Einarinn második legendája
JULIET E. MCKENNA
Kegyetlen eskü

(Tartalom) (Térkép)

 

 

ELSŐ FEJEZET

Planirtól, Hadrumal Ősmágusától Messire Guliel D'Olbriotnak, a D'Olbriot-ház fejének és dicsősége hordozójának, a Hercegek Gyűlésének Tanácsnokának, a Birodalom Atyjának, örömökben gazdag Napfordulót kívánva, valamint bőséget és egészséget az eljövendő esztendőre

 

Nagyméltóságú Uram!

Igen hálás vagyok Önnek a Télelőn az Ön partvidékénél elpusztult elietimm hajókról szerzett értesülésekért. Nem felejtettem el, mennyire hajszál híján sikerült megmenekülniük az Ön és az én embereimnek, amikor legutóbb összeütközésbe keveredtek ezzel a távoli néppel. Biztosíthatom róla, mennyire átérzem az Ön országát és a Birodalom egészét sújtó fenyegetést. Túllépve ezeken a lényeges, ámbár szükségképpen személytelen aggodalmakon, bátorkodom emlékeztetni Önt, hogy amint Ön elveszítette egy bátor hűbéresét Aiten személyében, hasonlóképpen veszítettem el én egy tudósomat, Geris személyében, akinek hallatlan tudása és tájékozottsága mindkettőnknek segítségünkre lehetett volna a közeledő veszedelemben; hozzátéve természetesen, hogy a legsúlyosabb veszteség életük kihunyta, és nem az ezzel elillanó tudás. Nem felejtem el, mivel tartozom az emléküknek, és remélem, Ön sem.
Előző levele olvastán bátorkodom azt gondolni, Ön is fölismerte, akárcsak én, hogy érdekeink ebben az ügyben nagyon is egybeesnek. Hiszen, amint Ön kénytelen szembenézni azzal a nagyon is valós fenyegetéssel, hogy ellenséges hajóhad köthet ki hazája partjain, vagy – ami talán még rosszabb – csapataik észrevétlenül partraszállhatnak Dalasor és Gidesta néptelen vidékein; úgy vagyok kénytelen szembesülni én is egy erőszakos, ismeretlen mágiarendszer jelentette veszedelemmel, amelynek misztériumát még itt, Hadrumal szigetén sem sikerült megfejtenünk.
Itt szeretném még egyszer megragadni az alkalmat, hogy biztosítsam Önt arról, nem tapadhat szégyen az Ön embere, Aiten nevéhez azért, amiért a mágusomra, Shivvalanra támadott. Tudásunk jelenlegi fokán már biztosak vagyunk benne, hogy ha eszét nem vette volna el az elietimmek gonosz varázslata, utolsó leheletéig kiállt volna az Ön neve és becsülete mellett.
Köszönettel vettem érdeklődését Shivvalan állapota iránt; mágusom egészsége többé-kevésbé helyreállt, így már alig várja, hogy kivehesse részét az elietimmek terveinek meghiúsításában. Levelében Ön örömét fejezi ki a megtalált kard miatt, amelyet egy idős és kissé bogaras varázsló rejtegetett; nos, ez ügyben, úgy vélem, nincs szükség köszönetre. Éppen elég megtiszteltetés volt reám nézve, hogy elfogadta javaslatomat, és a fegyvert átadta hűbéresének, Ryshad Tathelnek. Igen nagyra értékelem azt a leleményességet és bátorságot, amellyel ez a fiatalember a kemény megpróbáltatásokkal szemben viseltetett, így alkalmas gondolatnak tűnt, hogy ez az ősi családi ereklye az ő kezében ismét harcba induljon a Birodalom védelmében, főképpen pedig egy ilyen tiszteletreméltó család javát szolgálva.
Ezzel kapcsolatban szeretnék újabb szívességet kérni Öntől. Mint arról már Ön is értesült, varázslóim tovább folytatják eme ősi és ismeretlen mágiarendszer kutatatását. Mint azt az Ön unokaöccsének szomorú végzete is mutatja, hirtelen érdeklődésünkkel talán magunkra vontuk az elietimm mágusok nem kívánatos figyelmét. Varázslóim bármilyen tehetségesek legyenek is, a kardforgatáshoz nem értenek. Amennyiben Ön lenne olyan szíves, és biztosítaná nekem embere, Ryshad Tathel közreműködését, bizonyos lehetne benne, hogy áldásos ténykedése az Ön házára is dicsőséget hoz. Minél többet megtudunk az elietimmekről, s méghozzá minél gyorsabban, annál hamarább fölkészülhetünk az ellenük való védekezésre.

 

 

A haladi híd felé vezető országúton
Lescar Marlier herceg birtoka

Tavaszutó 8. napja
Bölcs Tadriol uralkodásának második éve

Hogyan is lennék képes megmagyarázni ennek a gyászoló anyának, hogy nem én öltem meg a fiát? Meglehet, másvalaki szennyezte be a kezét a vérével, mégis az én szégyenem, hogy nem voltam képes kardot emelni régi, hűséges barátomra, megszabadítván őt akár ilyen áron is attól a rettenetes boszorkányságtól, amely magának követelte eszét és akaratát. Próbáltam újra és újra elmagyarázni tehetetlenségemet, ám a szavaim mintha megdermedtek volna a levegőben, aztán lassan lehulltak, mint a tollpihék Vajon újabb hibát követtem el, amikor úgy döntöttem, nekem kell megvinnem a hírt a családjának? Azt hiszem, nem; a becsületem kívánta így. Ez talán még segíthet azon, hogy ha a víztükörben megpillantom arcomat, emelt fővel nézhessek a saját szemembe, és olyan férfit lássak magam előtt, aki hű maradt esküjéhez.
A feszültség oldódott kissé, amikor Aiten apja és fivérei úgy döntöttek, a házi almapálinka fogyasztása lenne a legalkalmasabb mód rá, hogy kegyelettel adózzanak az elhunyt emlékének, és szabad folyást engedjenek bánatuknak. Sorban, egymás után mindenki elmesélt egy-egy történetet Aitenról; ezek nagy része elég viccesnek hatott másnap, amikor kijózanodva visszaemlékeztem rájuk. Mindezért legalábbis méltányos fizetségnek tűnt némi másnaposság, mosogatóléhez hasonlatos szájíz és téli hajnalokat idéző, vastag köd a fejemben.
A mosoly azonban lehervadt az arcomról, amint eszembe jutott Tirsa, Aiten leánytestvére. Középtermetű, barna hajú lány volt meleg, barna szemmel és bájos mosollyal; az a fajta kislány, akihez hasonlót tucatjával láthat az ember a Régi Birodalom bármelyik piacterén. Én azonban ezer közül is megismerném akár a Napfordulót ünneplő tömeg forgatagában is, annyira emlékeztet Aitenre. Ez a hasonlóság úgy vágott a szívembe, akár a sziklán köszörült kard.
Még most is, ahogy az országút szélén bandukoltam, összeszorult a szívem, amint eszembe jutott a mélységes gyász Aiten anyjának arcán. Láttam a mozdulatot, amellyel magához ölelte fia néhány megmaradt holmiját, beletemette arcát, mintha még egyszer, utoljára érezni akarná elveszített gyermekének illatát. Ez a gondolat éppen elégséges is volt, hogy ne vegyem észre a sövény mögött lappangó útonállókat.
Az eső egész délelőtt hol rákezdett, hol elállt, és az ég ugyanolyan szürke volt, mint a kedvem. Abban a pillanatban éppenséggel kiderült az égbolt, én azonban továbbra sem löktem hátra arcomból a köpenyem csuklyáját. Ez azonban nem magyarázza a figyelmetlenségemet. Hiszen tudnom kellett volna, hogy Lescar útjai a háborúzásra alkalmas időn kívül még veszélyesebbek, mint egyébként. Ez is egyik furcsasága ennek a saját sötétségén túllépni nem tudó vidéknek.
Mielőtt észbe kaphattam volna, az egyik fickó már meg is ragadta a kantárszáramat. A meglepett ló visszahőkölt, és amint éreztem, hogy a patája megcsúszik a fölázott országúton, kirántottan a lábamat a kengyelből, magam is éppen csak megtartva az egyensúlyomat, amint a földre csusszantam. Lovam fújtatott és tajtékzott, kirántotta magát az útonálló kezéből, és elvágtatott az úton, én pedig ott maradtam egymagam, hogy szembenézzek a reám leselkedőkkel.
– Fizesd meg a vámot, cimbora, és utadra engedünk – horkant föl a hozzám legközelebb álló, és szélesen elvigyorodott. Sárga fogai között itt-ott fekete foghíjak éktelenkedtek.
Megráztam a fejem, és lassan végignéztem rajtuk. Szemlátomást valami szélnek eresztett zsoldossereg elvadult maradéka voltak, és úgy láttam, nem jelentenek valódi kihívást nekem. Soványak és éhesek voltak, rongyosak és piszkosak, és úgy ácsingóztak zsákmány után, mint a legyengült toportyán a kemény tél után. Az elkeseredettség azonban a leggyengébb ellenfélből is képes veszélyes harcost faragni.
Néhány lépést hátráltam a kátyúkkal pettyezett országúton, szinte csalogatva őket magam után, hogy megbizonyosodhassak róla, valóban csak négyen vannak-e. Trágyás csizmájú lescari parasztoknak tűntek, és nemcsak a kinézetük árulkodott erről! Olyan ostobák voltak, hogy nem állítottak senkit a hátam mögé, elvágandó a menekülésem útját. Ha az lett volna a szándékom, hogy hátat fordítok nekik és elfutok, bizonyára könnyűszerrel lehagyhattam volna őket, azonban semmi kedvem nem volt hozzá, hogy a legközelebbi településig rohanjak a sárba vesző országúton. Amint a kezem a kardom markolata felé mozdult, valami megzörrent a zekém elejében: néhány pergamenlap, emlékeztetvén a reám bízott feladatra s arra, hogy hűbéruramnak feltétlen engedelmességgel tartozom.
Ezenkívül amúgy sem éreztem indíttatást, hogy megfutamodjam; Dastennin fogára, miért is tettem volna? És a lovamat is vissza akartam szerezni. Nagyszerű állat volt, Messire saját istállójából, és vigyáztam rá, hogy naponta csak hét-nyolc mérföldet lovagoljak rajta, nehogy túlságosan kifárasszam.
– Már megbocsáss, barátom, de még azt sem tudom, kinek a nevében szedsz vámot! Nem ártana egy kis magyarázat. – Igyekeztem, hogy hangom semlegesen csengjen.
– Kell ennél jobb magyarázat? – Azzal támadóállásba helyezkedett, nekem szegezve kicsorbult kardját. Nyilvánvalóan azt hitte a botor, hogy rozsdás mellvértje és foszladozó láncinge eléggé vészjósló külsőt kölcsönöz neki.
Társai fenyegetően vigyorogtak, vakmerő arckifejezésüket szedett-vedett fegyverzetükkel próbálván alátámasztani. Könnyelműek voltak, annyi bizonyos; de hát honnan is sejthették volna, hogy remekbe készült, bőrből varrt zekémet erős fémlemezek bélelik. Így, jól lehet, ellenfeleim szemében sebezhetőnek látszottam, valójában ők sétáltak bele az én csapdámba. Sohasem viselek másféle páncélzatot: túlságosan magamra vonnám vele a figyelmet. Hogy mekkora hasznára lehetek hűbéruramnak, az attól is függ, menynyire tudok észrevétlen maradni.
Lendülő kezem közben elérte a kardom keresztvasát. Nagyszerű fegyver volt; a markolat alatt ezüstösen csillogott, a fémezett hüvelyen megcsillant az óvatos, kora tavaszi napfény.
– Mit akartok tőlem? – kérdeztem. Arcom nyugodt maradt, de eszem már a következő vágáson járt. Hosszú évszakokat töltöttem el azzal, hogy a fejébe verjem a D'Olbriot-hadsereg újoncainak, hogy dicsőséget csak az elkerülhetetlen harc adhat. Lescarban azonban bizonyára mást tanítanak a frissen toborzottaknak, eme megtépázott és vérző ország még nagyobb nyomorúságára.
Az útonállók vezetőjének ekkor tűnt csak föl idegen kiejtésem.
– Csak nem tormalin vagy? No persze! Szép szavak, szép ló meg kard... Talán bizony éppen ilyen szép erszény is tartozik hozzá? Nézzük csak meg, mi rejtőzik benne! Ez lesz az ára, hogy továbbengedjünk.
Gyanítani kezdtem, hogy a fickónak annyi esze sincs, amennyit Dastennin a lepényhalaknak osztott.
– Mindannyiótoknak fizetek egy ebédet – mosolyodtam el ridegen. – Köszönetet mondhattok érte a Tengerek Urának.
A másik hármat szemlátomást kísértésbe ejtette a meleg étel gondolata, és lefogadom, szívesebben kapták volna meg ingyen, mint harc árán. Vezetőjük azonban elvigyorodott, mint a sarokba szorított kutya, ha nem akar meghátrálni.
– Majd dobunk néhány pénzdarabot Talagrinnak a legközelebbi kápolnánál, ha eladtuk a lovadat meg a ruhádat... És megköszönjük a Nagy Vadásznak, hogy ilyen szép kövér galambot küldött nekünk!
– Nem is olyan szelíd az a galamb – biccentettem, és kivontam a kardomat. Halk, surranó zajjal csúszott elő hüvelyéből az acélosan villanó penge, és vele szemben megreszkettek a rozsdás, ormótlan fegyverek.
– Mi értelme van ennek? – tettem hozzá. – Hisz nincs nálam más, mint néhány levél az uramtól.
Ezt persze nem mondhattam volna el magamról, amíg tiszteletemet nem tettem Aiten családjánál. Hiszen odafelé menet annyi súlyos tormalin aranyat cipeltem, hogy a felét megvehettem volna rajta ennek a nyomorúságos vidéknek. Nemcsak arról a pénzről volt szó, amely a becsületem megkövetelte illendő részt jelentette Aitennek előző kalandunk bevételéből. Messire D'Olbriot jócskán megtetézte ezt az összeget, így akarván visszafizetni Aitennek hűbéri esküje ellenértékét.
Amint átvillant elmémen eme gondolat, bűntudatom ismét mázsás súllyal nehezedett vállamra. Igyekeztem megszabadulni tőle, hogy könnyed pengével nézhessek szembe ezekkel a gonosztevőkkel.
– Ezek szerint hűbéres vagy? – vicsorogta a rablóvezér. Úgy látszik, túlságosan bízott magában, mert leeresztette a kardját, és elgondolkodva vakarászta tetűrágta üstökét. – Vagyis valami kövérfenekű herceg talpnyalója, aki fejjel a söröskorsóban tölti a napjait, és böfögve vakargatja a hímtagját! Ugyebár, efféle elfoglaltságotok van ott nektek a nagy méltóságotok közepette?
A cimboráit éppenséggel sikerült föltüzelnie becsmérlő szavaival, én azonban régen túl vagyok már azon az életkoron, amikor kardot rántottam az efféle olcsó sértegetésre. Minden fegyelmezett kardforgató tudja: a tűzforró harag több életet olt ki, mint a jéghideg acél.
Újabb lépést hátráltam, a fickó pedig követett, maga mögött hagyva a társai nyújtotta kétes védelmet. Messire csapatait sosem lehetne ilyen könnyen megbontani – legalábbis, mióta kezelésbe vettem őket.
– Nos, gyerünk, szólj néhány jó szót a magad érdekében, te göndör fürtű szépfiú! – folytatta valamivel hangosabban. – No, mi lesz, add oda szépen az erszényedet! Mi az, nem forog a nyelved?! Vagy túlságosan elfoglaltad magad azzal, hogy a nadrágodba csinálj?
Továbbra sem szóltam egy árva szót sem. Szándékom szerint ez kissé összezavarta őket.
– Gyerünk, fiúk, kapjuk el a grabancát! – A haramia vakmerő lépést tett felém, rozsdás kardját előreszegezve.
Láttam, hogy a fickó balján álló cimborája önkéntelenül hátralép. Nos, a saját butaságuk talán még veszedelmesebb rájuk nézve, mint az én kardom. Ha azonban bármelyikük úgy dönt, hogy megfutamodik, én ugyan nem vesztegetem az időmet arra, hogy a nyomába eredjek.
A haramiavezér rám rontott, és bal kezét ütésre lendítette. Könnyedén oldalt léptem, és a kardom lapjával félrecsaptam a jobb kezében tartott pengét. Még egyszer szerencsét próbált: félkör alakban meglendítette a kardját, hogy széthasítsa a koponyámat. Kihasználva a körülményes mozdulatot, közelebb léptem hozzá, és borotvaéles kardomat mélyen a hóna alá döftem, ahol nem védte páncél.
Úgy rogyott össze, mint egy kilukasztott borostömlő, szájából vér tört elő, félelmében és fájdalmában kiáltozott. A többiek torokhangú lescari nyelven átkozódtak, és egyikük egyenesen rám vetette magát. Az oktondiságot valószínűleg a bolhák terjesztették egyikről a másikra.
Erősen megvetettem a lábamat, és hasmagasságban meglendítettem a kardomat. Ösztönösen hátralépett, és emiatt megtántorodott. Vadul igyekezett visszanyerni az egyensúlyát; én addig könnyedén kivédhettem a csapását, és feléje szúrhattam. Az utolsó pillanatban sikerült félreugrania, ily módon megvédelmezve pengémtől lábának inait, én viszont azon kaptam magamat, hogy mindjárt kettejükkel nézek szembe. Úgy látszik, ennyi idő kellett a többieknek, hogy összeszedjék a bátorságukat.
Ha a nyomorultak többet tudtak volna a vívásról, minthogy a penge melyik végén van a markolat, könnyen bajba kerülhettem volna, így azonban néhány gyors csapás megtörte a védelmüket és szétszórta őket. Egyikük térdre esett, és vad arccal a melléhez szorította a roncsolt csontdarabot, ami a jobb kezéből megmaradt. Bal kezemmel megtaszítottam a pórul járt gonosztevőt, aki jajgatva zuhant az útszéli bokrok közé. Társa erre felhúzta a nyúlcipőt, és rémülten elvágtatott az út sarában, hogy elnyűtt bőrét mentse. Még annyi esze sem volt, hogy megpróbálja elkapni a lovamat.
Ketten maradtunk tehát egymással szemben: én meg egy fiatal suhanc, akinek arcán a könnyek világos árkokat vájtak a piszokba. Formátlan orrával szipogott, és törött fogait csikorgatta. Úgy láttam, az élet jócskán megtaposta, mielőtt még járni tudott volna.
Igyekeztem úrrá lenni a haragomon. Hosszú és nem éppen kellemes évszak állt mögöttem, ez azonban még nem ok arra, hogy elveszítsem az önuralmamat. Kétségkívül felszabadító érzés volt szabad folyást engedni emésztő dühömnek Aiten idő előtti halála miatt, bár azt hittem, ezeket az érzéseket sikerült biztonságosan elzárnom agyam egy hátsó szögletébe. Nem engedhettem meg magamnak, hogy felindultságom rabja legyek.
Gyorsan körülpillantottam, és megláttam, hogy a lovam időközben visszatért hozzám, és a közelben, egy füves folton legelészik. A legegyszerűbb megoldás lett volna tudomást sem venni a fiúról. Nem, Dastennin haragjára, hiszen semmivel sem szolgált rá, hogy irgalmas legyek hozzá! Megtévesztésül bal keze felé fordítottam fegyveremet, mire ő kapkodva védekezésre emelte reszkető kardját. Az én pengém azonban már a torkán volt, mielőtt ténylegesen megmoccanhatott volna. Marka kinyílt, a rozsdaette penge csattanva esett a földre, a fickó lába körül pedig tócsává gyűlt valami, ami mintha a nadrágja szárán csorgott volna ki.
– Irgalom, irgalom! – nyüszítette. – Kérem, méltóságos uram, könyörüljön rajtam! Soha többet nem teszek ilyet, esküszöm mindenre, ami szent! Saedrin úgy legyen irgalmas hozzám!
Kardom hegyével megböktem nyakán a puha bőrt, hogy elhallgattassam. Vajon bízhatok az ilyen ígéretekben? Kételkedtem a szavában. Ugyan, miféle fogalma lehet egy efféle nyomorultnak a becsületről? Különösen ezen a vidéken, ahol az úgynevezett nemesség évszakról évszakra váltogatja a politikai meggyőződését, lépést tartva a rivális hercegekkel, akik vagy tíz emberöltő óta hadakoznak ugyanazért az értéktelen trónusért.
– Könyörgök... – suttogta elfúló hangon. Még nyelni sem mert, nehogy megvágja torkát a pengémen. Itt azonban már régen nem az ő becsületéről volt szó, hanem az én méltóságomról és önbecsülésemről. Hogyan is ölhetnék meg egy szerencsétlen idiótát, aki az életéért könyörög nekem, égre-földre esküdözve rémületében?
– Feküdj le! – mordultam rá, ő pedig úgy rogyott össze az út porában, mintha elkaszálták volna a lábát. Egyik csizmámmal erősen ráléptem a nyakára, fölvettem a kardját, és messzire hajítottam a tüskebokrok közé. Saját pengémet az arcának szegeztem, ő pedig kivörösödött szemmel pislogott a vérfoltos kardvasra.
– Addig fekszel itt mozdulatlanul, amíg csak hallod a lovam patkóinak csattogását az úton! Ha még egyszer ebben az életben az utamba kerülsz, kibelezlek, mint egy heringet. Megértetted?!
Rémülten bólogatni kezdett, szeme ide-oda cikázott közöttem meg a néhai haramiavezér véres holtteste között. Lassan elhátráltam tőle, fegyveremet még mindig készenlétben tartva, hogy azonnal végezzek vele, ha elég bolond ahhoz, hogy megmoccanjon. Nem; ennyi esze legalább volt. Mozdulatlanabbul feküdt ott, mint oldalán a meg-megránduló holttest.
Szétnéztem, hogy meggyőződjek róla, nem lappang-e több meglepetés a ritkás tüskebokor sövény mögött. Azután óvatosan a ló felé sétáltam, vigyázva, hogy meg ne rémüljön a vér szagától. Meglepetésemre kezesen odalépett hozzám. No igen, fél évszak óta jártuk már együtt az országutat, és tudta, hogy az én személyem abrakot és friss vizet jelent neki. Leheletnyit megkönnyebbültem az eseményeknek ettől a fordulatától. Nagyjából annyi esélyem lett volna rá, hogy új hátast szerezzek magamnak Lescarban, mint annak a suhancnak, hogy ágyban haljon meg.
Mielőtt az út kanyarulata eltakart volna a szeme elől, visszapillantottam. A fickó addigra már feltápászkodott, és éppen hajdani társai holttestét fosztotta ki. Nem törődve vele továbblovagoltam. Még ha elég vigyázatlan is volt hozzá, hogy ujjat húzzon velem, akkor sem lett volna túl nagy dicsőség, ha megölöm.
A lovam hirtelen megtorpant, fölcsapta a farkát, és gőzölgő kupacokat ejtett az útra. Ez a vélemény eléggé megegyezett az én álláspontommal az üggyel kapcsolatban.
A harc, legyen bár még oly rövidke is, feltüzeli az ember vérét: erre most szükségem is volt, mivel a tétovázó tavaszi nap alig melegítette még át a levegőt. Ezzel együtt dühös voltam, hogy ilyen vigyázatlanul belesétáltam a csapdájukba.
Ahogy a déli nap egyre magasabbra hágott az égen, a fölolvadt országút egyre csúszósabbá vált a lábam alatt. A tavaszi levegő a megújhodás ígéretét hordozta. Én azonban úgy éreztem, hogy a torkomat bánat szorongatja, és a kulacsomért nyúltam, hogy megnedvesítsem kiszáradt számat.
Mennyi időnek kell még eltelnie, míg úgy tudok Aitenre gondolni, hogy ne érezzem ezt az égető fájdalmat a mellkasomban? Talán a magányos lovaglás teszi; érdekes, hogy az évek hosszú során át soha nem gondoltam erre. Most azonban hirtelen hiányozni kezdtek egykori társam kifogyhatatlan, kétértelmű tréfái, megbízható kardja, ahogyan vállvetve védelmeztük egymást bármely harcban, amelyből nem tudtuk pusztán szavainkban bízva kivágni magunkat. Íme, tehát elveszítettem eddigi életem egyik sarokkövét, vele önbizalmam és egész valóm egy részét, noha ez a hiány rajtam kívül senki másnak nem tűnhetett föl.
Meglazítottam köpönyegem nyakát. Túlságosan meleg viseletnek bizonyult a tavaszi napsütésben. Ujjaim lejjebb csúsztak, és körülfogták a medalionomat, azt a jelet, amelyet emlékeztetőül hordok annak a napnak az emlékére, amikor eskümet adtam uramnak, és az ő esküjét kaptam cserébe. Aiten bronzmedálja is nálam volt, a kardkötőmbe varrva várakozott arra a napra, amikor majd bosszút állok érette, és vérét ontom annak a gonosztevőnek, aki társam haláláért felelős. A legmegfelelőbb eljárás talán az lenne, ha egyenesen ennek a medálnak a szíjával fojtanám meg az átkozott bűbájhasználót, amint sikerül kézre kerítenem. Vagy talán kiélesíthetném a szélét... Őszintén szólva urunk kiváltsága lenne a bosszúállás halott embereiért, én azonban személy szerint is igényt tartottam az elégtétel jogára, és ennek jeléül szeget is ütöttem Dastennin kápolnájának ajtajába. Egymásnak nem szoktunk úgy fölesküdni, mint a hűbérurunknak, ám ennek hiányában is tudja mindenki, miféle erős összetartás fűzi egymáshoz a vállvetve harcolókat.
Azt hiszem, ideje volna túllépnem ezen. Egyszer már történt velem hasonló, ifjúkoromban, amikor a nővérem hirtelen halála után mélyre merültem az elkeseredettség mocsarában. De aztán új célt találtam az életemnek, és Messire szolgálatába álltam. Őhozzá köt az esküm s a becsületem, kardom az ő ügyéért harcol.
Hamarosan fölértem a legközelebbi emelkedő tetejére, és megpillantottam egy afféle patkányjárta ócska viskót, amit Lescarban kocsmának neveznek. A kardom még mindig a kezemben hordoztam, pengéje sikamlós volt a vértől. Engedtem hát, hogy lovam kortyoljon néhányat az itatóvályúból, én pedig beléptem az ivóba, és letelepedtem egy nyikorgó padra. Fegyverolajat meg puha rongyot halásztam elő a holmim közül, és gondosan megtisztogattam a nagybecsű ajándékot, amelyet Messire D'Olbriot adott nekem Napfordulókor, előző évi szolgálataim elismeréseképpen.
Sokat elárul Lescar vidékéről, hogy az a keskeny arcú szolgálólány, aki hozzám lépett, a kiejtésemen lepődött meg, nem pedig azon, hogy egy véres fegyvert tisztogatok nagy buzgalommal. A lescari nyelvet már Messire szolgálatában, utazásaim közben tanultam meg. Nem hibáztatom hát a leányt, hogy nehezen tudtunk szót érteni egymással. Talán, ha tíz szót tudott tormalinul, de nem hinném, hogy ezt is képes lett volna összeszámolni. Előbb-utóbb aztán mégiscsak sikerült megtudnom tőle, hogy friss sültre itt aligha számíthatok, így hát jobb híján elfogadtam a fekete kenyeret és csípős sajtot. Választhattam volna még valami bekocsonyásodott pörköltmaradékot is, amely előző napról maradt a kondér alján, de ettől a lehetőségtől inkább eltekintettem.
A leányzó szeme elkerekedett, amikor jó tormalin aranypénzzel fizettem neki, és visszautasítottam a negyedbe-félbe vágott érméket, amelyben a visszajárót akarta adni. Nem tudok mit kezdeni a lescari aprópénzzel, még akkor sem, ha egész.
Evés közben óvatosan előhúztam a zekémben melengetett levelet. Egy birodalmi futár hozta nekem, egycsapásra kiszabadítva Aiten gyászoló családjának felfokozott érzelmei közül, utasítva, hogy vágjak neki Lescar kihalt országútjainak, még a Napéjegyenlőség ünnepe előtt. Nos, végül is, ha ebből a szempontból nézzük, jobban szórakoztam, mintha a fivéreimmel együtt anyám varrókörének nagyrabecsült hölgytagjait kellett volna szórakoztatnom. Mielőtt széthajtogattam volna a levelet, ismét elmosolyodtam a külső oldalára rótt címzésen.

 

„Ryshad Tatkel részére. Középtermetű, izmos-szikár testalkatú férfi. Haja göndör, fekete, szeme sötétbarna, álla borotvált. Beszéde halk, de határozott.”

 

Azt hiszem, az apám egy kicsit másképpen fogalmazta volna meg a személyleírásomat. Emlékszem, gyakran mondogatta rólam: „Csökönyös, mint az öszvér – azaz még egy öszvérrel is könnyebben elbánok, ha meg is veti a patáját!”
Elég hamar észrevettem, hogy az utolsó mondatot más kéz írta. Camarl gyorsan emelkedik a ranglétrán, ha már olyan közeli tanácsadónak számít, hogy személyes megjegyzéseket fűzhet a nagybátyja keze írásához. Saedrin adja, hogy sok évnek el kelljen még telnie, amíg a család férfitagjai ismét összegyűlnek, hogy vezetőt válasszanak a D'Olbriot-háznak; ezzel együtt egyre inkább úgy tűnik, hogy szép összeget nyernék, ha Camarlra fogadnék. Tálán megérné föltenni rá egy kis pénzt, annál is inkább, mivel még kevesen gondolnak rá, hogy a családfő nővérének kisebbik fia esélyes lehet egy ilyen választáson.

 

„Messire D'Olbriottól,
Toremal-béli rezidenciájáról,
Tavaszelő 26. napján;

hűbéresének, Ryshad Tathelnek

Üdvözletem küldöm tenéked, és egyben abbéli reményemet fejezem ki, hogy utazásod megkönnyebbülést hoz mind a te számodra, mind a szerencsétlen családnak, ki Aiten elvesztését gyászolja! Egyúttal ismét megragadom az alkalmat, hogy együttérzésemet fejezzem ki szomorú sorsa fölött, és biztosítsam családját iránta való nagyrabecsülésemről. Kérlek, ne habozz fönti soraimat közölni ővelük.
Egyúttal értesítlek, hogy amint látogatásod a végéhez ért, nem kell visszatérned Toremalba. Fölkérést kaptam Fekete Planirtól, Hadrumal Ősmágusától, hogy utazz el Caladhriába, és csatlakozz egy bizonyos Shivvalan Ralsere nevezetű mágushoz. Megtalálod őt annál a Viltred Sern nevű remeténél, aki Lord Adrin székhelyétől, Haladtól északra lakozik, nem messze az Abray felé vezető országúttól.
Az említett mágus igényt tart a segítségedre, mivel folytatni kívánja azt a nyomozást, amelybe együtt kezdtetek bele az elmúlt Télelőn. Amint azonban a Ralsere nevű varázslónak nem lesz többé szüksége rád, azonnal térj vissza Toremalba, amilyen gyorsan csak teheted. Addig is ne mulassz el beszámolni nekem minden jelentősebb eseményről birodalmi futár által küldött levélben, vagy bármely más alkalmas módon, amelyet elég biztonságosnak ítélsz.
Bizonyos vagyok benne, hogy emez újabb megbízatást is a tőled megszokott gondossággal teljesíted.”

 

A levél egyébiránt Messire személyes írnokának gondos kézírásával született. Hirtelen élesen magam elé tudtam képzelni uramat, amint vastag iratköteg mellett üldögél, és tömör parancsokat osztogat. Mindjárt jobb kedvem kerekedett; éppen elég ideig dolgoztam neki, hogy tudjak olvasni a sorok között, és tisztában legyek azzal is, ami éppenséggel nem szerepel ebben a levélben. Azt kérte tőlem, hogy szeme és füle legyek, hogy híven képviseljem őt az Ősmágus vállalkozásában, amelyet a jégsziget népének legyőzésére indított. Ezáltal jobb lehetőségem nyílt bosszút állni Aitenért, mint hogyha továbbra is azt kutatnám, nem láttak-e különös idegeneket az óceáni partvidéken. Az utóbbi tél második felében ezt tettem ugyanis.
Nemigen volt dolgom varázslókkal, amíg az elmúlt év eseményei úgy nem hozták, hogy közös ügyben kellett eljárnunk ezzel a Shivvalan nevezetű mágussal. Általában jobban szeretek három lépés távolságot tartani tőlük. Eltűnődtem rajta, vajon jutott-e valamire Shiv az eltelt időben. Hiszen végeredményben mindketten az életünket köszönhettük egymásnak az után az elátkozott utazás után a Jégszigeten. Ennek ellenére az ő útját más csillagok vezérelték, mint az enyémet: az Ősmágusnak tartozott olyasféle felelősséggel, mint én Messire D'Olbriotnak.
Miután befejeztem az evést, a folyó felé indultam. A kora délutáni napsugár keltette hamis reménység hamar szertefoszlott, apró szemű eső szitált ezüstösen, mint a könnycseppek. Átvágtam egy fölperzselt falu sivár romjai közt, ahol az elszenesedett gerendák szomorú maradványait is félig-meddig elrothasztotta már az elmúlt tél. Pedig általában úgy tartják, hogy Marlier herceg birtokán biztonságosabb az élet, mint bárhol másutt Lescarban. Hirtelen hiányozni kezdett az óceáni szél otthonos sóillata.
Végignéztem az előttem elterülő völgyön: barnás, szürkés, szakadozott gúnyában szerénykedő csalitosok, távolabb zsúptetejű házikók, majd szántóföldek egymásba érő négyszögei. Megint tovább tágas legelő, azon túl puszta kőszirt, amelyre a környék bárójának vörös kőből való kastélya épült. Odahaza, tormalinföldön a falvak olyan közel épülnek az uradalmi kastélyhoz, amennyire csak lehetséges; ez a szokás még a Káosz sanyarú időszakára nyúlik vissza, amikor hazátlan, magukra maradt nyomorultak járták fosztogatva azt a szomorú földet, ami a Régi Birodalomból megmaradt. Lescarban a parasztok azonban inkább a földjükbe kapaszkodnak, és csöndben reménykednek, hogy a hadjáratok majd' csak elvonulnak fölöttük, ahogy az eddigiek is. Észrevettem, hogy a bástyákat megmagasítják: a munkálatokat nemrégiben, a tél elmúltával kezdhették, és kupacokban állt az agyag meg a szalma. Ez fontos értesülés lehet Messire számára. Vajon miféle fenyegetéstől tart Marlier most, hogy a közeledő tavasz ismét utat nyitott a hadjáratoknak? Tudomásom volt róla, hogy Triolle hercege, miután az előző évben vereséget szenvedett Parnilesse ellenében, most a saját fajtája ellen fordult. Meglehet, hogy errefelé kacsingat.
Későre járt már a délután, amikor leértem a folyóhoz. Komor arcú parasztok egy csoportja csöndben várakozott a hídnál, kézikocsikban, batyukban cipelve megmaradt vagyonkájukat, karonülő gyermekeiket, akik nem ismerték a mosolyt. A nagyobbak tágra nyílt szemmel álldogáltak és nézelődtek, néha szüleikre pillantva egy kis biztatásért, de az újra és újra elmaradt. Lescar földjét járva szinte mindenütt találkoztam efféle földönfutókkal, akik leszegett fejjel vánszorogtak az országúton. A helyi parasztok abbahagyták a munkát, és némán figyelték őket, kezük ügyében tartva a kapát-kaszát, arra az esetre, ha a nincsteleneknek éppen itt támadna kedvük megpihenni. Az én erszényem is jó néhány pénzdarabbal könnyebb lett az úton: nekik adtam az aprópénzt, vagy annyi kenyeret vettem rajta, amennyit csak elbírtam, hogy azoknak is kínálhassak valamit, akikben megmaradt még annyi méltóság, hogy pénzt ne fogadjanak el.
Megnógattam a hátasomat, és a sor elejére ügettem, mivel nem akartam belekeveredni az itt is, ott is fölcsattanó vitákba.
– Lassabban a testtel! – állított meg egy zömök katona, keresztbe vetve előttem az alabárdját. Társai a híd korlátjára könyökölve figyelték a közeledőket.
– Jó napot! – Lecsúsztam a nyeregből, és egy gondosan kiszámított félbólintással köszöntettem őket. – Mennyit kell fizetnem az átkelésért?
A katona bizonytalanul méregetett.
– Az attól függ, ki vagy – válaszolta végül.
Meghiszem azt! Végül is nem mindegy, hogy egy elkeseredett paraszt vagyok, aki önként felajánlja kuporgatott pénze jelentős részét az átjutásért; vagy szökött zsoldos, akit, ha fosztogatáson vagy még rosszabbon kapnak a túloldalon, az könnyen a fegyelemszegő határőr fejébe kerülhet. Caladhria urai nagyon is jól tudják, hogyha nem védené őket a Rel folyó szélesen örvénylő vize, Lescar káosza úgy terjedne át az ő földjeikre is, mint egy ragályos betegség. Ezért aztán úgy őrzik azt a néhány hídjukat, mint a szemük világát.
– Egy tormalin herceg hűbérese vagyok. – Ingen nyakából előhúztam az amulettemet, és megmutattam neki.
– És mit keresel Caladhriában? – kérdezte a fickó, a többiek pedig tátott szájjal figyeltek.
– Az uram küldött ide – válaszoltam kissé élesen, de udvariasan.
Erre aztán nem tudta, mit feleljen, de az alabárdját még mindig nem eresztette le.
– Nesze! – nyújtottam felé a kezem, ő pedig örömmel szorította a markába a két pénzdarabot, annál is inkább, mivel jó tormalin márka volt, nem pedig vékonyka lescari pénzérme. – Cserében engedj át ingyen néhány asszonyt, alak egyedül vannak a gyermekükkel.
– Azt hiszem, menni fog – vigyorodott el, kivillantva hiányos fogazatát.
Végre hajlandó volt fölemelni az alabárdját, és a következő pillanatban lovam patkója már a széles fahíd deszkáin dübörgött. Azok a hidak és épületek, amelyeket tormalin mérnökök terveztek, és tormalin ácsok építettek a Régi Birodalom idejében, még most is ellenálltak az időnek és a hatalmas Rel folyó szeszélyes sodrásának; no persze, ennyit el is vár az ember. A régi, megfeketedett szerkezetből fehéren vált ki egy-egy deszka, ahol nemrégiben pótolták a hiányosságokat. A híd két oldalán lándzsákkal és alabárdokkal fölfegyverzett katonák álltak, készen rá, hogy azonnal közbelépjenek, ha baj fenyeget. Megálltam egyikük mellett, aki olyan fiatalnak látszott, hogy a borotvát talán még csak hírből ismerte.
Fölismertem egyenruhájának színeit, még mielőtt a jelvényét észrevettem volna.
– Lord Adrin emberei vagytok?
A fiatalember megfontoltan bólintott.
– Egy Halad nevezetű helyre tartok. Mit tanácsolsz, merre induljak tovább?
A fiatal katona eltűnődött, és összeráncolta a homlokát.
– Az nagyrészt attól függ, hogy melyik Haladba igyekszik... – felelte lassan.
– Mit mondasz? – kérdeztem, és most már az én homlokom is ráncba szaladt.
– Nos, van ugyebár Felső-Halad, Haladforrás, Agyagoshalad és Kishalad, ha a felső folyás felé igyekszik; ha meg lefelé indul, Erdőshalad és Haladhegy. A nyugatra vivő országút mentén fekszik Alsó-Halad és Zászlóshalad.
Már éppen dühbe jöttem volna, gondolván, hogy a fickó a bolondját járatja velem, de szerencsére időben eszembe jutott, hogy Caladhriában vagyok, vagyis valószínű, hogy a fiatal katona tényleg csak segíteni akar ezzel a felsorolással.
– Hol van most Lord Adrin? – kérdeztem némi gondolkodás után.
– Az úr a felesége rokonait ment meglátogatni, és ott tartózkodik a Napéjegyenlőség óta.
– Jó-jó, de hol van akkor, ha éppen nem megy vendégségbe?
– Hát... Mindenfelé.
A fiú erősen törte a tormalin nyelvet, amelyet nyilván valamelyik helyi tanító verhetett a fejébe még kisiskolás korában, és tartottam tőle, hogy nem is egészen érti, mit is akarok. Beszéltem ugyan valamennyire Caladhria nyelvét, de inkább a partvidéki nyelvjárást. Attól féltem, ilyen messze a szárazföld belsejében ez csak összekuszálná a dolgokat.
– Köszönöm – biccentettem, és odébbálltam. Most már legalább tudom, miért használják a „caladhriai” kifejezést az ügyefogyottak megjelölésére odahaza. Ez a fickó meg különösen hátul állhatott a sorban, amikor az észt osztogatták.
Átértem a hídon, és lassanként magam mögött hagytam az ácsorgó parasztokat. Fehérre meszelt, fazsindelyes, fagerendás házak sora tűnt elém, közöttük kétfelé ágazott az út. Voltaképpen fogalmam sem volt, hol járhatok. A látvány alapján ez a néhány ház bármelyik faluhoz tartozhatott volna az óceán partjától föl, egészen Észak-Ensaiminig, a legtávolabbi tartományig, ahol a Birodalom sosem tudta igazán hosszú időre megvetni a lábát. Hiába keresgéltem útjelző követ vagy táblát, amely útbaigazíthatott volna. Végezetül arra vetemedtem, hogy előhúzzam az erszényemből szerencsét hozó rúnacsontjaimat.
Tenyerem között forgatva elgurítottam az egyiket: a Dob képe állt legfölül, így hát északnak indultam, megfogadva a Sors tanácsát.

 

 

Viltred Sern kunyhójában
Agyagoshaladtól nyugatra, Caladhria tartományban

Tavaszutó 9. napján

Szilárd építésű, zsindelyes faépület bukkant elő a lankás erdei tisztáson gomolygó füstből, sötét alakok gyülekeztek vészjóslóan körülötte. Foglyuk is volt: egy idős férfi, ősz hajjal és szakállal. Kíméletlen erővel kötözték egy fiatal fához: ágak, tüskék, szilánkok fúródtak a bőrébe, de fogvatartói nemigen törődtek ezzel. Gúzsba kötött csuklójánál vékony patakban csordogált a föld felé az öreg vére, kétségbeesett vonaglással próbált megszabadulni a kegyetlen fájdalomtól, amely azonban nem eresztette. Foglyul ejtői – egyformán szőke hajú, éjfekete vértezetet viselő, tagbaszakadt férfiak – félkörbe gyűlve figyelték; arcukon nem tükröződött más szenvedése láttán, csak teljes közöny. Vezetőjük baljós nyugalommal figyelte szerencsétlen áldozatukat és a kék ég felé tekeredő füstfelhőt, mely lomhán ellibbent az új évszak zsengezöld fái fölött. Vér fröccsent a ráncos kezekre, ujjak recsegtek, csontok ropogtak betetézve azzal a vérfagyasztó zajjal, amit a módszeresen letépett körmök okoztak. Az ősz áldozat mellkasán görcsös hullámok futottak végig, vérfoltokkal és szörnyű zúzódásokkal borított bőre nyirkossá és viaszfehérré vált. Úgy vergődött, pihegett, mint egy haldokló galamb, ám ekkor a kínzás váratlanul abbamaradt. Szeme nem könnyekkel áldozott már a gyötrelemnek vérpatakok gördültek végig az arcán...
– Vissza tudsz emlékezni rá, mikor láttad először ezt a jóslatot? – A férfi megköszörülte torkát, és végignézett a kunyhó otthonos rendetlenségén, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy mindaz, amit az imént látott, a kegyetlenség és rosszindulat eme tobzódása, csupán gonosz illúzió volt.
– Négy nappal ezelőtt – hümmögte az öreg varázsló, akinek arcára zord kifejezést rajzolt saját kínhalálának látványa, ráadásul itt, a tulajdon háza küszöbén. – Nos, hogyan magyarázod mindezt, Shivvalan? Van ennek bármi köze ahhoz, hogy egyszer csak megjelensz itt, noha Hadrumal magas rangú varázslói már vagy egy emberöltő óta megfeledkeztek rólam? Vagy ha említenek is, legföljebb mint vén bolondot és megrögzött hazudozót. Igen, igen: Azazir tanítványa voltam, és együtt vágtunk neki a végtelen óceánnak, ám amikor visszatértünk, senki nem volt hajlandó elhinni nekünk, hogy szigeteket találtunk a messzi keleten. – Bütykös, vén kezével az ékkő felé intett. – Az ám: szigeteket, ahol éppen olyan szőke nép él, mint ezek, akiket láttál. Úgy hasonlítanak egymásra, mint ugyanazon szukától született kölyökkutyák! Most meg idejössz, és azt mondod, hogy Hadrumal bölcs és megkérdőjelezhetetlen hatalmú varázslói saját maguk is fölfedezték ezeket a szigeteket, és mégiscsak úgy döntöttek, hogy hisznek nekem! Vajon csak véletlen, hogy a sorsom képei azt mutatják, ezek a szőke katonák vadászni fognak rám? Miféle bajba keveredett már megint Planir, amiből a vállunkon akar kimászni? – Azzal az élemedett varázsló visszahuppant nehéz tölgyfa karosszékének kifakult, rongyos párnái közé.
Shiv megdörzsölte állának sápadt bőrét, sötét szeme elgondolkodva járt ide-oda.
– Nos, azt hiszem, feltétlenül értesítenünk kell az Ősmágust ezekről a fejleményekről. Higgy nekem, Viltred, az igazat és csakis a színtiszta igazat mondtam! Planir azért küldött ide, hogy kérdezzelek meg, mire tudsz visszaemlékezni arról az utazásról, amelyet Azazirral tettetek a Jégszigetre. Bocsánat, úgy tűnik, hogy magyarázattal kellett volna kezdenem. Jelenleg azt feltételezzük, hogy ezek az ismeretlen szigetlakók, akik magukat elietimmeknek nevezik, olyasféle mágiával rendelkeznek, amelyről mi Hadrumalban semmit sem tudunk. És ami még rosszabb: ez a mágia szerepet játszott a tormalin birodalom bukásában. Sajnos, erről az időszakról alig tudunk valamit, hiszen oly sok tudás odaveszett a Káosz éveiben. Planir abban bízik, hogy sikerül ismét fölfedeznie ennek a tudásnak legalább egy részét. Arról ugyan nem volt tudomásunk, hogy ezek a fickók téged keresnek, és erre, ha akarod, meg is esküszöm, de én is azt hiszem, hogy a látott jelenés ezt sugallja.
Egy pillanatnyi szünetet tartott, majd folytatta:
– Azám: most hogy megkaptuk ezt a figyelmeztetést, legalább tehetünk ellene, nehogy valóra váljon! Te is tudod, hogy az efféle jóslatok nem szoktak az utolsó részletükig teljesülni. Vagy legföljebb egy tucatnyi alkalomból egyszer... De lehet, hogy sokat mondtam.
– Ha lehet, én nagyobb esélyt szeretnék, hogy megéljem a következő Napfordulót, mint tizenkettő az egyhez – köszörülte meg a torkát Viltred, aztán mélyet sóhajtott, a kristályban látott jelenés pedig megremegett és eltűnt.
Az öreg varázsló látható erőfeszítéseket tett, hogy visszanyerje a lélekjelenlétét. Azután előredőlt, tenyerét az asztalra fektette. Kézfeje körül vibrálni kezdett a levegő, a kristály pedig kékesen csillogni kezdett, mint a végtelen égbolt, ahogy a mágus segítségül hívta eleme, az őt körülvevő levegő erejét. Válaszul ragyogás gyúlt az ékkő szívében, mintha egyenesen a Napból született volna, majd a fényáradat lassan letisztult, és nyomában új kép bontakozott ki a csillogó felszínen.
A körvonalak kiélesedtek: hatalmas, fénylő teremben néhány alak álldogált. Hátuk mögött tágas ablak nyílt, és az ablakon túl árbocok és kötelek ringtak, ahogy láthatatlan hullámok emelték, majd ismét leejtették őket. A vitorlák összetekerve, szorosra kötve várakoztak.
– No tessék! – sóhajtott föl megkönnyebbülten Shiv. – Ott vagy te, és nem mutatod jelét, hogy valami bajod volna.
– Hát, pedig ép ésszel nem hiszem, hogy magamra húznám ezeket a cifra göncöket – húzta el a száját Viltred.
– Ezek a gályák ismerősnek tűnnek – folytatta elgondolkodva Shiv. – A Caladhriai-öbölben láttam ezekhez hasonlókat.
– Kit érdekelnek a gályák! – torkolta le az öregember. – Inkább azt mondd meg, kik ezek az emberek mellettem.
Shiv összevont szemöldökkel tanulmányozta a varázslat mutatta apró alakokat.
– A vörös hajú nőt Livaknak hívják. Ensaimin országútjait járja, elég sok mindenhez ért, de leginkább a szerencsejátékhoz.
– Nem valami hízelgő leírás egy fiatal nőről – morogta Viltred.
Shiv arcán mosoly suhant át, majd folyatta:
– Az a magas, fekete fickó Messire D'Olbriot hűbérese. Ryshadnak hívják, egyébként pedig bármelyik pillanatban itt lehet. Már meséltem róla, emlékszel?
– Még nem vagyok teljesen szenilis! – vágta rá csípősen az öreg varázsló. – Aznap, amikor mondták, általában még visszaemlékszem a dolgokra. És ki ez a kerek arcú virágszál, zsoldoshoz illő vállakkal?
– Azt hiszem, ő lehet Halice – találgatta Shiv. – Livak ismerőse, de az utóbbi időben keveset találkoztak, mivel Halice-t ágynak döntötte egy csúnya lábtörés.
– És mi okom lenne nekem rá, hogy egy ilyen szedett-vedett társasággal mutatkozzam Relshazban? – érdeklődött Viltred dühtől villogó szemmel. – És mielőtt még megkérdeznéd, hát fölismertem azt a világítótornyot. Fiatalkoromban sokszor megfordultam abban a városban.
– Itt ez a másik fickó, akinek az arca olyan barna és barázdált, mint a vitorlavászon, a karján pedig kötéltől származó horzsolások vannak. Azt hiszem, nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, hogy tengerész – mormolta Shiv inkább magának, mint az öregembernek. – A Livak nevű nő néhány összesodort pergamenlapot igyekszik kiegyenesíteni, kupákkal és egyéb nehezékekkel. Valami azt súgja, hogy ezek térképek lehetnek... Vajon mit jelent mindez? Talán hajóra szállunk? Relshaz kétségkívül a legnagyobb kikötő az öböl nyugati oldalán, de egy ilyen nyüzsgő városban persze bármi más dolgunk is lehet... Talán azért jöttünk, mert egy hajóra várunk?
Viltred egy szót sem szólt, csak megvonta a vállát. Ráncos arcán komor kifejezés ült, kusza, szürke szemöldökét összevonta. Shiv mozdulatlanul ült a sötét tölgyasztalnál, mélyen gondolataiba merülve, majd hirtelen rácsapott a fényesített fára.
– Azt mondom, semmi hasznunk belőle, ha homályos látomások értelmét fejtegetjük! Az egymásnak ellentmondó jóslatok általában azt jelzik, hogy ha megvalósítjuk az egyiket, az eleve kizárja a másik bekövetkeztét. Kezdésnek éppen elegendő volna, ha sikerülne összegyűjtenünk mindenkit, akit ezen az utóbbi képen látunk, annál is inkább, mivel Ryshad már útban is van idefelé.
– Szeretném, ha a legnagyobb lelkesedésedben sem akarnál felvilágosítani olyasmiről, amit elsőéves növendék koromban megtanultam, amikor te talán még a világon sem voltál, Shivvalan! Egyébként is, hogyan képzelted, hogy belevághatunk mindebbe? – Az öregember megfakult szemében a remény és a gyanakvás szikrái kergetőztek.
– Nos, azt hiszem, Halice-t legalábbis meg tudom találni, és nem kizárt, hogy ő tudni fogja, hol van Livak. – Shiv fölkelt a székből, és fölemelte a háta mögötti, régi komódon álló vizeskancsót. Nadrágjának zsebéből apró ezüstfiolát húzott elő. Viltred hang nélkül figyelte, amint a fiatalabbik mágus fekete tintacseppeket ejt a víz felszínére. Zöldes fény gyülekezett a víz alatt, míg lassan már a korsó pereméig ért, lecsorgott az oldalán, és szétfolyt az asztal lapján.
– Egy barátom segített rendbe tenni a lábát – magyarázta Shiv fölélénkülve. – Utóbb ez a barátom rájött, hogy Halice valamiképpen nála felejtett egy cipőgombot. Elküldte nekem, mert, mint mondotta, sosem lehet tudni, mikor lesz szüksége az embernek ilyesmire távolbalátó varázslathoz. – Azzal óvatos kézzel a vízbe ejtette a cipőgombot, alsó ajkát a foga közé harapta, és feszült arckifejezéssel közelebb hajolt a kancsóhoz.
– Igyekezz már egy kicsit! – mormolta Viltred.
Hirtelen szélzúgás, hullámcsapkodás hangja töltötte meg a levegőt. Shiv összerezzent, és Viltredre pillantott, akinek arcán a saját megdöbbenését látta tükröződni.
– Te helyeztél el figyelmeztető varázslatokat az idefelé vezető úton? – kérdezte rémülten az öregember. – Lehet, hogy csak az a kardforgató érkezett meg máris?
– Nos, attól tartok, az én varázslataim csak az elietimmek közeledését érzékelik – lehelte Shiv alig hallhatóan. – És elhiheted, hogy miután megjártam az átkozott szigeteiket, minden porcikám tiltakozik ellene, hogy ismét a kezük közé kerüljek! Az egyik társunknak olyan kegyetlen vég jutott osztályrészül, amelytől most téged igyekszünk megóvni.
– Gyerünk be a faluba, ott biztonságban leszünk! – ugrott föl Viltred. – Remélem, eléggé értesz a levegőhöz.
Shiv gondterhelten ráncolta össze a homlokát.
– Arra nincs elég időnk, hogy összeszedjük az értékeidet, ha meg varázslattal távozunk innen, akkor szem elől veszítjük az elietimmeket, és még csak azt sem fogjuk megtudni, nem állítanak-e nekünk csapdát.
Az ifjabbik mágus résnyire nyitotta az egyik ablakspalettát, éppen csak annyira, hogy kilásson.
– Itt azonban mégsem maradhatunk. A legjobb lesz, ha keresünk egy alkalmas helyet az erdőben, ahol elrejtőzhetünk – jelentette ki végül határozottan. – A nagyobbik hold csak egy keskeny sarló, a kisebb meg az utolsó negyedben tart, vagyis ez lesz az évszak legsötétebb éjszakája. Ez nekünk éppen akkora segítségünkre lehet, mint nekik!
– Ha meglátom őket, amint felénk tartanak, meg sem állok Hadrumalig, annyit elmondhatok – figyelmeztette komoran Viltred.
Shiv félrehúzta a masszív tölgyfaajtó reteszeit. Karjával az idős varázsló hóna alá nyúlt, és lábfejével kilökte az ajtót. Magával vonszolta Viltredet az erdő alján gyülekező homályba. A nap éppen ekkor bukott alá a felhőktől vészterhes nyugati látóhatáron.
– Várj! – suttogta Viltred elfúló lélegzettel.
– Mi az? – hajolt közelebb Shiv az öreg varázslóhoz.
– Van néhány saját védővarázslatom is – sóhajtotta Viltred. – Kétlábú vagy négylábú lények ellen ugyanúgy használhatom őket.
Óvatosan egymáshoz ütögette kezének duzzadt ízületű ujjait, és máris látszott, amint halványkék fénylabda ölt testet a két tenyere közt. Könnyed mozdulattal útjára röppentette, a fénygolyó pedig úgy lebegett fölfelé, mintha langyos levegő töltené meg. Útjában megérintette a faágakat, és nyomában a gallyak ezüstösen csillogtak egy darabig, majd lassan elhalványultak. Azután végiggurult a harmatos füvön, és a fűszálakat is alig érzékelhető, kék derengésbe vonta.
– El kell rejtenünk magunkat a szemük elől – suttogta Shiv. – Van néhány trükköm, amelyekkel megzavarhatom a varázslataikat, de ennek az a feltétele, hogy teljesen mozdulatlanok maradjunk.
Viltred bólintott, és a két mágus még mélyebben bevette magát az árnyékba. Körülöttük, éppen csak az érzékelés határán, ezerszínű fénypászma kezdett vibrálni, és amikor kihunyt, a két varázslóból nem látszott több, mint sötét árnyékok a még sötétebb estében.
A nyugati ég legalján búcsúzkodó nap utolsó sugarai egy aprócska csermely csobogó vízesésén törtek meg, körülötte azonban nem látszott más, mint a feketébe mélyülő szürke szín ezernyi árnyalata. A körös-körül ácsorgó fák kopár koronája alatt már az éjszaka sötétje lappangott. Hirtelen emberi árnyék tűnt föl, és a tisztást átszelve egyenesen a kunyhóhoz futott, összegörnyedve, hogy minél kevésbé látsszon. Éles kiáltás hasított az alkony csöndjébe: lába előtt mintha villám csapott volna a földbe, hátralökve őt a bokrok szövevénye közé. A fagyos esti levegőt halovány füstszag hatotta át.
Hosszú csend következett, majd újabb két alak vált ki a homályból. Lassan közeledtek, majd meglapultak a kunyhó oldala mellett. Fejük fölött kék láng futott végig az ablakkereten, és a következő pillanatban fölhangzott dühös szitkozódásuk. Mély, feszült csönd állott be, azután hosszú, csuklyás köpönyegbe bújt alak lépett ki elszántan a fák rejtekéből, és megállt a tisztás közepén. Nem messze tőle öten vagy hatan is gyülekeztek, és némán figyelték, mit tesz.
A tömör faajtó hirtelen, halk pukkanással alkotórészeire robbant, majd forgács záporozott a pázsitra. A csoportban ácsorgó, fekete ruhás alakok sietve megindultak befelé; az első csillagok fénye vészjóslóan villant meg kivont kardjukon meg egyik fedetlen fejű társuk szőke haján. A szétszaggatott ajtón át fojtott hangok szűrődtek ki: szöges bakancs dübörgött a padlón, bútorokat tologattak, cserépedények törtek ripityára, majd tompa puffanások árulkodtak róla, hogy valaki dühösen a földhöz csapott egy rakás értékes könyvet. Kisvártatva egy fekete egyenruhába bújt alak jelent meg az ajtóban, leszegett feje és lassú léptei félelemről és csalódottságról árulkodtak. A köpenyes fickó türelmetlen léptekkel vágott át a tisztáson, és előrenyújtott kézzel, kissé undorodva az egyenruhás felé mutatott; a puszta mozdulat ereje hanyatt lökte a szerencsétlent. Nyomában a többiek is kiléptek a kunyhóból, egyikük mintha magyarázott volna valamit, amitől vezetőjük büntetést osztó keze megállt a levegőben. A köpenyes csak legyintett, szorosabbra vonta magán köpönyegét, és kis csapata élén eltűnt az éjszakai erdőben. Hamarosan már a tavalyról maradt avar ropogása sem hallatszott a lábuk nyomán.
A kisebbik hold sápadt sarlója előbukkant a sziklaszirt mögül, amely eddig elrejtette szem elől. Halvány fénye aprócska füstpamacsokon csillant meg, amelyek a kunyhó ablakából buggyantak elő mind gyorsabban és erőteljesebben. Elég volt egy-két perc, és már apró lángnyelvek nyaldosták az eresz alját, majd a sötétség lassan narancsszín izzássá halványult a ház körül. Pattogó, süvöltő lángok futottak végig a tetőn, és elképzelhetetlenül rövid idő múlva az egész tetőszerkezet recsegve beomlott. Halcarion csillagkoronája éppen a ház fölött állott az égbolton, de a csillagok sápadt fényét most egészen elhalványította az odalenn tomboló, szikrázó, kénköves pokol. Vastag füstoszlop gomolygott fölfelé, hamu és pernye záporzott alá az éjszakába dermedt fákra. Mintha még a föld is megrázkódott volna a láng és a hőség végső üvöltésében. Azután amilyen gyorsan fölcsaptak, éppen olyan hamar ki is hunytak a lángok, kiégett romot és megfeketedett gerendákat hagyva maguk után.
Girhes, tarka macska jelent meg egy közeli fa ágai között, és éberen figyelte a romokat, mintha azt lesné, nem akad-e odabent valami, amit ellophatna. Leóvakodott a fáról, és settenkedő léptekkel megindult a kunyhó maradványai felé. Alig ért azonban a tisztás széléig, amikor valami megijesztette, és egyetlen villámgyors iramodással ismét a fán termett. Csak második próbálkozásra sikerült megközelítenie az elszenesedett gerendákat. Elmerülten szimatolt, mellső mancsával bökdöste az üszkös maradványokat. Nem sokkal később előkerült valahonnan egy másik macska is, egy szürke cirmos. Fülét-farkát behúzva, óvatosan somfordált közelebb. Nyugtalanul szaglásztak egy ideig, majd egymás mellé sompolyogtak, és fülüket hegyezve figyeltek az erdő felé. Kisvártatva remegni kezdett körülöttük a levegő, körvonaluk elmosódott, alakjuk furcsán megnyúlt, és a következő pillanatban helyükön a két varázsló öltött testet a maguk valódi formájában. Nem is törődtek tovább a szertefoszló varázslattal, folytatták a keresgélést, bottal taszítva arrébb a hulladékot.
– Majd én! – lépett előre Shiv, és segített Viltrednek letisztítani az összeégett szemetet egy rejtekajtó maradványairól.
Az ajtó a hajdani padlóba vágva feküdt, fája megfeketedett, még fémfogantyúja is megolvadt kissé. Viltred nekiveselkedett, hogy kinyissa, de hamarosan élesen köhögni kezdett a körülöttük szállongó, fölvert hamutól. Shiv a segítségére sietett, és sikerült is fölrántania a csapóajtót. A lábuknál lapuló üregben kőből faragott lépcsősor indult lefelé. Shiv már indult volna, de Viltred megragadta a karját.
– Hadd menjek előre – dörmögte –, végül is mégis csak az én házam, még ha alig maradt is belőle valami.
Az öreg varázsló megigazgatta magán kifakult kabátját, és kínos óvatossággal ledöcögött a lépcsőkön, Shiv pedig odafönt maradt, és türelmetlenül toporgott a lassan ülepedő hamuban.
Viltred köhécselése egyre halkult, majd egy idő elteltével ismét erősödni kezdett, és nemsokára meg is jelent az öreg varázsló feje a titkos üreg kijáratánál.
– Nos, úgy tűnik, abból, ami keveset megtartottam magamnak Azazirral közös utazásunk során szerzett kincseinkből, az Ősmágus ugyan nem fog megtudni semmi újat sem azokról a misztikus szigetekről, sem veszedelmes népükről, sem az ő elfeledett tudásukról – köpött dühösen a hamuba a vén mágus. – Mindent elvittek, az utolsó szögig! Arra lennék kíváncsi, kedves Shivvalan, mit mond erre a te nagyra becsült Ősmágusod?

 

 

Az országúton, valahol Felső-Halad és Haladforrás között
Caladhria

Tavaszutó 10. napja

– Ryshad!
Annyira meglepődtem rajta, hogy valaki a nevemen szólít a kora reggeli, elhagyatott országúton, hogy összerezzentem, mint egy kisdiák, ha a tanítója fölriasztja ábrándozásaiból. Lovam méltatlankodva hátrahőkölt, és megrázta fejét, a lószerszám kapcsai csilingelve verődtek össze.
– Ryshad, itt vagyunk!
– Shiv? – Csodálkozva fordultam hátra.
Azonnal megismertem a felém integető varázslót: nyurga, szikár, csontos alakjával pontosan ugyanúgy festett, mint amikor utoljára találkoztunk. Az út menti partoldal egy kisebb mélyedéséből mászott elő; az imént ellovagoltam mellette, de fogadni mertem volna, hogy legföljebb egy mókus férne el odabent.
– Elmondanád, mi a csudát csinálsz itt? – kérdeztem elképedve.
Egy második, összegörnyedt alak emelkedett ki az üregből, Shiv pedig hátrafordult, és a karját nyújtotta neki.
– Bemutatom a kollégámat, Viltred Sern urat. Viltred, ez itt Ryshad; már meséltem róla.
Uram szolgálatában korán megtanultam, hogy soha ne áruljam el meglepetésemet, így hát a lehető legkifejezéstelenebb arccal bólintottam. Mindazonáltal tisztában voltam vele, hogy aki előttem áll, az Hadrumal legmegátalkodottabb és legveszélyesebb mágusának volt a növendéke a maga idejében. Így aztán nem kis megdöbbenésemre szolgált, amit láttam: Viltred Sern megfáradt, töpörödött öregember volt loncsos ősz szakállal és mélyen ülő, vizenyős szemekkel. Szipogott és a torkát köszörülte; nyilván megártott neki a szabad ég alatt töltött éjszaka hidege. No igen, hiszen egy emberöltő vagy több is eltelt már, amióta Azazir fejére olvasták az ítéletet, és nekiszegezték a kérdést, vajon a száműzetést választja-e Gidesta távoli vadonjában, vagy a halált a Varázslótanács kezétől, amely megelégelte felelőtlen és veszedelmes varázslatait.
– Shivvalan, meleg szobára és ételre van szükségem, mielőtt az ízületeim teljesen megbénítanak ebben a nyirkos hidegben! – dörmögte az öregember, lehetőség szerint beburkolózva köpenyének prémes gallérjába.
– De hát mi történt, Shiv? – kérdeztem kissé aggodalmasan. – Mit kerestek az országúton, egyetlen árva batyu nélkül?
– Egyelőre nem mondhatom el a teljes történetet – rázta meg a fejét Shiv. – Amúgy sem ártana, ha keresnénk egy helyet, ahol fűtenek, és rendes sört mérnek.
Letettem róla, hogy tovább firtassam a történteket, és leszálltam a nyeregből, hogy fölsegítsem az öreg mágust. Úgy üldögélt a lovam hátán, mint egy zsák búza, azzal a kivétellel, hogy egy zsák búza a legritkább esetben sem vág savanyú arcot.
– Nem messze innen láttam egy kellemes külsejű kocsmát az út mentén indítványoztam. – Visszamehetnénk odáig.
– Nagyszerű – bólintott Shiv. – Úgyis délnek kell tartanunk. Mutasd az utat!
Azon tűnődtem, vajon ez-e az alkalmas időpont, hogy figyelmeztessem Shivet: hűbéruram parancsa ide vagy oda, akkor sem fogadok el utasításokat tőle. Megszoktam, hogy bár a megbízásokat Messire adja nekem, azt mindig magam dönthetem el, pontosan hogyan hajtsam végre őket.
Nem sokkal később befordultunk egy fehérre meszelt vendégfogadó tisztára söpört udvarába. Viltred nekiveselkedett, hogy lemásszon a nyeregből. Ekkor jöttem csak rá, hogy még annál is öregebb, mint amilyennek legelőször gondoltam, látva a sápadt bőrt gyér szakálla alatt, és a karomat nyújtottam neki, hogy lesegítsem. Éles, gyanakvó pillantást vetett rám, de aztán mégiscsak elfogadta a segítségemet, és Shiv nyomában bedöcögtünk az ivóba.
Odabent Shiv azonnal szemet vetett a rózsás arcú csaposlányra, és olvatag pillantások közepette tudakolta tőle, vajon megkaphatnánk-e a szalont, hogy ne kelljen a zsúfolt közös helyiségben megtárgyalnunk fontos ügyeinket.
Letelepedtünk tehát a kényelmes szalonban, amely még némi fényezett lambériával is büszkélkedhetett. Az imént kapott korsóból megtöltöttem három kupát sűrű, sötét sörrel, Shiv pedig az aprócska ablakhoz lépett, és gondosan behúzta a vastag deszkaspalettát. Viltred csettintett az ujjával, és az asztalon álló gyertyák kanóca lángra gyulladt, túlragyogva a Shiv tenyeréből áradó kékes izzást.
– Nos, azt hiszem, végre elmondhatom, mi folyik itt – szólalt meg a fiatalabbik mágus. – Ne haragudj a késlekedésért, de nem akartam, hogy kihallgassanak bennünket. – Azzal a védővarázslat felé bökött az állával: a kékes ragyogás éppen akkor halványodott el a fal repedéseiben és az ablak sarkain.
Arra gondoltam, nagyon is helyénvaló ez az elővigyázatosság, hiszen ha előbb nem is, hát akkor feltétlenül fölfigyeltek ránk az itteniek, amikor olyan gondosan bezárta az ablakot; mostanra nyilván az egész kocsma arra kíváncsi, miben sántikálhatunk.
– Azt hiszem, kedves Viltred, az a jóslat volna a legegyszerűbb módja, hogyan magyarázzuk meg a dolgot Ryshadnak – indítványozta Shiv. – Feltéve persze, hogy meg tudod mutatni neki.
Az öreg varázsló mélyet sóhajtott, és vonakodva bólintott.
– Van itt valahol egy gyertyavég? – kérdezte, majd előhalászott valamit a belső zsebéből.
Olajos bőrbe bugyolált holmi volt, és amikor féltve kitekergette, rézből kalapált félholdnak bizonyult, amely egy apró állványon állt.
Rezzenetlen arckifejezéssel figyeltem a műveletet. Otthon, Tormalin-földön nem sok hasznát vesszük a varázslatoknak, nincs is túl nagy tapasztalatunk velük, de az elmúlt őszön bőségesen kijutott nekem az ilyesfajta trükkökből, amikor Shivnek, Livaknak és nekem a puszta életünket kellett mentenünk az elietimmek félelmetes Jégszigetéről. Amennyire visszaemlékszem, Shiv varázstudománya főként a víz eleméhez kötődik. Képességeit mágikus születése útján szerezte, és ez a csodálatos véletlen döntő szerepet játszott benne, hogy végül mégsem nyelt el bennünket a kegyetlen óceán, Dastenninnek legyen hála érte.
Viltred arcszíne mindjárt javult egy kicsit, ahogy legurította torkán az első kupa sört. A hatást látva én is belekortyoltam az enyémbe. Ha már a nagyszerű tormalin borokról le kell mondanom, éppenséggel beérem ezzel; sőt, nem is nagyon panaszkodhatok, hiszen nem sajnálták tőle a komló kesernyés zamatát. Hatalmas előrelépés volt azokhoz a rossz lőrékhez képest, amelyekkel eleddig a torkom szennyeztem Lescar földjét járva.
Shiv előkerített valahonnan egy gyertyacsutakot, és nagy gonddal a rézhold alsó csücskére erősítette. Nem ügyelt az arckifejezésére, és egyszeriben meglátszott rajta, hogy olyan fáradt és elnyűtt, akár a bordélyosné kutyája, amelyet tízszer is fölvernek egy éjszaka.
Viltred csillogó ékkövet akasztott a holdsarló felső csücskén díszlő aprócska kampóra. Shiv csettintett az ujjával; vörös szikrák szálldostak, és láng gyulladt a kanóc végén. A gyertya fényében kitűnt, hogy a föntebb függő ékkő ezerszínű gyémánt, méghozzá nagyobb, mint bármelyik az uralkodó koronáján. Elharaptam egy meglepett kiáltást.
Viltred megköszörülte a torkát, mielőtt megszólalt volna.
– Mostanában visszahúzódó életet élek, és nem sokat varázsolgatok. Legföljebb kisebb trükköket a helyiek szolgálatában, akik élelemmel és hasonló szívességekkel viszonozzák a segítségemet. Ezek közé tartozik például a jövendőmondás is.
Azon tűnődtem, vajon mennyire megbízhatóak az öregember jóslatai. A magam részéről nemigen találkoztam még olyan jövendőmondóval a vásárokon és ünnepségeken, akire jó szívvel rászántam volna akár egy lescari garast is. Kábítsák csak a balgákat ósdi hazugságaikkal!
A következő pillanatban borostyánsárga fény hatotta át a gyémántot, mintha annak belsejében született volna, és a fényben homályos alakok kezdtek táncolni és hajladozni. A kibontakozó kép annyira vonzotta a tekintetemet, hogy onnantól fogva nem tudtam másfelé nézni, és a külvilág csak annyi volt számomra, mint a tükör kerete.
Az ékkő felszíne elsötétült, mintha füst gomolyogna odabent. A füst azonban lassan feloszlott, és láthatóvá vált néhány fáklya kormos fénye, amelyek egy hatalmas, romos termet világítottak meg. A falak megfeketedtek, a gazdag mintázatú kárpitot, akárcsak az ablakok keretét, egészen elemésztette a tűz. A sötét tölgyfa bútorok, amelyeket emberöltőkön át óvtak és fényesítettek, most fölborítva, összetörve, összekaristolva hevertek a kőpadlón. A falon függő drága festmények anyaga fölhólyagzott, némelyik egészen feketére égett, másutt ki lehetett venni még a kép fölső szélén egy-egy alakot. A szívem összeszorult, ahogy fölismertem a helyszínt: hiszen ez az Uralkodói Palota fogadóterme Toremalban! Tehetetlen dühömben a fogamat csikorgattam, végignézve, ahogy a fekete egyenruhás katonák csizmái végigdübörögnek a feltört padlólapokon, hogy újabb ölnyi összerabolt értéket vessenek a tűzre. Jéghideg gyűlölet és forró harag csapott át rajtam egyidőben, fölfedezve, hogy ezek bizony jéglakók, méghozzá azoknak a gonosztevőknek a cimborái, akik kirabolták és megnyomorították Messire unokaöccsét az elmúlt évben. Ez a rémtett vett rá bennünket – Aitent meg engem –, hogy a nyomába eredjünk ezeknek a gazfickóknak, és ez indított el bennünket azon az úton, amely végül a barátom életébe került.
Az egyik sarok irányából sötétebb füst gomolygott, és odapillantva láthattam, hogy az egyik hatalmas faoszlop is lángot fogott. Jól ismertem a mellette nyíló ajtót: a trónterembe vezetett. Amint szemléltem, a nehéz, kétszárnyú ajtó, amelyről lefeszegették az arannyal futtatott díszítést, recsegve kivágódott, és egy vérfoltos egyenruhába bújt fickó lépett ki rajta, aki rémséges győzelmi jelet lengetett fegyvertársai felé.
A trófea egy lándzsavégre tűzött fej volt. Orra, állkapcsa dagadt volt: nyilván alaposan megverték, mielőtt végeztek volna vele, talán még a koponyáját is betörték. Ennek ellenére is fölismertem az arcot – hiszen éppen elégszer láthattam bölcs mosolyt a szép vonású, fiatalságában is határozott száj körül, élénk ragyogást a szempárban, amely most homályos volt és halott. Maga az Uralkodó volt ő, Tadriol, Óvatos Tadriol harmadik fia, ki e házból ötödikként viselte a koronát. Nem túl hosszú ideje ült még a trónon, voltaképpen meg sem kapta a Hercegek hozzájárulását tiszte betöltéséhez, sem az uralkodói előnevet, amellyel a Gyűlés volt hivatott fölruházni őt.
Shiv felé tekintettem; a pillantásunk találkozott. Arckifejezése kemény volt, mint a jég, és legalább olyan hideg. Ekkor vettem csak észre, hogy az én kezem is ökölbe szorul, olyannyira, hogy körmeim a tenyerembe mélyednek. Ivókupámért nyúltam, hogy megnedvesítsem kiszáradt torkomat, ám az edény már kiürült. Viltred mágiája szikrákat vetett az ékkövön. Az öreg varázsló előrehajolt, és reszkető kézzel megérintette a gyémántot.
A drágakő lassan megfordult függesztéke körül. A lágy, szürke pára föloszlott, és kőfalak tűntek föl, amelyekre meleg árnyakat vetett az illatos viaszgyertyák lángja. Egy emelvényen saját magamat láttam állani, és azonnal fölismertem, hogy a jelenet színhelye csakis egy tormalin herceg palotájának nagyterme lehet, amelyet gondosan földíszítettek valamilyen ünnepségre, talán Napfordulóra vagy Napéjegyenlőségre. Szemlátomást mindannyiunknak igen jól ment a sorunk: engem éppenséggel úgy kicsinosítottak, mint bokrétás lovat az ünnepi menetre, gesztenyebarna bársonyöltözéket és drága selyeminget viseltem, meg vastag aranyláncot a nyakam körül. Camarl állt mellettem, Messire unokaöccse, akinek dundi és kissé hanyag kifejezésű arca oly keveset árult el valódi jelleméről, éles tekintete azonban annál többet. Elénk beszélgetésbe merült valakivel, akit mintha már láttam volna valahol, de csak annyi rémlett vele kapcsolatban, hogy a D'Azenac-házhoz tartozik. Furcsa érzés volt kívülről látnom magamat, úgy, ahogyan eddig csak mások láthattak, és meg kell, hogy mondjam, ez a tapasztalat kissé összezavart. Hát még akkor mennyire meglepődtem, amikor észrevettem, hogy a másik oldalamon Livak áll, éjsötét selyemruhában, amelyben – bizton állíthatom – a legérzéketlenebb férfi fejét is elcsavarná. Káprázatos, vörös hajában és karcsú nyaka körül hófehér gyöngyök. Nem tagadhattam meg magamtól egy pillanatnyi személyes élvezetet, hogy minden másról megfeledkezve csak bámuljam őt. Mozdult a kép, és végignézhettem, amint Livak maga köré gyűjt néhány csillogó szemű nemesifjat, akik sietve megteszik tétjeiket, és már csörrennek is a remekbe készült, almafából csiszolt rúnák. Livak besöpri a nyereményt, gyors kézzel elsüllyesztve az ezüstöt és aranyat abban a kis bársonyerszényben, amely brokátszalagon függ hófehér nyakában.
Shiv valamivel távolabb, a terem közepén álldogált sötétzöldbe öltözötten; magas, vékony alakjával kitűnt a többiek közül. Arcát frissen borotválta, hosszú, sötét haját szorosan hátrafogta, holott soha nem láttam még őt ezzel a hajviselettel. Könnyedén állt ott karba font kézzel, súlyát az egyik lábára helyezve. Hangosan nevetgélt Messire egyik unokahúga társaságában, akinek szemlátomást fogalma sem volt róla, hogy nem a megfelelő alanyra pazarolja hirtelen fellángoló érdeklődését. Nem messze tőlük Viltred élénk beszélgetésbe merült két nemes úrral. Szigorú öltözékével élesen elütött a körülötte állóktól, ám arckifejezése olyan méltóságot sugárzott, amellyel látszólag teljesen elbűvölte hallgatóságát. Hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon, egy pálcával hadonászott a levegőben, és hosszú, fekete köpenyének ujja meg-meglebbent minden mozdulatára.
– Amit láttál, az a jövő egyik lehetséges változata – szólalt meg Shiv nagy sokára.
– Mit jelentsen ez? – kérdeztem. A varázslók szemében látott rémület eltörpült amellett a fenyegetés mellett, amely elpusztítani készült mindent, ami valaha kedves volt számomra..
– Mi magunk sem tudjuk – vágta rá Viltred. Keresetlen őszintesége a torkomra forrasztotta a szót.
– Semmit sem tettetek, hogy megakadályozzátok? – Magam is éreztem a hangomban bujkáló szemrehányást, pedig minden tőlem telhetőt megtettem, hogy elnémítsam. – Az Uralkodó talán még soha sem volt ekkora veszélyben!
– Kockázatos dolog intézkedéseket tenni, amikor semmi másra nem hivatkozhatunk, csupán homályos jóslatokra. – Meglepett, hogy Viltred hangjában nem mentegetőzés érződik, mindössze a csontja velejéig ható fáradtság. – Azonkívül – folytatta – minden esemény az okok és körülmények egész láncolatától függ. Soha nem tudhatod, nem éppen te magad indítod-e el oktalan cselekvéseddel azt a lavinát, amely végül katasztrófához vezet; méghozzá éppen ahhoz a katasztrófához, amelyet cselekvéseddel próbáltál megakadályozni.
– Te is láthattad magadat meg Livakot azon a képen – intett Shiv az élettelenné halványodott ékkő felé. – Véleményem szerint ez azt jelenti, hogy ha sikerül elkerülni a veszedelmet, abban mindkettőtöknek szerepe lesz. Ennek alapján azt javasolnám, első lépésként gyűjtsünk össze mindenkit, akit azon a képen láttunk, méghozzá a lehető legrövidebb idő alatt!
– Egyáltalán tudod, hol van Livak? – kaptam föl a fejemet.
Shiv bólintott, és töltött magának még egy kis sört.
– Ha jól sejtem, annál a Halice nevű ismerősénél lakik – felelte. – Múlt éjszaka bekukkantottam hozzájuk a távolbalátó varázslatommal, és most már elárulhatom, hogy téged is megkerestelek... Innen tudtuk, hogy melyik országúton kell keresnünk téged.
No persze, hiszen tudtam, hogy Shivnek elég egy ibrik víz meg némi tinta, hogy bárkit megtaláljon, anélkül, hogy az illető akár csak sejtené a dolgot. Vajon mióta figyelhet? A következő pillanatban azonban elhessegettem magamtól ezt a kellemetlen gondolatot, mivel fontosabb dolgok jutottak az eszembe. Shiv tehát tudja, hol van Livak: az a nő, aki megölte Aitent, aki megmentette az életemet, és aki a sajátjával tartozik nekem. Aranykezű szerencsejátékos, veszedelmes tolvaj, s szeretőm egy éjszakára, amikor a vágy hirtelen vihara mindkettőnket ledöntött a lábunkról a hazafelé vezető hajóúton. Nem vagyok az a fajta férfi, aki ne tudna ellenállni egy libbenő szoknya csábításának, s aki, ha nem is kaphat meg minden nőt a földkerekségen, azért törekszik rá, hogy minél több legyen a rovásán. Ifjabb koromban tán megfordult a fejemben ilyen gondolat, de manapság már ennél többre tartom magamat. Livak ügyében azonban bevallom, én sem tudom, hányadán állok magammal; azt hiszem, nem túlzás azt állítanom, hogy tíz vagy tán több év óta ő az első nő, akinek sikerült beférkőznie önfegyelmem gondosan erődített sáncai mögé. Éppen csak eszembe jutott vörös hajfürtjeinek viharhoz hasonlatos kavargása az arcom körül a szenvedély pillanatában, s a puszta gondolattól is éreztem, hogy valami bizseregni kezd a nadrágomban. Mit mondok majd neki, ha ismét találkozunk? És főképpen: mit is akarok tőle tulajdonképp? És ha már itt tartunk: vajon ő, ő akar-e tőlem valamit is, eltekintve persze néhány kellemetes perctől és órától a kemény vánkoson? Remény s kétség közt hányódtam egy futó pillanatig, míg eszembe nem idéztem, hogy sokkal fontosabb kötelességem van, amely nem engedi, hogy ilyen oktalanságokkal töltsem a drága időmet.
Tenyeremet végigfuttattam egynapos borostámon, és sietve kivertem a fejemből ezeket a haszontalan gondolatokat.
– Van még más is, amit tudnom kellene?
Shiv egy pillanatig habozott, mielőtt válaszolt volna.
– Tegnapelőtt éjjel az elietimmek megtámadták Viltred kunyhóját. Meglehet persze, hogy csak véletlen egybeesés, de nekem valami azt súgta, hogy engem követtek odáig.
Fölállt a szőr a hátamon a gondolattól, hogy ellenségeim, akik egyben Messire ellenségei is, háborítatlanul portyázhatnak az óceánnak ezen az oldalán.
– Mi történt? – kérdeztem.
– Kifosztották a kunyhót, elhurcolták azt a néhány emléktárgyat, amelyeket Viltred hozott haza Azazirral tett utazásáról. Végezetül fáklyát dobtak az épületre. Szerencsére sikerült elrejtőznünk az erdőben.
– Még szerencse, hogy arra jártál, Shiv – feleltem, bár magam sem tudtam, valóban szerencse volt-e, vagy inkább az elietimmek próbáltak két legyet ütni egy csapásra.
– A Fűszerút felé távoztak. – Shiv belekortyolt az italába. – Mi pedig éppen az ellenkező irányba indultunk.
– Hogyan lehetsz ilyen biztos benne? – kaptam föl a fejem. – Hiszen, emlékezz csak rá, tavaly nagyjából olyan könnyű feladat volt követni őket, mint hajót a viharos tengeren.
– Az ám, most azonban náluk van mindaz a holmi, amit Viltredtől elloptak, ez pedig nagy segítséget jelent a távolbalátó varázslat alkalmazásához. Viltred legalább egy emberöltőn keresztül rejtegette a pincéjében azokat a tárgyakat. A Caladhriai-öböl túlfeléről is megtalálná őket.
– Azt is meg tudnátok mondani, éppen most merre járnak az elietimmek? – tudakoltam.
– Annál messzebb, mintsem hogy közvetlen fenyegetést jelentenének nekünk. – Shiv arckifejezése elárulta, ő éppoly kevéssé elégedett ezzel a válasszal, mint én. – Először is meg kellene találnunk Livakot és Halice-t, azután ismét a nyomukba eredhetünk a jéglakóknak, és kiszimatolhatjuk, miben mesterkednek. Még az is lehet, hogy sikerül visszaszereznünk tőlük az ellopott holmikat. Livak képességei fölbecsülhetetlenek ezen a téren.
Arra gondoltam, az ő helyében én nem bíznék ennyire Livak bámulatos tehetségében. Nem tudtam szabadulni ugyanis attól az előérzettől, hogy a lány egy életre lemondott a tolvajmesterségről, miután a legutóbb ilyen szörnyű veszedelembe került a varázslók oldalán. Ráadásul már a kezdet kezdetén sem volt túlságosan lelkes, Shivnek valósággal meg kellett zsarolnia, hogy az oldalára álljon.
– Nem tudhatjuk, nem magát Viltredet akarják-e foglyul ejteni valami oknál fogva – ráztam meg a fejemet. – Veszélyes lehet számára, ha olyan helyre visszük, ahol ezek az átkozottak megérezhetik a közelségét. Talán inkább biztonságos helyre kellene szállítanunk.
– Éppen azért vagy itt, hogy megvédd – felelte Shiv, de nem nézett a szemembe. – Az Ősmágus azt tartja jónak, hogy mindannyian együtt legyünk, és nem hiszem, hogy különösebben indokolnia kellene a terveit.
Viltredre pillantottam, akinek lefelé görbülő szája különösen boldogtalan arckifejezést kölcsönzött. Vajon tud valamit, amit Shiv nem mondott el nekem, vagy csak idős kora és betegségei törték így le a kedvét? Amióta megérkeztem, folyton újabb és újabb megválaszolatlan kérdésekbe ütközöm. Kiittam kupámból a sör maradékát, és igyekeztem elhessegetni ezt a kényelmetlen érzést.
– Vegyünk magunkhoz némi élelmet, szerezzünk lovat nektek kettőtöknek, azután vágjunk neki az országútnak, amint lehet – javasoltam. – Ha sietünk, elég messzire eljuthatunk a nap hátralévő részében.
Shiv nem hozott magával más holmit, csak a ruháját, ami rajta volt, de a derékszíján kövér erszény himbálózott. Így aztán nem ütköztünk komolyabb nehézségbe tervünk első pontjának végrehajtásában. Remek két lóra sikerült szert tennünk: egy izmos nyakú feketére meg egy aranyderesre, és amint a két varázsló végre nyeregbe kászálódott, jó nagy utat sikerült megtennünk Caladhria útjain. A földeken parasztok szántottak tavaszi fürgeséggel, oltott mész állt takaros halmokban, hogy a szürke rögöt gazdagítsa. Lescar borús tájai után kellemes látvány volt szememnek ez az életteli nyüzsgés. Másutt az őszi vetés első, óvatos levélkei már kiütköztek a földből, távolabb gondozott csoportokban juhok és marhák legelésztek. Igaz, sokkal elégedettebb is lehettem volna a látvánnyal, ha történetesen nem kellett volna végighallgatnom Messire egész délutánt betöltő magyarázatát, amikor azt fejtegette Camarlnak, hogy sajnálatos módon Caladhria páratlan mezőgazdasági szakértelme egyedül az egymással hadakozó lescari hercegeket szolgálja, akik éléskamrául használják csapataik számára ezt a gyönyörű vidéket. Hadizsákmányuk egy töredéke is elegendő lett volna, hogy jóllakassa mindazokat a nyomorultakat, akik földönfutóként kóborolnak Marlier herceg birtokain.
Parasztok egy csoportja tűzifát gyűjtött az erdő alján. Az asszonyok összetéveszthetetlen fejkendő-viselete messziről a szemembe tűnt.
– Azok ott nem lescari nők? – kérdeztem Shivtől.
– De bizony – bólintott a varázsló. – Lord Adrin minden tavasszal átengedi néhányukat, hogy megtisztítsanak egy darab földet a Rel-folyó meg az országút közé eső részen, és letelepedjenek. Ha jól boldogulnak a földműveléssel, adót szed tőlük, ha meg fosztogatók ütnének rajtuk, legalább Lord Adrin saját parasztjai könnyebben megússzák.
A fürgén szorgoskodó asszonyokra és férfiakra tekintettem, és magamban reménykedtem benne, hogy fáradozásuk megtérül.
– Sok a határvillongás errefelé?
– Mostanában nem annyira – felelte Shiv. – Lord Adrin éberen őrködik. – Azzal fölállt a kengyelben, és egy távoli szélmalom széles lapátjai felé mutatott. – Errefelé, ha azt látod, hogy egy malom lapátjai pontosan függőleges és vízszintes irányban állnak, kereszt alakban, mozdulatlanul, az a helybéliek jelzése a katonaság számára, hogy fosztogatók és bajkeverők keltek át a folyón. Így aztán hamarabb rajtuk ütnek, mint a gonosztevők sejtenék, és általában nagy részüket sikerül is elfogni.
Egyetértően bólintottam. Ha módom lesz rá, majd megemlítem az uramnak ezt a Lord Adrint. Úgy tűnik, nem ajándékba kapta egy stratégiailag ennyire fontos híd őrzésének feladatát, de az esze és rátermettsége is megvan hozzá.
Addig lovagoltunk, míg a reánk zuhanó sötétség lehetetlenné nem tette továbbhaladásunkat; ekkor betértünk egy út menti kocsmába. A kisebbik hold már egészen elsötétült, a nagyobbik pedig feléig sem telt még meg, így annyi fény sem volt, hogy lovaink elkerülhették volna a nagyobb kátyúkat. Viltred egyetlen zokszó nélkül tűrte az utazás megpróbáltatásait, csak a háta lett egyre és egyre púposabb, ahogy a nyeregben kuporgott, mint egy vén, köszvényes macska. Amikor végre megálltunk, és leszállhatott, már kiegyenesedni sem volt képes. Shiv fölkísérte a hálótermünkbe, én meg szétnéztem az ivóban, hogy föltegyek néhány ártatlannak tűnd kérdést az unatkozó kocsmárosnak. Rövid beszélgetés után megbizonyosodhattam róla, hogy nem láttak errefelé gyanús kinézetű, szőke katonákat, és megtudtam, hogy Haladháza, ahol Shiv reményei szerint Halice-t megtalálhatjuk, már csak félnapnyi lovaglásra van előttünk.
Végezetül nyugovóra tértem ásítozva és elgyötörten, bízva benne, hogy ezúttal jobb éjszakám lesz, mint amilyennel Arimelin szerencséltetett. A fogadósné anyai jóságában fölajánlott nekem egy puha rongyokba csavart forró téglát, amelyet köszönettel elfogadtam. Összefagyott kezemnek jól esett a kellemes meleg, és hogy föl ne riasszam a többieket a lépteim zajával, lerúgtam vasalt csizmámat, és a hónom alatt vittem föl a szűk lépcsőn Shiv és Viltred már mélyen aludtak, a levegőben a levetett holmik és lábbelik jellegzetes szaga keveredett a vetett ágy hívogató, friss levendulaillatával. Mégis, amikor végre leheveredhettem, még sokáig nem jött álom a szememre.
Ahányszor elbóbiskoltam volna, felbőszült jéglakókat láttam félálmomban, akik féktelen elbizakodottságukban lábbal tapodták a tormalin dicsőséget.

 

 

Valahol egy fehér kőből épített,
hatalmas, visszhangos házban

Hideg, tiszta volt a reggel. Az udvar sarkaiban, ahová nem jutott el a sápadt tavaszi nap halovány fénye, fagy lappangott. Hatalmas, régi kőurnákban néhány ottfelejtett, megfeketedett virágszár szomorkodott, szebb idők tanújaként.
Az ajtónálló a csengő hangjára sietve csoszogott elő az árnyékos kapubejáróból, dermedt ujjait egymáshoz dörzsölgetve, hogy fölengedjenek kissé. Feszült, sápadt arcú fiatalember lépett be, aki idegességében ide-oda forgatta az ujján jókora zafírgyűrűjét, ám szokássá rögzült neveltetéséből még így is futotta egy alkalomhoz illő bólintásra az öreg szolga felé. Ragyogóra fényesített csizmája hangosan kopogott a folyosó kövén, ahogy sietős léptekkel indult a ház túlsó vége felé; szemlátomást nem volt szüksége útbaigazításra.
Temar mély sóhajjal lépett be a várószobába, és a kissé homályos falitükörben ellenőrizte megjelenését. Az arc, amely a tükörből visszanézett rá, mintha sehogy sem illett volna drága ruháihoz. Sovány arc volt, hosszú, vékony pofacsontokkal, amelyek keskeny, hegyes állban futottak össze. Temar szerint ilyen ábrázathoz jobban illett volna harcosok páncélja vagy parasztok gúnyája. Abban biztos volt, hogy bármelyikben jobban érezné magát, mint így, ebben a kényelmetlenül hivatalos ünneplő öltözékben. Szemügyre vette a tükörképét: vékony, sötét szemöldök alól világoskék szempár nézett vissza rá, olyan fakó, hogy már-már színtelennek mondaná. Tekintetének szigorát csak fokozta hosszú, egyenes, fekete haja, amelyet a nyakszirtjénél összefogva viselt. Nem állt jól neki ez a hajviselet, de a szokásokkal nem lehetett hadakozni.
Temar megigazította az inggallérját, és idegesen próbált lesöpörni egy porszemet bíbor zekéjéről, míg csak rá nem jött, hogy amit ő porszemnek vélt, valójában a tükör egy apró hibája. Néhány évvel ezelőtt ez már éppen elég lett volna hozzá, hogy a tükröt sietve leakasszák a falról, és átküldjék a szolgák szállására. Ez a gondolat tovább szilárdította elhatározását. Még egyszer a tükörbe pillantott, azután úgy vélte, fölkészült rá, hogy bebocsáttatást nyerjen nagyapja fogadótermébe.
Mindjárt eszébe is jutott azonban, hogy nem szabad nagyapjaként gondolnia rá most, hogy a D'Alsennin-ház fejét megillető trónuson ül. Nem mintha ez ma is ugyanazt jelentené, mint egykoron. A fogadóterem előtti fényesre koptatott fapadokon nem szorongtak a bebocsáttatásra várók, akik kérésükkel fordulnának urukhoz, vagy fölajánlanák néki szolgálataikat.
– Méltóságos uram...
A kamarás széles mozdulattal tárta ki a kétszárnyú ajtót, arckifejezése azonban érzékeltette Temarral, hogy korántsem az ő fogadtatásának fényét emelendő tartózkodik itt, pusztán azért, mert a háztartás többé nem engedheti meg magának, hogy ajtónálló lakájt tartson.
Temar udvariasan fejet hajtott, és merev léptekkel besétált a szalonba. Sok idő eltelt már, amióta utoljára itt járt, és lépéseinek üteme megtört egy pillanatra, amint észrevette a megfakult selyemtapétát és a szobrok hiányát a fal melletti talapzatokon. A hatalmas, tiszteletet parancsoló kandallóban soványka tűz pislákolt, amely másra nem is volt jó, mint hogy fölhívja a figyelmet a kellemetlenül nyirkos levegőre.
– Temar, örülök, hogy látlak!
A fiú fölkapta a fejét, és megállapította, hogy nagyatyja még mindig impozánsan fest gesztenyebarna bársonyöltözékében. Az idős férfi abban az öreg, feketetölgy karosszékben ült, amely valósággal uralta a hosszúkás terem túlsó végében álló alacsony emelvényt. Ősz haja gyérült már, arcát ráncok barázdálták, de tekintete még mindig éberen, tisztán csillogott.
– Uram...
Temar a formális üdvözlési szabályok szerint féltérdre ereszkedett és fejet hajtott.
– Hivatalos ügyben jársz nálam? – Az öregember hangjába némi kedves élcelődés vegyült.
– Igen – felelte határozottan a fiú.
Mivel fejét még mindig leszegte, nem láthatta a nagyatyja arcán átfutó döbbenetet, amely hirtelen mintha megkétszerezte volna évei számát.
– Nos, akkor hát add elő kérelmedet – felelte a ház feje határozottan és kissé komor hangon.
– Engedélyt szeretnék kérni, hogy hajóra szállhassak Messire Den Fellaemionnal. – Temar hangosabban beszélt, mint szerette volna; minden igyekezetével azon volt, nehogy belekeveredjen a szavakba. A kérés sokat mondóan visszhangzott a levegőben. A fiú nyugalmat erőltetett magára, és a kőpadló furcsa mintáit nézegette, amelyeket fehér és okkersárga, itt-ott kissé lecsorbult lapocskák rajzoltak ki.
– Gyerünk, folytasd! – szólalt meg kihívó hangsúllyal a ház feje.
Temar önkéntelenül fölkapta a fejét. Ebben a pillanatban minden kétséget kizáróan érezte, hogy vesztésre áll.
– Indokold meg a kérelmedet! – nézett vissza rá mosolytalanul az öregember. – Magyarázd meg, miért is kellene beleegyeznem, hogy családom utolsó sarja életét kockáztassa valamiféle ismeretlen föld meghódításáért az óceán túlsó felén!
Temar mély lélegzetet vett, és igyekezett leplezni lelkiállapotát. Mindenre számított: ellenállásra, vitára, dühödt érvekre, és előre felkészült rá, hogy szembe kell helyezkednie nagyapjával.
– Tudom, hogy én vagyok a D'Alsennin-ház utolsó férfisarja, és tiszteletben tartom a kötelességeket, melyeket származásom ró reám. Tisztában vagyok vele, hogy az én feladatom nevünk dicsőségének helyreállítása, mind tetteim hírével, mind anyagi gazdagodás által. Minthogy az utóbbi évek sajnálatos eseményei következtében a Birodalom elveszítette gyarmatait, családunk e miatt sokat vesztett birtokaiból, gazdagságából és politikai befolyásából. A jelenlegi körülmények között nem látok ésszerű módot rá, hogyan lehetne mindezt visszaszerezni, ezért más, eddig ismeretlen eszközt keresek rá, hogy Házunk neve ismét régi fényében tündökölhessék.
Temar kis szünetet tartott, hogy összeszedje gondolatait.
– Az Uralkodó nemrégiben hirdette ki, hogy katonai hadjáratba kezd, melynek célja Lescar tartomány kiragadása az elbizakodott hercegek kezéből – szólalt meg az öregember kiismerhetetlen arccal.
Temar egyenesen a szemébe nézett.
– Az idei évben a Házak egyike sem küldött csapatokat a meghirdetett hadjárat támogatására, uram, és ezután sem számíthatunk változásra. Én magam sem bízom jobban a birodalmi hadsereg tisztjeiben, mint egy falka kóbor kutyában, és azok a nemesek, akik az előző években csatlakoztak az efféle hadjáratokhoz, ugyanezt a véleményt erősítik meg. Te is éppen olyan jó tudod, mint én, hogy Vakmerő Nemith lesz házának utolsó uralkodója, és mivel étvágya hatalmas, kiváltképp, ami a borokat és a szajhákat illeti, eléggé valószínűnek látszik, hogy hamarosan néhaiként tisztelhetjük.
Az idős férfi lassan fölemelte a kezét.
– Mindez valóban igaz – mondta –, és amikor a Hercegek Gyűlése ismét összeül, hogy új uralkodót válasszon, még a kisebb Házak nemeseinek is alkalmuk és lehetőségük lesz rá, hogy biztosítsák jóindulatát a maguk számára. Én már öreg vagyok hozzá, hogy a családunk érdekeit képviseljem abban a tülekedésben, te meg hogyan is tudnád megtenni, amikor a világ másik végén vagy?!
A padló dermesztő hidege lassanként fölkúszott Temar térdén, és fagyos érintésétől görcs állott a fiatalember lábszárába. Csöndben átkozta magát, amiért úgy döntött, hogy az előírásos pózban, térdelve hallgatja végig a nagyapját. Megpróbált nem tudomást venni erről a kényelmetlenségről, de a kellemetlen helyzet arra ösztökélte, hogy rövidre fogja mondandóját.
– A Birodalom hanyatlása nem egyedül a mi házunkat sújtja, nagyapa. Miért álljak be a sorba a többiekkel, miért könyörögjek valaki másnak, hogy részeltessen engem egy letűnt, elenyészett nagyság maradékából? Messire Den Fellaemion gazdátlan földekről mesél az óceán túloldalán, termékeny síkságról, amelyet bárki elfoglalhat, hatalmas erdőségekről, ahol senki nem vadászik, a föld gyomrában rejtőző vasról és aranyról, talán még drágakövekről is.
– Ez inkább úgy hangzik, mintha a barátod, az ifjú Den Rannion meséje lenne – vágta rá csípősen az öregember. – Mondd csak, mennyire rúgnak mostanság a fiatalember szerencsejátékban szerzett adósságai? Nem is csodálkozom, hogy az apja szíves örömest elküldené bármilyen ismeretlen partvidékre, csak ne legyenek ott kocsmák meg nyilvánosházak! Az ő családi kincstárunknak már ez is megkönnyebbülést jelentene!
Vajon az öregember egyszerűen csak félreérti őt? Akárhogyan is, Temar nem engedte magát elbátortalanítani Vahil legutóbbi meggondolatlanságainak fölemlegetésével. Tekintetét még mindig nem vette le az idős férfi arcáról.
– Messire Den Fellaemion méltányos feltételeket kínál azoknak, akik elveszítették vagyonukat, és el szándékozzák hagyni a hanyatló Birodalom romjait, hogy másutt próbáljanak szerencsét. Esélyt ad nekik, hogy új életet kezdjenek, és részt vegyenek egy új birodalom fölépítésében az óceán túlpartján.
– Úgy értsem ezt, hogy a földben akarsz turkálni földönfutó csavargók oldalán? Hát nekem kell fölhívnom rá a figyelmedet, hogy ne sorold magadat közéjük?
A ház feje előrehajolt, kissé megdőlve elődeinek magas támlás székében. Temar erejét megfeszítve igyekezett az arcára erőltetni valamit, ami legalább emlékeztetett a nyugodt elszántság kifejezésére.
– Messire Den Fellaemion olyanokat keres, akiknek van némi tapasztalatuk mások irányításában, mivel segítségre van szüksége az új gyarmat igazgatásában. Meg kell szervezni a munkát, gondoskodni kell róla, hogy mindenki megtalálja a maga helyét és a lehető legelőnyösebb irányban fejtse ki erőfeszítéseit. Ezen is múlik az eljövendő birodalom sorsa. – Temar ismét mélyet sóhajtott. – Azt hiszem, szükségtelen emlékezetedbe idéznem, hogy három éven át igazgattam dalasori birtokaidat a lehető legnagyobb megelégedésedre. Midőn a Hegyek Népe észak felől átkelt a folyón, hogy rajtunk üssön, a birodalmi hadseregben szolgáltam, és saját embereimnek parancsoltam egy egész évszakon át, amíg a hadjárat tartott. Most jó hasznát vehetném az itt megszerzett ismereteknek, elismerést és megbecsülést szerezhetnék a saját erőmből. Azt hiszem, az ilyesmi jobban illik a D'Alsennin-ház legutolsó férfisarjához, mint hogy az uralkodói udvar sarkában lihegje szaftos falatokra várva, mint valami elhízott öleb!
– Jobb lenne, ha kétszer is meggondolnád, lekötelezed-e magadat efféle népeknek, mint Den Rannion meg Den Fellaemion! – vágott közbe az öregember. – úgy látom, nem vagy vele tisztában, kikkel akarsz szövetkezni! Az egyik egy vén holdkóros, aki még ma is megpróbál abból élni, hogy egyre tovább színezi azokat az ő csodálatos kalandjait Tengerész Nemith oldalán! A másik meg már eddig is csak szégyent hozott házára és nevére, és nem látom benne az elhatározást, hogy megváltozzon! Csodálom, hogy ilyen ötletek után nem azzal akarod visszaállítani nevünk hajdani fényét és házunk dicsőségét, hogy fölteszed a maradék vagyonunkat valami szerencsejátékon ennek a Den Rannionnak a nagybecsű társaságában!
– Messire Den Rannionnak remek érzéke van a kereskedelmi ügyletekhez, nagyapa! – Temar hangja most először árulkodott haragjáról. – Biztos lehetsz benne, hogy nem támogatná a kolónia alapításának ötletét, ha nem számíthatna rá, hogy az ottani befektetések bőségesen megtérülnek! Ő maga is hajóra száll velünk, és az új hazában szándékozik letelepedni és családot alapítani. A Rannion-ház pedig teljes mértékben helyesli a terveit!
– El tudom képzelni, mekkora adósságokba keveredhetett, ha már az óceánon túlra próbál menekülni a hitelezői elől! Nem, fiam, majd akkor hiszem el, hogy Den Rannion jóravaló és becsületes dolgokon gondolkodik, ha a tettei bizonyítják ezt! Arra még nem gondoltál, hogy jelen pillanatban éppen a hozzád hasonlók hiszékenységéből igyekszik pénzt csinálni? Annak alapján, amit hallottam róla, a Birodalom minden kincse sem lenne elég, hogy fedezze ennek a te Vahil barátodnak az esztelen költekezését!
Vajon mi ütött a nagyapjába, hogy szakadatlanul Vahilt becsmérli? Temar megdöbbent, amikor rájött, hogy az öreg D'Alsenninnek elfogytak az érvei, így azzal akar véget vetni a vitának, hogy veszekedést provokál. Megütközve pislogott az idős férfira, és úgy érezte, mintha a kép a szeme láttára alakulna át, akárcsak a gonosz varázslatok ihlette lázálmok. Aki szembenézett vele, nem egy hajdan hatalmas nemesi család feje volt, nem az a tiszteletet parancsoló férfi, akitől ezrek élete függött, aki biztos kézzel büntetett és jutalmazott, könnyedén átlátva az egyes részeket, hogy mozgásban és virágzásban tarthassa az egységes egészet; nem a biztonság és bizonyosság kiapadhatatlan forrása, amilyennek gyermekkorában Temar mindig is látta, túl korán felnövekedve férfisorsra és kötelességre. Most, hogy jobban megnézte, nagyapja csupán egy vénséges öregember volt, fáradt, beletörődő és kissé rémült; egy öregember, aki elsiratta fiait és velük családja jövőjét, és most egyedül, támogatás nélkül kell szembenéznie azzal, amit az élet még tartogat számára.
Temar fölkelt térdeltéből, és fintorogva dörzsölgette lábszárát. Közelebb lépett nagyatyjához, és letelepedett az emelvény egyik lépcsőjére. Gyermekkorában sokszor tette ezt; a mozdulat ismerős volt, és biztonságot nyújtott. A fogadóteremben akkoriban csak úgy nyüzsögtek a bérlők és hűbéresek, és nagyapja mindegyikük panaszát meghallgatta, míg fiai ide-oda sétáltak a teremben, beszédbe elegyedve az ismerősökkel. Temar kényelmesen elhelyezkedett, és fölnézett a nagyapjára.
– Tényleg ez a szándékom, nagyapa. Soha nem lenne belőlem jó talpnyaló az Udvarnál, soha nem értettem a pletykálkodáshoz és rágalmazáshoz, sem ahhoz, hogyan lehet az ilyesmit a saját javamra fordítani és csillogó aranyakra váltani. Hiszen ismersz; ami a szívemen, az a számon, és éppen te neveltél ilyenné. Belefáradtam már, hogy kilátástalan küzdelemben próbáljam megmenteni vagyonunk és méltóságunk utolsó roncsait, miközben egy kiszámíthatatlan uralkodó kegyétől függök, aki, ha rosszat álmodik, reggelre kelve azon vezeti le a haragját, aki legelébb a szeme elé kerül!
Az öregember egyik kezével megdörzsölte a homlokát; arca teljes reménytelenségről árulkodott.
– Még mindig inkább ezt tedd, fiam, mint hogy az óceán fenekén leld halálodat – felelte erőtlenül. – Ugye, nem kell, hogy emlékeztesselek rá, hány hajó kélt útra Tengerész Nemith flottájában, és hány volt közülük, amely soha nem tért vissza?
– Messire Den Fellaemion visszatért, nagyapa, és azóta is jó néhányszor megtette már azt az utat. Megbízom benne. – Temar hiába igyekezett, nem sikerült minden szemrehányás nélkül beszélnie.
– Mit jelentsen ez? – A ház urának szemében ismét fölszikrázott valami régi fényből. – Mi az, hogy megbízol benne? Úgy érted, inkább leszel az ő fegyverhordozója, mint hogy magad irányítsd a saját sorsodat? Talán még a nevedhez is hűtlen leszel, és fölveszed az övét?!
Temar értetlenül álldogált a sértések és megalázó feltételezések eme szokatlan záporában.
– Amit teszek, éppen nevem dicsőségéért teszem – felelte lassan. – Azt akarom, hogy fiaim és unokáim áldják emlékemet, és úgy emlegessenek majd, mint vagyonuk és biztonságuk megalapozóját.
A fiatalember keze önkéntelenül ökölbe szorult, és az apjától örökölt gyűrű mélyen a húsába vágódott.
– Te beszélsz nekem az elhunytak iránti tiszteletről? – csattant föl az örege ember. – Hiszen alig várod már, hogy ajtótámasznak használhasd a halotti urnámat, te hálátlan kutya! – Azzal reszkető kezével hadonászni kezdett, és majdnem sikerült arcul ütnie Temart. – Hát tehetek én róla, hogy előbb a pestis emésztette el sorban mindegyik fiamat, azután meg a földemre tette rá a kezét valami felfuvalkodott hólyag?
Temar már nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, hiszen pontosan megvolt a véleménye ezekről a kérdésekről, ám nagyapja arckifejezésébe volt valami, ami elnémította. Az öregember szenében mélységes szomorúság és lemondás ült, és Temar egyszeriben úgy érezte, nincs miért folytatnia ezt az értelmetlen vitát.
– Nem akartalak megbántani, nagyapa – felelte halkan. – Nem úgy értettem, ahogy gondolod. Hiszen pontosan tudom, hogyha te nem lettél volna, nevünk és dicsőségünk úgy hullott volna szét, mint hamu a szélben.
Bármit is akart válaszolni erre a ház feje, szavait éles köhögési roham némította el. Temar habozva körülpillantott vizet vagy bort keresve.
– Hagyd csak – legyintett az öregember, és megkopott ezüstcsengőt húzott elő a ruhájából. A magas hangú csilingelésre a kamarás sietett be az ajtón.
– Fontolóra veszem a kérelmedet, fiam – mondta végül az idős férfi, amint sikerült úrrá lennie fojtogató köhögésén. Temarra pillantott; arcának beteges sápadtságát oldotta kissé a köhécseléstől a fejébe tódult vér, azt a csalóka látszatot keltve, mintha némi egészséges arcszínt kapott volna tőle. – Más dolgokkal is kell még foglalkoznom. Étkezés előtt azonban fölkereshetsz a dolgozószobámban.
Erőlködve lábra állt, ideges legyintéssel hessegetve el maga mellől a segítőkész kamarást, és egyenes derékkal, felemelt fejjel lépett ki az ajtón.
Temar sokáig nézett utána, és nem tudta eldönteni, vajon bosszantja vagy aggasztja-e inkább az öregember viselkedése. Ugyan miféle „más dolgokkal” kell még foglalkoznia? Elég valószínűnek látszik, hogy csak halogatja a döntést, és inkább szunyókál egyet. Temarnak azonban cseppet sem fűlt hozzá a foga, hogy egyik lábáról a másikra állva várakozzon rá, mint gyerekkorában. Hirtelen elhatározását tett követte: kirobogott a teremből, és olyan erővel vágta be maga mögött a nehézkesen mozduló ajtószárnyat, hogy a kandallóban pislákoló sovány kis tűz rémült füstpamacsokat eregetett a nyomában. Csizmájának vasalt sarka dühösen kopogott a folyosó kőpadlóján, le a lépcsőn, egészen a konyháig.
– Temar, kisfiam, de rég láttalak! – sietett elébe egy jól megtermett, asszonyság, aki tisztára mosott, bár itt-ott foltozott kötényt viselt, és kezében gyógyfüvekkel félig telt üveget tartott.
– Jetta! El sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy ismét láthatlak! – Temar megpróbált jókedvet mutatni, de szavai erőtlenül csentek.
A fiatalember letelepedett az egyik székre, és körmével szórakozottan kezdte tologatni azokat a gabonaszemeket, amelyeket a tisztára sikált asztallapra terítettek, talán válogatás céljából.
– Igazság szerint azt hittem, már mindent eladtak, vagy legalábbis becsomagoltak ebben a házban – vallotta be.
– Néha én is meglepődöm, hogy maradt még egyáltalán valamink – bólintott Jetta. Cinikus hangja hallatán Temar meglepetten fölpillantott.
– Ha nem ismerném a helyzetet, azt hinném, uzsorások behajtói prédálták föl a házat – felelte keserűen a fiatalember. – Tulajdonképpen mire vesztegeti el a pénzt az öreg? Alkimistákat fogadott, hogy gyógyitalokat kotyvasszanak neki? Vagy szajhákat tart, hátha sikerül még az utolsó pillanatban fiúörököst nemzenie?
– Éppen elég az neki, hogy szállást és élelmet biztosít a személyzet megmaradt tagjainak – felelte Jetta kissé rendre utasító hangnemben. – Urunk nem feledkezik meg a neve jelentette kötelezettségekről!
– Miért, talán én megfeledkezem róluk? – szisszent föl Temar. – Nem hiszem, hogy okod volna ilyeneket mondani nekem! Egész nyáron látástól vakulásig dolgoztam, hátha el tudom érni, hogy megmaradt birtokaink valamiféle jövedelmet produkáljanak. Szavamra, könnyebb dolgom lett volna, ha meg akarom fejni a disznót, hogy sajtot készítsek belőle, és lehet, hogy több eredménnyel is jártam volna! Mit gondolsz, miért nem tértem vissza ilyen sokáig?
– Jobb lenne, ha nem velem veszekednél, csak mert bűnösnek érzed magad, fiatalúr! – Jetta mosolya meghazudtolta szavainak komolyságát. – Ne felejtsd el, hogy én ringattalak az ölemben, amikor még járni sem tudtál! – Azzal egy tányér süteményt tett Temar elé az asztalra.
– Köszönöm. – Temar beleharapott egy darab süteménybe, és hirtelen megmagyarázhatatlan, otthonos érzés lett úrrá rajta.
– Itt maradsz ebédre? – Jetta becsukta a pohárszék ajtaját, és a tűzhelyhez lépett, hogy megrázogassa az egyik fazekat.
– Eddig úgy fest a helyzet. Nagyapa ugyanis azt vette a fejébe, hogy a dolgozószobájában fogad engem evés előtt. – Temar gúnyosnak szánt mondata valahogy elvesztette az élét.
– Mi a csudát tudtál mondani neki, amivel így magadra haragítottad? – sóhajtott Jetta.
– Honnan tudod, hogy magamra haragítottam? – Temar hangja egyszerre árulkodott felháborodásról és bűntudatról.
– Mi másért kért volna Othneil úr az én különleges gyógyfű teámból? – bökött Jetta a tálalólift nyitott ajtajára a konyha túlsó sarkában. – Magam is meglepődtem, amikor csöngetett érte!
– Talán beteg? – kérdezte Temar, és érezte, hogy összeszorul a gyomra.
– Nem betegebb, mint bárki az ő korában – fordult vissza a tűz mellől Jetta. – Ha csak azt nem vesszük, hogy az idei télen előbb kezdett el köhögni, mint szokott, meg hogy a kelleténél több időt tölt a dolgozószobájában, és kevesebbet az ágyában.
Temar hirtelen elszégyellte magát előbbi gondolataiért a nagyapja dologtalanságával és délutáni szunyókálásával kapcsolatban. Ideges kézzel kirántotta hajából a fényes ezüstcsatot, és forgatni kezdte ujjai között. Nem tudta, mit is mondjon.
Végül Jetta törte meg a csöndet.
– Édesanyád hogy van? – kérdezte, miközben forró vizet töltött egy jókora fémkupába.
– Köszöni, jól – mosolyodott el halványan Temar. – Éppen a haját növeszti az esküvői szertartásra.
– Máris? – kapta föl a fejét Jetta, azután ő is elmosolyodott. Kezében megállt a gyógyfüves üveg. – És ki az a szerencsés, aki levágja majd a haját, hogy Drianon oltárára fektesse?
– Rian Tor Alder. Hallottál már róla?
– Gyapjúval kereskedik – vonta össze a szemöldökét Jetta. – A családja birkákat nevel a hegyekben, valahol a Bremilayne felé vezető út mellett.
– Ő az – bólintott a fiatalember. – Hosszú éveken át barátsággal viseltetett anyám irányában, és végül sikerült meggyőznie, hogy legyen a felesége. Örülök a dolognak, azt mondhatom, mindkettőjük nevében. Tor Alder jó ember, anyám boldog lesz mellette.
– Majd viszek egy szalagot Drianon kápolnájának ajtajára, hogy szerencsét hozzon nekik – bólogatott Jetta. – Anyád megérdemel végre néhány szép napot. – Majd hirtelen eszébe jutott, mivel is foglalatoskodott eddig, és sietve nekilátott, hogy apróra tört növényleveleket kötözzön egy darab gézbe. Gyors kézzel belehajította a csomagocskát a gőzölgő vízbe. – Az úr tudja már?
– Még nem szóltam neki. – Temar lehorgasztotta a fejét, és buzgón kevergette a teáját egy ezüstkanállal. – Szerintem jobb lett volna, ha anyám maga mondja meg, de hát tudod, voltaképpen soha nem állhatták egymást. Már előre tudja, hogy nagyapa arra fog hivatkozni, elárulta apám emlékét és a D'Alsennin nevet.
– Ugyan már! – Jetta együttérzően csapta össze a kezét. – Szerintem örülni fog neki, hogy végre támaszra lelt. Hiszen apád sem kívánta volna, hogy a halála után anyád ilyen sokáig hordja az özvegyi fátyolt! Bármilyen hosszú gyászidőt is követel meg a szokás, régen letelt már!
Temar kihalászta a fémkupából a gyógyfüves csomagocskát, és óvatosan belekortyolt a gőzölgő italba.
– Én is éppen ezt mondtam neki – bólintott, és úgy bámult a tűzbe, mint aki nem is látja, mi van előtte. – Bárcsak tudnám, nekem mit tanácsolna... Mármint az apám.
– És miben kérnéd a tanácsát? – kulcsolta össze a kezét Jetta.
– Csatlakozni szeretnék Messire Den Fellaemion telepeseihez.
Jetta úgy bámult rá, mint valami jelenésre.
– És azért jöttél, hogy ezt elmondd nagyapádnak?
Temar bólintott.
– Muszáj csinálnom valamit, Jetta, különben megőrülök a tehetetlenségtől – magyarázta. – A helyzet csak egyre rosszabb és rosszabb, és legyek átkozott, ha csatlakozom azokhoz a dögkeselyűkhöz, akik a hajdani Birodalom vérző maradványait csipegetik!
– Amit mondasz, az inkább Arvil bácsikádra emlékeztet, mint az apádra – felelte Jetta, és most már ő is a tüzet bámulta.
– Miért, apám mit tenne a helyemben? – kapta föl a fejét Temar.
– Azt tenné, amiről azt gondolja, hogy leginkább szolgálja Házának érdekét. – Jetta megszorította a fiú kezét. – Azonban mindig is volt annyira becsületes, hogy bevallja: amit tesz, az részben az ő saját érdekét is szolgálja.
– Azt hiszem, én is éppen ezen az úton járok – sóhajtott Temar. – Néha azonban kételkedem benne, nem csak lehetőséget keresek-e, hogy elmeneküljek az itteni gondok elől, hogy kibújjak a keserű kötelezettségek alól.
– Bizony, nehéz sors jut annak, aki egyedüliként viszi tovább a nevet – bólogatott Jetta. – Tudod, ha a nagyapád egyszer távozik közülünk, hogy átkeljen a Túlvilágra, nem Saedrin lesz az, aki kérdéseket tesz föl neki az ajtónál. Bizony, maga a nagyapád fogja kérdőre vonni az istenséget, vajon mire volt jó mindaz a pestis és dögvész, amely a családot sújtotta! És nem éri be akármilyen válasszal, abban bizonyos vagyok.
Temar ismét elmosolyodott.
– Még azt is el tudom képzelni, hogy Poldrion ingyen megszámítja az átkelést nagyapának. Hát nem keresett már így is éppen eleget a Révész a családunkon?
– Nos, nem szívesen lennék az ő helyében sem, amikor találkozik a nagyapáddal! – nevetett Jetta. – Ha már eldöntötted, hogy itt maradsz vacsorára, nem ártana, ha hasznossá tennéd magadat. Behozhatnál egy kis szenet az udvarról, addig én előkészítem a zöldségeket.
– Rohanok, úrnőm! – vágott ki Temar egy mókás pukedlit.
Jólesett vége csinálnia valamit, ami hasznosnak számított, de nem igényelt gondolkodást. Hangulata kissé fölengedett, és már majdnem sikerült félretennie a jövővel kapcsolatos aggodalmait. De azért olyan erőteljesen sikálta a rátapadt földet az utolsó, őszi zöldségekről, mintha ezzel megoldhatná a vállára nehezedő kérdéseket, és összerezzent, amikor meghallotta az ezüstcsengő éles hangját odafentről.
– Azt hiszem, ez nekem szól – nézett bizonytalanul Jettára.
A nő megkerülte az asztalt, és nedves ruhával törölgette Temar maszatos kezét, mint gyerekkorában.
– Ne engedd, hogy sarokba szorítson – tanácsolta. – Hiszen ismered a természetét. Ha kitartasz amellett, amit kérsz tőle, előbb-utóbb kénytelen lesz engedni.
– No persze, könnyű ezt mondani – mormolta maga elé Temar mindenféle rosszallás nélkül, miközben már fölfelé lépdelt a nagyapja dolgozószobájához vezető keskeny lépcsősoron. Valóban nem sok példát tudott volna fölhozni rá, hogy egy D'Alsennin névre hallgató férfi valaha is beadta volna a derekát. Előbb fog a juhászkutya macskakölyköket elleni...
Mielőtt belépett volna az ajtón, hirtelen eszébe jutott valami. A zsebébe nyúlt, elővette az ezüstcsatot, és gondosan a hajába biggyesztette. Arra gondolt, milyen sokáig kellett fényesítenie a fakó fémet, különösen a mélyen az ezüstbe vésett levelek széleinél, meg arra, hányszor megakadt a szeme a csat villanásán, amikor még az apja hordta a hajában. Mielőtt aludni tért volna, mindig benézett a gyerekszobába, hogy maga fújja el a gyertyákat. Most, hogy nem kérheti ki többé a tanácsát, valóban nem tehet mást, mint hogy igyekszik legjobb tudása szerint hűséges maradni önmagához és nevéhez.
Bekopogott a fekete faajtón, és önkéntelenül kihúzta magát.
– Lépj be! – hallotta odabentről nagyatyja fakó hangját.
A következő pillanatban csodálkozva állapította meg, hogy bár az öregember arca elszánt, különösképpen nyugodt is, mintha végre megbékélt volna önmagával.
A fiú vigyázva becsukta maga mögött az ajtót, és leült egy székre, átellenben az idős férfival. Kifejezéstelen arccal szerrügyre vette az asztalon fekvő irattartókat és pergamentekercseket, magában találgatva, vajon kapnak-e valamilyen szerepet kettőjük vitájában.
– Megfontoltam a fölvetésedet, fiam – szólalt meg az öreg D'Alsennin. – Minthogy te vagy Házunk utolsó férfisarja, mindenekelőtt azt kellett figyelembe vennem, hogy egyedül a te kezedben nyugszik nevünk további sorsa. Ezzel együtt arról sem feledkezhettem meg, hogy jogod van úgy alakítanod a saját életedet, ahogyan kellő körültekintés után a legjobbnak látod.
Itt egy percnyi szünetet tartott beszédében. Temar csöndben üldögélt, megpróbálva figyelmes és tiszteletteljes arcot vágni.
– Nem látom be, mi hasznod lenne belőle, ha csatlakoznál Den Fellaemionhoz, hogy átszeld vele az óceánt. – Az öregember szeme kihívóan megvillant, Temar azonban nem kapta be a csalit. Csöndben üldögélt, és nézte, amint nagyapja megnedvesíti kiszáradt ajkát egy korty borral.
Az öreg D'Alsennin megköszörülte a torkát, és visszahelyezte a poharát az asztalon álló ezüsttálcára.
– Mindazonáltal az is lehetséges persze, hogy valóban földhöz juthatunk azon a tengeren túli gyarmaton – folytatta nagy sokára. – Ha megnöveljük birtokainkat, talán sikerül visszaállítanunk gazdasági, majd politikai súlyunkat, amelyet az utóbbi évek során elveszítettünk. Ezt semmiképpen nem szabad kihagynom a számításból. Ezért aztán úgy döntöttem, beleegyezem, hogy csatlakozz ehhez a vállalkozáshoz, de csak bizonyos feltételek mellett. Ha elfogadod az ajánlatomat, áldásom adom a tervedre.
– És hogyan szól az az ajánlat? – érdeklődött udvariasan Temar, erősen odafigyelve, nehogy a megkönnyebbülés és izgalom meglátsszék az arcán.
– Rengeteg föld nélkül maradt bérlőnk van, és azok is, akiknek megmaradt a földjük, alig képesek azt megművelni a jelenlegi nehéz körülmények között. – Az idős férfi pergamenlapokat teregetett szét Temar előtt. – Nézd csak meg ezeket a számadatokat! Ezekből áll össze a teljes kép.
Temar összeharapta a fogát, nehogy figyelmeztesse a nagyapját, hogy ezeknek a kimutatásoknak a nagy része éppen tőle származik. Engedelmesen figyelte az öreg D'Alsennin mutatóujját, amely ide-oda cikázott a számoszlopok között.
– Hasonlítsd csak össze ezeket itt meg itt – mutogatott görbe ujjával az öregember. – Ezek mindannyian jó emberek, akik nem a saját hibájukból szenvednek el ilyen súlyos megpróbáltatásokat. Ha szem előtt tartod azt a kötelezettséget, amellyel a bérlőinknek tartozol, a legkevesebb, hogy magaddal viszed őket leendő nagy vállalkozásodra.
Temar tágra nyílt szemmel bámult a nagyapjára. Bármennyit is gondolkodott rajta előre, vajon mivel fog előállni az öregember, ilyesmire álmában sem számított.
– Annyi pénzt biztosan össze tudunk szedni, hogy elindítsunk legalább két hajót, és ha elég leleményesek vagyunk, föl is szerelhetjük őket a saját birtokainkról származó termékekkel. – D'Alsennin úr frissen írt listát húzott elő az egyik irattartóból. – Nézd át ezt, kérlek, hátha valamiről megfeledkeztem.
Temar csodálkozva vette át a pergamenlapot, majd elvigyorodott, leginkább saját meglepetésén.
Válaszként az öregember is elmosolyodott. Ahogy vonásai megenyhültek, mintha hirtelen egy emberöltővel ifjabbnak tetszett volna. Szeme huncutul csillogott.
– Hát nincs semmi hozzáfűznivalód, fiam? – kérdezte. – Ez nem rád vall.
Temar fölpillantott a listából.
– Ha nem tévedek, az a szándékod, hogy ragadjuk magunkhoz a vezető szerepet ebben a vállalkozásban – pillantott féloldalról a nagyapjára. – De mit szólna ehhez Den Rannion meg Den Fellaemion?
– Az már egyedül a te dolgod, fiam. Ha már mindenképpen bele akarsz vágni ebbe, hát tedd úgy, hogy hasznára legyen házadnak és nevednek; vagy pedig hozzá se fogj.
A fiatalember elgondolkodva gereblyézett bele ujjaival a hajába, ám elfeledkezett a csatról. Fölszisszent, ahogy az ezüstholmi megrántotta a hajszálait.
– Elfogadom a feltételeidet – jelentette ki végül, ám magában még mindig azon gondolkodott, vajon mibe is keveredett.
– Jól van, fiam. Tudtam, hogy megjön a jobbik eszed. – Az öregember fölkelt ültéből, és mindkettőjüknek töltött némi bort.
Temar elgondolkodva belekortyolt, még mindig azt latolgatva, hogyan is viselje magát ebben az új helyzetben. Hirtelen megállt a kezében a pohár. Összehúzott szemmel méregette a mélyvörös színű italt.
– Ha nem tévedek, ez a califeriai szőlőskertből való – jegyezte meg csodálkozva.
– Az utolsó évi termés, mielőtt a betegség elvitte volna az egészet – bólintott az idős férfi. – Ez látszott megfelelőnek a mostani alkalomhoz.
A fiú hirtelenjében nem tudta, mit feleljen, ezért inkább ivott még egy kortyot.
– Van még valamim a számodra – nézett rá a nagyapja. – Úgy gondolom, éppen ideje, hogy megkapd.
Azzal letette a poharát, és gyors léptekkel a szoba túlfelén álló, magas szekrényhez sietett. Leakasztotta a nyakában lógó láncot, amelyen apró kulcsok sorakoztak, és az egyik kulccsal kinyitotta a szekrény zárját. Hosszúkás, gyolcsba göngyölt csomagot húzott elő, és türelmetlen kézzel a földre söpört néhány pergamenlapot, hogy helyet csináljon neki az asztalon.
– Ez az a kard, amelyet Arvil bácsikádnak csináltattam. A lelkem mélyén mindig abban bíztam, hogy ő lesz a D'Alsennin-ház következő feje, ha eljön az idő, hogy félreálljak.
Elmerevedett ujjaival bontogatni kezdte a csomagot, és nem engedte, hogy Temar segítsen neki.
– Magam is boldogulok – jegyezte meg félhangosan.
A megfakult gyolcs rejtekéből sötétzöld kardhüvely bontakozott ki. A benne lapuló kard markolata díszes volt, mégis kézreálló, mintha csak arra várna, hogy veszedelmes vágásba sűrítse a reá kulcsolódó kéz erejét. A penge hidegen villant, egyetlen aprócska folt sem csúfította. Apró levelekből vésett diszítés futott végig rajta, még könnyedebb megjelenést kölcsönözve a remekbe készült fegyvernek.
– Tessék. Vedd el.
Temar csodálva kézbe vette a kardot, és óvatos mozdulattal méregette nagyszerű egyensúlyát. Nem tudta levenni a szemét róla.
– Fantasztikus – suttogta maga elé, majd mélyet sóhajtott elragadtatásában, és hátrébb lépett, hogy néhány cselt próbáljon vele.
– Amennyi pénzt adtam érte, igazán az a legkevesebb, hogy fantasztikus legyen – húzta el a száját az öregember. – Ha megkérhetlek, ne ezzel vágd a fát azokban az ismeretlen erdőségekben, ahová készülsz.
– Hogyan is jutna eszembe ilyesmi! – mosolyodott el a fiatalember.
A következő pillanatban előrenyújtott keze megállt a levegőben. Arca elkomorodott.
– Ez igazán fejedelmi ajándék, nagyapa – szólalt meg halkan. – Nem is tudom, hogyan köszönjem meg.
– Vidd sikerre ezt az expedíciót, adj esélyt az embereinknek, hogy új életet kezdhessenek, és segítsd hozzá Házunkat, hogy ismét fölvirágozhassék. Ennél több köszönet nem is kell. – Az idős férfi lángoló tekintettel fordult az ifjabbik felé.
Egyetlen, feszült pillanatig csak álltak egymással szemben. A fiatalember úgy érezte, vállát ólomsúllyal nyomja a reá nehezedő felelősség, meg a vállalkozás kimenetelének bizonytalansága.
Ezüstcsengő szólalt meg odakint az előcsarnokban. A varázs megtört.
– Azt ajánlom, már most kezdj el gondolkodni rajta, hogyan biztosítod majd az utódlásodat – szólalt meg tűnődve az öreg D'Alsennin. – Hiszen éppen ideje volna, hogy megakadjon a szemed egy alkalmas leányon. Tudod, hogy nem engedhetsz meg magadnak afféle elhajlásokat, mint Sinel nagybátyád...
Temar csak nevetett nagyapja aggodalmain, és jó hangulatban követte őt a tágas ebédlőhelyiségbe.

 

 

Haladhegy, Lord Adrin uradalma
Caladhria

Tavaszutó 11. napja

Korán ébredtem, és nem éreztem túlságosan pihentnek magamat. Egész éjjel zagyvaságokat álmodtam ismeretlenekről, akik értelmetlen dolgokon vitatkoztak, és majdhogynem fáradtabbnak éreztem magamat, mint amikor lefeküdtem. A zsalugáter résein szürkés fény szűrődött be, akárha testvére volna saját világtalan, szürke gondolataimnak. Semmi kedvem nem volt ágyban maradni, mivel agyamban úgy neszeztek az egymást váltó aggodalmak, mint odafönn, a zsúpfedélben a patkányok. Egyébként sem hiszem, hogy ismét el tudtam volna aludni, mivel Shiv úgy horkolt, mint egy fészekalja kismalac.
A lötyögő ablakkeret mellett hideg patakként szivárgott be a hajnali levegő. Megborzongtam, ahogy ingem hűvöse a bőrömet érintette, és sietve magamra kapkodtam fölsőruháimat. Járkálás közben azon töprengtem, vajon hogy nem vertem be a fejemet az alacsony gerendákba éjszaka, amikor sötétben jöttem föl a szobába. Fölmarkoltam a csizmámat, és nesztelenül ellopakodtam a Viltredet jelképező alaktalan takarókupac mellett.
Odalenn, az ivóhelyiségben megreggeliztem, és még mindig csizma nélkül üldögéltem, amikor Shiv jelent meg a lépcső tetején. Összevont szemöldökkel méregette a tűz mellé állított lábbelimet.
– Bárcsak nekem is eszembe jutott volna – sóhajtotta átéléssel. – Utálok nedves csizmában járni.
– Bármely katonaviselt ember nagy fontosságot tulajdonít a száraz lábbelinek – bólintottam.
Shiv kenyeret és húst hozott, és letelepedett mellém.
– A száraz lábnál talán csak a megfelelő értesülések fontosabbak – folytattam. – Az a gyanúm, Shiv, ezen a téren igencsak hátrányos helyzetben tartasz engem.
– Biztosíthatlak róla, én sem tudok sokkal többet, mint amennyit elmondtam neked – vont vállat a varázsló. – Legalábbis semmi biztosat... Eddig azt hittem, ez csak egy rövidke kitérő lesz, elugrom ide, megkérdezem, hátha Viltred tud valami hasznosat, ami segíthet Planirnak meg a tudósoknak a munkában.
Eltűnődtem rajta, vajon hogyan értsem ezt, ám egy állkapocs-recsegtető ásítás kizökkentett a gondolatmenetemből.
– Álmos vagy? – kapta föl a fejét Shiv.
– Azt hiszem, a Napforduló óta nem tudtam egy rendeset aludni – bólintottam.
– A fogadósnénak szép készlete van különféle füvekből – jegyezte meg félénken Shiv. – Ha akarod, Viltred kotyvaszt neked valamit, amitől hét mérföld mélyen fogsz aludni.
– Nem, köszönöm – ráztam meg a fejemet határozottan. – Inkább ne.
A húgom halála után sokáig thassint rágtam, csak hogy legyen valami közöttem és a között az elviselhetetlen fájdalom között. Ifjú voltam, önhitt és magabiztos, és nem is kételkedtem felőle, hogy be tudom tartani a helyes mértéket, így aztán olyan erősen függővé váltam, hogy két évszaknyi verejtékes rémálomba és állandó, kínzó szomjúságba került, mire le tudtam szokni róla. Inkább nem kockáztatom meg még egyszer, hogy hasonló szokásokat alakítsak ki magamban.
Látván a sértett pillantást Shiv szemében, igyekeztem semlegesebb témát találni.
– Tényleg, miért ragaszkodik hozzá annyira Viltred, hogy folyton Shivvalannak szólítson?
– Saedrin tudja – vont vállat a varázsló. – Utoljára anyámnak volt szokása így szólítani, és ha meghallom, sokszor még ma is kölyöknek érzem magam. Erről jut eszembe, tiszteletreméltó, idős kollégám forró vizet szeretne a teája számára.
Fogalmam sincs, mit rakhatott a vén mágus a reggeli teájába, de bizonyára igen hatásos szer lehetett, mert az öregfiú hamarabb nyeregbe pattant, mint vártam volna. A mögöttünk álló száraz, hideg éjszaka javított valamicskét az utak minőségén, így jó tempóban haladhattunk az oszladozó reggeli ködben.
– Ha jól sejtem, errefelé találhatjuk Halice-t – jelentette be Shiv nem sokkal később, miután megkerültünk egy fákkal benőtt dombocskát. Mögötte zömök kőházikók sorakoztak, amelyek szalagvékony kertecskék előtt trónoltak. Ott, ahol legsűrűbben álltak a házak, alacsony templom és nyüzsgő piactér hívogatott. A falusiak buzgón siettek a dolgukra, alig néhányan méltattak akár csak egy pillantásra is.
Shiv egy mellékösvényen át négyszögletes házikóhoz vezetett bennünket, amelynek zsúpfedelét vastagon benőtte a moha. Az udvarban egy erőteljes testfelépítésű nő éppen vizet húzott a kútból; makulátlan fehér inget és szépen varrt háziszőttes kötényruhát viselt. Amikor megálltunk a kapuja előtt, kihívó tekintettel mért végig bennünket. Karjának erőteljes izmai megfeszültek, amint fölemelte a teli vödröt, és még valamit észrevettem rajta: alkarját és ujjperceit ezüstös forradások barázdálták. Éppenséggel bármelyik gazdafeleség büszkélkedhetne ilyen izmokkal, ha elég időt tölt el a mezőgazdasági munkákkal, a forradások viszont kétségkívül kardtól származtak, ami furcsa fejlemény lett volna egy egyszerű gazdasszonynál. Azon kívül hosszú idő óta ő volt az első nő, akit fedetlen fővel láttam. Fénytelen sötétbarna haját rövidre vágva viselte.
– Keresnek valakit? – szólalt meg gyanakodva.
Shiv mélyen meghajolt.
– Halice-hez van szerencsénk?
A nő mosolytalan arccal nézett ránk, széles csontú arcában opálosan villant meg sötét szeme.
– Attól függ, ki kérdezi – felelte végül.
– Shiv Ralsere vagyok. Livakot keresem.
A sűrű szemöldök mintha egészen aprót rándult volna, de a nő arcából ezzel együtt továbbra sem lehetett kiolvasni semmit.
– Nem akar találkozni veled, sem más varázslókkal – mondta Halice a legparányibb rosszindulat nélkül.
– Azért én tennék egy próbát. – Shiv csábosan rámosolygott, ám Halice-t ezzel még annyira sem sikerült meggyőznie, mint engem. Pedig nekem volt szerencsém azt is látni, miféle szépségideált követ Shiv, ha már lecsúszott a torkán néhány pohárral. A tipikus kocsmai verekedő az esete olyan karral, mint a combom és legalább háromnapos borostával.
A varázsló hátranyúlt, és egy üveget halászott elő a nyeregtáskájából.
– Mintha Livak említette volna, hogy kedveled a jó évjáratú dalasori borokat.
Halice keskeny ajkának szögletében félmosoly játszadozott.
– Éppenséggel meghívhatlak benneteket ebédre – tűnődött. – Úgyis van egy tyúkom, amelyik már nem tojik, azt levágom. Beköthetitek a lovakat a tehénistállóba. Livak átment a szomszéd tanyára, de nemsokára visszajön.
Azzal a mankóért nyúlt, amely eddig számunkra láthatatlanul rejtőzött a kút kávája alá támasztva. Eddig csupán az egyik lábát láthattam bokán felül érő szoknyája alatt, ám ahogy előbbre lépett, megpillanthattam a másikat is. Nem csoda, hogy rejtegette: a lábfeje egészen félrecsavarodott, bizarr szögben állva, ahogyan csak a különösen súlyos, rosszul gyógyuló törések után szokott.
Lecsúsztam a nyeregből, és odavetettem Shivnek a kantárszárat.
– Hadd vegyem el! – mutattam a vödörre.
Halice megtorpant, pislogott, végigmért, aztán átadta nekem a vödör vizet.
Hátrébb ment az udvarban, ahol gondtalan baromfik szaladgáltak a maguk egykedvű módján. Gondosan kiszemelt egyet, és minden sietség nélkül nyakon csípte.
– Mondd csak, lehet a varázslóknak bármi hasznukat venni a csirkekopasztásban? – kérdezte, miközben gyakorlott szakértelemmel kitekerte a szárnyas nyakát.
Hátat fordított a méltatlankodó Viltrednek, és erősen sántítva becipelte a csirkehullát a házikóba, amely az egyik oldalán egybeépült a tehénistállóval.
– Megyek, elintézem a lovakat – mondtam, és Shiv kezébe nyomtam a vödröt.
Az istálló falaiba mélyen beivódott a tehenek állott, meleg szaga, ám ahogy körülnéztem, inkább a lótartás nyomait véltem felfedezni: kazalba rakott szénát, kupacokban szalmát és szemestakarmányt. Azon tűnődtem, vajon miben mesterkedett Livak meg Halice a téli időszakban. Éppen a lószerszámot raktam rendbe, amikor Shiv tűnt föl az istálló ajtajában.
– Viltred jól van?
– Most már igen, hogy ismét a kandalló mellett ücsöröghet – biccentett a varázsló. – Ennek a Halice-nek aztán nem könnyű kiolvasni a gondolatait! – tette hozzá félig bosszankodva, félig elismeréssel.
– Annak alapján, amit hallottam róla, kemény fából faragták, és még most, ebben az állapotban sem szorul rá senki sajnálkozására. – A vállamra vetettem a nyeregtáskát. – Ha nem tévedek, nemrég még zsoldos volt Lescarban.
– Livak legalábbis ezt mondta – kapta föl Shiv is a tarisznyáját. – Meg azt is mesélte, hogy Halice-nek van egy hatalmas előnye: ha valaki csak rápillant, egyből elkönyveli, mint a falu bolondjának félnótás nővérét.
– Kezdem sejteni, miért mondta ezt – mosolyodtam el. – Egyébként hogyan törte el a lábát?
– Leesett a lóról valami köves úton. – Shiv együttérzően összerázkódott. – És még szerencséje van, hogy egyáltalán megmaradt a lába.
Már éppen válaszoltam volna valamit, amikor Halice tűnt föl az ajtóban. Úgy rezzentünk össze, mint a csínytevésen kapott tanoncok. Ahhoz képest, hogy sántikált, igen hangtalanul tudott közlekedni.
– Kellene vágni egy kis fát – jelentette be rezzenéstelen arccal.
– Jövök – ugrott föl Shiv, felkapva a sarokból a fényesre kopott nyelű fejszét.
Utánuk ballagtam a ház háta mögé, ahol Shiv kibújt az ingéből, és figyelemre méltó eredményt produkált az első kupac tüzelőfán. Halice nem vette rögtön észre, hogy ott vagyok, így elkaphattam arcának meglepett kifejezését, mielőtt felöltötte volna szokásos kiismerhetetlen képét. Kosárba gyűjtöttem a felhasogatott fát, de fölkaptam a fejemet, amikor halk lépteket hallottam a hátam mögött.
– Livak! – Shiv letette a fejszét, és melegen üdvözölte a lányt.
Livak megtorpant, kinyitotta a száját, azután újra becsukta. Megengedtem magamnak azt a fényűzést, hogy alaposan szemügyre vegyem a formás domborulatot, ahogy szűk szabású zekéje mellének páros halmára feszült. Egy kissé lefogyott, amióta legutóbb láttam, vörös haja is hosszabb volt, és rendetlen copfban fogta össze a tarkóján. Sápadt arcában élénken csillogott zöld szeme. Most még jobban kiütközött rajta vándorló édesapjának erdei vére, mint ahogy emlékeztem rá. Karjában kerek sajtot tartott tiszta asztalkendőbe csavarva.
– Nahát, Shiv! Csak nem befogtak házimunkára?
Vidám hangulatban léptünk be a konyha otthonos melegébe, ahol Viltred mellére hajtott fejjel szundikált a kemence mellett. Az ajtó csukódására fölnézett, és tekintete kíváncsisággal telt meg, látván ezt a harcias külsejű fehérnépet a szűk nadrágjában. Livak azonban tudomást sem vett róla.
– Drianon nevére, Shiv, csak azt ne hidd, hogy nem boldogulunk nélküled – dohogta magában, ám amint felém fordult, azért csak rám villantotta fényes mosolyát, amely úgy melegítette át a gyomrom tájékát, mint egy sebtében lenyelt korty szíverősítő.
Halice a széles kemence mellett tevékenykedett, amely szinte az egész hátsó falat elfoglalta. Most visszafordult, és láttam, hogy Livak kérdőn fölvonja a szemöldökét, ahogy a pillantásuk találkozik. Válaszul Halice még jobban összeszorította az ajkát. Semmit sem tudtam kiolvasni az arcjátékukból, pedig emlékeztem rá, hogy odahaza anyám meg a nővéreim többet elmondanak egymásnak egyetlen szó nélkül, mint hogyha éjfélig beszélgetnének. Most már csak arra lettem volna kíváncsi, vajon mennyire ad Livak Halice véleményére.
– Nos, mit csináltatok itt egész télen? – érdeklődött Shiv csevegő hangnemben, miközben a fal mentén föltornyozta a felvágott tüzelőt.
– Bármit is akarsz tőlünk, Shiv, szerencsétlen kézzel gurítod a rúnákat – figyelmeztette Livak.
– Jó, jó, csak annyit szerettem volna megtudni, jártatok-e mostanában a határ közelében – vágta rá hanyagul a varázsló, engem azonban nem tudott megtéveszteni. Elkaptam Livak kérdő pillantását, amelyet Halice-nek címzett. Halice lassan megcsóválta a fejét, nyilván azt akarván jelezni ezzel, ő ugyan nem árult el semmit nekünk. Nem adtam jelét, hogy értem a társalgásukat. Majd akkor fordítok a vitorlán, ha megtudom, merről fúj a szél.
– Odalenn a Relnél jártunk, az új zsoldosok toborzásán – felelte nagysokácra Livak. – Sorgraddal meg Sorgrennel, a két testvérrel, akikről már meséltem. – Fürge kézzel kisimított egy hajfürtöt az arcából. – Aki fölcsap zsoldosnak, rendszerint alig várja, hogy leguríthasson a torkán egy jó korsó sört, és próbára tehesse a szerencséjét a rúnajátékban. Amíg meg nem jön a szép idő, úgysem harcolhatnak, hát csak múlatják az időt tétlenül. Jó néhány gyapjas kis bárányt megnyírtunk, akik bégetve igyekeztek a vágóhídra, mert tele volt a fejük azokkal a hősies és idióta balladákkal, amelyeket gyerekkorukban hallottak.
Livak vakmerő vigyorral tekintett Shivre, mintegy kihívásképpen. Mindezzel azonban nem ért el mást, mint egy megvető horkantást meg némi rosszul leplezett méltatlankodást Viltred részéről, aki fészkelődni kezdett a tűz melletti székén. Livak most egyenesen feléje fordult, szemében apró, provokatív lángocskák gyúltak. Ensaimini tájszólását kissé eltúlozva szólalt meg.
– Nézd a dolgok jó oldalát, öregfiú! Ha egy ifjú idiótát, aki ég a vágytól, hogy megölesse magát valaki másnak a háborújában, megszabadítunk a pénzétől, de még a ruhájától is, mielőtt fölcsaphatna zsoldosnak, hát legalább életben marad!
Viltred szokatlanul acélos pillantást vetett az önelégülten mosolygó lányra.
– Ifjú hölgy! – szólította meg szigorúan. – Nem hiszem, hogy...
– Khm, hogy visszatérjünk az iménti témához – vágott közbe udvariasan Shiv –, hogyan értékeled az idei kilátásokat Lescarban?
A varázsló könnyed testtartásban, hanyagul álldogált, szögletes arcán nyílt, barátságos kifejezés ült. Kiejtését Kevil lápvidékének dallamos hangzói lágyították, és éppen olyan volt, mint amilyennek a vándor énekmondók a jellegzetes caladhriait leírják, akiről egyébiránt az a hír járja, hogy minden igyekezetével a földhöz meg a családhoz köti magát, és az elméje nem éppen pengeéles. Rendkívül meggyőző volt; illetve lett volna, ha nem a saját szememmel látom fénycsóvát dobálni puszta kézzel az ellenségre, és egyetlen intéssel a Túlvilágra küldeni a vigyázatlan jéglakókat, akiknek még arra sem maradt idejük, hogy megegyezzenek Poldrionnal az átkelés költségeiről.
– Parnilesse herceg homályos körülmények között elhunyt, és három fiú maradt utána, akik hajba kaptak az örökségen – mesélte Livak látszólag felszabadultan, ám jól láthattam az óvatosság csillanását a szemében. – Ha nem sikerül záros határidőn belül összeadniuk, ami pénzük van, és fölfogadni a környék legjobb zsoldosait, a földjük igen hamar a környező nagyurak kapzsiságának martalékává válik.
Úgy véltem, ez hasznos értesülés lehet. Eddig azt hittem, a legidősebb fiú mindenféle vita nélkül örökli az uradalmat. No persze, Lescar belháborúit elsősorban éppen ez szította föl: ez a makacs ragaszkodás a vér szerinti öröklés nyakatekert szabályaihoz.
– Annak alapján, amit hallottam, az öreg herceget majdnem biztos, hogy megmérgezték – állapította meg Halice, miközben gyors mozdulatokkal elvégezte az utolsó simításokat a megkopasztott és megtisztított csirkén, majd a tűzhöz lépett vele. A falon lógó sótartó dobozért nyúlt, és egy nagy vasfazekat tett az asztalra. – Sorgrad azt mondja, azok hárman már a Napforduló előtt megkezdik a saját személyes kis háborújukat.
Azon tűnődtem, hogyan tudnék a legalkalmasabb úton levelet küldeni az uramnak, és hogyan figyelmeztethetném Aiten családját.
– Shivvalan! – csattant föl Viltred. – Planir ügye sokkal fontosabb, mint Lescar ostoba belháborúi!
Kényelmetlen csönd ereszkedett ránk, amelyet Livak tört meg, hangjában némi szarkazmussal.
– Úgy van, Shiv, gyerünk, rukkolj ki! – biztatta. – De még mielőtt belefognál, hadd szögezzek le valamit már előre: nincs az az erő a Túlvilágon innen és túl, amely rávehetne, hogy még egyszer a te Ősmágusod szolgálatába álljak!
Hangja nem tűrt ellentmondást. Ismét arra kellett gondolnom, vajon miféle ütőkártya lehet Shiv kezében, ha egyáltalán fölmerült benne, hogy meg tudja győzni a lányt.
– Nos, a helyzet úgy áll – pillantott rá a fiatalabbik varázsló –, hogy Vitredtől elloptak néhány értékes régiséget, és a te segítségedre lenne szükségünk, hátha a nyomára akadnál a tolvajoknak vagy az ellopott holminak.
Livak nem is tudta elleplezni a felismerést, amely az öreg mágus nevének hallatán jól láthatóan kiült az arcára, ezért nyilván úgy vélte, legjobb védekezés a támadás.
– Csak nem te vagy az a Viltred, aki annak a féleszű Azazirnak a munkatársa társa volt? – csattant föl meglepetten.
Az öreg mogorva tekintetet vetett rá.
– Ifjú hölgyem, Azazir volt a legnagyobb lángelme, akit a mágia története valaha is...
– Azazir már olyan régen elvesztette a józan eszét, hogy látcsővel sem lenne képes megtalálni, és ha a véleményemre vagy kíváncsi, hát...
Shiv sietve közbevágott.
– Livak, kérlek szépen, valóban nagy szükségünk van a segítségedre! A tolvajok ugyanis jéglakók voltak.
Livak holtra sápadt.
– Mi az, a füledre csúszott a kalapod? – tette hozzá egy lélegzetvételnyi szünet után. – Azt mondtam: nem!
– Pedig gondoskodnánk róla, hogy megérje fáradoznod – alkudozott Shiv.
– Nem kell a pénzed, Shiv! – kiabálta Livak. – Sem az Ősmágusodé!
– Csak annyit kérek, Livak, hogy gondold át még egyszer! – Shiv hangja nyugodt maradt. – Még csak nemrég érkezhettek ide, hiszen csak mostanában fejeződött be a tavaszi viharok időszaka az óceánon. Ez pedig azt jelenti, hogy igen hamar szagot fogtunk: még bőven van időnk, hogy csapdát állítsunk nekik! Soha jobb alkalom! Gondold csak el: a sors valósággal a kezünkbe adja őket!
Még soha nem láttam ilyen feszültnek a varázsló arcát.
– Vagy úgy – felelte Livak villogó szemmel. – Aztán, majd ha az Ősmágusotok úgy dönt, hogy lehetőleg élő csalétek kell neki a remek kis csapdája aljába, hát nem habozik megragadni a legelső meleg testet, amelyik éppen a közelben van! Nos, hát minden erőmmel azon leszek, hogy még véletlenül se én legyek az!
A lány nagy léptekkel a tűzhelyhez sietett, mozdulatai nyílt kihívásról árulkodtak. Szorosan Halice mellé állt, és ekkor vettem csak észre, hogy Halice árgus szemekkel figyeli Shiv arcát.
A mágus azonban nem adta föl a próbálkozást.
– Vannak bizonyos dolgok, amelyeket egyszerűen nem hagyhatsz figyelmen kívül – mondta. – Jóslatok és előjelek, amelyek...
– Amelyek nem többek ócska vásári szemfényvesztésnél, Shiv! – vágta rá Livak izzó tekintettel. – Értsd már meg: nem akarom tudni! És ezúttal nincs semmi, amivel zsarolhatnál! Komolyan mondom, előbb vennél rá, hogy meztelenül szaladgáljak éjfélkor az erődben!
Shiv lebiggyesztette az ajkát.
– Nem vonz a lehetőség, hogy legalább egy kicsit bosszút állhass Gerisért? – kérdezte hirtelen.
– Megosztottam vele az ágyamat, Shiv, de ez még nem jelent kötelességet, hogy a sorsában is osztozzam – felelte megvetően a lány. – Jobb, ha leteszel a tervedről. Nem bánom, ebédeljetek velünk, de aztán eredjetek a dolgotokra!
Azzal kiment, és bevágta maga mögött az ajtót, de utolsó szavai mintha még mindig visszhangoztak volna a levegőben. Halice kiismerhetetlen arccal foglalatoskodott tovább a tűzhely körül. Shiv fölpattant volna a székéből, hogy a lány után rohanjon, de egy mozdulattal megállítottam. Megnyugodva láttam, hogy egy kissé azért szégyelli magát. A legrosszabb lókupeceket is megszégyenítő trükk volt részéről, ahogyan megpróbálta kihasználni Livak fájdalmát és bűntudatát Geris halála miatt. Még az én homlokom is ráncba szaladt, ahogy eszembe jutott Geris magányos, lassú haldoklása a kegyetlen elietimm kezek között. Nem hibáztathatom Livakot a visszautasításért, mindazonáltal nem feledkezhetem meg a jóslatról sem, amely szerint szükségünk van a lányra, ha meg akarjuk akadályozni a Birodalom létét fenyegető katasztrófát. Vagyis muszáj lesz magamnak is mindent megtennem, hogy rábírjam őt, csatlakozzon hozzánk. Miközben az ajtó felé indultam, magamban reménykedtem, hogy nem olyan szekér után futok, amely úgysem vesz föl.
Az ajtón kilépve megtorpantam egy pillanatra. Szénagyűjtő villa zaját hallottam a tehénistállóból, így hát egyenesen arrafelé indultam.
– Gondoltam, segítek egy kicsit – toppantam be az istállóba.
Livak szinte az arcára írva viselte a véleményét, amely szerint ez az ürügy olyan soványka, mint a koldus vánkosa.
– Akkor hozzál két vödröt – bökött az állával az istálló sarka felé, ahol ütött-kopott favödrök várakoztak gúlába rakva.
Fölkaptam kettőt, és a lány nyomában a kúthoz indultam.
– Jó érzés viszontlátni téged – jegyeztem meg útközben.
Válaszul Livak megeresztett egy mosolyt, amelytől a szívem majd' kiugrott a helyéből, de figyelmeztettem magamat, hogy talán még nehezebb lenne meggyőznöm őt arról, hogy kösse hozzám az életét, mint arról, hogy dolgozzon ismét Shivnek.
– Nekem is eszembe jutott néhányszor, vajon a teendőid valaha az utamba sodornak-e még – felelte könnyedén, de így is kiéreztem némi élt a hangjából.
– Azt hiszem, végig kellett volna hallgatnod Shivet – mondtam gyorsan. – Valóban figyelemre méltóak a jövendölések, amelyekről beszél.
Tiszta, hideg vizet öntöttem a lábamnál várakozó vödrökbe.
– Planir úgy véli, hogy az elietimmek komoly veszélyt jelentenek a Birodalomra – tettem hozzá.
Livak vállrándítása remekül kifejezte ezzel kapcsolatos véleményét.
– Minek ez a hatalmas hadsereg, ha a Birodalom nem tudja megvédeni magát néhány hajórakomány birkatolvajtól? – kérdezte fensőbbséges grimasszal az arcán.
– Te is tudod, hogy a hadseregek tehetetlenek ezek ellen az átkozott varázslatok ellen! – vágtam rá. – Az elietimmek nyilván nem Gidesta elhagyatott települései vagy nyomorúságos dalasori halászfalvak ellen fognak támadni, amikor ők is tudják, hogy néhány heti hajóútnyival délebbre mesésen gazdag városokat, remek horgonyzóhelyeket és ráadásul kellemesebb időjárást találnak. Ugyan már, Livak, hiszen te is láttad, hogyan élnek odahaza: mindenütt csak sívó szikla és terméketlen pusztaság! Nem is kérdéses, hogy nem fognak ott maradni, különösen most, hogy rájöttek, milyen könnyen áthajózhatnak a kontinensre.
Livak megragadta az egyik vödör fülét. Hideg víz loccsant az udvar simára döngölt földjére.
– Akárhogy is, ez nem az én dolgom – szólt hátra a válla fölött.
– Én viszont azt hiszem, hogy az enyém. – Fölkaptam a másik vödröt, és megindultam a lány nyomában. – A hercegek, különösen az idősebbek vonakodnak elismerni, de elmúltak már azok az idők, amikor a tormalin seregek hat provinciát hódoltattak. És ha még hozzáteszed ehhez azt a fenyegetést, amelyet az az ismeretlen mágia jelent, hát be kell látnod, hogy elég ostobák vagyunk, ha nem fogadjuk el az Ősmágus által felajánlott segítséget.
– És a te Uralkodódnak van elég vér a pucájában, hogy elismerje ezt? – érdeklődött Livak.
– Meglehet, Tadriol fiatal még az uralkodói poszton, de azt legalább tudja, mikor kell hallgatnia az okos tanácsokra, Dastennin áldja meg érte! – Közelebb léptem, hogy bizalmasan Livak fülébe suttoghassak. Nem kellett volna: hirtelen megéreztem fehérneműjének levendulaillatát. – Az a hír járja, hogy a Nyári Napfordulókor megkapja végre az előnevét – tettem hozzá gyorsan. – Messire szerint a legesélyesebb a „Bölcs” Tadriol, de nem hangoztatja ezt a megérzését.
Livak szeme megvillant.
– Köss rá fogadást, mielőtt a Gyűlés kimondaná, és ha bejön a tipp, elég pénzt kapsz, hogy visszavásárold ennek a Viltrednek, amit elloptak tőle – ajánlotta kedvesen.
– Azt hiszem, azért jobb megoldás lenne, ha hajlandó lennél segíteni nekünk. – Azon gondolkodtam, vajon a helyzet megengedi-e, hogy átkaroljam a vállát, Livak azonban elébe ment ennek a szándékomnak, és sietve ellépett mellőlem Ensaimin nyelvjárásában mormolva valamit, amit nem értettem.
– Az Ősmágus ezúttal jól csengő aranyakban fizet – próbáltam most egy másik szemszögből megközelíteni a kérdést.
– Csak azt szeretném tudni, miért hiszi azt mindenki, hogy engem csak úgy meg lehet venni! – csattant föl Livak. – No persze, Planir azért ígérget ilyen bőkezűen, mert ő is tudja, hogy tíz esetből legföljebb, ha egyszer kerül fizetésre a sor! A többi kilenc addigra már belülről bámulja a temetési urnát!
– Félretettél valamennyit a múlt évi fizetségből? – kérdeztem, és igyekeztem úgy tenni, mintha teljességgel lefoglalna a széna összébb húzkodása.
– Mégis, mi vagyok én? Hörcsög, aki teletömködi a raktárait télire? Hát persze, mit is várjunk attól, akit a drága mamája ilyesféle tanmesékkel traktált egész gyerekkorában! – Nem tudtam eldönteni, Livak vajon szándékosan próbál-e megsérteni. – Nem, ha tudni akarod, az egész pénzt arra használtuk föl, hogy emlékezetessé tegyük a Téli Napforduló ünnepét mindannyiunk számára – folytatta minden eddiginél hevesebben. – Mind a négyen új ruhát vettünk, ettünk és ittunk, és kihasználtunk minden lehetőséget, amit csak föl tudott kínálni Col városának ünnepi forgataga! Nem, az Ősmágus pénze, bármilyen tiszta fémből verték is, nekem vérszagú, és valósággal égeti az erszényemet. Ezzel együtt igazad van, lehet, hogy tényleg találhattam volna neki alkalmasabb felhasználási módot is. Végül is vehettem volna tömjént az egészen, és elégethettem volna Trimon oltárán, hogy megkérjem, ha Shivnek még egyszer eszébe jut, hogy utánam szaglásszon, hát essen bele fejjel előre a legközelebbi halastóba!
Egyre jobban úgy tűnt, most már engem is legföljebb csak az menthetne meg, ha felajánlást tennék az utazók és úton járók istenének, ahogy azt Livak említette. Máskülönben hogyan vegyem rá ezt az elfuserált népséget, hogy szíveskedjenek csatlakozni hozzám és az ügyemhez?
– A zsoldosok nemsokára felszedelőzködnek, és elhagyják a táborukat. Kezdődik a harci idény – emlékeztettem. – Akkor miből akarsz megélni? Halice ezzel a lábbal nem csatlakozhat egyetlen zsoldoscsapathoz sem!
– Fölösleges aggódnod miattunk, eddig is mindig megoldottuk a saját dolgainkat! – Livak megtorpant, és szembefordult velem. – Különben sem tehetném meg, hogy tűt keressek a szénakazalban Shiv két szép szeméért, ha Halice-nek szüksége van rám! – Azzal belevágta a villáját a szénabálába, és kiviharzott az udvarra, ahol tőle szokatlan hevességgel gyújtóst kezdett dobálni egy fonott kosárba.
Félretettem a haragomat, és lehajoltam, hogy segítsek neki.
– Nem tudom megérteni, hogyan lehetsz rá képes – tört ki Livak néhány percnyi csöndes szedegetés után. – Nem tudtam elképzelni rólad, hogy megint leállj ezekkel a varázslókkal!
– Nekem elsősorban az uram érdekét kell szem előtt tartanom – feleltem olyan semleges arckifejezéssel, ahogy csak tudtam.
– Ő meg csak úgy csettint neked, mint egy vadászkutyának, igaz? – Livak megcsóválta a fejét, mosolya inkább vicsorgásra emlékeztetett. – És mi lesz, ha nem ugrasz azonnal? Kizárnak a tyúkólba? És mondd csak, vett már magának másik kutyakölyköt szegény Aiten helyébe? Neki aztán nem sok haszna lett belőle, hogy az ura érdekét mindenek fölé helyezte, igaz?
Olyan hirtelen törtek rám az emlékek, hogy be kellett hunynom a szememet. Gondolatban ismét a karomban tartottam Aiten holttestét a részvétlen óceán kellős közepén, vére forrón patakzott a bőrömre a sebből, amelyet Livak ejtett rajta, átmetszve combján az ütőeret. Megölte a legjobb barátomat, hogy megmentsen bennünket, többieket, mivel Aitennek eszét vette az elietimmek gonosz mágiája, és a saját kardjával támadt ránk.
– Meg kellett tennem, ezt te is tudod, ugye? – kérdezte Livak kissé ügyetlenül, és fölpillantva láttam, hogy az arca halottsápadt. – Ha nem ölöm meg, ma már egyikünk sem élne.
– Tudom. – Ahogy tekintetünk találkozott, nagy erőfeszítésembe került, hogy a hangom semleges maradjon. – Tudom, és nem hibáztatlak érte. Azt hiszem, ő sem tenné. Egyedül engem érhet szégyen, amiért nem voltam képes megcselekedni, és hagytam, hogy te tedd meg.
– Saedrin színe előtt felelek majd érte. – Livak smaragdzöld szemét hirtelen könnyek futották be; dühös kézzel ledörgölte őket. – Azt hiszem, ez az, amiről a kiszolgált öreg zsoldosok beszélnek egymás között a sokadik ital után... Ez az, ami visszatér, ha rosszat álmodik az ember, és vérszaggal az orrában ébred.
– Nekem nem kell semmit megmagyaráznod – bólintottam. – Azt hiszem, amit most teszek, legalább annyira Aitenért is teszem. – Olyan dühvel szóltam, hogy még magam is megdöbbentem rajta. – Ugyanaz az eskü kötött bennünket, és mindketten hűek is maradtunk hozzá. Nem szeghetem meg most sem.
– Ami engem illet, én inkább a barátaimhoz maradok hű, mint néhány szépen megfogalmazott szóhoz, vagy egy ilyen lógattyúhoz – bökött Livak a medalionom felé. – Túl drága nekem a szabadságom!
Olyan erővel markoltam meg egy kupac aprófát, hogy szálka ment a kezembe.
– Szép kis szabadság! – sziszegtem. – És mire jó? Arra, hogy pénz nélkül, egy árokban végezd? Ha egy hűbérest olyasféle sebesülés érne, mint Halice-t, biztos lehetsz benne, hogy nem kellene a barátai kegyelemkenyerén tengődnie! Az uram komolyan veszi a kötelezettségeit.
– Na, ez éppenséggel nem látszik rajta. – Livak ismét hátat fordított, és átvágott az udvaron. – Én legalábbis nem ezt nevezném kötelességtudatnak.
– Mit tudsz te a kötelességtudatról? Hiszen még életedben nem töltöttél el egy fél évszaknál többet ugyanazon a helyen! – szegtem föl az államat dühömben.
Csak később jöttem rá, hogy nyilván a több napra visszanyúló kialvatlanság tette, hiszen egyébként nem szoktam ilyen könnyen méregbe gurulni.
Megtorpantam, hogy kipiszkáljam a szálkát a tenyeremből, és fintorogva szívogattam az apró szúrás helyét. Livak közben ismét eltűnt mellőlem; néhány bokor mögött akadtam rá, ahol tyúktojásokat gyűjtögetett a sarjadzó fűben. Lépteim zajára egy disznó kocogott elő az ólból, és két mellső csülkével felágaskodott az alacsony deszkakerítésre. Nagy fülét látható csalódottsággal lobogtatta meg, amikor rájött, hogy nem élelmet hoztunk.
– Nem lett volna szabad hagynom tavaly, hogy Shiv magával rángasson ebbe a sötét ügybe, hogy Drianon szárítaná ki a szemét! – motyogta maga elé Livak. – Hiszen tudtam, hogy Halice megsebesült! Shiv azt mondta, lakik egy barátja arrafelé, az majd a gondját viseli. Ó, hogy harapta volna el a nyelvét!
– Egy ilyen ronda sérüléssel még az Uralkodó patikáriusa sem tudott volna mit kezdeni Toremalban – érveltem. – Nem hibáztathatod Shivet, és ha már itt tartunk, magadat sem!
Livak féloldalt rám pislantott.
– Mintha én is valami hasonlót mondtam volna neked Aitennel kapcsolatban – jegyezte meg.
– Az egészen más dolog! – vágtam rá, mielőtt gondolkodtam volna.
– Valóban? – Livak dühösen kiráncigált néhány korai gyomot egy zöldségágyásból.
Hirtelen eszembe jutott, hogy otthon már árulják a piacon az első zöldségeket, és összefutott a számban a nyál. Hiszen már az arcomon éreztem a tavasz leheletét, mielőtt Messire parancsa ide, a messzi északra küldött volna, ahol a hideg föld még hasztalan áhítozott Larasion mosolyára.
Nem engedhettem meg azonban, hogy a gondolataim elkalandozzanak.
– Nem tudnál egy kicsit csöndben maradni? – csattantam föl elkeseredetten, és haragomtól átfűtött kérésem inkább parancsnak hangzott.
Ahogy Livak rám pillantott, tekintete olyan haragos volt, mint a viharok korbácsolta óceán. Nem kevés erőfeszítésembe került, hogy uralkodjak magamon.
– Értsd meg, Livak, szükségünk van rád! – tettem hozzá kérlelő hangsúllyal.
– „Szükségünk van rád!” – gúnyolódott a lány. – Ó, igen? Szükségetek van rám? Hát ez úgy hangzik, mint egy rossz solurai ballada, kedves Ryshad, pedig nehezen tudnám elhinni rólad, hogy te vagy a nemes lovag, aki a kőszívű hölgy kegyeiért könyörög!
Ez a rosszindulatú tréfa teljesen kizökkentett az egyensúlyomból.
– Én meg már azt reméltem, hogy saját elhatározásodból jössz ide, megkeresni engem – folytatta dühösen a lány –, nem pedig azért, mert Planir csettintett egyet! És most mi következik? Hogyan veszel rá, hogy veled menjek? Mutatsz néhány trükköt a fegyvereddel, hogy elkápráztass, mint lovaskatona a konyhalányt? Köszönöm szépen, éppen elég, hogy az anyám is így ment lépre!
– Tulajdonképpen miről beszélsz?
– Tudod, eddig azt hittem, hogy azért mégis csak tartasz valamire. No persze, szépen bedőltem neked, még azt is mondtad, hogy bemutatsz a családodnak!
– De hiszen te voltál az, aki ragaszkodott hozzá, hogy búcsút mondjunk egymásnak! – kapkodtam levegő után. – Megkértelek, hogy gyere el velem Zyoutesselába az ünnepekre, de te nemet mondtál!
– Még mit nem! – rázta meg a fejét elkeseredetten Livak. – Anyád előbb-utóbb kísértésbe esett volna, hogy befogjon engem szalagot hímezni meg fehérneműt stoppolni! Ha arra vágytam volna, hogy valakinek a cselédje legyek, akár otthon is maradhattam volna!
– Ugyan már, te is tudod, hogy oktalanságokat beszélsz! – Kezdett elegem lenni az egészből, és ez nyilván meglátszott az arcomon is.
– Na jó, felejtsd el, hogy egy szót is szóltam. – Livak elvörösödött, és elsuhant mellettem, hogy visszatérjen a házba.
A nyomába szegődtem, és igyekeztem lenyelni az ajkamra toluló visszavágásokat.
Amikor beléptünk, Halice éppen mély beszélgetésbe merült a két varázslóval.
– Rendben van, holnap elindulhatunk, de néhány dolgot el kell még intéznem addig – bólintott Halice, és egy írótáblát vett le az egyik polcról. – A disznót elég könnyen eladhatjuk, a csirkéket viszont jobb, ha levágjuk és megfőzzük.
– Mit beszélsz? – bámult rá Livak.
– Elmegyek ezekkel a varázslókkal. – Úgy tűnt, Halice olyasféle zsoldoscsapatban szolgálhatott, amelynek a hirtelen, nyílt támadás volt a specialitása. – Ha egyszer tolvaj kell nekik, te meg nem érsz rá, biztos találunk valakit Relshazban, aki hajlandó segíteni ennyi pénzért.
A tojásos kosár csattanva hullt a tisztára sikált kőre, a tojások szertegurultak. Livak tudomást sem vett róluk; dühösen támadt neki Halice-nek.
– Mégis, hogy a csudában gondoltad, hogy varázslók szolgálatába szegődj? – sziszegte. – Hiszen tudod, hogy jártam én is: az óceán túlsó végén kötöttem ki valami szigeten, amiről senki se hallott, és egy elvetemült gonosztevő próbálta kipiszkálni az agyamat az orromon keresztül, olyan mágiával, amiről az itteniek végképp semmit nem tudnak. Kérdezd csak meg Ryshadot, neki hogy tetszett a legutóbbi kalandunk! Vagy talán Shiv azóta már rájött, hogyan működik ez az ismeretlen mágia? Lefogadom, hogy Planir meg az ő hasznavehetetlen varázslói a mai napig sem sütötték még ki, csak ülnek a babérjaikon! Azt a szegény fiút, Gerist halálra kínozták talán már elfelejtetted, amit róla meséltem? Én is csak azért úsztam meg élve, mert háromévi szerencsémet kértem Drianontól, aki kegyes volt hozzám. Azóta sem mulasztom el, hogy áldozzak a kápolnájánál, ahányszor elmegyek mellette, pedig tudod, hogy nem is vagyok vallásos!
Livak átmenetileg kifogyott a szavakból meg a lélegzetből, így egy kis szünet következett, majd Halice szólalt meg halkan, lassú, megfontolt szavakkal, de a tekintetét nem emelte föl a padlóról.
– De bizony emlékszem arra, amit elmondtál nekem; leginkább pedig arra, hogyan tört el Shiv karja. Azt mondtad, egy kardcsapás kettéhasította még a csontját is. – Hangja nyugodt szavai ellenére is keményen csengett. – Akármelyik seborvos vállból lemetszette volna a karját, mivel nem merték volna megkockáztatni, hogy a seb elfertőződjön, pláne tudva, hogy, még ha meg is marad a karja, akkor sem tudja használni többé. Azok a sokat szidott varázslók viszont megmentették, vagy tévednék? Nekem ugyanis nagyon úgy tűnik, hogy teljesen egészséges. Az előbb fát vágott ezzel a karral, úgy bizony, Livak, nem csak gyújtóst hasogatott, hanem egész tönköket aprított föl! Én bizony azt mondom, beállok közéjük, segítek felkutatni azokat a tolvajokat, és fizetségül azt kérem, tegyék helyre az én lábamat is!
A két mágus mozdulatlanul állt, akárcsak én; úgy látszik, mindhárman tisztában voltunk vele, micsoda veszélyeket rejt két veszekedő nő közé keveredni.
– Még egy egészséges láb sem ér meg ekkora veszedelmet, Halice! Hidd el nekem; ha valaki, hát én tudom! Ezek a jéglakók gyilkosok, valóságos mészárosok! – Livak hangja egyre magasabb regiszterekbe csapott a benne forrongó haragtól, és hallottam, hogy düh árnyalja Halice nyugodtnak tetsző szavait is.
– Nem tudhatod, mekkora veszedelmet ér meg nekem egy egészséges láb, Livak, honnan is tudhatnád! Van fogalmad róla, mennyire gyűlölöm, hogy be vagyok zárva ide? Egy kecskével is érdekesebb beszélgetni, mint azzal a lompos nőszeméllyel a szomszédban, és még mindig ő a legértelmesebb hétmérföldes körzetben. Próbálj csak meg bárkivel a faluban olyasmiről beszélni, ami háromnapi járóföldön kívül esik, és úgy néznek rád, mint az éneklő disznóra! Te meg a két fiú jól megvagytok: kapjátok magatokat, és már mentek is, hogy megszabadítsatok néhány idiótát az erszénye bélésétől, én meg itt maradok, és üldögélek, mint valami sánta, öreg nagymama, aztán meg befogom a számat, és szó nélkül elveszem a negyed rész osztalékot, amit adtok. Pedig én voltam, aki először rúnát adtam a kezedbe abban a toborzótáborban, most meg mukkanás nélkül ülök, és hallgatom, hogy arról mesélsz nekem, mik a tervek a zsoldosok táborában, kit léptetnek elő az idén, kire bíznak felderítőcsapatot, és közben tudom, hogy soha nem térhetek vissza oda, hiszen a lábam jobban inog, mint egy lescari trónkövetelő érvei! Tudod, hányszor jut eszembe egy nap, bárcsak egy jó alapos vérmérgezés beprotezsált volna Poldrionhoz?
Livak sarkon fordult és kirobogott a szobából, arcát vörösre festette a düh és a megbántottság. Ezúttal nem lett volna értelme, hogy kövessem, így aztán ott maradtam inkább a sarokban, és lebámultam az amulettemre. A bronz halványan csillogott az ingen szövetén. Shiv hátralökte a székét, a kőpadló keményen csikordult alatta. Fölkelt, és átvágott az összetörött tojások meg a néhány szál zöldség között, hogy bort hozzon. Jobb ötlet híján utánamentem. Miközben leemeltem az egyik cserépkorsót a polcról, el kellett gondolkodnom Halice szavainak tagadhatatlan igazságán. Éppen az effajta maradandó, testet nyomorító sebesülés az, amitől mi, kardforgatók még a halálnál is jobban félünk. Ehhez képest szinte megváltásnak tűnik egy gyors utazás a Túlvilágra.
– Meg tudjátok csinálni? Helyre lehet hozni a lábát? – kérdeztem Shivtől suttogva.
– Hát persze – tárta szét a kezét az ártatlanság szobraként a varázsló. – Saedrin fogjon le a Túlvilág meg e világ közt, ha nem segítünk rajta!
Ezúttal éppen elég erős átkot mondott a saját fejére, ezért aztán úgy döntöttem, hogy vonakodva bár, de hiszek neki.
– Ez esetben erősen remélem, Shiv, hogy maradt még elég pénzed abból, amit Planir adott, mivel kénytelenek leszünk venni valami homokfutó-féleséget – szólalt meg váratlanul Viltred.
– Miért? – kapta föl a fejét az ifjabbik mágus.
– Mert én nem tudok lóra ülni, amíg ki nem egyenesítitek a lábamat – felelte Halice a körülményekhez képest meglepő hidegvérrel.
– Ha kocsi lenne velünk, az az országúthoz kötne bennünket, ezt pedig nem akarom – rázta meg a fejét Shiv. – Eddig úgy terveztem, hogy váltott lovakkal megyünk. Nagyon fontos ugyanis, hogy elég gyorsan tudjunk haladni, mivel...
– Ha egyszer kocsira van szükség, akkor kocsival megyünk – szóltam közbe, látván Halice arckifejezését. – Egyébként az évnek ebben a szakában az elietimmek is kénytelenek lesznek a járható utakon közlekedni. És ahogy beáll a tartós olvadás, az országutak meg a piacterekhez vezető helyi csapások kivételével mindent térdig érő sár fog borítani.
Shiv keskenyre összeszorított ajka csalódottságról árulkodott.
– Nem látom értelmét... – kezdte volna, de Viltred közbevágott.
– Egyébként én sem tudok ellovagolni Relshazig, amilyen nyomorúságos állapotban van a hátam – intett ellentmondást nem tűrő mozdulattal a fiatalabb varázsló felé. – Tedd, amit mondtam, Shivvalan!
Az asztalra tettem a boroskancsót, közben szerencsésen sikerült elkerülnöm Shiv pillantását. Csöndesen eltűnődtem rajta, vajon mennyire lehetnek rossz állapotban Viltred ízületei, és valójában mekkora gondot okoz neki a hátfájás.
– Na jó. – Shiv dicstelenül visszavonult a harcmezőről. – Ha gondolod, hogy találsz a közelben bármit, ami alkalmas közlekedésre...
– Van néhány ötletem, kiknél lehetne próbálkozni, különösen, ha a disznót is fölajánljuk fizetségképpen – vetette közbe Halice.
A tűz felől, mintegy végszóként, halk sercegés hallatszott. Ekkor jutott csak eszünkbe a barnára pirult csirke, amelyről a vita hevében el is feledkeztünk, és nyomban rájöttünk arra is, mennyire megéheztünk. Csöndben ettünk, egyetlen szó nélkül. Shiv ugyan hirtelen fölpillantott egyszer, és olyan arcot vágott, mintha mondani akarna valamit nekem, ám Viltred réssé összeszűkült szemének egyetlen pillantásával elnémította.
– Köszönjük a nagyszerű ebédet! – Viltred a tányérjára fektette a kanalát, megtörölgette a kését, és fölkelt ültéből, hogy szertartásos főhajtás kíséretében mondjon köszönetet Halice-nek. – Most pedig, ha nem haragszol meg érte, Shivvalan és én megpróbálunk távolba látó varázslatunk segítségével az ellenség nyomára bukkanni. – Az öreg mágus hangja nem tűrt ellentmondást, így Shiv jobb híján rácsukta a száját az érveire.
Halice esetlen mozdulattal megpróbált letérdelni, hogy föltakarítsa a padlóról az eltört tojásokat és a szétszóródott zöldséget.
– Mit fog szólni hozzá Livak, ha eljössz velünk? – markoltam föl a földről egy kupac szalmát. – Vajon itt akar majd maradni azzal a két fivérrel, akikről meséltetek?
Halice kivette a kezemből a rongyot, amellyel a tojások maradékát igyekeztem feldörgölni.
– Nem hiszem. A fivérek előbb-utóbb beállnak a hadseregbe Draximalban. Amikor legutóbb itt jártak, másról sem tudtak beszélni. Kiszagolták, kinek a csapatába lesz érdemes jelentkezni – mesélte Halice kissé sértődött hangon. – Sorgrad még azt is mondta, milyen kár, hogy nem tudunk fölkerekedni mind a négyen, mert nincs az a parancsnok, aki bevenne engem ezzel a lábbal, Livak meg legföljebb ágymelegítőnek jöhetne, de azt Sorgrad is tudja, hogy erre nem lenne hajlandó. No igen, ha kell, Livak szajhának öltözik, hogy így jusson be valahová, de tisztában van vele, hogy nem játszhatja sokáig ezt a szerepet anélkül, hogy valaki számon kérné rajta a tudományát.
Reménykedtem benne, hogy Halice-nek jók a megérzései, azután siettem emlékeztetni magamat, hogy egészen másféle kötelezettségeim vannak, amelyeknek nem fordíthatok hátat még akkor sem, hogyha Livak ilyen megátalkodottan csökönyös. Dastennin tegye akárhová a nőket, hát miért kell mindig következetesen ellentmondaniuk nekünk? No de sebaj, elvégre, ha az orrom nem csal, uramnak hasznára lehet az az értesülés, amely éppen az imént jutott a fülembe.
– Mit is mondtál, hol toboroznak zsoldosokat?
– A Vascsizmásoknál, akik a határvidéket biztosítják Triolle hercege számára. – Halice szomorúan csóválta a fejét. – Jól ismerem őket; a parancsnokuk, Khys alattam szolgált néhány évvel ezelőtt. Sokkal tartozom nekik.
Ezek szerint Halice zsoldoskarrierje nem korlátozódik puszta sárdagasztásra, ha ilyen barátokra tett szert. Az ilyen zsoldoscsapatok általában kéthárom harci idényen át maradtak együtt, azután lassanként szétestek: az emberek egy része meghalt, a többi meg leszerződött máshová, ahol esetleg többet fizettek. De csak néhány csapat lehetett közöttük olyan híres, mint a Vascsizmások, akik idestova hét éve váltják csengő aranyakra a lescariak nyomorúságát.
– Honnan szerzik a fivérek ezeket a naprakész értesüléseket? – érdeklődtem ártatlanul.
– Fogalmam sincs. – Halice föltápászkodott, és kimosta a rongyot a vödörben, közben futólag végigmért. – Egyedül is befejezem, inkább menj, és tedd meg a szükséges intézkedéseket, hogy minél előbb elindulhassunk!
Megértettem a célzást.
– Lakik a közelben valami írnokféle, aki el tudna adni nekem néhány megbízható térképvázlatot a környékről? – kérdeztem, kissé hátralépve.
– Innel biztosan tart a háznál ilyesmit – biccentett Halice. – Odalent lakik a patak mentén.
Magára hagytam, hadd bizonyítsa be, hogy egyedül, segítség nélkül is elbánik egy kis takarítással.
Elég könnyen megtaláltam Innelt, az írnokot, és némi tapogatózó beszélgetés után elég megbízhatónak találtam, hogy nála hagyjak egy levelet Messire számára, és megkérjem, juttassa el Lord Adrinnak azzal a megjegyzéssel, hogy legyen szíves a birodalmi futár útján továbbítani az uramnak. Kétszer is lepecsételtem, de nem aggasztott különösebben, hogy valaki esetleg beleolvashat, mivel a fontosabb részeket dél-tormalin dialektusban írtam, az óceáni partvidék nyelvén, amely voltaképpen a konyhanyelvet jelenti szülővárosomban, Zyoutesselában. Ha van valaki százmérföldes körzetben, aki képes megérteni, megeszem a pecsétviaszomat, amíg még meleg. Mindazonáltal a Lord Adrinnal kapcsolatos dicsérő szavakat hivatalos tormalin nyelven írtam, hátha a nemesúr kíváncsisága felülkerekedik tisztességén. Innel előszedett néhány hevenyészett térképet, én pedig körültekintően összehasonlítottam őket, és megállapítottam, hogy kielégítően megegyeznek egymással. Általában tartózkodással fogadom a Tormalinföldön kívül készült térképeket, hiszen ha a térképrajzoló értesülései idejétmúltak vagy nem elég pontosak, az ember bizony csúnya helyzetbe kerülhet. Ezeket a vázlatokat azonban akár Toremalban is készíthették volna.
Ha már bent jártam a faluban, bepillantottam a kocsmába meg a templomba is, és szétnéztem a tejpiac környékén, ahol bőszoknyás asszonyok kínálgatták portékájukat. Livaknak nem láttam nyomát, és nem is tért vissza a házba, mire én hazakeveredtem. Shiv elment, hogy alkalmas kocsit és lovat szerezzen be, Viltred meg éppen a jóslatokat mutogatta Halice-nek, aki rezzenetlen arccal nézte végig a vérfagyasztó jelenéseket, látszólag nyugodtan, ám egy-egy fölszakadó sóhaj árulkodott döbbenetéről. Nekem nem kellett, még egyszer látnom őket, e nélkül is éppen elég jól tudtam, mi a kötelességem, függetlenül attól, hogyan is dönt végül Livak.
Shiv nemsokára visszaérkezett egy kocsiféle alkotmánnyal meg egy hosszú orrú, téliesen gyapjas pejszőrű igavonóval. Segítettem neki bekötni az istállóba.
– Jó vásárt csináltál? – kérdeztem cinkos vigyorral, miközben szétteregettem a friss szalmát a tehénistállóban. – Maradt valami Planir erszényében?
– Jó alkupozícióban voltam – biztosított Shiv széles mosollyal. – Úgy lát szik, a disznó igen előnyösen váltható pénznemnek számít a környéken.
Érdeklődve nézegettem a lovacskát, amely gyanakodva tekintett rám rajzos szemével.
Livak még akkor sem érkezett vissza, amikor nyugovóra tértünk; ezúttal tehát a visszafojtott düh és aggodalom tartott ébren késő éjszakáig. Vajon mihez kezdjek most, amikor az a nő, akire a jóslat szerint feltétlenül szükségünk van, kézzel-lábbal tiltakozik az ellen, hogy velünk jöjjön, a másik viszont, aki minden számítás szerint csak holtteher lesz, mindenáron velünk akar tartani?

 

 

MÁSODIK FEJEZET

Eglinnek, Palavár bárójának, a Parlament későbbi Első Házelnökének levele a nagyurakhoz. Kelt: a Káosz 7. évében. Hiteles másolat a Caladhriai Parlament hivatali könyvtárából

 

Abban a reményben írom ezt a levelet, hogy Caladhria szerencsétlen földje talán még megóvható ama csapásoktól, amelyek minden irányból fenyegetik. Nincs olyan nap, hogy ne hallanám az éhezők kesergését, a bántalmazottak panaszát, a földönfutóvá váltak sirámait; nem ülhetek tovább tétlenül. Saedrin látja az egyszerű nép szenvedését, és számon tartja, ahogy mi tartjuk számon a hűbéri esküket; bizony, ő nem felejti el nekünk, hogy mi a kötelességünk. Magunkra vettük a felelősséget, hogy megóvjuk népünket a bajtól és nélkülözéstől, és nem kételkedem benne, hogy sokunknak bizony súlyos kérdéseket fog ő föltenni, mielőtt átengedne bennünket a Túlvilágra. Mégsem látok egyéb buzgalmat főuraink részéről, mint tehetetlen vállvonogatást és terméketlen vitákat arról, vajon miféle kormányzati módszert vegyünk át a könnyező hatalmaktól.
Vannak, akik legszívesebben visszamennének az időben néhány emberöltőnyit, és királyt választanának, hogy uralkodjék fölöttünk. Ugyan mit érnének el vele? Hiszen hogyan is választhatnánk ki részrehajlás nélkül és igazságosan az új uralkodó szentélyét? Miféle erényeket kérjünk számon azon, akire ekkora hatalmat hízunk? Személy szerint én magam attól is tartanék, hogy ősatyáim szellemei arra uszítanák Arimelint, mérgezné meg az álmomat démonaival, amiért önként adom fel függetlenségemet, amelyet ők oly nehezen vívtak ki, és olyan zsarnokságba hajtom fejemet, amelyet ők minden erejükkel igyekeztek lerázni. Majmoljuk talán Lescar önhitt hercegeit, és engedjük érvényesülni az ököljog törvényét, hogy a legerősebb ragadhassa magához a hatalmat, és puszta önkényével őrizze azt meg a gyengébbek elől? Őuraságaik bármennyire fényes palotákban lakjanak is, és bármilyen gondtalanul lépdeljenek is át a harcmezőn, amelyet mostanra talán benőtt a fű a véres holttetemek fölött, mindez nem feledtetheti el, hogy valóságos erdei rablók módjára cselekedtek, jogot s becsületet nem tisztelvén, amikor hatalmi helyzetbe küzdötték föl magukat. Úgy bizony; amint a vadorzók vetik magukat a sebesült őzsutára, hogy széjjelszaggassák, úgy szorongatják ők véres kézzel, ami szegény Lescar árva vidékéből megmaradt. Szinte hallom, amint kérdőre vontok: vajon azt jelenti-e ez, hogy nem marad más választásunk, mint a belháborúk és belső megosztottság, amely Ensaimin földjét emészti? Vajon fiaink és leányaink arra nőnek-e föl, hogy látniuk kelljen, amint szeretett földünk kis városállamok és királyságok tarka szövevényére hullik szét, amelyek egymás közt marakodnak, mint korcsok a piactér szegletén? Misaen pörölyére, nem hagyom, hogy ez bekövetkezzék, és harcra szólítok minden becsületes férfit, hogy álljon mellém!
Miért határainkon kívül keressük a választ? Nézzünk inkább magunkba, tekintsünk elődeink bölcsességére! Mielőtt Correl, aki Békeszerző előnévvel került be a történelembe, ideküldte volna csapatait, hogy tormalin csizmáik szöges talpával tapodják szét szeretett földünket, békés és jól irányított nép voltunk. Ősatyáink jól tudták, miféle veszedelmet rejteget magában, ha túl sok hatalmat adnak egyetlen ember, vagy akár egy megkülönböztetett kis csoport kezébe, ezért saját maguk intézték önnön ügyeiket, és bölcs akarattal kormányozták magukat. Tanácsukban szóhoz juthatott bárki, akinek földje volt, és mindenki jóakarattal, együtt munkálkodott a köz javáért. A szabadságra, amely születése jogán jár valamennyi embernek, egyetlen tirannus sem formálhat igényt, és senki sem kísérelheti meg, hogy ismét igába hajtson bennünket, amikor függetlenségünket oly nehezen megszerzett ajándékként kaptuk atyáinktól, akik véres verejtékkel lerázták magukról a Nemith-ház vaskesztyűs kezét.
Sokat veszítettünk, és sokat visszaszereztünk abból, ami valaha a miénk volt. Gyűljünk össze most még egyszer, ahogy őseink tették, és ragadjuk kezünkbe önnön sorsunk irányítását!

 

 

A Folyóparti úton, délfelé
Lord Adrin birtoka, Caladhria

Tavaszutó 12. napja

Livak csak reggel került elő. Shiv meg én éppen a legkedvezőbb útirányról tanácskoztunk a térképek fölé hajolva, Halice meg a lovat fogta be a homokfutóba, szerencsésen elengedve a füle mellett Viltred okvetetlenkedő közbeszólásait. Ragyogóan fényes volt a reggel, a tiszta, kék égbolt messzeségében áttetsző felhőpamacsok libegtek nagy magasságban.
– Mit csináltok? – kérdezte Livak mindenfajta köszönés és bevezető nélkül.
– Nézzük a térképeket. – Ha ő nem hajlandó megvitatni az álláspontját, akkor én sem az enyémet.
Előhúztam azt a térképet, amely a lehető legrészletesebben mutatta a folyóvidék környékét meg az arrafelé vezető országutat, és óvatosan széthajtogattam a kissé gyűrött lapokat.
– Remélem, nem racionalisták készítették őket – csipkelődött Livak. – Mert ha igen, hamarabb letértek a helyes útról, mint gondolnátok. Hiszen ők arról híresek, hogy átforgatják a kézzel fogható tényeket, és a saját érvelésük szolgálatába állítják őket.
– Ne aggódj miattuk. Eléggé megbízható térképek. – Nem voltam hajlandó vitába bocsátkozni vele, inkább ráböktem egy kis területre, amelyet vastagágú fák ábrái jelöltek. – Mit tudsz erről a helyről? Ha jól olvasom, Hangáspuszta a neve.
Livak nem bírt ellenállni a kísértésnek, és a karom fölött belekukucskált a térképbe.
– Itt végződik Lord Adrin földje, és kezdődik Lord Thevice és Lord Dardier birtoka – mondta. – Fölosztották maguk között ezt az erdőt, mivel kitűnő vadászterület.
– Az én ízlésemnek ez egy picit túl szűk hely – mutattam a folyó menti útra.
– Ahol a medvék és őzek elrejtőzhetnek, ott, ugyebár, a lescari szökevények is menedékre lelnek – bólogatott Shiv. – Valószínűleg megkockáztathatnánk az átjutást egyedül is, de azért jobb lenne, ha sikerülne csatlakoznunk egy nagyobb csoporthoz.
– Hosszú, kemény tél áll mögöttünk – értettem egyet.
Livak egy kék körre bökött az út mentén.
– Ez itt remek hely táborozásra és az állatok itatására – magyarázta. – Általában itt szoktak megállni azok, akiknek a Hangáspusztán át vezet az útjuk.
– Még az sem lehetetlen, hogy hallunk valami hírt az elietimmek felől – tűnődtem hangosan.
– Nem rossz ötlet – biccentett Shiv. – Elég könnyű lesz kérdezősködni utánuk, hiszen úgy kilógnak a sorból, mint a medvebocs a vadászkutyák közül.
Livak fészkelődni kezdett mellettem.
– Mondd csak, Shiv, a caladhriaiak szemszögéből nézve egyszerűen csak szerencsétlen dolog négy mérföldnél távolabb menni attól a helytől, ahol születtünk, vagy egyenesen becstelenségnek bélyegzik?
– Ó, azt hiszem, mindkettő – felelte vidáman a varázsló.
Livak csak fintorgott, de láttam, hogy a szemében mosoly bujkál.
– A varázslóknak egészen sajátságos stílusuk van, még akkor is, ha útra kelnek. – A lány becsmérlő grimasszal méregette a homokfutót. – Ezt meg honnan szalajtották?
– Ha jól sikerült követnem az eseményeket, egy Stöpszli Merrick nevű illető bocsátotta a rendelkezésünkre – felelte készségesen Shiv.
Halice végzett a ló befogásával, és nagy nehezen fölkecmergett a kocsiba.
– És mi a csudát csinált egy ilyen parádés kocsival? – csipkelődött Livak. – Talán marharépát szállított rajta?
– A néhai felesége Abray vidékéről származott, ahol kétségkívül jobbak az utak, ezenkívül kissé túlértékelte a férje társadalmi pozícióját – felelte szárazon Halice.
Megkönnyebbülten láttam, hogy a két nő cinkosan összemosolyog.
– Elég hitvány utánzat – húzta el a száját Livak, és fitymáló arccal fölcsippentett egy darabka leszakadt díszlécet.
– Mit gondolsz, ki vagy te, hogy mindent jobban tudsz? – fortyant föl Viltred.
– A kocsi is csak asztalosmunka, mágus, még ha kerék is van alatta – vágott vissza rátartian Livak. – Azzal töltöttem a gyerekkoromat, hogy Vanam legdrágább bútorát tisztogattam, és jobban értek a faberakásokhoz, mint bárki, akit ezen a vidéken elő tudsz keríteni!
A vörös lány, hogy szavainak nyomatékot adjon, csípőre tette a kezét, és fejét fölszegve, bátran szembenézett a mágussal.
– Na jó, akkor te majd Viltred lován jössz, Livak – vágta rá nyugtatólag Shiv. – Legjobb lesz, ha azonnal indulunk. Erősen olvad, de ha tudjuk tartani a tempót, délre elérhetjük az országutat.
Halice mindkét kezét lefoglalta, hogy útba igazgassa a makrancoskodó lovat. Fogalmam sincs, mivel etethették meg azt a jószágot, hogy olyan kezesnek mutatkozott tegnap; mára mindenesetre kialudta. Viltred nem sok humorérzékről tett tanúbizonyságot, miután majdnem átrepült a sövényen, de végül mégis csak sikerült fölkerekednünk.
Eleinte csendben haladtunk. Amint a nap egyre magasabbra hágott az égen, Halice-nek lassanként sikerült kiismernie az okvetetlenkedő lovat, és legnagyobb megkönnyebbülésemre valamiféle beszélgetés is kezdett kibontakozni közöttünk. Semmi kedvem nem volt ugyanis háromszáz mérföldet lovagolni olyanok társaságában, akik nem hajlandók szóba állni egymással. Ismét kegyetlenül hiányozni kezdett Aiten.
– Micsoda megkönnyebbülés lesz, ha egyszer kiérünk az országútra – fordultam Livakhoz, miközben átkecmeregtünk egy különösen vendégmarasztaló kinézetű pocsolyarendszeren, és beértünk a korai leveleket dajkáló fák ágsátra alá.
– Nagyon remélem – értett velem egyet kivételesen a lány. – Odahaza súlyos bírságot gombol le a kereskedők céhe arról a faluról, amelynek a határában ennyire járhatatlanok az utak.
Ezen aligha lepődhetett meg bárki is, tekintve, hogy Vanam is, akárcsak Ensaimin többi nagy városállama, alapvetően a kereskedelemből él. Ezzel együtt is igaza van; Messire például külön útellenőrt tart, aki egész évben a vidéket járja, hogy meggyőződjön róla, megfelelően végzik-e az útkarbantartási munkálatokat. Caladhria földbirtokosai azonban úgy látszik, nem érzik a magukénak ezt a felelősséget, hiszen csak jártatják a szájukat abban az ő híres Parlamentjükben, mint egy csapat veréb az út menti bokron. Bezzeg milyen gyorsan elhatározásra tudnak jutni, ha az új adónemek megszavazásáról van szó! Nemrég hallottam, hogy már a tűzhelyekből fölszálló füstöt is megadóztatják. No igen: újabb módja annak, hogy guruló tallérokat gomboljanak le az amúgy is szűkölködő parasztokról, csak hogy kényes hölgyeiket selyemben-bársonyban járathassák.
– Shiv szerint a helyi utak olyan rosszak, hogy még a nemeshölgyeknél is teljesen elfogadott dolognak számít ökrös szekéren menni a társas összejövetelekre – meséltem kissé hitetlenkedve, mivel még mindig nem voltam egészen biztos benne, vajon a varázsló nem csak a bolondját járatta-e velem.
Livak szertelenül elmosolyodott.
– Ezzel együtt nekem nagyon tetszik, hogy az út menti fák ilyen magasra és bozontosra nőhetnek – jegyezte meg ábrándos tekintettel. – Nem szeretem, ha józan megfontolásból kicsire és egyformára metszik őket.
Bólintottam, miközben magamban azon tűnődtem, vajon azért vonzódik-e az ilyesfajta dolgokhoz, mivel az apja révén az Erdők Népéből származik. Ismét egy dolog, ami elválaszt bennünket. Lehet, hogy szakállas tréfa, de annak alapján, amit láttam és tapasztaltam, nagyon is igaz a mondás: egyetlen módja van, hogy rábírj egy erdőjárót az egyhelyben maradásra – az, ha a csizmája talpát a padlóhoz szögeled. Elég csak arra gondolnom, milyen messzire fekszik tőlünk az Öregerdő, a Régi Birodalom egy távoli csücskében, amely Ensaimin nyugati vidékét választja el Solura királyságától; és mégis, az Erdő igricei, énekmondói mindennapos látványnak számítanak akár Tormalinföldön is. Kevés ember tenne meg ekkora távolságot puszta kíváncsiságtól és kalandvágytól hajtva.
Az is eszembe jutott, mit mesélt Livak tavaly, mielőtt a kötelesség és függetlenség súlyos kérdései szétválasztottak volna bennünket. Az apja az Erdők Népének fia volt, vándor dalnok, aki akkor csábította el a fiatal szolgálólányt (aki később Livak édesanyja lett), amikor az Ensaiminon átvezető Nyugati Országutat járva éppen Vanam hatalmas városába vetődött. Ha jól vettem ki a szavaiból, az apja velük maradt, amíg ő még kicsi volt, és ez alatt az idő alatt többet adott át a lánynak népe dalaiból és meséiből, mint gondolta volna. Ez volt Livak tulajdonképpeni apai öröksége: rondók és balladák, amelyekkel édesapja álomba ringatta gyermekkorában. Ám ahogy a kislány lassacskán fölcseperedett, az erdei énekes is föladta a próbálkozást, hogy letelepedett életmódot folytasson, és ismét útra kelt. Livak anyjának nem hagyott mást emlékül, mint a gyermeket, és ez az ajándék nyilván nem kárpótolhatta őt társa és szeretője elvesztéséért; különösen, hogy ettől fogva a családja is megvetéssel kezelte. Nem csoda hát, hogy Livak olyan furcsa elképzelésekkel rendelkezik a családi életről.
Ezzel együtt talán még jobban is jártam, hogy Livak kereken visszautasította az ajánlatomat, hogy töltsük együtt a Napforduló ünnepét. Így is éppen elég nehéz volt lecsillapítani anyámat, miután végighallgatta előző évi kalandunk egy erősen szépített változatát. Nem hiszem, hogy ez lett volna a megfelelő pillanat bemutatni neki újdonsült szerelmemet, aki az egyszerűség kedvéért az én tartalék zekémet és nadrágomat viseli... Ráadásul olyan múltat tudhat maga mögött, amely még a legerősebb kozmetikázások után sem tűnik elmesélhetőnek. Anyám ugyanis még mindig reménykedik benne, hogy legalább az egyik fia hazaállít végre egy megfelelő neveltetésű leányzóval, akinek elegáns szoknyáját saját készítésű csipke díszíti, és akinek hajfonata elég hosszú ahhoz, hogy Drianon oltárára fektethesse. Engem végül is nem zavarna a dolog, feltéve, hogy az egyik bátyámnak jut a megtiszteltetés. Hansey és Ridner legalább letehetnék egy kicsit a vésőt meg a vakolókanalat, ha már Mistalt annyira lefoglalják a tanulmányai.
– Az a helyzet, hogy nekem is dolgom van Relshazban – szólalt meg hirtelen Livak. – Ha már Shivnek sikerült belerángatnia Halice-t ebbe a bizonytalan kimenetelű ügybe, gondoltam, miért is ne menjek el veletek addig. Hiszen, amint mondtátok, sokkal biztonságosabb együtt utazni, mint egyedül.
Mindez nem hangzott valami meggyőzően olyasvalaki szájából, aki már süldő lány korában elhagyta az otthonát, és nem vitt magával egyebet, mint a ruhát, ami rajta volt.
– És mi dolgod van arrafelé? – érdeklődtem udvariasan. Nagyon vigyáztam, hogy még véletlenül se tűnjek tolakodónak. Livak életmódjának ugyanis voltak olyan oldalai, amelyekre a legnagyobb jóakarat mellett sem tudtam tiszta lelkiismerettel gondolni.
– Van ott egy Arle Cordainer nevezetű fickó. – A lány tekintete egy pillanatra elkalandozott.
– Igen? És mi dolgod vele?
– Tartozik nekem – felelte sötéten Livak. – Nagy szemfényvesztő a fickó; annál is inkább, mivel előzőleg mindig gondoskodik róla, hogy ha rajtavesztene, lehetőleg másvalaki jusson a pellengérre vagy az akasztófára. Mi négyen is majdnem a magasban himbálózva végeztük az ő viselt dolgaiért egy évvel ezelőtt, Selerimában. Komolyan mondom, ha nyakig benne hagy minket a fogadó latrinájában, akkor se kerülhettünk volna nagyobb...
– Hm... És gondolod, hogy megtalálod Relshazban?
– Láttam a Folyóparti úton, nem sokkal a Napéjegyenlőség után! – Livak szeme megvillant. – Tormalin selyemkereskedőnek öltözött, vagy legalábbis annak látszott, és szakállt is növesztett, de engem nem csap be! Ezer közül is megismerném a fülét meg a kezét!
Együttérzően bólintottam, és arra gondoltam, vajon ez a Cordainer sejti-e már, hogy Raeponin jobb keze útban van feléje, számon kérni rajta, hogy kibillentette egyensúlyából az Igazság mérlegét.
– Relshazig tehát együtt megyek veletek – jelentette ki határozottan Livak. – Annál is inkább, mivel meg akarok győződni róla, vajon Shiv megtartja-e a szavát Halice dolgában. Mondhatsz, amit akarsz, én továbbra sem bízom a varázslókban.
Úgy véltem, ami utazása pontos okát illeti, ez a magyarázat már valamivel közelebb áll az igazsághoz.
– Ha véletlenül úgy alakulna, hogy valami nyomra bukkannánk a jéglakókkal kapcsolatban, hát minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy visszaszerezzem Viltred ellopott értékeit, de természetesen csak addig, ameddig úgy gondolom, hogy megéri a kockázatot. És ha a varázslók úgy gondolják, hogy tartoznak ezért valamivel, hát könnyedén kiegyenlíthetik az adósságot azzal, hogy rendbehozzák Halice lábát – hadarta szinte egy szuszra a lány.
Előrenézett, és dühösen méregette a két mágus hátát, de tekintetében a harag fájdalommá lágyult, amint Halice-re tévedt a pillantása.
– Azt hiszem, ezzel Halice irányában is letudhatom a tartozásomat – folytatta valamivel halkabban. – Egyetlen dobást adok Shivnek; de ha a leghalványabb jelét is látom, hogy olyasféle bajba keveredhetünk, mint a múlt évben, gyorsabban iszkolok el, mint a macska, ha rajtakapják a tejfölös korsónál!
– Lehet, hogy nem sokkal maradok le mögötted – biccentettem, és megkockáztattam egy baráti mosolyt.
Livak viszonozta, bár tekintetében mindvégig ott maradt az a gúnyos kis csillogás.
– Saedrin szerelmére!
Halice átkozódására mindketten fölkaptuk a fejünket, és láttuk, hogy a homokfutó hátsó kereke csúnyán beszorult egy sárral teli kátyúba.
Nem kis munkánkba került kiszabadítani, és amikor ismét szilárd talajra állítottuk, Shiv sóhajtva pillantott Livakra.
– Hogy ízlik a lovaglás? – kérdezte a homlokát törölgetve.
– Nagyszerű – mosolygott Livak. – Egyébként nem nagy kihívás megülni egy olyan lovat, amelyen egészen idáig Viltred utazott.
– Ifjúkoromban remek lovas hírében állottam, ifjú hölgyem – kezdte Viltred, és úgy fölfújta magát, mint a kiszolgált kandúr, ha egy játékos és szemtelen macskakölyök meglegyinti a mancsával.
– Ha szerencsénk van, dél felé el is érhetjük az országutat – mondtam gyorsan, hogy másfelé tereljem a beszélgetést, és kérdőn pillantottam Shivre, aki kissé lemaradt tőlünk.
Livak gonosz pillantást vetett Viltredre, és könnyű vágtára ösztökélte a lovát.
– Ha minden jól megy – bólintott Shiv, és Livak egyre távolodó hátáról Viltred ingerült ábrázatára pillantott. Megsarkantyúzta a lovát, hogy beérjen, és szorosan fölzárkózott mellém.
– Nem tudnád elérni, hogy Livak ne piszkálja Viltredet? – kérdezte suttogva.
Megvontam a vállamat.
– Megemlíthetem neki a dolgot – feleltem –, de úgysem fogja abbahagyni egészen addig, amíg az öreg ilyen szépen bekapja a horgot minden egyes alkalommal, hacsak nem talál idővel jobb szórakozást magának. Egyébként te is beszélhetnél Viltreddel, hogy ne kezelje úgy Livakot, mint egy konyhalányt, akit azon kaptak, hogy a kifutófiúval kacérkodik. Szerintem ez is sokat segítene a helyzeten.
Shiv motyogott valamit az orra alatt, de úgy döntöttem, hogy nem veszek tudomást róla.
Az út egy kis emelkedőn vezetett fölfelé, és a homokfutó lelassult valamennyire. Mi is visszafogtuk a tempót, és hallottuk, hogy Viltred Halice-t faggatja a kocsiban, aki többnyire egyszavas válaszokkal zárja le a kérdéseket. Az öreg persze egyre jobban feldühödött ezen, és kérdései óvatos szemtelenségből szép lassan nyílt támadásba fordultak át.
– Csak azért kérdezem, mert furcsállom, hogy egy nő a te korodban még nem telepedett le és nincsenek gyerekei. – Viltred oldalt pillantott, nehogy elszalassza Halice arclófejezését. – Az én időmben még úgy tartották, szerencsétlenséget hoz egy lányra, ha anélkül él meg egy emberöltőt, hogy férjhez ment volna.
– Én a solurai kalendárium szerint számítom az emberöltőt – felelte Halice rezzenéstelen arccal. – Aszerint harminchárom év, nem huszonöt, mint a tormalin számítás szerint. Ez pedig azt jelenti, hogy van még két évem, mielőtt elkezdenék aggódni.
Erre aztán Viltred sem tudott mit felelni, Shiv meg én pedig cinkosan összemosolyogtunk. Eszembe jutott, vajon nem tudnám-e anyámat is meggyőzni ennek a számítási módnak a helyességéről. Most, hogy közeledik az ötvenedik születésnapja, folyton azon jár az esze, mennyire szeretne egy unokát.
Viltrednek beletelt egy kis idejébe, míg magához tért ebből a megrázkódtatásból, ám amint összeszedte magát, a szokottnál is unalmasabb történetekkel kezdett traktálni mindenkit, aki a közelébe tévedt. A történetek rendszerint az ifjúságáról szóltak, és elárasztott bennünket ismeretlen nevekkel, amelyeknek hallatlan lelkesedést kellett volna kiváltaniuk belőlünk, mi azonban nem tűntünk alkalmas hallgatóságnak.
– Ki az a Cirokszakállú Felmath? – kérdeztem Shivtól suttogva.
– Fogalmam sincs – vallotta be a varázsló.
– Ezt a másikat, Lord Watrelt ismerem – vontam össze a szemöldökömet –, de a feleségét nem Abrinnak, hanem Milarnak hívják. Abrin az anyja neve.
Sajnos, ezúttal túlságosan is hangosan tűnődtem, és magamra vontam Viltred figyelmét.
– Ugye, te Messire D'Olbriot hűbérese vagy? – kérdezte fennhangon.
Fölkaptam a fejem. Az öregembernek sikerült teljességgel uralkodói hangnemet megütnie.
– Feltétlenül át kell adnod a hódolatomat szépséges feleségének, Corian úrhölgynek – nyilatkoztatta ki fensőbbségesen a vén mágus. – Néhány évvel ezelőtt volt szerencsém megismerkedni vele.
Fogalmam sem volt, mit is felelhetnék erre a felszólításra, tekintve, hogy a szóban forgó hölgy mintegy tizenkilenc éve nem más, mint hamu egy urnában. Szerencsére Viltredet jobban érdekelte saját összeköttetéseinek fitogtatása, mint hogy föltűnjön neki egy olyan apróság, hogy nem kap választ a kérdéseire.
– Ó, igen, már tudom is, mikor találkoztunk – folytatta merengve. – Sulielle, Parnilesse hercegnője hívott meg vendégségbe mindkettőnket. Igen nagylelkű hölgy, remek ízlése van, azonfölül pedig nagyszerű vendéglátó.
– Úgy érted, az özvegy hercegnő – bökött előre Halice az ostorral, hogy elfordítsa a lovat egy veszedelmesnek látszó kátyútól.
– Tessék?! – Viltred szemlátomást zokon vette, hogy félbeszakították az eszmefuttatását.
– A hercegnő most Lifinal, Morlin herceg felesége – világosította föl Halice. – Sulielle visszavonultan él tharborne-i birtokain.
– Igen tájékozottnak tűnsz ezekben a kérdésekben – jegyezte meg savanyúan Viltred.
– Három évig voltam Marlier hercegnő személyes testőrségének a parancsnoka – felelte Halice szárazon, és ostorával ügetésre ösztökélte a lovat.
Nem tudom, mi némította el végül Viltredet: Halice megjegyzése vagy az egyenetlen úton bukdácsoló szekér felgyorsult rázkódása, de én a magam részéről hálás voltam a sorsnak, hogy véget vetett az elkápráztatásunkat célzó próbálkozásoknak. Csöndben reménykedtem, hogy hamarosan szagot kapunk, és megkezdődik végre a valódi üldözés, mert a vállalkozásunk mindezidáig nagyjából annyira volt érdekfeszítő, mint elkísérni Messire vénkisasszony unokahúgait a szokásos udvariassági látogatásokra.
Amint kiértünk az országútra, valóban gyorsabban tudtunk haladni, és a délután közepe táján érkeztünk meg ahhoz a kis tóhoz, amelyet megjelöltem a térképen. Elláttam a lovamat, aztán lesegítettein Viltredet a homokfutóból, végezetül pedig előkerestem a kardomat, és fölcsatoltam. Nem vettem elő, amióta elhagytam Lescart, most azonban valami azt súgta, jobb lesz, ha alaposan fölkészülök a találkozásra ezzel a szép nevű Hangáspusztával.
A tó körül számtalan utazó nyüzsgött, szedelőzködött, beszélgetett vagy sétált föl-alá, úgyhogy erőltetnem kellett a szememet egy darabig, mire megtaláltam a többieket. Amikor észrevettem Shivet, éppen fülig merült a beszélgetésbe egy ismeretlen férfival. Ráérősen közelebb sétáltam, de nem akartam beavatkozni a beszélgetésükbe, hátha Shiv jó nyomon van, hogy megtudjon valami hasznosat.
– Ryshad! – Shiv felém integetett, én pedig úgy tettem, mintha csak akkor vettem volna észre.
– Ez itt Nyle – mutatott a mellette álló férfira. – Azzal a kereskedőkaravánnal utazik, ő az őrségük parancsnoka. Délnek tartanak.
– Sershan és fiai részére szállítunk árut – biccentett az idegen –, Relshazba megyünk. Főként cserépedényeket és félkész gyapjúárut viszünk.
Úgy mondják, Misaen agyagból gyúrta az első embert; nos, ha így van, akkor ez itt előttem nyilván a kovácsisten egy korábbi próbálkozása. Volt ugyan nyaka, első látásra mégis úgy tűnt, mintha a válla egyenesen a füle alól nőne ki, azonkívül több helyet foglalt el, mint amennyi a magassága alapján járt volna neki. Pedig nem volt alacsony ember: ha melléje álltam, kitűnt, hogy néhány ujjnyival fölibém magasodik, de mivel olyan erősen izmos volt, távolabbról nézve mégis inkább zömök ember benyomását keltette. Szemében a vadászkutyák éber kifejezése ült, és ehhez a marcona megjelenéshez remekül illett szögletes állkapcsa és durva szálú, rövidre nyírt haja.
– Mennyi időbe telik átkelni a pusztaságon? – folytatta Shiv a kérdezősködést.
– Holnaputánra megérkezünk Dél-Varisba, ahol a Kiterjesztett Szárnyú Sasról elnevezett fogadóban készülünk megszállni. Ott pihentetjük egy kicsit az állatokat, azután folytatjuk az utunkat. – Azzal valamivel közelebb hajolt Shiv füléhez. – Fogadjátok meg a tanácsomat, és ne vágjatok neki egymagatok a pusztaságnak!
– Őszintén szólva ezt mi sem nagyon szeretnénk – vallotta be a varázsló.
– Rendben van – bólintott Nyle. – Ha áll az alku, fejenként egy aranymárkát kell fizetnetek az öszvérhajtónak. – Azzal már indult is tovább, hogy a mellettünk ácsorgó csoportnak is fölvesse előnyös védelmi ajánlatát.
Az öszvérkaraván fenntartása rengeteg pénzbe kerül út közben, és a fáradozás csak akkor térül meg, ha az áru célba ér, és a vevő kifizeti. Így aztán nem is lehet csodálkozni rajta, ha az öszvérhajtó hamar útba rendezte a megitatott állatokat, és a mihamarabbi indulást sürgette. Talán negyven öszvér is ácsorgott az út szélén, és igyekeztek gondoskodni róla, hogy hajcsáraik alaposan megdolgozzanak a kenyerükért.
– Nyle azt mondja, maradjunk a társzekerek meg az öszvérek között, mivel a homokfutónak kisebb kerekei vannak. – Shiv fölnyergelte fekete lovát, amely a következő percben kis híján levetette a hátáról, amint az öszvérkaraván nagy zajjal útnak indult, állatok ordibálása és a hajcsárok káromkodása közepette.
Mire mindannyian sorba rendeződtünk, látszott, hogy nyolc különféle jármú is csatlakozott az öszvérkaraván öt társzekeréhez. Viltred nem sokáig várakoztatott bennünket, hamarosan ismét szórni kezdte ránk életkora és bölcsessége kéretlen virágait.
– Lord Adrin is jobban tenné, ha nem kényeztetné annyira a parasztjait, hanem befogná őket követ törni meg utat javítani – recsegte az öreg mágus, miközben elhagytuk a tanyák környékét, és lassacskán megérkeztünk a pusztaság peremére, ahol az út ismét egyre rosszabb lett.
A bokrok bozótját nagyobb fák váltották föl, amelyeken még éppen csak kiütköztek az első tavaszi levélkék, ellenben néhányuk már virágdíszben állott. Halvány mézillat úszkált a levegőben, és langyos hullámokban csapódott az orrunkba. Az árokpartok sarjadó füvében itt is, ott is, Larasion lánca fehérlett, bóbitája szinte szemmel láthatóan nyújtózkodott az ég felé.
Különösebb zökkenők nélkül utaztunk, ha csak azt a kényelmetlenséget nem számítom, hogy a keskeny utakon kénytelenek voltunk libasorban egymás mögött haladni. Így igen hamar azon kaptam magamat, hogy az unalom kerülget.
– Ryshad!
A lovam idegesen ugrott egyet; rémülten kaptam a gyeplőhöz.
– Dastennin fogára, Livak, mi a csudát csinálsz?!
– Éppen azt próbálom megakadályozni, hogy szétverd a fejedet a köveken, amikor elalszol lovaglás közben, és leesel a nyeregből – felelte a lány kissé csípősen.
Kesztyűs kezemmel megdörzsölgettem az arcomat.
– Bocsánat – motyogtam.
A fejemben egy félig álmodott álom különös töredékei kavarogtak, mintha üldöztek volna, vagy én üldöztem volna valakit egy magas füvű mezőben. Arimelin úgy látszik, nem éri be azzal, hogy az éjszakáimat tönkreteszi... Máskülönben miért akarná a szeszélyes istennő, hogy éberen is álmodjak? Furcsa, hogy így elszunyókáltam a nyeregben; idáig ilyesmi soha nem történt velem. Nos, az igaz, hogy arra sem tudok visszaemlékezni, mikor voltam utoljára ennyire fáradt és elgyötört. Már éppen azon kezdtem tűnődni, vajon ez a hosszan tartó álmatlanság meg ez a hirtelen nyomottság nem jelenti-e azt, hogy valami különös betegségbe estem, ám ekkor kiáltozás kélt legelöl, az öszvérkaraván élén, és zavarodott gondolataim úgy röppentek szét, mint a megriasztott méhraj.
Csakhamar rájöttem, mi volt a kiáltozás oka: tábort verünk. Láttam, hogy Nyle kinéz magának egy füves tisztásféleséget; nyilván jól ismeri már a környéket. Halice lefordította a homokfutót a főcsapásról, a katonák pedig ezalatt már taposták is le a gyorsan megnyúlt, kora tavaszi gizgazt maguk körül. Az öszvérhajcsárok leszerszámozták állataikat, és durva szálú kefével ápolgatni kezdték őket. Miközben táborozásra alkalmas helyet keresgéltünk, láttam, hogy az öszvérkaraván összeszokott társzekerei fölállnak kör alakban, szorosan lekötözött ponyvával, jól védhető alakzatot alkotva.
Végül magunk is a kör közepén ütöttük föl hevenyészett táborunkat. Miközben kapkodva berendezkedtünk, Nyle közelebb jött, hogy szót váltson Shivvel.
– Azt akarom, hogy mindenki azon a partszakaszon itassa az állatait – intett a közelben folydogáló csermely felé. – A dolgotokat pedig abban a vízmosásban végezzétek.
Észrevettem, hogy bár Shivhez beszél, a szemét mindvégig rajtam tartja. Annyira nem hagyott nyugodni a dolog, hogy megemlítettem Livaknak nem sokkal később, amikor tüzelőfát gyűjtöttünk.
– Nem hinném, hogy a férfiúi bájaidra kíváncsi – vont vállat a lány. – Nem olyan fickónak látszik, aki a kupa mindkét oldalán iszik. Lehet, hogy csak árnyékembereket látsz a sötétben. Borzasztó kimerült lehetsz.
Nem erőltettem tovább ezt a témát, de magamban be kellett ismernem, hogy – ki tudja, miért – a hideg mászkál a hátamon, ha a liget alján sűrűsödő sötétség felé pillantok.
– Mit gondoltok, mekkora esély van rá, hogy támadástól kelljen tartanunk? – kérdeztem a többiektől, amikor letelepedtünk enni.
– Egy ekkora táborral szemben már elég szép haderőt kellene felvonultatniuk – vélekedett Halice, és elgondolkodó arccal fürkészte a környező bokrokat. – No persze, minden attól függ, mennyire volt kemény az idei tél errefelé.
– Az egyik öszvérhajcsár éppen az imént mesélte, hogy mielőtt az őzek borjadzani kezdenének, a helyi nagyurak az erdőbe küldik az embereiket, hogy pucolják ki innen a csavargókat és orvvadászokat – mondta Shiv egy csirkelábat rágicsálva. – Igaz, hogy ehhez idén még túl korán van. De Nyle nem kockáztat, az emberei egész éjszaka őrködnek.
Elláttuk a hátasainkat, megbeszéltük, ki hol fog aludni, azután kissé megnyugodva néztük, ahogy az őrség becsületesen megszolgálja a tőlünk kapott aranyakat. Itt is, ott is fölbukkant járőröző alakjuk a tisztás szélén, miközben az éjszaka sátra lassanként összezárult a tábortüzek körül.
– Szeretem nézni az őrség kimért lépteit, főként, ha tudom, hogy én nem fogok sorra kerülni – mosolygott Halice, azután jóleső sóhajjal beburkolózott a pokrócába.
Shiv máris horkolt, nagyjából olyan regisztereket rezgetve, mint egy rosszul hangolt orgona. Livak a bora maradékát lötyögtette elmerengve, közben nagyokat ásított. Párnává gyűrtem a köpenyemet, eligazgattam magam körül a takarót, behunytam a szememet, és szórakozottan hallgattam a környező tábortüzek felől érkező halk mormolást. Távolabb fölhangzott az ismert dalasori nóta néhány versszaka, amelyek azt mesélik el, hogyan próbáltak különféle körmönfont fiatalemberek bejutni egy bizonyos szende szűzleány párnái közé, de csakhamar elnyomta a dallamot a rúnajátékosok fölcsapó, öblös nevetése. A fahasábok füstjének csípős illata keveredett az ébredő erdő friss leheletével, és éreztem, ahogy az álom lassacskán a karjába vesz. Az utolsó gondolatom az volt, hogy Livak remélhetőleg nem érez ellenállhatatlan kísértést, hogy valami kétes kimenetelű rúnajátszmába keveredjen.
Első álmomból hangos, sürgető kiáltás riasztott föl, de alvástól kótyagos elmémmel nem tudtam fölfogni az értelmét. Mielőtt agyam teljesen tudatára ébredt volna testi valómnak, fél lábbal már talpon is voltam, és csodálkozva meredtem az előttem álló, sötét hajú idegenre. Keskeny csontú arcából sápadt, kék szempár nézett rám kétségbeesve, és ahogy felém nyúlt, hogy talpra segítsen, ujján a zafírgyűrű megvillant a haldokló tűz fényében. Nyúltam volna én is, hogy megragadjam a kezét, de rosszul mérhettem föl a távolságot: csupán az üres levegőt markoltam. Ismét rám kiáltott, de még mindig nem értettem, mit mond. A szavai tormalinnak hangzottak, de egyetlen általam ismert nyelvjárást sem véltem fölfedezni bennük.
A következő pillanatban mögöttem is kiáltás harsant, és ahogy megpördültem, láttam, hogy három rongyos és piszkos alak nyomakodik elő az egyik szekér alól. Kezükben kiegyenesített aratószerszámok, csorbult, rozsdás kardok, arcukon kapzsiság és az ostobák gyűlölködése. Szinte éreztem a belőlük áradó izzadságszagot és rossz pálinka bűzét, foguk bagófoltos volt, ahogy kivicsorították. Nos, ezeknek nem lesz nehéz kifogni a szelet a vitorlájukból. Gidesta vadabb vidékein náluk sokkal rosszabbakkal is találkoztam.
Miközben kardot rántottam és előreléptem, hogy harcba szálljak velük, fél szemmel, futva körülpillantottam. Shiv a tisztás közepe felé igyekezett, közben feszült arccal emelte maga elé a tenyerét; ujjai között kék szikrák pattogtak. Fejét ide-oda forgatva igyekezett fölmérni a terepet, hogy megtalálja, hogyan avatkozhatna közbe a leghatékonyabban. Viltredet nem láttam, de gyanítottam, hogy valahol Shiv környékén lehet. Talán azzal a néhány asszonnyal és gyerekkel, akik a legnagyobb tábortűz körül gyülekeztek. Halk szisszenés hallatszott, és zafír mágusfény rácsozata feszült sátorként a legsebezhetőbbek fölé, elképesztve az őröket, akik a zajra és az általános kavarodásra közelebb rohantak, hogy megvédjék őket.
Halice már rohant is a tisztás túlsó széle felé, ahol két meglepett őrt éppen visszaszorított az útonállók egy nagyobb csoportja, akik a csermely ágyából bukkantak elő. Lehet, hogy a fekete hajú idegen éppen Halice-t ébresztette föl elsőnek, nem tudván sebesült lábáról. A csavargók szinte vakon vagdalkoztak, elkeseredettségükben nem törődve átázott ruhájukkal, de még a kapott sebekkel sem; szemük előtt az annyira áhított élelem és zsákmány lebegett. Nyomorúságos külsejű fickók voltak, gúnyájuk csupa mocsok, csupa rongy, sokukon régebbi sebesülésekből származó, rosszul gyógyult forradások éktelenkedtek, de még félkarú, féllábú is volt közöttük. Vér- és rozsdafoltos pengéjük azonban nem ismert irgalmat, és szemükben a halál sötétje villogott. Körbefordultam, de sehol nem láttam az idegent.
A következő pillanatban egy patkányarcú csavargó egyenesen rám vetette magát, kezében szögekkel kivert bunkósbotot lóbálva, amellyel az általános fölfordulásban többnyire csak hadonászott ide-oda, amíg le nem vertem a lábáról egy jól irányzott, combmagasságú kardsuhintással. Estében elgáncsolta a mögötte rohanó suhancot, aki eddig igyekezett fedezéknek használni a hátát; most, hogy fedetlenül maradt volna, amint fölugrott a földről, ugyanazzal a lendülettel már el is szelelt. A harmadikat keményebb fából faragták, de az is lehet, hogy csak még elkeseredettebb volt: egy valaha remekmívű pengével szurkált felém, amely úgy nézett ki, mintha tüzelőfát aprított volna vele. Cseleztem, hárítottam, megint cseleztem, és amikor bekapta a horgot, és a karját messzire oldalt lendítette, egy alulról jövő vágással lecsaptam kézfeje apró csontjaira. Ha Misaen nem vette volna el az eszét a szerencsétlennek, nyilván azonnal futásnak ered, így azonban csak átdobta a kardot a bal kezébe, és ismét próbálkozott, noha szutyokkal borított arca meg-meg vonaglott a fájdalomtól. Fölrántottam a saját pengémet, és a koponyája oldalára mért vágással véget vetettem a szenvedéseinek. A füle lehasadt és elrepült, ő maga pedig egyetlen hang nélkül rogyott össze. Félreugrottam, mert mintha egy árnyat láttam volna a vállam fölött, de legnagyobb meg könnyebbülésemre senki nem állt mögöttem, biztosan csak a gyéren pislogós tűzláng csalta meg a szememet, hiszen a kisebbik hold teljesen sötét volt, csak a nagyobbik hold sápatag féltányérja úszott az égen. Mindazonáltal ez a kis közjáték kényelmetlenül emlékeztetett rá, milyen védtelen is a hátam most, hogy nem áll mögöttem Aiten, villámgyors pengéjével és megbízható mozdulataival.
Hirtelen olyan erős, tompa ütés ért hátulról, hogy kapálózva zuhantam a legközelebbi társzekér alá. Éppen csak sikerült elkerülnöm, hogy a patája alá kerüljek annak az elszabadult, megvadult lónak, amely eltépett kötőfékjét lóbálva vágtatott ide-oda a szekerek karéjában, pánikba esve a vérszagtól és az ütközet zajától. A rémület úgy terjedt tova, mint a bozóttűz szikrái, és már hallottam az öszvérhajcsárok szitkozódó ordítását, amint igyekeztek megfékezni megzavarodott állataikat. Hátasállatok fejhangú ordítása, rémült gyermekek sivalkodása szállt az éjszakai égbolt felé.
– Hé, segítsen valaki! – hallottam meg Halice hangját a csatazajon át, és amint feléje pillantottam, láttam, hogy egymaga néz szembe két haramiával. A többi őr nem tudott segíteni neki, mivel minden erejüket lefoglalta, hogy visszaverjék a támadókat ott, ahol rés keletkezett a védelmen egy félretaszigált szekér nyomán. Szegény Halice-t olyan erősen a földhöz szögezte használhatatlan lába, mintha medvecsapdába lépett volna, így képtelen volt szabadon mozogni, cselezni és védekezni. Bal karja máris erősen vérzett, ronggyá szakadt inge mély vágást rejtegetett. Iszonyatos átkok szaladtak ki a számon, és dühödten kezdtem aprítani az utamba kerülőket, hogy minél hamarabb átverekedjem magamat hozzá.
Mielőtt még elértem volna, a szemembe villant valami: egy késpenge, amely az egyik szekér ponyváját hasította föl éppen, és vörösesbarna haj csillant a tűz fényében. A következő pillanatban az a vakmerő suhanc, aki éppel lendületet vett, hogy győzedelmes, csúfondáros vigyorral lesújtson Halice-re, dobótőrt kapott hátulról a nyakszirtjébe; azt hiszem, ennyi járt is neki. Vér tolult a szájába és orrába, és bugyogó kiáltással összerogyott, feje öntudatlanul rángott még egy ideig, de hörgését elnyelte a csatazaj. Livak leugrott a szekérről, és második tőre már repült is annak a bűzös rongycsomónak látszó alaknak a veséjébe, akinek nehéz bozótvágó kése már-már rést ütött Halice védelmén. A fickó az oldalára szorította a kezét, szája tátva maradt a néma csodálkozástól, mígnem a méreg halálos grimaszba torzította arcát. Halice kihasználta, hogy pillanatnyilag csupán egyetlen ellenfele maradt, és erős kézzel az arcába sújtott a meglepett zsiványnak. Fogak, csontok ropogtak, vér fröccsent szerteszét, és a fickó egy torokhangú nyögéssel beledőlt a kezében tartott, élesre fent nyúzókésbe.
Mögöttem újabb két marcona arcú őr tűnt föl, és fölvették a harcot a megmaradt haramiákkal, akik csoportba verődve tétováztak a tűzfény és a sötétség találkozásánál. Átnyomakodtam a viaskodók között, és megragadtam Halice karját, igyekezvén szelíden elvonszolni őt a harcból. A zsoldosnő meglepetten eresztett el egy enyhébbfajta szitkot.
– A fene essen beléd, Halice, legalább hagyd, hogy segítsen! – rohant oda hozzánk Livak. Szeme egyre a sötétséget fürkészte, arca feszült volt és éber, kezében pedig tőrét markolta, melynek pengéje olajosan csillogott. Elővigyázatosan eltartotta magától.
Megragadtam Halice vállát, és rángatni kezdtem. Ugrott egyet hátrafelé, hogy talpon maradjon, közben a kiszolgált katonák széleskörű szókincsével káromkodott.
– Már éppen azon gondolkodtam, hová tűnhettél – szóltam oda Livaknak kissé szemrehányóan.
Durcásan csóválta meg a fejét.
– Mikor volt rá eset, hogy valaki harcba keveredett Caladhriában? – érvelt. – Az összes mérgem a zsákom mélyén hevert, ólommal és viasszal kétszeresen lepecsételve!
– Megsebesültél? – hallottam meg Shiv hangját valahonnan a hátam mögül.
– Tulajdonképpen mi a fenét csináltál? – érdeklődött dühösen Livak. – Mi volna, ha egyszer változatosságképpen valami hasznos mágiával is megpróbálkoznál?
– Mit akarsz tőlem, tegyelek láthatatlanná? – húzta föl az orrát Shiv, és láttam, hogy legalább olyan dühös a két nőre, mint én.
Elengedtem Halice-t, hadd nyerje vissza az egyensúlyát, és egy pillanatig mind a négyen csak álltunk; ezalatt az őrség három különböző fronton is visszaszorította a támadást.
– Azt sem tudom, kik az útitársaink, hát hogyan kellene eldöntenem, ki van velünk, és ki ellenünk?! – intett Shiv a kézitusában egymásnak akaszkodó testek felé.
Igazat kellett adnom neki. Még napvilágnál is nehéz dolgunk lett volna, nem még így, hogy csak a hanyatló tüzek táncoló lángja villódzott az éjszakában.
– Ide hozzám! – Nyle üvöltése még egy tomboló bikát is szégyenbe hozott volna, és már láttam is felvillanni szögletes koponyáját, ahogyan az őrök rohamát vezette. A zsiványok ugyanis egy utolsó, elkeseredett támadással próbáltak áttörni a szekérkordonon, minden megmaradt erejüket egyetlen pontra összpontosítva, ahol mintha rést találtak volna a védelmen.
Rohanni kezdtem, hogy segítsek nekik, utamban félrelökdösve az elszabadult állatokat és a pánikba esett kereskedőket. Az egyik szekér takarásából rongyos csavargó ugrott elő, akinek karját nyílt sebek borították, és kis híján fejemet vette egy rozsdás kaszával, ám mielőtt még szembeszállhattam volna vele, kék fénysugár villant a háta mögött, és a földre terítette. Arca egy pillanat alatt megfeketedett, haja füstölni kezdett, én pedig magamban hálálkodtam egy sort Shivnek, és hátra sem nézve továbbrohantam. Éppen akkor érkeztem a védők sorfalához, amikor egy kereskedő kiontott belekkel hátratántorodott. Beálltam a helyére.
Nyle jókora pengét forgatott halálos ívekben; fél szemmel feléje pillantva megcsodáltam a remek dalasori kétkezes kardot. Körülötte vér fröcskölt, amint a borotvaéles acél egyik ellenfele álla felé suhant, és a fél arcát lemetszette, Nyle tekintete azonban rezzenéstelen maradt. Szeme fehérje villogott, ahogy minden haragját beleadta kardcsapásaiba, dühös szörnyetegként zúdult előre, és a legközelebb álló banditát máris véres hús és belek nyomorult kupacává változtatta. A szerencsétlen szemlátomást még konyított is valamit a kardforgatáshoz, de minden tudománya cserbenhagyta most, hogy nem védte páncél a hasát. Nyle alaposan megvetette vasalt csizmasarkát a vértől iszamos földön, és minden pillanatnyi tétovázást kihasználva nyomult előre, útjában kíméletlenül lekaszálva mindenkit, aki nem volt elég ügyes, hogy félreugorjon.
Most, hogy vállt vállnak vetve harcolhattunk, a mi lélekjelenlétünk is visszatért, és ék alakban fölzárkóztunk Nyle halált hozó pengéje mögé. Ösztönösen együttműködtünk, mintha csak egy csapatban harcolnánk már évek óta, és lassanként sikerült visszaszorítanunk a zsiványokat a patak ágyába.
Egy hosszú ábrázatú fickó támadt rám, aki a marhatolvajok jelét viselte arccsontja fölé égetve. Első támadásomat kivédte, sőt, a másodikat is, de egy régi tormalin cselfogás, amelyet egész télen gyakoroltam, végül sikeresen kiütötte a kardot a markából. Végül a válla és a nyaka találkozásánál bevitt vágással terítettem le. A látvány erősen kedvét szegte a mögötte lihegő gazfickónak is, és amint futásnak eredt, a többieket is cserbenhagyta italtól és elkeseredéstől szított bátorságuk. Arcvonaluk úgy hasadozott szét, mint a napszítta, ócska vászon, és aki nem volt elég éber, hogy elfusson, azt hamar körülkerítették és legyűrték. A leggyorsabbak a csermely folyása mentén menekültek, ám mielőtt eltűnhettek volna szem elől, vakító fénylobbanás hasította meg az éjszaka leplét. A rémület kiáltásai keveredtek a csavargókat üldöző őrök diadalordításával, de a leghangosabbnak mégis a haldoklók üvöltése tűnt. Egy pillanatig döbbenten álltam, azután visszafordultam társaimhoz. Úgy gondoltam, fölöslegesen nem kockáztatom a bőrömet, majd megteszik helyettem azok, akiket ezért fizetnek. Az én felelősségem befejeződött, amint sikerült a banditákat kiszorítanunk a táborból.
– Jól van, jól van – csitítgatta Halice a lovakat kedves szóval és szárított almával, Livak pedig a homokfutóban keresgélt valamit, amivel megtisztogathatná a tőreit.
– Tudod, Ryshad, olyasmiről már hallottam, hogy Arimelin megsétáltatja az embereket álmukban, de soha nem gondoltam volna, hogy harcba is küldheti őket. – A lány szeme zölden csillogott a tűz fényében.
– Ezt meg hogy érted? – kaptam föl a fejemet.
– Honnan tudtad, hogy jönnek? – kérdezte Halice, aki ekkorra már a saját sebét igyekezett ellátni, fogával szorítva a karjára tekerendő kötés egyik végét. Kiköpött egy darabkát belőle, és folytatta. – Mit kiabáltál, amikor fölébresztettél? Tudok valamennyire tormalinul, de egy szót sem értettem belőle.
Csodálkozva pislogtam rájuk, ám mielőtt még utánajárhattam volna, miről beszélnek, Shiv jelent meg a hátam mögött, és félbeszakította a beszélgetést.
– Megspóroltunk Őlordsága erdészeinek egy egész hadjáratot – jelentette be elégedetten. Felsőkarján egy hosszú vágásból vér szivárgott, ő azonban azzal volt elfoglalva, hogy leporolgassa a kesztyűjére ragadt, dérszerű anyagot.
Halice odalépett hozzá, fölhajtotta az inge ujját, és szemügyre vette a sebet.
– Össze kell varrni – állapította meg minden különösebb teketória nélkül, és a kocsi felé indult.
– Saedrin szerelmére!
Halice kiáltására megpördültem, és tőrt rántottam, de csak Viltred okozta a hirtelen riadalmat, aki úgy bújt elő köpönyegéből, mint ahogy a sündisznó göngyölődik ki tüskéi védelméből.
– Egész idő alatt itt voltál? – kérdezte hitetlenkedve Halice.
– Nem vagyok én harcos – felelte fensőbbségesen az öreg mágus. – Azt gondoltam, legjobb, ha nem vagyok útban, így aztán láthatatlanná váltam.
Erre aztán senki nem tudott mit felelni.
Halice egy lángoló ágat vett ki a tűzből, és egy görbe tűt tartott föléje, én pedig Shivhez fordultam.
– Végül is mit csináltál? – érdeklődtem.
– A legtöbben a patakmederben igyekeztek menekülni, hogy miért, azt nem tudom. Mindenesetre belefagyasztottam őket a vízbe, a többit intézzék el Nyle meg az emberei.
Shiv diadalmas nevetése hirtelen fájdalmas nyögésbe csapott át. Livak gyorsan a kezébe nyomott egy lapos üveget.
– Az meg mi? – pillantott föl Halice.
– Fehér brandy. A legutóbbi táborhelyen szereztem, de még nem került rá sor, hogy elővegyem. – Livak a szempillái alól rám sandított. – Találtam egy kötetnyi rézmetszetet is Triolle herceg szerelmi életéről.
Nos, nyilván igen sajátságos, ha nem egyenesen obszcén ábrázolásokról van szó. A fák vonala felé pillantottam, ahonnan a még mindig folyó mészárlás zajai hallatszottak. Nem tudtam eldöntetni, vajon nincs-e ellenemre a gondolat, hogy embereket csak úgy csapdába ejtsenek egy efféle varázslattal, és aztán halomra öldössék öltet. Igyekeztem megszabadulni ettől a tépelődéstől. A halál mindenképpen csak halál, bármilyen formában jelentkezzék is, és Shiv nyilván megóvott néhány életet az őrség soraiban, és sok katonát súlyos sebektől kímélt meg.
– Ismered a csillagképeket? – fordultam Livakhoz. – Mit gondolsz, mennyi lehet az idő?
A lány fölnézett az égre.
– Halcarion koronája a zenithez közeledik, ez pedig ebben az évszakban azt jelzi, hogy nincs már messze a hajnal – felelte.
Arra gondoltam, vajon Poldrion többet vagy kevesebbet számít-e föl nekik az átkelésért, mivel az éjszakának azt a felét választották a halálra, amely neki rendeltetett. Halice közben befejezte az öltéseket Shiv karján, és túlzás nélkül mondhatom, hogy remek munkát végzett.
– Ezt Messire tábori seborvosa sem csinálhatta volna jobban – állapítottam meg. – Nem sok katona képes megtanulni ilyesmit.
– Tudod hol nőttem én föl? – kérdezte tárgyilagos hanghordozással. – A semmi közepétől is hatnapnyi járóföldre. Még mielőtt a tizedik életévemet betöltöttem volna, kénytelen voltam alaposan kiművelődni egy s más dologban.
Körülöttünk még mindig egyre ugrándoztak és toporzékoltak a megvadult állatok, amelyeket valósággal a kétségbeesés szélére sodort az erősödő vérszag meg a halálüvöltések. Aki csak emelni bírta a lábát, igyekezett valamiféle rendet teremteni maga körül. Én is vállalkoztam rá, hogy segítek kicipelni a holttesteket a szekérgyűrűn kívülre. Nem volt éppen kellemes feladat, de egy halott zsivány legalább nem tud ártani, míg egy ideges ló, ha a lábadra ugrik, hát jó néhány napodat tönkreteheti; ennyit legalább megtanultam az uram szolgálatában.
Jó alaposan megnéztem a holttesteket, hátha valamelyikük az elietimmek szőke haját viseli, de egyetlen ilyet sem láttam közöttük. Ezen túlmenően nem nagyon gondolkodtam rajtuk; végül is ők maguk ugrattak bele bennünket ebbe a játszmába, és tudták előre, milyen dobásra számítsanak, ha nem áll melléjük a szerencse. Egyetlenegyszer torpantam csak meg: annál a vézna fiúnál, akit a hátára kellett fordítanom, hogy jobban meg tudjam ragadni foszladozó zekéjénél fogva. Egyik kezét és karjának nagy részét régen elveszthette, talán egy medvecsapdába nyúlt bele, és ha volt is azelőtt bármiféle mestersége, ezek után valószínűleg nem gyakorolhatta már. Bárki volt is ő, tolvaj vagy szántóvető, elvetemült vagy becsületes, élete versére egy kard vágta rá a refrént, amikor a bordáit áthasítva kettémetszette a tüdejét. Szótlanul vonszoltam a tetemet a vértől csúszós füvön, és a hasára hengerítettem, hogy ne látsszon a szörnyű vágás. Szerencsétlen nyomorult.
Halice felé pillantottam, aki furcsa pózban térdelt a földön, nyomorék lábát tapogatva. No igen, ő soha nem süllyedne ilyen mélyre, mint ez a fiú, már csak azért sem, mert ott van neki Livak meg a többi barátja, ám neki is tisztában kellett lennie vele, hogy az az élet, amelyet annyira szeretett, egyszer s mindenkorra véget ért. Ő is valami ilyesmire gondolhatott, mert láttam a felismerés döbbenetét az arcán. Bizonyos értelemben az ő élete is véget ért, akárcsak azé a szegény nyomorulté, akit kínlódva továbbvonszoltam a füvön, vigyázva, hogy belső szervei valamelyest egyben maradjanak. Végezetül behengerítettem őt a vízmosásba, hajdani társai közé. Még, egyszer visszanéztem, és arra gondoltam, nem csoda, ha Halice annyira elkeseredett, hogy még varázslókkal is hajlandó együtt dolgozni.
– Mintha valami brandyről lett volna szó – léptem vissza a tábortűz mellé, ahol már nyújtották is felém az üveget. Mélyet lélegeztem, hogy ki szellőztessem tüdőmből a vér meg a kiontott belek szagát, azután nagyot nyeltem az erős szeszből. Jólesően égette a torkomat; köhintettem párat. Addig adogattuk körbe-körbe az üveget, amíg végül alig ujjnyi lötyögött; az alján.
– Hát, őszintén szólva nem gondoltam, hogy egyszer ilyen körülmények között fogok meginni négy korona ára fehér brandyt – jegyezte meg Livak két korty között.
– Még szerencse, hogy nálad volt. – Shiv a mellkasához szorította a karját, de az arckifejezéséből ítélve úgy tűnt, az ital elég jól csillapítja a fájdalmat.
– Na jó, végül is nem került egy fillérembe sem – jelentette ki Livak nagylelkűen.
– Attól tartok, nem vagyunk túlságosan népszerűek errefelé – jegyezte meg Viltred magában mulatva, és csillogó szemmel adta tovább a palackot.
Követtem a pillantását, és észrevettem, hogy azok a kereskedők, akik a legközelebb aludtak hozzánk, most áttelepedtek a tábortüzük távolabb eső oldalára, és minduntalan felénk sandítottak. Különösen Shiv érdemelte ki a rosszalló tekinteteket. Végezetül a kereskedők fölkeltek a tűz mellől, beburkolóztak köpenyükbe, és fölmásztak inkább a szekereikre, hogy ott töltsék el azt a keveset, ami még megmaradt az éjszakából.
Nem hibáztathattam őket; valóban nem lehetett könnyű a saját szemükkel látni, hogyan képes ölni a mágia, vagy hogyan szolgáltatja ki az áldozatokat mások gyilkos szándékának. Szerencsére Tormalinföldön nem sok varázstudó akad, de a tenyérjósokat és egyéb vajákos embereket szinte minden nagyobb városban megtalálni; igaz, a legtöbbjük csak a levegőbe beszél. Emlékszem egy lányra a szomszéd utcából, aki képes volt otthagyni az előkelő hölgyek vezette leányiskolát, hogy tanoncnak álljon egy mágushoz, aki odaát lakott a földszoros túlsó oldalán. Azt hiszem, majdnem mindenki föl tud idézni olyasvalakit az ismerősei közül vagy a rokonai ismeretségi köréből, akinek – példának okáért – a horgászszenvedélye vagy a kertészkedési hajlama a mágikus születés utóhatásának bizonyult. Ennek ellenére senki nem tudná elképzelni róluk, hogy villámokat küldözgessenek az ujjuk végéből, és zsiványokat süssenek meg vele, mint a nyársra húzott halat. Mindazonáltal ez egyelőre kizárólag Shiv egyéni problémája volt, nem pedig az enyém. Ásítottam, beburkolóztam én is a köpenyembe, és megpróbáltam a lehetőségek szerint kényelmesen elhelyezkedni, hogy kivegyem részemet a fölkínált kevéske nyugodalomból.

 

 

Kertekkel körülvett, tágas tormalin tanyaház
egy füves hegyoldalban

Temar növekvő ellenszenvvel figyelte, ahogyan újabb csordányi lesoványodott marhát hajtanak a karám felé. Egy csapat férfi hangos kiáltozással zárta rájuk a karám ajtaját, sietve, nehogy egy is elszabaduljon, és tönkretegye a környező vetést.
– Hol találom Lachald őméltóságát? – kérdezte Temartól egy barna bőrű marhahajtó, nem túl szabályszerű meghajlással.
– Odabent van a házban – vágta rá Temar. – Tudod mit, inkább megmutatom!
Úgy vélte, éppen ideje, hogy szót váltson Lachalddal, és fölvilágosítsa végre, milyen célból írta neki az uraság azokat az utasításokat, amelyeket Temar hozott magával. Átvágott tehát a konyhakerteken, majd a kapun át a füves belső udvarra sietett. A marhahajtónak, aki jóval alacsonyabb volt nála, igencsak kapkodnia kellett magát, ha lépést akart tartani a hosszú lábú fiatalemberrel. Temar szabad folyást engedett a haragjának, és valósággal föltépte az egyik ajtót azon a hosszúkás, egyszintes épületen, amely a füves rész túloldalát keretezte.
– Miben segíthetek? – pillantott föl Lachald az íróasztalától, amelyet teljesen elborítottak a számokkal sűrűn teleírt pergamenlapok és tekercsek. Ritkás, szőke haja kócos volt, kövér ujjai tintafoltosak.
– Tiszteletem, őméltósága. – A marhahajcsár bizonytalan pillantást vetett Temar felé, de azért csak folytatta. – Betereltük a marhákat a nyugati legelőkről, most jött meg az utolsó csorda. Nemsokára a juhok is bent lesznek, talán még egy vagy két harangütésnyi idő kell nekik.
– Köszönöm, Rhun. – Lachald kotorászni kezdett a pergamenek között, egyet előhúzott, és újabb jegyzetet szorított oda az amúgy is sűrűn teleírt margóra. – Menjetek, egyetek valamit. Ja igen, és szólj az intézőnek, hogy nyittasson ki nektek egy flaska bort. Minek vigyük vissza Tormalinba, ha egyszer itt is meg lehet inni?
– Lekötelezett, őméltósága. – Rhun gyorsan meghajolt, aztán sietve távozott, mint aki boldog, hogy megszabadult Temar érezhetően kitörni készülő haragjának hatósugarából.
– Fontos ügyben vársz rám? – Lachald éppen egy tollat hegyezett, föl sem nézett. – Láthatod, eléggé elfoglalt vagyok.
– Ugyan mire várunk még? Ványadt marhákra meg néhány rühös birkára? – Temar meg sem próbálta palástolni ingerültségét. – Hiszen megmondtam, hogy egyedül a lovakkal kellene törődnöd! Az uraságnak legjobban azokra van szüksége. Ráadásul már napokkal ezelőtt el kellett volna indulnunk!
– Az uraság úgy rendelkezett, hogy ürítsem ki a dalasori birtokokról az összes ingóságot, jószágot és bérlőt abban a sorrendben, ahogy a legjobbnak látom. – Lachald, hogy szavainak nyomatékot adjon, egy pergamentekercsre helyezte a kezét; Temar jól látta, hogy a nagyapja pecsétje díszlik rajta. – Eszemben sincs föláldozni azoknak a családoknak a jövőjét, akik hűségesen dolgoztak ezen a birtokon emberöltőkön át, csak hogy a kedvedben járjak, és minél előbb pénz üsse a markodat!
– Márpedig az uraságnak elsősorban pénzre van szüksége – vágta rá dühösen Temar.
Lachald hosszan tanulmányozta a pergament, mielőtt válaszolt volna.
– Beszámol arról az elhatározásáról, hogy anyagilag támogat egy vállalkozást, amelynek célja egy új gyarmat létrehozása; nekem pedig semmi okom, hogy kételkedjek a döntésében – dörmögte, fél szemmel még mindig a pergamen sorait követve. – Nekem pedig az a feladatom, hogy gondoskodjak róla, mindenki, aki távozik innen, a lehető legtöbb holmit vigye magával, és hogy egyetlen állatot se hagyjunk itt.
– Mi értelme magunkkal vinnünk ezeket a téltől lesoványodott marhákat? Evésre sem alkalmasak, hiszen olyan rágós a húsuk, mint a cipőtalp!
– Majd út közben legelészve szépen meghíznak, hiszen sarjad már a fű! A nyugati országút mezőkön vezet keresztül. – Lachald visszafordult a számadásaihoz, mint aki úgy gondolja, a beszélgetés ezzel le is zárult.
– Akkor sem lehet eladni őket Nyárutó előtt. – Temar mindkét kezével az asztalra tenyerelt, és baljós arccal közelebb hajolt Lachaldhoz, aki mozdulatlan maradt. – Den Fellaemion pedig legkésőbb Tavaszutón el akar indulni, azaz alig egy évszaknyi időnk maradt, hogy fölkészüljünk az útra!
– Messire Den Fellaemion csak hadd induljon el, amikor akar. – Lachald hangjából némi kioktató él érződött ki. – Ezeknek a marhacsordáknak az árából hajdani bérlőink megalapozhatják további életüket az óceán innenső oldalán. Az uraság elég világos parancsot adott: nem szabad hagyni, hogy bármelyikük is földönfutóvá váljon.
– Dehogy lesznek földönfutók! Hiszen mindannyiuk előtt nyitva áll a lehetőség, hogy velem jöjjenek az új gyarmatra! Föltéve persze, hogy valaha is sikerül alkalmas járművet szereznünk, és megfelelően felszerelnünk – jegyezte meg gúnyosan Temar. – Ezért is kell elsősorban azokkal az értékekkel foglalkoznunk, amelyeket a lehető leggyorsabban pénzzé tudunk tenni. Vagyis a ménesekkel, hiszen a katonaság bármekkora számban vásárol alkalmas lovakat, meg a borral és pálinkával, ha már elkészült, és el lehet adni. Ráadásul a lehető leggyorsabban kell haladnunk, azaz nem állhatunk meg minden mérföldkőnél, mert valamelyik tehén éppen borjadzik!
– És mi lesz azokkal, akiket a földjük elhagyására kényszerítünk, de nem akarnak veled menni arra az ismeretlen vidékre, ahol Talagrin tudja, miféle veszélyek leselkednek rájuk, ha ugyan megússzák élve azt a hosszú hajóutat? – Lachald hangja fáradtságról és bosszúságról árulkodott. – Talán a szemétdombra vetjük őket, mint a törött edényt?
– Ha maradni akarnak, és nem látják be, hogy manapság mindenki, akibe egy csöpp ész is szorult, elfelé igyekszik Dalasorból, hát csak hadd maradjanak – felelte dühösen Temar. – Öt éven belül egyébként is megszűnik a tormalin jelenlét az Astmarshnak ezen az oldalán.
– És hogy jön ez ide?
Temar egy hosszúnak tűnő pillanatig csak bámult Lachaldra, azután sarkon fordult, és öles léptekkel az ajtó felé indult.
– Tudod, ifjú D'Alsennin, ha méltó akarsz lenni erre a névre, hát nem árt, ha megtanulod, hogyan kell bánni az emberekkel. – Lachald hátradőlt a karosszékben, és összefonta a karját a mellén. Köpcös arcán cinikus kifejezés ült.
Temar félig visszafordult az ajtótól, szinte kővé dermedve a megrökönyödéstől. A csodálkozás érte el elsőnek, a harag csak azután következett.
– Azért küldtek ide, hogy végrehajtsak egy bizonyos feladatot, te azonban... – Temar most már kiabált, Lachald azonban továbbra is mozdulatlan maradt: békésen üldögélt az asztala mögött.
– Fogd már be a szád! – üvöltött rá hirtelen a fiatalemberre teli torokkal. Könnyedén sikerült túlharsognia Temar kifogyhatatlan vádjait.
A fiatalember magában füstölgött, nem tudván eldönteni, vajon folytassa-e az érvelést, vagy az is elegendő lesz az önérzetének, ha bevágja maga mögött az ajtót.
– Igyál egy pohár bort, utána talán megbeszélhetjük az elképzeléseinket, ahogy értelmes emberekhez illik – jelentette ki kissé csípősen Lachald.
Hogy jó példával járjon elöl, fölkelt ültéből, és az egyik polchoz lépett, borosüveget és két poharat halászva elő az egyik iratkupac mögül.
– Rielle szerint túl sokat iszom – magyarázta, miközben átnyújtotta Temarnak az egyik zöldes színű, vastag üvegpoharat. – Ha frissítőért csengetnék, úgyis csak gyömbérszörpöt küldetne be. Nem foglalnál helyet?
Temar egy pillanatig habozott, azután átvette a poharat, és le is ült; igaz, hogy ehhez le kellett pakolnia néhány iratcsomót az egyik székről.
– Így már mindjárt más. – Lachald belekortyolt a poharába, és mielőtt folytatta volna a beszédet, egy pillanatra lehunyta a szemét, amely hirtelen szokatlanul karikásnak tűnt. – Tudom, hogy elsősorban a hátaslovakért, az ökrökért meg a tenyészkosokért remélhetsz annyi pénzt, hogy hajót végy rajta, és kellőképpen fölszereld. A legjobbakat kívánom neked ehhez az utazáshoz, és majd égetünk egy kis tömjént Dastennin oltárán, amikor kihajózol. – Poharával Temar felé intett, mintha pohárköszöntőt készülne mondani.
A fiatalember vonakodva belekortyolt még érintetlen italába.
– Akkor miért nem... – kezdte volna, ám Lachald könnyűszerrel túlharsogta.
– Ezzel együtt nem feledkezhetem meg róla, hogy nekem egészében kell szemlélnem ezt a játszmát, az összes rúnacsont fordulását figyelembe véve. Valóban nem várhatom el tőled, hogy türelmesen várj, ameddig az ökörhajcsárok meg a kondások bevégzik a feladatukat, főleg nem akkor, ha már átkeltünk az Astmarsh-folyón. Amint az uraság hadseregének védelme alá helyeztük magunkat, kiválaszthatod a neked tetsző állatokat, és máris viheted őket. Addig azonban együtt kell maradnunk, különben minden vagyonunk könnyen a rablók martalékává válhat. És van itt még valami: átkozott legyen a nevem, ha hátrahagyok bármit is, amivel azokat az anyaszomorítókat erősítem, akik esetleg arra használják föl, hogy könnyebben felprédálják a többi tanyaházat! Ha nem gondolnám úgy, hogy ártok vele az embereink moráljának, szavamra mondom, holnap reggel, induláskor fáklyát dobnék az épületeinkre!
– Miért nem mondtad ezt már előbb? – nézett bátran a szemébe Temar.
– Miért nem kérdezted? – vágott vissza Lachald kihívó pillantással. – Miért nem tetted meg nekem azt a szívességet, hogy feltételezd rólam, értek ahhoz, amit csinálok, ha már egyszer egy emberöltő óta igazgatom az itteni birtokokat az uraság nagyobb dicsőségére?
– Bocsánatot kell kérnem – sütötte le a szemét Temar.
– Vedd úgy, hogy már meg is kaptad – felelte Lachald, némi iróniát vegyítve a formális szavak közé.
Temar kiitta a poharát, majd óvatosan az asztal szélére helyezte.
– Vacsoránál találkozunk – felelte élesen.
Lachald nézte, ahogyan a fiatalember kilép az ajtón, és néhány pillanatig nem tudta eldönteni, nevessen-e vagy bosszankodjon. Végül úgy döntött, fölfüggeszti ezt a kérdést, és sietve visszatért a listák és számítások végtelen sorához, amelyek mind az indulást voltak hivatottak előkészíteni.
Temar is megtorpant odakint a folyosón, ahogy kilépett a dolgozószobából. A méltatlankodó marhák és az agyondolgoztatott hajcsárok verte zaj messzire visszhangzott az alacsony tetők között. Szemügyre vette egyik tenyerét, amelyben csúszó kötél okozta égetett seb éktelenkedett, majd két karjának horzsolásait, és úgy döntött, mára igazán kivette a részét a kemény munkából, hogy megvédje házának hírnevét és becsületét.
A nap már lefelé igyekezett a főépület teteje fölött, amikor Temar átvágott a füves belső udvaron. Fölnézett a bodros fellegekre, amelyek fehér színükkel kiváltak az esteledő ég egyre mélyülő kékjéből, és Dalasor örökös szelétől hajtva tétován poroszkáltak tova. Letépett egy levelet arról a fodormenta bokorról, amely az oszlopos tornác egyik kőurnájában nőtt, ujjai között dörzsölgette, és megállt, hogy beszívja a csípősen fűszeres illatot. Lehunyta a szemét, és engedte, hogy a gondolatai elkalandozzanak. Az édesanyjára gondolt, aki mindig is szerette a mentateát. Talán az ő esküvője napján, a legutóbbi Téli Napfordulókor volt utoljára, hogy Temar aggodalmak nélkül nézett a holnap elé; azóta pedig minden gondolatát lefoglalja Den Fellaemion expedíciója.
A fiatalember belépett a főépületbe; léptei zaját visszhangozták a puszta falak. Azokat a nagy szakértelemmel szőtt faliszőnyegeket, amelyek az itteni gyapjú remek minőségét voltak hivatottak hirdetni, már régen becsomagolták és fölpakolták valamelyik ökrösszekérre. A környező szobákból még mindig zörgés és sürgölődés hallatszott ki, és Temar bűntudatosan gondolt rá, nem azért tette félre mára a marhahajtás nehéz feladatát, hogy ehelyett a bútorok elszállításával foglalatoskodjon. Az egyik szobából egy cselédlány lépett ki, és kutyafuttában pukedlizett egyet. Legalább annyira meglepődött, hogy Temarba botlik, mint amennyire a fiatalember megrökönyödött az ő látványától.
– Bocsánat – motyogta a lány, és megpróbált egyszerre kihurcolni az ajtón egy ölnyi könyvet meg egy szállítható íróállványt, amelyben a fiatalember Rielle holmijára ismert. Ezek szerint tehát már a lakószobák kipakolásánál tartanak. Hirtelen eszébe jutott valami, és kutatva beleszimatolt a levegőbe, fejét a konyhai szárny felé fordítva. Semmi kétség: nem érezte a készülő vacsora illatát. Ettől egy kissé elszomorodott. Talán már el is csomagolták a nagy főzőedényeket meg a tálalókészletet. Nos, elképzelhető, hogy több szekérrel indulnak útnak, mint egy birodalmi hadjárat.
Temar visszatért a tornácra, és gyors léptekkel a kápolnába ment. Gondosan becsukta maga mögött az ajtót. A két szobor mozdulatlan, dermedt türelemmel meredt rá, márványból faragott arcukon mégis mintha néma kihívás ült volna. A fiatalember kihúzott egy széket, és leült. Elgondolkodva bámulta a két szobrot, amelyek mindegyike nagyjából fele volt a rendes életnagyságnak.
Talagrin nem tartozott azok közé az istenek közé, akikhez Temar fohászkodni szokott. No persze, ha valaki az egyik legnépesebb tormalin nagyvárosban nő fel, érthető, ha nem szentel különösebb figyelmet a Vadon Urának. Temar szívébe hirtelen szorongás költözött: vajon az isten meghallotta ezt az akaratlanul is tiszteletlen gondolatot? No igen, Talagrin jóindulata bizony jól jöhet annak, aki a vadon kellős közepén próbál új települést létrehozni. A fiatalember óvatosan kinyitotta azt a kis ajtócskát, amelyet a szobor talapzatába vágott a kápolna hajdani építője, és egy rúd tömjént vett elő. A készletet nemrégiben tölthették föl, és jobban megnézve Temar friss hamut is látott az istenszobor lába előtt elhelyezett füstölőben. Ezek szerint tehát nem ő itt az egyetlen, aki isteni segítséget remél, mindenható támogatást az előttük álló út veszedelmei közepette. Fölvette a kovakövet és az acélt, tüzet csiholt, és egy száraz gyapjúpamacs segítségével meggyújtotta a tömjénrudacskát. Lehunyt szemmel belélegezte a tétova füstöt. A csípős illat mintha ellazította volna a szeme mögött lappangó feszültséget, amely egész nap azzal fenyegette, hogy fejfájásba fordul át.
Larasion jóindulatúan méregette őt a karjában tartott virágkéve mögül, amelybe gyümölcsök és lombos ágak is vegyültek szép számmal. Temar hozzálátott, hogy neki is felajánlást tegyen. Bánatos mosollyal gondolt rá, mennyiszer tette ezt azelőtt: szép időt kért, ha arra számított, hogy eltölthet néhány kellemes percet, órát valamelyik csinos lánnyal a magasra nőtt fűben; szélért és jégesőért fohászkodott, ha valamelyik reménykedő menyasszonyjelölt meghívta valamilyen hosszadalmas családi ünnepségre, hogy bemutassa érdeklődő szüleinek. Hol vannak már azok a gondtalan, önfeledt nyarak! Most egész más a tét: a megfelelő időben jött esőn és a gazdag szüretet hozó napsütésen múlhat Den Fellaemion egész kolóniájának sorsa, akárcsak a D'Alsennin-ház boldogulása. Temar arcán józan kifejezéssel lobbantotta lángra a tömjénrudacskát, és az istennő zordan szépséges arcára pillantva csöndesen reménykedett, hogy szavak nélkül is megérti kérését.
Az ajtó résnyire kinyílt, és apró, hegyes arc kandikált be rajta, amelyet aranyló fürtök kereteztek.
– Jaj, Temar, ne haragudj rám, nem akartam megzavarni az áhítatodat! – szabadkozott a lány.
– Semmi baj, Daria, gyere csak be! – emelkedett föl ültéből a fiatalember.
A leány belépett, valóságos illatfelhőt sodorva magával, amely nehéz eleggyé olvadt a tömjénszaggal. Gyakorlott eleganciával telepedett le az egyik székre.
– Rielle néni egész nap dolgoztatott a nappaliban meg a zeneszobában! – panaszkodott Daria, miközben az arcát legyezgette egyik finoman ápolt kezével, amely most kissé maszatosnak tűnt. – Halcarion a megmondhatója, mennyit kell súrolnom a körmömet, mire kiszedtem alóla a piszkot!
Azzal vádló arccal Temar elé tartotta a kezét, hadd vizsgálja meg a saját szemével a pompás rózsaszín körmökön esett szégyenfoltokat. Egy szempillantásnyival tovább hagyta a kezét a fiú tenyerében, mint feltétlenül szükséges lett volna.
– Azt hittem, itt végre találok egy kis nyugalmat meg békességet, és reméltem, hogy elkerülöm az újabb feladatokat – vallotta be a lány, és sötét szempillái alól huncut pillantást vetett Temarra.
– Nekem is ez volt a szándékom – felelte Temar a rutinos hódító magabiztos mosolyával.
Daria az elmúlt Napforduló óta tartózkodott az udvarházban. Néhány évszaknyi időre küldték ide holmi kétes kimenetelű kaland után, amelyben egy bizonyos rézműves-segédről is szó esett. A lány nyilván áthágta azokat a határokat, amelyek tiszteletben tartását a jobb családok általában megkövetelik a leányaiktól.
Daria nagyot ásított, és karját a feje fölé emelve nyújtózkodott. Ruhájának bő ujja készségesen visszahullott a válláig, felfedve csábítóan tejfehér bőrét. Arra a krémfehér perzsamacskára emlékeztette Temart, amely éveken át az édesanyja kedvence volt: agyafúrtságában és kényeskedésében is ragaszkodó jószág. Eltűnődött rajta, vajon hogyan fogadna Daria egy kis óvatos közeledést.
– Éhes vagyok – nyafogott a lány. – Úgy tűnik, senki sem csinált vacsorát! Mit szólsz ehhez?
– Azt, hogy máris szerzek némi kenyeret meg húst, aztán keresünk egy csöndes sarkot, ahol kényelmesen megvacsorázhatunk, csak mi ketten!
Temar közelebb hajolt, és hamarosan meg is kapta megérdemelt jutalmát: vethetett egy elragadtatott pillantást Daria izgatottan hullámzó keblére.
A lány hetykén rákacsintott, szemében a beavatottak kifejezése ült.
– Én meg keresek egy palack bort – mondta. – Ebben a felfordulásban senkinek nem fog feltűnni, hogy eggyel kevesebb van. Találkozzunk a konyhakert kapujánál!
Temar, miközben Daria nyomában kifelé indult a kápolnából, még visszanézett a két istenszoborra. Arckifejezése hirtelen megenyhült: bármit gondoljon is Talagrin és Larasion, Halcarion mindenesetre rámosolygott ma!
Így aztán másnap felfrissülten, sőt, majdhogynem vidáman nézte végig a társzekerek kivonulását a hajnali derengésben. Az ökörhajtók már jóval korábban útnak indultak nyomukban apró porfoszlányok lengedeztek a mezők fölött.
– Minden a tervek szerint folyik? – kérdezte idegesen Lachald. A kantárszárral együtt egy gyűrött listát szorongatott a kezében, és jobb füle fölött fekete grafitcsík mutatta, hogy rossz szokásához híven most is a füle mögött tartja a ceruzáját.
– Minden a legnagyobb rendben. – Rielle határozott léptekkel a kocsijához tartott, közben fél szemmel figyelte, hogyan hordják ki a szobrokat és egyéb kegyszereket a kápolnából. Magas, vékony testalkatú nő volt szögletes arccal, és (legalábbis így mondták, akik ismerték) az Uralkodótól lefelé senkitől nem fogadott el parancsokat. Temarnak nem kis meglepetésére szolgált, amikor hallotta, hogyan kardoskodik Rielle, hogy az istenszobrok hagyják el legeslegutoljára a házat, arra hivatkozva, hogy másképpen talán balszerencsét vonnának a fejükre.
Ahogy egy lakáj kinyitotta az utazókocsi ajtaját, Temar pillantása Daria elégedetlen tekintetével találkozott. A fiatalember legnagyobb megkönnyebbülésére azonban a leány arckifejezése tüstént megváltozott, amint meglátta őt, és egy összeesküvő mosolyt küldött felé. Temar gyűlölte a gondolatot, hogy előző éjszakai együttlétüknek esetleg váratlan következménye lehet, amely netán megfosztaná a leányt előnyös házassági kilátásaitól. Daria rendelkezett mindazon kedvező tulajdonságokkal, amelyekre bármelyik nagyúr vágyik, ha szép és készséges arát keres; mi több, Temar fejében az is megfordult, ő bizony nem szeretne ennyire készséges feleséget.
Nem messze tőle kürtszó harsant, megriasztva a lovát, minek következtében Temar kis híján kiesett a nyeregből. A társzekerek nehézkesen útnak indultak, a vonakodó ökrök bőgésébe keréknyikorgás keveredett. A karaván halványszürke porfellegben poroszkált tova a hajnali országúton.
Temar az embereit keresve körülpillantott, és odabólintott Rhunnak, akit végül is hasznos segítségnek ítélt, udvariatlanság ide vagy oda. Rhun magasba emelte a lándzsáját, melynek végére kötve apró zászló lobogott, és szilárdan megtámasztotta a kengyelén. Temar megsarkantyúzta a lovát, és könnyű vágtában megindult a sor mentén előre. Azok, akiket előzetesen kijelölt az őrködésre, kiváltak a lassan araszoló oszlopból, rokonaik és ismerőseik közül, és egyre növekvő csapatban zárkóztak föl mögötte. Hamarosan lekanyarodtak az útról, és figyelőhelyet foglaltak el azon a kis magaslaton, ahonnan beláthatták a szekerek messzire nyúló sorát a végtelen, füves mezőségben.
– Nem hiszem, hogy komolyabb támadásra számíthatnánk, de azért nem árt résen lennünk – figyelmeztette társait Temar.
– És a pusztalakók? – kérdezte az egyik fiatal fiú nyugtalan arccal. Temar látta, hogy a többiek tekintetében is aggodalom sötétlik.
– Az utolsó pusztalakókat nagyjából húsz emberöltővel ezelőtt kergették el a birodalmi seregek – felelte határozott hangon Temar, és homloka ráncba szaladt, hallván, hogy emberei soraiban itt is, ott is kételkedő mormogás hangzik föl. Kissé megemelte a hangját. – Ezzel együtt nyilván akadnak itt fosztogatók, akiknek a hozzátok hasonló dolgos, becsületes emberek nehezen megszerzett javaira fáj a foguk. Gondolom, ők szereznek leghamarabb tudomást az efféle útnak induló karavánokról, úgyhogy nem árt, ha nyitva tartjátok a szemeteket. Nem tételezek föl róluk több bátorságot, mint a dögevő sakálokról, vagyis ha látják, hogy képesek vagyunk megvédelmezni magunkat, szerintem a nyakukba kapják a lábukat, és visszaiszkolnak a vackukba.
Erre aztán már fölhangzott némi nevetésféle is, Temar pedig sietve párokba osztotta az embereket, és megállapította, hogy ki ki után fog őrködni. Szerencséjére nem ott helyben kellett kitalálnia az egészet: az éjszaka közepén ugyanis fölébredt arra, hogy szólítja a természet, és menet közben eszébe jutott, hogy az őrködés rendjével még nem foglalkozott. Hiába, a gondok megedzik az embert... Lámpást és pergament kerített hát, és megpróbálta fölidézni a Lachaldtól kapott tanácsokat. Például az olyanokat, hogy az egyes őröket lehetőleg ne helyezze túl messzire a családjuktól és a holmijuktól, mert éberebben őrködnek, ha úgy érzik, hogy a sajátjukra ügyelnek. Amikor idáig ért a gondolkodásban, Temar akaratlanul elmosolyodott; eszébe jutott ugyanis, hogy Daria egy idő után fölneszelt a váratlan lámpafényre, és megújult hevességgel kezdte csalogatni őt vissza az ágy már megtapasztalt melegébe.
Vidámsága azonban hamar elpárolgott, amint meghallotta, mit sugdos a háta mögött egy vigyázatlan fickó a cimborája fülébe.
– Könnyű azt mondani, hogy a pusztalakók réges-rég meghaltak és elporladtak, de én hallottan ám róluk egyet s mást! Néhányuk, úgy hírlik, visszajár a túlvilágról! Árnyékembereknek hívják őket, akik nem félnek kiejteni a nevüket. Egyszer csak, hopp, előlépnek a sötétségből, és mire fölocsúdnál, már négy vagy öt rézből kalapált nyílvessző áll ki a torkodból meg a melledből!
Temar a ragyás képű rémhírterjesztőhöz fordult.
– Micsoda badarságot hordasz itt össze? Majd én megmondom, mit csinálj, ha viszket a nyelved! Eredj a tábortűzhöz, ahol a nők meg a gyerekek ülnek, és nézd meg, vajon őket meg tudod-e rémíteni ezekkel a bárgyú kitalálmányokkal! Mondd csak, ki az anyád? Fogadok, hogy saját maga rúgná szét a hátsó feledet, ha meghallaná, miféle képtelenségeket fecsegsz!
A fiatal fickó fülig vörösödött, cimborái pedig röhögtek: talán egy kissé erőltetett és harsány volt ez a kacaj, de elég hangos ahhoz, hogy Temar biztosra vegye, a suhanc nem próbálkozik többet efféle rémmesékkel.
– Gyerünk, munkára! – rendelkezett Temar, és elégedetten nézte, ahogyan emberei szétoszlanak. Néhányuk ugyan kissé kényszeredetten ült a nyeregben, mivel nem szokott még hozzá, hogy karddal az oldalán lovagoljon, ám ezzel együtt mindannyian árgus szemekkel figyelték a látóhatárt.
– Nézzünk szét a sor elején! – kiáltott hátra a többieknek, és vágtára ösztökélte hátasát. Rhun követte, figyelemre méltó könnyedséggel fogván egy kézben a zászlós lándzsát és a kantárszárat.
Temar nem tért vissza az országútra, amelyen a szekerek haladtak, hogy megkímélje embereit az ökrök által fölvert portól és piszoktól. Rhun skarlátszín zászlója a fejük fölött lobogott, és nem messze tőlük hasonló vörös folt integetett válaszul, jelezvén, hogy az ökörhajtók állította őrök is a helyükön vannak.
Temar végigfuttatta tekintetét a látóhatáron, és ráncba szaladt a szemöldöke, amint észrevette, hogy természetellenes forma rajzolódik ki a végtelen síkság egyhangú hátterében.
– Látjátok azt a földvárat? Sok mérföldes körzetben az az egyetlen hely, ahol valaki menedékre lelhet és elrejtőzhet. Jobb lenne meggyőződnünk róla, vajon nem él-e valaki ezzel a lehetőséggel!
Meg sem várta Rhun válaszát; lába máris mozdult a kengyelben, mintha örvendene, hogy indokot talált némi könnyű galoppra. Pezsgő lendülete azonban kissé megtört, mire elérték a földből emelt erődítményt. Nem messze tőle lelassított, meglazította a gyeplőt, és elővigyázatosan körözni kezdett a magaslat körül, elegendő távolságot tartva, hogy könnyedén visszavonulhasson, ha valamilyen rejtélyes okból valóban fosztogatók rejtőznének a fűvel benőtt földsáncok között.
– Senki nincs itt – jelentette be magabiztosan Rhun. – És azt mondom, mostanában nem is nagyon járt erre senki emberfia.
Temar azonban fölemelte arcát, és a szélbe tartotta, amely mintha kihűlt tábortűz kesernyés szagát hozta volna.
– Nézzünk szét odabent! – vágta rá ellentmondást nem tűrő hangon.
A bástyafal szél alatti oldalon lévő nyitásához vezette lovát, és mielőtt belépett volna, elővonta a kardját. Odabent azonban várakozásuknak némiképp megfelelően nem rejtőztek banditák, sem sápadt kis emberek, akik az árnyékok lépcsőjén járnak föl s le a Túlvilágból. Temar elmosolyodott erre a gyerekes gondolatra. Mindazonáltal a rövid, tömött fűben valóban éktelenkedett egy kerekded tűzhelynyom. Temar leszállt a nyeregből, hogy alaposabban megvizsgálja, és valóban talált is egy törött végű, égett csontdarabot a hamu között.
– A pusztalakók készítik el így a húst – szólalt meg váratlanul Rhun. – Mi, civilizált emberek, nem használjuk ezt az eljárást.
– Miféle eljárást? – érdeklődött Temar.
– A húst lehántják a csontról, és beletöltik a kiürített gyomorba. Azután a csontokból tüzet raknak, föléje akasztják a gyomrot, és abban fő meg a hús.
Temar alaposan szemügyre vette az alacsony, zömök marhahajtót; sötét bőrét, fekete haját. Eszébe jutott az a réges-régi napló, amelyet valaha alkalma volt elolvasni, ami a D'Alsennin család egyik fiatal sarjának feljegyzéseit tartalmazta. A hajdan élt fiatalember a birodalmi hadseregében szolgált Dalasor meghódításának idejében, és igen érzékletes leírást adott a vidék őslakosairól.
– A te családod sokat megőrzött az ősi vérből, igaz, Rhun? – mosolyodott el, de a szeme komoly maradt.
– Ki tudná megmondani? – A férfi fekete pillantása kiismerhetetlen maradt. – Földművelők vagyunk, mindig is azok voltunk.
– Egyébként mire használták a pusztalakók az ilyen földvárakat? – Temar lassan körbefordult, némi megindultsággal szemlélve a földből emelt falakat.
– Itt tartották az esküvőket, a vitás kérdések tárgyalását, ez volt a halotti rítusok színhelye is – vont vállat Rhun. – Itt engesztelték ki a szellemeket.
Éles szemmel körülnézett, azután azokra a madártollakra mutatott, amelyeket a bejárattól balra, egy sorban a földbe tűzködtek.
– Ez itt köszönet és útmutatás az ég madarainak – ráncolta össze a homlokát.
Temar hitetlenkedve bámult az egymás mellett sorakozó evezőtollakra, majd gondolatban megrázta magát, és határozott arccal visszakanyarodott az iménti témához, bár nem tudott elhessegetni magától némi makacsul visszatérő aggodalmat.
– Mit gondolsz, milyen régi lehet ez a tábortűz? – kérdezte tárgyilagos hangon a marhahajtótól.
– Három, talán négy napos.
– Nos, akkor azt hiszem, nincs mitől tartanunk. Ezzel együtt szólhatunk a többieknek, hogy nem olyan régen fosztogatók jártak erre, legalább lesz miért ébernek maradniuk. – E szavakkal Temar nyeregbe szállt, és visszaügetett a szekerek sorához, amely most már jó fél mérföldön át húzódott.
Hosszú nap állott előttük, de végül minden fennakadás nélkül eltelt, akárcsak az utána következő. Temar kezdeti izgalma, amely természetes velejárója volt régen várt útnak indulásunknak, hamar elpárolgott, különösen, mivel a fáradó ökrök miatt mind gyakoribb és mind hosszabb szüneteket kellett beiktatniuk. Lelkesedése gyorsan csökkent, és hamarosan savanyú arccal állapította meg magában, Lachald nyilván csak azért nevezte ki őt a hevenyészett őrség élére, hogy kevésbé legyen az útjában.
– Ha így haladunk tovább, Den Fellaemion rég útnak indul, mielőtt mi egyáltalán elérnénk az Astmarsh vonalát – jelentette ki egy este minden bevezetés nélkül, összefont karral lecövekelve a dolga után szaladgáló Lachald előtt.
– Lennél szíves megnézni, hogy az ökörhajtók rendben elérték-e a gázlót? – Lachald megtorpant, majd visszafordult, hogy átvegyen Rielle kezéből egy csupor gőzölgő zöldséglevest. – Ó, igazán köszönöm.
Temar magában motyogott valami kevéssé udvariasat, és a lovához indult. Lachald fejcsóválva nézett utána.
– Menjek én is? – pillantott föl Rhun a saját csuprából.
– Maradj itt, és egyél! – szólt hátra Temar, és megveregette nyugtalanul toporgó lova izmos nyakát.
Vacsoratüzek nehéz füstje lengte be a pusztaságot. Temar megkerülte a szekereket és az együgyű elégedettséggel legelésző, kipányvázott ökröket. Szája keskeny vonallá szűkült, amint megállapította, hogy a nap még alig érinti a látóhatárt, a menet pedig máris megállt, hogy tábort verjen éjszakára. A fiatalember fölhágott a legközelebbi magaslatra, és tekintetét arra az ezüstösen csillogó, keskeny csíkra függesztette, amely élesen kivált a környező zöldből. Igen, a csorda már át is kelt a gázlón, az utolsó marhák tocsogtak éppen a fölzavart, sáros vízben.
– Miért akkora kérés, hogy mindenki azt csinálja, amit mondanak neki? – füstölgött magában Temar, és feszültsége egy részét azzal igyekezett levezetni, hogy alaposan megsarkantyúzta vonakodó hátaslovát.
– Mi a kénköves mennykövet csináltok ti odalent? – kiáltott oda az egyik marhapásztornak a túlsó parton. – Hiszen Lachald azt mondta, hogy mindannyian együtt kelünk át azon a gázlón, holnap reggel!
– Gyere, és magyarázd meg ezt a marháknak is! – A hajcsár szemlátomást nem ismerte föl Temart. – Egyszer csak megindultak, és...
Ám a fickó hirtelen félbehagyta a megkezdett mondatot, ahogy sürgető kiáltások vegyültek a marhabőgés közé.
– Hígagyúak! – szitkozódott Temar, és átvágtatott a vízen, az őrségben lévőket keresve, akiknek a marhákra kellett volna vigyázniuk. Hamarosan meg is pillantotta őket, még nagyobb bosszúságára. Az őrök ugyanis kényelmesen üldögéltek egy tábortűz körül, és sebtében vágott nyársakon marhahúst sütöttek.
– Emeljétek föl a hájas feneketeket, és elő a karddal! – kiáltott rájuk Temar, a saját pengéjével fenyegetve őket.
Ügyetlen mentegetőzések egész sora hangzott el, és már majdnem túlkiabálták, de Temar egy kiszolgált zsoldost is megszégyenítő káromkodásokkal beléjük fojtotta a szót.
– Gyertek utánam! – Temar kivezette a morgolódó embereket a vízmosásból, még éppen idejében, hogy csaknem szemközt találja magát egy csapat rongyos fickóval, akik késznek mutatkoztak elragadni a túl messzire merészkedett marhákat. Temar feléjük ordított, és meglóbálta a kardját, ők azonban nem várták meg, hogy a közelükbe érjen. Amint észrevették az őröket, sarkon fordultak, és beleolvadtak a sűrűsödő alkonyi homályba, mintha csak a föld nyelte volna el őket.
Temarnak éppen csak egy lélegzetvételnyi ideje maradt, hogy sorba rendezze szedett-vedett csapatát, amikor segélykiáltások harsantak a legelésző marhacsorda túlfeléről.
– Micsoda elvetemült gazfickók! – kiáltotta hitetlenkedve Temar, és emberei élén megindult a kérdéses irányba, üggyel-bajjal átverekedve magát a bambán bámuló marhák között.
Nem sokat sikerült azonban elérniük, legfeljebb azt, hogy megriasztották az egyébként is szétszóródni készülő állatokat. A tolvajokat sehol sem látták, csupán néhány rémült marhahajcsár nyüzsgött egyik pórul járt társuk körül, aki jókora ütést kapott a fejére. A jószágok soraiban most már valódi pánik kezdett kitörni, Temar emberei pedig ösztönösen a csorda széle felé indultak, hogy körülkerítsék és összetereljék a megriadt állatokat.
– Hány marhát veszítettünk? – kérdezte Temar az egyik hajcsártól.
– Nem tudnám megmondani, hányat vittek el, és hány lehet, ami csak szétszaladt – sopánkodott a marhapásztor.
Temar tovább is folytatta volna még a kérdezősködést, ám ekkor Rhun kürtjének szava szárnyalt föl az esteledő égre. A fiatalember vágtára ösztökélte lovát, azzal sem törődve, ki tart vele emberei közül. Amikor a gázlóhoz ért, már hallotta is a mozdulatlan szekerek irányából érkező zajt és kiáltásokat. Narancsszínű láng lobbant a liláskék égre, asszonyok sikoltoztak. Az egyik hátrahagyott tábortűz fénye egy lovas alakot világított meg, aki egyenesen a tűz közepére ugratott, és fölragadott egy oldal húst a nyárssal együtt. Lovának lába szinte alig érte a földet. Egy távolabb álló szekér irányából dühös kutyaugatás hangzott föl, majd hirtelen félbeszakadt, mintha kettévágták volna; egy gyermek panaszos sírása hisztérikus ordítássá erősödött. Temar marokra fogta a dobótőrét, tekintete ide-oda járt. Az általános kavarodás közepette nem merte megkockáztatni, hogy ellenség helyett barátot találjon el. A tűz fényének határán szürke árnyak lopakodtak, de amint mozdulatlanná váltak, ismét elvesztette őket szem elől. A fiatalember vad tekintettel körülnézett, és Rhunt pillantotta meg, aki vágtában igyekezett összeszedni lemaradt embereit. Temar egyenesen feléje tartott, megragadta a kantárszárát, és minden magyarázat nélkül magával húzta két szekér közé.
– A legelső szekér mögött várakoznak! – hadarta. – Láttam néhányat arrafelé lopakodni! Keresd meg az őröket, és kerítsétek be őket!
Rhun nem várt további magyarázatot, már rohant is, Temar pedig arrafelé indult, ahol Lachaldot sejtette. Ám nem talált mást, mint egy elhagyott szekeret, amelynek hátsó ajtaját letépték a pántokról, körülötte pedig zsákok és hordók hevertek egymásra hányva, ahogy a rémült tulajdonos hátrahagyta őket; nyilván, hogy az előzetes utasítások szerint mihamarabb Lachald védelme alá helyezze magát és családját. Ahogy Temar elrobogott mellette, a tengelyek közül apró alak ugrott elő, és eltűnt az éjszakában, két kézzel mellkasához szorítván zsákmányát.
A következő pillanatban Temar megkönnyebbülten fedezte föl Lachald szekerét, amelyet kissé távolabb húztak, hogy jól védhető kört alkosson két másik kocsival. Mellette néhány fegyveres állt kivont karral, várakozó tartásban.
– Jól vagy? – kiáltotta oda Lachaldnak a fiatalember.
– Hozd át a gázlón, akit csak tudsz! – ordított vissza amaz. – Túlságosan szét vagyunk szóródva!
Temar körbetáncoltatta a lovát, és rábökött az egyik rongyos ruhás fiatalemberre.
– Rohanj a sor elejére, mondd meg nekik, hogy fogják be az ökröket, és induljanak el!
A fiú szétnézett, majd futásnak eredt.
– Várj! – kiáltott utána ingerülten Temar. – Azt is mondd meg nekik, hogy maradjanak közel egymáshoz, mindent csoportokban csináljanak, és ne engedjék, hogy bármi is szétszakítsa őket!
A következő pillanatban mozgást látott a szeme sarkából, és ahogy megfordult, észrevette, hogy ködös árnyékok veszik körül Lachald szekerét.
– Hajrá! – kiáltotta, és lova oldalába vágta a sarkantyúját.
Dühe egyenesen ahhoz a rongyos alakhoz vezette, aki mocskos szőrű lovát hajszolva robogott feléje. Egy pillanatra megingott a nyeregben, amikor összecsaptak, de még így is sikerült célba juttatnia egy pontos vágást. Azután csak nézte átkozódva, ahogy az ismeretlen beleolvad a sötétségbe. Minden ösztöne azt súgta, hogy vegye üldözőbe, de tudta, okosabb, ha a többiek közelében marad.
– Maradjatok látótávolságon belül, kergessétek el őket, de ne menjetek a tüzek fénykörén kívül – parancsolta annak a maroknyi fölfegyverzett embernek, akik nagy sokára előbukkantak, hogy csatarendbe álljanak a háta mögött.
Körbe-körbe lovagolt körülöttük, parancsokat osztogatott, végül sikerült rávennie őket, hogy csoportokra oszolva, hatékonyan harcoljanak, tervszerűen beosztva egymás között a védelmi vonal szakaszait. Amikor úgy látta, hogy maguk is elboldogulnak, maga köré gyűjtött néhány ügyesebb őrt, és a gázló felé indult, hogy támogatást nyújtson az éppen átkelőknek. A szekereknek szerencsére elég hamar sikerült jól védhető körökbe szerveződniük, és ezzel együtt mintha a folyamatos támadás is lanyhult volna. Temar azonban egy leheletnyit sem lazított a figyelmén, amíg csak meg nem látta az ébredező hajnal első halovány fényeit a keleti égen. Csak akkor engedtek ki pattanásig feszült idegei, amikor az égre felkúszó nap végtelen, üres pusztaságot világított meg körös-körül. Nagyot sóhajtott, és Lachald keresésére indult.
– Felmértétek már a veszteségeket? – kérdezte tőle, miközben féloldalt a felé az ínycsiklandó illatokat árasztó fazék felé pislogott, amely Rielle tüzén rotyogott.
– Senki nem halt meg, csupán kisebb sebesülések estek – felelte Lachald. – Elvittek némi élelmet meg kisebb használati tárgyakat, de még többet egyszerűen csak tönkretettek.
– Szerencsénk volt – sóhajtotta Temar.
– Én inkább azt mondanám, hogy neked volt szerencséd! – vágta rá rosszallóan Lachald. – Ha ezek a zsiványok akarták volna, hát miszlikbe apríthattak volna mindannyiunkat! Te vagy a felelős az őrség megszervezéséért, ám az őrség teljességgel hasznavehetetlennek bizonyult!
Mindenhonnan arcok fordultak feléjük, ahogy Lachald egyre hangosabban kiabált. Temar csak állt némán, nem tudván, mit hozzon fel mentségül a reá záporozó vádak ellen.
– Azt hittem, van annyi eszed, hogy felderítőket küldj ki! – folytatta Lachald. – Szeretném tudni, végül is milyen instrukciókkal láttad el az embereidet arra az esetre, ha megtámadnának bennünket! És ha már itt tartunk, miért nem szóltál nekem rögtön, amikor megláttad, hogy a csorda átkelt a gázlón? Utánanéztél, hová lettek a lovak meg a juhok? Menj, és derítsd ki!
Temar egyetlen szó nélkül megfordult, és a reá szegeződő tekinteteket kerülve megragadta egy pihentnek tetsző ló kantárszárát. Nyeregbe pattant és elvágtatott, ez egyszer hálásan az örökös szélnek, amely nyugtatóan hűsítette szégyentől vöröslő arcát.

 

 

A Folyóparti úton, Caladhria keleti részén,
Hangáspuszta és Dél-Varis között

Tavaszutó 13. Napján

Nem volt egyszerű feladat napkelte után útnak indítani a karavánt. Ki kellett válogatni a sebesültek közül azokat, akik nem tudtak a saját lábukon jönni, el kellett rendezni, melyik szekérre ülhetnek, be kellett osztani, hogy a megfogyatkozott számú harcképes férfi közül ki mikor őrködjék, úgyhogy a nap már magasra hágott az égen, de a szekerek és igavonók még nem mutatták semmi jelét, hogy útra készen állnának. Az öszvérhajtók vezetője, egy gyérülő hajú, megtermett ember kis híján összeverekedett egy pökhendi fickóval, akinek méregdrága csizmája csupa rongy volt, és vastagon lepte a sár. Az egész vitából mindössze annyit sikerült megértenem, hogy a csizmás fickó volt a kereskedőt: megbízottja, és úgy vélte, hogy a késlekedés sok pénzbe kerülhet neki meg a megbízóinak Relshazban. Szerencsére Nyle előkerült valahonnan, hogy békét teremtsen, és velőtrázó ordítása elvette a peres felek kedvét a további vitától. Távolról szemlélve szórakoztató jelenet volt, de amikor Nyle észrevette, hogy figyelem, inkább elfordultam. Ez valamilyen oknál fogva nem tetszett neki, mert hamarosan azon kaptam, hogy ellenőrzi, hová megyek és mit csinálok, időről időre feltűnve a sarkamban. A nap végére kezdtem komolyan belefáradni.
Vagy az egyetlen ütőképes zsiványbandával bántunk el a környéken, vagy csak híre ment, hogy nem vagyunk éppen könnyű préda, mindenesetre minden további háborgatás nélkül kelhettünk át a pusztaságon. Mire a nap a nyugati eget szegélyező hegykoszorú pereméig süllyedt, és a fák árnyéka elérte az országút túlsó szélét, megérkeztünk a Kiterjesztett Szárnyú Sasról elnevezett fogadóhoz. A taverna jókora főépületből meg néhány kisebb melléképületből állt; a lakóház a helyben bányászott kőből épült, az istállók, pajták, csűrök meg erős; kátrányos fából. Dél-Varis jellegzetes caladhriai település volt egy kisebb tó körül, csinos, favázas farmházakkal és jól karbantartott műhelyekkel. Az épületek nagy részét frissen meszelték, és a legtöbb ablakban lassan kihunytak a lámpások, mutatván, hogy a szorgos lakók a nappal együtt nyugovóra térnek.
Szekereink vasalt kerekei csattogva, nyikorogva gurultak előre a kövezett utcákon, feltornyozott árujukat billegtetve döcögtek be a fogadó udvarára, ahol Nyle meg az öszvérhajtók vezetője hangos kiáltásokkal adták tudtul, hogy megérkeztünk, és szeretnénk, ha ellátnák az állatainkat. A kereskedők keskeny arcú megbízottja savanyú képpel kászálódott le a lováról, és odadobta a kantárszárát a legelső elősiető lovászfiúnak, hátra sem pillantva. Egyenesen a főépület bejárati ajtajához lépdelt, és hallottam, ahogy odabent ellentmondást nem tűrő hangon a megszokott szobáját követeli, forró fürdővel. Kisvártatva újabb dolgos kezek siettek a segítségére az újonnan érkezetteknek, megkönnyítve a kipakolást és berendezkedést; rikkantások vegyültek az engedetlen állatok bőgésébe.
– Segítek Halice-nek elrendezni a holmit, kifogni a szekeret és lecsutakolni a lovat – szóltam a többiekhez. – Livak, Shiv: kereshetnétek valakit, aki megmutatja a szobáinkat, és segít fölvinni a holmit. Viltred, te meg beszélj a kocsmárossal; nem árt, ha előre megállapodunk az árban, mielőtt még meglepetések érnének!
A vén mágus éles pillantást vetett rám; nyilvánvalóan nem szokott hozzá, hogy parancsolgassanak neki. Ennek ellenére egyetlen szó nélkül a kocsmaajtó felé indult. Ettől kissé megkönnyebbültem. Nem állt szándékomban ugyanis az út további részét azzal tölteni, hogy a méltóságukban megsértetteket békítgessem.
Leszálltam a nyeregből, és nagyot ásítottam. Kezdtek komoly kétségeim lenni magamat illetőleg: egyetlen napnyi könnyű lovaglás – ráadásul szép időben – nem lett volna szabad, hogy ennyire kifárasszon. Nos, legalább ezúttal kényelmes ágyban alhatok, és egy nyugodt éjszaka bizonyára minden bajomat elmulasztja.
– Ha szóba tudsz elegyedni valakivel, kérdezd meg, nem láttak-e gyanús külsejű utazókat – figyelmeztetett Shiv, és maga is körülpillantott az istállóudvaron.
– Segítség kell, urak? – érdeklődött egy hajlott hátú öregember, akit félreismerhetetlen lószag lengedezett körül. – Szép hölgyeim, bízzák rám magukat!
Úgy tűnt, az öregnek nem is kell biztatás, hogy közelebb jöjjön, és máris leplezetlen kíváncsisággal méregette Halice beteg lábát.
– Köszönjük, nincs szükségünk segítségre – vágta rá elutasítóan Halice.
– Máshol nagyobb szükség lesz rád, mi meg egész jól elboldogulunk – tettem hozzá udvariasan, hogy kissé lágyítsam Halice szavait. Nincs értelme ellenségeskedést szítani magunk körül, elvégre a mi érdekünk az, hogy a lovainkat tisztességesen ellássák.
Az öreg lovász az ajtófélfának támaszkodott, és hízelgő mosoly gyanánt megvillantotta hiányos, sárga fogazatát.
– Egyelőre semmi dolgom, legalábbis még nem szóltak. Dél felé utaznak?
Livak megnyerő mosollyal fordult felé, tágra nyílt, bizakodó tekintetéből sütött az ártatlanság.
– Relshazba igyekszünk – felelte készségesen. – Nagyapát oda kötik az üzleti ügyei, és minthogy a két nagybátyám jelentősebb összegeket fektetett az egyik beruházásába, ők is eljöttek, hogy ellenőrizzék, megfelelőképpen haladnak-e a dolgok.
Elkaptam Shiv pillantását, és állammal a kocsmaajtó felé intettem, jelezvén, ne felejtsük el Viltredet is értesíteni újdonsült rokoni kapcsolatainkról. A következő pillanatban azonban sürgősen el kellett fordítanom a tekintetemet, hogy mindketten megőrizhessük a komolyságunkat.
– Miféle üzletben érdekelt a nagyapád? – ragyogott föl a vén pletykafészek tekintete.
Már láttam is, hogyan futnak át az agyán a legizgalmasabb lehetőségek: fűszer, selyem, drágakő, bronz. Elvégre Relshaz Kelet-Caladhria legjelentősebb kikötője, ráadásul az Aldabreshi-szigetvilággal való kereskedelem nagy része is itt bonyolódik le.
– Állateledelt szállítunk! – A feltétlen lelkesedés Livak hangjában még engem is majdnem megtévesztett, pedig én aztán tisztában voltam vele, hogy a legkevésbé sem vagyok a nagybátyja. – Zabot, árpát meg hasonlókat. Tudja, a zöldtakarmány eléggé terjedelmes áru, állandóan baj van a szállításával, de a szemestermény azért valamivel jobban kezelhető. Ha megfelelő időben takarítjuk be, szép haszonra tehetünk szert, még a Szigetvilágba is szállítunk belőle!
– Vagy úgy. – Az öregember érdeklődése rohamosan csökkent.
– Ehhez persze az is kell, hogy az aldabreshiek ne kezdjenek el a saját szakállukra takarmányt behozni – tette hozzá Halice savanyúan. – Már hallottam is hírét, hogy egy csapat kereskedő érdeklődött Trebin környékén. Nem jártak véletlenül errefelé? Talán hatan lehetnek, feketében járnak, és igen zárkózott emberek. Szinte csak egymással váltanak szót.
Gondolatban hálásan megszorítottam Halice kezét, amiért ilyen gyors az észjárása. A kis öregember azonban tagadólag rázogatta a fejét, és úgy láttam, valóban nem tud semmit a kérdéses utazókról. Nem tudtam eldönteni, csalódást érzek-e, vagy megkönnyebbülést.
Előhúztam egy ezüst egymárkást.
– Kérlek, legyen gondod rá, hogy a lovakat megfelelően ellássák, és a lószerszám is tiszta legyen!
– Azonnal megcsináltatom a legényekkel. – Az öreg lovász zsebre vágta a pénzdarabot, és lomhán elcsoszogott, útjában élesen odafüttyentve két béresgyereknek, akik éppen egy bála szalmát teregettek szét három öszvér előtt.
– Livak, legközelebb inkább találjuk ki együtt azt a balladát, mielőtt énekelni kezdenéd! – szólalt meg kissé szemrehányó hangon Shiv, miközben a hevederét igazgatta.
– Mégis, mit akartatok csinálni? – kapta föl a fejét Livak. – Bűnbánó tekintettel ácsorogni, és a képzeletére bízni, hadd találja ki rólunk a lehető legvadabb dolgokat? – Azzal dühösen fújtatva megragadta a lovak kötőfékjét, és az istálló felé vonszolta őket.
– Nem erről van szó... – eredt a nyomába Shiv, a végsőkig elszántan, hogy megvédelmezze álláspontját.
Leemeltem a helyéről a homokfutó ülését, hogy könnyebben hozzáférjek a csomagokhoz.
– Egyelőre nem történt semmi baj – vélekedtem. – Most már csak Viltredet kell figyelmeztetni, hogy váratlanul nagyapa lett.
Óvatosan elcsomagoltam a kardomat az egyik nyeregtáskába, és átnyújtottam Halice-nek, aztán kihalásztam Viltred holmiját is.
Halice nagyot sóhajtott mögöttem, félig irigykedve, félig vágyakozva. Megfordultam, és láttam, hogy a kardom hüvelyének remekbe készült bőrberakását nézegeti.
– Lehet, hogy mégis csak valamelyik tormalin nagyúr szolgálatába kellene állnom – mosolyodott el. – Föltéve persze, hogy ezáltal én is egy herceg örökségét viselhetem az oldalamon.
Eszemben sem volt elszalasztani a lehetőséget, hiszen ez volt aznap az első barátságos megjegyzése irányomban. Így aztán átnyújtottam neki a kardot.
Ide-oda forgatta, mosolyogva méregette nagyszerű egyensúlyát. Kissé kivonta a pengét a hüvelyből, és csillogó szemmel méregette a fényes acélt.
– Tulajdonképpen nem is tartozik a D'Olbriotok örökségéhez – magyaráztam. – Attól az őrült vén varázslótól származik, akit Viltred is említett.
– Vagyis ez az a kard, amit Azazirtól szereztetek? – Halice kerek arcán kíváncsiság ragyogott. – Ezek után nem csodálom, hogy Viltred annyira el akarja kapni azokat a rablókat. El tudom képzelni, mit vihettek el tőle! Egy ilyen kard egy egész vagyont jelent.
– Ezt leginkább ő tudná megmondani – vettem elejét a további kérdezősködésnek, mielőtt egy újabb ásítás belém fojtotta volna a szót. – Dastennin fogára, remélem, tiszta ágyneműt adnak éjszakára! Azt hiszem, a Napforduló óta nem tudtam egy rendeset aludni.
– Én sem – felelte Halice, és a többiek keresésére indultunk.
Viltredet az ízlésesen berendezett ivóhelyiségben találtuk meg. Egy hófehér kötényt viselő, kissé molett leányzóval beszélgetett, akinek arcát selyemfényű hajfürtök keretezték. A lányt szemlátomást nem zavarta az öreg varázsló fensőbbséges hangvétele; fölteszem, azért, mert méltó borravalóval is társult.
– Na végre, hát itt vagytok! – neszelt föl jöttünkre Viltred. – Sikerült három szobát szereznem, az egyik a hölgyeké, te meg alhatsz Shivvel, Ryshad. A vacsora mindjárt kész, éppen csak annyi időnk lesz, hogy megmosakodjunk.
Nos, ha továbbra is ilyen hangon beszél velünk, senki sem fog kételkedni benne, hogy valóban a nagyapánk. Félő viszont, hogy Livak előbb-utóbb nyakon önti levessel, vagy valami még szörnyűbb tettre adja a fejét.
– Az első három szoba az önöké, mindjárt a folyosó elején. – A szolgálólány kihívó pillantásokkal méregette Shivet. – Mindjárt fölmegyek, hogy megmelengessem kissé a lepedőket. Úgy értem, forróvizes palackokkal.
Azon tűnődtem, vajon lesz-e olyan szerencsém, hogy magam melengessem meg Livak lepedőjét. Egyelőre nagyon nem úgy festett a helyzet. Fölsóhajtottam. Nos, legalább abban reménykedhetek, hogy kialszom magamat az éjszaka, ha másban nem is.
Olyan kötelességtudó unokákként sorjáztunk föl Viltred nyomában a lépcsőn, amilyenek még otthon sem voltunk, és engedelmesen követtük a szobájába.
– Azt hiszem, nem ártana tudnunk, pontosan mit is emeltek el tőled ezek a jéglakók – kockáztattam meg egy óvatos kérdést.
– Az ehhez hasonló helyeken gyakran cserél gazdát lopott holmi – tette hozzá Livak. – Ha legközelebb fölajánl nekem valaki egy tíz tormalin márkát érő gyűrűt két márkáért, biztos eszembe fog jutni, nem a tiéd volt-e eredetileg.
– Nem is rossz ötlet – biccentett Shiv.
– Szóval akkor mit is loptatok el az elietimmektől, te meg Azazir? – sürgette Halice.
A vén varázslónak csöppet sem volt ínyére, hogy tolvajnak bélyegzik, de ezúttal megállta, hogy ne vágjon vissza; ehelyett lehajolt, és hosszan porolgatta bársonyzekéjének megfakult elejét.
– Négy kardot vittek el, két vítőrt meg két pallost. Ezen kívül volt még két dísztőr, egy berakásos kulcslánc, egy arany pecsétgyűrű, egy igazgyöngy nyaklánc, néhány kehely és kupa családi címerrel... Aztán egy szállítható írótábla, egy tintatartó, meg még... Hm, mi is?
– Egyelőre elég lesz – intettem. – Ezen a nyomon már el tudunk indulni, nem igaz, Livak? Gyerünk vacsorázni.
Nagyszerű étel várt ránk, amelyet ízlésesen terített asztalon tálaltak; az evés végeztével nem is volt kedvünk azonnal fölkelni, egy darabig üldögéltünk még némi barna sör mellett. Vacsora után végre megfürödhettem, és leborotválhattam államról az elmúlt néhány napban kiserkedt borostát. Örömömre szolgált, hogy mindeme készülődés ellenére is sikerült ágyba keverednem még az éjfélt jelző harangütés előtt, amely tétován szállt át Dél-Varis szundikáló házain túl csillogó tó sötét vizén. Ezzel együtt megint igen nyugtalanul aludtam, és nem tudom, hogy ez voltaképpen minek köszönhető: Shiv folyamatos horkolásának, vagy annak a tudatnak, hogy Livak ott alszik szinte karnyújtásnyira tőlem, a vékony lécből és gipszből rögtönzött fal túloldalán.
Az udvarról fölhallatszó jövés-menés zaja ébresztett föl, és miközben öltözködtem, szélesre tártam az ablakot, hadd jöjjön be egy kis friss levegő.
– Bizony, én is szívesen megforgatnám a nyársamon azt a kis vörös hajút – hallatszott éppen egy öblös hang az unalmukban rúnavetéssel szórakozó lovászlegények csoportjából. Talán a véletlen tette, hogy meghallottam; némelykor éppen akkor áll be váratlan csönd a társalgásban, amikor az ilyen zavarba ejtő megjegyzések elhangzanak. Jobbra pillantva azt láttam, hogy Livak a szomszéd szoba ablakpárkányán könyököl.
– No, most mit tegyünk? – nevettem el magamat. – Lemenjünk reggelizni, vagy előbb szaván fogod a fiatalembert?
– Abbahagyhatod a piszkálódást – vetette oda, de láttam, hogy alig tud elfojtani egy diadalmas vigyort. Gyorsan el is tűnt az ablakból.
– Egy szép napon, ha nem lesz más dolgom, beveszem magam az Öregerdőbe, és addig kérdezősködöm, amíg csak valaki meg nem tudja mondani, vajon az Erdők Népe tényleg olyan telhetetlen-e az ágyban, mint ahogy azt a róluk szóló történetek állítják – füstölgött Livak, amint lefelé haladtunk a lépcsőn. – Ha már együtt kell élnem ezzel az előítélettel, legalább tudjam az eredetét!
– Szerintem nem kellene ennyire a szívedre venned a dolgot – vigasztaltam. – Gondolj arra, milyen jól jöhet néha ez az előítélet! Például, amikor hasznos értesülésekre akarsz szert tenni, kifejezetten kedvező, ha ezek a málé legények a pruszlikod elejét bámulják, nem pedig arra figyelnek, hogy mi szalad ki a szájukon!
– Hát, ez előfordul – ismerte be Livak anélkül, hogy különösebben zavarba jött volna.
Üldögéltünk egy ideig a tágas ivóban, a délelőtti jövés-menést nézegetve, közben frissen sült kenyeret majszolgattunk, amelyhez foghatót nem ettem, amióta elindultam otthonról, meg valami furcsán sikerült gyümölcslekvárt, amelyet odahaza a disznókkal sem etetnének meg. Egy idő múlva kibandukoltunk az udvarra, és elhelyezkedtünk egy napsütötte padon. Azzal próbáltuk szórakoztatni magunkat, hogy találgattuk, vajon honnan származhatnak a különféle szállítójárművek és hátasállatok, és hová igyekeznek. Nem sokkal később egész falka kereskedő érkezett dél felől. Megláttam közöttük egyet, akinek a kocsiján Relshazban használatos kerekek voltak. A kocsi csupán annyi időre állt meg, amíg kiszállt belőle egy mélyen kivágott ruhát viselő, fekete hajú lány; aztán köszönés nélkül elrobogott, és befordult egy közeli pajtába. No igen, az úr nyilván csak egy gyors menetre vágyott ezzel a díszes kocsival, a lánynak meg jól jött, hogy cserében ingyen utazhat. Ha úgy van, ahogy gondolom, éppen ez a lány az, aki most a segítségemre lehet. Úgy határoztam, hogy szemmel tartom. Követtem hát a tekintetemmel, amint a fogadó felé indult, anélkül hogy akár csak egy pillantást vetett volna a kocsi után.
– Szerintem itt az ideje, hogy föltegyek néhány kérdést – szóltam oda Livaknak. – Ha már azért vagyunk itt, hogy vadásszunk, nem ártana végre szagot fognunk, nem gondolod?
Livak egyetértően bólintott, és miközben fölkeltem a padról, láttam, hogy szinte oda sem figyelve meglazítja kissé az inge nyakkivágását. Ezzel egy időben az arca is megváltozott, felöltvén azt a „hosszú haj, rövid ész” kifejezést, amellyel olyan könnyen lépre tudott csalni bárkit.
– Megyek, kikérdezem a szekeresgazdákat, akik ma reggel érkeztek – indult el az udvar közepe felé. Járás közben a csípője egy leheletnyit ringott, éppen csak annyira, hogy odavonzza a tekinteteket.
Körülkémleltem, és a kocsma hátsó ajtaja felé indultam, vigyázva, nehogy gyanút keltsenek túlságosan is céltudatos lépteim. Óvatosan kikerültem egy láncra kötött kutyát, nem véve tudomást a mély torokhangú morgásról, és befogott orral elsiettem a trágyadomb mellett. Az épület sarkánál megtorpantam, odaátról ugyanis hangos beszélgetés hallatszott. Csak reménykedni mertem, hogy a kutya nem éppen most dönt úgy, hogy mégis inkább föllármázza a házat, ha már eddig beérte azzal, hogy égnek meredő szőrszálakkal, szúrós szemmel méregetett.
– Dolgozom én szívesen konyhai maradékért, kenyérhulladékért is, amíg valaki tovább nem visz egy házzal – hallottam meg a fekete hajú lány hangját. Egyáltalán nem volt panaszos, inkább tárgyilagos; ezért magamban némi tisztelettel adóztam neki.
– Jelenleg nincs szükségünk több cselédre – tiltakozott megvetően az a selyemhajú, dundi lány, aki a reggelinket felszolgálta.
– Nem is állandó helyet keresek, csak éppen a betevő falatomért szeretnék megdolgozni – érvelt a szajha. – Cserében megkönnyíteném a munkátokat néhány napra.
Magamban megállapítottam, hogy szerencsésen mérte föl a helyzetet: tudja, hogy a koldulással esélye sem volna, ezért inkább ésszerű alkut ajánl.
– Úgy látom, telt ház van nálatok – erősködött tovább. – Ne mondd, hogy nem jönne jól a segítő kéz!
– Na jó – egyezett bele a dundi kocsmároslány. – Ma este itt maradhatsz, és segíthetsz a konyhán, de odakint kell aludnod az istállóban.
Már hallottam is, hogy cipője szaporán kopog a konyhába vezető folyosón, elmenőben, de valami eszébe juthatott, mert visszafordult.
– Ha üzletet akarsz csinálni, jobban teszed, ha odakint bonyolítod az udvarban – jegyezte meg szigorúan. – Nem akarom, hogy bent az ivóban háborgasd a vendégeket. Ha tolvajláson kaplak, beküldetek Varisba az őrségért, és ők verik el a pucér fenekedet a piactér sarkában!
Egy vizeshordónak támaszkodva vártam, amíg a fekete hajú lány kifordult a sarok mögül.
– Észak felé mész? – kérdezte, és tetőtől talpig végigmért, de elővigyázatosan kartávolságon kívül maradt.
– Nem, délnek – ráztam meg a fejemet. – De nem ártana néhány megbízható értesülés az előttem álló útról.
Azzal hüvelykujjamat az övembe akasztottam, és szelíden megrántottam; válaszul az erszényemben tartott ezüstpénzek sokat sejtetően megcsendültek.
– Pontosan mire vagy kíváncsi? – nézett a szemembe a lány, és alig észrevehetően hátrált egy kicsit.
Nem hibáztathattam az elővigyázatosságáért. Ezek a könnyűvérű leányok bizony nehéz életet élnek; Dastennin a megmondhatója, megéri-e nekik egyáltalán. Aki előttem állt, annak is rémület lappangott a tekintetében, mint a sokat vert korcs kutyáknak. Jóval soványabb volt, mint kellett volna, és az arca idősebbnek látszott, mint amennyire valódi életkora indokolta.
– Ryshad vagyok – nyújtottam felé a jobbomat.
– Larrel – mutatkozott be, de karját továbbra is összefonva tartotta a mellén.
– Öt vagy hat fickót keresek – húztam vissza a kezem –, akik együtt utaznak, szőke hajuk van, és mindannyian hasonló fekete öltözékben járnak, amely egyenruhának tűnik. Úgy tudjuk, hogy délnek tartanak, és valamivel előttünk járnak.
– Mennyit ér meg neked ez az értesülés? – kérdezte a lány, és tekintete elárulta, hogy nagyon is van mondanivalója.
– Az attól függ, mennyit tudsz róluk. – Most már én is karba fontam a kezemet, és nem éppen kedves arccal mértem végig.
– Hatan vannak, mindannyian gyalog járnak. Egyikük hosszú köpenyt visel, és nincsen csomagja. A többi viszont úgy meg van pakolva, mintha éppen az imént hagyták volna el a teherhordó öszvéreiket. – A mosolya elárulta, hogy nagyon is tisztában van egy s más kérdéssel, és ami még fontosabb, nem akar félrevezetni; Legalábbis ebben a kérdésben nem.
Az erszényemért nyúltam.
– Egy márkát adok a város nevéért, amelynek a közelében fölbukkantak, és egy másikat, ha megmondod, hány nappal ezelőtt láttad őket.
– Úgy érted, tormalin márkát, nem caladhriait – pontosított a lány. – Öt rézgaras tesz ki egy márkát, nem négy. Ha valamit, hát számolni tudok.
– Elhiszem – vontam vállat.
Igazság szerint egyáltalán nem bántam az alkudozását. Az a két garas nekem nem sokat számít, neki viszont nagyon is sokat jelenthet egy vagy két tányér meleg étel.
– Armhangartól délre láttam őket, nagyjából fél napi járóföldre. Tegnapelőtt történt – vágta ki egy szuszra a lány.
– Köszönöm – feleltem, és kinyújtott tenyerébe helyeztem a kialkudott összeget.
Szemében csodálkozás villant, miközben gyors kézzel a nyakában függő erszénybe csúsztatta a pénzdarabokat. Figyeltem, ahogy sietős léptekkel távozik, azután megakadt a szemem egy csontdarabon, amely a földön hevert. Odadobtam a kutyának, majd a konyha felé vettem az utamat, hogy még a reggeli edények elmosogatása és az ebédfőzés kezdete közötti, kevésbé elfoglalt időszakban kikérdezhessem a szolgálókat.
Meg sem lepődtem igazán, amikor azt a választ kaptam, hogy egyikük sem látott semmit, még csak egy elietimm egyenruha fényesre suvickolt gombját sem. A jéglakók nem olyan fajta utazóknak tűntek, akik az este beálltával a legközelebbi kocsmába iszkolnak, hogy egy jó kupa sör mellett melengessék a tagjaikat. Összevont szemöldökkel gondolkodtam egy ideig, azután a többiek keresésére indultan.
Az istálló udvara meglepően csöndes volt, ám az egyik csűr felől hangos zsivajt hallottam. A hangokat követve arrafelé tartottam, ahol kisebb csoportosulás verődött össze a helybéliekből és az átutazóban lévő kereskedőkből. Shiv előbb vett észre, mint én őt, és integetni kezdett, hogy menjek oda hozzá.
– Nos, sikerült valamit megtudnod ezekről a fekete egyenruhásokról? – Shiv érdeklődő arcot vágott, és egyik kezével a haját gereblyézgette.
Elmondtam neki, amit az imént hallottam, majd körülnéztem, merre találhatnám a többieket.
– Hát Viltred hová lett? – kérdeztem.
– A szobájában pihen.
A tömeg mozgását követve mindketten hátrafordultunk, arrafelé, ahol két férfi kecmergett át éppen az élőnövény között. Egyikük fényesre csiszolt rudakat cipelt a vállán, a másik meg egy kazalnyi felfújt hólyagot lóbált a kezében.
– Nem hiszem, hogy túl sokat alszik, amíg ekkora zsivaj van az ablaka alatt. – Meglepetten hallottam ki egy csipetnyi gúnyt a saját hangomból, de talán csak a fáradtság tette.
– Elég öreg már – felelte kedvesen Shiv. – Fáradt, nyavalyás és érzékeny. Gondolj csak bele, alig néhány év hiányzik neki a harmadik emberöltőből.
Meglepetten pillantottam Shivre. Csakugyan, nem is tudom, ismerek-e valakit, aki ilyen öreg lenne. Nos, ha szegény Viltred valóban hetven vagy még annál is több esztendőt cipel a vállán, talán tényleg elnézőbbeknek kellene lennünk vele. Azt hiszem, Messire D'Olbriot nagybátyja, aki őelőtte viselte a ház fejének tisztségét, nagyjából ennyi idős lehet, és be kell ismernem, aligha lehetne rábírni, hogy ekkora távolságokat tegyen meg lóháton, különösen nap nap után.
Érdeklődve néztük, ahogy néhány férfi fából készült állványokat állit föl, és a csűr mindkét végébe egy-egy hólyagot akaszt.
– Csak nem nyársvetéshez készülődnek? – találgattam. – Azt hallottam, nem éppen dámáknak való játék.
– Nem is azok fogják játszani – mosolyodott el Shiv. – Egyébként hogy mennyire lesz vérre menő a küzdelem, az úgyis attól függ, játszik-e olyasvalaki, akinek akad némi személyes leszámolni valója a másik csapat valamelyik tagjával.
Már kezdett is fölállni a két csapat a csűr hosszanti oldalánál. Egy darabig szaladgáltak és szervezkedtek, azután megállapodtak valami olyasmiben, hogy a helyi kereskedők meg néhány gazdálkodó alkotja az egyik csapatot, a mi karavánunk kereskedői és öszvérhajtói meg a másikat. Abban szerencsére sikerült megegyezniük, hogy mindkét oldalon tizennégy ember állhat csatasorba.
– Egyik játékos sem lépheti át a dobóvonalat, vagy csak az az egy, akinél a rúd van? – érdeklődtem, látván, hogy néhány fickó nagy vesződség árán, hosszú vonalat vés a keményre taposott földbe, átszelve a teljes játékteret.
– Csak az, akinél a rúd van. – Shiv csodálkozva kapta föl a fejét. – Tormalinföldön nem szokás ilyesmit játszani?
– De, játsszák néha az északi területeken, meg a nyugati határ mentén, én azonban Zyoutesselából jöttem. Az pedig délen van, annyira délen, hogy ha még egy lépéssel tovább mész, a vízbe pottyansz az Ezerszél-fokról! – figyelmeztettem tréfásan.
A csűrben eközben már el is kezdődött az első forduló. A karavánhajtók csapatán meglátszott, hogy nem először játszanak együtt: összeszokott rohamokkal törték meg a helyiek figyelmét, és olajozottan továbbították egymásnak a rudat. Hatalmas kiáltozás csapott föl, amint egyik emberüknek sikerült megközelítenie a fölakasztott hólyagot a karhosszúságú, simára koptatott bottal, és éppen csak egy ujjnyival vétette el. A rúdért folytatott általános tülekedésben öt embert is a földre tapostak, míg végül az egyik lovászfiúnak sikerült megkaparintania. A nyüzsgés most áttevődött a másik térfélre, és rohamosan közeledett hozzánk.
– Azt hiszem, utánanézek, merre lehet Livak – lépett hátra Shiv. – Nem jössz?
– Még nézelődöm egy kicsit – feleltem, le sem véve a szememet a játszókról. – Nem rossz, mi?
Shiv elnevette magát spontán megállapításomra, de a következő pillanatban már össze is zárult mögötte a tömeg. Ettől fogva teljes figyelmemet a játéktéren zajló eseményeknek szenteltem. Odahaza, Tormalinban nem igazán divatosak az efféle csapatsportok, inkább az egyéni tehetséget előtérbe helyező versengésnek van nagyobb keletje. Hamarosan azon kaptam magamat, hogy latolgatom, vajon mennyire tudnám kamatoztatni lándzsavető szakértelmemet egy effajta játékban. Végül úgy döntöttem, a siker nagyrészt azon múlik, hogy lesz-e alkalmam kipróbálni. A következő pillanatban azonban fölszisszentem, látván, hogyan tűnik el a dobásra kiszemelt ember egy tucatnyi foltos zeke forgatagában. Az egyik játékosnak nem sikerült olyan gyorsan talpon teremnie, mint a többieknek, és ahogy az általános kavarodás kissé föloszlott, szegény fickó a karját a melléhez szorítva sántikált félre. Rövid szünet következett, majd egy újabb öszvérhajtó futott ki a játéktérre, hogy átvegye megsérült társa helyét.
– Nincs kedved próbára tenni magadat?
Érdeklődve oldalt fordultam, és Nyle arcát pillantottam meg a vállam fölött. Csak tudnám, mit akar tőlem ez a fickó!
– Hát a barátaid? – érdeklődött tovább. – Ráférne a csapatunkra egy-két jól futó játékos.
– Legjobb lesz, ha te magad kérdezed meg tőlük – vontam vállat.
– Tormalinföld szülötte vagy, ha nem tévedek – folytatta zavartalanul. – Játszanak tifelétek ilyesmit?
– Ahonnan én származom, ott nem. Te is beállsz később? – Ami azt illeti, én is tudok oktalan párbeszédet folytatni semmiségekről, ha éppen erre van szükség, most azonban nem tudtam eldönteni, mire megy ki ez az egész.
– Ó, hát persze. – Nyle kicsivel közelebb lépett, és a fülemhez hajolt. – Nos, arról van szó, hogy először is téged akartalak megkérdezni. Egyébként is beszédem volna veled, ha időt tudnál szakítani rám... Az a helyzet, hogy mellékes jövedelemként foglalkozom néha fegyverkereskedelemmel, tudod, hogy van az ilyesmi... Már régebben megakadt a szemem a kardodon. Tormalin munka, ugye? Azon gondolkodtam, nincs-e kedved eladni.
– Ami azt illeti, nincs – vontam vállat ismét.
– Pedig én a helyedben megfontolnám! Ugyanis igen kedvező árat fizetnék érte. Az egyik üzletfelem éppen ilyen kardot keres.
A küzdőtérről ezzel egy időben hangos kiáltozás harsant föl. Ez éppenséggel jelenthette azt, hogy Nyle nem hallotta meg a válaszomat, bár tekintete nem erről árulkodott. Az is átfutott az agyamon, vajon csak véletlen találkozásról van-e szó, vagy megvannak a maga hírszerzői, akik éppen úgy szaglásztak utánunk, ahogy mi követtük az elietimmek nyomát?
– Ne haragudj, barátom, de nem áll módomban eladni, mivel nem magam rendelkezem vele.
Igyekeztem, hogy hangomon inkább unottság érződjön, mintsem gyanakvás, és visszafordultam a játéktér felé, mintha jobban érdekelne az ott folyó viadal. A küzdőtéren parázs vita folyt éppen, vajon az egyik öszvérhajcsár átlépte-e a dobóvonalat, mielőtt a rúd elhagyta a kezét.
– De hiszen az urad is biztosan megenyhülne, ha a kard helyett egy arannyal tömött ládát vinnél haza neki! Gondold csak meg! Neked is jutna belőle egy teli erszénnyel, ami több volna, mint amit egy évszak alatt megkeresel!
– Köszönöm, nem.
A küzdőtérről kiáltozás hallatszott: a helyiek egyik emberének sikerült kilyukasztania a hólyagot, csapattársai éltették, az ellenfél pedig csalódottan mormogott. Valaki Nyle nevét kiáltotta; a katona hatalmas orrlyuka dühösen megremegett.
– Majd később folytatjuk – dörmögte oda nekem. Megpróbálkozott egy nyájas mosollyal, de a tekintete acélosan hideg maradt. Szemlátomást olyan ember volt, aki nem fogad el visszautasítást válasz gyanánt.
Belépett a küzdőtérre, és beállt a játékba, rám hagyva, hadd töprengjek tovább ezen a furcsa beszélgetésen. Egészen el is merültem a gondolataimban, ám hamarosan hangos kiáltozás rántott vissza a valóságba. Láttam, hogy Nyle kezében van a rúd, és rohan vele a dobóvonal felé. Amilyen nagydarab ember volt, meglepően gyorsan szaladt, és amikor egy mindenre elszánt birkapásztor az útjába állt, hogy elvegye tőle a botot, egyetlen ütéssel úgy söpörte félre, hogy az fejjel bucskázott a nézőközönség soraiba.
– Ez aztán a férfi! Valódi gidestai hadicsel; nem csoda, ha az ittenieknek fölakad a szemük tőle! – Hátrapillantva láttam, hogy Halice nyomakodott át a tömegen, és elismerő tekintettel megállt mellettem.
Azon tűnődtem, vajon mit csinálhatott Nyle Gidestában. Nehéz lett volna elképzelni róla, hogy bányászként, prémvadászként vagy favágóként keresse a kenyerét, mást meg nemigen lehet csinálni odafönn az északi hegyekben. És a kiejtése sem gidestai. Végül is úgy döntöttem, a kérdés nem érdemel több figyelmet.
– Hová tűnt Livak?
– Fogadásokat köt. – Halice az udvar túlsó vége felé mutatott, és a következő pillanatban észre is vettem Livak vörös fürtös fejét a tömegben. Körülötte néhány izgatottan hadonászó fickó állt, akik az erszényüket mutogatták, és hangosan kiabáltak egymással.
– Mennyit számít föl nekik? – nevettem el magamat.
– Kettő az öthöz, ha az öszvérkaraván győz, három a héthez a helyiekre. – Halice elgondolkodva figyelte a játékot. – De ha valaki több mint öt fejjel győz, még többet fizet nekik.
– Öt fejjel? – kérdeztem egy kissé zavartan.
Halice széles vigyorral mutatott az egyik hólyagra, amely vígan lengedezett a szélben.
Azt mondják, a Hegyek Népe eredetileg tényleg emberi fejeket használt ehhez a játékhoz. Azokét az ellenségeikét, akiket sikerült legyőzniük a csatában. Állítólag ők találták ki a szabályokat. Sorgren szerint az efféle viadalokkal tartották fönn magukban a harci szellemet, no meg persze a testgyakorlás sem ártott meg nekik. Megesküdött mindenre, ami szent, hogy a nagyapja még látott ilyen játékot valódi emberi fejekkel, és ami azt illeti, én is tanúja voltam, hogy Gidesta nyugati részén még ma is disznófejekkel játszanak.
Halice ízesen ejtette ki ezeket a szörnyű szavakat, és közben oldalt pillantott, hogy lássa, milyen arccal fogadom őket.
– Fuj – mondtam kényeskedő fintorral, hogy a kedvére tegyek, és elnevettem magam.
A gazdálkodók egy csoportja magához ragadta a kezdeményezést, és sikerült átvinniük a játékot a felénk eső térfélre. Öten közülük azzal voltak elfoglalva, hogy miszlikbe szedjék bármelyik öszvérhajtót, aki túlságosan közel merészkedne, így a hatodik zavartalanul nyomulhatott előre, kezében a rúddal. A dobóvonalnál megsuhintotta, és a bot egyenesen kettészelte a fölakasztott hólyagot.
– Sikerült találnod valakit, aki találkozott az elietimmekkel útközben? – kérdeztem, de Halice nem hallotta meg a tömeg lelkes ordítása közepette.
Oldalba böktem, és megismételtem a kérdést. A hangom alig hallatszott a zsivajban, de nem mertem hangosabban beszélni.
– Tessék? Ja, igen. Ketten is mondták, hogy láttak egy kisebb csoportot táborozni ott, ahol a Linney-be vezető út leágazik a Folyóparti országútról. Szerintem csakis ők lehettek. A szekeresgazdák szerint egészen világosszőke volt a hajuk, ezért is jegyezték meg őket. Az ilyesmi még errefelé is ritkaság.
– Milyen ruha volt rajtuk? – vontam össze a szemöldökömet.
Halice visszafojtotta a lélegzetét, és olyan arcot vágott, mintha dühös lenne magára.
– Hát, azt egyikük sem mondta, nekem meg nem jutott eszembe megkérdezni – vallotta be. – De fölteszem, hétköznapi ruhát hordhattak, mert ha lett volna rajtuk bármi különös, mondjuk egyenruha, azt a szekérhajtók biztosan megjegyzik.
– Nem tudnál utánakérdezni?
A nézőközönség soraiban hangos kiáltozás és ökölrázás jelezte az újabb találatot. Némelyek egymás nyakába ugráltak vagy a szomszédjuk vállát veregették, mások dühösen vakargatták a fejük tetejét. Valahonnan a konyha tájékáról söröskupák érkeztek, amelyeket többen üdvrivalgással fogadtak.
– Majd' elfeledtettem, az a Nyle nevű őr kérdezgetett a kardodról – szólalt meg Halice. – Úgy tűnik, titokban fegyverekkel kereskedik.
– Már engem is megkérdezett – feleltem. – De egyelőre nem tudom, hová tegyem az ajánlatát.
A csapatok ismét hadrendbe álltak, de néhányan közülük szemlátomást úgy döntöttek, hogy egyelőre elegük van a küzdelemből. Kifulladva félrevonultak, némelyikük sántikálva, mások frissen szerzett sebesüléseiket dörzsölgetve, vérző orrukat szorítva.
– Mennyit adna érte? – Halice szemöldöke fölszaladt a homlokán.
– Teljesen mindegy – feleltem. – Messire magától Planirtól kapta, és napfordulós ajándékként adta nekem. Azt hiszem, így akart legalább részben kártalanítani azért a kis kirándulásunkért a Jéglakók szigetén, Shivvel meg Livakkal.
Akaratlanul is megborzongtam, és fejemben mintha a saját ordításaim visszhangoztak volna a vérszomjas elietimm vezér kínpadján. Nos, úgy tűnik, ez az emlék nagyjából olyan gyorsan fog elhalványodni, mint a kalózok tetoválásai.
– No, mi az? Poldrion meglegyintett a köpenye szélével? – nevetett Halice, de szeme aggódva fürkészett.
– Valami olyasmi – feleltem komoran, és visszafordultam a játéktérhez, ahol az újonnan érkezők elfoglalták a helyüket, és a küzdelem újra kezdődött.
– Akkor ez a Messire nyilván jó véleménnyel van rólad – érdeklődött Halice.
– Azon vagyok, hogy okot adjak neki rá. – Nos, ez egy kissé veretesebben hangzott, mint szerettem volna, de Halice nem ütődött meg rajta.
– És hogy jutott eszedbe, hogy fölesküdj neki? – kérdezte. – Ez afféle családi dolog nálatok? Úgy értem, az apád is a hűbérese?
– Nem – mosolyodtam el. – Az apám kőművesmester. És minthogy a két legidősebb bátyám a vésőt meg a vakolókanalat választotta, apám nem bánta, hogy mi, fiatalabbak a saját fejünk után mentünk.
Nos, ehhez még az is hozzátartozik, hogy abban az évben, amikor a forróláz elvitte Kitria nővéremet, apám meg a fivéreim több követ vágtak, és több házat alapoztak, mint a város összes többi kőművese együttvéve. Anyám vagy keserves sírással töltötte a napjait, vagy vég nélküli imádkozással Halcarion kápolnájában, Mistal bátyám meg valósággal elmenekült a városból. Ami engem illet, minden alkalmas és alkalmatlan eszközt megragadtam, hogy ne kelljen folyton Kitriára gondolnom, és ne érezzem olyan fájón a hiányát.
– Hány év telt el, amióta fölesküdtél neki?
– Idén nyáron jár le a tizenkettedik – feleltem.
Gondolkodnom sem kellett a válaszon: éppen tizenkét éve, hogy egy teljes Napfordulót töltöttem a sárga földig lerészegedve rossz szeszektől, thassin kábulatában, olcsó szajhák ölében. Arra ébredtem, hogy vérzik a fogam, kettéhasadt a fejem, és mindenhol viszketek. Nem kellett sok idő, hogy rájöjjek, muszáj valami egészen másba kezdenem, és összeszednem magamat, máskülönben könnyen előfordulhat, hogy Poldrion az idők végezetéig ide-oda fuvaroz a bárkáján a világok között, amíg csak magyarázatot nem tudok adni Saedrinnek, miért és hogyan vesztegettem el az életemet.
– Livak elmesélte, mi történt veletek ott a Jégszigeten. – Halice egy gyors mozdulattal hátat fordított a játéknak.
– Akkor hát mindent tudsz, amit tudnod kell. – Eszemben sem volt éppen most megosztani vele az élményeimet.
– Azt hiszem, többet is tudok annál, mint amennyit Livak el szándékozott árulni nekem.
Ez a megjegyzés az elevenembe vágott. Most már én is elfordultam a játéktértől.
– Ezt meg hogy érted?
– Rengeteget mesélt arról a Jéguraságról, meg arról, hogyan hatolt be a fejébe. – Halice pillantása sötét volt és kiismerhetetlen. – Rólad azonban alig egy-két szót szólt, és ez szokatlan tőle. Így aztán az a gyanúm, te is beférkőztél a fejébe, de lehet, hogy nem csak oda.
Az első meghökkenés után némileg fenyegetően pillantottam rá, de neki a szeme sem rebbent.
– Livaknak megvan a magához való esze, nem könnyű bolondot csinálni belőle, de most azt hiszem, alaposan összezavartad a fejét – folytatta Halice könnyed társalgási stílusban. – Általában nem szoktam beleártani magamat az ügyeibe, most viszont komolyan tartok tőle, hogy rossz felé dobta a rúnákat. Szeretnék segíteni neki, hogy összeszedje magát. Biztos vagyok benne, te sem akarod, hogy megbánja, hogy valaha találkozott veled, ugye?
További szavai elvesztek a tömeg hirtelen fölcsapó ordítozásában, és mindketten visszafordultunk a küzdőtér felé, hogy lássuk, mi kavarta föl ennyire a nézőközönséget. Két fickó éppen akkor cipelt odébb egy szerencsétlent, alá a bordáit szorongatta. Mire ismét megfordultam, Halice már eltűnt.
Egyik kezemmel megdörzsöltem az arcomat, és azon törtem a fejemet, vajon hová tegyem magamban az iménti beszélgetést. Többször előfordult már velem, hogy aggódó atyák dagályos stílusban a szándékaimról érdeklődtek, vagy kotnyeles nagynénik hívtak félre sokat sejtető mosollyal, sőt az is megtörtént velem – igaz, ez az eset életemnek abban a bizonyos féktelen időszakában esett meg –, hogy három dühös fivér várt rám egy sötét sikátorban, fejszével óhajtva elégtételt venni húguk tisztességéért.
Végül úgy döntöttem, hogy ez az iménti eset félúton foglal helyet valahol a szelíd kérelem és a fenyegetés között, de azt továbbra sem tudtam, hogy bosszankodjak-e vagy inkább örüljek neki, hogy Livaknak ilyen lelkiismeretes barátja van, aki ennyire szívén viseli az érdekeit. Nos, Halice legalább nem várt választ; ettől kissé megkönnyebbültem. Őszintén szólva fogalmam sem volt, meddig is akarok elmenni Livakkal; no jó, a legközelebbi vetett ágyig, de belátom, ez kevéssé releváns álláspont. Szerettem volna tudni, vajon mit mondhatott Halice Livaknak. Dastennin rázza ki a bőrükből ezeket a nőket! Képtelenség eligazodni rajtuk. Hiszen még arról sem tudok semmit, vajon maga Livak ínit gondolhat erről az egészről, hogyan szedhetném akkor rendbe a saját érzéseimet? Már csak az hiányzik, hogy ezek után még Halice is kavarja a port közöttünk!
– Kell még három, aki beállna közénk – harsant föl egy öblös kiáltás a küzdőtérről –, vagy különben Nyle emberei megnyerik a játszmát!
A pillanat hevében úgy éreztem, a játék nyilván remek lehetőséget adna rá, hogy büntetlenül levezethessem a bennem felgyülemlett feszültséget. Velem együtt még néhányan elindultak a játéktér felé, de a helyiek csapatkapitánya végül engem választott ki, meg egy kövér fiút Dél-Varisból, aki úgy festett, mintha kifejezetten azért hizlalták volna, hogy levágják. Az egyik oldalsó oszlop tövében valaki megfordított egy hatalmas homokórát, amelyet eddig észre sem vettem, és megkezdődött a következő menet. Szinte azonnal az események sűrűjében találtam magamat, mivel elég magas voltam hozzá, hogy az útjába álljak bárkinek, aki eldobni készült a rudat. Szerencsére a kezem is kellően biztosnak bizonyult, és hamarosan rájöttem, milyen jó szolgálatot tesz az a lábmunka, amelyet hosszú éveken át gyakoroltam kardvívás közben: szinte lehetetlen volt kicselezni. Hárítottam, lendítettem, és csakhamar azon kaptam magamat, hogy együtt ordítok a tömeggel, miközben sorra lehagyom üldözőimet, és kezemben az értékes rúddal egy szál egyedül vágtatok a dobóvonal felé.
Az egyik zömök öszvérhajtónak sikerült megragadnia a rúd végét, de úgy látszik, eddig senki sem világosította föl a szerencsétlen párát, hogy a bot bizony kétvégű fegyver. Diadalmas vigyorral szorította a melléhez a megkaparintott botvéget, én azonban úgy döntöttem, hogy eszemben sincs elengedni az innensőt. Ehelyett megpördültem a tengelyem körül, ő meg mit tehetett volna, széles ívben követett, hogy a lába is alig érte a földet. Megbotlott és magára rántott, és amikor a játék után megláttam őt mosakodni az egyik itatóvályúnál, meglepetten fedeztem föl a mellkasán a csizmám talpa nyomát.
Egy pillanattal később azt hittem, ütött az utolsó órám, és úgy kilapítanak, mint egy lepényhalat: ugyanis egy jól megtermett szekérhajtó robogott felém veszettül hörögve, ökölbe szorított kézzel. Ám mielőtt még elért volna, valaki előtte termett a semmiből, és egy kellemetlen rúgást helyezett el a két combja találkozásánál; fölteszem, inkább személyes bosszútól hajtva, mint a játék miatt.
Két helyi fickó, akik talán ökrökkel való birkózás útján tettek szert ekkora izomzatra, hamarosan bebizonyította, hogy hatalmas testtömeggel is lehet gyorsan futni, ha nagyon muszáj. Hamar utolértek, és mögöttük megláttam, hogy Nyle és egy másik szekérhajtó is egyenesen felém tartanak. Villámgyorsan ide-oda kapkodtam a fejemet, keresvén, hol lehetnek a marhahajcsárok. Egyikük rám villantotta ragyogó mosolyát, odabólintott a fivérének, én pedig erősen megvetettem a sarkamat a földön, nehogy feldöntsenek, amikor elszáguldanak mellettem. Kőomlásszerű robajjal döntötték le a lábáról Nyle-t meg a szekérhajtót, és egy szempillantás alatt megtisztították előttem az utat. Hátam mögül rohanó lábak mennydörgését hallottam, és tudtam, hogy szűkre szabott az időm. Hirtelenjében elfelejtettem mindent, amit valaha is tanultam a lándzsavetésről, és tiszta erőből megsuhintottam a botot, amely pörögve repült a levegőben. Még láttam, hogyan találja telibe a hólyagot, azután mintha egy fél hadsereg rohant volna bele a hátamba.
Amikor a látásom végre kitisztult, és az összes füvet sikerült kiköpködnöm a számból egy kis földdel keverten, megnyugodva summáztam, hogy az arányérzékem még mindig a régi.
– Remek dobás! – hallottam Livak hangját a nézőközönség tombolásán át. Fölnézve észre is vettem vörös haját és elragadtatott arcát. Az első sorban állt, nem messze tőlem.
Integettem neki, és mérhetetlen lelkesedésemben még egy elhamarkodott csókot is dobtam feléje, majd rémülten felugrottam, nehogy a visszafelé zúduló csapat ismét az agyagba döngöljön. A játék tovább folytatódott, nekem pedig valamivel később újabb találatot sikerült szereznem, és három másikhoz is hozzájárultam, eltakarítva az útból az okvetetlenkedő szekérhajtókat. A mérkőzés végül kilenc fordulón át tartott, de addigra már mindannyian a végsőkig kimerültünk, és nem érkezett több utánpótlás a sebesültek helyébe. Voltaképpen nem is bántam, hogy nem játszunk tovább: tartottam tőle, hogy ha tovább folytatjuk, a mérkőzés zajos tömegverekedéssé fajul. Talán ez is az egyik legfőbb oka, hogy ezt a játékot olyan kevéssé értékelik Tormalinföldön. A végeredmény szerint az öszvérkaraván veszített a maga tizenöt fejével, minthogy az én csapatom huszonegy fejjel büszkélkedhetett, de a közhangulat azt mutatta, hogy senki sem elégedetlen igazán a játék kimenetelével. Lekapargattuk magunkról a ránk ragadt sár nagyobb részét, és mindannyian beözönlöttünk az ivóba, ahol komoly ivászat kezdődött. Reménykedő arccal nézegettem körbe-körbe, hátha megpillantom valahol Livakot. Kíváncsi voltam, mennyit keresett a fogadásain.
– Itt vagyunk! – intett felém Shiv az egyik sarokasztaltól.
Átnyomakodtam a tömegen, de minduntalan megállítottak a vidám csapattársak és a még vidámabb gratulálók, akik nyilván ránk fogadtak.
Halice sört töltött, én pedig egy szuszra lehajtottam, majd utánaküldtem egy másodikat is, igaz, már valamivel lassabban. Nem akartam túl sokat inni, sem túl gyorsan, különösen nem ekkora fizikai megterhelés után.
– Attól tartok, ma este egy kicsit később kapjuk a vacsorát – tűnt föl Livak a konyha irányából.
Kihúzta a mellettem lévő széket, és letelepedett.
– Nyereséget hozott a ma délután? – vigyorogtam rá.
– Azt meghiszem! – Elégedetten rám mosolygott, és megveregette inge elejét, ahonnan halk csörömpölés hallatszott.
– Egyébként hallott valamelyikőtök bármit is keletről jött barátainkról? – Shiv egy szempillantás alatt visszazökkent a hétköznapokba, arca csupa figyelem, hangját lehalkította, holott amúgy sem hiszem, hogy bárki odafigyelt volna ránk a korsócsengés és a délután eseményeinek izgatott tárgyalása közepette.
– Elég kimerítő leírást kaptam egy feketébe öltözött csoportról nagyjából másfél napi járóföldre délre, Halice viszont tudomást szerzett egy maroknyi szőkéről a Linney-be vezető út mentén. – Újfent a korsómért nyúltam, és igyekeztem elkalandozó gondolataimat visszaterelgetni a feladatunkhoz.
– Miközben fölvettem a pénzt a fogadásokra, azt a mesét hintettem el, hogy keresek valakiket, akik nem fizették meg az adósságukat – mesélte Livak. – Úgyhogy hamarosan eljutott hozzám mind a két történet.
– Hová tetted azokat a térképeket? – kérdezte Halice. – Lehetségesnek tartod, hogy ugyanazt a csapatot látták mind a kétszer? – A hangjából ítélve nem sok esélyt adott a dolognak, és ami azt illeti, én sem.
– Lehet, hogy szétváltak? – tűnődtem.
– Nem hiszem – rázta meg a fejét Shiv. – Viltred megpróbálkozott a távollátó varázslattal. Azt mondja, biztos benne, hogy amit elvittek tőle, még együtt van.
– Utánakérdeztem még egyszer, és most már biztos, hogy az a csapat, amelyikről nekem beszámoltak, teljesen közönséges helyi öltözékben volt, nem egyenruhában – tette hozzá Halice. – Vagyis nagyon úgy áll a helyzet, hogy most már egy másik csapattól is tartanunk kell, nem csak a tolvajoktól, akiket keresünk.
– De vajon ők kit keresnek? – vetette föl Livak. – Bennünket, Viltredet vagy a fekete egyenruhásokat?
– Még az is lehet, hogy valami teljesen más ügyben járnak – mondtam, és kortyoltam egyet a sörből. – Ezt a lehetőséget sem szabad figyelmen kívül hagynunk.
– Megyek, beszélek Viltreddel. Lehet, hogy távolbalátással sikerül eredményt elérnünk, ha pontosan tudja, hol keresse ezt a másik csoportot. – Shiv sajnálkozó pillantást vetett az utazó szajha, Larrel felé, aki hatalmas tálcával közeledett, kenyeret és szeletelt húst kínálgatva.
– Ne siess annyira – kapta el a varázsló karját Livak. – Valami más is volna itt, amit meg kellene beszélni. Az őrség kapitánya, az a Nyle nagyon érdeklődik Ryshad kardja iránt. Tudsz róla valamit?
Shiv vállat vont.
– Nem lep meg a dolog – felelte. – A kard a Régi Birodalom idejéből származik. Az efféle pengékért jó árat fizetnek akárhol.
– Ne add nekem a templomi szüzet, Shiv. Ahhoz túlságosan jól ismerlek. – Livak méltatlankodva csóválta meg a fejét. – Arra vagyok kíváncsi, nincs-e Darni a környéken vagy valaki hasonló. Aki magas árral csábítgatná a szegény tudatlanokat, hogy adják el neki a családi örökségüket, hátha Planir ki tud sütni belőle valami okosat. És hátha sikerül újabb hozzám hasonló idiótákat belerángatnotok a sötét üzelmeitekbe! Ne gondold, hogy valaha is elfelejtem neked, hogyan zsaroltál meg, és hogyan kevertél bele ebbe az egészbe! – A lány hangja a szokottnál is tüskésebb volt.
– Nem hinném, hogy ezúttal ilyesmiről lenne szó – válaszolta Shiv. – Ha akarod, ellenőrizhetem, de azt hiszem, Planir nekem legalábbis szólt volna.
– Nyle azt mondta, hogy az egyik megrendelője éppen ilyen kardot keres – erősködött Livak. – És tavaly az elietimmek is a Régi Birodalom ereklyéit hajkurászták, vagy rosszul cinlékeznék?
„És el is lopták őket” – tettem hozzá magamban. Ismét eszembe jutott, hogy Messire egyik unokaöccse ma sem gyógyult fel, annyira megverték ezek a gonosztevők, amikor meg akarta védeni tőlük a családi örökség részét képező gyűrűket.
– Lehet, hogy Nyle maga sem tudja, de az, aki megvásárolná tőle a kardot, az elietimmekkel áll kapcsolatban – vetette közbe Halice. – Attól persze, hogy nem adod el neki, még mindig beszámolhat a közvetítőjének a csodálatos kardról, amelyet nem sikerült megszereznie. Azt hiszem, komolyan el kellene gondolkodnod rajta, nem volna-e okosabb mégis eladni. Nem szeretnék arra ébredni, hogy rossz csapatba álltam be ebben a vadászósdiban!
– Tudom, hogy az urad ajándék gyanánt adta neked, Ryshad, de figyelembe kell venned, hogy mindannyiunkat veszélybe sodorhat. Az lenne a legjobb, ha eladnád! – Livak rám függesztette a tekintetét, én pedig semleges arccal vállat vontam. Sejtettem, hogy Halice meg ő sántikálnak valamiben.
– Nem hiszem, hogy ennyire súlyos lenne a helyzet – vágta rá Shiv gyanúsan gyorsan.
Kíváncsian méregettem. A küzdőtéren rám ragadt eufória lassanként oszladozott, és egyre inkább úgy tűnt, hogy egy másik játszma is folyik itt a háttérben, még ha el is mulasztottam figyelemmel kísérni az első néhány találatot.
– Nem akarod, hogy eladja, igaz? Tudja egyáltalán Ryshad, hogy mit cipel magával? – Livak smaragdzöld szeme kihívóan megvillant, a varázsló tekintete azonban zárkózottan másfelé fordult.
– Persze, hogy tudja. Ez egy régi tormalin kard.
– És az alvással kapcsolatos gondok? – vágott közbe Halice.
– Csak nem arról van szó, kedves Shiv, hogy közelebbről szeretnél tanulmányozni bizonyos különös álmokat? – tette hozzá Livak.
– Mit akarsz ezzel mondani? – Megmarkoltan a söröskorsó fülét, és átkoztam magamat, hogy nem jutott eszembe ez a kézenfekvő lehetőség: az Ősmágus megbízásából Shiv nyilván egészen más halakra is halászhat, mint mi, tudatlan többiek.
– Ha te nem mondod el neki, én magam fogom, de akkor megnézheted magad! – fenyegetőzött Livak.
– Hm... Ryshad, ugye emlékszel, említettem neked, hogy Planir újabban bizonyos tormalin régiségeket tanulmányoz. Ezért is küldött el engem Viltredhez, mert neki volt néhány ilyenje.
Shiv a feje tetejét vakarászta, és elkeseredetten keresgélte a szavakat. Egyre inkább az volt az érzésem, hogy semmiképpen sem fog tetszeni, amit hallanom kell.
– Nos, azt lehet, hogy elfelejtettem megemlíteni – folytatta kínlódva –, hogy ezeknek a régiségeknek egy része különös álmokat hoz a tulajdonosnak. Nem is álmok ezek, inkább élethű víziók a Birodalom bukásának idejéből. Az Ősmágus arra szeretné felhasználni őket, hogy minél többet tudjon meg Hadrumal alapításának körülményeiről. Hiszen mindez nagyjából egy emberöltővel a Régi Birodalom szétesése után történt. Ekkoriban sikerült először a saját használatunk szerint alakítanunk az elemekben rejlő mágikus erőt.
– Hadrumal, hát persze – szólt közbe Halice kissé gúnyosan. – A varázslók rejtélyes szigete, amely az óceánban rejtőzik, Trimon tudja, merre, hogy a mágia titkát megőrizze a nem mágikus születésűektől.
Shiv szája sarka lefelé görbült, nem kis idegességről árulkodva.
– Úgy van – vágta rá. – Itt élnek és dolgoznak a világ leghatalmasabb varázslói, élükön az Ősmágussal. Egyébként ne hidd, hogy annyira titokzatos hely.
– A lényeg az, hogy megfelelően távol tartsa a varázslókat a becsületes emberektől – vágta rá csípősen Livak.
– A varázslók egy része úgy gondolja, ez egyben meg is óvja őket attól, hogy a mindennapi élet apró-cseprő ügyei elvonják a figyelmüket a komoly munkától – jelentette be Shiv kissé szertartásosan.
– Jó, de mi köze ennek az egésznek az én kardomhoz? – vágtam közbe türelmetlenül.
– Ugye, emlékszel, hogy amikor tavaly egészen addig a távoli szigetig követtük az elietimmeket, bizonyítékot találtunk rá, hogy az a bizonyos tormalin gyarmat, amely nagyjából a Birodalom bukásával egy időben veszett el, egyáltalán nem Gidestában volt? – fordult hozzám Shiv, tudomást sem véve Livak villámló tekintetéről. – A Régi Birodalomban pedig a mágia ősi formáját használták, az éteri varázslatot, ugyanazt, amit az elietimmek is alkalmaztak ellenünk tavaly, bármi is legyen az pontosan.
– Hát persze, hogy emlékszem – pillantottam rá gyanakodva. – Lehet azt elfelejteni? Végül, ha jól rémlik, arra jutottunk, hogy ez a rejtélyes gyarmat valahol az óceán túloldalán lehetett. Messire azt mondta, hogy ha Dastennin is úgy akarja, megpróbáljuk megkeresni. De most már nem ártana, ha a tárgyra térnél, Shiv! – emeltem föl a hangomat.
– Nos, nagyon úgy tűnik, hogy a telepeseket egykor megtámadták az elietimmek, de nekik sikerült valamilyen módon megzavarniuk a jéglakók mágiáját. Nem is gyanították, hogy ezáltal ők maguk adják meg a kegyelemdöfést a Régi Birodalomnak, amelynek hatalma szintén a mágiának ezen a fajtáján nyugodott.
– Te tudtad ezt? – pillantottam csodálkozva Livakra.
– Neked nem mondták? – kapta föl a fejét a lány, és a hangjában mintha védekező magyarázkodás érződött volna. – Az az öreg varázsló, Otrick megígérte, hogy Hadrumal hivatalosan közli az értesüléseit D'Olbriottal meg a Tormalin Nagygyűlés többi tagjával!
Shiv kézfejével megtörölte a homlokát.
– Egész télen dolgoztunk az ügyön – mondta –, és kiderítettük, hogy ezek a különös álmokat okozó ereklyék, már amelyiknek ismerjük az eredetét, mind olyan családok hagyatékából származnak, akik részt vállaltak annak a bizonyos gyarmatnak a létrehozásában. Sőt, nagyon úgy tűnik, hogy egyenesen a telepesek használati tárgyai voltak.
– És? – vontam meg a vállam, azon tűnődve, ebben az esetben vajon hogyan kerülhettek vissza az óceán túlsó feléről.
– Nos, jelenleg abban bízunk, hogy ezek az álmok nyomra vezethetnek bennünket, esetleg rájöhetünk, hogyan álltak ellen a telepesek az elietimmek mágiájának – folytatta Shiv. – Át- meg áttanulmányoztuk azt a keveset, amit az éteri mágiáról tudunk, és eljutottunk odáig, hogy megbízhatóan tudjuk észlelni ezt a fajta varázslatot, és néha sikerül ellenvarázslatot is alkalmaznunk.
– Vagyis azt akarjátok tudni, hogyan hatástalanítsátok az elietimmek mágiáját, ha egyszer úgy döntenének, hogy ellenünk küldik a haderejüket, és éteri varázslatokkal támogatják a hadműveleteiket – összegeztem az elhangzottakat.
Ez mindenesetre értelmes gondolatnak tűnt, ennyit el kellett ismernem. De miért kellett ekkora titokban tartani? Ha mást nem is, legalább az uramat tájékoztatniuk illett volna.
– Ha fölvesszük a harcot ezzel a mágiával, az jelenleg nem fog semmiféle zavart okozni a dolgok rendes menetében – biztosított róla Shiv. – Legföljebb néhány öreg pap lesz csalódott, ha nem működnek a jól bevált kis trükkjeik. Az éteri mágia használata a Régi Birodalommal együtt enyészett el, legalábbis ami az óceán innenső oldalát illeti.
– Vagyis, ha jól értem, azért kaptam ezt a kardot, hátha elkezdek összeálmodni mindenféle zagyvaságot Planir legnagyobb örömére? – Nem tudtam távol tartani egy kis sértettséget a hangomtól. Hogy mernek visszaélni ezek az átkozott varázslók az uram meg énközöttem feszülő hűbéri kötelékkel?
– Megpróbáltuk... Azazhogy Planir meg a Mágustanács megpróbálta ezeket a régiségeket olyanok kezébe adni, akik valamiképpen hasonlítanak a hajdani tulajdonosukhoz. – Shiv arca fölélénkült. – Te, ugyebár, kardforgató vagy. Mondd csak, nem voltak furcsa álmaid mostanában? Ha vissza tudnál emlékezni, mit szoktál álmodni, lehet, hogy megtudhatnánk belőle valami fontosat.
– És ha nem? Akkor magatok próbáljátok meg kirángatni az agyamból a fülemen keresztül a sötét varázslataitokkal? – Erőlködtem, hogy növekvő dühöm ellenére ne emeljem föl a hangomat. Túlságosan nagy feltűnést kelthettünk volna, ha hangosan kezdünk vitatkozni.
– Nem értem, hogy juthat ilyesmi eszedbe! – Shiv meglepett arcot vágott.
No persze, könnyű azt mondani! Hiszen az ő agyában soha nem turkált elietimm varázsló. Fölmeredt a szőr a hátamon, ha csak eszembe jutott, hogy ez a romlott mágia beférkőzhet az álmaimba, és hatalmába kerítheti alvó agyamat. Úgy rázkódtam össze, mintha csak az imént közölték volna velem, hogy tévedésből egy leprás ingét húztam magamra. Erős kísértést éreztem, hogy Shiv kezébe nyomjam a kardot, csináljon vele, amit akar, de nem tehettem, elvégre mégiscsak Messire napfordulós ajándéka volt, nagyrabecsülésének jelképe. Nem adhatom csak úgy egy jöttment varázsló kezére! Ha Arimelin is úgy akarja, megpróbálok nem tudomást venni ezekről az állítólagos álmokról.
– Bármit használtak is föl a telepesek az elietimm mágia ellen, ezek a Jéglakók nyilván sokkal jobban emlékeznek rá, mint mi – tűnődött Halice. – Még az is előfordulhat, hogy számítanak rá, és megpróbálják valamiképpen a saját javukra fordítani. Nem lehet, hogy éppen mi fogjuk ezáltal megnövelni a hatalmukat? Ha megakadályozzák, hogy rájöjjünk, az azt jelenti, hogy megtarthatják a helyzeti előnyüket. Az is lehet, hogy ezért eredtek Viltred nyomába.
Megszokásból végiggereblyéztem ujjaimmal a hajamat, és fölszisszentem, amint egy beleragadt sárcsomóba akadtam.
– Azt hiszem, legelőször is megyek, és megfürdöm, mielőtt végképp rám szárad a kosz – jelentettem be.
Fölkeltem az asztaltól, tudomást sem véve Shiv próbálkozásairól, hogy megnyugtasson, és biztosítson róla, minden a legnagyobb rendben van. A selymes hajú kocsmároslány került az utamba; elkaptam a karját.
– Fürdőt kérek rengeteg forró vízzel a szobámba, amilyen gyorsan csak lehet. – A lány lerázta magáról a kezemet, és kissé meglepett képet vágott. Ekkor vettem csak észre, hogy idegességemben a kelleténél talán egy kissé erősebben szorítottam.
– Bocsánat – tettem hozzá gyorsan.
– Amint lesz egy szabad percem, intézkedem róla – felelte kissé bizonytalanul, én pedig fölmentem a szobámba, és türelmetlenül vártam, hogy a fürdő megérkezzék.
Borzongni kezdtem, és úgy éreztem, mindenem fáj. Az is eszembe jutott, igaz, kissé megkésve, hogy bizonyára olyan szagom lehet, mint egy agyonhajszolt hátaslónak. Amikor végre elnyújtózhattam a forró vízben, izmaim kellemesen ellazultak, és ezzel együtt az imént hallottak miatt érzett felháborodásom is enyhült egy kissé. Mindazonáltal nem mondhatnám, hogy felhőtlenül éreztem magamat, különösen, amikor a fürdővíz hűlni kezdett. Ami azt illeti, egy cseppet sem bántam, hogy jéglakókra kell vadásznom; sőt, mondhatni, elégedett voltam ezzel a feladattal. Az már kevésbé tetszett, hogy a szerepek esetleg fölcserélődhetnek, és könnyen kiderülhet, hogy ebben a vadászatban mi jelentjük a prédát. Arra pedig gondolni sem szerettem, hogy nem vagyok más ebben a játszmában, mint tudatlan csalétek, rothadó hús a farkascsapda acélfogai közt.
Vajon Shiv valóban ezt a szerepet szánja nekem? Egyáltalán: az ő ötlete volt vagy Planiré? És vajon mennyit árult el az Ősmágus az uramnak? Elmagyarázta-e neki ezt a furcsa felfedezést az álmokkal, vagy csak annyit mondott, hogy egy ilyen kard méltó ajándék volna egy nagylelkű hűbérúrtól? Semmi kétség, csakis az utóbbi lehetőség jöhet szóba; az előző sehogyan sem illene ahhoz a hűbéri kötelékhez, amely összeköt bennünket. Ugyanez az eskü kötelez engem arra, hogy megtartsam a pengét, sőt, arra is, hogy együtt dolgozzam Shivvel. Semmit sem tehetek ellene, de arról azért bizony meggyőződhetek, nem titkol-e el előlem ez a körmönfont varázsló egyebet is, amit pedig jó lenne tudnom.
Térdemre támasztottam a kézitükrömet, és elgondolkodó arccal nekiláttam megborotválkozni. Éppenséggel az ellenkező oldalról is szemlélhetnénk a dolgokat, ugyebár. Végül is nem számít, hogy az elietimmek akadnak ránk, vagy mi találjuk meg őket. Addig mindenesetre nem, ameddig a varázslók rajtuk tudják tartani a szemüket ezzel az úgynevezett távolbalátó varázslattal. Ráadásul nem szabad elfeledkeznem az Aitennek tett eskümről sem... Most az a legfontosabb, hogy minden pillanatban éber legyek, és megőrizzem a lélekjelenlétemet. Tükörképem a fényesre csiszolt acéltükörben mintha kevésbé látszott volna komornak, és hirtelen eszembe jutott egy mondás, amelyet gyakran hallottam az apámtól: „Viharra készülj, de reménykedj a napfényben”. Nem csak a kőművesmesterségben lehet zsinórmérték ez a bölcsesség... Jobban teszem, ha megtartom az emlékezetemben. Hirtelen megcsóváltam a fejemet, és rosszallóan meredtem a tükörképemre. Vajon mit szólna édesapám, ha megtudná, hogy egy ilyen kétes kimenetelű kalandba keveredtem? Nos, azt hiszem, a tőle megszokott higgadtsággal fogadná, és ha egyszer találkozna Livakkal, már az indokaimat is megértené. Bíztam benne, hogy egyszer talán sor kerülhet erre is, és hogy esetleg a pártomat fogja majd anyám ellenében.
Kopogtatást hallottam az ajtó irányából. Meglepetten fordultam hátra, de már láttam is, hogy elfordul a kilincs.
– Nem kell megmosni a hátadat? – érdeklődött Livak, majd a választ meg sem várva beosont, és belülről a csukott ajtónak támaszkodott. Szívélyes mosolyát a tekintetéből áradó bizonytalanság színezte.
– Ha már így fölajánlottad... – nyújtottam feléje a mosdókesztyűt, majd megfordultam, hogy jobban hozzám férhessen. Kéjesen fölsóhajtottam, miközben Livak átéléssel dörzsölgette sajgó izmaimat a durva szövésű vászondarabbal.
– Hoztam egy kis masszázsolajat is. Viltredtől szereztem. – Livak lehajolt, és az ajkát a hajamhoz érintette. – Szerintem jól fog esni.
– Jó ötlet! – Kiléptem a dézsából, és egy törölközőt terítetten az ágyra.
Miközben elheveredtem rajta, hallottam, hogy Livak kulcsra zárja az ajtót. Belemosolyogtam a párnába. Nagyon úgy tűnik, hogy Shiv kénytelen lesz beérni Livak ágyával ma éjszakára; nem hiszem, hogy Halice erényén csorba esne ezáltal.
– Ami pedig azt a dolgot illeti, amiről odalent beszélgettünk... – Livak letelepedett mellém, és feltűrte az inge ujját.
– Nem akarok beszélni róla, különösen most nem – vágtam rá kissé élesebben, mint szerettem volna.
– Halice azt mondta, majd meglátja, ki tud-e szedni többet is ebből a Nyle-ből. – Livak néhány csöpp olajat öntött a tenyerébe, és orromat megcsapta a sárkányvirág átható illata. – Elég jó barátságba keveredtek ma délután, töviről hegyire megbeszélték a játék taktikai fogásait.
– Örömmel engedem át Halice-t ennek a Nyle-nek – mormogtam. – Úgyis sokat töprengtem rajta, vajon miféle férfi lehet az, aki még az ő józan fejét is képes elcsavarni.
Livak elnevette magát, és fölém hajolt, hogy bemasszírozza a langyos olajat a hátamba.
– Halice-nek az olyan férfi az esete, aki mellett kicsinek és nőiesen törékenynek érezheti magát – mosolygott.
– Hát, ez eléggé behatárolja a választási lehetőségeit – motyogtam –, hacsak meg nem száll egy átutazó birkózócsapat a szomszédban.
– Magad is meglepődnél rajta, mekkora lepedőakrobata a leányzó! – suttogta évődve a fülembe Livak.
Ahogy fölém hajolt, éreztem, hogy keblei a hátamat súrolják inge vékony szövetén át. Átfutott az agyamon, vajon mi is csak afféle lepedőakrobatikára vágyunk-e, mindenféle szorosabb kötelék nélkül. Hirtelen elhatározástól hajtva már szóra nyitottam volna a számat, ám ekkor Livak föltérdelt, hogy ellazítson egy összerándult izomcsomót a vállamban, és szavaim belevesztek a puhára tömött lúdpehely párnába.
– Mit mondtál? – kérdezte.
– Nem érdekes. – Jólesően nyújtóztam fürge ujjai alatt, és elégedett mormogással kísértem ténykedését, miközben ő föloldotta testemben az izmaimba fészkelt milliónyi aprócska görcsöt.
– Merev még valahol? – érdeklődött, miután (legalábbis úgy éreztem) egy fél évszak telt el kimondhatatlan örömök közt.
– Csak ahol akarom. – No igen, a sárkányvirág rám is éppen olyan hatással van, mint bármely más egészséges férfira.
Hanyatt fordultam; Livak sikkantva fölnevetett.
– Képzelem, milyen arcot vághatott a kocsmárosné, amikor Viltred elkérte tőle ezt az olajat – jegyezte meg vigyorogva.
– Hagyjuk most Viltredet. – Kinyújtottam a karomat, és vadul magamhoz rántottam a lányt.
Éppen annyira kívánt engem, mint én őt, és borzongás futott végig a bőrén, amint a fején át lehúztam róla az inget. Amint megláttam, hogyan törik meg a lámpafény lágy vonalú mellén, és hogyan hegyesedik ki a mellbimbója, minden szóba jöhető társalgási téma kiment a fejemből. Úgy szorítottam magamhoz, mintha az életem függne tőle. Válasznak szánt simogatása magabiztos és gyakorlott volt, valamiképpen ismerős, mégis az új szerelem forróvérű érintésével villanyozott fel ajka és ujja. Mohón adta át magát a cirógatásaimnak, egy pillanatig sem habozva, és egymás testének újra felfedezése kölcsönös elragadtatásba sodort bennünket. Minden érzékemmel éreztem az újdonságot, amit izmos teste jelentett a tenyerem alatt, mégis olyan könnyedséggel egyesültünk, mintha már évtizedek óta házasok volnánk, megtalálva azt az ősi, ösztönös, szinte táncszerű ritmust, amely olyan természetessé tette ölelkezésünket már a legelső alkalommal is. Minden önuralmamat latba vetettem, míg csak azt nem éreztem, hogy Livak mozdulatainak üteme az önkívületig fokozódik, és csak akkor adtam át magamat a gyönyör megállíthatatlan hullámainak, amelyek teljességgel magukkal sodortak. Végül ott feküdtünk egymás karjában, erősen dobogó szívvel, és tudtam, hogy szívverésem még sokáig az övét fogja visszhangozni, nem törődve vele, mit is érez irántam, vagy mit hoz számunkra a jövő. Lélegzetünk összekeveredett, és együtt sodródtunk a mély és frissítő álom vizeire.

 

 

HARMADIK FEJEZET

Részlet a Col Vállalkozó Kereskedőinek üzletkötéseit tartalmazó számadás I. számú mellékletéből. Nyolcadik kötet, a Város függetlenségének 126. évében

 

Nagyra becsült Kereskedő Testvéreim!

Remélem, levelem jó egészségben talál benneteket, mint ahogy én is egészségről és gyarapodásról számolhatok be nektek. Azt hiszen, ez nem kis csodálkozásotokra szolgál, tekintve legutóbb írt levelemet innen, Triolle káoszából.
És most térjünk is rá az üzletre. Ami a tartozások oszlopát illeti, nem rejtem véka alá, hogy bizony súlyos veszteségeket könyvelhettünk el. A Triolle-öböl híres kikötőjét földig rombolták Draximal hercegének csapatai. Bizony, a Triolle és Aldabreshi közötti ez évi kereskedelem haszna is áldozatul esett ennek a rablóhadjáratnak, az értékes edényekre rúnát vetnek a zsoldosok táborában, és a drága selymek a katonák piszkos ringyóit ékesítik. Hadjáratuk több egyszerű nyári viharnál, ezért ha bárki is azzal bíztat benneteket, hogy a Napfordulóra vége szakad az egésznek, cipeljétek el a nyomorultat a legközelebbi játékbarlangba, és tétessétek föl vele fogadásra az utolsó koronát is, amely az erszényében zörög! Meglehet, a csatározás voltaképpen a trónért kezdődött, de mondjanak bármit, mára változott a tét: ki kaparintja meg a legjobban termő földeket, a folyami és tengeti kikötőket. Fogalmam sincs, Parnilesse miképp és meddig kerülheti el, hogy őt is belerángassák, de ha ez megtörténik, rablók és kalózok fészkévé lesz a legutolsó nyugodt horgonyzóhely is Tormalinföldtől idáig. Lescar kereskedelmében nagyjából annyi élet maradt, mint abban a nyomorult csavargóban, aki az út mentén fekszik tőrrel a torkában.
Azt kérditek tőlem, miben reménykedem még ezek után. Nos, hadd magyarázzam el. Ezeket a sorokat egy Relshaz nevezetű faluban írom, amely a Rel deltájában húzza meg magát, és alig néhány nyomorúságos viskót számlál. Elhagyatott és szegény falu ez, de van egy nagy előnye, amellyel mindeddig senki sem gondolt: a fekvése. Kell-e ecsetelnem, miféle kedvező lehetőségeket rejteget magában egy itt elhelyezkedő kikötő? Hiszen a Rel folyó a legnagyobb járművek számára is biztonságosan hajózható, egészen Abray magasságáig, és a kisebb bárkák még ennél messzebbre is följuthatnak, talán egyenesen Dalasorig. Aki letelepszik itt, az az ellenőrzése alatt tarthatja egész Kelet-Caladhria kereskedelmét, ha elég ügyes hozzá, és ha Lescar gazdaságába valaha életet lehet még lehelni, hát egy ilyen kikötő bizonyára ebben is magához ragadhatja a vezető szerepet.
Fivéreim, bátraknak kell lennünk, és nem szabad haboznunk, ha már ilyen lehetőség adatott nekünk. Hiszen egy kis szerencsével az egész Caladhriai-öböl kereskedelme a mi kezünkbe kerülhet! Hírszerzőim értesülései szerint az Attar-béli Lord Metril bővíteni szándékozik a kikötőjét, a pinerini Lord Sethel pedig arra készül, hogy dokkokat építsen a Ferlbe vezető út közelében. Mindkét javaslatot a Napéjegyenlőségkor tartott ülésszakán tárgyalja meg a nagyra becsült Parlament, és az a gyanúm, ezúttal nem leszünk tanúi annak a terméketlen szócséplésnek, amelynek ez a nemes gyülekezet egyébként nagymestere. Mindkét Lord megtette ugyanis a szükséges előkészületeket, hogy egészen bizonyos lehessen benne, a javaslata kedvező fogadtatásra talál a megvesztegethetetlen országatyák körében, azonban bennünket sem kell félteni, ha egy kis férfias csatározásról van szó ott, ahol politika és gazdaság összefonódik. Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy rókát eresszek ebbe a kedélyes tyúkketrecbe, tőletek pedig nem várok mást, mint hogy teremtsétek elő a szükséges anyagi eszközöket egy kikötő megépítéséhez, még mielőtt a téli viharok lehetetlenné tennék a munkálatok megkezdését. Tudom, hogy nem lesz könnyű dolog ezekben a nehéz időkben ekkora összeget szavatolni, azonban úgy hiszem, ez esetben el kell tekintenünk a rövid távú veszteségektől, és csak a hosszú távon remélt haszonra kell figyelmezni.
Józan ítélőképességetekben bízik hűséges üzlettársatok:

Jeram Gilthand

 

 

Relshaz réviénél, Caladhriában

Tavaszutó 27. napján

Senki nem tudta, mire vélje Nyle erőszakos érdeklődését a kardom iránt, de szerencsére ezt a gondot az öszvérkaravánnal együtt magunk mögött hagytuk, amikor nyugatnak fordultunk, Adrulle felé. Egyrészt azért tettük, hogy levágjunk egy széles folyókanyarulatot, másrészt pedig, hogy közelebb haladjunk el Linney-hez, hátha az elietimmek nyomára bukkanunk. A kocsmákban azonban nem sikerült semmit megtudnunk róluk, így arra gondoltunk, nyilván Ensaimin felé mentek tovább, feltéve persze, ha valóban a jégsziget lakói voltak. Nem feledkeztem meg róluk, de úgy ítéltem meg, hogy ezt a kérdést egyelőre hátrébb tolhatom az agyam egy kevéssé használt zugába.
Utunk egyhangú caladhriai kereskedővárosokon vezetett keresztül, amelyeket egy idő után igen nehéz volt megkülönböztetni egymástól. Shiv hangulata rohamosan javult, minthogy a két mágus a távolbalátáshoz használatos varázsedény fölé hajolva tölthette az estéit, és sikeresen kiokoskodták, hogy azok az elietimmek, akik elrabolták Viltred holmiját, még mindig Relshaz felé tartanak. Dél felé haladva az időjárás is egyre megbízhatóbb és melegebb lett, míg végül azon kaptuk magunkat, hogy a nap legmelegebb óráiban már jólesik ingujjban lovagolnunk. Viltred is kellemesebb társaság lett, ahogy a nap simogató sugarai kikezelték a hátfájását és gyógyították ezer más nyavalyáját. Caladhria déli részére akkor érkezett meg a bekerítés gyakorlata, és a földeket mindenütt léckerítések és sövények választották el egymástól. Kevesebb tehenet és kukoricaföldet láttunk, viszont több juhot és szőlőskertet. A városok itt már elég nagyok voltak ahhoz, hogy saját koldusaik legyenek, és az utcákon is sűrűbb volt a forgalom. Útközben néhány pillanatra az volt az érzésem, hogy hazafelé tartok a hegyek koszorújából délnek futó országúton.
Az igazat megvallva nekem is egyre jobb kedvem lett, minthogy az időjárás és a táj is mindinkább emlékeztetett a szülőföldemre. Livak közreműködésének köszönhetően sokkal mélyebben aludtam, mint annak előtte, viszont még mindig fogalmam sem volt az érzéseiről, minthogy mindketten többre értékeltük a jól sikerült szeretkezéseket a vég nélküli, terméketlen eszmecseréknél arról, vajon mit hozhat számunkra a jövő.
Végül egy reggel a hatalmas Rel párás lélegzetét sodorta felénk az ébredező szellő: iszap, rothadó fa, vízinövények és halak szaga érződött a levegőben. Hamar átkeltünk a folyópartot végigkísérő hegyláncon, és szemünk elé tárult Relshaz nyüzsgő városa. Fehérre meszelt házak zsúfolódtak egymásra a Rel két hatalmas, fekete karjától körülölelt folyódeltában. Caladhria hegyeiből Lescar síkságán át cipelte súlyos hordalékát a méltóságteljes folyam, mely ölében ringatta Relshaz városát, majd a csillámló tengernek nekifutva hosszú, sötét sávot rajzolt a fénylő vizekbe. A késő tavaszi napsütésben a Lescari-öböl olyan kék volt, akár a jégmadár szárnya, és fehér tarajos hullámok gördültek elő egymásra torlódva a látóhatár alól. Mély lélegzetet vettem, megtöltvén tüdőmet a sós levegővel, amely ugyan nem hordozta magán az óceán szúrós illatát, amelyet odahaza annyira megszoktam, de azért mégiscsak a tenger üzenete volt.
Ahogy tovább ereszkedtünk lefelé a hegyoldalban, mind kevesebb tárult a szemem elé a nyílt víztükörbot. A Folyóparti út és a Fűszerút találkozásánál széles, keményre taposott piactér húzódott: azok a kereskedők adták el itt árujukat, akik nem akartak időt és pénzt áldozni a réven való átkelésre Relshazig. Átnyomakodtunk az öszvérek, emberek, ökrök és szekerek tömkelegén, közben tucatnyi nyelven kiáltozó zűrzavar hasogatta a fülünket, torkunkat a fölkevert por fojtogatta, és minden pillanatban ketten-hárman is oldalba böktek a könyökükkel.
– Majd én előremegyek. – Shiv biztosan ülte meg gonosz kinézetű lovát most, hogy Halice végre kiszedte a varratokat a karjából, én pedig vidáman átengedtem neki a vezető szerepét. A vastagnyakú hátas látható örömmel taszított félre két útjába kerülő öszvért, én pedig sietve a nyomába eredtem, tudomást sem véve az öszvéresgazda szitkozódásáról. Hálát adtam az első eszembe jutó istenségnek, amiért Viltred lovának még annyi esze sem volt, hogy megijedjen a tömegtől, miközben hátrafordulva figyeltem, hogyan ragadja meg Livak a szekér elé fogott lovunk kötőfékjét, hogy segítsen Halice-nek az előrejutásban. Halice bőkezűen bánt az ostorcsapásokkal, ám a csökönyös állat még így is csak vonakodva haladt előre.
– Mennyi idő múlva indul a következő komp? – kiáltottam át a korláton, amikor megálltunk egy percre a moszattól sikamlós fapalló mellett, amely most, hogy a tengerár visszahúzódott, szárazon hevert az iszapos partoldalban.
Nem érkezett válasz.
– Azt hiszem, bármekkora várakozási időre számíthatunk, talán egy harangütésig bezárólag – vélekedett Livak.
Amint e szavakat kimondta, már föl is hangzott a harangok zendülése a zavaros víz túloldaláról.
– Jó érzés végre ismét olyan helyen lenni, ahol pontosan járnak az időmérő szerkezetek, és megbízhatóak a harangok – sóhajtott föl Livak.
Be kellett ismernem, hogy az én városi vérem szívből helyesel neki.
Végül hamarabb sikerült átkelnünk a folyón, mint gondoltam volna. Ebben persze az is szerepet játszott, hogy amint észrevettem a gyülekező tömeg karéjában a révészt, caladhriai márkával kibélelt szívélyes kézfogással köszöntöttem. Így aztán, amint a komp beállott a kikötőbe, és széles, lapos fedélzetéről a parti kövekre gördültek a megrakott társzekerek, a kikötőmester úgy igazította őket, hogy amíg az egyik irányból elállták az utat, másfelől a mi homokfutónk gurulhatott föl elsőként a kompra. Egy vörös arcú borkereskedő ugyan sérelmezte ezt az egyenlőtlenséget, de a révész csak integetett jókedvűen, mint aki egy szavát sem érti.
– Szerencsénk volt – jegyezte meg Shiv.
– Nem csak a szerencsén múlt – mosolyogtam. – Tudni kell, hogyan boldogul az ember a kikötők népével.
A hajó korlátjánál álltunk, és figyeltük, hogyan görnyednek a bilincsbe vert, verejtékező rabszolgák tölgyfából készült evezőpadjaikon, hogyan feszülnek neki a hatalmas csörlőknek, amelyek a folyó sötét, örvénylő vizén át a túlsó part felé vonják járművünket. Hátunk mögött zsivajgott az átkelésre váró tömeg. Sáros arcú gyerekek szökdécseltek, keresgéltek az iszapban, és amint a komp közeledett a parthoz, odasereglettek, hogy maszatos kezüket felénk nyújtva egy-egy rézpénzért ácsingózzanak.
– Az ember azt hinné, hogy manapság az ilyen helyeken már mindenütt híd van – jegyezte meg savanyú arccal Viltred. – Legalább a Caladhria felőli oldalon építhettek volna egyet.
Halice csatlakozott hozzánk, aki most mindkét lábára sántikált, minthogy Shiv ádáz lova rálépett az egészségesre.
– Jobb lesz, ha vigyázol, mit mondasz – figyelmeztette az öreg varázslót. – Relshaz népe roppant büszke a függetlenségére, amelyet a folyó őrzött meg számukra már nem is egyszer. Aki hidat akarna építeni, súlyos büntetést von a fejére.
– Ezt már én is hallottam – bólintottam.
– Amint leszálltunk a kompról, Arril felé indulunk – vágott közbe fontoskodó arccal Viltred. – Majd én mutatom az utat – tette hozzá, és sietve hátat fordított Halice-nek, hogy fölmásszon a homokfutóba.
– Hová megyünk? – kérdeztem csodálkozva.
– Lakik itt néhány ismerősöm – mosolyodott el Viltred idegesítő felsőbbrendűséggel.
– Livaknak meg nekem is – tette hozzá csöndesen Halice, és minden felhajtás nélkül magához vette a gyeplőt.
– Így igaz. – Livak megrántotta a lova kantárszárát, mivel a vigyázatlan állat kis híján nekifutott a palánknak. – Időt takarítunk meg, ha szétválunk. Megnézzük, mire jutunk egyedül, aztán találkozunk valahol... Hol is?
– Szó sem lehet róla – torkollta le sietve Shiv. – Egyelőre biztosabb, ha együtt maradunk. Beszélnem kell néhány emberrel, mielőtt eldönthetném, hogyan tovább. Ezenkívül nem akarom, hogy a helyi pletykafészkek fölfigyeljenek ránk.
Livak kétkedő pillantást váltott Halice-szel, és arckifejezésükről le lehetett olvasni, mit gondolnak erről az egészről. Úgy döntöttem, jobb lesz, ha rajtuk tartom a szememet. Livaknak mindig is gondot okozott a parancsoknak való engedelmesség, mégha olyan engedékeny és simulékony kézből is kapja őket, mint Shiv diplomatikus jobbja. A lányra pillantottam, aki konokul bámult lefelé arra az ezerféle szemétre, amelyet a móló végénél ringatott az örvénylő víz. Hogyan tudnám valaha is összebékíteni az én hűbéri esküm megszabta kötelességtudatomat az ő csökönyös szabadságvágyával és életszeretetével? Homokfutónk kerekei megcsikordultak a kikötő kövezetén, és a komp utasainak fáradtan mormoló seregletével együtt elhagytuk a folyópartot. Halice és Livak halk beszélgetésbe kezdtek, gyanakvó pillantásokkal illetve Shiv háta közepét. Hamarosan egy kocsma mellett vezetett el az utunk, amelynek cégérében tollbokréta ékeskedett.
– Vajon jó sört mérnek odabent? – vetettem föl csak úgy mellékesen.
– Elég jót – biccentett Halice. – Viszonylag becsületes szerencsejáték folyik az asztaloknál, kényelmes ágyak várnak, és többnyire információt sem nehéz szerezni.
– A varázslók csak hadd kéjelegjenek az ő híres mágiájukkal – jegyezte meg félhangosan Livak, és lovát közelebb irányította az enyémhez. – Én azonban nem bánnám, ha szert tehetnék néhány helyi értesülésre, olyan forrásból, amelyet méltányos fizetség tesz megbízhatóvá.
– Én aztán nem állok az utadba – feleltem, és kíváncsian körülpillantottam. – Jól ismered Relshazt?
– Az utóbbi években jó néhányszor megfordultunk itt – mesélte Livak, félrerántva a lova kantárszárát, amint egy vigyázatlan gyalogos toppant elé. – Rúnát vetettünk az ünnepségeken, a többi meg attól függött, milyen lehetőségek akadtak az utunkba. A lényeg az, hogy elég sok embert ismerünk, és ők is ismernek bennünket.
– Talán nem ártana szólni Shivnek – kockáztattam meg.
– Gondolod, hogy érdekelné? – húzta föl az orrát Livak.
Viltred zsúfolt utcákon vágott át a homokfutóval, néha megtorpanva, amikor a forgalom föltorlódott a város megszámlálhatatlan csatornáin átvezető hidakon. Meg kell mondanom, minél többet láttam ebből a városból, annál kevésbé tudott megfogni. Közelről nézve az öböl híres Fehér Városa bizony elég piszkos és ütött-kopott, különösen, ha eltávolodunk a parttól a szárazföld belseje felé. Penészfoltok a falakon, vízben úszkáló szemét, a déli meleggel egyre elviselhetetlenebbé váló, orrfacsaró csatornabűz. A szűk sikátorokban szurtos koldusok nyüzsögtek, úgyhogy hálát adtam a jó szerencsének, hogy nem éjszaka érkeztünk. Kihúztam magamat a nyeregben, és köpenyemet hátralöktem a vállamról, hogy láthatóvá váljék a kardom. Reméltem, hogy marcona tekintetem elriasztja a körülöttünk csellengő gyanús alakokat, ha netán szerencsét akarnának próbálni.
Üzletek, raktárak, műhelyek közé érkeztünk; az utcák itt, ha lehet, még zsúfoltabbak voltak, mint másutt. Nem volt ritka látvány, hogy egy többemeletes épület tetejére hatalmas kosárban húzzák föl a holmikat, és verejtékező lovak feszülnek a csigákon átbújtatott vastag köteleknek. Asszonyok fa- és fémáruval megrakott kézikocsikat toltak, más nők pedig a műhelyekben hajoltak a hímzőráma vagy a precíz munkát igénylő berakások fölé. Gyerekek szaladgáltak föl-alá üzenetekkel meg kisebb küldeményekkel, és néhány garasért bárkinek a lovára vigyáztak. A sűrű forgalom elválasztott Livakot meg engem a homokfutótól. Megrángattam a bámészkodó lány ruhaujját, hogy magamra vonjam a figyelmét.
– Milyen hely ez az Arril? – kérdeztem.
– Nem nagyon ismerem – csóválta meg a fejét a lány. – A hírét ugyan hallottam: ez az a városnegyed, ahol a legelőkelőbb polgárok meg a leggazdagabb kereskedők laknak. Én inkább arrafelé szoktam járni, ahol a kocsmák meg a játékbarlangok vannak.
– Mit gondolsz, hol találhatnak búvóhelyet a Jéglakók ebben a labirintusban?
– Ó, rengeteg helyen – fordult felém Livak. – De Halice meg én ismerünk néhány embert, akik talán utána tudnának járni. Shivnek muszáj volna megengednie, hogy fölhasználjuk a kapcsolatainkat!
Viltred befordult egy mellékutcába, ahol a homokfutó macskaköveken bukdácsolva haladt tovább, magas házak között, amelyek egyre előkelőbb külsőt mutattak. A téglaépületek hófehér falát frissen meszelték, az erkélyeken, virágokkal teli ládák között, vidám lakosok sütkéreztek. Finom selyemruhába öltözött nők sétáltak el mellettünk tisztára mosdatott gyerekekkel, akik közül a legtöbb gondtalanul nézelődött jobbra-balra, míg anyjuk az árusokkal alkudozott, ismerősökkel tereferélt vagy utasításokat osztogatott a szolgáinak.
Viltred egy faragott kőből épült ház széles, magas kapubejárója előtt állította meg a kocsit, és nyögve lekászálódott a bakról.
– Itt várjatok meg – szólt hátra nekünk.
Kopogtatására szinte azonnal ajtót nyitott egy jól szabott egyenruhát viselő ajtónálló.
– Mondd meg, kérlek, az asszonyodnak, hogy Viltred Sem van itt – szólalt meg az öreg varázsló hibátlan relshazi kiejtéssel, és úgy kihúzta magát, hogy talán egy tenyérnyivel is magasabbnak látszott.
Csodálkozva fedeztem fel, hogy alighanem ez lehet az anyanyelve, noha eddig azt hittem, hogy nyilván Caladhriában született, mivel azt a nyelvet is folyékonyan beszélte.
A kapuszárnyak föltárultak, és Livak sokat mondó pillantást vetett rám. Makulátlanra sikált udvarra léptünk be, melynek túloldalán gondozott pázsit húzódott. Középütt, virágzó gyümölcsfák gyűrűjében kőből faragott szökőkút állt. Két szolga sietett elő az istállóból, amely a magas kőházat az utcától elválasztotta, és átvették tőlünk a lovak kantárszárát, az ajtónálló pedig egy csillogóra fényesített, kétszárnyú ajtó felé vezetett bennünket. Tágas, napsütötte szalonba érkeztünk, amelynek finom muszlinfüggönyei redőzötten omlottak le a magas ablakokról, amelyek nyitva álltak, hogy beengedjék a tavaszi szellőt. Piszkos csizmám szégyenkezve csikordult meg a ragyogóra fényezett, sötét árnyalatú fapadlón, és észrevettem, hogy nem csak én kerülöm el elővigyázatosan a zöld levelekkel ékes, türkizkék selyemszőnyegeket. Ugyanilyen mintázatú selyem falikárpit díszítette a falakat is, mellettük kerámiák és domborművek érdekes gyűjteménye függött. Egyik darab sem látszott kimondottan értékesnek közülük, de mindegyiket szakértő szemmel választották ki a szoba ékesítésére. A levegőben virágillat lebegett, és az egész berendezés a finom elegancia légkörét árasztotta.
Viltred egyenesen egy selyempárnás díványhoz tartott, és irigylésre méltó otthonossággal telepedett le.
– Egy kis bort kérünk – intett oda a lakájnak, aki készségesen kisietett az ajtón.
Leültem egy székre egy gyümölcsfából faragott, alacsony asztalka mellett, és próbáltan átvenni Viltred oldott hangulatát. Nem tudtam azonban levetkőzni magamról azt az érzést, hogy helyesebb lenne egyenes háttal az ajtó mellett állnom, mint odahaza Messire fogadásain.
– Nahát, Viltred! Micsoda meglepetés!
Az ajtó feltárult, és elegáns sárga selyemruhába öltözött, diszkrét parfümillatot árasztó hölgy lépett be. Szenvedélyes mozdulattal ölelte magához az öreg varázslót, és mellé telepedett a díványra, maga alá húzva formás lábát. Királynői tekintetét végigfuttatta rajtunk, többieken.
– Ez itt Mellitha. – Viltred előkelő mozdulattal kezet csókolt a hölgynek, noha lovagias viselkedése kissé ellentétben állt a hosszú úttól megtépázott külsejével. Hirtelen azon kaptam magamat, hogy csodálattal adózom a vén mágusnak.
– Bemutatod az útitársaidat? – emelte föl vékonyra ritkított szemöldökét Mellitha. Arcbőre éppoly hibátlan volt, mint az asztalon álló porcelánváza.
Azon tűnődtem, milyen idős lehet ez a hölgy. Jobban megnézve észrevettem, hogy gesztenyeszín hajának elomló fürtjei közé itt-ott ezüstös szálak vegyülnek, és ragyogó zöld szeme sarkában alig látható, apró ráncok húzódnak.
Viltred sorban bemutatott neki minket. A lakáj időközben visszaérkezett a borral, de elegáns vendéglátónk egy intéssel útjára bocsátotta, úgy határozván, hogy maga tölt nekünk.
– Hogy vannak a gyerekek? – érdeklődött udvariasan Viltred.
– Tref éppen Ensaiminban utazgat, és portrékat fest azokról az uracskákról, akik ettől méltóságteljesebbnek érzik magukat. – Mellitha eligazgatta a vagyont érő selyemruhát kerek csípője körül, kisimította a virágokkal hímzett szegélyt, és előkelő tartásban ismét letelepedett. – Tia még mindig Hadrumalban van az apjával. Könyvkötészetet tanul, és úgy egyeztek meg, hogy ő veszi majd át az üzletet, ha az öreg egy vagy két év múlva visszavonul. Sanan hamarosan megnősül, egy elragadó teremtést vesz nőül Colból. A lány apjának több kocsmája is van, úgyhogy az esküvő után előreláthatólag ott telepszenek le. Patrin még mindig Lescarban van. Ennek nem nagyon örülök, elhiheted, de szerencsére elég gyakran hallat hírt magáról. Szerintem egy lánynak semmi keresnivalója azon a folyton háborúskodó környéken. Azt mondja, a Napfordulóra visszajön végre Relshazba. Remélem, előbb-utóbb sikerül meggyőznöm, hogy segítsen nekem az üzletben.
– Én is jobban örülnék neki – bólintott Viltred.
Mellitha elnevette magát.
– Fölösleges atyáskodnod fölötte – kacsintott rá az öregemberre –, elvégre már éppen elégszer megmondtam, fogalmam sincs, hogy a te lányod-e, vagy sem!
No lám, a vén kecske, úgy látszik, errefelé nyalogatta a sót ifjabb napjaiban! Ráadásul nem is lehetett túl nagy pancser a dolgában, ha egyszer egy ilyen nőnek is elcsavarta a fejét. Szám önkéntelenül is széles mosolyra húzódott e gondolattól. Mellithára nézve ugyanis messziről látszott, hogy nincs híjával észnek és talpraesettségnek, nem puszta szobadísz elegánsan szabott ruháiban.
– Attól tartok, asszonyom, nem csupán baráti látogatásra jöttünk – köhintett Shiv.
– Magam sem így gondoltam – mosolygott rá Mellitha. – Miben lehetek a segítségükre?
Finoman ápolt kezét végigfuttatta súlyos hajtincsein, és a pillanat töredékrésze alatt hivatalos arcot öltött.
Shiv figyelemre méltó tömörséggel adta elő neki a történetünket, nem számítva Viltred gyakori közbeszólásait, amelyeknek csak igen kis része tartozott a tárgyhoz. Mellitha nem kis meglepetésemre az én észrevételeim felől is érdeklődött, és láttam, hogy éber tekintettel fürkészi az arcomat, holott ettől eltekintve viselkedése csupa illedelmes tartózkodás volt. Ebben a tekintetben Lady Channisra, Messire legkedvesebb hölgyismerősére emlékeztetett, akinek szépségével közismerten csak az eszessége veszi föl a versenyt.
Halice és Livak csendben ültek, a hűvös bort kortyolgatták, és időnként beszédesen egymásra pillantottak. Az egyik ilyen alkalommal észrevettem, hogy Mellitha figyeli őket. Ez beleillett a képbe: a hölgy nyilván alaposan megnézi az érme mindkét oldalát, mielőtt az erszényébe süllyesztené.
– Gondolod, hogy tudsz segíteni nekünk? – kérdezte Shiv a történet végeztével.
– Nos, annyi már most bizonyos, hogy utánakérdezhetek, láttak-e errefelé fekete egyenruhás idegeneket. – Mellitha fölkelt ültéből, és egy ízlésesen díszített íróállványhoz lépett, ahonnan tintát és drága, merített papírt vett elő. – Az efféle jövevények bizony szemet szúrnak még itt, Relshazban is.
– Légy óvatos, ne hívd föl magadra a figyelmet – figyelmeztette Shiv. – Ezek veszedelmes fickók, elvetemült gyilkosok!
– Elvégre adóbehajtó vagyok – vágta rá magabiztosan Mellitha. – Az a dolgom, hogy kérdéseket tegyek föl, és akik nekem dolgoznak, azoknak általában nem kell magyarázni, mi az a tapintat.
– Szóval mégsem rafinált boszorkányság és csalhatatlan varázslatok útján szerzed az értesüléseidet? – nevetett Viltred. – Pedig amikor legutóbb itt jártam, mintha valami ilyesmit hallottam volna.
– Varázsló vagy? – kérdeztem elhűlve a szépséges hölgytől.
– Az vagyok – biccentett –, de nem elsősorban ezzel foglalkozom. Ezzel együtt gondom van rá, hogy a helyi pletykafészkek ne maradjanak a mesterkedéseimről szóló hírek híján. Néha jól tud jönni, ha efféléket terjesztenek az emberről... A legtöbben meg sem próbálják eltitkolni előlem a jövedelmüket, hiszen meg vannak győződve róla, hogy átlátok a falakon, és be tudok pillantani a titkos fiókjaikba.
Livak halkan elnevette magát. Láttam, hogy egyre kevésbé feszeng a széken, amióta fölfedezte, hogy Mellithát voltaképpen talán ugyanabból az anyagból gyúrták, mint őt. Az is átfutott az agyamon, hogy talán nem ártana aggódnom emiatt.
– Megkereshetem a tolvajokat távolbalátó varázslattal – ajánlkozott Viltred. – Lehet, hogy meglátsz körülöttük valami olyasmit, amit fölismersz.
– Legalább tudod, milyen nyomon indulj el – helyeselt Shiv.
Mellitha megigazgatta a ruháját.
– Akár hozzá is kezdhetünk – egyezett bele. – Néhány dolgot gyorsan el kell még intéznem, addig gondolkodjatok, pontosan kiket is keresünk.
Fölkapott egy ezüstcsengőt az egyik asztalkáról, és megrázta. Két szobalány lépett be, és gyors kézzel teríteni kezdtek a fal mellett álló, hosszú ebédlőasztalon.
Egyelőre senki sem vett tudomást róluk, minthogy Viltred ezenközben hátradőlt a pamlagon, elmélyült arcot vágott, és megpróbálta megformálni az elietimmek képét maga előtt a levegőben. Livak, Halice meg én csodálkozva néztük, ahogy az öreg mágus kék fénycsóvákat lebegtet föl-alá, azután elmosódó alakokká formálja őket, majd az árnyak lassan kiélesednek, színt kapnak, és minden részlet pontosan a helyére kerül.
Mellitha öblös tálat hozott, meg egy kancsó vizet, és néhány apró fiolát tett az asztalra. Shiv érdeklődve figyelte az előkészületeket.
– Mit használsz a varázslathoz? – kérdezte.
– Illóolajakat. – Mellitha pontos kézzel kimérte a szükséges mennyiséget, és a vízbe csöppentette. – Mostanában kipróbáltam néhány újdonságot, de ezzel értem el a legjobb eredményeket.
Viltred is közelebb jött, hogy melléjük üljön, és a három mágus; várakozásteli arccal kukucskált az illatozó tálba. Mellitha sokáig nézte a Jéglakók képét az asztal fölött, majd visszafordult a porcelántálhoz. Láttam, hogy a tálban a víz örvényleni kezd, és a felszínt a mágia zöldes fénye árasztja el. Sötét, kivehetetlen képek formálódtak lassan a víz mélyén, majd szertefoszlottak. Arcok tűntek föl, mintha egy kút mélyén látnánk őket, majd elhomályosultak és szétestek. Hirtelen élesen kirajzolódott ámuló szemünk előtt egy kőpadló ábrája, de ugyanilyen gyorsan el is tűnt.
Halice és Livak felé pillantottan. Megvonták a vállukat, és szinte egyszerre indultunk mindhárman az ebédlőasztal felé.
– Milyen furcsa – suttogta csalódottan Mellitha. – Képtelen vagyok fókuszban tartani a varázslatot, pedig tudom, hogy mindent pontosan úgy teszek, ahogy szoktam. Csak annyit mondhatok, hogy a városban vannak, de hogy pontosan hol, arról a leghalványabb sejtelmem sincs.
Shiv hátradőlt a székén, és megvakarta a feje búbját.
– Én sem hiszem, hogy valamit rosszul csinálnál – mondta. – Mintha valami megzavarná a varázslatot. Nem először látok ilyesmit, velünk is előfordult párszor.
– Biztos vagy benne, hogy külső problémával állunk szemben? – kérdezte kételkedve Viltred.
Mellirha féloldalt az öreg varázslóra pillantott.
– Ki ért itt a legjobban a vízhez? – kérdezte.
– És most mit csináljunk? – Shiv arcáról lerítt a csalódottság, és őszintést szólva nem is tudtam hibáztatni ezért. Végre ugyanabban a városban vagyunk, ahol az ellenségeink, és a varázslóink híres mágiája éppen most dönt úgy, hogy cserbenhagy bennünket. Azon tűnődtem, vajon milyen gyorsan tudnánk elérni Halice és Livak ismerőseit.
– Várjatok egy kicsit! – emelte föl aranygyűrűs kezét Mellitha. – Most jut csak eszembe, hogy néhány évvel ezelőtt már történt velem ilyesmi. – Azzal kihúzott egy fiókot, és átlapozott néhány számadási könyvet. – Tessék, itt van! Egy műkincskereskedőről van szó, akinek a jövedelme sehogyan sem akart növekedni. Cselt gyanítottam, és megpróbáltam követni Tormalinföldre tett utazásán, de két vagy három napon át nem akart működni a mágiára!
– És mi történt? – kérdezte Viltred.
Mellitha vállat vont, és tovább lapozgatta a jegyzeteit. Fehér homloka ráncba szaladt.
– Tulajdonképpen még ma sem tudom – felelte. – Elég furcsa eset volt. A fickó vallásos holmikkal kereskedett, ereklyetartókkal, kegyszerekkel meg effélékkel, amit az emberek általában a házukban tartanak. Ha jól sejtem, a gondot valamilyen tárgy okozta, amely éppen akkor a birtokában volt. Még abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán tudott-e róla. Úgy értem, amint eladta az összes áruját, a varázslat hirtelen ismét működni kezdett, és tisztán láthattam, mennyi jövedelemre tett szert az utazása során. Sőt, azt is megtudtam, hogy az egészet letétbe helyezte egy aranyművesnél Toremalban.
Ekkor vette csak észre, hogy néma csend ül a szobán, és érdeklődve fölpillantott.
– Valami fontosat mondtam? – kérdezte.
– A helyzet elég bonyolult – hümmögte Shiv.
Mellitha acélos tekintettel mérte végig.
– Fiatalember, ha eddig nem tudtad volna, a város vezető adóbehajtói közé tartozom. Hogy ezt a címet kiérdemeljem, évről évre ki kell dolgoznom egy javaslatot Relshaz közigazgatási hivatala számára, mekkora összegben határozzák meg az egyes adókat, hogy a lehető legtöbb jövedelme származzon belőle a városnak, de a polgárok még képesek és hajlandók legyenek megfizetni. A behajtás költségei természetesen engem terhelnek, így a helyzetet tovább színezi, hogy még a saját kiadásaimat is fedeznem kell. Szóval, hiszed vagy nem, azzal töltöm az életemet, hogy bonyolult kérdéseket oldjak meg!
Shiv mit tehetett volna: elvörösödött, és sietve magyarázni kezdte, mennyit sikerült kiderítenie mindezidáig az Ősmágusnak arról a hatalmas és kiismerhetetlen éteri mágiáról, amelyet az elietimmek olyan vérfagyasztó könnyedséggel alkalmaznak.

 

 

Az óceáni dokkoknál Zyoutesselában,
abban az időben, amikor még állt a régi halpiac,
és mielőtt a világítótornyot fölépítették volna

Az óceánpart nyüzsgött az élettől. A kikötő öblét ezúttal nem a megszokott halászhajók foglalták el; karcsú árbocú, magas építésű óceánjárók szorongtak a kisebb vízijárműveknek épült dokkokban. Körülöttük matrózok szorgoskodtak, rakodómunkások cipeltek bálákat, ládákat és ezerféle más holmit.
– És ezt hová tegyük, méltóságos uram? – torpant meg az erőlködéstől vörös arccal az egyik zsákhordó, igyekezvén átbillenteni terhét egyik válláról a másikra.
– Ez bab, ugye? – Temar szemügyre vette a zsák szájára kötött bőrcímkét, majd végigfuttatta ujját a kezében tartott listán. – Tegyétek az elülső fedélközbe, a ládák mellé.
A fickó nyögött egyet és elindult a mondott irányba, nyomában hasonló terhet cipelő társaival.
– Várjatok csak! – szólt utánuk Temar. Közelebb lépett, és mindegyikük zsákján ellenőrizte a címkét. – Rendben van, mehettek mindannyian.
Nem sokkal mögöttük újabb csoportnyi rakodómunkás tűnt föl. Ezek főként kisebb ládákat és bőrzsákokat hoztak. Temar megnézte, hogy mind egyik holmin rajta van-e a különleges elbánást biztosító grafitjelzés, és a lakófedélzetre irányította a munkásokat.
Amint a legutolsó is lemászott a létrán, a fiatalember felsóhajtott, és az égre pillantott, a nap állását ellenőrizendő. Ebben a zajban nem hallotta meg az időt jelző harangütéseket, ráadásul pirkadat óta talpon volt, és fogalma sem volt, mennyi telhetett már el a napból. Örült, hogy az évnek ebben a szakában nincs kibírhatatlan meleg még a déli órákban sem, azért meg különösen hálás volt, hogy az elmúlt napok munkáját megnehezítő eső elállt végre.
Éppen itt tartott a gondolatmenetében, amikor a fújdogáló szél hirtelen megfordult, és harangütések hangját hozta valahonnan távolról. A matrózok és rakodómunkások is megtorpantak, a közelben állók várakozással pillantottak Temar felé.
– Ebédszünet! – hagyta jóvá a fiatalember a néma kérést egy hangos kiáltással. A munkások arcán mintha saját megkönnyebbülését látta volna tükröződni, hiszen neki is jólesett arra gondolnia, hogy hamarosan megpihenhet és haraphat valamit.
Gondosan összetekerte a listáit, becsúsztatta tompazöld zekéjének elejébe, és átvágott a tömegen az egyik halászkocsma felé. Egyik zsebéből viaszos jegyzettáblát húzott elő, és végigellenőrizte a teendők listáját, amelyeket aznap délelőttre írt össze. Több maradt hátra, mint amennyit elvégzett, de legalább úgy érezte, hogy haladt valamennyit. Temar szomorkásan elmosolyodott magában. Az jutott eszébe, vajon mit szólna most Lachald, ha így látná őt, tintafoltos ujjakkal és írószéntől maszatos kézelővel.
– Vidámnak látszol, ifjú D'Alsennin!
Temar fölriadt gondolataiból, és most vette csak észre, hogy kis híján nekiment a szembejövő sovány emberkének, akinek pengevékony arcát szürkés-őszes színű hajtömeg keretezte. A sápadtzöld szempár, amely valamiképpen egy macskára emlékeztetett, rezzenetlen tekintettel bámulta a fiút.
– Messire Den Fellaemion! – Temar villámgyorsan hátrált egy lépést, és tenyerét gyorsan beletörölgette a nadrágjába, mielőtt kézfogásra nyújtotta volna.
– Hogy halad a berakodás? – Den Fellaemion rövid kézrázással viszonozta Temar udvarias köszöntését.
– A tervek szerint, Messire. A nap végére az összes szárított élelem a hajón lesz, és valószínűleg meg tudjuk oldani az elszállásolási gondokat is.
– Nagyszerű – bólintott elismerően a cingár emberke. – Tudnál adni egy naprakész raktározási listát az írnokomnak?
– Napnyugtára a kezében lesz – ígérte meg Temar.
Egy pillanatig tétovázott, azután elővette a viasztáblát, és hozzáírta ezt is ez elintézendők listájához. Úgy döntött, még mindig jobb, ha kisiskolásnak nézik, aki a betűvetést tanulja a nemeshölgyek által vezetett alsóiskolában, mint hogyha elfelejt valamit.
Messire Den Fellaemion sápadt ajkán halovány mosoly játszadozott.
– Nem innál velem egy frissítőt, ifjú D'Alsennin? – kérdezte.
– Örömmel! – Igaz, a meghívás inkább hangzott parancsnak, mint kérdésnek, Temar azonban szomjasabb volt annál, mint hogy még ilyesmivel is törődjön.
Den Fellaemion szétnézett a rakparton, és intett egy lakájnak, aki vesszőkosarat cipelt a karján.
– Gyere, keressünk egy csöndes sarkot! – szólt oda Temarnak.
Ez lényegesen könnyebb feladatnak bizonyult, mint a déli harangütést megelőzően lett volna. Most, hogy a nyüzsgő tömeg jelentős része elvonult a környező kocsmákba, és hangos szóval ételt követelt, a dokkok környéke szinte kiürülni látszott. Temar észrevett egy lapos kőpárkányt, ahol néhány asszony rákászhálót javított. Átvette a felkínált borostömlőt, és hálásan oltotta szomját.
– Ó, nagyszerű! – Den Fellaemion kinyitotta a kosarat, és friss kenyeret, fűszeres csirkét, füstölt sonkát és egy vászondarabba burkolt, sárga sajtot rakodott ki belőle. Egy kis edényt is előhalászott, amelynek a fedelét gondosan lezárták és lepecsételték.
– Lennél szíves megnézni, mi van ebben? – nyújtotta át Temarnak.
Mint kiderült, a csuporban fehérborban tartósított gyümölcskeverék volt. A fiatalember szeme fölragyogott.
– Lady Rannionnak, úgy látszik, az a meggyőződése, hogy mindenáron föl kell hizlalnia engem – jegyezte meg tréfásan Den Fellaemion. – Azt hiszem, ez kettőnknek is bőven sok. Vegyél belőle bátran!
– Hálásan köszönöm. – Temar előhúzta a kését az övéből, és emberséges szeletet vágott magának a porhanyós sajtból.
– Van itt valami, amit már régen meg akartam említeni neked. – Az idősebb férfi hátradőlt, és lehunyt szemmel élvezte a tavaszi nap lágy érintését. Még néhány napsütéses óra, és szigorú, szürke brokátruhája lassan túlságosan melegnek bizonyul.
Temar sietve végiggondolta legutóbbi feladatait, de hirtelenjében nem sikerült olyasmit találnia, ami miatt aggódnia kellett volna. Végül úgy döntött, hogy Messire Den Fellaemion nyilván valamilyen újabb megbízatást talált ki számára.
– Minthogy a ti házatok négy hajót állított ki, és számtalan másikat látott el élelemmel, ezen felül rengeteg bérlőtök iratkozott fel a leendő telepesek közé, hirtelen expedíciónk egyik fő támogatójává léptél elő. Gondoltál már erre?
– Ezért kizárólag nagyapámé, Házunk fejéé az érdem. – Temar erősen törte a fejét, hová akar kilyukadni Den Fellaemion.
– Meglehet, de nagyapád otthon maradt, te azonban itt vagy. – A zöld szempár átható pillantása szinte keresztüldöfte a fiatalembert. – Számtalan ember fog parancsolójaként tekinteni rád, nemcsak a hajóút alatt, de akkor is, ha már letelepedtünk a gyarmaton. Jelentős klientúrád lesz, ha úgy döntesz, hogy kiaknázod a helyzeted adta lehetőségeket. Tudod már, mi a szándékod?
Temar bizonytalanul széttárta a tenyerét.
– Még nem igazán gondolkodtam rajta – vallotta be.
– Nos, ideje, hogy elkezdj odafigyelni rá – felelte élesen Den Fellaemion. – Ha csak a bérlőid nyakán szándékozol élősködni, olyan stílusban, mint azt a Nemith-háztól megszokhattuk, azt hiszem, a vállalkozásunk köszöni, de elboldogul nélküled is, akármekkora támogatást ajánlottál is fel. Ha viszont tisztességesen kiveszed a részedet a gyarmat ügyeinek intézéséből, vállalva az ezzel járó kötelezettségeket, könnyen lehet, hogy előbb-utóbb Den Rannion és az én helyettesemmé lépsz elő. A nemesek közül csak igen kevesen csatlakoztak az expedíciónkhoz, ezért mi, kevesek vagyunk hivatottak arra, hogy példát mutassunk. Hiszen tudod, hogy akinek példaképre van szüksége, mindig fölfelé néz! Cselekedeteink ezért nagy hatással vannak a kolónia egész további életére.
Temar összeszorította a száját, és nagyot nyelt, mielőtt válaszolt volna.
– A D'Alsennin-ház egyetlen tagját sem kellett soha figyelmeztetni a kötelességére – felelte kimérten. – Tudjuk, mivel tartozunk bérlőinknek és az egész Birodalomnak.
Den Fellaemion mosoly nélkül nézett vissza rá.
– Akkor volnál szíves megmagyarázni, miért kóstoltál bele minden hajlandónak mutatkozó leány bájaiba, aki csak az utadba került, amióta megérkeztél ide? Tudod, van néhány idejétmúlt szokás, amelyeket szeretnék hátrahagyni itt, a kikötőben, amint útnak indulunk ezek közé tartozik az az ostoba vélekedés is, hogy az uraságnak joga van kedvét tölteni akármelyik nőcselédjével!
Temart teljességgel váratlanul érte ez a felelősségre vonás. Zavarában kimondta az első dolgot, ami eszébe jutott.
– Nagyapám azt szeretné, ha megházasodnék... – kezdte.
– Nem hiszem, hogy az alkalmas feleség megtalálásának az volna a legjobb módja, hogy minden jelentkező hozzáértését felméred a takaró alatt! Tudod, a lovakat szokták kipróbálni megvásárlás előtt. A nőket jobb, ha más mércével méred, amennyiben békességet szeretnél a házi tűzhely mellett! – Den Fellaemion hirtelen mosolya egy csapásra eltörölte arcának zord kifejezését. – Ifjú Temar, jobb lesz, ha szorosan megkötve tartod a nadrágod zsinórját. Kis közösség vagyunk és leszünk mi itt, és nem szeretném, ha haragot és ellenségeskedést keltenél, alábecsülve leányaink büszkeségét.
Temar elvörösödött, és jobbjával kapkodva belegereblyézett a hajába.
– Természetesen, Messire – magyarázkodott. – Nem gondoltam, hogy...
– Eddig nem történt semmi baj – bólintott komolyan Den Fellaemion. De szeretném, ha ez így is maradna.
Hirtelen felélénkült, fölemelkedett ültéből, és odaintett valakinek, aki a kikötő felől közeledett.
– Nahát, Guinalle! – kiáltotta. – Gyere, ülj le közénk!
Amint Temar fölpillantott, szürkéskék köpenybe öltözött, fiatal nőt látott, aki óvatosan lépdelt feléjük a moszattól síkos köveken. Az átlagosnál talán kissé alacsonyabb volt, de arányos termettel és nyílt pillantású, szív alakú arccal büszkélkedhetett.
A lány mindkettőjüket köszöntötte, majd nyugodt mozdulattal letelepedett egy összecsavart rákászhálóra.
– Gyere, egyél valamit! – Den Fellaemion körültekintően megtörölgette a kését egy vászondarabbal, azután eltette a tokjába. – Sajnos, sok dolgom van, Guinalle. A hetedik harangütéskor találkozunk a főépületnél!
– Ott leszek. – A lány elvett egy szelet kenyeret, és a köpenye alá nyúlt a saját késéért.
– Majd én! – ajánlkozott Temar. – Mit vágjak: sajtot, sonkát vagy csirkét?
– Sajtot kérek. Köszönöm.
– A sonka is nagyon finom! – Temar még mindig a kezében tartotta a kését. – Hadd vágjak abból is!
– Most nem kérek – felelte Guinalle udvarias, de határozott hangon. – Talán majd máskor.
Temar zavartan elhallgatott. A lány fölpillantott.
– Azokon a napokon, amikor mindkét hold elfogy, böjtöt tartok, hogy Ostrinnak áldozzak – magyarázta.
– Papnő vagy? – Temar nehezen tudta elképzelni, hogy egy ilyen kedves arcú leány a vérontás istenének szentelje magát.
– Larasiont szolgálom, de nem feledkezem meg a többi istenről sem. – Guinalle meleg, barna szemében mintha aranyszínű szikra villant volna, de az arca nyugodt maradt.
Minthogy Temarnak fogalma sem volt, mit feleljen erre, egy darabig csöndben ettek. Temar a kikötő fala felé nézegetett Guinalle válla fölött, ki a távolba vesző óceánra. Nos, persze gondolhatott volna rá, hogy a leendő gyarmaton szükség lesz papokra és vallási beavatottakra; nem árt az istenek kedvében járni ilyen veszélyes vállalkozásnál. Guinalle szerény öltözékére és hosszú barna hajára pillantott, amelyet nem díszítettek ékkövek vagy csatok. A leány nyilván árva vagy talált gyermek, akit a legközelebbi templom papjai neveltek föl; nincsen családja, rokonai, semmi sem köti az óceán innenső partjához. Temar melegen rámosolygott. Semmi kétség, csábító préda volt.
– Ha segítségre, tanácsra van szükséged, fordulj hozzám bizalommal! – Azzal egy egészen picit közelebb húzódott. – Mondd csak, gondoskodott már valaki a szállásodról?
– Köszönöm, de a nagybátyám már mindent elrendezett.
Temar tekintete követte a lány mozdulatát, és Den Fellaemion keskeny hátán állapodott meg, aki éppen egy zsák tartalmát ellenőrizte.
– Csak nem Messire Den Fellaemion a nagybátyád?
– Elhunyt felesége atyám nővére volt. – Guinalle kibontotta a köpenye elejét, hogy eltegye a kését. A kés tokja erős aranyláncon függött, amelyhez gyémántberakásos erszény, néhány kulcs és egy arany jegyzettábla is tartozott. A szétváló köpeny látni engedte a lány galambszürke ruháját, amely bár egyszerű szabású és dísztelen volt, a legkitűnőbb anyagból készült.
– Nem is tudtam... – Temar megpróbált sebtében visszaemlékezni, valójában mennyit is hallott Den Fellaemion családjáról. A felesége mintha Tor Priminale lánya lett volna... Ez az illedelmes leányzó tehát megelőzi származásban a nemesi gyűlés több mint felét, de úgy látszik, ez őt magát kevéssé érdekli.
Temar felugrott ültéből, és szertartásosan meghajolt.
– Most muszáj utánanéznem a teendőimnek, de ha bármikor szükséged lenne rám, tudd, hogy örömmel állok a rendelkezésedre!
Guinalle a napfénytől kissé hunyorogva nézett vissza rá.
– Nagyon köszönöm – felelte komoly arccal, de Temarnak az a kellemetlen érzése támadt, hogy a leány telt ajkát elfojtott mosoly csiklandozza.
A fiatalember egyenletes léptekkel vágott át a kikötőn, amely most, hogy a munkások végeztek ebédjükkel, és a teendőik után néztek, ismét egyre zsúfoltabb lett. A levegőben mintha növekvő várakozást lehetett volna érezni. A holdak együttállásának köszönhetően hamarosan a szokottnál erősebb dagály köszönt be, hogy újult erővel röpítse őket küldetésük helyszíne felé, így a hajóknak készen kell állniuk, hogy lehetőleg még a nyári évszakban elérhessék a meghódítandó ismeretlen földet.
– Temar!
– Most nem érek rá, Vahil. – A fiatalember le sem lassította lépteit, ment tovább a dolgára.
– Na, ne fontoskodj már, gyere, igyunk egyet! – Vahil felzárkózott Temar mellé, és újult érdeklődéssel nézegetett körül. – Ezek a kocsmák nagyobb forgalmat bonyolítanak a Napéjegyenlőség óta, mint az előző emberöltőben együttvéve – jegyezte meg nevetve. – És milyenek itt a bordélyházak? Van a közelben olyan hely, ahová tisztességes hajósember beakaszthatja a horgonyát?
– A helyedben én vigyáznék a horgonyomra – tanácsolta Temar komoly képpel. – Hacsak nem akarsz rá akkora tetveket, mint egy kisebb macska.
– Ugye, csak viccelsz? – Vahilnak az álla is leesett, mogyoróbarna szemében döbbenet csillogott.
– Eszemben sincs viccelődni – rázta meg a fejét vigyorogva Temar. – Őszintén szólva fogalmam sincs, milyenek itt a kuplerájok. Nem szorulok rá a szolgáltatásaikra.
– El tudom képzelni – biccentett Vahil. – Egyes leányzók készek rá, hogy előbb legyen részük kalandokban, mint hogy a hajó egyáltalán kifutott volna.
– Ezt a megoldást sem javasolnám. Egy ilyen kis közösségben akaratlanul is félreértésekhez és feszültséghez vezetne. – Temar örült, hogy beszéd közben nem remeg a hangja, és nem bánta, hogy Vahil szórakozottan a kikötő túlsó vége felé tekintget, legalább addig, amíg a vörösség elmúlik az arcáról.
– Na jó, és akkor mit csinál itt a magunkfajta férfiember, hogy föl ne forduljon az unalomtól? – fordult vissza ismét Vahil, és iménti ragyogó hangulata mintha kissé megfakult volna. – Ahhoz nem elég jók az utak, hogy egyetlen este be lehessen menni a város öböl felőli oldalára meg vissza. Ha meg kimaradok éjszakára, anya kisebb polgárháborút robbant ki!
Vahil vágyakozva tekintett arrafelé, ahol a háromsávos szekérút íve megtört egy alacsony nyeregben azon a dombháton, amely már az Ezerszél-fok felé futó hegykoszorú része volt. Temar is arrafelé fordult. Egy pillanatra kísértésbe ejtette a gondolat, hányféle élvezetet kínálhat a város népesebbik fele, amely a földszoros túlsó oldalán terült el.
– Csak azért jöttem át, mert Elsire üzenetet küldött velem anyának, most meg apa azt akarja, hogy maradjak itt, amíg ki nem hajózunk! – panaszkodott Vahil, de Temar gondolatai már másutt jártak.
– Nem ártana megjavíttatni azt az utat, ha egyszer innen fognak indulni a szállítmányok a leendő gyarmatra, és ide érkezik be az ott termelt áru is – tűnődött összeráncolt homlokkal. – Ha a halászok kordéi meg-megdöccennek néha, legfeljebb kiborítanak egy kis halat, de a komolyabb szállítójárműveknek meg a teherhordó öszvéreknek kőút kell!
– Saedrin nevére, te aztán komolyan veszed ezt az egészet! – Vahil hitetlenkedve elnevette magát.
– Nem ártana, ha te is egy kicsit komolyabban vennéd – vágta rá csípősen Temar. – Elvégre, ha nem tévedek, ennek a gyarmatnak a jövőjén múlik Házatok további sorsa!
– Ó, ez legyen csak az apám gondja! – felelte könnyedén Vahil. – Gyere már, igyunk egyet! Biztosan rúnát is vetnek valahol.
Egyik hosszúra nőtt karját kedélyesen átvetette Temar vállán, ám barátja bosszankodva rázta le magáról.
– Ne haragudj, de dolgom van – válaszolta kissé kimérten. – Nincs más, aki megcsinálja, minthogy Saedrin jónak látta korán elszólítani szegény atyámat és nagybátyáimat.
Vahil csalódottan megtorpant, pattanásos arcára bűnbánat ült ki.
– Bocsáss meg – jegyezte meg halkan. – Már megint hamisan éneklek, de hát tudod, hogy nincs hallásom. De most már, hála neked, kezeimben a kotta. Mit segíthetnék?
– Hát, talán ha lennél szíves hozni azt a zsákot... – indítványozta Temar némi gonoszkodással a hangjában.
Vahil tekintetében elképedés látszott, miközben nyögve a vállára emelte a súlyos zsákot, de egyetlen zokszó nélkül követte Temart végig a rakparton.
– Légy szíves, tedd be a fedélközbe. – Temar előhúzta zekéjéből a pergamenlapra rótt listákat, és tömör utasításokat kezdett osztogatni a teherhordóknak, akik visszaérkeztek megérdemelt pihenőjükből. Vahil egy pillanatig csodálkozva méregette barátját, azután vállat vont, sietve kibújt remek szabású, selyemmel bélelt zekéjéből, és csatlakozott a teherhordók hosszú sorához.
– Te vagy a tanúm – figyelmeztette Temart valamivel később, amikor megállt egy percre, hogy hímzett zsebkendőjével letörölje az izzadságot maszatos arcáról. – Te fogod bizonyítani a szüleimnek, hogy egy egész napnyi verejtékes munkával áldoztam Misaennek, vagy akinek akarják!
– Csak fél napnyival – pontosított Temar. – Föltéve persze, ha kibírod addig.
– Már látom, hogy hamarabb be kellett volna szállnom az üzletbe – dohogott tréfásan Vahil, és fölkapta az egyik zsákot a végtelennek tűnő sorból, amely sehogyan sem látszott fogyatkozni. – Akkor én állnék ott a helyeden, méltóságteljesen rágcsálva a ceruza végét!
– Kapkodd a csülkeidet, vagy levonok a béredből! – intett felé Temar a kezében tartott listával. Arcán fensőbbség ült, csak a szemöldöke rángatózott a visszafojtott nevetéstől.
Ez a csipkelődő színjáték a többi rakodómunkást is elszórakoztatta, és Temar örömmel látta, hogy az aznapra tervezett rakományt mind beszállították, és biztonságosan elhelyezték a fedélközben, még mielőtt a nap alábukott volna a hegygerinc mögött, amely szeszélyes csipkéket vetve futott föl egészen az Ezerszél-fok magasáig.
– Most aztán igazán nem mondhatod, hogy nem érdemlek meg egy italt! – Vahil sóhajtva nézegette kivörösödött tenyerét, miközben Temar, köszönettel és a másnapra vonatkozó utasításokkal útjukra engedte a rakodókat.
– Meghívlak – bólintott Temar.
Vahil a vállára vetette a zekéjét, és halkan beszélgetve megindultak az egyik kocsma felé.
– Tudod, azt hiszem, engem is érdekel ez a gyarmat-ötlet – jegyezte meg kissé ügyetlenül Vahil. – A Birodalomnak éppen valami ilyesmire van szüksége. Ez reményt adhat az embereknek, valamit, amiért dolgozhatnak, amire építhetnek, ha már nagyra becsült uralkodónk, ez az Esztelen Nemith sikeresen elveszítette az összes eddigi provinciánkat. Apám azt mondja, azon a távoli vidéken, ahová készülünk, jó termőföld van szőlőnek meg más veteménynek, rengeteg fém van a földben, talán még drágakő is, és mindent megtalálunk, amire csak szükségünk van. Ott vár ránk a jövőnk, Temar, és fogadni mernék, még rengeteg más dolog is, amit egyelőre még csak elképzelni sem tudunk!
– Amilyen szerencsétlen vagy a fogadásban mostanában, ez nem hangzik valami bizalomgerjesztően. – Temar barátja elé tolta az egyik söröskorsót az italcseppektől ragacsos asztalon.
– Mit hallok? – vigyorgott Vahil. – A szamár kritizálja az öszvért a füléért? Mondd csak, mindent egybevéve mennyit is vesztettél szerencsejátékban abban a bordélyházban, amikor legutóbb Toremalban jártunk?
Temarnak azonban nem maradt ideje válaszolni: egy küldönc állt meg mellettük, és tisztelettudóan megveregette Vahil vállát.
– A szüleid üzenik, hogy elvárnak vacsorára, és D'Alsennin urat is – jelentette a lakáj, és meghajolt mindkettőjük felé.
– Dastennin fogára, hiszen éppen azért jöttem, hogy ezt elmondjam! csapott a homlokára Vahil. – Teljesen kiment a fejemből, olyan jól elszórakoztam a koszos zsákjaid fuvarozásával!
Azzal sietve fenékig ürítette a kupáját, és gyors mozdulattal magára rántotta a zekéjét.
– Jobb lenne, ha nem késnénk el – magyarázta. – Valami vendég érkezik, Den Fellaemion unokahúga vagy kicsodája.
– Soha nem fogsz megjavulni – mormogta Temar, és előkotorta az erszényéből a hajcsatját.
A lakáj nyomában kirobogtak az ivóból. Útközben Temar igyekezett minél jobban leporolni magát, és inge kézelőjét a zekéje alá gyűrte, hogy ne látsszanak a piszokfoltok.
– Vahil! – Messire Den Rannion annak a háznak a lépcsőjén állt, amelyet a városban bérelt. Máskor oly engedékeny arcán most tisztán leolvashatóak voltak a nemtetszés jelei.
– Segítettem Temarnak a berakodásban – jelentette Vahil anélkül, hogy zavarba jött volna. – Új ellenszerét fedeztem fel az étvágytalanságnak! Gyorsan megmosakszunk, és máris asztalhoz ülhetünk.
– Adj kölcsön Temarnak egy tiszta inget! – kiáltott utánuk Den Rannion.
– Siessetek, drágáim! – hangzott föl mögötte Rannion asszonyság hangja is. – Semmi baj, Ancel – nyugtatta meg a férjét –, előre számítottam rá, hogy késni fognak, és szóltam a konyhán, hogy egy kicsit később terítsenek.
Temar soha nem szűnt meg csodálkozni rajta, vajon hogy lehet két ilyen pontos és rendszerető szülőnek ilyen hanyag és rosszul szervezett csemetéje, mint Vahil. Vállat vont, magához vette a korsót, és némi szelíd vita árán a mosdótálat is sikerült megszereznie.
– Hozzál tiszta inget, hallod? – nógatta barátját.
– Igenis, Messire, azonnal, Messire, parancsol még mást is? – Vahil kirántott egy fiókot, és két inget dobott az ágyra.
Temar borzongva törölgette magáról a vízcseppeket, és sietve nyúlt az egyik ingért. Hamar belebújt, és fintorogva vette szemügyre tükörképét a homályos falitükörben. Muszáj lesz fölhúznia munkától foltos zekéjét, elrejtendő a szomorú tényt, hogy az ing derékban rövid, vállban viszont bő. No, de legalább tiszta, és egy kis szerencsével ez a tulajdonsága jobban szembeötlik majd, mint előnytelen szabása.
– Gyerünk!
Vahil éppen egy csecsebecsés kosárkában kutatott kizökkenthetetlen nyugalommal.
– Mindjárt – felelte derűsen. – Hová is tettem azt a vacakot? Ja, persze! – Kirántotta tüskés, gesztenyebarna hajából a vékony bőrszalagot, és kissé hivalkodó aranycsatot illesztett a helyébe.
– Íme, a tökéletes úriember! – pördült meg vigyorogva a tükör előtt. –, Mehetünk!
Temar fejcsóválva mosolygott vissza. Vahil kedvét lelte benne, hogy a legutolsó divat szerint öltözködjön, nem véve tudomást sem mókásan alacsony és vaskos termetéről, sem az arcán éktelenkedő pattanásokról.
Csengő csörrent meg odalent, és ahogy lerohantak a lépcsőn, Messire Den Ranniont a kandalló mellett találták, amint éppen egy pohár bort tölt vendégének.
– Ez itt Guinalle, azazhogy Tor Priminal kisasszony – fordult feléjük a házigazda.
Temar és Vahil gyermekkortól beléjük nevelt mozdulattal hajoltak meg. Guinalle kecses pukedlivel válaszolt, lángszínű szoknyájának selyme halkan suhogott.
– Ha jól hallom, már ismeritek egymást. – Den Rannion sötét színű vörösborral teli, metszett üvegpoharat nyújtott át Temarnak.
– Igen, már volt szerencsénk találkozni. – Temar kissé felbátorodott, látván, hogy Guinalle barátságosan rámosolyog.
– Nem látom értelmét különösebb szertartásosságnak, ha egyszer kénytelenek vagyunk a szalonban fogyasztani a vacsoránkat – sajnálkozott a ház úrnője. – Foglaljatok helyet!
Szolgák egész csapata lépett be magasra tornyozott tálakkal, rácáfolva Rannion asszony mentegetőző szavaira. Az úrnő egyébiránt elegáns szabású selyemruhát viselt, makulátlan frizurájában ezüstfésűk ragyogtak.
– Jöjjön, kisasszony!
Temar bosszankodva látta, hogy Vahil már karon is fogta a lányt, és a helyére kísérte a vacsoraasztalhoz, biztonságos távolságba a kandalló melegétől. Temar úgy döntött, hogy a szemben lévő székre telepszik le, nem törődve a hátát érő hőséggel.
– Nos, úgy hallom, kedvesem, csak nemrégiben érkeztél meg Sarratból. – Az úrnő szeme élénken csillogott dundi, csupa púder arcában.
– Két nappal ezelőtt – mosolygott udvariasan Guinalle. Előkelő mozdulattal a fűszeres babért nyúlt, és szerény adagot vett a tányérjára.
Temar odakínált neki egy tálnyi gyógyfűtől illatozó, enyhén sült sajtot, miközben nem mulasztotta el megjegyezni magában, milyen szokatlanul sokféle, hús nélkül készült étellel büszkélkedhet a vacsoraasztal. No igen, Rannion úrnő mindig is szeretett a jól értesült szerepében tetszelegni a többi nemesasszony előtt, még akkor is, ha cserében a férfiak kiállhatatlan pletykafészeknek tartották.
– A nagybátyád és én is nagyon örülünk neki, hogy hajlandó voltál félbeszakítani a tanulmányaidat, és csatlakozni hozzánk. – Messire Den Rannion némi gyanakvással mért végig egy csillogó mázat viselő hagymatortácskát, végül úgy döntött, hogy marad a jól bevált sült húsnál. – Nagyon nagy szükségünk van a szaktudásodra és jártasságodra a Mesterségben.
Temarnak szerencsére sikerült nem elejtenie azt a nagy tányér roston sült répát, amelyet éppen odakínálni készült a lánynak. Megköszörülte a torkát, ivott egy korty vizet, és igyekezett nem túl feltűnően bámulni rá.
– De hiszen nemrég azt mondtad, éppen elég hírtovábbítód meg efféléd van már – fordult apjához Vahil, miközben néhány szelet fokhagymás báránycombot emelt a tányérjára a kése hegyével.
– Valóban? – Guinalle arca alig észrevehetően megkeményedett. – Mifélék?
– Ó, többnyire kisebb rangú papok, akiknek éppen csak addig terjed a tudományuk, hogy rövidebb üzeneteket továbbítsanak nem túl nagy távolságon belül a hasonlóan képzett elméknek. – Den Rannion bort töltött mindenkinek. – A legtöbbjük elveszítette korábbi megbízatását, ahogy a Birodalom határai mind jobban visszahúzódnak.
– Milyen messzire lehetséges üzeneteket eljuttatni a Mesterség segítségével? – Vahil várakozásteli pillantással fordult Guinalle felé.
– Eddig még nem sikerült megtalálnunk a művelet térbeli korlátait – felelte könnyedén Guinalle. – A távolságot mindössze az befolyásolja, milyen magas fokon képzett az, aki megpróbálkozik vele, és ettől függ az is, mennyire tisztán sikerül elérnie más elméket.
– A Mesterség útján tehát üzeneteket küldhetünk az óceánon túlról? – Rannion úrnő arcán aggodalom suhant át. – Nem lenne jó, ha teljesen elszakadnánk az itthoniaktól, ugye, Ancel? Voltaképpen kezdettől fogva ez aggaszt a legjobban.
– A nagybátyám éppen arra kért fel, hogy ezt tisztázzam – mosolygott Guinalle a szerénység és magabiztosság különös keverékével szív alakú arcán, miközben egy töltött almát emelt a tányérjára.
Temar odanyújtotta neki a hagymaszószos tálat.
– Ezek szerint nem is jössz velünk? – kérdezte kissé csalódottan. No igen, hogyan is lehetne elvárni egy ilyen remek családból származó, előkelő nevelésben részesült hölgytől, hogy hátat fordítson a helyzetéből adódó előnyöknek...
– Dehogynem – felelte vidáman Guinalle. – A világért sem hagynék ki egy ilyen lehetőséget.
– Hogyhogy? – Vahil elképedt arcot vágott.
Guinalle, mielőtt felelt volna, megtörölgette ujjait a szalvétával.
– A Mesterséget manapság nagyrészt üzenetek továbbítására használják, elveszett tárgyak vagy eltűnt emberek felkutatására, az igazmondás ellenőrzésére a bíróság előtt meg hasonló dolgokra. Ezek persze mind nagyon fontos feladatok, és az elmúlt emberöltők alatt jól szolgálták a Birodalom javát. Ne hidd, hogy lebecsülöm azokat, akik ezekben a felhasználási módokban járatosak, egyszerűen csak arról van szó, hogy a Mesterségben még rengeteg lehetőség rejlik ezen kívül is, de ezek nagy részére egyszerűen nincs szükségünk a jelen körülmények között. Ha csatlakozom a ti felfedező utatokhoz, az azt jelenti, hogy alkalmam lesz kipróbálni a Mesterség néhány egészen új oldalát!
Temarnak az az érzése támadt, hogy a lány nem először mondja el ezt a jól megfogalmazott kis beszédet.
– Pontosan mire gondolsz? – Vahil izgatottságában az asztalra könyökölt, válaszra sem méltatva édesanyját, aki egy újabb adag csirkével kínálgatta.
– Nos, például képes lehetek rá, hogy megértsem olyanok szavait, akik nem beszélik a nyelvünket. De hogyan tehetném próbára ezt a tudásomat, ha egyszer Solurától idáig mindenki beszél tormalinul? Még az Erdők meg a Hegyek Népe is használja, mint kereskedelmi nyelvet.
– Nem tudunk róla, hogy élnének emberek Kel Ar'Ayenen, vagyis az óceán túloldalán fekvő területen – pillantott föl a tányérjából Messire Den Rannion. Homlokát gond redőzte.
– Csak példaképpen mondtam – mosolygott Guinalle. – De például abban is segíthet, hogy észrevegyem a bozótban rejtőző vadat. Vagy, ha kell, el tudom rejteni a nyomunkat a ragadozók, medvék és farkasok elől, és őrvarázslatokat tudok állítani, hogy jelezzék, ha nagyobb állat közeledik.
– És ezt tényleg meg is tudod csinálni? – Temar kezdte úgy érezni, hogy Vahil egy kissé túlzásba viszi az udvarias érdeklődést.
– Ha Talagrin is úgy akarja – bólintott Guinalle. – Tudom a módját, hogyan kérjem meg Saedrint, hogy nyissa meg az utat a világok között, hogy egyik helyről a másikra utazhassak, vagy tárgyakat mozdíthassak el. Ezzel a módszerrel mérföldeket lehet megtenni egyetlen lélegzetvételnyi idő alatt. Tudom, hogyan kérjem meg Maewelint, hogy ne rothassza meg az ételt, tisztítsa meg a vizet, vagy éppen siettesse a levágott növényi részek bomlását, hogy új erőt adjon a termőföldnek. Az Ostrinhoz intézett megfelelő fohászok meggyógyíthatják még a halálos sebesülést is, vagy fájdalom nélkül elpusztíthatnak akár egy ló nagyságú állatot. Drianon áldása megóvja a leányokat a teherbe eséstől, ha pedig úgy határoznak, hogy gyermeket vállalnak, megkönnyíti a szülést. Larasion kegyelme nem engedi, hogy a zsenge vetés elfagyjon, és esőt küld a földre, ha arra van szükség. Nos, magad is láthatod: a Mesterség az élet minden területén a hasznunkra lehet.
Guinalle végignézett az asztal körül ülők elképedt tekintetén, és halványan elpirult. Hogy zavarát leplezze, gyorsan a sótartóért nyúlt.
– Az ember nem is gondolná... – Az úrnő minden jólneveltsége ellenére sem volt képes leplezni döbbenetét.
– Manapság sem az orvostudomány, sem a gazdálkodás nem lehet meg az effajta ismeretek nélkül – magyarázta Guinalle.
– És akárki megtanulhatja használni ezeket a dolgokat? – Vahil levegő után kapkodott, még a tányérjáról is elfeledkezett.
– Misaen ráteszi a jelét néhány emberre, ki tudja, mi okból, és ők soha nem tudják megtanulni. De a többiek elég hamar elsajátíthatják az egyszerűbb trükköket, ha valóban rászánják magukat – felelte Guinalle csevegő hangnemben, de arca a szokottnál is komolyabb volt. – Az egész csak tanulás és önfegyelem kérdése. Természetesen minél bonyolultabb feladatot akarsz végrehajtani a Mesterség segítségével, annál gyakorlottabbnak kell lenned. Sajnos, csak igen kevesen éreznek magukban kellő elszántságot ilyen szigorú tanuláshoz.
– De te például igen. – Temar elgondolkodva pillantott a lányra, azon tűnődve, vajon leereszkedett-e valaha egy pillanatra tanulmányainak magasából az olyan egyszerű és hétköznapi dolgokhoz, mint például egy táncos mulatság.
– Úgy gondoltam, hogy még így is megéri. – Guinalle válasza szerénynek tűnt, de mentegetőzésnek nyoma sem volt benne. Bátran nézett Temar szemébe az asztal túloldaláról.
A fiú rámosolygott, hogy mutassa, nem rettenti el sem a lány magas származása, sem különös képessége, amelyről az imént számolt be. Gáláns mozdulattal köszöntőre emelte a poharát.
– Azt hiszem, nem csak szépségeddel, de tehetségeddel is kitűnsz majd expedíciónk tagjai közül – mondta kedvesen.
– Még jó, hogy a húgom nem hallotta! – nevette el magát Vahil. – Elsire meg van győződve róla, hogy ő diktálja majd a divatot azon a távoli szigeten, ahol senki sem érhet szépsége nyomába! Szerintem ez az egyetlen ok, amiért velünk tart: minél távolabb akarja tudni magától a vetélytársait!
– Nem szép dolog, hogy így csipkelődsz a húgoddal – dorgálta meg Rannion úrnő. – Ha mindenki végzett az evéssel, azt ajánlom, sétáljunk át a nappaliba!

 

 

Mellitha Esterlin háza Relshazban

Tavaszutó 28. napja

Bizonyára a tenger illatát éreztem meg a levegőben, még ha a folyóparti iszap nehéz szagával keveredett is, mert az otthonomról álmodtam éppen, amikor egy szolga óvatos kopogtatása fölébresztett másnap reggel. Mindazonáltal igen furcsa álom volt: a városban jártam ugyan, de mintha valami nem lett volna egészen rendben vele. Ám amint kinyitottam a szememet, a gondolat elpárolgott. Mosolyogva borotválkoztam az elegáns márvány mosdóállványnál. Apám bizonyára igen elégedett lenne Relshaz kőfaragóinak szakértelmével; az ittenieknek egész rendes várost sikerült építeniük a sáros kis szigetükre.
– Jó reggelt!
Megfordulván Livakot láttam, aki egyenesen engem nézett. Halvány citromsárga, szűk inget viselt meg bő aldabreshi szoknyát, olyasfélét, mint ami tavaly nyár tájékán volt divatban odahaza. A szoknya lágy redői különösképpen csak még inkább fölhívták a figyelmemet formás lábára, amelyet eddig jószerivel csak nadrágban láthattam. A világos színű öltözék még jobban kiemelte hajának vörösét.
– Rettentő elegáns vagy ma – dicsértem meg.
Livak röviden visszamosolygott rám, azután az ablakhoz lépett, és a reggeli napfényben csillogó díszítéseket kezdte babrálni. Szokatlanul feszélyezettnek tűnt, úgyhogy kezdtem komolyan aggódni miatta. Mellitha, akinek diplomáciai érzékéhez tapintat is járult, nemcsak hogy egymás melletti szobákat adott nekünk, de egyenesen olyanokat, amelyek között egy belső ajtón is át lehetett járni. Amikor aznap reggel egyedül ébredtem, mindössze annyit jegyeztem meg magamban, hogy Livak nyilván visszament a saját ágyába.
– Ki az a Guinalle? – szólalt meg hirtelen Livak.
– Tessék? – Nem tudtam mire vélni ezt a furcsa kérdést.
Livak kutatva rám emelte smaragdzöld tekintetét.
– Ki az a Guinalle? – ismételte meg az iménti kérdést. – Tormalin névnek hangzik. Múlt éjjel beszéltél álmodban, és többször is megemlítetted.
Olyan hevesen ráztam meg a fejemet, hogy még a kezemben tartott borotváról is elfeledkeztem. Alaposan meg is vágtam magamat.
– Valóban tormalin név, de nem ismerek senkit, akit így hívnának. – Kapkodva kutattam az emlékeim között. A név afféle divatjamúlt eleganciával csengett, amelyet egyes tehetősebb szajhák szoktak kedvelni, de nem tudtam felidézni magamban, hogy valaha meghódítottam vagy megvettem volna valakit ezen a néven.
– Nem fontos – vont vállat Livak.
Én azonban nem éreztem úgy, hogy megnyugtatóan lezártuk volna a kérdést.
– Tényleg nem ismerek senkit, akit így hívnak – ismételtem meg.
Livak lesütötte a szemét.
– Sehogyan sem tudtam visszaemlékezni a testvéred nevére – mondta.
A lélegzetem bennszakadt, ahogy hirtelen feltűnt az emlékeim között az az arc; jóllehet, tizenkét éve már, hogy elhamvadt a halotti máglyán, de bennem még mindig él.
– Nem – feleltem halkan. – Őt Kitriának hívták.
– Akkor mi okod volt rá, hogy egy Guinalle nevezetű nőhöz beszélj álmodban?
Megkönnyebbülten vettem észre, hogy Livak hangjában a féltékenység inkább zavarodottsággá olvad.
– Lehet, hogy egy olyan álom volt – csóváltam meg a fejemet, a borotvát ezúttal biztonságos távolságban tartva.
Ez a feltételezés mindkettőnket elnémított egy pillanatra. Bizonytalanul összenéztünk. Most rajtam volt a sor, hogy elforduljak; semmi kedvem nem volt végigvinni ezt a gondolatmenetet, ezért kelletlenül öltözködni kezdtem.
– Shivnek ne említsd a dolgot – figyelmeztettem Livakot. – Hogy őszinte legyek, semmire sem emlékszem az egészből, és Ősmágus ide vagy oda, nem akarom, hogy éteri mágia kotorásszon a fejemben!
– Tőlem ugyan nem tudja meg!
Livak a kezét az enyémbe csúsztatta, amint lefelé lépdeltünk a földszintre, és biztató kézfogásából együttérzés sugárzott felém. No igen, ő aztán bárkinél jobban tudta, micsoda rettenetes kínokat tud okozni az a veszedelmes boszorkányság az ember agyában. Shiv pedig, aki fogságunk alatt szinte végig eszméletlen volt, ezáltal megmenekült tőle, hogy azok az elvetemült gonosztevők kiforgassák az emlékeit. Hirtelen eszembe jutott, hogyan jellemezte Livak igen találóan az esetet: semmiféle testi erőszak nem lehet olyan szörnyű és megalázó, mint amikor az ember agyát erőszakolják meg.
Mellitha egy egész kosárnyi levél társaságában ült a reggelizőasztal mellett. Némelyik olvastán mosoly ült ki az arcára, mások láttán pedig ráncba szaladt a homloka, ami, gondolom, súlyos következményekkel járt a levélíróra nézve. Mai öltözékének józan stílusa nagyon is illett az általa betöltött fontos feladathoz, ráadásul a sötétkék, magasan záródó és szűk derekú ruha remekül kiemelte formás alakját.
– Tegnap elküldtem valakit kérdezősködni az ügyetekben – jelentette be mindenfajta bevezetés nélkül abban a pillanatban, ahogy Shiv belépett a szobába. – Beletelik néhány napba, amíg az egészet felgöngyölítjük, de már hallottam is hírét, hogy a tormalin régiségek kereskedelme szokatlanul fellendült a napokban. Az árak emelkednek, és a kereskedők minden követ megmozgatnak, hogy az utolsó Nemith idejéből való árut szerezzenek. Tudattam mindenkivel, aki számít, hogy érdekelne, ki akar ilyesmit vásárolni, és az is, ki ad el effélét.
– Biztos vagy benne, hogy senki sem fogja furcsának találni hirtelen támadt érdeklődésedet? – kérdezte aggodalmasan Viltred.
– Éppen a jövő évi adóztatási szerződésen dolgozunk – nyugtatta meg Mellitha. – Aki csak a közelemben van, kérdéseket tesz fel mindenről és mindenkiről.
– Mi is kérdezősködhetnénk egy kicsit. – Livak Halice felé pillantott, aki egyetértően bólintott, noha átmenetileg elnémította egy falat frissen sült fehér kenyér és cseresznyelekvár.
– Szó sem lehet róla. Nem akarjuk fölhívni magunkra a figyelmet. – Shiv összevonta a szemöldökét, miközben éppen kettészelt egy cukros tetejű zsemlét. – Egyelőre tartsuk be a szabályt, hogy nem szóródunk szét.
Livak dühös tekintetet vetett rá.
– Eddig azt hittem, azért vagyok itt, hogy segítsek visszaszerezni Viltred elrabolt holmiját! – jegyezte meg csípősen. – Megvannak hozzá az összeköttetéseim, hogy az elietimmek nyomára akadjak, és egyébként is tőlem várjátok el, hogy bemásszak az ablakon értük. Ha már megint a ti Planirotok kedvéért kell kockáztatnom a nyakamat, akkor legalább engedjétek, hogy úgy csináljam, ahogy a legjobbnak látom!
– Ha majd elérkezünk odáig, hogy elkezdjük visszaszerezni az elrabolt értékeket, akkor természetesen átadjuk neked az irányítást. – Shiv eltolta maga elől a tányérját. – De előbb még beszélnem kell valakivel, aki talán más dolgokban is a segítségünkre lehet.
– Csak nem Kerrit Osier az az illető? – Mellitha is befejezte a reggelit, és keze most a pohara mellett álló ezüstcsengőn nyugodott. – Ma biztosan, megtalálod a templomban. Maewelin főpapnőjével van egy kis megbeszélnivalója.
– Honnan tudtad, hogy kire gondolok? – bámult rá Shiv.
Mellitha felkelt az asztaltól, és okkersárga selyemsálat borított a vállára, amely remekül illett öltözékének többi árnyalatához.
– Rajta tartom a szememet a városba látogató mágusokon – mosolygott, Shivre némi önelégült fensőbbséggel az arcán. – Szeretem tudni, miben mesterkednek, hátha napvilágra kerül valami érdekes. Kerrit Osier már a Napéjegyenlőség óta itt van, végignyálazta a templom archívumát, és beszélt néhány jelentősebb egyházi méltósággal.
Parancsoló tekintete végigfutott az asztalon és rajtunk, akik még mindig a tányérunk mellett ültünk.
– Ha szükségetek lenne bármire, csak szóljatok a szolgáknak – mondta. A déli harangütésig az irodámban leszek, délután pedig megbeszélésem lesz néhány városatyával. Nem vacsorázom itthon, de napnyugta körül hazajövök átöltözni; majd akkor elmondom, mit sikerült megtudnom.
Azzal hangos alsószoknya-suhogás közepette kivonult az ajtón. Mindannyian Shiv felé fordultunk, aki védekező tekintettel nézett vissza ránk.
– Nos, várjuk a parancsaidat – szólalt meg Halice.
Nem tudnám megmondani, vajon gúnyosnak szánta-e a szavait, vagy csak én képzeltem hozzá. Mindenesetre Livak arcáról, akinek esze ágában sem volt véka alá rejteni az érzelmeit, lerítt, hogy Shiv bizony nagy fába vágta a fejszéjét, ha valóban rá akarja venni ezt a kettőt, hogy engedelmeskedjenek neki. Elhatároztam, hogy alkalmas időben mindkettőjükkel beszélek pár szót, megakadályozandó, hogy amúgy is törékeny együttműködésünk végképp felbomoljon.
– Szóval, ki ez a bizonyos Kerrit? – Néhány gyümölcsöt toltam Livak elé, Shivnek meg a kezébe nyomtam egy újabb zsemlét.
– A Tormalin Birodalom mágiáját vizsgálja Planir megbízásából – felelte a varázsló. – Igazság szerint nem sokat tudok a munkájáról, de azt hallottam, hogy végigjárja az összes jelentősebb templomot, amelyeknek sikerült átvészelniük a Káosz időszakát. Azokat a jelenségeket kutatja, amelyeket a papok előszeretettel neveznek csodáknak, hiszen valószínűleg ezeket tekinthetjük az éteri mágia utolsó megnyilvánulásainak, legalábbis az óceán innenső oldalán.
– Ócska szemfényvesztés! – horkantotta Viltred.
Shiv nem vett róla tudomást.
– Lehet, hogy meg tudja fejteni, miért nem sikerült távollátó varázslattal elérnünk az elietimmeket – folytatta. – Talán még azt is megmondhatja, hogyan tudnánk ellenvarázslatot alkalmazni, hogy megtörjük az éteri befolyást.
Livak arcán látszott, hogy a legkevésbé sem sikerült meggyőznie, de mielőtt még vitába szállhatott volna a varázslóval, könnyedén a csípőjére helyeztem a kezemet az asztal alatt. A lány becsukta a száját, és rövid, figyelmeztető pillantást vetett rám, de azután csak kimondta, ami a szívét nyomta.
– No, jól van, meghallgatjuk, hátha tényleg van mondanivalója ennek a Kerritnek, de aztán én is kapcsolatba lépek az itteni ismerőseimmel, és magam keresem meg az elietimmek nyomát. Shiv, te is tudod, hogy nincs vesztegetni való időnk! Hiszen még az is előfordulhat, hogy már holnap továbbmennek, és szem elől veszítjük őket. Kíváncsi vagyok, akkor mit fogsz mondani Planirnak!
Shiv boldogtalan arckifejezéséből ítélve ez az érv célba talált.
– Kapjuk össze magunkat – szólalt meg szokatlan vehemenciával. – A kapunál találkozunk!
Halice megrázta az apró ezüstcsengőt, és szolgák léptek be, hogy leszedjék az asztalt. Mindannyian távoztunk a szobánk irányába. Megtöltöttem az erszényemet, azután csak álltam, kezemben az övre csatolt karddal, nem tudván, felkössem-e a derekamra, vagy ne.
– Kész vagy? – jelent meg Livak az átjáróajtóban.
– Vajon szokás délelőtt kardot viselni Relshazban? – próbáltam megvilágítani tétovázásom okát.
– Ami engem illet, szokás – csapott rá a lány a saját rövid kardjára. – Ráadásul megfelelő számú tőrt is szokás magunknál tartani, továbbá némi mérget, de minthogy templomba megyünk, ezúttal megelégszem két tőrrel.
Széles vigyorára egy bizonytalan félmosollyal válaszoltam, és derekamra csatoltam a kardövet. Lesiettünk a széles márványlépcsőn. Úgy éreztem, kezd az idegeimre menni ez a hercehurca a karddal. Lehet, hogy nem kellene ennyit gondolnom rá, hiszen végeredményben nem is emlékszem semmire azokból a bizonyos álmokból. Planir csak az idejét vesztegeti, ha Messire kegyességét próbálja kihasználni vagy az én hűségemet. Ha pedig a kard hozta a nyakunkra az elietimmeket, hát állok elébe; elvégre mit árthatnának nekünk fényes nappal, amikor ráadásul vagy félszáz ember van látótávolságon belül? Legalább megtaláljuk őket, és Livak meg Halice nem fog állandóan azon aggódni, hogy nyomuk vész.
Nekivágtunk a város nyüzsgő utcáinak, ahol az emberek még a tegnap látottnál is nagyobb vehemenciával futottak a dolguk után. Elég hamar elszakadtunk egymástól, minthogy Shiv céltudatos léptekkel haladt előre, csak néha-néha lassítva Viltred kedvéért, Livak viszont a látnivalókat nézegette, és mankóval a kézben Halice sem tudott lépést tartani a többiekkel. Voltaképpen élveztem a reggeli utcák forgatagát, a különös látványt és szokatlan hangokat, de láttam, hogy Shiv bosszankodik a lassúságunk miatt. Időről időre feltartóztatott bennünket a forgalom, a torlódások a csatornák hídjainál, és legnagyobb meglepetésemre Viltredet is folyton megállították különféle ismerősei, akik örömmel üdvözölték. Az egyik ilyen alkalmat kihasználva Livak meg én, vettünk egy egész tálnyi sült csirkeaprólékot egy öregembertől, aki parázsló faszénen hevítette a sütőlábasát. A zöld olaj illata kellemes honvágyat csalt a szívembe, miután vagy egy évszak óta nem ettem mást, mint kecskezsírral vagy még ennél is rosszabb alapanyagokkal készült ételt. Csodálkozva bámultam egy asszonyra, aki úgy oldalba taszított a kosarával, hogy kis híján elejtettem a kezemben tartott csirkecombot, és bocsánatkérés helyett pergő relshazi szitkokat szórt a fejemre.
– Honnan a csudából jön ez a sok ember? – motyogtam félig magamnak, félig Livaknak, amint engedelmesen megálltunk, hogy elengedjük a szembeforgalmat, és megosztoztunk a csirkehús maradékán.
– A háziurak úgy pakolják őket egymásra, mint a sózott halat – állapította meg a lány, miközben rózsaszín nyelvével elégedetten lenyalogatta az ujja hegyét.
Pillantását követve az egyik mellékutca felé néztem, ahol a bérházak kétoldalt olyan magasra nőttek, hogy szinte elfogták a napfényt a járókelőktől.
Hunyorogva számoltam össze hat szintet, az ablakokból ítélve.
– De hiszen az egész csak vályogtégla és némi faanyag – csóváltam meg a fejemet hitetlenkedve. – Apám még a legkiválóbb bremilayne-i kőből sem kockáztatná meg, hogy ilyen magas házakat építsen!
– Sokan úgy ki is lapulnak, hogy csak felgöngyölve férnek a koporsóba – jegyezte meg Halice az elhunytak iránti kegyelet bármiféle jele nélkül. – Évente több ház is összedől, nem is beszélve a tüzekről.
Ismét megcsóváltam a fejemet, és emlékeztettem magamat, hogy nem kellene annyira meglepődnöm a hallottakon. Elvégre gyakori az ilyesmi ezekben a városokban, ahol a választott elöljáróknak nincs gondjuk másra, csak hogy a saját pecsenyéjüket kellőképpen ropogósra sütögessék a köz tüzén. Relshazban minden a kereskedelem körül forog: száz vagy még annál is több mérföldről szállítják ide az árut, hatalmas raktárakban őrzik, ám aki mindezt előállította, létrehozta, talán még egy tizedét sem kapja érte a valódi árnak.
– Édesapád ezek szerint kőműves? – kérdezte Livak, amikor ismét megállított bennünket egy csacsi, éppen egy amúgy is szűk kapu kellős közepét vélvén alkalmas helynek a csökönyösségre.
– Nem is tudtad? – néztem rá csodálkozva.
– Sose mondtad – rázta meg a fejét a lány.
– Ugyan, biztos említettem már! – feleltem. – A két idősebb bátyámmal dolgozik együtt. A harmadik bátyám, Mistal pedig Toremalban tanul, ügyvéd szeretne lenni.
– Róla már meséltél, emlékszem – bólintott Livak.
A forgalom ismét megindult, és a beszélgetés félbeszakadt. Ám ahogy továbblépdeltünk, hamarosan rajtakaptam magamat, hogy azon tűnődöm, voltaképpen milyen keveset is tudunk egymásról Livak meg én. Nem ismerjük egymás családját, sem azt, miféle kötelékek fűznek bennünket eddigi életünkhöz. Ugyan, miféle jövőnk lehetne kettőnknek együtt? Még akkor is ezen a terméketlen kérdésen rágódtam, amikor az előttünk feltorlódott embertömeg lassacskán elenyészett, mi pedig tátott szájjal meredtünk a váratlanul előttünk tornyosuló látványra.
A népes utca hatalmas, kövezett térbe torkollott. A napfénytől hunyorogva néztem körül, és megállapítottam, hogy alighanem átgyalogoltunk a város túlsó végébe. Hatalmas, fehér márványból emelt épület terpeszkedett előttünk, a tenger ragyogó zafírkékjétől övezve. Nem szégyellem bevallani: úgy bámultam rá, mint a birkapásztor, aki az imént érkezett a hegyekből. Minthogy a Káosz időszakában csaknem az összes nagyobb templomot lerombolták, Lescar és Caladhria kegyhelyei többnyire csupán kis kápolnák, netán remeték kunyhói. Azt hiszem, nem lehet csodálkozni rajta, ha a városka méretéből kiindulva jóval szerényebb látványra számítottam, mint ami a szemem elé tárult.
A fényűző épület akár Toremal központjában is állhatott volna, noha meg kell hagyni, hogy uralkodóinknak ennél azért jobb ízlésük volt. Hatalmas kőoszlopai, amelyek dúsan díszített oszlopfőben végződtek, háromszögletű homlokzatot emeltek a magasba, és az oszlopok fölött széles fríz futott körbe minden elképzelhető díszítőelemmel: különféle levelekkel és növényindákkal, istenszobrokkal, amelyek jóindulatúan szemlélték az alant tolongó tömeget, vagy különféle legendák jeleneteinek pózaiba dermedtek. Az építmény tetejét színes, mázas cserepek borították, amelyek kissé rikító pászmákban verték vissza a nap reggeli sugarait. Az oszlopok között meghúzódó bejárati ajtók kétembernyi magasságig nyúltak, mindegyiket bronzberakások és kőfaragványok díszítették, a fémrészek vakítóan csillogtak. Az épület teljes szélességében hatalmas, fehér kőlépcsősor futott le a tér szintjéig, mintegy leereszkedve az utca járókelőihez.
A lépcsőkön annyi ember nyüzsgött, amennyit talán még az Uralkodó palotájában sem láttam. Rongyos koldusok, türelmetlenül toporgó polgárok, akik feltehetőleg azért jöttek, hogy alázatukat kifejezzék valamelyik istenség szobra előtt, gyanúsan elégedett kinézetű papok, akik válogatás nélkül mindenkinek az orra alá dugják adománygyűjtő kosárkájukat. Árusok kínálgattak füstölőt és kegytárgyakat nyakukban lógó tálcákról, közben egymást próbálták túlkiabálni, és még attól sem riadtak vissza, hogy a kiszemelt vevőnek szinte az arcába nyomják a portékát. Rikoltozásukba egy nagyobb csoportnyi racionalista zajongása keveredett, akik elállták azok útját, akik a szökőkúthoz igyekeztek inni, ám hasztalanul próbálták meggyőzni a szomjas utazókat, hogy bocsátkozzanak vitába velük az elveik védelmében, vagy hallgassák végig okfejtésüket, mennyire fölösleges dolog a modern korban az istenek tisztelete. Kissé meglepve gondoltam rá, hogy amióta Kelet-Lescart elhagytam, voltaképpen most látok először racionalistát. Úgy látszik, bonyolult nézeteiknek vajmi kevés hívet sikerült szerezniük a legendásan kevés képzelőerővel megáldott caladhriaiak között.
– Remélem, előbb-utóbb azért csak megtaláljuk Kerritet ebben a bolondokházában. – Viltred türelmetlensége és zsémbessége a hőséggel együtt növekedett, és őszintén szólva nem is tudtam hibáztatni érte.
Ahhoz képest, hogy Relshaz kikötővárosnak mondta magát, meglepően kevés szelet tapasztaltunk, és a nap heve a déli órákban újra meg újra az emlékezetünkbe idézte, milyen sokat utaztunk dél felé az elmúlt napokban. De még ezzel együtt is északabbra voltunk, mint az otthonom, Zyoutessela, noha ott az óceán felől fújdogáló állandó szellő frissen tartja a város levegőjét.
– Nos, talán próbáljuk meg odabent – indítványoztam. – Mellitha mintha Maewelin papjait említette volna.
Átnyomakodtam az okvetetlenkedő koldusok között, a többiek pedig igyekeztek fölzárkózni mögém a széles lépcsősoron. A templombelső hirtelen hűvösében lúdbőrözni kezdett a karom, és beletelt egy vagy két percbe, amíg szemem hozzászokott a félhomályhoz. A gyertyák kanócának füstjébe tömjénillat keveredett, és egy pillanatig attól tartottam, mindjárt rámjön a tüsszögés. Gyermekkoromban gyakran volt ilyen problémám a templomokban, szegény jó anyám nem győzött szégyenkezni miattam.
Odahaza külön kápolnát szokás szentelni az egyes istenségeknek, de Relshaz lakói, úgy látszik, beérték azzal, hogy egyetlen hatalmas épületbe zsúfolják be az isteneiket, akár a lakókat az imént látott bérházakba. A templom oldalhajójából számtalan apró szentély nyílt, mindegyikben egy-egy oltár, amelyre szúrós tekintetű papok vigyáztak. A hatalmas középső hajóban csak úgy hullámzott a tömeg, mindenki arra várt, hogy áldozhasson, vagy köszönetet mondhasson az általa választott istennek, a szemtelenebb koldusok pedig még itt is háborgatták a sorban állókat. A papok jól szabott csuháján selyemöv feszült, nyakukban drágakővel ékesített amulettet viseltek. Az imádkozók egyhangú mormolásába időről időre pénzdarabok csörrenése vegyült. Önkéntelenül megcsóváltam a fejemet. Tormalinföldön a nincstelenek járnak a papokhoz alamizsnáért, itt pedig, úgy látszik, a szegények pénze vándorol a háztulajdonosokon, kereskedőkön és más közvetítőkön keresztül az egyház szolgáihoz.
Shiv az arcokat figyelte. Viltred szorosan mögötte maradt, és szintén le nem vette a szemét a tömegről. Minthogy fogalmam sem volt, kit is keresünk, azt kezdtem vizslatni, hol tűnik föl Maewelin neve a kápolnák fölé írt fogadalmi feliratok között. Nem volt könnyű kibetűzni az archaikus tormalin írást, amely egyébként is megfakult a málladozó mészkőre festve, gyertyák füstjétől kormolódva. Csodálkozva vontam össze a szemöldökömet. Dastennin, a Vihar Ura? Ezzel a megnevezéssel ilyen formában még nem találkoztam. Raeponin, a Bíró – no, ez nem okozott akkora meglepetést. Pol'Drion, a Fény Ura: ugyancsak ódivatú megnevezés a Révész személyére. Relshaz vallása, úgy látszik, elég sokat botladozott a maga külön útján a Birodalom összeomlása óta. Nálunk, otthon Ostrin hatásköre a háztartásra, vendégfogadásra és betegápolásra terjed ki, itt viszont vidám, kövérkés bronzfiguraként jelent meg, kezében borostömlővel, hajában szólólevelekkel. Talagrin komolyan álldogált mellette aldabreshi ébenfából kifaragva, fején állatszarvból készült koronával, mint íjas-tegzes Vadász. Úgy tűnt, mintha teljességgel megfeledkeztek volna fontosabbik feladatáról, mármint hogy ő az erdő és a vadon védelmezője is egyben.
Hirtelen észrevettem egy szobrot, amely előtt nem sorakoztak hívek. Közelebb léptem, hogy alaposabban szemügyre vehessem. A szobor csont és bőr fiatalembert ábrázolt rongyos ruhában, talapzatán kopott felirat hirdette: Dren Setarion. Az Éhínség Gyermeke? Jóllakott külsejű pap indult meg felém, és bizakodva rázta adománygyűjtő kosarát. Gyanakvó pillantást vetettem rá.
– Mi ez az egész? – kérdeztem. – Hogyan szolgálhatod az éhezés és nélkülözés istenét?
A pap egy pillanatra sem jött zavarba.
– Tormalin elődeink mindenfajta természeti erőt tiszteltek – válaszolta kenetteljes, kissé éneklő hangon. – Ők jöttek rá először, hogyan befolyásolhatják őket felajánlásokkal, imádsággal és áldozatokkal. Ahogy a Birodalom mind messzebbre terjesztette ki hatalmát, úgy hozott világosságot a meghódítottaknak, akik csakhamar megtanulták, hogyan védekezzenek szent eszközökkel az életüket sújtó nehézségek ellen.
A kövér fickó magabiztossága sehogyan sem volt ínyemre. Én is tanultam éppen elég hittant meg történelmet, de itt most nem erről volt szó.
– Nem tudok róla, hogy a Birodalomban létezett volna ilyesféle kultusz – szögeztem le.
A papnak szeme sem rebbent.
– Ó, igen, rengeteg tudás és ismeret elveszett a Káosz sötét évszázadaiban, de az emberiség lassanként ismét felfedezi az igazsághoz vezető utat. Láttál-e már olyan éhínséget, amikor az anyának elapad a teje, és a csecsemője a mellén hal éhen? Bizony, az éhség nagy úr, ezért próbálunk hódolni és szolgálni neki, hogy ne fenyegesse sötét rémével földjeinket!
Erre aztán nem tudtam mit felelni, csak undorodva horkantottam egyet, és odébbálltam. Ha már a papok is ilyen megalkuvó hangnemben társalognak, lehet, hogy a racionalizmus előbb-utóbb mégiscsak követőkre talál Relshazban.
– Az utóbbi években Ensaiminban elég sokszor volt sovány a betakarítás – vélekedett Halice. – Az ilyesmi gyakran vezet újabb és újabb szekták és kultuszok megjelenéséhez. Egyik sem tart valami sokáig.
Átverekedtük magunkat a hatalmas főhajó túlsó oldalára, ahol az istennők szobrait nézegetve az ismerős és megdöbbentő motívumok hasonló keverékére akadtunk. A sírdogáló Arimelin itt Álomszövőből valamiképpen a Fájdalom Anyjává lépett elő, pedig már azt terveztem, hogy égetek előtte némi tömjént, hátha sikerül beleköpnöm Planir levesébe. Továbblépve észrevettem Larasion barnásvörös rózsafából faragott szobrát; a fején búzakoszorú díszlett, mintha ő lenne Mahladin, az Aratók Királynője. Drianon szerepe itt szemlátomást a terhes nőkről való gondoskodásra korlátozódott, míg a hajadonlányok a szomszédos kápolna előtt sorakoztak, ahol Halcarion állt márványba faragva, hideg és távoli arccal, egyik legismertebb megtestesülési formájában, Holdbéli Szűzként. Nem messze tőle éltes asszonyságok cipelték ajándékaikat, hogy Ahd Maewelint, a Tél Öreganyját köszöntsék. Az istennő tölgyfából faragott, elnagyolt, éles vonalakkal kidolgozott szobra leginkább vén erdei boszorkát formázott.
– Megvan! – sóhajtott föl megkönnyebbülten Shiv, és igyekezett előbbre jutni a sorban tolongók között.
Hamarosan észrevettem a keresett célpontot is: kövérkés fickó volt sápadt arccal és csapott vállal. Amint közelebb tülekedtünk, csodálkozva tapasztaltam, hogy ez a bizonyos Kerrit alig egy pár évvel lehet idősebb nálam vagy Shivnél, pedig első látásra azt hittem, legalább egy fél emberöltő van közöttünk. Mély beszélgetésbe merült egy kissé poros és kopott csuhát viselő, kerek arcú emberkével; az első gondolatom az volt, vajon hogyan úszhatta meg szegény fickó, hogy a többi elegáns és kicicomázott pap ne cipelje el erőnek erejével egy szabóhoz, már csak a hírnevük öregbítése érdekében is.
– Shivvalan! – kiáltotta széles vigyorral Kerrit, amint beértünk a látókörébe. – Várj egy kicsit, rögtön jövök!
Visszafordult, hogy szerény arccal elbúcsúzzon az öreg paptól, majd összehajtogatott néhány jegyzetlapot, és betuszkolta őket a válláról lógó csinos, bőr iratmappába.
– Nos, mi szél hozott benneteket a Torkolat városába? – kiáltotta, miközben felénk igyekezett a tömegben, bármiféle aggodalom vagy bocsánatkérés nélkül lökve odébb az útjában lévőket.
– Nem beszélhetnénk meg olyan helyen, ahol valamivel kevesebben vannak hallótávolságon belül?
Meglepetten pillantottam Shivre. Ha bárki ki akart volna hallgatni bennünket ebben a tolongásban, vagy az orrunk alá kellett volna állnia, vagy megvárnia, amíg teli tüdőből ordítani nem kezdünk.
– Gyertek velem! – Kerrit egy viszonylag csöndes sarok felé intett, ahol Saedrin megtestesülése állt a Világok Kapujában. A szobor nagyszerű búvóhelyet kínált bárkinek, aki ki akarta volna hallgatni a beszélgetésünket; meg is indultam, hogy bekukkantsak mögé, de Halice egy lépéssel megelőzött. úgy látszik, Shiv lassacskán mindannyiunkat az őrületbe kerget az üldözési mániájával.
– Ha jól sejtem, Planir levelét hoztad – szólalt meg Kerrit várakozásteljesen, de közben tekintete még egyre Maewelin szobránál kalandozott, mintha a gondolatai másutt járnának.
– Nem – szögezte le minden kertelés nélkül Shiv. – Jéglakók nyomában vagyunk, akik értékes régiségeket raboltak el.
Erre már Kerrit is fölkapta a fejét.
– Csak nem azt mondod, hogy itt vannak, ebben a városban?
– De bizony – bólintott Shiv. – Ráadásul valamiféle éteri varázslatot használnak, hogy elleplezzék a hollétüket a távollátó varázslatunk elől.
– Itt vannak? – Kerrit szeme fölragyogott. – Nem gondoltam volna, hogy...
– Mit gondolsz, tudsz segíteni Shivnek valamilyen ellenvarázslattal? – vágott közbe Livak, látván, hogy a könyvmoly külsejű mágus tekintete ismét elkalandozik.
– Tessék? – riadt föl Kerrit ábrándozásaiból. – Nem, kedvesem, attól tartok, ez nem ilyen egyszerű. Nos, nem is tudom, hogyan magyarázzam, de a helyzet az, hogy mivel jómagam mágikus születésű vagyok, az éteri igék teljességgel hatástalanok az én ajkamon.
Oldalt pillantva jól láthattam, hogy Livak amúgy is kevéske türelme vészesen fogy.
– Jó, akkor azt kérdezem, ismersz-e olyan varázslatot, amelyet valamelyikünk alkalmazni tudna az ő mágiájuk ellen, amellyel megzavarják a távollátó szertartásunkat – hadartam kissé bosszúsan, vigyázva, hogy ne emeljem föl a hangomat.
Kerrit sápadt homloka ráncba szaladt.
– Nos, ehhez először is nekem magamnak kellene látnom, pontosan hogyan is zavarják meg azt a távollátó varázslatot, és aztán, azt hiszem, megpróbálkozhatnánk néhány módszerrel...
– Velünk tudnál jönni? – kérdezte udvariasan Shiv.
– Az az igazság, hogy az időpont most nem kifejezetten alkalmas... – Kerrit arca ismét kétségbeejtően elgondolkodó kifejezést öltött. – Látod ott azt az öreg papot? Ő azt mondja, hatféle csodát is képes tenni, legalábbis ő csodáknak hívja őket. Állítólag sebeket képes begyógyítani, sőt, még egyes születési rendellenességeket is helyrehoz... Azt hiszem, nem ártana néhány részletet is megtudnom tőle, főként arra vonatkozólag, hogyan lehetne...
– Csonttörést is gyógyít? – vágott közbe hirtelen Halice.
Összeszorult a szívem, ahogy megláttam az elkeseredett remény szikráit a szemében.
Kerrit zavarodott arcot vágott, azután észrevette Halice használhatatlan lábát meg a mankóját.
– Erről eddig nem esett szó – felelte. – A dolog érdekessége az, ha figyelsz, kedves Shiv, hogy úgy látszik, tényleg minden esetben működnek a varázsigéi. Muszáj többet is megtudnom róla, részletesen kikérdeznem, jelen lennem a varázslatos gyógyításainál, hátha csak humbug az egész.
– Valami helyi csodapók ez az öregember? – kérdezte Livak hirtelen támadt érdeklődéssel.
Úgy döntöttem, még mindig jobb, ha kíváncsiskodik, legalább addig sem érez késztetést rá, hogy sértéseket vágjon mások fejéhez.
– Valami olyasmi – bólogatott Kerrit. – Tudod, a helyzet az, hogy ha találomra kiválasztasz tíz papot ebből a templomból, és megkéred őket, hogy mondják el ugyanazt a varázsigét, alighanem tíz különböző eredményre jutsz. Most éppen azt próbálom kideríteni, mi lehet ennek az oka.
– Elhiszem, hogy neked ez most rettentő fontos, de... – kezdte volna Shiv.
– Nem hinném, hogy ez az öregember a közeljövőben el akarna tűnni szem elől – próbáltam szelíden túlkiabálni mindkettőjüket. – Az elietimmek azonban éppen erre készülnek. Szerintem nyugodtan rászánhatod a nap hátralévő részét, hogy segíts nekünk olyasvalamiben, ami Planir számára rendkívüli jelentőséggel bír.
Kerrit szemlátomást csak most szembesült a gondolattal, hogy esetleg magának az Ősmágusnak kell felelnie iménti döntéséért.
– Nos, persze, természetesen... – felelte kissé megszeppenten.
– Hát akkor akár indulhatunk is.
A menet élére álltam, mivel Halice botladozva csak nehezen tudott volna utat törni magának a tömegben. Ám amint kiléptünk a szobor takarásából, hirtelen a körülményekhez nem illő mozgást vettem észre a szemem sarkából. Nem messze tőlünk egy magas, sötét köpenybe burkolózó férfinak nézeteltérése támadt egy kövér asszonysággal, aki úgy látszik, elszánta magát, hogy semmiképpen sem engedi maga elé a fickót. Abban a pillanatban, ahogy Viltred is előbukkant a szobor mögül, a sötét köpenyes alak fölnézett, egyenesen felénk fordult, és fenyegető kifejezést öltő arcán jól látszott a felismerés. Egyetlen mozdulattal félretaszította a kövér hölgyet, tudomást sem véve felháborodott szidalmairól, és Viltred felé vetette magát.
– Viltred, ismered ezt az embert? – böktem felé az állammal, és csak reméltem, hogy nem keltek túl nagy feltűnést.
– Nem – suttogta az öreg mágus, és fakó szemébe rémület költözött. – Soha nem láttam ezelőtt!
A sötétszürke köpenyes jobbra-balra nézett, és igen gyorsan közeledett felénk. Növekvő nyugtalansággal követtem a pillantását, és észrevettem, hogy nincs egyedül. Három másik köpönyeges alakot is megláttam nem messze tőle; amint egyikük átvágott egy csapat gyerek között, a köpenye megakadt valamiben, és hátralibbent, fölfedve az ismerős, fekete egyenruhát.
– Elietimmek! – foglaltam össze tömören a helyzetet. – Ki kell jutnunk innen!
– Erre gyertek! – Kerrit megfordult, és egyenesen Maewelin oltárához tartott, amely mögött aprócska ajtó nyílt; gondolom, kifejezetten a papok személyes használatára.
Szürke kámzsa villant valahol előttünk, mire beugrottunk egy oszlop mögé. Egy pillanatra elfogott a pánik, gyomromat félelem szorította össze. Megpróbáltam nyugalmat erőltetni magamra, de szíven egyre hevesebben dobogott, amint eszembe jutott, mit művelt velünk az elietimmek gonosz mágiája. Nem tudtam magam kivonni a szörnyű emlékek hatása alól. Livakra pillantottam, és láttam rajta, hogy őneki is hasonlóan sötét gondolatok járnak a fejében: természetellenesen sápadt volt, és olyan erővel szorította rövid kardjának markolatát, hogy az ujjpercei egészen kifehéredtek.
– El tudsz rejteni bennünket? – kérdeztem Shivtől kapkodva.
– Egy pillanat! – Összpontosított, és a megszokott kék derengés gyullad ki a keze körül. – Viltred, segíts, légy szíves!
A varázsló melléállt, és most együtt kezdtek munkálkodni azon, hogy a kívánt irányba alakítsák az elemeket a mágusok titokzatos módján. Ezalatt Livak, Halice és én a szürke kámzsás alakokat figyeltük, akik vonalba rendeződve vonultak végig a szentélyen minket keresve, olyan elszánt módszerességgel, mint a tavaszi rókavadászatok hajtói.
– Mostantól némileg védve vagyunk – szólt Shiv.
A levegőből különös csillogás libbent körénk, olyasfajta pamacsokban, amilyeneket a nedves homok ereget a forró napsütésben. Elővigyázatosan az aprócska ajtó felé indultunk. Elakadt a lélegzetem, amint megláttam egy keskeny elietimm arcot. Ott voltak körülöttünk a tömegben mindenfelé, de egyelőre nem fedeztek fel bennünket, mert pillantásukat elterelte varázslóink praktikája.
Már éppen kezdtem megkönnyebbülni, amikor az egyik jéglakó egyenesen felénk bámult. Sajnos, nyilvánvaló volt, hogy a rejtőmágia ellenére is megismert minket. Vadul körbefordult a társait keresvén, és amint meglátta egyiküket, felénk integetett. Láttam, hogy ez a rövid jelzés is elegendő volt ahhoz, hogy teljesen lerántsa rólunk a leplet. A második férfi tévedhetetlen biztossággal tört utat magának a tömegen keresztül az irányunkba, annak ellenére, hogy nem láthatott folyamatosan minket, hiszen oszlopok és szobrok álltak közöttünk.
– Észrevettek minket; gyerünk innen! – kiáltottam a többieknek, miközben a kezem tudta a dolgát. Kivontam a kardomat, bár valójában csöppet sem szerettem volna harcba bocsátkozni itt, a szentélyben, hiszen sejtelmem sem volt róla, a papok miként reagálnának a vérontásra. A legeslegutolsó dolog, amire most szükségünk volt, hogy a vallásos sokaság is ránk vesse magát. Jobbnak láttam inkább visszacsúsztatni a hüvelyébe a fegyverem.
– Verje ki a ragya minden elietimm csipás szemét! – káromkodott Shiv, miközben megszakította értelmetlenné vált varázslatát, és nyers erővel tört a közelben lévő kijárat felé. Láttam, ahogy minden irányból szürke köpenyes emberek közelednek magabiztosan, már nem is nagyon vigyázva arra, hogy megőrizzék az álcájukat. Elérték a leghátsó őrt, hallottam az ütéseket, majd nem sokkal később idegtépő sikoly hasított a levegőbe, amint az egyik elietimm elmetszette egy méltatlankodó pap torkát. Hátrapillantva láttam, hogy az emberek egymást letaposva kezdenek menekülni, ám szerencsére a kijárat már elég közel volt ahhoz, hogy még idejében elérhessük, mielőtt a pánikba esett tömeg foglyul ejtett volna minket.
– Futás! – adtam ki a parancsot, és felrohantunk egy széles lépcsősoron, kiérve a templom előtti hatalmas, kövezett térre. Livak a hónalja alá karolva támogatta Halice-t, és így, félig futva, félig szökdécselve törtek előre. Megpróbáltam leküzdeni a rettegésem, hiszen nem engedhettem meg magamnak azt a fényűzést, hogy gondolataimat félelem bénítsa meg.
Miközben elviharzottunk egy szökőkút mellett, vetettem egy pillantást hátrafelé. Itt is, ott is láttam a szürkeköpenyeseket, amint legyező alakban szétoszolva körbeveszik a teret. Előrefordultam, és tekintetemet vadul kapkodtam jobbra-balra. Ha itt vannak a hajtók, itt kell, hogy legyen valahol a vadász is! Kezemet a kardom markolatára csúsztattam, de abban a pillanatban megfordult velem a világ, s vészes rosszullét öntötte el az agyamat. Lehunytam a szemem, és átkozódva pofon vágtam magam, de hiába. Éreztem, ahogy magával ragad a páni félelem. Jóformán néhány lépésre voltam csak a templomtéren harsogó tömegtől, ám egyszerre csak a vadonban álltam, fák és bokrok jelentek meg körülöttem. Szelíd madárdalt sodort felém a szél, hajamat hűs szél borzolta, orrom megtelt a nyirkos avar és fű illatával. Minden átmenet nélkül zöldellő fák között áramló, finom köd váltotta föl a reggeli Relshaz nyüzsgését.
– Gyerünk, szedd össze magad! – átkozódtam, és kirántottam a kardomat. Hirtelen zajt hallottam a hátam mögül, villámgyorsan megpördültem fegyverem magam előtt tartva, de nem volt ott semmi. Fogam összecsikordult a tehetetlenségtől. Hagytam, hogy dühöm szabadon áramoljon, hisz még mindig jobb az őrült harag, mint a dermesztő félelem.
Ekkor a világ ismét megváltozott körülöttem. A szemem kitisztult; megláttam Livakot, amint biztos távolságból bámul rám, és szemében a leplezetlen rettegés fényei égnek. Levegő után kapkodtam, ahogy ismét megrohant a rosszullét. Éreztem, hogy a hátamon jéghideg veríték csorog.
– A szemed, Ryshad, a szemed! – zihálta Livak rémülten. – A szemed teljesen kék volt!
Pontosan tudtam, mi jár a fejében. Ezeket a szavakat hallva az én fejemben is sötét gondolatok kezdtek kavarogni. Aiten tekintetét láttam magam előtt, amikor a romlott elietimm varázsló átvette az irányítást az agya fölött, és az ő testét felhasználva próbált végezni velünk.
– Valaki megint éteri mágiát használ ellenünk, Shiv! – suttogta Livak átpillantva a vállam fölött. Megfordultam, és észrevettem, hogy a tömeg idő közben teljesen elárasztotta a teret. Itt is, ott is felbukkanni véltem a szürke kámzsákat.
Láttam a varázsló arcán a tanácstalanságot, de hirtelen eszembe villant valami.
– A nyakravaló! Shiv, Viltred, az elietimmek varázslathasználóinak a nyakában valamiféle fém nyakravaló volt. Ezt kell figyelnünk!
Ismét nekiindultunk, egérutat keresve. Halice és Livak előkészítette a tőrét, én igyekeztem riasztó képet vágni, és harciasan lóbáltam magam előtt a kardomat.
– Ott!
Arrafelé fordultam, amerre Shiv mutatott, és a fogam ismét összecsikordult, amint megpillantottam egy maroknyi elietimmet, akik egy szemmel láthatóan befolyásosabb alakot álltak körül óvóan. Nyakán arany csillogás jelezte, hogy megtaláltuk, akit kerestünk. Igen, a hajtók közelében mindig ott van a vadász, a vadász körül pedig mindig föllelhetjük kedvenc kutyáit.
Viltred fájdalmasat sóhajtott, és láttam, hogy a szeme egyre tompábban csillog. Kezdte elveszíteni az erejét.
– Azért sem fognak könnyen elkapni minket az átkozottak – mormolta. Hirtelen fölemelte a karját, és az ellenséges varázsló felé intett. A csapatnyi elietimm lába előtt szemkápráztatóan izzani és remegni kezdett a levegő, szinte elvakítva őket. Egyikük megbotlott és összerogyott, de a többiek is elveszítették az egyensúlyukat, és arcukon zavarodottság tükröződött.
– Levegőből font kötél? – tudálékoskodott Kerrit.
– A lábukra hurkolódott... – kezdte a magyarázatot Shiv, de közben elhúzta a száját.
– Nem beszélhetnénk meg ezt később? – vágott közbe Livak csípősen.
Teljesen egyetértettem vele.
– Gyerünk innen!
Nekilódultunk. Shiv utat tört a tömegen át, miközben kapkodó udvariassággal bocsánatkérés-féleségeket mormolt. Egyszerre megpillantottunk egy szürke kámzsást magunk előtt, ám Viltred előre küldött egy varázslatot, amitől az ellenségünk a torkához kapva összerogyott, és úgy tátogott, mint a partra vetett hal. Gyorsan az így keletkezett rés felé furakodtunk a sokaságon át. A szemem sarkából láttam, hogy az egyik közelben álló elietimm azonnal megindult, hogy elállja az utunkat.
A vén varázsló hirtelen összegörnyedt, és a gyomrához kapott. Halice és Livak belekaroltak két oldalról, én pedig vadul kapkodtam a tekintetem, hogy megállapítsam a támadás forrását. Egy szürke ruhás férfi felmászott a szökőkút talapzatára, és onnan figyelt minket gonosz tekintettel. Jól láttam, hogy a szája mozog, és a nyaka körül ezüstösen csillog valami.
Shiv ezúttal nem pazarolta az erejét átkozódásra – amúgy is kapkodva vette a levegőt –, helyette a következő pillanatban zöldes fény kezdett táncolni az ujjain. A szökőkínt vizéből egy kísérteties kéz nőtt ki, amely magával rántotta az ellenséges varázslót. Látványos csobbanással zuhant hanyatt, a habok magasra csaptak körülötte. Kétségbeesetten próbált kikapaszkodni, ám a víz megint visszahúzta. A loccsanás újfent cseppekkel permetezte be a környéken bámészkodókat, akik megpróbáltak eltávolodni a szökőhittól, ismét felélesztve a még meg sem szűnt pánikot.
Megpróbáltam elindulni, de Kerrit éppen előttem állt, bambán bámulva a zűrzavart.
– Az elemeket megvizsgálva egyértelműen azt tapasztalom, hogy az a férfi nem is használt mágiát... – Hangja meglehetősen bizonytalanul csengett. A táskájában turkált, papírt és írószerszámot keresve.
– Később! – szakítottam félbe, megragadva a karját. – Viltred?
– Készen állok. – Nem nézett ki túlságosan biztatóan; a száját szorosan összeszorította, hogy egészen elkékült, de így is jól kivehetőek voltak a kezdődő vakrémület jelei a szemében.
– Shiv! – Livak kiáltására mindannyian feléje fordultunk. A tömeg egy pillanatra szétnyílt, és megláttuk az egyik nyakravalóst, amint mindenkit félrelökdösve felénk igyekezett. Mindhárom varázslónk ajkát érthetetlen mondatfoszlányok hagyták el, és az elietimm egyszerre égszínkék és skarlátvörös; szikrázás közepette fölrobbant.
A tömeg hátrahőkölt a döbbenettől, majd elszabadult a pokol, az embereke többsége ordítva menekülni kezdett a tér kijáratai felé. Voltak azonban olyanok is, akik a földet kezdték csapkodni, mások az ég felé rázták az öklüket, úgy átkozódtak. A hangzavar szinte elviselhetetlenné vált, ráadásul a koszos utcaköveken csattogó, csúszkáló lábak jókora porfelhőt kavartak, mely kaparta a torkunkat, könnyeket csalt a szemünkbe. Vasalt csizmatalpak tapodtak a lábamra, könyökök szúrtak az oldalamba, egy idő után már csak arra, törekedtem, hogy valahogy sikerüljön talpon maradnom, mert ellenkező, esetben könyörtelenül átgázoltak volna rajtam. Úgy tépett belénk az ember ár, ahogy a viharos északi tenger dobálja az apró csónakokat.
– Próbáljunk együtt maradni! – ordítottam, s megragadtam Kerrit köpenyének a szegélyét. A másik kezemet Livaknak nyújtottam, aki Halice-t, igyekezett támogatni. Ő a mankójával hadonászva törte az utat nekünk, mögöttünk pedig Shiv vonszolta Viltredet. A vén varázsló botladozott, meg-megakadt, kétségbeesetten próbált ellenállni a tömeg sodrásának, és minden pillanatban úgy látszott, hogy menthetetlenül eltűnik az emberáradatban.
– Olvadjunk a tömegbe, hagyjuk magunkat szállítani az emberárral! – üvöltöttem, reménykedve, hogy meghallják.
Jó lett volna eltűnni a sokadalomban, de erre nagyjából annyi reményünk volt, mint egy pulykakakasnak elrejtőzni a tyúkok között. Ráadásul a fejetlenséget vitathatatlanul a mágiahasználat robbantotta ki; tehát ha az őrség, megjelenik, varázslókat fognak keresni. A lázítás a világ minden szegletében súlyos véteknek számít, nem számíthattunk arra, hogy Relshazban elnézőbbek lesznek velünk. Errefelé igencsak dívik példának okáért, hogy a város főterén mezítelenül szégyenpadra vonják a bűnöst; nem hiszem, hogy túlélném ezt a megaláztatást.
A menekülő embertömeg hamarosan egy koszos sikátorba sodort bennünket, ahol egy roskadozó kocsma és egy gyanús kinézetű játékbarlang állt egymással szemben. Összeszámoltam a többieket; mindannyian ott voltak, s többé-kevésbé épségben. Mégsem voltam túlságosan nyugodt. Viltred elgyötörten támaszkodott a falnak, sápadt volt, és a levegő után kapkodott; Halice pedig elvesztette a mankóját a dulakodásban, így most csak Livak segítségével tudott járni.
– Körülnézek, addig pihenjetek. – Igyekeztem, hogy hangom nyugodtnak, tűnjön, aztán az utca végéhez siettem. Kilestem a sarkon, és a szemem rögtön megakadt az útkereszteződés túloldalán álló riksán. Szerencsére senki sem ült benne. Az istenek segítségünkre siettek ezúttal, és ez a kicsiny tér nagyjából kihalt volt, csak két távolodó, síró-rívó asszonyságot vettem észre valamivel messzebb, a következő utcasaroknál. Az ellenkező irányban a templomtér volt látható, csupán egy fekete hajú fickó állt a közelben, nekem háttal, mozdulatlanul figyelve a zűrzavart. Valamiféle házaló élelmiszerárus lehetett, mert egy nagy tálca volt a nyakába kötve, és mellette egy kövér tyúk csipegetette föl azokat a péksütemény-morzsákat, amelyeket elhullatott.
Távolabbról, a templom lépcsősora felől egy kislány éktelen sivalkodása hallatszott, valamint egy kétségbeesett pap mormogása, aki hasztalan próbálta lecsillapítani a megrémült gyermeket. A szökőkút loccsanásai jelezték, hogy még mindig ott vergődik az elietimm, aki képtelen volt kiszabadulni Shiv varázslatának hatása alól.
– Az ilyen trükköket még a legpancserebb növendék is könnyedén meg tudja szüntetni. – Az alig érthető dörmögésre megfordultam, és bosszankodva láttam, hogy Kerrit mögülem kukucskálva figyeli az eseményeket. Egy hosszú lúdtollat tartott a szájában, és esetlenül kaparászott papír és tinta után. – Semmi esetre sem lenne szabad, hogy akadály legyen olyasvalakinek, aki keresztüllátott a rejtőmágián, és jelentős távolságból használt ellenünk varázslatokat – magyarázta, miközben végre sikerült előhalásznia egy gyűrött papirost. Elképedve figyeltem, amint komótosan körmölni kezd.
– Gyerünk! – ragadtam meg a karját türelmetlenül, sikerült is némi tintát a nadrágjára csepegtetnie. Szemrehányóan nézett rám, de engedelmeskedett: idegtépően körülményes mozdulatokkal elpakolta az írószerszámait, miközben visszavonszoltam a többiekhez. Miért van az, hogy olyan kép él bennünk a varázslókról, hogy szerfelett bölcsek, miközben valójában mindannyian gyengeelméjűek?!
– Shiv, légy szíves, használd ismét a rejtőmágiádat – mondtam, nyugalmat erőltetve magamra. – Vissza kell jutnunk valahogyan Mellithához!
Shiv biccentett, és a levegőben megint csillogás kélt, mely körülölelt minket.
– Ismerek egy varázsigét – tudálékoskodott újfent Kerrit –, amellyel elrejthetnénk a nyomainkat is...
– És mire vársz? Miért nem használod? – csattantam föl.
– Azért, mert nem vagyok rá képes – válaszolta az igaztalanul megbántottak hangján. – Ez egy éteri varázslat, és, ha nem tudnád, én az elemi mágia beavatottja vagyok. Ha minden igaz, meg lehet akadályozni vele, hogy valamiféle nyomolvasó-varázslatot használjanak ellenünk. – Azzal fontoskodó mosollyal felmutatott egy pergament, amelyen pontos kézzel rótt szótagok voltak olvashatók. Utánanyúltam, de hirtelen eszembe villant valami, és a kezem megállt félúton.
– Livak, te csináltál már hasonlót, nemde? Időmértékes vagy miféle, és értesz ahhoz, hogyan kell a megfelelő ütemben előadni.
Azonnal láttam rajta, hogy nem tetszik neki az ötlet. Tekintetem egy pillanatig összekapcsolódott az ő haragoszöld szemével.
– Add hát ide – szólalt meg végül kelletlenül.
Kikapta Kerrit kezéből a pergament, megköszörülte a torkát, és elkezdte szavalni a varázsigéket, azzal a fajta utánozhatatlan hanglejtéssel, amelyre csak az Erdő Népének gyermekei képesek.
– Ar mel sidith, ranel marclenae.
A magam részéről szívesebben használtam volna a régi, jól bevált nyomelrejtő fogásokat, de ezek most aligha lettek volna hathatósak. Bár, ami azt illeti, semmilyen módon nem tudtunk meggyőződni arról, hogy ez az állítólagos varázsige működött-e vagy sem.
– Viltred, el tudnál minket vezetni Mellithához oly módon, hogy csak mellékutcákon haladjunk?
Az öregember összehúzta magán a köpenyegét, majd elcsigázottan bólintott.
– Erre.
Szerencsére senki sem vett észre bennünket, amíg átkeltünk a városon. Lassabban haladtunk, mint azt én szerettem volna, de Shivnek a varázslata fenntartására kellett koncentrálnia, Halice és Viltred pedig alig bírtak járni, támogatnunk kellett őket. A főutcákat kerülve átsurrantunk Relshaz legsötétebb negyedein. Bár ezek a nem éppen bizalomgerjesztő városrészek most a biztonságot jelentették számunkra, mindannyian föllélegeztünk, mikor végre rendezettebb környékre értünk. Egy-két épület már számomra is ismerősnek tűnt. Ekkor azonban Viltred hirtelen megállt, olyan váratlanul, hogy csaknem a sarkára tapostam.
– Nem mehetünk vissza Mellithához addig, amíg meg nem győződünk róla, hogy már nem üldöznek bennünket – jelentette ki zordan. – Nem kockáztathatom meg, hogy esetleg egészen a küszöbéig vezetem ezeket az elvetemült gazfickókat!
A fáradtságtól beesett arcán konok határozottság tükröződött. A magam részéről igazat kellett, hogy adjak neki.
– Akkor keressünk egy fogadót – mondtam megadóan, és megráztam a fejem, látva, hogy Shiv ellenkezni akar. Szerencsére ő is hamar belátta, hogy a vén mágusnak igaza van.
Megkerestük tehát a legközelebbi fogadót, és hamarosan egy jókora söntésben ücsörögtünk, barátságos, szőlőindákkal befutatott oszlopok között. A Ferl-folyó vidékéről származó fűszeres fehérbort szürcsölgettünk egész nap, fél szemmel figyelve a jövő-menő embereket. Viltred arcszíne határozottan javult a nap folyamán, és Halice szemébe is visszatért az élet, bár láttam, hogy időnként kínlódva tapogatja meg a lábszárát.
Éppen a hatodik harangütés visszhangját hallgattam, amikor elkaptam Livak kérdő pillantását.
– Ha követni tudtak volna minket – mondta végül –, már rég a nyakunkon lennének. – Kiürítette a poharát, és nem töltötte újra. – Nem tudták követni a nyomunkat, hidd el. Éreztem, hogy hatott a varázslat.
Shiv mormogott valamit, majd, mintegy véletlenségből, kilöttyintette a borát az asztalra. Néhány pillanatig összpontosított, azután bólintott.
– Távolbalátással ellenőriztem a szomszédos utcákat – magyarázta halkan. – Úgy tűnik, sehol semmi, tiszta a levegő.
Minden szem Viltredre szegeződött.
– Jól van, akkor induljunk – engedett fanyalogva a vén varázsló. – Jóllehet ők olyan módozatokat is alkalmazhatnak a megfigyelésünkre, amelyekről nekünk sejtelmünk sincs.
Bólintottam, vigyázva, hogy ne látsszon rajtam az elégedettség. Gyorsan fölhajtottam a maradék boromat, majd néhány pénzérmét dobtam az asztalra.
– Nos, ha használnak is számunkra ismeretlen módszereket – mondtam lassan –, azok ellen úgysem tehetünk semmit. Induljunk.
Amint megérkeztünk vendéglátónk házához, az ajtó valósággal kivágódott, és Mellitha lépett ki rajta. Nem vesztegette az időt köszönésre vagy kérdezősködésre, csak gyorsan beterelt minket a gondosan rendben tartott dolgozószobájába.
– Már hallottam, mi történt a templomnál. A tárgyalásaim felét le kellett mondanom emiatt. Minden a feje tetején áll, az Elöljáróság valósággal tombol! Mégis, mi az ördögöt csináltatok?
Viltredre néztem, aki Shivet figyelte, ő pedig Kerrit felé vetett segélykérő pillantásokat. Így végül mégiscsak nekem kellett összefoglalnom az eseményeket. A körülményekre való tekintettel igyekeztem rövidre fogni.
– Így aztán most ők a vadászok, és ti vagytok a préda – szólalt meg Mellitha, amikor a végére értem épületes történetemnek. Egy borjúbőr iratgyűjtőt húzott elő az egyik fiókból. – Szívesen hallgatnám még egy ideig ezt az érdekfeszítő beszámolót, de nekem is van egy-két értesülésem, amelyeket mihamarább meg kell tudnotok. Két, idegenekből álló társaságról is tájékoztattak engem a mai nap során. Olybá tűnik, egymástól függetlenül tevékenykednek Az első még a kisebbik hold telte előtt érkezett; tormalin régiségeket kerestek. Senki sem tudja, honnan jöttek, de az egyértelmű, hogy nem helyiek, mert bár az itteni viseletet hordják, a nyelvet csak erős akcentussal beszélik. A legelterjedtebb feltételezés szerint Mandarkinból érkezhettek.
– Más szóval – mondtam keserűen –, senkit sem hallottak még errefelé, aki az övékhez hasonló kiejtéssel beszélné ezt a nyelvet...
– Pontosan így van – válaszolta vendéglátónk higgadtan. – Ők is jártak a templomban, hosszasan időztek ott, beszélgettek a papokkal, de hogy mit is akartak tulajdonképpen, nem sikerült megtudnom. Úgy tűnik, mintha a bőrük alatt is pénz lenne: sohasem látták őket alkudozni, mindig kifizetik az első árat, amit ajánlanak nekik.
„Képzelem, miképpen harácsoltak össze ennyi pénzt ezek az átkozottak!” – szitkozódtam magamban haragosan.
– A másik csapat – folytatta Mellitha – csupán négy nappal ezelőtt érkezett. Azt hiszem, ők lehettek, akik a mai zűrzavart kirobbantották. Egyértelműen katonáknak látszanak, ezért az emberek messziről kerülik őket. Mindannyian fekete bőr egyenruhát viselnek, és parancsszóra cselekednek.
Mellitha arcán egy pillanatra fanyar mosoly tűnt föl.
– Azt mondják, annyira verejtékeznek ezekben a fekete uniformisokban, hogy olyan csatakos a bőrük, mint a kanca alatt heverő újszülött csikóé. Szemmel láthatóan nehezen viselik ezt az éghajlatot... Akárhogy is van, a vezetőjük közhírré tette, hogy egy tolvajpáros után kutat, és az általa megadott személyleírások, nem fogjátok kitalálni, feltűnően hasonlítanak Livakra és Halice-re. Jelentős jutalmat ígér a nyomravezetőnek.
Láttam, hogy a két nő komor pillantást vált egymással.
– Nem ez az első eset – közölte Halice zordan. – És mennyi vérdíjat ajánlott értünk?
– Nem tudom pontosan, de már elküldtem valakit kérdezősködni – felelte Mellitha. – Én is kíváncsi lennék, mennyi lehet.
– Be fogom festeni a hajamat – jelentette ki Livak morózusan. – Neked pedig bérelni fogunk egy hordszéket, Halice. A lábad átkozottul feltűnő ismertetőjegy.
Mellitha most felém vetett egy tétova mosolyt.
– Azt is beszélik, hogy valaki ellopott egy mérhetetlenül értékes, a Birodalom korából származó kardot, amelynek zöld díszítőelemekkel ékesített kardhüvelye és arany markolatgombja van.
– Mérhetetlenül értékes, mondhatom! – vágott közbe Viltred dühösen. – Csak nem egy tormalin fegyverre gondoltak Delathan műhelyéből? Ez Ryshad kardja, a teringettét!
– Végül is, meg kellett magyarázniuk valahogy, miért is fogtak üldözőbe bennünket – húztam el a számat.
– Ez mind szép és igaz, de nem hiszem, hogy az Elöljáróság túlságosan kedvezően fogadná, ha ezzel próbálnátok mentegetőzni – mondta Mellitha.
Én sem igazán bíztam ebben. Tapasztaltam már párszor, hogy ha elegendő pénzt juttatnak egy választott hatóságnak, bármire rá lehet venni őket. Süketek lesznek bármilyen észérvvel szemben, ha kell.
– Alapjában véve várható volt, hogy meg akarják majd szerezni ezt a kardot – szólalt meg Shiv bocsánatkérő hangon. – Amennyire tudom, olyasvalaki hordta az oldalán, aki személyesen is részt vett az elveszett gyarmat létrehozásában.
– Delathan működése Tengerész Nemith uralkodásának idejére esik, ugye? – tudakolta Mellitha elgondolkodó arccal.
– Igen, az ő utolsó éveire, és Vakmerő Nemith uralkodásának elejére. Miért? – kérdezett vissza Viltred.
– Ezek az idegenek útjuk során kifejezetten ebből az időszakból való régiségeket kerestek – válaszolta Mellitha. – Amennyire tudom, ezek amúgy nem számítanak igazán kelendő árucikkeknek. Az emberek, ha meg szeretnék őrizni vagyonuk értékét, szívesebben vásárolnak inkább ékszereket vagy ezüstneműt, mint efféle ereklyéket, amelyek ráadásul ebből a sötét korszakból származnak Az idegenek ellenben egészen mellbevágó összegeket is hajlandóak kifizetni olyan tárgyakért, amelyek a Birodalom bukása előtti korból származnak. Sikerült is jó alaposan felnyomniuk a tormalin régiségek árfolyamát, de úgy látszik, ez csöppet sem zavarja őket.
Csak Shiv halk átkozódása törte meg a hirtelen támadt csöndet.
– El tudnál hinteni néhány mendemondát az Elöljáróság körében, úgy, hogy nem árulod el a forrásaidat? – kérdeztem végül, némi gondolkodás után.
– Természetesen – bólintott határozottan. – Eléggé adnak a szavamra, még akkor is, ha nincsenek kézzelfogható bizonyítékaim. Tudják, hogy ellenkező esetben netán eszembe ötlik, talán itt lenne az ideje alaposabban átvizsgálni a könyvelésüket...
– Akkor tudatni kellene velük – mondtam –, hogy azok az idegenek, akik az állítólagos ellopott kard után kutatnak, azonosak azokkal a fekete egyenruhásokkal, akik a templomnál kitört zűrzavar előidézői voltak. Több száz tanúd lehet, akik igazolhatják a szavaidat. Persze, ezt úgy kellene megoldani, hogy ne derüljön ki, hogy valójában túlságosan is pontosak az értesüléseid...
– Miért, honnan tudhatnék én bármit is? – kerekítette el a szemét mosolyogva Mellitha, értetlenséget tettetve. Aztán ismét elkomolyodott, és feljegyzett valamit egy jókora pergamenre. – Azt hiszem, ezek az idegenek nem lettek túlságosan népszerűek a városiak körében, ám az őrség ezzel együtt sem fog ilyen, általa kicsinyesnek vélt perpatvarba beleavatkozni.
– A legjobb az lenne, ha egyáltalán nem említenél bennünket – közölte Shivvalan. Természetesen teljesen egyetértettem vele.
– Tényleg ne szólj rólunk – bólogattam. – Terjeszd el az elietimmekről, hogy valójában rablók, gonosztevők, a törvényes hatalom ellen lázítanak; vagy akármit, amiről azt gondolod, hogy a lehető legnépszerűtlenebb volna. A lényeg, hogy ujjal mutogassanak rájuk, ha legközelebb elődugják azt a rusnya képüket.
Mellitha újfent elmosolyodott.
– A városban választások lesznek, amikor a nagyobbik hold megtelik, így a szokottnál is könnyebb dolgom lesz. Jó néhány politikusnak igencsak jól jönnek az efféle rémhírek, és minden erejükkel azon lesznek, hogy minél jobban elterjesszék őket.
– Legalább lesz min csámcsognia a csőcseléknek – mondta Viltred, rosszindulatú éllel a hangjában.
– Azt hiszem mindannyiunknak szüksége lenne egy kis időre – szólt közbe Livak, aki türelmetlenségében egyik lábáról a másikra állt. Tekintete időről időre a kijárat felé tévedt. – Mellitha, tudnál némi hajfestéket szerezni számomra a patikáriustól, úgy, hogy a lehető legkevesebben tudjanak róla? Fekete vagy barna, édes mindegy.
– Senki sem megy sehová, amíg nem léptünk kapcsolatba Planirral! – jelentette ki Shiv gyorsan.
– Jó, akkor megyek és megkeresem – vágta rá Livak haragosan, és kihívóan nézett a varázslóra.
– Viltred, Kerrit, gyertek velem – mondta végül Shiv zavartan.
A két idősebb mágus nem túl nagy örömmel, de követte Shivet. Livak nemigen törődött velük. Mintha otthon lenne, úgy halászott elő Mellitha íróasztalának fiókjából papírt és íróalkalmatosságot. Mikor végzett a körmöléssel, kettéhajtotta a levelet, és várakozóan nézett Mellithára, mire ő átvette tőle, viaszt csöpögtetett rá, és lepecsételte.
– Köszönöm. – Livak a papír külsejére is firkantott néhány sort. – Megtennéd, hogy továbbítod ezt valamelyik szolgáddal?
Mellitha csodálkozva húzta össze a szemöldökét a címzést elolvasván.
– Nos, biztosan akad egy kevésbé megbízható lovászfiú, aki ismeri ezt a kocsmát...
Livak csak titokzatosan mosolygott, Mellitha pedig fölemelkedett ültéből.
– Megyek is, és intézkedem.
Miután távozott, én rosszallóan pillantottam Livakra, ám ő csöppet sem zavartatta magát.
– Kinek írtál? – tudakoltam végül.
– Jó ismerőseimnek – húzta el a száját. – Azt szeretném, ha az embereknek jobban megérné tartani a szájukat arról, hogy Halice és én a városban vagyunk, mintsem hogy föladjanak minket az elietimmeknek. Nos, ezek a bizonyos ismerőseim talán el tudják intézni ezt... Azt hiszem, Shivnek bele kell majd törődnie abba: a nagyságos Ősmágusa pénzének egy részét jófajta borra fogjuk költeni, hogy befogjuk vele az emberek száját.
Kétkedőem ingattam a fejem.
– Hiszen már csak egyetlen napig leszünk itt – tamáskodtam.
– Vagy száz ember láthatta, hogy a városnak ezen a részén tanyázunk – szólt közbe Halice a szoba túlsó sarkából. – Ha ennél többet nem is tudnak, ez éppen elég lehet, hogy rohanjanak a jéglakókhoz beárulni minket, akár néhány lyukas garasért.
– Nem szeretem, amikor mások akarnak megvédelmezni engem – vágta rá Livak –, és ennek fejében úgy érzik, az is jogukban áll, hogy megmondják, mit tegyek! Ha vissza akarjuk szerezni Viltred cókmókjait, a legegyszerűbb, ha megkeressük az elietimmek szállását, és elemeljük őket. És ahhoz, hogy ezt megtaláljuk, a legcélszerűbb út a helyi csirkefogókon át vezet, akár tetszik, akár nem.
Kelletlenül bólintottam.
– Jó, de legalább azt várd meg, légy szíves – sóhajtottam –, amíg a varázslóink fölveszik a kapcsolatot Planirral.
– Reggelig éppen elég idejük van erre – felelte Livak megfellebbezhetetlen hanghordozással. – Ha úgy döntenek, szükségük van rám a tolvajfeladatokhoz, hát törődjenek bele abba, hogy az eszközöket és a társakat én fogom megválogatni. Nem szeretném, ha holnaputánra a nyakam latolgatná a fenekem súlyát egy akasztófán lengedezve, pusztán azért, mert ez a három féleszű varázsló rossz tervet eszelt ki!
– És ha Shiv nem tart igényt a segítségünkre – helyeselt Halice –, végre a saját fejünk után mehetünk. Akkor megkeressük azt az átkozott Arle Cordainert. Van egy olyan érzésem, hogy egy kicsinykét biztonságosabb és jövedelmezőbb lesz, mint ez a velejéig rohadt ügy!
Olyan kihívó tekintettel meredt rám, hogy jobbnak láttam, ha nem vitatkozom vele. Gyorsan elfordítottam a fejem, hogy még véletlenül se pillantsak a megnyomorodott lába irányába.

 

 

NEGYEDIK FEJEZET

A Városi Elöljáróság archívumából; tavaszi ülésszak, Relshaz, Charlaril kerület, Bátor Perinal uralkodásának harmadik éve Toremalban, Mirella királynő országlásának tizenötödik éve Solurában

 

Zindan Ar Willan szíves figyelmébe.
Lakik: a Medve-ösvényen

Tisztelt Uram!

A nagyméltóságú Elöljáróságnak címzett levelére hivatkozással, amelyben a fiára kiszabandó esetleges büntetésekről esik szó, ezúton hívom fel szíves figyelmét, hogy mivel a tolvajlás a tulajdon szemségét fenyegető bűncselekmény, nem pedig személy ellen irányul, ezért az ön fiára az adott körülmények között semmiképpen sem szabható ki sem testi büntetés, sem halálbüntetés. Mindazonáltal tekintve, hogy az ellopott javak értéke meghaladja az 500 koronát (tormalin pénzegységben számolva), a panasztevőnek joga van az ön fia személyén behajtani az elszenvedett veszteséget, amennyiben a vád bizonyítást nyer, és amennyiben a kárt nem térítik meg. Ebben az esetben ön nem akadályozhatja meg, hogy a panasztevő az ön fiát kereskedelmi forgalomban eladja, amennyiben kárának megtérítése érdekében így látja jónak, illetve, hogy hajóvontatásra vagy gályamunkára a város rendelkezésére bocsássa. Megértem, hogy ez a lehetőség igen érzékenyen érirati az ön kedves nejét, de a büntetőügy szempontjából ez a tény nem tekinthető relevánsnak. Amennyiben ön zaklatás miatt pert kíván indítani eme Hivatal ellen, a két ügyet egymástól elkülönítetten kezeljük.
A tolvajlási ügy tárgyalása az Igazságügyi Csarnokban tarttatik a nagyobbik hold teltének napján. Amennyiben az ön fia tejes mértékig tagadja a vádat, ön megteheti, hogy ügyvédet fogad, illetve, hogy saját maga látja el védelmét. Amennyiben elismeri a tett elkövetését, de vitatja az eltulajdonított összeg nagyságát, ez esetben ön köteles a szóban forgó értéktárgyat fölmutatni az Elöljáróság előtt, értékbecslés céljából, valamint köteles egész háztartását alávetni a további értéktárgyak után folytatott kutatásnak. A panasztevőt természetesen ugyanilyen házkutatás elviselésére kötelezzük, továbbá neki kell bizonyítania a kérdéses vagyontárgyak tulajdonlását. Amennyiben pedig az ön fia elismeri mind a tett elkövetését, mind a megjelölt értéket, önnek lehetősége van a fia személyének helyében kártérítést felajánlani a panasztevő számára. Amennyiben a panasztevő az ajánlatot elfogadja, az önfia száműzetik városunkból. Kötelességem azonban tájékoztatni önt, hogy a panasztevőnek jogában áll visszautasítani az ön ajánlatát.
Itt térek ki arra a közjegyző előtt tett írásbeli nyilatkozatra, amely szerint az ön fia a kérdéses éjszakán egy szűk körű rendezvényen tartózkodott. Amint a tárgyalásra sor kerül az Igazságügyi Csarnokban, önnek természetesen jogában áll arra magával hozni mindazon tanúkat, akik az esetre vonatkozó közvetlen értesülésekkel rendelkeznek. A tárgyalás reggelén a választói listák figyelembe vételével esküdtszéket állítunk össze, ám kötelességem figyelmeztetni önt, hogy mind a tanúk, mind az esküdtek bármiféle befolyásolása vagy annak kísérlete akár a vádlott, akár a panasztevő részéről, a tárgyalás azonnali berekesztésével és a befolyásoló megbírságolásával jár.
Ezúton szeretném emlékeztetni önt, hogy mindössze öt napja maradt az Elöljáróságnál zálogként azon száz márka letétbe helyezésére, amelyet a tárgyalás zavartalan lefolyása és a vádlott megfelelő magaviselete esetén visszaszolgáltatunk. Ha az üggyel kapcsolatban további kérdése merülne föl, készséggel állok rendelkezésére.

Bízva Raeponin örök igazságában:
Magrin Colarene
az Elöljáróság írnoka

 

 

Mellitha Esterlin haza Relshazban

Tavaszutó 29. napja

Pihentető álomból ébredtem, és csodálkozva vettem észre, hogy jóval későbbre jár az idő, mint gondoltam. Sietve mosakodtam és borotválkoztam. Livak hangulata nem sokat javult az előző este óta. Amikor vacsora után fölmentünk a lépcsőn, kérlelő mosollyal álltam meg a küszöbömön, ő azonban csak előhúzott egy lepecsételt csomagot a kabátja alól, és meglengette az orrom előtt.
– Be kell festenem a hajamat.
Győztes mosolyában dac villant, és olyan gyorsan tűnt el a saját szobájában, hogy alig tudtam szemmel követni. A vágyam úgy lobbant el, akárcsak a kezemben tartott gyertya. Ezek után nem is tartottam érdemesnek a szobák közötti ajtóval próbálkozni.
A ház szokatlanul csendesnek tűnt, csak lépteim csikordultak a lépcsőn lefelé menet. A szalon asztalán pazarul összeválogatott reggeli kínálgatta magát, ám az egymásra tornyozott használt tányérok és csészék tanúsága szerint én voltam az utolsó, aki fölébredt aznap. Vállat vontam, és mindenesetre alaposan bereggeliztem, mielőtt a többiek keresésére indultam volna. A konyha felől hangokat hallottam, így hát bekukucskáltam az ajtón. Magamban már készítettem egy bűnbánó bocsánatkérést, fölidézve, mennyire kényesek voltak az efféle területi beavatkozásokra Messire szakácsai odahaza.
– Mit óhajt, uram? – kapta föl a fejét egy arra járó konyhalány, majd idegesen pukedlizett, és körülpillantott, megerősítést keresve.
– Jó reggelt, Ryshad!
Csodálkozva vettem észre Halice-t az ablaknál, egy széken. Előtte olaj és néhány kés hevert, kezében egy fenőkövet forgatott elgondolkodva. Úgy tűnt, a legkevésbé sem feszélyezi a helyzet. Ekkor gondolkodtam el először azon, hogy talán benne is megvan az a fajta alkalmazkodási képesség, amellyel Aiten olyan hasznossá tudta tenni magát a Messire által ráosztott feladatokban. Halice csakugyan bármely helyszínen a maga helyén valónak tűnt volna, kivéve talán egy leányiskolát.
Magamban megjegyeztem, hogy alkalomadtán ki kell faggatnom róla, vajon mit sikerült megtudnia a szolgálók délelőtti fecsegését hallgatva. Még az is lehet, hogy olyasmire akadt, amit belefoglalhatnék a Messire számára írandó levélbe. Újfent emlékeztettem magamat arra, hogy voltaképpen ez itt az elsődleges kötelességem.
– Hová lettek a többiek? – kérdeztem kissé álmosan.
– Mellitha üzleti ügyben van távol: lemondott néhány találkozót, most azokat kell elintéznie. Viltred meg Kerrit azzal a híres távollátó varázslattal vannak elfoglalva, Shiv meg azt várja, hogy Planir végre kegyeskedjék kapcsolatba lépni vele, és ellátni néhány további utasítással. – Halice óvatosan próbálgatta a körme hegyén egy különösen veszedelmes kinézetű kés élét.
– És Livak? – néztem körül tanácstalanul.
– Elment. – Halice arckifejezéséből szokás szerint semmit nem lehetett kiolvasni. – Shiv nem tudta megmondani, mikor sikerül beszélnie Planirral, úgyhogy Livak úgy döntött, nem vár tovább.
Nos, azt hiszem, valóban mélyen alhattam, ha nem riadtam föl erre az eszmecserére. Nyilván a fél utca hallotta.
– Hol van Shiv? – kérdeztem, mivel nem volt mit hozzátennem az imént hallottakhoz.
– A télikertben, a folyosó végén, az ebédlő mellett.
Udvariasan bólintottam köszönetképpen és egyben búcsúzóul, Halice pedig ott maradt a kíváncsi szolgálók és konyhalányok körében. Érdeklődve vártam, mihez akar kezdeni éles késeivel és még élesebb fülével.
Shivet egy hársfából faragott játékasztal mellett ülve találtam, előtte a legnagyszerűbb Fehér Holló játékfigurái hevertek, amelyet valaha láttam, leszámítva persze az uralkodói palotát. Elgondolkodva tologatta őket ide-oda a táblán.
– Jó reggelt! – szólítottam meg, mintha nem lenne semmi gondunk a világon.
Shiv vállat vont, és motyogott valamit az orra alatt, amit nem hallottam, de talán jobb is. Átvágtam a szobán az ablakhoz, hogy jobban lássam az arcát. Szeme környékét fáradtság felhőzte.
– Mit csinálsz itt? – kérdeztem.
– Várom, hogy Planir méltóztasson kapcsolatba lépni velem, és utasításokat adjon, közben pedig azt próbálom eldönteni, most mihez kezdjünk – csattant fel Shiv, és magamban örültem, hogy a bosszúsága nem ellenem irányul.
Olyan erővel vágta oda az alabástromból faragott holló-figurát a tábla közepére, hogy felszisszentem. Túlságosan értékes darab volt ahhoz, hogy így bánjon vele.
– Szeretnél társaságot, vagy van valami hasznosabb elfoglaltságod is a számomra? – mosolyogtam rá.
Először nézett föl, amióta beléptem.
– Hát, azt hiszem, nem bánnám, ha volna kihez beszélnem – ismerte be, és oda sem figyelve odébb taszította az egyik puhán csillogó malachit fát. – Planir azt mondta, még dél előtt megkeres az utasításaival. Addig össze kellene szednem, mit is mondjak neki.
Kényelmesen elhelyezkedtem egy selyemmel kárpitozott széken, és felemeltem az egyik varjút a tábláról. Megcsodáltam a mesteri faragást: apám szerint a fekete borostyánkövet igen nehéz megmunkálni.
– Livak elment – szólalt meg hirtelen Shiv, és ideges mozdulattal közelebb tolta a fákat a hollóhoz.
– Halice mondta – feleltem nyugodtan. – Nos, végül is jobban ismeri ezt a várost, mint bármelyikünk. Szerintem van annyi esze, hogy elkerülje a bajt.
Shiv arcán halvány mosolyféle suhant át. Bárhogy is igyekeztem, hangomon azért érződött némi csalódottság.
– Nem gondolod – nézett rám –, hogy valamelyikünknek illene belovagolnia az ötödik versszak végén, és megmenteni, mint a szüzeket szokták a rossz solurai balladákban?
– Azt hiszem, Livak legkevésbé egy védelmező páncélos lovagra vágyik – ráztam meg a fejemet látszólagos vidámsággal. A hangom azonban elárult.
– No igen. És milyen következményekkel jár mindez rád nézve? – kérdezte Shiv óvatos aggodalommal, amelyen komolyan meglepődtem.
– Hűbéres vagyok, akinek esküjét minden más kötelezettség elébe kell helyeznie. – Gyengéden letettem a varjút egy achátból csiszolt bagoly mellé. – Bármit is akarjon adni nekem Livak, kész vagyok elfogadni és viszonozni, legalábbis egyelőre, és addig, ameddig mindez nem kerül ellentétbe az eskümmel. Ami pedig a többit illeti: nos, még azt sem tudom, hogy ő egyáltalán elképzel-e valamiféle jövőt kettőnk számára. Végül is józan ember csak akkor kezdi el árulni a medvebőrt, ha a medvét már legalábbis leterítette.
Shiv együttérzően bólintott.
– Amikor Pered meg én összeakadtunk – mesélte –, elég sok időnkbe és fáradságunkba került, mire végre zöld ágra vergődtünk az együttélés mikéntjét illetően. Nehezítette a dolgot, hogy Pered nem varázsló. Ez főként akkor okozott nehézséget, amikor a Tanácsnak kezdtem dolgozni, de végül sikerült megtalálnunk valamiféle egyensúlyt. Végül is elég alkalmazkodó fickó.
A mágus elgondolkodva kibámult az ablakon, a tenger felé.
– Mennyire hiányzik – tette hozzá némi csodálkozással a hangjában.
Nem voltam egészen biztos benne, mit is illenék válaszolnom erre. Kicsit ugyan csodálkoztam, hogy Shiv, ahogy mondani szokás, szívesebben táncol a parkett túlsó oldalán, de mivel biztos voltam benne, hogy az én nadrágszíjamtól távol tartja a kezét, nem sokat törődtem a dologgal. Egyébként sem rajongtam érte különösebben, hogy efféle témákról tanácskozzak. Nem vagyok racionalista, és nem osztom a nézeteiket a természet csalhatatlan logikájáról, amely szerint kizárólag egyetlen nő és egyetlen férfi képzelhető el párként, más megoldás nincs. Ezzel együtt éppen elég tormalint ismerek, akik látszatra racionalista elveket vallanak, mégsem állnak tőlük távol egyes nagyon is megkérdőjelezhető szokások. Így aztán minden elismerésem azoké, akik – ha már egyszer, mint a mondás tartja, „férfi létükre az illatos zsebkendőket kedvelik” – legalább Shivhez hasonló diszkrétséggel teszik ezt. Őszintén kedvelem Shivet, nagyra tartom mint embert és mint varázslót, így aztán abban a pillanatban még attól is tartottam, hogy vigyázatlan szavaimmal esetleg megsérteném azon túl, hogy a saját tudatlanságomat elárulom.
– Nincs kedved Fehér Hollót játszani, ha már úgyis várakoznod kell? – óvatosan visszatologattam a figurákat kiindulási helyükre a tábla két oldalán.
Shiv úgy nézett a táblára, mintha csak most venné észre, hogy egyáltalán ott van.
– Köszönöm, inkább nem – mentegetőzött. – Nem szoktam játszani.
Ez valamennyire érthető is volt, tekintve, hogy az egész játék voltaképpen a madarak azon szokásán alapul, hogy kikergetik maguk közül azt, aki különbözik a többségtől.
– És mit szólnál rúnavetéshez? – Keresgélni kezdtem a fiókokban, gondolván, csak ráakadok egy készletnyi alkalmas rúnacsontra.
– Azt hiszem, az most jól jönne. – Shiv kinyújtóztatta hosszú lábát az asztal alatt, és feszült arckifejezése mintha végre megenyhült volna egy kissé.
Sötétzöld bársonyzacskót halásztam elő az egyik fiók mélyéről.
– Azt hiszem, komolyan el kellene gondolkodnunk rajta, nem kellene-e nekünk is adóbehajtással foglalkoznunk – állapítottam meg, miközben visszatoltam a fiókot. – Különösen, ha ez a küldetés meghiúsul.
– Tényleg elég jövedelmező elfoglaltságnak tűnik – bólintott Shiv.
Mosolya széles vigyorrá nőtt, amikor az asztalka tetejét fölfordítva bársonnyal bevont lapot talált, amely éppen alkalmas volt rúnadobáshoz.
Én kezdtem. Gyors mozdulattal elterítettem a kilenc remekmívű ébenfa rudacskát az asztallapon, Shiv pedig még az indokoltnál is alaposabban vizsgálgatta őket. Kíváncsi szeme fölött szinte a homloka közepéig szaladt sötétbarna szemöldöke.
– Nézd csak, ez a berakás vajon arany vagy bronz? – Fölemelte az egyik rúnacsontot, és lassan megforgatta az ujjai között, szemügyre véve mind a három felületet: az ősi szimbólumok szögletes ábráit, amelyek a Szarvast, a Tölgyet és az Erdőt jelképezték. Kellett egy pillanat, hogy fölismerjem, melyik mit jelent; hozzászoktam a Tormalinföldön divatos, figurálisabb ábrázoláshoz, hiszen a legújabb rúnakészletekre már apró, élethű képeket festettek.
– Arany – állapítottam meg. – Nos, mit játsszunk?
– Három rúna, három dobást? – ajánlotta Shiv, közelebb tolva hozzám a Mennyek rúnáját, amelynek két felső oldalán a nap és a kisebbik hold ábrája volt látható.
– Ezek szerint tehát a férfi rúnák erősebbek – bólintottam. – Pénzben vagy pontokban számoljunk?
Shiv széles, minden csalafintaságtól mentes mosolya láttán elgondolkodtam, vajon mennyit játszhatott már ezelőtt.
– Játsszunk pénzben – javasolta. – Legalább lesz benne valami érdekes.
Visszasöpörtem a rúnacsontokat a bársonyzsákba, és úgy tartottam, hogy Shiv ki tudjon húzni belőle hármat. Az első néhány játszma kétségkívül érdekes volt: Shiv sorra szalasztotta el az első dobásra kapott szerényebb kombinációkat, hátha másodszorra magasabb találatot ér el. Nem mutatott idegességet, és hamarosan többet sikerült nyernie, mint amennyit elvesztett. Már azzal kezdtem gyanúsítani, hogy varázstudományával valamiképpen a maga javára fordítja a játékot, amikor elsőre kigurította a Farkast meg a Vihart, én meg mindössze a Náddal és a Lanttal büszkélkedhettem, azzal is csak harmadik dobásra. Amikor pedig végre úgy éreztem, hogy a szerencse nekem kezd kedvezni, a következő körben kihúztam a Mennyek rúnáját, és a két fölfelé forduló hold véget vetett a játéknak.
– Mit gondolsz, van itt valami íróeszköz, hogy számon tarthassuk a nyereményünket? – vigyorgott Shiv. Kelletlenül megcsóváltam a fejemet, és kutatni kezdtem a fiókokban.
Több grafit írórudat is találtam elegáns ezüsttokban, meg darabokra szabdalt, merített papírt. Megnéztem a papírdarabok hátoldalát, de mindegyik üres volt. Mellitha nyilván nem bolond megkockáztatni, hogy illetéktelen tekintetek fürkésszék az irodájából származó, akár legjelentéktelenebb értesülést.
– Úgy látom, elég határozott vagy, ha játékról van szó – nyögtem, miközben összeszámoltam a veszteségemet.
Azon tűnődtem, vajon változtat-e a játék kimenetelén, hogy most a női rúnák uralmára kerül a sor. Ismerve a szerencsémet, ezentúl majd a Hegyet meg a Dobot húzom ki minden egyes alkalommal.
Shiv kezében megállt a három rúnacsont, amelyeket vidáman csörgetett.
– No persze, könnyű bátornak és vakmerőnek lenni, ha nem történhet veled rosszabb, mint hogy a csizmádat is elnyerik tőled – állapította meg.
– De te akkor is megőrizted ugyanezt a lélekjelenlétet, amikor az elietimmek börtönéből próbáltunk kiszökni – csóváltam meg a fejemet baráti mosollyal, mindazonáltal elővigyázatosan megválogatva a szavaimat. – Nehogy félreértsd, de az volt az érzésem veled kapcsolatban, mintha macskát látnék, aki halat akar, de ódzkodik tőle, hogy összevizezze a mancsát!
Shiv arckifejezése alig észrevehetően megkeményedett.
– Bocsánat, ha néha úgy tűnt, hogy tétovázom – felelte. – Nem könnyű egyszerre végrehajtani Planir akaratát, de egyben meg is kímélni magunkat a végveszélytől.
Szükségtelen erővel dobta be a csontokat a bársonyzsákba, és biztos kézzel emelte ki első próbálkozásra a Sast, a Tengert és a Szellőt.
– Planir ennyire szigorúan fog benneteket? – Nem is fárasztottam magam azzal, hogy följegyezzem a sovány találatot, amelyet a Szélcsend, a Fenyő meg a Seprű jelentett. Csöndesen megfogadtam, hogy amíg a szerencsém vissza nem tér, semmi fontos dologra nem vetek rúnát Livakkal.
– Nem erről van szó – rázta meg a fejét Shiv. – Egyszerűen csak a tudomásodra hozza, hol helyezkedik el a rangsorban a rád kiosztott feladat, és ebből meg a többi körülményből általában már tudod, milyen gyorsan illenék eredményt felmutatnod. Ezzel együtt Planir mindig hallgat a józan észre, és ha kell, haladékot ad. Maradéktalanul megbízom benne; hiszem, hogy biztos kézzel tartja a szálakat.
– Valahogy így áll a helyzet az én urammal is. – Dobtam, majd undorral összesöpörtem a rúnákat, és ismét megcsörgettem őket. – De ha egyszer Planir nem veszi a fejedet érte, ha néha hamis nyomon jársz is, akkor miért fogod ilyen rövid pórázra Livakot? Hadd végezze a munkáját, hiszen te csak jól jársz vele. Tudod, hogy jó orra van az efféle ügyekhez.
Shiv visszadobta a csontokat a zsákba, kihúzott közülük hármat, és töprengő arckifejezéssel morzsolgatta őket.
– Tavaly sokkal könnyebb helyzetben voltam – mondta. – Akkor még kockáztathattam, mivel fogalmam sem volt, mivel találhatjuk szemben magunkat. Most azonban már pontosan tudom, vagy legalábbis sejtem, mi az, amitől tartanunk kell. Igaz, hogy nem voltam teljesen magamnál, amikor azt a jókora ütést kaptam a fejemre, de azt azért tudtam, mi történik veled meg Livakkal. – A szeme sarkából rám pillantott. – Látod, most is elsápadsz, pedig csak megemlítettem.
Semmi értelme nem lett volna, hogy tagadjam. Shiv dühös mozdulattal gurította el a csontokat az asztalon.
– Éppen elég szörnyű volt szegény Geris halála – folytatta –, semmi értelme nem volt, hogy ennyire megkínozzák. Ez vallatásnak is, büntetésnek is túl sok lett volna. Aki tette, azért tette, mert élvezte. Én pedig nem szeretném a keze között végezni; a legnagyobb ellenségemnek sem kívánnám. Aiten halála, ha lehet, még nagyobb kétségbeesésbe kergetett, hiszen mágia műve volt, ráadásul olyan mágiáé, amelyet képtelen vagyok érzékelni, befolyásolni vagy akár csak közelebb kerülni hozzá. – Hangjába csalódottság és reménytelenség vegyült. – Komolyan mondom, néha már kedvem volna a rúnákat kérdezgetni, ahogy a nagyanyám tette a tűzhely mellett! Ha csak a felére vissza tudnék emlékezni annak, amire tanított, lehet, hogy meg is próbálnám. Látod, ennyire elkeseredett vagyok!
Elnevettem magam, de hamar el is csöndesedtem, látva Shiv komoly arcát.
– Nálatok, Tormalinban nem szokás rúnát vetni, ha választ kerestek a kérdéseitekre, vagy a jövő titkait fürkészitek? – nézett rám elgondolkodva. – Ha mást nem is, hát a születési rúnákat csak kidobjátok minden gyereknek!
Válasz helyett megvontam a vállamat.
– Azt hiszem, az apám anyja tényleg csinált ilyesmit gyerekkorunkban. – A tenyerembe öntöttem az összes rúnacsontot, és addig válogattam őket, amíg valami meg nem villant az emlékezetemben. – Igen, úgy emlékszem, ez volt az. A Szélcsend, a Dob meg a Föld. Ezzel együtt fogalmam sincs, mit kellene ennek jelentenie az én számomra.
Shiv rám sem nézve bólintott, de arcán látszott, hogy a gondolatai már másutt járnak.
– Mágus vagyok, méghozzá nem is rossz – szólalt meg –, és azért dolgozom Planirnak, mert a meggyőződésem szerint itt tudom a legtöbb jót tenni. Ha minden figyelmemet az elemem tanulmányozásának szentelném, a képességeim alapján egy éven belül beválasztanának a Tanácsba. De ha szembekerülök azokkal a gonosztevőkkel az óceán viharosabbik végén, úgy megrémülök az átkozott varázslataiktól, mint valami málészájú falusi fickó a vásári szemfényvesztéstől! Gyűlölöm, Ryshad, ó, mennyire gyűlölöm ezt az egészet!
– Ami engem illet, csak akkor kezdenék el aggódni, ha te nem félnél – vontam vállat. – Nekem elég, ha csak eszembe jut, hogy az a rohadék megint az agyamban turkál, és máris attól tartok, hogy bevizelek a nadrágomba. A lényeg az, hogy ne engedd, hogy ez a félelem megbénítsa a cselekedeteidet, mert azzal csak őket juttatod újabb előnyhöz.
– Ezt magamtól is tudom – jegyezte meg némi öngúnnyal Shiv. – De attól még ugyanazt érzem.
– Hát ne érezd! – könyököltem az asztalra, félresöpörve a rúnákat. – Zárd be egy dobozba az agyad hátsó fertályában, és ne engedd ki onnan, amíg csak el nem jön az ideje. Ami pedig a többieket illeti, miért gondolod, hogy saját magadra kell leszűkítened a kört? Halice és Livak jól ismerik ezt a várost, rengeteg emberrel kapcsolatban állnak, nekem meg egyébként is télen-nyáron az a feladatom, hogy értesüléseket szerezzek Messire számára. Rengeteg dolgot tehetnénk ahelyett, hogy itt ülünk, vakargatjuk a fenekünket, és várjuk, hogy az Ősmágus maga döntse el, mit tegyünk!
– Livak, úgy tűnik, már döntött – jegyezte meg savanyúan a varázsló.
– Csodálkozol rajta? Egyébként gyanítom, hogy a fekete bőrbe öltözött csapatra fordítja minden figyelmét. Szerintem nem veszi jó néven, hogy ezek valamiféle fejpénzt tűztek ki az irhájára. Nekem viszont az a másik csoport fúrja az oldalamat. Úgy tűnik, elég komolyan veszik, amit csinálnak... Mi lenne, ha megsétáltatnám ezt a kardot néhány régiségkereskedőnél, hátha valaki a nyomukba igazít? Szeretném tudni, hol vannak, már csak a saját lelkibékém kedvéért is. Sose lehet tudni, még az is előfordulhat, hogy kijátszhatjuk egymás ellen a két csapatot.
– Kétségtelenül ez is egy lehetőség – felelte gondterhelten Shiv.
– Nos, rendben van – álltam föl. – Nem is késlekedem tovább.
– Azért ne feledkezz el a játékban szerzett tartozásodról! – szólt utánam a varázsló.
Amint átvágtam az udvaron, Viltred toppant elő egy nyitott ajtóból.
– Hová mész? – kérdezte fontoskodó arckifejezéssel.
– Le kell vágatnom a hajamat – feleltem csak úgy mellékesen. Egyelőre eszemben sem volt beavatni őt a dologba, és ami azt illeti, tényleg kezdtem elvadult külsőt ölteni, ez pedig egy ilyen zsúfolt városban különösen veszélyes lehet. Ha csak eszembe jutott, miféle tetveket és bolhákat hurcolhattak magukkal az utca tömegében örvénylő járókelők, máris viszketni kezdett a bőr a koponyámon. Végül is útközben beugorhatok egy alkalmas borbélyhoz, úgyis át kell mennem a keleti rakpartra, hátha találok olyan kereskedőt, aki hajlandó némi anyagi ellenszolgáltatásért cserében elvinni a levelemet a Birodalmi Futárszolgálat legközelebbi kirendeltségéig. Jó érzés volt ismét odakint járni az utcán, egymagamban. A nap melegen csillogott az épületek meszelt falán, bár a magasban felhőket sodort az öböl felől fújdogáló szellő. Mindig is gyűlöltem a mozdulatlanságot, változatlanságot, a tehetetlenséget. Emlékszem, ezzel az őrületbe kergettem az anyámat gyerekkoromban, esős napokon.
Miközben ráérősen sétáltam úti célom felé, nyitva tartottam a szememet és a fülemet, noha nem fordítottam különösebb figyelmet rá. Még soha nem jártam Relshazban, de azért egészen tűrhetően eligazodtam, hiszen Messire szolgálatában megszokhattam, hogy mindig új és ismeretlen helyekre vetődöm. A szemét a csatornákban mindenesetre szinte mindenütt egyforma.
Végül úgy döntötten, a levelem várhat, amíg olyan híreket nem hallok, amelyeket valóban érdemes elküldenem. Ezért aztán egyenesen az aranyművesek negyedébe tartottam, gondolván, ott biztosan találok olyan kereskedőt, aki érdeklődik a kardom iránt. Könnyebb lett volna a dolgom, ha útbaigazítást tudok kérni Mellithától, de bíztam benne, hogy egyedül is elboldogulok. Igaz, egy hang mintha állandóan azt suttogta volna a fülembe, hogy a vesztembe rohanok, de elővigyázatosan bezártam abba az apró dobozba, amelyről Shivnek beszéltem.
Egy nagy aukciósház ajtajában két, izmoktól duzzadó fickó állt őrt. Fölnézve láttam, hogy az ablakokat a szorosan bezárt fatáblákon kívül még erős fémrács is védi; ebből arra következtettem, bizonyára nagyobb érték is lapul odabent, mint aranyozott ezüstholmi. Befordultam az utcába, de gyakran meg-megálltam, hogy megcsodáljam a boltok elejében közszemlére tett műremekeket. Végül úgy döntöttem, hogy mind között a szóban forgó aukciósház kínálja a legszélesebb és legragyogóbb választékot. Mi több, úgy tűnt, nem válogatnak, mindenfajta áruval foglalkoznak, csak elég értékes legyen. Kerültem az őrök elbátortalanító pillantását, mint a harapós kutyáét szoktam, ha nem akarom, hogy talpra ugorva nekem rontson. Határozott léptekkel besétáltam, és vártam, amíg valaki észrevesz, odalép hozzám, és megpróbál meggyőzni, hogy néhány pénzdarabbal nehezebb erszénnyel távozzak. Nem kellett sokáig várnom: testre szabott kék selyembe öltözött, elegáns kis emberke toppant elém.
– Miben segíthetek? – érdeklődött udvariasan. – Venni kívánsz, vagy eladni?
– Éppen csak erre jártan – feleltem elgondolkodva –, és eszembe jutott, vajon mennyit érhet ez a kard. – Úgy mosolyogtam rá, mintha legalábbis én lennék Camarl D'Olbriot, rengeteg emberöltőnyi nemes vérrel és még nemesebb neveltetéssel a hátam mögött.
– Állok szolgálatodra, nagyméltóságú uram. – A fickónak mindenesetre volt egy előnyös tulajdonsága: anélkül tudott hízelegni, hogy tenyérbe mászó lett volna.
A szeme felragyogott, amint lecsatoltam oldalamról a remek kardot, és átnyújtottam neki.
– Nos, meglehetősen érdekes darab – jegyezte meg, és a szájából ez valamiképpen igaznak hangzott. – Ez a címer itt a D'Alsennin-házé.
Az emberke hibátlan tormalin kiejtéssel beszélt. Kissé elszégyelltem magam, hogy még nem hallottam a kérdéses házról.
– Ó, igazán figyelemre méltó – jegyeztem meg arisztokratikus nemtörődömséggel.
A kis fickó csodálva futtatta végig ujjait a kardhüvely bőrébe metszett ábrákon.
– A D'Alsennin-ház együtt veszett oda a hajdani Birodalommal – magyarázta. – A főág, ha jól emlékszem, valamikor a Birodalom bukása környékén halt ki, megmaradt javaikat oldalágon Tor Alder örökölte.
Megmagyarázhatatlan borzongás futott végig rajtam. Vajon ez a Tor Alder esetleg Messire távoli felmenői közé tartozott? Tudtam, hogy a D'Olbriot-házat számtalan rokoni kapocs fűzi más családokhoz, amelyek egy része a „Tor” előnévvel jelezte, hogy valaha jogos igényt formáltak az uralkodói trónusra. A Tor Alder név azonban nem volt közöttük.
Csak valamivel később jöttem rá, hogy az értékbecslő közben már javában magyaráz valamit a pengén látható vésetről.
– Delathan, igen, ez kétségkívül az ő munkájának tűnik... Míves fegyverkovács volt a Birodalom fennállásának utolsó éveiben. Mondd csak, uram, családi örökséged ez a kard?
– Valami afféle – feleltem –, de nem egyenes ágon.
Visszavettem tőle a kardot, körülményesen az oldalamra csatoltam és eligazgattam, csak hogy ne kelljen a kis ember szemébe néznem. De úgy vettem észre, a továbbiakban nem állt szándékában efféle erőszakos kérdezősködésre vetemedni.
– Mit gondolsz, mennyit kapnék érte egy aukción? – érdeklődtem. – Nem mintha szándékomban állna eladni, egyszerűen csak kíváncsi vagyok.
Volt annyira udvarias, hogy ne vonja kétségbe a szavaimat, noha a megjelenésem semmiképpen sem állt összhangban erőltetetten arisztokratikus viselkedésemmel.
– Azt hiszem, legalább kétezer koronára számíthatnál érte – felelte, még mindig összehúzott szemmel méregetve az oldalamon függő fegyvert. – Ha mégis úgy hozná a sors, hogy valaha meg akarsz válni tőle, nagyon szívesen közreműködünk az eladásában. Kötelességem figyelmeztetni azonban, hogy általában nem foglalkozunk kardokkal, így valószínű, hogy más, alkalmasabb helyen magasabb árat is megkaphatnál érte. Az ügyfeleink rendszerint másféle árut keresnek. De keresd meg a második mellékutcát a szökőkút után, az öböl felé, ott találod azokat a kereskedőket, akik kifejezetten kardokkal és effélékkel foglalkoznak – tette hozzá kissé habozva.
– Őszinte köszönetem.
Miután elbúcsúztam az emberkétől, utasításait követve ismét nekivágtam az utcáknak. Elégedetten nyugtáztam, hogy sikerült ráakadnom a keresett boltokra. Volt itt minden, ébenfa nyelű női tőrtől addig az igen hatékony pallosig, amely azután egyetlen ellenséget sem enged a tulajdonosa közelébe. El is határoztam, hogy viszek haza valami szépet Livaknak, legalább jobb színben tűnök fel a kereskedő előtt, ha vásárolok is valamit. Már úgyis egy jó ideje azon törtem a fejemet, hogy veszek valamit ajándékba a lánynak.
Hosszú helyiségbe léptem, amelyben népes vásárlóközönség tolongott: főként divatosan öltözött ficsúrok voltak láthatók, akik teljességgel használhatatlan vítőröket próbálgattak szakértő arccal. Az üzlet túlságosan zsúfoltnak és túlságosan becsületesnek látszott; sejtettem, hogy itt aligha mondanának többet annál, amit már úgyis tudok. Ki is fordultam csakhamar, és megcéloztam egy másik, valamivel elhagyatottabbnak tetsző boltot. Ekkor azonban észrevettem, hogy egy szemközti mellékutcában néhány rosszul borotvált alak ácsorog unatkozva, és időről időre a bolt bejárata felé pillantanak. Megtorpantam, és másfelé indultam, nehogy felkeltsem az érdeklődésüket. Alig egy fél perc múlva elégedett vevő távozott a boltból a kereskedő hálálkodásától kísérve. Az egyik fickó kivált a csoportból, és ráérős léptekkel megindult utána. Megjegyeztem a bolt ajtaja fölött látható nevet, hogy alkalomadtán megemlítsem Mellithának. Biztos voltam benne, hogy hasznára lesz az értesülés, ha másban nem, hát abban, hogy más információkat kapjon érte cserében a városi őrségtől. Kezemet könnyedén, de félreérthetetlen mozdulattal a kardom markolatára fektettem, és folytattam utamat.
Ahogy kiértem a mellékutcából, megtorpantam, nem tudván eldönteni, merre is menjek tovább. Kezdeti lelkesedésem mintha kicsit alább hagyott volna. Ismét megéreztem azt a kongó ürességet magamban, Aiten fájó hiányát, amely minden léptemet elkísérte. Hiányzott, hogy nem vár rám egy kapualjban, amíg veszélyes utakon járok, nem őrködik a hátam mögött, hogy aztán gyors beszédével hívja föl magára a figyelmet, míg én azt lesem, ki az, aki a kelleténél jobban érdeklődik iránta. No igen, ez kétségkívül kétszemélyes munka volt. Halice-re a lába miatt nem számíthattam, és egyik varázslóban sem bízhattam meg jobban, mint az olvatag gyertyaviaszban, de Livakot igazán megvárhattam volna, mielőtt belevágok az ötletem megvalósításába. Nos, persze, de akkor nem volna semmim, amit felmutathatok neki, ha este visszatér Mellitha házába a kocsma nevével és pontos címével, ahol az elietimmek megszálltak, és azt is megmondja, mit ettek reggelire...
Próbáltam nevetni magamban, ahogyan mindezt elképzeltem, de sehogyan sem tudtam lerázni egyre növekvő nyugtalanságomat. Hirtelen befordultam egy mellékutcába, és gyors léptekkel átvágtam egy ház belső udvarán, hogy azután egy másik utcán bukkanjak ki a kapu alól. Egy ott ácsorgó szekér alkalmas fedezéket nyújtott, így nyugodtan várakozhattam néhány percet, hogy lássam, nem bukkan-e ki valaki a kapu alól, engem keresve. Nem láttam senkit, de ettől függetlenül nem szűnt meg az a bizsergető érzés a tarkómban.
– Az ember azt gondolná, hogy árnyékembert látsz a félhomályban – motyogtam magamnak félhangosan, hátha megnyugtat valamennyire a saját hangom.
Abban az utcában, ahová kijutottam, szintén szép számmal akadtak fémművesek. Találomra kiválasztottam egy boltot, amelynek nyitott ablakaiban régi és új kardok széles választéka csillogott. Az ajtótól nem messze megálltam, a szemembe simítottam túlságosan hosszúra nőtt hajamat, meglazítottam a zekém elejét, majd meggörnyesztettem a hátamat, és unottan lecsüggesztett fővel beléptem.
– Jó reggelt! – vetettem oda foghegyről a kikötő csibészeinek modorában. Szegény anyám a fél életét odaadta volna gyerekkoromban, ha le tud engem szoktatni erről a stílusról.
– Reggel, barátom? Hiszen dél is elmúlt már! Mondjuk inkább, hogy jó napot – felelte a fegyverkovács, egy vaskos fickó, akinek izmos karját a mesterségével járó égésnyomok borították, és fekete szeme nagyjából annyi meleget árasztott, mint a nedves szén.
– Eszembe jutott, vajon mennyit tudnál elmondani erről a kardról – tartottam az orra elé könnyed mozdulattal a pengét, miközben szám egyik sarkát valami petyhüdt mosolyféleségre húztam, és lábammal unatkozva csoszogtam a padló porában.
A fegyverkovács a pengéért nyúlt, és fitymálva végigmérte.
– Honnan szerezted? – kérdezte.
– Kölcsönvettem a bátyámtól – vágtam rá, mivel eszembe jutott az az eset, amikor elemeltem Mistaltól egy bizonyos pornográf metszetet, amelyet nagy becsben tartott, és elrejtve őrzött szerszámosládájában az apánk műhelyében, ahol senki nem férhetett hozzá; legalábbis ő így gondolta.
– Ezek a levelek itt a pengében Delathan stílusában készültek, de ettől még nem hiszem, hogy a Régi Birodalomból származna – vont vállat a fegyverkovács. – Mindenesetre elég ügyes másolat. Kétszáz koronát adok érte; úgy értem, tormalin koronát.
– Jó sok pénz – vigyorogtam üres tekintettel. – De egyelőre nem akarom eladni.
A kovács dühös tekintetet vetett rám, és visszalökte a kardot.
– Akkor meg minek vesztegeted az időmet? – mordult föl.
Előregörnyesztettem a vállamat, és tovább csoszogtam a talpammal.
– Az ember soha nem tudhatja, mikor lesz szüksége pénzre – vetettem oda. – Különösen nem egy ilyen városban.
Sokat sejtetően rámosolyogtam. A kovács visszavigyorgott.
– Az már igaz – felelte. – Adok egy tanácsot: ha csinos lányt keresel, olyat, aki elég tiszta is, menj be a Rés a falon nevezetű mulatóba a Lámpás utcában.
Lelkesen bólogattam.
– Köszönöm a tippet – kacsintottam rá.
A kovács minden tőle telhetőt megtett, hogy azt a látszatot keltse, éppen most jutott az eszébe valami.
– Igaz is – csapott a homlokára –, van egy vevőm, akit talán érdekelne ez a kard. Mit is mondtál, hol szálltál meg?
– A Tollbokrétában – vágtam rá készségesen. – Még egyszer köszönöm!
Unott tartásban kibandukoltam az ajtón, és csak a következő sarok mögött egyenesedtem ki újra. Nos, kétségkívül sikerült felriasztanom egy vagy két nyulat ezzel a játékkal, de igen hamar rájöttem, hogy korántsem lesz olyan könnyű el is kapni őket. Ha Aiten velem volna, figyelhetné a barátságos fegyverkovácsot, én meg szemmel tartanám a Tollbokrétát. Livak éppenséggel átvehetné Aiten helyét, ha nem lennének meg neki magának is a saját nyomai, amelyeken elindulhat; ráadásul csöppet sem volt ínyemre a gondolat, hogy egyedül, a saját szakállára próbál boldogulni ezeken a veszedelmes utcákon. Azt a gondolatot azonban ismét csak elvetettem, hogy vele tartsak: ketten sokkal nagyobb gyanút keltenénk, még ha rá is vesszük Halice-t, hogy figyelje a Tollbokrétát. Nem arról volt szó, mintha kételkedtem volna benne, hogy Livak tud vigyázni magára; sajnos, túlságosan is jól tudtam, hogy ebben nagymester. Egyszerűen csak nem akartam, hogy az elietimmek tudomást szerezzenek róla, akár festi a haját, akár nem.
Ismét visszatért az a kellemetlen előérzetem. Hátrafordultam, és visszanéztem a kovácsműhely felé, nem tudván eldönteni, mihez is kezdjek. Az idegeim fölborzolódtak, és a torkom hirtelen kiszáradt. Nagyot nyeltem. Elég meleg nap volt, az igaz, de ez önmagában még nem indokolta ezt a gyorsan támadt, kínzó szomjúságot. Tenyeremmel megdörzsöltem az arcomat, de ez csak rontott a helyzeten. A látásom elhomályosult, körülöttem hol felhangosodott, hol elhalkult az utca zaja, amely mintha valahonnan nagyon távolról hallatszott volna, amíg végképp el nem nyelte az a hullámveréshez hasonló dörej, amely az agyamban harsogott. Hideg verejték patakzott a testemről, ingem nedvesen lógott a hátamon, és ahogy támaszt keresve a falnak dőltem, a lábam nem bírta tovább a súlyomat. Fejemben úgy dörömbölt a vér, mintha Misaen pörölye csattogna, lélegzetem bennszorult a tüdőmben, míg én egyre elkeseredettebben és egyre reménytelenebbül küzdöttem a rám törő pánik ellen.
Bal felől lépteket hallottam, és érzéketlen ujjaimmal a kardom markolata felé nyúltam, ám a mozdulat félbemaradt, mintha maga Saedrin nyitotta volna ki az Árnyak Kapuját, hogy elnyeljen engem.

 

 

Hadrumal titokzatos szigetvárosa

Tavaszutó 30. napja

Csarnokokat elválasztó udvaron impozáns külsejű alak lépdelt. Magas termetére jól illett a gazdagon díszített fekete bársonyruha, melynek nyakát skarlátvörössel és arannyal hímzett lángnyelvek keretezték, tudatva még a legtanulatlanabb növendékkel is, hogy a tűz elemének mesterével áll szemben. Mellkasán hatalmas rubinkő csillogott: valójában kígyótestű sárkányt formázó melltű volt, a karcsú ragadozó hegyes fogai közé szorítva tartotta az ékkövet. Ahogy a férfi felemelte jobb kezét, hogy megigazgassa gesztenyebarna köpönyegének redőit, ujján megcsillant a hivatalával járó vörösarany gyűrű. A fekete bársonyruha mesteri szabásvonala szerencsésen elleplezte termetének kissé túlságosan erőteljes voltát. Sajnos, a legújabb divat a magas, szűk gallért részesítette előnyben, ez pedig kegyetlen alapossággal megmutatta a férfi jól fejlett tokáját. Képe egészen kivörösödött a méltatlankodástól, úgyhogy arckifejezése láttán ijedten ugrott félre az útjából néhány arra járó diák.
– Jó napot, Ősmágus! – zihálta.
A megszólított megfordult. Vékony, izmos testfelépítésű férfi volt, de egyszerű, fekete munkaruhájában egészen jelentéktelen külseje lett volna, ha nem lebeg körülötte a magabiztosság aurája.
– Üdvözöllek, Lángok Ura! – Planir pontosan kiszámított mozdulattal hajtott főt, majd visszafordult ahhoz a három ideges arcú varázslónövendékhez, akikkel társalgott éppen.
Kalionnak nem volt más választása: meg kellett várnia, amíg az Ősmágus befejezi a beszélgetést. Türelmetlenül ácsorgott, lábával topogott a kövezeten, amúgy is vörös arca lassan céklaárnyalatúra színeződött, pedig ez sehogy sem illett díszes ruhájához.
– Örülök, hogy a segítségetekre lehettem, és ne felejtsétek el, hogy az ajtóm mindig nyitva áll előttetek! – Planir barátságos mosolya elmélyítette a szeme körüli finom ráncokat. Tekintete egy pillanatra elkalandozott, és megállapodott egy arra halandó leánynövendék formás bokáján. Kalion elutasító arckifejezését látva a növendékek sietve visszavonultak.
– Állok rendelkezésedre, Lángok Ura! – Planir ujjaival elgondolkodva végiggereblyézte rövidre vágott, fekete haját. – Menjünk inkább a te dolgozószobádba, az közelebb van.
Mielőtt a tűzmágus akár egy szóval is válaszolhatott volna, Planir már meg is indult határozott léptekkel az udvaron keresztül, és kifordult Hadrumal kövezett főútjára. Kalion kifulladva szedte a lábát mögötte, száját méltatlankodva összeszorította. Befordultak egy újabb belső udvarra, amelyet világos színű kőépületek határoltak, és egyenesen egy karcsú, magas toronyhoz tartottak, amelyet kőből faragott lángnyelvek díszítettek. Kalion előkotorászta a kulcsait a zsebéből.
– Rendkívül kihozott a sodromból, amit az imént megtudtam – kezdte a tűzmágus a lépcsőn fölfelé haladtában.
– Nagyjából erre számítottam – felelte az Ősmágus érzelemmentes hangon, – ezért is gondoltam úgy, hogy jobb lenne kettesben, a dolgozószobádban megvitatni a dolgot.
Kalion súlyos léptei visszhangzottak a nehéz tölgyfalépcsőn, amint szuszogva igyekezett pazarul berendezett szobája felé.
– Mi történt pontosan ezzel a Ryshad nevű fickóval? – kérdezte minden bevezetés nélkül, amint beléptek a szobába. Bevágta az ajtót Planir mögött, kibújt a köpenyéből, és lehajította, félig egy selyemmel kárpitozott székre, félig a padlóra.
– Shivvalan éppen azon van, hogy kiderítse, Lángok Ura – felelte nyugodtan Planir. Fölemelte a földről a köpönyeget, és fölakasztotta a helyére, egy fogasra a falon.
– Ez egy kissé bizonytalanul hangzik, nem gondolod? – Kalion idegesen szipogott. – Végül is elkapták azok a jéglakók, vagy nem kapták el?
Planir ékesszóló mozdulattal tárta szét a kezét.
– Egyelőre nem tudjuk – sóhajtotta.
– Pedig muszáj kiderítenünk! – szögezte le Kalion. – Relshaz elöljáróit azonnal be kell vonni az ügybe. Vannak kapcsolataim a városban, méghozzá elég magas helyeken. Biztos vagyok benne, hogy néhány napon belül elő tudnak állni valamilyen válasszal.
– Köszönöm, Lángok Ura, de egyelőre nem hinném, hogy szükségünk volna rá. – Planir bársonyos udvariassága mögül kibukkant az acélos él.
Kalion nem jött zavarba.
– A te emberednek, ennek a Shivvalannak, sikerült elveszítenie a legértékesebbeket azok közül a régiségek közül, amelyekről gyanítjuk, hogy a rejtélyes gyarmathoz kötődnek! És te ezek után még azt mondod, hogy nincs szükség haladéktalan intézkedésekre? Az a kard azon kevés értékek közé tartozik, amelyekről biztosan tudjuk, hogy olyasvalakié volt, aki részt vett Den Fellaemion expedíciójában, elhajózott vele Dastennin tudja, hová, azután eltűnt!
– Szeretnék egy kis időt adni Shivvalannak, hogy kideríthesse, mi történt Ryshaddal. – Planir kényelmesen elhelyezkedett egy bőrrel bevont karosszékben. – Nem örülnék neki, ha Relshaz elöljárói kérdéseket tennének föl arra nézve, ki volt az eltűnt személy, és pontosan mit is keresett a városukban. Ebben az ügyben pedig nekem kell döntenem, Kalion.
Az Ősmágus lágy, ám kérlelhetetlen hangon ejtette ki ezeket a szavakat. Kalion elfordult, és a fal melletti polcnál kezdett szorgoskodni: metszett kristálypalackot vett elő, meg hozzá illő poharakat.
– Mivel kínálhatlak meg? – kérdezte.
– Van még abból a vörösszilvás likőrből? – mosolyodott el Planir. – Köszönöm.
Átvette a poharat, Kalion pedig visszaült magas hátú, díszesen faragott székébe, precízen elrendezve maga körül öltözékének pazar redőit.
– Ha az elietimmek magukkal vitték az emberünket, az azt bizonyítja, hogy meg tudják fejteni a kardot övező rejtélyt – hajolt előre Kalion éber arckifejezéssel. – Mindenre föl kell készülnünk! Legalábbis nem ártana megtudnunk, mivel állunk szemben. Nem győzöm mondogatni, hogy több időt kellene szánnunk a könyvtárak átkutatására a kontinensen, és hozzá kellene férnünk a többi templom irattárához is, nem is beszélve az olyan szervezetek archívumairól, mint például a kereskedőszövetségek meg Caladhria Parlamentje. Meg kell tudnunk, nincs-e a birtokukban olyan információ, amelyre szükségünk van! Nem vesztegethetjük az időnket azzal, hogy megvárjuk, amíg az a néhány tudós, akit beavattunk az ügybe, szép lassan végigrágja magát az eléje tett irattömegen!
– Biztos vagyok benne, hogy a lehető leggyorsabban megszerezzük a kívánt értesüléseket, amennyire csak a diszkréció követelménye megengedi. – Planir kiitta az utolsó néhány csöppet a pohara aljáról, majd elővigyázatosan elhelyezte a finom kristályt egy tompán csillogó tálcán. – Várom a javaslatodat, Lángok Ura, mit is mondjunk például Col kereskedőinek, ha a bizalmas irataikba szeretnénk betekinteni.
– Szerintem egyáltalán nem kell megmagyaráznunk a kérésünket, éppen elég nyomatékot ad neki az Ősmágus hatalma! – Kalion arcán látszott, mennyire értelmetlennek találja a kérdést.
Planir lebiggyesztette az ajkát.
– No persze, és aztán mit kezdjünk a lábra kapó pletykákkal és híresztelésekkel, amelyek egy pillanat alatt elterjednek a Régi Birodalom egész területén, sőt, talán még az Öregerdőig meg Soluráig is eljutnak? Mindenki halálosan biztos lesz benne, hogy a nagyhatalmú varázslók titkos összeesküvést készítenek elő az ő rejtélyes városuk mágikus ködében, amely körül a végtelen tenger összes démona őrködik! Nos, akarsz velem fogadni, mi lesz a legvalószínűbb híresztelés? Vajon azt sütik-e ki, hogy mágikus születésű uralkodót akarunk ültetni Lescar trónjára, vagy inkább, hogy megpróbáljuk rátenni a kezünket az aldabreshi gyémántkereskedelemre?
Kalion az Ősmágusra pillantott, húsos arcán zavart kifejezés ült.
– Soha ne becsüld le a tudatlan tömeg erejét, különösen, ha kellőképpen nagy számmal rendelkezik, Lángok Ura! – jegyezte meg csípősen Planir. – Ha nem magyarázol meg nekik valamit, ők maguk fognak előállni képtelenebbnél képtelenebb magyarázatokkal. Nincs szándékomban elárulni senkinek a Tanácson meg néhány segítőnkön kívül, miféle veszélyt tartogathatnak számunkra azok a keleti szigetek.
– Valamit mégiscsak muszáj tennünk! – Kalion tehetetlenül hadonászott a levegőben. – Az elmúlt évszakban éjt nappallá téve azon dolgoztam, hogy fölfedjem az elemi mágia kapcsolatát ezekkel a gyalázatos éteri trükkökkel, de ennyi erővel arra is rászánhattam volna magamat, hogy kanállal merem ki a hold tükörképét egy pocsolya felszínéről!
Planir nem tudott elfojtani egy halovány mosolyt az érzékletes kép hallatán.
– Meglehet, az erőfeszítéseid nem vezettek eredményre, de már önmagában ez is sokat hozzáad jelenlegi tudásunkhoz. Hogyha te, aki a tűz elemének kutatói közül a legeslegelső vagy, nem lelsz összefüggést a tűzvarázslatok és a lángot gyújtó éteri mágia között, akkor nyilván senki más sem fog.
Hangja szerényen csengett, és Kalion egy halk horkantással nyugtázta szavainak igazságát.
– Ez mind nagyon szép, Ősmágus, de ha nem tudjuk varázslatokkal legyőzni az ő istentelen mágiájukat, attól ők csak még nagyobb fenyegetést jelentenek ránk nézve!
– Megtaláljuk a módját, hogy a saját eszközeikkel szálljunk szembe velük – szögezte le Planir. – Ha bebizonyosodik, hogy mi, mágikus születésűek nem vagyunk képesek használni az éteri hatalomra épülő varázslatokat, még mindig vannak intelligens, megbízható segítőink a nem mágikusan születettek között. Sejtésem szerint valahol errefelé kell keresnünk a választ, és abban szinte biztos vagyok, hogy mindez valamiképpen kapcsolatban áll azokkal a Birodalom végóráiból származó régiségekkel. Az álmok rengeteg titkot hordoznak.
– És hogyan akarod megfejteni őket? – nézett vissza rá mosolytalanul Kalion. – Az eddig elért eredményeid nem túl biztatóak, Ősmágus. Mondd csak, hogy van az a Vanamból jött lány? Sikerült már magához térítenetek? Hajlandó vagy végre beismerni, hogy hiba volt őt ilyen mély álomba küldeni? Lehetséges, hogy az álmai magában rejtik mindazt, amit tudnunk kell, de ha nem tudjátok fölébreszteni, soha nem fogja elmondani!
Planir arckifejezése egy árnyalatnyit sem változott.
– Reményeink szerint nemsokára megtaláljuk a módját, hogy visszahozzuk őt ebből a dermedtségből. A jelek egyelőre ígéretesek, és amennyire meg tudtuk állapítani, alvás közben is teljesen egészséges maradt.
– Ezek szerint most már két irányban kell keresgélnetek: egyrészt meg kell találnotok a módját, hogyan irányíthatnátok az éteri mágiát, másrészt pedig meg kell gyógyítanotok azokat, akik a balul sikerült kísérleteitek áldozatául esnek. – Kalion szavai kérlelhetetlenül csengtek. – Azt hiszem, ez csak még sürgősebbé teszi, hogy végre eredménnyel járjatok!
– Azt hiszem, éppen ez a sietség játszotta a kulcsszerepet azokban a tragédiákban, amelyekre voltál szíves emlékeztetni. – Planir fölkelt ültéből, és teletöltötte a poharát. – Töltsek neked is?
Kalion hozzá sem nyúlt az italához.
– Szóval, ha jól értem, ugyanúgy akarod folytatni, ahogyan elkezdted – mordult föl. – Hát semmit sem számítanak neked az aggályaim? Sem a Tanács véleménye?
Planir kényelmesen elhelyezkedett a karosszékben, hátát nekidöntötte a bíborvörös bőrnek, és biztatóan mosolygott.
– Ameddig az elietimmek nem szánják el magukat nyílt hadműveletre, akár ellenünk, akár azért, hogy megvethessék a lábukat a kontinensen, addig az éteri mágiából származó legnagyobb veszedelmet éppen mi magunk jelentjük, ha tudatlan kézzel nyúlunk hozzá. Akárhogyan is, de eddig a leghasználhatóbb értesüléseinket azoknak a diákoknak az álmából merítettük, akik önként jelentkeztek segítőinkül Vanam és Col egyeteméről. A legnagyobb eredményeket azokkal sikerült elérnünk, akiket viszonylag szoros családi kapcsolat fűz, amennyire meg sikerült állapítanunk, a relikviák eredeti tulajdonosaihoz. Biztos vagyok benne, hogy a Tanács is megérti, ez egy hosszadalmas folyamat. Az álmoknak idő kell, hogy körvonalazódni kezdjenek, és egyelőre több régiségünk van, mint amennyi önkéntes jelentkezőnk, mágusokat pedig a definíció szerint nem használhatunk. Megteszünk minden tőlünk telhetőt, hogy a célnak megfelelő tudósokat vonjunk be a tervbe, de ha nyíltan kezdenénk toborozni közöttük, az csak pletykákra adhatna okot. Nyilván úgy gondolnák, hogy a hatalomvágyó mágusok ártatlan lelkeket akarnak felhasználni sötét rítusaikhoz, annál is inkább, mivel mindketten ismerjük a tudósok előítéleteit a varázslókkal kapcsolatban.
– Ez mind szép, Ősmágus, de... – szólt közbe Kalion.
Planir egy kézmozdulattal elnémította.
– Nem tagadhatod, hogy ilyen esetek előfordultak a múltban, Kalion. Emlékezz csak azokra a történetekre, amelyeket még mindig mesélnek Lauderről, a Jótevőről. Ráadásul ezek a történetek jócskán szépítenek is a valóságon, mivel az akkori mágusoknak sikerült a legszörnyűbb tetteket elkendőzniük.
Kalion megborzongott, pedig ez nem tartozott a szokásai közé. Planir gyorsan folytatta a mondandóját, mielőtt még a kövér mágus visszanyerhette volna a higgadtságát.
– Hosszú órákat töltöttél el azzal a tanácsban, Kalion, hogy igen meggyőző beszédekben fejtsd ki az álláspontodat, mely szerint elérkezett az idő, amikor a mágiának el kell foglalnia az őt megillető helyet a külvilágban. Ezzel lényegében egyet is értek, és ezt te is nagyon jól tudod. Mindazonáltal nem szeretném, ha valamilyen nem kellőképpen átgondolt hadműveletünk, amelynek eredetileg az lenne a célja, hogy fölvegye a harcot az elietimmekkel, végül azt eredményezné, hogy kiújulnak a régi előítéletek, hiszen végeredményben ezek vezettek őseink száműzetéséhez és a mi jelenlegi elszigeteltségünkhöz Hadrumal városában.
A Lángok Ura mélyet sóhajtott.
– Ezt a vitát már ezerszer lefolytattuk növendék korunkban, vagy már elfelejtetted? – kérdezte. – Hát arra emlékszel-e, amikor a Felhők Urának kellett eltakarítania azt a gyalázatot, amit Azazir meg a követői műveltek, amikor fölborították az időjárást Caladhriában?
Planir bólintott, és fölkelt a karszékből.
– Megértem az aggodalmaidat, Kalion, nagyon is megértem őket, de cserében neked is el kell fogadnod, hogy nekem rengeteg más szempontot is figyelembe kell vennem. Tudod, ha csak az egyik kémcső is kifut, az egész alkímiának semmi értelme.
– Mindig is mondtam, hogy egy földmágus ne játsszon a tűzzel – pillantott föl Kalion.
– Ha legközelebb úgy érzed, hogy beszélned kell velem, gyere, és látogass meg – búcsúzkodott Planir, és lesietett a lépcsőn.
Nagy léptekkel vágott át Hadrumal főutcáján a saját rezidenciája felé, amely egy ősi torony magasában húzódott meg. Ablakaiból belátta a Csarnokok tetejét, az időtől megfeketedett és a vörösen csillogó tetőcserepeket egyaránt. Az Ősmágus mozdulatain nem látszott a sietség, mégis sokkal hamarabb tette meg a szükséges távolságot, mint bárki más az ő helyében. Kettesével, hármasával szedte az ódon lépcsőfokokat, de még csak a lélegzete sem gyorsult föl tőle, és hirtelen mozdulattal szélesre tárta dolgozószobájának nehéz faajtaját.
Odabent egy fiatalember ugrott talpra rémülten, kis híján fölborítva a pergamenlapokkal borított íróasztalt, amely mellett eddig dolgozott, és éppen csak az utolsó pillanatban elkapva egy nehéz ezüstserleget, amely lebillent az asztal pereméről. A serlegből víz loccsant a padlóra, borostyánsárga villódzás járta még körül egy szempillantásnyi ideig, azután lassan elhalt.
– Usara, tudod már, hová lett az a D'Olbriot-hűbéres? – kérdezte villogó szemmel Planir. – Vagy ami még fontosabb: hová lett az az átkozott kard?
– Fogalmam sincs. – A sápadt mágusnak sikerült megfelelően nyugodt hangon válaszolnia, de nem tudta elleplezni arcának vörösségét, amely tintafoltos gallérjából indulva egészen gyér hajának tövéig futott föl.
– Ha nem boldogulsz a távolbalátással, majd Shannet megcsinálja – szólt Planir könyörtelen hangon. – Elvégre ez a szakterülete.
– Nem értem, hogyan lehetne a segítségünkre – felelte dacosan Usara. – Semmivel sem tud többet arról a fickóról, mint én, és még csak személyes holmit sem sikerült szereznünk tőle, hogy arra fókuszáljuk a mágiát. Én legalább találkoztam vele azon a hajón tavaly, amikor hazafelé tartottunk a nyílt óceánról!
– Muszáj megtalálnunk, Usara, méghozzá gyorsan! – Planir hangjából nem lehetett nem kiérezni a figyelmeztetést.
– Tudom – vonta föl keskeny vállát a fiatal mágus. – Nemrég beszéltem Shivvel; azt mondta, megkérte Mellithát, hogy mozgósítsa minden lehetséges ismerősét, hátha sikerül valamiféle nyomra akadniuk. Figyelmeztetett, hogy ez elég sokba fog kerülni nekünk, mindazonáltal biztos benne, hogy előbb vagy utóbb eredménnyel jár.
– Sejtettem, hogy elég hamar eljutunk a pénz kérdéséhez – mordult föl az Ősmágus. – Remélem, van annyi esze annak a nőnek, hogy az ügy során ne használja nyíltan a mágikus tehetségét. Ha egyszer elkezdenek rá úgy gondolni, mint varázslóra, és nem mint adóbehajtóra, többé nem vehetjük hasznát.
– Előlegezz meg neki némi bizalmat! Erről jut eszembe, van itt egy levél neked. Colból érkezett, nemrég hozták hajóval. – Usara kotorászni kezdett az asztalon, és fölemelt egy vastag köteget, amelyen számtalan pecsét ékeskedett. – Ez nem a D'Olbriotok címere?
– De igen, azt hiszem. Köszönöm, Usara. – Planir ingerülten meredt a levélre, csak a szeme járt ide-oda. Amikor befejezte, idegesen ütögetni kezdte tenyerét az összecsavart pergamennel. – No, most mit mondjak a drága nagyúrnak? Hogyan magyarázzam meg neki, hogy éppen most vesztettük el a családi örökség számba menő értékes, régi kardját, ráadásként az egyik legjobb emberével?
– Szerintem az embere miatt jobban fog aggódni. – Usara kerülte Planir pillantását.
– Lehet – legyintett Planir. – Mikor indul vissza az a hajó? Nem mondták, hogy várnak választ?
– Úgy tudom, igen – felelte Usara. – A futár azt mondta, felhatalmazták rá, hogy visszatartsa a hajót, amíg el nem készül a válaszlevél.
– Azt hiszem, írok Camarlnak – tűnődött Planir. – Elvégre ő van a legközelebb D'Olbriot úr füléhez, ezen felül diszkrét és megbízható embernek ismertem meg. Mondd csak...
A mondatot azonban nem volt ideje befejezni. A vasalt ajtó úgy vágódott ki, hogy a sarokvasak panaszosan megnyekkentek. Keskeny arcú, idős férfi állt a küszöbön, szaggatottan kapkodva levegő után.
– Adj valamit inni, Usara, és takarítsd össze ezeket az átkozott iratokat, hadd üljek le! – fújtatta az öregember.
– Jó reggelt, Otrick, Felhők Ura! Kell-e mondanom, mekkora örömmel tölt el, hogy megtisztelsz bennünket a társaságoddal? – Planir hangja gúnyosan csengett, de a karját nyújtotta az öreg varázslónak, mialatt Usara kapkodva összeszedegette a szerteszét heverő pergamenlapokat egy karosszékről.
– Ne merészelj szemtelenkedni velem, te kimosakodott bányászivadék, ha nem akarod, hogy házinyúllá változtassalak! Köszönöm, Usara.
Otrick egy szuszra felhajtott egy egész pohárnyi fehér rumot, azután olyan erősen köhögött, hogy Usara távollátáshoz használt ezüstserlegében halovány visszhang kélt. Az öreg mágus sokat látott arcának mély ráncai hosszú, küzdelmes életről árulkodtak, élénk, kék szeme azonban éppen olyan éber volt, mint a másik két férfié.
– Nos, van valami újság? – kérdezte recsegő hangon.
– Ha nem állok elő valamilyen eredménnyel, méghozzá sürgősen, alighanem kénytelen leszek hosszú estéket eltölteni vele, hogy meggyőzzem a Tanács tiszteletre méltó tagjait, ne támogassák Kalion javaslatát, mely szerint azonnali és nyílt támadást kellene intéznünk bármely könyvtár ellen, amely háromnál több könyvet tart nyilván a katalógusában – felelte sötéten az Ősmágus.
– Ahhoz képest, hogy Kalion legfőbb vágya a mágia társítása a hatalommal és befolyással, nem tűnik úgy, hogy tisztában van a tettei várható következményével. – Otrick méltatlankodva csóválgatta a fejét. – Lehet, hogy egyszerűen csak oda kellene küldenünk egy levelet az elietimmeknek: „Legyetek olyan szívesek, és egyelőre ne támadjatok meg bennünket; tudjátok, a dolgok jelenlegi állása mellett fogalmunk sincs, hogyan védekezhetnénk ellenetek, és ez így nem lenne igazságos küzdelem!”
– Szerintem vannak még néhányan rajtuk kívül is, akik éppen ilyen kitörő örömmel fogadnák a hírt, hogy a rettegett Ősmágus sem mindenható – vélekedett Usara egy köteg pergament lapozgatva. – A nyári harcok kiújultával igen könnyen kicsúszhat az ellenőrzés alól nemcsak egész Lescar, de még Ensaimin egy része is.
– Szeretném, ha Kalion végre előállna az ötletével – sóhajtott Planir. – Mit gondolsz, Usara, nem tudnál néhány szót váltani a Lángok Ura új növendékével, azzal az Allinnal?
– Melyik Allinra gondolsz? – pillantott föl Usara. – Arra a nagyszájú, rendetlen hajú nőszemélyre Selerimából, vagy a félős kis egérre Lescarból? Mintha úgy rémlene, hogy az utóbbinak van tűzaffinitása.
– Úgy van – biccentett Planir. – Fölteszem, készségesen felel Kalion bármely kérdésére.
– Csodálkoznék, ha Kalion megengedné neki, hogy olyanokkal barátkozzon, mint te, Usara – vigyorgott Otrick igen kifejező arccal.
Usara nem vett tudomást a vén varázslóról.
– Majd megbeszélem ezzel az Allinnal néhány kisebb kétségemet – fordult Planirhoz. – Ha visszamondja Őket Kalionnak, és a Lángok Ura elgondolkodik rajta, szerintem egész szép kis mesét kerekít belőle magának.
Otrick valami tiszteletlenséget motyogott a bajusza alatt, és odatartotta üres poharát Usarának.
– És hogy haladnak a kísérleteid, Usara? Az éteri misztérium miféle új arcára derített fényt elfuserált könyvmolyokból álló szánalmas kis gyülekezeted mostanság?
Usara újratöltötte az idős mágus poharát, biztos kézzel tartva az üveget, noha arcát enyhe pír öntötte el Otrick szavai hallatán.
– Örömmel jelenthetem, Felhők Ura, sikerült annyira tökéletesítenünk a varázslatot, hogy üzenetet küldhessünk vele a sziget egyik végéből a másikba – felelte semleges hangon.
Otrick elkerekítette a szemét, álla látványosan leesett.
– De hiszen az csaknem hat mérföld! – kiáltotta látszólagos izgatottsággal.
– Nem hiszem, hogy jelen pillanatban gúnyolódással sokra mennénk – figyelmeztette Planir kissé csípősen, majd maga is a rumért nyúlt. – Kivéve persze, ha képes vagy építő jellejei javaslattal is előállni.
Otrick arca elkomorodott, szögletes vonásaira szigor telepedett.
– Abban egyetérthetünk, hogy szükségünk van olyan segítőkre, akik tudják használni az éteri mágiát, hogy szembeszálljanak az elietimmekkel, ha azok... Illetve, talán okosabb azt mondanom: amikor azok... Szóval, amikor azok úgy döntenek, hogy a kontinens többet nyújthat nekik, mint az ő szélfútta szigeteik. Tudom, Usara, milyen keményen dolgoztatod ezeket a tudósokat, és tisztában vagyok vele, mekkora jelentőséggel bír az a felfedezés, hogy nem mágikus születésűek is képesek nagy távolságon keresztül szót érteni egymással varázslatok segítségével. Ennek akár gyakorlati haszna is lehet, ha háborúra kerül sor. A baj csak az, hogy tudjuk, mennyivel többre képesek ennél azok a megátalkodott gazemberek. Nyomot keresnek, összezavarják az üldözőiket, információt csikarnak ki ártatlanok agyából...
– Szabadidődben háziasszonyokat tanítasz mosni-főzni, Otrick? – érdeklődött Planir csípősen. – Ha nem tudnád, ezzel mi már mind tisztában vagyunk.
– Ami engem illet, én csak annyit tudok, hogy minél hamarabb ki kell derítenünk, hogyan is működik a mágiájuk. Csak azután kezdhetünk el azon gondolkodni, hogyan tudnánk megállítani a gonosztevőket. – Usara válla hirtelen előregörnyedt, arcát fáradtság felhőzte.
– A régiek, akik elhajóztak Kel Ar'Ayenbe, ők tudták a titkot. Kel Ar'Ayen volt a neve annak az elveszett gyarmatnak, ennyit bizton állíthatok. – Otrick előredőlt ültében, kék szeme zafírkőként fénylett. – Eleget tudtak ahhoz, hogy a gyökerét tépjék ki az éteri mágiának, és harminc vagy még több emberöltőre nyomorúságos, kőből rakott szigeteikhez láncolják az elietimmeket. Ennyi tudással nyilván az éteri mágia mestereinek számítottak. Ezt a misztikus erőt használták föl, hogy összetartsák a Birodalmat húsz emberöltőn át! Aligha küldték volna el az embereiket az óceán túloldalára, ha nem lettek volna képesek biztosítani őket a lehető legteljesebb mágikus támogatásról. Nekünk most elsősorban azt kell kiderítenünk, amit ők tudtak egykoron. Gyerünk, keressük meg azt az elveszett gyarmatot, hadd lássuk, hagytak-e ott nekünk bármiféle feljegyzést, bármi nyomot, esetleg egy szép, vastag könyvet, amely az alapjaitól írja le az éteri mágia szerkezetét és használatának módjait!
Planir mély lélegzetet vett, és hátravetette magát magas támlájú székében. Hosszú ujjai a díszes faragású karfán nyugodtak.
– Egészen figyelemre méltó ötlettel álltál elő, Felhők Ura – jegyezte meg.
– Ha jól értem, azt akarjátok tőlem, hogy próbáljak meg eggyel több dolgot kihámozni ezekből a homályos, félig elfelejtett álomtöredékekből – dünnyögte savanyúan Usara.
– Nem hiszem, hogy ez akkora nehézséget jelentene... – felelte Otrick.
– Még hogy nehézséget! Mondd csak, ki tudnád találni a Fehér Holló egész szabályrendszerét, ha nem lenne más a kezedben, csalt a játékfiguráknak nagyjából a fele, és még azt sem tudnád, hogy táblán játsszák? – vágott vissza hevesen az ifjú mágus.
– Ki van kéznél, akit ráuszíthatnánk az archívumokra? – kapta föl a fejét Planir. – Azzal kezdjük, hogy átnézzük, hol történik utalás a meglévő feljegyzéseinkben arra a gyarmatra. Lehet, hogy már önmagában ez is elég alapot szolgáltat hozzá, hogy megtudjuk, merre kellene elindulnunk.
– Casuel Devoir – vágta rá Usara szinte egy pillanattal előbb, mint ahogy Planir befejezte volna a mondatot. – Neki megvan a tehetsége az ilyesmihez, Misaen rá a tanúm. Ráadásul, amíg elfoglalja magát a kutatással, legalább nem lesz folyton a sarkamban!
– Igazi tenyérbe mászó alak – húzta el a száját Otrick, de az utolsó pillanatban meggondolta magát, és mégsem köpött a padlóra. – Ezzel együtt jó szeme van az efféle részletkérdésekhez, annyi biztos. Szóval, mit javasoltok, hol kezdjünk neki a kutatásnak?
– Az imént az jutott eszembe, miért is ne küldhetnék mindjárt egy mágust Messire D'Olbriothoz – tűnődött Planir. – Devoir ráadásul tormalin származású, ha jól emlékszem. Eléggé fel fogja találni magát abban a környezetben, mint Hadrumal hivatalos képviselője, és közben alkalma lesz betekinteni az ottani dokumentumokba.
– Elég hosszadalmas feladat lesz – csóválta meg a fejét Usara.
– Nos, ha az elietimmek esetleg előkerülnek, mielőtt sikerülne felfedeznünk néhány elegánsabb módot rá, hogy összezavarjuk a mágiájukat, akkor alighanem kénytelenek leszünk olyan elavult módszerekkel átküldeni őket a Túlvilágra, mint például a tűzeső meg a vízözön – vigyorgott a vén mágus.
– Legalább most az egyszer Kalion is tehet valami hasznosat – jegyezte meg szárazon Planir.

 

 

A fegyencek zárkájában,
Relshaz Elöljáróságának börtönében

Tavaszutó 30. napján

Nem mondhatom, hogy fölébredtem; inkább úgy fogalmaznék, hogy a fejemben tomboló káosz egy idő után lecsendesedett annyira, hogy tudatára ébredjek a körülöttem lévő világnak s benne nyomorult testemnek Ám amint az öntudatom visszatért, már azt kívántam, bár hagyna el ismét.
Karom, lábszáram sajgott, mintha egy hadtest gázolt volna át rajtam, és egyetlen torokszorító pillanatig azt hittem, nem tudom mozgatni a lábamat. A jeges pánik lassan oszladozni kezdett, amint rájöttem, hogy bal kezemet képes vagyok az arcom felé közelíteni, de ez annyi erőfeszítésembe került, mintha sűrű gipszben próbáltam volna mozogni. Hamarosan föl is adtam a próbálkozást, beértem azzal, hogy a saját szememmel láthattam az ujjaimat.
Ez sem volt olyan könnyű feladat, mint gondoltam volna: arcomat vér és sár borította vastag, itt-ott repedező rétegben, és amikor megpróbáltam kinyitni a szememet, szemhéjam fájdalmasan lüktetett. Szaporán pislogtam, hogy a látásom kitisztuljon, de nem sok hasznom származott belőle. Szememet elfutotta a könny, részint a dühtől és csalódottságtól, részint a szemhéjam alatt lappangó fájdalomtól. Ez segített valamelyest, de egyben tudatára is ébredtem, hogy keresztben az orrnyergemen durva vágás húzódik. Fölszisszentem, ahogy a könnyek elérték a nyílt sebet. De legalább nem tört el; összeszedtem magamat, és hálát rebegtem Dastenninnek, hiszen ha az orrom eltörik, könnyen előfordulhat, hogy eszméletlen állapotomban megfulladok a saját véremtől, és soha nem ébredek fel többé.
Agyam hátsó szegletében kimondhatatlan, megfoghatatlan félelmek gyülekeztek. Nem értettem, hogyan juthattam ebbe az állapotba. Talán eszméletvesztéssel járó betegségben szenvedek, csak eddig nem tudtam róla? Nem volt példa rá a családomban, legalábbis nem hallottam róla, de persze az ember soha nem lehet biztos benne. Lehet, hogy az az elietimm mágus, aki beleturkált az agyamba, olyan kárt tett benne, amelynek a hatásai csak most kezdenek megmutatkozni. Talán egy szörnyű betegség első jele mindez; meglehet, el fogom veszíteni a lábamat, a látásomat, az eszemet, és a saját piszkomban fogok fetrengeni, mint az az öregember, aki a lányával élt az utcánk túlsó végén, és a férgek elemésztették az agyát. Lehet, hogy megbolondulok?
Fokozatosan tudatára ébredtem, hogy hason fekszem a mocskos kőpad lón, csupasz bőrömbe éles szalmaszálak vágódnak. Ez nem jósolt semmi jót. Mély lélegzetet vettem, és felkészültem rá, hogy megpróbálok négykézlábra állni, a következő pillanatban azonban a helyiség bűze úgy torkon ragadott, hogy fulladozni kezdtem. Rothadó szalma, romlott étel, vizelet és verejték szaga keveredett a levegőben. Tehetetlenül öklendeztem, a szám savanyú epével telt meg. Ettől úgy meglódult a gyomrom, hogy összerogytam volna, ha nem fekszem már egyébként is arccal a patkányürülékben.
Jó alaposan elvertek, ennyi mindenesetre már bizonyos volt. De ki tette, és Dastennin nevére, miért? Csak feküdtem a piszokban, és elkeseredetten vágyakoztam egy korty víz után, várva, hogy a tüdőmben tomboló tűz elcsendesedjen és a mellkasomat szorító acélpánt ellazuljon egy kissé. Próbáltam legalább annyira összeszedni magamat, hogy képes legyek valamiféle értelmet kiszűrni az engem körülvevő zajokból. Ehhez legalább nem kellett megmozdulnom, hiszen a mozdulatok újabb és újabb fájdalmat hoztak.
Halk mormolás vett körül: főleg férfihangokat hallottam, de némelyik lehetett asszony vagy fiatal fiú hangja is. Gyors, pergő relshazi dialektusban ejtett szavak szűrődtek valahonnan, ajtó csapódott, mezítlábas talpak csoszogtak a padlón. Öblös röhögés hangzott föl, valami surrant a levegőben, kemény bőr csattant a mezítelen húson, majd valaki panaszosan feljajdult. Bárki volt is, aki röhögött, mindenesetre tovább folytatta. Valamivel távolabb parázs vita lángolt föl, de a szavak hamarosan belevesztek az ütések és trágárságok hangzavarába. Öklök csattantak, többen hangosan biztatták a küzdőket, míg végül egy vasalt ajtó dörrenése véget vetett a mulatságnak. Csizmatalpak csattantak, és a lárma fokozatosan alábbhagyott. Erőlködve kinyitottam a szememet, és néhányat pislogtam. Sötét alakok bizonytalan körvonala bontakozott ki a szűk, rácsos ablakon beszűrődő halovány fényben. Botot ragadtak, és szétválasztották a verekedőket, nem kímélve senkit, aki volt olyan szerencsétlen, hogy a közelükbe került.
Tehát valamiféle zárkába kerültem. Nos, még mindig jobban jártam, mint hogyha az elietimmek kaptak volna el, vagy a nyílt utcán heverek a fosztogatók kényére-kedvére. Ez azonban még mindig nem adott választ arra a sürgető kérdésre, hogy a pokolba kerülhettem ide. Kényszerítettem magamat, hogy megpróbáljak értelmesen gondolkodni, de ez sehogyan sem sikerült, míg végül már úgy lúdbőrzött a hátam közepe, mintha csótányok rohangáltak volna föl-alá a gerincemen. Lehet, hogy ezzel nem is jártam igazán messze a valóságtól, figyelembe véve a helyet, ahol tartózkodtam. Igyekeztem összeszedni a gondolataimat, de ez továbbra sem volt könnyű feladat: kimerültség vett erőt rajtam, és minden tagom fájt.
– Tormalin vagy, ráadásul fölesküdött hűbéres – suttogtam magamnak az orrom alatt. – Ha tehetetlenül fekszel ezen a szemétdombon, és sajnálod magadat, az nem fog segíteni rajtad!
Ha az utcán hevertem eszméletlenül, és a járókelők találtak rám, egészen biztosan kihívták a városi őrséget. Ha pedig ez történt, az őrség nyilván azt állapította meg, hogy öntudatlanságig lerészegedtem. Annak alapján, amennyit eddig láttam Relshazból, nem hinném, hogy különösebben háborgatják a részegeket, sőt, inkább hagyják őket, hadd heverjenek, ahol vannak. De ha esetleg valami helyi előkelőség kapujában találtam összeesni, lehet, hogy jobbnak látták, ha belöknek egy cellába, amíg kijózanodom. Mindez eléggé ésszerűen hangzott, de egyvalami nem fért a fejembe: vajon mivel érdemeltem ki egy ilyen alapos verést? Nagy vesződség árán fölemeltem a karomat, és összehúzott szemmel méregettem a vasalt csizmák nyomát a bőrömön. Nem hiszem, hogy olyan állapotban lettem volna, hogy védekezni tudjak, pláne, hogy megtámadjak valakit. Miért kellett még öntudatlanabbá verniük?
Fájdalmasan felnyögtem. Lehunytam a szememet, és sötét kétségbeesés vett erőt rajtam, amelynek hasztalanul igyekeztem ellenállni. A fejem szédült, és ahogy megéreztem, hogy az árnyékok lassan visszahúznak, már nem is próbáltam ellenszegülni nekik.
Amikor újra magamhoz tértem, a magas ablakon át láttam, hogy az éjféli eget már csillagok miriádjai pettyezik. A kisebbik hold magasan odafönt ragyogott; távolinak és magányosnak tűnt a nehéz vasrácsok fekete sávjai mögött. A csontom velejéig átfagytam, de már ahhoz is túl dermedt voltam, hogy megmozduljak. Különben sem hittem, hogy lenne hová menekülnöm a hideg elől. Kétségbeesetten bámultam a távoli fényeket, míg csak a szemem újra el nem homályosult.
– Ryshad Tathel!
Saját nevem hallatán, melyet ropogós relshazi akcentusban kiáltottak felém, hamarabb fölébredtem, mintha arcul csaptak volna.
Felelni akartam, de a válasz elhalt kiszáradt torkomban, fölrepedezett ajkamon. Erőlködve nyeltem, leküzdve viszolygásomat saját szám moslékízétől, majd felnyögtem és levegő után kapkodtam, ahogy testemben egyszerre ébredt föl az ezerféle fájdalom.
– Itt vagyok! – kiáltottam rekedten, és nagy nehezen sikerült lábra kászálódnom. – Erre!
Két tenyeremmel megdörzsöltem az arcomat, hátha kitisztul a látásom. Hunyorogva pillantottam arra a nagydarab, piszkos egyenruhát viselő fickóra, aki a nyitott ajtóban állt. A falba vágott ablakon át reggeli fény szűrődött be, megvilágítva azt a hatalmas helyiséget, ahová bezártak. Puszta kőfalak vettek körül, a durva padló pedig a helyiség közepe felé erősen lejtett. Középütt nyitott csatornavégződést láttam, ahová a szenny és mocsok nagyobb része akadálytalanul lefolyhatott. A bűz akár azonnal megfojtott volna egy közepes méretű macskát. A falak mentén emberek kuporogtak, némelyek féltékenyen őrizték a maguk alá gyűjtött szalmát. Legtöbbjük teljesen pőre volt, másokon akadt néhány ruhadarab, de az is többnyire rongyos, szakadozott, és szinte mindannyian a gyógyulás különféle fokain álló sebeket viseltek. Hirtelen az jutott eszembe, hogy ha én is így festek, akkor rosszabb állapotban vagyok, mint gondoltam volna.
– Gyerünk, mozgás! – morogta az őr, és fenyegetően felém intett egy rövid furkósbottal. Nem is kellett kétszer szólnia: engedelmesen követtem, noha a térdem olyan gyenge volt, mint a vízbe áztatott gyapjú. Ezzel együtt erősen elhatároztam, nem adok okot neki rá, hogy megüssön, hiszen szemlátomást erre ácsingózott.
Átvágtunk egy szűk udvaron, majd rideg, fehérre meszelt helyiségbe léptünk be. Az őr becsukta maga mögött az ajtót, és belülről nekidőlt. Kelésekkel tarkított arcán kíváncsiság ült, ahogy a látogatómra bámult.
– Jó reggelt, Ryshad!
Mellitha durva fapadon üldögélt, ruhája szegélyét most is csinos redőkbe rendezte a bokája körül. Alsószoknyái alját megemelte kissé, talán hogy ne tegyen kárt bennük a padlót borító piszok, így kivillant magas talpú cipője, amelyet nyilván szintén e látogatás kedvéért öltött magára. Egyébként nem tűnt úgy, hogy feszélyezve érzi magát ezen a helyen. Mellette, a padon nádból fonott fedeles kosár állt.
– Jó reggelt, asszonyom. – Tartózkodtam tőle, hogy elképedt arcot vágjak, és igyekeztem nem tudomást venni arról a szomorú tényről, hogy anyaszült meztelenül ácsorgok, szélben lengedező hímtaggal. Most kevéssé bántam, hogy az arcomat sár borítja: legalább elfedi jogos pirulásomat.
– Ülj csak le. Először is, Trimon nevére, lennél szíves megmagyarázni, mit keresel itt? – Mellitha szürke szemét a harag vihara sötétítette. Gyors, pergő toremali nyelvjárásban beszélt, és az őr csalódott arckifejezését látva sejtettem, hogy nem tudja követni.
– Őszintén szólva fogalmam sincs – vallottam be.
Mellitha zavart arcot vágott, majd egy pillanatra gyanúsan elmélyültek a szeme körül azok a kis szarkalábak, amelyek általában csak nevetéskor mutatkoznak meg.
– Az utolsó dolog, amire vissza tudok emlékezni, hogy egy utcán sétáltam a fegyverművesek negyedében – tűnődtem. – Hogy kerültem ide?
– Úgy, hogy megpróbáltál ellopni egy értékes antik karpántot egy régiségkereskedő boltjából. – Mellitha hitetlenkedve csóválta a fejét. – A szemtanúk elmondása szerint egyszerűen besétáltál, fölmarkoltad, és távozni akartál. Amikor a kereskedő megpróbálta megakadályozni, nekiestél, a segédje meg ijedtében elrohant az őrségért. Ötüknek is éppen csak sikerült lefogniuk téged. Nagyon megvertek?
– Nem tört csontom – feleltem majdhogynem vidáman, mivel csak ebben a pillanatban ébredtem rá erre a tényre. – Nem tudom, ki vert meg, de mindenesetre értett hozzá.
Mellitha megvizsgálta rajtam a sebeket és zúzódásokat, majd a kosarába nyúlt.
– Hoztam kenőcsöt – mondta, és egy kis tégelyt csúsztatott a kezembe.
Tudomást sem vettem róla.
– Ennek semmi értelme! – mondtam dühösen. – Miért próbáltam volna fényes nappal kirabolni valakit? Különben is, mi okom lenne rá, amikor Shiv teli erszénnyel sétálgat, és csak egy szavunkba kerül, hogy beszerezhessük a szükséges holmikat?
– Nos, valamilyen magyarázatnak csak kell lennie... – Mellitha elgondolkodva pillantott rám. – Talán az elietimmekkel kapcsolatos a dolog? Lehet, hogy egyszerűen félre akartak állítani az útból. Hiszen egyszer már megtapasztaltad, milyen az, amikor behatolnak az agyadba. Nem hasonlított ez az eset ahhoz az előzőhöz?
Határozottan megráztam a fejemet, de a következő pillanatban megtorpantam, és mélyen elgondolkodtam az ötletén.
– Nem – feleltem lassan, néhány másodperc tűnődés után. – Ott a Jégszigeten kétségkívül valahonnan kívülről jött a támadás, éreztem, hogy valaki befurakszik az agyamba, és mintha az idegszálaimat markolászta volna... Most viszont... – erőlködve vállat vontam. – Most viszont az történt, hogy elvesztettem az uralmat a saját tudatom fölött, és mintha részeire hullott volna szét a külvilág... – A puszta emléktől akaratlanul összerázkódtam.
Mellitha előrehajolt, és megfogta a kezemet.
– Most már minden rendben lesz – mondta. – Itt vagyok.
Éppen úgy beszélt, mint anyám, ha gyerekként az éjszaka közepén rémálom vert föl, a kézfogása pedig erős volt és biztonságot adó, és mintha különös módon sikerült volna átadnia nekem valamennyit a saját erejéből.
– Hogyan találtál meg? – kérdeztem.
– Hát, nem volt könnyű... – Mellitha szemében az aggodalmat mintha a mosoly villódzása lágyította volna.
– Mennyi időbe telik, amíg ki tudsz juttatni innen? – Lassacskán kezdtem összeszedni a gondolataimat, és sikerült a legfontosabb kérdésekre összpontosítanom.
– Nem tudlak kijuttatni – felelte komoran Mellitha. – Legalábbis egyelőre semmiképpen sem.
Elképedve bámultan rá.
– Biztos ismersz valakit, akit le lehetne fizetni... – kockáztattam meg.
– A dolog nem ilyen egyszerű. – Mellitha hangjába bosszúság vegyült. – A városi választásokat a következő holdtöltére írták ki, mármint a nagyobbik holdéra. A jelöltek egy része máris nagy hűhót csapott a hivatalnokok megvesztegethetősége és hasonló visszásságok körül. Ennek az lett az eredménye, hogy mostanság senki nem mer még csak rámosolyogni sem egy ügyfélre, nehogy ilyesmivel gyanúsíthassák.
– Azt mondod, létezik olyan választott hivatalnok, aki ne fogadna el hálapénzt? – Hitetlenkedve csóváltam meg a fejemet. – Relshaz kutyáinak nem kell az ingyen csont? Hát ajánlj föl nekik még többet! Messire megtéríti a kiadásaidat.
– Ez jelenleg sajnos nem a pénzen múlik – felelte Mellitha éles hangon. – Bármit is gondoltok rólunk ti, tormalinok, mi a városi választásokon becsületes és megbízható polgárokra adjuk le a voksunkat. Nem mondom, hogy nem jön jól néha, ha az embernek vannak kapcsolatai és ismeretségei a megfelelő helyeken... Azt hiszem, a racionalistáknak ebben az egyben igazuk van.
– Bocsánat – mondtam, és lehunytam a szememet.
Megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. Jelen pillanatban senki másra nem számíthattam, csak Mellithára. Már csak ezért sem lett volna jó, ha magam ellen fordítom. Nem is tudom, mi jött rám, hogy ilyen keményen és durván adtam hangot a véleményemnek. Más körülmények között ez nem jellemző rám.
– Vagyis mi fog történni velem? – kérdeztem egy kis idő múlva.
– Nyílt árverésen adnak el a többi rabszolgával együtt, holnapután. – Mellitha leemelte a kosara fedelét. – Hoztam neked néhány ruhát, és élelmet meg vizet is. Adtam egy kis pénzt a foglárnak, hogy helyezzen át egy jobb cellába. A sajt belsejében találsz némi pénzt, ha esetleg le kellene fizetned valakit, vagy nem lenne elég az élelem. Ha elfogy, tudok még küldeni. Lássuk csak, hol is van kenőcs? Ja igen, azt már odaadtam.
Mellitha tovább beszélt, ám a szavai értelmetlen duruzsolássá olvadtak össze a fülemben. A szemközti falat bámultam. Lehet, hogy bután hangzik, de egészen idáig eszembe sem jutott Relshaz gazdagságának egyik fő forrása: a rabszolga-kereskedelem.
Tormalinföldön már több emberöltő óta nem kereskednek rabszolgákkal; az ilyen dolgokon szerencsére már sikerült felülemelkednünk. Caladhria főurai azonban szíves örömest bocsátják áruba az adósaikat, sőt, bizonyos esetekben még azok feleségét és gyermekeit is. Elég egy aprócska hiba, és az ember máris arra ébred, hogy vaskarikát vertek a nyakába, és eladták a szomszéd földesúrnak, hogy legyen kire bíznia a nehéz mezőgazdasági munkákat, vagy lefelé terelik Relshazba; attól függően, hol fizetnek jobb árat érte. Lescar hercegei néha százával szállíttatják a földjeikre a rabszolgákat, hogy amíg ki nem újulnak a harcok, legyen, aki megtermeli a szőlőt meg a gabonát a parasztok helyett, akik a háború áldozatául estek. A terményeket azután sietnek jó tormalin koronára vagy caladhriai csillagra váltani. Másrészről pedig, ha fordul a kocka, ők maguk is eladják a hadjáratok során szerzett foglyokat, hacsak nem olyan szerencsések, hogy a rokonságuk váltságdíjat fizessen értük. Relshaz bármikor kész megvásárolni őket, hiszen akármennyit el tud adni belőlük, busás haszonnal. Ha nincs más jelentkező, hát az aldabreshiek viszik el őket távoli szigeteikre, Trimon háta mögé, ahol a szerencsétlen rabszolgák jó, ha néhány nyomorúságos évig eltengődnek láncra verve a gályákon, vagy halálra dolgoztatva valamelyik bányában.
– Muszáj kifizetned az árverésen, bármennyit kérjenek is értem – szakítottam félbe Mellitha részletekbe menő magyarázatát arról, miféle megállapodásokat sikerült kicsikarnia a foglárnál.
– Természetesen megteszem, ami tőlem telik – vágta rá egy kissé bosszúsan.
– Akármennyit is mondanak, ígérj rá – biztattam. – Messire egészen biztosan visszafizeti neked, efelől nyugodt lehetsz.
– Hát persze. Próbálj meg nem rágódni ezen. Amint kijutottál innen, szépen sorba vesszük, mi is történhetett veled, és előbb-utóbb biztosan rátalálunk a megoldásra. – Mellitha éppen úgy beszélt, mintha csak az anyámat hallottam volna; aki egy elveszett kutyakölyök miatt vigasztalna.
Én viszont egyáltalán nem éreztem magamat nagyobb biztonságban a szavaitól. Eléggé világos volt előttem, hogy a dolgok nagyon is kedvezőtlen fordulatot vettek, és annak tetejében, amin túlestem, a jövőben sem sok jó vár rám.
Az őr odavetett valamit Mellithának, aki gyors szavakkal válaszolt. A következő pillanatban fölemelkedett a padról, és a kezembe gyömöszölte az összekészített csomagot.
– Légy szíves, kerüld a bajt, amíg idebent vagy! – kötötte a lelkemre. – Az árverésen megtaláljuk a módját, hogyan szabadítsunk ki.
– Kérdezd meg Shivet is, nincs-e valami ötlete! – szóltam vissza a vállam fölött, miközben az őr már kifelé lökdösött, fájdalmasakat bökve husángjával a bordáim közé.
Az udvaron már várt ránk egy másik fickó. Ez is őr lehetett, de magasabb rangú, öntelt arckifejezése legalábbis erre engedett következtetni. Egymásba kapcsolódó belső udvarok zárt láncolatán vezetett keresztül, míg végül eljutottunk az épület egy másik szárnyába. Fapadlós, első emeleti helyiségbe kerültem, ahol rajtam kívül talán egy tucatnyian töltötték az időt. Mellitha aranyainak jóvoltából még egy szalmazsákot is kaptam, igaz, a tömése összevissza csomósodott már. Óvatosan letelepedtem rá, hátamat a falnak vetettem, és kigöngyöltem a csomagot. Legelőször is egy tisztára mosott vászoning akadt a kezembe, meg egy régi férfinadrág. Zárkatársaimon végignézve megállapítottam, hogy ennél több ruházatot valószínűleg nem is engednének meg itt. Elnyűtt, de tiszta törölközőbe csavarva bőrből készült vizestömlőt találtam, mellette friss kenyér és krémes, sárga sajt hevert. A sajt csípős illatát megérezve jöttem csak rá, mennyire megéheztem.
Megnedvesítettem a törölköző sarkát, és igyekeztem a szenny nagy részét letisztítani legalább az arcomról meg a kezemről. Ennél többel nem is próbálkoztam. Sokkal értékesebb célokra tartalékoltam a vizet: nem volt szabad megkockáztatnom, hogy börtönlázba essek, márpedig ezt a betegséget könnyen elkapja az ember, ha azt a piszkos löttyöt issza, amelyet a zárkaőrök víz gyanánt osztogatnak. Miután a kenyér fele már belülről melengette a gyomromat, valamivel jobban éreztem magamat, és kétségkívül sokkal kevésbé tűntem sebezhetőnek, amint néhány ruhadarabot is magamra húzhattam.
A többiek, akik szintén a hosszúkás helyiségben kuporogtak, több-kevesebb kíváncsisággal méregettek. Vigyáztam rá, hogy a kihívásnak még csak egy szikrája se legyen a tekintetemben, amikor feléjük pillantok. Ezzel együtt bátran a szemükbe néztem, míg csak el nem fordították a tekintetüket. Kihasználva a pillanatot, amikor biztos lehettem benne, hogy egyikük sem figyel, kiemeltem a sajt közepéből a viasszal átitatott papírdarabot, és a nadrágomba süllyesztettem.
Amint a holmim átpakolásával végeztem, én is alaposabban szemügyre vettem társaimat, a leendő rabszolgákat. Vigyáztam, hogy egyiküket se bámuljam túl sokáig vagy túl ellenségesen, és egyéb módon se tanúsítsak kihívó magatartást. Semmi sem hiányzott kevésbé, mint hogy verekedésbe keveredjek.
A többiek nagyrészt a szalmazsákjukon hevertek, és lustán kibámultak a rácsokkal védett, apró ablakon. Legtöbbjük valamivel idősebb volt nálam, és kissé testesebb is. Némelyikük cserzett arca a szabadban való életről árulkodott. Egyikük sem szólt egy szót sem, így nem tudtam megállapítani, honnan származhatnak. Tekintve, hogy nem szándékoztam túl sok időt eltölteni közöttük, nem láttam értelmét, hogy társalgásba kezdjek.
Két fiatalabb fickó folyamatosan köhögött; a halk, de folyamatosan ismétlődő zaj egy idő után kezdett kifejezetten fárasztóvá válni. Nagyon úgy tűnt, mintha erővel kényszerítették volna őket a helyiség távolabbi végébe. Az én vackom meg egy másik, üres szalmazsák választotta el őket a többiektől. Gyanakodva pislogtam feléjük, és magamban azt latolgattam, menynyire tudnék távol húzódni tőlük, hogy ellenkező oldali szomszédom ne kezdjen tiltakozni.
– Ülj nyugodtan, légy türelmes, és várd meg, amíg Mellitha kijuttat innen – mormoltam magamnak komoran.
Reménykedtem benne, hogy ha nem megyek túl közel a többiekhez, és nem veszek magamhoz semmit az itteni élelemből és italból, megóvhatom magamat minden nagyobb veszélytől, a fertőzéseket is beleértve.
Legnagyobb meglepetésemre még csak az aznapi második harangütés hangzott föl a rácsos ablakon át. Sóhajtva vettem tudomásul, hogy életem legesleglassabban múló két napja elé nézek.
Elérkezett és elmúlt a dél, gyors zápor kopogott végig a cseréptetőkön, majd nagy sokára megjelent egy újabb zárkaőr, aki hatalmas tálcán fából készült tálkákat hozott. A tálkákban árpából készült ételféleség lapult, amely úgy festett, mintha régebbi ételek maradékaiból állították volna össze. A tálca körül rajzottak a legyek. Úgy döntöttem, jobb lesz, ha hozzá sem nyúlok az adagomhoz, inkább ettem még néhány falatot a Mellithától kapott kenyérből, hogy növekvő éhségemet elverjem. Még mindig inkább vagyok éhes, mint beteg.
Ráadásul minél kevesebbet eszem, annál kevesebbszer kényszerülök rá, hogy meglátogassam a szemközti falnál álló, erősen bűzlő cserépedényeket. Elképedt arccal jöttem rá, hogy miért van kettő belőlük: az egyik az ürüléknek, amelyet valószínűleg trágyának adnak el, a másik pedig a vizelet számára, amelyet fehérítésre használnak. Bámulatos, hogy Relshaz városában mi mindenből képesek pénzt csinálni.
Ennél nagyobb horderejű felfedezés azonban már nem várt rám aznap. A délután eseményének az számított, hogy két őr korbáccsal odaterelt bennünket az ablakhoz, ahonnan végig kellett néznünk, hogyan végeznek ki egy foglyot odalent az udvaron. Tíz embernek kellett lefognia a megtermett bűnözőt, míg végül sikerült kikötözniük a póznához, de még akkor is trágárságokat kiabált feléjük, amíg csak be nem tömték a száját egy jókora, összecsavart bőrdarabbal. Ebben a pillanatban könnyek kezdtek patakzani a szeméből, és lecsorogtak vadállatias arcán, amely már így is lilásvörös színben játszott, pedig még a nyakába sem vetették a fojtóhurkot. Az őrök azután sorsot húztak, ki hozza mozgásba a szerkezetet, amely eltöri a szerencsétlen nyomorult gégéjét.
Nem vettem a fáradságot, hogy végignézzem. Nem hiszem, hogy tanulhatnék még bármit is abból, hogy látok másokat meghalni. Ehelyett az udvart szegélyező, magas épületeket vettem szemügyre. Az alsó szinteken nyilván olyan cellák voltak, mint az, amelyben magamhoz tértem, az ablakokban ugyanis beesett, piszkos arcok zsúfolódtak össze, nagyon is készen rá, hogy végignézzék az eléjük táruló látványosságot. A felsőbb szintekről egyszerű ruhába öltözött férfiak és nők tekintettek le, egyesek vonakodva, mások a félelemtől szinte megbűvölten. Azon tűnődtem, vajon mennyit kellett fizetniük a rendes élelemért meg a viszonylagos tisztaságért. Attól tartok, többet, mint amennyit a város legelőkelőbb fogadójában elkértek volna a kosztért, kvártélyért.
Amint az őrök utunkra engedtek bennünket, azonnal visszatértem a szalmazsákomhoz.
– Mit követett el az a fickó? – kérdezte az egyik társam, tétova kézzel babrálva hamuszürkévé vált arcát.
Az őr dühös tekintetet vetett rá.
– Kislányokat gyalázott meg, és megölte őket – vetette oda neki.
Megkönnyebbülten láttam, hogy a zárkában mindenki undorodó arcot vág, néhányan őszinte megvetésük jeléül a földre köptek. Nos, talán mégsem leselkednek rám akkora veszélyek, ha álomra hajtom a fejemet közöttük.
Mire leszállt az este, már annyira unatkoztam, hogy bármiféle változatosságot szívesen fogadtam volna. Próbáltam egyszerűbb tornagyakorlatokat végezni, hogy ellazítsam fájdalmasan sajgó izmaimat. Ezzel azonban hamarosan magamra vontam a többiek figyelmét, így aztán hamar feladtam. Megettem a maradék kenyeret és sajtot, magam előtt azzal indokolva cselekedetemet, hogy talán amúgy is ellopnák tőlem, mialatt alszom. Minthogy az ablak nyugat felé nézett, a lemenő nap utolsó sugarai bekukucskáltak rajta az esőfelhők elvonultával. Miközben el-elszundikáltam, félig lehunyt szemmel néha odapillantottam az ablak vasrácsának árnyékára, amely lassanként odébbaraszolt a piszkos, málladozó falon. Azt hiszem, még soha életemben nem tértem nyugovóra ilyen korán. Talán csak gyermekkoromban, régi nyarakon, amikor anyám kíméletlenül ágyba dugott bennünket: Mistalt, Kitriát meg engem, hiába hivatkoztunk rá, mennyire igazságtalan eljárás ez, hiszen még világos van, ráadásul Hansey és Ridner is fent vannak még.
A hajnal hidege ébresztett föl másnap, meg az az elkergethetetlen rossz érzés, hogy valami nincs rendben. Hideg rémület hasított belém, amikor rájöttem, hogy a köhögés abbamaradt. Felültem, és észrevettem, hogy az egyik beteg mozdulatlanul, csendesen fekszik. Kifejezéstelen, nyitott szeme a mennyezetre bámult, ajka elfeketedett hamuszürke arcában. A másik fickó ernyedten hevert a túlsó sarokban, sápadt bőrén kéken ütöttek át az erek. Tüdeje még mindig emelkedett és süllyedt, és torkát bugyborékoló, hörgő hangok hagyták el, ahogy fáradtan kapkodott levegő után.
Hirtelen mozdulatomra mások is fölriadtak a szundikálásból. Egyikük dörömbölni kezdett az ajtón, és a fegyőr után ordítozott. Hamarosan megjelent két mogorva őr, elvonszolták a holttestet és a beteg fickót is, ugyanazzal az egykedvű nemtörődömséggel kezelve mindkettőt. A bepiszkolódott szalmazsákokat hátrahagyták. Megborzongtam, és magamban reménykedtem, hogy az én vackomon nem halt meg senki a közelmúltban, legalábbis nem fertőző nyavalyától.
A következő napot még nehezebb volt elviselni, mint az előzőt. Soha nem tűrtem jól a tétlenséget, és hiába mondogattam magamnak, hogy nem szabad felfortyannom, és hogy Dastennin a türelmesnek küld halat, meg hogy voltam már ennél rosszabb helyen is, a nap végére valahogyan elfogytak az érveim. Különben is csak egyetlenegy rosszabb helyre tudtam visszaemlékezni ennél: az elietimmek börtönére, de ott legalább volt kihez szólnom, és számíthattam Aiten támogatására, Shiv mágiájára és Livak zárakkal kapcsolatos tehetségére, mint menekülési tervünk sarokköveire. Erről hirtelen eszembe jutottak a többiek. Reméltem, hogy van valami tervük a megvásárlásomra az árverésen, mivel sejtettem, hogy az elietimmek készülnek valamire. Kezdtem rájönni, mit is gyűlölök annyira jelenlegi helyzetemben: nem a helyet, ahol fogva tartanak, hanem azt, hogy másokra vagyok utalva, és csak az ő jóvoltukból kerülhetek ki innen. Ez a felfedezés azonban szemernyit sem javított a hangulatomon.
Megpróbáltam végigmondani magamban egy végeérhetetlennek tetsző solurai ballada minden versszakát, amelyben holmi idióta nemes megment egy nyafka leányzót, akit kétségkívül több hajjal áldott meg a sors, mint ésszel. Ekkor azonban kivágódott az ajtó, és két őr masírozott be rajta, meg egy jól öltözött fickó, aki egyik hóna alatt iratköteget cipelt, a másik kezében pedig illatszeres üvegcsét tartott, amelyet időről időre az orrához emelt. Ezt talán még jobban irigyeltem tőle, mint gondosan fényesített csizmáját.
A hivatalnok körültekintett a szobában, majd odalépett ahhoz a rabhoz, aki az ajtóhoz legközelebb eső fekhelyen kuporgott. Ez történetesen éppen én voltam. Tetőtől talpig végigmért, és odaszólt az egyik őrnek:
– Vetkőztessétek le!
Magam bújtam ki az ingemből és nadrágomból, figyelmeztető pillantást vetve az őr felé, közben megpróbáltam észrevétlenül a ruhacsomagba csempészni a Mellithától kapott pénzt. A hivatalnok a fejem búbjától a lábujjam körme hegyéig végigvizsgált, majd bólintott. Az egyik őr megragadta az állkapcsomat, és lefeszítette, hogy láthatóvá váljanak a fogaim. A fickó keze annyira bűzlött, hogy csak erőlködve tudtam leküzdeni az öklendezésemet. Kínlódva nyeltem egyet, és önszántamból jó nagyra tátottam a számat, hogy ne kelljen még egyszer hozzám nyúlnia. Ha megpróbálta volna beledugni a mocskos ujját a számba, valószínűleg leharapom, nem törődve a következményekkel.
A hivatalnok megszámlálta a fogaimat, ismét bólintott, följegyzett valamit a kezében tartott iratköteg legfölső lapjára, majd határozottan a szemembe nézett.
– Értesz valamilyen mesterséghez? – kérdezte folyékony tormalin nyelven.
Egy pillanatra elgondolkodtam, mi volna a leghelyesebb válasz erre a kérdésre. Nem akartam túlságosan fölverni a saját vételáramat, hiszen Mellithának kellett kifizetnie, de azt sem akartam, hogy tíz másik társammal összebilincselve földművelő rabszolgának árverezzenek el.
– A kardforgatáshoz – feleltem kimérten.
A fickó vállat vont, megint följegyzett valamit, majd továbbment a következő emberhez. Amikor a ruháimért nyúltam volna, az őrök egyike figyelmeztető pillantást vetett rám, így aztán jobbnak láttam, ha nyugodtan ülök, és megvárom, mi történik velem.
Jobb elfoglaltság híján a hivatalnokot figyeltem, aki lassan körbeért a helyiségben. Úgy tűnt, egy csapatnyi rakodómunkás közé kerültem; volt itt továbbá egy írnok, egy kereskedő futárja, egy fazekas meg egy vándor árus. Dastennin tudja, mit tettek, amiért ide kerültek. A kérdezősködés végeztével mindannyiunkat kitereltek a zárkából, még mindig mezítelenül, és beálltunk egy hosszú, végeláthatatlannak tetsző sorba, amely egy hosszúkás, lapos épületbe való bejutásra várakozott. Mellettünk egy másik sor is növekedett: őket szemlátomást a női cellákból terelték ki, és ez a fejlemény egy kissé oldotta a várakozás unalmát. Mély szánalmat éreztem némelyik nő iránt, akik valószínűleg nem a saját hibájukból kerültek ide. Hiábavaló igyekezettel próbálták eltakarni mezítelenségüket kezükkel és hajukkal. Néhányuk apró gyermeket tartott a karján vagy vezetett kézen fogva, szemükben mélységes szomorúság ült. Másokon látszott, hogy nem először esnek át mindezen. Voltak, akik bátor tekintettel méregették a férfiakat, vihogtak és mutogattak, és kézmozdulataik kevés kétséget hagytak afelől, miről folyik a szó közöttük. Egy vakmerő leányzó elkapta a pillantásomat, és hosszan, érzékien rám hunyorított, én azonban észrevettem a tenyerén a bélyeget, amellyel azokat a szajhákat illetik, akik nem átallottak a vendégeiktől lopni, így aztán válasz nélkül hagytam a közeledését.
A sor megindult. Két, botokkal fölfegyverzett őr durva ütésekkel behajtott bennünket egy ajtón. A következő pillanatban hosszú, mély medencével találtam szemközt magamat. Hamarosan az is eszembe jutott, hol láttam ilyet: Messire hegyvidéki tanyáján, ahol a juhokat szokták fürdetni benne. Az őrök valóban úgy hajtottak előre bennünket, a botokkal, mint pásztor a birkákat, és úgy döntöttem, jobb lesz, ha magamtól beleugrom a medencébe, mint hogyha belelöknek.
A víz habos és piszkos volt, szalmaszálak úszkáltak benne, de éppenséggel nem bántam. Többször is alábuktam, és a kezemmel dörzsölgettem magamat, hogy legalább a rám tapadt mocsok nagyjától sikerüljön megszabadulnom, nem véve tudomást a vágásokról és horzsolásokról, amelyek most, hogy víz érte őket, ismét fájdalmasan csípni és sajogni kezdtek. Észrevettem, hogy különféle rovarcsípéseket is sikerült szereznem az elmúlt két napban.
Amikor a medence túlvégén kiemelkedtem a vízből, egy hosszú köntösbe öltözött, kövérkés fickó leültetett egy padra, majd villámgyors és személytelen kézzel kopaszra nyírt. Legalább már volt némi fogalmam róla, mit érezhet a kos, mielőtt a vásárra hajtják.
Tar koponyámmal hirtelen hidegnek éreztem a levegőt, amint kitereltek bennünket egy másik ajtón. Nos, végül is, ez is egy módja a hajvágatásnak, ráadásul ingyen van, de ha engem kérdeznek, szívesebben fizettem volna akármennyit egy rendes borbélynak ehelyett. Ráadásul egy rendes borotválás is erősen rám fért volna... Végigfuttattam ujjaimat az államon, ahol a borosta már éppen abban a viszketős-szúrós állapotban volt, amelyet a férfiak többsége igen nehezen visel el. Kételkedtem benne, hogy akár a saját anyám rám ismerne ebben a pillanatban.
Eszembe jutott, hogyan mossák meg odahaza a hegyekből leterelt, eladásra szánt juhot, és hogyan mérik meg sietve, amíg a gyapjúba ragadt nedvesség még hozzáad valamit a jószág súlyához. Nos, Relshazban szemlátomást ugyanez a módszer dívik: a sorbanállókat ugyanis egy olyasféle mérleg felé terelték, amelyhez hasonlót gyakran láttam a kikötőben, ahol zsákok mázsálására használják. Két mogorva férfi kezelte a nehéz súlyokat, egy harmadik meg a számadást ellenőrizte, beirkált valamit egy nagy könyvbe, és kis cédulákat állított ki, amelyeket azután madzagon minden egyes árucikk nyaka köré erősítettek. Megpróbáltam elolvasni a sajátomat, de sajnos túl szoros volt a madzag, és a cédula megbújt az állam alatt. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból ez a fejlemény sokkal jobban zavart, mint bármi más, ami idáig történt velem.
Miközben visszafelé tartottunk a zárkáinkba, az egyik őr a kezembe nyomott egy csomagot, amely, mint később kiderült, Mellithától származott. Rögtön látszott, hogy fölbontották, de szerencsére Mellitha erre is számított: miután az őrök kivették a részüket, még így is éppen elég sajt meg kenyér maradt benne, hogy kényelmesen megebédeljek. Egyébiránt ez volt a nap egyetlen kedvező eseménye; hamarosan felfedeztem ugyanis, hogy amíg távol voltam, a pénz eltűnt a nadrágomból, ahová elrejtettem, és ahogy a napfény lassacskán kihunyt az ablakban, egyre sötétebb gondolataim támadtak. Minden igyekeztem hiábavalónak bizonyult, hogy távolságot tartsak az eseményektől, amelyeknek folyásába amúgy sem volt beleszólásom, és be kellett ismernem, hogy mélységesen megszégyenítve érzem magamat. Nem a meztelenség tette, még csak nem is az, hogy olyan személytelenül, puszta árucikként kezelnek. Nem; az a tudat töltött el szégyenérzettel, hogy ismét sikerült megkaparintaniuk az agyamat.
Nem tudom, mit tettek velem, hogy így elveszítettem az eszemet. Olyasmire bírtak rá, ami merőben idegen a személyiségemtől, és ami még rosszabb: még csak vissza sem tudok emlékezni rá. Ha tudnám, kit hibáztassak érte, legalább célpontot találnék elkeseredett dühömnek; sajnos, még csak ebben sem lehettem biztos. Az elietimmek tették volna? És ha igen: mit akartak elérni vele? Minél többet gyötrődtem ezen, annál jobban féltem tőle, hogy mindez ismét bekövetkezhet, hiába szántam el magamat olyan erősen, hogy megőrzöm a nyugalmamat. Éppen csak belegondoltam, hogy ismét elveszíthetem az önuralmamat, értelmem a homályba zuhanhat, testem a járókelők irgalmára hagyatva heverhet valahol, kirabolhatnak, akár meg is ölhetnek... És máris azon kaptam magamat, hogy egész testemben remegek, és minden erőmet latba kellett vetnem, hogy kiűzzem az agyamból ezt a felkavaró gondolatot.
Az este lassan éjszakává mélyült odakint, a rácsokon túl, én pedig küszködtem, hogy el ne nyomjon az álom. A szellő halovány sóillatot sodort felém valahonnan távolról, és hirtelen megelevenedett előttem az otthonom. Jaj, hogyan fogok magyarázatot adni az uramnak? Újra és újra végigmondtam magamban a történetet, de még mindig teljesen hihetetlennek tűnt. Mindig is gyűlöltem a rosszul teljesített küldetés utáni magyarázkodást, mely rendszerint e szavakkal kezdődött: „Nem tehetek róla, de...”. Hiába próbáltam azonban bármi mást kitalálni, csak a kétségbeesésem nőtt. A büszkeségem kétségkívül még testi valómnál is nagyobb sérelmet szenvedett, és borzadva gondoltam a pillanatra, amikor majd Messire elé kell állnom, hogy elszámoljak cselekedeteimmel. Szomorúan nyugtáztam, hogy ezzel egyszer s mindenkorra köddé váltak azon reményeim, hogy egyszerű Hűbéresből majd Familiárissá lépek elő egy szép napon.
Fölnéztem a csillagokra. Livak kétségkívül nem olyan lány, aki különösebb ügyet csinálna az ilyesmiből, és ha valaki, hát ő nem fog hibáztatni azért, ami történt. Ezzel együtt is gyűlöltem a gondolatot, hogy vásári bolondot csináltam magamból előtte. Fölsóhajtottam, magamban motyogtam, és elkeseredetten keresgéltem az égbolton a távoli hajnal első jeleit, mindhiába. Ó, hiszen mindez nem történt volna meg velem, ha azok az átkozott varázslók nem rángatják bele az uramat az ő féleszű játékaikba! Két kezem közé fogtam a homlokomat, és félhangosan átkozódtam a sötétben. Azután meg arra gondoltam, muszáj, hogy Shiv, Viltred meg Mellitha kitaláljanak valamit, és kiszabadítsanak innen. Hiszen ott van az a sok nyavalyás ballada, amelyek egy egész falka igricet eltartanak! Hát nem olyasmiről van bennük szó lépten-nyomon, hogy varázslók átsétálnak a falon, láthatatlanná tesznek dolgokat, álmot küldenek az őrökre? Szeretném tudni, mi a fenét csináltak azok ott kint, amíg én idebent percről percre kockáztatom a bőrömet, ha mással nem, hát azzal, hogy összeszedek valami gyógyíthatatlan nyavalyát!
Azután csakhamar rájöttem, semmi értelme nem lenne, hogy kivarázsoljanak innen, akárcsak annak, hogy magam próbáljak kitörni. A városi őrség nyilván azonnal leállíttatná a kompforgalmat, ellenőrizné a városból kivezető utakat, és a legutolsó kunyhót is fenekestől felforgattatná.
A következő pillanatban arra ébredtem, hogy őrök özönlenek be a zárkába, és durván talpra rángatnak bennünket. Letereltek mindannyiunkat az udvarra, ahol béklyót vertek a csuklónkra, és a karikán láncot vezettek keresztül, amely mindannyiunkat összekötött, hogy csak egy sorban, egymás mögött haladhattunk. A gondolat, hogy megláncolnak, mint egy közönséges bűnözőt, hirtelen haraggal töltött el. Mielőtt még végiggondoltam volna, mit teszek, átkozódva elrántottam a kezemet. Az előttem álló őr úgy vágott pofon, hogy fölrepedt az ajkam. Már éppen rávetettem volna magam, de egy másik őr a korbácsával akkorát csördített a hátamra, hogy a csípőmig elzsibbadtam. Az erős fájdalom végre észre térített. Amikor ki tudtam egyenesedni, beálltam a sorba a többiek közé, és összeszorított foggal, engedelmesen követtem az előttem lépdelőt.
Újra és újra emlékeztettem magamat, hogy vigyáznom kell a viselkedésemre. Ha minden jól megy, néhány órán belül megszabadulok, és még az emlékét is elfelejthetem ennek a gyászos helynek. Akkor majd nem lesz más dolgom, mint hogy a nyomába eredjek annak a gonosztevőnek, aki ide juttatott.
A bosszú gondolata fölpezsdítette a véremet, és végre kiszakadhattam borús gondolataim közül, arra figyelve, mi történik körülöttem. Azt is csak most vettem észre, hogy az alatt a néhány nap alatt, amíg tétlenségre kárhoztatva hevertem a zárkában, észrevétlenül kigyógyultam a leggonoszabb sebesülésekből, amelyeket az elfogásomkor kapott verés okozott.
Piszkos mellékutcákon vezettek bennünket keresztül, az őrök nevetgéltek és hátba veregették egymást, fogadásokat kötve, melyikünkért fizetik a legjobb árat. Rájöttem, hogy ismerem az előttem haladó rabot: ő volt az az írnok, akit a zárkában láttam. A nap még éppen csak előbukkant a vöröses cseréptetők fölött, így mindannyian örültünk, hogy gyorsan szedhetjük a lábunkat a csípős reggelben.
– Senki sem tudja, mit gondoljon rólad – szólított meg hirtelen az írnok, hátrapislantva a válla fölött.
– Veled kapcsolatban viszont, úgy hallom, eléggé biztosak a dolgukban – mosolyodtam el. – A fejüket teszik rá, hogy rengeteg pénzért fogsz elkelni.
Az írnok visszamosolygott.
– Csodálkoznék is, ha nem így lenne – vont vállat. – Remélem, az árverés vezetője megengedi, hogy szóljak néhány szót a magam érdekében. Ez a módszer legutóbb is bevált.
– Azt mondod, nem először adnak el? – kaptam föl a fejemet.
Fogalmam sem volt, mi szokott történni a rabszolgákkal az árverés után, és végre kedvező alkalom kínálkozott, hogy kérdezősködjek.
– Kétszer is álltam már az emelvényen – biccentett az írnok. – Az első tulajdonosom meghalt, bennünket meg elárvereztek a hitelezői. A másodiknak meg csak néhány évszaknyi munkára kellettünk, mert leszerződött valami aldabreshi hadúrral.
– És most mire számítasz?
– Ha elég szerencsés vagyok, talán bekerülök egy jóravaló kereskedőhöz, aki tudja értékelni a hozzáértésemet, és még azt is megengedi, hogy néhanap keressek egy pár garast ezzel-azzal. Jó lenne félretennem valamennyit, nehogy a csatornában végezzem. Tudod, már nincs sok időm hátra, előbb-utóbb megöregszem, és nem tudok többé megdolgozni az ágyért és élelemért, amit kapok. Akkor felszabadítanak. – A sovány fickó arca hirtelen ünnepélyessé vált.
A láncaival csörgő menetoszlop nemsokára tágas piactérre érkezett, amelynek közepén magas emelvény állt. Mögötte akolszerű építmény húzódott meg, ahová sietve belökdöstek mindannyiunkat. Bosszankodva vettem tudomásul, hogy innen aligha tarthatom szemmel az odakint gyülekező tömeget. Csak a zajongásukat hallottam, de ebből is arra következtettem, hogy elég sokan lehetnek az emelvény túloldalán, akik rabszolgát, mezőgazdasági munkást vagy bányaszemélyzetet szándékoznak vásárolni.
Elsőként a tanulatlanokat vették sorra. A nap már magasra hágott az égen, mire azok következtek, akik értettek is valamihez, akárcsak az írnok vagy jómagam. A kalyibában forróság uralkodott, és alig lehetett levegőt kapni, és kénytelen voltam a vállammal lökdösődve helyet csinálni magamnak, amikor észrevettem azt a fiatal fiút vödörrel és merőkanállal, aki vizet osztogatott a szomjazó foglyok csésze alakban összeszorított tenyerébe.
– Te jössz! – Egy őr eloldotta az írnok láncait, és a sovány fickó gyors léptekkel vágott neki az emelvénynek.
– Írnok vagyok és könyvelő, folyékonyan beszélem a tormalin nyelvet, a caladhriai és a nyugat-aldabreshi nyelvjárást. Becsületes, pontos munkát végzek, és már tizenöt éve dolgozom ebben a városban. Személyemben nemcsak hűséges szolgára lel, aki megvásárol, hanem szert tesz a hosszú évek alatt összegyűlt szaktudásomra és kapcsolataimra is. Jártas vagyok a bronzkereskedelemben, a tengeri szállítás és a pénzváltás ügyes-bajos dolgaiban. Jól ismerem az adórendszert minden egyes kikötővárosban Coltól Toremalig, otthon vagyok a solurai és tormalin törvénykönyvek csínja-bínja közt, és mindkét jogrendszerben elboldogulok.
Magabiztos hangját zengve-bongva verték vissza a piacteret övező magas falak. Pár másodpercnyi tétova csend után heves licitálás kezdődött. Az írnok végül ezerötszáz koronáért kelt el, és a mosolyából ítélve ez igencsak jó árnak számított.
Következőnek az én láncaimat akasztották le, én pedig lassú léptekkel elindultam fölfelé az emelvényre. A gyomrom helyén mintha mélységes mély kutat éreztem volna. Reméltem, hogy a kardforgatókért kevesebbet kérnek, mint a könyvelőkért. Igen kellemetlenül éreztem volna magam, ha Messire eladósodik miattam egy varázslónak.
Amint fölértem az emelvényre, láttam, hogy a szemközt elterülő térség telis-tele van emberekkel. Minden arc felém fordult, éber szemek fürkésztek. Mellithát kerestem, és mivel nem találtam, pánik kezdte szorongatni a bensőmet. Az árverés vezetője valamit üvöltözött mögöttem, de tudomást sem vettem róla. Alig vártam, hogy elkezdődjék végre az alkudozás, hátha a licitálók között megpillanthatom Mellithát.
Az első ajánlatot egy bikatermetű, sötétbarna ruhás férfi tette, és egyetlen zavarodott pillanatig biztos voltam benne, hogy Nyle az. A második pillantás meggyőzött róla, hogy tévedek, ezzel együtt a hasonlóság kísérteties volt, és a fickó körül tolongó, megtermett legények sem lehettek mások, mint zsoldosok. Vajon úgy gondolja ez az alak, hogy jó hasznomat venné a testőrségében? És ha igen, mennyire elszánt? Reménykedtem benne, hogy legfeljebb ötven-hatvan koronája akad erre a célra.
Hangosan fölsóhajtottam megkönnyebbülésemben, amint meghallottam Mellitha csengő hangját, amely úgy szállt át a tömeg feje fölött, mint az időt jelző harangütések. Rálicitált az előző ajánlatra. Félig elrejtőzve ácsorgott egy csapatnyi vihogó lány mögött, akik nyilvánvalóan csak azért jöttek ide, hogy félig pucér férfiakat lássanak. Százötven korona méltányos kezdőösszegnek számított.
Az elégedettségem azonban gyorsan elpárolgott, ahogy Mellitha ajánlatára sietve rálicitált egy megtermett matróna, akinek gonosz, ellenszenves arca volt és legalább kétszáz elkölteni való koronája. A tétet azonban csakhamar megemelte egy kék bársonyba öltözött, kövér fickó. Rémülten láttam, hogy a kezét egy rózsaszín selyemruhás, kifestett arcú fiatalember vállán nyugtatja.
Valahonnan a tömeg hátuljából valaki háromszáz koronát kiáltott. A lélegzetem is elakadt, amint észrevettem, hogy egy fekete köpenybe bújtatott kéz emelkedik föl, és kukoricasárga hajtincseken csillan meg a déli napfény. Rémülten kerestem a szememmel Mellithát, de nem mertem inteni neki, mivel nem akartam megkockáztatni, hogy az elietimmek észrevegyék.
Megpróbáltam a nyüzsgő tömegen át alaposabban szemügyre venni a jéglakót. Nem az egyenruhás csapatból származott: idősebb fickó volt, egyszerű caladhriai gúnyába öltözve. A nyaka körül aranyos villanás jelezte, hogy a mágiahasználók nyakravalóját hordja. Azon kaptam magam, hogy mind gyorsabban és gyorsabban veszem a levegőt, miközben a licit egyre emelkedett, és hamarosan elérte az ötszáz koronát. Ez pedig azt jelentette, hogy minden félretett pénzemet föl kell ajánlanom Messire számára, már csak becsületből is.
A matróna minden bizonnyal elszánta rá magát, hogy megszerezzen, bár elképzelni sem tudtam, mi oka lehetett erre. Mindenesetre gyorsan hatszázra emelte a tétet, és diadalmas pillantásokat vetett a ferde hajlamú kék ruhás felé, akinek a szándékait nagyon is könnyű volt kitalálni. Én is a fickó felé fordultam, és megpróbáltam a lehető legkevésbé kihívó ábrázatot ölteni. Legnagyobb megkönnyebbülésemre hatszázötven koronánál föladta. És nem csak az én szívemről esett le a nagy kő, hanem szemlátomást a rózsaszín ruhás ifjúéról is, aki kedveskedve dörgölőzött az idősebb férfi vállához.
A zsoldoskapitány azonban még mindig tartotta a lépést, és arcán a legkisebb aggodalom sem látszott. Ijedten pislantottam Mellitha felé. Az árak egyre följebb és följebb kapaszkodtak. Ilyen távolságból nehéz lett volna megítélni Mellitha arckifejezését, a hangja azonban mindvégig határozott maradt, és minden ajánlatot felüllicitált.
Az egyik tét után láttam, hogy egy vézna fickó hajol a füléhez, és valamit súg neki. Mellitha bólintott, és most már nem tíz, hanem mindjárt huszonöt koronával emelte meg a tétet. Következményképpen a zsoldoskapitány nyolcszáz koronánál föladta, és undorodva csóválgatta a fejét. Ekkor vettem csak észre, hogy Mellitha tanácsadója nem más, mint Shiv, akit írnokgúnyába bújtattak, fekete haját beolajozták és kibodorították.
Az elietimmek azonban még mindig játékban voltak, és Mellitha minden ajánlatát megemelték egy leheletnyivel. Tehetetlen dühömben ökölbe szorítottam a kezemet, miközben a licit rendületlenül folytatódott. A tömeg kellős közepén hirtelen kavarodás támadt, a lökdösődés és kiáltozás egy pillanatra megakasztotta az árverés rendes menetét. Magamban átkozódtam, amint észrevettem, hogy a tolongás eltakarja a szemem elől Mellithát, és az elietimmeket is elvesztettem. Shiv gyors léptekkel haladt a tömeg széle felé, majd neki is nyoma veszett.
– Kétezer korona!
Furcsa, idegen kiejtésű hang mennydörgött végig a piactéren, elnémítva a tereferélőket. Az arcok egy része arrafelé fordult, megállapítandó, ki az, aki ilyen nagyvonalúan bánik a pénzével, a többiek az árverezőre néztek, vajon mihez kezd most.
Mielőtt bárki közbeszólhatott volna, az a nyomorult féreg lecsapott az asztalra a kalapácsával.
– Elkelt! – kiáltotta elégedett hangon.
A tömeg fölmorajlott, csodálkozás és értetlenkedés vegyült a kíváncsi tekintetekbe. Mellithát sehol sem láttam. Két őr lépett mellém, hogy lekísérjenek az emelvényről, én azonban ellenszegültem a szorításuknak, és kétségbeesetten nyújtogattam a nyakamat, hátha megpillantom valahol Mellitha karcsú alakját.
– Mozogj már! – Az egyik őr a lábszáramra vágott a korbácsával, a másik pedig úgy megtaszított, hogy dübörögve zuhantam le a falépcsőkön. Még akkor is csak botladozva álltam meg a lábamon, amikor már a fakalyiba túlsó szögletéig hurcoltak.
– Hallgassatok már meg! – kiáltottam, és ahogy a harag ismét elborította az agyamat, dühösen mellbe vágtam az egyik őrt bilincsbe vert kezemmel.
A másik meglendítette a korbácsát, és a következő pillanatban mintha eleven tűz mart volna a mellkasomba. Levegő után kapkodtam, és önkéntelenül összegörnyedtem. A két fickó megmarkolt a felsőkaromnál fogva, és elvonszoltak.
– Itt van, ni! Ki van fizetve, vihetik.
Fölpillantva azt láttam, hogy egy unott relshazi hivatalnok éppen ráüti a pecsétet egy sűrűn teleírt pergamenlapra. Közelebb hajolt hozzám, egy késsel elmetszette a nyakamban függő zsinórt, és egy erélyes rántással leszakította a bilétát, fájdalmas csíkot hagyva elkínzott bőrömön. Ezúttal azonban a nem vettem tudomást a fájdalomról. Tátott szájjal bámultam arra a nőre, aki éppen átvette a pergamenlapot a hivatalnoktól, és gondosan összecsavarta.
Vékony testfelépítésű nő volt, akinek rézszínű bőréhez és sűrű, fekete hajához foghatót még soha nem láttam a mi vidékünkön. Sötéten csillogó fürtjein kékes árnyalat ült, és magasra tornyozva viselte őket a feje tetején. Szinte gézszerűen áttetsző selyemköntöst viselt, amely lágy redőkben omlott le a válláról, elöl kivillantva mélyen kivágott, smaragdzöld ruháját, amelynek szűk szabásvonala kiemelte a nő telt keblét és keskeny csípőjét, ha nem hívták még fel eléggé rájuk a figyelmet a drágakövekkel ékesített arany- meg ezüstláncok és csüngők. Az életkorát nehéz lett volna megmondani, nagyjából talán Livakkal lehetett egyidős, de vékony csontú arcát olyan erős festék borította, hogy még csintalan arckifejezése is csak félig-meddig tűnt hihetőnek.
Mellette robusztus megjelenésű férfi állt, aki nagyjából atyám korabeli lehetett, és olyan arccal tanulmányozott, ahogy a frissen vásárolt lovat szokták. Horgas orra, sűrű, fekete szemöldöke csaknem elvonta a figyelmet élénk tekintetű szeméről. Élénkzöld selyemköntöst viselt, alatta bő fekete nadrágot, amelyet a bokáján megkötött. A köntöst széles, fekete öv fogta össze a derekán. A bőre valamivel sötétebb volt, mint a nőé, hosszú, itt-ott már őszülő haja és szakálla illatos olajtól csillogott. Császári vagyont viselt magán drágakőből és ékszerekből: fülében karikák lógtak, nyakában láncok, ujjain gyűrűk villogtak.
Kettejük mögött sovány fickó ácsorgott finom, apró szemű láncingben. Mindkét kezét széles, drágakövekkel díszített övén tartotta, amelyen két kard és egy kisebb hadseregnek elegendő számú tőr függött. Szemhéját félig leeresztve, unott arckifejezéssel pillantott föl rám.
Beletörődtem, hogy innen már nincs visszaút, teljesen felesleges bármiféle ellenállást tanúsítanom. Ahogy a dühöm elszállt, végre úgy éreztem, át tudom gondolni a helyzetemet. Tehát megvásárolt egy aldabreshi hadúr. Hogy lehet, hogy Viltred nyavalyás jövendőmondó mágiája egy fikarcnyi jelét sem adta ennek?
A láncinges fickó felém intett, én pedig egyetlen szó nélkül melléje léptem. A három aldabreshi vidám léptekkel távozott a rabszolgák óljából, a nő belekarolt a hadúrba, és a fülébe csacsogott valamit. Nyilvánvalóan köszönetet mondott neki, amiért megvásárolt engem. Elégedett arcát, hamiskás nevetését látva kezdtem kissé kényelmetlenül érezni magamat. Egyetlen vigaszom az volt, hogy a velünk szemben haladó járókelők annyira el voltak foglalva az egzotikus küllemű pár ruháinak és ékszereinek látványával, hogy még csak egy pillantást sem pazaroltak rám, szegény rabszolgára, aki láncra verve sompolyogtam utánuk.
Amikor egy pillanatra megtorpantunk az egyik gyaloghídnál támadt tülekedésben, szétpillantottam, hátha sikerül észrevennem Shivet vagy Mellithát. Ezzel azonban csak azt értem el, hogy a tőröket viselő férfi fenyegetően rám mordult. Kihívóan bámultam vissza rá, ám amint a jobbját az öve felé közelítette, meggondoltam magam, és meghunyászkodva elfordítottam róla a tekintetemet. Ha ő akar lenni a kiskakas a szemétdombon, én ugyan nem zavarom meg benne. Legalábbis nem itt, és nem most. Főként nem puszta kézzel, amikor ő egy egész fegyverarzenált visel az övébe tűzve. Amint visszakaptam a kardomat, esetleg tehetünk egy próbát, valóban annyira értenek-e a pengéjükhöz az aldabreshi kardművészek, mint amilyen a hírük.
Két raktárépület között befordultunk egy keskeny mellékutcába, és kisvártatva valami kikötőféle helyen találtam magamat, amely egyenesen a nyílt tengerre nézett. Ez a kikötő azonban egy csöppet sem hasonlított azokhoz a mocskos rakpartokhoz, amelyeket Caladhriában és Lescarban járva megszokhat az ember. A partot hófehér mészkőlapok borították, meg-megcsillanva a napsütésben, és ha véletlenül valami folt esett rajtuk, azonnal ott termett egy tiszta, bár foltozott ruhába bújtatott csavargó egy vesszősöprűvel, hogy helyrehozza. A kikötő körül magas házak álltak, melyeknek alsó emeletén raktárak és üzletek foglaltak helyet, a felsőbb szinteken pedig magánlakások ablakain hajoltak ki az itt lakók, lepillantva a rakpart nyüzsgésére. Rakodómunkások ládákat és zsákokat cipeltek, néha egy-egy vég selymet, szövetet is csomagolatlanul, mások kézikocsikat húztak-toltak, boroshordókat görgettek. Két fickó egy aprócska ládát cipelt nagy elővigyázattal, mögöttük állig fölfegyverzett katonák lépdeltek.
Hatalmas hullámtörők fúródtak egykedvű nyugalommal az öböl kék vizébe, messze kifutva a nyílt tengerre. Biztonságot nyújtó karjuk mögé húzódva a karcsú tengerjáró hajók épségben vészelhették át a futó viharokat, amelyek gyakoriak voltak ezen a vidéken. Hófehér gályák ringatóztak a hullámok hátán, erős építésű szállítóhajók várták, hogy feneketlen gyomruk elnyelje mindazt a fényűzést és gazdagságot, amivel csak szolgálni tud Relshaz kevély városa Aldabreshi drágaköveiért cserében. Selyembe öltözött férfiak ácsorogtak egy csoportban, élénk beszélgetésbe merülve, a karjukra és mellükre aggatott ékkövek ezer színben tündökölve verték vissza a nap sugarait. Kísértésbe ejtő ruhákba öltözött, festett arcú nők suhantak kettesével-hármasával, izgatottan társalogtak és nevetgéltek egymás között, mögöttük szemkápráztatóan fényes páncélba bújt, magas férfiak lépdeltek kifejezéstelen arccal, mindegyik egymaga annyi fegyverrel, amely egy egész zsoldoskülönítménynek elegendő lett volna. Ahogy a társalgás föl-fölcsapott körülöttem, rémülten állapítottam meg, hogy egy szavukat sem értem.
Attól tartottam, hogy félrelöknek, a vízbe taszítanak bennünket, ám a tömeg engedelmesen kettévált új urain és az ő hölgye előtt, földig hajolva hódolatában. A hadúr zárkózott arccal lépdelt közöttük, asszonya azonban ragyogó mosollyal fordult hol erre, hol arra. Még néhány ezüstpénzt is előhúzott a nyakában függő erszényből, és hanyag kézzel a tömeg közé vetette őket.
Magas építésű hajó felé tartottunk, amelyhez közelebb érve három evezősoros gályának bizonyult. A főárboc tetején élénkzöld lobogó lengedezett, időről időre felém villantva azt a szögletes alakzatokból álló, titokzatos ábrát, amelyet sehogyan sem tudtam megfejteni. A hadúr megtorpant, odavetett néhány szót a testőrének, majd felkísérte hölgyét a fedélzetre vezető két palló egyikén.
Néma kérdésként felvontam a szemöldökömet, úgy pillantottam a testőrre. Vállat vont, rézszínű szemében némi zavarodottság villant, majd felém intett, és kimért léptekkel átsétált a másik pallóhoz. Egy pillanatig haboztam, kövessem-e, amíg körülpillantva rá nem jöttem, hogy ha megpróbálnék elmenekülni, egy szempillantás alatt tíz-tizenkét aldabreshi eredne a nyomomba, mint kutyák a patkány után. Mélyet sóhajtottam, és engedelmesen követtem a testőrt. Arckifejezésem nyugodt volt, noha gondolataim őrülten rohantak körbe-körbe, önmagukba visszatérő körükben, ahogy az egérke keresi a menekülést, ha valamelyik gonosz szobalány vödröt borít rá. Dastennin legyen velem, hogyan fogok kimászni ebből?
Amikor végül mindketten ott álltunk a fedélzeten, a fickó, aki fegyvertárat viselt az övében, egy mozdulattal arra az üres helyre mutatott, amelyet két nagy kötélbála határolt, és hanyagul hátat fordított nekem. Figyeltem, ahogyan belép egy ajtón, amely valószínűleg a fedélközbe vezethetett, és alig akartam elhinni, hogy őrizetlenül hagyott. Néhány gyors lépéssel a hajókorlátnál teremtem. Ám egyetlen mozdulatomra hat vagy hét sötét bőrű arc fordult felém, a matrózok és rakodómunkások abbahagyták a munkát, és barátságtalan tekintettel végigmértek. Így aztán vonakodva visszatértem a nekem kijelölt tartózkodási helyre, és megpróbáltan ártatlan képet vágni, mintha nem lennék más, mint a rakomány egy része, amely történetesen a maga lábán megy ide-oda, ha megengedik neki.
A kikötő eddig rendezettnek tűnő nyüzsgése hirtelen fölbolydult, én pedig reménykedve tekergettem a nyakamat erre-arra, a felfordulás okát keresve. Szerettem volna megpillantani valahol Shiv fekete haját vagy Mellitha kék köpenyét. Ehelyett azt kellett látnom, hogy a tömeg ijedten rebben szét egy csapatnyi fekete egyenruhás fickó előtt, akiknek szőke haja messziről világított a fekete aldabreshi fejek között. A gyomrom összerándult, tehetetlenül néztem, ahogy mind közelebb és közelebb érnek, és vezetőjük nyakán megvillan az aranymedál, egyetlen ellenpontjául komoran fekete öltözékének. Értetlenül bámultam, ahogy elmasíroznak a gálya mellett; annyira meglepődtem, hogy még a megkönnyebbült sóhaj is elmaradt. Erősen dobogó szívvel figyeltem, hogyan cövekelnek le egy távolabbi kikötőhely mellett. A vezetőjük megszólított egy rőtvörös hajú, vékony aldabreshi nőt, aki sokat mondó kézmozdulatokkal felelt a kérdésére.
Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy némaság vesz körül. Ijedten hátrafordultam, hogy lássam, vajon én tettem-e valami rosszat. Rá kellett jönnöm azonban, hogy a körülöttem állók még csak tudomást sem vesznek rólam. Minden tekintet a hadúrra szegeződött, aki most a hajó orrában állt, a zöld ruhás nővel beszélgetve. Apró kalitkát vett át a nő kezéből, és kinyitotta az ajtaját: fehér sirály röppent ki tömlöcéből, szárnya vége kékesfeketén csillant. Szemlátomást minden jelen lévő visszatartotta a lélegzetét, engem kivéve. A madár villámgyorsan emelkedett az ég felé, egy szárnycsapással megkerülte a főárbocot, majd délnek tartva eltűnt szem elől.
A néma csendet az aldabreshiek örömteli, megkönnyebbült kiáltásai törték meg. Lábam alatt megremegett a fedélzet, és ijedten néztem, ahogy a matrózok pontos, gyakorlott mozdulatokkal eloldják a parttól a hajó köteleit. Az evezők hangos csattanással vágódtak a vízbe, és valahonnan a talpam alól meghallottam az ütemet jelző dob puffogását. Minthogy immár senki nem figyelt rám, a korláthoz rohantam, és elkeseredetten kapaszkodtam bele. Végre megpillantottam Shiv nyurga alakját: élénken vitázott egy smaragdzöld ruhás aldabreshi fickóval. Nem messze tőle az elietimmek egyenesen feléje tartottak a rakparton, zárt alakzatba tömörülve, lépést tartva egymással, a varázsló azonban olyan mélyen elmerült a vitatkozásban, hogy föl sem figyelt rájuk.
– Shiv! – ordítottam rémülten, de hangom beleveszett a kikötő zajába és az evezők loccsanásába.
A hatalmas gálya olajozottan fordult, irányba állt és méltóságteljesen megindult kifelé a kikötőből. Útjából engedelmesen félreálltak a kisebb hajók, és hamarosan eltakarták keresgélő szemem elől a kikötő rakpartját.
Tehetetlenül álltam a korlátnál, dühömben hangosan átkozódva, és még azt is csak alig vettem észre, hogy valaki hátulról megütögette a vállamat. Ajkamra fagyott az átok, megfordultam, és meglepetten láttam a kardokat viselő férfi kifejezéstelen tekintetét. Gyors mozdulattal a csuklómra feszülő bilincsekért nyúlt, kinyitotta és megvető mozdulattal a tengerbe vetette őket, majd intett, hogy kövessem.

 

 

ÖTÖDIK FEJEZET

Az alábbi levelet Sidra, Lady Metril recept- és aforizmagyűjteményében találták Caladhriában; a levél keltezése: Nehézfejű Leoril uralkodásának tizedik éve

 

Legdrágább Sidrám!

A lehető legizgalmasabb híreim vannak! Herist hazatért az utazásáról, és sikerrel járt! Most, amikor ezt a levelet írom, már virágoznak is az apró fűszernövény palánták az üvegházainkban. Hát nem csodálatos? És ami még szebb, a főkertészünk azt állíja, ha a palánták valamivel nagyobbra nőnek, sikerülhet kiültetnünk őket a szabad ég alá. Herist azt mondja, nem tudja, mennyi idő kell, amíg a bokrok bogyókat érlelnek, de ha egyszer eljön ez az idő, busás vagyonra tehetünk szert a fűszerek eladásából. Biztos vagyok benne, hogy az emberek szívesebben kereskednek majd velünk: elvégre mi beérjük frissen vert arany- meg ezüstpénzzel, és nem bonyolódunk barterügyletekbe meg átváltási árfolyamműveletekbe. Amíg a szigeten lakó vadak ki nem tanulják a pénzhasználat csínját-bínját, úgy tűnik, egyáltalán nincs vetélytársunk. Hiszen még rendes kikötők sincsenek arrafelé!
Herist csodálatos történeteket mesélt a kalandjairól azok között a barbárok között. Rengeteget utazott, és általában mindenütt szívesen fogadták. Az hiszem, meglehetősen naiv teremtések az ottaniak, és sok tekintetben olyanok, mint a gyerekek. Minthogy Misaen az ő kikémlelhetetlen bölcsességében úgy találta jónak, hogy ellássa szigetüket ásványkincsekkel, drágakővel és mindenféle gazdagsággal, még az alacsonyabb sorúak is ékköveket hordanak magukon. Úgy cserélgetik őket egymás között, mint a gyerekek a színes kavicsokat Napfordulókor, a vásáron. Herist olyan gyöngyöket hozott nekem, édesem, hogy rosszul leszel, ha meglátod őket! Hát még, ha azt is meghallod, hogy mit adott értük... Két ócska kardot meg egy zsák szöget!
Az uralkodóik igen-igen öreg emberek, akiket kövérre hizlalt az egész életen át tartó jólét. Kérdezősködésemre Herist elmondta, hogy az étvágyuk korántsem csak az étkezőasztal ínyencségeire meg a remek borokra terjed ki. Mindegyikük mellett egy falkányi asszony várja ura intését; ezek a nők feleségeknek nevezik magukat, de én azt hiszem, az „ágyas” szó inkább illenék rájuk. A lehető legbotrányosabb módon öltözködnek, festik az arcukat, és látszólag nincs semmi más céljuk az életben, mint hogy kielégítsék minden férfiember vágyát, aki csak rájuk veti a szemét. Azt hiszem, egyáltalán nem is értenek máshoz, amilyen tanulatlanok és istentelenek. Herist váltig állíja, hogy őt ugyan nem ejtették kísértésbe, bár azt is bevallotta, hogy egyes nagyurak éppenséggel maguk kínálják föl asszonyaik szolgálatait a jámbor utazónak.
Azt hiszem, fogalmuk sincs a királyság mibenlétéről vagy az ország kormányzásának szabályairól. Minden hadúr korlátlanul birtokolja azt a szigetet, amelyet fegyveres erővel meg tudott kaparintani. Igen nagy becsben tarják a kardforgatás és az íjkezelés tudományát, mivel nem ismernek más eszközt a viták megoldására, mint a nyers erőt. Heristnek nagyon elővigyázatosnak kellett lennie a fűszermagvak beszerzésénél, mivel ha azok a barbárok akár egy fikareznyi tudomást is szereztek volna a terveiről, az élete nem ért volna többé egy fabatkát sem. De, amint mondani szokta, a bika is csak akkor veszedelmes, ha felbőszítik, neki pedig sikerült okosan elaltatnia a gyanakvásukat.
Most már igazán muszáj eljönnöd hozzánk, drágám! És légy szíves, úgy készülj, hogy hosszabb időre maradsz! Alig várom már, hogy megmutassam neked az új ékszereimet meg a többi ajándékot, amit Herist hozott: a selymeket, szobrokat meg más értékes ritkaságokat. Képzeld, van közöttük néhány fafaragvány, amelyek még a legszabadosabb arcra is pír csalnak...

Sok szeretettel. Trini, Lady Arbel
Kelt: Tavaszutó 11. napján, az Őzike-nyaralóban

 

 

Shek Kul gályáján, a Lescari-öböl vizén

Tavaszutó 33. napján

Engedelmesen követtem a kardművészt, aki egy kabinba vezetett a hajó hátulsó részében. Szemében mintha a rokonszenv halovány villanását láttam volna, miközben kinyitotta az ajtót, és intett, hogy menjek be. Fáradtan léptem át a küszöböt, fejemet lecsüggesztettem, és igyekeztem a lehető legártatlanabb képet vágni. Nem is volt nehéz dolgom, tekintve a testemet borító, gyógyuló hegeket és a börtön egyéb emlékeit. Agyam azonban nagyon is éber volt, és egyre azon törten a fejemet, vajon mi történhet ezenközben a rakparton.
Előttem, feltornyozott párnák rengetegének dőlve üldögélt az a nő, aki jelenlegi kellemetlen helyzetemért felelős volt. Kezében gondos munkával hímzett selyemdarabokat tartott, értő szemmel vizsgálgatta és párosította össze a különféle színű kelméket. Ahogy rám pillantott, keskeny arcán egy pillanatra gonosz öröm suhant át, amit nem tudtam mire vélni. Azután kedves, hívogató hangon kiáltott valamit, és egy oldalajtón egy másik, fiatalabb nő lépett be. Meglepett arckifejezése rémültté változott, amint meglátott engem.
Az idősebbik nő békés arckifejezéssel tanulmányozott egy bonyolult virágmintát. A fiatalabbik megvetéssel és maró gúnnyal nézett végig rajtam, majd dühtől éles hangon rátámadt a másikra. Egyre növekvő nyugtalansággal figyeltem a vitájukat: a varrogató nő látszólagos nyugalommal és kedves gondtalansággal válaszolt a másik mind kétségbeesettebb vádjaira. Végül a harag és a sértett büszkeség olyannyira elhatalmasodott a lányon, hogy könnyekben tört ki, és dühödten kiviharzott a kabinból.
Még mindig az ajtóban álltam, és fogalmam sem volt, mit tegyek. Nagy nehezen rávettem magamat, hogy félretegyem Shiv és a többiek sorsa fölött érzett aggodalmamat, bezárván abba a bizonyos dobozba az agyam hátulsó szobájában. Reméltem, hogy tudnak vigyázni magukra. Végül is ők legalább együtt lehetnek, vannak ismerőseik Relshazban, és Livaknak nagyon is helyén az esze. Nekem pedig most elsősorban a saját dolgommal kell törődnöm, azaz minden erőmmel azon kell lennem, hogy életben maradjak itt, amíg valamiképpen lehetőséget nem találok rá, hogy visszatérjek a kontinensre. Magamra maradtam, és ahogy a körülmények mutatták, nem is kis veszélybe keveredtem.
Tűnődve méregettem a nőt, ő azonban szemlátomást mélységesen belemerült a kézimunkájába. Mandulavágású szeme azonban elégedetten csillogott, és gondosan kifestett szája sarkában győzedelmes mosoly bujkált.
A testőr mozdult meg elsőnek. Kérdő pillantást vetett úrnőjére, majd felém fordult, és az ajtóra mutatott, amely mögött a sírdogáló lány eltűnt. Vigyázva, hogy arcom ne tükrözzön semmiféle érzelmet, a könnyű csapóajtóhoz léptem, amely a lány haragjának nyomaként még mindig ide-oda lengett sarokpántjain.
Jókora, szellős kabinban találtam magamat. A tágas ablakok egy kicsike, elkülönített fedélzetrészre néztek, amely a hajó hátuljában foglalt helyet. A lány már nem sírt, de a könnyek még mindig ott csillogtak az arcán, tönkretéve remekműnek számító arcfestését. Jöttömre enyhén elpirult, és ajka keskeny vonallá szorult össze. Viharos barna szemében harag és zavarodottság váltotta egymást, majd mély lélegzetet vett, talán hogy mindkettőt leküzdje. Úgy véltem, okosabb, ha a lehető legsemlegesebb arckifejezést öltöm magamra.
Így telt el néhány másodperc, majd a lány vállat vont, és talányos arccal ismét sóhajtott egyet, kisimítva arcából egy hosszú, fekete hajtincset. Kihúzta magát párnáin, elegáns borostyánsárga ruhájának szegélyét drágakövekkel ékes bokája köré igazította. Igen szép bokája volt, és csodálkozva láttam, milyen izmos a lábszára – hogyan férhet ez össze ezzel az életmóddal? Mindent egybevetve igen érzéki megjelenésű virágszál volt: termetére nézve nagyjából az állam magasságáig ért, kerek csípője volt és telt keble, amelyet alig takart el ámuló szemem elől az ujjatlan selyemruha. Kerek arcához semmiképpen sem illett a dühös kifejezés, bár azt el tudtam képzelni, hogy telt ajkát igen kifejezően tudja lebiggyeszteni. Kurta mozdulattal a padlóra mutatott, és közben egyik sima, barna válla előbukkant a ruhából.
Úgy tűnt, az aldabreshiek nem hisznek igazán a székek célszerűségében. Nem tehettem mást, letelepedtem a padlóra, és megpróbálkoztam egy bizalomkeltő mosollyal.
– Bocsánat, nem értem az aldabreshi nyelvet – szólaltam meg a tisztesség kedvéért.
A lány bosszankodva ráncolta a homlokát, és relshazi nyelven próbált beszélni hozzám. Vállat vontam, arcomon néma bocsánatkéréssel. Olyan problémába ütköztem, amely számomra teljesen új volt. Eddig, ha véletlenül olyasvalaki akadt az utamba, aki nem beszélt tormalinul, mondjuk egy tudatlan parasztember valahol az erdők hátsó bugyrában, hát kisegített a dalasori vagy caladhriai nyelvtudásom. Álmomban sem jutott eszembe, hogy meg kellene tanulnom a szigetvilág nyelvét. Különben sem lett volna kitől tanulnom, hiszen nem ismerek senkit, aki értené ezt a nyelvet.
– Tormalin vagy? – kérdezte a lány néhány percnyi gondolkodás után. Tétova szavain erősen érződött az aldabreshi akcentus.
Ügyetlenül meghajoltam feléje, ami meglehetősen nehezemre esett, tekintve, hogy a földön ültem. Nem volt azonban ötletem arra nézvést, mi mást is tehetnék.
– A nevem Ryshad – feleltem.
A lány néhányszor elismételgette a számára nyilván furcsán ható szót. Idegenül, különválasztva ejtette a szótagokat, valahogy így: „Rya-shad”.
Nos, legjobb lesz, ha hamar hozzászokom új elnevezésemhez, mivel beletelik egy kis időbe, amíg rájövök, hogyan is lelhetnék egérutat.
A lánynak közben mintha sikerült volna megbarátkoznia a fejleményekkel, mert elégedett arccal bólintott, és saját magára mutatott.
– Laio Shek vagyok – szólalt meg különös, éneklő hangon. – Shek Kul negyedik felesége és a takácsok főfelügyelője.
Ismét meghajoltam, ezúttal olyan mélyre görnyedve, amennyire csak telt tőlem. Tisztában voltam vele, mit kíván az illem, ha az ember fia egy tormalin uralkodóház fejével, annak örököseivel vagy a feleségével találkozik, hogyan köszöntsek egy lescari herceget vagy Ensaimin valamelyik lordját, arról azonban fogalmam sem volt, milyen lehet a hivatalos érintkezési formula úr és rabszolga között. Úgy képzeltem, hogy az eszmecsere nyelve legfőképpen a korbács, és nem akartam okot adni ennek a lánynak, hogy ilyesmihez folyamodjon. Inkább álcázom magamat tökéletes idiótának, akár még az orromat is a padlóba verem. Hiszen esélyen sem marad a menekülésre, ha megvernek, megkötöznek vagy tömlöcbe vetnek.
Kényelmetlen csend következett, így aztán a kabin berendezését kezdtem szemügyre venni. A fával borított falakat halványsárgára festették, és sűrűn teleakasztgatták finom szövésű selyem faliszőnyegekkel. A padlót gondosan kifényesítették, a kabin hátsó részében pedig alacsony ágy állt, telis-tele drága takarókkal. A takarók tetején rendetlenül odavetett ruhák hevertek, az ágy mellett pedig, egy jókora tálcán, különféle arcfestőszereket láttam.
– Rossz szagod van – szólalt meg hirtelen Laio. – Előbb meg kell fürödnöd, mielőtt hozzálátnál a feladataid elvégzéséhez.
– Pontosan miben állnak a feladataim? – kérdeztem óvatosan.
Laio elhúzta a száját, és bosszúsan fölszisszent. Remek vonalú orrát sértődötten fölhúzta.
– Tölts nekem bort! – intett a felé a palack felé, amely egy alacsony asztalkán álldogált a fal mellett, nem messze az ablakoktól.
Teletöltöttem egy poharat, de hiába keresgéltem bármiféle tálcát. Laio beleegyezően bólintott, ám arca még mindig gondterhelt maradt.
– Tölts magadnak is, és ülj le! – szólalt meg váratlanul.
Elég gyenge, hígított bor volt, és az íze sem volt világraszóló. Kis kortyokban iszogattam, közben Laio már végzett is a sajátjával, és két ujja közt forgatta a vékony üvegpoharat. Hosszú körme gyöngyházas fényben ragyogott.
– Ezek szerint tehát a szárazföld lakója vagy, és keletről jöttél, ugye? – kérdezte lassan.
– Igen – bólintottan. – Zyoutesselából származom, Tormalinföld déli részéről.
Laio csak legyintet erre a pontosításra.
– Szárazföldi vagy, és semmit sem tudsz a szigetünkről – állapította meg.
Nos, őszintén szólva valóban nem sokat tudtam az Aldabreshi-szigetvilágról; legföljebb csak azt, hogy vagy száz vérszomjas hadúr osztozkodik rajta. Mindegyikük vasmarokkal sanyargat egy-egy nagyobb szigetet és a hozzá tartozó néhány kisebbet, vérrel és terrorral uralkodva rajtuk. Eszembe jutottak azok a hátborzongató rémmesék, amelyeket az évek során itt-ott hallottam erről a vidékről.
– Semmit – bólintottam engedelmesen.
Laio tűnődő arccal, féloldalt hajtott fejjel pillantott rám.
– Mióta vagy rabszolga? – kérdezte.
– Shek Kul az első gazdám – feleltem, és megköszörültem torkomat, melyet mintha martak volna ezek a szavak.
Laio megint dühös arcot vágott, és motyogott valamit aldabreshi nyelven, amit talán jobb is, hogy nem értettem. Ezzel együtt az volt az érzésem, hogy a haragja nem ellenem irányul.
– Nem tudom, hogyan sikerült Gar Sheknek meggyőznie Shek Kult, hogy vegyen meg téged, de szinte biztos vagyok benne, hogy azért tette, mert csapnivaló rabszolgának gondol téged. A személyes rabszolga ügyetlensége a tulajdonosára vet rossz fényt, és azt hiszem, az a gonosz nőszemély abban reménykedik, hogy így megszégyeníthet. Én azonban nem adom meg magamat neki! Már így is túl nagy elégedettségére szolgált, amikor látta, hogyan reagálok a viselkedésére!
Felém intett a poharával, én pedig fölkeltem ültömből, hogy ismét teletöltsem.
– Mit gondolsz, mi lesz a feladatod? – szólalt meg Laio.
Magamban végigfutottam azokon a történeteken, amelyeket az aldabreshi nőkről meg a személyes rabszolgáikról hallottam, és igyekeztem kiválasztani közülük a legkevésbé erkölcstelent.
– Meg kell védenem téged más férfiaktól, hogy érintetlenül maradj a férjed számára? – kockáztattam meg.
Laio arcán az undor kifejezése suhant át.
– Szóval ti, szárazföldiek azt hiszitek, hogy bennünket úgy kell őrizni, mint a ketrecbe zárt baromfit? Nem a férjem rabszolgája vagy, hanem az enyém, értetted?
Bólintottam, noha egyre kevésbé értettem.
– Meg kell védened engem, ez igaz – folytatta Laio –, de nem a férjem kedvéért, hanem saját magamért. Ha én azt parancsolom, bárkivel szembe kell szállnod, még magával Shek Kullal is. Nálunk, a Szigeteken egyetlen férfi sem rendelkezhet szabadon a felesége testével!
Nem igazán hittem benne, hogy igazat mond. Tudomásom szerint egyedül a Tormalin Törvénykönyv ismer olyan esetet, amikor a férj eltiltható házastársi jogainak gyakorlásától, ez azonban csak akkor következhet be, ha a feleség három független tanúval képes bizonyítani az erőszak tényét. Ennek ellenére buzgón bólogattam, és tovább hallgattam Laio furcsa kiejtésű csacsogását.
– Most pedig jól figyelj rám! – emelte föl a fejét. – Gyorsan kell tanulnod, mert semmit sem szándékozom kétszer elmondani. Nálunk, Aldabreshiben egy feleség a saját jogán kapja társadalmi státuszát és feladatait. Mindannyian a férjünk tulajdonának egy-egy részét igazgatjuk, és ha úgy találjuk jónak, gyermekkel ajándékozzuk meg őt, cserébe a védelméért és a szívességeiért. A férfi vagyonán és gazdagságán sokat lendíthet, ha rátermett feleségei vannak. Elvégre a házasság nem más, mint kötelék, és az ilyesféle kötelékek rengeteget érnek itt, a Szigetvilágban. Shek Kult a szomszédaihoz is fűzik különféle kötelékek, és a feleségein keresztül kapcsolatban áll két igen befolyásos úrral. Nagyhatalmú embernek számít. A birodalma a Szigetvilág déli részén fekszik.
Nos, ez az én számomra azt jelenti, hogy igen messzire kerülök délre; távolabbra, mint az Ezerszél-fok. Undorodva gondoltam a Szigetvilág forró, nedves éghajlatára, amelyről olyan sok rosszat hallani. Laio most még az eddigieknél is lassabban beszélt, mivel biztos akart lenni benne, hogy megértem. Engedelmesen hallgattam. Elvégre minél többet megtudok a lakhelyükről, annál könnyebb lesz kifőznöm valamiféle tervet, hogyan másszak ki ebből a helyzetből. Hirtelen különös, váratlan elégedettség töltött el attól a gondolattól, hogy teljesen magamra vagyok utalva. Végre nem kell kotnyeles varázslóknak engedelmeskednem, és nem kell tiszteletben tartanom mások terveit! Abban biztos voltam, hogy Messire itt aligha talál módot rá, hogy segítséget küldjön nekem, még akkor sem, ha Planirnak esetleg sikerült figyelmeztetnie őt, hogy veszélyben vagyok. A D'Olbriot-háznak soha semmi kapcsolata nem volt a Szigetvilággal, legföljebb ha néhanap üldözőbe vett egy-két kalózhajót, amelyek a viharos északi vizeken garázdálkodtak, a Lescari-öbölbe tartó hajókat prédálva.
– Shek Kul első felesége felel a háztartásért meg a drágakövekért – magyarázta Laio. – Kaeska Shek a neve, de a lánykori neve Kaeska Danak. A második feleség Mahli Shek, született Mahli Kaasik. Ő felügyeli a gazdálkodást Shek Kul földjein, neki tartoznak jelentéssel a munkavezetők meg a szabad szigetlakók, és ő adja el a megtermelt javakat. A harmadik feleség Gar Shek, leánykori nevén Gar Gaska, aki északnyugatról származik. Ő virágoztatta fel a hímzések és kézimunkák kereskedelmét. Szép sikereket ért el vele, és ez jó fényt vet Shek Kulra, ezért aztán sok mindent ráhagy erre a feleségére.
Laio arcán önelégült mosoly villant föl.
– Nos, ez nem fog sokáig tartani – jegyezte meg csúfondáros hangon. – Mahli ugyanis terhes, és ha a gyermeke megszületik, első feleséggé fog előlépni. Majd ő helyre teszi Gart! Én pedig Shek Kul negyedik felesége vagyok, leánykori nevemen Laio Sazac, a középnyugati szigetekről származom, és egy éve vagyok férjnél. Jelenleg én vagyok a legalacsonyabb rangú a feleségek között, így az én dolgom a gyapjútakácsok felügyelete, én igazgatom a munkájukat, és én adom el az elkészült kelmét. Az üzleti köröm kiterjed Shek Kul és Kaasik Rai szigeteire, évente legalább háromszor végigjárom őket. De más tájakról is jönnek hozzám látogatók és üzletfelek. Neked az a dolgod, hogy mindenben kiszolgálj engem és a vendégeimet, akik üzleti vagy egyéb ügyben érkeznek hozzám. Érthető?
– Igen, azt hiszem.
Ezek szerint tehát kissé pontatlanok azok a közkeletű történetek, melyek szerint az aldabreshi hölgyek a világtól elzárva, ketrecben üldögélnek, mint az egzotikus díszmadarak, és csak azt várják, mikor tehetnek végre a férjük kedvére a lehető legpikánsabb módokon.
– Mindenféle kérdezősködés nélkül engedelmeskedned kell a parancsaimnak. Nem szállhatsz szembe velem a nyilvánosság előtt, és nem feleselhetsz vissza. Ha valamit nem értesz, várd meg, amíg kettesben maradunk, és csak akkor kérdezd meg! És jól jegyezd meg: Shek Kul vagy Gar jelenlétében semmi esetre sem válaszolok a kérdéseidre. Mahlitól elfogadhatsz parancsokat, Gartól vagy Kaeskától azonban még véletlenül sem. Nincs joguk, hogy utasításokat osszanak neked, és ezt ők is nagyon jól tudják.
Nem tudtam ugyan elképzelni, hogy a dölyfös Gar Shek ilyesmi miatt zavartassa magát, de Laio arcát látva nem volt kedvem ellenkezni vele. Közben az is eszembe jutott, hogy Gar akár hallhatja is Laio szavait a szomszéd szobában. Lehet, hogy a lány elsősorban őt akarja kioktatni, nem is annyira engem.
– Majd gondoskodom róla, hogy minél több időt tölthess Grivallal, Mahli szolgájával – bólintott Laio. – Tőle megtanulhatsz mindent, amit csak tudnod kell a személyes rabszolga feladatairól Gar szolgája, Sezarre pedig nagyszerű kardforgató; biztosan gyakorol veled annyit, hogy elfogadható szintre fejleszd a tudásodat. És ha már együtt töltöd vele az idődet, alkalmad lehet megtudni, miben sántikál Gar. Hamar meg kell tanulnod az aldabreshi nyelvet; beláthatod, nekem nincs időm arra, hogy folyton a te barbár nyelvedre fordítsam a parancsaimat. Ha igyekszel egy kicsit, az évszak végére folyékonyan beszélhetsz aldabreshiül.
Hangja nem tűrt ellentmondást, én pedig savanyúan latolgattam magamban, vajon mennyire lesz nehéz dolgom. Amennyit eddig hallottam az aldabreshi nyelvből, olyannak tűnt, mintha körömrágás közben köpködni próbálnának.
Laio egyik tenyerével megdörzsölte az arcát, és lebiggyesztett ajakkal vette tudomásul, hogy elmázolta a festéket.
– Hozz egy kis krémet! – utasított. – Sürgősen el kell tüntetni ezt a rondaságot. – Azzal afelé a nehéz, intarzia-berakásos láda felé intett, amely az egyik sarokban állt.
Fölkeltem, és kinyitottam a ládát, de első pillantásra visszahőköltem attól a rengeteg csecsebecsétől, ami a szemem elé tárult. Laio utasítására összeszedtem néhány rongydarabot, egy fedeles porcelántégelyt, amelyben valamiféle krém lehetett, meg egy relshazi stílusban készült kék üveget, benne afféle gyanús szagú folyadékkal, amelyet legjobb tudomásom szerint vérzéscsillapításra szoktak használni. Az egészet egy tálcára raktam, majd letérdeltem vele Laio mellé, és magamat kissé fölöslegesnek érezve végignéztem, ahogy letörli a festéket az ajkáról, szemhéjáról és az egész arcáról. Csupasz arcát látva meglepetten állapítottam meg, hogy talán ha tizenhét-tizennyolc éves lehet. Eddig legalább öt évvel idősebbnek hittem, nagyrészt a viselkedése alapján; olyan jól játszotta a magas pozíciót elért, befolyásos hölgyet.
A bejárat felől kopogtatás hallatszott, és Laio elnémult. Türelmetlen intésére sietve ajtót nyitottam. Terhessége előrehaladott szakában lévő nő lépett be krémszínű, egyszerű szabású ruhában. Nagyjából egymagas lehetett velem. Könnyedén a falnak támaszkodott, és rámosolygott Laio Shekre. Kérdezett tőle valamit aldabreshi nyelven; mély, rekedtes hangja mintha tompította volna a fülemben e különös nyelv idegen, kemény hangzását. Laio elnevette magát, és drámai mozdulattal felém mutatott, arca csupa tanácstalanság volt. Ebben a pillanatban határoztam el, hogy megtanulom az aldabreshi nyelvet, még akkor is, ha úgy fog hangzani az ajkamról, mintha egy kutya öklendezne. Még egyszer nem nézem végig tehetetlenül, hogy egy lány, aki talán fele annyi idős, mint én, gonosz vicceket sütöget el a fülem hallatára, és még csak nem is értem!
Mialatt a két nő beszélgetett, alaposan szemügyre vettem az újonnan érkezettet. Magas, megtermett nőszemély volt, még ha a terhességét leszámítom is. Ha azt mondom, hogy idegenül festettek a szememben Laio hosszú, fekete fürtjei, amelyeket a hátára engedve hordott, hát kétszeresen is furcsálkodnom kellett ennek a másik hölgynek a hajviseletén. Rövidke fürtjei olyan erősen göndörödtek, hogy úgy tetszett, mintha borsszemek ékesítenék a fejét. A bőre sötétebb volt, mint bárkié, akivel valaha találkoztam, és ez könyörtelenül emlékeztetett rá, milyen sokfélék is az aldabreshiek. Mégsem kételkedtem egy percig sem a jóindulatában, és ez talán kerek, mélybarna szemének volt köszönhető, meg annak, hogy széles arccsontjához jól illő, húsos szája sarkában apró nevetőráncok ültek.
Laio mondott valamit, amitől Mahli nevetésben tört ki. A fiatalabbik nő felkelt párnáiról, szemlátomást sokkal jobb kedvűen, mint ahogy néhány perccel ezelőtt találtam.
– Átmegyek Mahlihoz – jelentette be vidáman. – Tegyél itt egy kis rendet, aztán nézd meg, hol van Sezarre! Majd később folytatjuk a beszélgetést.
Parfümillat és selyemsuhogás kíséretében hagyta el a szobát, én pedig egyből felpattantam a földről, és megdörzsölgettem elgémberedett térdemet. Őszintén szólva nem sok kedvem volt hozzá, hogy eljövendő napjaimat a padlón csúszva-mászva töltsem; reménykedtem benne, hogy a szárazföldre érve az aldabreshiek valamivel több bútort használnak. Végigtekintettem azon a káoszon, amelyet Laio, úgy tűnt, szinte előírásszerűen kelt maga körül, és eszembe jutottak anyám szigorú szavai, amikor azzal fenyegette Kitriát, hogy ha másképp nem megy, fűzfavesszővel tanítja rendszeretetre. Nos, azt hiszem, a fiatal lányok a világ minden részén egyformák.
Önérzetem erősen tiltakozott, amint egy csúszós, omlós anyagból varrt selyemruha után nyúltam, aztán csak álltam tanácstalanul, mivel sehol sem láttam szekrényt vagy utazókoffert, ahová betehettem volna. Hirtelen harag tört rám, és erős kísértést éreztem, hogy darabokra szaggassam a fényűző holmit, csak hogy lássam, milyen arcot vág erre az a parancsolgató kis virágszál. Kezem ökölbe szorult a finom kelmén, ám a következő pillanatban elnevettem magam, furcsállva, hogy egy ilyen semmiség ennyire kihozhatott a sodromból. Igaz, ami igaz, egyelőre valóban kilátástalan helyzetben voltam, de nem volt szabad elfelejtenem, hogy jobb, ha meghúzom magam, amennyiben élve szándékozom kikerülni innen. Nos, ha úgy vesszük, nem történt nagyobb baj, mint hogy hűbéresből szobalánnyá léptem elő. Ami azt illeti, nem haladok valami nagy léptekkel a ranglétrán.
Laio ezerszer is a rabszolgájának nevezhetett, hangos szóval vagy magában, ettől még nem éreztem úgy magamat, mintha az lennék. Ezzel együtt elszántam magamat, hogy tökéletesen játszom a szerepemet, hiszen nem először tettem hasonlót pályafutásom során. Egy ízben például egy egész évszakon át játszottam a félkegyelműt Messire egyik majorságában, csak hogy leleplezzek két szélhámost, akik elcsalták a gyapjú árát.
Sóhajtottam, és összeszedegettem a szétdobált ruhákat, megpróbálván kitalálni, hol lehetett a helyük, ha egyáltalán volt nekik olyan. Végül is nem kellett sok idő, hogy rendbe tegyem a szobát, azután elindultam megkeresni a Sezarre nevű szolgát. Arra gondoltam, nyilván ő lehetett az, aki fölkísért a hajóra.
A fedélzeten találtam rá. Éppen egy elképesztően izmos fickóval beszélgetett, akit borotvált koponyája és vad tekintetű, fekete szeme még veszedelmesebbnek mutatott. Mindketten félmeztelenek voltak, és mindkét kezükben életlen kardot lóbáltak. Miután befejezték a megbeszélést, egyetértően bólogattak, hátráltak néhány lépést, és összecsaptak. Ijedten ugrottam félre az útjukból. Lehet, hogy a Szigetvilágról mesélt káprázatos történetek egytől egyig hamisnak bizonyulnak, de a kardművészeik szakértelméhez nem férhet kétség; és akkor még alá is becsültem őket. A kardok talán egy tenyérnyivel is rövidebbek voltak az általam megszokottaknál, de így, hogy mindkét kézben kardot fogtak (nem pedig tőrt vagy pajzsot a balban, ahogyan eddig láttam), az aldabreshi harcosok több kárt tudtak okozni, mint mi a hosszabb pengéinkkel. Elképedve figyeltem, amint csapásokat osztogatva egymásnak rontanak, penge csattan a pengén, és csak akkor hagyták abba a fáradhatatlan küzdelmet, amikor Sezarre keskeny horzsolást szenvedett a bal vállán.
Fölszisszentem, látván, hogy a vöröses horzsolás körül máris lilulni kezd a véraláfutás. Ahogy a tekintetünk találkozott, Sezarre baljós vigyorral megdörzsölgette a sebet. Küzdőtársa mondott valamit, amit nem értettem, és fölvette a földről a gyakorlópengéket. Egymás mellé igazítva bedugta mind a négyet egy vászonzsákba. Most már biztos voltam benne, hogy ő lehet Grival.
– Mosakszunk – szólalt meg Sezarre helytelen kiejtésű tormalin nyelven.
Bólintottam, és követtem őket a hajókorláthoz, ahol Grival kötélre kötött vödrökben tengervizet húzott föl. A két rabszolga mezítelenre vetkőzött, nem törődve a fedélzeten futkosó matrózokkal, akik mintha észre sem vették volna őket. Örömmel csatlakoztam hozzájuk, mivel alig vártam, hogy megszabaduljak a relshazi fogda piszkától és mocskától. Bőrömnek jól esett a tengervíz hideg érintése. Kicsit meglepődtem ugyan, amikor Grival nekilátott, hogy egy rongydarabbal megmossa a hátamat, de emlékeztettem magamat, hogy Aitennel számtalanszor megtettük egymásnak ezt a szívességet. Ettől a gondolattól ismét gyászos szomorúság tört rám, amelyet még tovább fokozott helyzetem bizonytalansága.
Sezarre apró tégelyt nyomott a kezembe, amelyben szappanhoz hasonló, illatos kenőcs volt. Alaposan megdörzsöltem vele a bőrömet, azután egy újabb vödör vízzel lemostam a habot.
Grival mondott valamit, és kotorászni kezdett a zsákjában. Azon tűnődtem, vajon beszél-e akár egyetlen szót is tormalinul, miközben ő az orrom elé tartotta azt az orvosságos üveget, amelyet előkeresett.
– A bőrre való – magyarázta Sezarre. Átvette az üvegcsét, és bekente a saját sérülését.
Bólintottam, és nekiláttam a hosszadalmas feladatnak, hogy egyenként ápolásban részesítsem számtalan horzsolásomat és sebemet. A kenőcs csípett ugyan, de valamiképpen mégis bizalomgerjesztő szaga volt, azonkívül már az egyszerű tény is sokat használt a közérzetemnek, hogy végre tisztességesen megfürödhettem.
Grival megint mondott valamit Sezarre felé fordulva, és felém pillantva mind a ketten elnevették magukat. Mosolyogtam, és igyekeztem lenyelni méltatlankodásomat. A segítségükre vagyok utalva, tehát muszáj beilleszkednem közéjük.
– Azt mondja, hogy egyszer volt egy ilyen kutyája, mint te – magyarázta készségesen Sezarre. – Az is csupa barna meg fehér folt volt.
Végignéztem magamon: valóban, napbarnított karom és arcom élesen elütött combom és mellkasom fehérségétől. Bólintottam, és ismét mosolyt erőltettem az arcomra, hogy lássák, értem a tréfát. Voltaképpen ekkor jöttem csak rá, hogy alighanem én vagyok az egyetlen világos bőrű a hajón. Grival a feje búbjától a lába ujjáig olyan színű volt, mint a cserzett, régi bőr. Sezarre karja éppen olyan árnyalatú volt, mint az enyém, csakhogy ő a teste többi részén is ugyanezt a színt viselte, míg engem csak a nap fogott ilyenre. Merőben új érzés volt, hogy ebben az irányban lógok ki a többiek közül. Eddig, akárhányszor északra kellett utaznom az uram szolgálatában, mindig sötét hajam és szemem adott okot a csodálkozásra az ottaniak körében.
Lábam alatt hirtelen megdőlt a fedélzet, mintha figyelmeztetni akart volna bizonytalan helyzetemre.
– Borotva? – kérdeztem, és úgy tettem, mintha az arcomat kapargatnám egy láthatatlan pengével.
Sezarre összevonta a szemöldökét, és mondott valamit Grivalnak, aki döbbent arcot vágott.
– Nem – rázta meg a fejét Sezarre mély átéléssel. – Most már szigetlakó vagy!
Körülnézve a fedélzeten rájöttem, hogy valóban egyetlen borotvált állat sem látok sehol. Mosolyogtam és bólogattam, bár magamban még mindig nem tudtam megemészteni, hogy szakállhordásra kényszerülök. Néhányszor megtettem már, mintegy álruha gyanánt, de mindannyiszor alig vártam, hogy végre tisztességesen megborotválkozhassak. Szerencsétlenségemre, amennyire ismerem akaratos úrnőmet, nyilván hallani sem akarna róla, hogy ne kövessem a helybéli divatot arcszőrzet terén.
Grival odadobott nekem egy inget, amely ha nyűtt is volt, de legalább tiszta, Sezarre meg egy fölösleges nadrággal örvendeztetett meg. Miközben öltözködtem, csodálkozva vettem észre a kelmék furcsa tapintásából, hogy mindkét ruhadarab tiszta selyemből van. Odahaza igencsak drága holmik volnának. Elmosolyodtam, és érdeklődve vártam, vajon miféle lábbelit kapok.
– Csizma? – kérdeztem óvatosan.
Sezarre értetlenkedve rázta a fejét.
– A Szigeteken? – mondta. – Hogy gondolhatsz ilyet? A lábad... – keresgélte a szót –, megrothadna!
Hát igen. Ez mindenesetre megmagyarázza, miért járnak mezítláb még a finom hölgyek is.
Grival megint mondott valamit, de végig Sezarre felé fordult, és nem nézett rám.
– Azt mondja, nem rabszolgának születtél – jegyezte meg nagy sokára Sezarre. Hangjában óvatosság és kíváncsiság keveredett.
– Nem – feleltem, és barátságosan mosolyogtam.
Arra gondoltam, hogy talán valamelyikük birtokában van az a bizonyos kulcsfontosságú értesülés, ami kijuttathat innen, noha egyelőre fogalmam sincs, mi is lehet az. Muszáj lesz minél előbb megtanulnom a nyelvüket.
– Mit csináltál azelőtt?
A szemébe nézve láttam, hogy szántalan kérdés nyüzsög az agyában, és nem is tudtam hibáztatni érte. Elvégre honnan sejthette volna, nem vagyok-e közveszélyes bűnöző vagy valami hasonló?
– Kardforgató vagyok – magyaráztam –, és egy nagyúr hűbérese voltam. Olyasvalakié, mint a ti haduraitok.
Egy pillanatra megtorpantam, mert őszintén szólva fogalmam sem volt, hogyan magyarázhatnám el nekik a tormalin hierarchia mibenlétét és a hűbéri eskü lényegét.
– És most Shek Kul, a mi nagyurunk feleségét szolgálod – bólogatott széles mosollyal Sezarre. Nyilván azt várta tőlem, hogy én is osztozzak az efelett érzett lelkesedésében.
Bólintottam, és hirtelen eszembe jutott az az aldabreshi faragvány, amelyet Lady Channis a szalonjában őrzött. Az egyik irányból nézve fának látszott, másfelől viszont emberi arcnak. Elég jól kifejezte a lelkiállapotomat: nos, voltaképpen akár tekinthetem úgy is a rabszolgaságot, mint az uramnak tett szolgálat egy másik arcát. A történteken úgysem lehet változtatni, és nem tehetek mást, mint hogy megpróbálom legalább az elkövetkező eseményeket számomra kedvezőbben alakítani.
Mielőtt azonban végigkövethettem volna ezt a gondolatmenetet, Grival látványosan a homlokára csapott, és gyors léptekkel eltűnt a fedélköz irányában. Hamarosan visszajött, és már menet közben felém hajított valamit. Röptében elkaptam, noha sejtelmem sem volt, mi lehet az.
A kardom volt. Meglepetten bámultam a kardhüvely csillogó, zöldes borítását.
– Jó penge – szólt elismerően Sezarre, és várakozó arccal felém nyújtotta a kezét.
Ezek szerint tehát Relshaz rabszolga-kereskedői még arra is ügyelnek, hogy teljes felszereléssel adják át az árujukat az új tulajdonosnak. Micsoda haladó gondolkodás! Átnyújtottam a kardot, és ámulva néztem, ahogy a suhanó penge veszedelmes ívekben és körökben villanva kerüli meg a fejét és vállát, szinte röppenve a szakértő kézben. Jó ötletnek bizonyult, hogy nem álltam ki ellene.
Nos, végül is örültem neki, hogy ismét velem van a kardom; legalább emlékeztet rá, kinek is tartozom valódi engedelmességgel, szabadon felajánlott szolgálattal, kihez köt esküm s becsületem. Ez az eskü egyben azt is jelenti, hogy Messire minden tőle telhetőt megtesz a felkutatásomra, amint azok az átkozott varázslók szíveskednek a tudomására hozni, hogy nyomom veszett. Felkészültem rá, az igaz, hogy magamnak kell kimásznom a bajból, de azért jólesett arra gondolnom, hogy vannak, akik mögöttem állnak.
Valahol megszólalt egy csengő. Sezarre és Grival összekapták a holmijukat, én pedig követtem őket a gálya gyomrába. Hamar kiderült, mi a dolgunk: föl kellett szolgálnunk a hölgyeknek az ebédet. Gondosan lemásoltam a többiek minden mozdulatát. Mindketten megmarkoltak egy-egy jókora tálcát, és telerakták különféle étkekkel: halványsárga, krémszerű mártással, apró csuprokkal, amelyekben aprított, különbözőképpen elkészített zöldségek voltak, meg vékonyra szelt párolt hús. Abból a hatalmas adagból ítélve, amelyet Grival fölhalmozott Mahli tálcájára, a hölgy legalább hat helyett eszik, gyerek ide vagy oda. Sezarre meg talán azt hiszi, hogy Gar bélpoklos, vagy farkasétvággyal küszködik.
Igen hamar rájöttem, mekkorát tévedtem: kiderült ugyanis, hogy a személyes rabszolga ebédje nem más, mint amit úrnője a tányéron hagy. Nem tudtam ugyan követni a hölgyek társalgását, de arckifejezésükből meg a hangjuk árnyalatából úgy tűnt, mintha a lehető legjobb barátnők lennének. Komoran figyeltem őket, és gyomrom lepénnyé csavarodott az illatoktól. Sajnos úgy tűnt, hogy Laio pipaszár alakja nagyon is egészséges étvágyat takar. Fölszolgáltunk nekik némi vizezett bort meg cukrozott gyümölcsöt, majd Mahli hamarosan bejelentette, hogy visszavonul pihenni, Gar pedig hozzátette, hogy ideje a kézimunkájával foglalkoznia. Meglepve láttam, hogy Laio letelepszik néhány párnára egy aprócska íróállvánnyal meg egy levéldobozzal, amelyben sűrűn telirótt papírlapok nyugszanak.
– Eszünk – világosított föl Sezarre, és megindult az ajtó felé. Követtem őt meg Grivalt; úgy látszik, ezentúl ez lesz az elfogadott koreográfia ezen a hajón.
Grival elnevette magát, de arcán nyoma sem volt kárörömnek sőt, nagylelkűen juttatott nekem a saját tálcáján feltornyozott étkekből. Köszönetképpen visszamosolyogtam rá, azután aggódva szemügyre vettem az egyes fogásokat. Az egyik ételben mintha aprócska belső szerveket véltem volna fölfedezni; ezt észrevétlenül félretoltam, és inkább egy kazalnyi fonnyadó levéllel kezdtem el foglalkozni.
– Úgy hívják, turil – magyarázta Sezarre, és furcsa külsejű kanalat tett elém. Lapos öble volt, a nyele végén pedig két foga. Egészében véve úgy festett, mint egy aprócska szénahányó villa. Megmutatta, hogyan kell föllapátolni vagy fölszúrni vele az ételt. Kezdtem megérteni, miért vagdosnak mindent ilyen apró darabokra.
– Nem kézzel – tette hozzá a fejét csóválva. – Nagyon rossz dolog! Szárazföldi szokás. Nem tiszta.
Sóhajtottam, és föllapátoltam egy falatnyit a levelekből. Az első szörnyűséges pillanatban azt hittem, bekaptam egy darazsat. Nem is lett volna lehetetlen, hiszen számos ételben láttam virágokat a megrakott tálcákon. Másképp hogyan magyarázhattam volna azt az égető érzést a számban?
– Hegyi növény – tett elém Sezarre egy pohár gyümölcslét. – Csíp.
Könnyező szemmel kortyoltam bele a hideg italba, amely a fájdalom nagy részét elmosta a számból. Másodszorra már elővigyázatosabb voltam, és egy gabonakásának tetsző dolgot kóstoltam meg. Kissé mintha csikorgott volna a fogam alatt, ahogy az apró magvak kettéhasadtak, és bár idegen, savanykás íze volt, összességében véve nem volt kellemetlen.
Grival felém nyújtott egy tányérkát, amelyen apró, sötét húsdarabok hevertek vörös színű szószban.
– Nagyon finom – csettintett Sezarre.
Idegesen elmosolyodtam, és vonakodva az ajkamhoz emeltem egy cseppnyi szószt. Legnagyobb meglepetésemre édes volt, mintha mézzel készült volna, amelybe aromás fűszereket szórtak. Elégedetten állapítottam meg, hogy ezek szerint mégsem fogok éhen halni, és sietős mozdulatokkal belapátoltam a tányér tartalmát.
– Mi történt az úrnőm előző szolgájával? – érdeklődtem. Sezarre rezignáltan vállat vont.
– Forróláz – felelte. – Nagyon rossz.
Komoran pislantottam a tányéromra. Lehet, hogy nem halok éhen, de ezzel együtt is még ezer meg ezer fajtája leselkedik rám a halálnak ezen a kiismerhetetlen szigettengeren.

 

 

Szűk tengerszoros két, erdővel borított sziget között,
valahol a távoli óceánon

Temar hirtelen fölriadt. Érzékei mintha ködben tapogatóztak volna, vagy mintha áthatolhatatlan, sűrű sötétség ereszkedett volna rá. Ideges mozdulattal lökte le a fejéről a fojtogató takarót, és hunyorogva várta, hogy a világ visszatérjen rendes kerékvágásába. Az őrszem ráérősen rótta útját a tábor körül, lámpája meg-megvillant az éjszakában. Körös-körül csak az alvók egyenletes szuszogása hallatszott. Temar felült, és két kézzel a hűvös fűbe tenyerelt maga mellett, de ennek ellenére is úgy érezte, mintha még mindig a hullámok hátán táncoló hajó fedélzetén lenne. Mélyet sóhajtott, és fölnézett az ismeretlen égbolt ismeretlen csillagaira, azt latolgatva magában, milyen messze lehet még a hajnal.
– Attól tartok, túlságosan is közel van – suttogta maga elé, majd visszadőlt fekhelyére, és beburkolózott a takaróba, hogy megpróbáljon lehetőségeihez mérten pihenni még valamicskét, mielőtt ismét szembe kellene néznie egy újabb nyüzsgő nap elvárásaival. Tudta, hogy nem sétahajókázás vár rá, de azért arra nem számított, hogy új élete ennyire kimerítő lesz.
Úgy érezte, mintha csak néhány pillanat telt volna el, mielőtt a főzőedények csörömpölése és az egyre hangosabbá váló beszélgetés felébresztette. A nap már magasra kúszott az égen, kibukkanva abból a sűrű erdőből, amely a tengerszoros túloldalán fekvő szigetet ékesítette. A táborlakók reggelihez készülődtek, itt is, ott is tüzek lobogtak azon a füves mezőn, amely a tengerpartot elválasztotta a sűrű bozóttól. Temar várakozásteli arccal szimatolt bele a levegőbe, amelyben a serpenyőkben piruló kétszersült illata keveredett a buja növényzet erős szagával.
– Jó reggelt! – dugta ki a fejét Vahil a takarók közül. Drótszerű haja ezer irányba állt, pirospozsgás arcába baloldalt vörös árkot nyomott az összegyűrt pokróc.
Temar ásított, és a csizmájáért nyúlt, de mielőtt belebújt volna, alaposan megnézte, nem mászott-e bele éjszaka valami vállalkozó kedvű csúszómászó. Elfintorodott a harmattól megnyúlósodott bőr érintésétől.
– Megyek, megmosakszom – sóhajtotta, és megindult afelé az apró csermely felé, amely nem messze a táborhelytől igyekezett a dombokon átvágva a tenger felé.
A hideg víz megtette a magáét, hogy kikergesse a maradék álmot Temar szeméből. Voltaképpen ekkor kezdett csak ráébredni, hol is van. Tekintete végigfutott a többieken, és megállapodott egy ismerős, karcsú alakon. Guinalle a sátra előtt ült, és a haját fonta. Arcát halvány pirosra csípte a reggeli szellő, vállára terítve meleg gyapjúkendőt viselt egyszerű, fehér alsóruhája fölött.
– Jobban vagy most, hogy végre szárazföldön alhattál? – érdeklődött kedvesen Temar, majd egy pillanatra megtorpant, hogy összefogja a haját az apjától örökölt ezüstcsattal. A fénylő ezüst egészen elhomályosult már a tenger sójától és örökös párájától.
Guinalle fáradtan elmosolyodott.
– Köszönöm, egy kicsit jobban érzem magam – felelte. – Bevallom, nem hittem volna, hogy ilyen sok időmbe telik megszokni a tengert.
– Nem tudod, meddig maradunk itt? – kérdezte a fiatalember.
– Vizet kell fölvennünk, lehetőleg élelmet is, ha találunk, és el kell végeznünk egyes javításokat – ráncolta össze a homlokát Guinalle. – Attól félek, pont annyi időt töltünk itt, hogy megint hozzászokjak a szilárd földhöz, aztán majd megint napokat töltök fejjel egy vödörben, ha tengerre szállunk, Larasion adjon erőt hozzá!
Temar bátorítóan rámosolygott, közben arra gondolt, hogy a lány talán még elragadóbb most, hogy irigylésre méltó önuralmán egy kis rés keletkezett.
– Reggelizünk? – kérdezte.
Guinalle színpadiasan összeborzadt, és megrázta a fejét.
– Talán majd egy kicsit később – felelte.
Hátradobta elkészült hajfonatát a válla fölött, és belebújt a felsőruhájába.
– Befűznél? – kérdezte Temartól. – Elsire még nem kelt föl, a szobalányok meg nem érnek rá.
Temar jól leplezett izgalommal várta, hogy a lány eligazgassa csípője körül sötétbarna ruhájának redőit, és hátat fordítson neki. Óvatosan megfogta a fűző szárait, és húzni kezdte, közben mélyen beszívta a lány alsóruhájából áradó mentaillatot. Takaros masnit biggyesztett a fűzőszárak végére.
– Nem tudod, merre lehet Messire Den Fellaemion? – Guinalle alig készült el az öltözködéssel, máris teljes odaadással a munkájára figyelt, mintha nappal viselt méltóságát is a ruháival együtt öltötte volna magára.
– Nézzük csak... – Temar összehúzott szemmel fürkészte a tábort. – Ott van a vizeshordóknál!
Guinalle lábujjhegyre állt, és bizonytalanul hunyorgott.
– Azt hiszem, látom – jegyezte meg.
Temar leheletnyi sajnálkozással figyelte, ahogy a lány gyors léptekkel távozik, majd ő is a dolgára indult. Először is reggelizni akart, ezért elővigyázatosan kikerülte azt a feléje igyekvő bérlőt, aki nagyon is céltudatos arccal és kezében üres vizestömlővel közeledett.
A reggeli sajnálatosan rövid ideig tartott, és Temar hamarosan azon kapta magát, hogy már a zabkása maradékát kapargatja ki a táljából. Néhány perccel később már egy gyalulatlan deszkából összeácsolt, kecskelábú asztalnál ült, és a fedélzetmester hangos sóhajjal dobott le elé egy nagy kupac tekercset és viasztáblát. A nap már magasra hágott az égen a tengerszoros üvegszerűen áttetsző vize fölött, felszárítva a reggeli ködöt a fák ágai közül, mire Temarnak sikerült naprakész listát összeállítania a hajó megmaradt készleteiről. Sorba vette, mennyi vízre lesz szükség, miféle más eszközökben mutatkozik még hiány, és milyen javításokat kell okvetlenül elvégezni azon az öt hajón, amelyek a D'Alsennin-ház bérlőit szállították új otthonuk felé.
– Nos, elkészült a jelentés?
Temar fölpillantott a feljegyzéseiből. Messire Den Fellaemion kihúzott egy széket, és letelepedett az asztalhoz. A parancsnok szemlátomást összeszedett egy kis színt vékony arccsontja fölé, szeme ragyogott, és úgy tűnt, mintha az egyszerű tengerészöltözék sokkal jobban illene rá, mint az az elegáns viselet, amelyet odahaza, Zyoutesselában hordott.
– Rögtön letisztázom és odaadom! – Temar takaros kupacba rendezte a jegyzetekkel teli pergamenlapokat, és a tintatartóért nyúlt.
– Nagyszerű! – bólintott Den Fellaemion. – Ha ezzel készen vagy, és nincs más dolgod, utánanézhetnél, hátha sikerül elejtened valami vacsorának való vadat a környéken. Vidd magaddal az ifjú Den Ranniont is!
Temar nem is tudta volna visszafojtani meglepett mosolyát. Az idősebb férfi elnevette magát.
– Azt hiszem, rászolgáltál egy kis kikapcsolódásra! Mivel néhány napot el szándékozunk tölteni itt, jó alkalom kínálkozik, hogy végre friss húst együnk.
– Nagyjából mekkora út állhat még előttünk? – nézett föl Temar a jegyzeteiből.
– Ha jó szelet kapunk, talán húsz nap. – Den Fellaemion hátratolta a székét, és fölállt. – Az út nehezén már túl vagyunk.
Temar egyetértően bólogatott, ahogy eszébe jutottak a legnehezebb napok, amelyeket a viharos tengeren hányódva töltöttek.
– Áldott legyen Dastennin neve, amiért megteremtette ezeket a szigeteket – nézett körül a fiatalember. – Nem is emlékszem, hogy említetted volna őket, mielőtt elindultunk.
Den Fellaemion elégedetten elvigyorodott.
– Szándékosan nem hoztam szóba őket – felelte. – Nem szeretném, hogyha mások is tudomást szereznének róluk. Hadd higgyék csak, hogy Dastennin különös kegyéből, no meg a saját csalhatatlan hajózási tudományom segítségével sikerült átszelnem a viharos óceánt. Amint berendezkedtünk a gyarmaton, esetleg létrehozhatunk itt is egy állandó telepet. Éppen elég időnk lesz rá, hogy eláruljuk a mi kis titkunkat.
– Meghajlok bölcsességed előtt, Messire! – Temar látványos bókot vágott ki. A parancsnok elnevette magát.
– Köszönöm az elismerést, méltóságos uram! – felelte hasonló szertartásossággal, majd búcsút intett, és elindult, hogy megkeresse a hajóskapitányokat.
Temar megújult lelkesedéssel vetette rá magát a jegyzeteire, és hamarabb sikerült befejeznie a jelentést, mint ahogy számított rá. Körültekintően átolvasta a sűrűn teleírt pergamenlapot, és meggyőződött róla, rendesen megszáradt-e a tinta. Azután gondosan összehajtotta a jelentést, a zekéjébe süllyesztette, és Den Fellaemion keresésére indult. A parancsnokot megint csak ott találta a vizeshordóknál, Guinalle meg két hajóskapitány társaságában. Szemlátomást fülig merültek a beszélgetésbe.
– Köszönöm, Temar – bólintott feléje Den Fellaemion, és átvette a pergamenlapot. – Azt hiszem, végeztünk, Guinalle. Most már pihenhetnél te is egy kicsit, elvégre itt van rá az egész délután. Elég sokat dolgoztál az elmúlt napokban, és a hajón ismét nagy szükség lesz rád, hogy figyeld a térképeket, és tartsd a kapcsolatot a többiekkel. Próbálj meg a lehető legtöbbet pihenni, mielőtt ismét útnak indulunk.
– Köszönöm, bácsikám! – nevetett Guinalle, és arcára meglepett kifejezés ült ki. – Mindazonáltal azt hiszem, nem ártana megnéznem azt a fejőstehenet.
– Tudnék segíteni valamiben? – kérdezte gyorsan Temar.
– Még az is előfordulhat – bólintott Guinalle. – Gyere!
Együtt átvágtak a mezőn ahhoz az alacsony karámhoz, ahol az expedíció értékes háziállatait tartották.
– Csakhogy megérkeztél, kisasszony! – kiáltotta feléjük megkönnyebbülten az egyik pásztor. – Már alig vártunk!
Temar egyre kíváncsibban követte a lányt ahhoz a különálló bokszhoz, amelyet deszkákkal és lécekkel körültekintően leválasztottak a többitől. Tarka tehén hevert odabent elhomályosodott szemmel, állkapcsa tétován lecsüngött. Egyik lábát vászondarabokba pólyálták, és egy lécdarabhoz erősítették.
– Segíts, és fogd meg ezt a kötelet, fiam! – A pásztor szemlátomást nem ismerte föl Temart. Egy karmozdulattal arrafelé tessékelte, ahol a nyers deszkából összeácsolt karám fala mellett néhány kötélcsomó várakozott.
– Kezdhetjük? – kérdezte Guinalle. Homlokát most mintha a gond felhője sötétítette volna el. Szemét félig lehunyta, és minden erejével a tehénre koncentrált. Halk, lassú dalba kezdett, amelynek hallatán Temar tarkóján fölmeredtek a rövidre nyírt hajszálak.
A tehén egyre szaporábban lélegzett, nagy, jámbor szeme kidülledt.
– Gyerünk! – mondta halkan a pásztor.
A tehenet körülálló férfiak nekifeszültek a kötélnek, és sikerült lábra állítaniuk az öntudatlan jószágot. A pásztor előrelépett, és egy jókora késsel átvágta az állat nyaki ütőereit. A vér vörösen bugyogott alá abba a fémüstbe, amelyet előre odakészítettek, megtöltve zabliszttel, fűszerekkel és némi zsiradékkal.
Guinalle nagyot sóhajtott és elfordult. A várakozók közelebb léptek, és késeikkel darabolni kezdték a tetemet, vigyázva, hogy semmi se mehessen veszendőbe az értékes alapanyagokból.
– Ugye, nincs baj? – kérdezte aggódva Temar, látván a szomorúságot a lány szemében.
– Nincs. – Guinalle a keze fejével megdörzsölte a szemét. – Talán csak annyi, hogy meggyógyíthattam volna a lábát, vagy legalábbis megpróbálhattam volna, de nem jutott időm rá a többi teendőmtől. Éjjel-nappal figyelnem kellett a szelet meg a tengeráramlatokat. Nem tehettem mást, mint hogy életben tartom szerencsétlen jószágot, öntudatlanul, mintha aludna, míg meg nem érkezünk ide, hogy rendesen feldolgozhassuk a húsát. Nem mondhatnám, hogy lélekemelő feladat volt.
Temar nem is tudta, mit felelhetne erre, Guinalle azonban szerencsére nem várt választ. A fiatalember inkább nem árulta el neki, mennyire összefutott a szájában a nyál a sült vér gondolatára. Paraszti étel vagy sem, Temar kedvencei közé tartozott ez a fogás.
– Tudod, az a baj, hogy nem hoztunk magunkkal elég embert, akik ismernék a Mesterséget – csóválta meg a fejét fáradtan Guinalle. – Ráadásul a legtöbben alig jutottak túl az alapvető ismereteken. Ez a legfontosabb dolog, amit orvosolnom kell, ha végre megérkezünk!
– Jó – felelte Temar kissé ügyetlenül.
Guinalle a fiatalemberre pillantott, és tekintetébe mintha visszatért volna az élet.
– Nos, őszintén örülök, hogy a beleegyezésedet adod a terveimhez – jegyezte meg csípősen.
Temar mélyen meghajolt.
– Bölcsességeddel csak szépséged vetekedhet, drága hölgyem – jelentette ki merészen.
Guinalle elnevette magát, talán egy kicsit több csúfondárossággal, mint Temar szerette volna, de örült, hogy legalább a szomorúságot sikerült elűznie a lány szeméből.
– És most? – kérdezte óvatosan. – Mivel szándékozol tölteni a délutánodat?
– Attól tartok, Elsire végeérhetetlen panaszáradatát fogom hallgatni arról, mennyire tönkreteszi a haját a tengervíz – húzta el a száját némi megvetéssel. – Esetleg arról is, hogy nincs elég helye a ruháinak.
– Hihetően hangzik – kuncogott Temar.
Guinalle elgondolkodva pillantott föl rá.
– Mit gondolsz, nem tudnád rávenni valamilyen ürüggyel, hogy végigvezethesd az egyik hajón? – kérdezte. – Azt hiszem, nem ártana neki, ha látná, milyen nehéz munkával töltik mások a napjaikat.
– Éppenséggel lehet... Miért?
– Főképpen azért, mert meg van győződve róla, milyen rettenetesen bátor is ő, és mennyire nemesen viseli a megpróbáltatásokat; ez főképpen arra vonatkozik, hogy meg kell osztoznia velem a kabinon és a szobalányon. Így, hogy Messire is a fedélzeten van a feleségével és az egész udvartartásukkal, még mindig sokkal jobb ellátásban részesülünk, mint amilyet, feltételezem, ti kaptok. Sehogyan sem tudom Elsire fejébe verni, hogy mindenki más úgy szorong a többi hajón, mint heringek a hálóban, sőt, még olyanok is vannak, akiknek a nyitott fedélzeten kell utazniuk, nem törődve az időjárás viszontagságaival. Egyébként is örülnie kellene, hogy egy egész ruhatárat hozhatott magával, nem csak néhány váltás fehérneműt, mint mások!
– Nos, rendben van. Megteszem, ami tőlem telik. – Temarnak még mindig gyenge pontja volt Elsire. – Tudod – tette hozzá –, belőlem nem csinál bolondot a megjátszásával meg az alakoskodásával. Hiszen már akkor ismertem, amikor még sáros cipőjű, gyűrött ruhájú kislány volt, akinek a két első foga kipottyant, és sehogyan sem akart új nőni helyette! – Magában közben arra gondolt, hogy ha sikerül kettesben maradnia a lánnyal, bizonyára lesz módja rá, hogy egy kicsit megízlelje azokat a virágszirom finomságú ajkakat. Elvégre Elsire az a fajta lány, aki mindig tudja, mikor lépjen a táncparkettre.
– Temar! – Vahil lelkes ordítása messziről visszhangzott.
A fiatalember kissé bosszúsan fordult arrafelé, amerről barátja közeledett futva, kissé zihálva. Egyik kezében számszeríját markolta, vállán vadászzsák lógott.
– Den Fellaemion azt mondta, kerítsünk valamiféle húst vacsorára! – jelentette be lelkendezve Vahil, és hátba veregette barátját. – Ilyen parancsokat mindig szívesen fogadok! Gyerünk, cimbora, hozd az íjadat, és tűnjünk el innen, mielőtt még eszükbe jutna valami rendes feladatot adni!
Temar habozott. Csábította a lehetőség, de nem szívesen vált meg Guinalle társaságától.
– Nem mehetnék veletek?
– Tessék?! – A fiatalembert teljességgel váratlanul érte a lány kérdése.
– Szeretnék többet is látni ezekből a szigetekből, mint a part, ahol táborozunk! Ráadásul elég jól tudok lőni rövid íjjal. – Guinalle kérlelően tágra nyitotta a szemét.
– Ez csak természetes! – vágta rá gondolkodás nélkül Temar. – Nagyon örülnénk, ha velünk tartanál.
– Gyorsan átöltözöm. – Guinalle sietős léptekkel a sátra felé indult.
Vahil méltatlankodva fölmordult.
– Nem mondom, helyes kis fehércseléd, de nem vagyok benne biztos, hogy ő is azt akarja, amit te, kedves Temar! – jegyezte meg rosszallóan. – Most aztán állhatunk egyik lábunkról a másikra alkonyatig, mire őkisasszonysága méltóztatik eldönteni, melyik ruháját is vegye föl a nagy alkalomra, hogy jól menjen az aljnövényzet színéhez!
– Ne Elsire szokásaiból indulj ki! – csóválta meg a fejét Temar. – Egy fél márkába lefogadom, hogy előbb ér vissza, mint én!
Temar nem is késlekedett tovább: előkerítette a rövid íját, közben úgy döntött, hogy az a pár csizma, amelyet egész nap viselt, nyilván megteszi a hegyoldalban is. Amikor megindult visszafelé, örömmel fedezte föl, hogy Guinalle is éppen Vahil felé tart. Szűk szabású, sötétzöld szoknyát viselt és hosszú ujjú bőrzekét, hozzá kissé viseltes, lapos sarkú bőrcsizmát. Karcsú derekán hosszú vadászkés függött, és kezében könnyedén lóbálta íját, mint aki szoros barátságban van a fegyverével.
– A csermely mentén biztosan találunk vadcsapást, ahová inni járnak – tűnődött Vahil, és már meg is indult előre. Szokásos derűs hangulata visszatért.
Temar és Guinalle követték. Mögöttük hamarosan elhalt a tábor zaja, miközben fölfelé kapaszkodtak egy emelkedőn a sűrű aljnövényzetben, magasra nőtt, gyér lombú fák között. Temar megállt egy pillanatra, hogy átsegítse a lányt egy omladékos, köves szakaszon.
– Végre kiszabadulhattunk egy kicsit – jegyezte meg sóhajtva. – El sem hiszem, hogy most egy ideig senki nem fog azzal gyötörni, hogy rendezzem el a közös sátorban lakók vitáit, döntsem el, melyikük hová teheti a csomagját, és senki nem várja el tőlem, hogy orvosoljam a legkülönfélébb bajokat a honvágytól a csecsemőhasmenésig!
– Csak azt ne mondd, hogy ez mind a te feladatod! – nevetett Vahil.
– Pedig az – bólogatott Temar –, és ha tudnád, még mi mindennel kell törődnöm! Legutóbb például nekem kellett lecsendesítenem a szakácsot, mert a fejébe vette, hogy valami tojásos ételt főz, de a tyúkok nem akartak tojni. Ezenkívül meg kellett győznöm néhány embert, hogy igenis kijönnek a napi vízadagjukból, ha nem használják fehérneműmosásra. Mire ezzel végeztem, máris jelentették, hogy valakik megint összevitatkoztak... – Temar sóhajtott, és látványosan megtörölgette a homlokát.
Guinalle pajkosan rámosolygott.
– Én az ilyesmit inkább az apámra hagyom – vont vállat Vahil. – Ezért aztán a legnagyobb bajom az unalom.
Temar egyáltalán nem bánta, hogy némi bosszúságot lát fölvillanni Guinalle szép szemében. Ezzel együtt úgy érezte, a becsülete megköveteli tőle, hogy megvédje barátját.
– Én is jobban fogom érezni magamat, ha végre megérkezünk tervezett úti célunkhoz, és hozzákezdhetünk a gyarmat kiépítéséhez – mondta. – Meglátod, Vahil, ott majd neked is rengeteg dolgod akad.
– Én is ettől félek – hümmögte Vahil. – Nézd csak, nem egy vadcsapás az ott? Bekanyarodik a mögé a kis domb mögé. Ha van egy kis szerencsénk, a tábor zaja nem riasztotta el innen az állatokat.
– Jobb, ha közöttünk maradsz – intett oda a lánynak Temar. – Nem hiszem ugyan, hogy egy ilyen helyen bármiféle ragadozóval találkozhatnánk, de azért nem árt az óvatosság.
– Köszönöm a gondoskodását, méltóságos uram – tréfálkozott a lány, és óvatosan átbújt a bokrok között Vahil nyomában, aki éppen azt mutatta be, milyen csöndesen képes mozogni, ha egyszer rászánja magát.
Temar követte őket, és inge hamarosan átnedvesedett a levelekről ráhulló harmattól meg az izzadságtól, hiszen a levegő meleg volt és párás. Megkerülték a dombot, és elővigyázatosan leereszkedtek egy sekély völgybe, ahol különös, selymes levelű növények nőttek a zöld szín ezernyi árnyalatában pompázva. Apró, fehéres virágaik fűszeres illatot árasztottak.
– Ott egy tisztás! – torpant meg Vahil, és Guinalle fülébe suttogott, aki továbbadta a hírt.
Temar ellenállt a kísértésnek, hogy kisimítsa a lány homlokából azt az indát, amely útközben valahogyan a hajába hullott. Guinalle szemében őszinte öröm fénylett, és a fiatalember nem tehetett mást, mint hogy egy hasonlóan nyílt mosollyal válaszolt.
– Nézzétek! – Guinalle hirtelen megdermedt és lekuporodott, elővonva egy nyílvesszőt a tegezéből, és gyors ujjakkal az idegre helyezve.
Temar és Vahil követték a pillantását. Előttük, a tisztás közepén prémes állatok egy egész csapata legelészett békésen a hosszúra nőtt fűben. A két fiú egymás felé biccentett, és lopakodni kezdtek kétirányba, hogy kedvező leshelyet találjanak maguknak. Temar Guinalle felé pillantott, és amikor a lány nyugtázta a jelzését, útjára engedte az első nyílvesszőt. Ez is és második lövése is célba talált, ám a következő pillanatban a különös állatok gyanút fogtak, és egyetlen rémült iramodással eltűntek a környező erdőben. Pánikszerű menekülésükről hamarosan csak néhány himbálózó gally árulkodott. A vadászok előbújtak a sűrűből, hogy megnézzék, mennyi zsákmányt sikerült ejteniük.
– Van valami ötletetek, mik lehettek ezek? – kérdezte Vahil, és ámulva csóválta a fejét.
Temar a csizmája orrával megpiszkálta az elhullott állatokat, hogy lássa, nem maradt-e bennük valamennyi élet, és amikor efelől megnyugodott, a kése hegyével óvatosan kinyitotta az egyik teremtmény száját.
– Növényevő fogazata van, úgyhogy azt hiszem, remek vacsora lesz belőle – felelte.
– A termetéből ítélve elég nehéz lehet – tette hozzá Guinalle, alaposabban, szemügyre véve az egyik tompa orrú, keskeny hátú állatot. – Leginkább olyan, mint egy mezei nyúl, aki eldöntötte magában, hogy szarvas lesz.
– Találó megfogalmazás – nevette el magát Temar.
– Azt hiszem, más helyet kellene keresnünk, ahol kibelezhetjük őket – vélekedett Vahil. – Ha nem vérezzük össze az egész tisztást, holnapra visszamerészkednek, és újabb zsákmányt ejthetünk.
Az öt darab, izmos testű állat cipelése nem kis vesződséggel járt, és Temar jelentős megkönnyebbülést érzett, amikor végül ledobhatta a válláról a neki jutó kettőt a völgy alján futó csermely köves kanyarulatában.
– Vágok néhány karót – szólt oda nekik Vahil, és már meg is indult egy sűrű facsoport felé, ahol egymás hegyén-hátán burjánzottak a facsemeték.
Temar nekilátott, hogy kibelezze az állatokat, közben meglepetten látta, hogy Guinalle is ugyanezt teszi, méghozzá nagyon is szakértő mozdulatokkal. Csak viszonylagos lassúsága árulkodott róla, hogy olyan sokat azért mégsem gyakorolhatta ezt a tudományt. Elmerülten dolgoztak egymás mellett, és egyikük sem szólt egy szót sem, amíg csak meg nem tisztították a zsákmányt, és el nem égették a belsőségeket, nehogy odavonzza a legyeket. Vahil kinyitotta a borostömlőt, amelyet előrelátóan magához vett, mielőtt elhagyták a tábort. Temar köhögött néhányat, mert a vérszag mintha az orrában rekedt volna. Leszakított pár levelet egy magasra nőtt, lilás szárú mentabokorról, és az ujja között morzsolgatta őket. Az egyiket Guinalle kezébe nyomta, aki mosolyogva szaglászta az erős illatú levelet. Arccsontja fölött a bőr halványpiros árnyalatot öltött, talán a naptól meg a mozgástól a friss levegőn. Temarnak folyton figyelmeztetnie kellett magát, hogy ne bámulja túlságosan feltűnően.
– Den Fellaemion azt tervezi, hogy kiépít itt egy állandó kikötőt, majd ha sikerült létrehoznunk a gyarmatot – szólalt meg, hogy zavarát leplezze.
– Rosszabb lakóhelyet is el tudnék képzelni – csettintett Vahil. – Kellemes az éghajlat, rengeteg épületfa áll rendelkezésre, vadban gazdag az erdő, és bőven találni gazdálkodásra alkalmas földterületet is.
– Nem te lennél az első, aki megtelepszik itt – jegyezte meg váratlanul Guinalle.
– De bizony. Senki nem lakik itt – rázta meg a fejét Vahil. – Den Fellaemion maga mondta. Mind az öt szigetet átkutatták, amikor először fölfedezték őket, és azóta is számos alkalommal visszatértek. Nem találták nyomát, hogy valaki élne rajta. Ha nem volna biztos benne, akkor azt sem engedné meg, hogy csak így kóboroljunk a magunk feje után.
– Igen, tudom – felelte Guinalle kissé bosszúsan. – Akár hiszed, akár nem, a tegnapi napomat jórészt azzal töltöttem, hogy a Mesterség segítségével próbáltam teljes bizonyosságot szerezni erről az állításról. Mindössze annyit mondtam, hogy valaha éltek itt emberek.
Vahil már nyitotta volna a száját, hogy vitába szálljon vele, de Temar leintette.
– Honnan tudod? – kérdezte a lánytól.
– Nézz csak körül! – Guinalle fölkelt arról a szikladarabról, amelyen eddig üldögélt, és kinyújtott karral körbemutatott. – Itt mindenütt kunyhók álltak; hát nem látod a köröket, ahol valaha a tűzhelyek voltak?
Temar körülpillantott, de még a legnagyobb jóindulattal sem látott semmi olyasmit, ami beleillett volna a lány elbeszélésébe.
– Nézd! – Guinalle gyors léptekkel körbeszaladt egy jókora körvonal mentén, és Temar hirtelen meglátta, mire gondol a lány. Valóban: a talaj alig észrevehetően megsüllyedt ezen a területen, és mintha az alacsony, durva levelű fű is más lett volna. Középütt, éppen a kör középpontjában sötétzöld csalánbokor virult.
– Igen, igen, most már látom – pillantott a lányra megbabonázva és egy kissé ijedten. – Jó szemed van!
Guinalle szerény mosollyal rázta meg a fejét.
– Tulajdonképpen emiatt fogtam gyanút – emelt föl egy élesre tört cserépdarabot, és Temar felé nyújtotta.
Temar óvatosan forgatta az ujjai között. A cseréptöredék egyik fele fekete volt, mintha tűzön használták volna. Elnagyolt, kezdetleges munkának tűnt, és még mindig magán viselte készítője ujjnyomait.
– Azt hiszem, valamiféle civilizálatlan nép lehetett – mondta elgondolkodva Guinalle. – Vadásztak ezekben az erdőkben, gyümölcsöt meg bogyót gyűjtöttek, de nem foglalkoztak mezőgazdasággal. A zenét azonban ismerték: voltak dudáik, dobjaik és énekmondóik. Nem voltak teljesen vadak.
– Hogyan tudsz ennyi mindent megállapítani egy törött cserépdarabból? – Vahil igyekezett leplezni a hitetlenkedését, ebben Temar biztos volt, de a másik fiú hangja így is kissé atyáskodóan csengett.
– A Mesterség segítségével. – Guinalle pillantása távoli volt, ahogy egy újabb töredéket morzsolgatott az ujjai között. – Tudod, olyan ez, mintha a dolgok visszhangját hallanám... Amit elmondtam, nagyon-nagyon régen történhetett.
– És mi lett a sorsuk? – kapta föl a fejét Temar.
– Azt nem tudom megmondani – ráncolta össze a homlokát sóhajtva a lány. – Ez a törött cserépdarab lángokról beszél... Lángokról és bánatról.
– Ez éppenséggel azt is jelentheti, hogy egy ügyetlen asszony a tűzbe ejtette a fazekat, az összetört, és tönkrement a vacsora – vigyorgott Vahil. – De az is lehet, hogy hozzávágta a férjéhez, és nem találta el.
– Azt hiszem, ennél többről van szó. – Guinalle most már nem is csak egy kicsit volt sértődött, Vahil azonban nem zavartatta magát.
– Miféle dolgokat tudsz még megmondani ezekkel a varázslatokkal? – kérdezte Temar a lánytól. Megpróbálta egymáshoz illeszteni a két repedezett cserépdarabot, próbálgatta így is meg úgy is, de nem illettek össze.
– Ó, az igen sokféle tényezőtől függ – felelte Guinalle. – Például attól, milyen régi az a tárgy, amelyet vizsgálok, mennyire volt értékes a használója számára, milyen erős érzelmek fűzték hozzá... – A lány tűnődő hangja most egyszeriben olyanná vált, mint egy tudós tanítóé. – Természetesen a Mesterség segítségével akár be is olthatunk gondolatokat egyes tárgyakba, és ezeket másvalaki kiveheti belőlük. Ilyen módon akár kapcsolatot is tarthatunk valakivel.
– Saedrin szerelmére! – szaladt ki Temar száján, miközben azon gondolkodott, miféle használati módjai lehetnek még ennek a rejtélyes Mesterségnek.
Guinalle szerencsére nem vett tudomást erről a meggondolatlan megjegyzésről.
– Ez a használati mód azonban nagyon nagy szakértelmet kíván – magyarázta. – Többször előfordult, hogy rosszul alkalmazták. Váratlan hatásokat is produkálhat, legalábbis bizonyos alanyok esetében. Tartok tőle, hogy a Mesterség egyes használói korántsem olyan aggályosak a képességeikkel szemben, mint kellene.
– Igazuk is van! Minek az a sok aggályoskodás! – rikkantotta Vahil a helyzethez nem illő vidámsággal, és a szállításhoz szánt karókért nyúlt. – Gyertek, vigyük vissza a húst a táborba, hogy még legyen idejük elkészíteni vacsorára! Attól félek, ha sokáig tartogatjuk, a végén még beköpik a legyek.
Guinalle szorosan fölzárkózott Temar mögé, ahogy visszafelé lépdeltek azon a keskeny vadcsapáson, amely idáig vezette őket. Sajnos, a vállukra vetett karó miatt nem fértek el egymás mellett, így nem tudtak beszélgetni.
– Sokat gondolkodtam rajta, és azt hiszem, szeretnék többet tudni a Mesterségről – fordult a lányhoz, amikor megérkeztek a táborba, és végre letehette terhét. – Nem mesélnél róla?
– Szívesen, de csak akkor, ha tényleg komolyan érdekel – felelte a lány vidám, ám kissé szkeptikus arckifejezéssel.
– Ebben biztos lehetsz! – vágta rá Temar. – Azt hiszem, nagyon nagy szükségünk lesz minden effajta tudásra, ha megérkezünk a gyarmatra.
Némi csodálkozással vette észre, hogy nagyon is komolyan gondolja, amit az imént mondott. Nem mintha nem csábította volna a lehetőség, hogy kettesben maradhat a lánnyal, mégis most elsősorban arra gondolt, hogy ha bérlők egész seregének apró-cseprő ügyeiért lesz felelős azon az ismeretlen vidéken, mindenfajta tudásra szüksége lesz, amire csak szert tud tenni.
– Őszintén szólva mindig is csodálkoztam, hogy még a legalapvetőbb ismeretekkel sem rendelkezel a Mesterség terén – felelte kedvesen a lány.
Temar vállat vont.
– A családom nagy része meghalt a legutóbbi járványban – felelte halkan. – Azt hiszem, nem csoda, ha a nagyapám ezek után elvesztette a bizalmát a gyógyítókban és egyéb tudós emberekben.
– Annyira sajnálom... – Guinalle aggódó arccal közelebb lépett, és kezét könnyedén Temar karjára fektette.
A fiatalember türelmetlen mozdulattal összecsattintotta a két tenyerét.
– Csupa kosz vagyok – magyarázta sietve –, és ragadok a vértől. Muszáj megfürdenem még evés előtt. Vacsoránál találkozunk!

 

 

HATODIK FEJEZET

Az alábbi levelet egy aldabreshi gályáról kimentett holmi között találták; a gálya a peorle-i öbölben járt szerencsétlenül, Col város önállóságának 278. évében

 

Segalo Ria küldi Imir Sazacnak szeretete és nagyrabecsülése jeléül, személyes szolgája, Cathu által.
Minthogy igen kíváncsiak vagyunk kalandos utazásod történetére a szárazföldön, Col városában, ezért szeretettel meghívunk, vendégeskedj nálunk hazatérted után. Hiszen, ha ezek az idegenek akárcsak egy kicsivel is kevésbé vérszomjasak, mint azok az élősködő rovarok, amelyek Relshaz mocsarában tenyésznek, egy ilyen utazás igazán megéri a számtalan veszélyt, amelyekkel szembe kellett nézned. Ezzel együtt nem kis aggodalmunkra szolgál, hogy nem volt kellő alkalmad megismerni a szárazföldiek szokásait, mielőtt a nagyra becsült Iru Sazac gyászos emlékezetű elhunyta nyomán az első feleség posztjára léptél elő. Kérlek, engedd, hogy megosszuk veled legalább egy részét annak a tudásnak, amelyet az utóbbi évek során összegyűjtögettünk.
Talán már hozzászoktál ahhoz az előítélethez, amely tolvajoknak bélyegzi a szárazföldieket. Nos, mindez nem csupán a mostanában oly gyakori fűszernövény-lopásokon alapszik, és nem csak az ennek nyomán fölvirágzó bosszantó gyakorlaton, amelyet kereskedőik folytatnak, amikor sajátjukként adják-veszik ezeket az értékes palántákat. Magad is láthatod, mi történik, hogyha hajlasz az ottaniak folytonos kérlelésére, és megmutatod nekik a palotádat: onnantól szüntelenül azt fogják kérdezgetni, hogy ez vagy az a dolog kié. Hiába értelmetlen ez a kérdés bárki számára, akibe egy csöpp méltóság is szorult, mindannyiszor türelmesen azt kell felelned, hogy a kérdéses dolog Sazac Dega tulajdonát képezi; máskülönben a szárazföldiek elhordanak mindent, amit csak mozdítani tudnak.
Ügyelj rá, hogy a lobogóid jól láthatóak legyenek, amikor a gályád befut Col városába: ezen a módon is fejezd ki felettük Sazac Dega hatalmát. Ne hagyj kétséget felőle, hogy amennyiben bárki megpróbál betörni a birodalmadba, annak hajói a tűz martalékává lesznek; máskülönben nem tudsz majd megszabadulni ezektől az otromba, tolakodó vízijárművektől, amelyek folyvást az otthonod partjai körül fognak szaglálódni, megdézsmálják a termésedet meg a rabszolgáidat, és beleártják magukat a kereskedelmedbe.
Azt is tudnod kell, hogy az árucseréről alkotott képzeteikben nincs helye a becsületnek vagy a szépségnek. Voltaképpen nem akarnak semmi mást, mint egy kis kupacnyi fémből vert érmét birtokolni, és ha ezt valaha árura váltják, azt csak azért teszik, hogy még több ilyen fémérmécskét kapjanak érte cserében. Soha még csak eszedbe se jusson, hogy miután megállapodtatok a vételárban, hozzátégy még egy kis ékkövet, ahogy idehaza szokás, csak hogy megmutasd jóindulatodat és nagyrabecsülésedet a kereskedő iránt. A szárazföldiek ugyanis nem tudnák mire vélni ezt a gesztust, és csak arra buzdítanád vele őket, hogy további ékköveket kunyeráljanak tőled. Egyébként se adj a kezükbe érékes és nagy drágaköveket; az a szokásuk, hogy darabokra törik és megcsiszolják őket, mivel nincs érzékük a kövek természetes formája iránt.
Vizsgáld meg körültekintően az aranyat és ezüstöt, amelyet a szárazföldiek fölkínálnak! Többnyire ugyanis erősen hamisítják, rontják, különféle fémekkel ötvözik ezeket. Nem árt, ha tudod, hogy az ilyesmi nagyon is helyénvalónak számít közöttük, még csak nem is szégyenkeznek miatta, mint ahogy civilizált helyen szokás. Igen ritkán fordul elő náluk olyan tiszta nemesfém, amely méltó rá, hogy az ékszerészeid és mesterembereid kezébe add. A legtöbb aranyuk és ezüstjük nem való másra, mint hogy visszaadd nekik maguknak valamilyen más áruér cserében. A legjobb, ha rabszolgák vásárlására fordítod az ilyesmit, mert a kereskedelmet ugyan leegyszerűsíti, de semmiképpen nem érdemes megtartani és hazahozni.
Soha egy lépést se tégy Denil nélkül, ő pedig mindig vigye magával a fegyvereit! A szárazföldiek ugyanis szinte pórázon tarják az asszonyaikat, és ezért felhatalmazva érzik magukat, hogy sértegessenek bármely hölgyet, aki nem kényszerül rá, hogy szájkosarat viseljen. Kérlek, fogadd meg tanácsunkat, és ne keress módot rá, hogy szabadidődet szárazföldi férfival múlasd; hamar ráébrednél ugyanis, hogy fogalmuk sincs, hogyan illene viselkedniük. Ráadásul mértéktelen alkoholfogyasztásuk és szükségtelen vonzalmuk más tompító hatású anyagokhoz régen kiölt belőlük bármiféle jó modort és tisztességérzetet.
Mindezeken túl nagyon várjuk az utazásodról szóló híreket, és sok sikert kívánunk neked!

 

 

Shek Kul palotája az Aldabreshi-szigetvilágban

Nyárelő 5. napja

Egyenesen álltam, kissé a falnak támaszkodva, amennyire csak mertem, és éreztem, hogy az izzadság patakokban csorog lefelé a két lapockám között. Minden erőmmel azon voltam, hogy mozdulatlan maradjak, de ennek ellenére valahogyan mégiscsak elárulhattam kényelmetlenségemet, mert Laio bosszús pillantást vetett felém sötét szeme sarkából. Igyekeztem minden figyelmemet annak az aprócska szökőkútnak a ritmikus csobogására irányítani, amely a fehér márványpadló közepére állított, széles, lapos kerámiaedényben bugyogott. Valahol a fejem körül egy rovar zümmögött, de hiába próbáltam megpillantani. Egyébként sem volt esélyem, hogy elkapjam, pedig nem bántam volna, ha nem szaporítja amúgy is számtalan, fájdalmasan viszkető csípésemet.
– Vagyis láthatod, hölgyem, a szál nem folyamatos... Összecsomósodik a szövőszéken, vagy elszakad, és nem győzök szégyenkezni a szövet minősége miatt.
Fehér hajú, sovány öregember volt a takács, egyszerű háziszőttesbe öltözve járt, és alázatos, segélykérő arccal térdepelt a lány előtt, aki az életkora alapján akár az unokája is lehetett volna.
Ebben a pillanatban azonban még őt is irigyeltem. A vállam már-már kibírhatatlanul fájt, miután egy egész napon át álldogáltam láncingben, és nem volt egyéb dolgom, mint hogy roppant harciasnak tűnjek, és ezzel is tovább emeljem Laio udvartartásának fényét.
– Megértem a problémádat, és nem foglak felelősségre vonni érte – szólt közbe Laio, aki nyilván megunta az öregember végeérhetetlen panaszáradatát. Nem is csodálkoztam rajta: nap mint nap nagyjából ugyanazokat a panaszokat hallgathattuk végig, és a legtöbbjükre akár már én is válaszolni tudtam volna.
Ezzel együtt még mindig meglepődtem azon a gyors és hatékony módszeren, ahogyan Laio a viták többségét lerendezte. Szinte hihetetlennek tűnt mindez, miközben kecses tartásban üldögélt előttem abban a fátyolszerűen áttetsző ruhában, amely igen kevés teret hagyott a képzelőerőnek. Arcán szinte ragyogott a színes festék, és több drágakő csillogott a testén és ruháján, mint amennyit a D'Olbriot-ház összes tagja együttvéve magára öltött az uralkodó lakodalmára.
Figyelmem elkalandozott a társalgásuktól, és kibámultam a nyitott ablakon a Shek Kul palotáját övező mesés kertekre. A központi épület körül szépen gondozott ágyások ékeskedtek, ezek mögött álltak a rabszolgák kunyhói. A kunyhókon túl magas, fekete falak őrködtek éjjel-nappal a palotában lakók biztonsága fölött. A fal tetején őrök sétáltak íjjal a kézben. A főkapu tornyának tetején zöld lobogót lengetett a szél. A falon túl, a messzeségben a szomszéd hadúr szigetének körvonalai látszottak elmosódottan a párás melegben. Annak alapján, amit eddig megtudtam az itteni életről, nagyjából annyi esélyem volt a menekülésre, mint arra, hogy átsétáljak a szivárvány alatt az árnyékemberek földjére.
A távoli sziget meredek, kúpos hegycsúcsai fölött sötét felhőket kergetett a szél, és azon tűnődtem, vajon mikor fog megérkezni az az esőzés, amelyet Laio már napok óta ígérget. Nem voltam biztos benne, hogy bármennyivel is hűvösebb lesz tője. Lassanként kezdtem hozzászokni, hogy testemet állandóan izzadság borítja. Ha fújt egy kis szél, még csak-csak elviselhető volt, legalábbis ha éppen nem kellett ezt az átkozott láncinget viselnem. Egyes napokon a levegő olyan nehéz és rezzenetlen volt, mintha nedves gyapjúban próbáltam volna mozogni, és álmomban újra meg újra visszatért az otthoni tájak friss, óceánillatú lehelete.
Az ajtó felől érkező halk kopogtatás térített vissza jelen elfoglaltságomhoz. Gar Shek állt a küszöbön. Aranyszínű szeme elégedetten villogott. Mögötte Sezarre állt mozdulatlanul, mint mindig.
– Laio, kedvesem, nagyszerű híreim vannak a számodra! – fuvolázta Gar. Arckifejezése nem tért el a megszokottól; mindig is ügyesen leplezte, ha éppen rosszban sántikált. – A galambász üzenetet hozott Kaeskától! A délutáni áradatkor fut be a kikötőbe. Hát nem nagyszerű? Itthon lesz a szülésre!
Laio zavartalan, széles mosollyal nézett vissza rá.
– Köszönöm, hogy ilyen hamar tudattad velem a jó hírt! – bólintott.
Láttam, hogy a szeme sarkából arra a bonyolult szerkezetre pillant, amely egymásba kapcsolódó, fogazott kerekekből áll, és amelyet az aldabreshiek valamiféle naptárnak használnak. Tudtam, hogy Kaeskát senki sem várta haza még legalább két vagy három napig.
Gar bólintott, majd a takácshoz fordult, aki még mindig Laio előtt térdelt, a földhöz érintett homlokkal. Mint megtudhattam, errefelé ez volt a tiszteletadás megkívánt módja, noha igen rosszat tett az ember térdének.
– Csak nem gyűlt meg a baja a takácsaidnak azzal a fonallal, amelyet Tani Kaasiktól vettél? – kérdezte ártatlanul Gar, aki nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy Laio szemére vesse tévedését.
– A két dolog nem áll szoros összefüggésben egymással – vont vállat Laio. – Valamit csak kellett tennem szegény lányért! Ekkora túltermelés mellett kezdi elveszíteni a talajt a lába alól.
Mindez igaz is volt, ám annyi talaj még mindig maradt az ifjabbik Kaasik-feleség lába alatt, hogy a lehető leggyérebb minőségű fonalat adja tovább Laio részére. Jelen voltam az üzleti megbeszélésen, és jól emlékszem, hogyan kerekedett felül Laio szokásos óvatosságán a hirtelen jött lehetőség, hogy a sokszorosára növelje eddigi termelését. Most az egyszer elmulasztotta személyesen ellenőrizni a fonal minőségét, és ennek meg is lett az eredménye. Még én is részesültem a következményekből egy jókora pofon képében, Laio ugyanis nem sokat töprengett, kin vezethetné le a dühét.
– Ó, egészen biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb megtalálod a módját, hogyan oldd meg a helyzetet – mosolygott Gar.
– Már találtam is megfelelő piacot az elkészült szövet számára – nyugtatta meg előzékenyen Laio.
Talán még engem is meggyőzött volna, ha neon magam látom az előző nap, hogyan viharzik dühösen szobáról szobára, fennhangon ismételgetve, hogy fogalma sincs, mit tegyen.
Gar, ha lehet, még édesebben mosolygott, azután sarkon fordult, és könnyedén kilépett a folyosóra. Sezarre enyhén csörömpölve követte. Annak ellenére, hogy Gar egyetlen alkalmat sem hagyott ki, amikor megcsipkedhette a fiatalabbik feleséget, a saját fülemmel hallottam nem is olyan régen, hogy azt magyarázta egy előkelő látogatónak, Laio bizony nagyon is tudja, mit csinál, amikor kisegíti a bajból szegény Tani Kaasikot, ha már olyan nehéz helyzetbe hozta a saját tapasztalatlansága. Ekkor kezdtem csak sejteni, hogy egy magára valamit is adó aldabreshi hölgynek több álarca van, mint bármelyik solurai mutatványosnak.
– Menjetek békével! – intett oda Laio a takácsoknak és egyéb panaszosoknak, akik hosszú sorban várakoztak a folyosón.
A tömeg bármiféle neheztelés vagy moraj nélkül föloszlott, én pedig nem kis megvetéssel néztem a távozók után.
– Gondterheltnek tűnsz. Baj van? – kérdezte Laio, miközben fölfelé tartottunk a szobáihoz, a legfelső emeletre.
No igen: átmenetileg megfeledkeztem róla, micsoda tehetsége van a lánynak, hogy a legkisebb hangulatváltozást is leolvassa az ember arcáról. Talán még egy Livakhoz hasonló hivatásos szerencsejátékost is megszégyenítene vele. Nehéz mesterség lehet egy aldabreshi hadúr feleségének lenni.
– A rabszolgáid, ezek a takácsok nagyon engedelmesek – feleltem kissé ügyefogyottan.
Laio bosszúsan csettintett a nyelvével.
– Nem rabszolgák – mondta. – Mindannyian szabad szigetlakók. Ideje volna már megtanulnod ezeket a dolgokat. Csak az a rabszolga, akit a szárazföldön vásároltunk, vagy egy másik hadúrtól vettünk.
Nos, ami engem illet, én személy szerint rabszolgának tekintek mindenkit, aki olyannyira lekötelezettje egy hadúrnak vagy a feleségének, hogy csak nekik adhatja el munkája termékét, ők gondoskodnak róla, hogy tető legyen a feje fölött, és tőlük kell engedélyt kérnie, hogy megházasodhasson, nem is beszélve a gyermekvállalásról. Talán még ahhoz is a hadúr beleegyezése szükséges, hogy ezek a szerencsétlenek enni, aludni vagy lélegezni merjenek.
Egy szót sem szóltam azonban, csak engedelmesen bólintottam, és gondolatban hozzácsatoltam ez utóbbi megjegyzést is ahhoz a terjedelmes listához, amely a feltétlenül megjegyzendő dolgokat tartalmazta a fejemben.
Időközben felérkeztünk a legfelső emeletre, és előresiettem, hogy kinyissam Laio előtt a hálószoba ajtaját. Alig lépte át a küszöböt, már bújt is kifelé a ruhájából, és oda sem figyelve a ragyogóra fényesített padlóra ejtette. Ahhoz már túl sokszor láttam őt mezítelenül, hogy különösebben megütközzek rajta, vagy hogy testemet válaszadásra kényszerítse. Tudtam, mi a dolgom: leszaladtam a lépcsőn, hogy elkapjam a mindig láb alatt lévő apródok egyikét, és meleg vizet hozassak vele.
Mire visszatértem a gőzölgő korsóval, Laio már le is tisztogatta arcáról a festéket a cserepekkel kirakott fürdőszobában.
– Gyere csak ide! – szólt oda nekem. – Beszélni akarok veled.
Beleöntöttem a korsó tartalmát egy dézsába, Laio pedig megvárta, hogy némi hideg vizet keverjek hozzá.
– Kaeska nagyon okos nő – kezdte Laio –, és pontosan tudja, hogy Mahli szülése véget vet az ő hatalmának. Nagyon is lehetségesnek tartom, hogy megpróbál ártani Mahlinak vagy a gyermeknek.
Ezt nem volt nehéz elhinni. Nap mint nap végignézhettem, hogyan tipegnek udvariaskodva egymás körül, de a háttérben jól láthattam, mennyire könyörtelenek tudnak lenni.
Beleszimatoltam a levegőbe. A nyitott ablakon belibbenő szellő még mindig füstszagot sodort felénk arról a szomszédos szigetről, amelyet – miután a Szigetvilágban oly gyakori járványok egyike felütötte rajta a fejét – következetesen a földig perzseltek, megsemmisítve embert, állatot, épületeket és növényzetet, csak hogy elejét vegyék a gyilkos kór terjedésének.
Laio dühös arccal merült el a szappanhabban.
– Az elkövetkező napokban különösen ébernek kell lenned – utasított. – Ma este együtt vacsorázik az egész család, úgyhogy légy szíves, ne hozz szégyent a fejemre. Csak aldabreshi nyelven szólalhatsz meg, és csakis akkor, ha kérdeznek. Bármiről essék is szó, semmiképpen ne hívd föl a figyelmet magadra!
A lány megpróbált vészjósló arcot vágni, de ebbéli igyekezetét nagyrészt meghiúsították a homlokán és a szeme körül gyöngyöző szappanbuborékok. Igyekeztem visszafojtani a nevetésemet, mivel nem akartam megtapasztalni a hátamon a mindig a keze ügyében tartott korbács suhintását.
– Melyik ruhádat szándékozol viselni? – nyögtem ki végül, amikor sikerült összeszednem magamat.
Szerencsére odáig már eljutottam az aldabreshi nyelv tanulásában, hogy ez a mondat ne okozzon gondot, ennek ellenére is erősen valószínű volt, hogy taktikus hallgatásban töltöm az estét. Őszintén szólva egyáltalán nem bántam. Az aldabreshi nyelv tanulása jóval egyszerűbbnek bizonyult, mint amitől féltem, és meglehet, a beszéddel még voltak problémáim, de lassacskán azon kaptam magamat, hogy mind többet és többet értek abból, amit hallok. Ez utóbbi tényt néha igen nehezemre esett eltitkolni. Pedig magamban reménykedtem benne, hogy sikerül észrevétlenül kihallgatnom valami olyasmit, ami megkönnyíti szabadulásomat a palotából, át az őrök sorfalán, le a kikötőbe... Ahogy múlt az idő, egyre biztosabb voltam benne, hogy csak áltatom magam, ha arra várok, hogy mindenféle varázslók szabadítsanak ki innen.
Laio időközben tovább szappanozta a testét. Most hirtelen megállt, és rám nézett.
– Mit szólnál a vörös-arany ruhához?
Fontolóra vettem a kérdést.
– Inkább azt a krémszínűt javasolnám, az arany díszítéssel – feleltem körültekintően. – Főleg, ha Mahli sárgában lesz. Gar új ruhája is vörös, nem emlékszel?
Laio bólintott.
– Nem árt emlékeztetni Kaeskát, hogy Mahli tábora erősebb – vélekedett.
Hátrahajtotta a fejét, és egy korsóból hideg vizet locsolt az arcába. Megborzongott, kiemelkedett a vízből, és kilépett a padlóra. Teste furcsán csillogott, és kissé mintha elvonta volna a figyelmemet az iménti gondolatoktól. A fürdővíz tócsába gyűlt a lejtős padlócsempéken, és lassan a lefolyónyílás felé csordogált.
Magára hagytam a lányt kételyeivel, és átmentem a hálószobába, hogy elhozzam a kérdéses ruhát. Választottam hozzá megfelelő ékszert is: gyönggyel kirakott arany nyakéket, karkötőt, derék- és bokaláncot, hajdíszt. Lassanként hozzászoktam, hogy a legnagyobb természetességgel bánjak olyan kincsekkel, amelyek árán fél Zyoutesselát meg lehetett volna venni. Laio szobáiban ládaszám álltak az ékszerek, és nyilvánvalóan fogalma sem volt róla, mekkora érték van a birtokában. Könnyedén megtehettem volna, hogy elcsenek egy-két kisebb holmit, gyűrűt, fülbevalót, néhány ékkövet vagy egy aranyláncot: az árából kifizethettem volna a hazautamat a Régi Birodalmon keresztül egészen a szülővárosomig. Itt azonban még arra sem használhattam volna föl őket, hogy a kapuőröket megvesztegessem; az ittenieknek ugyanis, talán a nemesi családok kivételével, fogalmuk sem volt az ékszerek értékéről. Ez a felfedezés talán megmosolyogtat, ha nem jár olyan keserű következményekkel rám nézve.
Laio kincsesládáinak igencsak vegyes tartalma külön említést érdemel. Egyes ékszerek olyan magas fokú szaktudásról adtak tanúbizonyságot, hogy egy császár is szívesen viselte volna őket. Más, egyszerűbb daraboknak nem volt egyéb díszük, mint egy-egy hatalmas, csiszolatlan ékkő, amely csupán saját, természetes formájával hivalkodott. Ki gondolta volna, hogy ezek az egyszerű külsejű, színes kavicsok több pénzt érnek, mint Relshaz minden rabszolgája együttvéve?
– A frizurám még jó lesz, ahogy van. Fesd ki gyorsan az arcomat! – rendelkezett Laio ruhája ráncait igazgatva.
Előkaptam a festékes dobozt, és megpróbáltam sebtében kiválasztani a megfelelő színeket. Volt néhány elképzelésem, mit is kellene megtanulnom egy hírhedt aldabreshi kardművésztől, de azt nem gondoltam, hogy Sezarre fog bevezetni az arcfestékkeverés rejtelmeibe. Lassanként körvonalazódott előttem, miből is áll egy szigetvilágbéli hölgy személyes rabszolgájának feladatköre: furcsa keveréke volt a testőr, öltöztető, kém és küldönc feladatainak. Szerencsére mielőtt apám meg én megállapodtunk volna, hogy a kőművesmesterség nem nekem való, már túlestem a tanoncidőn; talán ennek köszönhető, hogy jó szemem volt és biztos kezem. Végül is, rosszabb sorom is lehetett volna. Grival körme például állandóan kék volt attól az indigófestéktől, amellyel Gar a haját színezte.
A kikötőben fölvisítottak a kürtök. A szokatlan hang annyira megijesztett, hogy csaknem fölsebeztem Laio arcát azzal az ecsettel, amellyel az ezüstfestéket kentem az arccsontja fölé.
Rám kiáltott valamit, és sejtetten, hogy a megjegyzése nem volt éppen egy hölgy szájába illő.
– Kaeska hajója már itt is van! – sziszegte. – Gondolhattam volna, hogy korábban érkezik! Siess már egy kicsit! És mosd meg az arcodat, én ugyan nem szégyenkezem veled, amíg így nézel ki!
Mielőtt elkészülhettem volna az utolsó simításokkal, Laio már talpon is volt, és az ajtó felé viharzott. Megindultam a nyomában, vállizmaimat lazítgatván, hátha alábbhagy kissé a kínzó fájdalom, és azon tűnődtem, vajon mikor lesz végre alkalmam rendesen megmosdani. Nem tehettem mást, mint hogy kissé megszorítottam az övemet, hogy a súly lehető legnagyobb része a csípőmre nehezedjen a vállam helyett.
– Nem hiszem, hogy ennyire sietnünk kellene, kedvesem.
Ahogy kiléptünk a főajtón, magába Shek Kulba botlottunk, aki a csiszolt fekete kőből készült, széles lépcsősor tetején várakozott. Hosszú szakálla illatos olajoktól csillogott, bő nadrágjában és gazdagon hímzett fehér selyemingében pontosan úgy festett, mint az álarcos mulatságok barbárjai. Ujjain, csuklóján, nyakában rengeteg ékkő csillogott. Haját olajjal simította hátra az arcából, és aranyláncokkal fogta össze; akkor volt először alkalmam látni efféle viseletet. Öltözékét aranyozott szegélyű hófehér tollak egészítették ki.
– Megvárjuk Mahlit – mosolygott a hadúr, és kézen fogta legifjabb feleségét.
– Természetesen – mosolygott vissza Laio, és pillantását látva szinte biztos voltam benne, hogy este alighanem kénytelen leszek megint kiköltözni a matracommal a folyosóra. Rendszerint ugyanis arra kényszerítettek, hogy Laio ágyának lábánál aludjak, mint valami kutya.
– Fogadni mertem volna, hogy Kaeska korábban érkezik! – Mahli óvatosan lépdelt lefelé a márványlépcsőn, erősen rátámaszkodva Grival segítő karjára.
Sezarre meg én már napok óta alig láttuk Grivalt. Most, hogy Mahli ideje egyre közeledett, szolgája úgy őrizte őt, mint egy vén szuka egyetlen kölykét. Ami engem illet, kezdtem csodálkozni rajta, hogyan lehet valaki ennyire oda a gazdájáért, de a kételyeimet szigorúan megtartottam magamnak.
– Nos, menjünk, és köszöntsük régen látott feleségünket – rendelkezett Shek Kul, és döngő léptekkel elindult előre a kavicsokkal borított ösvényen, amely gazdagon burjánzó, fűszeres illatú virágokkal teli ágyások között vezetett. Laio karon fogta Mahlit, így Grival eggyel hátrébb került, éppen mellém. Hallottam, ahogy mögöttünk kinyílik az ajtó, de amint hátrafordultam volna, Grival egyetlen tiltó pillantással megállított. Így hát rezzenetlenül előre néztem, és arckifejezésem is semleges maradt, mialatt Gar hangos selyemsuhogás közepette utánunk rohant és felzárkózott mögénk. Éppen csak egy elmosódó vörös foltot láttam a szemem sarkából. Sezarre a jobbomra került, és mindhárman gyakorlottan fölvettük egymás léptének ütemét. Nagy megkönnyebbülésemre szolgált, amikor megtudtam, hogy a palota épületén kívül mindenki nyitott bőrszandált szokott viselni. Még így is, noha talpam bőre sokat keményedett az elmúlt hetekben, az ösvény minden egyes kavicsát külön éreztem.
A palotát övező falba vágott hatalmas kapuhoz érkezve furcsa előérzet szorította össze a gyomromat. Mi annak idején éjszaka érkeztünk meg ide, és egyenesen a palotába mentünk, így aztán esélyem sem volt, hogy jobban megnézzem a kikötőt. Pedig nem ártott volna tudnom, miféle hajók járnak errefelé, és mennyire szigorúan őrzik őket.
Nem mondhatnám, hogy túlságosan fölbátorodtam attól, amit láttam. A kikötő tompán a partba vágódó öbléhez szeszélyesen kanyargó ösvény vezetett le, amelynek mindkét oldalán alacsony, egyetlen helyiségből álló házacskák sorakoztak. A jókora ablakokon át látni lehetett a házak lakóit, akik mindennapi elfoglaltságaikat végezték: mostak, főztek, szőttek, fontak, és tudomást sem vettek az őket bámuló tekintetekről, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. A kikötő legszélén, éppen csak az árszint fölött, ahol a tenger a parttal találkozott, szürke kőből épült hatalmas, négyszögletes épület állt. Lapos tetején őrök posztoltak, keskeny ablakai lőrések voltak csupán, és egyetlen kétszárnyú ajtaját alaposan megerősítették fával és acéllal. Ez az ajtó most tárva-nyitva állt, bamba képű szigetlakók jártak ki és be rajta hatalmas csomagokat cipelve, amelyeket az aprócska szállítóhajók matrózai helyeztek óvatos kézzel a fekete homokba. A szállítóhajók azokról a méltóságteljes gályákról hordták be a terhet a kikötőbe, amelyek odakint horgonyoztak az öböl közepén. Nos, némi szerencsével talán rátehetném a kezemet az egyik ilyen kis szállítóbárkára, de ugyan mire mennék vele, lapos fenekével és ügyetlen, négyszögletes vitorlájával, amint az első komolyabb tengeri szél a szárnyaira vesz? Magamban keservesen fölsóhajtottam. Vajon sikerül-e valaha is alkalmas menekülési tervet kiötlenem?
Kaeska Shek bizonyára hosszú kereskedelmi úton járhatott, ha ennyi árucikket hordott haza. Alaposabban szemügyre vettem az odakint horgonyzó gályákat. Kettő közülük éppen olyan volt, mint az, amellyel a szigetre érkeztem: széles gyomruk fölött kötélzet egész erdeje feszült, és látszott rajtuk, hogy sokkal több terhelést bírnak, mint a Lescari-öböl partvidékén megszokott kecsesebb gályák. Minden gályahúzónak saját külön evezője volt, nem hárman húztak egyet, mint ahogy a tormalin hajóknál szokás. Hallottam róla, hogyan biztosítják az aldabreshiek, hogy senki más ne próbálkozhasson ezzel a módszerrel: ha olyan hajót látnak, amelynek egy sornál több evezője van, azonnal elsüllyesztik. Minthogy a hadurak jelentős mennyiségű kincset és drágaságot birtokoltak, a szárazföldről érkező matrózok inkább rájuk hagyták a választást ebben a kérdésben.
Az öbölben horgonyzó harmadik hajó azonban élesen elütött a másik kettőtől. Hosszú, keskeny jármű volt, három sor evezője egymás fölött helyezkedett el. Korlátjai mentén fölfegyverzett katonák sorakoztak, és a víztükör fodrozódása arról árulkodott, hogy jókora léktörője van nem sokkal a felszín alatt. Hadihajó volt a javából: az egyik leghatásosabb érv amellett, miért maradnak partközelben a Colból Relshazba, onnan Toremalba tartó gályák, és miért nem kockáztatják meg, hogy közelebb merészkedjenek a Szigetvilághoz, ha csak nem kapnak névre szóló meghívást – de még akkor is félárbocra eresztik a lobogójukat. Nem először találkoztam ilyen hadihajóval. Kettő közülük azonnal csatlakozott hozzánk, amint elhagytuk Relshaz partjait. Miközben délnek haladtunk hosszadalmas utunkon a Szigetvilágon át, megtudtam, hogy Shek Kulnak szerződései vannak más szigetek haduraival. Ezek a megállapodások teszik lehetővé, hogy a hajói naponta egyszer kiköthessenek bizonyos kisebb szigeteken, és ott élelmiszert és vizet vegyenek föl. Ezenkívül az evezősök is megpihenhettek egy kis időre. Az egyik ilyen megállás alkalmával észrevettük, hogy egész sereg lappang a tengeren ezekből a ragadozószerű hadihajókból, éberen lesve minden mozdulatunkat. Egészen addig követtek bennünket, amíg csak el nem hagytuk annak a hadúrnak a vizeit. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy Dastennin igencsak kegyes volt hozzánk, dél-tormalinokhoz, amikor olyan vad szeleket és dühöngő viharokat szabadított az Ezerszél-fok környékére. Így legalább biztosak lehetünk benne, hogy az aldabreshiek nem nagyon látogatják a vizeinket. A Szigetvilág urai között akkortájt szerencsére fegyverszünet uralkodott, és bíztam benne, hogy ki is tart addig, amíg sikerül magam mögött hagynom eme veszedelmes partokat.
A hadihajó oldala mentén apró bárka ringatózott, amelynek tatjában három alakot láttam ülni. Az evezősök nekifeszültek a víznek, és a bárka közeledni kezdett. Az egyik alak ragyogó lángszínű selyemruhát viselt, amely csattogva röpdösött körülötte az éles tengeri szélben. A mellette ülő férfi ünnepélyes, fekete öltözékben feszített, rövidre nyírt fehér haja ragyogott a napfényben. Alig volt magasabb, mint a vörös ruhás nő, de megtermett válla és széles mellkasa sokkal nagyobbnak mutatta. Hirtelen eszembe villant, hol láttam ezelőtt effajta alkatot: múlt évi utazásomon, és később is, nem is olyan régen, Shiv távollátó varázslatában, amely azt mutatta, hogyan emésztik föl a lángok a Birodalom maradékát. Néztem, ahogy a bárka lassan közelebb siklik a parthoz, és növekvő rémületem lassan felülkerekedett ösztönös tagadásomon. A hajó tatján ülő férfi elietimm volt.
– Kaeska, kedvesem! – Shek Kul lefutott a kikötőbe, hogy maga segítse ki feleségét a bárkából, nem törődve vele, hogy bokáig gázol a tenger hullámaiban.
– Nagyra becsült férjem! – Kaeska forró szeretettel ölelte magához. – Mahli, édesem, miért nem vártál inkább a kertben, az árnyékban? Még megárt neked a hőség most, hogy ily közel a gyermekáldás!
– Személyesen akartalak üdvözölni, hiszen olyan sokáig voltál távol! – Mahli szerény kifejezéssel csókolta meg Kaeska tökéletes arcát.
Laio és Gar is előléptek, hogy üdvözöljék az újonnan érkezettet.
Annyit hallottam Laio elbeszéléseiben Kaeska számító, ravasz és bosszúálló természetéről, hogy nem győztem csodálkozni, amikor szemtől szemben találkoztam vele. Egészen másra számítottam, nem erre a vékony csontú, őzszemű nőre, akinek karcsú bokája és nőies alakja szinte vonzotta a férfiember tekintetét. Bőre, haja kissé világosabb volt, mint a többi asszonyé, és mintha a vörös szín egy rejtett árnyalata csillant volna sötét fürtjein, amelyeket művészien feltornyozva viselt a feje körül. Egy kis gondolkodás után úgy ítéltem meg, nagyjából egykorúak lehetünk.
– Laio, kedvesem, micsoda káprázatos ruha! – Kaeska kissé hátrébb lépett, hogy jobban szemügyre vehesse. – És az arcod is! Igazán szokatlan stílus!
– Laio éppen most kapott új személyes szolgát – kottyantotta közbe Gar, akinek szemlátomást jólesett ez a megjegyzés.
– Ó, igen! – Laio arcán kislányos izgalom tükröződött. – Gar olyan aranyos volt, hogy egy szárazföldit választott nekem! Képzeld csak el, nem tud semmit a szokásainkról, még a nyelvünket sem érti. Nem is hinnéd, milyen érdekes feladat volt őt az alapoktól kezdve tanítani!
Egyenesen álltam, és a kikötő vizét bámultan, úgy téve, mintha semmit sem fognék fel pergő csacsogásukból. Mindazonáltal észrevettem, hogy Gar és Kaeska gyors pillantást vált; az előbbi, mintha beleegyezést kérne, míg az utóbbi rábólint, és gesztenyebarna szemében elégedettség villan. Nos, csak nem közösen mesterkednek valamiben?
– Vendéget hoztál? – Shek Kul arcán nyílt kíváncsisággal méregette a jövevényt.
– Ez itt Kra Misak. – Kaeska hátrafordult, és odabiccentett kísérőjének. – Messzi, északi földről érkezett, és az itteni kereskedelmi lehetőségeket szeretné föltérképezni.
Borzongva ismételgettem magamban a nevet: Kramisak, legalábbis valahogy így hangzana civilizált nyelven. De még így is idegenül csengett, és biztos voltam benne, hogy a Birodalom bármely táján így éreznék.
– Légy üdvözölve a birodalmamban! – Shek Kul nem hajolt meg és nem nyújtott kezet, ám az elietimmet ez szemlátomást nem zavarta. Nyilván fölkészült rá, mire számítson.
– Nagyra értékelem a vendégszeretetedet – felelte, és tisztelettudóan fejet hajtott. Arca nyílt volt és őszinte, tartása mintha félénkséget tükrözött volna. Alaposan felkészíthették erre a találkozásra; nekem napokba telt, amíg rájöttem, a nemesség különféle fokaitól függően pontosan melyik is a megfelelő mértékű főhajtás. Még mindig sajgott a vállam a láncing alatt, ha eszembe jutott Laio ádáz dühe, amiért szégyenbe hoztam őt egy közeli ismerőse előtt.
Az elietimm pillantása átsuhant rajtunk, hármunkon: Grival, Sezarre meg én olyan rezzenetlenül álltunk ott, mintha szobrok lennénk egy díszes középület homlokzatán. Még hasonlítottunk is egymásra egyforma páncélzatunkban, fegyvereinkkel és rövidre nyírt szakállunkkal. A szemem sem rebbent, és sikerült megtartanom azt a kifejezéstelen tekintetet, amely Laio szigorú nevelésének eredménye volt. Az elietimn szeme jégkék volt, és semmit nem árult el szándékairól. Udvariasan a karját nyújtotta Kaeskának, és mindannyian megindultunk vissza, a palota felé. Mahli vesződséges haladása kissé lelassította a menet végét.
Összevont szemöldökkel bámultam Kramisak hátát, és biztos voltam benne, hogy valamit elszalasztottam. Kaeska egyfolytában beszélt hozzá, mosolygott és nevetgélt. Amint feléje fordult, hirtelen mintha megfagyott volna bennem a lélegzet, fittyet hányva a nyár hevének. Megismertem a fejmozdulatot, az arcélt: ő volt az a nő, akit Relshaz kikötőjében láttam azzal az elietimmel beszélgetni, aki részt vett a rabszolgák árverésén. Ez itt nem ugyanaz a férfi volt; az, amelyik meg akart vásárolni, jóval fiatalabb lehetett és egy kicsit magasabb is, ebben biztos voltam. Ezzel együtt nyilván volt közöttük valamiféle kapcsolat. Akárhogyan is kerültem abba a relshazi börtönbe, az elietimmek legalábbis elég tájékozottak voltak ahhoz, hogy azonnal kihasználják az alkalmat. Ha Kaeska irányította a megvásárlásomat Garon keresztül, vajon hová vezethet mindez? Jobban szemügyre vettem Kramisakot, de nem viselt semmiféle katonai rangjelzést, pedig azok, akiket az előző évben a saját szigetükön láttam, mindannyian kifejezték valahogyan a hovatartozásukat, mintha ezzel adóznának nehezen megszerzett és megtartott birodalmuknak. Arra gondoltam, nyilván megvan az oka, hogy Kramisak nem fedi föl magát.
Mielőtt azonban jobban végiggondolhattam volna, Sezarre oldalba bökött a könyökével. Megrökönyödtem ezen az errefelé oly szokatlan gesztuson, és fölkaptam a fejemet. Tekintetemmel oldalt vágtam, hogy elkapjam a pillantását, és észrevettem, hogy arcán gondterhelt kifejezés ül. A fejével alig észrevehetően Grival felé intett, aki hátrébb húzódott, hogy látnom engedje Kaeska személyes szolgáját, aki velünk egy sorban menetelt a túlsó végen.
A fickó mereven maga elé bámult, egyik szeme szinte eltűnt abban a lilás daganatban, amely egy régebbi sérülés lassan lelohadó nyoma lehetett. A szakálla tépett volt és hiányos, és a füle alatt megszáradt vér sötétlett. Válla szögletesnek hatott a láncing alatt, és mintha láthatatlan feszültség vibrált volna benne, de ez sokkal inkább tűnt félelemnek, mint tettrekészségnek. Kezén vörös sávokat láttam, amelyek pálcától vagy korbácstól származhattak, és döbbenten gondoltam rá, vajon miféle egyéb sebesüléseket láthatunk rajta, ha levetkőzik a rendes kardgyakorlatra. A bőre még az enyémnél is sápadtabbnak látszott, és noha sötét haja aldabreshi származást engedett sejteni, arcvonásai összetéveszthetetlenül caladhriaiak voltak Azon tűnődtem, hogy amennyiben valóban félvér, vajon rendelkezik-e hasznos kapcsolatokkal a szárazföldön, amelyek segítségemre lehetnek a menekülésben. Ha Kaeska ennyire rosszul bánik vele, talán nem is lesz nehéz meggyőzni, hogy támogassa az ügyemet. Ennek ellenére sem fűztem sok reményt hozzá: a szeme olyan halott volt, mint a kutyáé, ha egy lelketlen gazda hosszú időn át bántalmazza.
A palotába tartó menetünk még jobban lelassult, amikor az úgynevezett szabad szigetlakók elősereglettek a kunyhóikból, hogy földig hajoljanak Shek Kul előtt, virágokat szórjanak a hölgyekre, és jókívánságokat kiabáljanak Mahli felé. Néhányan egyenesen odáig merészkedtek, hogy a tenyerüket óvatosan a jócskán megnövekedett pocakra fektették. Megdöbbentem ezen a közvetlenségen. Azt is észrevettem, hogy Mahli kapja a legtöbb virágot és egyben a legszebbeket is. Kaeska hiába mosolygott, bólogatott és nevetett erre-arra fordulva, és hiába tűzött a hajába egy aranyszínű virágokat ringató ágat, a tekintete kemény maradt és számító.
A tömeg tolongása elválasztotta urainkat tőlünk, személyes szolgáktól, és láttam, hogy Grival vállon veregeti Kaeska szolgáját.
– Hogy utaztál, Irith?
Az Irithnek nevezett férfi csak megrázta a fejét, és nem nézett Grival szemébe.
Sezarre összevonta a szemöldökét, és közelebb lépett. Követtem.
– Beteg vagy? – kérdezte suttogva Sezarre, nem is próbálva elrejteni az aggodalmát.
Irith ismét megrázta a fejét, és még mindig a lábfejét bámulta, ám ezúttal halkan fölmordult.
Grival óvatosan Kaeska felé pillantott, ő azonban teljesen elmerült egy hatalmas, tűzvörös virágcsokor csodálatában.
– Talán megsértetted az úrnődet? – faggatta tovább.
A férfi fájdalmas arcot vágott, és hirtelen Grival felé fordult, hogy feléje mutassa nyitott száját. Grival szemében rémület villant, és döbbenten hátrahőkölt.
– Mi történt? – kapta föl a fejét Sezarre, de az út hirtelen kitisztult előttünk, és kénytelenek voltunk csatlakozni a gazdáinkhoz.
Grival suttogott valamit Sezarre fülébe, de nem értettem, mit mond. A következő pillanatban azonban Sezarre arcán is ugyanazt a rémült és döbbent kifejezést láttam tükröződni.
– Sezarre... – fordultam feléje a következő útkanyarulatnál, ahol egy pillanatra kikerültünk az előttünk haladók látóköréből.
– Irithnek nincs meg a nyelve – felelte Sezarre olyan komor arccal, amely minden további kérdezősködésemnek elejét vette.
Amikor az alattvalók következő csoportja az utunkat állta, hogy kifejezze hódolatát, észrevettem, hogy az elietimm engem figyel. Azazhogy nem is kifejezetten engem, sokkal inkább a kardomat. Ez a felfedezés hirtelen magamhoz térített. Rájöttem ugyanis, hogy erről csaknem biztosan felismert, hiába a páncélzat és a szakáll. Lehet, hogy hihetetlenül hangzik, de annyira lekötötte minden figyelmemet, hogy megtanuljam ennek az idegen világnak a szokásait és szabályait, amelyek legcsekélyebb megszegése is veszedelmet vonhatott a fejemre, hogy alig törődtem a karddal, szinte nem is gondoltam rá, amióta a Szigetvilágba kerültem. Az álmok mostanában nem háborgattak, vagy legalábbis nem emlékeztem rájuk; az alvással kapcsolatos egyetlen problémám abból adódott, hogy Laio jobban horkolt, mint Shiv. Vigyáztam rá, hogy arcom kifejezéstelen maradjon, és hogy ne forduljak közvetlenül a jéglakó felé. Végezetül eldöntöttem magamban, jobb lesz, ha Laio elé tárom a dolgot, amint kettesben maradunk. Tudtam, hogy azonnal fölkeltem Laio érdeklődését, amint olyasmit említek, hogy Kaeska valamiféle összeesküvést sző.
Amint beléptünk a palota kapuján, szolgák siettek elénk, és elvezették valamerre a jéglakót; fölteszem, a vendéglakosztályok irányába. Megkönnyebbülten figyeltem távozását, közben némi rosszindulattal azon tűnődtem, vajon az a szolga, akit feladata alapján talán intézőnek neveznénk Tormalinföldön, félreérti-e, miért nem visel szakállt a fehér hajú férfi. Én ugyanis igen hamar rájöttem, miért óv annyira Sezarre a borotválkozástól, amikor észrevettem, hogy éjszakánként két sima állú fiú látogatja a szintén csupaszra borotvált arcú intéző lakosztályát. Szerencsémre a harcosoknak legalább azt megengedték, hogy szakállukat rövidre nyírják, nehogy az ellenség fogódzót találjon benne, de még így is kibírhatatlanul viszketett ezen a forró és párás éghajlaton.
– Nemsokára vacsorázhatunk is – mosolygott rá Kaeskára Mahli, aki látható megkönnyebbüléssel telepedett le az egyik terebélyes fa árnyékában.
– Csak gratulálni tudok, amiért mindent ilyen szépen megszerveztél! – Kaeska hangja méztől csöpögött. – Ráadásul így, hogy fogalmad sem volt, mikor érkezem!
– Nem kell szerénykedned! – csóválta meg a fejét Mahli, mintha játékosan megdorgálná a másik nőt. – Hiszen olyan sokat tanultam az évek során át arról, hogyan várjalak! Őrt állítottam a sziget északi csücskébe, hogy adjon zászlójelzéseket a következő őrnek, az meg az utána következőnek, amint az árbocod vége feltűnik a látóhatár peremén.
– A zászlóposztok meg a jelzőfények mind készen állnak! – szorította meg Mahli kezét Shek Kul mosolyogva. – Mindenki a gyermekünk születésének hírét lesi!
– Igaz is, hoztam néhány elragadó kis holmit a babának! – Kaeska arckifejezése egy csapásra felélénkült, ahogy helyet foglalt Gar és Laio között. – Hetedhét országot bejártam értük!
A társalgás egyre gyorsabb és ezzel egy időben egyre érdektelenebb lett; mind az öten olyan személyekről és helyekről beszélgettek, amelyek számomra semmit sem jelentettek. Egyetlen dologra azért odafigyeltem: Kaeska még véletlenül sem említette, hogy Relshazban is járt. Megpróbáltam kitalálni, hogyan fogadja majd Laio a bejelentésemet, hogy Kaeska ott volt, ráadásul velük egy időben.
Hamarosan belefáradtam, hogy kövessem a csacsogásukat, és szabadjára engedtem a gondolataimat, míg tekintetem a kerteket pásztázta. A mindenütt jelen lévő kertészek egy csapata éppen a fényűző külsejű cserjéket nyírta, elszáradt virágokat vagdosott le, és az ösvényeket tisztogatta. A főépület túloldaláról harangütés hangja szállt felénk, és Grival odaintett nekünk, többieknek. Bekísértük úrnőinket és a hadurat a hosszú, szellős ebédlőhelyiségbe, ahol márványcsatornák vize keringett a fal mentén, majd középütt összegyűlt egy gazdagon díszített medencében, amelyben néhány igencsak bizarr külsejű gyík tanyázott. Apró füstölőedényekből keskeny, illatos füstoszlopok emelkedtek fölfelé, nem kis örömömre, hiszen már kezdtem gyanakodni, hogy netán új feladatot találtak ki nekem: magamhoz kell vonzanom az árnyékos helyeken szálldosó, kellemetlen vérszívókat, hogy inkább engem csípjenek, ne az aldabreshieket, akiknek szemlátomást sokkal kevesebb vesződséget okoztak, mint nekem.
Hamarosan kezdtem beletörődni, hogy ismét egy afféle unalmas és végeérhetetlen este elébe nézünk, mint amikor Laio vendégeket fogad Kaasik Rai birodalmából. Egyetlen kedvező fordulatként megállapíthattam, hogy az elietimmnek se híre, se hamva. Amennyire tőlem telt, igyekeztem félreállni az útjából, legalább addig, amíg meg nem tudom, mit keres itt. Ezzel együtt igen kíváncsi lettem volna, mivel tölti az idejét, amíg a többiek az asztalnál ülnek, de annyi elfoglaltságot adott a feladatom, hogy Laio számára föltálaljam az étkeket, hogy egyelőre nem értem rá ezzel foglalkozni. Az asztalon egymást váltották a különféle fogások, és az éhség egyre jobban mardosta a gyomromat a puszta látványtól. Annál is inkább, mivel aznap Laio nem ért rá ebédelni, túlságosan elfoglalták takácsainak ügyes-bajos dolgai. Így aztán tálaltam, szervíroztam, éheztem és füleltem.
Amikor a társalgás végre ráterelődött Kaeska váratlan vendégére, hegyezni kezdtem a fülemet, mint az a jó vadászkutya, akit az utóbbi időben minden erőmmel igyekeztem felülmúlni.
– Honnan való? – érdeklődött ártatlanul Gar, aki addigra föladta abbéli próbálkozását, hogy magára vonja Shek Kul figyelmét.
Kaeska lenyelt egy falat savanyú szószba mártott halat.
– Valahonnan északról – felelte.
Laio elgondolkodó arcot vágott, de egy szót sem szólt. Nemrégiben alaposan kikérdezett a Régi Birodalom földrajzáról, de őt kivéve mindenki más előszeretettel kezelte úgy a szárazföldet, mint egyetlen kiismerhetetlen, osztatlan sűrűséget. Különösen érdekes volt mindez azzal egybevetve, hogy errefelé mindenki erőlködés nélkül fölsorolta a Szigetvilág legutolsó zátonyát és kiszögellését is, nevén nevezve annak uralkodóját.
– Tehát szárazföldi. – Shek Kul arckifejezésében szánalom és megvetés keveredett. – Azok mind egyformák.
Kaeska macskára emlékeztető mozdulattal billentette félre a fejét.
– A népe szigeteken él – felelte. – Én nem találom őt olyan modortalannak, mint a többieket.
– És mit akar eladni? – pillantott föl Mahli a tányérjából. – Rendes árucserében gondolkodik, vagy az ő népe is olyan kis fémdarabokra akar váltani mindent, és fölvagdalni az ékköveket, mint a többiek?
Kaeska vállat vont.
– Sokáig északon volt a fémek, az épületfa meg a bőr legjobb forrása – felelte elgondolkodva. – Vagy tévednék?
Nem tudtam eldönteni, hogy tényleg ennyire tudatlan, vagy csak ilyen jól játssza meg magát. Magamban megjegyeztem, minél előbb meg kell győződnöm róla, vajon Laio tudja-e, hogy az északi szigetek egyáltalán nem rendelkeznek ezekkel az árucikkekkel. Ennek leginkább én vagyok a megmondhatója.
– Kérlek, tudasd velem, ha kiderül, mivel óhajt kereskedni! – Mahli hanyagul végigsimított dudorodó pocakján, és vidáman Kaeskára mosolygott. – Gar és Laio már leadták nekem a számításaikat, én pedig felbecsültem a várható bevételt.
– Megnézted már azokat a zafírokat, amelyeket Rath Tektól hoztam, drágám? – szólt közbe Shek Kul kissé nehezen érthető hangon, mivel a szája tele volt hegyes, sötétzöld növényszárakkal. – Azt hiszem, előnyös üzletet köthetsz rájuk, ha legközelebb Relshazban járunk.
Kaeska arckifejezése megfagyott a hirtelen témaváltás hallatán, és láttam, hogy még Laio is nagy szemeket mereszt, amint rájön, hogy Mahli máris mennyit átvett Kaeska feladatai közül, holott még meg sem született a gyermeke.
– Ha ez a vendég tényleg északról érkezett, még az is lehet, hogy megveszi a szöveteidet, Laio – sietett megtörni Gar a hirtelen támadt csöndet, de tekintete szokatlan bizonytalanságról árulkodott. – Ahhoz úgyis túl vastag, hogy a Szigetvilágban bárkinek is el tudd adni, ráadásul a minősége is kívánnivalókat hagy maga után.
– Laio, édesem! – Kaeska idősebb nővérhez illően aggódó arcot vágott. – Csak nincsenek gondjaid a takácsaiddal?
Laio sietve magyarázni kezdte, hogy szó sincs ilyesmiről, éppen ellenkezőleg, csak szegény Tani Kaasikon akart segíteni. Kaeska megértő arccal bólogatott, de akárhányszor úgy tűnt, hogy Laio végre sikeresen kimagyarázza magát, Gar ártatlan képpel hozzáfűzött egy-egy gonosz megjegyzést a kényes társalgáshoz. Meglepetten láttam, hogy Mahli kimarad az erőpróbából. Békés arckifejezéssel üldögélt, és a háztartás dolgait tárgyalta meg Shek Kullal. Ezt látva Kaeska mintha egyre jobban elszánta volna magát, hogy Laio fejére olvassa a vétkeit.
Ahogy az este mind sötétebb éjszakává mélyült a zsalugáteres ablakokon túl, hamarosan megláttam a nagyobbik holdat, amint az épületek fölé emelkedik. Fogyó fázisában volt, de még nem érkezett el a feléhez, a kisebbik hold csücske pedig éppen akkor bukkant ki a fák hegyénél. Törni kezdtem a fejemet, vajon mikor láthattam utoljára kalendáriumot, és hány napot jegyzett az uralkodó krónikása Tavaszutóhoz ebben az évben. Annak alapján, amire vissza tudtam emlékezni, és ahogyan a két hold állását becsültem, talán Nyárelő első napjaiban járhattunk.
Halk léptű házi rabszolgák rebbentek szét Shek Kul parancsszavára, és apró lámpásokkal tértek vissza. Ekkor riadtam csak föl ábrándozásomból. Boldogan állapítottam meg magamban, hogy az egyhangú este alighanem mégiscsak a végéhez közeledik, és a saját megkönnyebbülésemet véltem felfedezni Laio pillantásában is. Gar és Kaeska kart karba öltve, vidáman nevetgélve megindultak a széles központi lépcsősor felé, Kaeska arcáról azonban csakhamar lehervadt a mosoly, amikor hátrafordulva látta, hogy Shek Kul a saját karját ajánlja föl Mahli támogatására. És amikor még azt is észrevette, hogy Shek Kul nem tér vissza saját, földszinti lakosztályába, hanem követi feleségeit az emeletre, Kaeska színpadiasan ásított egy hatalmasat, és elengedte Gar kezét.
– Megbocsátasz, drágám? Annyira elfáradtam... – Azzal egyenesen a saját lakosztálya felé indult. – Irith, merre vagy?
A szerencsétlen nyomorult futva tette meg az utolsó lépcsőfokokat, nyakát behúzva, mint a megvert kutya, és szélesre tárta az ajtót Kaeska előtt, aki hátra sem pillantva eltűnt odabent.
Shek Kul éppen Mahlit ölelte magához, és mondott valamit félhangosan, amit nem értettem. Mahli hangosan felnevetett, majd Grival karjára támaszkodva megindult a saját szobái felé. Nevetése visszhangot vetett a folyosón, és biztos voltam benne, hogy behatol Kaeska bezárt ajtaja mögé is.
– Ideje ágyba bújni! – Shek Kul futólag megcsókolta Gart, majd hirtelen hátrafordult, és olyan gyors mozdulattal karolta át Laio derekát, hogy mindenki csak pislogott meglepetésében. Könnyedén fölkapta a lányt, és megcsókolta keblének csupasz halmát, amelyet a mély kivágású ruha szabadon hagyott. Laio boldogan fölkacagott. Felém intett, én pedig rohantam, hogy kinyissam előttük az ajtót, azután félreálltam, hogy ne legyek útjában a hadúrnak és a karjában vergődő leányzónak, aki tettette magát, mintha ki akarna szabadulni. Ekkor egy pillanatra elkaptam Gar tekintetét. Arca vörös volt, és a szeme sarkában mintha könnyek gyülekeztek volna. Sarkon fordult, és gyors léptekkel megindult a szobái felé vezető folyosón.
Őszintén reménykedtem benne, hogy nem szegény Sezarre kapja a dühe legnagyobb részét, mivel Gar igencsak kedvelte fegyelmezési eszközként a kutyakorbácsot. Ezzel együtt nem volt túl sok időm rá, hogy Gar érzéseivel törődjek. Shek Kul már le is rántotta Laio ruháját a fején keresztül, és két kézzel megragadta a mellét, úgyhogy éppen csak sikerült kivonszolnom a matracomat az ajtón, és a tetejébe löknöm azt a vászonzsákot, amely összes földi javaimat tartalmazta.
Az ilyen alkalmakkor meglehetősen nehezemre esett, hogy továbbra is azt állítsam magamnak, a házi személyzet része vagyok, nem csak egyszerű rabszolga. Fáradt voltam és éhes, a hátam, vállam sajgott, ráadásul még csak annyit sem törődtek velem, mint az ajtófélfával. Shek Kul még a sólymait is jobban tartotta, mint bennünket, rabszolgákat. Halkan átkozódtam magamban, miközben meglazítottam a láncing kapcsait, és előrehajoltam, hogy kibújjak belőle. Hangos csattanással hullott a fényezett fapadlóra, és úgy tűnt, a hangja még mindig ott visszhangzik a néma folyosókon. Megdermedtem, várva, hogy Laio dühe lesújtson rám. Emiatt azonban fölösleges volt aggódnom: a könnyű ajtó mögül a vágy félreismerhetetlen hangjai szűrődtek ki, a gyorsuló ritmust nem törte meg a csattanás zaja, amelyet talán meg sem hallottak odabent.
Most, hogy levehettem a terhet a vállamról, már egy kicsivel jobban éreztem magamat, de sajgó izmaim még mindig méltatlankodtak. Szerettem volna utánanézni, merre lehet Sezarre vagy Grival, hátha segíthetünk egymáson azzal a hihetetlenül hatékony masszázsolajjal, amelyet az aldabreshiek annyira kedveltek. Eszembe jutott azonban, hogy amint a hadúr felesége visszavonul a hálószobájába, éjszakai nyugovóra, személyes szolgájának mellette kell maradnia. Hacsak nem üldögél éppen a folyosó sarkában a matracán, mint egy kutya, amelyik lerondította a bútorhuzatot, és büntetésből kizárták. Még csak abban sem reménykedhettem, hogy reggel legalább kijut nekem egy forró fürdő. Laio ugyanis keresetlen szavakkal a tudtomra adta, hogy csak a szárazföldiek dagonyáznak a saját mocskukban, a szigetlakók és más jól nevelt emberek friss vízzel öblítik le magukat. Így aztán nem tehettem mást, mint hogy üggyel-bajjal megpróbáltam megmasszírozni a saját hátamat, és igyekeztem elfeledkezni gyomrom sürgető követelőzéséről. Nem voltam ilyen éhes azóta, hogy Laio szigorúan megvonta tőlem a táplálékot másfél napra, büntetésképpen valamiféle étkezési időben elkövetett szabályszegésért, amelyet azóta sem sikerült egészen megértenem.
Shek Kul élvezettel teli szavai értelmetlen hörgéssé folytak össze az ajtó mögött, majd ritmikus ütemet tartva egyre gyorsulni kezdtek, Laio rajongó hangja pedig válaszolt neki, már-már az elragadtatásig fokozódva. Az előző éjszakák tapasztalataiból tudtam, hogy a hadúr a korához képest igen jó erőben volt, ha kígyót kellett keresni a bozótban, úgyhogy mezítelen talpammal észrevétlenül ellopakodtam az ajtó elől. Az apródok, akik a lépcsőfordulóban ácsorogva töltötték a napot, mindig bőviben voltak a friss víznek, így hát bíztam benne, hogy legalább egy jót ihatok, csitítandó a gyomromat mardosó éhséget.
A hadúr rezidenciájának közepén négyszögletes belső udvar nyújtózkodott; ennek a sarkába lopakodtam le éppen egy lépcsősoron. Erre a belső udvarra nyíltak a feleségek lakószobái, mindegyiké másik oldalon. Középütt kert díszelgett, amely valamiféle sajátságos jelentéssel bírt, de sajnos ezt a jelentést mindezidáig nem sikerült megfejtenem. A lépcsőház abban a sarokban volt, ahol Kaeska és Laio szobái találkoztak. Óvatosan osontam előre, mivel nem akartam, hogy Kaeska rájöjjön, elhagytam az őrhelyemet. Ám alig értem le a lépcső aljára, keskeny fénycsíkokat láttam kiszűrődni egy ajtó zsalugáterének lécei között, jelezvén, hogy Kaeska fogadószobájában még mindig világos van. Magamban szitkozódva lekuporodtam, nem akarván, hogy észrevegyenek, miközben éppen az apródok szobája felé surranok.
– Tehát mivel szándékozol a segítségemre lenni?
Kaeska hangos szavai egyszeriben kivertek minden éhséget és szomjúságot a fejemből. A legelső dolog, amin megdöbbentem, az volt, hogy folyékony tormalin nyelven beszél. Halántékomon dobolni kezdett egy ér, hogy majd' megsüketültem a hangjától, és erőlködnöm kellett, hogy visszatartsam fölgyorsuló lélegzetemet.
– Hogy én mit teszek érted, az nagyrészt attól függ, te mennyit vagy hajlandó megtenni értem.
Nehéz lett volna nem észrevenni e szavak mögött az elietimm akcentust, noha a fickó talán még Kaeskánál is jobban beszélte a nyelvünket. A hangja parancsoló és magabiztos volt.
– Természetesen minden tőlem telhetőt megteszek – bizonygatta meghunyászkodva Kaeska. – Hát nem nagyszerűen intéztem már eddig is a dolgokat? Hiszen te magad mondtad, hogy elégedett vagy velem, és hogy meg fogsz jutalmazni...
– A Holdtalan Éjszaka Királynője azt kívánja tőled, hogy maradéktalanul hódolj be neki, ha azt akarod, hogy meghallgassa az imáidat! – felelte megvetően az elietimm. – Minden birodalomban szüksége van hívekre.
Rákényszerítettem magamat, hogy lassan és nyugodtan lélegezzek, és arra figyeljek, hogy minden szót sikerüljön elkapnom. Még soha nem hallottam erről a királynőről, akiről az elietimm beszélt. Különben is, milyen gyakran lehet olyan éjszakánk, amikor egyik hold sincs az égen? Talán ha egyszer minden négy vagy öt esztendőben.
– Utazni fogok, és terjesztem a tanításaidat. Hiszen már az árverésen is segítségedre voltam, ugye? Én mondtam Garnak, hogy vegye meg azt a rabszolgát Laio számára... – Kaeska hangja egyre magasabb regiszterekbe csapott, közel a hisztériához, mígnem egy hangos csattanás, amely csakis egy pofon lehetett, félbeszakította.
Miféle hatalma lehet ennek az idegennek, hogy kezet merészel emelni egy hadúr asszonyára? És hol van ilyenkor az asszony személyes rabszolgája, hogy nem hasítja le azonnal a támadó kezét a kardjával?
Kínos lassúsággal hasra ereszkedtem, és elkúsztam a sarokig, míg csak be nem pillanthattam az ajtó zsalugáterének legalsó lécei között.
Kaeska meg az elietimm férfi párnákon ültek egymással szemben, egy alacsony asztal két oldalán. Az asztalon gyertya sercegett egy füstölőlámpában. Hamarosan arra is rájöhettem, hogy a füst nem csak a rovarok elriasztására szolgál. Ahogy egy hirtelen légáramlat felém sodorta foszlányait, elhamvadó thassinlevelek fanyarul csábító illatát véltem felfedezni benne. Visszatartottam a lélegzetemet, hogy ne kelljen beszívnom a füstöt. A thassin termését rágni is eléggé elítélendő szokás, mivel könnyű a megszállottjává válni, eltompítja az érzékeket és foltokat hagy a fogazaton, de ennél több kárt nem nagyon tesz az emberben, főleg addig, ameddig képes valamennyire kordában tartani. A füstöt beszívni azonban sokkalta veszélyesebb. Ha egy hűbérest rajtakapnak, hogy ilyesmit művel, máris szedheti a sátorfáját, és az esküjéért cserében jó, ha egy lyukas lescari garast utána dobnak. Hiszen ki bízna meg az olyan kardforgatóban, aki képzeletbeli háromfejű szörnyekkel harcol?
Kaeska szeme sötét volt és homályos, máskor oly gondos arcfestése megfakult, elmázolódott. Homlokán izzadság gyöngyözött, és ahogy letörölte a kézfejével, a szája sarkából szivárgó vér maszatos csíkot hagyott rajta.
– Mutasd meg a fiamat! – kérlelte a férfit rekedt sóhajtással.
Az elietimm azonban megrázta a fejét, és szája sarkát kegyetlen elégedettség görbítette fölfelé. Keresztbe vetett lábbal ült, egyenes háttal, mezítelen mellkassal, amelyen aranyos fényben csillant meg nyakravalója. Sápadt bőrén sötét jeleket láttam fényleni, végig a mellkasán, a karján, egészen kitárt tenyeréig. Valószínűleg odafestette őket, mivel biztos voltam benne, hogy azelőtt nem láttam semmit a tenyerén. Még a gyertya pislákoló fényénél is láttam, hogy a tekintete tiszta, és egyetlen pontra irányul. Ezek szerint tehát az ő érzékeit nem befolyásolta a füst, noha fogalmam sem volt, hogyan lehetséges ez. Én máris eleget szippantottam belőle, hogy a fejem kiüresedjen, és tartottam tőle, hogy egzotikus álmok elébe nézek a rám váró éjszakán. Leszorítottam arcomat a földre, és igyekeztem minél apróbbakat lélegezni. Ki ez a férfi, és mit akar itt az átkozott éteri mágiájával?
– Kérlek... – Kaeska feléje nyújtotta remegő kezét, tekintete csupa kétségbeesés.
– Na jó, de ha megteszem, tudod, hogy kérnem is kell valamit cserében. A Holdtalan Éjszaka Királynője egyensúlyt követel minden dologban. – A férfi úgy tett, mintha elgondolkodna, ám tettetett habozásán könnyű volt átlátni. Pontosan tudta, mit akar.
– Bármit kérhetsz... – Kaeska szeme tágra nyílt, és távoli volt, állkapcsa lazán lógott, de még mindig úgy bámult az elietimm férfira, mintha az tartaná kézben Saedrin kulcsait a Túlvilág kapujához.
– Annak a Laio nevű nőnek a rabszolgája... – szólalt meg a jéglakó, és előrehajolt. Arckifejezése hideg volt és elszánt. – Ő meg a népe az én Királynőm ellenségei. Olyan hatalommal rendelkezik, amely árthat nekünk, ha gyermekkel ajándékozlak meg téged. Ajánlj föl valamit érte cserében, és szerezd meg! Ha már a tiéd, magunkkal vihetjük, és megfelelően elbánhatok vele.
– Amint a gyereke megszületik, Mahliból Első Feleség lesz – felelte Kaeska látható erőlködéssel, és homlokán patakokban folyt az izzadság. – Onnantól minden ilyen üzlet megkötése az ő hatáskörébe tartozik.
– Akkor tedd meg még mielőtt az a gyerek világra jönne! – vágta rá parancsoló hangon az elietimm. – Ha kell, akár ma éjjel kész vagyok megszabadulni attól az undorító hulladéktól. Tömj a szájába még néhány bogyót, és föl sem fog ébredni többet.
A lábával a felé a halom felé rúgott, amelyet eddig néhány párna és takaró halmazának véltem. Ekkor jöttem csak rá, hogy Irith fekszik ott összegömbölyödve. Halkan felnyüszített, amint a rúgás odébb gurította. Úgy állapodott meg, hogy az arca félig felém fordult. Szemhéja fölnyílt, és még a gyér világításban is látszott, hogy szeme fehérje véreres. Szája sarkából sötét nyálka csorgott alá.
– Shek nem fog neki örülni – suttogta Kaeska. – Hatalmamban áll megfenyíteni a rabszolgámat, de hogy tahnnal etessem...
Ó, hogy a pestis rothassza le mind a két kezét ezeknek a nyomorultaknak! Annyira elöntött a hideg düh, hogy alig bírtam fekve maradni, és a kezem ökölbe szorult. A harag nem segít szegény Irithen, sőt, attól tartottam, rajta a dolgok eme fokán már egyáltalán semmi nem segíthet. Nekem azonban muszáj volt a lehető legtöbbet megtudnom erről az összeesküvésről, egyrészt, hogy megvigyem a hírt Laio számára, másrészt pedig, hogy valamiféle előnyt kovácsolhassak belőle a magam szabadulása érdekében.
– Ha megesküszöl, hogy megteszed, megmutatom a fiadat. – A jéglakó szavai édesek és részegítőek voltak, akár a mézes bor.
– Esküszöm! – Kaeska hangját alig lehetett meghallani, reszkető suttogás volt csupán. Szeme egyre arra a keskeny füstoszlopra szegeződött, amely éppen arra készült, hogy káoszba taszítsa elhomályosuló érzékeit.
Az elietimm ütemes kántálásba kezdett. A tarkómon úgy meredtek föl a hajszálak, mint a vadászkutya szőre, hogyha gyűlölt ellenségének szaga csap az orrába. A furcsa szavak, az idegen ritmus Kerrit nyomorúságos varázslatait idézték, ám ennek a férfinak a hangjában erő zengett, magabiztosság és valódi, megkérdőjelezhetetlen hatalom. Hirtelen eszembe ötlött az az idő, amelyet fogolyként töltöttem azon a távoli, jégbe dermedő szigeten, és agyam hátsó szögletéből elfeledettnek hitt emlékek kúsztak elő, mint a férgek. Ehhez hasonló kántálást hallottam akkor is, amikor mezítelenül feküdtem a padlón, karom és lábam bénultan csüngött, mintha láthatatlan kötelékek szorítanák. Csak jóval később jöttem rá, hogy ezek a kötelékek soha nem is léteztek, csak legbelül, az agyamban, ahová rettegett ellenségünk, a jéglakók vezére ültette be őket.
Az asztal fölött szállongó füst hirtelen kavarogni kezdett, saját magába visszakanyarodott és furcsán megsűrűsödött, mintha tudomást sem venne az ajtó résein beáradó huzatról. Az elietimm folytatta hátborzongató dalát, közben egy apró tárgyat helyezett az asztalra. A gyertya földöntúli fényben kezdett ragyogni, és a tárgy sötéten megvillant. Egy övcsat volt. Régi tormalin stílusban készült, és mintha valamit megmozdított volna az emlékezetemben, holott akár a világ minden kincsére megesküdtem volna, hogy még soha nem láttam.
A füstfelhő oszladozni kezdett, és egy arc körvonalai tűntek elő az asztal fölött, mintha a köd és pára szeszélyes foszlányai rajzolták volna ki. Ez a mágia egy cseppet sem hasonlított azokhoz a képekhez, amelyeket Shiv vagy Viltred hozott létre a víz felszínén. A thassin füstje lustán lebegett a fejem fölött, és hiába fojtottam vissza a lélegzetemet, még így is éreztem, ahogy a varázslat lassan behatol az agyamba, mintha kíváncsi ujjak tapogatnák a koponyám belsejét.
Szerencsémre az elietimm varázsló minden erejét Kaeskára összpontosította, és hirtelen rosszullétem elmúlt, mielőtt még valahogyan elárultam volna magamat. Kaeska lélegzete akképpen gyorsult, mint a nőké szokott a szenvedély tetőpontján, és hirtelen egészen biztosra vettem, hogy a varázslat valamiképpen az ő félelméből és vágyaiból táplálkozik. Az asztal fölött lebegő arc élesebbé, kivehetőbbé vált. Összevontam a szemöldökömet, és csak igen nehezen álltam meg, hogy egy kézmozdulattal el ne hessegessem a füstöt a szemem elől. Az utolsó pillanatban szerencsére észhez tértem, mivel az emlékezetembe idéztem, hogy halálos veszélynek teszem ki magamat, ha csak a legkisebb zajt is ütöm. Az arc egyáltalán nem aldabreshi vonású volt, mint ahogy az övcsat sem a Szigetvilágban készült. A füstpamacsokon át fiatal arcot láttam, talán egy lágy kisfiúét, de akár kislány is lehetett, még a nőiség határán innen. A haja világos vörösesszőke volt, halvány bőrét szeplők tarkították az orra körül. Ahogy a dal ritmusa megváltozott, a földöntúli jelenés lassan kinyitotta a szemét. Még ebből a távolságból is jól láthattam, mennyire világos szeme van, talán kék vagy zöld. Kaeska mohón meredt rá, lélegzete szaggatottan tört föl a tüdejéből, mint az üldözött állaté.
– A fiam – lehelte –, az én fiam és Shek fia! A birodalom örököse... A jövőm!
Meglehet, a füst eltompította az agyamat, de éppen elég kutyakölyköt neveltem ahhoz, hogy még így is biztos legyek benne, hogy a hadúr meg Kaeska a világ minden kincséért sem lenne képes összehozni egy ilyen gyereket, akinek az arca Bremilayne hegyvidékét idézi. Akár minden Napfordulókor teherbe ejttetheti magát az öreg bikával, mégsem szül soha ilyen fiút! Ebben a pillanatban hirtelen rájöttem, hogy bármit látok is a füstben, Kaeska szeme előtt nyilván egészen más kép lebeg.
– Hamarosan meg is szülheted – suttogta az elietimm varázsló. – Helyreállnak előjogaid, amelyek Első Feleségként egyedül téged illetnek, és magasan a többi birodalom asszonyai fölé emelkedsz, mivel a népemmel való kereskedelem által rengeteg fémet és fát szerzel, hogy még tovább erősítsd Shek Kul hatalmát. Nem kell többé a szárazföld tolvajaival és vad bennszülötteivel vesződnöd, csakis a hozzád hasonlóan nemes szigetlakókkal fogsz kereskedni, olyanokkal, akik megértik a szépség értékét, és tisztelik a becsületes üzletet. Gyümölcsöző kapcsolatokat hozol a férjednek, amelyek a legelsővé teszik őt a többi hadúr között, a szigetlakók pedig olyan szövetségesre lelnek, aki segít, hogy megóvhassák magukat a kontinens kalózaitól és rablóitól.
Az elietimm még előbbre hajolt, tekintetét egyenesen Kaeskára szegezte.
– A fiad az egész birodalmat örökölni fogja! – folytatta. – Egyre erősebb lesz, csak növekszik és növekszik, amíg a vetélytársaid gyerekei megbetegszenek és meghalnak. Mindez azonban csak akkor lesz így, ha a Királynő megkapja, ami neki jár, és te kérdezősködés nélkül engedelmeskedsz az ő papjának!
Semmi kétségem nem maradt felőle, hogy ez alatt saját magát érti. Lassan megcsóváltam a fejemet, de szememet még mindig nem vettem le Kaeskáról. A jelenés lassan füstté és köddé vált, és az éjszakai szellő szétkergette. Kaeska szemében kihunyt a sóvár fény, a levegőbe görbedő ujjakkal kapott az utolsó füstpamacsok után, és torkából halk zokogás tört fel.
– Viselkedj a méltóságodhoz illően! – kiáltott rá az elietimm, amint a gyertya lassan elhamvadt, és az utolsó füstcsóva is beleveszett a sötétségbe.
A férfi lassan talpra állt, és rávicsorgott Kaeskára, aki az asztalra borulva zokogott. Hangot ugyan nem hallottam, csak a válla rázkódott szánalomkeltően. A férfi kisétált a szoba túlsó feléből nyíló ajtón, és amint beleolvadt a homályba, én is kúszni kezdtem visszafelé. Amilyen gyorsan csak tudtam, iszkoltam vissza a matracomra, Laio ajtaja elé. Szerencsére még idejében rájöttem, hogy jobb lesz, ha minden figyelmemet a csöndes mozgásra összpontosítom, az egyensúlyomat ugyanis olyannyira megzavarta a belélegzett füst, hogy ide-oda dülöngéltem és botladoztam. Végezetül boldog voltam, hogy lehajthatom fejemet a puha, hűvös lepedőre, és abban a pillanatban, ahogy becsuktam a szememet, a padló mintha megnyílt volna, hogy beszippantson. A kábító füst még mindig ott lengedezett körülöttem.

 

 

A Kel Ar'Ayen gyarmaton

az őszi Napéjegyenlőségkor,
a Kolónia fennállásának első évében

Temar céltudatosan nyomakodott előre a zsúfolt piactéren. Amúgy is optimista hangulatát még csak tovább emelte a büszkeség, amint végignézett az alkonyati fényben itt-ott sárgálló vadonatúj kőművesmunkán. Mélységes elégedettség töltötte el a siker ennyire kézzel fogható bizonyítéka láttán; hiszen végeredményben ő volt az, aki megállapította, hol érdemes követ bányászni. Arrafelé tartott, ahol az alkonyat sötétjét fáklyák és máglyák fénye űzte el, ragyogó sziporkázással határolva azt a négyszögletes területet, ahol már gyülekeztek az első elszánt mulatozók, és a körtánc vonalai lassan formálódni kezdtek. Temar némi meglepetéssel vette észre, hogy a kézműveseknek és kereskedőknek, akik a legelső házakat megépítették itt, még arra is maradt idejük, hogy kisebb hordókat és használhatatlanná vált fazekakat kerítsenek a portájuk elé, és telis-tele ültessék virággal. A hevenyészett kertekben csak úgy virítottak a tarka növények, jótékonyan elleplezvén a félkész épületek hiányosságait, amelyekben a telepesek az első nyáron húzták meg magukat, és valamiképpen ünnepi megjelenést kölcsönözvén a településnek.
A D'Alsenninek szokásaihoz mérten nyilván szerény ünneplésre lehet számítani, legalábbis Temar így gondolta, ám a zajból ítélve, amely máris vidáman visszhangzott az öblös folyótorkolatban, a telepesek elszánták magukat, hogy ezt a napot minden eddiginél emlékezetesebbé teszik, nem törődve mindazon dolgokkal, amelyekben egyelőre hiányt szenvednek. Temar üdvözlőleg bólintott, amikor ismerősökkel találkozott, odaintett azoknak a félig elfeledett arcoknak, amelyek valahonnan az utazás ködbe vesző emlékei közül rémlettek neki, és remélte, hogy ezúttal a baráti mosoly is megteszi azok helyett a pénzdarabok helyett, amelyeket az évnek ebben a szakában az utcán szokott osztogatni. Azt a kincset, amelyet féltve hordott magánál ezen az estén, csupán egyetlenegy személynek szánta.
Temar mély lélegzetet vett, ahogy megtorpant Messire Den Rannion házának kapujánál. Még egyszer ellenőrizte, nem szabadult-e ki néhány hajtincse a csat szorításából, és újfent megpróbálta eltüntetni zekéje elejéről a régen beleivódott foltot, ezúttal is sikertelenül. Állát fölszegte, fogát összeszorította, és igyekezett arra gondolni, hogy nem ő lesz az egyetlen odabent, aki a tavalyi gúnyáját viseli.
– Temar! – A jókora hátbavágás oly váratlanul érte, hogy kis híján elnyúlt a gyalogút döngölt földjén. – Megvagy, cimbora!
– Vahil, te idióta! – Temar lerázta magáról a kezet, amely éppen csak hogy megvédte az orra bukástól, sietve helyre rángatta az övét, megigazgatta az ingét, közben aggódva ellenőrizte, megvan-e még a zsebe tartalma.
– Gyerünk befelé! – Vahilt semmi sem zökkenthette ki remek hangulatából; vidáman bezörgetett a nyersfából ácsolt kapun a kése nyelével. – Odabent nyilván már alig várják, hogy láthassanak téged!
A kapuőr betessékelte őket, és Vahil olyan lendülettel indult meg, hogy Temar alig tudott lépést tartani vele.
– Drianon áldása legyen rajtatok – motyogta köszönésképpen, amint ellépdelt a kapuőr mellett.
– Rajtad is, méltóságos uram! – A kapuőr nyájas üdvözlésre emelte a kupáját.
Temar megállt a bejárat egyik oldalán, és kíváncsian szemlélte, miféle változásokat hozott az a másfél évszak, ameddig távol volt. Az épületet még mindig sövény kerítette megbízható kőfal helyett, a környező kertek azonban már kezdtek formálódni. A kerti lámpák fénye vékonyka gyümölcsfacsemetéket világítottak meg, amelyek rendezett sorokban álldogáltak középütt, míg távolabb néhány szőlőtőke igyekezett oldani a deszkapalánk egyhangúságát. Egy lebontott melegház helyén zöldellő ágyások várták, hogy a palánták megerősödjenek az új földben, de a sáfrány, levendula és mézvirág bimbói már ontották is balzsamos illatukat. Temar séta közben azon törte a fejét, vajon honnan származhatnak az ösvényt borító zsindelycserepek, mígnem eszébe jutott a rakparton tornyosuló rengeteg ballaszt és egyéb hajónehezék.
– Az intézőtök ugyancsak érti a dolgát! – biccentett elismerően.
Vahil megrázta a fejét.
– Ez itt mind anyám munkája – felelte. – Gyere, igyunk valamit! – Azzal céltudatosan megindult a felé a kecskelábú asztal felé, amelyen boroskannák várakoztak egy igencsak soványka lugasban, amelynek vézna kúszónövényei azonban lélegzetelállító vörös virágokat ringattak. – Pontosabban anyámé és Jaesé, a kapusunké. – Egyik kezével büszkén a bejárat felé intett.
– Jaes? – hümmögött Temar. – Mondd csak, mióta szólítod a keresztnevükön az udvari szolgákat? – Töltött magának egy szerény serlegnyivel az aranyszínű borból, mivel úgy tűnt, nem állnak rendelkezésre felszolgálók, akik megtennék helyette.
Vahil egy pillanatra elgondolkodott, azután vállat vont, és magához vett egy üveg vörösbort.
– Tulajdonképpen nem is tudom – ismerte be. – Csak valahogy olyan butaságnak tűnt mindent a megszokott, formális rendben csinálni... Itt minden annyira más, nem vetted észre?
Temar bólintott, és belekortyolt a borba, amelynek szokatlan, csiszolatlan íze kissé meglepte. Szaporán pislogott néhányat.
– Meghiszem azt! – felelte gyorsan. – Hát, még ha tudnád, milyen volt az élet a folyó felső folyásánál... Teljesen magunkra voltunk utalva, és mindenki kénytelen volt elvégezni bármilyen feladatot, ha egyszer az útjába került. De azért az egy kicsit meglepett, hogy itt is hasonló a helyzet.
– Túlságosan el voltunk foglalva azzal, hogy minél nagyobb földterületet törjünk eke alá és ültessünk be, azután meg minél hamarabb betakarítsuk a termést, nehogy történjen vele valami előre láthatatlan. – Vahil arckifejezése hirtelen elkomorodott, holott ez teljességgel szokatlan volt tőle. – Miután azok a hajók odavesztek a tengeren, minden dolgos kézre szükségünk volt.
– Szükségünk? – Temar incselkedve fölvonta a szemöldökét.
– Ahogy mondod. – Vahil állta Temar pillantását, és magabiztosan hangsúlyozta a szavakat. – Azt hiszem, joggal lehetünk büszkék magunkra, hiszen teli éléskamrával nézünk a tél elébe.
– És mondd csak, mi volt ebben a te szereped? – kérdezte Temar könnyed, társalgó hangnemben.
Vahil hátrált egy lépést, majd parádésan meghajolt.
– Van szerencsém bemutatni Kel Ar'Ayen Városi Tanácsának titkárát! Jaj, bocsánat! – fordult mentegetőzve ahhoz a mellettük elhaladó férfihoz, akinek majdnem kilökte a kezéből a poharat szertelen jókedvében. – Igen, Temar, és ha nem hiszed, akár meg is mutathatom az irataimat, hogyan terveztem el előre a teendőket, meg a számadásaimat mindenről, amit elvetettünk, leszüreteltünk és betakarítottunk ebben az évben!
– Vahil Den Rannion, a kuplerájok legvérmesebb kanja babpalántákat számol?! Nem hiszek a fülemnek! – Temar tréfával igyekezett leplezni megdöbbenését.
– Nem te vagy az egyetlen! – szólalt meg valaki vidáman a hátuk mögött.
Messire Den Rannion lépett oda hozzájuk, és arcán jól látható büszkeséggel nézett végig a fián. A következő pillanatban azonban visszatért megszokott szigora.
– Elkéstél, Vahil! – figyelmeztette. – Édesanyád már nem győzött keresni!
Vahil mélyen meghajolt, ügyesen elkerülve, hogy magyarázkodnia kelljen.
– Megyek, és üdvözlöm! – mondta, és gyors léptekkel távozott.
Édesapja alig hallhatóan felsóhajtott.
– Gyere, Temar! – fordult a fiatalemberhez, mint aki igyekszik megfeledkezni róla, mi is aggasztja. – Vannak itt néhányan, akik már alig várják, hogy meghallgassák a híreidet.
Temar gyorsan ellenőrizte ingzsebének tartalmát a zekéjén keresztül.
– Tor Priminale kisasszony is eljött? – kérdezte.
Ám a következő pillanatban azon kapta magát, hogy Messire Den Rannion távozó hátának beszél, és hirtelen eszébe jutott, hogy az öregember nem is kicsit süket. A fiatalember vállat vont, és engedelmesen követte ahhoz a kisebb csoportosuláshoz, ahol komoly arcú férfiak ácsorogtak mély beszélgetésbe merülten.
– D'Alsennin! – szólította meg egyikük, és futólag meghajolt. – Örülünk, hogy ismét közöttünk vagy!
– Grethist mester! – Temar szélesen elmosolyodott. – Hogy van a Sas?
– Biztonságosan szárazra húztuk, és megtámasztottuk egy lapos partszakaszon – felelte a tengerész. – Egyébként azt hiszem, azok a sziklák korántsem olyan veszedelmesek, mint amitől tartottunk.
– Meglehet, de ha a vízesés nem hajózható, nem használhatjuk a folyót a sziget belsejének felderítéséhez – szólt közbe egy sovány, beesett szemű emberke, és a véglegesség mozdulatával fonta össze karját a mellén.
– Úgy hallottam, a hajót legalább egy évszakon át kell majd javítani, mielőtt ismét tengerre szállhatna – mondta egy magasabb, gyérülő hajú férfi, majd hosszú orrát sietve elsüllyesztette a serlegében.
Grethist vállat vont, és Temarra kacsintott.
– Legalább lesz egy kis elfoglaltságuk a matrózoknak egész télen – felelte. – Ha jól tudom, bordélyházakat még amúgy sem építettek itt... A fiúk majd elszórakozhatnak a hajó oldalának tömítésével, egyebet úgysem tömögethetnek errefelé.
– Tavasszal kutató expedíciókat küldünk ki a partvidék felderítésére, Dessmar mester – fordult Den Rannion a sovány fickóhoz. – Messire Den Fellaemion térképei, amelyeket még első útja alkalmával készített, azt mutatják, hogy több folyótorkolat is van errefelé, és némelyikük talán jobban hajózható. Igaz, el fog telni egy kis idő, amíg az emberek fölkészülnek a sziget feltérképezésére, addigra azonban nem ártana, ha sikerülne biztonságos kikötőket kiépítenünk.
Dessmar lebiggyesztett ajakkal bólintott.
– Lehet, hogy a nyomára akadnak azoknak a hajóknak is, amelyeket abban a szörnyű viharban elveszítettünk.
Minthogy senki nem szólt közbe, a kopaszodó férfi folytatta.
– No persze, könnyű azt mondani, hogy a Sast meg lehet javítani, de azoknak az óceánjáróknak, amelyekkel idáig eljöttünk, legalább a felét szintén partra kellene vontatni, letisztítani és kijavítgatni. A kötelek és vitorlák jó része is elhasználódott, ráadásul nagyon kevés nyersanyagunk van. Nem is szeretek rágondolni, milyen állapotban lesz a famunka a következő tavaszra.
– D'Alsennin folyómenti expedíciójának éppen az volt az egyik legfőbb célja, hogy megfelelő épületfát találjon a hajók kijavításához, Suttler mester – felelte könnyedén Messire Den Rannion, de Temar észrevette, hogy félrebillentett fejjel méregeti a tengerészt.
– Így van – bólogatott a fiatalember is. – Rengeteg hajóépítésre alkalmas fát találtunk, ugye, Grethist mester?
– Neki is kezdünk a fadöntögetésnek, amint a hidegebb idő beköszönt, és az aljnövényzet visszaszorul – helyeselt a megszólított. – Már el is küldtem azokat, akiket a bányában nélkülözni tudunk, hogy csákányozzanak ki egy dokkot, ahol elkezdhetjük a tőkesúly megépítését már a télen, hadd haladjon a munka.
– Ebből is látszik, Suttler mester, hogy fölösleges az aggodalom. – Den Rannion alig észrevehetően odabólintott Temarnak. – Mielőtt a végére jutnánk az otthonról hozott készleteknek, új hajók szelik a partmenti vizeket, és megtalálják az utat a folyókon át a sziget belsejébe. Ezen kívül a nagyobb járművek még mindig sokkal jobb állapotban vannak.
– Meglehet, de óceánjárókra csak akkor lesz szükségünk, ha már találtunk valamit, ami elég értékes ahhoz, hogy hazaküldjük – avatkozott be a beszélgetésbe egy vöröses arcú egyén, aki türelmetlen képpel hallgatta az eddigieket. – Nos, mondd csak, uram, milyenek azok a bányák? Ha föl akarjuk kelteni az érdeklődést a vállalkozásunk iránt, létfontosságú, hogy bebizonyítsuk, nem csak a Birodalom forrásait pazaroljuk!
– A folyóvölgyből elágazó kisebb hasadékokban jelentős rézlelőhelyekre akadtunk, Daryn mester – jelentette ki magabiztosan Temar. – Néhány Gidestából származó férfi, akik rendelkeznek ilyen irányú tapasztalatokkal, szétnéztek a fennsíkon, és jelentették, hogy ónra bukkantak.
– Mindez igen hasznos lehet, mégsem hiszem, hogy egész Toremal erről beszélne – vont vállat a férfi, és elgondolkodva bámult a boroskupájába.
– Ugyan már, Sawney, hiszen még csak most kezdtük! – Messire Den Rannion barátságosan hátba veregette Daryn mestert. – Ki tudja, mit találnak Temar emberei a következő hegyen? Csak lenne már tavasz!
– Mennyi időbe telik, amíg fölbecsülhetjük az érc minőségét? – kérdezte Daryn mester.
– Az első próbálkozások ígéretesek voltak – felelte habozva Temar. – Attól tartok, ehhez a mesterséghez vajmi keveset konyítok, a bányászok azonban igen elégedetteknek látszottak. – Hirtelen eszébe jutott, nem kellene-e megmutatnia ezeknek az embereknek, mit rejteget az inge zsebében, de azután mégis másképpen döntött. Szerette volna, ha Guinalle látja legeslegelőször.
– Vagyis úgy érted, az első szállítmányt akár már tavasszal útnak indíthatjuk hazafelé? – kérdezte Daryn. – Ettől talán megjönne a kedvük, hogy egy második expedíciót is utánunk küldjenek, még több telepessel és nyersanyaggal.
– Ebben biztos vagyok – felelte a fiatalember. – Igazán nagyszerű híreink vannak az otthon maradottak számára.
– Csak várjátok ki a végét! – mosolygott Messire Den Rannion. – Úgy lesz, ahogyan mondtuk: bőségesen ellátjuk a hazai mesterembereket mindenfajta nyersanyaggal, amire csak szükségük lehet, az itteni kolónia pedig egyre csak nő és fejlődik, és lassanként itt is beindul a kereskedelem. Otthon maradt társainknak hamarosan nem kell majd azzal bajlódniuk, hogy azoknak a bajkeverő caladhriaiaknak meg hasonszőrűeknek próbálják eladni a termékeiket.
– Lehet, hogy nem aranyat meg ezüstöt találunk, de a Birodalom jó hasznát tudja venni a réznek meg az ónnak is – állapította meg Suttler mester. – Mielőtt elindultunk, Gidestában már elég ijesztő volt a helyzet. Lefogadom, hogy azóta nagybecsű uralkodónk a tőle megszokott tehetetlenséggel már vissza is vonult a Dalason inneni területekre.
– Az a leányzó, Den Fellaemion nem-tudom-kicsodája nem tudott meg semmi újat az otthoni dolgokról mostanában? – fordult Den Rannionhoz Sawney Daryn. – Nagyon helyes, hogy hoztunk magunkkal valakit, aki ért a Mesterséghez, de én nem látom, hogy túlságosan hasznossá tenné magát.
– Tor Priminale kisasszony rengeteg időt töltött el azzal, hogy gyógyító erejű füveket keresgélt megcsappant készleteinket feltöltendő, és megpróbálta másokkal helyettesíteni azokat, amelyek errefelé nem élnek meg. – Temar későn jött rá, hogy egy kissé túlságosan is sietett a válaszadással, amely ráadásul feltűnően hevesre sikeredett.
Messire Den Rannion igyekezett elterelni a figyelmet a kellemetlen közjátékról.
– Ismeritek a feleségem nővérét, Avilát? – kérdezte kedélyesen. – Magával hozta a nagyanyja réges-régi könyvét, amely tele van bölcsességekkel, népi gyógymódokkal meg házi praktikákkal. Az asszonyok most azzal mulattatják magukat, hogy minden bajra maguk keresnek választ abban a szakadozott, régi könyvben!
– No igen, a hölgyek mindenütt képesek megteremteni a nekik legmegfelelőbb körülményeket – hagyta jóvá Suttler mester gonoszkodó mosollyal.
Temar együtt nevetett a többiekkel, de közben azon járt a feje, amit Guinalle mondott neki. Vajon mit szólnak majd ugyanezek a férfiak, ha rájönnek, hogy nincs több szappan az ingeik mosására, levendula híján a molyok rongyosra rágják a fehérneműt, és a babérlevél elfogytával a zsizsik eszi meg a lisztet? Látván, hogy Dessmar éppen Grethist mestert kezdi faggatni a folyón fölfelé való hajózás tudnivalóiról, a fiatalember óvatosan megbökte Messire Den Rannion könyökét.
– Guinalle itt van? – kérdezte, és remélte, hogy arckifejezése nem árulja el.
– Azt hiszem. – Den Rannion félrehajtott fejjel szemügyre vette Temart. – Avila elmondta, hogy az expedícióitok összetalálkoztak odafönt a folyónál Nyárutón. Aggódott is, hogy fölöslegesen feltartanak benneteket, amikor előzékenyen visszakísértétek őket a hajókhoz.
Temar elfordult, és a gyülekező tömeget nézegette, remélve, hogy a vörösség előbb-utóbb elmúlik az arcáról.
– Nem mertem volna Den Fellaemion szeme elé kerülni, ha elveszítem legkedvesebb unokahúgát – felelte kissé ügyetlenül.
– Vagy úgy – bólintott Messire Den Rannion. – Nos, legutóbb a feleségem társaságában láttam a keresett hölgyet.
– Megyek is, és üdvözlöm! – felelte sietve Temar, és meglepetten látta, hogy Messire Den Rannion ajka szögletében mosoly játszadozik.
– Menj csalt, fiacskám. Ó, igen, és lennél szíves megmondani a feleségemnek, hogy törődjön egy kicsit Daryn asszonnyal?
Temar bólintott, és gyors léptekkel átvágott a kerten a felé az új kőépület felé, amely körül még ott terpeszkedtek a fából ácsolt kőművesállványok.
– Nahát, D'Alsennin úrfi! Kellemes ünnepeket! – Temar könnyed érintést érzett a karján, amely megállásra késztette.
Ahogy megfordult, határozottan csinos és valamiképpen ismerős arc mosolygott rá. A lány aranyszínű hajfürtjeit magasra feltornyozva viselte, nyakában régi családi ékszer csillogott, és jóval többet mutatott meg vállából és melléből, mint azt Temar a tormalin hölgyektől megszokhatta.
– Drianon legyen veled! – hajolt meg a fiatalember, és kétségbeesetten próbált visszaemlékezni, vajon mi is lehet az ifjú hölgy neve. Megkönnyebbült mosollyal egyenesedett ki. – Ugye, te vagy Mairenne?
– Úgy van, te pedig Temar vagy, ha jól emlékszem! – A lány veszedelmesen villogó szemében egyértelmű szándék rejlett, pimasz vonalú orra és telt, vörös ajka olyasvalakire utalt, aki nagyon is jól tudja, mit akar. Temar magában megállapította, hogy ezt a hölgyet mindenesetre nem fenyegeti az a veszély, hogy kifogyna a kozmetikumokból.
– Temar, hát itt vagy! – tűnt fel Vahil valahonnan hátulról. – Anyám szeretne néhány szót váltani veled. Bocsánatot kérünk, Suttler asszonyság! – Azzal karon fogta Temart, és egy hanyag búcsúbólintással elvezette.
Temar lerázta magáról Vahil karját, inkább mulatva, mint dühösen.
– Drianon nevére, hogy sikerült az öreg Suttlernek csokorba kötnie egy ilyen virágszálat? – kérdezte nevetve.
– Mairenne maga ajánlkozott, mivel tudta, hogy cserében léphet néhányat fölfelé a ranglétrán – mesélte Vahil, miközben a fogadóterem felé tartottak. – A lány a Nádsípon jött, azon a kétárbocoson, amely megfeneklett a homokpadon, és a férje odaveszett a szerencsétlenségben. Cserzővarga volt a megboldogult, a D'Istrac-uradalomban dolgozott, azt hiszem, Mairenne azonban vigyáz rá, hogy egy szót se ejtsen a származásáról most, hogy egy kereskedő felesége. Jobb lesz, ha távol tartod magadat tőle, Temar, a hölgy nagyon is hajlik rá, hogy lecserélje jelenlegi posztját egy még magasabbra! Azt hiszem, még érhetnek meglepetések vele kapcsolatban.
– Ne aggódj, akkor sem nyúlnék hozzá, ha mezítelenül találnám az ágyamban – nevetett Temar. – Annyit legalább már elértem az életben, hogy messziről felismerem a bajt. Erről jut eszembe, úgy tűnik, nem te vagy itt az egyetlen, aki reformelképzeléseket dédelget.
– Ezt örömmel hallom – mosolyodott el Vahil. – Ez a hely annyi mindenben különbözik az otthonunktól, vegyük mindjárt azt, hogy szinte egymás zsebében lakunk!
Föllépdeltek a fogadóterembe vezető lépcsőn. Temar pislogott egy kicsit a szemébe szállt füsttől.
– A kandalló természetesen egyelőre csak ideiglenes megoldás, először is meg kell építenünk a megfelelő kéményeket hozzá – sietett a tudtára adni Den Rannion úrnő, aki irigy tekintetű látogatók egy csapatát terelgette éppen keresztül új birodalmán. – A kőművesmester azt mondja, egészen Őszutóig folytathatják a munkálatokat. Az itteni éghajlat sokkal enyhébb az otthoninál.
– Drianon áldása legyen veletek – hajolt meg Temar, amint az úrnő feléje fordult. A hölgy azonban közelebb lépett hozzá, a vállára tette a kezét, és a fiatalember legnagyobb megrökönyödésére két oldalról arcon csókolta.
– Temar, kedvesem, mennyire örülök, hogy látlak! – kiáltotta. – Mikor érkeztél meg?
– Ma délután. Muszáj volt megvárnunk az apályt, hogy kihajózhassunk a folyótorkolatból – magyarázta Temar. Egy lépést hátrált, és végigpillantott a hölgyeken, két kezét széttárva a néma csodálat jeléül. – Azt hiszem, elnézést kell kérnem a külsőm miatt. Nem is gondoltam volna, hogy ez az új stílus ennyi eleganciát rejthet magában!
A hölgyek közül néhányan elvörösödtek és vihogtak. Den Rannion úrnő lesimította szűk szabású galambszürke ruháját, amelynek nyakkivágása, ha nem is volt olyan hivalkodó, mint amilyet Mairenne viselt, de még így is jóval mélyebb volt, mint a toremali divat megengedte volna.
– Elsire nagy tehetségnek bizonyult a ruhatervezésben – felelte halovány mosollyal. – Különösen, amióta rájött, hogy ha fenn akarja tartani ruhatára megszokott változatosságát, kénytelen lesz két ruhát is kihozni minden vég szövetből.
– Úgy bizony! Ha egyszer is rajtakapod a húgomat, hogy ugyanazt a ruhát kétszer veszi föl az ünnepek alatt, kérhetsz tőlem valamit – kottyantotta közbe vigyorogva Vahil. – Mit hallok mostanában? Csak nem prémekre alkudozik?
– A fejébe vette, hogy divatba hozza Toremal hölgyei között azokat az egzotikus prémeket, amelyeket a csapdaállítók itt, a gyarmaton készítenek ki – magyarázta az úrnő. – Úgy gondolja, hogy ezzel megcsinálhatja a szerencséjét, hiszen az innen származó prémek mindig is ritkaságszámba mennek majd.
– Megengedted neki, hogy kereskedelmi ügyekbe ártsa bele magát? – sápítozott az egyik hölgy az ámulat és az irigység határán. Az ő alkatának bizony nem kedvezett az új szabásvonal.
– Az élet egészen más az óceán innenső oldalán – világosította föl Den Rannion úrnő egy könnyed vállrándítással. – Annyi minden megváltozott, miért éppen ez maradna a régi? Most pedig gyertek, megmutatom, hol tervezzük megépíteni a keleti szárnyat. Egyelőre még csak az alapokat ássák, de azért már látszik, milyen is lesz majd. Viszlát, Temar, remélem, még találkozunk!
– Szívesen megnézném, hogyan fest Elsire egy ilyen ruhában – súgta oda Vahilnak Temar, miközben a hölgyek csapata elvonult előttük. Ruhájuk elég rövid volt ahhoz, hogy ne piszkolódjon be a földes utakon, és így nem egy csinos boka is láthatóvá vált.
– Akkor eredj, és nézd meg! – vigyorgott Vahil, és a poharával arrafelé intett, ahol Elsire várakozott egy állvány alatt, amelyet ismeretlen virágokból font ünnepi füzérek díszítettek.
Temarnak elakadt a lélegzete, és mintha a szívverése is elállt volna, a következő pillanatban viszont úgy elkezdett dobolni a fülében, mintha idáig kergették volna. Elsire mellett ugyanis Guinalle állt.
Elsire világoszöld ruhát viselt vöröses díszítéssel, amely remekül illett rozsdaszínű hajához. A szűk szabásvonal kiemelte vékony derekát és telt keblét, nyakának hófehér bőrén pedig aranyfoglalatú borostyánkő nyaklánc ragyogott, családi örökségének része. Temar elismerően odabólintott Vahilnak, de nem állhatta meg, hogy meg ne jegyezze:
– Azért még mindig elég szeplős, nem?
– No igen – komorodott el az alacsonyabbik fiú. – Ilyen árat kell fizetnünk nekünk, telepeseknek azért, hogy a tűző napon dolgozunk.
Temar szinte azonnal rájött, hogy Vahil a húgát figurázza ki, és elnevette magát.
– Guinalle rettentően csinos – állapította meg Vahil, és egy lapos oldalpillantást vetett Temar felé. – Mostanában elég sokszor előfordul nálunk, minthogy Avila nénivel együtt kísérleteznek azokkal a dédnagymamaféle kotyvalékokkal.
Temar csak bólintott, mivel nem bízott meg annyira magában, hogy megszólaljon. A szemét azonban nem tudta levenni a lányról. Guinalle a maga ízlése szerint alakította át az új ruhastílust: szoknyájának mély hajtásai sötétebb szövetből készültek, mint a világoskék ruha többi része, és ugyanez a szín tért vissza a nyakkivágás szegélyén is. A vállára könnyű kendőt vetett, amelyet zafír melltűvel fogott össze. Temar akaratlanul megborzongott, amint eszébe jutott a lány lágy, tejfehér melle, amely mezítelenül csillant meg a nyári napfényben, a levelek sötét szőnyegén.
– Mondom, Guinalle elmesélte, hogy télen is szeretnéd folytatni a tanulmányaidat a Mesterség területén – ismételte meg iménti szavait Vahil kissé csúfondárosan.
– Tessék? – kapott észbe Temar. – Igen, igen, úgy van. Azt hiszem, hasznos lehet, különösen akkor, ha tényleg folytatni akarjuk jövő tavasszal a felfedezőutakat.
– Temar! – kiáltott föl Elsire akkora lelkesedéssel, hogy a körülöttük állók elnémultak. – Jaj, mennyire örülök, hogy itt vagy! – Két karjával átölelte a fiatalembert, gátlások nélkül hozzászorítva finoman illatosított, meleg testét. – Mondd csak, mikor érkeztél vissza? Mindent hallani szeretnék, mindent, a legapróbb részletet is! Ugye, most már velünk maradsz? Beszéltél már anyámmal?
– Szervusz, Guinalle! – pillantott föl Temar Elsire válla fölött, és remélte, hogy szeme elmondja, amire szája képtelen.
– Kellemes ünnepeket, Temar – felelte Guinalle bámulatra méltó önuralommal, de hát ez mindig is jellemző volt rá. Temar azonban örömmel látta, hogy a lány arccsontja fölött halvány pirosság kél.
– Megyek, iszom még egy pohárral – mondta Vahil. – Nem akartok esetleg...
– Mindössze annyit mondtam, hogy a gyarmat nem váltja be maradéktalanul a hozzá fűzött reményeket! – harsogta egy hang nem messze tőlük a tömeg zsibongásában.
Minden fej arrafelé fordult, ahol Messire Den Rannion állt szemben egy hivalkodó bíborszínű ruhába bújt, alacsony, köpcös fickóval.
– Mindenki kezdettől fogva tisztában volt vele, hogy a vállalkozás sikere kizárólag azon múlik, mennyire vagyunk hajlandóak megdolgozni érte – felelte Den Rannion jéghideg, ám kifogástalanul udvarias hangon. – Úgy értem, mindenkinek keményen kell dolgoznia, ha sikereket akar elérni.
– Elég régen túl vagyok már a tanoncidőmön ahhoz, hogy elfogadjam a kioktatást! – vágta rá a köpcös férfi csípőre tett kézzel. – Jogom van hozzá, hogy járadékot kapjak a munkásaimtól, ha egyszer én vagyok az, aki biztosítom nekik a nyersanyagokat, és én veszem át az árujukat, hogy megszervezzem a szállítást haza, Zyoutesselába! Elidegeníthetetlen jogom van hozzá!
– Arra senki nem adott engedélyt, hogy tétlenül ücsörögj, és várd, hogy megérkezzen a nyereség, amely majd gazdaggá tesz, Swire mester! – dohogta Den Rannion.
– Ugyan, apám, miért nem szórakozol egy kicsit? Legalább ünnepnapokon ne beszélj az üzletről! – cibálta a köpcös férfi karját egy kerek arcú lány, mindezidáig teljesen hatástalanul. A lány szőke haját hosszú copfokba fonva viselte, ez a frizura azonban előnytelenül hangsúlyozta, milyen hosszú nyakkal és orral is verte meg a sors. – Mindenki bennünket bámul! – tette hozzá bosszúsan.
– Kíváncsi vagyok, mit felelsz, ha a Tanács elé terjesztem az ügyet! – folytatta a fickó, tudomást sem véve a lányáról, és jobb kezének mutatóujjával vádlón Den Rannionra mutatott.
– A Tanács maga mondta ki, hogy minden mesterember szabadon kereskedhet azzal, akivel csak akar, mégha a korábbi társadalmi státusza szerint bérlő vagy napszámos volt is az illető! – Messire Den Rannion hangja továbbra is udvarias maradt, arckifejezése azonban megvetésről árulkodott. – Mondd csak, Swire mester, ugye te is lekötelezettje voltál Den Muretnek, mielőtt az uraságod engedélyt adott neked, hogy csatlakozz ehhez a vállalkozáshoz? De vajon elküldöd-e a méltányos részesedést a tavaszi szállítmánnyal a Muret-háznak?
– Elsire, nem vinnéd el Kindrát valahová máshová? – Temar meglepődött, mennyire elkeseredett hangon mondja ezt Vahil, és megfordult, hogy jobban szemügyre vegye a lányt. Elég esetlen jószág volt levendulaszínű ruhában, csontos és keskeny csípőjű, és nem volt sokkal több melle, mint egy lámpaoszlopnak.
– Már viszem is! – Elsire zöld szemében harcias fény csillant. – Más sem hiányzik, mint hogy az a faragatlan apja már megint nevetségessé tegye!
– Én is jövök! – szólt Guinalle, és Temar legnagyobb kétségbeesésére már meg is indult, de Elsire egy kézmozdulattal megállította.
– Tudod, milyen ideges lesz, ha meglát téged! – figyelmeztette.
Vahil a kezét dörzsölgetve figyelte, ahogy az egyszerű nézeteltérés lassan veszekedéssé mérgesedik. Temar megdöbbent barátja lelkesedésén.
– Azt hiszem, jobban tennéd, ha inkább a saját viselkedésedet igyekeznél kimagyarázni a Tanács előtt, nem pedig engem próbálnál bepanaszolni – mondta éppen Messire Den Rannion, akinek ajkát már egészen keskenyre szűkítette a harag. – Megindokolhatnád például, miért vásároltál össze annyi élelmet és takarmányt télire, amelyről a vak is láthatja, hogy a te háztartásodnak túl sok! Szívesen összevetném a magyarázatodat néhány kézműves tanúságtételével, akik korábban neked dolgoztak, és azt állítják, hogy lelkiismeretlenül megkopasztottad őket!
– Kindra, kedvesem, gyere, nézd meg, mit hozott nekem az egyik prémvadász! – toppant a vitatkozók közé Elsire, látszólag tudomást sem véve róla, mi folyik körülötte. – Képzeld, éppen olyan hófehér, mint a nerc, de sokkal nagyobb, egyszerűen ellenállhatatlan! Kíváncsi vagyok a véleményedre, vajon elég finomnak találod-e, hogy gallért csináljunk belőle, vagy jobb lesz, ha félretesszük kesztyűnek vagy muffnak. Nem mintha arra számítanék, hogy valaha is szükségünk lesz itt ilyesmire, hacsak a tél szokatlanul keményre nem fordul, de gondolj csak az otthoni telekre Toremalban! Jártál valaha északabbra is?
Temar látta, hogy a körülöttük állók biztatóan mosolyognak Elsire felé, aki karon fogja Kindrát, és kíméletlenül elvonszolja. Igaz, a modora jobban illett volna egy pásztorkutyához, aki magabiztosan terelgeti a nyájat, mint egy udvariasnak szánt ünnepi összejövetelre, hirtelen megjelenésével azonban sikerült megfelelően összezavarnia Swire mester tirádáit. Hamarosan mindenki belenyugodott, hogy a látványosságnak vége, és az emberek visszafordultak a saját beszélgetőpartnerükhöz. A halk mormogásba itt-ott ismét nevetés vegyült.
– Megnézem, hogy van Kindra. – Vahil tétova pillantást vetett az apja irányába. – Legyetek olyan szívesek, és vigyázzatok az öregre helyettem is!
– Mi folyik itt? – Temar kérdő tekintettel fordult Guinalle felé, miközben Vahil a virágdíszek árnyékában, kerülő úton igyekezett Elsire felé, aki éppen valami fehér holmit mutogatott néhány ámuló leánynak.
– Vahilnak sikerült reménytelenül beleszeretnie abba a lányba, akinek az apja valóságos istencsapása mind a két Messire számára, amióta csak partot értünk. – Guinalle hangja tárgyilagos volt, de nem nélkülözött némi együttérzést.
– De hiszen ez a lány nem is Vahil ízlése szerint való! Ahhoz túlságosan egérszerű! Nem, azt hiszem, Vahil csak vadászgat. – Temar megint előbb szólalt meg, mint hogy gondolkodott volna. Lelki szemei előtt felrémlettek azok a pompázatos kis díszmadarak, akikkel Vahil múlatta az idejét odahaza, Toremalban.
– Ebben a sportban mind a ketten nagyok vagytok, igaz? – jegyezte meg a lány.
Temar legszívesebben lekevert volna egy jókora pofont saját magának, de most már késő volt. Alig mert fölnézni, és megkönnyebbülten látta, hogy Guinalle mosolyog. Érezte, hogy arca lángba borul, és most ismét rajta volt a sor, hogy elrejtse zavarát.
– Nem, már nem annyira – hebegte –, jobban mondva azóta nem, hogy találkoztam veled... – Érezte, hogy a szíve majd' kiugrik a helyéből. – Amióta egymásra találtunk azon a nyári napon...
– Temar, megbeszéltük, hogy erről... – Guinalle tiltón emelte föl a kezét, és Temar döbbenten látta, hogy szemére sötét árnyék ereszkedik.
– Guinalle! – kiáltotta egy hang, mielőtt még a lány folytathatta volna a mondanivalóját. A nyitott ajtón át Den Rannion úrnő vágtatott feléjük. – Nem láttad Vahilt valahol?
– Úgy emlékszem, valami olyasmit mondott, hogy szomjas – felelte Guinalle, és a boroskannákkal megrakott asztal felé fordult. Homloka ráncba szaladt.
– Jaj nekem! – sóhajtotta Den Rannion úrnő Elsire és a társaságában lévő lányok felé fordulva. Kindra szőke feje sehol sem volt látható. – Elhiszem, hogy kedves kislány, és tudom, micsoda butaság, hogy ilyen idejétmúlt dolgok miatt aggódom, mint származás meg társadalmi helyzet, hiszen most már mindannyian a magunk keze munkájával keressük meg a kenyerünket, de mégis, nem gondolod, hogy a fiam okosabban is választhatott volna? Úgy értem, már csak azért is, amit az apjától fog kapni miatta...
– Megpróbálok utánanézni, hová tűnhetett – ajánlkozott Guinalle.
– Köszönöm, édesem – sóhajtotta Den Rannion úrnő. – Tudod, most, hogy az a szörnyű ember így tönkretette Ancel estéjét, azt hiszem, magán kívül lesz, ha még azt is megtudja, hogy a fia nem engedelmeskedik neki, és mégis csak beszélt azzal a lánnyal!
Den Rannion úrnő hirtelen észrevett néhány újonnan érkezettet az ajtónál, és elsietett, hogy az enni- és innivalók irányába terelgesse őket. Guinalle megfordult, hogy távozzon, de Temar elkapta a karját.
– Beszélni szeretnék veled! – suttogta elkeseredetten. – Nem maradhatnánk kettesben egy kis időre? Csak néhány percről lenne szó.
– Azt hiszem, tényleg beszélnünk kellene – bólintott Guinalle. – De fogd rövidre!
Kivezette a fiatalembert a fogadóteremből, és keresett egy árnyékos sarkot két fal találkozásánál. Temar közelebb lépett a lányhoz, kétségbeesetten vágyva rá, hogy megcsókolhassa, Guinalle azonban a mellkasára fektette a tenyerét, és eltolta magától. Sietve körülpillantott, nem figyelik-e őket.
– Nem vagyunk a bozótban, Temar, a vadon erdő közepén, ahol mindössze Avila vaksi szemétől kellett tartanunk! – korholta. – Az emberek már így is suttognak rólunk, és a pletyka errefelé gyorsabban terjed, mint az erdőtűz!
Temar a lány ajkára szorította az ujját, és érezte, hogy keze reszket a visszafojtott szenvedélytől.
– Csak hadd pletykáljanak – suttogta. – Majd leesik az álluk, ha bejelentjük az eljegyzésünket!
Azzal az inge zsebébe nyúlt, és Guinalle kezébe nyomta az értékes kincset őrző vászonzsákocskát, rákulcsolva a lány ujjait.
Hallotta, hogy a lánynak elakad a lélegzete, amint kibontja az ajándékot, és ámuló szeme megakad a jókora drágakövön. A hold fénye kék szikrákat vetett szögletesre csiszolt oldalain.
– Tudom, hogy a nyaklánc nem igazán értékes darab, de egyelőre csak ennyi aranyat sikerült kimosnunk a folyóból – magyarázkodott a fiú, és izgalmában azt sem tudta, hogyan folytassa. – Az ékkő láttán azonban az összes lány tövig rágja a haját az óceán innenső oldalán, ebben biztos lehetsz! Az egyik bányászt kértem meg, hogy csiszolja meg nekem. Csak néhányan vettünk részt azon a bizonyos felfedezőúton, és megeskettem őket, hogy egy szót sem szólnak senkinek, úgyhogy a jogainkat egyelőre biztosítva látom. Nem is kérdéses, olyan férfi felesége leszel, aki elég gazdag hozzá, hogy jólétet biztosíthasson a családjának. Akár ma este be is jelenthetjük az eljegyzésünket, és Napfordulókor egybekelhetünk. Ha akarod, jövő tavasszal visszamegyünk Tormalinföldre, és meglátogatjuk a családodat. Természetesen csak akkor, ha addigra nem leszel állapotos.
– Jaj, Temar...
Temar nem volt egészen biztos benne, mire vélje Guinalle elfúló szavait. Izgalom, öröm, áhítat? Ám ahogy a lány arcára pillantott, sajnálkozás és feddő tekintet elegyét látta tükröződni rajta.
– Tessék? – kérdezte elbizonytalanodva.
– Jaj, Temar – sóhajtotta ismét Guinalle. – Bárcsak velem is beszéltél volna, mielőtt ilyen szép terveket gyártottál! – Temar elszoruló szívvel hallotta, hogy a lány hangjába némi bosszúság keveredik. – Azt hiszem, mindezt nem gondoltad át eléggé – tette hozzá Guinalle.
A fiatalember bűnbánó arcot vágott.
– Ne haragudj, szerelmem – mentegetőzött. – Tudom, hogy nagyobb feneket kellett volna kerítenem ennek a lánykérésnek, de azok után, ami nyáron történt, nem gondoltam, hogy lovas küldöncöt kell menesztenem hozzád... Azt hittem, az efféle formaságokat már magunk mögött hagytuk..
– Temar, nagyon kérlek, figyelj végre rám! – csattant föl a lány. – Nincs szándékomban hozzád menni, sem bárki máshoz!
Temar szaporán pislogott, és a fejét rázogatta, mint aki nem hall jól.
– Mit mondasz? – kérdezte döbbenten.
– Az elkövetkezendő néhány évben egyáltalán nem áll szándékomban férjhez menni, azután meg majd meglátom, hogyan alakulnak a dolgok. – Guinalle megpróbálta visszatuszkolni Temar kezébe a nyakláncot, a fiatalember azonban megmakacsolta magát.
– Halcarion nevére, de hát miért nem? – kérdezte a fiú, és érezte, hogy a gyomra helyén sötét lyuk növekszik.
– Túlságosan sok teendőm van itt, túl nagy felelősség nehezedik rám, rengeteg ember függ tőlem – magyarázta a lány. – Nem dobhatok félre mindent, hogy a házi tűzhelyedet melengessem! A bácsikám számít rám...
– Nem akadályozhatja meg, hogy a magad életét éld! – Temar egy szót sem értett ebből a magyarázatból. – Én legalábbis nem fogom hagyni, hogy ezt tegye! A Mesterséget a feleségemként is tovább gyakorolhatod, ha ez aggaszt. Hiszen mindent megtanultam, amit az utazásunk alatt tanítottál nekem, hát már nem emlékszel?
– Tudod, Temar, a Mesterség jóval bonyolultabb, mint ahogy te azt elképzeled – felelte csípősen Guinalle, majd mély lélegzetet vett, és valamivel nyugodtabban folytatta. – De most nem is erről van szó. Kérlek, próbálj megérteni engem! Azt mondod, hogy feleségül akarsz venni, igaz? És azt is mondod, hogy gyermeket akarsz nemzeni nekem.
– De hát szeretlek! – erősködött Temar. – Családot akarok alapítani veled! Mi ebben a rossz?
– Igen? És akár arra is kész vagy, hogy a családi tűzhely mellett maradj a bölcsőt ringatni, ha engem elszólítanak a kötelességeim? És mi lesz, ha meghalok gyermekágyi lázban? – Guinalle karba fonta a kezét, arckifejezését nem lehetett kiolvasni a sötétségben. – Ne felejtsd el, ez itt nem Toremal! Nem bérelhetünk szárazdajkát meg gyermekgondozónőket, ha kedvünk tartja! Ugye, nem sok dolgod volt eddig csecsemőkkel meg kisgyerekekkel? Szerintem fogalmad sincs róla, mennyi munka van velük. Három nővérem is van, akik már családot alapítottak, és megmondhatom neked, ez olyan feladat, ami igen alapos felkészülést igényel. Ráadásul most minden szabad kézre szükség van!
– Majd én segítek! – felelte jobb híján Temar, aki már kezdett egy kissé dühbe gurulni. – Egyébként is te magad mondtad a nyáron, hogy a Mesterség segítségével azt is meg tudod akadályozni, hogy teherbe ess! Ettől még összeházasodhatunk! Ha ezt akarod, szívesen várok egy kicsit azokra a gyerekekre.
– No persze, miközben az egész kolónia a hónapokat számlálja, és azt figyeli, vastagszik-e már a derekam! Ha pedig nem, akkor fog csak igazán mindenki rólunk beszélni! Köszönöm, ebből nem kérek! Csak hogy tudd, jobb hasznát is tudom venni a tehetségemnek. Jaj, Temar, próbáld meg az én szempontjaimat is figyelembe venni! Fölteszem, azt tervezed, hogy tovább folytatod a felfedezőutakat a bácsikám meg Messire Den Rannion javára.
– Hát persze – csodálkozott Temar. – Hiszen ez a kötelességem.
– És arra nem gondoltál, mi lesz velem, ha te véletlenül meghalsz valamelyik expedíciódon? Ott voltam, amikor a bácsikám hírt kapott arról a sziklaomlásról, ahol Frinn és Eusel odaveszett. Pontosan tudom, miféle veszélyeknek vagy kitéve nap mint nap. Saedrin legyen velünk, ez a hely még akkor is éppen elég veszedelmet rejt, ha ki sem teszed a lábadat a partvidékről! – Guinalle hangja fegyelmezett maradt, csak a lélegzete gyorsult föl. – A kolónia nem tud eltartani több özvegyet és árvát, és tudod, milyen sors várna rám? A lehető legsürgősebben hazaküldenének, hogy rokonházasságra lépjek a nagyapáddal, mint egyetlen élő férfirokonoddal! És azt sem kockáztathatom meg, hogy egy évig gyászoljalak, csak hogy mindenki megbizonyosodhasson róla, nem vagyok viselős a gyermekeddel!
– De hiszen ezt senki nem is várná el tőled! – Bárhogy igyekezett is Temar, a hangja ingerültségről árulkodott. – Ne légy nevetséges!
– Nem hiszem, hogy nevetséges lennék. Hiszen te vagy az utolsó a családod vérvonalából. Bármit teszel is, az én családom mindenesetre ragaszkodni fog a hagyományok megtartásához.
– Hát a családunkról van szó? Ennyi az egész? – Temar nem is próbálta többé elrejteni a dühét. – Talán a nevem nem cseng elég előkelően neked? Hiszen nagyon jól tudod, hogy a D'Alsennin-család régi nemesi származású, és...
– Ha egy remek neveltetésű tenyészménhez akartam volna hozzámenni elsőrangú törzskönyvvel, már régen megtehettem volna, még odahaza Toremalban, nem gondolod? – vágott közbe élesen Guinalle. – Éppen elég szerencsevadász állt sorba az apám pénzéért, amióta az eszemet tudom! Mégis, mit gondolsz, miért szántam rá magamat a Mesterség tanulmányozására? És miért kértem meg a nagybátyámat, hogy vele tarthassak erre a távoli gyarmatra?
Temar agyának hátsó szegletében szörnyű gyanú kezdett motoszkálni, és még mielőtt gondolkodhatott volna rajta, már ki is mondta.
– Folyton a bácsikádat hozod föl! – kiáltotta indulatosan. – Hiszen nem is vér szerinti rokonod, csupán házasság útján! Csak nem azt tervezi az öreg, hogy egy ilyen józan házasságkötéssel menti meg a nagyra becsült vérvonalat? Kissé elavult szokás, nem gondolod?
Guinalle dühödten pofon vágta.
– Ne légy ízléstelen! – sziszegte. – Egyszerűen nem tudod felfogni, hogy ilyesmi megtörténhetett veled, igaz? Hiszen annyira elégedett vagy magaddal, hogy el sem tudod képzelni, amint egy lány nem ájul el a gyönyörűségtől, hogy a tiéd lehet!
– Ha már itt tartunk, téged sem nagyon kellett noszogatni idén nyáron! – Temar maga is meglepődött, mennyi fájdalom cseng a hangjában. Örült, hogy a sötétség jótékonyan elrejti arcát.
– Az egészen más dolog volt – lágyult meg Guinalle hangja a bűnbánattól. – Az csak szórakozás volt... Pusztán az élvezet kedvéért. Hidd el, soha nem teszem meg, ha csak egy pillanatra is gyanítom, hogy ilyen nagy hűhót csapsz körülötte. Sajnálom, ami történt!
A döbbenet minden más gondolatot kikergetett Temar fejéből.
– Szóval azt mondod... – hebegte –, hogy nem most... Nem most voltál először férfival?
– Jaj, Temar – sóhajtotta Guinalle. – Hiszen egy kiterjedt család legifjabb leánysarja vagyok. Mifelénk éppen elegendő, ha az idősebb nővérek megőrzik az ártatlanságukat az esküvőjük napjáig. – A lány arckifejezése hirtelen megváltozott: elnevette magát. – Azt hiszem, elég kevés tapasztalatot szerezhettél szűz lányokkal – állapította meg.
– Nem is gondoltam volna rólad – dühöngött Temar. – Hogy tehetted ezt?
– Ó, valóban? – Guinalle kissé előbbre lépett. – Mondd csak, milyen jogon ítélsz te meg engem? Temar D'Alsennin, akitől minden tisztességes apa óvja a lányát, nehogy véletlenül egy pillanatra is kettesben maradjon vele akár egy függöny mögött! És még te gyanúsítottad meg Vahilt azzal, hogy csak kedvtelésből vadászgat! Elárulnád, hogyan alakult a találati arányod az elmúlt Napforduló óta? Hány lány fogadott rád? A bátyáim szerint olyan kiterjedt trófeagyűjteményed van, hogy még a légionáriusokat is szégyenben hagyod vele! Nincs az a lány, akinek ne esne meg a szíve rajtad, ha megjelensz előtte azzal az elszontyolodott, csinos ábrázatoddal! A híred megelőz téged, Temar, még ennyit sem tudsz? Én legalább diszkrét voltam!
Temar elkeseredetten állt hajdani reményei összetört roncsai között. Dühös volt magára, haragudott a lányra, mindenre és mindenkire. Kinyitotta a száját, de mielőtt még megszólalhatott volna, Den Rannion úrnő fordult be a sarkon, és kettőjük láttán meglepetten megtorpant.
– Bocsánat, úrnőm, már éppen indultam volna... – Guinalle mentegetőző mozdulattal emelte föl a kezét, és csak utólag jött rá, hogy a nyakláncot még mindig az ujjai köré csavarva tartja.
– Mi az, kedvesem? – Az úrnő kivette Guinalle kezéből a gyémántot, és érdeklődve emelte a fény felé.
– Ó, Temar, hiszen ez gyönyörű! – kiáltotta lelkesedéssel. – Csak nem azt tervezitek, hogy valami fontos bejelentéssel teszitek emlékezetessé Drianon ünnepét?
– Temar éppen beszámolt nekem azokról a kincsekről, amelyeket az expedíciója fölfedezett. – Guinalle megint megpróbálta visszaadni a nyakláncot Temarnak, a fiú azonban makacsul a zsebébe süllyesztette a kezét.
– Ajándékba hoztam Guinalle születése ünnepére – mondta halkan, és megpróbált mosolyt erőltetni az arcára. – Ha nem tévedek, Tor Priminale kisasszony Nyárutón született.
Den Rannion úrnő nyitott szájjal álmélkodott.
– Hát nem tipikus? – mondta. – Nemrég kérdeztem meg Messire Den Fellaemiont, nem ünnepli-e valaki mostanában a születését az ő háza népéből, erre ő azt felelte, hogy Guinalle Télelőn született! Ennyit törődnek a férfiak az ilyesmivel! Gyere, drágám, hadd tegyem a nyakadba ezt a szép láncot, elvégre egy ilyen követ mutogatni kell!
Mielőtt még a lány megfelelő kibúvót találhatott volna, az úrnő már oda is lépett hozzá, és a nyaka köré kapcsolta az aranyláncot. Az ékkő lágyan csillant meg a kis gödröcskében Guinalle nyakán.
– Igazán nagylelkű ajándék, kedves Temar – csacsogott Den Rannion úrnő.
– Azt hiszem, Messire téged keres, úrnőm – mutatott Temar az egyik táblátlan ablak felé, ahol Messire Den Rannion ácsorgott a kandalló mellett, hol erre, hol arra forgatva a fejét.
– Ó, igen, azt hiszem, igazad van. – Az úrnő megigazgatta az ékkövet Guinalle nyakában. – Megyek, megnézem, mit akar.
– Én pedig megkeresem Vahilt. – Guinalle már indult volna, de Temar a nyomába eredt.
– Csak tessék, drága hölgyem – suttogta a fülébe. – Én meg megyek, kiszabadítom szegény Elsire barátnénkat abból az unalmas társaságból. A zenekar már hangol, és ha egész este vele táncolok, azzal, éppen elég pletykálkodni valót adok az unatkozó asszonyságoknak, ugye? Ne félj, megvédem a hírnevedet, Guinalle. Nem árulom el senkinek, mennyire hiányos is valójában!
Azzal Temar meggyorsította lépteit, és hosszú lábával csakhamar maga mögött hagyta a lányt. Egyenesen Elsire mellé lépett, derékon kapta, megpörgette, azután földig hajolt előtte, vigyázva, hogy a hátát mutassa Guinalle felé. Még amikor a táncparkettre léptek, akkor is sokkal szorosabban vonta magához, mint ahogy azt a tánclépések megkövetelték volna.

 

 

Shek Kul palotája az Aldabreshi-szigetvilágban

Nyárelő 6. napja

Amikor felébredtem, a kép még mindig éles volt az agyamban. Olyan élénk álom volt, hogy minden részletére pontosan vissza tudtam emlékezni. Egy fiatalembert láttam, akinek sötét haját levelekkel ékes ezüstcsat fogta hátra, és úgy öltözködött, mint Messire ősei azokon a régi portrékon. Ez volt tehát Temar D'Alsennin, egy rég kihalt nemesi család utolsó sarja, az a férfi, akinek a kardját jelenleg én birtokolom. Ezzel együtt az, amit láttam, több volt, mint egy kép, és sokkal több, mint egy álom. Csodálkozva csóváltam a fejemet, amint eszembe jutott, miféle reményeket táplált ez a fiú a jövőre nézve, milyen aggodalmak környékezték, hogyan vezette a józan ész szava arra a sürgető elhatározásra, hogy minél előbb családot kell alapítania, pótlandó a családot, amelyet gyermekkorában elveszített. Éreztem a fájdalmát Guinalle megalkuvást nem tűrő érvei hallatán, átéltem zavarodottságát, mosolyogtam esetlen flörtölésén azzal az Elsire nevű lánnyal, tudván, hogy még ez a játék is nagyrészt Guinalle figyelmének felkeltését célozza. Lassanként kezdett az az érzésem támadni, mintha tizenkét évvel ezelőtti saját magammal néznék szembe. Fölismertem azt a tettrekészséget, azt a magabiztosságot, amely csaknem a vesztemet okozta, és végezetül a thassin szenvedélyének karmaiba taszított, sajátomként köszöntöttem azokat az ifjúi érzelmeket, amelyeket még nem tompított el az élettapasztalat.
Mosolyogva csóváltam meg a fejemet, amint eszembe villant, miféle nehézségekkel kellett szembenéznie Temarnak, amikor azt hitte, hogy már megnyerte magának Guinalle szívét. Ehhez képest Livak meg én nagyon is komolynak és felelősségteljesnek számítottunk, még ha nem is tudtuk eldönteni, mit akarunk egymástól a jövőben, feltéve persze, ha egyáltalán lesz közös jövőnk. Egy pillanatra elgondolkodtam rajta, vajon mit csinálhat most Livak.
Furcsa álom volt, amelyet nagyrészt Temar szemével láttam, mégis mindvégig tudtam, hogy én másvalaki vagyok, nem ő. Kívülálló voltam, mégis beleláttam az érzéseibe, átéreztem a félelmeit és vágyait. És ami még furcsább, teljesen biztos voltam benne, hogy ha valahol útközben összeakadnék vele, akár meg is esküdnék rá, hogy Temar volt az, aki felébresztett azon az éjszakán, amikor az útonállók megtámadtak bennünket Hangáspusztán. Fogalmam sem volt, mire véljem mindezt. Nyilván az is egy ehhez hasonló álom volt. Ráadásul azt az övcsatot is felismertem, amelyet az elietimm pap, vagy minek nevezi magát, használt fel a varázslatához Kaeska szobájában. Az övcsat valaha szintén Temaré volt; de mit jelentsen ez? Vajon Temar szenvedélye annyira elhatalmasodott az agyamon, hogy öntudatlanul egyenesen Relshazba küldött? Nem volt ésszerű indokom rá, hogy ezt gondoljam, de magamban mégis éreztem valami ilyesfélét.
Felültem a matracomon, és a falnak támaszkodtam. A levegő még hűvös volt a hajnali órán, és a kertből az énekesmadarak dala szűrődött be a könnyű zsalugáteren át. Ilyen korán még a rovarok sem voltak ébren, hogy gyötörjenek. Élvezettel ízlelgettem a csendet és a békességet, amelyet legfeljebb a házi szolgák távoli neszezése tört meg, akik felébredvén sietve hozzáfogtak reggeli teendőikhez. Vajon ez a furcsa emlék arról a régen tovatűnt napfordulós ünnepségről olyasféle álom volt, amilyenre Planir, az Ősmágus számított, amikor eljuttatta hozzám azt a kardot? Ha igen, én ugyan a világ minden kincséért sem lennék képes felfedezni benne semmiféle értelmet, ha csak azt nem, hányféle nyakatekert módon képesek az emberek megbántani azokat, akiket szeretnek. A kardra pillantottam. Ha az, amit tapasztaltam, éteri mágia volt is, alig tűnt többnek, mint egy érdekes trükk; mintha semmi köze nem lett volna az elietimmek gonosz varázslataihoz.
Nem kellett sok hozzá, hogy arra a következtetésre jussak, a rabszolgaélet számtalan megalázó momentuma közül az egyik legkellemetlenebb kétségkívül az, hogy szinte alig marad időm a saját gondolataimra. Miközben én azzal voltam elfoglalva, hogy megfogalmazzam magamban bizonytalan kétségeimet, hátam mögött kivágódott az ajtó, és Shek Kul lépett ki rajta derékig mezítelenül, lazán lötyögő nadrágban, ingét hanyagul a vállára vetve. Hiába nem viselte megszokott ékköveit és díszeit, a hadúr most sem tűnt kevésbé impozáns személyiségnek. Korához képest meglepően izmos volt, és minden inában magabiztosság feszült. Éppen csak odabólintott nekem, arcán mélységes elégedettség ült, és magában fütyörészve ellépdelt a folyosón. Sokáig néztem utána, és egy csöppet irigyeltem a jó szerencséjét, másrészt pedig nehezteltem rá és a fajtájára, hogy annyira magától értetődően uralkodnak a hozzám hasonlók felett.
Bekukucskáltam a félig nyitva hagyott ajtón, és láttam, hogy Laio mélyen alszik. Hason fekve hevert a selyemtakarók között, és ahogy egy rendetlen hajtincs a homlokára tapadt, arca egészen olyan volt, mint egy kisgyereké. Meztelensége szinte megbűvölte azt a cirógató napsugarat, amely a zsalugáterek közt bújt be, hogy végigsimítsa combjának finom bőrét. A hajnali szellő fölkavarta a szoba levegőjét, amely nehéz volt a parfümillattól és a szeretkezés átható szagától.
Elnyomtam magamban azt a goromba késztetést, hogy matracomat zajosan bevonszoljam a szobába, és nekilássak az aznapi takarításnak, lehetőleg egy csikorgó padlókefével. Óvatosan behajtottam az ajtót, és átkutattam a holmimat az utolsó tiszta ingemért. Ekkor azonban csizmás léptek koppantak a folyosó túlsó végén, és fölnézve az elietimmet pillantottam meg. Egyenesen engem bámult, szemében a felismerés gonosz fénye villant. Egyszerű, jellegtelen ruhát viselt, fekete inget és nadrágot, amelyek agyonmosottnak, fakónak tűntek. Valóban úgy festett, mint aki az égvilágon senkinek nem lenne képes ártani, csupán előnyös kereskedelmi lehetőségek után érdeklődik, de azt is csak akkor, ha nem zavar vele senkit. A tekintete azonban elárulta, legalábbis ami engem illet. A szeme olyan volt, mint azé a vérszomjas harcikutyáé, aki csak a verést és a brutalitást képes megérteni.
– Mutasd azt a kardot! – szólt ránc keményen.
Bután bámultam föl rá, felöltve azt az udvariasan értetlen arckifejezést, amelyet tökélyre fejlesztettem Shek Kul feleségeinek társaságában.
– Tudom, ki vagy, tormalin fattyú! – A pap csípőre tett kézzel megállt fölöttem, és megvető arccal végigmért. – Senki és semmi vagy. Én csak a kardodat akarom! Add ide, akkor meghagyom az életedet!
Kezemben a kardhüvelyt szorítva felpattantam. A papot nem lehetett ilyen könnyen bolonddá tenni; éppen annyira ugrott hátra, hogy a penge ne érhesse el. Amint kezem a markolatra tévedt, láttam, hogy gyűlölet és félelem villan világoskék szemében, amely olyan rideg volt, mint a téli égbolt.
– Megszerzem a pengét is és téged is! – vicsorogta, mintha felbőszítette volna a hallgatásom. – Könyörögni fogsz a kegyelmemért! Irgalomért fogsz nyüszíteni, esdekelsz a megváltó halálért!
– Azt hiszem, egyedül az én dolgom megfenyíteni a tulajdonomat képező szolgákat! – lépett ki Laio az ajtón, és dölyfösen az elietimm szeme közé bámult. Királynői modorát egy csöppet sem befolyásolta az a tény, hogy mindössze egyetlen szál átlátszó alsóruhát viselt. – Shek Kul vendégeihez nem méltó az effajta viselkedés! – tette hozzá félreérthetetlen hangsúllyal.
Az elietimm arcáról egy pillanat alatt eltűnt mindenféle kifejezés. Mélyen meghajolt Laio felé, majd sarkon fordult, és gyors léptekkel eltűnt a folyosón, amerről jött.
– Micsoda furcsa ember! – Laio hitetlenkedve csóválta a fejét. – Mégis, mit gondol ez a Kaeska, hogy ilyeneket hoz ide?
Megragadtam az alkalmas pillanatot.
– Pontosan meg tudom mondani, mit tervez Kaeska – mondtam. – Múlt éjjel kihallgattam a beszélgetésüket!
Laio szeme fölragyogott.
– Nagyszerű! – mondta elégedetten. – Tudtam én, hogy előbb-utóbb mégis csak rendes szolga lesz belőled. Menj, hozz valami ennivalót, azután meséld el gyorsan, amit hallottál!
Kinyitotta az erkélyre nyíló hosszú zsalugátereket, majd előhalászott a szerteszét heverő ruhák halmazából egy egyszerű, bő szabású köntöst. Mi sem mutatta jobban, mennyire kíváncsi arra, amit hallani fog, mint az a tény, hogy képes volt maga megcsinálni ezeket a feladatokat... Én pedig elrohantam, és összekapkodtam kettőnknek egy kiadós reggelit: barna kenyeret, sajtot, gyümölcsöket és hozzá egy kanna gyümölcslét. Még mindig farkaséhes voltam, ezenfelül az utóbbi időben rászoktam, hogy leginkább reggelenként tömjem meg a gyomromat, mivel a reggelire feltálalt étkekben legalább hozzávetőleg megbízhattam, hogy nem okoznak kellemetlen meglepetéseket.
– Szóval mit hallottál? – kérdezte Laio kényelmesen elhelyezkedve egy párnán, és néhány bogyót rágicsálva. – Mondj el mindent szép sorjában!
Egy pillanatig haboztam, nem tudván, hol is kezdjem. Úgy gondoltam, a lányt nyilván kevéssé érdekelné az egész bonyolult történet a karddal; olyasmit kell mondanom, ami közvetlenül érinti a terveit és érdekeit, hogy fölkelthessem a figyelmét.
– Nos, először is: tudom, honnan való az a fickó – kezdtem. – Egy távoli szigetcsoportról északkeleten, a messzi óceánon. Ezek a szigetek igencsak szegények, nincs ott se fém, se faanyag, még állatok sincsenek, amelyeknek ki lehetne készíteni a bőrét. Az a férfi hazudik Kaeskának, amikor azt állítja, hogy előnyös kereskedelmi lehetőségekhez juttatja.
Laio vállat vont, de jól láttam szemében az elégedettséget.
– Ezek szerint tehát Kaeska bolondot csinál magából, amikor kiderül, hogy semmit nem tud felmutatni, és rangban még jobban vissza fog esni. Gyerünk, folytasd, és egyél is közben valamit! Rengeteg dolgom van még ma délelőtt.
– A kereskedelmi ajánlat csak ürügy – mondtam, és ittam egy korty gyümölcslét. – Az a férfi azzal ámítja Kaeskát, hogy hozzásegíti, hogy teherbe essen, és így visszaszerezheti jogait, mint Első Feleség.
Legnagyobb meglepetésemre Laio szívből fölnevetett.
– Akkor egyikük bolondabb, mint a másik! Kaeska meddő, ezt mindannyian tudjuk!
Ezután következő szavaimat a lehető legnagyobb gonddal válogattam meg.
– Lehet, hogy Shek Kultól nem lehet gyermeke – mondtam –, de mi lesz, ha a szeretőjéül fogadja ezt az idegent, és az ő fattyát a hadúr fiaként mutatja be?
Laio összevonta ívelt szemöldökét.
– Shek Kulnak nem okoz nehézséget a gyermeknemzés – jelentette ki könnyedén –, ezt számtalan birodalom asszonyai bizonyíthatják! Mahli pedig különösen vigyázott rá, hogy legelső gyermeke egészen biztosan a hadúr véréből származzon. Egyébként is, ha csak arról lett volna szó, hogy egy termékeny férfit kell találni, Kaeska már évekkel ezelőtt teherbe eshetett volna!
Most rajtam volt a sor, hogy zavarodott képet vágjak.
– És Shek Kul nem tiltakozott volna? – ámultam.
– Folyton elfeledkezem róla, milyen tudatlan is vagy! – húzta föl kecses orrát Laio. – Légy szíves, használd az eszedet! Figyelj csak: a szél is elveti a növények magját, de a termést a gondos gazda takarítja be, aki a palántákat ápolja! – Azzal sóhajtva megcsóválta a fejét. – A feleség feladata az, hogy gyermekeket szüljön az urának, de az már egyedül az ő dolga, ki nemzi őket. Ráadásul némelyik feleséget szoros rokoni kötelék fűzi a férjéhez, és vannak olyan férfiak is, akik nem képesek teherbe ejteni egy nőt, nem is beszélve azokról, akik a borotvált állúakat részesítik előnyben. Ne felejtsd el, hogy szigetlakók vagyunk: áldásos dolog új vért hozni a birodalomba. Elfogadott dolog, hogy egy jó feleség meg is teszi ezt, legalább az egyik gyermekénél. Ha folyton csak egymás között szaporodnánk, mostanra valószínűleg mindannyian akkorák lennénk, mint a kutya ülve, és mindkét kezünkön hat ujjunk lenne!
Hanyagul a padlóra ejtette a bogyók lecsupaszított szárát, és egy kiskanálért nyúlt, hogy belekóstoljon abba a növénymagvakból főzött, zöldes színű kásába, amely egy tálkában várakozott a többi étel mellett. Mézet csorgattam egy sötét színű kenyérszeletre, és egy szelet hófehér sajtot fektettem a tetejébe. Igyekeztem teletömni a számat, amíg Laio beszélt.
– Kaeska egészen biztosan meddő – jelentette ki tele szájjal a lány. – Már majdnem húsz éve Shek Kul felesége, és ez alatt az idő alatt még csak vetélése sem volt. Ha hajlandó lenne beismerni ezt a tényt, könnyedén visszaszerezhetné a pozícióját: nem kellene mást tennie, mint hogy megvásárol egy gyermeket valamelyik szigetlakótól, és a sajátjaként neveli föl. Hiszen civilizált körökben egyáltalán nem akkora szégyen, ha valakit elkerül a gyermekáldás. Az egyetlen baj az, hogy Kaeska letagadja. Úgy intézi, hogy a lehető legtöbbet legyen távol a birodalomtól, és azt a pletykát terjeszti, hogy emiatt nem esik teherbe. Már évekkel ezelőtt nevetségessé tette magát is meg Shek Kult is, a hadúr azonban semmit sem tehet ellene, mivel szerződés köti Kaeska fivéreihez, akik majomszeretettel ajnározzák a húgukat, és mellesleg szép hasznot húznak a rangjából. Az az agyafúrt nő minden ravaszságát latba vetve igyekszik kiprovokálni, hogy Shek Kul olyasmit tegyen, amire hivatkozva elválhatna tőle, a hadúr azonban okosabb annál, semhogy ne lásson át ezen a terven. Most, hogy a nő bátyjait kitúrták a Danak-birodalomból, Shek Kulnak nem kell többé megtartania őt első feleségi státuszában. Kettőjük házassága olyan halott, mint a két napja bűzölgő hal! De most végre Shek Kul is örököshöz juthat.
Laio pajkosan fölvihogott.
– A hadúr meg Mahli már javában űzték az ipart, amikor Danak Mir vére föl sem száradt még a homokból... Én leszek a következő, és ha Gar túlteszi magát a Kaeska lefokozása okozta megrázkódtatáson, szerintem ő is szülni akar majd. Shek Kul még nem döntötte el magában, meddig is tartja távol magát Gar hálószobájától; így akarja a tudomására hozni, hogy tud a Kaeskával szőtt összeesküvésükről. De ha másképp nem megy, Sezarre majd megteszi helyette.
Döbbenten kaptam föl a fejemet. Micsoda? A személyes szolgák feladatkörébe az úrnő teherbe ejtése is beletartozik? Úgy döntöttem, jobb, ha nem firtatom ezt a kérdést.
– Mi lesz most Kaeskával? – kérdeztem gyorsan.
– Végezetül valószínűleg Negyedik Feleség lesz belőle, ha csak nem csinál akkora butaságot, hogy Shek Kulnak legyen ürügye elválni tőle. – Laio előredőlt ültében, tekintete még a szokottnál is éberebb volt. – Mondd csak, pontosan mit is ígért neki ez az idegen? Gondolod, hogy Kaeska túlbecsüli a saját lehetőségeit?
– Nem vagyok biztos benne – feleltem elővigyázatosan, miután lenyeltem a számba tömött ételt. – Az nyilvánvaló, hogy az a férfi gyermeket ígért neki, és azt is észrevettem, hogy kábítószerrel igyekszik megtörni az akaratát.
– Kábítószerrel? – kapta föl a fejét Laio. – Azt hiszem, nagyon is sokat rontana Kaeska megítélésén, ha kitudódna, hogy efféle piszkos szárazföldi szokásokban éli ki magát! Mi a helyzet a tömény italokkal? Nem láttad jelét, hogy ilyesmit fogyasztottak volna?
Megráztam a fejemet.
– Az tovább rontaná a helyzetet? – érdeklődtem óvatosan.
Laio ingerült arccal rám bámult, majd megcsóválta a fejét, és lemondóan elmosolyodott.
– Jaj, te megveszekedett szárazföldi! – sóhajtotta. – Hát persze, hogy rontaná. A narkotikumok és az erős italok eltompítják a szellemet és megrothasztják a testet. Ha egy birodalom megengedi az alattvalóinak, hogy éljenek velük, nem sok idő kell, és azon kapja magát, hogy idegen seregek tapodják a földjét! – Egy pillanatra a gondolataiba merült, majd folytatta. – No persze, ez még nem elegendő ok ahhoz, hogy Shek Kul elváljon Kaeskától. Tudsz még mást is, amit felhasználhatnánk ellene?
– Tahnbogyókkal eteti Irithet! – kockáztattam meg bátran.
– Az meg micsoda? – Laio kíváncsi képet vágott.
– A tahn egy növény – magyaráztam sóhajtva. – A patikáriusok gyűjtik a levelét, mert olyan teát lehet főzni belőle, amely csillapítja a fájdalmat, a bogyói viszont erős kábítószert tartalmaznak, függővé teszik és egy idő után meg is ölik az áldozatot!
Laio könnyedén vállat vont.
– Ha Kaeska meg akarja mérgezni a személyes szolgáját, az egyedül az ő dolga. Amennyiben szokást csinál belőle, Shek Kul számon kérheti rajta az elvesztegetett vételárat, amit a rabszolgákért kiadtunk, de egyébként nincs sok beleszólása.
– De hát kivágatta a nyelvét annak a szerencsétlennek! – tiltakoztam elkeseredetten.
– Érdekes... – vonta föl koromfeketére festett szemöldökét Laio. – A néma szolgák legutoljára akkoriban voltak divatosak, amikor megszülettem. No, de ne térjünk el a tárgytól! Mit állit magáról ez az idegen, hogyan fogja gyermekáldáshoz juttatni Kaeskát?
Igyekeztem kiverni a fejemből az aldabreshi gondolkodás újabb furcsaságai felett érzett megdöbbenésemet.
– Úgy vélem, mágia útján – feleltem. – Minden jel arra mutat, hogy ez a férfi valamiféle varázsló lehet a saját földjén.
– Mágia! – kiáltotta Laio, és a szája elé kapta a kezét. Szeme diadalmasan csillogott.
– Úgy érted, ez megfelelő válóokot jelenthet Shek Kulnak? – érdeklődtem kissé értetlenül.
– Még hogy válóok... Halálra ítélheti érte! – Laio olyan arcot vágott, mint egy kisgyerek, aki arra ébred, hogy idén egy évszakkal előbb köszöntöttek be a napfordulós ünnepségek. – Te pedig busás jutalmat kapsz, amiért hozzásegítettél bennünket, hogy megszabadulhassunk Kaeskától, aki ilyen szörnyűségre vetemedett!
– A mágiahasználatot halállal büntetik? – Erőlködve nyeltem le a számba vett ételt, mintha a hitetlenkedés gombócot tömött volna a torkomba, Laio azonban túlságosan örvendezett a fejlemények fölött, semhogy fontosnak tartott volna megdorgálni a tudatlanságomért.
– Hát persze – felelte vidáman. – Minden ilyesmi szigorúan tilos. Az elemek szentek, hiszen ők adnak nekünk életet, és ők táplálnak bennünket. Aki beleavatkozik ebbe a felsőbbrendű egyensúlyba, az a legkevesebb, hogy az életével fizet érte!
Magamban csöndes hálát mormoltam Dastenninnek, amiért nem engedte, hogy már előbb szóba hozzam saját kapcsolataimat különféle varázslókkal meg egy mágikus karddal.
– Az a férfi thassinfüstöt használt Kaeska szobájában – emlékeztettem úrnőmet. – Addig tompítja Kaeskát, amíg az érzékei cserben nem hagyják, és kihasználja gyermek utáni vágyát, hogy rászedje őt!
Laio ismét vállat vont. Úgy vettem észre, ez a kedvenc gesztusai közé tartozik.
– Úgy kell neki – jegyezte meg csípősen. – A tudatlanságára úgysem hivatkozhat Shek Kul bírósága előtt.
– Mi lesz a sorsa?
– Majd én megvádolom, Shek Kul pedig ítélkezik fölötte. Te leszel a tanúm az ő tagadása ellenében. – Laio kedvtelve beleharapott egy számomra ismeretlen, lédús, vörös gyümölcsbe, és lenyalogatta ujjairól a ráfröccsent gyümölcslét. – Mind a kettőjüket elítélik és kivégzik.
Mindez egy kissé túl egyszerűen hangzott az én fülemnek, ezzel együtt megpróbáltam palástolni hitetlenkedésemet.
– Gondolod, hogy a hadúr inkább hisz majd egy szárazföldi rabszolgának, mint a saját feleségének? – kockáztattam meg a kérdést.
– Ne feledkezz meg róla, hogy most már te is szigetlakó vagy – figyelmeztetett Laio. – A te szavad éppen annyit ér, mint Kaeskáé.
– És mikor fogod megvádolni? – Hirtelen eszembe jutottak a saját indokaim, amiért igyekeztem minél előbb nyilvánosságra hozni ezt az ügyet. Hogy mást ne mondjak, szerettem volna elkerülni, hogy magyarázkodnom kelljen, miért is érdeklődik annyira ez az elietimm a kardom iránt.
– Gondosan meg kell terveznem az egészet. – Laio szemét ravaszság sötétítette el, tekintete valahová a távolba meredt. – Először is gondoskodnunk kell róla, hogy Kaeska magára maradjon a bűnével. Ha a tudomására hozzuk Garnak meg Mahlinak, miben mesterkedett, Gar nyilván rögtön azon lesz majd, hogy valahogyan kimásszon a bajból, és tisztára mossa magát, nehogy őt is halálra ítéljék. Talán még néhány értékes értesüléssel is szolgál majd nekünk.
– Mikor akarod megmondani Garnak?
Laio bosszúsan rám pillantott.
– Eszemben sincs megmondani Garnak – felelte kissé sértetten. – Majd te megtalálod a módját, hogyan hozd Sezarre tudomására, ő meg továbbadja Garnak, aki ezek után a saját elhatározásából jöhet hozzám, hogy leleplezze előttem Kaeska mesterkedéseit, ahogyan jó feleséghez illik.
No persze, sejthettem volna, hogy ez következik.
– Rendben van – feleltem. – Vagyis arról van szó, hogy ez a fickó, az elietimm pap, azt akarja Kaeskától, hogy szerezzen meg engem személyes szolgájának. Veszélyes gonosztevővel állunk szemben, úgyhogy ha azt akarod, hogy életben maradjak, és a józan eszem se hagyjon el, amíg tanúságot nem teszek Shek Kul előtt, jobb lesz, ha nem sokáig húzod az időt!
– Miért, mit akar tőled az a fickó? – ráncolta össze a homlokát Laio, majd a következő pillanatban hahotázni kezdett, szinte a hasát fogta a nevetéstől. – Tudom már! – kiáltotta. – Kaeska azt akarja, hogy te légy az apja annak a bizonyos gyereknek!
A lélegzetem is elakadt ettől a feltételezéstől. Lehet, hogy az a vízió, amelyet láttam, mégiscsak Kaeska leendő gyermeke volt? A következő pillanatban azonban összeszedtem magam, és megráztam a fejemet. Nem; az elietimm a kardot akarja, ezt éppen elég világossá tette a számomra.
Laio a nevetés könnyeit törölgette a szeme sarkából.
– Szóval mit akar tőled az a fickó? – kérdezte ismét.
Előrelátóan teletömtem a számat gyümölccsel, hogy legyen időm gondolkodni a válaszon. Az adott pillanatban ugyanis eléggé őrült ötletnek tűnt volna Laio elébe állni a magyarázattal, mely szerint a fickó egy varázserejű kardot akar megszerezni, amelyet bizonyos misztikus szálak fűznek hozzám, és amellyel talán az a legfőbb célja, hogy összezavarja Hadrumal varázslóinak számításait.
– Azt hiszem, rájött, hogy én leleplezhetem, mivel tudom, milyen terméketlenek és kopárak is azok a szigetek, ahonnan érkezett, és így elárulhatom bárkinek, hogy nincs mivel kereskednie, tehát szükségképpen hazudik – feleltem egy szuszra.
Szerencsére Laio gondolatait még mindig annyira lekötötte az a felfedezés, hogy megszabadulhat Kaeskától, hogy fel sem figyelt erre az igencsak nehézkes magyarázatra. Még az is eszembe jutott, hogy talán az aldabreshiek feltétlen rajongása a kereskedelem iránt tovább valószínűsíti az álláspontomat. Efelől akár azt is mondhattam volna neki, hogy a jégszigetek népe gonosz összeesküvést sző, amelynek egyetlen célja az aldabreshi kereskedelmi monopólium megszerzése.
Mindketten összerezzentünk, meghallván a kopogást a bejárati ajtón. Sietve talpra ugrottam, hogy beengedjem, bárki is érkezett. Grival állt a küszöbön, és jóval izgatottabb volt, mint amilyennek valaha is láttam őt.
– A gyerek! – lihegte. – Megindult! – Vett néhány lélegzetet, és megpróbált mosolyogni. – Mahli azt szeretné, úrnőm, ha mellette lennél.
– Mondd meg neki, hogy azonnal jövök! – Laio az ujjaival sietve végiggereblyézte a haját, és hevenyészve hátrakötötte egy öltözékéhez illő sállal.
Miközben kifelé viharzott a szobából, futtában még visszafordult hozzám.
– Maradj távol a bajtól, és az sem ártana, ha még ma szerét tudnád ejteni Sezarre meggyőzésének!
Mélyen meghajoltam, és hosszan néztem úrnőm után, aki Grival sietős lépteit is megelőzve szaladt előre a folyosón.

 

 

HETEDIK FEJEZET

Az alábbi levelet Holarin Ősmágus írta Bátor Aleonne uralkodásának harmadik évében; a levél eredeti helye Hadrumal főkönyvtárában volt

 

Kedves Dretten!

Érdeklődéssel olvastam leveledet, amelyben beszámolsz róla, hogy Relshaz kereskedői egyre több üzletet kötnek az Aldabreshi-szigetvilág népével. Most, hogy hosszabb időt szándékozol eltölteni abban a városban, fontos, hogy megértsd, miért idegenkednek annyira a szigetlakók a mágiától, már csak a saját védelmed érdekében is. A legtöbben persze hajlamosak azt állítani, hogy ez a távolságtartás mindössze szűk látókörű előítéletekből fakad. Természetesen vannak esetek, amikor ez igaz is, ám egy ilyen széles körben elterjedt beidegződés gyökereit nyilván ennél mélyebben kell keresnünk. Jelen levelemben kísérletet teszek rá, hogy megmagyarázzam, mégha ebben a témakörben igencsak szegényesek is az ismereteink.
Noha az aldabreshiek nem tisztelik az isteneket, ahogyan mi tesszük, mégis elhamarkodott ítélet volna azt gondolnunk róluk, hogy gondolatok nélkül való barbárok. A Szigetvilág filozófiai rendszerének alapkövét a természet rendjére vonatkozó megfigyeléseik képezik: rengeteget tudnak az állatok viselkedéséről, az egyes növények virágzásáról és gyümölcsérlelésről, a holdak és csillagok járásáról. Ezenfelül az aldabreshiek egész sor láthatatlan erőben hisznek, amelyek szerintük az ő javukra vagy romlásukra alakítják a világot. A Túlvilágra vonatkozóan nincsenek elképzeléseik, többnyire úgy tarják, hogy a szellem, azaz a halott ember lelke ott marad a családdal, a háztartással. Félre ne értsd, amit mondok; nem arra céloztam, hogy halott őseiket imádják, mint a nyugati világ barbárjai, de úgy hiszik, hogy a holtat és a még meg sem születettet egyaránt szoros szálak fűzik az élethez. Képzelj csak el egy öregfát, amelyet a vihar kidöntött, mégis ágakat hajt, virágot hoz! Pusztulás, halál, növekedés és egy új élet reménye mind jelen van ebben az egyetlenegy növényben.
Az aldabreshiek úgy tarják, hogy minden dolog, anyagi és megfoghatatlan, látható és láthatatlan, mind egymáshoz kötött és egymástól függő. Így aztán a szent dolgok számtalan megjelenési formájában hisznek, és ez a hit minden szinten áthatja társadalmukat. A hadurak például igen gyakran visszatartják seregeiket, vagy váratlanul csatába küldik őket aszerint, hogy mit vélnek éppen kiolvasni egy-egy csapat vadmadár röptéből. Elhatározásuk, hogy megházasodjanak-e vagy sem, és kit vegyenek nőül, sokszor attól függ, milyen irányban mozognak egyes drágakődarabkák fölhevített fémlapra vetve. Az aldabreshi csillagászat a tudományosság olyan fokát érte el, amelyet csak irigyelhetünk; ezzel együtt hisznek benne, hogy bizonyos cselekedetek, amelyeket a bolygók adott együttállásakor visznek végbe, hatalmas szerencsét jelentenek nekik, vagy éppenséggel tönkretehetik ellenségeik terveit. Elképesztő jelentőséget tulajdonítanak a mindennapi élet apró-cseprő eseményeinek, a nagyobb természeti jelenségek pedig, mint például egy-egy vihar vagy vulkánkitörés, egészen váratlan következményekre vezethetnek: sokszor ettől függ a hadüzenet vagy a békekötés kérdése. Úgy tűnik, hogy van néhány állandó szabályuk ebben a változatos sokaságban; de ha így áll is a dolog, ezeket a szabályokat még nem sikerült kiismernünk.
Az, hogy ekkora hangsúlyt fektetnek voltaképpen a véletlentől függő eseményekre, igen ötletszerűvé és sokszor követhetetlenné teszi a viselkedésüket. Különösen nehéz ezt megszoknunk nekünk, akik sok-sok emberöltő óta a tudományra és a józan meggyőzés eszközeire bízzuk magunkat, de hát nem az én dolgom, hogy megítéljem ezt a szokásukat. Mindössze annyit próbáltam jelezni, mennyire kulcsfontosságú az életükben ez a fajta hit, és hogy voltaképpen ide vezethető vissza a mágia iránti mérhetetlen gyűlöletük is. Hiszen a tudat, hogy egyes varázslók szabadon befolyásolhatják az elemeket, amelyek egész életüket meghatározzák, egyszerre tűnhet elképesztő obszcenitásnak és egyben veszedelmes fenyegetésnek a szigetlakók számára. Az ő szemszögükből nézve a mágia áttekinthetetlen, romboló erő, elképzelni sem tudják, hogy jóra is lehet használni. Úgy vélik, bármiféle pillanatnyi előnyük is származhatna belőle, ezt nyilván nem lehetne összevetni a hosszú távon jelentkező károkkal. Hiszen ha meggyújtjuk az asztalkendő sarkát, hogy lássunk a sötétben, igen könnyen lángra lobbanthatjuk az egész szobát.
Ezek után azt hiszem, meg fogod érteni, ha azt tanácsolom neked, hogy maradj tisztes távolságban az aldabreshi kereskedőktől. Ellenszenvük a mágia iránt kibékíthetetlen, és bármit teszel is, hogy megnyerd őket, ezzel csak veszélybe sodrod magadat. Nem árt, ha tudod: azoknak, akiket mágia használatán kapnak a Szigetvilágban, büntetésképpen szörnyű kínhalált kell halniuk.

 

 

Shek Kul palotája az Aldabreshi-szigetvilágban

Nyárelő 6. napja

Végignéztem a rendetlenségen, amelyet Laio ilyen kevés idő alatt is sikeresen előállított, felületesen összetakarítottam, kapkodva, mivel nem akartam elszalasztani a mindeddig páratlan alkalmat, hogy egyedül járkálhassak a palota területén. Derekamra szíjaztam a kardomat, számítva rá, hogy a jéglakó esetleg errefelé szaglászik a távollétemben, a láncinget azonban összetekerve az egyik sarokban hagytam. Egyébként is túlságosan nagy feltűnést keltettem volna, ha akkor is viselem, ha éppen nem az úrnőmet kísérgetem. Magasra emelt fejjel, magabiztos arckifejezéssel leszaladtam a lépcsőn, éppen csak odabólintva az apródoknak, akik szokásos érthetetlen társasjátékukat játszották néhány színes kődarabbal az előcsarnok padlóján kuporogva.
Amint kiértem az épületből, céltudatosan megindultam a főkapu irányába, valamiféle ürügyön törve a fejemet, amellyel rávehetném a kapuőröket, hogy kiengedjenek, legalább addig, amíg földerítem, miféle egyéb menekülési lehetőséget találhatok a kikötőben. Ha a fiatalabb őrök valamelyike van szolgálatban, éppenséggel még szerencsém is lehet, csak kellőképpen tiszteletben kell tartanom vadonatúj, ragyogóra fényesített páncélinge felett érzett büszkeségét. Jól emlékeztem erre az embertípusra még abból az időből, amikor Messire csapatainak kiképzése volt a feladatom. De mit teszek, ha már kijutottam? Vajon mennyi esélyem van rá, hogy potyautasként föllopakodva egy kisebb gályára, áthajózhassak egy másik birodalomba? És ha sikerülne is: vajon mennyivel kerülnék jobb helyzetbe?
Az ösvény, amelyen haladtam, kanyart vetett egy veszedelmesen éles levelű fa körül, amelyet már megtanultam tiszteletben tartani. A fa mögül kilépve hirtelen megtorpantam, és hátráltam egy lépést. Nem messze tőlem ugyanis Kaeska Shek alakját véltem felfedezni, aki éppen bebocsáttatást kért a kapunál. Pamutból készült, hófehér ruhát viselt, fejét hosszú sállal fedte el, amelyet könnyedén hátralökött, amint belépett. Mielőtt továbbhaladt volna, megállt, és tétován hátranézett. Csodálkoztam rajta, hogy egyetlen szót sem szól az őrökhöz, akik kinyitották előtte a magas kapuszárnyakat, majd mögötte ismét becsukták őket. Két kezét szorosan a melléhez szorította, mintha valami fontosat őrizne.
– Vajon merre jártál, drága hölgyem, mialatt Mahli vajúdik odabent? – tettem föl magamban a kérdést.
A kapuőrök felé pillantottam: három zord arcú katona, akik talán öt-hat évvel lehettek idősebbek nálam, de egy emberöltőnyivel tapasztaltabbak voltak a csalafintaságot és megtévesztést illetőleg, legalábbis ha hinni lehet Laio meglátásainak a Szigetvilág szokásaival kapcsolatban. Így aztán hamar föl is adtam minden reményt, hogy kijussak a palota területéről, és meglapulva hallgattam Kaeska lépteinek csikorgását a kavicsos ösvényen. Hiszen jól tudtam, hogy annál nagyobb biztonságban vagyok, minél több bizonyítékot sikerül szereznem ellene. Hátráltam még egy lépést, és befurakodtam azok közé a fura bogyókat termő bokrok közé, amelyek a palota kertjében szemlátomást mindenütt jelen voltak, mohó gyökereik mélyen fúródtak a zsíros, fekete talajba, és sötét leveleik nagyszerű fedezékül szolgáltak. Óvatosan előbbre lopakodtam közöttük, és a lombokon át egy pillanatra megint láttam Kaeska haját. Némi gondolkodás után arra is rájöttem, hogy az egyik szökőkút medencéjének szélén térdel, amelyben tarkabarka halak serege éldegélt céltalan köröket róva.
Nem láthattam pontosan, mit csinál, így csak ácsorogtam némán, míg bensőmet türelmetlenség emésztette. Hirtelen felegyenesedett, és gyors léptekkel a főépület felé indult. Vártam egy kicsit, amíg biztonságos távolságba kerül, azután a nyomába eredtem, menet közben egy oldalpillantást vetve a szökőkút felé. Ám amit láttam, attól földbe gyökerezett a lábam. A lapos, kékes színű halak egy része a víz felszínén lebegett, sápadt hasuk fölfelé fordult, uszonyuk egyre gyengébben verdesett, majd egy pillanattal később már egyáltalán nem.
Meggyorsítottam lépteimet, elszánva magamat, hogy nem tévesztem szem elől Kaeskát, közben megpróbáltam kitalálni, vajon miféle őrült játékba kezdett már megint. A palota kertjében több szökőkút is volt különféle halakkal és víziállatokkal, és Kaeska szépen lassan mindet végigjárta, mintha éppen csak sétálgatna. Útja ezután ahhoz az alacsony épülethez vezetett, amelynek ráccsal kerített röptetőiben Shek Kul feleségei kedvenc madaraikat tartották. E madarak némelyike olyan káprázatos színezetű volt, hogy szinte mesterséges alkotmánynak tetszett, mások viszont jelentéktelen külsővel szerénykedtek, hacsak az ízük nem volt kellemesebb, mint a kinézetük. Amint Kaeska visszakanyarodott a főépület irányába, eszembe jutott, hátha azokat a hátborzongató megjelenésű gyíkokat vette célba, amelyek az ebédlőterem kőmedencéjében laktak. Ezek az állatok ugyanis mind-mind sajátságos jelentéssel bírtak, de hogy pontosan milyennel, azt mindezidáig nem sikerült megfejtenem. Azt azonban tudtam, hogy Laio bizonyos napokon azonnal fölébredése után elküldet egy madárért, szabadon engedi az erkélyéről, és hosszan tanulmányozza a repülését. Amit ebből kiolvasni vélt, az azután meghatározta minden fontosabb döntését a nap hátralévő részében. Már azt is megtanultam, hogy különösen óvatosnak kell lennem az olyan napokon, amikor a buta jószág egyenesen a sziget központi részét uraló hegység felé veszi röptének irányát.
Vajon miféle szándék vezette Kaeskát a halak megmérgezésére? Talán ki akarta próbálni annak a szernek a hatékonyságát, amelyet a köpenye alatt rejtegetve csempészett be, hogy biztos legyen a hatásában, ha majd a valódi áldozaton is alkalmazza? Úgy döntöttem, a legjobb lesz, ha minél hamarabb Laio tudomására hozom a dolgot, és talán Grivalt is figyelmeztetnem kellene, hiszen ő megakadályozhatja, hogy Kaeska a gyermek közelébe kerüljön. Ezen az egészségtelenül párás és forró éghajlaton az újszülöttek nyilván még sérülékenyebbek, mint máshol, így Kaeska könnyen reménykedhet abban, hogy a gyermek halálát véletlen tragédiának hiszik.
Gyors léptekkel visszamentem a házba, fölrohantam a lépcsőn, és örömmel tapasztaltam, hogy odaföntről hangokat hallok. Alig értem föl az emeletre, Mahli fordult be a sarkon, erősen rátámaszkodva Shek Kul karjára, a másik oldalról pedig Grival támogatta. Rám pillantott, de szemlátomást nem ismert föl; teste a következő pillanatban görcsbe rándult, és mélyen, fájdalmasan felnyögött. Nyomában Laio és Gar tűnt fel, akik buzgón törölgették a homlokát, bátorító szavakat mormoltak, és a karját simogatták, amíg a görcshullám véget nem ért. Mahli ismét megindult esetlen lépteivel, és ahogy elhaladt mellettem, hallottam, hogy válogatott szitkokat mormol az orra alatt, amelyek talán még Grival szótárában is erősnek számítanának. A nők riadtnak tűntek, de a bábaasszony csak mosolygott és bólogatott, és mivel senki nem kiabált vagy rémüldözött, feltételeztem, hogy tudják, mit csinálnak. Magamról azonban nem mondhattam el ugyanezt, tekintve, hogy a gyermekszületés hagyományosan női misztériumnak számít Tormalin-földön.
Óvatosan közelebb léptem hozzájuk, remélve, hogy sikerül néhány szót váltanom úrnőmmel, ő azonban homlokát ráncolva felém intett, és a mozdulatából kétségtelenül kitűnt, hogy azt akarja, távozzak. Így hát ismét hátrébb húzódtam: türelmetlen voltam ugyan, de nem mertem erőltetni az ügyet, látva Laio feszült arcát. Elindultam lefelé a lépcsőn, és lépteim önkéntelenül felgyorsultak, hallván Mahli velőtrázó sikoltását, amelytől – legalábbis abban a pillanatban úgy tűnt – még az ablakok zsalugáterei is megremegtek.
Amint leértem a földszintre, és befordultam egy sarok mögé, szemtől szemben találtam magamat az elietimmel. Ezúttal inkább meglepettnek tűnt, mint kihívónak; majdhogynem az volt az érzésem, hogy kissé megijedt tőlem. Gondolkodás nélkül sarkon fordult, és gyors léptekkel távozott azon a kövezett folyosón át, amelyről tudtam, hogy a feleségek fogadószobáihoz vezet. Már éppen azon voltam, hogy gyorsan eltűnjek az ellenkező irányban, ám ekkor olyan erős kíváncsiság vett erőt rajtam, amelynek nem tudtam ellenállni. Azon kaptam magamat, hogy megindulok a fickó nyomában a legalsó szint labirintussá fonódó folyosóin át. Kezdeti félelmemet legyőzte az a sziklaszilárd elhatározás, hogy a végére járok, miben mesterkedik ez a gyanús párocska. Igyekeztem az adott pillanat erejéig háttérbe szorítani minden aggodalmamat, közben az is eszembe jutott, mennyire meglepődne Aiten ezen a tőlem annyira szokatlan viselkedésen.
Ajtócsapódás zaja vert ki a fejemből minden más irányú gondolatot. Kaeska fogadóterme előtt álltam, és jól hallhattam odabentről azt a halk mormolást, amelytől mintha hangyák szaladoztak volna a gerincemen. Mezítelen talpammal lassan lopakodtam előre a márványpadlón, egészen az ajtóig, de így sem tudtam kivenni, miről folyik a szó odabent. Nos, tekintve, hogy a mágiahasználatért halálbüntetés jár errefelé, aligha valószínű, hogy bárki is ésszerűnek találná fennhangon kántálni a varázsigéket. Lélegzetemet visszafojtva figyeltem a bentről szűrődő mormogást, közben észrevettem, hogy az ajtó belső oldalára elővigyázatosan egy nagy szövetdarabot feszítettek, amelynek vörös mintái át- meg átvillantak a zsalugáter lécei között.
– Ha megszületik a gyerek, vidd el ezt az üzenetet az unokatestvéremnek, Danak Nylnek – hallottam Kaeska hangját. – Ő majd megmondja...
Kihez beszélhet?
„Mögötted!!!”
Még ugyanabban a pillanatban, ahogy a hang megszólalt a fejemben, árnyék esett az előttem lévő falra, és megfordulva az elietimm papot láttam, akinek ütésre emelt kezében buzogány várta, hogy kiloccsanthassa agyamat az ajtó léceire. Előrelendültem, áttörve az ajtó könnyű szerkezetét; a koponyámat megmenthettem ugyan, de így is iszonyú ütést kaptam a combomra. A következő pillanatban szemtől szemben találtam magamat a döbbent Kaeskával. Teljesen egyedül volt. A hirtelen felismerés hatására átkozódni kezdtem, bolondnak és idiótának nevezve magamat, amiért ilyen könnyen az orromnál fogva vezethettek.
– Kapd el! – kiáltotta az elietimm, lerántva az ajtókeretről az amúgy is tépett függönyt, miközben Kaeska izgatottan csapkodott maga körül, mint a kalitkában lakó madár, ha megijesztik. Engedelmeskedve a jéglakó parancsának rám vetette volna magát, de elvétette az ugrást, és élesen fölrikoltott dühében és félelmében, miközben megragadtam karcsú derekát, és minden erőmmel nekilöktem a varázslónak. Mindketten a padlóra hemperedtek, én pedig a kertre nyíló ajtóhoz futottam, siettemben átugorva egy alacsony heverőt. Amint földet értem, hirtelen kínzó fájdalom hasított a lábszáramba, és elterültem, mint a letaglózott barom. Ordítva összegömbölyödtem, úgy tapogattam a lábamat, ahol a buzogány belévágódott. Amikor sikerült kipislognom a kín könnyeit a szememből, sápadtfehér csontszilánkokat láttam, amelyek a véres húson áthatolva föltépték bőrömet. Dastennin fogára, hogyan volt képes ilyen irtózatos kárt okozni azzal az egyetlen sújtással? Még mindig karikába görnyedtem a kíntól, miközben az a nyomorult kárörvendő arccal odalépett hozzám, magában egyre dudorászva azt az iszonyatos varázsigét.
– Csak ne bízd el magad, békaképű! – sziszegtem, és minden megmaradt erőmet és önuralmamat összeszedve nagyot rúgtam épen maradt lábammal. A rúgás, amellyel már robusztusabb fickókat is sikerült harcképtelenné tennem, a térde oldalán érte a papot. úgy zuhant el, mint a kidöntött fa, egyenest rá a heverőre, amelynek gyenge lábai összecsuklottak a súlya alatt. Kaeska közben megpróbált orvul a gyomromba öklözni, de nem törődtem vele. A pap felnyögött, és végre abbahagyta a kántálást, ezzel egyidőben a fájdalom is egy csapásra alább hagyott a lábamban. Döbbenten láttam, hogy horzsolt és véraláfutásos, de ettől eltekintve sértetlen bőrt markolászok; düh és félelem elegyétől reszketve talpra kecmeregtem. Az a gonosztevő megint belekotort az agyamba, összezavarta a józan eszemet, hogy így ejtsen csapdába! Oldalba vágtam Kaeskát, ledöntve őt a lábáról; egyenesen egy finom és törékeny vázának tántorodott neki, amely szilánkokra tört a súlya alatt. Némi elégtétellel gondoltam rá, hogy az átkozott kis szuka biztosan kapott egy-két cserépdarabot a fenekébe.
Reménykedve pillantottam a folyosó felé, hátha a zaj és csörömpölés odavonzott néhány szolgát, akik puszta megjelenésükkel akaratlanul is védelmet nyújtanának nekem, de a reményem alaptalannak bizonyult. Hirtelen megpördült velem a szoba, és minden irányérzékem cserbenhagyott, ahogy újabb aljas varázsige vijjogott föl az elietimm pap ajkáról. Az arcom elé kaptam a kezemet. A falak kongva verték vissza az érthetetlen szavakat, a szoba egyre gyorsabban forgott elhomályosuló szemem előtt. Megpróbáltam megragadni a papot, a kezem elmosódó alakja felé kapott, ő azonban kicsúszott a kezemből, és valahogyan sikerült visszaszereznie a buzogányát. Aggasztó magabiztossággal kezelte fegyverét, éppen csak sikerült elkerülnöm a következő csapást. Ahogy hátraugrottam, bal kezével tőrt vont elő az övéből, és odalökte Kaeskának.
– Belezd ki! – sziszegte a foga között.
– Azt próbáld meg, te löttyedt fenekű szuka! – acsarogtam, de szememet egy pillanatra sem vettem le az elietimmről.
Ő azonban csak mosolygott. Éreztem, hogy a vér meglódul az ereimben, a homlokom úgy dobol, hogy majd' beszakad, látásom elhomályosul, lábam megbicsaklik, mintha kiszaladna alóla a talaj. Érzékeim lassan cserbenhagytak, én pedig vakon tapogatóztam a kardom után, ám ahogy tétova ujjaim a markolatra tévedtek, hirtelen Guinalle szavait hallottam visszhangozni a fejemben.
– Természetesen még egyetlen szó is igen hatásos lehet bizonyos helyzetekben. Próbáld csak meg például ezt: „tur-ryal”.
– Tur-ryal, tur-ryal!
Most egy férfihangot hallottam, de nem a sajátomat; egyre a mondott szót ismételgette, furcsán pörgetve a mássalhangzókat, s mi több, az én ajkamat használta ehhez az aljas trükkhöz.
Most ismét a lány szólalt meg.
– No, látod, most már nem tudom megfagyasztani a lábadat, ugye?
Szaporán pislogtam, látásom lassan kitisztult. Megkönnyebbült tüdőmbe élesen áramlott be a levegő. Csodálkozva láttam, hogy a papnak valósággal leesik az álla a döbbenettől.
– De hiszen megesküdtél rá, hogy nem ismerik a valódi mágiát! – kiáltotta dühösen, és szeme egy pontra szegeződött valahol a bal vállam mögött. Ebből megtudhattam, hol van Kaeska.
Kirántottam a kardot a tokjából, és fénylő ívben meglódítottam. Ha el is kell számolnom Shek Kulnak, amiért lemészároltam a feleségét, állok elébe. Most elsősorban azzal kell törődnöm, hogy kimásszak a közvetlen életveszélyből.
Kaeska felsikoltott, és hallottam, ahogyan hátraugrik; a tőr csörrenve hullt a padlóra. Visszarántottam a kardot, és egy gyors mozdulattal a pap felé vetődtem, aki elvágta előttem a menekülés útját a kert felé. Most rajta volt a sor, hogy meghátráljon, ám ezzel egyidőben újabb komplikált varázsigébe kezdett, én pedig máris éreztem magamon a zavarodottság jeleit, mintha a mágia görbedt ujjai sorra feszegetnék le az agyamról azt a gyenge páncélzatot, amellyel az az ismeretlen varázsszó védelmezni igyekezett. Tudtam, hogy nem nyerhetem meg ezt a harcot; ilyen feltételek mellett semmiképpen.
Teli torokból átkot üvöltöttem a gonosztevőre, és magasan a fejem fölé emeltem a kardomat, mindkét kézzel a markolatot szorítva. Kissé kiszámítható módon hátraugrott, és megbotlott egy alacsony, támlátlan székben. A vállammal félrelöktem, és az ajtó felé ugrottam, a kardommal ütve szét a zsalugáter vékony léceit, miközben kizuhantam a kert kétes biztonságába. Elszáguldottam néhány rémült kertész mellett, és a rabszolgák szállása mögötti gyakorlótér felé vettem az irányt, ahol a személyes szolgák és az őrök a kardforgatást tanulták. Legnagyobb megkönnyebbülésemre Sezarre alakját láttam meg: a földön kuporgott a porba rajzolt ábra mellett, amelynek segítségével láthatóan az errefelé oly kedvelt kavicsos játék egyszemélyes változatát játszotta.
– A lábad... – vonta össze a szemöldökét, amint meglátta szakadt nadrágomat és liluló véraláfutásaimat.
– Kaeska meg a vendége, az a fehér hajú férfi – zökkentem le megkönnyebbült arccal az egyik alacsony padra.
Sezarre hosszú évek gyakorlatával fejtette le a lábamról a hasadozott szövetet, és fertőtlenítette a sebet valamilyen csípős szerrel, amelytől önkéntelenül fölszisszentem. Csak most jöttem rá, milyen szerencsém volt, hogy nem kapott telibe az a buzogányütés; az a nyomorult talán még a csontomat is eltörte volna, éppen úgy, ahogy az agyamba beültetett illúzió mutatta.
– Miért tették? – kérdezte Sezarre, miközben a horzsolásaimat is fertőtlenítette azzal az olajjal, amelyet gyakran használtunk mindhárman a közös harci gyakorlatok után.
– Kaeska összeesküvést sző, hogy elveszejtse Mahlit meg a gyermekét – magyaráztam. – Valamiért azt hiszi, hogy azután ő is tudna gyereket szülni, és megint Első Feleség lehetne belőle.
Sezarre néma megvetéssel csóválta meg a fejét.
– Az a férfi nem azért jött ide, hogy kereskedjen – folytattam. – Az a célja, hogy mágiával segítse Kaeskát Mahli és Shek Kul ellenében.
Ezt hallván Sezarre keze megállt a levegőben. Tágra nyílt szemmel rám nézett, még a szája is tátva maradt a megdöbbenéstől.
– Esküszöm, hogy ez az igazság! – mondtam, és tekintetemet az övébe kapcsoltam. – Volt alkalmam látni, hogyan dolgoznak az efféle varázslók. Gonosz mágiájuk ölte meg a legjobb barátomat, aki majdhogynem a testvérem volt! A varázslat elködösítette az elméjét, és ellenem fordította a kardját!
Az aldabreshi nyelv terén mutatott hiányosságaimat pótolta megindultságom és a fájdalom a hangomban, ahogy Aitenről szólottam. Sezarre bólintott; végül tehát sikerült meggyőznöm, efelől nem volt több kétségem.
– Laio tudja már? – kérdezte.
Bólintottam.
– Laio azt szerette volna, ha Gar is megtudja, mielőtt bevádolnák Kaeskát Shek Kul előtt – magyaráztam.
Sezarre arcán megkönnyebbülést véltem felfedezni.
– Gar nem venne részt egy ilyen szörnyűségben, ebben biztos lehetsz – bizonygatta. – Nem kockáztatná meg, hogy kapcsolatba kerüljön a mágiával, és soha, semmilyen körülmények között nem bántana egy gyereket.
– Hát persze – nyugtattam meg. – Úrnőmnek még csak eszébe sem jutott, hogy ilyesmi előfordulhat.
– Mágia... – ismételgette undorral. – Hát Kaeska már idáig süllyedt volna? – Ismét megcsóválta a fejét, mintha hirtelen cserbenhagyták volna a szavak.
– Tudják, hogy fölfedtem az összeesküvésüket – mutattam a sebekre a lábamon. – Megölnek, ha tudnak.
– Addig nem, amíg melletted vagyok – felelte komoran Sezarre. Kétségkívül jót tett a biztonságérzetemnek, hogy a kardját az enyém mellett tudhattam. – Tudsz járni? – kérdezte.
Bólintottam, lábra álltam és megindultam Sezarre után, aki gyors léptekkel a főkapu felé tartott, és magához intette az őrség parancsnokát, egy alacsony, sötét bőrű aldabreshit, akit gyakran láttam mély beszélgetésbe merülve Shek Kullal. Nem sokat értettem a szavaikból, ám a lényeggel nagyjából tisztában voltam, főként, amikor láttam, hogy a kapu őrségét megduplázzák, és négy katonából álló őrjáratok indultak meg kivont karddal a palota távolabb eső pontjai felé.
– Ha megtalálják Kaeskát, letartóztatják? – kérdeztem, amint visszafelé indultunk a főépület felé. Sezarre arca komor volt, kezét a kardja markolatán nyugtatta.
– Shek Kul előtt kell számot adnia a tetteiről – felelte Sezarre félreérthetetlen fenyegetéssel a hangjában.
Beléptünk Kaeska fogadószobájába, ahol az ajtóra erősített szövetdarab tépetten vergődött a huzatban. Az összetört berendezés néma tanúságul szolgált.
– De hát miért tette mindezt? – csóválta meg a fejét Sezarre. – Ki ez a férfi, hogy ekkora hatalma van fölötte?
– Varázsló, aki képes betolakodni mások agyába, hogy meghajlítsa az akaratukat! – Valamiért úgy éreztem, a legjobb, ha minél többször szóba hozom, hogyan manipulálja Kaeskát az a nyomorult jéglakó.
A kertbe vezető ajtón át hagytuk el a szobát. Odakint az őrség parancsnoka éppen összetalálkozott egy csapat őrszemmel, ám azok csak a fejüket csóválták, jelezvén, hogy semmi érdemlegeset nem találtak.
– Kaeska megölte a halakat – jutott eszembe hirtelen. – Igaz, fogalmam sincs, miért tehette.
Sezarre az újság hallatán rémülten kapta föl a fejét.
– Rossz előjeleket akart okozni a gyerek születésekor! – vágta rá undorral. – Hadd lássam!
Gyors léptekkel a megmérgezett szökőkúthoz indultam, amelynek felszínét most már lebegő szemétként borították a haltetemek. Sezarre döbbenten meredt rájuk.
– Ezt nem hagyhatjuk ennyiben – szólalt meg elszántan.
Odaintett egy csodálkozó kertészt, és néhány rövid szóval utasításokat osztott neki. Intézkedett róla, hogy ürítsék ki és tisztítsák meg a szökőkutat, majd elindultunk, hogy ellenőrizzük a többi halat, hüllőt és madarat. Nem tudtam volna megmondani, hogy az ágakon és kődarabokon a szokott mozdulatlansággal kapaszkodó, merev tekintetű gyíkok betegeskednek-e avagy sem, ám Sezarre magabiztosan állította, hogy semmi bajuk. Nekilátott, hogy elmagyarázza, miféle különös jelentőséggel bírnak a hadúrra nézve, én azonban, bevallom, vajmi keveset fogtam föl ebből a fejtegetésből. A halott énekesmadarak tetemét már messziről észrevettük, és Sezarre azonnal üzent az intézőnek, aki hamarosan meg is jelent, sarkában egy apróddal. Szánakozva néztük, amint az apród összeszedegeti a szerencsétlen kis teremtmények testét Laio és Mahli madárketreceinek aljáról. Körülöttem gyászos komorság ült az arcokon, így arra következtettem, a többi feleség madarai elleni támadás túlment az egyszerű rosszindulat határain, és valamiféle különleges jelentőséggel bírt. Egyelőre azonban nem tűnt úgy, hogy bárki is hajlandó lenne megvitatni velem a fejleményeket.
Az intéző kiment, hogy beszéljen a kapuőrökkel, én pedig Sezarre nyomába eredtem. Ráncos arcú öregemberhez vitt, aki hangos siránkozásba fogott a mesém hallatán. Végtelennek tetsző sopánkodása csak akkor szakadt félbe meglepetésszerűen, amikor Sezarre megemlítette neki, hogy Kaeska egy varázslót hozott a szigetre. Amint egyre több embert voltunk kénytelenek bevonni Kaeska gonosz tervének meghiúsításába, úgy terjedt annak a híre, hogy mágia gyanújába keveredett. Aggódva gondoltam rá, mit szól majd mindehhez Laio. Aligha fogadja örömmel, hogy az engedélye nélkül kijátszották a győzelemre tartalékolt, döntő rúnáját.
Másrészt viszont utólag jöttem csak rá, mennyire megnőtt az elismertségem a háztartáshoz tartozók szemében: ha csak megláttak, bólogattak, mosolyogtak és barátságos pillantásokat vetettek felém, mintegy a hála és helyeslés jeleként. Bármilyen hihetetlenül is hangzik, még a kapukon is sikerült kijutnom: egy kosárnyi halott madár- és haltetemet bíztak rám, hogy borítsam ki a tengerpart egy elhagyatottabb szakaszán. Óvatosan pislogtam jobbra-balra, hátha megpillantok valamit, amitől egyszeriben remek ötletem támad a menekülési tervemet illetőleg, és annyira elmerültem a terméketlen fejtörésben, hogy alig néztem a lábam elé. Egyszeriben heves kiáltozás térített magamhoz. Körülöttem minden arc a tenger felé fordult, izgatottan mutogattak és örömkiáltásokat hallattak, ám ezzel egyidőben gyors léptekkel hátráltak is a parttól távolabb húzódó fák közé. Mire fölocsúdhattam volna, hirtelen egyedül találtam magamat a part menti homokon. Előttem, a keskeny tengerszorosban hatalmas test emelkedett ki lustán a habokból.
Tengeri kígyó volt, és a puszta látványtól egyszeriben szertefoszlott bennem minden gyermekkori bizonygatása annak, hogy ilyesmi nem létezik, hogy csak mese, éppúgy, mint az Árnyékemberek. A lélegzetem is elállt, úgy figyeltem a hatalmas, finoman pikkelyezett kanyarulatokat, amelyek egyre süllyedtek és emelkedtek, a lény mellkasából kiágazó hosszú, hártyás uszonyt, amely a tenger felszínére törve gyémántszínben csillogó vízcsöppek záporát szórta szét. Mindig úgy képzeltem, hogy a tengeri lények, halak és kígyók nyálkásak, ez azonban nem volt az. Bőre keménynek és finoman barázdáltnak tűnt, és ahogy a víz ragyogó patakokban lefutott róla, szinte olajosan csillogott. Elképesztően óriási, hosszú, tompa orrú fej emelkedett a habok fölé, éppen olyan tömzsi, mint maga a test, mintha a lénynek egyáltalán nem lett volna nyaka. Széles szája egy pillanatra szétnyílt, látni engedvén több sornyi tűhegyes, sárgás fogát, apró, fekete szeme pedig szinte észrevétlen maradt bőrének sötétjében. A hatalmas lény fölemelkedett, mintha keresne valamit, és egy szempillantásnyi időre szemügyre vette a dermedten álló szigetlakókat, akik pisszenni sem mertek, csak döbbenten bámulták a föléjük magasodó vízilényt. Majd a lény testének egyetlen mozdulatával megfordult, és néhány uszonycsapással méltóságteljesen eltűnt a mélyebb vízben. Már csak a farka nyomán fodrozódó vízfelszín jelezte, hogy valaha itt járt.
Soha nem tapasztaltam még akkora izgalmat, mint ami a tengerparton végighullámzott a lény eltűnését követően; szinte csöngött a fülem az ordibálástól és örömkiáltásoktól. Az általános izgatottság egyre terjedt, miközben a tömeg visszafelé kísért engem a palotához, és innen is, onnan is újonnan érkezettek csatlakoztak a menethez. Még mindig csak félig hittem el, amit láttam, de annyit mindenesetre megállapítottam magamban, hogy ha valaha elhagyom ezt a szigetet, semmiképpen sem úszva próbálkozom.
– Mit jelentsen ez? – kérdeztem, amikor végre sikerült kikeverednem a tömegből, és ismét Sezarre útjába kerültem.
– Rek-a-nult látni jó előjel – magyarázta széles mosollyal –, méghozzá a legjobbak közül való. Biztos lehetsz benne, hogy hamarosan nagy szerencse ér.
No, ezt majd akkor hiszem el, ha sikerül megúsznom ezt a kalandot anélkül, hogy halálra ítéljenek mint mágusok cimboráját, vagy hogy egy elietimm tőrt találjak a hátamban.
A nap további részében Sezarre olyan szorosan járt a nyomomban, mintha legalábbis nálam lett volna az erszénye. Kaeskának vagy az elietimmnek színét sem láttuk, legnagyobb megkönnyebbülésemre. Újra és újra bejártuk a kerteket, szökőkúttól szökőkútig, ketrectől ketrecig, de újabb halálos áldozatokat szerencsére nem találtunk. Az elpusztult halakat és madarakat villámgyorsan újakkal pótolták, amelyeket Talagrin tudja, honnan kerítettek elő hirtelenjében a riadt tekintetű szigetlakók. Mahli továbbra is buzgón dolgozott a gyermek világra hozatalán: éles jajkiáltásait időről időre hallottuk a palota felső emeletéről, amikor őrjáratunk éppen a magas falak alatt vezetett el. Ilyenkor kissé bűntudatos megkönnyebbüléstől vezérelve mindig váltottunk egy-két beszédes pillantást, amelyekhez nem szükségeltetett további magyarázat: mindketten hálásak voltunk a sorsnak, hogy soha nem kell gyereket szülnünk. Végezetül, amikor a nap már narancsvörösen és óriásira duzzadva hintázott a látóhatár peremén, vékonyka, éles sivalkodás hasított a várakozásteli csöndbe, amely az egész palotát belengte. A következő pillanatban kiáltozás és éljenzés harsant, és az ajtókban és ablakokban több ember jelent meg, mint amennyiről valaha is el tudtam volna képzelni, hogy a palotában és környékén lakik.
Sezarre nyomában áttörtem a tömegen a bejárati ajtó felé. Innen is, onnan is ugyanazt a kérdést kiáltozták feléje, ő pedig nevetett, és beleegyezően bólintott. Láttam, hogy a tömeg cserépdarabokat mutogat egymásnak, és egyszeriben megértettem, mi folyik itt. Az aldabreshiek szigorú szabályaik szerint nem fogyaszthatnak erősebb italt, mint az a harmatgyenge lőre, amit már jól ismertem, és nem élhetnek kábító hatású levelek füstjével, de ők a legelvetemültebb szerencsejátékosok, akiket valaha az utamba kergetett a sors. A saját szememmel láttam valamelyik este, hogy Laio és Mahli drágakövekben fogadnak az épület falán fölszaladó kis, sárga gyíkokra, vajon melyik ér föl előbb.
– Fiú vagy lány? – rántottam meg Sezarre inge ujját.
– Szerintem fiú – vigyorgott vissza rám. – Ha te nyersz, öt napig én szedem össze a mosatlant az ebédlőből.
Elnevettem magamat, és átvettem tőle a felém nyújtott cserépdarabot. Valamiféle zálog lehetett, sűrűn teleírva aldabreshi jelekkel.
Amikor fölértünk a palota legfelső emeletére, Gar és Laio odakint álltak a folyosón. Mindketten ziláltnak és kimerültnek látszottak, ruhájukon vérfoltok éktelenkedtek, de szemlátomást nem törődtek ezzel az aprósággal. Gar néhány gyors lépést tett felénk, és meglepő érzelemkitöréstől hajtva Sezarre karjába vetette magát. Arcát könnyek nedvesítették. Bizonytalanul Laio felé pillantottam, aki maga is a sírás határán volt. A következő pillanatban úgy rázta meg magát, mint a kismacska, ha kint marad az esőben, azután megfogta a kezemet, és megszorította.
– Gyere csak, nézd meg a vadonatúj fiunkat!
Nos, ha jól sejtem, az elkövetkező öt napban mosatlan edénnyel tornyozott tálcákat kell hurcolnom föl-le a lépcsőn meg a folyosón, míg Sezarre egy kicsit könnyedebben veszi az életet. Megbocsátóan elmosolyodtam és megcsóváltam a fejemet, ő pedig rám vigyorgott Gar válla fölött. Laio nyomába eredtem, aki Mahli hálószobájába vezetett, ahol az újdonsült anya feküdt frissen húzott ágynemű között, Shek Kul vállának támaszkodva. A karjában aprócska, hófehér vászonba bugyolált, szuszogó csomagot tartott. A csecsemő fején sűrű, fekete haj árulkodott róla, hogy a kis jövevény nem is lehet más, mint Shek Kul gyermeke. Mahli szívélyesen rám mosolygott, nekem pedig sikerült visszamosolyognom, bár furcsállva jegyeztem meg magamban, hogy soha nem láttam még senki ember fiát, aki ennyire kimerülten is képes lett volna öntudatánál maradni.
Shek Kul rám pillantott a felesége feje fölött, és megszólított. Első alkalommal tette ezt, amióta csak először láttam Relshaz rabszolgapiacának emelvénye alatt.
– Ez itt a fiam, Shek Nai – mondta. – úgy védelmezd őt, mintha vér lenne a véredből!
Az aprócska, törékeny arcra pillantottam, a lezárt szemhéjra, amely egy előre sikeresen tartotta távol a külvilág érthetetlen furcsaságait, és némán bólintottam. Nem esett nehezemre, és egy kis gondolkodás után úgy véltem, hogy egyéb kötelezettségeimbe sem ütközik. Körülnéztem, hol találom az úrnőmet, akinek bizony cselekednie kellene már, hogy elháríthassa azt a súlyos fenyegetést, amelyet Kaeska gonosz összeesküvése jelent erre a törékeny kis életre nézve. Laio alighanem leolvasta az arcomról a gondolataimat, mert homloka ráncba szaladt, és karcsú kezének egyetlen intésével kiparancsolt engem a szobából.
– Mahli jól van? – kérdeztem, miközben visszafelé tartottunk Laio lakrészébe, én pedig szokás szerint egy lépéssel úrnőm mögött haladtam.
Igaz, csak homályos elképzeléseim vannak mindazon dolgokról, amelyek akár rosszul is alakulhatnak egy gyermekszülés alkalmával, annyi azonban bizonyos, hogy éppen elég férfit láttam bánattól összetört arccal bíborszín urnát helyezni Drianon oltárára.
– Nagyon jól viselte – válaszolta Laio. – A bába nem győzte dicsérni. Ráadásul a csillagok állása is éppen kedvező. Igaz is, meg kell győződnünk róla, hogy pontosan feljegyezték-e... – Egy pillanatra megtorpant, arca elgondolkodóvá vált, mint aki csak testileg van jelen.
Nem tudtam eldönteni, mit tegyek.
– Mikor akarsz beszámolni Shek Kulnak Kaeska összeesküvéséről azzal a mágussal? – kérdeztem hirtelen.
– Miről beszélsz? – Laio éppen egy pohár gyümölcslét töltött magának egy párás oldalú kancsóból, most azonban felém fordult. – Ha jól tudom, ti, szárazföldiek éppen csak a nap állását jegyzitek föl a gyermekek születésekor, legfeljebb még annyit, hogy melyik hold milyen negyedben áll. Mennyit tudsz a születésed idejéről? Ha pontosan meg tudod mondani, talán megállapíthatjuk utólag, milyen csillagzat alatt születtél, és...
Megszoktam már, hogy Laio a lehető legalkalmatlanabb beszédtémákkal képes előhozakodni a lehető legalkalmatlanabb időpontokban, de ez még így is sok volt.
– Kaeska meg az a mágus rám támadtak néhány órával ezelőtt – magyaráztam többé-kevésbé türelmesen. – Nézd csak meg ezt a sebet a lábamon! Nem sokon múlt, hogy meg nem öltek! Kaeska mérget szerzett valahonnan, a és megmérgezte a szökőkutakat, hogy elpusztítsa a halakat, és azután az énekesmadarakat is... – Növekvő rossz érzéssel gondoltam rá, vajon merre lappanghatott az a gátlástalan szuka, amíg Sezarre meg én azon voltunk, hogy meghiúsítsuk a terveit. Éppenséggel megmérgezhetett bármiféle italt, ha éppen kéznél volt. Hirtelen felismeréstől hajtva úrnőmhöz ugrottam, és kiütöttem a kezéből a poharat. A finom porcelán halk csattanással tört darabokra a padlón, a gyümölcslé sárgás patakokban folyt szét. Laio még ahhoz is túlságosan meglepett volt, hogy rám ripakodjon.
Sziszegve kuporodtam le a tócsa mellé: sebesült lábam erősen tiltakozott a mozdulat ellen. Egyik ujjamat a sárgás lébe mártottam, és óvatosan megízleltem, ügyelvén, nem érzek-e égető, keserű ízt vagy furcsa zsibbadást. Laio egyik bámulatból a másikba esve hallgatta eseménydús napom történetét.
– Szerzek neked friss innivalót a konyhából – jelentettem ki komoran. – Talán ha a szemem láttára facsarják ki, megbízhatunk benne, hogy nem mérgezett.
Miközben kisiettem, abban reménykedtem, hogy Laio megérti végre: amíg be nem vádolja Kaeskát, folyamatos fenyegetettségben kell élnünk.
Visszatértemkor úrnőmet a fürdőszobában találtam, ahol éppen vérfoltos és gyümölcslével összefröcskölt ruhájából bújt ki. A kezébe nyomtam a poharat, és kissé zavartan visszavonultam. Nos, igen, kétségkívül valamivel könnyebb volt ellenállni kísértésbe ejtő teste látványának, amíg azt hittem, hogy egy őrjöngő hadúr haragjával kell szembenéznie annak, aki csak egy ujjal is hozzá merészel nyúlni. Délelőtti kijelentései azonban, mint kutyát a láncról, úgy engedték szabadjára csaholó vágyamat. Legnagyobb megkönnyebbülésemre azonban furcsa és összetett kapcsolatunknak ez az árnyalata mintha teljességgel elkerülte volna Laio figyelmét. Magabiztos mozdulattal lépett ki a fürdőszobából, haját selyemsál fogta össze a feje tetején, könnyű köntöse alig leplezte mezítelenségét. Úgy tűnt, még mindig töri a fejét valamin.
– Ha időd engedi, szerezz nekem egy kis zöld olajat, Sezarre biztosan ad – fordult hozzám. – Ügyelj rá, hogy az első préselésből legyen! Szerintem az a legjobb, amit Gar is használ.
– Annak van a legjobb íze – feleltem szórakozottan, magamban kissé csodálkozva, vajon hogyan keveredhettünk minden átmenet nélkül a főzés témaköréhez.
Megfordultam, hogy a helyére tegyek egy otthagyott gyöngysort, ám azt kellett látnom, hogy Laio elsápad, majd elvörösödik, és levegő után kapkod.
– Ryshad! – csóválta meg a fejét nevetve. – Nahát, hogy ti, szárazföldiek micsoda vaskos tréfákat vagytok képesek kisütni!
Hirtelenjében fogalmam sem volt, mivel hozhattam ki így a sodrából. Bőrének barnasága ellenére arcán még mindig látszott a szégyenlős pirulás nyoma.
– Nem értem, mire gondolsz – vallottam be zavartan.
Laio a szája elé kapta a kezét, és sikkantva kacagott, mint egy kislány.
– Nekem kellene megkérdeznem, hogy te mire gondolsz – sütötte le a szemét, és hosszú szempillái alatt még mindig egy kis csodálkozás csillogott.
Egy pillanatig szótlanul meredtünk egymásra. Nem hallatszott más hang a szobában, mint az odalentről felszűrődő izgatott futkosás és lábdobogás.
– Az első préselésű zöld olajat nálunk saláták és zöldségek ízesítésére használják – jegyeztem meg elővigyázatosan. – Hát a Szigeteken?
Laio ismét elvihogta magát, és a szájára szorította a kezét, míg végre sikerült komolyságot erőltetnie magára.
– Nos, nálunk a nem kívánt terhesség elkerülésére – jelentette ki egy aprócska sóhaj kíséretében. – Tudod, most, hogy láttam, min ment keresztül szegény Mahli, azt hiszem, mégis csak gondolkodnék rajta még egy kicsit, tényleg szeretnék-e gyereket...
Ettől a közléstől azután ismét rajtam volt a sor, hogy kellőképpen elvörösödjek. Végiggondolván, hogy mit is mondtam az imént, hirtelen nagyon szerettem volna én is az arcomra szorítani a kezemet.
– De hát akkor mit csinálnak a szárazföldi nők, ha nem akarnak gyereket? – Laio tekintete csupa pajkosság volt.
Tétovázva megvakartam a fejem búbját.
– Őszintén szólva fogalmam sincs – vallottam be.
Hirtelen eszembe jutott az a kis csupor sózott cédrusgyanta, amelyet az, apám adott át nekem egyszer a műhelyében néhány lényegre törő mondat kíséretében, aznap, amikor leborotváltam az első pihéket az államról, hogy föláldozzam Misaen oltárán.
Laio közelebb húzódott hozzám, és tenyerét karom csupasz bőrére fektette. Érintésétől fölmeredtek az apró szőrszálak a karomon.
– Ha már itt tartunk – dorombolta –, mit csinálnak a szárazföldiek, ha...
Kérdését hangos kopogtatás szakította félbe. Sezarre dugta be a fejét az ajtón.
– A faültetés holdkeltekor lesz – jelentette be, és már el is tűnt.
Mintha egy vékony szál szakadt volna ketté halk pattanással Laio meg énközöttem.
– A tollgalléros kék ruhámat veszem föl, és keresd meg a hozzá való nyakéket is – utasított úrnőm pattogó hangon. – Megyek, megmosom a hajamat.
Nem tudtam eldönteni, hogy átkozzam-e Sezarre megjelenését vagy inkább hálás legyek neki. Sietve előkerítettem a mondott holmikat, majd csodálkozva tapasztaltam, hogy végre egyszer elegendő időt engednek nekem is, hogy rendesen megtisztálkodjam. Vadonatúj, fűzöld ingbe és nadrágba bújtam; Mahli ajándéka volt, Grival azalatt hozta be, amíg fürödtem.
Amint a nagyobbik hold fogyatkozó féltányérja előbukkant a távoli látóhatár mögül, hogy hűvös, derengő fényébe vonja a palota rideg kőfalait, Laio nyomában lesiettem a lépcsőn az épületek között megbúvó belső kertbe. Szorosan mögötte maradtam, és éberen figyeltem, nem int-e felém újabb parancsot jelezve. A levegő szinte súlyos volt a várakozástól, mint valami sötét, ősi szertartáson. A falak mentén rabszolgák sorakoztak néma csöndben, éber tekintettel. Laio egyenesen Gar mellé lépett, én pedig egy futó pillantást küldtem Sezarre felé. Elkapta a tekintetemet, és egy kissé előrébb billentette a fejét. A mozdulat nyomán Kaeskát vettem észre, aki a kert távolabbi végében állt, mögötte Irith, alig észrevehetően dülöngélve. A szerencsétlen pára szorosan összezárta a száját, szemében az életnek egyetlen szikrája sem fénylett. Kaeska mellett az elietimm papot pillantottam meg, haja megdöbbentően fehérnek tetszett a hold fényénél. Indulatosan előreszegezett állal egyenesen rám bámult, dühös tekintetét még ilyen távolságból is magamon éreztem. Könnyedén megérintettem Laio vállát, és hátrébb léptem, hogy ő is lássa.
– Tudom – felelte fojtott hangon. – Várj!
Izgatott mormolás hullámzott végig a várakozókon, amint egy távoli ajtó lassan kinyílt, és Shek Kul lépett ki a kertbe. Mögötte Grival lépdelt, kezében selyemkendővel letakart ezüsttálat tartva.
Laio alig észrevehetően elfordította a fejét, és a fülembe suttogott.
– Az ott a... – Egy pillanatra megtorpant, amíg rá nem jött, hogy nem ismeri a kérdéses szót tormalin nyelven. – Tudod, az táplálja a gyereket az anyaméhben, és vele együtt születik meg.
– A méhlepény? – kérdeztem borzadva.
Őszintén örültem, hogy nem vagyok Grival helyében. Ismét elhatároztam, hogy bármi lesz is, sürgősen odébbállok innen, mielőtt még Laio rászánná magát a gyerekszülésre.
Shek Kul a kert közepére lépett, oda, ahol öt kisebb-nagyobb facsemete nyújtózkodott a derengő holdfényben. Gyors, pontos mozdulatokkal gödröt ásott a kövér földbe, Grival pedig beleborította az edény tartalmát. Ekkor az egyik kertész lépett elő egy facsemetével, amelyet Shek Kul szakszerűen be leültetett a gödörbe, jókora talpával alaposan letaposva a földet a művelet végeztével. A kertész mélyen meghajolt, és mondott valamit a hadúrnak, aki leplezetlenül ellenséges pillantást vetett Kaeska felé. Az asszony azonban mereven a földre szegezte a tekintetét. Laio éberen figyelte a jelenetet.
Gar most hirtelen felém fordult, a pillantása foglyul ejtette az enyémet.
– A fa növekedése útmutatóul szolgál a gyermek sorsára és egészségére nézve – magyarázta. – A levelét pedig áldozatként használjuk föl.
Bólintottam, elhessegetve a késztetést, hogy azt válaszoljam, soha nem hallottam még ekkora sületlenséget.
Miközben Shek Kul a kezét törölgette egy gyolcskendőbe, amelyet az intéző nyújtott át neki szertartásos mozdulattal, Laio fölkapta a fejét, és alig észrevehetően előbbre lépett. Meglepett sustorgás futott végig az egybegyűlteken, ám Laio fejtartása, amely egy hadúr feleségének minden méltóságát hordozta, csakhamar elnémította őket.
– Drága férjem! – szólalt meg csengő hangon. – Most, midőn éppen azon kötelességeiddel foglalatoskodsz, amelyek megvédeni hivatottak az újszülött fiút, birodalmunk reménységét a reá leselkedő veszélyektől, nekem is cselekednem kell, hogy elhárítsak egy súlyos fenyegetést, amely mérges kígyóként közöttünk lappang.
Tiszta hangját visszhangozták a magas kőfalak. Kaeska hirtelen felszegte a fejét, szeme tágra meredt a rémülettől, szeme fehérje meg-megvillant a könyörtelen holdfényben.
– Azzal vádolom Kaeska Danakot, hogy boszorkánysággal tört a fiunk életére, meg akarván ölni őt, hogy visszaszerezhesse helyét, mint Első Feleség, egy varázslat útján született gyermek által!
Laio hangja nem csengett győzedelmesen, nyoma sem volt benne korábbi vidámságának, csupán a megkérdőjelezhetetlen igazság zengett ki belőle. A visszafojtott lélegzetek halk szisszenéssel indultak útjukra, majd a döbbenet hangjai éledtek föl minden irányban.
Shek Kul fölemelte a kezét, és a következő pillanatban sírbolthoz hasonlatos némaság ereszkedett a kertre.
– Súlyos vádak hangzottak el az ajkadról – fordult Laio felé. – Főbenjáró bűnök, amelyeket fölsoroltál. Van-e rá bizonyítékod?
Egyenesen a feleségéhez beszélt, mintha senki más nem lenne jelen.
Laio hátraintett a válla fölött.
– Személyes szolgám tanúvallomása a bizonyíték – felelte határozottan.
Minden tekintet felém fordult. Mozdulatlanul, kifejezéstelen arccal álltam, a szívem azonban vadul kalapált, miközben azt találgattam, mi fog most történni velem.
Shek Kul most Kaeska felé fordult, azután engem vett szemügyre, mialatt az összes jelenlévő egyként tartotta vissza a lélegzetét.
– Holnap napnyugtakor tárgyalást tartok az ügyben – jelentette be a hadúr, majd Grival kezébe adta a gyolcskendőt, és méltóságteljes léptekkel visszavonult a palotába.
A magára hagyott tömeg kis csoportokra oszlott, és izgatottan tárgyalni kezdte az eseményeket.
Igyekeztem úgy fordulni, hogy minél tovább szemmel tarthassam Kaeskát, mialatt Laio a feleségek menetének élén megindult fölfelé a lépcsőn. A dolgok egyáltalán nem úgy alakultak, ahogy vártam.
– Mi lesz most Kaeskával? – kérdeztem, miután hiába kerestem akár egyetlen őrt vagy szolgát is a közelében. – Hol tartják fogva? Merre van a hadúr börtöne?
Laio megtorpant a lépcső közepén, azután megfordult, és lenézett rám.
– Kaeskát semmilyen módon nem korlátozzák szabad mozgásában – felelte hidegen. – Az őrség készenlétben van, és ez pont elég, hogy megvédje őt további őrültségek elkövetésétől.
– Még hogy megvédi! – mérgelődtem tehetetlenül. – Hát mit gondol Shek Kul? Hiszen Kaeska most már tudja, hogy a nyomában vagyunk, és egy egész napja és éjszakája maradt, hogy bevégezze aljas terveit!
– Addig nem, amíg minden tekintet reá szegeződik, és tudja, hogy a vád súlya nehezedik rá! – szólalt meg legnagyobb meglepetésemre Sezarre. – Ne feledkezz meg róla, hogy Shek Kul a lehető legkorábbi időpontra tűzte ki a tárgyalást: a vádemelést követő nap legeslegelejére!
No persze, ez is egyike volt az aldabreshi életfelfogás furcsaságainak: a napokat alkonyattól alkonyatig számolták.
– Még a leghitványabb rabszolgával is tudatni kell, mivel vádolják hogy föl tudjon készülni a védekezésre – jegyezte meg Laio fensőbbségesen. – Legalábbis nálunk, a Szigeteken így szokás.
– Ezzel együtt éppenséggel elképzelhető, hogy megszökik – szólalt meg Gar elgondolkodva. – Mindannyian jobban járnánk.
„Kivéve engem” – tettem hozzá magamban. Elkeseredetten szitkozódtam az orrom alatt, miközben úrnőmet követtem fölfelé a lépcsőn. Túlságosan sok mindent nem tudtam még erről az elátkozott helyről, hátborzongató szokásaikról és különös elképzeléseikről. Nem tehettem mást, mint hogy Laio tájékoztatásaira bíztam magamat, ám ettől egy hajszálnyival sem nőtt meg a biztonságérzetem.
– Hogyan folyik le a tárgyalás? – kérdeztem. – Van ügyvéded, aki beszél helyetted? Hát Kaeska megbíz-e valakit, hogy bebizonyítsa az ártatlanságát? És mi lesz egészen pontosan az én szerepem ebben az ügyben?
– Az aldabreshi igazságszolgáltatás gyors és biztos – vágta rá csípősen Laio. – Shek Kul először is felszólít téged, hogy állj elébe, és mondd el a történetedet. Azután Kaeska válaszol a vádakra, te pedig egyenként megkérdőjelezheted az egyes részleteket, ha tudod. Shek Kul addig hallgat benneteket, ameddig csak szükségét látja, azután meghozza az ítéletét. Nálunk nem szokás jogi képviselők mögé rejtőzni, ahogy a szárazföldiek teszik. Az igazság nem valamiféle állati tetem, amelyet csak rudakkal és csipeszekkel lehet megérinteni!
Nos, ezt jobb lesz, ha megjegyzem, amíg egy szép napon talán egy vitában fölhasználhatom Mistal ellen. Annyi mindenesetre kiderült, hogy az itteni jogszolgáltatás nagyjából egy katonai rögtönítélő bíróság megbízhatóságával dönt, és immár nem reménykedhettem másban, mint az aldabreshiek legendás vérszomjában, amely remélhetőleg nem nyugszik meg addig, amíg meg nem kapja Kaeska fejét.
– És mi lesz a halakkal meg a madarakkal? – kérdeztem. – Mikor szólsz róluk Shek Kulnak?
– Nem szólok neki, és te sem fogsz. – Laio haragos mozdulattal taszította be hálószobája ajtaját. – Kaeska úgyis csak letagadná, és ha a dolog nyilvánosságra kerül, soha nem mossuk le magunkról, hogy valójában előjel volt!
No persze. Ezek szerint, amíg senki sem jelenti ki hangosan, hogy gyík van a pudingban, addig a gyík nyilván nem is létezik.
– Azt akarom, hogy ezt a mai támadást se említsd, amiről beszéltél nekem – tette hozzá Laio kérlelhetetlenül. – Különösen így, hogy még tanúk sem voltak. Csak arra használnák föl, hogy fölkeverjék az állóvizet, és azt bizonygassák, hogy személyes ellentét van közötted meg a között az idegen között, és hogy a vádjaidat puszta rosszindulat szülte.
Laio kezének egyetlen intésével elejét vette minden további érvelésemnek, és nekilátott szokásos, elalvás előtti elfoglaltságainak. Hamarosan már aludt is, és olyan gondtalanul horkolt, hogy nem győztem irigyelni. Sóhajtva leheveredtem a matracomra, kivont kardomat a kezem ügyébe készítve, fülem éberen fürkészte az éjszaka ezernyi apró, baljós neszét. Az álom messzire elkerült azon a hosszú éjjelen, és csak néztem tehetetlenül, amint az éjszaka mind sötétebbé mélyül, majd lassan hajnallá sápad.

 

 

Shek Kul palotája az Aldabreshi-szigetvilágban

Nyárelő 7. napja

Az erkélyen állva néztem, ahogy a hajnal egy új nap ígéretének aranyló szikráit veti az égre a hegyek sötétlő tömegén túl, amikor Laio neszezését hallottam meg a hátam mögül. Elnyomtam egy ásítást, és hátrafordultam. Úrnőm éppen akkor kászálódott ki a selyemtakarók gombóccá gyűrt tömegéből, tekintete még kissé kifejezéstelen volt, hamvas arca pedig, mint egy álmos kislányé. Ám amint észrevett, az arckifejezése azonnal megkeményedett.
– Szörnyen nézel ki! – kiáltotta, és lerúgta magáról az utolsó takarót. – Egész éjjel virrasztottál?
– Tudom, mire készül Kaeska. Éppen elég dolgom volt már eddig is ezekkel az átkozott elietimmekkel! – csattantam föl. A kimerültség szinte az arcomba vágott most, hogy ismét gondolkodnom és beszélnem kellett. – Nem akartam esélyt adni rá, hogy Kaeska vagy az a nyomorult varázsló belopakodjon ide az éjszaka közepén, és elvágja a torkunkat!
– Ne légy nevetséges! – felelte Laio, de a hangjából egy kis aggodalmat éreztem ki. Magára rángatott egy vörös selyeminget, és tíz ujjal végiggereblyézte a haját. Ha nem lettem volna olyan fáradt, bizonyára eszembe jut valami megfelelően csípős visszavágás, így azonban csak egy dühös tekintet telt tőlem.
– Éberen és kipihenten van rád szükségem, hogy tanúskodni tudj Kaeska ellen ma este! – folytatta Laio, és arca lángra gyúlt a haragtól. – Gyere ide! – Azzal félresöpört néhány takarót az ágyról.
– Tessék? – pislogtam, mivel ebben az állapotban egy kissé nehezen tudtam követni az észjárását.
– Muszáj aludnod valamennyit, te ütődött! – Laio türelmetlenül dobolt mezítelen lábfejével a padlón.
Engedelmesen az ágyhoz léptem, azzal vigasztalván magamat, hogy Sezarre és Grival biztosan ébren van mostanra, és hajnalban a kapuőröket is leváltották. Kaeska meg a varázslója velük nem szállhat szembe olyan könnyedén. Most, hogy az összeesküvés napvilágra került, felérne egy terhelő vallomással, ha az elietimm mások szeme láttára használná az aljas varázslatait.
Lomha gondolataim körülbelül addigra jutottak el ezen megállapításig, amikor a selyempárna megnyugtató érintését megéreztem az arcomon. Előbb álomba merültem, mint hogy Laio testének melege és illata, amely még mindig ott lengedezett a langyos ágynemű között, felkorbácsolhatta volna meggyötört érzékeimet.
Hirtelen bukkantam föl az álom mélységeiből: hangos zaj ébresztett fel, amely valahonnan az alattunk lévő szintről hallatszott. Kinyitottam a szememet, és éppen azon voltam, hogy meghatározzam az általános zsivajból kihallatszó egyes hangokat, amikor nyílt az ajtó. Rémülten fölpattantam, szívem hangosan zakatolt, de szerencsére csak Laio lépett be. Arckifejezésében aggodalom és egy kis harag váltakozott.
– Mit gondolsz, képes leszel összefüggő történetet előadni anélkül, hogy elaludnál a kellős közepén? – Lábfejével ismét dobolt a padlón, és csak most, jókora késéssel jöttem rá, hogy Laio voltaképpen az egész vádat rám alapozza.
– Persze – vágtam rá. – Igazad volt, tényleg jót tett, hogy aludtam egy kicsit.
Ha azt vártam, hogy töredelmes beismerésem megenyhíti irántam való érzelmeit, keservesen csalódnom kellett.
– Persze, hogy igazam volt! – csattant föl úrnőm. – Gyerünk, kelj föl, mosakodj meg, aztán keríts valami élelmet!
Sietve engedelmeskedtem. Laio összefont karral ácsorgott a szoba közepén, szemében bosszús kis lángok táncoltak, így nem mertem megkockáztatni, hogy tovább hemperegjek az ágyában. Elhessegettem magamtól a hiábavaló vágyakozást, hogy bárcsak most az egyszer tisztességesen megborotválkozhatnék, és leszaladtam a konyhába. A lépcsőn megtorpantam, kinyitottam az egyik zsalugátert, hogy kilessek rajta, a nap állását ellenőrizendő. Úgy véltem, késő délután lehet, de alig vethettem egy futó pillantást az égre, amikor a kertben látható sürgés-forgás ragadta meg a figyelmemet. Már akkor is csodálkoztam az összegyűlt tömeg nagyságán, amikor a gyermek születését bejelentették, de ehhez képest az igazán semmiség volt. Mintha az egész birodalom egyszeriben elhatározta volna, hogy bezsúfolódik a palota kertjébe; alig tudtam elhinni, hogy ez a rengeteg ember mind ezen az aprócska szigeten lakik. Akaratlanul megremegtem az izgatottságtól, és szükségtelen hevességgel csaptam le egy döfni készülő rovart.
– Szedd össze magad, Ryshad! – parancsoltam rá magamra félhangosan. – Teljesen mindegy, hányan vannak odakint, hiszen neked egyedül Shek Kult kell meggyőznöd. Képzeld azt, hogy ő Messire egy furcsa megjelenési formája.
Ezzel csak az volt a baj, hogy amíg uramnak a legapróbb hangulatváltozását is kiismertem már az eltelt évek alatt, addig Shek Kul valóságos rejtély és talány volt számomra. Ezen kívül minden körülmények között bízhattam az esküben, amely nemcsak engem köt uramhoz, de őt is hozzám. Most jöttem csak rá, hogy voltaképpen fogalmam sincsen, mit tehet velem Shek Kul, ha valamilyen sötét és kiismerhetetlen okból úgy dönt, hogy mindaz, amit elmondtam, hazugság és kitaláció volt. Sietve összekapkodtam valami ennivalót Laio számára, és türelmetlenül vártam, hogy végezzen az evéssel.
– Mi történik, ha Kaeskát nem találják bűnösnek? – kérdeztem, miközben nekifogtam, hogy elpusztítsam a tányérról Laio maradékát, bízván benne, hogy az étel valamelyest enyhíti a kellemetlen sajgást a gyomrom tájékán.
Laio megrázta magát, fölkelt ültéből, és sétálgatni kezdett az erkélyen.
– Emiatt nem kell aggódnod – felelte tettetett gőggel, amely az én fülem számára már igen ismerősnek tűnt. – Csak mondd el Shek Kulnak ugyanazt, amit nekem, akkor Kaeska nem fogja tudni kimosni magát.
Hangjából kiéreztem az idegességet és nyugtalanságot, mintha a saját kételyeire válaszolt volna. Hirtelen elment az étvágyain, csak bámultam a kezemben tartott lepényre.
– Nem sietnél egy kicsit? – csattant föl Laio. – Föl kell öltöznöm, és el kell készülnöm időben!
Gyors mozdulattal félretaszítottam a tálcát, igyekezvén a jól bevált módszer szerint agyam hátsó szobáiba söpörni minden kétségemet és aggodalmamat, és megbízhatóan rájuk zárni az ajtót. Attól tartottam, ha elárulom bizonytalanságomat, úrnőmet is egyszeriben cserbenhagyja a hidegvére, ez pedig beláthatatlan következményekkel járt volna mindkettőnk számára. Hiába én voltam az, aki döntő bizonyítékkal szolgálhattam Kaeska bűnösségére vonatkozóan, mégis csak Laio ismerte ennek az úgynevezett igazságszolgáltatási rendszernek a szabályait. Egyedül ő tudta, milyen érvekkel lehet egészen biztosan hatást gyakorolni Shek Kulra, és milyen módon próbálhatja meg elkerülni a végzetét Kaeska. Úrnőmnek tehát muszáj volt nyugodtnak és magabiztosnak maradnia, szüksége volt minden éberségére és gyakorlottságára, amellyel újra meg újra átlátott a hadúr háztartását át- meg átszövő intrikákon. Mindezidáig szerencsére úgy tűnt, hogy megbízhatok benne.
Rásegítettem pompázatos aranyruháját, amelynek finom selymébe élénk égszínkék szálak vegyültek, hozzá pedig zafírral és gyémánttal ékes nyakéket választottam ki, amelynek árából akár magát az uralkodót is ki lehetett volna váltani a rabságból, ha éppen ilyesmire van szükség. Ugyanilyen ékességek díszítették a csuklóját és bokáját is, és hozzájuk illő tűkkel és csatokkal erősítettem meg a frizuráját, amely a feje tetejére tornyozva sokkalta magasabbnak mutatta őt, és arra késztette, hogy állát magasra emelve, vállát hátrafeszítve lépkedjen. Laio nyugodtan üldögélt, kifejezéstelen tekintettel, mint egy szobor, mialatt az arcára festettem az aldabreshi nemesasszonyok bonyolult maszkját. Szemét feketével rajzoltam körül, szemhéjától a homlokáig arany és azúrkék íveket festettem, arccsontjait drámaian kiemeltem, ajkát pedig a vörös egy szokatlan árnyalatával tettem teltté és kimondhatatlan élvezeteket ígérővé. Ahogy a csillámporos ecsettel könnyedén megérintettem az ajkát, tekintetünk egy pillanatra találkozott.
– Többről van itt szó, mint puszta rivalizálásról Shek Kul feleségei között, vagy arról, hogy Shek Kul igyekszik elkerülni a kényelmetlenségeket – szólalt meg komoran Laio. – A mágiahasználat főbenjáró bűn, amely nem maradhat példás büntetés nélkül. Nem árt, ha tisztában vagy vele, hogy akkor is ugyanezt tenném, ha történetesen Mahlit hallgattad volna ki.
Biztos voltam benne, hogy Laio komolyan is gondolja, amit mond, bármi legyen is a véleményem erről az úgynevezett bűncselekményről.
– Megteszed a kötelességedet Shek Kulért és a birodalomért – válaszoltam ugyanolyan komolysággal. – Én pedig azon leszek, hogy minden erőmmel támogassalak téged.
Laio mély lélegzetet vett, majd néhány másodpercnyi gondolkodás után lassan kieresztette. Az ablakhoz lépett, és hosszan kinézett rajta, át a tengerszoroson, a távoli hegyek felé, tudomást sem véve az alant gyülekező tömegről. Némán álldogált, mintha lélekben föl akarna készülni, én pedig csak néztem, és azon tűnődtem, ne próbáljak-e meg beszélni vele. Végül úgy döntöttem, teljesen fölösleges volna, és jobb lesz, ha a saját öltözködésemmel foglalkozom. Puha kefével ragyogóra fényesítettem a láncingemet, azután nekiláttam, hogy lesikáljam a kezemről a következményképpen keletkezett mocskot. Miután megtisztálkodtam, magamra öltöttem azt a zöld-fekete ujjast, amelyet a látogatóba érkező méltóságok társaságában kellett viselnem, és amely a birodalom szolgálatába való tartozásomat jelképezte. Vállamra és csípőmre erősítettem a láncinget, és éppen az övemet készültem fölcsatolni, amikor Laio odaintett nekem.
– Látod azt a ládát az ajtó mellett? – kérdezte nemtörődöm hangon, mintha ott sem volna. Tekintete még mindig a távoli hegyeket fürkészte.
Körülpillantottam, és valóban megláttam a mondott ládát az ajtó közelében. Vörösesbarna fából készült, és keskeny bronzpántok tartották össze. Óvatosan kinyitottam. Ezüstfoglalatba illesztett ékkövekkel díszített, széles övet találtam benne, meg hozzá illő karpereceket, amelyek éppen illettek az alkaromra. Volt ott továbbá egy aldabreshi harci sisak, olyan holmi, amelyet a valóságban addig még soha nem láttam. Oldala szorosan a koponyámra simult, alul finom láncszemek gondoskodtak a nyakam és vállam védelméről, elöl keskeny orrvédő lemez nyúlt ki belőle. Ezüstveretein zománcozott aldabreshi betűk csillogtak, apró kígyókként kuszán tekeregve. Némi balsejtelemmel illesztettem a fejemre a pompás sisakot, azon tűnődve, vajon miféle feliratot viselhetek a két szemem között.
– Most már tényleg szigetlakó vagy – biccentett elismerően Laio.
Bágyadtan elmosolyodtam. Bárhogy is nézek ki jelen állapotomban, azért továbbra sem lesz egyszerű meggyőznöm a jelenlévőket ezen a bírósági tárgyalásnak csúfolt álarcosbálon, hogy valóban Laio oldalán állok, utolsó leheletemig hűséges vagyok hozzá, csakúgy, mint Shek Kulhoz és az egész birodalomhoz. De hát hogyan is győzhetném meg őket olyasmiről, amiben én magam sem hiszek? Hiszen hűségemet esküvel kötöttem le valaki másnak, már jóval azelőtt, hogy egyáltalán idevetődtem volna, és ahhoz, hogy másnak adjam, előbb vissza kellett volna vennem. Az a fogadalom, amely Shek Kulhoz kapcsolt, valójában egy lescari rézgarast sem ért, annál is inkább, mivel minden szabad percemben azon törtem a fejemet, hogyan tudnék megszökni innen. Vajon mennyire tartozom hűséggel neki? Meddig kell kitartanom az ígéretem mellett, ha csak azt érem el vele, hogy halálra ítélnek?
Megpróbáltam átgondolni meglehetősen bonyolult helyzetemet. Voltaképpen mindössze az elietimmel kerültem összeütközésbe; vele meg a népével, akiknek, ebben már biztos lehettem, valamiképpen szerepük volt benne, hogy ide kerültem. Tisztában voltam vele, hogy valójában nem Laio vagy a birodalom érdekét tartom szem előtt, amikor tanúvallomást teszek, mindössze személyes bosszú vezérel, meg az a remény, hogy ilyen módon talán megszabadulhatok az elietimm paptól. Ám ha sikerrel járok, a boldogtalan Kaeskát elítélik, és csak Dastennin tudja, miféle büntetést kell elszenvednie. Hirtelen eszembe villantak Viltred jövendölései, és a lélegzetem is elakadt. Ha így állunk, a jégsziget lakói fenyegetést jelentenek mindazok számára, akikhez valódi esküm köt. Ez a tény pedig önmagában is fölhatalmaz mindarra, amire készülök.
De vajon közelebb kerülök-e ezáltal a meneküléshez, és hozzásegít-e mindez, hogy visszatérhessek ahhoz a kötelességhez, amelyet szabad akaratomból választottam? És ha igen, vajon Kaeska halála méltányos ár-e mindezért, vagy el kell-e számolnom vele Saedrin színe előtt, ha majd elérkezik az időm? Nos, ezekkel a kérdésekkel mintha már egy kicsit elkéstem volna. Már elköteleztem magamat, és az eseményeket immár nem lehet megállítani. Nem maradt más hátra, mint hogy cselekedjek, és utána elviseljem az ezzel járó következményeket. Olyan tanulság ez, amelyet minden katonaviselt férfi megtanul, ha csak egy évszakot is eltölt a hadsereg kötelékében.
Laio mögé álltam, és a válla fölött kibámultam a rejtelmes tengerekre. Azon tűnődtem, mit csinálhat éppen Livak, figyeltem, hogyan hosszabbodnak az árnyékok, miközben a nap kérlelhetetlenül egyre süllyedt a látóhatár felé. Alattunk, a kertben furcsa, mély hangú kürt szólalt meg, amelyet soha azelőtt nem hallottam még. Az alkonyat homályában itt is, ott is jelzőtüzek gyulladtak a part mentén, mint hatalmas, narancsszín virágok, és a távoli szigetek jelzőfényei válaszoltak nekik. Bármi is történik itt ma este, nyilvánvalóan az egész birodalom sorsát meghatározza.
– Menjünk. – Laio megfordult, és megindult kifelé a szobából. Kihúzta magát, fejét felszegte, tartása feddhetetlenséget sugallt. Jómagam is igyekeztem olyan arcot ölteni, mintha maga az uralkodó fogadna személyes kihallgatáson, és egy lépéssel sem maradtam le Laio mögül. Alig értünk el a lépcsőig, Gar és Sezarre tűnt fel egyformán tündöklő öltözékben, egyformán méltóságteljes arccal. Fölsorakoztunk egymás mellé, és fölvettük egymás lépteinek ütemét. Amikor leértünk az udvarra, a tömeg némán kettévált előttünk, az arcokon engedelmes áhítat ült. Mögöttünk ismét összezárultak, mint az óceán hatalmas, súlyos hullámai.
Átvágtunk az udvaron, és beléptünk egy jókora terembe, ahol még soha azelőtt nem jártam. Ahogy körülpillantottam, minden önuralmamra szükségem volt, hogy arckifejezésem ne árulkodjon megindultságomról.
Shek Kul fogadótermében álltunk, a palota középpontjában, hatalma és méltósága megtestesülésének helyén. Emelkedettséget sugárzó, oszlopos csarnok volt ez a fogadóterem, falait fényes fekete márvány fedte, amelyre hamis boltíveket illesztettek zöld, erezett kőzetből, a beugrókban pedig fáklyák sokasága szórta aranyszínű fényét, amelyet furcsán megtörve vertek vissza a csillogó falak. Magasan a fejünk fölött ablakok nyíltak, és az esti szél, mely szabadon járhatott-kelhetett a teremben, néha meglebegtette a mennyezetről lelógó zászlókat. A selyemkelme halk zizegése jól hallatszott a várakozásteli csendben. Füstölők töltötték meg a levegőt balzsamos illatukkal, versenyre kelve az alkonyatkor nyíló virágokkal.
Léptünk visszhangot vert a padlón, jöttünkre a tömeg engedelmesen hátrébb húzódott a falak irányába. Nyomukban még újabb és újabb érdeklődők igyekeztek bejutni a terembe. Egyenesen a terem közepére tartottunk, ahol zöld márványból kirakott, kusza indás minta ölelésében három lépcsőfoknyi emelvény magasodott, szintúgy márvánnyal borítva, mint a padló maga. Középütt, fekete fából faragott, drágakövekkel és ezüstberakással díszített trónon Shek Kul ült egyenes tartásban, és lenézett ránk. A hadúr egyszerű, fehér selyemöltözéket viselt, amely drámaian elütött a mi díszes megjelenésünktől. Haját, szakállát kiengedte, és egyetlen ékszere az a jókora smaragd volt, amely vastag aranyláncon függött a nyakában. Apró intéssel jelezte Laio és Gar felé, hogy foglaljanak helyet a bal oldalán, de komor arckifejezése eközben sem enyhült meg.
Elfoglaltam helyemet Laio háta mögött, és megpróbáltam egy pillantást vetni Sezarre irányába, de nem jártam sikerrel, mivel ehhez el kellett volna fordítanom a fejemet. Mielőtt még időm lett volna elgondolkodni rajta, vajon mit akar a tudtunkra adni Shek Kul ezzel az öltözködési móddal, halk mormogás futott végig a várakozó tömegen, amint az ajtót őrző katonák félreálltak, és bebocsátották Kaeska Sheket. Együttérző hangokat hallottam mindenfelől; nos, újabb körülmény, amely miatt aggódnom kell.
Kaeska elhagyatott, kétségbeesett alakja szinte semmivé töpörödött a hatalmas teremben. Mezítelen talpa nem ütött zajt a hűvös márványpadlón, amint az emelvény felé lépdelt, hogy szembenézzen sorsával. Haja egyetlen vastag copfba fonva lógott le a hátára, arca csupasz volt és sebezhető, és mindössze egy fehérítetlen gyapjúból készült köntöst viselt. Szerencsére sikerült elrejtenem az aggodalmamat, de azért időről időre Shek Kul irányába sandítottam, hogy lássam, hogyan fogadja a bűnbánat és vezeklés eme nagyon is nyilvánvaló jeleit. Legnagyobb megkönnyebbülésemre mintha a cinizmus szikráját láttam volna megvillanni sötét szemében, mintegy válaszképpen saját, hasonló véleményemre. Az elietimm pap Kaeska mögött lépdelt, gondosan megválasztva a távolságot, hogy véletlenül se rontsa az alázatos kötelességteljesítés körültekintően megkomponált látképét.
Gondolataimból durva zaj riasztott föl: a terem távolabbi ajtóit bezárták és csattanva bereteszelték. E hangok hallatán éppen annyira csapdába ejtettnek éreztem magamat, mint ahogy Kaeska. Előérzetek és balsejtelmek nehéz szaga rekesztette ki a kert virágainak esti illatát. Mély lélegzetet vettem. Shek Kul felemelkedett ültéből, és szigorú tekintettel nézett le Kaeskára.
– Asszony! – szólította meg zengő hangon. – Téged azzal vádolnak, hogy boszorkánysággal fertőzöd meg a birodalmamat. Lássuk, hogyan válaszolsz erre!
– Tagadom a vádat – lehelte Kaeska alig hangosabban, mint egy sóhaj. Félig elfojtott zokogása heves együttérzést váltott ki a körülötte állókból.
Shek Kul rezzenéstelen tekintettel figyelte.
– Most pedig hadd haljam a vádat! – szólt, és felém fordult. Nem tudtam eldönteni, vajon csak áltatom-e magamat, de mintha csipetnyi bátorítást láttam volna megvillanni a tekintetében, és mintha az arckifejezése is megenyhült volna.
– Állj oda Kaeska mellé! – súgta Laio szinte mozdulatlan ajakkal.
Gyors léptekkel lesiettem a lépcsőn, és elégedetten láttam, hogy Kaeska mintha kissé elbizonytalanodna, amint fölébe magasodom, a birodalom jelvényeivel ékes páncélzatomba öltözötten. A padló zöldes díszei rajzolta minta középpontjában állva hirtelen az a kényelmetlen érzésem támadt, mintha minden tekintet felém irányulna, és apró tűszúrásokként érezném őket magamon.
– Szólj csakis színtiszta igazat, vagy ha nem, viseld a következményeket – figyelmeztetett Shek Kul, aki innen nézve még hatalmasabbnak tűnt.
Katonás vigyázzba vágtam magamat, és nekifogtam a történet elmesélésének. Minden aldabreshi nyelvtudásomat latba vetettem, igyekezvén, hogy lassan és érthetően beszéljek, elkerülve az érzelemnyilvánításokat, bízva benne, hogy a tények önmagukban is ítéletet mondanak az asszony fölött. A tömeg soraiból halk mormolás hallatszott, elhalt, majd ismét fölcsapott, ahogy tovább folytattam a történetet, én azonban mindvégig Shek Kulra szegeztem a tekintetemet. Egyedül csak hozzá beszéltem, akár ha kettesben volnánk valahol Dalasor kietlen, széljárta pusztaságain. Amikor befejeztem a mondandómat, a levegőben olyan vastagra sűrűsödött a feszültség, hogy acélt lehetett volna élezni rajta.
– Mit felelsz erre? – fordult Kaeskához a hadúr.
– Mindent bevallok... – Kaeska térdre rogyott, arcát a kezébe temette, zokogása durván hasított a döbbent csendbe.
– Micsoda?... – Shek Kul mintha egy pillanatra kiesett volna a szerepéből, de a következő másodpercben már visszanyerte lélekjelenlétét. Laio azonban annyira elsápadt az arcfestés fénylő rétege alatt, hogy már attól féltem, összeesik.
– Kivéve a boszorkányságot! – szegte föl a fejét Kaeska, és könnyei függönye mögött a tekintete továbbra is éles maradt és számító. – A mágiahasználat bűnét ne olvasd a fejemre, ó, uram, de azt elismerem... – Egy pillanatnyi szünetet tartott, és szaggatottan lélegzett, mintha a zokogás környékezné. – Elismerem, hogy végzetesen gyenge voltam, átkozottul ostoba, és a szárazföldiek bűnös füstjét élveztem... De hiszen olyan sokáig hiába keresgéltem gyógyírt a szívemet szaggató fájdalomra... A fájdalomra, hogy nem szülhetek gyermeket neked, hogy vérem terméketlenül folyik el, és nem szolgálhatja a birodalom javát...
Összekulcsolt kezét a mellére szorította, és elkeseredett zokogásban tört ki; szája tovább mozgott, de nem jött ki hang a torkán. Savanyúan megjegyeztem magamban, ha nem születik ilyen magas pozícióba, nyilván szép sikerre tehetett volna szert valamelyik vándor színjátszó társulatban, ha ugyan létezik errefelé ilyesmi. Kétségkívül igen meggyőzően alakította a bánattól elgyötört asszony szerepét.
– Rengeteg utazást tettem kereskedelmi ügyekben, hogy legalább ezáltal szolgálhassam a birodalmat – szólalt meg ismét Kaeska erőtlen hangon. – Utazásaim során többször is hallottam a szárazföldiek csodálatos hatású füstjéről, amely a legsúlyosabb teher viselését is képes megkönnyíteni. Erős volt a kísértés, de én ellenálltam, hidd el nekem... Ellenálltam egészen addig, amíg meg nem hallottam, hogy Mahli megtette a birodalomnak azt a magasztos szolgálatot, amelyre én nem voltam képes. Kimondhatatlan fájdalom tört rám, és igen, irigység is, kicsinyes féltékenység zavarta össze elmémet... Ó, hogy gyűlöltem magamat ezekért a gondolatokért, amikor tudtam, hogy örvendeznem kellene! Megtanultam, hogyan éljek együtt a szégyennel, amelyet terméketlen méhem okozott, de nem voltam képes szembenézni azzal a szörnyeteggel, amellyé a szenvedés változtatott. A füsthöz fordultam, hogy menekvést találjak benne, hogy ne kelljen éreznem és gondolkodnom többé, hogy ne kelljen szembesülnöm gyűlöletes önmagammal! – Kaeska hangja egyre magabiztosan csengett e meggyőző szónoklat alatt, egyre hangosabb lett, míg végül hisztérikus kiáltozássá erősödött. A jelenet bevégeztével már hason csúszott a tükörfényes padlón, kezével a részvétlen követ markolászva.
Mozdulatlanul, kifejezéstelen tekintettel álltam mellette, de a bennünket körülvevők gondolatait nagyon is jól leolvashattam az arcukról. Szinte tükröződni láttam a szemükben az elébük táruló képet: a kicsi és törékeny asszony látványát, aki kétségbeesésében már odáig jutott, hogy szívének legféltettebb titkait is kiteregeti, míg én fenyegetően magasodom fölébe, gazdagon díszített páncélba öltözötten, arcomat sisak mögé rejtve, kivont kardot szegezve Kaeska védtelen nyakának.
Az összegyűlt szigetlakók izgatott beszélgetésbe kezdtek; az egyre erősödő zaj csak akkor halt el hirtelen, amikor Shek Kul fölemelkedett ültéből, és kimért mozdulatokkal lesétált a lépcsőn.
– Nyugodj meg – szólt, és letérdelt a sírdogáló nő mellé. Csöndes szavai még a terem legtávolabbi sarkáig is elhatoltak.
Kaeska abbahagyta a zokogást. A hadúr kézen fogta, és térdre segítette, majd egy selyem zsebkendővel gyengéden letörölgette a könnyeket az arcáról.
– Akkor tehát miért vádol téged boszorkánysággal ez a rabszolga? – szólt most Shek Kul, és kérdésének egyenessége hallatán megkönnyebbülten felsóhajtottam.
Kaeska segélykérően tárta felé a kezét.
– Nem tudom – suttogta. – Képtelen vagyok megmondani... Bocsásd meg oktalanságomat, tudatlanságomat, ó, uram! Hosszú napokat töltöttem félelemben és fájdalomban, ezerszer is megbánva gyengeségemet... Mindig jó feleséged leszek, uram! Emeld fölém a többi asszonyodat, készséggel leszek az utolsó közöttük! Vétkeim súlyosak voltak ugyan, de most már látom, hol hibáztam! Kérlek téged, hadd kezdjek én is mindent elölről, mint ahogy fiad születése is új lapot nyit a birodalom történetében. Koronázd meg ezt a nagyszerű pillanatot az irgalom ragyogó ékkövével!
– Nos, ha ez a rabszolga nem boszorkányságot látott, akkor micsodát? – Shek Kul összefont karral, egyenesen állt, komor tekintete Kaeska arcát fürkészte. Magatartása szemlátomást élénken befolyásolta a teremben összezsúfolódott nézőközönség hangulatát.
– Közbeszólhatok?
A jéglakó váratlan megszólalása meglepett pisszegést váltott ki az egybegyűltekből, Shek Kul arcán azonban nem látszott meghökkenés.
– Hallgatlak – felelte.
Az elietimm kilépett az oszlop árnyékából, ahol idáig várakozott, és megállt a hatalmas márványminta legszélén.
– Alázatosan bocsánatért esedezem ebben az ügyben játszott szerepem miatt. – Amint a földön térdelő Kaeskára esett a pillantása, színpadiasan megcsóválta a fejét, és egy kis hatásszünetet tartott. – Hiszen én vagyok az, aki elláttam a feleségedet a füstöt adó levelekkel. Azért vettem őket, hogy hazavigyem, mivel szent embereink arra használják ezt a füstöt, hogy megnyissa agyukat a létezés egy magasabb formája előtt. Az aldabreshieknek nyilván nyomós okuk van rá, ha távol akarnak tartani minden ilyesmit a szigeteiktől, én azonban mit sem tudtam erről. Nem volt más szándékom, mint hogy enyhítsek e nemes hölgy nyomasztó helyzetén azzal, hogy érzékeit eltávolítom fájdalmától. Fogalmam sem volt róla, hogy ezzel vétek a törvényeitek ellen, és szívből sajnálom, ha így tettem volna.
Vagy úgy! Tehát tőle ered az a szép kis történet, amelynek a másik felét az imént hallhattuk Kaeska drámai elemekkel átszőtt előadásában.
– Ha jól értem, a rabszolga az ajtónál hallgatózott – folytatta az elietimm, álnok kígyó módjára még csak rám sem pillantva. – A zsalugátereket nyitva hagytuk, hadd jöjjön be az esti szellő, és a függönyöket sem húztuk össze, erre jól emlékszem. Gyanítom, hogy a rabszolga belélegezte a füstöt, ettől összezavarodott az agya, és hallucinációi támadtak. Ez a szer gyakran jár ilyen hatással azok számára, akik nem szoktak hozzá. Csak magamat hibáztathatom, amiért nem gondoskodtam róla, hogy a füst ne szivárogjon ki!
Shek Kul mereven rám nézett.
– Mit felelsz erre? – kérdezte.
Gyorsan visszaszívtam az ajkamra toluló szavakat, és magamban háromig számoltam, mielőtt válaszoltam volna.
– Biztos vagyok benne, hogy nem hallucináció volt – feleltem.
Láttam, hogy Shek Kul jóváhagyólag biccent erre a megfontolt válaszra. Ez az aprócska gesztus tovább bátorított.
– Már megbocsáss, de hogy lehetsz ennyire biztos benne? – A jéglakó szavai udvariasnak hatottak, de ahogy felém fordult, a pillantása eltéveszthetetlen fenyegetést sugárzott. Reméltem, hogy ezt Shek Kul is észreveszi. – Hiszen a hallucinációnak éppen az a legfőbb sajátsága, hogy minden elemében a valóságot másolja!
– Ifjabb koromban néha magam is éltem a füsttel. – Igyekeztem, hogy hangom nyugodtan, érzelemmentesen csengjen. – Az azonban egyáltalán nem hasonlított erre az érzésre.
– No persze – bólintott az elietimm. – Elvégre szárazföldi vagy, ha jól sejtem.
Rögtön láttam, hogy ez a megjegyzés nem kerüli el a hallgatóság figyelmét, és még maga Shek Kul is elgondolkodó arcot vágott.
– A hadúr feleségének, Laio Sheknek vagyok a személyes szolgája – jelentettem ki határozottan. Elvégre ez tény volt, nem valamiféle kitaláció.
– Tekintsünk el most a kábító hatású füsttől – lépett közelebb hozzám a jéglakó. – Megmagyaráznád, miből vontad le azt a következtetést, hogy amit látsz, az mágia és boszorkányság? Azokból a rítusokból, amelyeket állítólag láttál és hallottál? A szavaimból, amelyek számodra ismeretlen nyelven szóltak?
Némán bólintottam, mivel nem akartam megkockáztatni, hogy egy grimasszal nyilvánítsak véleményt erről a tekervényes okfejtésről. A jéglakó elégedett arccal fölszegte a fejét, és Shek Kulhoz fordult.
– Mint már mondottam, népem szent emberei használják ezt a füstöt, hogy megnyissa agyukat az érzékelés egy magasabbrendű formája felé. Van némi ismeretem róla, hogyan is zajlik egy ilyen szertartás, amely cseppet sem veszélytelen. Az alany rendszerint énekelni szokott ilyenkor, hogy figyelmét egyetlen dologra irányíthassa. A rabszolga ezt a dalt hallotta meg, és mivel nem értette, mi történik, azt hitte, hogy valamiféle varázsige. Ennek azonban semmi köze a mágiához.
– Amit én láttam, az bizony boszorkányság volt! – Hangomat ezúttal az ő hideg és számító suttogása fölé emeltem, válaszképpen pedig hallottam, hogy halk mormolás fut végig a termen.
– Ismét csak azt kérdezem: miért ilyen biztos benne? – Az elietimm még mindig Shek Kulra függesztette tekintetét.
– Már ezelőtt is láttam, hogyan működik a mágia, amelyet...
– Ó, igen, a szárazföldiek kicsinyes praktikái! Azok a sarlatánok, akiknek a vérét megrontja a varázslás! Csak nem azt mondod, hogy jó ismeretségben vagy velük? – A pap nagyon is éberen igyekezett befeketíteni.
– Már ezelőtt is láttam, hogyan működik a mágia, amelyet a te néped használ – fejeztem be zavartalanul a mondatot. – Jártam a szigeteiteken, ott a távoli óceánon! – tettem hozzá vakmerően.
A nyomorult nagyon is jól tudta, hogy ezzel olyan területre tévedtem, amely számára veszélyes lehet, és igyekezett visszavágni.
– Azt állítod, hogy jártál a szülőföldemen? – kérdezte. – Mégis, hogyan kerültél oda? Mit kerestél a nyílt óceánon?
– Egy halászhajón utaztam, amelyet messzire sodortak kijelölt útvonalától a kiszámíthatatlan viharok és tengeráramlatok – vágtam rá.
Mégis, mit gondolt ez a háborodott, mit fogok válaszolni erre a kérdésre?! Talán azt várta, hogy elmondjam, egy kémhajó fedélzetén voltam, Hadrumal varázslóinak szolgálatában?
– Vagyis nem tudod pontosan, merre jártál?
Az adott körülmények között ezt kénytelen voltam elismerni.
– Mennyit láttál a szigetből, amelyen kikötöttetek? Milyen sokáig tartózkodtatok ott?
– Éppen eleget láttam ahhoz, hogy tudjam, a szigeteitek nem rendelkeznek azokkal a nyersanyagokkal, amelyeket kereskedelem céljára felajánlottál – feleltem csípősen. – Nincsen sem fátok, sem fémetek, sem bőrötök. És éppen elég ideig maradtam ott, hogy nyílt fenyegetésetekbe ütközzem, és mágiátokkal rám támadjatok!
– De hiszen te nem vagy halász! – felelte rezzenéstelen arccal a jéglakó. – Mit kerestél egy halászhajó fedélzetén?
Ez a hirtelen témaváltás egy pillanatra kibillentett az egyensúlyomból. Mivel tisztában voltam vele, hogy elbizonytalanodásomat mások is észrevették, úgy határoztam, legjobb lesz, ha az igazat mondom.
– Mint a D'Olbriot-ház hűbérese, megtorlást kerestem egyes gyáva és mágia álcája mögé rejtőzködő támadások miatt, amelyek uram családjának tagjait érték.
A válasz erősebbre sikeredett, mint ahogy eredetileg szántam. Gondolatban szerettem volna pofon vágni magamat, hallván a tömegen végigfutó rosszalló mormolást.
– Úgy látszik, az úrnőd nem tudta még kiverni belőled ezeket az idejétmúlt beidegződéseket, tormalin fattyú! – Az elietimm kihívó pillantással végigmért, majd hanyagul vállat vont. – Azt hiszem, tudom, mely szigetekről beszélhetsz, de biztosíthatlak róla, én nem onnan származom.
– Pontosan úgy festesz, mint az ő varázslóik, az ő nyelvüket beszéled – erősködtem, amint rájöttem, miről van szó: az én szavam esik latba az övével szemben. – Ezenfelül már a mi kontinensünkön is láttam olyanokat, akik a ti mágiátokat használják. Gyengéket és védteleneket támadnak meg vele, hogy kirabolják, kifosszák őket! – Képtelen voltam elleplezni haragomat, amint emlékezetembe idéztem Messire szerencsétlen unokaöccsét, akit ezek a gonosztevők félholtra vertek és megvakítottak. Ha ez a pap azzal próbálja ellenem hangolni a tömeget, hogy minduntalan fölemlegeti szárazföldi mivoltomat, a magam részéről megteszek minden tőlem telhetőt, hogy viszonozzam neki.
Shek Kul fölemelte a kezét, és visszalépett az emelvényre. Ahogy minden tekintet egyedül rá szegeződött, az én szívverésem is felgyorsult.
– Úgy találom, hogy ezt a kérdést sem egyértelműen bizonyítani, sem megbízhatóan cáfolni nem lehet – jelentette be zengő hangon, amely ismét némaságba borította a hallgatóságot. – Azonban, minthogy súlyos bűntényről van szó, az ügyet mégsem lehet ennyiben hagyni. Az igazságot döntse el tehát a test test elleni harc, pontosan holnap délben, és álljon ki ez a rabszolga, aki a vádat felhozta.
Dermedten pillantottam Laio felé, és a mélységes megdöbbenés kifejezését láttam tükröződni az arcán. Talpra ugrott, és egy türelmetlen kézmozdulattal elhallgattatta a tömeget, amely izgatottan tárgyalta az imént hallottakat.
– Hol van Kaeska Shek személyes szolgája, aki kiálljon az igazáért? – kérdezte csengő hangon.
– Tényleg, hol van Irith? – pillantott a hadúr Kaeskára, aki nem tudott elrejteni egy önelégült pillantást, mielőtt egy újabb zokogáshullámban a padlóra omlott volna.
– Meghalt! – zokogta. – Az én szegény, hűséges szolgám az életével fizetett az én tudatlanságomért! Nemcsak a füsttel próbáltam eltompítani a szívemben a fájdalmat, hanem néhány bogyót is szereztem, és noha én tudtam, hogy egyszerre csak egyet szabad elfogyasztani belőlük, Irith valahogyan rájuk talált, és megette az egészet!
– Az őrség parancsnoka majd megvizsgálja a holttestet. – Shek Kul ellentmondást nem tűrő kijelentése elnémította Kaeskát, akinek arcára egy pillanatra jól láthatóan kiült a rémület.
Nem tudtam rájönni, mitől fél ennyire. Elvégre a tahnmérgezés minden körülmények között csak tahnmérgezés, és utólag már nem lehet eldönteni, kinek a keze volt a dologban.
Ekkor az elietimm előlépett, talán hogy elterelje a figyelmet Kaeskáról. Arca csupa alázat és aggódó gondoskodás volt.
– Minthogy az én balvégzetű ténykedésemnek köszönhető, hogy ez a nemes hölgy ilyen szorongatott helyzetbe került, hadd tegyek meg minden tőlem telhetőt, hogy megvédjem a becsületét! – kiáltotta színpadiasan. – Nem vagyok ugyan kardforgató, de a buzogányhoz értek valamelyest, ha szabad ilyesmit használni nálatok.
Shek Kul végigmérte a férfit. Most, hogy már kimondta ítéletét, a megvetés leplezetlenül kiült az arcára.
– Ez tökéletesen megfelelő lesz – válaszolta.
Tiltakozni akartam, de még idejében az ajkamba haraptam, látván Laio figyelmeztető pillantását. Magamban füstölögve megvártam, ahogy előbb Shek Kul, majd két felesége is lelép az emelvényről, és Kaeska elfoglalja a helyét Gar mellett, szinte meglepő vidámsággal és elevenséggel lépkedve, nem törődve Laio szúrós pillantásával. Sezarre közelebb helyezkedett, hogy közém meg az elietimm közé álljon. Ezt jól is tette, mert a düh olyannyira fortyogott bennem, hogy erős kísértést éreztem ott helyben megmártani hideg pengémet a gonosztevő beleiben. Ő meg Kaeska nyilván együtt főzték ki ezt a szép történetet. Amire befordultunk a legfelső emelet folyosójára, haragom már úgy meggyorsította a lépteimet, hogy Laio csak futva tudott a nyomomban maradni.
Amint beléptünk az ajtón, egyenesen hozzá fordultam, nem törődvén vele, hogy akár ki is hallgathatják szavainkat a vékony falon meg a nyitott zsalugátereken át.
– Mi ez az egész a test test elleni harccal? Erről idáig egyetlen szót sem szóltál! Olyan átkozottul biztos voltál benne, hogy Shek Kul kapva kap az alkalmon, amint megszabadulhat ettől az álnok szukától! Mégis, mi folyik itt? – dühöngtem, miközben ledobáltam magamról sisakot, övet és karpereceket, nem törődve vele, hogy egy jókora drágakő estében kipottyant a foglalatból.
– Ha jól tudom, eddig csak kivételes esetekben került sor ilyesmire, és álmomban sem jutott volna eszembe, hogy Shek Kul ezzel a módszerrel akarja eldönteni az igazságot! – Laio szemmel láthatóan igen zaklatott volt, én azonban úgy döntöttem, hogy az ő hangulatánál fontosabb dolgokon is aggódhatom, miközben kihámoztam magamat a láncingből.
– Dastennin fogára, mi köze a test test elleni harcnak az igazsághoz?! – dühöngtem. – Szegény Irith ellen mindenképpen fölényben lettem volna, függetlenül attól, hogy Kaeska igazat mond-e, vagy hazudik! Talán éppen ez az oka, hogy megszabadultak a szerencsétlentől! Így aztán az ellen az átkozott varázsló ellen kell kiállnom, aki nemcsak hogy elképesztően veszedelmesen bánik azzal a nyomorult buzogánnyal, de ráadásul a fejemet tenném rá, hogy mágiához is folyamodik majd!
Laio arcán láttam, igencsak igyekeznie kell, ha követni akarja szenvedélyesen pattogó tormalin beszédemet.
– Nem merné megkockáztatni – vetette ellen.
– Miért, ki tudná rábizonyítani? Ki jönne rá, hogy az ő kis dalocskája nem valamiféle lelkesítő harci ének? Gondolod, hogy Shek Kul megállítja az összecsapást, ha meghátrálok, és arra hivatkozom, hogy az a gazember befurakodott az agyamba? Egyáltalán, hogyan működik pontosan ez az igazságvizsgálat? – Minthogy addigra patakokban folyt rólam a verejték, egy vállrándítással lelöktem magamról a bélelt ujjast.
– A két harcoló fél összecsap – magyarázta Laio könnyekkel küszködve. – Mindketten vértet viselnek, de csak egyetlen fegyverük lehet. A küzdelem addig tart, amíg egyikük meg nem hal. Ha elkezdődik a harc, már nem lehet megállítani, amíg csak az egyik fél holtan nem esik össze... Aki meghátrál, azt bűnösnek mondják ki, és halálra ítélik.
– Aki meghátrál?! – kaptam föl a fejemet. – Ezek szerint tehát ha én leszek az, aki valamiért nem bírja tovább, napnyugtakor már fizethetem is a révpénzt Poldrionnak?!
Laio kétségbeesetten széttárta a tenyerét, de valamiért úgy éreztem, hogy még mindig nem érti teljesen a helyzetemet.
– Az ilyen megmérettetés komoly dolog! – mondta. – Shek Kul nem folyamodott volna ehhez a módszerhez, ha nem érzi úgy, hogy szükség van rá. Veled van az igazság, ezért tehát neked kell győznöd!
Végignéztem rajta, és átkoztam magamat, amiért ennyire megbíztam benne. Hirtelen felnyílt a szemem, és a maga valójában láttam meg elképesztő fiatalságát. Olyan sokáig hányódtam magamra hagyatva, hogy örömest belekapaszkodtam az első felém nyújtott kézbe, nem számítva rá, hogy felhőként foszlik szét.
– Ha jól sejtem, Shek Kul meg akar szabadulni Kaeskától, de azt nem vállalja, hogy az asszony vére az ő kezéhez tapadjon – összegeztem dühösen. – Ez a történet nem az igazságról meg a hazugságról szól, hanem Shek Kulról, aki nem merte saját kezüleg elítélni a feleségét!
Dühös voltam magamra, és dühös voltam a lányra is. Annyira siettem, hogy kirántsam az elietimm szörnyeteg méregfogát, hogy át sem gondoltam rendesen az egészet. Voltaképpen nem csodálkozhattam rajta, hogy cserében a kezembe mart. Ez azonban nem változtatott azon a szándékomon, hogy Laio ellen fordítsam a haragomat.
– Annyira biztos voltál magadban, igaz? – dühöngtem tovább. – Most nézd meg, mi lett a következménye! Meg kell verekednem egy átkozott varázslóval, aki egyetlen szavával képes elvenni az eszemet és dadogó idiótává változtatni! Remélem, most örülsz! Holnap ilyenkorra én halott leszek, Kaeska állítását pedig olyan tisztának ismerik el, mint a hegyi patak, szabadon sétálhat, és megmérgezheti, akit csak jól esik! Rendben, nézzük inkább a dolgok jó oldalát! Te meg Gar elmehettek Relshazba, új rabszolgát venni. Javaslom, hogy legközelebb vigyázz egy kicsit jobban! És imádkozz érte, hogy Mahli meg a gyerek még életben legyenek, amikor visszatérsz!
– Szerintem túlságosan nagy ügyet csinálsz ebből az egészből! – szólt közbe remegő hangon Laio.
– Nem, galambom, nem csinálok belőle túl nagy ügyet! – ragadtam meg az állát, amint elhaladt mellettem, és egyenesen a szemébe néztem. – Egyenlő harcban bárki ellen kiállok, legyen az Grival, Sezarre, az őrség parancsnoka, vagy akit akarsz. Megbízom a tudásomban, és elfogadom a tisztességes harc kimenetelét. Itt azonban nem erről van szó; hanem mágiáról, ha még nem jöttél volna rá! Ráadásul nem is a becsületes fajta mágiáról: föld, levegő, víz és tűz varázslatáról. Nem, ez az idegen varázslat egyenesen az agyadba hatol be! – Hogy szavaimnak nyomatékot adjak, megszorítottam Laio vállát, és éreztem, ahogy rémülten összekuporodik tenyerem alatt. – Hidd el nekem, egyszer már átéltem, hogy egy ilyen gonosztevő kutakodott az agyamban! Megpróbáltam harcolni ellene, és tudom, hogy nem lehet!
– De ha mágiát használ, azzal bizonyságot tesz saját maga meg Kaeska ellen – kezdte Laio, és bal arcán egy fénylő könnycsepp szaladt le.
– Halott leszek, mire bárki is észrevenné! – Hirtelen elengedtem, és körülnéztem a szobában. A fal mellett, az egyik alacsony asztalkán egy flaska gyenge aldabreshi bor állott. Töltöttem belőle, belekortyoltam, de elkapott az indulat, és a falhoz vágtam. – Még csak egy jót sem ihatok ebben a nyomorult patkánylyukban! – vicsorogtam.
A porcelán ivópohár hangos csörrenéssel zúzódott szilánkokra a falon. Laio kétségbeesetten zokogni kezdett, de én is magamhoz tértem a csattanás zajára, mintha dühöm a pohár tartalmával együtt futott volna szét a padló repedéseiben.
Megráztam a fejemet. Hiszen Laio annyira fiatal! Hogyan is gondolhatta bármelyikünk, hogy igazságos játszmában legyőzi Kaeskát! Lehetett volna több eszem is.
– Jól van, na, ne sírj már! – szólaltam meg halkan, és tenyeremet a lány rázkódó vállára fektettem. Megfordult, és a karomba vetette magát, könnyei forrón áztatták át alsóingem vékony selymét.
– Annyira sajnálom! – zokogta. – Olyan jó ötletnek tűnt először, és biztos voltam benne, hogy most aztán megszabadulunk végre Kaeskától... Azt hittem, hogy Shek is örülni fog, és cserében még azt is megbocsátja nekem, ha egyelőre nem akarok gyereket... Nem mintha egyáltalán nem akarnék, tudod, csak még nem most, és nem is a közeljövőben, pláne így, hogy ekkora bajba keveredtem azokkal a szövetekkel, és pláne azok után, amit tegnap átéltem... De hogyha Gar hajlandó lenne segíteni nekem, kimászhatnék ebből a szövetügyből, főleg, ha Kaeska nem uszítaná folyton ellenem! És Nai olyan kedves kisbaba, nem tudnám elviselni, ha valami történne vele vagy Mahlival! Ó, igen, az én hibám lenne, hiszen tudtam, hogy Kaeska tervez valamit, és mégsem tettem semmit, hogy megakadályozzam, jaj, soha nem tudnám megbocsátani magamnak!
Hirtelen kifogyott a szuszból és elnémult, halkan köhögve a torkán akadó könnyektől. Mélyet sóhajtottam és magamhoz öleltem. Kicsit meglepetten éreztem, hogy úgy kapaszkodik belém, mint egy vízbe esett macskakölyök.
– Csssss – csitítgattam –, ami történt, megtörtént, most már nincs mit tenni. – Alapjában véve nem voltam ennyire bizakodó, de ha azt akartam, hogy legyen valami esélyem az ellen a varázsló ellen, muszáj volt aludnom, nem tölthettem azzal a fél éjszakát, hogy Laio hisztériáját gyógykezelem. – Ideje volna ágyba bújni – tettem hozzá sóhajtva.
Laio felém fordította könnytől maszatos arcát, homloka egy pillanatra zavarodott ráncokba szaladt.
– Legyen, ha úgy akarod – suttogta. Lábujjhegyre állt, és merészen szájon csókolt, egész testével hozzám préselődve. A testem egy féllélegzetnyivel előbb fogta fel az üzenetet, mint az agyam, és azonnal válaszolt is rá. Mielőtt egy szót is szólhattam volna, hogy kijavítsam ezt a félreértést, Laio mindkét karjával a nyakamba csimpaszkodott és magához húzott, félig nyitott ajka biztatóan hívogatott. Hirtelen ötlettől hajtva keményen visszacsókoltam, ajkam és nyelvem hegye bizsergett a néma kihívástól, holott tudtam, hogy amit teszek, a lehető legelképesztőbb őrültség ebben a helyzetben. Ezzel együtt azt is tudtam azonban, hogy másnap az életemért harcolok, ráadásul sebesült lábbal, az ellen a varázsló ellen, aki akkor kerít a hatalmába, amikor csak akar. Laio megérezhette tétovázásomat, mert még erősebben tapadt hozzám, és ahogy a hév felcsapott bennem, kételyeim egy csapásra semmivé foszlottak. „Dastennin legyen irgalmas hozzám – gondoltam magamban –, hiszen holnap napszálltakor talán már halott leszek, és ahogy a halálra ítéltnek is jár egy kiadós vacsora még utoljára, én is elfogadom, amit felkínálnak!” Kezemet fölcsúsztattam a lány oldalán, és ruhája finom selyme alatt a mellét kerestem. Éreztem, ahogy a mellbimbója kihegyesedik a tenyerem alatt.
Innentől kezdve meglódultak az események, mivel egyikünk sem állt meg, hogy gondolkodjon; mindketten kizárólag azzal törődtünk, hogy belevesszünk kiélesedő érzékeinkbe. Laio ismert néhány trükköt, amelyek – amint visszanyertem a lélegzetemet – erős gondolkodóba ejtettek, vajon hol kapják a nevelésüket az aldabreshi lányok. Ezzel együtt mozdulataiban nem fedeztem föl semmit a gyakorlott szajha szakértelméből, és szemlátomást nem vezette más, mint testem őszinte, kifinomult élvezete. Mindent egybevetve igen emlékezetes tapasztalatokra tettem szert a testi szerelem terén. Később, jóval később, amikor már mindketten elcsitulva, pihegve feküdtünk az összegyűrt takarók rendetlen káoszában, és a fénylő izzadság lassanként felszáradt a testünkről, magunkra húztam az egyik paplant, nehogy megfázzunk az éjszaka hűvösében, és összebújva, egymásba gabalyodva lassan álomba merültünk. Noha Laio egyedülálló élvezetekkel kápráztatott el, mosolyogva állapítottam meg magamban, hogy bármi történt is, elalvás előtti utolsó gondolatain még mindig Livakhoz szállnak.

 

 

A nagy Planir dolgozószobájában,
Hadrumal titkos szigetvárosában

Nyárelő 7. napján

– Ne aggódj, pontosan tudjuk, hol van Ryshad. Minden a kezünkben van, hogy megmentsük. – Planir magabiztos szavakkal szólt Shiv aprócska arcképéhez, amely aranyfényben remegett abban az acéltükörben, amelyet egy gyertya pislákoló fénye világított meg. – Egyébként, hogy haladtok?
Hadrumal neves Ősmágusa ingujjban volt, és egy fényezett lapú asztal mellett üldögélt fával burkolt dolgozószobájában. Odakint, az ablakon túl a nap éppen a látóhatár szélén billegett az esteledő égbolton, és már alig látszott a varázslók szigetének karcsú tornyai között.
– Attól tartok, Viltreddel sok bajunk lesz még – hangzott Shiv vékonynak tűnő, fáradt hangja. – Most már hallani sem akar másról, minél előbb Hadrumalban akar lenni. Sehol másutt nem érzi magát biztonságban, amióta Ryshad nyomtalanul eltűnt.
– Mondd meg neki, hogy ne aggódjon Ryshad miatt! – ismételte Planir, és keze ökölbe szorult az asztal alatt, ahová a varázslat hatóköre már nem ért el, így Shiv nem láthatta. – Szükségünk van Viltredre! Neki kell meggyőznie Lord Finvart, hogy bocsássa a rendelkezésünkre a kápolnában tárolt feljegyzéseket. Bízom benne, hogy az a fickó legalább a volt tanárát tiszteletben tartja. Eddig ugyanis bármivel próbálkoztunk, nem jártunk sikerrel.
– Attól tartok, Viltred jelenleg nincs abban az állapotban, hogy bárkiben tiszteletet tudna ébreszteni – felelte komoran Shiv. – Most látszik csak igazán rajta, mennyire öreg és fáradt, és felváltva ijedezik az elietimmektől meg az árnyékemberektől. Muszáj valamilyen más megoldást találnotok.
– Casuelre gondolsz? – vonta össze a szemöldökét Planir. – Ő most éppen Toremalban van, Camarl őméltóságának segít anyagot gyűjteni arról az elveszett gyarmatról. Attól tartok, Shiv, jelenleg senki mást nem állíthatok rá erre az ügyre. – Az Ősmágus fensőbbséges hanghordozása elejét vette minden további vitának.
– Nos, ha tényleg Casuel az egyetlen lehetőség, azt hiszem, mégis inkább Viltredre szavaznék – sóhajtotta Shiv, és hátradőlt ültében. Mindkét kezével végiggereblyézte haját, és a mozdulat, ahogyan egy pillanatra összekulcsolta ujjait a tarkóján, ékesen árulkodott zavarodottságáról és bizonytalanságáról.
– Nem kérek tőled mást, mint hogy vedd rá Viltredet, tegyen meg minden tőle telhetőt az ügy érdekében. Mondd meg neki, hogy a kérés egyenesen tőlem érkezett, és személy szerint neki szól. Megértem, hogy nehéz helyzetben van, és amint megszereztétek azokat a dokumentumokat, gondoskodom róla, hogy megszervezzem a szükséges erőösszpontosítást, és közvetlenül ide, Hadrumalba repítselek benneteket. – Planir meleg, barátságos hangon beszélt, de ujjai az asztal alatt hangtalanul doboltak megfakult nadrágja térdén.
– Megteszem, amit tudok, de aztán Saedrin óvjon a feladattól, hogy még egyszer efféle szenilis, vén varázslókat keljen dajkálnom! – morogta Shiv. – Egyébiránt jelenleg éppen Claithe környékén járunk. Azonnal továbbindulunk, amint sikerül megpatkoltatnunk Livak lovát. Ha az időjárás kedvez nekünk, néhány nap alatt elérhetjük Lord Finvar uradalmát.
– Még mindig magatokkal cipelitek azt a két nőt? – komorodott el Planir. – Mi a csudának?
– Nem hajlandóak elhagyni bennünket, ameddig meg nem tudják, mi történt Rychaddal, és a saját szemükkel meg nem bizonyosodnak róla, hogy mindent megteszel a kiszabadítása érdekében. – Shiv ábrázatán aprócska, csúfondáros mosoly játszott. – Gondoltad volna, hogy Livak egy szép napon magától ajánlja föl, hogy ellopja nekünk a keresett könyveket, ha Lord Finvar végképp megmakacsolja magát? Természetesen csak akkor, ha az egész Tanács minden erejét latba vetve munkálkodik Ryshad megtalálásán. Ezen felül más előnyünk is származhat belőlük: Halice ugyanis azt állíja, hogy még zsoldosként eltöltött napjaiból ismeri az ottani uradalom őrségének kapitányát. Így vagy úgy, de előbb-utóbb megszerezzük neked a keresett okmányokat, Ősmágus.
Planir vigyorogva csóválta meg a fejét.
– Örömmel látom, hogy végre mutatsz egy kis kezdeményezőkészséget, kedves Shiv – jegyezte meg. – Ha végképp nincs más megoldás, engedd csak Livakot a maga útjára. Bár úgy emlékszem, a szolgálatai legutóbb igencsak sokba kerültek nekünk...
Shiv elnevette magát, a kép pedig lassanként szertefoszlott az acéltükörben. Planir oda sem figyelve, egyetlen gyors parancsszóval eloltotta a gyertyát. Egyik kezével megdörzsölte arcát, a másikkal a tarkóját masszírozta, és halkan felnyögött, amikor kopogást hallott a nehéz tölgyfaajtó irányából.
– Tessék!
– Nos, közelebb jutottunk már hozzá, hogy megszerezzük Finvartól azt az Arimelin-archívumot? – kérdezte Usara minden különösebb bevezető nélkül.
A vörösesszőke hajú varázsló természettől fogva is sápadt bőrű volt, de arca most egyenesen szürkének látszott a fáradtságtól.
– Hogy haladsz a távolbalátó varázslattal? Megtaláltad végre azt a nyomorult kardot? – vágott vissza Planir, felemelkedve székéből és átvágva a szobán a falon függő, elegánsan egyszerű szekrénykéhez. – Kérsz valamit inni?
– Köszönöm – biccentett Usara. – Egy kis mentalikőrt, ha lehetséges. Azzal mély sóhajjal belevetette magát az egyik párnázott karosszékbe, piszkos csizmáját minden aggodalom nélkül keresztbevetve egy pergamenlapokkal megrakott alacsony asztalkán. – És ha már voltál olyan szíves megkérdezni: nem, még mindig nyomát sem találjuk annak a nyavalyás fegyvernek.
– Tudod, néha már arra gondolok, mennyivel jobban járnánk, ha D'Olbriot embere megölette volna magát – jegyezte meg komoran Planir. – Ebben az esetben legalább találnánk valamiféle nyomot a kardhoz.
– Csak abban az esetben, ha őt magát leplezték el, nem pedig a fegyvert – csóválta meg a fejét Usara. – Emlékezz csak, mit mondott Mellitha! És végeredményben Shannet is ugyanerre az eredményre jutott, amikor ő meg Viltred a távoli óceánt fürkészték, hogy megpróbálják bizonyítani Azazir állításait azokról a messzi szigetekről. – Apró sóhajjal belekortyolt a poharába. – Egyébként pedig nem látom be, miért támogatna bennünket továbbra is D'Olbriot, ha nem lát mást cserében, csak egy újabb embere értelmetlen halálát, meg azt, hogy a családi öröksége részét képező kard alighanem az ellenségei kezére jutott.
– Nos, azt hiszem, ebben van valamelyes igazság. – Planir a poharába bámult. – Gondolod, hogy Viltred hozzá tud tenni bármi hasznosat ehhez a történethez? Segíthet a távollátó varázslatban? Egyébként pedig légy szíves, vedd le a lábadat Kalion pótolhatatlan fürdőház-felújítási javaslatairól!
– Ugyan, ha egy kicsit összegyűröm, legalább úgy fog kinézni, mintha elolvastad volna! – felelte zavartalanul az ifjabbik varázsló. – Szóval, nem hiszem, hogy Viltrednek sok szerepe volna az ügyben. Szegény öreget már akkor leírták, mielőtt lement volna Caladhria boldogtalanabbik végébe, és nem hiszem, hogy sokat javított rajta a parasztokkal való társalgás az időjárásról. Ezzel együtt nagyobb szolgálatot tud tenni nekünk, mint gondolná, ha megszerzi végre azokat a nyavalyás iratokat. Muszáj lenne megtalálnunk a kulcsot azokhoz az álmokhoz, hátha ezáltal kontrollálni tudnánk őket. Meggyőződésem, hogy valamiképpen azok a holmik rejtik magukban a megoldást. Otricknak sikerült újabb Arimelin-kápolnát találnia a Káosz előttről, vagy még midig csak az az egy van?
– Tessék? Mit mondasz? – Planir tekintete egyre a vastag iratkupacon időzött, Usara talpa alatt. – Tudod, Usara, néha nagy kedvem volna szabadjára engedni Kaliont, hadd vigye csak keresztül a pompázatos terveit a Tanács tekintélyének visszaállítására a világ szemében. Mi lenne, ha egyszerűen csak azt mondanám neki: „Rendben van, Lángok Ura, mától te vagy az Ősmágus a következő szavazásig, Misaen legyen veled!” – A varázsló előrenyújtotta a kezét, és szemügyre vette hivatalának jelvényét, a vastag aranygyűrűt, amelynek jókora gyémántja titokzatosan megvillant a halovány napsütésben. Körülötte négy kisebb ékkő jelképezte a négy őselemet: zafír, borostyán, rubin és smaragd. – Levegő, föld, tűz és víz – szólalt meg ismét az Ősmágus. – Azt csinálunk velük, amit csak akarunk, nem igaz, Usara? Legalábbis az egyszerű emberek ezt gondolják rólunk. Én vagyok az Ősmágus, a leghatalmasabb a varázslók titokzatos szigetén, akinek egyetlen intésére megreszket az elemek hihetetlen ereje. És mégis, tessék, mit sem ér az egész most, hogy olyasmivel kell szembeszállnunk, amelynek még a magyarázatát is éppen csak, hogy keresgéljük!
– Biztos vagyok benne, hogy a hiányzó láncszemet valahol arrafelé fogjuk megtalálni. A tudás soha nem vész el egészen, legfeljebb csak rossz helyre kerül, vagy tévesen értelmezik. – Usara újratöltötte a poharát, és Planirnak is fölkínálta az üveget, ő azonban megrázta a fejét.
Usara visszament a helyére, leült, majd folytatta az okfejtést.
– Saedrin adja, hogy előbb akadjunk rá a megoldásra, mint ahogy az elietimmek hajóra pakolják a csapataikat, és úgy döntenek, hogy belevágnak a játszmába! Tényleg, ha már itt tartunk Shannet és Troanna szabályosan egymás torkának estek azon a kérdésen, melyikük tanítványa legyen az a Corian nevezetű fickó. Egyikükkel sem tudok mit kezdeni, amíg valahogyan el nem rendezik ezt a kérdést.
– Ki az a Corian? – vonta össze a szemöldökét Planir. – Csak nem az a nagyképű alak, aki nemrég jött? Ilyen tiszteletre méltó és elismert mágusok, és hebehurgyábban viselkednek, mint az elsőéves növendékek! Na jó, majd beszélek Shannettel. Nem tudod, hol találom meg holnap?
– Délelőtt Otrickkal lesz az új Csarnokban – felelte Usara egy másodpercnyi gondolkodás után. – Előadást tartanak a levegő és a víz összeütközéséről.
– Rendben van. Ha időm engedni, benézek Troannához is. Elvégre ő a rangidős Hullámok Úrnője, így hát, ha következetes akarok lenni, először is vele kellene megbeszélnem Kalion nagyra törő elképzeléseit a vízvezetékek átalakításáról. – Planir ábrázatát a fanyar humor apró szikrája élénkítette.
– Teljes mértékig egyetértek veled, nagyra becsült Ősmágus – nevette el magát Usara.
Planir járkálni kezdett az üres kandalló előtt. Arcáról mintha hirtelen eltűnt volna a fáradtság, és vállát is egyenesebben tartotta.
– És ha sikerült elrendeznem ezt a kényes vitát – folytatta tovább a tervezgetést –, majd' csak kitalálom azt is, mit válaszoljak D'Olbriornak, mivel altassam el a gyanakvását legalább addig, amíg rá nem jövünk, mi történt az emberével.
– Tényleg bízol benne, hogy megtaláljuk Ryshadot? – Usara kérdése inkább tűnt meglepettnek, mint kételkedőnek.
– Hát persze. Miért kérdezed? Nem bízol maradéktalanul az Ősmágusod bölcsességében? – mosolygott Planir teli szájjal. Foga fehéren villant meg az alkonyi fényben.
Ujjával csettintett, és a szobában mindenütt lángra kaptak a gyertyák.
– Tudod – sóhajtotta –, a többségnek fogalma sincs róla, hogy az Ősmágus hatalma jóval többet jelent, mint a hivatallal járó cifra gyűrű csillogását meg a hozzá tartozó boszorkánykodást. Egyébként pedig bízom benne, hogy néhány napon belül hírt kapok Ryshadról.
– Akkor már tényleg csak Kalion miatt kell majd aggódnod – bólintott Usara, és homlokának ráncai egy pillanatra kisimultak.
– Azt hiszem, kezdem sejteni, hogyan üthetnénk két legyet egy csapásra – torpant meg Planir az ablak előtt, és kinézett a szürkülő égre. – Kalion mindenáron tudni akarja, vajon mivel foglalkozunk éjt nappallá téve anélkül, hogy bármiféle látványos eredményt tudnánk felmutatni. Azt hiszem, a legjobb lesz, ha átmenetileg bizalmamba fogadom, és beavatom az elietimmek összeesküvésének rejtélyébe, amely minden energiánkat leköti. D'Olbriot úrnak pedig üzenetet küldök egy rakás sötét utalással és mellébeszéléssel, legalább lesz mivel foglalkoznia, és nem jut eszébe keresni az elveszett vérebét.
– Mégis, milyen mélységig szándékozol feltárni előttük az ügyet? – kérdezte Usara, akinek arcán széles mosoly terült szét.
Planir bizonytalan mozdulattal széttárta a tenyerét.
– Ez az egész ügy igen bonyolult és összetett, nem gondolod? – vont vállat. – Mit szólnál például, ha azt mondanánk nekik, hogy valamiképpen ezek a jéglakók felelősek Ryshad letartóztatásáért Relshazban?
– Szerinted ők voltak? – pislogott meglepetten Usara.
– Őszintén szólva nem hiszem – felelte Planir. – Inkább csak megpróbáltak előnyt kovácsolni a dologból. Annak alapján, amit Mellitha elmesélt, úgy tűnik, ennek a Ryshadnak az a furcsa gondolati közösség okozhatta vesztét, amely a D'Alsennin-fiú iránt kifejlődött benne. Mellitha szerint az a régi karperec, amelyet Ryshad el akart rabolni, Den Rannion címerét viselte. De azt hiszem, a jelenlegi helyzetben ez kevéssé lényeges. Te csak mondd meg egész nyugodtan Kalionnak, amit az imént hallottál tőlem Ryshadról, de előtte természetesen eskesd meg, hogy titokban tartja! Vedd a szavát, hogy olyan szorosan zárva tartja a száját, mint egy urna fedelét. Gyanakszunk, hogy ezeknek az átkozott elietimmeknek erősen benne volt a kezük abban is, hogy Ryshad eltűnt valahol a Szigetvilág tájékán, és hogy az a nyomorult éteri mágia rejti el valamiképpen a szemünk elől. Kaliontól azonnal meg fogja tudni Ely meg Galen, akik természetesen szintén titoktartást esküsznek, és amint ők is elkezdik terjeszteni a saját változatukat, a nagy pletykamalom kerekeit nem lehet többé megállítani. Így legalább lesz egy kis időnk, hogy végre a feladatunkra figyelhessünk, és előkeríthessük ezt a Ryshadot. Addigra, ha Arimelin is úgy akarja, megszerezhetjük azt a bizonyos archívumot is, és közelebb kerülhetünk hozzá, hogy kitaláljuk, miként is kellene megfejteni az álmokat, és miként fordíthatnánk őket a magunk előnyére. – Az Ősmágus nagyot sóhajtott, és újabb tisztességes adag fehér rumot töltött magának. Viszonylagos jókedvvel emelte poharát az ifjabbik mágus felé.
– Ha Arimelin is úgy akarja – visszhangozta Usara, és egy hajtásra kiürítette a poharát. – Ettől viszont még ugyanúgy aggódom miatta, mi történhetett Ryshaddal – vallotta be higgadtan.
– A Szigetvilág veszélyes hely – bólogatott Planir. – Dastennin adja, hogy ne bánjanak vele túlságosan rosszul, ne kelljen éheznie, ne üssék és ne dolgozzon láncra verve. Attól tartok, ennél többet egyelőre nem remélhetünk.

 

 

NYOLCADIK FEJEZET

Az alábbi levél a Tor Alder-ház családi archívumából származik, Toremalból, Gavallér Aleonne uralkodásának 35. évéből

 

Dardier őméltósága, a Tor Alder-ház örököse részére
Küldi: bátyja, a mondott házfeje

Drága Öcsémuram!

Örömmel tudatom veled, hogy Carrey remekül gyógyul sérüléseiből. Mindez nagy megkönnyebbülésünkre szolgál, az édesanyjának és nekem is, minthogy legkisebb fiunk nem kevésbé kedves számunkra, mint az összes többi. Bocsáss meg nekem ezért a gyengén sikerült tréfáért, azt hiszem, megtépázott idegeim közel állnak hozzá, hogy felmondják a szolgálatot.
A szerencse nem szegődött mellénk azoknak a banditáknak a felkutatásában, akik megtámadták a fiút és útitársait, ráadásul ilyen nemtelen módon. Azt hiszem, jócskán el is késtünk a keresgéléssel. Ezzel együtt még mindig osztom azt a meggyőződést, hogy egy ilyen jól szervezett és ráadásul egyenruhába bújtatott csapat nem követhet el észrevétlenül ekkora gonosztettet az Uralkodó országútjain, és nem tűnhet el csak úgy, bármiféle nyom nélkül. Azt hiszem, joggal feltételezhetem azt is, hogy ilyetén megjelenésük előre kiszámított álcázás volt, és amint végeztek ezzel a gonosz küldetéssel, azonnal elhajították parókájukat és egyenruhájukat. Lehet, hogy a Hegyek Népére akarták terelni a gyanút ezzel az álcával, minthogy ők közismerten többnyire szőkék és világos bőrűek, az évnek ebben a szakában azonban nem szokásuk az otthonuktól ilyen távol kereskedni, ezért rájuk semmiképpen sem gyanakszom.
Carrey jelenleg leginkább a kardja elvesztése miatt aggódik. Ez a fegyver, bár családi örökségünk részét képezte, valójában nem bírt túlzottan nagy jelentőséggel Házunk szárvára. Édesanyja attól fél, hogy a megrázkódtatás hatására esetleg visszatérhetnek azok az alvászavarok és rémálmok, amelyek a fiút az elmúlt évben annyit kínozták, és be kell vallanom, hogy félelmeiben jórészt magam is osztozom. Lábadozása alatt szerencsére nem jelentkeztek ezek az aggasztó tünetek, és szeretném azt hinni, hogy valóban megszabadultunk tőlük. Mindazonáltal szeretnélek arra kérni, hogy hívd össze a hadsereg tiszteit, és ismertesd velük az eseményeket. Ha a kard elrablásának széles körben híre megy, talán lehet esélyünk rá, hogy visszajut hozzánk, ha eladásra kínálják valahol. Voltaképpen nem is amiatt fáj a fejem, vissza tudjuk-e szerezni a pengét, sakkal inkább azért, hogyan nyugtassam meg a fiamat, hogy az elvesztése nem jelent szégyenfoltot reá nézve. Nagyon hálás lennék neked, ha legközelebbi látogatásod alkalmával, amely amúgy a küszöbön áll, szerét ejtenéd, hogy négyszemközt elbeszélgess vele a dologról.

 

 

Shek Kul palotája az Aldabreshi-szigetvilágban

Nyárelő 8. napja

Ismét ellenőriztem a nap állását. Úgy éreztem, már legalább annyi idő óta függ mozdulatlanul a fejünk fölött, amennyi odahaza egy egész délutánt is kitenne, de még mindig nem hallottuk meg a jelzőkürt szavát.
– Igyál! – nyomott a kezembe Sezarre egy kulacs vizet, én pedig engedelmesen az ajkamhoz emeltem.
A nap heve úgy verődött vissza a gyakorlótér csillogó homokjáról, mintha egy húspirító roston ülnénk, pedig elővigyázatosan behúzódtunk a fürdőházak árnyékába.
– Tessék, most már jó lesz. – Grival még egyszer végighúzta az olajos rongyot a kardom pengéjén, és eltette a fenőkövet.
Szemügyre vettem a pengét. Azt meghiszem, hogy jó lesz; akár meg is borotválkozhattam volna vele, ha a borotválkozás önmagában nem lett volna tiltott művelet errefelé.
– Köszönöm szépen – feleltem kissé zavartan.
Nem számítottam rá, hogy Grival is megjelenik, azt hittem, egy pillanatra sem hagyja magára Mahlit meg a kis jövevényt. Meg is lepődtem, amikor hirtelen felbukkant, és minden fölösleges ceremónia nélkül nekiállt, hogy végigellenőrizze fegyvereimet és felszerelésemet. A kardot óvatosan elhelyezte a láncingem mellett, amelyet nem akartam magamra venni, ameddig nem feltétlenül szükséges.
– Az a fickó idősebb nálad néhány évvel – jegyezte meg elgondolkodva Grival. – Ebben a hőségben, ráadásul teljes páncélzatban rengeteget fog izzadni, és remélhetőleg hamar kifárad. Ezt az előnyödre fordíthatod, ha elég ügyes vagy.
– Becsületes harcban talán az előnyömre fordíthatnám – sandítottam dühösen a homokba rajzolt jókora kör felé. – Minden erőmmel a védekezésre figyelnék, és folyamatosan mozgásban tartanám, ameddig ki nem fárad. Én azonban biztos vagyok benne, hogy mágiát fog használni. Mit gondolsz, nem volna lehetséges megkérni Shek Kult, hogy tiltsa meg neki az éneklést?
– Magam fogok panaszt tenni a fickó ellen, hátha Shek Kul hallgat rám – bólintott Sezarre. – Ha jól értem, arra készülsz, hogy a lehető leghamarabb elbánj vele.
– Mennyire tudod használni a sebesült lábadat? Ne felejtsd el, hogy egy buzogány elől kell kitérned. – Grival letörölte az izzadságot saját homlokáról. – Ez a láncing a kardcsapásokkal szemben megvédene ugyan, de a buzogány csúnya sebeket tud ütni ezen keresztül is. Ha túlságosan sokszor eltalál már az elején, elgyengülhetsz, ő pedig fölibéd kerekedik.
– Igyekszem találatot bevinni, amilyen hamar csak tudok – feleltem komoran. – Ha sikerül megvágnom, a hőségtől meg az erőfeszítéstől elég erősen fog vérezni. Abban bízom, hogy ha meggyengül, talán nem tudja használni a varázslatait.
Sezarre és Grival egyként bólintottak, arcukról le tudtam olvasni, mennyire ellenükre van, hogy gonosz mágia készül beszennyezni a harcteret.
– Ügyelj rá, hogy csak addig ontsd a vérét, ameddig a körön belül marad – figyelmeztetett ünnepélyesen Grival. – Azért vagy itt, hogy a birodalom érdekét megvédelmezd, és kiállj a megtámadott igazságért.
Egy pillanatra eltűnődtem rajta, vajon mit ért ez alatt, közben ismét fölnéztem az égre. Úgy tűnt, a nap még mindig nem mozdult el egy hajszálnyival sem.
– Vett már részt akármelyikőtök efféle harcban, amelyet az igazság eldöntéséért vívnak? – kérdeztem.
– Az ilyesmi nagyon ritka – rázta meg a fejét Sezarre. – Megértem, hogy Laio nem számított erre a fordulatra.
E burkolt dorgálás hallatán kissé elhúztam a számat. Túlságosan is tisztában voltam vele, hogy ő és Gar nyilván nagyon is jól hallották azokat a zajos élvezeteket, amelyekben Laio meg én részesítettük egymást az elmúlt éjszakán. Legnagyobb megkönnyebbülésemre mindketten pontosan ugyanúgy kezeltek továbbra is, ahogy addig, engem pedig annyira lekötött az előttem álló küzdelem gondolata, hogy el is felejtettem aggódni a történtek miatt.
– Lys Izat birodalmában láttam már hasonló igazságpróbát – pillantott föl Grival, aki éppen a kard élezéséhez használt eszközöket csomagolta vissza gondosan egy kis vászonzsákba. – Egy emberölési ügyet tisztáztak ezzel a módszerrel, de ennek már három éve.
– Mit gondoltok, miért döntött úgy Shek Kul, hogy ehhez a módszerhez folyamodik? – Kíváncsi voltam, mi a véleményük a dologról.
– Üzenetnek szánta a többi birodalom részére – jelentette ki Sezarre némi gondolkodás után. – A tudtukra akarja adni, hogy a mágiának semmilyen formáját nem tűrjük el.
– Ha ezek a varázslók férgekként akarják belerágni magukat a birodalmunkba, nem hiszem, hogy Kaeska lenne az egyetlen bolond, akit megszédítettek – tette hozzá Grival. – Az ő sorsa láttán majd elgondolkodik a többi esztelen, aki kísértést érezne, hogy a nyomába lépjen.
Jólesett hallanom szavainak magabiztosságát; mintha egészen bizonyos lett volna benne, hogy Kaeska sorsa már eldőlt. Eltűnődtem rajta, vajon igaza van-e. Meglehet, az elietimmek valóban célul tűzték ki, hogy mást is megkörnyékezzenek a Szigetvilágban, aki közel esik a hatalomhoz. Ám ha így áll a dolog, vajon mi a tervük ezzel az egésszel? Elhessegettem magamtól ezeket a kérdéseket; majd akkor foglalkozom velük, ha megérem a másnap reggelt.
– Ti is harcoltok így a szárazföldön, test test ellen? Van valamennyi tapasztalatod az ilyesmiben? – Sezarre óvatos kérdése hallatán meglepődtem, tudván, mekkora erőfeszítéssel igyekeznek mindketten folyton arra emlékeztetni, hogy most már szigetlakó vagyok, és hajdani életem teljességgel elenyészett a hegyeken túl, a hajnali ködben.
Nekidőltem a fürdőház falának, és egy pillanatra lehunytam a szememet. Fölidéztem magamban Toremal teleinek friss, fagytól csípős levegőjét, hátha az emlék enyhet nyújt a Szigetvilág nehéz, párás hősége ellen.
– Harci tudásunk próbára tétele végett harcolunk néha párban – magyaráztam. – Erre főleg olyankor szokott sor kerülni, ha a nagyuraink valamiért összegyűlnek, például egy szerződés megkötése miatt. – Úgy véltem, ennél érthetőbben nem tudom elmagyarázni Grival és Sezarre számára, mit jelent a Hercegek Gyűlése a Téli Napforduló ünnepén. – Minden nagyúr összegyűjti a legjobb vitézeit, akik párharcban döntik el, ki a legkiválóbb közülük.
A legutóbbi ilyen alkalommal, amikor mindketten részt vettünk a versengésben, Aiten nyerte el a fődíjat, egy kövér erszényt, amelyet jócskán megcsappantottak az ünneplésre fordított kiadásaink. Messire unokaöccse, Camarl őméltósága személyesen hívott félre engem az elmúlt télen, hogy megkérdezze, indulok-e a versenyen; amikor azt feleltem, hogy nem érzek kedvet hozzá, nem kérdezősködött tovább.
Hirtelen kinyitottam a szememet. Most nincs idő ábrándozásra. Mindazonáltal magamban sietve megjegyeztem, figyelnem kell, nehogy az a gazfickó a fejemre sújtson. A formális küzdelem szabályai, amelyekhez otthon hozzászoktam, tiltják az efféle ütéseket. Még jó, hogy eszembe jutott, így legalább nem ér váratlanul, ha ilyesmivel próbálkozik.
– Öltél már embert? – kérdezte Grival, és láttam rajta, hogy igenlő válaszra számít.
– Igen, ha kellett. – Érzelemmentes válaszom mindkettőjükből szapora bólogatást váltott ki.
Végre felharsant a figyelmeztető kürtszó. Mindannyian talpra ugrottunk. Nyújtógyakorlatokat végeztem, lazítgattam az izmaimat; elszántam magamat, hogy minden lehetséges előkészületet megteszek a küzdelem sikere érdekében.
Mind többen és többen gyülekeztek a gyakorlótér körül, a legkorábban érkezők igyekeztek előnyös helyekhez jutni a fák árnyékában. Néhány izgága fiatalember úgy döntött, hogy föladják árnyékos ülőhelyüket a jobb kilátás kedvéért, és egymásnak bakot tartva másztak föl a fürdőház tetejére. Egyesek mogyorót kotortak elő a zsebükből, mások vizestömlőt szorongattak. Ahogy körülnéztem, úgy vélem, a szabad szigetlakók túlnyomó többsége idesereglett a nagy alkalomra. A hatalmas kétszárnyú kapu tehát minden valószínűség szerint tárva-nyitva áll, körülötte csak úgy nyüzsögnek az emberek, nekem azonban még csak esélyem sincs, hogy észrevétlenül kisurranjak rajta. Igyekeztem elhessegetni magamtól ezt az újabb nyugtalanító gondolatot, mialatt Sezarre meg Grival már neki is álltak, hogy fölsegítsék rám páncélzatom darabjait. Megpróbáltam minden figyelmemet az előttem álló küzdelemnek szentelni.
Hirtelen mintha hangosabbá vált volna körülöttünk a zsivaj. Mindenki ugyanabba az irányba bámult, néhányan a nyakukat nyújtogatták. A mondott irányból Shek Kul érkezett meg feleségei kíséretében. A gyakorlótér távolabbi végében napárnyékoló sátrat feszítettek ki nekik, alá három karosszéket helyeztek. Gar és Laio higgadtan helyet foglaltalt, eligazgatván bokájuk körül könnyű selyemruhájuk hajtásait. Mindketten szerény, hétköznapi öltözéket viseltek, arcfestésük sem volt túl feltűnő, és alig néhány ékszert öltöttek magukra. Laio üdvözlésül felém intett, én pedig visszabólintottam neki, kissé meghökkenve nyugalmat sugárzó arcvonásain és testtartásán. Múlt éjszakai fékevesztett szenvedélye ellenére reggel ugyanúgy viselkedett velem, mint bármely más napon; és be kell ismernem, hogy ettől kissé meg is könnyebbültem.
Shek Kul a homokba rajzolt kör közepére állt. Öltözködését nagyjából ugyanaz az elgondolás jellemezte, mint a feleségeiét, és az alkalom rendkívüli voltát talán csak az a rabszolga jelezte, aki egy megfaragott, átlyuggatott dísztökkel lépett oda urához. A hadúr átvette a tököt, és szabadjára engedte azt az apró gyíkocskát, amelyet fogva tartottak benne. Minden tekintet az oktalan kis teremtményre szegeződött, amely előbb tanácstalanul poroszkált erre-arra, majd szagot fogott, és vidáman benyargalt egy virágzó bokor árnyékába. A tömeg sorain elégedett mormolás futott végig, és örömmel láttam, hogy Grival és Sezarre mosolyogva felém bólintanak. Bármit jelentett is szemükben ez az értelmetlen kis jelenet, abban legalább biztos lehettem, hogy nekem kedvez.
A nézőközönség hamarosan elvesztette érdeklődését a bokor iránt, amint Kaeska és a jéglakó is megjelentek a színen. Kacska hasonló ruhát viselt, mint Gar vagy Laio, ám arcát hosszú és meglepően sűrű szövésű fátyol takarta, amelyet díszes hajtűk egész sora rögzített a frizurájához. A gyakorlótéren át is jól láthattam, amint Laio és Gar kérdő pillantásokat váltanak egymással, majd értetlenkedve vállat vonnak.
– Miért takarta el az arcát? – fordultam Grivalhoz, aki éppen a láncinget erősítette meg a csípőmön. – Nem tudtam, hogy errefelé szokásban van az ilyesmi.
Szorítottam egyet az övemen, hogy biztosabban tartson, azután mégis inkább kiengedtem, úgy találva, hogy akadályozza a légzésemet.
Grival meglepett arcot vágott.
– Eddig még nem találkoztam ilyesmivel – felelte habozva –, a küzdelem szabályai között legalábbis nem szerepel. Talán amiatt aggódik, hogy egy óvatlan pillantása elárulja? – vont vállat.
Szavához híven Sezarre a kör közepére lépett, hogy beszéljen Shek Kullal. A hadúr felszegte fejét, majd komor arckifejezéssel bólintott; pillantása követte Sezarre kezét, amellyel az elietimm felé mutatott. Shek Kul fejedelmi mozdulattal magához intette a papot, és apró gesztusokkal kísért, szigorú beszédet intézett hozzá. Az elietimm engedelmesen bólogatott, és alázatosan meghajolt, az én előérzeteim szerint talán túlságosan is készségesen. Még mindig biztos voltam benne ugyanis, hogy a varázslás valamiképpen része a haditervének. Lassú léptekkel a felé a hely felé tartottam, amelyet számomra kijelöltek a küzdőkörben, ujjaimat idegesen hajlítgattam szoros szabású kesztyűmben, közben azon törtem a fejemet, vajon mivel próbálkozik legelőször ez a nyomorult féreg.
Az arca nem árult el semmit, szinte nem is látszott sisakja védelmében, amely hátul egészen lelógott a tarkójára, elöl pedig felgörbült a pofacsontjáig, hogy az arcát is védje. Gondosan szemügyre vettem a páncélzatát. Hasát és vállát szorosan ráerősített fémlemezek védték, mellkasának többi részét pedig szögekkel kivert bőrpáncél. Ha jól láttam, a bőrpáncélt alaposan alábélelték; nos, a viselője hamarosan úgy fog izzadni, mint a halálra hajszolt ló. Bár ami azt illeti, én is, és ez kiegyenlíti valamelyest a mérleget. Szakállam máris csapzottan tapadt össze a verejtéktől, én azonban figyelmen kívül hagytam ezt a kellemetlen körülményt. Örülnék, ha ez lenne a legnagyobb bajom az előttem álló délutánon. A pap combját hajlékony bőrvért fedte egészen a lábszárvasáig, egyetlen sebezhető pontként szokás szerint a térdét hagyván szabadon. Úgy vettem észre, nekem jobb védelmet nyújt sisakom és láncingem, különösképpen pedig az a szegecsekkel kivert bőr lábszárvédő, amelyet Grival kerített elő, ki tudja, honnan. Ezzel együtt sokkal nagyobb súlyt is kellett cipelnem, és ebben a hőségben, főként a hatalmas folyadékveszteség mellett, amellyel a verejtékezés jár, minden felesleges súly erős hátrányomra lehet, ha a harc elhúzódik. Az eddigieknél is erősebben határoztam el magamban, hogy amint lehet, dűlőre viszem a harcot. Megigazítottam a fejemen a sisakomat, a kellő helyre húzva az orrvédőt.
Miután mindketten fölálltunk a nekünk kijelölt helyre, Shek Kul is elhelyezkedett a Gar és Laio közé kikészített karosszékben, Kaeska pedig letelepedett egy hosszú, támlátlan pad egyik végében, és lehajtotta lefátyolozott fejét. Mély lélegzetet vettem, és minden más jelenlévőt kizárva igyekeztem csakis az elietimmre figyelni. A hadúr összeütötte két tenyerét; a hangos csattanást megsokszorozva verték vissza a környező épületek. Egyetlen hosszú pillanatig egyikünk sem mozdult, majd az elietimm óvatos lépést tett oldalra, és a küzdelem elkezdődött.
Kivont karddal, lassan lépkedtem, próbálván felmérni, pontosan mivel is kell szembenéznem. A pap hosszú nyelű buzogányt forgatott, gyalogos katonák fegyverét, amelynek tollas fémfejéből hegyes tüskék sora állt ki. Fekete fából faragott nyelét acélpántok erősítették. Esélyem sincs rá, hogy a kardommal védjem ki az ütéseit. De ami a legjobban megdöbbentett, az a fegyver furcsa markolata volt: soha nem láttam még ilyesmit buzogánynyélen. Szinte az egész kézfejét elfedte, kikezdhetetlen védelmet biztosítva ujjperceinek. Derékszíján háromélű tőrt láttam, és magamban még egyszer megjegyeztem, hogy jó lesz odafigyelnem a bal kezére is, amelyet hosszú szárú, fémlapokkal megerősített kesztyű védett. Nos, legalább nem fogja vele olyan könnyedén előrántani azt a bizonyos tőrt.
Tovább köröztünk egymás körül, éppen olyan távol, hogy egyikünk se érhesse el a másikat. Lábunk hangosan csosszant a porban, arcunkon máris patakokban folyt a verejték. Igyekeztem megfelelő pozícióba kerülni, hogy lesújthassak a térdére, de nem akartam megkockáztatni, hogy ameddig lefelé figyelek, esetleg – sisak ide vagy oda – a veszedelmes buzogány lyukat üssön a koponyámon.
A pap hirtelen felém mozdult, én pedig előreszegezett karddal hátráltam egy villámgyors lépést. Nem folytatta a megkezdett manővert; ehelyett csak megvető mosollyal megcsóválta a fejét. Nos, csak hadd vigyorogjon, ha azt hiszi, hogy afféle zöldfülű újonc vagyok, akit egy kis gúnyolódással ki lehet hozni a sodrából. Ha az alkalom úgy hozza, majd gondom lesz rá, hogy alaposan arcul köpjem. Szeretném látni, erre milyen képet vágna. „Többek vesztét okozta elvesztett önuralom, mint elvesztett kard” – emlékeztettem magamat a régi katonabölcsességre.
Abbahagytam a körözést, és himbálózni kezdtem egyik oldalról a másikra, ide-oda helyezgetvén a testsúlyomat. Méregettem ellenfelem egyensúlyát és testtartását. Egy fonákról elengedett alsó vágásom majdnem elérte, de az utolsó pillanatban sikerült a buzogánya végével megakasztania a kardomat. A penge megrekedt a beleakaszkodó tüskékben, az elietimm pedig egy csuklómozdulattal megcsavarta, megpróbálván kitépni a kezemből a fegyvert. Néhány pillanatig keményen huzakodtunk, végül sikerült kiszabadítanom fegyveremet, a pap pedig éppen idejében ugrott hátra, hogy elkerüljön egy vágást, amelyet a sisakja és a mellvértje közötti résbe szántam a vállán, és amely, ha nem hátrál meg, tőből lehasíthatta volna a fejét.
Az elietimmnek ismét sikerült megakasztania a pengémet, és ameddig ki nem szabadítottam, hiába kerültem közel hozzá, nem tudtam kihasználni az előnyömet. Kénytelen voltam meghátrálni, és várni az újabb lehetőségre. Ha karddal állok szemben, nem haboztam volna ennyit: gondolkodás nélkül árasztom ellenfelemre a kardcsapásokat, gondolván, előbb-utóbb majd' csak talál valamelyik, és nem törődöm a saját védelmemmel. Ebben a helyzetben azonban ez a fajta taktika kész öngyilkosság lett volna; ezzel a módszerrel aligha szállhattam szembe azzal, aki így használja a buzogányát. Már kezdtem attól tartani, hogy a jéglakó addig akarja nyújtani a harcot, ameddig a hőség és páncélzatom súlya ki nem fáraszt, és le nem lassulok. Máris elmondhattam magamról, hogy a reakcióim éppen csak egy hajszálnyival gyorsabbak az övéinél, és éppen ugyanannyival keményebbek a csapásaim, fürgébb a lábam a száraz homokban. Ezzel együtt is figyelnem kellett, nehogy elbízzam magamat.
Támadtam, hárította, villámgyorsan visszarántottam a kardomat, és még ugyanazzal az ívelt lendülettel ismét lecsaptam rá. Ismét félreütötte a kardomat, de a penge megcsúszott a buzogány nyelén, én pedig beledőltem a sújtásba, hátralöktem a jéglakót, és majdnem sikerült ledöntenem őt a lábáról. Igyekeztem kihasználni, hogy végre előnybe kerültem, és apró vágásokat zúdítottam rá, amelyeket csak üggyel-bajjal tudott kivédeni, és ezúttal nem maradt ideje rá, hogy megakassza a pengémet a buzogányával. Egy régi, jól bevált cselemmel sikerült rászednem, és telibe kaptam az oldalát a kardommal. Borotvaéles pengém belemélyedt a sötét bőrpáncélba, és bár nem tudta átvágni, az ütés ereje jócskán megropogtathatta a jéglakó bordáit. Amint hátraugrott, hogy visszanyerje egyensúlyát, úgy éreztem, végre szabad az út a térdéhez, és előre hajolva széles ívben meglendítettem a pengémet. Észrevette, mire készülök, és egy hajszálnyival megint sikerült elkerülnie, én pedig szintén meghátráltam, hogy kivédjem a visszavágását.
Ekkor éreztem meg először. Előbb csak gyenge kaparászás, azután egyre gyorsuló dobolás, mintha magabiztos ujjak keresnék a bejutást agyam belakatolt ajtaján. Összeszorítottam a fogamat, és nekiestem a gazembernek, gyors, rövid vágásokkal hintve meg mindkét oldalról, amíg csak meg nem osztottam a figyelmét, és neki nem ugorhattam a gyomra tájékának. Az utolsó pillanatban oldalt fordult, így nem találtam el, de a lendületem továbbvitt, úgyhogy ott álltunk egymásnak ütközve, hirtelenjében nem tudván mit kezdeni a helyzettel, mivel ahhoz túlságosan közel voltunk, hogy fölemelhettük volna a fegyverünket. Közvetlen közelről láttam sisakkal fedett arcát, és biztos voltam benne, hogy az ajka teljesen mozdulatlan. Bármiféle démon szabadult is el Poldrion láncáról, hogy mocskos kezével a gondolataim között kapirgáljon, nem az ő varázsszavai engedték útjára. Ám amint erre rájöttem, máris erősödött a furcsa, rágicsáló érzés odabenn, a fejemben.
Ellöktem magamtól az elietimmet, ám ő megújult erővel azonnal visszatért. Immár nem volt időm, hogy elgondolkodjak rajta, vajon ki űzi velem ezt a gonosz varázslatot: hárítottam és kitértem, minden egyes védekező mozdulatnál tovább erőlködve, hátha ismét magamhoz tudnám ragadni a kezdeményezést. Időközben azonban egyre erősödött bennem az a kétségbe ejtő érzés, hogy hátba támadtak, hogy védelmem egyre gyengül, és küzdelmem mind kilátástalanabb. Végső elkeseredésemben csapások egész viharát zúdítottam ellenfelemre, feláldozván minden elővigyázatosságomat az elsöprő támadás reményében. Kaptam is néhány horzsolást, de cserében sikerült egy-két jelentősebb vágást célba vinnem a pap karján és lábán. Elégedetten hátrébb húzódtam, vigyázva, hogy elkerüljem az árulkodó vérfoltokat a küzdőtér homokjában. Örültem, hogy végre sikerült védekezésbe szorítanom az elietimmet, és reméltem, hogy erősen vérző sebei talán meggyengítik gyengítik valamennyire.
Hirtelen olyasféle zajt hallottam a fejemből, mintha vastag szövet hasadt volna ketté. Hideg karmok kulcsolódtak az agyamra, és erősen megszorították. Megszédültem, szemem előtt elhomályosodott a forró napsütés, és lábam alatt nem éreztem többé szilárd talajt. A tömeg zaja semmivé olvadt fülemben, bukdácsoltam és levegő után kapkodtam, fejem kóválygott, térdem helyén pedig mintha jeges víz csörgedezett volna. Valamiféle megmaradt ösztöntől vezérelve sikerült félvakon is elkerülnöm egy veszedelmes buzogányütést, amely minden bizonnyal kiloccsantotta volna az agyvelőmet, ám ezután már csak tehetetlenül figyeltem, amint a gazember felkészül az újabb csapásra. Képtelen voltam akár csak megmoccanni is, pedig már láttam feltűnni arcom előtt a fekete fémpántokat, és holttá dermedve, némán küzdöttem az érzékeimet szorongató, marcangoló karmok ellen.
Kardom azonban váratlanul kivédte a csapást, és könnyedén félreütötte a támadó buzogányt. Lábfejem követte a penge mozgását, testem könnyed, kiegyensúlyozott támadóállásba helyezkedett, karom pedig villámgyorsan elindított egy sor veszedelmes döfést. Magam is csak csodálkozva figyeltem, mit teszek, miközben továbbra is elkeseredetten küzdötten, hogy visszaszerezzem az irányítást saját agyam fölött. Olyan érzés volt, mintha valaki más vette volna birtokba a testemet, hogy megvédje a jéglakó minden támadásától. Hunyorgó szemem az egyik pillanatban úgy látta, mintha egy karcsú, árnyékszerűen elmosódó kéz markolta volna a kardot saját, munkától eltompult ujjaim helyett, és ahogy az árnyékkéz a markolatra kulcsolódott, egy pecsétgyűrű jókora, kékes köve villant meg a napfényben. Agyam folyamatosan egy-két lépéssel a testem mögött botorkált, még mindig nem tudván lerázni a mágia fojtogató karmait, amelyek arra készültek, hogy magukkal rántsanak a sötétségbe. Másvalaki érzelmei fűtötték fel az ereimben száguldó vért, acélozták meg inaimat, másvalaki gyakorlata és tapasztalata irányította minden mozdulatomat. Hirtelen éberséget, elszántságot, ifjonti lendületet éreztem magamban, mindezek fölött pedig szinte megmagyarázhatatlan, mindent elsöprő gyűlöletet az elietimm és egész népe ellen; ezzel együtt azonban mintha mindvégig kívülről szemléltem volna az eseményeket, mint valami furcsa lázálomban.
A pap egyre veszített az erejéből ütéseim alatt, míg végül megcsúszott egy vértől sikamlós sárfolton, és a földre esett. Néma szemlélőként figyeltem agyam egy távoli sarkából, amint a karcsú árnyékkéz dühödt vágásokkal támad neki a hátának, fejének és vállának, miközben az elietimm ide-oda hempereg a homokban, lábával elkeseredetten kaszál, és buzogányát elejtve próbálja kivédeni a gyilkos csapásokat, amelyek egyre-másra rést találnak páncélja védelmén. A borotvaéles penge több helyen fölszakította a bőrvértet, ádázul roncsolva húst és csontot, míg a jéglakó vére már patakokban folyt a homokban. Ajkam szóra nyílt, és egy hang, mely nem az én hangom volt, tört elő torkomból: tormalin szavak zengtek rég elfeledett, ősi ritmus szerint, olyan nyelven, amellyel én legfeljebb ódon balladákban vagy a bírósági tárgyalásokon találkoztam.
– Eredj vissza az uradhoz, és vidd meg neki a hírt, hogy ez a föld a miénk! Utolsó emberünkig védelmezni fogjuk, amit magunk hódítottunk el a vadontól!
A pap rémült döbbenettel meredt rám, arca holtsápadttá vált a vér és sár maszkja alatt. Hadarva, reszkető ajakkal kántálni kezdett valamit, és a következő pillanatban egyszerűen köddé vált. Ámuló szemem előtt nem maradt más, csak vérrel szennyezett homok.
A tömeg hangosan fölzúgott, én azonban alig hallottam egyebet, mint azt; az eszeveszett ordítást a fejemben.
– Mi ez az egész? Ki vagy te? Hová kerültem?
Térdre estem, letéptem magamról a sisakot, a kesztyűt, és két kezemet kínlódva a halántékomra szorítottam, mintha ezzel ki tudnám űzni azt a pániktól áthatott hangot az agyamból. Kétségbeesetten próbáltam összeszedni minden erőmet, hogy visszanyerjem az önuralmamat. Egyszer csak eltűnt, olyan fájdalmas hirtelenséggel, hogy levegő után kapkodtam, és koponyám belsejében süket csönd visszhangzott az odakintről jövő fülsüketítő kiáltozás ellenére. A kezemre pillantottam: ismét a saját ujjaimat láttam, nem homályosította el őket semmiféle árnyék, a következő pillanatban azonban valami furcsát vettem észre a jobbomon. Gyűrűsujjam tövén furcsa lenyomat maradt, halvány folt a naptól és portól sötétlő bőrön. Aki nem ismer, azt mondta volna, hogy rendszerint gyűrűt hordok, méghozzá egy nagy, köves pecsétgyűrűt, amelyet most valamiért lehúztam az ujjamról.
– Ry-shad, megsebesültél?
Fölpillantva láttam, hogy az őrség parancsnoka álldogál fölöttem, és tágra nyílt, aggódó szemmel figyel.
– Szereztem néhány karcolást, de egyik sem veszélyes – feleltem, és hátranéztem, tekintetemmel Grival vagy Sezarre után kutatva, mivel csodálkoztam, hogy nem ők siettek elsőnek hozzám.
Nagy örömömre szolgált, amit ekkor láttam. Grival arccal a porba szorította le Kaeskát, a hátán térdelt, és éppen a kezét kötözte hátra szorosan. Sezarre a hajába markolt, keményen hátrahúzta a fejét, és a szájába gyömöszölte a fátylát. Ó, az átkozott, gonosz boszorkány! Az ő műve volt hát az a gyilkos varázslat, amely kis híján a vesztemet okozta! Ezért kellett fátyollal eltakarnia az arcát! Az a férfi pedig, aki megtanította rá, és aki elvetemült terveit sugallta, egyszerűen elmenekült, amint ügyük vesztésre állt, sorsára hagyva Kaeskát, és kiszolgáltatva őt a szigetlakók igazságszolgáltatásának, amely ki tudja, miféle szörnyű büntetést mér rá ezek után.
– Ryshad!
Shek Kul kiáltása egyszeriben elnémította a zsibongó tömeget, hogy a hirtelen támadt csöndben még a madarak csiripelése is jól hallható volt egy távoli fa irányából. Talpra kecmeregtem, noha térdem meg-megbicsaklott, mintha valaki mástól várná az irányítást, és a vértől mocskos homokon átvágva egyenest a hadúr elébe állottam.
Csodálkozásomra érzelmektől mentes hangon szólalt meg.
– Az igazság ez ellen az asszony ellen szól – mutatott Kaeskára –, aki meg fog fizetni bűneiért. A párbaj kimenetele téged igazol, én azonban még mindig látok néhány aggasztó pontot ebben az ügyben. Ez a mágus valamiért kiválasztott téged magának, és te is említetted, hogy ő és az övéi harcban állnak azzal a néppel, amely a tiéd volt, mielőtt közénk kerültél volna. – Shek Kul még jobban fölemelte a hangját, hogy a tömeg távolabbi szélein álldogálók is meghallják. – Szívből hiszem, hogy ártatlan vagy a mágiahasználat vádjában, és ezt mutatja a Rek-a-nul megjelenése is, mely kedvező előjel rád nézve. Mindazonáltal fennáll a veszély, hogy ezek az idegenek megkeresnek téged, mivel meg akarják bosszulni a társukon esett sérelmet. Nem tarthatlak itt, nem kockáztathatom meg, hogy a mágia vádja szennyezze be birodalmam hírnevét.
Laio fészkelődni kezdett ültében, de amint Shek Kul feje feléje fordult, mintha rá akarna pillantani, tüstént nyugton maradt.
Elképedve bámultam a hadúrra, mivel képtelen voltam felfogni, amit mondott.
Shek Kul karba tett kézzel végigmért.
– Amint az ítélet végrehajtatott, azonnal el kell hagynod ezt a helyet – nyilatkoztatta ki ellentmondást nem tűrően.
A következő pillanatban sarkon fordult, és méltóságteljes léptekkel eltávozott a gyakorlótérrel. Gar Laio mellé lépett, és karon fogta a lányt, mintha attól tartana, hogy egyedül nem bír talpon maradni, Grival és Sezarre pedig Kaeskát kísérték két oldalról, erősen markolva a vállát. Nem is kísérték, inkább vonszolták magukkal, azt sem engedve neki, hogy visszanyerje az egyensúlyát, amikor elbotlott, és jócskán lehorzsolták térdének finom bőrét az ösvény kavicsain.
Egy ismeretlen kéz vizestömlőt nyújtott felém, én pedig egyetlen hajtásra kiittam a tartalmát, mielőtt átvettem volna azt a kupa bort, amelyet az intéző nyújtott felém. Széles mosolyát valamelyest meghazudtolták a félelem lángjai a pillantásában.
– Gyere! – intett felém az őrség parancsnoka.
Engedelmesen követtem a katonák szállására, ahol egy csöndes sarokban levetkőzhettem és megmosakodhattam. Agyam még mindig szédülten zsibongott az események eme hirtelen fordulatától. Hamar rájöttem, hogy mindenki igyekszik biztonságos távolságban maradni tőlem. Éppen megszámlálhatatlan karcolásomat és horzsolásomat ápolgattam Sezarre sebolajával, amikor meglepett mormolás csapott föl körülöttem, arra késztetvén, hogy hátranézzek. Megfordulva meglepetten vettem észre, hogy az őrök mintha valahogyan elpárologtak volna a környékről. Az ajtóban Shek Kul állt, és tűnődve engem nézett.
– Hadd segítsek!
Felém nyújtotta a kezét, én pedig átadtam neki a sebolajas tégelyt, mivel hirtelenjében nem jutott eszembe, mi mást is tehetnék. Uralkodói intésének engedve hátat fordítottam neki, és éreztem, ahogy bemasszírozza a jótékony olajat egy különösen fájdalmas vágásba a vállamon.
– Fogalmad sincs róla, mekkora szolgálatot tettél nekem, hogy megszabadítottál Kaeskától – jegyezte meg. – Mindig is sejtettem, hogy a bátyja meggyilkolása után minden eddiginél veszedelmesebbé fog válni. Minthogy nem számíthattam többé a vele kötött házasságra, mint diplomáciai kapocsra, ő is tisztában volt vele, hogy előbb-utóbb eljön a pillanat, amikor nem tűröm tovább a kisded játékait. Annál is inkább, mivel örökösről kellett gondoskodnom a birodalom számára. Bizonyos értelemben te nagyon is jó rabszolga vagy. Tudom, hogy Laio is ugyanezt gondolja rólad, és ha több időt tölthettetek volna együtt, rengeteg mindenre megtaníthattad volna. Tudod, mire emlékeztetsz engem? Volt egyszer egy sólymom, de túl későn fogták be, amikor már szinte nevelhetetlen volt, és gorombán bántak vele. Nagyszerű madár volt: bátor, félelmet nem ismerő, villámgyors röptű, de lassú, ha arról volt szó, hogy visszatérjen az ülőfájára.
Shek Kul a vállam fölött a kezembe nyomta az apró tégelyt. Megfordultam, hogy szembenézzek vele.
– Többször észrevettem, amint a madár a távoli hegyek felé figyel – folytatta a hadúr. – Még amikor csuklya volt rajta, a lábán meg béklyó, akkor is arrafelé fordította a fejét. Végül én magam oldoztam el a kötelékeitől, és hagytam, hadd repüljön. Azt hiszem, ez az egyetlen jutalom, amely jelent valamit a te számodra is.
Szóra nyitottam a számat, ám ő fölemelt kézzel elhallgattatott.
– Mindez persze önmagában még nem lett volna elég az elhatározásomhoz, de itt van még a mágia kérdése. – Komor tekintete az enyémbe mélyedt. – Volt valami baljóslatú abban a harcban, mintha rossz előjel lenne rajtad. Nem tudnám megmondani, mi volt az, de ha nem rólad lenne szó, ha a nagy kígyó nem jelent volna meg előtted, amikor egymagad álltál a parton, azt hiszem, boszorkányság vádjával gyanúba fognálak és megöletnélek. Így azonban megelégszem azzal, hogy szabadon engedlek, feltéve, ha megesküszöl bármire, amit a te hited szerint a legszentebbnek tartasz, hogy soha, de soha még csak eszedbe sem jut visszatérni ide.
Hirtelen mintha kiszáradt volna a szám. Nagyot nyeltem.
– Esküszöm – feleltem száraz torokkal. – Dastennin fojtson vízbe, és vessen partra mezítelen hullaként, ha szavamat szegem!
Shek Kul elégedetten bólintott.
– Ez az érme szabad utat biztosít neked a Szigetvilágban – nyújtott át egy drágakövekkel díszített aranymedált, amely nemcsak hogy szabad utat, de becslésem szerint gondtalan öregséget is biztosítana, feltéve persze, hogy valaha hazaérek vele.
– Őszintén köszönöm – feleltem, mert hirtelenjében nem jutott eszembe egyéb.
– Most pedig gyerünk, öltözz fel, mert még el kell bánnunk az árulóval! – utasított komoran a hadúr. – Te vagy a vádlója, így hát a kötelességeid csak akkor érnek véget, ha ő már meghalt.
Magamra kapkodtam a ruhámat, és engedelmesen követtem, fél lépéssel lemaradva mögötte. Gyomorszorító érzés kerített a hatalmába, amint arra gondoltam, vajon minek leszek a tanúja az előttem álló órákban.
Kiléptünk a főkapun, és a tengerpart felé indultunk. Kaeska magas faemelvényen feküdt, amely cölöpökön állt valamivel az árvonal fölött, a homokban. Karját, lábát szétfeszítették és lekötözték. Erősen igyekeznem kellett, hogy arcomon ne tükröződjön semmiféle érzelem, amikor észrevettem, hogy szemét és száját viasz zárja le, és bőrén égésnyomok éktelenkednek. Orrlyuka kitágult, ahogy kétségbeesetten próbált beszívni minél többet az életet adó levegőből. Shek Kul közömbösen szemlélte egy pillanatig, majd jókora kődarabot emelt föl a fekete homokból, és Kaeska mellkasára helyezte. Az asszony összerezzent, mintha tüzes széndarab lett volna, de gúzsba kötve nem tudta lelökni magáról. Shek Kul azután odaintett nekem, én pedig habozva fölemeltem egy ököl nagyságú követ, és az övé mellé helyeztem, igyekezvén elfordítani a tekintetemet Kaeska néma fintoraitól.
– Itt maradsz, ameddig meg nem hal – jelentette ki Shek Kul, majd határozott léptekkel visszaindult a palota felé. Útközben egyetlenegyszer sem állt meg, és nem pillantott vissza.
Így hát a parton álldogálva néztem, amint újabb és újabb szigetlakók érkeznek, hogy hozzáadják a maguk terhét Kaeska büntetéséhez. Némelyük könnyezve tette, mások nyílt kárörömmel, de mindegyikük hozzátett valamennyit a teherhez, amely szép lassan agyonnyomta a nőt.
Gar valamikor a délután közepe táján érkezett meg, amikor Kaeskának már minden lélegzetvételért keményen meg kellett dolgoznia, és arcszíne egészen sápadt volt.
– Jól vagy? – kérdezte tőlem, szorosan mellém lépve a partvonal árnyékába, miután elhelyezte saját, közepes méretű szikláját a növekvő halomban.
Némán bólintottam, még mindig nem tudván felülemelkedni a kivégzés gondosan kiszámított kegyetlenségén.
– Mondd, mi a célja ennek az egésznek? – szólaltam meg halkan. – Engedjétek inkább, hogy egyszerűen csak lecsapjam a fejét a kardommal!
– A vére beszennyezné a földet – rázta meg a fejét Gar higgadtan. – A száját betapasztották, hogy senkit ne tudjon megátkozni, a szemét lezárták, nehogy a tekintetével megrontson valakit. Kaeska borzalmas bűnt követett el a birodalom ellen, a föld és annak népe ellen, és kivégzése által mindannyian osztozunk a halálában. Ha már meghalt, minden holmiját a holttestre halmozzák majd, és vele együtt égetik el, hogy ne maradjon utána semmi, ami valaha ehhez a földhöz kötötte. A tenger pedig elmossa a hamut, és vele a bűnt is.
Gar mélyet sóhajtott, karját összefonta a mellkasán.
– Tudom, hogyan vélekedtek rólunk ti, szárazföldiek – tette hozzá. – Vérszomjas vadembereknek tartotok bennünket, akik állandóan hadban állnak egymással. Valójában azonban nagyon is nagyra értékeljük az életet, és amikor ilyen módon kell valakit megfosztanunk tőle, fontosnak tartjuk, hogy a halála magáért beszéljen.
Gar, akárcsak Shek, nem nézett hátra, amikor elhagyta a partot. Némán, vágott át a szigetlakók hosszú során, akik még egyre gyülekeztek, hogy kivegyék részüket ebből a számomra felfoghatatlan rítusból.
Laio valamivel később érkezett meg, amikor a várakozók oszlopa már megritkult valamelyest. Hatalmas követ cipelt, amelynek fölemeléséhez minden erejét meg kellett feszítenie. Két karral ölelte magához; azt hiszem, valahonnan a palotából hurcolhatta idáig. Lihegve, erőlködve egyenesedett föl vele, és durván ráhajította a kupacra, amely immár szinte teljesen elfedte Kaeska testét. A megkínzott nő torkából halk nyüszítés tört föl, Laio pedig úgy ugrott hátra, mintha kígyó marta volna meg, és vadul körülnézett. Észrevett, hozzám sietett, és leült mellém a homokba.
– Azt akartam, hogy hamarabb túl legyen rajta – suttogta alig hallhatóan.
– Ez egészen biztosan hozzásegíti – nyugtattam meg.
– Hová mész most? – kérdezte Laio remegő hangon.
Kezembe fogtam apró kezét, és biztatóan megszorítottam, nem törődve vele, hogy az ilyesmi talán nem helyénvaló.
– Ne aggódj, jól elboldogulok, csak legyek kint végre a Szigetvilágból! – feleltem, és örömtelenül elmosolyodtam. – Azt hiszem, a legjobb lesz, ha visszamegyek a régi gazdámhoz.
Laio az öböl felé mutatott, ahol hatalmas gályák táncoltak a horgonykötélen, míg mások méltóságteljesen suhantak a szigeteket elválasztó csatornákon.
– Látod ott azt a bíborszín lobogót? Az Sazac Joa zászlaja. Beszélek a kapitánnyal, hogy vegyen föl a hajójára. Gondoskodom róla, hogy a holmidat összecsomagolják és fölvigyék a fedélzetre. – Azzal összeszorította a fogát, hogy ajkának remegését leplezze.
– Ez igazán kedves tőled.
– Nehogy azt hidd, hogy én találtam ki – fordult felém Laio, egy pillanatra visszanyerve régi modorát. – Shek Kul parancsolta meg, hogy vigyázzak, nehogy hátrahagyj valamit is, ami bepiszkíthatná a birodalmat.
Nos, ez legalább ésszerűen hangzott.
Laio fölkelt a homokból, és leporolta a ruháját.
– Gondoskodom róla, hogy Sezarre hozzon neked némi élelmet az útra – szólt vissza a válla fölött.
– Köszönöm – kiáltottam utána még egyszer, majd magam is föltápászkodtam, hogy még egyszer ellenőrizzem Kaeska érverését a nyakán.
A bőre már egészen hideg volt, de még mindig éreztem az élet halovány lüktetését az ujjam alatt. Sóhajtva elfoglaltam őrhelyemet, hogy folytassam a reám kimért komor, virrasztást.
Kacska három hosszú napon és éjszakán át haldoklott.

 

 

A gyarmat keleti partvidéke
Kel Ar'Ayen

Tavaszutó 34. napja, a kolónia második éve

– Milyennek találja a folyómedret, kapitány? – pillantott föl Temar gondosan rótt jegyzeteiből, amint a naptól és tengeri széltől cserzett arcú férfi megállt előtte.
A kapitány szokás szerint széles terpeszben állt, hogy egyensúlyban maradjon a hullámok hátán táncoló hajón.
– Elég kötött a mederfenék, a horgonyt egészen biztosan megfogja – biccentett a vén tengeri medve. – A jó öreg Sas biztonságban fészkelhet itt egy darabig. – Azzal elégedett arccal megpaskolta a hajókorlát időtől megfakult deszkáját. – Mindjárt szólok Meignek, hogy tartsa szemmel az árvonalat meg a folyó sodrását.
– Nagyszerű. – Temar talpra kecmergett, és kinyújtóztatta elgémberedett lábszárát. Az egyre erősebb napsütés arra késztette, hogy habozva kibújjon a zekéjéből.
Elgondolkodva méregette a széles folyótorkolatot, a sűrű erdővel borított hegyeket, amelyek meredeken ereszkedtek le a bozóttal borított partig, meg a barnászöld vizű, méltóságteljesen hömpölygő folyót, amely mintha csábítóan hívogatta volna a szárazföld belsejében rejtőzködő titkok megismerésére. A könnyű szellő a vadon buja illatát sodorta felé. Temar mély lélegzetet vett, hogy teleszívja tüdejét a tavasz illatával.
– Azt hiszem, a folyótorkolatban mindenképpen meg kellett állniuk, hogy feltöltsék a készleteiket. Mi a véleménye, Grethist mester?
A kapitány bólintott.
– Megbízható másolatokat vittek magukkal az uraság térképeiről, akárcsak mi. Az uraság akkor rajzolta azokat a térképeket, amikor az uralkodó oldalán először járt ezen a vidéken, és eddig teljesen pontosnak bizonyultak. Ezt az öblöt itt külön megjelölték, mint jó horgonyzóhelyet, ahol bőven akad friss ivóvíz, és vadászni is lehet.
Temar sóhajtva támaszkodott a korlátra.
– De hát akkor hová tűntek? Talán zátonyra futottak valahol? Felteszem, a dolgok változtak valamelyest, amióta az a térkép elkészült, például új homokpadok keletkezhettek, másokat meg elhordott a víz... Milyen öreg is lehet a térkép? Tizennyolc, talán tizenkilenc éves?
– Jól ismerem Halowis mestert – mélázott a tengerész, aki mellén összefont karral szintén a partvonal meredélyeit méregette. – Ha valaki, hát ő tudja, hogyan vigyázzon magára, ha ismeretlen vizeken hajózik. Egyébként pedig, ha zátonyra futottak volna, annak láttuk volna a nyomát. Elvégre a Szélkiáltó roncsait is megtaláltuk, pedig az, szegény, a tavalyi évben járt szerencsétlenül. Azóta eltelt egy egész tél, könyörtelen tengeri szelekkel. No igen, a rakománya szerte is szóródott az egész partvidéken.
– Éppenséggel elképzelhető, hogy viharba kerültek – tűnődött Temar. – Nagyjából Tavaszelő derekán indulhattak útnak, és nyilván senkinek nem volt kedve kivárni a Napéjegyenlőséget, hiszen az időjárás megbízhatónak látszott.
– Elég kemény vihar lehetett az, ha három ekkora hajó csak úgy eltűnt benne mindenféle nyom nélkül, és a tenger nem sodort partra egyetlen deszkaszálat, egyetlen túlélőt sem! – csóválta meg a fejét Grethist. – Egy ilyen viharnak bizony mi is megéreztük volna a szelét, meg itt a parton is látnunk kellene a tövestől kicsavart fákat és hasonlókat.
– Nos, akkor szerinted mi lett velük? – vont vállat Temar. – Megbetegedtek, meghaltak, vadállatok prédájává lettek? Hiszen legalább nyolcvan emberről beszélünk, Dastennin legyen irgalmas hozzájuk!
– Vízre tétetem a mentőcsónakot. – A kapitány szürkés-őszes szakállal benőtt állának hegyét vakargatta. – Ha partra szálltak itt, bizonyára találunk utánuk valami nyomot, tábortüzek hamuját vagy hasonlót, és talán azt is meg tudjuk állapítani belőle, mikor járhattak erre, és hányan maradhattak addigra. Ezen a nyomon talán elindulhatunk. Lehet, hogy felhajóztak ezen a folyón, hiszen jó ideig közlekedésre alkalmasnak tűnik. Végül is, ha jól sejtem, eredetileg éppen ezért indultak útnak!
– Valószínűleg igazad van – bólintott Temar, és ez az ésszerű feltételezés mintha egy csöppet enyhített volna a gyomra tájékát markolászó feszültségen. – Ezzel együtt nem tudhatjuk, mi lappang ezekben az erdőkben. Gondoskodj róla, hogy akik partraszállnak, vigyenek magukkal elegendő fegyvert, kardokat, már akinek van, akinek meg nincs, az használja a hajó felszereléséhez tartozó fejszéket. Ne tegyük ki magunkat fölösleges veszélynek!
Valamivel később Temar és Grethist a korlát mellett állva nézte végig, amint a matrózok a vízre eresztik a sekély ladikot. A folyótorkolat zöldes vizének apró fodrai hívogatóan csillogtak. A dereglye hangos csattanással vágódott neki a víz felszínének. A távoli hegyek tompán verték vissza a szokatlan hangot.
– Beszélhetnék veled néhány szót, Temar?
– Állok rendelkezésedre, kisasszony. – A fiatalember megfordult, és gondosan kiszámított mozdulattal meghajolt Guinalle felé.
A lány tudomást sem vett erről az enyhe provokációról. Szabályszerű pukedlivel felelt Temar köszöntésére, bár szemében gúnyos szikrák csillogtak. Mozdulata jobban illett volna egy előkelő selyemruhához, mint ahhoz a szürke vászonból szabott hétköznapi öltözékhez, amelyet mostanában viselt.
– Azt hiszem, baj van – kezdte minden köntörfalazás nélkül. – Érzek valami furcsát, valamiféle fenyegetést... Hogyan is magyarázzam... Olyan érzés, mint amikor azt hiszed, megpillantottál valamit a szemed sarkából, de ha arrafelé fordulsz, nincs ott semmi.
– Egy kicsit halkabban, kérlek... – Temar gyorsan körülpillantott, nem hallhatta-e meg valaki ezt a hátborzongató kijelentést, és megkönnyebbülten látta, hogy a hajón maradt matrózok a korlát másik végében állva figyelik, amint a dereglye lassan megindul a part felé. – Azt hiszem, nem igazán értem, miről beszélsz.
– Én sem, ha ez megnyugtat – vágta rá Guinalle kissé türelmetlenül. Zaklatottságát mi sem mutatta jobban, mint hogy megszokott jólneveltségét félretéve ideges mozdulatokkal igazgatta szűkre fűzött ruhájának derékrészét. – Egészen biztos vagyok benne, hogy valami baj van, de képtelen vagyok megmondani, hogy mi az. Avila meg én megpróbáltuk a gondolatainkkal átkutatni a partvidéket, hátha találunk valakit, akivel kapcsolatba tudnánk lépni. Lehet, hogy az expedíció elveszett, de azt nehezen tudom elhinni, hogy egyetlen árva lélek sem élte volna túl.
– És nem találtál senkit? – vágott közbe Temar.
– Nem erről van szó – ráncolta össze a homlokát Guinalle. – Olyan érzés, mintha sűrű ködön próbálnék átlátni... Avila szerint olyan, mintha lefátyolozott arccal akarna kiabálni.
– Te magad mondtad, hogy a Mesterség használata egy hajó fedélzetén bizonyos előre nem látható nehézségeket okozhat – emlékeztette Temar némi rosszmájúsággal a hangjában. – Meglehet, az óceán innenső oldalán eleve másképpen működnek a dolgok. Emlékszel, ott volt például az az eset a bányában, amikor a visszájukra fordultak a varázslatok.
– Ott arról volt szó, hogy rosszul kiképzett alanyok pontatlanul használták őket! – ellenkezett Guinalle. – Kétségbevonhatatlanul én vagyok az egyik leggyakorlottabb mesterséghasználó az egész Birodalomban, és az a varázslat, amellyel most próbálkoztunk, ezerszer is a segítségemre volt már. Higgy nekem, Temar, itt valami egészen másról van szó! Ismeretlen veszély leselkedik ránk, és mindannyiunknak ébereknek kell lennünk, hogy figyelmeztethessük egymást, ha csak a leghalványabb jelét látjuk! Avila is ugyanezt érzi, és ennyi nekem elég is, hogy meggyőzzön!
Temar komor arccal emelte föl a kezét, hogy csendre intse a leányt.
– Jól van, hiszek neked – felelte. – De mit akarsz tőlem, mit csináljak? Azt mondod, veszélyben vagyunk, de azt nem tudod, miféle veszély fenyeget és honnan. Nézz körül, ezek az emberek éppen elég feszültek e nélkül is. Barátaik, fivéreik voltak az elveszett hajók fedélzetén. Elég baj az nekik, hogy még mindig nem sikerült semmiféle nyomot találnunk.
Ekkor vette csak észre, hogy szavai keményebben csengenek, mint ahogy szánta őket. Megpróbált lágyítani valamelyest a következő mondatain.
– Kérlek, próbálj megérteni engem! – folytatta. – Nem arról van szó, hogy nem hiszek neked; őszintén mondom, hogy nagyon is hiszek! Egyszerűen csak nem akarom tovább rontani ezt az amúgy is rossz helyzetet azzal, hogy világgá kürtölök egy bizonytalan figyelmeztetést, hiszen tisztában vagyok vele, hogy nem tudnék mit válaszolni az emberek kérdéseire. De ha tudsz bármi biztosat mondani, amit ésszerűen el is tudnék magyarázni a legénységnek, ígérem, azonnal cselekedni fogok! Addig pedig arra kérlek, tartsd titokban ezt a dolgot. Éppen elég bajunk van e nélkül is, ne tetézd még tovább megmagyarázhatatlan félelmekkel!
Guinalle ajka keskeny vonallá szűkült a haragtól, arcán halvány pirosság futott át.
– Természetesen, méltóságos uram, úgy lesz, ahogyan kívánod! Legalábbis megteszem, ami tőlem telik. – Azzal sarkon fordult, és gyors léptekkel faképnél hagyta Temart, állát fölszegve, derekát kiegyenesítve. Csizmájának puha sarka hangosan csattogott a tisztára sikált fedélzetdeszkán.
Temar kényelmetlen érzésekkel bámult utána: egyszerre kerítette hatalmába ingerültség és lelkiismeret-furdalás. Már nem is emlékezett rá, mikor beszélgetett utoljára úgy a lánnyal, hogy valamelyikük ne próbált volna éppen megtorolni a másikon valamilyen korábbi sérelmet. Temar az utóbbi időben minden tőle telhetőt megtett, hogy elkerülje a lányt, mivel Guinalle világosan a tudtára adta, hogy nem kér a társaságából. Ez a kutatóút azonban akkora jelentőséggel bírt az egész kolónia szempontjából, hogy Den Fellaemion ragaszkodott hozzá, hogy Guinalle és a legtehetségesebb tanítványai igenis vegyenek részt benne.
– Csak nem híreket hozott neked a kisasszony? – Grethist mester sóvárgó kérdése kizökkentette Temart kételyei közül.
– Sajnos, semmi olyasmit, ami előremozdítana bennünket. – Temar igyekezett biztatóan visszamosolyogni a tengerészre.
A kapitány apró erszényt húzott elő durva vitorlavászon zekéjének zsebéből, és néhány rágni való levelet vett ki belőle, a többit meg odakínálta Temarnak.
– A fiúk kezdenek nyugtalankodni, hogy még mindig nem sikerült választ találnunk a kérdéseinkre – dörmögte. – Nem tudod, mi történt a másik expedícióval, azzal, amelyik délnek indult?
– Ó, hát persze! – Temar hirtelen mozdulattal visszautasította a felkínált leveleket, és gondolatban megrótta magát, amiért nem osztotta meg nyomban a híreit a többiekkel. – Bocsáss meg, azonnal mondanom kellett volna. A jelentésük alapján úgy tűnik, a partvonal nagyjából százhatvan mérföldön át délnek halad, azután visszakanyarodik keletnek, majd tovább északnak, ahol egy jókora folyó található. A folyó talán nyolcvan-kilencven mérföldön át is hajózható. Azt mondják, a vidék rendkívül alkalmas marhatartásra, de jóval kevesebb a faanyag, mint az északi meg a keleti területeken.
A kapitány szeme fölcsillant.
– Ez legalább ígéretesen hangzik – biccentett. – Lesz hol legeltetnünk az idei borjakat.
– Tényleg nagyon jó hírek – értett egyet Temar. – Messire Den Rannion már neki is kezdett a szervezésnek, hogy még ebben az évben új települést alapítson odalent. Amennyire a hajósok leírása alapján meg tudja ítélni, az új falu mindössze száz mérföldre lenne az eddigi kikötőtől, a bányákhoz pedig még közelebb.
– Meglehet, de azon a száz mérföldön meglehetősen goromba meredélyek is vannak, nemdebár? – nevetett fanyarul Grethist. – Én mindenesetre tengeri úton látogatok el arra az új településre, amíg nem építenek tisztességes országutat odáig!
– Szívesen leszek az utasod, kapitány – mosolygott a fiatalember.
Nem messze tőlük kiáltás hangzott fel. A tengerész felkapta a fejét, Temar pedig visszafordult a feljegyzéseihez. Lapról lapra végigbogarászta őket, míg csak meg nem találta a déli expedíció jelentését, amelyet Guinalle adott tovább neki nem sokkal azután, hogy elindultak. Guinalle egyik nem is olyan régen felfedezett tanítványa közvetítette ezeket az értesüléseket, mint ahogy minden hajó tartotta a kapcsolatot a parttal a Mesterség segítségével, nagyjából két-három naponként küldve haza az újabb híreket. De vajon mi történhetett az északi expedícióval, amelynek most hűlt helyét sem találják? Ha veszélybe kerültek, vajon a fedélzeten lévő adeptusok miért nem adtak azonnal hírt az otthonmaradottaknak? Miféle váratlan események béníthatták meg a Mesterség működését? Temar még azt sem tudta felidézni, vajon mennyire számítottak gyakorlottnak azok a mesterséghasználók, akik az északi expedícióval tartottak. Sajnálkozva gondolt rá, miért is hagyta abba olyan meggondolatlanul hirtelen a Mesterség tanulmányozását. No igen, képtelen volt elviselni a gondolatot, hogy nap mint nap Guinalle közelében kelljen lennie.
– Hajó a láthatáron!
Temar döbbenten kapta föl a fejét az árbockosárban üldögélő őrszem kiáltására, szabályosan leesett az álla a csodálkozástól. A tengerészek lökdösődve rohantak a hajókorláthoz. Temar megpróbált átkémlelni a válluk fölött, és hamarosan maga is megpillanthatta azt a karcsú háromárbocost, amely teljes vitorlázattal éppen feléjük tartott.
– Melyik hajó az? – kérdezte valaki hátulról, dühösen, amiért nem lát semmit.
– Messziről úgy fest, mint a Lazac – érkezett a válasz, amelyet egyetértő kiáltások és izgatott mormogás támasztott alá.
Temar megpróbálta szemügyre venni a gyorsan közeledő járművet, de látását elhomályosította a fölcsapó tajték. A matrózok örvendezve integettek és kiáltoztak körülötte.
– Temar! Temar!
Guinalle rémült kiáltozását hallva a fiatalember elhátrált a hajókorláttól. A tömegen átvágva a hajó tatjába vezető lépcső felé tartott, ahol Guinalle széles kézmozdulatokkal magyarázott valamit a kapitánynak. Grethist mester komor tekintettel, szemét a tenyerével árnyékolva fürkészte a rohamosan közeledő hajót.
– Semmiféle jelzés nincs a hajón – jegyezte meg zordan –, még a csúcslobogó sem. Az adott helyzetben zászlójelzéseket illenék adniuk nekünk.
– Nem tudom elérni őket, Temar! – rángatta meg a fiatalember ruhaujját Guinalle. – Valami egészen biztosan nincs rendben annak a hajónak a fedélzetén!
Temar a lány válla fölött egyenesen a kapitányra nézett.
– Nem látom a matrózaik ténykedését – folytatta kétkedő hangsúllyal Grethist. – Senki nincs a köteleknél, sem a vitorláknál.
– Mintha minden agy azon a hajón bezárult volna előttem! – ismételgette Guinalle. – Ismerek néhányat a fedélzeten lévők közül, és ilyen távolságból egészen biztosan kapcsolatba kellene tudnom lépni velük!
– Jelezz nekik, Meig! – ordította a kapitány. – Hát nem látják, hogy horgonyon vagyunk?
Az összecsődült matrózok rémülten kapkodni kezdtek, miközben a várva várt hajó vakmerő sebességgel száguldott a torkolat felé.
– Temar! – ragadta meg a fiatalember karját Guinalle. Arcán izgalom és ijedség tükröződött.
– Egyenesen oldalba kapnak bennünket! – A kapitány hitetlenkedve csóválta busa fejét. – Gyerünk, Meig, fel a horgonyt! Ti meg ott, kapkodjátok már magatokat, föl a vitorlákkal! Odébb kell állnunk az útból! Már megbocsáss, kisasszony...
A kapitány előrelépve utasításokat kezdett osztogatni, a legénység pedig egymással tülekedve igyekezett mozgásra bírni a hatalmas hajót, miközben a másik jármű egy ragadozó sebességével közeledett feléjük. Temar egyik kezével a korlátot markolta, a másikkal Guinalle karját, hogy a két hajó ütközésének ereje le ne sodorja őket a fedélzetről. Hatalmas csattanás rázkódtatta meg a bárka eresztékeit, Temar térdre esett, a lány pedig egyensúlyát elvesztve rázuhant. A köteleken csüngő matrózok közül többen kilendültek a víz fölé, és csobbanva estek le, rémült ordításuk beleveszett a fedélzeten támadt lármába. A két hajó egymásnak akaszkodva furcsa szögben megfordult, a vitorlák hasznavehetetlenül lobogtak. Temar megpróbált lábra kecmeregni, és nyakát nyújtogatva igyekezett magyarázatot keresni az események e váratlan fordulatára. Döbbenten látta, hogy a Lazac legénysége mozdulatlanul terül el a fedélzeten, helyettük ismeretlenek ugrottak elő a hajó gyomrából, csáklyákat és köteleket lóbálva. Néhány szempillantásnyi idő alatt sikerült is megakasztaniuk a felfedezők hajóját, és húzni kezdték maguk felé. Azt a matrózt, alá nem tudott idejében felhúzódzkodni a korláton, összeroppantották az egymásnak feszülő, magas hajóoldalak, de halálkiáltását elnyomta azoknak a fekete egyenruhába bújt férfiaknak a harci ordítása, akik rövid karddal és bárddal a kézben a fedélzetre ugráltak. A matrózok igyekeztek a kezük ügyébe kerülő tárgyakkal védekezni, deszkadarabokat, kötélvégeket ragadtak föl, kések emelkedtek a levegőbe elkeseredett villanással.
Temar hosszú kardját elővonva ugrott az alsó fedélzetre, és nyomban le is terített néhány vigyázatlan támadót, akik nem számítottak ilyen erős ellenfélre. Társaik meghátráltak a kiömlő vértől csúszós fedélzeten, hideg kék szemük Temart fürkészte, lenszőke fejük sápadtnak tetszett a fekete bőröltözetben. Temar csak most, jócskán megkésve jött rá, hogy valódi katonákkal áll szemben, de még mindig képtelen volt megmondani, honnan kerülhettek ide.
– Vágjátok el a köteleket! – ordította Grethist a matrózok felé, mennydörgésszerű hangja túlharsogta a harci zajt. Temar előrerohant, hogy segítségére legyen azoknak a matrózoknak, akik fennrekedtek a főárboc kötélhágcsóján, miután fölfegyverzett ellenfeleik elállták a lefelé vezető utat. Futtában éppen hogy sikerült elkerülnie egy üvöltve összerogyó fekete egyenruhást, akinek egy ácskapocs állt ki az egyik szemgödréből. Temar egy rúgással letaszította a fickót a fedélzetről, de már rohant is feléje három másik. Hosszú évek gyakorlatával a háta mögött könnyedén hárított és támadott, jó néhány ellenfelén felülkerekedve, mialatt ő maga nem kapott igazán komoly sebeket, legfeljebb azt a lapos oldalvágást, amely hosszan felhasította az inge ujját. Ez a szembesülés saját sebezhetőségével kissé kijózanította a fiút, noha bőrzekéje és vadásznadrágja még mindig jobb védelmet jelentett számára, mint a tengerészek hitvány háziszőttes gúnyája. Rajtuk még a célt tévesztett kardcsapások is vérző sebet hagytak, a vérveszteség pedig rohamosan gyengítette őket.
Temar félreütött egy feléje lendülő bárdot, és szinte ugyanazzal a mozdulattal lesújtott a fegyver nyelére, hogy szabaddá tegye a terepet saját támadása számára. Döfése a váll és a nyak találkozásánál érte az egyensúlyából kibillentett katonát, ott, ahol a bőrpáncél a leggyengébb. A borotvaéles penge könnyedén áthatolt rajta, csont recsegett, hús hasadt. A bárd koppanva hullt a fedélzetdeszkára, gazdája azonban ebből már mit sem hallott.
– Szabad fegyver! – kiáltott hátra Temar, és a lábával arrafelé lendítette a bárdot, ahol néhány matróz vállvetve küzdött az életéért. Még éppen látta, hogy egyiküknek sikerül megkaparintania, de már vissza is fordult újabb támadójához, akit egy térdvágással intézett el. Nyomában még kettő vetette rá magát, de Temarnak jobb esélye volt jóval hosszabb kardjával, és néhány vágással sikerült annyira meggyengítenie őket, hogy a háta mögött harcoló két matróz könnyűszerrel elbánhatott velük egyszerű halbelező késsel is. Ekkor vette csak észre, hogy a legénység egy része zárt alakzatot alkotva felsorakozott mögötte, és még hevenyészett fedezéket is sikerült fölhúzniuk a szerteszét heverő hordókból és egyéb faanyagból. Mozdulataikat a kikötői verekedések szertelen dühe irányította: rúgták, harapták, ütötték ellenfeleiket, igyekezvén megkaparintani az elejtett kardokat és bárdokat. Ezekkel a fegyverekkel nyilvánvalóan több esélyük volt, mint a mindenhonnan összekapkodott, harcra csak szükség esetén használható eszközökkel. A fedélzet megremegett: a Sas hánykolódva igyekezett kiszabadulni a gyilkos szorításból.
Temar háta mögött diadalordítás harsant: az egyik matróznak sikerült kiszabadítania egy csáklyát, és most győzedelmesen lóbálta a feje fölött. Hirtelen térdre esett, a fejéhez kapott, szemében rémület és fájdalom villant. Mellette harcoló társa felüvöltött, teste görcsbe rándult. Temar fejét ide-oda kapkodva igyekezett magyarázatot találni erre a váratlan fordulatra.
Hirtelen Guinalle kiáltását hallotta meg a harci zajon át. Pillantása azonnal megtalálta a lányt: a fedélzeten térdelt, ruhája szakadt volt és véres, karja egy haldokló tengerész vállára kulcsolódott. Temar gyomra összeszorult, de szerencsére egyetlen feketébe öltözött alakot sem látott a lány közvetlen közelében.
– Az a férfi, ott a hajóorrban! – Guinalle erőlködött, hogy kiáltása eljusson a fiúhoz. – A Mesterséget használja ellenünk!
Hirtelen megrázkódott, elengedte a halott matrózt, és kezét a szeme elé kapta, majd a következő pillanatban elvágódott a fedélzeten. Temar úgy érezte, egy örökkévalóságig fekszik ott mozdulatlanul, míg végre fölemelkedett, rémült szeme hatalmasra tágult sápadt arcában.
– Öld meg! – sikoltotta kétségbeesetten a lány ragadozó madárra emlékeztető, éles hangon.
Ekkor azonban már Temar is látta azt a mozdulatlan alakot, aki mereven állt a foglyul ejtett Lazac orrában. A fiatalember mély lélegzetet vett, és megpróbálta villámgyorsan áttekinteni a lehetőségeiket. A Sas legénysége egyelőre még tartotta állásait, de kérdéses, meddig. Odalent az alsó fedélzeten Meig és néhány társa kürtjelekkel igyekezett visszahívni a partközelbe ért dereglyét, amely embereinek és fegyvereinek java részét cipelte. Temar keze ökölbe szorult az elkeseredett dühtől, amint rájött, hogy az elvetemült gazemberek minden bizonnyal a közeli földnyelv mögött várakoztak a Lazaccal, és csak akkor támadtak, amikor látták, hogy a Sas legénységének fele távozik a ladikon. Lehet, hogy Guinalle nem látta őket, az a hosszú köpenyes gonosztevő azonban nyilván tudta a módját, hogyan tartsa szemmel a tormalin hajókat; meglehet, már hosszabb ideje figyelte őket. Ő volt az, aki élettelen bábfigurákká tette a Lazac egykori legénységét, és ő műveli ezt a szörnyűséget is, amellyel sem kard, sem más fegyver nem szállhat szembe.
Mintegy megerősítendő Temar gondolatait, újabb magatehetetlen alak hullott a fedélzetre a fővitorla köteleiről, és összetörve, piszkos rongycsomóként hevert el. A fiatalember nem várt tovább: fél lábbal fellépett a himbálózó korlátra, és megpróbált megkapaszkodni egy lecsüngő kötélvégben, hogy az egymásnak verődő hajótestek szilaj rángatózása a mélybe ne taszítsa. Odalent palánk recsegett, nyögtek az eresztékek, feje fölött túlfeszített kötelek pattantak, elhasadt vitorlavászon csattogott a szélben. Temar elővonta kardját, a borotvaéles penge ezüstösen csillant meg a vérfoltok alatt.
– Ki áll mellém? – kiáltotta, közben le nem vette szemét arról az egyre szűkülő résről, amely a két hajót elválasztotta egymástól. Elégedetten hallotta háta mögül a vérszomjas kiáltásokat. Egy alkalmasnak vélt pillanatban ellökte magát a korláttól, lábizmainak minden erejét beleadva a hajmeresztő ugrásba, és sikerült térdre-tenyérre érkeznie a másik hajó távoli fedélzetén. A következő pillanatban kardja már ismét támadó tartásban volt. Amint előrelépett, háta mögött tompa puffanások jelezték a többi matróz szerencsés megérkezését, akik azonnal neki is láttak, hogy minél jobb fegyvereket szerezzenek maguknak.
A lendületük azonban csakhamar megtört, amikor saját társaik nyomorúságos tetemeivel találták szemben magukat, amelyeket ide-oda gördített a süllyedő-emelkedő fedélzeten a hullámok szeszélye. A matrózok megtorpantak, tanácstalanul pillantottak egymásra.
– Rajtuk már úgysem lehet segíteni! – kiáltotta a fiatalember, igyekezvén elleplezni saját megindultságát, amint egyre-másra ismerős arcokat fedezett fel a földön fekvők között. – Magatokkal törődjétek!
Az ellenség igen gyorsan reagált erre a váratlan ellentámadásra. Egy jól szervezett különítmény már közeledett is feléjük kivont karddal a fedélzet túlsó vége felől. Temar kiegyenesedett, és feléjük fordult, bízva benne, hogy jóval hosszabb kardja ezúttal is előnyt biztosít neki, még ha azok számbeli fölényben vannak is. Támadott és védekezett, ám fél szemmel mindvégig a hajó orrában álló magas alakot figyelte. A férfi szőke haja szabadon verdesett a szélben, arany nyakravalója meg-megvillant, ahogy minden erejét és tehetségét a Sas elveszejtésére összpontosította.
Egy bárd gonosz villanással csapott le Temar fejére, ám ő könnyedén kivédte kardjának egyetlen mozdulatával, és egy újabb ütéssel hátratántorította támadóját. Kissé meghátrált, vigyázva, hogy még mindig elég helyet hagyjon a mögötte harcolóknak, majd fogást váltva a kardján ismét előrelendült, nem annyira azért, hogy öljön, inkább hogy fokozatosan visszaszorítsa az ellenfelet a hajó orra felé. Most már minden figyelmét a hosszú köpenyes férfinak szentelte, bízva a háta mögött harcoló matrózokban, meg a hajókorlát védelmében a balján. Lépésről lépésre sikerült közelebb kerülnie az ellenséges mesterséghasználóhoz, aki hirtelen szembefordult vele, két karját feléje nyújtotta, és dühtől vonagló arccal furcsa, recsegő szavakat kiáltozott feléje valamiféle idegen, ismeretlen nyelven.
A következő pillanatban Temar úgy érezte, mintha a levegő felszikrázna, és fodrozódva hullámozni kezdene körülötte, az őt körülvevő arcok elmosódtak, mintha összekarcolt üvegen át nézné őket. Lába alatt göcsörtösnek, egyenetlennek tetszett a fedélzet, mintha köves úton állna. Megpróbált hátrálni egy lépést, de képtelen volt megvetni a lábát, fülében vérszomjas vadállatok acsarkodása visszhangzott. Tarkóján fölmeredtek az apró szőrszálak, és minden idegszála azt súgta neki, hogy forduljon meg, meneküljön el, amíg nem késő. Háta mögött a matrózok rémült kiáltozása harsant föl. Temar dühödten megrázta a fejét, és elkeseredetten kutatott az emlékezetében azok után a védővarázslatok után, amelyeket Guinalle tanított neki, még mielőtt barátságuknak olyan keserűen vége szakadt volna.
– Tur ryal myn anunel – ordította, és szemét lehunyva, minden erejét megfeszítve igyekezett lerázni a mesterséghasználó szorítását az agyáról. Kínlódva kinyitotta a szemét, és úgy találta, hogy látása ismét kitisztult, sőt mi több, mintha háta mögött a matrózok is összeszedték volna magukat. Egy pillanatra eltűnődött rajta, vajon mire is szolgálhatott eredetileg ez a félig elfeledett varázsige.
Ekkor azonban hangosabbá váltak a Sas fedélzetén maradt ellenség csatakiáltásai, de mintha mégsem győzelmet, inkább döbbenetet visszhangoztak volna. Tompa remegés futott végig a fedélzeten, Temar lába elé gurítva egy újabb tengerész élettelen tetemét, majdnem ledöntve őt a lábáról, amíg össze nem szedte annyira a lélekjelenlétét, hogy félre tudja rúgni. Most már tormalin nyelven felhangzó örömkiáltások is vegyültek az ordítozásba, fenyegetések keveredtek sebtiben elharsogott átkokkal és trágárságokkal. A fiatalember a szeme sarkából látta, amint néhány fekete egyenruhás katona fegyverét elhajítva, sikoltozva menekül valamiféle láthatatlan fenyegetés elől, egyikük egyenesen a korláton vetve át magát, hogy azután soha többé föl ne bukkanjon a háborgó hullámok közül. A Temarral és embereivel szembenéző katonák is meghátráltak, és most már inkább hajlottak védekezésre, mint támadásra.
Temar visszafordult az ellenséges mesterséghasználó felé, és látta, hogy a férfi sovány, barázdált arcán harag és döbbenet keveredik. A fickó egyenesen Guinalle alakját bámulta, aki a Sas alsó fedélzetén állt, védelmező tengerészek gyűrűjében, és egyre szórta, szórta láthatatlan, romboló varázslatait a támadókra. Egy csapat fekete egyenruhás magasra emelt karddal, ordítva rohant rá, de élettelen zsákokként dőltek el, még mielőtt átverekedhették volna magukat a botok és fejszék kezdetleges védelmén.
A mesterséghasználó félreérthetetlen, fenyegető mozdulattal emelte föl a kezét, de a fedélzet hirtelen éles szögben megdőlt, kibillentvén őt az egyensúlyából. Temarnak is meg kellett markolnia a korlátot, így nem használhatta ki a helyzetet.
– A dereglye! – rázta meg a fiatalember vállát az egyik matróz.
Temar komor elégedettséggel bólintott, látván, hogy a visszatérő ladik legénysége kézben tartott fegyverrel kúszik felfelé a leeresztett kötéllétrákon a Sas fedélzetére. Friss haragjuk úgy söpörte el a támadókat, mint a viharos tenger. A Lazac ismét megvonaglott a fiatalember talpa alatt, aki csak ekkor ébredt rá, hogy a két hajót összetartó kötelek és csáklyák java részét elvágták vagy kiakasztották.
– Vissza kell mennünk a Sara!- kiáltott hátra a válla fölött.
A tengerészek hangos helyesléssel megkezdték a visszavonulást, fegyvereiket a támadókra szegezve, ügyelve minden gyanús mozdulatra. A fekete egyenruhások közül néhányan fenyegető arccal követték őket a fedélzet hosszában, mindvégig olyan távolságban maradva, hogy véletlenül se lehessen őket elérni.
– Ne vegyetek tudomást róluk! – intette társait Temar, látván, hogy a harci láz lassanként ismét hatalmába keríti őket.
A zekéje alá nyúlt, és előkereste a dobótőrét. A visszavonulásnak ez a fajtája biztonságos volt ugyan, de túlságosan lassú. A Sas új erőre kapva feszült neki a rabságban tartó köteleknek, megerősített vitorlái széltől dagadtak, és Temar hallotta, amint a csáklyanyelek recsegve hasadnak szilánkokra. Lépésről lépésre előrenyomulva a másik hajó felé, elszántan szorította a markában a dobótőrt, és fél füllel elégedetten hallotta a megmaradt legénység kiáltásait, amint kötelekkel, kinyújtott kezekkel igyekeznek a segítségére sietni.
– Készüljetek fel a hajó elhagyására – szólt oda embereinek a távolságot és a szél irányát méregetve, azon tűnődve, vajon képes-e végrehajtani, amit eltervezett.
– Készen vagyunk – jelentette egy matróz a háta mögül.
– Akkor rajta! – kiáltotta Temar. Előrelendült, egyetlen olajozott mozdulattal föl- és egyszersmind hátrarántva a kezét, elrepítve a villogó pengét a hajó hosszában. Mintha ezüstös sirály cikázott volna végig a fedélzet fölött, és a mesterséghasználó ordítva a mellkasához kapott. Kiáltására megtorpantak az előrenyomuló katonák, akik már éppen rávetették volna magukat a két hajó között kifeszített köteleken visszafelé mászó matrózokra, kihasználván, hogy azok képtelenek védekezni. A szőke fejek tanácstalanul fordultak hol erre, hol arra, Temarnak és embereinek pedig időközben sikerült szerencsésen visszajutniuk a Sas fedélzetére. A következő pillanatban kések és fejszék emelkedtek a magasba, átvágván a két hajót egymáshoz erősítő utolsó köteleket is.
– Bontsatok vitorlát, és gyerünk ki a nyílt vízre! – rendelkezett Grethist kapitány sietve.
Szavára kezek lendültek, matrózok futottak föl a kötélzeten, tenyerük még verejtéktől csúszós, ruhájuk saját és ellenfeleik vérétől mocskos. A Sas belekapaszkodott az erősödő szélbe, vitorlái kifeszültek, és egy rándulással maga mögött hagyta a Lazacot. A másik hajó fedélzetén fekete ruhás alakok kapaszkodtak a kötelekbe, ám a szél és az áramlat könyörtelenül taszította odébb a magára maradt járművet.
– Nem hagyhatjuk csak úgy sorsára a Lazacot! – tiltakozott egy hang.
– Mégis, mit kellene csinálnunk, hogy visszaszerezzük? – kiáltotta elkeseredetten Grethist. – Nem tehetünk mást, mint hogy rábízzuk azokra a gonosztevőkre, aztán majd, ha épségben visszaértünk a kikötőbe, flottillát állítunk ki, a nyomukba eredünk, és egyenként küldjük ezeket a kurafikat Dastennin színe elé!
Ez a jóslat elégedett zúgást váltott ki a legénység soraiban, átkok harsantak fel minden irányból, amint a Lazac meg-megremegve lassacskán eltávolodott tőlük.
– D'Alsennin!
Temar meglepetten kapta föl a fejét az ismeretlen hangra, és Avila Tor Arrial magas, sovány alakját látta meg a hátsó fedélzeten. A nő az összeesni készülő Guinalle felé sietett.
Temar odarohant hozzájuk, és karjánál, vállánál fogva óvatosan megtámasztotta a halottsápadt leányt.
– Vigyük a kabinjába! – Avila egyetlen fensőbbséges pillantással elhallgattatta a meglepett matrózok kérdezősködését, és előresietett, hogy kinyissa Temar előtt a kabinajtót.
A fiatalember gyengéden lefektette a lányt a keskeny ágyra, és öntudatlan döbbenettel szorongatta a kezét. Avila gyors mozdulatokkal kioldotta Guinalle fűzőjét, és lehajtotta ruhájának magas gallérját, hogy ellenőrizni tudja a szívverését a nyakán. Összevont szemöldökkel közelebb hajolt hozzá, majd megnyugodva felsóhajtott, amint megérezte a lány gyenge lélegzetét az arcán.
– Rendbe fog jönni – bólintott. – Egyszerűen csak túlságosan kimerítette magát.
Gyengéden megérintette Guinalle homlokát, gyógyfüvektől megbarnult ujjai a hófehér bőrt cirógatták.
Temar nem tudta eldönteni, dühös legyen-e a lányra, amiért ennyire kifárasztotta magát, vagy örüljön inkább, hogy nem esett komolyabb bántódása.
– Ez jellemző rá! – mormolta bosszúsan. – Azt hiszi, bármire képes egymaga! Ugye, nem ez az első eset, hogy így kimerítette az erejét? Tanulhatott volna belőle!
Avila éppen vizet töltött egy öblös edénybe, hogy megnedvesíthessen egy tiszta kendőt. Temar szavai hallatán a mozdulata félbeszakadt. Komolyan nézett vissza a fiúra.
– Guinalle azért kénytelen ilyen sokat magára vállalni, mivel nincs rajta kívül más, aki eléggé értene a Mesterséghez, és legalább a teher egy részét levehetné a válláról – jegyezte meg élesen. – Sokkal könnyebb dolga lenne, ha többen szánták volna rá magukat, hogy kitartsanak a tanulás mellett. A legtöbben sajnos feladják, amint rájönnek, hogy időt és energiát kellene szánniuk rá.
Meg sem próbálta elleplezni a megvetést a hangjában, ahogy a zsúfolt kabinon át egyenesen Temarra nézett, keze fejével kisimítva egy őszülő tincset magas homlokából.
– Megvolt az okom rá, hogy feladjam, és ráadásul a saját kötelességeim is szorítottak – tört ki Temar. Guinalle felé pillantott, akinek sápadt arcába mintha lassacskán kezdett volna visszatérni az élet. – Messire Den Fellaemion túl sokat kér tőle! – tette hozzá habozva, de már abban a pillanatban, ahogy kimondta, elszégyellte magát.
– Messire Den Fellaemion beteg – vágta rá Avila. Egy aprócska üvegből illóolajat csöpögtetett a megnedvesített kendőre, és Guinalle homlokára fektette. – Az utóbbi napokban már csak Guinalle tartja őt lábon a Mesterség segítségével.
– Ezt nem mondhatod komolyan! – A fiatalember levegő után kapkodott.
– A lehető legkomolyabban mondom. – Avila beletörölte a kezét abba a köténybe, amelyet egyszerű barna ruhája fölött viselt. – Ha Guinalle nem volna, talán már az év végét sem érte volna meg. Így aztán nem elég, hogy a saját feladatait el kell látnia, még benne is tartania kell a lelket.
– És mit tehetnék én ebben az ügyben? – kérdezte Temar, nem annyira, hogy a segítségét felajánlja, inkább azért, hogy megvédje magát a vádaktól.
Avila azonban olyan választ adott erre a költői kérdésre, amelyre a fiatalember a legkevésbé sem számított.
– Például azt, hogy nem keresel folyton ürügyet arra, hogy minél messzebbre mehess a kolóniától, és valahol a vadonban pátyolgathasd a sértett büszkeségedet meg a duzzogásodat Guinalle miatt! – vágta rá könyörtelenül. – Nyilvánvalóan te vagy Den Fellaemion egyetlen szóba jöhető utódja, fiam. Maradj mellette, és igyekezz tanulni tőle, amíg még lehet. Vállalj részt a gyarmaton folyó valódi munkából ahelyett, hogy folyton a tengeren meg a földerítetlen vidékeken csavarognál! Ha Den Fellaemionnak kevesebb teendője lenne, Guinalle is többet pihenhetne, vagy legalábbis nem kellene a két végéről égetnie a gyertyát! Szedd össze magad végre, D'Alsennin! Már régóta figyelem, hogyan viselkedsz ezzel a lánnyal. Drianon nevére, nem te vagy az egyetlen udvarló a nagyvilágon, aki valaha kosarat kapott, és Guinalle sem az első nő a világtörténelemben, aki fontosabb utat is lát maga előtt, mint hogy feleség és anya legyen!
Mielőtt meggondolhatta volna, mit mond, Temarból kitörtek rosszul elfojtott sérelmei.
– És ha jól sejtem, legfőképpen neked köszönheti, hogy erre az útra lépett, ugye? – csattant föl. – Hiszen folyton téged emleget, ha azt próbálom kiszedni belőle, miért fordult ilyen váratlanul ellenem! Csak azért, mert nem akadt, aki az oltárra fektette volna a hajfürtödet, még nem kellene elrontanod mások boldogságát!
Avila szúrós tekintettel nézett vissza rá, de a szeme sarkában mintha megbántottság könnyei csillantak volna meg.
– Férjhez mentem volna, D'Alsennin, ha a választottamat nem viszi el ugyanaz a járvány, amely a ti házatoknak is olyan sok tagját ragadta a Túlvilágra. Apám is meghalt, anyám pedig soha nem épült fel igazán a betegségből. Nekem kellett ápolnom őt az ezután következő négy évben, holott én voltam a legfiatalabb gyermek a családban, ráadásul leány, akit nem is fogadtak szívesen! Ekkora kötöttséggel a hátam mögött esélyem sem volt rá, hogy megházasodjak, főként így, hogy alig maradt valaki életben a járvány után. Ezzel együtt igazad van, valóban én tanácsoltam a lánynak, hogy alaposan gondolja meg, mielőtt összekötné az életét valakivel, gyermekeket szülne, és egyéb társadalmi elvárásoknak igyekezne eleget tenni. Köztes megoldás nincs, ezt te is tudod; legalábbis nem itt, és nem most. Neki olyan lehetőségei vannak, amelyekről én még csak nem is álmodhattam soha, és nem bírnám elviselni, hogy csak úgy félrelökje őket egy alapvetően önző fiatalember miatt, akinek először még föl kellene nőnie!
Guinalle megmozdult az ágyon, és tétova kézzel a homlokát fedő borogatás felé nyúlt. Temar egy pillanatig némán bámulta, azután – minthogy nem bízott meg annyira magában, hogy megszólaljon – sarkon fordult, és kiviharzott a kabinból.

 

 

Kereskedőszigetecske Sazac Joa birodalmában,
az Aldabreshi-szigetvilágban

Nyárelő 20. napja

Megbotlottam, ahogy a csónakból a part homokjára léptem, és majdnem elejtettem a karomra vetve cipelt csomagomat, de egyetlen kéz sem nyúlt felém, hogy segítsen.
– Köszönöm – szóltam hátra kurtán, de minthogy senki nem felelt, minden további búcsúzkodás nélkül ellépdeltem, hátra sem pillantva.
Ezzel együtt nehezemre esett volna haragudni az aldabreshiekre, bármennyire udvariatlanok voltak is velem. Kaeska szörnyű végzetének hírét őrtüzek, jelzőzászlók röpítették szét a Szigetvilágban, és Shek Kul medálja amellett, hogy szabad feljutást engedett nekem bármely tetszőleges vízi járműre, egyúttal ismertetőjelemül is szolgált: én vagyok az a gyanús szárazföldi, aki az egész kalamajkát kirobbantotta. Ezek után nem is nagyon csodálkozhattam rajta, hogy akárhová vetődöm is, nagyjából akkora szívélyességgel fogadnak, mint a leprást, aki orrát és néhány ujját hagyja ott cserében a szíves vendéglátásért.
Lassan végigsétáltam a parton, és az árbocok csúcsán táncoló zászlókat nézegettem. Próbáltam megtalálni azt a bíbor és sárga lobogót, amelyet az iménti hajó kapitánya kelletlenül megmutatott nekem a távolból, megnevezvén a következő birodalmat, amelyet át kell szelnem kínosan lassú hazautamon a Szigetvilág ezernyi apró zátonya között. Felsóhajtottam. A nap éppen akkor bukott alá egy sziklás szigetecske mögött, én pedig egy cseppet sem vágytam rá, hogy újabb éjszakát töltsek összegömbölyödve a parti homokban, reménykedve, hogy senki sem rabol ki vagy késel meg, mire felébredek.
– Messzire vetődtél otthonról, tormalin vitéz.
Meglepetten kaptam föl a fejemet erre a furcsa köszöntésre, ahhoz azonban túlságosan barátságosan hangzott, hogy a kardomért nyúljak. Legutóbbi tapasztalataimat tekintve amúgy is igen óvatosan kezdtem bánni az említett fegyverrel, alaposan meggondolva, előhúzzam-e egyáltalán, hacsak nem mindjárt egy egész különítmény elietimm támad rám teljes fegyverzetben. Megfordultam, és egy alacsony, rézbőrű fickóval találtam szemben magamat, aki meglehetősen kopottas gúnyát viselt, ellenben teli szájjal vigyorgott rám. Szakálla nem volt, a feje teteje pedig olyan kopasz, mint a lúdtojás; ha azonban büszkélkedhetett volna némi hajjal és egy rendes öltözékkel, akármelyik kikötőben mindennapos látvány lett volna a Lescariöböl környékén. Elkorcsosult tormalin kiejtésében is felfedezni véltem némi lescari zöngét.
– Ugyanez rólad is elmondható, nemdebár, barátom? – feleltem, és mélyen a szeme közé néztem.
– Talán igen, talán nem – biccentett az idegen –, noha az utóbbi időben nemigen mondhatom el magamról, hogy otthonom lenne. Hacsak nem nevezem annak a hajómat. Látod, ott is van: az Amigál! – Azzal büszkén intett az egyik alacsonyabb bárka felé, amely a keskeny tengerszoros vizén horgonyzott.
Az aldabreshi módra szerelt kötélzet, az árbocok és vitorlák furcsa elhelyezése ellenére a hajó nagyjából akkorának tűnt, mint azok, amelyek Tormalinföld folyóit járják az Öböl felé eső oldalon. Ezekről a bárkákról közismert, hogy hatalmas terhet képesek elvinni, de csak néhány ember szükséges az irányításukhoz. Ez a fejlemény már önmagában is figyelemre méltó volt, tekintve a magas, erős építésű gályák túlsúlyát az egész Szigetvilágban, de még ennél is érdekesebbnek tűnt számomra az a rengeteg aprócska, fehér szegélyű lobogó, amelyek fennen hirdették a főárboc hosszában, hogy a bárka gazdájának szabad kereskedelmi engedélye van vagy két tucat környező birodalomban.
Kifejezéstelen tekintettel fürkésztem a fickót, akinek széles mosolya egyetlen pillanatra sem hervadt le az arcáról.
– Mit akarsz tőlem? – kérdeztem karba font kézzel, éppen elég fenyegetéssel a hangomban, hogy egyszer s mindenkorra véget vessek a tét nélküli fecsegésnek.
– Nos, az a gondolatom támadt, hogy éppen egy magamfajtát keresel – válaszolta szívélyesen a furcsa kis fickó. – Tudom ám, ki vagy, tormalin vitéz! Te voltál az ifjú Laio Shek rabszolgája, és te segítettél neki azt a nyomorult szuka Kaeskát hamu képében a tengerbe szórni!
Öntudatlan mozdulattal megdörzsölte ajkát a keze fejével. Az utóbbi időben nagyon is sokszor láttam ezt a gesztust másoktól, ha rájöttek, ki vagyok.
– Tudod – folytatta –, úgy vélem, okom van feltételezni, hogy tisztességesen megfizetnél a minél gyorsabb hazaútért. Hiszen neked sem feltett szándékod, hogy a következő évszakot gályáról gályára kéredzkedve töltsd, eltűrve, hogy mindenhonnan kinéznek, és aggódva, nehogy valaki álmodban a vízbe vessen, gondolván, hátha mégiscsak mágiával fertőzött vagy.
Erős gondolkodóba estem, vajon hogyan keresi meg a kenyerét ez a fickó, ha ilyen a tárgyalási stílusa. Sajnos azonban igen hamar be kellett látnom, hogy igaza van.
– Meddig tudnál elvinni? – kérdeztem, de még mindig nem mosolyodtam el. – Elég közel a szárazföldhöz, hogy onnan már könnyen találj hajót valamelyik caladhriai kikötőbe – felelte.
Fontolóra vettem az ajánlatát. A legészakibb aldabreshi hadúr nagyjából egy emberöltővel ezelőtt űzte ki a caladhriaiakat a part menti szigetekről, és annak alapján, amit hallottam, azóta hozzávetőleg békés kereskedelmi élet épült ki arrafelé. Ha sikerül eljutnom valamelyik szélső szigetecskéig, és magam mögött hagyhatom végre az Aldabreshi-szigetvilág nyomasztó partjait, előbb-utóbb majd csak találok egy kereskedelmi hajót, amely megkockáztatja a veszedelmes, ám igen gyümölcsöző átkelést Zyoutessela felé. Ha Caladhriában tesznek partra, onnantól a szárazföldön igen hosszadalmas út áll előttem hazáig, főként most, hogy Lescar vidékén javában tombol a harci idény. De legalább küldhetek végre egy levelet Messire számára a birodalmi futárral, és még az is előfordulhat, hogy mégiscsak át tudok kelni az öblön Relshazba vagy Toremalba. Hirtelen eszembe jutott az a fél maréknyi gyémánt, amelyeket összekészített holmim között találtam: Laio búcsúajándéka. Végül is, ha nagyon akarok, akár vehetek is egy nyavalyás gályát magamnak ehhez persze az kell, hogy olyan vidékre jussak végre, ahol hajlandóak szóba állni velem.
Végigmértem az apró emberkét, azon tűnődve, vajon mennyi pénzre számít tőlem illendő fizetség gyanánt.
– Hogy hívnak? – kérdeztem egy kissé megenyhülve.
– Dev – felelte, és összetéveszthetetlen lescari gesztussal felém nyújtotta a tenyerét; azon a vidéken ugyanis az udvarias köszöntéshez hozzátartozik annak bizonygatása, hogy nem hordasz tőrt a ruhád ujjába rejtve.
– Részemről a szerencse, Dev – mondtam, miközben kezet ráztunk. – Az én nevem Ryshad.
Végignéztem az áruval és emberekkel zsúfolt parton: az apró parti dereglyék ide-oda szállították a nyílt vízen horgonyzó gályák rakományát. Távolabb, a partot szegélyező fák alatt tüzek égtek, finom ételek illata csapott az orromba. Gyomrom halkan megkordult.
– Éhes vagyok – állapítottam meg. – Az a nyomorult kapitány ragaszkodott hozzá, hogy partra tegyen, mielőtt a legénység nekifogott volna ez evésnek.
Szóról szóra ugyanez történt velem csaknem minden megállóján ennek a kényelmetlen utazásnak, és mivel ez a nagybecsű nép egyszerűen nem rendelkezett fogalmakkal arra nézve, mit jelent fizetni egy szolgáltatásért, így többnyire nem sikerült élelmet szereznem magamnak. Eközben pedig vidáman főzőcskézték körülöttem az ínycsiklandóbbnál ínycsiklandóbb ételeket, és zsákom mélyén szomorúan zörögtek a drágakövek.
– Sebaj, majd eszel velem együtt! – Dev vidáman megindult egy pálmalevelekből emelt kunyhó felé, ahol egy kövér asszony ügyes mozdulatokkal nyers tésztát csorgatott éppen egy sistergő sütőlapra. Az elkészült lepényeket aztán bőven megrakta a vevők kívánsága szerinti töltelékkel valamelyik öblös fazékból, amelyek finom illatokat gőzölögve pöfögtek mellette, a tűzön.
– Melyik a legkevésbé fűszeres? – kérdeztem elővigyázatosan, miközben Dev már kii is választott magának egy adag vörös szószban főtt hússal megtornyozott lepényt. A vörös szószt tapasztalatból ismertem: a legcsípősebb ételek közé tartozott a Szigetvilágban. Akárhonnan származzék is ez a fickó, ahhoz már mindenesetre éppen elég időt eltölthetett itt, hogy a nyelve megkeményedjen, mint a cserzett bőr.
– Szerintem egyél halat – nevette el magát, majd megmondta az asszonynak a hajója nevét.
A nő elégedetten bólintott, mintha felismerte volna az árbocrúd tetején integető zászlót.
– Egyébként mi az az „amigál”? – kérdeztem, és a lehető legnagyobb körültekintéssel beleharaptam a nekem készített lepénybe.
Legnagyobb megkönnyebbülésemre egészen ehetőnek találtam, bár még mindig nem voltam képes megérteni, miért kell az aldabreshieknek összeaprítaniuk és szószokkal leönteniük a halakat, miért nem ehetik úgy, mint más, rendes ember.
– Az amigál egy madárfajta – felelte teli szájjal Dev. – Furcsa szerzet: a fél életét azzal tölti, hogy északnak repül, a másik felében meg vissza délnek.
– Akárcsak te, ugye?
– Nagyjából úgy – ismerte be –, a különbség csak az, hogy én nem nagyon megyek Neku Riss birodalmának határain túl. – Gyors harapásokkal elpusztította a lepény maradékát, és intett az asszonynak, hogy kér még egyet. – Nos, voltaképpen hogyan kerültél abba a helyzetbe, hogy megoldd Shek Kul legfájóbb gondját?
Ezt hallván a körülöttünk állók gyanakvóan kapták fel a fejüket. Néhányan bizonyára értettek annyit tormalinul, hogy rájöjjenek, miről van szó, a többiek meg felismerték a nevet. Levelek reccsentek a földön, ahogy a túlságosan közel állók sietve elhátráltak; addigra már hozzászoktam ehhez a reakcióhoz. Nekifogtam, hogy a lehető legrövidebben elmondjam Devnek a történteket, gondolván, nem is árt, ha szigetvilág-szerte minél többen tudomást szereznek az elietimm fenyegetés híréről. Ám amint Kaeska nevét kiejtettem a számon, Dev a karomra tette a kezét.
– Töröld le az átkot a szádról, ha kimondod ezt a nevet – figyelmeztetett halkan –, és ne hívd többet Kaeska Sheknek! Most már nem fűzi kapocs egyetlen birodalomhoz sem.
Bocsánatkérően bólintottam, dühösen gondolva rá, vajon mennyi fölösleges gyanút sikerült a fejemre vonnom utam során, csak azért, mert nem voltam tisztában ezekkel a kétes szabályokkal. Ez az apró közjáték egyúttal el is döntötte a kérdést számomra: bármit kér is tőlem fizetség fejében Dev, megadom neki, feltéve persze, ha olyasmit kér, amit teljesíteni tudok. Minél előbb el akartam szabadulni ezekről a szerencsétlen emlékű szigetekről, magam mögött hagyva könyörtelen népét egyszer s mindenkorra.
– Jó, jó, de hogyan kerültél egy relshazi rabszolgaárverésre? – kérdezte élénk tekintettel Dev, amint befejeztem a mesémet.
– Éppen Relshazban jártam az uram megbízásából – feleltem némi gyanakvással. – Megtámadtak a nyílt utcán... Gondolom, rabló haramiák műve lehetett. Egyikük a hátam mögé került és leütött, és amikor legközelebb magamhoz tértem, a város börtönében találtam magamat. Az volt a legfurcsább az egészben, hogy a szemtanúk váltig állították, egy nyavalyás kereskedőt akartam kirabolni, akit ráadásul még csak nem is láttam soha életemben. Vagyis nem elég, hogy kiraboltak azok a nyavalyások, még jó kis kalamajkát is kevertek körülöttem!
– Ki hinné, hogy egy tormalin kardforgatót csak úgy le lehet ütni egy sikátorban! – vigyorgott Dev.
– Nem te vagy az egyetlen, aki hitetlenkedve fogadta a dolgot – feleltem, és elhúztam a számat. – Ráadásul attól tartok, az eset híre megelőz hazafelé menet... Az uram még csak megbocsát valahogy, de a tiszti barakkokban még akkor is emlegetni fogják az ügyet, amikor már rég kopasz leszek és fogatlan!
– Ugyan már! – biccentett kedélyesen Dev, és minthogy időközben végeztünk az evéssel, megindult a rakpart felé.
Egyenesen ahhoz a lapos fenekű csónakhoz tartottunk, amely biztonságosan partra húzva és a homokba ékelve feküdt nem messze tőlünk. Egyetlen evezőjére egy bizalmatlan képű suhanc támaszkodott.
Amint odaértünk, Dev felém fordult, és kezét a kereskedők mozdulatával akasztotta be abba a kötéldarabba, amelyet öv gyanánt használt.
– Aztán mennyit fizetsz az átkelésért, tormalin vitéz? – kérdezte, és félrehajtott fejjel végigmért.
– Mennyit kérsz érte? – feleltem kérdéssel a kérdésére.
– Az a kis függő éppen megteszi – mutatott a Shek Kultól kapott smaragdköves aranymedálra, amelyet jól láthatóan a nyakamban hordtam, miután rájöttem, hogy így legalább szóba állnak velem a hajósgazdák.
Élesen füttyentettem a fogam között.
– De hiszen ez az egyetlen biztosítékom, hogy élve hagyjam el ezeket a szigeteket – tiltakoztam. – Az életem egy leégett gyertyavéget sem ér, ha elvesztem ezt a medált!
– Ha mellettem vagy, nem érhet baj! – erősködött Dev, le nem véve szemét a ragyogó ékkövekről.
– Mi lenne, ha akkor adnám oda, ha már biztonságban partot értem, vagy átszálltam egy caladhriai bárka fedélzetére? – ajánlottam föl vonakodva, némi tanácstalan hallgatás után.
Dev csalódottan elhúzta a száját, de azért fontolóra vette a dolgot.
– A szavadat adod rá? – kérdezte végül.
– A szavamat adom, Dastennin fojtson vízbe, ha meg nem tartom! – feleltem. – Ha pedig Dastennin nem sietne a bosszúállással, tudd, hogy az uram Messire D'Olbriot. Azt hiszem, hallottál már róla. Szerinted megkockáztatnám, hogy szavamat szegem, ha az ő haragjával kell szembenéznem utána?
– Azt hiszem, meggyőztél. – Dev arcvonásai elsimultak. – Jól van, menjünk.
Megnyugodva gondoltam rá, hogy mindketten elégedettek lehetünk az alkuval. Elvégre Dev megkapta, amit akart, én pedig örültem neki, hogy senki nem tud a drágaköveim létezéséről. Laio elég nagylelkűen markolhatott bele a kincsesládájába, amikor a holmimat csomagolta: elképesztő érték feküdt a zsákom alján egy régi ingbe csavarva.
A dereglye elrugaszkodott a parttól, és hamarosan elérte Dev hajóját, amely mintha várakozással telve ringatózott volna a habokon. Keskeny kötéllétrán másztunk föl a fedélzetre, ahol kíváncsian tekergetni kezdtem a nyakamat, de nyomát sem láttam az elénk siető matrózoknak.
– Ketten vagyunk a munkára, tormalin vitéz – nevetett Dev. – úgy értem, te meg én. A társam egy jó ideje felelőtlenül megölette magát valami csetepatéban. Legalább megdolgozol a kosztodért, elvégre ha Zyoutessela vidékéről származol, nyilván elboldogulsz egy hajó fedélzetén.
– Ha jól sejtem, ezért fizetned kellene nekem – jegyeztem meg egy félmosollyal.
– Az üzlet megköttetett – vigyorgott Dev –, most már nem tudsz kitáncolni belőle!
– Szörnyű – csóváltam meg a fejem, hagyván, hadd élvezze ki gyermekded győzelmének minden cseppjét.
– Na jó, igyunk egyet! – Azzal fölemelt egy alacsony csapóajtót a hajó orrában. Az ajtó mögött szűk rakodótér nyílt, telezsúfolva kisebb hordókkal.
Dev lemászott egy létrán, és föladta nekem az egyik hordócskát, majd hátrasétáltunk egy ugyancsak szűkös kabinba a hajó tatjában. Dev az egyik függőágy felé intett. Sóhajtva dobtam le rá a holmimat. Nos, végül is úgy tűnik, ezt a hajócskát úgy alakították ki, hogy a lehető legtöbb helyet hagyják az árunak és a legkevesebbet a rajta utazóknak de ha egyszer segítenem kell az irányításában, feltehetőleg amúgy sem sok időm marad heverészni.
Dev egy támlátlan széket halászott elő a felhajtható lapú asztal alól, és értő kézzel csapra verte a kis hordót. Átvettem a felkínált fapoharat és szomjasan fenékig ürítettem, majd a következő pillanatban rémülten kapkodtam levegő után. A hordóban ugyanis, mint később kiderült, méregerős fekete pálinka volt, noha én a megszokott gyenge aldabreshi borra számítottam.
– Lefogadom, hosszú ideje nem vettél tisztességes italt a szádba – nevetett Dev, miközben én a könnyeket törölgettem a szemem sarkából.
– Miből csinálják ezt a... dolgot? – leheltem, igyekezvén abbahagyni a köhögést.
– Állítólag cukornádból. – Dev újabb adagot töltött magának, én azonban csak intettem, hogy nem kérek többet, ha nem muszáj.
Elég kevés emberben bízom meg annyira, hogy hajlandó legyek lerészegedni a társaságában, és Dev még csak közel sem került hozzá, hogy akár a lista aljára felkéredzkedjen. Ezzel együtt tagadhatatlanul kellemes érzés volt ismét valódi, erős ital marását érezni a torkom és a gyomrom tájékán.
– Eddig azt hittem, az aldabreshiek nem ismernek más italt, mint azt a lóvizeletet, amit ők bornak neveznek – jegyeztem meg.
– A tiltott dolgoknak minden korban és minden helyen szép piaca volt és lesz – állapította meg Dev elégedett arccal, én azonban nem mondhatnám, hogy osztoztam a jókedvében. Hát így állunk: minden igyekezetem ellenére, hogy elkerüljem a további bajt, alighanem egy csempészhajó fedélzetére keveredtem.
– Kissé vékony jégen sétálsz, barátom – jegyeztem meg kesernyésen. – Azt hinné az ember, az ilyesmi szokatlan ezen a forró és veszedelmes éghajlaton.
– Ne aggódj, a lábam elé nézek – jegyezte meg könnyedén.
Elfogadtam egy újabb pohár italt, és igyekeztem reménykedni benne, hogy legalább addig nem követ el semmi kirívót, amíg a fedélzeten vagyok. Végül is, ha elkapják valamiért, szerencsére még mindig nálam van Shek Kul medálja. Elhatároztam, hogy a baj legapróbb előszelére a nyakamba kapom a lábam, és eltűnök erről a hajóról, mindegy, hová s merre.
– Na jó, ezzel megvolnánk – sóhajtott kedélyesen útitársam. – Most pedig te fogsz őrködni. Nekem vissza kell mennem a partra, van még néhány lezáratlan ügyem.
Követtem a fedélzetre, és kényelmes hely után néztem, ahonnan beláthatom a partot meg a hajót. Végül letelepedtem a vitorla árnyékában, Dev pedig magához intette az egyik dereglyés legényt.
– Nagyjából mikorra szándékozol visszajönni? – kiáltottam utána, amikor a vízen táncoló ladik már irányba fordult a part felé.
– Úgy éjfél felé – pillantott az égre Dev.
Búcsút intettem neki, és elhelyezkedtem a fedélzeten. Tudtam, még nem jött el az ideje, hogy figyelmem ellankadjon, ezzel együtt tagadhatatlanul kellemesebb hangulatba kerültem, és nem csak az erős italtól. Térdemet az állam alá húztam, és karommal átfontam a lábszáramat, azután csak ültem, és bámultam a rakpart nyüzsgését. Lassan bealkonyodott, és mindenütt a kikötő mentén lámpák gyulladtak, amelyek hosszú, remegő ujjakat rajzoltak a víztükörre. A horgonyzó hajók fedélzetéről különféle hangok hallatszottak, vita és kiáltozás, aztán, ahogy besötétedett, egy-egy dal is szárnyra kapott. A csillagok lassan fordultak a fejem fölött, a holdak egykedvűen járták végtelen útjukat: a nagyobbik éppen dagadóban volt, nem sokkal lemaradva a kisebbik mögött, amely csak néhány nappal ezelőtt érte el legteltebb formáját. A gályák fokozatosan elcsendesedtek, a parti tüzek hunyorgó, vörös parázzsá hamvadtak, a part csónakoslegényei pedig sorra, egymás után kivontatták lapos fenekű dereglyéiket a biztonságot nyújtó homokba.
Hirtelen mintha zajt hallottam volna a talpam alól. Lélegzet-visszafojtva figyeltem, megismétlődik-e. Újból meghallottam: halk kaparászás, koppanás, amely kétségkívül inkább a kabinok, mint a rakodótér irányából jött. Bármely más hajó fedélzetén valószínűleg csak legyintettem volna, mondván, alighanem patkányok neszeznek odalent. Ismertem azonban azokat az oktalanul szigorúnak tetsző intézkedéseket, amelyeket az aldabreshiek hoztak, elkerülendő, hogy ezek az undok férgek betegyék a lábukat a szigeteikre. Szeszcsempészet ide vagy oda, nem hinném, hogy Dev ilyen vidáman járhatna-kelhetne a Szigetvilágban, ha csak egy incifinci patkány farka végét is megpillantaná valaki a hajóján.
A következő zaj teljesen meggyőzött. Meglehet, a patkányok igen élelmes és tanulékony élőlények, de olyat még soha nem hallottam, hogy egy rágcsáló rájött volna, hogyan nyisson ki egy fiókot. Lerúgtam lábamról a könnyű sarut, és hangtalanul, mint a vadászó macska, a csapóajtóhoz osontam. Övemből keskeny pengéjű aldabreshi tőrt vontam elő, megmarkoltam azt a foszladozó kötéldarabot, amely a kabin bejáratát nyitotta, és egyetlen rántással föltéptem az ajtót.
Elszántam magam rá, hogy ha kell, azonnal feltrancsírozom, aki az utamba kerül odabent, még ha az orromig sem látok a sötétségben. Arra a képre azonban, amely egy pislákoló gyertyacsutak halovány fényénél a szemem elé tárult, a legkevésbé sem voltam felkészülve. Fiatal lány állt előttem, csupa csont és bőr, sápadt arcában gödrökként sötétlettek karikás szemei. Mosatlan, piszkos haja vékony tincsekbe tapadva hullott alá a vállára, mint a patkány farka. Az első döbbenet után keményen torkon ragadtam: a kis szuka ugyanis a holmimat bontogatta éppen, ruháim egy része szétszórva hevert a lábánál. Fölemeltem a tőrömet, hogy jobban lássa, és erősem megráztam a lányt a vállánál fogva.
– Dastennin tegyen akárhová, mit keresel itt? – kiáltottam rá.
A lány szeme csak nagy nehézség árán állapodott meg a fénylő pengén. Zavaros tekintetében nem láttam értelmet, arca teljességgel kifejezéstelen maradt, leheletében pedig a thassin kesernyés szagát éreztem meg. Összeráncoltam a homlokomat, és gyors mozdulatokkal ide-oda lengettem a pengét az arca előtt. Kivörösödött, erekkel átszőtt szeme erőlködve igyekezett követni a sebes mozgást. Sóhajtva elengedtem, azon tűnődve, vajon mennyit fogott föl zavaros agya a történtekből, miféle fantáziaképeket ültetett a helyemre űzött képzelete. Erősen reménykedtem benne, nem dönt úgy valamilyen számomra ismeretlen oknál fogva, hogy, mondjuk, kétfejű kutya vagyok, és nem kezd el segítségért kiabálni.
– Repi miatt ne aggódj, nem bánt senkit – hallottam meg hirtelen Dev hangját a hátam mögött. – Thassint vagy tahnt keres, mindegy neki, rágni való levelekkel is beéri. – Döbbenten láttam, milyen gondtalan és vidám a fickó arca. – Még ahhoz sincs elég esze, hogy megpróbáljon bármi mást ellopni tőled – tette hozzá nyugtatónak szánt hangon.
– Az ég áldjon meg, Dev, miért nem szóltál róla? – dühöngtem. – Meg is ölhettem volna!
– Biztosra vettem, hogy egy ideig nem tér magához! – mentegetőzött Dev, és néhányszor elhúzta a tenyerét a lány kifejezéstelen arca előtt. – Takarodj az ágyba! – kiáltott rá, kinyitva előtte a középső rakodótérbe vezető ajtót. Hangja, magatartása olybá tetszett, mintha egy neveletlen kutyát kellene megfegyelmeznie.
A lány második felszólításra engedelmesen kibotorkált az ajtón, lustán dörzsölgetve a karját, ahol nekiütötte az ajtófélfának. Tétova léptekkel átvágott a raktéren, és leheveredett egy kupac ócska takaróra a fal mentén. Dev megvető arckifejezéssel nézett utána.
– Ki ez a lány? – csattantam föl, amint kettesben maradtunk. – Cégérnek használod a csempészáruid számára?
– Valahogy úgy – felelte Dev nyugodtan, majdhogynem szenvtelenül. Kibújt az ingéből, és a függőágyába vetette magát. Gondtalan arccal elnyújtózkodott. – Ha adsz neki egy kis serkentőt, hogy magához térjen, két vállra fektetve is egész jó hasznát veszed – tette hozzá vidáman. – Szolgáld csak ki magad nyugodtan, ha kedved szottyan rá. Bármit megtesz neked, ha azt hiszi, hogy cserében újabb utazást kaphat az árnyékok közé.
Amit erre legszívesebben feleltem volna, azt Dev biztosan nem teszi zsebre, de nem láttam értelmét vitába bocsátkozni vele. Mogorván visszatömködtem szétszórt holmimat a zsákomba, a száját szorosan bekötöztem az általam ismert legbiztosabb csomóval, azután fölakasztottam az egészet egy magas kampóra a mennyezet alatt. Mielőtt elaludtam volna, igyekeztem arra gondolni, hogy ez a kétségbeejtő hajó mégiscsak az egyetlen reményem, hogy a halálnál valamivel gyorsabban hagyjam el ezeket az elátkozott szigeteket.
Valamivel hajnal után felvontuk a horgonyt, és Dev komoly hozzáértésről tett tanúbizonyságot, amikor baj nélkül kivezetett bennünket a csatorna vizén veszteglő gályák rengetegéből. Bármit gondoltam is róla magamban, azt el kellett ismernem, hogy remek hajós. Utasításai szerint kezeltem a köteleket, és egy idő után a főzés feladatát is magamra vállaltam, amint rájöttem a saját káromon, hogy Dev a kelleténél egy kicsit jobban vonzódik az erős ízekhez. Repi pedig még néhány percre sem került soha olyan állapotba, hogy nyílt láng közelébe lehetett volna engedni.
Összegöngyöltem a láncingemet, és elhelyeztem a zsákom fenekén; ékköveim biztonságban lapultak a láncing szövetébe tekerve. Ügyeltem rá, hogy csupán egyszerű vászoninget viseljek, ne nézzek az arcába senkinek, és összességében véve olyan észrevétlen maradjak, amennyire csak tudok. Shek Kul medálját a ruhám alá rejtve hordtam, többek között azért, hogy Dev nehogy idő előtt rátegye a kezét valahogyan. Nem hiszem, hogy túlságosan erős kísértésre lett volna szüksége az elhatározáshoz, hogy átvágja a torkomat egy csöndes éjszakán. Esténként mindig megvártam, amíg elalszik, mielőtt magam is álomra hajtottam volna a fejemet, reggelenként pedig időben felébresztettem magamat katonaidőmből származó beidegződésemmel.
Lassan haladtunk észak felé az aprócska szigetek végeláthatatlan során át. Itt-ott horgonyt vetettünk néha: hol olyan nyüzsgő kikötőkben, mint ahol először találkoztam Devvel, hol pedig elhagyatott partokon, ahol sötét tekintetű fickók eveztek felénk recsegő dereglyéiken, hogy szót váltsanak útitársammal. Igyekeztem kimaradni az üzleteiből, és csak akkor léptem partra, ha feltétlenül szükséges volt: például az olyan gyakori alkalmakkor, amikor Dev újabb és újabb rossz arcú ismerősei megjelentek a hajón, és a fedélközbe vitték Repit, hogy a kedvüket töltsék vele.
Ahogy telt-múlt az idő, egészen más színben kezdtem látni a Szigetvilágot, mint ahogy Laio lefestette nekem. No igen, hiszen már korábban is figyelmeztettem magamat, hogy ne bízzak meg feltétlenül az értékítéleteiben... Ezzel együtt gyakran eszembe jutott, vajon hogy vannak Laio és Gar, Mahli és a kisgyerek. Tíz vagy talán még annál is több évet töltvén Messire szolgálatában, lassanként hozzá kellett szoknom, hogy beilleszkedem és ismerősöket szerzek különböző helyeken, majd alig egy évszaknyi idő után örökre magam mögött hagyom őket. Mégis biztos voltam benne, hogy Laio emléke mindig is megindultságot vált majd ki belőlem, és nem csupán azért, mert nekem adta a testét és az ékköveit. Még az is felmerült bennem, vajon tisztában van-e a nagylelkűen nekem ajándékozott ékszerek valódi értékével. Bármennyire más hitben nevelkedett is, mint én, magamban megfogadtam, hogy amint legközelebb Drianon oltára mellett vezet el az utam, feltétlenül égetek némi tömjént Laio emlékére, kérve, hogy az istennő oltalmazza meg őt a gyermekágyban. Grival és Sezarre is megérdemel tőlem egy kiadós tömjénáldozatot, noha nehezemre esett volna eldönteni, hogy Trimon vagy Talagrin áldását kérjem-e rájuk.
Efféle gondolatokkal szórakoztattam magamat, valahányszor a kis hajó fedélzetén folyó élet túlságosan is megfeküdte a gyomromat. Igyekeztem szemet hunyni afölött, ami körülöttem történik, és elővigyázatosan elhallgattattam magamban a lelkiismeret hangját, valahányszor a neveltetésem azt parancsolta volna, hogy védjem meg Repit Dev kíméletlen háborgatásától. Szegény lányra rossz napok jártak, különösen olyankor, ha Dev valamelyik üzletfele hajlandóságot mutatott az erőszakra.
– Békén hagyhatnád szerencsétlent legalább addig, amíg összeszedi magát! – dörrentem rá egy napon Devre, aki az öntudatlan lány mellett térdelt, és füstöt fújt az orrába. Repi bal arcán jókora, lilás zúzódás éktelenkedett.
A fölparázsló levelek nehéz szaga engem is ingerültté tett, ráadásul egyre jobban aggódtam, hogy ha egy szép napon véletlenül a kelleténél tovább tartózkodom a Dev keltette füstben, esetleg megint elszabadulhatnak azok a szörnyű hangok a fejemben. Éppen elég bajom volt azokkal az egyre élénkebb és érzékletesebb álmokkal is, amelyek során végigélhettem az ifjú D'Alsennin újabb és újabb képtelen kalandjait. Még csak az kellene, hogy ismét megkaparintsa az agyamat; most már tudtam, hogy az ő hangját hallottam, amikor megmérkőztem a jéglakók papjával. Ha akár csak a leghalványabb reményem is lett volna rá, hogy alkalmas fegyvert szerezzek magamnak, alighanem a tengerbe hajítottam volna D'Alsennin kardját egy nyugodalmas éjszakán, még ha Messire haragjával kell is szembenéznem, amiért így semmibe veszem értékes ajándékát. Sajnos azonban kénytelen voltam belenyugodni, a Szigetvilág nem olyan hely, ahol az ember fia fegyvertelenül utazgathat.
Dev vállat vont, és hangos koppanással ejtette vissza Repi fejét a fedélzetre.
– Ez a hülye tyúk megint beszívott valamelyik hordóból, és tahnnal keverte – dörmögte. – Nem csodálom, hogy Ful elvesztette a türelmét. Ezzel az erővel akár egy szalmazsákot is szuttyongathatott volna.
Legszívesebben ráordítottam volna, de inkább szorosan összeharaptam a fogamat, lenyelvén az ajkamra toluló szavakat. Kibámultam a korlát fölött a part vonalára. Biztonságos öbölben horgonyoztunk, amelynek senki még a tájékán sem járt rajtunk kívül. A part menti fák valahogy sűrűbbnek látszottak az utóbbi időben megszokottaknál; jobban hasonlítottak azokhoz; amelyeket Caladhria déli tájain látni. Ha jól számítom, még néhány nap, és megszabadulok erről a kellemetlen emlékű bárkáról.
– Mit szólsz egy kis füsthöz? – érdeklődött kedélyesen Dev. – úgy látom, nem tudom magához téríteni Repit, döglött libát tömni meg nincs kedvem. – Azzal közelebb lépett a füstölőjéhez, és újabb leveleket dobott a parázsra. Mélyeket szippantott a füstből, majd felém kínálta a szarukürtbe illesztett apró fémtálkát.
Elutasítólag ráztam meg a fejemet, és odébbléptem a csípős füst útjából.
– Pedig kívánod, nem igaz? – Dev furcsán nevetett, pupillája kitágult, szeme körül sötét árnyék nyújtózkodott, ahogy a füst mérgező ereje szétterjedt a vérében.
Válaszra sem méltattam. A legrosszabb az, hogy voltaképpen igaza volt. Az utóbbi időben túl sokszor csapott az orromba a keserű füst, hogy felébressze bennem a sóvárgást, amelyről azt hittem, hogy már régen magam mögött hagytam. A végén már azon kaptam magamat, hogy ürügyet keresek, hadd szagoljak még egy kis füstöt, és azt bizonygatom magamnak, végül is miért ne ízlelhetném meg a thassint, ha már egyszer itt van az orrom előtt. Csábított a lehetőség, hogy legalább egy kis időre ismét megszabaduljak magamtól, elszökjek Kaeska halálának emlékétől, amely nem hagyott nyugodni, félretegyem az aggodalmakat, vajon hogyan fogadja majd Messire legutóbbi kalandjaim hírét, és ne kelljen azon rágódnom, vajon beismerjem-e furcsa álmaimat D'Alsenninnel és az ő elveszett gyarmatával kapcsolatban, és ezáltal még jobban belevesszek a varázslók intrikáiba, vagy lelkiismeretlenül tagadjam le az egészet. Voltak éjszakák, amikor csupán a félelem tartott vissza végzetes elhatározásomtól, hogy ha a mérges füst meggyengíti akaraterőmet, talán örökre elszabadul bennem ez a D'Alsennin, bármiféle kísértetté lett is, aki féltékenyen őrzi átkozott kardját, mint ahogy én őrzöm őt szorosan elzárva az agyamnak abban a bizonyos hátsó szögletében.
Legnagyobb csodálatomra a következő napon Dev egyáltalán nem mutatta a másnaposság tüneteit, és meglehetősen derűs hangulatban bírta indulásra a kis hajót.
– Ma kimegyünk a nyílt vízre – jelentette be vidáman reggeli közben. – Egy kicsit keményebb munkánk lesz, és jobban kell ügyelnünk a szelekre.
– Akkor tartsd odalent Repit a fedélközben – feleltem kurtán –, vagy kösd pórázra.
Dev úgy nevetett, mintha valami elsőrangú tréfát hallott volna tőlem. Inkább hátat fordítottam neki, és igyekeztem teljes figyelmemet a kötélzetnek és a vitorlák irányításának szentelni. Apró bárkánk nem a nyílt tengerre termett, és kissé aggódva figyeltem, amint elhagyjuk a szigetek védelmét, és nekivágunk az ismeretlen, végeláthatatlan víztömegnek.
– Fogd a kormányt, és állítsd szélbe a hajót! – kiáltott rám Dev.
Rohanvást engedelmeskedtem, mivel a fedélzet vészjósló recsegésbe kezdett, ahogy Dev elhagyta őrhelyét, és megindult előre. Megragadtam a kormánylapát nyelét, de nyomban ki is csúszott a kezemből, amint észrevettem hogy útitársam ujjai között vöröses derengés gyullad, és a bíbor szikrák rubin fénybe vonják sötétbőrű arcát.
– Hiszen te varázsló vagy, te nyomorult! – kapkodtam levegő után, közben végre sikerült elérnem a kormánylapátot, és egyenesbe állítottam a hajót.
– Úgy ám – vigyorgott Dev. – Egyenesen az Ősmágusnak tartozom felelősséggel, és ha úgy akarom, a Tanácsban is helyem van – tette hozzá hanyagul, és karját az ég felé emelte. Mozdulata nyomán vörös tűzoszlop szökkent fel a fejünk fölé. – Egyelőre azonban nem vágyom a tanácsi tagságra. A világért sem cserélném el ezt az életet semmi másra: hajózgatok a szigetek között, megvan a saját útvonalam, az üzletfeleim... És ha útközben megtudok egyet s mást, amire Hadrumal bölcseinek szükségük lehet, hát annál jobb nekem. Azt hiszem, az idei telet ott töltöm. Ajnározni fognak, hiszen nagyszerű ajándékot viszek nekik: téged!
Döbbent arckifejezésem láttán csak még hangosabban nevetett.
– Azóta kereslek és kutatlak, hogy Shek Kul vitorlát bontott Relshazban! – folytatta. – Mégis, mire számítottál? Az Ősmágus hagy téged csak úgy elveszni a Szigetvilágban, és azután megfeledkezik rólad? Azt hiszed, nem tudja, mit hordasz odabent a fejedben? És az sem véletlen, hogy az egész elietimm horda téged hajkurászik, meg azt a kardot!
Immáron nem is igyekezett elleplezni kárörömét. Ha legalább egy aprócska sziget lett volna látótávolságon belül, biztos, hogy átvetem magam a korláton, és úszom akármeddig. Inkább szembenéztem volna a víz mélyén lappangó veszélyekkel, mint azzal a sorssal, amelyet Dev szánt nekem. Elkeseredett haragomban tettem egy lépést az öntelten vigyorgó fickó felé, ám ekkor a hajótest billenése észre térített. Visszaléptem, és megmarkoltam a kormánylapátot.
– Tormalin hűbéres vagyok, és jobb, ha tudod, te csirkefogó, hogy nem tartozom engedelmességgel senki másnak, mint az uramnak – vicsorogtam rá. – Ha Planir látni akar, először is hozzá kell fordulnia, és majd ha Messire D'Olbriot úgy parancsolja, ott leszek.
– Megnyugodhatsz, úgy parancsolja – vihogott Dev. – Már alá is írta és lepecsételte. Téged, barátom, rövid időn belül kétszer adtak el: először az árverésen, ott Relshazban...
Kevés kellett volna hozzá, hogy szájon vágjam, ám ekkor egy távoli hajó vitorlája tűnt föl a látóhatáron. Tormalin hajó volt, háromárbocos, szögletes vitorlájú, olyasféle, amilyet nap mint nap láttam Zyoutessela óceán felőli partjain. A napfénytől hunyorogva igyekeztem kikémlelni, milyen lobogó leng a főárbocon, kétségbeesetten reménykedve benne, hogy a D'Olbriot-címert látom meg rajta. Csak tessék, próbáljanak meg azok az átkozott mágusok leszedni Messire hajójáról, ha akarnak! Nem hittem Dev meséjében, mivel képtelen voltam elképzelni, hogy Messire D'Olbriot a beleegyezésem és megkérdezésem nélkül másvalaki szolgálatába rendelne, főképp nem az Ősmáguséba.
A háromárbocos kedvező szelet kapott, és gyorsan közeledett hozzánk. Fittyet hányva Dev tiltakozásának, odalöktem neki a kormányrudat, és a fedélközbe rohantam, hogy összekapkodjam a holmimat. Mire visszatértem, a hajó már olyan közel volt, hogy megláthatták az integetésemet.
A jóval magasabb tengerjáró fedélzetéről ledobott kötélre szorosan rákötöttem a zsákomat, és intettem a tengerészeknek, hogy felhúzhatják. Kötéllétra hullott a lábam elé, én pedig nem haboztam megragadni.
– Hé, nem tartozol nekem valamivel az utadért? – ordítozott Dev félig fenyegetve, félig gúnyosan.
Fölléptem a létrára, és egyik karommal beleakaszkodtam, csak azután fordultam vissza Devhez.
– Szerinted tartozom? – néztem a szeme közé.
– Azzal a medállal rengeteg hasznot hajthatnék az Ősmágusnak! – Dev most az egyszer komolynak látszott. – Egyébként is megesküdtél, hogy nekem adod!
Nos, ez kétségtelen. Úgy véltem, nem érdemes szavamat szegnem egy ilyen kis mitugrász csirkefogó miatt, így hát megvető arccal kiakasztottam nyakamból a medált, és a fedélzetre hajítottam. Dev kapzsi marokkal kapott a csillogó ékszer után. Éreztem, hogy a harag váratlanul fölfortyan bennem, és gyors léptekkel mászni kezdtem fölfelé a kötéllétrán, mielőtt még megölném a nyomorult gazembert.
Egy tengerész előzékenyen fölsegített a háromárbocos fedélzetre. Modora és öltözete alapján ő lehetett a hajó kapitánya.
– Te meg Dev nem kedvelitek túlzottan egymást – állapította meg tréfálkozó tekintettel.
– Mocskos kis senkiházi! – dörmögtem, visszanézve a másik hajó felé. Úgy döntöttem, egy jó ideig semmiféle tény nem ingathat meg ebbéli véleményemben.
– Ugye, ismered a mesét arról a maskarásról, akinek arcára nőtt az álarc, midőn egyszer tudatlanságában megsértette Ostrin vendégszeretetét? – mosolygott a kapitány. – Nos, valami ilyesmi történt szegény Devvel is. Hosszú, hosszú időn át kellett szerepet játszania, elkerülendő, hogy mágiahasználatért elevenen megnyúzzák...
Néztem, ahogy az apró bárka távolodóban egyre táncol a hullámok és a szél kénye-kedve szerint. Bármit mondjanak is Devről, nem tudják tisztára mosni előttem; Repi gyötrését például nem lehet egyszerű álcázással magyarázni. Sajnos, most már sem én, sem bárki más nem tehetett volna semmit a magából kifordult lány megmentéséért, és kellemetlen érzéseimet megpróbáltam azzal a gondolattal háttérbe szorítani, hogy legalább egyszer s mindenkorra megszabadultam Devtől.
– Mi az úti célotok? – fordultam a kapitányhoz. – Melyik van közelebb: Relshaz vagy Col? Tulajdonképpen azt sem tudnám megmondani, hol is járhatunk pontosan.
A kapitány elnevette magát.
– Már megbocsáss, barátom, de egyik sem – felelte. – Parancsot kaptunk, hogy teljes vitorlázattal azonnal hajózzunk Hadrumalba.
– Hadrumal várhat! – vágtam rá, mivel ismét eszembe jutott, mekkora kincset rejtegetek a zsákom mélyén. – Messire D'Olbriot hűbérese vagyok, és kötelességem a lehető leghamarabb jelentést tenni neki. Busásan megfizetlek, ha elviszel a szárazföldig, és partra teszel a legközelebbi kikötőben.
– A Szigetvilág minden kincséért sem szegülnék szembe az Ősmágus parancsával! – rázta meg a fejét a tengerész. – Te pedig, barátom, jössz velünk Hadrumalba, akár tetszik, akár nem!

 

 

KILENCEDIK FEJEZET

Részlet a Tengerészek Céhének Archívumából, Peorle-ból Obrim Eschale mester levele fiához. Kelt: Kurtalábú Inshol uralkodásának 10. évében

 

Dastennin áldása legyen rajtad, Pennel, és mindazokkal, akik tevéled hajóznak.
Határtalan aggodalommal hallom, hogy a tavaszi áradás idején utazást tervezel Hadrumalba. Hallgass rám, édes fiam, és messzire kerüld el még a környékét is annak az átkozott szigetnek! Hidd el, bármilyen remek hajós légy is, soha nem fogsz megérkezni a partjaira. Hát nem jöttél-e rá magadtól is, hogy a varázslók, akik a maguk kénye-kedve szerint alkották meg maguknak e búvóhelyet, csak azokat a hajókat engedik a közelébe, amelyeket ők jónak látnak? Soha nem találod meg e titokzatos szigetet, soha nem jutsz át a partjait övező mágikus védelmen! Azt kockáztatod csupán, hogy vízbe fúlsz az egész legénységeddel együtt, vagy elszabadult vitorlákkal, hasznavehetetlenné vált kötélzettel a holdak kénye-kedve szerint hányódsz.
Több tengerésszel is volt alkalmam beszélni, olyanokkal, akik nem átallották elfogadni az Ősmágus tallérjait, hogy cserében a szigetvárosba vigyék azokat a szerencsétlen ifjakat, akik úgynevezett tanoncidejüket voltak hivatottak megkezdeni a dölyfös öreg mágusok keze alatt, sokszor családjuk és környezetük akarata ellenére. Néhányuk azt mesélte, hogy napokig hajózott, de hírét-hamvát sem látta a szigetnek, majd hirtelen sűrű köd szállott rá, amelyet még a legerősebb szélvihar sem volt képes elsodorni. Majd a köd hirtelen szertefoszlott, és ott állott előttük a legendás varázslósziget egy kőhajításnyira. Más hajósok mágikus erejű tengeráramlatokról regélnek, amely hirtelen megragadja a hajót, ide-oda löki, fittyet hányva szélnek és vitorlázatnak, majd váratlanul partra veti. Nincs két hajó, amelynek ugyanannyi ideig tartana az utazás, nincs két kapitány, akinek a feljegyzései megegyeznének, csupán egyetlen dolog biztos: amint a hajósok átvették az Ősmágus fizetségét, és vitorlát bontottak, az első három napon még csak véletlenül sem pillantják meg a napot. Napvilág van, félre ne értsd szavam, az eget azonban sűrű pára takarja szem elől, hogy még véletlenül se lehessen számításokat végezni a helyzet és a hadadási irány tekintetében.
Ezek a mágusok nem akarják, hogy bárki is megtalálja őket, fiam. Tartsd tiszteletben az akaratukat, mert ha nem teszed, a haragjukkal kell szembenézned. Hiszen te is hallottad, akárcsak én, azokat a vérfagyasztó történeteket a felbosszantott varázslók agyafúrt bosszújáról. Ugye, nem akarod, hogy a szemed túlérett paradicsomként robbanjon ki az üregéből? Ugye, nem akarod, hogy elfojthatatlan tűz eméssze el hajódat a vízvonaltól az árboc hegyéig? Hát mit gondolsz, miért száműzték Hadrumal varázslóit a távoli tengerekre, ha nem azén, hogy megóvjanak bennünket emberfeletti erejüktől és fékezhetetlen hatalomvágyuktól? Ne tévesszen meg az Ősmágus aranyának csillogása, fiam, ne vakítson el annyira, hogy ne lásd meg tőle a Hadrumal partjait övező veszélyeket, amelyek gonoszabbak, mint bármely alattomos zátony.
Mi célod lenne ezzel az utazással? Ezeket a varázslókat nem érdekli a hétköznapi emberek élete. Nem kereskednek velük, nem csereberélnek árukat, hacsak olyanokkal nem, akik elég őrültek hozzá, hogy az életüket kockáztassák átkos tanaik szolgálatában. Azt mondom, fiam, jobban teszed, ha egyenest a Szigetvilág felé hajózol, nem nézvén se jobbra, se balra, és reménykedsz benne, hogy nem akadsz a barbár hadihajók lékverőinek újába. Hát nem tanultál tőlem bölcsességet azon hosszú évek alatt, amíg mellettem szolgáltál? Hogyan akarsz így édesanyád szeme elé kerülni?

 

 

Hadrumal titkos szigetvárosában

Nyárelő 29. napján

Hadrumal nagyobb volt, mint gondoltam. Nem mintha pontos elképzelésekkel rendelkeztem volna arra nézve, mit is várok; tulajdonképpen leginkább valamiféle kietlen, köves zátonyra számítottam megközelíthetetlen, nyaktörő partokkal, amelyek sívó szikláira az örök viharok korbácsolta zúgó hullámok vetnek fehéren habzó tajtékot. Ehelyett hosszúkás, lapos földnyelv tárult a szemem elé zöldellő erdőkkel, füves lankákkal, párás mezőkkel, amelyeken nagy távolságból is ki tudtam venni néhány legelésző állatcsordát. Ahogy a bárka befordult velem, kedvetlen utasával egy kis folyó elkeskenyedő torkolatába, dokkokat és rakpartokat pillantottam meg, távolabb raktárakat és hajóépítő műhelyeket, akárcsak bármely partvidéken Coltól Toremalig, ahol a tengerparti területek ura ilyen módon próbál hasznot húzni az átmenő hajóforgalomból.
Forró nyári nap volt, így nem is meglepő, ha déltájban csend honolt a kikötőben, csupán néhány rakodómunkás lézengett a rakparton, akik készséggel nyúltak kikötőkötelünk után, amint hatalmas bárkánk lomhán a partnak simult.
Komor gondolatok közt hányódva könyököltem a korlátra, ám ekkor hirtelen ismerős hang ütötte meg a fülemet.
– Ryshad, csakhogy itt vagy!
Lepillantottam. Shiv állt odalent a rakparton, és vidáman integetett felém, én azonban nem osztoztam a lelkesedésében. Mosolytalanul fordultam felé, és egy kimért bólintással viszonoztam a köszöntését.
– Köszönöm az utat, kapitány – bólintottam oda a hajó parancsnokának némi iróniával a hangomban, miközben lefelé tartottam a fedélközbe a holmimért. – Hát innen hová hajóztok?
– Colba – felelte gondtalan arccal a kapitány.
– Megtennéd, hogy eljuttatod ezt a levelet a birodalmi futár kezéhez? – nyújtottam át neki egy négyrét hajtott, gondosan lepecsételt küldeményt. – Egy levél, anyámnak – magyaráztam.
– Szíves örömest – biccentett a tengerész.
Nos, legalább ezzel az egy gonddal kevesebb nyomta a vállamat. Sokat tépelődtem rajta, ki legyen a levelem címzettje: Messire vagy inkább Camarl, akiben talán több együttérzést ébreszthetne siralmas történetem. Végül azonban mégis az előbbi mellett döntöttem. Majd ha belerázódtam valamelyest az itteni életbe, meglátom, tudom-e hasznát venni ezeknek a varázslóknak az üzenetek továbbításában.
– El sem tudod képzelni, mekkora megkönnyebbülés ismét látni téged! – lapogatta meg a vállamat Shiv. – Gyere velem, egyenesen Planir elé viszlek!
– Muszáj? – kérdeztem vonakodva.
Úgy döntöttem, a legjobb lesz, ha már az első pillanattól fogva világossá teszem a számukra, hogy rabszolgaként töltött napjaim egyszer s mindenkorra véget értek, amint átléptem Shek Kul birodalmának határát. Annak ugyan nem lett volna értelme, hogy a hajó kapitányán töltsem ki a mérgemet, elvégre ő tehetett a legkevésbé erről az egészről. Ő egyszerűen csak parancsot teljesített, ebbe bele kellett törődnöm. Most azonban egyre jobban éreztem, ahogy a harag lassanként növekszik bennem. Ha Planir azt hiszi, hogy megvett engem, akár a testemet, akár a gondolataimat, hát csodálkozni fog, mennyire rossz alkut kötött.
– Planir szeretne találkozni veled – magyarázkodott Shiv. – Gratulálni akar szerencsés megérkezésedhez, és kíváncsi rá, mi történt veled az úton. Tudod, rengeteget megtudhatunk a kalandjaidból; csupa olyasmit, amit később felhasználhatunk az elietimmek ellen. A dolog egy percig sem várhat!
Komoran bólintottam. Nos, rendben van; ha Planir ragaszkodik hozzá, éppenséggel beszámolhatok neki a történtekről. Elvégre minél előbb megtudja, amit akar, annál előbb szabadulhatok erről az átkozott szigetről, és hazamehetek végre. Hirtelen eszembe jutott, vajon merre lehet Livak. Már éppen meg akartam kérdezni Shivtól, de ahogy hozzáfordultam, az arckifejezése valahogyan furcsának tűnt.
A varázsló hosszúkás, beesett képén nyomát sem láttam ugyanis annak a szerény kétkedésnek, amely korábban annyira jellemezte őt. Meglepően magabiztosnak tűnt, és ettől valahogy távolabb éreztem magamtól, mint azelőtt. Egyenes szálú, fekete haját az álla vonaláig vágatva viselte, finom anyagból varrt köpönyegét díszes öv fogta össze. Egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy még most is szövetségesemnek tekinthetem-e őt, hogy biztos lábbal áll Hadrumal földjén. Ezért aztán úgy döntöttem, ráérek később tudakozódni Livak hogyléte felől.
Vállamra vetettem a zsákomat, és Shiv nyomában megindultam a folyó felé, melynek mocsaras lapályát zömök lábakon álló, széles híd szelte át. A híd kövezett útba torkollott, amelyre maga Misaen is büszke lett volna: megfaragott kőlapok illeszkedtek egymásba, és a domború úttest két oldalán sekély árok vezette le az összegyűlt csapadékot. Nagyon igyekeznem kellett, hogy ne üljön ki arcomra a csodálat a varázslók városának láttán. Elvégre Zyoutessela vagy Toremal mellett akkorkának tűnt csupán, mint egy kisebb mezőváros.
A köves út széles, lankás lapályon hömpölygött végig, amelyen itt-ott szürke kőből épült, jókora, többszintes házakat láttam. Hegyes, piros cseréptetők koronázták az épületeket, sarkaikon gyakran emelkedtek tornyok, apró őrbástyák, és nem egyszer olyasmi is a szemembe tűnt, hogy erős kőfal keríti egybe a házat és a melléképületeket. Hamarosan az lett az érzésem, mintha egész Hadrumal várna és figyelne. Egy idő után már kifejezetten nyomasztott a látvány, mintha az épületek fenyegetően magasodnának fölibém, ám ekkor a nap néhány percre kibukkant egy átvonuló felleg mögül, és az egész város csodálatos változáson ment keresztül. Hirtelen felragyogtak a kőfalak, szinte hívogató, barátságos aranyfényben úsztak, és a legközelebbitől a legtávolabbiig, ameddig a szem ellátott, ékkövekként csillantak meg az ablakok. Azután elmúlt a pillanat, de a szemem most már más látványt keresett: észrevettem végre azokat az apróbb kunyhókat, boltokat és műhelyeket, amelyek a kérlelhetetlen, fenyegető külsejű erődök között meghúzódtak. Ezekben a hatalmas házakban lakozik tehát az az ősi tudás, amelynek Hadrumal a hírét köszönheti. Ezzel együtt meglepett, hogy a város egészét nem veszi körül fal, az egyszerű népet védendő; velük vajon mi lesz, ha veszély közeleg? A varázslók nyilván rájuk is gondoltak valamiféle mágikus védelemmel, én azonban korántsem voltam biztos benne, mennyire is tekinthető ez hatásosnak.
Önkéntelenül lelassítottam lépteimet, és azon kaptam magam, hogy jócskán lemaradtam Shiv mögött. Meg kellett állnia, hogy bevárjon, és csodálkozó arcot vágott, látván, hogy mennyivel megelőzött. Kellett egy kis idő, amíg beértem: kezem fejével megtöröltem a homlokomat, és zsákomat átvetettem egyik vállamról a másikra. Zsúfolt volt az utca, legkülönfélébb életkorban lévő férfiak és nők futottak a dolgukra, akikben csupán egyetlen közös vonás volt: mindannyian roppant öntudatos képet vágtak.
– Erre gyere! – Shiv befordult egy kőből épült, régi boltív alá, és átvágott egy belső udvaron, amelynek hiányos kövezetén kényelmetlenül meg-megcsusszant a sarum.
Shiv benyitott egy ajtón, és fürge léptekkel, könnyedén felszaladt a sötét tölgyfa lépcsőkön. Vonakodva követtem, külön rálépve minden egyes lépcsőfokra, miközben azon tépelődtem, vajon mit is mondjak ennek a sokat emlegetett Ősmágusnak.
– Ryshad Tathel! Mennyire örülök, hogy láthatlak! – Planir az asztalnál ült, és egy bőrkötéses-könyv fölé görnyedt éppen, amikor Shiv kopogás nélkül benyitott a nehéz tölgyfaajtón. Az Ősmágus felpattant ültéből, kezét üdvözlésre tárta.
Éppen csak bólintottam köszöntésképpen. Planir nem sokat változott, amióta legutóbb láttam, és ugyanolyan volt, ahogyan emlékeztem rá: magas, sötét hajú, finom vonású, és első látásra szokás szerint fiatalabbnak tetszett a koránál. Tekintetéből most sem tudtam kiolvasni semmit, gondolatai, tetteinek indítékai rejtve voltak előlem és bárki elől, akárcsak a kisebbik hold sötét oldala. Közelebbről meghatározhatatlan stílus szerint öltözködött, talán tormalin vagy solurai, ruhája nem volt sem hivalkodóan díszes, sem hétköznapi. Nem gyakorolt rám különösebb hatást, hiszen hozzászoktam az olyan nemesek látványához, akik azzal akarnak kitűnni a rangban alacsonyabbak közül, hogy megpróbálják túlöltözni őket. Többségüknek nem sikerül.
– Nagyon aggódtam, amikor meghallottam, mi történt veled, de mindenki biztosított róla, hogy ha létezik olyasvalaki, aki képes épségben kikeveredni még egy ilyen nehéz helyzetből is, hát az te vagy. – Planir szélesen rám mosolygott, majd egy polcos szekrényke felé intett, amelyen finoman csiszolt kristálypoharakat és különféle palackokat láttam. – Mivel kínálhatlak meg?
Erős volt bennem a kísértés, hogy sört kérjek, csak hogy lássam, milyen arcot vág.
– Köszönöm, nem iszom – feleltem végül. Csak tartsa meg magának a drága löttyeit meg az átlátszó szívélyességét.
– Foglalj helyet. – Planir ismét letelepedett a székébe, és fél kézzel az asztalra könyökölt. Arcán még mindig ott ült az a barátságos mosoly. – Nagyszerű munkát végeztél, Ryshad. Mi magunk még abban sem voltunk biztosak, érinti-e egyáltalán az elietimm fenyegetés az Aldabreshi-szigetvilágot, noha erősen gyanakodtunk, és ebben közrejátszott mindaz az értesülés is, amelyet többek között te szállítottál nekünk az elmúlt évben. Nos, most ismét jó okunk van rá, hogy hálásak legyünk neked. Éppen csak gyanítani kezdtük, hogy az elietimmek arrafelé ólálkodnak, és még arra sem volt időnk, hogy egyáltalán tervet dolgozzunk ki ellenük, te máris a helyszínen voltál, és olyan botrányt csaptál körülöttük, hogy ezentúl mindenki gyanakvással fogadja őket azon a vidéken. Saedrin előbb veszti el a kulcscsomóját, mint hogy akadjon valaki, aki még egyszer hajlandó legyen összeesküvést szőni velük!
– Puszta véletlen volt. – Leültem egy székre, de csak azért, hogy ne kelljen tovább a vállamon tartanom a nehéz zsákot. – Ahogy az is véletlen, hogy életben maradtam. Nem tápláltam olyan irányú illúziókat, hogy bárki is a segítségemre sietne.
Planir hátradőlt a székében, és a mosoly elpárolgott az arcáról.
– Megértem, hogy cserbenhagyva érezted magad – szólalt meg komolyan –, de hidd el, mindent megpróbáltunk az érdekedben. Dev nem az egyetlen ügynököm a Szigetvilágban.
Nem feleltem. Sőt, azzal sem törődtem, vajon észreveszi-e az arcomon átsuhanó megvetést Dev neve hallatán.
– Na jó, akkor hát halljuk a történetedet – mondta Planir.
Fölkelt a székéből, és ahhoz az alacsony asztalkához lépett, amely a Hadrumal tornyaira néző egyik magas ablak alatt állt.
– Relshazban eladtak rabszolgának, egy aldabreshi hadúr vett meg az egyik feleségének, a másik feleségét pedig kénytelen voltam bevádolni, mert csak ezen az úton menthettem meg a bőrömet.
Összefont karral vártam, vajon mit szól az Ősmágus ehhez az elbeszéléshez. Shiv, aki a kihűlt kandalló párkányának támaszkodott, figyelmeztető arcot vágott, de nem vettem tudomást róla.
– Ennél sokkal többről van szó, és ezt te is nagyon jól tudod! – Planir szintén karba fonta a kezét, és végre felhagyott eddigi mézesmázos hangvételével. Ez a fordulat őszinte megkönnyebbülésemre szolgált. – Gyanítjuk, hogy az elietimmek felelősek mind a te rabszolgává tételedért, mind azért, hogy eladtak Shek Kul feleségének. A kardról van szó, Ryshad. Sejtettük, hogy fontos lehet, de az a kötődés, amely benned kifejlődött a fegyver iránt, túltesz minden eddig látott eseten. De még ha nem így állnánk is, az elietimmek viselkedése akkor is jó bizonyság a kard fontosságára. Olyan elkeseredetten akarták megszerezni, hogy még az álcázásról is elfeledkeztek, és nyíltan fölfedték a szándékaikat.
Nem mondhatnám, hogy meggyőzött ezzel az érveléssel. Sokkal inkább hajlottam arra a magyarázatra, hogy az ifjú D'Alsennint valami más esemény ébreszthette föl bennem még ott Relshazban, és az elietimmek csak a maguk javára fordították a történteket. Elvégre a varázslók a maguk részéről ugyanezt szándékoztak tenni, vagy tévednék?
– Vagyis, ha jól értem, én voltam a bárányka, akit kötéllel a lábán kihajtottak az erdőszélre, hogy előcsalogassák a farkasokat – jegyeztem meg.
– Nem szándékosan tettük, de beismerem, hogy nagyjából ezt a hatást értük el vele – bólintott zavartalanul Planir. – Most pedig azt szeretnénk megtudni, vajon miért volt olyan fontos nekik ez a kard, hogy ennyi mindent kockára tegyenek érte.
– Ha a kard kell, máris a tiétek – vontam vállat. Tudtam, hogy Messire nem haragudna rám a fegyver elvesztése miatt, legalábbis azután nem, hogy az én nézőpontomból is megismerte ezt a szerencsétlen történetet. – Kereshettek valaki mást, aki megálmodja D'Alsennin álmait a kedvetekért.
Planir egy félmosollyal megcsóválta a fejét.
– Attól tartok, kedves Ryshad, ez a dolog korántsem ilyen egyszerű. Ha már egyszer kapcsolatba kerültél a karddal meg a gazdájával, nincs visszaút, nem adhatod át valaki másnak. Egyedül te hallod meg az ifjú D'Alsennin életének visszhangjait, senki más, még ha egy egész hadsereget hívatnánk is ide, hogy tegyenek próbát a karddal.
Kőkemény arcvonásokkal bámultam vissza rá.
– Most, hogy felébredt az agyadban, már az sem ment meg tőle, ha erőszakkal eldobod magadtól a kardot – folytatta Planir. – Hidd el nekem, ezt az egészet most már éppen annyira nem lehet visszacsinálni, mint ahogy a törött tojásból sem lesz soha egész.
Komor tekintettel Shiv felé pillantottam, tudtára adva, hogy ezért kettőnknek is lesz még némi elszámolni valónk. A varázsló halványan elvörösödött, és tekintetét lesütötte a jegyzeteire.
Végül Planir törte meg a feszült csendet.
– Nos, most pedig talán hozzáláthatnánk, hogy kihámozzunk valami értelmet mindabból, ami a tudomásodra jutott. Mondd csak, mennyit tudtál meg arról a férfiról, aki a kardot birtokolta? Tudsz nekünk mondani valamit a gyarmatról és arról, mi lett a sorsa?
– Édeskeveset – vontam vállat kifejezéstelen arccal.
Planir átlapozott egy nagy kupac pergament, végül előhúzott egy lepecsételt levelet, és minden további magyarázat helyett a kezembe nyomta. A fogam összeszorult, amint felismertem rajta Messire D'Olbriot pecsétjét. Feltörtem a barnásvörös viaszt, és legnagyobb meglepetésemre Messire gyakorlatlan kézírásával találtam néhány sort.

 

„Dastennin adja, hogy ez a levél elérjen téged, Ryshad, és hogy épségben kerülj ki a Szigetvilág veszedelmei közül. Nem állítanám, hogy mindent értek, amit elmondtak nekem mindenféle elveszett mágiáról meg álmokban rejtőzködő misztériumokról, de egyvalamit tudok: a jégsziget népe az ellenségünk, az enyém és az egész Birodalomé. Olyan fenyegetéssel nézünk szembe, amelynek nem szegülhetünk ellen pusztán a kard erejével. Ha pedig így áll a helyzet, egyetlen reménységünk az Ősmágus. Ezért azt parancsolom neked a bennünket összekötő eskü jegyében, hogy mondj el neki mindent, amit csak tudsz, és tégy meg minden tőled telhetőt a szolgálatában, akár az életed árán is. Felesküdtél a szolgálatomra, én pedig így rendelkezem.”

 

Nos, Devnek legalább abban nem volt igaza, hogy a gazdám eladott volna engem a varázslóknak. Nem, a helyzet voltaképpen még ennél is sokkal rosszabb volt: a saját eskümmel kötötték meg a kezemet. Az első pillanatban meglehetősen hűtlen és tiszteletlen gondolataim támadtak Messire iránt, de elhessegettem őket magamtól. Ezzel együtt haragudtam rá, amiért olyan terhet rak a vállamra, amelynek a nagyságával tulajdonképpen még ő maga sincs tisztában. Ekkor azonban eszembe jutott a Viltred gömbjében látott kép: az elietimm katona, amint az Uralkodó fejét emeli a magasba egy dárda hegyére tűzve. Mélyet sóhajtottam.
– Őszintén remélem, Ryshad, hogy nem hazudtolod meg Messire D'Olbriot szavait, aki személyesen biztosított engem az együttműködésedről és jó szándékodról – mondta Planir csípősen, majd egy megsárgult térképet teregetett szét a csillogóra fényesített asztallapon. Felkunkorodó sarkait könyvekkel támasztotta meg, egy üres serleggel meg egy vöröses színű kővel. – Mondd el, miféle álmaid voltak azelőtt, hogy elváltál volna Shivtől! Különösen ügyelj arra az álomra, amelyet a foglyul ejtésed előtti éjszakán láttál.
Egyik kezemben még mindig Messire levelét szorongattam, szememet az ablakon túl az égboltra függesztettem, és nekifogtam, hogy olyan részletes és elfogulatlan beszámolót adjak Planirnak, mintha az uram előtt állanék. Shiv néha intett, hogy lassítsak, és ilyenkor láttam, hogy gyors kézzel jegyzeteket vet egy darab pergamenre. Eszembe jutott az az eset, amikor öldöklés tört ki az egyik katonai táborunkban, amely szomszédos volt a lescari határral, és engem küldtek az eset kivizsgálására. Az sem volt éppen kellemes feladat, de valakinek meg kellett csinálnia, és rám esett a választás. Esküm megvédelmez, de egyben rendelkezik is velem, én pedig nem tehetek mást, mint hogy követem a kapott utasításokat. Ez a dolgok rendje.
Beszéltem hát, és egyre csak beszéltem. Planir rengeteg kérdést tett föl, ezek közül néhányra olyan nyilvánvaló volt a válasz, hogy már-már bántónak éreztem őket, másokra pedig legjobb szándékkal sem tudtam felelni. Nem vettem észre, hogy akár ő, akár Shiv elküldetett volna borért és kenyérért, de nem törődtem ezzel az aprósággal, és hálásan elfogadtam a vendéglátást. Teli szájjal igyekeztem megválaszolni a kifogyhatatlan kérdéseket, miközben másodszor is végigvettük, mi is történhetett.
– Ha nem tévedek, van itt még valami. – Planir összeráncolt homlokkal előredőlt ültében.
– Mire gondolsz? – Arra semmiképpen sem lettem volna hajlandó, hogy részletes leírást adjak neki a Laio karjában töltött éjszakámról, ha éppenséggel erre kíváncsi.
– Az álmok, Ryshad – mondta halkan Planir. – Mondd csak el, hogyan találtak meg téged azok az álmok.
Mély lélegzetet vettem, de megint csak úgy éreztem, hogy nem tudok válaszolni a kérdésére. Mintha valami tiltakozott volna bennem, nem akartam beszélni arról a visszhangszerű érzésről, amely örökké az agyam hátsó falát kapirgálta, mintha bármelyik pillanatban kész lenne előbújni onnan, amint egy pillanatra lazul a figyelmem.
– Látod, én tudnék neked segíteni. – Planir vastag könyvet emelt föl az előtte álló kupac legtetejéről. – Ezt az évkönyvet nemrég sikerült megszereznünk Arimelin egyik kápolnájából. Rengeteget megtudtunk belőle a régiek álmokkal kapcsolatos tanairól. Megtaláltuk a módját, hogyan zárhatjuk be felébredni készülő agyadat, hogyan férhetünk hozzá azokhoz az álmokhoz, és hogyan tudhatjuk meg belőlük közvetlenül mindazt, ami érdekel bennünket. Ehhez révületbe kell ejtenünk téged, de ha visszatérsz belőle, az álmok nem háborgatnak többet, és nekünk sem lesz több kérésünk hozzád. Szabadon elmehetsz, és magad mögött hagyhatod az álmokat és víziókat.
Ez a felajánlás olyan csábító csali volt, hogy szinte biztosra vettem, valahol ott lapul benne a horog. Már csak azért is gyanakvó voltam, mivel tudtam, hogy az Ősmágus markolja a horgászbotot.
– Mégis, mit akartok megtudni? – kérdeztem kissé zavartan. – Hiszen már mindent elmondtam, amire vissza tudok emlékezni, és hogy őszinte legyek, az egész történet nem tűnt különösebben fontosnak. A vállalkozás egyébként elbukott, ha jól sejtem.
– A gyarmatot elveszítettük, ez mindenesetre igaz, de annál is inkább tudni szeretnénk, hol és merre lehetett. Értsd meg, nem csak azért szeretnénk kitölteni a történetírás hézagait, hogy a tudósaink nyugodtan alhassanak. – Planir töltött magának egy pohár bort, és Shivet is megkínálta, aki gondosan lezárta a tintatartóját, és összehajtogatta a jegyzeteit. – Ha szembe akarunk szállni az elietimm fenyegetéssel, minél többet meg kell tudnunk erről a bizonyos éteri mágiáról, amelyet a régiek a Mesterség névvel illettek. Annak alapján, amit elmondtál nekünk, elég világosnak tűnik, hogy a gyarmaton több embert is kiképeztek ennek használatára. Valószínűleg találnánk ott feljegyzéseket, ezzel foglalkozó könyveket, talán még pontos útmutatást is a használatra vonatkozólag.
– Sokra mennél vele! – húztam el a számat. – Mikor volt az már? Legalább huszonöt vagy huszonhat emberöltővel ezelőtt. Ha maradt is ott valami, mára rég elrothadt.
– Talán igen, talán nem. – Planirt szemlátomást nem hozta zavarba lenéző megjegyzésem. – Ne felejtsd el, hogy a segítőnk a tűz és a víz, hogy föld és levegő a szolgálatunkra áll! Néha még a legelmosódottabb pergamenfoszlányból is képesek vagyunk kiolvasni a lényeget. Hatalmas erők ezek, Ryshad, és tedd hozzá, hogy a mágia legtehetségesebb művelői mind itt vannak, Hadrumalban. Ezen kívül pedig a legrosszabb, ami történhet velünk, hogy nem találunk semmit. De még akkor sem mindegy, hogy előkerítjük-e ezt az elveszett gyarmatot, hiszen ha jól sejtem, rengeteg ásványkincs, természeti érték pottyanna az ölünkbe vele. Nagyon is jól tudom, hogy a gazdád máris jelentős mennyiségű pénzt költött el, és minden erejével igyekszik összegyűjteni minél több adatot Den Fellaemion expedíciójával kapcsolatban. Azt hiszem, szívesen venné, ha a gyarmat megtalálása a D'Olbriot névhez kötődne. Neked is nagy előrelépést jelenthetne, ha ekkora szolgálatot tennél neki.
Már láttam is, hogy horgok egész garmadája meredezik ebben a szépen elkészített csalétekben. Nem, az Ősmágussal semmii pénzért nem ülnék le Fehér Hollót játszani. Úgy látszik, meg van győződve róla, hogy elment az eszem.
– Mondd csak, kipróbáltátok már máson is? – érdeklődtem. – Úgy értem, másokra is rásóztatok effajta régiségeket?
– Beismerem, a dolog nem veszélytelen – szólt közbe hirtelen Shiv komor arccal a sarokból. – Egy lányt mind a mai napig képtelenek voltunk magához téríteni álmából.
– Nem tagadom, hogy a kísérlet veszélyekkel jár – bólintott Planir. – Az egész voltaképpen az én hibám. Azzal a lánnyal még azelőtt fogtunk bele a kísérletezésbe, hogy megtaláltuk volna azt az Arimelin-archívumot, és kellőképpen tájékozódhattunk volna. Ezzel együtt természetesen igen komolyan fontolóra kell venned, vállalkozol-e rá. De minthogy azt mondod, az ifjú D'Alsenninnek van valamelyes előképzettsége az éteri mágia terén, még az is lehet, hogy a segítségével magához téríthetjük szegény lányt is.
Nos, tehát így állunk. Ha a kísértés nem lenne elég erős, hogy a kezükre adjon, majd megteszi helyette a lelkiismeret. Megráztam a fejemet, és fenékig ürítettem a poharamat. Odakint akkor hangzott fel a nyolcadik harangszó, felriasztva néhány tarka galambot a legközelebbi tetőről. Miután a Szigetvilágban olyan sokáig nélkülöznöm kellett, határozottan jól esett a fülemnek ez az ismerős hang, még ilyen kényelmetlen körülmények között is.
– Időre van szükséged, hogy végiggondold. – Planir hosszú köpenyt akasztott le az ajtó belső oldalán lévő kampóról, és belebújt. El kell ismernem, hirtelen átváltozása láttán egy kissé hátrahőköltem. Maga a köpeny nem volt túlságosan díszes darab, de a legfinomabb fekete selyemből készült, és az apró álló gallér pont annyira emelte meg Planir állát, hogy uralkodói pillantást kölcsönözzön neki. A válla még szélesebbnek látszott ebben az öltözékben, mint egyszerű ingben, és amint nagy léptekkel kisietett a szobából, a köntös szegélye szárnyakként röpködött utána. Szikár, inas megjelenésével leginkább hatalmas sólyomra hasonlított.
Shivre pillantottam.
– Planir nem sokra menne a Hercegek Gyűlésén, ha szerinte így kell udvariasan beszélni valakivel – jegyeztem meg.
– Ha rózsaszirmokkal hinted is be a lótrágyát, az attól még bűzlik – vont vállat Shiv. – Planir többet tud rólad, mint gondolnád. Hidd el nekem, az Ősmágustól az efféle egyenes beszéd a lehető legnagyobb megtiszteltetés. Gyere, menjünk!
Felkapta a földről a csomagomat, és ez a gesztus sokkal többről árulkodott, mint arról az egyszerű bajtársiasságról, amelyet kezdetben hiányoltam a viselkedéséből. Ez az észrevétel jobban meggyengítette az ellenállásomat, mint az Ősmágus összes érve és csele. Némán követtem őt lefelé a lépcsőn és át az udvaron, ahol hirtelen ismét fenyegetően magasodtak fölém a kőből épült paloták. Egy nő jött szembe velünk, és nagy szemeket meresztett rám, az egyik kapubejáróban beszélgető két fiú pedig hirtelen elnémult jöttünkre, majd besiettek a kapun. Csodálkoztam rajta, hogy noha Hadrumal ennyire közel épült a parthoz, mégsem érezni sehol a tenger illatát; ehelyett ősi, kiszáradt kövek pora kaparta a torkomat.
– Gyanítottam, hogy nem akarsz a Csarnokban lakni, így inkább megbeszéltem Pereddel, hogy beköltözhess hozzánk – fordult hátra Shiv, amikor már odakint jártunk a széles főutcán.
Most a sziget belseje felé tartottunk, és némi megkönnyebbüléssel tapasztaltam, hogy a fennkölt kastélyok errefelé jóval egyszerűbb házaknak adják át helyüket. Valamivel kellemesebben éreztem magamat az alacsony palatetők között. Szemlátomást itt laktak azok a mesteremberek, akik két kezük munkájával biztosították, hogy a varázslóknak csakis és kizárólag a maguk magasztos tudományával kelljen foglalkozniuk. Írnokok, könyvkereskedők, patikáriusok cégérét láttam, sőt, felfedeztem néhány teaházat is, ahol fiatalabb mágusok görnyedtek a pergamenjeik fölé, vagy a barátaikkal osztottak meg egy-egy kancsó gőzölgő gyógyfű-főzetet. Úgy tűnt, néha a varázslóknak is szükségük van fizikai táplálékra a szellemi mellett: apró boltok kínálgatták ezerszínű portékáikat, friss gyümölcsöt, zöldséget, sunyi tekintetű kofaasszonyok veszekedtek vetélytársaikkal. Ezerráncú szoknyájuk aljába gyerekek kapaszkodtak, néhány vállalkozóbb kedvű csemete pedig egy rongylabdát rugdosott az út porában. Valamivel távolabb, egy árokba fordult taliga körül két fickó ácsorgott a feje búbját vakargatva, míg két másik ordítva igyekezett meggyőzni egymást, melyikük is felelős a történtekért. Hadrumal ebből a szemszögből már sokkal kevésbé tűnt távolinak és megközelíthetetlennek, ezzel együtt ismét figyelmeztettem magamat, hogy továbbra se engedjem ellazulni a figyelmemet.
– Tudod, jobban szeretünk itt lakni – magyarázta Shiv. – A mágusok nagy részét persze egyáltalán nem érdekli, hogy az ember fia férfival, nővel vagy akár szamárral alszik, de mindig akad néhány racionalista, akik készek nagy ügyet csinálni a dologból. Ugye, emlékszel Casuelre? Szóval, úgy gondoltuk, hogy jobb lesz nekünk itt. Tudod, ha az egyik körmöd hosszabbra nő, mint a többi, előbb-utóbb egész biztosan letörik.
Shiv e szavaknál éppen háttal állt nekem, mivel csak így fértünk el két megrakott társzekér között, így aztán megkockáztattam egy grimaszt. Még mindig nem voltam egészen biztos benne, meg akarok-e ismerkedni Shiv partnerével, bár magamban hozzátettem, hogy bármi jobb, mint azokban a magas és komor csarnokokban lakni, ahol minden sarokból ellenséges arcú, hosszú köpenyes varázslók merednek rám, mint a varjak, ha azt várják, hogy reménybeli ebédjük kimúljon végre. Nos, végül is Shivvel mindezidáig egészen jól kijöttem. Hirtelen eszembe jutott valami, ami voltaképpen már azóta motoszkált a fejemben, amióta partra szálltam.
– Merre van Livak? – fordultam a varázslóhoz.
– Elment megnézni, hogy van Halice. – Shiv lelassított, hogy utolérhessem. – Van itt néhány tudós Solurából, azok próbálják helyrerakni a lábát. A gyógyító tudományukban megmaradt valami az éteri mágiából, de azt hiszem, ezt már eddig is sejtetted.
Be kellett ismernem, hogy amióta elváltunk, alig szenteltem egy futó gondolatot Halice bajának. Gondolatban alaposan megszidtam magamat, és úgy döntöttem, ideje felhagynom a közelmúlt eseményein való rágódással, és végre a jelenre kellene figyelnem. Ezek szerint tehát létezhet olyan varázslat, amely képes meggyógyítani egy ennyire csúnya törést, amely ráadásul több évszakkal ezelőtt forrt össze rosszul? Ha igen, akkor feltétlenül látnom kell, sőt, mi több, fel kell hívnom rá Messire figyelmét is. Sajnos, túlságosan is tisztában voltam vele, hogyan kezelik az ehhez hasonló kar- és lábsérüléseket a katonai táborokban: inkább levágják a sebesült végtagot, nehogy üszkösödni kezdjen, és az életébe kerüljön a szerencsétlen nyomorultnak. Máig is kísért, hány meglett férfit láttam könyörögni, átkozódni, elkeseredett vitába szállni a seborvosokkal, amikor Aitennel a lescari határ mentén szolgáltunk. Hirtelen egészen másképp gondoltam Halice-re meg az ő nyomorék lábára.
– És Viltred hogy van?
– Visszament a csarnokba, ahol hajdan tanított – felelte Shiv némi gyengédséggel a hangjában. – Meg akarja keresni a régi tanítványait, mármint azokat, akik még életben vannak közülük. Hopp, meg is érkeztünk.
Előzékenyen szélesre tárt előttem egy alacsony ajtót, és betessékelt egy szerényen berendezett fogadószobába. A kinti erős napfény után a szemem csak lassan szokott hozzá az odabent honoló félhomályhoz. A ház lakói, úgy tűnt, főképp munkára rendezkedtek be: az egyik ablak mellett hatalmas íróasztal trónolt, igyekezvén a lehető legtöbbet elkapni az ablakon beáradó világosságból, rajta pergamenlapok, festékek, tinták, ecsetek, tollszárak és tollkések feküdtek szépen sorban, használatra készen. Hirtelen eszembe jutott, mintha azt hallottam volna, hogy Shiv társa kódexmásoló vagy iniciáléfestő, vagy valami ehhez hasonló. De legalább nem varázsló, és ez valamelyest rokonszenvesebbé tette a szememben.
– Pered! – kiáltott fel Shiv a fakorlátos, keskeny galériára. – Igaz is, valószínűleg nincs itthon. Szerintem elment, hogy hozzon valami ennivalót. Érezd magad otthon, találsz bort a konyhában, de ha akarsz, főzhetsz magadnak gyógyteát is. El kell intéznem néhány dolgot, de sietek haza.
Mielőtt még egy szót is szólhattam volna, már kint is volt az ajtón, és nyomatékos csattanással zárta be maga után. Mivel nem szívesen nyúltam volna bármihez a dolgozószobában, inkább kimentem a konyhába. Meglepetten láttam, hogy a sarokban új divat szerint készült szén fűtésű tűzhely áll. A tűzhelyben lefojtva parázslott némi szén, még fülledtebbé téve a konyha légkörét az amúgy is nehezen elviselhető nyári melegben. Ettől eltekintve semmi rendkívülit nem találtam a konyhában, leszámítva talán azt a számtalan cserépnyi különféle nagyságú és kinézetű fűszernövényt, amelyek a falak menti polcokon nőttek és burjánzottak. Más polcokon apró csuprokat láttam, a legtöbbjük nyilván a szóban forgó fűszernövények szárított levelével volt tele. Találomra levettem egyet közülük, beleszimatoltam, és úgy döntöttem, hogy teának éppen alkalmas. Felszítottam a tüzet, előkerestem egy teáskannát, megtöltöttem vízzel, és a tűzhelyre tettem. Mire ezzel elkészültem, úgy döntöttem, hogy voltaképpen nem is akarok teát inni; kiöntöttem a vizet, eltettem a teáskannát, és kisétáltam az aprócska hátsó udvarra. A hangokból ítélve a szomszédok nyilván csirkét tarthattak, sőt, egyikük még disznót is, Shivék disznó- és csirkeólja azonban tisztára söpörve, üresen állt. Céltalanul ténferegtem egy ideig, aztán fölvettem a földről néhány kavicsot, és megpróbáltam eltalálni egy világosabb követ a disznóól falában. Három dobásból háromszor célba találtam, és már éppen újabb kavicsokat készültem keresni, amikor meghallottam, hogy mögöttem nyílik az ajtó.
– A mi vidékünkön szép pénzt fizetnek annak, aki eltalálja a varjakat a szántásban – hangzott föl mögöttem a vidám dicséret. – Hasznos adottság.
– Kár, hogy nem én vagyok megáldva vele – vágtam rá gondolkodás nélkül.
– Ezt a sort akár egy rossz balladából is vehetted volna! – nevette el magát a fickó. – Pered vagyok, te meg csakis Ryshad lehetsz.
Hátrafordultam, hogy alaposan megnézzem magamnak, hogyan is festhet az, akihez Shiv ilyen őszintén ragaszkodik. Nagyjából ugyanaz volt a helyzet, mint Hadrumal szigetével kapcsolatban: nem tudtam volna megmondani, mit is várok tulajdonképpen. Annyi eszem azért volt, hogy ne valami olyasmire számítsak, mint az álarcosbálok nőnek öltözött bohócai parókában, tollakkal és kényeskedő mozdulatokkal, de mindenesetre egészen másra gondoltam, mint az a kissé tömzsi, jelentéktelen külsejű fickó, akin az egyetlen észrevehető vonásnak talán csak hullámos, szőkésbarna haja és mogyorószín szeme számított. A tormalin nyelvet kitűnően beszélte, némi Col környéki kiejtéssel. No igen, az a város mindig is arról volt híres, hogy nem szólt bele lakosainak szokásaiba.
– Hogy is van ez a mese azzal a mástól származó tehetséggel? – Pered kényelmesen elhelyezkedett egy padon, karját összefonta a mellén, izmos lábát kinyújtóztatta, és a napfénytől hunyorogva bámult fel rám.
Elhajítottam egy újabb kavicsot, és ismét célba találtam.
– Biztos kezem van, az igaz, de a célbadobás tudománya voltaképpen olyasvalakié, aki rengeteg emberöltő óta halott, és az emlékei valahogyan az agyamba költöztek Az álmaimat is háborgatják.
Röviden összefoglalva elég hihetetlenül hangzott a dolog, Pered mégsem vágott meglepett arcot.
– Vagyis, ha nem tévedek, a mi nagyra becsült Ősmágusunk belerángatott téged az egyik kísérletébe – biccentett.
Kedvemre való volt, hogy a tisztelet leghalványabb jelét sem érzem a hanghordozásában. Ekkor jutott először eszembe, hogy Pered meg én voltaképpen barátok is lehetnénk.
– Úgy is érzem magamat, mint a pókhálóba ragadt légy – bólintottam.
– És, ha jól sejtem, mindez amiatt az elveszett gyarmat miatt van – csóválta meg a fejét Pered –, meg az állítólagos ősi mágia miatt, amelynek hallatán az összes mágus úgy zúgolódik, mint a tyúkok, ha görény jár a kertek alatt. Ha engem kérdezel, meg is érdemlik. Legalább most az egyszer tanulnak egy kis szerénységet.
Most már egészen biztos voltam benne, hogy kedvelem a fickót.
– Shiv mesélt neked a dologról? – kérdeztem.
– Éppen eleget – vont vállat. – Szóval, milyen a fickó?
– Tessék? – kaptam föl a fejemet.
– A fickó, aki a fejedben van magyarázta. – Akinek jó szeme van a célbadobáshoz.
Hirtelen kifogytam a szavakból. Az Ősmágus töviről hegyire kikérdezett, a legapróbb részletet is tudni akarta a kolóniáról, és olyasmit is napvilágra hozott, amiről nem is gondoltam volna, hogy tudom, de egyetlenegyszer sem kérdezett semmit magáról az ifjú D'Alsenninről.
– Nem rossz fiú – kezdtem habozva. – Átkozottul sokat kell még tanulnia a nőkről, de gyorsan fejlődik, és alkalmazkodik a reá hárult feladatokhoz. A jelleme erős, de még van mit csiszolni, javítani rajta.
Abbahagytam, mert nekem is furcsának tűnt, hogy így beszélek Temarról.
– És hogy néz ki? Le tudnád írni? – Pered merített papírlapot húzott elő az inge zsebéből, és egy törött írószén-darabot is kerített valahonnan.
Lehunytam a szememet, hogy jobban magam elé tudjam képzelni Temart. Miközben beszéltem, Pered gyors kézzel rajzolt, zömök ujjai villámgyorsan forgatták a széndarabot.
– Magas, sovány fiú – összegeztem az emlékeimet –, néhány éven belül magára fog szedni valamennyit, de egyelőre megnyúlt, megvékonyodott a növésben, mint a fiatal fák. Az arcában van valami, ami talán egy farkasra emlékeztet: hosszú áll, keskeny száj, szögletes arccsontok. A szeme is farkasszerű, éber tekintetű, egészen világoskék, ami annál is furcsább, mivel a haja fekete.
– Hogyan viseli a haját?
– Hosszan, egyenesen... Néha hátrafogja egy csattal.
– Valami ilyesmi? – tolta elém a rajzát Pered, én pedig önkéntelenül elmosolyodtam.
– Ugye, egész biztos, hogy nem vagy mágus? – vigyorogtam rá. – Na jó, egyébként az orra nem ennyire kiugró, és a szemöldöke is kevésbé erős, de ez a kép ezzel együtt is jobban hasonlít rá, mint a portrék nagy része, amelyeket valaha láttam. Szerintem csak elvesztegeted a tehetségedet a kódexmásolással.
Nagyon furcsa érzés volt látnom azt a képet még a maga tökéletlenségében is, hiszen olyasvalaki nézett vissza rám, aki olyannyira élénken élt az álmaimban és a gondolataim között, holott tudtam, hogy réges-rég meghalt valahol az óceán távoli vizein túl. Hirtelen mintha szeretet, ragaszkodás töltött volna el iránta. Nos, elvégre igen sokkal tartoztam a fiúnak, hiszen ő mentette meg az életemet Kaeska varázslója ellenében.
– Tudod, az apám mindig azt mondogatta, amikor kitanított erre a mesterségre, hogy így legalább mindig lesz kenyér az asztalon – bólogatott Pered. – Ezzel együtt még mindig dédelgetem magamban a tervet, hogy egy szép napon portréfestésbe fogok, ha majd Shiv beleun végre, hogy Planir ide-oda rendelgeti, és hajlandó fölkerekedni innen, hogy rendes embernek való helyen telepedjünk le. De addig is jól megvagyok a munkámmal, és előszeretettel kevergetem a festékeimet.
– Gondolom, nem nagyon örülsz neki, hogy Planir csak csettint, és Shivnek máris ugrania kell – jegyeztem meg együttérzően.
– Tényleg nem – biccentett Pered –, de hát Shiv maga választotta ezt a munkát, és ha együtt akarunk maradni, ezt tiszteletben kell tartanom. Azt hiszem, a lényeg csak az, hogy bármiféle játékba kezd is az Ősmágus, Shiv épségben kerüljön ki belőle. Tanácsolom, hogy ezt te is mindig tartsd szem előtt.
Magam is meglepődtem rajta, hogy ennyire őszinte beszélgetésbe keveredhettem valakivel, akit talán még egy órája sem ismerek.
– Úgy látom, elég sokat tudsz rólam – csóváltam meg a fejemet kissé hitetlenkedve. – Szerintem Shiv többet is elmondott, mint amennyit elárulsz.
– Nem Shiv, hanem Livak – vágta rá Pered. – Egyébként pedig, ha már itt tartunk, először is azzal kellene tisztában lenned, hogy te magad mit akarsz. Azután pedig győződj meg róla, hogy az a megoldás, amelyet Planir ajánl, neked is hasznodra lesz-e, vagy csak neki. Főleg akkor légy résen, ha nyíltan és őszintén beszél veled. Planirnál gyakran előfordul, hogy légy van a kuglófban.
– Nagyjából tudom is, hogy mit akarok – sóhajtottam. – Ki szeretnék mászni ebből az egészből, hogy ismét hétköznapi, értelmetlen álmaim legyenek repülésről meg beszélő halakról meg hasonlókról. El szeretnék menni innen, és folytatni a saját életemet ott, ahol abbahagytam.
– Nos, akkor ne hagyd magad eltéríteni ettől a céltól, bármit mondjon is Planir vagy a többiek. – Pered hirtelen mozdulattal felugrott a padról. – Azt hiszem, jött valaki... Mintha ajtócsapódást hallottam volna.
Nagyjából akkor léptünk be az udvari ajtón a konyhába, amikor Shiv is megérkezett az utca felől. Előzékenyen félreállt, hogy utat engedjen Livaknak, aki egyenesen a karomba vetette magát, és az állam alá gyömöszölte kusza, vörösesbarna fejét. Mélyen beszívtam ismerős illatát, belecsókoltam a hajába, és jólesően éreztem, ahogy a karja körém fonódik. Erősen magamhoz szorítottam; ez az egyetlen ölelés többet ért nekem, mint hogyha egy egész évszakot tölthettem volna Laio Shek karjában. Talán még ma is ott állnánk, ha Shiv egy idő után nem furakszik át mellettünk, hogy a tűzre tegye a teáskannát.
– Mit eszünk, Shiv? – kukucskált bele Livak abba a zöldségekkel teletömött vesszőkosárba, amely a tisztára súrolt asztallapon várakozott.
Mint kiderült, a tűzhelyen már rotyogott is egy nagy fazék leves, amely csak a zöldségek hozzáadására várt. Shiv lehalászta a zsírt a leves tetejéről, kivette a csontokat, kipiszkálta belőlük a velőt, és visszatette a bugyogó fazékba. Mi, többiek addig megtisztítottuk és felaprítottuk a zöldséget.
Észrevettem, hogy Livak elgondolkodva szemlél. Kérdő tekintettel néztem vissza rá.
– Meg akarod tartani ezt a szakállt? – kérdezte óvatosan.
– Miért, tetszik? – Reménykedtem benne, hogy nemet mond.
Kissé félrehajtotta a fejét, és összevonta a szemöldökét.
– Hát, kétségkívül elég érdekes látvány, de talán...
Mélységesen elégedett voltam egy effajta válasszal.
– Shiv, kölcsönkérhetem a borotvádat? – kaptam föl a fejemet.
– Persze – nevette el magát a megszólított –, de a helyedben én még várnék vele egy kicsit. Ha a nyár derekán borotválod simára a képedet, különösképpen miután eltöltöttél egy kis időt a Szigetvilágban, akkor először is olyan csíkos leszel, mint egy világítótorony talpköve, másrészt meg amint kimész az utcára, hólyagosra ég az állad. Higgy nekem, én egyszer már elkövettem ezt a baklövést!
Pered művészi képzeletét azonnal megragadta ez az élénk elbeszélés.
– Mikor volt neked szakállad? – kérdezte érdeklődéssel.
– Nem sokkal azután, hogy Hadrumalba jöttem – felelte Shiv. – Azt hittem, szakállal idősebbnek fogok látszani, és ettől majd a mágusmesterek is komolyabban vesznek.
– És nem vált be a terv? – kérdezte Livak csintalan tekintettel.
– Nem – ismerte be sóhajtva Shiv. – Azt hiszem, a mágusmesterek kizárólag az alapján ítélik meg az embert, hogyan bánik az elemével.
Kisvártatva mindannyian letelepedtünk, hogy olyan laktató és ízletes vacsorát költsünk el, amelyben az utóbbi időben aligha volt részem. Fogalmam sincs, mit csinálnak a varázslók ezen a szigeten, de szerencsére laknak itt olyanok is, akik valamivel gyakorlatiasabb tehetségekkel rendelkeznek: valaki például igen remek szarvasmarhát tenyészt, más pedig olyan zamatos bort állít elő, amilyet odahaza legfeljebb ünnepnapokon fogyasztunk. És ami talán még ennél is jobban megmelengette a szívemet: evés közben a lehető legfelszabadultabban beszélgettünk a legkülönfélébb dolgokról, de még csak véletlenül sem került szóba sem Planir, sem holmi furcsa álmok meg elveszett gyarmatok. Egészen olyan érzés volt, mintha az életem végre visszazökkent volna a rendes kerékvágásba.
Erősen besötétedett már, mire végeztünk a vacsorával. Amikor Shiv végül fölkelt az asztaltól, hogy összeszedje a mosatlant, Pered az ajtófélfának támaszkodva kikémlelt az esteledő kertbe.
– Szerintem most már akár itt is maradhatsz, Livak – mondta, de nem fordult hátra. – Szerintem semmi értelme, hogy ilyen későn még visszamenj a csarnokba, hiszen Halice nyilván mélyen alszik már. Emlékszel, legutóbb is mennyire kimerült, amikor azok a soluraiak gyötörték a lábát. Szóval, ha nem bánod, máris megágyazok neked a manzárdon. Vagy inkább a vendégszobában alszol?
Magamban megjegyeztem, hogy amióta megismertem Peredet, most látom először, hogy zavarba jön valamitől.
Livakra pillantottam, aki igyekezett a boroskehelybe rejteni a mosolyát.
– Köszönjük, beérjük egyetlen ággyal is – felelte még mindig lesütött szemmel. – Nem akarjuk, hogy túl sokat vesződj az ágyneművel.
– Na jó, akkor akár el is mosogathattok – dobott oda nekem Shiv egy rongyot, aztán ő meg Pered sietve eltűntek a manzárdon.
– Te mosogatsz, én törölgetek – szögezte le Livak, magához ragadva a törlőrongyot.
– Szép kis bánásmód – panaszkodtam, miközben leakasztottam a bugyogó kannát a tűzről, és a dézsába öntöttem a gőzölgő vizet. – Úgy látom, Pered meg te igen jól kijöttök egymással.
– Jól látod – felelte Livak. – Egyébként Halice is nagyon szereti.
– Igaz is, hogy van Halice? – érdeklődtem egy kissé megkésve.
– Jobban – bólintott együttérzően a lány. – Most már sokat javult az állapota.
– Akkor tehát Shiv állta a szavát. – Őszintén örültem neki, hogy legalább valami jó is kisül végre ebből az egész történetből. Főként persze Halice kedvéért, de azt is el kellett ismernem, megkönnyebbülést jelent, hogy ezentúl legalább nem Livaknak kell gondoskodnia róla.
– Az a helyzet, hogy mire megérkeztünk, már nem sok választása maradt – nevetett elégedetten Livak.
– Hogyhogy? – vontam föl a szemöldökömet.
Olyan kíváncsi voltam a folytatásra, hogy még a mosogatórongyot is leeresztettem egy pillanatra.
– Nos, a dolog lényege, hogy Planir nagyon szeretett volna megszerezni egy bizonyos archívumot egy templomból – kezdte rejtélyes arccal a lány.
– Arimelin templomából?
– Onnan. Ám az iratok tulajdonosa, Lord Finvar, egy okvetetlenkedő, ősz aggastyán elszánta magát, hogy semmiképpen sem válik meg tőlük. Azt vette ugyanis abba a kemény fejébe, hogy ha a varázslók a szent iratok körül matatnak, az már csak egy lépésnyire van a racionalizmustól. Minden kérdésünkre azt felelte, hogy nem szolgáltat ki vallási relikviákat istentelen személyeknek, mivel nem óhajtja egy felbőszült istennő haragját a fejére vonni. – Livak tekintete pajkosan megcsillant.
– És mi bírta rá, hogy megváltoztassa ezt az elhatározását? – kacsintottam vissza rá.
– Nos, egy egész sor előjel figyelmeztette rá – csóválta meg a fejét komoly arccal a lány. – Magam sem győzök csodálkozni rajta. Egy szép napon például arra ébredt, hogy a tárgyak életre keltek, és elvándoroltak a szobájában. Azután észrevette, hogy odaát, a dolgozószobájában egy készletnyi régi dobócsont fekszik az asztalon, és amikor reggelre kelve újra és újra ott találta, lassan a meggyőződésévé vált, hogy valamiféle üzenetet igyekszik közvetíteni neki. Előbb azonban kérdőre vonta az egész személyzetet, és elrohant az őrséghez is, akik Shivre és Viltredre gyanakodtak. Két vagy három napig szoros megfigyelés alatt tartották őket, de mivel a furcsa előjelek ezalatt is folytatódtak, végül bizonyítást nyert, hogy ők semmiképpen sem lehetnek telelősek érte.
– Már hogyan is lehetnének – bólogattam komoly képpel. – És végül is mi volt a döntő érv?
– Nos, végezetül szegény öreg átköltözött aludni egy padlásszobába, amelynek csupán egyetlen, megközelíthetetlen ablaka volt. Ennek ellenére már másnap arra ébredt, hogy a saját születési rúnái fekszenek a padlón.
– Megközelíthetetlen ablaka? – buggyant ki belőlem a nevetés.
– De még mennyire – biccentett Livak, és felhúzta az inge ujját, megmutatván egy hosszú, mély karmolást, amely már szépen gyógyult. – És nemcsak megközelíthetetlen, de átkozottul szűk is!
Mindketten megállíthatatlan nevetésben törünk ki, ám amint kimulattuk magunkat, és elnémultunk, hirtelen kényelmetlen csend ereszkedett ránk. Jó ideig nem is törte meg más, mint az edények csörgése, meg a bútortologatás hangja a felső szintről.
– Tudod, már azt hittem, sose látlak többet – szólalt meg hirtelen Livak. Nyári szeplőktől tarkított arcán mintha halovány pír futott volna át, azután gyors mozdulattal elfordult, és kibámult az ablakon át a sötét éjszakába.
– Nem olyan könnyű tőlem megszabadulni – feleltem olyan könnyedén, amennyire csak telt tőlem. – Tudod, örülök, hogy itt talállak. Nem lett volna jó szórakozás visszamenni egészen Relshazig, hogy a nyomodra leljek.
Tekintetünk hosszan egymásba kapcsolódott, azután Livak ismét elfordult, hogy az asztalra tegyen egy mély tálat.
– Gondolkodtam a dolgon – szólalt meg, még mindig háttal nekem. – Ha még áll az ajánlatod, hát nem bánom, éppenséggel visszamehetek veled Zyoutesselába. Bármit is terveznek azok a soluraiak Halice lábával, nyilván elég sokáig fog tartani, legalább Őszutóig... Legalábbis azt mondták.
– Az nagyon jó lenne – feleltem, és igyekeztem, hogy a hangom nyugodt maradjon.
– Úgy értem, nem ígérek semmit, és eszemben sincs elkezdeni megnöveszteni a hajamat a szertartásra – magyarázkodott Livak –, de azért kipróbálhatnánk, működik-e a dolog, figyelembe véve persze, hogy te hűbéres vagy, és...
– Egyelőre még az vagyok – vágtam közbe, és magam is meglepődtem a szokatlan éltől a hangomban. – Tudod, ezen is el kell még gondolkodnom. Nem lehetetlen, hogy egy szép napon visszaadom a fogadalmi pénzt, visszaveszem az eskümet, és ismét a magam ura leszek.
Nos, tehát kimondtam. Szavakba sűrítettem végre azt a rejtett elhatározást, amely kérlelhetetlenül egyre növekedett bennem.
– Tessék? – Livak szemmel láthatóan levegő után kapkodott.
– Mi lenne, ha elmennénk együtt Vanamba? – kérdeztem, mivel eszembe jutott, hogy még soha nem jártam Livak szülővárosában.
– És miből fogsz megélni? – ráncolta össze a homlokát a lány. – Csak azt ne mondd, hogy be akarsz állni zsoldosnak Lescarban! – Elég gyenge tréfa volt, de láttam, hogy a szemében valódi aggodalom ül.
– Nem hinném, hogy anyagi problémáink lesznek – kacsintottam rá, és kiléptem a fogadószobába, hogy behozzam az utazózsákomat.
Amint szétteregettem az ebédlőasztalon Laio Shek nagylelkű ajándékát, Livak szeme olyan hatalmas és ragyogó lett, mint a smaragdok abban a nyakláncban, amelyet először fölemelt.
– Mondd csak, miféle szolgálatokat tettél te annak a hölgynek, hogy ilyen busásan megfizetett érte? – érdeklődött vihogva.
– Majd ha odafönt leszünk, megmutatom – mosolyogtam vissza rá.
Livak nevetve futtatta végig ujját a legszebb ékszereken. Lelkes tekintettel fordult felém.
– Ennyi kinccsel akár holnap hajóra szállhatunk, és eltűnhetünk innen! – mondta. – Ismerem a megfelelő embereket, akiktől tisztességes árat kaphatunk, ha pénzzé akarjuk tenni ezeket az ékszereket. Megkockáztatom, még annak is segíthetnek megtalálni a módját, hogy a mágusok soha az életben ne akadjanak ránk. Vannak barátaim, akiknél elrejtőzhetünk. Nem kell megtenned, amit Planir kér tőled, bármi legyen is az! Egyszerűen hátat fordíthatsz ennek az egésznek, és fütyörészve elsétálhatsz.
– Tudom, és már gondoltam is rá, hogy megteszem – vallottam be. – De azt hiszem, ezzel még nem lenne vége a dolognak. Példának okáért ott lenne az a rengeteg kérdés... Kezdjük mindjárt azzal, hogy „mi lett volna, ha...”. Nem, azt hiszem, ha kilépek ebből az egészből, azt csakis a saját szabályaim betartásával tehetem meg. Nem hagyhatok magam után rendezetlen adósságot.
Miközben beszéltem, hirtelen rájöttem, mindez egyben azt is jelenti, hagynom kell, hogy Planir meg a tudósai a gyanús rítusaikkal belepiszkáljanak Temar D'Alsenninnel kapcsolatos álmaimba. A hátam borsódzott a gondolattól, hogy az éteri mágia ismét elszabadulhat a fejemben, behatolhat a védelmem mögé, kifordíthat teljes valómból. Ezzel együtt be kellett ismernem, mindez még mindig méltányos ár azért, hogy megszabaduljak végre a múlt visszhangjaitól, bármiféle megfejthetetlen jelentéssel bírjanak is. Végignéztem az ebédlőasztalon szétteregetett mérhetetlen gazdagságon, és némi öniróniával ráztam meg a fejemet.
Fölpillantva láttam, hogy Livak meredten bámul.
– Nem baj? – kérdeztem óvatosan. – Tudod, egyszer s mindenkorra le szeretném rendezni a dolgot.
– Tudom – bólintott. – Más megoldás nem is illene hozzád. Tulajdonképpen számítottam rá, hogy ezt fogod tenni. Végül is lehet, hogy ha nem ilyen volnál, nem is álltam volna szóba veled.
Magamhoz húztam, és szorosan átöleltem.
– Planir azt tervezi, hogy valamiféle révületet bocsát rám, és egy ősi rítussal közvetlenül hatol be azokba az átkozott álmokba. – Akaratlanul megborzongtam. – Ha ezzel végeztem, azt hiszem, elmehetünk.
Livak még erősebben szorított magához.
– Melletted leszek – suttogta –, és nem engedem, hogy olyasmit tegyenek veled, amibe nem egyeznél bele. Egyébként meg – mondta, és a hangja itt valamivel könnyedebbé vált –, azt hiszem, nekem is bőven akad még tennivalóm itt Hadrumalban. Gondoltad volna, hogy egyes varázslók, akik akár száz mérföldnyi távolságból is képesek beszélgetni egymással, a leghalványabb fogalmakkal sem rendelkeznek a rúnajáték csínját-bínját illetőleg? Adj egy fél évszaknyi időt, és meglátod, akkora zsákmányt gyűjtök össze, hogy vetekszik a tiéddel!
– Nos, legalább lesz oka Planirnak, hogy megszabaduljon tőlünk – feleltem sóhajtva.

 

 

A folyó felső folyása a gyarmat déli vidékén
Kel Ar'Ayen

Tavaszutó 12. napja, a kolónia harmadik éve

– Így hát elvégeztetett. Nincs több reményünk, és ha megpróbálnánk kitörni, az öngyilkossággal lenne egyenlő. – Den Fellaemion hangja olyan hideg és szenvedélytelen volt, mint a téli hómezők. – Minden hajó elsüllyedt?
– Darabokra szedték őket. – Avila hangja megremegett, reszkető keze a homlokát dörzsölgette. Szemét még mindig szorosan lezárta, amint megpróbált visszatérni a távollátó varázslatból. – A megszállók teljesen elzárták a folyó torkolatát.
Temar nem bírta tovább. Reccsenve hátralökte a székét, felugrott, és gyors léptekkel járkálni kezdett a szűk barlang nedvességtől sötétlő falai között.
– Mire várnak? – kérdezte elkeseredetten. – Miért nem jönnek egyenesen ide, hogy végezzenek velünk? Hiszen úgy lapulunk itt, mint a csapdába ejtett állat, rettegve várva a vadász érkezését!
A fiatalember úgy érezte, mintha a barlang mennyezete mázsás súllyal nehezedne a vállára. Olyan erősen szorította egymáshoz a két tenyerét, hogy a csontjai is belesajdultak. Mindennél jobban gyűlölte a tehetetlenséget, amelyre kárhoztatták őket.
– Miért is sietnének? – húzta végig Messire Den Fellaemion vértelen arcán egyik csontsovány kezét. – Hiszen bőven van idejük: pihentethetik, fölhizlalhatják az embereiket. Mi úgysem megyünk innen sehová.
A parancsnok száraz megjegyzése fenyegető ürességgel visszhangzott Temar fülében.
– Annyira biztos ez? – szólalt meg kétségbeesetten. – Tudom, hogy hajszálnyi esélyünk van csupán, vagy talán annál is kevesebb, de mégiscsak meg kellene próbálnunk tovább is földeríteni azokat a barlangjáratokat! – Igyekezett elfojtani magában saját ellenszenvét a gondolatra, hogy még mélyebbre kell hatolniuk a föld gyomrában. – Haladéktalanul neki kellene fognunk, hogy kitágítsuk azokat a repedéseket, és megnézzük, hová vezetnek! Hiszen tudjuk, hogy a folyó egy időre alábukik a föld alá, mielőtt elérné a völgyszorost! Ha pedig a víz mélyítette ki ezeket a barlangokat, nyilván megtalálta a maga útját a külvilág felé, hiszen az ereje megvolt hozzá! Lehetséges, hogy létezik olyan járat, amely átvezet a hegyek alatt, és amelyen elmenekülhetünk oda, ahol ezek a nyomorultak soha nem akadnak ránk! Akkor áttörhetnénk az új kikötőig, ahol a pásztorok kunyhói állnak. Ugye, Avila, azt mondtad, hogy ők nyomát sem látták a betolakodóknak?
Temar elkeseredettségében az ajkába harapott, és visszaült a székére, látván, hogy szavainak nem sok foganatja van. Den Fellaemion elfordult tőle, és fölkapta a fejét, mivel Vahil érkezett meg, egy köteg pergament szorítva magához mindkét kezével.
– A készleteink kifogytak, Messire – jelentette Vahil. – Ha takarékoskodunk velük, talán öt vagy hat napig tarthatnak ki. Kenyérből szerencsére elég sok maradt, sajtunk is van meg effélék, csupa olyasmi, amit az emberek menekültükben fel tudtak kapkodni. Sokan közülük azonban üres kézzel jöttek. Sikerült némi lisztet és gyümölcsöt is megmentenünk a hajókról, de húsunk és borunk szinte egyáltalán nincs, főzni pedig talán nem is tudnánk. Egyébként is veszedelmes vállalkozás lenne kiküldeni egy kisebb különítményt tüzelőért.
Vahil máskor oly erőteljes és magabiztos hangja most éppoly színtelen volt, mint az arca.
– Minthogy a támadás virradatkor érkezett – folytatta –, az emberek nem is igen voltak olyan helyzetben, hogy saját magukon és a családjukon kívül egyebet is megmenekíthettek volna. Így is szerencsésnek mondhatja magát, aki élve kijutott... A túlélők közül ráadásul elég sokan hálóruhában vagy fehérneműben vannak. Van néhány takarónk, de sokkal, sokkal több kellene. Így még a sebesülteket sem tudjuk rendesen lefektetni. Tizenkét gyermek szüleit nem sikerült megtalálnunk. Azt hiszem, nemsokára kénytelenek leszünk beletörődni, hogy odavesztek.
Vahil lesütötte a szemét, és hangja megbicsaklott.
Temar arca megvonaglott a rátörő emlékektől; a falnak dőlt, és lehunyta a szemét. Ismét látta Messire Den Ranniont egy vértócsa közepén feküdni, mellkasa közepén vérvörös, lüktető sebbel; csuklóból levágott keze még mindig a kardját markolta. Utolsó leheletéig elkeseredetten harcolt, hogy megvédelmezze a népét. Gyűrűjének ékköve megcsillant a hajnal első sápadt fényeinél, és Temar úgy érezte, holta napjáig nem lesz képes megszabadulni ettől az emlékfoszlánytól. No igen, a támadók annyira belevesztek a féktelen vérontásba, hogy még áldozataik kifosztására sem vesztegették az idejüket. Amint a fiatalember némán letérdelt a halott mellé, hirtelen felismerte a közelében heverő másik alakot is. Den Rannion úrnő volt az: hosszú, ősz haja véresen borult a földre, okos tekintetű, kedves arcát durván bezúzták egy pajzzsal, majd egyszerűen félrelökték őt, és átgázoltak rajta. Hálóingjének törtfehér selymén jól látszottak a csizmanyomok.
– Avila, vidd magaddal Vahilt, és készítsetek valami meleg innivalót!
Guinalle nyugodt szavainak hallatán Temar kinyitotta a szemét, igyekezvén félresöpörni emlékezetéből a szörnyű képet.
– Nem kellene inkább... – kezdte volna a tiltakozást Vahil, ám Avila határozott mozdulattal kézen fogta, kitörölve néhány könnycseppet fáradtságtól karikás szemének sarkából. A fiatalember mit tehetett volna mást, engedelmesen követte.
Den Fellaemion, aki egy kiálló sziklaperemen ült, most fölpillantott a lányra. A barlang száját borító sűrű növényzeten át beszivárgó gyér fényben éppen olyan szürkének tűnt, mint a szikla maga.
– Van valami híred számomra, Guinalle? – kérdezte.
A lány annyi szeretettel és szomorúsággal nézett vissza a nagybátyjára, hogy Temarnak összefacsarodott a szíve, pedig nem hitte volna, hogy képes még kicsiholni magából bármiféle érzelmet.
– Elláttuk a sebesülteket, amennyire csak tudtuk, a Mesterséggel meg azzal a kevés orvossággal, amit sikerült magunkkal hoznunk. – Guinalle letűrte az alsókarjára könyékig felhajtogatott, vérfoltos ruhaujját. – A legtöbbjüket sikerült egészen elfogadható állapotba hoznunk, és Ostrinnak legyen hála, a sebek nagy része szerencsére nem súlyos. Ezzel együtt vannak néhányan, akiket még csak megmozdítani sem merünk, ha nem akarjuk egyenesen Saedrin színe elé küldeni őket.
– Sikerült már összeszámolnod, hányan menekültek meg a tanítványaid közül?
Den Fellaemion zaklatott kérdésére még Temar is fölkapta a fejét.
– Majdnem mind túlélték. – Guinalle hangjában keserűség keveredett a megkönnyebbüléssel. – Nem is csoda, hiszen amikor a támadók a Mesterséget fordították ellenünk, jószerével csak mi voltunk képesek megvédeni magunkat.
Temarnak eszébe jutott, nem kérhetne-e segítséget Guinalle tanítványaitól a barlang távolabbi járatainak felderítésében, ám a kérdés az ajkára fagyott, ahogy agyában ismét feltolultak a hajnal véres rémképei. Rémült kiáltozás verte fel mély álmából, félelem vibrált a levegőben, sikolyok szakadtak félbe a torokba hatoló könyörtelen pengétől: fekete egyenruhás katonák özönlöttek elő azokból a hajókból, amelyek az éjszaka leple alatt álltak be hangtalanul a kikötőbe, hogy álmukban érjék a védtelen telepeseket. Temar keze a puszta levegőbe markolt, felidézvén, hogyan kapott a kardja után, hogyan ugrott ki az ágyából, hogy egyenesen Den Rannion szállásához rohanjon, de már csak a mindent elemésztő lángokat találta. Rémült asszonyok futottak gyermekeiket kézen fogva, minél messzebb a tomboló tűztől, hogy aztán szabad prédái legyenek a fekete egyenruhás sereg féktelen dühének. Kardok villantak, halálhörgés csapott föl, és a tűzvész fénye hamis hajnalt festett az éjszakai égre.
Temar összeszorította a fogát, szívében düh és önvád kavargott. Vajon mit kellett volna másképp csinálnia? Legjobb tudása szerint megpróbálta összegyűjteni és szervezett hadrendbe állítani az álmukból fölriasztott szerencsétleneket, fölfegyverezni őket mindazzal, ami hirtelen a kezükbe került, hogy utolsó erejükig elkeseredetten védjék a gyenge fakaput. A fiatalember tarkója borsódzott, lapockája között hideg verejték csorgott le, ahogy újra és újra hallani vélte rémült ordításukat. Emlékei azt súgták neki, hogy amivel szemközt találta magát, az is Mesterség volt, de valahogyan másféle, mint az, amelyet ismert. Elvette az emberek józan eszét, szétzilálta tudatukat, valósággal megbénította őket, míg végül úgy álltak ott dermedten, mint a vágóhídra hajtott barom, ellenkezés nélkül várva, hogy a behatolók fegyvere lecsapjon rájuk. Temar szeme sarkában a tehetetlen düh könnyei gyülekeztek, és lepillantva látta, hogy kardjának markolatát szorító ujjpercei egészen kifehéredtek az erőfeszítéstől.
– Nem tehettél mást, Temar. Akkor menekültél el, amikor már amúgy sem volt választásod. – Den Fellaemion a fiatalember karjára fektette összeaszott kezét. – Saedrinnek legyen hála, hogy ismertél néhányat a Mesterség fogásai közül! Máskülönben téged is elveszítettünk volna.
Temar nem érezte olyan erősnek magát, hogy megszólaljon, de azért megkockáztatott egy bűntudatos pillantást Guinalle felé. Megértést és együttérzést látott a lány szemében, ám ettől minden még csak sokkal rosszabb lett.
– De hát kik lehetnek egyáltalán ezek az átkozott gonosztevők? – kérdezte hangos, vádló szavakkal. – Miért teszik ezt velünk?
– Nehéz volna megmondani. Többször is megpróbáltunk követeket küldeni hozzájuk, ők azonban könyörtelenül lemészárolták valamennyit. – Messire Den Fellaemion arca halotti maszkra emlékeztetett. – Már régen letettünk róla, hogy tárgyalás útján próbáljuk rendezni a helyzetet.
– Azt hiszem, van némi sejtésem róla, honnan jöhettek – szólalt meg habozva Guinalle.
– Tessék? – kapta fel a fejét Temar és Den Fellaemion egyszerre. – Mit mondasz?
– Miközben azon fáradoztam, hogy visszaverjem valahogyan a támadásukat, váratlanul kapcsolatba léptem valakivel közülük, aki valószínűleg nem volt még kellően járatos a Mesterség használatában – felelte Guinalle tőle szokatlan bizonytalansággal a hangjában. – Később, amikor vége szakadt a támadásnak, megpróbáltam megkeresni a távolban a fickó gondolatait, és bepillantottam az emlékei közé.
– De hiszen ez veszélyes! – csattant föl Temar, de a mondata félbeszakadt Messire Den Fellaemion figyelmeztető intése láttán.
– El tudnád mondani, gyermekem, mit láttál pontosan? – kérdezte Den Fellaemion.
– A hely, ahonnan jöttek, messze északon van – felelte Guinalle a gondolataiba merülve. – Apró, kopár szigetek az óceán kellős közepén. Hideg, könyörtelen vidék, alig látni néhány fát, csak szürke köveket mindenütt. Azoknak, akik ott élnek, szinte semmijük sincs, és még azt a keveset is egymástól lopták, bármikor készek vért ontani néhány talpalatnyi földért. Hiszen az élet megújul, de a föld mindig csak ugyanannyi marad, és ott végződik, ahol a végtelen víz elkezdődik. – Guinalle hangja hirtelen elmélyült, és valamiképpen mintha magabiztosabbá vált volna. – A Mesterséget ott arra használják, hogy fönntartsák vele a papok hatalmát a nép fölött. Kihámozzák az alvók agyából a hűtlenségnek és lázadásnak még a szikráját is, és egyetlen gondolattal ölni képesek. Hiszen nem számíthatnak másra, mint a feltétlen egységre és engedelmességre egy olyan világban, amely ezernyi veszéllyel veszi körül őket, és ahol az ellenségek állandó készenlétben vannak.
Guinalle megremegett, felsóhajtott, majd természetes arcszíne és hanghordozása lassacskán visszatért.
– Ez a föld, amelyen állunk, hihetetlenül gazdag és ígéretes vidék az ő szemükben – magyarázta. – Nem csoda hát, ha nem hajlandóak osztozni raj senkivel.
Mielőtt még Temar megszólalhatott volna, Den Fellaemion felemelkedett ültéből, és szorosan magához ölelte unokahúgát.
– Drága gyermekem, beismerem, hogy nagy szükségünk van ezekre a látomásokra, de rád még inkább – suttogta meghatottan. – Hiszen a te rátermettséged az egyetlen mentsvárunk a támadók használta gonosz Mesterség ellen. Nem engedhetjük meg, hogy kockára tedd az életedet! Kérlek téged, ne próbálkozz többet, hogy kapcsolatba lépj velük!
– Nem kell aggódnod, a fickó nem vett észre semmit – igyekezett megnyugtatni Guinalle. – Bizonyára azt hitte, hogy csak az otthoni emlékek keltek életre benne. – Minden igyekezete ellenére sem sikerült elrejtenie növekvő nyugtalanságát.
E szavaknál azonban Temar hirtelen közbevágott, mivel egy sürgető gondolat vert gyökeret a fejében.
– Sikerült kapcsolatba lépned az otthoniakkal? – kérdezte reménykedve. – Toremallal, Zyoutesselával, mindegy, kivel, csak küldjenek segítséget!
Guinalle szomorúan rázta meg a fejét.
– Ezerszer is megpróbáltam, de valami folyton megakadályoz benne. Olyan érzés, mintha valahogyan megzavarnák a varázslatom hatókörét.
– Nem próbáltad meg egyesíteni az erődet valakivel a tanítványaid közül? – Den Fellaemion a barlang repedezett talaját piszkálta a lába fejével.
– Dehogynem próbáltam – sóhajtott a lány. – De így csak még rosszabb volt. Mindketten úgy éreztük, mintha hirtelen ellenséges mesterséghasználók sereglettek volna körénk minden oldalról. – Guinalle válla megrázkódott az emlék hatására. – Akárhányan voltunk is, nem sikerült kitörnünk ebből a csapdából!
– Ezek szerint tehát csakis saját magunkra számíthatunk – jegyezte meg komoran Messire Den Fellaemion.
– Alaposan benne járunk a hajózási idényben – tiltakozott erőtlenül Temar. – Az új hajóknak már úton is kell lenniük errefelé! Talán csak egy fél évszaknyit kell várnunk, és itt lesznek, áttörik a blokádot! Mondd csak, Guinalle – tette hozzá habozva –, mennyire kell megközelíteniük bennünket ahhoz, hogy kapcsolatba tudj lépni velük?
– Nem jönnek új hajók, Temar – sóhajtotta Den Fellaemion. – Sem a következő évszakban, sem később.
Temar döbbenten meredt rájuk e szavak hallatán, azt sem tudta, mit feleljen. Előbb Den Fellaemion, majd Guinalle felé fordult. A lány elvörösödött, és lehajtotta a fejét.
– Nem jönnek új telepesek, Temar – szólalt meg halkan Den Fellaemion. – Emlékezz rá, a múlt évben is már csak alig néhányan érkeztek. A tavalyi utolsó hajó leveleket is hozott nekem, egyeseket a saját házamtól, másokat más nemesi családoktól, de mindannyian ugyanazt akarták a tudtomra adni. Nemith a pusztulásba hajszolja a birodalmat, ide-oda rángatja a seregeit, és megfelelő utánpótlás híján értelmetlenül lemészároltatja a katonáit. Az otthonmaradottaknak sem pénzük, sem emberük nem maradt a tengeren túli vállalkozás támogatására. A tartományok lángokban állnak. Magunkra maradtunk, fiam.
– És te ezt egész télen át tudtad? – Temar kérdőn bámult Den Fellaemion fakó arcába, amelyben csak a szemek égtek a régi fénnyel.
– Ugyan mire lett volna jó, ha elmondom? – kérdezte az idősebbik férfi. – Dolgos év állt mögöttünk, sokat elértünk, mi értelme lett volna megmételyezni kételyekkel és csüggedéssel? Hiszen, Drianonnak legyen hála, az aratás remekül sikerült, és mindannyian biztosak voltunk benne, hogy a tél az elkövetkező év felfedezéseire való készülődéssel telik. Annak alapján, ahol a múlt ősszel tartottunk, nem volt feltétlen szükségünk új emberekre, ha egyszer az otthonmaradottak úgy határoztak, hogy nem jönnek utánunk.
Temar már nyitotta volna a száját, hogy tiltakozzon, de azután mégiscsak néma maradt, annyira magával ragadta Den Fellaemion szavainak ereje.
– Annyira biztos voltam benne, hogy bármiben mesterkednek is a támadóink, könnyedén elbánunk velük – jegyezte meg keserűen a fiatalember némi hallgatás után. – Tulajdonképpen csak a Lazac elvesztése ébresztett rá az ellenkezőjére.
– Mindannyian ugyanezt gondoltuk – felelte lágyan Guinalle, de az arca fáradt és szomorú volt. – Ne hibáztasd magad, Temar.
– De hát nem tehetjük meg, hogy egyszerűen csak üldögélünk itt, mint patkányok a csapdában, és megvárjuk, amíg valaki szétveri a fejünket egy husánggal! – Temar indulatosan talpra ugrott, és letépett egy marék páfránylevelet a barlang faláról.
A keskeny résen át bekandikált a távoli, részvétlen égbolt. A fiú szinte megbabonázva bámulta azt az aranyfénnyel átitatott ködpamacsot, amely néma bizonyságul szolgált rá, hogy a lemenő nap, bár ők odabentről nem láthatják, ma is ugyanúgy járja útját a nyugati égen, mint egyébkor.
– Van más választásunk is, Temar – szólalt meg habozva Guinalle. A nagybátyjára pillantott, aki bátorítóan visszabólintott. – A Mesterség módot ad rá, hogy elrejtsük magunkat a barlangban, ameddig segítség nem érkezik Tormalinföldről. Ezzel a módszerrel biztonságban lehetünk, akármilyen eszközzel keressenek is bennünket.
Temar csodálkozva pislogott a lányra.
– De még ha el is rejtesz bennünket, hogyan leszünk képesek túlélni? – kérdezte. – Hiszen te is hallottad, mit mondott Vahil a készleteinkről: alig maradt élelmünk. Gondold csak végig, Guinalle, majdnem ezren vagyunk ebben a barlangban, és ha Talagrin is úgy akarja, még többen érkezhetnek az est beállta előtt, ha sikerül megmenekülniük az üldözők kutyái elől. Az ivóvízellátás miatt sem vagyok nyugodt, és jusson csak eszedbe, milyen hideg volt múlt éjszaka! Ha elküldünk egy hajót Toremalba, és megvárjuk, ameddig az erősítés ideér, az egy évszaknyi időbe is beletelhet, vagy talán még többe, különösen, ha otthon valóban olyan rossz a helyzet, mint ahogy Messire gondolja!
A fiatalember megújult elszántsággal rázta meg a fejét, igyekezvén megfeledkezni a barlangok iránti irtózásától, amely egyre ott motoszkált az agyában.
– Nem, akármi lesz is, meg kell próbálnunk másik kijáratot találni – folytatta –, bízva benne, hogy eljuthatunk az új településhez. Az lenne a legjobb, ha el tudnál rejteni bennünket a Mesterség segítségével, nehogy azok a nyomorultak ízekre szabdaljanak, amint kibukkanunk a barlangból!
– Ha találnál is kiutat innen, és ha át is juthatnánk rajta észrevétlenül, vedd figyelembe, Temar, hogy az embereknek legalább a fele halott lenne, mielőtt még elérné azt a bizonyos kijáratot! – érvelt Den Fellaemion.
Temar követte a pillantását a barlang középső, nagyobbik terme felé, ahol a megmaradt családok kuporogtak szorosan egymás közelébe húzódva, maguk köré gyűjtve azt a kevés holmit, amit sikerült megmenteniük azon a lidércnyomásos éjszakán. Néhányan félrevonultak a többiektől, és egymagukban ültek fejüket lehajtva, vagy arcukat a kezükbe temetve, mintha nem volnának képesek földolgozni magukban az átélt borzalmakat. A sebesültek mozdulatlan sorban hevertek a köpenyekből, takarókból rögtönzött fekhelyeken, sőt, néhányuknak nem jutott más, mint pár, száraz lombbal kitömött zsák. Kiábrándult, beletörődő csönd honolt a barlangban, szinte fallá sűrűsödve a túlélők között. Legfeljebb egy-egy gyermek halk hüppögése vagy a sebesültek fáradt nyögése törte meg időről időre.
– Lehetetlen, hogy egyszerűen csak feladjuk! – erősködött Temar, aki mintha saját magát is igyekezett volna meggyőzni erről.
– A Mesterség jótékony álmot bocsát ránk, amely elrejt bennünket a támadók szeme elől – felelte halkan Guinalle. Szemében határtalan fájdalom reszketett, amint végignézett a hajdan oly nagyratörő és derülátó telepesek nyomorúságos kis csoportján. – Ha többre nem is vagyunk képesek, de legalább egy kis haladékot adhatunk nekik. Ha Arimelin is úgy akarja, gondolataik, egész életük félbeszakad ezzel a varázslattal, és csendben, sértetlenül megvárja, amíg segítség érkezik.
– Hogyan tehetséges ez? – kérdezte hitetlenkedve a fiatalember.
– Ismerem a módját, hogyan választható el egymástól test és lélek. – Guinalle kisimított a homlokából egy elszabadult hajfürtöt, és oda sem figyelve keresgélni kezdett a zsebében valamit, amivel hátratűzhetné. – Igen ritkán használt eljárás, az igaz... – ismerte be, és a hangja kissé megbicsaklott. – Igazság szerint csak súlyos betegség esetén szokott sor kerülni rá. Az értelem, azaz a felfogóképesség, az élő személy lényege egy tárgyhoz kötődik, amelyet a szóban forgó személy nagyra becsül, amelyhez őszintén ragaszkodik. Ezután az értelem elválik a testtől, és elrejtve marad ebben a tárgyban, a test pedig mély álomszerű állapotban, sértetlenül pihen, amíg csak nem sikerül újraegyesíteni a kettőt.
– Még ha feltesszük is, hogy képes vagy mindezt véghez vinni ilyen sok emberen, egyáltalán hogyan szándékozol hozzákezdeni? – Temar le nem vette szemét a lányról, közben, mintegy mellékesen, előhúzott egy keskeny bőrszalagot a zekéjéből, és átnyújtotta neki.
– Nos, itt lép előtérbe az a terv, hogy küldjünk el egy kisebb különítményt az új településre – felelte elgondolkodva Guinalle. – Igazad van, Temar, muszáj lennie egy másik kijáratnak is, amely valószínűleg átvezet a hegyek alatt. A bányászok találtak erre utaló nyomokat a túloldalon, amikor ásványkincsek után keresgéltek. Azt mondják, szűk és nehezen járható folyosók vezetnek át, amelyek néhol lebuknak a víz alá, de ha Misaen velünk van, átjuthatunk.
Messire Den Fellaemion fölkapta a fejét, és sápadt arcába mintha visszatért volna az élet egy halovány szikrája.
– Fölfegyverzett különítményt küldünk át – szólalt meg reszelős hangon –, akik elég ügyesek ahhoz, hogy a megszállók számára észrevétlenül haladjanak előre a vadonban. Ha tudunk nélkülözni valakit, aki ismeri a Mesterséget, az illető velük mehet, és jó szolgálatot tehet az elrejtőzésben. A különítmény magával viheti azokat az értéktárgyakat, amelyekbe a telepesek puszta lényét belezártuk.
– Gondolod, hogy az új település lakói elegendő katonai erőt képviselnek a visszavágáshoz? – Temar hangjában kétség és remény keveredett.
– Nem – rázta meg a fejét határozottan Messire Den Fellaemion. – A nekik szóló üzenet csupán annyi lesz, hogy szálljanak hajóra, és meneküljenek el azonnal, Dastennin óvja őket. Hiszen te is tudod, fiam, hogy az ottani lakosok nagyrészt egyszerű gazdálkodók meg kereskedők, akik semmiképpen sem tudnák fölvenni a harcot a jól képzett támadócsapatokkal. Ráadásul ezek a gonosztevők jól kiépítették az állásaikat, és riasztóan jól bánnak a Mesterséggel is. Nem, semmi értelme nem lenne a többiek életét is kockára tenni. A parancsom tehát úgy fog szólni, hogy azonnal forduljanak vissza teljes sebességgel Zyoutesselába, amennyire csak az időjárás lehetővé teszi. Odahaza pedig intézzenek felhívást minden Házhoz, amelynek leszármazottai vagy bérlői vannak a veszélybe jutottak között. Kérjék meg őket, hogy minden lehetséges módon legyenek a segítségünkre, szervezzenek hadsereget, és szorítsák vissza ezeket a fehér hajú démonokat az ő sivár szigeteikre!
– Gondolod, hogy még időben ideér a segítség? – kérdezte a fiatalember, aki még mindig nem tudta megemészteni magában ezt a kissé meglepő tervet. – Lehetségesnek tartod, hogy elegendő katonai erőt gyűjtsenek össze, és még az ősz beállta előtt átszeljék az óceánt?
– Vajon megtagadja-e bármely Ház feje a segítséget tőlünk, ha azokat az értéktárgyakat tartja a kezében, amelyekben háza népének életereje rejlik bezárva? Szemébe nézhet-e valaha az övéinek, tudván, hogy közönyösségével ő maga ítéli ezeket az elméket arra, hogy örökké e tárgyakban maradjanak érzéketlenül, végtelen álomba dermedten, távol a testüktől? – Den Fellaemion hangja lágy volt, ám tekintete acélnál keményebb.
– Azt hiszem, értem a gondolatmenetedet – bólintott megfontolt mozdulattal Temar. – Olyan helyzetbe hozzuk őket, hogy ne tudják megtagadni tőlünk a segítségüket.
– Segítesz nekünk? – Guinalle kérlelőn függesztette szemét a fiatalemberre. – Meg kell győznünk róla a barlangba szorultakat, hogy ez az egyetlen megoldás. Segítségül kell hívnunk azt a feltétlen hűséget, amely az egyes Házak tagjait köti, és meg kell ismertetnünk velük minden részletet, hogy dönteni tudjanak. A terv csak akkor működhet, ha mindannyian teljes szívükkel hisznek benne.
Temar bólintott, magában végiggondolva, hol rejtőzhetnek a terv gyenge pontjai.
– Kit szándékozol átküldeni a barlangrendszeren? – fordult Den Fellaemionhoz. – Talán a legjobb lenne olyasvalakiket, akinek a családja az új településen maradt. Lefogadom, igyekezni fognak, hogy elérjék őket.
– Nem hiszem, hogy jó ötlet volna rájuk bízni a dolgot – csóválta meg a fejét az idősebbik férfi. – Attól tartok, kedves Temar, igen kevéssé ismered az embereket.
– Nem értem – vonta össze a szemöldökét Temar. – Szinte biztos vagyok benne, hogy őket tudnánk a legkönnyebben meggyőzni, induljanak útnak...
– Nehéz időket élünk, fiam. – Messire Den Fellaemion egyik vértelen kezével fáradtan megdörzsölte a homlokát. – Gondold csak meg, min mentek keresztül ezek a szerencsétlenek. Most pedig azt kéred tőlük, hogy hagyják maguk mögött a halált és a rémületet, és fussanak teljes erejükkel a biztonság felé, együtt azokkal, akiket szeretnek. Mondd meg nekem, ha veszély fenyegeti őket, ki lesz az közülük, aki az életénél, sőt, szerettei életénél is jobban védi a rábízott terhet, még ha ezerszer a lelkére kötöttük is? Ne érts félre, nem nevezem az embereinket sem felelőtlennek, sem rosszindulatúnak, egyszerűen csak tisztában vagyok az emberi természet sötét oldalaival. Nem, Temar, olyasvalakiket kell elküldenünk, akik ezerszer is odaadnák az életüket, semhogy elveszítsék ezeket az értéktárgyakat, vagy veszni hagyják a rájuk bízott küldetést. Megrögzötten, visszavonhatatlanul el kell szánniuk magukat arra, hogy hazatérnek és közbelépnek az érdekünkben, ha kell, lázadást robbantanak ki, segítséget kérnek, sereget toboroznak, és visszahozzák az életbe azokat, akikhez a világon a legjobban ragaszkodnak.
Guinalle szemébe nézve Temar látta, hogy a lányt éppen annyira megrázza ez a megkérdőjelezhetetlen érvelés, mint őt magát.
– Csak idő kérdése, és a megszállók dél felé nyomulva megtalálják az új települést. Többről van szó, mint pusztán a saját életünk megmentéséről. – Den Fellaemion tekintete a távolba révedt. – Egyelőre fogalmam sincs, hogyan vetődhettek ide ezek a gyilkos szándékú gonosztevők, de abban biztos vagyok, hogy nem engedhetem át kényükre-kedvükre a hajóinkat. Hiszen így lehetővé válna számukra, hogy átszeljék az óceánt, és váratlan támadást zúdítsanak a gyanútlan Birodalomra! Egy ilyen támadás beláthatatlan következményekkel járna a jelen helyzetben, hiszen nemrég hallottuk, hogy távozásunk óta csak fokozódott az otthonunkat szaggató káosz. Dastenninnek legyen hála érte, a nagyobb hajóinkat mind leküldtük délre, ahol a kevésbé viharos tengeren nagyobb biztonságot találnak. Ha a halálunkat leljük is ezen a helyen, hadd jöjjön, aminek jönnie kell; felkészültem rá, hogy Házam és hazám védelmében áldozom föl az életemet, még akkor is, ha az uralkodómnak annyi esze sincs, mint egy kappannak!
Guinalle és Temar bizonytalan pillantást váltottak egymással. A fiatalember nem vett tudomást a gyomrát mardosó kétségekről, és bátran kihúzta magát.
– Nem hagylak cserben, Messire – felelte szertartásosan, elűzve magától a gondolatot, mennyire retteg az idegen és veszedelmes barlangjáratokban való botorkálástól. – Kérlek, add át nekem ezt a terhet, bízd rám a feladatot!
– Guinalle, kedvesem, jó volna, ha megkeresnéd Avilát – szólalt meg hirtelen Den Fellaemion. – Meg kellene próbálnotok meleg ételt főzni a menekülteknek. A meleg étel, ha mégoly kevés is, megerősíti a szívüket és a lelküket ebben a nehéz helyzetben.
Guinalle meglepetten pislogott a hirtelen témaváltás hallatán, kiérezvén nagybátyja szavaiból a gyengéd felszólítást, hagyja őket kettesben a fiúval. Engedelmesen fölkelt arról az alacsony székről, amelyen eddig üldögélt, és óvatos léptekkel megindult a csúszós sziklatalajon a barlang belseje felé.
– Nem neked szántam a barlangrendszer kijáratát kereső expedíció vezetését, Temar – szögezte le ellentmondást nem tűrő hangon Messire Den Fellaemion.
– Arról pedig szó sem lehet, hogy te magad vágj neki, uram! – ugrott fel ültéből a fiatalember.
– Nem, nem is erre gondoltam – rázta meg a fejét az idős férfi. – Tisztában vagyok vele, hogy nem maradt bennem elég erő hozzá. Ez a feladat Vahilra vár.
– Biztos vagy benne, hogy...
– Hallgass végig, fiam! – Den Fellaemion összefonta a karját sovány mellkasán, és egyenesen Temar szeme közé nézett. – Vahil tudja, hogy Elsire is az új településen van, és noha tisztában vagyok vele, mit mondtam neked éppen az imént arról, kiket volna a legjobb kiválasztani az érdekeink képviseletére, azt hiszem, te is érzed, hogy kettejük ügye különleges eset. Vahilt jelen pillanatban egyetlenegy gondolat tartja még talpon: Elsire megmentése. Ha ez nem volna, már rég beleőrült volna a tudatba, hogy a szeme láttára gyilkolták le a szüleit. Nem foszthatom meg őt ettől a reménytől, és ami talán még fontosabb: szükségem van az ő, de főleg Elsire meggyőzőkészségére a Birodalom tehetetlenségével szemben. Hiszen az ő nagybátyjuk a déli vidékek kétségkívül legtekintélyesebb Házának feje. Nem tehetik meg velük, hogy meg sem hallgatják a kérésüket, ebben biztos vagyok. A nagybátyjuk kétségkívül nem nézhet többé a családja szemébe, ha nem tesz meg minden tőle telhetőt az unokahúga és unokaöccse érdekében.
– A D'Alsennin-ház pedig alig bír valamennyi befolyással, és a csillaga leáldozóban van... Ugye, erre gondoltál? – Temar nem is igyekezett elrejteni hangjának keserű árnyalatát.
– Nem egészen – mosolyodott el Den Fellaemion. – Tisztában vagyok vele, hogy a nagyapád képes és hajlandó lenne akár a két fülénél megragadni Nemithet, és addig rázni, ameddig észre nem tér. Nem, fiam, arról van szó, hogy azt akarom, maradj itt Guinalle mellett, arra az esetre, ha valami váratlan dolog történne.
– Ezt meg hogy érted? – kapta föl a fejét a fiatalember kissé megvigasztalódva.
Messire Den Fellaemion mélyet sóhajtott.
– Guinalle egészen biztos benne, hogy ez a kissé riasztó ötlet működni fog, és abban is, hogy minden nyomot el tud rejteni a barlang körül. Be kell azonban vallanom, hogy nekem továbbra is maradtak kétségeim. Egyelőre fogalmunk sincs, hogyan s miképpen használják a Mesterséget ezek a megszállók, és attól tartok, előfordulhat, hogy valahogyan megtalálnak és életre keltenek benneteket. Guinalle is elismerte, elméletileg nem kizárt, hogy a test segítségével megidézzék magát a szellemet is a távolból, noha őmaga még nem látott példát erre. Ezenkívül bármiféle tárgyat választ is magának, hogy beleköltöztesse a gondolatait, ennek a bizonyos tárgynak ott kell maradnia a teste közelében, hiszen ő lesz az utolsó, aki ébren marad, és elrendezi a dolgokat.
Az idős férfi az unokahúga felé pillantott, aki most egészen aprónak és törékenynek tűnt a magas, sötét barlangcsarnokban, ahogy a sebesültek körül szorgoskodott.
– Guinalle természetesen megesküdött mindenre, amit tisztel, hogy ha arra kell ébrednie, hogy a megszállók kezére jutott, erejének minden utolsó cseppjét felhasználja a Birodalom figyelmeztetésére, azután megállítja a saját szívét. Ezzel együtt attól tartok, ha ezek a gazemberek olyan jól bánnak a Mesterséggel, hogy képesek felébreszteni benneteket, akkor arra is képesek, hogy megakadályozzák őt szándékainak végrehajtásában. Ha pedig ez megtörténik, Temar, mindenki másnál fontosabb, hogy te itt légy: meg kell védened őt, és módot kell találnod rá, hogy megmentsd, ami még megmaradt a kolóniánkból. Ha kell, az életedet is add oda érte, öld meg a mesterséghasználókat, akik megakadályozhatnák Guinalle varázslatainak a véghezvitelét! Tudom, hogy rád bízhatom ezt a feladatot, fiam. Őszintén szólva senki más nincs, akire rá merném bízni.
Temart cserbenhagyták a szavak. Olyan erős érzelmek kavarogtak bensőjében, hogy hirtelenjében képtelen volt rendet teremteni közöttük. Végül egyetlenegy kérdés fogalmazódott meg benne, háttérbe szorítván az összes többit.
– De ugye, uram, te is itt leszel velünk?
– Nem, Temar, attól tartok, nem. – Den Fellaemion odalépett a kijárathoz, és hosszan kibámult az odakint egyre mélyülő, zöldesszürkén tekergő árnyékokra. – Nem jönnél ki velem egy kicsit, fiam? Szét kellene néznünk odakint.
Temar mélyet szippantott az illatos levegőből, amint óvatos és körültekintő mozdulatokkal előbukkantak a barlang bejáratát fedő növénytakaró alól. A sziklafelszín kissé síkos volt itt, ahol a nap fénye soha nem érte. Amikor végre kiértek az egyre gyengülő napfényre, Temar hálásan fordította arcát a lemenő nap felé, hogy magába szívja utolsó sugarait; úgy érezte, csontjaiba a beleette magát a barlang nyirkos hidege. Messire Den Fellaemion egymáshoz dörgölte elvékonyodott ujjait, horgas körmei szinte kéknek látszottak a papírvékony bőrhöz képest.
– Haldoklom, Temar – jelentette ki minden fölösleges sallang nélkül. – Ez a voltaképpeni oka annak, hogy Guinalle egyáltalán elkezdte tanulmányozni ezt a ritkán használt, ősi rítust. Titokban abban reménykedhetett, hogy testemtől függetlenítve, jótékony álomba merülve vissza tud küldeni engem Bremilayne-be, ahol Ostrin templomának adeptusai képesek megbirkózni a daganattal, amely minden életerőmet elszívja.
Mélyet, hosszút sóhajtott, és elmosolyodott.
– Hiszen te is ismered őt: képtelen elfogadni, hogy veszített – jegyezte meg erőtlenül bólogatva. – Szóval ez volt a kiindulópontja ennek az egész ötletnek. Ej, bizony sokat változott a helyzet azóta... Most már nincs rá remény, hogy életre keltsenek, sőt, az is lehet, hogy már magába a varázslatba belehalnék. De ha nem így lenne is: tudom, érzem, hogy Saedrin már vár rám az ajtó előtt, mi értelme lenne hát, hogy hosszan tartó álomba merüljek csak azért, hogy fölébredve a halálé legyek? Utolsó leheletemet is célom szolgálatába szeretném állítani: hajóra szállok, és egymagam rontok neki a blokádnak.
– De hiszen ez öngyilkosság – sóhajtotta Temar.
– Nevezzük inkább elterelő hadműveletnek – kacsintott rá az idős férfi. – Egy nappal később szándékozom véghezvinni, mint ahogy Vahil nekivág a barlangjáratoknak. Igyekszem minél tovább feltartani a megszállókat, és magamra vonni a figyelmüket, hogy Vahil és az emberei biztonságban átjuthassanak a déli településhez. Remélem, sikerül annyira meglepnem őket, hogy eszükbe sem jut érdeklődni a hegyek túlsó oldalán folyó események iránt. Karddal a kézben érkezem meg Saedrin elébe, fiam, és nem hiszem, hogy Dastennin kárhoztatni fog az életem elpazarlásáért.
– Hiszek benne, hogy Poldrion ingyen visz át téged a Túlvílágra, uram. – Temarnak erősen pislognia kellett, mert a látása elhomályosodott, és a hangja is meg-megbicsaklott.
Mögöttük megzörrentek a bokrok. Mindketten hátrafordultak; Guinalle közeledett feléjük, óvatosan lépdelve a magasra nőtt aljnövényzetben.
– Ha valóban elszántuk magunkat, hogy véghezvisszük, minél hamarabb hozzá kell kezdenünk – szólította meg őket komoly arccal. – Jelenleg a legtöbben még magukhoz sem tértek a történtek feletti megdöbbenésükből, és nem hiszem, hogy különösebben ellenkeznének, még ha kissé elképesztőnek találják is magát a tervet. Minél tovább várunk, annál jobban a tudatára ébrednek, miféle kilátástalan helyzetbe is keveredtek. Ettől vagy pánikba esnek, vagy magánakciókba kezdenek, mivel mindannyian tudni vélik, hogyan is kellene kitörnünk innen. Ezenkívül a sebesültek miatt is aggódom. Attól tartok, nem élnék túl az éjszaka jelentette megpróbáltatásokat.
– Valóban nincs értelme halogatnunk a dolgot – bólintott Den Fellaemion. – Megpróbáljuk a lehető legjobban jóllakatni őket, azután szólok egy pár szót hozzájuk. Temar, menj, segíts Vahilnak. Guinalle, gyűjtsd össze a tanítványaidat, és beszéljétek meg, hogyan tudnátok a lehető legkedvezőbben egyesíteni az erőiteket a feladat véghezvitelére. Ezenkívül kérlek, tegyél meg minden tőled telhetőt, és légy résen, nehogy valaki a Mesterséget használja fel a terveink meghiúsítására. Nem szeretném, ha éppen azzal hajtanánk az ő malmukra a vizet, hogy olyan biztosak vagyunk a saját ötletünkben.
Temar fejében hirtelen új aggodalmak kezdtek körvonalazódni.
– És hogyan fognak felébreszteni bennünket, ha segítség érkezik? – kérdezte kissé hangosabban a megszokottnál.
– Ostrin templomának adeptusai ismerik a szükséges eljárásokat – nyugtatta meg Guinalle. – Én is náluk tanultam. A lelkükre kötjük azoknak, akiket segítségért küldünk, hogy feltétlenül értesítsék őket is.
– Volt már példa rá, hogy valaki ilyesmit csinált? – kérdezte Temar, hangjában kíváncsiság és ösztönös félelem keverékével.
– Nem tudok róla – vont vállat Guinalle –, de nem látom be, miért riasztana ez vissza bennünket a próbálkozástól.
– Ez az elszántság és kezdeményezőkészség juttatta a Priminale-házat az uralkodói trónusra! – nevette el magát Den Fellaemion, és egyik karjával kedélyesen magához szorította az unokahúgát.
Miközben visszafelé sétáltak a barlanghoz, Temar észrevette, milyen erősen támaszkodik az idős férfi Guinalle vállára.
Odabent mindjárt Vahil keresésére indult. Meg is találta: fakó, színtelen hangon utasításokat osztogatott egy csapat asszonynak és gyereknek, akik nem kevésbé fáradt és fásult mozdulatokkal teljesítették azokat. Mindazonáltal a meleg étel, bármennyire összecsapott volt is, szemmel láthatóan bizakodást öntött az emberekbe. A barlang halotti csendjét nemsokára halk mormolás, majd fel-felcsapó vita zaja váltotta fel. Temar most látta csak igazán, mennyire igaza volt a lánynak abban, hogy minél hamarabb hozzá kell kezdeni a tervük megvalósításához: innen is, onnan is sürgető kérdések szálltak felé, az emberek egymás szavába vágva érveltek.
– Barátaim! – Den Fellaemion hangja magasra szárnyalt a barlangban. A vitatkozók elnémultak, néhányan izgatottan pisszegni kezdtek.
– Mindannyian tisztában vagytok vele, mennyire nehéz helyzetbe kerültünk – folytatta a Messire –, és sajnos, azt sem mondhatom, hogy biztató hírekkel tudnék szolgálni nektek. Azok, akik vakmerően a hajókon maradtak, ma reggel végső elkeseredettségükben lehajóztak a folyón, és megpróbáltak áttörni a blokádon a nyílt tengerre, hogy segítséget hozzanak. Nem hazudhatok nektek, barátaim: a kísérletük elbukott.
A barlang távoli sarkaiból zokogás, sóhajtozás tört elő. Messire Den Fellaemion felemelte a hangját.
– Az életüket adták, hogy megvédelmezzenek bennünket, és biztos vagyok benne, hogy Saedrin dicsfénytől övezve kíséri át őket a Túlvilágra. Mindazonáltal ez egyben azt is jelenti, hogy jelenleg csapdába kerültünk, igen kevés élelmünk maradt, és nincs reményünk kitörni innen.
Temar látta, hogy a körülötte állók kérdőn pillantanak egymásra e sötét bejelentés hallatán. Azután újra Den Fellaemion felé fordultak, mintha az ő hangjában bujkáló dacból igyekeznének reményt és biztatást meríteni.
– Mindannyian tanúi lehettünk, miféle sötét módokon használják föl ezek a megszállók a Mesterséget – folytatta megvető hangsúllyal Den Fellaemion. – Azzal azonban, úgy tűnik, nincsenek tisztában, hogy mi is birtokában vagyunk mindezen képességeknek, és így kivédhetjük a támadásaikat. Meglehet, jelenleg csapdába szorultunk, de van módunk rá, hogy segítséget hívjunk; és a segítség meg is érkezik, sose féljetek! Mialatt pedig a segítségre várunk, úgy határoztam, hogy a Mesterségre bízom magunkat, védjen meg ellenségeinktől, és lásson el mindazzal, amiben hiányt szenvedünk. Guinalle kisasszony és a követői készen állnak rá, hogy bűvös álmot bocsássanak ránk, Arimelin kegyéből való ajándékot, nyugodt pihenést, amely begyógyítja sebeinket, és legyőzi kétségeinket. Senki sem bukkanhat ránk, ameddig csak a Birodalom teljes haragjával le nem sújt ezekre a nyomorult gonosztevőkre, hogy megemlegessék még a napot is, amikor először tették mocskos lábukat a mi drága földünkre!
A mormolás minden eddiginél magasabbra csapott a barlang falai között. Meglepett arcok fordultak egymás felé, kérdések visszhangoztak egyetlen hanggá olvadva. Messire Den Fellaemion egy darabig hagyta növekedni a zajt, majd felemelt kezének egy intésével elnémította.
– Mialatt mi alszunk, a fiatal Den Rannion őméltósága keresztülvezeti csapatát a messzi barlangjáratokon, egyenesen a hegyek túlsó oldalára, amíg csak el nem érik a délen fekvő új településünket. Elviszi üzeneteteket a barátaitoknak, a családotoknak, majd mindannyian hajóra szállnak, hogy biztonságba juttassák a megmaradtakat. Elhajóznak régi hazánkba, segítséget kérnek, és mindörökre kiverik ezeket a felfuvalkodott gonosztevőket arról a földről, amelyért arcunk verejtékét hullattuk!
Ezt a bejelentést kisebb éljenzés követte, mások dühödten acsarogtak. Temar látta, hogy barátai szemében ismét az élet halovány szikrája csillan. Még Vahil is fölszegte a fejét, és elszántan kihúzta magát.
– Hadd marakodjanak csak győzelmük szikkadt csontjai felett ezek a dögevők! A szavamat adom nektek, barátaim, hogy a mulatságuk hamarabb véget ér, mint gondolnák! Egyetek jó étvággyal, barátaim, és bocsássatok meg nekem, amiért csak ilyen szerény étellel tudok szolgálni; azután pedig felkészülünk rá, hogy békességben és nyugalomban várjuk ki a győzelem napjának elérkeztét. Ígérem, hogy amikor felébredtek, sokkal fényesebb ünnepet ülünk ennél, hogy örökre emlékezetessé tegyük a napot, amelyen hozzáfogunk a kolóniánk újjáépítéséhez!
A Den Fellaemion szavaiban csengő mély meggyőződés nem maradt hatás nélkül a rémült, reményvesztett menekültek soraiban. Temar hallotta, amint izgatottan vitatják meg egymással, vajon milyen is lehet egy efféle álom, és mit találnak majd maguk körül, ha felébrednek; ezzel együtt magát a javaslatot senki sem kérdőjelezte meg.
– Te is elmész, uram, Den Rannion úrfival? – kiáltotta egy kövér asszonyság, akiben Temar egyik hajdani bérlőjét ismerte föl.
– Nem – rázta meg a fejét a fiatalember, és igyekezett nyugalmat erőltetni vonásaira. – Nincs rá szükség. Itt maradok veletek, és várok, hogy kéznél legyek, ha a megmentőink megérkeznek. Ha befejeztétek a vacsorát, javaslom, készüljetek fel! Ha van elég takarótok, próbáljatok meg minél melegebben beleburkolózni.
Az asszony engedelmesen bólintott, mintha biztonságot merítene abból a tényből, hogy valaki ismét parancsokat osztogat neki, és megmondja, mit tegyen a katasztrófa kellős közepén.
A fiatalember átnyomakodott a tömegen, és megpróbált eljutni ahhoz a kis csoporthoz, amelyet lármás gyűrűbe fogtak a kíváncsiskodók. Guinalle állt ott a tanítványaival, és igyekeztek válaszolni a sürgető kérdésekre.
– A legfontosabb dolog, hogy mindannyian válasszatok valamit, egy tárgyat, amelyhez kötődtök, amely fontos számotokra – magyarázta Guinalle. – Fordítsátok felé a teljes figyelmeteket, mialatt én működésbe hozom a varázslatot. Ne féljetek, nem lesz baj! – fordult egy fiatal anyához, aki gyermekével a karján éppen sírással küszködött. Másik két kisgyereke a szoknyája szélébe kapaszkodott.
– Azt mondod, mindannyiunknak szükségünk van valamire? – hüppögte a nő. – De hiszen nem maradt semmink! És a férjem is... – A fiatalasszony szája ismét sírásra görbült, arca fájdalmasan megvonaglott. Ezt látva a három gyermek és néhány körülöttük álldogáló is elsírta magát.
– Ezen elég könnyen segíthetünk! – felelte Guinalle barátságos, biztató hangon. – Nézd csak, itt ez a gyűrű az ujjadon, ez jól lesz neked, a nyakláncodat pedig odaadhatnád a nagyobbik lányodnak.
A fiatalasszony reszkető kézzel nyúlt a torkához.
– Ezt a láncot az édesanyámtól kaptam az esküvőm napján – suttogta szomorúan. – Mindig a nyakamban hordom. Arra gondoltam, hogy...
– Nos, látod, akkor ez éppen jó lesz a lányodnak, a medált meg, nézd csak, rákötjük erre a szalagra – vágott közbe gyengéden Guinalle. Szavait tett követte: óvatosan leoldotta a nyakláncot a nő nyakáról, és egy fényes selyemszalagot vett elő a saját nyakában függő erszényből. – A pici lánynak pont jó lesz a medál a szalaggal. Nagyon jó választás! A kislányaid biztosan sokat látták a nyakadban ezt a láncot, így nyilván erősen kötődnek hozzá. Az, hogy a nyakukban hordhatják, egyszerre jelent nekik megtiszteltetést és a figyelmüket is leköti. A Mesterség működéséhez éppen erre van szükség.
Guinalle kissé hangosabban beszélt most, hogy a körülötte állók is hallják.
– Látjátok, valami hasonlót kell tennetek nektek is. Keressetek egy apró tárgyat, amelyet fontosnak tartotok, olyasmit, ami különös jelentőséggel bír akár nektek, akár a szeretteitek számára.
Guinalle magabiztos hangja megbicsaklott egy pillanatra, amint a legidősebb gyermekre nézett. Sietve körülpillantott, és Temar meglátta tekintetében a néma kérdést. A fiatalember közelebb lépett, és letérdelt a kisfiú mellé. Nagy szemű, vékony arccsontú gyerek volt világos vörösesszőke hajjal, pisze orra körül néhány szeplő villogott. A szeme vidám világoskék volt, akár a tavaszi égbolt.
– Mit szólnál ehhez az övhöz? Ha tetszik neked, a hölgy biztosan könnyebben el tud varázsolni téged. – Temar leoldotta az övét, és szorosabbra húzta magán a zekéjét.
A kisfiú csöndesen bólintott, a fiatalember pedig kétszer rátekerte a díszes övet a gyermek vékony derekára.
– Minden figyelmedet fordítsd erre a szép övcsatra – figyelmeztette.
A kisfiú kék szeme hatalmasra tágult sápadt arcában.
– Tudod, ez az övcsat a D'Alsennin-ház családi örökségéhez tartozik – magyarázta neki a fiatalember. – Ha teheted, kérlek, vigyázz rá a kedvemért! Megígérem, hogy ha felébredsz, az apródommá teszlek, és megtarthatod az övet. Jó lesz?
A kisfiú ismét bólintott, ajka körül halvány mosoly játszott.
Temar az édesanyára nézett.
– Látod, ha mindannyian összefogunk mindenki számára találhatunk valamit. Az egésznek mindössze annyi a célja, hogy legyen mire fókuszálnunk a Mesterséget.
– A gyerekek nagyon fáradtak, és azt hiszem, az lenne a legjobb, ha amint lehet, elaltatnánk őket. – Guinalle karon fogta az erőtlenül tiltakozó nőt, és Avila irányába vezette. – A hölgy majd segít lefektetni őket.
Temar megfogta Guinalle kezét, és bátorítóan megszorította. A lány fáradtan elmosolyodott, ám ez a mosoly mindennél jobban megmelengette a fiatalember szívét.
– A sikerünk elsősorban azon múlik, hogy milyen hamar tudunk hozzákezdeni a varázslathoz – bólintott a lány.
– Akkor vágjunk is bele – felelte Temar, elszánva magát, hogy szembenéz a torokszorító feladattal.
Lefektették a kisfiút a két testvére közé, és mindhármukat szorosan bebugyolálták egy meleg gyapjúköpenybe.
– Most pedig nem kell mást tennetek, mint hogy behunyjátok a szemeteket, és erősen arra a tárgyra gondoltok, amelyet az imént kaptatok – térdelt melléjük Guinalle bátorító mosollyal. – Ugye, mindannyian tudjátok, hogy mi az?
A gyerekek tágra nyílt szemmel bólogattak. A legkisebb lány kinyitotta párnás tenyerét, amelyben ott hevert a selyemszalagra kötött, zománccal díszített ezüstvirág.
– Nagyon szép virág. – Guinalle gyengéden megsimogatta a kislány homlokát, hogy lecsukja a szemét, majd a nővéréhez fordult.
Temar megsimogatta a kisfiú haját, és egy pillantással elbúcsúzott esdeklő tekintetétől.
Guinalle lágy hangon ismételte el a varázslat különös hangzású szavait. Mintha visszhang kelne a barlang boltozata alatt, úgy hangzott föl innen is, onnan is a tanítványok halk mormolása. Megkezdődött tehát a hosszadalmas eljárás, amelynek célja a menekültek álomba dermesztése volt.
Temar a gyermekekre pillantott, akik immár moccanatlanul feküdtek, de arcukon nem az álom nyugalma tükröződött: testüket a varázslat merevítette mozdulatlanná. Arcuk viaszfehérre színeződött, ahogy minden élet kiszaladt belőle, és mellkasuk sem emelkedett, nem mutatva nyomát, hogy lélegeznének.
Temar összeborzadt; egy rég elfeledettnek hitt gyermekkori emlék kerítette a hatalmába. Azokban a szörnyű napokban történt, amikor egyedül, zavarodottan járkált az üresen maradt házban, nem tudván felfogni, hogyan vehették el tőle az apját, fivéreit és nővéreit. Egy reggelen végre összeszedte a bátorságát, és benyitott a játszószobába. Az ajtóban állva a húgai játékbabáira esett a tekintete; üres, élettelen, festett arccal bámultak vissza rá, arra kárhoztatva, hogy soha többé ne keltse őket életre az élénk gyermeki fantázia.
– Azt hiszem, nem leszek képes... – suttogta, de hirtelen félbehagyta a mondatot, amint tekintete Avila szúrós pillantásával találkozott. Az asszony éppen a gyermekek édesanyját fektette le szakszerű mozdulatokkal, arcán az aggodalomba figyelmeztetés keveredett. Temar gyorsan elfordult, visszalépett oda, ahol Guinalle térdelt, és fölsegítette a földről.
– Ki lesz a következő? – kérdezte halkan.
A dolog tulajdonképpen sokkal gyorsabban lezajlott, mint gondolta volna. Temar a hatalmas barlangcsarnok sarkában állva figyelte, ahogy a lemenő nap legeslegutolsó sugarai tétován utat kerestek a bejáratot elfedő növényzet között. Lába előtt mozdulatlan testek feküdtek két sorban, szépen lefektetve, mellükön összekulcsolt kézzel. Valamiképpen látszott rajtuk, hogy nem holttestek, nagyon is élnek, éppen csak alszanak, menedéket keresve a rájuk zuhant szörnyűségek elől. Mintha csak látogatóba mentek volna a Túlvilágra Arimelin kegyelméből, hogy ott megpihenjenek, és felépüljenek bajukból.
– Mit gondolsz, fogok vajon álmodni? – fordult Temar a lányhoz, aki éppen Avila földön fekvő teste mellett kuporgott. Az idősebbik nő már a Mesterség szorításában szendergett, dolgos keze egy gazdagon díszített melltűre kulcsolódott. Avila volt az utolsó a mesterséghasználók közül, aki álomba merült, végsőkig kimerülve a varázslathoz szükséges erőfeszítésektől.
– Tessék? – Guinalle Temarra pillantott, de mintha nem is látta volna.
– Nem érdekes. – Temar magához ölelte a lányt, és érezte, hogy valósággal reszket a fáradtságtól. – Biztos vagy benne, hogy meg tudod csinálni? Nem akarsz inkább pihenni, mielőtt nekivágnál? – Lényének egy része elkeseredetten próbálta elodázni a pillanatot, amikor álomba kényszerítik, hogy elfeledve heverjen a föld gyomrában.
Guinalle nehezen lélegzett, karcsú nyakán hevesen lüktetett egy ér.
– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha minél hamarabb túlesünk rajta – sóhajtotta a lány. – Úgy érzem, mintha valami megzavarná a Mesterséget, mintha... Mintha elmosódnának a körvonalak. Nem tudom, meddig leszek még képes fenntartani a varázslatot, mielőtt magam is belekapcsolódnék. Ha sokáig késlekedem, széthullhat az egész.
– Bízz benne, Temar, tudja, mit csinál. Gyere, rajtad a sor.
A fiatalember hátrafordulva látta, hogy Vahil áll mögötte komor, megviselt arccal. Ki tudja, honnan előkotort régi bőröltözéket viselt, felkészülve a föld gyomrán át tett utazásra. A parancsnoksága alá rendelt kis csapat még buzgón csomagolt, óvatos, féltő kézzel rendezgetve bőrzsákokba az öntudatlanul alvó telepesek puszta lényét tartalmazó értéktárgyakat.
– Mi a szándékod, mire fókuszálod az akaratodat? – kérdezte Guinalle most már valamivel erősebb hangon.
Temar lecsatolta derekáról a kardját.
– Erre – bólintott szeretettel. Végignézett a homályban megvillanó pengén, a finom levéldíszítésen, majd visszacsúsztatta tokjába a fegyvert, és erősen megmarkolta, hogy kezének reszketését elleplezze.
– Nos, akkor hát feküdj le.
Temar a földre terített köpenyekhez lépett, amelyeket már előkészítettek számára fekhelyül, Guinalle pedig letérdelt mellé. A fiatalember kényszerítette magát, hogy engedelmeskedjen a lány nyugodt szavainak, fogát erősen összeszorította, de így is önkéntelenül megrázkódott jéghideg kezének érintésétől.
– Hamarosan találkozunk, Temar! – Vahil hangja mintha valahonnan nagy távolságból érkezett volna, ahogy az álom tekergőző indái lassan ráfonódtak Temar tiltakozó agyára, és húzták magukkal.
– Kérlek, édesem, ne állj ellen neki! – hallotta meg Guinalle suttogását maga mellett. Igyekezett elengedni magát, engedelmesen hátrahanyatlani a semmibe. A lány szavai elmosódtak, és Temar érezte, amint háta mögött képlékennyé olvadnak a hatalmas sziklák, és ő zuhan, zuhan megállíthatatlanul, pörögve, elfúló lélegzettel, rémülettől összeszoruló torokkal, bénaságba dermedt tagokkal, és a mélység magába rántja, elnyeli és megfojtja.

 

 

Hadrumal titkos szigetvárosában

Nyárelő 30. napján

Haldokoltam.
Szenvedésem az elviselhetetlenségig fokozódott, s túl azon: mintha vaskarmok tépték, marcangolták volna a mellkasomat. Kétségbeesett erőfeszítést tettem, hogy belekortyoljak a levegőbe, és bár vak voltam, hallásom különös módon valamiképpen még mindig kapaszkodott az életbe. Erőlködve próbáltam megérteni azokat a zagyva szavakat, amelyek a külvilágból jövet áthatoltak kínjaim falán.
– A fene egyen meg, Otrick, nyomj bele egy kis levegőt! Usara, ha nem melegíted föl a vérét, elveszítjük!
A szorítás mintha enyhült volna valamelyest, és a fojtó zsibbadás is alábbhagyott, éppen csak annyira, hogy megérezhessem egy reszketeg kéz érintését a homlokomon. Megpróbáltam lerázni magamról, de rájöttem, hogy nem vagyok képes megmozdítani a fejemet. És ami még rosszabb, a karom, lábam sem engedelmeskedett, és erőfeszítéseim csak a bennem tomboló káoszt fokozták. Hiába akartam beszélni, átkozódni, elkergetni magamtól kínzóimat, bárkik legyenek is azok, még csak egy sóhajtás sem telt tőlem. De legalább hallottam őket; őszintén reméltem, hogy ez azt jelenti, még életben vagyok.
– Planir, azt hiszem, most elcsíptük! Engedj oda, hadd...
Egy ismeretlenként azonosított másik hang értelmetlen zagyvaságokat kiabált, amelyek mintha idebent, a fejemben visszhangzottak volna, szembeszállva azokkal az elfeledett rémálmokkal, amelyek belém szorulva a józan eszemet fenyegették. Abban a pillanatban, ahogy erre rájöttem, hirtelen ismét mozdítani tudtam a kezemet, noha nem volt több ellenőrzésem fölötte, mint egy újszülöttnek. A kimerültség hirtelen úrrá lett rajtam, és hagytam, hogy az öntudatlan kábulat ölelő karjába szorítson.
– Ne! Ne engedd el, ne engedd el!
Valamelyik nyomorult beleszúrt valamit a kezembe, tiltakozásul enyhén összerándultak az ujjaim. Nem akartam mást, mint elmenekülni ebből a zavarodottságból, eltűnni innen, és aludni, aludni, mélyen és sokáig.
– Lélegezz, a fene egyen meg, Ryshad, lélegezz!
A nyomorult disznó most az arcomat csapkodta, én pedig kelletlenül kinyitottam a szememet. Elmosódott arc meredt rám, amelynek minden részlete, minden szöglete zavarba ejtően képlékeny volt. Ahogy tovább néztem, lassanként megszilárdult a kép, és egy középkorú férfival találtam szemben magamat, akinek telt arcát rövidre nyírt, barna haj keretezte, sötét szeme pedig kissé közel esett hegyes orrához. A kezében tartott tárgy ezüstös villanása egy pillanatra felkeltette gyenge érdeklődésemet, de igen hamar rájöttem, hogy túl nagy erőfeszítésembe kerülne a dolog, így inkább ismét lehunytam a szememet.
– Ryshad! – szólt hozzám egy ismerős hang.
A meglepetés kiragadott az álom hívogató öleléséből. Vajon ki lehet ez a nő? Mintha dühösnek tűnt volna a hangja. Ettől a gondolattól még jobban fölébredtem. Bárki legyen is a hölgy, kétségkívül dühös rám. Vajon mit követhettem el, amivel magamra haragítottam?
– Ébredj föl, Ryshad, gyere vissza közénk! – most már az első hang is jól észrevehetően türelmetlennek tűnt, így hát kinyitottam a szememet.
Ismét egy arcot láttam magam előtt, amelynek körvonala lassanként kiélesedett. A hosszú haj az ősz színeit viselte, ám a szem a nyári lombét... Valamiért úgy határoztam magamban, hogy bizonyára ez az arc tartozik ahhoz az ismerős hanghoz. Halkan köhögtem, és éreztem, hogy tüdőmbe levegő hatol. Felfogóképességem sietve próbálta utolérni saját magát.
„Livak” – jutott eszembe hirtelen egy név. Meg akartam szólalni, de mintha az agyam valamiképpen különvált volna a hangomtól. Újra próbálkoztam, de csak halovány nyöszörgés telt tőlem. úgy látszik, ezt is nagyra értékelték, mivel cserében bátorító szorítást éreztem zsibbadt kezemen. Igaz, hogy mintha három réteg téli kesztyűn kellett volna áthatolnia, de így is szívet melengető érzés volt.
– Ryshad, hallod, amit mondok? – szólalt meg ismét az iménti hang, és egy kis erőlködés után már ehhez is sikerült nevet társítanom. Planir; az a nyomorult Ősmágus, aki elsősorban felelős azért, hogy belerángattak ebbe az egészbe. Ettől a gondolattól forró harag töltött el, és a következő pillanatban már teljesen tisztában voltam vele, ki vagyok, és hová kerültem.
Köhögtem néhányat. Thassin összetéveszthetetlen szagát éreztem a levegőben.
– Megmondtam, mágus, hogy ne használd rám ezt a kábító vacakot! – Kínlódva féloldalt fordítottam a fejemet, hogy vádlón rábámuljak, mivel legnagyobb bosszúságomra felemelni még mindig nem tudtam.
– Úgy találtuk, hogy szükség van rá – felelte Planir megkérdőjelezhetetlen fensőbbséggel a hangjában. Voltaképpen meg sem lepődtem rajta. – Az agyad olyan erősen védekezett a rituálé ellen, hogy másképpen nem tudtunk volna beléhatolni.
– Bocsánatodat kérem – szólalt meg most mellettem egy másik hang is. – Tudom, mit ígértem, de meg kell értened, hogy teljességgel feltérképezetlen vidéken járunk.
Ez a második hang legalább bűnbánóan csengett. Felismertem, hogy néhány perccel ezelőtt hallottam már lágy solurai kiejtését. Ez lehetett az a fickó, akit a többiek Toninnak szólítottak Vanam egyetemének tudós professzora, aki elkísérte a növendékeit Hadrumalba, az újonnan felfedezett néhány éteri varázslatot tanulmányozandó.
– Megkaptad, amit akartál, mágus? – kérdeztem nyersen. Meg sem próbálkoztam vele, hogy visszaemlékezzem; tartottam tőle, hogy ismét elvesznék a varázslat sűrűn gomolygó párájában.
– Természetesen, Ryshad, ebben egészen biztos lehetsz!
Egykedvűen állapítottam meg magamban, hogy a felfogóképességem, úgy látszik, még mindig nem a régi. Az Ősmágus ujjongó hangja hallatán ugyanis feleakkora rémület sem töltött el, mint ésszerű lett volna.
– Köszönjük, igazán nagyon köszönjük! – folytatta a varázsló, aki éppen egy fekete köpenyt kanyarított magára, egyszerű inge fölé. – El sem tudod képzelni, mennyit segítettél nekünk. Most pedig, ha megbocsátasz, rengeteg dolgom van, neked pedig pihenésre van szükséged, hogy összeszedd magad. Otrick, Usara, lennétek szívesek velem jönni?
A három varázsló bármiféle fölösleges udvariaskodás nélkül kisuhogott a szobából. Hármasban maradtam Toninnal és Livakkal. Végre sikerült az oldalamra hengerednem, és felkönyökölnöm, bár még mindig nem értettem, miért is reszketek a kimerültségtől. Livak az ágyam mellett ült egy támlátlan széken, és a két tenyerét dörzsölgette egymáshoz. Észrevettem, hogy a körme lilásra színeződött, az ujjai pedig ijesztően fehérek, mintha egészen idáig görcsösen ökölbe szorította volna a kezét. Másvalami is a szemembe ötlött: az egyik kézfején széles, vörös lenyomat volt látható, mintha olyasvalaki szorongatta volna a kezét, aki jókora, köves gyűrűt viselt.
– Én voltam? – kérdeztem halkan, és a vörös nyom felé böktem.
– Vagy te, vagy az a D'Alsennin, nem tudom – felelte.
Az arcára kiülő halvány mosoly mit sem változtatott a szemében villogó rémületen. Pillantása sötétzöld volt, mint a mélységes mély vizek, és nagyjából annyira kiismerhető.
– Nagyon szörnyű volt? – kérdeztem látszólagos nyugalommal. Az adott körülmények között ez igen szép teljesítménynek számított tőlem.
Livak akaratlanul megborzongott.
– Nagyon, nagyon furcsa volt – felelte hosszas gondolkodás után. – Egyszerűen csak... Nem te voltál. Abban, amit mondtál, amit csináltál, semmi, de semmi nem volt belőled, Ryshadból... Még a mozdulataidban sem. Mintha tényleg az a fickó lett volna, a D'Alsennin fiú, ő viselte a bőrödet, ő nézett rám a szemeidből... – Livak az arcára szorította a kezét a puszta emléktől. – A szemed, Ryshad! – suttogta. – Teljesen kék volt, hideg, mint a jég, és éppen olyan élettelen! Arimelin ne hagyjon el, rettenetes látvány volt!
A kezét kerestem; egy leheletnyivel később nyújtotta felém, és én megéreztem rajta azt az alig észrevehető kis tétovázást. Úgy kapaszkodtam belé, mint a fuldokló, és amint a szemébe néztem, biztos voltam benne, hogy ő is ugyanarra gondol, mint én: Aiten szörnyű halálára.
– Hidd el, őszintén sajnálom, hogy ilyesminek kellett kitennünk téged – kezdte tétován Tonin. Párnás keze hajtásokkal díszített lila zekéje ujján matatott; a legújabb ensaimini divat szerint öltözködött, de egyáltalán nem úgy viselte magát, mint aki tudatában van ennek. – Elismerem, számítottunk rá, hogy sokkal többet fogunk megtudni a kísérlet során, mint az eddigi alanyoknál, hiszen tisztában voltunk vele, milyen erős rokonszenv épült ki benned a kard útján azzal a D'Alsennin fiúval, ám az eredmény még így is drámaian felülmúlta minden várakozásunkat. Arról pedig őszintén szólva fogalmam sem volt, hogy a dolog ennyire veszélyes is lehet. Egyelőre nem tudom megmagyarázni, mi lehetett az oka, de foglalkozni fogok a kérdéssel, ebben biztos lehetsz.
A hangjában bujkáló rémület és megrázkódtatás ráébresztett, hogy amin keresztülmentem, az talán még annál is komolyabb lehetett, mint azt jelen kábult állapotomban fel tudtam mérni.
Ismét Livakra pillantottam.
– De most már legalább vége van – suttogtam kiszáradt torokkal. – Nincs több rémálom. Nincs több idegen hang a fejemben.
A lány Toninra pillantott, és a tekintetét követve észrevettem, hogy a tudós zavart és erősen bűnbánó képet vág.
– Ugye, vége van? – kérdezte Livak vészjósló hangon.
– Nos... – Tonin ideges kézzel lapozott bele a jegyzeteibe, majd kapkodva összecsukta, és a melléhez szorította őket.
Hirtelen az jutott eszembe, milyen furcsán félénk is ez a fickó mind a külső megjelenéséhez képest, mind ahhoz a pozícióhoz mérten, amelyet a tanult világában elfoglal. A tenyere olyan lágy és párnás volt, mint egy kisgyereké; nyilván soha nem volt a kezében tollnál-papírnál keményebb munkaeszköz.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy Planir hazudott? – Egy vesződséges mozdulattal sikerült felülnöm, és ösztönösen körülpillantottam, a kardomat keresve. Minthogy az agyam még mindig nem volt a régi, hirtelenjében arra gondoltam, hogy darabokra kellene kaszabolnom az Ősmágust. A következő pillanatban azonban eszembe villant, hogy elsősorban az a nyomorult fegyver okolható azért, hogy ide kerültem.
– Senki nem hazudott neked, legalábbis szándékosan semmi esetre sem – felelte Tonin valamivel magabiztosabb hangon, és közelebb lépett. – Egyszerűen csak nem tudhattuk előre, mibe nyúlunk bele. Mindannyian tévúton botorkáltunk, hiszen alig volt megbízható értesülésünk a dolgok lényegéről. Nem csoda hát, ha azt hittük, hogy azok az álmok a múlt visszhangjai, és a kérdéses tárgyak közelsége váltja ki őket. Most azonban már tisztában vagyunk vele, hogy ami az ereklyékben rejlik, az nem más, mint a hajdani tulajdonos testetlen öntudata; ez próbál kapcsolatba lépni a jelenlegi tulajdonos tudatával. Ilyesmit nem hogy nem láthattunk előre, de még csak nem is következtethettünk rá!
– Temar egy kicsit azért többet tesz annál, mint hogy kapcsolatba próbáljon lépni a tudatommal! – feleltem vicsorogva. – Ugye, nem azt próbálod megmagyarázni nekem, hogy még mindig ott lappang az agyam hátsó szegletében?!
– Jelen pillanatban, attól tartok, ez a helyzet – felelte Tonin őszinte megbánással a hangjában. – Azonnal nekilátok a munkának, áttekintem az összes feljegyzésünket és azt az Arimelin-archívumot is, hátha rájövök, mit tehetnék érted.
Egy pillanatra erős kísértést éreztem, hogy növekvő haragomat egyenest az ő fejére zúdítsam, ám igazságérzetem valahogyan visszatartott ettől. Végül is nem Tonin hibája volt, ami történt, és ha hinni lehet az elbeszélésének, még csak nem is Planiré. Ezenkívül másfajta gyanú is kezdett megfogalmazódni bennem: a helyzet ismeretében elég valószínűnek látszik, hogy a fortyogó düh, amely időről dőre szokatlan hevességgel tör rám, voltaképpen nem is a sajátom, hanem Temaré. Sötét kétségbeesés ébredt bennem, és amint nagy nehezen a padlóra tettem lábamat, éreztem, hogy olyan erőtlen, mintha napokig feküdtem volna lázas betegen.
– Azt akarod mondani, hogy a semmiért kockáztattam az életemet és a józan eszemet? – kérdeztem reszelős hangon.
– Egyáltalán nem! – vonta össze a szemöldökét Tonin. – Most már legalább tudjuk, mi történt Kel Ar'Ayen telepeseivel...
E szavaknál hatalmas barlangcsarnok jelent meg a szemem előtt, tele mozdulatlanul heverő testekkel. Nagyot nyeltem, és visszadőltem az ágyra, a szívem őrülten kalapált, fülemben zakatolt a vér, míg végül sikerült kiszorítanom a tudatomból ezt a kínzó látomást.
– Ryshad...
Gyűlöltem ezt a bizonytalan árnyalatot Livak hangjában.
– Tessék. – Kinyitottam a szememet, és rákacsintottam. Megpróbálkoztam egy biztató mosollyal is, de kísérletem csúnyán elbukott.
– Saedrin óvjon, ki nem állhatom ezt az egészet! – csattant föl hirtelen a lány, mintegy válaszul a saját dühömre és kétségbeesésemre. Hiábavaló igyekezettel kaptam a haragja után, egyetlen reményként, hogy kergetné el ágyam mellől a sűrűsödő sötét árnyakat.
A következő pillanatban nyílt az ajtó.
– Jobban vagy már? – kukkantott be Shiv félszegen.
– Gyere be – mondtam fáradtan. – Magamnál vagyok, és fel is tudok ülni. Azt hiszem, egyelőre ez a legnagyobb eredmény, amire számíthatunk.
Nem tudom, mit láthatott az arcomon Shiv, mindenesetre megrázta a látvány. Furcsa módon ez mintha felvidított volna egy kissé. A mágus bűntudatosan Livakra pillantott, aki ádáz arckifejezéssel bámult vissza rá.
– Csak azért jöttem, hogy megkérdezzem, nem akarsz-e hazajönni velem, s feltéve persze, ha vagy már olyan állapotban... – Shiv Tonin felé pillantott. – Természetesen ha maradnod kell még, akkor...
– Jövök! – Megpróbáltam magabiztosan talpra ugrani, de a mozdulat elég ingatagra sikerült. Livak betömködte magát a hónom alá, hogy legjobb képessége szerint támogasson.
– Talán jobb volna, ha várnál még egy kicsit – tiltakozott óvatosan Tonin, ám mi már meg is indultunk az ajtó felé.
– Köszönöm, inkább nem élek a lehetőséggel. – Mély lélegzetet vettem, és megmarkoltam az ajtógombot; egyrészt azért, hogy kinyissam, másrészt pedig, hogy ideiglenes támaszra leljek benne. – Csak annyit kérek tőled, hogy találd meg a módját, hogyan űzheted ki a fejemből Temar D'Alsennint egyszer s mindenkorra.
Odakint csodálkozva vettem észre, hogy a déli nap magasan jár már a felhőkkel tarkított égbolton. Pedig, ha jól emlékszem, reggeli után azonnal elkezdtük ezt az őrült szertartást... Felébredvén azonnal elküldtem Shivet Planirhoz egy üzenettel, álljon készen a második harangütéskor, és ígéretem szerint pontosan meg is érkeztem. Azután csak ültem engedelmesen, és igyekeztem odafigyelni Tonin érthetetlen, ősi énekére. Felkészültem rá, hogy kellemetlen élményekben lesz részem, de arra szó szerint álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire kifordulhatok magamból. Nos, ha a mondott időre az ifjú D'Alsennin vette át az irányítást az agyam fölött, talán nem is csoda, ha kissé furcsán érzem magam.
– Gyere – karolt belém Shiv a másik oldalról.
Erősebben támaszkodtam rájuk, mint szándékoztam, és suta léptekkel poroszkáltam kettejük között Shiv kétes biztonságot nyújtó menedéke felé. Számításba véve azon drámai eseményeket, amelyek még mindig ott visszhangzottak az emlékezetemben, kissé meglepetten nézegettem a piacra siető asszonyságokat, tüzelőfát és más egyéb holmikat cipelő férfiakat, térdmagasságban kikötött köteleken átugráló gyerekeket. Bármilyen furcsa is, az élet folydogált tovább a maga megszokott medrében. A járókelők vetettek felénk néhány kíváncsi pillantást; a legtöbben bizonyára arra gondoltak, vajon hogyan sikerült már fényes délben ennyire leinnom magamat. Nekem azonban az volt a legkisebb gondom, vajon mit tartanak felőlem, akik látnak. Magamban éppen Temar felbugyogó emlékeinek visszaszorításával küszködtem. Avilát láttam magam előtt a hajón, karjában az ájult Guinalle, azután Den Fellaemiont egy estélyen, amint széles mozdulatokkal magyaráz valamit a lánynak, majd Vahil próbált megvédelmezni egy sebesült telepest a vadul támadó elietimm kardoktól. A nyári nap biztatóan melengette a hátamat, én azonban egyre annak a távoli, rég elfelejtett barlangnak a hidegét éreztem tagjaimban, amely mintha annyira beleette volna magát a csontjaimba, hogy Hadrumal hőségében is borzongtam. Mire Pered ajtót nyitott nekünk, már egész testemben reszkettem, és nem csak a kimerültségtől.
Perednek elegendő volt egyetlen pillantást vetnie rám, hogy vádló arccal forduljon Shivhez.
– Remélem, Planir legalább boldog – jegyezte meg csípősen. – Hozzátok be a konyhába.
Hamarosan kicsit jobban kezdtem érezni magamat, félig ülve, félig fekve, hátam mögött néhány összehajtogatott pokróccal a konyhai kereveten.
Fölépülésemhez hozzájárult némi fehér rum is. Alig terjedt szét testemben az ital melege, máris azon kezdtem gondolkodni, vajon okos dolog volt-e ez, de őszintén szólva nem láttam be, mit tudna rontani most már bármi is a dolgok állapotán. Igyekeztem hosszú, mély lélegzeteket venni, közben az is eszembe jutott, milyen egyhangú és hosszadalmas dolog is a lábadozás egy-egy komolyabb sebesülés vagy betegség után. Elvégre az egész csak szemlélet kérdése. Felfoghatom úgy a történteket, mint hogyha megsebesültem vagy megbetegedtem volna, csak éppen másképpen, mint eddig; de ezzel is éppen úgy elbánok, mint bármi mással. Mi értelme volna dühbe gurulni, amikor úgysem változtatnék vele semmin? Ezt az életbölcsességet már elég régen elsajátítottam. Elég legyen tehát ebből a terméketlen bosszankodásból! Hiszen elhatároztam, hogy a kezembe veszem saját életem kormánylapátját, és akár ezennel hozzá is kezdhetek. Micsoda emelkedett szavak – kár, hogy rajtam kívül senkinek nincs tudomása róluk. Lehunyt szemmel összeszorítottam az állkapcsomat, hogy elkergessem a hirtelen rám törő emlékeket.
Shiv ezenközben eltűnt odafenn a manzárdon, majd egy jó idő múlva visszaérkezett, szinte teljesen kicserélődve. Szűk nadrágot, patyolattiszta inget és sötétzöld köpönyeget viselt. Pered gyors mozdulattal megigazgatta a gallérját, de tekintete még akkor is engesztelhetetlen maradt, amikor futólag megölelték egymást.
– Nos, mi lesz a következő lépés, Shiv? – kérdezte Livak viharos tengerre emlékeztető pillantással.
– Planir összehívta ma délutánra a Tanács teljes ülését – felelte Shiv.
Ez a válasz mindannyiunkat elnémított.
– Szeretné, ha te is ott lennél, Ryshad – tette hozzá a mágus.
– Nincs abban az állapotban, hogy nyilvánosság előtt beszéljen! – vágta rá dühösen Pered.
– Nem kell beszélnie – felelte csitítóan Shiv. – Elég, ha figyel, és szól, ha valami hozzáfűznivalója akad. Nem árt, ha tisztában van Planir szándékaival. Arról van szó, Ryshad, hogy már annyira belekeveredtél a dologba, hogy nem csoda, ha Planir úgy érzi, neked is részt kell venned bármiféle döntés meghozatalában.
– Szerinted? – pillantottam Livakra.
– Utálom az egészet – felelte kertelés nélkül a lány. – Nem bízom a varázslókban. Bocsáss meg, Shiv, de soha nem is bíztam bennük.
– Nekem viszont muszáj lenne átlátnom a dolgot – emlékeztettem a lányt. – Szeretném, ha maradna még bennem némi méltóság, amikor majd visszaveszem az eskümet.
Livak jól hallhatóan csikorgatta a fogát.
– Tudom, de akkor is borsódzik tőle a hátam – ismerte be.
– Hidd el, teljesen tisztában vagyok vele, mit érezhetsz most. – Fáradtan lehunytam a szememet.
– Nem vagytok éhesek? – kérdezte Pered, láthatólag leginkább csak azért, hogy megtörje a kényelmetlen csendet.
Sietve bekapkodtunk pár falatot, nagyrészt némaságba merülten; Shiv furcsán mutatott közöttünk hivatali öltözékében. A kenyér után nyúltam, de rájöttem, hogy még mindig mintha kissé tengeribeteg lennék. Szinte megkönnyebbültem, amint egy hatalmas harang megkondult valahol a városban, és Shiv kötelességtudóan talpra ugrott.
– Nemsokára kezdődik a tanácsülés – szólt feszülten. – Gyerünk!
Livak meg én összenéztünk, és megindultunk a varázsló nyomában.
– Vigyázzatok magatokra! – intett utánunk Pered. Tekintetében aggodalom és némi bosszúság keveredett egymással, amint a párja után nézett, aki jóval megelőzve bennünket, legelöl trappolt az utcán.
Kimondhatatlan megkönnyebbüléssel tapasztaltam, hogy az erő lassanként kezd visszatérni a lábamba. Nem szerettem volna Livak karjára támaszkodva megjelenni a Tanács magasztos színe előtt, bármennyire ragaszkodott is hozzá Planir, hogy ott legyek. Túlságosan is lassú léptekkel követtük Shivet, aki már a csarnok előterében toporgott.
– Erre gyertek! – integetett fontoskodva, és egy vészjósló küllemű ajtó felé vezetett bennünket.
Szemügyre vettem az ajtót: annyi vas volt rajta, hogy akár egy egész hadsereget is megállíthatott volna. Az ajtó mögött néhány lépcsőfok következett, majd újabb komor külsejű bejárat, melynek fájába vaskarmok mélyedtek, nehéz fémpántokat tartva. Elhatároztam, hogy nem hagyom magam megfélemlíteni a látványtól. Elvégre állottam már az uralkodó trónusa előtt is Toremal fogadótermében, nem is egyszer. Ennél a gondolatnál alig észrevehetően megremegett a térdem: eszembe jutottak az elietimm pusztítás szörnyű képei, még ha csak jóslat formájában láttam is.
Azt azonban el kellett ismernem, hogy a Tanács ülésterme valóban mellbevágó látvány. Talán egy perc is eltelt, mire rájöttem, hogy egyáltalán nincs ablaka, olyan erős fény honolt odabent. Bármilyen furcsának is találtam, nem napfény volt: egy ragyogva tündöklő gömbből áradt, amely a boltíves mennyezeten függött, mintegy az alant összegyűlt mágia megtestesítőjeként. Maga a terem kör alakú volt, halványsárga kőből faragott falai mentén a legkülönfélébb korú és stílusú karosszékek álltak, amelyekben csupán egyetlen közös vonást fedezhettem fel: valamennyi sötét tölgyfából készült. A karszékek sekély falifülkékbe illeszkedtek, és mindannyian a terem középpontja felé néztek, ahol kör alakú, üres emelvény állt, éppen a mennyezeten világító gömb alatt. Azon tűnődtem, vajon ki fog ott állni, minden jelen lévő tekintetét magán érezve. Én nem, azt biztos.
A legkülönfélébb életkorú és megjelenésű mágusok töltötték meg a termet: ifjútól a vénig, jómódútól a szegényig, joviálisan szundikálótól a termet éberen pásztázóig. Néhányan elfoglalt arccal, gyors léptekkel vágtak át a termen, mások egymással beszélgettek, sőt, olyan is akadt, aki kissé elveszett arcot vágott, főként a fiatalabbak között. Egyesek díszes öltözéke az uralkodó udvarában is megállta volna a helyét, mások úgy festettek, mintha csak az imént léptek volna ki egy teaházból, s még ezernyi átmenetet megfigyelhettem e kettő között. Volt, aki már elfoglalta helyét, volt, aki még ácsorgott; kis csoportok tárgyaltak izgatottan, összedugott fejjel, férfi- és női hangok csaptak föl egy-egy pillanatra, kíváncsi pillantások járták végig a termet.
– Erre gyertek!
Shiv három üres karosszékhez vezetett bennünket, nem messze az ajtótól. Hátratámaszkodva figyeltem a nyüzsgő jelenetet, próbálván előjeleket keresni, vajon merrefelé veszi majd irányát az eszmecsere. Hirtelen csönd támadt: Planir lépett be a terembe, nyomában Otrick és Usara, mindhárman fényes selyemből varrt hivatali köntösben. Eszembe villant, hogy találkoztam már az öreg varázslóval, Otrickkal a Jégszigetről hazavezető utunkon, ám akkor bárki közönséges kalóznak nézhette volna. Vigyorogva zabolázta meg a szeleket, és kényszerítette a szolgálatába, hogy nekitámadjon velük a bennünket üldöző elietimm hajónak. Most azonban minden porcikájában mágusnak tetszett: sietős, feszes léptekkel haladt előre a padló sárgás kövén, sűrűn telihímzett azúrkék köpenye a nyomában repkedett. Hátán a tekergő sárkányt csak az fedezhette föl a minták között, aki tudta, mit keressen; fényesen trónolt a felhőrajzok fölött.
Usara, akit eddig mindig csak hétköznapi barna ruhában láttam, most nagyszerű, borostyánszín öltözéket viselt. Köpenye vastag szegélyén, ezüstszállal hímzett, kuszán csavarodó vonalak között ékkövek ragyogtak. Magabiztosan lépdelt, és ez annál is jobban meglepett, mivel előzőleg nem ilyennek ismertem meg. Fejét fölszegte, jobbjában fehéraranyból készült, remekmívű pálcát tartott.
Planir megállt a széke előtt, és hirtelen sarkon fordult, hogy végignézzen a varázslók egybegyűlt tömegén. Minden szem feléje fordult. Kifogástalan szabású fekete öltözéket viselt, amelyet ébenszín hímzés díszített, csupán a nyaka körül csillant meg némi aranyfonál. Haját rövidre vágva hordta, mint mindig, arcát frissen borotválta, szemében éber, veszedelmes pillantás lángolt. Várakozó, figyelő hollóra emlékeztetett, eszembe juttatva a mesét, melyben a holló híreket hord a szivárványon túlra, a Köd Népének a halandók küzdelméről és ballépéseiről.
Ahogy az Ősmágusuk megállt közöttük, várakozva, csöndesen, a varázslók hada sietve elfoglalta helyét. Az utolsó, aki leült ragyogóra fényesített, vastagon kipárnázott székébe, egy kövér fickó volt vörös bársonyöltözetben, amelyet már-már zavarba ejtően pompázatos lángnyelvek díszítettek.
Planir fölemelte a kezét. Azt hittem, beszélni fog, de nem így történt. Fémes csikordulás vonta magára a figyelmemet, és az ajtó felé fordultam. Hatalmas fémreteszek csusszantak ki vasalt tokjukból, szorosan egymáshoz és a padlóhoz rögzítve az ajtószárnyakat, hogy egy hangya sem szökhetett volna sem ki, sem be rajtuk. Livak meg én kételkedő pillantást váltottunk egymással.
– Mindannyiótoknak a kezében ott van egy másolat abból a jelentésből, amelyet Tonin professzor úr készített azon felfedezéseinkről, amelyekhez egy ősi rítus, továbbá a D'Alsennin család kardja és Ryshad Tathel bátorsága segített hozzá bennünket. – Planir e szavaknál felém bólintott, nekem azonban a szemem sem rebbent. – Mivel feltételezem, hogy mindannyian végigolvastátok – folytatta –, nem is pazarolnék időt a tények ismertetésére. Azt javaslom, vágjunk bele a vitába!
A falak mentén üldögélő varázslók némán összenéztek. Úgy látszik, ez az eljárás eltért a megszokott gyakorlattól. Különös módon meg sem lepődtem, amikor láttam, hogy a vörös köpenyes kövér fickó ugrik talpra elsőnek, mint a pákosztos kutya, ha edénycsörgést hall.
– Azt hiszem, Ősmágus, ezeket a kutatásokat jelen állás szerint befejezettnek tekinthetjük – szólalt meg szuszogva. – Te magad mondogatod nekünk most már több évszak óta, hogy annak az elveszett gyarmatnak a történetét szeretnéd kideríteni. Most pedig, tessék, megkaptad a választ. Elismerem, szép dolog pontos értesülésekkel bővíteni a krónikákat és egyéb történelmi munkákat, és ebből a szemszögből nézve valóban egyedülálló felfedezést tettetek, jelenleg azonban, attól tartok, nincs mit hozzáfűzni a dologhoz. A kolónia elbukott, a telepesek rég meghaltak, mi pedig nem tehetünk mást, mint hogy visszafordítjuk elménket a jelen sürgetőbb gondjaihoz!
A vörös köpenyes varázsló uralkodói pózt vett fel, egyik dundi, gyűrűkkel teli kezét a mellkasán nyugtatva.
– Legfőbb ideje, hogy a mágia átvegye az őt megillető helyet, és szerephez jusson a szárazföld ügyeinek intézésében – folytatta zengő hangon –, erre pedig soha jobb alkalom nem fog kínálkozni, mint a mostani. Hiszen végre ékes bizonyítékokat sikerült szereznünk a tormalin hercegeket fenyegető, nagyon is valóságos veszélyről! Mindezidáig szót fogadtunk neked, és csöndben maradtunk, hadd folytathassák Tonin professzor meg a növendékei a kutatásaikat békében és nyugalomban, most azonban eljött az idő: cselekednünk kell! Tudom jól, Planir, szerénységed megakadályoz benne, hogy a magadénak ismerd el az érdemet. A Tanácsnak azonban tudomásra van róla, hogy ősmágusi hivatalodat felhasználva micsoda erőfeszítéseket tettél a jéglakók hadmozdulatainak feltárására, akik éppen ezekben a pillanatokban is azon munkálkodnak, hogy aláássák Tormalinföld és az egész óceáni partvidék biztonságát. A Tanácsra vár az a magasztos feladat, hogy döntsön róla, miképpen fogjuk megszabadítani a szárazföldet ezeknek a vérszopóknak az aljas támadásától. Ha így teszünk, nemcsak hogy megfizetünk az elietimmeknek összes eddigi rémtettükért, de egyben azt is megmutatjuk, hogy igenis elidegeníthetetlen jogunk részt venni az uralkodó osztályok döntéseinek meghozatalában, bármiféle módját választanák is ők ennek a döntéshozatalnak.
– Nekem úgy tűnik, kedves Kalion, mintha egy kicsit elbíznád magadat, amikor az elietimmek legyőzéséről beszélsz – szólalt meg egy tűzvörös ruhába öltözött, alacsony nő, aki a lezárt ajtó másik oldalán ült, de most felugrott a székéből. – Lenne szabad megkérdeznem, hogyan akarsz szembeszállni egy számunkra ismeretlen mágiatípussal, amelynek még csak a szabályait sem sikerült megértenünk?
– Továbbra sem hiszek benne teljes mértékig, hogy ez az éteri mesterségnek nevezett dolog valóban akkora fenyegetést jelentene ránk nézve, mint azt itt egyesek sugalmazzák. – Kalion atyáskodó válasza hallatán összecsikordult a fogam. Jellemző módon még annyi ideig sem ült nyugodtan azon a hájas fenekén, hogy a széke párnáját megmelengesse. – Azok a tudósok, akik már hosszú évszakok óta kutatják ezt az állítólagos másfajta mágiát, sem képesek felmutatni egyebet, mint néhány vásári trükköt meg gyerekek bámulatba ejtésére alkalmas különcségeket.
Livak fészkelődni kezdett mellettem a széken. Tudtam, mi jár a fejében: arra gondol, miféle rémítő megjelenési formáival találkoztunk az elietimmek hátborzongató varázserejének, amikor azon az elátkozott szigeten jártunk. Akaratlanul pislantottam néhányat, ahogy egy emlék suhant át a fejemen; csak egy pillanattal később jöttem rá, hogy az emlék alighanem Temartól származott. A hatalmas hajó, a Sas tépetten hánykolódott a vízen, legénységének érzéketlen holttestei elborították a fedélzeteket. Megborzongtam.
– Attól tartok, komoly tévedésben vagy, Kalion. – A nőt úgy látszik, nem zavarta a kétszer akkora férfi fensőbbséges hanghordozása. – Nem arról van szó, hogy mi mire tudjuk használni ezt a bizonyos éteri varázslatot, hanem arról, hogy az elietimmek mire használják...
– Azt hiszem, az Ősmágus értesülései értelmetlenné teszik ezt a kérdést – legyintett unatkozó arccal Kalion. – Te is olvashattad: ennek a mágiának az alapja a régi Birodalommal együtt pusztult el, legalábbis, ha hinni lehet a feltevéseknek; márpedig én azt vallom, hogy minden további nélkül hinni lehet nekik.
– És mi a helyzet azzal a furcsa hittel ott a Szigetvilágban, a Sötét Királynő kultuszával, vagy minek is nevezik? – nézett fel a jegyzeteiből egy másik varázsló, aki jól felismerhető lescari kiejtéssel beszélt. – Nem lehet-e ezt úgy értelmezni, hogy az elietimmek hívőket igyekeznek toborozni a maguk számára, hogy az ő hitükből merítsenek erőt a varázslataikhoz?
– Igazság szerint erre már magam is gondoltam – szólalt meg a szomszédja. – Mit gondoltok, jelentheti-e ez azt, hogy létezik egy bizonyos távolsági korlát, amelyen túl nem tudják alkalmazni a varázslataikat? Vajon amikor a szárazföldre jönnek, ez a távolság elvágja-e őket attól az erőforrástól, amely odahaza, a szigeteiken táplálja a mágiájukat?
Egyre többen kapcsolódtak be a vitába, Kalion pedig éber tekintettel fészkelődött a székében, kissé előredőlve, hogy ha a helyzet úgy hozza, azonnal fölugorhasson. Igyekeztem kifejezéstelen arccal figyelni az eseményeket. Ha odahaza, Toremalban a Hercegek Gyűlése is ehhez hasonlóan folytatná a vitáit, a Házaknak minden bizonnyal még a mai napig sem sikerült volna felülemelkedniük a Káoszon. Vajon nem az Ősmágus feladatai közé tartozna-e, hogy kulturált mederben tartsa a Tanács üléseit? Miközben erre gondoltam, lopva Planirra pillantottam. Sötét szemében éber és meglehetősen elégedett kifejezés ült, ebből arra következtettem, hogy a vita pontosan arrafelé hömpölyög, amerre ő szeretné.
– Azt hiszem, van itt néhány sürgetőbb kérdés is az éteri mágia összeomlásával kapcsolatban – emelkedett szóra egy alacsony, kissé köpcös fickó a terem túlsó végében. – Ez a vadonatúj mese beavat bennünket a gyarmat végnapjainak pontos lefolyásába, arra azonban a legcsekélyebb választ sem adja, hogyan tűnt el ezáltal a Mesterség, az éteri mágia, vagy nevezzétek, aminek akarjátok. Ami engem illet, egészen idáig meg voltam győződve róla, hogy ezt akarjátok kideríteni mindazzal a veszedelmes és körülményes procedúrával, amelyet véghezvittetek. Mondjátok csak, ebben az ügyben miféle előrelépés történt?
– A lehető legnagyobb figyelmet szenteltük a kérdésnek, Rafrid – szólalt meg Usara, és az ezüstpálcával a kezében gyors léptekkel a terem közepén lévő emelvényhez sietett. – Mindezidáig azon a véleményen vagyunk, hogy a dolgok hátterében az egyensúly kérdése áll. Egyben szeretnélek emlékeztetni rá, hogy a harmónia és szimmetria fogalma a régi tormalin vallásos gyakorlat középpontjában állt, noha a későbbi liturgia szinte teljességgel megfeledkezett róluk.
Miközben beszélt, a pálcát nagyjából szem magasságba emelte, majd elengedte. A fénylő ezüstpálca vízszintesen lebegve maradt a levegőben.
– Nagyra becsült emlékű tudós segítőnk, Geris Armiger kiderítette, és azt hiszem, az érveléséhez nem fér kétség – folytatta Usara –, hogy az éteri mágia az agy, a szellem öntudatlan erejéből meríti hajtóanyagát. Ez az erő pedig számottevően megnövekszik, ha az alanyokat közös hit és hűség köti össze. Bocsássatok meg eme kitérőért, hiszen tisztában vagyok vele, hogy mindannyian olvastátok a kérdéses értekezést.
Egyetlen pillantással meg tudtam állapítani, kik azok a teremben ülők közül, akik olvasták, és kik nem. Azt is eldöntöttem magamban, ki volna az közülük, akivel a világ minden kincséért sem ülnék le Fehér Hollót játszani vagy rúnát vetni. Usara arcán halvány mosolyt láttam, amint végignézett a termen, majd tekintete megállapodott Planirnál, és alig észrevehetően feléje bólintott, mielőtt folytatta volna a mondandóját.
– Tonin professzor kutatásai azt látszanak alátámasztani, hogy ez az erőforrás valamiféle kollektív jelenség, olyan rejtett tartalék, amelynek mintha nem lennének körülhatárolható korlátai. A professzor úr nyilván szívesen elsorolja majd elméletének bizonyítékait, ha bármelyiktek úgy dönt a gyűlés után, hogy megkérdezi őt. Jelen pillanatban azonban talán elég annyit mondanunk, hogy ha két csoport egymástól homlokegyenest eltérően használja is az éteri mágiát, ellentétes filozófiától és céloktól hajtva, mégis összekötik őket az elvi alapok.
Usara parányi intésére a levegőben függő pálca hirtelen egy képzeletbeli mérleg karjává vált. Mindkét végéről egy-egy serpenyő függött alá, az egyikben fekete, a másikban fehér kristályok.
– Lady Guinalle nyilván jól ismerte az általa nagyra tartott Mesterség gyakorlati oldalát, én azonban gyanítom, hogy sem ő, sem hajdani tanárai nem voltak teljesen tisztában az általuk használt erő voltaképpeni forrásával. A hölgy fiatal életkorából arra következtetek, hogy nem lehetett túlságosan hosszú ideje a tanulásra. A feltételezésünk a következő: adva van egy egyenlet, amelyben a kényes egyensúly kulcsa a jelenlévők szellemi energiája, amelyre az egész varázslat támaszkodik. Guinalle azáltal, hogy hirtelen kivonta ezt a nagy számú embercsoportot az egyenletből, akaratlanul is megbontotta az egyensúlyt.
Usara csettintett az ujjával. A fehér kristályok kifordultak a serpenyőből, és a padlóra hullottak. A következő pillanatban nyomban követték őket a feketék is, a mérleg pedig vadul lengett ide-oda. A közönség soraiban csodálkozás és elismerés halk zaja kélt, néhányan tapsolni kezdtek. Usara szerényen meghajolt feléjük, majd a kezébe vette az ezüstpálcát, amely még mindig a levegőben billegett. A két serpenyő és a földre szóródott kristályok egy villanással eltűntek.
– Igen figyelemre méltó mutatvány, most azonban nem ártana végre megbeszélnünk a tormalin... – ugrott föl ültéből a Kalionnak nevezett varázsló, kissé méltatlankodva, amiért Usara színpadias magyarázata sikeresen elvonta a jelenlévők figyelmét az általa érinteni szándékozott témától.
– Nem ártana, Lángok Ura, ha megengednéd, hogy mi, többiek is részt vegyünk ebben a vitában – szakította félbe egy törékeny, ráncos asszony, aki gyűrött, levélzöld köntöst viselt. Némi erőlködéssel állt fel a székéből göcsörtös, faragott botjára támaszkodva, hangja azonban úgy hasított át a termen, mint áttüzesített kés a pecsétviaszon. Pillantása, amellyel Usarát vette szemügyre, hidegen villant, mint a kifent tőrpenge.
– Fiatalember – szólította meg –, igen nehezemre esik elhinni, hogy azoknak, akik ilyen mesterien bántak ezzel az ősi varázserővel, egyáltalán semmiféle tudomásuk ne lett volna arra nézve, milyen alapokon is nyugszik voltaképpeni munkaeszközük. Máskülönben viszont hogyan követhettek volna el ekkora hibát? Az ilyesmi semmiképpen sem jellemző gyakorlott mágusokra, legfeljebb néhány elsőéves növendékre, közülük is inkább csak a tehetségtelenekre.
Fiatal varázsló emelkedett szólásra, akinek zöld köpenyét vékony skarlátvörös szegély díszítette. A fiatalembert szemlátomást egyáltalán nem feszélyezte, hogy zöldfülű kezdőnek számít ebben a válogatott társaságban: magabiztos, kissé tűnődő hangnemben kezdett neki a mondandójának.
– Azt hiszem, Shannet, pontosabb volna inkább úgy fogalmaznunk, hogy napjaink tanoncainak nincs alkalmuk ekkora hibát elkövetni. Húsz emberöltőnyi kutatás áll mögöttünk itt, Hadrumalban, van hát mire támaszkodnunk: nem szerénytelenség azt állítanunk, hogy ismerjük az elemekre támaszkodó mágia alapvető törvényszerűségeit. Mindazonáltal mindannyian olvastuk azoknak a feljegyzéseit, akik elsőnek érkeztek ide a várost megalapító Trydek ősmágussal együtt. Ezek a legelső mágusok puszta tapasztalataikra támaszkodva dolgoztak, és csak töredékeit birtokolhatták az általunk ma ismert tudásnak. Az a kevéske elméleti ismeret, amely rendelkezésükre állt, egymástól homlokegyenest eltérő tradíciókban gyökeredzett, és meglehetősen esetlegesnek volt mondható. Hadrumal korai története voltaképpen azonos a kísérletezések hosszú láncolatával, a szívós próbálkozást hol siker koronázta, hol meg hibák szültek további hibákat. Hosszú emberöltőkön át alkalmazták úgy az elemi mágiát, méghozzá meglehetősen széles körben, hogy valódi természetéről meglepően keveset sejtettek. Nem látom okát, miért ne feltételezhetnénk, hogy a régiek a maguk idejében éppen ennyire ösztönösen, pusztán a tapasztalatra támaszkodva használták az ő Mesterségüket, és csak kevéssé voltak tisztában annak elvi lényegével.
– Ha egyszer feltételezzük, hogy a mágiájuk hatalmát az istenektől származtatták, nem csodálkozhatunk rajta, hogy nem kerestek ennél kimerítőbb magyarázatot az eredetére – vélekedett egy másik varázsló, aki mind életkorban, mind megjelenésben olyannyira közel állt az előzőhöz, hogy akár a testvére is lehetett.
– És ki tudná megmondani, hogy nem volt-e igazuk? – pattant föl egy magas, vékony fickó okkersárga ruhában. – Lehet, hogy ez a lány nagyon is tudta, mit csinál! Elvégre két madarat ütött le egyazon kővel: megóvta azokat, akiket a gondjára bíztak, és egyúttal lesújtott az ellenségre is.
E szavakra azonnal erőteljes kétség fogalmazódott meg az agyamban, amely alighanem Temar számlájára volt írható.
– Jó, jó, de hogyan lehetett mindez hatással a Tormalin Birodalomra? – ellenkezett egy tisztes családanyának látszó hölgy. – Még ha tudjuk is, hogy az utolsó Nemith dicstelen ténykedése alaposan aláásta a Birodalom hajdani erejét, a kegyelemdöfést mégis csak a mágia összeomlása adta meg!
– Azt hiszem, bizton állíthatom, hogy a harmóniával és egyensúllyal foglalkozó írások mindegyike kivétel nélkül a Káoszt követő első emberöltőkből származik – emelkedett szólásra egy ideges tekintetű fiatalember nem messze Usarától. Úgy tűnt, mintha még mást is akart volna mondani, de talán elvesztette a bátorságát, mert hirtelen visszaült a helyére.
Összeszorított foggal igyekeztem féken tartani elkalandozó gondolataimat, és minden figyelmemet az előttem folyó vitára irányítani. Újabb és újabb varázslók kapcsolódtak be a mágia természetével kapcsolatos fejtegetésekbe, de néhányuk szavai egyáltalán semmiféle visszhangot nem keltettek bennem. Így aztán inkább Kaliont és Planirt figyeltem: az Ősmágus nyugodt tartásban, mozdulatlanul ült a helyén, akár a várakozó sólyom, a vörös ruhás varázsló pedig szemlátomást egyre bosszúsabb lett, amiért semmiképp sem tudta a beszélgetést az általa kívánt irányba terelni. Nem vagyok benne biztos, de mintha Planir és a Rafrid nevű mágus egy gyors pillantást váltottak volna, majd az utóbbi ismét szóra emelkedett.
– Azt hiszem, az egyszerűség kedvéért megállapodhatunk abban, hogy Usara feltételezését a továbbiakban munkahipotézisként kezeljük, ameddig csak nem találunk ellene egyértelmű bizonyítékot – mondta békítő hangnemben. – Bármilyen érdekes is ez a beszélgetés, azt hiszem, jobb lenne most már rátérnünk arra a kérdésre, mit tűztek ki következő lépésükként a Tonin professzor mellett dolgozó tudósok.
Minden szem Torain felé fordult, aki lassú mozdulatokkal tápászkodott föl ültéből. Egyik kezében vastag pergamenköteg zizegett.
– Most, hogy megszereztük ezt a bizonyos Arimelin-archívumot, amely tökéletesen kiegészíti a Solura keleti részén feljegyzett tradíciókat, van okom reménykedni benne, hogy amennyiben a szóban forgó tormalin értéktárgyakat elvisszük oda, ahol a testek hevernek, sikerülhet újraegyesítenünk a hajdani telepesek tudatát és fizikai megjelenését. Az elmúlt évszakok alatt komoly előrehaladást tettünk az éteri mágia egyes egyszerűbb felhasználási módjaival kapcsolatos kutatásainkban, és bízom benne, hogy birtokunkban van néhány olyan rítus is, amelyek segítségével egyesíthetjük azt, amit a Mesterség jelenleg szétválaszt.
Tonin csendes szavainak hallatán halovány reménység futott végig rajtam, és ezt nyomban követte egy másik, sokkal sürgetőbb és erősebb vágy is, nyilván Temar részéről. Biztos voltam benne, hogy az ifjú D'Alsennin éppen olyan elszántan igyekszik megszabadulni tőlem, mint én őtőle.
Rafrid türelmesen állt, várván, hogy körülötte elhallgasson az izgatott suttogás; a mágusok előbb egymásra néztek, majd ismét rá. Amint a terem elcsendesedett, Rafrid megszólalt:
– Uraim, fontolóra vegyük a javaslatot?
– Természetesen! – kiáltotta az a nő, aki elsőként szállt szembe Kalionnal. – Gondoljatok csak arra, mennyi mindent tudhatnánk meg tőlük! Részletesen kikérdezhetnénk őket nemcsak az éteri mágia használatáról, de mindarról az elveszett tudásról is, amelyet a régiek birtokoltak. – Kemény pillantást vetett a kövér varázsló felé. – Csakis ebben az esetben állíthatnánk azt magunkról, hogy tudjuk, mivel nézünk szembe az elietimm fenyegetés képében.
– De hiszen azoknak a telepeseknek már vagy huszonöt emberöltővel ezelőtt nyomuk veszett! – vágta rá egy erősen kopaszodó, barna ruhás fickó. – Hogyan képzelitek, hogy életre lehetne őket kelteni? A családjuknak már a magva is kihalt, vagyonuk szétszóródott, földjeik máshoz kerültek. Ezek az emberek minden szóba jöhető szempontból halottaknak számítanak! Megértem, hogy a tudósok tele vannak kíváncsisággal a Tormalin Birodalom bukását illetőleg, azt azonban nem hiszem, hogy mindez indokolná ezeknek a szerencsétleneknek az átrángatását jelen világunkba. Hiszen annyi minden megváltozott, és olyan kevés élte túl az ő világuk pusztulását! Hogyan is volna szabad emberi életekkel játszanunk intellektuális kíváncsiságunk kielégítésére? Ami történt, megtörtént; most már aligha tehetünk jobbat, mint hogy hagyjuk őket békében pihenni ott, ahol vannak. Ennyi idővel a történtek után már úgysem tudnánk segíteni rajtuk.
– Ebben nem vagyok olyan biztos – szólt közbe az egyik fiatalabb varázsló, föl sem állva ültéből. – Olvasd csak végig figyelmesen a forrásokat, Galen! Figyelj oda a nyelvezetre és a gondolatokra! Hidd el nekem, mérhetetlen tudás veszett el a Káosz sötét időszakában! És tudod, mit mondok neked? A mi nemzedékünk több közös vonást hordoz a Birodalom végnapjait megéltekkel, mint bármelyik korszak gyermekeivel a kettő között.
– Ez utóbbival nem feltétlenül értek egyet, Reis, de nekem is van hozzáfűznivalóm – vágta rá egy komoly kinézetű, középkorú férfi, majd Toninra nézett. – Ha jól sejtem, az álmok, amelyeket ezek a bizonyos ereklyék keltenek a birtokosaikban, nem éppen azt sugallják, hogy a hajdani tulajdonosok békében pihennek! Vagy tévednék?
– Mindenképpen alátámaszthatom, hogy az álmok hevessége és részletes volta arra vall, az alanyok szeretnének kiszabadulni a varázslatból – bólintott magabiztosan Tonin.
„Ezt az állítását magam is meg tudom erősíteni” – tettem hozzá magamban sötéten.
– Azt hiszem, most, hogy birtokunkba került a szükséges tudás, kötelességünk megszabadítani ezeket a szerencsétleneket élőhalott állapotukból – emelkedett szóra egy fiatal nő szerény, rózsaszín ruhában. A következő pillanatban elpirult, mintha megrettent volna a saját merészségétől, de azért folytatta. – Nem kárhoztathatjuk őket arra, hogy az örökkévalóságig bolyongjanak az árnyékvilágban, Poldrion démonainak kénye-kedvére, akár ehhez a világhoz állnak közelebb, akár a túlsóhoz. Az efféle sors a legeslegelvetemültebbek büntetése, nem olyan ártatlanoké, mint amilyenek ők!
A teremben ülők arckifejezéséből ítélve úgy véltem, a hagyományos vallásos hit nem igazán népszerű a varázslók körében.
A lány visszaült a helyére, fejét leszegte, és szorosabbra húzta magán a vállkendőjét. Ebben a pillanatban hirtelen fölismertem, hiszen ha csak futólag is, de találkoztam vele az előző évben; még az is eszembe villant, hogy Allin a neve.
– Szóval azt mondod, hogy meg tudnátok próbálkozni az újraegyesítéssel? – állt föl most egy törékeny külsejű nő drága szabású, türkizkék ruhában. Finom csontú kezét összekulcsolta, fejét félrehajtotta, és úgy pillantott Toninra, mint egy kis énekesmadár. – Ha jól értem, te magad sem vagy biztos a rítusaidban. Vagy helyesebb azt mondanom, hogy különféle kiveszett hagyományok és tanok széjjelszóródott cserepeiből igyekszel összeilleszteni őket?
– Elegendő tudás áll rendelkezésünkre, hogy legalábbis megpróbálkozzunk az újraegyesítéssel, ebben biztos vagyok – felelte óvatosan Tonin. – Egyúttal szeretném javasolni, hogy először is erre a Guinalle nevű hölgyre fordítsuk a figyelmünket. Az ő tudása ugyanis siker esetén hozzáadódik a miénkhez, és segíthet feléleszteni a többi telepest.
– De mi történik akkor, ha végzetes hiba került a rítusotokba, például hiányzik belőle valamely kulcsfontosságú elem? – ellenkezett az elegáns öltözetű mágushölgy. – Mi lesz, ha kudarcotok egyben helyrehozhatatlanul megkárosítja a gondjaitokra bízott, szunnyadó elmét is? Erre a veszélyre is felkészültetek?
– Ely érvelése megszívelendőnek tűnik – tette hozzá elgondolkodva egy közelben ülő varázsló. – Biztosak vagytok benne, hogy minden rendelkezésre álló információforrást kimerítettetek? Talán nem ártana várnunk egy évszakot vagy kettőt, és meggyőződni róla, hogy minden elérhető tudást összegyűjtöttünk.
– Már el is küldtünk egy üzenetet Bremilayne-be – vágott közbe a tudós –, hogy lássuk, mit sikerül megtudnunk Ostrin ottani templomáról. Úgy tűnik ugyanis, hogy D'Alsennin történetében igen fontos szerep jut neki.
– És mi a helyzet azzal a lánnyal, akit még mindig nem tudtok fölébreszteni, Tonin mester? Vele mi lesz? – kérdezte egy hang valahonnan hátulról.
Tonin elvörösödött, és nyomorúságos arcot vágott.
– Közbeszólhatok? – emelte föl a kezét egy hétköznapi zekét és nadrágot viselő mágus. – Ha ehhez a rítushoz mind a testre, mind a kérdéses értéktárgyra szükség van, akkor minden afeletti vita, hogy megpróbáljuk-e egyesíteni őket vagy sem, puszta szócséplés marad egészen addig, amíg meg nem találjuk a szóban forgó barlangot. Ezért aztán vitatkoznunk sem érdemes tovább, ameddig azt sem tudjuk, hol kellene keresnünk őket. Azt javasolod, Ősmágus, hogy átkeljünk az óceánon, és kutassuk fel ezt az ismeretlen földet?
Planir nem kelt föl ültéből, miközben a kérdést föltevő varázsló felé fordult.
– Kedves Herion – szólalt meg –, mindaz, amit elmondtál, valóban lényeges feltétel volna, amennyiben persze a nagy tiszteletű Tanács úgy dönt, hogy eszerint cselekedjünk. Mindazonáltal ez a terv korántsem olyan meglepő, mint amilyennek első pillantásra tűnik. A D'Olbriot-ház szíves segítségével sikerült néhány másolatot találnunk azokról a térképekről, amelyeket még maga Den Fellaemion készített a vidék felderítésére kiküldött expedíciók elmondása alapján. Vedd figyelembe azt is, milyen messzire kihajóztunk a nyílt óceánra a múlt évben, hogy megmentsük Messire D'Olbriot emberét a Jéglakók szigetéről. Ezen utazás során Otrick, aki a Felhők Ura tisztséget viseli, alaposan kiismerte az északi vizeken uralkodó szeleket és áramlatokat. Továbbá most, hogy a hajdani gyarmat története napvilágra került, még ha csak töredékében is, Messire D'Olbriot és maga az uralkodó, Tadriol is azon reményét fejezte ki, hogy minél előbb megtaláljuk az elveszett földet, és ehhez minden segítségüket fölajánlották.
Miközben Planir beszélt, láttam, hogy a kövér mágus, Kalion szeme egészen összeszűkül, mint a rókáé. Nyilván megpróbálta beilleszteni a számításaiba az újonnan hallott tényeket.
Középmagas, testes férfi állt föl egyik kezével integetve, hogy magára vonja a többiek figyelmét.
– Véleményem szerint ebben az esetben a legjobb volna kivárnunk, vajon mire mennek a tormalinok a maguk erejéből – jelentette ki. – Ugyan mire volna jó, ha fejjel rohannánk neki a veszélynek, amikor annak alapján, amit tudunk, azok a testek akár el is rothadhattak mostanra, vagy kőomlás temette el, esetleg vadállatok prédálták föl őket.
– Tonin professzornak az a véleménye, hogy amennyiben az ereklyék még a mai napig is képesek álmok előidézésére, ez azt jelenti, hogy a testek sértetlenül megvannak – ugrott föl egy rendetlenül öltözött, meghatározhatatlan korú nőszemély. A hangja megvetően csengett. – Ezt te is tudnád, Edlow, ha vetted volna magadnak a fáradságot, hogy végigolvasd azt a jelentést!
Ez a rövidke szóváltás még elkeseredettebb vitát indított a jelenlévők között. A zaj egyre nőtt, most már az egymás mellett ülők is vitába szálltak a szomszédjukkal, és a higgadt érvelés mindinkább átcsapott kölcsönös sértegetésbe. A teremben ülők jól észrevehetően két pártra szakadtak azokra, akik támogatták a telepesek megmentésének gondolatát és azokra, akik elvetették az egész ötletet.
– És most mi lesz? – hajoltam közelebb Shivhez, hogy hallja a szavamat az általános felfordulásban.
– Figyeld Planirt! – felelte, és láttam, hogy a szeme mosolyog, noha arcán közönyös kifejezés ült.
A mondott irányba tekintve észrevettem, hogy az Ősmágus mind Otrickkal, mind Usarával vált néhány szót. A következő pillanatban fölkelt a helyéről, és gyors léptekkel a terem közepén álló emelvényhez indult. A zsivajt mintha elvágták volna. Planir mélyen meghajolt a közönség felé, háttal nekem.
– Engedelmetekkel, uraim, Viltred Sern varázsló szólni kíván hozzátok. Kérlek benneteket, hogy igen jól fontoljátok meg a szavait. – Az Ősmágus szavait félreérthetetlen fensőbbség hatotta át.
Viltred, akit eddig észre sem vettem, mivel csöndesen üldögélt a terem túlsó végében, most fölkelt, és a központi emelvényhez lépett. A vén mágus vékony botra támaszkodott, arcszíne azonban valamivel egészségesebb volt, mint amire emlékeztem. Már nem a jól ismert kopott, elnyűtt ruháit viselte, és amikor megszólalt, hangja nyugodt volt és magabiztos. Végignézett az egybegyűlteken, és hirtelen mintha föléjük magasodott volna.
– Ti itt úgy vitatkoztok arról, vajon meg kell-e próbálnunk feléleszteni Kel Ar'Ayen elveszett telepeseit, mintha ez valamiféle iskolai feladvány volna, és mintha a világ minden ideje rendelkezésetekre állna, hogy határozatot hozzatok, vagy pedig további kutatásokat végezzetek a biztos siker érdekében!
Fáradt pillantását végighordozta a teremben ülő mágusokon, és hangja még élesebbé vált.
– Épp ideje volna, hogy fölemeljétek a fejeteket sűrűn teleírt kézirataitok közül legalább egy percre! Nem ártana végre arra gondolnotok, mi történik a való világban éppen ebben a pillanatban is, miközben ti itt vitatkoztok! Az Ősmágus ugyebár ismertette veletek, mit tudott meg az ügynökeitől. A Jég Népe, azaz az elietimmek a tavalyelőtti év végén jelentek meg a Szigetvilágban, és most már azt is tudjuk, mi célból. Ezt a bizonyos új vallást terjesztik, a Sötét Hold Királynőjének hitét. De vajon mi a céljuk ezzel? Most már tisztában vagyunk vele. Éteri erőt szándékoznak egyesíteni a boszorkányságuk táplálására, és a hatalmuk minden egyes újabb követővel tovább nő. Ne ítéljetek elhamarkodottan, fontoljátok csak meg, micsoda veszedelmes ötlet ez, hiszen egy hatalmas istennő rengeteg követőre találhat az aldabreshi hadurak feleségeinek körében, bármennyire is más hitben nevelték fel őket.
Viltred lélegzetvételnyi szünetet tartott, és megcsóválta a fejét.
– Tegyük félre a mágia kérdését egy pillanatra, és lássuk, mi egyébben mesterkednek még ezek az úgynevezett papok! – folytatta. – D'Olbriot uraság hűbéresének elbeszélése világossá teszi, hogy az elietimmek minden erejükkel igyekeznek befolyást szerezni maguknak a Szigetvilágban, és olyan elszántak ebben a kérdésben, hogy semmi nem állíthatja meg őket. Hiszen egyikük egyenesen egy hadúr feleségét vette célba, ráadásul egy cseppet sem törődve a következményekkel. Hát csak én aggódom amiatt, hogy ezek a veszedelmes és mindenre elszánt gonosztevők olyan személyeket keríthetnek a hatalmukba, akiknek ilyen fontos szerep jut a hadurak döntéshozatalában? Szenteljetek némi töprengést a következményeknek is: egy új, egységes vallás képes lehet arra, hogy összefogja a Szigetvilág széthúzó, egymással hadakozó tartományait. És vajon ki ellen fordulnak az aldabreshi hadihajók, ha már egymással nem kell harcolniuk többé?
Viltred, miközben beszélt, az emelvény széléig sétált. Szavai szinte ostorként csaptak le az összegyűlt varázslókra.
– Egy újabb kérdés – folytatta -: vajon miféle hatalmas erő állhatott az elietimm pap háta mögött, ha volt bátorsága szembeszállni egy aldabreshi hadúr akaratával a saját palotájában, hűséges emberei körében? Azt is láttuk, hogy elég hatalma és képessége volt egy szempillantás alatt testestől eltűnni a veszedelemből, amikor rájött, hogy ártó varázslata nem képes felülkerekedni Ryshad elméjén. Ezt a gondolatot szintén érdemes fontolóra vennünk. Mindannyian képesek vagyunk áthelyezni testünket, ha a szükség úgy hozza, de mi a helyzet azzal a képességgel, hogy átvegyük a hatalmat másvalaki agya fölött? Ennek a bizonyos éteri mágiának olyan oldalai is vannak, amelyekkel mi nem vagyunk képesek szembeszállni, bármilyen erősek legyenek is a saját varázslataink más területeken. Tudjuk, hogy az elietimmek a régi mágiából merítik a tudásukat, annak ellenére, hogy az eredeti erőforrás elveszett. Remélem, átérzitek a horderejét mindannak, ami a tudomásotokra jutott. Az elietimmek ismét átkeltek az óceánon, ez a cselekedet pedig, jól tudjuk, mágikus segítséget igényel, legyen az akár éteri, akár elemi varázslat. Ebből pedig elég világosan következik, hogy az elietimmeknek valamiképpen sikerült visszanyerniük régi hatalmukat, képesek felhasználni tudásukat, és húsz vagy még több emberöltő óta először kimerészkedtek a nyílt tengerre! Semmi kétség: jelenleg abban a helyzetben vannak, hogy könnyedén felülkerekedhetnek ebben a küzdelemben.
Az öreg varázsló hátrált egy lépést az emelvény középpontja felé. Feje fölött a mágia ragyogó gömbje egészen elkékült indulatának erejétől.
– Nem azért vagyunk itt, hogy akadémiai vitát folytassunk egy erkölcsi problémáról! – kiáltotta. – A lehető legvalóságosabb veszélyekkel nézünk szembe! Azok az emberelt, akik éppen ebben a pillanatban is szabadon terjesztik hazugságaikat az aldabreshiek körében, ugyanazon nép gyermekei, mint azok, akik gyilkos dühvel támadtak Kel Ar'Ayen gyarmatra, és sötét mágiájuk őrületet, vért és pusztítást szabadított a szerencsétlenekre. Olvassátok csak végig D'Olbriot hűbéresének vallomását az ifjú D'Alsennin végnapjairól és arról, hogyan próbálta elkeseredetten megvédelmezni a megtámadott telepeseket! Kérdezzétek meg magatokat, milyen eszközökkel tudnátok szembeszállni egy ilyen mágikus támadással, ha egy szép napon arra ébrednétek, hogy Hadrumal városát fenyegeti! Jusson eszetekbe, hogy bármennyit sikerül is megtudnunk a szellem mágiájáról, mi magunk akkor sem leszünk képesek használni azt! Még a leggyengébb mágikus születésű sem tudja elsajátítani azokat a trükköket, amelyeket egy tanulatlan lescari remete mindennaposnak tarthat. A mágiánk valóban hatalmas, de a tűz ellen tűzzel kell harcolni, fegyver ellen fegyverrel! És hiába tartjuk a kezünkben a legeslegfinomabb ötvösmunkával készített kardot, ha ellenfelünk lándzsával vagy számszeríjjal támad!
Viltred megfordult, és sokat mondó mozdulattal széttárta a kezét.
– Ezzel természetesen nem célom azt állítani, hogy az elietimmek akár a leghalványabb érdeklődést is mutatnák Hadrumal szigete iránt, amikor sokkal gazdagabb és védtelenebb vidékeket is találhatnak, amelynek népe mit sem gyanít a reá leselkedő veszélyekből. És ha a Jég Népe netán úgy dönt, hogy háborút indít Tormalinföld ellen, ugyan mi fogja megállítani? Minden tiszteletem Tonin mesteré és a tanítványaié, de be kell látnunk, hogy az éteri mágia napjainkban alig több, mint néhány zagyva babona és félig elfelejtett varázsige. A mi éteri varázslóink nyilvánvalóan nem vehetik föl a versenyt az elietimmek szakértelmével. De vajon szembeszállhatunk-e velük mi, elemi mágusok a saját eszközeinkkel? Talán igen, talán nem; de semmi esetre sem osztozom Kalion, a Lángok Ura magabiztosságában e kérdésben. És ha sikerülne is: vajon megengednék-e nekünk, hogy egyáltalán megpróbáljuk? Van-e közöttetek olyan, aki komolyan el tudja képzelni, hogy az Uralkodó beleegyezését adja ahhoz, hogy Hadrumal varázslói elszabadítsák az elemeket, és tűzvészt, szélvihart, földrengést, szökőárat zúdítsanak a világra, még ha saját alattvalóinak védelmére történne is? Nem hiszem, hogy ez bekövetkezne, ha csak nem válik teljesen reménytelenné a helyzet. Mit gondoltok, mennyi idő kell ahhoz ezeknek a nyomorultaknak, hogy megvessék a lábukat a szárazföldön, ha egyszer komolyan elszánják rá magukat?
Viltred átvette a pálcáját a másik kezébe, és madárszerűen törékeny öklét rázva fordult a közönséghez.
– Bármekkora veszéllyel, bármekkora kockázattal jár is nekivágnunk a nyílt óceánnak, hogy megszabadítsuk azokat a szerencsétleneket varázslat dermesztette álmukból, még ha félő is, hogy ügyetlen próbálkozásunkkal esetleg őrületbe vagy örök sötétségbe taszíthatjuk őket, akkor sem vitathatjuk, hogy meg kell próbálnunk újraéleszteni őket! – mennydörögte. – A kérdés inkább az, megtehetjük-e, hogy nem próbálkozunk meg vele, megkockáztathatjuk-e, hogy az éteri mágia valódi ismerete nélkül nézünk szembe az elietimmekkel, úgy, hogy nem tudhatunk magunk mellett legalább egyetlenegy olyan személyt, aki ismeri ellenségeinket és azt is, mire képesek! Ne áltassátok magatokat: ez a fenyegetés nagyon is valóságos, és nem fog a maga jószántából odébbállni. Már azt is tudjuk, hogy titokban megkezdték ellenállásunk gyengítését: mindannyian hallottátok hírét, hogy ezek a gonosztevők tormalin templomokat támadtak meg az elmúlt télen. Mi másért tették volna, ha nem azért, hogy elpusztítsák még azt a kevéske reánk maradt éteri tudást is? Nézzetek rám: itt állok előttetek, menekülnöm kellett a kínhalál elől, amellyel az elietimm támadás fenyegetett, és elrabolták tőlem azokat az elveszett gyarmatról származó értéktárgyakat, amelyeket Azazirral való utazásom során szereztem!
Viltred egy lélegzetvételnyi szünetet tartott, mintha igyekezne visszatartani magát, hogy ne kelljen emlékeztetnie a Tanácsot arra a gunyoros hozzáállásra, amellyel a mondott utazás hírét fogadta. Becsületére legyen mondva, az öreg varázslónak sikerült felülemelkednie ezen a kicsinyes késztetésen, és határozott hangon folytatta a mondanivalóját.
– De van itt még más kérdés is! Ryshad vallomása még az én tapasztalataimnál is jobban megerősíti, milyen szenvedélyesen érdeklődnek az elietimmek az elveszett gyarmatról származó értéktárgyak iránt. Ennek az úgynevezett papnak olyan fontos volt, hogy megszerezze D'Alsennin kardját, hogy nemcsak az emberölés gondolatától nem riadt vissza, de még attól sem, hogy a Szigetvilág kellős közepén fogjon hozzá varázslatainak használatához, holott tudnia kellett, miféle veszélyeket von ezzel a saját fejére. Mondjátok meg nekem, milyen erős kísértés az, amelyért valamelyikőtök is megkockáztatná, hogy ki kelljen állnia mindazokat a kínzásokat, amellyel az aldabreshi hadurak büntetik a mágiahasználatot? S ha így állunk, fölmerül a következő kérdés: vajon miért akarják az elietimmek ennyire elkeseredetten ezeket az ereklyéket? Fogalmam sincs, de lefogadnám akármibe, ami szent, hogy amennyiben a szándékukat siker koronázza, az bizony nagyon szomorú következményekkel jár a telepesekre nézve; hacsak meg nem mentjük őket! Tiszta lelkiismerettel és józan ésszel végiggondolva, ugyan hogyan is tehetnénk mást?
A teremben hirtelen zaj csapott fel, amint a mágusok mind egyszerre kezdtek beszélni. A higgadt vita szabályainak teljes semmibevételével torkollták le egymást, talpra ugráltak és hevesen kiáltoztak Az általános felfordulás közepette Viltred visszacsoszogott a székéhez és leült. Karját összefonta a mellén, mélyeket lélegzett, ádáz tekintetében a szenvedély lángja lobogott. Planir nyugodt arccal ült faragott karszékében, arcán alig észrevehető, ravaszkás kifejezés ült. Tartása nyugodtnak tűnt, jobban megnézve mégis látszott, hogy készenlétben áll. Olyan volt, mint a sekély vízben mereven ácsorgó gém, amely azonnal lecsap, ha halat lát felbukkanni a mélyben.
Nem tudnám megmondani, milyen esemény jelezhette számára a kedvező pillanat elérkeztét; elég az hozzá, hogy az Ősmágus hirtelen talpra ugrott, és az üres levegőből egyszeriben egy szépen faragott ébenfa bot termett a kezében. A bot végét lekoppintotta a padlóra; a magas hangú csattanás azon nyomban elnémította a vitatkozókat. A varázslók mozdulatlanul álltak, félbeharapva a megkezdett mondatot. Planir az emelvényhez sietett.
– Mindenki üljön le. Ez a vita máris éppen elég hosszúra nyúlt. Világos és érthető választás áll előttünk: cselekedjünk vagy ne? Nekivágjunk-e a rendelkezésünkre álló tudás birtokában Kel Ar'Ayen lakói megmentésének, vagy üljünk ölbe tett kézzel, és folytassuk nyugodtan a kutatásainkat az elietimm fenyegetés árnyékában?
Az Ősmágus az emelvényre koppantott a botja végével. A csattanás végigvisszhangzott a termen; a varázslók a helyükre siettek és leültek.
– Ki szavaz a cselekvésre? – emelte föl a hangját Planir.
Végig a termen máguskezek emelkedtek a magasba; némelyik papírköteget szorongatott, mások botot vagy pálcát. A kezek végéből fénysugarak pattantak ki, forogva egyesültek a terem közepén, és ragyogó felhővé olvadtak össze, amely rózsaszín és sáfránysárga színekben szikrázott, olyan halványan, hogy alig lehetett észrevenni.
– Ki szavaz ellene? – kérdezte Planir.
Most a megmaradt varázslók is fölemelték kezüket, és tekergőző árnyékindákat küldtek a ragyogó fényesség felé. A sötétség gomolygó felhővé állt össze, és a fényesség felé hömpölygött, hogy elhomályosítsa. Élénkvörös és indigólila füst csapott föl, a színek haragosan feszültek egymásnak, körülöttük vibrált a levegő. Meglepetten pislogtam, és Shiv felé fordultam, vigyázva, nehogy a kezéből áradó smaragdzöld fénysugár útjába kerüljek.
– Mi a célja ennek a furcsa mutatványnak? – kérdeztem suttogva.
Shiv egy pillanatra sem fordította el tekintetét a terem közepén vonagló, szivárványszínű jelenéstől.
– A Tanács soha nem a tagok puszta létszámára alapozva hozza meg határozatait – magyarázta halkan. – A döntésre jogosultak akaratának ereje a döntő tényező. Figyeld csak, mi történik!
A fénylő örvény egyre vergődött és vonaglott előttünk, lángjai bizarr színeket festettek a feléje fordulók arcára. Az árnyék egyre nőtt, vastagodott és sűrűsödött, mintha minden erejét összeszedve igyekezne a fényesség fölé kerekedni, de mégsem volt elég ereje hozzá. Színei hirtelen megfakultak, elenyésztek, majd napnál fényesebb ragyogás kelt az emelvény fölött, és szétáradó fényében mintha drágakövek villantak volna.
– Elég lesz. – Planir harmadszor is lekoppintotta botját az emelvényre.
A szemkápráztató színek hirtelen szertefoszlottak, csupán fehéres szikrázás maradt nyomukban a levegőben.
– A Tanács határozata így szól: cselekedjünk! – hirdette ki az Ősmágus messzire zengő hangon. – Legyen hát!

 

 

TIZEDIK FEJEZET

Részlet Leorn Den Lirel, Caladhria utolsó kormányzója levelezéséből, kelt Vakmerő Nemith uralkodásának 7. évében. A levél eredeti példánya Col város templomának irattárában található

 

Üdvözletem küldöm neked, drága Jahon fivérem, a Napforduló alkalmából.
Nem tudom, mennyi időbe telik, míg ez a levél megérkezik hozzád, mindazonáltal bízom benne, hogy a birodalmi futár még keresztülverekszi magát úti céljához, nem törődve vele, miféle csapások sújtanak bennünket, többieket. Fogalmam sincs, miféle értesülésekkel rendelkezhetsz az itteni helyzetről, de nyugodtan vedd a legsötétebb híresztelést, és még szorozd meg kettővel. Véres káosz dúl errefelé, és ha nem kapunk segítséget otthonról, semmit sem tehetünk ellene; már-már azon vagyok, hogy feladjam a próbálkozást. Ne aggódj, készenlétben tartok egy bárkát, és azonnal hajóra szállok, amint a harc a Ferl-folyótól délre is fellángol. Amille ragaszkodik hozzá, hogy a Napfordulót még itt ünnepeljük, de nyomban utána hazaküldöm őt a gyerekekkel együtt. Lehet, hagy a nedvesség tönkretette a könyvtáramat, de a józan eszemet nem! Kérlek, szólj anyának, hogy álljon készen a fogadásukra Nyárutó környékén. Addig mindenképpen nála kell laknunk, amíg ki nem menekítjük a bérlőinket is, ezért egyúttal arra is megkérnélek, hogy ha tudod, értesítsd őket, kezdjék meg a költözködést.
Feltételezem, te is tisztában vagy vele, soha nem gondoltam volna, hogy a megbízatásom egyszer így fog végződni. Azonban miután az Uralkodó a fejébe vette, hogy leigázza Gidestát, és őrült ötletének megvalósítására kivonta innen a csapatait, nem látok rá lehetőséget, hogyan kellene fenntartanom itt a Birodalom hatalmát. Napéjegyenlőség óta egyetlen helybéli sem fizette be az adóját, én pedig még a megsemmisült feljegyzésekre sem támaszkodhatom, hogy új becsléseket készíttethetnék. A hivatalnokaim határtalan leleményességről tesznek tanúbizonyságot, ha ürügyet kell keresni rá, hogy a katonai tábor viszonylag védett falai között maradhassanak, ahelyett, hogy az életüket kockáztatnák odakint. Még csak azt sem mondhatom, hogy kárhoztatom őket ezért, azt pedig semmiképpen sem várhatom el tőlük, hogy egy szál pennával és pergamennel felfegyverkezve harcba szálljanak a haramiákkal és fosztogatókkal. Legtöbbjük azzal tölti az idejét, hogy kétséges alátámasztottságú kérvényeket gyárt bizonyos ősi földek tulajdonjogáról, és folyvást azon töri a fejét, hogyan szerezze meg eme földeket, ha majd a tormalin uralom hivatalosan is véget ér.
Javaslom, hogy kezdd el te magad is visszavonni itteni érdekeltségeidet a lehető leggyorsabb és a legkevésbé feltűnő módon. Törődj bele, hogy Caladhriában nem lehet több nyereséget elérni. jobban megéri nyitva tartani a szemedet a Lescarban adódható lehetőségekre. D'Evoir kormányzó meggyilkolása nyomán alighanem pánik fog kitörni, mindenki igyekszik megszabadulni üzleti érdekeltségeitől, ezt pedig egy élelmes és higgadt elme könnyen kihasználhatja. Úgy hallom, az ottani helytartók azon törik a fejüket, hogy helyreállítsák a régi adókerületeket, és egymással összedolgozva magukhoz ragadják a hatalmat. Nem tudom elképzelni róluk, hogy hűséget fogadnának annak a bortócsában fetrengő disznónak, aki jelenleg Uralkodónak szólíttatja magát, de ezzel együtt nem látom be, miért zavarna ez bennünket, ha arról van szó, hogy némi bevételhez juthatunk. Nemith idióta elképzelései éppen elég pénzébe kerültek már eddig is Házunknak, és ami engem illet, annál boldogabb leszek, minél hamarabb hajózik át Poldrion bárkáján a Túlvilágra. Neked elárulhatom, fivérem: amikor elhagyom e házat, szándékom szerint Őfelsége szobrát az árnyékszékbe fogom dobatni.
Majd' megfeledkeztem a kérdésedről: nem, fogalmam sincs, miben törte a fejét Den Fellaemion, amikor legutóbb elhajózott. Ebben a kavarodásban, amely rányomja a bélyegét a mindennapjainkra, talán még azt sem tudnám megmondani, melyik évben történt a dolog. Sőt, még csak ötletem sincs, kitől lehetne megkérdezni. Azt hiszem, valamiképpen Den Ranniont is érintette az ügy, Házuk jelenlegi ura azonban minden erejével azon van, hogy agyonhallgassa a dolgot, ezért feltételezem, hogy a vállalkozásukat nem koronázta siker.

 

 

Kel Ar'Ayen elveszett gyarmata

Nyárutó 42. napja

– Ez az utazás a legkevésbé sem hasonlít a tavalyi évben tett kis kirándulásunkra – állapította meg Shiv, amint a varázslók hajója lágyan ringatózott horgonyán a széles folyótorkolatban.
Valódi megkönnyebbülést jelentett magunk mögött hagyni végre a nyílt óceán dühöngő szélviharait, és most kényelmesen nyújtózkodva fordultam a késő nyári nap utolsó sugarai felé. E távoli vidéken észrevehetően melegebb volt, mint odahaza számítottam volna rá ilyenkor, az évszak vége felé. Frissen borotvált arcomnak jólesett a napfény meleg érintése.
– El kell ismernem, ha már egyszer muszáj átszelnem az óceánt, szívesebben teszem ezt egy erős építésű háromárbocos fedélzetén, pláne úgy, hogyha a Tanács legjava gondoskodik a szél és az áramlatok jóindulatáról – vigyorgott Shiv. – Valamivel megbízhatóbb alkotmány, mint a tavalyi halászhajónk, nemdebár? Még Livak is csak egy egész kicsit lett tengeribeteg.
Az adott pillanatot nem éreztem feltétlenül alkalmasnak arra, hogy Livak egészségi állapotát megtárgyaljuk.
– Nem tudod, mikor szándékoznak partra szállítani bennünket is? – intettem a hajó kiszállócsónakja felé, amely éppen egy csapat zsoldost fuvarozott a part irányába.
– Azt hiszem, ez a kérdés még mindig erősen vitatott – vonta össze a szemöldökét Shiv. – A mágusok többsége egyelőre a hajón akar maradni, mondván, jobb lesz, ha előbb Halice és az ő... Hogy is mondjam... Az ő ismerősei kutatják át a partvidéket.
– Nem lenne gyorsabb ez a kutatás, ha mágia is támogatná? – kérdeztem habozva.
A varázsló tagadólag rázogatta a fejét.
– Attól tartok, nagyra becsült kollégáimnak sok idejébe telik, amíg hozzászoknak, hogy harcosokkal dolgozzanak együtt – vélekedett. – Még akkor is, ha maga Planir kéri ezt tőlük.
A hajókorlát irányába pillantottam, ahol Halice állt a zsoldoscsapat kapitányával, egy Arest nevezetű, jól megtermett fickóval, akinek rosszul leplezett dalasori kiejtése és egyáltalán nem leplezett, megalkuvást nem tűrő viselkedése a hajóút során már ismertté vált előttünk. A jólneveltség hiánya azonban az ő esetében nem jelentette egyben az intelligencia hiányát is: keskeny vágású szeméből éberség és ravaszság sugárzott, és ha hinni lehet Livak értesüléseinek, a fickónak nem kis szerep jutott a lescari háborúk végtelen színjátékában az elmúlt években. És ami még ennél is fontosabb: nem esett nehezére egyenlő félként kezelni Halice-t. Most is éppen a legközelebbi hadműveleteket beszélték meg nagy egyetértésben, szorosan összedugott fejjel. Hirtelenjében még az is eszembe jutott, vajon nem szövődnek-e közöttük gyengéd szálak, olyannyira bensőségesnek tetszett köztük a légkör, de a következő pillanatban lényegtelenként vetettem el ezt a gondolatot. Halice lábára pillantottam, amely most már valamivel egyenesebbnek tetszett, és képes volt némi súlyt is viselni, noha még mindig távol állt a teljes gyógyulástól. Tűnődve gondoltam rá, vajon milyen szerep jut neki ebben a játszmában.
Amint Planir megkapta a jóváhagyást a Tanácstól, azonnal nekifogott az utazás megszervezésének, ám csalódottan kellett megállapítania, hogy legmegbízhatóbb ügynökei, akiknek tehetségét és kardját komoly összegekért vásárolta meg, mindannyian távol járnak más küldetésekben. Halice ötlete volt, hogy tegyenek próbát a zsoldosokkal, akik a Nyári Napforduló megünneplésére amúgy is összegyűlnek a nagyobb városokban. A tavaszutótól nyárelőig tartó harcok Parnilesse és Triolle között véresek, kegyetlenek és teljességgel eredménytelenek voltak, mint arra számítani lehetett, és a magát semleges területnek kimondó Carif telis-tele volt a megvert csapatok széjjelszakadozott maradványaival. Ezek a zsoldosok készek voltak elfogadni bármiféle megbízást annak reményében, hogy a nyarat némi pénzzel a zsebükben végzik, nem pedig egy urnában hamuként.
Így aztán Halice rendkívül nagy szolgálatot tett az Ősmágusnak: korábbi kapcsolatait felhasználva szép csapatot toborzott össze harcban megkeményedett zsoldosokból, akiknek volt annyi eszük, hogy idejében kereket oldjanak a hercegségeket elborító vérontásból. Raeponin rúnái úgy fordultak, hogy ismét véres káosz szakadt Lescar földjére néhány évnyi hozzávetőleges békesség után. Szenteltem egy gondolatot Aiten családjának is, remélvén, hogy Messire aranyának, segítségével vagy biztonságban tudhatják magukat, vagy legalább elmenekülhetnek.
Shiv meg én elgondolkodva figyeltük, ahogy egy újabb csapatnyi zsoldos, férfiak és nők, sietve összekészítik a holmijukat, felcsatolják a kardjukat, szorosabbra húzzák magukon a páncélok szíjait. Igencsak viharvert külsejük volt, ezt el kell ismernem; talán ezért is óvakodtak tőlük annyira a varázslók.
A katonák szinte mindegyike viselt valamilyen sebhelyet a kezén vagy az arcán, régi, kifehéredett hegeket csakúgy, mint vadonatúj, rózsaszín forradásokat. Ezek egy része igen csúnyán forrt össze; nos, persze a zsoldosok nem reménykedhetnek afféle szakavatott seborvosi ellátásban, mint a hűbéres vitézek. Ruhájuk többnyire bőrből készült, nagyrészt barna vagy fekete, csak ritkán színes, fölébe pedig állatprémből vagy rosszul kikészített bőrből varrt köpönyeget terítettek, nem tisztességes szövetet, amilyennel egy méltányos hűbérúr szereli föl az embereit. A fájdalom néma moccanását éreztem a gyomrom tájékán, amint eszembe idéztem, miként érkezett meg szegény Aiten hasonlóan durva ruhában, hogy fölajánlja szolgálatait Messire számára.
– Halice azt mondja, ők a legjobbak, akiket csak találni tudott. – Shiv önkéntelen mozdulattal végigsimított saját jól szabott ingjén, és megigazgatta azt a díszes övcsatot, amelyet Pered ajándékozott neki, mielőtt elhagytuk Hadrumalt. – Nem úgy tűnik, mintha a zsoldjuk nagy részét ruházkodásra költenék...
– Nem hiszem, hogy a harchoz különösebben csinosan illene öltözni – biccentettem. – A magam részéről jobban is örülök neki, ha inkább kardra meg más fegyverre költik a pénzüket.
Való igaz: elsősorban is azt vettem szemügyre, miféle fegyver lóg az oldalukon a szolgálatra jelentkezőknek. A látvány meglehetős elégedettségemre szolgált.
– Az efféle mestermunkának megkérik az árát – tettem hozzá valamivel halkabban.
A zsoldosok remek fegyverzete élesen elütött kopott és foltos ruházatukról, és örömmel láttam, hogy bizton felvehetik a harcot akármivel, ami odakint, az ismeretlen vadonban vár rájuk. Legtöbbjüknek két kardja is volt, továbbá számtalan tőre az övébe és a csizmaszárába dugva, volt, aki íjat hordott a hátán, mások buzogányt, lándzsát vagy egyéb fegyvert. A szépen ápolt fém vakítóan ragyogott az éles napfényben, noha a pajzsoktól és láncingektől éppen csak némi tompa villanás tellett. Ez utóbbiakról nemrég kapargatták le a hosszú hajóút során rárakódott rozsdát. Nekem magamnak is minden nap újra ki kellett fényesítenem a tükrömet, ha nem akartam borotválkozás közben összevagdalni az arcomat. Szerencsére a fegyverzetemnek kevésbé ártott meg a nedves és sós tengeri levegő.
Arest mászni kezdett a kötéllétrán a csónak felé. Shiv meg én önkéntelenül visszatartottuk a lélegzetünket, amint kötél és fa nyögve tiltakozott a súlya ellen. A marcona zsoldos ugyanis teljes páncélzatot viselt sisakkal, kar- és lábszárvédővel, és tömött hátizsákján kívül még egy jókora kardot is cipelt magával. Szerencsésen elérte a csónakot, és lezökkent az egyik ülésre, mi pedig megkönnyebbülten felsóhajtottunk.
– Nem hiszem, hogy bárki is megpróbálná kihalászni, ha vízbe fordulna – jegyezte meg vidáman Livak, aki éppen ekkor lépett oda hozzánk.
Mosolyogva fordultam felé. Elég keveset láttam az utóbbi napokban. Hamar feltalálta magát a zsoldosok társaságában, míg engem esküm továbbra is Planir szolgálatához kötött, és ez önmagában is éppen elég feladatot jelentett számomra.
– Milyennek találod őket? Úgy festenek, mint akik megállják a helyüket, ha harcra kerül sor? – kérdezte puhatolózó mosollyal az arcán.
– Azt hiszem, igen – feleltem.
Titokban többször figyeltem a zsoldosokat az út során, mivel meg akartam bizonyosodni róla, miféle segítségre számíthatok a részükről, és támaszkodhatok-e rájuk a bajban. Legtöbbjükre az a fajta pökhendiség volt jellemző, mint a szemétdombok kiskakasaira, de hát ez a magatartás csaknem minden zsoldosnak sajátjává válik két- vagy háromévi szolgálat után. Ezzel együtt úgy tűnt, elég megbízható kiképzést kaptak mintha kimondatlan kötelék fűzné össze őket, úgy dolgoztak egymás keze alá az út során, és ezzel kivívták elismerésemet. Kétségkívül kényelmesebben éreztem magamat most, hogy magam mellett tudhattam őket, mint hogyha az Ősmágus ügynökeivel kellett volna együtt dolgoznom, már ha az a Darni nevű fickó, akivel a múlt évben összeakadtam, bármiféle tájékozódási pontnak tekinthető a többiekkel kapcsolatban. Nem kis megkönnyebbülésemre szolgált, amikor megtudtam, hogy a mondott egyén éppen Solurában használja fel csiszolóvászonhoz hasonlatos durva modorát az Ősmágus terveinek szolgálatában.
– Azt hiszem, megbízhatunk bennük annyira, hogy ha teljes győzelmet nem is, legalább egy döntetlent elérnek – bólintottam oda Livaknak. – Egyébként mi a terv?
– Majd Halice megmondja – felelte a lány, és összeszorított foga között élesen füttyentett.
Halice felénk fordult, és odaintett nekünk, de két zsoldosnő megállította valamiféle kérdéssel. Mindketten alacsonyabbak voltak, mint Halice, egyikük vékony testfelépítésű, hullámos barna hajú fiatal nő, akinek finom vonású, szív alakú arca mintha semmiképpen sem illet volna össze nehéz láncingével és díszes sisakjával. A másik azon kevés zsoldosok közé tartozott, akik nem hordtak páncélt, csupán vastag, erős bőrdarabokból összevarrt vértezetet, meg számtalan tőrt. Ez utóbbi fekete hajú nő volt nyílt, barátságos arckifejezéssel, és inkább el tudtam volna képzelni őt egy piaci bódéban vagy egy nyüzsgő háztartás gazdasszonyaként, mint hogy kardjának erejével keresse meg a kenyerét.
Halice néhány sietős szóval megválaszolta a kérdéseiket, és előresietett a fedélzeten, hogy csatlakozzék hozzánk. Járása most már valamivel biztosabb volt, de néha még mindig keresnie kellett az egyensúlyát, és erről ismét eszembe jutott, vajon mennyi idő kell még, ameddig teljesen meggyógyul a sérülése. Vajon Hadrumal varázslói el tudják érni, hogy a lába éppen olyan legyen, mint azelőtt? Még ha így lesz is, akkor is elképzelhető, hogy a továbbiakban inkább az efféle szervezőmunkát választja majd, mint a harcot. Talán ez a mostani vállalkozás az első lépése e felé a pálya felé.
– Be tudnál avatni bennünket a terveitekbe? – fordult oda hozzá Shiv.
– Rosarn meg a felderítői elmennek a romokhoz – magyarázta Halice. – Megpróbálják megtalálni, hol lehettek a főbb épületek, hátha akkor jobban el tudunk igazodni.
Azzal a bőröltözéket viselő nő felé intett, aki éppen egy széthajtogatott pergamenlap fölé görnyedt egy fiatal fickóval, akiben Tonin professzor egyik tanítványát ismertem föl. Azt hiszem, Parril lehetett a neve, vagy valami ehhez hasonló.
– Minare meg a legényei azalatt megtisztogatják a rakpartot, és alkalmas horgonyzóhelyet alakítanak ki, hogy a hajó közelebb állhasson a parthoz – folytatta Halice. – Elég hosszadalmas módszer csónakkal fuvarozni a ki- és beszállókat a partig meg vissza. De annyit elmondhatok, hogy átkozottul megkönnyítené a dolgunkat, ha ti, mágusok hajlandóak lennétek egy kicsit segíteni nekünk! – mérte végig éles tekintettel Shivet.
A következő pillanatban felszisszentem, és két kézzel megmarkoltam a hajókorlátot. A látásom hirtelen elhomályosult, és a fedélzet mintha meglódult volna velem. A part kuszán burjánzó növényzete eltűnt, helyette faragott szikladarabokkal kikövezett rakpartot láttam, távolabb, egy csinos piactéren pedig néhány fényes szőrű lovacska álldogált. Gyanútlan járókelők siettek a dolgukra, mit sem sejtve a közelgő elietimm fenyegetésről.
– Mi történt? – kapta fel a fejét Livak.
– D'Alsennin – feleltem kurtán, még mindig erőlködve, hogy ellazítsam ökölbe szoruló kezemet. – Azt hiszem, azokra a dolgokra emlékszem vissza, amelyeket ő jól ismert itt.
Livak arcán boldogtalan kifejezés suhant át.
– Nincs ínyedre a dolog, ugye? – A kérdésemet akár nyílt kihívásnak is lehetett tekinteni, és tisztában voltam vele, hogy talán hibát követek el, de akkor sem voltam képes elviselni, hogy mostanában következetesen elkerül.
– Mégis, mit kellene tennem? – vágott vissza dühösen. – Tudom, hogy nem a te hibád, és éppen eléggé sajnállak is érte, ezzel együtt viszont azzal is tisztában vagyok, hogy az éteri mágia ölte meg Gerist, akárcsak Aitent. A nyomorult elietimmek egyike behatolt a fejembe, és kis híján az őrületbe taszított. Ezek után nem csoda, hogy borsódzik a hátam, ha csak eszembe jut, hogy másvalaki gondolatai irányítják az agyadat!
– Megtanultam ellenőrzés alatt tartani – feleltem; éppen csak sikerült elkerülnöm, hogy hangomat düh és bosszúság hassa át.
– Ebben én nem vagyok olyan biztos! – rázta meg a fejét Livak. Arca egészen sápadtnak tűnt a naptól és a széltől kiütközött szeplők alatt. – Amikor legutóbb meglátogattalak az ágyadban, és már éppen közeledtél a szenvedély tetőpontja felé, a szemed hirtelen megváltozott, és már megint Guinalle-nek szólítottál! Folyton azt látom, hogy valaki más néz rám a szemedből, különösen akkor, amikor fáradt vagy!
Sikerült csöndben maradnom, gátat vetve annak a sürgető, dühödt tagadásnak, amely nyilván Temartól származott, ám a puszta felismerés egyszeriben nagyon is hihető színben tűntette föl előttem Livak szavait. Láttam, hogy smaragdzöld szeme sarkában könny csillan, noha a fogát gondosan összeszorítja. Mélyet sóhajtottam, tudván, hogy bármely további vita közöttünk éppen annyira fölösleges és pusztító lenne mindkettőnkre nézve, mint amikor két sas akaszkodik egymásnak odafönt a magasban, míg végül mindkettő tépetten hull a földre. Egész testemben remegni kezdtem a gondolatra, hogy még azt sem tudom megmondani, vajon az eszembe villanó képet én magam láttam-e gyermekkoromban, vagy Temar.
Mély lélegzetet vettem, és Shiv felé fordultam, aki egyik lábáról a másikra állt. Mélységesen zavartnak látszott. Halice arckifejezése éppen olyan megfejthetetlen volt, mint mindig.
– Arest pedig Lessay csapatával tart – folytatta Halice zavartalanul, mintha az iménti közjáték nem is létezett volna. – Megpróbálnak jól védhető táborhelyet találni valahol a parton. Olyan hely lenne a legjobb, ahonnan messzire ellátni.
– Den Rannion régi háza lenne a legmegfelelőbb. – A szavak hamarabb kiszaladtak a számon, mint hogy védekezni tudtam volna ellenük. Dühösen csikordítottam össze a fogamat.
Halice könyörtelen tekintete rám szegeződött.
– Hol az a ház, és hogy néz ki?
Szemügyre vettem a szárazföldet, de a partvonal nem tűnt ismerősnek, és sehogyan sem tudtam elhelyezni Temar emlékeit.
– Annyi minden megváltozott... – vontam össze a szemöldökömet.
– A szárazföld alakja folyton változik az emberöltők során – szólalt meg elgondolkodva Shiv. – Az óceán partján, ahonnan te származol, Ryshad, ez talán nem annyira szembetűnő, a nagy folyók azonban folyvást formálják a medrüket, amely ezáltal át is helyeződhet. A tenger pedig újabb és újabb homokrétegeket hord a partra.
Figyelmen kívül hagytam tudományos igényű fejtegetését.
– Kőből épült, erős falú ház volt – mondtam félig lehunyt szemmel –, vastag kőfal vette körül jókora kapuval és kapusházzal. Még ha a tető el is enyészett az idők során, a kőművesmunkának akkor is állnia kell.
Csodálkozva pislantottam néhányat, amint rájöttem, hogy az a tudás, amelyet az apám mellett dolgozva sajátítottam el kölyökkoromban, furcsa módon összekeveredik Temar emlékeivel Den Rannion szilárdan megépített otthonáról.
– Egy kisebb öböl túloldalán állt, a főrakpart közelében – tettem hozzá. – Saját csatornája volt a folyóhoz.
– Lássuk, meg tudjuk-e találni ezek alapján! – Halice megfordult, és Lessay felé intett. Ezt a fickót már ismertem: Arest rangban harmadik csapatparancsnoka volt. Halice intését látva azonnal felénk indult, szöges talpú csizmája sercegő zajt ütött a fedélzetdeszkán. Talán még nálam is magasabb volt egy tenyérnyivel, mégis deszkasovány. Hosszú szőke haját patkányfarokszerű varkocsban hordta, kék szeme vidáman és némi humorral csillant meg, erős lescari kiejtése pedig arról árulkodott, hol is töltötte az elmúlt néhány évet. Valahányszor találkoztam vele, mindig felmerült bennem a kérdés, vajon ő meg Arest hogyan képesek ilyen jól együtt dolgozni. Arest ugyanis egy percig sem habozott minden tekintélyét latba vetni, ha el akart érni valamit, Lessay viszont szívesebben oldotta meg a dolgokat néhány tréfával és egy kis bátorítással.
– Ryshad azt mondja, ismer egy helyet, ahol biztonságban letáborozhatnánk – magyarázta neki Halice.
– Menjünk, nézzük meg – bólintott Lessay.
Titokban hálás voltam neki, amiért csak így egyszerűen elfogadja Halice szavait; Arest biztosan kérdezősködni kezdett volna. Mély lélegzetet vettem, és megpróbáltam Temar szemével nézni a folyópartot, majd rájöttem, hogy valószínűleg tévedek, és valójában ő nézi a partot az én szememmel. Tűnődve csóváltam a fejemet, és kétségbeesetten kutattam az emlékezetemben bármiféle álom után, amelynek a mondott ház környéke lett volna a színhelye. Hirtelen hullámokba futott össze és eltűnt szemem elöl a kép, a nyári napsütést téli alkonyat váltotta föl. Valahol a távoli látóhatáron narancsszín lángok közt hanyatlott alá a nap. A fák árnyékából fagy lopakodott elő, a csípős szellő tömjén és faparázs illatát hozta. Távolabb, ahol hatalmas tüzek égtek, sülő hús átható aromája keveredett a levegőbe. Fölcsapó nevetés, zenefoszlányok szálltak a kikötőben horgonyzó hajók felé, hamisítatlan ünnepi hangulatot keltve. Egy hirtelen széllökés egy maréknyi hódarát vágott a szemembe, ám amint odakaptam, csodálkozva éreztem, hogy az arcom teljesen száraz.
– Ryshad, jól vagy? – kérdezte gyöngéden Livak.
Az ujjaimra pillantottam: körmeim egészen elkékültek a hidegtől, ám a nyári délelőtt melege hamar visszahozta beléjük az életet. Livak néma támogatásképpen a kezemre fektette a tenyerét.
– Ott van – szólaltam meg halkan, immár új szemekkel fürkészve a tájat. Temar emlékei elhomályosították az áthatolhatatlan bozót szövevényét: házakat, utcákat láttam, de olyan zavarba ejtő részletességgel, hogy el sem mertem gondolkodni a dolgon.
– Látod azt a kőszirtet? – mutattam a mondott irányba. – Képzeletben húzz tőle egy vonalat egészen odáig, ahol az a kis, kavicsos öböl olvad bele a partba. Az öböl annak idején egészen odáig nyúlt, ahol most azok a sárga virágos bokrok vannak. A ház a képzeletbeli vonalnak nagyjából a közepe tájára esik, körülbelül oda, ahol az a sötétebb, bozótos rész látható.
– Nos, akkor akár indulhatunk is. – Lessay megeresztett egy afféle éles füttyöt, amely a zsoldosok között annyira elterjedt, és intett a parton várakozó csónaknak, hogy forduljon vissza. – Maraide, Jervice, hozzatok néhány bárdot meg másfajta éles vágószerszámot!
A csónak kényelmetlenül zsúfolt lett, mire elváltunk a hajó oldalától, és a merülési vonala sehogyan sem felelt meg a lelki békémnek. Mindazonáltal sikerült különösebb nehézség nélkül partot érnünk, és kértünk még egy kis erősítést Minare csapatától. Az emberei még örültek is, hogy megszabadulhatnak a kényelmetlen tisztogatómunkától: térdig az iszapban gázolva igyekeztek megszabadítani a kikötőhelyet a szétszóródott kőtömböktől és egyéb maradványtól. Magabiztosan indultam meg az erdő széle felé nyomomban a többiekkel, átvágva a hajdani település szemnek láthatatlan maradványai között Den Rannion valamikori házához. Lábamnak furcsán ismerős volt a kivehetetlen, bozóttal benőtt ösvény, bár nem állíthatom, hogy láttam volna bármit is, ami útba igazított. Csizmám sarka hirtelen kövön koppant; megtorpantam, leguggoltam, és bottal az avarban kapirgálva megtaláltam a piactér régi, csorba köveit, amelyeket a burjánzó növényzet gyökerei kiforgattak a helyükből.
– Figyeljetek a lábatok elé! – kiáltottam hátra a vállam fölött.
Most már én is óvatosabban mozogtam, lábfejemmel próbálgatva a talajt, mielőtt ráhelyeztem volna a súlyomat. Hátam mögött átok csattant föl: odafordulva láttam, hogy az egyik zsoldos lába szára elmerült a piszkos vízben, amely egy láthatatlan gödörben rejtőzött. Arest mellém lépett, és kivont karddal szemügyre vette a növényzetet, amely egyre sűrűbbé vált minden oldalon. Egy közeli bokorról hatalmas madár rebbent föl különös, éles kiáltás kíséretében, mintha figyelmeztetni akarná a társait.
– Azt hiszem, megérkeztünk. – Fölemelt kézzel igyekeztem kirajzolni magam elé a borostyánnal benőtt falak körvonalát, amely alig látszott a körülötte burjánzó bokrok és fák sűrű lombjától. A ház körül, ahol valaha kövezett gyalogút vezetett, most embermagasságú fű nőtt.
Arest bólogatva fürkészte a bozótot.
– Hol volt a főbejárat? – kérdezte határozott hangon.
– A mögött a lila gyümölcsű bokor mögött – intettem a bal kezemmel.
Amint közelebb értünk, már jobban ki tudtuk venni a hajdani ház csorba formáját, és nehéz küzdelmet kellett vívnom Temar rám törő emlékeivel. Mély lélegzetet vettem, és igyekeztem, hogy mindent úgy lássak, ahogy valaha volt, mégse engedjem a fájdalom és a sajnálkozás hangjait elhatalmasodni magamon.
– Itt van a kapusház! – kiáltotta a Minare névre hallgató zsoldos, egy alacsony, keménykötésű fickó, akinek megingathatatlan jó kedélye és vöröses haja némi erdei vérvonalra engedett következtetni.
Társai késekkel, bárdokkal siettek oda hozzá, hogy elbánjanak a bozóttal és folyondárral. Hamarosan láthatóvá vált a kapubejáró még mindig sértetlen boltíve, amely furcsán alacsonynak tűnt most, hogy hosszú-hosszú évek szélfútta homokja rakódott le a falak tövében, jócskán megemelve a talaj szintjét. A keményfa kapu is állt még, noha egészen feketére színeződött, és mozdíthatatlannak látszott a mindent elborító folyondár ölelésében.
– Betörjük? – kérdezte Minare tőle szokatlan kételkedő hangsúllyal.
– Egyelőre ne. – Arest tűnődő tekintete a falakat pásztázta, amelyek még mindig jóval a fejünk fölé emelkedtek loncsos, zöld köntösükben. – Szükségünk lehet még rá, ha itt akarunk tábort verni. Biztosan van más bejutási lehetőség is. Ha nem muszáj, ne tegyük tönkre előre a saját védelmi vonalainkat.
Már éppen meg akartam kérdezni tőle, vajon miféle támadás ellen akar védekezni, ám ekkor ismét rám törtek Temar emlékei az elietimm rohamról. Sűrűn pislogva törni kezdtem a fejemet.
– Van egy mellékbejárat a túlsó oldalon is – jelentettem ki végül némi gondolkodás után.
Arest hátrált egy lépést, szemét még mindig le nem véve a falról.
– Sokért nem adnám, ha tudnám, mi vár ránk odabent – mormolta maga elé.
– Majd én megnézem. – Livak kikerült egy zsoldost, aki összekarmolt keze fejét nézegette némi undorral, majd egyenesen a fal tövéhez lépett, és puhatolózva megrángatta az ujjnyi vastagságú indákat. – Shiv, tegyél meg valamit a kedvemért! – tette hozzá. – Ha kiabálok, azonnal robbantsd szét azt az ajtót, rendben van?
– Vigyázz magadra – szólaltam meg, de a következő pillanatban rájöttem, hogy már megint Temar beszélt belőlem. Elvégre éppen eléggé ismertem a lányt ahhoz, hogy tisztában legyek vele, nagyon is tud vigyázni magára.
– Persze, hogy vigyázok – vetette hátra búcsúképpen, és már kapaszkodott is fölfelé gyors és ügyes mozdulatokkal a megfeketedett kőfal maradványán. Kesztyűbe bújtatott ujjai a hosszas gyakorlat könnyedségével találtak fogódzót a repedésekben. No igen, korántsem ez lesz az első eset, hogy Livak hívatlanul toppan be valaki más házába. Amint fölért a fal tetejére, először bekémlelt, majd óvatos lábbal leereszkedett a hajdani gyilokjáró maradványára.
– Attól tartok, nem valami megbízható idefönt – szólt hátra. – Azt hiszem, inkább lemászom.
Nyugtalanság és együttérzés jeleit láttam magam körül az arcokon. Hosszú, néma perceken át várakoztunk, miközben az idő olyan kelletlenül hömpölygött előre, mint valami elmocsarasodó holtág nyálkás vize.
– Gyerünk, fiúk, keressük meg azt a mellékajtót! – indítványozta Minare, és Arest felé pillantott jóváhagyásért. A magasabbik fickó beleegyező bólintására néhány zsoldos kivált a csapatból, és lapos kardcsapásokkal félresuhintva a növényzetet, megindultak a hátsó fal felé.
– Ha azt akarjátok, hogy megtisztítsuk a kikötőhelyet, akkor nektek, mágusoknak is be kell segítenetek – fordult Shivhez hirtelen Arest, fenyegetően magasodva a nálánál vékonyabb testfelépítésű varázsló fölé. – Micsoda pazarlás holtra fárasztanom az embereimet, amikor ti fele annyi idő alatt sokkal jobban meg tudnátok csinálni! Ne érts félre, nem félünk a nehéz munkától, elvégre ezért fizetnek bennünket, de nem szeretek értelmetlen feladatokat adni a csapataimnak.
– Megértem az érveidet, és ígérem, beszélek Planirral – vágta rá sietve Shiv.
– Van ott valaki? – hallottuk meg hirtelen Livak hangját, amely gyengén szűrődött át az eltorlaszolt kapubejárón. Ennek ellenére is jól lehetett érezni, hogy dühös ránk. – Nem hallottátok, hogy kiabálok?
– Mit találtál? – ordítottam vissza neki.
– Például azt a bizonyos mellékbejáratot – érkezett a válasz. – Minare meg az emberei éppen most tisztítják ki.
– Gyerünk, indulás! – ütötte össze a tenyerét parancsoló mozdulattal Arest, és a csapat sietve megindult az újonnan kitisztogatott ösvényen az épület túlsó oldala felé.
Erősen le kellett hajtanom a fejemet, hogy beférjek a mellékajtón, és kételkedve pislogtam fel a szemöldökfa málladozó kövére. Odabent, az udvaron meglepően gyér növényzettel találkoztam, amelyen át- meg átütöttek a zsindellyel kirakott ösvények halvány vonalai. Ahogy megindultam előre, menta és kakukkfű illata csapott az orromba a csizmatalpam alól, ismét elém villantva a mindenütt jelen lévő D'Alsennin-emlékeket. Az épület teteje lezuhant már, de a falak még mindig álltak egyenesen és magabiztosan, noha az idő és a pusztulás jócskán rajtahagyták nyomukat a finoman faragott köveken. Mély lélegzetet vettem, mivel a ház hajdani külseje minduntalan az általam látott kép elébe tolakodott.
Az épület magas, függőleges kőbordával osztott ablakaiban lámpafény égett, amikor Temar utoljára látta őket, az Úrnő hárfájának hangjai könnyedén sodródtak az udvar zaja fölé emelkedve. Az istállóban a vendégek lovai nyerítettek, hiszen most, hogy a kolóniának volt elegendő lova, mindenki igénybe vehette a közlekedés eme jóval gyorsabb módját a frissen elegyengetett utakon. A ház hosszanti oldalán nyíló konyha nyüzsgéstől volt hangos, a két új cselédlány buzgón szaladgált ide-oda, néha elpirulva egy-egy füttyentéstől vagy csipkelődő megjegyzéstől, amint a ház körül dolgozó férfiak némelyike egy szelet süteményt vagy még inkább egy csókot kunyerált. Csak a kapusház két oldalán nyíló műhelyek voltak üresek, a szerszámok az egész napi munka után csinosan a helyükre téve várakoztak. A magas kapuszárnyak, amelyek friss szuroktól csillogtak, hívogatóan szélesre tárva álltak, a kapuőrök békésen üldögéltek fából faragott, alacsony padjukon, és minden újonnan érkezőt név szerint köszöntöttek.
Most azonban minden csendes volt, csak a zsoldosok nehéz lépte visszhangzott a csorba köveken, és a bozótvágók éle reccsent néha.
– Mennyire megbízható a fal? – riasztott föl Arest harsány hangja Temar emlékeiből. – Találtatok olyan helyet, ahol omlástól kellene tartanunk?
– Eddig nem – kiáltotta vissza neki Minare. Ő meg a felügyeletére bízott zsoldosok a fal mentén irtották a bozótot, és éppen egy virágdíszben álló bokorhoz érkeztek, amelynek hatalmas, vörös kelyhei veszedelmes töviseket rejtettek.
– Azt hiszem, ezt a munkát nyugodtan rám bízhatjátok – hallottuk meg hirtelen Planir hangját a hátunk mögött. Minden tekintet meglepetten fordult arrafelé.
Az Ősmágus a mellékbejáraton lépett be éppen, és hosszú ujjait gyengéden az ajtófélfa megfeketedett kövére fektette. Érintése nyomán borostyánszín izzás támadt, és kezét körültáncolva beleolvadt a fal síkjába.
– Nézzetek csak oda! – intett Planir a fal egyik távolabbi szakasza felé, amelyet sűrűn benőttek a faágak. – Az a fa megbolygatta a fal alapozását, és ettől az egész fal megrepedt. Ha egy nagyobb bagoly leereszkedik rá, könnyen ledőlhet az a rész.
E szavak hallatán sietve körülnéztem, hol találom Livakot. Hamarosan meg is láttam vörösesbarna hajának csillanását a napfényben: a lány éppen egy kupacnyi lezuhant gerendára és egyéb épületfára kapaszkodott föl, hogy bejusson az épületbe. Észrevette, hogy figyelem, és elégedett mosollyal visszaintett a nehéz páncélba bújt, felfegyverzett zsoldosoknak, akik képtelenek voltak utánozni ezt a nyaktörő mutatványt.
– Hogy akarod elpucolni innen ezt a nagy kupac szemetet, varázsló? – kiáltott oda Planirnak.
– Mindjárt meglátod! – került elő valahonnan Otrick is.
A következő pillanatban kékes ragyogás fonta körül Livakot, gyengéden a levegőbe emelte, és elővigyázatosan letette mellém a földre. A lány napbarnított bőre egészen elsápadt, keze ösztönösen a karomat kereste, én pedig örültem, hogy végre ürügyem akadt magamhoz szorítani és átkarolni.
– Rohadt varázslók! – mormolta reszketeg hangon, és gyűlölködő pillantást vetett Otrick felé, noha a vén mágus eddig rendszerint némi óvatos derültséget váltott ki belőle.
Mindeközben még több varázsló lépett be az alacsony ajtón, és az előbbihez hasonlatos kék mágusfény kezdte betölteni a belső udvart. Nem sokkal később rájöttem, hogy tátott szájjal bámulok a romba dőlt épületből előtoluló hatalmas fakupacra, amely valószínűtlenül lebegett a levegőben, majd engedelmesen odasimult ahhoz a falszakaszhoz, amelyet Planir gyenge pontként jelölt meg. De nem csupán én ámultam ennyire a látványtól: a zsoldosok mindannyian megtorpantak, és addigi tevékenységüket félbehagyva kétkedő pillantásokat váltottak egymással.
– Mit gondolsz, nem lehetne közülük valamelyiket rávenni, hogy leszerződjön egy rendes zsoldoscsapathoz? – Arest figyelemre méltó erőfeszítéseket tett, hogy megőrizze hidegvérét. – Ilyen hatásos segítséggel a hátunk mögött azt ültetnénk a lescari trónra, akit csak a kedvünk tartja!
Ezt hallván elhatároztam magamban, hogy lehetőségeim szerint igyekszem távol tartani a zsoldosok kapitányát Kaliontól, noha volt egy olyan érzésem, hogy a Lángok Ura szívesebben tárgyalna grófokkal és hercegekkel, mint azokkal, akiknek emez előkelőségek a hatalmukat köszönhetik. A kövér varázsló ezúttal terjedelmes nadrágra cserélte föl szokásos hivalkodó öltözékét, amely akadályozta volna a bozótban való mozgásban, és Tonin növendékeit gyötörte éppen, elvárván tőlük, hogy állítsanak föl neki egy jókora ponyvasátrat, és készítsenek benne kényelmes fekhelyet. Néhány zsoldos csakhamar megunta az ügyetlenkedő tudóspalánták látványát, kivette kezükből a ponyvát és kötelet, és néhány perc alatt szakszerűen felverték és lerögzítették a sátrat.
– Először is meg kellene határoznunk a város pontos fekvését – fordult Arest az Ősmágushoz ellentmondást nem tűrő hangon. – Attól tartok, hosszú évszakokon át kaszabolhatnánk itt az aljnövényzetet, mielőtt rábukkannánk a leomlott épületek alapjaira.
Planir rám pillantott, és szürke szeme olyan kiismerhetetlen volt, mint az éjszakai tenger.
– Rengeteg időt megtakaríthatnál nekünk, Ryshad – szólított meg. – Shiv mesélte, hogy Temar szemével látod ezt a helyet.
Dühödt pillantást vetettem Shiv felé, aki alig észrevehetően elvörösödött.
– Ne haragudj, úgy gondoltam, hogy az Ősmágusnak mindenképpen tudnia kell – magyarázkodott.
– Fölteszem, ez kissé megkönnyítené a dolgunkat. – Arest gunyoros modora más körülmények között talán felbosszantott volna, ez az időpont azonban nem volt alkalmas holmi erőpróbákra.
– Nem készültem fel rá, hogy szabadjára engedjem D'Alsennint a fejemben, még ha ezt is várod el tőlem – feleltem kimérten.
Éppen elég nehézségembe került kordában tartani Temar tolakodó emlékeit, amelyek minden erejükkel azon voltak, hogy a felszínre törjenek.
– Én azonban jobban bízom a mágia kipróbált formáiban – folytatta Arest, mintha meg sem hallotta volna, amit mondtam. – Ti, varázslók biztosan képesek vagytok érzékelni valamiképpen, hogyan festhetett ez a vidék akkoriban, amikor ezeket az épületeket emelték. Tegyetek meg mindent, amit csak tudtok, hogy feltérképezzétek legalább a főbb létesítmények, mint például a piactér helyét. Fogadni mernék, hogy ha kutatni kezdünk ott, találhatunk fémeszközöket, talán még drágaköveket is vagy egyéb értéket, amelynek nem árthatott meg Maewelin vasfoga. Hiszen te magad mondtad, hogy a hadizsákmányt megtarthatjuk. – A kérés félreérthetetlen kihívást rejtett.
– Már beszéltem a kérdésről a munkatársaimmal – felelte Planir békítő hangnemben. – Az első dolgunk alighanem az lesz, hogy Tonin professzor kutatásait támogassuk a mágiánk segítségével. Először is minél hamarabb meg kell találnunk azt a barlangot, mindazonáltal intézkedni fogok róla, hogy te és az embereid minden lehetséges segítséget megkapjatok azoktól a varázslóktól, akikre jelen pillanatban nincs szükségünk.
– Én például segíthetnék, Ősmágus, hiszen azt mondtátok, hogy rám nincs szükség a távollátó varázslathoz – szólalt meg valaki a hátunk mögött.
Hátrafordulva egy fiatal varázslóval találtam szemben magam, aki néhány évszakkal talán még nálam is ifjabb volt. Vörös szegélyes zöld köpenyéről megismertem: a Tanács ülésén láttam Hadrumalban.
– Köszönöm, Naldeth, nagy szolgálatot tennél vele – biccentett Planir. – Most pedig megbocsássatok, de mennem kell.
Naldeth pillantását követve észrevettem, hogy Maraide, a barna fürtű zsoldoslány közeledik felénk, akinek arca szív alakot formázott.
– Mit gondolsz, közelebbi kapcsolatba került már valakivel a hajóút alatt? – merengett Naldeth vágyakozó tekintettel.
El kell ismernem, rengeteg szórakoztató percet okozott nekem annak megfigyelése, hogyan boldogulnak egymással a katonák meg a varázslók. Idefelé tartó hajóutunkat végigkísérték a zsoldosok vérfagyasztó kalandjaival és mérhetetlen gazdagságával kapcsolatos elképesztő történetek, amelyek nagy részének forrása megdöbbentő módon éppen Naldeth volt. Annak alapján, amit Aiten mesélt nekem a zsoldosélet szépségeiről, a mágusok elképzelései ugyancsak elrugaszkodtak a valóságtól. Még az is eszembe jutott, mennyire szórakoztatónak találta volna ezeket a meséket hajdani társam.
– A zsoldosnők nem kurtizánok és nem ingyencafkák, ezt nem árt, ha megjegyzed – fordultam a fiatal varázslóhoz. – A harci tudásuk miatt vannak itt, ha pedig közelebbről is érdeklődsz valamelyikük iránt, azt javaslom, várd ki, amíg kiderül, vajon kölcsönös-e ez a vonzalom. Attól tartok, ha véletlenül nem jó helyre teszed a kezedet, előfordulhat, hogy tálcán kapod vissza a golyóidat.
– Vagy úgy – felelte Naldeth leesett állal, lehető legnagyobb megkönnyebbülésemre.
Semmiképpen sem szerettem volna, ha az expedíciónk légkörét ehhez hasonló félreértések feszélyezik, azonkívül pedig többször is volt alkalmam látni a hosszú hajóút során, amikor Temar rám törő emlékeitől tartva nem jött álom a szememre, hogy Maraide elégedett arckifejezéssel sompolyog ki Planir kabinjából. Elég volt éppen csak visszaemlékeznem ezekre az álmokra, és már ismét ott állt előttem Den Rannion háza eredeti formájában, és minden szögletből a régmúlt emlékei leselkedtek rám. Szaporán pislogtam, és igyekeztem kidörzsölni nyakszirtemből a lappangó fájdalmat. Egyre nehezebb volt elhessegetnem magamtól ezeket az erőszakos látomásokat.
Éles füttyszó hasított a levegőbe. Odafordulva láttam, hogy Rosarn csapata a mellékbejáró körül gyülekezik, bárdokkal és hosszú késekkel a kézben.
– Ha tényleg segíteni akarsz nekik, akkor eljött a te időd – fordultam vissza a még mindig mellettem ácsorgó Naldeth felé. – Gyere, én is körül akarok nézni!
Valójában nem akartam mást, mint minél messzebb kerülni ettől a helytől, mielőtt még végképp cserbenhagy a józan eszem. Amint gyors léptekkel átvágtam az udvaron, Livak került elő valahonnan a semmiből, és csatlakozott hozzánk. Lapos, aggodalmas oldalpillantást vetett felém, és a tenyerembe csúsztatta a kezét. Bátorítóan szorítottam meg, noha legbelül korántsem éreztem ennyire magabiztosnak magamat. Rosarn pattogó utasításait hallgatva hirtelen heves vágy fogott el a régi idők jóval egyszerűbb napjai iránt, amikor Aiten meg én hasonló fegyelmezettséggel hallgattuk végig a kapott parancsokat, amelyeknek a leghalványabb közük sem volt magánügyeinkhez.
– Pontosan akarom tudni, hol kezdődik, és hol végződik ez a város, és azt is, milyen állapotban vannak az épületek – rendelkezett Rosarn. – Vigyázzatok a kígyókra és a vérszívókra! Ha láttok valami említésre méltót, annak alaposan jegyezzétek meg a színét és a méretét, mivel minden részletre szükségünk lehet! Szerintem vadállatoktól nem kell tartanunk, mivel éppen elég zajt csapunk, de azért csak óvatosan menjetek az olyan helyek közelébe, ahol rejtőzhet valami! Nagy Thorfi, vidd át a tieidet az út túloldalára, Okos Thorfi, ti pedig maradjatok az innenső oldalon!
– Nem bánnád, ha veletek tartanánk? – kérdeztem udvariasan, igyekezvén nem elnevetni magamat a két furcsa ragadványnév hallatán, amelyek nagyon is mindennaposnak számítottak zsoldosberkekben. – Ez itt Naldeth, alá mágus, és szívesen segítene nektek.
Rosarn alaposan végigmért bennünket, majd bólintott.
– Varázsló, a legjobb lesz, ha te velem jössz – rendelkezett. – Te pedig, Ryshad, valami kardforgatóféle vagy, ha nem tévedek. Ez esetben arra keresgélsz, amerre tetszik, csak nézz a lábad elé.
Követtük a zsoldosokat egészen a málladozó kőfalak szegletéig, ahol áthatolhatatlannak tetsző bozótfal takarta el előlünk a hajdani kolónia maradványait a zöld szín százszor annyi árnyalatában pompázva, mint amennyit józan ésszel el tudtam volna képzelni. Legnagyobb megkönnyebbülésemre azonban a látásom szilárd maradt, mintha végre sikerült volna gyökeret vernie a jelenben.
– Ti ketten arrafelé menjetek! – intett Rosarn egy kúszónövénnyel beborított halom felé. A többiek eközben hasonlóan semmitmondó külsejű kupacokat igyekeztek közelebbről megvizsgálni.
Livak előhúzta a kardját, óvatosan beszúrta az egymás hegyén-hátán burjánzó növényindák közé, és szakszerűen nyiszálni kezdte a lédús szárakat. Hamarosan időtől megfeketedett kőépítmény tűnt a szemünk elé. Tovább irtottuk a sajátos külsejű kúszónövényt, amely leginkább az otthoni borostyánra emlékeztetett, ám ennek hosszúkás, puha levelei voltak, amelyek sötéten, titokzatosan csillantak meg a fák lombja között beeső fényben. A kardomért nyúltam, de hamar meggondoltam magamat: jobb lesz, ha nem kísértem Temar bebörtönzött tudatát ilyen könnyelműségekkel.
– Nem éppen az év legmegfelelőbb szakát választottuk – morgolódott Livak. – Nemsokára úgyis elszárad ez az egész vacak, akkor sokkal könnyebb dolgunk lenne.
– Ne vedd olyan biztosra – feleltem békítőleg. – Az itteni éghajlaton még Őszutón is vígan burjánzik az aljnövényzet. – Azzal a kezemben tartott bot végével megdöfködtem egy narancssárga virágú bokrot.
– Vagy úgy – pillantott rám bizonytalanul Livak, és hátrébbtaszított egy újabb zuhatagnyi erősen egymásba kapaszkodó indát.
Megpróbáltam biztatóan mosolyogni rá, és magamban megfogadtam, hogy amint visszaértünk a táborba, azonnal beszélek Tonin professzorral. Dastennin fogára, muszáj volna végre megzaboláznom ezt a szörnyű érzést már csak a józan eszem megőrzése végett is! Tartottam tőle, hogy a dolog máris erősen megviselte a Livak és közöttem feszülő szálakat, azonkívül nem bántam volna, ha nem jut nekem további szerep Planir nagyra törő terveiben.
A virágzó bokorból palaszürke tollazatú apró madár szökött elő fuvolahanghoz hasonlatos rikoltással. Mindketten hátrahőköltünk egy pillanatra, a furcsa veszélykiáltást pedig talán húsz vagy harminc madártorok is visszhangozta a környező bokrokból. A levegő hamarosan rémült szárnysuhogással telt meg.
– Szerinted ez egy épület? – kérdezte Livak, amint az általános rémüldözés véget ért.
Észrevettem, mennyire igyekszik, hogy a hangja tárgyilagos maradjon. Gyanakvóan méregette az éppen csak kiszabadított kőfalat, amely természetellenesen sápadtnak tűnt a környező növényzet sötétzöldjében.
Több helyen is beleböktem a botommal a növényzetbe, és jól hallhatóan kövön koppant a vége. Továbbléptem, és addig ismételtem a műveletet, amíg csak tompa, mély puffanás nem lett a jutalmam.
– Azt hiszem, ezt itt alighanem egy ajtó vagy egy ablak – bólintottam.
Livak mellém lépett, és módszeresen irtani kezdte a sűrű növényzetet. Hátráltam valamelyest, és szemügyre vettem, mit csinálnak a többiek. Körülöttünk kisebb csapatok igyekeztek kiszabadítani az épületmaradványokat nagyjából ugyanazzal a módszerrel, ahogy mi, és egyre több helyen vált láthatóvá a szépen vakolt, finom kőművesmunka, még ha nagyrészt szét is mállasztották ez eltelt emberöltők. Az egész helyszín egyre inkább kezdett úgy festeni, mintha valaha tényleg város állt volna itt, és ehhez a felfedezéshez mégcsak nem is volt szükségem Temar emlékeire.
– Tényleg ajtó – jelentette ki elégedetten Livak.
Megbökdöstem a vénséges vén, féregrágta faanyagot a botom hegyével, és éreztem, hogy enged valamelyest. A kilincsből és a csuklópántokból nem maradt más, mint elfeketedett rozsdacsomók, és az ajtó alsó részét is jócskán behordta már a szélfútta homok. Ez aztán nem nyílik ki többet, amíg csak Dastennin uralja az óceánokat. Hátráltam egy lépést, fölemeltem csizmás lábamat, és berúgtam az ajtót, kétoldalt a falba kapaszkodva, nehogy előbb találjak belépni, mint ahogy valaki más úgy döntene, hogy távozni akar.
– A francba! – ugrott félre Livak.
Odabentről ugyanis egy sereg fekete bogár tódult elő, és sietve távozott a szélrózsa minden irányába, nyomukban valami furcsával, aminek még az én lelki békémhez mérten is túl sok lába volt.
– Valami baj van? – kiáltotta oda Rosarn egy közeli kupac mögül.
– Csak néhány csúszómászó – kiabáltam vissza. – Semmi komoly.
Szégyenlősen egymásra vigyorogtunk Livakkal, és óvatosan bekémleltünk az ajtó túloldalán honoló sűrű homályba. A kinti napfény után nehéz volt megszokni a sötétséget.
– Mintha látnék ott egy ablakot – tétovázott Livak, én pedig már indultam is kívülről a mondott irányba, és kézreálló botommal beütögettem a korhadt fát.
Most már egy kicsivel világosabb lett odabent, és ki tudtuk venni annak a sötét halomnak a körvonalát, amely a rég lezuhant tetőből maradhatott meg a szoba közepén, meg a hátsó falon lefutó, vastag hasadékot.
– Maradj az ajtónál! – figyelmeztettem Livakot, aki már indult volna befelé. – A megmaradt tetőgerendák bármikor leeshetnek.
– Ha eddig kibírták odafönt, most már ott is maradnak – vélekedett a lány. – Nem hiszem, hogy éppen a mai napot választanák a helyváltoztatásra.
A következő pillanatban máris ott turkált a kardja hegyével a szoba közepén éktelenkedő hulladékkupacban. Közelebb léptem, hogy lássam, mit művel.
– Mit találtál? – érdeklődtem.
– Hordódongákat, sarokpántokat, szögeket, valamit, ami talán sarokvas, lehetett jó néhány emberöltővel ezelőtt... Szerintem valami raktár lehetett itt.
Összevont szemöldökkel ismét szemügyre vettem a terület fekvését. Határozottan úgy emlékeztem, hogy a raktárak jóval közelebb voltak a rakpart hoz.
– Találtatok valami érdekeset? – jelent meg Rosarn az ajtóban.
Arrébb húzódtam, hogy belásson. A kósza szellő rothadás és enyészet szagát kavarta föl körülöttünk.
– Semmi figyelemre méltót – köhögte Livak.
– És ti? – kérdeztem vissza.
Rosarn apró, foltos állattetemet tartott elénk. A kis jószág megmerevedett vicsorát vér maszatolta.
– Ha ebből találnék még néhányat, talán lenne belőle egy pár új kesztyű, de ezen kívül mi sem találtunk mást, mint üres falakat meg az ittenihez hasonlatos szemétkupacokat. Tulajdonképpen csak azt jöttem megmondani, hogy a varázslótok szerint barlangok vannak a közelben. – Rosarn csipkelődő mosollyal fordult felén. – Állítólag nem elég nagyok, úgyhogy valószínűleg egyik sem az, amelyiket kerestek, de úgy gondoltam, azért jobb, ha figyelünk, nehogy váratlan látogatókat kapjunk a nyakunkba. Ha van kedvetek, gyertek velem, végzünk egy kis felderítést. Hátha találok még kesztyűnek valót is – lengette meg felénk a nyomorult kis jószágot.
Livak helyeslően bólintott, majd egy pillantást vetett a kitört ablakkeret felé, de aztán mégiscsak meggondolta magát, és a hosszabbik úton, az ajtón keresztül hagyta el a házat.
A közeli sziklák hűvös árnyékában minden eddiginél bujábban tenyésztek a kúszónövények. Nem maradt más választásom, elő kellett vennem a kardomat, szerencsére azonban Temar árnya nem mutatkozott a gondolataim között.
– Mintha volna itt valami – hajolt le Naldeth egy bokorcsoport mögött, majd beleveszett a félhomályba. Rosarn elmormolt egy fohászt, és követte.
– Tényleg barlang! – hallottuk meg a mágus kiáltását nem sokkal később, távolról és visszhangosan.
Türelmetlenül taszítottam arrébb egy középvastag ágat, amely természetesen azonnal visszacsapódott, és tüskés gallyaival a hajamba kapaszkodott.
– Mit gondoltok, milyen mély lehet? – kérdeztem, miután sikeresen kiszabadítottam magamat.
Livak máris előttem volt, átcsusszant a faág alatt, közben zsebéből tűzszerszámot és egy alaktalan gyertyacsonkot kotorászott elő. Az apró láng sárgán lobogott a homályban, megmutatván a sziklafalba ékelődő sekély üreg körvonalát. Dühösen igyekeztem lerázni magamról Temar viszolygását az effajta helyektől.
– Ez meg mi a csoda? – Naldeth mágikus fénygolyót lobbantott fel az ujja hegyén, és beljebb lépett a barlangba, ahol valami mintha fehéren csillant volna a sötétségben. – Csak nem csontok?
Szívem hevesen kalapált a mellkasomban, hiába ismételgettem magamban, hogy ez a hely nem bírhat különösebb jelentőséggel. Erőlködve lehunytam a szememet, és hirtelen ismét ott állt előttem a kolónia utolsó hajnala: rémülten futó, kiáltozó, menekülő emberek, meg a semmiből érkezett elietimmek könyörtelen pengéi, szőkén csillanó fejek a kelő nap fényében, nyöszörgés és halálüvöltések... Vajon itt hagytunk valakit, aki reménytelenségében ebben az apró üregben keresett menedéket, hogy itt végezze be életét halálos sebektől vérezve?
– Ezek egy állat csontjai, de nem tudnám megmondani, miféléé – szólalt meg Rosarn némi csodálkozással a hangjában.
A szemem hirtelen kinyílt, és az öldöklés képei belevesztek a barlang sötétjébe.
– Nézzétek csak! – Livak óvatosan két kezébe vette a széles, vaskos koponyát. Nagyjából akkora lehetett, mint egy bikáé, de sokkal kerekebb annál.
Közelebb hajoltam, és kíváncsian végigfuttattam ujjamat a homlok közepén éktelenkedő hatalmas lyuk peremén.
– Sose láttam még ehhez hasonlót – csóváltam meg a fejemet. – Hát te, Rosarn?
A zsoldosnő, aki a földön térdelve kotorászott a foltos, töredezett csontok között, most fölpillantott.
– Én sem – felelte mogorván. – De azért mondanék valamit. Ez itt nem lehet más, mint valamilyen állat vacka. Nézd csak, ezt a csontot például megrágták, jól látszanak rajta a fognyomok.
Livak elgondolkodva forgatta a kezében a hatalmas koponyát.
– Mit gondoltok, mekkora lehet az a ragadozó, amely egy ekkora állatot el tudott ejteni? – kérdezte tűnődve.
– Elég nagy ahhoz, hogy ne akarjak találkozni vele – vágta rá Rosarn. – Gyerünk innen!
– Van itt más is, vagy csak csontok? – Naldeth kutatva rugdosott meg egy kupacot a lába fejével. – Ha sikerülne találnunk, mondjuk, egy cserépdarabot, tűzmágiával esetleg meg tudnám állapítani az eredetét. Már csináltam ehhez hasonlót, és Planir azt mondta...
– Úgy érted, mágusfényt bocsátasz rá, aztán az mindenfélét mutat neked? – kérdezte kissé szkeptikusan Rosarn.
Naldeth türelmetlenül rázta meg a fejét.
– Nem egészen erről van szó – felelte. – Meg kell gyújtani, és mielőtt elhamvad, a fényében néha érdekes dolgokat lehet látni. Hirtelen erős hányinger tört rám.
– Mondd csak, ugye nem alkalmaztad ezt a módszert a gyarmatról származó ereklyékre? – kérdeztem reszelős hangon.
– Tessék? – kapta föl a fejét Naldeth. – Nem, végül is nem került sor rá. Mi ugyan terveztük, de Planir kereken megtiltotta. Azt mondta, előbb produkáljunk megbízható eredményeket. – A varázsló derűsen elmosolyodott. Végül is egy Ősmágusnak muszáj körültekintőnek lennie, nem?
– Nem látok friss csontokat – jegyezte meg Livak. – Szerintem bármi is lakott itt, mostanra már rég elpusztult. – Elgondolkodva fölemelt a földről egy kisebb koponyát, amelynek központi részén tarajszerű csontnyúlvány húzódott végig. A mérete alapján borzra tippeltem volna, de a fogai nem borzfogak voltak.
– Vannak még más barlangok is – sürgetett Naldeth. – Azokat is meg kellene néznünk.
– Lehet, de előbb nem ártana egyeztetnünk a tudósokkal – felelte Rosarn. – Másképpen nem jutunk előbbre, csak néhány újabb megválaszolhatatlan kérdéssel találjuk szemben magunkat.
– De hiszen az a feladatunk, hogy találjuk meg azt a bizonyos barlangot, amelyben a hajdani telepesek teste fekszik – ellenkezett Naldeth.
– Nem itt van – szögeztem le, és csak egy pillanattal később kezdtem el gondolkodni rajta, vajon miért vagyok ennyire biztos benne.
– Hát akkor hol? – kérdezte Rosarn.
Tőlem azonban nem telt egyéb, mint hogy reménytelenül csóváltam a fejemet.
– Nem tudom – feleltem. – Legalábbis egyelőre nem.
A barlang sötétjéből a napfényre lépve mindannyian a szemünket dörzsölgettük.
– Rendben van, akkor ti ketten arra menjetek – intett oda nekünk Rosarn, majd arrébb lépett, hogy csatlakozzon két zsoldoshoz, akik két egymásra dőlt fal árnyékában keresgéltek.
Livak rám pillantott és vállat vont. Folytattuk a harcot az erőszakosan burjánzó növényzettel, de nem találtunk semmi izgalmasat, csak néhány újabb leszakadt tetőt és üres szobát. Kezdtem belefáradni a dologba, azonkívül szomjas és bosszús is voltam. Ám ekkor Livak hirtelen fölegyenesedett, és azt mondta:
– Füst!
A mondott irányba fordulva én is megláttam a tábortűz halovány, kékes füstcsóváját, amely békésen szálldogált fölfelé a mozdulatlan levegőben. Voltaképpen ekkor jöttem csak rá, hogy a nap már bizony magasan jár az égen. Még abban a percben meghallottuk Rosarn kiáltását:
– Ebéd! Mindenki vissza a táborba!
Így aztán ismét átnyomakodtunk a kusza növényzeten, és visszatértünk Den Rannion hajdani házának falai közé, ahol már kezdtek is kibontakozni egy jól szervezett tábor körvonalai.
– Találtatok valami említésre méltót? – érdeklődött Halice a kését élezve.
Mellette a tábortűzön, hosszú nyársakra tűzve jó néhány aprócska állat pirult hosszú sorban. Livak meg én csatlakoztunk a tűz körül várakozókhoz, hogy megkapjuk a részünket.
– Rengeteg mindent találtunk, de ezek közül egyik sem érdemel különösebb figyelmet – felelte egy öregebb zsoldos, aki éppen a húst rágcsálta le a kezében tartott állatlábról. – Minden épület üres.
– Nem gondoljátok, hogy ez egy kicsit furcsa? – kérdezte egy keskeny arcú emberke, aki úgy bánt el gyérülő hajával, hogy tövig leborotválta. Éppen lepényeket szedegetett elő egy vászonzsákból. – Eddig úgy tudtuk, hogy ezt a helyet hirtelen hagyták el. Hajnalban támadták meg őket, és a legtöbbjüket hálóruhában ölték meg, vagy valami ilyesmit hallottunk.
Kérdőn felém fordult, én pedig némán bólintottam, nem bízván magamban annyira, hogy megszólaljak. Minden erőmmel azon voltam, hogy rázárjam az ajtót Temar emlékeire.
– Akkor viszont hová lettek a csontok? – folytatta a kopasz fickó, végigpillantva a zsoldosok gyűrűjén. – Jó, jó, nyilván jártak itt dögevők, ráadásul rengeteg idő eltelt azóta, de azért, Saedrin szerelmére, néhány csontot azért mégiscsak kellett volna találnunk! Legalább az épületekben, legalább azokban, amelyeket felgyújtottak!
– A dögevők néha széthordják a csontokat, de attól még megtaláltuk volna valahol a közelben – tette hozzá egy idősebb nő, aki gondtalanul rágicsálta a neki jutott húsdarabot. – A legtöbb persze ott helyben fogyasztja el a tetemet, a csontot meg otthagyja.
– Milyen kár – csóválta a fejét egy tudósruhába bújt középkorú nő. – Ha találtatok volna legalább egy koponyát, megpróbálkozhatnánk némi nekromantiával. Hallottam már efféle szertartásokról, és szívesen megnézném a gyakorlatban is.
Ettől a felvetéstől mindenkinek elállt a szava néhány percre.
– Hagyjuk ezt a csontkérdést. Mi a helyzet a többi holmival? – szólalt meg végül egy köpcös fickó, alá eddig háttal ült a körnek, hogy szemmel tarthassa a bejáratot, de most visszanézett a válla fölött. – Négy évvel ezelőtt ott voltam Torkúton, amikor Draximal visszafoglalta. Jó egy emberöltővel azelőtt esett el, és az eltelt időben senki nem járt ott. Mondhatom, rengeteg holmi hevert mindenfelé, és bár néhány elrothadt közülük, így is elég sok maradt meg: fazekak, cserepek, pénzérmék meg hasonló dolgok. Ez a hely viszont úgy fest, mintha nem csak elhagyták, de módszeresen kiürítették volna.
– Vajon ki tett volna ilyesmit? – kérdeztem, mivel kíváncsi voltam, meddig hajlandóak továbbvezetni a fonalat ezek a tudatlannak vélt harcosok. Nyilván jócskán hegyezték a fülüket a hajóút alatt.
Rosarn újabb állattetemet húzott le a nyársról, és odadobta nekem, én pedig továbbadtam Livaknak.
– Tegnap este arról beszélgettünk, Lessay meg én, hogy vajon mi lett a sorsa azoknak az elietimmeknek, akik itt voltak a szigeten, amikor a régi mágia uralma megszakadt – tűnődött Rosarn. – A mágiájuk segítsége nélkül nyilván nem tudtak hazamenni. Eddig nem láttuk nyomát, hogy letelepedtek volna itt, de akkor hová tűntek?
– Nem mindegy? – vágta rá Livak kissé hevesen, miközben éppen a pecsenye levét igyekezett lenyalogatni az ujjairól. – Úgy tudom, mindannyian férfiak voltak. Még ha a nagy magányban néhányunknak gusztusuk is támadt volna egymásra, akkor is mindannyian utód nélkül kellett, hogy meghaljanak.
E szavak hallatán ádáz vigyor jelei mutatkoztak a környező arcokon, és a társalgás más, hétköznapibb témák irányába fordult. Újabb csoportok érkeztek vissza a pecsenye csábító illatát követve, és csatlakoztak hozzánk a tűz körül. Észrevettem azonban, hogy Livak elgondolkodó arccal mered az erdő áthatolhatatlan sűrűjébe. Megkocogtattam a vállát, és odakínáltam neki még egy kis kovásztalan kenyeret.
– Köszönöm – felelte, és teletömte a száját, de tekintete még mindig a vadont fürkészte.
– No, mi az, Misaen kölcsönvette az eszedet? – érdeklődtem könnyed hangnemben.
– Tessék? – rezzent össze. – Hm, csak azon tűnődtem, milyen messzire nyúlhat ez az erdő. Nem tudod véletlenül?
– Sajnos nem – ráztam meg a fejemet. – Igazság szerint nem volt idő rendesen felderíteni a szigetet, mielőtt az elietimmek megtámadták volna a kolóniát.
– Úgy értem, annak ellenére, hogy városban születtem és nevelkedtem, semmi kifogásom a vidék ellen, feltéve, hogy ez a vidék tanyákat meg erdőt-mezőt jelent – folytatta Livak. – Ehhez hasonló helyet azonban még soha nem láttam: sehol egy út, és akármeddig mész is, sehol egy falu vagy város, ahol meleg fürdőt és tisztességes ágyat kaphatnál, ha már igazán rászorulsz az ilyesmire. Semmi nincs itt, csak vadon, akármerre nézek... Szavamra, rosszabb, mint Dalasor!
Követtem tekintetét a rejtelmes sűrűségbe, amelyen túl távoli, ködös hegycsúcsok emelkedtek, mögöttük pedig Misaen tudja, mi várt ránk. Vajon milyen messze fekszik tőlünk az a hely, ahol a kovácsisten birtoka bevégződik, s a Tengerek Uráé kezdődik? És vajon hány számolatlan mérföld kell még, ameddig Dastennin királysága is véget ér, és az óceán idegen habjai más, járatlan vidékek partjait mossák?
– A hajdani gyarmatosítók éppen azért jöttek ide, hogy gazdátlan, műveletlen földet találjanak, méghozzá elegendőt azoknak, akik a Birodalom visszaszorulásakor elvesztették a birtokaikat. – Nekitámaszkodtam egy alkalmas kidőlt fának, és nagyot kortyoltam a kulacsomban lévő, erősen felvizezett borból. – És gyanítom továbbá, hogy az elietimmek is ugyanezért akarták annyira megszerezni, hiszen emlékszel, milyen sivár, szegényes látványt nyújtott a lakhelyük.
Odakínáltam a kulacsomat Livaknak, aki olyan arcot vágott, mintha még mondani készülne valamit, ám ekkor Arest harsány hangja csattant föl a közelünkben.
– Jól van, gyerünk, folytassuk a munkát! Figyeljétek a kürtömet napnyugtakor!
A zsoldosok vonakodó arccal tápászkodtak föl, és elhangzott néhány afféle megjegyzés is, amelyeket a legtöbb parancsnok egy szúrós pillantással torolt volna meg, sőt, Messire hadseregében talán még a botjával is. No persze, a hűbéresek között jóval nagyobb a fegyelem, senki nem gondol rá, hogy különvéleményének hangoztatásával homályosítsa el esküje fényét. Mélyet sóhajtottam. Szerencsésnek mondhatják magukat, akiknek nincs egyéb bajuk, mint hogy nehezükre esik fölállni evés után... Azt hiszem, az adott pillanatban készséggel cseréltem volna akármelyikükkel.
Arest tudomást sem vett a morgolódásról, és pattogó vezényszavakkal terelte vissza embereit az egyhangú és mindeddig eredménytelen munkához. Ahogy a nap lassanként alábbszállt az égen, egyre nehezebben tudtam odafigyelni a feladatomra, és még ennél is reménytelenebb elvárásnak tűnt megőriznem a türelmemet. Bosszúságomat Temarnak szóló, egyre hosszabb és kacifántosabb szitkokba öntöttem, sőt, ezek a szitkok később megismétlődtek Planir irányában, és még Messire is kapott belőlük, amiért beletaszított ebbe a lehetetlen helyzetbe. Ráadásul minden igyekezetem ellenére csak egyre jobban belebonyolódtam a dologba. Nos, azt mondják, ha az ember elsüllyed a mocsárban, a legfontosabb, hogy ne kapálózzon, próbálja nyugodtan kivárni, ameddig segítséget kap. De vajon miben reménykedhetek? Ki húz ki engem innen, hacsak nem saját magam? Ami Planirt illeti, ő inkább rálépne mocsárból kiálló fejemre, ha a saját előrehaladása úgy kívánja, Messire pedig teljességgel átengedett az Ősmágus kénye-kedvének, bár nem tudom, hogyan volt képes ezt összeegyeztetni kölcsönös eskünkkel.
Egy örökkévalóságnak tűnt, mire végre meghallottam Arest kürtjét és a nyomában felcsapó kiáltozást. Talán egy évszakja sem hallottam ilyen gyönyörűséges hangot! Készséggel elhajítottam a kezemben tartott botot, amellyel újabb és újabb korhadt ajtókat ütöttem be, hogy odabent aztán ismét ne találjak semmit, csak szemetet és hulladékot, és gyors léptekkel iramodtam a táborunk irányába, ahol a zsoldosok csapra vertek egy hordó gyenge sört. Szomjasan ittak, rágcsálták az ebédről maradt hús- és kenyérmaradványokat, és fejüket csóválták az eredménytelenül eltelt nap nyugtázásaként. A legtöbben levetkőztek, hogy lemossák magukról a piszkot és izzadságot a folyótorkolat lassan hömpölygő vizében. Úgy véltem, ez a nap egyetlen értelmes ötlete, és sietve összecsomagoltam én is a holmimat, átkötve a kardom övével.
– Visszavinnéd ezt a táborba? – szóltam oda Livaknak, majd rohanva fejest ugrottam a homályos vízbe.
Köpködve, fújva emelkedtem a felszínre, és széles karcsapásokkal úszni kezdtem. Közel sem volt olyan érzés, mint az otthoni tengerek kristálytiszta, napsütötte vizében lebegni, de a torkolat közelében legalább keveredett annyi só a folyó vizébe, hogy ismerősen csípje az ajkamat. Zaklatott, erőszakos tempókkal haladtam előre, igyekezvén minden dühömet és elkeseredettségemet beleadni a testi erőfeszítésbe. Megpróbáltam nem gondolni másra, mint a sebességre és a helyes lélegzetvételre, menekvést keresvén az agyamat szorongató kétségek elől, és abban találva nyugalmat, hogy egyszerű, világos parancsokat adok a testemnek. Amint éppen félrefordítottam a fejemet, hogy levegőt vegyek, úgy tűnt, mintha látnék valaki mást is a közelben, aki talán versenyre akar kelni velem. Sötét hajának villanása éppen csak futó árnyék volt a szemem sarkában. Megkétszereztem eddigi erőfeszítéseimet, és addig úsztam, ameddig csak meg nem kellett állnom pihenni, nehogy végképp kimerítsem magamat. Egyedül találtam magam a víz közepén. Egy árnyékkal versenyeztem tehát, amely az agyamban burjánzó rejtelmek közül kúszott elő. Mozdulatlanul lebegtem a felszínen, érezvén, hogy újabb és újabb emlékek szakadnak fel bennem. Dühömben összeszorítottam az öklömet, majd haragos csapásokkal visszaúsztam a partra, és vonakodva visszasétáltam a táborba. A térdem kissé remegett a fáradtságtól.
– Látom, kiúsztad magad – dobott oda Shiv egy törölközőt.
Nagyjából megtörölköztem, majd sietve belebújtam a felkínált ingbe. A nadrágomat csak nehezen sikerült magamra rángatnom, mivel a combom és lábszáram nedves maradt egy kicsit.
– Hol van Planir? – kérdeztem.
– Aresttel beszél, valahol arrafelé – intett Shiv, aki nagy szemeket meresztett nyers modorom hallatán.
Egy pillanatig csak bámultam Shivre, de látni nem láttam. Valami baj volt, éreztem. Nehezen megfogható emlékkép kerülgetett, törékeny, mint az árnyak. Lehunytam a szememet, úgy próbáltam utolérni. Tétova szellő a nyár illatát sodorta felém, éreztem az erdő gazdag aromáját, a harmattól sötétlő kövek hűvös, éles szagát, a só és hínár leheletét a folyótorkolat felől.
Mély lélegzetet vettem, és igyekeztem mosolyogni, hogy megnyugtassam Shivet. Fél kézzel végigsimítottam nedves hajamon, amely nagyjából mostanra nőtt meg annyira, hogy ismét hullámokba csavarodhasson. Határozott léptekkel az Ősmágus felé vettem az irányt, és minden különösebb mentegetőzés nélkül félbeszakítottam a társalgást.
Planir udvariasan köszöntött, én azonban meglepett kérdést véltem kiolvasni a tekintetéből, Arest pedig nyalt bosszúsággal bámult rám.
– Nem itt van – vágtam bele mindjárt a mondanivalómba. – Úgy értem, nem a közelben. A barlang környékén soha nem lehetett érezni a tenger illatát. Az erdő szaga is más volt, sokkal gyantásabb, aromásabb. Rossz helyen keressük!
Szokatlan harag tört rám, csaknem kiabáltam türelmetlenségemben. Dühös voltam magamra, amiért nem jöttem rá már előbb, Temarra, hogy ilyen messzire hurcolta innen a sebesülteket, mielőtt rejtekhelyet talált volna nekik, meg az összes nyavalyás tudósra és varázslóra, hogy nem voltak képesek kideríteni nélkülem. Hiszen annyira nyilvánvaló volt az egész! Fejek fordultak felém, valaki lekiáltott a gyilokjáróról: egy őrszem, akit Arest néhány szóval megnyugtatott.
– Akkor hát merrefelé keressük? – kérdezte Planir karba font kézzel. Úgy tűnt, csak a nadrágja meg az inge ujja lett rövidebb, a tekintélye egy ujjnyival sem.
– A bányák... Igen, a bányákba menekültek a folyó felső szakasza mentén! – Leráztam magamról Temar erőszakos emlékeit, és ismét Shivhez fordultam, aki időközben megjelent a sarkamban. – Mondd csak, a távolbalátó varázslatod elér olyan messzire?
– Meg lehet próbálni – egyezett bele a varázsló.
– Nem, Shiv, ma este semmiképpen sem – emelte föl a kezét Planir.
Mindketten tátott szájjal bámultunk rá.
– Túl késő van, mindenki fáradt – felelte határozottan Planir. – Ha már egyszer a telepesek annyi emberöltőt átaludtak, igazán várhatnak még egy éjszakát, ameddig a mieink kipihenik magukat.
Már éppen nyitottam volna a számat, hogy hevesen tiltakozzak, ám ekkor Livak lépett mellém, és befészkelte magát a két karom menedékébe.
– Jobb, ha nem ellenkezel – mormolta békítőleg. – Planirnak kivételesen igaza van. Mára már mindannyian bőven kidolgoztuk magunkat. Inkább gyere, keressünk egy kényelmes hálóhelyet!
– Szerintem is ez lesz a legjobb – ismerte el Shiv. – Én is jól elfáradtam, mire kitisztítottuk a kikötőt.
Vonakodva ásítottam egyet, és titokban még örültem is neki, hogy Livak kézen fog, és kettesben átvágunk a nyüzsgő udvaron. Maradék haragomat igyekeztem rázúdítani azokra az okvetetlenkedő lényekre, amelyek a hajdani fogadóterem sötétebb sarkaiban vertek tanyát.
– Azt hiszem, itt akár be is rendezkedhetünk éjszakára – vélekedett Livak, rendezett sorokban elhelyezve a saját holmiját és az én páncélomat egy alacsony falmaradvány mentén. A faldarab egy kis fülkét kerített le, így legalább nagyjából meglehetett az az érzésünk, hogy védett helyen, magunkban vagyunk. – Szerintem ez jó hely lesz.
– Jó – feleltem egykedvűen.
Minthogy még mindig nem sikerült megnyugvást találnom, jobb híján elindultam szétnézni, készül-e már valami vacsoraféle. Nem messze tőlünk Halice a tőle megszokott hatékonysággal kenyeret és húsos ragut osztogatott.
– No, mi az, újabban szállásmester lett belőled? – vigyorgott Livak, amint beálltunk a sorba.
Halice keskeny mosollyal köszöntött bennünket.
– Hát igen, kétségkívül megvannak a maga előnyei egy ilyen pórul járt lábnak is – felelte némi öngúnnyal.
Éhesen belekóstoltam a fenséges illatú raguba, és elismerően bólintottam Halice felé.
– Ami azt illeti, igencsak tehetséges szakács vagy – kacsintottam rá.
– Valahogy így kerültem be a zsoldosok közé – mesélte Halice nem kis meglepetésemre. – Előbb egy kereskedőkaravánnál voltam szakács, azután egy katonai táborban. Ott tanultam meg harcolni. – Barátságosabban mosolygott vissza rám, mint valaha is tette immár elég hosszúnak számító ismeretségünk során. Azt hiszem, az öröme nem csupán annak szólt, hogy most már viszonylag biztosan állt a két lábán. – Miért, mit gondoltál? – folytatta csipkelődve. – Hogy csak úgy fölkaptam egy kardot, és elindultam kalandot keresni? Ugyan, mit találhattam volna? Legfeljebb egy árokpartot halottas ágynak, vagy egy priccset egy bordélyban.
Eme bejelentés hallatán itt is, ott is helyeslő mormolás csapott föl körülöttünk.
– Így legalább távol tarthatom magamat a keményebb munkától. – Halice vigyora még szélesebbre húzódott. – Végül is nem rossz dolog most az egyszer a könnyebbik végét fogni a dolgoknak.
Őszintén irigyeltem az elégedettségét, és hogy mindez ne üljön ki az arcomra, inkább arrafelé pillantottam, ahol Tonin meg a tanítványai ültek a tábortűz körül.
– Hogy haladnak a tudósok? – kérdeztem.
– Rettentő elégedettnek tűnnek magukkal – felelte vidoran Halice. – Tonin kitanította Parrailt is arra a varázslatra, amelytől azt remélik, hogy föl tudja éleszteni a telepeseket.
Livak vinnyogva keresztülfújt a szájába tömött zöldségen és húson, és kapkodva igyekezett lenyelni a forró ételt.
– Ezek szerint tehát reggelig kell várnunk? – kérdezte beletörődő hangon. – Remélem, holnap sikerül véglegesen elrendeznünk ezt az ügyet.
– Nem ártana végre túllenni rajta – bólogatott Halice is, akinek arcára kiült a türelmetlenség.
Kedvem lett volna megkérdezni tőlük, Dastennin nevére, ugyan miféle aggódni valójuk van nekik, de inkább a számba tömtem egy újabb kanál ragut, és bölcsen hallgattam. Elvégre, ha nem tévedek, hármunk közül én vagyok az, akinek egy régi tormalin lappang a koponyájában, minden pillanatban a józan eszét fenyegetve. A helyzet már-már odáig fajult, hogy képtelen voltam másra gondolni, és kezdtem belefáradni a harcba Temar egyre erőszakosabban előrenyomuló személyisége ellen.

 

 

Sötétség, melyet csak álommorzsák törnek meg

Kezdetben volt a semmi: sem érzés, sem fény, sem hang. Mintha soha nem is ismert volna semmi létezőt, csak ezt a sötét, varázslat szülte álmot. Érzékei lassanként tértek vissza, fájdalmasan, kínlódva, ahogy az elhalt tagba préseli vissza magát az élet. Ezek az érzékek azonban nem hoztak mást, mint régi félelmeket és új döbbenetet: körbe-körbe, ahogy a láb tapodja a jól ismert ösvényeket, úgy haladt a lomha ész a maga százszor végigjárt útján. Temar a semminek ébredt tudatára, az üres sötétségnek, amely nekifeszült és lassanként beleszivárgott. Tudata sarkaiban rémület kezdett motoszkálni, és idővel fölébe nőtt elhatározásának, hogy zokszó nélkül viseli ezt a próbatételt. És a rémület nyomán gyökeret vert a határozatlanság, amelyet tovább táplált az a hirtelen felismerés, hogy egyáltalán semmit, de semmit nem érez. Ám ez a rémület nem talált megkönnyebbülést a felgyorsult szívverés pumpálta meleg vérben, nem tudta felszítani a harci kedvet, hogy szembeszálljon a háttérben lappangó névtelen fenyegetéssel, nem volt verejték, hogy hűsítse a forró homlokot. Testetlenül lebegett az alaktalan ürességben, bensejében a rémület ordítása vergődött, de nem volt hangja, hogy kiálthatott volna, nem volt szája, hogy elsírja félelmeit. Az iszonyat feléje hömpölygött, átcsapott rajta, elborította és magával sodorta, ő pedig hangtalanul kiáltozott, mielőtt ismét elmerült volna a varázslat fojtogató mélységeiben.

 

Bűntudat gyötörte, ide-oda hányva, mint a haragos tenger, amely tépett hajót dobál a hátán. Villám hasított a sötétségbe, hátborzongató fénybe borítva a kettészakadt vitorlát, töredezett bordázatot, amelyre mintha a nyílt óceán minden haragja zúdult volna. Magányos férfi birkózott a kormányrúddal, próbálván odarögzíteni magát a hajókorláthoz egy nedves kötéldarabbal. Temar jól hallotta az elkeseredett matróz gondolatait: vagy kivezeti hajóját ebből a gyilkos viharból, vagy vele együtt nyeli el a mélység feneketlen torka. Ha nem tudja megóvni értékes rakományát, mind az élőket, mind azokat, akiket varázslat szülte álom ölel magába, Dastennin ítélje örök fuldoklásra, és Poldrion démonai gyötörjék az árnyékfolyó fenekén. „Vahil” – ismerte föl hirtelen Temar a gondolatok gazdáját, amint elkeseredetten vergődő tudata egy pillanatra fogást talált a valóság csúszós szövedékén.

 

A következő hang, amely utat talált hozzá, léptek tompa koppanása volt egy hatalmas csarnok kövezetén. Tudatos, elszánt lépteké.
– Megfontoltad hát a kérvényünket? – csendült fel egy női hang valamilyen ismeretlen irányból.
Temar kínlódva próbált kiszűrni valamit is a körülötte örvénylő szürkeségből.
– Van fogalmatok róla, mit kértek tőlünk? – hangzott a kérdés, mintegy felelet gyanánt.
A férfihang elég magabiztos volt ahhoz, hogy valamelyik Ház fejéé legyen, és ahhoz is, hogy elutasítását ilyen ékesszóló köntösbe öltöztesse.
– Még ha meg is lehetne szervezni egy ilyen expedíciót – folytatta a férfihang –, akkor sem indulhatnánk útnak a tavasz végénél előbb, és csak Saedrin a megmondhatója, mit találnánk. A Birodalom ereje egyre fogy, területe csökken, ti pedig azt kéritek tőlem, hogy embert és pénzt öljek bele egy olyan vállalkozásba, amelynek egyetlen célja, hogy újabb, minden eddiginél veszedelmesebb ellenséget szerezzünk magunknak. Ugyan mit érnénk el ezzel az expedícióval azonkívül, hogy magunkra vonjuk a figyelmét ezeknek a fosztogatóknak, akiknek eztán kedvük támad idehajózni és nekünk támadni?
– De hát nem hagyhatjátok csak így magukra őket! – Elsire, akinek a hangját Temar hirtelen fölismerte, most már szinte zokogott. A fiatalember tehetetlen késztetést érzett, hogy magához vonja és megvigasztalja, biztonságot nyújtva neki.
– Ebben az esetben engedélyedet kérjük, hogy fölvegyük a kapcsolatot Ostrin szentélyével Bremilayne-ben. – Vahil hangját felindultság mélyítette el, fájdalma éles fényként hatolt át a Temart környékező félhomályon.
– Az engedélyt természetesen megkapjátok – felelte fáradtan a Ház feje. – A Gyógyító szavát adta, hogy egészen biztosan segíteni tudnak majd nektek. Mindazonáltal figyelmeztetnem kell benneteket, hogy jelenleg éppen elég bajuk van nekik maguknak is.
Temar tudata ismét megbicsaklott az őt körülvevő elkeseredés áthatolhatatlan falán, és bénultan visszaereszkedett a félhomályba.

 

Kakukkfű illata csapott föl a nyargaló hátasló patái alól, belevegyülve az országút fáradt porszagába és az állat verejtékének csípős bűzébe. Kiáltás harsant valahol a közelben, és Temar rögtön utána szitkozódást hallott minden irányból, majd kardok csörrenése hatolt el alvó agyáig. Lószerszám zörgött, ostor süvített, s e hangok közé mélységes elkeseredettség, félelem, bizonytalanság és fájdalom keveredett. A penge nemcsak a húsba, a tudatba is belehasított, és Temar összegörnyedt tehetetlen erőfeszítésében, hogy lerázza magáról a fojtogató rémületet, amely már-már elborította, és aminek indái olyan erősen kapaszkodtak rá, mint ahogy a hínár rántja le az életéért úszót. Halálfélelem tört rá, aztán az egyre biztosabb, már-már beletörődéssel határos tudat, melynek nyomán nem maradt más, mint üresség, amely minden eddiginél borzalmasabb volt. Aztán a sötétség eljött, hogy ismét magának követelje.

 

– De hát pontosan mi vagy te, és hogyan fejtsem meg a titkaidat?
Temar arra ébredt, hogy egy sólyomarcú, lenszőke hajú idegen bámulja őt. Hideg rémület töltötte el, ám a következő pillanatban rájött, hogy az az átható kék tekintet voltaképpen nem is reá szegződik, hanem valamire közvetlenül mellette. Ő maga még mindig testetlen volt, puszta árnyék, amely Poldrionhoz sírdogál, bebocsáttatásért esedezve a Túlvilágra. De ki ez az ismeretlen? Emlékezete csikorogva erőlködött, hogy összegyűjtse az érzések és benyomások elpotyogtatott morzsáit, a félelem és fájdalom távoli visszhangja verődött ide-oda tudata falai közt. Tekintetének rég megtört tükrében sápadt fejek tűntek fel a hajnal első sugarainál, veszélyérzete riadtan kolompolt bensejében, és tehetetlenül figyelte, amint a szőke, hideg pillantású férfi halk, mormolásszerű varázsigébe kezd. A következő pillanatban látása elhomályosult, mintha ódon tükörbe tekintene, amelyet lassan befut a dér s a jégvirág. Most először Temar maga menekült vissza a varázslat ködébe, amely jótékonyan magába zárta, beszívta, és feneketlen mélységekbe taszította, hogy elrejtse az idegen mágia gyilkos érintése elől.

 

A világosság izzó vasként csapott le rá.
– Siess, Viltred, mozogj már! A nyomunkban vannak!
A beszélő a kapuban állt, sápadt arcában lángolni látszott a tekintete. Vöröses haja, melybe némi ősz is vegyült már, vadul csapkodott az erős szélben. Kísérője igyekezett a nyomában maradni, erőlködve cipelvén súlyos batyuját, amely ékszerektől, fegyverektől és más használati tárgyaktól duzzadt. Az első férfi most már rohant, hosszú lábával szinte suhant a rövid fűben, kísérője pedig, aki alacsonyabb és köpcösebb volt nála, csak kínlódva tudott lépést tartani vele. Sötét hajába és szakállába belekapott a szél, azúrkék köpenye lobogva csapkodott, bármelyik pillanatban azzal fenyegetve, hogy elgáncsolja. Temar csöndesen kucorgott, és szorongva figyelte, ahogy mind több és több holmi hull a batyuból a göröngyös földre.
Nyílvesszők csapódtak a fűvel borított talajba, mintha láthatatlan kezek röpítenék őket valahonnan a levegőből. Temar már lemondott róla, hogy a két férfi megmenekülhet, ám ekkor a szakállas megfordult, és keze fejéből kékes láng csapott ki, olyan erős fényt árasztva, mintha a nap sütött volna ki a borús égen.
– Erre, Azazir, erre!
Néhány szempillantással később egy sziklaszirten álltak, ahonnan töredezett, fekete bazaltlépcsők vezettek le veszedelmes ívben egy apró gyékénycsónakig, amely látszólag ki sem pányvázva hánykolódott a dühöngő hullámokon.
– Nézz a lábad elé! – kiáltotta a vörös hajú férfi szinte diadalmámorban úszva. Könnyedén futott le a billegő, csúszós fokokon, biztos lábbal, mint a macska. Fiatalabb társa valamivel lassabban követte, minden lépcsőfokot elővigyázatosan megpróbálva a lábával, mielőtt rálépett volna. A csípős hideg a csontja velejéig hatolt, és ahogy egyre lejjebb ereszkedett, tengervíz fagyos permete csapott az arcába.
Fejük fölött dühös kiáltások jelezték üldözőik megérkeztét: feketébe öltözött harcosok tolongtak a sziklaszirten, és néhányan a bátrabbak közül már kezdtek is lefelé ereszkedni a csúszós sziklán. A vörös hajú férfi ezalatt elérte a bőrrel borított gyékénycsónakot. Könnyed lábbal beleugrott a törékeny alkotmányba, két kezét felemelte, és máris zöldes fény kezdett gyülekezni körülötte, földöntúli fénybe borítva sovány arcát. A tenger habja, amely a szikláknak csapódott, hirtelen forrni, dagadni, erősödni kezdett, és mind vérszomjasabban ostromolta a fekete bazaltot, lesodorva róla a kapaszkodót kereső kezet-lábat.
Csakhamar a fiatalabbik férfi is elérte az aprócska csónak kétséges menedékét, és szusszanva ledobta terhét, hogy legyen szabad keze a saját varázslatához. Tomboló szélrohamok érkeztek a tenger felől, nekirohantak a sziklának, és tépték, szaggatták a rajta kapaszkodókat. Egyikük felüvöltött feneketlen rémületében, és a mélybe zuhant, egy másik kétségbeesetten kapaszkodott a szomszédjába, csak hogy végül őt is magával rántsa, és együtt zúzódjanak össze a könyörtelen sziklákon, mielőtt a tenger magával sodorná tetemüket. Temart vad ujjongás töltötte el, de mielőtt még belekapaszkodhatott volna ebbe az érzésbe, a gyülekező köd éppoly gyorsan borította el, mint a zúgó hullámok az imént látott áldozatokat.

 

Olyan erős vágyakozás töltötte el, hogy szinte nem tudott mit kezdeni vele. Az érzés egyre nőtt, eltemetve mindent, ami addig létezett. Guinalle. Guinalle elment: nem veszett el, csak bujkál, rejtőzködik, mint egy csodálatos ékkő, amelyet rég megölt banditák ástak el a föld mélyére. Páratlan szépségének mit sem árt az időtlen álom, és csak arra vár, hogy megtalálják, akik a keresésére indultak. Temaron borzongás futott végig, amint megjelent előtte az a zöldes tekintet, amelyet szenvedély sötétít, és a gyors kézzel kigombolt ing belevész a vörösesbarna haj féktelen viharába. Nem, ez nem Guinalle. Elszántsága mind jobban elhatalmasodott rajta. Ki kell jutnia innen, itthagyni ezt az egészet, bármi is ez, és módot találni Guinalle megmentésére. Ennél kevesebbel nem érheti be.

 

 

Den Rannion házának romjainál
Kel Ar'Ayen

Nyárutó 43. napja

– Ébren vagy? – Livak kíváncsian felkönyökölt, hogy jobban szemügyre vehessen. Szeme hatalmasra tágult a holdfényben.
A két hold rezzenetlenül függött a fejünk fölött: a nagyobbik csökkenőben, már a felénél is soványabban, a kisebbik csak néhány napnyira a holdtöltétől, amely Őszelő beköszöntét adja hírül.
– Most már igen – bólintottam mélyet sóhajtva.
– Álmodtál valamit? – kérdezte azzal a bizonytalansággal a hangjában, amely már kezdett az idegeimre menni.
– Valaki más álmait, ha jól sejtem – dörmögtem.
Felültem, és megpróbáltam kinyújtóztatni a tagjaimat, hogy elűzzem vállamból a görcsös dermedtséget. Lehet, hogy Temar rettenetesen érzi magát testetlen állapotában, én viszont kettőnk helyett is szenvedek elmerevedett izmaimmal, amelyek minduntalan görcsbe rándulnak ezektől a szörnyű álmoktól.
Megköszörültem a torkomat.
– Azt hiszem, belekóstoltam, min ment keresztül Temar az eltelt emberöltők hosszú során át – szólaltam meg tétován. – Ahányszor valakinek az érzései elég erősek lettek ahhoz, hogy kapcsolatba léphessen az illetővel... Huh, nem tudom, van-e értelme ennek az egésznek, amit összezagyválok.
Még a gyenge holdfénynél is jól láthattam a kétséget és zavart Livak arcán. Félelem borzongatta meg a hátam a langyos éjszaka kellős közepén arra a gondolatra, vajon mi történik, ha Temarnak azokhoz az álmaihoz érek, amelyek már rólam szólnak. Vajon az ő szemével látom majd saját magamat?
Kihúztam magamat ültömben, és átkandikáltam a falmaradvány fölött. Az alvó tábor homályán túl zöldes ragyogás ütötte meg a szememet: bizonyára Shiv mágusfénye. Gyengéden végigsimítottam Livak összekuszálódott haján.
– Nem hiszem, hogy el tudnék aludni újra – suttogtam. – Megyek, sétálok egyet.
– Vigyázz magadra – szólt utánam álmos hangon, amelyet eltompított az arca elé gyűrt takaró.
Amint közelebb értem Shivhez, már azt is észrevettem, hogy hangosan beszélget Toninnal. A professzor apró ládikót tartott az ölében. A mágusfény adta gyér világosságban arany csillanását véltem felismerni.
– Nocsak, Ryshad! – pillantott föl Shiv üdvözlő mosollyal. – Nem tudsz aludni?
– Egy bizonyos hívatlan vendég járkál ki-be az álmaimban – feleltem a tőlem telhető legkönnyedebb hangon.
– Éppen arról beszélgettünk, milyen irányban haladjunk tovább a távollátó varázslattal holnap reggel – magyarázta Shiv.
– Úgy érted, megint az elveszett telepesekről álmodtál? – pillantott rám Tonin faggatózó arckifejezéssel.
Hogy a további kérdezősködésnek elejét vegyem, inkább szétnéztem a ládikóban.
– Ezek meg micsodák? – emeltem ki egy díszes melltűt, de azonnal el is dobtam: mintha szikra csapott volna az ujjamba.
– Néhány ereklye a hajdani gyarmatról. – Tonin felém mutatott egy gyűrűt, majd óvatos ujjakkal visszatekerte egy selyemdarabba.
– Most már nincs is más dolgunk, mint megtalálni a valamikori tulajdonosokat – vágta rá Shiv. Az izgalomtól és bosszúságtól kicsit hangosabbra sikeredett a válasza, és néhány fej felénk fordult a környező fekhelyeken.
– Mi lenne, ha hagynátok bennünket aludni? – érkezett a mogorva kérdés egy alaktalan, sötét halom felől, amelyben a hang alapján Viltredet véltem felismerni.
Kissé meglepődtem: eddig azt hittem, hogy a vén mágus szívesebben tölti a hajón az éjszakát.
– Mondd csak, van ezek között olyasmi, ami emlékeket ébreszt benned? – nyújtotta felém a ládát Tonin.
Habozva nyúltam egy vastag aranygyűrű felé. Olyasféle ékszer volt, amelyhez hasonlót odahaza a férfiak emlékül szoktak adni a feleségüknek, amikor az első gyermekük megszületik. A tenyeremen dédelgettem egy darabig, és csábítóan meglazítottam a reteszeket azon az ajtón, amely mögött Temart tartottam elzárva az agyamban. Semmi sem történt; különös módon megkönnyebbülés helyett inkább csalódottságot éreztem. Tűnődve csóváltam meg a fejemet.
Tonin elvette a gyűrűt, és egy kulcsláncot fektetett a tenyerembe. A hosszú lánc halkan megzörrent, a rajta lógó kulcsok, kés és aprócska erszény tompán megvillant a holdfényben. Én azonban még mindig nem éreztem semmit, így hát visszaadtam őket a professzornak, és átvettem tőle a ládát. Többnyire gyűrűket tartalmazott: köveset, vésettet meg néhány egyszerű, dísztelen aranygyűrűt is. Volt ott két-három kopott pecsétgyűrű is, amelyeket nyilván hosszú emberöltőkön át hordtak, mielőtt átkeltek volna velük az óceánon, hogy megerősítsék viselésük jogát. Finoman csiszolt drágakövek villantak meg sokat sejtetően a halovány holdfényben. Ébenfa tokba bújtatott keskeny tőr vonta magára a figyelmemet. A markolaton javítás nyoma látszott; azonnal eszembe is jutott, hogy ez abból a Vahillal való dulakodásból származik, egyebekben azonban a Den Domesin nemesi születéséről árulkodó fegyver ma is elegáns darabnak számított. Mosolyogva idéztem az emlékezetembe, milyen csalódott volt Albarn, amikor nagyszerű tervét, hogy egy kisbirtokos árvájának adja ki magát, akinek atyja a Dalasorból való visszavonuláskor veszett oda, ilyen könnyedén leleplezték.
Vidám merengésem azonban egyszeriben félbeszakadt, amint Viltredet heves köhögési roham fogta el. Tonin odaszaladt hozzá, és segített neki felülni.
– Viltred, jól vagy? – A professzor aggódva fektette a tenyerét az öregember homlokára, akinek arcszíne még a gyér világítás ellenére is egészségtelennek tűnt.
– Szerinted jól vagyok? – morogta bosszúsan az öreg mágus, és lerázta magáról Tonin kezét. Ebben a pillanatban azonban újabb köhögési roham rántotta görcsbe a tüdejét, és levegő után kapkodva, karját a mellére szorítva összegörnyedt.
– Idd ezt meg. – Tonin ügyet sem vetett a vén mágus dühös okvetetlenkedésére, előhúzott egy apró fiolát, és a vértelen ajakhoz emelte. – Bízz bennem, hiszen végeredményben a gyógyító varázslatok tanulmányozása vezetett el az éteri mágiához! Tudod, eredetileg az volt a tervem, hogy Daemarion kolostorába vonulok, és a gyógyításnak szentelem magam, apám azonban úgy határozott, jobb lesz, ha inkább világot látok egy ilyen döntő elhatározás meghozatala előtt. Így jutottam el végül Vanamba, és tudod, megszerettem azt a várost, folyton csak halogattam a hazaindulást, aztán megkaptam az ezüstgyűrűt az egyetemen, aztán jött a következő feladat...
A professzor lényegtelen fecsegése lehetetlenné tette, hogy Viltred ellenálljon. Bármi volt is abban a fiolában, szemlátomást megkönnyítette az öreg varázsló légzését, és két szemöldöke között fokozatosan elsimult a fájdalom vájta ránc.
– Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha mindannyian aludnánk egy keveset – szólalt meg Tonin mentegetőző hangnemben, gyors kézzel visszapakolva az ékszeres ládika tartalmát.
Shiv ásítva bólintott.
– Viszlát reggelig, Ryshad.
Bólintottam és sarkon fordultam, de nem tértem vissza a vackomba, Livak mellé. Esélyem sem volt rá, hogy aludni tudjak: Temar minden emléke, amely ehhez a helyhez kötődött, egyszeriben felébredt, és vad táncot járt a koponyámban. Óvatosan átsurrantam az alvók között, és felkapaszkodtam a falra. Találtam egy alkalmas párkányt, ahol megtámaszthattam a lábamat egy emberalakot formázó, időette gyámkövön. Csak én láthattam olyannak, amilyen valaha volt, amikor még erős hasonlóságot mutatott Den Rannion intézőjével. Pompás sasorra mára letörött, éles pillantású szeme vak üreg volt csupán. Sóhajtva elhelyezkedtem, és felkészültem rá, hogy hajnalig itt fogok ülni. Remélem, holnap tényleg vége szakad ennek a lidércnyomásnak, különben Planir megismerkedhet a kardom hegyével. „Nem is a te kardod – javítottam ki magamat –, hanem azé a Temar nevű fiúé, akárcsak az a szokás, hogy karddal fenyegetőzve próbálj érvényt szerezni az akaratodnak!” Igen, az ilyesmi valóban Temarra vall, legalábbis szerettem volna ezt hinni. Egyre nehezebben tudtam elválasztani kettőnket egymástól.
Ahogy múltak az órák, lassacskán kezdtem valamivel jobban érezni magamat. Figyeltem, hogyan váltják egymást az őrszemek, hogyan számolnak be egymásnak néhány szóban az eddigi apró eseményekről, és indulnak ismét útjukra. A nap szokatlan lendülettel emelkedett fel az ég alján; Misaen nyilván úgy gondolta, hogy egy ilyen furcsa vidékhez a napkeltének ez a sajátságos módja illik. Megfigyelőpontomról jól láthattam, hogyan gyülekezik kis csapatunk a falak rejtekében, noha körül a völgyeket még tejszerű köd borította. Az alaktalan takarókupacok egyre-másra mozgolódni kezdtek, karok, lábak tűntek elő, míg mások már túlesetek a mosdáson, és most egy pohárka szíverősítőt osztottak meg cimboráikkal, vagy nehezen induló mondatokat váltottak néhány falat lepény mellett. Az utolsó őrök hálásan burkolóztak be köpenyükbe, csuklyájukat a szemükbe húzták, és tekervényes átkokat küldtek arra, aki netán túl hangosan beszélgetett volna a közelükben.
Amint észrevettem, hogy az Ősmágus előbukkan a sátrából, lemásztam megfigyelőhelyemről, és egyenesen feléje tartottam. Halice étellel kínált mentemben, de én csak intettem neki.
– Mennyi időbe telik, amíg távollátó varázslattal feltérképezitek azokat a bányákat, Planir? – kérdeztem mindenféle bevezető nélkül.
– Azonnal hozzákezdünk, amint a szükséges varázslók felébredtek – felelte az Ősmágus, akit szemlátomást kissé meghökkentett korai felbukkanásom.
– Kire van szükséged a varázslathoz? – erőltettem tovább a dolgot. Sziklaszilárddá érlelődött bennem az elhatározás, hogy minél előbb túl akarok esni a dolgon. Miért ne kezdhetnénk el a muzsikát, amint az összes hegedűs megérkezett?
Planir néhány pillanatig kutatóan nézett rám.
– Viltred, kelj föl, légy szíves – szólt végül hátra a válla fölött.
– Már ébren vagyok, Ősmágus – jelent meg az öreg mágus, aki egy gőzölgő teáscsészét tartott a kezében. A szeme élénken villogott. – Mi a teendő?
– Távolbalátás – felelte Planir kurtán. – Usara merre van?
– Itt is vagyok. – Usara elnyomott egy ásítást, majd álmosan dörzsölgette a szemét. – Azt hiszem, kicsit túlságosan kimerítettem magamat tegnap a folyóágy tisztogatásával...
A tekintete ekkor felém vetődött, és láttam, hogy meghökkent. Néhány másodpercig tátott szájjal bámult rám, aztán elkapta rólam a szemét.
– Mi bajod? – csattantam föl dühösen.
Planir felelt helyette.
– Őszintén szólva tényleg elég zavarba ejtő látvány – mondta –, ahogy pillanatról pillanatra változik a szemed színe. – Hangjának higgadt csengése némileg lecsillapította indokolatlan haragomat.
– Ez minden bizonnyal természetes jelenség – igyekezett megnyugtatni Tonin professzor is. – Bár még nem hallottam hasonlóról, de nem sok példa lehetett arra, hogy valakinek meg kellett osztania az álmait egy másik személyiséggel...
A professzor magára húzta a zekéjét, majd átvett egy kötegnyi pergament egy kölyökképű fiútól, akit Parrailnak hívtak. Első látásra úgy véltem, ez a fickó még csak tanulmányai első éveit töltheti mentora mellett, ám ahogy jobban megnéztem, észrevettem a jellegzetes ezüst pecsétgyűrűt a bal kezén, amely azt bizonyítja, hogy az illető Vanam egyetemének teljes jogú tudósa. Tehát jóval idősebb volt, mint gondoltam.
– Köszönöm, hogy ilyen korán nekifogunk a kísérletnek, Ősmágus – udvariaskodott Tonin. – Méltányolom a figyelmességedet.
– Hol van már Naldeth? – dohogott Viltred. Az ifjú, nyurga varázsló éppen ekkor furakodott át a körülöttünk kíváncsian gyülekező kardforgatók gyűrűjén, bocsánatkérő mosollyal az arcán.
– Mit lesz a feladatom?
– Szükségünk van rád a varázslat fenntartásához – válaszolta Planir.
Az Ősmágus feltűrte az ingujját, miközben Shiv elhelyezett egy jókora fületlen ezüsttálat azon a durva faasztalon, amelyet az előző nap eszkábáltak össze sebtiben. Tiszta folyóvizet csurgatott a tálba, majd csettintett az ujjával. Az edényben smaragdszín világosság gyulladt, mely kísérteties fénnyel világította meg az összpontosító arcokat. Még a zsoldosok is tiszteletteljes csöndben figyelték az eseményeket. Sikerült elfojtanom az agyam hátsó zugából érkező késztetést, hogy fölöslegesen kemény szavakkal világosítsam fel őket arról, mi a véleményem az ostoba bámészkodásukról.
Viltred a tál peremére helyezte a kezét, mire a víz felszíne vakító zöld és kék szikrákat kezdett szórni. Usara súgott valamit Planirnak, azután ő is megérintette az edényt; ezúttal sárgás fénykörök csatlakoztak az eddigiekhez. Naldeth következett, aki lágy mozdulattal a víz fölé nyújtotta a kezét, amely körül lángvörös aura ragyogott.
A folyadék örvényleni kezdett, egyre gyorsabban és gyorsabban, egészen addig, míg a színes forgatag már szédítővé vált, majd a kavargó fényaura fölemelkedett, és Planir felé lebegett. Az Ősmágus előrelépett, és lassan, kiszámított mozdulatokkal mindkét kezét belemártotta a földöntúli jelenésbe, pontosan az örvénylés közepébe. Közben egyenesen rám szegezte a tekintetét. Különös, fémes hang hangzott föl, leginkább talán a városi harangjátékokra hasonlított. Láttam, hogy a zsoldosok riadtan összesúgnak, és hátralépnek. Legszívesebben ezt tettem volna én is, de Planir acélszürke szeme valósággal foglyul ejtett; nem mozdultam hát.
– Figyelj, és szólj, ha felismersz valamit! – Az Ősmágus széttárta a karját, mire a káprázat fölemelkedett és megnövekedett, azután a színek kavalkádjának hirtelen vége szakadt, és egy mágikus kép született meg az örvénylésből és a kora reggeli ködből. A látomás vízszintesen és függőlegesen is mozgott, így eleinte nem lehetett pontosan kivenni, mit ábrázol, de aztán lassan megszelídült a látvány, és a jól ismert folyótorkolatot pillantottuk meg a magasból; a varázslók hajója szelíden himbálózott az öbölben. Ahogy a kép lassan körbefordult, lehunytam a szememet, mert éreztem, hogy a gyomrom tajtékozva tiltakozik ez ellen az élmény ellen. Igyekeztem leküzdeni a rám törő hányingert. Soha életemben nem voltam még tengeribeteg, de azt hiszem, most kezdtem sejteni, hogy mit érezhetett Livak az óceánon való átkelés alatt.
Mire néhány pillanattal később kinyitottam a szememet, a kép már a folyó másik partja felé mozgott, és egy pillanatra olyan szögben mutatta, hogy a nap fénye vakítóan villant a szemünkbe a víztükörről. A látomás továbblendült, és most füves dombokat láthattunk. Mágikus madárként szárnyaltunk a táj fölött, minden erőlködés nélkül, szelíd tempóban. Egyedül a kép méretei zavartak a tökéletes átélésben: időről időre a szélébe ütköztem, amikor megpróbáltam valamit alaposabban szemügyre venni, de addigra a látomás már továbbmozgott onnan. Annyira magával ragadott az élmény, hogy kis híján elkerülte a figyelmemet az, aminek megtalálása a feladatom volt.
– Ott van! Menj vissza egy kicsit, át a közelebbi oldalra! Ott a völgyszoros bejárata!
Kínlódva ejtettem ki a szavakat, ahogy Temar emlékei zajongva, zsivajogva özönlöttek elő börtönükből. Erős, szinte ellenállhatatlan sürgetést éreztem, amely valamiképpen félelemmel töltött el.
Planir egy pillanatra lehunyta a szemét, és a kép körbefordult. Körülöttem suttogás, nyögdécselés kélt, jelezvén, nem én vagyok az egyetlen, akinek a gyomra nehezen bírja az ilyesmit. A napfény a varázslat alkotta képben sekély völgyszorost világított meg burjánzó páfrányokkal, tekergőző indákkal. A völgy alján csermely bukdácsolt a köveken, néhol egészen elfedte szem elöl a buja növényzet, máshol ismét előbukkant, hogy fecsegve siessen a folyó felé.
– Pontosan hol van ez a hely? – kérdezte Planir, aki rezzenetlen pillával meredt a képre.
– A folyóparton, valamivel feljebb a bányától – vágtam rá, mielőtt egyáltalán rájöhettem volna, hogy tudom. – Temarnak és Den Fellaemionnak sikerült a hajókra menekíteniük a túlélőket, azután a bányákhoz vezették őket, hogy menedékre leljenek üldözőik elől.
Ismét emlékek törtek rám, hallottam a kiáltásokat, a nők zokogását, a férfiak dühödt szitkozódását, azoknak a sóhajait, akiknek nem maradt másuk, amit megmenthettek volna, mint a puszta életük.
– Ismerjük ezt a helyet, Usara? – fordult Planir a fiatalabb mágushoz, akinek arca feszült volt az erőlködéstől, amint minden erejét a varázslatba öntötte.
– Igen – suttogta Usara.
Planir tapsolt egyet, és a földöntúli jelenés eltűnt, bár fényességének lenyomata még mindig ott sötétlett lehunyt szememben. Fáradtan dörzsölgettem arcomat, amelyet jólesően simogatott a reggeli nap. A zsoldosok kíváncsi gyűrűje lassanként szétoszlott körülöttünk, hangos beszélgetés foszlányai érkeztek hozzánk meglepett és hitetlenkedő mondattöredékeket sodorva.
– Ősmágus! – Kalion egyenesen felénk tartott, kövér arcán méltatlankodó kifejezés ült.
– Jó reggelt, Lángok Ura! – köszöntötte Planir kifogástalan udvariassággal.
– Miért nem keltettetek föl? Csatlakoztam volna a varázslathoz! – mérgelődött Kalion. – Szerintem teljesen nyilvánvaló, hogy engem kellett volna választanod a...
– Ősmágus! – csattant most föl Shiv hangja is olyan hevesen, hogy minden tekintet feléje fordult.
Shivvalan még mindig az ezüsttál fölé hajolt, egyedül folytatván a varázslatot.
– Eszembe jutott, hogy végig kellene követnem a folyó másik partját is, hátha arrafelé könnyebben följuthatunk – magyarázta kapkodva. – Nézd meg, mit találtam!
Mindannyian odagyűltünk, hogy belepillanthassunk a mágusfénytől ragyogó víztükörbe. A kép három hajót mutatott, amelyek könnyedén siklottak a part menti vizeken. Abba az öbölbe álltak be éppen, amelyet már jól ismertem Temar kalandjából az elveszett Lazaccal. Fölpillantva láttam, amint az arcok elkomorodnak körülöttem.
– Itt támadták meg az elietimmek a telepesek hajóit – fordultam Toninhoz, aki elgondolkodva bólintott, és széthajtogatta a kezében tartott pergamenlapot.
Ebből a távolságból a hajók ártatlan gyermekjátéknak tűntek inkább, mint valódi járműnek. A gyermekjátékokon azonban nem futkosnak parányi matrózok a fedélzeten, és nem kúsznak majomügyességgel a kötélzetre. Legalábbis Hadrumal határain kívül bizonyosan nem.
– Nem lehet, hogy mindez csak megtévesztés? – jutott eszembe hirtelen, amint visszaemlékeztem, miféle gyilkos eredményekre voltak képesek a jéglakók gonosz illúzióikkal.
– Nem látom okát, hogy az legyen – felelte Planir elgondolkodva. – Nem hiszem, hogy tudomást szerezhettek volna róla, hogy itt vagyunk.
– Biztos vagy benne? – szólalt meg Otrick az Ősmágus háta mögül. – Végül is elképzelhető, hogy idáig követtek bennünket.
– Nem hiszem – csóválta meg a fejét Planir. – Mondd csak, Shiv, szét tudnád húzni egy kicsit a képet, hogy a partvonalat is lássam? Nézd csak, itt a táborhelyük nem úgy fest, mintha sebtében rögtönözték volna. Mintha valamiféle támaszpontnak használnák a felfedező expedícióikhoz. Légy szíves, menj vissza a hajókhoz, ha megkérhetlek... Köszönöm. Figyeljétek csak, ennek a bárkának a vitorlázatán javítás nyomai látszanak, és ahogy kiemelkedik a hullámokból, csupa moszat az alja a vízvonal alatt.
Az Ősmágus végignézett a tál fölé hajoló arcokon.
– Véleményem szerint az egész nyarat itt töltötték, valószínűleg a sziget föltérképezésével és szemmel tartásával – jelentette ki megfontoltan. – Ebből pedig legalábbis az következik, hogy az elietimmeket éppen annyira érdekli ez a hely, mint bennünket. – Rám pillantott, majd folytatta. – Amennyiben Messire D'Olbriot újra kívánja szervezni az itteni gyarmatot, attól tartok, előbb ki kell lakoltatnia innen néhány önkéntes területfoglalót.
– Azt hiszem, ezt a szívességet akár mi magunk is megtesszük neki – vágta rá Kalion éber arckifejezéssel.
– Az ott az ellenség, ugye? – Arest félretolta Kaliont, hogy ő is vethessen egy pillantást a tálba, és sötéten összevonta a szemöldökét.
Kalion méltatlankodva igyekezett visszajutni a helyére, de a harcos arckifejezésének láttán inkább meggondolta magát.
– Örömmel látom, hogy te is csatlakoztál hozzánk – mosolygott rá Planir a zsoldosra némi iróniával.
– Megtudhatnám, mit szándékoztok tenni ellenük? – kérdezte Arest méltóságteljesen. – Úgy látom, négyszer vagy ötször annyian vannak, mint mi, legalábbis a hajók méretéből erre lehet következtetni. Ha ránk találnak, már egyezkedhetünk is Poldrionnal a révésznek járó fizetségen. Hogy ez ne következzen be, ahhoz rengeteget meg kell ölnötök, vagy legalább foglyul kell ejtenetek közülük.
– Milyen messze lehetnek? – fordult Shivhez Planir.
– A távolság mindössze néhány nap lehet hajóval.
– Az bizony nem sok – ráncolta össze a homlokát az Ősmágus. – Azt hiszem, igazad van, Arest uram. Nem kockáztathatjuk meg, hogy ránk bukkanjanak, vagy hogy hírét vegyék, mire készülődünk.
– Úgy érted, meg fogjátok ölni őket? – vetette közbe Tonin aggályoskodó arckifejezéssel.
– Tudsz akár egyetlen jó érvet mondani, miért ne tennénk meg? – pillantott rá szúrósan Arest. – Ha megtalálnak, akkor ők ölnek meg bennünket bármiféle előzetes gondolkodás nélkül!
A tudós boldogtalan arckifejezéssel nézett vissza rá, de nem felelt.
– Az ehhez hasonló döntések meghozatala hozzátartozik egy államférfi életéhez, Tonin mester – jelentette ki Kalion csaknem vidáman.
– Nem is bánom, hogy alkalmam nyílik elbánni a gonosztevőkkel! – Otrick a tál fölé tartotta két kezét, szemében az elszántság kékes lángja lobbant.
– Nem szeretném indokolatlanul magunkra vonni a figyelmüket. – Planir figyelmeztetőleg Otrick karjára tette a kezét. – Fogjatok össze Shivvel, küldjetek rájuk erős szelet meg hullámverést, és egyszerűen toljátok neki a hajóikat annak a sziklás partszakasznak. Egyelőre ez is megteszi.
– Nem lehetne egy egészen apró sárkányt? – Otrick úgy pislogott fel a nála jóval magasabb varázslóra, mint terrier a masztiffra.
– Sárkányokról szó sem lehet – szögezte le az Ősmágus ellentmondást nem tűrő hangon.
Livak mellém surrant, és együtt figyeltük olyan mohó pillantással, amelyért azt hiszem, senki sem kárhoztathatott bennünket, ahogy a két mágus a tál fölé görnyed. Egyelőre azonban nem láttunk mást, mint Otrick ősz fürtű, kusza üstökét meg Shiv fekete haját, amelyet a változatosság kedvéért szoros varkocsba font, ahogy a zsoldosoktól elleste.
Hamarosan sötétedni kezdett az égbolt az apró hajók fölött. Tornyos fellegek érkeztek az óceán felől előbb fehéren, aztán szürkén, végül vészjósló feketén. Szorosan egymásra torlódtak, majd villámok kezdtek csapkodni a sűrűsödő párában; már csak azért is furcsa látvány volt, mivel a mennydörgés hangját nem hallottuk hozzá. Ahol a tenger nem sokkal ezelőtt még kék volt és békés, most gonosz, zöldesszürke hullámok rángatták a horgonykötelet, az apró hajók táncoltak a viharos felszínen, fehér habok villantak körülöttük, mint harapásra kész fogsorok. A picinyke alakok elkeseredetten rohangáltak a fedélzeten, és az elszabadult kötelekkel vesződve igyekeztek megkurtítani a vitorlákat. Ekkor azonban ádáz jégeső zúdult rájuk, hogy nem győztek a fejükhöz meg az arcukhoz kapkodni, és hogy elkeseredésük még teljesebb legyen, a vihar felszaggatta a horgonyokat a folyó medréből. A hajók egymás után váltak el biztosnak tetsző nyugvóhelyükről, és immár megzabolázhatatlanul táncoltak a dühöngő hullámok tetején, amelyek megragadták, körülölelték őket, és egyre sebesebben sodorták a part veszedelmes sziklái felé.
Éreztem, hogy Livak lábat vált mellettem.
– Takarodj innen, te ringyó! – csattant fel Viltred hangja, és amint döbbenten felpillantottam, egyszerre három dolog is történt viharos gyorsasággal.
Livak tőrt rántott elő az övéből, és a vén mágusra vetette magát, ám Kalion még ugyanabban a pillanatban hátratántorította egy vöröslő fénycsóvával. Viltred azonban tudomást sem vett róluk: csontos markát Otrick nyakára fonta, hirtelen lendületével felborítva az asztalkát. A tál lependerült, a víz loccsanva ömlött a földre. A relshazi varázsló nem volt nagy termetű, de Otricknak ez is éppen elég volt: megtermett tagjaival hiába vergődött a satuhoz hasonló szorításban. Viltred egy pillanat alatt maga alá gyűrte, és minden erejével azon volt, hogy eltörje a Felhők Ura nyakát.
Szétpillantottan, Livakot keresve. A lány kábultan rázogatta megperzselődött kezét.
– Jól vagy? – kérdeztem rémülten.
– A szeme, Ryshad... Nézd a szemét!
Hirtelen megértettem szavainak jelentőségét, és közelebb vetődve megragadtam Viltred haját. Ahogy a fejét hátrafeszítettem, megláttam, hogy a szeme olyan fekete és kifejezéstelen, mint a holtaké.
– Elietimm mágia! – üvöltöttem, de alig hagyta el a kiáltás a torkomat, máris éreztem, hogy éles fájdalom bénítja meg a kezemet, majd felkúszik egészen a fejemig. Térdre estem.
A következő pillanatban borostyán fénysugár szökkent át a levegőn. A gyötrelem könnyein át felnézve láttam, hogy Viltred a varázslat szorításában vergődik, amelyet Planir bocsátott rá, és amelynek még a puszta szele is arrébb taszított.
– Tonin, csinálj már valamit! – kiáltotta dühösen az Ősmágus.
Viltred kínlódva megfordult a varázslat fojtogatásában, majd kék szikrák ragyogták túl az aranyszínű fénysugarakat, és Planir köpenyének ujja füstölögve lángra kapott. Az Ősmágus arca megvonaglott a fájdalomtól, de nem mozdult, és a kezéből kicsapó fénykévék mit sem vesztettek erejükből.
A professzor kapkodva szétteregette pergamenjeit a fűben, és kétségbeesetten kutatott közöttük, mígnem Parrail kiválasztott egyet a kupacból, és ketten dadogó nyelvvel belefogtak a varázsigébe. Livak felém mozdult, én pedig felsegítettem a földről, noha én magam sem álltam sokkal szilárdabban a lábamon. A szemem sarkából láttam, hogy Shiv és Naldeth a földre esett Otrickot próbálják fölemelni, Kalion pedig földöntúli, vöröses ragyogásba borítja az Ősmágust és Viltredet, akik még mindig bénultságban tartották egymást varázslataikkal. Éles kiáltás hasított a reggeli ködbe, melynek nyomán a madarak rémülten rebbentek föl a környező bokrokról. Viltred összerogyott, és ezzel egyidőben az Ősmágus köpenye ujján is kihunytak a lángok, csak az orrfacsaró, égett szag maradt. Rémült kérdések visszhangzottak minden irányból.
Planir rohanvást érkezett a földön fekvő Viltred mellé, és a karjába emelte. Az arcán tükröződő gyilkos düh semmiképpen sem illett óvatos mozdulatainak gyengédségéhez, amint az öregember légzését és szívverését ellenőrizte. Tonin professzor kapkodva keresgélt a zsebében, ám amikor megtalálta az apró fiolát, látta, hogy már nincs szükség orvosságra.
– Sikerült legalább egy pillanatra visszahoznunk, mielőtt a szíve feladta volna? – kérdezte halkan, inkább saját magától, mint a többiektől.
Planir némán megrázta a fejét. Tekintetében acélként szikrázott a düh.
– Itt vannak a megszállók! – Temar szavai olyan hangosan dübörögtek a fejemben, alig hittem el, hogy a többiek nem hallották. Rémülten talpra ugrottam, későbbre halasztva a Viltred sorsa fölötti gyászt.
– Itt vannak az elietimmek! – ordítottam egy lélegzetvételnyivel azelőtt, hogy feketébe öltözött alakok váltak volna ki a puszta levegőből előreszegezett karddal. A vérre éhes pengék szisszenve vágódtak bele gyanútlan áldozataikba. A zsoldosok, akiket készületlenül ért ez a támadás, rémülten ugráltak föl fektükből, hogy védekezzenek, ám hamarosan rá kellett jönniük, hogy az elietimmek ügyet sem vetnek senkire, aki fegyverrel a kézben szállna szembe velük. Mintha kizárólag a tudósokat és varázslókat mészárolták volna le gyilkos kegyetlenséggel.
Livakkal az oldalamon Planirhoz rohantam, és láttam, hogy a Minare vezette zsoldoscsapat is arrafelé közelít. Mindannyian elkeseredetten próbáltuk védelmezni a varázslókat, akik csoportba gyülekeztek az Ősmágus körül. Tonin kétségbeesetten próbált eljutni az egyik tanítványához, egy fiatal nőhöz, akinek harangvirágkék szeme megtörten, élettelenül meredt a ragyogó égboltra, és ifjú arcát már a halál érintése sápasztotta. Két zsoldos azonban könyörtelenül megragadta a professzort, hogy biztonságos helyre vonszolja.
– Mögém, idióták! – kiáltott rá Minare a sírdogáló professzorra, akit Parrail igyekezett támogatni. – A lány már meghalt, nem tehetsz érte semmit! Most saját magadat kell mentened!
Minare emberei kivont acéltól villogó kört vontak az egybegyúlt tudósok köré, és egyelőre sikeresen álltak ellent a behatolók támadásainak, akik újból és újból rájuk vetették magukat. A feketébe öltözött elietimm harcosok ügyet sem vetettek a kapott sebekre, mintha csupán egyetlen gondolat éltetné őket: leszámolni a varázslókkal.
Gyors mozdulattal hárítottam egy alattomos csapást, amely a térdemet vette célba, és válaszképpen csuklóból lemetszettem támadóm kezét. A tekintetünk találkozott ebben a hátborzongató pillanatban, de a fickó fehérrel szegélyezett jégkék pillantásában nem láttam mást, csak őrülettel határos, veszett dühöt. Noha életereje a vérével együtt gyorsan csordogált tova a sebből, a jéglakó azért még előragadott egy tőrt az övéből, és rám vetette magát. A támadás azonban nem nekem szólt: a vállam fölött Shivet igyekezett eltalálni. Hörögve dulakodtunk, csakhogy a döntő pillanatban lábam megcsúszott a vértől felázott földön. Már-már azt hittem, alul maradok, ám ekkor Livak sietett a segítségemre, többször is hátba döfve a fickót. Az elietimm teste megfeszült a karjaimban, feje hátrahanyatlott, vértelen ajkai közül szennyes hab tört elő. Undorodva leráztam magamról a testet, amely halott volt már, amikor földet ért.
Mögöttem hatalmas lángcsóva csapott az égig. Megfordulva láttam, hogy Kalion köröskörül meggyújtotta maga mellett a földet. Köpenyébe néhány rémülettől félholt tudós kapaszkodott, a lángok már a csizmájuk orrát nyalogatták. A megmaradt elietimmek a lángoló oszlop mentén köröztek, bejutást keresve, ám Lessay és emberei hátba kapták őket, tomboló haragjukat azokra zúdítván, akik ilyen szégyenteljesen, álmukban ütöttek rajtuk.
Nem telhetett el igazán sok idő, mielőtt Arest kiáltása visszhangzott végig az épületen, amely éppen annyira nem nyújtott menedéket nekünk a támadás ellen, mint annak idején Den Rannionnak és az övéinek.
– Maradt még élő ellenség? – rikoltotta a zsoldos. – Biztos, hogy nem? Győződjetek meg róla!
– Fiaim, fel a falra! Emeljétek a hájas feneketeket! – Minare parancsszavát harag sötétítette.
Lessay rendelkezése hangzott föl harmadikként.
– Mindenki keresse meg a párját! – kiáltotta. – Nézzétek meg, ki hiányzik, ki sebesült meg!
Lescari kiejtésű, zaklatott szavak csattantak föl itt is, ott is, néhány zsoldos vízért rohant, mások kötésért vagy gyógybalzsamért, hogy elláthassák a sebesülteket. Livak a tőre hegyét törölgette mellettem. Szorosan magamhoz öleltem, majd körülnéztünk, hol lehet Halice és Shiv.
Hamarosan megláttuk őket: Shiv halottsápadt volt, egyik ruhaujja véres. Halice éppen ezt a ruhaujjat igyekezett eltávolítani.
– Az ingemet ritkábban kell megfoltoznom, mint téged, varázsló! – állapította meg sajátos együttérzéssel a hangjában, miközben gyors mozdulatokkal kimosta a sebet. – Nem tudom, ki tanított meg a fegyverhasználatra, de annyi biztos, hogy ronda lukat hagyott a védelmeden! Azt hiszem, előbb-utóbb muszáj lesz néhány leckét adnom neked!
– Shiv, ide tudnál jönni? – Planir fölkapta a fűből a felborult ezüsttálat, és megpróbálta kiegyengetni az elgörbült karimát. Zaklatott mozdulattal az asztal közepére csapta a horpadozott edényt, majd néhány gyors mozdulatot írt le a levegőben. A reggeli köd szakadozott foszlányai forogni, örvényleni kezdtek a tál fölött, majd kínlódva apró vízcseppeket préseltek ki magukból, amelyek tétova pocsolyává gyűltek a tál sáros alján.
– A kezedet, Shiv! – Planir megragadta a varázsló ujjait, amelyek még mindig ragadtak a vértől; igaz, a saját kézfején is csúnya, hólyagos égésnyomok éktelenkedtek megpörkölődött ruhaujja alatt.
Szivárványszínű fény gyulladt, majd egy kép jelent meg a víztócsa felszínén. Az az öböl volt, ahol nemrég az elietimm hajók horgonyoztak. A hullámok most békésen nyaldosták a part szikláit, az erdő lombjait éppen csak egy gyengécske szellő borzolta, és nyoma sem volt sem tábornak, sem hajóknak.
– A pestis rágja szét a csontjaikat! – tört ki Planir. – Tonin, gyere ide!
A professzor, aki még mindig reszketett, most belekukucskált a tálba, és kezét tördelve, hitetlenkedő arccal csóválta meg a fejét.
– Vajon még mindig ott vannak, csak elrejtették magukat szem elől, vagy tényleg eltűntek? – kérdezte Planir.
– Fogalmam sincs, hogyan állapíthatnám meg, Ősmágus – csóválta a fejét reményvesztetten Tonin.
– Három halottunk van és egy maroknyi sebesült – jelentette Arest. – Kettő közülük súlyos sebet kapott, aligha számíthatunk rájuk a további harcban. Mi a helyzet a tudósokkal?
Parrail boldogtalan arccal kukucskált elő Tonin válla mögül, összekoszolt arcán fehér nyomokat hagytak a lecsorgó könnyek.
– Keir és Levia meghalt, mester – szipogta.
– Hányan sebesültek meg? – kérdezett vissza Arest.
– Hatan. – Parrail mély, zaklatott lélegzetet vett, és megpróbálta kiegyenesíteni a vállát. – És van még két további halott is, Alery és Mera.
Fölszisszentem. Számításaim szerint ez azt jelentette ugyanis, hogy a tudósok mintegy kétharmada meghalt vagy megsebesült, holott én egészen idáig abban bíztam, hogy az ő tudásuk révén előbb-utóbb megszabadulhatok Temar belső zsarnokságától.
– És mi a helyzet a varázslókkal? – nézett körül Arest, és a következő pillanatban elkáromkodta magát.
Pillantását követve észrevettem, hogy Kalion egy mozdulatlan alak mellett térdel. A fickó egyike volt a Lángok Ura köpönyeghordozóinak, és olyan hűségesen kísérgette a hajón, hogy az már nekem is feltűnt. Sajnos, a fiatal mágus nevét nem jegyeztem meg, mivel akkoriban lényegtelennek tűnt.
Amint a kövér varázsló fölemelkedett a földről, arca egészen dagadt és padlizsánlila volt a haragtól, ez pedig szörnyű megtorlást vetített előre.
– Shannet meg az a kislány jöjjön ide a hajóról! – rendelkezett Planir, egyidőben engedve el Shiv kezét meg az ezüsttálat. – Arest, az embereid álljanak készenlétben, hogy biztosítani tudják a környéket, amíg mi dolgozunk! Kalion, légy szíves, gyere ide! Segíts, kérlek, Shannetnek, képezzetek mágikus védőgátat e köré a hely köré, és rejtsetek el bennünket szem elől! Mindenkit igénybe vehettek hozzá, aki segíteni tud, kivéve engem, Usarát és Shivet.
Kalion némán bólintott, szemében elszántság égett. Azt hiszem, még örült is neki, hogy feladatot kapott, amelyre a figyelmét összpontosíthatja.
– Minden nyomorult ellenség, aki megpróbál a közelünkbe jönni, parázs lesz a szélben! – mennydörögte.
– Meghiszem azt – tette hozzá Otrick, aki remegő kézzel dörzsölgette torkán a gyorsan sötétedő, lilás foltokat.
Az Ősmágus sarkon fordult, és kihívó tekintettel pillantott Toninra.
– Professzor, ki a legképzettebb a sértetlenül maradt tanítványaid közül?
– Azt hiszem, Parrail – lehelte Tonin.
– Akkor gyűjtsd ide az összes többit, aki mozdulni tud, a sebesülteket is, és együttesen próbáljatok meg előkeresni valamilyen éteri varázslatot, amelyet a leghatékonyabbnak gondoltok ennek a helynek a megvédelmezésére! – rendelkezett az Ősmágus. – Jó volna, ha minél előbb hozzákezdenétek.
– És mi lesz Parrail feladata? – kérdezte Tonin, aki máris előhúzta a jegyzeteit.
– Neki feljebb, a folyónál lesz dolga. – Planir most hozzám fordult. – Ryshad, minél gyorsabban meg kell találnunk azt a barlangot! Te meg Shiv szálljatok hajóra, vigyétek magatokkal Usarát is, meg annyi zsoldost, amennyit csak Arest nélkülözni tud. Az elietimmek rajtunk ütnek, amint sikerül elérniük idáig. Ha át tudtak kelni az óceánon, biztos vagyok benne, hogy a mágiájuk képes befolyásolni az időjárást, és attól tartok, már nem lehetnek messze. Otrick, Kalion meg én jó ideig útjukat tudjuk állni a folyótorkolatnál, ennek ellenére a lehető leggyorsabban meg kell találnotok a telepeseket!
Jól kivehetően éreztem, hogy Temaron reménykedő izgalom lesz úrrá az agyam titkos hátsó szobájában.
– Igyekezni fogunk, Ősmágus – feleltem, bár nehezemre esett összefüggően ejteni a szavakat.
– Veletek megyek én is, felderítőnek éppen jó leszek – szólt közbe Livak, aki éppen Shiv karját tartotta szorosan, hogy el ne mozduljon Halice öltései alatt. – Minare biztosan odaadja az embereit. Beszélj vele, Ryshad, amíg mi végzünk Shiv karjával!
A mondottak szerint cselekedtem, és rövid időn belül sikerült felszerelnünk és legénységgel ellátnunk a hajót. A nap még alig félúton járt a reggeli ég alján, amikor kifutottunk a kikötőből. A fedélzeten álltam, lenéztem Den Rannion hajdani házára, de nem láttam fejeket mozogni a sűrűben, holott tudtam, hogy a környék telis-tele van íjászokkal, őrszemek lapulnak a fal minden repedésében, és aki akár csak megközelítené a tábort, az halál fia. Azt is tudtam, noha nem láthattam, hogy Kalion tűzmágiája lesben áll a tábor körül és a folyótorkolatnál, Planir hatalma remegteti a folyó hullámait, és Otrick varázslatai úsznak a fejünk fölött, a reggeli szélben. Parrail azzal kívánta próbára tenni az éteri védelmet, hogy újra meg újra megpróbált kapcsolatba lépni a táborban maradott tudósokkal, és minden egyes sikertelenség egyre magabiztosabbá tette.
– Biztos vagy benne, hogy jól csinálod? – kérdezte Livak egy lélegzetvételnyivel előbb, mint hogy én előrukkolhattam volna ugyanennek a kérdésnek egy kissé diplomatikusabb változatával. Parrail azonban egyáltalán nem sértődött meg.
– Meglehetősen biztos, szép hölgyem – felelte a Selerimában, Nyugat-Ensaimin egyik legnagyobb kereskedővárosában használatos cikornyás társalgási nyelven. – Ha netán még nem lenne tudomásod róla, egyik legszakavatottabb tekintélye vagyok eme varázslat használatának, legalábbis azon a fokon, ahová eddig sikerült eljutnunk eme nagyszerű művészet megismerésében – tette hozzá leplezetlen büszkeséggel.
– Ugye, azt is tudod, hogyan kell feléleszteni a telepeseket? – kérdeztem, igyekezvén elrejteni kétségbeesésemet.
Szerencsére legalább annyi kiderült, hogy Parrail nem olyan fiatal, mint hittem gyerekarca és lágy, barna fürtjei láttán, nem is beszélve pisze orráról és szeplőiről. Pillantása elárulta, hogy hozzászokott már az effajta tévedésekhez. Némán bólintott, és még szorosabban ölelte a melléhez Tonin berakásokkal díszített ékszeres ládikóját.
– Addig is tovább tanulmányozom a kérdéses módszereket, amíg odaérünk – biztosított még egyszer.
Válasza azonban az én fülemben korántsem csengett reménykeltően, ezzel együtt nem volt mit tennem. Bíztam benne, hogy a fiatalember nem véletlenül kapta meg a tudósok ezüstgyűrűjét. Intettein Halice-nek, aki odabólintott a rakparton várakozó zsoldosoknak. Az emberek nekifeszültek, és vízre lökték a hajót, elvágva a parthoz fűző kötelékeket. Kezemet fölemelve jeleztem Shivnek, aki a kapitány mellett állt a kormányrúdnál. Az árbocokon nem feszült vitorla, ám a szél meg a víz így is tenyerükre vették a kis hajót, amelynek korlátjainál zsoldosok tolongtak íjjal a kézben. A bárka lassan megindult felfelé a folyón, egyre gyorsabban haladva, orránál a fölvert tajték földöntúli, zöldes fénnyel világított.
– Ha Arimelin is úgy akarja, hamarosan a végére járunk a dolognak – suttogta Livak, aki mellém csusszant, és gőzölgő teáscsészét nyújtott felém.
Óvatosan belekortyoltam a forró italba, gyógyfüvek erős ízét érezve a torkomban.
– Biztos vagy benne, hogy velünk akarsz jönni? – pillantottam a lányra komor arccal. – Úgy értem, ha ki akarsz maradni ebből a...
– Csak nem arra gondolsz, hogy Planir mellett kellett volna maradnom? – csattant föl Livak. – Kockáztassam meg, hogy az elietimmek nyársra tűzzenek, vagy hogy Kalion túlzott lelkesedésében lepörkölje a hajat a fejemről? Előbb kockáztatom meg, hogy rúnát vessek Poldrion démonaival ingyen átkelésért a Túlvilágra!
– Vidám gondolat – húztam el a számat, és ittam még egy korty teát. – Voltaképpen csak annyit akartam mondani: örülök, hogy itt vagy. Különösen azután, hogy olyan feltűnően kerültél a hajón.
– Gondolkodnom kellett – védekezett Livak, tekintetét arra a pontra szegezve, ahol a folyó kanyarulata fénylő csíkká soványodott a távolban. – El kellett döntenem, tényleg annyira kellesz-e nekem, hogy vállaljam mindazt, ami veled jár mostanában.
– És úgy döntöttél, hogy igen?
– Legalábbis egyelőre. – Livak tekintete kemény maradt. – És elhiheted nekem, mindent meg fogok tenni, hogy azt a D'Alsennin fickót kirázzák a fejedből egyszer s mindenkorra.
A helyzet komolysága ellenére hirtelen elképesztően vidámnak éreztem magamat. Néztem, hogyan suhannak el mellettünk a partok, amelyek egyszerre voltak ismeretlenek nekem és ismerősek Temarnak. Mélyen egyet tudtam érteni Livak elszántságával, hiszen egyre inkább nehezemre esett visszatartani Temar emlékeit az agyam hátsó fertályában.
Mire a nap elérte a fölöttünk meredező komor, mohos kőszirtek csipkézett csúcsát, megérkeztünk a barlanghoz. A kapitány óvatosan bekormányozta a bárkát egy áttetsző öbölbe, és homlokráncolva hallgatta a kavicsok csikorgását a hajófenéken.
– És most hogyan tovább, Shiv? – kérdeztem.
Még mindig a korlátnál álltunk Livakkal, mindkét varázsló és Parrail is csatlakozott hozzánk.
– Fogalmam sincs – csóválta meg a fejét Shiv. – úgy értem, eléggé biztos, hogy ez az a hely, de nem tudom, hol kellene keresnünk a barlangot. – Nagyot sóhajtott, és hozzátette: – Távollátással végigkutattam a partot, és nem találtam semmit... Egyáltalán semmit!
– Mintha valami megakadályozná, hogy a vízfelszín alatt kutassak annak a vízmosásnak a túloldalán. – Usara elgondolkodó arcot vágott. – Szerintem ez jelent valamit.
– Parrail, te mit mondasz? – fordultam az ifjú tudóshoz, aki védekezőleg szorított a melléhez egy pergamentekercset.
– Bocsánat – suttogta tágra nyílt szemmel –, bocsánat, de nem találok semmi rendkívülit.
– Ezt el is várjuk, ha egyszer arról van szó, hogy ezt a helyet elfedték az éteri mágia elől – biccentett Livak, és kivételesen sikerült elrejtenie a hangjában bujkáló lenézést. – Nézzük meg azt a helyet, ahol Usara gyanús jeleket észlelt. Buril és Tavie, gyertek velünk!
Úgy látszik, Halice személyes tekintélye Livakra is kisugárzott, a zsoldosok legalábbis tisztelték: az a kettő, akit megnevezett, már mászott is be minden zokszó nélkül a hajó csónakjába. A többiek felsorakoztak a bárka korlátjánál, és éber tekintettel őrködtek.
Csatlakoztam a menethez valamivel lassabban, mivel érzéseim ismét őrülten kavarogtak. Vonakodtam kapcsolatba lépni az ősi mágiával, noha kétségbeesetten próbáltam megszabadulni Temartól, akinek árnyékszerű jelenlétét most már szinte állandóan éreztem, különösen a szemem és a kezem tájékán.
Mire felértünk a sziklapárkányra, kissé már szédültem. Megkapaszkodtam egy göcsörtösen növő fa vékony törzsében, de az érzés csak egyre rosszabb lett, amint továbbhaladtunk előre a keskeny vízmosásban. Érzékeim táncot jártak, és a magas, csipkézett falak mintha minden pillanatban rám készültek volna dőlni.
– Nem megy – tört ki dühösen Usara. – Nem találok semmiféle barlangbejáratot.
– Nincs itt semmi – morogta az egyik zsoldos, egy bikanyakú fickó, akinek különösen vérszomjas külsőt kölcsönzött rosszul begyógyult, törött orra.
– Itt sincs – vágta rá a társa. Azt hiszem, ő lehetett Tavie, egy megtermett martalóc, akinek akkora pocakja volt, mintha két évszakos terhes volna.
Livak éppen egy keskeny párkányon suhant végig biztos lábbal, mint a hegyi kecskék. Most lepillantott ránk.
– Úgy fest ez a hely, mintha senki sem háborgatta volna, mióta csak Misaen megalkotta – jegyezte meg. – Shiv, mi a véleményed?
– Tessék? – A varázsló egy sziklás mélyedésben összegyűlt tócsa mellett kuporgott. – Nem, én sem látok semmit, amit használni tudnánk. – Hozzám fordult, arcán halálos komolyság ült. – Az egyetlen, aki meg tudná mondani, hol az a barlang, az Temar D'Alsennin.
Hamarjában a kardom után kaptam volna, de sikerült megfékeznem a mozdulatot, és ehelyett a derékövembe fogództam.
– Pontosan mire gondolsz? – kérdeztem.
– Hagynod kell, hogy Temar megmutassa nekünk az utat – fonta össze a karját Usara. – Ez az egyetlen lehetséges megoldás, Ryshad.
Lassan megráztam a fejemet. Világgá akartam ordítani tiltakozásomat, de cserbenhagytak a szavak. Livak elkapott egy alkalmas fatörzset, és lecsusszant mellém a párkányról. Két tenyerébe fogta az arcomat, és maga felé fordította, hogy kénytelen legyek a szemébe nézni.
– Nézz rám, Ryshad – mondta halkan. – Arimelin legyen velünk, én sem akarok még egyszer végigmenni az egészen, de te is tudod, hogy az egyetlen mód, ahogyan megszabadulhatsz tőle, az, ha megtaláljuk azt a barlangot. Saedrin szerelmére, pontosan tudom, mit kérünk tőled, én tudom csak igazán, de akkor is meg kell tenned! Már csak a saját érdekedben is.
Sajnos, igaza volt, hogy a fene enné meg őt is meg azt a nyomorult napot is, amikor Messire átadta nekem azt a szerencsétlen kardot! Mi más választásom lett volna? A halál? Bárcsak magam mögött hagyhatnám ezt a Temar D'Alsennint, rendezze le egymaga az ügyét Saedrinnel! Talán nem is volna olyan rossz dolog csendesen átsétálni a Túlvilágra, és megnézni, miféle új életet tud fölajánlani nekem. Fáradt, mélységesen, a csontom velejéig fáradt voltam, kimerültem tőle, hogy állandóan küzdenem kellett a saját józan eszemért, szünet nélkül védekeznem kellett Temar sürgető jelenléte ellen. Már abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán saját magam vagyok-e még, annyi minden megváltozott bennem az eltelt időben. Nem tudtam, bízhatok-e magamban. Egyvalamiben azonban biztos voltam: hogy Livakban feltétel nélkül megbízhatok. Reszkető kézzel nyúltam a kezéért, hogy karcsú ujjait az ajkamhoz emeljem egy csontszáraz csókra. Szememet lehunytam, másik tenyeremet a kardmarkolatra fektettem, és hagytam, hogy a feneketlen sötétség magába szippantson.

 

 

Kel Ar'Ayen bányásztelepén

Nyárutó 43. napján

Temar hunyorgott és bukdácsolt, mélységesen csodálkozva az érzésen, hogy egyenesen áll. A következő pillanatban elkapott egy faágat, nehogy összerogyjon. Hogy lehet, hogy itt ébredt föl? Vajon ez sem más, mint egy újabb gyötrelmes álom a mindent körülburkoló varázslat jóvoltából? Meglehet, a való világ illúziója a következő pillanatban széthasad, és ő ismét magára marad a sötétségben. Nem, ez itt kétségkívül a valóság; hiszen fényes nappal van. Talpa alatt érezte a sziklák egyenetlenségét, kezén a levelek nedves tapintását. Virágok friss illatát hozta a szél, és Temar jólesően beleszimatolt a langyos, növények leheletével lélegző levegőbe. Semmi kétség, mindez valóságos, nem csak valamiféle titokzatos látomás, amely csalóka képeivel az őrület felé taszítja.
Az érzékek első, féktelen áradása hamar leapadt, helyére tompa fejfájás költözött. Tagjait olyan gyengének érezte, hogy már amiatt aggódott, nem beteg-e, emlékezetébe idézvén a gyermekkori lázakat. Nem, erre jobb most nem is gondolni... Arra a délutánra, amikor magához tért a napokon át tartó lázból, csak hogy megtudja, atyja és testvérei örökre elhagyták őt, és soha többé nem fogják ismerősként üdvözölni egymást, még akkor sem, ha véletlenségből egymás mellé sodródnának a Túlvilágon.
Tétova hang szólalt meg Temar mellett, aki homlokát ráncolva próbálta kihámozni a gyors, furcsa lejtésű beszéd értelmét. Ki lehet ez a férfi? Nyilván valamiféle távoli földrészről érkezett, ahol ilyen érthetetlen nyelvet beszélnek. Ránézésre talán tíz évvel lehetett idősebb Temarnál, és valamivel magasabb is nála; hosszú, fekete haja volt és beteges kinézete. Furcsa szabású öltözéket viselt, egyik karján vérfoltos kötés feszült egy hajdan szebb napokat látott levélzöld ing maradványai alatt.
– Temar D'Alsennin? – próbálkozott a férfi ismét, most már valamivel lassabban.
A szavak lejtése még mindig idegen volt Temar fülének, de legalább arra rájött, hogy a saját nevét hallja. Elővigyázatosan bólintott, és föltette a saját kérdését, amely ebben a pillanatban a legjobban foglalkoztatta:
– Ki vagy te?
A férfi erősen ráncolta a homlokát, majd a saját mellére bökött, és így szólt:
– Shivvalan.
Temar nem igazán tudott mit kezdeni ezzel a válasszal, és azon tűnődött, vajon miért feszeng olyan kényelmetlenül ez az idegen. Egy pillanatra lehunyta szemét, és sebtében végigkutatta az emlékeit, könyörtelenül félresöpörve álmainak kavargó töredékeit. Elkeseredetten próbált visszaemlékezni a legeslegutolsó pillanatokra, mielőtt a varázslat megfosztotta volna saját magától. Igen! Ez az: a Mesterség bocsátotta rá ezt az álmot, hogy épségben maradhasson, ameddig a segítség megérkezik. Temar kinyitotta a szemét, és egy lépést tett a zöld ruhás férfi felé.
– Hogyan kerültem ide? – kérdezte kihívó pillantással.
A férfi kétségbeesetten vállat vont, és Temar válla fölött valaki másra nézett, aki ezek szerint a fiatalember háta mögött állt.
Temar méregbe gurult, amiért hagyta, hogy ilyen ostoba módon bekerítsék, és egy pillanat alatt megpördült a tengelye körül. Ekkor jött csak rá, hogy erős számbeli fölényben vannak vele szemben, és oldalt ugrott, hogy legalább a szurdok biztonságot jelentő sziklafalát maga mögött tudja.
– Azért vagyunk itt, hogy segítsünk – szólalt meg most egy fiatalember, aki néhány évvel talán még Temarnál is ifjabbnak látszott. Pisze orrú arca erős szálú barna haja alatt egészen sápadt volt a feszültségtől. Egyik kezében apró könyvet tartott, amelyből szakadozott szegélyű pergamendarabok lógtak ki. – Parrail a nevem – folytatta –, és értek valamicskét a varázslatokhoz. – Szavait lelkiismeretes gondossággal ejtette, és arcáról jól le lehetett olvasni szerénységét. – Amelyeket ti Mesterségnek neveztek – magyarázta valamivel gyorsabban.
Mindez eddig rendben is lett volna; Temar sokkal jobban aggódott a többiek miatt, akiket maga körül látott. Volt ott még két fickó valamivel lejjebb a vízmosásban, ránézésre őrök vagy effélék, akik őszinte kíváncsisággal méregették Temart, míg egy borzas vörös hajú, csábos külsejű virágszál karba tett kézzel meredt rá, és fűzöld szemében harag lángolt.
Temar ezt látván hátrahőkölt kissé, semmilyen értelmes magyarázatot nem tudván találni rá, vajon mivel is sérthette meg a hölgyet; ha ugyan kijárt a „hölgy” megnevezés ennek a furcsa megjelenésű lénynek, aki férfihoz illő igen megviselt külsejű inget és nadrágot hordott.
A furcsa és kissé kétes társaság utolsó tagja egy csöndes fickó volt: középmagas, gyérülő vöröses hajú, agyafúrt tekintetű. Hosszú köpenyt viselt, és Temar nem látott nála fegyvert. Vajon valamiféle pap lehet? Temar ismét körülpillantott, és nem kis megkönnyebbüléssel állapította meg, hogy mindössze az őröknél és a nőnél van fegyver. Ezek szerint tehát ha harcra kerül a sor, még lehet némi esélye velük szemben.
Temar a derekához kapott, megnyugvást keresve az ismerős érzésben, hogy a kardja a helyén van. Ösztönösen lepillantott, ám amit látott, a csontja velejéig megdermesztette. A kéz nem az ő keze volt, hanem egy jóval idősebb férfié: széles, kidolgozott tenyér a körmök körül olajfoltokkal, az ujjperceken apró karcolásokkal, forradásokkal, amelyek fehéren rajzolódtak ki. Temar a szeme elé emelte mindkét tenyerét, nem tudván megakadályozni remegésüket; ajkát döbbent sóhaj hagyta el. Hiszen ezek egy paraszt vagy kézműves mancsai! Nincs az a tiszta vérvonalú nemes, aki ne szégyenkezne ezekkel a tömzsi ujjakkal! Apjától örökölt hatalmas zafírgyűrűje is eltűnt az ujjáról, bár lenyomata még mindig élesen látszott az ujja tövén, mintha csak az imént húzta volna le róla valaki.
Mi ez az újabb képtelenség? Hát végül mégis csak megadta magát az őrületnek, amely mindig is ott lappangott a varázslat szülte álom feneketlen mélységeiben? Fojtogató rémület tört rá. Megszédült, térdre esett, de szinte nem is érezte az éles sziklaperem okozta fájdalmat. Szeme előtt himbálózni kezdett a kép, és olybá tűnt, mintha összemaszatolódott, olcsó üvegen át nézné.
A Shivvalan nevezetű férfi megmarkolta a karjánál fogva, és fölemelte a földről. Temar látása kitisztult, de zavarodottsága csak egyre nőtt, amint rájött, hogy valamivel magasabb a fickónál, holott saját számítása szerint alacsonyabbnak kellene lennie. Lepillantott, és foltos bőrnadrágba bújtatott hosszú, izmos lábakat látott, sőt, csizmás lábfeje is jóval nagyobb volt az általa megszokottnál. Temar ezenfelül biztos volt benne, hogy soha nem volt ilyen ruhája és lábbelije; nem is venne föl ilyesmit. Mi történhetett vele?
A fiatal írnok – legalábbis Temar annak nézte – odasietett hozzá.
– Varázslat hatása alatt állsz, amelyet Guinalle úrhölgy helyezett rád – magyarázta lassan, érthetően. – Azért vagyunk itt, hogy visszahozhassunk téged és a társaidat az álomból, de ehhez meg kell találnunk azt a barlangot, amelyben rejtőztök!
Guinalle! E név hallatán Temar egész teste összerándult. Kétségbeesetten kapaszkodott a gondolatba. Igen, Guinalle segítene neki, ő meg tudná mondani, mi ez a félelmetes átváltozás, válaszolni tudna az agyában örvénylő kérdésekre, amelyek fenyegetően sűrűsödnek, mint a viharfelhők.
– Hol van Guinalle? – kérdezte a bekötött karú férfi, mintha csak meghallotta volna Temar gondolatait.
Temar lerázta magáról a fickó kezét, és dühös tekintettel meredt vissza rá. Érzéketlenné vált kezébe és lábába mintha lassanként visszatért volna az élet.
– Mit akarsz tőle? – kérdezte gyanakodva.
– Szeretnénk felébreszteni őt, hogy ismét önmaga legyen – felelte tétova hangon a pergamenlapokat szorongató fiatalember.
– Szükségünk van a segítségére, hogy meg tudjuk védeni magunkat a tenger felől érkező betolakodóktól – magyarázta elgondolkodva a barna ruhás férfi. A lehető legnagyobb gondossággal ejtette a szavait, azok lejtése mégis idegenül csengett Temar fülében.
Most a vörös hajú nő mondott valamit gyors, dühös szavakkal, ám Temar mindössze érthetetlen hadarást hallott.
Az írnok külsejű fiatalember kotorászni kezdett a zsebében, és egy gyűrűt tartott Temar elé: időette, megfakult bronzkarikát, amelynek vésett mintája halvány árnyékká kopott. Alig lehetett kivenni, hogy Den Rannion családjának címerét ábrázolja.
– Vahil! – Temar hirtelen megtalálta az elveszett emlékfoszlányokat, és magára hagyatottságának félhomályában csalóka reménysugár ébredt. – Vahil épségben hazaért? Ő küldött ide benneteket?
A Parrail nevezetű fickó habozott, a két fegyvertelen férfi azonban egymás szavába vágva felelte:
– Igen!
– Azért küldött, hogy tőled kérjünk segítséget a tenger felől közelítő ellenség visszaszorítására!
Temar a kardjához kapott, amint eszébe jutott a legutóbbi éjszaka, a megszállók kegyetlen mészárlása, a halálüvöltések.
– Itt vannak? – kérdezte, és vadul körülfordult.
– Még nem, de hamarosan itt lehetnek – felelte a zöldbe öltözött férfi.
– Meg kell találnunk a barlangot, mielőtt ideérnek – tette hozzá a barna ruhás, lepisszegve a fiatalembert, aki egyre zavartabb arcot vágott.
Temar lehunyta a szemét és megdörzsölte sajgó homlokát. A következő pillanatban azonban keze megállt a levegőben. Semmi kétség: erős szálú, rövid, göndör fürtöket érzett. Mit jelentsen ez az egész?
– Mi történt velem? – kérdezte, inkább dühének levezetéseként, mint választ remélve.
A vörös hajú lány megint kiabált feléje valami érthetetlenséget, a zöld ruhás azonban letorkollta, ezúttal olyan gyorsan ejtve a szavait, hogy Temar a választ sem értette.
– Guinalle meg tudja törni a varázslatot, hogy újra olyan légy, mint régen! – A barna ruhás férfi odalépett hozzá, és feléje nyújtotta egyik sápadt bőrű kezét. – Nem akarunk bántani sem téged, sem a társaidat. Segíteni akarunk!
Temar kinyújtotta reszkető, ijesztően ismeretlen tenyerét, és megszorította a férfi vékony ujjait. Valamelyest megnyugtatta, hogy élő, lélegző lényt érint a keze. Immár nem maradt kétsége felőle, hogy nem álmodik, hogy a valóságban van, nem pedig egy újabb félelemszaggatta álomban.
– Merre van Guinalle? – kérdezte a férfi, és barátságos arckifejezését meghazudtolva szinte szúrósan meredt rá.
Csakis Guinalle tudhatja a választ – ez immár Temar előtt is világos volt. A lány nem fog habozni, mit is tegyen; még az is lehet, hogy ismeri ezeket az idegeneket, ha már Vahil éppen őket tartotta jónak ideküldeni. Ki tudja, miféle távoli vidékről érkezhettek... Muszáj, hogy Guinalle előkerüljön!
Megfordulva szemügyre vette a vízmosást, kissé megzavarodva a látványtól, mivel hirtelen szűkebbnek és mélyebbnek tűnt, mint kellett volna lennie. A kőtörmelékre és a páfrányokra sem emlékezett az aljában. A patak ugrándozva, fröcskölve bukott át a köveken. Egyáltalán: ez az a hely? Hatalmas tölgyfák kapaszkodtak komoran a sziklaoldalba, göcsörtös ágaik egymással versengve nyúltak a fény felé. A talajt lehullott gallyak és avar borította, szürke és barna színei között árnyékok bujdokoltak. A téli viharok nyilván megduzzasztották ezt a kis patakot, és az kikezdte, letarolta a sziklapartot, talán még földcsuszamlást is okozott. Máskülönben hogyan változhatott volna meg ennyire a környék? Küszködve megindult előre a kőgörgetegeken, és kétségbeesetten kutatta a sziklafalat, hol láthatná bármiféle jelét a barlangnak. Mellét egyre növekvő rémület szorongatta, és amint hátrafordult, arra lett figyelmes, hogy a különös látogatók őt nézik várakozásteli tekintettel.
– Segítsetek már, az ég áldjon benneteket! – kiabált rájuk dühösen Temar. – Keressétek ti is!
– Mit keressünk? – kérdezte óvatosan a Parrail nevezetű fickó egy-két pillanatnyi feszült, kényelmetlen csend után.
Temar idegesen felsóhajtott.
– Egy keskeny párkányt kell keresni, amely kőbe vágott lépcsőfokokhoz vezet. A fokok egy kisebbfajta barlangba vezetnek, ahonnan tovább lehet menni egy sokkal nagyobba. – Temar tanácstalanul körülnézett. – Fogalmam sincs, pontosan merre lehet.
– Gondolj arra, hogy ott van Guinalle! – sürgette a sebesült karú férfi, aki éppen néhány emberfej nagyságú, leomlott szikladarabon kecmergett át. – Hagyd, hogy az ösztöneid vezessenek!
E szavak hallatán Temart az a félreismerhetetlen érzés fogta el, hogy Guinalle valahol a közelben van. Tanácstalanul forgolódott erre-arra, fejét jobbra-balra tekergette, mint a vadászkutya, ha szimatot akar fogni. Egy kis gondolkodás után megindult, nem is nézve, merre tart, csak hagyta, hogy az az ismeretlen, idegennek tetsző test keresztülbukdácsoljon a kövekkel szabdalt patakágyon, mígnem megérkezett a sziklafal egy erősen repedezett részéhez, ahol kavicsos omladék futott le a patakig.
Temarnak pislognia kellett, a látása mintha hirtelen elhomályosult volna, homloka valósággal lüktetett. Fölnézve ismerős hegyláncokat látott a látóhatáron, éles körvonaluk sötéten meredt a kék égnek, vészjósló háttérül szolgálva a barlang bejáratát eltorlaszoló sziklagörgetegnek.
– Odabent van – suttogta tehetetlenül Temar.
A vörös hajú lány gyorsan és ügyesen surrant előre a nyaktörő kőpárkányon, és a következő pillanatban már az omladékon kapaszkodott fölfelé. Az egyik katona megpróbálta követni, de elvesztette az egyensúlyát, és pörögve szánkázott le a patakig, lehorzsolván a tenyerét, karját. A lány odakiabált neki valamit, ami nem hangzott éppen kedves bíztatásnak, annál is inkább, mivel a fickó elvörösödött szavainak hallatán, azután felugrott, hogy a rohanó patak vizével hűtse le sebesüléseit.
A lány eközben óvatos mozdulatokkal haladt fölfelé az omladékon. A többiek feszült csöndben figyelték, csak a leguruló kavicsok halk zaja hallatszott. A lány kisvártatva megállt, lábát megvetette egy nagyobb kövön, és lenézett. Ajkát ekkor hagyta el az első mondat, amelyet már Temar is megértett tőle.
– Vigyázzatok a fejetekre!
Köveket kezdett hajigálni a vízbe, a magas hangú loccsanások messzire visszhangzottak a völgy magas falai között. Hamarosan sötét luk kezdett körvonalazódni a szikla egyhangú szürkeségében, rejteküreg a mohos kőfalban.
– Légy óvatos, Livak! – kiáltotta a Shivvalannak nevezett férfi, miközben a vörös nő lassan megfordult odafönt, és bekúszott a keskeny résbe.
Temar lélegzet-visszafojtva állt odakint a többiekkel, süketen a lábuk alatt elfutó víz loccsanásaira, a madarak kiáltásaira és az erdő ezerféle zajára.
– Igen! Itt van! – jelent meg a Livak nevezetű leányzó arca a résben, sápadtan, de győzedelmesen, és hangja most mintha valamivel érthetőbb lett volna Temar fülének.
– Menjetek odébb az útból! Megpróbálom kitisztítani a bejáratot! – kiáltotta a barna ruhás férfi, és elszántan felgyűrte köpenye ujját.
A lány bólintott, és átmászott egy távolabbi sziklapárkányra.
Temar tátott szájjal figyelte, amint a férfi a lábánál heverő szikladarabokra fekteti a kezét. A következő pillanatban aranyszínű ragyogás kúszott föl az omladék kavicsain, és a repedezett, mohos sziklák halványan fényleni kezdtek. Előbb csak halk suttogás hallatszott, majd ez a hang tompa morajjá erősödött, és a sziklák elfolyósodtak, mint a gyorsan olvadó jég, egymást lökdösve, gurulva folytak le az üreg bejáratától. Hamarosan szabadon tátongott a barlang sötét szája. Még egy utolsó reccsenés visszhangzott végig a völgyön, néhány kisebb kő Temar lába elé gurult, majd a borostyánsárga fény lassan kihunyt.
A fiatalember döbbenten meredt a férfira.
– Ki vagy te? – kérdezte.
– A nevem Usara – felelte amaz, és mélyen meghajolt. – Varázsló vagyok.
Temar elhűlve csóválta meg a fejét.
– Mágiával dolgozom, de nem úgy, mint Guinalle kisasszony – magyarázta a férfi. – A munkatársam, Shiv meg én másfajta utakon járunk.
– Gyerünk, essünk túl rajta! – A vörös hajú lány ismét azzal az indokolatlan gyűlölettel pislantott Temar felé.
A töredezett, csúszós sziklák most mintha járható ösvényt alkottak volna, és Temar hamarosan azon kapta magát, hogy a többiek elébe vágva siet a barlangbejárat felé. A küszöbön megállt, igyekezett hozzászoktatni szemét a sötétséghez. Ismét elővették régi félelmei az effajta helyekkel kapcsolatban, de mindez most nem számított: hiszen Guinalle ott van bent, és meg kell mentenie.
A háta mögött most világosság gyulladt; Temar tapogatózva nyúlt hátra abban a reményben, hogy valaki fáklyát nyújt neki. Önkéntelenül hátrahőkölt azonban, amint rájött, honnan jön a fény: a mágus tenyerében sápadt, sárga láng hajladozott.
– Emiatt ne aggódj – emelte föl a kezét a másik mágus, Shiv, és a következő pillanatban zöld lángnyelv csapott ki a tenyeréből. Egészségtelen fényét halovány izzással verték vissza a sziklafalak. – Ne törődj mással, csak Guinalle megtalálásával.
Temarnak nem is kellett különösebb biztatás, hogy sietve maga mögött hagyja ezeket a furcsa idegeneket a zavarba ejtő képességeikkel. Lefutott a durva lépcsőfokokon, nyomában a többiekkel és azzal a különös fénnyel. Az egyenetlen lépcsősor alján megállt, és végignézett a hatalmas barlangcsarnokon. Szíve vadul kalapált a mellkasában, ám az erő és a bátorság minden szívveréssel csak jobban visszatért belé.
Most már emlékezett: ezt a barlangot jócskán kitágították annak idején a bányászok, túlságosan is szabályosnak tetsző szögletei véső és csákány nyomait viselték. A cakkos, egyenetlen mennyezet kővé dermedt hullámok soraként emelkedett-süllyedt. A levegő rezzenetlen volt odabent, nem különösebben hideg, ám a kísérteties csend így is megborzongatta a fiatalembert. Amint hívatlan kísérői összetorlódtak a háta mögött, Temarnak valósággal kényszerítenie kellet magát, hogy még egy lépést tegyen lefelé. Ahogy egymás után beléptek a barlangcsarnokba, lépteik fülbántóan visszhangoztak a némaságban.
Az írnok külsejű fiatalember, mintha csak elhagyta volna a bátorsága, közelebb húzódott Temarhoz, és kissé megszeppenve pislogott erre-arra. Az őrök csodálkozó pillantásokat váltottak, közben vissza-visszatekintgettek a bejárat zöld levelektől kerített, világos foltjára. A természetellenes lángot tápláló két férfi lassan kétoldalra húzódott, tenyerükön a fény annyira fölerősödött, hogy már az egész barlangot bevilágította. Temar meglepetten látta, hogy senki nem lép be a barlang belsejébe, mintha szándékosan a Livak nevű lányra hagynák a dolgot. A lány elővigyázatosan lépett egyet befelé, majd még egyet, tolvajtalpa hangtalanul csusszant a durva homokon. Szalmazsákok, matracok mellett haladt el, köpenyekből rögtönzött fekhelyek és takarókupacok mellett, ahol a sápatag varázsfény mozdulatlanul fekvő alakokat mutatott. Férfiakat és asszonyokat, pelyhes állú ifjakat és szakállas földműveseket, tekintélyes matrónákat és hamvas arcú fiatal lányokat, gyermekeket, akik önkéntelenül összegömbölyödtek, fölidézvén magukban azt az első, álmoktól nem háborgatott, pihentető alvást édesanyjuk szíve alatt.
Temar lélegzet-visszafojtva figyelte, amint a zöld szemű lány lassan oson előre a mozdulatlan alakok között. Torkát aggodalom és félelem szorongatta.
A legtöbben békésnek látszottak, mintha éppen csak aludnának, más arcokon azonban fájdalmas fintor ült, a félelem árkai vágódtak a szájak szögletébe. Egyikük szeme sarkában könnycsepp csillant, szája félig kinyílt, mintegy végső tiltakozásképpen. Néhányan kötést viseltek, ingjükön réges-régi vér barnásfekete foltjai látszottak. A figyelmes szemlélő első pillantásra észrevehette, hogy nem alvó embereket lát. Arcukon nem lehetett felfedezni a pihentető álom egészséges árnyalatát. Tagjaikat természetellenes merevség bénította görcsbe, bőrükön hideg sápadtság ült, és amint Livak kíváncsian megérintette egy fiatalember arcát, önkéntelenül összerázkódott.
– Olyan hideg, mint egy márványszobor – suttogta, és halk szavai köröskörül visszhangzottak a barlangban, fölfelé szállva a sötétbe burkolózó mennyezet irányában.
– Vajon hol lehet Guinalle? – Parrail tűnődve húzogatta meg Temar ruhaujját, szeme hatalmasra tágult a gyér fényben.
– Nem vagyok benne biztos – ráncolta össze a homlokát Temar. – Neki kellett az utolsónak lennie, hogy le tudja zárni a barlangot a Mesterség segítségével, úgyhogy...
Szavai hirtelen félbeszakadtak, amint körülnézett, és egy magányos szalmazsákot vett észre elkülönülve a szabályos sorokba rendezett többi fekhelytől. Nyomában az írnokkal odarohant, torkát kétségbeesett remény fojtogatta, szeméből hirtelen ömleni kezdtek a könnyek.
– Milyen gyönyörű! – sóhajtotta mellette Parrail, de Temar nem talált szavakat, hogy válaszoljon neki.
Némán nézte Guinalle mozdulatlan alakját. A lány egyszerű, dísztelen, világos inget viselt nyersgyapjú köpenye alatt, dús, gesztenyebarna haja lágy hullámokba fagyott sápadt arca körül, amely olyan távoli és színtelen volt, mint a messzebbik hold. Két kezében, amelyeket szorosan a mellére kulcsolt, egy apró, ezüstfedeles kristályüvegcsét meg egy szorosan összehajtogatott pergamenlapot óvott. Temar közelebb hajolt, hogy megsimogassa hajfürtjeit, amelyek most merevek, élettelenek voltak az ujjai között, noha egykor úgy hullámzottak, mint a szélfútta selyem.
– Ha megvan a lány, akkor igyekezzünk! – Livak félhangos szavainak hallatán mindketten összerezzentek.
A vörös hajú lány zajtalan léptekkel jelent meg a hátuk mögött, majd lekuporodott, és kihúzta a pergamendarabot Guinalle érzéketlen ujjai közül.
– Gyerünk, Parrail, végre egyszer hasznossá teheted magadat! – Livak éppen csak rápillantott Temarra, de tekintetéből csak úgy sütött a rosszallás.
A fiatalember hirtelen ismét úgy érezte, hogy kínzó fejfájás szorongatja a homlokát.
Parrail tétován lapozgatta a könyvét, majd hangtalanul mozgó ajakkal futtatta végig ujját a sorokon.
– Ez lesz az – sóhajtotta, és reszkető kézzel megdörzsölte az ajkát. – Azt hiszem, meg tudom csinálni.
Óvatosan megmozdította a kristályüvegcsét, és szorosan rákulcsolta Guinalle elfehéredett ujjait. Széthajtogatta a pergamenlapot, bizonytalanul betűzgette a kézírást egy ideig, majd megköszörülte a torkát, és olvasni kezdett.
– Ais margan arsteli sestrinet...
Akadozó szavai keresztülvisszhangoztak a hatalmas barlangcsarnokon. Ezzel egyidőben szörnyű gyengeség lett úrrá Temaron, elzuhant, és térden-tenyéren érkezett meg a sziklapadlóra. Arca egészen közel került a lányéhoz. Látta, hogy Guinalle sápadt arca szinte szürkévé halványodik, és egyetlen rettenetes pillanatra azt hitte, a koponya villan ki a bőr alól. Temar lényének legmélyéről valami kétségbeesetten és dühödten ordítozott: egy magányos, elgyötört hang, amelyet a következő pillanatban el is fojtottak a minden irányból reázúduló testetlen aggodalmak. Vér- és égésszag csapott a tüdejébe, ahogy rémülten kapkodott levegő után.
– Ne! – lihegte. – Nem, hagyjátok abba! Megöltök bennünket!
– Egy csipetnyi ritmusérzék sem szorult beléd, te botfülű majom, hogy Trianon rázzon ki a bőrödből?! – Livak átkozódva kiráncigálta a pergamenlapot Parrail kezéből.
– Ais marghan, ar stelhi, sess thrinet torre... – A lány dallamos hangja magasan, tisztán csengett a némaságban, rátalálva az ősi nyelv elfeledett lüktetésére, és Temar néhány reménykedő könnyet pislogott ki a szeme sarkából, amint tudatára ébredt egy másik, sokkalta gyengébb zajnak. A levegő lassan, habozva áramlani kezdett Guinalle tüdejében, lélegzete erőtlenül útjára indult, és az élet első csókja halovány rózsaszínre festette finom vonalú ajkát. Sápadt arca lassanként kiszínesedett, testében fölengedett a természetellenes görcs, ruhájának redői szinte szemmel láthatóan sóhajtottak föl és omlottak el körülötte. Hajfürtjeinek egy-egy fényes szála meg-megrebbent, ahogy visszatérő lélegzete játszott velük.
A lány hirtelen megborzongott, és fölnyitotta a szemét. Kíváncsian, csodálkozó tekintettel figyelte a köréje gyúlt alakokat. Senki sem szólt egyetlen szót sem. Guinalle zavartan ráncolta össze a homlokát. Kezét felemelve megérintette a mellette térdelő Temar arcát, de ahhoz túlságosan sok érzés kavargott benne, hogy beszéljen.
– Valóság vagy? – szólalt meg végül halkan. – Rólad álmodtam egy távoli vidéken, messze a család, a barátok biztonságától. Vajon ez is csak egy újabb álom?
Temar a tenyerébe fogta a lány karcsú kezét, hogy az ujjai közt melengesse.
– Nem álmodsz – suttogta. – Felébredtél, Guinalle! Vahil segítséget küldött, hogy mindannyiunkat megmentsen!
Guinalle hirtelen felült, arcán zavartság tükröződött. Meggondolatlan mozdulatától a kristályüvegcse végiggurult a szoknyáján, és hangos csattanással tört szét a sziklapadlón. A felcsapó, erős illatszer-aroma megköhögtette a lányt.
– Emlékszem, emlékszem! – zihálta. – Az alvás, a barlang...
Tágra nyílt szemmel, ijedt arccal körülnézett, kirántva kezét Temar tenyeréből.
– Guinalle! – Temar hangját könnyek fátyolozták, amint a lány keze után nyúlt. A döbbent pillantás, amelyet viszonzásul kapott, úgy hasított bele, mint a késpenge.
– Ki vagy te? – kérdezte a lány, akinek tekintetébe hirtelen óvatos tartózkodás költözött, és önkéntelenül távolabb húzódott. – Mit akarsz tőlem?
– Én vagyok az, Temar! – A fiatalember teljességgel összezavarodott. Hogy lehet, hogy Guinalle nem ismeri meg?
– D'Alsennin valamiképpen életre kelt az egyik társunk testében – magyarázta Livak haragosan. Most már ő is vigyázott rá, hogy lassan és érthetően beszéljen. Temar felé mindössze egy futó pillantást vetett, de ez az egyetlen pillantás is gyűlöletről és ellenszenvről árulkodott. – Az a kard okozta az egészet, de hogy hogyan, azt magam sem egészen értem. Vissza kell küldened Temart a saját testébe, és könyörögj Arimelinhez, hogy a barátunk sértetlenül megússza!
Guinalle a szemét dörzsölgette, mintha a hosszú varázslat visszképeit igyekezne kidörgölni belőlük. Azután fölemelte arcát, és hosszasan, elgondolkodva tanulmányozta Temart.
– Igen, most már én is látom... A szemei, a mozdulatai, és mintha az egész embert ismerném valahonnan, de az arc, a test olyan idegen. Nem csoda, ha nem ismertem rád, Temar.
– Miről beszélsz? – Most Temaron volt a sor, hogy ösztönösen hátrahőköljön. – Tudom, hogy megváltoztam, de azt mondják, ez a varázslat...
– Nézz rám! – vágott közbe Guinalle. A lány mélyen a szemébe nézett, és Temar csodálkozást látott az arcán. – Nézd meg a kezedet! – folytatta. – Simíts csak végig a hajadon! – Azzal megragadta az ujjait, hogy maga vezesse őket végig a tömött fürtökön.
– Mit csinálsz? – csattant föl Temar. – Hát nem ismersz meg?
– Dehogynem ismerlek meg, Temar D'Alsennin, hiszen senki sem tudhat nálam többet rólad! – Guinalle régi modora mintha lassanként kezdett volna visszatérni. – Engedned kell, hadd térjen vissza ez a férfi a saját testébe, te pedig menj vissza aludni, ameddig föl nem tudunk rendesen ébreszteni! Harcba szálltál a Mesterséggel, és végül leráztad magadról a hatalmát, áttörtél rajta, és a hatalmadba kerítetted egy ártatlan ember tudatát, elrabolva a testét! Ezt nem lett volna szabad megtenned!
Temar nem állhatta tovább a lány pillantását. Lesütötte szemét, és a kezére nézett, azazhogy azokra a megbarnult, cserzett kézműves-ujjakra, amelyek az ő keskeny, arisztokratikus kezét helyettesítették. Házának hatalmát jelképező zafírköves gyűrűje is hiányzott. Torkát félelem szorongatta, és egyben meg is döbbentette a saját gyávasága.
– Nem tudom megtenni – suttogta kiszáradt torokkal. – Képtelen vagyok még egyszer keresztülmenni ezen...
Hirtelen visszataszító élességgel rémlett föl előtte az a fojtogató, gyomorforgató érzés, mintha hosszú órákon, napokon keresztül fuldokolna, és öklendezve, meg-megbicsakló értelemmel figyelné, amint a varázslat lassan elrabolja tőle a tudatát.
– Nem tudom megtenni! – tört ki hirtelen. – Ne is kérjetek ilyesmit tőlem!
– Itt akarsz maradni, mint egy nyomorult tolvaj, ennek az embernek a testében? – Guinalle barna szemének pillantása szokatlanul éles és kemény volt a földöntúli zöld fényben. Hangja elejét vette bármiféle mellébeszélésnek. – Mégis, hová akarsz menni? Az óceán egyik oldalán sem lesz hely annak a förtelemnek, amivé válni készülsz!
Temar megvonaglott az ostorként reá vágó szavak alatt. Szemét könny homályosította el.
– Hogy mondhatsz ilyeneket? – suttogta megbántottan.
Guinalle kissé szédelegve, mégis igen határozottan talpra állt, és feléje nyújtotta a kezét.
– Gyere velem, bárki légy is!
A leány bizonytalan léptekkel megindult előre az alvók néma sora mentén. Az idegenek, akik idáig kísérték Temart, tisztes távolságból követték. A vörös hajú nő veszedelmes arckifejezéssel kotorászott holmi erszényben, a másik kezét azonban az övéről függő tőrön nyugtatta.
Guinalle egy magányos alakhoz lépett, aki egy kis mélyedésben kucorgott. Nagyjából a hátán feküdt, keze a mellére kulcsolódott, ujjai azonban csak az üres levegőt markolták. Temar csodálkozva tekintett le saját magára. Nézte saját sovány, szögletes arcát, vértelen ajkát, vékony, egyenes, fekete haját, amely szinte természetellenesen sötétnek tűnt arcának sápadtsága mellett. Lehunyt, megvakult szeme körül mély árkok húzódtak.
– Itt fektettünk le téged, miután a varázslat elkábított – mormolta Guinalle a távolba révedő szemekkel. – Vahil kivette a kardot a kezedből, azután ő meg Den Fellaemion elbúcsúztak, én pedig lefeküdtem, hogy veletek együtt aludjam. – Végigpillantott a barlang sötétjén, és felsóhajtott. – Annyira, annyira egyedül éreztem magamat.
– De most már itt vagyok – suttogta Temar, és kidörzsölt a szeme sarkából néhány dühös könnycseppet.
– Dehogy vagy itt! – csattant föl elkeseredetten Guinalle. – Hiszen nem vagy több, mint egy ostoba rémálom, amely ezt az embert kínozza! Hát nem látod be, hogy nem élhetsz a testében, mintha mindig is a tiéd lett volna? Hiszen előbb-utóbb mind a ketten bele fogtok őrülni! – A lány elkeseredetten rázta meg a fejét. – Temar, figyelj rám! Bízz bennem! Muszáj visszamenned a Mesterség kötelékeibe, csak akkor térhetsz vissza önmagadba!
– Nem megyek! – kiáltotta Temar. – Nem mehetek! Hogy kérhetsz tőlem ilyesmit? – A düh annyira elhatalmasodott rajta, hogy megragadta a leányt, készen rá, hogy addig rázza, ameddig csak jobb belátásra nem tér.
– A szerelem emlékére kérlek, amelyben hajdan osztoztunk – szólalt meg Guinalle lágy hangon, amint a dühkitörés elcsitult. – Ez nem te vagy, Temar, ugye?
Temar némán bámult a lányra, majd a furcsa, idegen kézre, amelyet ő kulcsolt Guinalle vállára. Saját, jól ismert keze eközben mozdulatlanul, üresen markolta a puszta levegőt a háta mögött. Agya legmélyéről mintha távoli, dühödt ordítást hallott volna, futó visszhangnál alig erősebben: mintha valaki szabadulásért acsarkodott volna, haragosan dörömbölve a koponyája belső oldalán. Érzékei megbicsaklottak, látása, hallása egy pillanatra cserbenhagyta. A pillanat ahogy jött, el is múlt, Temar azonban megtántorodott a súlyától.
– Nem vagyok képes újból szembenézni a sötétséggel – érvelt panaszosan.
– Bízz bennem! – Guinalle a homlokára fektette hűvös tenyerét, érintésétől szelídült kissé a koponyáját szorongató gyilkos fájdalom.

 

 

Kel Ar'Ayen bányásztelepén

Nyárutó 43. napján

Amikor magamhoz tértem, keresztben hevertem egy mozdulatlan testen, amely olyan sápadt és hideg volt, mint a kő. Rémülten hátrahőköltem, de még a mozdulat közben rá kellett jönnöm, hogy olyan gyenge vagyok, mint a frissen született macskakölykök, és a beszéddel is nagyjából annyira boldogultam. Nagyokat nyeltem, és magam köré kulcsoltam a karomat, a fejem szédült, erős hányinger tört rám. A hideg rázott és patakzott rólam a verejték, mintha magas lázam lenne, a fejemben pedig mintha harangoztak volna. Kínlódva megköszörültem kiszáradt torkomat, amelyben még ott égett egy idegen ember félelmének íze.
– Majd én! – Livak mellettem termett, gyengéden a karjába vett, magával húzott, és félig ülő helyzetben nekidöntött a barlang durva falának. Azután már csak arra emlékszem, hogy mellettem térdelt, mindkét kezével megragadta a vállamat, és keményen a szemembe nézett.
– Ryshad! – suttogta.
Némán bólintottam. Livak magához szorított, a vállamba temette arcát, és éreztem, hogy a megkönnyebbülés forró könnyei belecsorognak az ingem nyakába. Magamhoz öleltem, és éreztem, hogy karomba lassanként visszatér az erő. A szédülés elmúlt, és testemen lassacskán felszáradt az izzadság a barlang hűvösében.
– Jól vagy? – Azonnal felismertem Guinalle fölém hajoló arcát, de amíg álmomban mindig világosnak és érthetőnek tűnt a beszéde, most hirtelen rájöttem, hogy nehezen boldogulok lassú, éneklő szavaival.
– Jól, köszönöm – bólintottam, amennyire tudtam, miközben Livak vörös haja félig elfelhőzte az arcomat.
– Emlékszel... – kezdte volna habozva Guinalle, de fölemelt kézzel elhallgattattam.
– Igen – feleltem halkan. – Semmi baj, de nem szeretnék beszélni róla.
Guinalle arcán bűntudat és megkönnyebbülés tükröződött, amint óvatosan elmosolyodott, azután megfordult, és visszaindult Temarhoz. Kihámoztam magamat Livak öleléséből, és sikerült lábra kecmeregnem. Tűnődve néztem a valóságos testét annak az embernek, akivel olyan régóta harcoltam a saját józan eszem birtoklásáért.
Livak utánam jött, bebújt a két karom közé, és átölelte a mellkasomat. Temar hihetetlenül fiatalnak tűnt, én pedig hirtelen megkönnyebbüléssel állapítottam meg, hogy megszabadultam bizonytalanságaitól, nehezen kormányozható érzelmeitől meg a fiatalsággal együtt járó összes további gyötrelemtől, amelyekről azt hittem, hogy egy ideje sikerült szerencsésen magam mögött hagynom őket. Nem mintha forrófejű kalandjai nem hagytak volna hátra bennem is jó néhány megválaszolatlan kérdést, de úgy döntöttem, ezekkel majd alkalomadtán ráérek foglalkozni. Egyelőre éppen elég volt annyit tudnom, hogy végre egyedüli úr vagyok a saját testemben s fejemben.
Guinalle gyengéden Temar viaszsápadt homlokára fel-tette tenyerét, én pedig megborzongtam, ahogy távoli visszhang gyanánt láthatatlan ujjak érintését éreztem a saját homlokomon.
– Jól vagy? – pillantott rám aggodalmasan Livak, és megfordult az ölelésemben.
Ahogy odébblépett, lába megkoccantott valamit a földön. Egy tőr volt az, méghozzá az ő tőre; ahogy felismertem, lehajoltam, hogy fölvegyem.
– Csak óvatosan! – Livak elővigyázatos mozdulattal kivette kezemből a fegyvert, és addig törölgette egy piszkos rongydarabba, amíg el nem tűnt felszínéről az olajos réteg, kivillantván a penge acélját.
– Hát ezzel meg mi volt a szándékod? – bámultam rá meglepetten.
– Úgy vettem észre, őurasága nem túlságosan lelkes a gondolattól, hogy elcserélje a te jó meleg testedet a saját kihűlt porhüvelyére – biccentett Livak a földön heverő fiú felé. – Már éppen azon voltam, hogy megkönnyítem neki a döntést, amikor végül beadta a derekát. Úgy gondoltam, mindjárt nem fog olyan hevesen ugrándozni, ha egy kis tahn szaladgál a vérében... Illetve, a te véredben.
Szorosan magamhoz öleltem a zavarodott arcot vágó leányt.
– Köszönöm a segítő szándékot, de kérlek, ne hibáztasd túlságosan a fiút – hunytam le a szememet, amint tudatom legmélyéről elővillant az a semmihez sem fogható, döbbenetes érzés: bezárva lenni, fogolyként a végtelen sötétségben. – Miután ízelítőt kaphattam belőle, min ment keresztül, nem állíthatom szívből, hogy én magam másképp cselekedtem volna.
Temar szemével látni a világot annyit jelentett, mint emlékeztetőt kapni belőle, miféle erős hatalommal is bírnak az érzelmek az ifjúságra nézve. Újraélhettem a szorongás és heves vérmérséklet azon furcsa keverékét, amely annak idején engem magamat is előbb a thassin karjába lökött, majd Messire szolgálatába állított.
Livak dühösen fújt egyet, és mormogott valamit az orra alatt, ami, fölteszem, nem az én fülemnek való volt.
Shiv meg a többiek óvatosan körénk gyűltek; különösen a zsoldosok látszottak szokatlanul nyugtalannak.
– És most? Mi legyen a következő lépés? – fonta össze oszlopszerű karjait Tavie. Hiányos fogazata úgy festett, mint egy tűzvész áldozatául esett falu. – Azért jöttünk ide, hogy megkeressük ezt a barlangot. Tessék, megvan a barlang, hogyan tovább?
Shivre pillantottam, aki Usarára nézett, az meg Parrailra.
– Nos – köszörülte meg torkát a fiatal tudós –, magammal hoztam a kisebb holmik közül mindent, amiről okunk volt feltételezni, hogy érdemes foglalkozni vele. Talán meg kellene néznünk, kit tudunk még újraéleszteni... – Kérdőn pillantott Guinalle felé, aki szavainak hallatán hátrafordult.
– Hadd lássam! – nyújtotta a kezét, Parrail pedig némi szertartásossággal nyújtotta át neki a ládát. Mindketten a földre térdeltek, hogy kinyissák.
Guinalle tüzetesen szemügyre vette a gyűrűket és egyéb apróságokat, majd tágra nyílt szemmel felénk fordult.
– Mégis, nagyjából meddig alhattunk? – kérdezte.
Bizonytalan pillantást váltottam Shivvel és Usarával, Parrailnak azonban szemmel láthatólag nem voltak ilyen aggályai.
– Nagyjából huszonnégy emberöltőn át – felelte lelkesen. – Legalábbis az eddigi kutatásainkból ez derült ki.
Guinalle arca elsápadt, szeme még jobban elkerekedett.
– Tessék? Hogy lehet az, hogy... Úgy értem... – Az ajkára toluló rengeteg kérdés hirtelen elnémította, meggörnyedt, és a kezébe temette arcát. Parrail hasztalan igyekezetében tétován átkarolta a vállát, de maga is látta, hogy ezzel nem sikerül megnyugtatnia a lányt.
– Azért jöttünk, hogy megkeressünk benneteket, és a segítségeteket kérjük ugyanazon támadók ellen, akik egykor a ti otthonaitokat is elpusztították. – Usara letérdelt Guinalle mellé, és a tenyerébe vette a kezét, a lány könnyekkel fátyolozott szemébe nézve. – Ígérem, idővel választ kapsz minden kérdésedre, egyelőre azonban arra szeretnélek kérni, hogy segíts rajtunk. A ti Mesterségetek régen elveszett a mi népünk számára, és most az elietimmek, akik benneteket is megtámadtak, éppen ezt igyekeznek felhasználni ellenünk. Ugye, bízhatunk benned?
– De hát én... – keresgélte a szavakat Guinalle.
– Hagyjuk most a többi kínzó kérdést, és összpontosítsunk erre az egyre! – Usara hangja higgadt volt és megnyugtató, mégis érezni lehetett a szavai mögött bujkáló feszültséget. – Sürgős szükségünk van a segítségedre, máskülönben még több ártatlan hal meg a behatolók kegyetlen kezétől!
Guinalle szaporán pislogott, és reszkető kézzel letörölte szeme sarkából a könnycseppeket.
– Megteszem, ami tőlem telik – felelte halkan.
– Biztos, hogy helyes az elgondolásunk? – Parrail végignézett a hatalmas barlangcsarnokon, és elbizonytalanodva ráncolta össze a homlokát. – Úgy értem, az elmélet kétségkívül jól hangzott, de nem vagyok meggyőződve róla, hogy a gyakorlati megvalósítás...
– Mi mást tehetnénk, ha egyszer már eljöttünk idáig? – Shiv kihúzott egy pergamenlapot Parrail könyvéből. – És itt van Guinalle... Nem hiszem, hogy a jelen körülmények között magára hagyhatnánk. Nos, ugye, ez az a lista, amelyet az ereklyék feltételezett tulajdonosairól írtál?
Parrail egyik lábáról a másikra állt.
– Az álmok alapján állítottuk össze – magyarázta –, a leggyakoribb képeket véve alapul. Itt van például ez a kulcslánc; az összegyűjtött bizonyítékok szerint alighanem egy középkorú nőé, akinek az arcán eléggé észrevehető himlőhelyek vannak, és...
– Olvasd föl! – nyomta sietve a tudós kezébe a listát Shiv. – Tavie, Buril, gyertek velem, és jól nyissátok ki a szemeteket, láttok-e olyat, akire ráillik a leírás!
A zsoldosok bizonytalan pillantást váltottak egymással, azután mégiscsak követték a varázslót. Usara is csatlakozott hozzájuk, és mind a négyen előregörnyedve, lehajtott fejjel járták végig a sorokat, miközben Parrail fennhangon felolvasta a keresett személyek rövid, lényegretörő és sokszor kevéssé hízelgő leírását.
– Magasságos ég! – Guinalle bűntudatosan elmosolyodott. – Cullam úrnő mindig is jobban szerette, ha tömzsinek vagy megtermettnek nevezik, mint egyszerűen csak kövérnek...
– Szerinted jó ötlet ezt csinálni? – nézett rá Livak leplezetlen kételkedéssel.
A karcsú, sápadt nő szemében az elszántság fénye lobogott.
– Muszáj megtenni – felelte mély meggyőződéssel. – De először is a tanítványaimat kellene magukhoz térítenünk. Szükségem van a támogatásukra, hogy fel tudjuk éleszteni a többieket.
– Meg tudnád mutatni nekünk, kik voltak... Illetve, kik a tanítványaid? – léptem közelebb.
– Egy pillanat. – Guinalle visszafordult Temar mozdulatlan alakjához. – Legelőször is őt kellene visszahoznom a sötétségből. Egyszerűen nem hagyhatom ott tovább...
Letérdelt, és kezébe vette Temar hideg kezét, amely még mindig a kardra kulcsolódott. Olyan erősen szorítottam Livak ujjait, hogy a lány fölszisszent. Újra éreztem azt a testetlen érintést, mintha hideg fuvallat suhanna végig a bőrömön, ám az érzés hamarosan alábbhagyott, és hirtelen nagy-nagy megnyugvás töltött el. Temar kapkodva, szaggatottan lélegezni kezdett.
Amint kinyitotta a szemét, Guinalle magához húzta, Livak és én pedig néma egyetértéssel magukra hagytuk őket.
– Hogy boldogultok?
Kérdésemre Shiv fölpillantott egy gyermek apró alakja mellől, zománcozott ezüstvirágot tartva a kezében, amely egy karkötőről függött alá.
– Elég soknak megtaláltuk a gazdáját, a baj csak az, hogy körülbelül harmadannyi holmink van, mint ahányan itt alszanak – felelte gondterhelten. – Úgy értem, azokkal a tárgyakkal együtt, amelyeket Hadrumalban hagytunk. Nagyon kell vigyáznunk, kiket térítünk magukhoz... Remélem, Guinalle meg tudja mondani, ki kicsoda. Nem szeretnék utólag rájönni, hogy például fölébresztettünk egy gyermeket, akinek az anyja alig több, mint hogyha holt lenne.
A vállam fölött visszapillantottam Guinalle és Temar felé, akik még mindig szorosan kapaszkodtak egymásba, próbálván a lehető legtöbb biztatást meríteni a másikból.
– Guinalle azt mondja, azokkal kell kezdenünk, akik értenek a Mesterséghez – jegyeztem meg.
– Nem tudnád esetleg... – Shiv habozva elhallgatott. – Úgy értem, nem lehet, hogy még...
– Az álmokra még mindig vissza tudok emlékezni, ha ez lenne az, amit kérdezni akarsz – segítettem ki.
Erőltetetten elvigyorodtam, ám amint végigkeresgéltem emlékeimet az álmok után kutatva, azt tapasztaltam, hogy eltűnt az a jeges rémület, amely egészen idáig kísérője volt ezeknek a képeknek. Még mindig vissza tudtam emlékezni rájuk, de most már csak úgy, mint egy történetre, amelyet valaha hallottam, és amely valaki mással esett meg, ha megesett egyáltalán.
Előresétáltam a sorok között, és rámutattam egy hosszú arccsontú, idősebb nőre, akinek élettelenül fehér kezén rég megszáradt vér feketéllett.
– Ez itt Avila – szólaltam meg. – Azt hiszem, egy melltűt választott, amelyen rubinkövek és kis, rózsaszínes gyémántok voltak.
– Egy fibula volt – szólalt meg most mögöttünk Guinalle, aki reszketve dörzsölgette a karját, és lassú léptekkel sétált felénk. – Az alsó oldalán bevésett írással. A jegyese adta neki, Tor Sylarre őméltósága.
– Ilyen aprólékosan emlékszel a dolgokra? – Parrail a lány vállára terítette a saját köpenyét.
Guinalle megköszönte, de az arcán látszott, hogy gondolatai másutt járnak.
– Hát persze, hogy emlékszem – felelte halvány mosollyal. – Hiszen csak tegnap volt...
Hallottam, hogy valaki a hátam mögé lép, és megfordulván Temarral találtam szemközt magamat. Livak mozgolódni kezdett a karomban, én pedig még szorosabban öleltem magamhoz, nehogy meg találjon szólalni.
– Bocsánatot kell kérnem a viselkedésemért – kezdte merev tekintettel. Át tudtam érezni tépelődését a büszkeség és szégyenkezés közt.
Megráztam a fejemet.
– Nem hibáztatlak érte – feleltem határozottan, és megkönnyebbülten jöttem rá, hogy ezt valóban így is gondolom, noha magam is egy kissé elcsodálkoztam rajta. Miután belekóstoltam, milyen érzés bebörtönözve lenni a saját fejemben, úgy éreztem, valóban nem tudok haragudni rá.
– Szeretnélek kártalanítani valahogyan. – Temar csökönyösen összeszorította a fogát. – Tartsd meg a kardot; ez az egyetlen értéktárgyam. – Szemében elveszett tekintet ült, miközben makacsul próbált e kiüresedett szóba kapaszkodni: becsület.
Végleges visszautasításként ráztam meg a fejemet.
– Bocsánatodat kérem, de nem tarthatom meg. – Hangom remegése árulkodott róla, korántsem vagyok még olyan biztonságban, mint hittem.
– Ragaszkodom hozzá! – Temar megpróbálta a kezembe gyömöszölni a kardhüvelyt, így hát kénytelen voltam összefonni a tenyeremet a hátam mögött.
– Soha nem is volt az enyém – ellenkeztem. – Értsd meg, nem akarom megtartani!
Lehetett valami a hangomban, ami végül meggyőzte, mert hirtelen elvörösödött, és egyetlen további szó nélkül fölcsatolta a kardövet. Láttam, hogy körülnéz, és amint észrevette, hogy Guinalle a barlang túlsó falánál áll Parrail társaságában, odasietett hozzá.
– De hiszen azt a kardot Messire adta neked! – suttogta értetlenül Livak, szigorú tekintetével még mindig Temart követve.
– Ő bizony – feleltem komoran –, és nézd csak meg, hová juttatott.
E pillanatban ziháló sírás hasított a barlang gyomrának fojtott csendjébe, és odafordulván észrevettük, hogy Guinalle Avilát tartja a karjai között. Az idősebbik nő reszkető kézzel törölgette a szemét, másik kezében pedig úgy markolta a melltűt, mintha az lenne az egyetlen szilárd dolog az életében.
Shiv őszinte aggodalommal hajolt föléjük, Parrail pedig tétován toporgott néhány lépéssel hátrébb, nem tudván mire vélni a kihívó pillantást Temar szemében. Avila nagy nehezen lábra állt, még mindig erősen reszketve, és félretolva Shiv támogatást kínáló karját, határozott léptekkel egyenesen egy asszonyhoz ment, aki mellett három kisgyerek kuporgott egy köpenybe bugyolálva. Szavait nem hallhattam ekkora távolságból, de növekvő aggodalommal figyeltem, hogy Shiv megrázza a fejét, és előbb az egyik, majd egy másik gyerekre mutat. Azt is láttam, hogy ujjai között megcsillan valami. Parrail közelebb lépett, és keresgélni kezdett a ládában, végül azonban elkeseredetten csóválta meg a fejét ő is. Valamit mondott, és előbb a középen fekvő gyermekre, majd pedig az asszonyra mutatott.
Fülemben dobolni kezdett a vér, amint eszembe jutott az az övcsat, amelynek segítségével Kramisak villantotta föl undok varázslatát Kaeska előtt. Mindeddig nem voltam tisztában valódi jelentőségével – hogyan is lehettem volna –, most azonban bűntudat szállt meg. Ó, bárcsak visszaszereztem volna tőle! Vajon mikor ölelheti magához ez az anya ismét a gyermekeit a kék ég alatt, mikor léphetnek ki néma és fagyos sziklasírjukból? Ismét Avila zokogása törte meg a csendet, míg csak el nem fojtotta a tenyerével. Guinalle elkeseredetten átölelte az idősebbik nő vállát, és most már az ő arcán is könnyek csorogtak le.
– Nem akarom tovább nézni! – dühösen megfordultam, hogy kimeneküljek a barlang homályából.
– Menjünk innen! – egyezett bele Livak is. – Nem ártana, ha értesítenénk a hajón maradottakat arról, mit végeztünk, azonkívül valamiféle élelmet is készenlétben kellene tartanunk, mire mindannyian felébrednek.
– Erre nem is gondoltam – vallottam be.
– Fogadok, Halice gondolt rá helyettünk is – vigyorodott el Livak. Az oszladozó félelem és feszültség nyomán a szeme olyan zöld volt, mint a tavaszi levelek.
Gondolkodás nélkül követtem őt a napvilágra, az élő természetbe, a nyár melegébe. Úgy döntöttem, hogy bőven teljesítettem a kötelességemet Messire, a varázslók meg Kel Ar'Ayen telepesei irányában. A hátramaradt kérdéseket most már valaki másnak kell megválaszolnia, a súlyos döntések és elhatározások is másra várnak, legalábbis egy jó ideig.
Livak meg én visszaballagtunk a hajóhoz, és munkára fogtuk a fedélzeten maradt zsoldosokat. Fát gyűjtöttünk, kisebb vadakat ejtettünk a környező erdőben, és felkészültünk rá, hogy akárhányan is bukkannak elő a barlang sötét szájából, ne kelljen szűkölködniük az ételben. Egy idő múlva azonban magukra hagytuk a katonákat eme feladatokkal, és egy távoli tisztáson alkalmat kerítettem rá, hogy bebizonyítsam Livaknak, immáron osztatlanul birtokolja a figyelmemet.
Másnap reggel arra ébredtem, hogy sokkal jobban kipihentem magamat, mint bármikor az utóbbi néhány évszakban. Livak még összegömbölyödve szuszogott közös takarónkon, én pedig leszaladtam a folyópartra, hogy kimossam az álmot a szememből.
A parton Shivbe ütköztem, aki egy serleg víz fölé hajolt nagy figyelemmel.
– Mi az, beleesett valami? – kérdeztem kajánul.
– Jó reggelt, Ryshad – pillantott föl a varázsló. – Hogy érzed magad egyedül a saját testedben?
Ő maga is kissé döbbent arcot vágott, amint végiggondolta saját szavainak jelentését, én azonban csak nevettem rajta.
– Örömmel üdvözlöm a régi érzést – vigyorogtam. – Jó dolog is, ha az ember fiának nem kell senkivel osztoznia a gondolatain. Egyébként miben mesterkedsz?
– Megpróbálok kapcsolatba lépni a táborunkkal – csóválta meg a fejét a varázsló. – Kalion azonban olyan erős védelmet vont köréje, hogy nem tudok átjutni. Nos, gondolom, ha bajban lennének, már megtaláltak volna bennünket.
Megfontoltan bólintottam.
– Mindent egybevetve hány telepest sikerült fölébresztenetek? – érdeklődtem.
– Csaknem ötszázat, amint azt te is tudhatnád, ha nem siettél volna olyan alaposan kikapcsolódni tegnap este – felelte Shiv cinkos mosollyal. – Nem volt éppen örömünnep, annyit elmondhatok. Először is meg kellett valahogyan magyaráznunk nekik, mi is történt velük, méghozzá úgy, hogy még az egyszerűbb lelkek is megértsék.
A hajó felé pillantottam, amely békésen himbálózott kötelékén az áramlatban.
– Muszáj lesz többször fordulnunk, és még akkor is úgy össze kell majd zsúfolnunk őket, mint a sózott heringeket – állapítottam meg.
– A legtöbben itt maradnak – sóhajtott Shiv. – Egyelőre túlságosan zavarodottak ahhoz, hogy bármi mást tegyenek.
Fölkelt, és a folyóba öntötte serlege tartalmát.
– Néhány zsoldos is velük marad – folytatta –, hogy szükség esetén megvédhessék a barlangot, mi pedig levisszük azokat, akik értenek a Mesterséghez, Planir színe elé, és majd velük együtt döntjük el, hogyan tovább.
– Shivvalan!
A kiáltásra mindketten fölnéztünk. Guinalle sietett felénk.
– Csak nincs valami baj?
– Mi a csudát csináltál az előbb? – kérdezte Guinalle zaklatott arccal, sietségtől kipirulva.
Shiv lepillantott a kezében tartott serlegre.
– Távolbalátó varázslatnak hívják – magyarázta akadozva. – Azt hiszem, ti is ismertek valami ehhez hasonló dolgot. Mintha már hallottam volna róla, de úgy tudom, hogy a miénkkel sokkal távolabbra lehet...
– De hiszen közben olyan nyitott és védtelen az agyad, hogy egy kezdő tanítvány is megölhetne akár egy csettintéssel! – vágott közbe a lány. – Én is nekiláttam a saját varázslatomnak, hogy megbizonyosodjam róla, nincsenek behatolók a közelben, és egyszer csak ott találtalak magam előtt, olyan védtelenül, mint egy újszülött!
Shiv gondterhelt arcot vágott.
– Ezek szerint tehát így keríthették a hatalmukba Viltredet – sóhajtotta.
– Kicsodát? – ráncolta össze a homlokát Guinalle. – Nos, szóval az a legfőbb gondom, hogy jelentős mesterséghasználatot érzékelek a part mentén. A célját nem tudnám megmondani, legalábbis egyelőre nem, de azt hiszem, hogy a behatolók lehetnek azok. Legalábbis annak alapján, amit Parrail mesélt tegnap este.
– Legjobb lenne, ha azonnal visszamennénk a táborba – pattantam föl, szinte már beletörődve, hogy rövidke pihenőm véget ért. – Győződjünk meg róla, hogy elegen maradnak itt a barlang megvédelmezéséhez, rajtuk kívül azonban mindenkire szükségünk van, az összes zsoldosra és mágusra, ha Planirék odalenn bajba kerültek.
Shiv egyetértően bólintott.
– Usara meg én már beszéltünk a dologról tegnap este, és sorra vettük, hogyan férkőzhetnek a közelünkbe az elietimmek, ha hírét veszik, hogy itt vagyunk. Az a másik folyó az egyetlen út, amelyen ésszerűen megközelíthetnek, úgyhogy már kora reggel munkához láttunk, és eltorlaszoltuk.
– Az meg hogyan lehetséges? – kapta föl a fejét Guinalle.
– Usara megbeszélte a dolgot a kövekkel, én meg a vízzel – vigyorgott Shiv. – Tudod, a dolog lényege...
– Majd a hajón elmeséled neki! – vágtam közbe. Kissé összezavarodtam, amikor rájöttem, hogy nincs kardom. – Muszáj minél hamarabb elindulnunk... Nekem meg kell egy új kard.
– Majd én kölcsönadom az egyiket – nyújtott felém Tavie egy megbízható külsejű fegyvert, amely talán egy kissé nehéz volt az én ízlésemhez, és a pengéje is kicsorbult itt-ott, de azért a biztonságérzetemen sokat javított. – Tudom, hogy meg sem közelíti a birodalmi pengék kecsességét, de azért használd egészséggel – tette hozzá.
– A lehető legjobbkor jött – vigyorodtam el, és hálásan átvettem a talán néhány tucat rézpénzt érő fegyvert.
Miután Shiv meg a folyó sodra ezúttal nem egymás ellen dolgoztak, éppen elég gyorsan haladtunk lefelé ahhoz, hogy az újonnan fölélesztett telepesek levegő után kapkodjanak. Észrevettem, hogy Guinalle egész úton elmélyülten beszélget Usarával; nyilván a kétféle mágia csínját-bínját tárgyalták meg, miközben Parrail előzékenyen sertepertélt a sarkukban, Temar pedig gyanakodva figyelte őket egy közeli szögletből. Hamarosan úgy döntöttem, hogy csatlakozom a fiatalemberhez a hátsó fedélzeten, mivel azon kaptam magam, hogy erős együttérzést táplálok iránta, holott én magam sem értettem igazán ennek okát.
– Ha ő nem akar szóba állni veled, azon úgysem változtatsz, bármennyire is szeretnéd te magad a dolgot – jegyeztem meg barátságosan.
– Köszönöm az észrevételt, noha nem látom be, mi közöd volna neked ehhez az egészhez – felelte mereven Temar.
– Tettél róla éppen eleget az elmúlt évszakban, hogy nagyon is sok közöm legyen hozzá – vágtam rá, majd csitítóan emeltem felé a tenyeremet. – Nem, továbbra sem hibáztatlak érte; de ezt már megbeszéltük, ugye? Mindössze arra gondoltam, hogy talán a javadra fordíthatod azokat a hibákat, amelyeket én követtem el a te korodban.
Eltelt egy perc, majd Temar óvatosan rám mosolygott.
– Tudod, egészen fiatal koromban elvesztettem az összes idősebb testvéremet – szólalt meg halkan.
– Tudom – feleltem hasonlóan csendesen. – Én pedig elveszítettem a húgomat. Most aztán nincs, aki fölött atyáskodhatnék.
A hajó csendesen siklott lefelé a halk vizeken, Temar meg én pedig a hajóorrban álltunk és beszélgettünk. Történeteket meséltünk családról és barátokról, és azt kutattuk, hogyan lehetséges, hogy annyi közös vonás van bennünk, hogy még a Mesterség erős marka sem gátolhatta meg, hogy kapcsolatba lépjünk. Azt is sikerült valamelyest megértenem, hogy idősebb fivéreim, Hansey és Ridner miért találtak néha olyan fárasztónak engem meg Mistalt.
Egy idő után Parrail is csatlakozott hozzánk, és lelkes szavakkal fejtegette legújabb feltevéseit az éteri varázslatokkal kapcsolatban; be kell azonban ismernem, hogy vajmi keveset értettem belőlük. Elérkezett és elmúlt a dél, és amint megkerültük a folyó egy kanyarulatát, magas árbocos hajók tárultak a szemünk elé, amelyek a torkolat egy biztonságos öblében horgonyoztak.
– Dastennin fogára! – suttogtam. – Elietimmek!
– Nyilván a többiek is észrevették őket a táborból. – Livak áthajolt a korláton, hogy jobban lássa a hajókat. – Miért nem riasztottak bennünket? Mire várnak?
Tábortüzek lusta füstje emelkedett kanyarogva a tábor falai fölé. Láttam a járkáló őrszemeket, hanyagul a vállra vetett íjakat, de még csak nyoma sem volt annak, hogy észrevették volna a rájuk leselkedő veszedelmet.
– Rejtővarázslat – szólalt meg mellettünk Guinalle. Arca szokatlanul sápadt és feszült volt. – Méghozzá nagyon erős. Valaki azon a hajón a Mesterséget használja, hogy bárki, aki errefelé nézne a táborból, csak azt lássa, amit eddig. Nézzétek csak, a varázslat nyilván elrejti azokat a katonákat is! Ó, úgy látom, embereket tettek partra, hogy váratlanul rajtaüssenek a táboron!
Arrafelé néztem, amerre mutatott, és hamarosan észrevettem, hogy fekete egyenruhás csapatok masíroznak előre óvatosan az aljnövényzet közt, a tábortól nem messze kettéválva, nyilván azzal a szándékkal, hogy bekerítsék a gyanútlan varázslókat.
– Saedrin vájja ki a szemüket! – Shiv feszülten figyelte a tábor távoli falait, ujjai között sápadt zöld fény hunyorgott, amint próbálta elfojtani a máguslángot, nehogy eláruljon bennünket a folyó alsó szakaszán lappangó elietimmeknek. – Nem megy! Képtelen vagyok elérni őket!
– Szél ellen nem lehet köpködni – jegyezte meg keserűen Usara. – Úgysem tudsz átjutni Kalion védelmén! Bármennyire is rosszul jön ez most nekünk, de nem hiába ő a Lángok Ura!
– Nem tudsz tenni ellene valamit? – fordultam Guinalle felé. – Nem tudnád esetleg megtörni azt a rejtővarázslatot, vagy minek nevezted? Nem tudnád megláttatni a népünkkel, hogy mi leselkedik rájuk?
A lány rezzenetlen szempillákkal meredt a távolba, a part ívét és a némán ringatózó hajókat figyelte.
– Nem tudok szembeszállni a varázslattal, amíg meg nem találom, ki idézte elő – felelte halkan. – Még akkor is félő, hogy a Mesterség túlságosan erősnek bizonyul, főleg, ha többen is együttműködnek. Olyasmit kellene csinálnunk, amire nincsenek fölkészülve. Ha sikerülne valahogyan megzavarnunk őket, talán félbe kellene szakítaniuk a varázslatot, és elárulnák magukat. Nyilván arra számítanak, hogy a Mesterség ellen kell harcolniuk. Legalábbis ez derül ki abból a módból, ahogyan szembeszállnak azzal a védővarázslattal, amelyet Parrail barátai igyekeznek fönntartani. Bárki is tartja kézben a dolgokat ott a hajón, mindenképpen nagymestere az illúziónak.
– Akkor talán próbálkozzunk meg valami kevésbé árnyalt megoldással. – Usara mély lélegzetet vett, és okkersárga fénypászmát küldött végig a folyón. A vízfelszín pezsegni, forrni kezdett, iszap és sár fröccsent fel a mederből. – Fogadni mernék, hagy ilyesmire nem számítanak.
– Hadd segítsek! – Shiv fölemelte a kezét, és odalent a mélyben sötétzöld fény kezdett hunyorogni.
A mágia rohamosan terjedt tova az elietimm hajók felé. Amint a közelükbe ért, hatalmas alak emelkedett ki a hullámokból, mennydörgő zajjal fröcskölve szét a sötét vizet. Ha eddig azt gondoltam, hogy a Szigetvilágban látott tengeri kígyó nagy volt, most be kellett ismernem, hogy hitvány féreg ahhoz a gigászi szörnyeteghez képest, amelyet a két varázsló teremtett sárból és iszapból. Bőgve emelkedett ki a folyó vizéből, magasabbra ágaskodott, mint a legmagasabb árboc, majd üvöltve lecsapott a fedélzetre, és egyetlen sújtással kettéhasította a hajót. A következő pillanatban ismét előbukkant a mélyből, oldalára összezúzott deszkadarabok tapadtak, lapos feje keresgélve fordult erre-arra. Vörös torka felnyílt, fölvillantva tűhegyes fogsorát, és hatalmas loccsanásokkal kezdte kihalászni a vízből a kétségbeesetten kapálózó alakokat.
Kötelek pattantak hangos reccsenéssel: a másik két hajó eszeveszett gyorsasággal vágta le magát a horgonyról, hogy elmenekülhessen, a vitorlák csattogva lobogtak. A víziszörny azonban alábukott a habokba, és a következő pillanatban a két hajó mögött bukkant ki, elvágván őket a nyílt víz biztonságától. Süvöltve előrevetődött, és pontosan középütt találta el az egyik hajót, megpörgetvén a tengelye körül, hogy a víz hörögve áradt be a fedélzeti nyílásokon. Hatalmas, pikkelyes farka eközben lecsapott a másik hajóra, hogy arról korlát- és deszkadarabok szakadtak le, s záporoztak a vízbe.
– Úgy nézem, a varázslóink megint adtak egy kis munkát a hajóácsoknak – jegyezte meg Livak valahol mögöttem. Ezzel szinte egyidőben meghallottam a zsoldosok üdvrivalgását is. – Ha figyelemelterelő hadműveletre készültek, hát elég jól sikerült – tette hozzá a lány.
– Adjatok valami fényes tárgyat, gyorsan! – kiáltotta Usara. – Meg egy gyertyát, vagy bármit, amit meg lehet gyújtani!
Ujjainak csettintésével meggyújtott egy lehasadt deszkadarabot, átvette azt a horpadt mellvértet, amelyet az egyik zsoldos nyújtott oda neki, és sietve fölvillantotta benne a mágia szikrázó fényét.
– Otrick, válaszolj, a fene egyen meg!
– Mi történt? Usara, te vagy az? – A mágus zavarodottsága még a gyengülő varázslaton is átérződött.
– Látjátok azokat a hajókat? – kiabálta Usara. – Szólj Kalionnak, hogy hagyja abba a rejtővarázslatot, különben nem tudok rendesen szót érteni veletek!
– De hiszen azok elietimm hajók! Saedrin szerelmére, hogy kerülnek ide?
– Csapatokat tettek partra, hogy hátbatámadjanak benneteket! Készüljetek fel a falak védelmére! – kiáltotta bele Usara a gyengén hunyorgó varázsfénybe.
– Elsősorban azt vegyétek célba, aki fém nyakravalót visel! – ordítottam, miközben a fény lassan kihunyt. – Gondoljátok, hogy meghallotta?
Usara aggodalmas arccal rázta meg a fejét.
– Valami történt Otrickkal! – mondta gondterhelten.
Amint a hajóik körül tomboló káosznak hírét vették, az elietimmek feladták fedezéküket, és nyíltan rohanni kezdtek Den Rannion egykori háza felé. Teli torokból ordított csatakiáltásaikat a vízen keresztül is hallani lehetett.
– Tegyél már partra bennünket, a fene essen beléd! – Livak lábujjhegyre állva igyekezett a többiek feje fölé emelkedni, hogy magára vonja a hajó kapitányának figyelmét.
– Ha hátbatámadjuk őket, megoszthatjuk az erőiket – vélekedett Buril zsoldostársainak gyűrűjében állva.
– Uram, engedd, hogy mi is szembeszállhassunk velük! – sürgette Temart az egyik telepes, míg a többiek egyetértően bólogattak. – Van miért elégtételt vennünk rajtuk!
Villámfény hasított át az égen, elnémítva a hangoskodókat; fekete felhők kerültek elő hirtelen a semmiből, és a mágia fénylándzsái csaptak le a fekete egyenruhás katonákra. Sötét testek repültek a levegőben, ropogva égett az aljnövényzet. Az egyik különítmény megpróbálta eloltani a lángokat, ám ekkor bíborvörös fénykéve csapott ki a földből, és karon ragadta a legközelebb álló fickót, aki hiába igyekezett kiszabadulni a szorításból, egy perccel később már csak egy kupac hamu maradt utána. Ezek után azok ellen fordult, akik a katona segítségére siettek volna, porig égetve útjában mindenkit, akit ért. A rémület és a fájdalom kiáltásai hamarosan elnyomták a harci üvöltés zaját.
– Mit gondolsz, egyáltalán szükségük van még a segítségünkre? – kérdezte társától kételkedő arccal az egyik zsoldos.
– Ott van, ott van! – Guinalle vadul kiabálva mutogatott a távoli part felé, ahol valamiféle őrtorony romjai látszottak. – A mesterséghasználójuk ott van a parton!
– Kapitány, közel tudsz vinni bennünket ahhoz a parthoz? – kiáltottam oda a hajó parancsnokának. – Rajtaütésszerűen kell partraszállnunk, ha nem akarjuk, hogy már az első lépéseknél miszlikbe aprítsanak bennünket!
Shiv odabólintott Usarának, és a hatalmas víziszörny egy szempillantás alatt semmivé foszlott. A torkolat vizében nem maradt más, mint néhány tengerész, akik kétségbeesetten küszködtek a fölébük tornyosuló, csitulóban lévő hullámokkal. Hajónk szélsebesen siklott előre, bámulatos könnyedséggel manőverezett át a part menti zátonyok között, és zökkenés nélkül simult oda egy alámosott partszakaszhoz. A fedélzetről a partra ugráló zsoldosok száraz fűben vethették meg a lábukat, ám ezt a füvet hamarosan a váratlan támadásnak ellenszegülő elietimmek vére festette vörösre.
A kezdeti sikerek után azonban támadásunk meglassult: a zsoldosok közül néhányan összegörnyedtek, térdre estek. Éreztem, hogy körülöttem sűrűvé válik a levegő, mintha vihar fenyegetne. Mágia jelenlétére kezdtem gyanakodni, és a következő pillanatban láttam, hogy Jervice, aki Halice közeli barátja volt, térdre rogy mellettem. Szeme üregként sötétlett az arcában.
– Drianon bocsásson meg nekem! – Livak ajkát csöndes fohász hagyta el, majd dobónyila egyenesen célba talált, és Jervice elterült a földön, mielőtt még elvághatta volna előrelendített kardjával a mellette harcoló zsoldos torkát.
Körülöttünk lángolt a harc. Elszoruló szívvel láttam, hogy néhány telepes, akik olyan sokáig várták szabadulásukat, most egyenesen Saedrin színe elé lép, amint földet érint a lába. Sötét gyűlölet ereszkedett rám, és kivont karddal, vicsorgó fogakkal vetettem magamat az elietimmekre.
– Tror mir'al, es nar'an – hallottam meg Guinafle kántáló varázsszavait valahol a közvetlen közelemben. – Parrail, ismételd utánam, amit mondok, és ne hagyd abba egy pillanatra sem, ha ragaszkodsz a józan eszedhez!
Amint fülemben lassan kibontakozott a különös ritmus, éreztem, hogy a levegő felenged körülöttem. Ugyanezt élhették át a többiek is, mert támadásunk újult erővel nyomult előre.
– Keressétek a parancsnokokat! Azokat, akiknek ezüst vagy arany csillan a nyakán! – üvöltötte mellettem Temar.
Livak dobónyila süvített el a fülem mellett, célba véve az egyik nyakravalóst. Amint a lány felé pillantottam, észrevettem, hogy mozog a szája, mintha énekelne valamit.
– Mit mondasz? – kiáltottam oda neki csodálkozva.
– Akármit... Hát csak úgy... Amit tőle hallok – intett Guinalle felé Livak. – Gondoltam, ártani nem árt.
– Nézzétek! – Guinalle megragadta a ruhaujjamat, másik kezével Parrail karját kapta el. – Odabent van, a toronyban!
Mindannyian a kúszónövénnyel benőtt toronyrom felé néztünk.
– Temar! – kiáltottam, és a torony felé mutogattam. – Tavie, Buril, gyertek velünk!
– Bármit csinálsz is, ne hagyd abba a varázsigét! – Guinalle elengedte Parrail karját, és egy pillanatra láttam, hogy ujjai halványpiros nyomot hagytak a tudós sápadt bőrén. – Mostantól rád vagyunk utalva! Nekem föl kell vennem a harcot azzal a mesterséghasználóval!
Nem törődve a veszéllyel a torony felé rohant, Livak meg én pedig megpróbáltunk két oldalról felzárkózni mögéje. Küszködve verekedtük át magunkat a sűrű növényzeten, és amint a torony bejáratához értünk, Usara villáma, amely valahonnan mögülünk csapott fel, szikraesővé és égett üszökké változtatta a korhadt ajtót. Egy pillanatra visszahőköltünk ettől a váratlan látványtól, majd Temar és én berohantunk az épületbe. Akik elsőként az utunkba kerültek, egy lélegzettel később már halottak voltak; különös módon mintha jól összeszokott párosként harcoltunk volna, és azon kaptam magam, hogy talán már előbb tisztában vagyok vele, milyen manőverbe kezd Temar, minthogy ő maga egyáltalán kitalálta volna. Úgy tűnt, ő is hasonlóképpen érzékeli az én szándékaimat. Oldalt vetődtem, a velem szemben álló elietimm szintén elhajolt, hogy kövesse a mozdulatot, de Temar kardja már ott is volt az oldalában. Következő ellenségünk azt hitte, le tudja hasítani Temar kinyújtott karját, de mire ezt végiggondolta, feje már el is vált a törzsétől erőteljes csapásom nyomán. Visszalendülő jobbommal teljes erővel arcon vágtam azt a nyakravalóst, aki ki akarta használni, hogy Temar oldalt fordult. Az őrség maradéka az utánunk jövők kardja által lelte halálát.
– Föl a lépcsőn! – Guinalle a falhoz lapult, szoknyáját vér foltozta, szemét a feje fölötti rácsokra függesztette. Livak, hasonlóképpen tépetten és véresen, készenlétben állt, hogy megvédje, ha lett volna olyan támadó, aki képes átverekedni magát Buril és Tavie sorfalán, akik megvetették lábukat a küszöbön. A két bikaerős zsoldos karját, mellkasát is vér borította, s nem lehetett igazán megállapítani, a sajátjuk-e vagy ellenségeiké. Sziklaarccal söpörtek félre bárkit, aki fenyegetni merészelt bennünket odakintről.
– Gyerünk! – Temar megindult fölfelé a torony fala mentén tekergőző lépcsősoron, én pedig sietve követtem. Egymás mellé felzárkózva, vállvetve, előreszegezett karddal törtünk előre a keskeny fokokon, ám a támadás másfelől jött, mint számítottunk rá.
Mintha valami láthatatlan akadályba ütköztünk volna, úgy hőköltünk hátra. Fejemben elviselhetetlen fájdalmat éreztem. Levegő után kapkodtam, és hitetlenkedve bámultam a toronyszoba mélyébe.
Ő volt az, a pap Shek Kul birodalmából: Kramisak, az a nyomorult féreg, aki a döntő pillanatban elmenekült, és otthagyott engem, hogy végignézzem Kaeska gyötrelmes halálát. Nyugodt testtartásban ült varázslatának hátborzongató fénykörében, vékony ajkán vértelen mosoly játszott, amint kihívó üdvözlést bólintott felém. Fölemelt kézzel ült, karját és mezítelen mellkasát fekete ábrák borították, amelyek szinte vakítottak bőrének és hajának fehérsége mellett.
– Későbbre vártalak, tormalin hűbéres. Most nagyobb hal akadt a horgomra.
Fenyegetően rábámultam, és odaintettem Temarnak, próbáljuk kicselezni a védelmét a másik oldalról. Hamarosan rájöttünk, hogy meg tudjuk kerülni a varázslót, de el nem érhetjük, és még ha csak a kardunk hegyével is megérintjük az őt körülvevő mágikus fénykört, olyan érzés fog el, mintha tőből ki akarna szakadni a karunk.
Miközben tanácstalanul köröztünk a toronyszobában, kipillantottam a folyó felé, hogy lássam, hogyan alakul a csata. A tábor kőfalai vöröses fényben izzottak, Naldeth és Kalíon varázslata lángralobbantotta a kúszónövényeket, ebből pedig nem az következett, hogy a harc a mi javunkra szándékozott volna fordulni. De hol vannak Otrick villámcsapásai, amelyek az elmúlt évben olyan hatásosan keresztülvágták az elietimmek terveit?
– Védővarázslata van, méghozzá igen erős! – Guinalle a lépcső tetején állt, Livak szorosan mellette.
Livak arca sápadt volt és feszült, én azonban e nélkül is tudtam, mekkora erőfeszítésébe kerül szembenézni az elietimm mágiával, amely annyi kínszenvedést okozott neki már előbb is. Kramisak figyelme mintha meggyengült volna egy pillanatra: a kör elhalványodott, azután ismét felizzott. Guinalle azonban védekezőleg maga elé kapta a kezét, és néhány furcsa mozdulatot tett a levegőben. Bármiben mesterkedett is az elietimm varázsló, egyelőre nem tehetett kárt benne.
– Livak, megbízol bennem? – Guinalle oldalt lépett, de szemét még mindig nem vette le a varázslóról. – Higgy nekem, bármit tesz is, ki tudom védeni. Fogd meg a kezem, ismételd, amit mondok, és hidd el, hogy nem tud elérni bennünket!
Livak szemét hatalmasra tágította a félelem, de minden ellenkezés nélkül belefűzte foltos ujjait Guinalle hófehér kezébe, és nagy figyelemmel ismételte a fiatalabbik nő ajkáról felhangzó ősi szavakat. Guinalle rég elfeledett, emberöltők hosszú során át senki által sem hallott, ódon kiejtése összekeveredett Livak gyermekkori regék ritmusában éneklő hangjával, amelyet az Erdők Népének vérvonala segített el végül az elveszett varázslat szavainak újjáélesztéséhez.
– Ne higgyétek, hogy... – Kramisak dühödten üvöltve ugrott talpra, körülötte elhalványult, majd megszűnt a fénykör. Felragadta a földről a lába mellett fekvő buzogányt, és Guinalle felé vetette magát. Odaugrottam, hogy kivédjem a csapást, és kardom csorba végével megakasztottam a buzogány fejét. A varázsló most ellenem fordult, egy pillanatra rám meredt, dörögve megátkozott saját, ismeretlen nyelvén, majd felém süvöltötte azt a már-már ismerősnek tetsző varázsigét. Arcom elé kaptam a kezemet, de nem éreztem a várt zavarodottságot, nem kezdtek reszketni az idegszálaim.
– Te nyomorult kis szuka! – Kramisak most ismét Guinalle felé vetődött, én azonban olyan erősen rúgtam gyomorba, hogy nekitántorodott a falnak.
– Itt az ideje végre, hogy becsületes harcban is összemérjük az erőnket! – hallottam meg a saját hangomat. – Gyerünk, te gyáva féreg, elintézetlen ügyünk van egymással!
– Azután én jövök! – Temar mögöttem körözött, biztosítva, hogy Kramisak semmiképpen ne érhessen el Guinalle és Livak kettőséhez, még akkor sem, ha az én védelmemen valahogyan átvágná magát.
– Egyszer már elkaptalak, talpnyaló kutya! Bármikor megteszem újra, akkor aztán sírhat utánad a gazdád! – acsarogta a varázsló, és két kézbe fogta buzogányát.
– Ahogy te tévedsz! – vicsorogtam vissza, elszántan félreütögetve gyors csapásait. Végre sikerült annyira félrelöknöm buzogányának vasalt fejét, hogy hosszú vágást ejthettem az alkarján. Saját vérének látványa szemlátomást még jobban feldühítette Kramisakot: úgy támadt nekem, mint a vad vihar, ám minden hevessége ellenére úgy éreztem, könnyedén vissza tudom verni a rohamát. Úgy tűnt, teljességgel képtelen előre kiszámítani a mozdulataimat, és néha az volt az érzésem, mintha még belesétálna inkább a csapásaimba, mintsem hogy kitérjen előlük. Ismét sikerült megvágnom: mély sebet ejtettem a felsőkarján, és a vérveszteség meg a fájdalom tovább gyengítette fegyvert forgató jobbját. Még így is képes volt eltalálni a lábszáramat, ezzel a manőverrel azonban nyitva hagyta védelmét egy nagy erejű oldalsó vágás előtt, melynek nyomán törött bordái fehéren csillantak meg a vérző húsban. Életlen pengéjű, csorba kardom úgy hatolt a testébe, mint fejsze a fába, én pedig előredőltem, hogy minden erőmet beleadhassam csapásaimba.
„Temar ellen harcol” – fedeztem fel hitetlenkedve a következő pillanatban. Kramisak, úgy látszik, nem jött rá, hogy előző csatánkban, ott Shek Kul színe előtt valaki más tudata vezette a kardomat. Temar ellen harcolt, ezért veszített ellenem. „Vajon hogyan felelne Temar erre a szúrásra?” – villant belém a következő gondolat. Nos, nyilván kitérne előle. Így aztán az ellenkező irányba mozdultam, és Kramisak buzogányát kikerülve, csorba kardommal elvágtam a torkát. Vére patakokban ömlött végig a pengémen, hogy még a markolat is csúszóssá vált a tenyeremben. Az elietimm szemébe csodálkozás és hitetlenkedés költözött, majd lassan kihunyt, és a nagy test csattanva eldőlt. Néhányat rángott még, de már éreztem is körülötte a halál gonoszul ismerős szagát. Lehajoltam, és egy vágással lemetszettem derekáról az övet, amelyen antik övcsat ékeskedett.
A zsoldosok meglepett kiáltozását hallottam meg odakintről. Az ablak meglazult kőkeretéhez léptem, hogy kinézzek, mi folyik a parton. Legnagyobb megrökönyödésemre a még talpon lévő elietimmek eldobálták fegyvereiket, és térden állva, kitárt karral könyörögtek kegyelemért. A zsoldosok talán még jobban hajlottak volna kérésük teljesítésére, mint a telepesek; ez utóbbiak ugyanis vadul mészárolták le, akit értek, mielőtt a zsoldosok kiáltásai megálljt parancsolhattak volna nekik.
A tábor falait övező tűz hirtelen kialudt, Shiv pedig egy azúrkékvillanással eltűnt. Az a maroknyi telepes, akiket idáig villámcsapásaival védelmezett, most döbbenten meredt egymásra. A varázsló egy szempillantással később mellettem tűnt fel ziháló mellkassal.
– Vége? – kérdeztem tőle fáradtan.
Temar mellettem állt, Livak és Guinalle pedig még mindig egymás kezét szorongatták a lépcsőfeljáróban.
– Egyelőre legalábbis úgy tűnik. – Shiv hirtelen felélénkült, az ablakhoz lépett, és tüdejéből heves győzelmi kiáltás szakadt ki. Magához ölelt, vállon veregetett, én pedig fenntartások nélkül viszonoztam a mozdulatait. Ahogy elengedtem, Livak már a nyakamban volt, erősen szájon csókolt, és arcomra kente forró könnyeit.

 

 

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Részlet a Den Rannion-ház családi archívumából, Bremilayne-ből

 

Levél Lyaltól, a Den Rannion-báz fejétől Ingaretnek, a Den Perinal-ház urának. A levél vivője Milral Arman, középmagas, vörös hajú, kék szemű férfi; jobb kezén forradás, bal kezén lótolvajlásért kapott billog

Drága Kuzinom!

Abból a szomorú alkalomból írok neked, hogy drága atyám, Vahil, eddigi feje e Háznak, Nyárelő 44. napján Saedrin kegyelméből elköltözött közülünk. Arra szeretnélek kérni, hogy közöld a gyászhírt édesanyáddal, szeretett nagynénémmel, Elsire úrnővel a lehető legkíméletesebb módon, amelyet illőnek tartasz életkorához és egészségi állapotához. Belátásodra bízom, elmondod-e neki, hogy atyám utolsó szavaival a szüleit emlegette, hajdani barátait, meg egy bizonyos régi fogadalmat, amelyet nem teljesített be. Sajnálattal tudatom, hogy ez a bizonyos eskü rengeteg bánatot és gyötrelmet okozott neki, én pedig ígéretet tettem, hogy amennyiben a körülmények lehetővé teszik, megpróbálom felkutatni azt a bizonyos gyarmatot, amelyet, úgy tudom, édesanyád is szüntelenül emleget.
Közöttünk maradjon, de csupán Saedrinhez könyöröghetek, hogy adjon nyugalmat drága atyámnak e dologban, máskülönben nyugtalan szelleme emberöltőkön át fog kóborolni házunk visszhangos termeiben. A helyzetünk korántsem olyan reménytelen, mint sokaké, ennek ellenére Misaen előbb állítja meg röptében a két holdat, mint hogy elegendő emberünk és pénzünk legyen nyomába eredni egy öregember megcsalatkozásának, főként, hogy mindössze félig elfeledett mesékre és hiányos feljegyzésekre támaszkodhatunk. Pillanatnyilag, úgy tűnik, alább hagyott a harc, én pedig tárgyalásban állok több családdal is D'Aleonne uraság támogatására. Szívesen fogadnám a véleményedet ebben az ügyben, csakúgy, mint természetesen bármiféle katonai segítséget, amelyet át tudsz csoportosítani hozzám, amint a ti helyzetetek valamelyest megszilárdul. Ezúton tudatom veled, hogy D'Istrac uraság megkeresett engem, és reményét fejezte ki, hogy eljegyzésre kerülhet sor az ő idősebbik unokaöccse és az én Kindra lányom között. Mondd csak, hogy haladnak a tárgyalásaid D'Evoir úrral?

 

 

Kel Ar'Ayen

Őszelő 22. napja

– Indulásra készen álltok? – Shiv saját holmiját hanyagul vállára vetve közeledett a rakparton.
– Azt hiszem. – Felnéztem a hajdani Den Rannion-palota kapujára, amelyet mostanra megtisztítottak a kúszónövényektől, és a nagyobb hasadékokat szépen helyrehozták.
Nem messze tőlem Halice és Livak álltak mély beszélgetésbe merülten. Halice munkásnadrágot és foltos zekét viselt, míg Livak lába mellett a földön az úticsomagja várakozott. Megtapogattam a zsebemet, hogy megbizonyosodjam róla, ott van az a pergamendarab, amely Halice beszámolóját tartalmazza lábának meggyógyításáról. Ha visszakérem az eskümet, cserében mindennel pontosan el kell számolnom.
– Eléggé meglepődtem, amikor Halice azt mondta, hogy itt marad – jegyezte meg Shiv. – Livak hogyan viseli a dolgot? Úgy tudom, ők ketten hosszú időn keresztül igen közel álltak egymáshoz.
– Akárhogy is, Livak elsősorban azt szeretné, hogy Halice elégedett legyen a sorsával – vontam vállat. – Persze, hiányozni fog neki, elég szomorú is miatta. Az utóbbi napokban tényleg minden követ megmozgatott, hogy megmásítsa Halice elhatározását, de végül belenyugodott, hogy ezt neki magának kell eldöntenie.
– Végül is miért döntött úgy, hogy marad? – kérdezte kíváncsian a varázsló. – Nagy kedvem lett volna megkérdezni, de gyanítom, hogy nekem úgysem árulta volna el.
– Halice azt mondja, beleunt már az értelmetlen csatározásokba odahaza Lescarban: évről évre újabb barátokat veszít el csak azért, hogy végezetül az összes rúnát visszadugják a zsákba és újrakeverjék őket. Még csak azt sem mondhatom, hogy hibáztatom érte; végül is Aiten barátom hasonló okokból döntött úgy, hogy hátat fordít a polgárháború vérzivatarának. Halice most úgy érzi, talált végre egy helyet, ahol hasznát veheti összes szakértelmének, és ahol jó ügy szolgálatába állíthatja őket.
Összeráncolt homlokkal fejeztem be a mondanivalómat, azon tűnődve, vajon találok-e valaha magamnak hasonló jó ügyet; egyben meg is lepődtem kissé, hogy még mindig üres, kongó fájdalmat érzek Aiten nevének említésére.
– Remélem, idén már senki ellen nem kell harcolnia – sóhajtott Shiv. – Még mindig ijesztően sebezhetőek az itteniek, amíg nem sikerül megszerveznünk, hogy erősítést küldjenek nekik.
Megcsóváltam a fejemet, és fölnéztem a kőfalra, ahol apró alakok szorgosan dolgoztak a lőrések és a gyilokjáró kijavításán.
– A zsoldosok többsége itt marad, és a telepesek közül is elég sokat sikerült felébreszteni – tűnődtem. – Azt hiszem, elboldogulnak itt a télen. A hadifoglyokat is munkába állíthatják az építkezéseknél, ők maguk meg vadásznak, hogy legyen elegendő élelem télire.
– Még mindig furcsának tartom, hogy az elietimmek csak úgy megadták magukat – csóválta meg a fejét Shiv. – Honnan tudjuk, hogy nem maradtak közöttük mágiahasználók?
– Guinalle biztos benne – vontam meg a vállamat. – Alaposan átkutatta az agyukat. Parrail valami olyasmit magyarázott, hogy mindez kapcsolatban áll azzal a hatalmi hierarchiával, amely olyan erősen áthatja a kultúrájukat és az egész gondolkodásukat. Ha a vezetőjük meghal, nem tehetnek mást, mint hogy alávetik magukat annak az erőnek, amely legyőzte.
– Mindez persze nem hangzik valami meggyőzően – mormogta Shiv sötét arckifejezéssel.
– Nem tudom – feleltem –, én is rengeteget gondolkodtam rajta. Emlékezz csak vissza arra a szigetre! Nem éppen olyan, mint Lescar, ahol évről évre hevesebben lángolhat föl a harc, mivel egyesek meggazdagszanak rajta, ezért érdekükben áll fenntartani az ellenségeskedést. Ha az elietimmek is úgy hadakoznának egymással, mint a lescariak, néhány év leforgása alatt azon kapnák magukat, hogy egy szem élelem sem maradt a puszta szigetükön.
– Lehet – válaszolta Shiv nem túl sok meggyőződéssel.
– Azok a foglyok nem jelentenek veszedelmet, Shiv. Ráadásul ha holnapután mindegyikük elpusztul valami járványban, a gyarmat akkor is elboldogul nélkülük – érveltem, magamban azonban meg kellett állapítanom, hogy nagyon is osztom a varázsló aggodalmait, és voltaképpen egyáltalán nem bánnám, ha a járvánnyal kapcsolatos jövendölésem véletlenül valóra válna. – Azt hiszem, nyugodtan itt hagyhatjuk őket télire. Az elietimmek ebben az évben már nem lesznek képesek átkelni az óceánon. Ráadásul az expedíciójuk elvesztése talán majd elgondolkodtatja őket, érdemes-e nekivágniuk tavasszal. Valószínűnek tartom, hogy még azt sem tudják, mi lett a sorsa az ittenieknek.
– Sikerült már elfogadható magyarázatot találnia rá valakinek, hogyan lehetséges, hogy ezek a nyavalyások pontos másolatokkal rendelkeztek a régi tormalin térképekről, amelyeket az a bizonyos Den Fellaemion vagy kicsoda készített?
– Nem tudok róla. – Megpróbáltam felhőtlen arckifejezést ölteni. Sajnos, nem sok sikerrel: folyvást az járt az eszemben ugyanis, hogy Planir meghagyta, járjak utána ennek a dolognak Messire érdekében is. – Nem hiszem, hogy különösebb fontossággal bírna az ügy.
– Bárcsak igazad lenne! – A varázsló felsóhajtott. – Azt hiszem, ez az egy előnyünk legalább megvan velük szemben. Ővelük ellentétben mi télen is át tudjuk szelni az óceánt, noha Trimon a megmondhatója, mennyire nem szívesen vágok neki Otrick és Viltred segítsége nélkül.
– Dastennin vezéreljen biztonságban haza bennünket – bólintottam, magam is ellenérzésekkel nézve a bizonytalan utazás elébe, kiszolgáltatva az őszi viharok kénye-kedvének.
– Szóval, mihez kezdesz most? – Shiv kotorászni kezdett a zsebében, és egy szarucsészét nyomott a kezembe. Engedelmesen tartottam, míg ő teletöltötte vízzel, és meg sem lepődtem, amint a víz hamarosan gőzölögni kezdett. – No, mi az, nem árulod el? – sürgetett, miközben muszlindarabba göngyölt gyógyfüveket merített a bugyogó vízbe. – Láttam, hogy Planirral beszélgettél. Miféle mondanivalója volt a számodra?
Visszaadtam Shivnek a teáját.
– Nos, úgy tűnik, az Ősmágus néhány levelet bízott a te régi barátodra, Casuelre – válaszoltam. – Üzeneteket Messire számára, még azelőtt, hogy nekivágtunk volna ennek az utazásnak. Casuel valódi feladata azonban az volt, hogy maradjon Messire közelében, így aztán Planir közvetlenül beszámolhatott a küldetésünk sikeréről.
– És? – pillantott rám Shiv.
– Messire pedig ezek után úgy döntött, hogy hűbéresből familiárisi rangra emel engem – feleltem szárazon.
– De hát ez hatalmas megtiszteltetés, ha jól értem – kockáztatta meg Shiv kételkedő hangon, látván az arckifejezésemet.
– Valóban az lehet, feltéve persze, ha úgy döntök, hogy elvállalom – bólintottam, és Livak felé pillantottam, aki még mindig Halice vállát veregette. – Végül is előttem áll az egész hazafelé vezető út, hogy eldöntsem. Nincs véletlenül még egy csészéd?
Igazság szerint nem szándékoztam senkivel megvitatni ezt a dolgot, mielőtt Livakot beavattam volna.
– És te mit csinálsz, ha hazaértünk? – kérdeztem gyorsan, hogy elejét vegyem a további faggatózásának.
– Úgy érted, miután elvittem Peredet Colba a Napéjegyenlőség ünnepére? – vigyorgott Shiv, miközben visszaadta a teát. Arckifejezése azonban hamar elkomolyodott, miközben a sajátját készítgette. – Planir nyilván befogja majd a legutolsó mágust is, aki a tagjait mozdítani tudja, hogy minél hamarabb kipróbálhasson mindent, amit az éteri mágiáról, bocsánat, a Mesterségről megtudhattunk, azon kívül tűzesővel és árvizekkel fenyegeti meg az egyetemek tudósait meg a templomok papjait, ha ki nem adnak minden értesülést, ami csak a birtokukban lehet. Saedrin a megmondhatója, bizony sokba került nekünk már eddig is ez az újfajta mágia.
– Viltred jóslatai most az egyszer nem váltak valóra – jegyeztem meg sötéten. – No, ennyit arról, hogy mindannyian a legszebb ünneplő ruhánkban parádézunk az uralkodói palotában.
– A jóslatok annál ködösebbek, minél közelibbek – vont vállat Shiv. – Egyvalami azonban nagyon is valóságosnak bizonyult: az elietimm fenyegetés. És az is biztos, hogy ha Viltred ottmaradt volna a házában, az alighanem az életébe került volna.
Nos, lehet, hogy igaza van. Egy ideig haboztam, megkérdezzem-e tőle azt, ami már olyan régóta motoszkált az agyamban.
– Mondd csak, Shiv, mindaz, amit Viltred mutatott nekünk... Azok a jóslatok, a palota felprédálása, meg a másik, a dicsőséges, ünneplő ruhás... Azok valóban jóslatok voltak, vagy csak arra szolgáltak, hogy meggyőzzetek engem, ha nem vagyok elég hű az eskümhöz? Netán végső esetben Livaknak is megmutattátok volna, ha semmiképp sem akar kötélnek állni?
Shiv élesen rám pillantott.
– Szóval ezt gondolod? – sóhajtott. – Nem, Ryshad, azok valódi jövendölések voltak, még ha nem is teljesedtek be. Nos, elismerem, tényleg reménykedtem benne, hogy Livak figyelmét fölkelti a lehetőség, hogy egy nemesi ház urának asztalánál játszhat, de soha nem vetemedtem volna arra, hogy ilyesmit hamisítsak. Meg azt is tudom magamtól is, hogy a végletekig hű maradsz az esküdhöz. Mégis, mit gondolsz rólam, miféle mágus vagyok én?
Szerencsére erre a kényelmetlen kérdésre nem kellett válaszolnom, ugyanis hirtelen sürgölődés támadt a kapunál, és ez elvonta a figyelmünket a társalgástól.
Lassú menet indult meg a kikötő felé: komor arcú zsoldosok öt hordágyat cipeltek, egy hatodikat pedig Planir, Kalion, Usara és Naldeth.
– Otrick még mindig nem tért magához? – kérdeztem óvatosan.
– Nem – csikorgatta a fogát Shiv. – Meg sem moccan, amióta az az elietimm kutya megpróbálta elvenni a józan eszét. – Haragja nyomán fölbugyogott a víz a kezemben tartott csészében.
– És hogy van Kalion keze?
A kövér varázslónak szemlátomást nagy vesződséget okoztak bebugyolált ujjpercei: fájdalmasan fintorgott, miközben néhány matróz átvette tőle terhét, hogy beemeljék a hajó csónakjába. Egy életnyi tanulás sem mentette meg őt attól a sebesüléstől, amelyet az ember saját magának képes okozni egy vigyázatlan ütéssel, még ha olyan töpörödött és vénséges ellenfelet próbál is egyetlen csapással ártalmatlanná tenni, mint Otrick.
– Guinalle megpróbálta nagyjából helyre tenni a dolgokat. – Shiv igyekezett mosolyogni, de az arckifejezése komor maradt. – Ténykedése eredményeképpen úgy tűnik, hogy a Lángok Ura továbbra is untathatja majd a növendékeit véget nem érő fuvolajátékával. Még így sem mondhatom, hogy nagy árat fizetett volna Otrick megmentéséért. Reménykedem benne, hogy feléleszthetjük valahogyan a vén kalózt, hogy sikerülhet valamiképpen magához téríteni...
A hordágy mögött Shannet törékeny alakját láttam meg. Vékony karjával egy dísztelen, szürke urnát ölelt magához.
– Ki viszi meg Mellithának Viltred halálhírét? – kérdeztem, reménykedve benne, hogy az Ősmágus szentel némi tiszteletet Mellitha gyászának.
– Kalion felajánlotta, hogy elviszi neki az urnát, tekintve, hogy Viltrednek nem volt más hozzátartozója.
Shiv hangja szokatlanul fanyarnak tűnt, én azonban úgy éreztem, tudom az okát. Vajon miért adott ilyen remek lehetőséget Kalionnak Planir, hogy látogatást tegyen egy kulcsfontosságú város köztiszteletben álló polgáránál? A Lángok Ura nyilván kicsikar majd néhány meghívást, hogy megismerkedhessen a többi fontos személyiséggel is Relshazban.
– Szerintem Mellitha pontosan tudja, hányadán álljon Kalionnal – kockáztattam meg.
– Remélem is – biccentett a varázsló.
– És mi lesz a többiekkel, akik áldozatul estek? – intettem arrafelé, ahol éppen a Jervice nevezetű zsoldosnő mozdulatlan testét emelték be gondos kezek a csónakba. – Guinalle nem mondott semmit?
Guinalle egyébiránt szintén a rakparton állt, a szél ellen egy gyapjúköpenybe burkolózva, amelyben egy kis gondolkodás után Usara köpönyegét ismertem föl. Éppen utasításokat osztogatott Parrailnak.
– Guinalle azt mondja, elviekben nem kizárt, hogy magukhoz tudjuk téríteni őket. – Shiv igyekezett bizakodó arcot vágni. – Az egész csak azon múlik, meg tudjuk-e találni a helyes megközelítést.
– Dastennin adja, hogy úgy legyen – vágtam rá hevesen.
– Attól tartok, az istenek valamelyikének igencsak csípős humora van – felelte boldogtalan képpel a varázsló. – Miért kellett ennek megtörténnie, miután éppen idejében érkeztünk, hogy megakadályozzuk a támadást?
– Guinalle szerint éppen fordítva volt – lépett mellénk Usara fáradt, szomorú arckifejezéssel. – Azt mondja, meggyőződése, hogy az elietimmek éppen azért indították meg a támadásukat, mert megláttak bennünket közeledni a folyókanyarban.
– Most már mindegy, akárhogy történt is – vont vállat Shiv. – Hát te hogy döntöttél, Usara? Velünk jössz, vagy itt maradsz?
– Planir azt akarja, hogy menjek vissza Hadrumalba – felelte Usara, közben azonban észrevettem, hogy tekintetével Guinalle alakját követi. A lány végigsétált a rakparton, vissza az erődítmény kapuja felé. – Planir most nincs olyan kedvében, hogy tanácsos lenne vitatkozni vele – tette hozzá Usara.
– Hallottam, hogyan végződött Naldeth kísérlete, hogy kibújjon a parancs alól, amely szerint itt kell maradnia – nevettem el magamat fanyarul.
– Nem hiszem, hogy Naldeth is ilyen jól szórakozott Planir válaszán – pillantott rám komoran Usara.
– Chamry viszont elégedettnek tűnik – fűzte hozzá Shiv. – Szerintem elege lett a megtiszteltetésből, hogy ő legyen Shannet utolsó tanítványa.
– Fölteszem, Tonin professzornak nem sikerült elérnie, hogy Guinalle menjen el vele Vanam egyetemére – biccentettem. – Hát te, Usara, meg tudtad győzni valami hasonlóról?
Usarát ezúttal világosan elárulta arcának vörössége.
– Jobb lenne, ha a saját ügyeiddel foglalkoznál, Ryshad – felelte váratlan hevességgel. – Egyébiránt mindenben támogatom Guinalle elhatározásait. Természetesen teljesen igaza van, ha úgy dönt, hogy itt marad. Már csak azért is, hogy szemmel tartsa azokat, akik még mindig abban a barlangban alszanak.
– Ezek szerint tehát amint teheted, visszatérsz ide te magad is – kockáztatta meg Shiv gonosz kis mosollyal.
– Vagy én, vagy Parrail, vagy amelyikünk előbb a nyomára jut a keresett tudásnak – felelte elutasítóan Usara.
– Alig hiszem, hogy lenne komoly vetélytársad. – Shiv biztatóan vállon veregette.
Távolságtartóan szemléltem ezt a színjátékot. Guinalle tanúságot tett annyi taktikai érzékről, hogy ne vegyen tudomást Parrail nyílt csodálatáról, sem Temar férfias erőfeszítéseiről, amelyekkel a féltékenységét igyekezett leplezni. Temar egyébiránt egész idő alatt ott üldögélt nem messze tőlünk, egy felfordított hordón, olyan arccal, mint egy megvert kutya, és szívsajdító pillantásokkal figyelte, amint élete szerelme föl-le járkál a rakparton, mintha meg sem látná őt. Sóhajtva csóváltam meg a fejemet, amint eszembe jutottak saját ifjonti életem keserves csalódásai.
– Bocsássatok meg, valamit el kell intéznem – mondtam, és magára hagytam a két varázslót.
Temar összerezzent, amint óvatosan megveregettem a vállát.
– Döntöttél már? – kérdeztem tőle.
Csodálkozva nézett föl rám.
– Ugyan, mihez kezdhetnék, ha veletek is mennék? – kérdezte keserűen. – Nincs családom, nincs nevem, amelyhez visszatérhetnék. Talán álljak be én is a te D'Olbriot uraságod szolgálatába?
– A hűbéri esküt éppen az ilyen helyzetbe kerülteknek találták ki a Birodalom bukása után, még a Káosz viharos időszakában – feleltem, noha magam is meglepődtem ezen a párhuzamon. Meglehet, éppen Temar kortársai voltak az elsők, akik elismételték az ősi esküszöveget.
– Valóban? – Temar fénytelen szemében mintha hirtelen az érdeklődés szikrája csillant volna.
Bólintottam.
– A hűbérúr biztonságot kínál, cserében a hűbéres felajánlja neki feltétlen hűségét – magyaráztam.
Fülemben csengő visszhangot vertek Messire szavai, emlékezetemben tisztán kirajzolódott magas, távoli alakja, amint az emelvényen állt fölém magasodva. Jómagam a kőpadlón térdeltem, és igyekeztem minden szavára megfelelni a hagyományok éltette esküszöveg szerint, amellyel hűségre köteleztem magamat iránta. Sok év eltelt már azóta a nap óta, amikor ősi szokás szerint kettesben beléptünk az üres fogadóterembe, hogy a kongó falaknak ismételjük el a hűbéri eskü szövegét.

„- Ahogy házam védelmez...
– Úgy a kardom tiéd lesz.
– Ahogy ételem jól tart...
– Úgy a vérem szolgál majd.
– Ahogy kályhám melegít...
– Úgy az erőm megsegít.”

Nos, végül is ez volt a legfőbb lényege a kettőnk közötti kapocsnak. E szavakat kell mérlegre tennem, ha fontolóra veszem Messire hűségét saját fogadalmához az én tetteim ellenében.
Gondolataimból egy kiáltás zökkentett ki, amely a víz felől jött.
– Bárhogy döntesz is, nincs már sok időd, hogy elhatározd magadat – szóltam gyengéden Temarhoz.
– Tessék? Igen, igen, tudom. – A fiatalember mélyet sóhajtott.
– Miről kell neki döntenie? – érkezett meg Livak, és azon nyomban utat talált magának a karjaim közé.
– Arról, hogy menjek vagy maradjak – pillantott rá Temar.
– Dobd ki egy rúnacsonttal – vont vállat Livak. – Ezzel együtt soha egyetlen döntés sem végleges. Azt javaslom, gyere el velünk Zyoutesselába. Ha jól tudom, Messire D'Olbriot meghívott téged! Ha meg nem tetszik a hely, a következő hajóval akár vissza is jöhetsz ide.
– A baj csak az, hogy ez a következő hajó tavasznál előbb semmiképpen sem indul. – Úgy gondoltam, nem árt, ha hozzáteszek egy józanabb véleményt is Livak gondtalanul vidám álláspontjához.
Végignéztem a lányon, aki ezúttal is megszokott foltos nadrágját és zekéjét viselte, a hűvös szélre való tekintettel megtoldva egy hozzájuk semmiképpen sem illő gyapjúsállal.
– Tudom, hogy sokat kérek tőled, édes – kezdtem óvatosan, és kérlelő arcot vágtam –, és nem is kell azonnal válaszolnod, csak annyit szeretnék, hogy fontold meg a dolgot... Szóval, nem volna kedved a változatosság kedvéért szoknyát húzni, amikor bemutatlak az anyámnak?

 

- Vége a második kötetnek -

 

 

Einarinn térképe: