs több meglepetés – húzta el a száját Shiv. – Azért engem aggaszt egy kissé, hogy esetleg hamarabb eltűnhetnek Ryshad megtakarított pénzével, mint kutya a sonkacsonttal.
– Még ezt is szívesebben kockáztatom, mint hogy megkéseljenek valami kikötői sikátorban – jelentette ki nyíltan Usara. – Egyébként pedig nem hiszem, hogy így cserbenhagynák Halice-t és Livakot.
– Hát jó, elvégre te ismered őket... – Shiv még mindig bizonytalan arcot vágott.
– Nekem mindenesetre rokonszenvesek voltak – szólalt meg Pered a sarokból, ahol üvegcséket és csuprokat válogatott éppen. Egy vasalt ládából vette elő őket, és néhányukat nagy gonddal elhelyezte egy bőrzsákban.
– Nos, lehet, hogy vendégnek kedvesek voltak, de Livak olyan történeteket mesélt róluk, hogy a hajam is égnek állt! – Hogy szavainak nyomatékot adjon, Shiv ujjaival végiggereblyézte egyenes szálú, sötét haját. Azonkívül éppen olyanok, mint Livak: soha nem tesznek semmi olyasmit, ami nem áll érdekeikben. És mit tudnánk mi felajánlani, amivel érdekeltté tehetnénk őket?
– Sorgrad váltig állíthatja, hogy nem óhajtja fejleszteni a mágikus képességeit, de Livak elárulta, hogy voltaképpen ezért ment Solurába. – Usara tekintete a távolba révedt. – Tudtad, hogy kettős mágikus tehetséggel rendelkezik?
– Annál is nagyobb kár, hogy nem hajlandó tanulni – bólintott Shiv.
– Gondold csak végig! – Usara türelmetlenül intett a kezével. – Sorgrad elemei a tűz és a levegő, ez pedig azt jelenti, hogy hárman együtt uralni tudjuk mind a négy őselemet!
– Ugye, ezt nem úgy érted, hogy nexust kellene alakítanunk egy zavaros múltú, képzetlen tehetségű fickóval? – kérdezte hitetlenkedve Shiv.
– Nem kell feltétlenül nexusra gondolni – visszakozott Usara. – De azért kipróbálhatnánk, hogyan tudjuk közösen befolyásolni az elemeket, hiszen Hadrumalban úgysem volt lehetőségünk ilyesmire. Valaki azonnal elrohant volna, hogy bepanaszoljon Troannánál vagy Kalionnál.
– Meglehet. – Shiv ujjaival dobolt az asztalon, majd egy határozott koppantással abbahagyta. – No, de ha csak tervezgetjük a tüzet, attól még nem forr fel az üst. Jobb, ha beszélsz Sorgraddal, és megkérdezed a véleményét.
Pered elszánt arccal a vállára dobta a bőrzsákot.
– Megyek, megkeresem nektek a pénzt legalább még néhány gyertyára.
Shiv fölemelte a tenyerét, Pered pedig vidáman belecsapott.
– Azért legyetek szívesek nekem is szólni, amint kiderül, mikor hajózunk ki – szólt vissza Pered az ajtóból. – Azt hiszem, az olajfestményekért több pénzt kaphatok, mint az egyszerű akvarellekért. – Azzal ruganyos léptekkel elsétált.
Usara zavartan bámult utána.
– De hiszen elég pénzünk van gyertyára meg efféle apróságokra...
– Valójában nem a pénz miatt fest – nevetett Shiv. – Éppen csak kapóra jön neki ez a magyarázat. Ismerem: képes volna az összes pénzét rajzkrétára meg pergamenívekre költeni, még azt se bánja, ha kenyérre sem marad.
Usara összedörzsölte a tenyerét.
– Akkor tehát nézzük, hol lehet Sorgrad. – Maga elé húzta az asztalon álló apró utazótükröt. – Hoznál nekem egy...
Ám még mielőtt befejezhette volna a mondatot, ismét nyílt az ajtó.
– Nézzetek ide, kivel találkoztam a lépcsőn! – kiáltott be vidáman Pered.
– Nahát, Larissa... – állapította meg Shiv minden különösebb lelkesedés nélkül.
– Te meg mit keresel itt? – Usara levegő után kapkodott.
– Én is örülök, hogy látlak benneteket – nevetett Larissa, és leült a székre, amelyről Shiv egy pillanattal azelőtt pattant föl. Könnyű csizmába bújtatott lába körül illedelmesen eligazgatta levendulakék ruhája szegélyét, azután meglazította rövid szürke utazóköpenyét, amely alatt állig begombolt, hosszú ujjú kabátkát viselt. Józan és mértéktartó öltözéke sem tudta azonban elleplezni a belőle áradó érzékiséget.
Pered elgondolkodva matatott a festékei között, majd pergament és rajzolószenet vett elő.
– Minek köszönhetjük a megtiszteltetést? – érdeklődött Shiv kissé hidegen.
Larissa hosszúkás arccsontja fölött halovány pír ütközött ki.
– Veletek szeretnék menni Kellarinba – bökte ki.
Minthogy több szék nem maradt, Shiv jobb híján a gazdagon hímzett ágyterítőre telepedett le.
– Planir küldött? – kérdezte gyanakvó arccal.
– Nem. – Larissa hátrasöpörte a válláról súlyos gesztenyebarna fürtjeit, és közben sikeresen elkerülte a varázsló pillantását.
– Akkor honnan tudtad, hogy itt vagyunk? – kérdezte udvarias hangon Usara.
– Planir azt mondta, Vithrancelbe mentek. – Larissa válaszában némi dac érződött. – Úgy gondoltam, vagy itt kell lennetek, vagy Bremilayne-ben. A többi csak távollátó varázslat kérdése.
– És most azt várod tőlünk, hogy elhiggyük, Planir nem figyeli minden mozdulatodat? – kérdezte maró gúnnyal Shiv.
– Shivvalan! – csattant föl Pered.
– Ugyan, miért tenné? – szegte föl a fejét Larissa. – Elvégre nem büszkélkedhetem akkora tehetséggel, amely fölkelthetné az érdeklődését... Vagy nem ezt ismételgeti mindenki? Kettős tehetséggel születtem ugyan, de a kettő együtt is alig tesz ki egyet. Azt mondják, Planir ágymelegítőjének kellett lennem ahhoz, hogy a Tanácsig emelkedhessek... Ahol nyilván arra számítanak, hogy továbbadom nekik az értesüléseket, amelyeket az Ősmágus vigyázatlanságában elárul a paplan alatt! – Hangjában a keserűség lassan legyőzte még a gúnyt is. – Vagy talán inkább azok táborába tartoztok, akik azt állítják, igenis van tehetségem egy s máshoz: ha nem is a mágiához, hát ahhoz, hogy kinek az ágyába kell beférkőznöm, és hogyan kémleljem ki a titkait, miután csillapítottam a vágyát? Ti is úgy gondoljátok, hogy nagyobb tétekben játszom, és csak arra várok, mikor is áruljam el őt Kalionnak vagy Troannának? – A lány szeme sarkában könnyek gyülekeztek.
– Látom, tájékozott vagy a legfrissebb pletykákban. – Usara kényelmetlen arccal a szakállát vakargatta.
– Mindig akadnak állítólagos jóakaróim, akik szerint feltétlenül tudnom kell, mit suttognak már megint rólam. – A lány neheztelő szavai mögött fájdalom lappangott.
– Ebből még ne vond le azt a következtetést, hogy el is hiszik ezeket a híreszteléseket. – Pered hirtelen fölnézett félig elkészült vázlatából, és jelentőségteljes pillantást vetett Shivre. – A legtöbbjük a hátad mögött inkább megvéd téged a pletykálkodókkal szemben.
– De hát mire számítottál? – kérdezte habozva Shiv. – Elvégre az Ősmágus növendéke vagy, aki a tanítójával hál. Ha homokot szórsz a szélbe, előbb-utóbb a szemedbe megy.
– Mondd csak, kedves Shiv, te soha nem voltál szerelmes? – Larissa megbántott kérdéséből némi provokáció érződött ki.
– De még mennyire, hogy volt! – Pered válasza nem hagyott alkalmat további vitára.
A beálló kínos csöndet Usara törte meg egy óvatos torokköszörüléssel.
– És mondd csak, miért döntöttél úgy, hogy velünk tartasz? – érdeklődött elővigyázatosan.
Larissa csöppet sem elegáns módon fújt egyet.
– Nos, ha engem elvakított a szerelem, a hadrumali pletykafészkek szerint ez háromszorosan igaz Planirra. Illetve, ahogy Kalion hangoztatja, az Ősmágust inkább a vágy vakítja el; de hát a Lángok Ura mindig is szerette az effajta egyszerűbb megfogalmazásokat. Troanna, mint rendesen, elvből szembehelyezkedik Planirral, ami adott esetben elég furcsán hat egy olyan nő részéről, akinek két férje is volt, és csak Drianon tudja, hány gyereke. – Larissa boldogtalan pillantást vetett Usarára. – Bármelyik véleményt vesszük is, Planirnak csak árt, ha a közelében vagyok. Ely, az a rosszindulatú kis szuka egyenesen azt terjeszti, hogy az Ősmágus egészen addig nem állít jelöltet a Felhők Urának posztjára, amíg ki nem főz valami összeesküvést, hogy megtámogassa az én jelölésemet. És még azt is hozzátette, hogy Planir a saját képességeit fogja latba vetni, hogy elleplezze az én tehetségtelenségemet a Tanács előtt.
– De hát ez őrültség! – bosszankodott Shiv.
– Én pedig úgy döntöttem, hogy amennyiben az én jelenlétem az Ősmágus kárára billenti a mérleget, legfőbb ideje, hogy ne legyek jelen. – Larissa hangja megerősödött. – Olyasmivel fogom bizonyítani a képességeimet, amiről Kalion meg a talpnyalói még csak nem is álmodnak. Ha jól tudom, ti éppen azt igyekeztek földeríteni, hogyan képes több mágus összedolgozni kevésbé formális alakzatokban, mint a hagyományos nexus. Mivel kettős tehetségem van, örömmel állok rendelkezésetekre.
– Nos, voltaképpen nem egészen ezért vagyunk itt. – Usara a szakállát vakargatta. – Kalózok telepedtek meg Suthyferen, azon a szigetcsoporton, amely félúton van az óceánban Kellarin felé. Arra készülünk, hogy segítsünk D'Alsenninnek kifüstölni őket.
– Ebben is tudok segíteni – szögezte le Larissa.
– Az Ősmágus nem szeretné, hogy úgy tűnjön, mintha Hadrumal beavatkozna – figyelmeztette Shiv. – Azt hiszem, ez az uralkodónak is ellenére volna. De ha te velünk jössz, azzal bevonod a dologba Planirt.
– Toremalban még nem terjedt el rólam, hogy Planir ágymelegítője vagyok – csattant föl Larissa.
– Hadrumalban viszont annál inkább – mutatott rá Shiv. – Kalion lesz az első, aki terjeszteni kezdi ezt a szaftos pletykát, úgy gondolva, hogy ezzel kellőképpen lejárathatja Planirt a nemesi házak színe előtt.
– Véleményem szerint D'Alsennin uraság dolga, hogy eldöntse, elfogadja-e a, segítségemet – felelte dacosan Larissa. – Talán kérdezzétek meg tőle magától.
– Nem hiszem, hogy... – kezdte tétován Usara.
– Keresünk neked egy szobát, hiszen még csak most érkeztél – szólalt meg hirtelen Pered, hogy elejét vegye Shiv készülődő felcsattanásának. – Ha ez a hely megfelel, akár meg is kérdezhetjük, maradt-e még szabad szobájuk.
– Remek ötlet. – Larissa hálásan fogadta a felajánlott kibúvót, mint váratlan alkalmat a méltóságteljes visszavonulásra. – Később majd megbeszéljük, hogyan tovább.
Shiv méltatlankodó mozdulattal csukta be az ajtót a lány után; zöld szeme megvillant.
– Már csak ez hiányzott – dörmögte. – Mintha nem lenne nélküle is elég bajunk!
– Mondd csak, te nem sajnálod? – Usara pillantásán látszott, ő mindenesetre nagyon is együtt érez a lánnyal.
– Csakis magát hibáztathatja! – Shiv hevesnek szánt válasza kevésbé tűnt szívből jövőnek.
– Úgy érted, Planirnak úgy kellene élnie, mint valami solurai remetének, csak mert Hadrumalban egyeseket jobban érdekel a tanulmányaiknál az Ősmágus szerelmi élete? – ellenkezett Usara.
– Akkor sem vihetjük magunkkal Larissát, Usara! – tárta szét a karját elkeseredetten Shiv.
– És ki áll elé azzal, hogy nem jöhet velünk? Talán te? – Usara kihívó pillantást vetett barátjára.
– És ha egyszerűen csak itt hagynánk? – biggyesztette le az ajkát Shiv. – Még soha nem járt Kellarinban, sem Suthyferen, vagyis varázslat segítségével sem tud utánunk jönni.
Usara fölemelte az asztalról az ezüsttükröt.
– Egyelőre azzal kellene foglalkoznunk, hogy minél előbb útnak indulhassunk – állapította meg. – Ehhez pedig feltétlenül szükségünk lesz Sorgrad segítségére, még ha Larissáét nem is akarjuk elfogadni.
– Szavamra, mintha rothadt almák közül kellene kiválasztanom a legszebbet! – méltatlankodott Shiv félhangosan.
– Légy szíves, hagyd abba a sopánkodást, és adj egy gyertyát!
Shiv átnyújtotta a kért gyertyát, Usara pedig egy intéssel lángra lobbantotta a kanócot.
– Nem árt, ha észben tartjuk, hogy Kellarinnak akarunk segíteni, nem egymás között vitatkozni – tette még hozzá a vörös varázsló.
Shiv inkább lenyelte a visszavágást.
– Biztos vagy benne, hogy elér a varázslatod Soluráig? – érdeklődött nyugtalanul.
– Ha nem, akkor kénytelen leszel előbb megkeresni őket a távolba látó mágiával. – Usara a tükörbe meredt, ahol a következő pillanatban olyan erős izzás támadt, hogy a két varázsló hátrahőkölt. – Sorgrad, én vagyok az, Usara!
Shiv közelebb húzódott, és most már maga is látta a két ismerős alakot, akik hasonlóképpen meghökkentek a hirtelen támadt mágikus összeköttetéstől. Egy mélyedésben kuporogtak valahol egy távoli országút mentén; amúgy mindketten világosszőke hajjal és ragyogó kék szemmel büszkélkedhettek, annak bizonyítékaként, hogy a Hegyek Népéből származnak. Az első, aki elővigyázatosan a varázslatba kandikált, valamivel zömökebb volt a fivérénél, ám ettől eltekintve olyan egyformának tűntek, hogy nem volt egyszerű vállalkozás megkülönböztetni őket.
– Usara! – Sorgrad kezdeti bizalmatlansága hamar feloldódott egy széles mosolyban. – Miben sántikálsz mostanság? – Lesöpört néhány száraz levelet a pokrócról, amelyen fölhúzott térddel üldögélt.
– Szóval így néz ki egy varázslat a másik oldalról, igaz? – Gren hirtelen támadt kíváncsisággal közelebb araszolt a fivéréhez. – Mondd csak, nem szokott előfordulni, hogy olyankor zavartok valakit, amikor éppen a szíve hölgye fürtjeit borzolgatja?
– Üzenetet kaptunk Livaktól – tért a tárgyra Usara mindenfajta bevezető nélkül. – Kalózok szálltak partra azokon az óceáni szigeteken, ahol a Kellarinba tartó hajók meg szoktak állni.
– Emlékszem a térképekre. – Sorgrad azúrkék szemében élénk ravaszság csillant, ám tekintete a következő pillanatban megkeményedett. – Fogadok, Planir már ki is főzte a tervet, hogyan süllyessze el őket.
– Kalózok? – Gren kíváncsian közelebb hajolt, és megpróbálta az ujjával megérinteni a varázslatot, de az utolsó pillanatban Sorgrad félrelökte a kezét.
– Planir azt mondja, nem az ő dolga, még csak nem is Hadrumalé – jegyezte meg fanyarul Shiv.
– Ryshad és Halice sereget állítottak Kellarinban, mi pedig ugyanezzel próbálkozunk itt Zyoutesselában. – Usara semmivel sem maradt le nyíltságban a Hegyek Népének fiaitól. – Livak azt mondta, ti tudnátok segíteni.
– Zyoutesselában? – Sorgrad a könyökével oldalba bökte szélesen vigyorgó fivérét, hogy elejét vegye egy kibukni készülő megjegyzésnek. – Nem ismerjük, de a kikötők mindenütt egyformák: Col, Peorle meg a többi... – Hirtelen összevonta a szemöldökét. – A baj csak az, hogy rossz oldalán vagyunk a Lagontarnak.
– De keríthetünk egy szekeret, ami bevisz Nestar Havenbe, ott meg hajóra szállhatunk Col felé. – Gren már el is kezdte összekötözni a pokrócát egy bőrszíjjal, miután a lehullott avar alól előkotort egy ütött-kopott bőr hátizsákot.
– Colból áthajózunk Attarba, azután az Öblön át Lescarba. Bármekkora szerencsénk legyen is az úttal, nem érünk oda olyan időben, hogy a segítségetekre lehessünk – csóválta meg a fejét Sorgrad. – De adhatok néhány ötletet, hogyan kerülhetitek el, hogy kiraboljanak benneteket.
– Nem hagyhatjuk cserben Halice-t és Livakot – csökönyösködött Gren. – Különben is, miért engednénk át nekik az egész zsákmányt?
– No igen, ezt a szempontot sem szabad figyelmen kívül hagynunk – mosolygott Sorgrad. – Még a tanácsunk is megér néhány ezüstöt.
– Azt hittem, Livak kedvéért segítesz nekünk. – Shiv csalódott képet vágott.
– Vásári komédiákban kellene föllépned, varázsló! – nevette el magát Sorgrad. – Livak lenne az első, aki lekapna a tíz körmömről, amiért nem kértem meg az árát a segítségemnek!
Usara vállat vont.
– D'Alsennin részt adhat nektek a zsákmányból, amelyet a kalózoktól elveszünk.
– Azt előbb meg is kell szerezni – vélekedett Gren.
A két varázsló összenézett.
– Ha Halice egyetért – jegyezte meg óvatosan Usara.
– Cserébe viszont egy kicsit többet is kérünk tőletek, nem csupán tanácsot. Ide akarunk hozni benneteket, hogy ti magatok intézzétek a dolgot. – Shiv közelebb hajolt a tükörhöz. – Mondd csak, Sorgrad, mennyi elemi mágiát tanultál Solurában?
Sorgrad arca elsötétedett.
– Annyit nem, amennyiért megérte volna idejönni.
– Van valami fogalmad a helyváltoztató varázslatról? – kérdezte Usara.
– Ehhez a varázslathoz a levegő elemének irányítása szükséges. – Shiv igyekezett, hogy hangja biztatóan csengjen. – Legalább arra képesnek kell lenned, hogy megpróbáld.
– A disznó is megpróbálhat fütyülni, de csak nevetségessé teszi magát vele. – Sorgrad eltökélten rázta a fejét.
– Akkor mi magunk hozunk ide benneteket. – Shiv elgondolkodva összedörzsölte a tenyerét.
– De ha az óceánba ejtesz, varázsló, nem fulladok meg, amíg bosszút nem állok rajtad! – Gren a szokásosnál is fenyegetőbb arcot vágott.
– Sorgrad, tudom, hogy lángot tudsz idézni egy gyertyára, ha kell. Ezek szerint képesnek kell lenned arra is, hogy megtartsd ezt a varázslatot, amíg mi máshová összpontosítjuk az erőnket! – Usara letette a tükröt az asztalra, Shiv pedig sietve leült vele szemben.
– Jó, de hogyan? – kérdezte kelletlenül Sorgrad.
– Érezd a tüzet! – magyarázta Shiv. – Ennek segítségével fenntarthatod a fénykört.
Mivel a tükör immár az asztallapon feküdt, Usara megengedte magának, hogy hitetlenkedő pillantást vessen a másik varázslóra.
Shiv nem felelt; minden figyelmét a tükörre összpontosította.
– Nem kell mást tenned, csak tartsd fönn a tükörképet!
A varázslat vetítette kép elhomályosult, Sorgrad hangja pedig fémes élt kapott.
– Valahogy így? – kérdezte óvatosan.
– Egyelőre megteszi – nyugtatta meg Usara. – Csak ehhez az kell, hogy átkozottul gyorsan dolgozzunk – tette hozzá suttogva, Shiv felé fordulva.
Az asztalra fektette tenyerét, és mély lélegzetet vett, szeme kifejezéstelenül meredt az abroszra. Lassan megmozdította a kezét, és az asztallapon csúsztatva egymással ellentétes irányú köröket írt le; érintése nyomán azúrkék ragyogás támadt a fehér vásznon, mintha az égbolt egy darabja tűnt volna elő a fátyolfelhők mögül. Usara most fölemelte a kezét, és összeszorított markából tálat formált: két tenyere közt már ott táncolt a szürkéskék mágusfény. A fénygömb egyre nőtt, színe pedig elmélyült, míg a kezdeti szürkésből lassanként idigókékbe váltott, majd elérte a nyáresti égbolt arannyal áttört, mélylila színét. Lassan elérte és elárasztotta a varázslókat, majd tovább dagadva túlnőtt a kis szoba határain.
Shiv szorosan lehunyta a szemét, karját előrenyújtotta, két tenyerét pedig összepréselte. Szétterpesztett ujjai közül türkizkék villódzás tört elő, ám mielőtt láthatóvá vált volna, elszáguldott, akár a derült égből érkező villámcsapás. A mágus homlokát ráncolva összpontosított, és ujjai közül ismét csordogálni kezdett a fény, de most is csak annyira vált láthatóvá, akár a holdfényben felcsillanó pókháló. Shiv mély lélegzetet vett, és az erővonalak ultramarinkékre változtak. Végtelen elővigyázatossággal elválasztotta egymástól két tenyerét; a fénysugarak megvonaglottak, megerősödtek, nyalábjai fonatokként tekeregtek, szétváltak és ismét összecsavarodtak. Ahogy a fényszövedék szétterjedt, elhalványult, elvékonyodott, majd elérte az ablakot, és kiáradt rajta.
– Felteszem, most történnie kellene valaminek – hangzott fel a tükörből Gren érdeklődő hangja.
– Várj a sorodra! – dörmögte Sorgrad.
Usara feje előrebiccent, Shiv pedig halkan szitkozódva megtörölte verejtékes homlokát a keze fejével.
– Szóval mégis csak maradunk a társzekérnél? – Sorgrad tréfálkozó hangja csalódottságról árulkodott.
– Túl messze vagytok – sóhajtotta alig hallhatóan Usara. – Úgy tűnik, elértük a képességeink határát.
– Majdnem sikerült! – Shiv a kézfejét dörzsölgette, és megtapogatta a homlokát. – Lehet, hogy az egyiküket ide tudnánk hozni.
– Vagy együtt megyünk, vagy sehogy, varázsló! – Sorgrad fojtott hangja nem tűrt ellentmondást.
Usara Shiv felé pillantott.
– Larissa segítségével megcsinálhatnánk.
– Viccelsz? – mormolta Shiv.
– Miért, tudsz jobb megoldást? – Usara megrázta a kezét, mintha vizet fröcskölne szét; ujjai végéről eltűnt a maradék villódzás. – Talán írjunk a Birodalmi Futárszolgálatnak, hogy csomagolják Casuelt egy gyümölcsös rekeszbe, és hozzák ide?!
– Talán még vele is kevesebb bajunk lenne. – Shiv a homlokát dörzsölgette.
– Muszáj tennünk valamit! – erősködött Usara. – Vagy különben behúzott farokkal, szűkölve oldaloghatunk vissza Planirhoz.
– Rendben van. Larissa éppenséggel segíthet idehozni őket – hagyta jóvá Shiv minden lelkesedés nélkül. – Legalább szerez egy kis tapasztalatot, hogyan képesek együttműködni a különböző elemeknek parancsoló mágusok, és lesz mire hivatkoznia Kalion meg a cimborái előtt. De Suthyferre ettől még nem visszük magunkkal.
– Nem tudom, érdekel-e bárkit is, de alig látlak benneteket. – Sorgrad fojtott hangja egyre távolabbról hallatszott.
Usara intésére a szertefolyó varázsfény ismét összeállt.
– Segítséget kell kérnünk egy másik varázslótól, hogy együtt ide tudjunk hozni benneteket. Ne menjetek túl messzire; amint beszéltünk vele, megkeresünk titeket!
– Arra persze nem gondoltok, hogy nekünk is megvoltak a magunk tervei mára, igaz? – érdeklődött Gren némileg kihívóan.
Sorgrad válaszát elfojtotta a távolság, majd a következő pillanatban a mágia csillogó kristályszilánkokra hullt szét, amelyek bámulatos gyorsasággal beleolvadtak a semmibe.
– Hogy az a... – Usara egy dühödt szisszenéssel eloltotta a gyertyát.
– Gyerünk! – Shiv már az ajtó felé tartott. – Még nem járhatnak messze.
Pered és Larissa a vendégfogadó alsó szintjét elfoglaló helyiségben üldögéltek, amely szalonnak túl nagy volt, ivónak túl elegáns, és tisztára súrolt asztalai, bőrrel bevont támlás székei kényelmes alkalmat nyújtottak akár egy kis baráti beszélgetésre, akár nagyobb szabású ünnepségekre. Egyelőre azonban rajtuk kívül nem volt más vendég odalent.
A nyitott ablakokon vékony függönyök lobogtak, ahogy a friss tengeri szél kisöpörte az előző éjszaka bor- és mulatozásszagát a sarkokból. Larissa és Pered a jókora, ívelt boltozatú kandalló mellett foglaltak helyet, kettőjük között az asztalon ovális tálca várakozott. Pered gyakorlott kézzel pattintotta föl a teaforrázó labdacs fedelét, kimérte a szükséges gyógyfűmennyiséget, és belemerítette egy cserépcsupornyi gyöngyöző vízbe.
– Kértek teát? – szólt oda az éppen belépő Shivnek. – Ez a fűkeverék helyi jellegzetesség, elég kellemes, bár egy kicsit talán sok benne a hársfavirág.
– Köszönjük. – Shiv tétova mozdulattal helyet foglalt az asztalnál. – Larissa... – Alig kezdte meg a mondatot, máris félbehagyta, mivel egy kötényes felszolgálólány jelent meg az asztal mellett, és egy kancsó forró vizet hozott a tűz fölött gőzölgő üstből.
– Szükségünk lenne a segítségedre egy varázslathoz. – Usara elhúzott egy széket egy másik asztaltól, és lovaglóülésben rátelepedett.
Shiv megvárta, amíg a felszolgáló kihozza az újabb csuprokat.
– Mindazonáltal arra kérlek, fontold meg még egyszer, hogy valóban velünk akarsz-e tartani. Ez az egész utazás szokatlanul veszedelmesnek ígérkezik.
Larissa a teája felszínét tanulmányozta, és nagy gonddal ide-oda forgatta a fémlabdacsot a kanalával. Barna szeme kissé kivörösödött, bal kezében pedig egy zsebkendőt gyűrögetett, amelyben Shiv Pered tulajdonát ismerte föl.
– Miben kellene segítenem? – kérdezte halkan.
– Helyváltoztató varázslatban. – Usara körülpillantott, és csak akkor nyugodott meg, amikor látta, hogy a felszolgálólány hallótávolságon kívül van. – Ide kellene hoznunk két ismerősünket Solurából.
– Solurából? – Larissa szeme elkerekedett.
– Nyugat-Solurából – pontosított Shiv, és hideg vizet töltött a teába, amelyet Pered átnyújtott neki.
– Még így is borzasztóan messze van! – Larissa elgondolkodva ráncolta az orrát. – Rengeteg levegőre lenne szükségünk... Hogy annyi lég vegyen körül, amennyi csak lehetséges. Ki kell mennünk a természetbe, méghozzá valamiféle magasan fekvő helyre.
Pered odakínált Usarának egy kristály mézesbödönt, látván, hogy a szakállas varázsló fintorog a tea kesernyés ízétől.
– Bérkocsival felvitethetitek magatokat a dombtetőre, amerre a kereskedelmi út vezet – ajánlotta. – Sokan járnak arra, hogy gyönyörködjenek a kilátásban.
– Gondolod, hogy találunk arrafelé egyetlen olyan szögletet is, ahol nem vagyunk szem előtt? – kételkedett Usara.
– Egészen biztosan – bólintott Pered. – Van ott egy park, tele szobrokkal, a hegygerinc mentén. Valami Den Izé meg Tor Hogyhívják uraságok egy láda pénzt elköltöttek, hogy a világ tudomást vegyen róluk. Arra persze nem számítottak, hogy a haláluk után még a nevük sem jut többet eszébe senkinek.
– Ugye, mostanra egész Hadrumalt lerajzoltad már? – vigyorgott Shiv.
– Legalább háromszor – sóhajtotta Pered.
– Mi lenne, ha indulnánk? – állt föl Usara.
Larissa kiitta a maradék teáját, és várakozó pillantást vetett Shivre, aki lemondó arccal tolta el magától a félig teli csuprot.
Odakint, a ragyogó napsütésben Larissa előkerítette a legyezőjét, és magasan záródó gallérja felső gombjait is kioldotta. Mellettük előkelő nemeshölgyek siettek el a télen megszokott bársony és gyapjú helyett könnyű selyemruhákban; színes pillangóknak tűntek szinte a Hadrumal szigorúbb szabásvonalához és színvilágához szokott szemnek.
– Erre gyertek! – Pered leintett egy arra zötykölődő bérkocsit, amely éppen megüresedett, minthogy egy közeli kalaposüzlet előtt fojtottan nevetgélő fiatal hölgyek egész csoportja özönlött ki belőle. – A kilátóhoz szeretnénk menni – szólt oda a kocsisnak.
Usara fölsegítette Larissát a kocsiba, Shiv pedig szótlanul nézelődött kifelé az ablakon. Egy ideig nem hallatszott más, csak a vasalt kerekek dübörgése a macskakövön.
– Lehet, hogy némelyiket Ryshad családja építette – intett Pered az út két oldalán terpeszkedő lakóházak felé, amelyek lassacskán felváltották az üzleti negyed kocsmáit és boltjait. A fehérre meszelt falakra, piros cseréptetőkre virágzó fák vetettek szűrt árnyékot. Némelyik házat magas kőkerítés övezte, de a nyitva álló kapukon át be lehetett látni a nyüzsgő udvarokra. Az úttest mindkét oldalán gyalogjáró húzódott, ahol céltudatos arcú szolgák kosarakat és kisebb hordókat cipeltek, néhány mesterember pedig zsákban vagy ládában szállította munkaeszközeit. Dajkák sétáltatták a rájuk bízott kicsinyeket, biztonságos távolságban az úttesten zötykölődő hintóktól és társzekerektől; tanítók terelgették morcos növendékeiket, kisasszonyok igyekeztek egy-két pajkos pillantást vetni a szolgálatkész fiatalemberekre társalkodónőik háta mögött.
Usara szemügyre vette az ablakok túloldalán elsuhanó várost.
– Ryshad fivérei a földnyelv túlsó oldalán laknak, ugye? – tűnődött félhangosan. – Egyébként azt hiszem, ezek a házak legalább öt-hat emberöltővel ezelőtt épülhettek, abban az időben, mielőtt az Inglis felől jövő kereskedelem felvirágoztatta volna a várost. Mit gondolsz, Shiv, mikoriak? Gáláns Aleonne vagy Kurta Inshol idejéből valók?
Shiv nem felelt. Larissa a kezét tanulmányozta, így aztán Pered és Usara kölcsönös vállrándítással összenéztek, és egyikük sem szólt többet.
A lovak nekifeszültek a hámnak, hogy fölvontassák a kocsit a meredek úton, amely egyre fölfelé kígyózott a fűrészes élű hegygerincet kettészelő mély hasadék irányában. A házak errefelé egyre kisebbek lettek, és közelebb gubbasztottak egymáshoz, a macskakövet pedig döngölt földút váltotta fel. A homlokzatokon három vagy négy sorban helyezkedtek el az ablakok, a barna és sárga cseréptetők alatt pedig manzárdszobák rejtőztek. Egy vörös legyezős lány vigyázatlanul kilépett egy elhaladó társzekér mögül, halálra rémítve egy arra járó hátaslovat; a ló nyihogva fölágaskodott, és éppen az útjába került a bérkocsi igásainak. A kocsis káromkodott, a lány sivalkodott, a járókelők pedig csípős megjegyzésekben nyilvánították ki véleményüket; odabent a kocsiban azonban továbbra is kényelmetlen csend honolt.
– Már itt is vagyunk! – jelentette be Pered elszánt vidámsággal, amint a kocsi az út szélére húzódott és megállt.
Pered kifizette a kocsist, közben Usara kiszállt, és a kezét nyújtotta Larissának, a lány azonban egy udvarias biccentéssel elhárította a szívességet.
– Egyébként hol vagyunk? – Shiv szemügyre vette a tágas teret, amelyet a sziklagerincből vágtak ki, hogy elegyengessék az utat. Jobbról is, balról is meredek szirtek futottak le az óceánig, a hegyoldalban kőlapokkal kirakott, girbegurba ösvények tekeregtek. Kókadt fűcsomók, alacsony növésű vadvirágok igyekeztek megkapaszkodni a sziklákon, dacolva a konok napsütéssel.
– A hercegek, akik a két kikötőt összekapcsoló utat építették, gondoskodtak róla, hogy kifizetődő legyen a vállalkozásuk. Az uralkodó örök időkre megítélte nekik és családjuknak a vámszedés jogát. Már jön is néhány megkopasztani való madár – intett Pered a vasalt kerekű szekerek felé, amelyek nehézkesen döcögtek fölfelé az emelkedőn. Éppen ekkor érkeztek meg ahhoz a szélesebb úthoz, amely a láthatatlanul rejtőzködő kikötő felé vezetett, a város nagyobbik, jóval régebbi részébe, amely a Caladhriai-öböl nyugodt vizei mentén feküdt, nem a kiszámíthatatlan, folyvást változó hangulatú óceánnál. A látóhatárig nyúló, gyémántosan csillogó vízen aprócska gályák ringtak; innen, fentről nézve akkorának tűntek, mintha csak gyerekjátékok volnának.
Usara elgondolkodva figyelte, amint egy egyenruhás fickó, aki valamelyik tormalin herceg jelvényét viselte, ráérősen odasétál az egyik megrakott szekérhez. A kocsis felmutatott egy amulettet, amelynek láttán az egyenruhás bólintott; a mögötte haladókat azonban sorra leintette, és egyenként félreállította. Az út mentén immár több szekér is várakozott a gyér lombú fák szélfútta árnyékában.
– Szemlátomást még így is megéri nekik – tűnődött félhangosan. – No persze, ha egyszer elkerülhetik mindazt a veszedelmet és időveszteséget, amelyet az Ezerszél-fok megkerülése jelentene.
– Figyeljetek a hátatok mögé! – Pered félrehúzta Larissát az útból, hallván, hogy mögöttük türelmetlen igáslovak nyerítenek, fújtatnak, miközben hajtójuk könyörtelenül rángatja a zablát.
– Ferd, vidd oda ezt az írást Den Rannion úr hivatalnokának! – kiáltotta a kocsis. – Mi lesz már, szedd a lábad!
A szekér hátuljáról egy fiú pattant le, és eliramodott a pergamendarabkával, mialatt a kocsis dühödt mordulások közepette az út szélére irányította a nyugtalankodó lovakat. Előttük néhány fickó éppen kétfelé igyekezett osztani egy kocsirakomány árut, amelyre két üres szekér is várakozott.
Shiv végighordozta tekintetét a környező nyüzsgésen.
– Szerintem mostanra már vagy tízszer annyit kifizettek vámként, mint amennyibe ez az egész útépítés került – állapította meg.
– Még hogy tízszer? Legalább százszor annyit! – tette hozzá Pered. – De hát a családfők mindig tudnak hová tenni néhány véka aranyat. – Azzal a szakasznyi felfegyverzett őr felé intett, akik egy Dastennin-szobor talapzata körül lebzseltek. A tenger hínárkoronás istenségének leomló köpenye hullámfodrokká változott a lábfeje körül, bronzból formált kezét pedig, amelyet áldást osztva terjesztett ki a két tenger felé, zöldes rozsdával vonta be az eltelt idő.
Larissa lehunyta szemét, és feszült arcát az enyhe szellőbe fordította.
– Idefönt úgy érzem, mintha meg tudnám érinteni az eget – suttogta.
– Nagyszerű hely annak, aki a levegő elemével akar dolgozni – értett egyet reménykedő képpel Usara. – Ezt még én is érzem.
Shiv Peredhez fordult.
– Ha nyílt térségen mágiát alkalmazunk, az nem kimondottan ellentétes az uralkodó rendeletével, de semmi kedvem erről vitázni Den Rannion embereivel. Azt mondtad, ismersz errefelé olyan helyeket, ahol magunk lehetünk.
– Gyertek utánam! – Pered egy jókora torony felé vezette őket, amely a tér déli oldalán magasodott. A torony kiszélesedő talapzatának köveit olyan szorosan illesztették egymáshoz, hogy szinte úgy tűnt, mintha az egész építményt egyetlen kőtömbből faragták volna, vagy mintha valami furcsa növény lenne, amely magából az élő sziklából ágazott ki.
– Nekem úgy rémlik, mintha Messire Den Rannion egyike lett volna Kellarin gyarmat eredeti alapítóinak – tűnődött Larissa, szemügyre véve a torony őreit, akik ezüst sasfejes jelvényt viseltek rézvörös zekéjükön, és keresztbetámasztott lándzsákkal óvták a bejáratot.
– Úgy van – bólintott Shiv. – Ő volt Ancel Den Rannion. A jelenlegi Den Rannion uraság azonban nem valami barátságos Temarhoz. – Fölpillantott a széles erkélyre, amely a torony karcsú derekát övezte.
A tér felől izgatott hangok hallatszottak: kirándulók érkeztek, akik egymást túlkiabálva álmélkodtak a látványon. Odafönt, a torony tetején zömök kilátófülke foglalt helyet, ahonnan állig fölfegyverzett harcosok fürkészték a látóhatárt. Fölöttük hatalmas bronzsas terjesztette szét szárnyait, örökre a repülés előtti utolsó lépés mozdulatába dermedten.
Larissa félrehajtotta a fejét.
– Ha a megfelelő képességű mágusok összedolgoznának, biztonságban átjuttathatnák a hajókat az Ezerszél-fokon. Akkor D'Alsenninnek nem kellene végtelen pénzösszegeket kifizetnie, ha át akarja vitetni az áruját a félsziget túloldalára.
– Nem hiszem, hogy Temar vállalná a kockázatot, hogy így felbőszíti az uralkodót. – Shiv bocsánatkérő fejrázással elhessintett magától egy süteményárus fiút.
– Voltaképpen hová igyekszünk? – Larissa kissé bizonytalanul tekintgetett körbe, miközben Pered céltudatosan keresztülvezette őket néhány ünneplőbe öltözött kereskedő csoportján. A torony előtt hosszú sor várakozott: mindannyian be szerettek volna jutni, ki megbízólevelet lobogtatva, ki pénzt csörgetve. Halk léptű inasok bort és teát kínálgattak nekik a ponyvatető alatt, amely folyvást lobogott, csattogott a kitartóan fúvó szélben.
– Azt egyelőre még én sem tudom. – Shiv gyorsabbra fogta lépteit, Larissa pedig igyekezett, hogy ne maradjon le mellőle.
– Nem tudom elképzelni, hogy valaki nagyobb emlékművet építsen Den Rannionénál – fordult Usarához Pered. – Ezzel együtt mindig akad, aki nem adja föl a próbálkozást.
Csakugyan: a torony háta mögötti egyenetlen, köves hegyoldalban kőből és fémből emelt építmények félig kész vázai magasodtak.
Shiv felvont szemöldökkel méregette azt a furcsa alkotmányt, amely egy rég halott Tor Leoril uraságnak volt hivatott dicshimnuszt zengeni, és leginkább egy túlméretezett kőurnára hasonlított.
– Itt akarsz te olyan helyet találni, ahol észrevétlenek maradhatunk?
– Sose aggódj, csak gyere utánam. – Pered végigvezette a mágusokat néhány újabb építmény között; a sorban merészen célszerűek és szándékoltan meghökkentőek is akadtak. Elhaladtak egy életnagyságú gránitbika mellett, amely veszedelmesen fújtatva állt talapzatán, majd egy hatalmas bronzsárkányhoz érkeztek, amely láncra verve rángatózott: a nyakát körülfogó fémpántból feszülő pányvák vezettek a földbe. Kiterjesztett szárnya árnyékot vetett egy furcsa lényre, amely félig halnak, félig kutyának tetszett, és gondtalanul ácsorgott egy hatalmas fésűkagylóban, amelyet egyetlen márványtömbből faragtak ki. Mögötte kis tisztás kínálkozott biztonságosan elzárva a kíváncsi tekintetektől; még a torony erkélyéről sem lehetett idelátni.
Shiv körülnézett, és beleegyezően bólintott.
– Azért jobb lenne, ha minél gyorsabban dolgoznánk – jegyezte meg aggodalmasan.
– Majd én őrt állok. – Pered visszasétált néhány lépést, és látszólag gondtalanul letelepedett a sárkány közelében a fűbe. Zsebéből előkotort egy darabka rajzolószenet, széthajtogatott egy pergamentekercset, és értő arccal szemügyre vette a tájat. Usara elfojtott egy mosolyt.
Shiv kérdő pillantást vetett Larissára, aki széttárta a tenyerét. Kezének alig észrevehető remegése a benne tomboló feszültségről árulkodott. Usara melléjük lépett harmadikként, és kezet nyújtott mindkettőjüknek. A kör bezárult; a három mágus figyelme a középütt villódzó levegőre irányult. Egy ideig nem hallatszott egyéb, mint Pered rajzolószenének halk sercegése.
– Édes szívem – szólt oda neki Shiv könnyed hangon –, hamarabb boldogulnánk, ha nem vonnád el a figyelmünket.
– Bocsánat... – A sárkány irányából némi óvatos pergamenzörgés hallatszott, majd néma csönd.
Larissa rezzenetlenül meredt maga elé. Arra a kékes szikrára összpontosított, amely hármuk tekintetének metszéspontjában tűnt fel. A zafírkék mágusfény hajszálvékony pászmákban tört elő a szikrából. Larissa telt ajkának szögletében halovány mosoly játszott. A varázsfény egyre nőtt, terjedt és erősödött, csapkodó szárnyaival körülfonta a mágusokat, együtt örvénylett a feltámadó széllel.
– Usara! – szólalt meg halkan a lány.
Usara összeszorított foggal emelte mind feljebb és feljebb a kezét. Mozdulata szürkéskék ködfátylat csalt elő talpa alatt a sziklából; a különös, áttetsző köd a szem számára szinte láthatatlan volt, mintha csak futó emlék idézte volna oda. Ám ahogy a Larissa keltette levegőörvény belekapott és elragadta, nem hogy szétoszlott volna, de egyre sűrűbbé és erőteljesebbé vált, színe pedig ragyogó kékre változott.
– Megcsináljuk, Shiv! – suttogta izgatottan a lány.
A táncoló sugarak alatt tócsába gyűlt a türkizkék fény, felszíne fodrozódni kezdett, kék hullámokat vetett. Akvamarin áramlatok csaptak föl, hogy bekapcsolódjanak Larissa mágiájába, beleütközvén, nekifeszülvén az égszínkék sugaraknak. Fehér fénypászmák csaptak bele a Shiv előidézte zöld fénybe, kivilágosították, megkékítették. A szobrok és építmények között átsuhanó szél végigsimította a varázslók egymásba kapcsolódó kezét, és amelyik szellőcske túl közel merészkedett, azt könyörtelenül beszippantotta a mágia örvénye.
Hirtelen két alak türemkedett át a varázslat képtelenül vékony vonalán, olyan meglepő gyorsasággal, hogy Pered száján kiszaladt egy elhamarkodott fohász. A következő pillanatban a mágia szerteszakadó foszlányait úgy sodorta tova a szél, akár egy álom emlékét.
– Én vagyok az! – mentegetőzött sietve Pered, látván a kivont tőrt Sorgrad kezében.
Sorgren valamiképpen elbotlott, ahogy átsuhant a mágia örvényén. Végighengeredett a füvön, és a következő pillanatban már föl is pattant, akár a mutatványosok egy különösen nehéz gyakorlat után.
– Aú – tapogatta meg az oldalát, azután eltette a tőrét. – Sorgrad, feltétlenül meg kell tanulnod neked is ezt a varázslatot!
Pered egyre Shivet bámulta elkerekedett szemmel.
– Hihetetlen! – suttogta a fejét rázogatva. – Hogyan tudnám valaha is lefesteni ezeket a színeket?
Sorgrad a levegőbe hajította a tőrét, és néhány fordulat után sima mozdulattal elkapta.
– Üdvözletem, szép hölgy! – fordult Larissához, nem leplezve csodáló pillantását.
– Hadd mutassam be nektek Larissát – szólt sietve Usara, de éppen ilyen hamar el is akadt. – Ő Planir... izé...
– Növendéke. – Larissa a kezét nyújtotta az újonnan érkezetteknek.
Sorgrad mélyen meghajolt, és végtelenül elegánsan kezet csókolt, Gren azonban beérte annyival, hogy határtalan elismerése jeléül szélesen elvigyorodott. Ahogy megrángatta a gallérját, hogy helyére igazgassa kissé gyűrött ingét, valami megcsörrent az ujjasa zsebében.
– Ki elől menekültetek éppen, ha szabad kérdeznem? – vonta össze a szemöldökét Shiv.
– A városi őrség elől. – Sorgrad meglóbálta a kezében tartott két hátizsák egyikét, és odahajította a fivérének. Megjelenése éles ellentétben állt Gren rendetlen külsejével: az ő inge kifogástalanul tiszta volt, zekéjének ezüstgombjai ragyogtak, csizmája olajtól fénylett.
Gren haja hosszúra nőtt, így hát a tarkója táján összekötötte egy bőrszalaggal. Sorgrad azonban rövidre nyírva és gondosan hátrafésülve viselte az övét; körülötte drága hajolaj illata érződött haloványan.
– És mit akart tőletek a városi őrség? – szaladt ki Usara száján a kérdés, mielőtt meggondolhatta volna magát.
– Amiatt az aranyműves miatt volt az egész – kezdte Gren kedélyes hangnemben.
– Tudjátok, nem mindenki kotorászhat Planir feneketlen pénzesládáiban. – Sorgrad egy maroknyi ezüstláncot húzott elő a zsebéből, és nagy gonddal elhelyezte a hátizsákjában.
– Tényleg, Planir másoktól szerzi be az aranyát, vagy maga kotyvasztja? – Gren közelebb lépett Larissához; világos bőrével, szőke hajával szinte sápadtnak tetszett a lány mellett. Azúrkék szeme megnyerően villant. – Elvégre az alkimisták csak úgy özönlenek Hadrumalba, nem igaz? Azt beszélik, a mágia segítségével nemesfémet képesek előállítani a közönséges fémekből.
– Mi lenne, ha elindulnánk visszafelé? – javasolta Pered, a karját nyújtva Larissának.
Gren addig-addig sompolygott, mígnem a lány túloldalára került. A többiek néhány lépéssel lemaradva követték őket.
– Akkor tehát gyerünk, keressünk egy hajót – biccentett Sorgrad.
– Nincs értelme késlekedni, még a végén lemaradunk a harcról!
– Már végigpróbáltuk a kikötőmestert és a hercegek megbízottjait – jelentette be komoran Usara.
– Majd én keresek valakit, aki örömmel elfogadja a pénzeteket! – Sorgrad magabiztosságába némi fenyegetés is vegyült.
– Mindannyian lemegyünk a kikötőbe? – fordult vissza Pered, tenyerével árnyékolva a szemét.
– Csak erre a kettőre van szükségem – rázta meg a fejét Sorgrad. – Nekik sem lesz egyéb dolguk, mint hogy csöndesen üljenek, gazdagnak nézzenek ki, és a világért ki ne nyissák a szájukat.
– Biztosan egy takaros kis fogadóban szálltatok meg. – Gren megnyerően rámosolygott Larissára. – Az lenne a legjobb, ha ott várnánk meg a többieket.
– Tudod, Larissa nem igazán csak a növendéke Planirnak – súgta oda Sorgradnak Shiv.
– Nem baj – vont vállat hanyagul Sorgrad. – Ahogy nézem, az öreg amúgy sincs a közelben. Egyébként pedig döntsd el te, mi a jobb: ha Gren lenyiszál magának egy kicsit az Ősmágus pecsenyéjéből, vagy ha morcosan magunkkal cipeljük a kikötőbe, miután tönkretetted a mulatságát.
– Pered majd rajtuk tartja a szemét – ajánlotta Usara.
– Amennyiben éppen nem azon jár az esze, vajon miképpen festhetne le egy varázslatot – húzta el a száját Shiv. – Na jó, egyelőre keressünk két szabad bérkocsit.
Pered azonban addigra már le is intette a kért hintókat, Gren pedig hivalkodóan udvarias mozdulattal fölsegítette Larissát az elsőbe. Az úriemberhez illő viselkedés kissé meglepően hatott szutykos megjelenése mellett.
– A tengerészeti akadémiához igyekszünk – fordult a kocsishoz Usara, miután sóhajtva bekászálódott Sorgrad és Shiv mellé a második hintóba.
A kocsis a lovak közé csapott. Ledübörögtek a hegyről, vissza a zsúfolt utcákra, ahol sok tucatnyi ember ügyködött a Zyoutessela mindkét felét gazdaggá tevő adásvételek lebonyolításán.
A hosszúra nyúlt csöndnek Usara vetett véget, megköszörülve a torkát.
– Mondd csak, Sorgrad, hogy boldogultál Solurában?
Eltelt egy kis idő, a hintó befordult egy sarkon, mire Sorgrad kelletlenül válaszolt.
– Igaznak bizonyult minden, amit Gilmartentől hallottam. A mágikus tehetséggel születetteknek be kell állniuk tanoncnak egy másik varázslóhoz, ezek a varázslók pedig egytől egyig valamelyik báró vagy más helyi hatalmasság szolgálatában állnak. Még az volt a jobbik eset, amikor valamelyik jó szándékú megszállott föltette magában, hogy mindenáron beszervez az övéi közé. A legrosszabb meg, amikor néhány disznó bezárt egy pincébe, és hívatták a rendjük fővarázslóját, hogy bélyegezzen meg, mint tanulatlan sarlatánt.
– De mire odaért, te persze megszöktél – Shiv elgondolkodva mérte végig a Hegyek Népének messzire vetődött fiát. – Csak nem a mágia sietett a segítségedre?
– Nem – biggyesztette le az ajkát Sorgrad. – Inkább egy jó zárnyitó készlet meg Gren legendás koponyatörő tehetsége.
– Megoszthatnánk veled néhány tapasztalatunkat – felelte Usara könnyednek tűnő hangon, amely mögött hosszas megfontolás állt.
– Persze csak annyira, hogy segíteni tudj Livaknak meg Halicenek – tette hozzá Shiv.
– Kedves tőletek, hogy felajánljátok – mosolyodott el Sorgrad, ezúttal végre valódi elégedettséggel. – Voltaképpen valami ilyesmit szerettem volna kikötni a segítségem egyik feltételeként.
– Azt hittem, már megegyeztünk az árban! – vágta rá Shiv némileg méltatlankodva.
– Az csak Gren része volt – pontosított Sorgrad.
Usara elnevette magát.
– Már nem vagyunk messze. Mi a terved, merre megyünk tovább, ha leérünk a rakpartra?
– Keresünk egy kellemes kocsmát, ahol ti ketten csöndesen üldögéltek, gazdagnak néztek ki, és még a torkotokat sem köszörülitek meg úgy, ahogy a varázslók szokták. Abban a fajta kocsmában ugyanis, ahová igyekszünk, az ilyesmi okvetlenül néhány kést eredményezne az oldalatokban – figyelmeztette őket tárgyilagosan Sorgrad.
– Csak nem arra készülsz, hogy saját kalózcsapatot toborozzunk magunknak? – találgatta Shiv.
– Nem, egyelőre csak hajót keresünk – mosolygott Sorgrad. – Ha besötétedik, elmegyek legénységet szerezni, de oda már Grent is magammal viszem, mivel alighanem elég kétes alakokkal fogok tárgyalni. Ha véletlenül harcra kerül a sor, jobban szeretem, ha ő védi a hátamat. Már amennyiben megfelel nektek ez a megoldás...
– Ne hidd, hogy nem tudunk vigyázni magunkra! – ellenkezett Shiv.
– Mire észreveszitek, hogy vigyáznotok kellene magatokra, már késő lesz – vágta rá Sorgrad.
– Azonkívül ha rajtakapnak, hogy mágiához folyamodunk valami kocsmai verekedésben, a hír úgy röppen vissza D'Olbriot urasághoz, mint a méhek a mézesbödönre – fordult Shivhez Usara is.
– Tényleg, hol áll most D'Olbriot ebben a játszmában? – vonta föl a szemöldökét Sorgrad. – Azt hiszem, legfőbb ideje, hogy beavassatok, mi folyik a háttérben. Kezdjük talán mindjárt azzal, hogy ti ketten miért vállaltátok magatokra Hadrumal iskolakerülő diákjainak szerepét?
Usara magyarázata, amelyet Shiv közbeszólásai akasztottak meg időről időre, eltartott egészen addig, míg végigértek a szutykos hajlékok hosszú során, amelyek a kikötőnegyed arculatát meghatározták. Közöttük persze akadt néhány tisztességesebb külsejű otthon is, nem is beszélve a magas raktárépületekről, amelyeket tűzfalak és belülről bedeszkázott ablakok óvtak. Egy jókora épületcsoport felé tartottak, ahol a reménybeli kapitányok és kormányosok az óceán makrancos természetéről meg a szelek és áramlatok sajátságairól igyekeztek minél többet elsajátítani. A kocsis egy aprócska téren állt meg, amelynek levegője elnehezült a visszavonuló ár illatától, és tenyerével kopogtatott a hintó tetején.
– Ennél tovább nem megyek – jelentette ki.
Shiv Sorgrad társaságában várakozott, amíg Usara kifizette a kocsist.
– Hol kezdjük? – kérdezte.
Sorgrad egy férfi felé intett, aki frissen sütött rákot árult egy serpenyő mellett, amely egy apró parázstartó tetején bugyogott.
– Van nálatok pohár? – kérdezte.
Egyik varázsló sem hordott magával ilyesmit, úgyhogy kénytelenek voltak külön borravalót adni egy-egy alaktalanná horpadt bádogbögréért, Sorgrad azonban egy alacsony kávájú ezüstserleget varázsolt elő a holmijából. Mialatt az árus kimérte nekik a gőzölgő ételt, Sorgrad néhány szót váltott vele.
A két mágus ezalatt türelmesen várakozott. Végre Sorgrad odabiccentett nekik, és intett, hogy kövessék, miközben a foga közé vett egy rákot, hogy elroppantsa a páncélját.
– A barátunk itt azt mondja, ismer egy kapitányt, akit csúnyán jégre vitt egy kereskedő – magyarázta. – Erre a kereskedőre egyébként más hitelezők is készülnek rátörni az ajtót.
– És mindezt az értesülést három bögre rákért cserében osztotta meg veled? – hitetlenkedett Shiv. Elismerő pillantását még az a tény sem volt képes leplezni, hogy meglehetősen nehezen tudta kibontani a rákokat a foga és egyik keze segítségével.
– Megígértem neki, hogy ha utóbb kiderül, hogy igazat mondott, tízszer ennyit kap – vont vállat Sorgrad.
Usara megégetett ujját szopogatta. Türelmetlen mozdulattal végighúzta a tenyerét a rákok fölött, amelyek azonnal megszűntek gőzölögni.
– És hol találjuk ezt a bizonyos kapitányt? – kérdezte.
– A Holdsarlóról elnevezett ivóban, addig pedig nézzetek a lábatok elé! – mordult rájuk Sorgrad. – Egyébként pedig ha még egyszer mágiát használsz, Usara, kitöröm az ujjadat.
Befordultak egy jelentéktelen küllemű mellékutcába, amely egy bedeszkázott ablakú raktár és egy magas fallal körülvett udvar között nyílt. A fal tetején a biztonság kedvéért üvegcserepeket szórt szét a ház gazdája.
Még néhány forduló, és egy durva építésű dokk előtt álltak. Sorgrad odaintett egy fickónak, aki vasalt talpú facsúszkát húzott a kopott macskaköveken. A dokkmunkás egy gondterhelt mozdulattal útbaigazította őket.
Innen már valóban látszott a kocsma, amelynek megkopott cégérén a nagyobbik hold mosolygott olyan keskenyre fogyva, akár egy törött tányér karimája. Az épület végül bizalomgerjesztőbbnek bizonyult, mint Shiv várta volna, és már nyúlt volna az ajtó felé, hogy kinyissa, ám ebben a pillanatban sarkig tárták előtte.
Halk koppanás, és egy tőr állt meg az ajtófélfában, alig egy hajszálnyira a kezétől.
– Jobb lenne, ha idekint várnátok egy kicsit – intett Sorgrad a kocsma melletti sikátor felé.
A varázslók engedelmesen követték minden utasítását. Sorgrad megállt a fal árnyékában, néhány pillanatig hallgatózott, majd egy megtermett fickó felé intett.
– Mit gondoltok, mit keres itt ez az illető?
A fickó nagyjából egy magas lehetett Shivvel, de a válla legalább másfélszer olyan szélesnek tetszett, mint a varázslóé. Izmos karjára ráfeszült a szűk szabású, fakóvörös ing meg a fémgombos bőrzeke. Egy csónakossal beszélgetett, aki ruhával teli zsákokat, üvegekkel megrakott kosarakat meg néhány láda lottyadt gyümölcsöt rakodott be egy ferde képű suhanc segítségével egy lapos fenekű ladikba, amely az egyik kikötőcölöphöz pányvázva ringatózott. A csónakos megállt, és elgondolkodva szemügyre vett néhány óceánjárót, amelyek biztonságban horgonyoztak a kikötő hullámtörői közt. Körülöttük olyasféle ladikok keringtek, mint az övé, és igyekeztek rávenni az unatkozó matrózokat, hogy félretett pénzüket az általuk kínált kacatokra költsék.
– Darni! – suttogta dühösen Shiv. – Szóval ennyire bízik meg bennünk Planir?!
– Leborotválta a szakállát – állapította meg Sorgrad. – Így jobban el tudja hitetni magáról, hogy tormalin származású.
Valóban: a megtermett martalóc sötét bőrével, sötét hajával tősgyökeres déli származéknak tűnhetett az egyszerű járókelők számára.
– Az is lehet, hogy nem miattunk van itt – kockáztatta meg Usara nem sok meggyőződéssel a hangjában. – Talán egy egészen más ügy miatt jött.
– Ismered Darnit – felelte komoran Shiv. – Még ha netán zsoldosnak szegődik, azt is kizárólag csak Planir érdekében teszi.
– Nem szabadulhatnánk meg tőle valahogyan? – tűnődött Usara.
– Mi az, végképp össze akarod rúgni a patkót Hadrumallal? – Sorgrad meglepett képet vágott, majd komolyan fontolóra vette a feladatot. – Egy sötét mellékutcában talán mögéje kerülhetnék, és tőrt hajíthatnék a hátába, de napvilágnál nem szívesen próbálok szerencsét ilyen böhöm emberrel. Ha biztosra akarunk menni, vagy egy fél tucat fölfegyverzett harcosra lesz szükségünk ellene.
– Nem úgy értettem, hogy megöld – visszakozott rémülten Usara.
– Mit gondoltok, mit keres itt? – Shiv még mindig a kikötőcölöpnél beszélgetőket figyelte.
Most egy asszony érkezett, hogy megnézze, kivel elegyedett szóba a csónakos. Magas volt és vaskos, a haja lehetetlen árnyalatban pompázott, az arcát pedig úgy kifestette, hogy vásári bábra emlékeztetett. Nyomában más nők is érkeztek mélyen kivágott ruhában, piszkos szoknyájuk szabadon hagyta mezítelen lábukat. A csoport közepén két alultáplált leányzó lépdelt, egyikük, egy keskeny, szigorú arcú leányzó a karjánál fogva vezette fiatalabb társát. Darni odafordult, hogy szót váltson a fiatalabbik lánnyal; arckifejezése, gyors, pattogó mozdulatai félelmet keltettek.
Az asszonyok csoportjából előlépő kuplerájosnét azonban nem hatotta meg ez a szigorú fellépés; nyilván volt már dolga efféle alakokkal. Lekicsinylő ajakbiggyesztéssel végigmérte a harcost, és megrázta a fejét. Darni sarkon fordult, és elindult lefelé a rakparton. A csónakos meg a kuplerájosné neheztelve pillantottak utána.
– Várjatok meg itt! – súgta oda Sorgrad a két varázslónak, és már indult is a kikötőcölöpnél támadt csoportosulás felé. A csónakos meg a festett hajú kuplerájosné kapzsi tekintettel figyelték. Sorgrad néhány szót váltott velük, majd kézen fogta a legfiatalabb szajhát, és visszaindult vele az árnyékban kuporgó varázslókhoz.
– Mit gondolsz, mit akar attól a lánytól? – szisszent föl Usara, látván, hogy Sorgrad fél kézzel védelmezőn átfogja a kis szajha karcsú derekát.
– Pered majd lerajzolja neked – húzta el a száját megvetően Shiv.
Sorgrad eközben beterelgette a lányt a mellékutcába.
– Mennyi pénz van nálatok? – fordult a varázslókhoz.
– Tessék?! – Usara döbbent arcot vágott, de Shiv már nyúlt is az erszényért, amelyet elővigyázatosan a nadrágja derekába gyűrve hordott.
Sorgrad kigombolta az inge elejét, és leakasztott egy maréknyi arany- meg ezüstláncot a nyakából.
– Rendben van – fordult a lányhoz –, azt mondtam az öreg szukának, hogy hárman vagyunk rád, úgyhogy elég időd lesz elfutni, mielőtt gyanússá válik neki a dolog, és keresni kezd. – Fölmarkolta a Shiv által felajánlott ezüstmárkákat és aranykoronákat, és a lány remegő kezébe tuszkolta őket. Messziről látszott, hogy a leányzó vékony karját csúnya karmolások barázdálják. – Keríts egy bérkocsit, és vitesd el magad még az éjszaka beállta előtt a félsziget túloldalára! – Gyors mozdulattal a lány sovány nyakába akasztotta a láncokat. – Inkább ezeket add el, mint magadat, kislány!
A lány tágra nyílt szemmel, reményvesztett tekintettel nézett vissza rá.
– Apa vízbe fulladt tavaly, azután a kórság elvitte anyát meg a kisbabát... A nénikém eljött a kicsikért, de engem...
– Menj el az aranyművesekhez a Derékszög utcába – szólalt meg hirtelen Usara –, és keresd meg azt a fickót, akit Renthuannak hívnak. Mondd meg neki, hogy Ryshad Tathel üzeni, segítsen neked!
A lány félelemtől tágra nyílt szemében hirtelen az élet apró szikrája kezdett éledezni.
– Köszönöm, jó urak! – hajolt meg sietve, azután sarkon fordult, és elfutott a mellékutcában, minél messzebb a rakparttól. Csontos ökle a mellkasához szorította a pénzdarabokat.
Sorgrad fejcsóválva nézett utána.
– Matrózoknak cafkáskodni nem gyereknek való elfoglaltság – jegyezte meg komoran.
Shiv viszont Usarát szemlélte összevont szemöldökkel.
– Nem hiszem, hogy jó ötlet volt odaküldeni az aranyműveshez – állapította meg. – Nem vet éppen kedvező fényt Ryshadra, hogy ilyen ismerősei vannak.
– Mi lenne, ha elindulnánk, mielőtt az a kövér asszonyság idejön érdeklődni, mit műveltünk a kislánnyal? – Usara aggodalmas pillantásokat vetett a kuplerájosné felé, aki szerencsére elfoglalta magát egy maroknyi újonnan érkezett matrózzal. – Egyébként mondott valamit Darniról?
– Egy lányt keres, aki át akar kelni az óceánon. A személyleírás éppen a ti Larissátokra illik. – Sorgrad éberen figyelte az asszonyságot, aki fülig az alkudozásba merülten most hátat fordított nekik. – Gyerünk, gyorsan!
Sem Shiv, sem Usara nem mert késlekedni; Sorgrad feltűnés nélkül kivezette őket a mellékutcából, azután végig a dokkok mellett. Gyors léptekkel elhaladt a Holdsarló előtt, de még a következő kocsma előtt sem állt meg, a harmadikba, egy savanyú szagot árasztó, roskatag épületbe azonban beterelte a mágusokat.
Az ivóban marcona férfiak egy csoportja várakozott a legközelebbi fedélzetmesterre, aki fölfogadná őket. Hogy mennyi pénzt kérnek a munkájukért, azt krétával fölmázolt számok jelezték olajos bőrből készült, széles karimájú kalapjukon vagy fekete bőrzekéjük bal vállán. A söntés hátuljában megtermett fickó őrködött doronggal a kezében egy nyitott pénzesláda mellett, nehogy valaki többet találjon kihalászni belőle, mint a neki járó fizetség.
– Azt hiszem, kénytelenek leszünk bevonni Darnit a játékba – vélekedett Sorgrad.
– Livak ki nem állhatja. – Shiv elgondolkodva támaszkodott egy oszlopnak.
– Livak jelen pillanatban leginkább egy hadihajót akar megfelelő legénységgel, és nem hiszem, hogy afféle finomkodó népségre gondolt, mint ti ketten – vigyorgott bocsánatkérően Sorgrad. – Azonkívül ő is nagyon jól tudja, akárcsak én, hogy okos ember úgy játssza ki a rúnákat, ahogy esnek. Darni hatalmas és ijesztő, ráadásul a karddal is tud bánni. Annak idején a Hegyvidéken remekül tudtunk együtt dolgozni, és azért ez is számít valamit.
– Ha Planir annyira aggódik Larissa miatt, hogy Darnit küldte utána, akkor talán nem ártana tudatnunk vele, hogy a lány biztonságban van. – Usara ekkor vette csak észre, hogy egy ragacsos sörtócsában ácsorog, és undorodva körülnézett, hová lépjen.
Shiv lebiggyesztette az ajkát.
– És ha Darni azért jött ide, hogy hazacipelje Hadrumalba? – vetette fel.
– Éppenséggel ez sem lehetetlen – biccentett Usara elővigyázatos arccal.
– Ha egy ilyen csinos fehérszemélyt viszünk magunkkal arra a hajóra, kell neki egy saját őrkutya – jelentette ki Sorgrad. – Ha nem vigyáztok, Gren önként magára vállalja ezt a szerepet, és elnyisszantja a torkát mindenkinek, aki túl közel merészkedne hozzá.
– Darnit sem kell félteni – vélekedett Shiv. – Előbb vagy utóbb úgyis megtalál bennünket vagy Larissát. Ebben az esetben pedig azt hiszem, jobban járnánk, ha mi diktálnánk a feltételeket.
– Még az is lehet, hogy ki tudjuk szedni belőle, hogyan vélekedik Planir a mi kis küldetésünkről – bólintott Usara.
– Akkor tehát menjünk, és keressünk meg! – Sorgrad már indult is az ajtó felé.
Shiv nagyot sóhajtott, és elhúzta a száját.
– Akármerre nézünk, egyre bonyolultabb lesz a dolog. – Hirtelen fölkapta a fejét, és vádló pillantást vetett Usara felé. – Előre szólok: te mondod meg Livaknak!

 

 

Suthyfer déli partján,

Tavaszutó 44. napján

Ahhoz képest, hogy megrögzötten utálom a tengert, az utóbbi időben meglepően sok időt töltök különféle hajók fedélzetén.
– Még mindig rosszul vagy? – érdeklődött a hajóács, amint elhaladt mellettem, miközben szokásom szerint áthajoltam az Iringó korlátján.
– Köszönöm, már sokkal jobb. – Fölpillantottam az árbockosárra, ahol az őrszemek éppen olyan éberen figyeltek, akárcsak én. – Látjátok már az Algát vagy a Fogaspontyot?
Lemmel vállat vont.
– Amint meglátjuk őket, hidd el, nem tartjuk titokban!
Mellém állt ő is, úgy figyelt a távolba, közben egyik kezével önkéntelenül végigsimogatta a korlátot, ahogy a gazda cirógatja kedves kutyáját. Tudtam, mennyire rajong a hajójáért, hiszen nem mulasztotta el, hogy minden alkalommal felhívja a figyelmemet egy-egy újabb erényére. Készséggel elmagyarázta bárkinek, aki hajlandó volt végighallgatni, hogy az Iringó negyedével hosszabb még a legnagyobb kalózhajónál is, és másfélszer olyan széles. E szavaknál már Haut, a vitorlakészítő is közbeszólt, és szapora bólogatások között ecsetelte, hogy ráadásul jobb minőségű vászonból készült a vitorlája, és nagyobb felületet ad. Nem tudtam eldönteni, vajon tényleg ennyire értenek-e az óceánjárókhoz, vagy csak javíthatatlan hencegők mind a ketten. Hiszen a kapitányok a hajótulajdonos kénye-kedve szerint változhatnak, a legénységet pedig minden egyes útra külön szerződtetik, de annyit már én is tudtam, hogy a fedélzetmester, a kormányos, a hajóács meg a vitorlakészítő a hajóval tart a tőkesúly helyére illesztésétől egészen addig, amíg legfőbb büszkeségük el nem süllyed vagy ronccsá nem rothad. Némelyikükkel a felesége meg a gyerekei is ott élnek a vászonfalú legénységi szálláson, az alsó fedélzeten, bár a mostani úton Temar megtiltotta, hogy családos embereket vegyünk a hajóra.
– Te csak ne aggódj holmi kalózok miatt, leányom – folytatta Lemmel. – Ennek a gyönyörű hajónak magas az oldala, erős a tatbástyája; ezt ugyan be nem veszi még a legelszántabb söpredék sem. Ezenfelül a hátulsó fedélzet szép lépcsőzetesen fölemelkedik, hogy D'Alsennin uraság a lehető legjobban szemügyre vehesse a harcot.
Ahogy a hajóács továbbindult a dolgára, a tat felé pillantottam, de D'Alsennin sehol sem volt látható. Kisvártatva az is kiderült, hogy odalent van, a főfedélzeten; ugyanis ő vett észre előbb, és odajött hozzám.
– Mit gondolsz, meddig kell még várnunk? – emelte rám világoskék tekintetét.
Végigtekintettem a reggel nyugalmát hordozó tengeren. Valahol a távolban, ameddig már nem láthattam el, rejtőzködtek a szigetek, amelyeket visszafoglalni jöttünk. Valahol a fák egyenletes lombtakarója alatt Kellarin zsoldosai lopóztak gyilkos szándékkal szívükben. Ryshad és Halice két külön csapatot vezettek, hogy kétfelől kerítsék harapófogóba az őrposztot, amelyet Allin varázslata fölfedett előttünk. Eközben valahol még távolabb Kellarin két rövid járatú hajója várakozott egy félreeső öbölben, ahová az éj leple alatt, nagy titokban úsztak be, kihasználván a gyér holdfényt, míg Allin és Guinalle a mágia és a Mesterség minden létező fortélyával igyekeztek láthatatlanná tenni őket. Dastennin, Halcarion és az összes istenség adja, hogy embereink épségben térjenek vissza hozzánk!
– Már nem sokáig. – Inkább a remény szólt belőlem, mint a meggyőződés.
– Megkeserülik még azok a gonosztevők, hogy valaha szemet vetettek Suthyferre! – dünnyögte Temar.
Reméltem, hogy erről az Iringó jókora közbülső fedélzetein alvó kellarinbéliek gondoskodnak majd.
Fölpillantottam a napra, amely ezen a korai órán még hatalmasnak és lágy aranyszínűnek tetszett.
– Az ilyesmit úgysem lehet siettetni – állapítottam meg bölcsen.
Azt hiszem, Ryshad vagy Halice sem mondana mást, ha itt lennének. Úgy véltem azonban, most már jobb lenne, ha sietnének, hiszen minél korábban kell támadnunk, ha készületlenül akarjuk érni a még álomittas kalózokat.
A fedélzet megdőlt talpam alatt, amint az Iringó lassan megfordult, nyomában a Tündérrózsa és a Tengeri csillag. Négyzet alakú fővitorláikat bevonták, felgöngyölték, csupán zömök, háromszögletű fokvitorláikkal kapaszkodtak a szélbe, hogy lassú köröket írjanak le a reggeli tengeren. Őszintén reméltem, hogy a matrózok a helyükön vannak, és kellőképpen kezelik a megfelelő köteleket; nem szerettem volna, ha egy váratlan fordulattal esetleg egymásnak csúszunk valamelyik másik hajóval, miközben zárt alakzatban forgolódtunk ugyanazon a körpályán.
– Nekem is velük kellett volna mennem – mormolta bosszúsan Temar.
Ez a hadművelet egészen másféle képzettséget igényel, mint amikor seregek rohantak egymásnak a dalasori pusztaságon, és a teljes uralkodói haderő támogatta minden léptedet – feleltem.
– Tudom – sóhajtotta Temar. – Halice és Ryshad napok óta másról sem beszélnek, csak a híres „rejtőzködik, lecsap, kereket old” taktikáról.
Válasz helyett mormoltam valami semlegeset. Tisztában voltam vele, mennyire sérelmezi Temar, hogy nem lehet ott az események fősodrában, de Ryshad és Halice ebben a kérdésben hajthatatlannak mutatkoztak. A tormalin háborúk hősies küzdelmei valamikor a történelem hajnalán egészen másképp festettek, mint az az elvakult bozótharc, amelyet a lescari polgárháború mindenre elszánt zsoldosai manapság folytatnak egymással. Azt hiszem, bátorság helyett itt sokkal inkább gátlástalanságra volt szükség.
Mindazonáltal nekem sem volt ínyemre a helyzet, hogy a lábamat lógassam, azaz a hajókorlátnál állva nézelődjek, történik-e már valami odaát. Ez a tehetetlenség talán még rosszabb volt, mint a fejvesztett készülődés az elmúlt napokban, amióta Parrail megfújta a riadókürtöt. Nem volt jobb ötletünk, mint hogy összetoborozzuk a kereskedőket, bányászokat és földműveseket, hogy kiélezett szerszámaikkal a kézben álljanak hadrendbe. Halice meg én mást sem tettünk már napok óta, mint a zsoldosokat győzködtük, hogy tisztítsák le a rozsdát fegyvereikről és találékonyságukról; ebbéli igyekezetünkben nem győztük eleget emlegetni a várható fényes zsákmányt.
Temar hátrafordult, és most a tatbástya felé figyelt, ahol a hátsó kabinok ajtói húzódtak.
– Talán Allin kapott már híreket – sóhajtotta. – Az is lehet, hogy Guinalle innen már el tudja érni Parrailt, hiszen sokkal kevesebb víz van közöttük, mint amikor először próbálkozott.
– Hagyjuk aludni őket! – jelentettem ki határozottan. Úgy véltem, ha már nem lehetek a barátaim mellett, hogy kivont karddal siessek a segítségükre, hát legalább azt igyekszem biztosítani, hogy mágikus támogatásuk a lehető legjobb legyen. Guinalle még nálam is nehezebben viselte a hajózást, és teljességgel kimerítette az erőfeszítés, hogy egy vízi jármű fedélzetén kelljen a Mesterség amúgy is megterhelő fortélyait alkalmaznia. A végén már olyan erős fejfájás gyötörte, hogy csak feküdt, akár a letaglózott barom. Allin szerencsére kevésbé merült ki, de látván, hogyan verik és kínozzák foglyaikat nap nap után a kalózok, szinte állati sorba süllyesztve őket, a máguslányon sötét búskomorság vett erőt. Miután nagy nehezen útnak indítottuk Vithrancel flottáját, a tehetetlen várakozás három borzalmasan hosszú napja következett, mialatt Shiv és Usara hanyatt-homlok igyekeztek eljutni hozzánk Toremalból, eltakarítván az útból a késleltető áramlatokat, és mágia sarkantyúzta széllel veszedelmes sebességre sarkallva hajójukat.
Temar még mindig a csukott ajtót bámulta.
– Jó lenne tudni, hogyan boldogulnak Shiv emberei.
– Sorgrad és Sorgren már akkor a harcmezőn voltak, amikor te még meg sem születtél. – Hirtelen elharaptam a mondat végét, amint rájöttem, hogy az adott esetben ez persze nem igaz. Saedrin legyen a tanúm, lassan kezdek úgy beszélni vele, mintha az anyja volnék! De ennek talán az a legfőbb oka, hogy mint az anyák általában, én is szeretnék jóval magabiztosabbnak látszani, mint amilyen valójában vagyok. Vagy legalább elpalástolni egyre mardosóbb aggodalmaimat... No, de hát a rúnacsontok éppúgy pottyanhatnak a rossz, mint a jó oldalukra, akármilyen gyakorlott kéz veti is őket az asztallapra. – Mindenesetre bizakodjunk... – tettem hozzá habozva.
Néhány matróz sétált el mellettünk, és Temar, mint a nemesek általában, nem mulasztott el azonnal magabiztos arckifejezést ölteni, és mosolyogva odaköszönni nekik. Úgy tűnt, erre még akkor is képes, ha darabokra hasadozik a föld a talpa alatt. Hirtelen elhatározással sarkon fordult, és gyors léptekkel a kabinajtó felé indult. Csak akkor értem a nyomába, amikor már be is kopogtatott.
– Tessék! – szólt ki Allin tűnődő, szomorkás hangon. Úgy véltem, talán még ez is jobb, mint hogyha sírna vagy magába temetkezne.
Amikor beléptünk, a mennyezetről láncokon függő asztalka mellett ült, előtte a távollátó varázslat szokásos kellékei. A tál alá nedves rongyot tett, hogy megtámassza az ide-oda csúszkáló edényt, ám még így is mágikus fénnyel sugárzó vízfoltok borították az asztallapot.
– És én még amellett érveltem, hogy ne kopogtassunk be hozzád, hadd pihenj egy kicsit! – korholtam. Eldöntöttem, hogy legközelebb mindent kihordok a kabinból, amivel varázsolni tudna. Bár lehet, hogy képes kimenni ahhoz a vizesvödörhöz, amelyből az őrségben levő matrózok isznak a felső fedélzeten. Egyszer már megpróbálta, de rájött, hogy a matrózok soha többet nem hajlandók a közelébe menni annak a bizonyos vödörnek, pedig csak citrusolajat használt a varázslathoz.
– Mi a helyzet északon? – Temar elgondolkodva dörzsölte össze a kezét.
– Ugyanaz – suttogta Allin. – Bántják, sanyargatják őket. – Szeme alá komor karikákat véstek a kabin árnyai.
Előbbre léptem, és belekukucskáltam a tálba. Háromszögletű, kopár térséget láttam két sziklaszirt között, ahol a szél és a hullámverés összehangolt támadásai a legigénytelenebb növényeket is kipusztították. Az egyik szirt alatt jókora, durva építésű kunyhó rejtőzött, ormán Temar lobogója verdesett. Nem messze tőle holttestek hevertek néhány kidöntött fa csonkja mellett.
– Nos, ha jól értem a helyzetet, legalább ez az apró szigetecske már Kellarin felségterületének számít – jegyezte meg komoran Temar.
– Kezdetnek ez is megteszi – értettem egyet.
Ráadásul nem is kis győzelem; Shiv varázslata ugyanis jelezte, hogy számottevő kalózcsapat lapul ezen az apró szirten, amely valamivel északabbra fekszik Suthyfer legnyugatibb szigetétől.
– Ha azt szeretnéd, hogy kapcsolatba lépjek Usarával, föl kell adnom a távollátó varázslatot – nézett föl Allin. Szemére fényes fátylat vont a bánat.
– Ne pazarold a könnyeidet, mert még szükség lehet rájuk – pillantott rá fáradt arccal Temar, de hogy komor szavait ellensúlyozza, fél kézzel magához ölelte a lányt.
Megpróbáltam ismerős zsoldosokra lelni a holttestek körül sürgölődő alakok közt. Kisvártatva egy szőke üstök ötlött a szemembe, amely éppen az egyik tetem fölé hajolt.
– Az ott Gren, ugye? – kérdeztem reménykedve, és közelebb léptem, de mindjárt meg is hátráltam: éles villanás vakított el, és a tükörkép egyik oldalán lángnyelvek csaptak föl.
Allin nyomorúságos lelkiállapota ellenére halványan elmosolyodott.
– Csak nem Sorgrad barátod ténykedik? – kérdezte kedvesen.
Tény és való, hamarosan észre is vettem egy másik szőke alakot, aki tüntető nyugalommal melengette tenyerét az elharapózó lángok fölött.
– De bizony – bólintottam. – Méghozzá, ha jól látom, éppen fölégeti az ellenség csónakjait.
Sorgrad valószínűtlenül aprónak tűnt a mágia tükrözte képen, annál is inkább, mivel mellette egy vállas, megtermett alak magasodott, aki – akárhogy erőltettem a szememet – csakis Darni lehetett. Meg kellett volna könnyebbülnöm a hatalmas harcos láttán, engem azonban baljós előérzetek kerítettek hatalmukba. Hamarjában az is eszembe jutott, ha ő annak idején meg nem zsarol, hogy Planirnak dolgozzak, most egészen biztosan nem lennék itt. Pedig nem akartam mást, csak méltányos áron túladni egy szép ezüstholmin, mielőtt a tulajdonosa rájönne, hogy hiányzik; Darni azonban éberebb volt, mint számítottam, és ahelyett, hogy szépen megvásárolta volna, kilátásba helyezte, hogy vasra verve ad át a városi őrségnek. Ezek után nemigen akadt más választásom, mint hogy elfogadjam az általa kínált feltételeket. Mindazonáltal ha akkor távol maradok a bajtól, nyilván Ryshaddal sem találkoztam volna. Ezzel legalábbis kiegyenlítettem az állást ebben a játékban, nem igaz?
– Egy gonosztevő sem menekült el? – kérdezte aggodalmasan Temar.
Ha valamelyikük kereket oldott... Nos, nem mondanám, hogy akkor a vállalkozásunk mindenestől elsüllyedt, de legalábbis komoly léket kapott. Hogy a fészkében üthessünk rajta a kalózkapitányon, ahhoz kétfelől illenék megközelítenünk a kis öblöt, amely két részre osztja Suthyfer legnagyobb szigetét. Ráadásul biztosaknak kell lennünk benne, hogy senki sem lappang mögöttünk a bozótosban, aki alkalomadtán készséggel hátba támadna.
– Senki sem jutott ki. – Allin intésére a varázskép nekilendült, és most a vízpartot mutatta, ahol a kalózkülönítmény hajója hevert az oldalán, tőkesúlyát kagyló, hínár borította. Nem messze tőle karcsú háromárbocos horgonyzott a szirtek takarásában.
– Ez biztosan az Örvény – lélegzett föl Temar.
– Örömmel látom, hogy Ryshad beruházása legalább részben megtérül – dünnyögtem. A hajó, amelyet Shiv és Usara kerítettek, valamivel hosszabb volt a kalózhajónál, és erősebb építésű is, azonfelül magasabb volt az oldala és a tatbástyája, de szerencsés elosztású vitorlázata miatt éppen olyan gyorsan tudott haladni és fordulni, mint az. Biztonságos távolságban horgonyzott a kalózok felfordult járművétől, amelynek orra mélyen a homokba fúródott, kötélzete, vitorlái pedig a part menti sekély vízben áztak. Körülötte holttestek lebegtek mindenféle szeméttel együtt, távolabb, a homokban pedig vérfoltok sötétlettek; nyilván azoké, akiknek sikerült partra vergődniük.
– Ez meg kinek az ötlete lehetett? – Temar elismerően csettintett.
Nem osztottam a lelkesedését. A magam részéről elég kényelmetlen érzések közepette tapasztaltam, hogy egy hajót ilyen könnyen föl lehessen fordítani.
– Larissa és Shiv intézték a dolgot. – Allin a tálba bámult. – Bárcsak lehetne valaha is ekkora varázserőm!
– Hamarosan lesz, ha elég sokat dolgozol a saját elemeddel – szólalt meg hirtelen Guinalle, aki a szűk kabin egyik fekhelyén hevert, homlokán vizes borogatással. Eddig azt hittem, alszik.
– Jobban vagy? – Temar nem vette le a szemét a mágikus képet mutató tálról.
– Nem – felelte minden kertelés nélkül Guinalle.
– Ne hozzak valamit? – Örültem volna, ha értelmes elfoglaltságot találhatok magamnak. Allin varázslata más ütemben dülöngélt, mint az Iringó, és a kettő együtt minden eddiginél elsöprőbb erővel fordította föl a gyomromat.
Guinalle összeszorította ajkát, és alig észrevehetően megrázta a fejét.
– Szeretném, ha megpróbálnád Halice valamelyik orvosságát. – Azt mondják, ha a beteg kutya harap, magára kell hagyni, ám az én egyetlenemnek hamarosan szüksége lesz erre a makacs lányra, mégpedig épen és egészségesen. Kérlelő pillantást vetettem Temarra. – Egyszer, amikor tengeribeteg voltam, Shiv varázslattal gyógyított ki belőle. Ha találkozunk vele, talán ismét megmutathatja a tudományát.
Guinalle lemondóan legyintett, én azonban örömmel láttam, hogy legalább a kezét tudja mozgatni.
– Csak néhány gyógynövényre volna szükségem – mondta elhaló hangon. – Az a baj, hogy csak frissen szedve hatásosak.
– Nem érzed véletlenül Parrail közelségét? – érdeklődött semleges hangon Temar, de egyre inkább az volt az érzésem, hogy csak a kisasszony iránti ellenérzéseit próbálja palástolni. Ez az ellenszenv egyébként kölcsönösnek tűnt közöttük. Ebben az egyben talán Temarnak adtam igazat, mert be kell vallanom, bármennyi együttérzést váltott is ki belőlem Guinalle mostoha állapota, akkor sem tudtam sokáig elviselni vérlázító modorát.
Guinalle kínlódva leeresztette a lábát az ágyról, felült, és a homlokán lévő borogatást óvatos mozdulattal belemerítette egy csöbör vízbe.
– Parrail megsebesült – suttogta –, a karján. Hogy mennyire súlyos, azt nem tudom megmondani.
– Vagyis nagyjából annyi esély van rá, hogy együttműködjetek a Mesterség használatában, mint hogy megverjem Livakot Fehér Hollóban. – Temar jó szándékú tréfáját még kényelmetlenebbé tette, hogy egyikünk sem nevetett rajta.
Guinalle fülig vörösödött.
– Én igazán megtettem minden tőlem telhetőt – kezdte.
– Nem tudod, Naldeth is megsebesült? – vágott közbe Allin. Nem tudtam eldönteni, minek tulajdonítsam ezt a közbeszólást: a taktikai érzék teljes hiányának, vagy épp ellenkezőleg.
– Erről sajnos nincs tudomásom. – Guinalle jól látható erőfeszítéssel igyekezett úrrá lenni az érzésein.
– Sebaj. – Temar biztatóan megveregette Allin vállát. – Hamarosan úgyis ismét velünk lesznek, akkor majd megvizsgáljuk és meggyógyítjuk a sérüléseiket.
Allin méltatlankodó pillantást vetett D'Alsenninre.
– Ha egy varázsló haldoklik, esetleg elviselhetetlen fájdalmai vannak, néha nehezére esik uralkodni az elemén. Ez pedig azt jelenti, hogy varázslatokat szabadíthat el anélkül, hogy akarná. Éppen emiatt fordult Planir figyelme első ízben a solurai gyógyító hagyományok felé.
Erről már én is hallottam: a solurai gyógyító hagyományok az éteri mágia gyökereiből sarjadtak ki. Ez vezette el az Ősmágust első ízben az elveszett Mesterséghez, közvetve pedig a kellarini gyarmathoz. Többször eszembe jutott, az Ősmágus nyilván úgy érezhette magát, mint az egyszeri bolond a napfordulós vásáron, aki ráébred, hogy a tétjei folyvást megduplázódnak egy mesés szerencsesorozatnak köszönhetően. De vajon megtapasztalta-e azt a hitetlenkedő ürességet, amikor az ember úgy kel föl a játékasztaltól, hogy egymásra halmozódó veszteségeit még a meg nem született dédunokája is nyögni fogja?
– Furcsa – tette hozzá savanyú arccal Guinalle. – Mi, a Mesterség művelői teljességgel képtelenek vagyunk a varázslataink használatára, ha a félelem vagy fájdalom elvonja az erőnket.
– Ha hirtelen lángnyelvek csapnak föl körülötte, Naldeth azonnal lelepleződik! – szisszentem föl. Nem kellett különösebb bölcsesség hozzá, hogy megjósoljam, miféle szörnyűségek várnak ezek után a varázslóra.
– Minél előbb kimenekíti őket onnan Shiv és Usara, annál jobb – sóhajtotta Allin.
– Ehhez azonban elég közel kell jutnunk – tette hozzá Temar.
Odakint, a fedélzeten rohanó talpak csattogása hangzott fel.
– Messire! – kiáltotta egy hang.
Temar csak azért ért előbb az ajtóhoz, mint én, mert történetesen az asztal rossz oldalán álltam.
– Már visszafelé jönnek! – A matróz olyan szélesen vigyorgott, hogy szája sarka erősen közelített a fülei irányába.
Temar meg én már rohantunk is a fedélzetre, hogy a saját szemünkkel lássuk. Az Alga és a Fogasponty valóban felénk tartottak a kedvező szél szárnyán, és még varázslatra sem volt szükségük, bár az áramlat már ellenük dolgozott. Az árbocokon D'Alsennin zászlói lobogtak, a korlátok mentén integető alakok sorakoztak.
– Halkabban kellene örvendezniük – vontam össze a szemöldökömet. – A víz könnyen elviheti a hangjukat az ellenséghez!
– Ne aggódj, felőlük fúj a szél – nyugtatott meg Temar kisfiús vigyorral.
Jobban sikerült lepleznem a türelmetlenségemet, mint neki; ennek ellenére úgy éreztem, egy fél évszak telt el, mire az Alga nagy elővigyázattal mellénk érkezett. Az Iringó matrózai szalmakötegeket aggattak a hajó oldalára, az Alga legénysége pedig készenlétben állt a csáklyákkal, hogy megóvja a két óceánjárót a túl heves ütközéstől. Aggodalmuk azonban fölöslegesnek bizonyult: a két karcsú hajó olyan lágyan simult egymáshoz, akár a szeretők ajka, a következő pillanatban pedig kötéllétrák és mászóhálók tekeredtek elő az Iringó korlátja mögül. Mivel a mi hajónk három fedélzettel magasabb volt társánál, abban a helyzetben voltam, hogy a magasból tekinthettem le az újonnan érkezettekre.
– Ryshad! – Temar vette észre előbb, és vadul integetni kezdett.
Ryshad sietve az övébe tűrte az olajos, vörös rongyot, amellyel kardját tisztogatta éppen, a derekára csatolta a fegyvert, és fölkúszott hozzánk az egyik kötéllétrán. Egy pillanatig a korlátra támaszkodott, és sietve megcsókolt, majd gyors mozdulattal átlendült, és már mellettünk állt a fedélzeten.
– Mielőtt még észbe kaphattak volna, már felül is kerekedtünk rajtuk! – mesélte lelkesen. Kissé mókásan festett, ahogy csak szeme villogott az arcát borító piszok és sár alatt. Aggódva szemügyre vettem: a nadrágja térdét bemaszatoló sötét folt akár vér is lehetett, az inge ujján éktelenkedő sáv pedig egészen biztosan az volt.
– Még arra is lusták voltak, hogy rendes őrséget állítsanak! – kapcsolódott be Vaspret is az élménybeszámolóba. – Ráadásul mindannyian szépen egy kupacban hevertek a fák alatt. – Benyúlt a zsebébe, és egy viaszos kötél fojtóhurkot kezdett kibogozni.
– Egyik patkánynak sem siketült elmenekülnie – szögezte le Ryshad, elébe vágva Temar kérdésének.
– Nem ejtettetek foglyokat – jelent meg vádló arccal a kabinajtóban Guinalle.
Temar elnyomott egy méltatlankodó mordulást, Ryshad azonban rezzenetlenül állta a nemeskisasszony tekintetét.
– Nem, de van közöttünk néhány sebesült, akik nagyon is rászorulnak a gondoskodásodra.
Addigra már föl is segítettek a fedélzetre néhány zsoldost és zsoldosnőt, akik vérző sebeiken hevenyészett kötést viseltek.
– Ott jön a Fogasponty! – intett Halice hajója felé Allin, aki időközben szintén előkerült a kabinból.
A Fogasponty jóval kevesebb kecsességgel siklott oda a korláthoz, és az Iringó minden eresztékében megremegett. Halice meg sem várta, amíg kivetik a csáklyákat: már kapaszkodott is föl egy lebocsátott kötélen, mit sem törődve vele, hogy a két hajó közt egyre szűkül a rés.
– Hányan oldottak kereket? – érdeklődött Ryshad.
– Talán egy maroknyian – húzta el a száját keserűen Halice. – Néhány nyavalyás vadászni indult, és éppen visszafelé tartottak, de sajnos, volt annyi eszük, hogy eliszkoljanak, amint szimatot fogtak.
– Üldöztük őket, ameddig tudtuk – dühöngött Rosarn.
– Bonyolult hadműveletet kellett végrehajtanotok – vigasztalta őket Temar. – Várható volt, hogy valahol hiba csúszik a számításba.
Halice azonban csöppet sem enyhült meg, és veszedelmes arckifejezése továbbra is egy ragadozó dühödt vicsorára hajlott.
– Még ha feltételezzük is, hogy jobban ismerik a környéket nálunk, akkor is lassabban jutnak előre a bozótosban, mint mi a vízen – számítgatott Ryshad. – Akárhogy kerestük, nem találtuk nyomát, hogy jelzőzászlókat használnának. Ez pedig azt jelenti, hogy nem tudják távolról riasztani a többieket, csak ha odaérnek a főtáborba.
– Akárhogy is, most már kénytelenek vagyunk támadásba lendülni – állapította meg Halice. – Megkezdődött a dagály.
Tudtam, mennyire elszánta magát, hogy mindenáron hasznot húz a holdak állásából. A nagyobbik hold egészen megtelt, a kisebbik a felénél tartott, vagyis a dagály hosszú ideig nem lesz még egyszer ilyen erős; majd csak Nyárelő vége felé, amikor egybeesik a két holdtölte.
– Messire D'Alsennin, kivel tölthetem fel a létszámot? – érdeklődött mohón Halice, látván, hogy a Fogasponty sebesültjei is a fedélzetre kecmeregnek.
Temar sietve előkereste azok listáját, akik egészen idáig nem győztek siránkozni, hogy így elbánt velük a sorshúzás, és kimaradtak az első rohamból. Guinalle ezalatt kigombolta zöld ruhájának szűk mandzsettáját, és felgyűrte inge ujját.
– Gyerünk, Allin – sóhajtotta, de már meg is indult egy férfi felé, aki csöndesen nyöszörögve markolta csúnya hassebét, és teste meg-megrándult a rögtönzött hordágyon, amelyre bajtársai rákötözték.
Ryshad hosszan nézett utánuk.
– Bárcsak lenne akkora szerencsénk, hogy Shiv kerített valahonnan egy seborvost – suttogta.
Közelebb léptem hozzá, és szorosan magamhoz öleltem. Ingéből évezredes fák illata és füstölgő parázs savanykás szaga áradt.
Megcsókolta a fejem búbját.
– Bevették már az őrszigetet? – kérdezte.
Ahogy bólintottam, véletlenül meglöktem az állát, és hallottam, hogy a foga összecsattan.
– Bocsánat – suttogtam bűntudatosan. – Igen, Allin éppen most nézte meg. – Megpiszkáltam a nadrágszíjából kikandikáló vörös rongyot. – Ez meg micsoda?
– Egy kis ajándék. – Ádáz mosollyal előhúzta. – A kígyós lobogó.
– Biztos vagy benne, hogy egyik felmenőd sem foglalkozott kalózkodással? – ugrattam. – Úgy látom, remekül érzed magad ebben a szerepben.
– Ne felejtsd el, hogy jó ügyet szolgálok. – Ahogy magához vont és hosszan megcsókolt, földerengett bennem a sejtés, hogy a legközelebbi éjszakán, amint végre teljesen kettesben maradhatunk, aligha lesz alkalmam túl sokat aludni...
– Azért csak vigyázz magadra! – mélyedtem el bársonyosan barna tekintetében.
– Vigyázok. – Egy pillanatig szívmelengető nyugalmat árasztva nézett vissza rám. – De ígérd meg, hogy te is vigyázni fogsz!
– Nem tudom elképzelni, mi bajom eshetne, miközben Allint és őnagyságát pesztrálom – intettem lebiggyesztett ajakkal Guinalle felé.
– Alighanem te vagy a legmegfelelőbb ember erre a feladatra – mosolygott rám Ryshad, mint aki pontosan tisztában van aggodalmaimmal és bosszúságaimmal. – Ne becsüld alá a megbízatást!
A következő pillanatban Halice éleset füttyentett, és Ryshad kibontakozott az ölelésemből. A parancsnokok néhány gyors mondatot váltottak, majd mindenki visszatért a saját hajójára. Temar kérdezett valamit Ryshadtól, aki némi gondolkodás után habozva bólintott. D'Alsennin végigviharzott a fedélzeten, és eltűnt az egyik oldalon, szemlátomást azzal a szándékkal, hogy átszálljon valamelyik rövid járatú hajóra. Már nem láthatta, amit én nagyon is észrevettem: Ryshad beletörődő fejcsóválását.
– Livak! – intett felém bocsánatkérő arccal Allin. Egy sebesült mellett térdelt a földön, és időközben kerített valahonnan egy túlméretezett kötényt, hogy legalább hozzávetőleg megvédje ruháját a vértől. A férfi mellén húzódó, cakkos szélű vágást igyekezett megtisztítani a vértől, és csak annyi időre nézett föl, amíg odadobta nekem a sebesült cafatokba szakadt ingét. – Ha van egy kis időd, megnézhetnéd, hátha tudunk ebből némi kötszert előállítani.
Előhúztam a késemet, és egyforma csíkokra hasogattam az ing tisztábbik részét. A fedélzet meg-megremegett talpam alatt, amint újraegyesített flottánk egyenesen a szigeteket elválasztó csatorna felé tartott. Az erősödő dagály egyre sebesebben sodort bennünket előre, miközben megtisztítottam, gyógyfőzettel bekentem és szorosan bekötöztem a rám bízott, szerencsésen egyszerű sebeket. Helyrerántottam egy kificamodott ujjat, sínbe tettem egy törött kart, közben ide-oda szaladgáltam, hogy teljesítsem Guinalle utasításait és Allin udvarias kéréseit. A lescari máguslány jó hasznát vette annak a gyógyító tudománynak, amelyet édesanyja oldalán tanult ki Carluse polgárháború sanyargatta tartományában. Biztató szavakat suttogott a betegeknek, míg Guinalle félhangosan kántálta véget nem érő varázsigéit. Lefogadom, a hajdani Tormalin Birodalom hihetetlenül sokat köszönhetett adeptusai hozzáértésének: azokban a hatalmas csatákban a Mesterségnek köszönhetően sokkal kisebb lehetett az emberveszteség, mint manapság a lescari határvillongásokban. A gyógyító tudomány legnagyobb része a bremilaynebéli Ostrin-templomban gyűlt össze; abban az időben ugyanis az istenséget jobban foglalkoztatta még a betegápolás, mint a vendéglátás. A magam részéről nem volt ellenvetésem a dologgal kapcsolatban, főként, ha Guinalle tudománya biztosította, hogy az embereink legnagyobb része épségben érje meg a hadjárat végét.
A csatorna egyre keskenyedett, mindkét oldalon közelebb óvakodott hozzánk a szárazföld, a lankás hegyek lassan elzárták a látóhatárt. A fák még a főárbocnál is magasabbra nyúltak, és egyre gyakrabban haladtunk el sziklaszirtek alatt, amelyek vészjóslóan emelkedtek fölénk. Az Iringó árbockosarában kuporgó matrózok rezzenetlen tekintettel figyeltek, nem látják-e bármi nyomát az ellenségnek. Társaik az árnyékos vizeket tartották szemmel odaföntről, zátonyokat, alattomos homokpadokat keresve. Az Alga és a Fogasponty zajtalanul siklottak nyomdokvizünkön, nővéreik, a Tengeri csillag és a Tündérrózsa nem sokkal lemaradva követték őket.
– Allin, azt hiszem, közeledünk! – Sorra fölismertem azokat a tájékozódási pontokat, amelyeket a máguslány távolba látó varázslataiból ismertünk.
– Készen állok. – Allin kibújni készült a mocskos, vérfoltos kötényből.
– Nem, hagyd csak magadon! – figyelmeztettem. Nem valami mesteri álruha, de jobb a semminél: talán segíthet, hogy a máguslány ne lógjon ki első pillantásra a fedélzeten sürgölődő kétkezi munkások közül. – Mondd csak, mennyire látsz ki innen?
Allin lábujjhegyre állva erőltette a szemét.
– Nem igazán – ismerte be végül.
– Próbálj meg fölállni a hátsó fedélzet lépcsőjére! – javasoltam. Nem szerettem volna, ha a tatbástyán helyezkedik el, kitéve az ellenséges tekinteteknek, de hát, Drianon bocsásson meg, a leányzó valóban kényelmetlenül alacsony volt.
Guinalle pattogó vezényszavakkal utasította a könnyebb sebesülteket, hogy cipeljék le súlyosabban sérült társaikat a fedélközbe. Arcára komor árnyakat rajzolt a fáradtság, keze azonban egy pillanatra sem remegett meg.
– Vitorla a láthatáron!
A kiáltás hallatán mindenki megdöbbent egy pillanatra, azután sietve nekifogott a számára kiosztott feladatnak. Temar, Ryshad és Halice számtalanszor újra és újra végigbeszélték ezt a tervet, és mindenki tudta, hogy ha egyetlen ember is elvéti a dolgot, hát mindannyiunk nevében kell magyarázkodnia Saedrin színe előtt.
Az árbocrúd tetejére már föl is szökkent az első jelzőzászló, a vonókötél úgy döngicsélt, akár a mérges lódarázs. Az Iringót kísérő négy rövid járatú hajó legyező alakban szétszóródott, elállva az utat a keskeny csatornában. Ahogy megkerültünk néhány zátonyt, amelyek réges-régen hullhattak ide egy sziklaomlásból, a kanyarban hirtelen fölbukkant előttünk az első kalózhajó: árboca tetején skarlátvörös lobogó lengedezett, rajta az eltéveszthetetlen fekete kígyó. A hajó orra cápafejet formázott; erről felismertem, hogy alighanem a Tengeri farkas lehet, és ilyen távolságból roppant veszedelmesen festett a szűk csatorna vészjóslóan nyugodt vizén.
A mi zászlóshajónk fedélzetén egy lélek sem mozdult: Kellarin harcosai fedezékből figyelték az ellenség minden mozdulatát. Guinalle csatlakozott hozzám a kabinajtóban, Allin pedig fölkapaszkodott a hátsó fedélzet lépcsőjére, amely inkább csak falétrának volt nevezhető. A máguslány tekintetében elszántság izzott, amint a lassan közeledő járművet bámulta.
A Tengeri farkas oldalától csónakok váltak el, mindegyik színültig megrakva kalózokkal, kifent pengéik villogtak a korai napsütésben. Ütemes kiáltások harsantak, amint az evezősök verejtékezve birkóztak az egyre erősödő dagállyal.
– Óvatosan! – motyogta Guinalle.
– Tudom. – Allin továbbra sem vette le tekintetét az ellenséges hajóról.
Készenlétben álltam, de hogy mire, azt magam sem tudtam volna megmondani. Egyelőre fogalmam sem volt, mit is kellene tennem vagy mondanom.
A Tengeri farkas csónakjai szétszóródtak, akár a farkasfalka, ha eltévedt őzgidára támad, a mi flottánk azonban olyan szerencsésen választotta meg helyét a csatorna szűkületében, hogy sem kikerülni, sem bekeríteni nem tudták a hajóinkat. A legelöl haladó csónak hirtelen megremegett, mintha víz alatti zátonynak ütközött volna. A kormánylapátot markoló kalóz átkozódott, és szidalmazni kezdte az orrban figyelő társát, akinek mentegetőzését elnyomta a többiek kiáltozása. A csónak ismét megrázkódott, de ezúttal is elmaradt a sziklába ütköző fa tompa zöreje.
Ekkor már a második csónak futása is meglassult, a harmadik pedig kínlódva vergődött a hullámok hátán, amelyek be-becsaptak az utastérbe. Nem kellett sok idő, hogy féloldalra dőljön, majd egy sóhajjal alámerüljön a sötét mélységbe; a legénység néhány tagja partra tudott kecmeregni, legtöbbjüket azonban lehúzta ruhájuk, fegyvereik súlya. Az épségben maradt sajkákban kuporgó társaiktól nem remélhettek segítséget: a csónakperem felé kapkodó kezeket rúgások, ütések érték odafentről. Három vagy négy vízbe fordult kalóz egyszerre érte el az egyik hátsó csónakot, de amint egymással versengve igyekeztek fölkapaszkodni, ügyetlen mozdulataikkal fölfordították az ingatag vízi alkalmatosságot. Ordítás, hörgés, vízbugyogás adta hírül, hogy az egész különítmény a hullámok közé borult.
– Shivnek már nem is hagynak munkát! – Hiába erőltettem a szememet, nem láthattam, vajon rejtőzik-e még valami a kalózok zászlóshajója mögött: teljességgel eltakarta előlünk a kilátást. Nos, nem is baj, legalábbis addig, amíg képesek vagyunk lekötni a figyelmüket.
Allin még mindig a Tengeri farkast figyelte. Néhány matróz hálókat és kötélhágcsókat hajított át a korláton, odakiáltva a vízben vergődőknek. A fedélközből egyre többen sereglettek elő, hogy fölvegyék a harcot a vitorlákkal és a kötélzettel, amely mintha önállósította volna magát: a nehéz vászon ide-oda csapódott a goromba szélben, kötelek pattantak el, az elszabadult csigák ledöntötték a lábukról a vigyázatlanokat. Míg mi enyhe szellővel siklottunk, amely éppen csak elég volt hozzá, hogy mozgásban tartsa hajóink roppant tömegét, a kalózoknak a saját, személyre szóló szélviharukkal kellett megbirkózniuk. Az árbocokat kifeszítő karvastag kötelek égzengéshez hasonlatos dördülésekkel szakadtak szét. Egyikük hátba talált egy kalózt, aki ordítva rogyott a fedélzetdeszkára. Egy másik társa belegabalyodott a kötélzetbe, amely fölrántotta a fedélzetről, és néhány szempillantás alatt megfojtotta. Volt, akit egy elszabadultan ide-oda guruló hordó ütött le a lábáról, másokat leszakadó csigák, szerelékek sújtottak halálra. A kalózok hamar lemondtak róla, hogy vitorlát bontsanak, és Poldrion démonaiként kapaszkodtak a recsegő korlátokba és dülöngélő árbocokba.
– Nézzétek! – kiáltotta Guinalle szinte egy időben a fentről, az árbockosárból fölhangzó füttyszóval, és a második jelzőzászló már kúszott is fölfelé a feszítőkötélen.
A kalózok tehát hadrendbe állították második hajójukat is.
– Allin, készen állsz? – léptem oda a máguslányhoz.
A Tüskés rája elővigyázatosan araszolt előre a csatornában, megpróbálván elkerülni a társát sanyargató természetellenes szélrohamokat.
Allin a két ellenséges hajó árbocát és tatbástyáját fürkészte. Abban a pillanatban, ahogy meghallottuk az első nyílvessző vészjósló suhogását, a máguslány keze a levegőbe emelkedett. Lángnyelvek cikáztak a levegőben, a nyílvesszők fölizzottak, lángra kaptak; égett toll fojtó szaga terjengett körülöttünk, az acélhegyek pedig olyasféle hang kíséretében hullottak a vízbe, akár a nyári jégeső.
– Számszeríjak! – kiáltottam figyelmeztetésül, amint az egyik acéllövedék az Iringó főárbocába csapódott. Csak remélni mertem, Temarnak van annyi esze, hogy fedezéket keressen.
Allin szorosan egymásba fűzte ujjait. Az Iringó legénysége átkozódva lapult meg a hordók, ládák, kötéltekercsek mögött: a céljuktól eltérített lövedékeknek még mindig volt annyi lendületük, hogy csúnya sebesülést okozzanak annak, akit véletlenül eltalálnak. Izzó nyílhegy csapódott be mellettünk, füstölgő, kormos nyomot égetve a fedélzetdeszkába.
Lángoló nyílvesszők újabb csoportja röppent föl a Tengeri farkasról, de valami – talán mágia, talán egy véletlen szélroham – visszasodorta őket, lángra lobbantva a kalózhajó néhány vitorláját.
– Gyerünk, Allin! – bátorítottam a varázslólányt. – Látom, érted a dolgodat!
A lány dundi arca megvonaglott a szánalomtól, de nem hátrált meg: a Tengeri farkas hatalmas, sós vízzel átitatott fővitorlája úgy lobbant be, akár az olajos rongydarab. Fürge lángnyelvek söpörtek végig a kötélzeten, hogy a teljes vitorlázatot tűzbe borítsák. Az árbockosár pattogva égett, mint a madárfészek a bozóttűzben, a lángok üvöltő forgatagából szikraeső hullt a fedélzetre. A vasalatok fércalkatrészei olvadozni kezdtek, majd lecsöppentek a magasból, nem egy ember azonnali halálát okozva. Kisvártatva az egész alkotmány felnyögött, megremegett és úgy dőlt el, akár azok a hatalmas fák, amelyekből az árbocokat kifaragták egykoron. A lezuhanó teher összezúzta a tatbástyát, kétségbeesetten ordító kalózok futottak szét a lángolva kavargó vitorlafoszlányok gyilkos érintése elől.
A gondosan megtervezett szélvihar most körülkerítette a Tüskés ráját; a rémült kiáltozásba immár düh és átkozódás is vegyült, amint az Alga és a Fogasponty közelebb húzódott ahhoz a homokos kikötőöbölhöz, ahol a Hínár és Den Harkeil bárkája pihent partra vonva. A Tündérrózsa és az Tengeri csillag védelmezőn fölzárkóztak az Iringó mögé, Vithrancel íjászai pedig készenlétben álltak, hogy nyílzáporral fogadjanak minden vállalkozó kedvű kalózcsónakot, ha netalán még maradt volna ilyen.
A Tengeri farkas hangosan recsegve égett, és minthogy a Tüskés rája sem volt képes kibontakozni a szélvihar karmaiból, a kalózok támadó rohama megtört. Egy pillanatra mintha megsűrűsödött, fölszikrázott volna a levegő; fölkaptam a fejem, de aztán úgy véltem, bizonyára csak a hőség csalta meg a szememet. Sebaj; hamar megfeledkeztem a dologról, tekintve, hogy sürgősebb aggódnivalóm is akadt. Az Alga és a Fogasponty ugyanis arra készült, hogy partra tegye a Ryshad és Halice vezette csapatokat, bekerítve a szárazföldön maradt kalózokat. Számottevő haderő gyűlt össze odakint, a kunyhók és sebtiben összetákolt hajlékok között, amelyeknek minden deszkájához szerencsétlen foglyok vére és verejtéke tapadt.
Allin mély lélegzetet vett, és a következő pillanatban a mágikus tűz egy merész ugrással átpenderült a Tengeri farkas roncsairól a Tüskés rája fedélzetére. Az árbocok recsegve kaptak lángra, akár a kiszikkadt gyújtós, a legénység pedig ordítva ugrált a vízbe, hogy életét mentse. Néhányuk ruhája, haja már odafönt meggyulladt, és eleven fáklyaként csapódtak a hullámok közé.
– Ne! – sikoltott föl hirtelen Guinalle hamuszürke arccal.
– Drága hölgyem, ilyen a háború – feleltem kissé bosszúsan, de azért közelebb léptem, hogy ha el találna ájulni, elkaphassam, és a biztonság kedvéért megmarkoltam a karját.
– Ismerik a Mesterséget, kisasszony, és használják is! Fogalmam sincs, hogyan, de ölni képesek vele! – Legnagyobb megdöbbenésemre Parrail rémült kiáltását hallottam visszhangozni a fejemben. – Egy asszony megfulladt, amikor ki akarta mondani az esküszövegüket! Most a varázslótokat keresik, hallom, ahogy itt kutatnak a közelben... Elszánták magukat, hogy megölnek minden varázslót, akit csak kézre tudnak keríteni! – hadarta Parrail, és a szavaiból kibukó fájdalom úgy égetett belülről, akár a tüzes nyílvesszők.
– Hagyd abba a varázslást! – kiáltottam rá rémülten Allinra. – Most azonnal! – Máris azon járt az eszem, mi lesz velünk, ha a következő pillanatban a máguslány is alig lélegző, öntudatlan testté válik az ellenséges varázslatok kereszttüzében.
Allin döbbenettől elkerekedett szemmel bámult rám.
– Éteri mágiával kutatják a nyomodat! – Guinalle levegő után kapkodott.
Allin máskor pirospozsgás arca egyszeriben halottsápadt lett.
– Figyelmeztetnünk kell a többieket! – suttogta dermedten.
– Jó, de hogyan? – kérdeztem, és a lángoló Tüskés rája felé sandítottam. Azt hittük, minden lehetséges esetre sikerült megállapodnunk a megfelelő zászlójelekben, de erre a fordulatra aligha számíthattunk.
– Beszélek Usarával! – Allin előkapott a köténye zsebéből egy rongyos kötésdarabot, és fölvett egy horpadt ónbögrét az egyik hordó tövéből.
– Ha varázsolsz, könnyű célpontot jelentesz nekik! – tiltakoztam.
– A Mesterség segítségével megvédelmezhetjük! – Guinalle elszánt arccal kapaszkodott a kezembe. – Nem kell mást tenned, csak kövesd az utasításaimat! Hiszen emlékszel, hogyan dolgoztunk együtt Kramisak ellenében!
Usara elmélete szerint az éteri mágia táptalaját a hit adja, így hát rászántam magam, hogy háttérbe söpörjem kétségeimet, megtöltve emlékezetemet az eleven képekkel, hogyan szállt szembe Guinalle az elietimm varázslóval, elsöpörve mágikus védelmét. A nemeshölgy halk dalba kezdett, én pedig legjobb tudásom szerint lépést tartottam vele, és végül közös erőfeszítéssel a saját rosszindulatát fordítottunk a nyomorult gonosztevő ellen. Ryshad és Temar pedig ezenközben darabokra aprították.
– Tur amal es ryal andal zer, fes amal tur ryal suramer.
Az ősi igék szinte értelmetlen zagyvaságnak tűntek fülemben, a dallam és a ritmus azonban olyan ismerős volt, akár lélegzetvételem üteme. Nem tudom, vajon születésemkor már ott rejtőzött-e a csontjaimban, erdei származásom révén, vagy csak kósza emlék volt távoli gyermekkoromból, amikor vándorénekes apám régi altatódalokkal ringatott álomba padlásszobám homályában.
Hallottam Allin hangját, de csak úgy, mintha távolról, sűrű ködön át beszélne.
– Parrail azt mondja, a kalózok a Mesterséget használják! Abba kell hagynunk a varázslást!
Miközben beszélt, úgy éreztem, mintha valami elsurranna mellettem, de nem láttam semmit. Guinalle olyan erősen szorította a kezemet, hogy ujjaim zsibbadni kezdtek. Egyre gyorsabban és gyorsabban ismételgette a varázsige szavait, közben tekintete a távolba révedt, mintha keresztülnézne rajtam. Hirtelen azon kaptam magamat, hogy egész testem libabőrös: az efféle borzongásra mondják az öregek, hogy megérintett Poldrion köpenye szegélye. Én is hasonló erővel szorítottam Guinalle kezét, mint ő az enyémet. Hinnem kellett benne, hogy képes megvédeni Allint meg a többieket, különben elvesztünk. Hirtelen úgy éreztem, mintha csak mi ketten állnánk a varázslók és az elméjüket fenyegető éteri mágia között; ha pedig így van, hát a magam részéről kész vagyok addig kántálni, míg csak föl nem repedezik a nyelvem.
Allin parancsszavakat kiáltott, lábdobogás hallatszott körülöttünk, én azonban nem tudtam levenni a szememet Guinalle arcáról. A kisasszony alakja lassan elhomályosult, eltűnt, helyén csupán áttetsző, testetlen árny maradt. Pislogtam egyet, és Guinalle ismét ott volt, ám háta mögött a kabinajtók, a tatbástya, Allin és mindenki más bizonytalanul kavargott, akár a szél zilálta füst. A szilárd körvonalak lassan elfolyó, szürke köddé alakultak át, mintha az Iringó fedélzete a zsoldosokkal és matrózokkal együtt puszta érzékcsalódás lenne; végül már csak olyasféle szellemképnek tűnt, mint amikor az ember a sötét szobában néhány pillanatig látja még az elfújt gyertyalángot.
Ajkamba harapva megéreztem a vér fémes ízét. Még mindig hallottam Allin kiáltásait. Még mindig éreztem saját, félelem szülte verejtékem csípős szagát és a lángoló Tengeri farkas füstjét. Talpam alatt szilárdnak tűnt a fedélzetdeszka, Guinalle ujjai pedig fájdalmasan vágódtak a tenyerembe. Magam elé képzeltem arcát, ruhájának minden részletét. Ő vitt bele ebbe az egészbe, így hát, Drianon ne hagyjon el, ki is kell vezetnie belőle!
A szürke füst határán színek gyülekeztek, előbb csak látómezőm peremén, és amikor oda akartam kapni a tekintetemet, azonnal elillantak; de később megerősödtek, kiteljesedtek. A formálódó alakokat először nehéz volt kivenni, minthogy a valós környezet a képen áttörve úgy derengett körülöttem, akár Poldrion árnyékbirodalma.
Abban a cölöpvárhoz hasonlatos építményben voltunk, ahol a kalózok a foglyokat tartották. Döbbenetemben csaknem kirántottam magamat Guinalle markából, de a lány erősen tartotta a kezemet.
– Míg itt vagyunk, mi is csak árnyaknak látszunk! – Guinalle ki nem mondott szavai visszhangzottak a fejemben, és eszembe jutott, hogy egyszer megesküdtem rá, inkább hagyom megerőszakolni magamat, mint hogy valaha is újból megtapasztaljam azt a rettenetes, lelket bénító érzést, amint egy idegen elme benyomul a tudatomba.
A következő pillanatban néhány kalóz szélesre tárta a cölöpvár kapuját, és kardokat, furkósbotokat lóbálva besétáltak. Azt a két foglyot, akik vigyázatlanul túl közel álltak a kapuhoz, azonnal a földre lökték, karjukat a hátuk mögé csavarták. A többiek nyomban meghátráltak, s még csak eszükbe sem jutott, hogy ahányan vannak, akár szembe is szállhatnának sanyargatóikkal: nem csak testben, de lélekben is megtörtek már. Rémülten kucorogtak a földön, ruházatuk nem állt egyébből néhány foszladozó, szánalmas rongydarabnál. Homlokráncolva fürkésztem a meghunyászkodó, piszkos sereget, nincs-e közöttük Parrail vagy Naldeth.
Három alak vált ki a kalózok csoportjából, és határozott léptekkel a foglyok felé indultak. Két férfi és egy nő, egyikük sem túl magas, és nagyjából annyi idősek lehettek, mint Temar vagy Guinalle. A nő mohazöld szoknyát viselt, a férfiak fakóbarna nadrágot, és mindhárman olyan szőkék voltak, hogy akár Sorgrad testvérei is lehettek volna. Ingük gallérja magasan záródott, de még így is ki tudtam venni nyakukon az ezüst összetéveszthetetlen csillanását. Ha pedig arra gondolok, kik azok az éteri varázslók, akik ezüst nyakravalót hordanak...
– Elietimmek! – Guinalle haragja éles visszhangot vert a fejemben.
Egyikük odalépett a legelöl kucorgó fogolyhoz, és két tenyere közé fogta a férfi koponyáját. A fogoly tehetetlenül vergődött a könyörtelen szorításban. Kiáltásait nem hallhattam, de fájdalma végighullámzott Guinalle varázslatán, mígnem úgy éreztem, mintha valami nehéz tárggyal tarkón vágtak volna. A varázstudó most elengedte áldozatát, és a következőt markolta meg ugyanolyan erőszakos mozdulattal. A fogoly teste görcsbe rándult, engem pedig a fájdalom újabb hulláma ért el, egy pillanattal később azonban az elietimm őt is bosszúsan félrelökte.
A nő parancsszavára a kalózok is megindultak előre. A foglyok rémülten próbáltak egyre hátrébb húzódni előlük, csoportokra bomlottak, ismét összeverődtek, akár a birkák, ha farkas ugrik a karámba. Egy fiú a kapu felé rohant, a martalócok azonban a földre lökték és leszorították. A második elietimm férfi odalépett hozzá, lehajolt, és a fiú tarkójára fektette a tenyerét. Fölemelkedett, dühösen megrázta a fejét, majd kikapta a furkósbotot az egyik kalóz kezéből, és egyetlen dühödt mozdulattal összezúzta a fiú koponyáját.
Hirtelen észrevettem, hol lapul Naldeth és Parrail. Szemlátomást azon igyekeztek, hogy minél többen szoruljanak közéjük és az elietimmek közé, de hát a tömegben mindenki mást valami ehhez hasonló szándék hajtott. A foglyok egymás ellen fordultak, kétségbeesetten lökdösték, taszigálták egymást, a földre kerülő gyengébbek pedig remek célpontot kínáltak a portyázó elietimmeknek. Parrail hamar áldozatává vált a vele született finomságnak és a beléje nevelt udvariasságnak: menthetetlenül az elietimmek kezére jutott.
Egy ferde képű kalóz, akinek orrán gennyesedő seb éktelenkedett, már cipelte is a fiút a szőke varázslónő elé. A tudós félmeztelen testét szenny borította, bordái kiálltak, hátán korbácsütések nyoma látszott. Parrail megbotlott, és a kalóz nem is engedte többé, hogy fölegyenesedjen, mintha elégtételt okozna neki, hogy a porban vonszolhatja a fiút. Odahengerítette a nő lába elé, majd rátérdelt a combjára és hátracsavarta a karját. Parrail kétségbeesetten rángatta a fejét egyik oldalról a másikra, de hasztalan próbált menekülni a nő vallató érintése elől.
Ám amint a mágusnő Parrail fejéhez érintette a tenyerét, örömmel láttam, hogy fennhéjázó arca megvonaglik a fájdalomtól. Kiáltása hallatán két társa máris futni kezdett felé.
– Ki vagy te? Honnan jössz? Kinek felelsz?
Nem beszélem az elietimmek nyelvét, mégis tisztán hallottam nyers kérdéseiket cikázó gondolataim között, noha hármuk hangja összekeveredett egymással.
– Nem szeditek ki belőlem. – Parrail dacba burkolózott.
– Ki volt a tanítód? – Az elietimmek kérdéseiben félelem és harag fonódott egymásba, és már éreztem, hogy a szolgálatukba szegődött Mesterség pengeként hasít Parrail tudatába.
Szemem előtt Tonin mester jelent meg, Parrail tudós tanítója Vanam távoli egyetemén, de éppen csak egy pillanatra, ahogyan a felnyíló és becsapódó könyvben látszanak az ábrák.
– Nem jársz túl az eszünkön! – Az elietimmek kórusban felcsendülő gondolatait gonosz elégedettség hatotta át. Az egység pillanata azonban elmúlt, és a következő lélegzetvétellel már mindhárman újabb kérdéseket zúdítottak a tudósra.
– Ki vagy?
– Kik a társaid?
– Ki árulta el a kalózkapitányt?
Bele kell-e nyugodnom, hogy semmit, de semmit nem tehetünk? Meg akartam szorítani Guinalle vállát, hogy addig rázzam, amíg meg nem ígéri, hogy kijuttatja innen a fiút, mégsem mozdultam: megbénított a félelem, hogy egy óvatlan lépéssel elárulom jelenlétünket ezeknek a gonosztevőknek. A keserűség epeként mardosta a torkomat, és már nem tudtam, kit féltek igazán: Parrailt, magamat vagy az egész vállalkozásunkat.
Színtelen fény villant szemembe, hogy egy pillanatra élővé tegye az árnyakat: a cölöppalánk semmivé foszlott, és ismét ott állt előttem az Iringó tatbástyája. A reccsenő csont éles fájdalma hasított csuklómba, noha tudtam, hogy nem az én karom tört el.
– Nyomorultak! – Guinalle keserű szavaival ismét saját akaratához láncolt. Már újra a palánkvárat láttam, éppen olyan élénken, mint azelőtt, és szemem előtt a kegyetlen kalóz röhögve csavargatta ide-oda Parrail elszíneződött karját. A fiú kiáltozott, fejét a földhöz szorította, lehunyt szeméből könnyek csorogtak.
A három elietimm úgy körözött a tudós körül, akár a türelmetlen keselyűk, amelyek nem győzik kivárni, hogy prédájuk elpusztuljon. Láttukra a kalóz elengedte tehetetlen áldozatát, és behúzott nyakkal elsomfordált, mintha a puszta látványa is elbátortalanította volna ezeknek az idegeneknek, akik pedig szemlátomást nem rendelkeztek kiemelkedő testi erővel. Parrail kínlódva összegömbölyödött, megpróbálta magához szorítani sebesült karját, felhúzott térdével védeni a fejét, de nem remélhetett több mentséget ettől a mozdulattól, mint a vadászkutyáktól sanyargatott sündisznó.
Az elietimmek körülállták a fiút, és megfogták egymás kezét. Kutató tekintetük előtt csupaszon hevert Parrail élete, Guinalle és én pedig éppen olyan közvetlen közelről láthattuk, mint ők. Felkavart emlékek lebbentek el mellettem, mint egy gyermek széttépett képeskönyvének szélfútta lapjai, és zörrenve hulltak a részvétlen földre. Parrail szüleinek várva várt gyermekeként látta meg a napvilágot, és féltésben, szeretetben nevelkedett, annál is inkább, mivel a gyermekkori ragályos betegségek több testvérét is elragadták. Atyja egy kereskedőcsalád becsületes tisztviselője volt, aki egy életen át összekuporgatott vagyonkájából Vanam városába küldte tanulni ígéretes tehetségű fiát. Csöndesen sírdogáló anyja azzal vigasztalta magát, hogy ez az áldozat bizonyára a javára szolgál majd féltett csemetéjének. Parrail igyekvő diák volt, és mivel nem számított a tehetősebbek közé, különórákat adott néhány gazdagabb társának; de még így is előfordult, hogy éheznie kellett, ha erszénye tartalmát egy-egy érdekfeszítő pergamentekercsre költötte. Amikor Tonin mester felfigyelt rá, és a bizalmába fogadta, a fiú úgy érezte, hatalmas ajándékot kapott a sorstól, és most már maga is bízni kezdett képességeiben. Így fogott neki, hogy szívós munkával értelmet keressen a babonaság burjánzó erdejében, hiszen sejtette már, hogy itt rejtőzik mindaz, amit a Káosz időszaka meghagyott az elveszett éteri tudásból.
Az elietimmek nemtörődöm módon félrelökték ezeket az emlékeket, elszántan kutatva valami olyasmi után, amit Parrail tud, ők viszont nem. A fiú tehetetlenül, ellenkezés nélkül hevert előttük, a törött karjából sugárzó fájdalom fölemésztette akaraterejét. Az elietimm varázslók hideg vizsgálódásnak vetették alá emlékeit abból az időből, amikor először járt Kellarin földjén. Ajakbiggyesztve figyelték, amint nyugtalanul és elfogódottan áll Tonin mester oldalán, amint hitetlenkedve tapasztalja, hogy mindaz, amit eddig száraz teóriának hitt, egyszeriben hús-vér valósággá válik. Azt is látták, miként rémül halálra az első elietimm támadás nyomán. Körülötte barátok és ismerősök, zsoldosok és mágusok hullottak el, és végül nem maradt más rajta kívül, aki újjáéleszthette volna a varázslat kötelékében szunnyadó telepeseket. Eljutott Edisgesset elrejtett barlangjába, és megacélozta elszántságát, hogy elsőként saját kételyeivel szálljon szembe.
Legnagyobb meglepetésemre egy halvány emlékfoszlány ragadta meg figyelmemet: Parrail, amikor először meglátott, meglehetősen tartott tőlem. Mindez azonban úgy foszlott semmivé, mint füstgomolyag a napfényben, amint Guinalle iránti forró odaadása minden más emléket átégetett. Az ő szemével láttuk az alvó leány arcát, ahogy Parrail csodálta nem is olyan régen: hiszen ő volt az egyik első, aki megpillantotta a dermedt szépséget a barlang derengő félhomályában. A kezdeti elragadtatás odaadó csodálattá mélyült, és ettől fogva Parrail a lány minden szavát kinyilatkoztatásnak, minden mozdulatát a nemesség és erény bizonyítékának tekintette. Még Vanamba való visszatérése sem gyengíthette meg ezt a feltétel nélküli ragaszkodást, és amint alkalom kínálkozott a visszatérésre, Parrail minden gondolatát és cselekedetét áthatotta a vágyakozás, hogy szolgálatára legyen a csodált és bálványozott teremtménynek.
Keserű harag járta át szívemet, mintha csak ezek a lelkiismeretlen, gonosz jövevények mezítelenre vetkőztették volna a tudóst a rikoltozó tömeg szórakoztatására. A nő most felkapta szőke fejét, és egyenesen a szemem közé bámult.
– Darige, Moin!
Semmi kétség, a nyomorult szuka mindkettőnket tisztán látott, tekintete áthatolt azon a mágikus fátyolon, amellyel Guinalle elrejteni igyekezett bennünket.
Sorsára hagyták Parrailt, és felénk indultak.
– Guinalle! – kiáltottam gondolatban, remélve, hogy a lány is éppen olyan jól látja a közeledő veszélyt, mint én.
– Mocskos érintésetek beszennyezi a kristálytiszta étert! – Guinalle megvetése korbácsként hasított a levegőbe, és a három elietimm meghátrált. – Ki kellene törölnöm a koponyátokból ezt a velejéig romlott tudást! Azt hiszitek, legyőzhettek a piszkos mesterkedésetekkel?
A magasba lendítette kezét, és bár anyagtalan szellemalak volt csupán, a három elietimm úgy rezzent össze, mintha valami mitikus hőssel állnának szemben, aki fénylő páncélban, villogó pallossal ront rájuk.
Az egyik szőke fickó, ha jól emlékszem, a Darige nevezetű villámgyors mozdulattal lehajolt a földön kuporgó tudóshoz, és a hajába markolt.
– Ha téged nem is érhetünk él, a fiú a kezünkben van! – sziszegte Guinalle felé pillantva.
Hasba rúgta a tehetetlenül vinnyogó tudóst, a másik fickó, Moin pedig ráugrott törött karjára. Parrail tiltakozása egyre gyengült, és éreztem, hogy Guinalle gyomrát jeges rémület szorítja össze.
A varázslat szülte szellemvilág megvonaglott, halványodni kezdett körülöttem. A Moin nevezetű fickó gonosz elégedettséggel vigyorgott a képünkbe.
– Lássuk, elég erős vagy-e, hogy fönntartsd a varázslatodat ekkora fájdalom ellenében! – Kihívó pillantást vetett Guinalle felé.
– Gyerünk, Yalda! – intett oda a nőnek Darige, a szeme sarkából azonban egyre bennünket figyelt.
Yalda meglendítette a kalózoktól elvett furkósbotot, és gonosz mosollyal lesújtott Parrail fejére. A fiú füléből és orrából vér fröcskölt ki. Yalda újra és újra lecsapott áldozatára, Darige és Moin pedig, mintha mindez nem lenne elég, vasalt csizmájukkal tovább rugdosták a fiút.
A védtelen áldozat végső kínjai lassan szertefoszlottak körülöttem, mégis tisztában voltam vele, hogy mindez nem csupán rossz álom volt, hiába éreztem talpam alatt ismét az Iringó szilárd és biztonságot nyújtó fedélzetdeszkáját. Guinalle reszkető kezébe temette arcát, és a kabinjába menekült, vállát hangtalan zokogás rázta.
Allin tágra nyílt szemmel bámult utána.
– Mi történt? – kérdezte színtelen hangon.
– A kalózok között elietimm varázslók vannak – feleltem rekedten. – Nem tehetünk mást, mint hogy minél előbb elmenekülünk innen. – Ekkor vettem csak észre, hogy egész testem verejtéktől síkos, ingem a hátamra, nadrágom a lábam szárára tapadt. A tenger felől érkező szél megbizsergette a bőrömet, de legbelül hideg voltam már, mint a jég.
– Éppen indulunk visszafelé – bökött a máguslány a sárga-fekete jelzőzászlók irányába, amelyek a teljes visszavonulás parancsát közvetítették a többi hajó felé.
Az Alga és a Fogasponty már meg is fordultak, és felénk tartottak; mögöttük a kikötőöbölben csalódottan rázták öklüket a harci hévben égő kalózok. Nyilván beleélték már magukat, hogy kiadós mészárlásban lesz részük.
– Nincs elég emberünk, hogy harcba szálljunk velük, ha a mágia nem segít – sóhajtotta szomorúan Allin.
Az Iringó matrózai minden tapasztalatukat latba vetették, hogy kikerüljék a Tengeri farkas és a Tüskés rája füstölgő maradványait. Az Örvény a csatorna kiöblösödő részében siklott immár mindenki számára láthatóan, ahogy mágikus leple lefoszlott róla: Shiv, Usara és Larissa nem kockáztathatták tovább, hogy elméjüket éteri támadás érje. Füstbe ment tehát eredeti tervünk, hogy a láthatatlanság álcája alatt a lehető legközelebb siklanak a szigethez, és hármuk erejét egyesítve, azaz nemrégiben felfedezett közös képességüket fölhasználva a levegő elemének segítségével menekítik ki a foglyokat a táborból. Vithrancel flottája felzárkózott mögénk, amint észak felé menekültünk, végig a csatornán, igyekezvén minél jobban kihasználni a szél és a dagály erejét, magunk mögött hagyva összetört reményeinket.
– Hát Parrail és Naldeth? Őket itt hagyjuk? – szólalt meg Allin remegő hangon.
– Parrail meghalt – feleltem komoran.
– És Naldeth? – A máguslány szeme sarkában könnyek gyülekeztek.
– Az ő sorsáról nem tudok.
Ez nem volt egészen igaz, ugyanis nagyjából sejtettem, milyen sors vár rá, ha fölfedik kilétét.

 

 

NEGYEDIK FEJEZET

Cadan Lench prefektusnak

Sul Gavial könyvtárostól

Az addig rendben van, barátom, hogy azt kéred tőlem meg a munkatársaimtól, kutassuk végig azt a megszámlálhatatlan ládányi szemetet, amelyet dicső elődeink lusták voltak kidobni, de van fogalmad róla, miféle hálátlan feladat ez? Ahol nem fakult olvashatatlanná a tinta az eltelt idők során, ott az egerek meg a könyvtárbogarak tettek róla, hogy ne menjünk sokra a maradékkal. Ez a kegyes iromány az egyetlen gyümölcse eddigi verejtékes munkánknak; egy hajdani évkönyvből származik, amelyet az utolsó Nemith uralkodásának első évében vetett pergamenre a templom valamelyik papja.

 

Köszöntünk téged Ostrin templomában!

Örömmel hallom, hogy csatlakozni kívánsz hozzánk, itteni adeptusokhoz, így nagyszerű összhanggal büszkélkedő kórusunk most már Col távoli városának dallamaival is bővülhet. Hamarosan Relshaz és Draximal hatalmas templomainak küldöttei lesznek a társaid, csakúgy, mint Caladhria ezernyi apró testvériségének képviselői. Mi, itteniek, a legkülönfélébb rendű és rangú családokban születtünk, de közöttünk egyenlőnek számít akár egy tormalin nemesi családfő fia vagy egy egyszerű szántóvető gyermeke.
Mindenfajta megkülönböztetés értelmét veszti világtól elzárt magányunkban, és mivel Ostrin kegyelme mindenekelőtt vendégszeretetet követel meg tőlünk, minden újonnan érkezőt egyenlőképpen fogadunk. Úgy járulj tehát te is eme kies helyre, hogy szívedben alázatot táplálj az istenség iránt, elmédből pedig vesd ki az előjogok mételyét: csak ekkor válsz fogékonnyá mindarra, amit megtaníthatunk neked. Szenteld életedet a Mesterség tanulmányozásának, tengesd napjaid szorgalomban és odaadásban, s meglásd, ha majd hazatérsz erődet és képességedet megsokszorozva, hatalmas szolgálatokat tehetsz nemesi házadnak és mindazoknak, akik hűséget fogadtak uradnak!
Mi mindannyian azt az utat választottuk, hogy erőnk legjavát gyógyító tudományunk tökéletesítésére fordítsuk, ezzel szolgálván Ostrint, kinek egytől egyig fölesküdtünk. Emellett Drianon intését követve segíteni igyekszünk azoknak, akik vállalkoznak a nehéz és veszedelmes utazásra a Másvilágról az innensőre, ahová csakis az anyaméhen keresztül vezet az út. Larasion igéit megfelelőképpen értelmezve megtudhatjuk, mi minden olvasható ki a viharokból, a szelekből és a csillagok járásából, ezzel pedig nagy szolgálatot tehetünk a földművelőknek, akik szintén Drianon termékenységet hintő keze alatt munkálkodnak. Ha elsajátítod a képességet, hogy elmédet a látható dolgokról a szemnek láthatatlanok felé fordítsd, Arimelin hozzásegít majd, hogy beszédbe elegyedj olyanokkal, akik tőled nagy távolságban vannak. Ha pedig elnyered mindezek mellett Halcarion kegyét is, a holdak járását követve utazhatsz be számtalan mérföldet egyetlen szempillantás alatt.
Láthatod tehát, miként gyarapítják az istenek erőnket és bölcsességünket, cserében viszont odaadó szolgálatot követelnek. Szent esküvéssel Raeponin nevére hallgatást kell fogadnod, hogy magadban tartod mindazt, amit mások vonakodó elméjéből szavak nélkül olvasol ki, és hogy a Mesterség szolgálatában mindenkor igazul és lelkiismerettel cselekszel. Őszinteséged soha nem áll ki akkora próbatételt, mint amikor azok szenvedését igyekszel elviselhetővé tenni, akik már úton vannak Poldrion ladikján. Te leszel az utolsó, aki mellettük marad és egy darabig elkíséri őket, így téged ostromolnak majd félelmükkel és fájdalmukkal, és te nem vigasztalhatod őket egyébbel, csupán Saedrin végtelen kegyének ígéretével.
A Mesterség ismerete elégtétellel, sőt, olykor nem kis büszkeséggel tölt el bennünket, de soha, egy pillanatra sem szabad elfeledkeznünk róla, hogy képességeinket az istenek kegyéből kapjuk, és végtelen hálával tartozunk nékik érte. Az ő szolgálatukban pedig az az elsődleges kötelességcink, hogy folyvást nyitva tartsuk a szemünket, és ha azt tapasztalnánk, hogy valaki visszaél e szent tudománnyal, azonnalvást a lehető leghatározottabban közbelépjünk.

 

 

Suthyfer, Északi Őrsziget,

Nyárelő 1. napja

Kisétáltam a kikötőöböl legtávolabbi sarkáig, és kinéztem a tengerre. A nagyobbik hold ezüstös fényében tompán meg-megvillant a hallgatag víztömeg, akár a sötét selyem; távolabb fehér hullámtarajok suhantak végig lúdbőrző hátán. A felhőtlen éjszakai égbolt körös-körül tökéletes kör alakban érintkezett a látóhatárral. A nagyobbik hold tányérja elnézően tekintett le odafentről, húga az ég alján szerénykedett, mintha udvarhölgye lenne csupán e sápadt szépségnek; szégyenlőssége jeléül fél arcát ködfátyol mögé rejtette, míg a sorára várt a világok táncában. A tengeri szellő valamely titokzatos, távoli virág illatával frissítette föl a levegőt, amely talán az apró szigetecske zömét elborító érintetlen erdő sötétségében rejtőzködött valahol. A homokra kifutó hullámok ütemes sóhajai szinte már elzsongítottak, akár a bölcsőm ringása gyermekkoromban; valahol mögöttem ráérős, mély tónusú hangok vitatták nem túl sürgős teendőiket. Ujjaim közt körbe-körbe forgattam a tenyeremben szorongatott lapos kavicsot.
– Szép, ugye? – jelent meg a hátam mögött Pered.
– Mhm – feleltem minden lelkesedés nélkül.
– Mi baj? – Kérdése nem tűnt tolakodónak vagy kíváncsinak, egyszerűen csak felajánlotta, hogy meghallgat, ha kérem. Ezt a szerencsés képességét már régebben észrevettem. Megköszörültem a torkomat.
– Mondd csak, említette neked Shiv valaha Geris nevét?
Szegény bizakodó, gyengéd Geris! Úgy képzelte, valami ódon ballada fellengzős szerelmi történetébe csöppent, és nekem még arra sem maradt időm, hogy felvilágosítsam, engem csupán a hirtelen föllobbanó vágy vezérelt az ágyába, ahol mindössze néhány kellemes éjszakát szándékoztam eltölteni.
– A Vanam városából érkezett tudós – bólintott tapintatosan Pered. – Az elietimmek fogságba ejtették és elpusztították.
– Ahogy most Parrailt. – Sikerült kimondanom anélkül, hogy sírva fakadtam volna. – Vagy talán még ennél is gonoszabb véget ért szegény. Szemlátomást halálra kínozták.
Hirtelen fellobbanó haragom engem is meglepett. Hiszen a jó Geris nem tett egyebet, mint az ősi tudás szétszóródott nyomai után kutatott Planir számára, Shiv és Darni pedig éppen azért tartottak vele, hogy megvédjék az út során. Miért kellett elrabolniuk az elietimmeknek, miért kellett kínos és magányos halált halnia, miért kellett ilyen kegyetlenül végiggázolni ártatlan illúzióin?
– Legfőbb ideje, hogy megfékezzük végre ezeket az elvetemült gyilkosokat, akik halált és pusztulást hoznak magukkal, bárhol jelenjenek is meg! – Tehetetlen dühömben elhajítottam a kavicsot, amely ezüstös szikrákat vert a vízen, azután fölpattant ismét, egyszer, még egyszer, összesen hatszor.
– Ez aztán ügyes mutatvány! – Pered szétnézett a lábfeje körül. – Kérsz még egy kavicsot?
– Nem... De azért köszönöm – sóhajtottam. Jobb híján a dühömbe kapaszkodtam: még ez is jobb volt, mint az a hideg üresség, amelyet a bordáim alatt éreztem, valahányszor eszembe jutott, hányan haltak már meg elietimm kezektől. – Egyébként kérdezni akartál valamit?
Azzal, hogy szóba elegyedtem vele, egyben kénytelen voltam visszatérni a valóságba, és elismerni, hogy a hátam mögül hallatszó zajok nem a megszokott, békés mindennapi tevékenység kellékei. Az öböl innenső oldalán azon kétes alakok egy csoportja, akiket Sorgrad toborzott Shiv hajójára, éppen a megölt kalózok élelmiszerkészleteit rendszerezték; legalábbis a készletek azon részét, amelyre Rosarn és Vaspret rábukkantak távolabb a fák között, egy kőbarlangban. Vithrancel zsoldosai már megosztoztak a zsákmányon, és most pokrócba burkolózva hevertek tábortüzük körül az öböl távolabbi végében. Közöttük ötletszerű csoportokba verődve mozgolódott Kellarin népe, legalábbis aki itt maradt közülük, miután az Iringó, a Tündérrózsa és a Tengeri csillag útnak indult, készleteit sietősen feltöltve a frissen zsákmányolt javakból, hogy szembeszállva széllel és áramlattal eljusson a csatorna déli végébe. El kellett állnunk a csatornakijáratot, mielőtt a kalózok helyrepofozzák valamelyik hajójukat, és szökni próbálnak.
– Elmúlt éjfél. – Pered megborzongott, noha nem volt különösebben hűvös.
– Ugye, nem hitted volna, hogy egyszer még szemrehányást teszel a sorsnak, amiért nem születtél mágikus tehetséggel? – pillantottam rá.
– Milyen érzés? – kérdezte, és láttam, hogy a megfelelő kifejezés után kutat. – Amikor felhasználják az embert a Mesterséghez?
Gerincem hosszában libabőrös lettem a puszta gondolattól, de erősen küzdöttem, hogy a nyers ellenszenv ne ütközzön ki arcomon. Amikor az az elietimm varázsló benyomult az agyamba, az rosszabb volt bárminél, ami valaha történt és történhet velem; és azt hiszem, eleget tudok az emberi szenvedésről ahhoz, hogy ne dobálózzam felelőtlenül efféle megállapításokkal. De hogyan írhatnám le azt az érzést, amikor Guinalle kedvére birtokolta gondolataimat? Nagyjából arra hasonlított, mintha a piacon adnának-vennének érzéketlen húsdarabként.
– Annyira azért nem szörnyű – feleltem egy vállrándítással.
– Ezzel együtt valahogy nem szívesen vállalkozom rá. – Pered máskor oly gondtalan tekintetét ezúttal nem csupán az éjszaka sötétje felhőzte el. – Bár attól tartok, nem maradt más választásunk.
– Ha az ember abbahagyja a játszmát egy látványos balszerencsesorozat után, azzal csak azt éri el, hogy egészen biztosan veszteséggel távozzon az asztaltól – feleltem könnyedén. – Ha vissza akarja nyerni, amit elveszített, nem tehet mást, mint hogy emeli a téteket.
– Nekem már az eddigi tétek is túl magasnak tűntek.
Fülbántóan éles füttyszó harsant a közelünkben, megóvva tőle, hogy válaszolnom kelljen. Odapillantva láttam, hogy Gren egyenesen felém integet, mit sem törődve azok szemrehányó pillantásaival, akiket álmukból riasztott fel.
– Ideje indulni – fordultam kedvesen Peredhez.
Átvágtunk a homokos partszakaszon, ahol jókora gödröt ástak a holttesteknek, amelyek odavonzották a legyeket és egyéb kellemetlen vendégeket. Horkoló kupacokat, fölfordított csizmákat kerülgettünk, mígnem ahhoz a durván összeácsolt kunyhóhoz értünk, amelyet a zsoldosok tákoltak össze számunkra. Menet közben egy olajos vászonból felhúzott sátorból Darni pislogott ránk, de nem vettem tudomást róla. Más sem hiányzott kevésbé az adott pillanatban, mint az ő érdes és tolakodó modora.
Gren a kunyhó ajtajában állt, szemében várakozásteli fények gyúltak. Szőke haja csaknem színtelennek tetszett a holdfényben.
– Guinalle azt mondja, mostanra már biztosan alszanak.
– Ez ésszerű feltevésnek hangzik – nyomott el egy ásítást Usara.
Amint beléptünk a kunyhóba, Guinalle egy kecskelábú asztalféleségnél ült, amelyet a tönkretett kalózhajó maradványai közül kimentett faanyagból ácsoltak össze. Ryshad és Temar a háttérben néhány támlátlan széket igyekeztek bezsúfolni egymás mellé. A kunyhó levegője nehéz volt a nyers épületfa és az áporodott izzadság szagától. A mennyezetre függesztett lámpák mindenféle szedett-vedett holmikat világítottak meg, amelyeket szintén a kalózoktól zsákmányoltunk; hajdani gazdáik remélhetőleg nem látogatnak vissza Saedrin birodalmából, hogy visszaköveteljék jogos tulajdonukat.
Meg kellett köszörülnöm a torkomat, mert az égő lámpaolaj szaga fojtogatni kezdett.
– Kezdhetjük is – nézett föl Guinalle.
Leültem Ryshad mellé, Temar és Pered pedig velünk szemben foglaltak helyet az asztal túloldalán. Mindannyiunk arcán vonakodás tükröződött, kivéve Grent, aki lelkes tekintettel követte a nemeskisasszony minden mozdulatát.
– Minél többet meg kell tudnunk ezekről az elietimmekről anélkül, hogy észrevennének bennünket – szólalt meg Guinalle –, ennek pedig az a legkézenfekvőbb módja, ha kikémleljük az álmaikat. Ehhez viszont olyan mennyiségű éteri erőre van szükségem, amely jelenleg nem áll rendelkezésemre, mivel minden irányból tenger vesz körül, és templomok sincsenek a közelben.
Eltekintve ezektől a szükségtelen magyarázatoktól Guinalle önfegyelme erősebbnek látszott, mint valaha. Ennek láttán kissé megkönnyebbültem, emlékezve arra, hogy korábban gyanúsan hajlott a hisztériára.
– Ha mindannyian segítetek, meg tudjuk csinálni – tette hozzá.
Ebben őszintén reménykedtem. Odahaza Vithrancelben Cheven úrnő, Drage mester meg a többiek csöndes hite megfelelő hátteret biztosított Guinalle varázslataihoz, itt azonban zsoldosokkal és matrózokkal volt körülvéve. Ráadásul ez utóbbiak gyakorta oly közel hajóztak a szélhez, nem sok hiányzott hozzá, hogy őket magukat is felkössék kalózkodásért. Mindent egybevetve a vallásos érzület leghalványabb nyomát sem fedeztem fel bennük.
– Livak konyít valamelyest az egyszerűbb éteri varázslatokhoz, ráadásul erdei származása révén ösztönös tehetsége van a dologhoz. Ryshadra pedig átragadhatott valami abból, amire téged tanítottalak, Temar, figyelembe véve, milyen szoros kötelék fűzött össze benneteket. – Guinalle megajándékozta D'Alsennint egy mosollyal, amely jól láthatóan meghökkentette a fiút.
Megszorítottam Ryshad kezét az asztal alatt. Egyedül én ismertem teljes mélységében azt a rémületet, amely eluralkodott rajta, amikor Temar sarokba szorított tudata áttört az éteri mágia gátjain, és vakon hadakozva megkaparintotta Ryshad testét, hogy azután átvegye az irányítást fölötte.
Guinalle folytatta a mondókáját, bár nem igazán értettem, mi célból; talán Usara számára akarta megvilágítani a dolgokat, de még valószínűbb, hogy a mi bizalmunkat akarta megerősíteni saját képességeinkben.
– Ami pedig Sorgrent illeti, nem egészen tudom, miképpen történhetett, de tény, hogy az elméje eddig kikezdhetetlennek bizonyult mind a Sheltiya, mind az elietimmek számára.
– Az én fejembe ugyan senki be nem arcátlankodik, ha csak én magam nem hívom – húzta ki magát harciasan Gren.
– Én pedig leginkább csak azért vagyok itt, hogy teljes legyen a létszám, nem igaz? – Pered mosolya kissé erőltetettnek tűnt.
Guinalle egyenes pillantást vetett rá.
– Művész vagy, ez pedig azt jelenti, hogy képes vagy a dolgok mögé látni, túllépve a jelenen, az anyagi valóságon. Ez az a tehetség, amelyre a leendő adeptusoknak szükségük van. Nem kell mást tenned, csak mindenben kövesd az utasításaimat!
Leült közénk, és a kezét nyújtotta Ryshadnak és Temarnak; mi, többiek is megfogtuk egymás kezét, bezárva a kört. Éreztem Ryshad erős markának biztos fogását, Gren rövid ujjainak határozott szorítását. Gren egyébként még mindig tiszta szívből vigyorgott; szigorúan sandítottam rá, hátha észre tér, de cserébe csak egy pajkos kacsintást kaptam. Temar is, Pered is Guinalle felé fordult, aki lehunyta a szemét. Temar ugyanígy tett, és némi vonakodás után Ryshad is követte a példáját. Tudtam, nekem is ezt kellene tennem, de valahogy mégsem akarózott rászánni magamat.
Guinalle mélyet lélegzett, és kinyitotta a szemét. Bűntudatosan lehunytam a magamét.
– Sajnálom, Ryshad – rázta meg a fejét a kisasszony. – Túl erős a bizalmatlanságod a Mesterséggel szemben.
Ryshad arcán szégyenkező kifejezés suhant át. Elengedte Guinalle kezét, az enyémet pedig futólag megcsókolta.
– Bocsánatotokat kérem – mondta halkan.
– Legalább segítesz őrködni nekem. Elvégre valakinek vigyázni kell rájuk, nehogy baj történjen! – Usara az ajtófélfának dőlve állt, és egész idő alatt le nem vette a szemét Guinalle kisasszonyról.
– És mi a teendő, ha baj történik? – mormolta Ryshad az orra alatt, de voltaképpen nem is várt választ erre a tamáskodó kérdésre.
– Ha felkészültetek, folytassuk! – Temar már nyújtotta is a kezét a mellette ülőknek.
Gren meg én odébbhúztuk a székünket, hogy ismét bezáruljon a kör. Guinalle lassú, halk kántálásba kezdett, és amint ujjai az enyémbe kapcsolódtak, a deszkabódé éppen úgy halványodni kezdett körülöttem, ahogy nem sokkal korábban az Iringó fedélzete. A többiek alakját továbbra is tisztán ki tudtam venni, de minden más, ami kívül maradt egymásba kulcsolódó kezünkön, elfolyó lett és bizonytalan, akár a pára. Ezúttal azonban nem egy másik helyszín jelent meg előttem, hanem egy arc. A levegőben lebegett közöttünk, vonásai nem rezdültek, arckifejezését az álom dermedtsége hatotta át. Yalda volt az, a szőke nő, akit a kalózok táborában láttam: nyaka körül ezüstösen csillogott a nyakravaló, az elietimm varázslók ismertetőjele.
Guinalle kinyitotta a szemét.
– Összpontosítsátok rá a figyelmeteket!
Agyam egy távoli szegletében mintha még mindig hallottam volna azt az első varázsigét, amelyet Guinalle dúdolni kezdett, és amely feszes ritmusával egymáshoz kapcsolt bennünket, többieket, a kisasszony azonban mintha szétosztotta volna a figyelmét, és több különböző ösvényen haladt tovább. Azon tűnődtem, vajon ez lehet-e a Mesterség magasabb fokának titka; mert ha igen, bizony nem sokkal bonyolultabb, mint fejben tartani a rúnacsontok esését, az ellenfél tétjeit, és közben fél szemmel az ajtót figyelni, nem közeleg-e a városi őrség.
Ezzel együtt egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy meg szeretném tanulni ezt a bizonyos magasabb Mesterséget. Az összefont kezeink alkotta kört érzelmek áradata töltötte be: Pered képzeletben ovális keretbe foglalta a lány arcát, és olyan szemmel figyelte, mintha jellemző részleteket keresne rajta készülő portréja számára. Ekkor vettem csak észre, kissé csodálkozva, az apró ráncokat Yalda szeme sarkában, és a lehunyt szempillái alatt sötétlő karikákat. Gren egy aranyhajú táncosnőhöz hasonlította, akivel régebben közeli ismeretségbe keveredett, bár ez az összevetés nem volt túl hízelgő Yalda számára, és minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne vegyek tudomást piszkos gondolatairól, amikor azon tűnődött, vajon mi rejtőzik a lány hálóruhája alatt. Temar pusztán az ellenséget látta benne, és elszántan igyekezett bármi kézzelfoghatót találni a lány gondolatai között, amit felhasználhatnánk ellene.
Minderre azonban már előre számítottam. Meglepett, sőt, megdöbbentett azonban az a szakértelem, amellyel Guinalle elleplezte haragját és megvetését, miközben gyengéd álomvarázzsal vonta körül a lány elméjét, azután kiterjesztette a mágikus hálót Moin és a fiatalabb elietimm, Darige felé. A kisasszony varázslataiban nyoma sem volt annak a nyers kegyetlenségnek, amellyel azok hárman Parrail halálát okozták, ezzel együtt teljesen biztos voltam vele, hogy Guinalle, ha akarná, százszorosan megfizethetne nekik ezért a gyilkosságért – és még sok másért. Megjegyeztem magamban, hogy soha, semmilyen körülmények között ne szálljak szembe a kisasszonnyal, sem a játékasztal mellett, sem a valóságban; a következő pillanatban azonban eszembe jutott, vajon a többiek tudják-e, mire gondolok éppen.
Guinalle most új varázsigébe kezdett, amelynek ritmusa is, dallama is élesen eltért az előzőtől, és a ködpárából újabb képek bontakoztak ki. Elfolyó, bizonytalan körvonalaikkal egyáltalán nem hasonlítottak az elemi mágusok távollátó varázslata festette tükörképekhez; közben az is eszembe jutott, vajon az ajtóban álldogáló Ryshad és Usara mit láthat ebből az egészből.
Az árnyak lassan megerősödtek, szilárdabb alakot öltöttek. Szürke kőből épült, rideg tornyot láttunk egy magaslaton, egy kikötőöböl fölött, amely élesen vágódott a szikes, homokdűnékkel teli partba. Minden erőfeszítésem ellenére élesen fölszisszentem, amint felismertem a helyet, ahol Ryshad, Shiv meg én raboskodtunk, amikor hasztalanul igyekeztünk kiszabadítani szegény Gerist. Helyesebben Ryshad, Shiv, Aiten meg én. Aiten – még egy név, akinek a haláláért számadással tartoznak nekünk az elietimmek.
– Vigyázz, föl ne ébreszd őket a dühöddel! – dorgált hangtalanul Guinalle.
A kép megmozdult, és most a toronyhoz tartozó falakon belül elterülő kertet mutatta. Nagyjából olyan volt, ahogyan emlékeztem rá: nem a szem vagy a lélek gyönyörködtetésére szolgált, hanem szorosan teleültették haszonnövényekkel, sőt, távolabb még néhány üvegházat is felállítottak azon palánták számára, amelyek a szabad ég alatt nem nőttek volna meg ezen a goromba éghajlaton. Karom, hátam megborzongott, ám ehhez nem sok köze volt a messzi észak jeges szelének. Egyszerű, hétköznapi félelem borzolta föl az apró szőrszálakat tarkómon és alkaromon, ám legnagyobb meglepetésemre hamarosan arra is rájöttem, hogy nem az én félelmemről van szó.
Az egyik kúszónövény mellett fehér hajú férfi gubbasztott, metszőollójával lecsipkedve a nem megfelelő irányba növő gallyakat, a többit pedig ráerősítve egy futtatórács szabályos négyzeteire. Azonnal felismertem: ez volt az a gonosztevő, aki az elmúlt évek eseménysorozata mögött állt. Ő küldött elietimm kémeket Tormalinföldre, akik a Mesterséget felhasználva raboltak és gyilkoltak, azokat az értéktárgyakat keresve, amelyek segítségével gazdájuk megölhette volna Kellarin megmaradt telepeseit, hogy megkaparintsa a langyos éghajlaton nyújtózkodó termékeny földeket. Éreztem, ahogyan Temar elfojtani próbálja haragját, és megpróbáltam megzabolázni a saját dühömet is, ám a mi érzéseink csupán néma árnyékok voltak a három elietimm varázsló nagyon is beszédes gondolatai mögött. Úgy érezték, éppen úgy bánik velük, akár a tudatlan futónövénnyel, és ha mindenben az ő akaratára hagyatkoznak, éteri tehetségük virágba borul majd értő keze alatt. Gondolataik mögött azonban fájdalmas éberség lappangott. Tudták, hogy kegyetlen büntetésre számíthatnak, ahányszor – akár akaratlanul is – megszegik parancsait, ha pedig szembeszegülnek akaratával, nem csupán nekik kell bűnhődniük, de velük együtt mindazoknak is, akikhez kötődnek.
– Ilkehan – sóhajtotta Guinalle tünékeny elégedettséggel – Most már tudjuk a nevét.
Eddig csak Jéguraságnak hívtuk magunk között; ezt a nevet akkor ragasztottuk rá, amikor a foglyai voltunk. Remekül illett halottfehér hajához, hústalan, könyörtelen arcához és gondosan kiszámított kegyetlenségéhez, amely halálos és könyörtelen, akár a leghidegebb téli fagy.
Szemünk előtt arcok cikáztak el, tűnő emlékekként úszva tova. Egy csecsemőt láttunk, de túl kicsi volt ahhoz, hogy meg tudjuk állapítani, vajon fiú-e vagy lány. Csak egy pillanatra villant föl előttünk, ám az alvó Moin agyából máris az apai szeretet hullámait váltotta ki. Majd egy idősebb pár jelent meg, és Darige gyermeki ragaszkodása még engem is megérintett, holott annak idején minden sajnálkozás nélkül hagytam magam mögött az effajta kötelékeket. Yalda ellenben egy széles mellű harcosnak tartogatta legféltettebb érzelmeit, aki távolról kissé emlékeztetett Sorgradra, leszámítva persze kevély bőrpáncélját, amelyet furcsa rangjelzések díszítettek.
– Ez annak a rohadék Ereskennek az apja! – jegyezte meg csodálkozva Gren.
– Kicsoda? – kapta föl a fejét Temar.
– A szőke harcos? – Nem tudtam mire vélni a dolgot.
– Dehogy! Yon Ilkehan. – Most, hogy Gren nevén nevezte, ismét megjelent előttünk maga a jéguraság. Összeverődött elietimmek csoportjához beszélt egy nyomorúságos viskók határolta köves területen; a rongyokba öltözött emberek néhány hordóhoz álltak sorba, amelyekből sovány gabonát osztottak Ilkehan kövérre hízott talpnyalói. Éhségük nem mardosta a gyomrunkat, de ideges nyugtalanságukat a csontjainkban éreztük. Kétoldalt fekete egyenruhás katonák álltak néma fenyegetéssel.
– Egyébként ki az az Eresken? – törte a fejét Temar.
– Az az elietimm varázsló, aki tavaly nyáron megpróbálta háborúba taszítani a Hegyek Népét. – Pered mostanra szedte össze annyira a bátorságát, hogy bekapcsolódjon szavak nélküli beszélgetésünkbe. – Ő szakította ki azt az Aritane nevű lányt a Sheltiya kebeléből.
No persze, Aritane nagyon is készségesen elhitte Eresken ígéreteit, hogy a Mesterség segítségével eltörölheti mindazt a megaláztatást, amelyben az övéinek részük volt az eltelt emberöltők alatt, amíg a síkság népe fokról fokra magának követelte földjeiket, erdőiket és legelőiket. Ha engem kérdez, személy szerint igencsak gyanakodtam volna, tekintve, hogy Eresken nyíltan elismerte, egy olyan csoportból származik, amelynek őseit a lehető legsúlyosabb bűn miatt száműzték a Hegyek Népének köréből: arra használták ugyanis a Mesterséget, hogy saját hatalomra jutásukat elősegítsék. No, de hát könnyen beszélek én, hisz nem kellett osztoznom az önmegtartozó élet kínjaiban, amely Aritane osztályrészéül jutott. Nem tudom, mi váltott ki benne több feszültséget, ez, vagy az a mód, ahogyan a Sheltiya önként féket vetett saját varázserejére, hogy ne ismétlődhessék meg az a főben járó bűn, amely miatt Eresken őseit száműzték a hegyek közül.
Hirtelen meglódult, változott a kép. Eresken arcát láttuk, hideg, szabályos vonásait; ám ezt a csinos arcot hirtelen vér borította el, ahogy a fejet szinte elszakította a testtől egy határozott vágás.
– Úgy gondoltam, az lesz a legbiztosabb módszer, ha lecsapom a fejét – mentegetőzött vidáman Gren.
Eresken eltűnt a szemünk elől, mintha elindult volna, hogy kiállja azt a büntetést, amelyet Poldrion démonai kiszabtak rá. Most egy újabb elietimm varázslót láttunk, azt, aki Ryshad életére tört, és mindezt úgy próbálta előkészíteni, hogy eladatta rabszolgának az Aldabreshi-szigetvilágba. Azért akarta a halálát, hogy megkaparinthassa Ryshad kardját – azaz hogy Temar D'Alsennin fegyverét.
Az ő nevét már Temar is ismerte.
– Kramisak...
Gyors, villanásszerű mozdulatokat láttunk, hogy szinte belekáprázott a szemünk: Ryshad kardja hárítani igyekezett az elietimm varázsló buzogányának csapásait, végül felhasította a torkát. A játszma végén ugyanis, amelyet az elveszett gyarmat lakóinak életéért folytattak egymással, végül szemtől szemben megmérkőztek, és Ryshadot az utolsó pillanatban csakis Temar váratlan segítsége mentette meg.
– Ilkehan ezúttal hármat küldött, mert rájött, hogy egymagukban túlságosan sebezhetőek – állapította meg Guinalle.
– De ez a három korántsem olyan erős, mint az előző kettő bármelyike. – Bármennyire kezdetleges volt is Temar jártassága a Mesterség tudományában, mégis olyasmit mutatott neki, ami előttünk, többiek előtt rejtve maradt. Pered, Gren meg én összenéztünk, és értetlenkedve vállat vontunk.
– Ilkehan magának akarja megtartani a tudás legjavát. – Guinalle elgondolkodva szemlélte az alvók kifejezéstelen arcát. – Így aztán nem maradt erősebb mesterséghasználója, akit elküldhetne.
– Akkor hát miért nem jött el személyesen ő maga? – Gren tekintetében a szokásos harcra kész láng villant.
– Nem szokása az egyenes fellépés. – Temar szavai hallatán már meg is jelent előttünk Ilkehan abban a bizonyos dolgozószobában, amelyből legalább néhány térképet és más iratot sikerült zsákmányolnom, mielőtt magunk mögött hagytuk volna a jégszigetet. Egyik kezében tollat tartott, és valami térképfélét javítgatott éppen. Tudtam, hogy ő tartja kézben a szálakat, ő a cselszövő, akinek a lelkén annyi ember veszte szárad, arra azonban kínosan vigyáz, hogy a valóságban ne tapadjon vér a kezéhez. Nem volt szükségem mágiára, hogy tudjam, miféle emberrel állok szemben.
– Más, fontosabb ügyek tartják otthon. – Guinalle szavaira a kép megrándult és homályos foltokká elegyedett, méghozzá olyan gyorsan, hogy csak pislogtunk a csodálkozástól.
Amikor ismét kitisztult a látvány, vad csatározás kellős közepén találtuk magunkat; nem hallottuk ugyan a harci zajt, de a szerteszét heverő holttestekhez nem volt szükség további magyarázatra. Sápadt, fakó hajú elietimm holtak voltak. Két hadtest csapott össze egy palával borított, lapos partszakaszon, mögöttük csorba kövek sora szegélyezett egy gyér füvű rétféleséget, a távolban pedig csipkés peremű hegyek emelkedtek, amelyek még mindig a tél havát hordozták könyörtelen ormaikon. A sekély, szürkészöld tengeröblöt harcosok vasalt csizmája kavarta föl, ahogy egymásnak feszülve igyekeztek fölülkerekedni a másikon. Nem érezhettük a jéghideg vízpermetet, a metsző szelet, a gáncsot vető homokdombok ellenséges szorítását lábfejünk körül, a harcosok érzelmei azonban ott kavarogtak körülöttünk. Torkukat pánik fojtogatta: úgy érezték, ölniük kell, ha el akarják kerülni a biztos halált. Egy ifjú kardforgató szívében olyan erősen lángolt a düh, hogy véres masszává aprított bárkit, akit fegyvere élével elérhetett.
Kisvártatva rájöttünk, kik is lehetnek a szembenálló felek: Ilkehan katonái a már ismert és gyűlölt fekete egyenruhát viselték, ellenfeleik pedig fakóbarnát.
– Valóságos csata, vagy csupán valamelyikük álma? – Temar összevont szemöldökkel tanulmányozta az éteri ábrát.
– Nehéz megmondani – suttogta Guinalle. – Moin tudatából jön, de nem tudom megállapítani, vajon valóban átélte-e.
A következő pillanatban észrevettük őt magát, ahogy a lankás partoldalban áll. A katonák egyenruháját viselte, ezüst nyakravalója azonban fennen ragyogott gallérja fölött. Kezének egyetlen intésére úgy hullottak a barnába öltözött harcosok, akár a fagyott madarak a fák ágairól téli hajnalokon. Arcukon, mellkasukon mély vágások tűntek föl, amelyekből bíborvörösen patakozott a vér, egyetlen színként ebben a fakó tájképben. Moin egyenruháján hirtelen újabb rangjelzések jelentek meg, nyakravalója pedig ezüstből arannyá változott. Most Eresken alakját láttuk meg Ilkehan jobbján, majd az arca elhomályosult, és egy pillanattal később Moin állt a helyén.
– Szóval előléptetésre ácsingózik a kis nyavalyás – sziszegte Gren.
– Vagyis elsősorban őt kell szemmel tartanunk. – Temar hanghordozása nem sok jót ígért Moin számára.
– Ne ítéljetek elhamarkodottan – csóválta meg a fejét Guinalle. – Egyszerűen csak ő palástolja legkevésbé a gondolatait, így hozzá tudtunk legközelebb férkőzni.
Észrevettem, hogy a Yalda nevű nő forgolódik és dobálja magát távoli álmában.
– És mi lesz, ha felébrednek? – kérdeztem szorongva.
A következő lélegzetvétellel sürgető aggodalom csapott meg Pered irányából, és nyomban utána gonosz vidámságot éreztem Gren felől. Egyetlen torokszorító, gyomorforgató pillanat alatt megtudhattam, miféle végzet jutott Eresken sorsául: bebizonyosodott, hogy Gren fejéből kijutni koránt sem olyan könnyű, mint bejutni oda. Most is nagy kedvet érzett hozzá, hogy megpróbáljon józan eszétől megfosztani és saját kétségeibe fojtani egy újabb éteri varázslót, csak hogy próbára tegye pallérozatlan elméjének nyers erejét, amelyet a maga vidám együgyűségében nem korlátoznak a lelkiismeret kötelékei.
Guinalle kissé irtózva tekintett Gren felé, majd ismét minden figyelmét az alvó elietimmeknek szentelte.
– Ki kell hámoznunk az elméjükből, mennyit tudnak arról a kalózról – magyarázta.
Úgy zendítette meg álmaikat, mint a vándor dalnok a lantot, hogy muzsikát csaljon ki belőle. Tágas kikötőt láttunk, amely széles öbölben feküdt, biztonságban a viharoktól és a csipkés szélű zátonyoktól. A lankás homokdűnék mögött tarka város terpeszkedett, apró csónakok szállították az árut és az utasokat a part és a horgonyon álló óceánjárók között.
– Kalaven kikötője! – Pered meglepett arcot vágott. – Mi is megálltunk ott, mielőtt nekivágtunk volna a nyílt vizeknek Suthyfer felé.
– Sorgrad fölvett ott néhány ügyes matrózt – tette hozzá Gren.
– Akárcsak Muredarch. – Guinalle most Yalda emlékeiben vájkált, és hamarosan elő is bányászott holmi futó benyomást egy szokatlanul magas, fekete hajú férfiról, akinek egyébként jóvágású arcán ijesztően vad kifejezés ült. Igaz, a loncsos szakáll is riasztólag hatott a lányra, akárcsak a szarkalábak a martalóc szeme körül, de leginkább a tekintetében tompán villanó kiábrándultság. A kalóz sorozatos balszerencse karmai között hánykolódott éppen: nadrágja piszkos volt, inge rongyos, foltos, cipője kopott. Hunyorogva tekintett az ismeretlenre, aki szóba elegyedett vele – és aki egyébként Darige volt.
– És Tadriol még azt hitte, sikerült kifüstölnie minden nyavalyás elietimm kémet a fedele alól! – jegyeztem meg keserűen. A magam részéről kezdettől fogva kétségbe vontam ezt a merész állítást, annál is inkább, mivel ismertem Ryshad elszánt küzdelmét attól a naptól kezdve, amikor első ízben fölvette a harcot ezekkel a gonosztevőkkel. Messire D'Olbriot küldte a nyomukba egy unokaöccse miatt, akitől elraboltak egy családi gyűrűt. Csak később tudta meg, hogy a mondott gyűrű is, egy Kellarinból származó ereklye volt; de addigra útja már keresztezte az enyémet, no meg persze Darniét és Shivét.
– Guinalle! – suttogta figyelmeztetően Temar.
– Minden rendben. – Guinalle ajka vonallá keskenyedett az erőlködéstől, miközben egy utolsó varázsigével megtisztította a levegőt a szellemalakoktól. Az alvók arca eltűnt a szemünk elől, és hirtelen rájöttem, hogy a tarkóm, vállam teljesen elmerevedett egy különösen kínzó fejfájás előjeleképpen.
– Azt hiszem, szívok egy kis friss levegőt. – Pered botladozva talpra állt, Ryshad pedig kitárta előtte az ajtót.
– Kiegyeznék egy itallal. – Kivételesen még Grent is elhagyta megszokott magabiztossága és rendíthetetlensége.
A tenyerembe támasztottam a homlokomat, és hálásan éreztem, hogy Ryshad erős ujjai a vállamat masszírozzák.
– Egyébként mennyit láttál az egészből? – kérdeztem reszketeg hangon.
Eltartott egy pillanatig, mire Ryshad válaszolt.
– Színeket, formákat, de semmiféle jelentést nem tudtam kihámozni belőlük. De Usara azt mondja, ő még ennyit sem látott.
– Talán ez is arra utal, hogy a Mesterség meg az elemi mágia nem szívesen közösködnek egymással. – Óvatosan meglapogattam a halántékomat, és fölsandítottam Ryshadra. – És most hogyan tovább?
– Usara elment a többiekért. Jól vagy? – Komor pillantása nem sok jót ígért egy bizonyos valakinek arra az esetre, ha nem lennék jól.
– Semmi az egész – bólintottam nagy gonddal. – Mindjárt elmúlik.
Ryshad mellém térdelt és magához húzott. A vállára fektettem a fejemet, és erős kísértést éreztem, hogy azonnal álomba merüljek, az összes gondot a többiekre hagyva legalább reggelig.
– Hol van Allin?
Ahogy kinyitottam a szememet, Temart láttam meg, aki ökölbe szorított kezével gyürködte az arcát.
– Az elemi mágusokkal törik a fejüket. Azt próbálják kiagyalni, mennyi varázslatot engedhetnek meg maguknak anélkül, hogy védtelenné válnának az elietimm támadások ellen.
Ryshad fölállt, és engem is talpra állított, azután helyet keresett magának egy támlátlan széken. Az ölébe telepedtem, és karomat lazán a válla köré fontam.
– Usara azt mondja, Aritane segített neki kidolgozni néhány védekező fogást a tél folyamán – vetette közbe fáradt hangon Guinalle.
Csöndben üldögéltünk egy ideig, mígnem Halice heves mozdulattal belökte az ajtót, és egy ormótlan kosarat vonszolt be, amely telis-tele volt üvegekkel.
– Nos, ha készen vagytok, halljuk, mit tudtatok meg! – türelmetlenkedett. – Azután meg nem ártana tervet kovácsolni.
Az üvegcsörömpölés hallatán mindannyian felszisszentünk, Grent leszámítva, aki érdeklődéssel kapta föl a fejét.
– Pohárral a kézben fürgébbek az ötletek – jelentette ki kajánul, és tétovázás nélkül ki is szolgálta magát egy gondosan lepecsételt, hasas üvegből.
Halice szétosztott néhány tarka borosüveget.
– Megtudhatnám végre, mennyivel lettetek okosabbak?
Mire Temar pár szóban elmagyarázta, ami voltaképpen senkinek sem okozott túl nagy meglepetést, vagyis hogy régi ellenségünk áll a kalóztámadás hátterében, a varázslók is megérkeztek. Shiv és Pered karon fogva léptek be, a nyurga mágus nyugtalan tekintettel fürkészte kedvesét, vajon nem esett-e bántódása a Mesterség markában. Usara nagyrészt azzal volt elfoglalva, hogy ráerőltessen némi bort a feltűnően csendes Guinalle kisasszonyra, és eközben ne lépje túl a körülményes udvariasság korlátait. Még egy arannyal berakott ezüstkelyhet is sikerült kerítenie valahonnan ehhez a művelethez.
– Nincs valami módszer, amivel Naldeth segítségére lehetnénk? – kérdezte bánatosan Allin. A mágus sorsa, egy pillanatra sem hagyta nyugodni, amióta csak kénytelenek voltunk magára hagyni.
– Elvégre közénk tartozik, nem igaz? – Sorgrad segített Grennek félretolni az asztalt, majd a két fivér otthonosan rátelepedett, derűsen lógázva a lábukat. Sorgrad nagyot húzott a fehér rumból, majd továbbadta Grennek.
Temar odakínált Allinnak egy halványzöld palack caladhriai fehérbort; a lány tétován belekortyolt.
– Mit gondolsz, Guinalle? – szólalt meg habozva a fiú.
– Nem hiszem, hogy okos ötlet volna bármiféle mágiával próbálkoznunk Naldeth közelében – sóhajtotta elkeseredetten Guinalle, majd végignézett az elemi mágia ismerőin. – Jobb lenne, ha ti is olyan dolgokra korlátoznátok a varázslataitokat, amelyeket láttok és meg tudtok érinteni. Úgy tűnik, az elietimmek csak akkor képesek megtámadni benneteket, ha valós érzékeitek határain túlra terjeszkedtek.
– Vagyis nem kizárt, hogy továbbra is használhatunk elemi tüzet és villámcsapást a kalózok ellen? – Sorgrad rákacsintott Larissára, aki valamivel távolabb állt Shivtől és Peredtől, és csöndesen szemlélődött. Most félénken elmosolyodott, és egy óvatos biccentéssel válaszolt Sorgradnak.
– Igen hasznos fejlemény lenne – jegyezte meg szárazon Ryshad, miközben átvette a vörösboros palackot, amelyet Halice kínált oda neki.
Sorgrad sokatmondó pillantást vetett rá, ám Ryshad tekintete továbbra is rezzenetlen maradt. Ekkor jutott csak eszembe, hogy az általános nyüzsgés és fejvesztett kapkodás közepette még arra sem akadt idejük, hogy tisztességesen felmérjék a kölcsönös erőviszonyokat; mindazonáltal biztos voltam benne, hogy ez csakhamar megtörténik. Kivettem az üveget Ryshad kezéből, és ittam egy kortyot a sitalcai vörösből, élvezve a pillanatot, ahogy a testes íz áttör tompa ködbe burkolózó érzékeimen. Úgy döntöttem, nem árt, ha észnél maradok, és a kellő pillanatban közbelépek, ha legrégibb barátaim és legfrissebb szerelmem netán ökölpárbajban óhajtanák összemérni kiválóságukat. Tudtam, nem várhatom el tőlük, hogy szeressék egymást, de titokban reménykedtem benne, hogy hajlandók tiszteletben tartani egymás képességeit.
Halice-t azonban másféle gondok aggasztották.
– Nem egykönnyen szabadulhatunk meg ezektől a kalózoktól, amíg éteri mágia áll a hátuk mögött – állapította meg.
– Kivéve, ha éppen az éteri mágiát használjuk fel ellenük. – Usara bizakodó mosolyt küldött Guinalle felé, de mindannyian láthattuk tekintetében az aggodalmat.
– Biztos vagy benne, hogy föl tudod venni a harcot egyszerre mind a hárommal? Hiszen mi aligha vagyunk elég képzettek hozzá, hogy segíthessünk... – Temar széles mozdulatot tett a karjával, mintha egy körbe akarna foglalni engem, Grent és Peredet. – Mit gondolsz, Usara, nem vonhatnánk be azt a Sheltiya-nőszemélyt is? Hátha van néhány hasznos ötlete.
– Úgy érted, Aritane? – Guinalle sajnálkozva rázta meg a fejét. – Még ha készen is állna rá, hogy elhagyja a Hadrumal jelentette biztonságot, akkor sem hiszem, hogy túltette már magát azon az áruláson, amelyet Eresken követett el vele és a népével szemben. Ez pedig azt jelenti, hogy ijesztően sebezhető volna.
– Vagyis korántsem csak a kalózok miatt kell, hogy fájjon a fejünk. – Ryshad elgondolkodva forgatta a bort körbe-körbe az üvegben. – De mit akar Ilkehan Suthyfertől?
– Ha az elietimmek megkaparintják ezeket a szigeteket, valósággal tőrt szegeznek Vithrancel torkához – vonta össze a szemöldökét Halice –, ráadásul a tormalin kikötőket is sakkban tartják.
Ki tudja, miért, most ismét eszembe jutott a Jéguraság mozdulata, ahogy a csenevész palánta fölé hajolt. Felidéztem magamban, micsoda elkeseredett küzdelmet vívott anyám a zöldségeskertjében a folyvást visszatérő, megújuló tarackkal; a gonosz sötétzöld levelek újra és újra kiütköztek a palánták és haszonnövények között abban a kis parcellában, amelyet a ház ura, egy gazdag kereskedő bocsátott házvezetőnője rendelkezésére. Ahányszor csak azt hitte szegény anyám, hogy sikerült végleg kiirtania a szemtelen dudvát, máris megjelent egy újabb inda, ágacska, hogy csúfot űzzön belőle. Kétballábas kislányként ott tipródtam apám körül, aki egy napon ismét megjelent régen várt látogatásainak egyikére, és elhatározta, hogy felveszi a harcot a szívós gazzal. Egyenként kiásta és nedves rongyba csavarta a haszonnövényeket, vigyázva, hogy ne maradjanak áruló indák a gyökereik közt, azután kilapátolta a földet az ágyásból, és apránként átvizsgálta. Rostával szitálta ki belőle a tarack legapróbb gyökérdarabkáját is, majd a napon megszárította, halomba rakta és meggyújtotta. Emlékszem, még a játék meg a csavargás sem érdekelt aznap: ma is látom összeesküvőkhöz illő mosolyát, az arcára, rézvörös hajára tapadó földszemcséket, ahogy nem átallott végül hasra feküdni a gödörben, és a körmével kaparva utánaásni a messzire kacskaringózó gyökereknek. Nem is tudom, végül melyikünk volt koszosabb: hamar kisírtam, hogy segíthessek neki, annál is inkább, mivel így kedvemre kotorászhattam a máskor tiltott földben és piszokban. Fáradozása azonban meghozta az eredményét: anyám soha többé nem látta viszont az erőszakos dudvát.
– Meg kell szabadulnunk Ilkehantól. Hiszen úgy tűnik, minden nyom hozzá vezet! – No igen: ezt az alapigazságot kimondani legalább olyan egyszerű volt, mint elhajítani egy marék rúnacsontot. Csak éppen az ember soha nem tudhatja, mi lesz a vége az ilyen vakmerő gördítéseknek: hatalmas zsák arany vagy csöndes himbálózás az akasztófán.
– És pontosabban ki hajtaná végre ezt a hőstettet? – érdeklődött Ryshad, de a pillantásán láttam, pontosan érti, mire gondolok.
– Kellarin soha nem lesz képes kiállítani akkora hadsereget, hogy megmérkőzhessen az elietimmekkel. – Temar viszont szemlátomást nem értette. – És azt sem hiszem, hogy az uralkodó háborúba bocsátkozna a kedvünkért. Ha csak hajókat és kardforgatókat kérnék tőle, az is kivárhatatlanul hosszú időbe telne...
– Ne hadseregekben gondolkodj! – intette Sorgrad.
– Nem hiszem, hogy okos döntés lenne belekeverni az uralkodót a dologba – vélekedett Ryshad is. – Azt a tavaly nyári kavarodást szerencsésen oldotta meg, de a leggazdagabb nemesi házak családfői a mai napig is lesben állnak, hátha valamivel elárulja magát, és végre rá tudják bizonyítani, hogy nem teljesen pártatlan.
Csakugyan: Temar váratlan felbukkanása jócskán felbolygatta azt a kényes egyensúlyú hatalmi rendszert, amelyet Toremal nemesi családjai kiépítettek maguk és az uralkodó körül. Tadriol valósággal pengeélen táncolt, de végül sikerült elérnie, hogy továbbra is az ellenőrzése alatt maradjanak. Igaz, volt néhány pillanat, amikor attól lehetett tartani, hogy D'Alsennin helyett rajta töltik ki a mérgüket.
– Bármennyire is ő az uralkodó, Tadriol mégiscsak a hercegek akaratából és beleegyezésével gyakorolja hatalmát. Bizonyára nem szívesen látnák, hogy csak úgy megöli, aki nem tetszik neki. – Halice elgondolkodva dörzsölgette ujjával a kezében tartott borosüveg széles száját. Halk, csikorgó nesz hallatszott. – Egyébként pedig ismeritek a mondást: a kés foka ügyesebben feltöri a tojást, mint akár a legnagyobb sziklatömb.
– Éppen ez az! Egy késre van itt szükség, méghozzá élesre! – vágott közbe mély átéléssel Gren. -. Néhány ütőképes ember odamegy, elnyiszálja a torkát annak a féregnek, aztán meg van oldva az egész kérdés.
– Ha lesből támadsz, és elég nagyot ütsz, a legszívósabb ellenféllel is fölveheted a harcot – biccentett Sorgrad. – Vagy mit gondolsz, mivel töltik a drága idejüket a tormalin nemesek kardforgatói és zsoldosai?
– Bérgyilkosság? – Temar döbbent arcot vágott. – Nem hiszem, hogy ez túlzottan dicső dolog volna...
Guinalle szóra nyitotta a száját, de azután meggondolta magát, és hang nélkül becsukta.
– Az embereim meg én mindannyian zsoldosok vagyunk – hívta föl Temar figyelmét szelíden Halice. – A mi szakmánkban nem szokott túl sok szó esni dicső dolgokról.
– Ha úgy jobban tetszik, nevezd inkább ítélet-végrehajtásnak. – Ryshad komor pillantást vetett Temarra. – Annak a férfinak számtalan élettel kell elszámolnia, még akkor is, ha az esetek döntő részében mások gyilkoltak helyette.
– Itt van mindjárt Parrail! – csattant föl Halice hirtelen támadt haraggal.
– Vagy Geris – tettem hozzá halkan.
– És Aiten. – Ryshad orrcimpája megremegett, ahogy megpróbálta kordában tartani a dühöt és fájdalmat, amely mindig is ott lappangott agya valamely elrejtett hátsó szegletében. Aiten hosszú éveken át a legjobb barátja volt, szintén a D'Olbriot-ház szolgálatában állt, és együtt indultak utolsó közös küldetésükre, hogy megtalálják az uraság unokaöccsének támadóit. Már úgy tűnt, sikerült kereket oldanunk az elietimmek szigetéről, ám ekkor Ilkehan gonosz varázslata közénk férkőzött, és elvette Aiten józan eszét, arra sarkallva őt, hogy ellenünk forduljon, és mindannyiunkkal végezzen. Közelebb bújtam Ryshadhoz, megcsókoltam a homlokát, és éreztem, ahogy erősödik a szorítása a vállam körül. Az egyik hányattatott nap éjszakáján, amikor szokásunkhoz híven sokáig beszélgettünk a takaró alatt, mert már ahhoz is túl fáradtak voltunk, hogy aludjunk, Ryshad elárulta, hogy bosszút fogadott Aitenért, már csak a bajtársi eskü miatt is, amellyel egymásnak tartoztak.
Meg sem próbáltam lebeszélni róla, annál is inkább, mivel nekem magamnak is éppen elég elszámolnivalóm volt Ilkehannal, akár Aiten miatt is, hiszen végül nekem jutott az a gyászos szerep, hogy kénytelenségből végezzek vele, mielőtt ő ölne meg mindannyiunkat. De vajon lemoshatom-e valaha a kezemről a vérét, akár Ilkehan vérével?
– Az sem lehetetlen, hogy Ilkehannál vannak a hiányzó ereklyék – szólaltam meg.
Guinalle felkapta a fejét. Eszembe jutott, mit mesélt Halice a kisasszony makacsul ismétlődő látogatásairól Napéjegyenlőségkor és Napfordulókor Edisgesset barlangjában, ahol oltárt állított Arimelinnek, és tömjént égetve, dühös könnyek között imádkozik hozzá.
– Elég valószínű. – Usara elgondolkodó arcot vágott. – És most, hogy elmúlt a veszély, amelytől meg kellett óvnod őket – küldött egy mosolyt Guinalle felé –, legfőbb ideje volna, hogy mindannyiukat magukhoz térítsük.
A kisasszonyt azonban annyira megrázta a barlangban alvók sorsa, amelybe nem volt képes beletörődni, hogy még az sem jutott eszébe, milyen véres és értelmetlen halál karmaiból mentette meg őket a távoli múltban.
Nos, ha Guinalle nem is figyelt fel Usara szavaira, Ryshad fejébe mindenesetre szöget ütöttek.
– Ilkehan csak azt kapja vissza tőlünk, amit ő tett másokkal – jelentette ki erőltetett magabiztossággal. – Hiszen ő is titokban öl, másokat felhasználva, hogy a saját céljait szolgálja... Ráadásul egy csepp tekintettel sincs az ártatlanokra. Ha egy nap el kell számolnunk tetteinkkel, az ő viselt dolgai biztosan a mi javunkra billentik Raeponin mérlegét.
– Ha valaha is bíróság elé cipelhetnénk, egészen biztosan halálra ítélnék Toremaltól Soluráig bármely városban – bólintott Shiv. – Azt hiszem, minden jogunk megvan rá, hogy igazságot szolgáltassunk neki.
Ryshadnak és nekem elegendő volt egy futó pillantást vetnünk a mágus felé, hogy tudjuk, mindhárman egyre gondolunk.
– Úgy fest, egyelőre mi vagyunk az egyetlenek, akik tudjuk, hol fekszik pontosan az a bizonyos település – állapítottam meg vonakodva.
– És te vagy az egyetlen mágus, aki már jártál ott – tette hozzá Ryshad. – Vagyis csak te tudsz varázslat segítségével odavinni minket. – Bocsánatkérő pillantást vetett Pered felé, aki összeszorította szögletes állkapcsát, és halottsápadttá fehéredett szeplői alatt, de egy szót sem szólt.
– De akkor mi is jövünk ám! – Sorgrad arckifejezése nem tűrt ellentmondást. Fölemelt ujjal megfenyegette Ryshadot. – Még csak az kellene, hogy becipeld ezt a lányt holmi varázsló barlangjába, amikor nem vagyunk ott, hogy megvédjük!
– A hűbéresek egyébként is csapnivaló bérgyilkosok. – Gren vidáman meglengette a kezében tartott palackot. – Túl sokat törődtök a becsülettel, de hát ez legyen a ti bajotok. Engem ugyan egy csöppet sem szokott zavarni, kit ölök meg éppen.
– Ezt már én is hallottam – felelte hűvösen Ryshad.
Sorgrad újfent végigmérte, azután Temarhoz fordult.
– Mi is elszámolással tartozunk Ilkehannak, hiszen a Hegyek Népéből rengetegen vesztek oda abban a háborúskodásban, amelyet Eresken csalárd terve robbantott ki. – Arcára egy ragadozó mosolya ült ki. – Mi lenne, ha csak úgy besétálnánk oda, megmondanánk, hogy találkoztunk tavaly nyáron Ereskennel, és felajánlanánk, hogy szövetségre lépünk Ilkehannal? A bizalmukba fogadnának, mi meg elvágnánk a torkát az öregnek, kitépnénk a szívét, és kereket oldanánk.
– Nem vagyok olyan biztos benne, hogy élve kijutnátok. – Halice tompa csattanással az asztalra helyezte a kiürült borosüveget. – Hogyha...
– Szó sem lehet róla – vágott elébe az ajánlatnak Ryshad. – Ha úgy döntünk, hogy belevágunk, csak néhányan megyünk oda. Gondold csak el, ha magunkkal visszük a zsoldosaidat, ennyi erővel akár trombitaszóval, zászlólobogtatva is bevonulhatnánk!
– Ráadásul valakinek a kalózvezérrel is el kell bánnia – tettem hozzá. – Az még csak hihető, hogy a három varázsló azonnal fejvesztve menekülni kezd, ha megtudják, hogy uruk és parancsolójuk földobta a talpát odaát a jégszigeten, de nem hiszem, hogy ettől Muredarchnak inába szállna a bátorsága.
– A segítséged nélkül nem vehetem föl a harcot a kalózokkal, Halice – erősködött Temar.
– Na jó – enyhült meg a harcosnő. – Az már igaz, hogy amint nem kell a Mesterség támadásától tartanunk, könnyedén kardélre hányjuk azokat a patkányokat... Ebből pedig nem szeretnék kimaradni! Mit gondoltok, ha megölitek Ilkehant, a három ölebe azonnal hasznavehetetlenné válik?
– Guinalle, mi a véleményed? – Usara tekintete egy pillanatra sem hagyta el a lányt.
– Szerintem elég valószínű. – Guinalle körülnézett, és gondosan kimunkált semlegességgel folytatta. – Ha Ilkehan halála nyilvánosságra jut, a hír igen gyorsan el fog terjedni, és nyilván idáig is elér. Az ügy szempontjából az lenne a legkedvezőbb, ha megszégyenítő halála lenne... Valami olyasmi, ami utólag is lejáratja, ami beszennyezi az emlékét. Ezzel elérhetnénk, hogy a követői elforduljanak tőle, hogy a műve befejezetlen maradjon. – A kisasszony hangja jéghidegen csengett. – Hiszen a hatalma félelemre épül, nem pedig valódi bizalomra és odaadásra. Ha meghal, hívei talpa alatt nem marad más, csak futóhomok.
Ryshad kérdő pillantást vetett rám, én pedig vállat vontam. A magam részéről eddig inkább az volt a tervem, hogy mérgezett tőrt döfök a gazember hátába, azután szép csöndesen odébbállok.
– Le kellene vágni a fejét! – Sorgrad és Gren azonban egészen felélénkültek: vidáman hadonásztak a borosüvegekkel, és csak úgy záporozták egymásra az ötleteket. – Karóba húzni a saját háza előtt, aztán lenne csodálkozás, ha reggel felébred a háznép!
– Annak alapján, amit eddig megtudtunk róla, Ilkehan kiemelkedő szerepet tölt be az egymással versengő klánok hatalmi viszonyai között. – Usara továbbra is tűnődő arcot vágott. – Ha kibillentjük a helyéből, a többiek várhatóan egymásnak esnek, hogy ki töltse be a helyét. Ez majd egy időre elveszi a kedvüket tőle, hogy velünk foglalkozzanak.
– Főként, ha híre megy, milyen kellemetlen következményekkel jár, ha az ember túlságosan érdeklődik Kellarin iránt – tette hozzá mély átéléssel Sorgrad.
– Az ilyen Ilkehan-félék úgy szokták megerősíteni a hatalmukat, hogy könyörtelenül visszavágnak minden palántát, amely magasabbra nőne, mint a többiek – tűnődött Ryshad.
– Az ilyesmi persze kétélű fegyver. – Éppen olyan tisztán láttam Ilkehan sebezhetőségét, akárcsak Ryshad. – Most, hogy Kramisak és Eresken halott, jéguraságnak nincs megfelelő utódja.
– Főleg, ha még ezt a hármat is megöljük – vágta rá elszánt arccal Temar.
– Jobban szeretek biztosra menni, de én is azt hiszem, hogy ha Ilkehant kiütjük a játszmából, és a tanítványai vezető nélkül maradnak, elég időnk lesz, hogy leszámoljunk az egész kalózbandával. – Halice Guinalle felé pillantott jóváhagyásért; a nemeshölgy némi tétovázás után bólintott.
Visszaadtam Ryshadnak a bort.
– Ha hinni lehet a három tanítvány álmainak, Ilkehan seregei megint a barna egyenruhások ellen harcolnak – jegyeztem meg.
– Azok is éppen úgy megérik a pénzüket – biggyesztette le az ajkát Ryshad. – Az ő felderítőik is jártak nálunk, és pontosan úgy raboltak, fosztogatták a templomokat, mint Ilkehan emberei. Mindezidáig nem sikerült kiderítenünk, miben mesterkedtek.
– Ha már egyszer odamegyünk, erre a kérdésre is megtalálhatjuk a választ – ajánlotta Gren.
– Úgy beszélsz, mintha valami kereskedőkaraván lennénk! – intette le a fivérét Sorgrad. – Az azonban igaz, hogy ha már ott leszünk, talán kereshetnénk magunknak megfelelő szövetségest, aki menedéket nyújt, ha elvégeztük a feladatunkat. – Kérdő pillantást vetett Ryshad felé, aki megfontoltan bólintott. Megkönnyebbülten láttam, hogy a változatosság kedvéért most az egyszer egyetértenek; úgy látszik, legalább egymás harci tapasztalatát hajlandóak voltak tisztelni.
– De mit mondunk Planirnak? – szólalt meg hirtelen Usara.
– Miért kellene bármit is mondanunk neki? – vágott vissza Shiv. – Hiszen éppen elég világossá tette számunkra, hogy a magunk urai vagyunk, és csakis magunkra számíthatunk.
– Jó, de akkor még nem sejtettük, hogy Ilkehannak is része van a dologban! – erősködött, Usara.
– Szabad kezet adott nekünk, hogy járjunk el Kellarin érdekében, ahogy jónak látjuk – csóválta meg a fejét Shiv. – Mindazonáltal Hadrumal Ősmágusa talán még kevésbé engedheti meg magának, hogy a nevét kapcsolatba hozzák holmi kétes hírű ítéletvégrehajtó vállalkozással, mint a tormalin uralkodó. – Hangjából némi gúnyos élt véltem kiérezni.
– Mi sem mondjuk el senkinek – szólalt meg Sorgrad álságos ártatlansággal.
– Legalábbis ha szépen megkértek... – Gren szendén rebegtette a szempilláját, közben ádázul vigyorgott.
– Planir biztosan nem ellenezné a dolgot – szólt közbe hirtelen Larissa a sarokból, ahol eddig csöndesen üldögélt. – Ő maga is hasonló büntetést mérne bármely varázslóra, aki rosszra használja a hatalmát, és veszélyessé válik a többiekre nézve.
– Ezzel együtt Azazirt hagyta szabadon garázdálkodni, pedig a fickó dühöngő őrült volt – jegyezte meg Shiv Peredhez fordulva, de azért ügyelve, hogy mindannyian halljuk.
– Azt hiszem, Shiv, fogalmad sincs róla, mi mindent meg nem tesz Planir, hogy Hadrumal békéjét és egyensúlyát fönntartsa. – Larissa feddő pillantást vetett a varázsló felé. – Ha ő nem volna, a mágusokat semmire sem tartanák a világban, ők meg nyíltan egymás torkának esnének.
– Fogalmam sincs, jó vagy rossz lenne a varázslóknak Planir nélkül, de hát én édeskeveset tudok a mágiáról – avatkozott közbe Sorgrad felpattanva az asztalról, ahol eddig üldögélt, és bűbájos mosolyt villantva Larissára. – De ha arra van szükség, hogy a varázserőmmel támogassam Shiv praktikáit ezen az úton, szép hölgyem, igazán részesíthetnél némi továbbképzésben, mielőtt nekivágnánk!
– Livak! – Guinalle, aki eddig makacsul a kezét nézegette, most hirtelen hozzám fordult. – Sorgradnak igaza van, és én is taníthatnék még neked egyet s mást a Mesterséggel kapcsolatban. Vagy legalább átnézhetnénk mindazt, amit eddig tudsz, hadd lássuk, minden a helyén van-e!
– Jó – feleltem, noha az ötlet nem dobott fel különösebben.
– Most először is aludjunk egy keveset, azután holnap majd előkészítjük a tervet. – Halice már neki is látott, hogy összegyűjtse az üres üvegeket, és odaintett Perednek, hogy nyissa ki neki az ajtót.
– Még az egyszerűbb éteri trükkök is megmenthetik a nyakunkat a döntő pillanatban – néztem Ryshadra.
– Lehet – felelte kissé mogorván. – Az azonban biztos, hogy ha harcra kerül a sor, nem árt, ha fölfegyverkezünk minden módon, ahogy csak tudunk... – Megcsókolt, azután talpra állított, és ő is fölkelt. – Hol aludjunk, a fedélzeten vagy a szárazföldön?
– A szárazföldön, ha lehet – vágtam rá gyorsan.
– Megyek, szerzek néhány takarót. – Ryshad már indult is kifelé, a nyomában Shiv és Pered. A nyurga mágus még mindig összevont szemöldökkel, homlokráncolva méregette a világot, és magában dohogott. Sorgrad feltűnő udvariassággal kísérte ki Larissát, Gren pedig gondtalan léptekkel zárta a sort.
– Vajon Sorgradot akkor is ennyire érdekelné a varázstudomány elsajátítása, ha a mágushölgy nem lenne ilyen megejtő szépség? – tűnődött félhangosan Temar, akinek arcán némi rosszallás tükröződött.
– Te talán azért akartad megtanulni a Mesterség fogásait Guinalle kisasszonytól, mert tudományos érdeklődés hajtott? – Igyekeztem elég szélesen mosolyogni, hogy elvegyem szavaim élét. A magam részéről biztos voltam benne, hogy Sorgrad egyetlen célja szelíden felhajtani Larissa csipkés alsószoknyáját, de a barátaimat rajtam kívül senki sem kritizálhatja. Illetve, legfeljebb csak Halice.
Temar alig észrevehetően elvörösödött.
– Késő van – mondta. – Aludjatok jól, reggel találkozunk.
Allinnak sikerült szinte észrevétlenül felugrania a székről, ahol eddig üldögélt; kisurrant az ajtón, és a fiú után sietett.
– Jó éjszakát – köszöntem el én is. A kunyhóban nem maradt más, csak Usara, aki némi kényelmet igyekezett varázsolni Guinalle számára, aki a maga részéről egyáltalán nem törődött ezzel a kényelemmel.
Ásítozva kiléptem az ajtón, és arrafelé tartottam a sötétben, amerre Ryshad alakját sejtettem. A parton találkoztunk össze, ahol a letaposott növényzet végképp feladta a próbálkozást, és behódolt a süppedékeny homoknak. Ryshad egy halom takarót szorongatott a hóna alatt; elegendőt ahhoz, hogy kényelmessé tegyük fekhelyünket egy félreeső bemélyedésben.
Ryshad a hátára fordult, és felém nyújtotta a karját. Melléje kuporodtam, ő pedig szorosan magához ölelt.
– Mondd csak, biztos, hogy jó ötlet ez az egész? – kérdeztem szorongva. A vakmerő terveknek megvan az a sajátságuk, hogy roppant kézenfekvőnek tűnnek lámpafénynél, barátok társaságában, némi itallal a kézben. Ám ha nem állják ki a próbát nyúlós hajnali fényben, nem árt, ha észnél van az ember, mert nem egyszer katasztrófához vezetnek.
Összesen öt visszhangos szívdobbanását számoltam össze a mellkasán fekve, mire válaszolt.
– Lehet, hogy nem, de ennél jobb ötletem nekem sincs.
– Roppant megnyugtató válasz – mormoltam.
– Nem így értettem. – Ryshad fészkelődni kezdett, hogy mindkét karjával átölelhessen. – Annyi biztos, hogy ki kell füstölnünk a kalózokat a szigetről, ehhez pedig mágiára van szükségünk, lehetőleg elemi és éteri mágiára együttesen. De amíg ezek az elietimmek itt vannak, nem kockáztathatjuk meg, hogy Shiv, Usara vagy bárki más áldozatul essen nekik, védtelen célpontot nyújtva varázslás közben. Tisztelem Guinalle tudását, az azonban bizonyosnak tűnik, hogy nem tud olyan varázsigét, amellyel bárkit is megölhetne, és ha tudna is ilyet, nem hinném, hogy hajlandó lenne használni. Nem szívesen gondolok rá, mi lenne a vége, ha harcra kerülne sor közte meg az elietimm mágusok között. Valahogy nem vallana rá, hogy hidegvérrel végezzen az ellenfeleivel... Úgyhogy azt hiszem, igazad van: nem tehetünk mást, mint hogy megöljük a Jéguraságot. Hiszen láttuk, hogy ahol csak tud, bajt kever: ezúttal a kalózokat állította a szolgálatába, tavaly a Hegyek Népénél próbálkozott, azelőtt meg az Aldabreshi-szigetvilágban. Amíg életben van, Kellarin soha nem érezheti magát biztonságban. Ilyen egyszerű az egész.
– Egyszerű – ismételtem. – Bárcsak valóban az volna...
– Legutóbb is megúsztuk élve, nem igaz? – Ryshad belecsókolt a hajamba. – Ráadásul akkor még nem is tudtuk, mivel állunk szemben, és a mágiához sem fordulhattunk védelemért, legalábbis azután nem, hogy Shivet olyan rondán fejbe csapták.
Fölemeltem a fejemet: Ryshad arca éppen csak derengett a sötétségben.
– Aiten és Geris nem jutottak ki élve – suttogtam.
– Annak alapján, amit meséltél róla, szegény Gerisből nem csak az erőszakos hajlam hiányzott, de az egészséges gyanakvás is... – Ryshad megköszörülte a torkát. – Attól tartok, esélye sem volt velük szemben. Aiten viszont... Nos, neki átkozott balszerencséje volt. – Mélyet sóhajtott. – De hát ő maga mondogatta mindig, hogy ha a hajnal egyszer kiveti az ember halálrúnáját, az ellen úgysem tehet semmit.
– Jobban szeretem magam kivetni a sorsrúnáimat – dünnyögtem.
Ryshad átölelt, és közelebb húzott magához.
– Ezúttal tudjuk, mivel állunk szemben – suttogta –, és ne felejtsd el, hogy velünk lesz Shiv, de még Sorgrad és Sorgren is!
– Hát, ez igaz – ismertem be. Kicsit még fészkelődtem, azután fölemeltem a fejemet, hogy megcsókoljam borostás arcát.
– Meg kellene borotválkoznod – állapítottam meg.
– Ilyesmivel inkább majd reggel zaklass! – dörmögte, és nagyot ásított. – Most viszont légy szíves, aludj!
Mivel nem volt jobb ötletem, szót fogadtam.

 

 

Shernasekke, Elietimm-sziget,

Nyárelő 2. napja

Miután mindenki egyetértett benne, hogy Ilkehannak meg kell halnia, némileg feszülten ébredtünk föl másnap reggel, izgalmunk azonban csakhamar alábbhagyott: rengeteg tennivaló várt ránk, ezek túlnyomó többsége viszont meglehetősen egyhangú volt. Mire eljutottunk odáig, hogy végre ott álltunk Larissa és Allin között, míg Usara és Shiv azon vitatkoztak a fejünk fölött, vajon melyikük is legyen a formálódó nexus gyújtópontja, nem éreztem egyebet, mint némi megkönnyebbülést, hogy végre elindulunk. A következő pillanatban azonban eszembe jutott, mennyire felkavaró és gyomorforgató érzés a mágia szárnyain utazni számolatlan mérföldeken át. Le sem tudom írni, mennyire megörültem, amikor végre ismét szilárd talajt éreztem talpam alatt, és a hűvös kavics megnyugtatóan csikordult meg csizmám nyomán. Mielőtt kinyitottam volna a szememet, még egyszer megmozdítottam a lábamat, hogy újra halljam. Néhány mély lélegzet hozzásegített, hogy a gyomrom is megnyugodjon valamelyest, és fülemben a fájdalmasan éles harangszó a tenger halk mormolásává halványuljon. Pislogtam párat, és türelmesen vártam, hogy a táncoló sárga karikák eltűnjenek a szemem elől.
– Jól vagy? – Ryshad aggódva lapogatta meg a vállamat.
– Mindjárt rendben leszek – mondtam némiképp dühösen. – Te viszont jobb színben vagy, mint valaha!
Ryshad együttérzően vigyorgott.
– Még soha nem voltam tengeribeteg – jelentette ki magabiztosan.
Körülnéztem, a többieket keresve.
– Hogy vagytok? – érdeklődtem.
– Remekül – felelte oda sem figyelve Sorgrad, aki szemmel láthatóan mélyen a gondolataiba merült.
– Mennyi idő kell, míg te is megtanulod ezt a varázslatot? – Megpróbálkoztam egy halovány mosollyal.
– Várd csak ki a végét! – kacsintott rám Sorgrad.
– Egyelőre ne próbálkozz meg vele, ha Usara vagy én nem vagyunk a közelben! – intette komoly arccal Shiv. – Először biztosnak kell lenned a részletekben. Ne felejtsd el, hogy kettős tehetséged van, ez pedig könnyen oda vezethet, hogy...
– Úgy értitek, megvárjuk, amíg valaki észrevesz bennünket, és idejön, hogy elvágja a torkunkat? – türelmetlenkedett Gren.
Ryshad körülnézett a sziklás partszakaszon.
– Tényleg nem ártana fedezéket keresni – állapította meg.
Fedezékből pedig nem túlzottan sok állt rendelkezésünkre. Ameddig a szem ellátott, hamuszín homokkupacok és sötét kőtörmelékhalmok váltották egymást, oldalukat kérlelhetetlen egyhangúsággal nyalogatta a világosszürke tenger. A vízvonal fölött barnás hínárcsomók rothadtak, nyúlós leveleiken könnyen elcsúszhatott és kitörhette a bokáját, aki nem figyelt eléggé. A késő délutáni pára elmosta a határt tenger és ég között; annak alapján, ameddig elláttunk, akár egy egész flotta is lappanghatott a közelünkben. Még egy érv, hogy eltűnjünk erről a kényelmetlenül szem előtt lévő partszakaszról.
Ryshad felfedezett egy ösvényt, amelyet talán emberek, talán állatok lába mélyített a kavicsba, és megindult arrafelé, mi pedig követtük. Hamarosan meredek partoldal magasodott előttünk, amelynek tetején fakózöld fűcsomók meredeztek. Ahogy óvatosan fölkukucskáltunk, bozótos foltokkal tarkított rétet láttunk, amely egy sziklás hegygerincre futott fel. Távolabb magasabb csúcsok emelkedtek ridegen és könyörtelenül, és noha nyár elején jártunk, tetejükön fehér fátyol csillogott, amely csakis hó lehetett. Bármit mondjanak is Temar térképei, úgy éreztem, ezeket a zordon szigeteket legalább egy fél világ választja el Suthyfer bőségben tobzódó partjaitól.
– Ismerős a környék? – Sorgrad a másik vállára vetette a magával cipelt hátizsákot.
– Igen...
Ha valaha valaki azt mondta volna nekem, hogy egyszer még visszatérek ide, hát gondolkodás nélkül a szemébe nevetek. Most azonban mégis itt álltam, és ami még rosszabb, ráadásul az egész az én saját ötletem volt.
– Elég jól eltaláltad a helyszínt, Shiv. – Ryshad rámosolygott a mágusra, akinek arckifejezése nem kis megkönnyebbülésről árulkodott.
– Gyertek! – Gren máris a partoldal tetején járt, és kivont tőrrel tekintgetett jobbra-balra.
– Úgy tűnik, errefelé kell mennünk. – Shivnek még térképe is volt, hála Perednek, aki egész délelőtt odaadóan dolgozott ecseteivel és tintáival, mialatt mi hárman a legutolsó emlékmorzsát is kisajtoltuk agyunkból legutóbbi ittjártunkról. – Ez a folt itt egy falu, úgyhogy fel a csuklyákat!
Ryshad meg én azonnal engedelmeskedtünk, Sorgrad azonban csökönyösen végigborzolta szőke haját.
– Próbáljunk beolvadni az itteniek közé, Gren.
– Nehéz lesz – vont vállat vidáman Gren. – Annál azért mind a kettőnknek több eszünk van, hogy ilyen kellemetlen vidéken verjünk tanyát.
– Igyekezzetek biztonságos távolságban maradni mindenkitől, akinek eszébe juthatna érdeklődni – ajánlottam. Úgy véltem ugyanis, nem valószínű, hogy túl sok vörös hajú nő futkosna a környéken, így aligha volna kik között elvegyülnöm. Azonkívül jócskán föl voltunk fegyverezve, ez pedig szintén szemet szúrhat valakinek.
Elindultunk tehát, és ahogy magunk mögött hagytuk a szélcibálta tengerpartot, kissé meglepve láttam, hogy az itteni soványka nyár mégiscsak lombokkal vonta be azt a néhány csenevész fát, amelyek között utunk elvezetett.
– Itt ugyan még egy kisétkű szamárnak sem terem elég abrak – fordultam Ryshadhoz. – Lehet, hogy elszámítottuk magunkat, és mégis csak több élelmet kellett volna hoznunk.
– Ha túl sok terhet cipelünk, az csak lassítja a mozgásunkat, ráadásul jóval feltűnőbbek is lennénk. – Ryshad tovább fürkészte a kopár síkságot.
– Sose aggódj! – mosolyodott el Sorgrad. – Mire leszáll az est, nagyra becsült vendégek leszünk valahol, és alaposan telitömhetjük a hasunkat.
– Mi volt ez? – torpant meg hirtelen Gren, és mindannyian kővé dermedtünk.
Halk, recsegő zajt hallottam, majd egy tompa kiáltásfélét, amely lehetett éppen figyelmeztetés is, de távoli volt és érthetetlen.
– Nem tudjátok, honnan jön? – suttogtam, miközben a hideg futkározott a hátgerincemen.
Sorgrad sietve letérdelt, és a következő pillanatban mindannyian követtük a példáját.
– Mit csináltok? – kérdezte csodálkozva.
– Amit te – feleltem kissé bosszúsan. – Miért kérdezed?
Egy lyuk felé bökött, amely a térdétől nem messze sötétlett a fű között.
– Bármi is csinálta azt a zajt, odalent van.
– Vagyis kis híján élethalálharcot vívtunk egy éhes nyúllal. – Ryshad feltápászkodott, és leveregette a nadrágja térdéről a finom, hamuszürke port. – Nem hiszem, hogy különösebben aggódnunk kellene miatta. – Vidám hangjára mintha oszladozni kezdett volna a levegőben terjengő feszültség.
– Engem azért továbbra is érdekel, mi lehetett az. – Gren letérdelt, és fél kézzel máris a nyúlüregben kotorászott.
– Esetleg olyasvalami, ami leharapja az ujjaidat, a csonk meg elgennyesedik – találgattam. – Alighanem jobban teszed, ha békén hagyod.
– Jön valaki! – Shiv a zekéje alá gyömöszölte a térképet.
A következő pillanatban mi is észrevettük azt a magányos alakot, aki óvatosan félrerakosgatott néhány nagyobb követ, amelyek kapuként szolgálhattak abban az alacsony kőfalban, amely kopár földjét határolta.
– Mozgás! – Ryshad éppen elég gyors iramot diktált, hogy a gyanútlan szemlélő azt higgye, határozott céllal tartunk valahová, de azért nem sietett annyira, hogy gyanút keltsen.
Arcomba húzott csuklyám eltakarta előlem az idegent, a hátam közepe azonban továbbra is libabőrös volt.
– Mit csinál? – kérdeztem suttogva.
– Semmit. Azaz hogy továbbra is felénk tart. – Sorgrad egy horpadás felé vezetett bennünket a csipkézett hegygerincen. Gren mit sem törődött a szűk ösvénnyel, csizmás lába gondtalanul taposott a gyér fűben, elkaszálva néhány sápadt virágot. Az enyhe szellő gyógyfüvek erős szagát sodorta.
– Figyeljetek a kecskékre! – intettem őket. – A múltkor lépten-nyomon belebotlottunk a nyavalyás jószágokba.
– Hadd nézzem azt a térképet, Shiv! – Sorgrad lekuporodott egy mélyedésben két embermagas sziklaszirt között, amelyek úgy álltak ki a fakó fűből, mint a csorba fogak.
Ryshad meg én letelepedtünk az egyik szirt tövébe, és hátunkat a zuzmóval pettyezett kőnek vetettük.
– Észak felé kell továbbmennünk – mutattam egy ösvényre a térképen.
– Nem ártana nagy ívben elkerülnünk ezt a települést – intett Ryshad egy barnás folt felé.
Shiv végighúzta mutatóujját egy világoskék sávon, és megállapodott egy sötétbarna vonalon.
– Amint átkeltünk a folyón, követhetjük ezt az utat a sziget belseje felé – javasolta.
Sorgrad kétkedő arcot vágott.
– Biztos, hogy jó ötlet az úton menni? – érdeklődött. – Nincs sok kedvem magyarázkodni, ha belefutunk holmi kotnyeles különítménybe.
– Ha az út mellett haladunk, sokkal több gyanút keltünk – csóválta meg a fejét Ryshad.
– Mindenképpen kénytelenek leszünk az úton menni, körülötte ugyanis olyan sziklás a terep, hogy csak üggyel-bajjal jutnánk előre. – Foglyul ejtettem Sorgrad tekintetét, és nem is engedtem el egészen addig, amíg el nem döntötte magában, hogy alighanem igazat mondok, nem csupán Ryshadot támogatom.
– Nem ártana, ha továbbmennénk – türelmetlenkedett Gren.
Átvágtunk a hegygerincen, és lefelé indultunk a túloldalon. Ezen a szakaszon még több fakó kőfalat láttunk kanyarogni a gyér fűben. A kecskéknek azonban nem találtuk több nyomát, mint néhány szikkadt ürülékhalmot a földön, és éppen azon tűnődtem, vajon hová tűnhettek, amikor kis híján beleléptem egy árokba, amely alattomosan rejtőzködött néhány alacsony gazcsomó között.
– Nézz a lábad elé! – kapta el a karomat Ryshad, és előzékenyen átsegített a medren, amelyben barnás víz pangott.
– Ételszagot érzek! – Gren a távoli falucska háztetői felé bámult, amelyeket éppen elkerülni igyekeztünk. A tömzsi kémények némelyikéből kékes füst szállongott.
– No persze, ebből a távolságból! – húztam fel az orromat. – Szerintem csak képzelődsz.
– A könnyű séta meghozza az étvágyat – jegyezte meg komoran Sorgrad.
– És mi lesz, ha a barna egyenruhások vezetőjének esze ágában sincs segíteni nekünk? – tűnődött Gren. – Egyszerűen megöljük, vagy még húzzuk az időt?
– Az attól függ, mennyire barátságos a hozzáállása – vont vállat Sorgrad.
Azzal a két fivér már meg is indult előre, hogy felderítsék előttünk az ösvényt. Ryshad és Shiv kissé lemaradtak mögöttem.
– Usara hogy bírta, amikor ezzel a kettővel utazott? – kérdezte éppen Shivtől Ryshad.
– Adott hozzájuk néhány okos tippet – suttogta Shiv. – Úgy tűnik, ha hatni akarsz rájuk, Sorgradot kell meggyőznöd az észérveiddel. Grent ugyanis nem érdekli más, csak az evés, ivás, verekedés meg a csinos lányok gyömöszölése, minden elképzelhető sorrendben. Ameddig úgy véli, hogy hamarosan alkalma nyílik valamelyikre a négy közül, engedelmesen megy a fivére után.
Magamban mosolyogva megszaporáztam lépteimet, hogy ne veszítsem szem elől Sorgradot és Grent. Itt, a hegygerinc árnyékában viszonylagos biztonságban tudhattuk magunkat a kíváncsi tekintetektől, és a növényzet is sűrűbb volt valamivel. Lábunk alatt tömöttebbnek tűnt a fű, közötte itt-ott csinos formájú kék virágok ringatóztak törékeny szárukon. Távolabb fehér virágokat is láttam sűrű csoportokban, meg néhány pirosat, amelyeknek érdekes, bőrszerű levelük volt, és úgy dugták össze borzas fejüket, mintha titkokról sugdolóznának. Ismét eszembe jutott, vajon hová tűntek a kecskék, akiknek minden emberi számítás szerint le kellett volna rágniuk ezeket a hallgatag szépségeket.
Gren csakhamar beleunt, hogy körbe-körbe szaladgáljon, mint egy rosszul betanított vadászkutya, visszafutott hozzám, és léptei ritmusát az enyémhez igazította.
– Nem is olyan rossz ez a hely – jegyezte meg nemtörődöm hangsúllyal.
– Látnád csak télen! – vontam vállat. – Ami azt illeti, mi éppen csak az évszak elején jártunk itt, de az is éppen elég lehangoló volt.
– Elpuhult síkvidékiek! – élcelődött Gren. – Bezzeg Sorgrad meg én nem ijedünk meg egy kis zimankótól.
– A zimankóba az is beletartozik, hogy egy ilyen Ilkehan-féle sanyargat benneteket? – érdeklődtem.
– Már nem sokáig sanyargat senkit – legyintett gondtalanul Gren.
Már éppen meg akartam kérdezni tőle, vajon miféle jóslatot látott, ám ekkor Sorgrad éleset füttyentett. Ryshad és Shiv néhány lépéssel mögöttünk termettek. Megszaporáztuk a lépteinket, és hamar utolértük Sorgradot, aki egy domb tetején várakozott, ahonnan már látni lehetett a folyót. Egy alkalmatos kőrakáson üldögélt, és elmélyülten kotorászott a zsebében, miközben a mindenütt jelen lévő szellő bele-beleborzolt a hajába.
– Kértek szárított barackot? – kínált felénk egy apró bőrerszényt.
Vettem egy szeletet a ragacsos, aranyszínű édességből, miközben a másik kezemet csípőre tettem.
– De ugye nem ezért álltunk meg? – kérdeztem.
– Nézz csak oda! – intett Sorgrad hanyagul a folyópart felé. A folyó itt elég sekély volt, és gázlókövek vezettek át rajta, lejjebb pedig medencévé szélesedett, majd számtalan apró ágra szakadt. A parti iszapban fekete-fehér tollú madarak kutatgattak férgek és más apró vízi lények után, fölöttük fekete árnyékok keringtek a világoskék égbolton.
– Nem jó helyre nézel – intett a megfelelő irányba Ryshad, és a következő pillanatban észrevettem, hogy egy széles, háromszögletű háló lendül elő az egyik alacsony dombocska mögül, amelynek tetején sárga virágok nőnek.
– Mit akar foglyul ejteni? – tűnődött Shiv.
– Talán azokat – böktem néhány zömök, rövid szárnyú madár felé, amelyek fehér hasukat kivéve teljesen feketék voltak, szemük mögött pedig mókás, vörös-sárga tollcsomót hordtak. – Nézzétek, már el is kapott egyet!
A vadásznak csakugyan sikerült hálójába kerítenie egy madarat abból a kisebb csoportból, amely éppen leszállt a víz mellett. A többiek jóval több kecsességgel értek földet, mint amennyit kinéztem volna ezekből a suta jószágokból, és egy szempillantás alatt eltűntek a partoldalba vájt üregekben.
– Hát ezek keltették azt a furcsa zajt! – nevettem el magamat.
Gren a vadász búvóhelyét tanulmányozta.
– Mit csináljunk vele? – érdeklődött készségesen.
– Továbbmegyünk és békén hagyjuk – szögezte le Ryshad a gázlókövek felé intve.
– Tényleg? – vetett egy pillantást Gren felém meg a fivére felé.
– Semmi szükség rá, hogy megöljük, ha csak nem kezd érdeklődni utánunk – fordultam Sorgradhoz.
– Na jó – egyezett bele sóhajtva Gren.
Vállat vont, és már meg is indult a gázlókövek felé. Néhány lépéssel utolértem, és együtt botladoztunk át a moszattal borított, csúszós kődarabokon. Mögöttünk Shiv egyensúlyozott.
– Várjatok egy kicsit! – szólt utánunk.
Ahogy megtorpantunk, lábunk előtt gőzt pöfékelt a moszat, és amint a smaragdszín ragyogás sötétzölddé fakult, szemmel láthatóan száradni kezdett. Mire a folyvást fújdogáló szél az utolsó gőzpamacsokat is elsodorta, a gázlóköveket sötétbarna, ropogós réteg borította. Sorgrad merőn figyelte a tüneményt, Gren pedig visszafelé tekintgetett, szemmel tartva a vadászt.
– Ha csak egy fél szóval is engedélyt adnánk rá, azonnal megölné, igaz? – Ryshad hangjában ellenszenv és megvetés bujkált. – Még csak meg sem gondolná, miért teszi.
– Bizonyos helyzetekben előnyére válik ez a tulajdonsága, és könnyen lehet, hogy mi is jól járunk vele – vontam vállat. – Az életét köszönheti neki, és én is. Hidd el, egy ehhez hasonló vállalkozásban többet használ nekünk, mint amennyit esetleg árthat.
– Tudom, milyen régi barátok vagytok, de akkor sem örülök, hogy velünk jött – felelte megfontoltan Ryshad. – Ha rajtam múlna, nem venném fel a csapatomba.
– Nem kértem tőled, hogy örülj neki, a csapatodba pedig akkor sem állna be, ha egy láda aranyat ígérnél neki – világítottam rá a helyzet lényegére. – Mindazonáltal ne feledkezz meg róla, hogy élete java részét zsoldosként töltötte, vagyis teljesen tisztában van vele, mit jelent a harci fegyelem. Ha nem így lenne, Halice sem fogadta volna föl, ebben biztos lehetsz.
– Remélem, tudja, mit csinál – dünnyögte a foga közt Ryshad, de addigra már mindannyian különösebb nehézség nélkül átjutottunk a folyón. Amint a túlsó parton voltunk végre, Gren minden figyelmét az előttünk álló út felé fordította, megfeledkezve a madárvadászról, én pedig elégedetten biccentettem, mivel biztos voltam benne, hogy így lesz.
A sziget belseje felé vezető utat mindkét oldalról dombok szegélyezték. Mindannyian nyitva tartottuk a szemünket, nem fedezünk-e fel más utazókat a távolban, de amint a délután lassanként estébe fordult, hozzászoktunk, hogy senkit nem látunk egyik irányban sem. Hamarosan észrevettem, hogy figyelmem lankadni kezd; ez a felfedezés aztán egy időre ismét éberré tett.
– Hová lettek az őslakosok? – fordultam Ryshadhoz és Shivhez, akik leghátul kullogtak.
– Hányszor kellett elrejtőznünk, amikor legutóbb itt jártunk? – intett Shiv az utat szegélyező gubancos bokrok felé, amelyek veszedelmes töviseit újonnan sarjadt zöld levelek és ártatlan külsejű rózsaszín virágok takarták el a szemünk elől.
– Furcsa, hogy még birkatrágyába sem léptünk, amióta megérkeztünk – vonta össze a szemöldökét Ryshad.
Hirtelen észrevettem, hogy valami más is hiányzik.
– Úgy emlékszem, valahol errefelé találtuk az útjelző oszlopokat...
– Mi az, észrevettetek valamit? – Sorgrad és Gren néhány lépéssel visszasiettek hozzánk, én pedig megpróbáltam néhány szóban összefoglalni felfedezésemet.
Ahogy megtorpantak, Gren dühödten csapott agyon egy apró rovart, amely az arca előtt körözött.
– Nyavalyás szúnyogok! – zsörtölődött.
– Azt hiszem, onnan jöhetnek – mutatott Shiv egy alacsonyabban fekvő földdarab felé, ahol a fűcsomók közében sár sötétlett. Mintha csak jelt adott volna nekik, az apró vérszívók újabb falkája emelkedett fel a fű közül, és egyenesen felénk tartottak.
– Nyilván az évnek ebben a szakában élik világukat – húztam el a számat.
– Szaporázzuk meg a lépteinket, és egykettőre magunk mögött hagyjuk őket! – ajánlotta türelmetlenül Ryshad.
Shiv még mindig a nedves, tőzeges rétet tanulmányozta az út mentén.
– Furcsa – morfondírozott. – Eddig úgy tudtam, hogy az itteniek akár ölni is képesek, hogy maguk mögött hagyhassák ezt a sziklás szigetet, hiszen itt olyan kevés a jó termőterület... Akkor vajon miért nem kezdenek valamit ezzel a mocsárral? – intett a posványba fektetett járógerendák felé. – Hiszen ha lecsapolnák, remek termőföldet kapnának.
Akárhogy meresztettem a szememet, nem láttam azt a remek termőföldet, amelyről Shiv fantáziált, de úgy gondoltam, ha ezt mondja, biztos jó oka van rá. Elvégre Kevil lápvidékén nőtt fel, Caladhriában, és minden gyerek tudja, hogy annál nagyobb összefüggő mocsarak nem léteznek egész Einarinnban.
– Livak, azt hiszem, megvannak az oszlopaid, amiket az előbb hiányoltál – kiáltotta Sorgrad.
– Itt is egy! – Gren valamivel lemaradt a fivére mögött, és az utat szegélyező árokban kotorászott.
Alighogy utolértük őket, már mi is láttuk a sárban heverő összetört, beszennyezett területjelző köveket.
– Ez meg mi a szösz? – Sorgrad leguggolt, és végigfuttatta ujját a mély vésőnyomokon, amelyek át- meg átszelték az eredeti jelzést.
– Valamiféle klánjelvény lehetett rajta – magyarázta Ryshad, miközben szemügyre vette a Gren lába előtt fekvő oszlopot. – Úgy látom, erről is levésték.
– Ha Usara itt lenne, talán kiolvashatna valamit a kőből – dörmögte Shiv.
– Úgy látszik, nem jó varázslót hoztunk magunkkal. – Gren kész volt tréfára fordítani a dolgot, de senki nem nevetett rajta.
Mindkét irányban végignéztem az úton, amelynek kihaltsága immár kezdett kimondottan baljóslatúnak tűnni.
– Menjünk tovább! – Igyekeztem megemberelni magamat, és folyton azt ismételgettem magamban, hogy nyilván csak rémeket látok, de a kezemet azért a tőröm markolata közelében tartottam.
– Kend be magad vele! – nyújtott oda Ryshad egy marék hosszúkás, olajosan csillogó levelet. – Távoltartja a szúnyogokat.
Sorgrad azonnal keresgélni kezdett az út szélén, és kisvártatva néhány apró, bolyhos növénykével érkezett vissza.
– Ezek sokkal jobbak – kínálta oda.
Mindkettőjükre szélesen mosolyogtam, azután bedörzsöltem Sorgrad növényével a karomat, Ryshadéval meg a nyakamat. Reméltem, hogy hamarosan belátják, nem vagyok hajlandó választani közöttük, és semmilyen módszerrel nem is kényszeríthetnek erre. Szerencsére ezek után a szúnyogok sem háborgattak, bármelyik növénynek is köszönhettem ezt az áldásos hatást.
Ryshad és Shiv hosszú lábaikkal kemény iramot diktáltak, úgyhogy mi, alacsonyabbak inkább futottunk, mint mentünk utánuk. Ennek ellenére egyikünk sem panaszkodott, és jó ütemben haladtunk tovább, amíg el nem értük azt a kopár, szürke sziklacsúcsot, amely elfedte szemünk elől célunkat.
Sorgrad szintén azonnal rájött, hol vagyunk. Olyan szerencsés szeme van, hogy elég egyetlen pillantást vetnie bármely térképre, és azonnal eligazodik rajta.
– Ki megy előre?
Gren már tett is egy fél lépést, miközben szeme izgatottan csillogott.
Ryshad rám nézett, aztán Shivre, majd odabólintott Sorgradnak.
– De éppen csak nézzetek szét, azután gyertek vissza ide!
– Addig maradj nyugodtan, kislányom! – kacsintott rám Sorgrad, és a két fivér eltűnt a sziklák mögött.
– Nem hallok semmit – emelte föl a fejét Ryshad.
– Madarak, szélzúgás... – hallgatóztam én is, de nyomát sem leltem sem emberi hangoknak, sem az élet szokásos apró zörejeinek, kalapálásnak, köszörülésnek, amelyek legutóbb már messziről fogadtak bennünket.
Shiv összedörzsölte a tenyerét.
– Mi lenne, ha...
Mondanivalóját Sorgrad éles füttyszava szelte ketté. Kiugrottunk fedezékünkből, és rohantunk az útkanyarulat felé: én előreszegezett tőrrel, Ryshad félig kivont karddal.
– Saedrin nevére, itt meg mi történt? – kiáltottam fel.
– Dastennin fogára! – Ryshad kardja szisszenve csúszott elő a hüvelyéből.
– Úgy tűnik, itt aligha találunk szövetségeseket magunknak. – Shiv sóhajtva szemügyre vette a látképet, amely a virágokkal pettyezett völgy alján tárult elénk.
Az út két oldalán alacsony házak lapultak, társaik hátrébb, a fűben kuporogtak. Még így is, hogy az elietimmek rendszerint alacsony növésűek voltak, eltűnődtem rajta, vajon hogyan nem verik be a fejüket a saját szemöldökfáikba. Valamivel később vettem csak észre, hogy a házak padlója egy jó lépcsőfoknyival a talaj szintje alatt van. Ezt is csak azért láthattam, mert a tetők többségét leszaggatták, a puszta falak között szabadon süvített a szél. Úgy tűnt, a lakhelyek mind egy kaptafára készültek: egyik végükben ablaktalan, kőpadlós helyiség, majd egy nagyobb alapterületű, ablakos, cseréppadlós szoba nyitott tűzhellyel. A tűzhelyet magas kőlapokkal állítgatták körül, hogy elfogják a szemközti ajtótól és a túloldalt nyíló helyiségekből jövő huzatot. Ez utóbbiakat valószínűleg ló- és tehénistállónak használták, mivel döngölt földpadlójuk volt, és a falban fémkarikákat láttam. Végezetül újabb tárolóhelyiség következett, amely félkör alakban zárta az épületet. Ennek is kőpadlója volt, középütt pedig tűzrakógödröt láttam. Csak találgatni tudtam, mire használhatták ezt a helyiséget: lehetett sörfőzde, kukoricamalom, mosoda vagy bármi hasonló, amire az adott háztartásnak éppen szüksége volt. Szerszámok, háztartási eszközök azonban, amelyekből bővebb következtetést lehetett volna levonni, sehol sem maradtak.
– Keressünk valami nyomot, ami eligazít, mi történhetett itt – rendelkezett Ryshad. – Bármeddig merészkedtek, vigyázzatok, hogy maradjon valaki a látótávolságotokban!
– Ne forgassuk fel túlságosan a dolgokat! – tettem hozzá. – Nem kell, hogy azonnal felfigyeljenek az ittjártunkra.
Ryshad bólintott, és kezét a kardja markolatán tartva megindult lefelé az úton, Shiv a nyomában. Sorgrad kivont pengével lefordult az útról, és céltudatosan megindult előre. Úgy véltem, legjobb lesz, ha Gren közelében maradok, ha már a többiek ügyet sem vetnek rám.
– Itt ugyan semmi sincs! – piszkálta meg Gren a tőre hegyével az egyik félig összeégett zsúptető maradványát. – Bárki tette is, előtte alaposan kifosztotta a helyet.
– Én is úgy látom. – Bekukkantottam egy másik házba valamivel lejjebb az ösvényen. A középső szobában elszenesedett gerendák feketéllettek, a falakat korom borította. – Vajon honnan veszik az itteniek az épületfát? Az egész szigeten nem láttam egyetlen akkora fát sem, amiből egy tetőgerenda kitelne. Hűha, úgy nézem, itt lapult néhány pénzdarab, de teljesen szétolvadtak.
– Valaki jó nagy tüzet rakott itt. – Gren felkapta a fejét, de csak egy apró állat surrant ki a küszöbön, és eltűnt a házakat az úttól elválasztó árokban. – Nem maradt itt semmi, ami útba igazíthatna, ki tehette. Nyilván ez is volt a célja az illetőnek.
Végignéztem a lecsupaszított házfalakon. A romok között fekete-fehér madarak fészkeltek, nagyjából akkorák, mint otthon a dolmányos varjú, és a megperzselődött tetőkből igyekeztek összegyűjteni annyi szalmaszálat, amennyi szedett-vedett otthonaik elkészítéséhez elegendő. Rekedt kiáltásaik csak még feltűnőbbé tették a süket csöndet.
– Menjünk, nézzük meg, hátha a többiek találtak valamit. – Visszasétáltunk az ösvényhez, és hamarosan meg is láttuk Ryshadot: a település egykori erődje előtt álldogált, amelyhez már volt szerencsénk korábban. Közeledtünkre felém intett.
– Mit gondolsz, be tudnál mászni oda még egyszer?
– Talán ha bakot tartanál...
Ez persze csak tréfa akart lenni, még ha nem is sikerült túlságosan jól. Annak idején, amikor Geris nyomában jöttünk ide, a komor, szürke kőből épült erősség falai jóval a fejem fölé nyúltak, most azonban könnyűszerrel át tudtam lépni azt, ami megmaradt belőlük.
– Itt bizony kő kövön nem maradt – mormolta Shiv vészjósló hangon.
– Mintha valami rosszul sikerült balladában járnánk – bólintottam. De sajnos ez most nem csak afféle érdekfeszítő történet volt a hosszú téli esték elütésére.
– Azért benézhetnénk, nem maradt-e valaki hátrébb, a főépületben. – Tettem egy óvatos lépést előre, majd, miután senki nem tiltakozott, kivont tőrrel a kézben átléptem a falmaradványt. Ryshad megkerülte azt a romhalmazt, amely valaha a kapuerőd lehetett, Shiv pedig az ellenkező irányba indult. Sorgrad és Sorgren szétváltak, hogy kétfelől kémleljék körbe a hajdani rezidenciát.
– Annak idején úgy véltük, itt lehet a kovácsműhely – torpant meg Shiv néhány megfeketedett kőtömb mellett. A hajdani fal belső oldala mentén egész sor különféle műhely és raktár húzódott egykor, amikor gyanútlanul üldögéltünk odafönn a dombon, és Ryshad látcsöve segítségével igyekeztünk szemmel tartani ezt a települést.
– Ez meg a malom lehetett. – Szétrugdaltam néhány elszenesedett zsindelyt, de mint ahogy várható volt, nem találtam alattuk semmit.
– Úgy tűnik, valaki nem csak hogy el akarta pusztítani ezt a helyet, de arról is gondoskodni akart, hogy soha többé ne is lehessen újjáépíteni. – Ryshad átvágott a megfeketedett kőtörmeléken ott, ahol egykor az épület homlokzata állt. A falakat nagyjából mellmagasságig lerombolták, de néhol még ezt sem lehetett kivenni a kupacokban álló törmelék között.
– Itt másztam be legutóbb – tűnődtem –, úgy értem, itt volt az ablak.
A csizmám orrával félrerúgtam néhány kisebb építőkövet. A padlót ádáz fejszenyomok foltozták, mintha valaki szándékosan összehasogatta volna, nem messze tőlem törött ablakkeretdarabok és szaruszilánkok hevertek. Amit nem tudtak összetörni, lerombolni, azt elégették: a törmelék között hamufoltokat, elszenesedett fadarabokat találtam. Ahogy félrerúgtam egy gerendacsonkot, jól látszott még a kormos folt, amelyet az égés hagyott a padlón.
– Úgy nézem, nem járt itt senki előttünk a katasztrófa óta – állapítottam meg.
– Jó, de vajon mi lehetett az a katasztrófa? – tűnődött Shiv.
– Vagy ki – tette hozzá Ryshad komoran.
Úgy véltem, nem különösebben nehéz kitalálni.
Körülnéztem. Ezeket a falakat nem is olyan régen gondosan felakasztott kárpitok borították, a padlót finom, vastag szövésű szőnyegek, a fényesre csiszolt kőasztalokon edény zörgött. Egy család élt itt, és rajtuk kívül még számtalan más család kijjebb, a kunyhókban és házikókban, és megpróbálták kicsikarni a sanyarú földből, amit adni tudott nekik. Most azonban egy lélek sem volt sehol, csak a szúnyogok döngicséltek a fejünk körül, meg a madarak építgették rendetlen fészküket a falmaradványokon. Hová tűntek az itteniek? Vajon foglyul ejtették őket, mint a madárvadász az ő gyanútlan kis áldozatait odalenn a folyóparton?
Úgy látszik, Ryshad gondolatai ugyanezen a nyomon jártak.
– Nem látok egyetlen holttestet, de még csontokat sem – jegyezte meg.
– Ez vajon jó vagy rossz jel? – pillantott ránk Shiv, de nem tudtunk mit válaszolni neki.
– Hová lett Sorgrad? – kapta fel a fejét Ryshad. – Vagy Gren, ha már itt tartunk. – Hangján némi bosszúság érződött.
– Hiszen csak annyit mondtál, hogy egyvalaki mindig maradjon a látótávolságunkon belül – emlékeztettem. – Amíg egymást látják, nincs baj.
Két ujjamat a számba véve füttyentettem egyet. Amióta az eszemet tudom, ezt a jelzést használtuk egymás között.
Szőke fejek bukkantak ki az egyik domb mögül a lerombolt erőd hátsó falánál.
– No, mi az? – érdeklődött Sorgrad.
– Mit láttatok odafönt? – Legnagyobb megkönnyebbülésemre Ryshad hangja udvarias maradt.
– Kecsketrágyát – felelte vidáman Gren. – Nem is rossz ötlet: elkapunk egy kecskét, az sivalkodni kezd, a gazdája meg iderohan. Akkor aztán szépen leültetjük, és megkérdezzük, mi történt a földijeivel.
Csak egy rosszalló pillantást vetettem felé, a többiek meg még ennyire sem méltatták.
– Mi a véleményetek? – kérdezte Sorgrad, miközben felkaptattunk a dombra.
Amikor legutóbb itt jártunk, nem jutott eszünkbe fölmászni ide, így aztán nem is láthattuk azt a kőből rakott kört, amelyre a két fivér rábukkant. Utólag sajnáltam, mert fenséges látvány lehetett, mielőtt a dolmeneket ledöntögették volna.
– Nem lehetett könnyű romba dönteni – állapította meg félrehajtott fejjel Ryshad.
Nem is volt szükség kőművesi szakértelemre, hogy megállapítsuk. Az állókövek kétszer olyan magasak lehettek, mint én, tömör, kékesszürke sziklaanyagukat durván munkálták meg, de hogy milyen módszerrel mozgatták, arról sejtelmem sem volt. A belső kört alkotó oszlopok mintha egy hatalmas kéz ujjai lettek volna, körülöttük mély árok húzódott, amelyet földhányás vett körül. Amint magunk mögött hagytuk a dombot, ez volt a legmagasabb pont, amely a szemünk elé tárult a végeláthatatlan, szikes mezőben, amelyet csak itt-ott tört meg néhány rendetlen, gubancos bokorcsoport. Akárhogy erőltettem a szememet, emberi tevékenységnek semmi nyomát sem láttam egészen a látóhatárt szegélyező kékes hegykoszorúig.
– Vajon mire használhatták ezeket a köveket? – Gren fél lábbal föllépett az egyik ledöntött megalitra, és olyasféle arcot vágott, mint a győzelmét ünneplő vadász.
Az oszlop tövében széttört deszkadarabok hevertek, meg egy foszladozó kenderkötél. Még az is lehet, hogy ezek segítségével döntötték le valahogyan a megalitokat.
– Korábban már találkoztunk hasonlóval, de az temetkezési hely volt – húzta el az orrát Ryshad.
Sorgrad leguggolt, és egy botdarabbal kotorászni kezdett abban a pocsolyában, amely az egyik kidöntött oszlop helyén gyűlt össze. Nemtörődöm arccal előhúzott egy ujjcsontot.
– A Sheltiya hite szerint a csontoknak ott kell maradniuk a föld közelében, ahol az élők laknak. Gondolom, ezek az aliatimmek sem gondolják másképp. – Sorgrad a Hegyek Népe által használatos elnevezéssel illette a száműzötteket. – Ti, síkvidékiek elégetitek a halottaitokat, és még a csontjaikat is porrá töritek, ez azonban nálunk, a hegyek között súlyos szentségtörésnek számít. A legkevesebb, hogy háborút indítanak miatta.
Ryshad lassan bólintott.
– No persze. Ha földig rombolod az ellenséged házát, és még az elődjei csontjait is kiforgatod a földből, senki sem vonja kétségbe a győzelmedet.
– De ha errefelé ez a kőépítmény számít templomnak, vajon nem teszi-e tönkre az ellenség mágiáját, ha romba döntik? – Arra gondoltam, a barna egyenruhások vezére nem sok megbecsülésre számíthat ezek után a népétől, még ha túl is élte a támadást.
– Itt ugyan nem találunk szövetségest magunknak – vonta össze a szemöldökét Sorgrad.
Magam is ugyanerre gondoltam éppen. Ennek ellenére emlékeztettem magamat, hogy Shiv velünk van, ez pedig azt jelenti, hogy mágikus támogatásra is számíthatunk, persze csak addig, amíg nem kell tartania attól, hogy hátba támadják. Nos, elvégre múltkor mágia nélkül is sikerült kijutnunk innen, hála Ryshad bátorságának és lelkierejének. És ha már itt tartunk, korábban is megtörtént már velem, hogy sarokba szorítottak, amikor Sorgrad és Sorgren társaságában valamiféle veszélyes vállalkozásba bonyolódtam. Ez a mostani sem lesz különb. Tartjuk magunkat a tervünkhöz, elvégezzük, amiért idejöttünk, azután a lehető leggyorsabban távozunk. Miért lenne szükségünk ehhez mások segítségére?
– Vagyis vacsorát sem kapunk – dörmögte Gren.
– Legalább nem kell magyarázkodnunk – vágta rá komor arccal Ryshad.
– Nézzétek csak... Valaki még mindig jár ide! – Shiv a kör külső pereme mentén keresgélt, és egy bottal beledöfködött az árokba, amely a belső, megszentelt helyet elválasztotta a kinti, hétköznapi földtől. Egy lapos kőtömbre mutatott, amely mintha szánt szándékkal állt volna éppen ott, a kidőlt oszlopok alkotta körben, szerényen meglapulva az egyik oldalon.
– Gren, maradj itt! Legalább egyvalaki őrködjön közülünk – javasoltam, majd Shiv és Ryshad után indultam, akik úgy döntöttek, hogy közelebbről is szemügyre veszik a követ.
A kőtömb nagyjából olyan magas lehetett, mint a vidéki házak ebédlőasztala, de legalább másfélszer olyan hosszú. A tetejébe egymásba kapcsolódó köröket karcoltak, némelyiknek kerek lyuk volt a közepén, amelyben megállt a felgyülemlett esővíz. A kőtömb alját sűrűn körbenőtte a fű, ebből arra következtettem, hogy akik a rombolást véghezvitték, ezt az egyet nem bántották.
Letéptem egy hosszúra nőtt fűszálat; és beledugtam a vízbe.
– Arasznyi mélységű lehet – állapítottam meg.
Az egyik kis medencében úszkált valami, ami leginkább egy hajócskára hasonlított: hulladékfából és falevélből tákolták össze. Gren gyerekes vidámsággal ráfújt a rögtönzött vitorlára, és az apró alkotmány táncolni kezdett a sötét víztükrön.
Sorgrad a tőre hegyével kotorászott egy másik lyukban, és kihalászott egy sáros rongycsomót.
– A soluraiak kegyajándékot szoktak hordani a szent helyeikre – jegyezte meg.
– Nem tűnik haszontalan kérésnek, hogy a helyi istenség óvja meg a tengeren egyik vagy másik hajót. – Ryshad is belefújt a levélvitorlába. – Úgy látom, ezt nem túl régen hozhatták.
– Ez itt úgy néz ki, mint egy rongybaba. – Sorgrad tovább piszkálgatta a szárazra húzott rongycsomót. – Talán valaki gyereket szeretne... Vagy azt kérte az istenektől, hogy védelmezzék az újszülöttjét.
Jobban megnéztem a rongycsomót: tényleg volt valamiféle babaalakja, ahogy néhány szétázott madzagdarab át- meg átfonta.
Ryshad hátrébb lépett, hogy szemügyre vegye a legközelebbi ledöntött oszlopot.
– Mit gondolsz, mikor történhetett mindez? – fordult Shivhez, aki addigra nagyjából megkerülte a körbefutó árkot.
A mágus megtorpant.
– Még jóval az elmúlt tél előtt.
– És valaki még mindig rendszeresen jár ide. – Sorgrad visszaejtette a lyukba a babaformát.
– A hitet néha nehezebb megölni, mint magát az embert – értettem egyet.
Ryshad elgondolkodva ránk nézett.
– Az, aki idejár, talán választ adhat a kérdéseinkre.
– És nincs különösebb oka, hogy szeresse Ilkehant – tettem hozzá. – Feltéve persze, hogy az ő lelkén szárad ez a pusztítás.
– Mi lenne, ha csapdát állítanánk? – tűnődött Ryshad. – Elrejtőznénk az árokban, és ha az illető már itt szöszmötöl ennél a kőnél, előosonnánk és bekerítenénk.
– És ha nem jön senki? Egyébként napokba is telhet! – csóválta a fejét Gren. – Meddig akarsz várni?
– Mondjuk sötétedésig – felelte nyugodt hangnemben Ryshad. – Mindenképpen biztonságosabb lenne, ha éjszaka haladnánk tovább.
– Tovább... De hová? – húzta el a száját Gren. – És arról se feledkezz meg, hogy az éjszaka igencsak hosszú ilyen messze északon, az évnek ebben a szakában!
– Fogd be a szád, Gren! – Sorgrad Shivre pillantott. – Ha nyakon csípjük az illetőt, nem lenne jó, ha segítségért kiabálna, és a nyakunkra hozná a többieket. Tudsz valamit tenni ellene?
Shiv elgondolkodó arccal futtatta végig hosszú ujjait sötét haján.
– Idebenn, a körben nem akarok mágiát használni, az egyszer biztos – szögezte le –, de odakint talán megpróbálkozhatnék némi csendvarázzsal.
– Érthető, hogy idebent nem akarsz varázsolni rájuk – bólintott Sorgrad. – Tegyük fel, hogy többen is lesznek: ha nem hallják egymás szavát, rögtön gyanút fognak.
– Nem erről van szó – rázta meg a fejét Shiv. – Amikor legutóbb itt jártunk, valamiféle éteri védőmágia óvta azt a másik kőből épült kört. Éppen csak egy kisebb varázslatot akartam elsütni, és az egész nyomorult építmény úgy zengett, mint a nagyharang.
– Éppenséggel ismerek egy dalt, amellyel elrejthetlek benneteket. – Hétrét hajtogatott pergamendarabot halásztam ki a zekém zsebéből. Mialatt Pered a legutolsó részleteket rajzolta be Shiv térképére, szerét ejtettem, hogy kimásoljak néhányat a könyvemből a látszólag értelmetlen dalocskák közül, amelyekben az Erdők Népének furcsa varázsigéi rejtőztek. Voltaképpen Guinalle ötlete volt, és a körülményeket figyelembe véve kivételesen nem jutott eszembe ellenkezni. Annál is inkább, mivel voltaképpen az én érdemem volt, hogy egyáltalán felfedeztük ezeket a varázsigéket: én ragaszkodtam ugyanis hozzá, hogy magasabb értelem rejtőzhet azokban a látszólag együgyű, vidám dalocskákban, amelyeket az apámhoz hasonló igricek úton-útfélen dalolásznak. Úgy véltem, ez a tény legalábbis feljogosít engem, hogy igénybe vegyem az őseimtől reám maradt Mesterség segítségét.
Sorgrad lekicsinylően bökdöste meg a pergamendarabot az ujja hegyével.
– Gondolod, hogy működni fog? – érdeklődött.
Gondolkodás nélkül kiöltöttem a nyelvemet rá.
– Jobban, mint a te mágiád, varázslókontár! – toldottam meg.
– Menjünk, foglaljuk el a rejtekhelyünket! – Ryshad odaintett Shivnek. – Nekünk kettőnknek egymással szemközti oldalon kellene elrejtőznünk.
– Szomjas vagyok – szólalt meg hirtelen Gren. – Mit gondoltok, hol van itt legközelebb ivóvíz?
– Miért, hová lett a vizestömlőd? – Ryshad kimerülten sóhajtott.
– Üres! – Gren tüntetően meglóbálta a tömlőt.
– Töltsd meg a pocsolyából – szólt rá Shiv. – Gondoskodom róla, hogy ne legyen mérgező.
Gren éppen ellenkezni akart, és őszintén szólva nem is nagyon tudtam hibáztatni érte, amikor hirtelen mozgást láttam a távolban.
– Valaki közeledik! – figyelmeztettem a többieket.
Ez aztán le is zárta a vitát, minthogy mindannyian egy pillanat alatt eltűntünk az árokban.
Egy kis idő múlva óvatosan kikukucskáltam, szememet éppen csak az árok pereme fölé emelve.
– Füstöt látok – jelentettem suttogva.
Valóban: szürke füstbodrok emelkedtek a távolban, hogy aztán szerteoszoljanak, beleolvadva a kék égbe. A szél érthetetlen kiáltások foszlányait sodorta felénk, és hamarosan már apró alakokat is ki tudtam venni, ahogy a dombok között mozogtak.
– Valaki tüzet rakott. – Ryshad a kezére támaszkodva kiemelkedett az árokból, hogy jobban lásson. A füst most már jól körülhatárolható oszlopban tartott az ég felé, végigkanyarogva a füves pusztaság fölött.
– Nem hiszem, hogy errefelé jönnének. – Mindazonáltal halkan énekelgetni kezdtem az orrom alatt a rejtővarázst tartalmazó dalt.
– Mit csinálnak? – kérdezte nyugtalanul Sorgrad. Gondolom, zavarta, hogy alacsony termete miatt nem lát ki rendesen az árokból.
Lélegzetünket is visszafojtva figyeltünk, ahogy az idegenek lassan közeledtek hozzánk, és hamarosan már azt is ki tudtuk venni, hogy néhányan hálókat, mások fáklyákat cipelnek magukkal.
– Úgy látom, ki akarnak füstölni valamit az odújából.
A nedves fahusángok lassan égtek, és inkább füstöt adtak, mint lángot. Az árokban, ahol lapultunk, viszonylagos biztonságban voltunk a tarlótűztől, ha néhány szikra önállósítani akarta volna magát, az a lehetőség azonban mind közelebb került hozzánk, hogy esetleg megfüstölődünk, akár a jóféle caladhriai sonka. A folyton változó szél füstfoszlányokat sodort felénk, amelyek csípték a szemünket, torkunkat.
– Valaki errefelé tart! – lapult le Ryshad.
Minden figyelmemet a rejtővarázsra összpontosítottam, miközben láttam, hogy egy magányos alak kiválik a többiek közül, akik szemlátomást egy alacsonyan fekvő hegynyereg felé tartanak. Hirtelen egy hosszú farkú, vöröses bundájú állat pattant fel a fűből, egészen közel a fickó csizmájához, ő azonban ügyet sem vetett rá. Az állatka ugrándozva, bukfencezve igyekezett lejutni az omladékos domboldalon, hogy aztán eltűnjön egy repedésben.
– Gren, Shiv, maradjatok hátul! Sorgrad, a tiéd ez az oldal! – rendelkezett Ryshad, és a többieknek kivételesen nem jutott eszükbe ellenkezni vele. Szétoszlottunk az árokban, én pedig valahogyan Sorgrad és Ryshad közé kerültem, ami éppenséggel megfelelt az ízlésemnek. Lekuporodtam és várakoztam, közben mindvégig csöndesen dudorásztam az orrom alatt a rejtődalt. Egy idő múlva eszembe jutott, hogy le kellene cserélnem a tőrömet néhány dobónyílra. Az erszényemben egy apró fiola méreg is lapult: a ragacsos anyagot tartalmazó edénykét alaposan lepecsételték méhviasszal, és szorosan bevarrták puha bőrbe. Elővettem az erszényt, hogy a dobónyilak kéznél legyenek, ha szükség lesz rájuk, a méreghez azonban nem nyúltam. Elvégre nem megölni akarjuk a fickót, hanem válaszokat szeretnénk kicsikarni belőle egyre sürgetőbb kérdéseinkre. Ezenkívül az is eszembe jutott, hogy később nagy szükségem lehet még erre a méregre, ha egyetlen vágással akarunk véget vetni Ilkehan összes gonosz mesterkedésének. Ha már Guinalle annyira ragaszkodik hozzá, éppenséggel nincs ellenemre, hogy megalázó halála legyen, ha éppen alkalom adódik rá; az én szempontomból a legeslegfontosabb azonban mégiscsak az, hogy meghaljon, bármilyen formában történjék is mindez. És ha ezt tartjuk szem előtt, üdvös lenne, ha nem értesülne előre a saját haláláról, nehogy a végén még eszébe jusson védekezni ellene. Ryshad csak hívja a dolgot igazságszolgáltatásnak, ha úgy jobban tetszik neki, és még az is lehet, hogy Raeponin a pártját fogja. Én azonban inkább bosszúnak nevezem: szerintem ez egyenesebb és világosabb megfogalmazás.
– Hagyjuk, hadd sétáljon be a körbe! – Ryshad tettrekész ábrázattal lapult az árok mélyén. Igyekeztem olyan kicsire összekuporodni, amennyire csak tudtam, minden figyelmemet a varázsdalocskára összpontosítva.
A jégszigeti férfi még csak felénk sem pillantott. Gondolatait teljességgel lefoglalta a vízzel teli mélyedés a kőtömb felületében, meg az a titokzatos feladat, amely idevezérelte. Alacsony, mokány fickó volt, öltözéke a lehető legegyszerűbb: durva szövésű nadrágot és inget viselt, azaz hogy ez utóbbi alig volt több, mint kettéhajtott vászondarab, amelyet néhány hevenyészett öltés fogott össze. Noha éppen olyan szőke volt, mint Sorgrad vagy Sorgren, a haja sokkal durvábbnak tűnt: len helyett inkább száraz fűre hasonlított. Egyik kezében éppen csak parázsló fáklyát lóbált, én pedig csendesen reménykedtem, hogy nem gyújtja föl körülöttünk az elsárgult gyepet.
– Most! – kiáltotta Ryshad éppen abban a pillanatban, ahogy Sorgrad éles füttye a fülembe hasított, és egy emberként vágódtunk ki az árokból, hogy gyűrűbe fogjuk áldozatunkat.
– Ha megpróbálsz elmenekülni, azonnal megöllek! – lépett közelebb Gren, előreszegezve veszedelmesen éles fegyverét.
– Hiába kiabálsz, senki sem hallja! – Sorgrad is közeledett egy lépést, és bár kardja hegyét a földre szegezte, hangja még fivéréénél is fenyegetőbbnek tetszett.
Úgy tűnt, a foglyunk egészen jól követi szavaikat, még ha vérvonalaik számtalan emberöltővel előbb el is váltak egymástól. Igaz, már korábban, Eresken ténykedése nyomán is tapasztalhattuk, hogy a Hegyek Népe és az elietimmek kölcsönösen megértik egymás nyelvét.
Shiv és Ryshad némán álltak, de testtartásuk önmagában is tudtára adta a fickónak, milyen sors vár rá, ha bármiféle fondorlattal próbálkozik. A fogoly óvatos pillantást vetett feléjük, majd hozzám fordult, és dühödten a szemem közé bámult. Álltam a pillantását, és megpróbáltam a lehető legtöbb fenyegetést sűríteni a tekintetembe.
A fickó válla előregörnyedt, mintha megadni készülne magát, de mint kiderült, mindez csupán csel volt: megpördült és felém vetetődött, közben fáklyáját meglengette a feje fölött, hogy a szurok sisteregve felszikrázott, majd teljes erejével az arcomba vágta.
Félrehajoltam, és azonnal előrántottam a tőrömet, hogy megsebezzem a felkarját, ám Ryshad és Sorgrad ekkor már meg is ragadták hátulról. Voltaképpen nem akartam egyebet, csak egy kisebb vágást, hogy ne próbálkozzon további támadással; az már a saját személyes balszerencséje volt, hogy tovább hadonászott a fáklyával, és nem adta fel azt a szándékát, hogy az arcomba nyomja. Pontosan belenyúlt a mozdulatomba, és a tőröm átszaladt a csuklóján, beszorulva az apró csontok közé. Hátratántorodott, kirántva kezemből a tőr markolatát, miközben a füstölgő fáklya kifordult elmerevedő ujjai közül. Magam elé kaptam a karomat, de még így is eltalált, és nagyot csattant rajtam.
– Livak! – kiáltotta rémülten Ryshad, de addigra Sorgrad és ő már a földre is gyűrték támadómat.
– Semmi baj, jól vagyok – nyugtattam meg, és megdörzsölgettem homlokomon az ütés nyomát. Voltaképpen attól féltem a legjobban, hogy egész hátralévő életemben viselnem kell a sebhelyet, de szerencsére a néhány pillanattal azelőtt még parázsló és füstölgő szurok szilárd és hideg volt, mire az arcomhoz ért. – Köszönöm, Shiv – tettem hozzá.
– Szívesen, máskor is – vigyorodott el a langaléta mágus, és halk puffanás kíséretében az árokba rúgta a kialudt fáklyát.
– Ennyit arról, hogy nem tanácsos mágiát használni a körön belül – jegyezte meg könnyedén Sorgrad. – Mit is mondtál azokról az éteri őrvarázslatokról?
Shiv előbb bosszús, majd zavart arcot vágott, Gren pedig megmarkolta az elfogott elietimm grabancát.
– Amondó vagyok, vigyük a zsákmányunkat látótávolságon kívülre!
A fickó kétségbeesetten tiltakozott, és megpróbálta megvetni lábát a földön, de mivel mindjárt hárman is vonszolták, csak annyit ért el vele, hogy sarka mély árkokat vájt a talajba. Shiv meg én lassan követtük őket, amint nekiszorították az elietimmet az áldozókőnek. Ryshad hátranyomta a fickó vállát, hogy gerince nekifeszült a könyörtelen kőtömbnek, Gren pedig sebesült karját markolta meg, nem törődve a kezére csurranó vérpatakokkal.
Sorgrad egyenesen a férfi elé állt, egyik oldalán Shivvel, másik oldalán velem.
– Valami azt súgja, az életeddel játszol, ha csak beteszed ide a lábad, főként, ha még áldozati tárgyakat is hordasz ide – jegyezte meg Sorgrad a tőle megszokott társalgási hangnemben, miközben átkutatta a fickó zsebét. Széles selyemszalagot talált, amelyet furcsa hímzés díszített. – És nem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy nem csupán a saját életedről van szó, de másokéról is, akik meglehetősen közel állnak hozzád.
A fickó tekintete rémülten villant egyikünkről a másikunkra, elkeseredetten kutatva a remény akár legapróbb szikrája után. Shiv összevonta kifejező szemöldökét, hogy tekintete még vészjóslóbb legyen. A fogolynak nem kellett tudnia, hogy a nyurga varázslónak fogalma sincs róla, vajon mit is mondhatott az imént Sorgrad. Ami engem illet, szerencsére ismertem annyira a Hegyek Népének nyelvét, hogy követni tudjam az egyszerűbb párbeszédeket, Ryshad azonban éppen olyan üres tekintettel bámult maga elé, mint Shiv.
– Ne húzzuk az időt! – szólt közbe Gren a tőle megszokott virgonc rosszindulattal. – Végezzünk vele, mielőtt a cimborái a keresésére indulnak!
– Ne próbálkozzak előbb egy igazmondó varázsigével? – kérdeztem Sorgradtól a tormalin nyelv egyik hétköznapi, pergő dialektusában, amelyet gyakorta használtunk egymás között Ensaimin útjain.
– Egyelőre ne – váltott vissza a hegyek nyelvére Sorgrad. – Tudod, barátom, átkozottul nagy szerencséd van, hogy mi sem kedveljük különösebben ezt az Ilkehant.
A név hallatán a fogoly teste alig észrevehetően összerándult.
– Mondd el, mi történt itt, meg odaát a faluban! – fordult hozzá Sorgrad. Az elietimm felszisszent, ahogy tekintete a tőrre tévedt, amely még mindig kiállt a csuklójából; vére már átáztatta az inge ujját. A következő pillanatban azonban erőt vett magán, és szorosan összezárta a száját.
Sorgrad odabiccentett nekem, én pedig nekikezdtem egy ódon varázsige muzsikáló sorainak: ennek segítségével elnémíthattam a hazugok ajkát egészen addig, amíg rá nem szánják magukat, hogy igazat szóljanak. A fogoly szemében rémület villant, amint rájött, hogy a Mesterséget hívjuk segítségül ellene, én pedig melegen rámosolyogtam válaszul, noha egész bensőm fagyossá dermedt a gondolattól, milyen könnyen halálra tudtam rémíteni. No igen, az elietimmek által alkalmazott éteri mágia az acélnál is hatékonyabb fegyver, kiváltképp olyan elszánt varázslathasználók kezében, mint Ilkehan. Nem csoda, hogy a Sheltiya olyan éberen őrködött, nehogy soraikban bárkit is eltévelyítsen az az elképesztő hatalom, melyet birtokol.
– Mi történt? – kérdezte ismét Sorgrad.
– Ilkehan az elmúlt évben támadott meg bennünket. – A férfi szája sarkában keserű grimasz jelent meg. – Ashernan nagy árat fizetett a vakmerőségéért, hogy szembe mert szállni vele. Amikor Evadesekke elesett, minden oldalról körülkerítettek bennünket. Rettasekke még a segítségünkre siethetett volna, de Ashernan megsértette a vendégjogot. Olret szilárdan tartotta a határait Ilkehan ellenében, de nem lépett át rajtuk. – Úgy tűnt, az elkeseredés még iménti sebesülésénél is jobban kínozza. – A házát fölégették, vérvonalának egyszer s mindenkorra gyökerét tépték. Már mi sem vagyunk az ő népe: látod, a hargeard elpusztult, nincs többé szent helyünk sem...
Mindannyian igyekeztünk legjobb tudásunk szerint úgy tenni, mintha pontosan értenénk, miről beszél. Nem járhattunk teljes sikerrel, mert arckifejezésünk láttán a férfin zavarodottság lett úrrá.
– Rettasekke népéből valók vagytok? – kérdezte óvatosan. – Úgy tudom, rajtuk kívül senki más nem áll már ellen Ilkehannak. Vagy létezik olyan távoli település, amely még kitart?
Sorgrad Gren felé intett.
– Az aniatimmek népéből származunk – mondta. – Kísérőink pedig Tren Ar'Dryenből jöttek.
A fickó szemében nem csillant föl a felismerés fénye: az ősi szó, amellyel a Hegyek Népe illette saját magát abban az időben, amikor az elietimmek ősapáit száműzte földjéről, nyilvánvalóan nem jelentett többet neki, mint az óceán nyugati partján fekvő kontinensre használatos ódon elnevezés. A tekintetében bujkáló reménységet egy pillanat leforgása alatt az elkeseredés tompa üressége váltotta fel.
– Akkor tehát nem hoztok egyebet, mint háborút... Halált magatokra és ránk is.
Sorgrad fontolóra vette a hallottakat.
– Úgy érted, nem tanácsos megtámadnunk Ilkehan? – kérdezte.
– Az az ember valóságos fenevad! – A férfi hangját reszelőssé tette a düh. – A seregeinek senki sem tud ellenállni, mert a legerősebb mágiával támogatja őket, amelyet valaha is láttunk ezeken a szigeteken. Evadesekke ostromakor úgy kelt át a mocsáron, hogy saját hadserege halottait süllyesztette az ingoványba, azokon lépdelt... Békeszerződést köt szent esküvéssel, de még meg sem szárad rajta a tinta, máris megszegi... Nem ismer irgalmat, nem ismer becsületet, csak azokkal szívélyes, akik feltétel nélkül hajlonganak előtte, amikor urukká és parancsolójukká nyilvánítja magát. A legtöbben persze inkább megteszik, semmint hogy szembenézzenek a haragjával... – Foglyunk arcát most a bizonytalanság fájdalma rántotta keserű görcsbe. – Az Ősanya kegyére hivatkozik, azt mondja, az ő áldása védelmezi a hargeardot... Esküszik rá, hogy ő maga a Teremtő kardja, amely a jelenkor megpróbáltatásainak tüzében edződött acélossá. Sokan, rengetegen hisznek neki... Hiszen mi egyebet tehetnének?
Noha hanghordozása, arckifejezése azt sugallta, hogy kérdést tett fel, Sorgrad néma maradt, tekintete pedig rezzenéstelen. Gyakorta láttam ilyennek, amikor azt várta, hogy az ellenfél valamiképpen elárulja, miféle rúnákat tartogat a kezében. Foglyunk hevesen megrázta a fejét.
– A hegyek lángnyelvekkel szólnak hozzánk, és Ilkehan ellenségeit jeges förgeteg, tűzvihar pusztítja el... A gyengék éheznek, végül nincs más választásuk, mint hogy leboruljanak Ilkehan előtt. Hamarosan ő lesz minden szigetek ura, akár akarjuk, akár nem... Az imént azt mondtátok, hogy nem vagytok barátai Ilkehannak: akkor tehát az ellenségei vagytok. És ha rajta múlik, hamarosan megtudjátok, mit is jelent ez...
Foglyunk hirtelen elnémult.
– Vagyis Ilkehan megölte ezt az Ashernant, és rátette a kezét a földjére – összegezte Sorgrad. – Ha elfogadjátok az uralmát, nagyjából ugyanúgy élhettek, mint azelőtt.
Ezt a rövid megállapítást gyorsan le is fordítottam Ryshad és Shiv számára, akiket szemlátomást egyre jobban zavart, hogy egy kukkot sem értenek a párbeszédből.
– Ezért aztán úgy gondolod, jobb lesz, ha nem mondasz többet – fordult ismét a fogolyhoz Sorgrad. – Sőt, talán félsz is, hogy túl sokat árultál el nekünk.
Az elietimm mozdulatlanul, rezzenetlen pillantással bámult vissza rá.
– Majd én szóra bírom! – ajánlkozott vidáman Gren, és közelebb lépett, hogy megtekerje a tőrömet a fickó csuklójában.
– Ne! – mordult rá Ryshad.
Gren vállat vont, és egyetlen sima mozdulattal kirántotta a sebből a kést. A fogoly levegő után kapkodott, térde megbicsaklott, ahogy a vér szabadon spriccelt a vágásból. Gren megpörgette kezében a tőrt, és visszakézből átmetszette a férfi torkát. Már halott volt, mielőtt teste a földre rogyott volna.
– A francba, Gren! – Ryshad elengedte a foglyot: a holttest elterült a száraz fűben.
Gren lekuporodott, és a földbe szurkálta a tőrömet, hogy letisztítsa róla a vért.
– Ki kellene élezni ezt a vacakot, kislányom – dörmögte, ahogy fitymáló arccal visszaadta.
– Ezt meg miért tetted? – Shiv még mindig nem tért magához a döbbenetből.
Ryshad sötét pillantást vetett Grenre.
Gren értetlen arccal meredt vissza rájuk.
– Hiszen ennél többet úgysem mondott volna – vonta meg a vállát.
Sorgrad, aki az imént elővigyázatosan hátralépett, hogy elkerülje a szertefröccsenő vért, most úgy látta, elérkezett az idő, hogy beavatkozzon a beszélgetésbe.
– Hiszen hallottátok – kezdte megfontoltan –, a fickó maga mondta, hogy Ilkehan embere, akár a maga jószántából vált azzá, akár nem. Meglehet, azzal akart volna szívességet tenni gyűlölt urának, hogy elárul bennünket.
Erre már Shiv sem tudott mit felelni, noha az arckifejezésén látszott, hogy igencsak szeretne.
Néma figyelmeztetéssel pillantottam Ryshad felé.
– Még ha feltette is magában, hogy egy szót sem árul el rólunk, már csak a saját érdekében sem, a sebesülése láttán az övéi úgyis kérdezősködni kezdtek volna – magyaráztam. – Ezen a vidéken gyorsan terjed a hír... Ilkehan adeptusai pedig kiszaggatták volna a fejéből az igazságot, akár föl akar adni bennünket, akár nem.
– Az már igaz. – Ryshad tekintete továbbra is felhős maradt. – De akkor is gerinctelen dolog átvágni valaki torkát, amikor nem számít rá.
– Meglehet, de lényegesen könnyebb, mint hogyha számítana rá – jelentette ki megfellebbezhetetlenül Gren.
– Fogd be a szád! – mordultam rá. Nem tudtam eldönteni, mi zavar jobban: hogy a vitájuk kellős közepébe keveredtem, vagy hogy a ledőlt varázskövek gyűrűjében állok. – Jobb lett volna, ha nem itt ölöd meg, hiszen azt mondta, ez itt valamiféle szent hely.
– Most már megtörtént, kár vitatkozni rajta – állt a fivére mellé Sorgrad. – Jobban tesszük, ha elkotródunk innen. Elvégre azért jöttünk, hogy szövetségest találjunk, de úgy látszik, ez az Ashernan halottabb, mint az ünnepi birka a tálban. Hallottuk azonban, hogy egy bizonyos Olret még mindig kitart Ilkehan ellenében, úgyhogy azt javaslom, menjünk, és keressük meg a fickót. – Körülnézett, azután Shivhez fordult. – És most merre tovább?
A mágus lassú mozdulattal elővonta a térképet.
– Ha mi most itt vagyunk, akkor itt helyezkedik el a sziget Ilkehan erődjével. – Hosszúkás szigetre bökött, amelyen töredezett hegylánc vonult végig. A hegyek lábánál elterülő síkságot kanyargó folyó szelte ketté.
– Ez lesz Kehannasekke – bólintott türelmetlenül Sorgrad. – De hol találjuk ezt az Olretet?
– Rettasekke... Azt hiszem, ezt a nevet említette az imént a foglyunk. – Ujjamat bizonytalanul végighúztam egy másik szigeten.
Gren kétkedő arccal szemlélte a szigetek között húzódó tenger kék foltjait, amelyek elválasztanak bennünket reménybeli szövetségesünkről.
– Ez mind szép, de hogy jutunk oda? – kérdezte mogorván.
– Azt mondtátok, a szigetek között gázlók, homokpadok vezetnek át – pillantott rám összevont szemöldökkel Sorgrad. – Éjszaka kelünk át, lassan, elővigyázatosan lépünk...
Ryshad elnevette magát, de a nevetésébe nem sok öröm vegyült.
– Úgy veszem észre, ti ketten épp annyira nem állhatjátok a hajókat, mint Livak.
– Odafent a hegyekben kevés hasznát vennénk a matróztudásnak, cimbora – vágott vissza Gren kissé sértetten.
– Én viszont az óceán partján nőttem föl, Zyoutesselában, Shiv pedig Kevilben – mosolygott rá Ryshad. – Majd mi lopunk egy szép kis csónakot.
– A tengeren észrevétlenebbül mozoghatunk, és kisebb a veszélye, hogy összefutunk valakivel. – Kérlelő pillantást vetettem Sorgradra. – Azon kívül sokkal gyorsabbak is leszünk.
– Az már igaz. – Sorgrad szemlátomást éppen akkora gyanakvással fogadta az ötletet, mint én magam.
Ryshad nem is igyekezett leplezni rosszallását, amint a holttestet nézegette.
– Mégsem hagyhatjuk csak úgy itt – állapította meg. – Előbb-utóbb megtalálják, és a nyomunkba erednek.
– Közel s távol nem találunk annyi éghető anyagot, amiből halotti máglyát rakhatnánk neki – emlékeztettem –, és még ha sikerülne is, a füst láttán akkor is idecsődülne a fél falu.
Komolyan törni kezdtem a fejemet, mit tehetnénk. Ha Saedrin följegyezte magának, hogy részem van ennek a szerencsétlennek a halálában, a holttest temetetlenül hagyása csak tovább növeli bűnlajstromomat, ha majd egyszer a színe elé kell állnom, hogy elszámoljak tetteimmel.
– Az ő árnya ugyan nem köszöni meg neked, ha porrá égeted a csontjait, tudatlan síkvidéki! – dörrent rám Sorgrad. – A csontjainak ugyanis ott kell pihenniük, ahová a hit köti őket, még ha Ilkehan meg is gyalázta ezt a helyet.
Odaintett Grennek, és kettesben egy mélyedéshez cipelték a holttestet az egyik kidőlt oszlop árnyékában.
– Hadd segítsek! – Shiv mindkét tenyerét a földre fektette, amelyet az eltelt évek során keményre döngöltek az erre járók léptei, az eső meg a napsütés. A talaj megmozdult, mintha fellélegezne, és olyanformán tornyozódott fel, akár ha friss szántás volna. A földhalmocskák körülfolyták a holttestet, amely egyszerre nevetésre ingerlő és szánandó módon ficánkolni, mozgolódni kezdett, amint a talaj folyamatosan süllyedt, változott alatta. Végül teljesen eltűnt a keletkezett gödörben, és a földhalmok elsimultak fölötte.
Sorgrad dörmögött valamit az orra alatt, ami talán a Hegyek Népének halotti szertartásához is tartozhatott, de a szavak túlságosan idegenek és ódon csengésűek voltak hozzá, hogy akár egy kukkot is értsek belőlük.
Gren zavartalan arccal bámult a gödör nyomaira.
– A Teremtő őrködjön a csontjain, amíg csak az Ősanya vissza nem engedi lelkét a maga birodalmába. – Ugyanazokat a kifejezéseket használta, mint nem sokkal előbb az elietimm.
– Ha nem tévedek, Misaenről és Maewelinről van szó – találgattam. Úgy tűnt, a Hegyek Népe az ősidőkben vidáman beérte ezzel a két istennel, és még manapság sem adóztak túl nagy tisztelettel a panteon többi tagjának.
Shiv mély lélegzetet vett, és figyelmét továbbra is a betemetett gödörre összpontosította. A föllazított talaj visszasüppedt, elsimult a sír széleinél, és hamarosan éppen olyan tömör, döngölt földnek látszott, mintha senki sem háborgatta volna legalább egy emberöltő óta.
– Szép munka volt, Shiv! – jegyezte meg Ryshad, és noha már nyoma sem látszott, mégis inkább megkerülte a sírgödröt, semmint hogy rátaposson. – Most pedig gyerünk, lopjunk egy hajót!

 

 

Suthyfer, Őrsziget,

Nyárelő 3. napja

Halice gyors léptekkel vágott át a homokon; a kora reggeli nap hosszúra nyújtotta árnyékát.
– Ugye, nem távollátó varázslattal vagy elfoglalva éppen? – Gyanakodva pillantott abba a kis tócsába, amelyet a visszavonuló tenger hagyott hátra néhány szikla között.
– Nem, dehogy – nyugtatta meg Usara, és leveregette tenyeréről a rátapadt homokot. – Habár Guinalle azt mondja, ha természetes medencében próbálkozom a varázslással, az elietimmek sokkal nehezebben akadnak a nyomomra.
Halice kissé elbizonytalanodott e válasz hallatán.
– Pedig eddig azt hittem, hogy antik ezüsttálakra meg méregdrága tintákra van szükséged a varázsláshoz – jegyezte meg.
– Az ilyesmi csak a sarlatánoknak meg az álmágusoknak elengedhetetlen – mosolyodott el Usara. – Van is benne némi igazság, hogy a tinta vagy az olaj megkönnyíti a dolgot, de azt hiszem, bárhol és bármilyen vízfelületen tudok varázsolni.
Halice Guinalle felé pillantott, aki puha, mohazöld gyapjúköntösbe burkolózott a csípős reggeli szél ellen.
– Ugye, a Mesterség is megmutatja, hogyan boldogulnak? – kérdezte.
– Egyelőre jobbnak véltem, ha békén hagyom őket – felelte Guinalle nyugodt hangon. – Shiv varázslata kihalt vidéken tette le őket, viszonylag messze Ilkehan birodalmától. Az ottani varázslók megneszelhetik, hogy valamiért különösen érdeklődöm e terület iránt, és keresgélni kezdhetnek.
– Nem éri meg a kockázatot – tette hozzá Usara is.
– És nem érezted valami nyomát, hogy Ilkehan észrevette volna az érkezésüket? – Halice végigpillantott a nyugodt óceánon, amelynek sima tükrét most egyetlenegy apró hullámocska sem törte meg. A nap hatalmas, narancsvörös korongja éppen akkor emelkedett ki belőle a láthatáron. A visszavonuló ár jótékonyan magával sodorta az előző napi vérontás nyomait.
– Egyelőre, úgy tűnik, nem fogott gyanút. – Guinalle is északkelet felé tekintett, ahol a Jégszigetek lapultak szemmel láthatatlanul valahol a rezzenetlen óceánban.
– Ismerem a fajtáját – húzta el a száját Halice. – Az efféle mindenre és mindenkire gyanakszik minden ébren töltött pillanatában, de talán még álmában is. Talán ezért is van még életben.
– Mindenesetre ott van velük Shiv – jelentette ki Usara. – Ha valami bajuk esik, netán belesétálnak Ilkehan csapdájába, Shiv azonnal üzenhet akár nekünk, akár Hadrumalba.
– Az ám, és a következő pillanatban esetleg nyáladzó idióta válik belőle! – vágta rá csípőre tett kézzel Halice.
– Nem, ha egy kicsit is elővigyázatos, márpedig biztosíthatlak, hogy az lesz – ellenkezett Usara. – És most, hogy az előző alkalommal négyen együtt dolgoztunk, Larissa, Allin meg én hármasban elegendőek leszünk hozzá, hogy visszahozzuk őket. Még csak Shiv közreműködése sem kell a nexus létrejöttéhez.
– Ilkehan ebből a távolságból nem férhet hozzá a varázslóinkhoz, akiket ezúttal a Mesterség is védelmez – vélekedett Guinalle.
– Elfeledkeztek róla, hogy itt vannak az adeptusai, akiket nem késlekedik felhasználni! – Halice Suthyfer középső, legnagyobb szigete felé sandított, amely rejtelmes párába burkolózva hevert a sötétkék óceánban.
– Az ám, ez a leghatásosabb módja, hogy eltereljük Ilkehan figyelmét a közelében lappangó ellenségtől: ha keltünk egy kis feszültséget itt, a távolban! – Usara Guinalle felé biccentett. – Éppen arról beszélgettünk, mi is legyen a következő lépésünk. Mit gondolsz, Halice, rá tudnád venni magadat egy kis varázslásra?
– Én? – A megtermett zsoldosnő döbbent arcot vágott.
– Úgy vettem észre, jó füled van a zenéhez, és meg tudsz jegyezni egy dallamot hallás után. – Usara ártatlan képpel vállat vont. – Ugye, énekeltél már indulót a harcostársaiddal vagy munkadalt a kötélvonókkal a hajó fedélzetén?
Guinalle egy könyvet tartott a kezében, ujja sápadtan rajzolódott ki az időtől megsötétedett bőrkötésen. A kötet gerincét egykor arannyal nyomott levelek díszítették, ám ma már éppen csak ki lehetett venni megfakult körvonalukat.
– Ezekben a dalokban maga a Mesterség rejlik – magyarázta. – Meglehet, a sorok régebbiek, mint gondolnánk, ez azonban mit sem változtat a hatékonyságukon.
– Megtudhatnám, mit terveztek? – Halice szokott gyanakvását háttérbe szorította a kíváncsiság.
– A kalózoknak egyetlenegy hajójuk maradt. Igaz, csak egy kisebb egyárbocos, de ahhoz elegendő, hogy kitörjenek vele a nyílt vízre – magyarázta a kisasszony. – Éppen azon törjük a fejünket, hogyan tudnánk elvenni a kedvüket az efféle próbálkozástól.
Halice még mindig a tengert fürkészte.
– Az Iringó, a Tündérrózsa és a Tengeri csillag elzárták a menekülési utat dél felé. A másik három hajó meg őrködhet idefent.
– Nem lenne jobb, ha mindjárt hat hajó őrködne északról meg délről? – vonta föl a szemöldökét Usara. – Esetleg kilenc?
Halice karba font kézzel, félrebillent fejjel, gyanakodva pillantott a mágusra.
– Az meg hogy volna lehetséges? – érdeklődött szerényen.
– Éteri illúzió útján... – Usara mosolya még szélesebbé terebélyesedett.
– Egy ideje tanulmányozom ezt a balladát Garidar háromszáz hajójáról, és meggyőződésem, hogy a refrén ismételgetése tükörképeket teremt, amelyek megzavarják az ellenséget. – Bármilyen fáradt és megviselt volt is Guinalle, most ő sem tudott elfojtani egy mosolyt.
Halice bólintott, ám egy pillanattal később ismét ráncba szaladt a homloka.
– Tényleg, ha már itt tartunk, nem lehetséges, hogy éppen az a három elietimm varázsló vezet bennünket az orrunknál fogva? Ha a Mesterség effajta csodákra képes, előfordulhat, hogy mi azt hisszük, nyugodtan ülnek a helyükön, miközben ők szépen kiosonnak a nyílt vízre!
– Az éteri távollátó varázslatot nem tudják megzavarni – biccentett Guinalle. – Újabb előny az elemi mágiával szemben.
– Egészen biztos vagy benne? – Világosan látszott, a zsoldosnőt nem nyugtatja meg ez az érvelés. Hirtelen újabb ötlet cikázott át agyán. – Ha át tudsz látni a megtévesztő illúzióikon, miért gondolod, hogy ők nem látnak át a tiéden?
– Mert gondoskodom róla, hogy ne sikerülhessen nekik! – Guinalle kezdett mind inkább bosszús arcot vágni.
Usara úgy érezte, legfőbb ideje, hogy közbeavatkozzon.
– Drága Halice, kérlek, ez egyszer fogadd el bizonygatás nélkül, hogy éppen annyira értünk a mesterségünkhöz, mint te a tiédhez!
– Persze... Elnézést. – A zsoldosnő komor arckifejezését bűntudatos mosoly lágyította meg. A varázslóra kacsintott, és színlelt ünnepélyességgel földig hajolt. – A bocsánatodat kérem, mágus uram, és a tiédet is, drága hölgyem. De mégis, hogyan képzelitek ezt az egészet?
Guinalle az orra elé tartotta a könyvet.
– Először is meg kell győznünk legalább egy embert minden hajóról, hogy ez a varázslat a segítségükre lehet. Afféle munkadalként kell énekelnie ezt a balladát, és annál jobb, minél többen csatlakoznak hozzá.
– Akkor a fedélzetmesterekkel kellene kezdeni, annál is inkább, mivel többet becézgetik a hajójukat, mint a szeretőjüket! – Halice elhúzta a száját, és kinyújtóztatta izmos karját, hogy széles válla szinte belereccsent. – Na jó, tegyük fel, hogy a valóságos hajók mellett most majd misztikus látomások is elállják a patkányok útját a nyílt víz felé. Ezzel együtt sem ártana tervet kovácsolnunk, hogyan s miképpen támadjuk meg a nyomorult odújukat.
Usara gyengéd pillantást vetett Guinalle felé, aki alig észrevehetően elsápadt.
Készen kell állnunk, hogy nyomban támadhassunk, amint Ilkehan halálhíre megérkezik – jelentette ki a mágus.
– Bárcsak legalább hozzávetőleg meg tudnánk becsülni, mennyi időbe telik nekik, amíg végeznek vele! – Halice pillantása egyre az óceán távoli vizeit fürkészte. – Minél előbb támadhatunk, annál kevesebb ideje marad Muredarch csürhéjének, hogy besáncolja magát. Az érem másik oldala viszont, hogy minél több időnk marad kiképezni Temar parasztjait meg Sorgrad kikötői semmittevőit, annál nagyobb az esélyünk, hogy valaha is hasonlítani fognak egy tisztességes hadseregre. Tényleg, ha már itt tartunk, nem is vesztegetem tovább az időmet. Majd tudassátok velem, mit mutat a távollátó varázslatotok!
A mágus és a nemeskisasszony szótlanul figyelték, amint Halice öles léptekkel elsétál a parti homokban, majd a táborba érve felrángatja az alvókat, félrecibálja a kelletlen dörmögéssel a fejükre húzott takarót. Ásítozás, méltatlankodás hallatszott, amint az emberek tudatára ébredtek, milyen korán is van még.
– Hé, talpra mindenki! Föl a csizmát! Lássuk, tényleg tudtok-e bánni a fegyverrel, vagy csak a szátok járt, hencegő bitangok! Azt akarom, hogy amint kiadom a parancsot a támadásra, úgy rohanjatok neki azoknak a nyavalyásoknak, mintha a legolcsóbb kuplerájba sietnétek!
Usara halványan elmosolyodott e szavak hallatán, ám arca kisvártatva ismét komorrá vált.
– Talán meg kellene kérdeznünk az Örvény fedélzetmesterét, mikor érkezik el a legmegfelelőbb időpont, hogy kapcsolatba lépjünk a többi hajóval.
Guinalle nem felelt, és amint a mágus fölpillantott hallgatásának okát keresve, megdöbbent a lány vigasztalan, lehangolt tekintete láttán. Hirtelen ötlettől hajtva felé nyújtotta a kezét, Guinalle azonban úgy tett, mintha nem venné észre, és szorosan a kebléhez szorította az énekeskönyvet, akár egy csodatévő talizmánt. Usara zavartan félrefordította a tekintetét, ujjai a derekán hordott hímzett bőrövet babrálták. Egy darabig tétovázott, majd gondosan kimódolt semlegességgel folytatta mondandóját.
– Nemrég említetted, hogy ismersz olyan módszert, amellyel talán egy időre kiverhetnénk az értelmet az elietimm varázslók fejéből.
Guinalle lehunyta a szemét, és amikor ismét kinyitotta, arcán már a megszokott önfegyelem tükröződött.
– Így van. A kérdés csak az, melyik fajta értelemmel kezdjük.
Usara tekintetében a leheletnyi megbántottságot őszinte csodálkozás váltotta föl.
– Tessék?
Guinalle értetlenül pillantott vissza rá.
– Hogyhogy „tessék”?
– Az imént azt mondtad: „melyik fajta értelemmel kezdjük”; sajnos, fogalmam sincs, mit értesz ez alatt. – A mágus mentegetőzve tárta szét a tenyerét.
– Egyelőre nem tudom eldönteni, az ötféle értelem közül melyik ellen is kellene elsőként támadást intéznem – válaszolta lassan és tagoltan Guinalle.
– Ötféle értelem? – A mágus tekintetében érdeklődés csillant.
– Mondd csak, mostantól minden szavamat meg akarod ismételni? – Guinalle fáradt arcán csibészes mosoly suhant át.
– Légy szíves, magyarázd el rendesen! – unszolta Usara. – Hiába emlegeted ezt a bizonyos ötféle értelmet, nekem ez a kifejezés semmit sem mond!
– Ó, ez volt az első dolog, amelyet megtanultam Ostrin templomában. A legkezdőbb tanítványnak is tisztában kell lennie... – Hirtelen elharapta a megkezdett mondatot. – Nos, rendben van. Lássuk csak... Az ember szelleme ötféle értelemből tevődik össze, ezek közül a legelső a hétköznapi értelem, amelyet nap mint nap használunk... Azt is mondhatnám, az a bizonyos „józan paraszti ész”. – A lány egyik hóna alá szorította az énekeskönyvet, és felemelte a másik kezét, gyűrűtlen ujjain számolva az egyes tételeket. – A második a képzelet: ez gyakorlati szempontokra támaszkodva építi fel a gondolatokat, míg a harmadik, a fantázia szabadon csapong. A negyedik az ítélőképesség: hozzásegít, hogy véleményt alkothassunk a dolgokról. Az ötödik értelem pedig az emlékezet, amely megtartja számunkra mindazt, amelyet az előző négy elibénk tárt. – Guinalle a kisujjához érkezett a számlálásban, és azt is behajtotta a tenyerébe. Egy sóhajtásnyi ideig tűnődve nézegette összeszorított öklét, majd úgy tárta szét ujjait, mintha szabadon engedne valamit. – A Mesterség lényege abban rejlik, hogy az erősebb és képzettebb elme átviszi akaratát az alacsonyabb rendűre. Gyanítom, hogy ezt már Aritane is említette neked. Hiszen te magad mesélted, hogy egész télen át közösen dolgoztatok.
Usara lassú mozdulattal megcsóválta a fejét.
– A Sheltiya hagyományában nyoma sincs efféle elgondolásnak. Ők a rúnákkal jelzett Négy Széltől származtatják a Mesterséget, amelyet saját szavaikkal „valódi mágiának” neveznek: a szellőtől, a vihartól, a hideg és száraz északi széltől meg a langyos, nedves déli széltől. Idegesen felsóhajtott. – Most már tényleg legfőbb ideje volna időt szakítanunk, hogy nyugodtan beszélgethessünk néhány szót a Mesterséggel kapcsolatos tudásodról, legalább a legfőbb ismérvekről. Hiszen ha kapcsolatot akarunk találni az elemi és az éteri mágia között...
– Attól tartok, ezzel egyelőre várnunk kell. – Guinalle a kalózok kunyhója felé intett. Temar éppen feléjük tartott, átvágva a zsákmányolt javakból hevenyészett reggelit készítő reménybeli harcosok között.
– Usara, Allinnak sürgős szüksége volna a segítségedre! – intett a háta mögé, a sebtiben összerótt kunyhó irányába.
– Csak nem Shivtől érkezett üzenet? – kapta föl a fejét Usara.
– Nem, egyelőre nem – intette le Temar. – Mindössze azon törjük a fejünket, miképpen nehezíthetnénk meg kissé a kalózok dolgát. Allin azt mondja, ti ketten szerencsésen ötvözhetnétek az ő tűzaffinitását meg a te földelem fölötti uralmadat, és kiszáríthatnátok a forrásokat és kutakat a kalózok tábora környékén.
– Érdekes ötlet – simított végig rövid szakállán Usara.
– Próbáljátok ki, hátha sikerül! – javasolta Guinalle.
– Ráér reggeli után is – nézett vissza rá a mágus. – Jobban szeretném, ha ennél valamit.
– Majd később. – Guinalle makacsul kerülte a tekintetét, és jobb híján a tengert fürkészte. – Halice megkért, hogy ha időm engedi, varázslat útján nézzek utána, mi újság a délen horgonyzó hajóknál. Temar most talán ráér segíteni. Legalább eltereljük a gondolataimat a legégetőbb gondokról.
Usara először olyan arcot vágott, mint aki tiltakozni akar, de hamar meggondolta magát, és beérte azzal, hogy figyelmeztető pillantást vetett Temarra.
– Ne pazaroljatok sok időt a varázslatra! – fordult a lányhoz. – Így is éppen elég kimerült vagy.
Temar értetlenül bámult a távozó mágus után.
– Mi volt ez az egész? – érdeklődött.
– Semmi. – Guinalle elvörösödött, és segélykérően nyújtotta a kezét Temar felé. – Ugye, segítesz?
Volt valami a hangjában, amitől Temarnak kényelmetlen érzése támadt. Visszafordult, és gyorsan szemügyre vette a tábor környékét.
– Nézd csak, ott jön Pered! Tudod mit, előbb szerzek neked valami reggelit, azután mind a ketten a rendelkezésedre állunk!
– Ó, Pered egész nap térképeket fog másolni! Halice sürgős munkát adott neki. – Guinalle Temar keze után nyúlt. – Kettesben gyorsabban elintézzük. Hiszen nem először csináljuk...
– Igaz is, amikor Den Fellaemion megbízásából fürkésztük a folyó felső vidékét... – Temar elmosolyodott a rátörő emlékektől, majd hirtelen elnevette magát. – Majdnem azt mondtam, hogy „mintha évszázadok teltek volna el azóta”, de hát tényleg ez az igazság, nem?
– Én nem így érzem. – Guinalle szorítása erősödött a fiú kezén.
Temar döbbenten pillantott a lányra.
– Guinalle, nem hiszem, hogy bölcs dolog volna...
– Akkor tegyük félre a bölcsességet, és legyünk bolondok, legalább csak néhány pillanatra! – Guinalle lehunyta a szemét. – Azt akarom, hogy feledtesd el velem ezt az elkeseredett harcot, és engedj emlékeznem valamire, ami szép volt...
E szavakra Temart is megrohanták az emlékek, de ezúttal nem zaklatottsággal, csak békével és nyugalommal töltötték el. Meredek hegyoldalt látott egy szabálytalan tengeröböl felett, és odafönt, az erdő mélyén szabályos rendbe állított kőtömbök félkörét, amely menedéket nyújtott az óceán felől érkező hűvös széltől. Az építmény szárazföld felé tekintő, szelek nem háborgatta oldalán tárva-nyitva állt a széles kapuszárny, szinte hívogatva mindazt, aki tudást keresve érkezett eme távoli helyre. A kapuhoz lapos, kerek cseréplapokkal kikövezett ösvény vezetett, mellette csermely csordogált, amely egy közeli forrás hűs vizét hozta. A falon belül, szorgalmasan művelt kertekkel körülvéve szerény hajlékok húzódtak, egyforma palatetőik a rend és tisztaság érzetét keltették a szemlélőben. Középütt három nagyobb, négyszögletes épület állt, tágas ablakaikon bekacsintott a napsugár az odabent gyülekező adeptusokra most, hogy a tél elmúltával kitárták a zsalugátereket...
Guinalle emlékezete az elmúlt idők dicsfényében fürdette az egyszerű falakat. Maga elé képzelte a kis szobát, amelyet másik két lánnyal osztott meg, akik hozzá hasonlóan nem győztek örvendezni, hogy végre megszabadulhattak a nemesi élet jelentette kötöttségektől meg a kényelmetlen díszruháktól. Figyelme most a könyvtár felé fordult, a tudás kivételes szentélye felé, ahol kitartó és szorgos munkával több elismerést szerzett magának, mint amennyit nemesi születése és a családi előjogok valaha is jelenthettek volna neki. Hirtelen a fájó üresség érzete járta át, ahogy eszébe jutottak réges-rég halott tanítói, akikre csakis hálával és odaadással tudott gondolni – Temar érezte, hogy a lány lelkében viharzó érzelmek szúrós könnyeket csalnak az ő szeme sarkába is.
– Ez volt az egyetlen hely, ahol maradéktalanul boldog voltam... – suttogta a lány.
– Ha most arra járnál, már meg sem ismernéd Bremilayne környékét. – Temar alig észrevehetően hátrébb húzódott. – Amikor az elmúlt évben ellátogattam oda...
– Nem akarom tudni! – Guinalle ujjai most már szinte fájdalmasan szorították a fiú kezét. – Te nem szoktad azt kívánni, bárcsak úgy lenne minden, mint régen?
Temart ismét emlékek árasztották el – ezúttal a saját emlékei. A frissen vakolt fal még a mész illatát lehelte, a padló deszkái a nyers fatörzsek páráját sóhajtották, a kandallóban elevenen pattogott a hatalmas tűz, hogy elűzze az este szelíd hűvösét; ékkövek, selyembrokát ruhák verték vissza a tűz- és gyertyafényt, ahogy a táncoló alakok kecsesen forogtak a terem közepén, a magasra tornyozott hajú dámák éppen olyan ügyesen szedték a lábukat, mint fürge leányaik és unokahúgaik. Táncosaik vidáman forgatták őket, ünneplő ruhájuk színben és szabásban versengett egymással, ahogy arany- és ezüstgombjaik, nemesi jelvényeik és címereik. Hátuk mögött kétszárnyú ajtó nyílt egy másik terembe, ahol terített asztalok sorakoztak, roskadásig megrakva minden jóval, amit egy előkelő nemesi ház csak megengedhet magának. Rég elhalt nevetés távoli visszhangjai cikáztak Temar fejében, az ünneplő társaság izgatott zsongása, az egymással évődő fiatalurak és kisasszonyok kuncogása, a megkönnyebbült vigasságé most, hogy Poldrion újabb éven segítette át biztonságban az egybegyűlteket.
– Már az ünnepek sem olyanok, mint ahogyan annak idején láttuk őket... Persze meglehet, hogy csak az emlékezet szépíti meg őket ennyire. – Hogy fogódzkodót találjon, megpróbálta felidézni magában a legutóbbi, Toremalban töltött napfordulós ünnepség emlékét. Hiábavaló erőfeszítésnek bizonyult. Guinalle csökönyösen kapaszkodott a saját emlékeibe, és akarata jóval erősebb és képzettebb volt, mint a fiúé. Temar a fogát csikorgatva igyekezett maga elé képzelni Toremal napsütötte városát, ahogy a muzsika, nyüzsgés és jókedv az ünnep elérkeztével végighullámzik az utcákon. Felidézte saját álmélkodó csodálkozását a dombokon terpeszkedő új városrészek láttán, amelyek szinte jelentéktelenné törpítették a falakkal körülvett, ódon levegőjű óvárost, amelyet valaha Toremalként ismert. A hajdan volt és újonnan felemelkedett nemesi házak sarjai csodásabbnál csodásabb palotákat építtettek az elővárosokban, összemérve szépérzékük és erszényük hatalmát.
– A világ megváltozott, Guinalle – suttogta a fiú. – El kellene jönnöd, hogy a saját szemeddel lásd.
– Miért, mi látni való van rajta? – Guinalle híres önuralmának álarca mögött Temar egy pillanatra meglátta a lány valódi arcát: átérezte szomorúságát rég halott családja miatt, a keserű csalódottságot, ha a nemesi házra gondolt, amely nemcsak hogy megfeledkezett róla, de utóbb ki is tagadta.
– Semmi értelme rágódni azon, amit immár visszavonhatatlanul elvesztettünk. – Temar minden tőle telhetőt megtett, hogy maga mögött hagyja egyre erősödő zavarát, egyben uralkodni tudjon saját dühén és fájdalmán. – Előre kell néznünk, Guinalle, nem szabad a múltba révednünk. Ahogy Tormalinföld magához tért és újjáépült a Káosz dúlásából, nekünk ugyanezt a csodát kell véghezvinnünk itt, Kellarinban. – Arra gondolt, ha Kellarin népének nincs is többé helye Tormalinföld ege alatt, Saedrin kegyéből új hazát teremt nekik ott, ahol tud, és minden erejével megvédelmezi mindazt, ami megmaradt nekik.
– Valóban ez az a szép jövő, amelyre a tekintetünket fordítanunk kell? – Guinalle mély tónusú hangja szinte remegett a feszültségtől. – Hiszen ez csak nevetséges utánzata annak a gyarmatnak, amelyet hajdan elterveztünk, ráadásul nem is a magunk erejéből építjük újjá, csak holmi felfuvalkodott nemesek kegyéből, akik ezt a bizonyos megváltozott világot irányítják! Jaj, Temar, annyira belefáradtam már ebbe az egészbe! Azzal töltöm a napjaimat, hogy hasfájást gyógyítok és darázscsípést kötözök, szánalmas perpatvarokban döntök, amelyek egy gazos földdarab vagy néhány tetves csirke miatt törtek ki! Ez az a bizonyos új élet, amelyért lelkesednem kellene? Hiszen valaha hercegnő voltam! A Tor Priminale család feltétlen elsőbbséget élvezett az udvari eseményeken, fogadásokon, beláthatatlan földbirtokokat mondhatott magáénak kontinensszerte, bérlőinek száma pedig több ezerre rúgott!
– Te pedig, ha jól emlékszem, a magad jószántából hátat fordítottál mindannak, amit itt most felsoroltál. – Temar vigyázott, hogy hangja könnyed tónusúnak tűnjön. Ódzkodott attól, hogy megsértse a lányt, annál is inkább, mivel tartott tőle, hogy méltatlankodása nyílt hisztériába fordul, de Saedrin nevére, csak nem hagyhatja szó nélkül ezt a mérhetetlen butaságot, amit összehordott!
– Igen, félretettem a rangom jelentette kötöttségeket, hogy életemet a varázstudománynak szentelhessem. Larasion akolitusa, Ostrin adeptusa lettem; mindez azonban manapság már semmit sem jelent! – Guinalle hangja érezhetően elvékonyodott. – Még csak saját nemesi nevemre sem formálhatok igényt, egyszerűen továbbadtak egy idegen háznak, amely voltaképpen már kihaltnak számított, mielőtt egyáltalán kihajóztunk volna!
– Hála a hadjáratok nyomán fellépő ragálynak – jegyezte meg keserűen Temar. – Kemény leckét kaptam az élettől, Guinalle, és így utólag azt mondom, még nagyon fiatal voltam hozzá. Megtehettem volna, hogy reggeltől estig sírdogálok, de apám úgysem hallotta volna meg a Másvilágon, és a fivéreim, nővéreim sem fordíthatták vissza Poldrion ladikját, hogy a segítségemre siessenek. Nem tehettem mást, mint hogy szembenéztem a rám váró élet megpróbáltatásaival, és megpróbáltam méltóvá válni az emlékükhöz.
– Értem, de akkor is annyira hiányoznak... Vahil, Elsire, Den Rannion uraság, az úrnő meg a többiek, akiket életük virágában mészároltak le! – Guinalle törékeny harciassága úgy pattant szét, mint a földre hulló kristályserleg, és egy magányos könnycsepp jelent meg barna szemének sarkában, amely most a nyomorúság feneketlen kútjának tűnt. – A bácsikám, Den Fellaemion, aki az erő és merészség megtestesítője volt számomra! Micsoda reményei voltak, micsoda tervei, de nem győzte mondogatni nekem, hogy ha valami szerencsétlen fordulat folytán mindez darabokra hullana, még mindig hazamehetünk. De most hová mehetnénk? Hol találunk egy helyet, ahová tartozhatunk? – Szárazon elnevette magát, talán csak azért, hogy könnyebben visszafojthassa kitörni készülő sírását. – Magad említetted az imént, mennyi minden megváltozott. De azért nem minden! Ugyanolyan sötét lelkű gonosztevők fenyegetnek bennünket, mint akkor, én pedig a varázslataimmal igyekszem elrejteni előlük a gondjaimra bízottakat, hogy épségben kiváshassák, amíg a segítség megérkezik. Nem tudom elfelejteni, mire ébredtünk legutóbb ebből az álomból: hogy én magam ítéltem a reám bízottakat erre a nyomorúságos életre, amelyet úgy kell leélnünk, hogy szeretteink régóta halottak, ám a bennünket fenyegető megátalkodott martalócok még mindig itt vannak! Ezek után ráadásul azt is meg kellett tudnom, hogy hajdani varázslatom megbontotta az éter egyensúlyát, és az adeptusok lába alól birodalomszerte kicsúszott a talaj. Ahogy ez az utolsó szalmaszál is eltört, pusztító káosz tört rá világunkra, és végeredményben mindez az én művem volt!
– Hidd el, nem a te hibád! – Temar különös gonddal válogatta meg szavait. – Tudom, milyen nehéz dolgod van, Guinalle. Hiszen magam is számtalanszor végiggondoltam mindezt az álmatlan éjszakák csendjében, míg végül csöndes sírásba menekültem a válaszok makacs hiánya meg a bánat terhe elől. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagynod, hogy Nemith egymaga annyit tett a birodalom pusztulása érdekében, amennyit te magad egész életedben sem tudtál volna, még ha netán szándékodban áll is az ilyesmi. Hiszen ismered az élettörténetét, tudod, hogy... – Hirtelen megtorpant. – Nos, talán mindegy is, mit tett és mit nem. A lényeg az, hogy mindannyian életben vagyunk, és ahol élet van, reménynek is kell lennie. Bármennyit változott is a bennünket körülvevő világ, azért mi még találhatunk benne melegséget és biztatást, amely begyógyítja sebeinket.
– Bárcsak így lenne... – Guinalle úgy kapaszkodott Temar kezébe, mintha az élete függne tőle.
A fiú ámuló szeme előtt képek peregtek, olyan élénken, mintha éberen álmodna. Visszaemlékezett fellobbanó vágyára, amely akkor töltötte el, amikor először megpillantotta a lányt, és a nyugtalanító felismerésre, hogy ezúttal nem a szokásos könnyű prédával áll szemben. Könnyelmű és zabolátlan ifjúsága hozzászoktatta, hogy cikázó érzékei szinte bárhol és bármikor kielégülésre találhatnak, és az első visszautasítás őszintén megdöbbentette. Sértett makacssága arra sarkallta, hogy szorgalmasan udvarolni kezdjen neki; a következő ámulat akkor érte, amikor Guinalle végül mégis csak engedett az első óvatos csóknak, sőt, nemcsak hogy elfogadta illedelmes és szinte tartózkodó öleléseit, de ő maga bátorította többre.
– Guinalle, nem volna szabad... – Temar megpróbálta palástolni elfogódottságát, de hiába: már érezte arcán az áruló pírt.
– Miért ne nyújthatnánk némi vigaszt egymásnak? – Guinalle kihívó pillantást vetett a fiúra.
– Szép dolog, mondhatom! Az imént még az éteri mágia sugározta felsőbbrendűségről papoltál, most meg így viselkedsz! – vágta rá ingerülten Temar.
– De hiszen te voltál az, aki mindent meg akartál osztani velem! – A Guinalle agyán átviharzó emléktől Temar úgy rándult össze, mintha végigvágtak volna rajta: a lány mezítelen testét látta egy hajdani tisztás fái alatt, ahogy a táncoló levelek zöld árnyékokat vetnek rá. – Te voltál az, Temar, aki... Aki feleségül akartál venni!
– Így van, kisasszony, csakhogy te visszautasítottad ezt a megtiszteltetést – vágott vissza Temar, ugyanakkor csodálkozva vette észre, hogy ez a seb már korántsem olyan érzékeny, mint egykor. – Ezzel együtt alighanem igazad volt: közöttünk voltaképpen soha nem volt több egyszerű barátságnál, és ez így is volt rendjén. – Guinalle savanyú arckifejezése láttán hirtelen egy másik kérdés is eszébe jutott, amelyet már korábban fel kellett volna tennie. – Egyébként pedig, ha már itt tartunk, elárulnád, mit ártott neked valaha is a kis Allin?
– Ó, semmit – vont vállat Guinalle –, nem többet annál, mint az összes többi mágus. Éppen csak úgy tekint a Mesterségre, mint holmi érdekes, ódivatú maradványra egy letűnt korból, mondván, gyógyítani éppenséggel jó, de az ő fenséges és büszke mágiájukkal természetesen össze sem mérhető. – A lány nem tudta elrejteni megbántottságát most, hogy a Mesterség közöttük feszülő szálai ilyen szorosan összekötötték kettejük tudatát.
Temar csodálkozva vette észre, hogy Guinalle szavai ezúttal nem váltanak ki belőle együttérzést.
– Erősen túlzol, és ezt te magad is tudod – felelte. – Hiszen Usara éjjel-nappal azon töri a fejét, hogy megtalálja a közös területeket a kétféle mágia, az elemi meg az éteri között. Nem hiszem el, hogy nem veszed észre, mekkora odaadással és tisztelettel adózik a tudományodnak! Saedrin szerelmére, Guinalle, hiszen ez az állítólag háttérbe szorított Mesterség képes elvenni a varázslók józan eszét, ha a kellő pillanatban csap le rájuk! Nem elég ez neked, hogy bizonyítva lásd saját felsőbbrendűségedet? – Temar igyekezett elfojtani azon vágyát, hogy megragadja a kisasszony vállát, és addig rázza, amíg csak jobb belátásra nem tér.
– Usara hamarosan kidolgozza, hogyan védekezhetnek az elemi mágusok az éteri fenyegetés ellen. Mondd, mi oka lenne attól fogva, hogy továbbra is érdeklődjön a tudományom iránt?
Temar rájött, mi lappang a kisasszony elkeseredett szavai mögött: saját érzései mocsarába tévedt, azaz nem tudja eldönteni, miképpen is viszonyuljon a mágushoz.
– Ne merj szánalmat érezni irántam! – csattant föl hirtelen Guinalle, és elengedte a fiú kezét, megbontva az éteri kötést kettejük között.
– Nem mehetünk vissza, Guinalle... Az a kor már nem létezik! – Temar a kézfejét dörzsölgette, ahol a lány szorítása nyomán apró vörös foltok maradtak hátra. – Légy szíves, ne csináld ezt többet velem, jó? Sem most, sem máskor. – Nagyot nyelt, és akaratlanul körülpillantott a parton. Zsoldosok, matrózok és kétkezi munkások szaladgáltak mindennapi dolguk után, miközben ők ketten fülig merültek az emlékezésbe és sajnálkozásba. – Most már összpontosítsunk az előttünk álló feladatra, rendben van? Hiszen a múltról és jövőről folytatott nagy lélegzetű viták mind értelmüket vesztik, ha holnap kibeleznek bennünket ezek a drága kalózok meg az ő elietimm cimboráik.
Egyetlen feszült pillanatig azt leste, vajon Guinalle sírva fakad-e, esetleg ráförmed vagy pofon vágja. Semmi ilyesmi nem történt. A lány magára öltötte unásig ismert önuralmát, és ismét felé nyújtotta a kezét.
– Halice nyilván megkérdezi majd, mit sikerült megtudnunk a távollátás útján.
Temar erős kísértést érzett, hogy megtagadja a segítséget a lánytól, azután eszébe jutott, miféle tévutakra vezette a büszkeség a múltban. Például abbahagyta éteri tanulmányait, csak hogy visszavághasson a lánynak a megszégyenítésért, ifjonti lángolása visszautasításáért. Ha annak idején nem így dönt, most egyedül, segítség nélkül idézhetné meg azt a bizonyos távollátó varázst. Ha pedig valóban elszánta magát, hogy hűbérurukként vezeti Kellarin lakóit, sürgősen változtatnia kell a szemléletén. Most például elsősorban is meg kell tudnia, mit csinál az ellenség. Összeszorította állkapcsát, megfogta Guinalle kezét, és biztos, ami biztos, megpróbálta felidézni a réges-rég tanult éteri védvarázslatokat arra az esetre, ha a lányon ismét elhatalmasodnának az érzései.
Guinalle azonban, úgy tűnt, sikeresen hátat fordított a lelkében kavargó örvénynek. Kutató szelleme magasra szárnyalt a szigetek fölött, cikázó fecskeként vadászva a vágyak és remények visszhangjaira, amelyek benépesítették a láthatatlan étert. Hamarosan mindketten úgy érzékelték, mintha a Tündérrózsa fedélzetén állnának, ahol legénység és kapitány egyként sorakozott fel éber őrködésre. Guinalle hálóba szőtte elkalandozó gondolataikat, maguk elé vetítve az üresen hullámzó tenger látképét, a part menti sziklákat meg a felszínen szikrázó napsugár tükörcserepeit. Temar az Iringó biztonságot jelentő tömegét látta sötétleni a nyugodt vízen, korallvörös lobogója magabiztosan csapkodott a főárboc tetején, hírül adva a kalózoknak, hogy a nyílt tenger felé vezető út bezárult előttük. A Tengeri csillag jókora köröket rótt nem messze másik két társától, fehér tajtékot vetve fürkészte végig a beugrókkal tagolt partszakaszt, hogy felderítse, nem tolta-e előbbre állásait az ellenség. A kapitány biztos lábbal, nyugodt testtartásban állt a hajóorrban, akár ha egybeforrt volna vele.
– Úgy tűnik, minden rendben – suttogta megkönnyebbülten Temar.
– Most pedig lássuk az ellenséget! – Guinalle olyan magabiztosnak tűnt, mintha önfegyelme soha, egyetlen pillanatra sem ingott volna meg; szinte hihetetlennek tetszett, hogy nem is olyan régen ő volt az, aki szinte önként fedte fel sebezhetőségét.
Temar néma hálát rebegett Ostrinnak, amiért hajdani adeptusai ilyen szigorúan nevelték tanítványaikat, majd halkan felszisszent, mert a kalóztábor körül lappangó dühödt gondolatok méregként keserítették meg elméjét.
– Naldeth itt van valahol? – suttogta, mert tudta, hogy ez lesz Allin első kérdése.
– Nem merek olyan közel menni, hogy megnézhessem. – Guinalle ügyelt rá, hogy biztonságos távolságban maradjanak, így csupán szürke szalagnak tűnt a kavicsos part. – Az a Mesterség, amelyet ők használnak, jóval durvább az enyémnél, de még így is könnyen érzékelhetik, ha közelebb merészkedem. Attól félek, akaratlanul is Naldeth nyomára vezetném őket.
– Nézd csak! Ott a bárkájuk felvont vitorlákkal, útra készen! – Temar lehunyta a szemét, hogy jobban lássa a lelki szemei előtt kirajzolódó képet. – Nyilván készülnek valamire.
– Azt hiszem, Muredarch egyelőre maga sem biztos benne, mivel áll szemben. – Guinalle nyugodt arccal figyelte, amint a kalózkapitány fel-alá járkál a tenger és a part találkozásánál. – Amíg meg nem bizonyosodik róla, addig tervet sem tud készíteni.
– Azért nem teljesen idióta a fickó. – Temarnak nem volt szüksége a Mesterségre, hogy mindezt megállapítsa.
– Úgy látom, észak felé indulnak! – Amint Guinalle kiejtette e szavakat, Muredarch beugrott egy ütött-kopott csónakba, amelynek hibáit sebtiben vágott nyersfa deszkákkal javították ki, az evezősök pedig nekivágtak a nyílt víz felé. – A varázslói megmondhatták neki, hogy errefelé keressen bennünket.
– Vajon miben mesterkednek? – vonta össze a szemöldökét Temar.
– Lefogadom, hogy utasításokat várnak Ilkehantól. – Guinalle gondolatait elégedettség hatotta át. – Úgy látszik, a jéguraság nem nagyon támogatja az önálló kezdeményezéseket.
Temar nézte, amint a kalózok hajója nekifeszül az ellenszélnek, amelyet Larissa varázslata küldött feléjük az egyébként szélcsendes nyílt tenger irányából.
– Valami azt súgja, alkut akar ajánlani! – Guinalle elengedte Temar kezét.
A fiú kinyitotta a szemét.
– Szólnunk kell Halice-nek!
A zsoldosparancsnok válasza kiszámítható volt, és természetesen nem tűrt ellenvetést.
– Vaspret! Jelezz az Alga kapitányának! Hamarosan szükségünk lesz rá, úgyhogy legyen kéznél! Rosarn! Szedd össze a csapatodat, és készüljetek fel minden eshetőségre! Muredarch társalogni óhajt velünk.
– Én is jövök! – kapta el Halice inge ujját Temar.
A zsoldosnő tűnődve pillantott vissza rá.
– Na jó, nem bánom. Darni! Amíg távol vagyok, te felelsz a táborért. Egyelőre nincs ötletem, mi kárt okozhatnának itt, de ez persze nem jelenti azt, hogy nem is próbálkoznak vele.
A zsoldosok szétfutottak, hogy teljesítsék a kapott utasításokat, csak Guinalle és Temar maradtak a tábor közepén, szorongó pillantásokat váltva egymással.
Nem kellett sokáig ácsorogniuk: kisvártatva Usara és Allín bújtak elő a kunyhóból.
– Mi ez a felfordulás? – kérdezte gondterhelten a máguslány.
– Muredarch vitorlát bontott – magyarázta Guinalle. – Éppen ide tart, hogy tárgyalásokat kezdeményezzen.
– Gondolod, hogy csapdát állít? – Usara a lány arcát fürkészte.
– Nem hinném – biggyesztette le ajkát Guinalle.
– Nem bánnám, ha te is jönnél – pillantott Allinra Temar, majd tekintete továbbsiklott Usarára. – Tulajdonképpen igen hálás lennék, ha mind a ketten ott lennétek. Már csak a biztonság kedvéért is.
– Rám is szükséged lehet! – Larissa észrevétlenül jelent meg a hátuk mögött, és most nyugodtan álldogált néhány lépésnyire tőlük.
– Darninak nem fog tetszeni az ötlet – bizonytalankodott Temar.
– Darni nem a dajkám – csattant föl Larissa.
– Nem, dehogy... Arra gondoltam, hogy ha te is velünk jössz, nem marad mágus a táborban, aki segédkezhetne Darninak. Pedig elég valószínűnek látszik, hogy üzenetet akarunk majd küldeni neki.
– Darni maga is képes beszélni a mágusokkal, főként ilyen kis távolságból – vágta rá Larissa. – Elvégre mágikus születésű, még ha a tehetsége túlságosan gyenge is hozzá, hogy valódi hasznára lehessen.
Ez a válasz végképp kihúzta a talajt Temar lába alól. Mielőtt kitalálhatta volna, mit feleljen, Allin ragadta magához a szót.
– Na jó, rendben van. Majd én itt maradok Darnival.
Temar azon kapta magát, hogy semmiképp sincs ínyére ez a terv, de voltaképpen a másik eshetőségnek sem örülne. Nem tudta eldönteni, melyik a kevésbé rossz megoldás: ha magával viszi Allint a veszedelembe, vagy ha itt hagyja, ahol bármiféle láthatatlan ellenfél előkerülhet, hogy ártson neki.
– Jobb lesz, ha Larissát viszed magaddal – folytatta Allin. – Több hasznodra lehet egy olyan mágus, akinek a levegő a központi eleme.
– Legyen hát! – sóhajtotta megadóan Temar.
– Gyerünk, ne vesztegessük az időt! – Halice türelmetlenül álldogált egy partra vont csónak mellett. – Taktikailag kedvezőbb volna, ha elébe mennénk a nyavalyásnak. Nem árt, ha rájön, hogy minden mozdulatáról tudunk.
Temar sietős léptekkel a part felé indult, Usara és Larissa szorosan a nyomában. Sikerült rávennie magát, hogy ne nézzen vissza arrafelé, ahol Allin álldogált; csak akkor vetett egy pillantást a tábor irányába, amikor már az Alga fedélzetén volt. Kissé megnyugodva látta, ahogy Darni biztonságot jelentő tömege sziklaként magasodik a lány törékeny alakja fölé.
– Ne aggódj... Darni majd vigyáz rá. – Usara hangtalanul Temar mellé lépett a hajókorlátnál.
– Allin pedig Darnira, semmi kétség. – Temar megfordult, és a hátsó fedélzet irányába pillantott, ahol Larissa magyarázott valamit a kormányosnak. A lány arcán diadalmas mosoly ragyogott, amint égnek emelte karját, hogy zafírkék villódzás közepette kedvező széllel töltse meg a vitorlákat.
– Ugyan mit akar ez a lány bizonyítani, és kinek, Usara?
– Nem vagyok benne biztos – állt egyik lábáról a másikra a mágus. – De tudod mit, azt hiszem, ő maga sem az.
Bármiféle szándék vezérelte is Larissát, Temarnak el kellett ismernie nem mindennapi varázstehetségét, amelynek köszönhetően az Alga olyan sebesen viharzott át a hullámokon, hogy tatja mögött magasra fröccsent a fehér hab. Mire az ellenszéllel küszködő kalózhajó bukdácsolva megjelent a szoros bejáratánál, az Alga már olyan régóta várakozott, hogy Halice kezdett szemmel láthatóan türelmetlenkedni.
– Na végre – mormolta az orra alatt, amint az árbockosárban ücsörgő őrszem kiáltása felriasztotta tűnődéséből.
– A legénység kimerültnek tűnik – állapította meg elégedetten Temar.
Larissa halkan felnevetett, szeme élénken csillogott.
– Mi lenne, ha tovább erősíteném az ellenszelet? – kérdezte évődve.
– Nem tudnád bekeríteni őket? – érdeklődött Temar. – Hogy ne tudjanak egyszerűen csak hátat fordítani és kihasználni a szelet, ha úgy döntenek, hogy menekülésre fogják a dolgot.
– Máris! – biccentett magabiztosan Larissa.
– Ne használj mágusfényt! – suttogta hirtelen Usara. – Muredarch tudja, hogy mágusok vannak velünk, de azt egyelőre nem sejti, kik azok.
Larissa alig észrevehetően elvörösödött, és sietve megfogadta a tanácsot.
– Temar! – Halice a vörös kígyós kalózlobogó felé intett, amely félig leeresztve táncolt a kalózhajó árbocrúdján. – Azt hiszem, legfőbb ideje volna, hogy eljátszd a hűbérurat... Ha már annak tartod magadat.
Temar mély lélegzetet vett, és a zsoldosnő nyomában lefelé indult a középfedélzetre. Usara követte őket, miközben a kormányos Halice utasításait követve ügyesen közelebb irányította hajóját a kalózokéhoz. Közelebb, de nem túl közel. Semmi esetre sem olyan közel, hogy egy áruló csáklya elérhesse.
– Hitvány kis dereglye ez – intett a kalózhajó felé az Alga kormányosa. – Inkább tűnik egy gazdag ember játékszerének, mint valódi tengeri járműnek. – Lekicsinylő arccal szemügyre vette a díszesen faragott mintázatot a kis vitorlás tatján, meg az ovális üvegablakokat a kabinok oldalán. A hátsó fedélzeten alig volt annyi hely, hogy a kormányos nagy viharban biztonságosan nekiveselkedhessen a kormányrúdnak, ellenben két csillogóra fényesített lámpás is lógott a feje fölött, a hátsó korláton pedig fából faragott delfin teste ívelt át. A delfin párja az orrárbocot ékesítette.
– Vajon kit ölt meg ezért a hajóért? – mélázott Temar, majd mély lélegzetet vett, hogy elcsitítsa gyomra háborgását. Úgy vélte, ez a lehető legalkalmatlanabb időpont, hogy tengeribeteg legyen.
Muredarch a szél alatti oldalon állt, nagyjából a hajó közepén. Ahogy meglátta Temart, szertartásosan meghajolt feléje, előzékenyen, mégis méltósággal, akár egy főrangú nemes. A napfény kék tüzeket gyújtott az ujjait és ruháját ékesítő drágaköveken.
– Úgy öltözött fel, mintha magához Tadriolhoz tartana meghallgatásra! – Usara a korlátra könyökölve tanulmányozta az odvából előbúvó ellenséget.
– Nyilván szép haszonnal dolgozik, amióta összefutott azokkal a varázslókkal Kalavenben – állapította meg Temar. – Mi az, mi történt? – kapta föl a fejét, látván, hogy a varázsló homloka ráncba szalad az erőfeszítéstől. Ez az új fejlemény semmit sem csillapított egyre erősödő nyugtalanságán.
– Megfordítom a vízáramlatokat, hogy együttműködjenek Larissa varázslatával. – Usara konokul a tengerre szegezte tekintetét. – Most már biztos lehetsz benne, hogy sehová sem mennek az engedélyünk nélkül.
– Az elietimmek nincsenek a fedélzeten – jelent meg Guinalle Temar másik oldalán.
– Ezt mindenesetre örömmel hallom. – Temarnak eddig eszébe sem jutott ez az eshetőség.
– Méltóságos úr! – kiáltotta Muredarch. – Amint látod, tárgyalást ajánlok neked. Átléphetek a hajód fedélzetére?
– Nem! – Temar hangos válasza egy hajszálnyival megelőzte az Alga fedélzetéről felcsapó tiltakozást.
– Ha még nem tudnád, D'Alsennin urasággal állsz szemben, úgyhogy ennek megfelelő udvariassággal tárgyalj vele! – dörrent Halice öblös hangja valahonnan a közelből.
– Hódolatom, Messire! – Muredarch merev derékkal meghajtotta magát, a vitorlás maroknyi legénysége pedig követte a példáját. Temar biztos volt benne, hogy gúnyolódnak rajta, és keserű düh szorította össze a gyomrát.
– Igazmondó varázslatot kellene idézned a fickóra, legalább egy kis időre – suttogta, remélve, hogy a mellette álló Guinalle meghallja.
A lány bólintott, és hátrált egy lépést. Ajka hangtalanul mozgott, ahogy előcitálta a varázsige mágikus szavait.
– Ennél közelebb ne engedjük őket! – rendelkezett Halice a tatbástyáról, látván, hogy a kalózhajó az Alga horgonykötelének közvetlen szomszédságában siklik el.
– Nos tehát, D'Alsennin uraság, miben állhatok a szolgálatodra? – húzta ki magát Muredarch. Szűk fekete nadrágba bújtatott izmos lábát szétvetette, hogy biztosan álljon a himbálózó fedélzeten; ragyogóra fényesített csizmája hivalkodón villant meg a napfényben.
– Miért tőlem kérded? Hiszen te akartál tárgyalni velem! – Temar keze könnyedén nyugodott a korláton. – Bizonyára pontosan tudod, mit akarsz felajánlani.
– Azt hiszem, először is meg kell magyaráznom egyet s mást. – Muredarch szavai magabiztosan szálltak át a hullámzó vízen, és Temar arra gondolt, ezt a fickót még egy hurrikán sem tudná megakadályozni, hogy hallassa a hangját, ha úgy akarja.
– Nyilván azt gondolod rólam, hogy egyszerű kalóz vagyok. – Muredarch előreszegezte a tenyerét, noha az Alga fedélzetéről senki sem szállt vitába ezzel az állítással. – Nos, talán van is mindebben némi igazság. Valaha tényleg az voltam, hogy úgy mondjam, meggondolatlan ifjúságomban. Közeli kapcsolatba keveredtem a szabadkereskedőkkel, de hát legyen ez az én gondom. Sarcolni, rabolni, váltságdíjat szedni, az ilyesmi az ifjúságnak való, te pedig magad is láthatod onnan, ahol állsz, hogy bizony erősen őszülök már. – A szavaiból sugárzó könnyed öngúny mintha arra csábította volna őket, hogy vele együtt nevessenek. Temar arca azonban továbbra is rezzenetlen maradt, akár ha sziklából faragták volna ki, két oldalán Usara és Guinalle állt ugyanolyan változatlan, kiismerhetetlen arckifejezéssel. A kalózkapitány tüzetesen szemügyre vette őket, majd a tatbástyán álló Halice felé fordult, és hirtelen elkomorodott. Fölpillantva Temar maga is észrevette, hogy a zsoldosnő egyáltalán nem igyekszik elleplezni megvetését: valósággal rávicsorgott a kalózra.
– Most tehát új foglalkozást keresek magamnak, valami olyasmit, ami jobban illik életkoromhoz és tapasztalataimhoz – folytatta Muredarch könnyed társalgási hangnemben. – Ezek a szigetek tudtommal senki birtokához nem tartoznak, így hát úgy döntöttem, hogy itt fogok letelepedni. – Barátságosan rámosolygott az egybegyűltekre, majd némi fenyegető élt vegyítve hangjába folytatta. – Tisztában vagyok vele, hogy semmiféle írásos bizonyítékot nem tudsz felmutatni, amely szerint te uralnád ezt a vidéket... Sem te, sem Tadriol!
Temar tudomást sem vett erről a megjegyzésről. Lehet, hogy Halice nem tartja sokra hajdani kiképzését a Birodalmi Hadtestnél, de annyit azért mindenesetre megtanult, hogy ne bocsátkozzon harcba bizonytalan talajon.
– És mi a szándékod, ha egyszer letelepszel itt?
Muredarch magabiztos mosolya még szélesebbé vált.
– Ha egyszer sikerül tető alá hoznod a gyarmatodat, bizonyára kereskedni akarsz majd a kontinenssel. Remek pihenőállomást tarthatnék fenn neked, ahol a hajóid vizet vehetnek és feltölthetik a készleteiket. Talán még az áru egy részét is eladhatnák más hajóknak... Biztonságosabb is, ha az óceánjárók nem egyhuzamban teszik meg azt a hosszú utat. Fölteszem, ez a kis segítség mindannyiótoknak megérne némi pénzt. Remekül karban tartott kikötő, biztonságos raktárak, meg néhány megbízható ember, aki rajta tartja a szemét a kereskedőkön, hogy becsületesen folyjék az üzlet... Nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, az ilyesmi méltányos jutalékot jelenthetne nekem az átmenő forgalomból.
– Figyelemre méltó ajánlatnak tartom egy kalóz részéről, aki nemrég még a hajóinkat fosztogatta – jegyezte meg Temar jéghideg, ám szertartásosan udvarias hangon.
– Nos, mi lenne, ha megállapodnánk, hogy békén hagyom a hajóidat? Ha te nem háborgatsz engem, én sem háborgatlak téged. Azazhogy, várj csak, ennél éppenséggel többet is tehetek érted! – Muredarch mély tónusú hangja jól kiszámítottan bizalmas csengést kapott. – Néhány éven belül veszedelmes ellenfél leszel Inglis városa számára a tengeri kereskedelemben, már ha van egy kis érzéked az üzlethez. Fogadok, hogy nem lesz ínyükre a helyzet. A hajóidra előbb-utóbb vérdíjat tűznek majd ki; ismerem őket, találnak rá ürügyet, hogy megtegyék. Ha azonban én itt üldögélek ezen a kis szigetecskén, hátam mögött néhány gyors járatú hajóval, igen hamar úgy fordulhat, hogy az üldözőkből üldözöttek válnak... Ha pedig kiadod az utasítást, időről időre megnyirbálhatom neked egy kicsit az Inglis felé menő kereskedelmet, az alkalmas pillanatban fellendítve ezzel az üzletedet.
– Nem hiszem, hogy erre sor kerülhet – felelte kimérten Temar.
– Ugyan, hiszen te is tudod, mit mondogatnak Inglis környékén! Vagy Kalavenben, Feketetorok szikláin... – Muredarch kihívó pillantással méregette az újdonsült uraságot. – Azt mondják, tanulatlan süvölvény vagy, aki megkapaszkodott egy kopár földdarabon, és máris valakinek képzeli magát. Csakhogy azt is suttogják, hogy ezen a kopár földdarabon aranyat rejtenek a folyók, gyémántot teremnek a hegyek... A föld meg a gazdagság pedig azé, aki nem rest megszerezni magának, azaz akinek van bátorsága, hogy vállalja az óceáni átkelés kockázatát. Mondd csak, mihez akarsz kezdeni, ha idegen hajók kötnek ki a te bájos kis partjaidon, és új városok alapjait kezdik lerakni, fütyülve a véleményedre? Ha engem kérdezel, könnyedén pontot tehetek az ügy végére, mielőtt egyáltalán eszükbe jutna ez a botorság, hiszen soha senki nem állította rólam, hogy gyenge kezű lennék az effajta kérdésekben! – Utolsó szavaiból félreérthetetlen fenyegetés csendült ki.
Temar keményen állta a pillantását.
– Ugyan miért bocsátkoznék alkuba veled, amikor elraboltad a telepeseimnek szánt árukat, és rabszolgává tettél ártatlan embereket?
– No lám, de felvágták a nyelvedet! – nevette el magát Muredarch. – Csak nem arra célzol, hogy vissza akarod kapni az embereidet? Attól tartok, egyelőre nehezen tudnám nélkülözni őket, hiszen éppen az új kereskedelmi központomat építik. – Arcán alamuszi kifejezés jelent meg. – Nos, talán mégis csak megtárgyalhatnánk a dolgot. Ha jól meggondolom, amúgy is szükségem lenne kötélre, vitorlavászonra, szurokra... Meg még néhány apróságra.
– Azt hiszem, félreértettél – felelte hidegen Temar. – Engedd szabadon a foglyokat, add át az elrabolt árut, azután majd eldöntöm, életben hagyjalak-e, vagy fellógassalak a legközelebbi fára, és hagyjam, hogy a hollók károgják világgá a bűneidet.
– Ez már nem csupán bátorság, hanem egyszerű arcátlanság, fiacskám! – mordult rá Muredarch. – Nehogy azt képzeld, hogy a te kezedben van az ostornyél! Azt hiszed, tehetsz bármit, amivel megállíthatsz?
– A tárgyalásnak vége – fordult Halice felé Temar, megpróbálván felidézni magában rég halott nagyatyja ellentmondást nem tűrő hanghordozását és fensőbbséges tekintetét.
A zsoldosnő bólintott, és a kormányoshoz fordult.
– Ez a forrófejű viselkedés nyilván zsenge korod számlájára írható! – kiáltotta dühösen Muredarch. – Kár, hogy nem élsz már sokáig: még arra sem lesz időd, hogy tanulj a hibáidból! – Villámgyors mozdulattal, amely talán még a lobogóján csapdosó kígyóalak táncánál is sebesebb volt, hátrarántotta kezét, és kést hajított Temar felé. Az aprócska, borotvaéles penge halk szisszenéssel szállt célpontja felé, ám egy hirtelen szélroham váratlanul eltérítette útjából. Halk csobbanással hullt a vízbe, ahol formátlanná görbült, mintha egy dühös kéz hajlította volna össze, majd végképp eltűnt a mélyben.
Temar lassan megcsóválta a fejét.
– Elfelejted, hogy más előnyeim is vannak, amelyekkel ellensúlyozhatom idősebb korodból adódó tapasztalataidat. Éppen annyira fogoly vagy ezen a szigeten, mint azok a szerencsétlenek, akiket rabszolgává tettél. Ne is reménykedj benne, hogy a kis hajód át tud csusszanni a blokádunkon! – Megvető mozdulattal a kalózvitorlás felé intett, amely alig kétharmada volt az Alga büszke tömegének.
– Te még ezt is megtennéd, igaz? – Muredarch hangja most már határozottan érdeklődőnek tűnt. – Elmenekülnél, és a sorsukra hagynád az embereidet? Nem, fiam, egyedül én mondom meg, hogy mikor távozom erről a szigetről, és ha elhatározom magam, hát az embereimmel együtt hajózom el, és a zsákmányomat is magammal viszem! – Úgy tűnt, egyáltalán nem hozta ki a sodrából mindaz, amit Temar mondott. – Jobb, ha tudod, fiacskám, hogy mágikus támogatásra is számíthatok!
– Indulunk – intett Halice felé Temar. Az Alga előresiklott, eltávolodva az egyárbocos vitorlástól. Temar lesietett a hátulsó fedélzetre, hogy amíg csak lehet, szemmel tarthassa a kalózt.
– Ha varázsoltok, többszörösen is vigyázzatok, nehogy láthatóvá váljék a mágusfény! – szólt oda halkan Usarának és Larissának. A következő pillanatban hatalmas árhullám száguldott elő az egyik rejtett öbölből, és visszafelé ragadta Muredarch hajóját a szigetek közé.
A két mágus elégedetten pillantott egymásra.
– Nagyon fogunk vigyázni – bólintott mosolyogva Larissa.
– Bárcsak rájönnék, hogyan is kell csinálni... Biztos vagyok benne, hogy én is képes vagyok rá! Mármint arra, hogy útjára indítsak egy varázslatot, amely azután magától is működik. – Guinalle sóhajtva nézett a tengerár után, amely immár egészen messzire hurcolta tőlük a kalózhajót.
– Nem olyan egyszerű ám, amilyennek látszik – magyarázta mély átéléssel Usara. – Ráadásul az őrizetlenül hagyott varázslatok igen nagy bajt is okozhatnak. Azazir például...
– A mágia elméletéről szóló fejtegetések várhatnak! – szólt közbe a háta mögül Halice. – Inkább azt kellene megfontolnunk, hová jutottunk ezzel az úgynevezett tárgyalással.
– Biztos vagyok benne, hogy Muredarch nem fogja ennyiben hagyni a dolgot. – Temar a hüvelykujja körmét harapdálta. – Egyelőre tartsuk rajta a szemünket, hogy ne törhessen át a blokádon, és várjuk ki, amíg előhozakodik az újabb ötletével. – Körülnézett, egyetértenek-e a többiek.
– Valószínűleg arra számít, hogy fölajánlasz valamit a foglyokért cserében – vélekedett Guinalle.
– Mi volna, ha elsőként név szerint Naldeth szabadon bocsátását kérnénk? – kérdezte reménykedve Larissa.
– Ezzel csak azt érnénk el, hogy Muredarch megduplázná az érte kiszabott árat – csóválta meg a fejét Halice.
– Én ugyan nem alkudoznék vele semmilyen kérdésben! – szólt közbe feszülten Guinalle. – Nem úgy fest, mintha szándékában állna megtartani a szavát.
– Ennyit a Mesterség nélkül is meg tudok mondani – bólintott Temar. Bátorító mosolyt küldött a lány felé, Guinalle azonban túlságosan elfoglalt volt hozzá, hogy észrevegye.
– Az a fajta fickó, aki semmiféle eszköztől nem riad vissza a céljai elérése érdekében – érvelt Guinalle. – Ráadásul megvan a magához való esze, és nem engedi, hogy elragadja az indulat, vagyis nem lesz könnyű fogást találni rajta. Több lépcsőben tervezi el a lépéseit: a legközelebbieket egészen részletesen, a hosszabb távúakat csak nagy vonalakban... Elszánta magát, hogy idővel rangot vív ki magának a tengereken, afféle hűbérúrrá válik a szabadkereskedők között, és az uradalma központja itt lesz, ezen a szigeten. Erős a meggyőződése, hogy képes is rá. Ez a végső célja: nem akarja rátenni a kezét Kellarinra, csak sápot húzni belőle az idők végezetéig.
– És hogyan illeszkednek a terveibe az elietimmek? – kérdezte Temar.
– Voltaképpen nem sok fogalma van róla, mivel áll szemben. – Guinalle válaszában meglepetés és aggodalom keveredett egymással. – Puszta eszköznek látja őket, kapóra jönnek a céljai megvalósításához, és azt hiszi róluk, hogy a végletekig hűségesek hozzá. – Elmosolyodott, de tekintete komor maradt. – Ezt a hiedelmet maguk az elietimmek plántálták bele... Muredarch azt hiszi, Ilkehan egy másik szigetcsoport egyeduralkodója, aki vérszomjas módszerekkel igyekszik ellenőrzése alá vonni a Dalasor felé irányuló kereskedelmet, vagyis voltaképpen nagyon hasonlítanak egymáshoz; csak éppen Ilkehannak több szerencséje volt, és arról is gondoskodott, hogy rejtve maradjon ellenségei elől. Magával egyenlőnek tartja, sőt, reménybeli szövetségesét látja benne: úgy véli, ketten együtt könnyedén kézbe kaparinthatnák az egész óceáni kereskedelmet.
– Mi következik ebből ránk nézve? – Temar Usaráról Halice-re pillantott, majd vissza a mágusra.
Halice szemlátomást nem értette, hol itt a kérdés.
– Ideszögezzük őket a szigethez, amíg csak Ilkehan föl nem dobja a talpát – vont vállat. – Azután halomra gyilkoljuk mindet.
– És mi lenne, ha mégiscsak elcserélnénk velük néhány holmit? – erősködött Guinalle. – Persze nem annyit, hogy fölszereljék vele a hajójukat. Éppen csak visszavásárolnánk néhányat a foglyok közül.
– Ez nem egy nyavalyás Fehér Holló-játszma! – figyelmeztette Halice. – Jobb, ha nem próbálunk okoskodni, hiszen emberi életekkel játszunk.
– Azt akarjuk elérni, hogy csakis ránk figyeljen, igaz? – Temar elgondolkodva pillantott a zsoldosvezérre. – Ryshadéknak bizonyára beletelik egy időbe, amíg elérik Ilkehan rejtekhelyét, még ha meg is tudnak állapodni azzal a másik helyi méltósággal. Azután még ki is kell találniuk, hogyan öljék meg a Jéguraságot. Ha folytatjuk a tárgyalásokat a kalózkapitánnyal, azzal tartósan leköthetjük a figyelmét. Annál nagyobb lesz a meglepetés, ha majd elérkezik az idő, hogy lecsapjunk rá.
– Egészen használható ötlet – mosolyodott el Halice, és a fiúra kacsintott. – Főleg olyasvalakitől, aki a Birodalmi Hadtestben szerezte a gyakorlatát.
– Ha Muredarch lefoglalja magát a fogolycsere ügyével, nyilván ugyanígy tesznek a varázslói is. – Usara mintha Guinalle-t igyekezett volna vigasztalni, aki továbbra is feszültnek látszott. – Ez pedig azt jelenti, hogy Ilkehan is dél felé figyel, vagyis ennyivel is kisebb az eshetősége, hogy gyanakodni kezd a kertje alján surranó kígyóra. Nem akarsz leülni? Shiv megmutatta, hogyan segített Livaknak, amikor...
A kisasszony azonban lerázta magáról a segítő kezet, és odébb lépve egészen a hajó farába húzódott. Tekintetét a hajó táncoló nyomdokvizén túl Suthyfer párába vesző körvonalaira függesztette.
– Gyerünk, Usara! – Temar lekapta a fejét, amint az összetekert vitorla szétcsavarodott felettük, majd a szertefutó kötelek feszesre rántották. – Menjünk vissza a szigetünkre, és készítsünk részletes tervet, hogyan keseríthetnénk meg Muredarch életét!

 

ÖTÖDIK FEJEZET

Gondolatok az Ősi Népekről
Gamar Tilot,
Col Egyeteme tudósprofesszorának előadása
A Selerimai Antikváriusok Társaságának ülésén

Uraim! Mi, egybegyűltek mindannyian a történelem tudományának szenteltük életünket ilyen vagy olyan módon, s mint ilyenek, legfőbb ideje, hogy kellő figyelmet szenteljünk azoknak az ősi népeknek, amelyek egykor világunkat benépesítették. Igaz, mérhetetlen időfolyam választja el az ő életüket a miénktől, mondhatni, az ismeretlenség homokját sodorva rájuk s mindarra, ami velük kapcsolatos. De miért is hisszük, hogy annyira különböztek tőlünk? Uraim, hamarosan meggyőzlek benneteket róla, hogy életük és szándékaik éppen annyira megismerhetőek számotokra, mint legjobb szomszédaitoké. Kérlek, figyelmezzetek rám!
Az Erdők Népét jól ismerhetjük a vándorló igricek balladáiból meg a tündérmesékből, amelyeket gyermekeinknek mondunk el a kandalló tüzénél. No, de hát elvégre unikornisokról és griffekről szóló történetekkel is gyakorta szórakoztatjuk magunkat, a mítoszainkban olyan nők szerepelnek, akik fák törzséből lépnek elő, meg földöntúli hangok, amelyek sötét helyeken hallhatók az éjszaka derekán. Úgy képzeljük, hogy az a nép, amely meséink főszereplőjévé lépett elő az idők során, nyilván oly ártatlan, miként a gyermekek, nem ismeri a tulajdonlás béklyóit, vidáman és békésen éldegél, talán még a házasság kötelékét sem ismeri. Csakhogy, uraim, ezzel a hiedelmünkkel, mondhatni, idealizáljuk ezeket a nagyon is hús-vér embereket.
Mert nézzük csak: kik éneklik az efféle dalokat? Folyvást úton járó dalnokok, akik az Öregerdő mohos ösvényeiről érkeznek, és vörös fürtjeikről már messziről megismerhetjük őket. Ha egyszer vesszük a fáradságot, hogy kifaggassuk őket, azt is megtudhatjuk, hogy családjuk nem éppen abban a boldog gondtalanságban éldegél az erdő fái között, ahogyan mi elképzeljük. Bizony, nekik is meg kell vívniuk a maguk harcát a létért, élelemként állatokat zsákmányolnak vagy gyökereket ásnak ki a földből. Az igricek, akók szívhez szólóan pengetik lantjukon Viyenne és Lareal románcát, korántsem egy elveszett ideál tűntén búsonganak, hanem pénzt igyekeznek keresni, hogy élelmezhessék és ruházhassák gyermekeiket. Dalaik nem mitikus történetek, csupán a szórakoztatást szolgálják, és nagyrészt azért születtek, hogy elvonják az éhezők, fázók figyelmét saját nyomorúságukról. Nézzetek csak körül a városban: magatok is meglepődtök, hány rézvörös üstököt pillantotok meg utcaszerte. Az eltelt emberöltők során az Erdők Népének fiai közül rengetegen mondtak búcsút szülőföldjüknek, a városok nyújtotta kényelmet és könnyebb megélhetést választva. Nem mondhatjuk tehát, hogy egy letűnt kor elvont eszményképei lennének: hétköznapi kereskedők, iparosok, vagy éppen a szomszédaink. Gondjaik megegyeznek a mieinkkel: éppen úgy aggódnak a jövőjükért, gyermekeik megélhetéséért, és ugyanazokat az isteneket tisztelik, mint mi magunk. Miért ne feltételezhetnénk, hogy ez mindig is így volt? Hiszen, amint mondani szokták, leveléről ismerszik meg a növény, az alma pedig nem esik messze a fájától.
Vagy tekintsük a Hegyek Népének sajátságait! Ha Vanam vagy Inglis könyvtáraiban kutatva gondosan átmásolt sagákra bukkanunk, ezeket olvasva olyan nép képe bontakozik ki előttünk, amely maga is zárkózott, hideg és távolságtartó, akárcsak Gidesta hóval borított csúcsai. Számunkra szinte érthetetlen mítoszok regélnek végletekig könyörtelen harcosokról, akik veszedelmesebbek, mint a csúcsok közt állítólag repkedő sárkányok. A tudósok értőn bólintanak, és a mostoha éghajlati viszonyokra célozgatnak, amelyek ennyire megkeményítik az ott élőket – ám a Dalastól északra fekvő hegyvidék bányászai és prémvadászai jót nevetnének ezen a fellengzős ostobaságon. Hiszen honnan vették Észak-Ensaimin városai legendás kovács, arany- és rézműves szakértelmüket, ha nem a Hegyek Népének fiaitól, akik megragadtak a kedvezőbb éghajlaton, majd sorsukkal elégedetten letelepedtek és családot alapítottak? És ha már itt tartunk, bizony nem lehet olyan nagy különbség közöttünk, ha nem választja el azokat, akik megosztoznak egymással a nászi ágyon. Meglehet, a jéggel borított szirtek között játszódó háborús regék még ma is kellemes borzongást csalnak a gerincünk tájékára a kandalló mellett üldögélve, a józan igazság azonban az, hogy a Hegyek Népének gyermekei ma hétköznapi városlakókként élnek közöttünk. Valahogy úgy jártunk velük is, mint a tőrrel, amely valaha embert ölt, ám szelíd utódai ma már nélkülözhetetlenek a konyhaasztalunkon.
Ne feledkezzünk meg azonban a Síkság Népéről sem. Nos, uraim, tagadhatatlan, hogy ez a legnagyobb rejtély mind között, legalábbis erről suttognak legtöbbet a homályos zugokban. Nekik ugyanis nem látjuk nyomukat manapság, leszámítva persze azokat a hatalmas, földből emelt köröket, amelyek hajdani szent helyeiket övezik, meg a sírdombokat, amelyeket tiszteletre méltó halottaik nyughelye fölé emeltek. Hozzánk hasonló komoly férfiak áskálnak eme dombok oldalában, és elmerülten törik a fejüket a rézfazekak, fejszeélek sugallta rejtélyeken. Vajon miért temették el a használati tárgyakat a holtakkal együtt? Valóban hittek benne, hogy Poldrion ladikja az ilyesmiket is átszállítja köpönyegbe burkolózó utasaival együtt a Másvilágra? Minden egyes ásónyommal több kérdés fordul ki a földből, mint kavics. A megsárgult csontok nem tudnak válaszolni, így hát a földdel teli koponyákat faggatjuk. És ahogy a gyermek szörnyeket teremt magának félelemből meg a kéménysarokban rejtőző árnyakból, úgy hozzuk mi létre tudatlanságunk homályából gyúrva az Árnyékemberek népét, akiknek hazája a szivárványon túl fekszik, és akik a gyertyaláng által be nem világított szegletekből leselkednek ránk. Az ám, uraim: úgy tetszik, amíg nem figyeltünk, a Síkság Népe fölkerekedett, és az alkony utolsó fényeinél eltávozott egy olyan világba, ahová nem tudjuk követni őket.
Nos, meg kell hogy mondjam, semmi sem áll távolabb az igazságtól, mint ez a magyarázat, mint ahogy semmi sem áll közelebb hozzánk, mint ez a nép. Meglehet, Dalasor fűvel benőtt, hallgatag földvárai elképesztően távolinak tűnnek számunkra, ám Caladhria és Ensaimin földjein minden tavaszi szántásnál melltűk és rézgyűrűk újabb garmadáját fordítja ki az eke. Bizony, uraim, mi magunk is itt élünk a Síkság Népének hajdani településeinek romjain, éppen csak azért nem látjuk a maradványokat, mert házaink és boltjaink, templomaink és középületeink éppen föléjük épültek. Utcáink nyüzsgéséből azért nem tűnnek ki a hegyi vadászok szőke fürtjeihez és az erdei igricek vörös üstökéhez hasonlóan a Síkság Népének mai leszármazottai, mert ezek a leszármazottak mi magunk vagyunk. Őseink emberöltők megszámlálhatatlan során át itt éltek ezen a termékeny vidéken, majd lassanként maguk mögött hagyták hajtani primitív hiedelemvilágukat, ahogy megérintette őket a tormalin uralkodók által, kelet felől terjesztett civilizáció. Ahogy az egymásba kapcsolódó szálak szövetté állnak össze, úgy jött létre kultúránk mai formája a bennünket érő hatások összességéből, azonban lelkünk mélyén megőriztük a régi hiedelemvilág szikráit, ahogy gyermekkori játékaink fogását is érezzük még a tenyerünkben, noha sok évvel ezelőtt letettük őket, hogy fölvegyük munkaeszközeinket. Úgy tűnik, a Hegyek Népe is követi az általunk már bejárt ösvényt, és nem kell sok idő hozzá, hogy az Erdők Népe is föladja boldog gondtalanságát a hétköznapi élet nyújtotta biztonságért.

 

 

Az elietimmek szigetén,

Nyárelő 5. napján

– Vigyázzatok, abban a vízmosásban olvadt hólé csorog le! – szólt hátra a válla fölött Shiv. Annak a fakeretre feszített bőrből készült csónaknak az orrában üldögélt, amelyet nem sokkal előbb loptunk. Kiemelte a vízből fehérre dermedt, megráncosodott kezét, és megrázogatta. – Lehetne egy kicsit melegebb, hogy a fene enné meg!
Ryshad kormányzott mögöttem, hóna alá szorítva a hosszú kormányrudat, amelyet a biztonság kedvéért két kézzel markolt. Összehúzott szemmel méregette az opálos színű áradatot, amely hosszú sávot rajzolt ki a part sötétszürke habjai közt, és csak távolabb, a zöldesen hullámzó nyílt vízben oszlott szét.
– Hátizomból húzzatok, ne csak úgy finomkodva!
Sorgrad és Sorgren sokatmondó pillantást váltott egymással, de azért csak szorosabbra fogták az evezőlapátot. Biztatóan rájuk mosolyogtam, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy távol tartsam a lábamat a csónak fenekén összegyűlt víztől. A hátam már kezdett megfájdulni, olyan régóta üldögéltem a kényelmetlen evezőpadon, és a szél, amely egy pillanatra sem csitult el, egyenesen keresztülfújt a zekémen. Megborzongtam, és megpróbáltam a tenyeremmel dörzsölgetni a karomat, hátha átmelegszem egy kicsit.
– Maradj nyugodtan! – mordult rám Sorgrad.
– Megfagyok! – húztam el az orromat.
– Az lehet, de akkor sem tudsz hová menni a hideg elől, és nem is nagyon tehetsz semmit, amitől átmelegszel – felelte komoran. – Ha mocorogsz, csak jobban érzed a hideget. Hihetsz nekem, elég sok időt töltöttem a hegyek között.
– Figyelj rá, hogy az ujjak a lábadon meg a kezeden állandóan mozgásban legyenek – tanácsolta Ryshad. – Fölteszem, nem akarsz fagyási sérüléseket a lábujjadra.
Észrevettem, hogy Sorgrad összevonja a szemöldökét e szavak hallatán, de bárhogy is szerette volna, nem tudta megcáfolni Ryshad igazát.
– Tudod mit, ha annyira fázol, például evezhetnél egy kicsit! – ajánlotta verejtékes homlokkal Gren. – Fogadok, hogy elég hamar kimelegszel.
– Nem jó ötlet – csóválta a fejét Shiv. – Csak a parton szeretnék kiszállni, nem a víz közepén.
– Ugyan, semmi bajunk nem esne. – Az evezés megakadályozta Grent, hogy szokása szerint vállat vonjon. – Homokzátonyok vesznek körül bennünket.
Valóban: észre sem vettem eddig, hogy sikeresen magunk mögött hagytuk azokat a csipkés sziklazátonyokat, amelyek tűhegyes fogakként fenyegettek bennünket Shernasekke partjainál.
– Azért inkább ne kockáztassunk – vélekedett Ryshad.
Sorgrad egy szót sem szólt, beérte azzal, hogy figyelmeztető pillantást vetett Grenre.
– Vagyis üldögélj csak a fenekeden, mint a kisasszonyok a sétahajózáson – dörmögte Gren. Úgy láttam, eltökélte magában, hogy ha neki rossz kedve van, akkor mindenki másnak is az lesz.
Elhatároztam, hogy nem vagyok hajlandó bűntudatot érezni azért, mert sem a súlyom, sem a magasságom nem teszi lehetővé, hogy a hasznomat vegyék evezősként. A kezdet kezdetén megpróbálkoztunk vele, hogy bekapcsolódjak a húzásba egyik vagy másik fivér oldalán, de a csónak mindannyiszor lefordult a helyes irányról, így végül Ryshad úgy döntött, hogy jobb lesz, ha nem nyúlok az evezőhöz.
– Most húzzátok meg! – Ryshad teljes testsúlyával beledőlt a kormánylapátba, a két fivér meg az evezőkre görnyedt, foguk között sziszegett a lélegzet az erőfeszítéstől. Shiv homloka ráncba szaladt az erőlködéstől, ebből gondoltam, hogy ő is hozzáadja a magáét a mágiájával, én azonban nem tehettem egyebet, mint hogy szorosan kapaszkodtam a csónak oldalába, és igyekeztem egyenesen ülni az evezőpadon. A csónak veszedelmesen táncolt és bukdácsolt, ahogy a vízmosásból előtörő áramlat oldalba kapta. Szemügyre vettem az olvadék vájta völgyet: a víz fehéres színű port sodorva tört át a hamuval borított hegyoldalon, nem lassulva le még akkor sem, amikor a parti homokdűnék közé ért, és néhány sziklaszirtet megkerülve teljes erővel zúdult a sekélyesbe. Hosszú, fehér sávja még jóval a sekély vízen túl is látszott, és kimondhatatlanul megkönnyebbültem, amikor szerencsésen túljutottunk rajta.
– Usara ugrálna örömében, ha működő tűzhányót láthatna – jegyezte meg Shiv azt a roppant hegyormot fürkészve, amely az előttünk elterülő sziget közepe táján magasodott. A sárgásbarna, kitüremkedő csúcs körül füstgomolyagok lengedeztek. Először azt hittem, felhők, de amikor a folyvást változó szél arrébb lebegtette és szétoszlatta őket, a tűzhányó krátere újabb gőz- és füstpamacsokat eregetett ki magából. Futólag eltűnődtem rajta, vajon Misaen hajlandó volna-e meghallgatni egy hozzám hasonló jöttment leányzó udvarias kérését, hogy zabolázza meg a tüzét, míg végképp magunk mögött nem hagyjuk ezt az idegesítő helyet.
– Látjátok, ezeket a kőlabdacsokat nemrégiben köpte ki magából – mutatott Shiv néhány formátlan fekete kődarabra, amelyek rendetlen összevisszaságban hevertek a part mentén, és hátukon itt-ott hamu fehérlett. – Ez itt például olyan forró volt, amikor leesett ide, hogy elpárologtatta ennek a kis tócsának a vizét, és a só visszamaradt – mosolyodott el, szemmel láthatólag örvendezve a felfedezésen.
Eldöntöttem magamban, hogy sokkal jobban tudok örülni az olyan földnek, amely hajlandó úgy maradni, ahogy megteremtették.
– Livak, vedd föl a csuklyádat! – szólt rám Ryshad, és megfordulva láttam, hogy ő is felölti a magáét. Futólag rám kacsintott, nyilván, hogy az utasítás hangneme ne tűnjön olyan szigorúnak. Szívesen rámosolyogtam volna, de tekintve, hogy már a harmadik napot töltöttük ezen a kellemetlen éghajlaton, kitéve a nap és a szél nyers erejének, az ajkam annyira felhasadozott, hogy még a beszéd is fájdalmas volt. Látványosan körülményes utat tettünk meg, amíg eljutottunk idáig: közös elhatározással úgy döntöttünk, hogy a hosszabb utat választjuk, mivel így egy hosszúkás, fűvel borított sziget mindvégig eltakart bennünket Ilkehan fürkész tekintete elől, vagy legalábbis beékelődött közénk és az ő csipkés hegyekkel tagolt birodalma közé.
Törékeny csónakunk most egy nagyobb szírt mellett haladt el kínos lassúsággal; a szirt kopár tetején tömzsi világítótorony állt, és mintha sanda pillantásokat vetett volna ránk. Körülötte málladozó, töredezett fal húzódott, amelyet néhány fickó éppen javítgatni igyekezett; a vadonatúj, jóval világosabb kövek messziről elütöttek a megsötétedett fal többi részétől. Jöttünkre a kőművesek többsége abbahagyta a munkát, és hosszan bámult utánunk.
– Ha nem bántjuk őket, nyilván ők sem bántanak bennünket – kacsintott rám Sorgrad.
Ám nem ők voltak az egyetlenek, akik tanúi lehettek érkezésünknek, ahogy befutottunk a szigetcsoport tagjait elválasztó szorosba. Ahhoz, hogy elérjük ennek a titokzatos Olretnek a birodalmát, hosszú utat kellett megtennünk a szigetek közötti csatornarendszerben, és mostanra már igazán torkig voltam az egyforma szürke sziklafalakkal, amelyek kilátástalan egyhangúságát csak a sós lerakódások törték meg néha-néha. A lankásabb partokon gyakorta láttunk férfiakat, nőket és gyerekeket, akik térden csúszva vájkáltak a szürke porban; gyanítom, hogy ez az itteni mezőgazdasági tevékenység része lehetett, habár fogalmam sincs, miféle növény terem meg ezen a sivár talajon. Körülöttük fekete-fehér, nagy ritkán vörössel vagy sárgával pettyezett madarak ugrándoztak, mintha részt követelnének maguknak a napi munka terméséből.
– Lehetett volna annyi eszetek, hogy vitorlás hajót loptok – dörmögte Sorgrad, amint egy újabb láthatatlan áramlat lassította le csónakunkat.
– Vagy például átvehetnéd az egyik evezőlapátot – tette hozzá Gren Ryshad felé sandítva. – Mintha úgy hallottam volna, hogy ti, tormalinok mindent tudtok a hajózásról. Lefogadom, még én is elkormányoznám ezt a vacakot, ha Shiv alásegít egy kissé a mágiájával. Úgy látom, nem kell mást tenni, csak benyomni a vizet a feneke alá.
– Az a fara, nem a feneke, Gren – vigyorogtam rá.
– Mi az, már téged is kiképzett hajózási szakértőnek? – húzta el a száját Gren.
– Hamarosan ki kell kötnünk – szólt közbe Shiv, aki hátrafordult, hogy elrejtse a kezében tartott térképvázlatot az okvetetlenkedő szél elől.
– Attól tartok, nem lesz könnyű feladat – vonta össze a szemöldökét Ryshad.
Komoran szemügyre vettem Rettasekke partvidékét, amely immár valóban ott meredezett közvetlenül előttünk. Végig a part hosszában fekete kőoszlopok törtek az ég felé, és a kevéske vízszintes felületen legfeljebb egy tengeri madár tudta volna megvetni a lábát. Az említett madarak egyébként rikoltozva köröztek a szirtek fölött, és jelenlétükről azok a fehéres foltok is tanúskodtak, amelyekről undorodva állapítottam meg, hogy ez bizony se nem só, se nem hó. A hullámok zúgva csapódtak neki a moszattól, nyálkától síkos szikláknak, és a nap, ha néha-néha kibukkant a fellegek mögül, apró szivárványokat rajzolt a felfröccsenő vízpermet függönyére. A színek azonban hamar elhomályosultak, és a következő pillanatban a vigasztalan felhőtakaró ismét összezárult felettünk.
– Nem is ártana hamarosan fedél alá kerülnünk – állapította meg Ryshad az ég felé sandítva.
– Mire leszáll az este, úgy számítom, hogy díszvendégek leszünk Olret asztalánál, egyik kezünkben pecsenye, a másikban rézkupa – jelentette ki elszántan Sorgrad.
– Az ölünkben meg egy készséges leányzó – tette hozzá Gren.
– Jobb lesz, ha ma estére dupla csomót kötsz a nadrágod korcára – dorgáltam bővérű barátomat. – Hiszen tudod, hogy ha véletlenül nem jó szoknya után kapkodsz, esetleg megbotoznak, vagy még rosszabb is történhet veled.
– Az ám, ha a szertelenséged miatt meghiúsul a küldetés, Halice kiráz a csizmádból – tette hozzá Sorgrad. Grent igen kevés fajta fenyegetéssel lehetett megzabolázni, de ez történetesen közéjük tartozott.
– Próbáljuk meg talán ott! – Ryshad egy aprócska, lankás gyepfoltra mutatott a sziklaszirtek egyhangú sorában, amely alatt ebből a szögből nézve kedvezőnek tűnő, kaviccsal borított partszakasz bújt meg.
– Nemsokára szilárd talajt érezhetek a talpam alatt! – mormoltam vágyakozva.
– Említettem már, hogy a hajózás egyik legkényesebb pontja a kikötés? – érdeklődött Ryshad könnyed hangnemben. Hátrafordultam, hogy nyelvet öltsek rá, Sorgrad és Sorgren azonban csak nevettek.
– Gyorsítsatok, amennyire csak tudtok! – adta ki az utasítást Shiv – Egyből fel kell futnunk a partra, nem volna szerencsés, ha a csónak megakadna a sekélyesben.
Sorgrad és Sorgren még egyszer, utoljára nekifeküdtek az evezőknek. Elfehéredő ujjakkal markoltam a csónak oldalát, és bíztam benne, hogy Ryshad hasonlóan szilárdan tartja a kormányrudat. Ahogy egyre közelebb értünk a szigethez, már ki tudtam venni a keskeny kavicssávot, amely lankásan emelkedett ki a vízből. Abban a pillanatban, ahogy a csónak orra megcsikordult a köveken, Shiv kiugrott, és a hideg vízben caplatva partra rántotta a hajót. Sorgrad és Sorgren látható megkönnyebbüléssel hajították a csónak fenekébe az evezőiket, és ők is kipattantak, hogy segítsenek teljes hosszában a szárazföldre emelni a járművet. Amint a csónak fara is sekélyebb vízre ért, Ryshad is kilépett, én azonban megvártam, amíg szilárd talajra szállhatok ki.
– Drága hölgyem, nem óhajtanád végre a partra helyezni kecses lábacskádat? – Ryshad látványosan meghajolt, és vigyorogva a kezét nyújtotta, hogy kisegítsen.
Szótlanul a kezébe nyomtam a csomagját, azután a két fivérnek is odadobtam a hátizsákjukat, végül könnyed mozdulattal kiugrottam a csónakból.
– A csizmám teljesen új – jegyeztem meg. – Még csak az kellene, hogy a só összefoltozza a bőrt!
Shiv végighúzta a tenyerét ronggyá ázott nadrágján: előbb gőzölgő foltok jelentek meg, majd a nedvesség sötét nyomai végképp eltűntek a szövetből.
– Azt hittem, jobban bízol a mágiámban – vágta rá álságos sértődöttséggel.
– Mikor tanulsz már végre te is ilyen hasznos varázslatokat? – bökte oldalba a fivérét Gren, miközben hasztalanul igyekezett kicsavarni a tengervizet zekéje ujjából.
Sorgrad lehunyta a szemét, és a rajta lévő ruha egy szempillantással később gőzölögni kezdett. Gren döbbent arccal figyelte a jelenést.
– Csak óvatosan! – intette Shiv. – Nem te lennél az első mágustanonc, aki vigyázatlanul felgyújtja magát.
– Ezt már Larissa is mondta. – Egy sóhajtásnyival később Sorgrad diadalmas mosollyal nyitotta ki a szemét. – Nem rossz, mi?
Végigfuttattam a tenyeremet bő inge ujján.
– Egész jól sikerült – állapítottam meg szakértő szemmel. – Egy kicsit még nedves, de vasalni már lehetne.
– Jó – vigyorgott rám. – Eredj, keress egy szép, lapos követ, én meg majd felforrósítom neked.
Higgyétek el, én sem szeretem a harapós őrmestert játszani, de tényleg ideje továbbmennünk – figyelmeztetett Ryshad.
– Utálom, ha vizes ruhában kell járkálnom – vágta rá Gren.
– Ha megengeded... – Shiv közelebb lépett, és egy nagylelkű mozdulattal eltüntette a nedvességet Gren holmijából. – Most pedig rejtsük el a csónakot!
– Minek? – húzta föl az orrát Gren. – Én ugyan nem evezek többet egy tapodtat sem!
– Jobban szeretek nyitott lehetőségeket hagyni magam mögött – magyarázta Sorgrad, és már emelte is a hajó farát, Ryshad meg az orrát. Segítőkészen megragadtam a tákolmány egyik oldalát, majd közös erővel becipeltük egy félreeső hasadékba két szirtoszlop között, és a biztonság kedvéért fölhalmoztunk benne néhány nagyobb követ.
– Ha később elszakadnánk egymástól, megbeszélhetjük, hogy itt, a csónaknál találkozunk – javasolta Ryshad, miközben elhelyezte az evezőket a fenékben, és lesúlyozta őket néhány újabb kődarabbal.
A többiek bólogattak, Shiv pedig ismét előhúzta a térképvázlatot.
– Erre gyertek!
Engedelmesen követtük. Először felkaptattunk egy meredek dombra, amelynek alakja felfordított csónakhoz hasonlított – persze lehet, hogy a több napos tengeri utazás után csak én láttam mindenütt csónakokat. A fekete sziklák formálta hajófar felől közelítettük meg, és jócskán csorgott rólunk a verejték, mire felértünk a gerincre. Innen azonban remek kilátás nyílt az öbölre, amely elválasztotta szigetünket Ilkehan birodalmától. Távolabb, a sziget belseje felé kisebb-nagyobb hegycsúcsok további láncolata következett, és azok tetején, amelyek elég tekintélyesnek számítottak, mindenütt ott láttam a terület urának fennhatóságát jelző kőhalmokat. Még távolabb apró, zömök erődítmény húzódott meg a szirtek között, ebből a szögből szinte láthatatlanul. A túloldalon Ilkehan szigete rejtelmes ködpárába burkolózott.
– Ez itt minden kétséget kizáróan Rettasekke. – Shiv összehajtogatta és eltette a térképvázlatot, majd előrébb ment néhány lépést, ahonnan lelátott a domb túloldalán elterülő lankás völgybe. A völgyecske talaja kivételesen viszonylag termékenynek tűnt; középütt az itteni viszonyokhoz mérten egészen csinos házacskák húzódtak alacsony kőfalakkal elválasztva egymástól, távolabb pedig egy nagyobb épület körvonalai bontakoztak ki.
– Ez itt nyilvánvalóan a klán vezérének udvartartása – állapította meg Gren, majd lebiggyesztette ajkát, mint akit nem ragadott meg különösebben a látvány. – Vajon miben mérik az itteniek a gazdagságot? Kövekben?
Nos, ha tényleg abban mérik, ez az Olret kétségkívül szép készletet halmozott fel belőlük. Távolabb, a nagy gonddal megművelt termőföldek mögött sziklák szürke háta ütötte át az alacsony növésű pázsitot, majd, ahogy a völgy fala egyre meredekebbé vált, a szirtek is mind magasabbra emelkedtek, mígnem a pázsit zöldje egészen elfogyott közülük. Töredezett, kopár gerincek futottak egy irányba, hogy végül sivár fennsíkokban egyesüljenek, kiadván a sziget központi részét uraló hegység roppant szürke tömegét. A szikla néhol szürke-fekete foltos volt, akár a mezei nyúl bundája, másutt egyöntetű palaszürke, vagy akár cirmos, mint a házimacskák háta; a magam részéről azonban egyáltalán nem tudtam értékelni ezt a sajátos változatosságot. Szemem egyre a cserjés, bozótos foltokat kereste, amelyek fakó zöldje szánalomra méltóan kevés helyen törte át az egyhangú kőrengeteget.
– Tessék, itt vannak a kecskék, ha már annyira hiányoltátok őket – mutatott előre kisvártatva Sorgrad, ahogy a hegy túloldalán lefelé tartva több is a szemünk elé tárult a célunkul választott völgyből.
Legnagyobb meglepetésünkre nyüzsgő jelenettel találtuk szemközt magunkat odalenn a völgyben. A mindenütt jelenlévő szürke kövekből hatalmas, kör alakú építményt raktak össze, benne megszámlálhatatlan fehér bundát láttunk kavarogni, mintha a világ minden kecskéjét ide gyűjtötték volna. A kerek karámba egyre újabb és újabb nyájakat tereltek be, odabent pedig bőrbocskoros pásztorok hajtották őket tovább a megfelelő irányba. A karám szerkezete óriási kerékhez hasonlított: derékmagas kőfalak tagolták, amelyeken a kecskék nem tudtak átugrani, de az emberek könnyedén átláthattak a nyüzsgésen. Középütt, ahol a képzeletbeli kerék tengelye húzódott volna, kerek térség maradt szabadon, ahol néhányan szétválogatták a beérkező, egyformának látszó kecskéket valamilyen titokzatos szempont szerint, majd bezárták őket a háromszögletű helyiségek egyikébe, amelyeket a képzeletbeli küllők választottak el egymástól.
– Ezek meg miben mesterkednek? – tűnődtem.
Ryshad szótlanul odanyújtotta a látcsövet, én pedig csodálkozva figyeltem, amint két fickó megragadja a rugdalózó kecskéket, és többé-kevésbé mozdulatlanul tartja őket, míg néhány asszony zöld, fekete vagy narancssárga bilétát biggyeszt az állatok selymes fülén található apró lyukba.
– Szerezhetnénk egy szép kis gidát – jegyezte meg vágyakozva Gren. – Parázs fölött ropogósra süthetnénk, azután...
– Jobb lesz, ha sietve továbbállunk, mielőtt bárkinek eszébe jutna megkérdezni, mi járatban vagyunk – figyelmeztette Ryshad.
Szerintem akkor sem érdekeltünk volna senkit, ha színes zászlókat lobogtatva, síppal-dobbal vonulunk be a tengerpartról, de hát a többiek nem kérdezték a véleményemet. A pásztorok talán meg sem hallottak volna bennünket a fülsiketítő, rémült mekegés közepette. Mindazonáltal megkönnyebbültünk, amikor végre magunk mögött tudhattuk a karámot, és egyenesen a termékeny földdarab távolabbi végén húzódó település felé vettük utunkat.
– Úgy nézem, ez lesz itt a sírdomb vagy mi, szóval a szent hely – intett Shiv egy kőoszlopok határolta, kör alakú térség felé, amely számottevően nagyobb volt, mint az a másik, amelyet korábban lerombolva láttunk. Az itteni sziklát szemlátomást könnyebb volt megmunkálni, mert az építők nem érték be azzal, hogy nagy nehezen megadják az oszlopok formáját: szépen meg is faragták őket. Az oszlopok egyébiránt kettős sorban kerítették a szent helyet, árok viszont nem húzódott körülötte. A bejáratot két vörösessárga kőtömb alkotta, középütt pedig további tömbök is hevertek párosával vagy magukban, de elrendezésükben semmiféle szabályosságot nem tudtam felfedezni.
– Ilyen színű sziklát még sehol nem láttam – vonta össze a szemöldökét Ryshad.
– Kitaláltátok már, hol akartok elbújni? – érdeklődött Sorgrad, miközben tenyerével a szemét árnyékolva a település házikóit méregette.
– Úgy érted, hogy csak ti ketten mennétek be a faluba? – kapta föl a fejét Shiv.
– Eredetileg is így terveztük – biccentett Ryshad. – Nincs értelme változtatni rajta.
A válasz, úgy látszik, kedvére szolgált Sorgradnak, vagy legalábbis elfelejtett ellenkezni; újabb néhány lépést tett a falu felé, mi pedig a háta mögött ácsorogva követtük a pillantását.
A sírdomb és a központi, erődforma épület között elterülő térséget hosszúkás, alacsony építésű házacskák foglalták el; a mögöttük tornyosuló építmény négy emelet magasra nyúlt, és szilárd kőfal vette körül. Az utána következő házak mintha nem is ugyanahhoz a településhez tartoztak volna: gondosan megfaragott kőből épültek, többségük emeletes volt, hetyke kéményük körül pedig világosszürke pala borította tetejüket, míg a falu túloldalán szerénykedő házacskáknak csak zsúptető (vagy valami ehhez hasonlatos helyi növényfajta) jutott. Az itteni viszonyok között előkelőnek számító építmények nyilván a klánfőnök háznépének adtak szállást, vagy a palotához tartozó gazdasági épületek lehettek; utánuk ismét kisebb, szerényebb hajlékok következtek, majd a falu végén vagy fél tucat nyitott birkakarám zárta a sort. Mögöttük jelentéktelen kis csermely csordogált, amelynek vizét gondosan megszerkesztett gátrendszerrel duzzasztották apró tóvá.
– Nem valami nagy falu – biggyesztette le az ajkát Gren. – Akármikor keresztülköpök rajta.
Ez volt az ensaiminbéliek, kivált a városiak szokásos lekicsinylő mondása az egyutcás falvakra.
– De csak hátszéllel – feleltem, ahogy felénk szokás.
– Hátszélből aztán van itt rengeteg! – Gren megborzongott, és voltaképpen igaza is volt. Akik a falucskát lealapozták, szemlátomást egyáltalán nem törődtek a hegyekből érkező metsző széllel meg az időjárás egyéb gonosztetteivel. Utólag már nem volt mit tenni; legfeljebb annyit javíthattak a helyzeten, hogy a zsúptetőkre hálókat feszítettek, és nagyobb kövekkel súlyozták le, ahogy a falu vége felé több házon is láttam.
Ryshad azonban nem volt ennyire elégedetlen a település fekvésével.
– Közel fekszik a kikötőhöz, és nem is lehet másfelől megközelíteni, csak onnan – magyarázta. – Ha jól megfigyelitek, a víztározó éppen úgy helyezkedik el, hogy elzárja a völgy túlsó részét.
– Vagyis Olret előre gondoskodott róla, hogy senki ne férkőzhessen be a birodalmába a tudta és beleegyezése nélkül – bólintott Sorgrad. – Nyilván ezért hagytak ekkora nyílt térséget a házak és a legközelebbi fedezék között.
– Ha sokat ácsorgunk idefönt, előbb-utóbb észrevesznek bennünket – figyelmeztetett Shiv.
Az már igaz, hogy éppen elég falubélit láttunk odalent nyüzsögni, de szerencsénkre bokros teendőik túlságosan lefoglalták őket, és eszükbe sem jutott a sírdomb felé pillantani. Az erőd és a tenger között elterülő széles, nyílt térségen férfiak szorgoskodtak jókora hordókat gurigatva néhány vályú felé, amelyeket asszonyok álltak körül. Néhány idősebb nő szakajtókat cipelt, amelyekben ilyen távolságból is ki tudtuk venni a frissen fogott halak ezüstös színét. Ahogy tovább figyeltünk, láthattuk, hogy a halas szakajtókat a parton álló alacsony, hosszúkás épületekből hozzák ki; az épületek mögött keskeny, kőből rakott hullámtörők futottak ki a nyílt víz felé, végükhöz kötve csónakok ringatóztak. A nap ismét kisütött, szikrákat táncoltatva a tenger hátán, a part pedig hófehér, sirályforma madarak rikkantásaitól volt hangos. A madarak a kosarakkal szorgoskodó falusiak feje fűlött vitorláztak, bucskáztak a levegőben, és igyekeztek elkerülni a köveket, amelyeket a gyerekek hajigáltak feléjük, hogy távol tartsák őket az értékes zsákmánytól A cél nyilván a halak kiszárítása lehetett, mert megfigyelhettem néhány kosárnyi barnás, nadrágszíjszerűre összeaszott jószágot, mint a ténykedés eredményét; ezeket jókora kövekkel súlyozták le, talán abból a célból, hogy jobban tárolható formára nyomódjanak.
Ryshad leeresztette a látcsövet.
– Talán egyből azzal kellene kezdenetek, hogy vezessenek benneteket a település vezetőjéhez – fordult Sorgradhoz. – Mi majd odafönt megvárunk – intett egy táblányi gabonaféleség felé, amely a legközelebbi házikó és a sírdomb között nőtt. Elég ritkás, nyomorúságos növényzet volt, de mégis csak az egyetlen fedezék, ami közel s távol kínálkozott.
Sorgrad biccentett, és a két fivér elporoszkált a falu felé. Mi hárman megkerültük a sírdombot, és igyekeztünk minél inkább a kőtömbök takarásában maradni.
– Ugye, nem lesz bajuk? – kérdezte Shiv félhangosan, amint a fivérek eltűntek a szemünk elől.
Ryshad meg sem nyikkant, úgyhogy kénytelen voltam magamra venni a válaszadás feladatát.
– Sorgrad többször járt már kémkedni ellenséges táborokban. Halice gyakran bíz rá olyasféle feladatokat, mint például hogy tárgyaljon a sebesülték kiadásáról élelmiszer fejében vagy hadifoglyok cseréjéről. Hidd el, ha egyszer elhatározza magát, bárkit meg tud győzni bármiről.
– Nem is Sorgrad miatt aggódom – vonta össze a szemöldökét Ryshad. – De mi lesz, ha Olret emberei a Mesterséggel akarják ellenőrizni, vajon igazat mond-e?
– Azért jöttünk, hogy szövetséget kössünk Ilkehan ellenségével – mutatott rá Shiv. – Ez a színtiszta igazság.
– És mi a helyzet Grennel? – erősködött Ryshad.
– Gren azt hiszi, amit Sorgrad mond neki – feleltem a hosszú évekre visszatekintő tapasztalat nyújtotta meggyőződés hangján.
Időközben csaknem megérkeztünk a sivár látványt nyújtó gabonaföldhöz, de, mint kiderült, még valami más is az utunkat állta. Nagyjából derékmagasságú, négyszög alakban körbefutó kőfal volt, az általa határolt térséget pedig félig megtöltötte valami furcsaság, amelynek bármely mércével mérve rettenetes szaga volt.
– Dastennin fogára, mi ez a bűz? – Ryshad és Shiv mellém kuporodtak a kőfal tövében; az ő helyzetük valamelyest kényelmetlenebb volt, tekintetbe véve jóval hosszabb lábukat és magasabb testalkatukat.
– Tengeri hínár. – Shiv két ujjal befogta az orrát, és átkukucskált a fal túloldalára. – Azon kívül hínár, nagyjából fél évnyi ételmaradék meg egy döglött kecske.
Addig mocorogtam, amíg sikerült hasra fordulnom, és a kőmedence sarkáig kúszva kiláthattam a gyér növésű gabona között. Az erődítmény körül barna és fekete ruhás elietimmek nyüzsögtek, és annyi szőke fejet láttam egy kupacban, amennyit talán még a hegyek között sem. Sorgrad és Sorgren azonban nem mutatkoztak.
Már éppen felsóhajtottam volna, ám a kőfal túloldaláról érkező bűz összeszorította a torkomat. Úgy döntöttem tehát, hogy jobb híján felsebzett ajkamat fogom nyalogatni. Ryshad hátát a falnak vetve ült, és a sírdomb felé kémlelt, Shiv pedig mellette kuporgott, és megpróbálta egyszerre az egész környező vidéket szemmel tartani.
Csöndes fogadást kötöttem magammal, és azonnal meg is nyertem, amint a langaléta mágus felnyögött:
– Átkozottul elzsibbadt a lábam!
– Akkor talán állj föl.
Ez a válasz azonban nem Ryshadtól származott. Becsületemre mondom, végignyálaztam egy párszor azt a bizonyos énekeskönyvet az éteri varázsdalokkal, azon kívül származásom és neveltetésem révén tudok egyet s mást az Erdők meg a Hegyek Népe balladáiról és sagáiról, de ezek soha egy szóval sem adtak magyarázatot rá, hogyan tudnak ezek a nyavalyás elietimmek egyszer csak ott teremni az ember orra előtt. Tekintve, hogy a földön ültünk vagy (az én esetemben) hasaltunk, nem nagyon ellenkezhettünk azzal az idősödő jégszigetivel, aki szigorú tekintettel bámult ránk; annál is inkább, mivel vagy fél tucatnyi fiatalabb fickó ácsorgott mögötte veszedelmes küllemű, fából és fémből készült buzogányokkal. Mindannyian vörösréz szegekkel kivert acélszürke bőregyenruhát viseltek. Igyekeztünk a tőlünk telhető legtöbb méltósággal talpra kecmeregni.
– A barátainkat várjuk – magyaráztam a Hegyek Népének nyelvén.
Az idősebb férfi időtől barázdált arcán halovány mosoly suhant át.
– Éppen hozzájuk viszünk benneteket.
Lefordítottam szavait Ryshadnak, aki udvariasan intett, jelezvén, hogy magunk elé engedjük újdonsült ismerősünket. A férfi meg is indult előttünk a falu felé, emberei pedig felzárkóztak mögénk buzogányukat hanyagul a vállukra vetve, arcuk azonban feszült figyelmet tükrözött.
– És most mi lesz? – suttogta felém Shiv.
– Majd meglátjuk, miként üt ki a dolog. – Nem igazán volt jobb ötletem, mit is tehetnénk.
– Nem vették el a fegyvereinket – észrevételezte Ryshad –, és még csak meg sem kötöztek. – Észrevettem, hogy beszéd közben is erre-arra pillantgat, mintha pontosan tisztában akarna lenni vele, hányan vannak ellenfeleink, milyen fegyverekkel és milyen testtartásban.
Elvezettek bennünket a halakkal szorgoskodó falusiak mellett, akik halbelsőség gyomorforgató bűzében dolgoztak, majd bekísértek az erődöt övező fal főkapuján. Néhány őrrel találkoztunk, akik ugyanolyan szürke bőrruhát viseltek, mint kísérőink, és tisztelettudóan fejet hajtottak vezetőnk láttán. Futólag átsuhant az agyamon, mennyivel egyszerűbbek lehetnek az elietimm ütközetek, mint a mi csatáink, tekintve, hogy öltözéke alapján pontosan meg lehet állapítani bárkiről, barát-e, vagy ellenség. A lescari háborúkban szerencsésnek mondható az a sereg, amelynek minden tagja ismeri az éppen érvényben lévő hadijelvényt, és legalább a felük emlékszik a jelszóra is. Láttam már csatát, amely kaotikus öldöklésbe fordult, amint kiderült, hogy mindkét ellenséges csapat ugyanazt a kézenfekvő növényt választotta jelképéül, a csatakiáltásuk pedig egyöntetűen „Saedrin legyen velünk!” volt.
Ilyen és ehhez hasonlóan oda nem illő gondolatok foglalkoztattak, miközben átkísértek minket egy nyüzsgő udvaron, ahol a várakozók kíváncsian és gyanakodva méregettek bennünket. Vezetőnk tudomást sem vett róluk; egyenesen egy lépcsősor felé tartott, amelynek tetején vasalásokkal megerősített, kétszárnyú tölgyfa kapu nyílt. A lépcső tetején újabb szürkébe öltözött harcos állt, aki az idős férfi közeledtére haptákba vágta magát, majd egyetlen intésére kinyitotta előttünk az egyik kapuszárnyat.
Gyors becslésem alapján úgy tűnt, a nagyterem kongó üressége az érődtorony teljes alsó szintjét elfoglalja. A padlót sápadtfehér, tisztára söpört kőlapok borították, a mennyezet boltíveit pedig zömök oszlopok tartották, amelyeknek vöröses, simára csiszolt oldala szabályos közökben emelkedett ki a szürke kőfalból. A magas, keskeny ablakokat homályos üveg fedte, eltompítván a kintről érkező ragyogó napfényt, de annyira már mindannyian tisztában voltunk az itteni viszonyokkal, hogy tudjuk: ami egy ensaiminbéli parasztgazdának szégyen, az a gazdagság irigylésre méltó jelképe ezeken a sivár szigeteken. Az ablakok mellett, félrehúzva súlyos gyapjúfüggönyök lógtak, halványbarna, mohazöld és tompa narancsszín foltjaik egyszerű, körökből és négyzetekből álló mintákat rajzoltak ki. A terem túloldalán fából ácsolt, alacsony emelvényt vettünk észre.
– Kértek valamit inni? – nyújtott felénk egy kupát vigyorogva Gren. Ő meg Sorgrad két támlátlan, kecskelábú széken üldögéltek egy hosszú tölgyfa asztal mellett, amelyet már annyit súroltak és tisztogattak a palota cselédei és a múlt ködébe vesző elődeik, hogy csaknem feketének tetszett. Mellettük egy elietimm férfi foglalt helyet; inge fölött jól szabott szürke palástféleséget viselt, és amennyire meg tudtam állapítani, nadrágja is a helyben szokásos legfinomabb szövetből készült. Gömbölyded arcán széles mosoly ömlött el. Éppen olyan szőke volt, mint Sorgrad, gyérülő haja azonban göndörebbnek tűnt, szeme pedig egészen sötét volt – ezt a furcsa jegyet korábban is megfigyeltem már a jégsziget lakói körében.
– Ezek azok, akik odakint rejtőztek – intett felénk az idősebb férfi, aki idáig vezetett bennünket, és mélyen meghajolt feljebbvalója színe előtt.
Sorgrad vigyázva az asztalra állította kupáját több kisebb edényke mellé.
.- Már elmagyaráztam vendéglátónknak, hogy nem akartunk visszaélni a vendégszeretetével, ezért döntöttünk úgy, hogy az engedélye nélkül nem haladunk át a birtokán. – Az asztalnál ülő másik férfihoz fordult. – Mint Rettasekke urának, hadd mutassam be neked a társaimat: ez itt Ryshad, aki hűbérese annak a tormalin uraságnak, akit Ilkehan szintén kirabolt. – Udvariasan felém intett. – Livak az Erdők Népének nevében van itt, akik az elmúlt nyáron Eresken ármányának áldozatául estek, Shivvalan barátunk pedig Caladhriából jön, és a síkvidékiek szószólója kíván lenni. A síkság népét ugyanis csaknem sikerült összeugrasztania a felföldiekkel ennek a bizonyos Ereskennek.
Nos, ezek az állítások külön-külön igazak voltak, ha így együttesen nem is, és némi megnyugvással gondoltam rá, hogy ha valamelyik homályos sarokban valaki éppen igazmondó varázst mormol magában, hát aligha talál kivetnivalót Sorgrad szavaiban.
Sorgrad most vendéglátónk felé intett.
– Ez pedig itt Olret, aki nagylelkűen fedelet és védelmet kínál nekünk az utazókat illető ősi menedékjog szellemében. – Szerény mosolya megnyerő keveréke volt az alázatnak és a magabiztosságnak. – Ez is bizonyítja, hogy népeink korántsem szakadtak el annyira egymástól, mint azt az eltelt emberöltők indokolnák.
A Hegyek Népének vendégjoga három napon és három éjszakán át biztosított menedéket az utazóknak, én pedig csöndben reménykedtem, ez egyben azt is jelenti, hogy erre az időre megkímélnek bennünket az éteri természetű kíváncsiskodástól. Miközben éppen azzal voltam elfoglalva, hogy feltűnés nélkül kikérjem Sorgrad véleményét ezzel kapcsolatban, olyan hangos kopogás hangzott a bejárati ajtó felől, hogy összerezzenteni. Ezzel nem voltam egyedül, és a következő pillanatban észrevettem, hogy Olret udvariasan a tenyere mögé rejti mosolyát. Mondott valamit Sorgradnak, de hogy mit, azt nem értettem pontosan.
– Olretnek sürgős teendői vannak – tolmácsolta Sorgrad. – Azt kívánja, maradjunk idebent, és vendégeiként és megfigyelőkként legyünk tanúi eljárásának.
Valahol valaki hallgatózhatott, talán a földig érő függönyök egyike mögött, mert egy oldalajtón át kisvártatva inasok léptek be, és zsámolyokat hoztak be mindannyiunknak. Nyomukban szobalányok érkeztek, és tányérokon apró csemegéket, cserépkorsókban erős szeszt kínáltak körbe, kiosztva vagy fél tucat szarupoharat, amelyek nyilván az odakint látott kecskék közeli rokonainak szarvából készültek. Egy kukoricaszőke leányzó bőkezű mozdulattal teliloccsantotta a poharamat, én pedig némi gondolkodás után óvatosan belekóstoltam a szíverősítőbe. Sima és erős, tiszta ízű ital volt némi köményes utózamattal. Ahogy lassan megforgattam a pohárban, lomha sávokat rajzolt az oldalára. Arra gondoltam, még néhány ilyen adag, és Olretnek nem is lesz szüksége a Mesterségre, hogy szóra bírjon bennünket; rózsás kedvünkben még legbensőbb gondolatainkat is eláruljuk újdonsült barátunknak.
Másrészt viszont ha nem fogadjuk el a kínálást, azzal nyilván megsértjük a házigazdát. A biztonság kedvéért kivettem az egyik tányérból egy kisujjnyi húsdarabot, amelyről esélyem sem volt megállapítani, vajon miféle élőlényből származhat. Nem volt kellemetlen íze: a füstölt zamat mögött némi vadhúsra emlékeztető utóízt éreztem, de ettől még nyugodtan lehetett hal, madár vagy baromfi is. Akárhogy is, sós volt és zamatos, és szinte kívánta maga után az újabb korty italt.
Eközben kitárult a fogadóterembe vezető vastag tölgyfaajtó, és azok az alattvalók özönlöttek be tisztelettudóan lehajtott fejjel, akiket idefelé jövet az udvaron láttunk. Vendéglátónk elhelyezkedett egy magas támlájú székben, amelyet sötét fából faragtak és halvány csontberakással díszítettek az elietimmek rátermett kézművesei. A berakások egyszerű, kissé nehézkes vonalai, amennyire meg tudtam állapítani, ősi szimbólumokat formáztak, amelyeknek talán vallási jelentőségük lehetett. Shiv megköszörülte a torkát, én pedig feléje pillantottam: kíváncsi voltam, vajon azért jelez-e, mert fölismerte az ábrák jelentését. A mágust azonban másféle aggodalmak foglalkoztatták: jelentőségteljes pillantást vetett a poharam felé, miközben a magáét a tenyerével takarta le. Értettem a célzást, és látszólag szórakozottan félretoltam magam elől az italt, miközben egy sárgásbarna szelet felé nyúltam, amelyről őszintén reméltem, hogy sajt. Shiv átnyúlt az asztalon, hogy odakínáljon egy tálka sötétlila bogyót Ryshadnak, közben a tenyere egy pillanatra megállt a poharam fölött. Amikor legközelebb belekortyoltam, hogy leöblítsem a sajt szokatlanul fanyar, átható ízét, csodálkozva tapasztaltam, hogy a szíverősítő sokkal gyengébb: mintha vízzel higították volna.
Kisvártatva visszatért az a férfi is, aki idevezetett bennünket ebbe a finom csalétekkel ellátott csapdaketrecbe. Illedelmesen megtorpant a fapadló szélén, és felemelte egyetlen hosszú csontdarabból kifaragott pálcáját, amelynek díszes gombja körül bámulatba ejtően színes ékkövek csillogtak. Megkocogtatta a padlót; a halk koppanások hallatán a tömeg engedelmesen félrecsoszogott, előreengedve azokat a rendezett sorban érkező férfiakat, akik egyforma bőrzsákokat hordtak be.
– Folytassátok! – intett Olret, majd rezzenetlen tekintettel figyelte, amint a küldöttek egyenként előlépnek, és bőrzsákjuk tartalmát a hosszú asztalra öntik.
Legnagyobb döbbenetemre az ajándék madárcsőrökből állt. A következő szállítmányban dolmányos varjak és hollók maradványait ismertem fel, és az Erdők Népéhez húzó vérem megfagyott ereimben; apám sokszor mondogatta annak idején, hogy hollót ölni nagy balszerencsét jelent. Nem sokkal később egy rétisas horgas, sárga csőrét láttam meg az egyik kupacban. Úgy látszik, errefelé senki sem tiszteli Drianon kedvelt madarát.
A csontpálcás férfi közelebb lépett, hogy megszemlélje a zsákok tartalmát. Azok, akik a többiekhez mérten nem büszkélkedhettek túl nagy halmokkal, hátráltak néhány lépést, a többiek azonban várakozó tekintettel figyelték a pálcás férfi minden mozdulatát. A férfi lassú léptekkel sétált az asztal mentén, majd a legtöbb csőrt összehordóknak odanyújtott egy-egy bőrerszényt. A zsákot tartó falubéliek most egy-egy szarulapocskát húztak elő a zekéjük alól, és feltartották, hogy a pálcás jól láthassa. A pálcás az egybegyűltekhez fordult, és méltóságteljes szavaiból megértettem annyit, hogy rájöjjek, háromféle előjog odaítéléséről folyik a szó.
– Megmunkálatlan fauszadék Fessandnak!
– Partra sodort épületfa Arnamleenek!
– Víz kivetette tengeri állatok Mauyának!
Amint a ceremónia véget ért, Olret várakozó pillantást vetett Sorgradra.
Sorgrad udvariasan fejet hajtott.
– Azok, akik segítenek megvédelmezni birtokodat a fosztogatóktól, osztoznak a javakban, amelyeket a tenger magától ád – összegezte a látottakat.
Olret elégedetten mosolygott.
– Ilkehan minden ilyesmit magának tart meg – mondta. A Jéguraság nevének említésére az egybegyűlt tömegen ellenséges moraj futott végig.
A csontpálca ismét koppant a fapadlón, és a tömeg úgy oszlott szét, akár a megriadt lúdcsapat, amint Olret szürke egyenruhás vitézei maroknyi embert kísértek a nagyúr színe elé. Foglyok lehettek, mert kezüket hátrakötötték, és legtöbbjük csak piszkos, szakadozott inget hordott. Bármennyire felvilágosultnak tartja is magát ez az Olret, kiváltképp, amint látom, Ilkehanhoz képest, rabjainak helyzete semmivel sem jobb, mint bármely hatalmaskodó kiskirály áldozataié. Az egyik szerencsétlen alig tudta résnyire nyitni a szemét az arcát elborító, feldagadt ütésnyomok miatt, egy másiknak meg a hajában éktelenkedtek megfeketedett vérnyomok.
A foglyokat egyenként Olret elé állították, aki rezzenetlen arccal ítéletet hirdetett fölöttük. Ha létezett ezen a vidéken olyasmi, mint tárgyalás vagy nyilvános meghallgatás, az nyilván már korábban lezajlott.
– Fehér!
Az Olret előtt álló férfi arcán a reményvesztettség kifejezése uralkodott el.
– Zöld!
A hátsó sorokban valaki megkönnyebbült zokogásban tört ki.
– Fehér!
Fogalmam sincs, miért, de a harmadik fickó egykedvűen fogadta ezt az ítéletet.
– Vörös!
A terem túlsó végében mozgolódás támadt, amelynek láttán az őrök közbeavatkoztak, és egy kapálózó fiatalembert olyan sebességgel vonszoltak ki az ajtón, hogy szinte a lába sem érte a földet.
– Fehér!
Az utolsó ítélet hallatán valaki csalódottan fölsikoltott, de volt annyi esze, hogy nyomban utána befogja a száját.
A csontpálcás férfi intett a foglyoknak, hogy távozhatnak, a tömeg pedig éppen olyan sebesen oszlott fel, ahogyan összegyülekezett.
– Mindenesetre hatékonyabban ítélkezik, mint Temar – súgtam oda Ryshadnak.
A nehéz tölgyfa ajtó hamarosan bezárult a távozók után, és egyedül maradtunk a fogadóteremben vendéglátónkkal, no és persze azzal az ismeretlennel, aki feltehetően továbbra is bennünket figyelt valamelyik függöny rejtekéből. Újfent emlékeztettem magamat, hogy a fegyvereink továbbra is nálunk vannak, vagyis Olretet nem is igazán lehet kárhoztatni az elővigyázatosságáért. A klánfőnök egyébiránt megvált tekintélyt parancsoló támlás székétől, elhelyezkedett egy zsámolyon, és falatozni kezdett az asztalon várakozó étkekből.
– Mit követtek el azok az emberek? – Biztos voltam benne, hogy kérdésemet sikerült kifogástalanul megfogalmaznom a Hegyek Népének nyelvén, Olret azonban tudomást sem vett rólam, és Sorgradhoz fordult.
– Ti is alkalmazzátok még a száműzetés háromféle fajtáját otthon, az aniatimmek földjén? – kérdezte udvarias érdeklődéssel arcán.
– Nem igazán értem, mire célzol – felelte zavartan Sorgrad.
Olret kissé csalódottnak tűnt.
– A vörös száműzetés az élők világából történik – magyarázta. – Azt a fickót, akit erre ítéltem, holnap hajnalban lelökik a sziklákról. A zöld száműzetés azt jelenti, hogy az illetőnek el kell hagynia a családi tűzhelyet, de ettől még találhat magának más szállást a sekke területén, és ha a barátai hajlandók ellátni élelemmel és vízzel, megmenekülhet a haláltól. A fehér száműzetés viszont azt jelenti, hogy el kell hagynia a sekké területét, és nem érintkezhet senkivel a lakói közül. Akiknek ezt a büntetést szántam, azoknak még az éj beállta előtt el kell hagyniuk a földünket, és senki nem nyújthat segítő kezet nekik. – Olret udvarias mosolya kissé erőltetetté vált. – Ez volt az a büntetés, amelyet az aniatimmek annak idején kiszabtak ősatyáinkra. Északkelet felé menekültünk a jégen át, és remélni sem mertük, hogy valahol otthonra lelünk, mígnem megtaláltuk ezeket a sivár szigeteket az óceán ölelésében... Azután Misaen felolvasztotta az ösvényt, amelyen át idáig jutottunk, és valamilyen csakis általa ismert céllal itt marasztalt bennünket.
Ryshad és Shiv láthatóan egyre nyugtalanabbá váltak, amint több-kevesebb sikerrel próbáltam egyszerre fülelni és fordítani. Olret kivárta, amíg végzek a tolmácsolással, azután olyan kijelentést tett, amellyel mindannyiunkat meglepett.
– Bocsássatok meg, de nyelveteknek csak leírt formáját ismerem, beszélni nem nagyon tudok rajta... – Tétovasága és furcsa kiejtése ellenére teljesen érthető tormalin nyelven beszélt.
– Hatalmas előnnyel büszkélkedhetsz hozzánk képest, uram – felelte Ryshad azzal az udvaríasan tagolt hanghordozással, amelyet évek hosszú során át gyakorolt be ura szolgálatában. – Nekünk kell bocsánatot kérnünk a tudatlanságunkért.
– Szabad megkérdeznem, honnan ismered a nyelvünket? – Shiv mosolygott, de rápillantva láttam, ugyanaz jár az eszében, mint nekem. Mostantól kezdve gondosan kell ügyelnünk rá, miről beszélünk egymás közt.
– Jártam már a partjaitokon. – Meglepetésünk láttán Olret alig tudta elleplezni elégedettségét. – Nem túl gyakran, és soha nem maradtam sokáig, de már régóta kereskedünk a füves puszták népével.
Hideg futott végig a hátamon.
– A Síkság Népével? – szaladt ki a számon.
– Velük. – Úgy látszik, Olretnek nem okozott nehézséget azonosítani a három ősi nép egyikét. – Néhány kiválasztott már hosszú ideje tesz hasonló utazásokat, szembeszállva a tenger folyvást változó árnyaival, noha tudjuk, hogy a méltatlanokra keserves halál vár.
– Érdekes, még soha nem hallottam a látogatásaitokról – jegyezte meg kiismerhetetlen arccal Ryshad.
– Igyekeztünk nem túl sok feltűnést kelteni – magyarázta Olret. – A Síkság Népe átkokkal sújtja azt, aki visszaél vendégszeretetükkel, és a nyakukon marad télire, ezért aztán nem engedjük meg, hogy az őszi időszakban hajók vágjanak neki az útnak tőlünk. Így is túl sok tér vissza bűzlő holttestekkel rakva, ha a tengeri áramlatok kénye-kedve hazasodorja őket.
Vajon azt jelenti-e ez, hogy a Síkság Népének késői sarjai még ma is élnek valahol a világtól elzárt északi pusztaságokon? A tormalin történetírás szerint rég kihaltak vagy beolvadtak a környező népekbe, akik a Régi Birodalom idején sodródtak Dalasor és Gidesta vidékére. Másrészt viszont magam is találkoztam olyan csavargókkal a vándorló pásztorok végeláthatatlanak tetsző birodalmában, akik éppen úgy a törvényesség peremén egyensúlyoztak, akárcsak én. A legtöbbjük éppen olyan éles vonásokkal, sötét bőrrel és alacsony, inas testfelépítéssel büszkélkedhetett, amilyennek a legendák a síkvidék elveszett népének fiait lefestik. Ezen kívül az ősi pásztorklánok közül sokan táplálnak máig nyúló ellenérzéseket a tormalin fennhatósággal kapcsolatban, úgyhogy éppenséggel el tudom képzelni, hogy nem sietnek hírül adni a nagyvilágnak, ha titokzatos idegenek jelennek meg a partjaikon, akik csupa értékes dologgal óhajtanak kereskedni. Futólag eltűnődtem rajta, vajon mik is lehetnek ezek az értékes dolgok.
Olret ismét Sorgradhoz intézte szavait.
– Bocsássatok meg nekem, de azt is el kell mondanom, hogy nem találhattok kedvező fogadtatásra udvaromban, ha veszedelmet hoztok az én szegény népemre. Így is éppen elég veszteségben volt részünk az utóbbi három nyomorúságos esztendőben.
– A hegyek tüzet bocsátottak ki magukból? – érdeklődött együttérzően Sorgrad.
Olret komoran bólintott.
– A Teremtő két évvel ezelőtt szította fel először kohójának tüzét, hogy szikraesőt zúdítson ránk műhelye kéményén át. Először még reménykedtünk benne, hogy az Ősanya ítélkezik ily módon Ilkehan fölött, de rá kellett jönnünk, hogy a pusztítás egyik szigetet sem kíméli. A sekélyesekben halálra főttek a halak, a kecskéket megfojtotta a hamu, megölték a mérges gázok. A mélyebben fekvő völgyekben szélcsendes éjszakákon gonosz levegő gyűlt össze, és egész családok fulladtak meg álmukban.
– Ezek szerint tehát még többre értékeljük nagylelkűségedet – jegyezte meg udvariasan Shiv.
Elvettem még egy szelet füstölt húst meg egy darab lepényszerű kenyeret, közben gondosan elkerültem Shiv tekintetét. Planir, Kalion és egy tucat mágustársuk bolygatta meg a hegyeket két évvel ezelőtt, hogy tüzes magmát köpjenek gyomrukból, megakadályozandó, hogy Ilkehan a nyomunkba eredjen, amikor éppen menekülőben voltunk az óceán széles hátán. Úgy tűnik, az Ősmágus beavatkozásának következményei jóval messzebbre nyúltak, mint bármelyikünk is gondolta volna.
Olret savanyúan elmosolyodott.
– Azután keresni kezdtük, miféle előnyöket kínál nekünk az Ősanya nyomorúságunk közepette. Például a fehérrépa megfőtt a földben, így az éhezőknek azonnal volt élelmük. És mivel olyan sok állat elhullott, elegendő széna maradt, hogy szétszórjuk a hamuban. – Látván, hogy e szavak hallatán értetlenül meredünk rá, sietve magyarázni kezdte. – Segíti, hogy az élet olyan gyorsan visszatérjen a földekre, amennyire csak lehet. – Arca ismét elkomorodott. – Mindazonáltal igen sokan éhen haltak az elmúlt két évben, Ilkehan pedig úgy fosztogatja a gyengébb szigeteket, mint a keselyű, amely a kiéhezett kecskenyáj nyomában jár. Csapást csapás után zúdít rájuk, és amikor már nem tudnak ellenállni neki, erővel foglalja el a földet, és ráadásul azt állítja, hogy az ott lakók akaratából történt. Azután enni ad az éhezőknek, de éppen csak annyit, hogy életben maradjanak, és dolgozzanak neki; annyit semmiképpen sem, hogy erőre kapjanak, és ellene forduljanak.
– Ez lett a legnyugatabbi sziget sorsa is? – érdeklődtem udvariasan.
Olret azonban ismét csak keresztülnézett rajtam. Ezt látva Ryshad is föltette a maga kérdését.
– Nincs olyan vezetőtök, aki egységbe szervezné a szabad szigeteket, és Ilkehan ellen vezetné őket? Vagy nem merült fel e szigetek uraiban, hogy szövetséget kössenek?
Olret hátgerince megmerevedett, mintha karót nyelt volna, azután mosolyt erőltetett arcára, és Sorgradhoz fordult.
– Mondd csak, az aniatimm nép alávetette-e valaha magát bármiféle király vagy uralkodó akaratának?
– Soha! – felelte erőteljes hangon Sorgrad, lélegzetvételnyivel megelőzve fivérét. – Minden nemzetség maga irányítja ügyeit, és senkinek nem felel, csakis az övéinek.
– És az egy nemzetséghez tartozók együttesen munkálkodnak a közös jólét érdekében, igaz? – Olret elégedetten mosolygott tovább, látván, hogy Sorgrad és Sorgren buzgón bólogatnak. – No, látjátok, ugyanez a helyzet a mi vidékünkön is.
Nos, ha engem kérdeznek, mindez rendjén is van a Gidestától északra fekvő hegyek közt, ahol a legközelebbi szomszéd tíz napi járóföldre lakik szép időben és száraz úton, egyébként meg harmincra. Meg is értem, hogy az ottaniak összetartanak, mivel számtalan emberöltő tapasztalatából tudják, hogy a leggyengébb hull el először. Azt azonban nem tudtam elképzelni, miképpen működhetne ez az elv ezen a kopár és sanyarú szigeten, ahol a szomszédok egymás szájába látnak vacsora közben.
– És hogyan választjátok az itteni vezetőket? – érdeklődtem.
Olret továbbra is úgy tett, mintha ott sem lettem volna.
– Mit tartotok ti Ilkehanról? – fordult hirtelen Sorgradhoz.
– Az ellenségünk – felelte gondolkodás nélkül a hegyek fia. – Mindannyiunké.
– Halál jár neki a mi törvényeink szerint, és ha jól értem, a tieitek szerint is – szólalt meg hirtelen Gren –, ha ez a büntetése annak, aki az óceán túlsó partján tölti a telet.
Olret döbbenten kapta föl a fejét.
– Mit mondasz?
– Eresken, ugyebár, Ilkehan fia volt – biccentett Gren, és Olret bólintását látva elégedetten elmosolyodott. – Eresken maga mondta, hogy az anyja rabszolga volt, akit atyja a füves pusztákról hurcolt el, amikor ott töltötte a telet, és teherbe ejtette.
Olret sötét szemében a remény lángjai gyulladtak, de aztán igen hamar ki is hunytak.
– Mi haszna, ha újabb tétellel növekszik is a bűnlajstroma? Gondolhatjátok, hogy ha lett volna rá lehetőségünk, már megdöntöttük volna a hatalmát.
– És mi akadályoz meg benne? – érdeklődött óvatosan Ryshad.
– Ilkehan hatalmas erőt mondhat a magáénak – sóhajtotta Olret –, nagyobbat, mint bárki a sárkányok ideje óta. Ez pedig a valódi mágia ereje, amelyet a hargeardokból nyer ki. Nekünk, többieknek nem adatik meg, hogy biztonságban átkeljünk az óceánon, és ha meg is próbálnánk, Ilkehan sötét erőket küldene a nyomunkba, hogy elsüllyessze a hajóinkat. – Torkát keserűség fojtogatta. – Fogalmam sincs, honnan vette a tudományát. Azonnal legyilkoltat bárkit, akiről bebizonyosodik, hogy belátása van a varázslatok birodalmába, kivéve azt a néhány kiválasztottat, akik a lába előtt hajbókolnak. Ezeket aztán kiképzi, és amikor már elég erősek, elküldi őket, hogy semmisítsék meg ellenségeit.
Megköszörülte a torkát, és folytatta.
– Ne higgyétek, hogy nem taszítottuk volna le valamelyik tengerparti szirtről, ha alkalmunk adódott volna rá! Minden mesterkedésünknek ellenáll. Ha halomba hordanánk a halottainkat az erődje falai alatt, hogy testükön felkúszva jussunk be a gyilokjárókig, ő akkor is csak nevetne rajtunk odafentről, és halálra sújtana a mágiájával.
– Az még nem jutott eszetekbe, hogy egyetlen magányos bérgyilkost küldjetek ellene? – kérdezte Sorgrad. – Könnyebben észrevétlen maradhatna, mint egy hadsereg.
Olret lemondóan rázta meg a fejét.
– Ilkehan nyomban megöleti a partjaira vetődő menekülteket, mert tart a kémektől. Néhány próbálkozás után feladtam, és úgy döntöttem, több emberem életét nem áldozom fel ezért a hiábavalóságért.
– Egyébként mi az a hargeard? – érdeklődött Gren, miközben bogyómagvakat piszkált ki a foga közül.
– Ne mondd, hogy nem tudjátok! – Olret gyanakodva pillantott ránk.
– Nem ismertük a kifejezést – magyarázta Sorgrad. – A mi nyelvünkön valószínűleg máshogy hívják.
– A hargeard egyszerre szolgálja a Teremtő és az Ősanya dicsőségét – jelentette ki megfontoltan Olret. – Itt fekszenek elődeink csontjai, hogy a múltat jövőnkhöz kapcsolják.
– Mi barlangokban intézzük el az ilyesmit – biccentett Sorgrad.
Olret tekintetében felismerés csillant.
– Mi a Teremtő szikláit használjuk fel a temetkezéshez.
„No persze – gondoltam –, hiszen aki errefelé a földbe temeti a halottait, esetleg másnap arra tér vissza, hogy kedvenc nagyapja puhára főtt, lehet szeletelni.” Hamar észbe kaptam azonban, és úgy döntöttem, jobb, ha nem nyitom ki a számat. Inkább megkóstoltam néhány bogyót, mielőtt Gren a saját tányérjára lapátolná az összeset.
– Komoly reményünk van rá, hogy hamarosan megfizettetjük Ilkehannal összes gaztettét. – Úgy látszik, Sorgrad úgy döntött, hogy elég időt töltöttünk már el a terep felmérésével. Most már nincs más hátra, mint az asztalra gurítani a rúnákat, hadd lássuk, ki kerül ki győztesen a játszmából. Sorgrad egyenesen Olret szeme közé nézett. – Azért jöttünk, hogy megöljük.
Olret tekintetében ismét felragyogott az iménti reményszikra, de ezúttal lángra is kapott.
– Esküdjetek az Ősanya nevére!
– Esküszöm, és azon fölül őseim csontjaira hazám barlangjában! – felelte halálos elszántsággal Sorgrad.
Olret kissé hátrébb húzódott.
– Számításba vettétek-e, hogy olyan erőkkel rendelkezik, amelyekkel eddig senki sem tudott szembeszállni?
– Miért? – húzta ki magát Gren. – Ha már Ereskent megöltem...
– Velünk van az Erdők Népének tudása, hogy szövetkezzék erőinkkel – intett felém Sorgrad.
Olret éppen csak egy oldalpillantást szentelt nekem, figyelme máris visszafordult Sorgrad felé. Arra gondoltam, ha egyszer le tudnám ültetni a játékasztalhoz, még a csizmáját is elnyerném, olyan világosan látszanak arcán az érzelmei. Most éppen elkeseredetten igyekezett hinni benne, hogy megszabadíthatjuk gyűlölt ellenségétől, de minden csepp józan esze a hitetlenség javára billentette a mérleget.
– Azért jöttünk, hogy a saját életünket kockáztassuk, nem pedig azért, hogy ártatlanokat sodorjunk veszélybe. – Ryshad szokásos nyugodt hangján beszélt. Szemlátomást jól ítélte meg Olretet, mert az elietimm főnök jól láthatóan megkönnyebbült e szavakra. – De ha Ilkehan figyelmét megosztaná valami, ha más kötné le őt, míg mi bejutunk a területére, azzal számottevően megnövekednének esélyeink a győzelemre.
– Nincs valami vitás pont, amin összekaphatnátok vele? – érdeklődött Sorgrad mintegy mellékesen. – Vagy nem terveztek támadást ellene mostanában? Nem kell, hogy tudasd velünk, hol és miért készülsz lecsapni rá, de ha annyit elárulnál, mikor, akkorra időzítenénk a tervünk megvalósítását, amikor Ilkehan éppen az ellenkező irányba figyel.
Olret tekintetén látszott, erősen harcol a kísértéssel, de azután megrázta a fejét.
– Ha Ilkehan rajtakap benneteket, amint a területemről átkeltek az övére, máris megvan az ürügye, hogy kiirtsa egész népemet.
– Éppen ezért teszünk egy kis kitérőt, és más irányból közelítjük meg a birodalmát. – Gren szemlátomást nem látott semmifajta nehézséget a dologban.
– Meglehet. – Olret szeme összeszűkült; az arckifejezése ettől hirtelen mintha ravaszabbnak tűnt volna. Úgy véltem, nyilván van valaki, akit előszeretettel taszítana Ilkehan látókörébe. – Hadd gondolkozzak egy kicsit a dolgon. Addig is szívesen látlak benneteket, mint vendégeimet, noha attól tartok, egyelőre túlságosan elfoglaltak vagyunk hozzá, hogy kellőképpen szórakoztathassunk benneteket. Az Ősanya ebben az időszakban küldi áldását a földre, nekünk pedig minél többet össze kell gyűjtenünk adományaiból, hogy éhezés nélkül vészelhessük át a következő telet. Javaslom tehát, hogy lazítsátok ki utazástól megfáradt tagjaitokat egy kellemes fürdővel, mi pedig utánanézünk, miféle szórakozást, muzsikát tudunk felajánlani nektek. Maedror!
Olret kissé túl gyorsan beszélt, szavain pedig túlságosan érződött az erőltetett szívélyesség, mindazonáltal egyelőre nem érdekelt más, csak hogy megtisztálkodhassak végre, és megtölthessem a gyomromat. A Maedrornak nevezett fickó, akiről utóbb bebizonyosodott, hogy azonos a csontpálcás férfival, engedelmesen ugrott oda Olret hívó szavára, mi pedig követtük a palota felső szintjére. Fejemben lassan kezdett összeállni az épület alaprajza: minden oldalon egy lépcső, utána hosszú folyosók, kétoldalt szobákkal. Mire idáig értem a tűnődésben, már be is tereltek egy otthonos kis kamrába, amely olyan apró volt, hogy az ágyam is alig fért el benne. Az ágyat furcsa mintázatú szőttes takaró borította, amelynek készítéséhez láthatóan a sziget összesféle színárnyalatú kecskéjének bundáját felhasználták. Igazán megható volt, hogy az itteniek máris ennyire ügyelnek erényeimre – a többiek ugyanis egy nagyobb, közös hálószobán osztoztak. Alig tettük be a lábunkat szobáinkba, körülöttünk máris sürgölődni kezdtek a halk léptű szobalányok: forró vizes kancsókat, törölközőket hoztak, néhány inas pedig dézsákat cipelt végig a folyosón. Kis híján sikerült magukra erőltetniük a szolgáktól elvárt udvariasan semmitmondó arckifejezést, egy fiatalabb leányzót azonban rajtakaptam, amint aggodalmas pillantásokat vet a felettünk lévő emeletre vezető lépcső irányába. Arra gondoltam, nyilván valami feladat várja odafönt, amit váratlan érkezésünk miatt félbe kellett hagynia. Ráadásul, ha nem vigyáz, még meg is szidják, amiért nem végzett azzal a másik teendővel; az ilyen és ehhez hasonló igazságtalanságok miatt határoztam el süldőlány-koromban, hogy egyszer s mindenkorra szakítok a szobalányélettel.
A fürdő azonban valóságos üdvözülés volt. Ebben a helyzetben már az az egyszerű tény is kimondhatatlan boldogsággal töltött el, hogy végre a fejem búbjától a lábam ujjáig átmelegedhettem, hát még amikor észrevettem, hogy az illatos fürdőolajok mellett egy gondos kéz némi sebgyógyító balzsamot is odacsempészett a keskeny ágy mellett álldogáló polcocskára! Fölhasadozott ajkam ujjongva fogadta a simogató balzsamot, és éppen a kezem fejét masszíroztam egy újabb adaggal, amikor valaki kopogtatott az ajtón.
– Livak! – hallottam meg Ryshad hangját.
– Gyere be!
Becsukta maga mögött az ajtót, és nekitámaszkodott, majd elismerően hunyorított mezítelenségem láttán. Végignéztem rajta: láthatóan frissen borotválkozott, hajának sötét hullámai nedvesen simultak a füle mögé, tiszta nadrágot és inget viselt, bár ez utóbbit éppen csak a hátára dobta.
– Mit csinálnak a többiek? – Felültem az ágyon, és átkaroltam a térdemet.
– Én húztam a szerencsés rúnát, úgyhogy Shiv még csak most mászott bele a dézsába. Sorgrad és Sorgren meg azon vitatkoznak, melyikük vegye fel az utolsó darab tiszta ingüket. – Ryshad előzékenyen felém tartotta a törölközőt, én pedig közelebb léptem, és beburkolóztam az ölelésébe.
Magához húzott, és olyan sürgetően csókolt meg, hogy vágyam egy pillanat alatt lángra kapott.
– Bezárjam az ajtót? – suttogta.
– Nincs hozzá kulcs. – Visszacsókoltam, szabad kezemmel végigsimítva a tarkóján. – De azért megpróbálhatnánk valahogyan kiékelni. – Hagytam, hogy a törölköző a padlóra csússzon.
– Gyanút kelthetünk, ha egy szolga megpróbál bejönni, és észreveszi, hogy eltorlaszoltuk az ajtót. – Ahogy Ryshad ajka csiklandós mozdulattal a tarkómat érintette, a várakozás bizsergő érzése futott végig a hátgerincemen. A tenyerébe fogta egyik mellemet, és futólag eszembe jutott, úgy látszik, ő is használatba vette a reszelősséget gyógyító balzsamot.
– Mi lenne, ha odatolnánk a polcot az ajtó elé? – suttogtam, amint visszatért a lélegzetem.
– Jó ötlet. – Gyengéd beleegyezéssel megpaskolta a fenekemet.
Mire az ajtó elé lökte a keskeny polcocskát, én is lerántottam az ágyról a takarókat, ő pedig nevetve, csókolgatva és dédelgetve ledöntött a lábamról. Mire lerángattam róla az inget, sikerült lerúgnia a nadrágját, és elmerültünk a puha ágynemű között.
Ha eddig azt hittem, hogy a fürdő lesz az aznapi nap legmegrázóbb és legfelemelőbb élménye, alaposat tévedtem. Még arról is megfeledkeztem, hogy Olret kémei esetleg figyelhetnek bennünket. Legfeljebb azt tudhatták volna meg, milyen tökéletesen eggyé tudunk válni ő meg én, amikor csupán mi ketten létezünk a világegyetemben, és teljes figyelmünket leköti, mi mindent adhatunk még egymásnak. Ilyenkor teljes bizonyossággal tudjuk, hogy nem állhat közénk immár eltérő neveltetésünk, tapasztalataink, életszemléletünk sem, és nincs az a barát, ellenség vagy kötelezettség, aki vagy amely elválaszthatna egymástól. Amikor ösztönös harmónia igazítja egymáshoz minden mozdulatunkat, amikor minden érzékünk feléled, hogy minél jobban magába szippanthassa a csókok és ölelések visszhangjait, amikor két végletekig hajszolt test eggyé olvad az utolsó utáni pillanatban, már egészen biztos voltam benne, hogy szeretem Ryshadot, és hogy ő is szeret engem. És ebben a végletekig egyszerű pillanatban semmi más nem számított. Egymást átölelve feküdtünk lassuló lélegzetünket hallgatva, Ryshad szája sarkában lusta mosoly játszott, ahogy kisimítottam homlokából egy verejtéktől nedves hajfürtöt.
Az ajtó irányából bocsánatkérő kopogás hallatszott.
– Ha készen vagytok, le kellene jönnötök a fogadóterembe... Valamiféle étket szolgálnak fel nekünk.
Szinte láttam magam előtt Sorgrad cinkos vigyorát az ajtó túloldalán.
– Jól van, mindjárt utánatok megyünk! – sóhajtottam.

 

 

Suthyfer, Őrsziget,

Nyárelő 5. napja

– Temar! – integetett Allin a kunyhó ajtajából.
– Végre! – lélegzett föl Temar. – Elnézést, Jevon mester, mennem kell.
Az Alga kapitánya várakozó arcot vágott.
– A kalózok megint mozgolódnak?
– Úgy látszik – biccentett Temar. Gyors léptekkel felfelé indult a parton, közben észrevette, hogy Halice félbehagyja az elmerült eszmecserét az Örvény kapitányával, és sietve a kunyhó irányába tart. Ezek szerint nem ő az egyetlen, akit megviselt az elmúlt néhány nap tehetetlen várakozása. Temar torkát ezzel együtt is kellemetlen előérzetek szorították össze. Vajon mit talált ki már megint Muredarch? És mi lesz, ha ezúttal nem tud megfelelni a kihívásnak?
– Mi történt? – kérdezte Temar pislogva, mert a kinti ragyogó napsütés után a kunyhó hirtelen koromsötétnek tűnt. Igaz, Kellarin ácsai az elmúlt néhány nap tétlenségét kihasználva ablakokat vágtak a hajdani kalózhajlék falára, és még zsalugáter-féléket is fabrikáltak rá, de a benti levegő így is fülledtnek és áporodottnak hatott.
Larissa és Allin Usarát vették körül két oldalról; a mágus várakozó pillantásokat vetett Guinalle felé.
– Muredarch épp most bontott vitorlát a kisebbik hajón. Észak felé tart. – A kisasszony a szokottnál is sápadtabbnak tűnt a gyér fényben, a fáradtság sötét árkokat vágott a szeme alá, mintha bedagadt volna az arca. – Magukkal hoznak egy foglyot is, de nem tudom, kit, mert zsákba kötötték. Az elietimm varázslók olyan szigorúan őrzik a fedélzetet, hogy a Mesterséggel sem férkőzhetek a közelébe.
Temar Usarára nézett.
– Remélem, azok a varázslók nem zaklatnak annyira, hogy ne tudd fenntartani a mágikus blokádot!
– Eddig úgy tűnik, hogy ha a látókörünkön belül eső tárgyakkal dolgozunk, nem árthatnak nekünk – biztosította Usara.
– A szél még mindig Muredarch ellen van, és ha megfordul, hogy elmeneküljön, vele együtt fordul a légáramlat is – tette hozzá Larissa.
– A három elietimm szinte kivétel nélkül együtt dolgozik, ez pedig leszűkíti a hatókörüket. – Guinalle szavai mögött megvetés érződött. – Ha túl közel férkőznek hozzánk, azonnal figyelmeztetem a mágusainkat, hogy egy időre szüntessék be a varázslást.
– Ez addig rendben is van, ameddig nem változtatnak a módszereiken – vonta össze a szemöldökét Halice. – De mi lesz, ha hirtelen meggondolják magukat, és külön-külön kezdenek varázsolni?
– Külön-külön viszont sebezhetővé válnak számomra. – Guinalle szavai nem úgy hangzottak, mintha a kisasszony különösebben vágyna arra, ami ezután következik.
– No mindegy, először is nézzük meg, miféle szórakozást talált ki megint Muredarch! – dörmögte félhangosan Temar.
Mintegy varázsütésre mindenki az ajtó felé indult, talán még Guinalle a leginkább vonakodva. Temar előresietett, hogy figyelmeztethesse Darnit, mi készül.
– Larissának ezúttal veled kell maradnia – tette hozzá, tudomást sem véve a máguslány heves tiltakozásáról a háta mögött. Usara felelt valamit a lánynak, ám Darni öblös hangja elnyomta a beszélgetésüket.
– Ha ragaszkodsz hozzá, felőlem maradhat. – A medvetermetű harcos felvillantotta veszedelmes mosolyát, majd velőtrázóan elbődült. – Talpra, hitvány népség! Első csapat, őrségbe! Második csapat, most végre megtornáztathatjátok a berozsdásodott izmaitokat! Ha azok a patkányok azt tervezik, hogy partra szállnak a szigetünkön, nem árt, ha kivont karddal várjátok őket!
Az első csapat gerincét Halice zsoldosai alkották, a maradékot a Sorgrad által toborzottak tették ki, akik folyvást esküdöztek, hogy vakmerő kalandjaikról szóló történeteik nem csupán koholmányok. Deglain és Minare is útnak indultak egy-egy csapattal a hegyfokon kijelölt őrposztok felé, ahol már kialakultak a bevált leshelyek a magasabb fák tetején, és elegendő gyújtóst hordtak össze a jelzőtüzeknek. A második csapat mindenre elszánt arccal gyülekezett a vízparton. Kellarin zsoldosai bármit megtettek volna, hogy lepipálják a matrózokat, akik viszont minden erejükkel azon voltak, hogy némi elismerést csiholjanak ki Halice-ből. Amint az Alga legénysége fölvonta a vitorlákat, Temar halvány elégedettséggel figyelte, amint emberei a kardjukat fenik odalenn a parton.
– Mi a véleményed róluk? – kérdezte, amint Halice megjelent mellette a hajókorlátnál.
– Nem bánnám, ha valamivel gyakorlottabbak lennének, de azért azt hiszem, így is boldogulunk. – Halice Suthyfer felé pillantott. – Már alig várom, hogy megtudjam, mit eszelt ki mára Muredarch.
Temar a hátsó fedélzet felé fordult, ahol Usara és Allin elmélyült beszélgetésbe bonyolódtak Guinalle kisasszonnyal.
– Mit gondolsz, mennyit bír még ki Guinalle? – kérdezte suttogva.
– Nehéz volna megmondani – ismerte be a zsoldosnő. – Annyi biztos, hogy vasakarata van, de hát egy váratlan ütés a vasat is megrepesztheti. Néha csak azon múlik, hogy öntött vagy kovácsolt-e az a vas.
Ez a válasz a legkevésbé sem nyugtatta meg Temart, de amint tovább figyelte a lányt, némi megkönnyebbüléssel állapította meg, mennyire megnyugszik és elsimul az arca, ahogy belefeledkezik az Usarával való beszélgetésbe.
Az Alga teljes vitorlázattal suhant, zászlói jelezték az Örvénynek, hogy ez az út sokkal inkább váratlan fordulat, semmint a régen várt megkönnyebbülés. Miután a nagyobbik hajó belenyugodott, hogy tovább kell várakoznia, az Alga a szigeteket elválasztó tengerszoros felé fordult. Kisvártatva megjelent a látókörükben Muredarch kis vitorlása, amely az ellenszéllel dacolva egyenesen feléjük tartott.
– Hódolatom, Messire! – kiáltotta Muredarch, amint hallótávolságba értek.
Temar kurta mozdulattal fejet hajtott válaszképpen.
– Mi dolgod velem? – kérdezte.
– Ugyanaz, ami legutóbb! – Muredarch teljes magasságában felegyenesedve állt a hajó farában, szokásos díszruhájába öltözötten. – Kötelet akarok, vásznakat meg néhány szöget.
– Úgy rémlik, ezt a beszélgetést egyszer már lefolytattuk. – Temar hasztalan próbálta megállapítani, ki lehet az, akit a kalózkapitány két embere éppen a fedélzetre taszigál.
– Ezúttal magammal hoztam valamit, amire tudomásom szerint nagy szükséged van. – Muredarch odaintett alárendeltjeinek, és egy bikanyakú, sűrű szakállú fickó lépett elő, aki megragadta a beletörődő mozdulatlanságban ácsorgó foglyot.
– Hová gondolsz, Greik! – bőgte a kalózkapitány. – Az alattvalónak fedetlen fővel kell ura elé járulnia!
A szakállas kalóz lerángatta a zsákot a fogoly felsőtestéről és fejéről.
Temar erősen küzdött, hogy arca rezzenetlen, hangja szilárd maradjon, amint megpillantotta Naldeth arcát.
– Az összes emberemre szükségem van – jelentette ki határozottan. – Tévedsz, ha azt hiszed, hogy beérem egyszerre eggyel.
Naldeth sápadt volt a félelemtől az arcát borító szenny és karmolások alatt, egyik karján pedig vörös forradás éktelenkedett. Csupán egy ronggyá foszlott nadrágot viselt, amelyet durva madzag tartott meg a derekán, mezítelen lábszárát és lábfejét is ütések, horzsolások csúfították. Temar gyomra meglódult, látván, hogy a varázsló önkéntelenül összerándul és meghunyászkodik a szakállas kalóz egy vigyázatlan mozdulatától.
– Egyesekre nyilván nagyobb szükséged van, mint másokra. – Muredarch odaintett egy másik emberének, aki átlódította egy kosár tartalmát a korláton. Véres belsőségek záporoztak az enyhén hullámzó tengerbe. – Északi barátaim nagyon szeretnék, ha a rendelkezésükre bocsátanám ezt a fiút – folytatta könnyed hangnemben Muredarch. – Úgy tűnik, azok közé tartozik, akiket ti mágikus képességgel születetteknek neveztek.
– Valóban? – Temar megpróbált tudatlanságot színlelni, de kísérlete szánalmas próbálkozásnak bizonyult.
– Nem tudtam rásütni a billogomat, mert valamiféle boszorkányság óvja! – csattant föl Muredarch, majd ismét visszanyerte korábbi magabiztosságát. – Északi barátaim ragaszkodnak hozzá, hogy kifordíthassák a fejét az ő agyafúrt varázslataikkal, én azonban úgy gondoltam, tőletek többet kaphatnék a bőréért.
Odaintett a szakállas kalóznak, aki ököllel gyomorszájon vágta a varázslót. Naldeth térde megbicsaklott, a kalóz pedig kötélhurkot vetett a mellkasa köré.
– Lássuk csak, mennyire értékeled a barátaidat! – Muredarch simogató hanghordozása mögött fenyegetés lappangott. A kalózvezér félreállt, embere pedig a hajó fara felé lökdöste a varázslót. Időközben egy másik kalóz újabb kosár belsőséget és összetört csontot zúdított a vízbe. Temar már látta is, amint háromszög alakú hátuszonyok hasítják a vizet odalent, és vérszomjas cikázásuk láttán messziről meg tudta állapítani, hogy ezúttal nem játékos delfinekről van szó.
– Cápák! – mordult fel Halice, aki szintén a korlátnál állt Temar mellett. – Már hallottam róla, miféle elvetemült játékokat űznek velük a legvérszomjasabb kalózok.
A tenger sziporkázó felszínén egyre több sötét háromszög éktelenkedett, majd alábukva ismét megjelentek a hajók árnyékában. Kékesszürke uszonyok hasították a szoros csendes vizét, némelyiket keskeny fehér sáv keretezte, másokat fekete.
– Semmi mást nem akarok, csak megjavítani az egyik óceánjárómat, hogy ismét vitorlát bonthasson, na meg még annyit, hogy ismerd el az uralmamat ezeken a szigeteken, és erről állíts ki lepecsételt okiratot! – Muredarch a sokat megélt, tapasztalt férfiak békítő hangján beszélt. – Ha megteszed, cserében felbecsülhetetlen szolgáltatásokkal adózhatok neked és a tieidnek.
Temar megköszörülte a torkát.
– Nem áll jogomban határozni a szigetek tulajdonlása fölött.
Muredarch most a hajókorlátra támaszkodott, a szakállas kalóz pedig kioldozta a Naldeth mellkasán feszülő kötél másik végét.
– De hiszen személyes befolyással bírsz az uralkodó döntéseire, és nagyra becsült pártfogóid vannak Hadrumalban! – érvelt Muredarch. – Ha támogatod az ügyemet, nyilván megkapom tőlük, amit akarok.
– Jócskán eltúlzod a szerepemet az ottani ügyekben – jelentette ki jéghideg hangon Temar. – Sem Tadriol, sem az Ősmágus nem fogadná el, ha neked akarnám adni ezeket a szigeteket.
Muredarch megcsóválta a fejét.
– Az embered kétségbeesetten próbálja elhitetni velem immár napok óta, hogy kevesebbet ér a szemedben, mint a cipődre tapadt trágya... Mindazonáltal annyit megtudtam tőle, hogy mind az uralkodó, mind az Ősmágus szabad kezet adtak neked ezen a vidéken, mondhatni, sorsodra hagytak itt, vagyis nem fognak hanyatt-homlok iderohanni, hogy megmentsék a fogságomba esett társaidat. Egészen biztosan nem haragszanak meg, ha a belátásod szerint gazdálkodsz az itteni földterületekkel. Különösen, ha a döntésedet kényszer alatt hozod...
Temar a kalózvezérre bámult, többek között azért is, hogy elkerülje Naldeth pillantását.
– Nem hagyjuk megzsarolni magunkat a hozzád hasonló söpredéktől.
– Nos, az a te bajod... Vagy mondjam inkább, hogy a barátodé? – Muredarch félrehajtott fejjel szemügyre vette a levegő után kapkodó varázslót. – Azt hiszem, Greik, még nem elég véres.
A szakállas kalóz Muredarch felé taszította a foglyot; a kalózkapitány lassú, kiszámított mozdulattal elővonta tőrét, és vörös vonalakat metszett vele a varázsló mezítelen mellkasába. Naldeth hasztalan vergődött, hogy elkerülje az újabb gyötrelmeket: a szakállas fickó erősen tartotta.
– Lehet, hogy Planir eddig nem akart beavatkozni Kellarin belügyeibe, de ha hírét veszi, mit cselekedtél az egyik munkatársával, Saedrin kulcsaira mondom, nem vár tovább! – kiáltotta dühösen Temar.
Muredarch bólintására Greik hátrapenderítette a foglyot, és a többiek felé fordítva megmutatta a mellkasán éktelenkedő vörös M betűt.
– Ha megbélyegeznem nem is sikerült, azért megjelöltem a nevemmel! – jelentette ki elégedetten Muredarch. – Miért is nem jutott eszembe hamarabb ez a megoldás... Nos, de hát akkor nem sikerült volna lelepleznünk a varázslódat. Apám gyakorta mondogatta, hogy minden hibának megvan a maga haszna.
– Te göthös szuka rothadt fattya! – süvöltötte Halice. – Mi volt a te apád, mondd? Kifutó a kuplerájban?
Muredarch tudomást sem vett a zsoldosnő szitkozódásáról.
– Nos, mi a véleményed, kezdjük magasan a licitet, és vágjak ki egy darabkát az emberedből minden egyes engedményedért? – fordult Temarhoz. – Nem, fiam... Inkább lássuk, van-e vér a pucádban, hogy álld a téteket! Add meg nekem, amit kérek, és egészben kapod vissza a fickót. Ha viszont továbbra is ellenkezel, még magasabbra srófolom az árat!
– Nem bocsátkozom alkuba veled. – Temar elfordult a korláttól, majd Usara és Allin rémült tekintetével találta szemközt magát. Guinalle kettőjük között állt, arca sápadt, akár a megsárgult, régi csont, két szeme sötét üreg, mint a koponya szemgödrei.
Háta mögött elkeseredett kiáltás harsant föl, majd tompa csobbanás következett. Amint visszafordult, látta, hogy a szakállas kalóz áthajította a mágust a korláton, és Naldeth most kétségbeesetten kapálózik a vízben, míg ujjai hasztalan keresnek kapaszkodót a hajó moszattól síkos oldalán. A fiú friss sebeiből vér szivárgott, még vörösebbre festve maga körül a húscafatoktól szennyes vizet. Uszonyok fenyegető háromszögei fordultak felé, és már szelték is a vizet a halálra rémült mágus irányában.
Greik felröhögött, Muredarch pedig megmarkolta a fiú mellkasa köré hurkolt kötelet, és maga is segített meghúzni. A kalózok rezzenetlen tekintete nem sok érzelmet árult el: úgy tűnt, nem először nézik végig ezt az előadást.
Az egyik éles szögben görbülő hátuszony már el is érte a kapálózó fiút, majd a víz alá bukott, és a következő pillanatban Naldeth élesen felordított. A fájdalom gyors kiáltása azonban éppen ilyen gyorsan el is halt ajkán, amint valami láthatatlan erő megragadta, és lefelé, a mélybe húzta. Teste megrándult, majd eltűnt a habokban, miközben egyre több sötét hátúszó örvénylett körülötte.
– Húzd! – kiáltotta Muredarch izgatott tekintettel, akárcsak a halász, ha élete nagy fogására vár egy csendes öbölben. Társa megragadta a kötelet, és a következő pillanatban kettesben kiemelték Naldeth testét a ragadozók nyüzsgésétől örvénylő tengerből. A mágus aléltan függött a kötél végén, a tengervíz és a vér zavaros, világosvörös patakokban folyt le épen maradt lábán; a másik lába térd alatt hiányzott.
Alatta hirtelen megelevenedett a vízfelszín: háromszögletű, sötétszürke fej tűnt fel, és a gonosz szemek egyenesen a mozdulatlan áldozatra szegeződtek. Ahogy a száj rózsaszín ürege elnyílt, több egymásra torlódó fogsor vált láthatóvá, amelyek úgy csattantak össze, akár a legveszedelmesebb embercsapda. A cápa csalódottan visszahullt a vízbe, sápadt hasa egy pillanatra még felvillant a felszínen, majd alásüllyedt a hallgatag mélységbe. Az Alga fedélzetéről elkésett nyílvessző röppent fel, és hasznavehetetlenül csapódott az ellenséges vízfelszínbe.
Naldeth köhögni kezdett, és sós vizet öklendezett fel. Greik ismét nekifeszült a kötélnek, és a hajókorlátig húzta fel a mágust, aki tehetetlenül kapálózott, hogy épen maradt lábát megvethesse a fedélzet peremén. Temar legnagyobb meglepetésére Muredarch előrehajolt, elkapta a lábcsonkot, és egy érszorítóval elállította a gyors vérzést.
– Egy ideig még folytathatjuk ezt a játékot, fiam – szólalt meg lekezelő hangnemben –, különösen, ha Greik elég ügyesen kezeli azt a kötelet. Az egyik fickó egyszer még azt is túlélte, hogy mindkét karja és lába odalett... Nem igaz, fiúk? – A kalózhajó legénysége engedelmesen füttyögni és nevetgélni kezdett, Muredarch pedig megveregette Naldeth reszkető vállát.
Halice megragadta Temar felkarját.
– Add ki a parancsot, és úgy telitűzdeltetem nyílvesszővel ezt a gonosztevőt, hogy gyújtós sem kell a halotti máglyájához!
– Nem ölhetjük meg az összeset – szegte föl az állát Temar. – Ha ez a söpredék életben marad, valaki előbb vagy utóbb átveszi dicső vezérük helyét, és csodálkoznék, ha ez nem valamelyik elietimm varázsló lenne. Nem hiszem, hogy ezzel sokkal jobb helyzetbe kerülnénk.
– De hiszen éppen az a célunk, hogy idevonjuk Ilkehan figyelmét – vágta rá elszántan Halice.
Temar hallotta, hogy a háta mögött Usara, Allin és Guinalle izgatottan sugdolóznak. Az eddiginél is kényelmetlenebb érzése támadt: vajon őket is éppúgy elborzasztotta a viselkedésével, mint saját magát?
– No, mi az? Nem ajánlasz semmit? – sóhajtotta Muredarch a hamis szánakozás hangján. – Akkor talán horgásszunk még egy kicsit.
Greik eltaszította a korláttól a szerencsétlen varázslót, mit sem törődve fájdalmas ordításával.
– Rendben van, de gyorsan kell cselekednetek! – sóhajtotta Guinalle, és hátralépett; a következő pillanatban arcát keserves grimaszba torzította az erőfeszítés, Allin és Usara pedig előrébb nyomultak az Alga korlátjáig.
A felhőtlen égből fenyegető morajlás hallatszott, elnyomva Muredarch hangját, majd villámcsóva csapódott a vízbe nem messze Naldeth fejétől. Újabb és újabb villámnyalábok korbácsolták fel a tengert, elkergetve a meghökkent cápákat. Muredarch fölemelte véres tőrét, és szitkozódva Temar felé lendítette, de átkai elnémultak a kalózok rémült ordítása hallatán: a tenger szétnyílt, majd feltornyosult az egyárbocos tatja mögött. Muredarch dühtől vöröslő arccal kapaszkodott a korlátba, hogy az átcsapó hullám le ne sodorja a fedélzetről, majd egy szempillantással később ismét felbukkant. A következő aranyló villám egyenesen a korlátot vette célba, és egy fémes pendüléssel elcsapta a kötelet, amelynek végén Naldeth függött. A tat gondosan fényezett viharlámpásai ezernyi darabra robbantak, az üvegcserepek felszántották a kalózvezér arcát és kézfejét. Az egyik kalóz ordítva zuhant alá a vízbe, de senki nem dobott neki kötelet, noha a cápák már rég elmenekültek.
– Siess, Allin! – Guinalle levegő után kapkodott.
Naldeth mozdulatlan teste körül vöröses derengés gyülekezett, majd mintha szilárd anyaggá állt volna össze, egy rántással kiemelte a mágust a vízből. Usara még mindig a kalózokra függesztette tekintetét: a következő villámcsapás a kalózhajó árbocát sújtotta, majd ezernyi apró fénypászmára szakadozott szét, és cafatokra tépte a vitorlákat.
– Süllyeszd el a rohadékokat! – süvöltötte Halice, és háta mögé, az Alga korlátjainál tolongó íjászok felé pillantott, akik csak intésére vártak, hogy kirepítsék lövedékeiket.
Usara arca megvonaglott az erőfeszítéstől. A tenger felszínéből mágikus köd emelkedett föl, áttetszően, akár a pókháló, ha vörösre festi a lemenő nap fénye. A vöröses köd egyre sűrűbb és sűrűbb lett a kalózhajó körül, amelynek legénysége rémülten kapkodott a kötelekhez; azok azonban mintha megbokrosodtak volna, önálló életre keltek, és a kalózok karja, lába, nyaka köré hurkolódtak. A mágikus kötelek nyomban semmivé váltak, amint valaki megragadta őket, de egy pillanattal később ismét elővágódtak a mind áthatolhatatlanabbnak tetsző ködből, kétségbeesett üvöltésre sarkallva a megzavarodott kalózokat.
– Állj! Hagyjátok abba! – kiáltotta Guinalle, és a homlokára szorította tenyerét. Szeme lecsukódott, arca egy pillanat alatt halottsápadt lett. Naldeth öntudatlan teste hangos csattanással érkezett meg az Alga fedélzetére.
– Segítsen valaki! – Allin máris a fiú mellett térdelt, és lefeszegette sebéről az érszorítót. Naldeth sebesült combja hatalmasra dagadt, az alvadt vér sötét színe élesen elütött sápadt bőrétől.
– Lőjetek! Vesszenek a nyomorultak! – Halice meglengette a karját, és az íjászok, akik csak a jelre vártak, elengedték a kifeszített ideget. Nyílvesszők süvítő raja száguldott az egyárbocos felé, a kalózok ordítva, átkozódva kaptak a vállukhoz, gyomrukhoz, de némelyikük csak eldőlt, mint a zsák.
– Ha nem is maradt vitorlánk, azért evezni még tudunk! Elő a pádlikat! – adta ki a parancsot Muredarch, aki félrerúgott az útból egy holttestet, majd maga is megragadott egy hosszú nyelű, keskeny tollú evezőt. – Látom, tormalin uraság, mennyire tartod tiszteletben a vendégjogot! – Fölegyenesedett a korlát mögött, mutatván, hogy egy cseppet sem fél a nyílvesszőktől, és megvetően a vízbe köpött. – Sokat kell még tanulnod, fiam, ha azt akarod, hogy az embereid megbízzanak benned!
A keskeny evezők a vízbe csapódtak, és a kalózok elkeseredetten húzni kezdtek, hogy minél előbb kikerüljenek az íjászok lőtávolságából.
– Magad szegted meg elsőként a szabályokat! – Temar dühe egy pillanatra felülkerekedett önuralmán, de aztán elszégyellte magát, amint rájött, hogy pontosan úgy kiabál, mint egy elkényeztetett gyerek.
Muredarch fölényesen nevetett.
– A fedélköz teli van foglyokkal, és épp elég cápa nyüzsög az óceánban! Majd meglátjuk, ki unja meg előbb ezt a játékot! – Azzal hátat fordított Temarnak, és embereit kezdte biztatni, akik elszántan eveztek a tengerszoros távolabbi vége felé.
– Nem tudod elsüllyeszteni? – kérdezte Usarától Halice.
– Nem, amíg Muredarch varázslói készenlétben állnak, hogy lecsapjanak. – Usara Guinalle felé pillantott, aki összeszorított szájjal bólintott.
– Minél előbb a partra kell vinnünk – nézett föl Allin. Az ölébe emelte Naldeth lábcsonkját, és tisztogatni kezdte a széthasadozott húst egy rongydarabbal, amelyet talán valamelyik harcos inge aljából tépett ki. Meggyűlt a baja az éles csontszilánkokkal, ujjai közül vér csordogált a ruhája elejére. Guinalle némán térdre hullt mellette, és a karjába vette Naldeth fejét.
– Támaszthatok szelet, hogy partra vigyen bennünket – ajánlotta Usara.
Guinalle egy pillanatra kinyitotta a szemét.
– Nem – suttogta figyelmeztetően. – Minden eszközzel bennünket keresnek, és csak azon jár az eszük, miképpen árthatnának nekünk.
– Vissza! – intett Temar az Alga kapitányának. – Partra, amilyen gyorsan csak tudsz!
Usara az egyre távolodó kalózok után bámult.
– Legszívesebben rájuk zúdítanám minden varázserőmet, és lemészárolnám ezeket a nyomorult patkányokat!
– Segítsetek fölemelni! – szólalt meg Allin. – Vigyázzatok! A lábának mindig följebb kell lennie a testénél.
Temar és Usara közös erővel a fedélzeti kabinba cipelték az ájult mágust, Guinalle a fejét tartotta, Allin pedig sebesült combját és a másik, épen maradt lábát. Bármennyire vigyáztak is, egy hullám hirtelen rántása nyomán elveszítették az egyensúlyukat, és a fiú teste nagyot zökkent a kezükben. Naldeth összeszorított fogai közül fájdalmas nyögés tört elő.
– Tegyük az ágyra!
Usara és Temar óvatosan lefektették a fiút, Allin pedig nekiállt lehámozni róla a vértől átázott nadrágot, hogy jobban szemügyre vehesse a sebet. Nagyot sóhajtott, és letakarta a csonkot egy tiszta ruhadarabbal.
– El kell állítanunk a vérzést, ez pedig azt jeleni, hogy ki kell égetnünk a sebet – jelentette ki hirtelen elszántsággal. – Nem merek varázslatot használni, hiszen mágikusan született, és ráadásul nincs is teljesen eszméleténél. Tüzes vasra lenne szükségünk.
A kabint máris az alvadó vér émelyítő szaga töltötte meg. Temar gyomra meglódult; nagyokat nyelt, hogy kordában tartsa. Gyengének és kiüresedettnek érezte magát, torka fájdalmasan kiszáradt. A kabin elsötétedett, ahogy Halice vállas alakja foglalta el az ajtórést.
– Utánanézek, mit tehetünk – szólt vissza komoran, és eltűnt.
– Képes leszel rá? – Temar átvette az átázott kötést, amelyet Allin nyújtott oda neki, azután határozatlanul megtorpant, nem tudván, mihez is kezdjen vele. – Úgy értem, ha a kalózok nem tudták megbélyegezni...
Allin megcirógatta Naldeth homlokát.
– Menj, keress valamit, ami csillapítja a fájdalmat – fordult Temarhoz. – Tahn, thassin, vagy akár pálinka is jó lesz. Kérdezd körbe a matrózokat.
– Majd én körülnézek. – Usara kiviharzott az ajtón.
Temar is követte volna, de Naldeth hirtelen hánykolódni kezdett a lehajtható fekhelyen.
– Fogd le! – kiáltotta Allin, és Temar visszanyomta a mágus vállát a párnára. Naldeth szeme továbbra is csukva maradt, ám ínyét felhúzva, összeszorított foggal vicsorgott, és kínlódva szedte a levegőt. Nyakgödrében kétségbeesett gyorsasággal vert egy ér. Ahogy Temar szorosan tartotta a vállát, minden pillanatban azt várta, mikor csapnak ki lángnyelvek a ronggyá gyűrt ágyneműből.
– Almapálinka – jelent meg Usara az ajtóban, kezében egy bőrbe varrt palackkal.
– Jó lesz a seb megtisztítására – szólalt meg Guinalle, aki idáig a sarokban állt, és lehunyt szemmel szőtte tovább az éteri varázslatokat. – A vérzésen úgysem segít, ha megitatjátok vele. – Usara felé pillantott. – A varázslók megpróbálják kiolvasni Muredarch szándékait. Most, hogy visszavonultunk, átmenetileg nem foglalkoznak tovább velünk. Egy kisebb varázslattal, szigorúan a hajó környékére alkalmazva meggyorsíthatnád a hazautunkat. De egyelőre nem tudok vigyázni rád – tette hozzá tágra nyílt szemmel –, egyelőre Naldethnek próbálok segíteni, hogy el tudja viselni a fájdalmat.
– Usara ismer néhány éteri védvarázst a Mesterség ellen. – Allin továbbra is Naldeth megcsonkított lábát bámulta, ujja erősen szorította a fő verőeret, hogy elállítsa a vérzést. Amint Usara ismét kilépett a kabinból, Temar közelebb húzódott az ajtóhoz, és kihasználta a pillanatot, hogy szívhat néhány korty friss levegőt.
Guinalle gyengéden Naldeth homlokára fektette tenyerét.
– Összpontosíts az érintésemre, a hangomra... Hagyd, hogy kiragadjalak a fájdalomból.
A sebesült mágus összerándult, Guinalle azonban gyengéd, ám ellentmondást nem tűrő kézzel visszanyomta a párnára, azután közelebb hajolt, és suttogni kezdte a varázsige szavait. Naldeth torkából mély, fojtott zokogás tört elő, szembogara táncolt lehunyt szemhéja alatt. Egy kis idő múlva kapkodó lélegzete fokozatosan lassulni kezdett, a testét összerántó görcs mintha engedett volna.
Temar észrevette, hogy Allin arcán könnyek peregnek le. A lány szipogott néhányat, és megpróbálta beletörölni arcát a ruhája vállába. Temar a zsebéhez kapott a zsebkendőjéért, és vigyázva megtörölgette Allin szemét. Miközben a lány hálásan motyogott valamit, a fiú eltűnődött rajta, milyen édes is tud lenni a mosolya.
– Figyeljetek a hátatok mögé!
Halice nyitva tartotta a kabinajtót, mialatt a hajóács vastag bőrkesztyűbe bújtatott kézzel egy kisebbfajta parázstartót cipelt be. Nyomában az inasa érkezett egy jókora, lapos paladarabbal.
– Oda tegyétek! – rendelkezett Halice.
A hajóács megigazgatta a parázstartót, hogy szilárdan álljon a paladarabon.
– Nem tudom, miféle vasakra van szükségetek, úgyhogy összeszedtem mindent, amit találtam – szabadkozott.
Az inas csipeszeket, fogókat, vasrudakat vett elő, és kérdőn nézett körül, vajon melyiket dugja az izzó parázs közé.
Allin felhúzta a kesztyűt, amelyet az inas kínált oda neki. Megvárta, amíg a fiú elhelyezi a vasrudat a parázs között, azután homlokráncolva összpontosított, mígnem a rúd vége fehéren izzani kezdett, szemlátomást jobban felhevülve, mint a körülötte villódzó széndarabkák.
– Tartanod kellene a lábát – fordult Temarhoz.
Temar ráharapott alsó ajkára, és szó nélkül letérdelt, hogy olyan szilárdan tartsa Naldeth combját, amennyire csak telik tőle. Ahogy Allin levette a hevenyészett kötést az összeroncsolt húsról, friss vérpatak indult meg a széttépett bőr, szétmarcangolt izom, összemorzsolt csontok közül. Temar úgy érezte, el kell fordítania az arcát. Éppen elég harctéri sebesülést látott már életében, de ez rosszabb volt mindegyiküknél, és szinte hihetetlen volt, hogy mindezt a pusztítást egy minden értelem nélkül való tengeri lény vitte végbe.
Allin közelebb hajolt, és igyekezett valahogy úgy tartani az izzó vasrudat, mint az érzékeny lúdtollat az írópergamen fölött. Naldeth felvinnyogott, és Temar észrevette, hogy izmai megrándulnak tenyere szorításában. Hirtelen megérezte, milyen közel, nagyon közel van hozzá Guinalle, és talán mindannak köszönhetően, ami egykor és most összekapcsolta őket, pontosan követni tudta, hogyan küzd a lány Naldeth minden újabb lélegzetvételéért. Orrába az égett hús bűze csapott, de nem mert jobban elfordulni, nehogy megzavarja Allin munkáját, vagy ami még rosszabb: nehogy Naldeth szemébe kelljen néznie.
– Már majdnem kész vagyok – mormolta Allin. Ismét felhevítette a vasdarabot, és újfent munkához látott; az égett szag ezúttal sem maradt el. Naldeth teste hirtelen elernyedt, ahogy a fiú elveszítette az eszméletét; Temar kihasználta az alkalmat, hogy nem kell tovább tartania, és szabaddá vált kezét sietve a szájára szorította, hogy legyőzze hányingerét.
Guinalle megpróbált felállni, de térde megbicsaklott, és talán el is vágódik, ha Temar el nem kapja. A következő pillanatban öklendezni kezdett, szemlátomást éppen annyira meglepve ezzel saját magát, mint Temart.
– Menjünk ki – ajánlotta Temar, és segítőkészen átfogta a lány derekát.
Allin, akinek homlokán verejték gyöngyözött, elszántan folytatta Naldeth kitisztított sebének kötözését.
Temar akkor vette csak észre, hogy az ő inge is a hátára tapad az izzadságtól, amikor Guinalle meg ő már kint voltak a kabinból, ahonnan szinte úgy kellett kivonszolnia a lányt. Guinalle arca hamuszürke volt, de a friss tengeri levegő látszólag megnyugtatta a gyomrát.
– Gyakran előfordul ilyesmi, ha a tengeren kell a Mesterséghez folyamodnom – magyarázta erőtlenül a lány. – Kell egy kis idő, amíg jobban leszek, és vissza tudok menni.
– Meghal? – Temar mélyen beszívta tüdejébe a friss levegőt, és úgy érezte, saját hányingere is alábbhagy kissé.
– Nem, egyelőre nem... – Guinalle remegő kézzel igazgatta meg hajfonatait.
– Akkor ne használj több gyógyító varázslatot, amíg csak ki nem érünk a partra – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Temar. – Az utolsó tartalékot is kisajtoltad magadból.
– Miért, ki van még, aki elvégezhetné helyettem? – Guinalle kihívóan bámult a fiú szemei közé.
– Senki, aki felvehetné a harcot az elietimm varázslókkal – felelte Temar. – Vagyis nem engedhetem meg, hogy kifáraszd magad Naldeth gyógyításával. Számtalan matróz és zsoldos veszítette már el a lábát, és többnyire túlélték az éteri mágia segítsége nélkül is. Biztos vagyok benne, hogy Halice és Jevon mester tudják, mi a teendő.
– Úgy érted, megtiltod nekem?! – A harag vöröses árnyalatot csalt Guinalie sápadt arcára. – És mégis, hogyan óhajtod megakadályozni? Mi jogon mersz parancsolgatni nekem, amikor nagyrészt a te érzéketlenséged okozta, hogy az a szegény fiú elveszítette a lábát?!
– Tessék? – Temar valósággal levegő után kapkodott.
– Kihozhattad volna onnan épen és egészségesen! – A lány vádlón szegezte ujját Temar mellkasára. – Hiszen csak egy láda ócska szöget kértek érte, meg némi vásznat!
– És azt hiszed, ezzel vége lett volna? – Temar keresztbefonta karját a mellkasán, hogy kordában tartsa, mert erős késztetést érzett, hogy ellökje magától a lány kezét. – Gondolkozz már, Guinalle! Ha egyszer meghátrálsz egy ilyen zsaroló előtt, nemsokára kétszer, háromszor annyit kér!
– Igen? És mennyit ér meg neked egy ember élete? – kiabálta Guinalle.
– Mit gondolsz, mennyivel érte volna be Muredarch, ha egyszer megérzi, hogy sarokba szorított? – vágta rá Temar. – Hiszen kerek perec megmondta, az a célja, hogy az irányítása alá vonja ezeket a szigeteket! Ha nem mondunk következetesen ellent neki, addig szívja a vérünket, amíg a végén jártányi erőnk sem marad!
– Kimerítő nap áll mögöttünk – szólalt meg egy váratlan hang a hátuk mögött. Usara közelebb lépett, és békítő mozdulattal megfogta Temar karját. – Azt mondom, halasszátok későbbre ezt a vitát, és főleg olyankorra, amikor nem lesz közönségetek hozzá. – Bármennyire igyekezett nyugalmat erőltetni magára, érezni lehetett, hogy hangja szinte remeg az indulattól.
Guinalle fülig vörösödött, és sietve a tenger felé fordította arcát, de látszott, hogy hátgerince megmerevedik a feszültségtől.
Temar mélyet lélegzett, és igyekezett visszanyerni higgadtságát.
– Mit találtál? – fordult a varázslóhoz.
Usara vedlett vesszőkosarat lóbált, benne a legkülönfélébb szedett-vedett üvegcsékkel és palackokkal.
– Úgy látszik, alaposan felkészült matrózokkal állunk szemben – jelentette ki valamivel nyugodtabban. – Mindegyik rejteget a ládájában egy flaska templomban felszentelt mindentgyógyító kenőcsöt vagy egy üveg sebolajat az udvari patikárius ajánlásával.
Guinalle hátrapillantott a válla fölött.
– Leellenőrizted, mi van bennük?
– Még nem – vont vállat Usara.
– Allin meg én majd megvizsgáljuk őket. – Guinalle minden teketória nélkül kivette a varázsló kezéből a kosarat. Usara már éppen követni akarta a lányt a kabinba, de Temar elkapta a karját.
– Nem én kezdtem a vitát. Guinalle provokált... – Hirtelen rájött, már megint olyan a hangja, mint egy mentegetőző tanoncé.
– Számít ez valamit? – felelte könyörtelenül Usara. – Te vagy a vezetőnk, vagyis kötelességed példát mutatni a többieknek.
– Éppen ezért nem engedhettem a zsarolásnak! – Temar hirtelen elhallgatott, és tehetetlenül megcsóválta a fejét. Hát senki nem képes felmérni, milyen lehetetlen helyzetbe került? – No, mindegy – sóhajtotta. – Voltaképpen Guinalle sorsa aggaszt.
Usara méltatlankodása csendes aggodalommá szelídült.
– Engem is – vallotta be. – De hiába próbálok beszélni vele, csak azt ismételgeti, hogy semmi baja.
Temar dühösen legyintett.
– Guinalle pont olyan, mint a lant, amelyet valami bolond túl magasra hangolt. Egy ideig gyönyörűen szól, de aztán egyik pillanatról a másikra elpattannak a húrok, és vége a muzsikának.
– Én inkább íjhoz hasonlítanám, mint zeneszerszámhoz – somolygott Usara, tréfával próbálván elütni balsikere fölött érzett csalódottságát.
– Az első leckék egyike, amelyet az adeptusoknak meg kell tanulniuk, hogy el kell nyomniuk érzéseiket, nehogy azok befolyásolni tudják a varázslataikat. Guinalle azért is jeleskedik annyira a Mesterség tudományában, mert olyan sikeresen tudja elnémítani az érzéseit... – Temar hirtelen megtorpant. – De azért azelőtt megengedett magának némi pihenést, kikapcsolódást: ugyanúgy táncolt, bolondozott, udvaroltatott magának, mint a többi lány. – Szúrós pillantást vetett a varázslóra. – Ha nem tévedek, te is a csodálói közé tartozol.
– Nagyra becsülöm a tudását és rátermettségét – nyögte ki Usara kissé lassabban, mint szerette volna. – Mi több, elképesztően tehetségesnek tartom.
– Fogadj el egy tanácsot tőlem! – szólalt meg hirtelen Temar. – Guinalle éppen annyira nő, mint amennyire varázsló vagy tudós. Jelenleg azt hiszem, az a legnagyobb baja, hogy erről az egyszerű tényről elfeledkezik. Talán te vagy az egyetlen, aki emlékeztetheti rá, aki... Aki csillapíthatja az őt szorongató feszültséget. – Jelentőségteljes pillantást vetett a varázslóra.
– Ez úgy hangzott, mintha azt várnád tőlem, döntsem le valamelyik priccsre, és addig szuttyongassam, amíg jobb belátásra nem tér! – csattant fel hitetlenkedve Usara.
Temar fülig vörösödött, de tartotta magát az álláspontjához.
– Ha erre van szükség, hát tedd meg! – jelentette ki határozottan. – Ne mondd, hogy nem fordult még meg a fejedben!
– Szerintem törődj a magad dolgával! – Usara dühösen gereblyézte ujjaival a szakállát. – A mai napon a taktikai érzék teljes hiányáról tettél tanúbizonyságot, de ezt a kimerítő események számlájára írom. És ha már ilyen őszintén beszélünk egymással, Messire, tanácsolhatnám, hogy söprögess a magad háza tájékán? – Azzal sarkon fordult, és mielőtt Temarnak ideje lett volna válaszolni, már el is tűnt a kabinban.
„Jobban is elsülhetett volna” – állapította meg komoran Temar. De hát, Saedrin szerelmére, valakinek végre beszélnie kellene Guinalle fejével, és Usara az egyetlen, akinek esélye van rá. Temar egy ideig azt latolgatta, csatlakozzon-e Halice-hez, aki Jevon mesterrel beszélgetett az előfedélzeten. Vajon a zsoldosnőtől számíthat-e egy elismerő pillantásra, amiért szembe mert szállni a kalózvezérrel, vagy Halice is az ő számlájára írja szegény Naldeth sorsát? Persze az is lehet, hogy dühös rá, amiért nem egyezett bele, hogy halomra gyilkoltassa a kalózokat, tárgyalás ide vagy oda. És vajon hány ehhez hasonló mészárlással kell elszámolnia a zsoldosnőnek, ha egy napon Raeponin színe elé járul? Temar keserűen felsóhajtott. Meglehet, a zsoldosok számára jó néhány dolog sokkal egyszerűbb.
Az Alga sebesen haladt a part felé, átvágva a végtelen óceán lomhán gördülő hullámain. A hajótest megremegett, amint a kormányos változtatott valamicskét az irányon, hogy meglovagolja a jókora hullámtarajokat. Temar gondolataiba merülve figyelte, hogyan emelkedik és süllyed a hajóorr, hogyan spriccelnek szerteszét az ezüstös tajtékcseppek, hogyan táncol a vizek hátán a nyári fény. Hogyan képesek ilyen vidáman bukdácsolni azok a fehér madarak, amelyek időről időre alámerülnek a feneketlen mélységbe, hogy halat vagy más zsákmányt szerezzenek? Vajon idekint alszanak valahol a vízen, vagy visszamennek valamelyik szigetre, hogy a fák ágai közt töltsék az éjszakát? Vajon látta őket valaha valaki más is, vagy csak azon kevesek, akik felfedezték ezt az óceánba vesző szigetcsoportot?
Hirtelen elhatározással úgy döntött, hogy gondolatban hátat fordít Suthyfernek. Hiszen éppen ő tanácsolta nem is olyan rég, hogy Guinalle próbálja meg félretenni a jelen bajait, és lazítson valamicskét; ezek után a legkevesebb, amit megtehet, hogy legalább ő maga megfogadja a saját tanácsát. Az ám, de hogyan találjon választ a Muredarch jelentette fenyegetésre? Nagyatyja gyakorta mondogatta, hogy okos ember nem kezd kötélhúzásba nála erősebbel...
Hiábavaló fejtöréséből halk léptek riasztották föl. Allin állt mögötte; egyszerű, barna ruháját vérfoltok mocskolták, kézelőjén a zsíros foltoknak félreismerhetetlen gyógykenőcs-illatuk volt. Kerek arcát bánat felhőzte, barna szemében fájdalom ült, telt szája sarka pedig gyanúsan lefelé görbült, mintha minden pillanatban elpityeredni készülne.
– Segítsek? – rezzent össze Temar, és fázósan megdörzsölgette a karját.
Allin megrázta a fejét, de beletelt egy kis időbe, amíg válaszolt is.
– Nem, most nem akad különösebb teendő... Guinalle és Usara virrasztanak a beteg mellett. – Fáradtan elmosolyodott. – Szokásuk szerint most is a mágia elméleti hátteréről vitatkoznak, úgyhogy úgy döntöttem, jobb lesz, ha szívok egy kis friss levegőt.
– A mágia elméleti hátteréről? – hümmögött Temar.
A varázslólány bólintott.
– Usara előrángatott valami porlepte értekezést, amely szerint az elemi tehetség voltaképpen az öt fizikai érzék kiterjesztése a természet láthatatlan tartományaira. Most éppen azt próbálják meghatározni, vajon van-e ennek bármi köze az ötféle értelem tanához, amely Guinalle szerint a Mesterség alapját adja. Usara mindig is hangoztatta, hogy a mágia a létező dolgok nagy, láthatatlan egyensúlyán nyugszik... – Allin hangja kissé kétkedően csengett.
– Úgy látszik, Guinalle továbbra sem hajlandó elfogadni, hogy pihennie kellene, nem pedig fejtörőkön rágódnia – csóválta meg a fejét elkeseredetten Temar.
Allin kurta nevetése hallatán meglepetten pillantott a lányra.
– Azt hiszem, a jelen helyzetben mindkettőjükre frissítőleg hat egy kis terméketlen fejtörés – magyarázta a lány. – Legalább elvonja a figyelmüket a mai nap véres eseményeitől.
„Nos, akkor egészségükre” – gondolta Temar.
– Hogy van Naldeth? – kérdezte valamivel később.
Allin mélyet sóhajtott, és lecsüggesztette vállát.
– Még mindig nem tért magához, de a vérzés már elállt.
– Megmentetted az életét. – Temar azon tűnődött, mivel tudná jobb kedvre deríteni a lányt.
– Ez még egyelőre nem olyan biztos. – Allin szája csücske ismét lefelé görbült, szeme sarkában könnyek gyülekeztek. – A sebe tele van bőr- meg húscafatokkal, bármikor rothadásnak indulhat, kiváltképp ezen az éghajlaton, és ha ez bekövetkezik, minden igyekezetem ellenére legfeljebb napjai maradnak. Minél előbb le kellene vágnunk a lába maradékát, valahol félcombnál, hogy maradjon elegendő bőr beburkolni a csonkot... – Látszott rajta, erősen küzd, hogy el ne sírja magát. – De már eddig is olyan ijesztően sok vért vesztett, és attól félek, hogy a szervezete nem fogja kibírni... Ha viszont késlekedünk, egyre inkább kockáztatjuk, hogy elfertőződjön a seb.
Temarnak fogalma sem volt, mi okosat felelhetne erre, így hát válasz helyett beérte annyival, hogy magához húzta a lányt, és erősen, bátorítóan megölelte. Selymes hajfürtök simítottak végig az állán.
– Bárcsak eljuttathatnánk Hadrumalba! – zokogta Allin. – De Guinalle azt mondja, az elietimm varázslók éberen figyelnek bennünket, úgyhogy már csak a puszta próbálkozással is mindannyian veszélybe kerülnénk, legfőképp Naldeth... Jaj, mit mondok Planirnak, ha meghal?
– Nem hiszem, hogy téged hibáztatna érte. – Temar minden zsebét átkutatta a zsebkendője után, hogy rövid időn belül immár másodszor letörölhesse Allin könnyeit. – Én sokkal inkább felelős vagyok a történtekért, hiszen nem engedtem Muredarch követeléseinek.
Allin tágra nyílt, könnyben úszó szemekkel pillantott föl rá.
– De hát nem hátrálhattál meg előtte!
– Köszönöm, hogy legalább egyvalaki belátja. – Temar félig öntudatlanul megcsókolta a lány homlokát. – Remélem, előbb-utóbb másoknak is szemet szúr az igazság.
Allin karja néma biztatásként szorosabbra fonódott a fiú mellkasa körül, és Temar futólag eltűnődött rajta, hogy már nem is érzi olyan kellemetlenül csípősnek a friss tengeri szelet.
– Annyit mondok, ez a szégyenletes alkudozás még egyszer nem fog megismétlődni! – Halice érkezése mindkettőjüket váratlanul érte, és Allin elhúzódott volna, ha Temar nem ragaszkodik hozzá, hogy ott maradjon az ölelésében.
– Muredarch azt hiszi, az összes nyerő rúnát ő tartja kézben, de majd én beleköpök a levesébe! – Halice veszedelmesebben festett, mint amilyennek Temar valaha is látta. – Már tudom is, hogyan vetünk véget annak, hogy nyilvánosan halálra kínozza a foglyait a szemünk láttára: egyszerűen visszavesszük őket tőle!
– Nem támadhatod meg a táborát, hiszen egyelőre arra várunk, hogy Ryshad és Livak megöljék Ilkehant! – Temar igyekezett határozott hangot megütni, bár válaszát félig-meddig kérdésnek szánta.
– Nem, de azért egy apróbb rajtaütésre sor kerülhet... Lerohanjuk azt az átkozott cölöpvárat, felkapjuk a foglyokat, és kereket oldunk! – magyarázta Halice furfangos pillantással. – Éppen csak annyi időre lesz szükségünk, amíg az erdőbe menekítjük az embereket. Akkor aztán lesz min gondolkodnia Muredarchnak meg az elietimmjeinek, és időközben Gren meg a cimborái is szépen véghez vihetik a tervüket.
Temar arra gondolt, most már legalább sejti, miképpen tehetett szert Halice ekkora megbecsülésre Lescar sokat tapasztalt és mindenre elszánt zsoldosai körében.

 

 

Rettasekke, Elietimm-szigetcsoport,

Nyárelő 6. napja

– Az ittenieknek roppant furcsa elképzeléseik vannak róla, mi ehető és mi nem – mormoltam Sorgrad felé hajolva. A napszakból ítélve jogosan adódott volna az a következtetés, hogy reggelivel van dolgunk, mégis nagyjából ugyanazokat az ételféleségeket szolgálták fel, mint a többi étkezéskor. – Szerintem ez a tegnap esti maradék! – Lehet, hogy Olret nagyhatalmú uralkodónak képzeli magát, anyám azonban, aki mindössze egy tehetős kereskedő házvezetőnője volt, inkább elbujdosott volna, mint hogy az előző napról megmaradt ételt tegye a vendégek elé.
– Mi ez, pácolt moszat? – Sorgrad felemelt az asztalról egy csupornyi gyanús külsejű zöldes nyálkát, majd ártatlan tekintettel felém nyújtotta.
– Köszönöm, inkább majd máskor. – Elvettem néhány édeskés bogyót, egy másik tányérról pedig egy darab fehéres valamit, ami sajtnak túl lágy volt, tejszínnek meg túl szilárd. De ami fő: kivételesen legalább nem volt kecskeszaga. – Ugye, csak viccelsz, hogy azt meg is eszed?
Gren ugyanis éppen egy nagyobb tálat szemlélgetett gyanús élénkséggel; a tálon zöldesszürke, határozatlan állagú és formájú valamik voltak, és már akkor is gyanakvással töltöttek el, mielőtt még rájöttem volna, honnan származik az a rettenetes bűz valahol félúton a megsavanyodott tej és a siralomház emésztőgödre között.
– Miért ne? – Gren csúfondárosan felvonta szőke szemöldökét.
– Mert nem ülök melléd, ha csak egy falatot is eszel belőle! – Fölemelt kanalammal megfenyegettem. – Légy szíves, fegyelmezd az ösztöneidet.
– Na jó – felelte sóhajtva, és lekanyarított egy combot egy nagyjából libaméretű madárból. Előző este én is megpróbálkoztam egy hasonló jószággal, de esküdni mertem volna, hogy halat ettem, pedig saját kezűleg vágtam belőle egy vékonyka szeletet.
– Hová lett Ryshad? – Shiv a tányérjára vett egy szelet húst, amely túlságosan sötét és tömör állagú volt ahhoz, hogy kecske legyen, vagyis nem lehetett más, mint valamiféle tengeri állat húsa. Lehet, hogy könnyebben csúszna le a torkomon az étel, ha nem törném folyton azon a fejemet, vajon honnan is származik?
– Mindjárt jön – intettem az ajtó felé, és elvettem egy szelet kenyeret. Szerencsére ebből elég sok volt az asztalon, és ha az ismeretlen gabonából készült cipó formája idegen volt is, az ízét ismerősként üdvözöltem.
Ryshad, miközben megkerülte a székemet, futólag végigsimított a hátamon, azután leült ő is az asztal mellé.
– Látom, valamivel oldottabb a hangulat, mint tegnap este.
– Még szerencse – biccentett Sorgrad, és a hosszú asztal túlsó végén ülők felé pillantott, akiknek egyelőre még nem mutattak be bennünket. Az ismeretlenek kis csoportokra oszolva beszélgettek, miközben újabb adagokat szedtek maguknak a kezük ügyébe eső tálakról.
– Egyébként miről volt szó? – érdeklődött Ryshad. Addigra ugyanis már végigültünk egy szívélyes, ám végtelennek tetsző fogadást, amelyen Olret díszvendégeiként vettünk részt; az este egyébként harsány és hősies szavalásba torkollt, amint a helybéli előkelőségek egymással versengve idézgették a Hegyek Népének sagáira emlékeztető, feszes ritmusú hőskölteményeket. Ráadásul Sorgradnak nem sok kedve volt fordítani, tekintve, hogy Olret több tucat alattvalója nézett velünk farkasszemet a zsúfolásig megtelt teremben, ahol mi a pulpituson foglaltunk helyet.
– Lidércek és sárkányok, a szokásos nyavalygás – felelte teli szájjal Gren.
– Az egyik ballada valami utazókról szólt, akikről utóbb kiderült, hogy a napnyugta mögötti vidékről érkeztek. – Sorgrad igyekezett lenyelni a falatot. – Nagyon emlékeztetett egy gidestai mesére a Köd Népéről, vagy ha úgy tetszik, az Árnyékemberekről, de úgy tűnik, errefelé nem használatos egyik elnevezés sem.
– Ideadná valaki a vizet? – Shiv tűnődő arcot vágott. – Geris elmélete szerint a Köd Népéről szóló mítoszok voltaképpen a Síkság Népének elfeledett Hagyományaira utalnak.
Öntöttem magamnak egy pohárral a meglepően tiszta zamatú vízből, azután Shivnek nyújtottam a korsót.
– És mire lehet ebből következtetni?
– Hogy Vanam tudósai igencsak ráérnek az utóbbi időben – kockáztatta meg Ryshad.
– Ha jól értettem, volt néhány költemény, amely az elietimmek mindennapi életéről szólt – fordultam Sorgradhoz jóváhagyásért.
– A többségükből az derült ki, amit már Olret is említett: hogy az elietimmek nem tűrnek meg magasabb fennhatóságot a klánvezéreik fölött – bólintott Sorgrad. – Első pillantásra úgy tűnik, a legalacsonyabb sorban születettek is feljuthatnak odáig, hogy egy szép napon belőlük legyen a klán új vezetője; feltéve persze, ha elég embert tudnak meggyőzni, hogy támogassa őket.
– Meg ha van elég vér a pucájukban – biggyesztette le az ajkát Gren. – Egyébként egy rakás történet szólt arról, hogy valakinek több sütnivaló jut az átlagosnál, ezért egy ideig jól megy a sora, aztán mégiscsak rossz véget ér. Nem értem, mi tetszik ezen annyira a helybélieknek.
– A bátrakat és tehetségeseket előbb-utóbb száműzik, míg a gyenge jellemek békében élhetnek, teletömhetik a hasukat, és nap mint nap figyelhetik, ahogy utódaik gyarapszanak – jegyeztem meg.
Ryshad mélyen elgondolkodott a hallottakon.
– Vagyis, ha jól értem, arról van szó – összegezte –, hogy bár elméletben bárkiből lehet vezető, a gyakorlat mégiscsak az, hogy az erősek kaparintják magukhoz a hatalmat, és aztán továbbadják a fiaiknak.
– Valami ilyesmiről – ráncoltam a homlokomat. Sajnos, az elmúlt este során többször is éreztem, hogy a Hegyek Népének nyelvére vonatkozó ismereteim bizony frissítésre szorulnának. – A nővérekről szóló részt nem igazán értettem – fordultam Sorgradhoz. A Hegyek Népének szokásjoga szerint a bányák és erdőterületek tulajdonjoga leányágon öröklődik, ami viszonylag bölcs döntésnek tekinthető, ha egyszer az ember a családban szeretné tartani a vagyont.. Ráadásul annak a ténynek a bizonyítására, hogy valaki egy bizonyos anyától született, elég sok tanút lehet állítani a bábaasszonytól a nőrokonokig, de hol mondható el ugyanez az apáról?
– Én sem vagyok biztos benne, jól értem-e – felelte Sorgrad –, de valami olyasmiről volt szó, hogy ha valaki beházasodik egy előkelőnek számító családba, az jócskán megnöveli esélyeit a hatalomra, de az elietimm szokásjog korántsem olyan kőbe vésett, mint az aniatimmoké. – Miközben magyarázott, továbbra is szemmel tartotta az asztalunk körül jövő-menő helybélieket.
– Úgy vettem észre, azt sem szeretik, ha az asszonyok túl magasra emelkednek – állapítottam meg. Némelyik ballada ugyanis hűtlen feleségekről szólt, akik hátat fordítottak hites uruknak holmi merész és rettenthetetlen szerető kedvéért. Az ilyen asszonyok azután vagy száműzetésben haltak éhen, vagy vértől tocsogó véget értek, amint a történet összes többi szereplője ellenük fordult.
Sorgrad még mindig Ryshad felvetésén gondolkodott.
– Kétségtelen, hogy a költeményeik elég egysíkú viselkedésformát állítanak példaképpen az utódok elé: dolgozz keményen, és lehetőleg tartsd behúzva a nyakad, de ha nem így cselekszel, senki sem fog hibáztatni érte egészen addig, amíg tiéd a győzelem. Az utolsó ballada például egy nőről szólt, aki megszegte kötelességét, mert vonakodott elpusztítani a gyermeket, akit férje ágyasa szült. A fiú felcseperedett, de egészen elvadult a száműzetésben, és amikor végül visszatért, rágyújtotta a házat az apjára. Mindenkit lemészárolt a környéken, és végül ő maga lett a klán vezetője, de nem akadt ember, aki kétségbe vonta volna, hogy joga van hozzá.
– Ez volt az a ballada, amelyet Olret félbeszakított? – kérdezte Shiv.
Bólintottam.
– Nyilván azért, mert erre a fajta hagyományra támaszkodik Ilkehan taktikája is – tettem hozzá.
– És a többiek, akiknek ez nem tetszik, persze nem hajlandóak összefogni vagy uralkodót választani maguk közül, hogy megakadályozzák Ilkehan előrenyomulását – húzta el a száját Ryshad.
– Régebben itt is élt a hagyomány, hogy ha két klánvezér nem tud megegyezni valamilyen kérdésben, felkérnek egy semleges harmadikat, hogy döntsön a vitájukban – magyarázta Sorgrad. – De a jelek szerint Ilkehan sikeresen kiirtotta ezt a hagyományt.
Mindannyian elhallgattunk, mert egy felszolgálólány jelent meg az asztalunknál, elvitte a kiürült tányérokat, a félig üresek tartalmát meg összekotorta teli tányérokká.
Kisvártatva éles dörrenés hangzott fel a bejárati ajtó irányából. A jelenlévők abbahagyták az evést, és riadtan pillantottak fel. Ilkehan barázdált arcú csatlósa, Maedror lépett be, és úgy lóbálta a csontpálcáját, mintha valakit meg akarna ütni vele. A csatlóst egyenruhás őr követte komor arccal, és egy földön kúszó kutyát vonszolt be a terembe. Hosszú lába, keskeny fejformája, karcsú testfelépítése láttán arra következtettem, hogy a barnás szőrű állatot falkavadászatra vagy gyorsasági versenyekre tenyésztették; szívbemarkolóan nyomorúságosan festett most, ahogy krémfehér hasával a földhöz lapulva próbált minél észrevétlenebb maradni. Szánalomra méltóan nyüszítve, kétségbeesetten rángatta a pórázt; ahogy elfordította a fejét, mindannyian láttuk, hogy az egyik szeme helyén csak üresen ásító, véres üreg tátong.
Maedror dühödten a szolgálólányra kiáltott, aki rögvest eliszkolt. Mi feszülten figyelve vártuk, hogy mi következik most. Azok a szolgák, akiknek volt olyan szerencséjük, hogy akadt megfelelő ürügyük, sebesen elpárologtak, eltűntek a szem elől.
Néhány pillanat múlva sietős léptekkel megérkezett Olret. Ingjét hasáig kigombolva viselte; bő nadrág volt rajta, és könnyű cipő a megszokott előkelő csizma helyett. A terembe lépve megtorpant, ahogy megpillantotta a barnás szőrzetű korcsot.
– Mi ez itt? – Minthogy Olret jéghideg nyugalmat erőltetett magára, könnyedén megértettem a szavait. Maedror válasza azonban túlságosan kapkodó volt, így legfeljebb csak kapiskáltam, mit mondhatott, valamint sikerült elkapnom azt a nevet, hogy „Ilkehan”. Borzongás és halk moraj futott végig a termen, mintha valaki hirtelen szélesre tárt volna egy ablakot.
Olret lassan átvágott a helyiségen, és odasétált a nyomorult ebhez, amely földre kushadt, farkát rettegve húzta maga alá. A férfi komótosan körbejárta a nyüszítő kutyát, le is hajolt, és alaposabban szemügyre vette a hátsó felét. Váratlanul föllángoló haraggal kiragadta Maedror kezéből a csontpálcát, és olyan kegyetlen erővel sújtott le vele az állatra, hogy a gerincoszlopa tisztán hallható reccsenéssel tört ketté. A szerencsétlen teremtés kínlódva felvonyított, hátsó lábai használhatatlanul csuklottak össze, beleinek és húgyhólyagjának tartalmát azon nyomban a padlóra ürítette. Első mancsai néhány idegborzoló pillanatig gyötrődve kapálóztak, csikorogtak a hideg kövön, aztán Olret két marokra fogta a pálcát, és szörnyű erővel ismét lesújtott vele, szilánkokra törve az állat koponyáját. És ez még mindig nem volt elég: újra és újra lecsapott a szánalmas tetemre; véres cafatok és agyvelődarabok repkedtek szerteszét. Végül – nem törődve cipője és ruhája tisztaságával – keresztülrugdalta a termen a formátlan, véres torzót.
Annyira megdöbbentem, hogy még ahhoz sem éreztem elég erőt magamban, hogy elfordítsam a fejemet. A többiek sem mozdultak, még csak egy pisszenés sem hallatszott a teremben. Az őr, aki a kutyát bevonszolta, még mindig ugyanott állt, a kezére tekert póráz mélyen a tenyerébe vágódott. Maedror rezzenetlen maradt, akár egy kőszobor, még akkor is, amikor Olret az erőfeszítéstől lihegve hozzávágta a pálcát. A csatlós nem mozdult, hogy elkapja, és a kutya vérével borított csontpálca nagyot csattant a padlón. Olret most éppen olyan dühödten bámult Maedrorra, mint az imént a kutyára; ahogy a csatlós lehajolt, hogy buzgón felemelje a pálcát, a terem túlsó végéből is jól láttam az arcára kiülő rémületet.
– Eddig sem voltam nagy véleménnyel az itteniekről – bökött oldalba Gren –, de ha ez a helyi sport, hát még kevesebbre tartom őket.
Nem lepődtem meg a megjegyzésén, hiszen ismertem: Gren számára a harc és vérontás csak addig jelent szórakozást, amíg magával azonos súlycsoportú ellenféllel verekszik, vállalva az ezzel járó esetleges fájdalmat és veszedelmet.
– Fogd be a szád! – súgta oda figyelmeztető hangsúllyal Sorgrad.
Olret lehajolt a kutya szétroncsolt teteméhez, és fölemelte az egyik hátsó lábát. Amit látott, bizonyára megelégedéssel töltötte el, mert lassan bólintott. A szerencsétlen őr lesunyta a fejét, mint aki ütésre számít, ahogy Olret megfordult, ám a klánfőnök rá sem pillantott: rezzenetlen arccal átvágott a termen. Könnyű cipője, amely nyúlóssá vált a vértől és más szennytől, hirtelen megcsúszott a padlón, és a vezér kis híján elvágódott. Senki még csak el sem mosolyodott, amint a férfi dühödten lerángatta a lábbelit.
– Gyertek velem! – intett felénk véres ujjaival.
Az egyik inasnak az utolsó pillanatban sikerült odaugrania az ajtóhoz, és szélesre tárta kiviharzó ura előtt. Bizonytalan pillantásokat vetettünk egymásra, majd Olret nyomába eredtünk, bár elég nehezen értük utol, mert kettesével, hármasával szedte az emeletre vezető lépcsőfokokat. Nem sokkal később Maedror is felzárkózott mögénk, de addigra már végigdübörögtünk azon a folyosón, ahonnan a szobáink nyíltak, és némiképp lihegve fölfelé tartottunk a következő emeletre vivő lépcsőn. Olret befordult a folyosóra, és megtorpant egy vasalt ajtó előtt.
– Azt a kutyát Ilkehan küldte, ajándékképpen a fiamnak. – Ahogy megszólalt, arca megrándult, mintha a kőkemény, rezzenetlen maszk egy pillanatra széttöredezett volna. – Semleges területen találkoztak Napéjegyenlőségkor, hogy megegyezzenek a fegyverszünet feltételeiben. Ha a fiam nem vállalta volna a találkozót, az ősi jog szerint ez felhatalmazta volna Ilkehant, hogy olyan eszközökkel folytassa a háborút, ahogy csak kedve tartja. Mindjárt meglátjátok, hogyan küldte vissza a fiamat...
Azzal fölrántotta az ajtót, és beterelt bennünket egy lefüggönyözött, besötétített szobába, amely helyi mércével mérve gazdagon bútorozottnak számított: az egyik fal mentén ládák álltak, a másik hosszában párnákkal megrakott székek, középütt jókora ágy állt hímzett függönyökkel. Az ágyon, könnyű takaró alatt mozdulatlan alak hevert. Nagyjából annyi idős lehetett, mint Temar, vagy talán egy kicsit fiatalabb: nehéz volt megállapítani a testét és szőke fejét szinte teljesen elborító kötések miatt. A fél arcát fedő, beesett kötés, amely érzésem szerint csakis egy üres szemüreget takarhatott, sárgásan átnedvesedett már. Az ágy mellett fáradt arcú ápolónő kuporgott egy kecskelábú zsámolyon, és amennyire a gyér fény megengedte, varrogatott, de jöttünkre riadtan felpillantott. Olret intett neki, hogy fedje föl a beteg testét. Az ápolónő lassan, vonakodva mozdult, és gyengéd kézzel hajtotta vissza védencéről a takarót. A fiú mezítelenül hevert a finom gyapjúpokróc alatt, csak az ágyékát borította vastag kötés, amely szintén sárgásan átázott a gennyes váladéktól. Most már kezdtem megérteni Olret dühét a kutya iránt, ha nem is tudtam egyetérteni vele.
Az ágyon lapuló szánalmas alak megreszketett, ahogy az ápolónő visszaterítette rá a takarót, Olret pedig intett, hogy távozzunk. A folyosón ismét hozzánk fordult.
– Már azt sem tudom, mit kívánjak inkább: hogy éljen, vagy hogy meghaljon, megszabadulván ettől a borzalmas szenvedéstől – mondta reszketegen, mintha minden szó újabb kínt okozna neki. – Nem bírom elviselni, ahogyan néz rám...
– Nyilván ez volt az oka, hogy Ilkehan nem vágta ki mind a két szemét. – Sorgrad szavai mögött hideg düh csikorgott; akármilyen régóta ismerem, egy kezemen meg tudom számolni, hányszor láttam ilyennek. Már előre sejtettem a véres következményeket. Lehet, hogy sokakban nem fogalmazódott meg ez a felismerés, de Sorgrad ezerszer veszedelmesebb volt, mint a fivére. Gren ugyanis csak hirtelen fellobbanásból cselekedett, Sorgrad azonban pontosan, előre kiszámította, miféle pusztítást fog véghezvinni.
Ryshad arcán az undor és hitetlenkedés furcsa keverékét figyelhettem meg.
– Hogyan lehetséges, hogy ilyen súlyos cselekedetek büntetlenül maradhatnak?
Olret Sorgradra pillantott, azután Shivre.
– Valóban meg akarjátok ölni Ilkehant, és készek vagytok akár az életeteket áldozni a célért? Nos, ez esetben segítek nektek, de csak egyetlen feltétellel: a halála előtt mondjátok meg neki, hogy a fiam nevében teszitek!
– Magam vésem a homlokára a fiad nevét! – ígérte Sorgrad. Szavai hallatán összeszorult a gyomrom, mivel ismertem annyira, hogy tudjam, az ő szájából ez nem csupán üres fenyegetőzés.
Olret egy hosszú pillanatig a szemébe nézett, majd bólintott.
– „Aretrin”, ezt a nevet írd föl... És vésd be a csontig!
– Az Erdők Népének gyógyító tudománya talán segíthet a fiad szenvedésein – ajánlottam némi gondolkodás után. Halcarion legyen a tanúm, ha találok egy alkalmas varázsigét, amely legalább azt megakadályozza, hogy a fiú sebeinek lassú rothadásába pusztuljon bele, megpróbálom megtenni, ami tőlem telik.
– Megtámadom Ilkehan egyik helyőrségét, ti pedig azalatt észrevétlenül bejuthattok a birodalmába. – Olret szokása szerint most is úgy tett, mintha meg sem hallotta volna, amit mondtam; szavait kizárólag Ryshadhoz, Sogradhoz és Shivhez intézte. – Gyertek, mindjárt meg is mutatom – tette hozzá, és megindult a folyosón a hátsó lépcső felé.
Ott maradtam az ajtó előtt, mert kíváncsi voltam, mit szól hozzá. Semmit sem szólt. Gren lecövekelt mellettem, és szokásos vállrándításával pillantott a távozók után.
– Úgy látszik, mi vagyunk a fölösleges öszvérek a karavánban – állapította meg, de nem tűnt úgy, mintha ez különösebben zavarná. – Mindenesetre jó tudni, hogy ennek az Olretnek legalább olyan jó oka van gyűlölni Ilkehant, mint nekünk.
„Nos, legalább egyvalaki akad közöttünk, aki a jó oldalát látja a történteknek” – gondoltam.
– Lehet, hogy Olret felbőszítette valamivel – jegyeztem meg. – Ismered a mondást: ha nem vakarod, nem viszket.
– Úgy látom, nem igazán bízol benne. – Gren tettre kész kíváncsisággal pillantott rám.
– Hát, nem is tudom – vontam meg a vállamat. – Egyelőre fogalmam sincs, kivel állunk szemben, és az ilyesmi mindig elbizonytalanít... Emlékszel arra a Cordainer-féle üzletre?
– Annyit már én is tudok, hogy a fickónak egészen biztosan van valami rejtegetnivalója – biccentett Gren. – Láttad azt a megerősített, vastag ajtót a lépcsőnél?
– Nem. Lemaradtam valamiről?
– Gyere, megmutatom. – Gren visszavezetett a főlépcsőhöz. A következő emeletre vezető lépcsősort vakos ajtó zárta el, amelynek vasalatait alaposan behabarcsolták a fal záróköveibe. Megjegyeztem magamban, hogy a szigetekre való megérkezésünk óta most látok először bonyolultabb szerkezetű zárat.
– Mit gondolsz, mit rejtegetnek odabent?
Lent, a lépcső aljában egyenruhás őr tűnt fel, és leplezetlen gyanakvással bámult föl ránk. Finoman meghúztam Gren könyökét, és ártatlan arccal elsétáltunk a strázsa mellett. Még rá is mosolyogtam a fickóra, de cserében csak újabb bizalmatlan pillantásokat kaptam.
– És most hogyan tovább? – torpant meg Gren. – Éppenséggel semmi kedvem a lábamat lógatni, míg a többiek térképeket böngésznek, és terveket kovácsolnak.
Magam is hasonló gondolatokat forgattam a fejemben, és már ki is találtam, hogyan tehetnénk hasznossá magunkat.
– Kérdezősködhetnénk, mit tartanak Olretről az emberei – javasoltam. – Elvégre, ha az alattvalói kedvelik, talán mi is jobban bízhatunk benne.
– Rendben van – bólintott Gren. – Hol kezdjük?
– Esetleg megnézhetnénk, mivel szorgoskodnak annyira az itteniek. – Nem is tétováztam tovább: a földszinti fogadótermen keresztül megindultam a kijárat felé.
A palotát körülvevő udvar üres volt, csak néhány katona gyakorolt az egyik fal mentén. Bőrbe csavart végű botokkal küzdöttek, nehogy komolyabb kárt tegyenek egymásban. Persze, az is lehet, hogy csak az errefelé oly értékes fát akarták megóvni az elhasználódástól.
– Egész jól mozognak. – Gren szakértő tekintettel méregette őket.
– Szerintem már a bölcsőben elkezdik tanítani őket – feleltem.
Azt már eddig is megállapítottam, hogy az elietimmek veszedelmes ellenfelek a közelharcban, még ha történetesen nem is áll mögöttük a Mesterség támogató ereje.
Sikerült békében kiosonnunk a főkapun: még csak meg sem kérdezte senki, hová igyekszünk.
– Nézzük meg, mit hoznak azok a csónakok! – javasolta Gren arcán élénk érdeklődéssel.
Mint kiderült, a csónakok rakománya újabb megszámlálhatatlan kosárnyi hal volt abból az ezüstösen csillogó, tenyérnyi fajtából. A fickándozó jószágokat hosszú kővályúkba döntötték a kosarakból; a vályú mellett kétoldalt középkorú és idősebb asszonyok sorakoztak, akik gyors, gyakorlottan egyforma mozdulatokkal kibelezték a halakat. A megtisztított tetemeket komor arcú fiúcskák hordták át újabb kosarakban más vályúkhoz, ahol a legkülönbözőbb életkorú és termetű kislányok mosták őket. Hogy lépteiknek, sebes mozdulataiknak ütemet adjanak, jó néhányan fütyörésztek, dudorásztak közülük. Lomhán eltűnődtem rajta, vajon ezeket a dalokat is a Mesterség hatja-e át, és ha igen, vajon mi lehet a célja; talán, hogy megóvja őket a fáradtságtól és az egyhangúságtól. Nos, ez pontosan beleillene abba a komor képbe, amely már eddig is kialakult bennem az elietimmekkel kapcsolatban.
Valamivel távolabb egy csapat öregember hordókba gyömöszölte a megtisztított és megmosott halakat, rétegenként meghintve őket sóval és fűszernövényekkel. A kész hordókat leszögelték, és valamiféle viasszerű anyaggal lezárták.
– Úgy látszik, ezek egész télen halat esznek – jegyezte meg Gren az eddigieknél is kevesebb lelkesedéssel.
– Sokkal többnek tűnik, mint amit az itt lakók el tudnak fogyasztani – csóváltam a fejemet.
Közelebb merészkedtünk, de a vályúk körül sündörgők még csak föl sem emelték a fejüket a munkájukból.
– Te is hallottad tegnap este, hogy odabent, a szárazföld belsejében további birtokok és tanyák vannak – vont vállat Gren. – Talán az ottaniak is ide jönnek halat belezni.
Annak idején Vanam városában távol álltak tőlem az effajta aggodalmak; a halat füstölve vagy szárítva vettem valamelyik boltostól anyám megbízására, a munkaadója pénzén. Néhányan egész jól megéltek a városban a halkereskedelemből.
Ahogy tovább figyeltük a szigetlakók munkáját, újabb kérdések fogalmazódtak meg bennem. Vajon az itt dolgozók maguk is részesülnek munkájuk gyümölcséből? És honnan vették a fűszert, amelyet a hordókba szórnak? Vajon elképzelhető, hogy megterem ezen a kopár szigeten az ilyesmi? Mert ha igen, bizony magam is szívesen ennék egy kis roston sült halat szépen kifilézve, borsikafűvel. És ha már itt tartunk: vajon honnan szerzi Olret a fát a hordókhoz? Meglehet, korántsem árult el nekünk mindent arról, hogy miféle kereskedelmet folytat a távoli kontinenssel. Nem csoda, ha szívesen látná már holtan Ilkehant, aki állítólag elsüllyeszt minden más kereskedőhajót a sajátjain kívül. Ez a gondolat kissé megnyugtatott; valahogy jobban bíztam olyan magyarázatokban, amelyeket pénzben mértek.
– Kereshetnénk egy helyet, ahol kevésbé van halszag – húzta el az orrát Gren.
Nos, ilyen helyet meglehetősen nehéz lett volna találni. Míg a kisebb halakat egészben tartósították, a nagyobbakat egyforma szeletekre vágták – néhány férfi és nő éppen ezzel foglalatoskodott ijesztően éles késeket villogtatva. A jókora szeleteket fakeretekre aggatták, és úgy forgatták, hogy minél jobban érje a szél; egy falka kisgyerek pedig a halfejeket szedegette össze és terítette szét száradni néhány lapos kőtömbön. A megszáradt halszeleteket kővel nyomták le, hogy az utolsó nedvesség is kicsorogjon belőlük: lomha, halszagú cseppek koppantak a szikkadt talajon. Néhány éber macska ólálkodott a környéken, és folyvást azt figyelték, hogyan juthatnának közelebb.
Egy fiatal nő észrevette, hogy a halfejeket szemlélem, és egy pillanatra abbahagyta a munkát. Meglazította a fejére kötött szoros kendőt, és visszagyömöszölt egy elszabadult szőke tincset, amely minduntalan a homlokába hullott.
– A halfejekből téli eleség lesz a kecskéknek – magyarázta.
– Értem – bólogattam kényszeredetten, miközben arra gondoltam, hogy ezek szerint itt még a tejnek is halíze van.
– Látogatóba érkeztetek?
– Nyugatról jöttünk – válaszolta Gren, miközben végigvizslatta a karcsú nőt, láthatóan azt próbálván megállapítani, mi rejtőzhet a bő szabású, sófoltos ruha alatt.
A lány már éppen válaszolni készült, ám egy idősebb nő, aki nem messze tőle álldogált a kőből készült munkaasztal mellett, éles hangon rendre utasította. Gren udvarias meghajlással üdvözölte a vén boszorkát, a nő azonban föl sem pillantott többé a halszeletekből.
– Jobb lesz, ha nyugton maradsz – tanácsoltam, miközben megindultunk a település távolabbi vége felé.
– Ilyesmit ne is kérj tőlem, amikor ennyi szemrevaló teremtés ringatja a szoknyáját utcahosszat – tiltakozott Gren vigyorogva. – Férfit meg alig látni körülöttük.
Voltaképpen igaza volt.
– A férfiak nyilván halászni mentek – tűnődtem.
– Halászni? Ilyenkor? Késő van már ahhoz! – rázta meg a fejét Gren. – No, sebaj, nézzük meg, vajon azok a szépségek tudnak-e válaszolni néhány kérdésünkre!
Éppen egy magas kőfallal körülvett karámhoz értünk, amelyben újabb kecskék legelésztek, ha eddig még nem láttunk volna eleget belőlük. Csodálkozva figyeltem, milyen türelmesen ácsorognak, miközben néhány kislány kifésüli a bundájukból a levedlett, téli szálakat. A fésűfogakon meggyűlő finom gyapjúpamacsokat vesszőkosarakba gyűjtötték.
Egy idősebb leányzó fölegyenesedett, hogy kinyújtóztassa elgémberedett hátát, és ahogy a pillantása találkozott Grenével, félénken rámosolygott. Két másik lány leplezetlen érdeklődéssel kapta föl a fejét.
– Jó napot! Mi járatban errefelé? – szólalt meg egyikük.
Gren a kőfal tetejére könyökölt, állát a tenyerébe támasztotta.
– Nem akarlak föltartani benneteket – mentegetőzött vidám kacsintással.
Erre már egy idősebb nő is fölfigyelt, aki nyilván a lányok anyja lehetett, mert olyan pillantást vetett Grenre, mintha egy rakás összekoszolódott kecskeszőr volna.
Úgy éreztem, elérkezett az idő, hogy megnyerően rámosolyogjak.
– Ebből a gyapjúból biztosan csodaszép takarók lesznek – jegyeztem meg.
Úgy gondoltam, ha kecske volnék, nem hagynám, hogy ez a nő mindenféle halfejekkel etessen. Ezalatt azért elégedetten nyugtáztam, hogy Gren újabb elismerő pillantásokat kap a leányozóktól.
– A többivel egyedül kell boldogulnod – súgtam oda neki vidáman a selerimai csavargók sajátos nyelvjárásában, és vállon veregettem. – Ha végeztél, találkozunk a palotában!
Gren bólintott, de tekintetét továbbra is arra a lányra függesztette, aki mélyen előrehajolt, hogy fölkapkodjon néhány szélfútta gyapjúgörgeteget, és közben remek belátást engedett a ruhája kivágásába.
– Szerintem éppen elegen vannak az itteniek – figyelmeztettem búcsúzóul. – Nem hiányzik nekik néhány újabb csecsemő.
– Ígérem, ezúttal megállunk az udvarias társalgásnál – kacsintott rám Gren. – Legalábbis, amíg ki nem derítem, miféle büntetés jár errefelé annak, aki fölhajtja egy hígagyú nőcseléd szoknyáját.
Szelíden hasba vágtam.
– Pályafutásom kezdetén magam is hígagyú nőszemély voltam, úgyhogy jobban teszed, ha megválogatod a szavaidat! – feleltem egy vidám pislantás kíséretében.
– Ne aggódj, nem vonszolom a bokorba a legelsőt, aki útba esik – ellenkezett. – Annál is inkább, mivel olyan rengeteg közül kell választanom...
– Na jó, csak légy óvatos! – Abból ítélve, mekkora feneket szokott keríteni Gren az udvarlásnak, úgy véltem, bőven visszaérek, mielőtt odáig jutna, hogy mindannyiunk bőrét vásárra viszi holmi karcsú női comb kedvéért.
Abban a pillanatban, ahogy hátat fordítottam nekik, a lányok mindannyian egyszerre kezdtek el beszélni. Úgy véltem, amennyiben Gren hajlandó csomót kötni a nadrágja korcára, éppenséggel a lehető legjobb helyzetben van, hogy mindent megtudjon erről a helyről.
Körülnéztem. A környéken nem sok látnivaló akadt a kecskekarámokon kívül, leszámítva talán a víztárolót meg a hozzá vezető töltést. A kőzúzalékból emelt gát közepén zömök épület álldogált keskeny ablakokkal, és ahogy közelebb értem, rájöttem, hogy alighanem malom lehet. No, itt aligha találok egyebet, mint szorgosan sürgölődő férfiakat, akik nem veszik jó néven, ha holmi jöttment megzavarja őket a munkában. De vajon hol lelhetnék hasznosabb társaságra? Jó lenne például néhány unatkozó őr, akik könnyen kaphatók némi szerencsejátékra és pletykálkodásra.
Ráérős léptekkel a palota felé sétáltam, közben elhaladtam egy nyitott ajtajú épület előtt, amely mosoda vagy fürdőház lehetett, esetleg mind a kettő. Közelebb érve láttam, hogy odabent hatalmas kővályúk gőzölögnek, amelyeket egy hőforrás lát el vízzel. Egy csapat asszony fakó árnyalatú, szürke meg barna ruhadarabokat dögönyözött a mosólében. Lehet, hogy kényelmes megoldás mindjárt a föld alól nyerni a forró vizet, én azonban inkább magam vágom a fát a vízforraláshoz, mint hogy olyan vidéken lakjak, ahol folyvást háborog a föld a talpam alatt.
A mosoda hátsó traktusában további vályúk álltak, ahol néhány pőrére vetkőzött leányzó igyekezett letisztítani magáról a halfeldolgozással járó szennyet. Egyhangú munkájukat maguk mögött tudva meglehetősen felszabadultnak tűntek: vidáman fröcsköltek, locsolták egymást csöbrökből és korsókból, és valami furcsa dologgal, talán olajos vagy faggyús állatprémmel dörzsölték a bőrüket. Gren bizonyára bánja majd, hogy elmulasztotta ezt a látványt; no, de ahogy a helybéliek tisztasági mániáját ismerem, meglehet, neki is lesz alkalma legeltetni a szemét.
Egy másik lánycsapat nevetgélve, cseverészve fésülgette nedves haját a napfényben. Már éppen azon tűnődtem, hogy csatlakoznom kellene hozzájuk, ám ekkor észrevettem, hogy néhány fiatalembert figyelnek, akik egy körülkerített, agyagos térségen birkóznak. A fiúk nem viseltek egyéb ruházatot, csak egy szál ágyékkötőt, nyilván, hogy az ellenfél ne tudjon beleakaszkodni a ruhájukba, a derekukon pedig vékony szíjakból font bőrövet láttam, amelyről további szíjak függtek le szoknyaszerűen. A játék lényege szemlátomást valami olyasmi lehetett, hogy ki tudja az ellenfelet a földre rántani ezeknek a szíjaknak a segítségével. Áldoztam néhány szempillantásnyi időt a játékra és a játékosokra, de végül úgy döntöttem, a nézőközönséget alkotó leányzók nyilván nem örülnének a társaságomnak.
Halk nevetés ütötte meg a fülemet, és úgy tetszett, valahonnan a mosoda mögül hallottam. Továbbindultam hát látszólag céltalanul, és némi őgyelgés után keresztülvágtam egy udvaron, ahol száradni kiterített ingek és lepedők lobogtak a szélben. Végiglopóztam két sor lepedő között, és egy csapat gyerekre akadtam, akik a legkülönfélébb játékokkal töltötték az idejüket. Néhányan kört rajzoltak a földre, és szabályos, kerek csontokat dobáltak bele, amelyek talán egy nagyobb hal csigolyái lehettek. Mások madártollakat tűzdeltek egy nagy fehérrépába, amelyet aztán visongva dobáltak egymásnak. Érkezésemre mindannyian abbahagyták a játékot, és élénk kíváncsisággal méregettek.
– Játsszatok csak, nem akartalak megzavarni benneteket – szólaltam meg barátságos mosollyal.
– Hogy hívnak? – kérdezte egy kislány, akinek turcsi, szeplős orra volt, sötét szeme pedig arról árulkodott, hogy felmenői között nem csak elietimmek akadnak.
– Livak – feleltem. – És téged?
– Gliffa – mutatkozott be a kislány. – Ugye, nem itt laksz?
– Nem. – Széles mozdulattal a tenger felé mutattam. – Az enyéim egy nagy erdőben laknak, ahol magasabb fák nőnek, mint az itteni házak. – Úgy gondoltam, az ilyesmi nyilván érdeklődésre tarthat számot egy olyan vidéken, ahol a fák legföljebb térdig érnek.
– És mit csinálsz itt? – érdeklődött tovább Gliffa. És én még azt hittem, az elietimm gyermekek zárkózottak és távolságtartóak!
– Meg akartam nézni a tengert – vontam vállat.
– És mi történt a hajaddal? – kérdezte egy kisfiú, akinek szőke fürtjeit rövidre vágták, hogy olyan volt, mint a frissen sarjadó vetés.
– Semmi. – Letelepedtem, és keresztbe tettem a lábamat. – Mindig ilyen színe volt. Ahonnan jöttem, ott mindenkinek ilyen a haja.
– Akkor te gebaedim vagy? – mért végig gyanakodva a kisfiú.
Ez a szó a tegnap esti végtelennek tetsző balladaszavalás során többször is megütötte a fülemet.
– Nem vagyok gebaedim – ráztam meg a fejemet. – Egyébként mi az?
– A gebaedimek a nyugati vidéken élnek – hajolt közelebb egy nagyobb kislány, és szakértő arccal szemügyre vette a hajamat meg a szememet. – Amíg rájuk nem süt a nap, egészen úgy néznek ki, mintha valódi emberek lennének. A napfényben viszont jól látszik, hogy valójában kék a bőrük, a szemük meg olyan fekete, mint a vadállatoké!
Határozott kinyilatkoztatása hallatán a kicsik, akik eddig félénk arcot vágtak, különös módon mintha megnyugodtak volna.
Vagyis Sorgradnak igaza volt.
– Mi Árnyékembereknek hívjuk őket – mosolyodtam el.
– És te is találkoztál velük? – kérdezte áhítatosan egy nefelejcskék szemű kisfiú.
– Már nagyon hosszú ideje senki sem látta őket – ráztam meg a fejemet biztató mosoly kíséretében. – De nagyon sok mesét tudok róluk. Szeretnél hallani egyet?
A legközelebb állók buzgón bólogattak.
– Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy Marsile nevű férfi, aki vadnyúlra vadászott, és betévedt az Árnyékemberek földvárába. A Köd Népe – mert így is hívják őket felénk – szívesen fogadta, és a házigazdák ajándékokkal halmozták el őt.
Marsile történetét akár álmomból fölkeltve is fújtam. A gyerekeknek most azt a változatot meséltem el, amelyet sokszor hallottam apámtól kislánykoromban, és amelyben csak úgy nyüzsögtek a csodás elemek, mint például az a levél, amelyet a tóba kell hajítani, és a halak maguktól kiugrálnak a partra, vagy a virágkoszorú, amely mindenfajta tűztől megvédi viselőjét, akár egy sárkány leheletétől is. De a kedvencem mégiscsak az az erszény volt, amely nem szerette az unatkozó pénzdarabokat, ezért mindegyiket megkettőzte, hogy legyen társaságuk.
– Amikor elérkezett az este, Marsile azt mondta a vendéglátóinak, hogy most már haza kell mennie a feleségéhez. – Suttogóra fogtam a hangomat és előrehajoltam; a gyerekek önkéntelenül utánozták a mozdulatot. – Az Árnyékemberek azonban dühbe gurultak. A házigazda azt mondta, csak azért adta azokat az ajándékokat a vendégének, mert azt hitte, hogy feleségül akarja venni a lányát, aki az igazat megvallva megejtő szépségű teremtés volt.
Azok a változatok, amelyeket később volt szerencsém megismerni, részletesen taglalták az árnyékleány bájait, de ez a leírás igazán nem gyerekek fülének való volt, akárcsak a történetnek az a része, hogy pontosan mit is csinált Marsile a leányzóval, amivel annyira feldühítette az apját. Ezt a részt átugrottam, és ott folytattam az elbeszélést, hogy Marsile elkeseredetten alkudozni kezdett a szabadságáért.
– Végül a házigazda rá is állt, hogy szabadon engedje, csakhogy – emeltem fel figyelmeztetőleg a mutatóujjamat – feltételül szabta, hogy Marsile töltsön még egy éjszakát a földvárban. Azt mondta, ő meg ezalatt elmegy Marsile otthonába, és az ajándékokért cserében elveszi tőle, ami megtetszik neki. Mert mindenki tudja, hogy amit egyszer már elajándékoztak, azt nem lehet visszakérni.
A gyerekek bólogatva fogadták szavaimat. Ezek szerint ez az ősi szabály tartja magát ezen a kopár vidéken is.
Meséltem nekik Marsile ébren töltött éjszakájáról, amikor a sötétben hánykolódva attól rettegett, vajon mit fog elveszíteni. A kocsmai változat szerint szintén ébren tölti ezt az éjszakát, de a szívverése korántsem az aggodalomtól, hanem az árnyéklány ölelésétől gyorsul fel. Természetesen a vendéglátó hasonló örömöket él át Marsile feleségével. Ezek után szerencsétlen fickó arra tért haza, hogy minden harangütésnyi idő helyett, amelyet a földvárban eldöntött, odakint egy egész esztendő múlt el, a felesége meg egy egész csapat fekete hajú gyermek körében várta, a legkisebbet éppen akkor hordta a szíve alatt, és attól a naptól kezdve minden áldott délben elégette vagy elsózta Marsile ételét, annyit búslakodott mágikus szeretője után. No, de hát ez a változat sem volt gyerekek fülének való. Ők egyébként is azt szerették volna, hogy a történetnek jó vége legyen.
– Amint világosodni kezdett az égbolt alja, az árnyékember visszatért, és azt mondta a vendégének, hogy most már elmehet. Azt azonban a lelkére kötötte, hogy mire fölkel a nap, keljen át a folyón, mert abban a minutumban kiereszti a vadászkutyáit. Marsile rohant, rohant, ahogy csak tudott, de a nap egyre gyorsabban emelkedett fölfelé a látóhatár alól, a folyó pedig csak nem akart közeledni. Már hallotta a csaholást a háta mögött, már hallotta a körmök csattogását a kavicsokon... – Ujjaimmal doboltam a combomon, és a kicsik megborzongtak. – Akárhogy futott az életéért, az ugatás egyre közelebbről hallatszott. Hátra sem mert pillantani, még akkor sem, amikor valami elkapta a köpenye szélét. Kioldotta a kapcsot, és ledobta a köpenyt, a kutyák meg marakodni kezdtek rajta. De nem sok kellett hozzá, és ismét meghallotta, hogy ott loholnak a nyomában, így aztán szép lassan eldobálta a zekéjét, azután a zsákját is. A zsebeiből is eldobált mindent, elveszítette a mágikus levelet, a virágkoszorút, végül az erszényt is, ám abban a pillanatban, ahogy a nap alsó pereme elvált a hegyek gerincétől, elérte a folyót Belevetette magát, és átúszott a túloldalra.
A gyerekek megkönnyebbülten felsóhajtottak.
– A túlsó parton kimászott, és visszanézett oda, ahonnan jött. – Megtorpantam, és végigpillantottam a feszült arcokon. – A kavics meg a hullámok találkozásánál hatalmas, fekete vadászkutyák acsarogtak. A szemük olyan fehér volt, akár a hó a hegyek tetején, és a szájukból fogak helyett jégcsapok álltak ki. Azután felkelt a nap, és párává olvasztotta őket!
A gyerekek tapsoltak és kiabáltak, ám ahogy lenni szokott, most is akadt egy kevésbé lelkes a hallgatóság soraiban.
– Egyébként sem érhették volna el! – szólalt meg egy idősebb fiú a csoport túlsó szélén. – Hiszen a gebaedimek teremtményei nem tudnak átkelni a vízen.
– Akkor hogyan mehettek át Kehannasekkébe? – csattant föl az egyik kislány, majd bűntudatosan rám pillantott. Lehet, hogy izgalmas meséket tudok, de akkor is csak egy felnőtt vagyok, és fogadni mernék, hogy erről a bizonyos dologról nem volna szabad beszélniük.
– Amíg a hargeard áll, biztonságban vagyunk – fordult hozzá az idősebb fiú. – Apám mondta.
Észrevettem, hogy idegesen forgat valamit a tenyerében, és hamarosan azt is meg tudtam állapítani, mi az: három kúp alakú kagyló meg egy borsó nagyságú, vöröses kavics.
– Mit játszotok? – érdeklődtem.
– Ó, csak afféle butáskodás... – Félénken rám pillantott. – Az a lényege, hogy meg tudod-e találni a követ.
– Miért, olyan nehéz megtalálni? – biggyesztettem le az ajkamat.
– Egyáltalán nem nehéz – biztosított egy vérbeli lókötő mosolyával.
– Nem lenne szabad ilyet játszanotok! – szólt közbe egy született árulkodó.
– Nem mondom el senkinek – vigyorodtam el.
A fiú szigorú pillantást vetett az árulkodóra.
– Csak a móka kedvéért játszunk, nem pénzért. Így nem tilos. – Kissé túlságosan is határozott volt ahhoz, hogy ez igaz legyen.
„Nos, ezer szerencséd, hogy nem akarsz pénzben játszani” – jegyeztem meg magamban vidáman, miközben érdeklődve figyeltem a fiú villámgyorsan mozgó ujjait a kagylóhéjak fölött. Mi rendszerint dióhéjakkal meg egy kiszáradt vetőborsóval játsszuk ezt a játékot otthon, és mókusosdinak hívjuk. Amikor megtanultam, talán csak néhány évvel voltam idősebb ennél a fiúnál, és addig gyakoroltam, amíg be nem görcsölt az ujjam. Ekkoriban jöttem rá ugyanis, hogy ha egy lány egyetlen garas nélkül rója az országutat, előbb-utóbb vagy a kocsmák játékasztalánál, vagy a bordélyházban köt ki, és mivel a szajhálkodáshoz kevés kedvet éreztem magamban, inkább a kézügyességemre meg a gyors észjárásomra igyekeztem hagyatkozni.
Most is pontosan tudtam, melyik kagylóhéj alá rejtette a fiú a kavicsot, és csalhatatlan magabiztossággal mutattam rá egy másik kagylóra.
– Ez az!
– Nem! – ragyogott fel a fiú szeme. Nos, ha azt akarja, hogy ellenfelei elég sokáig játékban maradjanak, és ne menjen el a kedvük már az első néhány vereségnél, még meg kell tanulnia véka alá rejteni a győzelem fölött érzett elégedettségét.
– Hadd próbáljam meg még egyszer!
Lejátszottunk még néhány kört. Éppen elégszer hagytam nyerni, hogy nyeregben érezze magát, de azért néhányszor el is találtam, nehogy gyanút fogjon. Így állandóan bizonyítani akarta, hogy le tud győzni. A gyerekek többsége hamar megunta a nézelődést, és visszatért a saját elfoglaltságához.
– És mondd csak, hogyan képes egy hargeard megóvni bárkit is a gebaedimektől? Ott, ahonnan én jöttem, egyetlen mese sem szól róla, hogyan tarthatnánk távol magunktól az Árnyékembereket. – Fölemeltem a kagylóhéjat, amely a kavicsot takarta, egymás után immár másodszor.
A fiú összeszorította a fogát, mintha elszánta volna magát, hogy így vagy úgy, de le fog győzni.
– A gebaedimek a napnyugta mögött laknak, ahol nincs se fény se víz – jelentette ki fensőbbségesen. – Ahová a halottak mennek, amikor elhagynak bennünket.
Nos, ez többé-kevésbé érzékletes leírás volt az Árnyékvilágról, ahová a hitbuzgók állítása szerint azok kerülnek haláluk után, akiket Saedrin kirekeszt a Másvilágról.
– És akkor mi van? – vontam vállat.
– A halottak hatalommal bírnak – jelentette ki a fiú olyan arccal, mintha ez magától értetődő volna, és a magyarázat történetesen egybevágott a Hegyek Népének elképzeléseivel őseik csontjaira nézve. – A hargeard közvetíti ezt az erőt az élők számára. Amíg tudjuk, hogyan éljünk ezzel a hatalommal, a gebaedimek nem bánthatnak bennünket. – Sanda pillantást vetett Olret palotája felé.
– És Olret tudja, hogyan éljen vele – bólintottam, mintha olyasmit mondott volna, amit már eddig is tudtam. Ez részben igaz is volt: már egy ideje gyanakodtam, hogy a Mesterség valamiféle formája Olret rendelkezésére áll. – De a barátod az imént azt mondta, hogy a gebaedimek már Kehannasekke szigetén vannak.
– Apámtól hallottam – szólt közbe most a fiatalabbik fiú, akinek szemében a félelem szikrái gyulladtak. – Azt is mondta, hogy Ilkehan a hadseregében használja fel őket, ezért is nem győzte le eddig senki!
– De a hargeard még Olret kezében van, így mindannyian biztonságban vagytok – emlékeztettem. Még csak az hiányzik, hogy egyeseknek rémálmaik legyenek, és a szülők hirtelen érdeklődni kezdjenek, vajon miről tanácskoznak egymás között a gyerekeik, és főleg kivel! Fölemeltem az egyik kagylóhéjat. – Ez alatt van! Úgy látszik, mégis csak kitanultam a játék csínját-bínját.
A háromszoros találat rendszerint elrettentőleg hat az ellenfelekre; így történt ezzel a fiúval is.
– Eleget játszottunk! Most már más dolgom van.
Mérgesen talpra ugrott, és elszáguldott; szemlátomást még ahhoz is túl dühös volt, hogy az Árnyékemberek dolgán rágódjon. Ahogy menet közben félrelibbentette az egyik száradó lepedőt, egy kicsike kislányt pillantottam meg; fogalmam sincs, mióta rejtőzhetett ott. Riadtan félreugrott, és megpróbált elbújni egy másik lepedő mögött.
– Menj innen! – lökte hátba mérgesen Gliffa. – Nem szabad idejönnöd!
A rajtakapott behatoló rémülten elszaladt, mezítelen talpa halkan csattogott a porban. Egyetlen ruhadarabja egy kopott és piszkos ing volt, ami annál is inkább furcsának tűnt, mivel a többiek csinos szövetszoknyát vagy nadrágot, hímzett gallért és bélelt zekét viseltek, a lábukon meg puha bőrből varrt csizmát.
– Mondasz másik mesét is? – kérdezte félénken Gliffa.
– Talán majd később – mosolyogtam rá. – Most már jobb lesz, ha megyek. A barátaim aggódni fognak, hol vagyok, és nem akarlak bajba sodorni benneteket. – Összeesküvő arckifejezéssel még egyszer rájuk kacsintottam, és otthagytam őket.
Gyorsan szedtem a lábamat, és hamarosan megpillantottam a rongyos kislányt, amint egy iramodással átvág azon a durván kövezett udvaron, amely az istállók háta mögött húzódott. A dolguk után rohangáló felnőttek tudomást sem vettek róla, leszámítva egy férfit, aki jól felismerhetően fenyegető mozdulattal emelte rá a kezét. A kislány kitért az útjából, és besurrant egy mellékajtón, amely a palotát övező falban nyílt.
Eszembe jutott, hogy ismerek egy dalt, amely képes észrevétlenné tenni, ha kitartóan dudorászom az orrom alatt: a Viyenne és az őzek balladáját. „Fae dar amenel, sor dar redicorle”- hümmögtem alig hallhatóan. Az már igaz, hogy senki még csak felém sem pillantott, amint halk, de annál gyorsabb léptekkel átosontam az udvaron, hogy utolérjem a kislányt. Ahogy elértem az ajtót, még éppen láttam, amint beugrik egy nyitott ablakon. Gondolatban magam elé idéztem a palota alaprajzát, és csaknem biztos voltam benne, hogy az ablak a hátsó lépcsőre nyílik.
Ahogy fölrántotta az ingét, észrevettem, milyen kétségbeejtően sovány a hátsója, a lába meg inkább csak csont és bőr. Aligha juthat szegénykének az errefelé ízletes falatnak számító halszagú szárnyasokból és zsíros tengeri lényekből. Ha pedig az ablakon át közlekedik, az arra utal, hogy alighanem rosszban sántikálhat. Szemlátomást senki sem törődik vele, aki meg mégis hajlandó észrevenni, attól is csak bántásra számíthat. Ha sikerülne elkapnom, egy kis ígérgetéssel biztosan rávehetném, hogy meséljen nekem az itteni élet árnyékos oldaláról.
Egyelőre senki nem volt látótávolságon belül, mégis tovább dudorásztam a balladát, miközben átpréseltem magamat a keskeny ablakon. Hallottam, ahogyan a kislány lélekszakadva fölnyargal a lépcsőn, mezítelen talpa csattog a hideg kövön. Meg sem torpant, amikor a fogadóterem fölötti szintre ért, de még a következőn sem, sőt, mintha csak még jobban szaporázta volna. Igyekeztem lépést tartani vele, közben pedig minél jobban a falhoz lapulni, és ahogy kikandikáltam a következő sarok mögül, megláttam a kislányt, aki egy vasráccsal elzárt folyosórész bejárata előtt állt. Ezúttal behozhatatlan előnyben volt velem szemben, tekintve, hogy soványka teste könnyedén átfért a rácsozat fémpálcái között. Éberen figyeltem, amint óvatos mozdulattal átsiklik a pálcák résén, közben majdnem leejtette azt a prémes játékállatkát, amelyet az egyik lábánál fogva lóbált. Estében elkapta, és egy mozdulattal maga után rántotta, majd szenvedélyesen magához ölelte és bocsánatkérően csókolgatta a formátlan jószágot. A következő pillanatban már el is tűnt a lépcső tetején.
Hirtelen egy emlék tört rám olyan erővel, mintha fejbe kólintottak volna. Ezt a prémes játékot már láttam egyszer, és pontosan meg is tudom mondani, hol. Az a kislány, aki a kezében tartotta, olyan pici volt, hogy talán még járni is alig tudott, de azért hűségesen cipelte játszótársát Shernasekke palotájának tágas termein át – vagyis azokban a termekben, amelyeket azóta földig romboltak Ilkehan emberei. Vajon miképpen élte túl a kislány azt a pusztítást? Ha netán Olret mentette meg az életét, hát azóta nem visel valami nagy gondot a védencére!
Vajon mi mindent rejtegethet még a klánvezér ráccsal és lakattal lezárt termeiben? Óvatosan arrafelé osontam a folyosón, ahol Olret szerencsétlenül járt fiának betegszobája nyílt. A folyosó üres és kihalt volt, úgyhogy minden gond nélkül leszaladhattam a következő lépcsőn, néhány pillanattal később pedig bevetettem magamat saját kis fészkembe. Az ágy nem mutatta semmiféle nyomát előző esti viharos együttlétünknek, a pokrócok szendén kisimítva hevertek egymáson. A hátizsákom ott lógott most is az ágytámlán, de a hajszálat, amelyet a csatja köré csavartam, mintha csak véletlenül akadt volna bele, valaki kettétépte. Sebaj; amúgy sem tartottam benne semmi értékeset vagy gyanúsat. Letelepedtem az ágyra, és kinyitottam az övemen hordott erszényt. A belső varrásba csúsztatva egy finoman megmunkált zárnyitót hordok magamnál; türelmesen előcsalogattam onnan, majd a tőröm tokjába csúsztattam, amelyet az alkarom belső oldalára csatolva viselek az ingem alatt. Azt a pergamenlapot is előkerestem és széthajtogattam, amelyen a Mesterség varázsigéit magában rejtő néhány dal áll, amelyeket ismerek, és egy részüket már-ki is próbáltam. Azután magamra öltöttem a lehető legártatlanabb és legsegítőkészebb ábrázatomat, és vakmerő léptekkel megindultam a fölöttünk lévő szint felé. Még mindig senki nem mutatkozott a folyosón, így aztán a zsebembe gyűrtem a pergament, és eltűntem a lépcső kanyarulatában.
Hiába próbálkoztam, nem fértem át a rácsok között, így aztán lekuporodtam a zár előtt, és munkához láttam. Láttam már néhány zárat ezen a szigeten, és a többségüket talán egy nedves szalmaszállal is ki tudtam volna nyitni, ez azonban jóval összetettebb volt. Miközben rejtett működését próbálgattam, azon tűnődtem, vajon honnan szerezhetett Olret efféle holmit. Ezen a környéken valószínűleg nincs annyi fém, hogy egy lakatos tisztességesen kitanulhatná a szakmáját. Szerencsére a zár korántsem volt olyan bonyolult, mint a Hegyek Népének mestermunkái, amelyeken Sorgrad a zárnyitás alapvető fogásaira oktatgatott annak idején, réges-régen. Kisvártatva engedett a próbálkozásomnak, és a fémnyelv halk kattanással hátracsusszant.
Óvatosan besurrantam, és lekuporodva, magamat összehúzva osontam lépcsőfokonként följebb és följebb, mert tartottam tőle, hogy odafönt, fejmagasságban esetleg egy őr fogad. Szerencsére senkit nem találtam a lépcső tetején, az orromat viszont gyomorfacsaró szag csapta meg, mintha az istálló melletti szennygödörbe szagoltam volna bele. Fölegyenesedtem, és halk léptekkel megindultam a folyosón. Nyitott ajtók mellett haladtam el, amelyek bútorozatlan, üres szobákba engedtek bepillantást. Szemügyre vettem a csupasz falakat, a fölsikált kőpadlót, de nyomát sem láttam a kislánynak: nem rejtőzködött egyik ajtó mögött sem. Az összes szobába benéztem már, kivéve egyet, ez az egyetlen ajtó azonban zárva volt. Ahogy közelebb értem hozzá, az orrfacsaró bűz is erősödött. Alaposan szemügyre vettem: nem zár volt rajta, hanem két jókora retesz lent és fent.
Vajon mi rejtőzhet odabent a kislányon kívül? Bármi is lapuljon az ajtó mögött, mindenképpen olyasminek kell lennie, amit Olret jobbnak lát hét lakat alatt tartani. Talán valami értékes dolog? Lábujjhegyre emelkedtem, hogy elhúzzam a felső reteszt, de a mozdulat közben megtorpantam. Vajon hogyan tudott bejutni ezen az ajtón az a pici kislány? És ki tolta helyre a reteszeket, miután bement? Nem; lehet, hogy csak elkerülte a figyelmemet, és még mindig odakint rejtőzik valahol a lépcsőfordulóban. Leeresztettem a karomat, és már azon voltam, hogy sarkon forduljak, amikor a reteszek saját maguktól mozogni kezdtek. Halk, surrogó hang kíséretében lassan visszacsúsztak a tokjukba, szabaddá téve a bejáratot, miközben nekem a hideg futkosott a hátamon.
Mindazonáltal az ajtó továbbra is zárva maradt. Vagyis rajtam múlik, benyitok-e, vagy sem... De vajon ki szerezhetett tudomást róla, hogy itt vagyok? Tekintetemet a tömör faajtóra szegeztem. Vajon képes lennék-e rá, hogy hátat fordítsak neki, és soha ne tudjam meg, mi van odabent? Némi gondolkodás után finoman meglöktem az ajtószárnyat, amely azonnal kitárult, hang nélkül fordulva olajozott sarokvasain. Odabentről olyan erős bűz csapott meg, hogy a lélegzetem is elakadt.
Jókora terembe jutottam; nagyobbnak tűnt, mint a felső szinteken eddig látott szobák, és telis-tele volt ketrecekkel. Az ilyesmi már önmagában furcsa volt egy olyan vidéken, amely ennyire szűkölködik fémekben, de első látásra mégsem ezen döbbentem meg a legjobban. A rácsok mögül ugyanis nem vadállatok, hanem különféle életkorú lányok és asszonyok tekintete szegeződött rám. A korelnök egy törékeny külsejű idős hölgy volt, a legifjabb pedig két, egymásra nagyon hasonlító kislány; egyébként hatan voltak, és az egyik középkorú asszony hetedikként a szökevény kisgyereket szorította magához. Hajszínük és arcvonásaik alapján mindannyian elietimmek lehettek, és a helyi viszonyok között ruháik jól szabottnak és finom anyagból varrtnak számítottak. Ezek a ruhák azonban lazán lötyögtek lesoványodott testükön, arcuk beesett, mintha börtönőreik csak annyi táplálékot juttatnának nekik, amennyi az életben maradáshoz feltétlenül szükséges.
A picike kislány fölpillantott rám, miközben még mindig a prémes állatkáját ölelgette. Édesanyja zsályazöld ruhája gyűrött és foltos volt már a hosszas viseléstől, szegélye pedig egészen megbarnult a padlón terjengő mocsoktól; ekkor vettem csak észre, hogy a ketrec sarkában egy halom ürülék szaglik, noha a lakók láthatóan mindent megtesznek, hogy a lehető legészrevétlenebbül tartsák. Olret ezek szerint még annyit sem enged meg a foglyainak, hogy tisztességes éjjeliedényük lehessen? Vagy talán éppen az a célja, hogy foglyait minden lehető eszközzel megalázza és megfossza emberi méltóságukról? Végignéztem a nőkön: körmüket piszok keretezte, szőke hajuk mocskosan tapadt a fejükhöz, arcuk, nyakuk hajlataiban összegyűlt a kosz. Nem volt mire ülniük a ketrecek kimondhatatlan mocskában, még egy pokrócot vagy zsákdarabot sem kaptak, hogy azon húzzák meg magukat.
Nem határoztam el magamban, hogy sorsukra hagyom őket, mégis öntudatlanul hátrálni kezdtem volna, ám a lábam nem engedelmeskedett, mintha beleakadt volna valamibe. Lepillantottam, de semmit nem láttam; ekkor már egész biztosan tudtam, hogy csakis előre mozdulhatok. A ketrecekben kuporgó nők élénken figyeltek. Nem volt nehéz kitalálni, hogy valamelyikük a Mesterség varázsigéit alkalmazza rám, de furcsa módon most az egyszer még ezt sem éreztem olyan fenyegető felfedezésnek.
– Jó napot, hölgyeim – hajoltam meg illedelmesen, és közeledtem hozzájuk egy lépést, miközben biztos voltam benne, hogy ezt a lépést visszafelé már nem tudnám megtenni.
– Légy szíves, gyere be az ajtóból! – szólt rám a legidősebb hölgy minden teketória nélkül. Folyékonyan beszélte a tormalin nyelvet, vagy legalábbis jobban, mint én a Hegyek Népéét.
Úgy véltem, tulajdonképpen igaza van. Még közelebb léptem hozzájuk, az ajtó pedig egy nyikkanással bezárult mögöttem: hallottam a helyükre siklani odakint a reteszeket, miközben az idős hölgy valamit motyogott magában.
– Ki vagy? – kérdezte az egyik középkorú nő. Ismét elcsodálkoztam kissé ezen az egyenes beszéden, azután arra gondoltam, ha egy bűzlő ketrecben kellene kuporognom, valószínűleg én sem fárasztanám magam udvariaskodással.
– Látogatóba jöttem az óceán túlsó oldaláról – biccentettem. Valahogy nem szívesen árultam volna el nekik a nevemet. Egyszeriben eszembe jutottak a gyerekkori mesék, melyek szerint ha elárulod a neved a Köd Népének, azzal a hatalmukba adod magad. Meglehet, ezek csak afféle ostoba hiedelmek, én azonban mégsem szívesen tettem volna próbát ilyen gyakorlott mesterséghasználókkal. – És bennetek kit tisztelhetek?
– A néhai Ashernan, Shernasekke ura volt a férjem – felelte a középkorú nő. Szemlátomást nem tagadta meg a bizalmát senkitől, aki talán segíthet rajta. – Mindannyian ugyanabból a klánból származunk: az anyám, a húgaim és a lányaik.
– Úgy tudom, Ilkehan leromboltatta Shernasekkét – feleltem az övéhez hasonló nyíltsággal, annál is inkább, mivel tartottam tőle, hogy bármelyik pillanatban félbeszakíthatnak bennünket. Ha így esik, elég nagy bajba kerülök; no de hát ezen majd ráérek akkor rágódni.
– A tervet Ilkehan főzte ki, de Olret tevékenyen közreműködött a megvalósításban – vágta rá határtalan megvetéssel az idős hölgy.
Az egyik fiatalabb lány hátát a vasrudaknak vetve ült, rozsdavörös ruhája fodrait maga alá gyűrte, hogy többé-kevésbé megvédje bőrét a hidegtől és a szennytől.
– Amit Evadesekke meglát, azt meg is kívánja – szólt közbe hirtelen. – Amit Evadesekke megkíván, Kehannasekke elrabolja. Amit Kehannasekke elrabol, Rettasekke elrejti...
Ez a homályos kinyilatkoztatás keserű igazságokat hordozott magában az elietimmek ódon hangzású, recsegő nyelvén.
– Hogyan kerültetek ide? – kérdeztem Shernasekke úrnőjétől.
– Olret elcipelt bennünket Ilkehan orra elől. – Megvető mozdulattal körbemutatott a bűzlő ketreceken. – Most pedig azt mondja, választhatunk: vagy frigyre lépünk az övéivel, vagy itt maradunk ebben a disznóólban.
Lánya szavai hallatán az öreg hölgy keserűen fölnevetett.
– Mert a házasság útján Olret is jogot formálhat arra a földre, amelyet Ilkehan katonai erővel megszerzett? – találgattam, a szemem sarkából végigmérve a két eladósorban lévő leányt. Az erőszakkal kötött házasságok szégyenletes szokása a mai napig is dívik Lescarban, ahol az örökösödési viták egymást követő nemzedékek életét mételyezik megállíthatatlanul. Nem is egy előkelő kisasszonyról vagy akár hercegnőről tudok, aki a torkára szorított tőr hatására mondta ki az esküvői fogadalmat.
– Csak akkor formálhat jogot a birtokra, ha a házasságból gyermek is születik, hogy egyesítse a két vérvonalat – magyarázta a másik leány, és megpróbált talpra állni szűk cellájában, kisimogatva elrongyolódott, mohazöld ruháját.
Shernasekke úrnője elmosolyodott.
– Igaz, elszakított bennünket otthonunktól és a hargeardunktól, ám születési jogunkból még mindig meríthetünk annyi erőt, hogy legalább itt, ebben a szobában parancsoljunk.
„Tehát nem is biztos, hogy csak sanyargatás végett zárták őket ezekbe a ketrecekbe – gondoltam –, az is lehet, hogy egyszerű elővigyázatosságból.”
– Mind a kettő igaz – szólalt meg a zöld ruhás nő.
– Olvasol a gondolataimban? – kaptam föl a fejemet.
– Elég egyszerű trükk – vont vállat a nő.
– Olret mégsem képes rá! – Az öreg hölgy közelebb jött ketrecének elülső részébe, így jobban szemügyre vehettem ráncos arcát. Tekintetének fénye megtört már a kortól, de így is meglepően ébernek tetszett. – Ez a másik oka, hogy fogságban tart bennünket, noha tudja, hogy ezzel a fejére vonja Ilkehan haragját. Mi tartjuk kézben Shernasekke megmaradt tudását, Olret pedig nagyon szeretné mindezt megkaparintani magának.
– De anya! – szólt közbe az egyik lány.
– Ugyan, minek tagadnánk? – vágott vissza a nővére. – Olret maga ítélte pusztulásra a klánunkat, hiszen pontosan tudja, hogy csak a mi tudásunk védhetné meg a mieinket Ilkehan kapzsi haragjától!
– Úgy látom, te sem kedveled túlságosan Olretet – bámult rám az öreg hölgy. Kételkedtem benne, hogy homályos szemével egyáltalán az ujja hegyéig ellátna, furcsamód mégis kényelmetlennek éreztem a pillantását. – Sem te, sem a barátaid – tette hozzá elégedetten.
– Többen is vagytok? – kérdezte az egyik lány reménykedő arccal.
– El tudnád juttatni az üzenetünket Evadesekke szigetére? – ugrott talpra az óarany ruhás nő. – Él még ott néhány rokonunk.
– Dachasekke is a segítségünkre siet, ha megtudja, hogy életben vagyunk! – tette hozzá a nővére. – Sőt, alighanem Froilasekke is.
– Nekünk csupán Ilkehannal vannak vitás ügyeink – feleltem óvatosan. – Nem szeretnénk olyasmibe ártani magunkat, amihez vajmi kevés közünk van.
Úgy véltem, értelmes ember nem gázol át olyan folyón, amelynek nem látja az alját.
– Olret azonnal átad bennünket Ilkehannak, amint az érdeke úgy hozza, például ha ezzel meg tudja menteni a saját bőrét – pillantott rám Shernasekke úrnője, és tudtam, hogy igaza van.
A ketrecekben kuporgó nők tehát nemcsak hogy a Mesterség valamely hihetetlenül erős formáját mondhatják magukénak, de ráadásul úgy tudnak élni vele, hogy közben még a varázsigét sem mindig kell ismételgetniük. Már megfigyeltem, hogy néhanap Guinalle is képes ilyesmire. Azt az értesülést mindenesetre hallatlan megkönnyebbüléssel fogadtam, hogy Olret nem képes bekukucskálni a fejembe, annál is inkább, mivel így legalább azt sem fogja megtudni, hogy itt jártam. A foglyul ejtett nők varázslatai nem hasonlítottak ahhoz a nyers és kíméletlen erőhöz, amellyel Ilkehan forgatta ki agyam tartalmát, ezzel együtt biztos voltam benne, hogy adott esetben egy percig sem haboznának rám kényszeríteni az akaratukat vagy kikémlelni legrejtettebb gondolataimat. Valamiért mégis megbíztam bennük, bár az okát magam sem tudtam: meglehet, a szavaikból áradó megkérdőjelezhetetlen igazság győzött meg, de persze az is lehet, hogy egy újabb varázsigével állítottak a maguk oldalára. Úgy tűnt, az elietimmek Mestersége teljességgel nélkülözi azokat az erkölcsi és lelkiismereti megkötéseket, amelyekre Guinalle annyiszor hivatkozott; az itteni mágia álnok és alattomos, nem ritkán pedig kifejezetten brutális volt.
– Mondd csak, valóban őszintén beszélsz? – fordultam Shernasekke úrnőjéhez.
– Az ilyesmit mindenki csak saját maga döntheti el – vont vállat a nő.
– Nos, amint eldöntöttem, visszajövök.
Ahogy megfordultam, hogy távozzak, észrevettem, hogy lábamat nem köti már az iménti visszahúzó erő. A kisebbik lány alig hallhatóan suttogott valamit, és az ajtó reteszei halkan félrehúzódtak az útból. Ahogy kisurrantam, a pillantásunk rövid időre találkozott: olyan mélységes nyomorúság ült a tekintetében, amelyet az idősebbek talán büszkeségből nem ismertek el.
Végigsiettem a folyosón. Biztos voltam benne, hogy a foglyoknak időnként élelmet és vizet szoktak hozni, még ha vajmi keveset is, és semmi kedvem nem lett volna találkozni azzal, aki kiosztja nekik. A lépcsőhöz érve lelassítottam, előkerestem egy apró illatszeres üveget az övemen függő erszényből, és szétdörzsöltem néhány cseppet a nyakamon. Az óvatos illat hamar elűzte orromból a tömlöc bűzét, és reméltem, hogy mások sem érzik meg rajtam az áruló szagot.
Kisvártatva lépteket hallottam arról a folyosóról, ahol Olret fia hánykolódott lázálmaiban. Összerezzentem, és meglapultam a sarok mögött. Ahogy óvatosan kikukucskáltam, az ápolónőt pillantottam meg, aki szerencsére éppen ellenkező irányba tartott. Le akartam surranni a lépcsőn, de odalentről csizmadobogás közeledett. Nem maradt más választásom, mint hogy előhalásztam zsebemből a pergamenlapot, és öntudatos arccal megindultam a folyosón, mintha minden jogom megvolna hozzá, hogy ott legyek.
Bekopogtam az ajtón, de nem érkezett válasz. Nem akarózott belépnem, inkább úgy döntöttem, a folyosón várom meg, amíg az ápolónő visszatér; közben arra gondoltam, Olret fia ugyan nem egyesíti a család vérvonalát egyik fogoly lányéval sem. Lehet, hogy Ilkehan éppen ezért is művelte ezt vele. De vajon Shernasekke úrnője tudja-e már, mi történt?
Eltűnődtem, vajon beszámoljak-e felfedezésemről a többieknek. Sajnos, egyelőre nem voltam biztos benne, hogyan is viselkednének, ha megtudnák. Azt nagyjából ki tudtam találni, hogy Gren nem volna hajlandó ennyiben hagyni a dolgot; ő az a fajta, akinek ha fölfeslik valahol a nadrágja, addig piszkálja a szakadást, amíg végig nem hasad az egész holmi. Ragaszkodna hozzá, hogy erővel rohanjuk le a fölső szintet, és szabadítsuk ki a foglyokat. És ha már itt tartunk, Sorgradot is csak igen erős érvekkel tudnám meggyőzni, miért ne cselekedjünk így.
Ryshad nyilván úgy vélné, a hölgyek kiszabadításáért mégiscsak túl nagy ár volna elveszítenünk egyetlen szövetségesünket, még ha olyan gusztustalan fickóról van is szó, mint ez az Olret. Elvégre azzal az elhatározással jöttünk ide, hogy megöljük Ilkehant, és nem óhajtunk belekeveredni a helyi hatalmi harcokba. Ezenkívül önmagában az a tény, hogy a foglyok a Mesterség számunkra ismeretlen formájának parancsolnak, elég lenne Ryshadnak, hogy bizalmatlan legyen velük szemben, és inkább a sorsukra hagyja őket, hiszen egyelőre amúgy is nehéz volna eldönteni, vajon barátnak vagy ellenségnek kell-e tekintenünk őket.
Shiv azonban váltig erősködne, hogy az éteri tudás minden formájára és minden morzsájára szükségünk van, ha harcba akarunk szállni Ilkehannal. És még abban sem vagyok biztos, nem lenne-e igaza ezzel az érveléssel. De vajon ha mi mindannyian tudunk a történtekről, elkerülhetjük-e, hogy előbb-utóbb Olret is tudomást szerezzen róla?
Tűnődve forgattam ujjaim közt a pergamenlapot. A túloldalára fölfirkáltam néhány számot; egy pillanatra megütköztem, vajon mit jelenthetnek, azután eszembe jutott, hogy Grennel mulattattuk egymást és magunkat holmi jelentéktelen rúnajátszmával még jómúltkorjában, és a számok az akkori találatokat jelzik. Nos, Ilkehan, Olret meg Shernasekke úrnője jóval különösebb játszmába bonyolódtak egymással, sőt, alighanem ez a játszma már régóta folyik, és a hölgy csak néhai férje szerepét vette át a játékasztalnál. Nincs különösebb okom, hogy megbízzak benne, mint ahogy nem bízom a másik kettőben sem. De vajon megérné-e hirtelen beszállni a játszmájukba, és elnyerni a téteket az orruk elől?
– Mit akarsz? – kérdezte gyanakodva az ápolónő, aki időközben visszaérkezett.
Buzgón meglobogtattam a pergamenlapot.
– A népem... Úgy értem, az Erdők Népe dalokkal szokta gyógyítani a sebeket és enyhíteni a fájdalmat. – Egyelőre nem tartottam volna bölcs lépésnek az éteri mágiára hivatkozni, annál is inkább, mivel magam sem voltam biztos benne, vajon érek-e el bármiféle eredményt a varázsigékkel.
A nő gondolkodóba esett.
– Rendben van, tégy egy próbát... De ne fáraszd sokáig a beteget. – Arcára volt írva az egyszerű feltételezés, hogy ha nem is használ a próbálkozásom, ártani biztosan nem árt, én pedig egyelőre beértem ennyivel.
A szoba most is homályba burkolózott, és minden eddiginél jobban érződött a lassú pusztulás édeskés szaga. A fiú mozdulatlanul feküdt a hátán, arca egészségtelenül vörösnek tetszett bekötözött szeme alatt.
Megköszörültem a torkomat, és halkan énekelni kezdtem. Guinalle azt állítja, hogy a „Mazir gyógyító kezének érintése” éteri varázsigét hordoz a refrénjében, és a saját szememmel láttam, amint egy erdei javasasszony meggyógyított vele egy félig megfulladt leányzót; legalábbis a lány sokkal gyorsabban talpra állt, mint az hasonló esetekben lenni szokott. Az ápolónő visszaült az ablak melletti székre, talán hogy jobban lásson varrogatni, és hamarosan rajtakaptam, hogy magában mosolyog Kespar történetén. A dal szerint ugyanis Kespar fogadott Poldrionnal, hogy gyorsabban át tud úszni a világunkat a Másvilágtól elválasztó folyón, mint ahogy az istenség átkormányozza az elhunytak lelkét szállító ladikját. Kespar természetesen elvesztette a fogadást, és ezért vérrel kellett fizetnie, amikor Poldrion démonai megjelentek a küszöbén, hogy behajtsák a tartozást. A könnyed kis tréfa csaknem az életébe került, ám Mazir meggyógyította bölcs szavakkal és gyógyfüvekkel, noha közben alaposan leteremtette a könnyelműségéért.
Miközben énekeltem, az jutott eszembe, vajon ennek a szegény fiúnak van-e egyáltalán valakije, aki szereti és gondot visel rá. Nem láttam jelét, hogy Olretnek felesége volna, sem másik gyermeke a fián kívül. Nos, Sorgrad biztosan azt felelné, hogy ez nem a mi gondunk. Ezzel együtt igyekeztem még kedvesebb hangon dudorászni, miközben a dal lassan a végéhez közeledett. Lehet, hogy csak a képzeletem játszott velem, de úgy tűnt, mintha a fiú lassabban szedné a levegőt, és arcán oldódott volna a fájdalmas grimasz.
Az ápolónő félretette a varrnivalóját, és közelebb lépett. Tenyerét gyengéden a fiú homlokára fektette.
– Úgy látom, mintha könnyebb lenne az álma – suttogta.
– Még van esély rá, hogy túlélje – feleltem halkan, noha tudtam, ha nem is hal meg, élet helyett legfeljebb csak sínylődés vár rá.
A nő sajnálkozva csóválta a fejét.
– Ilkehan nem csak a jövőjétől, a múltjától is megfosztotta. Ha nem kapja meg azok áldását, akik előtte távoztak, nem élhet már sokáig.
Erre nem tudtam mit felelni.
– Jobb lenne, ha nem jönnél többet ide – szólalt meg kiismerhetetlen arccal az ápolónő.
– Rendben van – feleltem, és kifelé indultam, de az ajtóban még visszafordultam. – Nem beszélek senkinek arról, hogy itt jártam. Ugye, te is hallgatni fogsz?
A nő kurtán bólintott.
Viszonoztam a bólintását, és kimentem a szobából. Mindenkinek jobb lesz, ha nem tudódik ki a dolog. Nem volt sok kedvem elmagyarázni Ryshadnak vagy Sorgradnak, miért tettem, amit tettem, annál is inkább, mivel magam sem voltam biztos benne. Ráadásul valószínűleg mindketten azzal érvelnének, nem volna szerencsés dolog, ha Olret rájönne, hogy valamilyen módon mi is a szolgálatunkba állítottuk a Mesterséget.

 

 

HATODIK FEJEZET

Válasz Gamar Tilotnak
az ősi fajokról vallott nézeteire
Pirip Marne, Vanam tudós professzora hozzászólása
Wrede Haladó Társaságának éves rendes ülésén

Tilot professzor hozzászólása kétségkívül mérföldkövet jelentett abban a vitában, amelyet a legelhivatottabbak – mások szerint a legtöbb szabadidővel rendelkezők – folytatnak arról, vajon az ősi népek leszármazottai a mai napig is közöttünk élnek-e. Belátom, lelkünk mélyén mindannyian éhezünk rá, hogy misztikus magyarázatokat találjunk a múlt rejtélyeire, noha sokszor okosabb útmutatónak bizonyulnak a bennünket kormányozó vágyak és félelmek. Az ősi népek legfőbb gondja nyilván ugyanaz lehetett, ami nekünk: hogy egyenek, gyarapodjanak és sokasodjanak.
Mindazonáltal továbbra sem értek egyet Tilot professzor fejtegetéseivel. Kétségtelen, hogy mai népességünk egy része közös gyökereket mondhat magáénak az Erdők vagy a Hegyek Népével, arra azonban nem látok bizonyítékot, hogy ez a mai közös népesség magába olvasztotta volna valamelyik ősi népet. Gyanítom, hogy Tilot professzor figyelemre méltó utazásokat tett ugyan a különféle egyetemek és vallási intézmények könyvtárait járva, e könyvtárak falain kívül azonban aligha merészkedett. Én azonban sok mindent tapasztaltam utazásaim során, így eljutottam például az Öregerdőbe, ahol az apró gyermekek valósággal megdöbbentek barna szemem láttán, hiszen egész addigi életükben csak zöld vagy kék szeműekkel volt dolguk. Az ottani családok kényelmes és nyugodt körülmények között élnek az áthatolhatatlan sűrűségben, és annyi mindent tudnak saját körülhatárolt világukról, amennyit a városlakók egy élet leforgása alatt sem lennének képesek megtanulni. Fölkapaszkodtam a hegyvidék legdélebbi vonulataira, amelyek elválasztják Solurát Mandarkintól, és ott is hasonló felfedezésekre jutottam: a hegyek közt élő családok, amelyek alig beszélik a síkvidékiek nyelvét, és még kevésbé érdeklődnek az itteni életforma iránt, tökéletesen elégedettek saját szokásaikkal és létfeltételeikkel.
Ifjúkoromban, amikor még éppen hogy csak koptatni kezdtem az egyetem padjait, titkon azt reméltem, hogy egy napon eljuthatok Dalasor valamely világtól elzárt, távoli füves pusztaságába, és ott összeakadhatok néhány helybélivel, akik a Síkság Népére oly jellemző zömök testalkattal és napbarnított arcbőrrel dicsekedhetnek. Ma már azonban csak mosolygok egykori ábrándjaimon; nem azért, mintha hinnék a gyermekmesékben, amelyek szerint az ottaniak elköltöztek a szivárványon túlra, inkább azért, mivel tisztában vagyok vele, milyen alapos munkát végeztek arrafelé a hajdani Tormalin Birodalom kegyetlen hadseregei. Tilot bizonyára lelkiismeretesen kutakodott a könyvtárakban – csodálom tehát, hogy nem akadtak a kezébe azok a tekercsek, amelyek olyan élénken ecsetelik, miféle pusztítás árán kaparintott meg magának a Birodalom egy-egy újabb tartományt. A békés egyesülésről szóló történet csak gyermekmese – méghozzá gyermetegebb, mint a Köd Népéről regélő rémtörténetek. És ez a bódító háború sehol sem tombolt olyan hevesen, mint éppen Dalasor pusztaságain. Ha elmélyedünk kissé a tormalin nemesi családok levéltáraiban, számtalan említést találunk arról a népről, amely ebben az időben már az Ast környéki mocsarakban élt. Caladhria és Lescar városlakó népességéről még csak feltételezhetjük, hogy inkább engedett az elnyomásnak, mint hogy lássa lángok martalékává válni hajlékát és gazdaságát, a Dalas és a Drax között vándorló pásztornépek azonban egyszerűen köddé váltak a pusztaságban, amint meglátták a közeledő hadsereget, majd az éj leple alatt visszatértek, hogy lecsapjanak a behatolókra.
Számtalan levél és feljegyzés maradt ránk a katonai hadtesteket vezető fiatal méltóságos uraktól. Mindegyikük arról számol be, hogy a Síkság Népe merőben különbözik tőlük és az általuk ismert emberektől; többen azt is állítják, hogy a síkság gyermekei árnyakba burkolják magukat, és ilyen módon válnak láthatatlanná. Arról is olvashatunk, hogyan mentek füstbe fontos haditervek, amikor egy foglyul ejtett síksági valamilyen rejtelmes módon tudtára adta értesüléseit övéinek, akik nagy távolságra rejtőztek tőle. Sőt, olyasmiről is tudomást szerezhetünk, hogy aki irgalmat vagy kedvező hozzáállást tanúsított irántuk, annak láthatatlan kezek ajándékokat csempésztek az útjába, noha az illető senkinek sem árulta el, merrefelé indul, mondjuk vadászni vagy fürdőzni. Ezek a nagyon is valóságos és idegborzoló tapasztalatok nem csak e levelek és feljegyzések formájában maradtak ránk; alighanem ezek nyomán születtek a Köd Népéről szóló gyermekmesék. Hiszen még a legcsapongóbb elme sem volna képes ilyen vad történeteket kitalálni, ha nem lenne valamelyes valóságos alapjuk.
Néhány évvel ezelőtt még nem tudtam volna magyarázatot találni ezekre a történetekre, de most azt mondom, ne csatlakozzunk Tilot professzorhoz, aki makacsul nem hajlandó tudomást venni a Mesterség létezéséről. Nagyra becsült kortársunk, Keran Tonin professzor összehasonlító jellegű tanulmányai remek kiindulási alapot kínálnak mindenkinek, aki érdeklődik a téma iránt. Remekül alátámasztott érvelése engem mindenesetre meggyőzött róla, hogy mindhárom ősi népcsoport tagjai ismerték és alkalmazták a mágia ezen formáját, és annak elemeit beleszőtték vallásos hitükbe. A későbbi Tormalin Birodalom lényegében tőlük vette át és fordította a saját javára ezt a tudást. Most, utólag azonban már azt is láthatjuk, hogy ez az erő utóbb kétélű fegyvernek bizonyult, mivel hirtelen elvesztése katasztrófába sodorta a Birodalmat pályájának csúcspontján. A Síkság Népe számára azonban ez már nem jelenthetett menekvést. Nos, véleményem szerint mindez elegendő magyarázatot nyújt az Árnyékemberekről szóló mesék és legendák keletkezésére.
Igen ám, de mi köze mindennek Tilot professzor érveléséhez? Nos, jó urak, vegyétek figyelembe a következőt: miután elszánták magukat, hogy végére járnak a legutóbbi néhány esztendő különös eseményeinek, Vanam tudósai felfedezték, hogy a Hegyek és Erdők Népe körében élénken él az éteri mágia tudománya, alaposan elrejtve a kíváncsi tekintetek elől. Ha mi, akik ma Ensaimint és a többi hajdani nyugati gyarmatot lakjuk, valóban a Síkság Népétől származunk, hogyan lehetséges, hogy nem őrzünk hasonló hagyományokat? Őszintén szólva, uraim, attól félek, hogy a Síkság Népének hajdani tudománya szétszóródott a szélben, ahogy e nép legbölcsebbjei a tormalin pengéktől lelték halálukat. És most, hogy a Mesterség újrafelfedezése ilyen hihetetlen ígéretekkel kecsegtet bennünket, azt hiszem, nem én vagyok az egyetlen, aki keservesen meggyászolom ezt a veszteséget.

 

 

Rettasekke, Elietimm-szigetcsoport,

Nyárelő 7. napja

– Vagy elképesztően unatkozol, vagy pedig mesterkedsz valamiben – állapította meg Sorgrad, aki arra nyitott be a szobámba, hogy keresztbe vetett lábbal ücsörgök az ágyon.
– Unatkozom – feleltem diadalittas vigyorral. Éppen egy magányos rúnajátszmával mulattattam magamat, vagyis a jobb kezemmel dobtam a bal ellen. – Az itteniek nem törik össze magukat, hogy pletykálkodhassanak velem.
Valóban minden tőlem telhetőt megtettem, hogy készségesnek és barátságosnak mutatkozzak, még a tányérokat is segítettem leszedni újabb, furcsán összeválogatott reggelink után, de a palota leányai és asszonyai legföljebb ha két-három szót voltak hajlandók pazarolni rám.
Lustán kigördítettem markomból a rúnacsontokat, és gyakorlott mozdulattal szétterítettem őket az ágyon. Egyelőre a Nap uralta a játszmát, és a bal kezem, amely a Náddal, a Fenyővel meg a Haranggal büszkélkedhetett, ismét megverte a jobbat, amely csak a Kürtöt, a Dobot meg a Tengert tudta felmutatni.
– Valószínűleg egyszerűen csak irigyek rád – kukucskált ki a fivére válla mögül Gren. – Hiszen olyan kétségbeejtően gyönyörű vagy, hogy az itteni férfiak valósággal elepednek utánad. – Sajnálkozást mímelve felsóhajtott.
– Mondd csak, hol töltötted az elmúlt éjszakát? – érdeklődtem, miközben visszasöpörtem a zsákjukba a rúnacsontokat.
– A mellettem lévő ágyon – közölte Sorgrad –, és ráadásul úgy horkolt, hogy szülőföldem csontjai is megreszkettek a halotti barlangokban.
– Szó se róla, tudtam volna mit kezdeni egy csinos kis szőkével – méltatlankodott Gren –, csakhogy drága fivérem azt állítja, jobb, ha nem keveredünk az itteniekkel.
– Pedig gondolom, jelentkező akadna bőven – morfondíroztam, miközben már kint jártunk a folyosón. – Csak tudnám, miért rajonganak úgy a nők egy ilyen kis vakarcsért, mintha te lennél Halcarion legjobb ötlete a testi szerelem feltalálása óta.
Gren vidáman rám öltötte a nyelvét.
– Mert négy hajójuk süllyedt el napéjegyenlőség óta, mindegyik teli férfiakkal – felelte. – Azt állítják, Ilkehan felelős a történtekért.
Engem már korántsem élénkített föl ennyire ez a megállapítás.
– Mennyi özvegy és árva maradhatott utánuk! – sóhajtottam.
– Hát még Olret mennyire megsínylette az elvesztésüket, amikor a lehető legnagyobb szüksége lenne minden fegyverforgató kézre! – tette hozzá Sorgrad. – Ráadásul közeleg az aratás, és nincs, aki betakarítsa a termést. Nem egy buta fickó ez az Ilkehan.
– Majd az lesz, ha már alulról szagolja a mocsári bogáncsot... – Gren lelkes pillantásokat vetett ránk. – Kitaláltátok már a tervet?
– A csatorna északi vége felé, amely elválasztja ezt a szigetet Ilkehan birodalmától, van egy sziklaszirt – mosolygott Sorgrad. – Valaha Rettasekke részét képezte, és Olret most úgy döntött, hogy visszaköveteli. Akkorra időzíti a támadást, amikor mi csónakon átkelünk Kehannasekke északi partjaira.
– Ha jól emlékszem a térképre, ez azt jelenti, hogy borzasztó sokat kell gyalogolnunk a szárazföldön – ráncoltam össze a homlokomat. – Ráadásul szinte végig kopár vidéken kell haladnunk.
– Ha Olretnek hinni lehet, a sziget középső részén elterülő hegyvidék nyáron járható – felelte zavartalanul Sorgrad. – Egyébként is akartunk hagyni néhány napot Ilkehannak, amíg az utolsó tartalékait is mozgósítja a szirt védelmében, a palotáját pedig őrizetlenül hagyja.
– Na jó, de hogyan öljük meg? – firtatta tovább Gren.
– Útközben éppen elég időnk lesz kidolgozni a pontos tervet – biccentett Sorgrad. – Ismered a mondást: a lábad mindig gyorsabban fut, mint a csizmád.
„És ha csak menet közben találjuk ki a terveinket – tettem hozzá magamban –, kizárt dolog, hogy az itteniek elárulják valakinek, akár akarattal, akár vigyázatlanságból.”
– Ha elképzeled, hogyan szántod fel a földet, attól az még nem áll készen a vetésre – vágott vissza Gren.
A következő pillanatban azonban elnémult, amint beléptünk a fogadóterembe, és ott találtuk Olretet Ryshad és Shiv társaságában. A hosszú asztalon szétteregetett térképek fölé hajoltak.
– Ezen a két ponton vonom össze az embereimet meg a hajóimat – bökött az egyik térképvázlatra Olret. – Holnap akár támadhatunk is.
– Akkor legjobb lesz, ha már ma útnak indulunk – pillantott Ryshadra Sorgrad.
Magam köré fontam Ryshad karját, és szorosan hozzábújtam, miközben láttam, hogy odabólint Sorgradnak.
Olret összevonta a szemöldökét, de nem tudtam eldönteni, hogy tekintetében gyanakvást látok-e, vagy csak egyszerű töprengést.
– Ilyen hamar? – kérdezte.
Ryshad magához ölelt, majd közelebb hajolt a térképhez, és mutatóujját végighúzta a Kehannasekke gerincét alkotó töredezett hegyvonulaton.
– Nehéz és vesződséges út áll előttünk – magyarázta. – Minél több időt hagyunk magunknak, annál többre jutunk.
– Mit gondolsz, meddig tarthat az Ilkehannal való harc? – kérdezte Sorgrad. – Ha sikerül kiverned arról a szirtről, mielőtt eljutnánk a fészkéig, könnyen pórul járhatunk.
– Vagy ha netán ő ver ki téged – tette hozzá segítőkész vidámsággal Gren.
– Ez nem fog megtörténni – vonta össze a szemöldökét Olret.
– Eggyel több ok, hogy minél előbb készen álljunk a döntő csapásra – jelentette ki Ryshad.
Shiv a térképet tanulmányozta.
– Nem küldenél ki egy csapat hajót, mondjuk, halászni abban az időben, amikor mi is útnak indulunk? Így kevesebb feltűnést keltenénk.
– Maedror majd intézkedik – bólintott Olret –, azonkívül szerez nektek hajót és megfelelő legénységet is.
– Inkább magunk evezünk – rázta meg a fejét Sorgrad. – Így nem keverünk bajba titeket, ha netán elkapnának bennünket. Ha elküldöd velünk az embereidet, Ilkehan tudni fogja, hogy segítesz nekünk.
– Nem szeretnénk, ha bármi kellemetlenségetek adódna az itt jártunkból – tette hozzá Shiv becsületes arccal.
Olret arca megvető grimaszba rándult.
– Ilkehan olyan hatalmasnak, olyan sebezhetetlennek hiszi magát! – dörmögte.
– Majd mi megmutatjuk neki, mennyire téved – jelentette ki vidáman Gren.
– Amíg Maedror kerít nekünk hajót, összepakoljuk a holminkat. – Ryshad megfellebbezhetetlen kijelentése hallatán Olretnek nem maradt más választása, mint hogy utunkra bocsásson bennünket. Miközben távoztunk, még láttuk, hogy magához inti az ajtóban posztoló őrt, és mire kevéske holminkkal visszatértünk a fogadóterembe, Maedror már ott várakozott ránk.
– A csónakos már kikötött odalent az öbölben – szólított meg bennünket sürgető hangsúllyal, és mindannyiunknak átnyújtott egy-egy olajos bőrbe burkolt csomagot. Ahogy kibontottam a sajátomat, kenyeret és szárított húst találtam benne; időközben azonban már lefelé tartottunk a kőből rakott kikötőmólókhoz, ahol egy bőrrel borított csónak ringatózott éppen olyan jellegtelenül, mint számtalan társa.
Korábbi rossz hangulatát meghazudtolva Olret meglepően szívélyes mosollyal búcsúzott tőlünk. Eltűnődtem rajta, vajon éppen annyira tettetett-e ez a mosoly, mint az enyém.
– Igaz, szokatlanul rövid ideig vendégeskedtetek nálam, de azért tudnotok kell, milyen nagyra értékelem a barátságotokat. – Elég hangosan beszélt, hogy a távolabb álló kíváncsiskodók is jól hallják; emberei meg is torpantak haltisztítás közben, és egymás után felnéztek. – Most, hogy távoztok tőlünk, jövőbeli reményeink zálogaként szeretnélek megajándékozni benneteket valamivel.
Azzal átnyújtott Shivnek és Ryshadnak egy-egy gazdagon hímzett, világos bőrszalagból készült karkötőt, amelyre sötétvörös kőből csiszolt nagy, lapos gyöngyszemeket fűztek.
– Az ilyesmit nálunk Maewelin vérének hívják – magyarázta, miközben Sorgradnak és Sorgrennek is adott egy-egy hasonló karkötőt. – A legendák szerint az Ősanya megsértette magát, miközben a sziklacsúcsok éles peremeit formázta. – Elnevette magát, mintha remek tréfát sütött volna el éppen, mi pedig igyekeztünk kényszeredetten vele nevetni.
– És hordoz magában valami... jó tulajdonságot? – Természetesen Mesterséget akartam mondani, de még idejében meggondoltam magam.
– Csak természetes szépségét – felelte kissé csodálkozva Olret. – De ha nem éri a napfény, elveszíti a csillogását, ezért is tartjuk róla, hogy az Ősanya áldása jár vele. – Előhúzott egy medált ugyanabból a sötétvörös kőből, és rövid bőrszíjon a nyakamba készült akasztani, ám az utolsó pillanatban egy éber mozdulattal utánanyúltam és megakadályoztam. – Vethetek rá egy pillantást? – kérdeztem udvariasan, hozzátéve magamban, hogy nekem ugyan nem akaszt a nyakamba senki semmit az engedélyem nélkül. Komolyan szemügyre vettem a vörös követ, amely tompán csillogott a napsütésben, fölfedve zöld és sárga erezetét. Értő kezek mesterien faragták meg, hogy egy kinyílni készülő rózsabimbóra hasonlítson. – Nagyon szép – állapítottam meg, és óvatosan a nyakam köré kanyarítottam a bőrszíjat.
– Indulnunk kellene, mielőtt a halászcsónakok túlságosan messze kerülnek a parttól – intett Ryshad a csónakrajra, amely már a nyílt vizet szelte; többnyire evezővel haladtak, csupán egyetlenegy nagyobb bárka vonta fel négyszögletes, vörösesbarna bőrvitorláját. Délnek tartottak a szigeteket elválasztó tengerszorosban a felé a sötét csík felé, amelyet a felszín alól éppen csak kibukkanó sziklaszirtek és homokpadok egymásba kapcsolódó sora alkotott. Még egyszer, utoljára meghajoltunk Olret felé, és elfoglaltuk csaknem megszokottnak tűnő helyünket a csónak evezőpadjain.
– Maradjunk a part közelében! – rendelkezett Shiv, miközben Ryshad ellökte a csónakot az öböl kavicspadjától. Sorgrad fogcsikorgatva nekifeküdt az evezőjének, és némi tétovázás után Gren is követte a példáját.
– Jó, de aztán ne engem hibáztassatok, ha mindannyiunkat beterít a madártrágya! – Ryshad óvatosan közelebb manőverezett a fekete sziklafalakhoz, amelyeknek minden talpalatnyi vízszintes helyét hangosan civódó madárnépség foglalta el.
Búcsút intettem Olretnek, aki furcsán sóvár pillantással nézett utánunk.
– Viszlát – dörmögtem magamban. – Viszlát, meleg fürdő, tiszta ágy, más által főzött vacsora... Még ha ez utóbbival kissé nehezen barátkoztam is meg.
Gren halkan kuncogott.
– Vigyázzatok a zsilipből kifolyó vízre! – figyelmeztetett Shiv, ahogy elértük a töltés tetején terpeszkedő vízimalmot.
Hamarosan mindannyian elnémultunk, ahogy a többiek az evezőknek, kormánylapátnak meg a vízáramlatoknak szentelték minden figyelmüket, és csak az evezőtoll ütemes pacskolása hallatszott.
Hátrafordultam, hogy ellenőrizzem, eltűntünk-e már Olret szeme elől, azután kiakasztottam nyakamból a medált.
– Várj! – szólt rám élesen Sorgrad, amint látta, hogy a tengerbe akarom hajítani a függőt.
– Ez az egyetlen dolog a környéken, amit érdemes ellopni – bólogatott Gren. – Nekem elhiheted, végig nyitva tartottam a szemem.
– Nem bízom Olretben, így aztán nem bízom az ajándékaiban sem – magyaráztam, miközben buzgón reménykedtem, hogy senki sem fog ellenkezni velem. Egyelőre nem állt szándékomban beavatni őket a ketrecekben raboskodó nők titkába.
– Nincs valami módszer, amivel megállapíthatnád, nem hordoznak-e varázslatot? – Ryshad rám nézett, azután a vállam fölött a varázslóra. – Shiv?
– Megint úgy tűnik, nem a megfelelő mágust hoztátok magatokkal. – Shiv sajnálkozva csóválta a fejét. – De ha ez segít valamit, mindig valamiféle furcsa előérzet kerített hatalmába, ha a kezembe vettem egyet Kellarin ereklyéi közül, ezekkel a kövekkel kapcsolatban azonban nem érzek semmi hasonlót.
– Lehet, hogy nyomkövető varázst hordoznak, és így Olret mindig tudja, merre járunk – figyelmeztettem. – Vagy hallja, amit mondunk.
– Igen, de ha tényleg ilyesmiről van szó, csak felkeltjük a gyanúját, ha megszabadulunk az ajándékaitól. – Sorgrad egy pillanatra visszahúzta az evezőjét a csónakba.
– Lehet, hogy egyszerűen csak meg akart ajándékozni bennünket. – Gren szintén kivette a részét a pihenőből.
Vádló pillantást vetettem rá.
– Te magad tanítottál rá, hogy semmiben és senkiben ne bízzak, amíg csak maga Saedrin nem győz meg az ellenkezőjéről!
– Nem kell különösebben bíznom valakiben, hogy zsebre tegyem az ékszereit – vigyorgott Gren. – Különben is szükség lehet rá, hogy a kezébe nyomjunk valami értékeset, mondjuk, egy őrnek, hogy legyen szíves az ellenkező irányba nézni. Jobb, ha Olret kincseit osztogatjuk el, mint ha a sajátunkat.
– Becsomagoljuk őket, és elrejtjük valamelyikünk hátizsákja aljába – jelentette ki határozottan Sorgrad. – Alkalomadtán el is rejthetjük valahol. Így egészen biztosan nem tudja kihallgatni a szavainkat, és ha követni akar bennünket, hát csak tessék! De legalább nem hiszi azt, hogy ellene játszunk, ha megszabadulunk az ajándékaitól. Ha akarjátok, majd én elteszem őket!
Ryshadhoz fordultam, aki elgondolkodó arccal markolta a kormánylapátot.
– Ryshad?
– Eszembe jutott, hol találkoztam ezzel a fajta kővel – mosolygott rám. -. Messire D'Olbriot egyik húgának van néhány ilyen ékszere, egy nagynénikéjétől kapta, aki a család egy távolabbi ágához tartozik. Egyik ősétől maradt rá, aki polgárleányt vett feleségül, és tengeri kereskedelemmel foglalkozott Feketetorok környékén.
– Ha hazaérünk, megtudakolhatnád ettől a D'Olbriot uraságtól, vajon az említett rokonok nagyjából melyik időszakban kereskedhettek Dalasor pusztaságának népeivel – jegyezte meg Sorgrad, miközben ismét a vízbe merítette evezőjét. – Nos, hová is tartunk pontosan?
– Igyekszünk minél előbb eltűnni Rettasekke látóköréből, azután átkelünk a tengerszoroson – felelte Ryshad. – Szerintem ti sem gondoltátok komolyan, hogy azt az útvonalat kövessük, amelyet Olret ajánlott.
– Nekem ugyan egy pillanatig sem jutott eszembe – biztosította Gren. – De úgy látom, te sem bízol benne.
Mindenesetre bíztató dolog, ha a barátaim nagyjából ugyanúgy éreznek, ahogy én.
– Az érvei nem tűntek túl meggyőzőnek. – Ryshad ellenőrizte a szélirányt és az áramlatok futását, majd igazított egyet a kormánylapáton. – Azonkívül az általa javasolt út túl sok időt vett volna igénybe. Nekünk pedig nincs vesztegetni való időnk: minél előbb le kell csapnunk Ilkehanra, hogy az otthoniak is tehessék a dolgukat.
– Ha a rajtaütése rosszul sül el, még az is lehet, hogy Olret felad bennünket, csak hogy a saját bőrét mentse – tettem hozzá. – Hiszen emlékeztek, éppen fegyverszünetről tárgyaltak, amikor Ilkehan megcsonkította a fiát.
– Szegény fiú – dörmögte Sorgrad. – Még ha túl is éli valahogy, nem sok öröme lesz az életben.
Újabb hosszú csend ereszkedett ránk, ahogy a megkínzott fiú nyomorúságos látványa visszhangot vert az emlékeink között. Keservesen vánszorogtunk előre a fekete sziklák árnyékában.
– Ennél közelebb nem mehetünk – jelentette ki egy idő múlva Ryshad. – Shiv, légy szíves, vedd magadhoz a harmadik evezőt, és most az egyszer próbáld meg tartani az ütemet Livakkal!
Rettasekke partjai itt lankásan buktak a vízbe, helyet hagyva némi sivár szántóföldnek, amelyet kopár sziklák ütöttek át meg át. Kehannasekke távoli, homályos árnya éppen csak láthatóvá vált előttünk, bár még alig volt több, mint hosszúkás folt a tengeri pára ködében. Óvatosan félrehúzódtam az evezőpadon, hogy jobban elérjem evezőmmel a vizet.
– Ne félj, egyensúlyban tartom a csónakot – ígérte Shiv. – Jobban is kiülhetsz a szélére, ha úgy kényelmesebb.
– Mit gondoltok, mit találunk, ha kikötünk Kehannasekke szigetén? – mélázott Gren. – Vajon Ilkehan tényleg a szolgálatába állította a Köd Népét, és ellenünk fogja vezényelni őket?
Már megbántam, hogy elmondtam neki, amit a gyerekektől hallottam.
– Egyelőre érjünk partot épségben – feleltem kissé mogorván. – A többit majd meglátjuk a maga idejében.
– Igaz is – kapott az alkalmon Gren. – Milyen furcsa ez a köd... Nem gondoljátok? Mintha a mesékben ilyenkor szoktak volna előlépni a... – Nem bírta tovább komoly ábrázattal, elnevette magát.
Dörmögtem valami rendreutasításszerűt válaszul.
– Vagy a szélboszorkák – folytatta mély átéléssel Gren, látszólag ügyet sem vetve tiltakozásomra. – Mennyi történetet hallottam róluk gyerekkoromban... Állítólag elcsalják a gyerekeket, a kecskegidákat meg a bolondabb kutyákat. Elviszik őket oda, ahonnan az északi szél fúj...
– Mit gondolsz, az elietimmek mondavilága nagyrészt közös a Hegyek Népéével? – fordult Shiv elgondolkodva Grenhez. – A közismert rémtörténetekből meríthetnénk némi ötletet, hogy megtisztítsuk az utunkat, ha úgy adódik.
– Ésszerű ötletnek hangzik – kapta föl a fejét Ryshad.
– Mondd csak, Gren, téged mivel lehetne halálra rémíteni? – érdeklődtem. – Illetve, úgy értem, mivel lehetne megijeszteni nálatok egy átlagembert? – pontosítottam.
Gren nevetésébe némi büszkeség is vegyült.
– Nos, ott vannak például a lidércek – magyarázta. – Ha a közeledbe tudnak férkőzni valamely kihalt vidéken, kiszívják a szemedből a fényt.
– A lidércek sötét üregekben laknak, amelyeket könnyű elkerülni – ellenkezett Sorgrad. – Engem a gólemek mindig sokkal jobban aggasztottak. Földből meg fűből formálódnak, az meg mindenütt van.
– Jaj, tudom! – lelkesedett Gren. – Csontról csontra tördelik szét a gonosztevők minden porcikáját!
– Ha az ősök csontjai, amelyek a sírbarlangban nyugszanak, megérzik valakiről, aki elmegy a barlang előtt, hogy főben járó bűnt követett el, megidéznek egy gólemet – magyarázta Sorgrad nekünk, tudatlanoknak. – A gólem megindul a bűnös nyomán, és semmi sem állíthatja meg, semmi sem térítheti el, csak megy, megy, amíg meg nem találja!
– Ha hinni lehet Mourve nénikénk történeteinek – húzta el a száját Gren –, miután megtalálta és roppant kínos módon megölte áldozatát, haszontalan gyerekekre kezd vadászni, hogy jól elfenekelje őket.
– Sose szerettem Mourve nénit – mélázott Sorgrad.
Nem nevezném kimondottan szórakoztatónak, amit műveltünk, de elég az hozzá, hogy Sorgrad és Sorgren ketten együtt éppen elég rémmesét és hátborzongató történetet tudtak a Hegyek Népének kifogyhatatlan mondakincséből, hogy az előttünk álló kimerítő evezés ne tűnjön olyan végeláthatatlanul hosszúnak. De még ezzel együtt is mire elértünk Kehannasekke átjárhatatlan, sós mocsarakkal és párálló lápokkal keretezett partjait, a vállam, hátam úgy égett, mintha inaim helyén tüzes pengék húzódnának, evezőt szorító kezem és karom pedig megállíthatatlanul remegett.
Ryshad tüzetesen szemügyre vette a partvonalat, hátha talál egy talpalatnyi helyet, ahol megvethetnénk a lábunkat.
– Talán ott megpróbálhatnánk – mutatott egy zord szirtekkel szegélyezett, szürke homokkal telisodort sziklapárkányra.
Amikor már mindannyian odakint álltunk a kevés biztonsággal kecsegtető parton, Sorgrad elővette a tőrét, és kilyukasztotta a csónak bőrrel bevont alját.
– Muszáj elsüllyesztenünk – magyarázta. – Nem volna szerencsés fejlemény, ha valaki ráakadna. Nyilván minden szigeten valamennyire más csónakot készítenek, így az itteniek rögtön gyanút fognának, hogy Rettasekke emberei szálltak partra.
Ryshad csizmás lábával elrúgta a parttól a bukdácsoló alkotmányt, és némán figyeltünk, amint az ár lassan elsodorja, majd mind jobban megtelik vízzel.
– Ne aggódj, visszafelé úgysem lesz rá szükségünk – mosolygott rám. – Mágia szárnyán távozunk innen... Vagy sehogy.
– Jobb lenne, ha indulnánk! – Gren türelmetlen pillantásokat vetett a sziget belseje felé húzódó, sovány fűvel benőtt homokdűnékre, azután a hátára kanyarította a zsákját.
Egyikünk sem vesztegette tovább az időt terméketlen töprengéssel: szó nélkül megindultunk arrafelé, ahol némi védelmet remélhettünk az egymás mögött sorakozó homokdomboktól. A dűnéket hamarosan ritkás gyepű rét váltotta fel, de szerencsére egyetlen kecskét sem láttunk a környéken. Meglehet, az ittenieket is behajtották a településekre, hogy kifésüljék a szőrüket, mint ahogy az előző szigeten láttuk. Miközben folytattuk utunkat, dúdolni kezdtem magamban az Erdők Népének rejtődalát, de még így is folyton azt éreztem, hogy kényelmetlenül szem előtt vagyunk. Mintha mezei nyulak lennénk az éppen csak sarjadozó vetésben... Azt hiszem, titokban mindannyian fellélegeztünk, amikor elértük a sziget belsejét elfoglaló hegység első ellenséges, ám némi takarást nyújtó vonulatait.
Az itteni domborzat kevéssé emlékeztetett Rettasekke csipkés hegyláncaira: barna hátú, széttöredezett, lecsiszolódott sziklatömbök hevertek előttünk, amelyeket rengeteg emberöltő alatt munkált tompára és kerekre a víz, a szél meg a fagy szorgos munkája. Egyetlen valamelyest járható útnak egy hasadék mutatkozott, amelynek csaknem függőleges falain sötétebb és világosabb rétegek váltakoztak egymás fölött a sziklában.
– Kitaláltátok már, merrefelé menekülünk, ha bajba kerülünk? – érdeklődtem kissé nyugtalanul, miközben szemügyre vettem a meredeken fölfelé szökkenő falakat, ahol talán egy gyík is csak nagy üggyel-bajjal tudott volna fölkapaszkodni.
– Hát majd nem kerülünk bajba – vont vállat Ryshad, és jobbját a kardja markolatára helyezte.
– Vagy lemészároljuk őket – szólt hátra vidáman Gren, aki kíváncsi képpel loholt legelöl.
Szerencsére valóban nem találkoztunk senkivel az ezután következő végtelennek tetsző napon, amelynek során bokatörő kőgörgetegek váltakoztak bugyogó mocsártavakkal, amelyek talán egy lovasszekeret is elnyeltek volna, meg mindössze térdig érő, ám annál szúrósabb és áthatolhatatlanabb bozótosokkal. Nem álltunk meg pihenni, sőt, még enni sem, menet közben bontottuk meg a tarisznyákat, és egészen addig gyalogoltunk, amíg az északi vidék korai alkonya egyre sűrűsödő sötétségbe nem vonta körülöttünk a sziklás tájat. A barlangokban és üregekben árnyak gyülekeztek, a bokrok és alacsony fák ugrásra kész szörnyetegekként mozgolódtak a szürkületi szélben. Az égbolt színe lassan levendulakékre mélyült, és hamarosan azon kaptam magam, immár nem is tűnnek olyan elképesztő bolondságnak a régi népek meséi a Másvilág hátborzongató lényeiről, amelyek az alkony létráján járnak föl s alá az innenső és a túlsó birodalom között. Utólag már jobban örültem volna, ha Gren inkább megtartja magának a legvérfagyasztóbb történeteit.
– Az ott megfelelő helynek tűnik éjszakára – mutatott Shiv egy csoportnyi satnya nyírbokor felé, amelyek között száraznak és védettnek tűnt a föld.
Sorgrad a földre dobta a hátizsákját, és kutatni kezdett valami élelem után.
– Jobb lenne, ha még a reggel beállta előtt kiötlenénk valamiféle tervet – javasolta. – Úgy értem, valami részletesebbet annál, hogy „gyerünk, öljük meg Ilkehant”. A meglepetés ereje sokat nyomhat a latban, már ha persze képesek leszünk be- és kijutni élve, ehhez azonban előre tudnunk kell, pontosan mihez is akarunk kezdeni, hogy ne vesztegessünk el odabent egyetlen lélegzetvételnyi időt sem.
Ryshad leheveredett a száraz földre, és a tarkója alá gyűrte a karját.
– Először is: hogyan akarunk bejutni a palotába?
– És hogyan találjuk meg Ilkehant a palotán belül? – tette hozzá Sorgrad. – Remélem, nem gondoltátok, hogy szobáról szobára járunk, udvariasan bekopogtatunk, és megmondjuk, hogy Ilkehant keressük legyilkolás céljából...
Megütögettem erszényemet, amelyben megzörrentek a pergamenlapok.
– Ismerek egy dalt a rejtőzködő préda felderítésére – ajánlottam. – Az Erdők Népe használja vadászathoz.
– És biztos vagy benne, hogy segít? – Ryshad most sem hazudtolta meg magát.
– Hát persze, hogy biztos benne, mint ahogy mi mindannyian – kacsintott rám Gren. – Úgy tudom, a Mesterség alapköve a hit, vagy mit is szoktak magyarázni ezzel kapcsolatban.
– Emlékszel, mit mondott indulás előtt Guinalle? – Shiv egy hitványka vízfolyás mellett térdelt, amelyet hamarosan vissza is nyelt magába a sanyarú föld. – Minél szégyenletesebbé tesszük Ilkehan halálát, annál erőteljesebben romboljuk le hatalmát, amely a Mesterségen alapul... És annál tehetetlenebbek lesznek a követői Suthyfer szigetén.
– A holttest megbecstelenítését nyugodtan rám bízhatjátok – kapta fel a fejét szolgálatkészen Gren.
– Mit gondolsz, iható ez a forrás? – érdeklődtem, majd Shiv bólintását látván mertem magamnak egy tenyérnyivel a sáros kis mederből, és hálásan belekortyoltam. – A Mesterség hatalmának bölcsője, úgy tűnik, ez a bizonyos hargeard, vagyis a kőből rakott kör, amely minden település közelében megtalálható. Mi lenne, ha lerombolnánk Kehannasekke hargeardját?
– Magától értetődik – biccentett Sorgrad.
Ryshad felült, és ő is élelem után kezdett kotorászni a zsákban.
– Shiv? – pillantott a varázslóra.
– Ha megtaláljuk a hargeardot, valószínűleg le tudom rombolni – bólintott Shiv, és igyekezett lenyelni a szájába tömött kenyérdarabot. – No persze csak akkor, ha a közelben lappangó elietimmek nem szorítják ki közben a józan észt a fejemből.
– Vagyis előbb a temetkezési helyet kellene megtalálnunk, csak azután vonulunk Ilkehan palotája ellen – tűnődött Ryshad.
– Eközben azonban semmiképpen sem maradhatunk észrevétlenek. – Megmostam az arcomat, és vizes tenyeremmel megpróbáltam testem egyéb részeit is valamelyest megtisztogatni. – Ha már nem tudunk változtatni rajta, talán próbáljuk meg a hasznunkra fordítani. Emlékeztek, mit mondtak a gyerekek arról, hogy Ilkehan hadseregében gebaedimek vannak, vagyis az Árnyékemberek itteni megfelelői? Az jutott eszembe, megtehetnénk, hogy bosszúszomjas kísérteteknek álcázzuk magunkat. Ha eléggé megrémítjük az utunkba kerülőket, talán még arra sem lesz szükségünk, hogy fegyvert emeljünk rájuk.
– Ráadásul még csak véletlenül sem kezdik gyanítani, honnan is jöhettünk – tette hozzá Ryshad.
– És ha halhatatlannak hisznek bennünket, talán nem fárasztják magukat azzal, hogy megpróbáljanak megölni. – Grennek láthatóan tetszett az ötlet.
– Borzasztóan zavar ez a nyavalyás csuklya – rántottam meg mérgesen a köpenyem szegélyét. – Nem látok a hátam mögé, de még oldalra sem, és ha emberek között járok, folyton attól tartok, hogy hátba szúr valaki. Nem bánnám, ha valahogy másképp álcáznánk magunkat.
– Ez mind szép – ráncolta a homlokát Ryshad –, csakhogy amíg Ilkehan életben van, nem vállalhatjuk a kockázatot, hogy Shiv rejtővarázslata kendőzzön el bennünket.
– Nos, ha megtaláljuk a megfelelő növényeket, varázslat nélkül is fekete hajú, kék bőrű árnylakókat csinálok belőletek – mosolygott Shiv. – Ha egyszer Pereddel lakik az ember, többet megtanul a festékekről meg a színkeverésről, mint amennyire ép ésszel valaha is szüksége lehetne.
Sorgrad is elnevette magát.
– Már csak azért is megérné, hogy láthassuk Halice arcát, amikor visszatérünk – jegyezte meg.
– Mégis, miféle növényekre gondoltál? – Gren máris szimatolni kezdett a soványka csermelyt övező gazban, mint valami nagyra nőtt vadászkutya.
– Szalamandravirág lenne a legjobb, de nem biztos, hogy errefelé megterem – tápászkodott fel Shiv. Ő is kutatni kezdett a csermely partján, azután távolabb, a bokrok között, és kisvártatva egy maroknyi sötét, göcsörtös gyökérrel tért vissza. Némelyiknek a végén még ott kapaszkodott a rendetlen, keszekusza növényke. – Vigyázzatok a levelére, szúr! – figyelmeztetett, miközben odadobta a kupacot az orrom elé.
– Még szerencse, hogy nyáron jöttünk – jegyeztem meg félhangosan.
Ryshad a feje búbját vakargatta.
– Mondd csak, Shiv, megnézhetném azt a térképet? – kérdezte. – Úgy értem, mielőtt összemaszatolnál bennünket.
Shiv újabb marék gyökeret hajított a földre, azután a nadrágjába törölte a kezét, mielőtt előhúzta volna az össze-vissza gyűrődött pergamenlapot.
– Két vagy három napi járóföldre vagyunk Ilkehan búvóhelyétől, ha az eddigi erőltetett iramban haladunk tovább. – Ujját végighúzta a hegyek között, ahol táborhelyünket sejtette, majd megkerülte az apró kastélyrajzocskát, amellyel Pered a sziget fő erősségét jelölte, és megállt egy ponton. – Legutóbb itt ejtettek foglyul bennünket.
– Most viszont remek búvóhelyet találhatnánk ott – bólintott Ryshad. – Úgy emlékszem, volt a közelben egy sor alacsonyabb domb.
Sorgrad is közelebb húzódott, hogy rálásson a térképre.
– Kellene találnunk egy magasabb pontot, ahonnan minden irányba ellátunk, és figyelhetjük, nem lopózik-e a közelünkbe valaki.
Gren megdicsőült arccal érkezett vissza a patakpartról, mind a két marka telis-tele volt csöpögő gyökerekkel. Shiv gyorsan biztonságba helyezte a térképet.
– Ki lopózik a közelünkbe? – kérdezte éberen Gren. – Kész vagyok bármikor megverekedni bárkivel!
– Tudjuk – hárítottam el. – Egyelőre jobb lenne, ha egy kicsit türelmesebb volnál. Először is Shivnek be kell festenie bennünket, mintha Árnyékemberek volnánk.
– És hogyan akarsz hozzáfogni? – Sorgrad kíváncsi pillantást vetett a varázslóra.
– Kinél van gyertya? – kérdezte Shiv, miközben nekiállt apró, egyforma szeletekre aprítani késével a gyökérdarabokat. – És kellene valami edényféle is, amibe vizet tehetünk.
Sorgrad sóhajtva előhúzott a holmijából egy apró ezüstkupát.
– Vigyázz rá! – kérte. – Évek óta ebből iszom a bort.
– Ezen a környéken úgysem sok bort találsz – húzta el a száját Gren, majd előhalászott valamelyik zsebéből egy gyertyacsutakot.
Némi keresgélés után én is találtam két gyertyavéget, Ryshad pedig egy szarupoharat nyújtott át a varázslónak.
– Köszönöm – biccentett Shiv. – Úgy vélem, biztonságosabb, ha a mágia segítségét veszem igénybe, mint hogyha tüzet gyújtanék. A füst meg a láng messziről látszana, azon kívül sokkal tovább is tartana az egész.
Ryshad habozva bólintott.
– Szerintem Ilkehan egyelőre nem gyanítja, hogy a közelben vagyunk, ezért nem is figyel különösebben, vajon alkalmaz-e valaki mágiát két-három napi járóföldre tőle – állapította meg. – Egyébként pedig minél gyorsabban készen vagy, annál jobb. Addig mi őrködünk, bár tudom, hogy ez nem sokat segít.
Az aggodalom hangyaseregként vonult föl-alá a hátgerincemen, miközben csatlakoztam Ryshadhoz, és kettesben kikapaszkodtunk a védelmet jelentő apró völgyből. Végigtekintettünk a hasadékon, amelyen idáig kutyagoltunk, füleltünk, nem halljuk-e csizmás lábak zaját vagy fojtott suttogást az egyre mélyülő sötétségben. Újra és újra rajtakaptam magam, hogy megint azon rágódom, vajon hányféle buktatót rejt magában sebtében összekovácsolt tervünk. Nos, eddig is tudtam, hogy magas tétekben játszunk, sőt, őszintén szólva magasabbakban, mint valaha eddigi életem során, de az ősi szabály most is érvényes: úgy kell kijátszani a rúnákat, ahogy az asztalra hullanak. Tudtam, hogy máris számos előnyt tudhatunk magunk mellett: itt van például Ryshad gyors észjárása, Shiv mágikus tehetsége vagy a két fivér azonnali tettrekészsége, kiváltképp, ha harcba bocsátkozhatnak valakivel. Maga Sorgrad tanította nekem annak idején, hogyan lehet a legesélytelenebb játszmát is megnyerni: mindig úgy kell játszani, mintha Poldrion lenne az ellenfelem, a tét pedig a békés átjutás a Másvilágra.
– Azt hiszem, elkészült! – jelentette Shiv.
Arra az épületes látványra tértem vissza, hogy Gren elképesztően kék gyertyaviaszt keneget az arcára. Annyira nevettem, hogy a könnyem is potyogott; igaz, azokban a napokban nem sok nevetnivalóm akadt.
– Mit gondoltok, divatot alapítunk? – Sorgrad előrehajolt, Shiv pedig feketés festéklevet lötykölt a hajára.
– Megmondaná valaki, hogyan fogjuk ezt lemosni? – gyanakodva méregettem a földöntúli kék kulimászt.
– Ezt még én sem tudom – ismerte be nyíltan Shiv. – Inkább ne kenjetek magatokra túl sokat. Egyébként egészen kicsi is elég belőle, és azt hiszem, elég tartós lesz az eredmény.
– Gyere, hadd kenjem rád, amim van – incselkedett Ryshad, szétmaszatolva a tenyerén egy adag kék maszlagot.
– Tudod, egész nap egy ilyen ajánlatra vártam – rebegtettem szendén a szempillámat.
Ryshad ujjai gyengéden végigsimogatták az arcomat, az én tenyerem pedig cserében elidőzött erőteljes állkapcsának borostái között, meg a homlokán, haja tövének finom bőrén. Elkapta a kezemet, futólag megcsókolta a csuklóm belső oldalát, és egy pillanatra összemosolyogtunk. Ha csak ennyi bensőséges együttlét jut nekünk, mielőtt kockára tesszük az életünket, hát egyetlen sóhajtásnyit sem akartunk elszalasztani belőle.
– Tehát szemmel tartjuk a palotát, és megkíséreljük megállapítani, merre lehet Ilkehan. – Sorgrad felszegte az állát, hogy a nyakát is be tudja festeni, közben pedig visszatért haditervünk részleteinek kidolgozásához. – De hogyan jutunk be a palotába?
– Talán a pincéken és csatornákon át – ajánlottam. – Legutóbb legalábbis úgy jutottunk ki onnan.
– Lerohanjuk Ilkehant, és a túlerőnket meg a meglepetés erejét kihasználva igyekszünk lecsapni rá – tette hozzá Ryshad.
– Megöljük, mielőtt fontolóra vehetné, melyikünkre támadjon elsőnek – bólogatott Sorgrad.
Összerázkódtam, és igyekeztem magam köré fonni a karomat, hogy visszaszorítsam hátam borsódzását.
– Ne félj, most semmi nem úgy fog történni, mint legutóbb – ígérte Ryshad, és pillantása foglyul ejtette a tekintetemet.
– Kenhetnénk még egy kis fekete festéket az arcunkra – javasolta Sorgrad. – Fessük be a szemgödrünket, ahogy a Sheltiya! – Haja most már éjfekete volt, csak fehér foga világított ibolyakék arcában.
– Jó ötlet – biccentettem, mivel eszembe jutott, milyen dermesztő arckifejezést kölcsönzött mindez a Mesterség hegyvidéki művelőinek.
– Vajon a Sheltiya mennyit tudhat a Síkság Népéről meg az Árnyékemberekről? – mélázott Ryshad.
– Aritane biztosan válaszol néhány kérdésünkre ha hazaérünk – mosolyogtam rá.
– Ha hazaérünk – visszhangozta.
– Ki fizeti az italokat? – érdeklődött Gren. Az az eshetőség szemlátomást eszébe sem jutott, hogy esetleg nem jutunk ki innen élve. Úgy döntöttem, megpróbálom magamra venni a magabiztosságát. Elvégre ezeken a kietlen szigeteken minden a hittől függ, nem igaz?

 

 

Suthyfer, Őrsziget,

Nyárelő 7. napja

– Nem hiszem, hogy lenne jogod megtiltani nekem, hogy veled menjek. – Temar csöndesen átkozta magában azt a vigyázatlan istenséget, aki ennyivel magasabbnak teremtette nála Halice-t.
– A terv készen áll, és te is egyetértettél vele. – A zsoldosnő fogást váltott a fenőkövön, és egykedvű mozdulatokkal tovább élezte amúgy is borotvaéles kardját. – Ha a gázló közepén akarsz lovat váltani, az a legbiztosabb módja annak, hogy megfulladj. Tessék, Pered?
– Elkészültek a vázlatrajzok az elietimm varázslókról – lobogtatott meg néhány pergamenszeletet Pered. – Igyekeztem a lehető leghívebben követni Guinalle útmutatását.
– Nagyszerű – bólintott Halice. – Gondoskodom róla, hogy Minare és Rosarn is tartson magánál egyet-egyet. És ha látod valahol Vaspretet, légy szíves, szólj neki, hogy beszélni akarok vele!
Pered mókásan szalutált, sarkon fordult, és díszlépésben távozott.
– Ha veletek megyek, vezethetnék még egy csapatot. – Temar nem adta fel olyan könnyen.
– A csapatok vezetése nem a te feladatod – jelentette ki minden teketória nélkül Halice. – Légy szíves, barátkozz meg a gondolattal, hogy többé nem vagy katonai parancsnok! Támadások helyett egy egész gyarmatot vezetsz, ha nem tűnt volna fel.
– De ha minden mozgósítható emberünket odavezényelnénk, ma este pontot tehetnénk ennek az egésznek a végére! – csattant föl Temar. – Megölnénk a kalózvezért, és magunk mögött hagyhatnánk ezt a lidércnyomást!
– Elfeledkezel a varázslóikról – dorgálta Halice. – Egyelőre legfeljebb a cölöpvárukra csaphatunk le. – Magasra emelte a pengét, hogy megvillanjon rajta a napfény, és összevont szemöldökkel tanulmányozta az élét. – Hidd el, én is szívesen miszlikbe aprítanám azt a gonosztevőt, már csak szegény Naldeth miatt is, de sajnos, ezzel még kénytelenek leszünk várni egy kicsit. Ma este beérném azzal is, ha minél több foglyot ki tudnánk szabadítani, és azután békében eliszkolhatnánk, mielőtt azok a varázslók észbe kapnak, és ránk szabadítják az északi szigetek összes gonoszságát.
Halice könnyedén tartotta tenyerében a széles kard nehéz markolatát, és roppant óvatosan meglendítette a pengét, hogy próbaképpen lecsapjon néhány szőrszálat az alkarjáról. – Amint Livak jelenti, hogy Ilkehan jobblétre szenderült, máris újra támadásba lendülünk, és Muredarch meg az a szedett-vedett elietimm népség ezerszer is megemlegeti, hogy valaha szóba álltak egymással!
De mi lesz, ha Ilkehant nem sikerül megölni? Temar éppen azon tűnődött, hogyan tegye föl ezt a kérdést úgy, hogy ne kapjon érte újabb szemrehányásokat, amikor Usara bújt elő a kabinból.
– Nem tudnátok egy kicsikét halkabban beszélgetni? – kérdezte erőltetett udvariassággal a varázsló. – Guinalle teljesen kimerült. Ez a zsivaj hiányzik neki legkevésbé.
– Hogy van Naldeth? – érdeklődött Halice.
– Alszik. – Éppenséggel Usara is holtfáradtnak látszott. – Guinalle egyelőre csak azt ismételgeti, hogy „a körülményekhez képest jól van”, de ha ennél többet is ki tudok húzni belőle, majd szólok.
– És a kalózok még mindig azt hiszik, hogy éjszaka nem tudunk hozzájuk férni? – kérdezte Halice.
– Igen, és úgy tűnik, a varázslóik is – bólintott Usara.
– Akkor tehát Guinalle nyugodtan alhatna egyet, amíg mi bebizonyítjuk a kalózoknak, mennyire tévedtek. – Halice visszalökte a kardját a tokjába. – Temar, légy szíves, magyarázd meg neki, milyen fontos, hogy pihent legyen, ha sebesültekkel térünk vissza! Ez az érv talán meggyőzi. Darni, merre vagy?
A megtermett harcos a vízparton állt a köréje gyülekező matrózok és zsoldosok gyűrűjében.
– Guinalle azt mondja, nem pihenhet, nehogy Naldeth állapota rosszabbra forduljon, amíg nem figyel rá. – Usara aggodalmas pillantásokat vetett a kunyhó felé. – Szegény Naldeth olyan sok vért vesztett, hogy Guinalle attól tart, megint meg kell majd erősítenie a szívét. Ennyit én is meg tudnék tenni az elemi mágia segítségével, de Guinalle még csak hallani sem akar róla, hogy egyáltalán megpróbáljam.
Temar gondolatai azonban újra és újra visszatértek saját aggodalmaihoz.
– Nem látom be, miért Darninak kell vezetnie a másik támadó csapatot – dohogott.
Usara azonban nem is figyelt rá: Allint követte a tekintetével, aki nemrég lépett ki a kunyhóból, és most Darnival és Halice-szel beszélgetett. Darni hirtelen felnevetett, Halice pedig végiggereblyézte ujjaival rövidre nyírt haját.
– Ezek meg miben mesterkednek? – tűnődött hangosan a varázsló.
– Talán kérdezzük meg tőlük! – Temar megindult a kis csoport felé, nyomában Usarával, ám mire elérték őket, Halice és a hatalmas harcos már eltűntek a kunyhó mögötti félhomályban.
– A fene egye meg! – szitkozódott Temar, aki ráadásul megbotlott egy alattomos fagyökérben. A kisebbik holdat fellegek takarták, és a nagyobbiknak is csupán fél tányérja világított az égbolton, így az éjszakát bizonytalanul hullámzó-változó árnyak serege népesítette be.
– Megértem, hogy a lehető legsötétebb éjszakát akarjátok kiválasztani a támadáshoz, de ez éppen annyira összezavarhatja a saját csapatainkat, mint az ellenségét – szólalt meg Larissa hangja valahol a közelükben. Amikor Temar rájött, hogy a lány Halice-hez intézi szavait, csak még inkább kirekesztettnek érezte magát a nagyszabású tervből.
– Már megbocsáss, de pillanatnyilag nem áll módomban még a mágusok aggályaival is törődni – vágta rá elutasító hangon Halice. – Ó, a nyavalyába, hát ez meg mi?
Temar döbbenten torpant meg, és észrevette, hogy Usara is így tesz mellette.
– Ezt meg hogy csináltad? – kérdezte óvatosan Halice egy lélegzetvételnyi szünet után.
– Micsodát? – Usara éppen annyira meglepődött, mint Temar.
– A fény voltaképpen nem sokban különbözik a hőtől. – Larissa hangjából minden elővigyázata ellenére kiérződött a büszkeség. – Most voltaképpen a testek által kibocsátott meleget látod...
– Vagyis látok a sötétben – fejezte be hitetlenkedve a mondatot Halice. – Mondd csak, meddig tart a hatása? És hány emberre tudod alkalmazni?
– Sajnos, alig fél harangütésnyi ideig – mentegetőzött Larissa.
– Ha összefogunk, talán két vagy három ember látását tudjuk megváltoztatni – tette hozzá Allin.
– Mármint fejenként – pontosított Larissa. – Ketten együtt, mondjuk, öt emberét.
– Ahhoz hasonlít, mintha ököllel alaposan szemen vágtak volna... – Darni öblös nevetéssel kísérte ezt a felfedezést. – Nos, attól tartok, hölgyeim, Kalionnak alaposan föl kell kötnie a gatyáját, ha ti ketten visszatértek Hadrumalba! Mire kettőt pislant, a végén még kinevezik valamelyikőtöket a Lángok úrnőjének.
– Voltaképpen Allin ötlete volt – biccentett Larissa, de úgy tűnt, éppenséggel ő sem bánja a dicséretet. – Amikor eldöntöttük, hogy mégsem háborgatjuk a kalózokat a források kiszárításával, más felhasználási módokat kezdtünk keresni mágikus képességeink számára.
– A megvalósítás pontos folyamatát viszont Larissa dolgozta ki – sietett hozzátenni Allin.
– Még sokat kell finomítanunk rajta, mielőtt igazán jól tudjuk majd használni. – Az égbolt kitisztult kissé, és Temar látta, hogy Larissa Usara felé nyújtja a kezét. – Segítenél egy kicsit?
– Még ki kell tapasztalnom, hogyan is használjam. – Halice óvatos léptekkel a vízpart felé indult, nyomában az éberen figyelő mágusokkal. – Mondjátok csak, mennyit látok vele világosban?
– Szükséged lesz egy helyettesre, akinek a látása nem módosult! – kiáltott utána Temar.
– Nem jöhetsz, és kész! – Darni eleven sorompóként nyújtotta ki vaskos karját a fiú előtt. – Nem kockáztathatjuk meg, hogy eless vagy fogságba kerülj.
– Tudok vigyázni magamra – jelentette ki dölyfösen Temar.
– Az uralkodók is csak orra buknak, ha lócitromra lépnek, akár az egyszerű parasztok. – Darni szúrós pillantást vetett a fiatal nemesre. – Mi, többiek, pótolhatók vagyunk. Te viszont nem vagy az.
– Mit gondolsz, meddig volna képes kitartani Guinalle, ha azt kellene látnia, hogy egy kötél végén eregetnek le téged a cápáknak? – Halice visszafordult és felszisszent. – Ó, a fene egye meg, nem tudok a tűzbe nézni! Valósággal égeti a szememet! – Két kézzel dörgölte könnyes szempilláit.
– Légy szíves, állj nyugodtan egy pillanatra! – Larissa elhúzta a tenyerét a zsoldosnő arca előtt.
– Most már tényleg jobb – sóhajtott fel Halice. – Azt hiszem, el tudok képzelni olyan helyzetet, amikor ez a kis trükk megnyeri nekünk a csatát. Mind a hárman képesek vagytok rá?
– Azt hiszem, elég könnyen meg tudom tanítani Usarának – felelte magabiztosan Larissa.
– Nem mehettek el mind a hárman! – Temar megpróbálta kikerülni Darni karját, azután inkább átbújt alatta. – Nekem is szükségem lesz itt egy mágusra. Allin például itt maradhatna! – Úgy vélte, Larissa csak kockáztassa nyugodtan a bőrét, ha már olyan buzgón vágyik az előmenetelre, Allin azonban túlságosan is sokat jelent neki... Ez a hirtelen felismerés azután éppen úgy elvakította egy pillanatra, akár az imént a zsoldosnőt a tűz fénye.
– Ezúttal minden fellelhető mágusra szükségünk lesz – szögezte le Halice.
– És mi lesz, ha kapcsolatba akartok lépni velem? – ellenkezett Temar, de közben már azon törte a fejét, nem érhetné-e el valahogyan, hogy Allin legalább a hajó fedélzetén maradjon, és ne kelljen partra szállnia a támadókkal.
– Semmi egyéb dolgod nem lesz, mint nyitva tartani a szemedet – biztosította Darni. – Ha ebben a vaksötétben partra akarunk szállni, tényleg az összes varázslóra szükségünk lesz.
– Nos, van még valami, amit megtehetnél értünk, Messire D'Alsennin – csettintett az ujjával Halice. – Mondd el az embereknek, miért fontos, hogy ma éjjel jól harcoljanak! Az ilyesmi az uraság dolga.
Temar végignézett a part menti tábortüzek körül összegyűltek várakozó arcán, és megpróbálta összeszedni a gondolatait. Ám amikor pillantása Allin reménykedő tekintetével találkozott, amelyből csak úgy sütött az iránta való bizalom, már tudta, hogy meg kell találnia a megfelelő szavakat... A megfelelő buzdítást, hogy emberei a lehető legjobban harcoljanak, és épségben hozzák vissza Allint. Meghajolt az egybegyűltek, zsoldosok, matrózok és földművesek felé, akiket az aranyló tűzfény most mintha mind egyformának mutatott volna az égbolt fekete bársonyháttere előtt. Emberei fejet hajtottak előtte, Temar pedig megköszörülte a torkát.
– Csaknem mindenkit ismerek, akit itt látok, ti pedig szintén majdnem mindannyian ismertek engem, miután az eltelt évszakok során közösen munkálkodtunk Kellarin boldogulása érdekében. A maradék keveseknek viszont nem hiszem, hogy sokat jelentene D'Alsennin uraság neve; sajnálom, hogy eddig olyan kevés alkalom akadt, hogy bemutatkozzak nektek. Ígérem, ezt a hiányosságot előbb-utóbb pótoljuk. Annál is inkább, mivel ma éjjel alighanem lesz érkezésetek visszaszerezni néhányat Kellarin boroshordói közül, amelyeket ezek az átokfajzatok elraboltak. Tudjátok, egy jó pohár itallal a kézben könnyebben barátkozik az ember.
A szórványos nevetéstől felbátorodván Temar vidáman legyintett.
– Mondanom sem kell, hogy busás fizetségre számíthattok fáradozásaitok jutalmaként – folytatta –, de a világ minden aranya sem érhet fel egyetlen emberélettel, és nektek ma éjjel azoknak a szerencsétleneknek az életéért kell küzdenetek, akik fogságban sínylődnek a kalózok cölöpvárában. Felteszem, mindannyian értesültetek már Naldeth sorsáról. Ugye, nem néznétek végig, hogy ez mással is megtörténjen?
Végig a homokparton buzgó helyeslés dörmögő kórusa harsant fel, és Temar észrevette, hogy mind több arcra ül ki az elszántság kifejezése.
– Ezzel együtt tudnotok kell, hogy még nem érkezett el az a nap, amikor majd megfizettetjük összes bűneikért azokat a gonosztevőket – folytatta valamivel hangosabban. – De ne féljetek, ez sem várat már sokáig magára. Ma éjszaka kicsavarjuk a kezükből a pálcát, amellyel azt hitték, hogy sakkban tarthatnak bennünket, azután szépen megvárjuk, amíg a barátaink leszámolnak azzal az emberrel, aki a kalózokat segítő varázslók gyilkos mágiájának forrása. Amint hírt kapunk, hogy ez sikerült, olyan gyorsan az árnyékvilágba küldjük ezt a csürhe bandát, hogy hosszasan kell sorban állniuk Poldrion ladikjához. Saedrin maga fog sorsot húzatni velük, hogy eldöntse, melyikük járuljon előbb a színe elé!
Ez a gyengécske tréfa nem aratott túl nagy tetszést, úgyhogy Temar sürgősen eldöntötte, inkább nem csillogtatja tovább szónoki képességeit.
– Most pedig rajta, szabadítsátok ki a foglyokat, és lehetőleg épen és sértetlenül térjetek vissza! – Megtorpant, majd vállat vont. – Elég egyszerű feladatnak tűnik, és azt hiszem, mindannyian tudjátok, mit csináltok.
E szavait már nagyobb lelkesedés fogadta, Halice pedig békülékenyen hátba veregette.
– A végén még megérjük, hogy igazi vezető lesz belőled, fiam! – dörmögte.
– Kizárt dolog, ha továbbra is „fiamnak” szólítasz – húzta fel az orrát Temar.
– Na jó, legfeljebb megtartom olyan esetekre, amikor mások nem hallják – vágta rá könyörtelen vigyorral a zsoldosnő. – Allin, Usara, gyertek!
Halice vissza sem pillantva megindult a part felé, válogatott emberei pedig hűségesen követték minden lépését. Temar újfent elhatározta magában, egyszer még megmutatja neki, hogy a nemesi származás biztosította előjogok nem csupán poros pergamentekercsek szüleményei, hanem néha valódi rátermettséget jelentenek. Akkor majd nem jut eszébe többet „fiamnak” szólítani...
Halice a maga részéről szintén szánt néhány futó gondolatot ennek a témának. Úgy gondolta, Temarnak nem csak szavakban, de tettekben is ki kell érdemelnie a tiszteletet, amelyre igényt tart. Nos, nem mintha mostanában nem haladna kifejezetten jól, állapította meg magában a zsoldosnő, csakhogy ezzel a romantikus gondolkodással a lescari háborúkban már rég egy tömegsírban heverne valahol.
– Mit mosolyogsz magadban, parancsnok? – kapta föl a fejét Minare, aki hűségesen követte feljebbvalóját.
– Semmit. – Halice arca elkomorodott. – Készen álltok a vérre és mocsokra, a halálra és fájdalomra?
– Észjárásunk pofonegyszerű, szívünk pedig egyáltalán nincs – biccentett Minare. – Tudhattam volna, hogy a kellarinbéli nyugodalmas életnek előbb-utóbb meg kell fizetni az árát.
– Nos, te csak gondoskodj róla, hogy a pengéd hatókörében minden kalóz a fűbe harapjon, és akkor hamarosan visszatérhetünk ehhez a nyugodalmas élethez – bólintott Halice. – Gyerünk, mozgás, hajóra szállni! – kiáltott vissza csapatokba rendeződő haderejének, és a partszegélyen várakozó csónakok felé intett.
Az Alga kapitánya már ott várakozott a középfedélzeten, mire a zsoldosnő kikapaszkodott a csónakból.
– Milyen közel menjek a parthoz? – kérdezte szolgálatkészen.
– Majd ha ott leszünk, megmutatom. – Halice ellenőrizte, hogy a csónakokat biztonságosan felkötözik-e az Alga oldalára. – Várd meg a jelzést, azután gyere a parthoz, hogy fölvehess bennünket!
– Alig van fény, az áramlatok pedig tovább nehezítik a dolgomat – figyelmeztette Jevon mester.
– Majd a varázslók gondoskodnak róla, hogy ezzel se legyen gondod – nyugtatta meg Halice. – Hol vagy, Usara? Erre gyere!
A mágus szolgálatkészen követte a zsoldosnőt a tatbástya tövébe, ahol a korlátnál egy fekete hajú fickó ácsorgott, és összevont szemöldökkel kémlelte a vizet. Kezében vékony kötelet tartott, amelyet szabályos közökben rákötözött bőr- és csontdarabok osztottak egyenlő részekre.
– Jil, ez itt Usara. Nos, mágus uram, most talán nézzük meg, valóban működik-e az ötleted, mielőtt mindannyian kockára tesszük a nyakunkat! – Halice odaintett a Jil nevezetű férfinak, aki áthajította a korláton a vékony kötél egyik végét, amelyet apró, kerek súly húzott le. A férfi szinte oda sem figyelve követte ujjaival a kötél futását, mintha külön ismert volna minden egyes kis jelet rajta.
– A mélység most...
Halice egy kézmozdulattal csendre intette.
– Usara?
A mágus homlokát ráncolva összpontosított.
– A tőkesúly alatt öt láb mélységű a víz – jelentette egy idő múlva. – A tengerfenék itt homokos, de arra, távolabb sziklák is vannak – mutatott az átláthatatlan sötétségbe. – És arra is.
– Jil?
– A mélységmérő meg a térképek igazat adnak neki – biccentett Jíl.
– Ha nem vigyázol, a végén még kitúr a posztodból – vigyorgott Halice.
– Ami azt illeti, rám férne egy kis pihenés. – Jil nem látszott túlságosan rémültnek ettől a kilátástól.
Halice magukra hagyta a varázslót meg a matrózt, hadd fejlesszék tovább egymás szaktudását, és visszaindult a hajóderék felé. Jókora, terpesztett lépésekkel haladt előre, mivel a szélbe forduló óceánjáró észrevehetően megdőlt. Csapata a hajókorlátnál gyülekezett, Darnié meg a túloldalon, és Halice fél füllel odafigyelt a megtermett harcos által osztogatott utasításokra. Némi megkönnyebbüléssel tapasztalta, hogy Darni jó érzékkel bánik az embereivel, és – talán ennek köszönhetően – az eltelt néhány nap alatt sikerült csaknem szabályszerű hadsereggé szerveznie a meglehetősen tarka gyülekezetet. A parancsnoksága alá tartozó nőkkel kimondottan udvariasan viselkedett, de figyelt rá, hogy még csak véletlenül se kivételezzen velük, tudván, hogy az ilyesmi megárt a csapat harci szellemének. Halice mélységesen egyetértett a módszereivel.
Az Alga legénysége föl-le járt körülöttük, éberen figyelve az éjszakai hajózás minden lehetséges veszélyére. Jevon mester karba font kézzel állt a korlátnál, a kormányos pedig le nem vette szemét a kapitányról, és mintha a kormányrúdon át a hajó és a tenger minden rezdülését érzékelte volna.
– Olyan lesz, mint egy átlagos rajtaütés? – érdeklődött kissé aggodalmasan egy hang. Halice arrafelé fordult, és egy fiatalembert pillantott meg; úgy emlékezett, hogy Glane a neve.
– Még könnyebb is, ha mindannyian észnél leszünk – felelte tárgyilagosan a zsoldosnő. – Az egyik szemedet tartsd mindig az ellenségen, a másikat a társaidon... A harmadikat meg, ha lehet, Vaspreten.
Glane félénken elnevette magát.
– Megpróbálom – ígérte.
– Ugye, tudod, hol a harmadik szemed, fiam? – Peyt éppen a kardját élezte, amely meglepően gondozottnak tűnt elvadult szakállához képest.
Glane kissé meghökkenve rázta meg a fejét.
– Hát, azt az egyszemű kígyó hordja magán! – Peyt félreérthetetlen mozdulatot tett a nadrágja eleje felé.
– Jobb lenne, ha azzal gondolkodnál, ami a füled között van, nem azzal, ami a lábad között! – vágott közbe Halice. – Ha még egyszer akkora veszedelembe sodrod a többieket, mint Sharlacban, úgy éljek, a sorsodra hagylak!
– Ugyan... Peyt akár a vízen is tud járni! – röhögött fel Deglain, aki az árbocrúd árnyékában üldögélt egy kötélcsomón.
Peyt rávicsorgott, de mielőtt válaszolhatott volna, Halice közelebb hajolt hozzá, és odasúgta neki:
– Arra ne is számíts, hogy a szigeten maradhatsz, és felcsaphatsz kalóznak! A nyomodba állítottam valakit, aki csak az intésemre vár, hogy tőrt bökjön a bordád közé. Ez nem csak rád, a cimboráidra is vonatkozik! – Veszedelmes mosollyal végigmérte a zsoldost, aki csak most jött rá, hogy akiknek támogatására számított eddig, azokat most megosztották a két csapat között. A magabiztosság egyszeriben lehervadt az arcáról.
Halice megállt a fedélzet közepén.
– Ma éjjel megmutatjuk a kalózoknak, hogy nagyon is van félnivalójuk. Ha most sikerül megijesztenünk őket, a legközelebbi rajtaütés alkalmával úgy dőlnek majd előttünk, mint a száraz nád. Ellenőrizzétek a fegyvereiteket, és álljatok készen, hogy amint odaértünk, azonnal megindíthassuk a támadást!
Máris továbbindult, és egyenesen a tatbástya tövében épített fedezék felé tartott, ahol Rosarn néhány emberével olajos bőrökbe csomagolta a nyílvesszőket, hogy megvédje őket a tenger sós párájától.
– Íjanként csak öt tegez nyílvesszőnk van – jelentette Rosarn gondterhelten. – És kevesebb tartalék ideg, mint amennyire számítottam.
– Egyszerű rajtaütésről van szó, Rosarn – emlékeztette Halice. – Nem Parnilesse herceg ellenében kell tartanunk az állásainkat.
– Annak a fickónak sajnálatosan sok érzéke van a sötétben való hadviseléshez – mosolygott Rosarn.
– A nemeseknek az a dolguk, hogy bölcsek legyenek – bólintott Halice. – A zsoldosoknak pedig az, hogy veszedelmesek. – Néhány pillanatig figyelte, ahogyan a számszeríjászok ellenőrzik a motollát meg a zárópecket. – Pered odaadta már neked azokat a képeket?
Rosarn megpaskolta a zekéje elejét.
– Jobban ismerem őket, mint a saját anyjuk! – jelentette ki vidáman.
– Ha besétálnak a nyílvessző elé, nyugodtan lődd le őket, de tudnod kell: nem azért vagyunk itt, hogy bármi áron végezzünk velük. És alighanem nem adják olcsón a bőrüket... – Halice fölemelte a hangját, hogy a távolabb álló íjászok is meghallják. – A célotok csak annyi, hogy feltartsátok az ellenséget, és lehetőleg ne engedjétek őket előbújni a fedezékükből, amíg mi kiszabadítjuk a foglyokat.
– Készen álltok? – lépett oda hozzájuk Darni.
– Mi igen – bólintott Halice. – És ti?
– Mi is. A tapasztaltabbakban tudatosítottam, hogy hagyunk tennivalót a következő alkalomra is. Az ő felelősségük, hogy ne hagyják a zöldfülűeket élethalálharcba bocsátkozni.
– Talán nem is árt, ha a zöldfülűek szereznek némi tapasztalatot még a végső összecsapás előtt. – Halice végigpillantott a hajó fedélzetén, és tekintete megállt Usarán, aki még mindig a tatbástya korlátjába fogódzkodott. – No igen, a hadviselés jóval egyszerűbb volt, mielőtt a mágia megbonyolította volna.
– Ne hibáztasd folyton a mágusokat – vigyorodott el Darni. – Planir maga mondja mindig, mennyivel jobban szeretne egyszerű, hétköznapi életet élni.
– Majd szólj, ha sikerült neki – felelte szárazon Halice. – Fölteszem a sipkámat, és elmegyek vásári bolondnak. Egyébként, ha már így szóba került, hol az Ősmágus életének legfőbb bonyolítója?
Darni a hátsó fedélzet kabinjai felé intett.
– Lepihent a csata előtt a kis Allinnal egyetemben. – A megtermett harcos arckifejezése kiolvashatatlannak bizonyult a sötétségben.
Halice bólintott, és kettesben megindultak a hátsó fedélzet felé. A kormányos és Jevon mester nem sokat törődtek velük, annyira lekötötte figyelmüket a feladat, hogy épségben keresztüljuttassák a hajót a sötétbe borult vizeken.
– Milyennek találod a csapatodat? – kérdezte csöndesen Halice. – Mondjuk, ki az, aki ellen harcba küldenéd őket, és ki az, akitől inkább megfutamodnál velük?
Darni egy ideig fontolgatta a választ.
– Nos, a Sörfőzők ellenében ki mernék állni velük, de inkább csak rajtaütésben, mintsem szabályszerű csatában. Arkady vagy Wynald emberei elől azonban azt hiszem, inkább eltakarodnánk.
– Elég tisztességes válasz. – Halice nem sokat törődött vele, hogy Darni az Ősmágus parancsára vett részt a lescari háborúkban, amíg tapasztalataik ilyen remekül egyeztek.
Darni hosszan tanulmányozta a középfedélzeten összeverődött embereket.
– Éppenséggel rájuk férne még némi kiképzés a végső összecsapás előtt, de nem hiszem, hogy Sorgrad sokáig halogatná, amit egyszer elhatározott. – A szögletes arcú harcos szavaiból tisztelet csendült ki.
– Tényleg nem az a fajta – húzta el az orrát Halice. Éppenséggel szívesebben látta volna Sorgradot helyetteseként az előttük álló harcban, de hát a kevés is jobb a semminél. Azon kívül Darni is kivívta már Sorgrad megbecsülését, amikor előző nyáron vállvetve harcoltak a hegyek között. Ez a tény igencsak felértékelte Halice szemében a hadrumali zsoldost.
Mindazonáltal Halice azt is eldöntötte magában, ő ugyan nem fog sírdogálni, ha ez a jókora házőrző kutya lemészároltatja magát gazdája iránti feltétlen hűségében. Ha pedig az ő embereit áldozza fel, hogy megmentse azt a kelekótya máguslányt, minden egyes elesettért újabb darabot hasít ki a fickó irhájából. Vagy legalábbis megpróbálja... Mindeddig nem merült fel benne a kérdés, vajon közelharcban le tudná-e győzni. Gondolatban mérlegelte az erejét, mozgékonyságát. Réges-régen nem fordult már másik csapatparancsnok ellen... Legalább azóta nem, hogy a lábával az a baleset történt.
Halice elgondolkodva megdörzsölgette a combját, érezve a megszokott vékonyulatot a mágia által összeforrasztott csontban. Éppen olyan elkeseredett és nyomorult volt, mint most Naldeth, amíg a Mesterség ki nem egyengette az elcsavarodott, megrövidült csontot. Nos, lehet, hogy a mágia szükségtelenül bonyolítja a harcosok életét, de azért kétségbevonhatatlan előnyökkel is rendelkezik... A harcosnő beismerte magában, hogy voltaképpen nagyra tartja Guinalle képességeit, és ha már erről van szó, az elemi mágusokét is. És ha most újra fegyvert ragad a kezébe, annak sokkal inkább ez az oka, mint holmi aranyakkal teli láda.
– A tiszthelyetteseid tisztában vannak a feladataikkal?
– Teljes mértékben. – Darni meglazította, majd lecsavarta a kardja markolatgombját, és egy pénzdarabot vett elő alóla. A zekéje ujjához dörgölve kifényesítette, majd nagy gonddal visszaillesztette a helyére. – Szerencsepénz – vigyorodott el. – Strell adta, a feleségem. Te mit hordasz magadnál, hogy szerencsét hozzon?
Halice arcán mosoly suhant át.
– Egy jó fenőkövet – felelte, és ismét a csapatára függesztette tekintetét. Elégedetten látta, hogy Minare és Vaspret a lehető legjobban helyezkedtek el az olyan zöldfülű ifjoncok támogatására, mint például Glane.
A hajó szinte hangtalanul siklott előre a csöndes óceánon, a fedélzetén utazók mélyen a gondolataikba merültek. Amint Suthyfer fekete tömege sötét foltot takart ki a csillagos égből, minden tekintet arrafelé fordult, ahol a homályban lapuló szigetek kifürkészhetetlen partjait sejtették. A matrózok gyakorlott mozdulatokkal vonták be a vitorlákat, és a hajó futása lelassult.
– Mennyire merészkedjünk közel? – kérdezte Jevon mester.
– Figyeld a varázslót! – mutatott Usara felé Halice.
A mágus Jil mellett állt a hajó farában, és a sötét hullámok közé bámult; a teljes fedélzet elnémult, mindenki lélegzetvisszafojtva figyelte őket. A kormányos idegtépő óvatossággal fordította odébb a kormányrudat, valahányszor Jil intett a kézfejével. A hajó egyre közelebb és közelebb araszolt a tengerszoros bejáratához, amely a kalózok tanyáját rejtette. Hamarosan sötét partfal magasodott a Alga mindkét oldalán, eltakarván előle a csillagos ég nagy darabját.
– Ideje felkelteni a lányokat – suttogta Halice.
Darni csöndesen elosont a kabinok felé, hogy fölébressze Larissát és Allint. Hamarosan mindkét máguslány megjelent a fedélzeten, arcuk sápadtan világlott a gyér holdfényben.
– Készítsétek a csónakokat! – Halice parancsa hallatán Jevon mester csettintett az ujjával, és a legénység buzgón a vízre eresztette a szilárd deszkaalkalmatosságokat, amelyek úgy követték a nagy hajót, mint vadrécét a kicsinyei. A vitorla halk csattogását elnyomták a nehéz csizmák óvatos léptei a deszkafedélzeten, ahogy a csapatok megkezdték a leereszkedést a csónakokba a kötéllétrákon és hálókon, amelyeket a matrózok bocsátottak le az Alga mindkét oldalán. A csoszogást és sustorgást csupán néhány fojtott szitokszó törte meg, amint valaki megcsúszott, vagy a kezére léptek, majd előkerültek az evezők, és hangtalanul a vízbe merültek.
– Viszlát, parancsnok! – mondta Rosarn. Íjászai tegezekkel és bőrbe csomagolt íjakkal megrakottan már másztak is lefelé az egyik csónakba.
Halice hátrament a hátulsó fedélzetre, ahol Allin várta vastag köpenybe burkolózva.
– Induljunk! – suttogta.
A zsoldosnő mászott le elsőként a létrán, készen rá, hogy szükség esetén elkapja a máguslányt. Még csak az hiányzott volna, hogy a vízbe essen! Miután minden fennakadás nélkül sikerült csónakba szállniuk, Halice végigtekintett a tintafekete habokon, és hamarosan meg is találta Darnit, aki egy másik csónak farában kuporgott, előtte Larissa ült csuklyás köpönyegbe burkolózva. Halice parancsszavára Minare odaintett az embereinek, akik nekifeküdtek az evezőknek. A csónakok nekilendültek, de nem haladtak túl gyorsan, mivel az észrevétlenség továbbra is fontosabb volt a sebességnél; hamarosan szabályos oszlopba fejlődtek, felzárkózva egymás mögé. Darni a tengerszoros túlsó oldala felé vezette a maga csapatát.
Halice észrevette, hogy az éjszakai tenger mérhetetlen feketeségében halovány vörös sáv kanyarog, mintha tűz égne valahol a mélységben, ahol a hullámoknak régen ki kellett volna oltaniuk. A rézszínű izzás éppen elég erős volt hozzá, hogy a kormányos jól láthassa. Allin kerek arca feszült volt az erőlködéstől, amint az irányfény mind előrébb vezette őket az egyre szűkülő tengerszoros veszedelmes sziklaszirtjei között. Halice tűnődve dörzsölgette a combját.
Az egyik evező sziklán koppant, ám az evezős felröppenni készülő szitokszavát a többiek pisszegése megállította. A hatalmas szirtek mintha mind jobban bekerítették volna őket, a nagyobbik hold sápadt fényében tétova árnyak táncoltak. Halice összevont szemöldökkel bámult a vízbe. Kár, hogy a varázslók nem tudják valamilyen titkos módszerrel visszaidézni az oszladozó fellegeket.
A feltámadó szellő égett, nedves fa savanykás szagát hozta, és Halice elméjéből minden más gondolatot eltakarított az előtte álló feladat. Ebből a távolságból már ki tudta venni az összeégett hajók vészjósló roncsait valamivel távolabb a szorosban, nagyjából ott, ahol a mágikus vezetőszál vöröses fénye tompán izzó tócsába gyűlt a kavicsos part közelében. Halice néma elismerésként megveregette Allin köpenybe bújtatott karját, majd, ahogy a csónak alja már a kavicsokon súrlódott, óvatosan kikecmergett. Zajtalanul csúsztatta előre csizmás lábát a sekély vízben, ügyelve, nehogy megcsússzon valamelyik nyálkás, moszatos kövön.
Visszapillantva észrevette, hogy az újoncok feszülten figyelik, tekintetükben izgalom és várakozás csillan. A többiek, akik már átestek a tűzkeresztségen a parancsnoksága alatt, inkább az ellenséggel törődtek. Halice szemügyre vette a kikötőöböl túloldalán meghúzódó szedett-vedett tábort. A sebtében összeácsolt kalyibák némelyikének két, három szobája is volt, néhol valódi üvegablakokon csillant meg a gyér holdfény. Később rájött, ezeket az ablakokat nyilván a Hínárról meg Den Harkeil hajójáról lopkodták össze. Az egyik kalóz még egy ingatag, tömpe kéményre is szert tett, a többiek azonban beérték egyszerű tábortűzzel, amelyet a kunyhójuk elé ásott gödörben raktak, vagy nagyobb kövekkel kerítettek körül. A tüzek azonban alig pislákoltak már az éjszaka eme legsötétebb idején, csak némi vörös derengés hunyorgott a kalyibák előtti letaposott fűben.
Csupán egyetlen őrtűz lángolt szilajon, fénykörében időről időre kirajzolódott egy alak, aki újabb hasábokat vetett a máglyára egy csinosan feltornyozott farakásból. Halice ezt a tüzet figyelte, miközben a lehető legteljesebb némaságban a partra vezette csapatát. Jóval távolabb helyezkedett el a kunyhóktól, és magasabban is feküdt, ahonnan ugyan jó kilátás nyílhatott volna az öbölre, ám a vitorlavászonból összerótt sátrak és a zsákmány feltornyozott ládái jórészt eltakarták szem elől. Az érem másik oldalaként azonban Halice sem tudta megállapítani, hányan virraszthatnak a tűz körül. Tucatnyian? Féltucatnyian?
Legelső emberei immár a kavicsos part túlsó végén jártak, és egyre közelebb és közelebb osontak a cölöpvárhoz. Minare csapata búcsút mondott a csúszós köveknek, és a loncsos fűben haladt előre. Amint az egész sereg a cölöpvár alá ért, amelynek sötét tömege eltakarta őket a jelzőtűz körül matató kalózok szeme elől, Halice néma kézmozdulatokkal kétfelé osztotta embereit. Minare csapata megkerülte a cölöpkarámot, hogy a sziget belseje felőli oldalon őrködjék, Halice pedig az ellenkező irányba indult embereivel, szorosan a fal árnyékában maradva. Kisvártatva ő és Vaspret lemaradtak a többiektől, és lekuporodva, a földhöz lapulva eltávolodtak valamelyest a cölöpalkotmánytól, ameddig be nem láthatták az öböl teljes ívét és a túloldalon kucorgó kalózkalyibákat.
Halice megmarkolta a kardját.
– Gyerünk!
A csöndes parancsszóra Vaspret hangtalanul előrenyargalt a sötétségben, akár a vizslató vadászkutya. Az őr békésen szunyókált a cölöpvár kapujánál, és mielőtt felébredhetett volna, már halott volt. Vaspret visszarántotta a kését a kalóz bordái közül, és miközben tisztára törölgette a pengét, bal kezét a biztonság kedvéért még mindig a fickó orrán és száján tartotta.
Miközben a csapat többi része türelmesen várakozott, Deglain is mozgásba lendült. Míg Vaspret őrködött, Deglain előhúzta a magával cipelt jókora csípőfogót, amelyet rongyokba csavart, hogy véletlenül se csörrenjen meg, ha netán odaütődne valamihez, és lassú, erőteljes mozdulattal átvágta a kaput óvó láncot. Minden erejét és elszántságát latba vetette, míg végül a kiválasztott láncszem engedett, és éles reccsenéssel megadta magát. A körülötte állók jéggé dermedtek, ám a kunyhók tájékáról nem hangzott fel vészkiáltás.
Vaspret intésére a harcosok nekilendültek, és néhány szempillantás alatt eltűntek a résnyire nyílt kapu mögött. Halice a távoli őrtüzet figyelte. Kisvártatva tompa kiáltást hallott a cölöpvár belsejéből, amelyet fojtott zokogás követett. A zokogás már-már hisztériába csapott át, ekkor azonban váratlan hirtelenséggel elnémult. Hamarosan feltűntek a kapuban Vaspret emberei a leginkább leromlott állapotban lévő foglyokat támogatva. Akik a saját lábukon távoztak, azoknak sem kellett különösebben magyarázni, milyen fontos a gyorsaság és észrevétlenség. A legfürgébb foglyok már el is tűntek az éjszakában, mire az észbe kapó őrök első vészkiáltása felharsant, és a távoli tűz fénykörében kirajzolódott egy talpra ugró alak körvonala. Vaspret emberei még egyre támogatták, terelgették kifelé a cölöpkarámból a lerongyolódott férfiakat és asszonyokat, amikor a kalózok kunyhói és sátrai között felfordulás, kiáltozás és futkosás támadt. Utolsónak maga Vaspret lépett ki a cölöpvárból, vállára vetve egy eszméletlen nő hevert. Halice fogadni mert volna, ez a nő volt az, aki csaknem hisztériában tört ki az imént.
Halice teljes magasságában kihúzta magát, és határozott léptekkel megindult előre. Kardját fenyegetően előreszegezte, ahogy a legendás hősöket festik le a legközkedveltebb balladákban holmi tudatlan igricek, akik nemhogy kardot, de még tőrt sem markoltak soha. A kalózok legéberebbjei addigra előszállingóztak a faluból, és most megtorpantak, nem tudván eldönteni, vajon Halice-t támadják-e, vagy a cölöpvárat. Minare azonban hamarosan eldöntötte helyettük a kérdést: zsoldosai, akik eddig észrevétlenül lapultak a bozótosban, most rárohantak a kalózseregre, teljességgel váratlanul érve őket.
– Hogy haladtok? – kiáltotta oda Vaspretnek Halice, amint a férfi kivont karddal elfutott mellette. Most már nem lett volna értelme tovább suttogni: az acélcsörgés és halálhörgés egyre erősödő zaja Muredarch egész seregét felverte álmából.
– Még egy kicsit tartsátok vissza őket, amíg eljutunk a csónakokig! – torpant meg Vaspret. Háta mögött harci kiáltások harsantak, amelyek valahol a lescari háborúk forgatagában is felhangozhattak volna.
– Megpróbáljuk. – Halice összevont szemöldökkel figyelte, amint a kunyhókból és sátrakból előbújó kalózok lassanként ütőképes haderővé szerveződnek. Szerencsére Kellarin zsoldosainak második támadási hulláma ekkor zúdult rájuk, egy időre ismét összezilálva soraikat.
– Ügyes fickó ez a Darni – mosolyodott el Vaspret.
– Túl ügyes is hozzá, hogy kihagyjuk a mókából – csettintett Halice. – Gyerünk, rakjátok meg azokat a hajókat!
Vaspret beleolvadt a sötétségbe. A következő pillanatban Halice mély, öblös ordítást hallott, és az őrtűz fénykörében Muredarch vállas alakja tűnt föl. Most, hogy ő is megjelent a színen, emberei gyorsabban és hatékonyabban rendeződtek harci alakzatba, mint Halice szerette volna.
A zsoldosnő körülpillantott, hogy ellenőrizze, mennyire foglalja le Minare csapatát a harc, majd a kalóztábor túlsó vége felől érkező csatazaj hevességéből igyekezett megállapítani, hogyan boldogulhatnak odaát Darni emberei. Ideje volna távozni, mielőtt Muredarch annyira megszervezi a seregét, hogy ellentámadásba kezdhessen.
– Visszavonulunk! – ordította Halice. Minare emberei újult erővel és vadsággal harcoltak és vagdalkoztak, hogy kiszabadítsák magukat. Halice mellett zsoldosok rohantak el, akik a legrövidebb utat választották a sötétben rejtőző csónakok felé. Kalózok éljenzése és átkai szálltak a levegőben, némelyikük kivont karddal üldözőbe vette Kellarin visszavonulóban lévő seregét. A csupasz pengéken megcsillant a holdfény, ahogy összecsaptak néhány tapasztalatlanabb kellarinbélivel.
– Hozzám! – kiáltotta Halice, és egy maroknyi zsoldos ösztönösen sarkon fordult, hogy engedelmeskedjék parancsnoka hívásának. Visszafelé rohantukban szinte elsöpörték a legelöl csörtető kalózokat.
Deglain széles pengéjének egyetlen sújtása tőből metszette le egy szakállas kalóz fejét, akinek szétfröccsenő vére vörös barázdákat festett Glane arcára és ruhájára. A fiú megdöbbenésében leengedte a kardja hegyét, és a következő pillanatban csaknem áldozatul esett egy másik kalóznak, aki éppen elég halált látott már maga körül, hogy ne gyászolja különösebben cimborája elvesztését. Peyt fegyvere azonban átjárta a fickó vállát, aki meglepetten hátratántorodott. Ez a pillanatnyi megtorpanás elég volt hozzá, hogy Glane rárontson, minden elkeseredését és rémületét belesűrítve kissé kaotikus vágásaiba, amelyek a kalóz állkapcsát és torkát érték. Végül mégis Peyt végzett vele, egyik szemébe vágva pengéjét; rá kellett taposnia az elesett kalóz mellkasára, hogy ki tudja szabadítani a kardját, és cipője vörös nyomot hagyott a fickó nyersfehér ingén.
– Gyerünk! – mennydörögte Halice, látván, hogy Glane feléje tántorog. A fiú arca véres volt, szeme kimeredt, egész teste reszketett. A zsoldosnő karon ragadta, és közelebb rántotta magához.
– Megsebesültél?
– Megölték Reddiget! – nyögte Glane. – Kibelezték, mint egy csirkét!
– Mozogj, mielőtt te is erre a sorsra jutsz! – Halice a part felé lökdöste a fiút.
Visszafordulva látta, hogy újabb kalózok özönlenek elő a kunyhók fedezékéből, és Muredarch kiáltásai nyomán hadrendbe állnak.
A kalózok és a zsoldosok halált hozó viharfelhőkként zúdultak egymásnak. Volt, aki előbb meghalt, mint hogy kardtól, lándzsától átjárt teste földet ért volna, mások hörögve, kiáltozva rogytak össze, vagy ordítva szorongatták karjukat, mellüket, ahol a tűhegyes nyílvesszők beléjük csapódtak. A sötétségből újabb és újabb lövedékfelhők érkeztek sivítva, sisteregve, ahogy Rosarn emberei íjat ragadtak, hogy a tengerszoros távolabbi végéről beavatkozzanak a küzdelembe. Akik pedig voltak olyan vigyázatlanok, hogy kiválva a tömegből jó célpontot kínáljanak a lövészeknek, azokat számszeríjak vesszői terítették le.
– Vaspret! – kiáltotta Halice. – Készen vagytok? – Magában úgy mérte fel, hogy Rosarnéknak nem sok lövedéke maradhatott már.
Vaspret válaszát azonban újonnan támadt harci zaj nyomta el, amely a kikötőöböl túlsó oldaláról csapott fel. Halice bárhogy igyekezett, nem tudott rájönni a sötétségben, mi történik odaát.
– Allin! – kiáltotta, és futva indult a csónakok felé, amilyen gyorsan csak tudott anélkül, hogy elbotlott volna.
– Tessék – vált ki a sötétségből a máguslány, akinek hangja szokatlanul reszketegnek tűnt.
– Ideje kipróbálni a legújabb ötleteteket. – Halice ügyelt rá, hogy válasza nyugodtan és biztatóan csengjen.
Allin mély lélegzetet vett, azután meglepő erővel szorította meg a zsoldosparancsnok kezét. Halice úgy érezte, mintha furcsa, földöntúli bizsergés támadná meg az ujjai végén, majd mélyen a csontjaiba ivódna.
– Köszönöm – bólintott Halice, majd fölemelte a kezét, hogy védje szemét az őrtűz lángjától, miközben a kikötőöböl túlsó oldala felé figyelt. – Ó, a kénköves mindenit!
– Mi történt? – Allin hangja elvékonyodott a rémülettől.
– Néhányan a kalózok közül a hajókon aludtak – felelte Halice –, a Hínáron meg Den Harkeil hajóján. Ezek most észbe kaptak, és elvágták Darnit a csónakoktól. – A zsoldosnő megtorpant, és a szemét dörgölte, mert a sötétséget gyújtónyilak szelték át.
Vaspret futva érkezett.
– Rosarnék végeztek – hadarta –, és mi is útra készen állunk.
– Vissza a csónakokhoz! – bólintott Halice.
– És mi lesz Darni csapatával? – A máguslány nem mozdult.
– Maradjatok mögöttem! – Halice kivont karddal várakozott, míg emberei visszavonultak a csónakokhoz.
A kalózok egyre közeledtek, éberebben, mint valaha. Halice reménykedett benne, hogy az óvatosság egy ideig még visszatartja őket, annál is inkább, mert a legbátrabbak sebesülten vagy holtan hevertek a véráztatta fűben.
– Darni visszavonul az erdőbe – állapította meg a zsoldosnő. – Gyerünk a csónakokhoz! – A mágia festette furcsa féllátomásból eltűntek a színek, de Halice éppen elég összecsapást látott már, hogy tudja értelmezni a helyzetet. Voltaképpen ez volt az egyetlen értelmes lépés, és Darni nem is habozott megtenni. Amit viszont Halice nem láthatott, az az egyenetlen erdei talaj volt a lába alatt; kis híján kitörte a bokáját.
– Vedd le rólam ezt a varázslatot – dörmögte.
A meglepett máguslány sietve elrántotta a tenyerét Halice arca előtt, a zsoldosnő azonban a következő pillanatban már el is kapta a grabancát, és magával vonszolta a part felé. Éppen csak sikerült beugraniuk az utolsó csónakba, amely kifutni készült; a többi már odakint sorakozott a tengerszorosban. Zokogás, hálálkodás hangjai keveredtek az éles parancskiáltásokba, ahogy a zsoldosok a kifutást igyekeztek megszervezni.
– Megszámoltátok, hogy mindenki itt van-e? – kérdezte Halice, miközben emberei az utolsó csónakot is elrúgták a parttól. Az evezősök kórusban igent feleltek.
– Jönnek! – Rosarn íjászai felálltak a csónakban, hogy egy utolsó nyílzáporral fogadják a vízig lefutó kalózokat. A kiáltozást, átkozódást hamarosan elnyomta a vízbe csapódó evezők csobogása.
– Evezzetek egyenletesebben! – kiáltotta a kormányos. – Hová lett a varázsló?
– Itt vagyok! – Allin igyekezett keresztülmászni a csónakon az orrba; minden irányból kezek nyúltak felé, hogy segítsék az útját.
Amint lekuporodott az orrban, és tekintetét a sötét tengerre függesztette, hamarosan megjelent a vizek mélyén a tájékozódást segítő vöröses izzás, és a csónakok egyenes sorban megindultak az Alga irányába.
Halice visszafordult, és összehúzott szemmel figyelte a szigetet. Nem látott egyebet, mint izgatottan rohangáló alakokat a kalóztábor körül, akik friss fát vetettek az őrtűzre, és további máglyákat is gyújtottak; dühös kiáltásaik messzire szálltak az öböl nyugodt vizén át. Távolabb, az erdő szélén még mindig recsegtek a bokrok.
– Vajon sikerült elmenekülniük? – Vaspret egy benedvesített rongydarabbal tisztogatta a kardjáról a vért, hajszálakat, csontszilánkot és szürkés nyálkát.
– Remélem – sóhajtotta Halice, és visszalökte a tokjába saját fényesre törölgetett kardját. – Legalábbis nem hallok éljenzést, ami arra utalhatna, hogy utolérték őket.
– Mondd csak, mikor kellett legutóbb beszennyezned a kardodat? – vigyorgott Minare.
– Benneteket ezért fizetnek, ti csürhe! – torkolta le Halice tettetett haraggal. – Én az eszemmel keresem a kenyeremet.
– Persze, mert a szépségedért ugyan egy lyukas lescari garast sem kapnál – bólogatott Minare. – Szóval, mennyit fizetsz? Fejenként kapjuk, vagy százalékra a zsákmány után? – A foglyok felé intett, akik szótlanul kuporogtak a csónak aljában.
– Mindenkit magunkkal hoztunk? – kérdezte Halice.
Minare vállat vont.
– Talán néhányat kivéve – felelte. – Voltak, akik túl messzire kószáltak, és már nem volt időnk utánuk eredni, mások meg rémületükben elvesztették a fejüket, és elmenekültek mindenkitől, nem számított, hogy barát vagy ellenség.
– Felmértétek már, hány embert vesztettünk, és hányan sebesülhettek meg? – Alig ért véget a támadás, Halice máris a csapata miatt kezdett aggódni.
– Reddiget szó szerint kibelezték. Ezen kívül azonban csak a szokásos törések és vágások. – Minare a vízbe hajította a beszennyeződött rongyot, amely egy darabig a csónak mellett lebegett még, majd elkapta az áramlás. – Reddig egyszerű takács létére meglepően jó harcos volt. D'Alsennin jobban teszi, ha szép fizetséggel engeszteli ki a csapatot a haláláért.
– Halice! – szólt oda Rosarn, amint az íjászok csónakja felzárkózott mögéjük. – Kérd meg Allint, hogy erősítsen kissé a varázslatán, csak annyira, hogy mi is lássuk! Larissa nincs velünk.
– Micsoda? – kapta föl a fejét Minare, aki a kardmarkolat barázdáiból igyekezett kipiszkálni a vért és mocskot. – De hiszen arról volt szó, hogy veletek marad!
– Hová a nyavalyába tűnt? – mérgelődött Halice.
– Darnival együtt szállt partra. – Rosarn széttárta a kezét. – Mit csinálhattam volna vele? Megállítani úgysem tudom, legfeljebb csak feldühítem.
– D'Alsennin nem lesz túl boldog a hírtől – sóhajtotta Halice. – És attól tartok, Usara sem.
– Ugyan már, mikor történt legutoljára olyasmi, hogy egy rajtaütés pontosan a terv szerint zajlott volna le? – vont vállat Minare. – Meg kell próbálnunk az előnyünkre fordítani a helyzetet.
– Az már igaz... Remélem, Darninak volt annyi esze, hogy beterelje az embereit meg azt a hebehurgya lányt az erdőbe! – Halice a csónak orra felé fordult, és tekintete Allin rémült pillantásával találkozott. Megcsóválta a fejét; ezúttal nem volt mivel megnyugtatnia a lányt, holott továbbra is úgy érezte, hogy még nincs veszve minden. Elvégre a kezdeményezés továbbra is az övé, és egy zsoldos számára ez már fél győzelem.

 

 

Kehannasekke, Elietimm-szigetek,

Nyárelő 10. napja

– Remélem, Olret kitart még egy ideig – jegyezte meg Ryshad.
– Eddig úgy tűnik, feladta a leckét Ilkehannak – feleltem.
Egymás mellett hasaltunk a fűben, az Ilkehan erődjéhez legközelebb eső homokdűne tetején, és az alant elterülő települést figyeltük. Maga az erőd magányosan álldogált egy kis dombon, amely közel s távol a legmagasabb pontnak számított a füves síkságon. A domb oldaláról gondosan kiirtották a bozótot, nehogy fedezéket nyújthasson a közeledő ellenséges hadseregnek. „Sebaj – gondoltam magamban –, egyébként sem vagyunk hadsereg.”
– Remélem, éppen utánpótlást küld megfogyatkozott csapatai megsegítésére, nem pedig megszálló hadakat Rettasekke bevételére. – Ryshad rezzenetlenül szorította szeméhez a látcsövet.
Az erőd szilárd, kétszárnyú, vasalt kapuja kinyílt, és egy hadoszlopnyi fekete egyenruhás harcos masírozott ki rajta, arcukon azzal az együgyű fegyelmezettséggel, amelyet Ilkehan, úgy látszik, minden emberébe külön-külön beleveretett. Mindannyian állig felfegyverzetten meneteltek; úgy látszik, Ilkehant csöppet sem veti vissza a fegyverkezési versenyben a rideg tény, hogy ezen a sivár vidéken nemigen található se fém, se faanyag.
– Hányat láthattunk ma már kijönni? – tűnődtem.
– Lassan egy egész ezredet – biccentett elégedett arccal Ryshad. – Minél kevesebben maradnak odabent, annál kedvezőbb a helyzetünk.
Igyekeztem még jobban befészkelődni a homokba. Bőrömnek jól esett a felszín alatt lappangó hűvösség, annál is inkább, mivel különösen forró órákat tudhattunk magunk mögött; szerencsére a nap könyörtelen korongja nagy nehezen süllyedni kezdett a látóhatár hullámos vonala felé. No, de legalább már nem kellett a sziget belsejének végtelennek tetsző, egyhangú hegyláncai között kutyagolnunk a hajnal első fényeitől a legmélyebb alkonyatig, elővigyázatosan elkerülve a völgyek mélyén meglapuló falvakat meg a portyázó katonai különítményeket. Ez utóbbiak nyilván Ilkehannak azt a rendelkezését voltak hivatottak valóra váltani, hogy egyetlen menekült se vethesse meg a lábát a sivár sziklák között.
Megnyaltam kicserepesedett ajkamat, és vadul vágyakoztam legalább egyetlen korty víz után, de hiába: kulacsainkat régen kiürítettük már a délutáni hőségben.
– Meddig várunk még? – suttogtam.
– Először talán meg kellene várnunk, míg a hadsereg kivonul a kapun, nem gondolod? Vagy talán kérjük meg őket, hogy legyenek szívesek félreállni a kedvünkért? – Ryshad szeme vidáman csillant meg sötétkékre festett arcában, serkedő borostája csak még vérszomjasabbá tette az árnyékember-ábrázatot.
A fekete egyenruhás hadsereg a kikötő felé masírozott, és a félénk arcú falusiak ijedten szegték le fejüket a legtöbb rangjelzést viselők láttán. Egy pillanatra eltűnődtem, vajon minek köszönhetik ezek a fickók a kitüntetéseiket. Ők ölték meg a legtöbb embert? Ők kínozták meg a legtöbb ártatlant?
– Látsz közöttük nyakravalósokat?
Ryshad följebb emelte a látcsövét.
– Egy ezüstöt, legelöl. Várj csak, van egy hátul is... Az is ezüst.
– Vagyis kettővel kevesebb varázsló, akik miatt aggódnunk kellene. – Nem nyugodtam meg túlságosan, de azért ez is valami.
– Ameddig Ilkehan úgy nem dönt, hogy a változatosság kedvéért maga vezeti csatába az embereit. – Ryshad a látcsövön át figyelte, amint a különítmény a kikötőben csónakokra száll, és a nyílt vízen horgonyzó nagyobb hajók felé tart. – Valahogy nincs nagy kedvem átverekedni magam ezen a válogatott seregen, hogy elkaphassam a jéguraság grabancát. Mit gondolsz, hány adeptusa lehet? És meddig tart, amíg felkészíti őket?
– Nem lehetnek túl sokan – igyekeztem megnyugtatni magamat kissé határozatlanul. – És különben sem az számít, hányan vannak, hanem hogy mennyire értenek a Mesterséghez.
– Eddig egyetlen arany nyakravalóst sem láttunk. – Ryshad leeresztette a látcsövet, és biztatóan rám mosolygott. – Guinalle azt mondja, az öreg nyilván a legjobbakat küldte el Suthyferbe.
– Reméljük, igaza van – sóhajtottam. – Bárcsak már ott tartanánk, hogy hozzákezdhetünk!
– Mintha csak Grent hallanám! – Ryshad ismét a szeméhez emelte a látcsövet. – Nem akarsz inkább őrködni egy kicsit Shivvel?
– Mi az, meg akarsz szabadulni tőlem? – Vádló pillantást vetettem rá.
– Ha úgy vesszük, igen. – Bocsánatkérő mosolya elvette szavainak élét, tekintetét azonban továbbra is az erődre függesztette. – Nem hagysz figyelni. Menj, beszélgess Shivvel!
Megfordultam, és a dűne gerincén át visszakúsztam abba a kis mélyedésbe, amelyet búvóhelyünkül választottunk. Először nagy megkönnyebbülésnek tűnt, hogy van hol elrejtőznünk, miután egy egész éjszakán át lappangtunk a környező dombok között, de most már alig vártam, hogy hátat fordíthassak neki. Nehezemre esett türelmesen üldögélni, amíg Ryshad és Sorgrad ki nem jelentik, hogy eleget láttak az ellenség hadmozdulataiból, és nekivághatunk végre a tervünk megvalósításának. Minél tovább várakoztam ugyanis, annál több időm volt végiggondolni, miféle buktatókkal kell számolnunk, és annál kevésbé tűnt valószínűnek, hogy szerencsésen kerüljünk ki ebből a vállalkozásból. Gren azonban még nálam is nehezebben viselte a tétlenséget, és ahogy a napkorong szegélye lassan eltűnt a látóhatárt övező hegyek girbegurba vonala mögött, mind izgatottabb és veszedelmesebb hangulatba került.
Fölkúsztam a mélyedés széléig, ahol Shiv hevert a homokban, és tenyerébe támasztott állal éberen figyelte az alant elterülő völgyet.
Odalent a szelíden hullámzó homokdűnék hamarosan füves pusztaságnak adtak helyt, amelyet csupán egy-két sötétzöld levelű, sárga virágú bokor tarkított. A szél felhőkben hordta a homokot, a pusztaság poros lankái pedig egyhangúan emelkedtek és süllyedtek, akár ha az óceán megdermedt hullámai volnának. A fűcsomók között néhány barna-tarka madár kutatott mindenféle apró jószág után, amelyek a déli nap hevének lankadtával felóvakodtak a felszínre.
– Nem látod őket? – suttogtam.
– Nem – felelte Shiv olyan könnyedén, mintha csak odahaza heverészne a kandalló mellett.
– Ha elkapták volna őket, hallanunk kellett volna a csetepaté zaját. – Kezdtem belefáradni, hogy újra és újra lecsendesítsem előfurakodó kételyeimet.
– Az elietimmek halálüvöltését... – Shiv szája sarka fölfelé görbült. – Gren bősz harci kiáltását.
– Hát igen... Grennel kapcsolatban csak arra kell vigyázni, hogy mindig az ellenséget vegye célba. – Összevont szemöldökkel bámultam a távolba. – Azok nem ők?
– De igen, azt hiszem... – Shiv a könyökére emelkedett.
Feszülten figyeltük, amint a fivérek átvágnak a sötétzöld bokrok között. A magaslat, amelyre éppen fölkapaszkodtak, egy jó iramodásnyira lehetett búvóhelyünktől.
– Láthatatlanságba burkolhatom őket, ha kell – motyogta Shiv, nem annyira javaslatként, inkább csak megemlítette, miféle eszközök vannak a birtokában, amelyeket elővigyázatosságból nem engedünk használni neki.
Megpróbáltam rájönni, vajon a fivérek látják-e a hajódokkokat odalenn a parton, ahol a homokdűnéket kavicsos dombok váltják fel. Ugyanis ha ők odalátnak, akkor őket is megláthatják a parton gyülekezők.
– Ott jönnek! – Shiv megmerevedett, akár a macska, ha nem tudja, rávesse-e magát a zsákmányra, vagy megfutamodjon inkább. Sorgrad és Sorgren hanyatt-homlok rohantak keresztül a dombok közötti nyílt térségen, felriasztván a barna madarakat. Összerezzentem a gondolatra, hogy valaki észreveheti a levegőben köröző madárcsapat méltatlankodó rikkantásait. A fivérek azonban ügyet sem vetettek rájuk: egyenletes iramban futottak, akkor sem lassultak le, amikor elérték a dűnék süppedékeny, finom homokját, és valósággal beestek a fedezékül használt mélyedésbe.
Felkönyököltem, és kiköpködtem a számba repült homokot.
– Megláttak benneteket?
– Hamarosan kiderül. – Gren a kardja markolatára helyezte a kezét, tekintete a távolba vesző hajódokkokat fürkészte.
Sorgrad odadobott nekem néhány nedves, göcsörtös, barna gyökeret.
– Rágcsáld ezeket, ha nagyon éhes vagy!
– Köszönöm – feleltem minden lelkesedés nélkül.
Ryshad hátrafordult, hogy megnézze, mit hozott Sorgrad.
– Bojtorjángyökér?
– Az – biccentett Sorgrad –, meg némi káka.
Ryshad és Sorgrad közös erővel igyekeztek megtölteni folyton éhező gyomrunkat e kietlen vidéken töltött napok alatt. Ennek során egyre több elismerést mutattak egymás túlélő-ismeretei iránt, én azonban csakis a saját megérzéseimre hallgattam, amikor olyan étellel találtam szemben magamat, amelyet kizárólag az éhhalál szélén állók képesek elfogyasztani. Őszintén reméltem, hogy időben hazajutunk, és leülhetünk egy tisztességesen terített asztalhoz, mielőtt az összes körmömet lerágnám.
Sorgrad lehasalt Ryshad mellé.
– Semmi nyoma a barátunknak?
– Eddig semmi – suttogta Ryshad.
Gren pislogott, én pedig akaratlanul megborzongtam.
– Mi az, Maewelin megérintette a homlokodat? – pillantott rám kíváncsian.
– Dehogy... Csak a szemed... – Ismét megborzongtam, mintha jéghideg ujjak tapogatóztak volna a nyakszirtem körül. – Tudod, Aiten szemei sötét üregekké változtak, amikor Ilkehan varázslata foglyul ejtette a tudatát.
Nos, végeredményben ezért kellett megölnöm Aitent, Ryshad legjobb barátját. Drianon óvjon tőle, hogy ugyanezt kelljen tennem bárkivel e közül a négy közül.
– Ne keressük a bajt, ha nem muszáj. – Sorgrad komoly arccal tekintett ránk. – Összpontosítsunk az előttünk álló feladatra, minden más miatt ráérünk aggódni, ha majd bekövetkezett.
– Ha majd bekövetkezett... – dörmögte Ryshad. – Láttátok a hargeardot?
Sorgrad bólintott.
– Jókora darab gyaloglásra van innen, a mögött a távolabbi domb mögött, ahol azok a bogyós bokrok nőnek.
– Borzasztó nagy – kottyantotta közbe Gren.
– Vagyis nem kerül különösebb erőfeszítésünkbe, hogy jó sokan lássák, amikor leromboljuk – bólintott Sorgrad. – Az már fogósabb kérdés, hogyan akarunk észrevétlenül távozni. Lehet, hogy...
Ryshad szoborrá dermedt.
– Leváltják az őrséget – súgta hátra.
– Azon át akarunk bejutni? – Sorgrad leporolta nadrágjáról a homokot, és egy mellékbejárat felé intett, amelyet az erőd oldalsó falába vágtak.
– Nem tudjátok, mi van a túloldalán? – Gren éber arccal kijjebb rántotta egy kicsit a kardját a hüvelyből. Egy javasasszony egyszer azt találta mondani neki, arra született, hogy felkössék, így aztán természetszerűleg jobban vonzódott az olyan megoldásokhoz, amelyek nem járnak kötél igénybevételével.
– Egy zöldségeskert. A lakótoronyba a csatornahálózaton keresztül hatolunk be. – Nagyot nyeltem, ahogy ismét rám tört a szorongás: attól féltem, hogy a csatornafedelet esetleg elrejtették a múltkori eset óta, és nem találom meg, vagy hogy csapdába sétálunk Ilkehan erődítményében.
– Ott jön a barátunk – szólalt meg Ryshad. – Úgy van, cimbora, keresd csak meg a jó kis meleg zugodat! – Miután időtlen idők óta megszakítás nélkül figyelte az erődöt és környékét, pontosan tudta, hogy ez a bizonyos őrszem a leglustább disznó a világon, és rendszerint bevonul az éles szél elől egy védett kis sarokba. – Gyertek! – Zekéje elejébe süllyesztette a látcsövet, és megindult lefelé a homokdűne oldalán.
– Hol rejtőzik az az Ilkehan? – acsarogta Gren, miközben keresztülrohantunk az erőd faláig terjeszkedő nyílt térségen. Pontosan tudtuk, mennyi időnk van, amíg a másik, éberebb őr szakadatlan fel-le járkáltában elér a fal túlsó sarkáig, ahonnan megláthat bennünket: éppen hat versszaknyi abból a dalból, amellyel Ryshad anyja számolta, vajon megfőtt-e már a gyümölcslekvár.
Mély lélegzetet vettem, és magam elé idéztem a gyűlölt arcot: a sötét, könyörtelen pillantású szempárt, halottfehér hajat és a kortól barázdált, pergamensápadt bőrt.
– Tedri na faralir, asmen ek layeran.
Az ősi szavak értelmetlennek tűnhettek az Erdők Népének egyik balladája versszakai közé illesztve (a dal egyébként Uriolról szólt, aki hasztalan kutatta az ezüst agancsú szarvas nyomát), itt azonban a Mesterség egy szempillantás alatt megmutatta nekem Ilkehant, aki éppen egy könyvet emelt le egy vastag kötetekkel telezsúfolt polcról. Mivel korábban már jártam a lakótoronyban, pontosan meg tudtam állapítani, hol lehet.
– A dolgozószobájában van!
Ryshad meggyorsította lépteit.
– Berohanunk, agyonvágjuk, kijövünk. – Ebben a formában ez meglehetősen egyszerűnek hangzott.
– Mint a villám – bólintott virgonc vigyorral Gren.
Éteri varázsigék futottak át agyamon: az egyik elrejt, a másik teljesen érdektelennek mutat a szemlélők számára, egy harmadiktól pedig aggódni kezdenek, hogy netán a tűzön hagyták a fazekukat, és ki fog futni a leves. Guinalle számtalan módot kínált rá, hogyan tudom elterelni magunkról a figyelmet, de egyiket sem mertem használni ilyen közel Ilkehanhoz. Más sem hiányzott, mint hogy valamiképpen megérezze a Mesterség jelenlétét, és az utolsó pillanatban gyanút fogjon.
Közben elértük az erőd falát, és a többiek meglapultak a mellékbejárat két oldalán, én pedig nekiveselkedtem a zárnak. A gyorsaság és körültekintés finom egyensúlyával dolgoztam, amely olyannyira belém rögződött az eltelt évek során.
– Shiv!
A mágus a hideg fémre fektette a tenyerét, én pedig félretoltam az utolsó pecket is. Minthogy nem rendelkeztünk Shernasekke hölgyeinek titkos tudományával, Shiv mágiájára meg az én zárnyitó tapasztalatomra kellett támaszkodnunk a bejutásnál. Halk, mormoló zaj hallatszott, amint a túloldalon a reteszek visszacsúsztak tokjukba. Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahonnan már nem volt visszaút. „Dehogy! – gondoltam dühösen. – Nagyon is vissza fogunk menni!” Azzal nyugtatgattam magamat, éppen hogy Ilkehan lesz az, aki soha többet nem megy már sehová, ha véghezvisszük, amit elterveztünk. Egészen egyszerűen is meg lehet közelíteni ezt a dolgot: a Jéguraság az adósunk, mi pedig azért vagyunk itt, hogy behajtsuk a tartozást.
A következő pillanatban Sorgrad és Gren kivont karddal becsusszantak a résnyire nyíló kapun. Mögöttük én léptem be, azután Ryshad, végezetül pedig Shiv. Odabentről egy asszony visítása hangzott fel, aki elhajította azt a kosár babot, amelyet éppen gyűjtögetett a konyhakertben. Legnagyobb megdöbbenésemre Sorgrad patetikus szavakkal csitítgatta.
– Te valál amaz asszony, ki megzavarád a Holtak nyugalmát?
– Vajon elrejt-é téged az Ősanya rettentő bosszúnk elől? – lépett közelebb Gren, akinek kékre festett arcában veszedelmesen villogott világos szeme. – Avagy a Teremtő kegyelmében bizakodol-é, ki megvédelmezzen téged?
Az asszony hátrálni kezdett, mit sem törődve vele, hogy útjában letapossa a nagy gonddal nevelgetett palántákat. Fülbántóan felvisított, amint Gren kivont karddal megfenyegette; a következő lépésnél felbukott, de úgy ugrott talpra, mint akit fúriák üldöznek, és szoknyalobogás közepette a lakótorony falában nyíló ajtó felé iramodott.
– A csatorna használatáról meg az észrevétlen beosonásról ezennel le is mondhatunk – jegyezte meg Ryshad.
Sorgrad ösztönei azonban már meg is találták a következő lehetőséget. Viharként zúdult a hisztérikusan sikoltozó nő után, aki remegő kézzel félrehúzta a reteszt az ajtóról, és éppen csak résnyire nyitva befurakodott rajta. Sorgrad elkapta a nő ruhaujját, ő azonban egy rémült mozdulattal kirántotta magát, nem törődve vele, hogy a vékony vászon éles reccsenéssel adja meg magát. Sorgrad beékelte csizmás lábát az ajtórésbe, nehogy az asszony belülről rá tudja tolni a reteszeket. Kiáltott valamit, amit nem értettem, az asszony mindenesetre sebesebben menekült el, mint hogy ideje maradt volna elgondolkodni, vajon miért van szüksége ajtóra egy árnyékembernek, aki bármikor átsétálhat a falon.
Gren feltépte az ajtószárnyat, és a fivére után rohant. Nem sokkal később én is beléptem, és egy folyosón találtam magamat; Ryshad óvatosan bezárta az ajtót Shiv mögött.
– És most merre induljunk? – kérdezte.
– Arra fölfelé! – Intettem a főlépcső irányába.
Igaz, pontosan tudtam, merre van a hátsó lépcső, hiszen ismertem már abból az időből, amikor lopva surrantam az erőd falai között; most azonban, hogy valóságos árnyékemberként érkeztem erre a vészjósló helyre, úgy éreztem, teljes joggal közlekedhetek az elülső lépcsősoron. Futásnak eredtünk, mi magunk is olyan sebesen száguldva, mintha bosszúszomjas lelkek lihegtek volna a sarkunkban. Mi, tapasztaltabbak azonnal elhajítottuk a csomagunkat, hogy mindkét kezünk szabad legyen, ha harcra kerül a sor, és némi tétovázás után Shiv is követte a példánkat.
– Amint meghalt, azonnal visszarohanunk a lépcsőhöz! – rendelkezett Ryshad.
Magunk mögött hagytuk azt az emeletet, amelyen Ilkehan családja lakhatott, ha egyáltalán volt neki ilyen, és amint felértünk a következő szintre, már utol is ért bennünket a konyhából érkező izgatott kiáltozás és futkosás félreismerhetetlen zaja. Egy ajtó vágódott ki valahol odalent, és egy rémült hang érthetetlen nyelven karattyolt valamit.
Arra az emeletre érkeztünk, ahol Ilkehan lakószobái helyezkedtek el. A hely minden apró részlete valósággal beleégett az elmémbe, akárcsak a fájdalmak és megaláztatások emléke, amelyeket nem messze innen, abban a sivár börtöncellában kellett elszenvednünk. A szint berendezése meglepő fényűzésről árulkodott: még a folyosón is jókora szekrények sorakoztak fényesre csiszolt, sötét fából, a számtalan falipolcon pedig értékesnek tűnő szobrok és bronztárgyak várakoztak.
– Melyik az az ajtó? – pillantott körül Gren.
– Az ott – intettem a dolgozószoba felé.
Sorgrad egy rúgással betörte az ajtót, beugrott rajta, és amennyire kívülről láttam, jobbfelé vetődött; Gren máris a nyomában volt, és elfordult balra. Nyomukban Ryshad érkezett, nyílegyenesen.
Ilkehan hatalmas íróasztala mögött ült, és már nyúlt is a tőréért, amikor Sorgrad és Sorgren két oldalról lerohanták. Körülöttük mágusfény lobbant, szembántó villanással tükröződve vissza kivont pengéinkről, olyan kéken, mintha a Köd Népének leghátborzongatóbb rémmeséi elevenedtek volna meg. A villódzó sugárnyalábok lecsaptak a varázslóra, át- meg átdöfve felnyársalták, testén átszökkenve nekiütköztek a falnak, majd úgy csapódtak ki a sápadt tapétán, mintha csak kövér harmatcseppek volnának. A Jéguraság eltátotta a száját, de egy árva hang sem jött ki rajta. Arcát harag facsarta dühödt grimasszá, meggörbült ujjai vádlón mutattak rám meg Shivre.
Gondolatnál is sebesebben repítettem el készenlétben tartott dobónyilaimat. Az első Ilkehan arcába vágódott, aki meggörnyedt, majd hátralökte a székét, és felemelte tőrét. Ekkor azonban már ez sem menthette meg. Ryshad csizmás lábának egy erőteljes rúgásával megtaszította az íróasztalt, amely recsegve dőlt fel, egyenesen a Jéguraság lábára. Ilkehan csapdába esett, és ráadásul még hanyatt is bukott, amint Ryshad átugrotta a felfordult íróasztalt. Ryshad sújtása, amelyet a varázsló nyaka és válla találkozásához irányított, olyan erőteljesre sikeredett, hogy a penge beleszaladt a padlódeszkába. Amint kirántotta a kardot, láttam az összetört csontot fehérleni az iszonyatos sebben.
– Aitenért! – kiáltotta Ryshad. Talán még többet is mondott volna, de nem talált szavakat gyilkos dühének kifejezésére.
A sebesülés nem volt halálos, legalábbis nem rövid távon, talán a furcsa szögnek köszönhetően, Sorgrad és Sorgren azonban szintén behajították a maguk garasát Raeponon mérlegének serpenyőjébe. Gren oldalcsapása csaknem kibelezte a varázslót, akinek belsőségei máris kezdtek kitüremkedni a zekéjét, ingét keresztülhasító, mély vágáson. Ilkehan a hasához kapott, ujjain, kézfején szétmaszatolódott a vér, amely egyre növekvő tócsában borította a padlót. Egy ilyen rettenetes sebtől rendszerint úgy visít az ember, mint a disznó a vágóhídon, ám Ilkehan torkán még akkor sem törhetett volna elő egy hang sem, ha Shiv varázslata nem némítja meg. Szája körül skarlátvörös vérbuborékok pattantak szét, torkát vérpatak fojtogatta, ahogy bordái szilánkokra törtek Sorgrad könyörtelen sújtása nyomán. Szeme kimeredt, majd megüvegesedett; tudtam, hogy vége van, vagy legalábbis néhány szempillantáson belül távozik az élők soráról. A mérgem talán még akkor is végezne vele, ha a többiek hozzá sem nyúlnak.
– Micsoda pompás selyem! – ragadta meg Ilkehan inge ujját Sorgrad, miközben kirántotta elmerevedett ujjai közül a tőrt, és messzire rúgta.
– Jó tudni, hogy az aldabreshiekkel is üzletelt. Mit gondoltok, ezt honnan szerezhette? – Gren fölemelte a földről az elefántcsont nyelű tőrt, majd döbbent kiáltással hátralépett.
Ilkehan teste rázkódni kezdett, sebeiből friss vér fröcskölt elő. Feje jobbra-balra hánykolódott, felhúzott ajka mögül egy vadállat veszedelmes vicsora villant ki, körmei a padlót kaparták, még jobban elmaszatolva a terjengő vértócsát. Összeszorított fogsora jól hallhatóan csikorgott, szája sarkán újabb vérhab ütközött ki.
Sorgrad szakértő szemmel méregette a Jéguraság haláltusáját.
– Úgy látom, a mérged roppant hatékony – állapította meg. – A baj csak az, hogy az alany esetleg lemészárol végső dühében, mialatt arra vársz, hogy a szer hatni kezdjen.
– A dolog titka, hogy lemészárolási távolságon kívül kell maradni – feleltem, majd köhintettem néhányat, és sürgősen hátrébb léptem, ahol az alvadó vér és felhasított belsőségek fojtó szaga már nem volt olyan erős.
– Bőven megérdemelte – bólintott elégedetten Gren. – És most mi a teendő?
Shiv még mindig Ilkehant figyelte, és fejcsóválva nézte, ahogy a Jéguraság testéből lassan kiállnak a haláltusa utolsó görcsei.
– Gyorsabban ment, mint gondoltam – jegyezte meg halkan.
Ryshad kőarccal méregette a mozdulatlan holttestet.
– Elégtételt érzel Aiten miatt? – suttogtam, és karomat a dereka köré fontam.
– Nem – felelte halkan, és közelebb húzott magához. – Az ember soha nem érzi úgy, hogy elégtételt vett. Ez a legnagyobb baj a bosszúval. – Arckifejezését hideg elszántság keményítette meg. – Ezért is hiszek inkább az igazságszolgáltatásban.
– Ugyan már... Bosszú vagy igazságszolgáltatás – néztem a szemébe. – Nem számít más, csak az, hogy meghalt.
– Mennyi időnk maradt megbecsteleníteni a holttestet? – Sorgrad tettrekész ábrázattal nyúlt a Gren kezében tartott tőr után. – A legjobb lenne mindjárt a saját fegyverét használni.
– Vajon mennyi időbe telik, amíg az a szakácsnő vagy szobaasszony meggyőz valakit, hogy csakugyan árnyékembereket látott a konyhakertben? – tűnődtem.
– Még csak hinniük sem kell neki ahhoz, hogy meg akarják nézni, vajon mitől rémült meg annyira – csóválta meg a fejét Ryshad.
– Akkor jobb lesz, ha megyünk. – Jobban szerettem volna látni, amint Ilkehan hosszasan szenved, csak hogy kiegyenlítsem a mérleget szegény Geris halálra kínzása miatt, de nevezzük akár bosszúnak vagy igazságszolgáltatásnak, a játszma most már véget ért. A szörnyeteg, akinek gátlástalan kegyetlensége éjszakai rémálmaim okozója volt, most holtan hevert a lábam előtt, én pedig éltem. Úgy döntöttem, jobb lesz, ha így is marad.
– Gyertek, menjünk innen! – ismételtem.
– És mi lesz ezzel a rengeteg könyvvel? – Shiv a zsúfolásig megrakott könyvespolcokat fürkészte. – Felbecsülhetetlen értékű tudásanyag lapul körülöttünk. Planir összes kérdésére választ találhatunk bennük, sőt, akár tízszer többre is!
– A tudás hatalom. – Körülpillantottam a szobában. – Mi pedig nem akarjuk meghagyni ezt a hatalmat annak, aki némi marakodás után átveszi Ilkehan helyét.
Gren, aki idáig Ilkehan holtteste körül matatott, most felkapta a fejét.
– A könyvek jól égnek – állapította meg.
– Mindjárt meg is gyújtom őket. – Sorgrad csettintésére ujjai között lángnyelvek kezdtek táncolni.
– A tűzvészokozás remek elterelő hadművelet, ha biztosak akarunk lenni benne, hogy nem szegődnek a nyomunkba – bólintottam. Valóban nem ez lett volna az első eset, amikor mi hárman remek egyetértésben menekülünk, dühöngő lángorkánt választva hátvédünkül. Kinyitottam az asztal mellett álló ládát, amely telis-tele volt pergamenkötegekkel. – Talmia megrala eldrin fres. – A sűrűn teleírt lapokon máris lángnyelvek szaladgáltak, én pedig arra gondoltam, talán mégis csak el kellene mélyítenem Mesterséggel kapcsolatos ismereteimet most, hogy Ilkehan nem turkálhat többé az agyamban.
Sorgrad letépett egy függönydarabot, és belelógatta a ládába, a másik végét meg a földre dobta. A művelet céljához kétség sem fért: amint a rongy lángot fog, a szőnyeg is meggyullad.
– Nem vihetnénk magunkkal mégis néhány könyvet? – ellenkezett Shiv.
– Jó, de melyiket? – csóváltam meg a fejemet.
– Jobb lenne, ha sietnénk! – Gren éppen lehántotta a bőrkötést egy vékony kötetről, és szerteszórta a lapokat a szőnyegen, a nagy lángokkal égő láda körül. Sorgrad feltört egy másik ládát, amelyben három ezüst meg egy arany nyakravalót talált, továbbá egy nagy halom pénzt. Lelkesen kimarkolta, mit sem törődve vele, hogy közben belegázol Ilkehan tócsákba gyűlt vérébe.
– Majd később megosztozunk rajta – kacsintott rám Gren, azután ha késve is, de észbe kapott, és Ryshad meg Shiv felé is küldött egy-egy cinkosnak szánt pillantást.
Nem éreztem úgy, hogy akár a világ minden aranya jóvátehetné azt a sok fájdalmat és szenvedést, amelyet az elietimmek okoztak nekünk. Rádobtam egy marék nádtollat a rögtönzött máglyára, Gren meg zsebre vágta az ezüstkelyhet, amelyben az írószerszámok álltak.
– Ha Kellarin vissza akarja állítani régi helyére a Mesterség elveszett tudományát, minden dokumentumra szükségünk lehet! – Shiv elkeseredetten nézett körül a könyvekkel megrakott polcokon.
– A tudást amúgy sem lehet elpusztítani, Shiv! – vágta rá türelmetlenül Ryshad. – Legfeljebb csak elveszíteni. Valaki, valahol majd ismét felfedezi. – Hirtelen megtorpant. – Az Ilkehan által rejtegetett ereklyéket azonban sürgősen meg kellene találnunk!
– Az ám! A Kellarin barlangjában szunnyadók! – Saedrin óvjon, róluk teljesen megfeledkeztem! – Gyerünk, Shiv, az emberek fontosabbak, mint az éteri elmélkedések! – Magam mögött hagytam Grent, aki vidáman táplálta a ládában rakott tüzet.
– Segítsetek! – Sorgrad a felborult íróasztalt próbálta visszafordítani. Ryshad a segítségére sietett, majd közös erővel fölfeszegették a fiókokat.
– Ha találtok valamit, ami jól ég, dobjátok ide! – intett Gren.
Egy pillanattal később mindannyian elnémultunk, ahogy egy ajtó csapódott valahol alattunk. Lábdobogás, kiáltozás támadt, de aztán elhalt valahol a távolban.
– Szerintem odalent éppen vér csöpög a mennyezetből – állapította meg szakértő arccal Sorgrad.
– Csak hadd beszéljek Planirral! – esedezett Shiv. – Ha hirtelenjében össze tud ütni egy nexust, a könyvek java részét elvihetjük innen, mielőtt porrá égnének!
A levegő most már szinte fojtogató volt a sűrű füsttől. Ryshad köhintett néhányat.
– Ha azt a látszatot akarjuk kelteni, hogy Ilkehan az árnyékemberek bosszújának áldozata lett, nem szabad hagynunk, hogy a teste porrá égjen a szobájában – jegyezte meg. – Vigyétek ki a folyosóra, és járjatok el vele belátásotok szerint, mi meg addig szétnézünk, és megkeressük az ereklyéket.
Több sem kellett Sorgradnak és Sorgrennek: azonnal megragadták a Jéguraság egy-egy karját, és kivonszolták a véres holttestet az ajtón.
– Shiv, az eredeti terv szerint a te varázslataidnak kellene sakkban tartaniuk Ilkehan embereit, miközben kereket oldunk – szólalt meg tétovázva Ryshad. – Nos, rendben van, próbáld meg elérni Planirt, de közben légy szíves, őrködj is, és ne hagyd, hogy mindannyiunkat lemészároljanak néhány molyrágta könyv miatt!
– Ne aggódj, éppen annyira féltem a bőrömet, mint bárki más – biztosította Shiv. Fölkapott egy ezüsttálat, és kilépett a folyosóra, de ujjai között már ott örvénylettek a mágia zöldes szikrái.
Ryshad ismét elköhögte magát.
– Ha valóban itt vannak azok az ereklyék, igen gyorsan elő kell kerítenünk őket.
A láda most már úgy lángolt és recsegett, akár a halotti máglya, fejünk fölött merő korom volt a mennyezet.
Lehunytam a szememet, és magam elé képzeltem Edisgesset barlangjának hatalmas, szabálytalan üregét, amely kongóan üres volt, eltekintve attól a néhány békés testtől, amelyek az álom csapdájába szorulva hevertek a földön. Szinte hallottam körülöttük az őrködők csendes lépteit. A kinti bozóton át csupán egyetlen halovány fénysugár vetődött az egyenetlen lépcsőre, a gyenge szellő a dús vegetáció nehéz szagát hozta. Nem volt nehéz visszaemlékeznem a borzongásra, amely végigfutott a hátamon, amikor először beléptem a kinti langyos napfényről a benti nyirkos sötétségbe.
– Thervir emanet vis alad egadir.
A dal, amelyből ez a sor származott, voltaképpen nem is volt varázsige, csak egy mulattató kis történet egy Nigadin nevű bolondról. Elindult, hogy megkeresse a kését, és amikor megtalálta, rájött, hogy útközben elhagyta a nadrágszíját. Mire előkerült a nadrágszíja, addigra meg a csizmáját veszítette el valahogyan. Nagy nehezen előkerítette a csizmát, ám ekkor meg a nadrágját hagyta el, és így tovább. Ám az együgyű dalocska egyszer már a segítségemre volt, amikor a kis Tedinnek nyoma veszett, én pedig a csodával határos módon megtaláltam. Ügyeltem rá, hogy lelki szemeim előtt továbbra is a barlangban heverő testeket lássam. Emlékezetembe idéztem azt a Gense nevezetű öregembert, akinek hatalmas karvalyorra és beesett arca volt, hajfürtjein azonban különös módon mintha nem fogott volna az idő. Mellette egy fiú hevert, akinek a nevét sajnos elfelejtettem; bőre tejfehér volt, hajába pedig egy csepp vörös vegyült, mintha ősei közül valaki az Erdők Népéből származott volna, feje pedig mókásan nagynak tűnt törékeny testéhez képest. Velawe, aki Zigrida régi barátnője volt, munkától bütykös ujjait összefonta mellén, homlokán a fáradtság és aggodalom ráncait pedig még a varázslat sem volt képes elsimítani. Porsa, a lánya ott hevert mellette, csinos és butácska arcát csipkekendő kerítette körül, melynek fodrai alól kikandikáltak gondosan kibodorított, szőke fürtjei.
– Thervir emanet vis alad egadir – ismételtem, azután ki kellett nyitnom a szememet, mert a lépcső felől heves kiáltozás harsant fel.
– Nos? – Ryshad feszülten figyelt.
– A szomszéd szobában – feleltem.
A folyosón egy megrögzött alkoholista legkegyetlenebb látomásai fogadtak. A falakon árnyak hajladoztak, mint fekete lángnyelvek, a padlótól a mennyezetig tekeregve. Körülöttünk kísértetszerű alakok jöttek-mentek, hogy éppen csak a szemünk sarkából láttuk őket, de amint odakaptuk a fejünket, már nem is volt ott semmi. A padlón mintha levágott fejek, összeroncsolt testek, leszaggatott végtagok hevertek volna, közelebb érve azonban ez is füstként oszlott szét. A lépcsőfeljáróban megnevezhetetlen szörnyeteg kuporgott, mintha a sötétségből formálódott volna; szeme csillagfényként ragyogott, fogán és körmein megcsillant a láthatatlan holdak fénye. A testébe csapódó vakmerő nyílvessző minden ellenállás nélkül áthatolt rajta, és nagyot csattant a puszta falon. A szörnyalak meglapult, azután mintha növekedni kezdett volna, körülötte újabb árnyak forogtak és táncoltak. A lépcsőn túlról távolodó lábdobogás hallatszott, majd dühödt kiáltások, amelyek mintha visszafelé igyekeztek volna terelni a menekülőket.
A sötétség most újabb rémalakot formált magából: egy kétszeres életnagyságú, hörgő és acsargó farkast, amelynek lábánál emberalak hevert, és a szörnyeteg éppen akkor szakította le a fejét. Azután eltátotta iszonyú száját, és olyan üvöltést hallatott, mint fajának különösen vérszomjas egyedei a távoli hegycsúcsok között. Torkából jeges pára tört elő, dérbe vonva a közeli falakat; lomha mozdulattal a lépcsőforduló felé indult, ahonnan távolodó lábak rémült zaja hangzott fel.
– Látom, Shiv jól megjegyezte Gren rémmeséit – vigyorodott el Ryshad.
Nem feleltem, mivel egyelőre túlságosan lefoglalt, hogy visszanyerjem döbbenettől elakadó lélegzetemet. Shiv ugyanis saját magát is elmaszkírozta varázslataival, valahogy úgy, ahogyan a legkegyetlenebb lázálmokban láthatjuk a Köd Népét. Alakja most természetellenesen magasnak és nyurgának tűnt, egyik csontos kezében egy holdfénypászmát szorított, sápadt bőre pedig ugyanazt az összetéveszthetetlen, mély kékséget sugározta, mint alkonyatkor a mozdulatlan tükrű tavak. Haján a holdtalan, vaksötét éjszaka fekete árnyai táncoltak, szemei fekete kutaknak tűntek, amelyek mintha egyenesen az Árnyékvilágba nyíltak volna, készen rá, hogy kiszippantsák az életet a vigyázatlan teremtményből, aki véletlenül elkapja a pillantásukat.
Sorgrad és Sorgren mellette kuporogtak, veszedelmes ábrázatuk még Poldrion démonait is megrettentette volna. A lépcsőfordulóban most egy vakmerő harcos feje tűnt fel, ám a fickó azon nyomban hátra is tántorodott, amint meglátta, milyen módszeresen koncolják fel rettegett urát ezek a légies árnyak.
– Nem érdemel kíméletet – dörmögte Gren. – Elvégre kiherélte azt a szerencsétlen fiút, és kivágta a szemét. Ez a legkevesebb, ami jár neki viszonzásul.
Ryshad rám pillantott, nekem pedig az jutott eszembe, vajon én is olyan dermesztően festhetek-e éppen az ő szemében, mint ő az enyémben.
– Te magad mondtad nekik, hogy járjanak el kedvük szerint – emlékeztettem, mielőtt megszólalhatott volna. – Ne nézzünk oda, akkor nem kell tudomást vennünk róla. Egy percig se aggódj: Gren a mi oldalunkon áll...
– Ha te mondod, elhiszem. – Ryshad hanglejtése azt sugallta, később azért még visszatérünk erre a témára, majd ha éppen senki sem próbál megölni bennünket.
A rettenetes árnyékember, azaz Shiv előbbre lépett, és fölemelte jéghideg, csillogó lándzsáját. Az elietimm őr megdermedt a lépcsőfordulóban, arca elsápadt, egész teste reszketett a sötétségben.
– Rebegj hálát az ősöknek, akik téged választottak ki hősi cselekedetünk tanújául – fordult hozzá Gren kimeresztett szemmel.
– Kilencedíziglen megátkozzuk Ilkehant. Átkozott legyen mindenki, aki beszennyezi a szent tudományt! – Sorgrad úgy emelkedett föl, mintha egy rémálomból lépett volna elő, a kezében tartott elefántcsont nyelű tőrről vér csordogált, amelyet azonnal felnyaltak a földről a körülötte nyüzsgő patkányszerű látomások. – Átkozott legyen mindenki, aki megszegi és semmibe veszi a szerződést élők, holtak és még meg nem születettek között! – Szavai messzire visszhangoztak a kőfalak közt, földöntúli zöngékkel kongva-bongva; nyilván Shiv erre is ismert valami kisebb varázst. Gondolom, a vészjósló igék még sokáig követték a menekülő katonát a folyosón.
Azután Shiv rám kacsintott, és egy pillanatra megláthattam a valóságot az illúzió örvénylő, folyvást változó fellege mögött.
– Siessetek!
Elfutottunk Sorgrad és Sorgren mellett, akik gonoszul nevetgéltek magukban. Ryshad berúgta az ajtót, amelyet mutattam neki, és egy kisebb szobába jutottunk, amelyet csaknem teljesen kitöltött a középütt álló hatalmas asztal. Az asztalon szétteregetett térképek és pergamenlapok hevertek. Az ablakfülkében kisebbfajta láda lapult, amely vasalata és mintázata alapján kétségkívül tormalin eredetű lehetett.
– A ládában lesznek! – kiáltottam, és megpróbáltam felrántani a fedelet, a láda azonban zárva volt. Előkaptam a zárnyitó felszerelésemet.
– Erre most nincs idő! – Ryshad megmarkolta a láda fogantyúját. – Dastennin fogára! – nyögte, és a vállára emelte.
Az ajtókeretben Sorgrad jelent meg.
– Azonnal indulnunk kell, különben túl sokan lesznek, és nem tudunk áttörni rajtuk.
– Már jövünk is – nyugtattam meg.
Sorgrad előrenyújtott tenyerén bíborvörös lángnyelv táncolt. – Tisztuljunk el innen!
Meglendítette és elhajította a tüzet, amely végigömlött az asztalon, mindent lángra lobbantva útjában. A következő pillanatban felparázslottak körülöttünk a falikárpitok, és esküdni mernék rá, hogy miközben az ajtó felé vetődtünk, éreztem a hajszálakat összepöndörödni az arcom körül.
– A fene egyen meg, Sorgrad, a végén még megpörkölsz bennünket!
– A főlépcsőn menjünk, vagy a hátsón? – Gren fölegyenesedett Ilkehan holtteste mellett, könyékig véres kezével felénk intett. Megpróbáltam nem észrevenni, mit műveltek a tetemmel, és nagyjából sikerrel is jártam; kivéve talán azt a pillanatot, amikor rájöttem, hogy a varázsló szájából nem a nyelve lóg ki.
Ryshad elfordította a fejét, és nagyot nyelt. Fogadni mertem volna, hogy arca elsápadt a kék festék alatt.
Shiv két kézzel markolta az ezüsttálat, amelynek fényes felületéről visszatükröződött egy meggyújtott rongydarab izzása, furcsa szögben világítva meg kékre festett arcát.
– Nincs több időm, Planir. Járj el legjobb belátásod szerint. – A földre ejtette a rongydarabot, az ezüsttálat pedig zekéje alá dugta.
– A hátsó lépcsőhöz! – kiáltotta Ryshad.
– Hé, Sorgrad! Indulunk! – figyelmeztettem.
– Egy pillanat. – Sorgrad még mindig Ilkehan holtteste mellett kuporgott, háttal nekem.
Közelebb léptem, hogy megnézzem, mit csinál, azután inkább meggondoltam magam.
– Most már elég lesz – mormoltam.
– Megígértem, hogy rávésem a fiú nevét ennek a szörnyetegnek a homlokára. – Sorgrad összevont szemöldökkel összpontosított.
– De ezzel Olretre tereljük a gyanút! – szólt közbe Ryshad.
– Csak ha van itt olyan, aki ismeri a mandarkini írásjeleket. – Sorgrad egy széles pengemozdulattal befejezte művét, még több vért fröcskölve szét maga körül.
– Most már tényleg induljunk! – sürgettem.
– Maradjatok szorosan mellettem! – figyelmeztetett Shiv, és fölemelte a karját. Körülötte máris a mágia szikrái kezdtek táncolni. Az árnyak szemkápráztató hajlongásba kezdtek, mintha egymáshoz ütődő faágak volnának a viharban. Ahogy megindultunk előre, velünk együtt mozogtak, magukba szippantva a bennünket körülölelő sötétséget. Mintha árnyékemberek fegyelmezetten lopakodó csoportjában haladtunk volna előre, ám az alakok szokás szerint semmivé lettek, amint feléjük fordultunk, hogy jobban szemügyre vegyük őket.
– Hadd segítsek! – Sorgrad a láda fogantyúja felé nyúlt, Ryshad pedig engedte lecsúszni a válláról, hogy ketten cipelhessék.
Így érkeztünk el a hátsó lépcsőlejárathoz, amely szűkebb és meredekebb volt a másiknál, amelyen feljutottunk idáig. Shiv meg én megragadtuk a korlátot, és olyan sebesen rohantunk le, éppen csak orra nem buktunk; körülöttünk továbbra is erősödtek-halványodtak a táncoló árnyak. A sötétség formátlan anyaga állatokká állt össze: rókákká, patkányokká, hollókká, amelyek körülöttünk nyüzsögtek és bukdácsoltak. Fejünk fölött az a távoli, morgó hang hallatszott, amely a közeledő vihar csalhatatlan előjele.
– Úgy látom, nem Pered az egyetlen művész a családban – állapítottam meg Shivre pillantva.
A lépcsőfordulóból visszatekintve láttam, hogy Sorgrad és Ryshad közös erővel cipelik a ládát, szabad kezükben kardot szorongatva. Gren pedig éppen háttal lépdelt lefelé a lépcsőn, kivont karddal és tőrrel. Éppen elégszer művelt már ilyesmit a szemem láttára, úgyhogy nem aggódtam különösebben a testi épsége miatt.
Amint elértük az alattunk lévő szintet, fél tucat fickó rontott ránk ütésre emelt buzogánnyal, nyilván a legvakmerőbbek közül. Shiv megveszekedett jégesőt küldött ellenük, amely a szemünk láttára kristályosodott ki a levegőben, hátrataszítva támadóinkat. Az éles jégszilánkok felvérezték az elietimmek arcát, kezét, majd a padlóra hullva csúszós jégkásává álltak össze a puszta kövön. A harcosok ismét nekünk estek volna, de elvesztették az egyensúlyukat, és egymás után vágódtak el. Mire hosszas bukdácsolás után felkászálódtak, már inkább a menekülés érdekelte őket, mint a támadás.
Lerohantunk a következő lépcsősoron, azután végig az egyetlen folyosón, amely nem telt zsúfolásig pánikba esett elietimmekkel. Arról a szintről, ahol Ilkehan tetemét hagytuk, időközben rémült és zavarodott kiáltozás szűrődött felénk. Még néhány lépés, és egy tágas fogadóteremben találtuk magunkat.
– Erre gyertek! – intett Ryshad egy zömök, kétszárnyú ajtó felé.
Shiv fölemelte a kezét, és a szilárd faanyag feketedni kezdett, majd felizzott, és szúrós szagú füstpászmákat eregetett. A vasalatok a szemünk láttára rozsdásodtak el.
– Gyerünk! – Gren meglendítette jól felismerhetően nem mágikus eredetű csizmáját, és egy egyszerű mozdulattal berúgta az ajtót.
A mágia szétrágta deszkák recsegve-ropogva engedtek, az elrozsdált pántok halkan nyikorogva pattantak szét. Összességében véve elég nagy lyuk keletkezett hozzá, hogy Ryshad és Shiv is átférjen.
– Mi van odaát? – Shiv búcsúzóul tett még néhány mozdulatot a levegőben, és a fogadótermet vészjósló árnyak töltötték meg. Üldözőinknek alaposan össze kell szedniük a bátorságukat, mielőtt belevetnék magukat a rémségektől nyüzsgő sötétségbe.
Óvatosan átkukucskáltam a berúgott ajtón.
– Az udvart látom – jelentettem –, meg a főkaput, de úgy nézem, jó alaposan bezárták. Egy katonai különítmény tart felénk, és fogadni mernék, hogy már a többi is útnak indult.
– Mondd csak, mennyi erőd maradt még? – Ryshad komoran szemügyre vette a varázslót.
– Elegendő – biztosított bennünket a mágus. A varázslat szőtte alakok éppen olyan tettrekészen kavarogtak körülöttünk, mint korábban, de mindannyian hallottuk hangjában a fáradt zöngét. – Azután meg Sorgrad is megpróbálkozhat néhány egyszerűbb varázslattal, amelyeket Larissa tanított neki.
– Nem torlaszoljuk el magunk mögött az utat? – kapta föl a fejét Sorgrad.
– Halice szerint ilyen esetekben ez elengedhetetlen – pillantottam Ryshadra.
– Nem bánom – biccentett Ryshad. – Gren, segítenél átemelni a ládát?
Gren tehát leváltotta Sorgradot a láda fülénél, és amint szerencsésen átvergődtek a hasadékon, Sorgrad az ajtó maradványai felé fordult. Összeütötte tenyerét, és a megfeketedett fa lángra kapott; a lángnyelvek fütyülve, zúgva terjedtek szét, versenyre kelve az éjsötét árnyakkal, amelyeket Shiv összpontosítása tartott fenn.
– Jól van, most már tényleg eltakarodhatnánk innen, mielőtt felocsúdnak első döbbenetükből – türelmetlenkedtem. Igaz, hogy a folyvást változó árnyak tömegében Ilkehan emberei nem láthatnak bennünket, viszont mi sem láthatjuk őket, és ez a gondolat nyugtalansággal töltött el.
– Csak lassan! Minden figyelmedet irányítsd a varázslatra! – Shiv nyugodt hangon biztatta Sorgradot, ahogy óvatos léptekkel megindultunk a főkapu felé. A bennünket körülölelő lángok függönyében szikrák repkedtek, az útburkoló kövek pendülve hasadtak szét a szokatlan hőtől. Lenyeltem némi árnyékemberekhez méltatlan szitkozódást, amint egy szikra az arcomba pattant.
– És mi lesz a kapuval? – kérdezte feszülten Ryshad.
– Ti csak álljatok készen rá, hogy elfuthassatok – szűrte a szót összeszorított fogai között Shiv.
A lángok kihunytak, a táncoló árnyak összezsugorodtak: immár nem óvott bennünket egyéb, mint rögtönzött álruhánk és a nézelődők megvadult képzelete. Ám mielőtt bárki leleplezhette volna mesterkedésünket, a főkapu hatalmas tűzgolyóvá válva szétrobbant, lángoló forgácsokat és fémszilánkokat lövellve szerteszét. Az elietimmek fejvesztve menekültek, hogy fedezéket találjanak, a lassabb lábúak kétségbeesetten üvöltöttek. A halálos lövedékek velünk is könnyen végezhettek volna, ám a pillanat tört része alatt homokvihar támadt körülöttünk, örvénylő falként óvva meg bennünket a veszedelmes szilánkoktól. Némán álltunk a tomboló forgószél rezzenetlen középpontjában, miközben a körülöttünk keringő por és szemét továbbra is elrejtett bennünket ellenségeink szeme elől.
Szerencsére félvakon is tudtam tartani az irányt, hiszen nagy gyakorlatot szereztem már benne, hogyan osonjak kivilágítatlan utcákon vagy vaksötét helyiségekben, ráadásul minden zaj nélkül, nehogy felverjek egy éber őrt vagy a békésen alvó házigazdát.
– Előre! – biztattam a többieket, a porvihar pedig velünk együtt mozdult.
– Gyorsabban! – suttogta Sorgrad.
Most már futottunk, Ryshad és Gren nyögve cipelték a nehéz ládát. Shiv úgy fújtatott, akár a kimerült harcos a pirkadattól napszálltáig tartó csata után, és szokásától eltérően még Sorgrad léptein is meglátszott a fáradtság. Igaz, nem láttam tovább egy lépésnyi távolságnál, de a talajból ítélve túl járhattunk már a kapun.
– Hol rejtőzhetnénk el? – kérdeztem, amikor már a fal tövében rohantunk.
– A hargeard alkalmas rejtekhelynek látszik – nézett körül Sorgrad, aki szemét meresztve próbált keresztüllátni a szél és a por folyvást változó függönyén.
– Arra van – intettem.
– És hol akartok ott elbújni? – Ryshad tűnődve pillantott Shivre. – Ha egyszer a nyomunkra akadnak, nem hinném, hogy a gebaedimekkel kapcsolatos híresztelések sokáig eltántoríthatnák őket a felkoncolásunktól.
Megborzongtam. Nyilvánvalóan a legemberségesebb elbánás, amelyre számíthatunk, ha gyorsan és biztonságosan felkötnek bennünket.
– Bízzatok bennem! – Sorgrad szeme világoskéken világított sötétre festett szemgödrében.
E szavak hallatán félelmeim elviselhetővé szelídültek; elvégre rengeteg vészt és bajt éltünk már meg együtt, de Sorgrad még soha nem hagyott cserben.

 

 

HETEDIK FEJEZET

Keran Tonin professzortól

Pirip Marne tudósnak

Kedves Marne!

Úgy hallom, éppen egy érdekfeszítő tanulmányon dolgozol az Ősi Népekkel kapcsolatban. Lehet, hogy ehhez hasznát tudod venni az alábbiaknak. Kezeskedem érte, hogy eredeti, azaz hogy egy eredeti pergamentekercs hiteles másolata: néhány évvel ezelőtt került hozzánk az elietimmek egyik szigetéről, amikor az Ősmágus küldöttei és D'Olbriot uraság hűbéresei megpróbálták kimenteni onnan a jó Gerist. A magam részéről százszor jobban szerettem volna, ha inkább szegény fiút hozzák haza épen és egészségesen, de hát ha már egyszer így alakult, az ehhez hasonló dokumentumok legalább segítenek jobban megérteni, mivel is állunk szemben valójában.
Igaz is, eldöntötted már, mikor akarod felkeresni Kellarint? Kérlek, tudasd velem, ha sikerül elhatározásra jutnod.

Őszinte nagyrabecsüléssel:
Tonin

 

Ama találkozó hiteles jegyzőkönyve,
amely az Üres Égbolt szent napján zajlott le Heval szigetén
Froilasekke ura, Itilek és Haeldasekke ura, Jinvejen között.
E sziget pártatlan sziklái tanúskodjanak,
hogy ezen irha mindkét oldala ugyanazokat az igéket hordozza!

Itilek elmondja, hogy hallott a Kehannasekke földjét ért szerencsétlenségről, amely a déli lakatlan területek felől érkezett.
Jinvejen hozzáteszi, hogy ő is ugyanezt hallotta. Klánjában úgy tartják, hogy Misaen büntetése érte utol Rekhrent, amiért túlságosan megbízott Maewelin papjaiban.
Itilek kijelenti, hogy sajátpapjai is elvesztették hatalmukat.
Jinvejen beismeri, hogy az ő kancellárja is hasonlóképpen tehetetlen.
Mindketten időt kérnek a másiktól, hogy jobban fontolóra vegyék ezt a fordulatot.
Jinvejen kijelenti, hogy ősapái óvatosságra intették Maewelin papjaival kapcsolatban, még a közös száműzetés kezdetén, midőn a Sheltiya makacs rosszindulata mindannyiunkat száműzött hajdani szülőföldünkről.
Itilek kinyilvánítja, hogy a papi hatalom ilyen hirtelen és váratlan elvesztése nem lehet más, mint isteni büntetés, de hozzáteszi, fogalma sincs, mi lehet Misaen célja ezzel a büntetéssel.
Jinvejen eltűnődik, vajon mit kíván tőlünk Misaen ezekben a zivataros időkben. Hiszen nap mint nap nélkülözünk és éhezünk, hogy sorsunkon jobbíthassunk kemény, szorgos munka és erős összefogás által. Az ám, de hiszen éppen ennek a szívós erőnek köszönhető, hogy a Sheltiya megrettenvén fellázította ellenünk a gyengébb klánokat, és végül száműzte ősatyáinkat. De ugyanennek a kemény elszántságnak tudható be, hogy a hazátlanok mégis életben maradtak a hó és jég sanyarú hátán, és megvethették lábukat ezeken a sivár szigeteken. Meglehet, Misaen azért zúdította haragját Kehannasekke népére, mert állhatatlanságukban új hazát kerestek maguknak messze délen, ahelyett, hogy ősi földjüket követelték volna vissza akár erőszakkal, akár leleménnyel.
Itilek rámutat, hogy számtalan emberöltő telt már el, amióta ősatyáinkat száműzték, így egyre fogy a remény, hogy mi, kései utódok valaha is visszatérhetünk szülőföldünkre. S esélyeinket még csak tovább csökkenti, hogy a bennünket száműzők leszármazottait most ráadásul megtámadták a délvidékiek, akiket szintén kiszorított otthonukból Tren Ar'Dryen népe.
Jinvejen emlékezteti Itileket, hogy a délvidékieket olyan papok vezetik, akik egyszerre hódolnak Maewelinnek és Arimelinnek, és már régtől fogva inkább a visszavonulást javasolják, mint hogy besáncolják magukat a szent helyeken. A gyávaság már elhullajtotta magjait, amelyekből a bukás fog kikelni.
Itilek megkérdi, mit javasol Jinvejen e gondok enyhítésére.
Jinvejen azt feleli, ajánlatos volna minden kapcsolatot megszakítani a délvidékiekkel, és csakis magunk között kereskedni. Hiszen Misaen világosan tudtunkra adta, hogy senki másra nem számíthatunk saját magunkon kívül, s ezt bizonyítja Kehannasekke balvégzete is. Használjuk ki tehát minél jobban az időt, amely megadatott nekünk, fejlesszük képességeinket s neveljük fiainkat erőre és gondolkodás nélküli engedelmességre. Ha egy napon méltónak bizonyulunk rá, Misaen talán visszaadja a valódi mágia legyőzhetetlen erejét magukra hagyott fegyvereinknek.
Itilek egyetért ezzel a javaslattal, és fogadalmat tesz, hogy emez irha néki jutó felét elhelyezi hazája hargeardjában, ahol ősei csontjai nyugszanak, hogy a csontok kinyilváníthassák akaratukat az itt elhangzottakkal kapcsolatban.

 

 

Hadrumal szigetvárosában,

Nyárelő 10. napján

– Nagyon köszönöm, Aritane.
Planir levette a kezét az ezüsttál pereméről, tekintete azonban továbbra is feszült maradt. Rámosolygott a lányra, azonban arckifejezése ettől sem lágyult meg annyira, hogy eltűnjön a kis, függőleges vonal sötétbarna szemöldökei közül.
– Üdítő változatosságot jelent, hogy ezúttal valaki hajlandó elismerni a tehetségemet – felelte a Hegyek Népének leánya távolságtartó hangon, és mélyen ülő kék szemének pillantása továbbra is hidegnek tűnt.
– Szívesen venném, ha megosztanád velem a gondolataidat; mondjuk, arról, mi fog most történni. – Planir, aki a lánnyal szemben üldögélt az asztal túloldalán, most hirtelen fölkelt. – Megkínálhatlak valamivel?
– Egy kis fehérbort elfogadnék, ha van kéznél ilyesmi. – Aritane arcán mosoly suhant át, ám vonásai hamar visszarendeződtek a korábbi fegyelmezetten semleges kifejezésbe.
Planir egy sötét palackot vett elő, lepattintotta róla az élénkvörös viaszpecsétet, és telitöltött két poharat szalmaszínű borral. Az egyik poharat Aritane elé tette az asztalra, majd visszaült a helyére.
– Tehát Ilkehan halott – szólalt meg. – De vajon mit jelent ez ránk nézve? – Az Ősmágus ezúttal ingujjban volt, ám a remek szabású selyeming így is megadta neki a hivatalához illő méltóságteljes külsőt.
– Szeretném megismerni a halála pontos körülményeit. – Aritane különös kiejtése furcsa ellentétben állt hétköznapi, caladhriai szabású viseletével, azaz a semleges őzbarna színű gyapjúruhával. Egyik kezét tétován fölemelte, hogy hátrasöpörje a válláról kukoricasárga haját, amely dúsan keretezte keskeny arcát.
– Úgy vélem, ennek a gondosan kivitelezett mészárlásnak egyéb célja is volt, mint az egyszerű vérontás – intett Planir a vízzel teli tál felé. – És mi a helyzet azzal az álarcosdival?
– Ha az ottaniak azt hiszik, hogy Ilkehan halálát a feldühödött gebaedimek bosszúja okozta... – Aritane szorosan összepréselte telt ajkát. – Nos, ez a legbiztosabb módszer, hogy tanítványainak hite és vele a hatalmuk semmivé legyen.
– És mikor tudjuk megállapítani, vajon mennyi éteri hatalom maradt az elietimmek kezén, akár a szigeteiken, akár Suthyferen? – kérdezte Planir. – Nem akarom megkockáztatni, hogy bárki is elemi varázslatokkal próbálkozzon, ha csak egy hangyányi eshetőség is fennáll, hogy az illető ugyanúgy végzi, mint szegény Otrick.
Aritane visszavonult hajának függönye mögé. Planir türelmesen várakozott.
– Holnap addig keresgélek, míg nem találok egy elmét, amely nyitva áll a valódi mágia előtt – ígérte meg végül. – Csak ekkor leszünk képesek megbecsülni Ilkehan halálának következményeit.
– Nos, igen sokfajta következményt kell számba vennünk – mosolygott Planir, aki makacsul nem hagyta magát befolyásolni Aritane savanyú modorától. – Ha Ilkehan nem fenyegeti többé a te népedet sem, talán ismét fontolóra veheted, hogy visszatérsz a Hadrumalon kívüli világba. Col és Vanam egyeteme is örömmel fogadná, ha megtisztelnéd őket tehetségeddel és páratlan tapasztalatoddal, és segítségükre lennél az éteri mágia sajátosságainak mind alaposabb feltárásában.
– E tudósok némelyikével már találkoztam a könyvtáradban. Egyet sem találtam közöttük, akire jó szívvel rábíznám a vizeskulacsot egy magányos utazáson a hegyek között – jegyezte meg gúnyosan Aritane. – Vagyis, ha jól értem, meg akarsz szabadulni tőlem?
– A legkevésbé sem! – Planir érzelemmentes hangja csak még jobban alátámasztotta szavainak igazságát. – Igen nagyra értékelem a tudásodat. Bármennyire is Hadrumal Ősmágusa vagyok, soha nem kockáztathattam volna meg ezt a távolba látó varázslatot, ha a te éteri mágiád nem védelmez. – Az ezüsttál felé intett a borospoharával. – Mindazonáltal szeretném, ha találnál végre egy helyet, ahol figyelemre méltó tehetséged a megérdemelt megbecsülésben részesül... És ez alatt nem csupán a Mesterségben szerzett jártasságodat értem.
Aritane mormolt valamit az orra alatt, azután belekortyolt a borba.
– Ha Ilkehan meg is halt, a Sheltiya attól még a helyén maradt – jegyezte meg végül.
– És nincs mód rá, hogy békét köss velük? – érdeklődött Planir.
– Miután elárultam a tudósaidnak a Bölcsek titkait? – Aritane olyan erővel csapta le a poharát, hogy a bor kilöttyent az asztal fényezett lapjára. – Kizárt dolog.
– A könyvek, amelyeket az imént sikerült megmentenünk Ilkehan könyvtárából, elegendő tudást hordoznak, hogy megadják a választ a Col és Vanam tudósai által megfogalmazott kérdések döntő részére – folytatta zavartalanul Planir, és egy rejtekajtó felé intett, amelyet a szemközti fal faburkolata ügyesen elrejtett a kíváncsi tekintetek elől. – Éppenséggel nem tartom elképzelhetetlennek, hogy megbékélj a Sheltiyával, és onnantól kezdve úgy élj, ahogy csak kedved tartja. Ám amíg el nem érkezik ez a nap, legjobb képességeim szerint megvédelmezlek a Sheltiyától, az elietimmektől és bárki mástól, aki veszélyt jelenthetne rád.
Aritane szőke haja tövéig elvörösödött.
– Holnap visszajövök – biccentett, és gyorsan fölkelt az asztaltól.
– Ahogy jónak látod. – Planir is fölemelkedett, hogy kikísérje a vendéget. – Ne feledkezz meg róla, hogy az ajtóm mindig nyitva áll előtted.
Aritane tehát távozott, anélkül, hogy akár hátrapillantott volna, léptei pedig jól hallhatóan egyre gyorsultak, amint lefelé tartott a lépcsőn. Planir még egy pillanatig álldogált az ajtóban, és hosszú ujjaival rövid haját fésülgette. Mélyen felsóhajtott, bár nem lehetett tudni, vajon a csalódottságtól, a bosszúságtól, a fáradtságtól vagy mindháromtól együtt, azután egy türelmetlen mozdulattal becsukta az ajtót.
Ügyet sem vetett az asztalon várakozó érintetlen borospoharára, egyenesen az ablakhoz lépett. Tekintete messzire kalandozott Hadrumal vörös és sárga cseréppel borított háztetői fölött.
– Mennyi időbe telik még, amíg utolérhetlek a távollátó varázslatommal, édesem? – suttogta maga elé. Mellette, a fal menti asztalkán ovális tükör állt sötét mahagóni keretben, mellette ezüst gyertyatartó, üresen.
Ám ahogy végigtekintett a lenti udvaron, figyelmét hirtelen megragadta valami.
– Remek időzítés, mint mindig, Lángok Ura – suttogta némileg gúnyosan.
Sarkon fordult, a tenyerével szabályosra simogatta égnek álló, rövidke hajtincseit, majd leakasztotta hivatali köntösét az ajtó hátoldalán lévő kampóról. Egy vállrándítással magára kapta, közben gyorsan eltüntette Aritane poharát az asztalról, a köntös ujjával törölve fel a borfoltot. Keze tétován nyúlt a varázslathoz használt ezüsttálért, majd megtorpant, és csúfondáros mosollyal a helyén hagyta az edényt.
– Gyere be!
Kalion kopogtatott, és még ugyanazzal a mozdulattal be is nyitott, meg sem várva az Ősmágus válaszát. Planir addigra már az ablak alatti széken ült, mellette pedig, a fal menti asztalkán a tele pohár bor. Térdén egy apró könyvecskét tartott, amelynek bőrkötését kifakította már az idő. Hosszú lábát egy másik széken nyugtatta, amelyet hanyag mozdulattal odafordított az asztaltól.
– Hallottál valaha Azazir naplóiról? – Planir kedélyesen emelte meg a megfakult kötetet, amelynek megsárgult lapjain kusza kézírás kanyargott.
Kaliont szemlátomást váratlanul érte ez a kérdés.
– Azazir naplóiról? – kérdezte értetlenkedve.
– Igen – biccentett tűnődve Planir. – Bármennyire veszedelmes bolond is az öreg, ifjabb korában, úgy látszik, akadt néhány használható ötlete. – Megcsóválta a fejét. – Nagyon szeretném tudni, vajon hogyan idézte meg azt a bizonyos sárkányt, de attól tartok, ez a titok Otrickkal együtt sírba szállt.
– Sajnálatos fordulat. – Kalion kövér arcán nyoma sem látszott sajnálkozásnak. – A napló nem mond semmit? – Tekintete most először fordult a vékonyka könyvre.
– Egyelőre, úgy tűnik, nem. – Planir hangos csattanással becsukta a könyvet. – Mindazonáltal, azt hiszem, beszámolhatok néhány érdekes fordulatról. Fontolóra vettem mindazt, amire te meg Troanna hivatkoztok az Ősmágus szerepével kapcsolatban. Arra a következtetésre jutottam, hogy mind én, mind elődeim túlságosan kevés figyelmet fordítottunk a mágia tanainak gazdagítására. Annyira lefoglaltak bennünket Hadrumal mindennapi életének apró-cseprő ügyei, hogy megfeledkeztünk Trydek első és legfontosabb tanácsáról, amelyet követelményként állított e hivatal viselői elé. – Az Ősmágus várakozó pillantást vetett Kalionra.
A Lángok Ura lepöckölt egy cérnaszálat selyemköntöse elejéről.
– Trydek számtalan követelményt megfogalmazott követőivel szemben, amikor megalapította varázslóiskoláját e szigeten – mondta. – Pontosan melyik tanácsára gondolsz?
Planir elmosolyodott.
– Arra, hogy az Ősmágus mindenkor járjon elöl a kutatásokban, amelyek a négy őselem összekapcsolásának lehetőségeit járják körül, és elvezetnek a kvintesszenciális mágia alkalmazásához.
Kalion leült egy székre az asztal mellett, meg sem várva, hogy hellyel kínálják.
– Érdekes szempont – bólogatott.
– Mégis igen hosszú idő óta elhanyagolom ezt a fontos kötelességemet. – Az Ősmágus most már egyáltalán nem mosolygott. – Elhatároztam, hogy sürgősen pótolom ezt a hiányosságot.
– Vagyis ezért hívattad magadhoz Heriont és Rafridot? No és persze Sannint... – Kalion méltatlankodása nem volt képes elleplezni gyanakvását. – Hogy Ősmágusként kiaknázd a nexusban rejlő lehetőségeket, azokkal a mágusokkal kell együttműködnöd, akik a lehető legjobban értenek saját elemükhöz.
– Amint Troanna nem mulaszt el folyvást emlékeztetni rá, jelenleg az Elemek Urainak nexusa nem teljes. – Planir homlokán komor ráncok jelentek meg. – Már éppen elégszer hallottam az ezzel kapcsolatos panaszokat. Remélem, téged ezúttal valami érdekesebb mondanivaló hozott ide ezen a napos délutánon.
Kalion minden tőle telhetőt megtett, hogy visszanyerje azt a határozottságot és elszántságot, amely a lépcsőn fölfelé szuszogtában új lendületet adott a lépteinek.
– Úgy tudom, nálad járt az a hegyvidéki nő, az az Aritane. – Rosszalló pillantást vetett az asztalon álló, varázslathoz használatos ezüsttálra.
– Látom, Ely továbbra is több időt tölt az ablakban, mint a könyvei mellett. – Az Ősmágus szilárdan állta Kalion tekintetét. – Ezzel együtt elvárom tőled, hogy válogasd meg a szavaidat, ha az Ősmágusoddal beszélsz. Úgy viselkedsz, mintha legalábbis a kedvemet töltöttem volna azzal a lánnyal az asztal tetején. Mondd csak, miért ne kérhetném ki a tanácsát valakinek, aki olyannyira járatos a Mesterség tanaiban, mint Aritane; kiváltképp most, amikor az elietimm fenyegetés ismét kiújult?
– És mit mondott? – kérdezte Kalion. – Mi folyik odaát? Jogunk van tudni, nemcsak nekem és Troannának, de az összes többi mágusmesternek is!
– Úgy érted, az óceán túloldalán? – vont vállat Planir. – De hiszen tudod, milyen veszedelmes dolog lenne most kapcsolatba lépni az ott lévő mágusokkal!
– Vagyis nem tudod, miben mesterkedik Shiv meg Usara? – Kalion kövér arcán az aggodalom barázdái mélyültek el. – Talán arról sincs tudomásod, hogy béreltek egy hajót, és megtöltötték szedett-vedett csirkefogókkal, akiket úgy fogdostak össze a kikötői kocsmákban?
Planir zavartalan arccal bólintott.
– De hiszen azok ketten a mágia mindenféle új felhasználási módját latba vetik! – Kalion döbbenten meredt az Ősmágusra. – Rengetegen vannak Hadrumalban, akik nem értenek egyet vele, hogy ennyire szabadjára engeded őket, ráadásul a Mágustanács véleményének kikérése nélkül! És az sem szerencsés dolog, hogy beleártják magukat az ifjú D'Alsennin ügyeibe!
– Igazán kíváncsi volnék rá, vajon ki érzi feljogosítva magát, hogy ilyen részletekbe menően bíráljon! – Planir egyenesen Kalion szeme közé bámult, ám a vörös képű mágus makacsul hallgatott. Az Ősmágus vállat vont, és folytatta. – Nem értem az ellenkezésedet. Hiszen évek hosszú során át érveltél amellett, hogy Hadrumal elszigeteltségének egyszer s mindenkorra véget kell vetni, hogy ki kell vennünk részünket a külvilág gondjainak megoldásából. Igen meggyőzően támasztottad alá, micsoda remek alkalmat jelent nekünk az elietimm fenyegetés, hogy megmutassuk, mi mindent tehetünk a nem mágikus születésűek védelmében!
– De csak és kizárólag a Mágustanács felügyelete alatt! – vakkantotta Kalion.
– Azt hiszem, az egész dolognak ez a veleje. – Planir sajnálkozva csóválta meg a fejét. – Nem csoda, ha a többiek, hercegtől a kanászig, egyaránt bizalmatlanok a mágusokkal szemben, ha egyszer tudják, hogy hűségük elsődlegesen és mindenek fölött a Tanácshoz köti őket. A Tanácshoz, amelynek valódi céljai rejtve maradnak az egyszerű halandók számára, így aztán nem csoda, ha sokan önzéssel vádolják tagjait. A Mesterséggel szemben azonban már nem táplálnak efféle ellenérzéseket... Mostanában egyre jobban tartok tőle, hogy a Mesterség megjelenése végül Hadrumal vesztét okozza, méghozzá nem is az elietimmek által.
– Ezt meg hogy érted? – Kalion gyanakodva kapta föl a fejét.
– Azt hallottam – emelte föl a kezét Planir, ám azután nyomban vissza is süllyesztette a zsebébe –, de ne feledkezz meg róla, hogy ez csupán híresztelés... Szóval, a fülembe jutott, hogy Tadriol nagyobb összegekkel támogatja Vanam tudósainak kutatómunkáját.
– Támogatja őket? – vonta össze a szemöldökét Kalion.
– Uralkodói rendeletben engedélyezte nekik, hogy új egyetemet alapítsanak abban a városban, amely véleményük szerint a legjobban megfelel e célnak – felelte elgondolkodva Planir. – Az itt folyó kutatások célja az lenne, hogy a tudósok minél többet összekapirgáljanak a régi tormalin templomok megmaradt iratanyagából meg a családi levéltárakból, és olyasféle tudást szűrjenek ki belőle, mint az a Livak nevű lány abból a régi énekeskönyvből. – Az Ősmágus felsóhajtott. – Nos, ha mindehhez még hozzászámítjuk Tor Priminale kisasszony pótolhatatlan ismereteit, attól tartok, Tadriolnak hamarosan meglesznek a saját, személyes udvari varázslói, akiket a hűség és a hála kötelékei kapcsolnak emelkedett személyéhez.
Kalion néhány pillanatig rágódott ezen a sanyarú jövőképen, majd magához térve ismét támadásba lendült.
– Eggyel több ok, hogy megzabolázd Shivet és Usarát, mielőtt még jobban lejáratják az elemi mágia tudományát az uralkodó előtt!
– Emiatt nem kell aggódnod – mosolygott Planir. – Éppen most kaptam újabb híreket Suthyferről, és...
– De hiszen azt mondtad, nem mersz varázslat útján kapcsolatba lépni az ottani mágusokkal! – csattant fel dühödten Kalion.
– Már azt a mondatomat sem hagytad befejezni – közölte hűvösen Planir. – Aritane pótolhatatlan és szakértő közreműködésének köszönhetően alkalmam nyílt megtudni, hogy Shiv és Usara olyan tetteket vittek véghez odaát, amelyek csak öregbíthetik Hadrumal jóhírét.
Kalion egy darabig küszködött, azután mégsem tudta megállni, hogy fel ne tegye a kérdést.
– Miért, mit csináltak?
– Mindent elmondok a maga idejében – intett Planir, megvillantva ujján hivatali gyűrűjét. – Örülök, hogy meglátogattál, mivel mostanában igen sokat aggódom Aritane sorsa miatt. Soha nem panaszkodik, de már több forrásból hallottam, hogy Ely nem mulasztja el úton-útfélen kinyilvánítani határtalan megvetését általában a Mesterség és különösen Aritane irányában.
– Ugyan, ki állítana ilyesmit? – Kalionnak majdnem teljesen élethűen sikerült színlelnie, hogy csak úgy mellékesen érdeklődik.
– Legyen elég annyi, hogy többektől is hallottam. Nem áll szándékomban felszítani a parazsat Ely kisded játékai körül. – Az Ősmágus higgadt hangját most némi megvetés hatotta át. – Mindazonáltal nem ártana, ha alkalomadtán figyelmeztetnéd a védencedet, hogy az effajta viselkedés egyáltalán nem tesz jót a megítélésének a mágusok körében, az én rosszallásomat pedig külön is a fejére vonhatja. Fontolóra vettem, hogy mindezt én magam mondjam el neki, de attól tartok, úgy vélné, hogy rosszhiszemű vagyok irányában. Mellesleg erre minden okom meglenne azok után, amilyen rosszindulatú pletykákat terjesztett Larissáról. – Planir ajka keskeny mosolyra húzódott. – Ennek az utóbbi témának külön szentelhetnénk egy beszélgetést, de azt hiszem, ezt egyelőre máskorra halasztjuk.
Kalion zavartan köszörülte meg a torkát.
– Amint sort tudok rá keríteni, beszélek vele – ígérte.
– El is várom tőled. Ugyanis ha Aritane életét végképp megkeserítitek itt, nem lehetetlen, hogy inkább továbbáll Vanam városába, esetleg az újonnan alapítandó másik egyetemre, bárhová teszik is a székhelyét. Lassan már ott tartunk, hogy a látogatóba érkező tudósoktól több udvariasságot várhat, mint az itteni ismerőseitől. – Planir elgondolkodó arcot vágott. – Bármennyi tudást sikerül is összekapirgálnia Tadriolnak, a Sheltiya ismeretei kétségkívül igen sokat nyomnak a latban.
A Lángok Urának ráncokba futó homloka nem sok jót ígért szegény Ely számára.
– Majd én teszek róla – dörmögte.
– Mint mondottam: el is várom tőled. – Planir ismét a könyvéért nyúlt, de nyomban le is tette, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami. – Igaz is, van még valami, amit megtehetnél a kedvemért... Pontosabban Velindre kedvéért.
– És pontosan mi volna az? – Kalion zavart arcot vágott.
– Ha nem tévedek, te bátorítottad Velindre terveit, hogy megszerezze magának a Felhők Úrnőjének posztját. – Planir savanyúan elmosolyodott. – Nem bánnám, ha alkalomadtán figyelmeztetnéd a hölgyet, hogy nem jelölöm őt a tisztségre.
– Hogyhogy nem?! – Kalion méltatlankodása ismét felülkerekedett óvatosságán.
– Úgy, hogy Rafridot jelölöm – felelte minden teketória nélkül az Ősmágus. – Te sem tagadhatod, hogy ő kétségkívül a legrátermettebb jelölt, a tanulmányai és a tapasztalatai alapján egyaránt. Már csak az életkoránál fogva is több tiszteletet vált ki a többiekből, mint Velindre, és annak ellenére, hogy a hölgy az utóbbi években folyvást úton volt, Rafrid még így is sokkal több barátra és támogatóra tett szert a mágusok között, és sokkal közkedveltebb Hadrumalban is. Azonfelül Coltól Zyoutesseláig számtalan város alkimistáival cserélt tapasztalatot.
– Ha valóban ő lesz a Felhők Ura, nem folytathatja tovább az utazásait – vágott közbe mérgesen Kalion.
– Valóban nem. – Planir tovább mosolygott. – Erről a leghatásosabban Troanna és te győztetek meg. Így aztán Rafrid úgy döntött, hogy megválasztása esetén lemond jelenlegi posztjáról Herion javára.
– Annak a senkinek a javára?! – Kalion levegő után kapkodott. – Ez meg kinek az ötlete volt?
– Azt hiszem, az eredeti ötletet talán Shannet vetette föl – nevette el magát Planir. – Lám csak, a vén bagoly még mindig okozhat nekünk meglepetést!
– De hiszen folyvást otthon kuporog a tűzhelye mellett! – Kalion túlságosan meglepett volt hozzá, hogy palástolni próbálja megvetését. – Azt mondják, már a lépcsőn sem tud lejönni!
– Ez viszont nem akadályozza meg benne a többieket, hogy az eddigieknél is gyakrabban látogassák – biccentett Planir. – Lehet, hogy eljárt fölötte az idő, az észjárása azonban fürgébb, mint valaha, és évről évre több baráttal büszkélkedhet.
– Megmondom Troannának – hápogta Kalion, és felkecmergett a székből.
– Azt is megmondhatod neki, hogy fontolóra vettem az aggodalmait a saját posztommal kapcsolatban. – Planir a térdére könyökölt, és kissé előredőlt. – Természetesen igaza van. Az Ősmágusnak mindenkor teljes nexusra van szüksége, hogy támogathassák feladatai elvégzésében. Ezért úgy döntöttem, hogy a Sziklák Urának tisztségére is jelölök valakit.
– És ki lesz a jelölted? Talán Galen? – Kalion kihívó pillantást vetett az Ősmágusra.
– Nem – vágta rá Planir. – Továbbra sem változott a véleményem a rátermettségével, vagy inkább annak hiányával kapcsolatban, az pedig kétségtelen, hogy még a legjobb barátai sem állítják, hogy túl nagy tudományos előmenetelt tudott volna felmutatni mostanság. Úgy döntöttem, hogy Usarát jelölöm.
– Miért, az ő rátermettségéről talán meg vagy győződve? Ehhez Troannának is lesz egy-két szava! – vágta rá nekitüzesedve Kalion, és számonkérő pillantást vetett a nyugodtan üldögélő Ősmágusra.
– Nem hiszem, hogy különösebb kivetnivalót találhatna benne – mosolyodott el Planir. – Főként azután, hogy Usara beszámol a Tanácsnak, miféle megdöbbentő módokon használta fel az elemek hatalmát ezen a nyáron Kellarin védelmében.
– Jó, de mégis, mit csinált? – csikorgatta a fogát Kalion.
Planir néhány pillanatig tétovázott.
– Jobb lesz, ha ezt inkább ő maga meséli el a Mágustanács színe előtt. Nem szeretném learatni előle a dicsőséget.
– Régebben nem törődtél ennyit a Mágustanács véleményével – vágott vissza Kalion.
– Helytálló kritika – bólintott Planir. – Mostantól majd nagyobb figyelmet szentelek neki, csakúgy, mint Troanna véleményének.
Kalion mélyet sóhajtott.
– Szóval Shiv meg Usara végül mégiscsak elsüllyesztik azokat a kalózokat? És kiiktatják az elietimm varázslókat is? – Súlyos mozdulattal lezökkent a székre, amelyről olyan nehezére esett felállni az imént, és karját összefonta hordóhasán.
– Azt hiszem, nagyjából erről van szó – nyugtatta meg Planir. – Usara szoros együttműködésben dolgozik Tor Priminale kisasszonnyal; ez természetesen még jobban az előnyére billenti a mérleget. Ha ő lesz a Sziklák Ura, Guinalle kisasszonyhoz fűződő barátsága felbecsülhetetlen értéket jelenthet Hadrumal számára. Ha egy szép napon Tadriol vagy bárki más nekiáll, hogy egyesítse a Mesterséggel kapcsolatos tudást, kétségkívül Guinalle áll majd a középpontban.
Kalion savanyú arccal bólintott.
– Mikorra várhatunk újabb híreket? – kérdezte.
– Aritane azt mondja, néhány napon belül szabaddá válhat az út a távolba látó varázslat számára – felelte Planir.
– Már alig várom – vágta rá kissé gúnyosan Kalion.
– Én pedig alig várom, hogy végre megnyugtatóan megoldódjék ez az egész helyzet – felelte komoran Planir. – Szeretném, ha egyszer s mindenkorra magunk mögött tudhatnánk az elietimm fenyegetés időszakát.
– Akkor végre ismét a mágia tudományának kérdéseivel foglalkozhatnánk – helyeselt Kalion. – És mellesleg kiterjeszthetnénk befolyásunkat a kontinensre.
Planir elnevette magát.
– Mellesleg már azt is alig várom, hogy végre visszakapjam Larissát. Tudtad, hogy ő is útra kelt, hogy segítsen Shivnek és Usarának? Szerintem rengeteg tapasztalatra tehet szert kettős mágikus tehetségének felhasználásában. – Az Ősmágus ismét felemelte a könyvét. – Azazir leírja néhány érdekes megfigyelését, amelyeket szívesen megvitatnék Larissával. És, ki tudja, a végén talán még arra is sikerül rávennem, hogy hozzám jöjjön feleségül.
– Hogy hozzád menjen feleségül?! – Kalion úgy állt ott, mintha letaglózták volna.
– Igen. Tudod, nem könnyű elfogadni férjül egy Ősmágust a hivatalával járó minden nyűggel együtt. – Planir derűsen elmosolyodott. – Mindjárt utána is járok, vajon az ékszerészek tudnak-e javasolni megfelelő ajándékot, amellyel kifejezhetném iránta való nagyrabecsülésemet.
– Most már valóban mennem kell, Ősmágus – kelt fel Kalion. – Elvárom tőled, hogy azonnal tájékoztass, amint újabb hírek érkeznek Kellarinból vagy Suthyferről.
– Természetesen. – Planir éppen csak intett búcsúzóul, miközben Kalion kivonult a szobából, mereven, mintha karót nyelt volna.
Az Ősmágus hátradőlt a széken, és keresni kezdte, hol is tartott a viharvert könyvecskében. Ám alig egy oldal után abbahagyta az olvasást, egy tollpehellyel megjelölte az oldalt, és az asztalon várakozó tükörre pillantott. Megcsóválta a fejét, felkelt, és a túlsó falba vágott rejtekajtóhoz lépett.
– Nos, kiderült már, mit kaptunk? – kukkantott be az ajtón, azután elhúzta az orrát, ahogy megcsapta a kormos papír és megperzselődött bőrkötések átható szaga.
– Ide kellene hívatnod valakit a könyvtárból, aki megbízhatóan katalogizálja ezt a rengeteg kötetet – felelte egy középkorú, vidám arcú mágus, aki egy megpörkölődött pergamentekercset tanulmányozott nagy gonddal. – Hogyan is várhatnád el tőlem, aki közismerten egy senki vagyok, hogy tudjam, mit is tartok a kezemben? – Mókázva rákacsintott az Ősmágusra.
– Lehet, hogy tényleg ez volna a legcélravezetőbb megoldás – helyeselt egy zömök fickó, aki nagyjából egyidős lehetett az Ősmágussal és Herionnal. A kandalló mellett térdeit, és szomorkás arccal gyömöszölte befelé a kötetek közül azokat, amelyek annyira összeégtek, hogy már nem lehetett megmenteni őket. Lepöckölt némi pernyét sötétkék zekéje ujjáról. – Szerintem ezeket inkább neked kellene elpakolnod, Sannin – jegyezte meg. – Tőled úgysem kérdezi meg senki, miért van füstszagod. – Vidáman ráhunyorgott arra a formás nőre, aki a selyemfüggönyös ágy szélén üldögélt.
– Köszönöm, Rafrid, de azt hiszem, egyáltalán nem érdekel, mit terjesztenek rólam a hátam mögött. – Sannin a füle mögé gyűrte gazdagon hullámzó, barna haját, majd tovább lapozgatta az ölében tartott apró könyvet. – Vajon az iménti kis színjáték elegendő lesz hozzá, hogy Kalion egy ideig kutya módjára a saját farkát kergesse, míg pontosabb híreket nem kapunk Kellarinból?
– Azt hiszem, inkább Troanna lesz az, aki kergeti Kaliont – szólt közbe nevetgélve Rafrid. – Vagy bárki mást, akiről azt hiszi, hogy megtudhat tőle egyet s mást a mi állítólagos üzelmeinkről.
– A kvintesszenciális mágia olyan kutatási téma, amellyel én is szívesen foglalkoznék – pislantott fel Herion a pergamentekercs tanulmányozásából.
– Azonnal neki is látunk, amint elmúlt az elietimm támadás veszélye. – Planir az ajtónak támaszkodott. – Csak nem feltételezed rólam, hogy hazudtam a nagyra becsült Lángok Urának?
Rafrid letette azt a félig megsemmisült könyvet, amelyet eddig tanulmányozott, és leporolta a tenyerét.
– Kalionnak első dolga lesz elmondani Troannának, hogy engem akarsz jelölni a Felhők Urának tisztségére – állapította meg. – Egyébként köszönöm a megtiszteltetést.
– Ha nem értesz egyet az ötletemmel, még lemondhatsz Shannet javára – ajánlotta Planir.
Rafrid úgy tett, mintha fontolóra venné a javaslatot.
– Nos, azt hiszem, magamra vállalom a hivatallal járó fáradalmakat – jelentette ki végül.
– Shannet nem fogja megköszönni, hogy megkímélted ezektől a bizonyos fáradalmaktól – mosolygott Sannin, de még mindig nem nézett föl a könyvből, amelyet olvasott.
– Gondoltál már rá, hogy egy szép napon esetleg te légy a Lángok Úrnője? – érdeklődött Planir.
– Én? – pillantott föl csodálkozva Sannin. – Őszintén szólva még nem jutott eszembe.
– És akkor is ezt mondod majd, ha a füledbe jutnak az erről szóló pletykák? – aggályoskodott az Ősmágus.
– Természetesen. – Sannin folytatta az olvasást.
– Készüljetek föl rá, hogy amint Kalion terjeszteni kezdi, amit az imént megtudott Planirtól, a fél Tanács ott fog toporogni az ajtónkban, és választ követel majd a lehető legelképesztőbb kérdésekre. – Herion Rafridra pillantott, azután vissza Planirra. – Jobb lenne, ha előre megállapodnánk a válaszokban.
– Igazad lehet – bólintott Planir. – Nos, rendben van, menjetek, és készüljetek föl a rohamra. A könyvek várhatnak.
– Majd keresek egy megbízható könyvtárost, és ideküldöm – ígérte Rafrid, aztán Herionnal együtt távozott egy másik rejtekajtón át.
– Köszönöm. – Planir már éppen becsukni készült mögöttük az ajtót, ám hirtelen meggondolta magát, és mégiscsak nyitva hagyta. Sanninhoz fordult, aki fülig merült az olvasásba. – Vigyázz, megárthat a jó hírednek, ha suttogni kezdik rólad, hogy kettesben maradtál az Ősmágussal a hálószobájában! – figyelmeztette kissé keserűen.
– A hírnevem sziklaszilárd mindazok szemében, akiknek valamit is adok a véleményére. – Sannin elgondolkodva forgatta ujjai között remek szabású, bíborszínű ruhája egyik gombját. – Tényleg meg akarod kérni Larissa kezét?
– Mondtam már, hogy eszemben sincs hazudozni Kalionnak. – Planir letelepedett Sannin mellé az ágyra. – Arra célzol, hogy nem helyesled az ötletet?
– Nem az én dolgom, hogy helyeseljem vagy rosszalljam. – Sannin komoly pillantást vetett az Ősmágusra, majd hirtelen baráti gesztussal arcon csókolta. – Már diákkorunkban feladtam, hogy folyvást figyelmeztesselek a buktatókra az általad választott ösvényeken. Most is csak annyit kérek, hogy légy óvatos!
– Meghat, hogy ennyire aggódsz értem – vigyorgott Planir. – De hát az élet meglehetősen egyhangú lenne egy kis veszedelem nélkül.
– Nem miattad, hanem Larissa miatt aggódom – vonta össze a szemöldökét Sannin. – Te már szerencsésen magadra aggattad a falu bikájának jelmezét, ő viszont még alig nőtt ki az iskolapadból. Tudom, hogy roppant intelligens, és hogy kettős affinitással rendelkezik, de korántsem olyan erős, mint amilyennek látszani szeretne, kiváltképp előtted. Folyton úgy érzi, hogy föl kell vennie veled a versenyt, ráadásul mindenki számára kétszeresen is be kell bizonyítania a saját rátermettségét, csak azért, mert te éppen őt tünteted ki a figyelmeddel. Nem egyszer láttam már, hogy erején felül teljesítve kimeríti magát; no persze, nem ő az első és utolsó, aki így cselekszik. – Sannin halvány mosollyal csóválta meg a fejét. – Örülök, hogy legalább Usara ott van vele, aki ügyel rá, nehogy túlvállalja magát, és bajba kerüljön. Nos, azt hiszem, most már ideje volna visszamennem, és megnéznem, nem gyújtotta-e föl magát valamelyik tanítványom. – Sannin fölállt és kisétált az ajtón, még egy pillantást sem vetve a háta mögé. Halkan becsukta maga után az ajtót, bő szoknyájának suhogása még egy ideig hallatszott odakintről, távolodóban.
Planir egy ideig mozdulatlanul ült, majd keresgélni kezdett a párnája alatt. Hátul, a sarokban, ahol a sárga selyemfüggönyöket keskeny szalag rögzítette az ágymennyezet tartóoszlopaihoz, pókháló vékonyságú, habkönnyű kendő lapult, amelyet kis, kék virágok díszítettek. Az Ősmágus az arcához szorította a finom holmit, és mélyen, vágyódva belélegezte illatát. Amikor ismét leeresztette a kezét, szemének csillogását csalafinta határozottság hatotta át.
Az ablakhoz lépett, és felemelte kezét, amelyet a hivatalát jelképező gyűrű díszített. A középső gyémánt erős csillogással verte vissza a nap fényét, amelyet egymásba kapcsolódó, csiszolt élei a szivárvány ezernyi színére bontottak. Planir lehúzta a másik ujjáról a kopott ezüstgyűrűt, és nagy gonddal áthelyezte a hivatali gyűrű mellé. Szürke szeme összeszűkült, és a következő pillanatban a négy őselemet jelképező színes ékkövekben új fény gyúlt. A borostyán fojtottan izzott, akár a holdak fénye, a smaragd valósággal megelevenedett, akár a vizek hátáról visszaverődő vízsugár, a zafír a téli égbolt kristálytiszta kékjét verte vissza, a rubin pedig égetett, akár a parázs. Az Ősmágus arcát mintha márványból faragták volna ki: minden figyelmét a tarka ékkövekre összpontosította, amelyek immár a nap fényét is túlragyogták. Segítségükkel a gyémánt is egyre erősebben fénylett, mintha erejét a többi négytől kapná, amelyek kavargó színei összekeveredtek egymással a sugarak gyorsuló táncában a csiszolt gyémántlapocskákon. Az ódon ezüstgyűrű szinte beleveszett ebbe a ragyogásba, mígnem aztán egy végső villanással semmivé lett a mágikus fény. Planir levegő után kapkodott, homlokán verejtékcseppek csorogtak le.
Felszisszent, ahogy óvatosan lehúzta ujjáról az ezüstgyűrűt: helyén halvány, vörös sáv futott körbe, mintha megégette volna. Az Ősmágus megrázkódott, és szemügyre vette munkáját. A kopott, összekarcolódott, homályos gyűrű most simább és fényesebb volt, mint újkorában, a napfény ezüstösen csillant meg gömbölyű hátán, villódzásába egy csipetnyi aranyszín is vegyült. Planir visszament a dolgozószobájába; kezének egyetlen intésére az ajtózárak engedelmes kattanással csúsztak a helyükre.
Óvatos mozdulattal a mutatóujjára húzta a gyűrűt, felvett egy gyertyát a kandallópárkányról, majd a kisasztalon várakozó tükörhöz és gyertyatartóhoz lépett. Csettintett, azután felszisszent, mivel a mozdulattól fájdalmasan megfeszült ujján az imént szerzett égési seb; a gyertya kanóca azonban máris lángra kapott, és az éledező láng megcsillogtatta, felélesztette a tükröt homályos álmából. Planir két kézzel megmarkolta a sötét fakeretet, és erősen összpontosított, amíg a varázslat akkorára nem zsugorodott össze, mint a kisujja körme.
– Larissa! – suttogta. – Ott vagy, édesem?
– Te vagy az? – A lány meglepett hangja alig hallhatóan szűrődött át a varázslaton.
– Figyelj rám! – Planir közelebb hajolt a tükörhöz. – Ilkehan meghalt. Megölték, azután szétkaszabolták a holttestét, úgyhogy D'Alsennin most már legkésőbb egy napon belül megtámadhatja a kalózokat, és nem kell tartania a Mesterség ármányától.
– Érintkezésbe lépek Usarával... – kezdte volna a lány.
– Nem! – vágott közbe Planir. – Addig ne, amíg nem tudjuk, biztonságos-e! Az elietimm varázslók egyike még őrizgethet némi erőtartalékot, és lehet, hogy utolsó sóhajával is a vesztetekre tör majd! Kérlek, várj egy kicsit! És küldök valamit, ami segíthet, ha harcra kerül a sor...
Az Ősmágus homloka ráncba szaladt, lélegzete elakadt. Hirtelen összerándult, mintha erős ütés érte volna. Elejtette a tükröt, felborította a gyertyatartót, a forró viasz apró cseppekben fröcskölődött a kezére és ruhaujjára. Ebből azonban már mit sem érzett: öntudatlanul hanyatlott hátra az ablak melletti székben, orrlyukából keskeny vérpatak csordogált. Az ezüstgyűrű azonban eltűnt az ujjáról, csak a halvány, vöröses körvonal emlékeztetett rá.

 

 

Suthyfer, Őrsziget,

Nyárelő 10. napja

– Usara, ébredj!
A varázsló meglepetten nyitotta ki a szemét, és azonnal felpattant volna, de egy szerencsétlen mozdulattal lecsúszott a rögtönzött ágyról, amelyet az egyik matróz eszkábált össze. Halk huppanással ért földet, és alaposan megütötte az ülepét.
– Te vagy az, Guinalle? – kérdezte kissé álmosan.
– Nem! Larissa vagyok!
– Usara! Minden rendben? – Halice fölneszelt a zajra, és benézett a páfránylevelekkel borított nyári tető alá, amely az eső meg az első napsugarak ellen védte a fekhelyeket. – Hiszen szóltam, hogy ne varázsolj többet, inkább pihenj!
– Mi ütött beléd? – Usara értetlenül bámult a kékesfehér mágusfény szemkápráztató ragyogásába.
– Ilkehan meghalt – jelentette be a láthatatlan máguslány, akinek hangja egészen elvékonyodott izgalmában.
– Honnan tudod? – kérdezte Halice. Nem nézett a mágusfény irányába, inkább letelepedett az ágyára, és elővett egy bőr térképtartót.
– Planír mondta.
Mielőtt Usarának feltűnhetett volna a lány szokatlanul elfogódott, kissé bátortalan hanghordozása, Temar érkezett meg futólépésben a partról. Izgatott kérdései még Halice megfontolt érdeklődését is háttérbe szorították.
– Mi történt?
– Mikor halt meg?
– Planir éppen az imént lépett kapcsolatba velem – felelte Larissa, ismét az iménti félénk, kissé zavart hangon.
– Livak hogy van? – kérdezte gyorsan Halice, széthajtogatva térdén egy pergamendarabot. – És főképpen: hol van?
– És Ryshad? – Temar leemelte a kardhüvelyét arról a villás faágról, amely fogasul szolgált, és a derekára csatolta. – Visszatértek Hadrumalba, vagy ide tartanak?
– Planir csak annyit mondott, hogy Ilkehan halott – felelte védekező hangsúllyal Larissa.
– Muredarch varázslói azonban nagyon is élnek – kapta föl a fejét Usara. – Gyorsan be kellene fejeznünk ezt a beszélgetést.
– Vagyis Planir azt mondja, nekikezdhetünk a támadásnak? Mást nem üzent? – Halice közelebb sétált a tábortűzhöz, amely az egykori kalózkunyhó előtt lobogott.
– Semmi fontosat. – A Larissa válaszában lappangó zárkózottság ismét feltűnt Usarának, gyanakvó gondolatait azonban valósággal kettéhasította az az éktelen csörömpölés, amelyet Halice művelt egy rozsdás fazékkal meg egy ón merőkanállal.
– Kapjátok a csülkeiteket – kiáltotta kedélyesen –, különben a fejetekbe húzom ezt a vájdlingot! Mire kettőt pislantok, menetkészen sorakozzatok előttem!
– Ha pontosítottuk a haditervet, azonnal kapcsolatba lépek veled! – ígérte Usara, és Larissa örvénylő mágiája azonnal oszladozni, vékonyodni kezdett, majd semmivé halványult.
Allin ekkor lépett ki a kunyhóból, és csodálkozva bámult a varázslat hűlt helyére.
– Ezt a trükköt meg mikor tanulhatta? – tűnődött félhangosan. Usara az ágyán üldögélt, és éppen a csizmáját igyekezett felrángatni, de most megtorpant, hogy fontolóra vegye a kérdést.
– Valóban – biccentett –, most már emlékszem, ez Otrick egyik kedvenc trükkje volt. De ha jól tudom, Larissa soha nem volt Otrick tanítványa.
– Ha Ilkehan meghalt, vajon Livakék miért nem léptek még kapcsolatba velünk? – Halice fölemelte a kunyhó fala mellől a félreállított teáskannát, majd két ujját a szájába véve fülsüketítő füttyentéssel hívott magához egy közelben kószáló matrózt.
– Talán Shivnek minden ereje elfogyott az összecsapásban – felelte elgondolkodva Usara.
– És Sorgrad nem tud beszélni veled? – Halice a matróz markába nyomta a teáskannát. – Eredj, töltsd tele!
– A tehetsége megvan hozzá, de még nem munkálta ki a tudását – csóválta meg a fejét Usara.
– Ha Shiv megsebesült, akkor pláne minél előbb tudnunk kellene, mi történt velük! – erősködött komor arccal Halice.
– Ebben egyetértünk – szólt közbe Pered, aki időközben szintén előkerült valahonnan. Most Allin mögött állt, és nagy odafigyeléssel hajtogatta egymásra egy pergamenrajz sarkait.
– Most nem erről van szó! Illetve, bocsánat, természetesen ez is fontos, de... – Temar bocsánatkérő pillantást vetett Pered felé, majd ismét a zsoldosnőhöz fordult. – Ha Ilkehan meghalt, azonnal támadásba kell lendülnünk, amíg az elietimm varázslók magukhoz nem térnek a mesterük halála okozta megdöbbenésből!
– Biztos vagyok benne, hogy Shiv jól van. – Allin biztató mosolyt küldött Pered felé, Temar pedig futólag eltűnődött, vajon hogyan is hihette valaha dundinak ezt a csinos lányt.
– Ha szerencsénk van, Muredarch is összezavarodik a halálhír hallatán – tette hozzá Usara.
Halice bólintott.
– A legfontosabb azonban az, hogy a varázslók ne legyenek képesek ártani nekünk – emlékeztette a többieket.
Allin egy vastagabb ággal összekotorta a félig leégett tábortüzet, amely most ismét lángra lobbant.
– Ha bármiféle veszedelem fenyegetné a mágusainkat, Planir biztosan nem mondta volna Larissának, hogy értesítsen bennünket! – jegyezte meg.
– Úgy van. Larissa a legeslegutolsó Hadrumalban és azon túl, akinek a biztonságát Planir kockára tenné. – Usara maga is megijedt kissé a szavai mögött rejtőző igazságtól.
– Guinalle meg tudja mondani, mit csinálnak Muredarch elietimmjei – intett a lefüggönyözött kunyhó felé Temar.
– Guinalle még nálam is kevesebbet aludt múlt éjszaka. – Usara csak akkor jött rá, hogy szavai a szándékoltnál élesebben csattantak, amikor észrevette a méltatlankodást Temar arcán. Magyarázkodó hangvételre váltott. – Nem könnyű dolog Naldeth mellett ápolónősködni. Azt hiszem, túl sokat kívánsz tőle.
– De hiszen ez nem olyan nehéz feladat! – Temar őszinte arcán világosan látszott a csalódottság. – Ha csak egy kicsivel jobban értenék a Mesterséghez, még én is meg tudnám csinálni!
– Készítek neki egy jó erős teát. – Allin fölemelkedett, leverve szoknyájáról a port meg a hamut, azután kutatni kezdett abban a ládikában, amely Pered féltett gyógyfűgyűjteményét tartalmazta. – Mindjárt be is viheted neki, Usara.
– Rendben van. – Usara csendben reménykedett Allin bátorító mosolyát látva, hogy a félénkség nem ült ki világosan az arcára.
– Tegyük fel, hogy Ilkehan halála kihúzta Muredarch varázslóinak méregfogát. – Temar féloldalas pillantást küldött Halice felé. – Ezek szerint tehát nincs más hátra, mint eldönteni, pontosan hogyan is támadjunk. Éppen elég időt töltöttünk el az egyes lehetőségek számba vételével.
Halice Peredhez fordult.
– Ha Livak meg Shiv bajba kerültek, a támadásunk megoszthatja az üldözőik figyelmét, már ha számíthatunk Saedrin részéről némi jóindulatra.
– Ha pedig fölszállítottuk a kalózokat Poldrion ladikjára, akár Livakék megmentésére is indulhatunk. – Allin reménykedő pillantásokat vetett Halice, majd Temar felé.
Halice homlokát ráncolva tűnődött, lábfejével halkan kopogott a porban.
– Elsőként azt kellene eldöntenünk, hogyan vegyük hasznát Darninak és Larissának – szólalt meg egy kis idő múlva. – Hiszen Darni magával vitte a második csapatot, nekünk pedig igencsak jól jönne, ha ők is bekapcsolódnának a támadásba.
– Nem hinném, hogy ebben a helyzetben érdemes volna Darnira építenünk a tervünket – csóválta meg a fejét Temar. – Hiszen még csak azt sem tudjuk, hányan sebesültek meg a csapatából, vagy hogy milyen mélyen vették be magukat az erdőbe az üldözők elől.
– Allin, hadd segítsek! – Usara fölkelt, hogy megkeresse a szarupoharakat. Nem szeretett volna ismét vitába keveredni a többiekkel.
Halice homloka ismét ráncba szaladt.
– Igen ám, de szükségünk lesz egy másik csapatra, akik hátba támadják az ellenséget – dörmögte. – Rettentő hosszú időbe telne megvárni, amíg az embereim föleveznek a sziget túlvégéhez, partra szállnak, aztán az erdőn keresztül visszagyalogolnak.
– Ráadásul az a két kalózhajó, amelyeket sikeresen felgyújtottunk, most szinte teljesen elzárják a szoros további részét – tette hozzá Usara. – Nyilván a kétfrontos támadás lenne a legcélravezetőbb, de nem biztos, hogy jó öltet megosztani megmaradt erőinket, hogy aztán Muredarch kedvére szétforgácsolhassa őket.
– Guinalle érintkezésbe léphet az Iringóval... Vagy akár én is – tette hozzá sietősen Temar, magán érezve Usara dorgáló pillantását.
– Minden hajóra szükségünk van a blokádhoz – rázta meg a fejét Halice. – Nyilván nem tudjuk az összes patkányt vízbe fojtani, de átkozott legyek, ha hagyom, hogy akár egy maroknyian is elszeleljenek, és elrejtőzzenek Kalavenben, hogy aztán alkalomadtán ismét lecsapjanak ránk. De ha már itt tartunk, éppenséggel küldhetsz nekik parancsokat a Mesterség segítségével: legelőször is azt, hogy azonnal süllyesszenek el minden ellenséges hajót, amely csak látótávolságon belülre téved!
– És azt sem akarjuk, hogy megvessék a lábukat Kellarin partjain – tette hozzá Allin. Éppen a szűken mért gyógyfű-adagokat kötözte keskeny muszlincsíkokba.
– Valóban nem. – Temar is karba fonta a kezét, mintha önkéntelenül utánozná Halice mozdulatát. – Az lesz tehát a legjobb, ha már az első támadási hullámban minden latba vethető erőnkkel lecsapunk a kalóztáborra. Ez pedig azt jelenti, hogy mindenkire szükséged lesz, aki csak meg tudja emelni a kardot. Tehát én is jövök.
– Ez nem is volt kérdéses – vágta rá a zsoldos éppen olyan ádáz vigyorral, ahogyan várni lehetett tőle. – Hisz ez az első alkalom, hogy valódi harcban kell kiállnod az általad kormányzott gyarmatért. Most tehát vezetőként kell viselkedned, akkor is, ha ehhez ostorral kell a hátad mögött állnom.
Allin kezében megállt a teáskanna.
– Nem tudnátok inkább éjszaka támadni? – pillantott föl aggodalmasan. – Szerintem nagyobb biztonságban lennétek.
– Kétszer egymás után nem tudjuk elsütni ezt az ötletet – ingatta a fejét Halice. – Ha Muredarch nem állít kettőzött őrséget minden naplementekor, hát én vagyok a lescari trónörökös! – Szavai inkább magyarázkodásnak tűntek, mintsem visszautasításnak. Temar ezt mindenesetre örömmel tapasztalta, habár sóhajtva megjegyezte magában, nem ártana, ha a zsoldosnő néhanap vele szemben is hasonló elnézéssel viseltetne.
– Azonkívül más dolog a gyors éjszakai rajtaütés, és megint más a teljes erőből való támadás – folytatta Halice. – Jobb, ha látjuk, mekkora ellenséges csapattal kell számolnunk, ki hol van pontosan, és ha néhányan kereket oldanak, tudnunk kell, merrefelé menekülnek. Ha beveszik magukat az erdőbe, a sötétségben hamar nyomukat veszíthetjük. Az egész csata értelmetlen acsarkodásba fulladhat, akár két zsákba kötött kandúr tusakodása.
– Attól tartok, az íjászokat ezúttal nem tudjuk olyan hatékonyan felhasználni, mint legutóbb. – Usara homlokráncolva kavargatta a teáját.
– Valóban nem. – Halice átvett egy poharat Allintól, és hálásan rámosolygott. – Elég kevés nyílvesszőnk maradt, már csak ezért is szükségünk lenne Darni csapatának tartalékaira. Usara, ha legközelebb beszélsz Larissával, mondd meg neki, hogy szedjenek össze minden harcképes embert, és indítsanak figyelemelterelő támadást! Ha megosztjuk a kalózok figyelmét, talán sikerül kettészakítani a haderejüket.
Allin visszaakasztotta a tűz fölé a teáskannát.
– A megmentett foglyok nagy része is harcolni szeretne. Nekem már többen szóltak.
– Bármilyen erős is a haragjuk, a testük még túl gyenge a harchoz. – Temar maga is kelletlenül vette tudomásul ezt a tagadhatatlan tényt. – Naldeth például már akkor is félholt volt, mielőtt az az elvetemült gazfickó a cápák elé vetette volna.
– Néhány nap pihenés és rendes étkezés sajnos még nem ad elég kitartást a valódi harchoz. – Halice a part felé pillantott. – Tiszthelyettesek, hozzám! – rikkantotta. – Meg kell állapodnunk a pontos feladatokban! – Ivott még egy korty teát, azután kihalászta belőle az összesodort muszlindarabot, és a tűzbe hajította, ahol sercegve párologni kezdett. Teája megsűrűsödött alját a földre öntötte, hogy benedvesítse a port, azután fölvett egy alkalmas ágdarabot, hogy a sárba rajzolja Suthyfer térképét.
– Hadd segítsek! – ajánlkozott Pered, ám még mielőtt átvehette volna az ágdarabot, a sár mozgolódni kezdett Halice lába előtt, és némi okkersárga villódzás kíséretében komótosan kiformálta magából a kalózok megszállta sziget kicsinyített, élethű mását.
– Na jó, akkor inkább neked segítek. – Pered elvette Allintól az egyik poharat, és óvatosan bekopogtatott a kunyhó ajtaján.
– Gyere be! – szólt ki halkan Guinalle, és ajkára szorított ujjal csendre intette a belépőt. A padlóra tett szalmazsákokon sebesültek horkoltak vagy forgolódtak, a levegő nehéz volt a gyógyszerek és a verejték fojtó szagától.
Pered átnyújtotta a lánynak a poharat.
– A többiek azt hiszik, alszol – jegyezte meg óvatosan.
– No persze... Amikor Halice ordibálását még a Másvilágon is meghallani – csóválta a fejét Guinalle. – Mi a helyzet odakint? – A nyitva maradt ajtón át kikukucskált Halice, Temar és Usara csoportjára, akik fejüket összedugva pusmogtak valami rendkívül fontos dologról, míg Allin a reggelikészítés jóval prózaibb feladatával foglalta el magát.
– Planir üzent, hogy Ilkehan meghalt – magyarázta Pered.
– Varázslók... – Guinalle méltatlankodva csettintett a nyelvével. – Nem tudták volna megvárni, amíg ellenőrzöm, biztonságos-e az út!
– Senki sem vonja kétségbe a szakértelmedet – felelte diplomatikus mosollyal Pered. – Mindannyian tisztában vagyunk vele, milyen mérhetetlenül sok teher nyomja a válladat.
Guinalle belemosolygott a gőzölgő gyógyteába.
– Szerencsés fickó ez a Shiv – jegyezte meg valamivel később.
Pered vidám arckifejezése mögött továbbra is balsejtelmek bujkáltak.
– Továbbra sem tudjuk biztosan, mi is történt a jégszigeten – csóválta meg a fejét.
– És Temar persze azt szeretné, hogy járjak utána. – A lány megragadta Pered tömzsi ujjú, tintafoltos kezét. – Gyere, próbáljuk meg együtt! – Poharát hanyagul félretolta, és az asztalra könyökölt. – Tudom, sőt, érzem is, milyen erős kötelék fűz téged Shivhez. Ha hajlandó vagy latba vetni ezt az erőt, akár Solura legsűrűbb vadonjában is megtalálom Shivet meg a többieket. – Választ sem várva halk mormolásba kezdett.
A következő pillanatban hihetetlenül élénken jelent meg előtte a varázsló tükörképe, amint egy tüskebokor tövében kuporog. Guinalle hátrahőkölt a meglepetéstől, Pered ujjai pedig szorosabbra fonódtak a lány kezén.
– Rejtőzködik? Talán veszélyben van? – Pered ki nem mondott gondolatait mérhetetlen szorongás színezte. – Valami baj van?
– Ne aggódj, minden rendben. – Guinalle érezte, hogy néma válasza visszhangot ver Pered fejében. – Bármit is tett, az mindenesetre alaposan kimerítette, de egy alapos pihenés majd rendbe hozza. Innen úgy tűnik, elégedett a munkájával.
– Hol van most pontosan? – tűnődött Pered, és a gondolat csengve-bongva szaladt át a varázslat láthatatlan kötelékén elme és elme között.
– Azt sajnos nem tudom megmondani – csóválta meg a fejét Guinalle. – Annyit viszont tudok, hogy biztonságban érzi magát.
Pered jobb híján beérte ennyivel. Elvégre ha valami baj fenyegetné Shivet, azt Guinalle bizonyosan megérezné.
– És a többiek? Livak, Ryshad?
– Amennyire meg tudom mondani, ők is biztonságban vannak. – Guinalle homlokát ráncolva összpontosított: roppant nehéz dolog belepillantani egy mágus fejébe, ha csak nem varázsol éppen. Lehet, hogy Usarával kapcsolatban is magabiztosabban viselkedne, ha csak egy kicsit is tisztában volna vele, mit érez iránta a mágus. Micsoda mágikus erő rejtőzhet az effajta érzelmekben, ha még Pered vágyódása is ilyen erőssé képes tenni a varázslatot! Guinalle hirtelen észbe kapott, és kiűzte agyából ezt az oda nem illőgondolatot, mielőtt még Pered megneszelhette volna.
Egy lélegzetvétellel később képek kavargó áradata zuhant rá. Egy hosszú, csapzott hajú, vérfoltos arcú asszony zokogott keservesen, már-már hisztérikusan; felkavart érzelmei arculcsapásként érték a lányt. Maga sem tudta pontosan, vajon rémületet érez-e támogatója halála miatt, vagy megkönnyebbülést, hogy élete nem lesz többé idegborzoló egyensúlyozás a férfi kívánalmainak és kegyetlenségének határmezsgyéjén. Ám a következő pillanatban újabb nyers igazsággal kellett szembenéznie. Ugyan, ki visel majd gondot rá most, hogy Ilkehan meghalt? Ha el nem adják rabszolgának, talán még betevő falat sem jut neki!
Guinalle kíméletlenül kiszabadította magát a nő csapongó gondolatai közül, magával rángatva Peredet is. Néma hangok, arctalan arcok jöttek-mentek, forogtak és változtak körülöttük. Ugyan miféle formáját birtokolják ezek az elietimmek a Mesterségnek, hogy ilyen keveset tudnak a fegyelemről, az önuralomról? Tudományuk nem volt egyéb, mint nyers, kegyetlen és brutális eszköz arra, hogy rákényszerítsék akaratukat másokra, és a maguk javára használják fel mások legapróbb jellemhibáit is.
Ahogy a megzabolázatlan Mesterség viharként sodorta ide-oda az érzelmeket, Guinalle most egy kopaszodó férfit pillantott meg, akinek szikár, szélcserzette arcvonásai hihetetlen elszántságról árulkodtak: elszántságról, hogy megvédelmezze földjét és népét mindattól, ami Ilkehan régóta remélt halálát követi. Egy fiatalabb férfi vaskezű szövetségesének elvesztésén kesergett. Lelki szemei előtt egy rosszul védhető erőd képe jelent meg egy könnyedén bevehető homokpadon, majd saját magát látta, amint páncél nélkül néz szembe a feléje vágódó pengékkel. Képzelőereje meglepően élethűen vetítette elé, amint a csupasz acél belehasít sápadt, reszkető bőrébe, fénylő élén sötét vér csillan, és a csont halk roppanással adja meg magát. Gyomrát a félelem vasmarka szorította össze, amint számot vetett vele, hogy senki sem fog megkegyelmezni neki; hiába erősítgeti majd, hogy csupán azért hódolt be Ilkehannak, hogy saját bőrét mentse. Guinalle csodálkozva vette észre, hogy saját gyomra is összefacsarodik az együttérzéstől.
Pered levegő után kapkodott.
– Azt hiszem, nem bírom tovább – suttogta hangtalanul.
Guinalle szentelt neki egy futó gondolatot, mennyivel érzékenyebb nála a férfi. Meglehet, ő pedig már annyira eltompult, hogy észre sem veszi a saját szenvedését... Talán ezért rázták meg ennyire az elmúlt napok eseményei?
– Várj! – felelte nyugtatólag. – Mindjárt segítek.
Halk varázsigébe kezdett, amely könnyedén kiemelte Peredet az érzelmek viharából, egyben a saját védelmét is megerősítette, ellenállva a remények, félelmek, emlékek és vágyódások viharának, amely kuszán kavargott körülöttük, kitöltvén az étert.
Egy idős asszony ezerráncú arcán elégedettség ömlött el ellensége halálhíre hallatán. Most már nyugodtan halhat meg... Mellette egy fiatalabb nő dühös volt valakire vagy valamire, és teljes erejéből küzdött valamiféle titokkal, amelyet Guinalle nem értett, de egy homályos pillanatig úgy tűnt, mintha a nő arcára vasrácsok vetnének árnyékot. Tovább figyelve már azt is érezte, hogy a nő voltaképpen tehetetlensége miatt dühös és elkeseredett; érzi a változást, de tudja, hogy ami egyszer bekövetkezett, azt már képtelenség meg nem történtté tenni.
Guinalle-t annyira lenyűgözte a másik lélek fájdalma, ólmos kilátástalansága, hogy mindig éber figyelme egy pillanatra lanyhult, és ez elég volt hozzá, hogy egy erős és hatalmas elme betörjön védőgátjai mögé. Érintése olyan borzongató, olyan rettentő volt, hogy a lány karján és hátán libabőr futott végig. Benyomulása egy szempillantás alatt félresöpörte a tétova emlékvisszhangokat, Guinalle pedig rémülten igyekezett elkendőzni magát minden lehetséges védvarázzsal, amelyet csak valaha megtanult. A kutató, tapogató elme azonban tovább nyomult előre, bár képtelenség lett volna megmondani, vajon férfi vagy nő-e a gazdája, és egyre erősödő elszántsággal és határozottsággal igyekezett a maga javára fordítani a legfrissebb eseményeket. A lány érezte, bárkivel is áll szemben, az mindenesetre nagymestere nemcsak Ostrin tanainak, de számtalan egyéb tudománynak is.
Arcát azonban mindenki elől elrejti. Amint Guinalle elérkezett eddig a felismerésig, úgy érezte, többet nem tudhat már meg az idegenről, és halk varázsdal mögé rejtőzve elővigyázatosan visszavonult, magával húzva Peredet is. Szokatlanul megkönnyebbült, hogy maga mögött hagyhatja a bánat, együttérzés és zavarodottság fortyogó mocsarát.
– Ilkehan halála nagyobb felfordulást okozott a szigeteken, mint amikor az ember véletlenül beletapos egy hangyabolyba – állapította meg tárgyilagosan.
Pered kinyitotta a szemét, és megtapogatta görcsbe merevedett nyakát.
– Ahogy mondod, drága hölgyem – sóhajtotta. – Úgy érzem magam, mintha késő éjszakáig a másolóasztal fölé görnyedtem volna – tette hozzá keserves arckifejezéssel.
– Azt hiszem, ez a megfogalmazás hű képet fest arról a szellemi megerőltetésről, amelyet az éteri mágia használata megkövetel az embertől. – Guinalle az asztalka felé intett, ahol orvosságos üvegei, kenőcsös tégelyei és gyógyfüves zsákocskái sorakoztak. – Ha megfájdult a fejed, teszek rá gyógyfüves borogatást. – Sajnálta, hogy a benne reszkető feszültség enyhítésére nem talált ki még valami hatásos gyógyteát.
– Egyelőre nem fáj, de azért köszönöm. – Pered még mindig a tarkóját dörzsölgette, szemei mintha befelé figyeltek volna. – Igazán figyelemre méltó tapasztalatokat szereztem... Talán még többet, mint legutóbb.
– Guinalle!
Temar kiáltása hallatán mindketten összerezzentek. Hátrafordulva észrevették, hogy a fiatalember türelmetlenül toporog az ajtóban.
– Egy pillanat. – Guinalle egy kézlegyintéssel elhessentette Temart. – Pered, ha lesz egy kis időd, jobban el kellene mélyedned a Mesterség tudományában. Azt hiszem, meglehetős tehetséged van hozzá.
– Kár, hogy korábban nem jutott eszembe. – Pered meg sem próbálta elleplezni keserűségét. – Akkor legalább hasznomat vehetnétek itt.
– Így is hasznodat vesszük, legalábbis Naldeth meg én, ha már feltetted magadban, hogy segítesz – szólalt meg hirtelen ötlettől hajtva Guinalle. – Ostrinnak legyen hála, Naldeth sebe gyógyulni kezdett, és az erős, fiatal szervezet könnyebben kiheveri az effajta megrázkódtatást. – Halk, bizalmas hangon beszélt, miközben friss kötést, egy gyógykenőcsös tégelyt meg egy apró, barna üveget vett fel az asztalról. – A baj csak az, hogy a fiúból hiányzik az élni akarás. Úgy érzi, elárulta a hivatását, a tanárait, Parrailt meg a kalózok többi szerencsétlen áldozatát.
– Ébren van? – hőkölt hátra Pered.
– Nem, de álmában is hallom a gondolatait. – Guinalle az ajkába harapott a rátörő emlékek erejétől. Lehet, hogy a többieknek igazuk van, és tényleg ki kellene aludnia magát végre. Ráadásul Pered közelsége is erős kísértést jelent, hogy a felszínre engedje saját gyengeségét: az effajta nyílt és barátságos természet könnyen leveszi a lábáról az embert.
Pered határozottan megrázta a fejét.
– Az áldozatok vére Muredarch kezéhez tapad – erősködött. – Naldethnek nem kellene, hogy lelkifurdalása legyen miattuk.
– Így van, csakhogy erről eddig sehogyan sem sikerült meggyőznöm. – Guinalle sóhajtva megindult a kunyhó hátulsó része felé, ahol a földön sorakozó szalmazsákok mögött egy ágy állt. Pered követte.
– És mit tehetnék én az ügyben? – kérdezte óvatosan.
– Beszélj vele! A fájdalom és az orvosságok eltompítják az érzékeit, de attól még hall téged. – Guinalle megszorította Pered karját. – Emlékeztesd mindarra, amiért érdemes élni! A szépségre, a szerelemre, a barátságra, őszinteségre és hősiességre...
– Hogyhogy a Mesterség nem segíthet ebben? – kérdezte csodálkozva Pered.
– Ahhoz először magamat kellene meggyőznöm. – Guinalle megborzongott, és elvette tenyerét a férfi karjáról, mintha magát próbálná meggyőzni, hogy nem mondta ki hangosan ezt a hirtelen támadt gondolatot. Amikor Pered ösztönös, együttérző mozdulattal magához ölelte, még jobban meglepődött, és döbbenten elhátrált.
– Azonkívül vissza is élnék a hatalmammal, hiszen Naldeth olyan sebezhető – tette hozzá gyorsan. No persze: Naldeth a sebezhető, és nem ő. Már csak azért sem, mert ő nem engedheti meg magának. Lepillantott az alvó fiúra, akinek sovány alakja nyomorúságosan rajzolódott ki a vékony pokróc alatt.
– Átvennéd ezeket egy kicsit?
Pered tehát elvette a lánytól a kötszereket, tégelyt és üvegcsét, és Guinalle érezte a mozdulataiban rejlő együttérzést és nyugodt segíteni akarást, amint komoly arccal figyelte, ahogy a lány gyors ujjakkal lefejti a kötést a mágus lábcsonkjáról. Nem örült neki, hogy gondolatai ennyire elkalandoznak a feladattól, amelynek minden figyelmét szentelnie kellene: nyilván még az iménti megrázkódtatás él benne, annak a műveletlen elietimm elmének az erőszakos támadása.
– Most már tényleg sokkal jobban fest a seb – bólogatott biztatóan Pered.
Guinalle közelebbről is szemügyre vette a fekete öltéseket a sápadt bőrön.
– Sajnos, a comb felénél kellett elvágnunk a csontot, hogy legyen elegendő bőr, amit összevarrhatunk. – Óvatos kézmozdulattal félresöpörte a megszáradt vérdarabkákat. – Végül is nem bizonyult rossz választásnak, mivel így teljes mértékig el lehetett távolítani az összeroncsolódott húst, amely könnyen oszlásnak indulhatott volna. A seb szépen gyógyul, rothadásnak nyoma sincs rajta. – Jelentőségteljes pillantást vetett Peredre, és a mágus felé intett, akinek arca álmában sem lazult el, inkább természetellenes mozdulatlanság ült rajta.
– Úgy látom, éppen elég hosszú csonk maradt, hogy hozzá lehessen illeszteni egy falábat, ha ezt jobban szeretné, mint mankóval járni. – Pered hangja bátorítóan csengett, mindazonáltal aggodalmas pillantásokat vetett a lányra.
Guinalle megnyugtatóan visszamosolygott rá, közben friss kötést tett a sebre. Könnyű érintése dacára a mágus egész teste megfeszült, és Guinalle észrevette az együttérző villanást Pered szemében. Ez csak még jobban megerősítette, hogy jól választott: ha valaki, hát Pered bizonyosan képes lesz bátorságot önteni a szenvedőbe, és megtenni, amire ő, Guinalle képtelen, mivel lelkierejét teljesen fölemészti Naldeth akaratlan belső mentegetőzésének távoli visszhangja. A lány felsóhajtott, és igyekezett minden figyelmét a sebgyógyításra összpontosítani. Arra gondolt, most már tényleg szüksége lenne némi zavartalan alvásra.
– Mitől ilyen kék ez a gyógykenőcs? – kérdezte hirtelen Pered.
– Mert áfonya és berkenye is van benne. Csillapítják a vérzést. – Guinalle gyors, gyakorlott mozdulatokkal befejezte a kötözést. – Ez a keverék egyébként igen hatásosnak bizonyult, az egyetlen baja, hogy készítés közben rettenetes szaga van. – Takaros masnit kanyarított a kötszer lelógó száraira. – Most pedig mennem kell, mágus uram, mivel az ifjú D'Alsenninnek szüksége van rám. Pered vigyáz rád, amíg távol vagyok, úgyhogy ha netán erősödnének a fájdalmaid, csak jelezz neki! – Személytelen mozdulattal a beteg köré fonta karját, és megigazította az ösztövér testet, hogy kényelmesebben feküdjék a párnán.
– Ha fájdalomcsillapítóra van szüksége, adj neki egy kanállal ebből – fordult Peredhez. – Vigyázz rá, mert a szenvedés gyengítette elméből kiszabadulhatnak a mágikus erők, és beláthatatlan pusztítást okozhatnak! Ha Arimelin megsegít, a többiek nyugodtan alszanak, amíg vissza nem jövök, aki pedig olyan jól van, hogy már magától felébred, az nyugodtan megvárhat. Ha valamelyikük állapota mégis rosszabbra fordulna, keress meg! Sietek vissza, ahogy csak tudok.
Pered cinkos arccal elvigyorodott, Naldeth azonban éppen olyan élettelenül hevert, mint addig. Guinalle gyakorlottan semmitmondó arckifejezést öltött magára, hogy elrejtse tulajdon kétségeit, és kisietett a kunyhóból. Úgy gondolta, egyetlen célt legalábbis elért ezzel a feladattal: Peredet szemlátomást sikerült annyira lefoglalnia, hogy ne rágódjon folyvást a Shivet fenyegető veszedelmeken. És ha a kis festőre olyannyira jellemző folytonos derűnek és heves életszeretetnek legalább egy aprócska szikrája átszivárog valahogyan Naldeth elméjébe, már képes lehet rá, hogy kiszikkassza a tespedtség és kilátástalanság mocsarát, amely a mélybe rántja a fiút. Hiszen hiába gyógyítja meg a lábán ejtett sebet, ha lelkének sebesülése közben elmérged, levedzeni kezd... Amint mindezt végiggondolta, észrevette, hogy gyomra tájékán mintha megmozdulna valami lappangó üresség, aminek nem volt képes nevet adni.
– Mi a baj? – kérdezte Temar a kelleténél kissé élesebben, amint megpillantotta a közeledő lányt.
Guinalle felszegte állát, és keményen a fiú szemébe nézett.
– Aggódom a betegeim miatt... Különösen pedig Naldeth állapota miatt.
– Vagy úgy... – Temar sietve lesütötte a szemét. – Hogy van Naldeth? Felébredt már?
– Egyelőre nem, de a Mesterség így is elárulta, mennyire kimerítette őt a fájdalom és az elkeseredettség. – Guinalle agyán ismét átsuhant, hogy tulajdonképpen ugyanezt mondhatná el magáról is. Már így is roppant kínosan érezte magát, amiért így felfedte érzéseit Pered előtt. Hiszen az ő helyzete egészen más. Elvégre fontos hivatása van, amely célt ad az életének: az a feladata, hogy tudását és tapasztalatát mások megsegítésére használja fel.
– Kértek egy kis kenyeret? – tűnt fel mellettük Usara egy marék lepényszerű süteménnyel, amelyeket a zsoldosok készítettek áttüzesített köveken.
– Köszönöm. – Guinalle most arra gondolt, vajon mikor szokja már meg az itteni ételeket. Néha elviselhetetlenül hiányzott neki a habkönnyű, finom fehér kenyér, amelyet fiatallány-korában megszokott. Ez azonban valóban teljesen hiábavaló és ide nem illő óhaj volt, így gyorsan el is hessegette.
– Nagyon szívesen – mosolygott rá gyengéden Usara. – Ha még kérsz valamit, csak szólj.
Guinalle lesütötte a szemét, és tört egy darabot a durva őrlésű lepényből. Nem számít, mennyire vágyódó pillantásokat vet most rá Usara, ha egyszer a veszély elmúltával úgyis vissza fog térni Hadrumalba. Ő, Guinalle pedig folytatja tovább megszokott sivár életét Kellarin földjén. Hiszen szép dolog elábrándozni egy darab frissen sült, ropogós héjú fehér kenyérre gondolva, és megint más volna megkockáztatni, hogy hagyja összetörni a szívét, csak azért, hátha Usara kedveskedése enyhíthetne valamit a bánatán... Hiszen egyszer már bolondot csinált magából, és megalázkodott Temar előtt, csak mert annyira nyomorultul érezte magát, hogy összes hibájával együtt is hajlandó lett volna elfogadni azt a röpke vigaszt, amelyet a fiú nyújtani tudott volna neki. Nos, úgy látszik, ezzel csak újabb alkalmat adott Temarnak, hogy kifejezhesse iránta való megvetését. Elhatározta, hogy soha többé nem enged meg magának ehhez hasonló gyengeséget. Pedig ma megsejtette, mennyire megkönnyítené terhei elviselését, ha számíthatna valakire, ha olyan bizalommal lehetne valakihez, mint Shiv és Pered egymáshoz. „De hát ez nevetséges! – dorgálta magát gondolatban. – Szedd össze magad!”
– Larissa éppen most üzent, hogy Ilkehan meghalt! – mesélte Temar, miközben a főzőtűz felé sétáltak.
– Pered már elmondta – szólt közbe Guinalle. – És annak alapján, amit az elietimmek elméjéből kiolvastam, a hír igaznak tűnik.
– Igaznak tűnik? – vonta fel a szemöldökét Halice. – Úgy érted, nem biztos, hogy így van?
– Dehogy! – Guinalle most már gondosabban válogatta meg szavait. – Ilkehan valóban meghalt. Csak azt nem tudom pontosan, vajon ki ölte meg, és mikor.
– Hol van Livak meg a többiek? – kérdezősködött Halice.
– Biztonságban, legalábbis egyelőre – vont vállat Guinalle. – Ráadásul mindazok, akik bármiféle hatalommal rendelkeznek a szigeteken, és akik hírét vették Ilkehan halálának, most rettenetesen összezavarodtak.
– Tudnunk kellene, hogyan fogadták a hírt Muredarch elietimmjei. – Usara arcáról eltűnt a korábbi gyengéd kifejezés, ahogy teljes figyelmét ennek az új kérdésnek szentelte. Guinalle maga is megrémült, mekkora csalódottságot érez emiatt; ismét csak dorgáló szavakat intézett hát magához. Remélte, hogy előbb-utóbb egyszer s mindenkorra sikerül kivernie a fejéből ezt az ostobaságot.
– Guinalle... – Halice csodálkozó pillantást vetett a lányra. – Jól vagy? Zavartnak látszol.
– Borzasztóan fáradt vagyok. – Guinalle halványan elmosolyodott. A következő pillanatban már maga is úgy vélte, nyilván ez az oka, hogy mostanában olyan furcsa gondolatai támadnak.
– Ugye, nem merültél ki túlságosan? Lehet, hogy most egy ideig nem volna szabad varázsolnod... – Usara aggodalmas arcot vágott.
– Ugyan, semmi baj... – A lány Temar segítő kezét is elhessegette magától, mintha ezzel elsöpörhetné a kételyeket, amelyek minduntalan előóvakodtak a mindennapi gondok fedezéke mögül. Az ismerős varázsigék a Mesterség hideg, megbízható józanságával vették körül. Felvértezte magát az éteri mágia védelmével, azután útnak indította szellemét a kalózok kunyhói felé, és keresni kezdte a varázslókat.
– Már tudják, hogy meghalt. – Guinalle nem tudta palástolni diadalérzetét. – Ráadásul az éter is kicsúszott a kezük közül. Minden tudásuk középpontjában Ilkehan állt, nem pedig a varázslat független anyagának teljes megértése és elsajátítása. Nem csoda, hogy most teljesen elveszettnek érzik magukat...
Ahogy kinyitotta a szemét, látta, hogy Usara és Temar meredten figyelik. Halice kiismerhetetlen arckifejezéssel rágcsált egy darab lepényt. Allin szorongó arccal álldogált a tűz mellett, és a kezében tartott főzőkanálról sűrű lé csordogált vissza a kondérba.
– És visszanyerhetik a varázserejüket? – kérdezte aggodalmasan Temar.
– Talán igen, ha túlteszik magukat az első megrázkódtatáson – bólintott Guinalle. – De korántsem lesznek olyan erősek, mint azelőtt.
– Akkor sürgősen támadnunk kell, amíg össze nem szedik magukat. – Halice tett egy lépést a part felé.
– Van még valami más is – tette hozzá Guinalle. – Egyelőre nem szóltak a dologról Muredarchnak. Attól félnek, hogy amint rájön, hogy nem veheti hasznukat többé, felajánlhatja őket túszul a saját életéért cserében.
– Ettől ugyan nem kell tartaniuk – vágta rá megvetően Temar.
– Mindenesetre addig kellene rajtuk ütnünk, amíg Muredarch nem sejti, hogy a varázslóira nem támaszkodhat többé – erősködött Halice, átvéve Allintól egy gőzölgő tálkát.
– Amint végeztünk a reggelivel, azonnal tengerre szállunk. – Temar elővett a zsebéből egy csontkanalat, és nekilátott a húsos egytálételnek. – Köszönöm, drága mágushölgy – küldött egy mosolyt Allin felé.
Guinalle maga is elfogadott egy tányér ételt, és beleszimatolt a húsos-növénymagvas kásába. Allin még egy kevés szárított almát is talált, hogy feldobja egy kissé a főztjét, nyilván elsősorban Temar kedvéért.
Halice figyelmeztető mozdulattal emelte a levegőbe kanalát, és teli szájjal Temarhoz fordult.
– El kell döntened, mihez kezdjünk a foglyokkal! Ha nem szólok előre a fiaimnak, amíg el nem ragadja őket a harci láz, hogy lehetőleg vigyázzanak rájuk, hát a maguk feje után menve halomra gyilkolják mindet, mondván, majd Saedrin szétválogatja őket, ha akarja.
Temar nagyot nyelt.
– A kalózok életét nincs szándékomban megkímélni, de azoknak, akiket foglyul ejtettek és besoroztak maguk közé, még adhatnánk egy esélyt. Ha megadják magukat, szabályszerű igazságszolgáltatás elé állíthatjuk őket.
– Az az eskü, amelyet Muredarch letétetett a szolgálatába állókkal, úgy tűnik, elég szorosan köti őket. – Halice Guinalle felé pillantott. – Vajon milyen hatással lesz rájuk a fogadalom, ha hirtelen át akarnak állni harc közben?
Guinalle kanala tétovázva megállt a levegőben.
– Fogalmam sincs.
Magában arra gondolt, micsoda megcsúfolása az éternek, hogy ilyesféle rémtettekre használják. Úgy vélte, puszta jelenléte ebben az elaljasult korban talán hozzásegíthet, hogy a mágia megtisztulhasson. Ez a váratlan gondolat mindenesetre némi erőt adott neki.
– Nem is sejted? – erősködött Temar.
– A sejtésekkel nem sokra megyünk. Akár alkonyatig jártathatjuk a szánkat, egy tapodtat sem lépünk előre. – Halice beledobta fából faragott tálkáját a kiürült kondérba. Amondó vagyok, hogy ejtsünk csak foglyokat, de a biztonság kedvéért egy szavukat se higgyük el. Most pedig induljunk!
Hosszú lépteivel már célba is vette a kikötőt, ahol mindenki harckészültségben várakozott, kivéve a frissen kiszabadított foglyokat.
– Most már elég nehéz megkülönböztetni egymástól a zsoldosokat meg Kellarin lakóit – tűnődött Guinalle. A parton összeverődött férfiak és nők ellenőrizték pengéik élességét, megigazgatták zekéjüket és kevéske vértezetüket, helyükre kerültek a csizmák és derékszíjak, az arcokon elszánt, komor kifejezés ült. Néhány tengerész már vízre is szállt, és csónakjaikon javában eveztek a horgonyon álló Alga felé.
– Ennyit tesz a fegyelem meg a kiképzés – szólalt meg Usara Guinalle háta mögött, és a lány összerezzent meglepetésében. Egyébként sem szándékozta hangosan kimondani iménti gondolatait.
– Mindannyian a jövőnkért harcolunk, és ez ugyanúgy vonatkozik a telepesekre, mint a zsoldosokra. Az már más kérdés, ki hol találja meg ezt a jövőt: Kellarin földjén, vagy az országúton, arannyal telitömött zsebbel. – Temar átnyújtotta kiürült tányérját Allinnak, aki forró vizet öntött bele a tűz fölött függő kannából. – Hagyd a mosogatást valaki másra! – tette hozzá. – Minél előbb hajóra kell szállnunk.
Allin nyugtalan arccal tekintett föl rá, azután kissé erőltetetten elmosolyodott.
– Bízzunk benne, hogy ma véget vethetünk ennek a lidércnyomásnak – sóhajtotta.
– Alig várom, hogy visszatérhessek Kellarinba, és végre kialhassam magamat egy rendes, szabályszerű ágyban. – Temar karon fogta Allint, és közelebb húzta magához.
– Indulunk? – Usara szintén a karját nyújtotta Guinalle kisasszonynak. – Felteszem, ha ez a végső összecsapás, mindannyiunknak részt kell vennünk benne.
Guinalle mély lélegzetet vett.
– Úgy gondolod, ma csakugyan vége lesz?
– Ha mindannyian a legjobb tehetségünk szerint harcolunk. – Usara sokatmondó pillantást vetett a lányra. – És attól kezdve már gondolhatunk a jövőnkre is.
Guinalle erre nem tudott mit felelni, úgyhogy inkább beérte egy óvatos mosollyal. Keze könnyedén pihent a férfi karján.
Némán követték Temart és Allint, akik viszont egyre élénkebben beszélgettek.
– Azt szeretném, ha az Alga fedélzetén maradnál – erősködött a fiatalember. – Nem akarom, hogy bajba kerülj.
– Olyan messziről nem tudom alkalmazni a varázslatokat, amelyekre Halice-nek szüksége lesz – tiltakozott Allin.
Temar megragadta a lány vállát.
– Akkor pedig nagyon szépen kérlek, hogy vigyázz magadra! – nézett komolyan a szemébe.
– Vigyázni fogok – ígérte Allin. – De azt szeretném, ha te is vigyáznál.
Guinalle meghökkenten figyelte, amint Temar megcsókolja a máguslányt, és gondolatai a szokottnál is vadabb táncba kezdtek. Vajon csakugyan ez lenne a módja, hogy megszabaduljon az emlékek és szorongások fogságából?
– Erre most nincs idő, Messire! – nevette el magát valamivel távolabb egy matróz.
Allin elvörösödött, ám szeme valósággal ragyogott; azután lábujjhegyre ágaskodott, hogy visszacsókolja Temart.
– Örömmel látom az uraság erőfeszítéseit, hogy feldobja egy kissé a harci morált – vigyorgott Halice, amint Temar immár szintén fülig vörösödve kibontakozott az ölelésből, és szemközt találta magát a füttyögető és éljenző zsoldosokkal.
Temar vállat vont, és elnevette magát.
– A parancsnokok úgyis folyton arra emlékeztetik az embereiket, hogy az otthon biztonságáért, a családi tűzhelyért, feleségükért és gyermekeikért harcolnak – jelentette ki vidáman, azután a kezét nyújtotta Allinnak, hogy besegítse a csónakba. – Parancsoljon, kisasszony...
Most már Allin is nevetett, csak Guinalle arcát barázdálták továbbra is gondok: minden zavara, kételye, amelyet biztonságosan eltemetni vélt elméje hátulsó zugában, most egyszerre előkerült, és újult erővel örvénylett körülötte.
Halice komoran pillantott végig a nyílt víz felé igyekvő csónakokon.
– Gyerünk, essünk túl ezen az ütközeten! – mormolta az orra alatt.

 

 

Kehannasekke, Elietimm-szigetek,

Nyárelő 10. napja

– Továbbra sincs jele, hogy üldöznének? – érdeklődött Ryshad.
– Eddig semmi. – Sorgrad kissé lemaradt mögöttünk, és éberen ügyelt, nehogy használható nyomokat hagyjunk hátra a ritkás tüskebokrok között. Shiv egészen addig fönntartotta körülöttünk az örvénylő ködfátylat, amíg biztonságban át nem keltünk az erődöt követő első dombon. Ám amint elillantunk, akár az egérlyukban eltűnő egerek, szabadjára engedte a porvihart, hadd rohanjon el kedvére a tengerpart felé. Némi szerencsével az elietimmek azt is hihetik, arrafelé távoztunk, és esetleg mi is köddé váltunk odalenn a parton. Nem mintha egyébként túl sokat bíztunk volna a szerencsére. Ha elkapnak, és beigazolódik rólunk, hogy Planir bérgyilkosai vagyunk, akik árnyékembereknek álcázták magukat, az beláthatatlan következményekkel járhatott volna; nekünk pedig eszünk ágában sem volt megkockáztatni semmi ilyesmit.
Most tehát ott kuporogtunk a tüskebokrok alatt egy kisebb magaslaton, ahonnan megfelelő kilátás nyílt az erőd és következő célpontunk, a hargeard felé is.
– Egyelőre túlságosan lefoglalja őket, hogy a saját farkukat kergessék – állapította meg elégedetten Gren.
A szél összefüggéstelen kiáltozást hozott a gyilokjárók és a belső udvarok felől. Fekete egyenruhába vagy köznapi holmiba öltözött apró alakok rohangáltak fel-alá a falban ásító lyuk környékén, ahol nemrég még a kapu állt.
– Rendben van – sóhajtotta Shiv. Erőtlen hangja hallatán ijedten pillantottam rá. Most már kifejezetten kimerültnek látszott.
– Azért nem olyan biztos, hogy szerencsés fordulat – vonta össze a szemöldökét Ryshad. – Elvégre közönséget akarunk a hargeard lerombolásához.
A következő mozdulatnál beütötte a könyökét a zsákmányként szerzett ládába, és halkan szitkozódott egy sort.
– Az a terved, hogy az egész kőkört lerombold? – fordultam Shivhez. Általánosságban véve megnyugtat kissé, hogy a mágiahasználat ennyire kiveszi az erőt a varázslókból: így legalább biztos lehetek benne, hogy amelyikük netán világuralomra törne, előbb-utóbb elpusztul végelgyengülésben. Most azonban úgy éreztem, hogy Saedrin, Misaen vagy amelyik istenség éppen kitalálta ezt a szigorú szabályt, egy kissé túllőtt a célon.
– Még mindig ragaszkodtok ehhez az ötlethez? – Gren átrendezte a zsebeiben a zsákmányt, hátizsákjába gyömöszölve a nagyobb holmikat, a kisebbeket meg áthelyezve valamelyik biztonságosabb zsebébe. – Ha most rögtön visszamennénk, még idejében érkeznénk, hogy bekapcsolódjunk a csatába a kalózok ellen.
– Zsoldosok! – Ahogy Ryshad elvigyorodott, foga fehéren villant kékre festett arcában. – Nincs gondjuk rá, hogy rendesen befejezzék a megkezdett munkát.
– Sorkatonák! – húzta el a száját válaszul Sorgrad, és szeme vidáman csillant. – Nincs bennük semmi kezdeményezőkészség, csak parancsra tudnak cselekedni! – A láda felé intett. – Ha lesz egy kis időd, nyisd ki ezt a vacakot, kislányom, mert én ugyan vissza nem cipelem Olret szigetére!
– Persze az sem volna kedvező fejlemény, ha ez az Olret túlságosan megerősödne. – Ahogy Gren összeszíjazta a holmiját, szívmelengető csörrenés hallatszott. – Tudjátok, egy ehhez hasonló árnyjátékkal magát a tormalin uralkodót is kirabolhatnánk!
– Próbáld csak meg! Még föl sem ocsúdsz, és Toremal összes kardforgatója a nyomodban lesz! – vicsorgott rá félig-meddig tettetett fenyegetéssel Ryshad.
– Nem gondolod, hogy ehhez Planirnak is lenne egy-két szava, Gren? – mélázott Sorgrad. – Habár úgy tűnik, a nagyra becsült Ősmágus soha nem fogy ki az aranyakból. Lehet, hogy már régóta ezzel a módszerrel tölti meg a pénzesládáit?
Viszonylag kevés vesződség árán sikerült kinyitnom a láda zárját, és egy óvatos mozdulattal felnyitottam a fedelét. Odabenn megfakult bársonyba göngyölt csomagokat találtam.
– Nem tarthatnánk meg az effajta évődést egy biztonságos tábortűz köré? – Bárhogy dohogtam, magam is éreztem azt az eltúlzott felszabadultságot, amely a sikeresen megúszott, aránytalanul nagy kockázat után szokta hatalmába keríteni az embert. – Vagy még inkább egy olyan tűzhely mellé, amely körül egy szép, kényelmes fogadó található – tettem hozzá.
– Nos, ki húzzon először? – nyúlt Gren a bársonyba bugyolált batyuk felé, de félreütöttem a kezét.
– Tudhatnád, hogy ez nem zsákmány, Gren! – mordultam rá. – Emberek élete fekszik ebben a ládában, úgyhogy úgy vigyázz rá! – Foglyul ejtettem a tekintetét, és el sem engedtem, amíg biztos nem voltam benne, hogy megértette, amit mondtam.
A tőröm hegyével óvatosan megpiszkáltam az egyik csomagot. Ahogy félrehajtottam a bársonykelmét, maroknyi apró tárgy került elő. Sorgrad mellém térdelt, és a tenyerén méregette őket, majd néhányat átnyújtott a fivérének.
– Már épp elég súlyt cipelek – tiltakozott Gren.
– Akkor dobd el a zsákmányt! – vágta rá Sorgrad ellentmondást nem tűrő hangon. – Ha valakit a te hanyagságod miatt nem sikerül magához téríteni abban a barlangban, hát nem tudom, mit csinálok veled!
– Arról nem is beszélve, amit Halice csinál veled – tettem hozzá.
– És Kellarin teljes lakossága. – Most már Ryshad is mellém térdelt, és a kezébe vette a tőrömet, hogy odébbpiszkálja a kisebb tárgyakat. Lejjebb, a láda mélyén két kard és néhány tőr lapult.
– Úgy nézem, mindenkinek jut egy! – örvendezett Gren.
– Kivételesen igazat adok neki – biccentett Ryshad. – Tényleg jobban tesszük, ha szétosztjuk magunk között a fegyvereket.
Azonnal hozzá is látott, hogy szavait valóra váltsa, és mindannyiunknak kiosztott egy-egy díszes markolatú, megfakult pengéjű fegyvert. Az enyém egy különösen fényes ametiszttel büszkélkedhetett, amelyet a markolatgombba illesztettek.
– Ezzel együtt ha csak lehet, ne használjátok ezeket a fegyvereket – tette hozzá. – Még csak az kellene, hogy hívatlan látogatók költözzenek a fejetekbe! – Megpróbálta könnyed hangvétellel elütni aggodalmait, de a tréfája meglehetősen gyengécskére sikeredett.
– Guinalle azt mondja, rendszerint a veszélyérzet és a szokatlanul heves érzelmek képesek áthatolni a varázslat falán, és megbolygatni a tárgyban nyugvó szellemet. – Shiv arca elgyötört volt, szájának két oldalán mély ráncok húzódtak. – Ezt a varázslatot nem arra szánták, hogy ilyen képtelenül hosszú ideig magában tartsa az alvók elméjét. A mágia szövete mostanra elképesztően elvékonyodott.
Elég volt egy pillantást vetni Ryshad arckifejezésére, hogy tudjuk, az „elképesztő” igencsak gyenge ábrázolása mindannak a szörnyűségnek, amit egy elszabadult varázslat okozni képes. Nem csoda hát, ha jól észrevehető vonakodással nyúlt az egyik kard után.
– Ezt majd én magamhoz veszem. – Shiv a poros bársonyborítással együtt a derékszíjába gyömöszölte a kardot.
– Tudod egyáltalán, hogyan kell használni? – vágta rá leplezetlen gúnnyal Gren.
– Nem, de annál jobb – felelte higgadtan Shiv – Legalább nem esem kísértésbe, hogy fölzavarjam a benne nyugvó lelket. Ki érzi magát elég erősnek, hogy gondot viseljen a másikra?
– Majd én – felelte Ryshad. Láttam, milyen nehezen vesz erőt magán, de azután mégiscsak megacélozta az akaratát, hogy megfelelhessen a maga elé kiszabott feladatnak.
– Már kinéztem magamnak! – vágtam közbe gyorsan.
– Biztos vagy benne? – pillantott rám komoly arccal, és sötét szemét aggodalom és féltés felhőzte.
Természetesen egyáltalán nem voltam biztos benne, de ezt eszem ágában sem lett volna beismerni. Szorgosan elkerültem a pillantását, miközben felcsatoltam a gyanús fegyvert, és igyekeztem a lehető legjobban megszorítani a szíjat úgy, hogy ne ütögesse minden lépésnél a combomat. Körülpillantottam, azt keresve, vajon a többiek miképpen szokták megoldani ezt a kérdést.
– Majd inkább én magamhoz veszem – ajánlkozott Gren. – Hiszen Ereskennel is elbántam, amikor be akart törni az agyamba.
– Ereskent megölted, Gren – emlékeztettem nyomatékosan. – Ennek az egész küldetésnek viszont az a célja, hogy a tárgyakban alvó lelkek épségben hazaérjenek. Egyébként pedig mit gondolsz, meddig vagy képes magadnál tartani egy fegyvert anélkül, hogy használd?
– Ez igaz – biccentett savanyú képpel Gren. – Elvégre te vagy az, aki mesterien képes a többiek mögött rejtőzködni, míg azok harcolnak.
– Teljesen igazad van – vigyorogtam rá, és egy pillanattal később ő is elnevette magát.
– Mit gondoltok, hányan maradhattak még Edisgesset barlangjában? – tűnődött Shiv, miközben szétosztottam a kisebb holmikat, amelyek számunkra ezerszer többet értek, mint hogyha aranyból vagy gyémántból lettek volna.
– Úgy emlékszem, nagyjából harmincan. – Némi bűntudatot éreztem, amiért nem tudom a pontos számot. Összecsomagoltam és a zekém elejébe süllyesztettem a nekem jutott tárgyakat. Ahogy a nehéz batyu a mellcsontomnak nyomódott, hirtelen megéreztem magamon a szokatlan felelősség súlyát.
– Harmincheten – pontosított Ryshad.
– Akkor még mindig hiányzik néhány tárgy – vonta össze a szemöldökét Sorgrad.
– Ráadásul még abban sem vagyunk biztosak, vajon ezek a tárgyak mind Kellarinból származnak-e – ismertem be vonakodva.
– És amiről kiderül, hogy nem ottani holmi, azon, ugyebár, megosztozunk? – kapta föl a fejét Gren. Kirázogatta a láda aljából az összegyűrődött kelmedarabokat, hogy megbizonyosodjon róla, valóban semmi nem kerülte el a figyelmünket.
Shiv és Ryshad visszanéztek Ilkehan erődjére.
– Úgy látom, túlságosan elfoglaltak ahhoz, hogy még utánunk is küldjenek néhány nyomolvasót – állapította meg Ryshad. – Gyerünk, romboljuk le azt a kultuszhelyet, hátha ezzel véget vetünk Muredarch mágusai varázserejének.
Shiv egy kicsit szorosabbra húzta a derékszíját, és megigazgatta az oldalán lógó, bársonyba tekert kardot.
– Sorgrad, a következő varázslatnál neked is segítened kell – szólalt meg fáradt hangon.
– Rendben van – felelte rezzenéstelen arccal Sorgrad, ám kék szemének szokatlan villanása nem kerülte el a figyelmemet. Hirtelen azon kezdtem tűnődni, vajon valóban biztonságos dolog-e belevonni őt egy ilyen varázslatba.
– Erre gyertek. – Sorgrad könnyedén tarkón legyintette a fivérét, aki feladta botor próbálkozásait, hogy leszerelje a láda bronzdíszeit.
Most már ismét úgy ügyeltünk a lépteinkre, mintha valódi árnyékemberek lennénk. Átvágtunk a tüskebokrok sűrű szövevényén, amelyet csöppet sem tettek barátságosabbá az apró, halványrózsaszín virágok meg a még éretlen, világoszöld bogyók. Hitetlenkedve torpantam meg, amint ismerős hang ütötte meg a fülemet egy kiugró szikla túloldaláról. Az első távoli csengőszóhoz hamarosan újabbak csatlakoztak, és hamarosan meghallottam az apró lábak surrogását a kavicson.
Ryshadra pillantottam, aki Sorgradra nézett, és bólintását látva mellém lépett. Lassan kihúztam a tőrömet, közben pedig igyekeztünk a közeledő nyáj túlsó felére kerülni, míg Sorgrad és Sorgren a másik oldalt célozták meg. Shiv lekuporodott a szikla mögött, egyrészt, hogy visszanyerje a lélegzetét, másrészt pedig, hogy őrködjék. A bokrokat megkerülve egy sziklahasadékba jutottunk, amely körül a legvénebb és legsűrűbb bozót húzódott, amelyet valaha is láttam. A hasadék alján rendes körülmények között talán forrás szokott csörgedezni, de most, nyárközép közeledtével csaknem kiszáradt.
A kecskék a rájuk jellemző ostoba egykedvűséggel rágták le az éretlen bogyókat a tüskebokrokról, majd lekopasztották a leveleket, és még a zsengébb gallyakat is elfogyasztották. A pásztorfiúk pedig a szintén rájuk jellemző felelőtlenséggel néhány bogyót biggyesztettek egy bot végére, hogy kicsalogassák az egyik kecskegidát egy különösen nyaktörő sziklaszirt szélére. Ahányszor a kis állat újabb óvatos lépést tett előre fekete lábacskáival, a nagyobbik fiú még kijjebb húzta a bogyókat a bottal. A kisebbik is ki akarta venni a részét a szórakozásból, és lelkesen próbálta megkaparintani a botot.
Ryshad közelebb hajolt, hogy a fülembe tudjon suttogni.
– Hányszor hallottam apámtól, hogy ha egy kisinasod van, az pontosan egynek a munkáját végzi el, ha kettő van, azok együtt kitesznek egy felet, három együtt pedig semennyit!
A két fiú közben annyira belemerült a gonoszkodásba, hogy akkor se hallották volna meg, ha hangosan kiabálja az iménti mondatot. Még az sem tűnt fel nekik, hogy a kecskék abbahagyják a rágást, és furcsa, szögletes pupillájú kerek szemükkel együgyűen bámulnak ránk.
A szirt túloldalán ekkor bukkant elő Sorgrad és Sorgren, annak rendje és módja szerint halálra rémítve a fiúkat, akik riadtan elhátráltak előlük. A kecskegida elégedetten előreszökkent, és halk mekegéssel a szájába gyűjtötte a szétgurult bogyókat. Egy másik gida egyforma, szabályos állmozdulatokkal eltüntetett egy leveles ágat, miközben érdektelen tekintettel figyelte, ahogy Ryshad meg én a fiúk mögé kerülünk.
Csak egy szempillantásnyi idő kellet, hogy megmarkoljam egyikük grabancát, Ryshad meg a másikét. A fiú előbb mozdulatlanná dermedt, csak azután fordult hátra, hogy megnézze, vajon mi ragadhatta meg. Ekkor azonban úgy megrémült, hogy még lélegezni is elfelejtett, csak lapult, akár a szekér elé került nyúl. Rámosolyogtam, és azon tűnődtem, vajon mennyire lehet meggyőző álöltözetünk ilyen közelről.
Egyelőre azonban nem hiszem, hogy lelepleződtünk volna, hiszen a fiú megdermedt, és olyan egyenesen tartotta magát, mintha karót nyelt volna, Ryshad foglya azonban éppen ellenkezőleg: szinte összecsuklott, mintha hirtelen megkocsonyásodott volna a gerince. És amikor még Sorgrad és Sorgren is közeledni kezdtek kimért léptekkel, szegény fiú térdre esett, összekuporodott, és a tenyerével takarta el az arcát. Az enyém is remegni kezdett a feje búbjától a lába ujjáig, én azonban csak még szorosabban markoltam a grabancát. Hirtelen kitört eddigi dermedt némaságából, és kiáltozni kezdett.
– Kik vagytok, és mit akartok tőlünk? Kis senkik vagyunk, nem ártottunk senkinek! Vigyétek a kecskéket, ha akarjátok, csak ne bántsatok bennünket!
Sorgrad, aki ekkor ért oda hozzánk, némán a fiú ajkára illesztette az ujját, hogy elhallgattassa. A másik gyerek, aki a földön kuporgott, most felpillantott. Kék szeme tágra nyílt a rémülettől, még erős szálú, szőke haja is égnek állt. Attól tartottam, ha tovább ijesztgetjük, a végén még lepisili a csizmáját.
Sorgrad fenyegetően fölemelte a mutatóujját, majd sarkon fordult, és éppen olyan egyenletes léptekkel távozott, mint ahogy érkezett. Gren egy lépéssel sem maradt el mögüle.
Lazítottam egy kicsit a szorításomon, és amint a pásztorfiú lélegzethez jutott, megböktem a két lapockája között. Önkéntelenül előrelépett, én pedig követtem, újabb léptekre ösztönözve.
A másik fiút képtelenség lett volna talpra állítani: annyira remegett a térde, hogy talán el sem viselte volna a saját súlyát. Ryshad fenyegetően felmordult, és a hajánál fogva hátrahúzta a fejét, hogy mereven az arcába bámulhasson. A fiú úgy ugrott arrébb, mintha megégette volna magát: végigbukfencezett a sziklás talajon, majd kúszni kezdett a társa felé, aki most már ösztökélésem nélkül is tovább lépdelt előre.
Ryshad kérdő pillantást vetett rám, én pedig vállat vontam. Lassú léptekkel követni kezdtük a két fiút, akik nem is sejtették, hogy a mi idegeink talán még az övéknél is feszültebbek. Hiszen szép dolog a színjáték, de tudtam, hogy bármelyik pillanatban felbukkanhat a sarkunkban egy üldöző elietimm csapat, hogy bosszút álljon Ilkehan haláláért. Akkor mit teszünk – talán őket is halálra ijesztjük? Ehhez az eshetőséghez nem sok reményt fűztem. Másrészt pedig azt sem szerettük volna, ha a két fiú hirtelen elinal, és riasztják a falubelieket. Szinte fellélegeztem, amikor Shiv tűnt fel a sziklák mögül, mellette Sorgrad és Sorgren. Sokatmondó pillantást vetettem rájuk, és fejemmel a hargeard felé intettem, jelezvén, hogy most már tényleg legfőbb ideje volna véghez vinni azt a bizonyos rombolást.
Ahogy arrafelé néztem, amerre Sorgrad tartott, végre én is megláttam az áldozati építményt. Elképesztően hatalmas volt, mint ahogy el is lehetett várni Ilkehan hatalmának forrásától és megtestesítőjétől: puszta látványával akkor is tiszteletet keltett volna a szemlélőben, ha nem nyugszanak dombjai közt az ősök csontjai, és nem hatja át köveit a Mesterség ereje. Mindannyian megindultunk a szabályos, kör alakú domb felé, amelynek teteje lapos volt, akár egy felfordított tálé, oldalait viszont olyan meredekre formázták, hogy még védőárok sem kellett köréje. Odaérve lassan körülsétáltuk a dombot; lábunk előtt a fűben körbefutó keskeny ösvény mutatta, hányan tették már meg ezt az utat előttünk. A fiúk hirtelen megtorpantak; immár annyira úrrá lett rajtuk a rémület, hogy nyüszítettek, akár az állatkölykök.
Lassítottam kissé, hogy átgondolhassam a helyzetet. Az erőd mostanra nagyjából a hátam mögé került, láthatatlanul rejtőzve a dombok között, amelyek félkörben állták körül a kultikus építményt. A tenger felőli oldalon homokdűnék sorakoztak egészen a partig. A másik irányban füves pusztaság húzódott egy hirtelen törésig, ahol úgy málladozott és morzsálódott a sziklafal, akár egy félbetört lepénydarab. A meredek fal késpengeként hasított a sivár pusztába; itt, a hargeard közelében olyan alacsony volt, hogy könnyedén föl lehetett rá lépni, de távolabb öt-hat embernyi magasságig emelkedett. Előre nézve elgazosodott rétet láttam, amely legyező alakban terült szét a szemhatárig, és szürke kőoszlopokkal megjelölt út vezetett át rajta. Ezeket az oszlopokat is szép munka lehetett felállítani, de mindez semmiség volt azokhoz a roppant monolitokhoz képest, amelyek a domb tetején terpeszkedtek. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy ne vágjak olyan képet, mint a vidéki kislány, ha először jár Toremalban. Leesett állal aligha játszhatnám hitelesen a Köd Népének rémisztő hírnökét.
Az ösvényről lépcsősor vezetett fel a szabályos domb oldalában. Shiv, Sorgrad és Sorgren egymás után felsorakoztak a fokokon.
– Térdre! – mennydörögte Gren, aki a legalsó fokon állt.
A fiúk egy mozdulattal térdre estek, mi pedig hagytuk, hogy közelebb húzódjanak Grenhez.
– Csak annyit kérünk tőletek, hogy legyetek tanúi az itt történteknek! – Sorgrad mondandóját az az ősi kiejtés színezte, amely a Sheltiya szavaiból már ismerős volt a fülemnek. – Az élet nem növekedhet tovább pusztulás nélkül. Tartsátok szem előtt ezt az ősi igazságot, és azok, akik előttetek távoztak innen, mindörökké őrködni fognak sorsotok fölött.
Láttam, hogy a fiúk elsápadnak a nyári barnaság alatt, és szemük fehérje rémülten megvillan.
– Az egyensúlyt azonban mindenkor tiszteletben kell tartani – folytatta Sorgrad. – Ilkehan megfeledkezett erről az alapigazságról. – Hangja vészjóslóan zengett, akár az akasztott utolsó szavai a bitófa alatt. – A rosszat háromszorosan torolta meg, a jóról azonban megfeledkezett. Bőven mérte a halált az ártatlanokra, de a bűnösöket is jobban sanyargatta, mint igazságos lett volna. Ezért eljöttünk, hogy ítélkezzünk felette. Kezünk által lelte halálát.
A gyávábbik fiú még közelebb kúszott társához. A bátrabbik félelemmel vegyes csodálattal meredt Sorgradra.
– Most pedig le fogjuk rombolni Ilkehan hatalmának zálogát – nézett végig rajtuk Sorgrad. – Ezt a helyet ugyanis gonoszság és rosszindulat szennyezte be, és az ősök csontjai nem nyughatnak, amíg el nem érkezik a bosszú pillanata. Legyetek hát tanúi eme pusztításnak! Legyetek tanúi, és mondjátok el mindenkinek, hogy aki valaha kormányozni fogja e vidéket, mindenkor tiszta kézzel és becsületesen kell cselekednie, különben haragunk áldozatául esik!
Sarkon fordult, és lassú léptekkel fölsétált a lépcsőn, nyomában Shivvel. Végül Gren, Ryshad és én következtünk.
– És most mi lesz? – szűrtem a szót a fogam között.
– Majd mi elintézzük – suttogta Shiv. – Csak állj be a sorba, és maradj csöndben!
Míg Shernasekke szentélyének köveit csak durván faragták meg, Ilkehan nem érte be kevesebbel simára csiszolt, szögletes oszlopoknál, amelyek egyenletes távolságra helyezkedtek el egymástól, és olyan függőlegesek voltak, hogy akár mérőónnal is ki lehetett volna próbálni. A kör pedig, amelyet alkottak, olyan szabályos volt, mintha Pered körzőjével rajzolták volna. Az oszlopok mindegyike kétszer olyan magas lehetett, mint Ryshad, vagy talán még annál is magasabb, és a tetejük nem laposan végződött, hanem hegyes szögben, sarkaikat pedig olyan élesre csiszolták, kész csoda, hogy még senki nem vágta meg magát rajtuk.
Ám Ilkehan nem érte be hatalmának fitogtatásaként ezekkel a gigászi oszlopokkal. Egy második, belső kör is húzódott a hargeard középpontja körül, ám ez fából épült. Hatalmas, sudár fenyőfákat fosztottak meg ágaiktól és gallyaiktól, csupaszítottak le kérgüktől, megcsiszolták, azután szurokba mártották őket, nehogy rothadni kezdjenek. Ezek a hatalmas, fekete faoszlopok magasodtak most a fejünk fölé, tiltó ujjakként őrizve és védve a legbelső szentélyt, ahol négy mellig érő, homorú oldalú, háromszögletű kőoszlop között négyszögletes, kövezett térség jelentette a kultikus építmény központját.
– Mit gondoltok, hányszor nagyobb ez az építmény Olret szent helyénél? – Ryshad szakértő szemmel pillantott körül. – Fogadni mernék, hogy ezeken a szigeteken is létezik valamiféle irányadó mérték.
– Nem tanakodhatnánk ezen valamivel később? – érdeklődtem kissé türelmetlenül.
Ekkorra már mind az öten a központi kőoszlopok között álltunk: középen Shiv, mögötte Ryshad, előtte pedig Sorgrad. Gren meg én némi gondolkodás után a két oldalán helyezkedtünk el.
– Hol vannak azok a nyavalyás kecskepásztorok? – vontam össze a szemöldökömet.
– Nem juthatnak messzire – nyugtatott meg Shiv. – Ha megállás nélkül futnak, akkor is látni fogják az egész mutatványt.
Ahogy a magasba emelte a kezét, a hargeard dobhártyarepesztő kondulással válaszolt az elemi mágia jelenlétére, mintha egy harangtorony roskadt volna össze valahol a fejünk fölött. Villámgyorsan a fülemre szorítottam a tenyeremet. A démonok vigyék a Köd Népének híres büszkeségét és méltóságteljességét, még csak az hiányzik, hogy süketen kelljen hazakullognom!
Shiv azonban tudomást sem vett az égzengésről: zavartalanul folytatta a varázslást, és néhány szempillantás múlva jégeső kezdett zuhogni a kőoszlopokra. De furcsa módon csakis az oszlopokra... A jég gyorsan olvadt a késő délutáni napsütésben, a vízcseppek párállva, gőzölögve futottak le az oszlopok sima oldalán, és legördülve jéggé fagytak. Metsző téli szél csapott le a szentélyre, a kő repedéseiben dérszemcsék tapadtak meg. Nem kellett sok hozzá, és az oszlopok sima élein hajszálvékony repedések futottak szét, amelyek a szemünk láttára szélesedtek és mélyültek. Előbb kőpor szitált alá, majd kisebb-nagyobb szilánkok kezdtek pattogni, szabályos kupacokban halmozódva föl a monolitok lábánál.
Észrevettem, hogy Shiv most egyetlen oszlopnak szenteli minden figyelmét. A hatalmas kőoszlop finoman remegni kezdett, majd zöldeskék mágusfény hasított keresztül rajta a tetejétől a talapzatáig, olyan reccsenéssel, mintha Saedrin ajtaját vágta volna be a huzat. Nem csoda hát, ha egy szót sem értettem abból, amit Shiv mondott éppen Sorgradnak, de az eredmény magáért beszélt.
Sorgrad összedörzsölte a tenyerét, és apró, égővörös lángnyelvet idézett meg, amely forogni kezdett, és szikrázó tűzgolyóvá alakult. Sorgrad elhajította, célba véve az egyik faoszlopot, azaz hogy az elsőt, amely a lépcső jobb oldalán állt. A tűz villámgyorsan szétfutott a sima, fekete felületen, és úgy indázott fölfelé, akár egy égbe törekvő kúszónövény, fénylő lángvirágokkal keltve életre a holt fát. Bíbor szikrák záporoztak hangos ropogással, a szurok fekete füstje fütyülve szállt az ég felé. A játszi szél könnyedén továbbsodorta a szikrákat, és néhány pillanattal később a következő oszlop is aranyló lángcsóvává változott.
Onnan, ahol álltunk, arcunkon éreztük a már-már kibírhatatlan hőséget. Nem örültem volna, ha ropogósra sülök a győzelem küszöbén, azonban inkább leharaptam volna a nyelvemet, mintsem hogy figyelmeztessem Sorgradot, legyen egy kicsit óvatosabb. Tudtam, hogy ha elvonom a figyelmét, azzal még nagyobb veszedelmet idézhetek a fejemre. Azután mindannyiunkat türkizkék ködfátyol burkolt körül, kellemes hűvösséget sugározva. Csöndes hálát rebegtem Shivnek.
Sorgrad fölemelte a kezét, és a skarlátvörös lángok patakként hömpölyögtek át a következő oszlopra, hullámozva és hánykolódva, tócsába gyűlve a mélyedésekben. Ahogy a bíbor tűz körülölelte az oszlopot, a száraz fa pattogva kapott lángra, de érdekes módon a fű még csak meg sem pörkölődött, amint a lángfolyam továbbhaladt a következő oszlop felé.
– Vajon honnan szerezhette Ilkehan ezeket a fákat? – fordultam Ryshadhoz.
– Nyilván Dalasorból – vont vállat Ryshad. – Vagy legfeljebb a kikötő menti hajóépítő műhelyekből, ahol árbocrúd készült volna belőlük.
Gren, aki nehezen viselte, hogy átmenetileg nem akad dolga, szintén csatlakozott a társalgáshoz.
– Sorgrad meg én éppen azon gondolkodtunk, vajon Ilkehan nem őrfenyőket lopott-e el.
– Érdekes gondolat. – Ryshadnak most már erőteljesen föl kellett emelnie a hangját, hogy hallani lehessen a lángok üvöltése közepette.
– Azokat a fákat, amelyek a nyájhajtók útját jelzik? – érdeklődtem, csak hogy látsszék, azért én is konyítok valamelyest a témához. A valóságban mindazt, amit Dalasor történetéről és szokásairól tudok, sajnos, végig lehet mondani Ryshad anyjának lekvárfőző versikéje négy vagy öt versszaka alatt. Nem tehetek róla, de nem keltik föl igazán az érdeklődésemet a végtelenbe nyúló füves puszták, amelyeken a legnagyobb nyáj is elvész.
– Azt mondják, még a Síkság Népe ültette őket – bólintott Ryshad. – Lehet, hogy Ilkehan még őrizte az ősi tudás néhány morzsáját, amelyek számunkra már elvesztek.
Kissé bűntudatos pillantást vetettem Shivre.
– Mit gondolsz, Planirnak sikerült végül elvinnie azokat a könyveket?
A mágus azonban nem válaszolt; figyelmét még mindig teljesen lefoglalta a hargeard lerombolása. Körülöttünk fenyegető hörgéssé erősödött a lángoló faoszlopok recsegése, amelyet a darabokra hulló kő pendülései festettek alá.
– Ezt a robajt még az erődben is hallani! – kiabáltam, hogy túlharsogjam a zajt.
– Nemsokára látják is! – vigyorgott Shiv.
A lángnyelvek vörös és arany ragyogásban kúsztak az esteledő ég felé, amelyet tovább sötétített a hargeard körül terjengő fekete füstfelhő.
– Bevallom, nem hittem volna, hogy ilyesmire is használhatod a varázserődet – jegyeztem meg őszinte csodálattal.
– Én sem – vont vállat mosolyogva Shiv. – De hát az ember az ilyesmit csak akkor tudja meg, ha megpróbálja. – Arca hirtelen elkomorodott. – Tudod, éppen ez a legnagyobb baj manapság Hadrumalban. Szép dolog a tudás, a sok elmélet meg azok a hatalmas könyvtárak, de a növendékek szép lassan leszoknak a gondolkodásról, és azt hiszik, ha egy felsőbb hatalom nem mondja nekik, hogy valamit megtehetnek, akkor nyilván nem is tehetik meg. Sokkal több olyan mágusra lenne szükségünk, mint Otrick volt. Amíg több forrásból kétséget kizáróan meg nem bizonyosodott róla, hogy ez vagy az teljes lehetetlenség, és meg nem találta még a magyarázatot is, miért lehetetlen, addig úgy gondolta, legalább egy próbát mindenképpen megér a dolog.
– Ez valóban Otrickra vall – bólintottam, de a torkomat mintha szorongatta volna valami. A mágusláng egyre sebesebben terjedt körülöttünk, átszökkenve a földre boruló kőoszlopok törmelékhalmain. Hamarosan kezdett az az érzésem lenni, mintha csapdába kerültünk volna.
– Ez mind szép, de hogy megyünk ki innen? – érdeklődtem.
– Nézzetek oda! – kiáltott fel velem szinte egy időben Gren. Arrafelé pillantottam, amerre mutogatott, és észrevettem, hogy fekete egyenruhás harcosok komor menetoszlopa masírozik egyenesen felénk. Ahogy közelebb értek, legyező alakban szétszóródtak a hargeard körül, jobbjukban fenyegetően lóbálva buzogányukat.
– Elvégre tanúkat akartunk, akik végignézik, amint Ilkehan hatalmának jelképe és utolsó megmaradt bizonyítéka füstbe megy – vont vállat Sorgrad, és újabb tűzgolyót hajított el a következő oszlop irányába.
– Látsz közöttük nyakravalósokat? – lépett mellém Ryshad, komoran fürkészve a közeledő menetoszlopot.
– Ebből a távolságból akkor sem tudnám megmondani, ha nem lenne ekkora füst. – Megráztam Shiv könyökét. – Nem kockáztathatjuk meg, hogy te vagy Sorgrad áldozatul essetek egy mesterséghasználónak! Már csak azért is, mert nélkületek soha nem jutunk ki ebből a csapdából.
– Sorgrad, most már engedd szabadjára a tüzet! – Shiv úgy nyúlt maga elé a levegőbe, mintha a láthatatlan szférák szegélyét akarná megragadni. – Túlságosan sok elemet mozgatunk egyszerre, én pedig kezdek kifáradni, és félek, hogy nem tudom kézben tartani az eseményeket.
Sorgrad beleegyezően bólintott, noha Gren csodálkozó és hitetlenkedő pillantást vetett rá. Azúrkék mágusfény tört át a gomolygó füstfelhőn, és mit sem törődve a folyvást változó szellővel áthatolhatatlan fátylat vont a lángoló faoszlopok köré.
– Ideje eltűnni – jelentette ki vidáman Sorgrad.
Shivre pillantottam, és gondolatban megpróbáltam felkészülni az óceánon átrepítő boszorkányság gyomorforgató mellékhatásaira. Ehelyett azonban olyasmi történt, amire a legkevésbé sem számítottam: Shiv letérdelt, és rángatni kezdte a kőlapot, amelyen idáig állt. Éles csikorgás hallatszott, hogy a hideg futkározott a hátamon, majd lassan láthatóvá vált egy keskeny, sötét üreg a kőlap alatt.
Most rajtam volt a sor, hogy levegő után kapkodjak meglepetésemben.
– Hát ez meg hová vezet? – érdeklődtem elhalóan.
– Bárhová is, mindenesetre el innen. – Gren már mászott is le az üregbe vezető keskeny kőlépcsőn.
– Valami tárolóhely van odalent. -- Sorgrad tűnődve csóválta meg a fejét. – Akkor találtuk meg, amikor először átkutattuk ezt a helyet.
– És hogy jutott eszetekbe, hogy elmozdítsátok a kőlapot? – Habozva tettem egy lépést lefelé.
– Nem hihető, hogy valaki összehordjon egy egész dombot, felhúzzon egy ekkora építményt, és ne akarja a lehető legjobban kihasználni. – Ryshad gyengéden megfogta a könyökömet, hogy lefelé tuszkoljon a lyukba.
– Mi az, hogy „összehordjon egy egész dombot”? – csodálkoztam.
– Ugye, nem gondoltad komolyan, hogy Ilkehan ősei készen találták ezt a meglepően szabályos magaslatot? – mosolygott Sorgrad. – Most viszont légy szíves, és szedd a csülkeidet!
Ahogy követtem Shivet, hamarosan már láttam is, hogyan is készülhetett ez a bizonyos domb: a helyi szemcsés homokkövet egyforma, lapos darabokra hasogatták, és egymásra illesztették. Nem sokáig folytathattam azonban megfigyeléseimet, ugyanis a következő pillanatban már egyáltalán semmit sem láttam. Újabb idegborzoló csikorgás hallatszott, ahogy Ryshad a helyére lökte a kőlapot, majd teljes sötétség vett körül bennünket.
– Tudom, hogy az Erdők meg a Hegyek Népéről közismert, hogy a lehető legkevesebb fényben is képesek látni, itt azonban semennyi fény nincs. – Előrenyújtott kézzel tapogatózni kezdtem, míg bele nem ütköztem Shiv vállába.
Halk nevetését inkább éreztem, mint hallottam. Egy pillanattal később zöldes derengés kelt a kövek mélyén, mintha párás felületük valami távoli fényt tükrözne. Hamarosan sóhajtásnyit erősödött és kékre változott, majd vörös és arany árnyalatban teljesedett ki.
– Csak vigyázzatok, nehogy eláruljuk magunkat! – szólt közbe Ryshad a hátam mögül.
– Alighanem ők is tudnak erről a rejtekhelyről – bökött oldalba Sorgrad, én pedig óvatosan megindultam Shiv után.
Ahogy mozgásba lendültünk, a köveken csillogó fény követett bennünket. A lépcsőfokok furcsán csavarodtak, visszafordultak, azután megint jobbra, balra, míg végül már fogalmam sem volt, merre is tartunk valójában. Ez annál is furcsább volt, mivel már számtalanszor lopakodtam végig sötét folyosókon és kivilágítatlan szobákon, teljesen ismeretlen házakban; nem csoda hát, ha a szokottnál is kényelmetlenebbül éreztem magamat.
– Igen, de egyszerre csak egy ember tud utánunk jönni. – Ahogy Gren beszélt, a hangja hirtelen megváltozott: mélyebb, visszhangosabb lett, mintha jóval tágasabb helyiségbe léptünk volna. – Vagyis szépen egyenként leöldöshetjük őket.
– Ha egyáltalán le mernek jönni ide. – Shiv óvatosan lelépett a legalsó lépcsőfokról, amely még az ő magasságához mérten is kényelmetlenül meredek volt. Én inkább letelepedtem a lépcsőfok legszélére, és előrenyújtottam a lábamat a sötétségbe.
A Shiv keltette mágikus derengés lassan előrekúszott, hagyva, hogy a lépcső visszasüppedjen az áthatolhatatlan sötétségbe. Hamarosan tisztán ki tudtuk venni az előttünk lévő helyiséget: szabályos, kör alaprajzú volt, a falából pedig kisebb-nagyobb fülkék nyíltak. A fülkék legtöbbje csupán karnyi mélységű volt, és megborzongtam a váratlan felfedezéstől, ahogy rájöttem, mit rejtenek. Polcaikon hosszú lábszárcsontok hevertek, bordák, amelyeket még összetartott a porcok maradványa, meg egy kulcscsont, amelyen még szinte épen kapaszkodtak az összeszáradt inak. A félrelökött, egymásra halmozódott koponyák gúnyosan figyeltek bennünket üres szemgödreikkel. Volt olyan polc is, ahol szinte ép csontvázat láttam, de fej nélkül, másutt azonban nem hevert egyéb néhány végtagcsontnál. Ahogy vigyázva közelebb léptem, valami megcsikordult a csizmám talpa alatt. Lehajolva láttam, hogy egy apró csontocska, talán valamelyik ujjból vagy egy lábfejből.
Nagyot nyeltem, és igyekeztem mélyeket lélegezni.
– . Nem kellene egy tisztességes máglyát raknunk ezeknek a szegény halottaknak? – kérdeztem.
– Nem. – Sorgrad rövid, ellentmondást nem tűrő válasza élesen visszhangzott a csontkamrában.
Hátrafordultam, hogy kiderítsem, mit gondol Ryshad a dologról, ő azonban egy faldarabot tanulmányozott nagy figyelemmel. A fülkéket elválasztó falakat jókora kőtömbök alkották, amelyek a dombot alátámasztó kőlapok közé ékelődtek.
– Azért vagyunk itt, hogy leromboljuk Ilkehan hatalmának forrását. – Shiv körülnézett, csak azután fordult vissza Sorgradhoz.
– A csontokhoz akkor sem nyúlunk – jelentette ki komoran Sorgrad.
– Jól van, ha te mondod... – Ismét megborzongtam, – Szóval akkor itt várunk, amíg a föntiek meg nem unják, és el nem mennek innen?
Alig mondtam ki az utolsó szavakat, ismét csikorgás hallatszott odaföntről, jelezvén, hogy üldözőink félrehúzták a kőlapot. Aki eljutott idáig, vagy borzasztóan bátor volt, vagy borzasztóan félt a feljebbvalójától, tekintve, hogy a szabadon tomboló lángokat most nem szelídítette mágikus felhő.
Gren nekilapult a lépcső melletti falnak, és készenlétbe helyezte a tőrét.
– Gyertek csak, fiaim, térjetek meg őseitekhez – dörmögte maga elé.
– Vagy megpróbálkozhatunk ezzel is. – Ryshad teljes súlyával nekidőlt az egyik kőtömbnek, amely az imént annyira elkápráztatta. A tömb lassan elfordult egy rejtett tengely körül, mögötte pedig újabb sötét lyuk tárult fel.
– Újabb csontok? – érdeklődtem némileg undorodva.
Ahogy az elemi mágia derengő fénye beljebb kúszott, hogy felfedje az üreget, Ryshad közelebb hajolt, és bekukucskált.
– Nem – felelte.
– Pont úgy fest, mint egy patkánycsapda. – Gren éppen csak egy futó pillantást vetett a lyukra. – Szerintem okosabb lenne, ha jó hangosam és látványosan legyilkolnánk, aki elsőnek lemerészkedik, a többi ezek után már úgysem merne lejönni.
Sorgrad négykézlábra állt, és bedugta a fejét az üregbe.
– Nagyon meglepődnék, ha nem lenne a helynek másik kijárata – jelentette ki magabiztosan.
Nekem ennyi éppen elég is volt, hogy meggyőzzön, úgyhogy sietve megindultam utána. Shiv lökött egyet a fenekemen, nyilván segítő szándékkal, noha bárki mást felpofoztam volna érte. Amikor látta, hogy nem megyek tovább, elkúszott mellettem, és valósággal behajtogatta magát Sorgrad mellé.
– Gyere te is, Gren! – rendelkezett Ryshad. Gren vonakodva bár, de engedelmeskedett, noha arcán látszott, nem szívesen teszi a talpát azokra a kőkockákra, amelyeket Shiv varázsfénye hat át. A kinti, kerek helyiség visszatért megszokott sötét némaságába.
– No, és mit csinálunk, ha bekopogtatnak a rejtekhelyünkre? – mormolta Gren az orra alatt, miközben lekuporodott velem szemben.
– Csitt! – szólt ránk Ryshad, és helyre billentette a zárókövet. Meglepően halk, súrlódó nesz hallatszott, ahogy szikla fordult a sziklán. Keveset konyítok a kőművesmesterséghez, de ezt a remek munkát én is megcsodáltam.
Kényelmetlenül, összekuporodva szorongtunk egymás mellett felhúzott térddel, vállunk egymáshoz préselődött. Megpróbáltunk nyugtatgatni magunkat, vagyis legalább annyira lecsendesíteni szapora szívdobogásunkat, hogy halljuk, mi folyik odakint, no meg hogy nehogy véletlenül eláruljuk rejtekhelyünket.
Kintről halk zaj hallatszott, és mindannyian visszafojtottuk a lélegzetünket, hogy megállapíthassuk, mi lehet az.
Öklömet a számhoz emeltem, és ráharaptam hüvelykujjam bütykére. Csak Halcarion tudja az okát, de hirtelen visszafojthatatlanul rám tört a nevetés. Csöndben szidtam magamat. Hogy juthat eszembe ilyen szánalmas, sőt, végzetes dolog? Mivel úgy lapultunk egymás hegyén-hátán, mint a sózott halak Olret hordóiban, Ryshad megérezte, hogy remeg a vállam, és megfogta a kezemet. Néma biztatásul megszorította, én pedig rákulcsoltam a másik kezemet erős ujjaira. Jó volt érezni ismerősen szögletes körmeit és a kis barázdákat az ujjpercein.
Kintről határozott csattanást hallottunk, amint valaki vakmerő módon leugrott arról a bizonyos legalsó, túl magasra sikerült lépcsőfokról. Az első csattanást egy második, majd egy harmadik követte: úgy látszik, többen is elkísérték azt a nyomorultat, aki a szerencsétlen rúnát húzta. Később mintha felbátorodtak volna a puszta ténytől, hogy még mindig élnek, és megkockáztattak némi fényt. A fáklyafény narancsszín barázdát rajzolt a bennünket védő kőtömb köré. Sajnos, azt nem tudtam kivenni, amit a fojtott hangok mondtak odakint, ám zavarodottságukat világosan éreztem; szinte biztos voltam benne, hogy szörnyülködést hallok odakintről.
– Félve tisztelt holtak, kérlek, bocsássátok meg, hogy behatoltunk birodalmatokba! – szólalt meg most egy komor, határozott hang. Mindannyian összerezzentünk, azután mozdulatlanná merevedtünk. Nyilvánvaló volt, hogy olyasvalaki érkezett, aki parancsol a kintieknek.
Hideg veríték gyülekezett a gerincem környékén, és csorgott le a hátamon, amint ez az új hang mormolni kezdett valamit, ami csakis éteri varázsige lehetett. Mit is mondott Sorgrad arról a bizonyos másik kivezető útról?
– Hol vagyok?
A kiáltás hallatán megfagyott ereimben a vér. Odakint elhallgatott a varázsige, mintha a varázsló levegő után kapkodott volna.
– Mit akarsz tőlünk?
A második hang jóval mélyebb volt az előzőnél, és azt a sajátos zöngét hordozta, amelyet a Sheltiya beszédében már megfigyelhettem, és amelyet Sorgrad olyan mesterien utánzott nemrégiben.
– Hol vagyok? – ismételte az iménti, rémült hang, és ahogy kissé magamhoz tértem az első ijedségből, már arra is rájöttem, hogy a régi tormalin nyelvjárást, azaz a hajdani telepesek nyelvét beszéli. Bármibe le mertem volna fogadni, hogy ezek a tudatlan elietimmek egy szavát sem értik.
– Te vagy az? – szólalt meg egy másik hang az iménti ódon tormalin nyelvjárásban, és éreztem, ahogy Ryshad összerázkódik mellettem. Éppen elég szörnyű hely volt ez számára önmagában is, nem hogy még ezekkel az árnyakkal zsúfoltan, akik mintha egyenesen azért szóltak volna hozzánk a sötétségből, hogy ismét maguknak követeljék a józan eszét.
– Mit akartok tőlünk? – kérdezték ismét az elietimm csontok, de ezúttal több hang egybekapcsolódó kórusa zendült át a sziklákon.
Szorosan becsuktam a szememet, de ez sem segített semmit. A lelki szemeimet ugyanis nem tudtam befogni: azokkal világosan láttam, amint a kiszáradt koponyák megszólalnak, és szikkadt állkapcsuk úgy csattog, akár a marionettbáboké.
– Hová bújtak, akiket keresünk? – Ez most a varázsló hangja volt, aki üldözőinket idáig vezette. Szavai kissé mintha csikorogtak volna, és őszintén reméltem, hogy ez a rátörni készülő pánik jele. Talán csak most vetett számot vele, milyen erőket is szabadított el meggondolatlan varázslatával. Megmarkoltam Ryshad kezét, és vadul kívántam, bárcsak megfojthatnám a nyomorult elietimmet a saját nyakravalójával.
– A múlt, híveim... A múlt rég odalett – sóhajtotta az elhunyt elietimm, és társainak siránkozó kórusa hamarosan csatlakozott hozzá, értelmetlenségbe fullasztva panaszos szavait.
– Semmit sem látok! – hasított bele az egyhangú mormolásba egy rémült tormalin kiáltás. – Meghaltunk?
– A sötétség, ó, a sötétség... Nem tudom elviselni...
Ez a hang azonban abból az üregből jött, ahol mi is lapultunk. Még a szívverésem is kihagyott, a hajam pedig fölborzolódott, akár a halálra rémült macska hátán a szőr. Azonban – hála legyen a jó szerencsének vagy Misaen akaratának – mind az öten egyszerre akartunk fölpattanni, hogy elmeneküljünk, így igen hatékonyan akadályoztuk meg egymást, hogy akár csak megmozduljunk. A következő pillanatban a lelepleződéstől való félelem fölébe kerekedett a testetlen hangtól való irtózásnak, és ismét mozdulatlanná dermedtünk, akár a vetésben lapuló nyulak. A vér olyan erősen dobolt a halántékomban, szinte elcsodálkoztam rajta, hogy nem hallom visszaverődni hangját a falakról. A zekémbe rejtett ereklyék ólomsúlyként nyomták összeszorult gyomromat, és a lábszáramon erősen lüktetett a véraláfutás, ahol valaki megrúgott, de korábban nem törődtem vele.
– A sötétségben békesség rejtőzik! – A kinti helyiségből beszűrődő elietimm hangok inkább tűntek feddésnek, mintsem megnyugtatásnak.
– A sötétség a miénk.
– A sötétség a tudás birodalma...
– A sötétség megvédelmez bennünket, ha mi is megvédelmezzük! – Ahogy a hangok egyre gyorsabban és élesebben követték egymást, úgy vált mind nyilvánvalóbbá a bennük rejlő fenyegetés. Egyetlen szerencsés fejleményként talán azt említhetném, hogy a hangzavar szerencsésen elnyomta a közöttünk rejtőző testetlen árny tétova próbálkozásait.
– Ki háborgatja nyugalmunkat? – Az ősi tormalin mondat mintha valamiféle balladából vagy még inkább egy szertartási formulából hangzott volna fel; az az érzésem támadt, mintha egy hadvezér mérné végig dölyfösen az ellenséges tábort, mielőtt támadást vezényelne saját seregének.
– Démonok vagytok!
– Elárultak bennünket!
– Elvesztünk!
– Hát nincs itt semmi fény? Hová tűnt a fény?
A tormalin hangok kórusa csaknem elnyomta a lépcsőn kopogó csizmák hangját: a nyomunkba szegődő elietimmek, úgy látszik, nem bírták tovább idelenn, és hanyatt-homlok elmenekültek. Ha nem ült volna valaki más a lábfejemen, és mellesleg Ryshad nem lett volna útban, legszívesebben én is utánuk rohantam volna, fittyet hányva a következményekre.
Az elietimm hangok most már egymás szavába vágva ordítoztak, hogy túlkiabálják a tormalin lelkek kórusát.
– Sorgrad! – suttogtam bele a sötétségbe. – Nemrég azt mondtad, kell lennie egy másik kijáratnak!
– Én csak azt mondtam, hogy kellene lennie – pontosított Sorgrad. – De ha van is, egyelőre fogalmam sincs, hol keressem.
– Akkor gyújts mágusfényt, és nézd meg jobban! – csattantam fel.
– Én ugyan nem megyek ki innen azokon az izéken keresztül – jelentette ki vészjósló határozottsággal Gren.
– Én pedig nem gyújtok mágusfényt, amíg nem tudom, nem sértődnek-e meg tőle az itteniek – rázta meg a fejét Sorgrad. – A Sheltiya kereken megtiltotta, hogy a mágikus képességgel születettek akár csak a közelébe menjenek a csontkamráknak, és attól tartok, jó okuk lehetett rá.
– Árthatnak az árnyak valamiképpen az élőknek? – Shiv megpróbálta udvariasan semleges hangon feltenni a kérdést, akárcsak egy érdeklődő varázsló, de a mondat vége igencsak aggodalmasra sikeredett.
– Inkább nem szeretném megtudni. – Ryshad válasza könnyednek tűni, de nem tudott megtéveszteni: friss verejték szagát éreztem a levegőben. Ekkor vettem csak észre, hogy az én mellemen és hátamon is átnedvesedett az ing.
– Nem ismersz egy-két alkalmas varázsigés, Livak? – érdeklődött meglepően nyugodt hangon Sorgrad.
– Mégis, hogyan kellene bármit is felolvasnom arról a pergamenről ebben az átkozott sötétségben? – A zsebemben lapuló pergamendarab akár üres is lehetett volna, legalábbis annak alapján, amennyire ebben a pillanatban vissza tudtam emlékezni a varázsigék közül. Odakint még hangosabban ordítoztak a hangok, idebent pedig a csapdába esett lélek magas fejhangon siránkozott.
Kisgyerek korom óta nem estem ennyire kétségbe. Eltemetett emlékek jutottak eszembe arról, amikor hirtelen felébredtem a téli éjszaka már-már elviselhetetlen hidegében arra, hogy szél rázza az ablakot, a gyertya csonkig égett az asztalon, és halálra rémültem a sötétségben, olyannyira, hogy sem kimászni nem mertem az ágyból, sem kiáltani, hogy jöjjön már be valaki. Szerencsére anyám valamiféle csalhatatlan ösztöntől vezetve mindig igen hamar észrevette, hogy mocorgok, és előbb-utóbb megjelent az ajtóban egy új gyertyával. Az árnyak sietve visszabújtak a küszöb alá meg a falak repedéseibe, és én hálásan fogadtam még a gyengéd dorgálást is. Ha véletlenül apám is otthon volt ilyenkor (mivel egyébiránt igen kevés időt töltött velünk folytonos utazásai közepette), az ágyam szélére ült, és egy dalocskát dudorászott, amely csodálatos módon még arra is képes volt, hogy a bennünket körülölelő sötétséget kényelmes, meleg takaróvá változtassa. Az Erdők Népének dala volt ez, és bár nem voltam teljesen biztos benne, hogy varázsigét hordoz magában, azért úgy véltem, érdemes megpróbálni.

Fuss hát gyorsan, gyorsan, gyorsan,
Fuss hát gyorsan, kisleány,
Fuss hát gyorsan, gyorsan, gyorsan,
Fuss hát gyorsan, szaporán!

Elakadó lélegzettel dudorásztam, és bár többször tévesztettem el a hangot az ódon altatódalban, mint ahányszor eltaláltam, de azért állhatatosan folytattam a dünnyögést.

Künn már sanda árnyak gyűlnek,
Fák a ködben elmerülnek,
Fuss hát gyorsan, gyorsan, gyorsan,
Friss hát gyorsan, kisleány.

Hirtelen Shiv bizonytalan hangja csatlakozott hozzám, és bár a dallamot ő sem találta, azért megnyugtatott, hogy Kevil mocsárvidékén is ismert ez a dalocska. Lassítottam kissé a ritmust, hogy könnyebben összeállíthassa az emlékei közül előszivárgó szavakat.

Lépkedj lassan, lassan, lassan,
Lépkedj lassan, kisfiam;
Lépkedj lassan, lassan, lassan,
Lépkedj lassan, pontosan!
Nézd, a csillagok kigyúlnak,
És az árnyak elcsitulnak –
Lépkedj lassan, lassan, lassan,
Lépkedj lassan, kisfiam.

A következő versszaknál Ryshad is bekapcsolódott, és bár néhány szót másképpen tudott, mint mi, a dallam kezdett lassanként összeállni, én pedig szívből reménykedtem, hogy ez az, ami számít.

Sétálj szépen, szépen, szépen,
Sétálj szépen, kedvesem;
Sétálj szépen, szépen, szépen,
Sétálj szépen, szelíden.
Látod, fénylik már az ablak,
És az árnyak elmaradnak –
Sétálj szépen, szépen, szépen,
Sétálj szépen, kedvesem.

A többiekre hagytam, hadd szedjék össze a folyvást szétguruló szavakat, és igyekeztem csak a hullámzó, felívelő dallamra figyelni. Amikor már elég nagy voltam hozzá, hogy vele együtt énekeljem, apám újabb hajlításokkal gazdagította az eredeti dallamot, és ettől kezdve így dudorásztuk esténként. Most megpróbáltam pontosan felidézni ezeket a hajlításokat, mert ki tudja, hátha kulcsfontossággal bírnak a Mesterség megidézésére nézve.
Sorgrad és Sorgren némi hallgatózás után szintén csatlakoztak hozzánk. Grennek jó füle van a dalokhoz, és éppen olyan gyorsan kaparint meg egy kósza dallamot, mint ahogy bármely más őrizetlenül hagyott holmit gyűr zsebre.

És most alszunk, alszunk, alszunk
És most alszunk békében,
És most alszunk, alszunk, alszunk
Puha ágyunk mélyében.
Látod, vége van a napnak,
És az árnyak elszunnyadnak;
És most alszunk, alszunk, alszunk
Puha ágyunk mélyében.

A dal végére többé-kevésbé megtaláltuk a közös hangnemet, és az utolsó sorok elhaltával ismét magunkra maradtunk a sötétségben. A kőtömb túloldalán elnémultak a nekidühödött hangok. Tulajdonképpen kezdettől fogva ebben reménykedtem... Arra azonban egy pillanatig sem számítottam, hogy horkolást fogok hallani.
– Ha ezt a dalt varázsigének szántad, Shivet mindenesetre jól elvarázsoltad vele – állapította meg Gren halkan kuncogva.
Magam is nevetéssel küszködtem, és kissé meg is ijedtem, nehogy megint az iménti hisztéria készüljön kitörni rajtam.
– Görcsöt kapott a lábszáram – dörmögte Ryshad némi csöndes átkozódás kíséretében.
– Másszunk ki innen – ajánlotta Sorgrad. – Akik üldöztek bennünket, mostanra rég odébbálltak.
– Engem éppen az aggaszt, aki a legrégebben állt odébb – jegyeztem meg sötéten.
Ezzel együtt én is alig vártam, hogy talpra kecmereghessek, és végre kinyújtóztassam elgémberedett tagjaimat. Ryshad félrefordította a zárókövet, és félig ugrott, félig kúszott kifelé a résen.
– Dastennin fogára! – Megbotlott valamiben, ami halk puffanással zöttyent arrébb a kőpadlón.
Ereimben ismét meghűlt a vér, azután szerencsére rájöttem, hogy nem ősi csontok csörrenését, csupán egy egészen hétköznapi fadarab zörrenését hallottam. Kisvártatva felszikrázott egy tűzszerszám, hogy sötétséghez szokott szemem szinte belefájdult, ám a következő pillanatban Ryshadnak sikerült meggyújtania a földön talált fáklyát, és az éledező lángok meleg, narancsvörös fénye megnyugtatóan áradt szét a csontkamrában.
– Mit gondoltok, őrt állítottak odaföntre? – Gren elővonta fegyverét, és tett néhány félreérthetetlen lépést a fölfelé vezető lépcsősor irányába.
– A helyükben én őrt állítottam volna – felelte Ryshad.
– Én meg azt mondom, maradjunk a fenekünkön. – Sorgrad még mindig iménti rejtekhelyünk bejáratánál állt, és éppen Shiv feje alá gyömöszölte összegöngyölt köpenyét párna gyanánt. A varázsló olyan mélyen aludt, mintha Toremal legkitűnőbb vendégfogadójának díszlakosztályában húzná a lóbőrt. – Mindannyiunkra ráfér egy kis pihenés, és azt hiszem, idelenn nagyobb biztonságban vagyunk, mint bárhol a szigeteken.
Csöndesen kívántam, bárcsak osztozni tudnék gondtalanságában.
– Hacsak a valódi árnyékemberek meg nem jelennek, hogy elszámoltassanak bennünket ezért a komédiáért – jegyeztem meg sötéten, és egyáltalán nem tréfának szántam.
Sorgrad körülnézett, és szemügyre vette a falmélyedések polcain nyugvó csonthalmokat és sötét szemüregű koponyákat.
– Amíg valaki el nem kezd varázsolni idelenn, meglehetős biztonságban vagyunk – állapította meg.
Ryshad átadta nekem a fáklyát, majd lehajolt, és masszírozni kezdte görcsbe állt lábszárát. Néhányszor megemelte a lábfejét, a sarkát meg a földhöz szorította.
– A lehető legszerencsétlenebb fejlemény – dörmögte. – Minél előbb értesítenünk kellene Temart és Halice-t.
Mindannyian teljesen tisztában voltunk vele, miféle következményekkel járna, ha akár csak megpróbálkoznánk vele idelent.
– Ráér holnap is. – Gren leheveredett a lépcső aljába, és a feje alá gyűrte a hátizsákját. Aki le akar jönni ide, óhatatlanul belebotlik, és alighanem ez lesz élete utolsó baklövése.
– Egyébként is meg kell várnunk, amíg Shiv fölébred. – Sorgrad visszamászott a rejteküregbe a varázsló mellé, és elhelyezkedett a földön.
Én is letelepedtem, és igyekeztem minden figyelmemet a fáklya Lángjára összpontosítani, hogy ne lássam a polcokon sorakozó kiszáradt csontokat. Legszívesebben a falnak vetettem volna a hátamat, de eszem ágában sem volt kockáztatni, hogy ősi koponyák kerüljenek a hátam mögé. Még a puszta gondolattól is libabőrös lett a karom. Nagyot sóhajtottam, és homlokráncolva körülnéztem. Egy darabka falat sem találtam, ahol ne sorakoztak volna vészjósló csontvázmaradványok.
– Támaszkodj a hátamnak! – telepedett mögém Ryshad. Egymásnak dőltünk, és felhúztuk a térdünket.
– Mondd csak, Sorgrad, tulajdonképpen mire való egy ilyen csontkamra? – szólaltam meg hirtelen.
– Otthon, a hegyek között barlangokban szoktuk tartani őseink csontjait – felelte Sorgrad álmos hangon. – A Sheltiya minden napfordulókor megjelenik a barlangnál, és útmutatást kér a csontoktól. – Szavait most sötét elégedettség színezte. – A síkvidékiek persze csak legyintenek, és ostoba babonának nevezik az ilyesmit. Most aztán ti is láthattátok azt a képtelen színjátékot, amellyel a mi sarlatán papjaink elkápráztatnak bennünket, oktondi köznépet.
Ryshad megköszörülte a torkát.
– És mondd csak... Van ennek bármi köze a nekromantiához?
– Erről a Sheltiyát kellene megkérdezned – ásított Sorgrad. – Már ha persze meg mered kérdezni.
Eldöntöttem magamban, bárki is kérdezi meg, az mindenesetre nem én leszek. Engem bizony egy fikarcnyit sem érdekelt tovább a Mesterség az Erdők Népének ártalmatlan varázsdalocskáin meg azon a néhány varázsigén túl, amelyeket Guinalle használt a betegek gyógyítására és a mindennapi feladatok elvégzésének megkönnyítésére. Elég volt csak a Sheltiya homályba vesző hatalmára gondolnom, és úgy borzadtam össze, akár a macska, ha közeledő kutyaugatást hall a sötétben. Eszem ágában sem volt megtudni, vajon mit művelhetnek a holtakkal idegborzoló szertartásaikon azok a megközelíthetetlen, szürke köpenyes rémségek. Az ő tudományuk nem állt messze az elietimmek gonosz mágiájától, amelyet már volt alkalmam megtapasztalni, és a jövőben minden ehhez hasonló kalandot igyekeztem messziről elkerülni. Úgy döntöttem, minden okom és jogom megvan rá, hogy ne bízzak a mágiában és semmiben, ami vele kapcsolatos.
Súlyos csend ereszkedett ránk. Eléggé biztos voltam benne, hogy Sorgrad és Sorgren már az igazak álmát alusszák.
– Aludj csak, ha tudsz – szólalt meg Ryshad. – Majd én vigyázok a fáklyára.
Még jobban nekitámaszkodtam széles és megnyugtató hátának.
– Akkor sem tudnék elaludni ezen az elátkozott helyen, ha egy szekérderék aranyat ígérnének érte – állapítottam meg sóhajtva.
– Attól tartok, én sem – ismerte be Ryshad.
– Még csak azt sem merem javasolni, hogy játsszunk rúnajátékot – vallottam be, és igyekeztem tréfára venni a dolgot. – Az Erdők Népe ugyanis jövendőmondásra használja a rúnacsontokat.
– Inkább ne csináljunk semmi olyasmit, ami megbolygathatja az étert! – bólintott Ryshad, és esküdni mertem volna, hogy elmosolyodott.
Egy darabig ismét csöndben üldögéltünk.
– És mihez kezdünk, ha egyszer hazajutunk? – kérdezte hirtelen. – Fogadni mernék, hogy a kert szégyenletesen elgazosodott.
– Még szerencse, hogy nem ültettem bele semmit. – Hátrahajtottam a fejemet, és gyengéden a vállához dörgölőztem. – Említettem már, hogy be akarok szállni a borkereskedelembe?
– Nem, ezt az ötletedet még nem hallottam. – Ryshad hátranyúlt, és a tenyerébe vette a kezemet. Ujjait az ujjaim köré fonta, én pedig követtem a példáját. – Ehhez elsősorban raktárakra lenne szükséged – folytatta –, méghozzá olyanokra, ahol a hőmérséklet és a páratartalom megfelelő a bortároláshoz.
– Szerintem Temar tartozik már nekem annyival, hogy adjon egy darab földet, ahol alkalmas raktárat építhetek. – Úgy tettem, mintha komolyan fontolóra venném a dolgot. – Nincs valami ötleted, honnan tudnék nagyobb tételben téglát szerezni?
– Azt hiszem, ismerek valakit, aki segíthetne. – Ryshad válasza hallatán most már egészen biztos voltam benne, hogy nevet magában, és én is elmosolyodtam.
– Olyan sokféle bor közül lehet választani – folytatta elgondolkodva. – Tudod, először is végig kellene látogatnod néhány bortermelőt, hogy megismerkedj a portékáikkal, és megnézd, hogyan tárolják őket.
– És persze végig is kóstoljam a választékot – bólogattam komolyan.
Ryshad megszorította a kezemet.
– Ha egyszer túlleszünk ezen, azonnal áthajózunk Tormalinföldre, jó? A nyárutó meg az ősz talán elég lesz, hogy összeválogassunk egy tisztességes szállítmányt.
– Remek ötlet – helyeseltem. – És hol kezdjük?

 

 

Suthyfer, belső tengerszoros,

Nyárelő 10. napja

Temar a hátsó fedélzeten állt, és Allint figyelte, aki keményen összpontosított, hogy friss széllel töltse meg az egyre sebesebben suhanó Alga vitorláit. A lány ujjpercei elfehéredtek, ahogy a korlátot markolta.
Halice fölkapaszkodott hozzájuk a fedélközből.
– Lehet, hogy Allin nem olyan képzett, mint Larissa, de mindenesetre remek munkát végez – állapította meg, miközben odanyújtotta Temarnak a kardját. – Tessék. Akár meg is borotválkozhatsz vele, már ha esetleg a fejedbe vetted, hogy frissen borotváltan indulsz csatába.
– Azt hiszem, most már kibírom borostásan, amíg pontot nem teszünk ennek az ügynek a végére. – Temar tovább figyelte Allint, akinek összpontosítását a legkevésbé sem zavarta meg a mellette zajló beszélgetés. Ahogy Temar rápillantott, szinte még mindig érezte a száján a lány ajkának érintését.
Halice a szelíden lobogó vitorlavászonra emelte tekintetét.
– Usara említett valami olyasmit, hogy a tűz és a levegő elemét valahogyan össze lehet párosítani. – Arrafelé nézett, ahol a Fogasponty fehér habot hasítva szelte a vizet az Alga mellett. A másik hajó vitorlái ugyan nem dagadoztak olyan szépen, mégis sebesebben száguldott át a habokon, mint ahogy a kifent kard metszi ketté a selyemkendőt. Temar követte Halice tekintetét, és Usarát pillantotta meg, aki a Fogasponty orrában állt. Egyik kezét az orrárbocon nyugtatta, és kissé előrehajolt, hogy láthassa odalent a hánykolódó tengert.
Mögöttük halkan kinyílt a fedélzeti kabin ajtaja, és Guinalle bújt elő.
Temar a korlátra könyökölt.
– Mi a helyzet az őrszemekkel? – kérdezte.
Guinalle tekintete egy keskeny nyiladékra szegeződött a szemközti szigetet borító erdőben.
– Szétszóródtak és összekuszálódtak – felelte. – Alkonyat előtt egyiküknek sem fog eszébe jutni, mi is a feladata. – Hangja elszánt volt, de arca némi csöndes undorról árulkodott.
Temar arra gondolt, ezzel az erővel akár eszméletlenné is tehette volna őket, de ezt inkább nem mondta ki hangosan. Tudta, hogy Guinalle soha nem lenne képes megszegni esküjét, és ilyen agresszív módon használni a Mesterséget.
– Derült égből villámcsapásként akarunk rajtuk ütni – mormolta Halice, miközben egyenletes mozdulatokkal táncoltatta tőrén a megnedvesített fenőkövet.
Temar fölpillantott az égboltra, amely tiszta volt bár, de észrevehetően sötétedett.
– Maradt még elég időnk megnyerni ezt a csatát alkonyatig? – kérdezte bizonytalanul.
– Persze, ha egy kicsit összekapjuk magunkat – vigyorgott Halice. – Ráadásul nem hinném, hogy ilyen későn még számítanak a támadásunkra; ez is a mi malmunkra hajtja a vizet.
Miközben beszélt, a hajó félfordulatba kezdett, és a tengerszoros szűk bejárata felé vette az irányt. Futása alig lassult, pedig a fáknak itt már ki kellett volna fogniuk vitorlájából a szelet. Guinalle visszavonult a kabin menedékébe.
– Dastennin fogára! – csattant föl egy matróz dühös szitkozódása, és Temar felpillantott. Ekkor vette csak észre, hogy a legénység tagjai mind olyan feszültek, akár a macskák a vízimalomban. Éberen és nyughatatlanul köröztek a csörlők és kötélbakok között, és a fedélzetmester utasításait meg sem várva igazgatták helyre a legapróbb rendellenességet is.
Temar mellkasát büszkeség dagasztotta, mintha Allin teljesítménye egyben az ő sikere is lenne. Az Alga elegáns ívben bekanyarodott a tengerszorosba. Zöld partok suhantak el mellettük erdővel, bozótossal sűrűn benőtt domboldalakkal; még a meredek partoldalt is gyökerek szövevénye fonta át. A fedélközben összezsúfolódott harcosok káromkodtak és szitkozódtak, amint a kis hajó hirtelen megugrott, akár a makrancoskodó paripa. Néhányan elsápadtak, Glane pedig egyenesen a korláthoz rohant, egyik kezét a szájára szorítva, a másikkal a gyomrát markolászva. A hajóorr felől szörnyülködő kiáltás hangzott fel, melynek hallatán többen rosszallóan kapták föl a fejüket, a fedélzetmester pedig nyugtatólag intett széles tenyerével. A tatban ideges nevetés csattant föl.
– Mi történt? – Temar nyugtalanul fordult Halice-hez.
– Valami történt a zátonyokkal... – Halice két kézzel szorította a hajókorlátot, és ahogy a vízbe pillantott, Temar legnagyobb meglepetésére fölnevetett. – Nézz csak előre!
Temar is elvigyorodott, amint észrevette, miként forr és bugyborékol előttük a víz, ahogy a csipkés szélű sziklazátonyok és a nagy, legömbölyített kövek egymás hegyén-hátán görögve igyekeznek a part felé. A sekélyesben azután szépen felhalmozódtak, utat engedve az elhaladó hajóknak. Usara egészen előregörnyedt, rátámaszkodva a Fogasponty korlátjára, és fejét leszegve minden figyelmét a fortyogó, tajtékzó víznek szentelte.
– Vigyázz! – Az Alga hirtelen megdőlt, és Halice elkapta Temar karját.
– Köszönöm. – Temar mély lélegzetet vett, mivel a folyvást változó sebesség és a leglehetetlenebb szögekben megdőlő fedélzet most már az ő gyomrát is próbára tette.
– Ne feledd: amint partra szállunk, elsődleges feladatod, hogy mindenkor ügyelj a saját biztonságodra! – figyelmeztette Halice a fiút. – Életben kell maradnod, hogy Kellarin hasznára fordíthasd ezt a győzelmet. No, és persze azért is, hogy befejezhesd, amibe éppen csak belekezdtél a kis Allinnal...
– Légy szíves, te is tartsd egészben a bőrödet! – vágta rá Temar. – Valami azt súgja, hogy továbbra sem foglak tudni nélkülözni.
– Zsoldos vagyok – mosolygott Halice. – A magamfajta könnyen pótolható. Ezért kapjuk azt a rengeteg aranyat... – Szavai hallatán a legközelebb álló harcosok éljenzésbe kezdtek.
– Rendben van, parancsnok, csak aztán gondoskodj róla, hogy meg is kapjuk a zsoldunkat! – szólt oda neki Minare.
– Az első rész a zsákmányból a miénk! – kiabálta mély átéléssel Peyt.
– Először szerezzétek meg azt a zsákmányt, az elosztásáról majd azután tárgyalunk! – Halice hangjából némi rendre utasító él érződött ki.
– Már mindjárt ott vagyunk. – Allin fojtott hangja minden más gondolatot kivert Temar fejéből. A hajó zökkent egyet, ahogy a mágia keltette szél elpárolgott a vitorlákból. A matrózok felfutottak a kötéllétrákon, hogy megkurtítsák a vásznat.
– Készüljetek a partraszállásra! – kiáltotta Halice, és a tiszthelyettesek máris futottak, hogy hadrendbe állítsák a csapatokat.
– Készen vagytok? – A Fogasponty valamivel lemaradt mögöttük, de Usara kiáltását így is meghallották a vízen át.
– Igen! – Allin hangja megbicsaklott a feszültségtől.
– Igen! – Temar kirántotta a kardját, és meglengette. A szeme sarkából már látta, ahogy a kalózok fölneszelnek, és lerohannak a vízpartra, dühösen rázva kivont fegyverüket, melynek élén megcsillan a napsugár. Kiáltozásukat azonban igen hamar elnyomta a zsoldosok szitkozódó kórusa a fedélzetről. A leghamarabb észbe kapott kalózok már bele is gázoltak a vízbe, és a maguk egyszerű eszközeivel megpróbálták megakadályozni, hogy a hajók kikössenek.
Hirtelen velőtrázó üvöltés hasított bele az általános zajba. A következő pillanatban lángnyelvek csaptak ki a parton heverő, megalázott és felprédált kereskedőhajók roncsaiból. Kékes mágusfény futott végig az árbocokon, elhamvasztva a fát és felolvasztva a fémalkatrészeket. Égő deszkadarabok, vörösen izzó szilánkok záporoztak a meglepett kalózokra. Az Alga fedélzetén készülődő csapatok felmorajlottak, amint a hajó utolsó lendületével felfutott a kavicsos partra; gerince alatt kövek csikorogtak, a tőkesúly mélyen az iszapba vágódott. A matrózok a vitorlába fogták a távozó szél búcsúsóhaját, hogy még tovább lendítsék a hajót, ügyességüket és szaktudásukat adva a mágia hatalmához.
– Usara nagyon ügyesen bánik a víz elemével – jegyezte meg elismerően Halice.
Temar visszafordult Allinhoz. A lány szilárdan megvetette lábát a fedélzeten, kezét karba fonta, és minden erejével azon volt, hogy porig rombolja az elrabolt hajókat. Még akkor sem hátrált meg, amikor valaki ordítva a mélybe vetette magát a Hínár fedélzetéről, de a testét marcangoló lángok elemésztették a szerencsétlen flótást, még mielőtt elérhette volna a megváltást ígérő tengert.
– Óvakodjatok a nyílvesszőktől! – Minare megpróbált megkapaszkodni a hajókorlátban, miközben egyik kezével a kardját markolta, a másikkal egy kötelet. Ahogy a Fogasponty felzárkózott az Alga mellé, látni lehetett, hogy Usara veszedelmesen kihajol a korláton, és arra készteti a kavicspadot, hogy engedelmesen szétnyíljon, és szilárdan megtartsa a hajó derekát.
Temar közelebb lépett Allinhoz, hogy akár a testével védelmezze meg az arra tévedő nyílvesszőktől; a nyílzápor azonban elvesztette erejét, mire átszelte a part és a hajók között feszülő távolságot, és a lövedékek fáradtan koppantak a fedélzeten. Néhány pillanattal később számszeríjak vesszői csapódtak az Alga oldalának; az egyik telepes a melléhez kapott, és összeesett. Az íjászok is nekiveselkedtek még egyszer, és újabb lövedékfelhő száguldott a hajó felé, de ezúttal Allin már készen állt a fogadásukra. Mágusfény lobogó függönye állta útját a nyílvesszőknek, amelyek visszapattanva a fedélzetre vagy a tengerbe potyogtak.
– Szedjétek össze, amit tudtok, hátha még van közöttük, amit föl lehetne használni! – rendelkezett Rosarn, aki emberei élén ekkor lépett ki a fedélzetre. Felajzott íját előreszegezte, és összevont szemöldökkel keresgélte a parton az alkalmas célpontot.
– Azt hittem, már az összes nyílvesszőtök elfogyott! – kapta föl a fejét meglepetten Temar.
– Azért még maradt egy kis tartalék. – Rosarn gondosan célzott. – De hát nem is a nyílvessző teszi az íjászt... – Egyetlenkönnyed mozdulattal célra tartott, elengedte az ideget, és kiröppentette a lövedéket. Rövid, fájdalmas kiáltás jelezte a partról, hogy a lövés célba talált. – Hanem a célpont – fejezte be Rosarn elégedett mosollyal a mondatot.
Újabb íjászok sereglettek a korláthoz, hogy hasonlóan eredményes találati aránnyal büszkélkedve alaposan megbecsüljenek minden értékes nyílveszőt. Egy másik különítmény a Fogasponty tatbástyájáról pedig kifejezetten az ellenséges számszeríjászokat igyekezett harcképtelenné tenni.
– Ne kíméljétek őket! – mennydörögte Halice.
A matrózok köteleket és hálókat eresztettek le a hajók oldalán, de a zsoldosok némelyike szinte alig ért hozzájuk: bukdácsolva, nagyokat zuhanva, egymás hegyén-hátán igyekeztek partra jutni. Földet érve máris rohantak, hogy rávessék magukat azokra a kalózokra, akik a rájuk záporozó nyílvesszők és égett deszkadarabok ellenére is tartották magukat a kikötő mentén.
– Gyerünk! – Rosarn a középfedélzet felé taszította Temart. A fiúnak azonban nem is volt szüksége biztatásra, hiszen magán érezte emberei tekintetét. Tudta, hogy csakis ő vezetheti Vithrancel és Edisgesset népét a döntő csatára, senki más. A hatalmas D'Alsennin-birtokok hűséges bérlői hajdanában őt bízták meg, hogy parancsnokuk legyen az uralkodó hadseregében, amely Tormalinföld dicsőségéért harcolt. Most pedig ismét az a feladat jutott neki, hogy győzelemre vezesse őket, de úgy, hogy a lehető legtöbben életben maradjanak közülük, és békében élvezhessék győzelmük gyümölcsét.
Néhány szempillantás alatt lekapaszkodott a hajó oldalán, és térdig gázolt a tengerszoros vizében. Halice eközben legelső emberei élén már ki is ért a kavicspadig. A nekidühödött zsoldosok fröcskölve rohantak a part felé, és egy emberként vetették magukat az ellenségre, egymástól csupán kartávolságra, készen rá, hogy bármi áron megvédelmezzék bajtársaikat, miközben hevesen és vakmerően támadtak a kalózhordára. Kardcsapásaik alatt úgy hullottak a kalózok, akár a gabonaszálak az aratók kaszája alatt, és a part menti sekélyes felkavart vize hamarosan vörösre változott a kiontott vértől.
Temar és emberei nem sokkal lemaradva követték az első támadó vonalat.
– Hozzám! – kiáltotta Temar, amint szilárd talajt ért a lábuk.
Halice és csapata a kikötőöböl közepe táján ütközött meg a kalózok főerejével. Minare azonnal Temar mellett termett, majd két csoportra osztotta embereit, és a hosszú gyakorlat nyújtotta magabiztossággal előreküldte őket, hogy kétfelől kerítsék be az első támadó csapat ellenfeleit. Néhányan a kalózok közül futásnak eredtek, még mielőtt a gyűrű bezárult volna körülöttük, és menedéket keresve szétszóródtak a sátrak és kunyhók között. A többiekre úgy vetették rá magukat Minare emberei, akár a kiéhezett kutyák a koncra.
Temar arcára kalózvér fröcskölődött egy jól sikerült kardvágás nyomán, ám ő a legkevésbé sem törődött vele. Elérkezettnek látta a pillanatot, és kivont karddal futásnak eredt előre, a harc sűrűje felé.
– Utánam! Előre Kellarinért! – kiáltotta.
Emberei átvették, visszhangozták csatakiáltását, mások artikulálatlanul üvöltöztek vagy nekivadulva szitkozódtak, és zúgó tengerként vetették magukat a menekülő ellenség nyomába. Temar rávetette magát egy bőrvértes fickóra, aki négykézláb kapaszkodva próbált feljutni a tábor mögötti meredek emelkedőn. Kivont pengéje, amelyet Halice borotvaélesre fent, könnyedén hasította keresztül a vastag, cserzett bőrt, alatta a zekét és inget, bőrt és húst. A kalóz felordított, és szembefordult Temarral, de a vérveszteségtől máris megbicsaklott a karja, így a fiú könnyedén hárítani tudta csapását. Csuklóját visszarántotta, hogy átvágja a kalóz torkát, és a következő pillanatban már hallotta is a csigolyák reccsenését az összezúzott hús között. Éppen csak annyi ideje volt, hogy kirántsa a sebből a pengét, és ellenfele máris élettelenül terült el a domboldalban. Temar tovább rohant, fél szemmel folyvást az ellenséges csapatok mozgását figyelve, ügyet sem vetve rá, hogy holttesteken gázol keresztül. Egyik embere bömbölve száguldott el mellette, és széles kardja egyetlen vérszomjas csapásával leterített egy ellene ágaskodó kalózt. A holttest egyenesen felé zuhant, ő pedig futtában átugrotta, kikapva a fickó szétnyíló ujjai közül a döfésre emelt tőrt. Elvégre a nagyapja nem győzte mondogatni annak idején, hogy két fegyver mindig többet ér, mint egy.
Hamarosan beértek a sátrak és kunyhók közé, ahol a zsoldosok és telepesek újult haraggal vetették rá magukat a menekülő kalózokra és a visítozó asszonyokra.
– Tisztítsátok meg ezt a patkányfészket! – kiáltotta Temar.
Az egyik hevenyészett lakból, amelyet valamelyik kereskedőhajó kabindeszkáiból eszkábáltak össze, megtermett fickó ugrott elő egy bozótvágó kést forgatva, amelyet valaha békésebb feladatra szántak Vithrancel sűrűségeiben. Temar felrántotta a kardját, hogy védje a fejét, majd sietve hátraugrott, amint a kétélű, veszedelmesen nehéz szerszám feléje zúdult. A férfi felordított és utánavetette magát. Temar oldalazva próbált tért nyerni, vigyázva, nehogy a hegyes fegyver hatótávolságán belül kerüljön. A kalóz ismét lecsapott rá, Temar pedig villámgyors mozdulattal előrelendült, és a tőrével akasztotta meg a fegyver nyelét, csaknem teljesen lemetszve egyben a markolatot tartó kezet is. A kalóz felordított, és bár összezúzott csuklójából dőlt a vér, másik kezével kiszabadította a bozótvágót a tőr szorításából, nehézkesen a levegőbe emelte, és meglengette a feje fölött. Temarnak éppen csak sikerült félreugrania: a súlyos penge néhány ujjnyira süvített el az arca mellett. Ám a vérveszteségtől legyengült kalóz fél kezével már nem tudta visszarántani: a bozótvágó hangos csörrenéssel fúródott a kavicsok közé. Temar azonnal átlátta a helyzetet, és jobb híján két lábbal ráugrott a fegyverre; az érte nyúló kalóz így már nem tudta idejében fölkapni, és még egy végzetes hibát is elkövetett: a heves mozdulat visszavonhatatlanul kibillentette egyensúlyából. Temar kihasználta pillanatnyi előnyét, és teljes erejéből a fickó hasába döfte a kardját, majd egy féloldalas mozdulattal ki is rántotta.
Ahogy félreugrott, hogy a felfröccsenő vért elkerülje, észrevette, hogy Glane szorosan felzárkózott melléje az egyik oldalról, a másikról pedig egy edisgesseti bányász, akit csak látásból ismert.
– Romboljátok le őket! – kiáltotta, és belerúgott a legközelebbi piszkos deszkafalba. Glane máris előrelendült, meghallván a fal mögül érkező fojtott kiáltást. Belépett a hevenyészett kunyhóba, és egy fiatal nőt ráncigált elő, akinek sötét haja csimbókokban lógott, és piszkos ingében, gyűrött szoknyájában meglehetősen szomorú látványt nyújtott. Szeme rémülten járt egyiküktől a másikukig, miközben megpróbált minél jobban elhúzódni tőlük, és halkan sírdogált, mint egy gyerek.
– Nem akarunk bántani! – bizonygatta kissé ijedten Glane.
– Kötözd meg! – rendelkezett komoran Temar. – Ne bízz senkiben, amíg be nem bizonyosodik, hogy jó okod van rá!
Glane habozott engedelmeskedni a parancsnak, a bányásznak azonban nem voltak efféle aggályai. Arccal a földre szorította a lányt, zokogására ügyet sem vetve egyik lábával a hátára térdelt, majd lemetszett néhány vászoncsíkot az inge aljából, és összekötözte velük a kezét, lábát.
Temar mély lélegzetet vett, és körülnézett, hogy fölbecsülje, miként halad a harc. Kellarin csizmái és pengéi könnyedén gázolták le a kalózok hevenyészett táborát, a gonosztevők és asszonyaik közül sokan holtan hevertek a kunyhók között, mások sebesülten igyekeztek félrevánszorogni, hogy elkerüljék a biztos halált. Azt a néhányat, aki még mindig dühödten harcolt, mind jobban körülkerítették a bosszúszomjas telepesek, akikhez egyre többen csatlakoztak a szolgasorba taszítottak közül.
– Vidd innen ezt a bőgőmasinát, fiam! – A bányász megvetően elhúzta a száját, és csizmás lábával odébbtaszította a most már hangosan jajveszékelő lányt. Hirtelen felkapta a fejét, és a part felé figyelt, ahol Vaspret éppen utasításokat osztott a hadifoglyok őrzőinek.
Glane előbb kényelmetlenkedő arcot vágott, majd mégis csak a vállára kanyarította a lányt, és úgy cipelte a kikötő felé, akár egy zsák gabonát. A bányász vállat vont, és elkocogott, hogy csatlakozzon néhány cimborájához, akik egy nagyobb sátorból igyekeztek kikergetni az eszeveszetten védekező kalózokat.
Temar megpróbált lehetőleg minden irányba figyelni egyszerre. A part felé tekintve látta, hogyan küzdenek Halice emberei a legelvetemültebb kalózokkal, akiknek csupán egyetlen választásuk maradt: ölni, nehogy ők maguk essenek áldozatul. Keserves harc folyt minden talpalatnyi földért, mivel a gonosztevők keményen megvetették lábukat a véráztatta fűben, és köpködve, átkozódva viaskodtak a mindenre elszánt zsoldosokkal, akik éppen ilyen könyörtelenül igyekeztek visszaszorítani őket. Pengék száguldottak, villantak, majd ahogy fogyott a hely a közelharcban, a kardokat mind inkább az öklök váltották fel, meg a tőrmarkolatok, amelyek nem kíméltek arcot, koponyát. Temar agyában réges-régi emlékek ködlöttek fel az uralkodói hadseregben kapott leckékről.
– Megfordulnak az átkozottak! Hozzám, mindenki! – ordította Temar, és kardját lengetve igyekezett összeszedni csapatát. – Ne hagyjátok, hogy elérjenek a partig! – Már látta, hogy ha a folyvást változó irányú csapatmozgások közepette a kalózoknak sikerül közelebb kerülniük a vízhez, hirtelen beugrálhatnak ágakkal és gazzal letakart csónakjaikba, amelyek a cölöpvár melletti sziklák között rejtőznek. Az Alga és a Fogasponty matrózai addigra már nagyjából felprédálták a tábort, és mindent a partra hordtak, amit csak mozdítani tudtak, de lentről, az alacsonyabban fekvő területekről nem látták a csónakokat, amelyeket Temar is csak most vett észre a magaslatról. Temar dühödten futásnak eredt, csizmája csattogott a kavicsokon. Bármibe kerül is, nem fogja hagyni, hogy akár egy is kereket oldjon ezek közül az elvetemült gazfickók közül!
Futás közben mozgolódást látott a cölöpvár környékén. A jókora faépítmény kapui hirtelen kivágódtak, és Muredarch masírozott ki, leghűségesebb, legkitartóbb embereit vezetve a zsoldosok derékhada ellen. A harcba belefáradt kalózok szétrebbentek, átadva helyüket az új, kipihent haderőnek, amely tengerárként zúdult a zsoldosokra. A két ellenséges sereg olyan robajjal csapott össze, akár a dühöngő vihar; Muredarch az első vonalban küzdött, hatalmas termetével már messziről kivehető volt. Körülötte halomra dőltek az ellenfelek, nehéz kétkezes kardja nyomán halottak, sebesültek tömege maradt hátra.
Temar vadul vágyakozott rá, bárcsak lenne egy íja és egy, akár csak egyetlenegy nyílvesszője; no és persze nem ártana, ha bánni is tudna vele. Még néhány lépés, és beérte embereit. Okvetlenül el kell vágniuk a kalózok menekülési útvonalát a part felé! De nem, már túl késő... Temar torkát sötét balsejtelmek fojtogatták. Nem fog sikerülni. A vállalkozása bukásra ítéltetett.
Hirtelen mintha zavar tört volna ki a küzdő felek soraiban. A kalózok elszántsága csodálkozássá, majd nyílt rémületté változott. Halice zsoldosai azonnal kihasználták a gyengeség leghalványabb nyomát is, kétszeres erővel csaptak le ellenségeikre. Temarnak és embereinek sikerült keresztülverekedniük magukat a frontvonalig, és megvetették lábukat a kavicspadon, a végsőkig elszánva magukat, hogy semmi áron nem engedik át Muredarch csürhéjét.
Temar hamarosan már azt is tudta, mi zavarta meg ilyen hirtelen a kalózok sorait. Darni érkezett meg elveszettinek hitt csapata élén, pontosan a tábor fölött csapva ki az erdőből. Emberei közül néhányan frissen vágott fahusángot lóbáltak kard helyett, ám ezzel is jókora pusztítást voltak képesek véghezvinni, könyörtelenül lecsapva arcra, kézre, karra. Temar félelme valamelyest beigazolódott, hiszen valóban ijesztően kevesen voltak az életben maradottak, de annál erősebb volt elszántságuk, hogy lemossák magukról a szégyenfoltot, amiért a gyülevész horda az előző összecsapásban megfutamította őket. Szemükben gyilkos düh villogott, és rögtönzött fegyvereikkel is két ember helyett harcoltak.
– Igyekezzetek! – tört keresztül Muredarch öblös üvöltése a csatazajon, amint a kalózok arcvonala még egyszer támadásba lendült. A vezényszavakra mozduló rablóhorda mintha a kiképzett, fegyelmezett seregek furcsa, groteszk paródiája lett volna.
– Vissza! – Muredarch parancsára a kalózhad lassú hátrálásba kezdett.
– Törjetek át! – Halice ordítása hallatán a zsoldosok még vérszomjasabban nyomakodtak előre.
– Hozzám! – Temar kiáltására emberei felzárkóztak mellé, és mintha bőrből és acélból való szilárd falat alkottak volna körülötte. Szúrtak és vágtak, támadtak és hárítottak, ám a kalózok szilárdan tartották állásaikat; inkább sorra elszalasztották a kínálkozó lehetőségeket, hogy megsebezzék Temar embereit, csak hogy ők maguk a lehető legnagyobb biztonságban legyenek a csapásoktól. Hátrálásuk nem menekülés volt, hanem fegyelmezett visszavonulás, lépésről lépésre, a cölöpvár nyújtotta menedék felé.
Temar nekidühödve föltette magában, hogy ha Muredarch besáncolja magát a cölöpvárban, hát rágyújtja az egész tákolmányt. Meglehet, még így is nehéz feladat lesz kifüstölni onnan... Ám amint idáig ért gondolataiban, skarlátvörös lángok csaptak föl a küzdőkön túl. Annyira váratlanul érte ez az új fordulat, hogy egy kalózpengének sikerült áthatolnia a védelmén, és mélyen a felkarjába vágott.
– Átokfattya! – Temar teljes erejéből támadója arcába vágott a kardjával, megakasztva a kalóz diadalordítását, azután visszarántotta a fegyvert, lerázva a pengéről a vért és csonttörmeléket. Ahogy haldokló ellenfele hátratántorodott, Temar kilépett a támadó sorfalból, emberei pedig ösztönösen összezárták mögötte a sort. Fejét forgatva igyekezett megtudni, mi történik odaát a cölöpvárnál, és éberen figyelt minden szóra, amelyet csak ki tudott venni az általános csatazajban.
A cölöpvár lángokban állt. A skarlátvörös mágusfény mind jobban elborította, fekete füstcsóvák gomolyogtak a tiszta kék égre. Temar éppen azon tűnődött, vajon Allin műve lehet-e a tűzvész, ám ekkor hirtelen fájdalmat érzett a koponyájában; megtántorodott, és a homlokára szorította a kezét. Biztos volt benne, hogy egy nyílvessző találta el, esetleg dobónyíl. Erősen pislogott, mivel szemébe könny szökött, de legnagyobb meglepetésére nem látott vért a tenyerében.
Nem messze tőle a csata kezdett lassanként káoszba fulladni: a mindent átjáró fájdalom támadót és védekezőt egyaránt levert a lábáról. A kalózok és a zsoldosok egyaránt térdre estek, a földre hemperedtek, néhányan pedig olyan erősen marcangolták a saját fejbőrüket, hogy a vérük is kiserkedt. Mások összekuporodtak, akár a sebesült állatok. Temar térde is megbicsaklott, mégis kényszerítette magát, hogy talpon maradjon. Elmerevedő tagokkal vánszorgott a partra vont Alga felé; néhány ügyetlen kardcsapás is elég volt hozzá, hogy jobb belátásra térítse azt a tántorgó kalózt, aki az útjába tévedt.
– Fiam, drága kisfiam, ki vigyáz rád, amíg férfivá nem cseperedsz? Elégek, minden elég, elborít bennünket a tűz... Nem maradt elég erőm, hogy visszafordítsam! Bocsásd meg a gyengeségemet... – Moin kínlódó szavai korbácsként vágtak végig Temar elméjén. Vajon az ő apja is ugyanilyen belső kínokat élt át, még mielőtt a járványos kór fölemésztette volna testét?
Darige a szüleit ért veszteséget gyászolta, de a szeméből patakzó könnyek nem voltak képesek eloltani a ruháján felfutó lángokat. Ajka felhasadozott, nyelve meglassult; torka összeszorult, amint rájött, hogy nem képes elkerülni a körülötte tomboló halált.
– Hogyan maradhatnak életben a szüleim, ha nem gondoskodhatom többé a megélhetésükről? Honnan szereznek élelmet, téli tüzelőt, hogy ne pusztuljanak el a farkasordító hidegben?
Darige még akkor is idős atyját látta éhezéstől beesett arccal, halálra fagyva heverni az ágyán, amikor a lángok egész testét elborították, és bőre kivörösödve felhólyagzott.
Temar kidörgölte szeme sarkából a bűntudat könnyeit. Ha annak idején, eszeveszett ifjúságában nem hajózik el Kel Ar'Ayenbe, ott lehetett volna nagyapja halálos ágyánál, hogy legalább utolsó óráiban átvegye a vállát nyomó terhet. Ó, miért is kellett magányosan meghalnia, reményvesztetten, mindenkitől elhagyatva?
– Miért nem mondhattam ki soha, hogy szeretlek, Duhel? Érzem, közeleg a halál, és te soha nem fogod megtudni, mit éreztem irántad! Nem fogom megízlelni ajkad érintését, ujjaid simogatását, testemhez simuló tested tüzét. Ilkehan folyvást azt ismételgette, távol kell tartanunk magunkat az effajta kötelékektől; de hát hol van most Ilkehan, miért hagyja, hogy ennyire egyedül maradjak halálom óráján? – Yalda levegő után kapkodott, noha minden lélegzetvételnél érezte, hogy a tüdejébe tóduló forróság a torkát fojtogatja. Hajszálai összepöndörödtek, mintha meghátrálnának a megállíthatatlanul közeledő lángok elől, azután fellobbantak, és híres szépsége, amelyre titokban oly büszke volt, néhány szempillantás alatt torz rémalakká változott.
Temar elméjét iszonyatos halálüvöltés töltötte be, a kínban vergődő lélek utolsó sikolya. Hasztalan próbálta lerázni magáról a tudata legmélyéről előtörő félelmeket, vágyakat és titkos rettenetet. Szinte magán kívül volt, mire elérte a hajót, és megkapaszkodott az oldalán függő sáros, szakadozott kötélhálóban. Jobb felkarjából vér csordogált az alkarján át a kézfejére, bizonytalanná téve fogását. Mindenfelől zokogás, kiáltozás, sikoltozás hallatszott, fejében pedig olyan hatalmasra duzzadt a fájdalom, hogy úgy érezte, a következő pillanatban szétveti a koponyáját.
– Tur-ryal – suttogta, miközben levegő után kapkodott. – Tur-ryal en arvenir... – A sietve előrángatott varázsige hatására kitisztult annyira a tudata, hogy följebb tudjon kapaszkodni néhány létrafoknyit. – Tur-ryal en arvenir mel edraset.
Az éteri védvarázs arra mindenesetre jó volt, hogy bőrén kívülre sajtolja a koponyáját hasogató fájdalmat. Még mindig úgy érezte, hogy elevenen elég, de most már tudta, hogy ez csak kényszerképzet, és megszabadult az önvád mardosásától is. Egy pillanatra szoborrá dermedt, és rémülten küszködött a rátörő halálvággyal, majd legyőzte és maga mögött hagyta ezt is. Ezzel egy időben azonban dermesztő felismerés tört rá: megérezte, hogy az elietimm varázslók figyelme átsiklik rajta, és új célpontot keres. Most már biztosan tudta, hogy nem őt akarják elpusztítani: utolsó pillanataik dühét és gyűlöletét a mágusok ellen fordítják, akik ezt a lángoló, izzó végzetet szánták nekik.
Közelről érezte, ahogyan a haldokló elietimmek minden romboló erejükkel Larissát veszik célba. Lelki szemei előtt üvöltő lángok tomboltak, majd a tűzviharból a lány alakja bontakozott ki ezüstös mágusfény derengésébe vontan. Ám védelmi varázslata rohamosan halványodott, gyengült, és mire az elietimmek lesújtottak rá, teljesen elenyészett. Temar kétségbeesetten kívánta, bárcsak több időt szánt volna annak idején a Mesterség elsajátítására. Kapkodva végigvizslatta emlékezetét akár csak egy aprócska varázsige-töredék után, amellyel a legyengült varázsló segítségére siethetne. De nem, képtelen volt bármit is tenni; ügyetlennek, hasznavehetetlennek bizonyult. Ez a felismerés több fájdalmat okozott neki, mint a félig védtelenül maradt elméjét ostromló kínok. Mégiscsak kell lennie valami megoldásnak... Ha Larissát nem tudja elérni, meg kell próbálnia figyelmeztetni a többi varázslót. Utolsó erejével átvetette magát az Alga korlátján, és elzuhant a fedélzeten. Körülötte mindenütt matrózok térdeltek, hevertek vagy kuporogtak, küszködve a rájuk törő fájdalommal; egyikük leeshetett valahonnan, talán a fölötte húzódó kötélzetről, mert nyögdécselve tapogatta törött lábát.
Temar nagy nehezen talpra küzdötte magát. Első pillantása Guinalle alakjára esett; a lány a tatfedélzeten térdelt Allin mellett, aki összekuporodva, mozdulatlanul hevert a fedélzetdeszkákon. Temar hirtelen rájött, hogy eddigi fájdalma semmiség volt ahhoz képest, amit most érez.
– Guinalle! – kiáltotta, és botladozva feléjük indult.
– Saedrin irgalmára kérlek, segíts! – A lány feléje fordította hamuszürke arcát, miközben reményvesztetten szorongatta Allin kezét. – Az elietimmek megtaláltak bennünket! Usarát és Allint talán sikerült megvédelmeznem, de Larissát nem tudom elérni!
Temar bólintott, de a következő pillanatban már azt kívánta, bár ne tette volna.
– Odabent vannak! – mutatott a dübörgő lángvihar felé, amely a hajdani cölöpvár helyén támadt, és önkéntelenül felsóhajtott. – Véget kell vetned a szenvedéseiknek! Te vagy az egyetlen, aki képes rá. Másképp nem tudod megmenteni a mágusokat!
Guinalle rémült tekintettel nézett vissza rá.
Temar megragadta a lány kezét.
– Te vagy az egyetlen, aki megkönyörülhetsz rajtuk! Ostrin szerelmére, hát hagynád őket így meghalni?
Guinalle már eddig is halottsápadt volt, most azonban végképp minden vér kifutott az arcából, hogy bőre olyan pergamenfehér lett, akár az ódon csontfaragványok. Olyan erősen szorította Temar kezét, hogy a fiú már attól tartott, élete végéig viselni fogja a lány ujjnyomait.
– Vigyázz Allinra! – suttogta Guinalle reszketeg hangon, lehunyva szemét, amely alatt mély árkok sötétlettek. – És Usarára...
Temar kapkodva élesztette föl törékeny mágikus védelmét, hogy Allin köré burkolja. Ám ügyetlen varázsigéit egy szempillantás alatt elsöpörte a rátörő elemi borzongás, amely jégfalként állta útját, hiába is próbált áthatolni rajta. A föld alatt rejtőző jégbarlangok néma hidege a csontjáig hatolt, és rá kellett jönnie, hogy Allin ezzel a módszerrel harcol az elietimm mágia alattomos támadásai ellen, így akadályozza meg, hogy az elméjébe betörő tűz eleméssze a józan eszét. Temar megpróbálta minden megmaradt erejét összesűríteni és átadni a lánynak, hogy megerősítse akaratát az elietimm mesterkedés ellen, amely belülről készült elpusztítani.
De hol van Usara? A belső hideg annyira eltompította Temar elméjét, mintha mély hóban próbált volna előrehaladni, mégsem adta fel; újra és újra próbálkozott, maga elé képzelve a mágust, akit hiába keresett a háborgó éterben. A kezdeti borzongás most már a téli vihar ellenállhatatlan erejével szaggatta idegeit, de mielőtt megadta volna magát neki, mielőtt érzékei végképp cserben hagyták volna, rájött, hogy az Allint védő fagyvarázs a másik mágus köré is védfalat von.
– Eda verlas Moín ar drion eda. Verlas Yalda mal ar drion eda. Darige verlas ar drion eda. – Guinalle halk, monoton varázsigébe kezdett, amelyet Temar soha azelőtt nem hallott még, de észrevette, hogy a lány lezárt szemhéja mögül könnypatak csordogál elő. – Ostrin an abrach nur fel – tette hozzá Guinalle, akár egy elkeseredett fohászt.
A haldokló varázslók kínlódó haláltusája mintha csendesült volna, de Temar még mindig érezte fájdalmukat képzetlen elméjének ügyetlen védfalán át. Keze fejével megtörölte a szemét, és észrevette, hogy könnyei az arcára fagytak. Odalenn a parton lassan lábra álltak a zsoldosok; egyesek gyorsabban magukhoz tértek, mások még mindig pihegve hevertek a hátukon vagy az oldalukon.
Muredarch mindenkinél gyorsabban nyerte vissza erejét. A hatalmas férfi fölegyenesedett, és futva indult fölfelé az emelkedőn a fák felé, ahol Darni térdeit Larissa élettelen teste mellett. A kalózvezér minden figyelmét lekötötte áldozata, még azt sem vette észre, hogy Halice a nyomába ered néhány zsoldos élén, akik fogcsikorgató elszántsággal, bár kissé reszketegen tápászkodtak fel a földről.
Temar fölemelkedett Alin mellől, és a korlát felé indult. Maga is megdöbbent, mennyire nehezére esik magára hagyni a lányt; elszántsága csaknem megtört ezen a próbatételen, de kényszerítette magát, hogy rákapaszkodjon a hajó oldalán lefüggő kötélre. Amint lecsúszott rajta, szinte megörült a váratlan fájdalomnak, ahogy a súrlódás ereje égette a tenyerét, és az iménti vágás lüktetni kezdett felkarjában: legalább elvonta a figyelmét, kiszakította Allin miatti kétségbeesett aggodalmából.
Kalózok és zsoldosok mellett rohant el, akik élettelenül hevertek vagy kábultan mozgolódtak; agyában minden lépéssel egyre halványodtak az elietimm varázslók haláltusájának visszhangjai. Minden eddiginél erősebb elszántság tört rá, hogy megfizessen Muredarchnak, és ez a gondolat elég volt hozzá, hogy új erőt merítsen belőle.
A kalózvezér időközben elérte Darnit, és a meglepetés erejével sikerült áttörnie a megtermett harcos védelmén. Darni dühödten hárította csapásait, de megszokott ügyessége mintha cserben hagyta volna: mozdulatai egyre lassultak, vágásaiba mind kevesebb erő szorult. Temar már-már rákiáltott, hogy lelket öntsön belé, ám még idejében észrevette, hogy Halice már a küzdők mögött lopódzik, és féket vetett a nyelvére. A következő pillanatban Darni a földre esett, Muredarch pedig diadalittasan felordított, ám Halice hamar a torkára forrasztotta győzelmi üvöltését. Teljes erőből a kalózvezér védtelenül maradt hátába döfte a kardját, keresztültörve a bordacsontokon.
Muredarch a megsebzett bika hördülésével fordult hátra, és hatalmas kétkezes kardját megforgatva Halice-re támadt. Halice is két marokra fogta a maga másfél kezes pengéjét, és egy irtózatos erejű ellencsapással a levegőben állította meg Muredarch fegyverét. Egy pillanatig mozdulatlanul feszültek egymásnak, majd Halice félrerántotta pengéjét, és a markolattal a kalózvezér szeme közé vágott, ügyesen félrehajolva Muredarch válaszcsapása elől. A haramiavezér ismét nekilendült, és egy lefelé irányuló vágással Halice lábszárizmát próbálta elmetszeni, a zsoldosnő azonban egy ívelt mozdulattal megállította a támadást, és ugyanazzal a lendülettel meg is sebezte ellenfelét.
Temar kiáltani akart, hogy figyelmeztesse, azonnal a segítségére siet, de nem mert megszólalni, nehogy elvonja Halice figyelmét a harctól. Muredarch ismét a feje fölé emelte súlyos pengéjét, a zsoldosnő azonban nem várta meg a mozdulat végét. Fegyvere szinte szemmel követhetetlenül vágódott előre, majd fölfelé, és végül a haramiavezér hóna alatt akadt meg. Temar magában fölujjongott, ahogy friss vért látott megcsillanni a kései napsütésben.
Halice most oldalt lépett, hogy új lendületet vegyen, Temar pedig egyenesen szemközt találta magát a kalózparancsnokkal. Muredarch sebesült karját az oldalához szorította, de másik, épen maradt kezével is könnyedén forgatta a nehéz kardot. Szemében az őrület lángja villant fel, ahogy a fiúra vetette magát. Halice ezt a pillanatot használta ki, hogy lesújtson rá: teljes erejéből hátba döfte, hogy kardjának hegye a férfi csípője tájékán bukkant elő. Muredarch térdre rogyott, Temar pedig egyetlen olajozott mozdulattal lecsapta busa fejét. A kalóz nyakának csonkjából meleg vér fröccsent a fiú csípőjére és mellkasára, de Temar szinte észre sem vette, annyira lefoglalta a kirobbanó diadalérzet, amint a földre dőlni látta sötét lelkű ellenfelének holttestét.
– Szép munka volt, Messire. – Halice kirántotta a kalóz hátából saját pengéjét, és tisztelgésre emelte. Arca szokatlanul sápadt volt a rátapadt vér és sár alatt. – Ha nem tévedek, az elietimm varázslók próbálkoztak meg vele, hogy belülről széthasítsák a koponyánkat, igaz?
– Kivetítették ránk saját haláltusájukat, miközben a tűz elevenen elemésztette őket. – Temar komoran bólintott, és a keze fejével megtörölte a homlokát.
– Csak nem Allin gyújtotta fel a cölöpvárat? – kérdezte Halice.
Az aggodalom egy múló pillanatra annyira elszorította a fiú torkát, hogy alig tudott megszólalni.
– Nem tudom pontosan, de nem hinném, hogy ő volt. – Mélyen, elkeseredetten felsóhajtott. – Allin megsebesült. – Megfordult, hogy visszasiessen a hajókhoz, ám egy tompa nyögés megállította.
– Jaj, Darni! – kiáltott fel Halice, és térdre esett a hatalmas harcos mellett, aki a földön hevert, és már alig lélegzett. Homlokára sötéten száradt rá saját vére, szilánkokra tört fogai kilátszottak az arcát széjjelszakító irtózatos sebből. Muredarch második találata a vállát érte, keresztülhasítva izmait és inait. Vére sötét tócsába gyűlt körülötte, beszennyezve a mellette heverő, törékeny alakot.
– Segíts! – pillantott Temarra Halice. – Ez Larissa!
Temar remegő kézzel oldotta ki a hatalmas harcos zekéjét összefogó kapcsokat, majd megpróbálta fájdalommentesen eltávolítani az ing széthasadozott foszlányait a sebből. Darni elhalóan hörgött, mellkasa zihálva emelkedett-süllyedt, ahogy kínlódva kapkodott levegő után. Temar csíkokra tépte az inget, és megpróbálta szorítókötéssel elállítani a vérzést.
– Életben marad?
– Talán jobb lenne neki, ha nem élné túl – sóhajtotta Halice, aki komor arccal kutatott Larissa szívverése után. – Úgy látom, a lány már Saedrin színe előtt áll... Ó, az istenek nevére! Darni könnyedén végezhetett volna a kalózvezérrel, ha nem próbálja utolsó erejével is Larissa holttestét védeni! – A zsoldosnő máskor szenvtelen hangját most sötét kétségbeesés törte meg.
– Nem látok sebet a testén – hajolt közelebb Temar. Hamar rájött, hogy a Larissa arcát és ruháját elborító rengeteg vér teljes egészében Darnitól származik, aki életét áldozta, mert azt hitte, így még megmentheti azt, aki megbízójának legféltettebb kincse volt. Temar magában még azzal is számot vetett, hogy Larissának talán már csak megfeketedett, összeégett holttetemét találja meg, ám most, ahogy a sértetlennek tetsző testet figyelte, elbizonytalanodott.
Halice a fejét csóválta, miközben óvatos ujjakkal végigvizsgálta a holttestet.
– Hogy mi ölte meg, azt csak Poldrion tudja... Ő pedig egészen biztosan nem fogja elmondani.
Darni ismét felnyögött, szempillái megrebbentek, ahogy megpróbálta kipislogni szeméből a tekintetét elhomályosító vért. Épen maradt karját erőtlenül felemelte, és a még mindig parázsló romhalmaz felé mutatott, amely hajdan cölöpvár volt, most pedig az elietimm varázslók halotti máglyája lett.
Temar kapkodva próbálta megfejteni mozdulatának jelentését.
– Azt akarod mondani, hogy Larissa gyújtotta fel a cölöpvárat?
Darni jóváhagyása félreérthetetlen jeléül fáradtan lehunyta szemét.
Temar Halice-re emelte tekintetét.
– Larissa vállalta magára a varázslók minden dühét és bosszúját... Én is éreztem... Amikor elkezdődött. – Kínlódva lábra állt – Most meg kell néznem Allint és Usarát.
Sarkon fordult, és bukdácsolva, futva indult a hajók felé, meg sem várva Halice válaszát. A Mesterség támadásából magukhoz térő zsoldosok kemény elszántsággal mészárolták a megmaradt kalózokat, esélyt sem hagyva nekik a megadásra. Rosarn, aki a parton maradt csapatával, most utasítást adott embereinek, hogy kutassák át a foglyokat és elesetteket egyaránt, és kobozzák el fegyvereiket, értékeiket. Temar ügyet sem vetett rájuk. Halice csak rendelkezzen a hadizsákmánnyal, ahogy jónak látja. Őt most már nem érdekelte semmi más, csak Allin.
Minden porcikája tiltakozott, ahogy ismét felküzdötte magát az Alga oldalán lógó kötélhálón. Felkarján ismét szétnyílt a seb, és most már válltól csuklóig lüktetett a karja.
– Hé, ember! – kiáltott rá levegő után kapkodva egy arra járó matrózra. – Hol van Guinalle kisasszony?
A fickó, aki lassú mozdulatokkal föltekercselt egy kötelet, habár inkább a megszokás hajtotta, mint a szükség, most megállt munkájában.
– A hátsó kabinban – felelte vontatottan, mintha még a szájmozgás is nehezére esne.
Temar hanyatt-homlok átbukdácsolt a hátsó fedélzetre, és föltépte a kabinajtót.
– Életben van?
Guinalle a padlón térdelt, arcát a tenyerébe temette, válla rázkódott. Allin mozdulatlanul hevert az egyik ágyon, arccal a falnak. A másik ágyon Usara feküdt, karja a mellkasán keresztbefonva nyugodott, feje hátracsuklott, vértelen, beesett arca hamuszürkének tűnt a félhomályban.
– Allin életben van? – kiáltotta Temar; a dühvel keveredő kétségbeesés bántó élt kölcsönzött hangjának.
– Már csak alig... – Guinalle letörölte arcáról a könnyeket, maszatos csíkokat húzva ujjaival. – Nem tudom felmelegíteni őket – tette hozzá, és testét ismét zokogás rázta. – Egyiküket sem... Bármit teszek, bármivel próbálkozom, képtelen vagyok felmelegíteni őket!
Temarnak éppen csak sikerült elkapnia, mielőtt öntudatlanságba hanyatló teste a padlóra zuhant volna.

 

 

NYOLCADIK FEJEZET

Gamar Tilotnak, Col Egyeteme tudós professzorának

Ely Laisentől, Hadrumalból

Kedves Gamar!

Újabb érdekes adatokra bukkantam a könyvtárunkban, és közös barátunk úgy véli, bizonyára fel tudnád használni őket a kutatásaidhoz. A forrás nem tűnik túl réginek, valamikor az elmúlt emberöltő során írhatták, sőt, lehet, hogy az elmúlt néhány évben. Az eredeti szöveg verses formában íródott, de attól a hegyvidéki lánytól, akit megkértünk, hogy fordítsa le, természetesen nem lehetett elvárni, hogy hasonló formában adja vissza.

 

Ballada Haeldasekke felégetéséről

Dachasekke népe régóta osztozott a Nagy Fóka-szigeten Haeldasekke lakosaival. A szigetnek nem volt hargeardja, így aztán mindkét nemzetség a saját köveihez tért vissza igazságszolgáltatásért, bajaira orvosságért, vitáira megoldásért.
A legfehérebb éjszakák egyikén történt, hogy ősei látomást küldtek Dachasekke klánfőnökére, aki ezek után megesküdött, hogy hargeardot emeltet a Nagy Fóka-szigeten, egy sziklás dombon, ahol nincs jó termőföld, amelyen gazdálkodni lehetne, sem elegendő fű a legeltetéshez. Haeldasekke klánfőnöke ugyan nem kapott efféle iránymutatást, de noha hatalmasabb volt Kolbinnál, Dachasekke uránál, eszébe sem jutott kétségbe vonni jogát, hogy közös területen illendőképpen tisztelje a holtakat.
Minden rendben is volt, amíg el nem érkezett az aratás és betakarítás ideje. Ekkor Dachasekke lakói meghívták Haeldasekke népét, hogy lépjenek be velük együtt a kőből rakott körbe, és hódoljanak azok emlékének, akik már a föld alatt nyugszanak. „Ez a kultuszhely közel esik otthonotokhoz – így szóltak hozzájuk. – Tartsuk fenn közösen, hiszen voltaképpen közös vérből származunk.”
Igen ám, csakhogy Haeldasekke ura ezek után úgy gondolta, több termőföldet is kihasíthat magának a közös területekből, ha már Dachasekke ilyen nagylelkű. Amint vége volt az aratásnak, arrébb is tétette a határjelző póznákat, és magának követelte az egész Alsó-Lápot.
Haragra gerjedt ezt hallván Dachasekke ura, és megüzente Haeldasekkébe, hogy Scafet, Haeldasekke ura találkozzék vele a fekete homokon, félúton kettejük erődje között. Fedin, Evadasekke vezetője felügyelte volna, hogy a tárgyalások békében folyjanak, de Haeldasekke népe az ő személyét nem fogadta el közvetítőként. Arra sem voltak azonban hajlandók, hogy maguk javasoljanak közvetítőt, hanem azt állították, hogy ők nem tettek semmi rosszat, ami megindokolná, hogy tárgyalásokat kelljen tartani. Haeldasekke ura nem akart vitába bocsátkozni a határjelző cölöpök odébbhelyezéséről, de beszélt terveiről Kolbinnak, Dachasekke klánfőnökének, hogy Kehannasekke földjéről hozat fiának feleséget, ha majd a kecskeölés ideje eljön.
Kolbin, Dachasekke ura látta, hogy bármerre fordul, mindenhol ellenséges tekintetekbe ütközik. Megölette mindazokat, akik meghívták Haeldasekke népét a hargeardhoz, azután visszavonult az erődjébe. Amikor pedig a kecskeölés ideje elérkezett, Haeldasekke urának, Scafetnek a fia, Osmaeld feleségül vette Renkanát, aki Kehannasekke klánfőnökének, Rafekannak volt a lánya. Mindkét klán népe nagy reményeket táplált a pár jövőjével kapcsolatban, hiszen Osmaeld erős volt és vakmerő, parancsolásra termett, Renkana pedig szép arcú és csinos alakú. A menyegzőt egy fűvel benőtt magaslaton tartották, és nem hívtak közvetítőt, ahogy a szokás tartotta, mivel Haeldasekke ura, Scafet és Kehannasekke főnöke, Rafekan úgy vélték, az lesz a legjobb, ha egymás között állapodnak meg a hozományban. Mindkét klán tagjai vidáman mulatoztak, míg csak a hajnal első fényei ki nem virágoztak az égbolton.
Telt-múlt az idő, az éhség és sötétség időszaka köszöntött a szigetekre. Az emberek visszabúzódtak kunyhóikba, és meglapultak a tűzhelyük mellett. Elérkezett az esztendő legsötétebb éjszakája, és amikor ismét fölkelt a nap, elterjedt a bír, hogy reggelre szégyenpóznát találtak Kehannasekke erődjének bejárata előtt. A póznára egy asszonyt faragtak, aki Renkanára hasonlított, és egy Scafetet formázó férfit, aki olyasmit művelt vele, amit a kan kutya szokott a szukával. Senki sem tudta, ki állította oda azt a póznát. Rafekan elégette, a hamvát pedig a tengerbe szóratta, ügyet sem vetve azokra, akik férfiatlan viselkedéssel vádolták.
A következő éjszakán leégett Haeldasekke erődjének lakótornya. Mindenki meghalt, aki odabent volt a tűzvész idején. Amikor elcsitultak a lángok, a falubéliek csodálkozva látták, hogy az ajtókat kívülről eltorlaszolták, a holtak maradványai pedig mind az ágyukban voltak, mintha nem bírtak volna kikelni onnan. De még a csontjaik is úgy összetörtek, hogy nem lehetett tisztességben eltemetni őket. Thrielsekke klánfőnöke, akinek a nővére a felesége volt Scafetnek, Haeldasekke urának, azt követelte, hogy Rafekan, Kehannasekke vezetője bízzon meg közvetítőt, és nyomoztassa ki vele a tűzeset okát és körülményeit. Kehannasekke klánfőnöke azonban visszautasította ezt a követelést, azt állítván, hogy Scafet csak őseinek büntetését szenvedte el, amiért megbecstelenítette fiának feleségét.
A következő nyár első napjaiban Ilkehan, Rafekan fia letaszította atyját a trónról, és mivel rátermett férfi volt, hamarosan kikiáltották klánfőnöknek. Mire elérkezett az aratás és betakarítás ideje, Kehannasekke ura, Ilkehan és Dachasekke főnöke, Kolbin felosztották egymás között a partjaik mentén fekvő Kis Fóka-szigetet. Thrielsekke és Evadesekke urai mindketten azt követelték, hogy nevezzenek meg közvetítőt, aki felülbírálná ennek az egyezségnek a jogszerűségét, ám nem akadt olyan jelölt, akinek a személyében mindannyian meg tudtak volna egyezni.
Mire pedig a kecskeölés ideje elérkezett, Kehannasekke ura hargeardot emeltetett a Kis Fóka-szigeten, egy sziklás dombon, ahol nem volt jó termőföld, amelyen gazdálkodni lehetne, sem elegendő fű a legeltetéshez.

 

 

Kehannasekke, Elietimm-szigetek,

Nyárelő 11. napja

Ahogy felriadtam, első gondolatom a csodálkozás volt, amiért képes voltam elég hosszú ideig lehunyva tartani a szememet, hogy elnyomjon az álom. A második pedig a mélységes elszántság: azonnal ki kell jutnom ebből a sötét lyukból! A következő pillanatban már talpra is ugrottam.
– Livak, te vagy az? – hallottam meg Ryshad hangját valahonnan a sötétségből.
– Miért, kire számítottál? – nevetgélt Sorgrad a túlsó oldalon.
– Talán egy rég halott elietimmre – vágta rá mély átéléssel Gren.
– Ez egyáltalán nem olyan vicces – feleltem komoran. Kisvártatva rájöttem, hogy Ryshad zekéjét használtam párnának, és lehajoltam, hogy fölvegyem a földről. Mivel a sötétben senki sem láthatott, kihasználtam az alkalmat, és néhány pillanatig az arcomhoz szorítottam, hogy beszívjam biztonságot jelentő illatát.
Kisvártatva a falakat alkotó kövek mágusfénnyel kezdtek derengeni.
– Jó reggelt! – Shiv kinyújtotta hosszú végtagjait, és nagyot ásított. – El sem hiszitek, mennyire elgémberedtem!
– Bízz bennem, én elhiszem! – Fejem fölé emeltem a karomat, és lazítgatni próbáltam a hátizmaimat. – Ma éjszaka inkább aludjunk rendes ágyban!
Az erősödő fény lassan elérte Ryshadot, aki a legalsó lépcsőfokon ült. Ahogy ráemeltem a tekintetemet, sokat ígérően elmosolyodott. Ledér arckifejezéssel visszakacsintottam rá, ám a következő pillanatban már el is komorodtam.
– Honnan tudhatnánk meg, vajon az elietimmek még mindig őrt állnak-e odakint? – tűnődtem félhangosan.
– Amikor fölébredtem, fölmentem és hallgatóztam – vont vállat Gren a falból áradó sápadtzöld fényben. – Egy árva hangot sem hallottam.
– Kedvező fordulat. – Sorgrad gondtalan arccal letelepedett az egyik csontokkal megrakott polc szélére. – A kedvezőtlen pedig az, hogy alighanem az az egyetlen kifelé vezető út.
– Alighanem. – Ryshad komoran bólintott.
Arra gondoltam, ha a fivérek, akik a barlangokkal át- meg átfúrt hegyek között nőttek fel, meg Ryshad, aki ismeretségi körömben a legtöbbet tud a kőművesmesterségről, nem találtak másik kijáratot, akkor nyilván nincs is.
– Shiv, meg tudnád mondani, van-e valaki odafönt? – tette hozzá Ryshad.
A jellegtelen villódzás zöldes fénytócsává mélyült a mágus körül, és összeszorított tenyerében víz gyülekezett. Egy ideig szemlélte művét, azután elhúzta a száját.
– Cseppentene valaki egy kis tintát a tenyerembe? – kérdezte némiképp bosszúsan.
Ryshad engedelmesen nyúlt az erszénye után.
– Miért hordasz magadnál tintát? – kíváncsiskodott Gren.
– Az ember soha nem tudhatja, mikor lesz rá szüksége. – Ryshad éppen olyan feszülten figyelte a mágust, mint mi, többiek. – Éppen csak egy pillanatra tekints ki, Shiv! Nem akarjuk, hogy egy buzgó adeptus, aki meg akarja bosszulni Ilkehan halálát, esetleg elvegye a józan eszedet!
Shiv lassan bólintott.
– Jelenleg, úgy tűnik, senki sem keres bennünket. – Azzal megpaskolta arcát a vízzel, hogy kimossa az álmot a szeméből. Már éppen szólni akartam neki, hogy tinta van benne, de hamar rájöttem, hogy nincs jelentősége: elvégre mindannyiunk arcát kék festék borítja még mindig.
– Merre induljunk? – Sorgrad leereszkedett a polcról, és a lépcső felé tartott; csizmája talpa nagyokat koppant a kőpadlón. A nyomába eredtem, Gren pedig maga elé engedte Shivet, ismét felvállalva a hátvéd szerepét.
– Magunk mögött hagyjuk ezt a helyet, azután megüzenjük Halice-nek és Temarnak, hogy Ilkehannal nem kell többé számolniuk, vagyis nyugodtan kifüstölhetik Muredarch patkányait az odújukból. – Ryshad elkapta a karomat, és fölsegített a lépcsőre. Miközben visszaadtam a zekéjét, sort kerítettem rá, hogy futólag megcsókoljam az arcát.
– Meg kellene borotválkoznom – dörmögte.
– Most az egyszer egyáltalán nem zavar – dörgölőztem hozzá még egy kicsit.
Sorgrad vezette a menetet fölfelé a zavarba ejtően tekergőző lépcsősoron. Sietős léptekkel követtem Ryshadot, boldogan, hogy végre magam mögött hagyhatom ezt a vérfagyasztó kriptát; szinte vigyáznom kellett, nehogy határtalan lelkesedésemben legázoljam, ahogy óvatosan, zajtalanul lépdelt a kőbe vágott fokokon. Erről aztán az is eszembe jutott, hogy még korántsem vagyunk biztonságban, és egészen addig nem is leszünk, amíg csak jó messzire magunk mögött nem hagyjuk az elietimmeket a maguk kiismerhetetlen, misztikus hatalmával és boszorkányságával. Addig azonban jobb lesz, ha vigyázok minden lépésemre. Azért még soha senkit nem kötöttek fel, mert túlságosan elővigyázatos volt.
No, de meg sem gazdagodott belőle, az egyszer biztos. Magamban elgondolkodtam rajta, vajon miféle jutalmat szán nekünk D'Alsennin uraság, ha már ilyen pótolhatatlan szolgálatot tettünk neki. Ráadásul ha Halice vezeti a csapatait, Temar elég zsákmányt szedhet össze a kalózoktól, hogy hosszú távra orvosolja Kellarin kínzó pénzzavarát. Ebből persze nekem is szükségem lesz legalább egy ládányi aranyra, ha komolyan gondolom borkereskedelemmel kapcsolatos terveimet.
Éppen itt tartottam a tűnődésben, amikor Ryshad megtorpant előttem, visszarángatva a valóságba. Észre sem vettem, hogy már a bejáratot elzáró kőlaphoz értünk; Ryshad lehajolt, és nekiveselkedett, hogy fölemelje. Sorgrad mindkét kezében egy-egy tőrt markolt. Odabólintott Ryshadnak, aki megemelte, azután kilökte a kőlapot, amely tompa puffanással fordult ki a lyuk mellé.
Mindketten egyszerre léptek ki az üregből. Ryshad azonnal jobbfelé fordult, felkészülve bármely váratlan eseményre, Sorgrad pedig balra, hogy fedezhessék egymás hátát.
– Tiszta a levegő.
– Úgy látom, nincs itt senki.
Nekem ennyi éppen elég volt: teketória nélkül kimásztam utánuk. Jócskán benne jártunk már a délelőttben, és a fény kezdetben fájdalmasan csípte a szememet a föld alatti vaksötétség után. Az ég sápadt volt, és elképesztően fodros gomolyfelhők érkeztek rendezett sorokban nyugat felől. A hűvös szél jólesően frissítette arcomat a csontkamra áporodott levegője után. A következő pillanatban azonban torkon ragadott az égett faanyag orrfacsaró szaga, és köhécselni kezdtem. Megpróbáltam visszafojtani, de csak azt értem el, hogy már a szememből is patakozott a könny.
Ryshad megveregette a hátamat, és karon fogott.
– Nézz a lábad elé! – figyelmeztetett.
Ahogy kipislogtam a szememből a könnyeket, én is észrevettem, hogy a talajt a lerombolt kőoszlopok törmeléke és elszenesedett fadarabok borítják.
– Úgy látom, körültekintő munkát végeztünk – állapította meg Sorgrad büszkén.
– Kétségkívül – bólintott Shiv savanyú mosollyal.
– Van valakinél bármi ehető? – Gren néhány lépéssel a domb szélén termett, és meglapult egy romba dőlt kőoszlop csonkja mögött.
Lassanként sikerült túltennem magamat a torkomat fojtogató köhögésen.
– Nálam ugyan nincs – leheltem kissé reszketegen.
– Nálam se – vont vállat Ryshad. – Bocsánat.
– Igazságtalanság! – dörmögte Gren. – A balladák szerint ha a hős megmenti a világot, legalábbis díszvacsora jár neki meg egy engedelmes hercegnő. No, mindegy – legyintett –, gyerünk haza, hátha még beavatkozhatunk a kalózok elleni harcba Halice oldalán.
– Nem ártana minél előbb a tudomásukra hoznunk, mi történt – bólintott Ryshad.
– Mit gondolsz, megkockáztassam a varázslatot itt, ezen a helyen? – pillantott rá Shiv.
– Sürget az idő – bólintottam.
Ryshad vállat vont.
– Lássuk, mi történik – kockáztatta meg.
– Megpróbálom a lehető legóvatosabban megidézni a varázslatot – ígérte Shiv. Kutatni kezdett a holmija között az ezüsttál után, majd egy rövid szitokszóval a földre dobta a zsákját. – Nincs gyertyám – dörmögte bosszúsan.
– Próbáld meg talán ezzel. – Sorgrad fölvett a földről egy elszenesedett gerendaszilánkot.
– Megteszem, ami telik tőlem. – Shiv összevont szemöldökkel meredt a fadarabra, amelynek végén kisvártatva bíborvörös lángocska jelent meg. – Usara, hallasz?
Mindannyian várakozó arckifejezéssel figyeltük a varázslót. Egy darabig vártunk, de semmi sem történt. Shiv homlokráncolva méregette a fadarabot, majd lemondó mozdulattal eloltotta a lángot.
– Lehet, hogy még alszik – vont vállat, majd némi gondolkodás után ismét lángra lobbantotta az elszenesedett szilánkot. – Allin! Én vagyok az, Shiv!
A fénylő ezüsttál fenekén azonban semmiféle kép nem jelent meg. Nem mondhatnám, hogy megnyugtatólag hatott rám, hogy a saját bizonytalanságomat láttam tükröződni Shiv arcán.
– Megpróbálod egy másik fénylő tárggyal? – Gren kutatni kezdett a hátizsákjában.
– Köszönöm, de nem sokat változtatna a helyzeten – csóválta meg a fejét Shiv.
– Akkor mit tegyünk? – szegezte neki a kérdést Ryshad.
Shiv nem felelt; ismét fölemelte az ezüsttálat, és minden figyelmét a csillogó fémre összpontosította. – Larissa! – A fadarab veszedelmes bíborfényben szikrázott. – Ó, a démonok vigyék el! – Shiv meglengette a levegőben a szilánkot, hogy eloltsa a lángot, majd egy pillanattal később ismét meggyújtotta. – Darni! Darni, ott vagy?
– Nem hiszem, hogy mindannyian alszanak... – Hangom fülbántóan vékonynak tűnt az aggodalomtól.
– Lehet, hogy éteri védfal vesz körül bennünket? – találgatta homlokráncolva Ryshad.
– Ezen a környéken már nincs éteri erő – magyarázta Sorgrad, látván Shiv néma fejrázását. – Pont olyan, mint Shernasekke hargeardja: nem válaszol a mágia érintésére. – Lassan körbesétált a romok között. – Ha nem így lenne, már hallottuk volna a fejünk fölött azt a bizonyos harangzúgást.
Ryshad gondolatai azonban már messze jártak a lerombolt temetkezési helytől.
– Márpedig muszáj tudatnunk a többiekkel, hogy megtámadhatják a kalózokat! Shiv, nincs valami más varázslatod? Livak, nem tudsz a Mesterség erejével kapcsolatba lépni Guinalle kisasszonnyal?
– Sajnos, nem. – Minden eddiginél rosszabbul esett, hogy csalódást kell okoznom neki.
– Akkor talán próbálkozzunk meg egy egyszerű távolba látó varázslattal. – Shiv félredobta a fadarabot, letérdelt a nedves fűbe, és letette maga elé az ezüsttálat. A harmatcseppek felszikráztak a földön és a fűszálakon, megmoccantak, lustán odébbgördültek, majd összegyűlve megtöltötték a tálat. A víz fodrozódott, kavargott az edényben, majd felszíne lassan elsimult, és smaragdzöld ragyogás áradt el rajta. Ryshad már nyújtotta is a tintáját, Shiv pedig egyetlen cseppet hullajtott a vízbe.
Mindannyian köréje gyűltünk, hogy jobban lássunk. Beletelt néhány pillanat, mire egyáltalán rájöttem, hogy a zöldes ragyogás eloszlott, és kitisztult a kép, mivel kezdetben nem láttunk egyebet, mint világoszöld lombokat. Shiv a part felé terelte látómezőnket, amíg meg nem pillantottuk a tábort: a fű között itt is, ott is tábortüzek égtek, és apró alakok szorgoskodtak körülöttük.
– Egyelőre úgy tűnik, mintha minden rendben volna. – Igyekeztem az aggodalmat is, a megkönnyebbülést is kordában tartani. Sokkal több tábortüzet láttam, mint amennyire számítottam volna, viszont jóval kevesebb embert.
Ryshad tekintetéből kiolvastam, hogy valami hasonlóra gondol.
– Hol van Halice? – kérdezte halkan. – És Temar?
Shiv azonban nem figyelt ránk. Torkát megkönnyebbült sóhaj hagyta el, amint észrevette, hogy Pered álldogál a kunyhó mellett, amelyet a kalózok hagytak ránk. Valakivel beszélgetett, akit nem ismertem, annyi mindenesetre biztos volt, hogy az illetőt csúnyábban összeverték, mint amihez foghatót valaha is láttam a zsoldostáborok környékén.
Visszatartottam a lélegzetemet, és magamban elszámoltam tízig, hadd bizonyosodhasson meg róla Shiv, hogy szíve választottja ép és egészséges.
Gren azonban korántsem volt ilyen tapintatos.
– Keresd már meg Halice-t, a fene egyen meg! – mordult rá türelmetlenül a varázslóra.
– Várj egy kicsit! – Pered arca elhalványult, és a víz egyöntetű smaragdzöldre változott, majd új kép bontakozott ki a felszínen szinte szembántó ragyogással.
– Ott van! – kiáltott fel megkönnyebbülten Shiv.
Összehúzott szemmel figyeltem az ezüsttálban pislákoló képet.
– Hol?
– Elfoglalták Suthyfer kikötőjét! – kiáltotta Ryshad.
– Már végeztek is? – Sorgrad abbahagyta a járkálást, és szintén csatlakozott hozzánk.
– Lemaradtunk a legjobb mulatságról. – Gren csalódott képet vágott. – Egyetlen árva ellenfelünk sem maradt, és nyilván a zsákmányból sem kapunk részesedést.
Shiv még mindig a varázsképet fürkészte.
– Mit gondoltok, mi történhetett itt? – A varázslat most a cölöpvár leégett, megfeketedett romjait mutatta, amelyek között egy csapat zsoldos keresgélt.
– Úgy látom, nem ti vagytok az egyetlenek, akik tűzgyújtó varázslattal szórakoztattátok a közönséget – villantottam rá mosolyomat Sorgradra, aki érdeklődéssel tanulmányozta a jelenetet.
– De vajon honnan tudta meg Halice, hogy már támadhat, mert biztonságban van a varázslóktól? – tűnődött hangosan Shiv.
– Jó kérdés. – Ryshad azonban ennek ellenére is elégedettnek tűnt. – A lényeg, hogy úgy látom, a háborúnak vége, és mi nyertünk.
– Nem lehetett könnyű győzelem, még akkor sem, ha az elietimmek elveszítették az erejüket – jegyeztem meg. – Ha Usara és a többiek minden csepp varázserejüket elhasználták, az megmagyarázná, miért alszanak még mindig.
Ahhoz azonban most már nem fért kétség, hogy a mieink uralják a szigetet. Az Alga és a Fogasponty vidáman ringatóztak horgonykötelükön odakinn a tengerszorosban, akár azok az apró hajók, amelyeket a megöregedett tengerészek készítenek és árulnak. Ráérős őrszemek sétáltak a fedélzeten, de mozdulataikon nem érződött a támadást várók feszültsége. Halice emberei éppen a Kellarinnak szánt rakományt szedegették össze a kalóztábor sátrainak és kunyhóinak szétrombolt maradványai közül, és a dombtetőről csupán egyetlen magányos őrszem figyelte a vidéket.
– Rosarn, Vaspret, Minare... – Ujjaimon számoltam az ismerős arcokat, majd ráharaptam az alsó ajkamra, ahogy Shiv varázslata odébblibbent, és halomba rakott holttestek kazlait mutatta. Arra gondoltam, ezek nyilván a kalózok lehetnek. A saját halottainkkal bizonyára kellő tisztelettel bánnak, különben Ostrin már megjelent volna valamelyik mondabeli álruhájában, hogy kérdőre vonja a győzteseket.
– Sehol sem látom a mágusokat, sem Guinalle kisasszonyt – állapította meg Ryshad.
– Talán a fedélzeten vannak, és éppen jól bereggeliznek, hogy pótolják elveszett erejüket – vonta össze a szemöldökét Gren. – Tudhatnád, hogy a nemes vérűek csakis asztalnál hajlandóak enni, de azt persze elnézik, hogy a szegény zsoldos a puszta földön hűtse az ülepét...
– Shiv, be tudsz pillantani a kabinokba?
– Csak akkor, hogyha... – A varázsló kővé dermedt, és most már én is hallottam a szellővel sodródó hangot, amely igen csak kellemetlenül érintett bennünket.
– Csengettyűk.
– Megint azok a nyavalyás kecskék! – mordult föl Gren. – Pedig biztos voltam benne, hogy tegnap sikeresen halálra rémítettük a pásztorokat! – Egy mozdulattal előhúzta hosszú kését.
– Inkább tűnjünk el innen, és hagyjuk békén őket! – erősködtem. – Most már láttuk, hogy Suthyferen biztonságban lehetünk! Minek kockáztatnánk a nyakunkat holmi értelmetlen csetepatéban a helyiekkel?
– Hiszen azt a benyomást akartuk kelteni, hogy a hargeardot a bosszúszomjas árnyékemberek rombolták le! – tette hozzá Ryshad, a szétszóródott kövek és gerendák felé intve. – Ha egy kibelezett pásztort találnak a romok közt, nyomban idegen fegyveresekre fognak gyanakodni. – Fél kézzel végiggereblyézte szélcibálta göndör tincseit. – Mondd csak, Shiv, vissza tudsz juttatni bennünket Suthyferre Sorgrad segítségével?
Shiv bocsánatkérően rázta meg a fejét.
– Egyszerre csak egyet, legföljebb. De így is legalább két napig tartana, közben pedig biztonságos helyen kellene aludnom.
– Ne szakadjunk szét egymástól! – vágta rá Gren. – Aki egymaga marad ezen a helyen, nagyon megjárhatja.
– Ki kell várnunk, amíg összeáll egy nexus, hogy hazavigyen bennünket – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Shiv.
– Addig pedig talán Olret földjén lennénk a legnagyobb biztonságban – bólintott Ryshad.
– Azt hiszem, odáig egyedül is el tudom vinni egyszerre mindannyiunkat – tette hozzá Shiv.
– Ha már Olretnél tartunk... – Hirtelen eszembe jutottak a klánfőnök sötét titkai, amelyeket idáig az agyam hátsó zugába gyömöszöltem, hiszen Ilkehané volt a főszerep. – Nem tudom, jó ötlet volna-e visszamenni az erődjébe. – Letelepedtem egy alkalmas oszlopcsonkra, és fontolóra vettem, mennyit áruljak el a többieknek, és főleg: hol is kezdjem.
– A mosónői talán szánnának ránk egy kis szappant. – Sorgrad megkapirgálta a homlokát borító festékréteget, amelyre most már korom, piszok és verejték is bőven tapadt. – Ha így kerülök Halice szeme elé, egész hátralévő életemben hallgathatom az élcelődését.
– És valamelyik csinos mosólány bizonyára kíváncsi lesz rá, pontosan meddig vagy kékre festve – tette hozzá ártatlan képpel Gren, de szeme csillogása elárulta.
Ryshad egyenesen rám szegezte a tekintetét.
– Mit akartál mondani Olretről?
Gren gondolatai megragadtak az iménti tréfánál.
– Ráadásul fogadhatnál is velük, mondjuk, egy jó reggeliben...
– Emlékeztek a hátsó lépcsőre meg arra a gondosan lezárt ajtóra? – jegyeztem meg csak úgy mellékesen. Erre persze mindenki fölkapta a fejét.
– Igen. – Shiv várakozással emelte rám a tekintetét.
Úgy véltem, az lesz a legjobb, ha mindent elmondok nekik, méghozzá a lehető legrövidebbre fogva.
– Olret vagy fél tucat nőt tart ketrecbe zárva odafönt, a saját piszkukban, mint az állatokat. Azt állítják, hogy Shernasekke földjéről valók, és Olret akkor ejtette foglyul őket, amikor Ilkehannal nagy egyetértésben lerohanta az ottani erődöt.
– És eddig nem jutott eszedbe, hogy ezt elmondd nekünk? – hitetlenkedett Shiv.
Ryshad nem vesztegette az idejét vádaskodásra, de szeme komor villanásából láttam, ha kettesben maradunk, alighanem el kell majd számolnom a tetteimmel.
– Hittél nekik? – kérdezte kurtán.
– Nem tudtam, kinek higgyek. Ismerik a Mesterséget, méghozzá igen erőteljes formájával bírnak, Olret azonban valahogyan korlátozni tudja a hatalmukat, így az csak abban az egyetlen szobában érvényesül. Azt akarták, hogy értesítsem a rokonaikat Evadasekke földjén... – Törtem a fejemet, mi mást hallottam még tőlük. – És Froilasekkében, meg még valahol máshol is.
– Miért tartja fogságban őket Olret? – kérdezte Sorgrad, miközben Shiv a térképek után keresgélt.
– Mert rá akarja tenni a kezét Shernasekke földjeire, és most azt várja, hogy valamelyik lány előbb-utóbb úgy dönt, még Olret ágya is jobb hely azoknál a szörnyű ketreceknél. – Figyelmeztető pillantást vetettem Grenre, mivel látszott rajta, hogy mindjárt kicsúszik a száján valami mosdatlan tréfa. – Úgy tűnik, az elietimm adeptusok igen szigorúan őrzik a Mesterség titkait. Shernasekke asszonyai azt állítják, olyan hatalom van a birtokukban, amelyet Olret nem ismer. Nem csak a földjükre, de a tudásukra is fáj a foga...
– Logikusnak hangzik, úgy értem, ha Olretről van szó – vont vállat Sorgrad.
– Persze az is lehet, hogy hazudnak – tette hozzá vonakodva Ryshad. – Elképzelhető, hogy Olretnek jó oka van rá, hogy bezárva tartja őket. Ki nem állhatom, amikor Mistal ilyeneket mond, de sajnos igaz: ha ketten kétfélét állítanak, egyiknek sem hihetsz inkább, mint a másiknak.
– Ryshad fivére – magyaráztam, mert láttam, hogy Gren zavart képet vág. – Ügyvédként dolgozik Toremalban.
Shiv felpillantott a térképről.
– Evadesekke nincs rajta, de azt hiszem, ez lehet itt Froilasekke. – Az orrunk alá dugta a pergamendarabot, ujjával mutatva a kérdéses pontot.
– Jó messzire van innen, a szigetcsoport túloldalán – állapítottam meg minden lelkesedés nélkül.
– Ennél messzebbre is elmennék, ha egy megmentett leányzó a megfelelő formában akarná kinyilvánítani nekem a háláját. – Gren szokásos harci kedve visszatérni látszott.
Ryshad kiolvashatatlan pillantást vetett rá, majd ismét hozzám fordult.
– Eddig úgy vélted, nem kellene beavatkoznunk az ügybe. Mitől változott meg a véleményed?
– Úgy hallom, azok a kecskék egyenesen errefelé tartanak – szólt közbe Sorgrad.
– Olret készségesen segített nekünk, ameddig arra számított, hogy megöljük Ilkehant. – Kihívó pillantással álltam Ryshad tekintetét. – Viszont korántsem vagyok biztos benne, milyen képet vág majd, ha visszatérünk, különösen, hogy neki magának is bőven van rejtegetnivalója.
– Egyelőre nem sejti, hogy tudunk azokról a nőkről – tűnődött Ryshad.
– Azt mondom, ne ártsuk bele magunkat Olret dolgába, hadd tegye csak, amit akar a saját birodalmán belül! – Sorgrad megrovó pillantást vetett Grenre, aki túlságosan is tettrekésznek mutatkozott most, hogy fölmerült a lehetőség egy újabb összecsapásra. – Végül is nekünk teljesen mindegy, mi lesz Rettasekke vagy Shernasekke további sorsa. Bosszút akartunk állni Ilkehanon, és sokak javát szolgáltuk azzal, hogy megöltük. Ezzel azonban megtettük a kötelességünket, úgyhogy nincs más dolgunk, mint hazamenni, és learatni a dicsőséget.
– Egyetértek – emeltem föl támogatólag a kezemet. – Viszont semmi kedvem visszajönni ide jövő nyáron, és legyilkolni Olretet, aki Ilkehan helyébe lépett.
– Jó, de akkor mit akarsz, mit csináljunk? – Sorgrad legalább olyan kihívó pillantásokat vetett rám, mint Ryshad. – Öljük meg most mindjárt Olretet is?
– Egyelőre még magam sem tudom, mit kellene tennünk. – Valamiben azért biztos voltam: hogy egyelőre elegem volt a gyilkolásból, még ha tudtam is, hogy áldozatunk maga is jócskán bűnös volt. Ezt azonban vonakodtam szóba hozni Sorgrad előtt, hiszen amúgy sem ítélte volna a tárgyhoz tartozónak.
Ryshad elgondolkodva böködött egy kavicsot a csizmája orrával.
– Olret első pillantásra becsületesnek látszott – tűnődött hangosan –, no de mint vendéglátónk, nyilván igyekezett a legkedvezőbb arcát mutatni felénk.
– Nyilvánvaló – tártam szét tanácstalanul a kezemet –, mint ahogy az is, hogy azok a nők, akiket fogva tart, természetesen igyekeznek őt a tőlük telhetően legjobban befeketíteni. Szerintem most már ti is látjátok, miért nem akartam fölkavarni az állóvizet Olret körül, amíg el nem végeztük a feladatunkat.
– Akkor most visszamegyünk, vagy sem? – Gren előbb rám pillantott, azután Sorgradra, miközben kivont kését egyre a kezében lóbálta.
– Vissza, de nem megyünk be az erődbe, ha csak valamiféle váratlan körülmény rá nem kényszerít. – Ryshad felénk pillantott jóváhagyásért, azután Shivre. – Mondd csak, el tudnál röpíteni bennünket egy csöndes, elhagyatott helyre valahol Olret birodalmának határain belül, ahol békében meghúzhatjuk magunkat, amíg kapcsolatba nem léphetünk Usarával, és magunk mögött nem hagyhatjuk ezt az egészet?
A mágus megfontoltan bólintott.
– Miközben a part közelében eveztünk, láttam egy alkalmas helyet – ajánlotta.
– És mi lesz a reggelivel? – méltatlankodott Gren.
– Az hagyján, de mi lesz a foglyul ejtett nőkkel? – Shiv eltökélt arcot vágott.
– Talán Guinalle ki tudja olvasni az igazságot Olret álmaiból, vagy valami ilyesmi – javasoltam tétován.
– Shiv, légy szíves, tüntess el innen bennünket! – Ryshad félrehajtott fejjel belehallgatózott a levegőbe, amelyet áthatott a közeledő csengettyűk ezüstös csilingelése. – Bármit forgasson is a fejében Olret, a népe mindenesetre barátságos hozzánk, ugyanez azonban nem mondható el az itteniekről!
– Az attól függ, mennyire szerették az öreg Ilkehant – vágta rá Gren.
Vidáman kötekedő hangja azonban elfulladt, ahogy Shiv körénk csavarta varázslatát. Mintha forgószél cikázott volna körülöttünk egyre szorosabban, egyre sebesebben, a déli tengerek páracseppecskéit ütköztetve a bőrömnek. A levegő zöldesen fel-felszikrázott, szemem elé vetítve egy távoli vízesés képét, amely hatalmas sziklákon bukdácsol tova. Azután eltűnt a kép, és a forgószél tölcsére mintha odabent a fejemben forgott volna tovább, ám kellemes hűvöse fogvacogtató hidegnek adta át helyét, a csontjaim mélyéig hatolva. Lehunytam a szememet, és nagyot nyeltem, de így sem tudtam túltenni magamat az érzésen, ahogy a talpam elhagyja a földet. Amint ismét szilárd talajt értem, éreztem, hogy gyomrom veszedelmesen meglódul, és egy rémült ugrással eltávolodtam a többiektől.
– Még szerencse, hogy nem reggeliztünk – jegyezte meg vidáman Gren. – Úgyis csak kárba veszett volna.
Abbahagytam az öklendezést, és vészjósló pillantást vetettem rá. Ryshad részvéttel teli mozdulattal nyújtotta oda a vizeskulacsát, én pedig kiöblítettem a számat, és kissé reszketegen megtöröltem az arcomat a kezem fejével.
– Végül is hol vagyunk? – leheltem elhalóan.
– A partvidéken, nem messze Olret erődítményétől.
Shiv, úgy tűnt, a sivár pusztaság kellős közepén tett le bennünket: közel s távol szürke sziklák ütötték át a sovány, gyér füvű talajt. Az erődbeliek szeme elől szerencsére eltakart bennünket néhány domb meg egy nagyobb hegyomlás; valamikor régebben földrengés pusztíthatott itt, és egy magasabb hegycsúcsból nem maradt egyéb egy töredezett sziklaszirtnél, amely hatalmas halom természetellenesen sápadt kőzúzalék közt trónolt.
Sorgrad összehúzott szemmel méregette a tengert, amely nem bontakozott még ki a reggel ködéből.
– Mit gondoltok, hogyan végződött az az összecsapás, amelyet Olret elterelő hadműveletnek szánt?
Grent azonban másféle gondok aggasztották.
– Vajon ki lakik abban a házban?
Azzal egy alacsony, hosszúkás épület felé intett, amelyet kisebb melléképületek vettek körül. A megfeketedett deszkafalakat világos foltok tarkították; ezekről tüzetesebb szemügyre vétel után kiderült, hogy kecskebőrök, amelyeket nyilván a cserzési folyamat részeként szögeztek fel az eresz alá. Ahogy fordult a szél, faszén savanykás füstje csapott az orrunkba, átható ételszaggal keveredve.
– Mit gondolsz, nem kérhetnénk tőlük némi harapnivalót? – pillantottam Ryshadra.
– Szerintem kizárt dolog, hogy meghívjanak az asztalukhoz. – Ryshad szemügyre vette az egyik melléképületet, amelynek kéményéből és ablakaiból vastag gőzpászmák szálltak föl. – Akármennyit hajlandó lennék kifizetni egy tisztességes fürdőért meg némi borotvaszappanért.
Sorgrad már meg is indult a központi épület felé.
– Megtisztálkodunk, telitöltjük a bendőnket, azután ismét próbálkozunk, hátha kapcsolatba tudunk lépni Usarával – jelentette ki eltökélten.
– Várj egy kicsit! – szólt utána Shiv bosszús hangon. – Halálra akarod rémíteni, aki gyanútlanul ajtót nyit neked?
A levegő ismét fölszikrázott körülöttünk, és a mágia kifakította feketére-kékre festett arcunkat és hajunkat. Még mindig természetellenesen sápadtak voltunk, de ha Halcarion is úgy akarja, a felületes szemlélő mindezt azzal nyugtázhatja, hogy elképesztően összepiszkolódtunk, és kimerítettek bennünket az elmúlt napok megpróbáltatásai. Végül is mindegy, csak ne lássák bennünk többé a Köd Népének rettenetes hírnökeit...
Gren is felgyorsította lépteit, és átvágtunk a szélfútta homokon. A melléképületek körül szorgoskodó helybéliek felhagytak buzgó tevékenykedésükkel, és leplezetlenül megbámultak bennünket.
– Maradjatok itt! – rendelkezett Sorgrad, amint elértük az épületegyüttest körülvevő alacsony kőfalat. A fivérek keresztülvágtak a házig nyúló füves térségen, amely a bejárat előtt kövezett udvarnak adta át helyét. Az udvar sarkában két férfi hosszú nyelű, keskeny ásókról tisztogatta le a ragacsos földet. Eléggé szembetűnő volt, hogy a környező épületeket a hegyekről leomlott szabálytalan formájú sziklatörmelékből építették. A falakat csupán néhány szűk ablak ütötte át, de azok sem adhattak túl sok fényt vékonyra csiszolt szarutábláikkal.
– Nem tűnik túl ígéretesnek ez a környék – súgtam oda Ryshadnak, miközben megpróbáltam a lehető legártatlanabb arccal viszonozni az elietimmek gyanakvó pillantásait.
– Mindjárt kiderül, mennyit ér errefelé a Hegyek Népének legendásan megnyerő fellépése – felelte Ryshad némi szelíd gúnnyal.
Az egyik ásótisztogató férfi bekiabált a főépület nyitva álló ajtaján, ahonnan csak sötétség nézett vissza ránk. Egy szempillantással később zömök asszonyság jelent meg az ajtóban, fején fakó narancsszínű kendővel; hirtelen feltűnéséből gyanítottam, éppenséggel nem érte váratlanul megjelenésünk, azaz már egy ideje figyelhetett bennünket valamiféle kukucskálólyukon át. Sorgrad közelebb lépett, és udvariasan meghajolt, majd Olret távolban lapuló erődje felé intett. A nő némi gondolkodás után kilépett az ajtón, és állával az egyik melléképület felé bökött.
– Remélem, arra a kalyibára gondolt, ahonnan a gőz száll föl – jegyezte meg reménykedve Shiv.
Gren hátrafordult, és intett, hogy jöjjünk közelebb. Éppenséggel nem bántam, mivel nekem is kedvem szottyant némi kockázatra.
– Nem tudom, mi a véleményetek, de én személy szerint szívesen megfürödnék – jegyeztem meg félhangosan.
A köpcös asszonyság türelmesen várakozott Sorgrad és Sorgren társaságában, miközben a két férfi – akik talán a fiai vagy egyéb rokonai lehettek – megvonta a vállát, és folytatta munkáját. A háziasszony összefonta karját széles mellkasán, és alaposan szemügyre vett bennünket, akárcsak én őt. Arcát keserű ráncok borították, talán a kortól, talán a kiábrándultságtól vagy mindkettőtől, fogatlan szája egészen besüppedt orcái közé. Kétségkívül ő volt a legidősebb elietimm, akivel valaha is találkoztam, ráadásul olyan gyorsan és hangsúlytalanul beszélt, hogy egy árva szót sem értettem a mondókájából.
– Megfürödhetünk a mosodában – jelentette be Sorgrad, amint odaértünk. Gren már félre is rángatta a kis deszkaépület ajtaját elzáró reteszt. – A háziasszony megígérte, hogy később leküld némi ételt is.
– Légy szíves, köszönd meg neki a nevünkben! – Ragyogóan elmosolyodtam, hogy kifejezzem hálánkat, cserében azonban nem kaptam egyebet, mint némi kedvetlen dörmögést. Tenyeres-talpas vendéglátónk minden további magyarázat nélkül sarkon fordult, és visszament a házba.
– Mit mondtál neki? – vontam kérdőre suttogva Sorgradot, aki máris igyekezett a mosoda felé terelgetni bennünket. Közelebbről azt is észrevettem, hogy a hosszúkás épületnek nem csupán a kéményén és ablakain törnek elő a párafoszlányok, hanem néhány meglazult vagy törött tetőcserép helyén is.
– Azt mondtam, utazó kereskedők vagyunk, akik előnyös üzleti ajánlatokkal kerestük fel Olretet, azután körüljártuk a birodalmát, hogy a saját szemünkkel láthassuk, mit tud felajánlani áruinkért cserébe. – Sorgrad elgondolkodó arcot vágott. – Elmagyaráztam neki, hogy a hosszú út után muszáj megtisztálkodnunk és egy kicsit rendbe szednünk magunkat, mielőtt ismét beállítanánk Olret otthonába.
– Azt hiszem, voltaképpen Olret nevének említésére enyhült meg – kacsintott ránk Gren. – Egészen odáig azt hittem, mindjárt ránk uszítja a kutyákat.
– Nem hinném, hogy túl sok látogató járna errefelé. – Alig léptük át a küszöböt, Ryshad máris gombolgatni kezdte a zekéjét. A következő lépésnél az ingét is meglazította, és ledobta magáról, elhúzva a száját a festékfoltok láttán a nyakánál és az ujja szegélyén. Ráadásul addigra nagyjából olyan szaga volt, akár az agyonhajszolt lónak, de nem igen volt jogom panaszkodni: nem hinném, hogy nekem rózsaillatom lett volna.
– Még ha ki is mossuk őket, nem lesz időnk megszárítani – ismertem be vonakodva, miközben leszórtam saját elkoszolódott holmimat.
– Erről mi a véleményed, Shiv? – vigyorgott Ryshad. – Úgy hallottam, Hadrumal mosodáiban mágusok segédkeznek.
– Micsoda? Gúnyt űzöl az elemi mágia ősi misztériumából? – A varázsló kibújt a nadrágjából, és hevenyészve összehajtogatta. – Egyébként előbb-utóbb minden mágustanonc megtanulja ezeket a varázslatokat, ha valami meggondolatlan vagy veszedelmes dolgot művel, és el kell tüntetnie az árulkodó nyomokat. – Elmosolyodott a hirtelen előbukkanó emlékektől. – Na jó, mosakodjunk meg, azután majd gondoskodom a ruhaszárításról is.
– Fölteszem, nem akarod, hogy a viszontlátás pillanataiban Pered rögvest rosszul legyen a szagodtól – nevettem el magam. A csukott ajtajú helyiségben langyos gőz gomolygott, és amióta az északi szigetek sivár földjére tettük a lábunkat, első ízben éreztem, hogy kezdek ellazulni. Talán a nedves ruhák meg a mosólúg ismerős szaga tette, amely az otthoni mosoda gyermekkori emlékeit juttatta eszembe. No és persze a biztos tudat is megnyugtató hatással volt megtépázott idegeimre, hogy Ilkehan immár végérvényesen és visszavonhatatlanul halott. Most már nincs más hátra, mint megtisztálkodni, teletömni a bendőnket és kivenni részünket az általános ünneplésből Suthyfer földjén. Milyen jó is lesz Halice-szel egymás szavába vágva mesélni az elképesztőnél elképesztőbb kalandokat egy jó pohár bor mellett! Amint ezen tűnődtem, lassanként egyre jobb kedvem lett.
– No, mi lesz, bemászunk vagy sem? – Gren immár mezítelenre vetkőzött, és bevallom, elég mókásan festett sápadt bőrével és kékre mázolt arcával, kezével. Egy jókora kőmedencét szemelt ki magának, amely a helyiség közepén álldogált bodros gőzfellegeket eregetve.
Sorgrad félrerúgta az útból a nadrágját és alsóneműjét, és fölkapaszkodott a kőmedence derékmagas peremére, amely elég széles volt hozzá, hogy elférjen rajta egy vödör, vagy, mint ebben az esetben, a mosdani készülődők ülepe.
– Szerintem ne pancsoljunk bele – jelentette ki némi gondolkodás után. – Úgy látom, ez itt egy hőforrás, és nem volna okos dolog mindjárt az összes meleg vizet bepiszkolni.
– Mit gondoltok, akad itt valahol egy fürdődézsa? – Megborzongtam egy szál ingemben, ahogy kutatva körülnéztem a mosodában. Valamivel nagyobb ablakai voltak, mint a főépületnek, de ezeken sem lehetett átlátni: ha jól sejtem, kifeszített és megszárított állathólyag borította őket, amelyet formára vágtak, hogy illeszkedjen a csontkeretekbe. A keretek azonban nem záródtak túl pontosan, így beengedték a kellemes fényt és a kellemetlen léghuzatot egyaránt. A legtöbb hideg levegő azonban azon a csatornatorkolaton süvített be, amely a mosóhelyiség padlójában található lefolyóból nyílt, kivezetve az összegyűlt vizet a szabad ég alá.
– Ebbe talán beleférsz. – Ryshad egy furcsa alkotmány mellett állt, amely ugyanúgy lehetett mosóteknő, mint lóitató vályú. Jobban megnézve több is sorakozott belőlük a távolabbi fal mentén, de eddig nem vettem észre őket, mivel a föléjük akasztott szárítórácsokról lepedők egész sora lógott le. Közelebb léptem. A vályúszerűségeket ugyanabból a fehérrel erezett szürke kőből faragták és csiszolták, és hosszú, keskeny formájukkal, magas, meredek oldalaikkal egészen egyformának tűntek. De csak az egyik szélső volt közülük üres; a többiben sűrű, lúgos vízben barna kelme ázott, várván, hogy valaki felöntse a kádakat forró vízzel, és a fal mellett felhalmozott, csontból faragott sulykolók valamelyikével kicsapkodja a piszkot a ruhákból.
– Keressük meg a dugót! – Fölkaptam egy favödröt a fal mellől, és belemerítettem a központi medencébe. Általában nem szeretem ugyan az ennyire forró fürdőt, de az adott helyzetben eszembe sem jutott panaszkodni.
– Szappangyökér! – kiáltott fel elégedetten Sorgrad, aki az egyik falipolcon sorakozó kosárkákban kutatott. Következő mozdulatával odadobott nekem egy maroknyi csúszós rostot.
Nem hozott lázba különösebben a lehetőség, de nem akartam felbosszantani egyébként is kelletlen háziasszonyunkat azzal, hogy tovább kutatok, és esetleg elhasználok valami sokkal értékesebbet a készleteiből. Anyám annak idején a kelleténél többször és hosszabban ecsetelte előttem a szappangyártás anyagigényét és fáradalmait, holott engem süldő lányként nem érdekelt egyéb, mint hogy tiszta ruhában és illatosan jelenjek meg legújabb választottam, valamelyik útszéli lókötő előtt.
Nekifogtam, hogy a vödörrel telimerjem a kővályút, Ryshad pedig fölmarkolt két másik vödröt, és ő is segített. A víznek kissé olyasféle szaga volt, mint a patikáriusok hasmenés elleni orvosságának, de ezt bántam a legkevésbé. A patikaszag is jobb, mint az izzadság meg az égett fa bűze, ha már arról van szó, miféle illatfelhőben jelenjünk meg Suthyfer ünneplő zsoldosai között.
– Mássz be! – mosolygott rám Ryshad. Csak most ébredtem rá, milyen mulatságosan fest ő is: ahogy mezítelen hátán, izmos karján, széles mellkasán megláttam az ismerős, olajbarna bőrt, amely sűrű, fekete hajával együtt Tormalinföld legdélebbi vidékének színeit hordozta, egyszeriben képtelen látványnak tűnt arcának és kézfejének földöntúli kéksége.
Kibújtam meglehetősen elhasznált ingemből, és odahajítottam a földön heverő mocskos nadrágra, majd óvatosan átkapaszkodtam a kővályú síkos peremén, vigyázva, hogy ha lehet, ne essek mindjárt fejjel bele. Lekuporodtam a sekély vízben, és dörzsölgetni kezdtem a karomat a szappangyökérrel, amíg fehéres hab nem képződött rajta, amely hamarosan kékesszürkére változott.
– Úgy látom, le lehet mosni – jelentettem be elégedetten, és az arcomat is tisztogatni kezdtem a gyökérrel.
– Csukd be a szemed!
Alig maradt időm engedelmeskedni Ryshad parancsszavának, már a fejemre is öntött egy vödör vizet. Amint magamhoz tértem a megrázkódtatásból, megállapítottam, hogy voltaképpen igen kellemes érzés a tisztára mosó, langyos áradat.
– Várj egy kicsit! – kértem, és a hajamra is kentem egy adag habot.
– Inkább segítek.
Lehunyt szemmel élveztem, ahogy Ryshad erős ujjai gyengéden táncolnak a fejbőrömön, majd lejjebb siklanak a vállamra, és kilazítják a hideg kőpadlón töltött éjszakától még mindig elgémberedett izmokat. Könnyed érintésétől azonban csakhamar másféle gondolatok is környékezni kezdtek, és reméltem, hogy a többiek a forró víznek tulajdonítják hirtelen pirulásomat.
– Ki ne nyisd a szemed! – figyelmeztetett, és már zúdult is rám a második vödör víz. Egy kicsit prüszköltem, ahogy kidörzsöltem a vizet a szememből, és meglehetősen megdöbbentem, látván a gyanús színezetű, piszkoskék tócsát a térdem körül. Tényleg ilyen ijesztően koszos voltam?
– Ki volt az? – Sorgrad éppen a haját szappanozta, amikor egy futó alak árnyéka suhant el az ablak előtt.
– Fogalmam sincs. – Gren vállat vont, és tovább dörgölte az arcát.
– Én sem láttam. – Őszintén szólva azt sem tudtam volna megmondani, vajon az alak férfi volt-e vagy nő, idős vagy fiatal; az ablakot fedő hártyán még akkor sem lehetett volna átlátni, ha nem gomolyog áthatolhatatlan, fehér gőz odabent.
– Vigyázz! – Gren nem annyira lemosta, mint inkább képen loccsantotta fivérét egy vödör vízzel.
– Te is láttad? – Fordult Ryshad a mágushoz, Shiv azonban nem figyelt rá: a központi medence peremén üldögélt, és elmerült pillantással, kíváncsi ujjakkal vizsgálgatta a bugyogó vizet. Ez a feszült tudományos érdeklődés mindenesetre igen mókásan festett egy pucér varázsló részéről. Személyes megjegyzésemet, mely szerint Pered igen csak szerencsés fickó, megtartottam magamnak.
– Tessék? – kapta föl a fejét a mágus.
– Csak tudnám, mi olyan vicces! – Sorgrad a festék nagy részét ledörgölte már a fejéről, és egykor szőke haja most szürkésnek és élettelennek tetszett, a karjával azonban jobban meggyűlt a baja.
– Megdöbbentő – motyogta Shiv, és tűnődve szappanozni kezdte a kezét. – A sziklák alatt rejlő tűz valamiképpen érintkezésbe lép a vízzel... Vajon... – Hirtelen félbeharapta a mondatot, és dühös pillantást vetett a foszlányokra hasadozó szappangyökérre. – Ez a vacak semmire sem jó!
– Miért, van jobb ötleted? – vigyorgott Gren, és egy marék szétázott gyökeret vágott a varázslóhoz.
Shiv azonban ügyesen elkapta, mielőtt még szétloccsant volna az arcán, majd úgy tett, mintha vissza akarná dobni, és szívből nevetett, amikor Gren félreugorva kis híján bebukfencezett a legszélső vályúban ázó lepedők közé.
– Lássuk, tud-e javítani rajta egy kisebbfajta varázslat. – Shiv a tenyerébe vette a gyökérlabdacsot, amelynek szürke anyagát egy pillanattal később zöldes árnyalatok kezdték áthatni. – Szerintem most már jobb lesz – vonta meg a vállát, majd Ryshadnak is, nekem is odahajított egy darabkát.
Grent annyira lefoglalta az érdeklődés, vajon mit kaphattunk, hogy a harmadik darabkával Shiv egyenesen képen találta. Sorgradban azonnal feltámadt a testvéri összetartás, és egy vödör vízzel vidáman nyakon öntötte a mágust.
– Tessék rendesen viselkedni! – jegyeztem meg fensőbbségesen, miközben igyekeztem nem elnevetni magamat.
Bármit is művelt Shiv a szappangyökérrel, mindenesetre ettől fogva jóval hatékonyabbnak bizonyult, és a második szappanozásra eltűnt a sötét árnyalat a hajamból.
– Hogy nézek ki? – kacsintottam Ryshadra. – Úgy értem: milyen a hajam?
Félrehajtott fejjel alaposan szemügyre vett.
– Sárbarna – jelentette ki végül némi gondolkodás után.
Ráöltöttem a nyelvemet, majd fölálltam, hogy leöblíthesse rólam a piszkos vizet. A karomon még mindig maradt némi halványkék árnyalat, de most már nagyon közelről kellett szemügyre venni, hogy látsszon. Ha felöltözöm, egy kis szerencsével azt is hihetik rólam, hogy egyszerűen csak fázom.
– Most te jössz! – Kipiszkáltam a kővályú dugóját a lefolyóból, kimásztam, és elégedetten szemléltem, amint az árnyékemberálca lefolyik a csatornába, és eltűnik a fal alatt. Amíg ismét telehordtuk vízzel a vályút, legalább nem fáztam, de amíg Ryshad haját mostam, ő meg a karját szappanozta, már kezdtem érezni a hátamon az ablakréseken utat találó hűvös levegőt.
– Shiv... Mondtál valamit a ruhatisztítással kapcsolatban... – Elrémített a gondolat, hogy tisztára sikált testemre esetleg vissza kell húznom azokat a botrányosan mocskos holmikat.
– Mindjárt, csak várj egy kicsit! – A varázsló nedves haja sötéten simult a koponyájához.
– Idehoznád a borotvámat? – szólt utánam Ryshad, aki elégedetlen arckifejezéssel tapogatta borostás állát.
Amíg a hátizsákjában kutattam, Gren is végighúzta a tenyerét a saját állán.
– Még szerencse, hogy engem sosem zavart az ilyesmi – jegyezte meg fensőbbségesen.
– No persze, mert akár egy nyáron át is növesztheted, akkor sem veszi észre senki, hacsak rá nem süt a nap – vágtam rá.
Évődésünket hangos kopogtatás szakította félbe.
– Ki az? – Sorgrad lemosta az arcáról a szappanhabot.
– Törölközőt hoztatok? – reménykedett Gren.
Egy hang odakintről felelt valamit, de hogy mit, azt sajnos nem értettem.
– Ebéd! – Gren arca felragyogott. – Még jobb!
Bevonultam a sarokba, mivel nem állt szándékomban felvidítani holmi kóbor kecskepásztor napját, Gren ugyanis szélesre tárta az ajtót, mit sem törődve vele, hogy anyaszült meztelenül, szappantól csöpögő testtel áll ott.
Az ajtó mögött szerencsére nem tartózkodott senki, akit ámulatba vagy kétségbe ejthetett volna Gren szívós és izmos, pőre teste. Csupán egy megrakott tálca várakozott a küszöbön.
– Mit kaptunk? – Sorgrad kíváncsian fölkapott egy bedugaszolt palackot, mialatt Gren vigyázva a központi medence kávájára állította a tálcát. Ryshad néhány gyors mozdulattal elintézte a hevenyészett borotválkozást, és csöpögve kimászott a teknőből.
– Azt hiszem, ezt meghagyom nektek. – Az ovális tálon heverő főtt kecskefej, amely fűszeres szószban úszott, nem vívta ki különösebben a bizalmamat. Nem szívesen eszem olyasmit, aminek arca van. Inkább egy aprócska, madárszerű teremtmény után nyúltam, és örömmel tapasztaltam, hogy sütés előtt édes tésztát töltöttek bele.
– Úgy nézem, a háziasszonyunknak több van a kamrájában, mint első látásra gondoltam volna. – Shiv beleharapott egy keskeny, fűszeres kolbászkába, majd a következő pillanatban elakadt a lélegzete, és levegő után kapkodott. – A teringettét, ez erős!
– Mintha föltették volna magukban, hogy alaposan leitatnak. – Ryshad is köhintett néhányat, majd odanyújtotta nekem a palackot. Óvatos, apró kortyokban belekóstoltam.
.- Miféle szesszel itatják ezek a szállást kérőket? – Könny szaladt a szemembe az erős italtól, amelynek csípős szaga még mindig facsarta az orromat.
Gren alaposan teletömte a száját tepsiben sült lepénnyel.
– Elég ételt adtak, hogy hosszú időre lefoglaljuk magunkat vele – állapította meg homlokráncolva.
– Furcsa vendéglátás olyasvalakitől, aki szemlátomást nem volt elragadtatva a megjelenésünkről. – Sorgrad apró falatokban eltüntetett egyet a veszedelmesnek bizonyult kolbászkák közül.
Mindannyian egymásra néztünk. Bár Ryshadnak és nekem valamelyest különböző a természetünk, hányattatott életünk során éppen úgy szokásunkká vált a gyanakvás, akárcsak Sorgradnak és Sorgrennek; most azonban még Shiv is kétkedő arcot vágott.
– Mit láttok odakint az udvaron? – Ryshad kiszemelt magának egy furcsa sajtot, amelybe a készítés során húsdarabkákat és fűszereket kevertek, és tört hozzá egy falat lepényt. Rágás közben közelebb lépett az ablakhoz, és félrerántotta a lötyögő csontkeretet, hogy kényelmesen kilássunk a résen.
– Szemlátomást még egy trágyásvödröt sem tett odébb senki – állapította meg gyanakvó arccal Sorgrad.
– Hol az a rengeteg ember, akik érkezésünkkor a ház körül sürgölődtek? – érdeklődtem.
Ryshad a hátizsákjában keresgélt.
– Itt ugyan nincsenek... – Sorgrad a fejét forgatta, hogy jobban kilásson a szűk résen.
– Nem hangzik valami megnyugtatóan. – Gren ügyes ujjakkal fejtette le a húst a kecskefejről, és begyömöszölte két lepénydarab közé.
Ryshad előhúzta a látcsövét, és lazítgatni kezdte a hátsó fal egyik ablakának keretét, hogy kikandikálhasson. – Mit látsz? – lépett közelebb Shiv.
– Emberek futnak felénk a dombháton rendezett sorokban, mintha hadsereget alkotnánk – szólt hátra komoran Ryshad.
– Az öregasszony üzent Olretnek! – állapította meg Shiv.
– Olret pedig díszkíséretet küldött, hátha egyedül nem találunk vissza az erődjébe? – érdeklődött megszokott gunyoros módján Sorgrad.
– Nem hinném. – Ryshad gyorsan bekapott még néhány falatot. – Készüljünk föl a fogadásukra, még mielőtt ideérnének!
Magunkra kapkodtuk ingünket, nadrágunkat, nem törődve a rájuk tapadt kosszal és izzadsággal. Ahogy beleléptem a csizmámba, és kikukkantottam az ablakkeret résén, lopakodó alakokat láttam mozgolódni a melléképületek között.
– Úgy nézem, ha kedvünk támadna távozni, az öregasszony földijei erősen vitatnák a döntésünket – sóhajtottam.
Sorgrad a megmaradt élelmet igyekezett szállítható formába csomagolni és begyömöszölni Gren meg a saját zsákjába.
– Ha harcra kerül sor, éppenséggel velük még könnyen elbánunk – dörmögte.
– És ha arra kapnának észbe, hogy a csapdájuk üresen áll? – fordultam Shivhez, miközben összekötöttem a pertliket az ingem nyakán. – Szerintem Usara már biztosan felébredt.
– Látsz itt éghető dolgot? – Shiv előhúzta az ezüsttálat, és kutatva körülnézett. – Fára vagy viaszra volna szükségem.
Körülöttünk azonban minden eszköz kőből vagy csontból készült a szigeteken uralkodó fahiánynak köszönhetően. Ahogy a fákra gondoltam, hirtelen az Öregerdő jutott eszembe, és odanyújtottam Shivnek az egyik rúnapálcikámat.
Shiv nem habozott: a pálcika végén máris lángnyelv táncolt, amely furcsa zöldes fénnyel égett. Nekifutott az ismerős varázslatnak, megpróbálkozott vele egyszer, azután még egyszer, majd harmadszor is, míg a rúnapálcika természetellenes gyorsasággal égett. A mágus homloka ráncba szaladt, én pedig inkább távolabb húzódtam, nehogy feszült figyelmemmel megzavarjam, és kapkodva csomagolni kezdtem a hátizsákomat meg Ryshadét. Ryshad rezzenetlenül, egyenes háttal állt az ablaknál, Sorgrad pedig az udvar felé figyelt.
– Nos, varázsló? – kérdezte Gren, hátára vetve a hátizsákját és Sorgradét, majd előhúzta a kését, hogy útját állja bárkinek, aki benyomulna az ajtón.
– Nem tudok kapcsolatot teremteni velük... Sem Usarával, sem Allinnal, sem Larissával. – Shiv hangjából szokatlan zaklatottság érződött ki.
– És ha Planirt próbálnád elérni, vagy bárki mást Hadrumalban? – Ryshad kérdése is feszültségről árulkodott.
– Várjatok egy kicsit! – Shiv letette az ezüsttálat meg az elszenesedett rúnapálcikát, és mélyet sóhajtott. Ekkor jöttem csak rá, hogy a szeme alatti sötét árkokat nem a festék okozza, és a gyomrom összeszorult. Még csak az hiányzik, hogy Shiv ismét kimerítse magát, és ne számíthassunk a varázserejére pont most, amikor egyéb segítségben úgysem reménykedhetünk ezeken a kopár szigeteken! Rágondolni sem mertem, vajon mi történhetett a többi varázslóval.
– Mindjárt elérik a falat – szólt hátra Ryshad, még mindig a szeméhez szorítva a látcsövet.
– Az a két lazsáló meg a cimboráik is itt őgyelegnek az ásóikkal – tudósított Sorgrad. – Most éppen a szomszéd épület sarka mögött rejtőzködnek.
Gren meg én óvatos pillantásokat vetettünk Shivre, aki ismét nekiveselkedett a varázslásnak.
– Planir, hallasz? Én vagyok az, Shiv! – A mágus hangja megerősödött, ahogy közelebb hajolt a borostyánsárga villódzáshoz. – Csatlakozz már be a varázslatomba, a fene egyen meg! Beszélnem kell veled!
A mágusfény azonban terméketlenül hunyt ki az ezüstedény aljában.
– Ne! – kiáltotta hirtelen Shiv, és a parázsló rúnapálcika kifordult az ujjai közül. Másik keze olyan erősen szorította az ezüsttálat, hogy a fémkarima meggörbült a markában. Hirtelen olyan erős pendülés hallatszott, hogy mindannyian hátrahőköltünk, az edény pedig kihullt Shiv kezéből, és megfeketedve koppant a padlón. Shiv hitetlenkedve bámult rá. – A mágia ellenem fordult!
Hátborzongató gondolat kezdett motoszkálni az agyamban.
– Lehet, hogy a rúnapálcika miatt volt? Elvégre az Erdő Népe jóslásra használja, az pedig éteri mágia, még ha nem is nevezik így...
Shiv azonban nem figyelt rám.
– Valami nagyon nincs rendben itt...
– És még kevésbé lesz, ha nem tudjuk kiverekedni magunkat innen! – Ryshad összecsukta a látcsövet, és a zsebébe süllyesztette.
Mindannyian előhúztuk a fegyverünket, és a következő pillanatban már hallottuk is a futó lábak zaját az udvar kövén.
– Talán tucatnyian lehetnek – latolgatta az eshetőségeket Gren. – Shiv, nem tudnál egyszerűen elvinni bennünket innen, és letenni egy kicsit arrébb? – kérdeztem.
– És ugyan hol? – A mágus kimerült pillantást vetett rám. – Olret erődjében? Közel és távol ez az egyetlen hely, amelyet ismerek annyira, hogy a varázslatommal elérhessem, és még erre is rámenne minden erőm.
– Szorosabb csapdákból is kiverekedtük már magunkat – felelte gondtalanul Gren, de hát Gren válaszai mindig is gondtalanságról árulkodtak. Az ablak előtt rohanó alakok árnya suhant el.
– Inkább azok miatt kell aggódnunk, akiket Olret küldött ide! – Sorgrad megszokott nyugalmával fontolóra vette a helyzetet. – Ha velük elbánunk, a kecskepásztorok és egyéb gyülevész népek maguktól szétszélednek majd!
Ryshad továbbra sem vette le szemét az ajtóról.
– Közelebbi terved is van?
Sorgrad a tőre hegyével lazítgatta az ablak csontkeretét.
– Beengedjük őket az ajtón keresztül. – Még egyet rántott az ablakkereten. – Azután ezen át távozunk.
– Ti hárman lehet, hogy átfértek – vonta össze a szemöldökét Ryshad. – Shiv meg én biztosan nem.
– Le tudom lassítani őket – ajánlkozott a mágus.
– Amint kiértünk, hátba támadjuk őket. – Makacsul nem vettem tudomást saját kételyeimről.
– Mindenesetre nincs több időnk lamentálni rajta. – Gren az ajtóhoz ugrott, látván, hogy valaki feszegeti kívülről. Egy mozdulattal feltépte, és a legelső elietimm katona szinte bezuhant a mosodába, elvesztve egyensúlyát a váratlan mozdulattól. Ez a meglepetés maradt az utolsó gondolata életében, mivel Gren egy suhintással levágta a fejét, majd odébbugrott a következő harcos kivont pengéje elől.
– Gyerünk! – Sorgrad elrántott a benyomakodó elietimm haderő útjából, akiknek vadállatias arca eszeveszett vérontást ígért. Felléptem egy ládára, félrerúgtam a kilazított ablakkeretet, és lábbal előre kiugrottam. Gren máris utánam vetődött, és egy mutatványos ügyességével gurult végig az éles kőtörmeléken. A következő mozdulattal már talpon is volt, pengéi megvillantak a délelőtti napfényben, mielőtt Olret emberei egyáltalán rájöttek volna, mi történik az orruk előtt.
A legtöbben máris bent tolongtak a mosodában; mindössze három embert hagytak odakint, akik szinte föl sem ocsúdtak hirtelen megjelenésünk láttán. Kettő Grenre vetette magát, a harmadik nekem támadt, azonban mivel eszem ágában sem volt közelharcba bonyolódni valakivel, aki másfél fejjel magasabb nálam, lekuporodtam, és fölkaptam egy öklömnyi nagyságú követ. Arcon találtam, és bár nem volt olyan jó dobás, mintha a homlokát kaptam volna telibe, ahhoz elég volt, hogy hátratántorodjon. Az arcához kapott, azután megbotlott és fenékre ült, én pedig közelebb ugrottam, és torkon szúrtam. Ugyan nem ölök a Grenre jellemző gondtalansággal, de ha valaki az életemre tör, hát el tudok számolni a halálával Saedrin színe előtt, amint elérkezik az időm. Csak utólag jöttem rá, micsoda őrült kockázatot vállaltam akaratlanul is, amikor használatba vettem az, ősi Kel Ar'Ayen-béli pengét.
Gren időközben bámulatos lábmunkával és elképesztő kardművészettel hozzáadta a másik két fickót ahhoz a hosszadalmas listához, amely jó időre elfoglaltságot ad majd Saedrinnek, némileg felbosszantva ezzel a Gren mögött sorakozókat az elszámolás napján. Kiáltásaik hallatán egy negyedik társuk is kifordult az ajtón, én pedig sürgősen visszavonultam, övembe tűzve a kardot és előkapva az erszényemet a dobónyilakkal.
A negyedik fickót azonban nem érdekelte a harc: olyan sebesen menekült, hogy még Gren sem tudta utolérni, mielőtt átugrott a kőfalon, és eltűnt.
Kíváncsiságom birokra kelt az óvatossággal, és megkockáztattam, hogy egy kicsit közelebb óvakodjak. Az ajtóban két elietimm állt háttal nekem, és bárkivel is harcoltak, az nyilván a barátaim egyike lehetett, így aztán egy suhintással átmetszettem a közelebb álló térdinát a hosszabbik tőrömmel. Ahogy hanyatt esett, Sorgrad máris rajta termett, és végzett vele, közben egy pillanatra megláttam odabent Ryshadot, aki egy másik elietimmel viaskodott.
Velőt rázó halálordítás harsant, amely egy pillanatra megdermesztett mindannyiunkat; Sorgrad meg én tértünk magunkhoz először. Amint hátulról lecsaptam a másik elietimm térdére, Sorgrad egyenesen a mellcsontja alatt találta el. A fickó néhány szempillantás múlva halott volt, átkozódását hörgő-bugyogó hang nyomta el. Sorgrad megpróbálta lerázni a holttestet a pengéjéről, én pedig közelebb léptem, hogy a lábfejemmel leszorítsam a halottat, közben ismét megláttam Ryshadot, aki most két fickóval küszködött. A két elietimm nehezen háríthatta csapásait, mivel karjukra, lábukra eszeveszetten lobogó nedves lepedők csavarodtak.
– Shiv a mi oldalunkra állította a mosodát – vigyorgott rám Sorgrad a holttest fölött.
Shiv a központi medence káváján állt. Háta mögött a medencéből fehér gőzoszlop szállt egyenesen fölfelé, mit sem törődve a nyitott ajtón beáradó huzattal. A gőzoszlop a tetőt elérve visszafordult, és lecsapott egy fickóra, körülfonva, körültekeregve ernyedt testét. Az elietimm arca fakó volt és petyhüdt; még ilyen távolságból is láttam, hogy halott.
– Megfőzted, akár az ünnepi pudingot! – suttogtam némiképp elszörnyedve.
– Valahogy úgy – sóhajtotta Shiv. – De attól tartok, most már tényleg az erőtartalékaim végére értem.
Ryshad a lábfejével megböködte a lepedőbe gabalyodott testeket, hogy meggyőződjön róla, csakugyan szép rendesen meghaltak valamennyien. A lepedők hasadásain vér szivárgott át, és a szétfröcskölődött vízzel és lúggal együtt a lefolyó felé csordogált.
– Menjünk innen!
Ryshad és Sorgrad léptek ki elsőként az ajtón, mögöttük én következtem, készenlétben tartva a karomat, hátha Shivnek támogatásra van szüksége. Gren az udvar közepén állt büszkén és harciasan, akár a kiskakas, készen rá, hogy porondra lépő ellenfeleit tollfosztottan, vérezve hagyja a porban.
– Hadd fizessek meg a vendégszeretetetekért! – fenyegette fölemelt karral a ház láthatatlan lakóit. – Anyám jobb kenyeret ad a kutyáknak, mint amit ti elénk vetettetek!
– Gren, megyünk! – figyelmeztette Sorgrad, amint elhaladtunk mellette. Gren eltöltött még egy kis időt azzal, hogy körülményesen a földre vizeljen, majd lelkesen utánunk rohant.
Ryshad lemaradt, hagyván, hogy a két fivér haladjon legelöl.
– Hogy vagy, Shiv?
– Mindjárt összeszedem magam – sóhajtotta reszketegen a varázsló. – Csak pihennem kell egy kicsit, és közben talán arra is rájövök, miért nem éri el a mágiám a megszokott hatókörét. – Hangja most már nem csak fáradtnak, de aggodalmasnak is tűnt.
– A pihenés talán ezt a gondot is megoldja. Hány mágus volna képes rá, hogy mindazt megtegye, amit te tettél az utóbbi néhány napban? – Magabiztos szavaim ellenére én is mindinkább osztozni kezdtem Shiv kellemetlen előérzetében, hogy valami alighanem nagyon nincs rendben körülöttünk vagy odahaza, ha egyszer nem tudunk összeköttetést teremteni egyetlen mágussal sem.
Magunk mögött hagytuk a kőfalat, és ahogy eltávolodtunk az épületegyüttestől, Ryshad minduntalan hátrafordult, hogy ellenőrizze, nem üldöznek-e bennünket.
– Találnunk kell egy biztos helyet, ahol elrejtőzhetünk, és eldönthetjük, mi legyen a következő lépésünk – jelentette ki elszántan. – Olyan hely kell, ahol senki nem zavarhat bennünket. Mondd csak, Livak, meg tudnád idézni azt az éteri varázslatot, hogy ne tudják követni a nyomainkat?
Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy futás közben lehetőleg frissen és pattogósan énekelgessem a kérdéses dalocskát, reménykedve, hogy a Mesterség megidézését nem befolyásolja folyvást elakadó lélegzetem és az egyenetlen, köves talajon botladozó lábam.

 

 

Suthyfer, Fellaemion-kikötő,

Nyárelő 11. napja

– Máris építitek a halotti máglyákat? – Temar furcsa büszkeséget érzett, amiért képes volt anélkül megszólalni, hogy megremegne a hangja.
– Nincs értelme késlekedni – felelte fáradtan Halice.
– Már el is felejtettem, milyen. – Temar most nem bánta, ha Halice észre is veszi a hangjában bujkáló szégyenkezést. – Nagyjából másfél éven át harcoltam az uralkodó hadseregében, de a holttestek eltakarításában soha nem kellett részt vennünk nekünk, a legelőkelőbb házak méltóságos urainak. Nekünk jutott a győzelem és a dicsőség, azután a csata végeztével alig vártuk, hogy a feljebbvalóink kiadják a parancsot, és végre elhagyhassuk a harcmezőt. Az ember csak a cimborákra emlékszik, a bolondozásra a táborban, az ünnepségekre meg a készséges szajhákra. A holttestekre nem...
– Ezúttal te vagy a legfőbb parancsnok – emlékeztette minden finomkodás nélkül Halice. – Most már legalább tudod, miért mondják a bölcsek, hogy megnyerni egy csatát nem sokkal jobb, mint elveszíteni.
Komoran szemlélték a szorosan egymás mellé fektetett, letakart holttesteket, amelyeket tisztelettudó kezek hordtak fel a dombtetőre. Nem hallatszott egyéb, mint a kalapácsok és csákányok csattogása, amelyek lassan szétbontották mindazt, ami megmaradt a Hínárból és Den Harkeil szerencsétlenül járt hajójából.
– Peyt életben maradt? – kérdezte nagy sokára Temar.
– Nem érte meg az éjfélt – csóválta meg a fejét Halice.
A hajóroncsokból kifejtett faanyagot rendezett sorokban cipelték fel a dombtetőre a foglyul ejtett kalózok, akik elkerülték a végső mészárlást.
– Legalább az időjárás és a faanyag megfelelő a máglyaépítéshez – jegyezte meg Temar, amikor a némaság súlya már elviselhetetlen teherként nehezedett mindkettejükre. A fiú oda sem figyelve húzogatta a felkarját borító kötés szélét.
– Remélem is. – Halice összevont szemöldökkel figyelte, amint más foglyok darabokra vágott vitorlavászonnal takarják le a holttesteket. Mögöttük Minare emberei fürkészték készenlétbe helyezett furkósbotokkal, hátha valaki netán nem viseltetik kellő tisztelettel a holtak iránt. – Mindazonáltal nem ártana egy kis mágikus segítség. Allin jobban van már?
– Egyelőre még nem. – Temar ezt már nem tudta volna nyugodt hangon kimondani, így meg sem próbálkozott vele.
– Akkor kénytelenek leszünk a segítsége nélkül kellő hőmérsékletűre hevíteni a tüzet. – Halice a máglyák felé intett, amelyeket vérfoltos öltözetű zsoldosok építettek fogcsikorgató elszántsággal. – Deglain ért hozzá, hogyan tájolja be a máglyát, hogy a szél a lehető legkedvezőbb irányból érje.
– És mibe tesszük a hamvakat? – ráncolta a homlokát Temar.
– Majd megkérdezzük Rosarnt. Ő kezeli a visszaszerzett holmikat – bólintott Halice. – Biztosan találunk közöttük néhány vajasköcsögöt, facsöbröt, széles szájú korsót meg efféléket.
– Komolyan gondolod, hogy valakinek a fiát egy vajasköcsögben küldöd haza? – Temart felháborította az ötlet, csakúgy, mint a felismerés, hogy ennél jobb megoldást bizony ő sem tud találni.
– Volt már rá példa, hogy valakit viaszosvászonba csavarva küldtem haza... Igaz, nem is maradt több belőle néhány elszenesedett csontdarabnál. – Halice elfordította tekintetét a partra vont hajóroncsok módszeres elpusztításának látványától, és Temarnak hirtelen úgy tűnt, mintha a szeme sarkában könnyek csillognának. – Mindig azt mondogattam magamnak, jobb, ha a családjuk pontosan értesül a történtekről, mint hogyha kétségbeesetten reménykedve várnák haza őket évszakról évszakra.
– Bocsánat... – Temarnak nem volt jobb ötlete, mit is mondhatna.
Halice fájdalmasan elmosolyodott.
– Tudod, egyáltalán nem bántam, hogy magam mögött hagyhatom ezt az egészet. És azt hiszem, nem csak én, hanem Deglain és a többiek is, akik úgy döntöttek, hogy Kellarinban maradnak, és új életet kezdenek.
– És továbbra is maradni akarsz? – kérdezte Temar óvatosan.
– Természetesen – nyugtatta meg Halice. – Ha már ennyi vért kiontottunk érted, nem rázhatsz le bennünket olyan egyszerűen.
– Annak idején az uralkodó hadseregében fájdalomdíjat fizettek a sebesülteknek aszerint, hogy mennyire volt súlyos a sérülésük – tűnődött Temar. – Nem tudom, tartja-e még magát ez a szokás, én mindenesetre ennek alapján szándékszom eljárni.
Tovább figyelték, amint a munka döcögve folytatódik, és közben ismét csönd ereszkedett rájuk. A foglyok harmadik csoportja hosszú bárkákra cipelte elesett társainak holttestét. A Fogasponty a tengerszoros közepén várakozott, hogy a nyílt vízre vontassa a temetőhajókat. A legénység már készen állt az indulásra, és bár a vitorlavászon kötegei még ott fehérlettek az árbocok aljában, odafenn a zászlórúdon már ott táncolt a D'Alsennin-lobogó.
– Remélem, lesz annyi eszük, és messzire kiviszik őket! – morfondírozott Temar. – Még csak az kellene, hogy a dagály kihozza a holttesteket!
– A cápák gondoskodnak róla, hogy ilyesmi ne fordulhasson elő – felelte Halice komor elégedettséggel. – Majd emlékeztess, hogy számoljak be róla Naldethnek, mit végeztünk!
Temar ismét az épülő halotti máglyákra pillantott, és vigyázatlanul végigfuttatta ujját a karján feszülő kötésen, amíg ki nem tapintotta alatta a dagadt szegélyű vágást. Igyekezett elhessegetni magától a makacsul visszatérő gondolatot, hogy Guinalle egykettőre meggyógyíthatná a sebesülését. A lány tehetségére most másutt van szükség. Majd később, ha elfogytak a legsürgősebb teendői, biztosan sort kerít a sebgyógyításra is. Ha marad még ereje, és ha Ostrin is úgy akarja...
– Kellene ide egy templom – jelentette ki hirtelen elszántsággal. – Ha már kénytelenek vagyunk szedett-vedett urnákba tölteni a hamvakat, legalább adózzunk nekik annyi tisztelettel, hogy rendes templomot építünk nekik.
– Egyetértek – biccentett Halice. – Némelyik család nyilván szeretné ott hagyni a hamvakat, ahol rokonuk elesett. Igaz is, gondoskodnunk kell róla, hogy a legelső induló hajó visszavigye a halottak névsorát. Mit gondolsz, Tadriol megengedi, hogy a Birodalmi Futárszolgálatot vegyük igénybe a lescari és caladhriai családok értesítésére?
– Még ha akarná, sem tagadhatná meg a birodalmi hírnökök szolgálatait egy nemesi család fejétől – vágta rá kissé hevesen Temar. – A Birodalmi Futárszolgálat akár Solura túlsó csücskébe is elviszi az üzenetedet, vagy ha nem, hát velem gyűlik meg a bajuk!
– Ha Bremilayne-be küldünk hírt, az üzenet hamarabb megérkezik Toremalba, de Caladhriát meg Lescart talán mégiscsak úgy érhetjük el a leggyorsabban, ha valakit leküldünk Zyoutesselába, aki útnak indítja az ottani futárt Relshaz felé. És ha már itt tartunk, Hadrumalt is értesítenünk kellene... – Halice a zekéje belső zsebébe nyúlt, és előhalászott egy vastag ezüstgyűrűt. – Ez a gyűrű Larissáé volt. Vissza kell küldenünk a hamvaival együtt.
Temar zavart képet vágott.
– Nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna az ujján – ismerte be.
– Én sem. – Halice egyszerre szánakozó és kissé kényelmetlen arcot vágott. – Azt hiszem, azelőtt talán Planiré volt.
– Majd megvitatjuk, ki merre menjen, ha a hajók már berakodtak. – Temar tudta, hogy ezzel a válasszal voltaképpen csak a szőnyeg alá söpri a kérdést, de előbb nézett volna szembe Tadriollal és a Hercegek Gyűlésével, mint hogy Planir elé álljon, és megmondja neki, hogy a nő, akit szeretett, már nem él. – Meg kell várnunk, amíg minden emberünk visszatér, azok is, akik az őrszigeten maradtak.
– Az pedig nem ma lesz – csóválta meg a fejét Halice, és az elszántan dolgozó zsoldosok felé intett. – Ma este ugyanis a sárga földig le fogják inni magukat, és eszeveszettebbek lesznek a földühített patkányoknál. Igaz is, gondoskodnod kell róla, hogy a foglyokat biztonságosan bezárják az Alga gyomrába, ha nem akarod, hogy az embereim éjfél felé fölkoncolják őket.
– Vagy úgy. – Temar kissé elbizonytalanodott. – Biztos, hogy bölcs dolog így szabadjára engedned a zsoldosaidat? Mi lesz, ha az elmenekült és szétszóródott kalózok közül néhányan visszaosonnak, hogy az éj leple alatt megszerezzenek maguknak egy hajót, vagy valami egyéb galádságot tegyenek?
– Akkor éppen annyi idejük lesz megbánni a tetteiket, amíg valaki áthajít egy rőf kötelet egy faágon, és hurkot köt a végére, vagy amíg kifeni a kését, hogy kibelezze őket. – Halice hangjába mintha kezdett volna visszatérni az elevenség. – Mindazonáltal lehet, hogy igazad van. Egyetlen szikra is hihetetlen pusztítást tud okozni, ha a tűz elszabadul. Rosarn meg az emberei holnap átfésülik a szigeteket.
– Amint Guinalle egy kis időt tud rám szakítani, befejezheti az oktatásomat a Mesterség terén, és akkor majd én is képes leszek megtalálni a rejtőzködőket. – Temar kihúzta magát, és kiegyenesítette vállát. – Rosarn csapata mindjárt fel is mérheti a terepet, amint megtisztította a szigeteket a bozótban lappangóktól, mondjuk, Vaspret segítségével. Nem árt, ha tudjuk, mi van a kezünkben; méghozzá minél előbb, hogy kiötölhessük, hogyan hasznosíthatnánk a legjobban, ha már egyszer visszafoglaltuk.
Halice elmosolyodott.
– Úgy érted, Tadriol elé állsz, és családfői rangodra hivatkozva kijelented, hogy Kellarin magának követeli Suthyfert?
– Úgy van – vágta rá Temar eltökélten. – Van valami kifogásod ellene?
– A legkevésbé sem. – Halice a lassan készülő máglyákra pillantott. – Örömmel látnám, ha az itteni csatatér helyén egyebet is látnánk jövő tavasszal, mint égett foltokat, ahol a téli esők nyomán gaz üti fel a fejét.
Újdonsült elszántsága dacára Temart ismét sötét gondolatok környékezték, így hát hálásan fogadta az óvatos köhintést a háta mögül. Glane lépett melléjük bocsánatkérő arckifejezéssel.
– Elnézést kérek, uram, de mit tegyünk azokkal a foglyokkal, akik nem akarnak dolgozni? Néhányan közülük azt hangoztatják, hogy soha nem voltak kalózok, csupán egyszerű rabszolgák. És aztán ott vannak még a sebesültek is...
– A sebesülteket majd én megnézem. – Halice vállon veregette Temart. – A kegyelem és az igazságszolgáltatás a te egyedüli kiváltságaid, Messire.
Temar ráharapott az alsó ajkára, ahogy távolodni látta a zsoldosnő szálas alakját.
– Rosarn! Sikerült már valamiféle leltárt fölvenni? Tisztességes élelemre van szükségem a sebesültek számára! – kiáltotta Halice. Csizmás lábával nagyot rúgott egy roskatag kalyiba oldalába, amely hangos recsegéssel omlott össze. – És állítsatok fel sátrakat is, elvégre ezekben az ócska romkupacokban mégsem alhatunk!
Temar habozva fordult Glane felé.
– Hol vannak azok a foglyok? – kérdezte megadóan.
A fiú engedelmesen megindult előtte a kőzúzalékon és poros füvön át ahhoz a mogorva arcú csoporthoz, akiket Edisgesset hasonlóan komor lakosai őriztek. Némelyik fogoly halottsápadt volt a félelemtől, és egyfolytában a földet bámulta, mások a bokájuk, csuklójuk bőrébe fájdalmasan mélyedő kötelet igyekeztek lazítgatni. Voltak, akik kettesével, hármasával összeverődve kuporogtak, tekintetük folyvást ide-oda járt, keresvén az alkalmat, mikor tudnának megszökni és elmenekülni, és szemük fehérje úgy villogott, akár az acsargó házőrző kutyáké. Egy asszony nyugodtan üldögélt egymagában, karját a térde köré fonva; zöld ruhájának szegélye vérfoltos volt, egyik ujja leszakadt, és a feslés alatt vörösen felhólyagzott a bőr. Rápillantva Temarnak valahogyan az az érzése támadt, hogy az asszony nem annyira gyengeségét palástolja, mint inkább erejét igyekszik rejtegetni. Fekete haja még mindig rendezett kontyba csavarva ékesítette a feje búbját.
– Építsetek akasztófát – fordult tárgyilagos hangon az őrökhöz. – Akkorát, hogy egyszerre négy-öt bűnözőt lehessen felkötni rajta.
A legközelebb kuporgó foglyok arca elszürkült, néhányan dühösen szitkozódni kezdtek, mások zokogásban törtek ki, ahogy Temar szavai legsötétebb félelmeiket igazolták. Voltak, akik megpróbáltak kötelékeik ellenére talpra kecmeregni, és egymás szavába vágva könyörögtek vagy tiltakoztak.
– Ne, méltóságos uram...
– Irgalomért esdeklünk...
– Engem csak kényszerítettek...
– Csendet! – Temar fölemelte a kezét. – Mindannyiótoknak lehetőségetek lesz kegyelmet kérni!
– És tanúskodni? – kelt fel a földről egy rongyos ruhájú, összekarmolt lábszárú lány, összekötött kezével magához szorítva egy takarót, amelyet egy irgalmas zsoldos vethetett oda neki, hogy eltakarja foszladozó inge alól kikandikáló kebleit. – Köss fel, ha úgy tartja a kedved, Messíre, bánom is én, de ne hagyd, hogy ez a szuka megúszhassa a neki járó büntetést! – Azzal a zöld ruhás nő felé fordult, aki továbbra is a földre sütötte a szemét. – Ez a szajha itt Muredarch szeretője, aki még mindig nem hajlandó elárulni a titkait! – A lány fájdalmas zokogásban tört ki, lábfejével tehetetlenül rúgva a merev arcú asszony felé. – Ő csinált szajhát belőlem is! Ő engedte, hogy ezek a patkányok a kedvük szerint használjanak... – Ahogy ismét a zöld ruhás nő felé rúgott, az egy ügyes mozdulattal elgáncsolta, és a hisztérikus lány elzuhant a földön. Most már a többi fogoly is felugrált, és néhányan a zöld ruhás asszonyra támadtak, a többiek pedig egymásnak estek.
– Válasszátok szét őket! – rendelkezett Temar. Edisgesset lakosai máris a dulakodó csoportba vetették magukat, félrerángatva a hadakozó, acsargó foglyokat, egyesekkel könyörtelenül, másokkal finomabban bánva.
– És vele mit csináljunk? – lépett elő az egyik őr, karjában az eszméletét vesztett lánnyal.
– Vidd a sebesültekhez! – Temar az erdő legszélső fái felé intett, ahová a sebesülteket vonszolták a véráztatta csatatérről. Visszafordult a foglyok csoportjához, és szemügyre vette a zöld ruhás nőt, aki ismét csendesen és nyugodtan üldögélt a földön. Kontya lebomlott a feje tetejéről, egyik arcán pedig lila véraláfutás kezdett körvonalazódni.
– Hogy hívnak? – kérdezte Temar.
– Ingella! – kiáltotta az egyik fogoly.
– Valóban Muredarch asszonya voltál? – faggatta Temar.
Ingella nem válaszolt, és tekintetét továbbra sem szakította el attól a fűcsomótól, amely szemlátomást szenvedélyesen érdekelte.
Temar pontosan a tudatában volt, hogy minden szempár rá szegeződik.
– Nos, rendben van, tartsd meg magadnak a válaszaidat – szólalt meg nyugodtan. – Nem Muredarch volt az egyetlen a szigeten, aki a Mesterség segítségére támaszkodhatott. Megvan a módszerünk rá, hogyan tapogassuk ki, vajon bűnös vagy-e vagy ártatlan.
Ingella arca megrándult, sötét szemében rémület villant.
Temar kiválasztotta azokat, akiknek arca félelemről árulkodott a Mesterség említésének hallatán, és néhány intéssel kivezényelte őket a csoportból.
– Zárjátok be őket alaposan az Alga gyomrába! – fordult az őrökhöz. – Gondoskodjatok róla, hogy senki se szökhessen el az igazságszolgáltatás elől! Ami pedig a többieket illeti: senkit sem köttetek fel, aki nem érdemli meg. Választhattok, hogy dolgoztok, vagy pedig benneteket is bezárunk a hajó rakterébe!
Néhányan újjáéledő reménnyel pillantottak rá, Temar pedig sarkon fordult, és sietve elsétált, mielőtt bárki észrevehette volna, hogy remeg a keze, a térde pedig rogyadozik a vállára nehezedő felelősség súlyától.
– Nos, hogy állunk? – lépett mellé Halice. Temar összerezzent: nem is vette észre, hogy közeledik.
– A nagyapám elszántan igyekezett a fejembe verni, hogy a rang egyben kötelességet is jelent, nem csupán előjogot. Azt hiszem, csak most értettem meg, miért. – Temar foga összecsikordult. – Meg kell keresnem Guinalle kisasszonyt, hogy szabályos ítélőszéket állíthassunk ki. Ha külön akarjuk választani azokat, akik önként álltak Muredarch szolgálatába és azokat, akiket kényszerítettek rá, elég erőteljes igazmondó varázslatra lesz szükségünk. – Temar észrevette, hogy Halice arca az eddigieknél is jobban elkomorodik. Nem hitte volna, hogy ezt még lehet fokozni. – Mi történt?
– Darni meghalt – felelte Halice kurtán.
Temar rájött, hogy létezik nyomorultabb lelkiállapot az eddiginél.
– Talán így volt a legjobb neki – szólalt meg hosszú szünet után. – Az arca annyira összeroncsolódott, hogy már nem lehetett volna helyrehozni.
– És a karja is – sóhajtotta Halice. – Már az is megfordult a fejemben, hogy talán nekem kellene megadnom neki a kegyelemdöfést, miután végeztünk Muredarch embereivel. Azután arra gondoltam, hogy a Mesterség talán még megmentheti... – A zsoldosnő összevonta a szemöldökét. – A dolgok valahogy egyértelműbbnek tűntek, amikor még nem álltak rendelkezésünkre efféle eszközök.
Temar érezte, hogy az elkeseredés lassacskán úrrá lesz rajta.
– Ha jól emlékszem, nős volt, ugye? És gyerekei is voltak.
– Kettő. – Halice leszegte a fejét.
– Bárcsak legalább Ryshad itt lenne! – A szavak akaratlanul buktak ki Temar ajkán.
– És Livak. – Halice végighúzta sebtében megmosott kezét rövidre nyírt haján. – Jártál már ma reggel a fedélzeten? Usara talán már magához tért, esetleg Allin.
– Akkor Guinalle már üzent volna. – Temar lemondó pillantást vetett Halice felé. – Ezzel együtt persze megnézhetjük, hogy vannak. – Kettesben megindultak a kavicsos parton át egyre gyorsuló léptekkel, míg végül a fiúnak már szinte futnia kellet, hogy lépést tarthasson a zsoldosnővel.
– Hé, te ott! – Halice leintett egy matrózt, aki megrakott csónakkal igyekezett vízre szállni, egyetlen evezővel kormányozva a hajófarból. – Ha az Alga felé tartasz, elvihetnél bennünket!
Temar némán várakozott, amíg el nem érték a hajót, és akkor sem akadt mondanivalója, amikor egymás mögött felkapaszkodtak az Alga oldalán lógó kötéllétrán.
– Hol van Guinalle kisasszony? – fordult Halice egy arra járó matrózhoz.
– A hátsó kabinban – intett a férfi, azután folytatta útját.
Temar úgy érezte, mintha minden erő elszállt volna a térdéből. Halice hátrafordult.
– Ha nem tudsz róla, azzal még nem teszed meg nem történtté.
A zsoldosnő úgy tárta ki Temar előtt a kabin ajtaját, akár az inasok nagyapja palotájában. A fiú mély lélegzetet vett, és belépett.
Odabent női hangok fogadták, amelyek kimerültségről és meglepetésről árulkodtak.
– Temar! Nem is gondoltuk, hogy eljössz!
– Nahát, Guinalle! – A fiatalemberre hirtelen gyengeséggel tört rá a megkönnyebbülés. – És Allin! Hogy érzitek magatokat?
Guinalle alacsony széken üldögélt, hátát a kabin falának vetette.
– Rettenetesen fáradt vagyok, de hát az idő ezen könnyen segíthet.
Allin az ágyon kuporgott, csapzott haja rendetlen tincsekben vette körül sápadt arcát. Temar letérdelt mellé, és szorosan magához ölelte. A máguslány szaggatottan fellélegzett, majd Temar köré fonta karját, és úgy szorította magához, mintha az élete függne tőle.
– Halice, ha te is meg akarsz ölelni engem, kérlek, légy óvatos! – Usara a másik ágyon feküdt, és most megpróbált a könyökére emelkedni. – Attól tartok, összeroppannék!
– Pont úgy festesz, mit egy meszelőrúd végére tűzött koponya – nyugtatta meg Halice vidám bajtársiassággal.
– Úgy is érzem magam. – Usara feladta a hiábavaló küzdelmet, és elhanyatlott az ágyon.
– Mi történt? – Temar kissé ügyetlennek találta a saját kérdését, miközben Allint magához szorítva ült az ágy szélén.
– Guinalle megmentett bennünket! – Allin válasza fojtottan érkezett, mivel arcát Temar vállgödrébe temette.
– Nem hagyhattam, hogy újabb mágusok osztozzanak Otrick sorsában! – Guinalle mindent megtett, hogy válasza tárgyilagosnak tűnjék. – És a saját védvarázslataitok is hatásosnak bizonyultak a Mesterség ellenében.
– Jó tudni, hogy nem pazaroltam az időmet Aritane társaságában – jegyezte meg Usara.
– Larissa meghalt, igaz? – Allin még szorosabban bújt Temarhoz. – Éreztem... Éreztem, ahogyan haldoklik.
Temar kibontakozott a lány öleléséből, hogy láthassa az arcát.
– Igen, kicsim. Annyira sajnálom!
Allin felhős szeméből kövér könnycseppekben tört elő a bánat. Temar ismét magához szorította, és érezte forró könnyeit a válla és nyaka bőrén.
– Az adeptusok őt találták meg először – magyarázta keserű arckifejezéssel Guinalle. – Ez hívta fel a figyelmemet a tervükre, hogy benneteket, mágusokat akarnak elpusztítani. Szegény Larissa elég sokáig kitartott, hogy legyen időm életre hívni a varázslataimat, és legalább benneteket kettőtöket megóvjalak az elietimmek haragjától.
– Ez bizony elég sovány vigasz Larissa elvesztéséért. – Usara oldalra fordította a fejét, hogy a többiek szemébe nézhessen. – Kell lennie valamiféle magyarázatnak, vajon miért vagyunk olyan átkozottul sebezhetőek varázslás közben a Mesterség számára.
Temar már nyitotta volna a száját, hogy elmondjon valamit abból, amit Larissa végzetéről tudott, Guinalle azonban a szavába vágott.
– Azt hiszem, ennek a talánynak a megfejtéséhez is közelebb jutottam az elmúlt napokban.
Allin fészkelődni kezdett Temar karjában, és amint megszólalt, szavai minden más gondolatot kivertek a többiek fejéből.
– Ha egyszer legyőztük a kalózokat, nem hozhatnánk most már haza Livakot meg a többieket? Shivet, Ryshadot...
– Sorgradot és Sorgrent – tette hozzá Halice kissé türelmetlenül.
– Meddig tart, amíg valamelyikőtök elég erőt gyűjt hozzá, hogy kapcsolatba lépjen velük?
– Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra – szólt közbe Usara komor elszántsággal. Lábait átvetette az ágy szélén, és jól látható erőfeszítéssel ülő helyzetbe tornászta magát.
– Nem hinném, hogy elég pihent vagy a varázsláshoz – tiltakozott Temar, de Allin már ki is siklott védelmező karjai közül.
A lány a padlóra térdelt, és egy kisebbfajta ládát húzott elő az ágy alól.
– Hadd próbáljam meg, Usara! Elvégre a tűz az elemem.
Mire ezeket a szavakat kimondta, már meg is gyújtotta a gyertyát, amelyet a ládából vett elő. Átnyújtott Temarnak egy kis ezüsttükröt, és arckifejezését látva a fiú nem is igen mert tiltakozni. Így aztán inkább lenyelte ellenérveit, és aggódva figyelte, ahogy a mágia aranyló fénye táncoló árnyakat rajzol Allin arcára. Ismét eltűnődött rajta, vajon hogyan is illethette valaha a „dundi” jelzővel a lányt. A borostyánszínű ragyogás aranyló sávokat festett Allin barna szemébe, amely most mintha titkos átjáróvá vált volna a kiismerhetetlen misztériumok felé, amelyeket Temar soha nem érthet meg.
– Ó, a démonok nevére! – Allin bosszúsan elfújta a gyertyát. – Nem tudom elérni őket!
– Valami baj történt? – kapta föl a fejét Halice. – Úgy értem, velük.
– Lehet, hogy csak túlságosan fáradt vagyok. – Allin elkeseredett arcot vágott.
Temar a nyomasztó helyzet ellenére hirtelen erős késztetést érzett, hogy elnevesse magát.
– Mondd csak, előfordult már valaha, hogy egy mágus elfogadta valakinek a szavát anélkül, hogy bizonyítékot keresett volna a maga számára?
– Ilyesmi nem fordulhat elő, amíg csak harmadszorra is ki nem nő a fogunk, hogy Otrick mondását idézzem. – Usara meggyötörten elvigyorodott. – Mindjárt megpróbálkozom egy távolba látó varázslattal. Az azért mégiscsak könnyebb feladat, mint hogyha beszélni is akarnánk.
Allin előkeresett a ládájából egy öblös ezüsttálat, Guinalle pedig már nyúlt is a vékony nyakú, hasas vizeskancsóért az asztalon. Usara óvatosan egyensúlyozta a térdén a tálat, és összevont szemöldökkel figyelte, ahogy Guinalle vizet tölt bele.
– No, lássuk, mit látunk – dörmögte Usara, és köszönetet biccentett Allinnak, aki már nyújtotta is felé az apró olajosüveget. A mágus néhány cseppet ejtett a vízbe a gyógynövényektől illatozó olajból, majd két tenyerét a tál köré fonta, és mély lélegzetet vett.
Temar feszülten figyelte, mikor jelenik meg a mágusfény villódzása a víz felszínén. Gyomra összeszorult, látva, hogy a gyengécske izzás éppen csak eléri az edény karimáját. Usara összevonta a szemöldökét, és a fénylő örvény máris gyorsabban kezdett forogni, ám amikor Temar már azt hitte, hogy az ismerős ragyogás bármikor áttörheti a néma felszínt, az örvénylés hirtelen abbamaradt, és a szerteszakadozó olajfolt bágyadt buborékokat ringatva, petyhüdten úszkált a víz tetején.
Usara ajka annyira elkeskenyedett, hogy már szinte alig lehetett látni.
– Úgy látom, muszáj kipihennünk magunkat. – A máguslány csüggedten pillantott Temarra, majd Halice-re. – Ne haragudjatok! Egyszerűen arról van szó, hogy...
– Csitt, kicsikém! – Temar a lány keze után nyúlt. – Hidd el, senki sem hibáztat benneteket! – Már éppen ecsetelni kezdte volna, mivel tartoznak Kellarin zsoldosai és köznapi lakói a mágusoknak, ám ekkor Guinalle halk varázsigébe kezdett. – Mit csinálsz? – kapta föl a fejét Temar.
– Kipróbálom, hasznát tudom-e venni a Mesterségnek ebben a reménytelen helyzetben. – Guinalle merev testtartásban ült a széken, és lehunyt szemmel összpontosított. – Tiadar vel aesar lel, Livak eman frer Sorgren an vel arimel, lek al treradir.
Sokáig nem hallatszott más a kabinban, csak Guinalle ritmikus suttogása. Usara előredőlt, a térdére támaszkodott, és feszült pillantásában kérdések parázslottak, ahogy a lányra függesztette tekintetét. Temar átkarolta Allint, aki még mindig iménti sikertelenségén bánkódott, hiszen úgy érezte, bármit odaadna, ha segíteni tudna a fiúnak. Halice karba font kézzel az ajtófélfának dőlt, és arcáról, mint rendesen, most sem lehetett leolvasni semmit.
– Nem találom őket. – Guinalle tehetetlenül lecsüggesztette a fejét. – Ennyit a Mesterség felsőbbrendűségéről az elemi mágia fölött!
– Te is kimerült vagy, akárcsak Allin vagy Usara – vélekedett Temar.
– Mi lenne, ha Ryshadot vagy Shivet próbálnád megkeresni? – javasolta Usara.
Guinalle elkeseredetten csóválta a fejét.
– A mágusokat rettenetesen nehéz megtalálni, hacsak nem varázsolnak éppen. Ryshad pedig olyan erős ellenérzéseket táplál a Mesterség irányában, hogy az már önmagában felér egy rejtővarázslattal. De egyébként attól tartok, nem ez a baj.
– Akkor micsoda? – kérdezte türelmetlenül Temar.
– Livak rejtővarázst használ, hogy eltüntesse a nyomaikat. – Guinalle sápadt homloka ráncba szaladt. – Azt akarja, hogy a Mesterség ne találhassa meg... Ez persze bárkire érvényes, rám ugyanúgy, mint az elietimmekre, noha nyilván az utóbbiaknak szánja.
– De hát Ilkehan meghalt! – értetlenkedett Temar.
– Akkor nyilván valaki más elől rejtőznek – felelte Halice az ajtóból. – Ez pedig alighanem azt jelenti, hogy bajban vannak.
– Talán valaki bosszút akar állni rajtuk Ilkehan haláláért – jegyezte meg szárazon Usara.
– Most mit tegyünk? – Allin szája sarka lefelé görbült.
– Pihenjetek, és nyerjétek vissza az erőtöket, hogy minél előbb megtalálhassátok Shivet vagy Sorgradot! – Temar erősen igyekezett, hogy hangja ne tűnjön dorgálónak.
– Mást úgysem tehetünk, ha egyszer kimerítettük magunkat! Mestereink mindig is erre figyelmeztettek, igaz, Allin? – Usara bosszúsan felmordult. – Attól tartok, ez a lehető legkedvezőtlenebb alkalom, hogy a gyakorlatban bizonyítsuk be, mennyire igaza volt Otricknak.
Halice mogorva arccal kutatni kezdett a zekéje zsebében.
– Segít ez valamit? – kérdezte tenyerét előrenyújtva.
– Hol szerezted? – bámult rá döbbenten Usara.
– Otrick gyűrűje! – csodálkozott Allin.
– Otrické, előtte pedig Azaziré volt. – Usara a gyűrűért nyúlt, és Halice vigyázva átadta neki. – De valaki kifényezte, és most úgy fest, mintha vadonatúj volna. Nyilván Planir varázslata áll a dolog mögött. – Csodálattal nézegette az ezüstösen fénylő holmit.
– És ez mit jelent? – Temar kérdő pillantást vetett a varázslóra.
– Azt, hogy ez az elemi hatalom gyűrűje. – Usara a jobb keze középső ujjára csúsztatta az ezüstkarikát, és még mindig csodálattal méregette. Elgyötört arca kiszínesedett, és halkan fölnevetett. – Kalion szétpukkadna dühében, ha tudomást szerezne róla!
– Miért? – Guinalle előrébb csúszott a széken, ahogy a kíváncsiság lassan erőt vett fáradtságán.
– Legalább öt emberölő óta vagy még annál is régebben nem akadt példa rá, hogy egy varázsló valamely tárgyba sűrítette volna a varázserejét. – Usara magasra emelte a kezét. – A Kalionhoz hasonlók azt állítják, hogy a mágia misztériumát tönkretenné és megszégyenítené, ha a nem mágikus születésűek is képesek lennének varázslásra az efféle tárgyak által.
– Vagyis azt állítod, hogy amelyikünk az ujján viseli ezt a gyűrűt, az képes varázsolni? – hitetlenkedett Halice. – Szavamra, úgy hangzik, mint egy rossz ballada!
– Nem pontosan erről van szó... Az ilyesmi ugyanis valóban balladába illő lenne. – Usara lehúzta ujjáról a gyűrűt, és odadobta Allinnak, aki meglepetésében majdnem a földre ejtette. – De számtalan előnnyel járhat a nem mágikus születésűek számára. Adott esetben például képesek lehetnek kapcsolatba lépni egy mágussal, ha az ujjukon viselik ezt a gyűrűt.
– Ez tényleg hasznos lehet! – Temar érdeklődése egyre nőtt.
Allin elvörösödött, ahogy az ujjára próbálta a gyűrűt. Temar némi gyanakvással szemlélte a lányt.
– Kalion és a követői azonban megfeledkeznek valamiről. – Usara szélesen elvigyorodott. – Az efféle tárgyak elsődleges jelentősége nem abban áll, hogy mágikus képességekkel ruházzanak fel hétköznapi embereket, hanem abban, hogy megújítsák és megtisztítsák a mágia erejét, és elérhetővé tegyék más mágusok számára.
– Ez mind szép, de adhat neked ez a gyűrű annyi erőt, hogy megtaláld Livakot és a többieket? – kérdezte váratlan nyíltsággal Halice.
– Egy próbát mindenképpen megér. – Usara Allin felé nyújtotta a kezét, hogy visszakérje tőle a gyűrűt, ám a mozdulat közben megtorpant, és elgondolkodó pillantást vetett Guinalle kisasszonyra.
– Mi az? – Guinalle alig észrevehetően elpirult.
– Csak az jutott eszembe – felelte megfontoltan a mágus –, vajon mi történne, ha te próbálnád meg...

 

 

Rettasekke, Elietimm-szigetek,

Nyárelő 11. napja

– Készen vagytok? – Sorgrad kérdő pillantást vetett Shivre és Ryshadra.
– Minden rendben. Nem először csinálunk ilyesmit. – Biztató mosolyt küldtem Ryshad felé, amelyben sajnos több volt a tettetés, mint a valódi magabiztosság. Ryshad erőltetett nyugalma mögött ugyanis annyi feszültséget láttam, amely kettőnk számára is éppen elegendő volt.
– Gyerünk! – Gren már félig elő is bújt a tüskebokrok közül, amelyek a víztárolótól Olret erődjéig húzódtak. A gát mögött sötéten hullámzott a víz. A legutóbbi dagály feltöltötte a medencét, a gátak pedig visszatartották, ameddig szükség volt rá. Ez a víztároló központi szerepet töltött be a terveinkben.
– Mehetsz! – suttogta Sorgrad, és Gren már neki is indult, készenlétben tartva hosszú késeit. Sorgrad meg én csak néhány lépéssel maradtunk le mögötte, csizmánk talpa fölverte a töltés finom porát. A malomépület szögletes tömege eltakart bennünket az erődbeliek szeme elől, de ezzel együtt sem akartuk kockáztatni, hogy valamiképpen észrevegyenek.
A malom ajtaját nem zárrák be: nyilván nem is volt rá szükség. Gren minden teketória nélkül berontott rajta, és lekaszabolta az útjába kerülő férfit, akit valósággal megbénított a hirtelen megjelenésünk okozta meglepetés. A fickó elvágódott, vére sötét cseppekben hullott a mindent beborító, finom ködként szállongó lisztre; szája tátva maradt, akár a zsáké, amelyet éppen megtölteni igyekezett. Nem akartam végignézni, ahogy Gren végez vele, így Sorgrad nyomában felrobogtam a létrán a felső szintre.
A hatalmas malomköveket felügyelő molnár meghallotta a dübörgést odalentről, de minthogy hirtelenjében nem volt kéznél semmi, amit fegyvernek használhatott volna, nem akadt más választása, mint csendben meghalni Sorgrad személytelen pengéjének hajszálpontos csapása nyomán. Amint a harci láz alábbhagyott, hirtelen szorongást éreztem, amiért két szerencsétlennek meg kellett halnia csak azért, mert rossz időben rossz helyen voltak, a következő pillanatban azonban már jobban lefoglalt, hogy a saját bőrömet mentsem.
– Zárd le a gabona útját! – rendelkezett Sorgrad.
Máris a csúszkánál teremtem, amely a felső szinten található garatból szállította lefelé a gabonát. A csúszkát elzáró csontretesz elég feltűnő helyen volt, így azonnal megragadtam, és a helyére rántottam. Sorgrad eközben a fogaskerekeket szabályozó emeltyűket vette munkába; a fogaskerekeket az alsó szinten található nagy vízikerék hajtotta tengelyeken és áttéteken keresztül. Mozdulatai nyomán már hallottam is a zsilipeken áttóduló víz egyre erősödő robaját.
– Ezek szerint Gren megtalálta a megfelelő köteleket. – Most már kiabálnom kellett, hogy túlharsogjam az egyre gyorsuló vízimalom fülbántó csattogását.
– Nem elveszett gyerek. – Sorgrad meghúzott valamit, amitől a malomkövek őrült forgásba kezdtek. – Ráadásul él-hal az efféle mulatságért.
Figyeltem, ahogyan a kövek között finom, krémfehér lisztté őrlődő gabona egyre keskenyebb sugárban csordogál alá.
– Úgy nézem, mindjárt készen is vagyunk.
Sorgrad felnyitotta a csapóajtókat, amelyeken át felvonó- és emelő-berendezések szállították a zsákokat a malom két szintje között. Sápadt ködfelhő gomolygott fel alulról, és Sorgrad köhintett néhányat.
– Csukd be az ablakokat!
Úgy tettem, ahogyan mondta, közben pedig folyamatosan szemmel tartottam a malomköveket. Hamarosan olyasféle csikordulást hallottam, mint amikor a kés éle megcsúszik a cseréptálon; a mi fülünknek ez azt jelezte, hogy immár nem sok gabona maradt a két őrlőkő között.
– Ideje eltűnni innen! – figyelmeztettem Sorgradot.
Ő azonban pontosan olyan jól tudta, akárcsak én, mi történik, amikor a durva homokkövek szikrát csiholnak ki egymásból, mert elfogy közülük az őrölnivaló. Nem is bajlódtunk a létrákkal: elkaptunk egy-egy kötelet, és a csapóajtókon át lecsusszantunk a földszintre. Áthatolhatatlannak tetsző lisztfelhőbe érkeztünk: köhögés fojtogatott, és a ködös fehérségben alig láttam Grent, aki még mindig hasogatta az újabb és újabb liszteszsákokat a késével, marokszámra hajigálva tartalmukat a levegőbe.
– Futás!
Neki sem kellett kétszer szólni. Tetőtől talpig fehér volt, mintha hóviharba tévedt volna, de nem vesztegette az időt azzal, hogy leverje magáról a lisztet: máris az ajtó felé rohant, Sorgrad meg én szorosan a nyomában futottunk.
– . Remélem, elég élesek voltak azok a kövek – kiáltotta Sorgrad, amikor már a töltésen nyargaltunk. – És elég kemények is!
– Nem álltam meg, hogy szemügyre vegyem!
Nem messze tőlünk megpillantottam Ryshad feszült arcát a tüskebokrok rejtekében; mellette Shiv kuporgott, csontos képén leplezetlen aggodalommal.
– Hasaljatok le! – integettem nekik.
Egy szempillantással később a hatalmas vízimalom a levegőbe repült mögöttünk. Fülsüketítő dörrenést hallottunk, amely mellett a legveszedelmesebb mennydörgés is eltörpül, a fülem pedig úgy csengett, mintha a fejemben egy egész harangjáték szólalt volna meg. Elképesztő erejű széllökés érkezett a hátunk mögül, kis híján a földre döntve bennünket, majd átcsapva rajtunk tovább rohant, és a tüskebokrokat is a földhöz nyomta. A víztároló felszínén tarajos hullámok szaladtak tova, felriasztva néhány lúdszerű madarat, amelyek rémült rikoltozással keringtek a víz fölött.
Körülöttünk esőként hullt alá a forgács és a deszkatörmelék. Az ablakkeretek egészben szakadtak ki, és messzire repültek, majd a tározó vizébe csapódtak, amely gátját vesztve, nekivadulva igyekezett a tenger felé. A malom tetejét borító paladarabok szerteszét szóródtak, legtöbbjük a töltés szikláinak ütközött neki. Egy nagyobb darab hátba talált, én pedig szitkozódva igyekeztem védeni a fejemet a karommal, de még így is jócskán kaptam a záporzó törmelékből. Hatalmas reccsenés hallatszott, hogy még a töltés is beleremegett a lábunk alatt, annak jeléül, hogy valamelyik fal vagy talán a két szintet elválasztó födém megadta magát. Nekem azonban eszem ágában sem volt hátrafordulni, amíg csak el nem értük a tüskebokrok jelentette viszonylagos védelmet. Ryshad kilépett a bozótból, és elkapott, mert szinte levetettem magam a töltésről. Néhány pillanatig meglapultam a karjában, és levegő után kapkodtam.
Gren hasra vetette magát a bokrok között, és noha mellkasa erősen zihált, arcán diadalittas vigyor ült.
– Tessék, Shiv! – lihegte. – Egy szemernyi mágia sem kellett hozzá!
Shiv még mindig zavartan bámulta a malom romjait, mintha nem tudná eldönteni, megdöbbenjen vagy elnevesse magát inkább.
– Tudod, Sorgrad, ezek után nem is csodálom, ha nem érezted szükségét, hogy Hadrumalban folytasd a tanulmányaidat!
Sorgrad kíváncsi tekintettel nézett vissza rá.
– Azért lenne néhány kérdésem hozzátok, mágusokhoz – mosolygott. – Megmondhatnátok például, miért viselkedik úgy a levegőben lebegő liszt egyetlen szikra hatására, mint a bányalég.
Hátrafordultam Ryshad ölelésében, hogy szemügyre vegyem, mit is végeztünk. Grennek eddig egyetlenegyszer sikerült rávennie hasonló cselekedetre; az akkori célpontunk egy kis szélmalom volt, amelyet valósággal gyújtóssá aprítottunk. Most is megdöbbentem, látván, milyen hatékonyan porig lehet rombolni egy ilyen hatalmas, szilárd épületet.
– Ezek az itteniek olyan kevés fát használnak, hogy még egy jó kis tűzvészt sem lehet okozni náluk – dörmögte Gren némiképp csalódottan.
– Ez is épp elég. – Ryshad hitetlenkedve csóválta a fejét a pusztítás láttán. A vízimalom mind a négy fala átszakadt, fentről kisebb-nagyobb szünetekkel még mindig potyogtak a meglazult deszkák. A tetőgerendák derékba törtek és lezuhantak a romhalmaz kellős közepébe, magukkal sodorva a malmot működtető tengelyeket, fogaskerekeket és egyéb szerkezeteket, amelyek a zsákokat szállították és a molnármesterség egyéb rejtélyes műveleteit szolgálták valaha. A romba dőlt faalkatrészek között tűz ütötte fel a fejét, és bár csak lassan terjedt, a viháncoló lángok idővel mind magasabbra és magasabbra csaptak. Amint a szüntelenül fújdogáló szél segítőkész fuvallatokkal táplálta a lángokat, a tűz pattogása hamarosan túlszárnyalta a lehulló épületelemek recsegő zaját.
– Azt mondod, már csináltatok ilyet? – Ryshad legfeljebb a fejem búbjára vethetett kutató pillantást, mivel az arcomat éppen a vállába temettem.
– Kétszer is – vágta rá büszkén Gren.
– Én csak az egyiknél voltam ott – emlékeztettem sietve.
– De miért tettétek? – Ryshad hangja hallatán kénytelen voltam fölemelni az arcomat, és ránézni.
– El kellett terelnünk magunkról a figyelmet – vontam vállat.
– Ugyanúgy, ahogy most is. – Sorgrad szemlátomást egyelőre nem osztozott Gren feltétlen diadalmámorában, de azért az ő tekintete is büszkeségről árulkodott. – És azt mondom, most aztán alaposan eltereltük!
A töltés túloldalán, a malom romjai körül úgy nyüzsögtek Olret emberei, akár a hangyák a széttaposott boly körül. A kecskeólakból visítozó lányok szaladtak ki, akik még ahhoz is túlságosan zaklatottak voltak, hogy becsukják maguk mögött a kaput, így aztán kisvártatva a teljes nyáj a nyomukba eredt sopánkodó mekegést hallatva. A lányok és kecskék hada kis híján feldöntötte a lakótorony körüli műhelyekből kiszaladó férfiakat és nőket, akik hirtelenjében azt sem tudták, mihez kapjanak; egyesek rohanvást indultak a tengerpart felé, mások a közeli hegyeket fürkészték. Kétségbeesett mozdulataik nagyjából elárulták, mitől tartanak: hogy ismét a föld mélyének tüze fenyegeti őket, amely elől hiába is keresnének menekvést. Néhányan a bölcsebbek közül megtartották a lélekjelenlétüket, és igyekeztek nyugalomra inteni a tömeget, ám halálra rémült társaik ügyet sem vetettek rájuk, talán meg sem hallották szavaikat az általános felfordulásban. A hullámtörők melletti hosszú pajtákból újabb embercsoportok sereglettek ki, és egymás szavába vágva kérdezgették a többieket, de természetesen senki sem tudott választ adni nekik.
Néhányan felbátorodtak kissé, és kettesével, hármasával a malomrom felé indultak, ám nyomban meg is torpantak, mivel egy elszabadult kecskecsorda szemközt rohant velük. A nyáj nagy része átugrált az alacsony kőfalon, és beszaladt a vetésbe, éhesen vetve magát az értékes gabonára. A többi kecske a halszárító asztalok felé vette útját, és rémülten mekegve felborogatták a hordókat és állványokat. Néhányan közülük, hogy üldözőik elől elmenekülhessenek, a halászbárkák kirakodását segítő mólóra vágtattak, és csapatostól potyogtak a tengerbe vagy a móló mellett kikötött csónakokra, még tovább növelve ezzel az általános felfordulást.
– Ideje indulni, Shiv. – Ryshad még mindig magához szorított.
– Sietnünk kell, úgyhogy egy kicsit durvának fogjátok találni – figyelmeztette a varázsló.
– Vigyázzatok a reggelitekre! – vigyorgott Gren.
Legszívesebben ráöltöttem volna a nyelvemet, de valami azt súgta, jobb lesz, ha szorosan becsukom a számat. A mágia ezúttal a megszokottól eltérő formában jelentkezett: jéghideg ködfátyol lebbent körénk egy szempillantás alatt, mint kékkel áttört ezüstös takaró, és mire felocsúdtunk volna, már magába is burkolt. A tüskebokrok, a töltés és a víztároló a következő lélegzetvétellel semmivé foszlott, bennünket pedig valósággal felrántott a földről egy láthatatlan és ellenállhatatlan erő. A fejem búbjától a lábam ujja hegyéig belerázkódtam, de különös módon most sokkal kevésbé gyötört a hányinger, mint a többi alkalommal. Tekintetem azonban még mindig ködös volt, és ezen az sem segített, hogy az öklömmel dörzsölgettem a szememet.
– Ez megvolna – sóhajtotta Shiv. – Most már legfeljebb ha egyetlen varázslatra való erő maradhatott bennem.
– Akkor alaposan meggondoljuk, mi legyen az! – biccentett Gren.
– Hol vagyunk? – nézett körül Sorgrad.
Ahogy kitisztult a látásom, felismertem magunk körül azt a folyosót, amely a foglyul ejtett nők börtöne alatt helyezkedett el. Máris megindultam a lépcső felé, Ryshad pedig kivont karddal a nyomomba szegődött. Gren mondott valamit, amit nem értettem, de amikor hátrafordultam, láttam, hogy ő és Sorgrad a másik irányba futnak.
– Hová mennek? – pillantottam Ryshadra.
– Grennek eszébe jutott valami – magyarázta Shiv kissé bosszús hangon.
– Hadd menjenek. – Letérdeltem a vasrács elé, és próbálgatni kezdtem a zárnyitó felszerelésemet.
– Nem ebben állapodtunk meg! – füstölgött Ryshad.
– A megállapodás náluk csak addig érvényes, amíg más ötletük nem támad – világosítottam fel, azután, hogy elejét vegyem további méltatlankodásának, hozzátettem: – Légy szíves, őrködj, amíg kinyitom a zárat!
Shiv már eleve úgy helyezkedett el, hogy szemmel tudja tartani a folyosót, és most Ryshad is csatlakozott hozzá. A lenti felfordulás zaja gyengülő-erősödő hullámokban jutott el hozzánk: ordítozás, futkosás, ajtócsapkodás hallatszott, annak jeléül, hogy minden figyelem a megmagyarázhatatlan katasztrófa felé fordult, szándékainknak teljes mértékig megfelelően. Mindenki kifelé igyekezett, részint azért, hogy segítsen, ha tud, részint pedig azért, hogy a száját tátsa és szörnyülködjön.
– Meg tudnád idézni azt a rejtővarázst? – érdeklődött suttogva Ryshad.
– És még mi kellene? Késekkel ne zsonglőrködjek közben? – húztam el a számat, de azért mégis csak motyogni kezdtem orrom alatt a varázsige ősi szavait. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy ne essek ki a ritmusból, miközben a zár működését próbáltam feltérképezni. Még a szememet is lehunytam, hogy jobban tudjak összpontosítani, mivel ujjaim úgyis emlékeztek a mozdulatokra, amelyekkel a legutóbb túljártam a zárszerkezet eszén. A fémreteszek halk kattanással csúsztak el egymáson.
– Ezzel megvolnánk. – Fölkeltem a földről, és belöktem a rácskaput.
– Zárd be mögöttünk! – rendelkezett Ryshad.
– És mi lesz Sorgraddal meg Sorgrennel? – tiltakoztam.
– Nyugodtan nyitva hagyhatod. – Shiv máris elsüvített mellettem, kettesével szedve a lépcsőfokokat. – Ha Olret utánunk jönne, úgyis nála lesz a kulcs.
Ryshad meg én szinte egyszerre vontunk vállat, és a mágus után eredtünk.
– Én vagyok az! – kopogtattam be az elreteszelt faajtón. Ryshad felágaskodott, hogy elhúzza a felső reteszt, Shiv pedig letérdelt az alsóhoz. – A barátaimat is elhoztam!
Bármennyire azt súgták is ösztöneim, hogy folytassam a rejtővarázslat ismételgetését, sietve kivertem a fejemből ezt az ötletet, még a nyomait is igyekeztem eltüntetni. Csöndben reménykedtem, hátha akad odabent valaki, aki kiolvassa agyamból a segítő szándékot. Máskülönben igen nagy bajba kerülhetünk: nemcsak, hogy önként sétálunk be a csapdába, de még csak nem is számíthatunk senkire, aki kimenekíthetne onnan, tekintve, hogy kívülről is ellenség vesz körül. Mély lélegzetet vettem, hogy egy ideig ne kelljen belélegeznem az odabent fogadó bűzt, és a tenyeremmel benyomtam az ajtót.
– Segítséget hozol? – Shernasekke úrnője, mint rendesen, most sem fecsérelte az idejét udvariaskodásra. – Beszéltél már a rokonainkkal?
– Segítünk nektek, ha ti is segítetek nekünk – feleltem hasonló nyíltsággal. – Megöltük Ilkehant, és most Olret, úgy látszik, a halálunkat akarja. Ha a szavatokat adjátok, hogy a barátaitok megvédelmeznek bennünket, kijuttatunk benneteket innen.
– Megesküszöm a kötelékre, amely őseim földjéhez fűz, és őseim csontjaira, amelyek e földben nyugszanak – vetette föl a fejét az asszony, és világoskék szeme természetellenes sápadtsággal villogott piszkos arcában.
– Megbízható eskünek tűnik. – Ryshad közelebb lépett a ketrechez, amelyben a nő kuporgott. – Húzódj hátrébb! – Csizmás lábával erőteljeset rúgott a lakatba, azután még egyszer és némi átkozódás után ismét. A zárszerkezet hosszú időn át ellenállt ugyan a nő fáradhatatlan ujjainak, de a nyílt erőszak megártott neki: halk reccsenéssel engedett, és Ryshad félrerántotta a ketrec ajtaját. Az asszony megragadta kislánya kezét, és kétségbeesett mozdulattal kifelé igyekezett börtönéből, kis híján megcsúszva a padlót borító mocskon.
Shiv eközben le nem vette a szemét az ajtóról.
– Milyen messzire kell jutnotok innen, hogy használni tudjátok a Mesterséget, és kapcsolatba tudjatok lépni a népetekkel?
A nő csodálkozó, értetlen pillantást vetett a varázslóra.
– A tudományotokra gondol – magyaráztam, emlékezetembe idézve a Sheltiya megnevezését az éteri varázslatokra. – Vagyis a valódi mágiára!
A nő szeméből eltűnt az értetlenség, és most már inkább bosszúsan húzta el a száját.
– Van nálatok élelem? Borzasztóan éhes vagyok!
Már éppen a tudtára akartam adni, hogy nekünk sem volt időnk ebédelni, de Ryshad egy kecskehússal töltött lepényféleséget varázsolt elő a zsákjából.
– Parancsolj, úrnőm! – nyújtotta át neki a D'Olbriot család szolgálatában töltött évek alatt beléje ivódott feltétlen udvariassággal.
– Jelenleg senkinek nem vagyok az úrnője, jó uram. – Az asszony keserűen elmosolyodott, majd úrnőkhöz csöppet sem méltó mohósággal a szájába gyömöszölte a lepényt. – A nevem Frala Shernasdir.
– Engedj ki bennünket is! – szólt most közbe a legidősebb nő. – Ha meg tudjuk fogni egymás kezét, egyesíthetjük az erőinket!
Mialatt Ryshad őt is kiszabadította, én munkába vettem egy másik ketrec zárját, amelyben Frala egyik testvére kuporgott. Ahogy kinyitottam az ajtót, hevesen megragadta a kezemet.
– Gyslin Shernasdir élete végéig hálás lesz neked – jelentette ki könnyes szemmel. Szertartásos szavai furcsa ellentétben álltak foltos ruhájával és maszatos arcával.
– Részemről a szerencse – mormoltam, és továbbléptem a következő testvérhez, aki türelmetlenségében már a ketrece rácsait feszegette. Ryshad eközben kiszabadította a fiatalabb lányokat, akik reszketve, zokogva ölelkeztek össze.
– Uralkodjatok magatokon! – csattant fel a nagyanyjuk. – Nem szabad gyengeséget mutatnotok: gondoljatok arra, hogy még komoly feladat áll előttetek!
Ekkor kezdtem csak rájönni, mi lehetett Olret valódi célja azzal, hogy ilyen embertelen körülmények között tartotta őket. Arra számított, hogy a nélkülözés és szenvedés elnyomja elméjükben a képességet, hogy használhassák a Mesterséget. Nyomban keresgélni kezdtem a hátizsákomban, ahol a Gren által meghagyott élelmiszerkészlet lapult, és megpróbáltam a lehető legigazságosabban szétosztani az élelmet Gyslin, a nővére meg a két lány között.
Ryshad eközben átnyújtott a legidősebb nőnek egy kissé megviselt kolbászkát, és lecsatolta derékszíjáról a vizespalackot.
– Shiv...
A varázsló azonban türelmetlenül leintette.
– Valaki jön fölfelé a lépcsőn! – Gyors mozdulattal az ajtószárny mögött termett, de továbbra is kifelé kémlelt a zsanérok között.
A nők kővé dermedtek, és még a kezükben tartott élelemről is megfeledkeztek. Ryshad meglapult a másik ajtószárny mögött, kivont kardját készenlétbe helyezve.
– Shiv, be tudod reteszelni az ajtót?
– Várjatok! – suttogtam, és gyanúm beigazolásaképpen odakintről halk füttyentés hallatszott. Visszalöktem a dobónyilaimat a derekamon függő erszénybe. – Ők azok, Sorgrad és Sorgren!
Ryshad mormolt valamit az orra alatt, amit szerencsére nem értettem. Minthogy Shivnek nem maradt ideje becsukni az ajtót, óvatosan kikémleltem. A fivérek futva közeledtek a másik lépcső felől, mindketten kivont karddal, egy-egy jókora csomagot szorongatva a hónuk alatt.
– Erre gyertek! – intettem oda nekik. Amint beléptek, és megkönnyebbült mozdulattal a földre ejtették terhüket, a batyuk tartalma halkan megcsörrent.
– Szerintem nem ez a legmegfelelőbb idő a tolvajlásra – jegyeztem meg komoran.
Sorgrad ártatlan képpel felvonta a szemöldökét, mint aki egy csepp bűnbánatot sem érez.
– Úgy érted, hagyjuk itt ezeket a Kellarinból származó ereklyéket? – Lába fejével megbökte az egyik batyut, amelyből egy réges-régi tőr rézmarkolata kandikált ki. – Éppenséggel visszavihetjük őket... Bár azt hiszem, ezek az utolsó darabok, amelyek még hiányoznak.
– És ami Guinalle kisasszonynak nem kell, állítólag a miénk lehet – mórikálta magát Gren.
– Azt már velem is meg kell osztanotok, különben soha többet nem állok szóba veletek – feleltem hasonló hangnemben, azután elkomorodtam, ahogy a pillantásom Gren véres pengéjére esett. – Kit öltetek meg érte?
– Senkit – tiltakozott megbántottan Gren. – Ez még a molnártól maradt rajta. Az ápolónő éppen csak össze nem vizelte magát ijedtében, és kereket oldott, akár egy megriasztott kutya.
– Sejtettem, hogy Olret abban a szobában rejtegeti az értékeit, ahol a fiát őrzi – pillantott Ryshadra Sorgrad, mintegy elébe menve a készülődő kérdésnek.
Gren azonban ennyivel lezártnak is tekintette a kérdést, és szertartásosan meghajolt a nők felé, akik élénk kíváncsisággal méregették a két újonnan érkezettet.
– Drága hölgyeim, mindenben állok rendelkezésetekre! – vigyorgott, és sanda oldalpillantást vetett rám. – Látod, mégsem kellett volna megfürödnünk!
Ryshad azonban fontosabb dolgok miatt aggódott.
– Shiv, vigyél ki bennünket innen!
Ám mielőtt a mágus válaszolhatott volna, a legidősebb nő összerezzent, és a torkához kapott.
– Olret mindjárt itt lesz! – suttogta rémülten.
Három lánya sietve megragadta egymás kezét, úgy, hogy Frala került középre.
– Gyorsan! – intett oda Gyslin a két fiatalabb lánynak. Az idős hölgy felzárkózott a sor túlsó végére, a kislány pedig ijedten rejtette az arcát Frala szoknyájába.
– Muszáj megkockáztatnunk... – Shiv összeszorította a fogát.
– Ne!
– Guinalle! – Nem tehettem róla: ösztönösen körülpillantottam a teremben, mintha a kisasszonynak valahol a közelben kellene lennie.
– Tessék? – Ryshad és Shiv úgy bámultak rám, mintha elvesztettem volna a józan eszemet.
– Livak, én vagyok az! – csendült fel ismét Guinalle hangja, ám az értetlen arcok láttán immár biztos voltam benne, hogy egyedül én hallom. – Ne hagyd, hogy Shiv varázsoljon! – folytatta elfulladva. – Olret nyomban megöli!
– Ne varázsolj, Shiv! Guinalle azt üzeni, hogy ne varázsolj! – Küszködnöm kellett, hogy halljam a hangját, miközben megpróbálom továbbadni szavait. – Usara a távollátó varázslatával megtalált bennünket, és Guinalle most ezen a varázslaton keresztül alkalmazza ránk a Mesterséget!
– Erre meg hogyan képesek? – hitetlenkedett Shiv.
– Nem várhat ez most? – meredtem rá. – Te csak tartsd észben, hogy nem varázsolhatsz, ha nem védelmez a Mesterség, mert különben Olret azonnal végez veled!
– Velünk meg a katonái végeznek, méghozzá nyomban! – Sorgrad máris az ajtóhoz ugrott, és Gren sem sokkal maradt le mögötte. – Egy egész hadsereg közeledik!
A következő pillanatban már én is hallottam a vasalt csizmák csattogását odakint, a folyosón.
– Csukjátok be az ajtót! – kiáltotta Ryshad. – Valamelyikőtök reteszelje be! – Sürgetőleg a nők felé intett a kardmarkolattal.
Miközben igyekeztem Guinalle távoli hangjára figyelni, hallottam, amint a nehéz reteszek a helyükre csusszannak.
– Beszélnem kell az adeptusokkal, akiket megtaláltatok! – jelentette ki Guinalle. – Csatlakozz a sorhoz!
Ehhez azonban egyáltalán nem fűlött a fogam, és nem csupán azért, mert a kezük olyan minősíthetetlenül mocskos volt. Mivel azonban nem sok választási lehetőségem maradt, nagy levegőt vettem, és megragadtam a hozzám legközelebb álldogáló lány kezét.
A terem homályba borult körülöttem, és egy futó pillanatig attól tartottam, hogy el fogok ájulni. Kisvártatva rájöttem, hogy valamiképpen visszaszorultam a saját tudatom egy félreeső szegletébe, és immár Guinalle akarata irányítja a testemet, a hangomat, a mozdulataimat. Továbbra is a saját szememmel láttam az eseményeket, de csak valamiféle roppant furcsa és kényelmetlen látószögből: kizárólag magam elé voltam képes nézni, és valahogy úgy, mintha Ryshad látcsövébe pillantottam volna bele. Erőm legnagyobb része arra ment el, hogy legyűrjem magamban a feltörni készülő pánikot, mivel rájöttem, senkinek sem használnék vele, ha kiabálni, kapálózni próbálnék, vagy megkísérelném lerázni magamról a varázslatot. Amúgy sem volt hangom, hogy kiabálhassak, sem erőm, hogy a magam akaratából mozdítsam a tagjaimat.
– Guinalle Tor Priminale vagyok, Larasion akolitusa, Ostrin tudományának beavatottja. – Guinalle az én számmal szólt, és az én kezemmel intett a legidősebb nő felé. – Mindannak nevére kérdezem, ami valaha fontos volt nektek: hajlandóak vagytok segíteni?
– Segítünk. – A hat elietimm nő hangja ott visszhangzott körülöttünk, amint a legidősebb asszony megragadta Guinalle kezét, azazhogy az én kezemet, bezárva ezzel a kört. A termet egymás sarkában benyomuló képek töltötték meg: Suthyfer és az újonnan visszafoglalt kikötő, Vithrancel és a nyüzsgő piactér, Edisgesset és a homályos tárnák mélye. A képeken mozgó alakok éppen olyan élethűnek és kézzel foghatónak tűntek, akár a valóság, amelyet nem éreztem immár a talpam alatt, és amely mintha végképp cserbenhagyott volna. Valami mintha megfagyott volna körülöttem, mígnem Guinalle áttörte, akár a folyó jegét tél derekán, hogy kifürkészhesse alatta a víz hömpölygő futását. Anyám számtalanszor figyelmeztetett gyermekkoromban, hogy soha ne játsszak a jégen, és rémtörténeteket mesélt beszakadt gyerekektől, akiket a folyó tovasodort a jég alatt, és nem tudták kidugni a fejüket a vízből, hogy lélegezhessenek, így aztán nyomorultul megfulladtak. Ám az a félelem, amelyet e rémmesék nyomán éreztem, semmiség volt ahhoz képest, amely most szorongatta a tagjaimat. Homályosan eljutott a tudatomig, hogy Shernasekke asszonyai kétségbeesetten kapnak az éteri erő után, amelyet olyan hosszú időn át megtagadtak tőlük, és úgy szippantják magukba, akár a szomjhalál szélén álló vándor az éltető vizet.
Minden porcikám tiltakozott ellene, hogy részt vegyek abban, ami következik, de már éreztem, ahogyan elkerülhetetlenül rám zúdul a misztérium és veszély áradata, és a varázslat tükrözte világ magába szippant. Ryshad és Shiv megpróbálták összetörni a ketreceket, Sorgrad és Sorgren pedig felhalmozták a faanyagot és kitépett rácsokat az ajtó előtt, fa- és fémdarabkákat ékelve az ajtórésbe, a reteszek alá, a zsanérok közé.
Mindezt azonban csupán homályosan, távolról érzékeltem, mintha nem is ez lenne a valóság, hanem Guinalle, aki ott állt a közvetlen közelemben, és a Régi Birodalom nemesasszonyainak díszruháját viselte. Minden ujján gyűrűk csillogtak, hajában gyémánttal ékes arany diadém ragyogott, nyakában pedig rubinkövek tükrözték vissza a lángszínű selyemruhája keltette földöntúli izzást. Válaszul a kóróvá soványodott elietimm nők piszokfoltos arca is megváltozott, átalakult olyanná, amilyennek láttatni szerették volna magukat. Frala haja a nap érlelte gabonamezők aranyló színét tükrözte, és súlyos fürtjeit vérvörös drágakövekkel kirakott csonttűk fogták össze a feje tetején. Földig érő gesztenyebarna ruhája csak még jobban kiemelte bőrének tejfehér színét. Gyslin és a másik testvér hasonló szabású ruhát viseltek a kék szín két különféle árnyalatában, és karcsú nyakukat különös, tejfehér kövekből álló nyaklánc fonta körbe. A fiatalabb lányok zöld színű, kevésbé fényűző ruhát hordtak, a legidősebb hölgy pedig feketét, amelynek komorságát csupán néhány ezüstékszer törte meg. Keskeny arcával, hegyes orrával így minden eddiginél jobban emlékeztetett egy öreg varjúra. Csupán a picike kislány szomorkodott továbbra is viseltes ingecskéjében, egyik piszkos kezével még mindig anyja szoknyájába kapaszkodva, a másikkal megviselt állatkáját szorítva magához.
Az ajtó felől hallatszó dörömbölés egy pillanat alatt visszarántott a való világba, ahol Ryshad és Shiv minden erejükkel igyekeztek megtartani az ajtószárnyakat, miközben Sorgrad és Sorgren még mindig a rögtönzött torlaszt építették.
– Ha nem akarunk mindnyájan meghalni Olret kezétől, segítségre van szükségünk! – szólalt meg Guinalle.
„A démonok vigyék az udvariasságot! – mérgelődtem magamban. – Vágj már bele!”
– Seldviar namayenar ek tal rath – kántálták kórusban az elietimm nők, és összefonódó akaratuk engem is magával sodort. Most már az életnek egy harmadik vetülete is a szobába furakodott, és pontosan tisztában voltam vele, milyen közel állok hozzá, hogy az éter körülöttem tornyosuló hullámai végképp elsodorjanak a valóságtól.
– Har dag Vadesorna abrigal! – Frala egy zömök, tar koponyájú férfit idézett meg, aki szinte acsargott haragjában, amikor a nő elmondta neki, mi történt velük; azaz csak gyanítom, hogy erről lehetett szó közöttük, mivel Frala olyan gyorsan beszélt, hogy egy kukkot sem értettem belőle. A férfi dühödten sarkon fordult és elviharzott, beleolvadva a láthatatlanságba, mintha sűrű köd hömpölyögte volna körül.
– Edach ger vistal mor din! – Gyslin és a lánya egy nyugtalan tekintetű asszonynak panaszkodtak, aki szavaik hallatán elkerekedett szemmel az arcára szorította a kezét. Körülötte elmosódott árnyak gyülekeztek.
– Olret evid enames Froilasen ral Ashernasen! – A legidősebb nő ellentmondást nem tűrő arccal meredt arra az izmos fiatalemberre, akit gyors varázslata megidézett. Szerencsére a fiú legalább annyira tettrekésznek mutatkozott, mint az asszony: ki nem mondott parancsszavára máris lándzsa jelent meg a kezében, díszes inge pedig szöges bőrpáncéllá változott.
– Sikerült segítséget hívnunk – pillantott Guinalle felé Frala. – Jönnek, amilyen gyorsan csak tudnak.
De mit jelent az, hogy „amilyen gyorsan csak tudnak”? Hiszen még így is, hogy a Mesterség eltompította érzékeimet, jól hallottam, amint egy nekidühödött fejsze egyenletes csapásokkal aprítja odakintről az ajtót. Minden erőmet összeszedve megpróbáltam magam elé képzelni a szobát, Ryshad arcát, Sorgradét, Shiv langaléta alakját és Gren alacsony, szívós küllemét. Kellett egy kis idő, amíg a gondolat valósággá vált, de ezek után már a saját szememmel láthattam, amint a fejszecsapások makacs buzgalma végül átlyukasztja az ajtót, forgácsokat és apró fadarabkákat röpítve szerteszét. Ryshad és Shiv kénytelenek voltak hátrébb húzódni, ha nem akarták megkockáztatni, hogy a törmelék kiverje a szemüket.
– Olret jön! – Gyslin kék selyemruhás árnya az ajtó felé fordult, noha valós önmaga továbbra is közöttünk állt, arccal a kör középpontja felé.
A bennünket elválasztó fal dacára is pontosan éreztem Olret tökéletes magabiztosságát, abbéli kétségtelen meggyőződését, hogy akarata képes legyőzni még a fa és fém jelentette fizikai akadályt is. És hamarosan bebizonyosodott, hogy nem is tévedett. Az ajtó szilánkokra hasadt, valahogy úgy, mint nem sokkal korábban a vízimalom, forgáccsal és törmelékkel árasztva el mindenkit a közelben. Egy szempillantással később kardok csattantak: a mieink felvették a harcot Olret embereivel, akik egymás hegyén-hátán igyekeztek benyomakodni a szűk résen. Ryshad és Gren első felindulásukban levágták a legelöl haladókat, míg Shiv és Sorgrad a ketrecek rácsából kitépett vaspálcákkal estek neki a nyomukba lépőknek.
Olret varázslata lecsapott az egymáshoz lapuló nők gyűrűjére, ám a Mesterség kitartott. Már láttam is az elvetemült gonosztevőt, amint ott leselkedik az ajtóban, elővigyázatosan távol maradva az összecsapástól, miközben arcát rémisztővé és rúttá torzítja a düh.
– Guinalle! Guinalle! – Biztos voltam benne, hogy Usara hangját hallom, noha olyan erőtlen volt, mintha félmérföldnyi távolságból kiabálna felém. – Add ide a gyűrűt! Temar, vedd föl!
– Sajnos, csak rövid időre tudlak megvédelmezni! – Temar hangjában komor elszántságot éreztem.
– Így is elég lesz! – Meglepődtem, hogy Allint ilyen magabiztosnak hallom. – Shiv! Sorgrad! Nexust kell formálnunk, úgyhogy álljatok készen!
Shiv és Sorgrad alakja körül a következő pillanatban halványan sziporkázó izzás bontakozott ki: a varázsló, aki egész életét a tanulásnak szentelte és a képzetlen, ösztönös tehetség most egyenlőként álltak egymás mellett. Arcukra vöröses fény vetült, de nem az elemi tűz bíbor lángja volt, hanem a föld erejének sötét, súlyos kisugárzása. Shiv előrenyújtotta a kezét, és a lángok még hevesebben lobogtak, de különös módon ettől csak még sötétebbnek látszottak, ahogy Shiv mágiájának smaragdzöld fénye közéjük keveredett. Shiv odaintett Sorgradnak, aki összeszorította a fogát, és úgy nézett szembe ezzel az újsütetű kihívással, mint az összes eddigivel életében. Kihívó mozdulattal széttárta a karját, és máris kék szikrázás folyta körül, rövid szőke haja pedig úgy lobogott, mintha szélvihar tépdesné. Majd leszegte a fejét, mint a bika, ha támadni készül, és előrelökte kezét, hogy beolvadjon az erők örvénylő nexusába. A varázslat szinte magába szippantotta a kékes derengést, és a színek kavalkádja egyre gyorsabban forgott és kavargott, míg végül csupán szemkápráztató fehérség maradt a helyén.
– Most! – kiáltotta Usara.
A varázsfény egyetlen fénylő lánggolyóvá változott, és átszáguldott a termen, hogy porig égesse Olret embereit. Az első, akit eltalált, égett húscafatokra és elszenesedett csonttörmelékre hullott szét; ezt látván társai ordítozva igyekeztek elmenekülni az ajtó közeléből. Következőként Ryshad és Gren került a varázslat útjába, ám bennük semmiféle kárt sem okozott a tovalibbenő tűzgolyó: újult erővel vetették magukat Olretre, aki különös módon szintén ellen tudott állni a mágiának.
Az elietimm klánfőnök fölemelte a kezét, és Grent máris láthatatlan erő taszította hátra, egyenesen neki Ryshadnak. Hangos csattanással zuhantak a padlóra a beszakított ajtó és a széttördelt ketrecek romjai közé. Olret lassú léptekkel közeledett feléjük, arcára vérfagyasztó maszkként ült ki a nyílt fenyegetés. A Mesterség furcsa kettős látószögéből megfigyelhettem, hogy sokkal magasabbnak és jóképűbbnek látja magát, amint amilyennek a tükrök valaha is mutatták. Árnyképének minden részlete pontosan kimunkált volt: bőre feszesnek és frissen borotváltnak tűnt, őzbarna köpönyege gazdag redőkben omlott le a válláról, szabadon hagyva zöld bőrpáncélját, amelyet rézszegek ékesítettek.
Minden idegszálam hevesen követelte, hogy mozduljak meg, hogy fussak oda, rántsak tőrt, hajítsak dobónyilat, vagy akár a padlóról felkapott deszkatörmelékkel támadjak rá a férfira, de mozdulni sem tudtam, tekintve, hogy Guinalle uralkodott a testem fölött. Olyan nyomorultnak és kétségbeesettnek éreztem magamat, hogy legszívesebben sírva fakadtam volna, de még a saját könnyeimnek sem parancsoltam többé.
Shiv és Sorgrad most előreléptek, hogy Olret és a kővé dermedt nők alkotta kör közé álljanak. Olret rájuk mordult, és olyasféle mozdulatokat tett, mintha legyeket hajkurászna maga körül, ám Sorgradot és Shivet fehér fénynyaláb fogta körül, és amennyire meg tudtam állapítani, a klánfőnök nem volt képes ártani nekik.
Olret folyamatos, szakadatlan előretörése lelassult. Kívülről szemlélve úgy festett, mintha mocsáron akarna keresztüllábalni. Sorgrad kézmozdulatára villám fénylő korbácsa csapott le rá. Olret szemöldöke megvonaglott dühében, és egy bosszús intéssel elhárította testétől a villámot, bár némi elégedettséggel vettem észre, hogy köntöse ujja azért mégiscsak megperzselődött. Sorgrad újra és újra lecsapott rá, míg végül, érkezése óta először, döbbenetet véltem felfedezni a klánvezér tekintetében.
Shiv mély lélegzetet vett, és a következő pillanatban Olret lába valósággal földbe gyökerezett. Alig tudta megmozdítani csizmáját a padlón, akár a tömlöcbe vetett gonosztevő, ha súlyos vasgolyót láncoltak a bokájához. Ez azonban csupán a valóságos Olretet korlátozta a mozgásban. Árnyképe ugyanis viharként zúdult előre, úgy süvítve át Sorgradon és Shiven, meg a körülöttük lebegő fényfelhőn, mintha soha ott sem lettek volna.
A nők most egy pillanatra elengedték egymás kezét, és kifelé fordulva újraalkották a kört. Karjukkal kapaszkodtak egymásba, tekintetük mérhetetlen elszántságot tükrözött. Olret nagyképűen eltúlzott árnyképe egyenest hozzájuk masírozott, és valósággal átgázolt rajtuk: úgy libbent keresztül valós alakjukon, akár ha illékony füstből lettek volna. Gyslin árnyképe előtt azonban megtorpant, és teljes erejéből pofon ütötte a lányt. Gyslin lehunyta a szemét, és a fogát csikorgatta, ám ekkor Olret ismét lesújtott: ezúttal ököllel mért ütést a lány szájára.
– Ne merészeld még egyszer megütni! – csattant föl Frala, de csak annyit ért el, hogy Olret most már az ő hajába akaszkodott bele, és olyan erővel rántotta oldalra a nő fejét, amellyel könnyedén a nyakát szeghette volna bárkinek; feltéve persze, ha az illető valóságos személy lett volna.
– Légy átkozott! – sikította Frala. – Te és minden fattyad kilencedíziglen!
– Megöllek! – hörögte Olret, egyik kezével ide-oda rángatva Frala fejét, másik öklével pedig dühödt ütéseket mérve rá. Az asszony még csak védekezni sem tudott, mivel mindkét karjával erősen fogódzkodott szomszédaiba a körben. Egyre mardosóbb rémülettel figyeltem a párharcot, annál is inkább, mivel Frala árnya nem vérzett, és nem keletkeztek rajta véraláfutások sem, viszont jól láthatóan halványodni kezdett, és mind elmosódottabbá vált.
– Ne merd tovább bántani! – Ezt már nem is egy új hang kiáltotta, hanem egyszerre három. Azok az elietimmek érkeztek meg, akiktől Frala és a többiek segítséget kértek. Olret hirtelen túlerővel találta szemben magát. A fiatal férfi megragadta előrenyújtott karját, és a háta mögé csavarta, míg az idősebb, kopasz jövevény kifejtette Olret makacsul kapaszkodó ujjait Frala hajából. Közrefogták és elrángatták a klánfőnököt; a nyugtalan tekintetű asszony elé hurcolták, aki szikrázó dühvel pofon vágta.
Nem tűnt kimondottan erős pofonnak, ám a benne rejlő varázserő szemlátomást több kárt tett Olretben, mintha karddal sújtottak volna le rá. A klánvezér arca összegyűrődött, eldeformálódott, mint amikor egy gyermek összegyúrja a frissen elkészüli agyagfigurát, mert nem sikerült úgy, ahogy szerette volna. A nő ismét pofon ütötte; Olret ruhájának színei kezdtek elmosódni, a barna, zöld és rézvörös árnyalatok földszürkévé keveredtek össze. Az asszony harmadszor is megütötte, ezúttal sem erősebben, mint az első két alkalommal, a vezér alakja mégis jól láthatóan halványulni kezdett. Nem úgy oszladozott, mint egy rémálom, amely egyik pillanatról a másikra tovatűnik, amint felébred az ember; törzsén és fején jókora hasadások jelentek meg, amelyek egyre tágultak, míg végül már keresztül lehetett látni rajtuk a terem hátsó részébe. Még néhány pillanat, és az árnykép apró darabkákra töredezett, amelyek semmivé váltak, amint a padlóra hulltak. Legutoljára az elcsúfított fej tűnt el: még sokáig látni lehetett, amint Olret szeme vérben forog, ajkára néma szitokszavak tolulnak.
A kopasz férfi megvárta, amíg az árnykép teljesen eltűnik, azután Fralához fordult.
– Most már mennünk kell – jelentette ki egy rövid meghajlás kíséretében, majd mindjárom jövevény köddé vált.
– Én sem maradhatok tovább... – Guinalle levegő után kapkodott, és az ő árnyképe is szertefoszlott, én pedig kis híján a padlóra zuhantam. Kellett egy kis idő, amíg ki tudtam szabadítani magamat a legidősebb nő könyörtelen szorításából, meg a másik oldalamon álló lány makacs ujjai közül, ám amint megszakadt a kör, az elietimm nők a földre rogytak, és úgy lihegtek, akár a hajszolt állatok. Egyedül a kislány maradt talpon, és rémülettől elkerekedő szemmel figyelte a többieket.
– Anya! – nyüszítette, és odabújt Frala oldalához.
A földön térdeltem, és akkor sem tudtam volna fölkelni, ha maga Saedrin követelte volna, a folyosó irányából pedig egyre erősödő csatazaj hallatszott. Olyan erősen dörzsöltem a szememet, hogy belesajdult, de hát elszántam magamat, hogy az éteri mágia legutolsó szikráját is eltüntetem belőle. Kétségbeesetten kaptam a derekamhoz, hogy előrántsam a tőrömet, a dobónyilaimat vagy bármit, ami a segítségemre lehet, ha a folyosón dübörgő veszedelem keresztülverekszi magát az ajtón.
Erőlködve fölemeltem a fejemet, szaporán pislogva, mivel szememet könny futotta el. Olret még mindig az ajtóban állt, mármint a valóságos, hús-vér Olret. Szálegyenesen állt, szinte a falhoz szögezve, körülötte pedig ezernyi szikra táncolt; nyilván a nexus keltette mágia vetülete. Megmaradt emberei fogcsikorgatva küzdöttek, hogy eljussanak vezérükig, ám Ryshad és Gren két oldalról elzárták az utat, halálos csapásokat osztogatva a közelükbe furakodóknak.
Olret kétségkívül nagyon is élő és virgonc volt, bármi történt is éteri vetületével. Mély lélegzetet vettem, és óvatosan előhúztam az egyik dobónyilat, újfent emlékezetembe idézvén, milyen ostoba halál lenne, ha véletlenül megmérgezném magamat a művelet közben.
Sorgrad újabb köteg villámot hajított Olretre, és ezúttal sikerült is megpörkölnie tetőtől talpig: a klánvezér arca felhólyagzott, ruhája füstölögni kezdett, és ha a mágia nem tartotta volna a falhoz szögezve, talán össze is roskad. Acsargása és átkozódása fájdalmas nyögésbe és kiáltozásba fordult.
– Most már nem menekülhetsz, szégyentelen! – reccsent rá Sorgrad.
– Szerintem egyszerűen csak öljük meg! – jegyezte meg fáradtan Shiv.
Az örvénylő lángfal összezárult Olret körül, és a klánvezér alakja tűzbe borult. A lángok füst nélkül emésztették el a testét, és olyan hevességgel lobogtak, hogy az arcomon éreztem a forróságot. Rubinvörös, smaragdzöld, borostyánsárga és zafírkék lángok táncoltak, hajladoztak a megfeketedő test körül olyan fényességgel, hogy szinte belevakultam.
Ryshad és Gren benyomakodtak az ajtón, ahogy ellenfeleik döbbenten elhátráltak: félelmük szemlátomást erősebb volt Olret iránti hűségüknél. Mindketten elképesztően véresek voltak, csak a szemük fehérje villogott, de nem tudtam volna megmondani, vajon csupán az ellenség vére borítja-e a testüket, vagy a sajátjukból is keveredik bele.
– Égessétek el, hogy még a csontjaiból is csak hamu maradjon! Szórjátok a szélbe, hogy ne legyen nyoma többé e földön! – károgta a legidősebb nő, aki négykézláb állt a földön, különösképpen mégsem tűnt esendőnek: inkább vetődni kész vadállatra emlékeztetett. Kiéhezett tekintete az Olretet körülfonó lángok ragyogását tükrözte.
Ryshad felém indult, de térdre esett; ekkor láttam, hogy legalább fél tucat könnyebb sebből vérzik, főként a karján és a combján. Odakúsztam hozzá, és egymásba kapaszkodva néztük, ahogy Olretből lassan elszáll az élet. Az öreg hölgy megkapta, amit akart. Amikor a lángok egy utolsó lobbanással kihunytak, nem maradt egyéb a padlón, csupán néhány marék hamu. Shiv jégesőt támasztott, amely hangos kopogással kiverte az ablakot, Sorgrad pedig néhány fuvallatnyi jeges levegővel kisöpörte a múlandóságba mindazt, ami Olretből megmaradt.
– Végeztünk? – Annyira reszkettem, hogy alig tudtam kimondani ezt az egy szót.
– Dastennin fogára, nagyon remélem, hogy igen! – Ryshad körém fonta a karját, és csaknem megfojtott, de nem bántam: nyers ereje legalább kiszorította belőlem a reszketést. Egyelőre jól megvoltam levegő nélkül is. Homlokát a fejemhez szorította, és alig hallhatóan a fülembe suttogott.
– Jól van, most már vége... Minden rendben lesz.
Úgy éreztem, ez nem is lehet másképp, és minden erőmmel kapaszkodtam ebbe a törékeny biztonságba. Hallottam, hogy Ryshad szíve még mindig hevesen ver a mellkasában, akárcsak az enyém. Nagyjából sejtettem, mit érezhet most: elvégre ő volt az, akit a Mesterség foglyul ejtett, testét és akaratát valaki más rendelkezésére bocsátva. Nem csoda hát, hogy ennyire irtózik a varázslatnak bármiféle formájától, én pedig ismét elhatároztam, hogy emiatt soha nem leszek bosszús vagy türelmetlen vele. És ha már itt tartunk, én is jobban tettem volna, ha ösztöneimre és beidegződéseimre hallgatok: a mágia valóban nem hoz mást az emberre, csupán bajt és szomorúságot.
– Vízre és tiszta ruhára van szükségem, azonnal! – Sorgrad kétségbeesett kiáltása riasztott fel összefüggéstelenül cikázó gondolataim közül.
– Tessék?!
– Mi történt?!
Sorgrad Gren mellett térdelt, Gren pedig hason fekve hevert a mocskos padlón, és fivére éppen vértől átázott zekéjét igyekezett levágni róla.
– Az egyik disznó hátba találta, amikor megfordult! – magyarázta elkeseredetten Sorgrad.
Ryshad melléjük térdelt, és megpróbálta leitatni a vért Gren hátáról, az azonban egyre dőlt és dőlt a mély vágásból, átáztatva Gren nadrágját, tócsába gyűlve a padlón Ryshad csizmája körül. Sorgrad máris könyékig véres volt.
Óvatosan fölemeltem Gren fejét a piszokból, és a tenyerembe vettem az arcát. Olyan erősen haraptam rá az ajkamra, hogy kiserkedt a vérem, de nem bántam: a fájdalom legalább kitisztította annyira a fejemet, hogy ne remegjen a kezem.
– Tarts ki, kérlek szépen! – Megpróbáltam rámosolyogni, hogy elrejtsem a fájdalmat, amely tüzes pengeként szaggatta a bensőmet. Drianon, Halcarion, Saedrin, Poldrion, bármelyik átkozott istenség, aki kegyeskedik ránk figyelni; kérlek, ne hagyjátok, hogy megtörténjen! Ne hagyjátok meghalni! Hiszen győztünk, győztünk... Miért nem távozhatunk innen békességben? Miért kell megkönnyebbülés helyett fájdalommal küszködnünk?
Gren hunyorogva kinyitotta egyik égszínkék szemét, amelyre fátylat vont a szenvedés.
– Fáj – suttogta alig hallhatóan. – Soha semmi nem fájt ennyire...
Megpróbált elvigyorodni, de csak egy fájdalmas szájhúzásra futotta az erejéből.
– Engedjetek oda!
Ryshad hátrébb húzódott, hogy Shiv odaférjen a sebesülthöz. A varázsló előrenyújtott tenyeréből víz csordogált Gren hátára. Ahogy a vér nagy részét lemosta, mindannyian megláttuk a mély, cakkos szélű vágást, amely mélyen Gren húsába tépett nem sokkal a csípője fölött, de a következő pillanatban már ismét annyi vér borította a hátát, hogy megint nem láttunk semmit tőle. Ryshad kibújt a zekéjéből és az ingéből, nagyjából egyszerre Sorgraddal, hogy kötést rögtönözzenek ruhadarabjaikból.
– Gyerünk, te kis izgága vakarcs! – suttogta Ryshad a foga között. – Most az egyszer használd jóra a keményfejűségedet! Mondd meg Poldrionnak, mit csináljon az evezőrúdjával! – Úgy véltem, Gren talán nem sokat jelenthet Ryshadnak, azonban Aiten, aki tíz évig vagy tovább is a legjobb barátja volt, végül a keze között halt meg; még most is ennek a veszteségnek a fájdalmát láttam megvillanni a szemében.
– Hadd nézzem! – állt meg mellettem a legidősebb nő.
– Hozzá ne nyúlj a sebhez azzal a mocskos kezeddel! – sziszegte Sorgrad, és ha nem foglalta volna le annyira, hogy valahogyan megpróbálja elállítani a vérzést, talán még meg is üti az asszonyt.
Az elietimm nőnek azonban esze ágában sem volt a sebhez nyúlni. Ehelyett óvatosan Gren fejére helyezte a tenyerét.
– Miféle ember vagy? – kérdezte halkan.
Gren már csak alig volt eszméleténél.
– Amilyennek Misaen megteremtett – dörmögte elmosódottan.
– Vagyis...
Pontosan tudtam, miért hallgatott el a nő, és miért vett éles, szaggatott lélegzetet. Úgy szerettem Grent, akár a testvéremet, ez a szeretet azonban nem vakított el annyira, hogy ne vegyem észre, voltaképpen egyáltalán nincs lelkiismerete. Talán ezért is habzsolta annyira az életet, ezért akart minden fehércselédet az ágyába rángatni, és ezért esett neki minden ostobának, aki nem hitte el, hogy Gren puszta szórakozásból is képes végezni vele.
– Ez az ember a barátom – könyörögtem az asszony szemébe nézve. – És az imént az életét kockáztatta értetek.
A nő azonban rezzenetlen tekintettel nézett vissza rám.
– Mindez csak akkor ért volna valamit, ha az, amit kockáztat, rendelkezett volna valamiféle értékkel a szemében – felelte hidegen. – Ha egyáltalán végiggondolta volna, miért harcol, és nem csupán a pillanat hevében cselekszik.
Ebben a pillanatban éktelen haragra gerjedtem, legszívesebben felpofoztam volna a szikkadt vén varjút. Ugyan, mit tudhat ő Grenről és arról, mit jelent nekem, függetlenül attól, hogy milyen ember? Hát valóban nincs más választásom, mint egy újabb halottat hagyni ezeken a sívó sziklákon, miután ez a rettenetes hely jégszívű népével már elvette tőlünk Gerist és Aitent?
– Bármit tudsz is tenni érte, tedd meg azonnal! – Most már nem könyörögtem, hanem határozottan kijelentettem, miközben eszeveszetten törtem a fejemet, hogyan tudnám rákényszeríteni az akaratomat. Sajnos nem volt jobb ötletem, mint hogy szétrúgjam a csontos fenekét, de attól tartottam, ez nem lenne sem túl hatásos, sem pedig túl biztonságos rám és a többiekre nézve.
Az asszony megpróbált felemelkedni, de megcsúszott, és ismét a földre rogyott. Frala odalépett hozzá, és felsegítette. Ahogy a két nő egymásra nézett, mintha szavak nélkül gondolatokat cseréltek volna, mert Frala zavart pillantását most a bizalmatlanság és ellenszenv kifejezése váltotta fel.
– Ki vagy te, hogy parancsolgatni akarsz nekünk? – csattant fel. – Ti, kívülállók, a puszta érintésetekkel is beszennyezitek a valódi mágiát!
E szavak hallatán Shiv elkeseredése szikrázó haragba fordult.
– Csak azt ne felejtsd el, drága hölgyem, hogy a mi mágiánk nélkül Olret letépte volna a fejedet!
– Csönd legyen! – Az idős nő egy intéssel elnémította Frala válaszát.
– Lassul a vérzés! – Ryshad hangját remény és hitetlenkedés remegtette meg.
Ezt hallván én is a rettenetes sebre pillantottam, és valóban: a vérzés mintha csillapodott volna. Amíg néztem, lassan teljesen abbamaradt, majd a sebszélek egymás felé kezdtek húzódni, és a vágás helyét egyenetlen felszínű, élénk rózsaszín heg töltötte ki.
– Köszönjük – biccentett mereven Sorgrad.
– Nincs szükségünk a köszönetetekre. – Az idős nő hideg pillantással végigmérte. – Nem akartam, hogy a vére jogán később bárki igényt támasszon erre a földre, még ha legádázabb ellenségem földje is ez. És saját hazám csontkamráját sem akartam arra kárhoztatni, hogy ilyen balvégzetű csontok nyugodjanak benne.
– A barátotok élete kiegyenlíti a tartozásunkat felétek – jelentette ki Frala határozottan és némiképp ellenségesen. – Ennél többet nem kérhettek tőlünk.
– Vadesor és az emberei megérkeztek! – Gyslinnek sikerült elvonszolnia magát az ablakig, és kikukucskált az erőd udvarára. Ekkor tűnt csak fel, hogy valóban kiáltozást hallok odakintről. – Olret emberei megadják magukat! – tette hozzá Gyslin színtelen hangon.
A fiatalabb lányok az ablakra néztek, azután egymásra, és rémült arckifejezésük világosan elárulta, hogy szívesebben kelnének birokra a lépcsőn feldübörgő hadsereggel, mint velünk, négyünkkel.
– Távozhattok! – intett ellentmondást nem tűrő arccal Frala. – Méghozzá jobban tennétek, ha sietnétek vele.
– Eszünk ágában sincs húzni az időt. – Sorgrad elhajította ingének vérfoltos maradványait, és Gren felé intett, aki még mindig eszméletlenül hevert a padlón. – Segítsetek fölemelni!
– Ne! – tiltakozott Ryshad. – Ne mozgassuk, hacsak nem muszáj!
Ismét reszketni kezdtem, ahogy rám tört a kimerültség, és tudtam, hogy nem leszek képes még egy vitát kiállni Ryshad és Sorgrad között. Ha nem lettem volna ilyen rémült vagy ilyen kétségbeesett, talán alaposan megmondtam volna azoknak a szívtelen szukáknak, mit is gondolok róluk, de leginkább saját magamra voltam dühös, amiért valaha is felködlött bennem az ötlet, hogy visszajöjjünk ezekre az elátkozott szigetekre.
– Shiv! – Erőlködnöm kellett, hogy valahogyan kipréseljem magamból a szavakat. – Hozd működésbe azt a nyavalyás nexust, és ne is lássuk többet ezt a helyet!
Amikor a lábam végre elemelkedett a földtől, még az ismerős gyomorfacsaró hányingert is szívesen fogadtam.

 

 

KILENCEDIK FEJEZET

Keran Toninnak, Vanam Egyeteme tudós professzorának

Casuel D'Evoirtól, aki Hadrumal Ősmágusának toremali küldötteként a D'Olbriot-ház tartós vendégszeretetét élvezi

Nagyra becsült Professzor Uram!

Tovább folytatom azon levéltárak anyagának kutatását, amelyek a Káosz előttre nyúlnak vissza, és munkám során ismét érdekes adatokra bukkantam. Mellékelten, másolatban küldök egy nyílt levelet, amely akkoriban íródott, amikor az utolsó Hercegi Gyűlést tartották Tengerész Nemith uralkodása alatt. A levél szerzője Hafrein Den Fellaemion. Őszintén szólva, nem is csodálom, hogy az utolsó Nemith ferde szemmel nézte a Kel Ar'Ayen gyarmatával kapcsolatos nagyralátó terveket, de talán most eljött az idő, hogy Temar valóra váltsa ezen álmok java részét. Egyszersmind elküldök egy másik másolatot D'Alsennin uraság részére is, hogy saját levéltárában őriztethesse.

Tiszteletteljes üdvözletét küldi alázatos segítőtársad,
Casuel D'Evoir őméltósága

 

Ezennel tudtára adom mindazoknak, akikbe kellő bátorság és tettrekészség szorult,
hogy nemrégiben tértem vissza legújabb utamról a távoli óceánról,
és olyan híreket hoztam, amelyek méltán dobogtatják meg arra érdemes hallgatóságom szívét!

Híreket hozok egy új, felfedezetlen vidékről az óceán túlsó oldalán, amelynek tágas mezőin szarvasok egész serege legelész, lassú folyói remek kikötőhelyet, hatalmas erdőségei pedig vadat és épületfát egyaránt gazdagon kínálnak. Az erdőségeken túl lankás, könnyen járható hegyoldalak várnak, ahol bőven találtunk kifejteni való követ, értékes érceket, sőt, még drágakővé csiszolható nyers ásványokat is.
Fordítsuk tehát figyelmünket inkább ez új világ felé, melyet Dastennin kegye és Saedrin jóindulata felajánlott nekünk, mintsem hogy hajdani tartományaink egyre málladozó és morzsolódó határait próbáljuk erősítgetni, dacolva a hálátlanok és békétlenek makacs és önfejű függetlenedési szándékaival! Ne vesztegessük tovább ifjaink erejét olyan vállalkozásokban, amelyektől Talagrin és Raeponin egyaránt elfordították arcukat, nem hagyva egyéb választást seregeinknek, mint visszavonulni vagy mind egy szálig odaveszni!
Felszólítok mindenkit, akinek szívében csak egy szikrája is maradt a bátorságnak, hogy csatlakozzon hozzám, és segítsen felfedezni ezt a vad és gyönyörűséges vidéket! Mindazok a nemesi származású ifjak, akiket az elmúlt idők sorscsapásai kivetettek ősi jussukból, most fordíthatnak a szerencséjükön! A kézművesek és kereskedők, akiknek a jelen válságos helyzete már a megélhetését fenyegeti, új erőforrásokra és új felvevőpiacra lelhetnek a felfedezendő vidéken. Azok pedig, akik sohasem bízhattak egyébben, mint erős karjukban és munkára termett tenyerükben, adósságtól mentes, feltöretlen földeket találnak, amelynek megtermelt hasznával egyedül ők rendelkezhetnek.
Figyelmeztetem azonban mindazokat, akik hajóra kívánnak szállni velem: ne tápláljanak hamis reményeket, hogy holmi előjogokra hivatkozva kihúzhatják magukat a munka alól! A megbecsülést ugyanis ki kell érdemelni ebben az új világban, ahol a hús azé, aki elejti a vadat, a kenyér pedig azé, aki elveti a gabonát. Azok, akik hajlandók megfelelni a velük szemben támasztott követelményeknek, magasra emelkedhetnek, mivel nem húzza vissza őket mindazok súlya, akik holmi divatjamúlt szokásra hivatkozva csupán élősködni óhajtanak, és a kisujjukat sem mozdítják a boldogulás érdekében. Mindenkinek, aki velem tart, felelősséget kell vállalnia magáért és a társaiért egyaránt.
Nem ígérek sem könnyű boldogulást, sem kényelmes körülményeket. Nem ígérek egyebet, mint munkát és verejtéket. Cserében viszont korlátoktól mentes jövőt vívhattok ki magatoknak, amelyben erőfeszítéseitek teljes hasznával ti magatok rendelkezhettek, és mindaz, amit megszereztek, csakis benneteket és utódaitokat illet.

 

 

Suthyfer, Fellaemion-kikötő,

Nyárelő 29. napja

Egyes zsoldosok képesek hasznosítani a közelharcban alkalmazott ritmus- és egyensúlyérzéket a táncban is. A legtöbben persze nem, de ez szemlátomást egyáltalán nem zavarja őket. Csöndesen figyeltem, ahogy egyre újabb és újabb körök alakulnak a táncolók között, majd formájukat vesztve szétszakadoznak, vagy más irányba kezdenek örvényleni. A dobok és dudák keltette hangzavart szilaj rikkantások harsogták túl, majd öblös nevetés vegyült közéjük, ahogy három zsoldos feltűnően ügyetlenül próbálkozott egy újabb táncfigurával. A késő délutáni ég megbocsátóan nézett le rájuk.
– Lehet, hogy napfordulóig már ki sem józanodnak – mosolyodtam el. – Vagy lehet, hogy máris a napfordulót ünneplik?
Hajnal óta jártuk az erdőt egy vadászkülönítménnyel, és a legkevésbé sem számítottunk rá, hogy visszaérkezésünkkor rögtönzött ünnepség fogad.
– Ugyan, csak bolondozunk egy kicsit, hogy megünnepeljük a holdak együttállását! – Halice széles mozdulattal a parton felállított nyársak felé intett, ahol Minare emberei a sziget vadállománya egy részének minél ropogósabbra sütésével foglalatoskodtak. Rosarn és Deglain néhány hatalmas kondér mellett őrködtek, amelyekben gyökerek és fűszerek illatos levében tengeri halak és egyéb jószágok rotyogtak. Kőlábakon a tűz fölé támasztott, simára csiszolt kőlapokon jókora lepények sültek, megszórva korai gyümölcsökkel és bogyókkal.
– Igyál egyet! – kínált felém Halice egy szarukupát.
Gyanakodva szaglásztam az italt, és kellemes meglepetéssel állapítottam meg, hogy a legfinomabb califeriai vörösborral van dolgom.
– Ne aggódj, kivételesen nem Vaspret kotyvasztotta bogyókból, cukorból és reménységből – vigyorgott Halice. – D'Alsennin felpakoltatta a pincéje legeslegutolsó hordóit az Örvényre, és idehozatta őket. – Kedélyes mozdulattal a tengerszorosban ringatózó hajók felé intett. – Visszafelé jövet úgyis éppen elég hely maradt a raktérben.
– Hamar megjárták az utat Kellarinig meg vissza. – Szakértő arccal belekortyoltam a borba. – Ha pedig Temar kiüríttette a pincéjét, nyilván kapóra jön neki, ha vehet néhány hordó bort tőlem, amint Charoleia megszervezi azt a szállítmányt.
– Kigondoltad már, mi mást veszel még a hajóra? – kacsintott rám Halice.
– Lemaradtam valamiről? – kérdeztem némi gyanakvással.
– D'Alsennin uraság legújabb rendelete szerint, aki luxuscikkeket szállít Kellarinra, azzal kell megfizetnie ezt a kiváltságot, hogy elhoz néhány unalmas apróságot is, amelyekre nap mint nap szükség van, mégsem éri meg őket idáig szállítani.
– Szögeket meg ilyesmit? – No persze, hiszen Ryshadtól nap mint nap hallottam, hogy sosincs belőlük elég. – Kinek a ragyogó ötlete volt ez?
– Alighanem D'Alsennin nagypapáé. Azt hiszem, ő alkotott efféle rendeleteket a távoli múltban, amikor a D'Alsennin család birtokai Dalasorig és még azon is túl terjeszkedtek. – Halice, mint vérbeli harcos, természetesen ehhez is hozzátette a maga véleményét. – Ha rám hallgatsz, íjhoz való idegeket hozol, meg egy szekérderék nyílvesszőt.
– Jó, majd írok Charoleiának – feleltem minden lelkesedés nélkül.
– Lefogadom, még ebből is képes lesz előnyt kovácsolni! – biccentett elismerően Halice, és szemügyre vette a kikötőt. A cölöpvárból még csak emlékeztető sem maradt, és Ryshad áldásos közreműködése nyomán újonnan épült, rendezett külsejű faházikók váltották föl a szedett-vedett kalózkunyhókat. A település az eltelt néhány nap során félreismerhetetlenül maradandó jelleget kezdett ölteni.
– Charoleiának mindig rengeteg ötlete van, hogyan vegye rá az együgyűeket, hogy nyissák ki az erszényüket. – A bitófára pillantottam, amely fenyegetően magasodott az égre. A legutolsó akasztottak tetemét nemrég vágták le róla, és vetették a cápák elé. – Mit gondolsz, hogyan fogadják Muredarch halálhírét Inglis céhei?
– Temar majd fogalmaz nekik egy szép levelet. – Halice csúfondáros arcot vágott. – Először is megkéri őket szépen, ugyan küldenék el neki a kalózvezér fejéért járó vérdíjat, azután meg fölveti, hogy ha már egyszer ez a helyzet, akár meg is állapodhatnának a kereskedelmi vámok közös módosításában.
– Ezt maga Charoleia sem találhatta volna ki jobban – nevettem el magamat. – Kinek az ötlete volt?
– Eredetileg talán Sorgrad vetette fel, de Temar kapva kapott rajta, és a végén ő maga dolgozta ki a részleteket. – Halice büszkén kihúzta magát, azután aggodalmasan körülpillantott. – Igaz is, hová lett Temar? Nem ártana rajta tartanom a szememet az általános ünneplés közepette. Éppen elég megrázkódtatás érte az utóbbi időben, és ha az egészet egyszerre óhajtja borba fojtani, arra ma este kínálkozik hosszú idő óta az első alkalom.
– Ha ez lett volna a szándéka, már megtette volna korábban. – Kezdettől fogva gyanítottam, hogy Halice ötlete volt a rögtönzött ünnepség, hogy a gondtalan evés-ivás közepette legalább egy este erejéig mindannyian megfeledkezhessünk a bennünket ért megpróbáltatásokról. Az életben maradtak mindannyian összegyűltek, hogy megosszanak egymással örömöt és gyászt. Temar busás jóvátételt fizetett minden halottért, minden sebesültért a hadizsákmányból, a kalózoktól visszaszerzett javakat pedig hajóra rakatta, és Kellarinba küldte. Ma este a nagyobb és a kisebb hold, amelyek mindketten gömbölyűre telve mosolyogtak le az égboltról, végre felhőtlen örömöt láthattak a zsoldosok és telepesek arcán, holnapra pedig, úgy reméltem, Halcarion új ösvényt mutat majd mindannyiunknak. És ez a „mindannyiunknak” immár Kellarin egész népét jelenti, miután Guinalle magához térítette Edisgesset barlangjának legeslegutolsó foglyait is az általunk visszaszerzett ereklyék segítségével.
Ekkor vettem csak észre, hogy Halice gyanakvó tekintettel méreget.
– Tessék? – kérdeztem ártatlan arccal.
– És te mit tervezel? Beugrasz egy boroshordóba, és bedugaszolod magad után? – Halice kihívó pillantást vetett rám.
– Nem – jelentettem ki határozottan. – Nem éri meg a másnaposság okozta gyötrelmeket, még ha D'Alsennin legfinomabb borát is ihatom.
Beismerem, Halice vádaskodása nem volt egészen alaptalan: a másnapi hasogató fejfájás és hányinger egyáltalán nem tartott vissza tőle, hogy visszatérésünk után a zsoldosoktól elkobzott pálinkában keressek csalóka feledést. Ryshad valamiképpen meggyőzte Halice-t, hogy kivételesen ne szóljon bele, mit csinálok, és amikor már egy mondatot sem tudtam összefüggően kinyögni, hazacipelt, ágyba dugott, másnap pedig kerített nekem némi hideg vizet, száraz lepényt és egy csöndes helyet, ahol magamba fordulva megbánhattam kicsapongásomat. Azt hiszem, ő legalább pontosan ismeri azt a lelket bénító félelmet, hogy álomra hajtva fejemet esetleg ismét a Mesterség kiúttalan csapdájában találhatom magam, hogy felébredve rájöhetek, immár fogoly vagyok a saját tudatomban, és szavaimnak, mozdulataimnak valaki más parancsol.
Halice elégedetten bólintott, és töltött nekem még egy kis bort.
– Mondott valamit Ingelláról? – kérdeztem.
– Kicsoda? Temar? – Halice megcsóválta a fejét. – Azt hiszem, a végén mégiscsak sikerült felnőnie a feladatához.
– No igen. Az igazságszolgáltatás az uraság kiváltsága... És egyben kötelessége is. – Akaratlanul a bitófa felé pillantottam. – Ezzel együtt azt hiszem, egyáltalán nem ártott meg a tekintélyének, hogy az emberei látták, mennyire nem szívesen köttet fel egy nőt.
– Annál is inkább, mivel végül mégiscsak túlesett rajta. – Halice vonásai most kifejezetten szigorúnak tűntek. – Ingella pedig kétségkívül megérdemelte a sorsát.
Ingellának és a csatát túlélő többi kalóznak Temar bírósága elé kellett állnia. A fiatal uraság komor eltökéltséggel ítélkezett felettük, kivívva ezzel mindannyiunk elismerését. Most, hogy végzett kegyetlen kötelességével, igazán kiérdemelte akár a világ minden borát, hogy kimossa emlékei közül az akasztófához indulók jajgatását, sírását és átkozódását.
– Most már nem a mi dolgunk, hogy vigyázzunk Temarra – hívtam föl Halice figyelmét. – Az utóbbi napokban ez mintha Allin feladatai közé tartozna.
Halice belemosolygott a boroskupájába.
– Charoleia ezt az értesülést is aranyra tudná váltani – jegyezte meg.
– Mit szólnak majd Toremal nemesi családfői, ha hírét veszik, hogy a D'Alsennin-ház újdonsült úrnője Hadrumal egyik mágusa lesz? – vontam föl a szemöldökömet.
– Teljesen mindegy, mit szólnak – jelentette ki Halice jól látható elégedettséggel. – Ugyanis az óceán túlsó oldalán vagyunk, úgyhogy úgysem tudnak semmit tenni a dolog ellen.
– Vajon napfordulókor összeházasodnak? – találgattam. – Itt, vagy visszamennek Vithrancelbe? – Úgy gondoltam, ha hamarjában sort kerítenének az esküvőre, azzal kész tények elé állíthatnák a nemesi házakat, csakhogy Allin többet érdemel egy ilyen összecsapott szertartásnál.
– Úgy hallottam, megvárják az őszi napéjegyenlőséget – felelte Halice. – Alaposan megadják a módját, a régi szokás szerint áldoznak Drianonnak, és meghívják Vithrancelbe az összes toremali családfőt pereputtyostul.
– Akik közül sokan nyilván ráébrednek, miféle remek kereskedelmi lehetőségeket rejt ez a vidék – vélekedtem.
– Odafelé utaztukban pedig megállnak ezen a szigeten, és a saját szemükkel tapasztalhatják, milyen hatékonyan őrizzük – tette hozzá Halice. – Aki még egyszer vitatni meri a tulajdonjogát, egy marék máguslángot kap a képébe.
– Nem hiszem, hogy bárki meg merné kockáztatni – kuncogtam.
– Pedig fogadok, hogy egy éven belül igen érdekes hely lesz ez itt, – Annál is inkább, ha Usara kedvező híreket hoz Hadrumalból – bólintott Halice. – Láttad ma már Guinalle kisasszonyt?
– Úgy emlékszem, nem – ráztam meg a fejemet.
– Még mindig kerülöd? – Halice szavai félúton álltak a kérdés és a nyílt vádaskodás között.
– Az egész napját lefoglalja, hogy a sebesülteket ápolja Pered segítségével. – Éreztem, hogy a mentegetőzésem meglehetősen gyenge lábakon áll. – Amikor pedig akad néhány szabad pillanata, a mágia kulcskérdéseit vitatja meg Usarával.
– Úgy... Szóval a mágia kulcskérdéseit – vigyorgott Halice.
Mindketten arra gondoltunk, vajon mennyi időnek kell még eltelnie, mire Guinalle rájön, hogy felesleges efféle mentségeket találnia, hiszen Usara elégedett arca úgyis mindent elárul a kettejük dolgáról.
Halice azonban az én mentségeimmel kapcsolatban könyörtelennek mutatkozott.
– Guinalle igazán megérdemel egy jó pohár bort, mielőtt ezek a csibészek az összes hordót kivedelik. Eredj, keresd meg, és add oda neki ezt, én meg addig megnézem, mi újság a vacsorával. – Azzal a kezembe nyomta a borosflaskát, és mielőtt még tiltakozhattam volna, magamra hagyott.
Hosszú nyakánál fogva hintáztattam a pocakos palackot, miközben azon tűnődtem, kinek adjam tovább, hogy vigye el a kisasszonynak. Pered és Shiv karon fogva álltak a táncolók forgatagában, néhány újonnan érkezett körében, akik szerencsésen túlélték a kalózok fogságát, és most óvatos tréfálkozással igyekeztek elviselhetővé tenni saját emlékeiket. Akikkel pedig túlságosan gyötrelmes dolgok történtek ahhoz, hogy némi tánc és vigadozás segítségével túl tudjanak lépni rajtuk, azokat Guinalle vette kezelésbe, a Mesterség ködébe burkolva a múlt szorongató árnyait. Poldrion démonaira mondom, Halice-nek már megint igaza van. Guinalle igazán megérdemel egy pohár finom bort, és legalább amíg tele a szája, addig sem tud kérdezgetni, vajon mi a véleményem az elietimmek Mesterségéről, amelybe olyan sikeresen belerángatott. Legfőbb ideje, hogy végre tudomásul vegye, voltaképpen semmiféle véleményem nincs a kérdésről, leszámítva persze a mélységes elszántságot, hogy soha többé nem kerülök kapcsolatba semmi ilyesmivel.
Mire fölértem az erdő aljáig, rájöttem, hogy úgy markolom az üveg nyakát, mintha valakit legalábbis le akarnék ütni vele. Szégyenkezve fogást váltottam rajta; éppenséggel nem szándékom, hogy ezzel verjem bele az igazságot Guinalle fejébe. Majd beszélek Usarával, ha visszatér Hadrumalból, és Ryshadot is megkérem, hogy hozza szóba a dolgot.
Hirtelen megtorpantam, mivel beszédet hallottam abból a vászonsátorból, amely mostanában Guinalle szállásául szolgált. Csöndesen közelebb lopóztam, és megálltam a bejárat mellett.
– Mindenki azt ismételgeti, hogy tudja, mit érezhetek – panaszkodott keserűen Naldeth.
– Ugyan, honnan tudnák? – Guinalle hangja éppen olyan érzelemmentes volt, mint mindig. Vagyis nem, megint igazságtalan vagyok vele: az utóbbi időben ugyanis többször láttam mosolyogni, sőt, egyszer még el is pirult, bár ez nyilván Usarával állt összefüggésben. – Tudod, amikor rájöttem, hogy egész addigi életem semmivé foszlott, az nagyjából hasonló megpróbáltatás lehetett, mint amikor te elveszítetted a lábadat. De ha tanulsz a hibáimból, könnyebben meg tudsz birkózni ezzel a veszteséggel, és sok bánattól kímélheted meg magadat.
Valósággal a földbe gyökerezett a lábam, hogy Guinalle kisasszonytól ennyire nyílt feleletet hallok.
– Úgy teszel, mintha ez olyan könnyű lenne! – A mágus hangjából némi szemrehányás csendült ki.
– Ellenkezőleg! Ennél nehezebb feladattal még soha nem kellett megbirkóznom – vágta rá Guinalle. – De előbb-utóbb rájöttem, hogy nincs más választásom, és szerintem neked is van annyi eszed, hogy belásd.
– Csakhogy nekem nem adatott meg a te lelkierőd. – Naldeth nagyot nyelt.
– Akkor meríts erőt azokból, akik maguk ajánlják fel a segítségüket! – felelte szokatlanul szelíden Guinalle. – Egyvalamit azonban kerülj el: ne bánkódj az után, ami elmúlt, és ne rágódj azon, amit úgysem lehet megmásítani! És ne mard el magad mellől azokat, akik segíteni akarnak. Ne felejtsd el: csakis rajtad áll, hogy végleg rá tudod-e zárni az ajtót a bánatra és fájdalomra, még ha magas árat kell is fizetned érte.
– Nem térhetek vissza Hadrumalba – jegyezte meg végtelenül szomorú hangon Naldeth. – Nem vagyok képes szembenézni a kérdéseikkel, a szánalmukkal, nem bírnám elviselni, ahogy összesúgnak a hátam mögött...
– Ezt Usarával kellene megbeszélned – javasolta Guinalle. – Egyébként pedig ki mondta, hogy vissza kell térned Hadrumalba?
– Aligha tudnék új életet kezdeni Kellarinban fél lábbal meg egy mankóval. – Naldeth bizonytalanságába mintha némi düh keveredett volna. – Örök életemre magamon viselem Muredarch keze nyomát, és aki csak rám néz, azonnal láthatja. Talán fölösleges is volt fárasztanod magad, hogy eltüntesd a névjegyét a mellkasomról!
Ezek után úgy gondoltam, mind a kettőjükre ráférne némi remek vörösbor. Elővigyázatosan távolabb osontam, azután úgy közelítettem meg újból a sátrat, hogy gondtalanul lóbáltam a kezemben a borosflaskát, és egy körtánc dallamát dudorásztam, amelyre éppen most zendített rá a hevenyészett zenekar odalenn a parton.
– Halice a világért sem szeretné, ha kimaradnátok a mulatságból – kukkantottam be az ajtórésen, és a magasba emeltem a flaskát. – Akad itt akár csak egyetlenegy pohár, amiben nem tartotok orvosságot?
– Mindjárt hozok néhányat – kelt fel Guinalle az ágy széléről, ahol Naldeth lábadozott egy kupac összegöngyölt takarónak támaszkodva. Minare minden reggel kirángatta a fekhelyéről, és minden tiltakozása ellenére idehurcolta. Guinalle ugyanis elszánta magát, hogy nem hagyja egymagában gubbasztani, és a sérelmein rágódni.
– Halice szívesen megmutatja, hogyan kell használni – intettem a sarokban szomorkodó mankó felé, amely érintetlenül állt ott, amióta csak Ryshad odatámasztotta.
– Szerintem Halice már régen el is felejtette. – Naldeth hangja ismét keserűségbe süppedt.
– Csodálkoznék, tekintve, hogy legalább egy évig bicegett vele – feleltem. – Közben pedig folyvást azon törte a fejét, vajon mit is kezdjen az életével. Tudod, egy sánta zsoldos jóval nehezebben boldogul, mint egy sánta varázsló. Ahhoz, hogy vastag könyveket tanulmányozz, voltaképpen egy láb is elég, talán még sok is.
– Tudod, Livak, nem is tudom eldönteni, hogy csapnivaló ápolónő vagy-e, vagy inkább zseniális – fordult hátra Guinalle, aki a gyógyszeres szekrényben keresgélt. – Mondd csak, előfordult már, hogy valaki inkább meggyógyult, csak hogy ne kelljen tovább hallgatnia a bátorításodat?
Kivételesen nem haragudtam meg Guinalle maró gúnya miatt, mivel legalább sikerült kicsalnia Naldethből némi óvatos kuncogást. Egyébként a kisasszony mostanában mintha valamivel több humorérzékről tett volna tanúbizonyságot.
– Egészségetekre! – nyújtottam Guinalle felé a palackot, de amikor nekem is kiosztott egy poharat, sietve visszautasítottam. – Köszönöm, de nem kérek többet. Éppen Ryshad keresésére indultam.
Azzal kifordultam az ajtót, mélységes elégedettséggel, amiért ilyen könnyedén el tudtam menekülni. Végül is megtettem, amit Halice kért tőlem. Ha kérdezi, majd megmondom neki, hogy Guinalle nagyon el volt foglalva Naldeth állapotával, és mindjárt meg is kérem, hogy segítsen talpra állítani a varázslót... Vagyis talpra és mankóra. És ha Guinalle netán azt gondolná, hogy érzéketlen vagyok, akkor még nem látta, hogyan szokott kirángatni valakit Halice az elkeseredettség mocsarából. Láttam már sebeitől félholt zsoldost, aki a végén mégiscsak felült és elfogadta az ételt, még ha csak azért tette is, mert még Poldrion parancsánál is előbbre valónak tartotta a parancsnokáét.
A nyársakon sülő hús kísértésbe ejtő illatfelhőket eregetett odalenn a parton. Minare meg én már korábban fogadtunk, vajon mire hasonlíthat az íze azoknak a vadnyúlszerű jószágoknak, amelyekre Vaspret bukkant rá, amint békésen legelésztek az egyik keskeny völgyben. Minare azt állította, leginkább olyan lesz, mint az egyszerű házinyúl húsa, nekem azonban meggyőződésem volt, hogy inkább a vadhúsra fog emlékeztetni.
– Livak! – kiáltott felém Sorgrad egy borospalackot lengetve. Ő meg Gren egy nagy kupac tűzifának támaszkodtak, amelyet a táborban maradottak állítólag egész nap gyűjtögettek. Ryshad lombos ágakkal takartatta le a farakásokat, hogy megvédje őket az esőtől.
– Iszol velünk egyet? – érdeklődött Gren.
Megráztam a fejemet.
– Mivel ütöttétek el a mai napot? – kérdeztem.
– Nagyrészt Pereddel meg Shivvel beszélgettünk. – Gren tűnődve vakargatta a derekát, ahol a seb, amelynek meg kellett volna ölnie, még mindig viszketett gyógyulás közben. – Láttad már, mit terveznek odabenn a templomban?
– Úgy érted, egész nap feltartottad Peredet, miközben jegyzeteket próbált készíteni a D'Alsennin-levéltár számára – pontosított könyörtelenül Sorgrad. – Pered egyébként arról beszélt, hogy neki akar fogni a Mesterség elsajátításának Guinalle iránymutatásával – fordult hozzám. – Azt mondja, érez magában annyi elszántságot, hogy akár adeptus is lehessen belőle.
– Elég zűrzavaros egy pár lesznek – vontam meg a vállam. – Nos, kívánok nekik sok örömet és boldogságot mind az elemi mágiában, mind a Mesterségben... Csak aztán megférjen egy fedél alatt az a töméntelen varázslat!
– Csak nem megijedtél? – incselkedett Gren.
– Őrültségnek tartom – bólintottam. – Az Erdők Népének apró trükkjei segíthetnek néha, de a Mesterség felsőbb szintjeinek veszedelmes varázslatait csak tartsa meg magának Guinalle kisasszony. Köszönöm, de én inkább biztonságban éldegélek a saját tulajdon bőrömben, két lábbal a földön. – Ismét vállat vontam, és Sorgradhoz fordultam. – És veled mi a helyzet? Nem kaptál kedvet a varázsolgatáshoz? Talán már csomagolsz is, hogy Hadrumalba utazz?
Sorgrad azonban nem kapta be a horgot: béketűrően elmosolyodott.
– Előbb inkább megvárom, miféle választ kap Usara Planirtól.
– Lescarban bizonyára javában dúlnak a harcok – szólt közbe Gren. – Oda is visszamehetnénk, amint kifürkésztük, melyik félnek maradt több arany a ládái mélyén. És annak is szívesen utánanéznék, mennyit adnak azokért a piros kövekért, amelyeket Olret volt szíves nekünk ajándékozni.
– Alig néhány napot éltél le békességben, és máris unatkozol – füstölögtem. – Neked tényleg az kell, hogy miszlikbe aprítsanak!
Az utóbbi napokban úgy döntöttem, hogy az unalom igenis rendelkezik néhány kétségbevonhatatlan előnnyel. Ráadásul anyám folyvást azt mondogatta gyerekkoromban, hogy aki unatkozik, az nyilván nem keresi elég alaposan a tennivalókat. Mostanában egyre többször támadt föl bennem a gyanú, hogy talán igaza lehet egynémely dolgokban. Mindazonáltal nem úgy képzeltem el a tennivalókat, ahogyan ő, vagyis hogy pucoljak ablakot, fényesítsek kanalakat vagy mossam ki az ágyneműt.
– Lessay éppenséggel meg tudná mondani, csak azt nem tudom, hová írhatnánk neki – mélázott Sorgrad.
Gren gondolatai azonban már tovább is cikáztak.
– Nézd csak, abból a sorból még hiányzik valaki! Sorgrad, vigyázz a boromra, amíg táncolok néhány lépést!
– Úgy látom, a sebesülése nem nagyon akadályozza már semmiben. – Figyeltem, ahogyan Gren látványos mozdulattal meghajol egy leányzó előtt, aki bizonytalanul nézelődik, táncpartnert keresve. – Sem a tudat, hogy csaknem otthagyta a fogát azon az istenektől elhagyatott szigeten.
– Hiszen ismered Grent – vont vállat Sorgrad. – Akinek nincs esze, nem nagyon szomorkodik az élet dolgain.
A félénk leányzó időközben látványosan kivirágzott Gren bókjai hallatán.
– Szerintem még nem sejti, mi következik – kacsintottam Sorgradra. – A második tánc végére megtudja, hogy voltaképpen Gren mentette meg az életét, a harmadikra mindenképpen látni akarja a sebesülés helyét, és ha már itt tartanak, nyilván meg is akarja majd csókolni, hogy hamarabb gyógyuljon.
– Csak nem sajnálsz tőlük egy kis szórakozást? – vonta föl a szemöldökét mókázva Sorgrad. – Inkább örülnél, hogy az a szegény lány ilyen szépen helyrejött!
Hirtelen úgy tűnt, mintha valóban ismerném valahonnan a lányt, de nem jutott eszembe róla egyéb, csak hogy valamikor, valahol hisztérikus zokogás közepette láttam.
– Guinalle valósággal csodát tett azokkal, akiknek a legszörnyűbb megaláztatásokat kellett elszenvedniük a kalózok keze között – folytatta Sorgrad. – Elvette az emlékeik élét, kigyógyította őket a rémálmokból. Úgy tűnik, a Mesterség a lelket is gyógyítja, nem csupán a testet.
– Ennek ellenére egy csöppet sem érdekel – szögeztem le ellentmondást nem tűrően.
– Ryshad örömmel hallaná a válaszodat. – Most Sorgradon volt a sor, hogy provokálni próbáljon.
– Szóval úgy ismersz, mint aki egy férfi kénye-kedve szerint változtatja a véleményét? – Kiürült boroskupámat felfordítva rácsaptam a palackja nyakára. – Sem hízelgéssel, sem piszkálódással nem fogsz rávenni, hogy engedelmes tanulóként üldögéljek Guinalle óráin, csak hogy neked legyen ürügyed mágiáról társalogni Usarával meg Shivvel!
– Egy próbát azért megért – vigyorgott zavartalan jókedvvel Sorgrad.
Tovább figyeltem Grent, aki vidáman forgatta a sötét hajú lányt.
– Úgy látom, Grent egyáltalán nem viselte meg a dolog – állapítottam meg.
– Hogyan igyak egy tisztességes kortyot, ha folyton különféle dolgokat nyomtok a kezembe? – Sorgrad méltatlankodva méregette a palackot meg a kupákat. – Mit is mondtál? Ja, igen. Szóval, ismered Grent. Ha volna bármiféle életelve, az leginkább az lenne, hogy ha élvezni akarod a jelent, soha ne nézz a múltba.
– Elég megbízható filozófiának tűnik – bólintottam. – A magam részéről azonban jobban szeretek egy kicsivel előbbre tervezni.
– Ryshad ezt is örömmel hallaná – csipkelődött Sorgrad.
Még mindig nem voltam hajlandó horogra akadni.
– Ne felejtsd el, Sorgrad, hogy Ryshad apja kőműves! – magyaráztam könnyedén. – A tervek készítése az ő számára annak biztosítéka, hogy az épület nem fog összedőlni, és békességben leélheted benne öreg napjaidat.
Az már igaz, hogy az életünk, akárcsak egy rosszul megtervezett épület, kis híján összeomlott körülöttünk, romjai alá temetve bennünket. Úgy gondoltam, legfőbb ideje, hogy visszatérjek abba a világba, ahol a legnagyobb kockázatot az jelenti, vajon úgy gurulnak-e a rúnacsontok, ahogy számomra a legkedvezőbbnek tűnik.
– Egyébként hol van most ez a megbízható és makulátlan ember? – gonoszkodott tovább Sorgrad. – Jobb lenne, ha megkeresnéd, és szólnál neki, hogy kész a vacsora; feltéve persze, ha egyáltalán szüksége van efféle gyarló táplálékra szellemének kiteljesítéséhez.
– Rendben van. Csak aztán be ne vedeljétek addig az összes bort! – Fölkeltem a farakás mellől, de akárhogy forgattam a fejem, nem láttam Ryshadot sem a táncolók között, sem az ételre várók sorában.
– Talán próbáld meg a templomban – javasolta Sorgrad.

 

 

Hadrumal szigetvárosában,

Nyárelő 29. napján

A kora délutáni nap ereje teljében tűzött le Hadrumal városára, ezüstös fényben csillantva meg a palatetőket, és meleg aranyszínbe vonva alattuk a házfalakat. Planir az ablakban állt, és letekintett a nyüzsgő udvarra. Újdonsült mágustanoncok futkostak, hogy különféle titokzatos feladatokat végezzenek el mesterük számára, míg az idősebb növendékek kimértebb léptekkel jártak-keltek, méltóságuk súlyát és számtalan vaskos könyvet cipelve magukkal. Ruházatuk jellege nagyjából hasonló volt, és mindannyian a saját elemükre jellemző színeket viselték, ám a finomabb kelme és előkelőbb szabásvonal megkülönböztette azokat, akik nemesi családba születtek, és rokonaikat még az előítéletek sem tántoríthatták el a mágikus képességgel született csemete támogatásától.
Hadrumal köznapi lakói jóval egyszerűbb öltözékben sürögtek-forogtak, látszólag tudomást sem véve a varázslók fennkölt gondjairól: mosónők, szobalányok, inasok nyargalásztak, nehogy a hétköznapi világ apró-cseprő szükségletei elvonják feladatuktól azokat, akiknek az a kiváltság jutott osztályrészül, hogy egész életüket a tudományos munkának szenteljék.
Planir kőarccal figyelte a mozgalmas látványt. Még csak össze sem rezzent az ajtó felől hallatszó kopogtatásra.
– Tessék!
Usara lépett a szobába.
– Üdvözöllek, Ősmágus.
A varázsló munkához való, kifakult barna nadrágot viselt, hosszú ujjú inget és csontgombos zekét. Felsőruháit mintha olyasvalakire szabták volna, aki nálánál jóval testesebb volt, és szélesebb vállal büszkélkedhetett. Egyik vállán bőr hátizsákot lóbált, amelynek szíjait fonás díszítette.
– Kerülj beljebb, Usara! – Planir még mindig nem mozdult. – Már hallottam róla, hogy visszatértél.
– Csak tegnap érkeztem. Van itt néhány dolog, amelyeket oda szeretnék adni neked.
Usara az asztalhoz lépett, amelynek üres lapján minden eddiginél szembetűnőbb volt a folyamatos fényesítgetés nyoma. Az egész szoba olyan tiszta és rendezett volt, akár a patikáriusok üzlete, és nagyjából olyan élettelen is.
– Először is ezt a levelet – folytatta a varázsló.
Planir összerezzent, és fölkapta a fejét.
– Kitől jött?
Usara roppant kényelmetlenül érezte magát, látván az Ősmágus tekintetéből áradó kétségbeesett reménykedést.
– Csak Temartól.
Planir kissé merev mosolyt erőltetett magára.
– Vagy úgy. És mit tehetek D'Alsennin uraságért?
– Gyanítom, hogy az engedélyedet kéri... Hogy nőül vehesse Allint. – Usara az asztalra helyezte a lepecsételt levelet. – Úgy véli, jelen esetben leginkább tőled kell megkérnie a lány kezét.
Planir visszafordult az ablakhoz, és tekintetét ismét az udvarra szegezte.
– Elvégre mindig is az Ősmágus feladata volt, hogy megvédelmezze mindazokat, akik tudásuk elmélyítésére Hadrumalba érkeznek. – Szokatlanul érdes hangjából csak úgy sütött az önvád.
Usara most egy kis rézurnát halászott elő a hátizsákjából, és óvatos mozdulattal az asztalra állította. A kerek hasú edényke oldalán zománcberakású levelek és madarak tarkállottak, fedelét pedig, amely semmiképp sem illett rá, madzaggal és viasszal erősítették a helyére.
Planir önkéntelenül hátrafordult a halk zajra.
– Larissa?
– Számtalan életet mentett meg. – Usara nyomorúságos arckifejezéssel nézegette az apró urnát. Hirtelen, mintha eszébe jutott volna valami, az inge gallérjához emelte kezét, és leakasztott a nyakából egy szalagot. A szalag végén az ezüstgyűrű himbálózott, szorosan rácsomózva. – E nélkül a gyűrű nélkül nem lettünk volna képesek együttesen használni a Mesterséget és az elemí mágiát, és nem szabadíthattuk volna ki azokat a nőket Olret fogságából...
– Mint Ősmágusnak, nyilván örülnöm kellene ennek a hírnek. – Planir visszafordult az ablakhoz. – Bocsáss meg! Úgy tűnik, akárhányszor elismételhetitek, milyen üdvös fordulatokban bővelkedett ez az ügy, egyelőre akkor sem vagyok képes elfogadni, hogy a nő, akit szerettem, ilyen iszonyú véget ért.
– Az urnát Halice adta. Kiderült, hogy amióta csak felcsapott zsoldosnak, egész életében magánál hordta, arra gondolva, hogy előbb-utóbb alighanem megölik. – Usara az asztalra helyezte a gyűrűt. – Temar Larissáról szeretné elnevezni Suthyfer egyik szigetét. Már egy templomot is építettünk, ahol tisztelettel adózhatunk az emlékének, attól függetlenül, hogy végül ott helyezzük-e el a hamvait, vagy sem. – A varázsló tétovázott egy kicsit, azután nagy nehezen folytatta. – Ezzel együtt úgy gondoltam, talán jobban szeretnéd, ha a hamvak itt lennének. Döntsd el te, mi a jobb.
– Úgy érted, ez utolsó kötelességem, mint szellemi vezetőjének? – Planir gúnyosnak szánt hangja megbicsaklott a fájdalomtól.
– Nem. Úgy gondoltam, hogy jogod van hozzá, hiszen szerettétek egymást – felelte csöndesen Usara.
Planir ismét az ablak felé fordult.
– Ez minden? – kérdezte egy kicsivel később.
– Nem... – Usara végigsimított immár alig észrevehető haján. – Bocsánatodat kell kérnem, de megkértem Kaliont és Troannát, hogy csatlakozzanak hozzánk.
– Valóban más sem hiányzott a boldogságomhoz – pillantott rá bosszúsan Planir.
Usara megvonta keskeny vállát.
– Olyasmit szeretnék mondani, amit mindannyiótoknak hallanotok kellene... Úgy értem, az Ősmágusnak és az elemek urainak is.
– Nocsak! – Az Ősmágus szürke szemében ülő ólmos szomorúságot mintha a kíváncsiság szikrái törték volna át. – Csak nem arra célzol, hogy végre megvalósulhat Kalion álma, és szorosabbra fűzhetjük a Hadrumal és a Tormalin Birodalom közötti kötelékeket most, hogy Temar egy fél év vagy ki tudja, milyen hosszú idő után végre rájött, hogy a kis Allin szerelmes belé?
Usara a szakálla tövéig elpirult.
– Nos, ha már itt tartunk, én is dédelgetek olyan reményeket, hogy házasságra lépjek valakivel abból a bizonyos nemesi házból.
– Valóban? – Planir halványan elmosolyodott. – Hogyan vetted rá Guinalle kisasszonyt, hogy igent mondjon?
– Nos... Voltaképpen még nem tettem föl neki a kérdést – ismerte be Usara.
– Temartól kell megkérned a kezét, hiszen jelenleg ő tekintendő a család fejének. – Planir a kandalló mellett álló, magas támlájú karosszékhez lépett, és intett Usarának, hogy foglaljon helyet a másik székben. – Én legfeljebb annyit tehetek az érdekedben, hogy megzsarolom. Ha nem adja Guinalle kezét, nem kapja meg Allinét. Csak nem ezt akartad kérni tőlem? – Az Ősmágus maga is halkan fölnevetett erre a merész feltételezésre.
– Nem, dehogy is! Ez őszintén szólva eszembe sem jutott. – Usara döbbent arcot vágott.
Odakintről, a lépcsőről sietős csoszogás hallatszott. Mindkét mágus a nyitva hagyott ajtóra pillantott.
– Úgy tűnik, Kalion már meg is érkezett. – Planir nagy körültekintéssel elhelyezkedett a karosszékben, és intett Usarának, hogy kövesse példáját. – Sejtettem, hogy nem fog sokáig habozni.
Usara minden tőle telhetőt megtett, hogy ő is felöltse az Ősmágus nyugodt magabiztosságát, ámde érezte, hogy a feszültségtől olyan merev a gerince, akár a piszkavas a kihűlt kandallóban. A szobára nehezedő csendet csupán a sietősen közeledő léptek törték meg, és Usara valósággal belesápadt az elszántságba.
– Lángok Ura, kerülj beljebb! – intett Planir, amint Kalion az ajtóhoz érkezett rákvörös arccal, ziháló mellkassal. – Troanna, foglaljatok helyet!
A Hullámok Úrnője céltudatos arccal masírozott el Kalion mellett, aki még mindig levegő után kapkodott. Troanna nem mutatta különösebb jelét, hogy sietett volna, csupán kerek arca pirult ki kissé.
– Usara, micsoda kellemes meglepetés! – A Hullámok Úrnője máris helyet foglalt az egyik széken az asztal mellett, és elmélyülten szemügyre vette a levelet, az urnát meg a gyűrűt.
Kalion nehézkesen lezökkent a szomszédos székre.
– Usara, meg kell mondanom... – Egy kis szünetet tartott, mert még mindig nem kapott rendesen levegőt. – Meg kell mondanom, hogy minden jóindulatom ellenére komoly kétségeket táplálok a megpályázni kívánt hivatalra való alkalmasságoddal kapcsolatban. Beláthatod, hogy... Jelen körülmények között... Nem tehetem meg, hogy a jelölésedet továbbítsam a Tanácshoz.
Usara csodálkozva vonta össze a szemöldökét.
– Tessék?
Kalion Planirra pillantott.
– A Sziklák Urának tisztségéről beszélünk, nemdebár?
– Engem akartál jelölni? – Usara elképedve meredt Planirra.
Planir titokzatosan mosolygott.
– Usara kért meg benneteket, hogy gyertek ide – fordult Kalionhoz. – Úgy tűnik, mondani szeretne valamit. – Azzal kihívó pillantást vetett Usarára.
Usara dacosan fölszegte az állát.
– Nos, nem volt tudomásom róla, hogy egyáltalán szóba jöhetek, mint lehetséges jelölt a Sziklák Urának tisztségére, de mélységes tisztelettel és természetesen feltétlen hálával kell tudatnom veletek, hogy... Nos, hogy ezt a megtiszteltetést mindenképpen visszautasítottam volna.
– Micsoda? – kiáltott fel Kalion. Szemlátomást még folytatta volna a mondatot, ám a méltatlankodás okozta erőfeszítés beléfojtotta a szót.
Troanna megragadta a kövér mágus karját.
– Hagyd, hadd beszéljen! – intette le.
– Nos, azért jöttem, hogy bejelentsem nektek, Suthyferen szeretnék maradni, akárcsak Shiv és Allin. – Usara megköszörülte a torkát.
– Nos, akkor sok szerencsét kívánunk. – Troanna olyasféle mozdulatot tett, mintha föl akarna kelni a székről.
– És szívesen látunk minden mágust, aki együttesen kívánja tanulmányozni a Mesterséget és az elemi mágiát. – Usara a szokottnál egy kissé gyorsabban beszélt. – Csarnokot készülünk alapítani, ahol az érdeklődők a mágia minden megjelenési formáját megismerhetik. Kezdésképpen arra akarjuk felhasználni együttes erőnket, hogy segítsünk kiépíteni az új településeket Kellarinon és Suthyferen. Az a szándékom, hogy mielőtt visszaindulnék, elterjesztem a hírt az itteni csarnokokban.
– Megtiltom! – csattant fel Kalion.
– Bocsáss meg, Lángok Ura, de nem hiszem, hogy jogod lenne hozzá. – Usara Planirra pillantott. – És azt hiszem, Ősmágus, hogy a te jóváhagyásodra sincs szükségünk, mindazonáltal szívesen hallanánk a véleményedet.
– Az nagyon is az Ősmágus feladata, hogy elejét vegye a mágustársadalmat érő veszteségeknek! – rikácsolta Kalion. – Az is az ő feladata, hogy megakadályozza egyesek túlzó kicsapongásait! És kérdem én, mi tekinthető túlzó kicsapongásnak, ha nem egy rivális csarnok alapítása?
– Maradj csöndben! – Troanna ujjai megszorultak Kalion karján, és a kövér mágus elnémult. – Mi a véleményed, Usara, a leendő csarnokotok valóban veszélyeztetné Hadrumal fennhatóságát a mágia felett? Ha jól értem, az egész csarnokot mindössze ti hárman alkotnátok, meg néhány elégedetlenkedő, akit még meg tudtok győzni, hogy vigye vásárra a bőrét.
– Meggyőződésem, hogy nem veszélyeztetné, Hullámok Úrnője. Inkább úgy fogalmaznék, hogy ki szeretnénk egészíteni az itt elsajátítható tudást. – Usara az ablakon túl elterülő épületek és tornyok felé intett. – Tudjátok, a tudás itt akkora súllyal nehezedik az emberre, hogy szinte el is nyomja az új kezdeményezéseket. Ha valamelyik növendéknek netán furcsa ötlete támad, azt felelik neki, hogy nyálazza végig a könyvtárakat, vajon nem próbálta-e ki már valaki más is előtte, és mire ezt a feladatot teljesítené, már el is ment a kedve a kísérletezéstől. Ha pedig olyasféle témára akadna, amelyhez nem talál semmiféle háttéranyagot Hadrumal terjedelmes könyvtáraiban, általában úgy véli, hogy azzal az ötlettel eleve nem is érdemes foglalkozni.
– És te okosabbnak hiszed magadat mindazoknál a lángelméknél, akik egész életüket a tudományos munkának szentelték, csak hogy te és a nemtörődöm barátaid készen kapjátok mindazt az ismeretanyagot, amelyre szükségetek lehet a veletek született tehetségetek kibontakoztatásához? – Kalion magán kívül volt mérgében.
– Mi csupán arra szeretnénk felhasználni a vizsgálódásainkat, hogy tovább gazdagítsuk a mágia tudományát – vágott vissza Usara. – Ez azonban nem mindig lehetséges, hiszen Hadrumal merev hagyományai sajnos elbátortalanítják a kezdeményezéseket.
– Súlyos vádakat hangoztatsz – állapította meg Troanna komoran. – Szeretném tudni, hogy voltaképpen miféle kezdeményezésekről is vitatkozunk. Tálán az olyasféle megveszekedett tombolásról, mint amit Azazir művelt?
– Természetesen nem – felelte szűkszavúan Usara.
– Be tudsz számolni nekünk akár csak egyetlenegy ötletről is, amelyet nem engedtünk kibontakozni? – kérdezte csöndesen Planir, összefonva hosszú ujjait, és rájuk támasztva állát.
Usara mély lélegzetet vett, mielőtt folytatta volna.
– Tekintsük csak Casuel példáját, Ősmágus! Amikor Temart és D'Olbriot uraságot tavaly megtámadták, Casuel úgy zárta el a támadók útját, hogy elszabadította egy faragott kőkapu indáit, és a vadul burjánzó ágak és gallyak körülfonták és gúzsba kötötték a gonosztevőket. Roppant meggyőző mágikus teljesítmény volt, és nagyon szerettem volna tudni, hogyan csinálta, de azt felelte, hogy fogalma sincs róla. És ami még rosszabb: kereken megtagadta, hogy ismét megpróbálkozzon vele, mivel sehol sem talált utalást rá a könyvtárakban... Egy rég halott varázsló tollából akarja olvasni, hogy ilyesmi létezhet!
– Csak nem azt tervezed, hogy szabad folyást engedsz minden őrült gondolatnak azon a távoli szigeten? – Troanna szigorú pillantást vetett Usarára. – De vajon biztonságos távolságban tudjátok-e tartani magatokat D'Alsennin embereitől, vagy bármelyik pillanatban attól tarthatnak, hogy lángba borítjátok, esetleg vízbe fojtjátok őket?
– Igen elővigyázatosak leszünk, Hullámok Úrnője, és megtesszük a szükséges óvintézkedéseket, nehogy valakit őrültségekre sarkalljon a tudományos kíváncsiság – jelentette ki határozottan Usara. – Ugyanazt a biztonsági rendszert fogjuk alkalmazni, amely itt, Hadrumalban már megbízhatónak mutatkozott. Elvégre nem fordítunk hátat Hadrumalnak, csupán egy lépéssel eltávolodunk tőle.
Planirnak sikerült elég gyorsan közbeszólnia, hogy elejét vegye Kalion nekitüzesedett válaszának.
– Igen elgondolkodtató, amit Casuelről mondtál, Usara. Azt hiszem, voltaképpen soha nem sikerült felmérnie a saját képességeit. – Az Ősmágus Kalionról Troannára pillantott. – És nem ő az első, akit megfélemlítenek és elbizonytalanítanak azok a homályos, baljós legendák, amelyek ezt a helyet övezik.
– Casuelt már akkor megnyomorította a saját nagyravágyása, amikor még be sem tette a lábát ide – vélekedett Kalion.
– Meglehet – biccentett Planir. – De ki a megmondhatója, vajon nem hagyhatta volna-e maga mögött mégoly súlyos jellemhibáit is, ha nem érzi magát olyan elődökkel körülvéve, akiknek a nagyságához aligha tud felnőni? Vagy vegyük például Ely esetét, Kalion! Az a szerencsétlen lány még soha semmi értelmes dologba nem fogott bele, annyira fél a kudarctól! – Az Ősmágus komoran a Lángok Urára szegezte tekintetét. – A tehetsége semmivel sem kevesebb a többiekénél, és mégis azzal foglalja el magát, hogy pletykákat gyárt és terjeszt, és áskálódásaival mérgezi a többiek életét. Bevallom, hogy az utóbbi időben kifejezetten ki nem állhatom szegényt, ennek ellenére azt hiszem, ő is megtalálhatná méltó helyét a tudományos eredmények előnyeinek és hiányosságainak megvitatásában. Vagyis azt, hiszem, jót tenne neki, ha hosszabb pórázra engednék, és úgy használhatná fel a képességeit, ahogy a legjobban tetszik neki. – Planir szavai kíméletlenül őszinték voltak. – Mondd csak, Troanna, hányan akadtak a növendékeid között, akik nem tudtak megfelelni a te magas elvárásaidnak, és mivel úgy érezték, hogy folyton csalódást okoznak, inkább feladták a tanulmányaikat, és visszatértek a szülőföldjükre? Mert én bizony túlságosan is sokat láttam, aki inkább elrejtőzött valami istenek háta mögötti kis porfészekben, félnapi járóföldre a legközelebbi tisztességes országúttól, és kuruzslásból tartotta fönn magát! De hát mit tegyünk, ha egyszer ebben a környezetben nőttek fel, és nem tudták megszokni Hadrumal fennkölt elvárásait?
– Ha csak egy ilyen volna, az is túl sok lenne – bólintott Troanna. – Ebben kivételesen egyetértünk.
– De hát nem támogathatsz egy ilyen renegát vállalkozást! – sipította Kalion. – Azt már nem engedem! És a Tanács sem fog hozzájárulni!
– Valóban? És hogyan óhajtják megakadályozni? – érdeklődött udvarias arccal Planir. – Trydek tanai, amelyek Hadrumal szabályainak kiindulópontját adják, egyetlen szóval sem tiltják, hogy a mágusok egy másik tudományos központot hozzanak létre ezen kívül. És arra sem hatalmazzák fel ezek a bizonyos tanok a nagy tiszteletű Mágustanácsot, hogy fellépjenek más varázslók ellenében. Ez ugyanis az Ősmágus dolga.
– De csak a Tanács iránymutatása mellett – szögezte le Kalion.
– Ez a szabály mindössze annak megakadályozására szolgál, hogy valamely becsvágyó Ősmágus egyeduralomra törjön – biccentett Planir. – És ha megtiltanám Usarának és Shivnek, hogy megtegyék a nekik tetsző lépéseket a mágikus kutatás területeinek bővítése irányába, az bizony gyanúsan úgy hangzik, mint holmi egyeduralmi törekvés.
– Minden mágus köteles alávetni magát Hadrumal fennhatóságának – recsegte Kalion.
– Amely fennhatóság kölcsönös egyetértésen alapul, mint ahogy voltál szíves oly sokszor emlékeztetni rá. – Planir kihúzta magát a széken, és szigorú arckifejezést öltött. – És ha a fennhatóságot nem arra használjuk, amire kell, ez a bizonyos kölcsönös egyetértés úgy oszlik semmivé, akár a hótakaró, ha kisüt a nap. Végiggondoltad már, miféle következményekkel járna ez a varázslók összességére nézve? – Az Ősmágus kihívó pillantást vetett Kalionra. – Hiszen éppen te vagy az, aki annyira a szívén viseli, hogy a külvilág elfogadja a mágiát és a mágusokat! Mit gondolsz, nem könnyítené meg az előítéletek levetkőzését, az oktalan félelmek feloldását, ha a hétköznapi emberek látnák, ahogyan a varázslók készséggel segédkeznek nekik apró-cseprő dolgaikban? Nem csoda, ha az a kép, amely ma Hadrumal szigetéről él a köztudatban, nem nyugtatja meg őket különösebben: hatalmas és félelmetes mágusok, akik elzárkózva élnek az ő titkos birodalmukban, és csak azért teszik a lábukat néhanap a szárazföldre, hogy összeesküvést szőjenek azokkal az előkelőségekkel, akik már így is élet és halál urai a kontinensen... Ezenkívül más előnyét is látom Usara és Shiv ötletének. Ha jól sejtem, új és igen forgalmas kereskedelmi útvonal készül kiépülni Suthyfer szigeteinek érintésével; az itt letelepedő varázslók érzékeny füle hamar meghallja, vajon tökéletes-e az összhang a szárazföld jelentősebb erői között, vagy egyesek mintha kiválnának a kórusból.
Kalion kétségbeesetten kutatott a megfelelő válasz után, Planir pedig könyörtelenül kihasználta pillanatnyi szótlanságát, és folytatta az okfejtést.
– Nem minden mágus született arra, hogy könyvek és tekercsek között élje le az életét Hadrumalban, de ez mit sem von le az itteni tudományos munka értékéből. Az elméleti kutatásnak mindig meglesz a maga helye és szerepe a mágia tanainak kimunkálásában, és nem hiszem, hogy Usara új vállalkozása a legkisebb mértékig is fenyegetné ezt a bizonyos szerepet. Sőt, gyanítom, hogy az ottani eredmények új lendületet adnak majd az itteni munkának is. Említette már nektek Sannin azt az észrevételét, hogy a mágikus erő annál gyorsabban növekszik, minél többet használjuk? Szerintem ő az első, aki készen áll rá, hogy hosszú tanulmányokat írjon Usaráék minden egyes újabb felfedezéséről. – Az Ősmágus Usara felé pillantott. – Rafrid és Herion szívesen elbeszélgetnének veled egy pohár bor mellett, mielőtt visszaindulsz Suthyferre. Ugyanis éppen a varázslatok egyesítését kutatják, akár nexus formájában, akár ennél szervezetlenebb és ötletszerűbb struktúrákban. Te meg Shiv megoszthatnátok velük, amit megtudtatok, még ha az eddigi sikereitekben nagy szerep is jutott a véletlennek meg a szerencsének. – Planir hangjából most mintha némi korholás érződött volna ki, ez azonban cseppet sem nyugtatta meg Kaliont, aki gyanakvással vegyes méltatlankodással meredt az Ősmágusra.
Troannát azonban másféle aggodalmak foglalkoztatták.
– Mondd csak, Usara, ebben az új csarnokban vagy miben a Mesterség alkalmazását is tanítanátok?
– Hiszen te magad mondtad, hogy ha itt, Hadrumalban foglalkoznánk vele, az csak fölöslegesen megosztaná a növendékeink figyelmét! – vágta rá Planir. – Azonkívül ha D'Alsennin oltalma alatt, Suthyferen jönne létre egy ilyen intézmény, az uralkodónak nem lenne oka rá, hogy újabb egyetemet alapítson a kontinensen a Mesterség tanulmányozására. És ha már versengésről van szó, sokkal jobban aggódnék egy olyan vetélytárs miatt, amely egyetlen szállal sem kötődik Hadrumalhoz, mint Usara és Shiv új vállalkozása miatt, ahol végső soron mégiscsak mindannyiunk által jól ismert és nagyra becsült mágusok irányítják majd mindkét tudományág művelését.
– Az a célunk, hogy feltárjunk minden hasonlóságot és különbséget az elemi és az éteri mágia között, továbbá a kettő együttes alkalmazásának és egymásra hatásának törvényszerűségeit – szólt közbe határozott hangon Usara.
Kalion megvetően felhorkant.
– Talán úgy véled, ez nem tekinthető kellőképpen magasztos célnak? – vonta föl a szemöldökét az Ősmágus. – Vagyis nem szeretnéd tudni, hogyan óvhatod meg magadat a varázslat köntösében lopakodó haláltól, amely elvette tőlünk Otrickot, és amely végül Larissát is utolérte? Nos, lefogadom, hogy rajtad kívül mindenki más Hadrumalban igen szívesen fogadná a válaszokat ilyen irányú aggodalmaira. És gyanítom, szép számmal akadnak olyanok is, akik éppenséggel nem bánják, ha az elietimmek haragja más, közelebbi célpontot is talál Hadrumalon kívül, ha egyszer úgy döntenek, hogy lecsapnak az elemi mágia gyakorlóira. Én magam pedig megnyugvással fogadnám, ha maradna még egy utolsó bástyánk Suthyferen, ha Hadrumal netán áldozatul esne egy efféle támadásnak. Legalább lenne hová visszavonulniuk a túlélőknek, hogy újjászervezzék erőiket... Hiszen ismered a mesét, Kalion: okos ember nem cipel minden tojást ugyanabban a kosárban. Eddig a mágia ködébe rejtőztünk, és a módszer a mai napig be is vált, csakhogy ezzel végleg elszakadtunk és elszigetelődtünk a kontinenstől, és menthetetlenül magunkra maradtunk. Éppen te érveltél eddig olyan hevesen amellett, hogy vegyük fel a kapcsolatot a külvilággal! – Planir elmosolyodott, hogy tompítsa szavainak élét. – Nos, úgy tűnik, ebben a vitában egyre inkább csak magunkat ismételjük. Maradt még bármelyikőtöknek valami hozzátennivalója az eddig elhangzottakhoz?
Kényelmetlen csend következett meg, amelyet végül Usara tört meg, elszánt mozdulattal fölemelkedve a székéből.
– Ha nem haragszol, Ősmágus, beszélni szeretnék Aritane kisasszonnyal. – A varázsló nem bírta megállni, hogy ne vessen egy pillantást Troannára. – Guinalle azt mondja, nemrég szerzett tudomást az elietimmek ítélkezési rendszeréről, amely főben járó bűnök esetén a halál mellett a száműzetést is elfogadja. Föl szeretné venni a kapcsolatot a Sheltiyával, és meggyőzni őket, hogy ne ítéljék halálra Aritane-t. Akkor ő is velünk jöhetne Suthyferre.
– Várj egy kicsit! – Planir az asztal felé intett. – Kalion, lennél szíves ideadni azt a gyűrűt? – Kihúzta magát a széken, és tenyerét a Lángok Ura felé nyújtotta.
Kalion két ujja közé csippentette a szalagot, és összevont szemöldökkel tanulmányozta a rajta függő ezüstkarikát. – Csak nem Otrick gyűrűje?
– Előtte pedig Azaziré volt. – Troanna közelebb hajolt, hogy szemügyre vegye a gyűrűt.
– Úgy látom, magad is hozzátettél az erejéhez! – Kalion összehúzott szemmel pillantott Planirra, aki elmosolyodott, és fölemelte kezét, hogy megmutassa ujján a vöröses égésnyomot.
– Most tehát három elem ereje hatja át a négyből – tűnődött Troanna. – Csupán a tűz hiányzik.
– Amely nem csupán kiegészítené, hanem megsokszorozná az erejét. – Planir fölszegte a fejét. – Kalion?
– Sajnos nem rendelkezem ilyen erős mágikus képességgel. – A Lángok Ura odanyújtotta a gyűrűt az Ősmágusnak.
– Nos, szerintem tartogatsz még meglepetéseket saját magad számára is – vont vállat Planir. – De ha nem, hát nem. Eszem ágában sincs kétségbe vonni a tisztánlátásodat. A kérdés azonban továbbra is fennáll: mihez kezdjünk ezzel a gyűrűvel?
A többi három varázsló makacsul kerülte egymás tekintetét. Usara csöndesen visszaült a helyére, és némán figyelte, amint az Ősmágus a mutatóujjára húzza a gyűrűt.
– Tudom, Usara, milyen nagy súlyt helyezel rá, hogy kinyilvánítsd, nem óhajtasz szembehelyezkedni Hadrumallal, én azonban továbbra is azon a véleményen vagyok, hogy az egészséges vetélkedés sokat lendíthet az itteni és az ottani tudományos színvonalon is. Vanam és Col egyetemének tudósai rendszerint akkor teszik a legtöbb felfedezést, amikor közös kutatási programok keretében, egymással versengve igyekeznek megoldást találni valamilyen kérdésre. – Planir végighordozta tekintetét a három máguson. – Kíváncsian várom, vajon Hadrumal vagy Suthyfer nevel-e ki előbb olyan képességű varázslót, aki hozzá tudja adni a hiányzó negyedik elemet ehhez a gyűrűhöz. Addig pedig... – Odadobta a gyűrűt Usarának, aki meglepett mozdulattal elkapta. – Legyen nálad. Te magad mondtad, milyen fontos szerepet töltött be a mágusaitok megvédelmezésében az éteri mágiától. Mostantól a te feladatod lesz, hogy megszervezd ezt a védelmet.
Kalion összevonta a szemöldökét.
– Ha nem haragszol, Ősmágus... Usara, majd értesítlek, ha szükségem lesz arra a gyűrűre. – Azzal a Lángok Ura kiviharzott a szobából.
– És te, Troanna? Te sem helyesled? – kérdezte Planir.
– Nekem és a tanítványaimnak amúgy sem sokat jelentene. – A Hullámok Úrnője Usarára pillantott. – Még mindig úgy véled, hogy az elietimmek fenyegetést jelenthetnek ránk nézve?
Usara egy pillanatig tétovázott.
– Jelen pillanatban nem, legalábbis annak alapján, amit Guinalle ki tudott olvasni az ottani állapotokból. Remélhetőleg sem nekik, sem nekünk nincs több okunk rá, hogy egymás ellenségei legyünk. Úgy tűnik, most éppen négy vagy öt klán küzd egymással az elietimmek fölötti hatalomért, de az erőviszonyok nagyjából kiegyensúlyozottak mind a harcosok számát, mind a földterületet vagy az adeptusok erejét tekintve. Szerencsére van annyi eszük, hogy ha bármelyik klán felülkerekedni látszana, a többiek az ellenségeskedést félretéve összefognak ellene, nehogy egy újabb Ilkehan üljön a nyakukra. Éppen annyira ódzkodnak tőlünk, mint ahogy mi óvakodunk tőlük, így aztán nem hiszem, hogy valaha is nagy barátságba keverednénk, noha D'Alsennin föltette magában, hogy becsületes szándékaink bizonyítékául hazaküldi a megmaradt elietimm foglyokat a bányákból.
– Biztatóan hangzik. Nos, azt hiszem, éppen Aritane keresésére akartál indulni. Nem szeretnélek feltartani..- Troanna nem mutatta jelét, hogy fel akarna kelni az asztal mellől.
– Akkor tehát minden jót kívánok mindkettőtöknek. – Usara fölállt, és meghajolt feléjük. – Igaz is, Planir, Strellt is föl szeretném keresni. Temar megkért, hogy tudassam vele, ha bármiben hiányt szenved, a D'Alsennin család mindig a rendelkezésére áll.
– Remélem, ez nyújt neki némi vigaszt – bólintott Planir kétkedő arccal.
Usara halkan becsukta maga mögött az ajtót.
– Maradt még valami mondanivalód a számomra, Troanna? – A korábbi élénkség hirtelen eltűnt az Ősmágus hangjából.
Troanna körülhordozta tekintetét a szobán.
– Még ha feltételezzük is, hogy a szolgáid a szokottnál is szorgalmasabbak és rendszeretőbbek, akkor sem látom nyomát, hogy korsókat és egyéb cserépedényeket vagdostál volna a földhöz. Azt sem hiszem, hogy borba fojtottad volna a bánatodat, tekintve, hogy a faliszekrényeden érintetlenül sorakoznak a jól ismert palackok. Az arcod ugyan keskenyebb a szokásosnál, de többször láttalak, ahogyan a tanítványaiddal ebédelsz, így hát azt sem hiszem, hogy halálra akarnád éheztetni magad.
– Térj a tárgyra, ha szabad kérnem – felelte Planir fagyosan.
– Két férjet és három gyermeket temettem el, Planir. – Troanna karba fonta a kezét. – Nem mondhatom, hogy tudom, mit érzel, hiszen minden veszteség más és más, és éppen olyan mélyen felsebez bennünket, mint azok, amelyeket már átéltünk és túléltünk. Annyit azonban mondhatok, hogy meg kell gyászolnod Larissát, különben valóban nem marad meg neked egyéb belőle, csupán egy marék hamu ebben az urnában.
– Ugye, nem azt akarod tőlem, hogy képzeljem el, amint vidámságban tölti napjait a Túlvilágon, ahol Saedrin, hogy tehetségét elismerje, a maga jobbjára ülteti az asztalnál? – csattant föl Planir.
– Légy szíves, ne gúnyolódj! – Troanna továbbra sem mozdult. – Pontosan tudom, hogy soha nem hittél a papoknak meg a tanításaiknak, éppen úgy, ahogy én sem.
– Akkor meg mit akarsz tőlem?
– Hogy ismerd be magad előtt a veszteségedet, és azt is, mennyire igazságtalan volt – nézett az Ősmágus szeme közé Troanna. – Nem tudom, mi jelentene megkönnyebbülést a számodra, de tedd azt, ami a legjobban esne! Zarándokolj el a sziget legtávolabbi pontjára, ahol a madár sem jár, vagy mássz föl egy hegycsúcsra, és üvöltsd a szélbe a haragodat, átkozd az isteneket, a sorsot vagy akit akarsz, amiért ilyen korán és váratlanul vette el tőled és az élettől azt a szegény lányt! Hidd el, én is megtettem már nem is egyszer! Gondold végig józanul az utat, amely a végzetébe vezette Larissát, és hagyj föl a folytonos önmarcangolással, vajon mit kellett volna tenned vagy nem tenned! Elvégre nem vagyunk aldabreshi barbárok, hogy elhiggyük, sorsunk minden fordulata előre meg van írva a természet öntudatlan jeleiben, és minden rosszat el tudunk kerülni, ha megvan hozzá a képességünk, hogy pontosan kiolvassuk ezeket a jeleket. Larissa meghalt, ez a tény pedig feljogosít téged arra, hogy gyászolj, arra viszont nem, hogy véget nem érő tépelődések közepette rágd magad a sorsa miatt, amelyen nem tudsz és nem is tudtál volna változtatni.
– Én indítottam el azon az ösvényen, amely a halálba vezette – jelentette ki nyersen Planir.
– Ezt meg ne halljam többet! – csattant föl Troanna. – Hát ennyire semmibe veszed Larissa saját akaratát, személyiségét? Igaz, fiatal volt, de attól még megvolt a magához való esze, sőt, talán több is jutott neki, mint másoknak. Azt pedig, hogy maga döntött a saját ügyeiben, soha senki nem kérdőjelezte meg. Én magam is elleneztem a kapcsolatotokat, de soha nem vádoltalak azzal, hogy befolyásolod a döntéseit.
– Roppant kedves vagy – jegyezte meg hidegen Planir. – Mindzonáltal amit említettél, az nem annak tulajdonítható, mintha tiszteletben tartottam volna a véleményedet, egyszerűen csak szerettem Larissát. De bárhogy csavarjuk is a szót, semmi sem változtat azon, hogy meghalt.
– És halott is marad, amíg rendesen meg nem gyászolod! – Troanna végigfuttatta ujját a díszes kis urna domborulatán, tudomást sem véve róla, hogy Planir összerándul a mozdulat láttán. – Azért jöttem, hogy megosszak veled egy közmondást, amely az Aldabreshi-szigetvilágból származik. „Senki sem hal meg igazán, amíg egyvalaki is életben van, aki olyannak emlékszik rá, amilyen életében volt.” Tedd meg Larissának ezt a szívességet! – A Hullámok Úrnője szokatlanul fürge mozdulattal fölkelt, és búcsúzóul odabiccentett az Ősmágusnak. – Tudod, hol találsz, ha mégis úgy döntesz, hogy folytatni akarod ezt a vitát. Vagy tépdesd tovább Kalion tollait, ha ez megkönnyebbülést nyújt! Beszélj Shannettel! Kortársainak csaknem mindegyikét túlélte, és mindent tud, amit tudni lehet a gyászról és veszteségről. Azt hiszem, ez az egyetlen dolog, amiben egyetértünk.
Planir szótlanul figyelte, amint a Hullámok Úrnője tanácsainak bevégeztével lendületes léptekkel távozik a szobából. Még sokáig ült mozdulatlanul a székében, és arckifejezése még akkor is fegyelmezett maradt, amikor a könnyek fényes sávokat rajzoltak az arcára.

 

 

Suthyfer, Fellaemion-kikötő,

Nyárelő 29. napja

– Egész jó ács vagy ahhoz képest, hogy apád kőműves, de nem tudnád legalább estére kiejteni a kezedből azt a súlyos szerszámot?
Természetesen túloztam: Ryshad mindössze egy kis ácskalapácsot szorongatott. Jöttömre félredobta, kitárta a karját, én pedig belesétáltam az ölelésébe.
– De azért beláthatod, hogy egész szépen haladtam ma – dörmögte.
Körülnéztem az apró templomban, amely inkább csinos kis kápolnának volt nevezhető. Alapját szín és minőség szerint összeválogatott kőből rakták, fala pedig kitűnő minőségű faanyagból készült. A tetőt tartó szarufákat éppen olyan nagy gonddal faragták meg, akár a fal gerendáit. A friss deszkák fanyar illata mintha élettel töltötte volna be azokat a sekély falfülkéket, ahol a Suthyfer első halottainak hamvait őrző, ide nem illően prózai és szedett-vedett edénykék sorakoztak. A faanyagon szénnel húzott vonalak árulkodtak róla, hová terveztek még faragást vagy egyéb díszítést; már láttam is kirajzolódni Saedrin kulcsait, Drianon sasmadarát, Halcarion koronáját és Raeponin mérlegét. A padló középpontjában alacsony talapzat emelkedett a legfinomabb kőből, amelyet csak találtak a szigeten Ryshad és a segítői; egyelőre még nem döntötték el, melyik istenségnek is szenteljék ezt a kápolnát, és kinek a szobrát állítsák a talapzatra. Most, hogy az ajtó tárva-nyitva állt, a napsugarak gyengéden végigsimogatták a talapzatot.
Karomat Ryshad derekára fontam, hogy még jobban érezzem testének biztonságot ígérő melegét.
– Temar említette már, milyen szobrot szeretne ide?
Ryshad megrázta a fejét.
– Guinalle Larasiont javasolta – felelte.
Éppenséggel nem tűnt haszontalan gondolatnak.
– Nagy lesz itt a hajóforgalom – bólintottam. – A matrózok biztosan szívesen imádkoznak majd szép időért.
– Dastennin a tengerek ura, és Zyoutesselában minden öt emberből négy neki hódol. – Ryshad ismerős mozdulattal magához húzott. – Guinalle azonban azt mondja, ha felépül itt az a bizonyos csarnok, amelyet Usarával tervezgetnek, akkor mégis jobb volna egy Ostrin-templom, hiszen a Régi Birodalom idejében főként ez az istenség őrködött az éteri tudás fölött.
– Szerintem nagyobbítsátok meg a talapzatot, és állítsátok rá mind a három istenséget, mint Relshazban – javasoltam. Ryshad elnevette magát.
– Kell még idő, mire Suthyfer efféle fényűző dolgokat engedhet meg magának! Hiszen Relshaz templomában elférne ez az egész kikötő.
– Ha elkészül ez a kápolna, méltán fölveheti a versenyt a kontinens bármelyik templomával! – Magammal húztam Ryshadot, és közelebbről is szemügyre vettem a halvány vonalakat a fal belső oldalán. – Úgy látom, Pered már kialakította a maga elgondolását. Ugye, Halcarion mellett ez itt Larissa?
Ryshad bólintott.
– Pered megpróbál minél többet megjeleníteni a képen azok közül, akiket elveszítettünk.
Komolyan méregettem a hatalmas falikép egymás mellett sorakozó alakjait. A háttér olyan pontosan követte a kint látható tájat, hogy a kép elkészültével a szemlélődőnek úgy tűnhet majd, mintha az istenek és istennők Suthyfer fái alatt sétálnának. Akik vigaszt keresve érkeznek ide, bizonyára megnyugvással látják majd, amint az istenségek a hétköznapi szigetlakók közé keverednek, mintha részt vállalnának ügyes-bajos dolgaikból. Trimon táncoló gyermekek körében pengette a hárfáját, Larasion virágkoszorúkat kötött azoknak a lányoknak, akik Halcarionnal együtt üldögéltek egy tavacska körül, és a hajukat fésülték. Igaz, efféle tavacska egyelőre nem volt található a környéken, de sebaj; ha Ryshadon múlik, előbb-utóbb bizonyára ás egyet. Drianon nádkosarat font egy zömök házikó küszöbén, körülötte háziasszonyok szorgoskodtak. Távolabb Talagrin várakozott férfiak egy csapatával, hogy vadászni indulván megtölthessék zsákmányukkal azokat az üstöket, amelyeket Misaen kovácsolt a műhelyében.
– Tetszik – állapítottam meg kedvteléssel.
– Nekem is. – Ryshad megcsókolta, a fejem búbját.
Az egyik polcon néhány furcsa, fedeles edénykét pillantottam meg, amelyek kétségkívül túlságosan aprók voltak ahhoz, hogy urnák legyenek.
– Ez meg mi? – érdeklődtem.
– Shiv segít Perednek a festékkészítésben. – Ryshad elvigyorodott. – Azt mondja, Troanna, a Hullámok Úrnője bizonyára kitérne a hitéből, ha megtudná, hogy efféle semmiségekre pazarolja a varázserejét, de szerencsére soha nem fog eljutni hozzá a hír.
– Így aztán nem is bosszankodhat miatta – fejeztem be helyette a mondatot.
Kényelmetlen csönd ereszkedett ránk.
– Pered azt mondja, belevág a Mesterség fortélyainak tanulásába – szólalt meg Ryshad semlegesnek szánt hangon.
– Megkaphatja az énekeskönyvemet, ha kell neki – feleltem, hasonlóan ügyelve, nehogy szavaim elárulják érzelmeimet. – Nekem úgysem lesz rá többet szükségem.
– Nem? – pillantott le rám Ryshad.
– Egy darabig viccesnek tűnt... Úgy értem, a dalokban lapuló varázslatok, és hogy tudok bánni velük – feleltem. – De a Sheltiya, az elietimmek, Guinalle meg az adeptusai... Ez nekem már túlságosan komoly dolog. – Önkéntelenül megborzongtam, magamat is meglepve vele. – Túlságosan is veszedelmes. Úgyhogy inkább csak tartsák meg a titkaikat maguknak, engem pedig hagyjanak ki a terveikből!
– Akkor tehát mihez akarsz kezdeni? – Ryshad sötét szeme az arcomat fürkészte.
– Vithrancel roppant unalmas hely. – Pislogás nélkül álltam a tekintetét. – De ott van a házunk, annak pedig falai vannak, teteje és rendes illemhelye, úgyhogy egyelőre megteszi. De amint Suthyfer föl tud kínálni valami ehhez hasonlót, sőt, talán még többet is, mint például kocsmákat, ahol a matrózok készséggel verik el a pénzüket, meg piacteret, ahol üzletelni és alkudozni lehet, szívesen visszajönnék ide. Már írtam Charoleiának, hogy állítson össze nekem egy borszállítmányt, és küldje el az első lehetséges hajóval. – Felhőtlenül rávigyorogtam Ryshadra. – Szeretném kipróbálni, van-e tehetségem a kereskedőmesterséghez. Szerintem nem fogok kudarcot vallani. Elvégre ez sem egyéb, mint a szerencsejáték egy különleges formája.
Ryshad megfontoltan bólintott.
– Akkor tehát elfogadhatom a megbízatást, amelyet Temar minden elszántságával igyekszik rám erőltetni.
E szavak hallatán nyugtalanság tört rám.
– Felajánlotta, hogy szegődj a D'Alsennin-ház szolgálatába? – kérdeztem szorongva. – Föl is esküszöl neki?
– Ilyesmit nem ajánlott, annál is inkább, mivel sejti, hogy amúgy sem fogadnám el – jelentette ki határozottan Ryshad. – Elég jól ismer, legalábbis ilyen szempontból. Viszont szeretne megtenni Suthyfer helytartójának. Valakinek valóban meg kellene szerveznie az itteni életet, és Temar szerint én vagyok a megfelelő ember erre a feladatra.
Hirtelenjében nem tudtam eldönteni, vajon Ryshadnak hízeleg ez a megtiszteltetés, vagy inkább zavarba hozza.
– Hosszú éveken át szolgáltad a D'Olbriot családot, kívül-belül ismered Zyoutesselát, és többet tudsz Kellarinról, mint bárki. Azt hiszem, Temar tényleg nem választhatott volna nálad jobbat.
– Remélem, igazad van. – Ryshad magához ölelt.
– Nekem mindig igazam van – dünnyögtem bele a mellkasába. – De ugye egészen biztosan nem akarsz fölesküdni neki? – Nem akartam több köteléket, amely alkalomadtán elválaszthatna bennünket.
– Nem. – Ryshad ismét belecsókolt a hajamba. – Valóban legfőbb ideje, hogy a magam ura legyek. Ezen kívül az uralkodó is szívesebben veszi majd, ha Suthyfer valamelyest függetlenedik a D'Alsennin-háztól. Így a Hercegek Gyűlése is könnyebben lenyeli a dolgot.
Rögtön eszembe jutott, hogy Messire D'Olbriot bizonyára támogatja majd Ryshad függetlenségét a többi nemesi ház esetleges ellenkező törekvéseivel szemben.
– Akkor kinek felelsz majd? – tűnődtem, számításba véve a lehetséges válaszokat.
– Idővel bizonyára alakulnak majd kereskedőcéhek és vallási rendek, az iparosok is létrehozzák a maguk szövetségeit... Nyilván mindannyian bele akarnak majd szólni Suthyfer életének irányításába. Ha Usara és Guinalle életre hívják azt a bizonyos csarnokot, ők is elég jelentős tényezőnek számítanak majd. – Ryshad komolyan szemügyre vett, azután rám kacsintott. – Ha előttük akarok járni egy lépéssel, mindig tudnom kell, miről suttognak a söröskupák fölött meg a piacterek környékén.
– Természetesen – bólintottam az eddiginél is szélesebb mosollyal. A büszkeség, hogy Ryshad tehetségét és rátermettségét végre kellőképpen elismerik, talán még jobban megmelengette a szívemet, mint a rám váró remek móka, amelyet Ryshad éppen kilátásba helyezett.
– Egyelőre azonban – folytatta Ryshad –, csakis és kizárólag magamnak felelek. Ebben Temar is egyetért. Azt mondta, ha szeretne valamit, majd hivatalos kérvénnyel folyamodik hozzám, vagy átküldi a csapatai parancsnokát. – Nem hallottam, csak éreztem, hogy Ryshad kuncog magában, mivel a mellkasa finoman rázkódott. – Tudod, fogadnom kellett volna veled, vajon megérjük-e, hogy Halice valaha is fölesküszik egy tormalin uraságnak!
– Halice?! – kapkodtam levegő után. – Temar csapatainak parancsnoka lesz, és esküt is tesznek egymásnak, meg a szokásos ceremónia?
– Temar éppen ma kérdezte meg tőle, hajlandó volna-e rá, és Halice igent mondott. Máris viselni fogja a D'Alsennin család címerét, amint talál egy ezüstművest, aki el tudja készíteni neki. – Kétség sem fért hozzá, hogy Ryshad helyesli a dolgot. – Temar azt mondja, Halice többszörösen bizonyította a rátermettségét és alkalmasságát a feladatra. Halice pedig éppenséggel nem bánja, ha a változatosság kedvéért most már jogokat is szerez azon a földön, amelyért harcolt.
– Sorgrad és Sorgren nem lesznek ennyire elragadtatva az ötlettől – vágtam rá gondolkodás nélkül. – Már említették, hogy meg akarják nézni, hová fajultak a nyári összecsapások Lescarban.
Éreztem, ahogy Ryshad hátizmai megfeszülnek.
– De te, ugyebár, az óceán innenső oldalán maradsz? – kérdezte gyanakodva.
– Hát persze – nyugtattam meg. – Nem hiszem, hogy egyedül fogom érezni magam, és ráadásul még Halice is itt lesz. Sorgrad és Gren csak hadd vágjanak bele a következő forrófejű kalandba a gyors meggazdagodás reményében! Halice meg én úgy véljük, ideje végre hosszabb távú játszmába kezdeni.
– Mindannyian azon leszünk, hogy ez a bizonyos játszma kifizetődőnek bizonyuljon. – Ryshad elvette a karját a vállamról, a tenyerével végigsimított a hátamon, azután benyúlt a zekéje zsebébe, és egy bronzmedált vett elő. Nyilván nem lehetett az, amelyet korábban viselt, hiszen azt visszaadta D'Olbriot uraságnak, az esküjével együtt.
– Aitennek biztosan tetszene ez a hely – szólaltam meg halkan.
– Igen, és Gerisnek is, nem gondolod? – Ryshad fölvett az egyik polcról egy marék szöget, és addig keresgélt közöttük, míg talált egyet, amely pontosan beleillett a lyukba a bronzmedálon. Ide illeszkedett valaha az a bőrszalag, amelynél fogva Aiten a nyakában viselte a medált.
– Geris borzasztóan izgatott lenne az ötlettől, hogy részt vehet Usara és Guinalle kutatásaiban – mosolyodtam el.
Ryshad becsukta az ajtót, hogy látni lehessen az ajtószárny belső oldalát. Eljön az idő, amikor ezek a deszkák szinte eltűnnek majd a rájuk aggatott hálaajándékok és fogadalmi szalagok mögött, most azonban még csak a frissen gyalult faanyag sápadt erezete díszítette a bejáratot.
– Mit gondolsz, tekinthetjük úgy hogy elrendeztük az adósságot az elietimmekkel? – kérdezte halkan.
– Szerintem mindenképpen. – Tömjén sajnos egyelőre még nem akadt az új kápolnában, de találtam néhány szép, göndör gyaluforgácsot, amelyeket csinos halomba raktam. Ryshad megvárta, amíg előkeresem a zsebemből a tűzszerszámomat, azután néhány hajszálpontos kalapácsütéssel a deszkába verte a szöget, és Aiten amulettje ott függött az ajtó belső oldalán. Meggyújtottam a forgácsokat, és reméltem, hogy a fehér füst elviszi az üzenetünket a Másvilágra. Valahogy, valamikor biztosan megtudják majd, hogy bosszút álltunk értük.
Ryshad lassan leengedte a kalapácsot, és kibámult az ablakon.
– Hozzám jössz feleségül?
A hangsúly alapján mintha nem is kérdésnek szánta volna, mindazonáltal volt benne némi incselkedő kihívás, mintha csak ki akarná próbálni, vajon merek-e nemet mondani. A következő pillanatban már úgy tűnt, mintha egyszerűen csak kíváncsiságból kérdezte volna, én azonban tudtam, hogy a válaszomnak éppen ilyen mesterien kell ötvöznie a könnyedséget a jelentőségteljességgel. Világos volt számomra, hogy nagyon is komolyan gondolja a kérdést, hiszen valóban most jött el az a pillanat, amikor úgy tűnt, végre olyan jövő elébe nézünk, amelyet egyenlő feltételek mellett oszthatunk meg egymással.
– Ezen a nyáron semmiképpen. A hajam egyébként sem nőtt még meg annyira, hogy megtegye esküvői hajfonatnak, ráadásul förtelmes színe van. De ősszel vagy télen sem nagyon hiszem. Nem volna bölcs dolog teherbe esni ebben a felfordulásban! És hogy mi lesz jövőre, vagy azután, vagy öt év múlva... Arról fogalmam sincs. Mivel még nem igazán gondolkodtam rajta, nem tudom, hogy férjhez akarok-e menni egyáltalán valaha. – A szívem majd' kiugrott a helyéből, de végül nem bántam meg, hogy az őszinteség mellett döntöttem. – Egyet azonban egészen biztosan tudok: soha többé nem akarok nélküled élni. Egyszerűen nem tudom elképzelni az életet nélküled. Azt hiszem, mostantól egy tapodtat sem megyek sehová, ha nem jössz velem.
Ryshad lassan bólintott, de nem szólt egy szót sem.
– Ennél jobb válasz nem telik tőlem – jegyeztem meg félénken.
Ryshad letette a kalapácsot az egyik polcra, hogy magához tudjon ölelni.
– Nekem nem is kell ennél több – felelte halkan. – Amíg az enyém vagy, mindenem megvan, amit csak akarhatok.
Megcsókoltam, és úgy éreztem, én sem kívánhatok soha ennél többet; nemcsak abban a boldog és emelkedett pillanatban, hanem – amennyire az ember efféle jóslatokba bocsátkozhat – akár egész eljövendő életemben.

 

Einarinn térképe: