Einarinn harmadik legendája
JULIET E. MCKENNA
Forgandó szerencse

(Tartalom) (Térkép)

 

 

ELSŐ FEJEZET

A Népek dalai
Összegyűjtötte: Dyesse Den Parisot úrnő utazásai során a Tormalin Birodalom földjén, Irgalmas Castan és Furfangos Nemith uralkodásának idején

 

A Den Parisot család a legelső Uralkodók ideje óta lakja a Nim-völgyet. Amint a Tormalin Birodalom bölcsessége folyvást növekedvén egyre újabb és újabb földeket kapcsol a koronához, úgy e Ház tagjai szüntelenül munkálkodnak drága Nevük felvirágoztatásán, és a Den Parisot-birtokok immáron egészen az Öregerdő pereméig érnek. Bizony, keményen próbára tette a drága férjem s köztem feszülő köteléket az az időszak, amikor kötelességei elszólították e távoli vidékekre, így a legközelebbi ilyen alkalommal úgy határoztam, inkább követem őt, akárhová is utazna. Fölkerekedtem hát vele és közelebbi udvartartásával együtt, hogy ezen út során is teljesíthessem gazdasszonyi jeladataimat, ám még így is maradt elegendő időn arra utunk során, hogy tanulmányozzam és följegyezzem azokat a meséket és dalokat, amelyeket a különféle népek között hallottunk. Hiszen a zene, a dal mindig is az asszonyok kedvelt elfoglaltsága volt: énekelnek, hogy álomba ringassák nyűgösködő kisgyermeküket, dallal tanítják számolni, beszélni a nagyobbakat, s összegyűlvén, hogy jobban menjen a munka, egy ütemre dudorásznak a többiekkel. E dalok között, amelyeket a Birodalom szinte egész területéről gyűjtögettem össze, ugyanúgy megtalálhatók mosolyra, mint könnyekre fakasztók, vagy akár olyanok, melyek rejtett bölcsességet hordoznak magukban. Ez az érték és szépség szinte vadvirágként terem a Birodalom széltében-hosszában, csak hogy Tormalinföld ősi Házait gazdagítsa, hiszen a zene olykor több boldogságot képes a szívünkbe csempészni, mint bármely kincs és vagyon.
Összegyűjtött dalaimat egyrészt szórakoztatás céljából tárom a nagyközönség elé, másrészt pedig azért, hogy bebizonyítsam, a Birodalom egésze mennyire egységes és oszthatatlan, noha különféle nyelveken beszélő népeit számtalan mérföld választja el egymástól. Ahogy mi Drianon áldását kérjük gabonaföldjeinkre, úgy a végtelen síkságok népe kancáit és csikóit bízza az ő kegyére. Azt is el kell mondanom, hogy bizony Ostrin nevében láttak engem vendégül a csordahajtók bőrsátraiban, éppen olyan szívesen és nagylelkűen, mintha csak az uralkodói palotában jártam volna. Hiszen az istenek hatalma mit sem törődik a mi határainkkal, akár időben, akár távolságban feszüljenek is, és bizony, ugyanez mondható el a muzsikáról is. Az erdei madarak dalát, amelyek álomba ringatják a háncskosárban alvó csecsemőket, ugyanakkora örömmel hallgatja egy selyempárnán nyugvó hercegfi is. Az északi hegyvidék hősi balladái megdobogtatják az ifjúság szívét a Birodalom minden katonai táborában, ezekből tanulnak bátorságot és kötelességtudatot.
A harmónia a magányos hangnál jobban gyönyörködteti a szívet. A három szálból font kötél nehezebben szakad el az egyszeresnél. Azok a fivérek, akiket közös cél és erőfeszítés köt össze, jobban boldogulnak, mint azok, akiket versengés és gyanakvás választ el egymástól. E szavak igazságát a Birodalom minden falvában, minden erdejében ismerik; ezeket, s még sok hasonlót nyújtok át most csokorba kötve ebben a gyűjteményben.

 

 

Selerima, Ensainzin nyugati része

A Tavaszi Vásár első napjának reggele

Az emberek nagyobbik része sajnálatos módon abba a fajtába tartozik, akit bámulatos gyorsasággal hagy el a józan ész, amint az önhittség és hiúság táptalajra talál és meggyökeredzik benne. Nos persze lehet, hogy ez a felismerésem nem más, mint egy a természet örök törvényei közül, azaz olyasmi, amivel a racionalisták szokták untatni az ember fiát, ha vigyázatlanul módot ad nekik rá. Mindenesetre éppen elég felfújt hólyag szaladgál a városok utcáin ahhoz, hogy – különösen így ünnepek táján – szép megélhetést biztosítsanak nekem meg a rúnacsontjaimnak. Vagy éppenséggel dióhéjaimnak, attól függően, mikor mivel kísértem a szárnyas Szerencsét.
Hátradőltem, és meggyőzően mosolyogtam.
– Jól megnézted, ugye, barátom? Nos, van kedved fogadni egy újabb garasban?
A vaskos fickó nyugtalan tekintete ide-oda ugrált az arcom meg a vállam környékén elidőzve egy-egy pillanatra ingem hanyagul nyitva hagyott hasítékánál, ahol igazán ígéretes dolgokat sejtett. Amint tekintete egy lélegzetvételnyi időre elfordult a morzsákkal borított asztallaptól, ujjaim szemmel követhetetlen sebességgel suhantak máris a kérdéses dióhéj felé, hogy eme körülményes módszerrel ismét biztosítsam magamnak a Szerencse asszonyságának feltétlen támogatását.
– Azt hiszem, most az egyszer meglesz! – bólintott, és a magabiztosság úgy csillant meg a szemében, akár az aranysújtások a kézelőjén.
Még mindig mosolyogtam, és tekintetemmel foglyul ejtettem a pillantását, nem engedvén el egyetlen percre sem, noha hideg légfuvallat borzolta meg a hátamat, még a hajszálaim is fölmeredtek, mint a rémült macska szőre. Valaki nyitva hagyhatott a hátam mögött egy ajtót, és a tavaszi nap csípős levegője hamar kikergette a kocsma kellemes melegét.
A kereskedő végre elhatározta magát, és megfontoltan rábökött a három dióhéj közül a középsőre. Könnyű kézzel megállítottam tömpe ujjait.
– Ismered a mondást: rézpénz kiválasztja, ezüstpénz megmutatja! – mosolyogtam ártatlan bájjal.
– Jól van, kislány, legyen hát! Most az egyszer úgyis megfoglak! – Újabb rézsarast vetett az asztalra, és bátran felfordította a kiválasztott dióhéjat.
Ám az alatt csak az üres asztallapot látta. Míg levegő után kapkodott, magam is megeresztettem egy tágra nyílt szemű, csodálkozó pillantást. Néhány bámészkodó harsányan nevetett, én azonban soha nem teszek ilyesmit: ezt jól megtanultam még azokban a régi napokban, amint erre a göröngyös útra léptem. Egy csalódott marhapásztor egyszer kijött a sodrából, és visszakézből jól képen törölt. Nos, persze nem is csoda, ha elveszítette a humorérzékét, miután rövid úton megszabadítottam nehezen szerzett vagyonkájától.
– Saedrin szerelmére, pedig esküdni mertem volna, hogy ezúttal eltaláltam! – A kereskedő kövér kezével megdörzsölgette verejtékes homlokát, és az asztalon maradt dióhéjak felé nyúlt volna, én azonban ismét megállítottam a kezét. Hallottam, hogy hátam mögött nehéz csizma szöges talpa csikordul a kocsmapadlón, és kimért léptekkel egyre közeledik.
– Tudod a szabályt: ezüstpénzt megmutatja! – Észrevétlenül megemelkedtem a székben, hogy ha szükséges, egy szempillantás alatt el tudjak tűnni.
Ilyenkor, hogy a csalódottság a markába kaparintotta őket, már mindegyik látni akarja; egyszerűen képtelenek megemészteni, hogy tévedtek. A kereskedő megfakult ezüstpénzt dobott az asztalra, én pedig éppen ilyen gyorsan tűntettem el a zsebemben. Miközben sietve fölfordította a dióhéjakat, elővigyázatosan hátrébb léptem, és hagytam, hogy a bámészkodók közelebb nyomuljanak az asztalhoz.
– De hát, Saedrin nevére, hogyan lehetséges, hogy... – nézett föl boldogtalan arccal a pórul járt kereskedő, ám a kíváncsiskodók addigra már eltakartak a szeme elől.
Lendületes léptekkel elsétáltam. Összefogtam az ingem nyakát, és szorosabbra húztam rajta a pertliket, hogy valamivel jól neveltebb külsőt öltsek, majd egy pillanatra megtorpantam a lépcső árnyékában, és észrevétlenül kifordítottam a zekémet. Minden sietség nélkül kisétáltam, és becsuktam magam mögött a hátsó ajtót, közben lelöktem fejemről a hajamat hátrafogó háziszőttes kendőt, és hanyagul begyűrtem a nadrágzsebembe. Hátam mögött egy őr félreismerhetetlen ordítását hallottam: azt tudakolta éppen, ki volt az, aki tiltott szerencsejátékot folytatott itt egy perccel ezelőtt. Azok a hiszékeny igazmondók, akiknek garasai a zsebemben csörömpölnek, nyilván nem haboznak azonnal minél pontosabb személyleírást adni neki. Szokás szerint egy átlagos magasságú és alakú nőről beszélnek majd, akit élénkvörös zekében és a fején vörös-sárga mintás szőtteskendővel láttak, amely alól kikandikálnak egyenes, fekete hajszálai. Nos, az őrség csak szaladjon lihegve ezen a nyomon; igen meglepődnék, ha eljutnának hozzám ilyen személyleírás alapján. Ujjaimmal végiggereblyéztem lágy esésű, sűrű, vörösesbarna hajamat, és kihúztam közüle a fekete lószőr csomókat. Halcarion aprócska kápolnája mellett sétáltam el éppen, és gyors mozdulattal beleejtettem a lószőrt az ajtó mellett égő füstölőedénybe. A füst majd elviszi köszönetemet a Holdbéli Szűznek, amiért szerencsét küldött rám ezen az újabb napon is.
Az ötödik harangütés éppen akkor hangzott föl a gyapjúátvevő csarnok felől, és ahogy megtorpantam, egy sietősen lépkedő házaló egyenest belefutott a hátamba. Dühösen rápillantottam, és gyanakvó kézzel ellenőriztem az erszényemet, de egy második pillantás meggyőzött róla, hogy nem zsebtolvajjal van dolgom.
– Bocsánat, és kellemes ünnepeket – motyogta, és megpróbált a gyalogúton maradni. Az út menti csatornát eltömte már a trágya meg mindenféle egyéb hulladék.
Az ünnep még alig vette kezdetét, de a város lakossága már megkétszereződött, ha nem éppenséggel megháromszorozódott a Napéjegyenlőség alkalmából tartandó vásár miatt. Az ötnapos ünnepségsorozat végére a fogdák megtelnek részegeskedés és kisebb kihágások miatt letartóztatottakkal, akik az utcák föltakarítása árán veszik meg a szabadságukat.
A kövezett utca két oldalán fagerendás, magas házak húzódtak, sok közülük három- vagy négyszintes. A frissen meszelt falak szinte vakítottak a tavaszi napfényben, csak az időtől megfeketedett tölgyfagerendák sötétlettek közöttük. Fejem fölött kicsapódott egy zsalugáter, amint a szorgos háziasszony az ablakpárkányra terítette szellőzni az ágyneműt. Az ajtók sokhelyütt nyitva álltak, odabent az ünnepi takarítás utolsó feladatait végezték. Tízéves vagy talán még annál is régebbi emlékek köröztek a fejemben. Akár otthon is lehettem volna Vanamban, Selerima legközelebbi szomszédvárosában, amely szintén egyike azon nyüzsgő kereskedőhelységeknek, amelyek a különféle uradalmak és kiskirályságok tarka szövetéből összeálló Ensaimint díszítik. Én azonban réges-régen elhagytam már szülővárosomat, és Halcarion kegyére bíztam magamat, hogy a szerencsejáték jövedelmező, ám kissé veszedelmes mesterségét űzzem. Most ismét hálát adtam a sorsnak, hogy nem lett belőlem agyonhajszolt cselédlány, akit már hajnal előtt fölvernek legszebb álmából, hogy eleget sikálhasson és súrolhasson. Lepillantottam ápolt kezemre, és eszembe jutott az az idő, amikor ugyanezek az ujjak vörösek és durvák voltak a víztől meg a téli hidegtől. Hirtelen mozdulattal lehúztam azt a cifra gyűrűt, amelyet rendszerint akkor viseltem, amikor jó benyomást akartam kelteni jövendő áldozataimban. Gondolatban megszidtam magamat a feledékenységemért: az őröknek éppenséggel eszükbe juthat, hogy ilyen csecsebecsék alapján keressenek.
Most egy távolabbi harangtorony kongatása hallatszott. Alig győztem nyomába érni a múló időnek, annyira elvonta figyelmemet a vásár és az ünnep kínálta ezernyi lehetőség. Folyvást emlékeztetnem kellett magamat, ezúttal nem az a legfőbb vágyam, hogy minél magasabb téteket csikarjak ki a játékasztalnál vagy a Fehér Holló játéktáblájánál. Az a játszma, amelybe hovatovább fülig belebonyolódtam, minden másnál súlyosabb tétekkel kecsegtetett: ha nyerek, az egész életem megváltozhat. És már nem is voltam olyan messze az utolsó dobásoktól...
Gyors léptekkel elsétáltam az olcsó ivók mellett, ahol szép haszonra szoktam szert tenni akár egy fél délelőtt alatt, majd befordultam egy szűk mellékutcába, és hamarosan kiértem a széles, napsütötte főutcára. Ott állt előttem a Céhek Tanácstermének magas tornya, amelyen zászlók és lobogók hirdették fennen Selerima gazdagságát és hatalmát a vásárra érkező bámészkodóknak, akik közül sokan akár tíz napon át is utaztak, hogy idejöjjenek. A díszítések azonban nem leplezhették el a bástyafalakat, őrtornyokat és a számszeríjászok keskeny, magas lőréseit. Jó néhány emberöltő eltelhetett már, mióta Selerimának utoljára harcolnia kellett a jogaiért, ám a városatyák még ma is ragaszkodnak hozzá, hogy a fiatalemberek tisztességesen teljesítsék katonai szolgálatukat, és minden céhnek gyakorlótermet kell fenntartania. Többször eszembe jutott már, hogy szerencsét kellene próbálnom a gyakorlótermek környékén. Nos, ez most nem tűnik éppen a legmegfelelőbb pillanatnak; kötve hiszem, hogy valaki otthagyná a vásár forgatagát, hogy tompa nyílvesszőket lövöldözzön szalmával tömött zsákokra.
A Tanácsterem tornyánál balra fordultam, és elindultam fölfelé az emelkedőn. Gyakorlott léptekkel vágtam utat magamnak a bámészkodó tömegben, egészen addig a tehetős légkört sugárzó, kőből épült fogadóig, ahol mostanság megszálltam. Nem tagadom, igen jókat aludtam a lágy pehelytollal tömött párnán, ropogós lepedőn, különösen, hogy a jámbor szobalánynak az első dolga volt reggelenként tüzet gyújtani és meleg vizet hozni a mosdáshoz. Emelkedett kedvemben szinte egy zene ritmusára lépdeltem, amint fölfelé tartottam az előkelő vendégeknek fenntartott szalonba.
– Livak, végre megjöttél! Nem tudtam elképzelni, hová tűntél! – jelenlegi útitársam gyors léptekkel sietett le a lépcsőn. Keskeny arcának savanyú kifejezése sem ronthatta el a kedvemet. – Igazán hagyhattál volna legalább egy üzenetet – dohogott tovább Usara, és intett, hogy hozzanak bort.
Letelepedtünk egy fényezett tetejű asztal mellé.
– De hiszen még alig múlt el dél! – Odabólintottam a felszolgáló fiúnak, aki teletöltötte a serlegemet, majd előzékenyen visszavonult, kiérdemelvén ezzel egy rézgarast tőlem. – Nem vetted észre, milyen zsúfoltak az utcák? Igaz is, azt hiszem, szokatlan dolog neked egy nagyváros ünnep idején... – Színlelt bocsánatkéréssel pislogtam kristályserlegem pereme fölött.
Usara csak egy félmosollyal válaszolt.
– Sikerült megtalálnod a barátaidat? – érdeklődött.
– Még nem – ráztam meg gondtalanul a fejemet. – Hagytam nekik néhány üzenetet a szóba jöhető kocsmákban meg a különlegesebb bordélyházakban. Számításaim szerint valamikor ma vagy holnap kellene megérkezniük.
Usara összevonta a szemöldökét.
– Egy kicsit túl sok itt a feltételezés meg a bizonytalanság. Honnan tudod, hogy egyáltalán Selerimába készülnek?
– Ó, ezt egészen biztosan tudom. Charoleia szólt, hogy idejönnek. Neki egészen biztosan igazat mondanak, és nem lenne rá oka, hogy hazudjon nekem. Barátok vagyunk, ez pedig azt jelenti, hogy megbízunk egymásban.
Belekortyoltam az elsőrangú tormalin borba. Meglehet, Selerima lerázta már magáról azt a dicsőséget, hogy a Régi Birodalom legnyugatibb városa legyen, a kereskedők azonban továbbra is ápolják a kapcsolatokat a keleti területekkel, és ezt nem csak a közös nyelv segíti elő. Ezt a bort az egész civilizált világon keresztülcipelték, hogy elkápráztassák eme fogadó kifinomult ízlésű vendégeit. Meglehet, ezek a palackok közel annyi mérföldet utaztak, mint én.
Usara ujjaival végiggereblyézte gyérülő, vörösesszőke haját.
– Ez eddig mind nagyon szép, de mi van akkor, ha valami váratlan dolog történt velük? Soha nem fogod megtudni, úgyhogy szerintem jobb lenne, ha...
– Nem! – Előredőltem székemben, és egyetlen intéssel elnémítottam további szavait. – Törődj bele, hogy ebben a nyájban az én nyakamba akasztották a kolompot! Ez most az én játszmám, tehát én diktálom a szabályokat. Te csak azért vagy itt, mert a megbízóm szívességet akart tenni a tiédnek.
Usara szája késpengévé keskenyedett, vékony arccsontja mentén a harag pírja kezdett derengeni. Úgy gondoltam, okosabb lesz, ha szép óvatosan visszavonulok.
– Adjunk időt Sorgradnak és Sorgrennek, mondjuk holnap estig, hogy kapcsolatba lépjenek velünk. Ha addig nem kapunk hírt róluk, még mindig meggondolhatjuk, mit tegyünk.
Usara sápadt arcáról szép lassan lehervadt a bosszúság pírja.
– És most mihez kezdünk? – kérdezte.
– Először is eszünk. – Odaintettem a szolgálólánynak, aki türelmesen várakozott a konyha tálalóablaka mellett.
Rengeteg finomságot láttam az ablakon át gondosan tálakra rakva és földíszítve, készen arra, hogy behozzák őket. Asztalunkat hamarosan szinte elborították az előkelőbbnél előkelőbb étkek a lehető legfinomabb minőségű tálalóedényeken. Beleszimatoltam az ínycsiklandó illatfelhőbe. Mindig is vágytam rá, hogy olyan ételeket ehessek, amelyeket gyermekkoromban csak messziről láthattam a hangtalanul elsuhanó inasok kezében. Egy konyhalány frissen sült fehér kenyeret hozott, egy másik meg gyenge bárányhúst, amelyen szinte érezni lehetett a friss fű illatát, fűszeres, tojásos keverékkel töltött galambmellet, spenótból és zsázsából készített salátát, amelyet dió- és szólószemek, zöld rügyek meg kandírozott virágszirmok díszítettek, és a fényes levelek zöld olajtól csillogtak. Usarát szemlátomást sokkal kevésbé indította meg a látvány, mint engem, de meglehet, ő minden délben ilyesmiből lakmározott, nem csak az ünnepnapokon, ahogy mi, egyszerűbb népek képzeljük.
Tűnődve törölte meg a száját egy brokátszalvétában.
– Mivel töltötted a délelőttödet?
– De hiszen már elmeséltem! Üzenetet hagytam a forgalmasabb helyeken.
Őszintén szólva eszem ágában sem volt beavatni Usarát az erszényem feltöltésének módozataiba. Igaz, egy garast sem kellett fizetnem sem a fényűző szállásért, sem az ínycsiklandó lakomákért, de azért csak szükségem volt valamilyen indokra, hogy a kocsmák környékén szimatoljak.
– És te? – kérdeztem vissza.
– Nos, én végiglátogattam a céheket, hogy bebocsátást kérjek a könyvtáraikba és irattáraikba, de nem sokat végeztem. A város fenekestől felfordult a vásár miatt.
Ez a számára teljesen új helyzet nyilván úgy szorongatta, mint egy kényelmetlen csizma, hiszen hozzá volt szokva, hogy azonnal teljesítsék a kívánságait, és feltétel nélkül együttműködjenek vele. A szalvétám mögé rejtettem a mosolyomat.
– Az ünnepség csak öt napig tart – feleltem. – Azután nyilván több szerencsével jársz majd a könyvtárakban. Nagyjából egy évszakba került, mire elvergődtünk idáig, úgyhogy azt hiszem, néhány nap késedelem most már igazán nem számít.
Usara némán bólintott, én azonban jól láttam, hogy meleg, barna szemében elégedetlenség bujkál. Szótlanul láttunk hozzá az evéshez. Magamban megállapítottam, hogy jobb lesz, ha sürgősen intézkedem, mielőtt még a saját szakállára fog neki valaminek. Az ilyen magánakciók esetleg veszélyeztethetik a saját terveimet.
Lenyalogattam az ujjam hegyéről a túrótorta utolsó morzsáit is, és eltoltam magamtól a tányért.
– Mit szólnál hozzá, ha szétnéznénk egy kicsit a vásári forgatagban? – kezdeményeztem.
– Arra célzol, hogy esetleg megtalálhatjuk az állítólagos barátaidat valamelyik népesebb látványosságnál? – pillantott fel gyanakvóan.
Usara soha nem engedett volna meg magának ilyen gúnyos hangot velem szemben, mióta Toremalból elindulván nekivágtunk ennek a hosszadalmas utazásnak. Nos, legfőbb ideje lenne, hogy végre megbarátkozzon velem.
– A Hegyek Népe viszonylag ritkán mutatkozik a nagyvárosokban, úgyhogy azt hiszem, elég könnyen a nyomukra akadhatunk – bólintottam. – Legtöbbször csak a felföld szélső falvait keresik fel, ha kereskedni akarnak. Figyelembe kell vennünk azonban, hogy Sorgrad és Gren jobban szeretnek észrevétlenek maradni. Tudod, a mi szakmánkból aligha élhet meg az ember, ha túlságosan nagy feltűnést kelt maga körül.
Usara úgy döntött, hogy megajándékoz egy barátságosnak szánt, ám kevéssé meggyőző mosollyal.
– Nos, részemről mehetünk – sóhajtotta. – Biztosan érdekesebb lesz, mint itt ülni egész délután. Már éppen eleget célozgattál rá, és voltaképpen igazad is volt: odahaza, Hadrumalban nincs részünk efféle látványosságokban.
Utolsó szavai belevesztek a város több pontjáról egyszerre felhangzó harangzúgásba. Sebtében leszaladtunk a széles főlépcsőn a kocsma bejáratához, és csodálkozva láttuk, hogy az utca zsúfolásig megtelt bámészkodókkal. Pompás ünneplőruhába öltözött városi őrök igyekeztek félretessékelni az útból azokat, akik rossz helyen álltak. Lábujjhegyre emelkedtem, hogy jobban lássak. Előttünk, az utca közepén, éppen akkor cipelték el magasra tartva a céhek jelképeit az adott mesterség legmegbecsültebb képviselői. Sajnos, csakhamar eltakarta előlem a kilátást egy széles vállú, megtermett fickó tollas kalapban.
– Keressünk egy helyet, ahonnan többet látunk! – rángattam meg Usara karját.
Ekkor láttam meg, hogy ő is lábujjhegyen áll. No persze, hiszen alig volt magasabb nálam, és nem lehetett sokkal nehezebb sem. Ügyes és kissé vérszomjas könyökmozdulatokkal sikerült eljutnunk a legközelebbi mellékutca sarkáig, ahol egy régi, tormalin építésű csarnok magas talpkövéről már jobban beláthattuk az ünnepi menetet. Amint fölsegítettem Usarát magam mellé, éppen egy hatalmas olló vonult el előttünk az út közepén. Alighanem ezüstözött fából készülhetett, hogy úgy látsszon, mintha fémből volna, és méltóképpen jelenítse meg a szabók céhének gazdagságát és társadalmi súlyát. Az ollót cipelő mesteremberek megdicsőülve verejtékeztek az elismerés súlya alatt, nyomukban pedig prémes szegélyű ünnepi ruhába bújt fickók integettek és hajlongtak. Végezetül a legfőbb tisztségviselő következett. A céh vezetőjét egyenesen egy párnázott hordszékben cipelte a vállán néhány tanonclegény. Gyanítom, hogy őket nem annyira a tanulmányi előmenetelük, mint inkább magasságuk és izmaik miatt választották ki eme magasztos feladatra. A tömegből éltető kiáltások hangzottak fel; gondolom, néhány környékbeli mesterember igyekezett ily módon kifejezésre juttatni feltétlen hűségét a mesterségét megjelenítő céh iránt.
A takácsok és a kelmefestők következtek a sorban, ám az ő jelvényük már korántsem volt olyan látványos: kanpókra feszített jókora szövetdarabok lengedeztek vitorlaként az erősödő délutáni szellőben. Mögöttük a szűcsök meg a cserzővargák lépdeltek a tömeg izgatott kiáltásaitól kísérve. Nem is csoda, hiszen hatalmas állatfejeket cipeltek: farkasokat vad pillantású ezüstszemmel, hegyes, bíborvörös nyelvvel és vérfoltos fogazattal, medvéket sárga, vicsorító agyarral. Egy sovány figura pedig nyestnek öltözött, és nemcsak ravasz pofát formázó álarca és jól sikerült álruhája, de még a mozgása is igen meggyőzővé tette ezt a szerepet. Ügyesen cikázott a többi felvonuló között, nyomában egy másik fickó a mesterségére utaló hosszú bőrkötényben meg egy hatalmas késsel, amely természetesen csak festett fából készült. Együtt nevettem a többiekkel.
– Nos, elismerem, Hadrumal ünnepségei jóval higgadtabbak ennél – hajolt közel a fülemhez Usara, hogy értsem a szavát a zajban.
– Selerima majdnem olyan fényes látványosságokat tud szervezni, mint Vanam – kiáltottam vissza egyetértően.
Most a vargákon és bőrműveseken volt a sor. A menet eleje már messze járt, híven cipelték mesterségük hatalmas jelvényeit a Nagykapu felé, mielőtt minden céh visszavonult volna zártkörű ünnepségére a saját csarnokába. Az újabb és újabb jelvények láttán csak ámultam, hányféle forrásból merítik megélhetésüket e nyüzsgő város lakói, akárcsak Ensaimin többi kereskedővárosában, amelyek a nagy folyók mellé települtek. E folyók hozzák el számukra az erdők és a hegyek kincseit át- meg átszelve a Nagy Nyugati út végeláthatatlan szalagját, amelyen a legfényűzőbb holmik utaznak nyugat felé, Solura királyságába vagy kelet felé, az erősen lecsökkent területű Tormalin Birodalomba, no meg persze bárkinek a kettő között, akinek akad néhány fölösleges, elkölteni való ezüstpénze. Fuvarosok és nyeregkészítők adtak utat az ötvösöknek meg a rézműveseknek, az ónöntők és kézművesek csoportját a kovácsok követték, akik némi megvetéssel méregették nyápicabb kézművestársaikat. A legerősebbek közülük egy-egy hatalmas kalapácsot cipeltek dagadó izmokkal, mert e szerszám már nem csak fából készült, hanem fénylő fejét bizony acéllemezek is borították.
Egyedül a büszke kovácsok ragadtatták magukat arra, hogy nőket is beengedjenek a soraikba. Ott lépdeltek közöttük a legtehetősebbek feleségei hites uruk karján, gőgös pillantású lányok a legújabb divat szerint varrt ruhákban, és az asszonynép ujján, nyakán, fülében csak úgy csilingelt a rengeteg ékszer. Talán nem volt véletlen, hogy e tarka csoport előtt és mögött ott masíroztak a céh legifjabb, legizmosabb legényei furkósbottal a kezükben, szúrós tekintettel.
Utánuk a fegyverkovácsok következtek, tőrök és kardok pengéje csillámlott a napfényben, és a tanoncok úgy hadonásztak maguk körül frissen kovácsolt remekműveikkel, hogy félő volt, a végén még lecsapják a bámészkodók kezét vagy orrát. Csöndben eltűnődtem rajta, vajon a tehetős feleségek az ünnepségek teljes ideje alatt magukon viselik-e ékszereiket, továbbá, hogy vajon mennyi időmbe telne keríteni valahonnan egy ártatlan szolgálólány-öltözéket.
A szél most ínycsiklandó illatokat kezdett sodorni valahonnan a menet vége felől. Az ezüst- és rézművesek is hátra-hátrafordultak, hogy szemügyre vegyék a mögöttük haladó pékek és serfőzők, hentesek és fűszeresek portékáit. Igen figyelemreméltó látványt nyújtott az a hatalmas húspástétom, amelyet egy tucat férfi cipelt a feje fölé emelve. Kellemes aromája egy időre elnyomta a söröskádak élesztőszagát meg az erős napfényben verejtékező tömeg savanykás kipárolgását.
Egymásba kapaszkodó főtt kolbászok hosszú sora után néhány hatalmas vajaskifli következett, majd a cukrászsütemények, amelyekből már a legközelebb ácsorgók is kaptak. Olcsó cserépbögrékben sört osztogattak, mire a tömeg felbolydult, hisz mindenki közelebb akart jutni, hogy megspórolhassa aznapi ebédje árát. Ahogy a menet vége is elvonult, az utcát ismét megtöltötték a járókelők, közöttük házalók és piteárusok sürgölődtek a jobb üzlet reményében, zsonglőrök és mutatványosok vadászták a bámészkodók egy-két garasát. Mindegyikük igyekezett kivenni a részét az ünneptájt bőkezűbben szórt aprópénzből, amelyet a hosszú tél alatt meg a tavasz elején gyűjtögettek össze a beosztással élő, szorgos városiak. Egy csalafinta igric hencegő éneket költött Selerima gazdagságáról, és jutalma nem is váratott magára sokáig: fényes pénzdarabok repültek fölfelé fordított kalapjába.
Kellemes érzés volt kimaradni ebből a hajszából, tudván, hogy nem kell tülekednem a húsért és kenyérért, hogy elmúltak már azok a napok, amikor a csatornában kotorásztam élelemért, letörölve a szemetet és iszapot a konyhai hulladékról.
– Gyere – rántottam meg Usara ruhaujját, aki még mindig elmélyülten bámult a menet után. – Menjünk ki a vásártérre, nézzük meg, miféle látnivalók kínálkoznak arrafelé!

 

 

Selerima, Ensaimin nyugati része

A Tavaszi Vásár első napjának délutánja

– És most hogyan tovább, Jeirran?
– Végigpróbáltál minden átvevőházat, mindegyik ónműves műhelyét? – Jeirran szilárdan megvetette csizmás lábát a kövezeten, ellenállván a vásári nyüzsgésben ide-oda hullámzó emberáradatnak. – És mi a helyzet az ötvösökkel? Egy ekkora városban muszáj lenni néhánynak!
A három kísérője, két férfi és egy nő, valamivel bizonytalanabbul állt a lábán. Mindannyiuknak világos haja és szeme volt, akárcsak a Hegyek Népe gyermekeinek, és alacsony, izmos testfelépítésük is efféle származásra utalt. Arcvonásaikon azonban ennél közelebbi hasonlóság is tükröződött: nyilvánvalóan közeli rokonok lehettek.
A két fickó tétován összenézett, mielőtt az idősebbik megszólalt volna.
– Ötből három műhely eleve zárva van az ünnepek miatt, és ahol nyitva tartanak, ott sem voltak hajlandóak szóba állni velünk. – A bosszúság hirtelen felülkerekedett vonakodásán. – Mindenütt ferde szemmel néztek ránk! És mindannyian ugyanazt hajtogatták, Jeirran: hogy a fémet a kereskedőktől veszik, akik lejönnek ide a hegyekből!
– De azt csak sikerült megtudnotok, milyen árat fizetnek nekik! Fogadok, legalább ötször annyit, mint amennyit Degran meg a cimborái adnak! – vágott közbe elkeseredetten Jeirran. – Mondd csak, Keisyl, pontosan azt mondtad nekik, amit a szádba rágtam? Hogy finomabb árut kaphatnak ötödannyiért?
– Igen, de erre mindannyian azt felelték, hogy előbb látni szeretnék azt az árut! – vágott vissza az idősebbik testvér. – A nyers érc senkit sem érdekelt. Muszáj lenne kimunkált fémet hoznunk nekik.
– De hiszen a nyersérc is pontosan mutatja az áru minőségét! – dühöngött Jeirran. – Idővel majd kiolvasztjuk az ércet, és valódi ónt hozunk, ehhez azonban pénzre van szükségünk. Biztos vagy benne, hogy pontosan elmagyaráztad nekik?
– Igen, Jeirran, egészen biztosak vagyunk, de ne kérdezgesd már folyton! – fortyant föl a fiatalabbik testvér. Haragja talán nagyrészt annak a vigyázatlan járókelőnek is szólt, aki figyelmetlenül odébb taszította, és most az orra alatt mormogva mentegetőzött. – Hidd el, akik nem nevettek egyenesen az arcunkba, azok is azt mondták, hogy próbálkozzunk a fémművesek céhénél, hátha bevesznek bennünket az üzletbe méltányos jutalék fejében.
– A céhek nagy része szintén zárva tart az ünnepek alatt, úgyhogy azt hiszem, kénytelenek leszünk maradni még egy ideig. – Keisyl felemelte a hangját, hogy a tömeg zsivajgásában is hallható legyen. A lány ijedten lepisszegte, a férfi azonban csak megveregette a karját. – Mitől félsz, Eirys? Lefogadom, hogy mérföldes körzetben senki sincs, aki értené a nyelvünket!
– De hiszen azért vettük a fejünkbe, hogy közvetlenül kereskedünk a síkvidékiekkel, hogy az egész hasznot magunknak tarthassuk meg! – Jeirran meg sem próbálta elrejteni a bosszúságát. – Egynapi járóföldön belül akár három megbízható rokont is találhatunk, aki készséggel beszállna az üzletbe némi haszonért cserében, vagy akár épületfáért, kohószénért. De ha belekeveredsz egy effajta üzletbe, biztos lehetsz benne, hogy soha nem töltöd meg a pénzesládádat, és még csak reményed sincs előnyös házasságra. Robotolhatsz, ameddig Maewelin le nem szikkasztja a húst a csontjaidról!
– Még mindig jobb a felét megkapni a feldolgozott fémnek, mint az egészet a föld mélyében nyugvó ércből, amelyhez nem tudunk hozzáférni! – ellenkezett indulatosan az ifjabbik fivér izmos karját összefonva széles mellkasán.
– Mondd, Teiriol, neked falra hányt borsó az én szavam? – fortyant föl Jeirran. – Ha el tudnánk adni itt a fémet, a kapott pénzből akár beindíthatnánk a saját bányánkat, talán még munkaerőt is bérelhetnénk, mint a síkvidékiek. Akkor aztán magunknak tarthatnánk meg az egész hasznot.
– Én akkor sem szeretem a nyílt utca közepén megbeszélni a családi dolgokat! – szólt most közbe a leány is.
Fivéreinek széles homloka és erős állkapcsa a lány arcán ovális vonásokká szelídült, aranyszínű haja művészi hullámokban omlott a vállára, ajkát azonban kissé közönséges mozdulattal biggyesztette le. Szoknyája szegélyét fölemelte, hogy be ne szennyezze az utca piszka, és igyekezett úgy fordulni, hogy fivérei elválasszák a járókelők nyüzsgésétől.
– Vissza akarok menni a vendégházba! – panaszkodott. – Torkig vagyok már vele, hogy ide-oda lökdössenek, taszigáljanak, és úgy megbámuljanak, mint valami látványosságot. Nem lenne szabad így bánnod velem, Jeirran, elvégre a feleséged vagyok, és ennél azért többet érdemlek! Ez egész egyszerűen tiszteletlenség, és...
– Na jó, legyen, ahogy akarod! – Jeirran összefogta a két tenyerét a háta mögött, ujjpercei egészen kifehéredtek a visszafojtott indulattól – Keisyl, légy szíves, vidd vissza a húgodat a vendégházba!
– Azt akarom, hogy Teiriol is jöjjön! – vágott közbe akaratosan a lány.
– Ahogy kívánod. Akkor tehát Teiriol megy veled, Keisyl meg én pedig majd alkonyatkor csatlakozunk hozzátok. Jaj, Eirys, nehogy most meg sírva fakadj! – Jeirran hangja most már nyíltan árulkodott dühéről.
– Bocsánat. – A virágszirom kék szempár könnyel telt meg, a lány arcának hamvas rózsaszínje indulatos vörösre változott. – Bocsánat, egyszerűen csak nem szeretek itt lenni. Olyan zajos és piszkos, az emberek gorombák és...
– Gyere. – Teiriol biztonságot adóan átkarolta húga reszkető vállát, és a gyalogjáró belső oldalára tessékelte, ahol egyfelől az épületek védelmezték, a másik oldalról ő maga.
Eirys a fejére húzta prémmel szegett köpenyének csuklyáját, és szorosan beleburkolózott. Teiriol a válla fölött dühös pillantást vetett Jeirran felé. Keisyl hosszan nézett utánuk, arckifejezésében aggodalom és megkönnyebbülés keveredett.
– Tényleg nem értem, miért kellett őt is magaddal hoznod! – sóhajtott föl Keisyl, amikor már hallótávolságon kívül értek, és egyik kezét végigfuttatta rövidre nyírt szőke haján. Meglazította útiköpenye nyakát, amely alól gazdagon hímzett vászoning gallérja kandikált elő. Azúrkék szeme csak úgy világított sápadt arcában, melyet fáradtság barázdált. – Szerintem sem helyénvaló dolog, hogy ilyen barbár népek közé hurcolod.
– Eszem ágában sem volt otthon hagyni! – vágta rá Jeirran. – Hiszen anyád a Napforduló óta minden nap ötször is elmondja neki, hogy az első jöttment is jobb gondját viselné a földjének, mint én! Még csak az kellene, hogy módot adjak rá neki, hogy a fülébe sugdosson! Ó, nagyon is jól tudom, milyen asszony Ismenia! Ha rajta múlna, Eirys bizony eltaszítana magától félévnyi házasság után!
Ez a hevesség nem volt éppen hízelgő Jeirran arcvonásaira nézve. Annyira elvörösödött, hogy rövidre nyírt szőke szakállának minden egyes szála külön kiugrott az arcából tovább hangsúlyozva bikanyakát és szögletes állkapcsát, amelyen nem sokat lágyított a telt ajak. Jeirran haja hosszabb volt, mint Keisylé, amit széles, magas homlokából hátrasimítva viselt, hogy a hajtincsek vége szőkén kunkorodott a vállára. Vonásainak szögletessége ellenére is jóképű férfi volt, és úgy is viselkedett, mint aki tisztában van ezzel a ténnyel.
– Nem hiszem, hogy anya a keblére ölelne érte, ha valami ronda síkvidéki betegséggel viszed haza a lányát! – Keisyl dühödt pillantást vetett Jeirran felé, és minthogy valamivel magasabb volt nála, ez igen hatásos harcmodornak bizonyult. Mivel néhány évszaknyival még idősebbnek is mondhatta magát, ez felhatalmazta arra, hogy türelmetlen hangnemet üssön meg vele szemben. Szavai hallatán egy arra haladó suhanc rémülten kapta föl a fejét, és ijedten a mellkasához szorította a kezében hurcolt kerek cipót.
– Egyelőre nincs okod rá, hogy rémeket láss, ráadásul az évnek ebben a korai szakában nem is terjednek a fertőző betegségek. – Jeirran igyekezett békéltető hangnembe váltani. – Végül is nem nagyon érintkezünk idegenekkel, és amint lehet, úgyis visszamegyünk. A hazafelé vezető úton Eirys is megenyhül majd, figyeld csak meg!
– Igen? És mit mutatunk föl az otthoniaknak? – kérdezte Keisyl. – Hiszen egész télen azt mondogattad, ez a vásár az egyetlen esélyünk rá, hogy jó üzletet kössünk! Eddig azonban senki még csak egy pillantást sem volt hajlandó vetni az ércünkre, nemhogy vételről tárgyalt volna!
– Igen, mert az itteniek még ahhoz is ostobák, hogy rájöjjenek, ha kereskedő közbenjárása nélkül vásárolnak, akkor ők maguk is pénzt takarítanak meg! – heveskedett Jeirran. – Holnap én magam próbálkozom meg ezekkel az úgynevezett kovácsmesterekkel! Jobban beszélem a síkságiak nyelvét, mint te, úgyhogy jobb lesz, ha máris kitalálod, mivel fogod szórakoztatni Eiryst. Ma meg keresünk vevőt a prémekre. Ha kell, azon a pénzen fogjuk megvenni a szükséges dolgokat. Nekiállhatunk kifejteni magunk azt a telért, és jövőre már magát a fémet hozhatjuk le, méghozzá olyan kitűnő minőségűt, hogy még ezek a balfácánok sem hagyhatják figyelmen kívül!
Egy ünneplőruhás kislány csodálkozva fordította feléjük szalagokkal ékesített fejét, és tátott szájjal hallgatta az ismeretlen szavakat, az idegen hangzást. Megszeppenve kapaszkodott bele az anyja szoknyájába, ám az asszony elhessegette magától, miközben ő is gyanakvó pillantást vetett a Hegyek Népének fiai felé.
Keisyl rámosolygott a kislányra.
– Nem hiszem, hogy ettől több hasznot remélhetünk, tekintve, hogy a szűcsműhelyek is bezártak az ünnepekre – jegyezte meg.
– A vásárra éppen elég prémkereskedő érkezik – felelte magabiztosan Jeirran. – Beszéltem a vásározókkal, amíg a bejutásra várakoztunk a kapunál.
Keisyl arckifejezése megenyhült.
– Miért nem kötöttél velük üzletet ott helyben?
– Degran emberei, akik a völgyben teleltek, még csak véletlenül sem említették, hogy büntetést kell fizetni a vásár megnyitása előtt eladott árucikkekre! – Jeirran hangjából sértettség érződött ki.
– És mikor nyitják meg a vásárt? – kérdezte volna Keisyl, ám a hangját elnyelte néhány suhanc ordibálása, akik egy kóbor kutyát üldöztek. A ricsajozó fiúk legalacsonyabbika is jó fél fejjel magasabb volt, mint a Hegyek Népének két távolra vetődött sarja, noha még a legmagasabbik sem mondhatott magáénak olyan széles vállat, mint e kettő.
– Mikor nyitják meg a vásárt? – ismételte Keisyl.
– Egy fickó a vendégházban azt mondta, közvetlenül a céhek ünnepségei után – válaszolta Jeirran, és keményen összeharapott állkapoccsal megindult előre a zsúfolt utcán. Bányászatban edződött izmai gyanakvó pillantásokat váltottak ki a körülötte állókból, ő azonban tudomást sem vett róluk. – A vásártér odalent van a folyónál, errefelé.
A két fickó megindult a tömeg sodrásával egyező irányban, és hamarosan a Vízikapu tövében találták magukat, sőt, mire észbe kaptak, már kívül is voltak a városfalon. Jeirran hirtelen jobban kezdte érezni magát, amint a végtelen kék eget láthatta maga fölött, amelyet nem árnyékoltak el a szeme elől a magasra nyúlt épületek. Néhány pillanattal később azonban ismét elkomorodott, és szőke szemöldöke közé függőleges ránc mélyült. A tömeg összetömörödött körülöttük.
– És most merre tovább? – kérdezte suttogva Keisyltől.
A másik férfi dörmögött valamit az orra alatt, és lábujjhegyre állva próbált előrekémlelni, a nagy tülekedésben azonban semmit sem látott. Az izgatott mormolás egyre erősödött, mígnem réztrombiták harsány hangja némította el a tömeg moraját. A víz felőli oldalról, láthatatlan forrásból hang szárnyalt föl: megkezdődött az ünnepi beszéd.
– A Tavaszelő véget ért, adjunk hálát Halcarionnak a vetés és a természet megújulásáért, állataink szaporodásáért! Küszöbön áll a Tavaszutó, kérjük együtt Arimelint, hogy küldjön nekünk jó szerencsét és szép időt! Jusson eszetekbe, hogy az ünnep napjai Raeponin kegyében állanak, ezért tehát mindannyian kereskedjetek becsületesen, vagy viseljétek a következményeket!
Hangos éljenzés tört ki, melynek zajára rémülten rebbent fel egy seregnyi tarka madár a tavaszi áradástól megduzzadt folyó közepében árválkodó, fűzfákkal borított szigetről. Bőrből varrt hatalmas kesztyű emelkedett a tömeg feje fölé, akkora, mint egy gyermek tetőtót talpig, és jobbra-balra integetve táncot járt, mígnem tartópóznáját beleillesztették egy kerek aljzatba a földön. A bámészkodók a vásártérre sereglettek, egyesek rögtön a tarka árukat kínáló bódékhoz siettek, mások inkább a mutatványosok körül verődtek csoportba.
– Akarsz csodát látni, virágszálam? Hol egy bátor jelentkező? Talán te, jó uram? Különös teremtmények láthatók csupán egyetlen rézpénzért, félig emberi, félig állati alakban! – harsogta a kikiáltó egy cifra sátor előtt, amelynek oldalaira erdőket és hegyeket pingált valaki. – Tekintsétek meg a saját szemetekkel a természet és a mágia csodáit! Uram, egy szóra!
– Gyere már, ne bámészkodj! Azért jöttünk, hogy üzletet kössünk, nem azért, hogy a szemfényvesztők erszényét fölhizlaljuk! – Jeirran karon fogta Keisylt, és megpróbált vele együtt utat törni a tömegben. – Egyébként sincs elszórni való pénzünk a síkföldiek bolondságaira. – Azzal szúrós oldalpillantást vetett egy ügyes kezű mutatványosra, aki szemkápráztató színű ruhába öltöztetett bábjait táncoltatta.
– Mégis, van valami elképzelésed róla, merre kellene mennünk? – Keisyl végigpillantott a vásártéren, amelynek porába máris ösvényeket tapostak a tülekedők.
Az ösvények két oldalán bódék és kecskelábú asztalok sorakoztak egymás után, más kereskedők zsúfolásig megrakott kordéról vagy szekérről kínálgatták portékájukat, a szegényebb parasztok pedig vászonlepedőket terítettek a puszta földre, hogy legyen mire rakniuk a hosszú téli estéken fabrikált használati tárgyakat.
– Kezdetnek talán próbáljuk meg ott! – szólt határozott hangon Jeirran, és arrafelé mutatott, ahol az asztalok csak úgy roskadoztak a finom ruhaneműtől, szalagoktól és láncoktól, gomboktól és gyöngyöktől meg egyéb apróságtól, ami a fehérnépnek kell.
A két férfi átvágott a finom öltözetű asszonyságok között, arrafelé, ahol szélesebb, erősebb asztalokon kupacba rakott bőrök és szőrmék sorakoztak. Komor arcú férfiak forgatták, nézegették őket, festés és cserzés csípős szaga érződött, mely a letaposott fű erős illatát is eltompította.
Jeirran elégedetten bólintott oda Keisylnek.
– Ide süss, komám – fordult egy vézna emberkéhez, aki a legközelebbi asztal körül sürgölődött. – Mondd csak, mennyit kérsz ezekért a bőrökért?
– Mit mondasz? – nézett föl az emberke, aki idáig egy másik vásárlóval tárgyalt, és füléhez emelte az egyik tenyerét, amely éppen olyan barna és cserzett volt, akár az árui.
– Mintha az imént azt mondtad volna, hogy jobban beszéled a síksági nyelvet, mint akár én, akár Teiriol! – jegyezte meg Keisyl, aki díszes mintázatú övébe süllyesztette a hüvelykujját, és szúrós tekintettel fordult a kis selerimai fickó felé.
Jeirran még egyszer gondosan elismételte a kérdését. Az emberke arca földerült, és hosszú orrát elégedetten fölszegve forgatta meg a legfölső bőröket, amelyek visszáján krétával írva ott volt az áruk.
– Nézd csak, ez legalább háromszor, de lehet, hogy ötször annyi, mint amennyit Félkezű Degran fizet értük odalenn a völgyben! – súgta oda Keisylnek Jeirran a krétával írt számok felé mutogatva.
Értő kézzel megtapogatta a bőröket és szőrméket, előbb a felsőket, azután azokat, amelyek a halom alján rejtőztek.
– A minőségük sehol sincs a mi árunkhoz képest – állapította meg.
– Mit hablatyoltok itt össze azon a vadember-nyelven? – A sovány kereskedő bosszúsan csípőre tette a kezét. – Na, mi lesz, akartok vásárolni vagy sem?
– Hol veszed a szőrméidet? – kérdezte Jeirran a krétaport veregetve a kezéről.
– Semmi közöd hozzá! – vonta össze a szemöldökét a kereskedő, ám egy gazdag városi polgár elvonta a figyelmét kövér erszényének sokatmondó csörgésével és viccesen alacsony árajánlatával egy vörös és tarka marhabőrre.
– Most aztán láthatod a saját szemeddel, pontosan úgy van, ahogy mondtam! Ha csak egyetlen évi zsákmányt sikerül közvetlenül eladnunk az itteni kereskedőknek, több pénzt kaphatunk érte, mint amennyit Degran háromévi áruért fizet! – Jeirran tovább tolakodott egy másik asztalhoz, amelyen hatalmas kupacokban finom szőrmék hevertek. – Nézd csak meg! Anyád odahaza a kutyátokat sem fekteti ilyenre, és komolyan mondom, szégyellnék efféle hitvány árut idáig cipelni a hegyekből! Itt azonban többe kerül, mint amennyit Degran ad a hermelinprémért!
– Még így sem akkora üzlet, ha azt is beleszámítod, hogy egy fél évszakot kell utaznunk idáig, aztán megint egy felet vissza! – csóválta meg a fejét Keisyl. – Megegyeztünk, hogy segítünk neked télen a csapdáknál, te meg cserében besegítesz a bányászatba nyáron. Mostanra már végeznünk kellett volna a vájatok megtisztításával, ehelyett síkföldiekkel alkudozunk messze az otthonunktól!
Jeirran tudomást sem vett róla.
– Jó árat kaphatunk értük – tűnődött félhangosan –, amelynek egy részén csecsebecséket meg apró ajándékokat veszünk. Eirys úgyis folyton nyaggat, hogy vegyek neki vásárfiát. Megfelelő mennyiségű ajándékkal anyád száját is befoghatjuk. Lefogadom, most éppen megfelelő férjet keres Theilyn számára. A közelgő Napfordulón úgy fogja körbemutogatni, mint ezek az árusok a bőreiket!
– Theilyn egyelőre túlságosan fiatal ahhoz, hogy férjhez menjen, és ez így is lesz még néhány évig! – rázta meg a fejét Keisyl, de kék szemét aggodalom felhőzte.
– Ahhoz már elég idős, hogy eljegyezzék! – ellenkezett Jeirran. – Szerintem anyád igen hamar talál egy alkalmas családot egy rakás fiúgyerekkel, akik mindannyian készek rá, hogy felajánlják a munkaerejüket azon testvérük javára, aki végül elnyeri ezt a pompás díjat. Mire hazaértünk, lehet, hogy már munkába is állnak abban a bizonyos bányában, amelyet te meg Teiriol folyton emlegettek!
– Jogunk van ahhoz a bányához addig a napig, amíg Theilyn férjhez nem megy! – csattant föl Keisyl.
– Akkor a legjobb lesz, ha gondoskodsz róla, hogy anyátok a ti oldalatokra álljon! Elsősorban is pénzre lesz szükséged, méghozzá rengeteg pénzre ahhoz, hogy udvarolni kezdj egy megfelelő lánynak megfelelő saját földbirtokkal, amint Theilyn szeme megakad valakin, akit szívesen a kandallója mellé ültetne. És nem csupán rólad van szó, de Teiriolról is! Soha nem fogjátok rátenni a kezeteket arra a vágatra, ahol a telér a felszínre ér. Apátok még csak-csak elboldogult azzal, hogy ónt kapargált elő a földből, meg fát vágott, hogy megolvassza, mára azonban elfogytak az ilyen kényelmes felszíni fejtések, ezt te is tudod! A föld mélyéből kell előhoznotok a nyersércet, és megfelelő fűtőanyagra is szükségetek van! Háromszor három év is eltelik, mire megfelelő tűzifa nő az erdeitekben, a régihez meg nem nyúlhattok, arról kezeskedem! Az a vén erdő Eirys hozománya, és nekem a gyermekeink jövőjét kell biztosítanom a hasznából! Ami azt illeti, valamivel hálásabb is lehetnél nekem, amiért egyáltalán foglalkozom az ügyeddel! Őszintén szólva kizárólag Eirys vagyonával kellene törődnöm, nem még titeket kettőtöket is terelgetni, hogy el ne kótyavetyéljétek Theilyn részét! Igen, semmi kétség, rendes bányát kell nyitnotok, ehhez pedig állványzatfa szükséges szeneskohókkal, és ez a befektetés rengeteg pénzetekbe fog kerülni! Honnan akarjátok ezt előteremteni, ha én nem egyengetem az utatokat pusztán Eirys kedvéért?
Jeirran, úgy látszik, kifogyott a szóból, csak tekintete villogott.
– Akkor gyerünk, keressünk valakit, aki megveszi a bőröket! – Keisyl ékesszóló mozdulattal fordította ki a tenyerét. – Ideje, hogy tegyél is valamit ahelyett, hogy folyvást a fejemre olvasol olyan tényeket, amelyekkel én magam is tisztában vagyok!
Jeirran kotorászni kezdett a köpenye alatt rejtegetett tarisznyában. Pompásan kikészített szőrméket halászott elő, meg néhány finom bőrt is, és heves mozdulattal elkapta egy előttük sürgölődő kereskedő ruhaujját.
– Figyelj csak, barátom, hogy tetszenek ezek a szőrmék?
– Azért vagyok itt, hogy eladjak, nem azért, hogy vásároljak – hangzott a kereskedő tartózkodó válasza. – Vidd a molyrágta irháidat az árum közeléből!
Jeirran méltatlankodástól vörös arccal gyömöszölte vissza a szőrméket a tarisznyájába.
– A te bajod, idióta! – morogta a foga között, és megindult előre a lökdösődő tömegben a következő szőrmekereskedő asztala felé.
A keskeny arcú, agyafúrt tekintetű fickó kisimította a homlokából hosszú, ősz haját.
– Keresel valakit, barátom? – mérte végig Jeirrant egy gyors pillantással, miközben egyik kezével a köténye zsebében kotorászott, a másikkal meg néhány hosszú, finom szőrszálat porolt le a zekéje elejéről.
– Akarsz gyönyörű szőrméket venni? – lóbált meg előtte Jeirran egy selymes, fehér gereznát. – Jobb minőségű, mint bármelyik áru ezen az asztalon!
– Hegyi róka, ugye? – A fickó átvette Jeirran kezéből a prémet, körülvizslatta, majd fölfordította, hogy lássa, megfelelően van-e kikészítve. – Mennyit kérsz érte? – kérdezte, és szeme a tömeget fürkészte.
– Tíz márkát, és ha kell, van még belőle bőven! – Jeirran győzedelmes arccal bólintott Keisyl felé.
– A céh árfolyama öt márka, de csak a legfinomabb áruért – vetette oda a kereskedő, majd hirtelen megfordult, és fölkapott egy élénkvörös mókusbőrt az asztalról. – Ezt vedd meg, drága úrnőm, tökéletes gallér lesz belőle egy gyönyörű ruhára! Kellemes ünnepeket! – Azzal megindult egy éles tekintetű, kék ruhás hölgy felé, akinek nyomában a szolgálólánya máris kisebb-nagyobb csomagoktól roskadozott.
– Ti meg nem árt, ha tudjátok, hegyi emberek – szólt vissza a válla fölött –, hogy nem kötök üzletet, csak a céhem átvevőcsarnokában! Talán bolondnak néztek? – Azzal már ment is tovább a dolgára. – Már itt is vagyok, jó uram, csak mondd meg, mit keresel!
A tolongó vásárlók hamarosan mind távolabb taszigálták őket a kereskedő asztalától, de a nyílt visszautasítás szégyene még akkor is ott égett az arcukon. Keisyl zavart képet vágott, Jeirran azonban akaratosan fölszegte az állát, és tenyere között kisimogatta az összekuszált prémet.
– Gyere, próbáljuk meg arrafelé! – dörmögte, és céltudatosan megindult előre.

 

 

Selerima, Ensaimin nyugati része

A Tavaszi Vásár első napjának délutánja

– Azt hiszem, mindent láttam, amit akartam, hacsak nem mondasz valamit, ami érdekelne – fordultam Usarához, aki szégyenlősen elmosolyodott.
– Eljöttünk egy fickó mellett, aki azt állította, hogy egy eleven baziliszkusz van a sátrában... – jegyezte meg óvatosan.
– Na jó, menjünk – egyeztem bele. – Kíváncsi vagyok, mennyire ügyesen próbál rászedni bennünket.
Egy kisebb csoport hirtelen elsodort a tömegben, és a következő pillanatban egy keskeny átjáróban találtam magamat két bódésor között. Megpróbáltam visszavergődni az ösvényre, ám egy terjedelmes test eltorlaszolta az utamat.
– Nocsak, szépségem! – kacsintott rám a fickó. – Kellemes ünnepeket!
– Kellemes ünnepeket! – bólintottam vissza udvariasan, és megpróbáltam félrekotródni az útjából.
– Az ünnepségre jöttél, ugye? – mosolygott rám szélesen, és felém nyújtotta egyik tömpe ujjú kezét. – Fogadok, az Erdők Népéből való vagy ezzel a rozsdavörös hajaddal meg a fűzöld szemeddel!
Óvatosan hátrébb léptem a sátrak közé, amelyeknek rosszul kifeszített vászonfalai lengedeztek a szélben.
– Utazó vagyok, és éppen csak erre jártam – feleltem elővigyázatosan. – Engedj utamra, jóember.
Illedelmesen összefontam karomat a mellkasomon, és észrevétlenül meglazítottam a zekém kézelőjét, hogy ha szükséges, elő tudjam rántani az alsókaromra erősített tőrt.
– Mit szólnál hozzá, ha kettesben ünnepelnénk? – nyalta meg húsos ajkát a fickó, és a vágy úgy csillogott mélyen ülő szemében, mint borotválatlan arcán az izzadság. – Mutasd meg, miféle örömöket tudtok ti, erdei lányok okozni a férfiembernek, és ha jó leszel, cserébe kapsz tőlem egy szép szalagcsokrot, vagy amit akarsz!
– Köszönöm az ajánlatot, de a barátaimmal vagyok itt – biccentettem, és megpróbáltam sajnálkozó arcot vágni.
A következő percben ehhez már nem is kellett túlságosan erőlködnöm, észrevettem ugyanis, hogy néhány vihogó inas teljesen elállja előlem a meneküléshez vezető utat. Vagy berúgtak, vagy a körhintára ültek fel, mindenesetre az egyikük szánalmasan öklendezett, a többi meg igyekezett támogatni.
– Mondd csak, nem volna kedved... – szólalt meg most ismét a dagadt fickó, ám bármiféle csábító ajánlatot akart is tenni, hangját hirtelen elnyomta a háta mögött felcsapó éljenzés és meglepett kiáltások sora.
Ekkor már én is láttam, hogy ragyogó, sárga lángnyelvek villognak valahol a fickó mögött, megtermett alakja sötéten rajzolódott ki előttük. Önjelölt lovagom csodálkozva megfordult, én pedig egy pillanat alatt eltűntem két sátor között. Sietős bocsánatkéréssel átugrottam egy apró kacatokkal telepakolt lepedőt, és a lendület talán tovább is vitt volna, ha bele nem ütközöm azon kíváncsiskodók hátába, akik mindannyian a hirtelen támadt lángokat akarták látni.
A kör közepén Usara állt, és míg két kézzel szórta a szikrákat, cingár arcán szokatlan pajkosság tükröződött. A lángnyelvek fehérből lassan sárgává színeződtek, majd narancsszínűvé, lángvörössé, végül sötétbíborrá, azután újra világosodni kezdtek, és egyre magasabbra csaptak fel. Usara magabiztosan táncoltatta a szikrázó lángnyalábokat, meghajlította, majd ismét kiegyenesítette őket. A tömeg előbb csak pislogott a csodálkozástól, azután heves éljenzésben tört ki.
Hirtelen ötlettől hajtva fölkaptam a földről egy repedt agyagedényt, amelyet valamelyik fazekas lökhetett félre, és keresztülnyomakodtam a tömegen.
– Kellemes ünnepeket mindenkinek! – kiáltottam, és előrenyújtottam a fazekat.
Az elragadtatott közönség zörögve kotorászni kezdett az erszényekben és zsebekben, így a fazékba záporozni kezdtek a pénzdarabok. Sokan ugyan csak azoktól a félbe, negyedbe vágott érméktől igyekeztek megszabadulni, amelyeket a visszajáró összeg fejében kaptak az árusoktól, ám akadtak szép számmal egész garasok is, még ha a többség csak rézpénz volt is.
– Az Erdők Népéből vagytok? – kérdezte egy komor, szürke ruhába öltözött, ám ennek ellenére kedves arcú kereskedő, aki rögtön egy ezüstpénzt csúsztatott kinyújtott kezembe, és nem tudta levenni szemét Usara rögtönzött látványosságáról.
– Úgy van – bólintottam, és vetettem egy pillantást Usara szőkésvörös, noha már kissé gyérülő hajára. – Ketten jöttünk a bátyámmal.
Nos, voltaképpen ez a könnyen eladható, az Erdei Néphez való hasonlóság volt az egyik oka annak, hogy a varázsló velem jöhetett. Elmosolyodtam, és igyekeztem elhúzni szavaimat azon keleti városok kiejtése szerint, ahol a telet töltöttem. Ez a furcsa beszédmód nyilván elég idegenül hangzik errefelé ahhoz, hogy nyomatékot adjon iménti állításomnak.
– Azért vagyunk itt, hogy elkápráztassunk benneteket a csodáinkkal – tettem hozzá.
– Vajon hogyan csinálja? – sóhajtotta egy testes asszonyság egyik kezét ruhája széles kivágásán pihentetve. Szeme éppen úgy tágra nyílt, mint a szoknyája szélébe kapaszkodó gyermeké.
Mélyen meghajoltam feléje.
– Az erdők ősi csodái érkeztek meg hozzátok, hogy fénybe borítsák az ünnepeteket!
Természetesen szó sem volt ilyesmiről, de hát az ittenieknek ezt nem kell feltétlenül megtudniuk.
Ebben a pillanatban az őrség sisakjainak táncoló tollait láttam meg a tömeg feje fölött, és hirtelen mozdulattal átröpítettem egy negyedbe vágott réz pénzdarabot Usara ragyogóan lobogó fénykarikáján.
– Elég lesz! – súgtam oda neki.
A varázsló egy fénylő lobbanással magasra szökkentette a lángokat, majd tapsolt egyet, és a szikraeső kihunyt. Egy utolsó, hatalmas fénysugár még megkönnyeztette a nézőközönséget, akik buzgón dörzsölgették a szemüket. Még szerencse, hogy elővigyázatosan az ellenkező irányba fordultam.
Megragadtam Usara ruhaujját, és vonszolni kezdtem át a víz felőli oldalra, mielőtt a bámészkodók észbe kaphattak volna, vagy valakinek eszébe jutott volna megkérdezni, merrefelé tűntünk el.
– Úgy láttam, remekül szórakozol. – A markomba ürítettem a fazekat, és villámgyorsan átszámoltam a bevételt, közben azonban fél szemmel azt figyeltem, nem mutat-e valaki túlságosan nagy érdeklődést irántunk.
– Tényleg nem volt rossz mulatság – bólintott elégedetten Usara. – Egyébként elárulnád, mi a csudát matatsz a pénzem körül?
A meglepetéstől tágra nyílt szemmel pillantottam föl.
– A fele természetesen az enyém – jelentetten ki.
– Na jó, megkaphatod az egytizedét – biccentett a varázsló. – Még így is jól jársz, tekintve, hogy nekem kellett megdolgoznom érte!
– Még mit nem! – húztam föl az orromat színlelt sértettséggel. – Hiszen, ha nem vagyok ott, nemcsak hogy nem jut eszedbe pénzt szedni a mutatványodért, de ráadásul még neked kellett volna szép összeget leszurkolni az őrségnek, amint rajtakapnak!
Usara úgy tett, mintha komolyan fontolóra venné a dolgot.
– Egyötöde a tiéd – nyilatkoztatta ki végül. – De csak azért, mert adakozó kedvemben vagyok.
Ráöltöttem a nyelvemet, és leszámoltam a tenyerébe a fénylő rézgarasokat. Néhányukon ezüstminta csillant, Selerima vagy Vanam városi címere, másokon a helyi uraságok elnagyolt arcképe, vagy valamely kibogozhatatlan kereskedelmi jelkép.
– Eddig azt hittem, hogy csak hercegekkel, varázslókkal meg tudósokkal állsz szóba – jegyeztem meg némi elismeréssel. – Ahhoz képest, hogy ezidáig a jog napsütötte oldalán sétálgattál, egész jól feltalálod magadat a hozzám hasonlók között!
Erszényembe csúsztattam a nekem járó részt, amely még így is egészen szép összeg volt. Főként a tormalin veretű garasokat tartottam meg magamnak, elvégre nekem több szükségem volt tisztességes váltópénzre, mint holmi mágusnak. Ensaimin elkorcsosult váltópénzeit sajnálatos módon akár a szemétre is dobhatom, ha öt mérfölddel arrébb megyek attól a várostól, ahol verték őket. Usara biztosan nem bánja majd, ha itt helyben kell elköltenie a részét.
– Hálásan köszönöm, szép hölgyem! – Usara mókázva földig hajolt előttem. – Mondjuk inkább, hogy meglepően gyorsan tanulok.
Ezen aztán én is kénytelen voltam elnevetni magamat.
– Örömmel látom, hogy több is van a két füled közt, mint használhatatlan tudás meg a könyvtárak pora – mosolyogtam. – A helyieket legalábbis sikeresen elbűvölted.
– A tűz nem igazán az én elemem, de elég közel áll a földhöz, így egészen jól elboldogulok vele. Tulajdonképpen értek valamicskét a vízhez is, de azt javaslom, ha levegőről van szó, inkább ne fogadj rám. Szégyellem is magamat miatta tanonckorom óta.
Usara a karját nyújtotta nekem, és óvatosan átvágtunk a folyóparton, kikerülgetve az uszályokból és teherhajókból kipakolt ládákat és zsákokat, amelyek között kereskedők és csomaghordók futkostak gondterhelt arccal.
– Tudom, hogy kissé megkérdőjelezhető, amit csináltam – tűnődött tovább Usara –, de hát miért ne járna a varázslóknak is egy kis szórakozás, ha nem ártanak vele senkinek?
Meglepetten pillantottam rá, azután megértettem, mire gondol.
– No persze, Hadrumalban nyilván nem néznék jó szemmel a dolgot – bólintottam. – Már észrevettem, hogy az ottaniaknak fogalmuk sincs róla, hogyan kell élni.
– Igaz is, tulajdonképpen merre járunk? – Usara megtorpant és körülnézett. – Hogyan tovább?
– Arra megyünk. – A Céhek Tanácstermének tornyára mutattam, amely kimagaslott a falakat védő őrtornyok közül.
Egy nyitva álló, keskeny oldalkapun át visszajutottunk a városfalak közé, majd végigsétáltunk az ünnep idején zárva tartó boltok között. Tulajdonosaik nyilván másfélszeres áron adják el portékájukat valamelyik piactéri árusasztalon.
– A Tanácsterem tornyát a város szinte bármelyik részéből láthatod – magyaráztam a varázslónak. – Ha elkeverednél, csak indulj el toronyiránt, és ha már ott vagy a tövében, fordulj el a Nagykapu felé. El sem tévesztheted. Nézd csak! Ócska zsákokat teregettek le a kövezetre, hogy a szekerek könnyebben gördüljenek a macskaköveken. Ha meg végképp nem tudod, hol vagy, keresd meg a legközelebbi templomot. A pap valószínűleg készséggel útba igazít majd.
– Selerima valóban jóval nagyobb, mint egész Hadrumal – bólintott a varázsló.
Hangosan elnevettem magamat.
– Usara, a legnyavalyásabb mezőváros is nagyobb, mint Hadrumal! Ha a városotok nem egy külön szigeten lenne, hanem itt a kontinensen, valószínűleg még saját malma meg piactere sem lenne!
– Trydek, a legelső Ősmágus azért alapította távoli szigetvárosunkat, hogy annak rejtekében megfelelőképpen elmélkedhessünk az elemek természetéről, és komoly tanulmányokat folytathassunk a varázslás összetett tudománya körében – vágta ki öntudatosan a vörösesszőke mágus.
– Valóban? – Drámai mozdulattal a mellkasomra szorítottam a tenyeremet. – El tudom képzelni, miféle következményekkel járna, ha otthon, Hadrumalban próbálkoznál meg egy ilyen trükkel! Még az is lehet, hogy az Ősmágus ünnepélyesen széttörné a varázspálcádat a fejeden!
Egy pillanatra megtorpantam, hogy körülnézzek, merre is járunk, de végül úgy döntöttem, jobb, ha nem rövidítjük le az utat. Bármilyen szokatlan is, az őrjárat mostanság nincs a nyomomban, nem úgy mint legutóbb, amikor ebben a városban jártam, ennek ellenére megszoktam, hogy a sikátorokban lappangjak. De minthogy már évek óta nem fordultam meg Selerimában, tartanom kellett olyan útlezárásoktól, akadályoktól, amelyeket nem ismerek. Egy nyüzsgő nagyváros képe igen gyorsan változik.
Usara magában nevetgélt.
– Planir? – csóválta meg a fejét. – Nem, ő elég jól érti a tréfát, de azért a tudtomra adná, hogy nem ezt várja el tőlem. Az új növendékeknek azonban általában megtiltjuk, hogy ilyesmit műveljenek. A nem kellőképpen kimunkált mágikus adottság bizony veszélyes lehet! – tette hozzá immár sokkal komolyabb arckifejezéssel.
Ami engem illet, szerintem mindenféle mágikus adottság iszonyúan veszélyes, de ezt a véleményemet egyelőre megtartom magamnak.
– Javaslom, hogy ha legközelebb kedved szottyan efféle mutatványhoz, tegyél hozzá egy kis égett olajszagot, esetleg hagyd, hogy a ruhád ujja megpörkölődjék egy kicsit.
– Miért? – kérdezte Usara. – Megtehetném éppen, de miért gondolod, hogy szükség van rá?
Nos, lehet, hogy ezek a varázslók mindent megtanulnak a mágiáról azon az elrejtett szigeten, de a külvilágban mégis igen kevés hasznukat lehet venni.
– Igen valószínűtlen, hogy ezeknek az embereknek valaha is lett volna alkalmuk valódi mágussal találkozni – magyaráztam. – Ne vedd sértésnek, de az egyszerű emberek általában gyanús és aggasztó dolognak tartják a mágiát. Ha valaki azt akarja hinni, hogy amit lát, az varázslat, hát hadd higgye, de hagyd meg a többieknek a lehetőséget, hogy megmagyarázzák maguknak, puszta szemfényvesztés a dolog. Különben könnyen az Ünnepi Törvényszék előtt találhatjuk magunkat, ahol igencsak kényelmetlen kérdésekre kellene válaszolnunk.
– Hol találjuk magunkat? – kapta föl a fejét Usara.
– Az Ünnepi Törvényszék előtt – sóhajtottam. – Ezt az intézményt a céhek működtetik a vásár ideje alatt, hogy ne terheljék túl a rendes bíróságokat. Többnyire kereskedőkkel foglalkozik, akik nem fizetik be az eladási vámot, vagy megkárosítják a vevőket, vagy azokkal, akiket lopáson, részegeskedésen vagy verekedésen kapnak. Az illetékességébe tartozik az ünnepségek ideje alatt mindenki, aki valamiképpen hasznot húz a vásárból. Igazság szerint nekünk is be kellene fizetnünk egy részét annak az összegnek, amelyet az imént kaptunk a mutatványodért, úgyhogy ha a városi őrség véletlenül rajtakapna, jobb, ha nem is ellenkezünk, hanem szépen odaadjuk nekik a pénzt.
– És ők továbbadják a Törvényszéknek? – kérdezte kételkedve Usara.
– Na, mit gondolsz? – vigyorogtam rá. – De ne aggódj, az ilyesmire csak olyankor szokott sor kerülni, ha az őröknek sikerül tetten érniük.
Nos, dióhéjban körülbelül ez az oka annak, miért játszom szívesebben a „hol a mókus” játékot piszkos, eldugott kocsmákban, holott a rúnavetés vagy a Fehér Holló sokkal jobban jövedelmezne. Ezek azonban jóval időigényesebbek, ráadásul a kedvenc, jól bevált játékkészletét nem is szívesen hagyja hátra az ember, ha menekülésre kerül a sor. Azt sem szívesen kockáztattam volna meg, hogy véletlenül összeakadjak egy olyan őrrel, akinek az emlékezete régebbre nyúlik vissza az elmúlt egy-két évnél. Történt itt valami kis rablás jó néhány ével ezelőtt, a város egyik leggazdagabb polgára volt a szenvedő alanya, ám a feltételezett tetteseknek sikerült megszökniük a városi börtönből. De azt hiszem, ilyesmivel teljesen felesleges összezavarnom szegény Usarát.
A mosoly hirtelen lehervadt az arcomról.
– Most, hogy szóba került, azt hiszem, nem ártana, ha szétnéznénk holnap reggel a Törvényszék ülésén, ha addig nem kapunk hírt Sorgradtól – tűnődtem komoran. – Végül is elképzelhető, hogy Gren megint bajba került, és azért nem kapták meg az üzeneteimet.
Elhaladtunk egy csapat asszony mellett, akik szalagcsokrokat tűzködtek Drianon templomának kapujára. Az ünnepi áhítat apró jelképei vidáman lobogtak az oszlopokon. Aranyszínű szalagok adták hírül a hálát, amiért a múlt évi szüret gyümölcsei segítettek átvészelni a hosszú telet, fehér pántlikák röpdöstek annak reményében, hogy a betegség ebben az évben is elkerüli a családokat. A kisebbik hold teljesen elfogyott, a nagyobbik pedig egyre fogyván már az utolsó negyedénél tartott, és a helybéliek, mint ilyenkor szokásos, baljós előjelekről suttogtak. Egyébként pedig a magam példájából tudom, hogy így ünnep táján még azt is elfogja néha az áhítat, aki egyébként vajmi kevés figyelmet szentel az isteneknek. El is határoztam magamban, hogy amint időm engedi, áldozatot viszek Halcarionnak és lehetőleg Trimonnak is.
– Azt mondod, lehet, hogy a hatóságok lecsaptak rájuk a viselt dolgaikért? – vonta össze helytelenítően a szemöldökét Usara.
– Lehet – vágtam rá minden további magyarázat nélkül.
Mindazonáltal erősen reménykedtem benne, hogy tévedek. Terveim sikere nagyrészt attól függött, mennyire képes együtt dolgozni a két testvér Usarával, így hát máris erősen aggódtam, hogy Sorgrad lobbanékony természete esetleg megakadályozhatja az együttműködést a higgadt varázslóval. Noha már legalább egy évszak óta utaztunk együtt, még mindig nem tudtam fölvenni Usara tempóját, annyit azonban már tudtam, hogy nem csapja össze örömében a kezét, ha tudomást szerez Gren valamelyik kétségesebb hőstettéről. Még én magam is meglepődtem, amikor meghallottam, hogy fölgyújtotta egy patikárius üzletét, mert a fickó becsmérlő megjegyzéseket tett a Hegyek Népére.
Vagyis jobban szerettem volna Usara figyelmét elterelni ettől a témától.
– Nem nagyon fűlik hozzá a fogam, hogy a Törvényszék nagy tiszteletű mestereinek kelljen magyarázgatnom az iménti mutatványodat, úgyhogy jobb lesz, ha a lehető legészrevétlenebbek maradunk. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lennék hálás a segítségedért – tettem hozzá.
– Amikor szem elől tévesztettelek, először nem tudtam eldönteni, mit művelsz, aztán meg arra gondoltam, hogy egyszerű ökölpárbajra azért nem szívesen állnék ki azzal a bikatermetű fickóval – vonta meg tagadhatatlanul vézna vállát Usara.
– Elsőrangú elterelő hadművelet volt – ismertem el.
Elég nagy gyakorlatom volt már benne, hogyan vágjam ki magamat a lehető legkényesebb helyzetekből is, de tartottam tőle, hogy ha a késem hegyével próbáltam volna elvenni lelkes udvarlóm kedvét a további próbálkozástól, az esetleg több bajt okozhatott volna, mint amennyit megoldott.
Még egyszer hátrapillantottam a Tanácsterem tornyának helyzetét ellenőrizendő, mielőtt befordultunk volna a következő sarkon.
– Mégis, mit akart tőled az a fickó? – érdeklődött óvatosan Usara.
Csodálkozva pillantottam rá.
– Szerinted mit akarhatott? – kérdeztem meglepetten. – Na jó, ha még mindig nem tudod, akkor elárulom. Azt hitte a szerencsétlen, mint annyian rajta kívül, hogy az Erdők Népének leányai mind ágymelegítőnek termettek bárki fia-borja számára.
– Tessék? – A mágus arca őszinte zavarodottságról árulkodott.
– „Nesze semmi, fogd meg jól” – idéztem lebiggyesztett ajakkal. – Azt hiszem, ti varázslók igencsak elzárkózva éltek a világi dolgoktól ott azon a szigeten!
Elnevettem magam, látván, hogy Usara sápadt arccsontja körül halvány pír játszadozik.
– Hallottam, azt mondtad a bámészkodóknak, hogy mindketten az Erdők Népéből származunk – kezdte habozva a mágus. – Hm, mondd csak, az ottani férfiaknak is hasonló hírük van?
– Az erdei igriceket úgy tartják számon, mint akik bármelyik ágy függönyei mögé utat találnak, ha igazán akarják – bólintottam.
Nos, valahogy így szól az én születésem története is. Anyám igen hamar egyedül maradt velem, mint karon ülő kisgyermekkel, aki csak arra voltam jó, hogy tönkretegyem minden reményét egy rendes házassághoz. Talán még a könyökéig sem értem, de már megértettem, miért néznek rá sajnálkozva a rokonok és ismerősök, és hogy miért nem viheti soha többre, mint egyszerű házvezetőnő.
– Azért ne adj túl sok hitelt ezeknek az ódon balladáknak, Usara – vontam vállat.
Egy csapat suhanc vágódott ki a mellékutcából, és majdnem elsodortak bennünket, alig tudtunk félreugrani előlük, amint meghallottuk csizmájuk csattogását a kövezeten.
– Hová rohantok? – kiáltottam oda egyiküknek, aki kissé lemaradt a többiektől, mivel a kezében cipelt jókora, messziről bűzlő zsák akadályozta a futásban.
– Most állítják pellengérre a Törvényszék elítéltjeit! – felelte lelkesen a fickó.
– Talán nem ártana, ha mi is vetnénk egy pillantást arra a pellengérre – súgtam oda Usarának.
– Szereted látni, ha valakit trágyával dobálnak? – csóválta meg a fejét a varázsló jól látható rosszallással.
– Én ugyan nem – feleltem kissé habozva –, de Gren szereti az ilyesmit. Tudod, kissé sajátos elképzelései vannak a szórakozásról.
– Na jó – felelte Usara, és lemondóan sóhajtott.
Követtük a zsákot cipelő fiatalembert a bíróság épülete előtti bekerített területre. Éppen eléggé ismertem már ezt az építményt: széles homlokzata, amelyet nemrég újíthattak föl, egész seregnyi szoborral büszkélkedhetett, ám ez a fényűzés érintetlenül hagyta a málladozó tetőt, ahol valaha volt szerencsém kimászni. Néhány szerencsétlent viszont, akik egy szál ingben dideregtek, már tereltek is a pellengér felé, hogy szembenézzenek a büntetéssel, amelyet a városatyák megfelelőnek tartottak számukra.
– Raeponin nevében felszólítom az egybegyűlteket, hogy ítéljék meg igazságosan és részrehajlás nélkül eme bűnözők tetteit – lépett elő egy fiatal hivatalnok, aki alighanem azzal óhajtotta kiérdemelni a városi polgárjogot, hogy szolgálatait a törvénykezés javára ajánlotta föl. Hosszú pergamentekercset hajtogatott szét, állát fölszegte, hogy kakastollal díszített kalapja csaknem lebucskázott a fejéről.
– Markel Galerene – olvasta érces hangon. – Timsót kevert a kenyérlisztbe!
A vonakodó áldozatot már cipelték is a pellengérhez, hadd teljesedjék be rajta Raeponin igazságszolgáltatása.
Moraj futott végig a tömegen, és valahonnan néhány rothadozó sárgarépa repült a megszégyenített pék felé, akinek máris fölsebezte az ajkát egy bosszúálló kéz által elhajított kő.
– Ansin Shammel – folytatódott a felsorolás. – Meghamisította a mérlegét, hogy többet mérjen!
A szerencsétlen Shammel, aki az öltözéke alapján mészárosnak tűnt, nem járt sokkal jobban, mint az imént a pék: megfeketedett csontokkal hajigálták, összeaszalódott fehérrépával és más, a tél során felhalmozódott hulladékkal, míg végül egy család ünnepi bárányának maradványait kapta a képéhe az egybegyűltek vidám kiáltozása közepette. úgy látszik, egy felbőszült háziasszony annyira élt-halt a bosszúért, hogy nem átallotta idáig cipelni a bárányvázat.
– És ettől tényleg megjavulnak? – motyogta az orra alatt Usara.
– A tömegnek lehetőséget kell adni, hogy levezethesse a haragját – feleltem. – Kérdezd csak meg ezeket a háziasszonyokat, mit jelent nekik, ha akár egy garassal is megrövidítik őket! Annál is inkább, mivel a gyermekeik szájától vonja el a falatot az, aki megkárosítja őket – intettem egy termetes asszonyság felé, aki haragtól eltorzult arccal egy marék trágyát hajított a mészáros felé.
Éppen elég szűk napot láttam gyermekkoromban, hogy tudjam, micsoda értéke van egy árva rézpénznek, amíg anyám úgy nem döntött, hogy félreteszi a büszkeségét, és beáll cselédlánynak. Így ami engem illet, úgy véltem, ezek az ügyeskedő boltosok bőven megérdemlik minden percét hosszadalmas megaláztatásuknak. Igaz, ha a szükség úgy hozza, én is szívfájdalom nélkül fosztok meg másokat a pénzüktől, de csak akkor, ha előbb meggyőződtem róla, ez a veszteség nem érinti őket túlságosan érzékenyen. Azt hiszem, ez a tény mindenesetre a javamra billenti majd Raeponin mérlegének serpenyőit azon a napon, amikor fuvart kérek Saedrintől a Túlvilágra.
Usara azzal a varázslókra jellemző megrögzött felsőbbrendűséggel biggyesztette le a száját, amely mindig is annyira felbőszített. Tudomást sem vettem róla, inkább a tömeget igyekeztem fürkészni, nem látok-e valahol szőke fejeket: nem ősz vagy vörösesszőke tincseket, hanem azt a valódi, kukoricasárga hajat, amely a Hegyek Népének ismertetőjele Einarinn-szerte.
A következő kipellengérezettnek már a nevét sem értettem, olyan hevesen kiáltozott a tömeg. Csupán annyit tudtam kivenni, hogy egy bizonyos harapós kutya okán jutott erre a sorsra, de úgy láttam, inkább sértések röpködnek feléje, mint romlott élelmiszerek. Ahogy várakoztunk, szép lassan sorra került mindenki, aki az adott napon összeütközésbe került a törvénnyel, és rendre elnyerte a városiak szerint neki járó büntetést. A legutolsó fickót szinte elborították hamuval és elszenesedett deszkadarabokkal. Mint megtudtam, az ő bűne az volt, hogy gondatlanul tüzet okozott.
Amint a látványosság véget ért, a tömeg lassan oszladozni kezdett, hogy más szórakozást keressen magának. A tér hamarosan kiürült, már csak a kipellengérezettek rokonai maradtak ott, hogy vízzel kínálják, és többé-kevésbé letisztogassák pórul járt szeretteiket, eltűrve, hogy a legállhatatosabb vádlók a tér sarkából átkokat kiabáljanak feléjük. Nyomorúságos kinézetű, rosszul gyógyuló sebeket viselő koldusok rohanták meg a szétdobált élelemmaradványokat, hogy mentsék, ami menthető, és mint a kóbor kutyák, csordában acsarkodtak arra, aki megpróbálta elzavarni őket.
– Hogyan engedheti meg a város, hogy ezek a szerencsétlenek ilyen nyomorult módon tengessék életüket? – borongott Usara, és magam is meglepődtem a hangjában lappangó éltől. – Nem hiszem, hogy ne lehetne erre valami megoldást találni! Ki itt a felelős az ilyesmiért?
– Hidd el, a városlakóknak éppen elég gondjuk van azzal is, hogy a saját családjuk számára élelmet meg fedelet biztosítsanak – mormoltam, igyekezvén elleplezni naivitása fölött érzett bosszúságomat. – Nem hibáztathatod őket, ha nem törődnek a koldusokkal, akiket még csak nem is ismernek. A templomok mindenütt menedéket nyújtanak a rászorulóknak, és a céhek is foglalkoznak jótékonykodással. Nem tudom, mit tehetnének még ezeken kívül. Ez itt nem Hadrumal, ahol egy kis varázslással minden bajt meg lehet oldani, és soha nem fogynak ki az erszények!
Usara már nyitotta volna a száját, hogy csípős választ adjon erre a kijelentésre, ám valami hirtelen megragadta a figyelmét. Homlokráncolva intett valahová a hátam mögé.
– Azok ott nem az Erdők Népéből valók? – kérdezte suttogva.
Hátrafordulva követtem a pillantását. Az aranyszínű haj láttán a szívem is kihagyott egy pillanatra, ám amint a tömeg szétnyílt, testes fickó vonult végig előttem bőröltözékben, zárkózott, védekező arccal, a hegyvidékiektől megszokott mélységes féltékenységgel figyelve mindenkit, aki csak rá merészelt pillantani a vékony, szőke nőre, akit karon fogva vezetett. Komor ruhájuk furcsán, csaknem kirívóan hat az ünneplőbe öltözött sokaságban.
– Nem ők azok – sóhajtottam.
Vajon gyümölcsözőre fordul-e valaha az a játszma, amelybe belekezdtem?

 

 

Selerima, Ensaimin nyugati része

A Tavaszi Vásár első napjának estéje

– De hiszen már minden kereskedőt végigpróbáltunk, még azt a sebhelyes arcút is, aki a rosszul kikészített, molyos szőrméit akarta ránk sózni! – Keisyl csípőre tett kézzel megállt Jeirran előtt. – Be kell látnod: senki nem vásárol tőlünk!
– Azzal a fickóval ott még nem beszéltünk! – Jeirran csökönyösen felszegte a fejét. – Nézd csak, már majdnem minden áruját eladta, úgyhogy nyilván szeretne utánpótlást, és pénze is van, hogy kifizesse!
Keisyl elkeseredetten fölsóhajtott, de azért csak követte Jeirrant ahhoz a hódprémes gallérú, mustársárga szövetkabátot viselő, kissé pocakos fickóhoz, aki éppen valami csavargót pofozott föl nagy szakértelemmel. A kis tolvaj talán lopni próbált az árustól, most mindenesetre igen megörült a Hegyek Népe fiainak érkeztén, mert így alkalma nyílt kereket oldani, mialatt a kereskedő várakozásteljesen fonta össze ujjait a pocakja fölött.
– Mivel szolgálhatok?
– Remek bőröket hoztunk eladni: rókát, nyulat, vidrát, a legkitűnőbb jávorszarvasbőrt és néhány őzbőrt is – kezdte Jeirran tenyérbe mászó hangon.
– A céh pecsétje rajtuk van? – vonta föl a szemöldökét a kereskedő. – És mondd csak, kifizettétek a tizedvámot az átvevőcsarnokban? Nem, nem úgy néztek ki. – Hirtelen fölemelte a hangját: – Hát mit képzelsz te rólam? Talán azt, hogy szégyent hozok a céhemre, és a háta mögött kereskedem? Hogy merészelsz ilyesmivel sértegetni? Kotródjatok a szelnem elől!
– Ne csinálj őrültséget! – ragadta meg Jeirran karját Keisyl, amint az alacsonyabbik fickó indulatosan előrelépett, és szakálla úgy fölborzolódott, mint az acsargó kutya szőre.
Jeirran hirtelen elbizonytalanodva megtorpant, azonban ebben a pillanatban egy mulatozó inas, aki nem szokott még hozzá a sör hatásához, tántorogva nekiszédült a hátának. Jeirran minden visszafojtott haragját beleadta egyetlen hatalmas ütésbe, amelytől a szerencsétlen fiatalember fölbucskázott a porban. A körülöttük állók meglepetten fölhördültek.
– Gyerünk innen! – Keisyl belekapaszkodott Jeirran karjába, és vonszolni kezdte magával egy nagyobb csoportosulás felé, akik elmerülten néhány gólyalábon egyensúlyozó fickót bámultak. Két lepkének öltözött mutatványos zafírkék selyemből varrt szárnyát lobogtatta, egyikük mókásan ugrándozott, hogy megnevettessen egy csapat gyereket, a másik azonban valamivel hátrébb lépett, és kék pillangószárnyát sejtelmes arccal ráterítette, egy vihogó leányzó vállára. Mögöttük egy skarlátvörösbe és aranyba öltözött fickó vonszolt magával egy zsákból varrt, hatalmas babát, amelyre egy ügyes karmozdulattal újra meg újra kinyitotta nagy, piros száját, hogy a nevetgélő tömeg pénzt hajigálhasson bele.
Jeirran lerázta magáról Keisyl kezét, és odalépett egy tehetős külsejű hölgyhöz.
– Nézd csak, asszonyom, micsoda szép szőrmék, micsoda lágy és hajlékony bőrök! És alig kérek értük valamit!
Az asszonyság azonban indulatosan elvörösödött főkötője alatt, és néhány sziszegő szóval elzavarta magától Jeirrant.
– Nahát, jó uram, micsoda elegáns köpeny! – lépett oda Jeirran egy köpcös kereskedőhöz. – Gondold csak el, milyen jól állna hozzá egy szőrmegallér! Hadd mutassam csak meg...
A kereskedő derűs arca elsötétedett, mélyen ülő szemében méltatlankodás villant.
– Félre az utamból, csavargó! – kiáltotta dühösen, és szorosabban csavarta maga köré levendulakék köpenyét.
– Hé, cimbora! – kiáltott le neki az egyik gólyalábon egyensúlyozó fickó. – Útban vagy, nem veszed észre? Belegyalogoltál a játékterünkbe! Eredj, máshol csinálj bolondot magadból!
– Ha eladnivalód van, menj, és fizesd be érte az eladási vámot, ugyanúgy, ahogy mi! – szólt rá az egyik árus, aki fényes, zöld hasú fazekait kínálgatta egy színesen csíkozott ponyvasátor alatt.
Jeirran érezte, hogy még tettetett magabiztossága sem képes megvédeni a most már minden oldalról érkező fenyegető pillantásoktól.
– Gyerünk, együnk valamit! – nézett körül Keisyl, és hamarosan észre is vett egy pékinast, aki gazdagon megrakott, fűszeresen illatozó kosarat cipelt.
– Tessék a finom bárányhúsos kifliből, zsályával, kakukkfűvel! – A fiú egyikükről a másikukra pillantott, tágra nyílt szemmel álmélkodva gazdagon hímzett ingükön és bő utazóköpenyükön, amely egy idegen számára valóban mókásan hathatott alacsony, vállas alakjukon.
– Mennyiért adsz négy darabot? – tartotta fel négy ujját Keisyl.
– Két garas, uram – csapta össze a bokáját a fiú.
Keisyl homlokát ráncolva kotorászott a zsebében.
– Ez az utolsó pénzem, Jeirran – mormolta. – Teiriolnál van az erszényünk.
Jeirran gyanakodva szemlélte a kettétört húsos kiflit, és két ujjával kihalászott belőle egy szürkés színű, rágós, faggyús mócsingdarabot.
– Kutya legyek, ha ez bárányhús – morogta, de aztán mégis rágcsálni kezdte a kiflit, igaz, csak lassan és undorodó arckifejezéssel.
A pékinas azonban már tovább is robogott a kosarával, csupán némi fűszer és póréhagyma illatát hagyva maga után.
– Tudod, rosszabbat is ettem a bányában – felelte tele szájjal Keisyl. – Ha maradt még pénzed, ihatnánk valamit, hogy lemossuk a rossz utóízt. Mit gondolsz, főznek ezek a síkvidékiek rendes sört is, vagy csak azt a harmatgyenge moslékot?
– Mindössze néhány ezüstpénz van nálam – nyúlt az erszényébe Jeirran. – A zsebtolvajok miatt nem akartam megkockáztatni, hogy túl sok pénzt hozzak magammal, ezért inkább Eirys ládájában hagytam a nagyját.
A tenyerében számolgatta a nyomorúságos pénzérméket, amelyek olyannyira kopottak voltak már, hogy a veret is alig látszott rajtuk, még a szélük is kicsorbult itt-ott. Miközben elmerülten tologatta őket ide-oda a markában, lánckesztyűs kéz csattant a vállán. Jeirran összerezzent, elvesztette az egyensúlyát, az ezüstpénzek pedig szertegurultak a letaposott fűben.
– Miért nem nézel a lábad elé, te büdös lábú paraszt? – csattant föl dühösen, ám amint megfordult, egy bronzveretes mellvérttel találta szemben magát, amelyet szemlátomást ragyogóra fényesítettek az ünnep alkalmából. A lánckesztyűs marok még gonoszabbul kulcsolódott Jeirran karjára.
– Én bizony ügyelnék a tisztességes beszédre, ha csak annyira sikerült volna kinőnöm a földből, hogy a lovak is a fejemre potyogtathassanak – vicsorogta a felbőszült őr, és izmainak fitogtatásaképpen keményen megrázta Jeirrant. – Vessünk csak egy pillantást a tarisznyádba!
Jeirran olyan könnyedséggel rázta le a karjáról a lánckesztyűs kezet, hogy a jóval magasabb férfi egy pillanatra elbizonytalanodott. Keisyl lehajolt, hogy fölszedegesse a szertegurult ezüstpénzeket, ám egy másik őr vasalt csizmájával csattanva lépett rá a pénzdarabokra. A fickó borotválatlan arcán gonosz vigyor nyújtózkodott, acélszegekkel kivert ujjatlan bőrkesztyűbe bújtatott kezét összefonta a mellkasán. Jeirran villámgyorsan megfordult, ám egy harmadik őr állta útját; ez a fickó bőrpáncélban feszített, és jókora, vasalt végű farudat forgatott a kezében. Az első őr ezalatt belekapaszkodott Jeirran tarisznyájának szíjába, és durván kirántotta a nyakából. Amint kinyitotta, elégedett arckifejezéssel megvakarta az állát.
– Úgy tűnik, ők a mi madárkáink – jelentette be öblös hangon. – Nos, ti ketten velünk jöttök! Majd az Ünnepi Törvényszék előtt kimagyarázzátok magatokat.
A harmadik őr felemelte a vasalt rudat, és lekicsinylő pillantást vetett Keisylre, aki ökölbe szorított kézzel állt vele szemben.
– Jobb, ha nem forgatsz a fejedben semmiféle bolondságot – figyelmeztette atyaian –, különben ezzel verem ki belőled a szuszt.
Keisyl olyasféle átkot mormolt az orra alatt, amelyet legfeljebb a Hegyek Népe érthetett meg, a körülöttük állók azonban ijedten hátrébb húzódtak.
– Mondd meg a barátodnak, hogy ha bajt kever, hát vasra verlek mindkettőtöket! – csörgette mag az övéről függő bilincseket az első őr.
– Miféle jogod van neked rá, hogy fenyegess bennünket? – bámult rá indulatosan Jeirran, tudomást sem véve a járókelők hitetlenkedő és rosszalló pillantásairól.
Az őr kimarkolt a tarisznyából egy tucatnyi szőrmét: fehéreket, vöröseket, ezüstszürkéket.
– Panasz érkezett ellenetek! – mennydörögte. – Néhányan arra gyanakszanak, hogy talán a céhek ellenőrei vagytok, és ezért csábítgatjátok őket, vajon megszegik-e a szabályokat. Mások azt állítják, hogy ráakarjátok szedni őket, és pénzt kértek olyan áruért, ami nem is a tiétek. Én viszont azt hiszem, hogy egyszerű felföldiek vagytok, és nincs több eszetek, mint a kecskéiteknek. Van egyáltalán engedélyetek az árusításhoz?
– Fogalmam sincs, miről beszélsz – ismerte be Jeirran.
– Ezek szerint nem fizettétek be az eladási vámot a céhnek, ugye? – bólogatott értő szemmel az őr. – Máskülönben lenne engedélyetek, és kereskedhetnétek, mint más, becsületes ember. Na, gyertek csak velünk! – Azzal odabiccentett a másik őrnek, aki fenyegetően meglengette a husángját.
– Ne nézzük meg mindjárt az erszényüket is? – ajánlotta ártatlan képpel a második őr, aki még mindig rajta állt a szerteszóródott ezüstgarasokon. – Ha nincs náluk annyi pénz, hogy szállást meg élelmet fizethetnének belőle, akkor nyilván csavargók, mi mások lehetnének? Akkor pedig a törvény értelmében...
– Nyomorult tolvaj! – kiáltotta Jeirran, és egy elhamarkodott lépést tett a borotválatlan fickó felé.
Az első őr egy pillanat alatt a háta mögött termett, és lánckesztyűs kezével durván hátrarántotta Jeirran karját.
– Elég a rendbontásból! – kiáltotta fenyegetően. – Rif, kutasd át a zsebét!
A Rifnek nevezett őr megragadta Jeirrant a vállánál fogva, közelebb rántotta magához, és megmotozta. Közben azonban egy lépést sem mozdult el a helyéről, legnagyobb bánatára annak a leselkedő koldusnak, aki csak azt várta, mikor lép végre odébb a lehullott pénzdarabokról.
– Nincs nála egy fitying sem, éppen csak annyi, amennyit a kezében szorongat – állapította meg végül Rif.
– És veled mi a helyzet? – lépett közelebb Keisylhez a husángot markoló őr egyik kérges markát feléje nyújtva.
– Nincs nálam pénz – felelte dühösen Keisyl. Idegen kiejtése egy pillanatra gondolkodóba ejtette az őröket, de arckifejezése minden szónál ékesebben beszélt.
– Akkor tehát tömlöcbe veletek, amíg a Törvényszék elé nem álltok! – jelentette ki az első őr, és bilincse már csattant is Jeirran csuklóján, aki még ahhoz is túlságosan meglepett volt, hogy ellenkezni próbáljon.
Keisyl dühösen fölemelte öklét, ekkor azonban a husáng meglendült, és úgy találta el a térde visszáján, hogy kiszaladt alóla a lába. Az őrök durván fölrángatták a földről, és e művelet közben mindjárt meg is bilincselték.
A Rif nevezetű férfi sietve nekilátott, hogy minél több ezüstpénzt összebogarásszon a fű közül, a koldusok pedig sóváran figyelték, nem kerüli-e el a tekintetét egy s más. A vásári nép jókora csoportban verődött össze körülöttük, nem vetvén meg az ingyen szórakozásnak e sajátságos módját. Hogy még jobban a kedvükben járjon, az első őr nagyot taszított Jeirran hátán.
– Gyerünk, mozgás!
– Hallottad? Ezek azt mondják, eladási vámot kellett volna fizetnünk, hogy kereskedhessünk! – fordult Keisyl dühösen Jeirran felé. – Ugyebár, Degran emberei ezt is elfelejtették közölni veled? Említették egyáltalán ezt a törvényszéket vagy mi a kutyafülét?
Jeirran, mintha meg sem hallotta volna, kirántotta magát az őt noszogató őr kezéből, és indulatosan szembefordult vele.
– Mondd csak, mi a büntetése annak a becsületes embernek, aki a szabályaitokat nem ismerve jó szándékúan vétett ellenük?
– Jó szándék ide vagy oda, az árutokat mindenképpen elkobozzák kezdetképpen – felelte Rif gonosz vigyorral.
– Ezt aztán megcsináltad, Jeirran! – Keisyl dühösen megtorpant, amíg a farúd újabb ütése útnak nem indította ismét. – Így akarsz hazamenni? Se áru, se pénz, semmi, amit fölmutathatnánk otthon, ha már elvergődtünk idáig! Nem mondom, anya egyáltalán nem fog meglepődni rajtad!
– Elég a siránkozásból, te anyámasszony katonája! – vágott végig Keisyl vállán a bőrpáncélos katona. – Még ha nem is beszélsz civilizált nyelven, akkor is sejtem, mit nyavalyoghatsz az orrod alatt!
A szégyen olyan erősen fojtogatta Jeirran torkát, hogy nem tudott felelni sem Keisylnek, sem az őrnek. Arca skarlátvörösre változott, és haragos pillantásokat vetett a bámészkodók felé, miközben végigkísérték a zsúfolt utcákon. A járókelők megtorpantak, és tátott szájjal bámultak rá, vagy megrángatták a szomszédjuk kabátujját, mutogattak, fölemelt kezük mögött sugdostak. A két fogoly számára egy örökkévalóságnak tűnt, amíg végre megérkeztek egy szilárd építésű, alacsony, vöröses kőépülethez.
– Zörgess be, Neth! – rendelkezett a legelső őr.
A bőrpáncélos katona megzörgette az ajtót a husángja végével. Kopaszodó fickó kémlelt ki a résen, alig magasabb, mint Jeirran.
– Kellemes ünnepeket, Vigo! – nyitott ajtót fürgén az emberke. – Mi járatban vagytok errefelé?
A Neth nevezetű őr a két fogoly felé bökött a husángjával.
– Már megint a Hegyek Népe! – dörmögte. – Még le sem olvadt a hó a csizmájukról, de már kereskedni akarnak a vásáron a céh engedélye nélkül, megkerülve a vámfizetést!
A kis kopasz nem is mutatott különösebb meglepetést eme bejelentés hallatán. Előhúzott egy hosszú pergamentekercset, és komor arccal körmölni kezdett.
– Ráadásul csavargók is – tódította Rif. – Még annyi pénzük sincs, hogy egy puszta fekhelyet meg egy tál ételt megfizessenek belőle! Áthágják a törvényt, ahol csak tudják!
A kopasz hivatalnok fölpillantott a pergamentekercsről. Komor arcát mosoly lágyította.
– Látom, Vigo, megint a magatok javára billentitek a mérleget – jegyezte meg sokatmondó arckifejezéssel.
– Úgy ám – vigyorgott a nagydarab őr. – Te csak jegyezz fel szépen mindent, és ne feledd, a Nyugati Kapu őreinek vendége vagy egy italra, ha mi kerülünk a lista élére!
– Eddig ti álltok a legjobban – ejtette vissza a tollat a tintatartóba a hivatalnok. – Na jó, hagyjátok csak itt őket.
Azzal odabólintott annak a feltűnően izmos fickónak, aki a helyiség túlsó végében támasztotta a falat, ám az intésre előlépett, és haragosan végigmérte a két foglyot.
– Gyerünk, fiaim, javítsunk még egy kicsit a találati arányunkon! – jegyezte meg kedélyesen Vigo.
Egy kosárból újabb bilincseket vett magához, majd vidám léptekkel az ajtó felé indult, két társa a nyomában. A hivatalnok fontoskodó arccal bereteszelte mögöttük az ajtót.
Jeirran és Keisyl megszeppenve nézelődtek a helyiségben, azt latolgatták, vajon hová kerülhettek. Az összekaristolt padló mélyedései arra utalván, a termet hamarjában ürítették ki arra a magasztos célra, hogy a vásári ítélkezés színhelye legyen. A falakból áradó ételszag arra engedett következtetni, hogy a helyiséget rendes napokon valamiféle ebédlőnek használták. Fejük fölött feketetölgyből ácsolt gerendázat húzódott, poros zászlók függtek le róla szabálytalan közökben. A tető alatt keskeny ablakrések engedték be az esti nap legeslegutolsó sugarait, de lejjebb már faggyúgyertyák égtek a falra szerelt tartókban. A terem túlsó sarkában, botokkal és husángokkal fölfegyverzett őrök gyűrűjében egy csapat reményvesztett nyomorult kuporgott a padlón.
– Ha megígéritek, hogy rendesen viselkedtek, leveszem rólatok a bilincset. Mégis csak kényelmesebb így várni, amíg a törvényszék ítélkezik fölöttetek! – intett a hivatalnok három tekintélyes kinézetű városi polgár felé, akik egy hosszú asztal mögött ültek egy emelvényen, és ferde szemmel méregették azt a rongyos csavargót, akit éppen akkor vonszoltak eléjük. – De figyelmeztetlek benneteket, hogyha bármilyen meggondolatlanságot tesztek, máris lent találjátok magatokat a pincében, talpig vasban, a patkányok meg a hozzátok hasonló gonosztevők között, akik majd jól megleckéztetnek benneteket!
– Megígérjük, hogy egy pisszenést sem hallasz tőlünk – préselte ki Jeirran kelletlenül a szavakat.
– Meg is esküsztök rá? – kérdezte a hivatalnok.
– Megesküszünk – vágta rá Keisyl, és Jeirran habozva csatlakozott hozzá.
– Na jó. – A hivatalnok apró kulcsot húzott elő a derékszíjából, és dörmögve lecsatolta a bilincset mindkettőjük csuklójáról, majd odadobta izmait fitogtató segédjének, aki elégedett arccal ejtette bele őket a kosárba.
– Nos, ehhez a kereskedelmi vámmal kapcsolatos ügyhöz nem tudok hozzászólni, de nekem valahogy nem tűntök csavargóknak – folytatta a kopasz kis hivatalnok. – Ha fel tudtok mutatni elegendő pénzt ahhoz, hogy tisztességesen megéljetek a városban az ünnepek alatt, azt hiszem, nem is kell feltartanunk a tisztelt törvényszéket ezzel a csip-csup üggyel. Mondjátok csak, van fizetett szállásotok? Meg tudtok nevezni valakit, aki kezességet vállalna értetek?
– Az lenne a legjobb, ha azonnal üzennénk Teiriolnak, hozza ide a pénzeserszényt – jelentette ki Keisyl.
Jeirran már nyitotta volna a száját, hogy ellenkezzen, de minthogy kifogyott az érvekből, inkább be is csukta.
– Mit makogtok itt? – pillantott rájuk gyanakvó arccal a hivatalnok, az izomkolosszus pedig tett feléjük egy fenyegető lépést.
– Ha üzenhetünk a társainknak, ők ide tudják hozni a pénzt – tolmácsolta Jeirran beletörődő hangon.
– Nos, rendben van. – A hivatalnok újabb feljegyzéseket rótt a pergamenjére, azután két ujját a szájába véve élesen füttyentett.
A hangra fiatal fiú került elő az emelvény mögül, egy alacsony padról.
– Majd ő elfut a cimborátokért – intett felé a hivatalnok. – Csak mondd meg neki, hová menjen.
Jeirran fogcsikorgatva magyarázta el a vendégházhoz vezető utat a fiúnak.
– Mondd meg Teiriolnak, hogy hozza el a mogyorófa dobozt Eirys ládájából – tette hozzá.
– Aztán igyekezz nekem! – A hivatalnok egy rézgarast vett elő az asztalán álló edényből, és odadobta a fiúnak, majd körülményesen kinyitotta az ajtót, hogy kiengedje. – Ti ketten meg üljetek le oda! Ne feledjétek: elég a legkisebb rendbontás, és nem leszek ilyen engedékeny veletek!
Jeirran egyenes léptekkel odasétált a falhoz, ellenséges pillantásokat vetve a feléje forduló kíváncsi arcokra. A csip-csup vétkek elkövetői azonban többnyire beérték azzal, hogy zárkózott képpel kuporogtak a fal mellett, és igyekeztek lehetőleg senkire sem nézni. Jeirran lekanyarította válláról a köpenyét, leterítette a földre és rátelepedett. Karját a térde köré fonva, sötét tekintettel meredt maga elé.
– Minek neked a mogyorófa doboz? – kérdezte Keisyl egy rövid sóhaj kíséretében, és keresztbe vetett lábbal letelepedett Jeirran mellé. – Teiriol erszénye éppen elég lett volna, hogy bebizonyítsa, nem vagyunk csavargók.
– Aranyakat rejtettem el a ládikó aljában – suttogta Jeirran. – Az apai örökségem nagy részét. Fizetni akarok ezeknek itt, hogy engedjenek ki bennünket. Más sem hiányzik, mint hogy elkobozzák azokat a prémeket! Ha egyetlen garas nélkül megyünk haza, mindannyian megemlegetjük! Ha visszaszerezzük a szőrméket, hazafelé menet eladhatjuk őket valamelyik városban, és vehetünk az árán valamit, amivel betömhetjük anyád száját.
Keisyl kényelmetlenül hümmögött.
– És mit fog ehhez szólni Eirys? – kérdezte. – Ez a pénz lett volna a legfőbb biztosítéka annak, hogy megfelelően igazgatod a földjeit, és hogy a gyerekeinek mindig jut betevő falat. És ha már itt tartunk, tudtommal otthon kellene lennie a kandalló köve alatt, biztonságban!
– Eirysnek nem kell megtudnia! – vágta rá Jeirran.
– Mégis, mit gondolsz? – csattant föl hitetlenkedve Keisyl. – Hogy a feleséged nyugodtan üldögél majd, amikor Teiriol megkapja azt az üzenetet, és kotorászni kezd a ládájában? Nemsokára itt lesz, dühösebben, mint a macska, ha a farkára lépnek!
– Honnan tudná meg, hogy az a pénz az apai örökségemből van? – válaszolta Jeirran. – Majd azt mondom neki, hogy előnyös üzleteket kötöttem tavaly, mielőtt összeházasodtunk volna. Ne aggódj, még a Napforduló előtt megtalálom a módját, hogyan szerezzem vissza azokat az aranyakat, Eirysnek pedig soha nem kell megtudnia, hogy egyáltalán hiányzott belőle.
– Lelked rajta! – sziszegte Keisyl. – Ami engem illet, bárki kérdez, azt fogom mondani, hogy semmit sem tudtam az egészről.
Jeirran lassan bólintott, tekintete azonban még mindig az ajtót fürkészte. A szégyen megkeserítette a szája ízét, gyomrát kétségbeesés szorongatta. Vadul kutatott egyetlen mentőötlet, egyetlen szalmaszál után, hogyan menthetne meg valamit dugába dőlt reményeiből. Hirtelen vad gyűlölködés töltötte el ezekkel a nyomorult síkságlakókkal szemben, az ő titokzatos céheikkel és érthetetlen szabályaikkal, amelyek kétségkívül csakis és egyedül azt szolgálják, hogy a teljes kereskedelmet maguknak sajátíthassák ki. Hát nem ugyanaz az összeesküvés ez, ahogyan Degran meg az emberei is kifosztják a Hegyek Népét? Mikor fordult elő utoljára, hogy egy síkságlakó becsületes részesedést fizetett volna a Hegyek Népének azért a veszedelmes és erőfeszítéssel teli munkáért, amellyel kinyerik az ércet a föld gyomrából, vagy megszerzik a prémeket az erdővel borított csúcsokon? Ez az ára annak, hogy a síklakók még magasabbra építhessék a koszos városaik pökhendi tornyait, megszerezhessék a legjobb legelőket a tetves marháiknak meg a rühes juhaiknak, sőt, maguknak követelhessék a jogot, hogy kereskedjenek magával a földdel is gyűrött pergamenlapokat lobogtatva, amelyekről azt állítják, hogy többet érnek, mint a vér és a származás! Jeirran lángoló tekintete végigsiklott a hanyag hivatalnokon meg a három pohos polgáron, akik éppen egy újabb áldozatot fosztottak meg pénzétől és emberi méltóságától.
Hirtelen nyílt a bejárati ajtó, és Jeirran már majdnem felugrott ültéből, de csak holmi szemérmetlen vörös nőszemély vonult be rajta, aki nem átallott testhez simuló, szűk nadrágot viselni, akárha férfi volna. Jeirran dühösen végigmérte, majd ismét a gondolataiba mélyedt.
Honnan kellett volna tudnia, hogy errefelé hiába is számít becsületes kereskedelemre? Hiszen tiszta, jó szándékkal jött ide! Degran meg a cimborái nyilván tudták, hogy ez fog történni. Bizonyára a hasukat fogják nevettükben! Jeirran összeszorította a fogát, szakálla haragosan felborzolódott. Ezek a piszkos síklakók a trükkjeikkel meg a csalárdságaikkal! Ezért még megfizetnek, mind, az utolsó szálig!

 

 

Selerima, Ensaimin nyugati része

A Tavaszi Vásár első napjának estéje

– Nem ők azok – fordultam sajnálkozva Usarához. – Csak két szerencsétlen, akik frissen érkeztek a birkáik közül, és ferde szemmel néztek valamelyik idegesebb őrre.
– Akkor hát, hogyan tovább? Jaj, bocsánat, kisasszony! – ugrott félre a varázsló, amint egy kifestett leányzó elrobogott mellette.
A leány skarlátvörös szoknyáját az egyik oldalon derékig feltűzte, kivillantván fehér alsószoknyáját, vállát pedig alig takarta több, mint egy áttetsző kendő, amely sehogyan sem illett öltözéke többi darabjához. Ahogy odakint lassan lenyugodott a nap, másféle virágáruslányok bújtak elő a zugokból, akik nem csak a kosarukból kínálgatták portékájukat.
Aggodalmasan pillantottam a szajha után.
– Ha Gren talált valahol egy ehhez hasonló virágszálat, akkor ma már aligha van esélyünk, hogy rájuk akadjunk – sóhajtottam. – Persze, az is lehet, hogy még meg sem érkeztek. Ha itt lennének, egészen biztosan megtaláltuk volna őket a kovácsok pultjainál a silány minőségű árut becsmérelve. Komoly pénzben le merném fogadni, hogy...
– Tormalin pénzben vagy a helyi garasokban? – szakított félbe Usara incselkedő arccal.
– Na jó – vigyorodtam el –, maradjunk annál, hogy egy korsó sörben.
Cintányércsattogás, kürtök sivalkodása jelezte egy kisebb zenekar érkezését, akiknek számbeli és tehetségbeli hiányosságait erőteljes lelkesedésük pótolta. Vezetőjük ajkához emelte kopott dudáját, és vinnyogó cikornyát csalt ki belőle.
– Selerima derék lakói és ünnepségünk nagyra becsült vendégei! – hirdette ki érces hangon. – Ezennel meghívlak benneteket, tekintsetek meg egy kivételes tehetségeket felvonultató, remek és látványos színielőadást! A Fecske Színtársulat ma este a második harangütéskor a Fürge Agár fogadóban mutatja be híres színdarabját, melynek címe: A kereskedők öröme!
A fickó hátrafordult szedett-vedett zenekarához, akik kissé akadozó harsonaszóval kísérték eme bejelentést, majd belekezdtek az egyik ismert dallamba, amelyet mindenki másféle szöveggel szokott dalolni. A dudás vezetésével elmasíroztak a következő útkereszteződésig, hogy elismételjék büszke hirdetményüket.
– Mit szólnál, ha ma este színielőadást néznénk? – fordultam Usarához.
– Nem is tudom – felelte óvatosan a varázsló. – Igen nagy különbség van előadás és előadás között.
Elnevettem magamat.
– A Fürge Agár tisztes hírű fogadó a piactér mellett – nyugtattam meg. – Különben is, hallottál már olyan bordélyról, amely efféle nevet visel? Ha olyan előadást akarsz látni, ahol a lányok nem viselnek mást, mint néhány selyemvirágot meg a megnyerő mosolyukat, próbálkozz inkább odalenn a folyóparton.
– Köszönöm, azt hiszem, ellen tudok állni a kísértésnek – felelte szárazon a varázsló. – Ha csak azzal nem állsz elő, hogy valahol arrafelé találjuk meg ezeket a bizonyos köddé vált fivéreket.
Lemondóan ráztam meg a fejemet.
– Ha Gren betévedt valamelyik bordélyházba, biztos lehetsz benne, hogy nem nézelődik sokat, inkább a tettek mezejére lép. Sorgrad azonban nem veti meg az efféle szórakozást. Mindent összevetve a legjobb lesz, ha elmegyünk arra az előadásra.
No, és persze mi mindannyian, akik az utakon élünk: vándorszínészek, szélhámosok és szemcsejátékosok valahogy mindig összeakadunk a nagyobb ünnepségeken. Le mertem volna fogadni akár egy szépen vert ezüstgarasba, hogy ha nem is találkozom össze Sorgraddal, legalábbis hírt kapok felőle. Egy kis szerencsével akár üzenetet is küldhetek neki olyasvalakivel, aki sejti, hol van.
– No, merre van ez a Fürge Agár? – pillantott Usara önkéntelenül a Tanácsterem tornya felé.
– Erre gyere! – indultam meg sietve egy mellékutcán, amely egyenesen a piactérre vitt bennünket.
Ahogy egyre mélyült és sötétedett az este, mind durvább és harsányabb hangok hallatszottak körülöttünk, öblös nevetés, rekedt hangú kiáltozás, részegek kornyikálása. A tehetősebbek visszavonultak fényűző fogadótermeikbe, és csendesebb ünnepet ültek. A vásártér közepén hatalmas máglyán ökör sült, a mészároscéh ajándéka a mulatozóknak, amint azt a céh jelvénye, az egyszerű vonalakkal megrajzolt mészároskés mutatta az ökör köré tűzdelt lobogókon. Egy pap Ostrin áldását kérte az egybegyűltekre, a bámészkodók áhítattal figyelték, sokan az idősebbek közül még csatlakoztak is a szertartáshoz. A pap elégedett arcot vágott, ami nem is csoda, hiszen ennél nagyobb figyelemben nem lesz része a következő Napfordulóig. Fénylő szikrák szálltak az ég felé, és aki tehette, minél közelebb húzódott a tábortüzekhez, mivel amint a nap korongja a láthatár alá bukott, csípőssé vált az este. Sülő gesztenye pattogott itt is, ott is, hogy megmelengesse a gyomrokat és a tenyereket, emlékeztetvén rá, milyen fiatal még az esztendő.
– Forralt bort, kisasszony? – nyújtotta felém szarupoharakkal megrakott tálcáját egy villogó szemű, piros arcú leányzó. – A szőlészek céhének ünnepi ajándéka.
– Köszönöm! – Átnyújtottam egy poharat Usarának is, majd jólesően belekortyoltam a sajátomba, úgy döntve, hogy a kellemes melegség és az illatos fűszerek képesek feledtetni a bor gyenge minőségét. – Nézd csak! – mutattam a piactér túlsó sarka felé. – Az ott a Fürge Agár.
Usara szomjasan itta a forralt bort, néhány korty után azonban fintorogni kezdett, undorodva belepislogott a poharába, és a földre löttyintette az üledéket.
Mit gondolsz, a város más részein is tartanak színielőadást? – tűnődött. – Létezik itt olyasmi, mint állandó színházépület?
– Itt ugyan nem – feleltem megvetően. – A Fehér-folyó innenső oldalán egyedül Vanam városa büszkélkedhet állandó színházzal. A híres Kristálytükör, bizonyára már hallottál róla. Selerima népének be kell érnie a kocsmaudvarral, mint bárki másnak.
Megindultunk az épület felé, néhány lépés után azonban ismét megtorpantunk, mivel egy hatalmas kosárból apró, ropogós cipócskákat osztogattak. Távolabb egy jobb sorsra érdemes malac dundi, rózsaszínű teste forgolódott nyársra tűzve egy jókora máglya fölött. A Fürge Agár előtt máris sorban álltak az érdeklődők. Távolabb, egy megfeketedett cégér alatt, amely a Holdbéli Hattyút ábrázolta, két rikítóan öltözött maskarás ezüstgarasokat gyűjtögetett azoktól, akik jó helyet kívántak biztosítani maguknak az előadásra.
– Livak! – kiáltott felém meglepetten egyikük, majd óvatos arckifejezésem láttán hátratolta a fejét fedő maszkot.
Erre már az én arcom is felderült.
– Niello! – örülten meg a viszontlátásnak. – De örülök, hogy találkoztunk! – Azzal megragadtam Usara ruhaujját, és dicstelenül magam után vonszoltam az értetlenkedő varázslót. – Jöttem volna már előbb is, ha tudom, hogy itt vagy, de hát idáig azt hittem, hogy végleg Colban maradsz! Mi lett Lord Elkith színtársulatával? Az utolsó hír, amit hallottam róla, az volt, hogy megvette nektek egy kocsma haszonbérletét!
Niello megigazgatta cifra köntösének túlméretezett vállát.
– Megint a régi történet, szívecském – vigyorgott. – Egy délceg színész, egy szép hölgy, egy félreértés...
– A felesége? – kérdeztem.
– Nem, a húga – kacsintott rám Niello, és elrendezte divatos gesztenyebarna fürtjeit.
Kétségem sem volt felőle, hogy több is lehetett a dologban: civakodás a bevételen, sörre költött összegek, amelyekből a költségeket kellett volna kifizetni, tönkrement vagy elzálogosított jelmezek. Nos, akárhogy is, ez mindenesetre nem az én gondom.
– És most kikkel játszol? – érdeklődtem.
Niello mókásan földig hajolt előttem.
– A Bronzharang színjátszócsoport jeles tagját üdvözölheted személyemben!
Társa aláfestésül buzgón megrázta csengőjét. Az utcán elhaladók meg lepetten kapták oda a fejüket.
– Akkor csatlakoztam hozzájuk, amikor Colba mentem a Téli Napfordulóra – magyarázta Niello.
– Úgy veszem ki a szavaitokból, hogy ti ketten jól ismeritek egymást valahonnan – kockáztatta meg Usara.
– Ó, az már régen volt – sütöttem le a szememet álszent pillantással, és láttam, hogy a férfi mogyoróbarna tekintete reménykedve felizzik. – Azt hiszem, Niello, egyedül te tudnál segíteni nekünk – tettem hozzá, hogy addig üssem a vasat, amíg még meleg.
– Miben kellene segítenem? – pillantott rám óvatos arccal Niello.
– Ugye, emlékszel Sorgradra meg Sorgrenre? Az a két fivér, akik vele meg Halice-szel együtt ünnepeltek a tavalyi Téli Napfordulókor.
Niello elgondolkodva vonta össze ívelt szemöldökét.
– A Hegyek Népéből, ugye? A fiatalabbik egy kissé kiszámíthatatlan, vagy mit is mondjak...
– Ők azok – bólintottam. – Mondd csak, nem láttad valamelyiküket?
– Eddig még nem találkoztam velük, de be kell vallanom, könnyen lehet, hogy egyszerűen csak nem vetten észre őket.
– Nem tudnád megkeresni a testvéreket? – Tágra nyílt szemmel rámosolyogtam, a lehető legbájosabb módon, ami csak tellett tőlem. – Sürgősen meg kellene beszélnem velük valamit.
Niello elfogódott tekintettel nézett vissza rám.
Azt hiszem, nem lesz nehéz megtalálnom őket – jelentette ki lovagias mosollyal. – Reza is velem jött, emlékszel még rá? Kifutófiú volt Colban, a kocsmában. Azt hiszem, elég jól az eszébe véste a két fivér ábrázatát, úgyhogy a legjobb lesz, ha őt küldöm körbe a kocsmákban meg a forgalmasabb helyeken.
Csókot dobtam a férfi felé.
– Valóságos kincs vagy, Niello, tudsz róla?
– Hát persze, szívecském. A lányok folyton mondogatják. Most pedig gyerünk, kerüljetek beljebb, ne tartsátok fel a fizető nézőket! – felemelt karjával kedélyesen betessékelt bennünket a fogadó udvarára.
Az udvar egyik oldalán hosszú asztal állt; arrafelé tereltem Usarát.
– „Szívecském”? – kérdezte a varázsló komoly arccal, de sejtettem, hogy akármelyik pillanatban kitörhet belőle a nevetés.
– Ő az egyetlen a világon, aki megússza szárazon, hogy így szólít – emeltem föl fenyegetően a mutatóujjamat. – És ha meghallom bárki mástól, azonnal tudni fogom, ki fecseghette ki!
– Honnan van szerencséd ismerni az urat? – fészkelődött Usara az alacsony padon, hogy jobban láthassa Niellót, aki éppen arról győzködött egy minduntalan elvörösödő fiatalembert, hogy látogasson be tágra nyílt szemmel bámészkodó szíve hölgyével az előadásra.
– Tíz éven keresztül keresztül-kasul beutaztam Ensaimint, vagy még talán tovább – feleltem kelletlenül. – Ha nem tudnád, rengeteg embert ismerek. – Azzal elfordultam, hogy intsek egy arra járó szolgálólánynak.
Úgy véltem, ennél többet felesleges elárulnom a kettőnk dolgáról. Az igazat megvallva ugyanis Niellóval való barátságom visszanyúlt boldogult kislánykoromra Vanamban, amikor minden szabadidőmben a város utcáin csatangoltam, és bármiféle csínytevésre hajlandó voltam, csak hogy megtörjem szolgálólányként tengetett napjaim egyhangúságát. Niello akkoriban egyszerű küldönc volt, és többnyire a Kristálytükör meg a vándortársulatok által kibérelt kocsmahelyiségek körül legyeskedett. Üzeneteket vitt, jelmezeket javított, és boldog volt, ha egy-egy nagyobb színpadképnél állhatott a sarokban egy lándzsával. Arról álmodozott, hogy egyszer talán majd ő is álarcot ölthet, és csatlakozhat valamelyik színtársulathoz.
A fogadó udvara lassanként zsúfolásig megtelt, a rögtönzött színpadot körülvevő korlát mentén fürtökben lógtak a bámészkodók. Az előkelőbb nézőknek egy-egy fapad is jutott a fal mentén, amelyeket összetekert köpenyükkel igyekeztek kényelmesebbé tenni a maguk számára.
– Hallottál valamit erről az előadásról? Úgy hírlik, Cselszövés a hátsó kapunál a címe. – A varázsló várakozásteljesen szemlélte azt a festett függönydarabot, amely a fogadó egyik hátsó szobájának udvarra nyíló ajtaját árnyékolta. A függöny mögött, amely egyben a színpadkép hátteréül is szolgált, már buzgón készülődtek a színészek. A festett képen két, valószínűtlen növényekkel ékes kert volt látható, amelyeket téglafal választott el egymástól. A téglafalon cirádás kovácsoltvas kapu nyílt.
– Még nem – feleltem –, de nem hiszem, hogy túl sok újat tudnának kitalálni. A fiatal szerelmeseket eltiltja egymástól egy szigorú atya vagy egy nagyravágyó anya, ezek után természetesen a félreértések egész sorozata következik holmi elvesztett zsebkendő meg tilosba kóborolt disznó miatt, de a végén úgyis minden jóra fordul. – Odaintettem a felszolgálólánynak, aki végre kegyeskedett észrevenni. – Hozz bort nekem meg a barátomnak, és vigyél egy üveggel a színészeknek is! Mondd meg, hogy Ügyeskéz kisasszony küldi!
A lány bizonytalanul pillantott rám. Ügyeskéz kisasszony házsártos vénlány volt Az árva könnyei című darabban, egy közkedvelt drámában, amely néhány évvel ezelőtt csaknem minden vándortársulat repertoárjában szerepelt.
– Ez csak afféle tréfa – magyaráztam. – Niello tudni fogja, mire gondolok.
– Néhány varázslótanonc előadta ezt a színdarabot néhány évvel ezelőtt a Téli Napfordulós ünnepségein – szólalt meg váratlanul Usara.
– Hát Hadrumalban is divat az efféle móka? – lepődtem meg.
A varázsló szórakozottan hátradőlt.
– A színjátszó csoportok csak egyetlen előadás erejéig állnak össze – mesélte. – Próbáltunk már hivatásos színészeket is hívni, de eddig egyetlen társulat sem fogadta el a meghívást, még magától az Ősmágustól sem.
– Nem is csoda – feleltem. – Hiszen ti, mágusok, Saedrin tudja, hány emberöltőt töltöttetek el a vérfagyasztó legendáitok koholásával meg azzal, hogyan burkoljátok vészjósló ködbe a szigeteteket, amelyről mindenki úgy tudja, hogy minden egyes kövét mágia és boszorkányság tartja össze! Melyik színtársulat lenne képes nyugodt szívvel ilyen közönségnek játszani? Itt, a jó öreg kontinensen csak azt kockáztatják, hogy ha nem tetszik az előadás, netán megdobálják őket némi rothadt gyümölccsel meg zöldfélével. Tőletek azonban kitelik, hogy békává változtatnátok őket!
Usara elnevette magát, de hangjában némi megbántottság érződött.
– Az emberek manapság már nem hisznek ezekben az ósdi történetekben – jelentette ki.
– Azt hiszem, érhetnek még meglepetések – feleltem sötéten.
Ami engem illet, éppenséggel nem állt szándékomban eloszlatni az efféle hiedelmeket. Ha el akartam kápráztatni valakit, előfordult, hogy csak úgy mellesleg megemlítettem, jártam már a varázslók titokzatos szigetén. Ilyenkor persze nem tértem ki rá, hogy Hadrumal káprázatos városa voltaképpen unalmas kis porfészek szórakozott, félig beszámíthatatlan tudósokkal és hatalom mániás mágusokkal.
– Emlékezz csak rá, mit gondoltál az egészről gyerekkorodban, mielőtt kiderült volna, hogy mágikus tehetséggel születtél, és elküldtek volna tanulni arra a szigetre! – tanácsoltam.
Usara azonban csak a fejét csóválta.
– Hadrumalban születtem és nevelkedtem – mesélte –, anyai oldalról a negyedik nemzedékbe tartozom, apairól az ötödikbe. A családfánk tele van mágusokkal. Tudod, az én számomra a kontinens jelenti a csodák kiismerhetetlen földjét!
Rám vigyorgott, én meg bíztatóan visszamosolyogtam rá. Hogyan lehetséges, hogy hosszú mérföldeket tettünk meg együtt, és én még csak ennyit sem tudtam róla? Csöndesen korholtam magamat ezért a hanyagságért. Jobb lesz, ha résen leszek, mielőtt még komoly bajba keveredünk a tudatlansága miatt, bármennyire éles eszű és gyors felfogású is. Nos, erről jut eszembe, lássuk, mennyire agyafúrt is az én kedves útitársam!
– Egyébként hogy tetszett a baziliszkusz? – kérdeztem ártatlan arccal.
– Egy csudát baziliszkusz! – legyintett Usara. – Nem volt az más, mint egy egyszerű csirke, csak levagdosták a tollait, a bőrét meg befestették tarkára. Mindössze egyetlen dolgot nem értek: az a taraj a hátán valódinak látszott, nem holmi ragasztott sallangnak.
Ezek szerint tehát nagyrészt átlátott a szitán.
Kürtök hangja némította el a fecsegést az udvarban, és a következő pillanatban a Magyarázó lépett elő a függöny mögül egyszerű, fehér maszkjában és dísztelen köntösében. Ékes szavakban foglalta össze a történet előzményeit, burkoltan célozva rá, miféle erkölcsi tanulságra is számíthatunk az előadás végén. Ez a szokás még abból az időből maradhatott meg, amikor a színjátszás a templomokban előadott jámbor példázatok formájában virágzott. Változnak az idők, változnak a szokások; a közönség egyik fele megpróbált feszülten figyelni, hogy kihámozza, ki kicsoda a kezdődő darabban, a másik fele meg türelmetlenül sustorgott, többször is kifejezést adva azon óhajának, hogy következzenek most már a táncos lányok meg a komédia a disznóval.
Éppen belekortyoltam a boromba, amikor a főhős, egy gazdag fiatalember, a nézőkhöz közelebbi díszlet-házból, megvallotta szerelmét a céhmester erényes leányának. A zord atya ezután eléggé elítélendő módon utazgatni küldte leányát a nénikéje társaságában. Majd tréfák következtek a szolgák tolmácsolásában, amelyekből megtudhattuk, hogy a céhmester megveszekedetten gyűlöl mindenkit, aki nem kétkezi munkával keresi a kenyerét, valamint elhangzott néhány célzás a pocakja méretére is. Gondolom, ez utóbbiakat sebtében írták bele a helyi nézők szórakoztatására, a fel-felcsattanó nevetés legalábbis erre engedett következtetni.
A szomszédos ház szakácsnője hosszasan panaszkodott a főhős házvezetőnőjének arról, milyen gorombán is bánik vele zsugori gazdája, majd mindenki legnagyobb megkönnyebbülésére megérkezett a hírnök, akinek hányattatásait összekuszált haja és összesározott maszkja is jelezte. Többször is elmondta, mennyire bizalmas híreket hozott, majd az utolsó szóig szorgalmasan kifecsegett mindent: az erényes szüzet felbérelt gonosztevők rabolták el az úton. A közönségnek azon része, amely nem sejtette előre eme fordulat bekövetkezését, most levegő után kapkodott megdöbbenésében, majd rázendített a zenekar, és táncosok özönlöttek be a színpadra a függöny mögötti szobából.
Oldalba böktem Usarát.
– Alkalomadtán majd megemlítem Niellónak, hogy egy tehetős család házvezetőnője előbb állna kézen meztelenül a háztetőn, mint hogy szóba elegyedjen egy szakácsnővel akár csak a másnapi időjárást illetően is – jegyeztem meg vigyorogva.
A varázsló nem tartotta érdemesnek, hogy válaszoljon erre az észrevételre. Előredőlt ültében, hogy jobban lássa a táncosnőket, akiknek formás lábát alig takarta el a vékony, áttetsző muszlinszoknya, és nyakukon, karjukon színes szalagok lobogtak. Szemüket vidám színű félmaszk takarta, amely látni engedte csábos mosolyukat. Lendületes dal következett, éppen csak egy hajszálnyira a trágárságtól, majd két bohóc penderült a színpadra, egy görbe orrú meg egy holdvilágképű. Ekkor már biztos voltam benne, hogy az előadás során nem érhetnek meglepetések. A bohócok ezúttal kissé pipogya mesterembereket alakítottak, és legnagyobb problémájuk egy őrkutya volt, aki szerintük mindenkit megtámad, aki nadrágot visel. Az egyik bohóc, a darab szerint köszörűs, gyengéd érzelmekkel viseltetett a szakácsnő iránt; no, itt aztán elhangzott az összes ismert szófordulat az élezésről és döfködésről, a kardról és a hüvelyéről, meg arról, hogy a késélesítéshez ügyes kéz kell. Hamarosan azt is megtudhattuk, hogy a mondott őrkutya eddig megakadályozta szegény késest abban, hogy egy jót köszörüljön a szakácsnővel. A görbe orrú bohóc álarca mögött Niello hangját ismertem föl: olyan ízesen játszotta a szerepét, hogy nem tudtam abbahagyni a vigyorgást.
Miközben ismét a főhős foglalta el a színpadot, hogy szívbe markoló szavakkal ecsetelje igaz szerelmének elvesztése fölött érzett fájdalmát, észrevettem, hogy mögöttem mozgolódás, sugdosás támad a tömegben. Gyorsan hátrafordultam, Usara figyelmét azonban még mindig a színdarab kötötte le. Ösztönös aggodalmamat azonban csakhamar megkönnyebbülés és öröm váltotta fel, amint észrevettem, hogy két szőke fej közelít felénk a tömegben, nagyjából a többi bámészkodó vállmagasságában. A közeledők egyike a Hegyek Népére oly jellemnő mokány, zömök testfelépítéssel rendelkezett, társa azonban valamivel magasabb és karcsúbb volt nála, és hosszú, szőke haját díszes bőrszalag fogta össze a tarkóján.
– Szoríts nekik egy kis helyet, Usara! – böktem oldalba könyökömmel a varázslót, aki halk mentegetőzéssel csúszott odébb a padon.
Gren eközben már zsákmányolt is magának egy széket a hátunk mögül valakitől, aki volt olyan vigyázatlan, hogy néhány percre felálljon a kedvezőbb látószög érdekében. Fél kézzel nyújtotta oda Sorgradnak, aki szusszanva telepedett le az asztalunk mellé, olyan otthonossággal, mintha egész este ott üldögélt volna.
– Hírt kaptunk róla, hogy bennünket keresel – helyezkedett el Sorgren köztem és Usara között, majd minden szívfájdalom nélkül felhajtotta a maradék boromat. – Na, ez jól jött. Kiszáradtam, mint a szénégető kalapja!
Sorgrad apró ezüstserleget húzott elő a zekéje alól, én pedig teletöltöttem a boroskancsónkból.
– Igyekeztem mindenkinél üzenetet hagyni, aki csak az eszembe jutott – mondtam. – Amúgy mikor érkeztetek?
– Alkonyattájt. – Sorgrad szomjasan belekortyolt a serlegbe. – Egyenesen Colból jöttünk.
– Hé, szöszi, mit bámulsz? Talán tartozom neked pénzzel vagy más szívességgel? – Gren kihívóan bámult Usara érdeklődő képébe. – Mi lenne, ha nem ütnéd az orrodat mások dolgába?
– Ez itt Usara, és velem van – szögeztem le sietve, majd visszaszereztem a poharamat Grentől, és körülnéztem, hol találom a felszolgálólányt. – Később majd részletesebben elmagyarázom. Egyébként mit csináltatok Colban?
– Igyekeztünk tartózkodni a bajtól – mosolygott rám elégedetten Sorgrad.
Ekkor vettem csak észre, hogy finom szövetből készült gesztenyebarna zekéjének szabásvonala a legeslegutolsó divatot követi, előnyösen elrejtve tömzsi alkatának hiányosságait. Derékszíját és a róla függő erszényt bonyolult ezüstveretek díszítették, a bőröv fényesen, újan csillogott. Finom szálú szőke haját is divatosra nyírták, ráadásul elegáns kalapot viselt a legújabb délvidéki stílusban. Még a kocsmaudvaron uralkodó istálló- és ételszagon át is éreztem a ruhájából áradó levendulaillatot meg a fürdőolajok aromáját.
– Ezek szerint tehát remekül működött a tervetek Draximalban – jegyeztem meg ártatlanul.
Amikor ugyanis utoljára volt szerencsém látni a fivéreket, éppen fülig merültek egy bonyolult és kissé őrültnek tetsző terv részleteiben. A terv középpontjában a zsoldoshadsereg pénzesládája állt, amelynek aranyosan csillogó tartalma eredetileg egy újabb évszaknyi végeláthatatlan polgárháborút volt hivatott támogatni a folyton forrongó Lescar tartományban.
Sorgrad büszkén bólintott.
– Összeakadtunk néhány régi barátunkkal, akik éppenséggel nem bánták, ha a változatosság kedvéért előre kapják a fizetségüket, és még túl sok vért sem kell ontaniuk érte. Ezután már csak meg kellett keresnünk a megfelelő helyet a hegyeken át vezető úton, Sharlactól északra. Én mondom, gyerekjáték volt az egész!
– És mi járatban vagytok Selerimában? – Usarának fel kellett emelnie a hangját, mivel harsány dudaszóra ismét kiözönlöttek a táncosok a színpadra.
– Úgy véltük, hogy egy bizonyos Cordainer talán idejön az ünnepekre. – Sorgrad kék szeme egészen elsötétedett a bosszú gondolatától. Nem hiába mondják, hogy a Hegyek Népe kőbe vési az emlékeit.
– Kicsoda? – pillantott rám Usara magyarázatért.
– Majd később elmondom.
Őszintén szólva, nem nagyon láttam módot rá, hogyan tudnám Usara számára is elfogadhatóan elmagyarázni, hogy voltaképpen Arle Cordainer főzte ki azt a rablást, amely miatt nem szívesen kerülnék a városi őrök szeme elé. Tulajdonképpen Cordainer bérelt fel bennünket a rablás kivitelezésére, azután ügyesen távozott a bevétellel, bennünket meg kis híján felkötöttek. Sőt, gyaníthatóan még abban is része volt, hogy az őrség olyan gyorsan a nyomunkra akadt.
Odaintettem a kocsmárosnak, hozzon még egy üveg bort és egy újabb poharat is.
Eközben a színpadon a cselekmény akképpen folytatódott, hogy új szolgálólány érkezett a fösvény házába. A hölgy korántsem meglepő módon az elveszett hősnő loknis parókáját és csábos álarcát viselte. Bort töltöttem Sorgrad poharába, és beletörődően megállapítottam, hogy Gren figyelmét magamra vonnom úgyis hiábavaló próbálkozás lenne, amíg csinos hölgyszemély forgolódik a színpadon. A magam részéről nem is bántam a dolgot: amíg ennyire leköti a színdarab, legalább nem tesz semmi meggondolatlanságot.
– Itt szándékoztok maradni az ünnepségek után is? – kérdeztem Sorgradtól. – Valamiért az az érzésem, hogy a nyár folyamán nem szívesen mennétek Lescar közelébe...
– Senkit nem hagytunk életben, aki felismerhetne bennünket – vont vállat Sorgrad. – De abban igazad van, hogy amint megosztoztunk a zsákmányon, okosabbnak tartottuk, ha elpárolgunk a többiek szeme elől. Van közöttük néhány, akinek a szája olyan, akár a lyukas zseb, és ha megkínálják őket egy szép kötéllel meg némi hintázással valamelyik kopasz fán, könnyen dalra fakadhatnak, hogy mentsék a bőrüket.
Bólintottam, és alaposan megválogattam ezt követő szavaimat.
– Charoleia azt mondja, két embert gyanúsítanak a rablással, akiknek a fejére Draximal hercege vérdíjat tűzött ki – suttogtam.
Usara közelebb hajolt, hogy jobban halljon, ám Gren egy türelmetlen karmozdulattal visszanyomta a helyére, mivel nem látta tőle a színpadot.
– Mikor beszéltél Charoleiával? – pillantott rám élesen Sorgrad.
– Valamikor Télutó idején, amikor Usara meg én errefelé tartottunk – feleltem. – Charoleia szokás szerint Relshazban volt, és tőle tudtam meg, hogy te meg Sorgren ide készültök az ünnepekre. Azt mondta, találkozott veletek a Téli Napfordulókor.
Sorgrad összevont szemöldökkel bámult a serlegébe. Tudtam, hogy eszébe sem jut megkérdőjelezni az értesüléseimet, ha azt mondom, hogy Charoleiától származnak. Tekintve, hogy a szóban forgó hölgy nagyrészt hiszékenyek rászedésével keresi a kenyerét, információs hálózata senki máséhoz nem fogható. A telet általában a Lescari-öböl legnagyobb kikötővárosában tölti, ahol mindenki tudja, hogy ha használható értesülésekkel szolgál neki, előbb-utóbb néhány aranyat lel a markában. Hírei rendszerint megbízhatóak voltak – mint például ebben az esetben is.
Usara mondott valamit Grennek, amit nem sikerült elkapnom, de nem is érdekes, mert amúgy sem kapott választ rá, tekintve, hogy a bohócok éppen visszatértek a színpadra. Az érző szívű késélező azzal a tervvel állt elő, hogy női ruhába bújva próbálja meg kijátszani az őrkutya éberségét. Ebből aztán az következett, hogy Reza hosszú fülű kutyamaszkban és molyrágta bundában körbe-körbe kergette a színpadon Niellót, aki nem viselt mást, mint egy szál álarcot és a csupasz bőrhöz hasonlatos árnyalatú vékony, feszes öltözéket.
– Hogy meri ilyen pimaszul mutogatni magát! – vörösödött el mögöttem egy álszent leányzó. – Ráadásul hogy kitömte a nadrágját!
Nos, hogy ez mennyire nem igaz, arra én magam voltam a tanú, de eszemben sem volt felvilágosítani a lányt. Hátradőltem, és megengedtem magamnak egy pillanatnyi nosztalgikus elérzékenyülést.
– Elég messze vagyunk ahhoz, hogy biztonságban legyünk – folytatta Sorgrad zavartalan arccal, amint visszafordultam hozzá. – Senki sem kergetne bennünket Caladhriától idáig, keresztül Ensaimin földjén.
– Kivéve, ha alaposan megfizetik érte – feleltem lassan. – Úgy hallottam, a herceg az ellopott arany egytizedét ajánlotta föl a kézre kerítőnek.
Sorgrad zafírkék szeme elgondolkodva meredt az ezüstserlegbe.
– Hol hallottad? – kérdezte gyanakvó arccal.
– Lehet, hogy csak kocsmai pletyka – vontam vállat –, ezzel együtt nem ártana jövedelmező elfoglaltság után néznetek valahol másutt legalább egy évszaknyi időre.
– És te természetesen éppen egy ilyen jövedelmező elfoglaltságot akarsz nekünk ajánlani – vonta föl a szemöldökét Sorgrad, majd Usara felé intett, aki feladta a próbálkozást, hogy szóba elegyedjen Grennel, és most a színjátszókat figyelte teljes odaadással. – És neki milyen szerep jut ebben a játszmában?
– Az ő szerepét egyelőre hagyjuk – feleltem. – Egyébként eltaláltad, tényleg belekezdtem egy bizonyos játszmába, és azt hiszem, téged is érdekelne a dolog. – Meggyőzően rámosolyogtam. – Ha a rúnák nekünk kedveznek, egyikünk sem fogja megbánni, hogy belevágott ebbe a játékba.
Sorgrad öblös nevetésére fejek fordultak felénk megfeledkezve a színpadról, ahol a hős és a hősnő könnyek között nyújtotta egymás felé a kezét kovácsoltvas kapu cirádás pálcái között. Sorgrad közelebb hajolt hozzám.
– És hogy hangzik az a bizonyos ajánlat? – suttogta. – Ne vedd sértésnek, Livak, de a legutolsó hír, amit hallottam rólad, az volt, hogy te meg Halice megint valami varázslóknak dolgoztok. Nem mondhatnám, hogy örülök az ötletnek! Charoleia azt mondja, kapott egy levelet Halice-től valahonnan az óceán túlfeléről, egy állítólagos ismeretlen vidékről, amelyet az Ősmágus fedezett fel. – A színpad felé intett, ahol a hősnő immár egyedül sírdogált. – Telepesek, akik harminc emberöltőn át aludtak egy barlangban, mialatt szívtelen gazfickók megpróbálták elrabolni a földjeiket, de a varázslók támasztotta sárkányok lecsaptak rájuk! Szavamra, ha Niello efféle sületlenséggel próbálna a közönsége elé állni, kifütyülnék, talán még meg is dobálnák mindenféle undoksággal!
– Tudom, hogy hihetetlenül hangzik, de azok, akik a barlangban aludták hosszú álmukat, annak a rég elveszett gyarmatnak az első telepesei voltak, amelyet az utolsó Nemith idejében fedeztek föl, nem sokkal a Káosz beállta előtt – magyaráztam.
Sorgrad saját gyanakvó természetét meghazudtolva kezdett kifejezetten érdeklődő képet vágni.
– Mindannyian ismerjük a meséket arról az elveszett gyarmatról, ahol a folyók aranyrögöket sodornak, és a gyémánt számlálatlanul hever a fű között. A Káosz óta minden emberöltőben újabb és újabb vakmerő bolondok indultak el megkeresni.
– Nem tudom, van-e ott arany meg drágakő – feleltem habozva. – De talán emlékszel még azokra a szigetekre messze keleten, az óceánon, ahová akkor jutottam el, amikor azok a varázslók arra kényszerítettek, hogy lopjak nekik...
Sorgrad óvatosan bólintott. Suttogóra fogtam a hangomat, bár az átélt borzalmak emléke a torkomat fojtogatta.
– Bizonyára arra is emlékszel, mennyi pénzzel tértem vissza onnan – folytattam. – Mondj csak, amit akarsz ezekről a varázslókról, de azt meg kell hagyni, hogy tisztességesen megfizetnek.
„Már amennyiben sikerül élve visszatérned” – tettem hozzá magamban.
– Ugyanazok a jéglakók voltak – folytattam –, vagy talán inkább az ősatyáik, akik olyan kegyetlenül elbántak a hajdani gyarmat népével. Álmukban csaptak le rájuk, azok pedig, akiknek sikerült elmenekülniük a mészárlás elől, elrejtőztek egy barlangban, és egy varázslat segítségével álomba merültek. Az Ősmágus az elmúlt nyáron expedíciót indított a megtalálásukra. Halice meg én is velük tartottunk, és segítettünk magukhoz téríteni az alvók egy részét. Azok az emberek hihetetlen mágikus tudás birtokában vannak, Grad! Valódi, ősi mágiáról van szó, nem azokról az ócska trükkökről, amelyekkel az Ősmágus meg a cimborái riogatják a becsületes embereket. Az az ősrégi, elfelejtett mágia tartotta meg őket emberöltőkön át sértetlenül az álom karjaiban. Én magam láttam a saját szememmel, ott voltam, amikor magukhoz tértek!
Megtorpantam, gúnyos válaszra számítottam Sorgradtól, ő azonban elgondolkodó arcot vágott.
– Szóval, ha jól értem, az Ősmágus felébresztette a telepeseket, és visszaadta nekik a gyarmatukat? Ez tényleg úgy hangzik, mint valami bugyuta vásári komédia. Mondd csak, bolondnak nézel? – kérdezte szokatlan élességgel. – Hiszen ismerlek: egész életedben igyekeztél a lehető legmesszebb maradni a mágiától és mindentől, ami vele kapcsolatos, akárcsak mi, többiek. Ráadásul annak alapján, amit Halice elmondott, ezeknek a bizonyos elietimmeknek olyan rémisztő varázslataik vannak, hogy ott helyben beleőszülsz. Te magad is azt mesélted, hogy majdnem otthagytad a fogadat, és máig sem tudod, miképpen sikerült ellenállnod a rontásuknak! Tisztában vagyok vele, hogy először zsarolással vettek rá az együttműködésre azok a nyavalyás mágusok, ez ellen nincs mit tenni, másodszorra pedig, fölteszem, úgy érezted, hogy adósa maradtál Planirnak, amiért mégis csak megmentette a bőrödet. Azt azonban sehogyan sem értem, hogy vagy képes harmadszorra is a hurokba dugni a fejedet, ráadásul a saját szabad akaratodból! Mondd csak, nincs ennek köze ahhoz a te híres tormalin kardművészedhez? Charoleia azt mondja, szó nélkül hagytad, hogy az a fickó felhajtsa a szoknyádat!
– Vigyázz, Sorgrad, mert ha ilyen éles a nyelved, a végén még kiüti a fogadat – jegyeztem meg bosszúsan.
No igen, vannak helyzetek, amikor Charoleia remek hírszerző hálózata meglehetősen kényelmetlen tud lenni. Gondterhelten eltűnődtem rajta, vajon mi mindent írhatott még Halice abban a levélben.
– Jelenleg egy tormalin hercegnek dolgozom, nem holmi varázslóknak – jelentettem ki öntudatosan. – Igen, abban igazad van, hogy azok az elietimmek halálra rémítettek, vagy még annál is tovább, és hogy a mai napig verejtékezve ébredek föl álmomból, ha valamiképpen az eszembe jutnak. Ez az egyik oka annak, miért igyekszem minél messzebb maradni a tengerpartoktól. De kérlek, hallgass végig! Annak alapján, amit Messire megtudott, eléggé bizonyosnak látszik, hogy ezeknek a jéglakóknak egyszer csak elegük lett az ő sivár szigetükből, és a változatosság kedvéért most inkább meleg éghajlatot és gazdagon termő földeket szeretnének. Planir visszaverte a támadásukat, és elkergette őket arról a régi gyarmatról, tavalyelőtt azonban Dalasorban és Észak-Tormalinban is megtaláltuk a lábnyomaikat...
– Mindeddig egy szót sem hallottam effajta fenyegetésről – szakított félbe szkeptikusan Sorgrad.
– Csak azért nem, mert Planir és Messire szövetkeztek, és úgy döntöttek, hogy egyelőre titokban tartják a dolgot, ameddig nem sikerül eldönteniük, mihez is kezdjenek – magyaráztam.
Arról azonban egy szót sem ejtettem, hogy Ryshad meg én rekedtre érveltük magunkat eme titoktartás ellen, azt javasolva helyette, hogy köröztessék a tartományokban az elietimmek részletes személyleírását, külön kitérve jellegzetes fekete egyenruhájukra. Ezzel biztosítható lenne, hogy azonnal feltűnést keltsenek, amint megpróbálnak partra szállni, annál is inkább, mivel szőke fejükkel annyira kilógnak a tömegből, akár a szajha az irgalmas nővérek közül. Erős meggyőződésem volt, hogy mélyen tisztelt vezetőink álláspontja ezúttal hibás.
– Higgy nekem, Sorgrad, nincs már messze az az idő, amikor az Uralkodónak meg az ő talpnyalóinak egyik pillanatról a másikra egy hihetetlenül szervezett és fegyelmezett hadsereggel kell szembenézniük, amelynek sorait ráadásul nagy hatalmú varázstudók is erősítik, akik a sötét mágiájukkal két mérföld távolságból képesek az orrodon át kiszürcsölni az agyadat! – jósoltam komoran. – Messire tisztában van vele, hogy csak mágia segítségével verheti vissza őket.
– No, és mit akar tőled ez a bizonyos herceg? – Sorgrad még mindig olyan sötét és fenyegető képet vágott, amennyire csak kitelik egy ilyen szőke hajú, rózsás arcú fickótól. – Egyáltalán: kiről is van szó?
– Messire D'Olbriot a megbízóm. Hallottál már róla, ugye? – Egy csillogó tormalin aranyban le mertem volna fogadni, hogy Sorgrad figyelmét nem kerülte el a Tormalin Birodalom kétségkívül legfontosabb és legbefolyásosabb nemesi háza.
Sorgrad megfontoltan bólintott.
– Az a hír járja, hogy voltaképpen ő irányítja az uralkodói udvart most, hogy a fiatal Tadriol még olyan zöldfülű. De miért van szüksége éppen rád?
Pillantásommal foglyul ejtettem Sorgrad tekintetét.
– Messire D'Olbriot meg akarja érteni ezt az újfajta mágiát, lehetőleg még azelőtt, hogy másoknak is eszükbe jutna utánajárni. Elvégre tisztában kell lennie vele, mi ellen is harcol voltaképpen. Ráadásul az Ősmágus is érdeklődik iránta; ők éteri mágiának nevezik, a régiek meg Mesterségnek, te hívd úgy, ahogy jobban tetszik. A bökkenő csak az, hogy Hadrumal varázslói nem képesek használni ezt a fajta varázstudományt, de hogy miért, azt lehetőleg ne tőlem kérdezd. Planir aggódik is eleget a dolog miatt, és minden követ megmozgat, hogy megtudja, mivel áll szemben.
– Szóval, ha jól értem, ez a te megbízód szeretné mindenkinél előbb megtalálni a dolog megoldását, hogy aztán továbbadja az értesüléseit az Ősmágusnak, cserében azt kérve tőle, hogy a varázslói szórjanak tüzet meg jégesőt minden Jéglakóra, aki anélkül akar partra szállni Tormalinföldön, hogy megfizette volna a becsületes kikötői illetéket. – Sorgrad még mindig elgondolkodó képet vágott, de az arckifejezése most már sokkal kevésbé volt fenyegető. – Egészen épkézláb ötlet lenne tőle.
– Tudtam, hogy előbb-utóbb átlátod a helyzetet – vigyorodtam el.
Ugyanez nem mondható el Messire D'Olbriotról. Őt nekem kellett rávezetnem a megoldásra, pedig évek hosszú sora óta tologatja a figurákat a politika játéktábláján. Tormalinföldön azonban még a mai napig is legalább akkora örömmel fogadják a varázslókkal való szövetkezés ötletét, mintha egy pestises szajha kérné táncra őket.
– Mint már említettem, ez a megbízatás igen jövedelmezőnek ígérkezik – bólintottam. – Sőt, még az sem lehetetlen, hogy kettős játszmába kezdhetünk, és megduplázhatjuk a bevételünket.
– Még mindig nem értem, hogyan keveredtél bele ebbe az egészbe – jegyezte meg Sorgrad.
Láttam rajta, hogy a kíváncsiság lassan kezd fölébe keveredni az óvatosságának. Megkönnyebbülten fölsóhajtottam.
– Azt mondják, a Mesterség eredetileg az ősi népek sajátja volt – magyaráztam. – A síklakóké, az Erdők meg a Hegyek Népéé. A régi tormalinok tőlük vették át.
– A földjeikkel, marháikkal és minden gazdagságukkal együtt – dörmögte Sorgrad.
Zavartalanul folytattam a megkezdett magyarázatot.
– A tormalin tudósok és Planir varázslói átnyálazták az összes fellelhető könyvtárat és archívumot az elmúlt fél évben, és nyomokat kerestek. Én magam is végeztem egy kis személyes kutatást, és rá is akadtam valami érdekesre, amint a tudósok magukhoz tértek a csodálkozásból, hogy egy hozzám hasonló egyszerű lélek többet is el tud olvasni, mint a bevásárlólistát, és megengedték, hogy a kezembe vegyem a féltve őrzött, porlepte köteteiket. Találtam egy énekeskönyvet, amely még a Régi Birodalom bukása előtti időkből származik, rengeteg dal található benne az ősi népekről, és gyanítom, hogy egyik-másik ezek közül nyomokat hordoz az éteri mágiára nézve.
– Rettentő érdekes – felelte unottan Sorgrad.
– Szerintem is nagyon érdekes, főként, ha le tudnánk fordíttatni a dalok szövegét. Planir és D'Olbriot is figyelemre méltónak fogja találni, annál is inkább, mivel gyanítom, hogy némelyik dal voltaképpen varázsige az éteri mágia alkalmazásához.
– Mekkora esély van erre? – ráncolta össze a homlokát Sorgrad.
– Nagyobb, mint gondolnád – feleltem. – Láttam már munka közben ezt a bizonyos éteri mágiát, és lefogadnám az erszényem teljes tartalmában, hogy az Erdők Népe dalainak ritmusa ütötte meg a fülemet a varázsigékben. Ne felejtsd el, Sorgrad, hogy egy erdei énekmondó lányával állsz szemben! Bízhatsz a hallásomban.
– Akkor hát miért nem járnak utána maguk a varázslók a dolognak? – kérdezte Sorgrad.
– Az a mágus, akit Planir ideküldött, hogy kapcsolatba lépjen a tudósokkal, egy Casuel nevezetű kisszerű talpnyaló – vágtam rá mogorván. – Azt hiszi, csakis az ő elképzelései hivatottak irányítani a tervet, és még csak hajlandó sem volt meghallgatni az ötletemet. Egyébként is olyan botfüle van, hogy ha vázába tennéd, bizonyára kirügyezne.
– És miképp lehetséges, hogy nem borítottad a fejére az egyik iratcsomóját, és nem lökted félre az útból? – érdeklődött Sorgrad vigyorogva.
– Ne hidd, hogy nem éreztem erős kísértést – vallottam be. – Nem, egyszerűen csak megkerültem, minden különösebb feltűnés nélkül. Azt hiszem, nem beszéltem még neked Camarl őméltóságáról, Messire kedvenc unokaöccséről, aki történetesen tartozik Ryshadnak egy szívességgel. Sikerült meggyőznöm róla, hogy az énekeskönyv megérdemel egy kis odafigyelést, ő pedig továbbadta az ötletet. Így aztán Messire D'Olbriot fizetett nekem azért, hogy menjek, és fordíttassam le azokat a dalokat.
– És idáig kellett elkutyagolnod, hogy találj valakit, aki lefordítja őket? Fölteszem, engem szemeltél ki erre a feladatra. – Úgy tűnt, Sorgradot nem kifejezetten bűvöli el az események ilyetén fordulata. – Nagyra becsülöm, hogy meg akarod osztani a bevételt a barátaiddal, Livak, de biztosan találtál volna valakit, aki jobban kéznél van!
– Nem sikerült – vontam vállat. – A tudósok elég jól értenek a régi, archaikus tormalin nyelven, de eszükbe sem jut olyasmivel fárasztani magukat, mint az ősi népek nyelve. Találtunk néhány nemest, akik fiatal korukban megfordultak Gidestában, de még ők is éppen csak annyira beszélik a Hegyek Népének nyelvét, hogy ételt, bort meg szajhát rendeljenek maguknak. Úgy látszik, a bányásztelepeken nem volt különösebben nagy keletje az ősi regéknek.
– Ezek szerint tehát most olyasvalakit keresel, aki eléggé otthon van ahhoz a régi mondavilágban, hogy le tudja fordítani azokat a dalokat – összegezte Sorgrad mutatóujja körmével a drága ezüstserleg egyik díszét babrálva.
– Jól látod a helyzetet – bólintottam. – És minél tovább kérdezősködöm, annál biztosabb vagyok benne, hogy előbb-utóbb el kell mennem az Öregerdőbe, meg föl a hegyekbe. Lehet, hogy nem hiszed el, de Toremaltól idáig senkit sem találtam, aki teljesen biztos lett volna azoknak a furcsa, régi szavaknak a jelentésében.
Ez a fejlemény pedig éppen elegendő volt ahhoz, hogy immár teljesen biztos legyek benne: azok a dalok valóban a Mesterség varázsszavait hordozzák magukban.
– Az elért eredményhez igazodva kapod a fizetséget? – kérdezte hirtelen Sorgrad.
– Tisztességes előleget kaptam, mielőtt útnak indultam – nyugtattam meg –, és felhatalmaztak rá, hogy hitelben költsek a D'Olbriot névre hivatkozva a nagyobb városokban, ahol lehetőség nyílik ilyesmire.
Az ingem alatt viselt bronzamulett a D'Olbriot-címerrel langyosan simult a bőrömhöz, én azonban nem akartam fölöslegesen magamra vonni a figyelmet azzal, hogy elővonom és megmutatom. Talán majd máskor, alkalmasabb körülmények között.
– A végső fizetség azonban valóban attól függ, mire sikerül rábukkannom – folytattam. – Tényleg szeretném lefordíttatni azokat a dalokat, de közben arra is számítok, hogy egy kis szerencsével valamelyik megkérdezett, aki ért valamicskét az ősi nyelveken, elirányít olyanokhoz, akiknek van valami közük az éteri tudományhoz. Azt hiszem, elboldogulok az Öregerdőben, hiszen magam is felerészben erdei vérből származom, és az apám neve jótáll értem. Ha sikerül találkoznom az Erdők Népével, talán rá tudok beszélni közülük valakit, hogy segítsen. A hegyek közé viszont olyasvalakinek kell elvinnie, aki ismeri az ottani életviszonyokat, beszéli a nyelvet, és bemutathat az ottaniaknak.
– Tehát Grenre és rám van szükséged. – Sorgrad kék szemében pajkosság csillant. – Lehet, hogy még meg is éri a dolog, ha meg tudunk állapodni valamiféle méltányos árban.
Hirtelen felvidámodása valamiképpen kibillentett a lelki egyensúlyomból. Voltaképpen csak most gondolkodtam el rajta, hogy bármilyen régen ismerem is őket, arról fogalmam sincs, miért is hagyták el ők ketten szülőföldjüket, a nagy hegyek birodalmát.
– Ugye, nem fogunk lépten-nyomon beleszaladni olyanokba, akik a fejedet követelik valami rendezetlen régi sérelemért? – kérdeztem gyanakodva.
– Dehogy... Feltéve, ha távol maradunk egyes helyektől. – Sorgrad ismét tűnődve pislogott a serlegébe. Töltöttem neki még egy kis bort. – Hadd gondolkodjam a dolgon – tette hozzá nagy sokára. – Muszáj beszélnem Grennel.
– Gyertek el hozzám holnap reggel. Legalább meg tudom mutatni a könyvet.
Visszafordultam a színdarabhoz: a táncosnők mindannyian kiválasztottak magunknak valakit a közönség első soraiból, és évődve kacsintgattak, csókot dobtak felé. Tudtam, hogy fölösleges volna siettetnem Sorgradot, hiszen úgyis válaszol a maga idejében, Gren pedig azt teszi, amit a bátyja jónak lát. Gren egyébként rendszerint nem aggasztotta magát túlságosan sokat az élet nagy kérdéseivel: szenvedélyesen szeretett élni, és ez a szenvedély olykor-olykor vakmerőségbe csapott át. Nos, bizonyára ennek a természetnek is szerepe van abban, hogy olyan korán ott kellett hagyniuk a hegyeket. Gren nyilván elkövetett valami meggondolatlanságot, és okosabb volt mindkettőjüknek elmenekülniük. Azt hiszem, ezek után elsőként Lescarba vezethetett az útjuk, mint minden száműzöttnek a térkép legkülönfélébb sarkaiból. Gren erőszakos, indulatos hajlama, amely az élet minden más területén csak veszedelmet hozott rá, hamarosan jól kamatoztathatónak bizonyult a zsoldosmesterségben, így hát jövedelmező megélhetést találtak Lescar véget nem érő polgárháborúiban.
A táncosok most meghajoltak, majd egymás után kivonultak a színpadról, átadván a terepet a színészeknek. Hamarosan sikerült ismét elkapnom a darab fonalát. Hősnőnket a fösvény raboltatta el, aki a pénze miatt feleségül óhajtotta volna venni a hölgyet, ám mivel az nem egyezett bele, mosogatólányként robotoltatta, hogy így csikarja ki a boldogító igent.
– Miért nem kapja már le a szoknyáját annak a buta ribancnak? – értetlenkedett Sorgrad együttérzéssel. – Hiszen ott illegeti magát az orra előtt!
– Tényleg úgy fest, mint akit könnyebb megkapni, mint a téli náthát – értettem egyet.
Eközben azonban már meg is jelent a színpadon a szakácsnő meg a házvezetőnő a vásári színdarabok kedvelt fogását alkalmazva, ahol a szereplők a nézők tájékoztatására csupa olyasmit mondanak el egymásnak, amit a darab szerint már mindketten tudnak.
– Tessék, itt a válasz – biccentettem mosolyogva.
– Tényleg, az a vénember Az árva könnyeiben szintén impotens volt – jegyezte meg csodálkozva Usara, aki hátradőlt ültében, hogy Gren mögött szót válthassunk egymással.
– Ez a hiányosság a színpad szabályai szerint együtt jár azzal a lógó orrú álarccal – világosítottam föl suttogva. Saedrin óvjon ezektől a varázslóktól meg az ő visszavonult életüktől!
A következő jelenetben hősünk és hősnőnk összetalálkozott annál a bizonyos kertkapunál. A fickó mindenáron az őrséget akarta hívni, hogy föltárja előttük a vén zsugori gyalázatos tettét.
– Az első értelmes ötlet, amit hallok tőle – jegyezte meg Sorgrad vigyorogva. – Egyébként is, egy becsületes polgár elsődleges kötelessége, hogy a városi őrséghez forduljon ilyen esetekben. – Azzal a szeme sarkából rám kacsintott.
– Fogadjunk egy ezüst márkában, hogy a nőnek nem tetszik az ötlet – feleltem.
A márka nagy biztonságban üldögélt az erszényemben, minthogy néhány mondattal később hősnőnk már ki is fejtette ellenvéleményét. Meggyőző sirámok között ecsetelgette, hogy azt ugyan senki sem hinné el neki, hogy a vén kéjenc nem nyúlkált be legalább egy ujjal a szoknyája alá, következésképpen odalenne a jó híre, és a főhős szülei soha nem egyeznének bele kettejük házasságába. Unottan intettem egy újabb üveg borért, ha már úgyis végig kell hallgatnunk a szokásos romantikus nyavalygást.
Hirtelen azon kaptam magamat, hogy Ryshad jár a fejemben; az a tormalin kardművész, akire Sorgrad célzott. Utunk akkor keresztezte egymást, amikor Messire megbízásából Ryshad is az elietimmek nyomába eredt. A Jéglakók ugyanis titokban többször partra szálltak a vén kontinensen az elmúlt néhány évben, tormalin nemeseket támadtak meg és raboltak ki, abban reménykedve, hogy a tőlük elvett értéktárgyak elvezethetik őket Kel Ar'Ayen elveszett gyarmatához. Mi pedig ugyanezeket az ereklyéket kerestük az Ősmágus megbízásából, aki akkoriban kezdett sejteni valamit a háttérben meghúzódó titkokról.
Amikor a kaland végeztével Ryshad meg én kettesben maradtunk, hirtelen, mondhatni váratlanul lángolt föl bennünk a szenvedély. Az ezt követő érzéki élvezetek éppenséggel nem jelentettek újdonságot, annál inkább az a furcsa hiányérzet, amely akkor lepett meg, amikor Ryshad végül búcsút vett tőlem, és visszatért a munkaadó gazdájához. Távol álljon tőlem, hogy könnyet ejtsek egy férfi után, vagy úgy általában bárki és bármi után, hiszen mesterségem és életfelfogásom az, hogy azonnal odébbálljak, amint a rúnák kegyéből besöpörtem a megfelelő hasznot, mostanában azonban egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy Ryshad meg én nem csak a paplanos ágy rejtekén váltunk eggyé. Amikor a szerencse és az Ősmágus számítása ismét együvé sodort bennünket, azon kaptam magamat, hogy a lelkem mélyén máris megalkuvást keresek, valamiféle köztes módot arra, hogy Ryshadnak és nekem lehetőleg ne kelljen ismét elválnunk egymástól. Ezzel együtt természetesen nem vetkőztem le magamról ellenérzéseimet az afféle túlfűtött, értelmetlen szavak iránt, mint amelyekhez hasonlóakat hősnőnk suttogott éppen a színpad egyik sarkában, azonban előbb-utóbb be kellett ismernem, hogy Ryshaddal szeretnék maradni, és nem csak addig, amíg ki nem egyenlítjük kölcsönös tartozásainkat egymással és a világgal szemben. Nos, legalább megtudtam, hogy ő sem érez másként irántam. Ez a fölfedezés rendkívüli módon föllelkesített, de egyben óvatossá is tett.
Elgondolkodva figyeltem a mesterséges szeretőket, akiknek arcát festett famaszk adta, életüket pedig a komédiások eszköztárából rángatták elő. A lángoló nemesifjú, az elveszett örökös, a megcsúfolt szépség, a vidám gazember, a bölcs öreg, az ügyefogyott mesteremberek. Kellemetlen helyzetük egymást kiegészítve úgy illett össze, mint a gyermekek kirakós játékának darabjai. Sajnos, ugyanez nem volt elmondható Ryshad meg az én életemről. Kezdetben még csak-csak sikerült összebékítenünk az én incselkedésemet a szükség hozta törvénytelenséggel, amellyel kenyeremet kerestem, meg az ő feltétlen hűségét és szabálytiszteletét, amely elengedhetetlen követelmény egy nemesi ház hűbérese számára. Igaz, ez az összebékítés többnyire azon az igen egyszerű módon történt, hogy egyikünk sem vett tudomást a másik ügyeinek természetéről. Abban azonban kénytelenek voltunk egyetérteni, hogy bármeddig szándékozunk is együtt maradni, közös jövőt felépítenünk szinte a lehetetlenséggel határos. És mondhattam bármit Sorgradnak, Sorgrennek, az Ősmágusnak vagy D'Olbriot uraságnak, jelen vállalkozásom célja elsősorban az volt, hogy ezt az ellentétet valahogyan megpróbálja feloldani. Mindez azonban szigorúan csakis az én titkom volt.
Niello nagy lélegzetű körmondatai visszaterelték figyelmemet a színdarabhoz. A két mesterember éppen felajánlotta, hogy megszöktetik a hősnőt a fösvény házából, és elrejtik az erődben, ahol az éppen arra járó főhős csodálatos módon rátalálhat, és visszavezetheti őt szerető családja körébe.
– És mit mondok nekik, mit kerestem én az erdőben? – érdeklődött zavart hangon a hősszerelmes.
– Talán ki akartad próbálni a vadászfegyveredet – intett a holdvilágképű bohóc sokat mondó mozdulattal a főhős nadrágja felé, amely viszont minden kétséget kizáróan ki volt tömve. – Mi mást is tehet egy harcias jellemű vadász ilyenkor tavasztájt?
A közönség soraiból szórványos nevetés hallatszott.
– Nem hinném, hogy apuka drágasága a régi fényében fog hazatérni – fordultam vigyorogva Sorgradhoz.
A színdarab kényelmesen előrelátható fordulatokban hömpölygött tovább: az eltántoríthatatlan szerelmesek egymást váltogatva rohangáltak ki és be a színpadra a bohócokkal, a kutyával, a szakácsnővel meg a fösvénnyel, miközben a kétértelmű és egyre vaskosabb tréfák hangos derültséget váltottak ki a közönségből. A vén zsugori elkövette azt a hibát, hogy a hátsó kapun át próbált bejutni a saját házába a hősnő szökését megakadályozandó, következésképpen a saját kutyája kergette körbe-körbe a színpadon, miközben ingének szárnyai panaszosan lobogtak utána. A késélező megragadta az alkalmat meg még más egyebet is: nem csak a hősnőt mentette meg, de még saját magát is a hasztalan epekedéstől, vagyis alaposan megéleztette a kését a szakácsnővel. Végezetül ismét besereglettek a táncosok, hogy higgadt csipke- és bokavillogtatással kellőképpen lefoglalják a közönséget, amíg a hátuk mögött átrendezik a színpadot, majd a hős és a hősnő jelent meg esküvői ruhában Drianon oltáránál, hogy az istennőnek áldozzák föl az ara levágott haját.
A Magyarázó elszántan próbálta túlkiabálni a közönség izgatott fecsegését meg a számtalan rendelést, amelyek főként sörre és egyéb innivalóra vonatkoztak, hiszen hátravolt még az erkölcsi tanulság, még ha ez a tarka mese a maga kétértelműségeivel meg is botránkoztatott volna bármely jámbor papot, aki véletlenségből errefelé talált volna kószálni. Kellőképpen meg is lepődtem rajta, hogy Niello nem csapta le a magyarázatot a darab végéről, ahogy mostanság dívik a modern színjátszásban, de hát elvégre ünnepnapokat élünk, és ilyenkor az emberek talán jobban szeretik tiszteletben tartani a régi szokásokat.
Amint a színtársulat kisereglett a színpadra, hogy meghajoljon, Niello felém intett, és a jobbjával olyan mozdulatot tett, mintha egy pohár italt hajtana fel.
– Maradunk még egy kicsit? – kérdeztem a többiektől.
– Hát persze – vágta rá Gren.
A táncoslányok éppen akkor kezdtek előszivárogni a függöny mögül kettesével, hármasával, díszes papucsukat a kezükben lóbálva, színes ruhájuk fölé meleg vállkendőt terítve.
– Korán van még ahhoz, hogy ágyba bújjunk, legalábbis egyedül – tette hozzá Gren komoly arccal.
Fölkelt az asztaltól, és ártatlan ábrázattal a színpad felé sétált menet közben zsákmányolva egy kancsót meg néhány poharat az egyik felszolgálólánytól. A táncosnők először észre sem vették alacsony alakját a jellegtelen zekében, ám biztos voltam benne, hogy ez az állapot nem tart sokáig. Mosolyogva szemléltem, amint a csinos arcocskák egymás után fordulnak feléje, míg végül nevetgélő, bólogató holdudvar vette körül a világítóan szőke fejet. Vihogás csattant föl egyre-másra, mígnem Gren ott találta magát a színpad szélén ülve, szoros közelségben négy hölgyeménnyel, akik nevetgélve iszogatták a nekik rendelt bort, és hálás közönségként hallgatták a szőke férfi eltúlzott bókjait a színdarabot illetően.
Időközben előkerült Niello is, aki hanyagul lóbálta görbe orrú maszkját a rögzítésére szolgáló szalagoknál fogva. Izzadságtól foltos selyeminge fölött nyitva hagyta kissé pecsétes, szivárványszínű köpönyegét. Férfias illata nem volt éppen ellenemre, amint egy sóhajjal ledobta magát mellém a fapadra, és szélesen rám is mosolygott. Ujjaival végiggereblyézte gesztenyebarna haját, és elégedetten hátradőlt.
– Nos, hogy tetszett? – kérdezte várakozásteljesen.
– Remekül szórakoztam! – tolt eléje Usara egy pohár italt. – Elsőrangú előadás volt!
– Akár a Kristálytükörben is felléphettetek volna vele – tódítottam.
– Ez azért talán túlzás – vont vállat szerényen Niello, de közben nagyjából olyan arcot vágott, mintha meleg hájjal kenegetnék. – Azt hiszem, talán még egy kicsit színezhettem volna a dolgot azzal a kutyával.
– Nem hiszem, ha csak pucérra nem vetkőzöl, hadd legyen mit nézniük a lányoknak – vágtam vissza nevetve.
– Nos, vajon csakugyan meg kell-e hoznom ezt az áldozatot a darab érdekében? – tűnődött tettetett komolysággal. – Nem, nem hiszem, hogy jó ötlet volna. A városi őrség vajmi keveset ért a művészethez. És mit gondoltok arról a jelenetről a szakácsnővel?
– Hová lett a levél? – kérdezte Sorgrad.
– Miféle levél? – kapta föl a fejét Niello.
– Hát az a levél, amelynek vagy sarkalatos jelentősége van, és ezért elvész, vagy olyan üzenetet hoz, amely egy csapásra megoldja mindenki baját – vigyorgott Sorgrad. – Minden jó színdarabban kell lennie levélnek.
Tovább társalogtunk a darab nagyszerűségéről, különös tekintettel Niello egyéni érdemeire. A kocsmaudvar fokozatosan elnéptelenedett, míg végezetül már csak mi négyen maradtunk ott a színészekkel, akik igyekeztek fölengedni az izgalom után. Az éjfélt jelző ötödik harangütés tompán szállt felénk egy távoli toronyból.
– Merrefelé laktok? – Niello tekintete Usarára tévedt, azután rám.
– Kivettünk két szobát a Hat Csillag Fogadóban – feleltem, a megszokottnál kissé erősebben hangsúlyozva a szobák számát.
Niello hangtalanul füttyentett egyet.
– A lehető legjobb helyre jöttél, szívecském – jelentette ki vidáman. – Ha ágyba akarsz bújni, szívesen hazakísérlek.
Kedvesen rámosolyogtam, mindazonáltal határozottan megráztam a fejemet.
– Egyedül is hazatalálok, de azért nagyon köszönöm a lovagiasságodat.
Niello barna szemét éppen elég csalódottság felhőzte el ahhoz, hogy magamra nézve hízelgőnek találjam a dolgot, a következő lélegzetvétellel azonban már visszanyerte iménti jó kedélyét.
– Elnézéseteket kell kérnem, de valamit meg kell még beszélnem a színészeimmel. Alapjában véve elégedett vagyok a darabbal, de azért mindig van rajta mit javítani.
Akár a szagot fogott vadászkutya, egyenesen ahhoz a színésznőhöz ment, aki a főhősnőt játszotta, és akinek arca egyáltalán nem azt a gyermeki ártatlanságot tükrözte, mint a kezében tartott maszk.
– Na, ezt jól leráztad – jegyezte meg Sorgrad. – Hát ennyire érti a dolgát az a kardművész?
– Dehogy, csak nem akarok megint viszketegséget kapni – magyarázkodtam egy kissé sietősen. – Legutóbb is pórul jártam, amikor hagytam, hogy Niello leénekelje rólam a csizmámat.
Véletlenül elkaptam Usara távolságtartóan undorodó arckifejezését, és már azon voltam, hogy neki is szánjak egy-két csípős megjegyzést, amikor zűrzavar támadt a színpad közelében. Grennek sikerült valamiképpen odacsempésznie a karját egy csinos táncosnő dereka köré, akinek arcán azt az üres érzékiséget láttam, amely olyan gyakran kever bajt maga körül. A második bohóc azonban, akinek maszk nélkül is terjedelmes arca bortól és haragtól vöröslött, indulatosan megragadta a lány karját.
– Nem hallod, Lalla? Azt mondtam, megyünk! A füleden ülsz?
– A kisasszony maradni szeretne – rántotta ki Gren a lány karját a kövér bohóc szorításából. – Nem igaz, szépségem? – Azzal maga mellé kanyarította a lányt, és még szorosabban vonta magához.
– Menj innen, Vadim – avatkozott közbe meggondolatlanul egy másik táncosnő. – Ne viselkedj úgy, mintha Lalla a tulajdonod volna! Mikor fogod végre föl azzal a fafejeddel...
– Fogd be a szád, Kelty, ha nem akarod, hogy én fogjam be helyetted! – ripakodott rá a holdvilágképű, és tenyerével a lány arca felé legyintett.
Láttam, hogy Gren arckifejezése megkeményedik. Tudtam, hogy korhely természete ellenére amennyire gavallérnak mutatja magát a hölgykoszorúban, akkora védelmező hajlam is él benne a megsértett női tisztesség irányában, és ezt a magára kiszabott kötelességet néha félreértelmezi. Egy mozdulattal átfogta Lalla vékony derekát, és fölemelte a lányt a földről, hogy a színpad szélére állítsa. Váratlan testi ereje meglepett vihogást váltott ki az üresfejű táncosnőből.
– Nem hinném, hogy ezek a hölgyek továbbra is igényt tartanak a társaságodra ma este – fordult Vadimhoz egy vérbeli színész taglejtésével és hangsúlyával. – Drága barátom, nyugodtan odébbállhatsz egy ajtóval!
Vadimnak, aki kiejtése alapján valahonnan Col környékéről származhatott, beletelt egy időbe, amíg felfogta az északi észjárás eme szóvirágának válogatottan sértő voltát. Lalla egy lélegzetvételnyivel gyorsabb volt nála, és elvihogta magát, Keltynek és néhány társnőjének azonban volt annyi eszük, hogy sietősen eltakarodjanak Vadim útjából. A kövér bohóc arca lilásvörösre színeződött a haragtól, és szamárpatához hasonlatos öklével lecsapott Grenre, aki könnyed mozdulattal siklott félre a támadás elől. Fürgén megkerülte lomhább ellenfelét, és alaposan hátba vágta a bohócot.
– Ehhez mit szólsz, hájpacni?
Usara az asztalra tenyerelve fölugrott, készen rá, hogy közbeavatkozzon.
– Nem kell! – súgtam oda neki, és nyomatékképpen finoman megmarkoltam a karját.
– Dehogynem! – mormogta Usara. – Hiszen a vak is láthatja, milyen egyenlőtlen a küzdelem!
– Valóban az, de mivel a kövér kezdte, nem árt, ha megkapja, ami jár neki – vetettem ellen.
A varázsló kénytelen-kelletlen visszaült a helyére, savanyú ábrázata azonban magyarázatért kiáltott.
Egy biccentéssel a küzdők felé mutattam. Gren egymás után kerülte ki Vadim suta csapásait, és útközben jól meg-megsorozta a bohóc püffedt arcát, hájas hasát. Az üresfejű Lalla izgatottan csapkodott maga körül, mint egy megriasztott tojógalamb, és időről időre megpróbálta elkapdosni valamelyikük karját vagy inge ujját, noha Kelty meg a többiek nem győztek pisszegni neki, hogy tűnjön el az útból.
– A saját beleddel fojtalak meg, te kis vakarék! – hörögte Vadim, és felkapott egy széket, hogy az ellenfeléhez vágja.
Gren röptében félreütötte a széket, és válaszul meglendített egy jókora tányért teli csonttal és ételmaradékkal. A tányér pontosan mellbe találta a bohócot, beterítve zsíros cafatokkal.
A termetes fickó üvöltve lendült előre, mint a felbőszített medve. Gren ráléphetett szerencsétlenségére egy lehullott gyümölcshéjra, mert megcsúszott, és fél térdre esett. Vadim győzelmi hörgéssel fölötte termett, és megpróbált oldalról lecsapni a fejére. Gren azonban nem várta meg, míg az ütés célba ér: egyik karját oldalra vetette, hogy kivédje az esést, és olyan könnyedséggel hengeredett tova, hogy bármelyik kötéltáncos megirigyelhette volna. A következő pillanatban már ismét a talpán állt, és villámgyors ütése fölrepesztette Vadim ajkát, mielőtt a kövér bohóc egyáltalán rájött volna, mi is történik körülötte. A következő ütés Vadim gyomorszája tájékára érkezett, és hétrét görnyesztette a fickót. A bohóc ugyanabba a hibába esett, mint oly sokan előtte: a testmagasságából ítélve azt hitte, hogy Gren könnyű ellenfél lesz. Már számon sem tudtam tartani, hányan tanulták meg a maguk kárán, hogy az alacsony, vékony testben is lakhat bikaerő, és a keskeny, szálas izmok szilárdabbak, mint a legtartósabb hajókötél. Ehhez járult még az az elszántság, amellyel Gren hitt benne, hogy őt egyszerűen képtelenség legyőzni. Sorgradra pillantottam, ő pedig némán bólintott: mindketten láttuk, hogy kétségkívül felülkerekedett a harcban.
Gren hátrált egy lépést, és várakozással tekintett ellenfelére. Amint Vadim kiegyenesedett, a szőke fickó jól irányzottan sípcsonton rúgta. Fölszisszentem, tudván, hogy Gren bányászmúltjára való tekintettel még mindig kedveli a szöges talpú, vasalt csizmát. Vadim fél lábon ugrálva dédelgette a lábszárát; szavamra mondom, viccesebben csinálta, mint amikor a színdarabban csetlett-botlott. Lalla volt olyan ostoba, hogy hangosan elnevesse magát. Vadim felhördült, és összes megmaradt erejével és fürgeségével, amelyet pedig okosabb lett volna Grennek tartogatnia, rávetette magát az üresfejű leányzóra, és lekaszálta a lábáról. Kelty odaugrott, hogy fölrángassa a földről a szívhez szólóan pityergő lányt.
A könnyed tréfálkozás kifejezését most a düh sötét árnyéka váltotta fel Gren arcán. Jobbjában penge villant acélos, hideg fénnyel.
– Ugye, nem öli meg? – bökte meg Sorgrad vállát Niello, akinek homlokát aggodalom ráncolta össze. – Elkeserítő helyzetbe kerülnék, ha az ünnepség kellős közepén kellene kerítenem valakit a helyére, aki ráadásul ismeri a színdarabot.
Sorgrad azonban nem válaszolt, és én is feszülten figyeltem a harc alakulását.
Vadim most már sokkal elővigyázatosabban mozgott, és szeme minduntalan rávillant Gren pengét tartó kezére. A fiatalabb testvér egyre közeledett hozzá, szemében sápadt, kék láng izzott, szájának sarkát halovány mosoly görbítette fölfelé. Elszoruló szívvel állapítottam meg magamban, hogy valójában nagyon is élvezi a dolgot, éppen ezért számított olyan veszélyesnek. Újra és újra megkerülték egymást, lábuk csoszogott a porban és a szemétben. Vadim kinyújtotta a kezét, tapogatózott, nincs-e mögötte asztal vagy más bútordarab. Gren kecsesen követte, mint a vadászó macska.
– Mégis csak meg kellene állítanunk őket – mormogta feszült arccal Usara.
– Grent képtelenség megállítani, ráadásul még magadra is haragítanád – feleltem ellentmondást nem tűrő hangon.
A mágus arcán látszott, kérdezne még egyet s mást a dologgal kapcsolatban, csakhogy a kételyeit nem igazán sikerül megfogalmaznia. Lopva Sorgrad felé pillantottam, hogy meggyőződjek róla, kész-e beavatkozni, ha végképp muszáj. A helyzet állása szerint ő volt az egyetlen, aki esetleg meg tudta volna akadályozni, hogy Gren megölje azt az idiótát.
Ekkor azonban Vadim is elszánta magát a döntő csapásra; püffedt arca vérszomjas grimaszba rándult. Megkerült egy apró asztalkát, ahol báránycsontok hevertek valamiféle barnás szósz maradékában, és felkapott egy jókora fémvillát, amellyel a sülteket szokták a tányérra helyezni. Gren felé nyomult, készen rá, hogy meghátráljon, ha túlságosan közel találna kerülni az alacsonyabbik fickó késéhez. Arra azonban nem számított, hogy Gren hirtelen átdobja a kést a másik kezébe, majd egy oldalmozdulattal kilép Vadim villájának hatóköréből, és a háta mögé kerül. A kés megvillant a lámpafényben, a mozdulat gyorsasága még az én szememet is megtévesztette volna, ha nem ismerem olyan régtől fogva.
Vadim fölkiáltott a dühtől és a fájdalomtól. Ujjai között sűrű vér csorgott le, ahogy a lapockáját markolászta. Döbbenten hátratántorodott, és Grenre bámult, aki immár szélesen vigyorgott, mindkét kezében egy-egy tőrrel. Vadim érzéketlen markából kicsúszott a villa; nem ő volt az első, aki saját halálát látta tükröződni a Hegyek Népe veszedelmes fiának ártatlan, kék tekintetében.
– Nia mer es! Als verget. – Sorgrad rövid parancsszava a hegyek nyelvén hangzott föl, és kettéhasította a döbbent csendet. Gren szemében kihunyt a tűz. Zavartan meredt a bátyjára, aztán Vadimra, nagyjából úgy, mintha életében először látná. Halk, megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkamat.
– Azt hiszem, barátom, tartozol a hölgyeknek egy bocsánatkéréssel – szólalt meg Sorgrad könnyed hangon, de arckifejezése komorságról árulkodott.
Vadim szájának sarka legörbült; a dagadt fickó mély lélegzetet vett, és szemlátomást valamiféle kihívó visszavágáson törte a fejét.
Ekkor azonban Niello lépett közéjük, és a szeme sarkából elővigyázatosan végigmérte Grent, miközben óvatos távolságban maradt a tőrei hegyétől.
– Elég legyen, Vadim – fordult a bohóchoz. – Leckét kaptál jólneveltségből, egyébként pedig meg is érdemelted, úgyhogy legjobb lesz, ha mész, és megmosakszol.
Soha azelőtt nem hallottam ekkora tekintélyt Niello hangjában, nem is lehet tehát csodálkozni rajta, ha Vadim egyszeriben összekapta magát. Megpróbálta lehetőleg egyenesen tartani a hátát, és miközben kivánszorgott, véres nyálkát köpött Gren lába elé. Minden szem utána fordult, a tekintetekben néma fenyegetés ült, senki nem kínált oda neki még egy árva zsebkendőt sem, hogy vérző sebét ellássa.
Amint Vadim eltűnt a kocsmaudvarról, Kelty máris ott sürgölődött Gren mellett: borral kínálgatta, és a kendőjével törölgette azt a horzsolást az arccsontján, amely máris kezdett lilás árnyalatot ölteni a sápadt bőrön. Gren eltette a tőreit, és jámboran alávetette magát Kelty anyáskodásának. A lány fensőbbséges pillantást vetett a többi táncosnőre, akiknek szórakozásképpen be kellett érniük azzal, hogy betámogatták a szipogó Lallát a kocsmába. Gren felém kacsintott Kelty válla fölött, mintegy jelezvén, hogy végtelen energiáját korántsem csappantotta meg az iménti harc.
– Gyerünk, Usara. Hosszú volt a nap, ideje véget vetni neki – keltem föl a padról, és sietősen elbúcsúztam Sorgradtól. – Gyere értünk holnap reggel!
– Első dolgom lesz, amint fölébredek. Illetve előbb talán meg kell várnom, ameddig Gren is kegyeskedik kibújni az ágyból. – Sorgrad tekintete végigsiklott a mellettünk ácsorgó hősnőn, aki türelmetlenül várta, hogy Niello kimagyarázza a verekedést a kocsmárosnál.
– Menjünk, Usara – szóltam oda a varázslónak, aki zavarodott képpel követett. Nem is nagyon szólalt meg egész úton, míg visszaértünk elsőrangú fogadónkba, és fölkaptattunk a lépcsőn fényűző szobáinkba.

 

 

MÁSODIK FEJEZET

Ezt a dalt fiatalasszony koromban tanultam, amikor a férjem csapatát Selerima védelmére rendelték ki. Errefelé még mindig tartja magát az a régi szokás, hogy Napéjegyenlőség és Napforduló ünnepén kisebb csoportok gyülekeznek a folyó egyes szigetein; e csoportok, úgy hírlik, a Síkság Népének kései leszármazottaiból állnak. E dal világossá teszi számunkra, hogy Arimelin ajándékai, az álmok, ugyanazt jelentik emberöltők hosszú sora óta a különféle népek gyermekeinek.

Sal Ar'Imela, te adtad nekünk,
Áldott istennő,
Erdőnk és vizünk.
Úgy simulnak össze a folyók s mezők,
Mint vad ölelésben
Ifjú szeretők.
Bölcs álmodóknak küldj szép éjszakát,
Hol egymásba fordul
Két külön világ.
Oldódjon végre a szívfájdalom,
Adj boldog nyugalmat
Békés tájadon.
Sal Ar'Imela, küldj tudást nekünk,
Mint aminőt csak
Álmokban lelünk.

 

 

Selerima, Ensaimin nyugati része

A Tavaszi Vásár második napjának reggele

– Nem hinném, hogy eljönnek.
Usara az ablakhoz lépett, hogy kinézzen az utcára. Immár másodszor tette ezt a délelőttöt jelző második harangütés óta. Odalent az utcán Selerima buzgó lakói éppen a tegnap esti lakoma súlyfeleslegét sétálgatták le, vagy a piactérre igyekeztek, hogy ismét nekikezdjenek a lelkes alkudozásnak.
Vettem egy szeletet a frissen sült fehér kenyérből, és halvány aranyszínű mézet csorgattam rá. Úgy éreztem, nem ez az a reggel, amikor különösképpen fűszeres vagy zsíros étkekre vágyna a magamfajta gyomra.
– Sorgrad megtartja a szavát – feleltem csípősen. – Még akkor is eljön, ha végül úgy határozott, hogy mégsem segít nekünk.
Usara fölemelt az asztalról egy kupa gyenge sört, egy darabig szorongatta a kezében, majd érintetlenül visszahelyezte a többi étel mellé.
– Szerinted nem segítenek? – kérdezte végképp elbizonytalanodva.
– Fogalmam sincs – vallottam be némi elkeseredéssel a hangomban. – Szerintem elég jó esélyünk van a dologra, Sorgrad azonban egy rakás kényelmetlen kérdést fog föltenni, mielőtt arra adná a fejét, hogy varázslókkal működjön együtt.
– Úgy veszem észre, Sorgrad gondolkodik mindkettőjük helyett – jegyezte meg Usara.
– Jobb, ha nekik nem említed az efféle észrevételeidet – figyelmeztettem. – Tudom, még mindig tartja magát az az előítélet, hogy a Hegyek Népe medvebőrbe öltözött, kőagyú földtúrókból áll, akik nem látnak tovább a csákányuk nyelénél, az Erdők Népe meg egész álló nap csak énekelget, miközben bogyókkal meg gyökerekkel tömi a hasát. Nos, tőled ennél valamelyest szélesebb látókört várna el az ember. Lazíts végre, és edd meg a reggelidet! Vedd számításba, hogy tegnap éjjel valószínűleg igen sokára kerültek ágyba.
– Még mindig nem sikerült teljesen meggyőznöd arról, hogy valóban be kell vonnunk őket is a dologba – kukacoskodott Usara. – Légy elővigyázatos, és kétszer is gondold meg, mennyit árulsz el nekik! Hiszen tudod: Planir és D'Olbriot uraság megállapodtak, hogy a lehető legnagyobb titokban tartják az elietimm fenyegetés hírét, amíg csak rá nem jövünk, hogyan tudnánk ellenállni a varázslataiknak.
– Úgysem akadályozhatod meg, hogy előbb-utóbb kiszivárogjon a dolog, még ha fővesztés terhe mellett meg is esketsz minden mágust és földbirtokost! Ne feledkezz meg róla, hogy én jóval több időt töltök a hátsó lépcsők környékén, mint te! Nekem elhiheted, hogy a mosókonyhák tájékán már az elmúlt télen javában csereberélték a híreket – bizonygattam szélesen integetve a mézes kanállal. – Pont annyit fogok elmondani Sorgradnak, amennyit tudnia kell. Attól tartok, még mindig nem mérted föl, hogy egyelőre nagyobb szükségem van kettőjükre, mint rád. Nemcsak a Hegyek Népének nyelvét ismerik, de az ottani környezetet, embereket és még egy csomó hasznos dolgot tudnak. A te mágiáddal viszont jelenleg édeskeveset érek.
– Nahát, pedig nekem kifejezetten úgy tűnt, hogy tegnap igencsak jól jött neked az én mágiám – jegyezte meg dölyfösen Usara.
– Na jó, belátom – váltottam hangnemet. – De neked is meg kell értened, hogy egyszerűen muszáj kijönnöd velük. Csak el kell kapnod a fonalat, hogyan gondolkodik Sorgrad és Sorgren. Meglehetősen egyszerű az észjárásuk: a világot két részre osztják, azokra, akik az ő pártjukon állnak, meg a többiekre. Ha egyszer úgy döntenek, hogy a barátjuk vagy, onnantól akkor sem hagynak bántani, ha rögvest azt is kockáztatják vele, hogy egy szép tőrt kapnak a bordáik közé. Ha azonban nem vívod ki náluk ezt az elismerést, le se köpnek, még ha lángokban állsz is az utcán. Azt hiszem, ez így elég érthető.
Usara már nyitotta volna a száját, de úgy látszik, meggondolta magát arra nézvést, mit is akart mondani, mert ismét megfordult, hogy kibámuljon az utcára, én pedig folytattam a reggelit, és mellesleg elgondolkodtam néhány dolgon. Reménykedtem benne, Vadim nem olyan ostoba, hogy Gren szeme elé kerüljön ma reggel. Még soha nem láttam senkit, aki Gren fölébe kerekedett volna, és nem tettem volna rá egy negyedbe vágott lescari rézgarast sem, hogy valaha is alkalmam lesz szemügyre venni egy ilyen illetőt. Arra azonban már számtalan példát láttam, hogy valami üresfejű, nagyszájú alak ügy gondolta, szerez magának egy kis dicsőséget holmi vézna északi kecskepásztor kárára, azután igen meglepődött, amikor a borospoharába vert orral végezte. Vigyázva megtörölgettem ujjaimat a szalvétával. Elvégre, ha bármi baj történt volna, Sorgradnak egészen biztosan lett volna annyi esze, hogy kimaradjon belőle, és üzenetet küldjön nekem. Végül is, ha minden kötél szakad, Reza tudja, hol lakunk, és egyébként is nagyfokú kezdeményezőkészséggel megáldott fiatalember.
Kisvártatva egy szobalány kopogtatott be a kizárólag kettőnk számára fenntartott szalon díszes ajtaján, és egy mély pukedlit adott elő a küszöbön.
– Bocsánatot kérek, de ez a két úriember benneteket keres. – Egy pillanatig tétovázott, mielőtt kiejtette volna az „úriember” szót, így e kifejezés valamiképpen furcsa hangsúlyt kapott a szájában.
– Kellemes ünnepeket! – viharzott be gondtalan arccal Gren, miközben Sorgrad udvariasan meghajolt a szobalány felé, és egy ezüstgarassal köszönt el tőle, amelyet a lány örvendező arccal rejtett el a ruhája elejében.
Sorgrad ma levélzöld zekét és nadrágot viselt, a gondosan összeválogatott és remekül szabott elegancia újabb mintapéldányaként.
– Jó reggelt. – Usara köszönése ügyesen vegyítette a szíveslátást a magas rangot sejtető távolságtartással.
– Majd akkor lesz jó a reggel, ha nem lesz üres a hasam! – Gren már el is helyezkedett az asztal mellett, és kihalászta a kosárból a legutolsó puha, habkönnyű zsemlét. – Úgy érzem, a torkom csupa pókháló!
Ahhoz képest, hogy nyilván legalább a hajnalt jelző első harangütésig ébren volt, meglepően ébernek és fürgének tűnt. Frissen mosott és borotvált arcában vidáman villogott kék szeme, tiszta, fehér inge szinte ropogott a bőrzeke alatt.
Sorgrad letelepedett az ablak melletti székre, és minden különösebb bevezető nélkül a tárgyra tért.
– Szóval, Livak, most már elárulod végre, ki ez a fickó?
– Usara a neve – feleltem, és bátorítóan a varázsló felé intettem.
– Azért vagyok itt, hogy az Ősmágus érdekeit képviseljem. – Usara kifejezéstelen arccal belekortyolt a híg sörbe. – Mágus vagyok, akinek legfőbb eleme a föld, de hatalommal bírok a földdel kapcsolatban álló más elemek fölött is. Abban a megtiszteltetésben van részem, hogy Fekete Planir tanítványának mondhatom magamat.
– Pontosan mi az, hogy tanítvány? Te viszed utána a köpenyét meg a botját? – Sorgrad kérdése jól kiszámított átmenet volt az udvarias érdeklődés és a vérlázító sértegetés között.
– Évek óta tagja vagyok az Ősmágus személyes tanácsának – magyarázta leereszkedő arccal a varázsló.
– Ezek szerint tehát nem sokat láttál a világból a tornyaitokon meg a falaitokon kívül – billentette félre a fejét Sorgrad.
– Tudjátok, ha ti ketten kutyák volnátok, most biztosan várnék néhány percet, amíg körülszaglásszátok egymást, és fölemelitek a lábatokat az alkalmas széklábak mellett – jegyeztem meg dühösen. – De mivel a ti esetetekben nem reménykedhetem az eljárás sikerében, megkérhetnélek benneteket, hogy térjetek a tárgyra?
Sorgrad és Sorgren szívből felnevetett, és néhány szempillantásnyi csendes tűnődés után Usara komoly képén is széles vigyor hullámzott végig.
– Tulajdonképpen ők is ugyanazt csinálják, amit ti – magyaráztam Sorgrad felé fordulva. – Miközben az egyik kezeddel kizsebeled a parasztot, a másikkal mutatsz neki valamit, amivel addig is elfoglalhatja magát. – Lehúztam ujjamról a cifra gyűrűt, és néhányszor megpörgettem a levegőben. – Planir odahaza gondoskodik róla, hogy legyen miről pletykálkodniuk a kotnyeleseknek, közben Usara ideát szép csöndesen utánajár a dolgoknak.
A két fivér a varázslóra nézett, és tekintetükben most először láttam az elismerés halovány jeleit.
– Nos, őszintén szólva valóban valami ilyesmiről van szó – bólintott Usara, és a tartása most már egy kicsit kevésbé látszott olyannak, mintha karót nyelt volna.
– Vagyis ettől akár barátok is lehetnénk mindannyian – jegyeztem meg vidáman. – Nos, hogy döntöttetek, segítetek nekünk, vagy sem?
Gren a bátyjára pillantott, aki nagy figyelemmel ragyogóra fényesített csizmája orrát nézegette.
– Nos, abban maradtunk Grennel – szólalt meg végül Sorgrad –, hogy amennyiben az Öregerdő felé igyekeztek, akár el is kísérhetünk benneteket egy darabon. Sajnos még Niello is hallotta rebesgetni azt a történetet Draximal herceg pénzesládájáról, pedig őt végképp nem érdekli más, csak hogy kinek mennyire tetszik az ő csodálatos színdarabja.
– És ha már ilyen szépen megfizetnek téged ezért a kis csínytevésért, hogy ilyen fényűző helyeken nyomorogsz, úgy gondoltuk, elkísérünk, ne légy egyedül a nélkülözésben – vigyorgott Gren, és egy tálka cseresznyebefőttért nyúlt, s kanál nélkül döntötte szájába a tányérka tartalmát.
– Nos, legyen – jelentettem ki, és Usara felé pillantottam. A varázsló szemében a megkönnyebbülés fényeit láttam éledezni, ez pedig ismét emlékeztetett rá, hogy éppenséggel neki is megvan a magához való esze.
Őszintén szólva nagyon is érdekemben állt, hogy mindenki úgy érezze körülöttem, egyelőre nem boldogulhat a többiek nélkül. Számtalan baj származhat belőle, ha valamelyikük hirtelen úgy dönt, hogy inkább a maga útját járja.
Odakintről harangok kongása hallatszott, és bentről azonnal ráfelelt egy kecses, ezüst időmérő eszköz a kandalló párkányáról. A keskeny mutató egy pillanatra megállt a vésett skálán, hűségesen alkalmazkodva a Napéjegyenlőséget követő hosszabb nappalokhoz. „Drága darab” – jegyeztem meg magamban szinte oda sem figyelve, amint észrevettem, hogy az időmérőnek külön számlapja van minden évszakhoz, nem csupán külön skálái egyetlen számlapon.
– Reggeli harmadik harangütés? – pillantott fel döbbenten Gren, szájában néhány cseresznyével.
– Csak nincs valami baj? – kapta föl a fejét Usara.
– A vásár második napja hagyományosan a lóversenyek ideje – ugrott föl ültéből Gren. – Ha hasznot akarok húzni a fogadásokból, nem árt, ha előre megnézem magamnak a lovakat.
– Nem fölösleges időpocsékolás ez? – vonta össze a szemöldökét Usara. – Azt hiszem, inkább...
– A lóverseny sosem fölösleges időpocsékolás, legalábbis ami Grent illeti – kaptam el a varázsló tekintetét egy figyelmeztető pillantással. – Nem tudom, nálatok, mágusoknál mi a szokás, de most, hogy társak lettünk, tiszteletben kell tartanunk egymás hóbortjait.
– Menj csak – bólintott oda Sorgrad az ablak melletti székről. – Livaknak meg nekem még úgyis maradt egy kis megbeszélnivalónk.
– Kísérd el – intettem Usarának. – Majd utánatok megyünk.
Gren már a lépcsőn ácsorgott türelmetlen arccal, így hát a varázsló, miután még egy utolsó gyanakvó pillantást vetett rám, a vállára terítette prémmel szegélyezett köpönyegét, és vonakodva csatlakozott a szőke fickóhoz.
– Mit gondolsz, ezek ketten képesek elkerülni a bajt legalább egy délelőttnyi időre? – tűnődtem hangosan.
– Lehet, csak ne hagyjuk őket magukra túl sokáig – ült le mellém az asztalhoz Sorgrad. – Hadd látom, hol az a híres énekeskönyv!
Elszaladtam a hálószobámba, és elővettem a gondosan bebugyolált csomagot az utazózsákom aljából. Óvatosan az asztalra helyeztem Sorgrad elé, vigyázva, nehogy pecsétes legyen, és kioldottam a selyemszalagot, amely a vászonburkolatot fogta szorosra körülötte. Sorgrad értő ujjal végigsimította a könyv díszes bőrfedelét, amelynek törtfehér színét sárgává mélyítette az idő. Lassú mozdulattal kinyitottam a könyvet, ujjam hegyével fordítva a lapokat, amelyeknek széle megsötétedett a kortól és a használattól. A szabályos kézírás világosbarnára fakult, de az oldalak szegélyét díszítő képek még ma is szinte éltek: ragyogó színekben vibráltak, még az aranyozás is megőrizte büszke csillogását mintegy huszonöt emberöltőn át. Élethűen ábrázolt levelek és csúcsdíszek közül kíváncsi állatfejek kandikáltak elő, madarak hintáztak a gallyakon, apró emberalakok futottak szorgalmasan a dolguk után az apró, ovális képecskéken.
– Gyönyörű – jegyezte meg elmerülten Sorgrad, aki összeráncolt homlokkal vette szemügyre a kanyargó kézírást. – Átkozottul nehéz feladat kibetűzni, talán még akkor is meggyűlne vele a bajom, ha nem lenne ennyire megfakulva. Azt hiszem, ehhez Charoleiára lenne szükséged. Az ismeretségi körömben ő ért legjobban az efféle ősi, emelkedett tormalin szövegekhez.
Jókora pergamenlapot hajtogattam szét az asztalon. A pergamenen friss tinta feketéllett: Charoleia összetéveszthetetlen, magabiztos lescari kézírása.
– Ezért kellett Lescar felé kerülnünk – magyaráztam. – A tudósok csak civakodtak és veszekedtek, kinek van igaza, én meg úgy döntöttem, nem árt még egy vélemény.
Sorgrad kedélyesen fölnevetett.
– És mi a helyzet a varázslókkal? – tudakolta. – Állítólag hatalmuk van az elemek fölött. Nem tudnák valahogyan megsötétíteni a tintát?
– Casuel azt állította, hogy jelenleg sokkal fontosabb dolga van ennél, de azért azt aprólékosan elmagyarázta, hogy a tinta azért fakult ki, mert tölgyfagubacsból és vasból keverték.
– Valóságos kincs egy ilyen varázsló – jegyezte meg gunyorosan Sorgrad.
Egyelőre nem óhajtottam vitát nyitni Casuel hasznosságáról.
– Mondd csak, el tudsz olvasni ebből valamit? – Óvatosan odalapoztam a könyvben, ahol egy szeszélyes hegycsúcs képe díszítette az oldal tetejét, alatta pedig szögletes kézírás állt, amely olyannyira elütött a gömbölyded tormalin betűktől.
Sorgrad homlokráncolva hajolt a könyv fölé.
– Az egészet nem tudom elolvasni, de ahhoz eleget értek belőle, hogy rájöjjek, miről szól. Ez itt Misaen és a sárkánykígyók története. Esetleg elmondhatom neked azt a változatot, amelyet én ismerek.
– Nekem erre a változatra lenne szükségem – mutattam a könyvre. – Észrevettem, hogy ezeken a lapokon a tormalin nyelvű dalok és balladák is sokban különböznek azoktól, amiket gyermekkoromban tanultam. A kíváncsiság például ugyanúgy az uralkodónő hálószobájába űzi Amitet, de a mese végén mégsem akasztják föl: láthatatlanná válik, és sikerül megszöknie.
Jelentőségteljesen Sorgradra pillantottam.
– De hiszen ezt Planir varázslói is bármikor megtehetik – csóválta meg fejét a szőke férfi. – Miért gondolod, hogy ez éteri mágia?
– Casuel szó szerint ugyanezt mondta – dőltem hátra ültömben, és lebiggyesztettem a számat.
– Őszintén remélem, nem csak azért jöttél ide, hogy bebizonyítsd, mennyire nincs igaza – sóhajtott Sorgrad.
– A telepesek beszámolói szerint az éteri mágia tartotta össze a hajdani Birodalmat – lapoztam a könyv bevezető oldalaihoz. – Nézd csak: Furfangos Nemith hat emberöltővel előzte meg az utolsó Nemithet. Akkoriban senki még csak hírét sem hallotta az elemi mágiának, amelyet Planir meg a varázslói manapság lépten-nyomon használnak. A varázstudománynak ez a formája csak a Káosz után jelent meg, tehát ha feltételezzük, hogy varázslat rejtőzik az Erdők meg a Hegyek dalaiban, annak szükségképpen éteri mágiának kell lennie, ugyebár. Soha nem hallottam még olyasmiről, hogy az Erdők vagy a Hegyek Népének valamely gyermeke mágikus képességgel született volna, és Hadrumalban sem tudok senkiről, aki északról származna.
Sorgrad halkan hümmögött.
– Nos, ha feltételezzük, hogy elkísérünk benneteket, mi legyen a következő lépés? – kérdezte.
– Mielőtt belekezdtem volna a tervezésbe, előbb biztos akartam lenni a válaszotokban. Először is azt kellene eldöntenünk, hogy a hegyekbe menjünk-e elsőnek vagy az Öregerdőbe. – A magam részéről teljesen biztos voltam benne, melyiket szeretném, de eszemben sem volt belegázolni Sorgrad hiúságába, kiváltképp nem ilyen korai órán.
– Előbb az Erdőbe kell mennünk, ez magától értetődő – vágta rá szinte azonnal. – Amint vége lesz a vásárnak, egyébként is rengetegen indulnak meg a nyugati országúton, hogy az Öregerdőn át jussanak el Solurába vagy a környező falvakba. Lehet olyan szerencsénk, hogy találunk valakit, aki tudja, merrefelé keressük az erdőlakókat az évnek ebben a szakában.
– Már az is eszembe jutott, hogy talán megkérdezhetnénk egy erdei igricet, aki a vásárra érkezett – javasoltam. – Talán a dalok egy részét is el tudná olvasni nekünk, és ha rá hivatkozunk, valószínűleg szívesebben is fogadnak bennünket az Erdőben.
– Még ha találsz is olyanokat, akik valamiféle rejtelmes ősi tudás birtokában vannak, miért gondolod, hogy rád bízzák a titkaikat? – biggyesztette le az ajkát Sorgrad.
– Ugyan, melyik férfi ne bízna meg bennem, ha egyszer igazán rászánom magamat, hogy levegyem a lábáról? – kérdeztem tágra nyílt szemmel, az ártatlanság valóságos szobraként.
– Például én – felelte rátarti ábrázattal Sorgrad.
– Na jó, de rajtad kívül? Egyébként beismerem, a kérdés jó. Sokat gondolkodtam rajta, és arra jutottam, könnyebb dolgom lenne, ha nekem is lenne valamim, amit cserében felajánlhatok... Hasonlóan fontos tudományok, mint az, amelyet keresek.
Régen rájöttem már, hogyan állíthatom a legegyszerűbben a magam oldalára Sorgradot: logikus okot kell adnom rá, miért tegye meg azt, amit kérek tőle.
Úgy tettem, mintha mélyen elgondolkodnék.
– Nem lenne jobb mégis, ha először a hegyekben próbálkoznánk? – álltam elő a javaslattal. – Hiszen a Hegyek Népének gyermeke vagy, és ha valóban van mondanivalójuk az ottaniaknak, veled nyilván sokkal szívesebben megosztják, mint idegenekkel. Amit megtudunk, azt másféle ismeretekre válthatjuk az Erdőben.
Megpróbáltam leolvasni a hangulatát az arcáról, de nem jártam túl sok sikerrel. Sorgrad azon kevesek közé tartozik, akik még engem is meg tudnak verni a Fehér Holló játékban.
– Ugyanez elmondható a másik oldalról is – ellenkezett Sorgrad. – Az Erdők Népéből származol, ennél jobb ajánlólevél nem is kell közéjük.
– No igen, de én csak félvér vagyok – emlékeztettem –, aki az Erdőn kívül születtem, és ott is nevelkedtem. Még a nyelvüket is elég gyatrán beszélem. – Ezenkívül hiába is győzködtem magamat, hogy Ryshaddal közösen kitervelt nagy vállalkozásom sikeréhez nagyban hozzájárulna, ha rég elvesztett apám nevére hivatkoznék, valahogy mégsem sikerült rávennem magamat, hogy ezt tegyem, ameddig más megoldás is kínálkozik. – Te viszont ízig-vérig a Hegyek Népének gyermeke vagy, ott születtél és ott is nevelkedtél – érveltem tovább. – Ezenkívül a hegyeket előbb elérjük, mint az Erdőt, ha egyenesen északnak indulunk.
Sorgrad egy hosszú pillanatig nem szólt, csak nézett rám, és ragyogó kék tekintete olyan rezzenéstelen volt, mint a napsütötte tó felszíne. Azután előhúzott a zsebéből egy ezüsttárcát, abból előhalászott egy darab írószenet, és maga felé fordította Charoleia pergamenlapját.
– Nos, igen, a hegyek valóban közelebb vannak észak felé, de mondd csak, biztos vagy benne, hogy bele akarsz sétálni azokba a terméketlen vitákba mindenféle bányászati meg legeltetési jogról? Nézd csak, itt van Wrede, azután Tanoker, Dunsel, itt meg Grynth. – Miközben magyarázott, gyors mozdulatokkal egy rögtönzött térképvázlatot rajzolt a pergamenre. – Mikor jártál utoljára arrafelé? Fogadok, nem fordultál meg ott azóta, hogy az a kis ügyünk volt Cordainerrel. Nos, elárulom, hogy rengeteg dolog történt ezen a vidéken az utóbbi időben, és ezek nagy része bizony keserű szájízt hagyott maga után. A helyzet elmérgesedett, és bármikor azzal fenyeget, hogy a rossz még rosszabbra fordul. A síklakók minden évszakban egyre északabbra nyomulnak a hegyek lábaitól, annál is inkább, mivel a gyapjú ára meredeken szökik fölfelé odalenn délen. A kovácscéhek igyekeznek rátenni a kezüket minden bányászati jogra, amelyhez akár csak egy csöpp közük is van, hogy kiszorítsák a vetélytársakat. Ha a helyiek ellenkeznek vagy zúgolódnak, a céhek bizony még verőlegényeket is képesek fölfogadni, hogy fogják be a száját annak, aki nem hallgat el magától.
– Na tessék, így jár az, aki varázslókkal dolgozik együtt – mormoltam félhangosan. – Annyira belemerültem a kibogozhatatlan rejtélyekbe és földöntúli misztériumokba, hogy azt sem tudom, mi történik a való világban. Tényleg ennyire rossz a helyzet északon?
– Rosszabb, mint bármikor az elmúlt tíz-tizenöt évben – vont vállat Sorgrad. – Ezen a részen mindig is voltak kisebb villongások és ellenségeskedések. Ehhez tedd még hozzá a régi területi vitákat a Vízválasztó-hasadék körül, meg azt az ősidőkből származó kényes kérdést, hogy pontosan meddig is terjed Mandarkin határa. Én mondom, nem szívesen kelnék át arrafelé, ha csak nem mindjárt egy egész zsoldoshadsereg lenne a hátam mögött. Ha a Hegyek Népével találkozol arrafelé, biztos lehetsz benne, hogy előbb dobálnak meg kővel, mint hogy megtudakolhatnád tőlük az utat a legközelebbi forráshoz.
Kissé kételkedve nézegettem a pontosnak tűnő térképet.
– Vagyis azt javasolod, hogy forduljunk keletnek? – kérdeztem tűnődve. – Ismerem Gidesta lakóinak legendás békeszeretetét, de akkor is hatalmas kerülő lenne azokon a pocsék utakon! Ráadásul a lehető legtávolabb kerülnénk az Öregerdőtől.
– Meg kellene próbálnunk átkelni a hegyeken Solura és Mandarkin között. – Sorgrad értő kézzel berajzolta a nyugati országutat meg az Öregerdő szélét. – Solura lakói nem háborgatják a Hegyek Népét, sőt, igyekeznek barátságosan viselkedni velük, úgyhogy arrafelé viszonylagos béke honol. A Vízválasztó-hasadéktól nyugatra kezdődik a hegyek valódi birodalma, vagyis felteszem, hogy ha tényleg rejtőzködik fönn északon valamiféle rejtett tudás, leginkább arrafelé kell keresned. Bár Gidesta népe ma is az aniatimmek leszármazottaiból áll, az ottaniak nem nagyon tartják már a régi szokásokat, sokan közülük a síklakókkal házasodnak, és falvakban élnek letelepedve, mint ők.
Szemügyre vettem a térképvázlatot, majd ismét fölnéztem Sorgradra. Szokatlan volt a fülemnek, hogy a saját nyelvéből vett kifejezéssel illeti népét, az aniatimmeket. Eddig rendszerint nem nagyon mutatta jelét hegyvidéki származásának azon kívül, hogy megtanított nekem néhány hasznos kifejezést a hegyek nyelvén, mint például „ló”, „kapu” vagy „alkonyat”, hogy veszély esetén illetéktelen fülek számára érthetetlenül tudjunk üzeneteket váltani.
– Tulajdonképpen honnan származtok ti ketten? – kaptam föl a fejemet. – Nem emlékszem rá, hogy valaha is említettétek volna.
– Nem is fontos. – Sorgrad a térképre mutatott. – Hadd hívjam föl a figyelmedet a domborzati viszonyokra. Látod, a legjobb, ha előbb az Erdő felé kerülünk, megtudjuk, amit lehet, és onnan kapaszkodunk fel Solurába. Így teljesen kikerülhetjük a Vízválasztó-hasadékot, ha fölmegyünk Pasfall vízmosásán, és arról érjük el a soke-okat, azaz a völgyeket. – Elgondolkodva rám pillantott. – Végül is, ha jól értesültem róla, Halice lábát is valamiféle solurai hókuszpókusz gyógyította meg az ilyenkor szokásos ájtatoskodással meg tömjénfüstöléssel.
– Planir odaküldte a saját embereit, hogy kérdezősködjenek – feleltem. – Az a baj, hogy ijesztően messze van. Egy fél évszak rámegy az utazásra.
– És mit gondolsz, mennyi ideig késleltetne bennünket egy kiadós határvillongás a síklakók meg a keletiek között? – vágott vissza Sorgrad.
– Vad vidék az ott – feleltem kételkedve. – Rengeteg rémtörténetet hallottam, és nem hiszem, hogy egytől egyig csak a szokásos tábortűz melletti fantazmagóriák.
– Újabb ok arra, hogy először az Erdőbe menjünk, és ott várjuk meg, amíg az idő jobbra fordul. Lehet, hogy idelent már tavasz van, de a hegyekben attól ez még csak tél. – Sorgrad olyan arcot vágott, mint aki a nyertes rúnát rejtegeti a tenyerében.
Ha valaki kellően hosszú ideig kénytelen szerencsejátékkal megkeresni a betevő falatot, előbb-utóbb megtanulja, mikor kell előrukkolnia a rúnáival, és mikor tanácsos inkább a kezében tartania őket. Még mindig jobban szerettem volna, ha előbb a hegyek közé megyünk, bízván benne, hogy Sorgrad és Sorgren származása és neveltetése többet nyom a latban, mint az én bizonytalan erdei vérvonalam. Lehet, hogy ezúttal okosabb egyszerűen a szerencsére bíznunk a dolgot? Elvégre minden rúnának két oldala van fölfelé, akárhogy esik is.
– Mi lenne, ha szétnéznék a kocsmák környékén, hátha találok egy megfelelő erdei énekmondót, aki nyomra vezethet bennünket? – vetettem föl az ötletet. – Te meg Gren azalatt utánajárhatnátok, nincs-e egy alkalmas karaván, amely éppen észak felé tart. Ha már tudjuk, pontosan, mik a lehetőségeink, még mindig ráérünk dönteni.
– Ésszerűen hangzik – biccentett Sorgrad. – És mi legyen ezzel a te varázslóddal? Nem gondolod, hogy jobban elboldogulnánk nélküle? Voltaképpen nem is lenne nehéz elveszíteni, hiszen a város zsúfolásig megtelt, az ünnepekre érkezettekkel. Nem tartasz tőle, hogy egyenesen az Ősmágushoz továbbítja az értesüléseket, amelyeket te nagy nehezen megszerzel? Több hasznot húzhatnál az eredményeidből, ha megtartanád őket magadnak, amíg meg nem tudod, kinek mennyit érnek.
– Messire D'Olbriot már megállapodott Planirral – vontam vállat. – Abban maradtak, hogy egy varázslónak velem kell jönnie, hogy első kézből tájékoztathassa az Ősmágust. Amennyiben tényleg sikerül megtudnunk valamit az éteri mágiáról, Messire azt akarja, hogy minél előbb felhasználható legyen az elietimmek ellen, hiszen a téli viharok elmúltával bármikor feltűnhetnek a láthatáron a támadók hajói. Ha levélben próbálnánk tájékoztatni, az még a Birodalmi Futárszolgálattal is legalább egy fél évszakot venne igénybe. Tudod, hogy megy ez: ha fizetsz egy kereskedőnek, hogy vigye el a hírt, aggódhatsz, nehogy elkeverje a levelet vagy egyszerűen megfeledkezzen róla, ha meg küldöncöt indítasz, könnyen megeshet, hogy leütik, elrabolják vagy nyoma vész. Nem, Planir nagyon is jól tudja, hogy ebben a dologban Messire D'Olbriot adósa, Messire pedig tisztában van vele, hogy a hírekért nekem tartozik hálával.
– És mit akarsz kihámozni ebből az egészből? – kérdezte Sorgrad kíváncsi kétkedéssel.
– Ugye, ismered a mondást arról a nyereségről, amely végül az egész életedet megváltoztatja? – Nagy lélegzetet vettem. – Azt hiszem, Grad, ez most éppen az!
– Úgy rémlik, Cordainer ajánlatáról ugyanezt mondtad annak idején – nevette el magát Sorgrad. – Továbbá mintha előtte is hallottam volna már tőled ezt a mondatot Charoleia egyik-másik kétes ötletével kapcsolatban. Nem hiszem, hogy a szerencse ennyire vadászna rád.
– Csak várd ki a végét! – feleltem nevetve. – Szerintem már az is éppen elég hasznot hoz, hogy egy tormalin herceg címerét hordhatom a nyakamban.
Legnagyobb megkönnyebbülésemre Sorgrad egyetértően bólintott. Egyelőre ennél többet nem is szándékoztam az orrára kötni. Végül is nem árt, ha azt hiszi, én magam is még csak most kezdtem el utánajárni a dolognak, és azt sem tudom, lesz-e belőle valami. A többin ráérünk akkor gondolkodni, ha megkaptam a fizetségemet Messire kezéből, addig azonban az legyen a legfőbb gondom, hogy ezt a fizetséget minél magasabbra tornásszam fel.
– Ne is vesztegessük az időt! – keltem föl az asztaltól. – Mi lenne, ha délben ugyanitt találkoznánk?
– Nekem megfelel, feltéve persze, hogy Gren meg az a varázsló nem másztak bele semmiféle kalamajkába – vigyorgott Sorgrad. – Egyébiránt azt hiszem, ez a hely kissé túlságosan előkelő Gren ízlésének. Jobb lenne, ha a Holdbéli Hattyúnál találkoznánk.
Miközben lefelé kísértem Sorgradot a lépcsőn, megpróbáltam elnyomni magamban az aggályaimat. Elvégre Gren tud vigyázni magára, ha pedig Usara tett valamiféle meggondolatlan lépést, majd Planir elsimítja az ügyet.
Úgy döntöttem, legjobb lesz, ha a piactéren kezdem a keresgélést. Mostanra semmi nyoma nem maradt a céhek tegnap esti ünneplésének: mindent tisztára söpörtek, és a piactér teljes hosszában árusok ácsorogtak türelmes sorokban. Az asszonyok többnyire trécseltek, véleményt cseréltek az alkalmazottakról, a forgalomról meg az árakról, és bő szoknyájukban izgatottan topogtak ide-oda, míg a szemfülesek hosszú lábú székekre telepedtek, hogy ne fárasszák fölöslegesen magukat. Aki jó üzletet kötött, az elégedetten mosolyogva fordult a szomszédaihoz, aki meg úgy érezte, hogy ezúttal ő húzta a rövidebbet, az savanyú arccal méregette szerencsésebb társait. A férfiak már szófukarabbak voltak, inkább megtartották maguknak a véleményüket, és gyanakodva méregették a lehetséges vetélytársakat.
Miközben a Holdbéli Hattyú felé tartottam, azon törtem a fejemet, ne kérjem-e Niello segítségét. Végül is ésszerűnek tűnik, hogy az idevetődött énekmondók megkeressék őt, mondván, a színtársulattal együtt nagyobb nyereségre tehetnek szert a hajdani Birodalom területén utazgatva a tavaszi, nyári időszakban. Ősszel aztán hazafelé tartva könnyelműen elherdálhatják addigi bevételüket Colban, az Őszi Vásáron, hadd legyen még néhány emlékezetes napjuk, mielőtt ismét eltűnnének az Öregerdő ösvényein a megmaradt néhány garassal és a megismert rengeteg új dallal. Relshaztól idáig három alkalmi útitársam is megosztotta velem ezt a meglehetősen egyszerű tervet. Mindhárman alig várták, hogy fölfogadja őket valami érző szívű színtársulati igazgató, aki biztos fizetséget ígér nekik, és cserében átvállalja a szervezés meg a hírverés gondjait; sajnálatos módon azonban az énekeskönyvem iránt nem mutattak különösebb érdeklődést.
Séta közben futólag végigtekintettem a munkát kereső szolgálólányokon, akik a piactér sarkában ácsorogtak reménykedő arccal, hátha valaki több bért ígérne nekik, mint előző évi gazdájuk, és ráadásképpen némi előleget is adna a fizetségből, hogy méltóképpen emlékezetessé tehessék maguk számára az ünnepnapokat. Az idősebbek nagyjából korombeliek lehettek, és felelősségteljes arccal szorongatták a kezükben mesterségük jelképét, a tollporolót. Ki tudja, ha anyám annak idején megengedi, hogy függetlenségemet bizonyítandó saját magam tegyek próbát tizenöt évesen a Nyári Vásáron, hátha fölfogad valaki, talán még ma is Vanamban lennék, és buzgón porolgatnám valamelyik tehetősebb polgár értéktárgyait. Szorgalmasan félretenném a fizetségemet ruha- meg asztalneműre, esténként a kelengyémet hímezgetném, és a hátsó ajtónál fogadnám egy becsületes iparos udvarlását, abban a reményben, hogy egy effajta tisztes házassággal talán még a nagyanyámat is megbékíthetem.
Hangosan fölnevettem. Magamat ismerve igen valószínűnek látszott, hogy ha néhány év leforgása alatt nem párolgok el még a környékről is egy hírhedt nőcsábásszal, mint például Niello (ha már itt tartunk), hát alighanem rövid úton megevett volna az unalom evőeszköz-fényesítés és portörölgetés közben.
Bekukucskáltam a kocsmaudvarra, de csalódottan kellett látnom, hogy a színészek nincsenek a környéken. Gyanítottam persze, hogy a legtöbbjük még ágyban van, és ott is marad egy jó darabig. Legjobb megoldásnak az tűnt, ha később visszajövök.
A Fürge Agár ivóhelyiségéből zene szűrődött ki, de betérve igen hamar rájöttem, hogy mindössze néhány helyi suhanc igyekszik elbűvölni szíve hölgyét valami rögtönzött előadásfélével. A hamvas arcú leánykák izgatottan sugdolóztak, szoros hajfonataik jól nevelten hintáztak a fejük körül, szoknyájuk szegélye a cipőjük orrát is eltakarta. Egyikük rosszallóan pillantott a nadrágomra, én pedig vidáman visszavigyorogtam rá. Az elmúlt tél még a maradékából is kigyógyított annak a kósza gondolatnak, hogy Drianon esetleg házimunkára szánt volna.
Pedig tényleg minden tőlem telhetőt megtetten Ryshad szülőházában, odalenn Zyoutesselában, hogy sikerüljön beilleszkednem a családba. Udvariasan mosolyogtam az anyja magyarázatain, érdeklődést színleltem a varrókör apró-cseprő dolgai iránt, és észrevétlenül igyekeztem másfelé terelni a beszélgetést, valahányszor szóba hozta a szomszédék lányát, aki a következő Napfordulókor készül Drianon oltárára helyezni levágott hajfonatát. Még arra is hajlandó voltam, hogy huzamosabb ideig szoknyát viseljek, holott ez nem fordult elő velem, amióta megszöktem Vanamból. Végül már annyira elkeseredett voltam, hogy naphosszat a D'Olbriot-erőd környékén kószáltam, hátha sikerül összeakadnom Ryshaddal. A kíváncsiság egy nap a könyvtár jókora, visszhangzó csarnokába vezérelt, ahol olyan magasra nyúlnak a könyvespolcok, hogy mindegyikhez külön létrát csatolnak.
Sok rosszat elmondhatok anyámról, de ő legalább nem telepedett rám azzal a fojtogató, kritikátlan ragaszkodással, mint Tathel asszonyság. Szegény jó anyám voltaképpen szinte minden tőle telhetőt megtett, hiszen megtanított olvasni, számolni, meg arra, hogy a saját fejemmel gondolkodjak, és még egy csomó hasznos ismeretre, amelyekkel ellensúlyozni kívánta előnytelen származásomat, bár azt hiszem, ő inkább valami hivatalnokfélét akart volna faragni belőlem inkább, mint hogy egy marék rúnacsonttal próbáljak szerencsét. Még csak azt sem mondhatom, hogy nem kedveltem meg Ryshad anyját, csakhogy kezdettől fogva azokra a fehér hasú fecskemadarakra emlékeztetett, amelyeket gyermekkoromban oly sokszor figyeltem, amint fészket építenek a fogadó eresze alatt. Mindig visszatértek pontosan ugyanarra a helyre, ahol az előző évben meg az azelőttiben is fészkeltek, és igyekeztek, hogy megszólalásig ugyanolyan hajlékot készítsenek maguknak. A magam részéről sokkal jobban kedvelem az országutakat szegélyező mezők fölött szárnyaló sólymokat, amelyek hol itt, hol ott vadászgatnak a szekerektől felriasztott rágcsálókra, és nap nap után készek elfogadni, amivel Talagrin meglepi őket.
Megrakott társzekér zötyögött tova nehézkesen a töredezett utcakövön, ostor csattant, a ló izzadva feszült neki a hámnak. No igen, ezen a télen nem én voltam az egyetlen nyikorgó kerék Ryshadék családjának szekerén. Ryshad ugyanis rájött, hogy még ha akarna, sem térhetne vissza az apja szakmájába. A bátyjai meglehetősen jól boldogultak a családi vállalkozással, főként, hogy az elmúlt évben a város rendeletileg tiltotta meg a fatornácok építését a tűzveszély miatt. Ettől persze egy csapásra megnövekedett a kőművesek forgalma, kiváltképp a jó hírnévnek örvendőké, és a tehetős polgárok házait szebbnél szebb kőből faragott oszlopsorok vették körül. Ennek ellenére sem bővíthették túlságosan az üzletmenetet, hiszen egy család háromnál több kőművest csak nehézkesen tudna eltartani. Nem is kellett sok idő, hogy két bátyja nagyon is világossá tegye mindezt Ryshad számára.
Nem sikerült különösebben megkedvelnem sem Hansey-t, sem Ridnert, és azt hiszem, ez a tartózkodás kölcsönös volt. Eléggé sajátos elképzelésekkel rendelkeztek a női nemmel kapcsolatban, amelyek között a csendes engedelmesség és a házilag szőtt fehérnemű előkelő helyet foglalt el. Mindketten igen unalmas és fantáziátlan fehérnépeknek udvaroltak, de olyan kedvetlen és lagymatag módon, hogy voltaképpen a leányokat minősíti, amiért nem kerestek értelmesebb széptevőt maguknak. Egyfolytában attól féltem, hogy egy szép napon kijövök a béketűrésből, és még a végén valami kellemetlen megjegyzés talál kiszaladni a számon.
Nagyot sóhajtottam. Hiányzott Ryshad: a tettrekészsége, nyugodt magabiztossága, erős karja, lélegzetének melege a nyakamon. A tervünk voltaképpen igen egyszerű volt: olyan bevételi forrásra kellett szert tennünk, amelyet mind a kettőnk lelkiismerete el tud fogadni. Veleszületett becsületessége nem engedte volna, hogy olyan pénzt vegyen a kezébe, amelyet kissé kétes rúnajátékommal szereztem, én viszont ismerem annyira magamat, hogy nem lennék képes egy jóravaló iparosfeleség eseménytelen életét élni háromháznyira az anyjáéktól, hogy minden piacnap délutánján náluk ebédelhessünk.
Ahogy várakoztam, hamarosan egy kisebb csapatnyi táncos vetődött be a fogadóba. Magamhoz intettem az egyiküket.
– Mondd csak, nincs veletek egy zenész? Igazság szerint egy erdei igricet keresek.
– Attól tartok, rossz helyen jársz – vont vállat a lány. – Nekünk két féleszű húzza a talpalávalót, akiket Peorle környékén szedtünk össze.
Azzal sarkon fordult és elsietett. Noha vastag, meleg vállkendőt és utazócsizmát viselt, mozgásán messziről látszott a gyakorlott táncos könnyed kecsessége.
Tovább tűnődtem. Ryshad harmadik fivére, Martel is hazavetődött Zyoutesselába, a Téli Napforduló ünnepére, odahagyván jogi tanulmányait. A család legnagyobb megdöbbenésére egy igencsak kétes küllemű komédiáslányt vonszolt karon fogva, aki kevesebb ruhát viselt tél derekán, mint Tathel úrnő a legnagyobb nyári melegben. Szegény asszonyság ezek után persze hiába is törte magát, hogy szíveslátást tettessen, nem sikerült ellepleznie azon reményét, hogy a leányzó sűrű fürtjeit nem a fia fogja Drianon oltárára helyezni. Hansey-t és Ridnert felváltva ütögette a guta hol a méltatlankodástól, hol meg az irigységtől, nekünk azonban legalább annyi előnyünk származott a dologból, hogy egy időre kikerültünk a figyelem középpontjából. Így aztán egy szép napon békében leültünk Ryshaddal, hogy végiggondoljuk lehetőségeinket az előttünk álló évre.
Messire D'Olbriot azt a megtiszteltetést ajánlotta föl Ryshadnak, hogy előlépteti familiárisává. Márpedig ha egy hűbéresből familiáris lesz, és továbbra is jól végzi a dolgát, reménykedhet benne, hogy előbb-utóbb újabb fokot kapaszkodhat fölfelé a ranglétrán, és egy távoli városban vagy tartományban felügyelheti D'Olbriot uraság földjeit és bérlőit. Ez a megbízatás pedig nemcsak biztos fizetéssel jár, de egyben megfelelő függetlenséggel is, hogy a saját életünket élhessük végre; nos, mindez elég ígéretesen hangzott. Nem csoda tehát, ha Ryshad úgy tekintette az előléptetést, mint közös jövőnk egyetlen szilárd alapkövét, én azonban nem szándékoztam ölbe tett kézzel üldögélni az elkövetkezendő tíz-tizenöt évben, várván, hogy ez a lassan érő alma lehulljon végre a fáról. Módot kellett találnunk rá, hogy lekötelezzük és adósunkká tegyük D'Olbriot uraságot, megsiettetvén kissé a szükségszerű hálát.
Ezek után természetes, hogy minden gondolatom állandóan Messire D'Olbriot gondjaihoz és szándékaihoz szállt vissza. A jó uraság először is biztosítani szerette volna magának az Ősmágus segítségét, anélkül persze, hogy lekötelezné magát Hadrumalnak. Másodsorban meg akarta erősíteni a D'Olbriot-ház befolyását a nemrégiben megtalált gyarmaton, azaz Kel Ar'Ayenben, amelyet a modernebb ejtésmód Kellarinnak szeret nevezni. Voltaképpen e két feladat egyenes útként vezetett mindkettőnket oda, ahol jelen pillanatban voltunk: én itt Selerimában próbáltam egyengetni az előbbit, Ryshad pedig az utóbbin munkálkodott Messire unokaöccse, Camarl őméltósága irányítása alatt. Minél többet gondoltam rá, annál jobban hiányzott. Ráadásul nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy céltalan küzdelemre adtam a fejemet hirtelen támadt ötletemet követve, holott az ő oldalán is hasznossá tehettem volna magamat. Elnyomtam egy futó sóhajt.
Kihúztam magam, és keményen összeszorítottam a fogamat. Elvégre, aki nem dobja el a rúnákat, nem is remélhet nyereményt, nem igaz? Hirtelen eszembe jutott az a mondás, amelyet Grentől hallottam a lehetetlennek látszó feladatokkal kapcsolatban. „Falatonként a legnagyobb vaddisznót is megeheted, csak ne tömj egyszerre túl sokat a szádba!” No igen, és ilyenkor rendszerint hozzá szokta tenni: „Lehetőleg kezdd a lábával, hogy ne tudjon kergetni!”

 

 

Selerima, Ensaimin nyugati része

A Tavaszi Vásár második napjának délutánja

– Érzésem szerint nem vagy abban a helyzetben, hogy igényeid legyenek! – Eirys dühösen fonta össze karját a mellén, méltatlankodó szavait kongva verték vissza az apró szobácska kopár, fehérre meszelt falai.
– Nem hiszem, hogy kérvényt kellene benyújtanom az ügy érdekében! – vágott vissza sértetten Jeirran, miközben erszénye tartalmát kiborította a lógó ajtajú, kopott éjjeliszekrényke összekaristolt lapjára. – Az asszonynak tudnia kell a kötelességét a hitvesi ágyban és azon kívül is!
Eirys megvetően szippantott.
– Ha lenne egy csöppnyi eszed, magad is végiggondolnád a következményeket! – vágta ki dühösen. – Még csak az kellene, hogy teherbe ejts ezen az egészségtelen éghajlaton! Félúton hazafelé elveszíteném a gyermeket, és még az is előfordulhat, hogy azután soha többet nem szülhetnék! – Jobbját önkéntelenül végigfuttatta karcsú derekán.
– Elég messze látó következtetéseket teszel! – vicsorogta Jeirran. – Elvégre már majdnem fél éve, hogy Misaen üllőjéhez láncoltak bennünket! Mégis, mit gondolsz, mikor fog végre Maewelin fiakat adni neked, hogy megműveljék a földedet? Lehet, hogy ideje volna fölkeresned egy szent helyet, már ha ezeknek a hitetlen síklakóknak egyáltalán van ilyesmijük, hogy ott könyörögj az istennő áldásáért!
– Talán Maewelin azt akarja kivárni, ameddig bebizonyítod, hogy képes vagy gondoskodni rólam! – vágott vissza csípősen Eirys. – A fellengzős terveid eddig mind zátonyra futottak! Egyelőre nem tudsz felmutatni más eredményt, mint hogy szégyent hoztál a bátyám fejére meg a magadéra, amikor mindkettőtöket börtönbe juttattad! Nem is tudom, mit fog szólni anya, ha meghallja!
– Egy szót sem fog szólni, mivelhogy nem mondod el neki! – Jeirran fenyegetően emelte föl a kezét, Eirys pedig néhány sietős lépést tett hátrafelé, hogy kettőjük között tudja a széles ágyat.
– Mindenképpen meg fogja kérdezni, mire jutottunk – érvelt a lány. – Hiszen olyan sokáig távol voltunk, és te megígérted, hogy... – Hirtelen elnémult, amint Jeirran újabb lépést tett felé.
– Tessék, elmehetsz vásárolni – szólt a feleségéhez a férfi, és igyekezett mosolyt erőltetni az arcára. – Vegyél magadnak néhány szép ruhaanyagot, szalagokat meg egyéb apróságot. Anyádnak meg szerezz be néhány arasznyi caladhriai csipkét, annak biztosan örülni fog. – Arckifejezése megkeményedett, amint teletöltött egy kisebb erszényt egy maréknyi rézpénzzel. – Keress neki olyan ajándékot, hogy kellőképpen elégedett legyen, és egy ideig ne érezzen késztetést, hogy beleüsse az orrát az én dolgomba! – Megvető mozdulattal az ágyra hajította az erszénykét.
Eirys bólintott, és miközben a ruhája övére erősítette az erszényt, arcán mosoly ragyogott fel. Vastagon hímzett, meleg vállkendőt kapott föl az ablak előtt álló székről, szorosan beleburkolózott, és az ajtó felé indult, ám Jeirran biztos kézzel megmarkolta a vállát.
– Várj csak, nem kell úgy sietni! – dorombolta kisimítva egy aranyló hajfürtöt Eirys arcából. Szájon csókolta, először csak könnyedén, azután egyre erősebben, tenyerét a lány tarkója alá csúsztatva.
– Mennem kell, késő van! – Eirys kötekedve nekifeszítette alkarját a férfi széles mellkasának, és évődve elfordította tőle az arcát. – Hiszen tudod, hogy a legszebb holmikat délre már elviszik, és...
– És délutánra mindennek lemegy az ára – fejezte be a mondatot Jeirran, és határozott mozdulattal magához rántotta a lányt.
Eirys felszisszent a szoros öleléstől, de azután készségesen engedte át száját a követelőző, mohó csókoknak. Fojtott nevetgéléssel válaszolt a férfi élveteg nyögdécselésére, aki egyre gyorsabban szedte a levegőt, és egyik kezével éppen felesége ingjét igyekezett kigombolni, amikor hirtelen kopogtattak az ajtón.
Mindketten rémülten rezzentek össze.
– Szedd rendbe magad! – rendelkezett Jeirran, és kapkodva megigazította nadrágja elejét. – Ki van odakint?
– Mi vagyunk – érkezett a kevély válasz a vastag faajtó túloldaláról. Amint Jeirran kireteszelte az ajtót, Keisyl és Teiriol vonult be a szobába.
Eirys arcának pirosságát látva Teiriol éles pillantással illette húgát, a lány azonban figyelmeztetően csóválta meg a fejét.
– Miben mesterkedtetek ti ketten ma reggel? – kérdezte Jeirran tettetett könnyedséggel. – A szobalány azt mondta, nem sokkal hajnal után elmentetek itthonról!
– Úgy gondoltuk, szerencsét próbálunk a lóversenyen. – Keisyl sokatmondó pillantást vetett Jeirran felé. – Hátha sikerül módot találnunk rá, hogy végül mégiscsak haszonnal zárjuk ezt a képtelen utazást.
– Fölébreszthettetek volna engem is! – kapta föl a fejét Jeirran. – Milyenek errefelé a lovak?
– Sokkal nagyobbak, mint otthon! – mesélte tágra nyílt szemmel Teiriol. – Gyorsabbak is persze, a szőrük meg fényesebb, és úgy futnak, mint az agarak a mezei nyúl után.
– Persze szépek, de aligha hiszem, hogy szántani lehetne velük, és nem bírnak el több súlyt a hátukon, mint Eirys – jegyezte meg fitymálva Keisyl, de a csodálat azért az ő tekintetében is ott lappangott.
– Úgy látom, elég jól fel tudtátok mérni az esélyeket – pillantott rájuk reménykedő arccal Jeirran.
– Hiszen egész életemben hegyi pónikkal foglalkoztam! – dörmögte Keisyl. – Már azelőtt meg tudtam volna mondani, melyikük fog nyerni, mielőtt egyáltalán fölnyergelték volna őket!
– Csakhogy senki sem volt hajlandó fogadni velünk – kottyantotta közbe Teiriol. – Attól tartok, a hírünk megelőzött bennünket. Mindenki azt ismételgette, hogy a Hegyek Népében nem lehet megbízni!
– Azt mondod, nem is fogadtak veletek? – Jeirran bizakodását hirtelen mély csalódottság váltotta föl, homlokát sötét ráncok barázdálták.
– Szóba sem álltak velünk! – erősítette meg Keisyl jéghideg haraggal a hangjában. – Magyarázatot sem kaptunk, még csak nem is mentegetőztek, csak sokat mondóan egymásra néztek, és valami olyasmit sutyorogtak, hogy biztosan rá akarjuk szedni őket!
– Nem értem a síklakók gondolkodását – állapította meg elkeseredetten Jeirran. – Hogyan hagyhatják, hogy az előítéleteik ennyire elvakítsák őket?
– Talán azért lehet, mert olyan sokan vannak. Legalábbis ezt hallottuk idefelé jövet. – Teiriol két lépéssel átvágott az aprócska szobán, és kikandikált a maszatos, rosszul záródó ablakon. – Nézd csak meg őket! Úgy nyüzsögnek, mint a bogarak a trágyadombon. Csakis egymástól vásárolnak, egymásnak adnak el, ennél többre meg nincs is szükségük. Drefialnak igaza volt. Ha ketten elvágják egymás torkát valamilyen vitában, rögtön másik tíz ugrik elő, hogy hasznot húzzanak az esetből, még mielőtt a kicsordult vér földet érne!
– Jól van, Teiriol, elég lesz már! – dörmögte Keisyl.
– Azt hiszem, nem árt, ha levegőzöm egy kicsit – sóhajtotta Jeirran. – Keisyl, vidd el Eiryst vásárolni! Teiriol meg én pedig utánajárunk, maradt-e valaki abban a nagytiszteletű céhben, aki hajlandó foglalkozni az ügyünkkel, és kiadja nekünk azt az átkozott írást vagy micsodát!
– Nem kellene inkább veletek mennem? – Keisyl kételkedve fordult Jeirran felé.
– Neked most az a dolgod, hogy Eirys biztonságán őrködj – ellenkezett Teiriol. – Az egész tegnapi napomat azzal kellett töltenem, hogy gyöngyöket meg gombokat nézegettem! – fakadt ki hirtelen, majd bocsánatkérő pillantást vetett a húgára.
– Tulajdonképpen itthon is maradhatok... – Eirys bizonytalanul pislogott a három férfira.
– Nem, nem, gyere csak velem! – nyújtotta neki a karját Keisyl. – Egyikünknek mindenképpen vigyáznia kell rád.
Eirys sietős csókot cuppantott Jeirran arcára.
– Járj szerencsével, édesem!
Ám mielőtt még Jeirran válaszolhatott volna, a lány már kint is volt az ajtón, kecses bőrcsizmácskája lefelé kopogott a lépcsőn.
– Alkonyatra visszahozom – szólt vissza Keisyl a válla fölött.
– Várjunk néhány percet, ameddig eltűnnek a közelből, azután mi is elindulhatunk – súgta oda Teiriolnak Jeirran.
– Mit gondolsz, van értelme tovább könyörögni a céhmestereknek? – kérdezte savanyúan Teiriol. – Elegem van belőle, hogy levett kalappal esedezzem előttük, mint valami koszos koldus!
– Csak azért mondtam, hogy befogjam Eirys száját. – Jeirran az ablakhoz lépett, és lopva kikukucskált az utcára, látja-e még odalent a feleségét. – Ugye, nem gondoltad komolyan, hogy az itteniek mindannyian megfizetik az árát annak a kereskedelmi engedélynek? Hidd el nekem, a síkvidékiek sem becsületesebbek, mint a mészáros kutyája: ha azt hiszik, senki nem látja őket, bizony elszaladnak egy-egy kiadós falattal! Szerintem előbb-utóbb találunk valakit, aki hajlana rá, hogy a céh kikerülésével közvetlenül tőlünk vásároljon!
– Ebben az egyben igazad lehet – bólintott lassan, megfontoltan Teiriol. – És hol kezdjük a keresgélést?
– Félkezű Degran meg az emberei odavannak a kakasviadalokért, ezt mindenki tudja róluk. – Jeirran a vállára vetette a köpönyegét. – Te magad mondtad, hogy a változatosság kedvéért szívesen megnéznél egy valódi viadalt! Az itteni kakasokat kifejezetten a harcra tenyésztik, ezek nem a szemétdombon kapirgálva nőnek fel! Rengeteg pletykát hallottam tegnap este az ivóban.
– Ezek után nem is csodálkozom, hogy Keisylt olyan ügyesen leráztad a nyakunkról – vigyorodott el Teiriol. – Rendben van, Jeirran, meggyőztél. Felőlem mehetünk.
– Tudtam, hogy számíthatok rád, cimbora! – Jeirran atyaian vállon veregette a fiatalembert, hogy kedélyes hangulatát kimutassa, ám szemében aggodalom csillant, amint lefelé tartottak a szűk lépcsőn.
– Szóval, hová is megyünk? – torpant meg a lépcső aljában Teiriol, és várakozó arccal nézett vissza.
– Gyere utánam!
Jeirran egy fából ácsolt csűrhöz vezette, amelynek falára tömérdek kiszolgált lópatkót szögeztek föl.
– Itt biztosan meg tudják mondani, merrefelé próbálkozzunk.
Szikár, izmos fickó tartotta két kézzel egy nyugtalankodó póniló fejét, miközben egy dundi lány vigyázva az ölébe vette az állat egyik patáját, és valamit vizsgálgatott rajta.
– Jó napot! – köszönt rájuk szívélyesen a fickó. – Ha az öszvéreitek iránt érdeklődsz, jól megy a soruk! Máris el akarod vinni őket, vagy inkább hátasokat vennél kölcsön? Tudok ajánlani két remek paripát, mind a kettő pihent, úgyhogy ha akarod, máris fölnyergelem őket!
– Köszönjük, nem kell – rázta meg a fejét Jeirran. – Csak azt szerettük volna megkérdezni, hol tartanak ebben a városban állatviadalokat... Kakas, bika meg hasonlók.
– Az ilyesmire odalenn a Déli Kapu környékén szokott sor kerülni. Bikaviadalokat a mészárszékek udvarán tartanak, a kakasokat meg a Csuklyás Varjúban eresztik egymásnak – felelte készségesen a lókereskedő. – Kellemes ünnepeket! – szólt még utánuk, amikor Jeirran és Teiriol már kifelé tartottak az istálló udvaráról.
A lány az apja felé fordult, de egyikük sem szólt egy szót sem, csupán néhány sokatmondó pillantást váltottak egymással a két hegyi fickó háta mögött.
Jeirran magabiztos léptekkel haladt előre. Teiriol valamivel lassabban követte, a boltok kirakatában sorakozó ezernyi cifra árut nézegette.
– Mennyi furcsa cégér! – ámuldozott. – Azt még csak meg tudom érteni, hogy a foltozóvarga csizmát akaszt ki a boltja elé – mutatott egy fából faragott és tiritarkára festett, valószínűtlenül magas sarkú alkotmányra –, ezt a jószágot azonban nem tudom mire vélni! – Azzal egy lecsapni készülő sasmadár felé intett az állával.
– Ne is törődj vele! – dörmögte Jeirran, tekintetével az utca távolabbi végét fürkészve.
Ugyanazzal a gyors tempóval vágott át a városon egy percre sem torpanva meg útközben, még akkor sem, amikor néhány összetorlódott váll szerencsétlen módon a csatornába taszított egy vigyázatlan járókelőt, aki cifrán káromkodott. Nem sokkal később ott álltak a dél felé vezető országút torkolatánál nyújtózkodó, fenyegetően föléjük magasodó, vörös kőből épült nagykapu tövében. Két oldalán roskatag házak támaszkodtak a városfalnak, némelyikük három emelet magasságig is felnyúlt, mellvédjeik éberen kandikáltak minden irányba, vasalt faajtóik megfeketedtek már az időtől. A nagykapu sötét szájából úgy meredtek elő a rostély mogorva vaspálcái, akár a vicsorgó házőrző kutya kivillanó fogai. Nem messze a kaputól homályos foghíj éktelenkedett az épületek között, amelyet még úgy-ahogy körülfogtak a leomlott tűzfalak maradványai. A még használható építőköveket régen elhordták már a város éber lakosai. A romok formájából ítélve valaha templom állhatott itt.
A kapu előtti téren férfiak egy csoportja verődött össze, és izgatottan bámultak valamit, de hogy mit, azt Jeirran és Teiriol hasztalan próbálta kikémlelni: a széles vállak, hátak teljességgel eltakarták előlük a látványt. Csak az izgatott kiáltásokból, fel-felcsapó biztatásból, vérszomjas félszavakból sejtették, hogy jó helyen járnak. Nagy nehezen átfurakodtak közöttük, hogy valami jusson nekik is a látványból, könyökmozdulataikkal számos ellenséget szerezvén maguknak. Hamarosan egészen közelről hallották egy felbőszült bika mély, tompa horkantásait meg az összetiport, poros föld tompa csattogását az állat lába alatt. A haldokló bika utolsó, elnyújtott bömbölése nyomán hangos üdvrivalgás csapott föl, majd hamarosan elült, és a viszonylagos csendben egy sebzett kutya vinnyogott föl valahol a közelben. A nézelődők kisebb csoportokra oszlottak, véleményt cseréltek, fogadásokat kötöttek, néhányuk újabb korsó sörökért futott a környék lepusztult külsejű, ám annál készségesebb kiszolgálást nyújtó kocsmáiba, amelyek busás hasznot húztak a vérszomjas látogatókból.
– Úgy tűnik, erről lekéstünk – sóhajtott lemondóan Teiriol.
Egy komor arcú férfi éppen akkor csatolta le egy sebzett masztiff szögekkel kivert nyakörvét. A kutya hasztalan erőlködött, hogy lábra álljon, erőtlen mancsa meg-megcsúszott a vértől latyakos földön. Gazdájának durva, kidolgozott keze gyengéden megsimogatta a kutya feje búbját, mielőtt ujjai az állat pofájára kulcsolódtak volna. A kutya meleg, barna szeméből bizakodás sütött a legeslegutolsó pillanatig, mígnem a férfi előhúzta kését a nadrágszíjából, és egyetlen gyors mozdulattal átvágta az állat torkát, majd félrelépett a felfröccsenő vér útjából.
– Jó napot! – szólalt meg Jeirran, igyekezvén túlkiabálni a kutyafalka többi részének dühödt acsargását. – Lesz még ma viadal?
– Ma már semmiképpen – nézett föl a fickó, akinek vadállatias arcán szomorúság ült. – Az én kutyáimmal egyébként sem.
Tekintetét visszafordította az izmos testfelépítésű jószágok felé. Volt közöttük barna, fekete, foltos is, fényes szőrük felborzolódott. A fickó szigorú nézése megenyhült kissé a látványtól.
– Artel, mutasd meg nekik az ostort, különben végképp elveszted a tekintélyedet! – kiáltotta. – Talagrin fogára, hát mindent úgy kell a szádba rágni?
Gyors mozdulattal kikapta az ostort egy ideges arcú fiatalember kezéből, aki szemlátomást egyáltalán nem bánta, ha minél távolabb kerülhet az acsarkodó kutyafalkától. Az ebek körülvették gazdájukat, széles pofájuk és izmos válluk vértől volt maszatos.
– Ezek ám a kutyák! – állapította meg Teiriol a kezét dörzsölgetve.
Az egyik masztiff észrevette, hogy figyelik, és fenyegetően, a torka mélyéből fölmorgott.
– Vajon melyik lehet a Csuklyás Varjú? – kérdezte Jeirran.
– Az ott – mutatott a mondott irányba a fiatalember. – Ha akarjátok, meg is mutatom... – folytatta, bizonytalan pillantást vetve a kutyák gazdája felé.
– Menj csak. – A fickó éles füttyel visszahívta az egyik elcsatangolni készülő kutyát, majd a foga között rövid parancsszót sziszegett, amelynek hallatán a busa fejek engedelmesen feléje fordultak.
– Gyertek hát utánam – bólintott oda nekik az Artelnek nevezett fiatalember.
Egyenesen egy közeli kocsmaépület felé vezette őket, amelynek gyalulatlan deszkából ácsolt homlokzatát nemrégiben kenhették át szurokkal. Az ajtóban pár homályos tekintetű fickó bambult bele a kezében tartott söröskorsóba. Artel átvágott néhány törött szék és billegő asztal között, egyenesen a kocsmapulthoz. A padlót borító fűrészpor legalább néhány naposnak látszott, annál is inkább, mivel a piszkon kívül sör és vérfoltok is szennyezték.
– Adj valamit inni – intett oda Jeirran az álmos tekintette kocsmárosnak. – Azt hallottuk, ebben az ivóban szoktak kakasviadalokat rendezni.
A kocsmáros néhány szarupoharat meg egy bőrkulacsot lökött a pultra.
– Három rézgaras – mormogta kedvetlenül. – A viadal odaát, hátul lesz. – Még csak rá sem pillantott Jeirran arcára, mogorván eltette a pénzt, és máris a következő szomjas vendéghez fordult.
– Nézzük meg. – Teiriolnak nagyon kellett igyekeznie, nehogy az ingére löttyintse a sört a lökdösődésben. – Kíváncsi vagyok, mit tudnak az itteni kakasok.
Az ivóhelyiség hátsó ajtaja egy szűk udvarra nyílt, ahol fülsiketítő hangzavar fogadta az érdeklődőket. Sör, izzadság és csirketrágya szúrós szaga ült a fojtó levegőben. A falak mentén keskeny deszkaemelvény futott körbe, középütt, egy süllyesztett térségen, jókora kakasok készülődtek a viadalra ketreceikben: Az emelvény deszkáin kipirult, csillogó szemű férfiak és nők tárgyalták izgatottan a várható esélyeket, mások lökdösődtek, hogy jobban láthassanak. Az újonnan érkezettek engedelmesen sorakoztak az ajtó környékén, míg azok, akik már beleuntak a látványosságba, és rekedtre kiabálták a torkukat, visszamentek az ivóba, hogy sört vagy bort rendeljenek.
Jeirran közelebb hajolt Teiriol füléhez, noha a hangzavarban tökéletesen fölösleges volt suttognia.
– Muszáj eladnunk azokat a szőrméket, különben anyád kiráz bennünket a csizmánkból.
Teiriol szemében kissé alábbhagyott a csillogás, és elgondolkodva kortyolt bele a sörébe.
– Feleannyira sem rossz, mint gondoltam volna – állapította meg némi meglepetéssel.
– Ha nem vigyázol, ezek addig itatnak, amíg a végén már meg sem tudod különböztetni a kakast a dalos csalogánytól! – figyelmeztette Jeirran, ennek ellenére ő is jót húzott a saját poharából. – Lefogadom, a kocsmáros megkapja a maga részét a tétekből.
– Mit gondolsz, megpróbáljunk fogadást kötni? – Teiriol kíváncsian lábujjhegyre állt, miközben odalent, a küzdőtéren, két megtermett kakast készítettek fel a harcra.
Jeirran a könyökével lökdösődve utat talált magának a korlátig. Egy peckes, forradásos szakállú, fényes vörösesbarna tollazatú királykakas éppen nekirontott volna ellenfelének, egy kisebb kendermagosnak, ám annak még javában erősítették fel fényesre élezett acélsarkantyúit a görbedt lábára.
Jeirran fél kézzel, vonakodva simított végig a szakállán.
– Inkább ne – válaszolta. – Ha még több pénzt veszítünk, Eirys megspórolja a fáradtságot anyádnak, és saját kezűleg nyúz meg bennünket.
Teiriol éles pillantást vetett Jeirran felé, ám ebben a pillanatban szabadon eresztették a két kakast, amelyek por és szerteröpülő pehelytollak förgetegében csaptak össze. Vérfagyasztó rikácsolásuk még a tömeg egyre növekvő, izgatott zaját is túlharsogta.
A kendermagos kakas döbbenetes vadsággal pótolta méretbeli lemaradását. Verdeső szárnyakkal lendült előre, ragyogó sarkantyújával ellenfele fejére és szemére célzott. A nagyobbik kakas lépésről lépésre szorult vissza, és gazdája már éppen azon volt, hogy csöndben elkotródik, ám ekkor az állat fenyegetően kárálni kezdett. Újult lendülettel vetette magát a harcba, széles szárnyát rémisztően kiterjesztette, és csípve, karmolva, őrjöngve támadta a másik madarat.
A kisebbik kakas, amelynek nyaka körül kitépett tollak repkedtek, látszólag meghunyászkodva ugrott félre, hogy elkerülje a hatalmas, vörös ellenfelének vérszomjas csőrét, egy óvatlan pillanatban azonban oldalról csapott le ellenfelére. A felkavart homokot hamarosan barnálló tollak és vöröslő vérfoltok tarkították. Hiába volt nagyobb a másik kakas, a kicsi ügyesebben, könnyedebben mozgott, így a megtermett madár hamar védekező helyzetbe szorult megint, hasztalanul próbálván megvédeni magát a meg-megújuló támadásoktól.
Jeirran félrehajtott fejjel figyelte, amint a büszke tarajú kiskakas félig nyomorékká verte legyőzött ellenfelét, akit törött szárnnyal menekítettek ki a vérfoltos arénából. A nézősereg hangosan fölnevetett, amint az öntudatos kis jószág győzelmét hirdetve magasra tartott fővel kukorékolva körbe-körbe futott a homokon, hogy még a gazdája is alig tudott a nyomába érni. A legyőzött kakast tulajdonosa lógó orral gyömöszölte bele egy puha vászonzsákba.
– Az a kendermagos soha nem lesz igazán jó harcos, ha nem tanul meg gyilkolni – jegyezte meg elégedetlenül Jeirran.
– Igen, nem volt elég vér! – panaszkodott csalódottan Teiriol.
Ebben a pillanatban azonban valami fölkeltette az érdeklődését a tömeg túlsó oldalán.
– Nézd csak, Jeirran, azok ketten a Hegyekből valók, vagy én vagyok síkvidéki! – kiáltott föl meglepetten. – Anya igazán nem mondhatja, hogy csak a koszos lábú síkságiak kedvelik az effajta szórakozást!
– Pontosan úgy öltözködnek, mint a síklakók! – ráncolta össze a homlokát Jeirran. – Lehet, hogy keletiek, és csak negyedrész tiszta vér csörgedezik az ereikben. Talán valamelyik nagyanyjuk a mi fajtánkból való. – Miközben mereven bámuld a két ismeretlent, az alacsonyabbiktól kihívó pillantást kapott cserébe.
– Szívesebben üzletelek a saját fajtánkkal, még ha kevert vérű is – erősködött Teiriol. – Mit gondolsz, nem vennék meg a prémjeinket?
– Az attól függ, mi járatban vannak errefelé – válaszolta megfontoltan Jeirran.
– Most meg hová tűntek? – Teiriol körülpillantott, és csalódottan állapította meg, hogy alighanem elszalasztotta az alkalmat. A két szőke férfinak nyoma veszett.
– Rá se ránts! – biztatta Jeirran, aki időközben szemügyre vette az elszállingózó nézőközönséget.
A távolabbi fal mentén néhány fickó üldögélt kipárnázott karosszékekben. Körös-körül előzékenyen megnyílt a tömeg, a körülöttük állók igyekeztek tisztes távolságban maradni tőlük. Néhány újonnan érkezett odalépett az egyik üldögélő férfihoz, és egypár pénzdarabot nyújtott át neki, cserében pedig egy lepecsételt pergamenlapot kapott. Sietve távozott, anélkül, hogy akár csak egy pillantást is vetett volna a küzdőtérre.
– Azt hiszem, ők a mi embereink – suttogta jelentőségteljesen Jeirran, és a mondott irányba biccentett.
Hátrébb lépett a korláttól, és megindult a tömegben. Teiriol vonakodva követte, hátrafelé pislogott a válla fölött. Jeirran hirtelen megtorpant, Teiriol pedig vigyázatlanul beleütközött a hátába.
– Mi az már megint? – morogta kelletlenül.
– Látod ott azt a dagadt disznót? – Jeirran szája mosolyra húzódott, ám ajkai közül úgy villant elő fogsora, mint a farkasé. – Ő az a fickó, aki tegnap elkapott bennünket Keisyllel a vásártéren!
Teiriol szemügyre vette a mondott férfit, aki éppen háttal állt nekik.
– És a többiek? – kérdezte.
Jeirran szétpillantott, mint aki éppen csak nézelődik, azután lassan bólintott.
– Mind itt vannak – dörmögte. – Éppen a mi pénzünket vesztegetik holmi tetves kakasokra, amelyeknek már rég a fazékban lenne a helyük!
Teiriol figyelmeztető mozdulattal Jeirran karjára tette a kezét.
– Ha pótolni akarjuk, amit elvettek tőlünk, minél előbb el kell adnunk azokat a prémeket. A bosszú várhat.
– Alighanem igazad van.
Jeirran ismét visszafordította tekintetét a távolabbi fal mentén üldögélő, határozott arckifejezésű férfiakra. Körülöttük keménykötésű fickók ácsorogtak, és látszólag gondtalanul itták a sörüket, időnként azonban végigpásztázták a tömeget őrkutya-pillantásukkal.
– Talán először az egyik talpnyalójukat kellene megkörnyékeznünk – indítványozta Jeirran, és a legközelebb álló fickó felé intett.
A kérdéses férfi jelentőségteljes hasat mondhatott magáénak, amelyen úgy fonta össze izmos karját, mintha valami különösen nagy értéket dédelgetne. Szemében néma kérdéssel pillantott le a két kis fickóra, akik öntudatosan kihúzták magukat előtte.
– Gyere, igyál egyet az egészségünkre! – nyújtotta felé az üveget Jeirran. A fickó szótlanul az orruk elé tartotta horpadozott ónkupáját. Jeirran tisztességes adagot töltött bele.
– Nem tudnád megmondani, hol találunk errefelé egy becsületes kereskedőt?
A megtermett fickó megvetően pillantott le rájuk.
– Olyasvalakit keresünk, aki jobban szeret kerülők nélkül, egyenesen kereskedni, és nincs tele a feje ezzel a sok értelmetlenséggel mindenféle céhről meg engedélyről – magyarázta Jeirran. – Tudod, mi odafönn a hegyekben másképp intézzük a dolgokat.
– Mit hoztatok? – A hatalmas fickó apró szemében érdeklődés csillant.
– Prémeket, bőröket, sokkal szebbet azoknál, amelyek a vásárban hevernek az árusok asztalán! – Jeirran önkéntelen daccal szegte föl az állát.
– Akkor Harquas a ti emberetek... Az az úr ott a sarokban.
– Mit akartok? – fordította feléjük a fejét neve hallatán egy széles vállú, ezüstösen ősz hajú férfi, akinek éles tekintete és horgas orra volt.
Jeirran bátran közelebb lépett, Teiriol azonban igyekezett elővigyázatosan a válla takarásában maradni.
– Üdvözöllek! – szólította meg Jeirran az ezüstös hajú férfit. – A barátod azt mondja, esetleg érdeklődsz a szép hegyi prémek iránt.
– Éppenséggel érdeklődhetek is. – Harquas ellazította tagjait, de tekintete éber és fürkésző maradt bozontos szemöldöke alatt.
Hagyományos szabásvonalú, zöld szövetruhája alatt is jól látszottak tekintélyes izmai, amelyek valaha talán ijesztőek lehettek, mostanra azonban már megadták magukat a csendesen növekvő hájnak, amint gazdájuk átengedte a megerőltetőbb feladatokat a nála ifjabbaknak.
– Rendszeres kereskedelmet akarsz vagy csak egyszeri üzletet? – kérdezte.
– Egyelőre csak egyszeri üzletet – felelte elővigyázatosan Jeirran.
Harquas elgondolkodva biggyesztette le keskeny ajkát.
– Akkor tehát ti vagytok az a kettő a Hegyek Népéből – tűnődött hangosan. – Már hallottam rólatok. Prémeket akartatok eladni a vásáron anélkül, hogy megfizettétek volna értük a vámot.
– Ott, ahonnan mi jövünk, az emberek csak olyasmiért kérnek pénzt, amiért megdolgoztak – vágta rá merev arccal Jeirran.
Harquas vértelen ajkán örömtelen mosoly játszadozott.
Ekkor azonban az egyik embere odalépett hozzá, és valamit a fülébe súgott.
– Bocsássatok meg egy pillanatra!
Harquas székében oldalvást dőlve a szomszédjához fordult, egy hozzá hasonló testfelépítésű fickóhoz, akinek jobb kezéről hiányzott a hüvelykujja, és állkapcsán széles forradás húzódott végig, mintha valaki a torkát akarta volna elvágni valaha, de valamilyen rejtélyes okból megcsúszott volna a kése. Harquas fölemelt tenyere mögé rejtette suttogó szavait.
Jeirran karba font kézzel állt előttük, arcán hideg magabiztosság tükröződött. Teiriol kevés sikerrel próbálta utánozni a mozdulatot, főként, miután rájött, hogy egyszerre három veszedelmes kinézem illető is a nyakába liheg, ő pedig legföljebb a vállukig ér, vagy még addig sem.
Harquas lassan bólintott, amint szomszédja visszamormogott neki valamit, és egy gyanakvó pillantást vetett Jeirran irányába.
– Nos, rendben van, barátom. – Harquas nagyjából annyi szívélyességgel mosolygott Jeirranra, mint a mészáros kampóján lógó disznótetem. – Éppenséggel nincs ellenemre, hogy valamiféle egyezségre jussunk. Ami engem illet, becsületes kis fickónak nézlek, de Lehrer azt mondja, hallott róla, hogy az őrök nemrég összeszedtek benneteket. Én magam is láttam, hogy Vigo meg a retkes nyakú cimborái két kézzel szórják a pénzt itt a kakasviadalon. Tudod, ha gyanakvó ember volnék, könnyen azt gondolhatnám, hogy csupán színjátékból állítottak benneteket a törvényszék elé. Mondd csak, ha üzletet kötök veletek, ugye, nem fogok arra ébredni éjszaka, hogy a céh fogdmegjel dörömbölnek az ajtómon, ti meg szépen megmutatjátok nekik, melyik prémeket vásároltam tőletek?
A három férfi fenyegetően mozgolódni kezdett Teiriol háta mögött. Bőrpáncél zörgött, megcsikordult egy lánckesztyű.
– Nos, ha ezt gondolod rólunk, jobb lesz, ha nem vesztegetjük tovább egymás idejét – felelte Jeirran, de még mindig nem mozdult. – Egy ekkora városban nyilván akadnak mások is, akikkel lebonyolíthatom az üzletet. Sajnálom, de egyáltalán nem érdekelnek a céheitek, a szabályaitok meg az őreitek – tette hozzá megvetően. – Nem akarok mást, mint tisztességes áron eladni a szőrméimet, azután visszatérni a saját ügyeimhez, föl a hegyekbe.
– Ez aztán az egyenes beszéd – vonta föl a szemöldökét Harquas. – Főként olyasvalakitől, aki ekkora számbeli fölénnyel néz szembe, és ilyen elkeserítő helyzetben van. Fölteszem, most azt kellene mondanom, hogy le vagyok nyűgözve.
– Egyáltalán nem érdekel, hogy le vagy-e nyűgözve, vagy sem – vont vállat Jeirran. – Megveszed a prémeket?
Harquas gyors pillantást váltott a szomszédjával, aki a távolba meredt valahol Jeirran válla fölött, mintha onnan várna valamiféle jelzést. Bármit látott is Lehrer, mindenesetre nagy megelégedésére szolgálhatott, mert forradásos állával odabólintott Harquasnak.
– Rendben van, megveszem az árudat, de csak abban az esetben, ha kész vagy megtenni nekem valamit, amivel a jóhiszeműségedet bebizonyítod. – Harquas lassan, nyomatékosan ejtette a szavakat. – Tudod, ha hirtelen valami váratlan baleset történne Vigóval meg az ő kis csapatával, biztos lehetnék benne, hogy egy ideig nem ütik bele az orrukat a dolgaimba. Azt hiszem, ez elég érthető. És ha történetesen te állnál a mögött a sajnálatos kis baleset mögött, nos, ebben az esetben azt is bizonyítva látnám, hogy nem játszol össze velük a hátam mögött.
– Úgy érted, végezzük el helyettetek a piszkos munkát? – Jeirran nem törődött a háta mögött fölcsapó fenyegetőmorajjal.
– El akarod adni azokat a prémeket vagy nem? – érdeklődött Harquas bársonyos fenyegetéssel a hangjában.
– Azt akarod, hogy öljük meg őket? – tért a tárgyra vakmerően Jeirran.
Harquas összevonta a szemöldökét.
– Tapasztalatom szerint egy halott őr kényelmetlen mozgolódást okoz a Törvényszék soraiban. Azt azonban mindenki tudja, hogy az őrök bizony kötekedő fickók, különösen, ha a kelleténél mélyebben néznek a pohár fenekére, és ha történetesen maguknál erősebb ellenfelet szemelnek ki, előfordulhat, hogy alaposan eltángálják őket.
– Ez tehát az ára, hogy üzletet köss velünk?
Harquas lassan bólintott.
– Csak mondd meg, hol laktok, és ha meghallom a megfelelő híreket, holnap délben odaküldök valakit, hogy rendezze veletek az üzletet.
Jeirran azonban megrázta a fejét.
– Jobb lesz, ha a piactéren találkozunk, a szökőkútnál – jelentette ki, azután sarkon fordult, és türelmetlenül bámult föl arra a bikanyakú fickóra, aki elállta az útját.
– Állj félre a barátunk útjából, Teg – szólalt meg lágy hangon Harquas. – Viszlát, Jeirran, holnap megbeszéljük az ügyet!
Teiriol igyekezett társa nyomában maradni, amint végigtörtettek a küzdőteret körülfogó tömegen, vissza a gyanús küllemű ivóba. Jeirran szeme ide-oda villant, amíg csak meg nem látta Vigót. Az őr kövér, vörös arcán jól látható elégedettség ült, miközben buzgón markolászta az ölében ülő gubancos hajú leányzót. A lány kigombolt ingéből előbuggyantak erős, telt mellei, bárki szemügyre vehette őket, aki nem sajnált rájuk egy pillantást. Vigo kutató keze feltárta a figyelmes szemlélődő számára a lány pecsétes alsószoknyáját és mosdatlan, mezítelen combját is.
Jeirran bependerítette Teiriolt egy sötét sarokba, és a foga közül rápisszegett. Undorodva csóválta a fejét, látván, hogy az őr nyíltan végigsimogatja a lány dundi combját, egyre följebb és följebb.
– Faragatlan síkvidékiek! – mormolta az orra alatt. – Az utca közepén üzekednek, mint a kóbor kutyák!
– Ne is törődj vele – felelte Teiriol, de szemét még mindig nem vette le a lány combjáról. – Egyébként honnan tudta a nevedet ez a Harquas?
– No, mégis, mit gondolsz? – kérdezett vissza lenézően Jeirran. – Nyilván telis-tele van a város az embereivel. Hogyha hallott a letartóztatásunkról, éppenséggel megtudhatta a nevünket a törvényszéktől, talán még azt is, hol a szállásunk. De annyit mondhatok, hogy ha az emberei közel találnak menni Eiryshez, ott helyben kibelezem őket, törvényszék ide vagy oda!
– Tényleg, mit csinálunk ezekkel az őrökkel? – Teiriol visszapillantott Vigo felé. Az őr immár teljesen beletemette az arcát a lány ölébe, akinek szenvedélyes vonaglása élvezetet színlelt, ám az arca unott maradt.
– Azt azért mégsem hiszem, hogy nyílt színen akarja meghágni azt a szajhát. Biztosan keresnek egy kihalt sikátort vagy valami hasonló, eldugott helyet – felelte tűnődve Jeirran.
– Mi meg lecsapunk rá, ha már a bokája köré tolta a nadrágját? – Teiriol idegesen fölnevetett.
– Ennyi csak jár neki azok után, amit velem meg Keisyllel művelt tegnap – felelte Jeirran kegyetlen elégedettséggel a hangjában. – Gyerünk!
Odakint már alkonyattá lágyult a délutáni napfény. A porba rajzolt, formátlan körben két suhanc birkózott lihegve, néhányan kiáltozva biztatták őket. Teiriol reménykedve pillantott arrafelé, de nem tehetett mást: engedelmesen követte Jeirrant egy sarok mögé, egy elhagyott mellékutca torkolatába. Néhány patkány visítva futott szét a csatornában.
– Kukucskálj ki a fal mögül, és azonnal szólj, ha meglátod valamelyiküket! – rendelkezett Jeirran.
Nem kellett sokáig várniuk: Vigo hamarosan kilépett a kocsmából, karján a szajhával. Nyomában Rif és Neth loholt várakozó arckifejezéssel, mint a házőrző kutyák, ha szaftos falatra számítanak.
– Csak nem akarják mind a hárman... – kezdte Teiriol döbbent arccal.
– Mondtam, hogy nem különbek a kóbor kutyáknál! – vágott közbe megvetően Jeirran, de közben már elővigyázatosan meg is indult utánuk.
Az őrök egy, két düledező ház közötti szűk sikátor felé tartottak.
– Úgy látszik, elég ostobák hozzá, hogy abban a zsákutcában akarjanak túlesni a dolgon – jegyezte meg elégedetten Jeirran, és egy pár kesztyűt húzott elő az övéből. – Csak óvatosan! – biccentett oda Teiriolnak. – Olyan helyen semmiképpen sem bocsátkozunk harcba, ahol akárki megláthat bennünket.
Miközben átvágtak a házak közötti nyílt térségen, Teiriol meglazította a kését a tokjában, Jeirran azonban megrázta a fejét.
– Ne felejtsd el, hogy nem akarjuk megölni őket! – figyelmeztette. – Nem nyúlunk a késünkhöz, legfeljebb akkor, ha rákényszerítenek bennünket.
Megtorpant, és ügyes kézzel kihúzott egy dongát abból a törött hordóból, amelyet az egyik ajtó mellé hajítottak ki. Tett még néhány lépést, és bekukucskált a sikátorba.
– Úgy látom, a nő abba az istállóba viszi be őket. Nagyon helyes, adunk is néhány percet a kövérnek, hogy belemelegedjen a dologba. Fogadok, addigra a másik kettő is előkapja a szerszámát, úgyhogy ha lecsapunk rájuk, hamarjában azt sem fogják tudni, hová kapjanak! – tervezgetett Jeirran veszedelmes arckifejezéssel.
Teiriol szintén kerített magának egy hordódongát, és most a levegőben suhogtatva próbálgatta, mekkorát lehet ütni vele.
– Hagyd itt a köpenyedet, és köss valamit az arcod elé! – rendelkezett Jeirran, és máris elöl járt a jó példával: nagy darabot hasított le az inge elejéből. – Így legfeljebb arra emlékezhetnek vissza, hogy akik megtámadták őket, a Hegyek Népéből valók voltak. Ha valaki netán kérdezősködni kezdene nálunk, megesküszünk mindenre, ami szent, hogy bizonyára az a másik kettő lehetett. Ha bent vagyunk, reteszeld be az ajtót!
A sikátor nem volt hosszú, és mély árnyékot vetettek rá a környező házak meg a városfal. Régi, penészes zsákokban meg korhadt ládákban háztartási szemét rothadt az ajtók előtt, egy részét széthordták már a kutyák. Megfeketedett csontok között szövetdarabok hevertek, a szemét még a csatornát is eltömítette, szennyes lé csordogált az utca széltében-hosszában. Teiriol és Jeirran hangtalanul nyomult előre, tekintetüket az istállóajtóra szegezték, amely csálén lógott kicsavarodott pántjain. Az ajtó két oldalán megtorpantak; Jeirran ütésre emelte a hordódongát, és odabólintott Teiriolnak, aki követte példáját. Nem is kellett volna különösebben ügyelniük, hogy ne üssenek zajt: Vigo élveteg hörgése és a szajha gyakorlott lihegése elnyomta lépteik neszét.
Jeirran berúgta az istálló ajtaját, és berohant, Teiriol féllépésnyire lemaradva a nyomában. Neth kivörösödött arccal fordult feléjük, a következő pillanatban azonban holtra sápadt a rémülettől. Meglepetésében ki sem tudott térni, Jeirran hordódongája már lendült is feléje, és alaposan fültövön találta. Az ütés erejétől nekitántorodott Rifnek, aki zavarodottságában nagyot taszított rajta. Teiriol előrevágódott, és lecsapott Rif védtelen oldalára. A Hegyek fiainak munkában edződött izmai keményen dolgoztak, szilaj ököl csapott le Rif veséjére, hogy a fickó fölordított a fájdalomtól. Neth még mindig kába volt az iménti ütéstől. Rif odébblökte, és megpördült, hogy rárohanjon Teiriolra. Elhamarkodott hadmozdulat volt: a Hegyek fia könyörtelenül hasba döfte a donga lapos végével, hogy azon nyomban hátratántorodott.
Jeirran ismét lecsapott Nethre, és sikerült bevinnie egy veszedelmes ütést a térde külső oldalára, amellyel egy az egyben lekaszálta a lábáról a szerencsétlen őrt. Kiszabadította a hordódongát, és ráugrott a fickóra, kesztyűs keze úgy csattogott, mint kalapács az üllőn, nem törődvén vele, hogy arccsontot, bordát vagy nemesebb szerveket ér. Az őr homlokán és arcán több helyen fölrepedt a bőr, szivárgó vére hamarosan összemaszatolta ingét, zekéjét.
– Mi a nyavalya... – Vigo ellökte magától a szajhát, és zihálva föltápászkodott.
A Hegyek haragja most dühöngő viharként fordult ellene. Nem is nagyon védekezhetett, amíg azzal volt elfoglalva, hogy a nadrágját, amely akadályozta a mozgásban, valahogyan fölrángassa a lábszáráról.
Rifnek sikerült úgy fordulnia, hogy az istálló egyik rekesze a háta mögé kerüljön, és ökölbe szorított kézzel ugrált egyik lábáról a másikra. Teiriol rávicsorgott, és lecsapott a dongával előbb balról, majd jobbról. Rif egészen nekiszorult a gyalulatlan deszkának, vállára, combjára záporoztak a dühödt ütések. Hasztalanul görnyedt össze, hogy védje magát. Végül elkeseredésében új ötlete támadt, és egy lószerszám lelógó szíja felé kezdett markolászni, amely a deszkafalról függött alá. Teiriol meglendítette az időtől megfeketedett hordódongát, és egy hatalmas ütéssel összezúzta az alkarját.
Csont reccsent, majd Rif fájdalmas üvöltése hangzott föl, ami egy pillanatra elnyomta még Vigo dühödt ordítozását is, aki éppen Jeirran hátára vetette magát. Neth mozdulatlanul, sápadt arccal hevert egy vértócsában. Vigo megpróbálta széles tenyerét a Hegyek fiának izmos nyaka köré fonni, Jeirran azonban gyorsabb volt nála. Állát a melléhez szorította, és vállát megfeszítve lerázta magáról a fickót. Egyetlen ruganyos mozdulattal oldalt lépett és megfordult, majd még mindig ugyanazzal a lendülettel áthajította a válla fölött a gyanútlan Vigót, aki az istálló sarkában, egy trágyakupacban ért földet.
Vigo tehát ott lihegett Teiriol lába előtt, mint akiből az erő utolsó szikráját is kiverték. A Hegyek fia undorodva rúgott bele. Acélszegekkel megerősített, vastag bőrcsizmája sáros nyomot hagyott Vigo tépett ingén, aztán félig letolt nadrágján is, majd a kezén, karján, bokáján. Az őr ajka felhasadt, ő maga azonban nem tehetett mást, mint hogy nyüszítve vergődött a trágyában, hasztalanul próbált elmenekülni támadója elől: amint összegörnyedt egy hasát ért rúgástól, máris kapott egy újabbat a gerince tájára.
Rif megpróbált közbeavatkozni, noha jobb karja hasznavehetetlenül csüngött az oldala mentén. Jeirran egyetlen acélkemény ütést helyezett el a bordái között, majd megragadta Teiriol könyökét. A fiatalabbik férfi lélegzete szaggatottan tört át az arcát borító kendőn, rúgásai egyre szaporábbá, egyre kegyetlenebbé váltak.
– Elég lesz – szólt oda neki Jeirran. – Ne felejtsd el, hogy nem akarjuk megölni, csak egy időre hasznavehetetlenné tesszük a munkában. Hát apád nem tanított meg tisztességesen harcolni?
Teiriol vissza akart vágni neki, de mivel hirtelenjében nem jutott eszébe megfelelően csípős válasz, inkább föladta. Még egy utolsó pillantást vetett Vigo arcára, amelyet immár sötét maszkként borított a vér és a mocsok.
Jeirran elégedetten bólintott. Rif térdre rogyva kuporgott, öklendezett és levegő után kapkodott. Neth kóvályogva igyekezett négykézlábra kecmeregni, törött orrából még mindig szivárgott a vér.
– És vele mi lesz? – intett Teiriol a szajha felé, aki rémülten kuporgott a sarokban, egy kupac penészes szalmán. Arcának undorodó kifejezését ebben a pillanatban hirtelen merészség váltotta föl, és bizonytalanul megnyalta az ajkát.
Megpróbált csábosan rájuk mosolyogni, de csak egy rémült grimaszra futotta az elhatározásából.
– Ingyen a rendelkezésetekre állok, csak ne bántsatok – könyörgött hamuszürke arccal, és remegő kézzel kigombolta az inge elejét.
– Hozzád hasonló tetves szukához még piszkavassal se nyúlnék! – húzta el a száját Jeirran. Ütésre emelte a hordódongát, és tett egy fenyegető lépést a lány felé. – De ha észreveszem, hogy valaki szaglászik utánunk, hát szavamra mondom, megtalállak, és kiverem belőled a lelket! Te vagy az egyetlen, aki láttál bennünket, így ha kiderül bármi is, tudni fogom, kit keressek! De ha ez megtörténik, egyszer s mindenkorra elbúcsúzhatsz az üzletedtől, megértetted?
A lány összefüggéstelen ígéreteket motyogott, szavait félig elnémította a zokogás.
– Gyerünk innen. – Jeirran türelmetlenül felrántotta az istálló ajtaját, kiterelte rajta Teiriolt, majd hangos csattanással ismét bevágta maguk mögött.
Odakint lerángatta kezéről a foltos kesztyűt, és sóhajtva a zsebébe gyömöszölte. Megkereste elrejtett köpenyét, a vállára terítette, az elejét meg eligazgatta, hogy kellőképpen elfedje vértől mocskos ingét. A sikátor torkolatához érve elővigyázatosan kikukucskált.
– Minél előbb el kell tűnnünk innen – suttogta.
Teiriol szintén magára rángatta a köpenyét, és igyekezett a csizmáját is tisztára mosni egy pocsolyában, amely néhány hiányzó utcakő helyén gyűlt össze.
– Remélem, Harquas most már elhiszi nekünk, hogy komolyan vesszük az üzletet – jegyezte meg elégedetten. – Én pedig elmondhatom Keisylnek, hogy kiegyenlítettem a tartozását.
– Még véletlenül sem mondasz neki semmi ilyesmit, Eirysnek meg pláne nem! – dörrent rá Jeirran. – Egyébként sem afféle harc volt, amellyel különösképpen dicsekedhetnénk. És még azt mondják, ezeket az őröket kemény fából faragták! Hiszen három napig sem tartanának ki odahaza, egy tisztességes bányában! – Szeme egy pillanatra megállt a két suhancon, akik még mindig ott birkóztak a földre rajzolt körben. – Gyorsan, de nyugodtan kell távoznunk, és még véletlenül sem szabad visszanéznünk. Úgy teszünk, mintha csak a birkózókat jöttünk volna megnézni, de beleuntunk a látványosságba, és most szépen visszamegyünk a szállásunkra. Ezt fogjuk mondani Eirysnek és Keisylnek is, meg akárki másnak, akinek netán kérdezősködni támadna kedve. Érthetően beszéltem?
– Hát persze – sóhajtotta Teiriol, de azért nem tudta megállni, hogy ne pillantson hátra, amint maguk mögött hagyták a sikátor torkolatát. – És most hogyan tovább?
– A legjobb lesz, ha alaposan megtisztálkodunk, mielőtt a többiek hazaérnek – javasolta Jeirran. – Azután megnézzük, mit tud elénk rakni négymárkás ebéd gyanánt az a kocsmárosnénak kinevezett tolvaj, és később te meg Keisyl kitalálhatjátok, miféle szórakozásban nem volt még részetek ittlétünk alatt. Eirys meg én igazán megérdemlünk egy csendes estét kettesben. – Jeirran szeme fölparázslott a visszafojtott vágyakozástól. – Azt hiszem, éppen ideje, hogy a sok korholás után végre mutasson egy kis gyengédséget irántam.

 

 

Selerima, Ensaimin nyugati része

A Tavaszi Vásár második napjának estéje

Úgy tűnt, a rúnák végre kedvező oldalukat mutatják felém, amint megérkeztem a Csörögefűzről elnevezett fogadóhoz, egy csinos kis étkezdéhez a város központjában. A nyitott ablakokon ugyanis egy lant árnyalt akkordjai szűrődtek ki. Gyermekkorom elrejtett mélyéről tétova emlékfoszlányok szakadtak föl, ahogy ráismertem az Erdők ritmusára, és már nyitottam is a fogadó ajtaját.
Tiszta, rendezett bútorzatú ebédlőhelyiségbe léptem, ahol tiszteletre méltó városi polgárok élvezték a muzsikát feleségük, leányaik körében, miközben előttük az asztalon ínycsiklandó fogások párologtak, és serlegeikben drága bor gyöngyözött. Beletelt egy kis időbe, mire a felszolgálók hajlandónak mutatkoztak tudomást venni rólam. Minden tekintet a lépcső aljában üldögélő dalnok felé fordult, aki lehunyt szemmel énekelt, teljességgel belefeledkezett a szárnyaló melódiába.
Nem tartozott azok közé az újsütetű utazók közé, akik nemrég hagyták el az Öregerdő kanyargó ösvényeit, kiéhezve a kaland ízére. Ez a férfi legalább egy emberöltő óta járta már a Régi Birodalom testét erekként behálózó országutakat. Jobban megnéztem magamnak: az átlagosnál talán egy leheletnyivel alacsonyabb volt, szögletes arcát nap és szél cserzette, haja pedig immár nem az őszi levelek vörösét viselte magán, inkább sötét borostyánszínű volt, át- meg átszőve ezüstös, ősz szálakkal. Ráadásul rövidre vágva viselte, talán azért is, mivel a homloka körül már erősen gyérült. Hosszú, vékony csontú ujjai mesterien táncoltak a lant húrjain, körme megvastagodott, ujjbegye megkérgesedett, mint bárkinek, aki egy életen át űzi ezt a mesterséget. Hangja gazdagon, árnyaltan rezgett, mint a kétsípú fuvola, rímeiben sok ezer mérföldnyi tapasztalat játszott. Ruhájának színe, szabása szinte megjegyezhetetlen volt, és térdénél, könyökénél erősen megkopott már a használattól. A figyelmesebb szemlélő azonban észrevehette, hogy valaha szép pénzt fizethetett érte egy mestersége magaslatán álló szabónak. A dalnok az Erdők Népéből származott, ehhez nem fért kétség, azonban elég idősnek látszott ahhoz, hogy meglegyen a magához való esze: egészen biztos voltam benne, hogy telente sem tér vissza az Erdőbe, amíg a kocsmák paplanos ágyat és meleg ételt kínálnak neki. Tálán csak akkor látogat el a szülőföldjére, amikor nyári zöldjükben pompáznak a fák, és a természet ezernyi gyümölcsével kápráztatja el az Erdők gyermekeit.
A dalnok nyakában vastag aranylánc függött, ujjain gyűrűk díszelegtek, mindkét fülében gyémántok szórták szét a gyertyafényt. Az Erdők Népe szereti az efféle csillogó csecsebecséket, akárcsak a szarkák, amelyek a fejük fölött élnek lombsátor ringatta fészkeikben.
– Miben lehetek a szolgálatodra? – lépett hozzám egy fiatalember makulátlanul tiszta kötényben.
– A dalnokkal szeretnék beszélni. – Ahogy megszólaltam, az Erdők ritmusa észrevétlenül visszatért szavaimba. Nem is gondoltam, hogy emlékezetemben még ilyen élénken él a nyelv, amelyet apám szájából hallottam.
– Amikor szünetet tart az éneklésben, a hátsó udvaron szokott levegőzni – felelte bizonytalanul a fiú. – Nem volna kedved odakint megvárni?
– Köszönöm a tanácsot.
A fogadó példás rendjéből kiindulva joggal számítottam rá, hogy odakint, a hátsó udvaron sem a megszokott szemétdomb fogad törött fazekakkal és kiselejtezett, megvetemedett hordókkal. A látvány azonban még ennek ellenére is meglepett. A szürke kőlapokkal borított ösvényeket tisztára söpörték, a falak mentén, cserépkorsókban virágok nyíltak. Illatuk langyosan lengedezett az esti levegőben. A rózsalugas az évnek ebben a szakában még éppen csak elkezdett leveleket hajtani, de így is kellemes hely volt gondtalanul üldögélni és Halcarion szobrát nézegetni. Az istennő széles márványmedence partján fésülgette a haját kecses mozdulattal, és elbűvölve bámulta saját tükörképét a fodrozódó vízben. Hirtelen eszembe jutott, hogy voltaképpen alkalmas templomot akartam találni, hogy áldozatot mutassak be.
– Csinos kislány, ugye? – szólalt meg mögöttem egy hang.
Az igric alakja feketén rajzolódott ki a nyitott ajtóban, ahogy kilépett a lámpafényből a sűrűsödő homályba. Hangja hirtelen olyan ismerősnek tűnt, hogy beleborzongtam. Szemem előtt manzárdbéli gyerekszobám derengett föl, apám mozdulata, amellyel megtorpant a küszöbön, miután dalaival félálomba ringatott engem; azokkal a dalokkal, amelyeket örökségemnek tudtam, bár valójában oly régen elveszítettem őket. Ez a férfi azonban nem az apám volt, így hát igyekeztem összeszedni magamat.
– Csinos annak, aki szereti a régi mesét a Szűzről, aki addig fésülgette a haját, míg csak Drianon anyaságra nem szólította őt – feleltem elgondolkodva. – Ami engem illet, jobban szeretem azt a történetet, amelyben a férfiak, akárcsak a két hold, engedelmesen táncra perdülnek a dalára.
Ekkor jöttem csak rá, hogy össze-vissza beszélek, úgyhogy sürgősen becsuktam a számat.
– Alighanem a véred szava szólalt meg, legalábbis a hajad színéből ítélve – mosolyodott el a férfi, és hozzátett még valami mást is a maga hajlékony, dallamos nyelvén. A hangsúlyból ítélve talán közmondás vagy egyéb bölcsesség lehetett, én azonban egy árva szót sem értettem belőle.
– Bocsáss meg, de nem értelek – ráztam meg mentegetőzve a fejemet.
Az igric nekitámaszkodott a házfal sárgás, okkerrel pettyezett homokkövének, és csodálkozva vonta föl a szemöldökét.
– Ha jól értem, játszani akarsz velem – jegyezte meg vidáman. – Az összes rúna a kezedben van, akkor hát mi a baj? Talán nem tudod a szabályokat?
– Az magától a játéktól függ – kacsintottam rá.
Ha kell, éppenséggel én is otthon vagyok az effajta csipkelődésben, azt azonban még mindig nem értettem, mi lehet a szándéka ezzel az egésszel.
– A játék maga az élet, virágszálam, az egész úgy, ahogy van. – Ahogy ismét rám nézett, rézszínű szemébe az a fajta csillogás költözött, amelyet már jól ismertem máshonnan. – Ha nem az Erdőből jöttél, mivel magyarázod, hogy a fajtánk összes jegyét magadon viseled? Ráadásul igen jól is állnak neked, azt meg kell hagyni... – Tetőtől talpig végigmért azzal a lassú alapossággal, amelyet a nők többsége olyannyira hízelgőnek talál.
– Az apám az Erdők Népéből származott, de korán magamra hagyott. – Megpróbáltam udvarias nemtörődömséget erőltetni magamra.
Beszélgetőtársam figyelmét szerencsére újsütetű aggodalom kötötte le.
– Hol és mikor születtél? – kérdezte gyorsan, és homloka ráncba szaladt.
– Vanam városában, huszonhét esztendővel ezelőtt, őszutón – feleltem. – Anyám szolgálóleány volt, a neve Aniss.
Látszott, hogy a dalnok sietve végigkutatja úti emlékeit, alkalmi hódításait. Homlokán hamarosan elsimultak a ráncok, és szélesen elmosolyodott.
– Abban az évben, a mondott évszakban én Colban voltam, édesem – felelte, és mélyen meghajolt. – Úgyhogy, ha elveszett atyádat keresed, attól tartok, vissza kell utasítanom ezt a megtiszteltetést.
– Ne aggódj, nem erről akartam beszélni veled – siettem megnyugtatni.
A fogadó hátsó ajtaján ekkor a felszolgáló lépett ki. Metszett üvegben aranyló bort hozott, egy tálcán pedig ínycsiklandó látványt nyújtó süteményeket. A borosüveg oldala enyhén bepárásodott a pince hidegéről árulkodván.
– Mindazonáltal egy vérből valók vagyunk. – Az igric előzékeny mozdulattal bort töltött nekem, és köszöntőre emelte a poharát. – Hogy hívnak?
– Livak – feleltem, és én is feléje intettem a poharammal.
– Én pedig Frue vagyok – felelte. – Ami azt illeti, az apád legalább szép erdei nevet hagyott rád.
Elvett a tálcáról egy barnán csillogó süteményt, és élvezettel beleharapott a fűszeres, almás töltelékbe.
Unszolásának engedve én is kiválasztottam egy őszibarackos pitét. Magamban felidéztem, hogyan állt ellen anyám mindenféle fenyegetésnek és kérlelésnek a nagyanyám részéről, amelyek mind arra irányultak, hogy adjon nekem más, rendes nevet, miután apám egyre ritkuló látogatásai végül elmaradtak.
– Apámat Jiholnak hívták – csúszott ki a számon, és magam is meglepődtem saját szavaimtól.
– Melyik nemzetségből? – hajtotta félre a fejét Frue. – Nem tudod véletlenül?
– Azt hiszem, a Szarvaséból. – Ittam még egy korty bort, és azon törtem a fejemet, hogyan fejezhetném be ezt a terméketlen beszélgetést.
Frue egy ideig csöndben volt, azután hirtelen megrázta a fejét.
– Nem ismerem – jelentette ki. – Legalábbis tudtommal nem.
– Nem is fontos – vágtam rá némi megkönnyebbüléssel.
Őszintén szólva még az sem lehetetlen, hogy inkább megpróbálnám elkerülni rég elveszett apámat, ha a tavaszi szellő véletlenül hírt hozna felőle. Nélküle is éppen elég bizonytalan pont van az életemben, különösen mostanában.
– Akkor hát mit keresel? – Frue egy újabb süteményt választott ki a tálcáról. Engem is megkínált, én azonban udvariasan visszautasítottam, minthogy időközben rájöttem, az ellátás nyilván szintén részét képezi a fizetségének.
– Találtam egy könyvet, amelyben régi dalok vannak – meséltem. – Egy tormalin nemeshölgy gyűjtötte össze őket még valamikor a Birodalom végnapjaiban. Az ősi Népek dalait fogja csokorba: az Erdőkét, a Hegyekét, a Síkságét. Olyanokat keresek, akik le tudnák fordítani nekem ezeket a dalokat.
Frue jól látható érdeklődéssel kapta fül a fejét.
– Szívesen vetnék rájuk egy pillantást.
Nos, ebben eléggé biztos voltam. Elvégre melyik igric ne örülne, ha új dalokkal bővítheti a műsorát anélkül, hogy különösebben törnie kellene a fejét rajtuk?
– Nagyon örülnék, ha elmondanád róluk a véleményedet – bólintottam. Egy tudóssal utazom együtt, ő pedig azt szeretné, ha minél többen hozzászólnának a kérdéshez, ezért most elsősorban olyan vándorokat keresek, akik az Erdők Népéből valók. Mondd csak, nem készülsz mostanában visszatérni az Öregerdőbe? Jó lenne találni valakit, akivel együtt utazhatnánk.
Újratöltöttem Frue poharát.
– Éppenséggel nem lehetetlen, hogy hamarosan visszatérek a nemzetségemhez – felelte óvatosan Frue, gondosan megtörölgetvén ujjait egy hímzett szalvétában. – Szívesen venném, ha te meg a tudósod velem tartanátok.
– Két másik útitársunk is van, régi barátaim, akik a hegyekből jöttek. – Őszintén reméltem, hogy Frue nem veszi észre a tétovázást a hangomban.
– Mi a csudát keresnének a Hegyek gyermekei az Öregerdőben? – Úgy hallottam, Frue válasza inkább kíváncsi, mint aggodalmas; ez a tény mindenesetre megkönnyebbülésemre szolgált.
– Az országutat járják, akárcsak én – magyaráztam vidáman. – Rúnát vetnek, Fehér Hollót játszanak, mikor mi adódik. Elvégre a Fehér Holló eredetileg az Öregerdőből származik, onnan terjedt el a kontinens széltében-hosszában, vagyis nem lehetetlen, hogy az Erdők Népétől még mindig lehet tanulni ismeretlen trükköket, fortélyokat. – Magamban megjegyeztem, alkalomadtán figyelmeztetnem kell Sorgradot újsüteti érdeklődésére.
– Te is szoktál Hollót játszani? – Frue kíváncsian pillantott rám.
– Apám tanított meg még kislány koromban – feleltem.
– Akkor tehát tisztában vagy a játék alapszabályával: meg kell találni az egyensúlyt az erdők védelme meg a támadó madarak között, akik elkergethetik a Hollót. – Frue tekintete fölragyogott. Leült mellém az éppen csak rügyező lugas fapadjára, és közelebb hajolt. – Vagyis azt is tudod, mekkora jelentősége van az Erdőben a becsületes, egyenlő cserének. Nos, mit tudsz felajánlani, amiért elkísérlek és útmutatást adok? – Hangja lágy volt, cirógató, ujjai pedig gyengéden végigsimítottak szűk nadrágba bújtatott térdemen.
– Dalokat, amelyeket senki sem hallott az óta az idő óta, amikor az Öregerdő szélső fái még Selerima falaiig értek. – Könnyedén fölemeltem kezét a térdemről, és visszahelyeztem a sajátjára. – Tudod, elviekben semmi kifogásom egy kiadós éjszakai hancúrozás ellen, de gondold csak meg: egy igazi dal örökké tart. Ha tőled hallják őket hosszú idő után először, a te nevedet fogják hozzájuk kapcsolni.
– Igen, de csak akkor, ha valóban ismeretlenek. Meglepődnél, ha tudnád, néhány dal milyen messzire nyúlik vissza a vén Időfa lombjai közt. – Elnevette magát, én pedig megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy a kérdésnek ezt a részét lezártuk, és egyikünkben sem maradtak kellemetlen érzések a dolog nyomán.
– Nocsak, mi olyan vicces idekint, Frue?
A fogadó lámpafényt pöfékelő ajtaján kerek arcú, dundi leányzó lépett ki fűzöld ruhában, és rosszul leplezett gyanakvással bámult rám. Gömbölyű gyerekarca lágy volt és hamvas, orra fitos, szeme tiszta és ragyogó, ám telt szájának sarka durcásan görbült.
– Tris mondta, hogy kijöttél – tette hozzá kimondatlan számonkéréssel a hangjában.
– Zenela, ez itt Livak – mosolygott rá Frue pajkos csillogással a szemében. – Azt mondja, olyasmit tud mutatni, hogy még én is meglepődöm rajta, bármennyire tapasztaltnak tartom is magamat.
Zenela orrcimpája megremegett.
– Régi dalokról van szó – siettem megnyugtatni. – Legalábbis egyelőre – tettem hozzá, és sokatmondó mosolyt küldtem Frue felé, mivel Zenela heccelése kezdett egyre inkább jó mókának látszani.
– Hozd el azt az énekeskönyvet holnap reggel, majd megnézem, hozzá tudok-e szólni a kérdéshez. – Frue közelebb vonta magához Zenelát. A lány ruhájának alaposan kikanyarított eleje csak úgy hullámzott a visszafojtott dühtől. – Gyere, szépségem, énekeljünk egyet a vacsoránkért!
Frue vidám léptekkel indult meg az ajtó felé. Zenela figyelmeztető pillantást vetett felém, majd sietve követte.
Még akkor is nevetgéltem magamban, amikor visszavittem a tálcát a konyhába.
– Hallgathatnám innen a zenét? – kérdeztem attól a makulátlanul fehér kötényt viselő, széles csípőjű asszonyságtól, akinek szemlátomást mindenki leste a parancsait.
Az asszonyság könnyed mozdulattal fölkapott egy hatalmas tálcát, rogyásig rakta finomabbnál finomabb süteményekkel, amelyek nem hagyták volna szégyenben még Messire konyháját sem.
– Jól van, csak ne légy láb alatt! – felelte, miközben máris a porcukorért és az aszalt gyümölcsöket tartalmazó cserépfazékért nyúlt.
Kiszemeltem magamnak egy csöndes sarkot az ajtó közelében, ahol ráadásul hasznossá is tehettem magamat: kiürült tányérokat adogattam annak a vékony dongájú fiatalembernek, aki fölgyűrt ruhaujjal mosogatott egy jókora fadézsában.
A konyha zsongása hirtelen elcsöndesedett, amint Frue belekezdett egy élénk ritmusú rondóba. Szélesen zengő akkorddal fejezte be a dalt, majd Zenela lépett elő, és lágy, simulékony hangján énekelni kezdett. A lant engedelmes hajlításokkal követte a dallamot. Közelebb húzódtam az ajtóhoz, hogy jobban lássak.
A lány hangja tisztán szárnyalt még a magasabb régiókban is, és gazdagon zengett a mélyebbekben. Őszinte átélése valódi érzelmekkel töltötte meg még azt a népszerű dalocskát is, amelyet minden jelenlévő legalább két tucatszor hallhatott már életében; az ő szájából azonban úgy hangzott, mintha akkor, frissiben találta volna ki. Dús, vörösesbarna haja, amely lágyan csillant meg a gyertyatartók hajladozó fényében, talán több festékről árulkodott, mint erdei vérről, szeme zöldjében ruhájának árnyalata tükröződött és a szemhéját borító festéké. Futólag eltűnődtem rajta, vajon miféle kanyarokat vehetett az élettörténete. Néhány évvel fiatalabbnak látszott nálam, és úgy tűnt, még jócskán van mit tanulnia az élettől. Szórakozottan figyeltem, amint odaadással énekel szerelemről és csalódásról, engedvén, hogy az énekszó és a lantmuzsika harmóniája magával ragadjon.
Agyamban lassanként formálódni kezdett egy gondolat. Mi volna, ha a régi dalok mellé egy vadonatúj történetet is fölajánlanék az énekmondónak? Olyasvalamit, amiről eddig soha senki nem énekelt: igaz mesét a közelmúlt eseményeiről, amelyek megrengették Tormalinföld legmagasabb köreit is, és összefogásra buzdították őket a láthatatlan ellenség ellen, olyasféle fenyegetés ellen, amellyel nem volt dolguk a Régi Birodalom eleste óta? Elvégre az igricek legfőbb életcélja, hogy elsőként szerezzenek tudomást a legfrissebb eseményekről, amelyeket mindenki mást megelőzve önthetnek dalba. Ráadásul így, ünnepek idején az erszények is könnyebben megnyílnak annak a rátermett dalnoknak, aki újdonsággal képes fűszerezni a régit, a megszokottat, amit minden utcasarkon dudorásznak. Fenyegetés, amely az óceán távoli csücskéből, ismeretlen szigetekről érkezik, egy rég elveszett gyarmat felfedezése, alvó lakóinak újraélesztése – ebből olyan balladát lehet faragni, amely mindenki figyelmét megragadja, és addig szorongatja, amíg segítségért nem kiált.
Az udvarra nyíló ajtón a tizedik harangütés szűrődött be, amely a sötétség beálltát és egyben a nap végét jelzi. Futólag megdorgáltam magamat, amiért ennyire belefeledkeztem a ritkán látott szórakozásba.
– Ha Frue kérdezi, mondd meg, hogy holnap visszajövök! – csúsztattam néhány rézpénzt a felszolgáló fiú tenyerébe.
Amint visszaérkeztem a Holdbéli Hattyúba, azt kellett látnom, hogy Sorgrad a lehető legnagyobb egyetértésben vacsorázik Usarával odalenn az ivóhelyiségben.
– Hát Gren hol van? – kérdeztem, és odahúztam egy széket az asztalukhoz.
– Bemelegít egy kicsit Keltyvel, mielőtt kezdődik az előadás – kacsintott rám Sorgrad.
– És mi újság a versenyeken? – érdeklődtem tovább.
– Elég jó napunk volt – vigyorgott Sorgrad. – Úgy tűnik, a barátunkat egyetlen fogadásszervező sem ismeri errefelé, úgyhogy nyugodtan eljátszhatta nekik az ártatlan jövevényt. Mire észbe kaptak, már egy nagy rakás pénzüket elnyertük.
Usara szerényen mosolygott.
– És honnan vettétek a tippeket? Találkoztatok valakivel, akit én is ismerek? – Más magyarázat nem kínálkozott rá, hisz honnan ismerhették volna a fivérek a legfrissebb helybéli favoritokat, ráadásul azok után, hogy egész télen Colban voltak?
Sorgrad felhőtlenül elmosolyodott.
– Nos, a helyzet az, hogy újdonsült barátunk rengeteg dolgot képes megmondani pusztán abból, milyen állapotban van a föld a fű alatt, ha a ló rálép. Ehhez még add hozzá, hogy Gren mindent tud a lovakról, azt is, melyik kedveli jobban a nedves földet, melyik a száraz port. Hárman összedugtuk a fejünket, és szépen kiókumláltuk a nyerő téteket.
No igen, Gren mindig is meg volt győződve róla, hogy meg tudja mondani, mi jár egy ló fejében pusztán az arckifejezésére hagyatkozva. Ami engem illet, szerintem egy efféle hosszúkás, szőrös és ellenszenves arcon nemigen vehető észre másfajta kifejezés, legföljebb, ha hátracsapja a fülét, mert éppen föl akar rúgni.
Összehúzott szemmel méregettem Usarát.
– Az Ősmágus persze mélységesen elégedett a dologgal... – vetettem föl.
– Planir tisztában van vele, hogy néha meglehetősen profán dolgokra kell használnom az adottságaimat, és hogy mindez a vállalkozásunk sikerét hivatott elősegíteni. – A varázsló derűsen mosolygott, és újabb szelet kenyeret helyezett a tányérjára.
Mennyire különbözik ez a nóta attól, amelyet tegnap fújt!
– Na, és te mit végeztél?
– Találtam egy igricet, aki talán a segítségünkre lehet. – Szándékosan hagytam némi kételkedő élt a hangomban. – Hát ti, hogy boldogultatok?
– Nem találtunk használható nyomot – csóválta meg a fejét Sorgrad. – Láttunk kettőt a Hegyek Népéből a kakasviadalon, de aztán észrevettük, hogy Harquas magyaráz nekik valamit.
Megvető grimaszt vágtam, majd kivettem egy szelet kenyeret a kosárból, és hozzá elhalásztam azt a darab roston sült halat, amelyet Sorgrad gondosan kicsontozott a saját tányérján.
– Mit kerestetek ti a kakasviadalon? – érdeklődtem kissé csípősen.
– Szöszi barátunk azt monda, valami elintéznivalója van a céhek elöljáróival, és elküldött bennünket, szórakozzunk úgy, ahogy akarunk. – Sorgrad szélesen rámosolygott Usarára, ám a varázsló nem háborgott különösebben vadonatúj beceneve ellen.
Éreztem, hogy van itt valami, ami meghaladja a tudásomat.
– Ha jól értem, ez a Harquas valami jelentős személyiség – pislogott ránk kérdőn Usara.
– A város legnagyobb gazembereinek egyike – magyaráztam. – Aki csak szóba áll vele, mind olyan hamis, mint az uzsorás mosolya. Eszünkben sincs efféléket választani útitársainknak.
– Ha enni akarsz, rendelj magadnak a konyhán, kislány! – Sorgrad odébb húzta a tányérját, hogy ne tudjam elérni. – Egyébiránt nem hiszem, hogy az a két fickó Harquasnak dolgozott volna. Szemlátomást frissen szabadultak ide a szamaraik közül, már a ruhájuk alapján is kilógtak a tömegből, mint juhászkutya a birkanyájból.
– No, majd Harquas szépen megkopasztja őket, mint a levesnek való galambot, mielőtt az ünnepség befejeződne – jegyeztem meg csöndesen rágicsálva egy szép salátalevelet, amelyet Sorgrad tányérjáról sikerült elemelnem.
– Mit gondoltok, van még rajtuk kívül más is a Hegyekből a vásáron? – kérdezte Usara.
– Nem hinném – rázta meg a fejét Sorgrad. – Csak a legnagyobb völgyek engedhetik meg maguknak, hogy ilyen messzire küldjék le az árujukat; azok a családok, ahol marad elég munkás kéz akkor is, ha egyesek elutaznak közülük. Bármennyi hasznot hozna is az effajta közvetlen kereskedelem, a hosszú utazás miatt a nagy része el is vész.
Hirtelen mozgás támadt az ajtónál. Mindannyian elnémultunk, de a következő pillanatban már láttam is, hogy Reza nyargal felénk.
– Niello azt mondta, adjam oda neked ezt, amint megtalállak. – A fiú négyrét hajtott, lepecsételt írást halászott elő kopott zekéje elejéből, amely talán egy nála kétszerte megtermettebb embernek is bő lett volna.
Mielőtt feltörtem volna a pecsétet, odaintettem a felszolgálónak.
– Ülj le közénk, Reza, igyál valamit.
A fiú széles mosolyban rám villantotta hiányos fogazatát, annak az időnek fájó emlékeként, amikor éhesen, összeverve kotorászott a csatornában, mígnem Niello a gondjaiba vette. A szemem sarkából rákacsintottam, de a jókedvem gyorsan elpárolgott, amint végigolvastam Niello gyakorlatlan kézzel rótt üzenetét, amelyet egy régi szövegkönyv fölöslegessé vált lapjának hátoldalára maszatolt föl.
– Mi a baj? – Sorgrad úgy olvasott az arckifejezésemben, mint én a pergamenlapon.
– Mondd csak, nem keveredtetek bele valamibe te meg Gren ma délután?
– Nem – rázta meg a fejét határozottan Sorgrad.
– És Gren egész idő alatt veled volt? – folytattam az aggodalmas kérdezősködést.
– Együtt jöttünk vissza ide, azután meg elment, hogy segítsen megigazgatni Kelty harisnyakötőjét – vigyorgott Sorgrad. – Gren nem az az ember, aki bajba keveredik, ha kellemesebb dolgot is csinálhat.
Lassan bólintottam.
– Niello azt írja, a városi őrség náluk járt, és néhány kényelmetlen kérdést tett föl. Úgy tűnik, két Hegyekből jött fickót keresnek, akik állítólag összevertek két-három őrt.
Usara szóra nyitotta a száját, én pedig hasztalanul igyekeztem megrúgni az asztal alatt, hogy maradjon csöndben inkább.
– Csak nincs valami baj? – kérdezte békéltető hangsúllyal.
Kissé megkönnyebbültem, amiért nem jutott eszébe kétségbe vonni Sorgrad szavait, ám ezt elővigyázatosan ellepleztem.
– De bizony, hogy baj van – biccentettein. – Niello aligha fárasztaná magát ilyesmivel – lebbentettem meg a pergamendarabot –, ha nem lenne biztos benne, hogy komoly dologról van szó.
– Fölborogatták a színpadot, még a függönyt is letépték, hátha valaki rejtőzik mögötte – mesélte Reza elkerekedett szemmel. – Átkutatták a jelmezes ládákat.
– Ha egyszer az övéiket verték meg, az őrség fenekestül felforgatja az egész várost, az már szentigaz – jegyeztem meg kissé nyugtalanul. – Előrángatnak bárkit, akire ráillik a személyleírás, és jól eltángálják, mielőtt még kinyithatná a száját, hogy tisztázza magát a vádak alól. Kész szerencse, ha föl nem kötik. Errefelé bizony így mennek a dolgok, kiváltképp vásár idején. Az év bármely más szakában talán kereshetnénk egy ügyvédet, és megpróbálhatnánk tisztázni magunkat a bíróság előtt, tanúkat hozhatnánk, akik megesküsznek az igazunkra... Kelty például elég meggyőzően tudná előadni, hogy Gren egész idő alatt ki sem kelt az ágyából... – Nem tudtam visszafojtani egy cinkos vigyort. – Ünnepek idején azonban más a helyzet. A törvényszék örömmel rábizonyítja a tettet az első szerencsétlenre, akit sikerül előcibálniuk.
– Egyébként sem nagyon akartunk az őrség szeme elé kerülni... – Sorgrad tekintetében mintha Arle Cordainer rókaképét láttam volna megvillanni. Bevallom, ez az érv eddig eszembe sem jutott.
– Niello azt írja, Vadim félrehívta az egyik őrt egy csöndes sarokba – fordultam Sorgradhoz. – Azt hiszem, nem nehéz kitalálni, mit akarhatott tőle.
– Éppenséggel befoghatjuk a száját, ha ő maga nem képes rá – vont vállat Sorgrad.
– No persze, aztán ha holtan találják még az ünnepségek vége előtt, máris megvan a bizonyítékuk ellenünk – figyelmeztettem.
– Nem találják meg. – Sorgrad gonoszul vigyorgott.
– Mi lenne, ha egyszerűen csak itt hagynánk ezt a várost? – kérdezte Usara kissé nyugtalanul.
– Nem jó – csóváltam meg a fejemet, és igyekeztem elrejteni méltatlankodásomat ezen az ostoba kérdésen. – Az igricek nem indulnak el, csak a vásár befejeztével.
Mélyen gondolkodóba estem: most, hogy tudtam, mely rúnák vannak a tenyeremben, kénytelen voltam a lehető legjobban kijátszani őket.
– Reza, ugyebár te el tudnád játszani a második bohóc szerepét?
A fiú reménykedve bólintott.
– Niello tehát megmondhatja Vadimnak, hogy szedje a sátorfáját, különben arra költheti a fizetését, hogy egy szép urnát vegyen a saját hamvainak – indítványoztam. – Nem hiszem, hogy különösebben ellenkezne. Tudjátok, amelyik kutya ugat, az nem harap.
– Na jó, de ki lesz a kutya a darabban? – kérdezte Sorgrad.
– Gren – javasoltam. – Szerintem az adott helyzetben nem lesz ellenvetése.
– Ezek szerint tehát elsőnek az Öregerdőbe megyünk, nem a hegyekbe? – Usara Sorgradra pillantott, azután vissza rám. – És az ünnepek végeztével indulunk?
Megfontoltan bólintottam.
– Föl tudsz hozni bármiféle ellenérvet? – kérdeztem.
– Nem – tárta szét a tenyerét a varázsló. – Különben is követnem kell az utasításaidat – tette hozzá a tőle megszokott szerénységgel.
Engem azonban nem tett lóvá. Tudtam, hogy a délután folyamán mágikus úton kapcsolatba lépett Planirral Hadrumalban, és utasításokat kért tőle. Lefogadom, hogy az Ősmágus azt mondta neki, fogja vissza a lovait, és próbáljon meg barátságos lenni a többiekkel. Ezt nem is bántam volna – egyébként is aggódtam, hogyan viselik el egymást Sorgraddal meg Sorgrennel –, arra azonban semmi az égvilágon nem vehetett rá, hogy megbízzak egy varázslóban, még akkor sem, ha az orrom előtt kanalazza is a levesét olyan ártatlan képpel, mint öreg szajha a lakodalomban.
– És mit csinálunk holnap? – kérdezte Sorgrad. – Délelőtt a templomok papjai tartanak közös istentiszteletet a jámbor népségnek, délután a mutatványosoké meg az állatszelídítőké a vásártér.
Elgondolkodva ráztam meg a fejemet.
– Első dolgom lesz, hogy megkeressem azt az igricet az énekeskönyvemmel – feleltem.
Azt azonban nem tettem hozzá, hogy nem csak a könyvről akarok vele beszélni. Ha Usara megtartja magának a titkait, hát én sem fecsegem ki a sajátjaimat. Az elmúlt órákban a gondolataim újra meg újra visszakanyarodtak a dalok megmagyarázhatatlan, állhatatos erejéhez. Az éteri mágia ősi titkainak megfejtése csak az egyik célom volt; más ötletem is támadt, hogyan tudnám a saját ügyem szolgálatába állítani a feszes ütemet és a pattogó rímeket. Frue meg én egészen biztosan ki tudnánk ötleni egy hatásos balladát, amely szájról szájra járva figyelmeztethetné a gyanútlan embereket az elietimm fenyegetésre, és a hír gyorsabban terjedne, mint futótűz a kiszáradt mezőn. Csak arra kellett vigyáznom, hogy én magam ne szerepeljek a történetben, sem olyasmi, amit csak én tudhatok, nehogy bárki is rájöhessen, kitől származnak ezek a meglepően pontos értesülések.

 

 

Kehannasekke, Elietimm-szigetek

A Tavaszi Napéjegyenlőség idején

A gondolatait annyira lekötötték az előtte tornyosuló problémák, hogy nem vette észre, amikor az apja nesztelenül belépett a helyiségbe. Csak akkor kapta föl a fejét, mikor megszólalt.
– Eresken!
Riadtan fordult meg; vállában, karjában megfeszültek az izmok az egyszerű gyapjútunika alatt.
– Hogy boldogulsz? – A kérdés visszafogottsága elárulta, hogy az öregebb férfi viszonylag jó hangulatban van. Eresken kicsit megnyugodott.
– Rosszul, uram – felelte őszintén. – Éjjel-nappal dolgozom, de nemigen haladok. Olyan, mintha ködben tapogatóznék. Abban bíztam, hogy a Napéjegyenlőség időszakára talán megváltozik a helyzet, ám csalatkoznom kellett.
Az ősz hajú férfi felhorkant, és a közeli ablakhoz lépett. Az ablakrács árnyai halványszürke csíkokkal hálózták be durva szövésű darócruháját. A nap sápadt fényét bágyadtan verte vissza a piszkosfehér fal és a szalmaszín padló. Lenézett a négy emelettel lejjebb fekvő udvarra, ahol fekete egyenruhás katonák masíroztak, és toldozott-foltozott, szürke gúnyát viselő szolgák siettek a dolgukra.
– Talán keményebben kellene föllépnünk – szólalt meg végül, és közben éles pillantást vetett a fiára. – Néhány kivégzéssel megfélemlíthetnék a nyájat, és mindjárt javulna a morál. Mit gondolsz?
– Úgy vélem, nem az embereink elhivatottságával van a gond – válaszolta Eresken óvatosan. – Azt hiszem, az erejük elegendő, és a kő fókuszának hatalma is szilárd. Inkább arról van szó, hogy Tren Ar'Dryen földjét valamilyen módon védetté tették. Mintha láthatatlan korlátok lennének az utamban, amikor próbálkozom. Még ha fenn is állna az elveszett egyensúly, akkor sem hiszem, hogy sikerülne kikerülnöm ezeket az akadályokat.
Kockázatos dolog volt beismerni, hogy kudarcot vallott, ám nem lehetett más választása. Ha bárki is megpiszkálná ezt a siralmas ügyet, hamar rájöhetne az igazságra. És ha így történne, az az ő végét jelentené.
– Becsülöm az őszinteséged – mormogta az apja. – Akkor hogyan értékeled a helyzetet?
Eresken gondolatai vadul száguldottak. Tudta, néhány pillanata van csak, hogy megfontolja a mondandóját. Azonkívül nagyon kellett vigyáznia, hogy még véletlenül se árulja el magát. Nem lett volna szabad ugyanis tudnia róla, hogy próbának vetik alá. Ha apja rájön, hogy tisztában van ezzel, Eresken még a legjobb esetben is kíméletlen verésre számíthat, de az is előfordulhat, hogy kitagadják.
– Most, hogy fölébresztették azokat, akik Kel Ar'Ayenben szunnyadtak, Hadrumal álvarázslói nyilván kutatni fognak olyanok után, akik képesek a valódi mágia használatára – mondta minden szavát gondosan megválogatva. – Ha Planirék sikerrel járnak, az a mi végünket jelentheti.
– Jó – bólintott az apja jóváhagyólag. – Ismét egyenes voltál.
Eresken felbátorodva dőlt hátra a székén, és kezét az asztalon heverő papírkupacok egyike felé nyújtva így szólt:
– Talán Kramisak...
– Semmi dolgod Kramisakkal! – vágott közbe az apja haragosan. – Kel Ar'Ayen ügye nem tartozik rád. Ha még egyszer észreveszem, hogy nem a számodra kiosztott feladatra összpontosítasz, olyan büntetést kapsz, hogy megemlegeted. Megértetted?
Így volt ez mindig: a haragja olyan hirtelen érkezett, mint egy téli vihar, és már távozott is, ám a nyomában maradó rettegés még hosszan időzött.
– Igenis, uram – vágta rá Eresken, miközben ökölbe szorította a kezét, hogy megállítsa a remegését. – Az a dolgom, hogy megakadályozzam a mesterkedéseiket. Ígérem, megkettőzöm az erőfeszítéseimet.
– Mik a mai teendőid? – Az ősz hajú férfi az asztalhoz lépett, és nekiállt átlapozni Eresken iratait. Ez is jól ismert esemény volt: időnként bosszankodva, időnként elégedetten bólogatva jegyzett fel valamit kacskaringós betűivel a lapszélre, egyformán használva mindkét kezét.
– Papok után kutakodom – válaszolta Eresken elővigyázatosan.
– Magyarázd meg, miért – parancsolta az apja kurtán.
– A napnyugati földön is megemlékeznek a Napéjegyenlőségről, és a hagyományaik között vannak olyanok, amelyek még a Száműzetés előttre nyúlnak vissza. Azokat a városokat kerestem meg, amelyekben a legnagyobb ünnepségeket rendezik a negyedévek első napjainak emlékezetessé tételére. – Eresken aggodalmasan keresgélt a jegyzetei között, majd elégedett arccal mutatta föl a megfelelő papírosokat. – Tudjuk, hogy a nyugati földrészen a papság soraiban találjuk a valódi mágia csökevényes formájának utolsó használóit; ezen okból minden eszközzel irtjuk őket... Nos, én úgy vélem, talán többre mennénk velük élve. Remélem, hogy találok olyanokat, akik még elegendő hittel és áhítattal fordulnak istenük felé. Elméjükbe némi ügyeskedéssel behatolva könnyen befolyásolhatnám őket céljaink érdekében.
– Egy testetlen hang elég meggyőző lehet – állapította meg az apja. – És hogyan állsz az előkészületekkel?
– Egyelőre mintha tomboló vihart próbálnék túlkiabálni. – Eresken nem tudta elleplezni csalódottságát. – Szerencsére a legerősebb mentális akadályok kelet felé húzódnak, így esetleg sikerülhet ráakaszkodnom egy kereskedőhajó utasának elméjére, így eljutni a nyugati partvidékig. Van ott egy jelentős város, Selerima, jó néhány szent hellyel. Ott minden bizonnyal találhatok egy alkalmas, hithű papot, még ha főképpen a pénzért szolgálja is istenét...
Az ősz hajú férfi fölemelt egy térképet az asztalról.
– A partvidék iszonyatosan messze van. Nem gondolhatod komolyan, hogy ilyen távolságból képes lehetsz befolyásolni valakinek az akaratát úgy, hogy nincs közvetlen együttműködés kettőtök között.
– Muszáj megpróbálnom – felelte Eresken, és a keze önkéntelenül is ökölbe szorult. – Ha a kő hatalma elegendőnek bizonyul, akkor sikerülhet.
Az apja váratlanul kihajította a térképet az ablakon.
– Sokkal egyszerűbb lenne megvesztegethető varázslókat keresni. Nagyon jól tudjuk, hogy az elméjük olyan sebezhető, mint nálunk az újszülött csecsemőké.
„Fáradt lehet” – állapította meg magában Eresken némi óvatos elégedettséggel. Ez a csapda túlságosan is nyilvánvaló volt.
– Senki sem tudja ezt Planirnál jobban – válaszolta hangosan. – A mágusokat oltalmazzák a legerősebb védővarázslatok. Addig nincs is értelme próbálkozni velük, míg fenyegetés hiányában el nem lankad az éberségük. Ez azt jelenti, hogy nem lenne szabad rövidlátó módon, puszta bosszúvágyból rátámadni a varázslókra, hiszen ezzel csak azt érjük el, hogy feldühítjük az Ősmágusukat. Nem, egyelőre más célpontok felé kell fordítanunk a figyelmünket.
Az idős férfi szája halovány félmosolyra húzódott a válasz hallatán.
– És mi a helyzet a vörös hajú szukával meg azzal a kardforgatóval?
– Természetesen szemmel tartom őket – felelte Eresken, és nyelt egyet –, ám éppen csak a felszíni rétegeit érinthetem az elméjüknek, különben azonnal gyanút fognának. Jobb, ha abba a hitbe ringatják magukat, hogy már kikerültek a látókörünkből...
– Meg kellene tanulnod végre elrejteni a félelmedet – mondta az apja nyugodtan. Előredőlt, kezét az asztallapra támasztva, és közvetlen közelről nézett kutatóan a fiatal férfi fűzöld szemébe.
Semmi értelme sem lett volna ellenkezni vagy magyarázkodni. Eresken kétségbeesetten próbálta kiüríteni az agyát, de apjának sötétbarna szeme kérlelhetetlenül fogságban tartotta a tekintetét. Megkísérelt az idős férfi arcvonásaira összpontosítani, hogy ily módon is kiszorítson az elméjéből minden káros vagy eretnek gondolatot. Az apja szikár arcát galambősz hajszálak keretezték, vékonyra koptatta őket a kor és az állandóan fújó szél. Jó néhány rég behegedt forradása hányattatott életről tanúskodott. Eresken összpontosított, lélegzetét visszafojtotta, és elméjét fokról fokra megnyitotta a másik előtt. Tudta, jobb ez az önkéntes engedelmesség, mert ez kevesebb fájdalommal jár. Irgalmat nem ismerő tanárok tanították meg erre a leckére.
Összerezzent, amikor apja váratlanul kacagni kezdett, de nevetése ezúttal nem tűnt rosszindulatúnak.
– Hát csak erről van szó? – mondta. – Megalázónak érzed, hogy ellen tudtak állni neked? Szedd össze magad, fiam, és ne viselkedj úgy, mint a vadászok dorongjaira jámboran bámuló fókaborjú! Nem akarod újra vállalni annak a kockázatát, hogy kudarcot vallasz velük? Voltaképp megértelek, de nem szabad elfelejtened, hogy nem csak magadért vagy felelős, fiam. Az a ringyó nem tud semmit! Amire képes, az nem több egy útszéli fűzfapoéta ötletszerű vernyákolásánál.
– Nem sejtettem... – nyögte Eresken.
– Hát persze, hogy nem! – Az ősz hajú férfi hahotázása idegenül visszhangzott a szoba fehérre meszelt falai között. – Éppen az a legfurcsább ebben az átkozott esetben, hogy egy tudatlan kis cafka húzta keresztül a számításainkat mindenféle félig elfeledett verstöredékek és egyéb zagyvaságok segítségével. Az ember arra számít, hogy egy vele egyenlővel kell fölvennie a harcot, miközben egy szerencsétlen fattyú tolvajnémber dacol vele!
– Olyan megalázó ilyen hitvány kompánia ellen küzdeni! – csapott az asztalra Eresken indulatosan. – Annyi eszük sincs, mint egy oktalan állatnak. Hiszen előbb-utóbb úgyis fejet kell majd hajtaniuk a végzetük előtt!
– Nem engedheted, hogy a harag és a félelem irányítsa a tetteidet – figyelmeztette az apja, minden szót külön hangsúlyozva. – Az érzelmek csak hátráltatják az embert: elvonják a figyelmét, korlátozzák a hatékonyságát. Másrészről persze – emelkedett föl hirtelen –, igenis szükség van arra a kérlelhetetlen gyűlöletre és megvetésre, amit ellenségeink iránt érzünk, hiszen ez sarkall minket lankadatlan cselekvésre. Amikor mások már megelégednének valamiféle látszateredménnyel, mi akkor is tovább harcolunk! Az idő pedig nekünk dolgozik. Mi egységesek vagyunk, míg a kontinens népeit megosztottság emészti. Megtanultuk, hogyan használjuk ki mások ellentéteit, és ebből kifolyólag uralkodni fogunk fölöttük.
– De miért... – Az apja egy pillantással Ereskenbe fojtotta a szót.
– Ha egy kisgyermek kérdezi azt, hogy „miért” – kezdte vészjósló tekintettel –, azt mutatja, hogy szelleme élénk, és kiképzése jól halad. Ha egy felnőtt férfi kérdezi ugyanezt, az annak a jele, hogy jelleme gyönge, hűsége ingatag.
– Nem akartam tiszteletlen lenni, uram... – erőlködött Eresken. „Nem, nem, semmiképpen; legalábbis addig bizonyosan nem, amíg én vagyok atyám kedvence” – tette hozzá gondolatban.
Kínos csönd támadt.
– Meg kell tanulnod helyes választ adni az efféle kérdésekre – szólalt meg végül az apja. – Ilyen apróságokon múlhat, hogy valóban méltóvá válunk-e majd egy napon arra, hogy visszaszerezzük elveszett földjeinket. Addig egy szikrányi kétely sem lehet bennünk, egyetlen határozott célnak kell hajtania mindannyiunkat... – Komótos léptekkel körbesétált a helyiségben, szónoklatát érezhetően inkább magához intézte, mint a fiához. – Tudod, hogy én vagyok a leggazdagabb ember ezeken a szigeteken, nagyobb a vagyonom, mint az öt utánam következőé, mégis Tormalinföldön egy módosabb parasztgazda is jobban él nálam. Áldozatunk és önsanyargatásunk azonban nem volt hiábavaló, hiszen egyre erősödtünk, és ma már képesek vagyunk biztonságosan átszelni az óceánt. A túloldalon megleltük Tren Ar'Dryent, ezt a hatalmas, mégis az összeomlás szélén álló földet, melyet elborított a szenny, az álnokság és az erkölcstelenség. Noha az ott élőknek sem lelkük, sem szellemük nem ér egy fagarast sem, számszerűleg rengetegen vannak, és ezt a fölényt nem ellensúlyozhatja az sem, hogy a mi testünket észak fagyos szelei edzik. Hogyan győzhetjük le őket mégis? Szerencsénkre úgy alakult, hogy ezek a szánalmas emberek szinte teljesen elfeledték a valódi mágia titkát, tehát védtelenek a támadásainkkal szemben. Ez a sors nagy kegye számunkra, mindazonáltal arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy ezt a valódi mágiát nem ismerő földet valósággal ellepték az olyan vásári komédiások és szemfényvesztők, akik gyalázatos módon beleavatkoznak a világ látható és tapintható dolgaiba... Sőt, ezek a hamis varázslók nem átallnak arra vetemedni, hogy dacoljanak az akaratunkkal! Hogyan lehetséges ez?
Eresken jól tudta, hogy a kérdés csak költői, és súlyos hibát követne el, ha megpróbálna válaszolni rá. Az ő dolga most az volt, hogy feszült figyelemmel csüngjön apja minden szaván, egészen addig, míg az mondandója végére nem ér. A lecke lényege éppen az volt, hogy helyreállítsa esetlegesen megingott hűségét, kiszorítson az elméjéből minden kétkedést, hogy tökéletesen tudja irányítani a kő fókuszának erejét és az alárendelt emberek energiáját.
– Úgy döntöttünk, hogy figyelmünket déli irányba, Kel Ar'Ayen földje felé fordítjuk, amelyet még a dédapáink dédapái engedtek ki a kezük közül. Ám Hadrumal hitvány álvarázslói kihasználva némelyikünk hanyagságát és azt, hogy nem voltunk elég kíméletlenek, váratlanul súlyos csapást mértek ránk. – Az ősz hajú férfi szeme összeszűkült a haragtól. – Ez a jelenlegi helyzet.
– Így tehát – folytatta egy lélegzetvételnyi szünet után, miközben megfordult, és lassú léptekkel elindult az ajtó felé – az egyetlen, amit tehetünk, hogy az ellentmondásra ellentmondással válaszolunk. Úgy harcolunk, hogy nem vesszük föl a harcot; a legsürgetőbb ügyeinket szőrszálhasogató alapossággal készítjük elő. Még az eddiginél is nagyobb haderőt juttattunk át az óceánon, ám egyelőre titokban tartjuk ezt, biztonságos kikötőkben rejtjük el őket. Mindent a legapróbb részletekig előkészítünk, s mert győzelmünk ideje végzetszerűen közeleg, ezután már csak türelemre lesz szükségünk: ki kell vámunk a legmegfelelőbb alkalmat!
A végszó még ott visszhangzott a szobában, amikor az ajtó dörrenve becsapódott, és Eresken egyedül maradt. Végigfuttatta tekintetét az asztalon uralkodó rendetlenségen, majd munkához látott.
Átpörgette a papírkötegeket, majd téma szerint csoportosítva halmokba gyűjtötte őket. Nagy gonddal sorakoztatta egymásra a lapokat, az iratkötegek között mindig pontosan egyforma távolságot hagyott. A papír suhogásának zajába gyomrának egyre követelőzőbb korgása vegyült, de Eresken igyekezett tudomást sem venni éhségéről. Megnyalta pergamenszáraz ajkát. Rettenetes szomjúság is gyötörte, de sürgősen az agya hátsó zugába száműzte pihenésre sarkalló vágyait. Nagyon is tisztában volt vele, hogy atyja most is szemmel tartja őt a távolból, és a büntetés jól ismert kíméletlensége éppen eléggé ösztönző volt ahhoz, hogy egy pillanatra se hagyja, abba a munkát.
Eresken valóban minden erejét megfeszítve, keményen dolgozott ebben a félreeső szobában, ám azt is nagyon jól tudta, hogy az apja vagy háromszor ennyi munkát végez nap mint nap. Semmi olyat nem követelt a fiától, amit ő maga ne tett volna meg sokszorosan.
Apja, az uraság, nagyszerű ember. Tisztában volt ezzel mindenki ezeken a szigeteken, egészen az utolsó cselédlányig. A komor arcú katonák, akik az őrtornyokból figyelték a falvakat és a kikötőket, tudták, hogy uruk eltökélt célja a szigetek fölvirágoztatása. Azok a nyomorultak, akik a sovány, földből izzadságos munkával facsarták ki a betevőre valót nap mint nap, tisztában voltak azzal, hogy ezt a törékeny létbiztonságot az uraság nyújtja számukra, és ezért cserében utolsó leheletükig hűek maradtak hozzá. Túl a határt jelölő köveken – fent, a zord sziklák honában, és lent, a jéghideg tenger partján – irigyei ugyanúgy ismerték és félték az uraság nagyságát, s kétségbeesett igyekezettel próbáltak átlátni a tervein.
Ereskennek az a kötelessége, hogy közvetlenül kellett támogatnia az uraságot, mások szemében irigyelt előjognak számított. Ennek tudata segítette át a legnehezebb pillanatokon is.
Máris munkához látott, s belefogott a vég nélküli, hangtalan kántálásba. Nem elegendő a kitartás és az elhivatottság – végre eredményeket kell felmutatnia. És nem csupán uráért, hanem a népéért is. A nyáj feltétlen hűséggel van őiránta is, bármit megtennének annak érdekében, hogy sikerrel járjon. Ahogy önnön fontossága újra tudatosult benne, arcvonásai kisimultak. Visszakerült rá a fagyos, rezzenetlen álarc.
Ahogy a kántálás tökéletesen monotonná, öntudatlanná vált, Eresken szíve fölforrósodott, ereiben tombolva száguldott a vér. Lelkét túlvilági örvény ragadta föl és repítette messzire a haloványan ragyogó ködbe, megszabadítván attól a béklyótól, amelyet a látható és tapintható világban létező teste jelentett. Könnyeden továbblendült, és máris uralmába kerítette azt a megállíthatatlanul áramló, jéghideg erőt, melynek segítségével megérinthette az emberek lelkét s legbelső titkaikat. A következő lépés jelentette a legnagyobb kihívást, a legtöbben nem is voltak képesek arra, hogy ezt megtegyék, ám Eresken gondolkodás nélkül haladt tovább. Egy pillanatnyi összpontosítással vegyítette az olvadozó jeget a finom köddel, és az erőszakos követelést szerény, de visszautasíthatatlan csábítássá változtatta. Nincs olyan teremtett lélek, aki ellen tudna állni ennek a vonzásnak. A legtöbben semmit sem vesznek észre, és a maradék elméjében is csak szokatlan, kellemes érzés marad emlék gyanánt. Valamelyes fizetség lelkük legféltettebb titkaiért.
Eresken a bal kezével megragadta az asztalon heverő pergament, és maga elé tartotta. Zöld szeme rezzenetlenül meredt a semmibe, ahogy jobbjának mutatóujját módszeresen végigfutatta az egyik nyugat felé vezető országúton. Lelki szeme előtt képek váltogatták egymást, emberek alakjai villantak föl, amint mindennapi dolgaikat intézték. Gondolataik egyhangú zsivajjá álltak össze az agyában, ahogy meg-megérintette a lelküket. Minden arra járó elméjét türelmesen végigtapogatva haladt tovább az úton. Ha kell, napokig, hónapokig fog kutakodni, ha kell, minden talpalatnyi földet átkutat a prédája után.
A nap komótosan rótta odafönt az útját. Igen, előbb-utóbb eljut Tren Ar'Dryen földjére. Amint meg tudja vetni a lábát, kiépítheti népének hídlőállását. És ha ezek az állások már megfelelően szilárdak lesznek, elkezdődhet az invázió.

 

 

HARMADIK FEJEZET

Minthogy a Fehér Holló nevezetű játék manapság egyre népszerűbbé válik a Birodalom széltében-hosszában, úgy gondoltam, feljegyzem az Erdők Népének ezt a tréfás versikéjét.

Holló száll az esti szélben,
Suttog a szél száz csodát:
„Hatalmat lelsz bölcsességben,
Csak a bölcsé a világ!”

Holló száll a nagy erdőbe,
Sűrű lomb között kutat,
Ám a fák egy szót sem szólnak,
Őrzik komor titkukat.

Holló repül föl a hegyre,
Faggatja a csúcsokat,
Ám a bölcsesség elrejtve
Nyugszik lenn a hó alatt.

Holló száll a síkra vissza,
Fűszálak közt sírdogál,
Szól a fűszál. „Ott keress, hol
A szivárvány íve áll!”

Holló repül a viharban,
És az ég kettéhasad;
Odaát a Túlvilágon
Megleli a titkokat.

Holló kiált fönn a szélben,
S mára tolla hófehér
Bölcsességért szép szivárvány
Könyörtelen árat kér.

Holló szól a madarakhoz:
„Tiszteljétek bölcs fejem!”
Ám azok nem ismerik fel,
S ütik, vágják mérgesen.

Holló repül vérző tollal,
Üldözi a sokaság;
Vén Életfa megsajnálja,
S lombjai közt enyhet ád.

Holló gubbaszt néma csőrrel,
Ha nem kérdik, nem felel.
Megtanulta már a titkot:
A bölcs hallgat, hogyha kell.

 

 

Avarpalád, Nyugat-Ensaimin

Tavaszutó 12. napja

– Ha jól értem, a fuvarosok szekerei ennél tovább nem merészkednek, de azért nyugtassatok meg, hogy nem kell innentől Soluráig térdig a sárban másznunk! – Usara megtorpant, és dühödten próbált lerázni a csizmájáról egy jókora agyagkoloncot.
Tétován arra gondoltam, milyen szerencse, hogy az évnek ebben a korai szakában az éjszakai fagyok ereje még ilyenkor, reggel is érződik, így legalább a fojtogató mocsárszag nem csavarja az orrunkat.
– Ne aggódj – nyugtattam meg. – Nyár elejére mindent benő a fű errefelé.
Ami engem illet, nem bántam, hogy végre a magam két lábán járhatok. Usara csak hadd zsörtölődjön, ha akar. Bőven elegem volt abból, hogy valamelyik helyi uraság kiselejtezett, penészes szagú kocsijában zötykölődjek, amelyet mostanság arra fogtak be, hogy utasokat szállítson Nyugat-Ensaimin kisebb városai között.
– Az erdő szélén remek legelők vannak – tette hozzá Sorgrad, aki előző este szert tett egy sötétszürke szamárra, és most elégedett arccal erősítette föl a nyeregre az utazózsákomat. – Tulajdonképpen sokkal rosszabbul járnánk, ha egy csorda haladna előttünk.
Valóban: az út mentén itt is, ott is szelíden kérődző, fiatal marhákat láttunk, amelyek legföljebb akkor vetemedtek némi lökdösődésre, ha az itatóvályúhoz hajtották őket, vagy némi fonnyadt fehérrépát vetettek eléjük. Nem kellett hozzá különösebb képzelőerő, hogy tudjam, milyen lehet ez az út ősszel, amikor ugyanezek a marhák már fél éve híznak a finom, harsogó füvön, és Selerimába hajtják őket, a piactérre vagy a vágóhídra.
– Hová lett Gren?
Sorgrad vállat vont, miközben megpróbálta elhelyezni Usara utazótáskáját a sajátja mellett. A kis szamár csillogó fekete patáival türelmetlenül topogott a jócskán összetaposott földön, amelyet a mindenfelé legelésző vörösestarka marhák lábnyomai borítottak.
– Ott van – intett Usara, és már láttam is, hogy Gren kifelé tart a téglából épült, aprócska fogadóból. Meglehetősen zsémbes arcot vágott, amint egyik hóna alatt a saját csomagját szorongatta, a másik alatt meg Sorgradét.
– Hová tűntél tegnap este? – kérdeztem tőle.
– A marhahajtók állítólag ügyes rúnajátékosok – mormogta Gren, és odadobta Sorgradnak a csomagját. Cserébe szemrehányó pillantást kapott a csacsitól.
– Persze, de csak akkor érdemes kezdeni velük, amikor éppen eladták a marháikat, és a pénz csak úgy húzza lefelé azt a lyukas zsebüket – dörmögte válaszul Sorgrad. – Ezek itt legföljebb egy szikkadt lepényben fogadhatnak veled.
– Inkább meg kellett volna próbálnod kiénekelni a szájukból a vacsorájukat – került elő valahonnan Frue is, aki karon fogva vezette Zenelát. – Mi elég jól boldogultunk. – Azzal megveregette a derékszíjáról függő, dundi erszényt.
– Mit szólnál némi rúnavetéshez ma este? – kérdezte vágyakozva Gren.
– Soha nem lehetsz egészen biztos benne, vajon a te oldaladon áll-e a szerencse – vigyorgott vissza rá hamiskásan Frue.
Magamban megjegyeztem, hogy Zenela éppenséggel nem csattan ki az örömtől. Nos, persze meglehet, hogy csak fáradt. Ahogy elnézem, jóval hajnal előtt föl kellett kelnie, amikor még a konyhalányok is az igazak álmát aludták, hogy fölmelegíthesse a hajsütő vasait. Nem kevés idejébe kerülhetett ennek a bonyolult, hajból és szalagokból álló, megnevezhetetlen alkotmánynak az elkészítése.
A marhacsorda körül hajtók szorgoskodtak poros köpönyegben, tenyerükkel paskoltak az állatok tomporára vagy vékony gallyal húztak egyet-kettőt a vállukra. Alaposan végigvizsgálgatták az állatokat, nem száraz-e az orruk, nem betegek-e, nem érte-e őket sebesülés. Kiáltások emelkedtek a lassú mormolás fölé, és elvegyültek a városka álmos, reggeli zajával. Avarpalád csinos kis házikói vidám, vörös téglából épültek, és szürke hegyi pala fedte őket. Egy pékműhely kéményéből, amely messze a többi tető fölé emelkedett, sülő kenyér meleg illata szállt. Az utcán gyerekek nyargaltak, az asszonyok kitárták az ablaktáblákat vagy a lépcsőket söprögették. Egy csapat férfi haladt el mellettünk az agyagbányák felé menet, és hirtelen meghallottam, hogy egyikük ismerős dallamot fütyörészik. Annak a dalnak a refrénje volt, amelyet Frue dalolt nekik az elietimmekről előző este. Magamban csöndesen elmosolyodtam. Az igric tegnap fényes sikert aratott az ivóban, és ami még jobb, Zenela azt is elkottyantotta valamelyik nap, hogy egy élelmes vállalkozó szép összeget fizetett az énekmondónak, hogy kinyomtathassa a dal szövegét, és néhány garasért árulhassa Selerima utcáin. Frue örült a pénznek, én meg annak, hogy az elietimmek gaztettei mind szélesebb körben válnak ismertté.
– Gyerünk, fogy az idő! – Frue magában mulatva figyelte, amint Sorgrad utolsó zsákját is fölszuszakolja a szerencsétlen szamár hátára.
Az állat hátracsapta széles, bolyhos fülét, és felháborodott iázásával halálra rémített egy arra haladó pónifogatot. Frue mosolyogva a vállára vetette azt a lapos hasú bőrzsákot, amelyben kevéske holmiját tartotta.
Zenela ruhája jobban illett volna holmi diszkrét délutáni levegőzéshez egy kastély parkjának kikövezett ösvényein, mint az előttünk álló egész napos gyalogláshoz, a cipője azonban legalább erősnek látszott. Saját lábamra pillantottam: vadonatúj csizmám fényesen villant meg a reggeli napfényben. Nem sajnáltam érte a pénzt; más sem hiányzott volna, mint hogy valami kényelmetlen alkalmatosságban kelljen útnak indulnom, és feltört lábbal meg vízhólyagokkal lassítsam a társaságot.
Zenela szemlátomást szintén föl szerette volna tenni saját, jól megpakolt útitáskáját a szamár hátára, Sorgradnak azonban esze ágában sem volt felajánlani neki a lehetőséget. Ezen nem is nagyon csodálkoztam, tekintetbe véve, milyen leereszkedő hangnemben beszélt eddig a leányzó a két fivérrel. Nos, persze még mindig megtehette volna, hogy nyíltan megkéri Sorgradot, de Zenelát ismerve ennek kevés esélyt adtam.
A körülöttünk felharsanó kiáltások arra utaltak, hogy hamarosan útnak indul a csorda.
– Gyerünk! – sürgettem a többieket. – Semmi kedvem tehénlepények között kecmeregni a nap hátralevő részében!
Frue sietve meg is indult előre, Zenela még mindig a karján lógott. Utánuk Gren meg én következtünk, mögöttünk Sorgrad és Usara, akik a csacsi feje fölött átkiabálgatva vitatkoztak Col történetének egyes homályos részletein. Az utóbbi három napban valamiért megkedvelték ezt a témát.
Egy idő után föladtam, hogy kövessem az érvelésüket. Úgy vettem észre, Gren is hasonlóképpen vélekedik a dologról.
– Eszedbe sem jutott szerencsét próbálni nála? – kérdeztem Zenela aprólékosan kibodorított feje felé intve.
– Azok után, amiket esténként énekel? – Gren szája sarka gyanúsan fölfelé görbült. – Hiszen folyton reménytelenül epekedő lovagok után áhítozik, akik a távolból imádják őt! Nos, ha ilyen az ízlése, nem sok beszélni valónk van egymással. Én ugyanis igen közelről szoktam szemügyre venni a nekem tetsző hölgyeket.
Kirobbant belőlem a nevetés. Anyám persze nekem is megtanította annak idején a nenyúljhozzám-dalt, akárcsak az összes többi háziasszony az utcában, akik folyvást arról győzködték lányaikat, hogy meg kell őrizniük ártatlanságukat egy jövőbeni gazdag udvarló számára. Az állandó győzködés ellenére mégis Zenela volt az első, akitől mély meggyőződéssel hallottam vissza ezt a butácska éneket. Valóban úgy látja magát ez az üresfejű fehérszemély, mint törékeny virágot, amelynek illata csak addig édes, amíg valaki meg nem próbálja leszakítani? Világéletemben olyan lány voltam, aki semmi szükségét nem látja, hogy kartávolságon kívül tartsa a fiúkat, tekintve, hogy kartávolságon belül sokkal érdekesebb dolgokat tudnak művelni.
– Egyébként honnan való ez a gyanús teremtmény? – Gren még mindig olyan érdeklődéssel bámulta Zenela hátát, hogy nehéz volt elhinni iménti, nemtörődömséget színlelő szavait.
– Az apja kocsmáros Kadrasban – világosítottam fel. – Frue azt mondja évekkel ezelőtt járt náluk. Az atyja tudja, hogy a lánya hangja az egyetlen esély, hogy megcsinálhassa a szerencséjét. Ezért aztán megkérte a dalnokunkat, hozza el a lányt Selerimába, abban a reményben, hátha egyszer meghallja énekét egy igazán gazdag és befolyásos úr.
– Nem hiszem, hogy pont a vadon közepén lelne tehetős támogatóra – jegyezte meg Gren kritikusan.
– Az már nem a mi dolgunk – vontam vállat.
Az országúton gyakorta találkoztunk gazdálkodók feleségeivel és leányaival, akik zöldséget, sajtot, tejterméket vittek eladni Avarpalád kövezett piacterére. Volt, aki megrakott kosarat cipelt, mások fényesre kopott rudat vetettek keresztül a vállukon, amelyről favödrök vagy cserépkorsók függtek. Frue beszédbe elegyedett az egyikükkel, és vásárolt is egy szép, kerek sajtot hófehér vászondarabba csavarva. Úgy gondoltam, én is követem a példáját, miközben Gren csillogó szemmel udvarolt egy barna leányzónak, akinek arca éppen olyan kerek és szeplős volt, mint a nagy gonddal dédelgetett tojások a kosarában.
– Fogyasszátok egészséggel – búcsúzott elégedetten a sajtot áruló asszonyság, és vidáman csörgette meg erszényében a pénzdarabokat. – Gyere, Tila!
Gren mélyen meghajolt, és búcsúcsókot dobott Tila felé, mire viszonzásul némi tétova vihogást kapott. Képtelen voltam nem észrevenni a csalódott bosszúságot Zenela arcán. Talán azon tűnődött, miért nem adják meg neki ezek a faragatlan férfiak azt a tiszteletteljes hódolatot, amelyet olyannyira megérdemel.
– A Kígyófarok nagyszerű ötlet volt – léptem Frue mellé. – Remek fogadó, előzékeny kiszolgálás. Gyakran megfordulsz Avarpaládon?
– Előfordul, hogy átutazom rajta. – Frue arca mintha alig észrevehetően megkeményedett volna. – Néhány éve még csak álmos kis porfészek volt a nagy erdőség peremén. Bizony, egy emberöltővel ezelőtt még nem volt itt ez a sok marha. – Széles mozdulattal a zöld mezők felé intett, amelyet tavaszi virágok pettyeztek, legtöbbjük sárga, itt-ott egy-egy halványkék vagy élénk rózsaszín. A levegő nem volt túl meleg, de az égen lassanként magasra kapaszkodó nap fölszárította már a harmatot, és megmelengette a virágokat, hogy édes illatukat föllebbentse a reggeli szellő. A legelők hosszú sorát kisebb bokorcsoportok, csalitok törték meg, és madarak csivitelése, csattogása töltötte meg a levegőt. – Amikor kisfiú voltam – mesélte Frue –, itt még csupa mogyoróbokor volt a környék. A mogyorószüret nagy ünnepnek számított errefelé. Nem egy szűzlány tért haza teli köténnyel... – Szégyenlős pillantást vetett rám.
Zenela utánunk rohant, hogy ismét kifejezésre juttassa igényét Frue karjára.
– Nem lesz túlságosan veszedelmes magunkban utazni? – kérdezte panaszosan.
– Majd én megvédelek, kedvesem. – Frue hanghordozásában mintha némi gúnyt éreztem volna.
Körülnézve megállapítottam, aligha hiszem, hogy különösebben aggódnunk kellene. Körös-körül az út hosszában egyetlen kiemelkedés, egyetlen kanyarulat sem volt, ahol valaki elrejtőzhetett volna.
– Errefelé nem kell számolnunk azokkal az úr nélküli, hazátlan menekültekkel, akik miatt olyan veszélyesnek tartják Dalasor vagy Gidesta útjait – nyilatkoztattam ki bölcsen. Zenela csak hadd rágódjon rajta, mennyivel tapasztaltabb és világlátottabb vagyok nála.
– Ráadásul az Erdők Népe sem nézi jó szemmel, ha egyes banditák a sűrűséget használják rejtekül – tette hozzá Frue. – Bennünket pedig végső soron maguk közül valónak tekintenek. Még ha a marhahajtókkal néhanapján akad is némi elszámolnivalójuk, bennünket nem fognak háborgatni.
– És mi lesz, ha... – próbált közbeszólni Zenela.
– Ki hivatott eljárni, ha verekedés vagy haláleset történik? – vágtam a szavába. – Solura elöljárói vagy Tilolkút ura?
– A dolgok általában megoldódnak maguktól – vont vállat Frue. – A marhahajtók különben sem szeretik a túlzott hivataloskodást, a soluraiaknak meg egyetlen gondja, hogy az út járható legyen. A Pastamar-kastély nagyjából évszakonként kiküldi az embereit, akik megjavítják a nagyobb kátyúkat és kiirtják a bozótot, ahol szükséges.
Minthogy Zenela tollainak cibálása nem jelentett túlzott kihívást, hamarosan elvesztettem érdeklődésemet a szórakozásnak eme formája iránt. Inkább előre figyeltem: az út lassan, megfontoltan hömpölygött a felé az egyre szélesedő sötétzöld sáv felé, amely a látóhatáron terjeszkedett. Eseménytelen délelőttöt töltöttünk el szakadatlan gyaloglással, miközben legföljebb néhány falusi szekér döcögött el mellettünk. Lassacskán kezdtem rájönni, miért hívják ugyanúgy az Öregerdőt tormalin nyelven, soluraiul, az Erdők Népének nyelvén és bizonyára minden más ismert nyelven. Egyszerűen semmilyen más név nem kínálkozik elég jónak erre a megfoghatatlanul hatalmas sűrűségre. Jártam már számtalanszor más erdőkben is, de azokban lépten-nyomon vízmosásokba, hegyekbe, patakokba botlott az ember. Ha egyszer körülvesznek a fák, nem kell mást tenni, csak egy irányba haladni; előbb-utóbb végük szakad. Ez az erdőség azonban nem táplált ilyen reményeket a szemlélőben, ahogy feléje integetett sötétzöld lombjainak áthatolhatatlan szövevényével. Hamarosan úgy takarta el szemünk elől a látóhatárt, mint egy hatalmas, könyörtelen fal. Töretlen zöldje messzire nyúlt dél felé, a távolban látszólag keskeny vonallá szelídült, amely azonban további megszámlálhatatlan mérföldeket ígért. Észak felé összetalálkozott a messzeségbe vesző hegyláncokkal, amelyek tetejét hósipka födte. Tenyeremmel árnyékolva a szememet ki tudtam venni a lombok közt a tölgyek világosabb zöldjét, a hatalmas erdeifenyők sötét koronáját. A méregzöld falnak csak ott szakadt vége, ahol a sziklák szürkéjének, a hó fehérjének adta át a helyét.
– Azok ott a mi hegyeink. – Sorgrad komor arccal állt mellettem.
– Hű, mekkorák... – Nem nagyon tudtam, mit is felelhetnék erre. – Milyen messzire nyúlnak?
– A keleti óceántól egészen Solura vad vidékéig. – Sorgrad mosolygott, de tekintetéből semmi jót nem véltem kiolvasni. – És ezek itt csak az alacsonyabb hegyláncok. A magas csúcsokat néhány száz mérfölddel északabbra találod.
– Nekem ezek is éppen elég magasnak és éppen elég hidegnek tűnnek – rázkódtam össze. – Igazad van. Odafönt még mindig tombol a tél.
– Maewelin alkotta ezt a földet, és Misaen teremtett bennünket olyannak, hogy meg tudjunk élni rajta; legalábbis ezt mondják az öregek – dörmögte gondolataiba mélyedve Sorgrad.
– Az egész világ ugyanabból a négy elemből épül föl: földből, levegőből, tűzből és vízből. – Usara közbevetését hallva mindketten összerezzentünk. – Csak az arányok különböznek.
Gyanítom, hogy a varázsló voltaképpen meg akart nyugtatni bennünket. Sajnos ehelyett kissé kioktatóra sikerült az előadása, és ezt azon nyomban le is olvashattam Sorgrad arckifejezéséről.
– Nos, megállunk végre ebédelni? – lépett a hátunk mögé Gren.
Így tehát leültünk enni, de közben le sem vettük szemünket az aprócska fákról, amelyek a messzeségben szívósan szorongatták a füves pusztaság peremét. Utunk feltartóztathatatlanul vitt tovább bennünket arrafelé, ahol a vad erdőség titkai nyugszanak.
A délután folyamán többször is figyelmeztetnem kellett magamat, hogy ne álmodozzak össze-vissza. Elvégre erdei származásom nem volt más, mint különös véletlen, a sors ostoba tréfája. Apámról alig tudtam mást, mint a nevét meg azt, hogy erdei igric volt, és ha Drianon hajlandó lett volna akkortájt kissé jobban odafigyelni az emberek dolgaira, hát soha nem engedte volna meg, hogy Halcarion egy ilyen egymáshoz nem illő párt boronáljon össze. Én azonban messze magam mögött hagytam a születésemmel és neveltetésemmel kapcsolatos gondokat, amikor eljöttem Vanam városából.
Estefelé hűvös szellő kezdett fújdogálni a hegyek felől, mi pedig beértünk végre az első fák közé. A friss leveleken fekete foltok mutatták Maewelin jeges érintését, és a homályban nyugvó árnyékok fagyosak voltak még a Télboszorka lassú lépte nyomán.
– Csak nem fog fagyni éjszaka? – kérdeztem Sorgradtól, aki szokása szerint nagyrészt hallgatásba burkolózva töltötte a napot. Közeli s távoli ismerőseim körében mindig is neki volt a legjobb érzéke az időjáráshoz.
Sorgrad fölpillantott az égboltra.
– Fagyni talán nem fog, mindazonáltal átkozottul hideg lesz – állapította meg. – Nem gondolod, hogy a kisasszony nincs hozzászokva a szabadban való alváshoz? – Azzal elővigyázatosan megkerült a szamárral egy jókora kátyút, a téli fagyok nyomát. – A soluraiak is jobban tennék, ha küldenének ide néhány szekérrakomány kavicsot még a nyár dereka előtt, ha azt akarják, hogy a juhaik biztonságban átkelhessenek itt.
– Hogy csinálod, hogy a te csizmád nem ragad a sártól? – kérdezte Gren csodálkozva Usarától.
A varázsló szégyenlősen kapta föl a fejét, mint akit rajtakaptak valami csínytevésen.
– Egyszerű kis trükk – motyogta.
Mindannyian döbbenten bámultunk rá. Fenyegető látványt nyújthattunk, beleszámítva, hogy a megszokottnál néhány ujjnyival magasabbak voltunk: csizmánk talpára vastag sárréteg ragadt, kényelmetlen erőfeszítéssé téve minden újabb lépést.
– Ha mindannyian a nyomomban lépdeltek, kissé talán föl tudom szárítani az ösvényt – ajánlotta habozva Usara.
– Köszönjük, magunk is elboldogulunk – vetette oda neki Sorgrad.
Azon törtem a fejemet, hogyan emlékeztethetném a varázslót, hogy mi itt mindannyian ugyanazt a dalt fújjuk, és csak akkor lesz teljes a hangzás, ha senki sem próbálkozik lépten-nyomon magánszámokkal, akárcsak az az ostoba Zenela.
Az országút mentén itt is, ott is megritkították a fák koronáját, hogy beengedjék a szelet meg a napot, a föld azonban még így is ragacsosan nedves volt a téli esők emlékétől. Ahogy egy-egy nehezebb társzekér elhaladt az úton, a vasalt kerekek még tovább mélyítették az amúgy is nehezen átlábalható dagonyát. Még szerencse, hogy nem akadt el egyik sem. Tudom, hogy mindannyian adósai vagyunk Trimonnak, ezért segítenünk kell a bajbajutottakon, ráadásul nem tudhatjuk, mikor kerülünk mi is hasonló helyzetbe – mondjuk, egy árok fenekére, ahonnan csak mások húzhatnak ki bennünket –, mindazonáltal útközben jobban szeretem elkerülni a kéretlen társaságot.
Az erre járók sokhelyütt letértek a fűbe, hátha ott szárazabb lábbal haladhatnak, így számtalan apró ösvény keletkezett, amelyek természetesen ugyanolyan sárosak voltak, mint az országút. Zenela meg a szamár ugyanazzal az undorodó arckifejezéssel egyensúlyoztak az ingoványban, és lassanként kezdtem eljutni odáig, hogy megértsem őket, amikor megérkeztünk az első hídhoz.
Illetve, hogy pontos legyek, elértük a hídőr kunyhóját, meg azt a Trimonnak szentelt apró kápolnát, amelynek tetején megfakult zászló lobogott Tilolkút jelvényével, egy vízikereket formázó szerkezettel. Alatta jókora, lakkozott fapajzs díszlett, rajta faragott medvefej. A folyó sötéten, zavarosan örvénylett egy vészjósló roncs körül, amelyet megvetemedett fa és formátlanná görbült fémszerkezet alkotott; a tömzsi kőpillérek közé vihartól kicsavart nyárfatetem ékelődött. A lezuhanó fa egy faltörő kos erejével szakíthatta ketté a hidat, és nagyjából ehhez illő kárt is tett benne. A hídőr vastag falú kunyhója előtt üldögélt, és egykedvűen bámulta a bocskora orrát. Lejjebb a folyóparton egy csapat solurai utazó pislogott elkeseredetten a rohanó hullámokba, néhányan dühödt kérdésekkel árasztották el tanácstalan vezetőjüket. Mások félreérthetetlenül hadonászva perlekedtek a hídőrrel, akit azonban még ez sem hozott ki a sodrából.
– Lord Pastissnál tegyetek panaszt – dörmögte. – Följebb van egy gázló, de én a helyetekben nem kockáztatnám meg. Őlordsága biztosan érdeklődéssel hallgatja majd a siránkozásotokat, és ha már ott vagytok, azt is megkérdezhetitek tőle, ugyan miért olyan büszke az útjaira meg a hídjaira. Bizony, ha küldött volna szegeket, épületfát meg néhány munkást a múlt év végén, most mindannyian száraz lábbal kelhetnétek át.
Alacsony, vörös hajú emberke volt a hídőr, aki, hogy szavainak nyomatékot adjon, azért a kézre álló husángért nyúlt, amely a padja mellett hevert a földön. A soluraiak tisztelettudóan meghátráltak.
– Jobb lesz, ha nem kísérletezünk azzal a gázlóval, ameddig a folyó le nem apad egy kissé – vélekedett Sorgrad. – Az pedig nem ma lesz, de attól tartok, nem is holnap.
Usara borúlátó arccal méregette fölöttünk az égboltot.
– Azt hiszem, ma éjjel mindenesetre nem fog esni – kockáztatta meg óvatosan.
– Bárcsak lenne legalább néhány lovunk! – sóhajtottam.
– Lovakkal sem kockáztatnám meg az átkelést – rázta meg a fejét Sorgrad.
– Holnap reggel első dolgom lesz, hogy felmérjem a víz erejét – ajánlkozott Usara. – Ha nem kapunk esőt, azt hiszem, átkelhetünk különösebb megerőltetés nélkül.
– Ebben kételkedem – csóválta meg a fejét komor arccal Sorgrad. – Az évnek ebben a szakában nem az eső jelenti a legnagyobb veszélyt. Olvad a hó odafönn a hegyekben.
Usara szemügyre vette a rothadó avaron átütő fűszálakat.
– A hóolvadás idejét régen magunk mögött hagytuk – nyilatkoztatta ki olyan hevességgel, hogy összecsikordult a fogam. Újabb dolog, amelyet Hadrumal varázslói soha nem fognak megtanulni a maguk távoli szigetén: a taktikai érzék.
– Jártál már ilyenkor a hegyek között? – vette föl a kesztyűt Sorgrad. Mintha titokban még örömet is okozott volna neki, hogy végre szabad folyást engedhet az egész napon át felgyülemlett bosszúságának. – Ne űzz tréfát az olvadásból, mert nagyobb ellenség, mint gondolnád!
– Ugyan, az olvadás csak egy szerény természeti jelenség – húzta föl az orrát Usara. – Nem okozhat sok kárt, mivel fokozatosan megy végbe. Különben is a levegőből érezném, ha valami ilyesmi fenyegetne.
– Én viszont hosszú éveket töltöttem ezek között a hegyek között, és láttam hatalmas hómezőket semmivé olvadni egyetlen éjszaka alatt – vágott vissza Sorgrad.
– Keressünk egy viszonylag száraz helyet, és rakjunk tüzet, mielőtt még túlságosan sokan gondolnának erre az ötletre meg a lehullott fára – indítványoztam, nehogy még jobban belemerüljenek a vitába. – Gyanítom, hogy az éjszaka beállta előtt további társaságra számíthatunk.
– Minél messzebb kell mennünk a víztől – erősködött Sorgrad. – Erre gyertek! – Azzal már szamarát vezetve meg is indult egy kényelmetlenül szem előtt lévő dombocska felé.
– Az égbolt tiszta, és napok óta nem esett az eső – ellenkezett Usara. – Egyáltalán nem tartom valószínűnek, hogy vihartól kellene félnünk.
Vonakodva Sorgrad nyomába szegődtem, főként azért, mivel – mint említettem volt – közeli s távoli ismerőseire körében mindig is neki volt a legjobb érzéke az időjáráshoz.
– Ha itt táborozunk le, éppen oldalba kap bennünket az útról fújó szél – panaszkodtam. – Átkozottul hideg lesz.
Usara aprócska tisztást talált a domb szélárnyékos oldalán, és most nekilátott, hogy elsöprögesse róla a lehullott ágakat.
– Gyertek ide, itt biztonságban lehetünk a széltől.
– Ez pedig azt jelenti, hogy ott fog fagyni a leginkább – vágott vissza Sorgrad.
– És egyben azt is, hogy egész éjjel ébren tarthatjuk a tüzet, mert a szél nem fogja kioltani, és még csak nem is kell hajnalig tűzifát gyűjtögetnünk – egyenesedett föl Usara. Úgy látszik, hiába határozta el magában, hogy kellemes és könnyen elviselhető társaság lesz bárki számára, az elemek dolgában nem volt hajlandó engedni.
Sorgrad megvetően pillantott vissza rá, majd belevert egy alacsony karót a domb köves talajába, és hozzákötötte a szamarat. Megpróbáltam olyan hálóhelyet találni, amely lehetőleg egyforma távolságra van mindkettőjüktől, és nem nyomja több éles kő a derekamat, mint amennyi feltétlenül szükséges ezen a kényelmetlen terepen. Nem akartam állást foglalni egyikőjük mellett sem, főként, mivel meggyőződésem volt, hogy már megint semmiségeken vitatkoznak. Remélhetőleg éjszaka megfelelően kialusszák magukat, és holnap reggel jobb hangulatban ébrednek.
Mire a nap alászállt a hegyek válla mögé, a dombtól a folyóig terjedő térségben megszámlálhatatlan apró tábortüzecske égett. Az utazók zsémbesen kuporodtak össze köpenyük, pokrócuk alatt, a bölcsebbek megosztották egymással a tábortüzük nyújtotta meleget vagy a szekerük kínálta száraz vackot. Kicsinyke vacsoratüzünk sercegve, szikrákat hányva égett, a nedves fa sistergett és pattogott. Nagyot ugrottam, amint egy kisebb robbanás vörös parázsszemek egész raját röppentette felém.
– Fogalmam sincs, mitől ilyen szeszélyes ma ez a tűz. – Usara türelmetlenül piszkálgatta a parazsat egy bottal, mintha személyes sértésnek venné a lángok viselkedését.
– Hagyd békén – mordult rá Sorgrad. – Csak ártasz neki!
Gren egy fácánszerű madár félbehasított, kissé kormosra sült tetemét nyújtotta felém.
– Tessék, ez a tied. Még elég fiatal, remélem, pácolás nélkül is ehető lesz.
– Ez már soha az életben nem tanulja meg, hogyan legyen elővigyázatos – vigyorogtam vissza rá, amint a madár barnára sült bőrét ropogtattam.
Gren mindig is értett a szárnyasok elkészítéséhez. Én azonban, ha lehet, másféle madárkákat szerettem volna megkopasztani. Érdeklődéssel méregettem a többi utazót, akik a közelünkben kerestek éjszakai szállást maguknak. Néhány családról ránézésre meg tudtam mondani, hogy olyan utazáson jártak Selerimában, amelyre emberöltőnként egyszer szoktak sort keríteni. Kiskereskedők járták ezt az utat kettesével, hármasával, hogy Pastamar kopott városkáiban adják el mindazt az apróságot, amire szert tettek a vásáron. Néhány tehetősebb kereskedő féltékenyen őrizte ponyvával gondosan lekötözött, megrakott szekerét. Egyikek sem úgy festett, mint aki különösebben rajongana egy izgalmas rúnajátszmáért.
– Szóval, gondoljátok, hogy holnap továbbmehetünk? – tettem föl a kérdést csak úgy általánosságban.
– Elég valószínű – vágta rá Usara magabiztosan.
– Kizártnak tartom – felelte Sorgrad ugyanazzal a lélegzettel.
Sokatmondó pillantást váltottam Grennel, aki lemondó arccal tömte tele a száját sült madárhússal. Amint sikerült lenyelnie a jókora falatot, új ötlettel állt elő.
– A víz is csak egy elem, ugye, Szöszi? – fordult Usarához. – Nem tudnál, ösvényt vágni rajta, vagy valami ilyesmi?
– Sajnos, ez meghaladja a képességeimet – sóhajtott a varázsló. – Ha például én lennék a Kövek Ura, vagy egy egész mágikus kör támogatna az erejével, talán volna némi esélyem, de jelen pillanatban...
– Ezek szerint mágus vagy? – vágott közbe csillogó szemmel Zenela.
Nos, legalább valaki elnyomta Sorgrad megvető mormogását.
– Az vagyok – bólintott Usara magában mosolyogva. – Egyenesen Hadrumalból.
Frue gyors pillantást vetett rám.
– Eddig valamiért azt hittem, hogy tudós vagy – jegyezte meg.
– Az is vagyok, elsősorban történész – bólogatott Usara. – Ezért is érdekel, mi lesz Livak énekeskönyvének a sorsa.
Úgy tűnt, Frue elégedett ezzel a magyarázattal. Halcarion legyen áldott, az Erdők Népének megszokott türelméért!
A társalgás innentől kezdve egyre inkább akadozott. Sorgrad duzzogott, és Usara sértett méltósága is kezdett mind fárasztóbbá válni. Nem szívesen gondoltam rá, vajon meddig tarthat még ez az utazás kettőjükkel.
Vajon hol lehet a híd őre? Tűnődve pillantottam Trimon kápolnája felé. Valaki áldozati tüzet gyújtott az istenség megfeketedett szobra előtt. Az Útonjárók Urának errefelé érthetően inkább azokat a vonásait hangsúlyozták, amelyek az Erdőhöz kötik őt, lantja, amelyet a hóna alá szorított, első pillantásra alig volt észrevehető. A hirtelen felcsapó láng két fejet világított meg, gazdáik mély beszélgetésbe merülve hajoltak közel egymáshoz.
– Az a kettő ott folyton felénk nézeget, és nem hinném, hogy csak a lányok lábát bámulják. – Gren közelebb húzódott hozzám, tekintetében gyanakvás villant.
– Azt hiszem, az összes jelenlévőt alaposan megnézték maguknak. – Közömbös pillantást vetettem a körülöttünk táborozók felé. – Nem tudod, kikkel utaznak együtt?
– Azzal a másik kettővel, akik a pónilovakat gondozzák éppen. – Gren fölemelt karral takarta el az irányt jelző biccentését.
A mutatott helyre pillantva zömök, hegyi pónikat láttam, amelyek kis távolságokra a síkságon is elég gyorsak, emellett kicsik és mozgékonyak, úgyhogy jól elboldogulnak a sűrűségekben és az úttalan utakon, ahol a síkvidéki hátasok a lábukat törnék.
Útonállók lovai, semmi kétség.
– Négy fickó, szemlátomást alig van csomagjuk, ám a nyeregtáskájukat kettős csat és fémlakat védi – jegyeztem meg tűnődve.
Néhány pillanattal később észrevettem, hogy egyikük a kápolna mellől lapos oldalpillantásokat vet Sorgrad szamara felé, amely biztonságosan kipányvázva, békésen rágcsálta vacsoráját az abrakos tarisznyából.
– Ma éjjel kettős telihold lesz – suttogta Gren.
– A tolvajok éjszakája – bólintottam. – Ugye, így hívják Colban? Ha van egy kis eszük, őrt állítanak.
– Egyetlen őrrel bármikor elbánok – húzta ki magát Gren, és meg kell hagyni, a tapasztalataim eddig őt igazolták. – Mi sem könnyebb, mint másfelé terelni a figyelmét. El tudom képzelni például, mit tenne Zenela, ha az éjszaka közepén rájönne, hogy valami csúszómászó került a pokróca alá... A művelet akár kettős hasznot is hajthatna, feltéve, hogy Sorgradnál keresne menedéket, aki ettől legalább felvidulna kissé.
– Egyébként mi a baja egész nap? – érdeklődtem óvatosan.
– Kérdezd meg tőle – vont vállat Gren. – Én ugyan meg nem mondhatom helyette. Előbb-utóbb túlteszi magát rajta. Nos, mi a véleményed, rajtaütünk azon a négyen, mielőtt még nekik támadna kedvük ugyanerre?
– Kétségkívül ez a legbiztosabb módja, hogy kiderítsük, becsületes emberek-e avagy sem – egyeztem bele.
Igaz, megígértem Ryshadnak, hogy lehetőleg nem folyamodom tolvajláshoz, hacsak nem kerülök sürgős szükségbe, de azt aligha nevezhetnénk lopásnak, ha görbe úton járó illetőket szabadítunk meg a görbén szerzett javaiktól, ugyebár? Ráadásul ezzel alighanem Sorgrad kedvét is felderítjük, annál is inkább, mivel Usara nyilván helytelenítené a dolgot.
– Éppen csak egy-két holmit csenünk el tőlük – bólogatott Gren. – Olyasmiket, amikkel később kereskedhetünk. Az Erdők Népe nagyon szereti például a szép ékszereket. Ilyesmiért cserébe talán hasznos tanácsokat adhatnak az énekeskönyveddel kapcsolatban.
Elgondolkodva bámultam a sötét bozótot.
– Éjféltájt szaglásszunk körbe, maradt-e közöttük olyan, aki elég éber ahhoz, hogy kényelmetlenségeket okozzon – javasoltam. – Ha igen, inkább hagyjuk a csudába az egész ötletet.
A sötétben Gren foga fehéren villant egy veszedelmes mosoly nyomatékaként.
– Meglátod, könnyebb lesz, mint cseresznyével etetni a szamarat – jósolta vidáman.
Frue lantjának tétova akkordja vetett véget a beszélgetésünknek. A dalnok, úgy látszik, beleunt durcás kis tábortüzünk megbízhatatlan melegébe, és odaát a legnagyobb vacsoratűznél keresett helyet magának. Hamarosan jókora közönség verődött össze körülötte. Vegyes hangú kórus kísérte a régi kedvencek refrénjét, és néhányan, legnagyobb megelégedésemre Frue vadonatúj dalába is bekapcsolódtak. Zenela árnyalt hangja repesve szárnyalt föl a hunyorgó csillagokig, és gyanítom, hogy hallótávolságon belül az összes csalogányt kivetette a fészkéből a méltatlankodás.
A hídőr körülményesen nekifogott, hogy fölrakja háza ablakára a leemelt zsalugátereket. Az utazók nagy része visszahúzódott szekerének védelmébe, a lovakat rögtönzött ponyvasátrak védték a széltől. A kereskedők itt-ott beszélgettek még tüzük parazsa mellett vastag köpenyekbe burkolózva, de mire Halcarion Koronája éjfélt jelezvén fölkúszott az égbolt ormára, a tábor elcsendesedett. A folyó halk csobogása volt az egyetlen zaj, amely elszűrődött idáig, leszámítva persze néhány megszokott neszt, egy felriadó ló horkantását, apró állatok motozását a bozótban.
Félig lehunyt szemmel figyeltem, amint a csillagok boltozata lassan elmozdul felettünk, és ezüstös csillogás vonja be a tájat, ahogy a két hold méltóságteljesen előbukkan a fák sötét koronája mögül. Oldalt hengeredtem, és szemtől szemben találtam magamat Grennel, akinek tekintetében pajkosság csillant.
– Állítottak őrt? – suttogtam.
– Amikor legutóbb vizelni voltam, még nem – vigyorgott Gren. – Úgy látszik, ennyire megbíznak a cimboráikban odaát a szekereknél.
– Alszanak?
– Hortyognak, mint a hízott disznó – biccentett Gren, és lerúgta magáról a takarót. Ekkor láttam, hogy teljes készenlétben áll, még a csizmája is rajta van.
– Hol van Sorgrad?
– Zenela mellett – kacsintott rám Gren. – Bármikor készen áll bekukkantani a hölgy takarója alá, ha éppen elterelő hadműveletre volna szükségünk.
– Ennél azért hatásosabbat kellene kitalálni – figyelmeztettem. – Kinézem abból a lányból, hogy beveri a fivéred orrát.
– Sorgrad szerint, aki nem akar eladni, ne tegye a kirakatba az áruját – bólogatott Gren bölcsen.
Nos, Sorgrad nyilván készen áll rá, hogy ilyen és ehhez hasonló bölcsességeket tanítson a leányzónak, lehetőleg gyakorlatban.
– Merrefelé induljunk?
– Arra volna a legjobb – intett Gren. – De te inkább maradj, ahol vagy. Ha úgy látod, hogy mozgolódnak, csak ülj fel, és köhögj!
Lehasaltam, és föltámasztottam fejemet a karommal. A négy gyanús alak csupán ártatlan takarókupacnak tűnt a homályban. Pónijaik kipányvázva szundikáltak nem messze tőlük, a lószerszámot meg a többi holmit szépen halomba rakták az alvó emberek között. Ez azonban nem állíthatja meg Grent. Jobban mondva semmi sem állíthatja meg, ha egyszer szimatot fogott.
Odaát a szekereknél a kereskedők őrszeme mozdulatlanul hevert az egyik keréknek dőlve, mellére esett állal, csöndesen horkolva. Megpróbáltam kivenni a sötétségben, hol tarthat Gren. Ág reccsent, fűszálak surrogtak, de persze mindez származhatott egy vadászó éjjeli állattól is.
A következő pillanatban mozgás támadt mellettem, olyan hirtelen, hogy kis híján keresztülharaptam a nyelvemet. Sorgrad fölpattant fektéből, arca hamuszürke volt a holdfényben. Usara zavart tekintetét látva a rémület jéghideg ujjait éreztem matatni a gerincemen.
– A folyó... – suttogta a varázsló, de szavait hirtelen moraj némította el kettéhasítva az éjszaka csendjét.
Éles széllökés vágott végig a táboron, iszap és hínár szagát hozta. A madarak rémülten rebbentek föl a fák ágairól, vészkiáltásaik megtöltötték az erdőt. Formátlan árnyékok motoztak az aljnövényzetben: nyulak, menyétek menekültek valami elől, ami sokkal félelmetesebbnek tűnt, mint a legveszedelmesebb ragadozó. Egy pettyes hátú őzgida egyenesen a táborunkon robogott keresztül rémülettől hátravetett fejjel, nem törődve a tüzekkel és az ismeretlen szagokkal. Amint beleveszett az éjszakába, talpunk alatt remegni kezdett a föld, mintha valami elképzelhetetlenül hatalmas vadállat tajtékozva robogna felénk a távoli hegyekből.
– Hé, mindenki! El a folyótól! – üvöltötte Usara, ő maga azonban megindult a hajdani híd romjai felé.
Kiáltások, rémült kérdések röpködtek a levegőben, az alvók fölriadtak, és kapkodva igyekeztek kikecmeregni takaróik közül; mások éppen csak most ébredeztek, és álomittas arccal, döbbenten forgatták a fejüket. Morajló áradat rohant felénk a fák között, habzó hullámai szürkén bugyogtak elő a folyómederből. Az elszabadult, gátját vesztett víz fákat döntött ki és sodort magával, a száguldó uszadék levert a lábáról embert, állatot, hogy a hullámok könyörtelen karjába taszítsa.
– Maradjatok mögöttem! – ordította Usara szembeszállva a felénk dübörgő víz és hordalék erejével.
Rémülten kotorásztam utazózsákom után, amelyben az értékes könyvet elrejtettem. Sorgrad vasmarokkal ragadott karon, másik kezében a szamár kötőfékét szorította. Szegény jószág vadul forgatta a szemét rémületében; nem volt jobb ötletem, mint hogy egy pokrócot dobtam a fejére, és erősen magamhoz öleltem. Összeszorított foggal vártuk, hogy a száguldó hullám sodrása elérjen bennünket – ekkor azonban halványan csillámló, smaragdszín fal emelkedett az éjszakában, hogy szembeszálljon a víz erejével.
A csillogás anyagtalan fénye nem látszott erősebbnek, mint egy széltől meg-meglebbenő selyemfüggöny, amint engedelmesen követte Usara széttárt kezének legapróbb intését is, mégis elég szilárdnak bizonytelt ahhoz, hogy szétválassza és félrefordítsa a dühöngő áradatot. Arcomba vízpermet csapott, mintha apró, jeges tűk érintését éreztem volna, a víz gyilkos dühe azonban nem érhetett el bennünket. Bőgve rohant el két oldalunkon a szilaj hullámtaréj, szinte forrt a haragtól, amiért nem kaparinthatott mohó markába, és piszkos hab fröccsent föl a nyomában, mint veszett kutya szájából a tajték.
Usara terpeszben állt, szétvetett karral, arcát erőlködés csavarta fájdalmas fintorba, amint ujjaiból megint egy smaragdzöld fénysugár röppent a földre. A mágia lángja a folyó felé rohant, vibrálva terjedt szét a sáros vízben, amely mocskos, sárga habot dobált hullámain. A varázsfény erőlködve kapaszkodott meg a partokon, a fűvel benőtt föld úgy recsegett, mint fagyott gallyak a csizmatalp alatt. Hatalmas darabok omlottak le a partoldalból, és dübörögve szakadtak bele a vízbe.
Ám amint megnyílt a folyóágy, a kiáradt víz feltartóztathatatlanul áramlani kezdett visszafelé elhagyott medrébe. Az erdőben, a fák között, mind jobban leapadt a hullámsodor, fölfedvén kétségbeesett pillantásunk előtt a soha nem látott pusztítás elkeserítő képeit.
Talán egy fél lélegzetnyi idő sem kellett hozzá, és mélységes, halotti csönd ülte meg az erdőt, majd egy halálra rémült ló nyihogása hangzott föl valahonnan, és kiáltások szakadtak bele az éjszakába.
– Sorgren! – ordította Sorgrad.
Még ha érkezett is válasz, akkor sem hallhattam volna meg. Javában küszködtem azzal az átkozott szamárral, amely szemlátomást új életcélt választott magának: teljesen összerugdalni és összetaposni a lábfejemet meg a sípcsontomat.
– Ez egy vadonatúj csizma volt, a fene egyen meg téged! – rángattam meg dühösen a kötőféket.
Frue került elő valahonnan bőrig ázva, reszketve a hidegtől, és segített odakötözni a tiltakozó állatot egy iszapos facsonkhoz.
– Hol van Zenela? – kérdeztem kapkodva.
– Szorítottam a kezét... – A dalnok szeméből váratlanul könnyek buggyantak ki. – Pont a rossz irányba akart szaladni, és olyan gyorsan történt az egész, jaj, olyan gyorsan történt...
– Segítség! Ha irgalmat ismertek, segítsetek! – hangzott föl nem messze tőlünk egy férfi ordítása.
A szerencsétlen bokáig gázolva csúszkált a sárban, hasztalanul próbálkozott, hogy vállával megmozdítsa egy fölfordult szekér tengelyét. A nehéz szállítókocsikat úgy kapta föl az áradat, mintha csak gyermekjátékok lettek volna, és össze-vissza lökdöste, dobálta őket a part hosszában. Egyikük teljesen fölfordult, megfeneklett a posványban és hulladékban, amelyet a víz ereje sodort idáig, és a holt teherként állt ellen a szekeresgazdák minden próbálkozásának, akik közös erővel igyekeztek megemelni. A szekér alá szorulva, a szürke dágványban egy ember mocorgott gyengén: combjára teljes súlyával nehezedett a fölborult jármű, arcát gyötrelem torzította, amint kezével hasztalanul kapkodott a mozdíthatatlan teher felé.
A segítők jéggé dermedtek a rémülettót, amint a férfi alakja körül kékes fény kezdett sziporkázni, és ő maga is összerándult ijedtében.
– Készüljetek föl, hogy kihúzzátok! – hangzott a higgadt parancsszó.
Minden fej Usara felé fordult, akit kékes villódzás vett körül.
– Álljatok készen! – ismételte valamivel dühösebben.
A közelben lévők ijedten engedelmeskedtek: mindenki egyszeriben odarohant, hogy segítsen.
Usara összeszorította az állkapcsát.
– Most! – szólt erőlködve.
Zafír csillogás fogta körül a szekeret, amely lassan megemelkedett, éppen csak egy tenyérnyivel, de ennyi pont elég volt. Segítőkész kezek ragadták meg a bajba jutott szekeresgazdát, és végre sikerült kiszabadítaniuk. Diadalmasan vonszolták odébb a sárban, bár a fickó elharapta nyelvét a fájdalomtól, és két lába törötten, hasznavehetetlenül lógott.
Sajnálkozó pillantást váltottam Sorgraddal. A fickó örülhet, ha valaha lábra áll.
– Tehát varázsló barátunk is jó valamire – dörmögte Sorgrad, és hangjában ezúttal nem éreztem a szokásos csipkelődő élt.
Usara nehezen szedte a levegőt.
– Mindenki, aki tud, gyűjtsön tűzifát! – rendelkezett lihegve.
– De hiszen csupa víz! – tiltakozott valaki erőtlenül. – Azt ugyan soha meg nem gyújtod!
– Ne is törődj vele! – Usara tenyeréből rubinvörös lángnyelv pattant ki, egyenesen neki egy iszapos törmelékkupacnak. A sáros hulladékfa úgy fogott tüzet, mintha lámpaolajat locsoltak volna rá.
A körülötte állók egy ideig döbbenten figyelték, majd lehullott ágakat kezdtek hordani a vadul pattogó tűzre. Néhányan még egy ripityára tört szekér maradványait is odavonszolták.
– Ezt a te varázslódat jó napokon néha nehéz elviselni, de rossz napokon nagy szolgálatot tud tenni – hangzott föl mögöttem Gren vidám hangja.
Egyszeriben megpördültem.
– Saedrin szerelmére, hol a csudában voltál? Már azt hittük, megfullad tál!
– Ki van zárva – vigyorgott Gren. – A Sheltiya szerint arra születtem, hogy felkössenek.
– Hé, ide mindenki! – harsant föl egy újabb segélykiáltás a távolból.
Az erdő szegélyénél hangzavar és futkosás támadt. Gren nyomában rohanni kezdtem az iszaptól csúszós füvön, fölismerhetetlen hulladékban botladozva. Odalenn a folyóágynál átázott és piszkos emberek egy csoportja éppen egy hínárral lepett, szánalmas rongycsomót igyekezett partra vonszolni, amely megakadt egy elpusztult ló tetemében.
Közelebb érve láttuk, hogy többen is kapaszkodnak a lótetemnél: előbb egy gyermeket emeltek partra, aki sírva, reszketve szaladt elveszettnek hitt anyjához, majd két újabb köhögő és fulladozó alakot segítettek ki gyengéd kezek. A negyedik Zenela volt, ő azonban már nem mozdult: arca sápadt volt és rezzenetlen, a folyó úgy sodorta ki, mint egy megfulladt macskakölyköt.
– Vigyétek a tűzhöz! – Sorgrad átnyomakodott a tömegen, és maga rántotta ki a lány magatehetetlen testét az iszap szorításából. A fölázott part lomha cuppanással engedte el foglyát, akinek orrából, szájából piszkos víz csordogált.
Egyenesen a tűzhöz vittük, és gyengéden lefektettük. Szomorúan tűnődtem rajta, vajon tehetünk-e még érte valamit.
– Usara! – üvöltötte Frue karjába szorítva Zenela hátracsukló fejét.
– Hol találtátok meg? – A mágus letérdelt, és a lány szájához tartotta a fülét lélegzetének hangját keresve, ujjai kihűlt nyakán kutatták az érverését.
Komoran elhúzta a száját, és egy gyors mozdulattal föltépte a lány ruhájának elejét, hidegvérrel kereste meg a szívét.
– Fektessétek teljesen sík helyre!
Usara gyengéden hátrafeszítette Zenela fejét, és lehunyt szemmel összpontosítani kezdett. A lány bőre még mindig természetellenesen sápadtnak tűnt a tűz fényénél. A varázsló fölemelte a tenyerét Zenela felsőtestéről, majd visszahelyezte; a lány mellkasa lassan megemelkedett, majd alig észrevehetően visszasüllyedt, mintha követné Usara mozdulatait. Elkékült ajkai elváltak egymástól, majd a mágus parancsára sápadtan vibráló levegőpászma kezdett lekúszni a torkán. Mindannyian visszafojtottuk a lélegzetünket.
Usara megszállottan folytatta a műveletet, mozgásba hozta a lány bordáit, minta emlékeztetni akarná a magatehetetlen testet, hogyan lélegezzen. Borostyánszínű izzás terjedt szét Zenela bőrén, kiűzve csontjai mélyéről a halál fagyos érintését.
– Dörzsöljétek a kezét meg a lábát! – intett a varázsló nekem és Sorgradnak.
Sietve engedelmeskedtem, de Zenela nedves, merev ujjai még mindig halottnak tűntek a tenyerem melegében. Sorgrad kiismerhetetlen arckifejezéssel masszírozta a lány lábát. Usara éles szemmel figyelte ténykedésünket, majd ismét minden figyelmét a varázslatára fordította.
Mintha egy örökkévalóság telt volna el így, aztán Zenela végre köhögni kezdett. Szeme rémülten járt ide-oda.
– Ültessétek fel, és takarjátok be melegen – rendelkezett Usara.
Zenela ismét köhögött, és orrán, száján minden kínlódó lélegzetvétellel piszkos víz kezdett kibugyogni. Undorodva ugrottam hátrébb.
– Rendbe jön? – ragadtam meg Usara karját.
– Talán. – A varázsló komoran csóválta meg a fejét. – A tüdejében még mindig víz van, bármikor megfojthatja. Reménykedjünk benne, hogy erős a szervezete.
– Mi lenne, ha elvinnénk a Pastamar-kastélyba? Állítólag a soluraiak ősi gyógyító tudománnyal bírnak – javasoltam.
Nem mondhatnám, hogy különösebben megkedveltem Zenelát, de nem akartam megkockáztatni, hogy Drianon megharagudjon rám, amiért nem veszem ki a részemet a megmentéséből.
– Pastamar a túloldalon van – világosított föl Usara. – Mégis, hogyan akarsz átjutni ezen a háromszor is átkozott folyón?
Elszontyolodva bámultam az áradatba. A híd vaskos pillérei, amelyek egykoron a Tormalin Birodalom becsvágyát hordozták vállukon, most nem voltak egyebek, mint szánalmas, töredezett kőkupacok. A hídőr kunyhója fedelét vesztett romhalmazzá silányult, még jó, ha nem temette maga alá egyből a gazdáját is, Trimon kápolnája pedig nyomtalanul eltűnt a föld színéről.
– És mi lesz, ha a folyó ismét kilép a medréből? – Én magam is hallottam a gyanús remegést a hangomban, amely két biztonságot nyújtó kar után kiáltott.
– Előszörre sem lett volna szabad megtennie! – Usara dühösen bámult a távoli hegyek felé, amelyek most csupán sötét árnyékok voltak az éjszakában. – Egyszerűen nem értem, hogyan történhetett! Felmértem a folyó vízállását, még a távolabbi szakaszok felé is elhallgatóztam, hozzászámítottam a hóolvadás hatását meg a talaj nedvességét... – Kétségbeesetten rázta meg a fejét. – Errefelé annyira más minden! Jobb lett volna, ha egy vízmágust adnak melléd.
– Te vagy az egyetlen varázsló sokmérföldes körzetben. – A hangom egy kicsivel határozottabra sikerült, mint szántam volna.
– Hát igen, én is ettől tartok. – Usara keskeny válla alig észrevehetően megremegett. – Sokkal hatékonyabb védelmet kellett volna kidolgoznom, meg kellett volna...
– Nem így értettem – vágtam közbe.
– Honnan veszed, hogy neked kell helytállnod az egész csapat helyett? – szólalt meg mellettem Gren, velem szinte egyidőben.
Utazóköpenyemet tartotta a kezében: a hajdan oly szép gyapjúholmiból csupán tépett, szürke rongy maradt, ám Gren figyelmességének köszönhetően még mindig sugárzott belőle a tűz melege. Hálásan kucorodtam bele, amint a vállamra terítette.
– Mi, akik mágikus tehetséggel születtünk, mindannyian felelősek vagyunk érte, hogy ezt a tehetséget a többiek lehető legnagyobb javára fordítsuk – válaszolta keserűen Usara.
– Pontosan ezt tetted, amikor megmentettél engem meg Sorgradot az azonnali fulladástól – vágtam rá.
Drianon ne hagyjon el, ezek a varázslók aztán komolyan veszik magukat.
– Gyertek, igyatok valami meleget – unszolt mindkettőnket Gren.
Usara csökönyösen megrázta a fejét.
– Meg kell néznem, mekkora kárt tett a víz a gázlóban – jelentette ki okkersárga fényt villantva maga elé. – Ennek egyszerűen nem lett volna szabad megtörténnie – motyogta magában, miközben a zavaros áradatba bámult.
Azon kaptam magamat, hogy engem is elbizonytalanít a varázsló sopánkodása, és igyekeztem azon levezetni a bosszúságomat, aki éppen a legközelebb volt hozzám.
– Egyébként hová a csudába tűntél? – förmedtem rá Grenre.
Válaszképpen barátságosan vállon veregetett.
– Látod ott azt a földfalat? A mellett kuporogtam, mint patkány a hombár oldalán.
Az állítólagos útonállók felé pislantottam: három ártalmatlan külsejű, elkedvetlenedett utazót láttam, akik összegabalyodott lószerszámaikat igyekeztek éppen kibogozni. Mellettük két piszkos, tajtékos póni szuszogott nyugtalanul.
– Az áradat minden holmijukat elsodorta – jegyezte meg ártatlanul Gren.
Összehúzott szemmel mértem végig.
– És hová? – érdeklődtem.
– Egy csinos kis faodúba a domb túloldalán – ismerte be Gren.
– Volt időd belekukkantani? – Nem bírtam ki, hogy meg ne kérdezzen.
Gren derűsen elmosolyodott.
– Fogalmazzunk úgy, hogy ha azok hárman becsületes utazók, hát én vagyok Col városának örök életre választott elöljárója.
– Vagyis az éjszaka mégsem végződött teljes csőddel – kockáztattam meg a következtetést.
– Azért ránk férne egy forró tea – jegyezte meg Gren.
– Hát persze – biccentettem. – És pirítóst is kérek fehér kenyérből, és mondd meg a szobalánynak, hogy holnap reggel nehogy túl korán keltsen föl!
Gren bizonyos időközönként – ki tudja, milyen okból – atyáskodni próbált fölöttem, amit én meglehetősen nehezen viseltem.
Hagytam, hogy visszavezessen a tábortűzhöz, ahol két asszony éppen azon pörölt a kereskedőkkel, hogy szétosztogatják megmaradt javaikat. Sajnos, senkinek sem sikerült megmentenie egyetlen korty borókalikőrt sem, így hát be kellett érnem némi frissen szedett füvekből főtt keserű teával. Elfért volna még benne egy kanál méz, azonban aligha voltam abban a helyzetben, hogy ilyesmit szóvá tegyek.
A tűztől nem messze Zenela vacogott takarókba csavarva, nekidőlve annak az ázott kupacnak, ami Sorgrad holmijából megmaradt.
– Hogy vagy? – kérdeztem tőle együttérzően.
– Borzasztóan fáj a mellkasom – panaszkodott a lány.
Homloka közepén jókora ütésnyom kéklett, és az álla alatt is láttam egy mély horzsolást, amely jó ideig látszani fog. Végigpillantottam összekarmolt kezén, letöredezett körmein és hosszú haján, amely most nedves patkányfarkakra emlékeztető sáros tincsekbe állt össze. Álla hirtelen megremegett, és könnyek buggyantak ki a szeméből. Arra gondoltam, ha tovább üldögélek mellette tehetetlenül, csak én magam is egyre nyomorultabbul fogom érezni magamat, így hát előkotortam egy fésűt a zsebemből, és nekiálltam, hogy legalább a nagyja mocskot kifésüljem a hajából. Frue belekezdett az Erdők Népének egyik dalába, amelyet mindenki ismert, habár senki sem értett. Mindenesetre éppen elég versszakból állt ahhoz, hogy egykedvű dudorászása közben felengedjenek kissé a rémült utazók. Mintha Zenela is valamivel könnyebben vette volna a levegőt, amint ott üldögéltünk a tűz mellett, a szárítkozók gyűrűjében. Körülöttünk az emberek igyekeztek kihalászni a sárból a megmaradt holmijukat, felbolydult öszvéreiket, lovaikat nyugtatgatták, és mintha a lelkük éppen annyira elgémberedett volna a fagyos éjszakában, mint védtelen tagjaik.
Frue új dalba kezdett. Hirtelen egy név ütötte meg a fülemet a máskülönben ismeretlen szavak között.
– Ugye, ez a történet Viyenne-ről szól? – kérdeztem habozva.
Frue lassan bólintott.
– Ismered? – kérdezte csodálkozva.
– Mintha egyszer régen már hallottam volna – kockáztattam meg, Elmém hátsó szögletében mintha valami nevetségesnek tűnő gondolat bujkált volna.
Nos, a helyzet valójában úgy állt, hogy az énekeskönyvem egyik lefordítatlan dalából volt ismerős a név; ez a dal egyébként szintén az Erdők Népének nyelvén íródott. Nagy kedvem lett volna elővenni a könyvet, és még egyszer megnézni a kérdéses oldalt, azonban nem mertem megkockáztatni, hogy az értékes lapokat valami baj érje ennyi nedvesség közt.
– Mondd csak, hogy is volt az a történet? – pislantottam Frue felé.
Meglehet persze, hogy rosszul emlékszem.
A dalnok szélesen elmosolyodott.
– Viyenne elhagyja a szerelmét, Serist, hogy egy évszakon át utazzon, és új dalokat tanuljon. Egy időre útitársat kap Regere személyében. Ő a Takács, aki a nyári fák levélruháját szövi. Regere azonban annyira ragaszkodni kezd a nőhöz, hogy amikor az búcsút mond neki, hogy visszatérjen Serishez, éktelen haragra gerjed. Ráparancsol a fűzfákra, hogy boruljanak össze aranyló ketrecként Viyenne körül, és ejtsék foglyul őt. A lány könnyei azonban a folyóba hullanak, megárasztják, az áradat feltöri a ketrecet, és Viyenne kiszabadul. – Frue végigpillantott a bennünket körülvevő pusztításon. – Elég időszerű történetnek látszott.
Tehát jól emlékeztem. Az iménti gondolat most már nem is tűnt annyira nevetségesnek, mint inkább aggasztónak. Bizonytalan érzés kerített hatalmába. A folyópart felé pillantva láttam, hogy Usara még mindig odalent járkál, karjával a levegőben hadonászik, mintha valami láthatatlan ellenféllel perlekedne.
Sorgrad és Sorgren egy kisebb csapathoz csatlakoztak, akik megpróbáltak bejutni a romba dőlt kunyhóba. Körülöttem mindenki tevékenykedett; fölkeltem hát én is, és készítettem egy csésze teát, így próbálván meg kiűzni a fájdalmas merevséget gémberedett tagjaimból. Sóhajtva lépten oda a varázslóhoz.
– Idd meg ezt – nyomtam a kezébe a csészét.
– Előbb meg kellene... – próbált ellenkezni, de könyörtelenül félbeszakítottam.
– Vissza kell nyerned az erődet, különben nem sok hasznunkra leszel – figyelmeztettem.
Sóhajtva belekortyolt a gőzölgő csészébe.
– Köszönöm – lehelte.
– Belenyugodtál végre, hogy puszta véletlen volt ez a hirtelen áradás? – Dideregtem, ázott és kimerült voltam, és szerettem volna, ha valaki legalább e felől megnyugtat.
– Hogy őszinte legyek, nem. – Usara összeráncolt homlokkal meredt a száguldó hullámokra, melyekre már a közeledő hajnal ólmos fénye vetődött. – Az az igazság, hogy nem tudom megmondani. Abban biztos vagyok, hogy valami baj van az elemekkel, de ez lehet éppenséggel véletlen is. Valami furcsa időjárási jelenség, a hirtelen felmelegedés hatása... – Nagyot ásított. – Persze, ha lenne a közelben egy jó könyvtár meg két vagy három növendék, akiket ráuszíthatnék a keresgélésre, meg persze ha alhatnék előtte egy hétig... Nos, akkor talán meg tudnám mondani. – Fáradtan elmosolyodott. – Tudod, az elmélet meg a gyakorlat néha élesebben válik el egymástól, mint azt valaha is gondoltam volna. Úgy hiszem, bocsánatkéréssel tartozom Sorgradnak.
Sietve kutattam az emlékezetemben, vajon miféle felajánlásokat is tehettem arra az esetre, ha egy varázsló valaha is beismeri, hogy tévedett.
– Mondd csak, lehetségesnek tartod, hogy a Mesterség ereje kiáraszthat egy folyót? – kérdeztem hirtelen.
Sokat törtem a fejemet, hogyan tudnám burkoltabb módon föltenni ezt a kérdést, de a végsőkig kimerült voltam, és Frue története Viyenne kalandjáról többet ártott az idegeimnek, mint amennyit el tudtam volna viselni. Egy tisztességes városban legalább tudja az ember, honnan várhatja a bajt, magára zárhatja az ajtót, vagy kerülő utakat kereshet, és ha olyanok ellen kell harcolnia, akiket többé-kevésbé ismer, hozzájuk mérheti a lépteit vagy az észjárása gyorsaságát. Itt, a vadonban viszont bármelyik irányból meglephet minket a veszély, különösképpen, ha a fenyegetés ráadásul a mágia eszközeit tudhatja maga mögött. Láthatatlanul a közelünkbe férkőzhet, némán surranhat felénk a bozótban, és előbb a torkunknak ugrik, mint hogy egyáltalán észrevennénk.
Usara zavarodott képet vágott.
– Fogalmam sincs – ismerte be. – Miért kérdezed?
– Az egyik régi dal egy hirtelen támadt árhullámról szól, amely a semmiből tör elő. Elképzelhető, hogy éteri mágiáról van szó. – Már a szavak kimondása közben rájöttem, milyen képtelenül is hangzik ez az ötlet.
Usara azonban megtette nekem azt a szívességet, hogy komolyan vegyen.
– Megkérhetem Planirt, amikor legközelebb beszélek vele, hogy kérje ki Guinalle véleményét a dologról – felelte elgondolkodva. – Mindazonáltal hajlanék rá, hogy csak árnyékembereket látsz a ködben.
Meglehet. És persze ugyanúgy lehetséges az is, hogy a régi mesék a Köd Népéről, akik elhagyott padlásszobák meg kormos kéménylyukak sötétjében utazgatnak egy szempillantás alatt egyik helyről a másikra, szintén az ősi éteri mágiában gyökereznek. Tenyeremmel megdörgöltem az arcomat, és megreszkettem a hajnal előtti hidegben. Ez az egész utazás olyan kézenfekvőnek látszott annak idején, amikor egy kényelmes tormalin vendégfogadó melegében, egy palack bor mellett, Ryshaddal az oldalamon kipattant a fejemből az ötlet.
A hídőr kunyhója irányából kiáltás harsant. Odapillantva láttuk, amint sötét emberalakok ugranak félre ijedten, a következő szempillantásban pedig nyögve dőlt össze mindaz, ami még eddig talpon maradt a szánalmas romhalmazból. Hamarosan megjelent a tűz mellett Sorgrad és Sorgren, és, lemondóan csóválták a fejüket. Sietve teát készítettem mindkettőjüknek.
– Ma éjszaka tehát hatan keltek át Poldrion ladikján – jegyezte meg keserűen Sorgrad.
– Meglehet, hogy a Révész ingyen viszi át a hídőrt, elvégre kollégák volnának – próbálkozott Gren, de az arcán láttam, hogy nem szívből jött a tréfa.
Mindkettőjük kezébe nyomtam egy-egy csészét, legalább addig is úgy érezhettem, hogy csinálok valami hasznosat.
– Ha hallgattam volna rád, talán megmenthettük volna őket – szólalt meg Usara őszinte megbánással a hangjában. – Mindannyiunknak távolabb kellett volna húzódnunk a parttól.
Sorgrad élesen rápillantott, arca szürke volt a fáradtságtól.
– Nem tartom valószínűnek, hogy hittek volna nekünk – sóhajtotta. – Egyébként sem lehetett előre megmondani. Ezek a gyors árhullámok ilyenek itt a hegyek lábánál: hirtelen előtörnek, pusztítanak és rombolnak, azután semmivé válnak.
Váratlanul zaj támadt az erdőszélen. Minden fej arrafelé fordult, noha az utazók az éjszaka folyamán bőven hozzászokhattak már a különböző eseményekhez.
Bőrbe és állatprémekbe öltözött férfiak sereglettek elő az erdőből, ketten rövid íjat tartottak lövésre készen, egy harmadiknál pedig egész seregnyi dobótőr volt. Szikár arcú, izmos fickók voltak, éppen olyan vörös hajúak, mint én, de még nálam is alacsonyabbak. Eltűnődtem, vajon mióta figyelhetnek bennünket.

 

 

Fogadó az Ékhez meg a Kalapácshoz
Grynth városa

Tavaszutó 12. napja

– Nem volt még elég?
Keisyl hangja szelíden korholó volt, Teiriol mégis fülig elvörösödött tőle, ahogy zavaros fejjel felpillantott a söröskancsóból. Testvére egyenesen állt az asztal mellett, ahol a fiatalabbik férfi könyökölt bambán néhány sörtócsa között, előtte érintetlen levesestál.
– Nem felelte Teiriol gondosan formálva a szót, és kancsalítva próbálta beletölteni a sör maradékát a csuporból a poharába. Egyik remegő kezével megdörzsölte verejtékes arcát és szőke haját, amely sárgás tincsekbe tapadt össze. – Anya nyilván parazsat nyel majd és szikrát hány, ha hazaértünk, úgyhogy azon vagyok, hogy kihozzam a lehető legtöbbet ebből az utazásból. Hé, még egy sört! – A kiürült kancsóval a felszolgáló felé intett, aki a másik férfira pillantott, kérdőn vonva föl a szemöldökét.
– Nem ihatsz többet, amíg nem ettél valamit! – Keisyl odaintett egy arra járó kötényes leányzónak. – Kérnénk szépen egy kis húst meg kenyeret. – Azzal odanyújtotta a lánynak a kihűlt levest.
Teiriol arcán látszott, vívódik még, hogy ellenkezzen-e, aztán inkább megadta magát. Tekintetében a dacot hirtelen heves érzelmek váltották föl.
– Te vagy az egyetlen bölcs ember közöttünk, Keisyl – sóhajtotta. – Mi is lenne velünk, ha te nem vigyáznál ránk? Jaj, miért is nem hallgattam rád! Te nem vagy olyan, mint Jeirran, az a...
– Mit csinált már megint Jeirran? – Keisyl letelepedett, és feltűnés nélkül odébbtolta a poharat Teiriol keze ügyéből.
– Jeirran... Tényleg, hol van Jeirran? – A férfi feje félrecsuklott kissé, amint erőlködve próbálta áttekinteni az ivót benépesítő tömeget. – És hol van Eirys? Vigyáznunk kellett volna rá, hiszen anya azt mondta...
– Jeirran táncolni vitte Eiryst a piactérre – mondta Keisyl.
– Nagyon ajánlom neki, hogy végre rendesen viselkedjen vele! – ráncolta össze a homlokát Teiríol. – Jaj, nem tudom, mit fog szólni anya! Eirysnek mégsem kellett volna ragaszkodnia ehhez a semmi alakhoz, aki az ígéreteivel elcsavarta a fejét! – Zavartan pillantott a barna héjú kenyérre és a szaftos birkahúsra, amely hirtelen megjelent előtte az asztalon.
– Láss neki, Teiriol – biztatta Keisyl semleges hangon, ám annál aggódóbb tekintettel. – Jeirran nem hajlandó elmondani, mi történt pontosan, amikor eladtátok azokat a bőröket. – Maga is nekilátott az evésnek ügyesen felszeletelve a húst borotvaéles késével. – Ugye, valami kakasviadalon vagy effélén voltatok előtte? Mondd csak el nyugodtan, ígérem, anya nem tudja meg tőlem.
Teiriol átkozódni próbált, de a szája tele volt, így csak némi fojtott köhécselésre futotta.
– És azt is tudod, mennyit fizettek neki? – kérdezte, amikor ismét lélegzethez jutott. Arca vörös volt, és nem csak a köhögéstől. – Mindössze a kétszeresét annak, amennyit Degran adott volna! Pedig előtte fűt-fát megígértek!
– Talán nem alkudott elég keményen? – Keisyl komor elégtétellel vonta össze a szemöldökét.
– Esélye sem volt, hogy alkudjon! – vágta rá Teiriol. – Az a Huckus azt mondta, ennyit hajlandók fizetni, és ha nem tetszik, hát előkeríti azt a szajhát, hadd mondja csak el az őrségnek, hogy mi vertük ki a lelket a cimboráikból! – A hangja egyszerre volt zavart és megbántott.
– Jeirran tehát harcba keveredett holmi síkvidékiekkel, és téged is belerángatott. – Keisyl ujjpercei egy pillanatra egészen kifehéredtek, amint a tőre markolatát szorongatta.
– Azt mondta, ez az ára annak, hogy kereskedhessünk Huckusszal. – Teiriol nem nézett a bátyja szemébe, csizmájával nehézkesen csoszogott az asztal alatt. – Ezzel együtt tisztességes üzletnek tűnt – folytatta méltatlankodva. – Lefogadnám az összes megmaradt pénzemben, hogy az a nyomorult szajha ennek a Huckusnak dolgozott! Biztosan régóta vadászott már azokra az őrökre, aztán amikor meglátta őket, kifűzte az inge elejét, és fölhúzta a szoknyáját, hogy olyan pőre lett, mint a nyúzott nyúl...
Keisyl rosszallóan csóválta meg a fejét.
– Hagyd már a csudába azt a szajhát – dörmögte. – Nem vele van itt a baj. És légy szíves, ne ordíts, semmi szükség rá, hogy mindenki a mi dolgunkkal foglalkozzon. Szóval, azt mondod, hogy Jeirran végül sarokba szorult?
Teiriol tanácstalanul pillantott körül, vajon hová tűnt a söre.
– Az a Huckus egyszer csak megjelent egy erszény pénzzel meg öt verőlegénnyel, mindegyikük akkora, mint az istállóajtó, szöges csizma, fahusáng meg amit akarsz. Jeirran még meg sem számolta a pénzt, máris ellenkezni kezdett, közben a legények meg már pakolták is bele a bőröket meg a szőrméket két nagy ládába. Jeirran erre üvöltözni kezdett velük, Huckus meg azzal fenyegette, hogy kihívja az őrséget, ha nem fogja be a száját. – Teiriol nyelve megbicsaklott a sörtől meg a felháborodástól. – Ennyit utaztunk, és végül nem is kaptunk többet, mintha Bytarne vásárában adtuk volna el a bőröket, ahogy mondtad! Pedig anya az egész telet arra pazarolta, hogy kikészítse ezeket a bőröket meg szőrméket! Jaj, mit fog szólni Eirys...
– Elég a sopánkodásból – szólt rá mogorván Keisyl.
Utazók vidám csapata özönlött be az ajtón, nyomukban a piactér melletti torony fojtott harangütése szivárgott be. Az utazók büszkén feszítettek vadonatúj kalapjaikban, amelyeken a tollbokréta még fényes és élénk színű volt. Feleségeik is fölcserélték munkára való gyapjúruhájukat ünnepi kék öltözettel, rengeteg dísszel és szalaggal. A bő ruhaujjak suhogása ünnepi levegőt varázsolt a társaság köré. Egy fekete hajú lány büszke ujjakkal igazgatta el ragyogó selyemkendőjének hosszú rojtjait, hogy jobban látsszanak a sálra hímzett havasi virágok.
– Nem vettél egy ilyen kendőt Theilynnek? – kérdezte Teiriol, amikor nagy nehezen a társaság irányába sikerült fordítania a fejét.
Keisyl mogorván végigmérte.
– Hozz még egy korsó sört! – kiáltott oda a csaposnak, aki vállat vont, és a hordóhoz fordult, amely mögötte állt a pulton.
Keisyl színültig töltötte Teiriol poharát, és magának is öntött néhány kortynyit. A fiatalabbik férfi szélesen elvigyorodott, és kis híján egy hajtásra kiitta az egészet. Megállt, összeráncolta a homlokát, és arcának erős rózsaszínjét lassanként természetellenes szürkeség kezdte fölváltani.
– Nem érzem túl jól magamat – lehelte, és erőlködve nyelt egyet. Még egyszer belekortyolt a sörbe, azután habozva eltolta magától. – Azt hiszem, levegőznöm kellene – sóhajtotta, és homlokát kiverte az izzadság.
– Jól van, gyere. – Keisyl karon fogta öccsét, és mindketten az ajtó felé indultak. A csapos aggodalmasan pillantott utánuk.
Még félúton sem tartottak, amikor Teiriol térde fölmondta a szolgálatot. A fiatalember a gyomrára szorította a kezét, állkapcsát fájdalmasan összepréselte.
– Gyerünk! – Keisyl szorosan megmarkolta Teiriol karját, és félig támogatta, félig hurcolta kifelé az ajtón.
A szűk, kövezetlen udvaron hagyta, hadd essen négykézlábra. A férfi görcsösen hányni kezdett, a hús, kenyér és sör zavaros tócsává keveredett a földön. Keisyl arca megvonaglott az undortól, de amint Teiriol rosszulléte alábbhagyott, feltámogatta öccsét a földről, és lassú léptekkel, gyengéden a kocsmaudvaron álló kút felé terelgette.
– Ülj csak le szépen, fiam.
Teiriol térde engedelmesen megbicsaklott, ő maga pedig lehuppant a hideg kőlépcsőre. Keisyl gyors mozdulatokkal húzta föl a fémvödröt, és egyenesen Teiriol fejére zúdította a hideg vizet. Öccse összefüggéstelen tiltakozásai ellenére többször is megismételte a műveletet, majd a zsebkendőjével itatgatta le a vizet didergő fivéréről.
– Bőrig áztam! – panaszkodott Teiriol vacogó foggal, hamuszürkén a magasan járó holdak sápatag fényében.
– Igyál, de csak keveset!
Teiriol csészét formált reszkető kezéből, és kínlódva belekortyolt a vízbe. A foga még mindig kocogott.
– Ha az a célod, hogy a sárga földig leidd magad, hát csak tedd, én ugyan meg nem mondom anyának – szólt rá Keisyl –, de eszemben sincs egy ágyban aludni veled, amíg olyan szagod van, mint akit a kutyák lehánytak!
Teiriol szótlanul, szánalmasan üldögélt egy víztócsában.
– Rád férne egy kis alvás – szólalt meg Keisyl hirtelen támadt gyengédséggel.
– Majd alszom reggel – mormogta Teiriol. Az arca még mindig sápadt volt, de az állkapcsa már nem remegett annyira.
Keisyl nem fárasztotta magát azzal, hogy meghazudtolja ezt a kétségbeesett reményt. Szótlanul támogatta öccsét az utcán addig az alacsony ereszű fogadóig, ahol megszálltak.
Az ajtónálló gyanakvó képpel bújt elő a kopogtatásukra, magasra tartva füstös gyertyacsonkját.
– Ez az alak részeg, mint a disznó! – állapította meg. – Nem jöhet be, még összehányja nekem az ágyat! Aludjon csak odakint a kutyákkal!
Keisyl mindkét keze foglalt volt, mivel Teiriolt támogatta, aki ismét összecsuklani készült.
– Megfizettük a szoba árát, úgyhogy alszunk is benne! – vágta rá türelmetlenül.
– Hohó, és mi lesz azokkal, akik utánatok jönnek? – zsörtölődött az, ajtónálló. – Azt hiszed, csak ti tartotok visszafelé a hegyekbe az ünnepek elmúltával?
Keisyl tudomást sem vett róla: futólag a falnak támasztotta Teiriolt, amíg kinyitotta aprócska szobájuk ajtaját.
– Gyere, testvér – sóhajtotta megviselten.
Teiriol engedelmesen kocogott be utána, és lerogyott a kopott szalmazsákra. Morgolódva tűrte, hogy Keisyl lerángassa a csizmáját.
Keisyl az orra alatt átkozódva hámozta ki öccsét az átázott köpenyből és ingből.
– Te kis hülye!
Teiriol megadó arcot vágott, mint aki mozdulni sem tud, és hagyta, hogy testvére áthengerítse az ágy túloldalára. Akkor mormogott csak valami köszönetfélét, amikor kapott egy takarót a hátára.
– Ezért még ellátom a bajodat, Jeirran! – sziszegte Keisyl.
Arcán még akkor is néma fenyegetés ült, amikor kilépett a kis szobából. Az ajtó mellett varrogató öregasszony rémülten temetkezett bele a rongyos kosarába.
A piactér melletti alacsony épület messziről fénylett az éjszakában: odabentről gyertyák világították meg, kívülről pedig számtalan fáklya. Az ajtó körül a csoportokba verődött férfiak, akik a tánc fáradalmait igyekeztek kipihenni, rágni való levelet osztogattak egymásnak. Valaki gesztenyét sütött egy vasserpenyőben, a parázs vöröses szeme föl-fölizzott a légáramlattól.
– Jó estét – bólintott oda valaki Keisylnek, tenyerét fújkálva a forró gesztenye nyomán.
A férfi kurta biccentéssel viszonozta a köszöntést, és szeme máris a benti tömeget kutatta, ahogy bekukucskált a tárva-nyitva álló ajtón. Jeirran és Eirys egyelőre sehol sem volt látható, noha rengeteg szőke fej hullámzott ide-oda a tömegben, és voltak ott mások is sötétebb hajjal, akik a Hegyekből származó nép alacsony, vaskos testfelépítésével büszkélkedhettek.
Eirys arca a terem közepén tűnt föl néhány lány és asszony között, akik körtánchoz készülődtek éppen. Szeme ragyogott a vidámságtól, arccsontja környékén halvány pír játszadozott. Hímzett lenruhájával ő volt az egyedüli a társaságban, aki a Hegyek Népének hagyományos öltözködését követte, ez a tény azonban szemlátomást nem zavarta. Inkább még tetszett is neki, hogy valamiképpen kitűnhet a tömegből. Bár ruhája szemérmesen magas nyakú és hosszú ujjú volt, ám a derekánál úgy szabták, hogy pontosan illeszkedjen Eirys karcsú alakjára, így meglehetősen hízelgő fényben tüntette fel termetét. Ezzel persze kiérdemelt néhány rosszalló pillantást a helybéli szépségektől, akik mélyen kivágott, ujjatlan ruháikban is kevesebb figyelmet kaptak, mint amennyit jogosnak tartottak volna.
Keisyl magában mosolyogva arra gondolt, Eirys még akkor is minden tekintetet magára vonzana a teremben, ha a többi lány meztelemre vetkőzve táncolna. Pedig még csak feltűnő ékszert sem viselt, mindössze az egymásba kapcsolódó szemekből álló vékony aranyláncát, minden ujján egy-egy vésett gyűrűt, aranyszőke haját pedig vékony hálóba fogta, amelyet a találkozási pontoknál apró kristálycseppek ékesítenek. Ez volt Jeirran eljegyzési ajándéka, és be kell ismerni, ügyesen választott a fickó. Attól a naptól fogva azonban Eirys még egy rozsdás szöget sem kapott tőle.
A táncparkett szélén a helyi matrónák szaftos pletykákat cserélgettek egy-egy pohár tea vagy erősen vizezett bor mellett. Egyikük kíváncsi tekintettel pillantott Keisyl után.
– Ki ez a fiatalember?
– Csak valami átutazó hegyvidéki lehet – kukucskált át a válla fölött egy másik, azonban, minthogy ezt a felfedezést nem találták elég érdekesnek, hamarosan visszatértek korábbi témájukhoz.
Keisyl egy ideig ácsorgott, és a négy zenészt figyelte, akik Larasion kápolnája közelében üldögéltek. Az istennő, akinek szobrát fehér és rózsaszín virágokból font láncok díszítették, kifejezéstelen márványtekintettel bámulta azt a vörös képű, vaskos kis emberkét, aki fölfújt képpel kanyarította ki a dallamot kettős nádú fuvolájából. Kísérői, akik megjelenésük alapján testvérek lehettek, lanton és cimbalmon kísérték, míg egy dob öblös hangja pufogta alá a ritmust.
– Miért nem táncolsz a feleségeddel? – ült le Keisyl mindenféle szertartásosság nélkül.
Jeirran mélyen a gondolataiba merülve, kifejezéstelen arccal meredt maga elé. A hátsó ajtó mellett ült, amelyre vastag függönyt szögeztek föl a huzat ellen.
– Tessék? – rezzent össze Jeirran.
Bármire is gondolt az imént, az mindenesetre mosolyt csalt az arcára, Kétség sem fért hozzá, a jóképű fickók közül is az élen járt a teremben és máris reménykedő pillantásokat kapott azoktól a lányoktól, akik táncpartner nélkül üldögéltek a fal mentén.
– Azt kérdeztem, miért nem táncolsz a feleségeddel! – Keisyl szavait, nem lett volna nehéz kihívásnak értelmezni.
Jeirran a tulajdonos néma elégedettségével pillantott Eirys felé.
– Minek? – kérdezte. – Éppen elég biztonságban van a táncterem közepén, és nem hiszem, hogy ezek a koszos bocskorú helybéliek elég bátorságot tudnának összegyűjteni maguknak, hogy kicsalogassák a sötétbe. Vagy látsz itt olyan vakmerő fickót, aki megkockáztatná, hogy beverjem a képét? Na jó, csak tréfáltam – tette hozzá gyorsan, látván, Keisyl könyörtelen arckifejezését. – Egyébként mit csinálsz itt? Úgy tudtam, te sem szeretsz ugrándozni, akár a kecskegidák tavasszal! – Melegen rámosolygott Eirysre, aki egy hirtelen partnerváltás következtében ott lejtett el az orra előtt. – Na látod, nem kell az asszonyokat folyton strázsálni!
– Te adtál pénzt Teiriolnak, hogy a sárga földig leigya magát? – Keisyl keményen Jeirran szeme közénézett, ám az csak vállat vont.
– Elvégre férfi – jegyezte meg kedélyesen. – Hadd tegye, ami jólesik neki.
– Még öt évig nem lesz teljes jogú férfi, és ezt te is tudod! – csattant föl Keisyl. – Térj észre: ha egyszer feleségül vetted a nővérét, onnantól kezdve te is felelősséggel tartozol érte!
Jeirran arcán csak most kezdtek feltűnni az aggodalom első jelei, amint körülpillantott a teremben.
– Mit csinált? – kérdezte gyanakodva.
Keisyl tekintete sötét volt, akár az éjféli ég.
– Például elmondott egyet s mást arról a nagyszerű üzletről, amelyet Selerimában kötöttél!
– Üzlet? Mondjuk inkább, hogy közönséges rablás! – horkant föl Jeirran. – A síklakók mind közönséges csirkefogók, tolvajok, az a bolond Teiriol meg egyenest besétált a fészkükbe! Teljesen igazad van, még nem felnőtt férfi, és nem is lesz egy ideig!
Keisyl dühösen összevonta a szemöldökét.
– Teiriol azt mondja, a te ötleted volt, hogy kezdjetek bele ebbe a homályos ügyletbe! – figyelmeztette a másik férfit.
– Ugyan már! Hiszen Teiriol akarta megnézni a kakasviadalt.
Jeirran nyugodt nemtörődömsége, pökhendi magabiztossága nem téveszthette meg Keisylt.
– Azt mondta, harmatgyenge árat kaptál azokért a prémekért – tette hozzá komoran.
Jeirran arckifejezése lassacskán harciasra változott.
– A lehető legjobb árat csikartam ki érte, amit csak kérhettem ilyen helyzetben, és aki mást mond, azt leütöm! – acsarogta, és fél kézzel végigsimított a szakállán. – Egyébként is, ami történt, megtörtént, most már nincs mit siránkozni rajta. Hiába vonyít a kutya a holdra, az attól még ugyanúgy fölkel.
– Ezeket a kandalló mellé való bölcsességeket csak tartsd meg magadnak! – vágott vissza Keisyl. – Hát ennyit érnek az ígéreteid, hogy gazdaggá teszel bennünket, hogy megcsinálod a szerencsénket? Teiriol azt mondja, alig kaptatok valamennyi pénzt azokért a gyönyörű prémekért! Ha azt akartuk volna, hogy a síklakók a bolondját járassák velünk, akár otthon is maradhattunk volna a völgyünkben, ezért ugyan nem kellett volna a fél világot beutaznunk! Te pedig még nagyobb veszteséget könyvelhetsz el, mint mi mindannyian! Hol van az a híres bevétel, amellyel ki akartad pótolni az örökségedet, ha már olyan meggondolatlanul hozzányúltál? Napforduló közeledtével ugyan mit talál majd Eirys a kandalló köve alatt? – Keisyl igyekezett, hogy ne kiabálja túl a pattogó zenét, de a szavaiból áradó visszafojtott düh így is odavonzotta a körülöttük üldögélők kíváncsi pillantását.
Jeirran elégedett mozdulattal fonta össze karját izmos mellkasán.
– Eirys többet köszönhet nekem, mint koszos síkföldi rézpénzeket, csak várd ki a végét! Hamarosan mindannyian elfelejthetjük azt a büdös Harquast meg a csatornatöltelék cimboráit! – Csosszanva húzta vissza előrenyújtott lábát, amint egy csapat táncos vált ki a tömegből, és leülni készülődött.
– Mit beszélsz itt össze-vissza? – Keisyl haragját értetlenkedés váltotta fel.
– Ugye, te sem bánnád, ha módunk lenne rá, hogy egyszer s mindenkorra leszámoljunk ezekkel a nyomorult síkföldiekkel? Hát nem az a legfőbb kívánságunk, hogy visszakapjuk, ami valaha jogos tulajdonunk volt, és megvédelmezzük, hogy soha többé senki ne vehesse el tőlünk? Jeirran széttárta a karját, és szélesen mosolygott Keisyl felé.
– Szavamra, te jobban berúgtál, mint Teiriol! – jegyezte meg csípőse a férfi.
Kivette Jeirran kezéből a zöld üvegpoharat, és gyanakodva szaglászni kezdte.
– Ugyan már, nem rúgok be egy kis mandulalikőrtől! – vicsorgott férfi.
Keisyl egyenesen a szeme közé nézett.
– Akkor gyerünk, magyarázd meg, amit mondtál!
Jeirran arcán erős vívódás tükröződött, mintha nem tudná eldönteni, megossza-e mással is féltve őrzött titkát, vagy inkább dédelgesse még egy ideig magában.
– Látod ott azokat a zenészeket? – suttogta végül. – Épp most jöttek Selerimából.
– És? – Keisyl még egy pillantásra sem méltatta a muzsikusokat, akik éppen egy újabb körtánc dallamába kezdtek.
– Van egy új daluk – súgta Jeirran. – A dobos énekelte nem is olyan régen.
– Beszélj egyenesen, vagy visszamegyek Teiriolt dajkálni – sóhajtotta Keisyl.
Jeirran magabiztossága mintha egy pillanatra megingott volna.
– Egy balladát énekeltek tormalin férfiakról, akik átkeltek az óceán ismeretlen földekre, és ott egy erős és hatalmas népet találtak – magyarázta. – A mágia tette őket ilyen hatalmassá, Keisyl, a mágia, amelyet arra használtak, hogy a tengeren keresztül megtámadják a tormalinokat a saját hazájukban!
– De hiszen a síklakók kikergették a saját varázslóikat a tengerre – vont vállat Keisyl. – Azok meg nyilván visszajöttek, hogy harcra keljenek velük.
Jeirran önelégült képet vágott.
– Ha hinni lehet az énekesnek, ezt a távoli népet elietimmeknek hívják – jelentette be fontoskodó ábrázattal.
– Ismernem kellene ezt a nevet? – vonta össze a szemöldökét Keisyl. – Őszintén szólva, mintha valóban ismerősen hangzana...
– Aliatimmek... – emlékeztette Jeirran.
Keisyl szája tátva maradt a hirtelen felismeréstől.
– De hát ez csak mese! – hápogta. – Kandalló mellé, téli estékre!
– És ha nem az? – kérdezte Jeirran. – És ha ez a nép, bárkik is legyenek, az ő vérükből származik?
Némaság ereszkedett a két férfira, miközben körülöttük egyre lüktetett a muzsika, és táncosok lejtettek el mellettük.
– Gondolod, hogy ők azok? – latolgatta Keisyl az ötletet, és hirtelen félretett minden korábbi ellenségeskedést.
– Abban a balladában szőke hajú népről van szó – bólogatott jelentőségteljesen Jeirran.
– Megszokhattad volna már, hogy ezeknek a nyavalyás síkvidékieknek minden átkozott történetében mi játsszuk a gonosztevő szerepét! – vágta rá Keisyl. – Ezen aztán semmi csodálkoznivaló nincs. Hány ballada szól arról, hogy a szegény kis síkföldi leányka őrzi a libáit a mezőn, aztán jön a gonosz, szőke tolvaj, és huss, elhajtja őket!
– Az itteni parasztok tényleg táplálnak efféle előítéleteket – helyeselt Jeirran. – Ez a ballada azonban Tormalinföldről származik, messze délkeletről! Nekik mi okuk lenne rá, hogy egyáltalán megemlítsenek bennünket? Azok a történetek, amelyeket Selerimában hallottunk, nagyrészt azzal ijesztgetnek, hogy mezítlábas barbárok özönlenek be a déli szigetvilágból, és akkor jaj mindenkinek!
– Ez tehát a válasz – tárta szét a kezét Keisyl. – Miért is ne? Nyilván szigetlakókról van szó, a déli tengerek barbárjairól.
– Akiknek mind sötét bőrük és szemük van – emlékeztette Jeirran. – Nem, ez a mese egészen biztosan nem róluk szól.
Keisyl zavartan rágcsálta az alsó ajkát.
– Komolyan gondolod, hogy tényleg aliatimmek lehetnek?
– A dal a Jég Fiait említi – felelte Jeirran. – Ez, ugyebár, nem lehet véletlen.
– Tényleg nem – sóhajtotta Keisyl. – Legalábbis nehezen tudnám elképzelni. – Méricskélő tekintettel pillantott Jeirran felé. – És mondd csak, mit jelent ez nekünk azon túl, hogy kicsit színesíti a történelmünket? Egyáltalán: biztos vagy benne, hogy meg akarjuk találni az aliatimmeket? Hiszen végeredményben azért száműzték őket annak idején, mert a vezetőjük megpróbálta egyeduralom alá hajtani a völgyeket!
– Bárkik is azok, akikről beszélünk, Keisyl, nagyon erős mágiájuk van! – suttogta Jeirran égő tekintettel. – Elég erős ahhoz, hogy átszeljék vele az óceánt, és hogy láthatatlanul utazzanak a mit sem sejtő síklakók közt. Ha hinni lehet a dalnak, a síkságiak nyakukba kapott lábbal iszkolnak előlük! Gondold csak meg, Keisyl! Ha ezek tényleg aliatimmek, akkor a valódi mágia jár a nyomukban, nem a síkföldi varázslók szemfényvesztése! Az ősi, élő hatalom, amely a hegyek gyomrában gyökeredzik, és nem kötik meg a Sheltiya sötét titkai. Ha ők valóban aliatimmek, akkor közös vér folyik az ereinkben, még ha megszámlálhatatlan emberöltő választ is el egymástól. Ha pedig a rokonaink, akkor segítségül hívhatjuk őket!
Keisyl nem felelt.
– Gondolj csak azokra a mesékre, amelyeket a kandalló mellett hallottál a legsötétebb Napfordulókon! – Jeirran szeme vészjóslóan csillogott. – Az sem lehetetlen, hogy ismét megidézhetnénk Ceider sárkánykígyóját! A síklakók hanyatt-homlok rohannának ki a bányáinkból, mintha tűz ütött volna ki odabent! Morn lidércei ismét lezúdulhatnának a völgyekre! Csak hadd kergessék szirtről szirtre azokat a hájas patkányokat! Csapdát állíthatnánk az erdeinkben, hogy csontját törjük az átkozott tolvajoknak, ahogyan Kell, a Takács tette!
– Ezek csak mesék, Jeirran! – tiltakozott Keisyl, de hangja bizonytalanul csengett.
– Biztos vagy benne? – szegezte neki a kérdést a férfi. – És az aliatimmek léte is csak mese, ugyebár, legalábbis nekünk azt mondták! De ha nem lenne némi igazság a történetben, ugyan honnan szerezhettek volna róla tudomást ezek a faragatlan síklakók?
Keisyl zavarodott képet vágott.
– Csak egy dal, Jeirran – kötötte az ebet a karóhoz. – Valami vándor igric fabrikálta, hadd mászkáljon a hideg a síkföldiek hátán! Mondd csak, mi lesz a sorsuk végül ezeknek az állítólagos elietimmeknek? – Gúnyosan hangsúlyozta a szót. – Lefogadnám az ünneplőcsizmámban, hogy a végén csúfosan pórul járnak! – Dühösen fölhorkantott, és ellenséges pillantást vetett a gondtalan táncosokra, akik bonyolult lépésekbe kezdtek szétoszolva a fal mentén.
– Nem az történt, amire számítanál – felelte elégedetten Jeirran. – Azok a tormalinok elmennek a szigetekre a dal szerint, hogy visszalopjanak valami túszt...
A másik férfi megvetően fújt egyet.
– Jól van, Keisyl, tudom, hogy ez ostobaság, de hát mit vársz a síklakóktól? – folytatta mentegetőzve Jeirran. – Szóval, odamentek, hogy elhozzák azt a túszt, akit addigra természetesen már kivégeztek. A többieket keresztül-kasul kergették a szigeten, míg végül elloptak egy csónakot, és valamiképpen sikerült elkerülniük, hogy megfulladjanak. Végezetül épségben hazaértek, de ennél több dicsőséget nem mondhattak magukénak, és szerintem ez igazán jellemző is a síkságlakókra!
– Csak egy dal, Jeirran – csóválta meg a fejét Keisyl. – Afféle kalandos mese, amilyeneket félig elfelejtett balladatöredékekből szoktak összeilleszteni. Talán egy keletvidéki, aki a síkságra nősült, továbbadta a legendát a síkföldi feleségének meg a félvér gyerekeiknek. Nyilván ez a gyökere ennek az egésznek.
– Miféle legendát? – kapta föl a fejét Jeirran. – Tessék, mondd csak meg, mely legendákból van ez szerinted összefércelve! Honnan lenne a keletvidékieknek ehhez hasonló meséjük, amikor olyan régen elszakadtak már a régi hagyományoktól? Hiszen már akkor is dadognak, ha csak három emberöltőnyire vissza kell vezetniük a családfájukat!
– Jó, tényleg nem tudom – ismerte el Keisyl. – Rendben van, tegyük fel, hogy igazad van. Akkor is: mi hasznunk lehetne nekünk belőle, még ha van is némi igazság abban a balladában? Annak az ismeretlen népnek lehet akár annyi varázsereje is, hogy életre keltse Varangelt meg az ő jégdémonjait, de akkor is fél évnyi utazásra esik tőlünk az óceán, te meg azt mondod, hogy ők még annak is a túloldalán laknak!
Jeirran előredőlt ültében, hogy ne kelljen túlságosan hangosan beszélnie.
– Ha tényleg birtokolják a valódi mágiát, akkor a Sheltiya kapcsolatba tud lépni velük!
Keisyl úgy bámult rá, mintha kígyóra lépett volna.
– Ezt nem mondhatod komolyan!
– Miért is ne? – kérdezte vakmerő arccal Jeirran. – Nem gondolod, hogy a Sheltiyának mindenképpen tudomást kellene szereznie a dologról?
– Ugyan, hallanak azok róla maguktól is, ha ez a ballada elég széles körben elterjed – vont vállat kelletlenül Keisyl. – Miért éppen én legyek az, aki megviszi nekik a hírt? Inkább nem keresem a bajt.
– Én viszont keresem, ha erő jár vele és hatalom – vágta rá komoran Jeirran. – Ha ezeknek az aliatimmeknek tényleg a birtokában van a valódi mágia, és esetleg hajlandóak is megosztani velünk... A Sheltiya féltékenyen őrzi a hatalmát, és évről évre mind jobban visszaszorul. Értsd meg, nem akarok rosszat, csak anélkül szeretnék járni-kelni Eirys földjein, hogy belelépnék valami nyomorult síkvidéki tolvaj veremcsapdájába! Magam akarom eladni a fémet, melyet az arcom verejtékével csákányoztam ki a föld mélyéből, és tisztességes árat akarok kapni érte, amelyet nem törhet le holmi jöttment síkföldi, aki rabszolgák vérével műveli a bányáját, és a nyomorúságukat szántja bele a sanyarú földbe! Biztonságban akarok járni völgyről völgyre, ha kell, menedéket kérni éjszakára, és nem minduntalan abba ütközni, hogy az ajtókat bereteszelték és az ablaktáblákat beszögelték a síklakók rablótámadásaitól tartva, akik semmibe veszik és megszentségtelenítik a vendégjogot!
– Nincs rá mód, hogy megtudd, tényleg valódi mágiájuk van-e ezeknek a különös elietimmeknek, még ha fel is tesszük, hogy léteznek – ellenkezett Keisyl, de szavaiból hiányzott a kezdeti meggyőződés.
– Nem akarsz utánajárni? – Jeirran kihívóan meredt rá.
– Hát, nem is tudom, most, hogy már bogarat ültettél a fülembe a hadoválásoddal... – Keisyl mélyet sóhajtott. – De nem azon az áron, hogy kiközösíttessem magamat a Sheltiyával!
– Azt hiszem, ismerek valakit közülük, akiben megbízhatunk. – Jeirran lassan félrehajtotta a fejét. – A nővérem.
– Neked nincs nővéred! – csattant fel Keisyl. – Ő most már a Sheltiyáé! A vére az övék, te pedig semmiféle rokoni kapocsra nem hivatkozhatsz vele szemben!
Jeirran töprengve futtatta végig ujjait a szakállán.
– Aritane okos lány – jelentette ki. – Meg tudnám győzni, hogy tartsa magában a dolgot.
– Jobban is teszi, máskülönben nyakig ülsz a bajban – vágta rá kétkedő arccal Keisyl. – Mit gondolsz, mit fog mondani?
– Fogalmam sincs – ismerte be Jeirran. – Megpróbálom szólítani őt, és majd meglátom, meghallgat-e egyáltalán.
– Bennünket hagyj ki a dologból – kötötte a lelkére Keisyl. – Ha a Sheltiya kiközösít téged, valakinek vigyáznia kell Eirysre.
– De hiszen főként Eirys miatt csinálom az egészet! – Jeirran tekintete szinte lángolt. – Mindent meg akarok adni neki, ami csak megfordulhat abban a csinos kis fejében, meg akarom erősíteni a helyzetünket, hogy Eirys leányai visszakövetelhessenek minden jogot a föld alatt és a föld fölött, amely valaha a nemzetségüket illette. Azt akarom, hogy a fiaimnak olyan szép hozományt adhassak, amelyen minden lányos anya szeme megakad, és hogy a vérünk, az enyém meg a tiéd, eljusson minden völgybe a Hasadéktól nyugatra! Akkor majd szóba sem kell többé állnunk ezekkel a tetves síkföldiekkel, hacsak a kedvünk úgy nem hozza!
Állát a tenyerébe támasztotta, hangja nyugodtabb, méricskélőbb lett.
– Természetesen te meg Teiriol jártok a lehető legjobban a dologgal – folytatta. – Hiszen apátok meghalt, mielőtt tisztességes kincsesládát hagyhatott volna rátok! Ha Eirys egyszer úgy dönt, hogy kiházasít benneteket, senki sem fog kapkodni utánatok. Emlékezz csak rá, milyen szégyenletesen jártál a legutóbbi Napfordulókor is! Hallom, mostanában lépten-nyomon hangoztatod, hogy egyelőre nem keresel menyasszonyt magadnak. No persze, magadban reménykedsz, hogy valamelyik tehetős leányzó nem tud majd ellenállni a vonzerődnek, és ragaszkodik hozzá, hogy éppen a te feleséged legyen!
– Elvégre neked is sikerült – jegyezte meg némi gúnnyal a hangjában Keisyl.
A zenekar diadalmas tust húzott.
– Hát nem érdemelné meg szegény Teiriol is, hogy tisztességes házasságot kössön? – Jeirran föl sem vette a gúnyolódást. Egyre Eiryst figyelte, aki kipirult arccal fogadta táncpartnere bókjait.
– Ha tényleg bele akarsz vágni a dologba, én ugyan nem tartalak vissza – jelentette ki megfontoltan Keisyl. – Nem szólok róla egy árva szót sem senkinek, és te sem szólhatsz, különösen nem Eirysnek. Lesz elég időd magyarázkodni akkor, ha valami már kisült belőle, legyen az jó vagy rossz.
– Rendben van. – Jeirran kezet nyújtott, Keisyl pedig kurta mozdulattal a tenyerébe csapott. – Amint hazaérünk, megpróbálok szót érteni a nővéremmel – tette hozzá.
– Úgysem jön el hozzád – jósolta Keisyl.
– Majd meglátjuk – biccentett Jeirran.
A tánc véget ért, és Eirys kényeskedő léptekkel vonult feléjük.
– Édesem, valóságos hattyú vagy ezek között a kotlóstyúkok között – pattant föl Jeirran, és évődve csókolta arcon a feleségét.
Eirys nevetgélve simult a karjába.
– Ugye, most már táncolsz velem? – kérdezte összecsücsörített ajakkal.
– Hát persze, gyönyörűségem. – Jeirran a karját nyújtotta neki. – Hadd lássák ezek a faragatlan síkvidékiek, hogy a feleségem vagy, mielőtt még mindegyikük fülig beléd szeretne!
Keisyl furcsa kis mosollyal figyelte, amint azok ketten csatlakoznak a körtánchoz. Arca egy pillanatra elkomorodott, de aztán újult elhatározással dörzsölte össze a tenyerét. Fölállt, átvágott a termen, odalépett az egyik kihívó öltözette leányzóhoz, és mélyen meghajolt előtte. Tekintetében őszinte csodálat és pökhendi szemtelenség keveredett egymással, amint tetőtől talpig végigmérte a magából meglehetősen sokat megmutató lányt.
– Vajon lehet-e akkora szerencsém, hogy ez a földre szállt szépség rám áldoz egy táncot? – kérdezte kihívóan.
A lányt kezdetben kissé zavarba ejtette ez a furcsa bók, de aztán kötélnek állt látván az irigységet szerényebben és tisztelettudóbban öltözött barátnői arcán.
– Kész örömmel, uram – felelte bátran.
A muzsikusok élénk ritmusú táncdalba kezdtek. Keisyl széles tenyerével határozottan megmarkolta a lány vékony derekát, és magával húzta a táncolók közé.

 

 

Erdig hídjánál a Nagy Nyugati Országúton

Tavaszutó 13. napján

– Segítségre van szükségetek? – lépett elő a dobótőrrel felfegyverkezett férfi.
Hajának rézvöröses csillogása középbarnába hajlott, bőrét nap cserzette. Ránézésre nagyjából Ryshad korabelinek véltem, azaz néhány évvel idősebbnek magamnál.
Frue folyékonyan, pergő nyelvvel beszélni kezdett hozzájuk. A többi utazó nyilván egy hangot sem értett az egészből, és szinte látni véltem, hogyan lúdbőrözik a hátuk. Arcukon reménykedés és aggodalom keveredett.
A tőrös férfi gyors szózatot intézett a kísérőihez. Kettő közülük egy szempillantás alatt eltűnt az erdőben, a másik kettő meg a folyóparthoz ment, mintha a víz sodrását méregetnék.
– No, mi a helyzet, Frue? – Udvariasan mosolyogtam, főképpen a tőrös férfi felé, aki bátorítóan visszamosolygott.
– Segítenek átkelni a folyón. – Frue egy sárfoltot vakargatott a nadrágja térdén.
– És mi lesz Zenelával? – kérdeztem. – Hová vigyük: a Pastamar-kastélyba vagy vissza Avarpaládra?
Frue az erdő széle felé intett, ahol egy nő közeledett az egyik íjász kíséretében.
A nőn messziről látszott, hogy az Erdő gyermekei közül való. Egyébiránt nagyjából egyidős lehetett velem, és a vállán jókora szarvasbőr zsákot hozott. Egy szót sem szólt, csak letérdelt a törött lábú férfi mellé, és vigyázva fölfedte a sérüléseit. Szempillája sem rebbent, amint meglátta a csúnya, nyílt törést meg az összeroncsolódott húst. Méhviasszal gondosan lepecsételt apró cserépedényt húzott elő a zsákjából, és hüvelykujja körmével feltörte a pecsétet. Elővett egy tiszta kendőt, és szétoszlatta rajta az edényke tartalmát. A sebesült férfi beszélni próbált hozzá, ő azonban csak bólogatott.
– És most hogyan tovább? – Sorgrad felszította a tüzünket, és vizet forralt, Gren pedig a magukra hagyott csomagjaink között kotorászott, és ki tudja, honnan, egy vászondarabba csavart sonkát varázsolt elő.
Lenyiszált nekem egy szeletet belőle, én pedig éhesen rágcsáltam, noha még ezen is a folyó iszapszagát éreztem. Sorgrad előkerítette a zsákja mélyéről saját, féltve őrzött teafüves szelencéjét, és megkönnyebbülten sóhajtott, látván, hogy az értékes edénykét sikerült víz- és légmentesen elzárnia.
– Nem kellene felajánlani nekik, hogy segítünk? – tűnődtem. – Szeretném látni, mi folyik odalenn a parton.
– Várjuk ki, melyik felükre pottyannak a rúnák – dörmögte Sorgrad.
Így hát messziről figyeltem a parton támadt sürgölődést. Néhány kereskedő megátalkodottan goromba pillantásokkal illette a jövevényeket, a szekeresgazdák és családjaik azonban meglehetősen szívesen fogadták őket. Egy testes matróna, aki már eddig is kitűnt parancsolgató modorával és derekánál is vastagabb hangjával a tábortűz körül, most befogott néhány erdei fickót fagyűjtésre. A gyógyfüves lány mély beszélgetésbe merült vele, azután az asszony elszalajtott egy menyecskét, hogy tegyen dunsztkötést a törött lábú férfi sebeire. A többi utazó lassacskán köréjük gyülekezett, szemlátomást megkönnyebbülten, hogy valaki végre megmondja nekik, mit csináljanak.
Mire a vizünk elég meleg lett hozzá, hogy teát főzzünk, már annyian, nyüzsögtek körülöttünk az Erdő Népéből, hogy komolyan el kellett gondolkodnom rajta, vajon milyen távolságban lehettek tőlünk eddig. Azt, hogy mindannyian az Erdő gyermekei, csak találgatni tudtam; voltaképpen nem láttam rajtuk közös ismertetőjegyet, és nem is hasonlítottak annyira egymáshoz, mint Sorgrad és Sorgren. Fiatal férfiak és nők voltak mindannyian, nem láttam közöttük gyermekeket vagy időseket, és olyan könnyedséggel dolgoztak együtt, amely hosszas gyakorlatról árulkodott. Hamarosan egy fiatal nőre lettem figyelmes, aki annyi ékszert, gyűrűt, fülbevalót, ezüst- meg aranyláncot viselt magán, hogy az egy ékszerboltnak is sok lett volna. A nő éppen egy vékony kötelet tekert le a derekáról.
– Az meg ugyan mire való? – vonta össze a szemöldökét Gren. – Nem olyan erős, hogy bármit is megtartson – tette hozzá kételkedve, értő szemmel méricskélvén a kötelet.
– Nézz csak oda! – biccentett Sorgrad, aki forró vízzel öntötte le éppen a vászondarabba kötött gyógyfüveket.
Másik három jövevényt is láttunk, akik szintén kötelet tekertek le magukról, és ügyes ujjakkal sodorták össze őket egyetlen vastagabb fonattá. Amint végeztek a művelettel, szorosan hozzákötötték részüket az újabb három férfi sodrotta köteléhez, és megvárták a következő hármat, hogy azután kilencen együtt még erősebb kötelet sodorhassanak.
Hátam mögül füttyszót hallottam, ami ahhoz túlságosan éles volt, hogy madártól származhasson. Észrevettem, hogy egy magas tölgyfáról hangzik a túlsó parton, amelyen mintha több vörös fejet is láttam volna megvillanni. Valaki átintegetett, majd az egyik íjász, egy magas fickó, előlépett, és egy nyílvesszőt röppentett a túlsó part felé. Valami megvillant a levegőben: a nyílvessző vékony szálat húzott maga után. Kis híján eltalálta a túloldalon várakozó férfi lábfejét.
– Ezeknek aztán jó idegeik vannak – hümmögte elismerően Gren. Megszaglászott egy átázott kenyérvéget, majd elhúzta az orrát, és a kenyérmaradványt messzire hajította a bozótban.
– Annak, aki lőtt, vagy annak, aki elkapta? – motyogtam vissza, miközben éppen egy beakadt mócsingot próbáltam kipiszkálni a fogam közül.
A vékony szálhoz vastagabb madzagot kötöttek, a madzaghoz meg egy kisebb kötelet, és ide-oda húzgálták őket a két part között. Mire a nyüzsgés lecsillapodott egy kissé, a vastag, több szálból font kötél ott feszült a víz fölött. A folyó sárosan örvénylett alatta.
– Úgy látom, tudják, mit csinálnak – állapította meg Sorgrad.
Két újabb kötelet húztak át a víz fölött, és a part menti fákhoz kötötték őket. Egyikük nagyjából mellmagasságban feszült, a másik meg még feljebb, hogy csak kinyújtott karral lehetett elérni. Az Erdők Népe úgy kezdett járni-kelni rajtuk, mintha csak egy széles kőhídon sétálgatnának.
– El nem tudom képzelni, hogy a dalnok barátnéját rávegyük az átkelésre – vonta föl a szemöldökét Gren.
Frue felé pillantottam, aki aggodalmas arccal beszélgetett a szarvasbőr zsákos lánnyal. A lány ezüstgyűrűktől csillogó kezét Zenela összehorzsolt homlokán nyugtatta.
– Szerintem Frue is örülne egy csésze teának – jegyeztem meg. – Legalább felébredne tőle egy kicsit.
Sorgrad megerőltette magát, és felajánlott egy csésze forró italt, amelyen kevéssé étvágygerjesztő, zöldes hab úszkált.
– Jó lenne egy kis bort is tenni bele, ha tudnátok keríteni nekem, meg némi mézet is – tettem hozzá reménykedve.
– Édes lányom, hogy te milyen irgalmatlanul ódivatú vagy – rázta meg a fejét rémüldözést tettetve Sorgrad. – Manapság nem szokás túlízesíteni a teát. – Ennek ellenére kotorászni kezdett egy palackokkal teli ládában, amely szemlátomást az egyik kereskedő tulajdonát képezte.
Átvágtam a nyüzsgő táborhelyen, vigyázva, nehogy elcsússzak a sárban. Az áradat által szétterített iszap legfelső rétege kezdett már megszáradni, de alatta csapda gyanánt lágy, szortyogó sár lappangott. Kis híján elvesztettem lábam alól a talajt, amikor dühödt vita tört ki mögöttem. Azok a fickók veszekedtek, akiket útonállóknak néztünk. Kettő közülük mérgesen taszigált egy harmadikat, fenyegető szavaikat félreérthetetlen mozdulatokkal toldották meg.
– Hát ezeknek meg mi bajuk van? – kérdeztem az egyik kereskedőtől.
– Éppen most találták meg a cimborájukat holtan – felelte komoran a kereskedő. – De a szerencsétlen flótás nem megfulladt, hanem elvágták a torkát.
Megcsóváltam a fejemet, és mentem tovább a dolgomra. No igen, aki kést ránt Grenre, annak általában az az utolsó baklövése életében. Körülnéztem szemügyre véve a megmaradt utazókat. A kereskedők, szekeresgazdák buzgón szorgoskodtak: előkészítették a szekereket és az igavonó állatokat, a legtöbben azonban a kötélhíd körül gyülekeztek, és hitetlenkedve bámulták azokat, akik megkockáztatták az átkelést. Mozdulataikon látszott, szükségünk van még egy kis időre, amíg az árhullám okozta megrázkódtatást kiheverik.
Frue egy fiatalemberrel tárgyalt a jövevények közül, olyan sebességgel, hogy szegényes nyelvtudásom képtelen volt követni. A fiatalember zöld szeme többször is rám villant, tekintetéből csodálatot véltem kiolvasni. Jobban megnézve egészen jóképű fickó volt. Abban az életkorban járt, amikor a testmagasság megelőzi az izomerőt, széles válla azonban ígéretesen festett. Arca szeplős volt, akár a pulykatojás, haja pedig olvadt rézszínben csillant, ahol a fák koronái között áttűző nap rávetette sugarát. Nyakában rövid lánc villant meg fehér- és vörösaranyból.
Észrevettem, hogy a szarvasbőr zsákos lány nevetve nézeget felém, de nem igazán értettem vidámságának okát. Magasságra, testfelépítésre igen hasonlított rám, bár egy kissé úgy tűnt, mintha elférne még némi hús a csontjain. Haja jellegtelen középbarna volt, ám sűrű szemöldöke alól kutató pillantású, élénk szempár tekintett rám.
A fiatalember néhány kérdést tett fel neki, én pedig örömmel vettem észre, hogy értem a lány válaszait. Lassabban beszélt, mint a fiú, és mintha egy árnyalatnyival más nyelvjárást is használt volna.
– Ha nem akarjátok, hogy elvigye a tüdejébe került víz, sok pihenésre és gondos ápolásra van szüksége – szólt a lány. – Minél többet mozgatjátok, és minél többet nyugtalankodik, annál gyengébb lesz a szervezete.
Az erősödő reggeli fény egészségtelen árnyalatúnak mutatta Zenela arcát, és mintha szünet nélkül gyenge köhögés fojtogatta volna. Vörössel erezett szeme fehérjét kimeresztette, amint rémülten pislogott hol Frue, hol meg a nő felé. Nyilvánvalóan egy szót sem értett a társalgásukból, noha sejtette, hogy róla beszélnek.
– Hol a legközelebbi hely, ahol találunk valakit, aki megfelelően ápolni tudja? – kérdeztem, és magamban azon tűnődtem, vajon el kell-e búcsúznunk a dalnoktól.
– Orial majd a gondját viseli – vágta rá Frue meglepett hangon, amely majdhogynem szidásnak is beillett. – Hiszen én magam az Erdő Népéből származom, tehát a vendégszeretetük mindenkire kiterjed, aki velem tart.
– Megyek, összekészítem a holmit. – A nő fölkelt a földről, és leporolta bőrnadrágját. – Te meg addig forralj vizet, és szórd bele ezeket. Zenela igya meg, és lélegezze be a gőzét. – Azzal kibontott egy olajos bőrbe csavart, apró csomagot, és egy maréknyi szárított virágot nyomott Frue kezébe.
Bárhogy figyeltem, semmi talányosat sem láttam a csomagban: a virágokat túlságosan is jól ismertem, még keserű ízüket is fel tudtam idézni a gyermekkori meghűlések idejéből. Akkoriban még csak a betegek ittak gyógyteát, nem pedig az előkelő vendégek a délutáni csevegés mellé.
Frue kezébe nyomtam a langyos teát, amelyet neki készítettem.
– Veletek maradhatnánk még úgy nagyjából egy napig? – kérdeztem. – Jó lenne pihenni egyet, mielőtt továbbindulnánk.
– Téged egészen biztosan szívesen fogadnak, hiszen a vérükből való vagy – pillantott rám Frue. – Csak arra kérlek, egyelőre tedd félre a kérdéseidet holmi régi dalokról. Minél előbb útjukra tudjuk bocsátani ezeket a kereskedőket, annál hamarabb lesz lehetőségünk rá, hogy Zenelát nyugalomba helyezzük.
– Hát persze. – Bátorító mosolyt küldtem Zenela felé, és elindultam szétnézni, merre lehet Usara.
– És mi lesz az áruval meg az igavonó állatokkal? – Egy kopaszodó szekeresgazda kétkedő pillantást vetett a jövevények felé, akik vékonyabb kötéllel hurkolták körül éppen a folyó fölött feszülő vastagabbakat, azt az érzetet keltvén, mintha a hídnak oldala is lenne. – Ezen ugyan át nem vihetjük őket!
– Meg kellene próbálnunk a gázlót – felelte ártatlanul Usara. – A hídláb csonkjai remélhetőleg megvédték valamennyire a folyómedret az áradat pusztításától.
– Majd vágok magamnak valami botfélét – mormogta a szekeresgazda miközben tétován odébbsétált. Egyáltalán nem tűnt úgy, mintha sikerült volna meggyőzni.
Szúrós pillantást vetettem Usara csöpögő ruhaujja felé, amelyet nem régen vizezhetett össze.
– Szóval, mi újság a gázlónál? – kérdeztem.
– A szekerek, úgy tűnik, átjuthatnak, ha még két lovat eléjük fognak, és lassan mennek – sóhajtott a varázsló. – Annyi eredményt sikerült elérnem, hogy az a tegnapi furcsaság eltűnt a vízből, most már legalább nem áll ellen nekem.
– Ne fáraszd ki magad túlságosan – figyelmeztettem.
Usara halványan elmosolyodott.
– Ha bárki más meg tudja tenni helyettem, hogy átformálja a folyó medrét, hát rendben van: hajlandó vagyok leheveredni a parton, és nézni.
Tekintete egy pontra szegeződött mögöttem; megfordulván láttam, hogy Sorgrad közeledik.
– Ravin azt mondja, indulni kellene – jelentette be. – Az Erdők Népe hajlandónak mutatkozik segíteni azokon az utazókon, akik bajba jutottak az áradás miatt, de nem akarják egész nyárra itt tartani ezt a rögtönzött hidat.
– Ki az a Ravin? – kérdeztem csodálkozva.
– Az a tőrös fickó – magyarázta Sorgrad.
Fölmásztam a fára, hogy magam tegyem próbára a hidat. Óvatosan próbálgattam, mennyit bír el, és mennyire himbálózik, közben a partot elhagyva kisétáltam a folyó fölé a köteleken. Lepillantva láttam, hogy csodálkozó, kíváncsi arcok fordulnak felém.
– Ő aztán könnyen ugrál! Hiszen közülük való, úgy fut föl a fára, mint a mókus! – vélekedett egy solurai asszonyság.
Bár tormalin nyelven beszélt, hangjában éreztem azt az eltéveszthetetlen lejtést, amely közös a határ mindkét oldalán. Noha az iszap tönkretette a ruháját, valahogyan sikerült megmentenie egy csipkés kalapot, és arra is jutott ideje, hogy megfésülje és feltűzze a haját. Megismertem: ő volt az a hölgy, aki utasításokat osztogatott a tábortűz mellett.
– Ugyanez nem mondható el rólam – szólalt meg mellette békítőleg Sorgrad, hangjába Col környékének nyelvjárását keverte. – Ha én rászánom magamat, te is nyugodtan megpróbálhatod.
Sorgrad aki tehát fölmászott mellém meggyőzően tettetve a bizonytalanságot. A kezemet nyújtottam neki, ő pedig kellőképpen ideges mosollyal egyenesedett föl.
– Csak gyere utánam, és ne nézz le – tanácsoltam biztatóan.
Lassú léptekkel indultam meg előtte, éreztem súlyos lépteit mögöttem a kötélen.
– Nem szedjük rá őket, ha meglátják, hogy Gren úgy fut át, mint a megriasztott vadászgörény – mormogta az orra alatt.
– Igaz is, hová tűnt már megint Gren? – érdeklődtem.
– Elment azért a holmiért, amit elrejtett múlt éjszaka, bármi legyen is az – vágta rá könnyedén Sorgrad. – No, mit gondolsz, ennyi ügyetlenkedéssel kellőképpen meggyőztem a jóasszonyt odalent?
– Talán kolompot kellene kötnünk a nyakába, hogy a többiek gondolkodás nélkül kövessék – javasoltam, miközben lepillantottam a tátott szájjal bámuló tömegre.
Sorgrad nagy figyelemmel megfordult.
– Nem is volt olyan nehéz, mint amilyennek látszott – mondta jó hangosan. – Másrészt meg inkább járkálok száraz kötélen, mint hogy még egyszer beletegyem a lábamat abba a nyavalyás folyóba!
– Ugyan már, anya! – noszogatta az asszonyságot egy süvölvény fiúcska is. Alig nőtt ki a földből, de az arcát rózsaszínre sikálta a gondos anyai kéz; akárcsak bármely más közönséges reggelen. Nővérei egy üres hordót gurigattak, amelynek dongája megrepedhetett az áradásnál, és valamiképpen elfolyt belőle a bor. Már láttam is, mire akarják felhasználni.
Az asszonyság komor, elszánt arccal pillantott föl. Szoknyája szegélyét fölemelte, és belegyűrte a derekára kötött kendőbe, majd felkapaszkodott a hordóra, és esetlenül a hídra lépett. A hirtelen támadt csöndben jól hallatszott az egyik szekeresgazda megjegyzése a hölgy farát illetőleg, mire a lányai halkan vihogtak.
– Keresd meg az egyensúlyodat! – mosolyogtam feléje biztatóan. – Nagyon lassan mozogj, egyszerre csak egyet lépj, és ne nézz le! Úgy van, nézz csak rám, és egyszerre csak az egyik lábadat vagy kezedet mozdítsd!
Tovább is folytattam ezt a nyugtatgató litániát, miközben az asszonyság egyik tömzsi végtagját a másik elé helyezve közeledett. Sáros harisnyába bújtatott vaskos lába szára meg-megremegett, ujjpercei egészen kifehéredtek, annyira markolta a kötelet. Szakadatlan fohászt mormolt Drianonhoz, én pedig hozzátetten saját gyors kéréseimet. Tudtam, hogy ha megcsúszik, semmi sem állíthatja meg.
– Úgy van, nagyszerű, csak gyere tovább szépen, mindjárt túljutunk a folyón!
Láttam, ahogy egy pillanatra lesandít a zavaros, okkersárga habokba.
– Ne nézz le! – kiáltottam rá.
Méltatlankodó arccal emelte rám a tekintetét.
– Ha te nem csinálod meg, a többiek sem fogják – magyaráztam. – És ha nem jöttök át a hídon, Trimon a megmondhatója, meddig kell itt várakoznotok. Napokba telik, amíg a víz leapad annyira, hogy a gázlónál áthozhasd a gyerekeidet.
Az asszony mély lélegzetet vett, és lassan, de biztosan tovább lépdelt, amíg el nem érte a túlsó partot. Kezek nyúltak feléje, és lesegítették a biztonságot jelentő fűbe.
– Inkább szülnék még öt gyereket, mint hogy ezt még egyszer kipróbáljam – jelentette ki mély átéléssel, és a köpenye szegélyével legyezgette magát. Hangja mégis magabiztosan csengett, amint visszakiabált a gyerekeinek: – Mirou, Sarel, tűrjétek fel jól a szoknyátokat, nehogy útban legyen! Gyerünk, gyerünk, ne totojázzatok már! Senki sem nézi a lábatokat, nekem elhihetitek, ostoba libák! Esca, te a nővéreid után gyere! Nem, nem, egyszerre csak egy jöjjön át, más se kell, mint hogy az összes gyerekem a víz fölött lógjon! Két kézzel kapaszkodj, Mirou, ne kelljen már mindent a szádba rágni!
Addig folytatta ezt a gyengéd dorgálást, amíg mindhárom gyermeke biztonságban földet nem ért, azután úgy szorította őket magához, mintha soha többé nem akarná elengedni egyiket sem.
– Hé, ti meg mire vártok, talán tapsra? – kiáltott át korholóan a többi utazónak, akik fejüket forgatták a túlsó parton.
No igen, Drianon gondoskodott róla, hogy a családanyák a legharcedzettebb zsoldosoknál is jobb parancsnokok legyenek.
Mire a nap teljes fényében ragyogva a fák koronája fölé emelkedett, mindenki biztonságban átkelt a folyón, csak a szekeresgazdák maradtak a járműveik mellett. Lélegzetünket is visszafojtva figyeltük, amint az első szekér nehéz kereke belegördül a vízbe. A férfiak hangosan átkozódtak, amint a hullámok feltornyosultak körülöttük, és átcsaptak rajtuk. A folyó sodrása még mindig elég erős volt ahhoz, hogy nekifeszüljön a kerekeknek, és figyelmeztetően megrecsegtesse a kocsik oldalát.
– Gyerünk, gyerünk! – csapott ostorával a kocsihajtó a legelöl haladó lovak közé, könyörtelenül megcifrázva a fülük táját, amint a rémült állatok visszarettentek a jeges víz érintésétől. Az innenső parton férfiak görnyedtek a kötelek fölé, amelyek túlsó végét a lószerszámhoz kötötték, hogy segítsenek átvontatni a tiltakozó állatokat. A lovak végre nekifeszültek a szíjaknak, és megindultak előre a zavaros vízben. Rengeteg erőfeszítésükbe tellett, mire szárazra tudták vontatni a nehéz társzekeret, és reszketve, verejtékezve léptek partra ideát. Kedves szavakkal, barátságos paskolgatással meg rengeteg maréknyi friss fűvel jutalmazták a fáradozásukat. A szekérhajtó csuromvizes volt, de arcán megkönnyebbülés tükröződött. Megélhetését immár nem fenyegette a folyó mohó marka.
Miközben a többi szekér is sorban nekivágott az útnak, észrevettem, hogy Usara a legutolsó kereskedővel vitázik, aki még az átkelésre vár. Gyorsan visszaszaladtam a hídon.
– Mi a baj? – kérdeztem aggódva.
– Ezt a szerencsétlenül járt embert nem lenne okos dolog a szekérre ültetni. – Usara udvarias szavai mögött világosan éreztem méltatlankodását.
– De hiszen Hory nem tud átmenni a hídon! – érvelt a kereskedő.
A megnevezett néhány átnedvesedett takaró között feküdt a szekéren. Mindkét lábát sínbe tették és vastagon bekötözték, a kötésen gyógyfüvekből készült főzet zöldes foltjai ütöttek át.
– Nem tudnád valamilyen varázslattal átsegíteni őt a folyón? – kérdeztem halkan.
– Hát persze. – Usara kimerülten bólintott. – Miért is ne?
Láttam, hogy rémület sötétíti el Hory pillantását.
– Megbízhatsz benne – próbáltam megnyugtatni.
Hory szája dacos vonallá keskenyedett.
– A gázló jó lesz nekem – felelte. – Abban jobban bízom.
– Rendben van, ahogy akarod. – Karon fogtam a mágust, hogy félrehúzzam az útból. – Hagyjuk, hadd essenek a rúnák választásuk szerint.
Usara méltatlankodó válasza beleveszett a zajba, amint a kereskedő megindította a lovakat, és belehajtotta őket az örvénylő folyóba. A szekér hirtelen félrecsúszott, mivel nem volt benne rakomány, amelynek súlya egyenesben tarthatta volna. Hory görcsösen kapaszkodott a szekér oldalába, arcából minden vér kiszaladt a rémülettől, és úgy átkozódott, hogy még egy zsoldost is megszégyenített volna. A kereskedő tovább ostorozta a lovakat, de a szekér mind jobban oldalra dőlt. Ha Hory a vízbe esik, soha többé nem bukkan föl élve.
– Jaj, Usara, csinálj valamit – suttogtam ijedten.
– Nem az én dolgom – vágta rá dühösen a mágus.
– Az már igaz – fontam össze a karomat. – Nem ez lesz az első, de nem is az utolsó eset, amikor a butaság okozza a vesztét valakinek.
Usara méltatlankodó pillantást vetett felém, de azért csak megrázogatta ronggyá ázott inge ujját. Olyan erős aranyszínű fény villant föl, hogy még a nap is elsápadt mellette, és lángoló csóva vágódott a folyóba. A víz zubogni kezdett a félrefordult szekér körül, azúrkék, zafír és arany fényben tündökölt, a kocsihajtó pedig rémülten ösztökélte gyorsabb haladásra a lovakat.
– Hajtsd őket, hajtsd, te nyomorult lókötő, hogy a pestis rothasztaná szét a beledet! – süvöltötte Usara.
Az, hogy ilyen eszeveszetten hallottam őt káromkodni, jobban megijesztett, mint a mágusfény vakító lángja. A szekérhajtó vadul ostorozta a lovakat, mígnem a folyó sáros habja összekeveredett a szerencsétlen állatok szájából röpködő tajtékkal. A túlsó part felé pillantva láttam, hogy az ottaniak tátott szájjal, tágra nyílt szemmel figyelik, amint a szekér lassan előbukkan a vízből, és a mágusfény lassan elhalványul kerekei körül. Sáros víz csorgott a fűre.
– Ha rajtam múlik, én ugyan hagytam volna őket megfulladni – jegyezte meg Gren. Sorgrad néhány lépéssel mögötte nézelődött.
– De te nem is vagy Hadrumal mágusa, akit arra képeztek ki, hogy a közjó érdekében használja a tudományát!
Hogy szavaimnak nagyobb nyomatékot adjak, barátságosan rámosolyogtam Usarára.
A varázsló motyogott valamit az orra alatt, méltatlankodó pillantást vetett Sorgrad felé, majd ellépdelt. Észrevettem, milyen nehezen lélegzik, hogy arca egészen beesett amúgy is kiálló arccsontja alatt, és keskeny válla úgy lóg, mintha mázsás súly nehezedne rá.
– Úgy nézem, a varázslónk tényleg belead apait-anyait – jegyezte meg elgondolkodva Sorgrad.
– Jól látod – bólintottam. – Képzeld el, mi mindent tud csinálni, ha még ki is piheni magát!
Gren egyik vállán ismeretlen nyeregtáskát láttam himbálózni, és hirtelen azt is észrevettem, hogy útonállóink eltűntek.
– Hát a barátaink? – vigyorogtam rá ártatlanul.
– Megnézik, mi újság Avarpalád felé – felelte rezzenetlen arccal Sorgrad.
A többi utazó eközben zajosan útnak indult. Igencsak kapkodták magukat: egyesek azért, hogy az elvesztegetett időt behozzák, mások meg, lefogadom, azért, hogy minél messzebb legyenek Usara gyanús trükkjeitől. Az Erdők Népe máris kezdte lefejteni a vízen átívelő köteleket a fák törzséről, Orial pedig furcsa alkotmányt cipelve közeledett. Hordágyféle volt, amelyet sebtében vágott husángokból és tarka rongyokból eszkábáltak. Nyilván Zenela számára készítették.
– Az a fickó veletek ezek szerint mágus? – kérdezte a fiatalember kíváncsiságtól csillogó szemmel, amely még figyelemre méltóbbá tette amúgy is csinos arcát.
– Igen, egyébként pedig a barátunk – pontosítottam.
– És hogy lehet megtanulni ezeket a varázslatokat? – kérdezte lehalkítva a hangját.
– Ehhez olyan adottság kell, amely együtt születik az emberrel. – Elmém hirtelen visszafordult az eredeti csapásra, amelyen elindultam. Meglehet, a jócselekedetekkel magamra vonom Saedrin háláját, nekem azonban egyelőre Messire és Planir hálája is elég lett volna. – Ugye, az Erdők Népének is megvan a saját mágiája?
Időközben négy izmos fickó került elő, és felnyalábolták Zenela hordágyát.
– Nem, nekünk nincsenek varázslataink – rázta meg a fejét a fiatalember.
– Egyáltalán nincsenek? – kérdeztem suttogva.
– Nincsenek. Egyébként mi járatban vagy az Öregerdőben az évnek ebben a szakában? – érdeklődött reménykedő arccal.
– Van egy régi énekeskönyvem, és a dalok közül néhányat az Erdők Népének nyelvén írtak. – Bátorítóan rámosolyogtam. – Szeretnék minél többet megtudni róluk.
Ha rá tudnám venni Frue-t, hogy énekelje el ezeket az ősi balladákat, megláthatnám, nincs-e olyan, aki kifejezett érdeklődést mutat irántuk.
Miközben ezen tűnődtem, tovább lépdeltünk a győzedelmes tavaszi zöldben ragyogó erdőben. A kürtvirágok buja szőnyegének azúrja az ég kékjét idézte a bokrok alján. No persze, a legtöbb balladában a helyzet meglehetősen egyszerű: három versszakkal a befejezés előtt a főhősnek természetszerűleg az ölébe pottyan a megoldás, amely hercegi származását bizonyítja, vagy amit éppen szükséges. Sajnos, tapasztalataim szerint, a való élet a lehető legritkább esetekben produkál ehhez hasonlóan kényelmes megoldásokat.
Ravin valami településféléhez vezetett bennünket a bozóton keresztül, és amikor odaértünk, nem győztem csodálkozni. Rendben van, nem arra számítottam, hogy majd vademberek ücsörögnek a fák alatt, és várják hogy a szájukba potyogjon a gyümölcs, inkább valami olyasmit várta volna, mint leveles ágakból eszkábált kunyhók és hasonlók. Ehelyett e hatalmas tisztásra érkeztünk meg, ahol, ameddig a szem ellátott, az Erdők Népe szorgoskodott szabályos, kerek házak egy csoportja körül. A házakat sűrű szövedék fedte, amely leginkább fakéregrosthoz hasonlított. Nem messze tőlünk egy asszony éppen az ágyneműt hordta ki szellőzni egy használattól kifényesedett fakeretre, ajtajának közelében pedig vidám gyereksereg játszadozott néhány kutyakölyökkel. A fák árnyékában asszonyok egy csoportja varrással és bőrök öltögetésével foglalatoskodott. Az ifjabbak csiklandós pillantásokat vetettek néhány fiatalember felé, akik tüzelőfát raktak szépen rendezett halmokba. Mindannyian szűk szabású bőrnadrágot viseltek, ingük azonban a lehető legkülönfélébb vonalú és hosszúságú volt. Az ifjak többsége szemlátomást jobban kedvelte az ujjatlan felsőruhát, amely kellőképpen közszemlére tette a karizmokat, az idősebb nők meg mintha a minél több zsebet részesítették volna előnyben saját ruháikon. A látvány összességében véve igen hamar eloszlatta a vad sűrűségek egzotikus misztériumairól alkotott elképzeléseinket. A falucska olyan kényelmesnek és hétköznapinak tűnt, hogy talán még Ryshad anyja is jól érezte volna magát itt.
– Nézzétek, azt alighanem nekünk csinálják! – intett Frue a tisztás túloldala felé, ahol egy kisebb csoport éppen új házat épített. Egy lány tűzhelynek való gödröt ásott, egy másik meg köveket készített elő, hogy körülrakja. Egy harmadik jókora kört rajzolt a tisztára sepert fűbe. Négy idősebb nő hosszú, hajlékony rácsozatot készített vékony vesszőkből, amelyeket bőrszalagokkal fogtak össze, két másik pedig hatalmas gurigákba csavart, vastag szövethez hasonló anyagot cipelt.
– Hozzátok ide a lányt! – jelent meg Orial az egyik ajtóban, amelynek szemöldökfájára zöld indákat szegeztek.
A hordágyat elővigyázatosan lefektették a fűre, és Frue a karjában vitte be Zenelát a házikóba. Kíváncsian követtem őket. Odabent furcsa ágyra fektették a lányt: voltaképpen csak egy fából készült keret volt, amelyre állatbőröket feszítettek ki, ám olyan előkelő ágytakaró fedte, amely Ensaimin bármely városában megállta volna a helyét. Zenela ismét szaporán köhögni kezdett, és levegő után kapkodott. Arcán könnyek csorogtak, tekintetében rémület ült.
– Ültesd föl, és oldd meg a ruhája elejét! – rendelkezett Orial.
Frue felsegítette a lányt, és igyekezett a saját vállával megtámasztani, miközben a gyógyító olajos balzsamot kenegetett a hátára. Csípős illat terjengett a levegőben: fokhagyma meg még valami más is, amit nem ismertem föl. Halkan köhintettem. Lehet, hogy az itteni gyógyfüveseknek kivételes tudomány van a birtokukban, én azonban eddig nem láttam nyomát semmiféle természetfölötti praktikának. Emlékezetembe idéztem a solurai vajákosok gyanús hókuszpókuszait, amelyekkel Halice lábát gyógyítgatták.
– Lélegezz mélyeket, minél lassabban! – Orial a lány szájához emelte a fülét, közben kitapintotta a szívverését a nyakán, majd óvatosan félrehúzta a szemhéját, hogy ellenőrizze vérének színárnyalatát. Pontosan úgy járt el, mint bármely gyógyító tudor, akit valaha dolgozni láttam.
– Rendben van, most pedig helyezd kényelembe magad, és próbálj meg aludni egy kicsit!
Még ki sem léptünk az ajtón, de már láttam, hogy Zenela szeme ködös és távoli, minta félig máris aludna. Elgondolkodtam rajta, vajon mi lehetett abban a kenőcsben.
Frue búcsút vett tőlem, és szétnézett, merre lehet Ravin. Sorgrad, Sorgren és Usara nem volt látótávolságon belül, így jelentősen elbizonytalanodtam, hogyan tovább. Ez az érzés semmiképpen sem tetszett.
– Kénytelenek lesztek megosztozni rajta – hallottam meg magam mögött Orial hangját olyan hirtelen, hogy összerázkódtam.
A lány a hajlékony rácsozatból készített hengeres alakzat felé mutatott, amelyet most erősebb rudak fedtek kúp alakban. A rudak középütt, csúcsban találkoztak, és úgy láttam, alighanem egy régi kocsikerék fogja össze őket legfelül. A tűzhelyet borító rostély is gyanúsan úgy festett, mintha a szekerek oldalát összetartó kapcsokból kalapálták volna ki. Azon gondolkodtam, segítsek-e, de úgy tűnt, a többiek összeszokott csapatként végzik a jól begyakorolt műveleteket. Nem látszott tanácsosnak beavatkozni és valamiféle hibát vagy zavart okozni.
Így aztán leültem Orial mellé, aki jobb sorsra érdemes gyökereket gyömöszölt egy mozsárfélébe, és könyörtelenül összezúzta őket. A többiek eközben durva szövésű vásznat feszítettek új otthonunk falaira, indából sodort vékony kötéllel szorosan rögzítették, majd kívülről beborították azzal a furcsa, kéregszerű szövedékkel, amelyet már korábban megfigyelhettem.
– Ravin jóságának köszönhetjük ezt a házat? – kérdeztem óvatosan.
– Frue közülünk való, ezért szállás jár neki bármelyik táborunkban – felelte Orial némi fensőbbséggel a hangjában. – Te nem tartozol az Erdők Népéhez, habár az ereidben csörgedezik egy kevés a vérünkből, igaz?
– Te sem innen származol – vágtam rá. – Másképpen beszélsz, mint a többiek.
– Messze délről jöttem – felelte könnyedén Orial. – Azért keltem útra, hogy ismeretlen bölcsességre tegyek szert. Majd akkor térek vissza az enyéimhez, ha... Ha vége a nyárnak.
Valamiért az volt az érzésem, mintha mást akart volna mondani, arcát azonban gondosan elrejtette előlem, miközben szarvasbőr zsákjában keresgélt.
– És miféle bölcsességet keresel? – kérdeztem csak úgy mellékesen. – Valami olyasmit, mint amivel a barátom, Usara is dolgozik? Mágiát, varázslatokat?
Orial apró kést húzott elő az övéből, gondosan fölaprított egy élénkzöld növényszárat, és beleszórta a mozsárba.
– Gyógyfüvész vagyok, akárcsak az anyám, a nagyanyám és minden felmenőm női ágon. A gyökerek és levelek tulajdonságait szeretném jobban megismerni, a virágok és gyümölcsök gyógyító erejét. – Az új ház felé bólintott. – Menj, gyújtsd meg az első tüzet a tűzhelyeteken! Szerencsét hoz.
Tegyek tehát úgy, mint bármely ifjú menyasszony Vanam városában, aki birtokba veszi a konyhát, amely hamarosan az egész világot jelenti számára? Még csak az kéne!
Orial magában dúdolva folytatta a munkálatait.
– Ezt a dallamot Frue játszotta tegnap este – jegyeztem meg. – Ismered a dalnokunkat?
– Ma láttam először – vont vállat Orial. – A dal viszont régi, a címe Mazir kezének érintése. Szerencsét hoz a gyógyítóknak.
– Elénekled nekem, ha szépen megkérlek? – Letelepedtem a nedves földre, karommal átfontam a térdemet, arcom csupa ártatlan várakozás volt. Volt valami abban a dallamban, ami úgy rángatta az ingem szegélyét, mint egy erőszakos gyerek.
Orial fölnézett a napra, azután vissza a tisztás szélén leselkedő árnyékokra.
– Azt hiszem, tudor rá időt szakítani – felelte beleegyezően.
Gazdagon árnyalt, telt hangja volt, a kiejtése jóval közelebb állt ahhoz, amely apámtól rám maradt, mint Frue vaskosabb, nyújtottabb hanghordozása. Ahogy a dallam szárnyra kapott és lebegni kezdett, erősen hegyeztem a fülemet, hogy megértsem a szavakat. Valami olyasmiről lehetett szó, hogy Kespar (akárki legyen is az) meggondolatlanul fogadást kötött Poldrionnal, hogy át tudja úszni a Túlvilágot a mi világunktól elválasztó folyót, ráadásul gyorsabban, mint ahogy a Révész átérne a ladikjával. Mi sem természetesebb, mint hogy a démonok végül elkapták, és Kespar megszégyenülten oldalgott haza Mazirhoz, irhája és büszkesége egyaránt rongyokban. Mazir szeretettel, gyógyfüvekkel és szelíd korholással gyógyította. A versszakokból legalábbis nagyjából ez derült ki számomra, a refrén viszont zagyva értelmetlenség maradt a fülemben, noha éreztem mögötte valami jelentőségteljeset.
– Ardeila menalen reskel serr – ismételtem. – Hát ez meg mit jelent?
– Ez csak jalkezán. – Orial hasztalanul keresgélt megfelelő fordítás után látván értetlen arcomat. – A jalkezán, az olyan... Hogy is mondjam... Amikor a szavak zenélnek.
– Jó, jó, de mit jelent? – erősködtem.
– Értelmetlen – vont vállat a lány. – Nem jelent semmit. Csak a szavak zenéje miatt van.
– Szóval, azért énekled ezt a dalt orvosságkészítés közben, hogy szerencsét hozzon? – kérdeztem reménykedve.
Erős késztetést éreztem, hogy felugorjak és elfussak az énekeskönyvemért. Hosszú napok késlekedése és az elmúlt éjszaka megpróbáltatásai után végre úgy tűnt, rám mosolyog a szerencse.
– Azt mondják, ez a történet szerencsét hoz az orvoslásban meg a gyógyfűkeverésben. – Orial zavart arcot vágott.
– És vannak még ilyen szerencsehozó dalok más dolgokra is? – folytattam a kérdezősködést gondosan kifejlesztett nemtörődömséggel. – Azokban is van ilyen... Hogyan is mondtad? Jalkezán?
– Ó, igen, ott van például a Vyenne és az őzsuták – felelte némi gondolkodás után. – Amikor Vyenne elmenekült Kespar elől, őzzé kellett változtatnia magát, hogy elrejtőzhessen egy nagyobb csordában. Azután van még a Seris és a híd, a Mazir meg a vihar... Mindegyikben van jalkezán, de nem tudok róla, hogy valamilyen különösebb céllal énekelnék. Miért kérdezed?
– Csak kíváncsi vagyok – vontam vállat.
Fölkeltem, és megindultam vadonatúj házunk felé. Frue éppen akkor hajtogatta szét ronggyá ázott takaróját, és a tetőre terítette, hadd száradjon. Csomagjainkat halomba rakták az ajtó mellett, a házban, és én remegő kézzel nyitottam ki a zsákomat. A ruháim nedvesek voltak, és úgy szaglottak, mint egy kosár béka, de az az olajozott bőrerszény, amelyben az énekeskönyvet tartottam, az utolsó fillérig megérte az árát. Óvatosan széthajtogattam: a finom rongydarab, amelybe a könyvet becsavartam a bőr alatt, éppen csak a legkülső sarkainál volt nedves, a könyv pedig teljesen érintetlen maradt. Megkönnyebbülten felsóhajtottam.
Frue félig bosszúsan, félig mulatva pillantott rám, miközben gyengéd kézzel vizsgálgatta a lantját. Talán csak Trimon a megmondhatója, hogyan sikerült megóvnia az áradat pusztításától.
– Miért veszed elő? – intett a könyv felé.
– Orial meg én éppen dalokról beszélgettünk az imént, és szeretném megkérdezni a véleményét ezekről – mosolyogtam rá. – Beszélt nekem a jalkezánról. Ezek lehettek azok a sorok, amelyeket nem tudtál lefordítani nekem. – Ekkor jöttem csak rá, hogy voltaképpen kezdettől fogva ezt magyarázta nekem. – Tessék, itt is van: Mazir és az ösvény. Arról szól, hogy néha elveszítjük lábunk alól az utat, azután újból megtaláljuk.
– Csakhogy megértetted – biccentett gondtalanul a dalnok. – Mondtam neked, hogy azokat a sorokat senki sem fordíthatja le, akárhogy is kéred.
Igyekeztem, hogy izgalmam ne érződjék a hangomon.
– Azt is mondtad, hogy ezeket nem érdemes útközben énekelni, ahol úgysem értené őket senki. De mi volna, ha megkínálnánk Orialt néhány dallal munka közben? Az Erdők Népe nyilván megértené a szöveget, és még köszönetnek is jó volna, amiért ennyit segítettek nekünk, és Zenelát is a gondjaikba vették. Mindkettőnknek van miért köszönetet mondanunk. Most vagy soha, ahogy mondani szokás.
Frue körülpillantott. A tisztás füvén férfiak és nők üldögéltek, néhányan apróbb feladatokkal foglalkoztak, mások pedig egyszerűen csak élvezték a napfényt.
– Tudod, Livak, bárki legyen is az apád, lefogadom, hogy sok van a rovásán.
Frue tehát kézbe vette a lantját, és letelepedett Orial mellé. Követtem, magamhoz szorítva az értékes könyvet, majd óvatosan kinyitottam az ölemben, és úgy tartottam, hogy Frue is láthassa a lapokat. A dalnok mondott valamit a lánynak, amit nem értettem, majd a húrok közé csapott. Ismerős tenor hangja szárnyra kélt. Az Erdő nyelvén ejtett szavait elég jól tudtam követni, főként, hogy a dal azok közé tartozott, amelyeket már útközben lefordított nekem. Valami olyasmiről szólt, hogy egy férfi vándorol a sűrű erdőben, és találkozik egy furcsa nővel, aki hirtelen boszorkává változik. Hogy pontosan miért, azt nem tudtam kideríteni, talán nem figyeltem eléggé. A boszorka váltig ragaszkodott volna hozzá, hogy hősünk maradjon vele, és legyen a szeretője, a férfi azonban vissza akart térni a népéhez. Ám amikor megszökött a boszorkánytól, ismeretlen erdőben találta magát, ahol gonosz varázslatok szegődtek a nyomába, mind távolabb kergették őt otthonától. Végül sikerült hazakeverednie, és rájött, hogy a külvilágban öt esztendő telt el, holott ő azt hitte, hogy csak öt napig volt távol.
Először hallottam énekelni ezt a dalt, és a jalkezán különösen hatásosnak tűnt: mintha alátámasztotta, megerősítette volna, hogyan kesereg a férfi kilátástalan helyzetén. A ritmus egyre ismerősebbnek tűnt a fülemben, és már azt is gyanítottan, honnan. Drága emlékű tudós barátunk, Geris, ugyanezzel a lejtéssel ejtette ki saját éteri varázslatait. És ugyanezt a ritmust visszhangozták azoknak az elietimm varázslóknak a gonosz igéi is, akik megölték szegény Gerist, és minden erejükkel azon voltak, hogy a fülemen át ráncigálják ki a józan eszemet. De vajon mit jelentenek maguk a szavak? Vajon a Mesterség igéi, vagy csak a puszta véletlen szüleményei?
Frue néhány mesteri akkorddal zárta le a dalt. Két nő kelt föl a tisztás távolabbi vége felől, és közelebb húzódtak hozzánk.
– Egészen kicsi kislány korom óta nem hallottan ezt a mesét – mosolygott egyikük.
– Ez a könyv telis-tele van régi dalokkal. – Lassú mozdulattal lapozni kezdtem az oldalakat, hogy mindketten láthassák. – Más is van közöttük, amit esetleg ismertek?
– Nem tudunk olvasni, sem én, sem Serida – vont vállat a nő bámulatos könnyedséggel.
– Akkor majd eléneklem. – Frue néhány oldallal visszalapozott, és homlokráncolva próbálgatta lantján az akkordokat. Arckifejezése hirtelen kitisztult, elsimult, és ritmikusan énekelni kezdett, a versszakok közepén ugyanazzal a visszatérő, furcsa váltással. A két nő nevető szemmel bólogatott, majd csatlakoztak ők is az énekhez a fehér hollóról. Orial felpillantott a munkájából, és elénekelte az alsó szólamot, Frue pedig átvette tőle a dallamot, és virtuóz ujjaival egyszerre két szólamot játszott, gyakorlott ellenpontozással adva meg a dal mélységét. Feszülten figyeltem, és azon kaptam magam, hogy a ritmusra ingatom a fejemet. Próbáltam kibogozni a szavak jelentését, és a versszakokban el is boldogultam velük, ám amikor a refrén következett ugyanarra a dallamra, a sorok tartalma hirtelen mintha zagyva káoszba veszett volna.
Frue elnevette magát, és abbahagyta a játékot. Orial csukladozott nevettében, és mondott valamit a másik két nőnek, én pedig ismét megátkoztam hiányos nyelvtudásomat.
– Látod, ez a baj a jalkezánnal – nézett rám Orial. – Mindenki másféle változatot tud!
Megismételte az imént mondottakat az egyik nőnek, aki egyetértően bólintott.
– Próbáljuk meg még egyszer! – Frue újra kezdte a pengetést, és ezúttal úgy látszott, valamennyien megegyeznek a refrénben. Eleven ritmusú daluk hallatán fejek fordultak feléjük a tisztás távolabbi sarkaiból is. Az Erdők Népe köréjük sereglett, és bekapcsolódott az énekbe a refrénnél a többséghez igazítva saját, megszokott szavait.
Amikor befejezték, az a nő, akivel már korábban is beszélgettem, ismét hozzám fordult.
– Nem gyújtottad még meg a tüzet a házatokban, ugye? – kérdezte. – Sietned kell, mindjárt lemegy a nap. – Tormalin nyelven beszélt, de olyan idegen kiejtéssel, hogy alig értettem meg a szavait.
Fölkelt a fűből, így aztán én is felálltam, és gondosan Frue mellé helyeztem a könyvet.
– Vigyázol rá, ha itt hagyom neked? – kérdeztem tőle kissé aggodalmasan.
– Mint a szemem világára – ígérte.
Úgy véltem, talán komolyan is gondolja, tekintve, hogy az áradáskor nagyobb gondját viselte a lantjának, mint Zenelának.
A nő nyomában átvágtam a tisztáson, és engedelmesen várakoztam, amíg ő belépett a saját kunyhójába, és egy ölnyi ágdarabbal meg gallyal tért vissza.
– Livaknak hívnak – mutatkoztam be előzékenyen.
– Almiar vagyok – felelte.
Nem tudtam eldönteni, mennyi idős lehet. Csontjára alig tapadt némi hús, barnára sült bőre hamvas volt, mint a kisgyerekeké. Ennek ellenére még azt is elhittem volna, ha valaki azt mondja, hogy az anyámmal egyidős. Fényes, vörös hajába itt-ott ősz szálak keveredtek, szeme pedig meleg barna volt, sarkába vékony ráncokat rajzolt a nevetés.
– Remélem, jól fogod érezni magadat közöttünk – mondta kedvesen.
– Kíváncsivá tett a dal, amelyet az imént énekeltetek – jegyeztem meg csak úgy mellékesen. – Hogyan lehetséges, hogy mindannyian más változatát ismeritek? Főként a jalkezán tért el, úgy vettem észre.
Almiar gondos, gyakorlott mozdulatokkal tüzet rakott a kővel kerített tűzhelyen, és száraz mohával tetézte meg a vékony gallyakat.
– Az ilyesmit kisgyerekként az anyja szoknyája mellett tanulja meg az ember – vont vállat. – Anyám pedig szintén az anyjától tanulta annak idején, és így tovább, vissza az Évek Fáján. Nézz körül: minden növekszik, burjánzik és változik. Miért éppen a szavak jelentenének kivételt?
Kezdtem kapiskálni a dolgot. A dalt számtalanszor elismétlik, elfelejtik, újra megtalálják, továbbadják. A szó, a hangsúly, a sorok lejtése minden újabb éneklésnél változik valamicskét, és ami hajdan éteri mágia volt, mára nem egyéb, mint milliárd változatban előforduló értelmetlenség. Korábbi derűlátásom úgy süllyedt el, mint a folyóba dobott kő. Vajon vége lesz-e valaha az én balladámnak, hogy egy vidám refrénben együtt ünnepelhessek a többiekkel?
Almiar kovát és acélt nyújtott át, majd a tetőbe vágott füstlyukon keresztül kikandikált az égre.
– Ha jobban szereted a gyújtóüveget, éppenséggel lehet, hogy még tudod használni – kémlelte a nap állását.
Ám az imént hallott dal ritmusa még mindig éteri mágia visszhangjának tűnt a fejemben, és nem hagyott nyugodni. Habozva megköszörültem a torkomat.
– Más módszerem van rá, hogy tüzet gyújtsak – mondtam.
Letérdeltem Almiar mellé, és mély lélegzetet vettem, hogy elcsitítsam a szorító érzést a gyomrom tájékán. Még mindig nem tudtam hideg fejjel gondolni az éteri mágiára, hiszen a gonosz Mesterség nem is egyszer üldözőbe vett, hogy befurakodjék védtelen elmémbe. Furcsa érzés volt rászánni magamat, hogy ismét használjam, de hát végeredményben elég aprócska trükk volt, és amennyire tudtam, ártalmatlan is. Voltaképpen alig volt több annál az egyszerű vásári fogásnál, aminek kezdetben hitten.
– Talmia megrala eldrin fres – leheltem.
Vajon a falu idősebb asszonyainak is birtokukban van ehhez hasonló tudás? Talán, ha látják, hogy szabadon használom, ők is megosztják velem a maguk varázsigéit.
Almiar meglepett arcot vágott, amint apró, sárga lángnyelvek kezdtek táncolni a vékonyabb gallyakon, és a moha sűrű, fehér füstöt sóhajtott.
– Hát ezt meg hogy csináltad? – kérdezte döbbenten.
– Ez egy olyan... Varázslatféle – feleltem habozva.
– Milyen ügyes vagy! – Csodálata még megdöbbenésén is túltett. – Ezek szerint tehát te is mágus vagy, mint az a férfi, aki veletek jött?
– Nem, ő elemi mágus – ráztam meg a fejemet. – Ez viszont egy ritkább fajta mágia. Mesterségnek nevezik, akik használják. Az Erdők Népének nincsenek hasonló varázslatai?
– Nincsenek, és soha ezelőtt nem láttam ilyesmit! – felelte tágra nyílt szemmel Almiar. Lefogadtam volna az összes pénzben, ami valaha is átment a kezemen, hogy igazat beszél. – Hiszen ez valódi csoda!
Elmosolyodtam, hogy csalódottságomat elrejtsem. Almiar azonban hirtelen aggodalmas arcot vágott.
– Ugye, nem mutatod meg a gyerekeknek? Amiatt is folyton vigyáznunk kell, nehogy kovakövet kaparintsanak a kezükbe, hiszen itt minden fából van, és körülöttünk az erdő, még ha nedves is...
– Eszemben sincs megmutatni nekik! – nyugtattam meg. – Te viszont jó hasznát vehetnéd a tűzhelyednél, és továbbadhatnád a barátaidnak is.
Arra gondoltam, ha ez az aprócska tűzvarázs széles körben elterjed, talán fölébreszt más, régebbi emlékeket is. Elérkeztem tehát a játéknak abba a szakaszába, amikor az ember csak úgy találomra dobálja a rúnákat, mivel ennél okosabbat nem tud kitalálni.
– Próbáld csak meg! – unszoltam tisztára söpörve előtte a földet, és néhány gyújtósszálat támasztva egymásnak. – Érezd a ritmust a szavakban!
– Szerinted tényleg meg tudom csinálni? – kérdezte Almiar hitetlenkedve. Láttam, ahogyan a kísértés felülkerekedik szokásos óvatosságán.
– Hát persze – bólogattam bátorítóan. – Csak összpontosíts a szavakra!
– Talmia megrala eldrin fres... – Almiar bátortalan szavai legalább meggyőztek róla, hogy amit puszta értelmetlenségnek hittem, abba az Erdők Népe nagyon is élő lejtést csempészett.
A következő pillanatban már láttam is, hogy halvány láng fut végig a gyújtósszálakon.
– Hát ez hihetetlen! – Almiar barna szemében győzedelmes fény csillogott. – Mondd csak, te magad akarsz főzni a családodnak ma este, vagy átjöttök inkább hozzánk vacsorára?
– Nem a családom – szögeztem le barátságosan. Azt már csak gondolatban tettem hozzá, hogy ha a családom lennének, akkor is nyilván másvalaki főztjét választanák inkább az enyém helyett. – Nagyon szépen köszönjük a meghívást, és megtiszteltetésnek vesszük.
Almiar már indult az ajtó felé, de egy pillanatra megtorpant.
– Megvan benned a véred súgta ösztön, gyermekem, még akkor is, ha az erdőn kívül nevelkedtél – pillantott rám, majd minden további magyarázat nélkül csöndesen kilépett az ajtón.
Sóhajtva pillantottam végig a kunyhó falain, amelyek bezártak és védelmeztek egyaránt. Azt még csak el tudtam képzelni, hogy a tavasz és a nyár enyhe napjaiban jó lehet egy ilyen alkotmány, de lefogadnám a teljes úticsomagomban, hogy télen átkozottul keserves alvás esik benne. Ha engem kérdeznek, én bizony jobban örülnék egy szilárd építésű kőháznak jókora kandallóval. No, meg persze elegendő pénzzel ahhoz, hogy cselédlányt tarthassak, nehogy nekem kelljen fáradnom a főzéssel meg a takarítással.
Hunyorogva léptem ki a napfénybe, és azon tűnődtem, hová lettek a többiek. Az Erdők Népének gyermekei otthonaik körül szorgoskodtak. Egy asszony lépett az ajtónkhoz, és barátságos mosollyal egész rakomány edényt helyezett a küszöbre, egy szégyenlős arcú lány pedig egész kosár zsázsát hozott, amelyet egy közeli vízmosásban szedhetett. Egészségesebb és étvágygerjesztőbb növényeket talán még odahaza, Vanam városában sem vehettem volna.

 

 

NEGYEDIK FEJEZET

Az erdei igriceknek e közkedvelt, elbájoló dala kétségtelenül azt mutatja, hogy bármennyire különösnek is tartjuk mi az Erdők Népét, valójában ugyanazoknak az isteneknek hódolunk, ugyanazon évszakokban élünk, és ugyanaz a szenvedély irányítja utunkat.

Trimon lantját pengeti,
Köszönti az érkezőt
Tavasz napja dédelgeti
Utjában a friss mezőt.

Larasion virágot tép,
Körülveszi zöld csalit
Trimon édes dalát hallva
Véle marad hajnalig.

Larasion halkan lép,
Haján nyári koszorú
Meglepi délceg Talagrint,
S messze repül a ború.

Talagrin vadászni megy,
Rejti aranyló levél
S látja, amint Halcarion
A holdfényben táncra kél.

Halcarion véle hál,
S el sem hagyja télen át
Míg Trimon új kikeletről
El nem zengi új dalát.

 

 

Az Öregerdő mélyén

Tavaszutó 13. napján

– Nagyon köszönjük a finom vacsorát! – Sorgrad szívélyesen bólogatott Almiar felé, és széles mozdulatot tett bársonyba bújtatott karjával, amelyen apró pöttyöket hagyott a ráfröcskölődött sár.
Odakint a fák között lenyugodni készült a nap.
– Örülök, hogy ízlett – felelte Almiar.
– Ahhoz, hogy jóllakjunk, elég egy egyszerű szakács, de hogy közben gyönyörködjünk is, ahhoz már művész kell! – folytatta a bókokat Sorgrad.
Cikornyás hízelkedése hallatán nem tudtam elfojtani egy vigyort. Pontosan úgy beszélt, mint azok a hercegi sarjak, akiket Ryshadnak kell kísérgetnie otthon, Tormalinföldön. Jól ismertem a két fivért még azokból az időkből, amikor kettejüknek együtt három nadrágjuk és három ingük volt, két zekéjük meg egy jókora köpönyegük, amelybe hidegben mind a ketten beburkolózhattak.
– Igen, nagyon hálásak vagyunk – bólintottam én is, és arra az almafából faragott tálkára pillantottam, amely előttem állt az asztalon. – Segítek összeszedni a mosatlant – ajánlkoztam.
– Ugyan, maradj csak! – Almiar kivette a tálkát a kezemből: – Ha egyszer meghívtalak benneteket az asztalomhoz, csak nem várhatom el, hogy megdolgozzatok a vacsoráért!
Melegen rámosolyogtam. Úgy véltem, ez igen civilizált szokás. Ki nem állhattam azokat a fontoskodó háziasszonyokat, akik vendégség ürügyén konyhalánynak óhajtottak használni. Borzongva gondoltam Zyoutesselában töltött napjaimra.
– Meg kellene néznem, hogy van Zenela – kockáztattam meg. – Menjetek csak haza, én majd utánatok megyek a...
– Körházba – segített ki Almiar. – Az Erdő nyelvén csak surának hívják ezeket a kerek házikókat.
Összeszedte a tálkákat az asztalról, és beletette őket egy nagyobb fazékba, amelyben zöld levelek keverékét láttam. A következő fogás cserépedényben érkezett, és amennyire meg tudtam állapítani, egy idősebb mezei nyúl lehetett. A húsát pici darabokra aprították, alaposan megfűszerezték, és lassú tűzön sokáig főzték. A pástétom tetején aranyosan fénylő, kocsonyás zsírkarika csillogott. Még anyámnak sem lehetett volna ellene kifogása, bármilyen kritikus hangulatában legyen is. Gondolom, egyéb napokon nem volt szokás ennyire gazdagon étkezni errefelé. Annál is inkább, mivel az Erdők Népe rendszerint úgy festett, mintha életeikben egyszer sem lett volna lehetőségük igazán jóllakni.
Miközben saját suránk felé sétáltunk, láttam, hogy a tisztás többi házikójának lakói is visszavonultak otthonukba, és szintén vacsorához készülődnek, vagy már túl is estek rajta. Futólag elgondolkodtam rajta, vajon ennek a furcsa szónak a többes száma az egész települést jelenti-e. Nos, ahhoz képest, hogy közülük származom, elég keveset tudok az Erdők Népéről.
Gren még mindig egy darab lepényt rágcsált.
– Nem vagyok hozzászokva, hogy leveleket egyek – jegyezte meg némi rosszallással a hangjában.
– Pedig jobb lesz, ha sürgősen megteszed – feleltem vigyorogva.
Sorgrad a miénkhez legközelebb álló surát tanulmányozta.
– Mit gondolsz, mióta állhatnak itt ezek a kunyhók? – kérdezte tűnődve.
A letaposott földre pillantottam a házak körül, és azt is felmértem, hogy a tisztás szélén álló fák között nincsenek lehullott ágak.
– Elég régen ahhoz, hogy messzire kelljen járni tüzelőért – biccentettem.
– És most hogyan tovább? – vont vállat Sorgrad. – Folytatni akarod a kérdezősködést azokról a dalokról?
Addigra már elmeséltem nekik korábbi tapasztalataimat.
– A könyv még mindig Frue-nál van, és azt hiszem, tartozunk neki annyival, hogy elegendő időt hagyunk, hadd másolja ki belőle, ami érdekli. Ha ő nem lenne, biztosan nem fogadtak volna bennünket ennyire barátságosan. – Fél kézzel végiggereblyéztem a hajamat, amelyből még mindig apró sárrögök potyogtak. – Nem gondoljátok, hogy ideje lenne megkeresnünk a legközelebbi kocsmát? Némi szerencsejáték meg egy kis ivás rendszerint a leghallgatagabbak nyelvét is megoldja.
– És mit gondolsz, hol lehet az a kocsma? – pillantott rám némileg lekicsinylően Sorgrad. – Néhány napi járóföldre, de lehet, hogy akkor még keveset mondtam.
– Na jó – sóhajtottam lemondóan. – Végül is itt mindenki barátságos velünk. Adjunk még nekik néhány napot, és azután, azt hiszem, elkezdhetünk kényesebb kérdéseket is föltenni.
Végigpillantottam az aprócska, kerek kunyhókon: mindnek nyitva állt az ajtaja, mintha hívogatna bárkit, aki be akar lépni. Az Erdők Népe egyáltalán nem tűnt bizalmatlannak, sőt, magam is meglepődtem a nyíltságukon. Nos, persze az is lehet, hogy egyszerűen nem lett volna mit ellopni tőlük, ezért hagyták nyitva bárki kénye-kedvére a kunyhóikat. Ékszereik értékesnek tűntek, az igaz, de úgy vettem észre, hogy a lehető legnagyobb biztonságban tartják: folyvást magukon hordják.
– Annak alapján, amit a varázslók eddig összegyűjtöttek, minden jel arra mutat, hogy az éteri mágia az ősi népektől származik – kockáztattam meg.
– Kit próbálsz meggyőzni éppen? – érdeklődött Gren könnyedén.
Amint Orial kunyhójához értünk, Frue lépett ki az ajtón, nyomában átható kakukkfűillat terjengett.
– Hogy van Zenela? – kérdezte Gren egy lélegzetvételnyivel még engem is megelőzve.
– Orial szerint elég jól viseli a dolgot – biccentett a dalnok.
Csatlakozott hozzánk, és együtt mentünk vissza a saját suránkhoz. Előzékenyen félrehúzta az ajtónkat fedő szarvasbőrt.
– Nem találta meg valamelyikőtök Zenela zsákját? – kérdezte aggodalmasan.
Mindannyian megráztuk a fejünket.
– A folyó alighanem elsodorta – állapítottam meg.
Odabent a kunyhóban fölszítottam a tüzet, bőven megraktam ágdarabokkal, hogy fényt és meleget adjon. Az Erdők Népe az építkezés mesterének tűnt, már ami a kunyhóik szellőzését illeti. Eleinte attól tartottam, hogy mindannyian megfüstölődünk, mint a kéménybe akasztott angolnák, hamar rájöttem azonban, hogy ettől nem kell félnem.
– Mi kellene neki a zsákjából? – kérdezte Sorgrad.
Frue előbb nem válaszolt, majd vonakodva ennyit mondott:
– Az ékszerei.
– Az ékszerei?! – Nem hittem a fülemnek. – Félig megfullad, aztán kicibálják az iszapból fülig mocskosan, bekenik valami bűzlő kenőccsel, és őt közben nem érdekli más, mint hogy elég csinos legyen, ha esetleg beteglátogatókat fogad?
– A helyzet ennél azért egy kicsit bonyolultabb – sóhajtott Frue. – Látszik, mennyire nem ismered azokat, akikhez állítólag vérségi kapcsolatok kötnek.
– Mi köze ennek a témához? – szólt közbe élesen Sorgrad.
– Sajnos igaza van – ismertem be igyekezve elleplezni zavaromat, amiért a dalnok szavainak hallatán furcsa kis ütést éreztem a szívem tájékán. – Szóval, mire kellenek neki azok az ékszerek?
A tűz lángja éles árnyékokat vetett a dalnok arcára.
– Zenela azt vette a fejébe, hogy az Öregerdőben fog élni.
– De hát nem is az Erdők Népéből való! – vágta rá kétkedő hangsúllyal Sorgrad.
– Úgy látszik, nem bánja. – Frue tekintetét nem láttam az árnyékban, de a hangjából némi szégyenkezést véltem kiolvasni. – Teljesen elvették az eszét azok a mesék meg balladák, különösen a romantikusabbak.
Nos, az az ő baja. Igyekeznem kellett, hogy arckifejezésem semleges maradjon. Elvégre mi közöm van nekem ahhoz, ha egy buta liba már megint rossz helyen keresgéli élete nagy szerelmét?
– De mi köze ennek az ékszerekhez? – kérdeztem kíváncsian.
– Itt az Erdőben az a szokás, hogy a férfiak ékszert adnak ajándékba annak a nőnek, akit meg... izé... akit megkedveltek. – Frue óvatos fogalmazását némileg meghazudtolta széles vigyora. – Ha egy nő elég sok ékszert hord, az azt jelenti, hogy nyitott az ajánlatokra, ráadásul errefelé úgy tartják, minél tapasztaltabb egy asszony, annál jobb feleség lesz belőle.
Gren arcára kéjes mosoly telepedett.
– És mi az ára errefelé egy jó nagy megkedvelésnek? – érdeklődött óvatosan.
– Ti, kívülállók ezt soha nem fogjátok megérteni – csóválta meg fejét a dalnok. – Sebaj, ne is törődjetek vele.
Közben az is átfutott az agyamon, vajon mit gondolhatnak rólam az itteni nők, tekintve, hogy szemlátomást egyáltalán nem viselek ékszert.
– Szerintem tudunk segíteni rajta. – Jelentőségteljes pillantást vetettem Gren felé.
Frue lemondóan bólintott.
– Egyébként Usara hol van? – kérdezte.
– Ravin meghívta vacsorára – feleltem. – Te már ettél?
– Igen, Orial megvendégelt – bólintott Frue. – Tudtad, hogy az ehhez hasonló meghívásokat viszonoznod kell a saját tűzhelyednél?
Ez tehát az árnyoldala ennek a vidám nagylelkűségnek.
– Nem árt megfontolnod a dolgot – fordultam Sorgradhoz.
– Miből gondolod, hogy én fogok főzni? – vágott vissza.
– Mivel te magad mondtad, hogy én még vizet sem tudok forralni anélkül, hogy felgyújtanám az egész kunyhót – mutattam rá a dologban rejlő ellentmondásokra.
– Egyébként is ki akartam kérni Ravin véleményét néhány dologban állt föl Frue.
Fölkapta a lantját arról a nagy halom vidám színű takaróról, amelyeket különféle szomszédoktól kaptunk kölcsön, és távozott. Tűnődve fordultam Grenhez.
– Át kellene néznünk, mit is hagytak ránk a mi kedves útonállóink – indítványoztam. – Bizonyára találunk olyasmit, amivel Zenela felhívhatja magára a fű között kapirgáló kakaskák figyelmét.
Gren kinyitotta az inge elejét, leakasztott a nyakából egy lapos vászon erszényt, és az asztalra borította a tartalmát.
– Nem tudom, mennyire zavaros vízben halászgattak a fiaink, minden esetre elég szép fogásuk volt – jegyezte meg.
Lassan forgattam az ujjaim között egy apró melltűt, amelynek ametiszt kövei ragyogva szórták szét a tűz fényét.
– Wrede ötvöseinek munkája – találgattam, és átnyújtottam a csecsebecsét Sorgradnak, akinek mindig is jobb szeme volt az ékszerekhez.
– Majdnem biztos vagyok benne – bólogatott értő arccal a férfi. – Méghozzá valahonnan a tó mellől.
Letette a melltűt, és egy nyakláncot kezdett tanulmányozni.
– Ez meg, azt hiszem, Bytarne környékéről származhat – állapította meg. – Ugyanaz a kéz csinálta, mint azt a vésett levélmintás gyűrűt.
– Éppen Zenela mérete lehet – emeltem föl az ezüstgyűrűt. – Szerintem adjunk neki néhányat ezek közül az ékszerek közül. Elvégre nem kellett az arcunk verejtékét hullatnunk értük, legalábbis nem abban az értelemben...
– És miért lennénk ilyen szívélyesek hozzá? – pillantott rám kihívóan Gren. – Leszámítva persze azt az esetet, ha szóba jöhet egy kis megkedvelés...
– Sorgren! – néztem rá megrovóan. – Az a lány alig bír lábra állni, és különben is bűzlik a fokhagymától. Egyébként pedig te magad mondtad, hogy egyáltalán nem érdekel – emlékeztettem.
– Azt még akkor mondtam, amikor olyan kihívóan mórikálta magát – vágta rá égő tekintettel Gren. – A dolgok azóta jelentősen megváltoztak.
– Ne felejtsd el, hogy jó viszonyban akarunk maradni az itteniekkel – figyelmeztettem. – Tekintve, hogy olyasmit szeretnénk megtudni tőlük, amit aztán előnyünkre fordíthatunk, sőt, ha szerencsénk van, még szépen csengő pénzre is válthatunk.
– Így van – bólogatott Sorgrad. – Ráadásul csak a hasznunkra válik, ha Livak a maga oldalára állítja azt a D'Olbriot uraságot, aki talán rá tudja venni Draximalt, hogy hívja vissza a kutyáit...
– Ugye, nem akarjátok ez elkövetkezendő öt évet azzal tölteni, hogy Solura bozótjaiban bujkáltok? – érdeklődtem.
Őszintén reméltem, hogy Messire D'Olbriot nem hazudtolja meg a vele kapcsolatos reményeimet. Elvégre Ryshad elég jó helyre került ahhoz, hogy szóba hozza az ügyünket. Beszélhet például Camarl őméltóságával is, aki maga is sokat kapaszkodott fölfelé mostanában a D'Olbriot-család házi használatú ranglétráján.
Gren úgy tett, mintha gondosan megfontolná az ajánlatomat.
– Nem, nem – csóválta meg végül a fejét. – tudod, én jobban szeretem az olyan helyeket, ahol a városok nagyobbak, és közelebb vannak egymáshoz, a nők pedig kisebbek, és jobban szót lehet érteni velük.
– Ami azt illeti, abból a vagyonból, ami a nyakadban lóg, jó néhány leányzóval megkedveltetheted magadat az itteniek közül is... – Sorgrad öblös hangon nevetett.
– Na jó, osztozzunk meg a zsákmányon – csapott a tenyerével a vászonzsákra Gren. – Hogyan gondoltátok? Juttassunk néhány darabot Zenelának, a többit meg háromfelé? Fölteszem, a mágust amúgy sem érdekelnék az effajta világi hívságok.
– Szerintem sem kellene ilyesmivel aggasztanunk – bólogattam buzgón.
Sorgrad gyors mozdulatokkal három csomóba rakta az ékszereket, vigyázva, hogy mind értékben, mind az egyes darabokra nézve nagyjából hasonlóan ossza el őket. A levélmintás ezüstgyűrűt félretolta, és mellé tett még egy arany nyakláncot meg egy csiszolt borostyánkővel ékített réz kartőt.
– Zenela boldog lehet vele – jelentette ki.
– Szerintem még így is több tapasztalatot feltételeztünk róla, mint amennyivel valójában büszkélkedhet – fűztem hozzá.
– Ejnye – vigyorgott vissza rám Sorgrad.
Nézegetni kezdtem a saját részemet, azután sietve besöpörtem a zsebembe, mivel az ajtó felől léptek hallatszottak.
– Nem akartam félbeszakítani a társalgást – lebbentette föl a szarvasbőrt bocsánatkérő arccal Usara.
– Jó volt a vacsora? – Hanyagul megigazítottam az ingemet, hogy elfedje zsebem újsütetű teltségét.
– Ó, igen, roppant kellemes volt. – A varázsló némi gyanakvással pillantott végig rajtunk.
– Mondd csak, a mágiád hétköznapi dolgokra is kiterjed? – Sorgrad méltányolandó igyekezetet tanúsított, hogy másra terelje a beszélgetést. – Főzni tudsz például?
– Nos, alapjában véve képes vagyok rá, de a tehetségem nem elsősorban a tűzre és a vele kapcsolatos ismeretekre irányul – felelte Usara óvatosan.
– Ezek szerint tehát a tűzmágusok jó szakácsok? – kaptam föl a fejemet.
– Általában igen bólintott Usara.
– Na jó, akkor te fogsz főzni, ha viszonoznunk kell a meghívásait azoknak, akik vendégül láttak bennünket – szögezte le Sorgrad.
Gren fölkelt ültéből.
– Megyek, megnézem, hogy van Zenela – nyilatkoztatta ki ragadozóra emlékeztető mosollyal, és kisétált.
– Zenela csakis magának köszönheti, amibe keveredett – állapította meg Sorgrad. – Minek játszotta a megközelíthetetlen holdbéli szüzet? Mondd azt Grennek, hogy nem kaphat meg valamit, és attól fogva más sem érdekli, csak az az egy! Szerintem idáig arra várt, mikor marad egyedül a lány.
– Alighanem igazad van – ismertem el.
– Szóval, miről beszélgettetek, amikor beléptem? – Usara egyikünkről a másikunkra pillantott.
– Tudtad, hogy a lányok errefelé ékszereket várnak cserébe a... a kedvességükért? – kérdeztem óvatosan.
– Ó, erről fogalmam sem volt. – Usara keskeny arccsontja körül halvány pír játszadozott, amely még a tűz fényénél is eléggé szembetűnő volt. Ha az arcszíne ilyen könnyen elárulja, nem jósolnék neki nagy pályafutást, ha egyszer szerencsejátékra adná a fejét.
Sorgrad mintha észrevett volna másvalamit is, ami az én figyelmemet, úgy látszik, elkerülte.
– Netán rád vetette a szemét valamelyik itteni leányzó? – jegyezte meg könnyedén.
– Hm, nos, igen, néhány fiatalabb hölgy érdeklődését fejezte ki a mágiám iránt. – Usara megpróbált nemtörődöm arcot vágni, de egyáltalán nem sikerült neki.
– A mágiád iránt? – ismételte Sorgrad némi gyengéd gúnnyal.
– Ahogy mondod. – Usara megköszörülte a torkát. Úgy nézem, eléggé fölkeltette az érdeklődésüket, és tetszik nekik, nem úgy, mint azoknak a keményfejű parasztoknak.
Nem is gondoltam, hogy ez a régi sérelem még mindig ennyire nyomja a mágus szívét.
Sorgrad egy nagy szemekből álló ezüstláncot húzott elő, és odahajította Usarának. A mágus meglepetésében elkapta.
– Tessék, hogy legyen mivel elkápráztatnod azt a lányt, aki legjobban érdeklődik a tehetséged iránt – vigyorgott rá némi kétértelműséggel a hangjában.
– Köszönöm, de nem szoktam alkalmi kalandokba bonyolódni – felelte fagyosan a mágus.
– Talán van valakid otthon Hadrumalban? – érdeklődtem. – Vagy netán... Olyasféle az ízlésed, mint Shivnek?
– Tessék? – kapta föl a fejét Usara. – Jaj, nem, nem, dehogy... Az ízlésem nagyon is rendben van, ha ezalatt azt érted, hogy a nőkhöz vonzódom... Legalábbis akkor, ha éppen úgy vélem, hogy megengedhetem magamnak az ilyesmit. Ami pedig a másik kérdésedet illeti, nem, nem tanúsítok különösebb érdeklődést senki iránt Hadrumalban, és nem mintha bármi közöd is volna hozzá...
– Nem akartalak megbántani – emeltem föl védekezőleg a kezemet.
– A kutatómunka szigorú szabályai Hadrumalban kevés időt hagynak az embernek arra, hogy más irányú étvágyát kielégítse. – Usara nyilván megközelíthetetlen arcot akart vágni, de egyszerűen csak fontoskodónak tűnt.
– Ráadásul egy ilyen kicsi városban könnyű pletykákba keveredni – tette hozzá vigyorogva Sorgrad. – Eggyel több érv, hogy jól érezd magad itt, az erdőben, ha már egyszer olyan messzire keveredtél otthonról. Néhány leányzó biztosan szívesen megosztja veled a tudományát, ha cserében részesülhet a... hm... a mágiádból!
Sorgrad fölemelkedett ültéből, és körülményes arccal vakargatni kezdett egy apró foltot a zekéje elején.
– Engedelmetekkel magatokra hagylak benneteket, és megnézem, az erdőlakók valóban olyan ügyesen bánnak-e a rúnákkal, mint amilyen a hírük – tette hozzá.
Amint Sorgrad kilépett az ajtón, Usarára pillantottam.
– Egyébként mivel töltötted a délutánodat?
– Ravin meg a cimborái hajlandónak mutatkoztak beszélgetni velem – sóhajtott a mágus. – Tudtad például, hogy az itt lakók öt vagy hat különböző vérvonalból származnak? A szó hagyományos értelmében nem tartoznak egy családba. Télire általában letelepszenek valahol, és előfordul, hogy különböző csoportok úgy döntenek, hogy megosztják egymás között a munkát egy évszak erejéig vagy még tovább. Tavasszal aztán ismét útra kelnek, szétrajzanak, új kapcsolatokat létesítenek, továbbköltöznek. Egyesek együtt maradnak a vérrokonaikkal, mások idegen csoportokhoz csatlakoznak, és velük utaznak tovább. Általánosságban véve egyiküknek sincs túl sok fogalma arról, mit jelent az, hogy állandó otthon. Ravin azt mondja, vannak, akik már évek óta ugyanezzel a csoporttal járják az erdőt, mások meg csak az elmúlt ősszel csatlakoztak, vagy éppen idén tavasszal. Sőt, olyan is van, aki csak néhány napja érkezett.
– No igen – sóhajtottam. – Az élet folyamatos változás: rügy, virág és gyümölcs.
Apám réges-régen hallott szavai tolultak a nyelvemre, mielőtt még észrevettem volna.
– Bocsánat – hümmögtem. – Hol is tartottunk?
– Ott, hogy nem látom be, hogyan várhatod azt, hogy bármit is megtudsz tőlük – felelte Usara kétkedő arccal. – Hiszen itt nem létezik olyasmi, mint folytonosság: sem a vérségi kapcsolatokban, sem a szokásokban vagy a történelemben, legalábbis annak alapján, amit sikerült megtudnom róluk. Ravin meg másik három fickó a délután nagy részét azzal töltötte, hogy a kérdéseimre válaszolgatott a legutóbbi nagy áradásokról és hasonlókról. Még ha néha meg is tudtak egyezni abban, hogy valami mikor történt, az események pontos lefolyását mind a négyen különbözőképpen mondták el. Hogyan tudnánk megállapítani, mi az, amit csak hozzáköltenek a dolgokhoz, amire rosszul emlékeznek, vagy melyik történet pattant ki teljes egészében valakinek az agyából?
– Végül is nem azért vagyunk itt, hogy új fejezetet írjunk Col város évkönyvéhez – emlékeztettem. – Ősi tudás után kutatunk, amely valahol a dalokban rejtőzködik. – Igyekeztem derűlátó megjegyzések mögé rejteni saját kételyeimet.
– Találtál valakit, aki lefordítaná azokat a részeket, amelyeket Frue nem tudott? – sóhajtott ismét a varázsló. – Ahogy látom, az Erdők Népe annyit utazik élete során, hogy a mostaniak már a saját népük nyelvét is alig beszélik.
– Az idősebbek nagyon segítőkészek voltak – ellenkeztem. – Egyelőre eszemben sincs föladni.
– Kevesen vannak itt olyanok, akik idősebbek lennének két emberöltőnél – rázta meg a fejét Usara. – Misaen szűken méri az időt annak, aki a vadon erdeit járja. Ha találsz itt bölcs öregeket, akik eldugott tisztásokon ücsörögnek, és az elveszett mágia misztériumait forgatják a fejükben, hát megeszem a könyvedet!
Őszintén reméltem, hogy egy szép napon szaván foghatom.
– Miért hiszed azt, hogy a bölcsességet és tudást csakis pergamen és tinta őrizheti a könyvtárak poros mélyén? – érveltem elkeseredetten. – Ha előre elhatározod magadban, hogy semmit sem fogsz találni, akkor bizonyára úgy is lesz! Soha semmiben sem lehetsz biztos. Az egyetlen megbízható dolog ebben az életben a napkelte, a napnyugta meg Saedrin vasalt ajtaja az út végén!
Minél kiábrándultabbnak mutatkozott a mágus, annál elszántabbá váltam én magam, hogy bebizonyítsam, mennyire nincs igaza.
– Megyek, megnézem, hogyan boldogul Sorgrad a szerencsejátékkal – jelentettem ki végül mérgesen.
Kirobogtam a surából, és körülnéztem a táborhelyen. A kisebb gyerekeket már aludni terelték, néhány felnőtt a tűz körül üldögélt, készen arra, hogy azonnal visszazavarja a kunyhóból kileskelődőket. Elfáradt asszonyok egy csoportja mély beszélgetésbe merülten iszogatott valamit, és még a legszorgalmasabbak is félrerakták varrnivalójukat most, hogy leáldozott a nap, és nem volt elég világos az ilyen munkához. Egy magas állvány mellett, amelyhez lándzsákat támasztottak, néhány férfi álldogált, hajukban több volt már az ősz szál, mint a vörös. A hangjukat nem hallottam, de beszédes mozdulataik sejttették, hogy talán valamilyen jócskán kiszínezett, ifjúkori kalandról folyhat a szó.
Az ehhez hasonló otthonos jelenetek láttán kétszeresen is kívülállónak éreztem magamat. Hiszen voltaképpen az ilyen földhözragadt, kisszerű családi élet elől menekültem el, amikor Vanam városát elhagytam, majd, nem is olyan régen, másodszor is, Zyoutesselából. Arra azonban nem számítottam, hogy a vadon erdőben is ez fogad. Hol vannak hát a dalok, amelyeket apám tanított nekem kalandokról, háborgó szellemekről, cselszövésről és fényes győzelemről? Hol a híres Mesterség, amelyről feltételeztem, hogy ezeknek a meséknek a gyökerét alkotja? Vajon arra vettem-e rá a többieket, hogy árnyékokat kergessenek velem együtt a ködben?
Összeszorítottam a fogamat. Jobb lesz, ha minél előbb a végére járok, és ha bebizonyosodik, amitől tartok, elhagyjuk ezt a helyet. Semmi értelme azon búslakodnom, hogy az Erdők Népének hétköznapi élete a legkevésbé sem hasonlít gyermeki elképzeléseimhez. Hiszen soha nem bánkódtam azért, hogy Vanam városát magam mögött hagytam. Miért keseregnék most egy olyan életért, amelyet még csak nem is ismerek? Gyorsan körülnéztem, merre járhat az a jóképű fiatal fickó, aki már korábban feltűnt nekem. Egyelőre sehol sem láttam, de vidám cimboráinak sem volt nyoma. És hová lettek a tarka ruhába öltözött lányok, akik nemrég még itt nyüzsögtek látszólag száraz fát, vizet hordva, valójában azonban csakis azzal törődve, hányan vetnek rájuk csiklandós pillantásokat?
A lusta esti szél muzsika foszlányait sodorta valahonnan a távolból. Némi gondolkodás után követtem a hangokat az éjszakai erdő sötétjébe. Ahogy távolodtam a tisztástól, halványan elmosolyodtam. Erdei származásom ha mást nem is, legalább némi éjjellátó tehetséget adott nekem, bizonyítandó, hogy mégsem vagyok teljesen kívülálló. Számtalanszor hasznát vettem már sajátos apai örökségemnek úton töltött életem során. Fölkapaszkodtam egy kisebb emelkedőn, és tábortűz sárgás, pislákoló fényét láttam meg nem messze magam előtt. A tűz körül vastag farönkök hevertek szabályos kör alakban. Habozás nélkül indultam meg arrafelé.
Ám még mielőtt kiléptem volna a sötétségből, sietve megtapogattam zsebemben az útonállóktól szerzett zsákmányt. Éppenséggel feldíszíthetném magamat valós hódításaimnak megfelelően, de ugyan mit érnék el vele? Csilingelnék, mint szamár a díszmenetben, ráadásul még az sem teljesen igaz, hogy nyitott volnék akárki közeledésére.
Kihalásztam ingem hasítékából azt a bőrszalagot, amelyet mindig a nyakam körül hordok, és tenyeremben méregettem a rajta függő gyűrűk súlyát. A legnagyobb aranygyűrű meglehetősen unalmas darab volt: Camarl egyik meglepően buta unokaöccsétől nyertem el Napforduló ünnepén, és azóta sem volt más a szememben, mint kellően nagy darab nemesfém, amely talán egy szép napon még kihúz a bajból. A másik gyűrű keskeny vörösarany pánt volt, két szélén hajszálvékony véset díszítette: a híres hullámminták, amelyeket Tormalinföld déli részén olyan nagyra tartanak Ryshad ajándéka a Napforduló alkalmából.
Aligha hízeleg a hiúságomnak, ha ezek itt azt hiszik, hogy Usara a legtöbb, amivel elő tudok rukkolni. Hiába is húznám azonban az ujjamra ezt a gyűrűt, hogy emlékeztessen Ryshadra, senki nem sejti majd, mit jelent. Visszarejtettem tehát az ékszert a másikkal együtt az ingem alá, és a többi ékszert is visszatömködtem a zsebembe. Az Erdők Népe csak hadd gondoljon rólam, amit akar. Jelenleg amúgy sem ez a legfontosabb kérdés, amely foglalkoztat.
Talpam alatt lassanként abbamaradt az avar ropogása: tűlevelek rozsdabarna szőnyegén lépkedtem, és ezzel egyidőben megszűnt a lábam szárához érő aljnövényzet tompa csiklandozása is. A vastag, kacskaringós gyökerek öreg, göcsörtös ujjakként markoltak a földbe, tömött mohaszőnyeg csüngött le róluk. Tenyeremet nekitámasztottam egy tiszafa pikkelyes, érdes törzsének. Fiatal fa volt, büszke és egyenes, a törzse kemény és hajlékony. Távolabb, a tábortűz körül, a vén fák szinte a földig hajoltak az évek súlya alatt, némelyik kettőbe is törött: szívét kirágta az idő s a pusztulás. Amelyik kettéroppant s ledőlt, annak helyébe újak nőttek ifjan, életerősen. Közeledvén a tűz lángja egyre fényesebbnek tűnt a szememben, és már hangfoszlányokat, nevetést is hallani véltem.
A tisztás közepén ősöreg fa álldogált görnyedten, pudvás törzse csupa odú, csupa repedés. Legalsó ágai ívben visszahajlottak, megtámaszkodtak a tűlevéllel borított földön. Néhány közülük maga is gyökeret eresztett, és most vékony törzsű facsemetéket növesztett az ég felé. A földön körös-körül karnyi vagy még annál is vastagabb halott ágak hevertek, a középen álló fa teteje azonban tavaszi zöldben pompázott, tűlevelei finom, zöld fátyolként felhőzték az időtől megkérgesedett törzset. Beszívtam a fanyar gyantaillatot, és gyermekkori emlékek éledeztek szívemben, holott ez az érintetlen vadon a legkevésbé sem hasonlított azokra a szigorú rendbe ültetett és híven gondozott erdőkre, amelyekből épületfát és használati tárgyaknak való faanyagot nyertek Ensaimin városai. Emlékszem, egyszer megkérdeztem anyámat, miért zárják sövénykerítés mögé a rejtelmesen susogó fákat, és igencsak kiábrándított hétköznapi magyarázata a mérgező bogyókról. Most azonban, ahogy erre a tekintélyes faóriásra néztem, amely mintha a felségterületét akarta volna folyton tovább növelni szétkígyózó ágaival és újonnan növesztett csemetéivel, úgy éreztem, gyermekkori gyanúm beigazolódott. Azokat a fákat talán azért szorították sövény mögé, nehogy fellázadjanak, kitörjenek és visszaköveteljék maguknak ezt a kővel és téglával borított világot.
No de, félre a gyermekkori ábrándokkal! Egyelőre meg kellene találnom, amiért idejöttem. Előttem a tisztáson az Erdők Népének fiai és leányai üldögéltek lehullott ágakon, kidőlt fatörzseken. Néhányan a tábortüzet táplálták száraz gallyakkal, amelyeket a vén fa és ifjabb leányai löktek eléjük. A tűz, mintha csak élőlény lenne, úgy táncolt és hajladozott, Fölfutott az ágakon, incselkedve nyújtogatta fehér szegélyű sárga lángjait.
Éppen azon tűnődtem, miképpen is csatlakozhatnék a társasághoz, amikor a legközelebb ülő fickó felnézett. Az a fiatalember volt, aki már korábban is többször feltűnt nekem.
– Gyere, ülj le közénk! – intett felém hívogatóan.
– Szép estét kívánok mindenkinek – telepedtem mellé mosolyogva, és igyekeztem barátságos, ám nem túl megjegyezhető arckifejezést ölteni.
Három női szempár is nyomban rám szegeződött azt kutatván, miféle ékszereket viselek, a férfiak pillantásában pedig enyhe csalódottságot láttam.
– Ugye, te vagy Livak? – kérdezte egyikük udvariasan. – Úgy hallottam, közülünk származol, még ha nem is itt nevelkedtél.
Haja és rövidre nyírt szakálla inkább barnának, mint vörösnek tűnt, bár lehet, hogy ebben a tűz gyér fényének is szerepe volt. Arcvonásai alapján Kelet-Ensaimin bármelyik városából jöhetett volna, már ami sűrű szemöldökét és kerek állkapcsát illeti, élénk világoszöld tekintete azonban letagadhatatlanul erdei származásra utalt.
– Így van – bólogattam, és hirtelen egy régi dal egy sora jutott eszembe. – Apám a szélbe szórta álmait, s maga is követte őket. Vándor dalnok volt, és csak ritkán állt meg hosszabb időre. Például Ensaimin egyik városában, hogy egy lánynak énekeljen, akiből később anya lett.
„És aki soha többé nem lelte kedvét a dalban, miután az igric elment” – tettem hozzá magamban, de aztán sietve elhessegettem magamtól ezt az ide nem illő gondolatot.
A mellettem ülő lány mondott valamit, amit nem értetten, de széles mosolya arról árulkodott, hogy megjegyzése talán nem volt túlságosan udvarias rám nézve.
– Nem nagyon beszélem az Erdő nyelvét. – Szégyenlősen elmosolyodtam, és félig leeresztett szempillám alól sandítottam föl a férfira.
– Ne is törődj vele – kacsintott vissza rám. – Mindannyian megtanuljuk a kívülállók nyelvét, nagy szükségünk van rá a kereskedelemben és az utazásaink során. Ráadásul azok az erdőlakók, akik messziről érkeznek, sokszor olyan nyelvjárást beszélnek, amelyet már mi magunk sem értünk.
Hálásan bólintottam felé.
– A nevem egyébként Parul – tette hozzá.
– Én pedig Salkin vagyok – mutatkozott be a jóképű fiatalember, majd sorban a többiek is. Nenad sovány fickó volt, akinek csontos arcát a szeplők inkább elcsúfították, mint díszítették. Mellette három nővér üldögélt, a legfiatalabbtól a legidősebbig név szerint Yefri, Gevalla és Rusia. Valamelyest hasonlítottak is egymásra csinos alakjukkal, hullámos, vörösesbarna hajukkal. Néhány észrevétlenül apró ékszert viseltek csupán, továbbá diszkréten reménykedő arckifejezést.
– Mit csináltok? – érdeklődtem.
Lábuk előtt, a földön, jókora, szögletes bőrdarabot láttam, azon pedig egy egész készletnyi rúnát. Ezek azonban nem csontból készültek, mint azok az ujjpercnyi darabkák, amelyeket mindig magamnál hordok, hanem fából, és jó féltenyérnyi nagyságúak voltak. Furcsa, szabályos alakzatba rendeződtek: három rúna alkotott egy-egy kisebb háromszöget, és három ilyen kis háromszög egy nagyobbá állt össze úgy, hogy az alakzat közepén egy negyedik kis háromszög képződött. A gyermekek születésekor kirakott jövendölőjelre emlékeztetett.
– Arról faggatjuk a rúnákat, mit tartogat nekünk a jövő – nevette el magát Gevalla.
– Milyen érdekes – felelten lassan.
– Ti is csináltok ilyesmit odakint, az erdőtől távol? – érdeklődött Salkin. Ahogy közelebb hajolt, éreztem testén a friss verejték fűszeres illatát.
– Mi inkább játékra használjuk a rúnákat, néha pénzben is fogadunk rájuk – feleltem óvatosan. – Ti nem játszotok velük?
– Dehogynem – intett Parul egy hangosan nevetgélő társaság felé a nagy tábortűz túloldalán.
Amint odapillantottam, két ragyogóan szőke fejet vettem észre a barna és vörös üstökök között. Ezek szerint tehát Gren úgy döntött, hogy mégsem Zenela megnyerése a legjobb szórakozás a táborban. Ez éppenséggel szerencsés fordulatnak tűnt, mivel nem láttam esélyt rá, hogy Zenela kislányosan romantikus elképzelései túléljék a Gren nézeteivel való megütközést.
– És a rúnák igazat mondanak nektek a jövőre nézve? – kérdeztem ártatlan kíváncsisággal, a gondolataim azonban úgy száguldottak, mint a versenylovak a véghajrában. Elvégre az éteri mágia a gondolatok mágiája. Én pedig éppen elég jövendőmondót láttam már ahhoz, hogy tudjam, a sarlatánok öt esetből négyszer ráhibáznak az igazságra olyan apró részletek alapján, mint az ember öltözködése, beszéde vagy viselkedése. Vajon az Erdők Népe tényleg birtokában van a hiányzó ötödiknek? Talán a Mesterség mégis itt rejtőzik valahol a vadonban. Gondosan elrejtettem izgalmamat, miközben azon tűnődtem, hol találhatnék egy kevésbé értékes könyvet, hogy megetessem Usarával.
– Ha tényleg kíváncsi vagy a jövődre, akkor a rúnák beszélnek hozzád. Rusia kézbe vette a háromoldalú rudacskákat, háromszög alakba rendezgette őket, és szépen sorba igazgatta a végüket.
– Az meg hogyan lehetséges? – kerekítettem el a szememet.
Ismerek egy asszonyt Colban, aki aldabreshi származásúnak vallja magát, és szép jövendőmondó üzletet bonyolít egy marék színes kővel. Az ő titka az, hogy olyan bizonytalan és ködös állításokat tesz, amelyek minden körülmények között megállják a helyüket.
– Választ kérhetsz tőlük bizonyos kérdésekre, vagy csak ügy szétszórod őket, hogy mondják meg a jövődet. – Gevalla éberen szegezte rám a tekintetét.
– Útmutatást kérhetsz, hol vagy, és hová mész – tette hozzá Yefri.
– És megbízható útmutatást adnak? – Igyekeznem kellett, hogy szavaim ne árulják el hitetlenségemet.
– Az attól függ – tárta szét a kezét Salkin. – Azoknak, akik hisznek bennük, a rúnák igazat mondanak. Azoknak, akik kételkednek, a pálcikák értelem nélkül hullanak alá.
Ügyes magyarázat az esetleges tévedésekre.
– És ki veti a rúnákat? – kérdeztem. Ha az eredményt befolyásolni akarják valahogyan, kell egy kéz, amely megzabolázza a pálcikák útját.
– Az, aki kíváncsi a jövendőre – vágta rá Yefri olyan arccal, mintha ez teljesen nyilvánvaló lenne.
– Vajon nekem is válaszolnának? – kérdeztem lassan, elgondolkodva. – Elvégre kívülálló vagyok, és még azt sem tudom, higgyek-e bennük.
A két lány Rusia felé pillantott, aki nagy szakértelemmel pörgetett az ujjai között egy rúnapálcikát.
– A pálcákat a hit vezeti. Ha hiszel bennük, igazat szólnak. Ha akarod, kiolvasom neked, mit üzennek.
– Kíváncsi vagyok rájuk – válaszoltam megfontoltan –, és szeretnék hinni bennük. Ez vajon elég? – Hagytam, hogy szavaimból némi kihívás is kiérződjön.
Rusia szeme sötéten, elszántan csillant fel. Két keze között megforgatta a rúnákat, és találomra előhúzott egyet. – Ez a születési rúnád?
Ujjaim közé vettem a simára csiszolt tiszafaágat, és sorban szemügyre vettem mindhárom oldalát. Első pillantásra nehéz volt fölismernem a képeket, annyira mások voltak elfolyó, kacskaringós vonalaikkal, mint azok, amelyekhez hozzászoktam. Hamar rájöttem azonban, hogy ez az a három: a Forrás, a Lant és a Déli Szellő.
Lassan bólintottam.
– Apám mesélte, hogy amikor születtem, ezt a rúnát húzta ki, és hogy ezek a jelek szerencsét hoznak nekem – mondtam, miközben azon tűnődtem, vajon nem Sorgrad vagy Sorgren kottyantott-e el valamit róluk ennek a lánynak.
– Rusia mindig is ki tudta húzni a születési rúnákat – büszkélkedett Yefri.
– Apád ezek szerint valóban közülünk való volt – jegyezte meg Salkin. – Ez a szokás csakis az Erdők Népére jellemző: mi egyetlen pálcikát húzunk ki, és összeolvassuk a három oldalát. A kívülállók mindenféle furcsa módszert találnak ki.
A Hegyek Népe is csak egyetlen rúnát húz ki – helyesbített Rusia halovány szemrehányással a hangjában.
Nos, egy a kilencből végül is nem rossz arány. Megkerestem Rusia tekintetét, és Gren felé mutattam.
– Beszéltél azzal a fickóval?
Rusia félig megfordult ültében, hogy lássa, kire gondolok.
– Nem – felelte. – Miért kérdezed?
– Mondd csak, meg tudnád termi, hogy kihúzod a születési rúnáját, és kiolvasol valamit belőle úgy, hogy még csak nem is ismered?
Rusia bólintott, szeme harciasan megvillant.
– Próbára akarsz tenni? – kérdezte.
– Gyerünk, Rusia, tudjuk, hogy képes vagy rá – sürgette Gevalla, és a többiek is mind bólogattak. Szemlátomást biztosak voltak a lány tudásában.
Rusia egy percig elgondolkodva nézegette a kezében tartott kilenc pálcikát, majd mély lélegzetet vett, és előhúzott egyet a csomóból.
– Ezek a születési rúnái?
– Mit olvasol ki belőlük? – feleltem kérdéssel a kérdésére.
Rusia lebiggyesztette az ajkát.
– A Vihar uralja a másik kettőt. Erős, férfias rúna. Olyasvalakit jellemez, aki könnyen elveszíti az önuralmát, és szinte vonzza a bajt.
Ez persze minden férfira igaz bizonyos körülmények között.
Rusia tovább fordította a pálcikát.
– Villám. Ez azt jelenti, hogy gyakran enged hirtelen elhatározásoknak, de egyben... – Habozva szünetet tartott. – A villámcsapás szerencsétlenséget is jelez, tűzvészt hoz, és nagy rombolásra képes.
Láttam, hogy arcán kíváncsiság gyullad. A többiek feszülten figyeltek, én magam pedig megzaboláztam a nyelvemet. Rusia tovább beszélt, miközben szemét valahová a távolba függesztette.
– A harang megszólal, ha megütik, vagyis ennek a férfinak meglehetősen messzire ér a híre, ő azonban ezt nem igyekszik sem letagadni, sem elrejteni. A rúnái között azonban végig ott van az erőszak... – Hirtelen elnémult. – Meg kell keresnem az égjelét – szólalt meg valamivel később. Újabb rúnapálcikát húzott elő, majd döbbenten felkiáltott:
– Ez nem lehet az égjele – szólt közbe Yefri. – Mikor fordult veled elő utoljára, hogy mellényúltál?
Rusia elvörösödött, és újból próbálkozott, ám egyszer csak leeresztette a kezét.
– Melyik jel kormányozta az eget, amikor az a férfi megszületett? – fordult hozzám.
– Nem tudom – feleltem. – Eddig valahogy sosem került szóba.
Rusia tekintete a távolba meredt, miközben ujjai végigtapogatták az elsőként kihúzott pálcikát.
– Ez itt a hegyek rúnája, amely erősen kötődik a szélhez, a zajhoz és zavargáshoz. Van benne valami... Valami rossz előjel... Ennél többet sajnos, nem mondhatok, ameddig nem ismerem az égjelét.
A csoport tagjai hátrafordultak, és kissé kétkedő arccal mérték végig a két fivért, akik fülig merültek a játékban néhány fiatalemberrel. Közelebb léptem, és megálltam Gren mellett. Egy pillanatra felemelte a fejét, csak hogy megnézze, ki vagyok.
– Mondd csak, Gren, tudsz valamit a születési rúnáidról? – kérdeztem könnyed társalgási hangnemben.
Gren visszafordította figyelmét zajongó ellenfeleihez.
– Nem sokat törődöm velük – vonta meg a vállát. – Legföljebb annyit, hogyha fogadni kell, általában azokra a rúnákra teszem a tétem.
– És mi van az égjeledben? – folytattam a kérdezősködést.
– Az égjelem üres – fordult felém komisz vigyorral Gren. – Amikor születtem, mindkét hold sötét volt. – Tágra nyitotta szemét, hogy körös-körül kilátszott a fehérje a ragyogó kéken túl. – Azt mondják, arra születtem, hogy felkössenek.
– Ki mondja?
– Hát Szöszi barátunknak sikerült-e már csinos nyakacskát találnia ahhoz a nyaklánchoz? – vágott fivére szavába Sorgrad rosszmájú vigyorral.
– Amikor eljöttem, még otthon szöszmötölt – pillantottam fel. – Tudod, Sorgrad, eléggé költséges ajándékra ragadtattad magadat.
– Kétszer ennyit is kifizettem volna csengő aranyakban ezért a szórakozásért. – Sorgrad arcára hajlongó árnyakat vetett a tűz fénye. – Ráadásul most már azt is tudjuk, hogyan szabaduljunk meg tőle, ha néhány értelmes szót szeretnénk váltani egymással. – A zsebébe nyúlt, és egy smaragdköves pecsétgyűrűt forgatott meg az egyik ujja körül. – Nos, mit teszel föl ez ellen a gyűrű ellen, ha azt mondom, hogy holnap reggel már valamelyik leányzó nyakában látjuk viszont azt a láncot, Szöszi meg olyan peckesen fog lépkedni, mint a kiskakas a szemétdombon?
– Ez ellen ugyan nem fogadok – ráztam meg a fejemet. – Nézd csak meg ott azt a karkötős lányt! – súgtam Gren fülébe, majd visszatértem Salkinhoz meg a barátaihoz.
Letelepedtem egy fatönkre a földre terített bőrdarab mellett.
– Nincs égjele, Rusia – fordultan a lányhoz. – Amikor született, mindkét hold sötét volt.
Rusia motyogott valamit maga elé az Erdő nyelvén, én pedig ismét elátkoztam szegényes nyelvtudásomat.
– Mit jelent ez? – kérdeztem.
– Ez afféle... Szerencsétlen előjel – felelte Rusia olyan véglegességgel a hangjában, amely elejét vette minden további kérdezősködésnek.
Vajon ez csak holmi babonás zagyvaság, vagy az ősi népek rejtett bölcsessége?
– És rólam mit mondanak a rúnák?
Rusia kihívó pillantással nyomta a kezembe a pálcikákat.
– Ha tényleg érdekel, csak fektesd le őket, ahogy mondom, és aztán majd meglátjuk. Ne nézz rájuk, ne válassz közülük, csak hagyd, hogy előjöjjenek a kezed közül, ahogy akarnak.
Elvettem tőle a simára csiszolt fadarabokat, és lazán megforgattam őket az ujjaim között. Éreztem, hogy sok-sok évi használat koptatta őket ilyen fényesre, de nem volt rajtuk semmiféle karcolás vagy bevágás, amely többet árulhatott volna el a gyakorlott kéznek, mint a szemnek.
Rusia pillantását az enyémbe mélyesztette.
– Először tegyél le egyet keresztben – utasított. – Azután még kettőt alá, megint keresztben, alá meg újabb hármat, egy sorban. – úgy jártam el, ahogyan mondta. – A maradék hármat meg tedd le a háromszög egy-egy sarkához – folytatta. – Nem, nem, kifelé kell mutatniuk, nézd csak, így!
– Nos, mit mondanak? – dőltem hátra.
Rusia fölemelte az első rúnát, azt, amelyet először a bőrdarabra fektettem. Felém nyújtotta, hadd lássam az alsó oldalán lévő jelet.
– A nap védelme és fennhatósága alatt születtél – mondta.
– Az már igaz – hagytam jóvá. Kíváncsiságom egyre nőtt, amint rájöttem, hogy éppen az égjelemet tettem ki elsőnek.
– A második sor a jellemedről beszél. – Szemügyre vette a két rúnát, amelyek egyenesen fölfelé néztek. – A Villám azt jelenti, hogy alkotó, teremtő erőket érzel magadban, a Déli Szellő pedig azt, hogy szerencsésnek tartod magad. – Ezek után azt a két rúnát vette sorra, amelyek a pálcikák hátsó oldalán rejtőztek, szintén fölfelé. – Lássuk, mások hogyan látnak téged! A Vihar azt mondja, elég nehéz bánni veled, ellenkezésre hajlamos vagy. Ez meg itt a Forrás... Vagyis a többieknek az a véleményük rólad, hogy sokat elrejtesz magadból.
Jókedvűen rámosolyogtam. Nos, ha kedve tartja, csak hadd találgassa, mit rejtegetek e mögött a gondtalan vidámság mögött.
Fölemelte a két pálcikát, hogy megnézze, mely jelek fekszenek azok alsó oldalán, a bőr felé fordulva.
– Látod, ezek árulkodnak a te valódi énedről. A Harang határozottságra, eltökéltségre utal. A Lant az ügyesség, rátermettség jele, a szakmai hozzáértésé.
Rusia tehát jó emberismerő, aki néhány szóból rengeteget le tud szűrni. Az újonnan érkezettekről szóló hírek meg nyilván úgy futják körül a kis települést, mint a kutya csonttal a szájában. Rusia minden bizonnyal egész nap a pletykák után hegyezi a fülét.
– És mit mond ez a három? – mutattam az alsó sorban fekvő rúnákra.
– Ez az édesanyád, ez vagy te magad, ez meg az apád.
– Nos, lássuk. – Arra gondoltam, most már jobb, ha a végére járok a dolognak. Ha Rusia bármi érdemlegeset tud mondani a szüleimről, akkor talán tényleg van valami ebben a hókuszpókuszban.
A Fenyőre mutatott. Ez volt az első rúna a sorban, amely egyenesen felém nézett.
– Édesanyád erős, akár ez a fa, mégis elég hajlékony ahhoz, hogy ne törjék le a viharok.
Ami igaz, az igaz, nagyanyám haragja sokszor valóban a nyári viharhoz volt hasonlatos, anyám azonban mindvégig rezzenéstelen arccal ragaszkodott az igazához, és keményen állta a rohamot.
– Ám a viszontagságok ezzel még nem értek véget. Ez itt az Erdő. – Rusia összevont szemöldökkel nézegette a sorban következő rúnát. – Rengeteg erő rejtőzik benne, de egyben veszély is: könnyen elkeveredhetsz benne. Azután a Nád jön: hajlékonyság, de egyben gyengeség is.
Erősen igyekeznem kellett, hogy arcomon ne tükröződjék más, mint udvarias érdeklődés, holott fejemben csak úgy kavarogtak az emlékek. Anyámra gondoltam, vissza-visszatérő siránkozásaira, amiért olyan bolond volt, hogy összeadta magát egy vándor igriccel, aztán meg azért, hogy nem követte őt. Ismét figyelmeztetnem kellett magamat, hogy voltaképpen a rúnák bármilyen kombinációja ráillik bárki életére, ugyanis minden attól függ, miként értelmezzük őket.
– Hallottam már máskor is, hogy a mondott jellemvonásokat összekötik ezekkel a rúnákkal, de még rengeteg egyebet is – szólaltam meg óvatosan. – A tormalin hiedelem szerint például a Nád hűséget jelent a házasságban. Caladhriában meg úgy tartják, a Nád Arimelin sóhaját hordja magán, amely álmokat hoz azoknak, akik hisznek benne.
– Rusia mindig tudja, melyik jelentést kell alkalmaznia – nyugtatott meg Yefri, aki mintha kissé meglepődött volna, hogy az ilyesmit egyáltalán magyarázni kell. A többiek egyetértően bólogattak.
Rusia egy pillanatig alaposan a szemem közé nézett, majd a pálcikák hátsó oldalát kezdte faggatni.
– Most pedig lássuk az apádat! Elsőként a Farkas: becsvágy, de egyben kielégíthetetlen éhség is. A Tölgy: életerő, határozottság, de csökönyösség is. A Lazac: rengeteg utazás, termékenység... – Halványan elmosolyodott. – Ugyanakkor olyan kényszer is, amely minden másnál erősebb... Abbahagyhatjuk, ha gondolod – ajánlotta hirtelen.
Nagyon jól tudta, hogy az apám vándormuzsikus volt, úgyhogy ezekhez az úgynevezett értelmezésekhez aligha kellett túlzott jövendőmondó tehetség.
– Most már járjunk a végére, ha egyszer belevágtunk – tártam szét a tenyeremet.
– Rendben van. – Egyenként felemelte a pálcikákat, hogy megnézze alsó oldalukon az eddig rejtőzködő képeket. – Neked, mint a gyermeküknek, elsőként a Hegy mutatkozik meg: kitartás és éleslátás jellemzi, de ugyanakkor igen magányos rúna. A Szarvasbika gyorsaságot, bátorságot jelent, de azt is, hogy megfutamodsz a félelmeid elől. A Tenger: hatalom és erő, rejtett mélységek, de az út és irány hiánya, elvesztése is.
Kérdő pillantást vetettem rá.
– A rúnák igazat mondtak a családodról és a születésedről, ugye? – kérdezte Gevalla.
Mély lélegzetet vettem, csak azután válaszoltam.
– Igen, legalábbis bizonyos értelemben.
– Akkor tehát lássuk, mit tartogat számodra a jövő! – Salkin mozgolódni kezdett mögöttem, mintha közelebb akarna húzódni, hogy jobban lásson.
Mosolyom mögött egy kis aggodalom is rejtőzött, de most már aligha táncolhattam vissza.
– Nem csak a jövőt mutatják meg. – Rusia a megmaradt három pálcika felé bökött, amelyek az eredeti háromszög sarkainál feküdtek. – Megmondják, mi az, amin éppen túl vagy, hol állsz jelenleg, és mi vár rád a jövőben.
Számításba véve, miféle elképesztő eseményekbe keveredtem bele az elmúlt másfél évben, bármiféle magyarázat, amely akár csak hasonló dolgokat említ, mindenképpen arra utal, hogy más is van itt a háttérben, mint egyszerű szemfényvesztés.
– A lefelé fordult rúnák mesélnek a közelmúltról – magyarázta Rusia.
A Tűz jele: új szenvedély, még az is lehet, hogy valódi szerelem. – Rám mosolygott, én pedig minden meggyőződésem ellenére elvigyorodtam. A Sas: jelek és előjelek, talán utazás? – Bólintottam. – A Dob: felfedett titkok, valamiféle törés... – A lány mintha elbizonytalanodott volna.
Sikerült gondtalan arckifejezést öltenem.
– Valóban elég sokat utazgatok – vontam vállat könnyedén.
Nos, meglehet, tényleg náluk van a hiányzó ötödik.
Rusia most a három fölfelé néző rúnát vette szemügyre.
– Elsőként a Tramontána...
– Tessék? – kaptam föl a fejemet. – Ez itt? Ezt mi Északi Szélnek hívjuk.
– Ó, a kívülállókról lepereg a tudás! Nézd csak meg a képet: a szél a hegyekből süvít lefelé. Ez a Tramontána, a hideg, gyilkos szél, amely a tél legfagyosabb napjaiban indul neki a csúcsokról. – Rusia komoly arcot vágott. – Az ellentéte a Zefír, amelyet ti Déli Szélnek hívtok. Az a déli tengerek éltető, langyos szele, amely esőt hoz és termékenységet. – A lány hirtelen megtorpant, ráébredvén, hogy elkalandozott a tárgytól.
– Mit jelent tehát a Tramontána a jelenemre nézve? – sürgettem.
Rusia mintha megrázkódott volna.
– Néha a végzet jele... Vagy valamilyen hiányzó dolgot mutat. Talán keresel valamit? És itt a Seprű, amely gondoskodást, sokszor áldást jelent. A Szélcsend: nos, ez valamiféle nagy igazság lehet, vagy talán tanulmányok. – Arcán az őszinte elbizonytalanodás jelei látszottak.
– A mágus meg én azért jöttünk ide, hogy többet tudjunk meg az Erdő Népének dalairól – jegyeztem meg.
– Igen, de ezek a te rúnáid, nem az övéi! – igazított helyre, majd ismét elnémult, és zavartan bámult a pálcikákra.
– És mit látsz Livak jövőjében? – Salkin olyan közel ült hozzám, hogy nagyjából el tudtam képzelni, miféle ábrándjai lehetnek a közvetlen jövőmmel kapcsolatban.
Rusia vonakodó kézzel emelte föl a pálcikákat.
– A Síkság. Egy emberéletnyi vagy még több idő, végtelenség, időtlenség. Vagy talán csak egy örökség. – Vállat vont. – A Kürt: figyelmeztetés, fontos hírek, lehetnek éppúgy jók is, mint rosszak. A Föld: siker, kemény munka, valamiféle nagy esemény. – Most már egészen gyorsan beszélt, fél kézzel hátrasimítva haját. – Amint a holdak szétválasztják az évszakokat, többet is megtudsz majd, ezek azonban nagyon erős rúnák, és a fekvésük valami fontosat jelez...
Meghiszem azt, hogy többet is megtudok! Annál is inkább, mivel ekkora általánosítások között egészen biztosan találhat igazságot az, aki veszi a fáradságot, hogy közelebbről is megnézze. De mi a helyzet azzal az egykét elejtett megjegyzéssel, amelyek olyan kényelmetlenül találóan hangzottak?
Rusia ismét gondterhelt arcot vágott.
– Hamarosan továbbmész, ugye? – kérdezte. – Tudod, ha már a vihar minden dühét a fejedre akarod vonni, jobban örülnék neki, ha valahol máshol tennéd.
Ekkor jöttem csak rá, hogy teljes mértékig meg van győződve a rúnákban rejtőzködő igazságról. De hát kit akar rászedni: magát vagy engem?
– Add csak ide azokat a rúnákat! – nyújtotta a kezét Gevalla. – Nem tudom eldönteni, jó ötlet-e az Öregerdőn kívül utazgatnom ezen a nyáron. – Kihúzott hat pálcikát, és két sorba rendezte őket, mindkettőben három-három pálcikával. – A kedvező jelek a felső sorban azt mutatják, miért kellene útra kelnem, a kedvezőtlenek az alsó sorban viszont azt mondják meg, miért kellene inkább maradnom – magyarázta felém fordulva.
– És ez csak az utazásokra vonatkozik? – kérdeztem.
– Minden kérdésre, amelyre „igen” vagy „nem” lehet a válasz – szólalt meg most Nenad is, először az este folyamán.
Észrevettem, hogy reménykedő pillantásokat vet Gevalla felé, és figyelni kezdtem, vajon megpróbálja-e befolyásolni, miként is értelmezze a rúnákat a lány.
Mind a hatan összedugták a fejüket a pálcikák fölött, hogy megvitassák a rúnák jelentését a lány vágyaira, családjára és arra nézve, mit hozhat ez az utazás neki és a többieknek. Nenad egyik álláspont mellett sem kardoskodott különösebben, és úgy vettem észre, hogy mind a hatan borzasztóan komolyan veszik a dolgot.
Mivel nehezemre esett követni a pergő beszélgetést, előhúztam a zsebemből a saját rúnacsontjaimat, amelyek caladhriai szokás szerint egészen más alakúak voltak, és forgatni kezdtem őket az ujjaim között.
– Egyetlen nap alatt nem kérhetsz tőlük kétszer útmutatást ugyanarra a dologra – pillantott föl Rusia. – Azonkívül amúgy sem sikerülne, ha egyszer nem hiszel benne.
Csöndben üldögéltem tehát, és tovább gondolkodtam a különféle szimbólumokon, az értelmezéseken, amelyeket Rusia fűzött hozzájuk, és megpróbáltam kiszámolni annak a valószínűségét, hogy éppen ezek a képek kerültek a mondott helyekre. Sorba vettem az összes lehetséges okot, amiért Rusia találgatásai valóságosnak tűnhettek. Vajon tényleg több van itt annál a bizonyos négyötödnél?
Váratlanul ijesztően fáradtnak éreztem magamat. Mintha az elmúlt évek és eltűnt emberek emlékei a szokottnál is jobban felzaklattak volna.
– Köszönöm, hogy megosztottad velem a tudásodat – mosolyogtam Rusia felé. – Hosszú nap áll mögöttem. Mindannyiótoknak jó éjszakát kívánok!
– Visszakísérlek! – ugrott föl Salkin, és a karját nyújtotta nekem. Igyekeztem elkerülni Yefri pillantását.
Nem volt szükségem a rúnák sugallatára, hogy tisztában legyek a szándékaival. Miközben átvágtunk a tisztást övező fák között, lassan lépve, hogy szemünk hozzászokhasson a sötétséghez a tűz világa után, előzékenyen a kezét nyújtotta, hogy átsegítsen egy kidőlt fatörzsön. Valamivel később kedélyesen átölelte a vállamat. Minthogy nem ellenkeztem, lejjebb csúsztatta a tenyerét a derekamra, és közelebb húzott magához. Az erdei életmódnak köszönhetően szálas volt és izmos, és ahogy ujjaim a markában pihentek, éreztem, hogy tenyere kérges és száraz. Hideg, fehér holdfény szűrődött át az éppen csak kibomló lombok között, világos foltokat rajzolván a fák tövére. E furcsa fény elmosott minden színt, nem volt más, csak tintafekete sötétség és élesen kirajzolódó árnyékok.
Salkin hirtelen megtorpant, szembefordult velem, és száját az ajkamra szorította. Először csak lágyan csókolt meg, azután egyre növekvő szenvedéllyel. Ajkán ismeretlen, fűszeres ízt éreztem, és testem mélyén ismerős hőség kélt válaszul. Amint fölpillantottam, láttam, hogy szemét lehunyja, arca lélegzetvételről lélegzetvételre feszültebbé válik. Száját egyre erősebben préselte az enyémhez, és máris sürgető késztetést éreztem, hogy eleget tegyek testem parancsának.
Kiszabadítottam magam a szorításából, hátráltam egy lépést, és kezemet nekitámasztottam széles mellkasának. Ujjaim közt finom, vöröses szőrszálak bolyhoztak, ahogy ingének eleje szétnyílt.
– Nem hiszem, hogy... – suttogtam tétován.
Salkin megszorította a kezemet. Verejtékének nedves melege mögött éreztem a szenvedély dobolását.
– Nem? – kérdezte nyilvánvaló csalódottsággal.
– Hamarosan továbbmegyünk – feleltem lassan. – Nem akarok befejezetlen ügyeket hátrahagyni, ezért talán jobb, ha bele sem kezdünk. Ugye, megértesz?
Süldő lánykori kalandjaim ellenére Halcarion nagylelkűen úgy döntött, hogy nem hajít a fejemre egyetlen csillagot sem ezért a jókora hazugságért. Összeszedtem magamat, és győztesen rámosolyodtam szegény Salkinra.
– Ugye, azért még lehetünk barátok? – kérdeztem.
A következő pillanatban azonban rájöttem, ez pontosan úgy hangzott, mintha Niello valamelyik kevéssé meggyőző hősnője mondta volna, és kis híján elvesztettem az önuralmamat. Hálás voltan, amiért az engedelmes árnyak elrejtik vörös arcomat és gyanúsan vonagló mosolyomat. Az erős jellemű férfi elfogadja a visszautasítást, talán még akkor is, ha kissé megszégyenítően hangzik, de azt még a legtapasztaltabb sem viseli el, hogy kinevessék.
Salkin mélyet sóhajtott.
– Akkor tehát visszakísérlek a kunyhódig – bólintott olyan komorsággal, amely ifjú koráról árulkodott.
– Innen már magam is jól látom a település fényeit – ráztam meg a fejemet. – Menj csak vissza a többiekhez, és érezd jól magadat! – Nem tudtam megállni, hogy ne tegyem hozzá: – Biztos vagyok benne, hogy Yefri megörül, ha meglát!
– Akkor hát viszlát holnapig. – Olyan hevességgel csókolt meg, amely arról árulkodott, hogy ez az ügy részéről még koránt sincs lezárva, azután gyors léptekkel eltűnt a fiatal bozótban.
Visszasétáltam a kerek házikók gyűrűjébe. Lelkem valósággal szárnyalt, de amikor beléptem a suránkba, rá kellett jönnöm, nincs ott senki, akivel megoszthatnám az iménti tréfát. Hová lett a varázsló? Arra számítva, hogy nemsokára amúgy is megzavarják a nyugalmamat, előkerestem a legszebb és legpuhább takarót, és beleburkolóztam. A tábor lassan elcsöndesedett körülöttem, de a többieknek még mindig se híre, se hamva nem volt, és egy kissé megbántva éreztem magamat. Újfent emlékeztetnem kellett lüktető szívemet, hogy a kíváncsiság és a hirtelen támadt vágy még nem elegendő ok arra, hogy egy fiatalembert csak úgy az ágyamba cipeljek, még ha olyan kísértésbe ejtő külsővel rendelkezik is, mint Salkin. Ha a múltban felelőtlen voltam is, abból nem származott baj senkire nézve, legkevésbé pedig rám, a dolgok azonban jelentősen megváltoztak. Azonkívül Ryshad mintha elrontotta volna az étvágyamat bárki másra. Ha táncolok néhány lépést valamelyik bámészkodóval, attól úgyis csak még jobban hiányzik a rendes táncpartnerem. Nos, nincs mit tenni, ha egyszer elégedettebb vagyok vele, mint bármelyik előző hálótársammal. Pedig hát el kell ismernem, nagyobb összehasonlítási alappal rendelkezem, mint amennyit egy rendes lány pironkodás nélkül bevallhatna. A szomorkodás azonban nem csökkenti a közöttünk terpeszkedő mérföldeket, úgyhogy jobb lesz, ha meghagyom másnak ezt az elfoglaltságot.
És vajon mi a helyzet Rusia kis mutatványával? Vagy lehet, hogy nem is volt mutatvány? Ő maga egészen biztosan hitt abban, amit mondott, és szemlátomást a többiek is. De vajon bír-e ez bármiféle jelentéssel? Van-e jelentősége azoknak az apróságoknak, amelyek elég közel estek az igazsághoz, hogy zavarba hozzanak? Hogy a fene enné meg Sorgradot meg Sorgrent! Hol a fészkes fenében lehetnek? Semmi kétség, egy kis csillogást igyekeznek lopni némely leányzók szemébe egy-két szép ékszerrel. Elszántan visszagyömöszöltem agyam kevéssé forgalmas sarkaiba az előtolongó emlékeket gyerekkorról, szülőkről és hasonló dolgokról. A kötelességem most az, hogy a jövőbe tekintsek, új lehetőségeket keressek, és reményeim szerint meg is osszam őket Ryshaddal. Végül is ezért hánykolódom éberen ebben a kényelmetlen, huzatos, füstös lyukban.
Már majdnem sikerült meggyőznöm magamat, amikor az álom váratlanul utolért.

 

 

Teyvavölgy

Tavaszutó 17. napja, késő délután

– Hát ez meg mi a rossznyavalya? – kiáltott fel csodálkozva Jeirran.
Keisyl hunyorgott a napsütésben.
– Szekerek, síkvidékiek, füst...
A völgy lankás lejtőin kalapálás zaja visszhangzott.
– Hogy merészelnek ilyesmit tenni! – Teiriol körülpillantott egyetértést keresve.
Eirys előrehajolt durva szőrű, szürke pónijának nyergében.
– Ne keveredjünk bele! – figyelmeztette a többieket. – Inkább igyekezzünk az erősségbe! Majd ők a végére járnak a dolognak, ugye?
– Utána, ha maradt még vér a pucájukban. – Jeirran szavaiban kétely lappangott.
– Gyerünk! – Keisyl megrántotta a csomaghordó öszvér kantárszárát. Az állat békés pofával követte, nyomában, vezetéken több öszvér is kocogott. Jeirran és Teiriol valamivel lassabbak voltak: dühösen bámultak a nyüzsgés felé, amelyet most már jól láthattak egy alacsony dombon odalenn, a vízfolyás mentén.
Néhány szekér állt ott, közöttük ponyvát feszítettek ki. Frissen kidöntött fák körül apró alakok sürgölődtek, egy fűrészgödörből por szálldogált fölfelé, egy jókora farönkön pedig egy férfi dolgozott lovaglóülésben, és fejszével hasogatta le a kiálló ágakat. Nem messze tőle néhány társa szabályos alakzatot jelölt ki a letaposott fűben cövekekkel és zsinórral: kétségkívül egy ház körvonalait.
– Hé, ti ott!
A kiáltásra mindannyian arrafelé fordították a fejüket. A domb mögül szikár pejlovon egyszerű háziszőttesbe öltözött fickó közeledett feléjük.
– Hová mentek? – Bár a fickó udvariasan beszélt, de olyan fensőbbséggel, hogy Jeirran bajsza rángatózni kezdett.
– Teyvavárra – vágta rá Keisyl.
– Tessék? – rázta meg a fejét a fickó.
– Az erősségbe – magyarázta bosszúsan Jeirran. – A várba, erődbe, vagy nevezd, ahogy akarod.
A lovas elgondolkodva bólintott, hátasa idegesen körbefordult. A fickó hátán íj himbálózott, nyergéről tegez lógott egész csomó nyílvesszővel.
– Nincsenek kutyáitok? – kérdezte.
– Nincsenek – felelte nyomatékosan Keisyl. – Miért kérded?
– Birkát legeltetünk odafönn a folyónál – magyarázta a lovas. – Viszlát, további jó utat!
– Várj csak! – Jeirran elengedte a teherhordó öszvér kantárszárát, és előrelépett. – Hogy érted azt, hogy birkát legeltettek odafönt? Kinek az engedélyével és mit építetek itt? Hogy meritek kidönteni ezeket a fákat?
A síklakó azonban válasz nélkül ellovagolt, átvágott a dombon, és eltűnt szem elől.
– Hogy az a nyomorult, tetűrágta... – Jeirran levegő után kapkodott.
– Mondtam már, hogy ne keveredjünk bele! – ismételte Eirys. – A teyvabéliek biztosan meg tudják mondani, mi folyik itt.
– Lehet, hogy eladták a legelőiket a síkvidékieknek? – vetette fel kételkedve Keisyl.
– És azt is megengedték volna nekik, hogy fákat döntsenek ki, és házat építsenek? – morfondírozott Jeirran.
– Lássuk, mit mondanak erről a teyvabéliek – rántotta meg az öszvér kötelékét Keisyl.
A menet lelassult kissé, ahogy a hosszú, keskeny völgy tovább emelkedett a távoli hegycsúcsok felé. Az erdővel borított hegyhátak fölött puszta szikla magasodott, amelyet csillogó hó kerített: két magasabb csúcs egy sekély nyerget fogott közre, mintha óvón ölelnék magukhoz. Sziklás medrében fehéren habzó folyó rohant tova, rajta tömzsi kőhíd ívelt keresztül. A híd mellvédjén lábát lógatva apró alak üldögélt.
– Seric! – Jeirran odavetette a kötőféket Teiriolnak, és előrerobogott anélkül, hogy akár egy pillantást is vetett volna hátrafelé. – Mi az ördög folyik odalenn a völgy aljában?
A Hegyek Népéből való fickó gondterhelt pillantást vetett a mondott irányba, vasvilláját kissé odébbtámasztotta.
– Síkvidékiek – mormogta megvetően, és beleköpött a vízbe. – Nem sokkal azután tűntek fel, hogy ti elmentetek. Maguknak követelik az egész völgyet egészen a hídig, arra hivatkozva, hogy nem lakik ott senki!
– De hát az a ti téli legelőtök! – ellenkezett Teiriol.
A híd őre összevonta bozontos, őszes szemöldökét.
– Akkor tessék, menj, és mondd meg nekik! Lehet, hogy rád hallgatnak, nem úgy, mint ránk.
– Mit keresel itt a hídon felfegyverkezve? – bökött Keisyl a Seric kezében tartott vasvillára.
A fickó sötét pillantást vetett a völgy alsó vége felé.
– Volt egy kis baj – felelte szárazon.
– Mekkora baj? – kérdezte harciasan Jeirran.
– A lehető legnagyobb – vágta rá mogorván Seric. – Gedres meg a fia éppen visszafelé tartottak a távolabbi erdőkből, amikor észrevették, hogy azok a birkák lerágják a szénának való rétet. Az a síkföldi akkor azt mondta nekik, hogy kotródjanak onnan. Érted? Hogy kotródjon el a saját földjéről! Gedres meg persze azt felelte a fickónak, hogy hágja meg az anyajuhait. A síkföldi erre megpróbálta szájon vágni, a férfi meg fellökte. Átkozódtak, ordítoztak egymással, azután Gedres odaszólt a fiának, hogy uszítsa rá a kutyákat arra a nyavalyás ingyenélőre meg a tetves birkáira, az meg persze még jobban ordítozott, erre megjelent egy rakás tolvajszerzet, hogy a segítségére siessenek a cimborájuknak. – Seric méltatlankodva csóválta a fejét. – A fiú nem is tudja értelmesen elmondani, mi is történt ezután, de a lényeg az, hogy Gedres valamiképpen késsel a hátában végezte.
– Ó, jaj! – kiáltott föl Eirys. – Szegény Yevrein! Vajon mit tehetnék érte?
Seric hosszan ránézett, ráncos arcának kemény vonásai ellágyultak.
– Már a puszta jelenlétednek is örülni fog, ebben biztos lehetsz – bólintott. – A Sheltiya ma reggel érkezett meg, dél felé fektették ki a halottat, úgyhogy nehéz nap vár szegény Yevreinre.
– A fiúnak nem esett baja? – kérdezte Keisyl.
Serit megrázta a fejét.
– Nehezen viseli, ami történt, de hát őt senki nem is hibáztatja ezért. Hogyan is akadályozhatta volna meg, amikor jószerivel még ki sem nőtt a földből? Meg aztán őt magát is jól megverték azok az átkozottak.
Jeirran és Teiriol dühös szitkozódásban törtek ki, Keisyl azonban túlkiabálta őket.
– Elég legyen! Ezzel ugyan nem használtok senkinek! Gyerünk az erősségbe, kérdezzük meg, mit tudnánk segíteni.
Átkeltek hát a hídon, és folytatták útjukat fölfelé a hosszú völgyön. A fák és növények vad szépségét itt már egyre inkább elnyomta a puszta, sivár kő: amerre a szem ellátott régebbi és újabb fejtések, bányajáratok martak a sziklába. Néhány férfi éppen gátat épített a folyó köré, hogy egy sekély csatornarendszerbe vezessék be annak vizét, de az érkezők láttán abbahagyták a munkát, és komoran végigmérték őket. Tudomást sem vettek Teiriol vidám integetéséről, és hamarosan ismét visszatértek az ásónyélhez.
Eirys gyorsabb léptekre ösztökélte a póniját, és jóval a többiek előtt ért az erősség kapujához. A fal nagyjából kétembernyi magasságú lehetett: a súlyos, formátlan sziklatömböket olyan pontossággal illesztették egymáshoz, hogy még egy tőr élét sem lehetett volna közéjük erőltetni. Odafönt őrök járkáltak lándzsával a kézben; egyikük észrevette a lányt és leintegetett neki. Eirys fölemelkedett a nyeregben, hogy visszaintsen, és mire Jeirran meg a többiek megérkeztek, a hatalmas kapu résnyire kinyílt, hogy az öszvérek egyenként beférjenek rajta. Keisyl keresztülvezette a menetet a csúcsban végződő alagúton, amelynek hosszát a fal vastagsága adta.
– A távolabbi istállóban van még hely – intett oda a kapuőr annak a fiatalembernek, aki éppen bereteszelte mögöttük a súlyos fakaput.
– Csitt! – igyekezett nyugtatgatni Keisyl az öszvéreket, amelyek rémülten hőköltek hátra a kapuőr kutyájának láttán. Jól megtermett állat volt ez az őrkutya, a derekáig ért a gazdájának, és izmos, robusztus felépítéséhez gyanakvó pofa társult. Az állat ugatása hisztérikus csaholásba csapott át, válaszképpen egy távoli ólban fajtársai is rázendítettek.
– Mi az, talán éhezteted őket? – méltatlankodott Keisyl.
A kapuőr meglegyintette a kutyája hátát a karja köré csavart szíjjal, hogy elcsendesítse.
– Nem is árt, ha dühösek egy kicsit – dörmögte. – Legalább azonnal ugranak, ha azok a síkföldi csavargók megint megpróbálkoznak valamivel.
Eirys lesiklott a nyeregből, és tétován igazgatta meg a szoknyáját.
– Merre van Yevrein? – nézett körül.
– Odabenn a toronyban – intett a kapuőr egy szögletes, magas építmény felé, amely az erőd közepén állva valósággal uralta azt. Keskeny ablakai magasabban voltak, mint a környező várfalak, és mintha hunyorogva, gyanakvóan tekintettek volna kifelé.
– Keressetek megfelelő helyet Foltos számára! – Eirys odadobta a pónija kantárszárát a méltatlankodó Teiriolnak, és már sietett is fölfelé a kettős ajtóhoz vezető széles lépcsőkön.
– Vidd hátra és lásd el őket! – Jeirran szintén Teiriolra bízta a maga hátasát, és megindult a felesége után.
Az öszvérek minden kíváncsiság nélkül méregették megmaradt gazdájukat.
– De hát... – kezdett volna méltatlankodni a fiatalember.
– Kérj meg valakit, hogy segítsen, Teiriol – veregette vállon öccsét Keisyl. – Visszajövök, amilyen hamar csak tudok. Tudni szeretném, mi történt pontosan.
Azzal Keisyl is felrobogott a toronyba vezető lépcsőkön maga mögött hagyva a bosszúsan motyogó Teiriolt. Óvatosan kinyitotta az ajtót, besurrant, és zajtalanul megállt Eirys mögött.
Az alsó szint legnagyobb részét egyetlen helyiség foglalta el. A lámpa- és gyertyatartók most mind sötétek voltak, a bútorokat pedig különösebb rendszer nélkül a falakhoz tologatták. A helybéliek görnyedt vállal, körben álltak, a gyermekek némán kapaszkodtak anyjuk szoknyájába. Eirys Jeirran kezét szorította, arcán könny csordogált, szemét egy pillanatra sem vette le a hatalmas kandalló mellett álló asszonyról. A nő arca sápadt, beesett volt, szeme kivörösödött a sírástól, és éppen egy kosár hamut borított a tűzre, amelynek fényes lángjai most megfakultak, hunyorogni kezdtek. A teremre fagyos sötétség ereszkedett.
Két férfi lépett elő vasrudakkal és ékekkel, hogy elmozdítsanak egy átforrósodott kőlapot a tűzhely talapzatáról. A kőlap alatt sötét üreg tűnt fel. Az asszony föléhajolt, és fekete fából faragott, rézzel kivert apró ládikót emelt ki belőle. Kiválasztott egy kulcsot a derekán lógókból, és kinyitotta vele a ládikát. A mellette álló idősebb férfi tartotta a dobozkát, amíg az asszony megszámolta a benne lapuló vastag arany- és ezüstpénzeket.
– Ez itt az apai örökséged, Nethin. – A nő hangja megbicsaklott, amint egy fiúhoz fordult, aki még Teiriolnál is fiatalabb lehetett néhány évvel, és akinek arcát komorrá szürkítette a bűntudat és a bánat.
Az idősebb férfi bátorítóan a fiú vállára tette a kezét.
– Okosan használd föl, apád emlékének nagyobb dicsőségére! – szólt az asszony. – Ő maga adta volna át neked, amikor betöltöd azt az életkort... – Hangja hirtelen elcsuklott, sírás fojtogatta.
Magas, szürke ruhás férfi lépett elő, borotvált arcán komor árnyék. Szertartásos mozdulattal behajtotta a láda fedelét, és odabólintott az iménti férfinak, aki óvatosan visszahelyezte a kandalló köve alá. A szürke ruhás férfi a nőrokonok óvó karjába terelte a sírdogáló Yevreint, majd kivezette a fiút a főajtón.
– Menj csak – bólintott Jeirran, amint Eirys odafordult hozzá könnyes arcán a néma kérdéssel. A lány előresietett, hogy osztozzon a síró asszonyok fájdalmában.
– Bizony, súlyos dolgok ezek, Jeirran – sóhajtott Keisyl.
– Az ilyesmi túlságosan is gyakorivá vált apáink ideje óta – vágta rá dühösen Jeirran. – A völgyeinket sanyargatják, rendszeresen fosztogatják!
Indulatos szavai hallatán a mellettük álló férfi most feléjük fordult.
– Hát Othilvölgyben is előfordulnak hasonló gaztettek? – kérdezte elképedve.
– Eddig még nem volt példa rá – rázta meg a fejét Keisyl –, de hát a mi völgyünk meglehetősen távol esik.
– Így is csak idő kérdése – mordult föl Jeirran.
Keisyl a segítségére sietett az iménti fickónak, aki egy jókora faládát igyekezett visszataszigálni megszokott helyére.
– És most mihez akartok kezdeni, Alured?
– Üzentünk a magasabban fekvő fejtésekbe és a nyári legelőkre, de őszintén szólva magam sem tudom, mi értelme az egésznek. Addig rendben van a dolog, hogy visszarendeljük az embereinket, de ezáltal nagyrészt kárba vész az idei nyári munka. – Alured kikapott egy széket a mellette álló férfi kezéből, és a földre állította. A szék lábai nagyot csattantak a heves mozdulattól.
– De, ugye, elűzitek ezeket a férgeket a völgyetekből? – kérdezte Jeirran karba font kézzel, kissé távolabb húzódva a többiektől, akik a terem rendjének helyreállításán szorgoskodtak.
– Meglehet – vont vállat Alured. – Ha tudjuk, elűzzük őket, te azonban alaposan fején találtad a szöget, amikor férgeknek nevezted őket. Pont olyanok, mint a patkányok: ha egyet agyonvágsz közülük, egy tucat másik ugrik a helyébe, észrevétlenül lappanganak körülötted, és várják, mikor marhatnak beléd!
– De hát nem hagyhatjátok, hogy csak úgy egyszerűen elrabolják a földeteket! – kardoskodott Jeirran.
– Ezt majd később megvitatjuk – szólt rá Keisyl. – Most inkább tedd magad hasznossá!
Jeirran dühös pillantást vetett rá, de azért nagy kelletlenül mégis nekilátott, hogy székeket és egyéb bútordarabokat hurcoljon vissza a helyükre. A helyiség fokozatosan visszanyerte megszokott rendjét: az egyik oldalon dísztelen ládák és munkapadok álltak székekkel körülvéve, a másik oldalon pedig hímzett párnákkal kirakott karosszékek, alacsony asztalkák, apró polcok, amelyeken varrókosarak sorakoztak. Keisyl nézte, ahogyan három férfi elővigyázatos mozdulatokkal ismét tüzet rak a kihűlt kandallóban, tekintetük komor és fénytelen a gyásztól.
– Látod, én megmondtam! – kezdte Jeirran. – Hány embernek kell még...
Hirtelen elnémult, amint a szürke ruhás férfi belépett a terembe, és összeütötte a tenyerét. Nem volt különösebben magas termetű, és a többiekkel ellentétben izmai sem árulkodtak hosszú évek nehéz munkájáról, átható kék tekintetében azonban több tapasztalat sötétlett, mint amennyit életkora indokolt volna. A jelenlévők mindannyian várakozással fordultak felé.
– Gedres jó és becsületes ember volt, hűséges férj és gondos apa. Halála mindannyiunk számára veszteséget jelent. Bánatunk, íme, kioltotta a tüzet, amely a házasságkötésétől fogva égett a tűzhelyén. A lenyugvó nap utolsó sugarai új reménységet gyújtottak, új lángot a fia kezétől. A holdak óvó tekintete őrködjön leányain most és mindörökké.
Nethin ideges mozdulattal lépett előre, reszkető kezében füstölögve égő ágdarabot tartott. Egyenest a kandallóban felhalmozott fa közé dugta az ágat, ahol pattogva, sisteregve kapott lángra valami, ami szemlátomást gyúlékonyabb volt, mint az egyszerű háncskéreg. Elfojtott örömkiáltások hangzottak föl, néhányan összeütötték a tenyerüket. A fiú halványan elmosolyodott, majd sietve elhátrált, és nagyapja válla hamarosan eltakarta a kíváncsi tekintetek elől.
Jeirran mélyet sóhajtott, és dühös mozdulattal megdörgölte a szemét.
– Itt az ideje, hogy igyunk egyet Gedres emlékére. – Alured hangja reszelős volt a nehezen fékezhető érzelmektől. Egyik kezében durva vésetű serlegeket tartott, a másikban hosszú nyakú, zöld üveget.
Mások is italt kezdtek kínálgatni a teremben: az asztalok körül férfiak ültek nagy csoportokban, és igyekeztek a bánatukat a serlegükbe fojtani. Az asszonyok gyertyákat gyújtottak az újraélesztett tűznél, lámpákkal és mécsesekkel világították meg a helyiséget. Mindannyian elfoglalták helyüket a kandalló két oldalán álló székekben, kézről kézre jártak a flaskák, kulacsok. Két lány jelent meg jókora kosarakkal, és egyszerű étket kezdtek feltálalni a hosszú asztalra, amely a kandallótól az ajtóig valósággal kettészelte a termet. Kenyér- és hússzeletek hevertek a tányérokon, de senki sem szentelt nekik különösebb figyelmet. Néhányan nyíltan, hangosan zokogtak, az asszonyok többsége elázott zsebkendőt gyűrögetett a kezében, és időről időre megdörzsölte vele a szemét. A fojtott társalgás azonban hamarosan mind élénkebbé vált, és néhány szégyenlős kis nevetésfoszlány is felszökkent a levegőbe, hogy megtörje a gyász rideg komorságát.
Teiriol valamivel később jött be több más férfi társaságában, arckifejezése egyszerre volt felháborodott és mégis habozó.
– Miért nem jöttetek vissza értem? – kérdezte halk, panaszos hangon.
– Kioltották a tüzet a kandallóban – mentegetőzött Keisyl. – Hát nem, láttad a Sheltiyát? Éppen most ment el.
Teiriol megrázta a fejét.
– Ugyan, ki látja a Sheltiyát? – húzta el a száját Jeirran. – Hiszen köddé válnak abban a pillanatban, amint átlépik a küszöböt! Ha valahol meghal valaki, a Sheltiya megjelenik, kinyújtóztatja a testet a puszta kövön, eljátssza a szokásos hókuszpókuszt az égő üveggel, aztán egy szót sem szól többet. Misaen hollói megteszik a maguk dolgát, és ha beköszönt a Napforduló, a Sheltiya visszaadja a csontokat Maewelinnek, és ezzel részükről be is van fejezve a dolog. Hogyan segíthetne mindez Yevreinen, aki idő előtt özvegységre jutott, ráadásul még csak nem is természetes úton? Hogyan vigasztalná meg mindez szegény Nethint, akinek immár nincsen kihez fordulnia tanácsért, egymaga hányódik a sors szeszélye szerint, ami csak el nem érkezik az idő, hogy átvehesse atyai örökségét?
– Itt van neki Teyvavölgy egész népe, hogy tanácsot adjon, és egyengesse az útját! – Alured megbántott képet vágott. – Jobb lenne, Jeirran, ha nem Lidravölgy hiányosságai alapján ítélnél meg másokat!
A férfi talpa megcsikordult a padló kövein.
– Mit tudsz te erről? – vicsorogta.
– Elég legyen! – állt Keisyl a két acsarkodó közé. – Jeirran, menj, és nézd meg, előkerült-e már Eirys! Yevreinnek éppen elég nővére van, akik megvigasztalják. A feleséged mesélhetne inkább egy kicsit az ünnepségekről, úgyis borús itt a hangulat.
– Igaz is, hogy boldogultatok Selerimában? – nézett föl érdeklődve Alured.
Jeirran nem felelt; hátra sem pillantva indult el az emeletre vezető ajtó felé. Eltelt egy kis idő, mire Eirys előkerült: arca egészen kipirult, és öntudatos kifejezést öltött. Keisyl fél szemmel figyelte, tudomást sem véve róla, hogy Jeirran is ott van, s mi több, körbejár a jelenlévők között, hogy köszönjön és híreket cseréljen. Keisyl megelégedett azzal, hogy Eiryst végre vidámnak látja két régi barátja társaságában, és hogy Teiriol is felszabadultan nevetgél egy csapat fiatalember között, így aztán minden figyelmét ismét Alured felé fordította, aki éppen egy habzó korsón osztozott egy újonnan érkezettel.
– Ez itt Hordist – mutatta be a jövevényt, aki köszvénytől meggörbedt ujjaival alig tudta tartani a korsót.
– Micsoda gyalázatos időket élünk! – csóválta meg a fejét Hordist.
– Ahogy mondod. – Keisyl fenékig hörpintette a maga kupáját.
– Mégis, mit tudnánk tenni ellene? – kérdezte csüggedten Alured.
– Hát nem kértétek ki a Sheltiya tanácsát? – emelte föl a fejét lassú mozdulattal Keisyl.
Hordist körülményesen megrázogatta bedagadt ujjperceit.
– Peider megkérdezte – szólalt meg végül. – A Sheltiya azt felelte, majd kikéri a csontok útmutatását Napfordulókor.
– Ugyan, mi köze ehhez néhány száraz csontnak? – mordult közbe Jeiran, aki hirtelen előlépett egy másik asztal mögül, kezében serleget és néni átlátszó italt tartva. – Nekünk most erős kézre van szükségünk, fegyverre, hogy elűzzük ezeket a nyomorult csirkefogókat!
– Talán meg is tesszük, ha a többiek visszatértek a magasabban fekvő fejtésektől. – Hordist némi ellenszenvvel mérte végig Jeirrant. – Jelenleg azonban nincs más a várban, mint serdületlen ifjak, öregek és betegek. – Föltartotta használhatatlanná vált kezét. – Mit akarsz tőlem, hogyan fogjak fegyvert, amikor Maewelin átka összegörbesztette az ujjaimat?
– A lábad attól még éppen elég erős – felelte Jeirran harsány nevetés kíséretében. – Halálra rugdoshatod azokat a nyavalyás betolakodókat!
– Azt éppenséggel megtehetem. – Hordist zajosan beleszürcsölt az italába.
Alured ismét teletöltötte a korsóját.
– Az ám, csakhogy mire a többiek visszatérnek, ezek a gonosztevők már alaposan beássák magukat itt, kidöntik a fél erdőnket, elijesztenek a környékről mindenfajta prémes állatot, a birkáik meg a puszta földig lerágják a legelőinket!
– A vadállatok legalább elmenekülhetnek! – mordult föl Hordist. – Mi azonban nem vehetjük a hátunkra a várat, és nem vihetjük máshová.
A társalgás hirtelen félbeszakadt, amint az árván maradt fiú nagyapja kérges tenyerével az asztalra csapott.
– Ismeritek a mesét a haragról! – szólt közbe sötéten. – Mindannyian tudjátok, hogyan ment föl Ceider északnak! A vértje sárkánypikkely, a dühe pusztító sárkánylehelet...
A négy férfi csöndben ült: hallgatták az ősi legendát, amelyben egyre növekvő szenvedély lüktetett. Sötétség ereszkedett a kis erődre, este szállott a szögletes lakótoronyra, ám az öregember csak lépdelt, lépdelt előre a mítoszok elveszített és újra megtalált ösvényein.
– Kár, hogy Peider nem támaszthatja föl Ceidert a csontjaiból, és nem kérdezheti meg tőle, hogyan idézhetne meg ő is egy efféle sárkányt – motyogta Hordist, amint az öregember némi szünetet tartott két versszak között, hogy megnedvesítse kiszáradt torkát.
– A sárkányok messzebb vannak, mint a legtávolabbi hegycsúcsok – jegyezte meg mogorván Alured. – A keleti nyúlványokon a síkvidékiek már az öregapám gyerekkorában kiirtották a sárkánykígyókat.
– Az erőd falai ledőltek, a harag lángja emésztette el őket! Szörnyű bosszú hullámzott végig a romokon, s a szégyent gyilkos dühbe fojtotta! – Peider hangja kiáltássá erősödött, amint a történet elérkezett a győzedelmes végkifejlethez.
Taps, ujjongás töltötte meg a termet, és a mindenütt újrainduló beszélgetést friss erő hatotta át.
– Tűz – szólalt meg hirtelen Jeirran. Arca egészen kivörösödött az izgalomtól, szeme csillogott, és nem csak az italtól. – A sárkány lehelete tüzet jelent! Azzal mi is kikergethetnénk a völgyeinkből a betolakodókat!
– Ugyan, hol akarsz sárkányt szerezni? – dörmögte kelletlenül Alured. Talán megkéred Misaent, adjon kölcsön egyet?
– Éppen elég szesz van kéznél! – pillantott körül Jeirran, azután Hordist felé fordult, aki valamivel lassabb tempóban ivott a többieknél, így a feje valamelyest tiszta maradt. – Fenyőpálinka meg hasonlók...
– Úgy van! – Hordist barázdált arcán a felismerés fénye gyulladt. – Ezzel a kézzel bárdot ugyan nem forgathatok, de a fáklyát azért még elbírom!
Elég hangosan beszélt ahhoz, hogy a környező asztaloktól is feléjük forduljanak az arcok.
– Hát te mit mondasz, Rakvar?
– Mire?
– Arra, hogy égessük fel azt a patkányfészket a völgy alján! – Most már Alured arca is indulattól vöröslött. – Éppen elég fát vágtak nekünk, hogy jókora tüzet rakhassunk belőle!
– Az a fa még zöld! Soha nem fog meggyulladni – szólt közbe egy kételkedő hang, amely nyilvánvalóan nem akart egyebet, mint hogy meggyőzzék.
– De bizony meggyullad, ha jó alaposan meglocsolod előtte fenyőpálinkával vagy más tiszta szesszel – bólogatott Hordist.
Öblös nevetés csapott fel körös-körül, elsöpörte még a parázsló haragot is.
– Szép nagy tüzet rakunk, akkor aztán elkotródnak azok az ingyenélő férgek! Bizony, szűkölve futnak vissza a koszos vackukba! – heveskedett egy másik fickó. – A rühös birkáik meg szétszaladnak, csak győzzék összeszedni őket!
– Ne is vesztegessük az időnket holmi fenyőpálinkával! – vélekedett egy kopaszodó férfi, akinek kezét forradások borították. – Hozzunk egy kis bányasavat a fészerből, aztán majd elválik, mit szólnak hozzá, ha az arcukba kapnak egy vödörnyivel!
Kegyetlen szavai hallatán néhányan hitetlenkedve csóválták a fejüket, másoknak azonban szemlátomást tetszett az ötlet.
– Akkor hát mire várunk? – kiáltotta Jeirran. – Ha tovább szerencsétlenkedünk, Napfordulóra tízszer ennyien lesznek! Perzseljük fel őket! A csontok majd utólag a beleegyezésüket adják, ha a Sheltiya vallatóra fogja őket a napfényben!
– De hiszen mindkét hold megtelt – szólt közbe ismét az iménti kételkedő hang.
– Remek idő a vadászathoz! – vágta rá magabiztosan Rakvar.
Eirys meg a többi asszony szorongó arccal figyelték, amint a férfiak felugrálnak ültükből, és vasalt bányászcsizmáért, bőrrel megerősített zekéért futnak.
– Mi folyik itt? – került elő valahonnan Teiriol.
– Rajtaütünk a síkvidékieken – felelte nekitüzesedett hangon Jeirran.
– Elkergetjük őket a földünkről. – Keisyl szemében kevesebb lelkesedés csillogott, de arca sokkal elszántabbnak tűnt.
– Hozom a csizmámat! – pattant föl Teiriol.
Keisyl aggodalmas arccal pillantott a fiú után, és amikor az a többi férfival együtt harcra készen visszatért, hirtelen elhatározással megragadta a karját, és közelebb húzta magához.
– Velünk jöhetsz, Teiriol, de ígérd meg, hogy vigyázol magadra! A tőled fiatalabbaknak itthon kell maradniuk. Mondd meg nekik, hogy az ő feladatuk őrizni az erődöt, a nőket és az öregeket!
A váracska udvara valósággal nyüzsgött a sürgölődéstől: a műhelyek ajtaja nyitva állt, bárdokat, lándzsákat, csákányokat hordtak ki, de még lapátokat is felragadtak a türelmetlen kezek. Borotvaélesre fent pengék villantak meg a magasra tartott fáklyák fényében, majd figyelmeztető kiáltások harsantak, ahogy apró, vasalt hordókat görgettek elő, hogy fölerősítsék őket egy közömbös pofájú öszvér hátára, amely csodálkozva pislogott föl a sötétbe borult égboltra. Az asszonyok összesereglettek a lakótorony lépcsőjén, hangos kiáltásokkal tüzelték a készülődőket. Két nő egy nehéz kosarat vonszolt elő, amely telis-tele volt hosszú nyakú üvegekkel, egy másik asszony pedig nagy kazalnyi rongyos, foltozott ruhadarabot hurcolt a lépcsőhöz. Egy újabb öszvér hátára szeneszsákokat meg kénnel teli palackokat kötöztek, és az állatok szőrét alaposan összekormozták.
– Takarjátok le a lámpásokat! – kiáltotta Jeirran.
Nyikorgó zaj hallatszott, amint a fémből készült lámpásokra mindenütt felkerült a kormozott üveg, kanócukat pedig rövidre vették, hogy alig adjon fényt.
Az erőd nehéz kapuja lassan kitárult, és a tömeg kiözönlött a falak alá. Először csak lassan haladtak, amíg szemük hozzá nem szokott a tavaszi éjszaka sötétjéhez, és a körülöttük hajladozó árnyékok közül ki nem emelkedett a völgy maga. A Hegyek Népe a vadászok gyakorlott lépteivel lopózott le a völgy aljára, elosonván a híd mellett, maga mögött hagyván a gyanútlan birkanyájat. Egy kis csoport csöndes egyetértésben kivált a többiek közül, és elrejtőzött a magas aljnövényzetben, ahol egy kisebb bemélyedés alkalmas búvóhelyet kínált, a csapat többi része pedig hármasával-négyesével szétválva haladt tovább lefelé. Lassan mozogtak, gyakran megálltak, és elővigyázatosan körülkémleltek, mígnem végül sikeresen bekerítették a síklakók táborát.
A négy szekér határolta körben vidám tábortűz lobogott, a közéjük feszített ponyvák alatt férfiak horkoltak alaktalan takarókupacokban. A tűz mellett egyetlen magányos alak üldögélt, és időről időre újabb fahasábokat vetett a lángok közé.
– Többen vannak, mint amennyire számítottunk – suttogta kétkedd hangon Keisyl.
– Mert azok is itt vannak, akik napközben fát vágnak – bólogatott Teiriol. – Ha nem kergetjük el őket, Napfordulóra az egész erdőt kiirtják!
Keisyl komoran biccentett.
– Az már igaz.
– Ki a legjobb célba dobó közületek? – fordult Aluredhez Jeirran.
Az idős férfi gondolkodott néhány pillanatig.
– Rogin – suttogta végül. – Ötből négyszer eltalálja a legkisebb kavicsot is olyan távolságból, mint ide az a fa!
A közelebb állók hátraadták a hírt, és Rogin hamarosan előlépett az árnyak közül. Talán fél fejjel lehetett magasabb, mint Jeirran, jókora orra volt és rengeteg, durva szálú haja.
– Mondd csak, bele tudnád ezt dobni abba a tűzbe?
Rogin kezében méregette a gyúlékony löttyel teli üveget, amelyet gyantás rongydarabbal tekertek körül.
– Nem is kérdéses – felelte magabiztosan.
Jeirran körülpillantott. Az erdő alján kuporgó férfiak széndarabokat csavartak kénnel átitatott rongyokba, mások üvegeket töltöttek meg a hordókból, és gyantás ronggyal dugaszolták be őket.
– Ezt Gedresért kapjátok! – üvöltötte Rogin, fölegyenesedett, és egyetlen ívelt mozdulattal a tábor közepébe hajította a palackot.
Az őrnek még arra sem maradt ideje, hogy fölugorjon: a tábortűz vörös csóvákat kezdett köpködni, amelyek lángra lobbantották haját, ruháját, és egy szempillantás alatt rémülten rángatózó és kapálózó, vakon vergődő lángoszloppá változtatták. Haja fáklyaként égett, bőre megfeketedett és felhólyagzott, arca alaktalan masszává vált.
Amint az alvók riadtan talpra ugrottak, újabb lángoló lövedékek csapódtak be a körön belül. A szekerek közé feszített ponyva sercegve égett, a folyékony tűz rohamos gyorsasággal beleette magát a járművek fájába. A síklakók ordítva ragadták föl, amit csak használni tudtak fegyver gyanánt: ásót, csákányt és vasvillát, meg azt, ami még a kezükbe akadt, és dühödten ide-oda rohangálva keresték ellenségeiket a vaksötétben. Takaróik lángra kaptak, a vastag gyapjú füstölve égett.
A túlsó oldalon a Hegyek Népének egy csoportja dacos kiáltásokkal a fűrészgödörbe hányta, amit csak ért: szerszámokat, fűrészállványt, félig megmunkált fát, majd egy újabb palack csattanása hallatszott, és a gödörben is fellángolt a tűz. A lángok egyre magasabbra csaptak, szikrák röppentek föl az éjszakai égre, világosságot hozva a fák alá. A síklakók végre megláthatták célpontjukat: fegyvert szegezve rohantak rájuk, a Hegyek Népe azonban még időben beleolvadt a sötétségbe. Amint a síkföldiek elbizonytalanodva megtorpantak, lángoló palackok csapódtak a földbe a lábuk előtt, tüzet és szikrát köpködve széjjel. Megpróbálták rendezni soraikat, ám ekkor észrevették, hogy a farakás is lángra kap: elmúlt napjaik fáradtságos munkája füstté és hamuvá lesz. Harag és elkeseredettség mart egymásba megveszekedett ordítozásukban. Az épületfa bőgve, recsegve lángolt, a rálocsolt szesz sisteregve áradt szét tovább szítva a tüzet. A hőség már-már elviselhetetlenné vált, akár a kohók fenekén.
– Kapjátok el őket! – Jeirran harciasan meglengette csákányát, és az élen rohanva vezette a támadást a felbolydult tábor ellen.
Teyvavölgy népe ordítva, átkozódva zúdult le minden irányból a táborra, első csapásaik koponyákat zúztak be, csontokat reccsentettek. A síkvidékiek hamar visszaszorultak a szekerek közé, ahol kipányvázott ökreik rémülten bőgve tépték, rángatták köteleiket.
– Ha ezzel végzünk, fiúk, marhasültet eszünk! – kiabálta Jeirran.
A következő pillanatban rávetette magát egy ingujjra vetkőzött síklakóra, aki lapáttal a kézben rohant neki. Rögtönzött fegyvereik hangos csattanással találkoztak a levegőben, és a lapát messzire repült. Jeirran egyenesen a fickó hasába vágta a csákányát, amaz hanyatt esett, levegő után kapkodott. A csákány ismét lecsapott, és jó tenyérnyi lyukat szakított a síklakó koponyáján vért és agyvelőt loccsantva a hajára. A fickó élettelenül terült el, Jeirran pedig egy rúgással arrébb penderítette a holttestet, hogy szembeszálljon következő ellenfelével.
Keisyl védekező ívben lengette meg a maga csákányát, lábát erősen megvetette a földön, amint két felbőszült síkvidéki egyszerre próbált rést találni a védelmén egy-egy vasvillával fölfegyverkezve.
– Még ahhoz sincs elég eszetek, hogy elfussatok? – ordította feléjük kihívóan, ám szavai belevesztek az éjszaka csendjét fölverő robajba.
Az egyik síklakó, aki vastag varkocsba fonva viselte a haját, most hirtelen lehajolt, hogy elkaszálja Keisyl lábát. Ám a férfi csákánya lapos végével kivédte a csapást, majd még ugyanazzal a lendülettel fültövön is találta ellenfelét, aki kalimpálva hátrazuhant. Szájából, orrából vér patakzott, törött arccsontjai átütötték az összezúzott bőrt, és fehéren villantak meg a tűzvész fényénél.
A második síkvidéki most úgy vélte, itt az alkalom, ám amint ütésre lendítette volna vasvilláját, a visszatérő csákány lecsapott az alkarjára. Érzéketlenné vált ujjai közül kihullott a villanyél, és összegörnyedve szorította magához sebesült karját, amíg csak Keisyl egy dühös ütéssel be nem zúzta a fejét.
– Minek töltöd az idődet velük? – kiáltott rá Jeirran. – Amelyik a földön van, az már nem tud visszaütni!
– Maewelin kegye kíséri az irgalmasakat – vágott vissza Keisyl.
Sietve körülnézett, látja-e valahol az öccsét. Hamarosan észrevette, hogy a fiúnak sikerült csapdába szorítania egy jól megtermett síklakót egy szekér lángoló roncsai között. Teiriol hosszú vasrúddal támadt ellenfelére, ügyesen, villámgyorsan cselezett, kezében könnyedén forgatta a nehéz rudat. A síkvidéki egy kapával próbált védekezni, amelynek kiélezett feje gonoszul villant meg a tűz fényénél. A fickó két kézzel markolva fölemelte fegyverét, és egyenesen Teiriol arcába csapott vele, a fiú azonban macskaügyességgel hátraugrott, és megvetően csóválta meg a fejét. A síklakó ujjpercei egészen kifehéredtek a kapanyélen, hiányos fogai alsó ajkát harapdálták. Ismét előrelendült, Teiriol azonban félkörívben meglendítette a vasrudat, és egyetlen gyors mozdulattal alulról fölfelé eltalálta a fickó könyökét. Keisyl még a tomboló harci zajon át is jól hallotta a csont tompa reccsenését. A síklakó szétnyílt ingére vér fröccsent, amint a fickó kínjában átharapta a saját alsó ajkát. Teiriol tétovázott egy pillanatig, Jeirran azonban diadalmas kiáltással elszáguldott mellette, és egy dühödt ütéssel véres masszává aprította az ellenfél arcát, hevességében eltörte az állcsontját is.
Nem messze tőlük fájdalmas ordítás harsant, és Keisyl az egyik völgylakó hangját vélte felismerni. Ahogy megfordult, Alured futott feléje botladozva, vállából tollas nyílvessző állt ki. Újabb nyilak süvítettek át az éjszakán, súlyos pusztítást végeztek a csupán bőrbe öltözött támadók soraiban. Rogin és társai döbbenten felkiáltottak, amint rájöttek, hogy a füstölgő farakás mögül előugró árnyak sikeresen bekerítették őket.
– Gyerünk, kapjuk el őket! – fordult hátra dühödten Jeirran, ám csak az üres sötétséget találta maga mögött. Hiába erőltette a szemét, semmit nem látott a tűz fénylő körén túl.
– Figyelj a hátad mögé! – Teiriol előrevetődött, hogy leüssön egy síklakót, éppen csak elhárítván annak ásóját Jeirran védtelen hátától.
– Itt vannak a juhászok! – kiáltotta valaki.
Keisyl összehúzott szemmel fürkészte a sötétséget.
– A tűz fényénél könnyű célpontot kínálunk nekik! – kiáltott Jeirran felé. – Egyenként lelövöldöznek bennünket!
Szavait hangos ordítás szakította ketté, majd Rogin szavai találtak utat hozzájuk a zajban.
– Hátra, mindenki hátra! Húzódjatok hátrébb a tűztől!
Keisyl megragadta Jeirran karját.
– Mozdulj már! – dörrent rá. – Vagy talán azt akarod, hogy Eirys ott sírdogáljon Yevrein mellett?
A Hegyek Népe szétszóródott a sötétségben, hátrahagyva a sebesülten vagy holtan heverő síkvidékieket a vértől csúszós fűben. A tüzek lassan kihunytak fölemésztve mindent maguk körül.
Jeirran lehajolt, fölkapott a földről egy cöveket meg némi zsineget, és belevágta a tűzbe.
– Most majd megtanulják a nyomorultak, hogyan lopják el másnak a földjét! – kiáltotta.
Keisyl tudomást sem vett róla. Egyik vállával Aluredet támogatta, akinek inge vértől sötétlett.
– Bírod még? – suttogta Keisyl.
– Jó lenne már kivenni ezt az átkozott nyílvesszőt – préselte ki magából a szavakat az idős férfi. – Akkor jobban leszek, hidd el!
– Nem is fogod érezni a sebedet, ha ittál néhány pohárral az egészségünkre! – kiáltotta közbe harsányan Jeirran.
Teiriol felszisszent, amint egy nyílvessző mélyen a földbe fúródott mellette.
– Hol vannak? – kérdezte, és vadul körülnézett.
– Mozogjatok, fussatok, ne álljatok meg egy pillanatra sem! – kiáltotta Keisyl, és valósággal fölkapta Aluredet a földről. – Hajoljatok le, váltsatok irányt többször!
Jeirran átkozódva rohant el egy holttest mellett, amely szemlátomást a hídról eshetett le. Szőke haján megcsillant a holdfény, ingének hímzett nyakát vér foltozta. Keisyl sajnálkozó pillantást vetett a halottra, de nem állhatott meg: minden erejére, az utolsó lélegzetére is szüksége volt az előtte álló hosszas kaptatóhoz, föl a hegyre. Az erőd menedéke messze a távolban sötétlett előttük.
Amint átjutottak a folyón, üldözőik lassan lemaradtak mögöttük, a Hegyek Népéből azonban sokan összeestek a hosszú emelkedőn, és társaiknak nem volt elég erejük ahhoz, hogy fölemeljék őket a földről.
– Gyertek, gyertek! – Jeirran a kapunál állt, és lelkesen integetett. – Ma éjjel győzelmi ünnepet ülünk!
Keisyl két asszony gondjaira bízta a halottsápadt Aluredet, és más nők is megjelentek a kapu környékén fehérneműből készített kötésekkel.
Keisyl lassú léptekkel átvágott az udvaron, és számba vette a sebesülteket, akik körül aggodalmaskodó asszonyok sürögtek-forogtak. A fiatalabb fiúk gőzölgő vizesvödröket hordtak, mások gyógykenőcsös tégelyeket vagy kötszereket, ha éppen nem azokat a szerencsétleneket kellett lefogniuk, akik kínlódva tekeregtek a kés alatt, miközben értő kezek kivágták a nyílvesszőt eleven húsukból. A lakótorony ajtaján kivetődő fénykörön túl mozdulatlan alakok feküdtek a sötétségben, szabályos sorban egymás mellett.
Eirys valósággal belevetette magát Keisyl karjába.
– Jeirran jól van?,- kérdezte kapkodva. – És Teiriol? Megsérült valamelyikőtök?
– Nem, szívecském, egyikünk sem. – Keisyl szorosan magához ölelte a húgát. – Mindannyian épek és egészségesek vagyunk.
– Győztetek? – Eirys félve pillantott körbe. – Ugye, sikerült?
– Igen. – Keisyl lassan bólintott. – De még néhány ilyen győzelem, és a síkföldiek egyszerűen csak végigsétálhatnak a völgyön és bezörgethetnek a kapunkon. Sokkal jobban viselik a vereségüket, mint mi a győzelmünket, mivel jóval több tartalékuk van.
– Ne légy már ilyen ünneprontó! – Jeirran kirántotta Eiryst Keisyl karjából, és széles mozdulattal magához szorította. – Legközelebb még fényesebb győzelmet aratunk!
– Hogyhogy legközelebb? – csattant fel hitetlenkedve Keisyl.
Jeirran magabiztosan bólintott.
– Legközelebb – ismételte. – Amikor majd lesznek szövetségeseink, hogy valódi hatalommal támogassanak bennünket.

 

 

Az Öregerdő mélyén

Tavaszutó 18. napján

Kényelmes szundikálásomból hirtelen fényesség ébresztett föl. Fészkelődni kezdtem a meleg takarók között, és kinyitottam a szememet. Gren éppen akkor akasztotta le a szarvasbőrt az ajtóról, hogy némi fényt engedjen be a surába.
– Jó reggelt. – Felültem, és nekiláttam kidörgölni az álmot a szememből.
– Jó reggelt – nyújtózkodott Gren. – Mit gondolsz, hozzákezdjünk a naphoz ilyen korán, vagy előbb még szunyókálhatok egy kicsit?
– Ezek szerint egy szemhunyást sem aludtál – állapítottam meg kritikus hangon. – Gondolom, kiürítetted a zsebedet valamelyik készséges leányzónak.
Gren megrázta a fejét, állkapcsát újabb ásítás feszítette szét.
– Ugyan! A fiúk meg az ő drágalátos rúnáik tartottak távol a nyoszolyámtól. Eddig azt hittem, még félhomályban vagy akár hóviharban is észreveszem a legapróbb trükköket és kézmozdulatokat is, de Saedrin szerelmére mondom, még csak rá sem jöttem, hogyan és mikor csinálják!
– Csak nem vesztettél? – Meg sem próbáltam véka alá rejteni hitetlenkedésemet.
– De bizony. – Gren mélyet sóhajtott, kibújt a zekéjéből, és a földre dobta. – Úgy kifosztottak, mint valami buta birkapásztort, aki első ízben merészkedik le a hegyek közül!
Hangjából azonban úgy éreztem, inkább mulat a dolgon, mint bosszankodik, így aztán úgy döntöttem, ha szerencsénk van, nem óhajt bosszút állni a rajta esett sérelemért.
– Ebül szerzett jószág ebül vész el – jegyeztem meg bölcsen.
– Az már igaz. – Gren lerúgta a csizmáját meg a nadrágját, és beburkolózott egy takaróba. – Ezzel együtt továbbra is nagyon szeretném megfejteni, hogyan csinálják. Ha rájönnék a titkukra, minden pénzesládát kiüríthetnék Coltól Vanamig.
– Ki nyerte tőled a legtöbbet? – Tudni akartam, ki az, akit ajánlatos elkerülnöm.
– Barben – morogta Gren. – Az a bikanyakú fickó, akinek olyan a füle, mint egy rémült egérnek. – Alig hallottam a hangját, fojtottan szólt a takaró alól. – A többiek azt állítják, egyszerűen csak szerencsés, és hogy ez többször is előfordult már vele. Még hogy szerencsés! Abból ítélve, ahogy a rúnák estek, Raeponin nyilván szögre akasztotta a mérlegét, és szabadságra ment!
Lehunytam a szememet, de most, hogy így fölébresztettek, rájöttem, hogy nem tudok visszaaludni. Sorgrad és Usara még mindig nem volt más, mint összegyűrt takarók rendetlen halmaza, így aztán jobb ötlet híján orromat fintorítva felöltöztem, mivel a tűz füstszaga beleette magát az ingembe.
Odakint ködpászmák sodródtak derékmagasságban a fák között, és a korai napfény nem törhette még meg a tavaszi reggel fagyosságát. A táborban nem mutatkoztak a szokásos sürgölődés jelei, és magamban dühösen gondoltam Grenre, amint rájöttem, milyen korán van még tulajdonképpen.
Két asszony haladt el mellettem, és köszönés gyanánt jókedvűen odabólintottak nekem. A patakhoz tartottak. Mivel nem volt jobb ötletem, a nyomukba eredtem. A csermely vize csípős volt még a tél hidegétől, és a mosdás teljesen magamhoz térített.
Meggyújtottam a tüzet azzal a varázsigével, amellyel akkora tetszést arattam az előző napon, és vizet forraltam. Azután csak ültem, és kortyolgattam a forralt bort, miközben körös-körül tüzet gyújtottak, és reggelit főztek. Gyerekek tűntek fel, hogy láb alatt legyenek, és még mindig jóval korábban volt annál, mint amely időpontot bármely civilizált környéken alkalmasnak szoktak tartani a fölkelésre. Ravin vágott át a tisztáson, én pedig váratlanul rájöttem, mennyire emlékeztet az apámra. A hirtelen felfedezés valósággal az ajkamra dermesztette a kupát. A megérkezésünk óta nem tudtam lerázni magamról azt a furcsa érzést, hogy az itteniek valahogy túlságosan alacsonyak. De hát, Drianon nevére, miért is vártam el, hogy magasabbak legyenek nálam, amikor nagyon is jól tudtam, hogy az ősi népek éppen alacsony termetükről ismeretesek? Azért, mert legutoljára gyerekkoromban láttam az apámat, vagyis egy gyermek nézőpontjából: nagyjából ugyanügy, ahogy most, a földön ülve. Kellemetlen kételyek kezdtek környékezni. Ahogy a mókusjáték vagy a vásári szemfényvesztések mind-mind az emlékezet esendőségén alapulnak, könnyen meglehet, hogy kislánykori emlékeim, amelyeket vágyódással, képzelgéssel színeztem ki, végül tévútra vittek, és meggyőztek róla, hogy az Erdő mélyén a kívülállók számára ismeretlen tudás rejtőzik. Közkeletű mondással élve úgy jártam, mint aki tehénszarvat köt a ló fejére, hátha akkor meg tudja fejni.
Dacosan összeszorítottam a fogamat. Már eddig is fölfedeztem egyet s mást. Elsősorban a jalkezánt, azokban a dalokban, amellyel az asszonyok nyűgös gyermekeiket altatták, folyton összegubancolódó hajukat fésülgették, vagy a fazéknyi víz fölforrását siettették. Sajnos, ezekben a tevékenységekben vajmi kevés tapasztalattal rendelkeztem, ezért képtelen voltam megmondani, vajon jár-e bármiféle kedvező hatással az efféle varázsdalocska. Lehet, hogy az Erdők Népének asszonyai egyszerűen csak gyakorlott gyereknevelők, és szakácsok. A szóban forgó dalok egyikét sem találtam meg a könyvemben, ráadásul, akárcsak a hollóról szóló ballada esetében, legtöbbjüknél két-három különféle változattal találkoztam.
Orial kunyhója felé pillantottain. Zenela tegnap délután már kiült a sura elé, hogy erőt merítsen a napfényből. A lány gyorsabban és megfelelőbben gyógyult, mint azt az egyszerű gyógyfüvek hatása indokolta volna. Gyanítom, hogy Ensaiminban mostanra nem volna más, mint némi hamu egy urna fenekén. Ezzel együtt egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy minderről valaha sikerül Usarát is meggyőznöm. Az a bizonytalan érzésem támadt, mintha valami elkerülte volna a figyelmemet. De micsoda?
A varázsló megérezhette talán, hogy futó gondolataim elszáguldottak fölötte, mert hamarosan mozgolódást hallottam a kunyhóból. Befelé pillantva láttam, hogy Usara öntudatos arccal keresgél tiszta ing és a borotvája után.
– Elég későig kimaradtál múlt éjszaka – jegyeztem meg semleges hangon.
Usara melegen rám mosolygott.
– Kedves Livak, a varázslók egyik legfőbb erénye a titoktartás. Ezenkívül apám folyton azt mondogatta, hogy férfiember ne hencegjen, ha nem muszáj.
– De hiszen nem kell mást tennem, csak szétnéznem, kinek a nyakában csillog az a bizonyos nyaklánc – emlékeztettem.
– Csak tessék – nevetett rám, és győzedelmes arccal távozott a csermely irányába.
Egy darabig tűnődtem rajta, vajon mi lehetett olyan vicces abban, amit mondtam, azután rátértem inkább arra a témára, hogy mit lenne a legésszerűbb cselekednem. Nem vidított föl túlságosan annak a lehetősége, hogy egy újabb napon át megpróbáljak elképesztően kellemes társaság lenni a falu asszonyai számára. Vajon mit tartogat az előttem álló időszak? Újabb hosszadalmas sétákat az erdőben, amelyek során megpróbálom udvariasan elleplezni, mennyire hidegen hagynak az evés céljára gyűjthető gyökerek és bogyók? Ha jól meggondolom, az egyetlen kézzel fogható tény, amelyet eddigi ittlétem során megtanultam, talán az, hogy az Erdők Népének szamarai jóval apróbb termetűek és sötétebb szőrűek, mint a világ többi részén elterjedt fajtársaik, de egyben sokkal teherbíróbbak is. Annyi tűzifát lehet halmozni rájuk, hogy a végén úgy festenek, mintha hatalmas rőzsekupacok lennének négy pipaszár lábbal.
Egy közeli kunyhóból Frue lépett elő.
– Jó reggelt!
Vidám köszöntése ellenére sokkal kevésbé tűnt fürgének és ébernek, mint a falu többi lakója. No igen, Ensaimin vidéke alaposan elkényeztette, kényelmesebb ágyhoz és kevesebb tennivalóhoz szokott.
– Jó reggelt. – Én is igyekeztem felrázni magamat a reám telepedett szétszórtságból. – Mi újság?
– Hogy micsoda? Ma vaddisznóra vadászunk!
Láttam is már, hogy két vastag, girbegurba nyelű lándzsát cipel a kezében.
– Ha Sorgrad vagy Sorgren is eljön, részt kapnak a zsákmányból, te pedig viszonozhatod végre azokat a vacsorameghívásokat – tette hozzá.
Sehogy sem volt ínyemre, hogy már megint ezt a kényelmetlen kötelezettséget emlegeti.
– Majd én eljövök – álltam föl a küszöbről. Úgy gondoltam, a rám váró unalmas nap kilátásai mellett semmi pénzért ki nem maradnék az effajta szórakozásból.
Frue habozva a földre támasztotta a lándzsáit.
– Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne... Úgy értem... Nem úgy ismerlek, mintha tősgyökeres vidéki lány lennél, és tudod... – Arckifejezésem láttán sietve elnémult.
– Hiszen ők is jönnek, nem? – intettem Gevalla meg a nővérei felé. Szemlátomást a lehető legócskább ruhájukat öltötték magukra, hajukat pedig szorosan összefonták. Vállukról vastag kötéltekercs lógott, kezükben szorosan összecsavart hálót tartottak. – Bízz bennem, én is tudok futni, ha kell, jobban mászom, mint akármelyikük, és kitűnően eltalálom a mozgó célpontot is.
– Na jó – vont vállat bizonytalanul Frue. – Csak vigyázz, ne légy senki útjában!
Éles sípszó harsogta túl a reggeli madárdalt.
– Ravin vezeti a vadászatot – mondta Frue. – Ha azt mondja, hogy maradj hátra, azonnal engedelmeskedned kell neki!
Kurtán biccentettem. Usara egyéni szerencsétlensége, hogy éppen ezt a pillanatot választotta a visszatéréshez. Szemében érdeklődés csillant, amint észrevette a gyülekező vadászokat lándzsákkal, íjakkal és hosszú késekkel felfegyverkezve.
– Vadászni mentek? – érdeklődött. – Én is jöhetek?
– Még csak az kéne – vágtam rá elutasítóan. – Az öltözéked sem megfelelő.
Usara végignézett sötétbarna köntösén.
– Valaki kölcsönadhatna nekem egy rendes inget meg nadrágot – jegyezte meg:
– Erre most nincs idő – intettem Ravin felé, aki már meg is indult előre a fák között. – Egyébként sem vagyok meggyőződve róla, hogy szívesen fogadnák azt a fajta segítséget, amelyet te tudsz nyújtani.
– Miért? – kötötte az ebet a karóhoz a mágus. – Ismerek varázslatokat, amelyek megrontják a vadak szaglását, azután ott van a levegőből font kötél, meg a...
– Nagyszerű! És ha az Erdők Népe azt gondolja, hogy ez végzetes bűn Talagrin ellen? – makacsoltam meg magamat. – Inkább arra használd az idődet, hogy beszélgess még egy kicsit az itteni öregekkel! Ne felejtsd el, miért vagyunk itt!
– Frue, te mit gondolsz? – fordult az igrichez a varázsló.
– Szerintem is jobb lesz, ha a táborban maradsz – bólintott a dalnok.
Valamelyest megkönnyebbültem. Meglehet, városban nőttem fel, de attól még tisztában vagyok a saját korlátaimmal, és van annyi eszem, hogy elkerüljem a bajt. Beismerem, hogy Usara az egyik legjobb mágus, akivel valaha dolgom volt, ennek ellenére józan paraszti ész dolgában ráfért volna még némi adomány. Ha elhappolja a zsákmányt a felbőszült vadászok orra elől valamilyen vérfagyasztó trükkel, nagyjából annyi tetszésre számíthat tőlük, mint a fekhely alatt talált bolhafészek.
– Na jó, rendben van – sóhajtott föl Usara jól hallható bosszankodással. Beletörődő léptekkel Orial kunyhója felé indult, én pedig Frue nyomába szegődtem.
A vadászok tekintetében azt a fajta vérszomjas várakozást láttam, amely a városokban az állatviadalok nézőközönségére jellemző. Néhányan vakmerő hangvételű dalocskát énekeltek a Nagy Vadászhoz, én pedig igyekeztem a közelükbe kerülni, hátha megismerhetek végre egy vadonatúj jalkezánt.
Úgy döntöttem, az lesz a legjobb, ha Rusia meg a testvérei csapatához csatlakozom. A többi nő üres vászonzsákokat hurcolt magával, övükről nyúzókés függött. Páran még az utolsó pillanatban is élezgették fegyverüket, a fenőkövek tompán, ütemesen surrogtak.
– Nos, pontosan mik a szabályok? – kérdeztet a lányoktól.
Yefri egy őszülő, bozontos hajú fickóra mutatott, akinek sápadt, szúrós tekintete volt.
– Az ott Iamris – magyarázta. – Ő fog nekünk vadkant keresni.
Ravin olyasféle hangot csalt elő nádsípjából, mint a pacsirta trillája, és mindannyian megindultunk előre a sűrűben.
– Iamris tehát nyomolvasó? – kérdeztem vissza.
– Inkább olyasvalaki, aki megtalálja a vadat – vont vállat Yefri.
Parul csatlakozott hozzánk egy kötegnyi vastag nyelű lándzsát cipelve.
– Részt akartok venni a vadkan megölésében is? – érdeklődött.
Yefri megrázta a fejét, én pedig kis gondolkodás után ugyanígy tettem.
Vanam nemességének körében kedvelt szokás a disznóhajtás: lóhátról, hosszú botokkal kergetik a városba bekóborolt vaddisznókat, amelyekből, ha áldozatul esnek, alamizsnaként szétosztott vacsorát kapnak a szegények Ostrin templomában. Ennél közelebb én sem óhajtok kerülni semmiféle vaddisznóhoz.
– Én viszont szívesen csatlakoznék hozzátok – szólalt meg hirtelen Gevalla. Fölkapott egy lándzsát, és szorosan Parul mellé állt.
– Gevalla! – Rusia szúrósan pillantott a testvérére, aki dacosan vállat vont.
– Miért ne jöhetne, ha kedve van hozzá? – Parul védelmezően átölelte Gevalla vállát.
– Csak aztán vigyázz magadra! – kötötte a lelkére Yefri, ám ekkor Ravin sípjának éles füttyentése elnémított mindnyájunkat.
Innentől Iamris vezette a menetet. Megpróbáltam megjegyezni az utat, figyeltem a szembetűnő alakú vagy vastag törzsű fákat, jellegzetes bokrokat, és ha tehettem, fölpillantottam a lombok között elő-előbukkanó napra is. Mégis, miután végtelennek tetsző ideig lopakodtunk erre-arra a sűrűségben, rájöttem, meglehetős segítségre volna szükségem Trimon részéről, hogy egymagam visszataláljak a településhez.
Magasra nőtt tavaszi aljnövényzetben haladtunk, melyet a téli viharok leszaggatta gallyak és ágak tettek még átjárhatatlanabbá. Szerencsére alaposan megtanultam, hogyan mozogjak zaj nélkül, ha hívatlanul vendégeskedem egy idegen házában, és ez a tudásom volt olyan hasznos, mint Salkin és társai erdőismerete. Hamarosan mind jobban szétszóródtunk, soraink fellazultak, de még így is Iamris maradt a figyelem központjában. Nem láttam, hogy nyomokat keresne a földön vagy kihullott szőrt a bokrok ágán, de hát az én elképzelésem a vadászatról amúgy sem volt mérvadó. Ha arról volt szó, hogyan tegyünk szert friss húsra, a magam részéről legföljebb arra vállalkoztam, hogy keresek egy megbízható mészárost, aki távol tartja a legyeket a portékájától. Az is lehet, hogy Iamris már korábban felderítette a környéket. Abban azonban sajnos egészen biztos voltam, hogy még véletlenül sem énekel. Legalábbis hangosan semmiképpen.
Hangos reccsenés hallatszott: valaki nyilván rálépett egy száraz ágra. A többiekkel együtt ide-oda pillantottam, elkaptam Frue tekintetét, aki bíztatóan odabólintott nekem. Ám amint a csapat átkelt egy apró csermelyen, amely mohos partok között csobogott tova, végképp szem elől tévesztettem a dalnokot. Parul és Gevalla sem volt a közelben, így hát minden addiginál jobban ügyeltem rá, hogy legalább Yefri vagy Rusia mindig látótávolságon belül legyen.
Ravin füttye fenyőrigót utánzott messze előttünk. Éppen egy hosszú, keskeny tisztáson vágtam át, de sietve behúzódtam egy fiatal bükkfa takarásába. Kedves, nyílt arcú, középkorú asszony lépdelt mögöttem, aki most előhúzott egy hasonló sípot, és továbbadta a jelet. Az erdő alján itt is, ott is sípszó harsant, jelezvén, hogy mindenki elfoglalta a helyét, én pedig azon törtem a fejemet, vajon mi is lesz pontosan a feladatunk. Nálunk szinte alig volt lándzsa vagy más fegyver; reménykedtem benne, hogy ez jót jelent.
Rusia meg a többi lány kifeszítették a hálóikat a fák között, mások kötélhurkokat erősítettek az alacsonyabb ágakra. Igyekeztem úgy helyezkedni, hogy a vadászok a háló túlsó oldalán legyenek, megpróbáltam tájékozódni az egyre távolodó hangokból és zajokból. Bármi is ront ránk abból az irányból, remélem, beleakad a hálóba, mielőtt még kiszimatolhatná, hogy itt vagyok. Magamban csöndes imát mormoltam Talagrinhoz, reménykedve benne, hogy az Erdők Ura nem fordítja el rólam a tekintetét, ha valami szörnyűség ront elő az egyik bokorból.
Yefri egy kötélvéget nyomott a kezembe. Segítettem neki felhalmozni és összekötözni az aljnövényzetet, bokrokat meg a máshonnan odahordott, lehullott gallyakat, hogy torlaszt képezzünk az errefelé rohanó vad útjában, és a háló kínálta nyílt térség felé tereljük. Valamivel északabbra tőlünk hirtelen zaj támadt: kiáltozás, füttyögés, fák törzsének csapódó ágak. A vadászok megkezdték a préda fölhajtását. A zaj egyenesen felénk közeledett, átható rikkantások, fenyegető mordulások hallatszottak, és hamarosan az az érzésem támadt, hogy egy egész falka vaddisznó szemelt ki magának bennünket. Körülnéztem, hol találok alkalmas fát, amelyre szükség esetén egy pillanat alatt fölmászhatok, kezem pedig önkéntelen mozdulattal kinyitotta az övemről lógó erszényt, amelyben a mérgezett dobónyilakat tartottam. Összevontam a szemöldökömet, bekötöttem az erszény száját, és begyömöszöltem a nadrágszíjam alá. Ha már egyszer olyan szép előadást tartottam az imént Usarának, be kell látnom, hogy az Erdők Népe valószínűleg annak sem örülne jobban, ha nem ehetne a zsákmányból, mert egy patikárius leghatásosabb mérge járja át az ereit.
A következő pillanatban egy hatalmas vaddisznó vágódott ki a sűrűségből. Fekete bundája loncsos volt, orrát a földre szegezte, busa fejét ide-oda forgatta. Oldalából nyílvesszők álltak ki vörös ösvényt festve a legázolt aljnövényzetre. Az állat nehezen, bugyborékolva szedte a levegőt, és a tisztás közepén szembefordult üldözőivel. Combjára, hasára szétszaggatott levelek és sár tapadt, széles válla szinte hullámzott, dühödt agyara az avar s moha közé öklelt. Sárga fogáról véres nyál csordult le, ahogy az őt fenyegető lándzsák felé kapkodott.
Közelebb húzódtam a menekülés céljára kiválasztott fához. Most Ravin tűnt fel valahonnan: lassú léptekkel közeledett, lándzsájának végét a földre támasztotta a lába mellett, hegyét pedig előreszegezte arra az esetre, ha a felbőszült vadkan nekitámadna. Rövid parancsszavakat kiáltott, amelyek hallatán két férfi rohant előre, és két oldatról belevágták lándzsáikat a vaddisznó bordái közé. A döfések erejétől az állat hátratántorodott, ernyedt állkapcsán vér csordogált le. Felhördült, vergődött és rángatózott, ám a két férfi szilárdan tartotta kétoldalról. Arcukon verejték patakozott, minden izmukat megfeszítve próbálták kordában tartani a vadkan halálfélelemtől felkorbácsolt, hatalmas erejét.
Az állat hamarosan feladta, és elvágódott az avaron. Nenad odafutott hozzá, és vastag kötélhurkot dobott a nyaka köré, amelynél fogva odébbvonszolhatták. Néhány asszony már indult volna a tetemhez, ám az ösvény felől hallatszó figyelmeztető kiáltások megállították őket. Még Nenad szája is tátva maradt, amint két fiú futott be a tisztásra. Egyikük arca halottsápadt volt, szeme tágra nyílt, a másik meg csúnyán bicegett, véres lábszára kikandikált szétszaggatott nadrágjából, de azért csak futott ő is.
Üldözőjük, egy fiatalabb vaddisznó, máris ott lihegett a nyomukban. Sörényéből hiányzott egy jókora darab, mutatván a helyet, ahol egy nyílvessző megpróbált behatolni az irhája alá, de lecsúszott róla. Hátán fölmeredt a sörte dühében, agyara haragosan vicsorított, és iménti sebesülése csak még tovább tüzelte. Kisebb, vaskosabb állat volt, mint az előző, és hamarjában nem is látszott egyébnek, mint szilaj düh és feszülő izmok sötétlő tömegének.
– Nenad, tűnj el onnan! – kiáltott rá Ravin a rémülettől és határozatlanságtól szinte szoborrá dermedő fiúra.
Az újonnan érkezett disznó apró, rosszindulatú szemét egyenesen feléje fordította, agyarain nyál csordult le. Nenad hátrált egy lépést, ám a lába beleakadt a kötélbe, elveszítette az egyensúlyát, és térdre esett. A vaddisznó egyenesen nekirontott, a fiú pedig négykézláb botladozva igyekezett kitérni előle. A borzas, fekete vadkan csontfehér agyara hosszan felhasította Nenad lábszárát, mire élénkvörös vér csillant az avaron.
Férfiak, asszonyok rohantak feléjük, a lándzsahegyek és nyúzókések tompán villantak meg a napfényben, csillogásukat azonban hamarosan vér sötétítette el. A vadkan nehezen adta meg magát: újabb éles fájdalomkiáltás keveredett Nenad nyöszörgésével, amint a disznó bosszúálló haragja újabb áldozatot szedett.
– Távolabb! Húzódjatok távolabb!
A bozótban mintha ismét közeledett volna valami.
Az Erdők Népe szétszóródott, ketten megragadták Nenad karját, és a földről fölemelve magukkal vonszolták a fiút. A másik áldozat felém hátrált csúnyán megmart karját szorongatva. Laza csapatba szerveződött férfiak élén Iamris bukkant elő az erdőből, elképesztően hatalmas anyakocát hajtva maga előtt. Lándzsák lendültek a disznó felé, egyikük végét Gevalla markolta konok elszántsággal. Csíkos vadmalacok visongtak, nyüzsögtek anyjuk lábánál, a koca nehéz emlői csaknem a földet súrolták. Fújtatva, vicsorogva szegült szembe a lándzsákkal, ám a heves támadás ellenében mind jobban hátraszorult. Mintha néma egyetértésben dolgoztak volna a vadászok, a disznó nyakánál kétoldalt egy-egy levélforma penge jelent meg, és vastag bundáján áthatolva fölmetszették a nyaki ütőereit. Kárminpiros vér fröccsent, patakzott végig az állat csülkein, a megrémült vadmalacok ide-oda ugrándoztak. Némelyik beleszaladt a hálóba, ahol egy-egy jól irányzott lándzsadöfés végzett velük, másokat zsákkal kaptak el, és gyors mozdulattal átvágták a torkukat. A visongás hamarosan elhalt.
Csak akkor vettem észre, hogy mindvégig visszatartottam a lélegzetemet, amikor a szívverésem hangja már majd' szétrepesztette a dobhártyámat, és a fejem enyhén szédült. Nagy levegőt vettem. Figyelmeztettem magamat, hogy ha részt akarok kapni a zsákmányból, jobb lesz, ha csinálok végre valami hasznosat, így hát csatlakoztam Rusiához, aki a malacok tetemeit igyekezett kigabalyítani a hálóból. Éppen egy különösen makacs csomóval gyűlt meg a baja.
– Hadd segítsek! – A tőröm hegyével feszegettem a csomót, míg végre engedett. – Nenad jól van?
– Jobban, mint megérdemelné. – A harag színlelése sem leplezhette el a megkönnyebbülését. – Hová tette az eszét ez a fiú? Szoborrá dermed, mint a nyúl a róka előtt!
Nenad fel-felszisszent a tisztás túlsó oldalán, miközben sebeit ellátták. Nem messze tőle a sérült karú férfi fájdalmas grimaszokat vágott, és arcán könnyek csorogtak le, miközben a jókora harapásra, keveset teketóriázva, alkoholt töltöttek egy lapos üvegből. A puszta látványtól is felszisszentem. A mély marás szegélye szakadozott volt és piszkos, a fölmarcangolt bőr alól sötétvörös kötegekben kandikált ki a puszta izom. Gondolatban már láttam, hogyan gennyed el.
– Elment valaki Orialért? – került elő valahonnan Gevalla. Nadrágja csurom vér volt, de a lándzsája nyelére kötve egy kismalac teteme himbálózott.
– Igen, Ravin és Lisset. – Rusia megrázta a kibogozott hálót. – Gyerünk, belezd ki azt a malacot! Több eszed is lehetne, mint hogy tereferéléssel töltöd az időt!
A tisztás fölött csengő hang szállt végig, mintha bárddal ütögettek volna egy fadarabot. Az egyik fából ácsolt szállítókeret már el is készült, Ravin éppen utasításokat adott Frue-nak és néhány társának, hogyan kötözzék rá a lábainál fogva a nagyobbik vadkant. Almiar óvatosan fölvágta az állat nyaki ütőereit, ketten vizestömlőkbe fogták fel a sűrű, vörös vért. Amikor a következő keret is elkészült, az anyakoca került sorra. Egy asszony gyakorlott mozdulattal már vágta is fel a hasát, Ravin meg a beleket tartotta vissza, nehogy túl hamar kipottyanjanak.
Rusia körbejárt, hogy meggyőződjön róla, minden malacot rendben kibeleznek-e, és engem is beosztott erre a gyomorforgató és meglehetősen kellemetlen feladatra.
– Almiar azt mondja, van valami varázslatod, amivel tüzet tudsz gyújtani – hunyorgott rám óvatosan.
Bólintottam, Rusia pedig odakiáltott annak a fiúnak, aki nem messze tőlünk egy halom belsőséget cipelt.
– Etal! Add át azokat Driának, te meg menj, keress száraz avart meg gallyakat! Livak, gyújts tüzet! Jobb lesz, ha minél előbb megpörzsöljük a malacokat.
Fölmarkoltam némi száraz mohát a bokrok aljáról, és kerestem egy kevésbé nedves földdarabot. Őszintén szólva örültem, hogy végre olyasféle feladatot kapok, ahol nem kell könyékig turkálnom egy állat belső szervei közt.
– Talmia megrala eldrin fres.
A lángnyelvecskék engedelmesen előszökkentek, Rusia pedig elnevette magát.
– Pont olyan vagy, mint Viyenne a fagyban.
Mielőtt azonban megkérdezhettem volna, pontosan hogy is érti ezt, egy kéz nyúlt ki a bozótból, és magával rántotta a lány mellett heverő malactetemet. Rusia rémülten felkiáltott, amint arca előtt gonoszul fénylő penge jelent meg. Engem szerencsére elrejtett egy fa a támadó elől, aki mintha a semmiből tűnt volna elő. Több sem kellett nekem: oldalt hengeredtem, és bevágódtam egy virágzó bokor alacsony ágai közé. Egészen apróra igyekeztem összehúzni magamat, és csak vigyázva moccantam meg, hogy jobban lássam, mi folyik odakint a tisztáson.
Piszkos, rongyos csavargók ugráltak elő a bokrok rejtekéből, hajuk, szemük színe a vastag koszréteg alatt is azt mutatta, hogy alighanem szintén az Erdők Népéhez tartoznak. Ha eddig azt hittem, hogy Ravin faluja népének éhenkórász külseje van, hát alaposat tévedtem: ezekhez a nyomorultakhoz képest Rusia meg a többiek éppenséggel dundinak voltak mondhatók. Az újonnan érkezettek nagyobb részének mélyen az arcába vésődött az éhség nyoma, mások foltos kötést viseltek a kezükön, karjukon nehezen gyógyuló sérülések jeléül, és olyan is volt, akin nyílt, levedző sebet láttam. Amint egy széláramlat felém hozta orrfacsaró bűzüket, nehezen tudtam megállni, hogy ne öklendezzek.
Vezetőjük, egy feltűnően alacsony fickó, most vakmerően előrelépett. Akkora sem volt, mint a kutya ülve, beesett arcából jókora karvalyorr ugrott elő, élettelen pillantású szemét vörös karikák vették körül. Gyors, hadaró beszédét nem tudtam követni, de a hangjából sugárzó rosszindulathoz nem kellett külön magyarázat. Hosszú, fűrészfogú késsel vagdalkozott (e késpenge volt egyébiránt az egyetlen dolog, ami tisztának tűnt körülötte), és gyűlölködve szembeköpte Ravint. Parul egy fél lépést előrelépett, ám egy mellének szegezett lándzsa megállította. Ravin arca bíborvörösre színeződött, ő maga azonban csak állt mozdulatlanul, amíg a nyál lustán csordogált lefelé az arcán.
Hamarjában megpróbáltam végiggondolni, ki lehet még, aki elkerülte a figyelmüket. Nem messze tőlem Frue fegyvertelenül, lassú mozdulatokkal hátrált éppen egy csontos fickó elől, aki szemlátomást ürügyet keresett, hogy nekieshessen. Yefri és Rusia megpróbáltak elrejtőzni Salkin mögött, aki tehetetlenül pislogott jobbra-balra, miközben hárman is fenyegették kivont késsel.
Bárkik voltak is, akik rajtunk ütöttek, mindenesetre nem kevés szakértelemmel állítottak csapdát nekünk. Sokat tudhatnak az erdőről, ha ilyen észrevétlenül meg tudtak közelíteni bennünket. Ráadásul kivárták azt a pillanatot, amikor Ravin emberei közül szinte mindannyian félretették a fegyverüket, hiszen a zsákmány megtisztításával voltak elfoglalva. De még ha fegyverrel a kézben harcolhattak volna, a haramiák számbeli fölénye akkor is elsöpri őket. Hasztalan törtem a fejemet, mit is tegyek. A magányos hősnek, meglehet, könnyű dolga van a balladákban, nekem azonban a kőkemény valósággal kellett szembenéznem. Kínos lassúsággal közelebb húzódtam a bokor törzséhez. Vajon elég gyorsan el tudnék futni, hogy ne legyen érdemes üldözőbe venniük? És még ha sikerülne is: ugyan mit érnék el vele, amikor azt sem tudom, hol vagyok? Jó lenne persze segítséget hozni, de ha eltévedek az Öregerdőben, azzal ugyan nem használok senkinek, legkevésbé magamnak. Másrészt viszont, ha rám akadnak, amint a bokorban rejtőzködöm, gyanítom, hogy először is rajtam vezetik le a mérgüket.
Az alacsony haramia most mintha beleunt volna Ravin zaklatásába, mert más elfoglaltságot keresett magának. Ráparancsolt a társaira, hogy rángassák talpra a sebesülteket, és durván röhögött, amint szegény Nenad kétségbeesetten botladozott véres kötéssel borított lábán. A csavargó lándzsát ragadott, hogy azzal üsse félre a segítő kezeket, és addig lökdöste odébb a sebesült fiút, míg a térde megbicsaklott, összecsuklott, de még estében is belerúgott a szerencsétlenbe. Nenad fájdalmas kiáltására egy rémült madár hangos csiviteléssel rúgta el magát egy ágról a fejem tőszomszédságában. A lélegzet is bennakadt a tüdőmben a rémülettől.
Ez a kis közjáték alighanem visszatéríthette a haramiák vezérét eredeti céljához, mert utasításokat kezdett osztogatni az embereinek, hogy vágják le a vaddisznókat a keretekről, és kötözzék póznákra őket. Mások a malacokat igyekeztek összegyűjtögetni. Ravin és a vadászai körben ültek keresztbe tett lábbal, tarkóra szorított kézzel. Jobb ötlet híján úgy döntöttem, kivárom a játszma végét, noha némi csalódottsággal szemléltem, amint a vaddisznó-vacsora ígérete lassan semmivé foszlik. Amikor a zsiványok végeztek a disznók összegyűjtésével, vezetőjük ismét Ravin felé fordult.
Szúrósan végignézett a férfiakon, majd rámutatott az egyik lányra, és éles parancsszót vakkantott. Az ajkamba haraptam. Halványan sejtettem, hogy ez következik, annál is inkább, mivel nem láttam nőket a haramiák soraiban. De ha ennyire komollyá válik az ügy, akkor sem látom be, mit tehetnék én egymagam azon túl, hogy dobónyilat hajítok a kis gazember hátába. Ennek következtében azonban alighanem én lennék a következő áldozat, akivel valamelyik tetűfészek a kedvét tölti, úgyhogy egyelőre elvetettem ezt az ötletet.
A lány lassan, leszegett fejjel fölkelt a földről. A legfiatalabbak közé tartozott, karcsú, törékeny kis virágszál volt vörösesszőke hajjal és hatalmas, csodálkozó, barna szemmel. Arcát szinte hófehérre sápasztotta a félelem halovány szeplői alatt. Ahogy a haramia rávicsorgott, a lány arcán könnyek kezdtek csorogni.
A zsivány odalépett hozzá, fölemelte az állát a kése hegyével, és valami olyasmit mondott neki, amitől a lány mélyen elpirult. A fickó gonoszul nevetett, lecsúsztatta a pengét a fiatal nő nyakán, és egyetlen gyors csuklómozdulattal fölvágta az inge gallérját. Ezután átvette a kést a másik kezébe, és lassan, minden pillanatot kiélvezve végighasította a lány bőrből varrt zekéjét. Az arcomra kellett szorítanom a kezemet, hogy ne nyüszítsek fel, a lány azonban mozdulatlanul állt, mialatt a borotvaéles penge lassan csúszott lefelé két mezítelen keble között. Később is csak a szemét hunyta le, amint a kis termetű gonosztevő derékig lerántotta róla a ruhát, szennyes testű és mocskos lelkű cimborái pedig hahotázva nevettek. Gondolom, csodálták a bátorságát, amiért így elbánik egy fegyvertelen kislánnyal, aki még nála is alacsonyabb egy fejjel.
A haramiák feszülten figyelték az eseményeket, én pedig éppen azt méregettem, milyen messze lehet rejteket adó bokromtól a legsűrűbb bozótos közelebbi sarka, amikor hirtelen mintha mozgást láttam volna a levelek között. Nem olyannak tűnt, mintha csak egy futó szellő vagy egy madár fölrebbenése borzolta volna össze a lombokat. A szemem sarkából a tisztát közepe felé sandítottam, ahol a bátor hős az ő hosszú késével még mindig nem unta meg a kissé egyoldalú játékot. Úgy éreztem, nem is annyira a vágy vezeti, mint inkább a megszégyenítés öröme.
Az ágak között mintha szőke hajtincs villant volna. A szívem majd' kiugrott a helyéből. Eközben a tisztás közepén a haramia befejezte a lány vetkőztetését, egyenként vagdosta le róla ruhadarabjait, és most gúnyos megjegyzésekkel illette, amint ott állt szegény a szétszóródott rongykupac között. Éppen Yefri felé intett a kése hegyével, ám ekkor mintha Poldrion démonai süvítettek volna elő az erdőből. A fickó arcáról egy szempillantás alatt lefagyott a vigyor. A férfi pedig máris talpon termett, és ujjai a mocskos torokra kulcsolódtak. Salkin hanyatt lökte a zsiványt, a mellére térdelt, és addig verte, ameddig úgy nem érezte, hogy bosszút állt rajta összes eddigi áldozata nevében is. A bokrok közül eközben a falu többi lakója sereglett elő, akik nem vettek részt a vadászatban. Kezükben lándzsát, sebtében levágott husángot markoltak, és vészjóslóan vagdalkoztak vele. Ravin vadászai csatlakoztak a harchoz, ki fegyverrel, ki anélkül, és a tolvajok hamarosan úgy érezhették, hogy üllő és kalapács közé kerültek.
Mielőtt úgy dönthettem volna, hogy megmozdulok, Gren bukkant ki a bozótból a búvóhelyem tőszomszédságában, elégedetten csillogó szemmel. Elhajított lándzsája lekaszált a lábáról egy tiltakozó zsiványt. Gren estében galléron ragadta a fickót, és kesztyűs kezének néhány csapásával még a megmaradt fogaitól is megszabadította. A haramia csizmája kétségbeesetten rugdosta az avart, amint Gren dühödten megrázta, mint kotorékeb a patkányt. A grabancánál megmarkolva még néhány ütleget kiosztott neki, míg csak a zsivány el nem vesztette az eszméletét; csak ekkor hajította félre jóllakott arckifejezéssel.
Sorgrad a fivére hátát védte mindkét kezében egy-egy hosszú kést forgatva. Kettesben támadtak neki egy széles mellkasú, oszloplábú rablónak, akinek gubancos szakálla szinte egybefolyt göndör, barna hajával. Sorgrad vakmerően nekirontott, hogy meghátrálásra kényszerítse, Gren pedig elállta a menekülése útját. Ahogy harcoltak, lépésről lépésre közelebb keveredtek a búvóhelyemhez.
A szakállas fickó nehezen mozgott vasalt csizmájában, ám a vastag lábbeli egyben az én dolgomat is megnehezítette. Jobbomba szorítottam a tőrömet, és feszülten vártam a pillanatot, mikor tudnám lábon szúrni. Éppen csak elővillantam a bokor alól, de még ugyanazzal a mozdulattal tovább is hemperedtem, vissza a sűrűbe, mielőtt a szakállas ordítása elhalt volna Sorgrad husángjának szapora csattogása alatt.
– Honnan tudtátok, hogy bajban vagyunk? – vigyorogtam rájuk megkönnyebbülten. – Küldtünk ugyan hírnököket a táborba, de ők a rajtaütésről még nem tudhattak!
A tisztás szélén álltunk egymás mellett, kezünkben még mindig szorongattak alkalmi fegyvereinket. A szemem sarkából láttam, hogy Sorgrad megcsóválja a fejét.
– Őszintén szólva fogalmam sincs, ki riasztott bennünket. Éppen Szöszivel társalogtam, amikor egyszer csak azt vettem észre, hogy a falu fölbolydul, mint a széttaposott hangyaboly. Gren meg én csak azért szegődtünk a többiek nyomába, hogy még véletlenül se maradjunk ki semmiből.
– Nem is maradtunk ki – jegyezte meg elégedetten a másik férfi, látva, hogy az utolsó rablók is fejvesztve menekülnek a bokrok között.
– Usara is veletek jött? – pillantottam körül aggodalmasan.
– Valahol a közelben lehet – bólintott bizonytalanul Sorgrad.
Ekkor vettem csak észre, hogy néhány magas fa koronája hirtelen lángba borul. A futótűz egyenesen felénk terjedt, de azt is jól láttam, hogy nyomában a levelek éppen olyan zöldek és érintetlenek, mint azelőtt. Az égővörös fénycsóva minden lélegzetvétellel tovább nőtt és erősödött, szokatlan bíbor színe azonban alig hasonlított a természetes tűz sárga és narancsvörös lángjaihoz.
A lángnyelvek bőgve rohantak tova, hogy két oldalról körülölelvén a tisztást találkozzanak egymással, és amikor már az egész aljnövényzet recsegve égett, a haramiák rémülettől sápadt arccal, reszkető kézzel sorjáztak elő a bokrokból az alacsony rabló vezetésével. Egyikük kővé dermedten állt a bozótban, és leesett állal, üveges tekintettel bámulta, amint a kárminvörös lángok mind közelebb és közelebb érnek hozzá. Hirtelen dacosan előrenyújtotta a kezét, ám a következő pillanatban ordítva rántotta vissza: kézfején megpörkölődött a bőr, a vöröslő seb körül égett hús orrfacsaró szaga érződött. A haramia hanyatt-homlok rohant vissza a tisztás felé, cimborái nyomában.
– Remélem, Usara nem perzseli fel az egész Öregerdőt – jegyeztem meg sötéten Sorgradnak.
– Micsoda bizalmatlan, gyanakvó nőszemély vagy – mulatott a férfi. – Nézz csak oda!
A hatalmas lángnyelvek közötti réseken át jól láttam, hogy sűrű köd emelkedik az ég felé, noha odafönt forrón tűzött a nap. A furcsa gőzfüggönyt halovány jádeszín ragyogás hatotta át, és hömpölyögve gördült előre, noha szellő sem járt akkortájt az erdő alján. Fehéren kígyózott fölfelé a fák, bokrok ágain, beborította a fűszálakat, virágokat, megült a gödrökben, mélyedésekben.
– Látványos mutatvány – szólalt meg elismerően Gren, amint Usara átlépett a mágia gyűrűjén, és fölfelé fordított tenyerébe gyűjtötte össze a lángokat. Szeme alá mély árkokat vésett a fáradtság, ennek ellenére igen elégedettnek tűnt.
– Nehéz gyerekkora lehetett a barátunknak – jegyezte meg Sorgrad.
– És most hogyan tovább? – pillantottam a tolvajok felé, akik szabálytalan kör alakba verődtek össze a tisztáson.
– Talán kitölthetnénk rajtuk jogos felháborodásunkat – ajánlotta elgondolkodó arccal Sorgrad.
A rúnák szemlátomást a másik oldalukra fordultak. Salkin, akinek ujjpercei több helyen fölhasadoztak és véreztek, gorombán előcibálta a körből az alacsony fickót, aki súlyos sebesüléseket viselt magán, többek között egy mély vágást az egyik füle alatt. Ravin a lányhoz lépett, aki a zsiványok gonosz tréfáinak céltáblája volt az imént. Röviden tanácskoztak, majd a fiatal nő kivált a többiek közül, csinos arcát bosszúvágy keményítette meg. Nagy lendületet vett, és alaposan megrúgta a haramiát a két combja találkozásánál. A fickó arca vörösre színeződött, és olyan hirtelen görnyedt össze, hogy jó maréknyi haja Salkin ujjai közt maradt.
Ravin emberei közül sokan éljeneztek és tapsoltak, de a többiek hamar csendre intették őket, mintha semmivé foszlott volna az iménti bosszúszomj, amely vérét akarta venni a haramiáknak. Ravin kurta parancsokat osztogatott, emberei pedig szétszéledtek, hogy visszaszerezzék jogos vadászzsákmányukat az útonállók póznáiról. Salkin és néhány társa pucérra vetkőztették a rablókat, lándzsanyéllel lelkiismeretesen kiverve minden megmaradt ellenállást a nyakasabbjából. Hamarosan útra készen álltunk, zsákmány és ruha nélkül hagytuk hátra a haramiákat. Rusia meg a többiek halomba gyűjtötték és összecsomagolták a rongyos, piszkos ruhadarabokat, noha még csak találgatni sem tudtam, ugyan mire tudják használni őket. Hogy a lándzsák meg a kések jó szolgálatot tehetnek, azt már értettem.
– Azt hiszem, ezentúl kétszer is meggondolják, hallgassanak-e a szavára ennek a tökmagnak – fordult Usarához Ravin, csizmája orrával megbökdöste a haramiák vezérét, aki még mindig a földön vergődött.
Amint elhagytuk a tisztást, visszapillantva láttam még, hogy néhányan lassan talpra kecmeregnek, és megpróbálják a vállukra vetve elvonszolni azokat, akik még mindig nem tértek magukhoz. Nem volt egyszerű feladat, tekintve, hogy sem nadrágszíjuk, sem gallérjuk nem volt, aminél fogva megragadhatták volna őket. Hosszasan hegyeztem a fülemet, nem hallom-e az üldözők zaját magunk mögött, de úgy tűnt, ennél azért több eszük van.
– Úgy látom, az élet a vadonban sem fenékig tejfel – zárkózott föl mellém Sorgrad.
Buzgón bólogattam, magamban erős szánakozással gondolva a dalokra, amelyeket az apám tanított nekem gyermekkoromban. Ám amint a kis település feltűnt a szemünk előtt, egyszeriben megfeledkeztem erről a gyerekes sajnálkozásról. Orial meg a többiek éppen szétbontották a körházakat, fölerősítvén a faanyagot, kéregszövetet és minden egyebet a kis szamarak hátára. A szamarak jámboran tűrték az általános felfordulást, csak nagy szemük forgott ide-oda, amint őrzőik, néhány fiatal fiú meglegyintette a hátukat zöld lombos vesszővel.
– Mi történik itt? – kérdeztem csodálkozva.
– Elköltözünk – pillantott föl Orial, aki éppen egy összetekert bőrdarabot erősített össze egy vékony bőrszalaggal.
– Biztos lehetsz benne, hogy visszajönnek, ha nem holnap, akkor azután. – Yefri kövekkel töltötte fel azt a földbe ásott gödröt, amely eddig a sura tűzhelyéül szolgált.
– Miért nem szálltok szembe velük fegyverrel a kézben? – Megmarkoltam a legközelebb álló szamár kötőfékét, hogy ne ficánkoljon már annyit.
Orial egy pillanatra leengedte a kezében tartott vasfazekat.
– Ugyan miért tennénk? – nézett rám csodálkozva. – Hiszen van itt elég erdő, mindenki megfér benne. Nem nehéz más helyet találni, ahol nem háborgatnak bennünket.
– De hát ez olyan, mintha átengednétek nekik a győzelmet – erősködtem.
Orial tanácstalanul pillantott rám.
– A győzelmet? Annak a patkányszülte népségnek? Ha akarnánk, bármikor kirázhatnánk őket az irhájukból, de nem éri meg a fáradságot. Csak azt érnénk el vele, hogy néhányan közülünk megsérülnének.
– Ha elköltözünk, hiába keresnek bennünket, nem találnak itt semmit – nevetett Yefri, miközben egy jókora batyut erősített föl az egyik szamár hátára. – Képzeld csak el, milyen képet vágnak majd, miközben a szél borzolgatja a szőrt a csupasz fenekükön!
– És ha követik a nyomaitokat, és rajtaütnek a következő táborotokon? Lehet, hogy megvannak a maguk indokai, de ez a terv akkor is őrültségnek tűnt a szememben.
– Ugyan! Ravin majd elrejti a nyomunkat. – Rusia kivette a bőrkötelet a húga kezéből. – Mindenkinél ügyesebben vezeti félre a nyomolvasókat, még Seris sem találja meg, ha ő maga nem akarja.
– Ráadásul a haramiák nem engedelmeskednek többet az eddigi vezetőjüknek, miután ilyen csúnyán szégyenben maradt. – Orial olajos bőrbe tekert egy halom takarót. – Attól tartok, tökmag barátunk alighanem egyedül járja majd az erdőt.
Zenela egy halom tisztára mosott cserépedénnyel a karjában érkezett meg a pataktól. Egyszerű hosszú szoknyát és inget viselt, akárcsak az erdő leányai. Még mindig sápadt volt és megviselt, szeme mintha láztól csillant volna, de így is nagy meglepetést okozott a látvány, hogy a saját lábán jár.
Visszafordultam Orialhoz, de ő másfelé figyelt: Usara arcát fürkészte, aki Ravinnal beszélgetett éppen. Ekkor vettem csak észre, hogy a gyémánttal ékesített nyaklánc ott fénylik a füvesasszony ingének hasítékában.
– Ugye tudod, hogy még az év vége előtt vissza kell térnie Hadrumalba? – kérdeztem halkan, áthajolván a szamár bolyhos nyaka fölött. – A varázslók szigetére.
– Nekem pedig vissza kell mennem az Erdő déli szögletébe – felelte zavartalanul Orial. – Hamar földbe kell tennem az újonnan gyűjtött palántáimat, ha azt akarom, hogy gyökeret eresszenek.
– Szóval ezért keltél útra? – Most már egyre kíváncsibb letten erre a nőre.
– Többek között. – Orial mélységes szeretettel bámulta Usara hátát, egyik kezét hanyagul lecsúsztatva a melléről a dereka tájára. – Tudod, a füvesasszony dolga, hogy új oltványokat vigyen haza a kertjébe.
– Vagyis úgy érted, hogy... – kezdte volna Zenela, de egy köhögési roham elnémította.
Orial apró üvegcsét vett elő a zsebéből, és a lány orra alá tartotta.
– Segítsünk szétszedni a kunyhótokat? – kérdezte Rusia kissé türelmetlenül.
– Mindjárt szólok nekik, hogy siessenek. – Ekkor ébredtem csak tudatára, hogy Sorgrad éppen teát főzöget végtelen nyugalommal, Gren pedig a fazekak közt kutat bármi ehető után.
– Arról volt szó, hogy összepakolunk – léptem közéjük szemrehányó arccal.
– Idd meg ezt – nyomott a kezembe Sorgrad egy csésze gyanús szagú teát. – Halcarion gyógyitala.
Felhajtottam a csésze tartalmát, majd kutatva körülnéztem.
– Nem maradt még egy kis lepény?
– Kemény, mint a kő, de ha meg akarod enni, én nem tartalak vissza – ajánlotta nagylelkűen Gren. Éppen egy szeletke szárított húst rágott, amelyet egy kis csupornyi zöld szószba mártogatott.
Elfogadtam a lepényt, és igyekeztem némi teával megpuhítani. Közben Usara is megérkezett, és Sorgrad szó nélkül kiosztott neki is egy csészét.
– Jól vagy? – pillantottam aggodalmasan a varázslóra. Megnyugodva láttam, hogy arcszíne kezd visszatérni.
Usara jólesően kulcsolta ujjait a forró csésze köré, és mélyen belélegezte a gyógyfüvek illatát.
– Köszönöm jól, inkább csak fáradt vagyok – sóhajtotta. – Attól tartok, a Napéjegyenlőség óta többet varázsoltam, mint a megelőző fél évben együttvéve. Meg kell mondanom, tényleg eléggé más dolog, mint könyvtárak mélyén elmélkedni a varázstudomány mibenlétéről... No, de végül is ez az egyik oka, hogy veletek jöttem: próbára akartam tenni a képességeimet.
– El kellene döntenünk, miért is vagyunk itt voltaképpen – szólalt meg Sorgrad határozott hangon. – Talált bármelyikőtök akár csak egy piculányi éteri mágiát is az Erdők Népének szokásai közt?
Usara megrázta a fejét.
– Még ha feltételezzük is, hogy tudnak titkot tartani, gyanítom, hogy ennyi idő alatt valamelyikük már biztosan elkottyantott volna valamit. Hiszen tudjátok, milyen nyílt természetűek!
Egy pillanatig némán tanulmányoztam a lepényemet.
– Én viszont még mindig azt hiszem, hogy rejtőzik valami a jalkezánban – kockáztattam meg. – Aztán itt volt ez a mai vadászat. Nem tudom, hogyan találta meg Iamris azokat a vaddisznókat, de biztos vagyok benne, hogy nem egyszerűen csak az éles szeme meg a jó orra vezette. És azt hogyan magyarázzátok, hogy a veszedelem híre ilyen gyorsan visszajutott a táborba? Nincs ember, aki ennyire sebesen futna! És mi történt Zenelával? Láttatok már olyat, hogy valakinek telemegy a tüdeje vízzel, és mégis ilyen gyorsan és ennyire nyom nélkül gyógyul? És képzeljétek, végre sikerült találnom valakit, aki ismer egy balladát, amelyben valaki varázslattal gyújt tüzet, akárcsak én!
– Livak, nem fogod elhinni, de az elmúlt három napot azzal töltöttem, hogy balladákat és balladákat és balladákat hallgattam... – vágott közbe elkeseredetten a varázsló. – Minden második ember újabb változatot ismer, az igricek meg még szándékosan is változtatnak a versszakok szövegén. Azt hiszem, valamiféle érdemnek számít közöttük, ha valamelyikük minél többet képes cifrázni az egyébként is bonyolult sorokon. Őszintén sajnálom, hidd el nekem, de ezek a történetek annyira képlékenyek, annyit változnak évről évre, hogy ha még rejtőzött is bennük valaha bármiféle ősi tudás, az mára egészen biztosan semmivé foszlott a folyamatos módosulások során. Vegyük például a Vadászat a fehér szarvasra című közkedvelt balladát! Legalább ötféle változatát tudom elsorolni gondolkodás nélkül!
Hirtelen elhallgatott, és csökönyös arccal pislogott felém.
– De hát nem is azért vagyunk itt, hogy tudományos értekezést írjunk az Erdő Népének történetéről – erősködtem, megpróbálván felülkerekedni saját kételyeimen. – Az a bajod, hogy tényeket keresgélsz azokban a dalokban! Próbálj meg most az egyszer elszakadni a tudományos kutatástól, és egyszerűen csak add át magadat a történetnek! Keresd a váratlan, meglepő, sőt, hihetetlen fordulatokat, és azután mondd, ha még mindig hiszed, hogy nincs mágia a dologban! És meg fogsz lepődni, de ahányszor felbukkan a mágia, a jalkezán mindannyiszor ott van, pontosan azon a helyen.
– Éppenséggel előfordulhat. – Usara elutasító hanghordozása nem hagyott kétséget a véleménye felől. – De mégis, mi az elképzelésed, hogyan csinálják? Mit tervezel, miképp tegyük próbára a képességeiket, milyen módon vizsgáljuk meg a hatásosságát a tudományuknak, ha egyáltalán van nekik ilyesmi?
– Miért kell nektek, varázslóknak, folyton támadhatatlan tényeket meg sziklaszilárd bizonyítékokat keresgélnetek? Nem lehetne szó arról, hogy egyszerűen csak hiszel valamiben? – Bosszúsan bámultam vissza a mágusra.
– Ha még azt sem tudjuk, hogyan csinálják, miért gondolod, hogy meg tudjuk ismételni? – kérdezett vissza Usara.
Habozva fölemeltem a kezemet, amint egy merőben új gondolat kezdett motoszkálni a fejemben.
– Figyelj csak, Usara – szólaltam meg elgondolkodva. – Ugye, te magad fejtetted ki azt az elméletet, amely szerint egy embercsoport közös hite ugyanabban a dologban éppenséggel lehet az az erő, amelyre a Mesterség támaszkodik?
Usara tanácstalanul állt egyik lábáról a másikra.
– Az érdem voltaképpen nem az enyém – felelte habozva. – Tudod, Geris Armiger volt az, aki...
Egy intéssel elnémítottam, és homlokráncolva igyekeztem szavakba önteni száguldó gondolataimat.
– Nem lehet, hogy ha elég sokan hisznek benne, hogy valaki meg tud tenni egy bizonyos dolgot, akkor ez az illető valóban képes is lesz rá? Nem lehet, hogy voltaképpen ez a lényege az éteri mágiának? Ebből meríti erejét, és ezáltal képes befolyásolni a mágiahasználó képességeit...
Most, hogy kimondtam, egészen értelmesnek tűnt. Mintha egy gyermek kirakós játékának darabjai kerültek volna hirtelen a helyükre.
– Attól tartok, nem tudlak követni – ismerte be fáradtan Usara.
– Nos, mindenki azt mondogatja nekem, hogy Rusia ért legjobban a rúnák olvasásához. Ő maga ugyanúgy hisz ebben, mint a többiek. Ez a hit talán elég is ahhoz, hogy a dolog igaz legyen. Orial hírneves gyógyító. Olyan dalokat énekel, amelyekről azt tartja, hogy hozzáadnak egy adag szerencsét a gyógyfüvek erejéhez. Nem is a jalkezán szavai számítanak, sokkal inkább az, hogy hisz abban, amit csinál. Ettől következik be az, amire számít. Mindenki biztos benne, hogy Iamris megtalálja a sűrűben rejtőző vadat, így aztán valóban meg is találja. Akárhányszor szerencsével jár, az csak tovább erősíti a hitet, hogy legközelebb is sikerülni fog – így aztán sikerül is!
– Önmagukat beteljesítő jóslatok – mormolta gondolataiba merülve Sorgrad.
– De hát Guinalle meg az ő adeptusai rengeteget tanulmányozták a Mesterséget a Tormalin Birodalom korában! – érvelt Usara. – Guinalle tudása kemény tanulásból ered, nem holmi elvakult hitből!
– Hol végződik a tanulás, és hol kezdődik a hit? – vetette ellen Sorgrad. – Melyik jön előbb, hogy támogassa a másikat?
Vékony ágat emeltem fel a földről: száraz, elhalt gallyat, amelybe még mindig kapaszkodott néhány összeaszott, megbarnult levél. Úgy éreztem, egészségtelenül sok időt töltöttem a mágusok és az ő megválaszolhatatlan kérdéseik társaságában.
– Talmia megrala eldrin fres.
A levelek összetöpörödtek, megfeketedtek, a gally fehéres füstöt eregetett, majd tüzet fogott. A földre ejtettem az ágat, ráléptem, és alaposan eltapostam még a parazsát is, nehogy tüzet fogjon a száraz avar. A füst savanykás illata azonban még mindig ott lengedezett a levegőben.
– Látod, ez a Mesterség műve – fordultam Usarához. – Tessék, mondd meg, hogyan csináltam! Nekem ugyan fogalmam sincs róla, mitől működik, de hiszek benne, hogy meg tudom tenni, és eddig soha nem hagyott cserben!
Usara kinyitotta a száját, de be is csukta azon nyomban. Becsületessége és tudósi vérmérséklete nem tette lehetővé, hogy egyszerűen csak ne vegyen tudomást arról, amit mondtam, bármennyire is így szerette volna.
– Na jó, de hogyan tudnánk próbára tenni? – szólalt meg végül. – Muszáj bizonyítékot találnunk, hogy a Tanács meg az Ősmágus elé vihessük.
– Feltehetőleg aki kételkedni kezd a képességeiben, az el is veszíti őket – mondta megfontoltan Sorgrad. – Valahogy úgy, mint amikor tánc közben hirtelen eszedbe jut, vajon mit is csinálhat a lábad. Azonnal elvéted a lépést...
– Na jó, de hogyan akadályozhatod meg, hogy valaki higgyen valamiben? – kérdeztem homlokráncolva.
– Játszhatnánk például egy partit cinkelt rúnákkal. Kíváncsi vagyok, Barben mit szólna hozzá – javasolta mély átéléssel Gren. – Vagy eltörhetnénk az ujjait. Nem bánnám, ha egyszer látnám, hogy megtanulja, milyen is veszíteni! Úgy látom, itt mindenki mélyen meg van győződve arról, hogy lehetetlen megverni!
– Tessék, újabb példa! – bólintottam Usara felé. – Hisz benne, hogy szerencsés, és a többiek is így érzik. Ez a hit megidézi a Mesterség valamely öntudatlan elemét, és a rúnák tényleg úgy esnek, ahogy neki a legkedvezőbb.
– Az mindenesetre egészen biztos, hogy nem csal – jegyezte meg Sorgrad. – Bízhatsz bennünk, észrevettük volna.
Usara egymásnak fordította a két kezét úgy, hogy csak az ujjvégei értek össze, és rátámasztotta az állát. Szeme mintha a felbomló falu maradványait fürkészte volna, de tekintete valójában valahol a távolban járt.
– Érdekes észrevétel – mondta halkan. – Ki merné kijelenteni, hogy nem igaz, főként, hogy ilyen keveset tudunk a Mesterségről? Nekem azonban továbbra is hiányzik az a sokat emlegetett döntő bizonyíték.
– Miért ragaszkodsz annyira hozzá? – csóváltam meg a fejemet. – Hadrumal mágusai talán rugókra és fogaskerekekre szedik szét az időjelző műszert, mielőtt elfogadják az általa mutatott időt?
– Túlságosan is sok forog itt kockán ahhoz, hogy csak úgy elhiggyük a dolgokat – húzta el a száját Usara. – Éppenséggel feltehetünk olyan kérdéseket, amelyek hatására Guinalle kételkedni kezd a saját képességeiben, de akkor elveszítjük az egyetlen olyan személyt, aki valóban járatos a Mesterség titkaiban, és egyben feláldozzuk Kellarin gyarmat legfontosabb védelmét is az elietimmek támadásai ellen.
A mágus összerezzent, amint két férfi széles mozdulattal a földre vetett egy jókora darab fakéreg szövetet a közvetlen közelében. Mialatt mi elmerülten beszélgettünk, a falubeliek szétszedték a kunyhónkat. Előzékenyen odébbsétáltunk, hogy ne akadályozzuk őket a munkában.
– Rusia azt mondja, Ravin el tudja rejteni a nyomaikat az üldözők elől – szólaltam meg hirtelen. – Mi lenne, ha ezen az úton tennénk próbára őket?
– Hogyan? – Usara egy pillanatig kifejezéstelen arccal bámult rám.
– Hagyjuk, hogy eltávolodjanak tőlünk, majd a nyomukba szegődünk, és meglátjuk, tudjuk-e követni őket. – Nehezen tudtam elűzni a gúnyt a hangomból.
– De hiszen sokkal jobban ismerik az erdőt... – kezdte volna a mágus.
– Mi pedig úgy nőttünk fel, hogy prémes állatok nyomát keresgéltük az erdőben – vágott közbe öntudatosan Gren. – Meg kell mondanom, sűrűbb erdők voltak, mint ez a kis csalitos.
Láttam, hogy a varázsló még mindig kételkedő arcot vág, Sorgrad azonban egyetértett velem.
– Megteszünk minden tőlünk telhetőt – ajánlotta. – Ne gondold, hogy szándékosan szem elől tévesztjük őket csak azért, hegy bebizonyítsuk neked az igazunkat!
Eme gyanúsítás hallatán a mágus megpróbált meglepett arcot vágni, ám arcának pirulása elárulta.
– Te pedig megpróbálhatod távollátó varázslat útján megkeresni őket – folytatta Sorgrad. Szemlátomást mulattatta valami, de hogy mi, azt egyelőre nem tudtam volna megmondani. – Ha jól tudom, a Mesterség el tud rejteni egyes tárgyakat vagy személyeket az elemi mágia elől!
Usara élesen végigmérte.
– Eddig legalábbis úgy tűnt – mormogta.
– Akkor hát kösd fel az alsóneműdet, mágus! – kacsintott rá Sorgrad. – Te akartál mindenáron bizonyosságot; hát most megszerezheted!
Láttam, hogy Usara még mindig valamiféle trükköt vagy csalást gyanít.
– Néha nem ártana legalább egy kicsit megbíznod bennünk – jegyeztem meg. – Ha jól sejtem, Orial elég közel áll hozzád ahhoz, hogy megtaláld a távollátó varázslattal.
– Na jó. – Usara látványosan széttárta a tenyerét. – Majd meglátjuk, mire jutunk ezzel a híres ötlettel.
Nem akartam további vitába keveredni vele, ezért inkább úgy döntöttem, segítek az Erdők Népének kiüríteni a tábort. Gren eltűnt a bozótosban; gyanítom, hogy várt még rá néhány gondosan megtervezett búcsúszó. Sorgrad pedig látszólag semmitmondó beszélgetésbe keveredett a dalnokkal.
– Ugye, megmondtad neki, hogy nagyon szépen köszönjük a segítségét? – kérdeztem, amint Sorgrad ismét visszatért hajdani suránk hűlt helyére. Kötéltől feltört kezemmel némi izzadságot töröltem le a homlokomról.
Sorgrad egyetértően bólogatott.
– Megbeszéltük, hogy Frue része lesz a mai zsákmányból az is, ami bennünket illetne – mondta. – Nagyon örült neki, és még azt is hozzátette, hogy hálás neked az új dalokért, vagy még inkább a régiekért. Megkért, hogy adjam át a köszönetét.
Álldogáltunk és várakoztunk a lecsupaszított tisztás közepén, miközben az Erdők Népe beleolvadt a sűrűségbe. Hamarosan nem maradt ott más, csak mi magunk, a szamarunk meg a csomagjaink. Furcsa, fájón üres érzés szállt meg, amelyet nem óhajtottam közelebbről tanulmányozni. Akartam is meg nem is, hogy közéjük tartozónak mondhassam magamat. De ha egyszer nem úgy van, hiába is akarnám, hogy úgy legyen. Éreztem, hogy ide sem kötődöm jobban, mint ahogyan Vanam városához tartoztam valaha. Talán egyszerűen csak meghaladta a képességeimet, hogy valaha is megtaláljam a helyemet a világban. De ha mégis lehetséges, akkor soha ilyen jó alkalmam nem volt még rá, mint most. Ráadásul nem bántam volna, ha bebizonyíthatom ezeknek a hitetlenkedő és fintorgó varázslóknak, hogy olyasmit találtam, ami akár csengő aranypénzre is váltható. Arcom hirtelen felderült, amint meghallottam az ismerős dalt, amelyet különféle hangok vidám kórusa énekelt, ahogy az Erdők Népe egyre távolodott a tisztástól. Az a dal volt, amelyben Mazir üldözi Serist, de Seris kijátssza őt. A történet benne volt az énekeskönyvemben, és minden második versszak végén ott volt a jalkezán.
– Mit szólnátok egy-két rúnajátszmához, hogy elüssük az időt, amíg várakoznunk kell? – Elővettem a zsebemből a csontokat, és letelepedtem.
Mire Usara összes aprópénzét besöpörtem, és hozzátettem azt a keveset is, amit Sorgrad megőrzött a haramiáktól származó hadizsákmányból, a nap már a fák koronájának hegyét súrolta.
– Most, hogy Livak megkapta, amit akart, mi lenne, ha megpróbálnánk megkeresni a barátainkat? – indítványozta Sorgrad.
– Remek ötlet! – Gren lelkesen talpra ugrott, és máris nyomokat kezdett keresgélni a tisztás szélén.
– De hiszen tudjuk, hogy merrefelé tűntek el az erdőben – vitatkozott Usara.
Gren tudomást sem vett róla.
– Ha már egyszer úgy döntöttünk, hogy belevágunk, csináljuk rendesen! – jelentette ki Sorgrad.
– Valamennyire én is tudok nyomot olvasni – fordultam a varázslóhoz. – Te pedig gyere leghátul a szamárral, hogy ne zavarjátok össze a jeleket!
– Már találtam is valamit! – jelentette vidoran Gren. – Nézzétek csak! Patanyomok, ráadásul elég tisztán látszanak. Nézzük meg, meddig tudjuk követni őket!
A csapás valóban szembetűnő volt, a két fivér pedig a lehető legnagyobb körültekintéssel követte. Határozottan, ám csendesen törtünk előre a bozótban, ők ketten haladtak legelöl. A legapróbb karcolást is észrevették a talajon vagy a fák törzsén, letört virágok, elhajlott gallyak fölé hajoltak értő arccal. Ellenőriztem a nap állását, és úgy találtam, hogy északnyugat felé haladunk. Ha így folytatjuk, hamarosan elérjük a folyót. Usara mögöttem baktatott, elgondolkodva le-letépett egy-egy levelet a bokrokról, és odakínálta a szamárnak, aki egykedvűen majszolgatta őket nagy darabokat hullatva belőlük a földre.
Sorgren és Sorgrad egyre lassabban haladtak előre, azután megálltak, majd halkan tanácskozni kezdtek. Szétváltak, és mindketten külön-külön kezdtek el szaglászni, mint a vadászkutya, ha nyomot keres, de csakhamar visszatértek Usarához és hozzám.
– Elveszítettük őket – vágta ki bátran Gren. – A nyom egyre halványabb és halványabb lett, mostanra pedig teljesen eltűnt.
– Nem fordul ez elő más, rendes esetekben is, ha valaki elég körültekintő, és el akarja kerülni, hogy kövessék? – kérdezte Usara, gondosan válogatva meg a szavait.
Sorgrad oldalt lépett, hogy lássuk, csizmája nyoma milyen mélyen bevésődött a mohába és a nedves földbe.
– Éppenséggel előfordulhat – mormolta. – Köves talajon vagy keményre száradt sárban, talán még vastag avaron is, ha valaki különösen elővigyázatos. Ezen a terepen azonban lehetetlen.
– Mi pedig még az egeret is megtaláljuk a farakás között, ha egyszer elhatározzuk – tette hozzá Gren némi fenyegetéssel a hangjában.
Mindannyian szemügyre vettük Sorgrad mély lábnyomát a puha földben, majd a sima, érintetlen talajt körös-körül.
– Mazir nyomkereső balladáját énekelték – fordultam a mágushoz. – Megkereshetem a daloskönyvben, ha el akarod olvasni.
– Rendben van – bólintott Usara. – Akkor hát lássuk, jobban értek-e a mágiához, mint ti a nyomolvasáshoz!
Szerencsére sikerült befognom a számat, Sorgrad és Sorgren pedig hang nélkül összenevettek.
Usara előrenyújtotta egyik kezét, tenyerében zöldes mágusfény csillant, a földbe süllyedt lábnyom és vízzel telt meg. Usara letérdelt, és homlokát ráncolva hajolt közelebb az aprócska tócsához. Gren, mint akit hidegen hagynak az események, füvet szedett a szamárnak, és bársonyos orrát cirógatta. Sorgradra pillantottam, akinek arckifejezésében kíváncsiság és kételkedés egyenlő arányban keveredett. Madárdal hangzott fel körülöttünk, amint az apró, tollas erdőlakók zavartalanul folytatták mindennapi életüket mit sem törődve aggodalmainkkal.
Igyekeztem megzabolázni türelmetlenségemet. Elvégre a mágusnak magának kell eljutnia a kívánt következtetésig, és ha siettetni vagy befolyásolni próbálom, csak azt érem el vele, hogy megmakacsolja magát. A végén még azt állítaná, hogy az egészet mi találtuk ki. Várnom kellett tehát, ameddig kénytelen beismerni, hogy igazunk van. A nadrágzsebembe süllyesztettem a kezemet, és megtapogattam a rúnacsontjaimat. Sorgrad rám kacsintott, és intett a fejével, arra célozva, hogy tekinteten szinte égeti a mágus nyakszirtjét. Elnyomtam kitörni készülő nevetésemet.
– Nem tudom megtalálni őket. – Usara arcán őszinte megdöbbenés látszott. – Bárhogy próbálkozom, képtelen vagyok a közelükbe férkőzni!
Futólag ráharaptam a nyelvemre.
– Mi más magyarázata lehet ennek, ha nem a Mesterség? – kérdezte semleges hangnemben Sorgrad.
– Nem telt el sok idő, amióta elindultak, nem is lehetnek igazán messze, ráadásul elég sokáig éltünk közöttük... – Usara elgondolkodva dörzsölgette az ajkát a kezével. – Tudjátok, még csak ötletem sincs, mi történhetett.
Úgy látszik, mégis csak kétélű fegyver az az önhittség, amely elhiteti ezekkel a mágusokkal, hogy tévedhetetlenek.
Lassan kiengedtem tüdőmből a visszatartott lélegzetet.
– Szóval, most már hiszel nekünk? – kérdeztem.
– Nos, azt hiszen, a véleményed további mérlegelést érdemel – ismerte be a mágus.
– És most hogyan tovább? – tért vissza hozzánk vigyorogva Gren. – Most, hogy végre hajlandó vagy elfogadni, hogy az Erdők Népe talán mégis csak konyít valamelyest a mágiához, szerencsésen szem elől is tévesztettük őket. Mit csináljuk? Keressünk egy újabb csoportot?
– Belátom, az Erdők Népe talán tényleg ismeri a Mesterséget, ennek ellenére továbbra sem találtunk világos és érthető varázslási módszereket, sem más olyasmit, amit használni tudnánk – ráncolta össze a homlokát Usara.
– És az énekeskönyv? – ellenkeztem.
– Rendben van, akkor énekelj valamit, és mutasd meg, hogyan működik! – Usara kihívóan pislogott vissza rám. – Úgy tudom, ha teljes szívedből hiszel benne, te magad is meg tudod csinálni! Tessék, mutasd meg, hogyan magyarázzuk meg a dolgot Planirnak és a Guinalle mellett dolgozó tudósoknak! És főleg: mutasd meg, hogyan tudjuk fölhasználni az elietimmek ellen!
– A Sheltiya meg tudná mutatni – szögezte le hirtelen Gren.
– Tessék? – Usara meg én egyszerre szólaltunk meg két oldalról körülfogván Grent, aki felszabadultan vigyorgott.
– Hiszen ezért akartál fölmenni a hegyekbe, nem? Hogy a Sheltiya segítségét kérd – pillantott a bátyjára Gren, aki zavartan összevonta a szemöldökét.
– Ugye, van itt valami, amit nem mondtatok el? – kérdezte Usara.
Sietve a mágus és Sorgrad közé léptem, tudván, hogy egyetlen embertől viseli el ezt a fajta hangnemet: tőlem.
– Kicsoda vagy micsoda ez a Sheltiya? – érdeklődtem. – Soha ezelőtt nem hallottam ezt a nevet.
Sorgrad arca mintha fehér pergamenlap lett volna: semmit nem lehetett leolvasni róla.
– Ők azok, akik ismerik az ősi sagákat, a hegyvidék regéit – kezdte lassan. – Ha bárkinek az aniatimmek közül köze van az éteri mágiához, csak ők lehetnek azok. Emlékeztek azokra a soluraiakra, akik kiegyenesítették Halice rosszul összeforrt lábát több mint fél évvel a baleset után? Nos, azt mondják, a Sheltiya ehhez hasonlatos dolgokat művel.
– Saedrin szerelmére, ember, miért nem tudtad ezt előbb mondani? – kiáltott föl dühösen Usara. – Minek vesztegettük itt az időnket?
– Mert először amúgy is az erdőbe kellett jönnünk. – Előbbre léptem, hogy meghátrálásra kényszerítsem a varázslót. – Az évnek e korai szakában nem tanácsos dolog a hegyek közé merészkedni, ráadásul kénytelenek voltunk errefelé kerülni, mivel a másik, rövidebb úton, úgy hírlik, csúnya dolgok történnek.
Usara bölcsen visszavonulót fújt.
– Akkor tehát keressük meg az országutat, és menjünk tovább a magunk feje szerint. – Usara elszántan megmarkolta a szamár kötőfékét, és határozott léptekkel megindult előre.
Amint a nyomába eredtünk, megpróbáltam elkapni Sorgrad pillantását, ő azonban következetesen elkerülte a tekintetemet. Nem erőltettem a dolgot: a megfelelő időben úgyis elmondja majd, mi volt ez az egész. Akkor természetesen majd szíjat hasítok a hátából, amiért nem volt képes előbb beavatni a titokba, de persze szigorúan csak akkor, ha a varázsló nem lesz hallótávolságon belül.

 

 

ÖTÖDIK FEJEZET

Amikor az Uralkodó Gidestában lévő birtokokkal jutalmazta férjem nyugaton tett szolgálatait, alkalmam nyílt találkozni a Hegyek Népével, és megtanultam komor sagáikat. Ez az alábbi, amelyet gyakran énekelnek Napforduló ünnepén, arra emlékeztet bennünket, hogy a sziklaszirtek közt nem csak az éghajlat, de maga az élet is kemény. Talán megértőbbeknek kellene lennünk a hegyek lakóival, amiért néha nyersen viselkednek velünk, akik szelídebb tájakon nevelkedtünk.

A szirten farkas áll
Lesvén a pusztulást,
A halál szétterül,
Mint foltozott palást.

A túlélők közül
Egy férfi áll elő.
Bárdja a hóba döf,
Szemében düh s erő.

„Ki hatalomra törsz,
Állj elém, vakmerő!
Maewelin lesz bírád,
Hisz vélünk harcol ő.

Hullj térdre, lázadó,
Nincs vér, se kötelék;
Ki békétlenkedik,
Nem tartozik közénk!

Misaen lesújt rád,
S arra, kit megcsalál.
Sorsod: Észak jege,
S ha visszatérsz: halál!”

A száműzötteket
Nyílzápor űzi el,
Ki menekülni rest,
Biztos halálra lel.

Komor fogadkozás
A vértek esküje:
Többé nem szít vihart
A szavak ereje.

Igéjük véd és óv,
Kezük gyógyít, nem öl,
De eszét veszti mind,
Ki ővélük pöröl.

Magányos szél zokog
A kihűlt tűzhelyen,
S farkas lakmározik
A holt tetemeken.

 

 

Lidravölgy

Tavaszelő 32. napján

Jeirran kikötötte megviselt pónilovát, és némi vizet töltött az előtte fekvő kopott vályúba. Megfordult, és végigfuttatta tekintetét a napsütötte tájon. A tavasz ezerszínű virágai csodálatos összhangban álltak a friss fű zsenge zöldjével, és együttesen szemkápráztató pompába öltöztették a völgyet. Piros, sárga, kék és fehér szirmok hajladoztak mindenfelé ott, ahol nem is olyan régen még a hó és a fagy uralkodott. Jeirran hosszú pillanatokig gyönyörködött a látványban, mielőtt egy lemondó sóhajjal elindult volna a szürke fal vészjósló vonala felé.
Az erősség egy kaptató tetején feküdt. Emberkéz alkotása volt ez a földhányás: a környező lankák egybeépítésével emelték, így adván meg a védőknek a szükséges magassági előnyt. Az erődítmény kőkoronaként feküdt a hatalmas hegyek koszorújában, uralva a völgyet látvány szempontjából is. A vaskos falait pöttyöző lőréseken valaha vigyázó szemek figyeltek minden közeledőt.
Mára azonban nem volt más, csak magára hagyott rom. A nagykapu résnyire nyitva állt, megroggyant egy régi falomlás súlyától. A mögötte húzódó korlát is földre hullva korhadozott. A szemöldökfa fölött üresen ásított a háromszögletű keret, amelybe hajdan az erősség dicső címerét foglalták.
Jeirran félrerugdosta az útból a köveket, aztán nekifeszült a kapunak, amely nyögve-nyikorogva tiltakozott az oly régóta ismeretlen mozgatás ellen. A rogyadozó bejárat és az alacsony kőküszöb között keletkezett résbe jókora mennyiségű port, kavicsot és szemetet hordott a szél, ezek most alaposan megnehezítették a férfi dolgát. Aztán a feszülő fa és vas nyikorgása éles sikoltásba ment át, és a kapu kitárult. A rövid, metsző zajt körös-körül fájdalmasan visszhangozták az ősi álmukból fölvert hegyek, majd visszasüllyedtek fenséges, hófödte nyugalmukba.
Belépve a várudvarra Jeirran óvatosan körbesétált a fal mentén. Körültekintően ellenőrzött minden mélyedést és falomlást, megvizsgálta az épületeket, belesett az ablakokon és ajtókon. Üresen állt minden: a házakat egykor kisöpörve, rendbe rakva hagyták el, a kandallók is kitisztítva ásítottak. Semmit sem hagytak hátra az itt lakók; az utolsó edényig és szerszámig, jóformán az utolsó szögig elvittek mindent. Jeirran szívét fájdalom szorongatta a látványtól, s a gondolattól, hogy egykor itt emberek élték boldog-boldogtalan mindennapjaikat, és mára a könyörtelen idő csak nyomorúságos romokat hagyott utánuk.
Megrázta magát, és most a lakótornyot vette szemügyre. Az ablakok sötét üregei mintha taszították volna a napfényt, csak vészjósló sötétség áradt odabentről. Jeirran belépett az ajtón, gondosan elkerülte a tűzhely romjait, és felsétált a lépcsőn. Pontosabban csak eleinte sétált, aztán egyre gyorsabban mozgott, a végén már szinte futott, szapora léptekkel szelte át az árnyak sötétjét. Amikor végre kiért a tetőteraszra, szemébe visszatért az elszánt csillogás. Lepillantott a mellvédről. Attól a főnyílástól, ahol állt, éppen a jól ismert, szabályos alakú mélyedésre látott; innen is kivehetőek voltak a csákány és a fejtővas összetéveszthetetlen nyomai. Jeirran kisöpört az arcából egy eltévedt hajtincset, arcára visszatért az elmaradhatatlan gondterhelt kifejezés.
Apró zajt hallott a háta mögül.
– Azért hívtál ide, hogy útmutatást kérj a Napfordulóra? Hogy megkérdezd, mit mondanak völgyednek csontjai, amikor Misaen elküldi hozzájuk a napot, hogy világítsa be vérünknek e szentélyét? Mit kérsz tőlem, miféle kérdéseket tegyek fel a csontoknak?
Jeirran csupán egy éles lélegzetvétellel jelezte, hogy hallotta a hozzá intézett szózatot. Egyenesen állt, és csak lassan, nagyon lassan fordult meg.
– A családomról beszélsz. – Alig észrevehetően megnyomta a középső szót. – Mondd, mi köt téged a vérhez, amelynek fiai valaha itt éltek?
– Ahhoz képest, hogy szívességet akarsz tőlem kérni rég magam mögött hagyott rokoni szálakra hivatkozva, elég furcsán kezdesz hozzá, Jeirran – jegyezte meg bíráló hangnemben az újonnan érkezett, ki a tetőt övező fal ormán foglalt helyet.
Jeirran egy pillanatra lesütötte a szemét, csizmája talpa csosszanva mozdult a nehéz kőlapokon.
– Örülök, hogy látlak, Aritane – szólalt meg barátságos mosollyal, ám e mosoly a szemében nem türköződött. – Milyen csinos vagy!
– Látom, a házasság nem sokat változtatott rajtad – vágta rá a lány némi rejtélyes éllel a hangjában. – Hogy van a szép Eirys?
– Köszöni, jól – legyintett Jeirran.
– Elég nagy szégyen, hogy még mindig nem esett teherbe. – Aritane lesimította porlepte, szürke köpönyegét, és elegáns mozdulattal összezárta puha bőrcipőbe bújtatott lábait. Öltözetének szürke színe még jobban kiemelte tekintetének alkonyati égre emlékeztető kékjét, amely szinte uralta keskeny arcát. Orra kissé hosszúnak volt mondható, bár lehet, hogy csak a hajviselete mutatta annak: a lány ugyanis rövidre nyírva hordta kukoricasárga haját, és egy apró fésűvel még hátra is tűzte magas homlokából. Mindennek ellenére telt ajka érzékiségről árulkodott. Talán ez volt az egyetlen látható jel, amely arra utalt, hogy ő meg Jeirran közeli rokonságban állnak. – Jobban örülnék, ha már láthatnám, hogy biztosítod a jövődet egy gyermekkel, vagy lehetőleg egy egész falkával.
– Akárhány gyereket szülne is nekem Eirys, attól még nem lenne több jogom az itteni földhöz – sóhajtotta Jeirran.
– Nem – felelte halkan Aritane, és nagy, kék szemében tisztán látszott a szánakozás.
– Szerinted ez igazságos csere? – kérdezte Jeirran harciasan. – Vajon a Sheltiya tudománya valóban elegendő kárpótlást jelent azért, hogy elhagyod a családodat és engeded, hogy a földünket az ükanyánk ükanyjának valamelyik távoli leszármazottja követelje magának? Tényleg több hatalmatok van annál, mint hogy meg tudjátok jósolni, termékenynek bizonyul-e végül a feleségem?
– Már gyerekkorodban is folyton a békétlenséget kerested, Jeirran – felelte Aritane megvetéssel a hangjában. – Már a számát sem tudom, hányszor kellett apánknak belenyomnia téged a vízmedencébe, hogy visszanyerd az önuralmadat!
Mindketten egyszerre pillantottak a hatalmas, üreges kőtömb felé, amely a főkapu közelében állt. A hajdani víztároló medence száraz volt már, mint a szélgörgette csontok, lefolyónyílásából hiányzott a dugó, alján pedig csupán némi üvegcserép és összetöpörödött, elszáradt levelek látszottak.
Jeirran lecsüggesztette a fejét, és amikor ismét fölemelte, tekintete kihívóan fénylett.
– Mesélj nekem, hajdani nővérem, milyen az életed mostanában!
– Utazom völgyről völgyre, ítéletet mondok, tanácsot adok, meghallgatom a híreket, és ha kell, segítséget hívok vagy szövetségeket segítek létrehozni. – Hangjában némi száraz, fanyar humor érződött. – Azt hiszem, magadtól is teljesen tisztában vagy a Sheltiya feladatával.
Jeirran ujjai hegyével dobolt a falon, és a szakállát rágcsálta.
– Mindannyian ismerjük a Sheltiya feladatait. Engem nem is ez érdekel, sokkal inkább az, hogy mi is valójában a Sheltiya. Mi a helyzet azzal a híres-hírhedt erővel, amelyről mindenütt suttognak a sötét sarkokban Napforduló vagy Napéjegyenlőség közeledtével? Mindenki hallotta a történeteket, amikor egyetlen magányos, szürke köpönyeges vándorból varázsütésre tíz vagy húsz Sheltiya válik, akik mintha a semmiből tűntek volna elő... Körülveszik, elözönlik az erődöt, elbánnak a ragályos kórokkal, megtalálják a bűnözőt, aki saját vére ellen támadt, és mintha látnának; olyasmit is, amit senki más rajtuk kívül.
– Nagyon jól tudod, hogy tilos ezekről a dolgokról beszélnünk – válaszolta lehalkított hangon Aritane. – Miért engedetlenkedsz már megint, miért szegülsz szembe a szabályokkal? Mit akarsz tőlem? – Hangjában: nem érződött aggodalom, mintha csak az időjárás felől érdeklődne.
– Megtanították neked a hatalmuk titkait? Mondd csak, mire képes még ez a Sheltiya? – erősködött Jeirran. – Hogyan csinálják, hogy üresen kongó erődöt hagynak maguk mögött, amelynek népe vagy semmivé foszlott, vagy eszét vesztett, hebegő bolondként mások kegyelemkenyerén éldegél? És ha úgy hagyják el a helyet, hogy mindenki ép és egészséges, az ottaniak miért nem emlékeznek rá később, hogyan segítettek rajtuk, milyen módon gyógyították meg őket?
– Ez nem a te dolgod – felelte Aritane most már jéghidegen. – Mindez csak azokra tartozik, akiket kiválasztottak a szolgálatra.
– Akiket kiválasztottak? – Jeirran karba font kézzel méregette a nővérét. – Mondjuk inkább, hogy elvitték, sőt, elragadták őket! Hiszen csak egy fél évszak hiányzott hozzá, hogy betöltsem a kilenc évet, elég nagy voltam már, hogy emlékezzek a könnyeidre, a dühödre, a kiáltozásodra! Itt él bennem, hogyan kapaszkodtál két kézzel az ágydeszkába, amikor eljöttek érted, hogyan könyörögtél anyánknak, hogy ne adjon oda nekik, és hogyan átkoztad meg, amikor mégis megtette! – Jeirran lassú, megfontolt lélegzetet vett. – Nos, feltételezem, ez mind hozzátartozott valamiféle beavatási szertartáshoz. Talán ez igazolta, hogy valóban jogos rád az igényük? Az átkod mindenesetre remekül működött: anya egy éven belül meghalt, és apa meg mi, többiek, akik keményen dolgoztunk odafönt a fejtésben, hamarosan rá kellett jöjjünk, hogy mindaz, amiért az arcunk verejtékét hullattuk, most mind azé az undok kis egéré lett, ott a hegység túloldalán, azé az utálatos kis penészvirágé, akinek egészen addig még a nevét sem hallottuk!
– Anya gyermekágyban halt meg. Szörnyű dolog, de sajnos, korántsem ritkaság. – Aritane ölében nyugvó kezén kifehéredtek az ujjpercek, olyan szorosan kulcsolta össze a kezét.
– Gyermekágyban, az ám! Mivel elkeseredetten vágyott egy újabb leánygyermekre, aki a helyedbe léphet, aki megóvhatja a földünket, a földet, amelyet anyánk örökölt az anyjától! – Jeirran megcsóválta a fejét. – Azt mondják, megtiltotta, hogy a Sheltiya belépjen a hálószobájába a szülés alatt, mert félt, hogy esetleg ennek a gyermeknek a jövőjében is varázslatot vélnek felfedezni! Ha beengedte volna őket, megmenthették volna őt is meg a gyereket is.
Aritane fölegyenesedett.
– Ha csak azért hívtál ide, hogy rég begyógyult sebeket szaggass föl, már itt sem vagyok, Jeirran.
– A Sheltiya, nem kényszerítette volna őt semmire, igaz? Hiszen nem használhatják az ő híres hatalmukat, bármi is legyen az, ha nem kapják meg hozzá a szükséges beleegyezést, ugye? És amit tesznek, azt mindig gondosan körülveszik és elbástyázzák titkokkal és misztériumokkal, soha nem használják nyíltan az erejüket. De mire jó az olyan hatalom, amit semmire sem használnak?
Aritane már a legfelső lépcsőfokon állt.
– Mondd, Aritane, mint tud a Sheltiya az elietimmekről?
Jeirran fenyegető szavai lépés közben állították meg a lányt.
– Mit mondtál?
– Így kell egyáltalán ejteni ezt a szót? Vagy inkább úgy: „aniatimmek”? – Most Jeirran telepedett le a fal tetejére, és könyökét a térdére támasztva előredőlt.
Aritane lassan fordította felé az arcát.
– Mit hallottál? – Hangjában megtagadhatatlan parancs bujkált.
– Mi vagyok én? Vádlott, akit igazmondásra kényszeríthetsz? – csattant föl Jeirran, és kezével megdörzsölte a szemét. – Csak annyit hallottam, amennyit a síkságlakóknak legalább a fele hallani fog az ivókban és söntésekben még a nyár vége előtt. Egy dalt ezekről az elietimmekről, a titkos hatalmukról, harcosaik erejéről, a fenyegetésről, amelyet a síklakók számára jelentenek. Mit gondolsz, mennyi idő kell hozzá, hogy Wrede valamelyik oktondi polgára úgy döntsön, ezek a szőke emberek az óceán túlsó feléről tulajdonképpen azonosak azokkal a szőkékkel, akik a hegyekben laknak? Hiszen tudod, hogy bármiféle indokot megragadnak, ha arról van szó, hogy elrabolhatják a földjeinket, minden vagyonunkat, és egyre jobban kiszoríthatnak bennünket saját jogos tulajdonunkból! Talán ez történt Teyvavölggyel is. Mondd csak, a te állítólagos új családod nem beszélt neked erről? – Jeirran nevetéséből hiányzott a jókedv. – Ha még jobban visszaszorítanak bennünket, előbb-utóbb mi magunk leszünk a Jéglakók, nem gondolod?
Aritane arckifejezése hideg volt, szeme pedig, mint a jégcsap árnyéka.
– Nem tudod, mit beszélsz – szisszent fel. – Az aliatimmek arra akarták felhasználni a Sheltiya erejét, hogy egyetértés és könyörület nélkül uralkodjanak és parancsoljanak.
– Úgy tudom, ezek a bizonyos elietimmek, bárkik is legyenek azok, arra használják az erejüket, hogy megvédjék magukat vele. Ők bezzeg nem gondolják azt, hogy rejtegetniük kellene a valódi mágiát, éppen ellenkezőleg: fegyvernek tekintik, amellyel megvédelmezhetik földjüket és népüket a kifosztástól, felprédálástól. Az apai örökségem utolsó aranyába le merném fogadni, hogy az ő bölcseiket nem választják el, nem hurcolják el a családjuktól, a szülőföldjüktől, legfeljebb akkor, ha valóban kísértésbe esnek, hogy a saját völgyük javára használják föl, amit megtanultak. – Jeirran talpra állt, majd lassan körbesétálta a hajdani tetőt, letekintve az erődre meg a falakon túl húzódó füves síkságra, amelyen túl ott sötétlett a völgy. – Meg kellett volna adniuk neked azt a lehetőséget, hogy a saját családodon is segíts a tudományoddal, hogy átvedd az örökségedet, és fölvirágoztasd a földjeidet! Hogyan várhatták el tőled, hogy végignézd, amint hajdani otthonod üresen marad, csavargók és vándorok alkalmi tanyájává válik, míg azoknak, akik hajdan benne éltek, még csak a közelébe, sem szabad menniük?
Aritane vértelen arca sápadtabb volt, mint a lábánál heverő kőlapok.
– Miért mondod ezt, Jeirran? Miért szítod föl a harag rég kihunyt parazsát, miért kavarod föl a bánat keserű iszapját? Hiszen tudod, hogy aki tüzet gyújt, könnyen megégetheti a kezét! Ami történt, megtörtént, most már nincs mit tenni ellene!
– Olyan biztos vagy ebben? – kérdezte lágyan Jeirran odalépve nővéréhez, és a tenyerébe vette annak kezét. – Csak azt ne mondd nekem, Aritane, hogy elégedett vagy a sorsoddal, mert úgysem hiszem el! Ha az lennél, aligha jöttél volna ide, hogy találkozz velem. Láttalak Napfordulókor Parthvárban! Neked sem tetszett, hogy úgy kellett táncolnod, ahogy az az ostoba öregember fütyült. Bárki más azt gondolhatja, hogy az ő összefüggéstelen zagyvaságai jelentik a Sheltiya ősi, misztikus tudását, te azonban mindenkinél jobban tudod, hogy csak a vénség vette el az eszét. Tudtam, mit gondolsz, elég volt a szenedbe néznem. Tudást és hatalmat ígértek neked cserében azért, hogy elveszítetted az otthonodat és a családodat. De mit adtak valójában? Szárazdajka lehetsz holmi magatehetetlen vénség mellett, aki minduntalan összevizeli magát, mégis ezerszer több tiszteletet kap, mint te! Te talán rendjén valónak találod, hogy a valódi mágia erejét elzárják a nélkülöző, senyvedő nép elől, és kiszolgáltatják a Vének szeszélyeinek?
– Igazság szerint föl kellene jelentenem téged ezekért a mondatokért – csattant föl Aritane –, vagy legalább ki kellene törölnöm ezt a beszélgetést az emlékezetedből! És nem csak ezt, hanem mindjárt azt a fejvesztett, gyilkos dühöt meg azokat a féligazságokat is, amelyeket holmi síkvidéki pletykákból összeszedtél magadnak!
– Csak tessék! – vont vállat Jeirran. – Tedd csak meg, akkor sem változtatsz vele semmin. Fél éven belül jön valaki más, aki ugyanazt gondolja, mint én! A prémvadászok lemennek a legközelebbi városba, hogy igyanak egyet, vagy eladják a szőrméiket, és ezt a dalt fütyörészve térnek haza. Yevrein előbb-utóbb megkérdezi magától, vajon hogyan lehetséges, hogy a síkvidékiek ennyire tartanak ettől az ismeretlen néptől, holott bennünket kutyába sem vesznek. Azt hiszed, nem jut eszükbe az ötlet, hogy alighanem egy vérből származunk? Nem szúr szemet nekik, hogyan lehetséges, hogy ezek az elietimmek minden rendelkezésükre álló eszközt felhasználnak az otthonuk, családjuk védelmében, bennünket pedig évről évre többen fosztanak ki és rabolnak meg? Peider meg a barátai előbb-utóbb összedugják a fejüket, és kényelmetlen kérdéseket tesznek föl a Sheltiyá-nak, ráadásul nem nyugszanak, ameddig választ nem kapnak! És aki közületek rászánja magát, hogy megkeresse ezeket a válaszokat – nos, végezetül ő lesz az, aki kiveszi a pálcát a Vének kezéből, bármennyire félelmetesnek tűnjenek is! Ő fogja meghatározni, hogyan alkalmazzák attól kezdve a valódi mágiát, és akkor majd tényleg a bölcsesség uralkodik azon az erőn, amelyet ezek az állítólagos bölcsek még csak használni sem mernek!
Aritane lenézett a kezére, amelyet még mindig satuba szorított Jeirran széles tenyere.
– Azt mondtad, szívességet akarsz kérni tőlem – pillantott föl hirtelen. Arcán nem tükröződtek érzelmek, de a tekintete szinte égetett.
Most, hogy elérkezett az idő, Jeirran habozni látszott.
– Azt mondják, a Sheltiya képes beszélni másokkal sok-sok mérföld távolságból, hegyeken, völgyeken át. Úgy hírlik, üzenni tudnak távol lévő társaiknak, még ha egy évszaknyi járóföldre vannak is egymástól.
Aritane lassan bólintott.
Jeirran most már bátrabban folytatta, heves beszéddel törte meg a feszült csendet.
– Nem tudnád fölvenni a kapcsolatot ezekkel az elietimmekkel? Nem lennél képes többet megtudni róluk? Kipuhatolhatnád, nem segítenének-e nekünk, nem tanítanának-e bennünket, sőt mit több, nem lépnének-e szövetségre velünk a közös ellenséggel szemben? Ha ők kelet felől támadnák meg a síkvidékieket, míg mi a hegyek irányából rohannánk le őket, visszaszerezhetnénk elveszett földjeinket, helyreállíthatnánk régi dicsőségünket!
Aritane kirántotta a kezét testvére markából, és fázósan a karjára szorította. Megborongott, holott erősen tűzött a nap.
– Magad sem tudod, mit kérsz tőlem – suttogta. – Hallottam már az elietimmekről, hogy is ne hallottam volna róluk. Megtiltották nekünk, hogy kapcsolatba lépjünk velük.
– Csak azt kérem tőled, hogy segíts a népeden – mondta halkan Jeirran. – A Sheltiya elválasztott a tieidtől, hogy a hegység egészét szolgáld. Ennél többet én sem kérek tőled! Vagy inkább vissza szeretnél menni, hogy tyúkperekben ítélkezz ostoba háziasszonyok között, tanúkat hallgass meg holmi legelő használatának vitájában, kikezeld a pestist, amelyet valamelyik óvatlan utazó hurcolt el egy távoli völgybe, miközben a saját népünk egyre szegényebbé és elkeseredettebbé válik a síklakók sanyargatása közepette?
– Meglep, hogy éppen te prédikálsz nekem a közjóról meg az önzetlen kötelességteljesítésről – jegyezte meg szárazon Aritane. – Mondd csak, miféle érdeked fűződik neked ehhez, Jeirran? Mit látsz te ebben az egészben?
– Hatalmat, mi mást? – A férfi széttárta a karját. – Hatalmat ahhoz, hogy félelem nélkül vadászhassak Eirys földjén, és ne kelljen attól tartanom, hogy a síklakók csapdái ejtik el a legszebb prémű állatokat! Látni szeretném, amint Eirys fivérei békében eladhatják az ércet, amelyért annyit dolgoztak, és méltányos árat kapnak érte! Hatalmat akarok. Gazdag szeretnék lenni, Aritane, mindent meg akarok adni Eirysnek, ami csak megfordulhat abban a csinos kis fejében, és lakatot akarok tenni az anyja szájára, vagy éppen mézzel és kaláccsal tömni tele, ha ettől végre elhallgat az a boszorkány! Busás örökséget akarok hagyni a fiaimra, és látni akarom, ahogy a lányaim gazdálkodnak a földön, amely megilleti őket minden erdejével, vadjával, szántóföldjével és ásványkincsével együtt! Hatalmat akarok a hegyek fölött, Aritane, hogy a síkföldiek reszkessenek a haragomtól, akárhányszor e csúcsok felé pillantanak, jobban reszkessenek, mint a jéghideg északi széltől!
Jeirran elhallgatott, mélyet sóhajtott, majd rámosolygott a nővérére.
– A fivéred akarok lenni még egyszer ebben az életben, Aritane... A Sheltiya új vezetőjének fivére akarok lenni. Arra várok, hogy meghallgassa szavamat az, aki visszahelyezi a valódi mágiát az őt megillető helyre, visszaadja neki hajdani befolyását és megbecsültségét.
Aritane hevesen megrázta a fejét, de azért csak elmosolyodott: keskeny, vértelen mosoly játszott az ajkán, és szemében titokzatos fények gyulladtak.
– Nem is csodálkozom rajta, hogy Eirys, az a bolond gyerek, felült a hízelgéseidnek, Jeirran. Mindig is gyors volt a nyelved, akár a hegyi patak, és csúszós, mint benne a kövek háta.
– Szóval, megteszed? – erősködött Jeirran.
– Egyetlen percnyi gondolkodást sem kellene vesztegetnem rá – biggyesztette le ajkát a lány. – Ha nem vigyázok, azon kapom magam, hogy egy szál ruhában kicsapnak a puszta hegyoldalba olyan üres aggyal, mint a fölfordított korsó! Ha bárki rájön...
– Ugyan, ki jönne rá? – kérdezte Jeirran. – Én ugyan nem fogom elmesélni egyetlen erre járó Sheltiyának sem, ugyebár... Hiszen én magam is éppen olyan mélyen benne állok, mint te, ha nem mélyebben! Te vagy az, akinek hatalma van fölöttem, és ezt te magad mondtad az imént. Egyetlen szavaddal száműzhetnél engem a hegyekből, és még csak magyarázatot sem kellene adnod rá.
– Éppenséggel felhasználhatom a képességeimet, hogy választ keressek a kérdéseidre, de aligha számíthatok biztosabb hatásra, mint hogyha jelzőtüzet gyújtanék a hegyek között, és reménykednék benne, hogy valaki meglátja a füstöt. No persze, az ilyen füstjelet éppenséggel nagy távolságból is megláthatják, de sajnos, sokkal valószínűbb, hogy valaki a közelemben lesz rá figyelmes, és leleplez. – Aritane inkább saját magához beszélt, mint a fivéréhez. – És ha mégis megtalálom ezeket az elietimmeket, hogyan tovább? – küldött kihívó pillantást Jeirran felé.
– Akkor legalább már lesz mit mondanunk azoknak, akik ugyanúgy éreznek, mint mi – vágta rá magabiztosan Jeirran. – Hidd el, nagyon sokan torkig vannak már a síkvidékiekkel, akik lelkiismeretlenül kifosztanak bennünket, és felprédálják vagyonunkat. Hiszen le sem tagadhatod, hogy a Sheltiya soraiból is többen lázadoznak a szokás jelentette kényszer és a Vének szűk látókörű parancsai ellen. Nem kell mást tennünk, csak megmondani nekünk, miféle nép él az óceán túloldalán, akik a mi vérünkből származnak, és akik nem hajtanak főt és nem hátrálnak meg a síkságlakók goromba nagyravágyásával szemben!
Aritane félrehajtotta a fejét.
– Mindig is agyafúrt fickó voltál – jegyezte meg elgondolkodva.
Mozdulataiba hirtelen határozottság költözött, dísztelen szoknyáját egy rántással lesimította. Észak felé, a nagy hegyek irányába pillantott, ellenőrizte a nap állását, ide-oda lépve méregette az árnyékok hosszát, majd átvágott a tető túlsó végéhez, és szemügyre vette a felföldek ködbe vesző árnyait. Lassan bólintott, mintha valamiféle belső következtetésre jutott volna, majd a fivéréhez fordult. Arcán dac és merészség látszott, de csupán egy röpke pillanatig: hamar visszanyerte korábbi, fegyelmezett semlegességét.
– Ülj le háttal a kéménynek, észak felé fordulva!
Jeirran sietve engedelmeskedett.
– Ne próbálj meg félbeszakítani; sem megérinteni, ne mozdulj, és ne csinálj semmit! – rendelkezett Aritane a teljes felsőbbrendűség hangján.
Keresztbe vetett lábbal letelepedett, mit sem törődve vele, hogy ruháját összepiszkolja a poros tető. Könyökét a térdére támasztotta, arcát fölfelé fordított tenyerébe fektette, és mélyen, szabályosan kezdett lélegezni. Az orrán keresztül szívta be és a száján fújta ki a levegőt, egyre lassabb, elnyújtottabb kortyokban, mintha testének legmélyéről préselné ki.
Amint a lélegzet halk hangja megszakadt, Jeirran döbbenten felugrott, és öklét tehetetlenül összeszorítva hadakozott a késztetéssel, hogy a nővéréhez rohanjon. Homlokán izzadság gyöngyözött. Odakapott, hogy letörölje, és igyekezett megnyugtatni magát. Ajka hangtalanul mozgott, mintha átkot mormolna, de nem mert hangosan beszélni. Tekintete rezzenetlen maradt, akár ha két zafírkő lenne a szeme helyén, amint a nővérére meredt, aki most már ismét lélegzett, apró, alig észrevehető sóhajokban szedve a levegőt, hosszú szünetet tartva kettő között. Jeirran azon kapta magát, hogy ő is Aritane lélegzetének üteméhez igazítja a magáét. Arca betegesen elsápadt szakálla alatt, mígnem egy határozott mozdulattal felszegte az állát, és a levegő süvítve áramlott be a tüdejébe. Néhány pillanatig kapkodva lihegett, mielőtt mellkasának emelkedése visszatérhetett volna megszokott ritmusához.
Magasan fölöttük egy sólyom éles rikkantását sodorta a szél még fülsiketítőbbé téve az üres völgy halotti csendjét. Aritane mozdulatlan alakja körül enyhe széllökés kelt szertesodorva a tetőn összegyűlt port és rég elszáradt leveleket. Jeirran dühösen pislogott, a szemét dörgölte, és kiköpött némi homokot, majd megrázta a fejét, és ismét mozdulatlanságot kényszerített magára. Az iménti széllökés semmivé foszlott, a nap pedig minden eddiginél erősebben sütött a fejére, többszörösen verődött vissza az átlangyosodott kövekről, sötét árnyakat rajzolva a falak szemkápráztatóan fehér vonalai közé. Háta mögött a kémény tömege szilárdnak, megbízhatónak tűnt, ugyanakkor hidegnek és csendesnek is, holott valaha a lakótorony forrón lüktető szívét jelképezte. Jeirran arcán izzadságcsepp futott végig, és eltűnt a szakállában. Hamarosan egy újabb követte, ez azonban oldalvást csorgott le, a szeme sarkában.
Hatalmas reccsenés visszhangzott végig ide-oda verődve az erődítmény körkörös fala mentén. Olyasmi zaj volt, mint amikor a felhevült szikla hirtelen meghasad a hideg víz érintésétől. Jeirran látását rémület homályosította el egy pillanatra, arcáról eltűnt a gőg és magabiztosság álarca, elősejlett a csupasz félelem. Az iménti hang ismét fölcsattant, de most fa reccsenése is keveredett a kő sikolyába, és Jeirran hosszú, reszkető lélegzetet vett. Csak nem a kapu volt az? Biztos csak a szél vágta ki, igen, egészen biztosan az lehetett, a völgy aljában lappangó szél.
Aritane felé pillantott, aki mozdulatlan volt, akár a kőszobor.
Vajon tényleg a kapu volt? Jeirran hirtelen arra gondolt, talán másvalaki is idejöhetett rajtuk kívül. Talán a Sheltiya máris arra használja a hatalmát, hogy megfigyelje Aritane cselekedeteit. Lehet, hogy valamelyik ősz szakállú vénség a távolból kihallgatta iménti beszélgetésüket? Lehet, hogy az előbbi hang az első figyelmeztetés volt, hogy leleplezték őket, és mindjárt a nyakukon lesz a Sheltiya? Hiszen azt mondják, ahol baj van, ahol szükség van rájuk, ott a Sheltiya azonnal megjelenik – hol vannak hát most, hogy meghiúsítsák az ellenük szőtt összeesküvést?
Jeirran lélegzete egyre gyorsult. Bőségesen verejtékezett, no ha ismét szellő kélt a csúcsok felől, és kellemesen hűsítette. Oldalához szorított keze reszketett, karján remegés futott végig, válla, nyaka elmerevedett. A csend és a hőség úgy nehezedett rá, mint könyörtelen, ellenállhatatlan erő, amely bármelyik pillanatban porrá zúzhatja a sziklákat.
Aritane hirtelen fölemelte az arcát, kezét az ölébe ejtette. Homlokán apró foltok vöröslöttek, ahol ujja hegye a bőrébe vájt. Jeirran a kémény kövének préselte hátát, amint nővére rápillantott. Két szeme mélységes mély, sötétlő kút volt most, eltűnt a megszokott kékség, még szeme fehérje sem látszott, s a két fekete lyukban nyoma sem volt életnek. Jeirran összegörnyedt, ajkát a félelem halk, éles szűkölése hagyta el.
Aritane pislantott egyet, és szeme ismét olyan lett, mint régen. Arcát meleg rózsapír élénkítette, szinte lángra gyúlt a lelkesedéstől. Mély, reszkető lélegzetet vett.
– Jaj, Jeirran! – suttogta a csodálat hangján. – Megtaláltam őket!
– Tudtam... – A férfi köhintett egyet, hogy hangjának remegését elleplezze. – Tudtam, hogy megtalálod őket! És most...
Aritane megrázta a fejét.
– Várj, hadd szedjem össze magamat.
Elgémberedett mozdulattal állt föl, és porolgatni kezdte ruhájáról piszkot. Két karját maga köré fonta, majd lassan megfordult, és kelet felé figyelt.
– Ott vannak, Jeirran, túl a keleti végeken, túl még az óceánon is. – Kedvtelve fölnevetett. – Nem ismertek engem, honnan is tudhatták volna, ki vagyok, de elfogadták a hatalmamat, a jogomat, hogy megkeressem őket. Dicsértek a merészségemért, magasztalták a hozzáértésemet. Jaj, már vissza sem tudok emlékezni, mikor hallottam utoljára ilyesmit bárki szájából!
– És mit mondtál nekik? Beavattad őket a szándékainkba? Segítenek nekünk? – Jeirran felugrott a földről, és egészen közel lépett nővéréhez.
– Tessék? – Aritane tekintete ismét távoli volt.
Jeirran oldalt lépett, hogy eltakarja előle a völgyet és a keleti vidékeket.
– Mit tesznek hát, amivel a segítségünkre lehetnek? – Megragadta Aritane vállát, és nem sok hiányzott hozzá, hogy alaposan megrázza.
– Jaj, Jeirran, neked minden azonnal kell! – A nő korábbi emelkedett hangulatát bosszúság váltotta föl. – Annyit mondtam nekik, hogy nagy fontosságú ügyeket szeretnék megbeszélni velük, és ha legközelebb alkalmam lesz rá, megint kapcsolatba lépek velük.
– Aritane! – Jeirran szavaiban harag és csalódottság érződött. – Minek totojázol annyit, miért nem lehetett egyszerűen csak...
– Nem kérdőjelezheted meg a módszereimet, Jeirran – figyelmeztette a lány. – A feladat az enyém, és én tudom a legjobban, hogyan kell végrehajtanom. Hidd el, semmi kedvem hozzá, hogy a Sheltiya felelősségre vonjon, még mielőtt megbízható szövetségesekre találnék, akik megvédenek!
– És meddig szándékozol várni, mielőtt legközelebb kapcsolatba lépsz velük? – csattant föl Jeirran.
Aritane szemöldöke ráncba szaladt, ahogy a kérdést mérlegelte.
– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha meglátogatom a feleségedet. Azok, akikért felelős vagyok, nyilván azt gondolják majd, hogy Eirys aggódik, amiért elkerüli a gyermekáldás. Ha hajlandó vagy még egy ideig távol maradni a hitvesi ágytól, ez az ürügy alkalmas is lesz rá, hogy tartósan elaltassa a gyanakvásukat. Magányra van szükségem, egy saját szobára, amely valamivel kényelmesebb annál, mint amivel jelenleg kell beérnem. Ha megkapom, képes leszek rá, hogy minden figyelmemet az új barátainkkal való tárgyalásoknak szenteljem. – A lány egy ragadozó elégedettségével mosolyodott el.
– Eirys anyja nem fog túlságosan örülni az ötletnek – ráncolta a homlokát Jeirran. – Gyanakodni kezd, és mindenbe beleüti majd azt a hosszú orrát.
– Éppen ideje, hogy a feleséged végre úgy viselkedjen, mint a ház jogos úrnője – jegyezte meg csípősen Aritane. – Kénytelen lesz megmutatni, kinek a joga meggyújtani a kandalló tüzét.
– Kevéssé tartom valószínűnek, hogy ezt tegye – mosolyodott el Jeirran. – Tudod, nem kifejezetten egy talpraesett, kardos menyecskére vágytam, amikor eljegyeztem Eiryst.
– Az már a te bajod. – Aritane megindult lefelé a lakótoronyba vezető lépcsőkön. – Ha tovább akarod vinni a tervedet, szükséged van rám. Vedd rá Eiryst, hogy kezdjen el bosszankodni a meddőségén, lehetőleg minél több ember füle hallatára. Akkor majd senkinek nem jut eszébe megkérdezni, mit keresek nálatok. Tudom, hogy sokszor beszéltek erről a kérdésről. És lehetőleg ne ejtsd teherbe belátható időn belül, bármilyen kellemesnek is találod a dolgot az adott pillanatban. – Ez utóbbi megjegyzést már csak a válla fölött vetette hátra, elmenőben.
– Te meg honnan tudsz ezekről a dolgokról? – szólt utána Jeirran, akinek dühös arca a haja vonaláig skarlátvörös lett.
Magában halkan szitkozódott, és tenyerével többször is megdörzsölte az arcát, mielőtt a nővére nyomába eredt volna. Lefutott a lépcsőn, odalent azonban olyan hirtelen torpant meg, hogy csizmájának szeges talpa megcsikordult a kövön. Aritane sehol sem volt látható.
– A pestis járja át a csontjaitokat, nyomorult szemfényvesztők! – ordította bele a terem ürességébe.
A lapos, szögletes járóköveket vastag por borította, nem látszott rajtuk semmi egyéb, mint Jeirran saját tétova lábnyomai.
– Hogy fulladnál meg, átokverte nőszemély! – mennydörögte Jeirran, és kirohant a lakótoronyból az erődítmény központjába. – Aritane! – Végigfutott a műhelyek előtt, ám azok éppen olyan elhagyatottak voltak, mint azelőtt. – Mit képzelsz magadról? Azt hiszed, csak úgy játszhatsz velem? Aritane!
Dühödt ordítozásának visszhangja, mintha tréfálkozni akart volna vele, megsokszorozódva verődött vissza feléje a mozdulatlan falakról. Amint elhalt a zaj, a csend még sokkalta nyomasztóbban telepedett rá, mint addig.
Jeirran akaratlanul megborzongott, és gyors léptekkel a kapu felé indult. A küszöbön megtorpant, hogy kiékelje az elszabadult kapuszárnyat, de megállt kezében a fölemelt kő. Bajusza alatt átkokat mormolva félrerugdosta inkább a lehullott sziklákat a másik kapuszárny útjából, és a két faalkotmányt egymáshoz húzva bezárta a kaput. Súlyuk önmagában elég volt hozzá, hogy együtt tartsa őket, ehhez ráadásul még némi építészeti lelemény is társult. Jeirran összeütögette a tenyerét, hátat fordított a kapunak, eloldotta pónija kötőfékét, és könnyű vágtára ösztökélte a vonakodó állatot.

 

 

Fekete Planir dolgozószobája
Hadrumal Ősmágusának rezidenciája

Nyárutó 1. napja

Tétova kaparászás hallatszott az ajtó irányából, majd valaki jóval magabiztosabban bekopogott.
– Tessék!
A férfi egyedül volt a szobában. Éppen egy bőrrel bevont karosszékben lazított az egyik valószínűtlenül magas ablakszem előtt, föl sem pillantva abból a sűrűn teleírt levélből, amelyet olvasott. A sötét faburkolatú szobát napfény ragyogta be, szikrázó csíkokat vetett a drága külsejű, süppedékeny szőnyegre, a fényezett bútorra és a számtalan könyvespolcon sorjázó, szinte elmaradhatatlan könyv- és pergamenhalomra. A nehéz feketetölgy ajtó hangtalanul fordult olajozott eresztékein.
– Üdv néked, Ősmágus – hajolt meg az újonnan érkezett.
Magas, vékony csontú férfi volt, egyenes, fekete haja az álla vonaláig ért. Eleven, fürkésző tekintet ragyogott sápadt arcából.
Óvatosan megköszörülte a torkát.
– Ha nem tévedek, ma délelőtt híreket kellene kapnunk Usarától.
– Jó reggelt, Shivvalan. Foglalj helyet, kérlek. – Az Ősmágus még mindig nem vette le szemét a levélről. – Larissa mindjárt itt lesz.
Shiv letelepedett egy selyemmel bevont asztalka mellé, amelyen egy acéltükör díszlett mahagóni állványon. Mellette ezüst gyertyatartó állt; a hófehér kanóc még érintetlen volt a sárgás, erős illatú méhviaszban. Shiv már nyitotta volna a száját, hogy megszólaljon, ám ehelyett inkább megköszörülte a torkát.
– Igyál egy kis vizet, ha kapar a torkod – pillantott föl Planir éppen csak futólag. Szürke szeme komornak látszott.
Shiv egy ideig a körmét nézegette, azután mégiscsak töltött magának egy pohár vizet. Óvatosan elhelyezte a kancsót egy alacsony tálalószekrényen, amelynek gazdagon berakott előlapját virágfüzérek és levélcsokrok díszítették a barna szín minden árnyalatában, amelyet csak felkínálhat a természetes fa.
– Biztos vagy benne, hogy Larissát is be kell avatnunk a dologba? – szólalt meg hirtelen. – Hiszen még alig töltötte ki a tanulóidejét, és még ha tudom is, mennyire kedveled, mármint úgy értem, tanítványodként...
– Kettős affinitása van, Shivvalan – vágott közbe csillapítólag Planir. – Ez a tény önmagában elég ahhoz, hogy az Ősmágus növendéke lehessen. És minthogy az én saját tanítványom, egyedül az én dolgom eldönteni, beavatom-e a terveimbe. Ebben az esetben pedig komolyan akadályozna a munkában, ha nem volna kivel megosztanom a gondjaimat, annál is inkább, mivel Usara távol jár, Otrick pedig még mindig nem tért magához. A lány képességei ezenfelül azt is jelentik, hogy akár teljes erőkört is képezhetünk a segítségével, nem kell bevonnunk a dologba két másik mágust. Rendkívül meglep, hogy egyáltalán érdemesnek tartottad vitatni a döntésemet ebben a kérdésben.
Shiv összeharapta állkapcsát, és kibámult az ablakon.
– Usara rájött már, hogyan kellene rávennie Livakot, hogy azt csinálja, amit mondanak neki? Amikor legutóbb együtt utazgattunk, nos, hm, időnként kissé önfejűnek mutatkozott. Lehet, hogy nekem is velük kellett volna mennem. Vagy még jobb lett volna, ha Usara képességeit inkább itthon használod föl, és engem küldesz el helyette... – Hirtelen elnémult, amint az Ősmágus gondosan összehajtotta a levelet, ujjaival lesimította az éleket, majd némi mágia segítségével meglágyította a viaszt, és ismét lepecsételte.
– Usarának nem okoz gondot, hogyan bánjon Livakkal, tekintve, hogy szigorú utasítást kapott: hagyja, hadd tegyen a lány, amit csak akar. Ezen kívül a saját jelenlétét, amennyire csak lehet, észrevétlenné kell tennie – jelentette ki Planir.
Shiv vonakodva fordult az Ősmágus felé.
Az idősebbik varázsló egyenesen a fiatalabb szemébe nézett. Shiv lesütötte tekintetét, és a szőnyeg mintáit kezdte bámulni.
– Szerintem ez az ügy egy kissé túl fontos ahhoz, hogy Livak csak úgy a maga feje után mehessen. Azt hiszem, én jobban meggondoltam volna...
– Valóban, Shiv? – szakította félbe Planir. – Valóban jobban meggondoltad volna, vagy egyszerűen csak elindulsz az első adódó nyomon, mit sem törődve a következményekkel?
A víz a padlóra löttyent, amint Shiv marka megfeszült a poháron.
– Az elietimm mágia elvette a Felhők Urának öntudatát, és azóta is képtelenek vagyunk magához téríteni. Ráadásul nem ő az egyetlen, aki erre a sorsra jutott. Szerény véleményem szerint a megoldás keresése több ráfordítást igényel annál, mint hogy szabadjára engedjük Livakot valamiféle hirtelen jött ötlet nyomában, amely szerint az ősi népek fiai ma is birtokolnak valamiféle közelebbről meg nem határozható mágikus erőt.
– Az effajta fellengzős érvelést inkább hagyd meg Kalionnak, kedves Shiv, tekintve, hogy a nagyra becsült Lángok Ura az egyetlen, akitől hajlandó vagyok lenyelni – jegyezte meg Planir némi éllel. – Az ilyesmi amúgy sem illik hozzád, és nem hiszem, hogy különösebben elősegítené legújabb törekvéseidet. Troanna azt mondja, szeretnél helyet kapni a Tanácsban.
Shiv ajka vonallá keskenyedett, ám egy szóval sem válaszolt.
Planir félretette a levelet, és egy alacsony asztalhoz lépett, amelyen kristályserlegek sorakoztak néhány palack társaságában.
– Bort? – kérdezte valamivel barátságosabb hangon.
– Köszönöm, nem kérek – vágta rá mereven Shiv.
Planir magában mosolyogva ült vissza a helyére egyik kezében egy teli serleg mélyvörös árnyalatú borral. Kristályserlegének oldalát a csiszolatokba illesztett apró gyémántok díszítették.
– Bevallom, nem terveztem, hogy teljességgel kihagyjalak az ügyből, mint valami elsőéves növendéket, aki még egy gyertyakanócot sem tud meggyújtani, utólag azonban örülök, hogy végül így alakult. – Az Ősmágus szüntet tartott, belekortyolt a borba, majd egy intéssel elhárította Shiv tiltakozó dünnyögését. – Mit gondolsz, miért döntött úgy Trydek, az első Ősmágus, hogy egy senki által nem ismert sziget rejtekén gyűjti össze a varázslókat? – kérdezte Planir a tőle megszokott, kissé gunyoros hangnemben.
– Tessék? – Shiv bosszús arcot vágott.
– Azt mondtam: miért... – Planir ívelt vonalú, sötét szemöldöke alól éles pillantást vetett a fiatalabb varázslóra.
– Azért, mert a mágikus születésűek képességei félelmet és gyanakvást keltettek az egyszerű nép körében – fújta Shiv némileg gúnyosan, mint a kisdiák, ha leckét mond fel.
– Miért gondolod, hogy olyan sok minden változott azóta? Évről évre újabb mágustanoncok érkeznek hozzánk, akiket olyan sietve küldtek el otthonról, hogy még egy váltás fehérneműt is alig volt idejük összekapni. – Planir előredőlt ültében. – Ha viszont azt nézem, hány hajó köt ki évente a partjainknál, meg kell állapítanom, még annyi sem, hogy érdemes legyen kocsmát nyitni odalenn a matrózoknak. Ne játszd az értetlent, barátom, hiszen pontosan tudod, mire gondolok. Mi másért kellett volna Hadrumal Ősmágusainak emberöltők hosszú során át varázslatok és legendák ködébe burkolózniuk?
– Azok a legendák, amelyekkel te próbálod befogni a Tanács szemét, csak tovább erősítik a varázslókkal kapcsolatos gyanakvást és bizalmatlanságot – vágott vissza Shiv.
– Ebben van valami – bólintott Planir. – De azok a varázslók, akiket a kontinensre küldtünk, hogy kutassák át a könyvtárakat és irattárakat az ősi mágiáról szóló feljegyzések után, előbb-utóbb szemet szúrnak az ottaniaknak, nem gondolod? Ez pedig mindennél jobban felszítja a kételkedést és balsejtelmeket, különösen akkor, amikor történetesen éppen azon dolgozunk, hogy cselekvő szerephez juttassuk a varázslókat a világi dolgok menetében. Másrészt pedig, ha beismerjük, hogy mágusainknak odakint, a külvilágban kell tudást keresgélniük, mivel hiányzik egy nyilvánvalóan igen lényeges láncszem a kutatásainkhoz, ez többeket arra a véleményre vezethet, hogy befolyásunk sajnálatosan lecsökkent az utóbbi időben, és hatalmunk alig nevezhető számottevőnek. Ebben az esetben pedig fájdalmas búcsút kell vennünk a bennünket övező tisztelettől, megbecsüléstől, és ami ebben az esetben még sarkalatosabb, az együttműködési hajlandóságtól is; összességében véve attól az elképzeléstől, hogy a mágusok még mindig irányíthatják a kontinens ügyeit, amennyiben nem jelentenek nyílt fenyegetést az ott lakókra. Bármelyik következzen is be a fenti lehetőségek közül, abban egyetérthetünk, hogy ebben a játszmában mindenképpen elveszítjük a nyerő rúnákat.
– És Kalion nem... – kezdte volna Shiv.
– Felejtsd most el Kaliont! – intett Planir türelmetlenül.
– A mágusaid ebben a pillanatban is kutatják Col archívumait és Vanam egyetemének irattárát a régi típusú varázslatok bármiféle nyomát keresve – erősködött Shiv. – Hol itt a különbség?
– Először is: kizárólag olyanokat küldtem oda, akiknek az elméjébe évek hosszú sora alatt szigorúan bevésődött az elvárás, hogy minden feltűnést kerülve, a lehető legnagyobb diszkréció mellett kell dolgozniuk – mosolyodott el az Ősmágus. – Másrészt pedig bízom benne, hogy az ottani tudósok olyannyira ésszerűnek találják az ősi tudás buzgó keresgélését, hogy föl sem kapják a fejüket rá, már ha egyáltalán lesz idejük észrevenni a dolgot, miközben fülig mélyednek a saját tulajdon kutatásaikba.
Planir száraz okfejtésének hallatán Shiv sem tudott elfojtani egy cinkos kis vigyort, arca azonban hamarosan ismét elkomorodott.
– De mi a helyzet Livakkal? Tudom, hogy Casuelnek más a véleménye, de szerintem ez az ötlet az énekeskönyvvel igenis ígéretesen hangzik. A lány, se nem mágus, se nem tudós. Mi lesz, ha valami elkerüli a figyelmét? És ha már itt tartunk: mi lesz, ha fölfedez valamit, és azt nem feltétlenül Usarával osztja meg? Hiszen Livak jelenleg D'Olbriot szolgálatában áll. Ez pedig olyasmi, amit nem lenne szabad figyelmen kívül hagynunk, annál is inkább, mivel...
– Azt hiszem, egy kicsit több bizalommal kellene lenned Usara iránt – korholta Planir. – Ami pedig Livakot illeti, ha jól értem, jelenleg azt tartja az egyetlen reményének a gyors meggazdagodásra vagy bármire, amit éppen a fejében forgat, ha minél több értesülést hajt fel D'Olbriotnak. Annak alapján, amennyit láttam ebből a lányból, azt hiszem, a saját jól felfogott érdeke sokkal hatásosabban ösztökéli, mint bármi, amit mi ki tudnánk találni.
– De mi lesz, ha kulcsfontosságú információra akad, és azt egyenesen D'Olbriotnak továbbítja, mi pedig csak későn szerzünk róla tudomást? Hiszen Otrick... – Shiv ingerülten felemelte a hangját.
– Én éppen annyira aggódom Otrick miatt, mint te, Shiv – vágott közbe élesen Planir. – Azonban meglehetősen sok figurám van a játéktáblán, és ha rossz lépést teszek, annak sajnos nem egyszerűen az lesz a következménye, hogy a Fehér Holló visszakerül a dobozba. Hiszen te is ott voltál velünk együtt Toremalban a Napfordulókor; használd az eszedet, ember! Mit gondolsz, mit szűrtek le a hercegek az elmúlt év eseményeiből? Hogy egykori birodalmuk mágián alapult, és hogy ennek az erőnek a meggyengülése döntötte romba az egész bonyolult építményt. Most pedig ismét mágia fenyegeti őket, ezúttal az óceán túloldaláról. Mit gondolsz, hányan veszik maguknak a fáradságot, hogy különbséget tegyenek a mi nagyon is anyagi mágiánk és az elietimmek éteri, gondolaton alapuló varázslása között? Csak képzeld magadat a helyükbe, és rájössz, hogy nekik ez a kettő egy és ugyanaz: fenyegetés. – Planir hanyagul félretolta félig még teli serlegét. – D'Olbriotnak van annyi esze, hogy rájöjjön, a tűz ellen tűzzel kell harcolnia, a saját házát azonban nem fogja felgyújtani. Ha azt akarjuk, hogy együttműködjék Hadrumallal, éreznie kell, hogy az övé az utolsó szó, mi pedig csak azt tesszük, amiben megállapodtunk vele. És ami legalább ilyen fontos: egyedül az ő szoros ellenőrzése garantálja a többi herceg számára, hogy a dolgok rendben mennek.
– De hát Kalion... – ráncolta a homlokát Shiv.
– Hagyd már Kaliont! Próbálj meg a játszma egészére figyelni! – intette csípősen az Ősmágus hosszú ujjainak hegyét egymáshoz támasztva. Először is itt van Livak: nem kevés előnyös tulajdonsággal rendelkezi az a tehetsége pedig, ahogyan kiszimatolja a dolgok lényegét, egy vadászkopót is megszégyenítene. Úgy látom, a végsőkig elszánta magát, hogy fordításokat keressen azokra a bizonyos dalokra. A könyv D'Olbriot könyvtárából való, a lány nyakában D'Olbriot jelvénye függ, bárki láthatja, aki érdeklődni kezd, mit is keres Livak arrafelé, legyen az akár elietimm kém vagy helyi minden lében kanál. Ráadásul bármit is talál, a fizetséget D'Olbriot adja érte, vagyis ezúttal Raeponin kegyéből legalább; ez nem a mi erszényünket terheli. Livak ura tehát megkapja a szükséges információt, ezek után pedig elmondhatja magának és a többi tormalin nemesnek, hogy az értesülésért cserében megvásárolja a segítségünket földjeinek és embereinek védelmében. Pontosan körülírt és minden részletében elfogadható alku, ugyebár. Még csak véletlenül sem jelent veszélyt az Uralkodó szuverenitására vagy a hercegek hatalmára. – Planir hangjából most először lehetett kivenni érzelmeit. – Ez a megoldás megkímél engem attól a szégyentől, hogy térden kelljen csúsznom az Uralkodó előtt, felkínálva neki a világ minden aranyát, amit Misaen valaha megalkotott, és buzgón könyörögve, hadd küldjem el a mágusaimat, hadd szálljanak szembe ezekkel a nyomorult elietimmekkel. Hiszen bármekkora fenyegetést jelentenek is Tormalinföld számára, Hadrumalnak egészen biztosan a pusztulását okozzák, ha előbb találnak meg bennünket, mint ahogy felfedeznénk, mivel tudunk védekezni a varázslataik ellen. Azt gondolom, az imént említett megoldás ebben az esetben éppenséggel méltányos árnak számít.
Shiv önkéntelenül megborzongott.
– Csak arról van szó, hogy meg szerettem volna...
– Arról van szó, hogy te is el szerettél volna menni velük – vágott elébe a mondatnak Planir valamivel lágyabban. – Bosszút szerettél volna állni mindazért a szenvedésért, amit az elietimmek markában ki kellett állnod. Módot akartál találni rá, hogy megmentsd Otrickot abból a halál nélküli álomból, amely csapdájába zárja. Hős akartál lenni.
Shiv az ajkába harapott, és összekulcsolta ölébe ejtett kezét. Ujjpercei kifehéredtek.
– Sokan már így is hősként néznek rád, és pontosan ez az egyik oka annak, hogy nem engedtelek elmenni – folytatta az Ősmágus könnyed társalgási hangnemben, fölemelvén a serlegét. – Eddig két ízben vetted föl a harcot az elietimmekkel: egyszer a saját földjükön, egyszer pedig Kel Ar'Ayenben. A tormalin szalonokban egész télen egyre regényesebb történeteket meséltek róla, hogyan védted meg a telepeseket. Te talán nem hallottad őket? Ha te útra kelsz, minden fül feléd fordul, minden szem rád szegeződik. Usara pedig – vont vállat az Ősmágus –, nos, ő nem mondható jelentős személyiségnek, legfeljebb Planir egyik kis talpnyalójának tekintik, aki mindig két lépéssel a mester mögött lohol. Talán még csodálkoznak is rajta, hogy most az egyszer egyedül utazik.
Shiv habozva elnevette magát.
– Ez azért meglehetősen távol esik a valóságtól – jegyezte meg óvatosan.
– No és? Nem elég az nekünk, hogy mindenki más így látja őt? – Planir vigyorogva csóválta meg a fejét.
– Van arról tudomásunk, hogy vajon Livak jó nyomon jár-e? – kérdezte Shiv egy lélegzetvételnyi csönd után, amelyet csak az udvarról fölhallatszó határozott léptek zaja tört meg.
– Mindeddig nincs bizonyítékunk sem mellette, sem ellene – vont vállat Planir. – Eggyel több ok, hogy a hagyományosabb kutatásokra is figyelmet fordítsunk. Hagyjuk meg ezt az ügyet Livaknak. Ha nem jár szerencsével, ő maga viseli a veszteséget is. Ha pedig sikerül, amit eltervezett, abból előbb-utóbb mi is részesülni fogunk mindenféle kockázat nélkül. Hogy siker koronázza-e a keresgélését, vagy kudarcot vall, azt legfeljebb akkor tudnád megmondani, ha valamiféle titkos jóstehetséggel rendelkeznél, enélkül viszont azt sem sejthetjük előre, vajon okos dolog lenne-e beleavatkoznunk. Elhatároztam tehát, hogy hagyom, hadd essenek a rúnák arra az oldalukra, amelyikre csak jólesik nekik, és én azokkal az ábrákkal fogok játszani, amelyek maguktól kerülnek felülre. – Az Ősmágus tekintetében pajkosság csillant. – Ezen kívül, ha ismét elküldtelek volna jó messzire innen, Pered tövig rágta volna a fülemet, és bevallom, ez a te szívszerelmed az egyetlen, aki tartósan gondot tud okozni nekem.
Shiv jól láthatóan elpirult.
– Nem hiszem, hogy Pered...
– Nem? – kapta föl a fejét Planir. – Én pedig nagyon is azt hiszem, sőt, biztos vagyok benne.
Shiv köhögött és ivott egy korty vizet, majd a szoba minden részletét alaposan szemügyre vette, az egyetlen Ősmágus kivételével.
A kandalló párkányán álló időmérő szerkezet halkan megkondult, amint a hegyes jelzőpálca odébbugrott eggyel a mércén. A következő pillanatban valaki bekopogott az ajtón: két gyors koppanás követte egymást a sötét tölgyön. A vendég nem várt választ, gondolkodás nélkül benyitott a szobába. Határozott arcú fiatal nő volt. Mogyoróbarna szemét egyenesen az Ősmágusra szegezte, miközben kisimított homlokából egy barna hajtincset, és cseresznyevörös vállkendőjét csinosan elrendezte a könyökénél.
– Nahát, Larissa! – Planir hangját öröm hatotta át ellágyítva sovány arcán a halvány redőket. Élénk tekintetében mosoly bujkált. Jobbját végigfuttatta rövidre nyírt, fekete haján. – Megkínálhatlak egy kis borral?
– Köszönöm – bólintott Larissa. – Nagyon jól esne.
Planir jókora adagot töltött neki a mélyvörös borból egy kristályserlegbe. A saját poharát is teletöltötte, és köszöntőre emelte a lány felé, mielőtt ismét visszaült volna a székébe.
Larissa is letelepedett, nem messze Shivtől. Rámosolygott a két mágusra, megigazgatta égkék szoknyáját, és egy hanyag mozdulattal hátra vetette hosszú, selymes hajfonatát.
– Üdvözöllek, Shivvalan – bólintott.
A férfi udvariasan visszabólintott neki, de nem nézett a szemébe; azonban így is képtelen volt nem észrevenni a lány harisnyájára hímzett apró, kék virágokat, mivel az ensaimini divat szerint rövidebbre hagyott szoknyaszegély látni engedte Larissa formás bokáját és lábikrájának ívét.
Shiv megköszörülte a torkát.
– Ősmágus, te magad lépsz kapcsolatba Usarával, vagy megvárjuk, amíg ő keres meg bennünket? – kérdezte.
– Usara keres meg bennünket. – Planir melléjük ült az asztalhoz, és most elgondolkodva kortyolgatta a borát. – Most már akármelyik pillanatban itt lehet. Mindketten felkészültetek rá, hogy működésbe hozzuk a nexust?
Shiv tétován félrehajtotta a fejét.
– Azt hiszem, innom kellene egy pohár bort, Ősmágus.
– Tessék, tölts magadnak nyugodtan – bólintott Planir. – Larissa?
– Köszönöm, még az előzőt sem ittam meg – vágta rá a lány, mielőtt rájött volna, hogy a kérdés nem erre vonatkozott. – Egyébként igen, felkészültem.
Planir elkapta Larissa pillantását, és addig tartotta fogva, míg a lány rá nem mosolygott, halványan elpirulva széles arccsontja fölött.
Shiv éppen a szájához emelte a kelyhet, amikor vöröses izzás jelent meg a levegőben az asztal fölött. Egyre nőtt és terjedt kifelé hömpölyögve a középpontja felől, alig láthatóvá vékonyodott és borostyánsárga csillogás hatotta át.
– Planir – szűrődött egy vékony, erőtlen hang a fénylő izzás közepéről.
– Usara! Csakhogy végre hallom a hangodat! – Az Ősmágus csettintett az ujjával, és az asztalkán álló gyertya vörös varázsfénnyel gyulladt lángra. A gyertya fénye a következő pillanatban sötétsárgává változott, rezzenetlenül fölfelé ágaskodott, holott a nyitott ablakon át gyenge szélrohamok törtek be a szobába.
– Fogjátok meg egymás kezét, Shiv! – rendelkezett az Ősmágus. – Larissa még túlságosan kezdő ahhoz, hogy e nélkül csinálja.
A lány összerezzent kissé, amint a két férfi megszorította a kezét, homlokát pedig elkeseredett figyelem ráncolta össze. A tükör acélja világítani kezdett, mintha legbelül, az anyag mélyén gyulladt volna fény: skarlátvörös, azúrkék, borostyánsárga és akvamarin árnyékok élesedtek ki és sápadtak el ismét körültáncolván egymást, végezetül gyémántcsillogású sugárrá egyesülve, amely ekkor kilépett a tükörből, és beleolvadt az asztal fölött lebegő, sziporkázó ködbe. Aranyos lobbanás kápráztatta el az ülőket, majd a tükör lángja lassan kihunyt, csupán rézszínű izzást hagyva a simára csiszolt fémen. Planir a többiek felé fordította a tükröt, hogy mindannyian láthassák a benne megjelenő aprócska képet.
– Jól van – mondta elégedetten az Ősmágus, és elengedte Larissa kezét. Ujjai között kihunytak a mágusfény utolsó szikrái.
– Van valami mondanivalód erről a Sheltiyáról? – kérdezte Usara minden különösebb bevezetés nélkül. Hangja természetellenesen magasnak és vékonynak tetszett. A tükörben látszott, hogy durván megmunkált fából rótt ágyon üldögél egy apró, fehérre vakolt szobában. Az egész képet sárgás hullámzás hatotta át, mintha tinta terjedne szét a víz felszínén meg-meglibbenve, ahogy a mágia erővonalai fölzavarják.
– Attól tartok, semmi olyasmi, ami lényeges segítséget jelenthet – felelte Planir őszintén, nyíltan a tükörbe nézve. – Casuel semmit sem talált a tormalin irattárakban, Col és Vanam tudósai pedig nem szolgálhatnak egyébbel, mint hegyvidéki balladák félig elfeledett töredékeivel.
– Valós szerepükre nézve nem találtunk használható nyomot. – Larissa az ujjait dörzsölgette, bőrén halványpiros nyomot hagyott az Ősmágus gyűrűje. – Egyes források arra utalnak, mintha valamiféle vándor bírák igazságtevők lennének. – Planirra pillantott megerősítést várva.
Shiv csöndesen hátradőlt a karosszékében, szája keskeny vonallá szűkült.
– Úgy hallom, a Hegyek Népének fiaival utazol együtt – szólt Planir. – Ők mit mondanak a dologról?
– Hogy a Sheltiya majd megmagyarázza a saját szerepét, ha akarja.
Usara hangját elmélyítette a jól hallható bosszankodás.
– És Livaknak nincs ellenvetése ezzel kapcsolatban? – Shiv szemöldöke kíváncsi ráncba szaladt.
– Egyelőre nincs – vágta rá Usara –, tekintve, hogy ez azt jelentené, hogy kivételesen engem támogat a barátaival szemben.
– De ugye, azt mondtad, hogy egyes sagák tanulsága szerint a Sheltiya éteri természetű tudással rendelkezik, legalábbis ez derül ki a már lefordított szövegekből. – Larissa széles mosolyt kapott bátorságáért cserében az Ősmágustól.
– Nos, még mindig előfordulhat, hogy az úgynevezett csodáik mindössze a véletlenen múlnak, a természet ismeretén vagy a remek időzítésen. – Az aprócska varázslóalak elhúzta száját a tükörbeli képen.
– Merrefelé jártok most, Usara? – szólt közbe Planir.
– Annak a völgynek az alsó torkolatánál, amelyet az itteniek Pasfall-völgynek neveznek – felelte a mágus. – Amerre a folyó áttör a hegyeken, mielőtt leérne a síkságra.
– Az ottani falvakban olyanok is élnek, akik csak felerészben származnak a Hegyek Népének véréből, ugye? – Shiv tűnődő arcot vágott. – Olyanok, akiknek a szülei nem a saját népükön belül házasodtak, akárcsak Gidestában. Őket talán megkérdezhetnéd, mi is pontosan ez a Sheltiya.
– Már megpróbáltam – csóválta meg a fejét lemondóan Usara. – Vagy tényleg nem tudják, vagy csak eszük ágában sincs megmondani.
Planir, Shiv és Larissa várakozó, türelmetlen pillantást váltott. Csönd ereszkedett a szobára, mialatt mind a négy mágus a kezét nézegette. Arcukon az őket elválasztó számtalan mérföld ellenére egy és ugyanaz a csalódottság tükröződött.
– Lehet, hogy a soluraiak többet tudnak – dörzsölgette meg a felkarját Shiv. – Hiszen közismert, milyen hatékonyak a gyógyítóik, és minden jel arra mutat, hogy a szertartásaikat a Mesterség hatja át. Ha nem tettek volna csodát a kezemmel, most még a nadrágomat sem tudnám begombolni.
– Ne engedd, hogy ez az ügy tévútra vigyen, és eltérítsen eredeti feladatodtól, Usara – szólalt meg aggodalmas arccal Planir. – Ne hagyd veszni az eddigi nyomokat!
– Nem feledkeztem meg róluk – mosolyodott el Usara. – De úgy gondoltam, elég jól állunk ahhoz, hogy utazgathassak egyet a kellemes hegyvidéki éghajlaton.
– Tény, hogy elég elgyötörtnek nézel ki – szögezte le Planir kritikus szemmel méregetve a varázslót. – Eredj, pihenj egyet, elég, ha mi magunk verjük falba a fejünket. Ha a végsőkig kimeríted magadat, amúgy sem vesszük semmi hasznodat. Talán ideje volna megszakítanunk az összeköttetést, nehogy ezzel is tovább fárasszunk.
– A nexus éppen elég energiát ad az összeköttetés fenntartásához – erősködött Usara. – Éppen csak arról van szó, hogy errefelé igen korán van még, tegnap éjszaka pedig sokáig úton voltunk. Naldeth nem jelentkezett mostanában? Beszélt valaki vele?
Larissa elgondolkodva bólintott.
– Néhány nappal ezelőtt kapcsolatba léptem vele. Úgy tűnik, Kellarinban minden rendben van.
– És Guinalle hogy van? – érdeklődött óvatosan Usara.
– Kérte, hogy adjam át neked az üdvözletét, ha legközelebb beszélek veled. – Shiv kissé bűntudatosan pillantott föl gondolataiból.
Még az apró képen is jól látszott, hogy Usara szája széles mosolyra húzódik. Larissa Planirról Shivre pillantott, és arcán kérdő kifejezés jelent meg, amint a két mágus cinkosan egymásra hunyorított.
– Bocsáss meg, Usara, de sok dolgom van még ma délelőttre – szólalt meg hirtelen Planir. – Öt nap múlva ismét beszélünk; legyen délben az ottani időszámítás szerint! Így megfelel?
Usara bólintott, és a következő pillanatban a kép halványodni kezdett a tükörben. Hamarosan nem is látszott már semmi, csak a szobát betöltő délelőtti napfény tükröződött a fényesre csiszolt acélon.
– Van valami Usara és Guinalle között? – érdeklődött Larissa.
– Talán igen, talán nem – pillantott rá talányos arccal Shiv. – Ha engem kérdezel, azt hiszem, Usara nagyon is szeretné, hogy legyen, a hölgy azonban igen komolyan veszi a kötelességeit.
– Ezek szerint tehát Usarának több okból is fontos, hogy ő legyen az, aki megtalálja a kulcsot a Mesterség elrejtett kincsesládájához – bólogatott Planir. Szeme hirtelen megállapodott Larissán, és melegen elmosolyodott. – Nem akarlak feltartani, Shiv – tette hozzá nyilvánvaló célzással.
– Szeretnék még megbeszélni néhány dolgot – felelte a másik kissé megbántottan.
Planir két ujjal megdörzsölte az ajkát.
– Majd később megbeszéljük. – Tekintete még mindig fogva tartotta Larissáét, ajka körül könnyű kis mosoly játszadozott.
Shiv habozva állt meg a küszöbön.
– Larissa, te nem jössz? – nézett vissza.
– Menj csak előre, mindjárt ott vagyok! – A lány felszegte állát, de így is látszott, hogy leheletnyit elpirult. – Nem akarom pazarolni az idődet.
Shiv keserűen gúnyos pillantást vetett Planir felé, ám az Ősmágus arca rezzenetlen maradt. A fiatalabbik varázslónak nem sok választása volt: zajosan ledübörgött a lépcsőn. Néhány fokkal lejjebb egy pillanatra megtorpant, és így hallotta, hogy mögötte elfordult a kulcs a zárban. Arckifejezése még jobban megkeményedett. A lépcsőház sötétjéből kilépve hunyorognia kellett az udvart elárasztó fényben.
– Jó napot! – szólt oda neki egy arra járó növendék, aki a boltíves kapubejáró felől vágott át a négyszögletes belső udvar kopott kövein a központi épület számtalan ajtajának egyike felé tartva.
Shiv visszabólintott neki, majd látszólag gondtalanul letelepedett egy kis szökőkút mellé, amely vidáman szórta fénylő víz- és páracseppjeit az udvar közepén. A varázsló körülpillantott, mintha várna valakit, ellenőrizte a nap állását, majd elnézett a magas haragtorony felé, amely a varázslók eme csarnokának négy, egymásba kapcsolódó belső udvara fölé magasodott. Nem messze tőle egy cselédlány sietett át az udvaron a mosoda felől jövet, karjában egy kupac tiszta fehérneművel.
Shiv a szökőkút vízpermetébe tartotta a kezét, és elmerülten tanulmányozta a medence felszínét. Az enyhén fodrozódó víztükrön pislákolva csillogó kép rajzolódott ki. Planir éppen a karjába zárta Larissát, ajkát szenvedélyesen a lányéra szorította. Az Ősmágus ujjai fürge mozdulattal kioldották az apró gombokat a lány ruhájának hátán. Larissa egy pillanatra kibontakozott az ölelésből, éppen csak ameddig kibújt a ruhából, és hagyta, hadd hulljon hanyagul a padlóra. Planir a derekára font tenyérrel rántotta közelebb magához, másik keze már a lány alsóingét oldozgatta. Shiv jól látta az ingre hímzett apró, kék virágokat, meg azt is, milyen vékony és áttetsző a szövete, amelyet szinte átütöttek a rózsás, kemény mellbimbók. Most az Ősmágus lépett hátra, hogy ledobja magáról a saját ingét. Shiv arcára sajnálat és ingerültség furcsa elegye ült ki, amint a vízbe bámult. Larissa fölgyűrte az alsószoknyáját, szabadon elővillantva szalagos harisnyakötőjét, Planir pedig kicsatolta a nadrágszíját.
– Halcarion szoknyájára, mit képzel ez magáról? – Shiv egy dühödt kézmozdulattal szétzavarta a képet a víz felszínén, hogy ezernyi fénylő kis részletre hullott szét, s a vízcseppekkel együtt buggyant elő a szökőkútból. – Szóval „sok dolgod van még ma délelőttre”, ó, nagyra becsült Ősmágus? Igen, mindannyian nagyon jól tudjuk, mik azok az igen fontos teendők! – Mérgesen felugrott a szökőkút kávájáról, és a boltíves kapubejárón át kiviharzott Hadrumal forgalmas főutcájára.

 

 

Othilvölgy

Nyárelő 3. napja

– Keisyl!
Jeirran kiáltására nem érkezett válasz; a férfi rendületlenül folytatta útját a durva fűfoltok között. Letért az ösvényről, amely sovány, örök széltől ferde bokrok közt kanyargott kopár sziklákat kerülgetve, és befordult egy keskeny völgyszorosba. Elállt a szél, csak a kőnek ütődő fém kalapáló zaja csattogott visszhangozva a keskeny völgyszoros partjai közé szorultan. Jeirran megállt, és körülnézett.
Teiriol magasan a feje fölé emelte a csákányt, majd ordítva vágta bele a sziklás talajba, és azonnal vissza is rántotta. A völgyecske felső harmadánál állt, derékig beásta magát a rideg, szürke sziklába. Egy másik férfi a zöldeskékkel erezett kőtörmeléket lapátolta bele abba az apró csermelybe, amely nem messze tőlük csordogált frissen ásott medrében. Egy harmadik gereblyével kevergette, éberen figyelte a sárral keveredett vizet. Amikor bólintott, egy újabb férfi lapátolta a követ egy hosszú favályúba, amelyben Keisyl kotorászott könyékig vizesen, átválogatta a törmeléket, miközben másodszor is átmosta a tiszta vízben, amely fából ácsolt, hosszú vezetékrendszeren érkezett idáig. Mindannyian piszkosak, izzadtak és komorak voltak, csak a szemük fehérje villogott poros arcukban.
– Keisyl! – Jeirran felkapaszkodott a sár- és törmeléktengeren, amely világosan mutatta, mennyit haladt előre a külszíni fejtés az idei évben.
– Mit akarsz? – mordult föl Keisyl jól észrevehető méltatlankodással. Újabb maréknyi ónércet szórt egy kis vászonzsákba, és nyögve megtapogatta a hátát, aztán lehajolt, hogy kilapátolja a sárosan csöpögő kőzúzalékot a vályúból. Ahogy a lapátot meglendítette, egy maréknyi sár Jeirran ragyogóra fényesített csizmájára hullott.
– A feleségem küldött nektek egy kis süteményt – vette le Jeirran a kosara fedelét, és széthajtogatta a hófehér vászonruhát.
– Gyertek enni! – kiáltotta Keisyl tenyerével tölcsért formálva a szája köré. – Hagyjátok abba a munkát!
Fentről is, lentről is válaszkiáltás hangzott, majd csattant a zsilip, és a csermely máris keskenyedni kezdett a csatornában. Hamarosan annyi víz sem maradt benne, hogy Teiriol lemoshatta volna csizmájáról a rászáradt sarat. Igaz, nem is törődött ilyesmivel.
– Igazság szerint Theylinnek kellene kihoznia az élelmet, neked pedig itt kellene dolgoznod velünk együtt – dörmögte Keisyl. – Minden munkás kézre szükségünk van.
– Anyád kötötte meg úgy a megállapodást, hogy ti magatok dolgoztok a bányában – vágta rá Jeirran, és mosolyogva intett oda a sietve közeledő bányászoknak.
– Ha nem vesztegettünk volna el annyi időt az idióta tervedre, magunk is meg tudtuk volna csinálni, nem kellett volna további embereket fölvennünk. – Keisyl dühös arccal harapott bele az egyik hússal töltött kiflibe.
Jeirran kritikus tekintettel vette szemügyre az összekaristolt hegyoldalt.
– Ez a vágat úgyis nemsokára kimerül. Te meg Teiriol kettesben is végezhettetek volna vele a nyár végére. Az az ostoba vén banya pedig munkásokra vesztegette el azt a nyomorúságos kis pénzt is, amit nagy nehezen összekapartatok!
– Azt akarta, hogy végezzünk a külszíni fejtéssel, mielőtt valódi bánya ásásába kezdenénk – sziszegte Keisyl. – Ezenkívül arra számított, hogy busás haszonnal térünk vissza Selerimából!
– Rájöhetett volna már, hogy ha idegen munkásoknak fizet, azzal csak rosszul jár! – Jeirran egy pillanatra sem volt hajlandó elkanyarodni saját méltatlankodásától. – Ezt a döntést különben is Eirysnek kellett volna meghoznia!
– De hiszen Eirys itt sem volt! – felelte teli szájjal Keisyl, ám a gúny még így is érződött a hangján. – Éppen te ragaszkodtál hozzá, hogy magunkkal cipeljük arra a hosszú útra, és még csak egy gyereket sem voltál képes összehozni neki!
– Ugye, nincs semmi baj? – Teiriol ért oda hozzájuk elsőnek, és bizonytalanul méregette a két férfit: Jeirran felhőtlen hangulatát és Keisyl dühödt homlokráncolását.
– Az asszonyok sütöttek nektek egy kis harapnivalót – tartotta oda Jeirran a kosarat az éhesen kutató, piszkos kezeknek. – A feleségem azt mondja, többet érdemeltek, mint viaszolt sajtot és kétszersültet. Caw, Fytch, Cailean, de örülök, hogy látlak benneteket!
– Szervusz, Jeirran – bólintott vissza a gereblyés férfi combközépig vizesen. – Egész jól nézel ki ahhoz képest, hogy egy fél évszakon keresztül nem csináltál mást, csak hagytad, hogy a síkvidékiek a bolondját járassák veled.
Jeirran éles pillantást vetett Teiriol felé, aki csak egy tétova vállrándítással válaszolt.
– Cailean kérdezte – motyogta. – Nem akartam hazudni neki.
Jeirran mosolyt erőltetett az arcára.
– Még így is nyereségesek voltunk ahhoz képest, amit itt a völgyben kaptunk volna az áruért, de beismerem, korántsem értünk el akkora hasznot, amekkorát reméltem ettől az utazástól.
Keisyl megvető nevetése heves köhögésbe fulladt, amint egy morzsa a torkán akadt.
– De legalább megpróbáltátok – pillantott fel bizonytalanul az a férfi, aki Keisyl elé lapátolta a kőzúzalékot. – Az csak nem a ti hibátok, ha a síklakók becstelenek, ugye?
Jeirran levelesre hajtogatott, fényes tetejű süteményt nyújtott a fickónak.
– Tudod, Fytch, én is azt hittem, hogy becsületes üzletet köthetek velük, a végén mégis alig jártunk jobban, mintha kiraboltak volna bennünket. Ez a színtiszta igazság.
– Ezek a síkvidékiek mind átkozott tolvajok – morogta az a férfi, aki a zsilipet kezelte a csermely felső folyásánál. – Akkor járunk a legjobban, ha csak magunk között adunk-veszünk.
– Lehet, hogy mi nem akarunk üzletelni velük, ők viszont, úgy tűnik, elszánták magukat arra, hogy üzleteljenek velünk – csóválta meg a fejét Jeirran. – Hallottatok róla, mi történt Teyvavölgyben?
A férfiak komoran bólintottak. Teiriol váltótársa elvett egy újabb süteményt.
– Ráadásul úgy szaporodnak, mint a patkányok – dörmögte.
– Lakik egy unokatestvérem odaát a túloldalon – jegyezte meg Cailean. – Azt mesélte, hogy harcolniuk kellett a fejtéseikért, de még mielőtt kardot rántottak volna, már vesztettek is. Akárhány síklakót levágtak, tízszer annyi állt a helyére, és alig telt el másfél nap, a síkvidékiek többen voltak, mint az összecsapás kezdetén. Semmi értelme, hogy így nézz rám, Elzer, hiszen ez az igazság. Hát mit gondolsz, miért jött át nyugatra Kernial a fiaival birkát legeltetni a nyárra és munkát koldulni minden völgyben, ahol csak szóba állnak velük?
– Nem is értem, hogy egy ilyen ügyes ember miért nem boldogul – csóválta a fejét Elzer. – Kernial majdnem olyan jól ért a vízhez, mint én, jobban ismeri a vízfolyásokat és áramlatokat, mint akármelyik átokverte síkföldi, legyen szó akár a felszínről, akár a mélyben húzódó bányajáratokról.
– A legfőbb baj az, hogy annyira szétszóródtunk – tűnődött hangosan Jeirran. – Mire a hírvivő galamb elér az egyik erődtől a másikig, már megtörtént a baj, a gonosztevők pedig odébbálltak a zsákmánnyal.
– Bizony ez így van ezen a vidéken – vont vállat Fytch.
– Minden völgy megtartja magának az ügyes-bajos dolgait – hümmögött Elzer. – Emberöltők hosszú sora óta ez a szokás.
– No persze, mert azelőtt nem jártak erre kapzsi síklakók, akik úgy pusztítják le a vidéket, mint birkák a mezőt – vágott vissza Jeirran. – Akkoriban a Sheltiya gondoskodott róla, hogy a völgyek tarthassák a kapcsolatot egymással, ők közvetítették a híreket, és nem csak a saját javukra használták föl a képességeiket.
Fáradt csönd ereszkedett a kőtörmelék halmain üldögélő férfiakra.
– Gondoljatok csak a régi történetekre! – folytatta Jeirran. – Kell, a Takács biztosan nem hagyta volna, hogy a síkvidékiek kivágják a fáit és összefogdossák az állatait! Vagy Morn talán tétlenül nézte, hogy a tolvajok elvigyék Sarel lányait? Akkoriban még valódi mágia védte a völgyeket!
– Részemről végeztem. – Keisyl a fű közé hajított egy megégett süteménysarkot, és zsíros ujjait az ingébe törölgette. – Elkísérlek egy darabon, Jeirran. – Fölkapta a földről a zsákba kötött ércet, és a vállára dobta.
– Remek! Úgyis van itt egy s más, amit meg kellene beszélnem veled – bólogatott Jeirran.
Keisyl gyors léptekkel maga mögött hagyta a völgyszorost. Egyenesen oda tartott, ahol egész halomnyi állt olyasmi zsákokból, mint amilyet a vállán cipelt.
Teiriol meg a többiek aggodalmas pillantásokat váltottak.
– Találtok egy palack bort is a kosárban – szólt hátra nekik Jeirran. – Csak ne igyatok belőle túl sokat, különben könnyen lehet, hogy szundikálással töltitek a délutánt!
Nevetés csattant a völgyszorosban, Jeirran pedig elvigyorodott. Ám amint visszafordult Keisylhez, a mosolya elpárolgott.
– Vissza kell jönnöd az erődbe.
Keisyl letelepedett a poros zsákhalomra, úgy pislantott föl rá.
– Te csak menj, ha akarsz – vont vállat sötéten. – Nekem itt van dolgom.
– Nekem meg otthon – csattant föl Jeirran. – Különösen most, hogy Aritane megérkezett!
– Mondtam már, hogy tudni sem akarok a zavaros ügyeitekről! – vágott vissza Keisyl. – A nővéredet sem szeretem jobban, mint téged, különösen, hogy folyton gyötri Eiryst. A múltkor is a konyhában találtam rá szegényre, a szemét is majd kisírta! Bebeszéltétek neki, hogy meddő!
– Ezért egyedül anyádat hibáztathatod. Hiszen ő fecseg szünet nélkül Ilgar bajáról, aki azokat a vörös marhákat tenyészti! Anyádtól meg mást sem hallok, mint hogy vajon a tehén a hibás, vagy a bika. – Jeirran dühösen belerúgott egy kupac kőbe. – Tudod, ha már kérdésekre kell válaszolnom a szerszámomat meg a munkamódszeremet illetőleg, akkor legalább a saját fajtámbéli tegye föl őket!
– De hát most már Aritane sem tartozik a családodhoz, amióta a Sheltiya elvitte – pillantott rá kihívóan Keisyl. – Bolond vagy te, Jeirran. Ha az a nő kiszimatolja a terveidet, nyakig ülünk a bajban! Hiszen neki elsősorban a Sheltiyához kell hűségesnek lennie.
– Aritane elsősorban a saját hatalmához és a saját népéhez hű – vágta rá magabiztosan Jeirran. – Hidd el, ő is éppen annyira szeretné, akárcsak én, hogy újra dicsőség és szabadság koronázza ezeket a hegyeket!
– Remélem, hatásosabb eszköze is van ehhez, mint a két liliomfehér keze!
– Bizony, hogy van! – nevetett Jeirran. – És most, miután anyád annyit főzőcskézett, hogy egyikünknek sem kell koplalnunk az elkövetkezendő négy vagy öt napban, elviszi Eiryst és Theilynt látogatóba a nagybátyjukhoz, a hegy túloldalára. Voltaképpen azért jöttem ide, hogy ezt elmondjam neked. Aritane végre munkához láthat!
– Miféle munkához? – kérdezte gyanakodva Keisyl.
– Azt, ugyebár, te is tudod, hogy szövetségesekre van szükségünk a síklakók ellen. Ahogy Noral mondta, túlságosan sok van azokból a patkányokból, hogy egymagunk agyoncsapkodhassuk őket! – Jeirran arcát lelkesedés fűtötte át. – Aritane megtalálta őket! Nagy hatalmú szövetségeseket talált, Keisyl, akik segíteni akarnak nekünk!
Apró, barna madarak serege szállta meg a süteménymorzsákat a gyér fű között.
– Az aliatimmek? – suttogta Keisyl.
– Az ősapáik talán azok voltak, sok-sok emberöltővel ezelőtt – vont vállat Jeirran. – Ez most nem fontos. Csak az számít, hogy a rokonaink, és semmivel sem kedvelik jobban a síkságiakat, mint mi.
– De miért segítenének nekünk? – vonta össze a szemöldökét Keisyl.
– Miért ne segítenének? Hiszen rokonok vagyunk, a tormalinok pedig saját maguk támadták meg őket. Ne a síkvidékiekből indulj ki, akik csak akkor tesznek meg valamit, ha érdekük fűződik hozzá! – Jeirran szavai mintha megálltak volna a levegőben. – Nem csak rólam van szó, Keisyl! – intett a bányászok felé Jeirran. – Hiszen a környező völgyek nagy része ugyanilyen bajoktól szenved!
– Nem keveredem bele semmi olyasmibe, ami miatt meggyűlhet a bajom a Sheltiyával. – Keisyl hangja nem tűrt ellentmondást, arca azonban halvány kíváncsiságról árulkodott.
– Nem kérek tőled mást, csak a puszta jelenlétedet – mondta békítőleg Jeirran. – Még csak meg sem kell szólalnod. Aritane látogatót fogad ma este, ezért szeretném, ha mind a ketten ott lennénk, hogy megmutassuk, mögötte állunk. Fontos, hogy olyasvalaki is jelen legyen, aki itt született, ebben a völgyben.
– És honnan jön ez az idegen? – Keisyl a völgy felé pillantott.
– Aritane nem mondta meg. – Jeirran odaintett Teiriolnak meg a többieknek, akik még mindig kettejüket figyelték feszült arccal, szarukupát szorongatva.
– Mi lesz, ha a Sheltiya találkozik vele, és megkérdezi, mi járatban van errefelé? – kérdezte nyugtalanul Keisyl. – Őrültség ez az egész!
– A Sheltiyának már rég nincs akkora hatalma, mint képzeled – rázta meg a fejét Jeirran. – Kérdezd csak meg a nővéremet! Éppen ez az egyik oka, hogy ilyen veszedelmes helyzetbe kerülhettünk. A síkságlakók varázslóinak megvannak a maguk gonosz trükkjei, ám a Sheltiya Vénei szigorúan maguk között tartották a valódi mágia titkát, és magukkal vitték a sírba!
Keisyl az ércet tartalmazó zsákokat kezdte bökdösni a sarkával.
– Azt hiszem, elég ónt bányásztunk már, hogy beindíthassuk az ércmalmot. Ellenőriznem kellene a kereket, és a pofákat is be kell állítani. – Határozott mozdulattal fölkelt a zsákokról. – Rendben van, elkísérlek, és eljátszom Aritane fogdmegjét a látogató kedvéért. Utána viszont te hozod föl ide az öszvéreket, és te hordod le ezeket a zsákokat, amíg én beindítom a malmot. Ha legalább annyi eszed lenne, amennyit Misaen egy egérnek adott, rögtön magaddal hoztál volna egy öszvért, ahelyett, hogy az ünneplőcsizmádban parádézol fel ide.
– Az anyád elvitte az öszvéreket, Keisyl.
– Akkor keress valakit, aki kölcsönad egyet! Vagy ha nem, cipeld le a zsákokat a saját hátadon!
Jeirran szakálla láthatólag felborzolódott e szavak hallatán, Keisyl pedig visszatért a völgyszorosba, és odakiáltott Teiriolnak:
– Te felelsz a munkáért, amíg vissza nem jövök! Figyelj oda a többiekre: régebben dolgoznak, mint te!
Arrafelé fordult, ahol Cailean és Fytch álltak, és velük is váltott néhány halk szót, azután visszatért Jeirranhez.
– Azt mondtam nekik, hogy teszek egy próbát. Valamivel meg kellett magyaráznom, miért maradok távol.
Jeirran szó nélkül megindult a nyomában.
Amint valamivel lejjebb értek az ösvényen, Keisyl befordult egy mélyedésbe, ahol egy tábortűz elhamvadt parazsát sodorta erre-arra az enyhe szellő. Zsebéből egy kulcscsomót halászott elő.
– Nem is árt, ha a fiú megtanulja, hogy aki a munkáért felel, nem csak egyszerűen a könnyebbik végét fogja meg a dolgoknak, meg a pénzt számolgatja! – Benyitott egy kőből épült, hosszúkás kunyhóféleségbe, előhalászott egy vászontarisznyát meg egy összegöngyölt pokrócot, aztán határozott mozdulattal becsattintotta a zárat. – No, legalább megfürdöm végre.
Jeirran elnevette magát, de elég volt Keisyl egy éles pillantása, hogy elnémuljon. Néma csendben haladtak lefelé az ösvényen, és akkortájt érték el az erőd védelmező falait, amikor a nap alábukott a hófödte csúcsok mögött. Keisyl megkönnyebbült sóhajjal zörgetett be a főkapun.
– Hol van Fithian?
A kapu kitárult.
– Már el sem tudtam képzelni, hol késlekedhettek ilyen sokáig – jegyezte meg Aritane csípősen.
– Hol van Fithian? – ismételte Keisyl.
– Elküldtem, hogy nézze meg a juhokat. – A nő megindult a lakótorony felé, elsétált a központi térséget határoló elsötétített, bereteszelt épületek előtt.
Keisyl ajka keskeny vonallá szorult össze.
– Képes voltál azzal megsérteni az apám fivérét, hogy parancsolgatsz neki, mint valami juhászbojtárnak?
Aritane megtorpant a küszöbön, ahonnan meleg tűzfény vetődött ki a lépcsőre.
– Azt akartam, hogy ne legyen útban.
Keisyl nem lépett be az ajtón.
– Honnan veszed hozzá a jogot?
Aritane megvetően felvonta szabályos szemöldökét, szürke köntösének elejét hanyagul végigsimította.
– Nem hiszem, hogy egy férfi az ő korában különösebben elvárhatná, hogy tiszteletben tartsák a méltóságát, főként, ha sem apai örökségre, sem házasságra nem hivatkozhat.
– Fithian maga döntött úgy, hogy itt marad, és mindenben támogatja anyámat az apám halála után. Az örökrészét rám meg Teiriolra hagyta. – Keisyl szavait harag fűtötte át. – Mit tudsz te ezekről a dolgokról?
Aritane teljes figyelme Jeirran felé fordult.
– Jobb lenne, ha ennél valamit. Neked meg nem ártana megfürödnöd – tette hozzá Keisylre sandítva.
– Majd ha elkészültem, megfürdöm. – A férfi elvette a kosárnyi ércet Jeirrantől. – Megyek, ellenőrzöm a malmot, és talán teszek egy próbát is.
Aritane sarkon fordult, és otthagyta a két férfit az ajtóban.
– Majd holnap megcsinálod – erősködött Jeirran. – Világosban könnyebb dolgod lesz, és én is segítek. Ha ma este végzünk ezzel az üggyel, végre rendes ágyban alhatsz, és reggelre kipihened magadat.
Aritane fazekat akasztott a tűz fölé, és valamit kevergetett benne. Keisyl gyomra akaratlanul is megkordult a fűszeres illatra.
– A Sheltiya hozzászokott, hogy mindenki az ő parancsaikat kövesse – vont vállat Jeirran.
– Tudod, amióta csak ismerlek, most állsz a legközelebb hozzá, hogy mentegetőzz – vicsorgott Keisyl. – Fontos dologról lehet szó!
– Fontos is, méghozzá Eirysnek meg a gyerekeinek! – vágott vissza Jeirran. – Gondold hozzá ezt is, és utána mondd, hogy a nyavalyás malmod sürgősebb!
Keisyl egyik kezében lóbálva a kosárnyi ércet szó nélkül távozott. A vöröses fény mély árnyékokat vetett Jeirran arcára, s azok tovább élesedtek, amint a férfi keserűen elhúzta a száját. Az ajtóhoz lépett, amelyet Keisyl nyitva hagyott, és dühösen bevágta. Aritane azonban zavartalanul tett-vett a tűz körül a szoba közepén.
– Egyél – szólalt meg kisvártatva, parancsoló hangnemben.
Jeirran dörmögve vette ki a kezéből a gőzölgő tálat. Letelepedett a hosszú asztal mellé, és komoran nekilátott. Úgy lapátolta magába a húst, zöldségdarabokat és apróra vágott fűszernövényeket, hogy jószerivel azt sem tudta, mit eszik. Az asztal túlsó végén néhány félbehagyott jegyzet hevert; az elöl maradt kézimunkát, cipőnek való kilyuggatott bőrt hanyagul félresöpörték.
Aritane félrehajtott fejjel bekukucskált a kéménybe, amely közvetlenül a nyílt tűzhely fölött ásított.
– Valami baj van ezzel a kéménnyel – állapította meg félhangosan.
– Minden kéménnyel baj van ebben a nyomorult, széljárta erődben – jegyezte meg savanyúan Jeirran. – A lakótorony teteje több helyen beszakadt, a zsalugáterek megvetemedtek, nincs min csodálkozni, hogy a felső szinten az összes tűzhely füstöl.
– Nem is csoda, ha Ismenia olyan férjet akart fogni Eirysnek, akinek alaposan föl van vágva a nyelve, ha ígéretekről van szó – mosolyodott el örömtelenül Aritane.
– Majd te segítesz valóra váltani azokat az ígéreteket – vágott vissza Jeirran ugyanolyan mosollyal.
Amint kinyílt az ajtó, mindketten megfordultak, és kissé összerezzentek.
– Eszem, azután megfürdöm – mondta lassan Keisyl. – Ahogy mondtad: jobb lesz, ha megvárom a napvilágot. – Kiürítette a zsebeit, és a holmikat odaborította egy alacsony szekrénykére, amely a fal mellett álldogált. Köpenyét egy kampóra akasztotta a falon, majd szedett magának egy tál ételt. – Maradt még elég meleg víz? – kérdezte.
– Már korábban befűtöttem a tartályt – felelte Aritane tartózkodóan. Megyek, megnézem, meleg-e már a víz.
A két férfi szótlanul figyelte, amint Aritane elsiet a mosogatóhelyiség felé.
– Mondd csak, régen sem volt kedvesebb, mint egy zsák szög? – kérdezte Keisyl teli szájjal. – Vagy csak a Sheltiya tanította neki, hogy olyan legyen, mint a pokróc? – Sietve befejezte a vacsorát, majd megindult Aritane után.
Jeirran is felkelt a székből, és körbesétált a jókora szobában. Ellenőrizte, hogy minden ablak zárva van-e, majd bereteszelte a bejárati ajtót. Valamivel később meggondolta magát, és mégis elhúzta a reteszeket. Kikémlelt a sötét lépcsőfeljáróra, majd becsapta az ajtót, és elfordította a kulcsot a zárban. Zsebre vágta a kulcscsomót, az ablakhoz lépett, azután mégis visszament az ajtóhoz, és zsörtölődve keresgélni kezdte a kulcsot a zsebében. Amint megtalálta, visszadugta a zárba. Ácsorgott egy ideig, majd végleges elhatározással bereteszelte az ajtót. Megint körbejárt, majd megállt a tűz mellett, és megigazgatta a fölötte függő fazekat.
– Kapcsolatba lépek Ereskennel – jelentette ki Aritane, amint visszatért, és félrehúzta a fazekat a tűzről. – Nem vesztegetek el több időt Keisyl kedvéért!
– Rendben van – felelte Jeirran megfontoltan. – Nekem mit kell csinálnom?
Aritane a szoba túlsó vége felé sandított, ahol félkörben székek álltak egy rongyszőnyeg körül.
– Várj egy kicsit – szólt oda a férfinak, és letelepedett az egyik székbe. Ideges mozdulattal egy hímzett párnát tömött a háta mögé. – Eresken azt mondta, ha hívom, eljön. Hamarosan itt kell lennie!
– Úgy jön-megy, mint a Sheltiya? – telepedett le Jeirran az asztal mellett álló hosszú pad egyik végére. – Mondd csak, hogy van az, hogy ti mindig ott vagytok, ahol szükség van rátok, és szinte abban a pillanatban, amint ez a szükség fölmerül?
– Az nem a te dolgod – vágott vissza Aritane a tőle megszokott fagyossággal. – Maradj csöndben, és hagyj dolgozni!
Jeirran megköszörülte a torkát, azután inkább úgy döntött, hogy engedelmeskedik Aritane parancsának. Annál is inkább, mivel a lány máris a tenyerébe rejtette az arcát, ahogy Jeirran már korábban is látta, és a lélegzete lassulni kezdett. Hamarosan már csak a tűz pattogása volt az egyetlen zaj a szobában. A férfi egy darabig csöndben figyelt, majd hirtelen erősen borzongani kezdett. Fölkelt a padról, tett még a tűzre, majd céltalanul bóklászni kezdett a helyiségben. Lámpát gyújtott az asztalon, majd az ajtó mellett álló szekrénykén is. Összerezzent, amint a mosogatóhelyiség ajtaja reccsenve kivágódott, de csak Keisyl lépett be a haját dörzsölgetve egy törölközővel. A fényáradat láttán meglepett arcot vágott.
– Maradj csöndben! – suttogta Jeirran feszült arccal. – Meg ne zavard az összpontosításban!
Keisyl ideges pillantást vetett Aritane felé, ám a következő pillanatban mindkét férfi szinte jéggé dermedt, ahogy a lány hosszú, szaggatott lélegzetet vett. Egy pillanatig bent tartotta a levegőt a tüdejében, majd hosszú, elégedett sóhaj tört fel ajkáról. Amint örömteli arccal kinyitotta a szemét, szélesre tágult pupillája hatalmas, sötét kútnak látszott.
– Nos? – kérdezte Jeirran éberen.
Aritane szemlátomást tudomást sem vett Keisyl kételkedő pillantásairól, sem Jeirran feszült figyelméről.
Az ajtó reteszei jól hallható kattanással csusszantak vissza a tokjukba.
– Beléphetek az otthonotokba?
A küszöbön álló alakot hosszú, sötét köpönyeg takarta, az arcába húzott csuklya beárnyékolta vonásait. Folyékonyan beszélte a Hegyek Népének nyelvét, de szavait furcsa, idegen kiejtés színezte.
Aritane máris talpon termett.
– Mindannyian nagyon örülünk az érkezésednek! – felelte gyorsan, sietve megigazgatta ruhája elejét.
Az idegen belépett, és hátradobta csuklyáját, hogy felfedje az arcát. Hosszúkás, szögletes volt ez az arc, egyszerre hasonló azokéhoz, akik szembenéztek vele, és mégis jól láthatóan más. Hatalmas, feszült tekintetű, fűzöld szemek uralták, amelyek mintha az ember lényének legmélyéig láttak volna. Haja nem volt elég világos ahhoz, hogy szőkének lehessen nevezni. Inkább volt barna, mint aranyos csillogású, de éppen olyan ívben keretezte az arcát, mint Keisylé, noha drótszerű szálaival inkább Jeirran hajához hasonlított.
– Aritane – suttogta. A név cirógatásnak hangzott ajkáról.
Megragadta a lány mindkét kezét, `és könnyedén megcsókolta egyik tenyerét.
A fiatal nőnek még a lélegzete is elakadt.
– A nővérem e ház úrnője – szólalt meg Keisyl, és hangja harsánynak tűnt a hirtelen csöndben. – Azért vagyok itt, hogy távollétében az ő nevében is köszöntselek téged – folytatta erőltetett mosollyal.
A jövevény mélyen meghajolt.
– Megtiszteltetésnek tekintem, hogy itt lehetek.
Jeirran futólag összedörzsölte a két kezét.
– Hosszú út áll mögötted, ugye? Hadd vegyem el a köpenyedet. Megkínálhatlak valami frissítővel?
Az idegen szemében furcsa mosoly bujkált.
– Valóban hosszú utat tettem meg... Szívesen innék valamit. – Kikapcsolta a terjedelmes köpenyét összetartó csatot, és lekanyarította válláról a nehéz kelmét, amely sötét volt, mint az árnyak. Keisyl óvatosan közelebb lépett, hogy elvegye tőle.
A látogató fekete bőröltözetet hordott a köpeny alatt, szűk nadrágját és széles vállú zekéjét ezüst szegecsek díszítették. Torkát arany nyakravaló védte, és a bőröltözék merev vonalából Keisyl arra következtetett, hogy mellénél és felkarjánál a bélésbe varrt fémlapok erősítik meg. A sötét köpeny alapján az idegen érkezhetett volna bárhonnan a hegyektől a messzi tengerig, ám a furcsa harci öltözékhez hasonlót még egyikük sem látott.
Aritane kilépett a félkörbe állított ülőhelyek közül, és az egyik pohárszékben kezdett keresgélni. Csillogó fémtálcával tért vissza, rajta kristálypalack állt néhány metszett pohárral, amelyek meg-megcsillantak a lámpafényben. Ahogy meglátta látogatóját köpeny nélkül, a keze egy pillanatra megremegett, és a poharak úgy csendültek össze, mint picinyke harangok.
– Foglalj helyet, kérlek, és helyezd kényelembe magadat! – A lány néhány apró kortynyit töltött a poharakba az erős szeszből, és keze most már ismét biztos volt, ahogy a gyümölcsillat megtöltötte a levegőt. – Eresken, ez itt Jeirran, ez pedig a felesége fivére, Keisyl.
A vendég néma köszöntőre emelte a poharát, majd egy hajtásra kiitta.
– Milyen jó ízű ital! – jegyezte meg csodálattal.
– Az asszonyok csinálják errefelé. – Jeirran visszanyerte korábbi nyerseségét. – Az én Eirysem ködbogyóval fűszerezi a magáét!
– Csak dicsérni tudom hozzáértését – hajtott fejet Eresken.
Keisyl még mindig nem ült le.
– Hát te mit ajánlasz fel cserében a szíveslátásért?
– Őszinte csodálattal tölt el, hogy valaki ilyen hevességgel képes védelmezni a családja érdekeit – bólintott Eresken. Jeirran felé pillantott, zöld szeme rezzenetlen volt. – Azért jöttem, hogy a segítségetekre legyek minden lehetséges módon, ahogy csak tudok. Mondjátok, mit tehetnék értetek?
– Még magunk sem döntöttük el, mi volna a leghelyesebb. – Jeirran a szakállát rágcsálta.
– A Napforduló napja majd választ ad a kérdésre, ha rásüt a völgy csontjaira – tette hozzá sejtelmesen Aritane.
– Mi pedig ehhez az iránymutatáshoz tartjuk magunkat. – Keisyl a többiekre pillantott megerősítésért, és amikor látta, hogy egyetértően bólintanak, arckifejezése kissé megenyhült.
A vendég Jeirrant bámulta.
– Mindkettőnket ugyanaz az ellenség fenyeget: azok, akik a hajdani Tormalin Birodalomból széledtek szét. Mindketten ugyanazt akarjuk: megtartani a földet, amelyhez jogunk van, méghozzá úgy, hogy ne kelljen lépten-nyomon aljas támadásoktól tartanunk. Közös vérből származunk, rokoni kötelék kapcsol össze bennünket.
– Pontosan honnan jöttél? – kérdezte Keisyl, akit kihozott a sodrából az a feltétlen bizalom, amellyel Aritane bámulta a jövevényt, meg a Jeirran gyanakvó ráncait elsimító mélységes önelégültség.
Eresken most minden figyelmét Keisyl felé fordította.
– Messze keleten fekvő szigetekről, amelyeket soknapi hajózással lehet elérni a távoli óceánon. A népem sok emberöltővel ezelőtt hagyta el ezeket a partokat. Számolatlan év óta egyetlen gondolat éltet bennünket: az, hogy egyszer visszatérünk.
– Akkor tényleg aliatimm vagy? – nyelt nagyot Keisyl.
– Mi elietimmeknek hívjuk magunkat – mosolygott Eresken. – Meglehet, az ősapáink annak idején aliatimmnek ejtették ezt a szót, de azt hiszem, ez most már mindegy is.
Keisyl hirtelen úgy érezte, mintha elszalasztott volna valami fontosat. Megrázta a fejét, amint Aritane ismét feléje kínálta a palackot. Az alkohol egy ilyen nehéz nap és a forró fürdő után csak eltompítaná az agyát.
– Jókora hadsereget állíthatunk föl az itteni völgyek népéből. – Jeirran körbe-körbe járta a tűzhelyt, arca csupa figyelem. – Mire várunk még? Egy-kettőre kikergethetjük azokat a bűzlő, kóbor ebeket a völgyeinkből! Ha híre meg a dolognak, még többen csatlakoznak majd hozzánk. Ha mindannyian összefogunk, visszavehetjük a bányákat, amelyeket ezek a ganajos talpúak elraboltak tőlünk! Akkor mindenki, aki beáll közénk, emberséges részesedést kaphat belőlük, amit hozzácsaphat az apai örökségéhez!
– A síkvidékiek pedig kétszer akkora hadsereget állítanak fel, és visszafoglalják a bányákat, még mielőtt embereink vére felszáradhatna a köveken. – Hatalmas ásítás szakította félbe Keisyl mondanivalóját: a fáradtság hirtelen a markába szorította, és nem engedte el.
– Akkor majd úgy küldjük vissza a lovaikat, hogy a nyergükbe kötözzük gazdájuk holt tetemét! – Jeirran töltött magának még egy pohárral.
– Annak is megvan a maga előnye, ha hagyod, hogy az ellenséged lépjen előbb, aztán az ő döntéseihez igazítod a hadmozdulataidat – mondta elgondolkodva Eresken. – Minden részletre kiterjedően végig kell gondolnunk a terveteket, hogy lássuk, hol tudnék segíteni.
Keisyl vállat vont, és ismét ásított egyet.
– Milyen támogatást tudsz te felajánlani nekünk?
– Kiképzett csapataim vannak, harcoltam már velük, hogy megvédjem a földemet és a családomat – felelte mosolyogva Eresken.
Keisyl már nyitotta volna a száját, hogy megkérdezze, ugyan ki ellen harcolt a jövevény, de a következő pillanatban mélységes érdektelenség kerítette hálójába.
– Megyek, lefekszem – jelentette ki furcsa, érdes hangon.
Eresken fölállt, hogy elköszönjön tőle. Keisyl komor arccal nyitotta ki az ajtót, és fáradtan fölcsoszogott a lépcsőn.
– Szemügyre vehetnéd a terület fekvését, amíg én összegyűjtöm az embereket. – Jeirran ismét a szoba padlóját rótta. – És kapcsolatba léphetsz a tieiddel keleten. Igen, az lenne a legjobb, ha egyszerre kétfelől támadnánk meg őket. Jelzőtüzeket gyújthatunk a hegyetetőkön, és kiépíthetjük a láncot egészen az óceánig. Így könnyedén tudunk majd híreket cserélni egymással. Ez majd megsúgja azoknak a keményfejű síkvidéki tolvajoknak, hogy takarodjanak a földünkről!
Eresken visszaült a székébe, és megfogta Aritane kezét.
– Beszéltél azokkal a barátaiddal? Használtad a varázslatot, amit tanítottam neked?
– Cleris és Bryn kapcsolatba lépett velem. – Aritane félénken elmosolyodott. – Megtanítottam a varázslatot Brynnek, Cleris pedig megpróbálta az előre megbeszéltek szerint kihallgatni a beszélgetésünket. Akármilyen ügyes és talpraesett lány, egyikünket sem volt képes megtalálni!
– Hiszen megmondtam, hogy működni fog. – Eresken még erősebben szorította a lány kezét. – Belátták tehát, hogy az én varázslataim segítségével sokkal erősebbek lehetnek?
– Ó, igen... – Aritane hevesen bólogatott. – És jönnek még mások is. Caeris rengeteg Sheltiyát ismer a Középvidéken, akik megelégelték a Vének parancsolgatását. Bryn pedig... – Aritane fészkelődni kezdett a széken. – Nos, ő még nem felejtette el, mit érzett, amikor kisfiú korában valósággal kitépték a szerettei karjai közül, akárcsak egy...
– Akárcsak téged – mosolygott Eresken. – És amikor hozzád kezdett ragaszkodni, téged is elszakítottak tőle. Megértem őt, és ígérem, igyekezni fogok, hogy ne legyek túlságosan féltékeny rá. – Fölemelte Aritane kezét, és ismét megcsókolta a tenyerét.
A lány fülig elvörösödött, és Jeirran felé pillantott, a férfi azonban még mindig a tűz körül járkált, és saját magával vitatta meg, melyik is lenne a legcélszerűbb haditerv.
– Valahogyan meg kell zaboláznunk a vérontási vágyát, amíg nem sikerül elegendő embert toboroznunk, hogy valódi hadsereget állíthassunk ki. – A jövevény Jeirran felé intett a fejével, tekintete azonban egy pillanatra sem engedte el a lányét; rezzenetlenül bámult rá, akár a sólyom az áldozatára. – Érzékenyen reagáló, gyors felfogású segítőkre lesz szükségünk a Sheltiya soraiból... Olyanokra, mint amilyen te vagy. Amint elegendő hatalmunk lesz, amivel támogathatjuk a valós haderőnket, megteszlek téged ennek a földnek a királynőjévé, gyönyörűségem. Senkinek a tieid közül nem kell többé rémülten osonnia a saját erdejében síkvidékiek támadásától tartva!
– És mi lesz a te népeddel, a te otthonoddal? – Aritane szinte küzdött szavakért, hangja alig volt több, mint gyenge sóhaj.
– Nekem ott az otthonom, ahová a szívem húz – suttogta Eresken, és futó csókot lehelt Aritane arccsontja fölé. A következő mozdulattal fölkelt a székből, a lány pedig félig elnyílt ajakkal bámult föl rá.
– Nos, te mit mondasz erre? – torpant meg Jeirran a tűz mellett. Testtartása és arckifejezése egyaránt magabiztosságot és mélységes elégedettséget tükrözött.
– A síklakók hirtelenjében azt sem fogják tudni, mi csapott le rájuk! – Eresken megragadta Jeirran vállát. – Nagyszerű, magasztos sors vár rád, barátom! Szerencsés vagyok, hogy osztozhatom benne!
– Későre jár. Megyek, teszek egy melegítőkövet az ágyadba. – Aritane jókora követ emelt ki a tűz széléről, és puha rongyba csavarta.
– Nem zártam be magam mögött a kaput, amikor bejöttem. – Eresken hirtelen elengedte Jeirrant. – Nem voltam benne biztos, nem jönnek-e még mások is.
– Tessék? – Jeirran zavart arcot vágott egy pillanatra. – Ne aggódj, majd én megnézem.
Amint a férfi becsukta maga mögött a bejárati ajtót, Aritane is eltűnt a lépcső irányában. A hirtelen kereszthuzat meglobogtatta a tüzet, szikrák szöktek fel a kémény irányába. Eresken a szoba közepére lépett, és furcsa, érdes kiejtésű parancsszavára halk csusszanás felelt kétirányból, ahogy az ajtókat engedelmesen lezárták a reteszek. Három-négy gyors lélegzet után lehunyta a szemét. Amikor ismét kinyitotta, az élénk fűzöld eltűnt, és helyét hideg, számító sötétbarna tekintet vette át. Amint Eresken szóra nyitotta a száját, idegen beszéd hangzott fel a néma csendben: reszelősebb, öregebb hang, amely furcsán visszhangzott, mintha valahonnan nagyon messziről érkezne.
– Megnyíltak előtted?
– Olyan védtelen mind a kettő, mint az újszülöttek – felelte Eresken hideg, számító hangon. – Nem tudom, miféle képességeket fejleszt manapság a Sheltiya, de a védelem mindenesetre nincs közöttük.
– Vagyis semmi sem változott. – Az idegen hang megvetően csengett. Ezek ketten megfelelnek a céljainknak?
– Megfelelő bátorítás mellett igen – vágta rá magabiztosan Eresken.
– És a harmadik? A fivér, vagy kicsoda? Nem fog bajt csinálni?
– Messziről lerí róla a gyanakvás Jeirran ötleteivel és minden gondolatával kapcsolatban. Azt hiszem, egyelőre elég lesz, ha elbizonytalanítjuk.
– És mi a helyzet a többiekkel a házban? – kérdezte a távoli hang. – Itt leszel még, amikor hazatérnek?
– Azt hiszem, igen, ha már egyszer sikerült átjönnöm ide. Annak alapján, amit ennek a nőnek az agyából kiolvastam, elég kevesen vannak, és egy kis hozzáértéssel viszonylag könnyen befolyásolhatók.
– Akkor tehát megvan a főhadiszállásod. Gyerünk, láss munkához! – rendelkezett a természetellenesen reszelős hang.
Eresken hevesen pislogni kezdett, és zöld szemszíne hamarosan visszatért. Keskeny ajkát mosoly vékonyította még tovább, amint az ajtóreteszek egyetlen szavára engedelmesen kinyíltak.

 

 

HATODIK FEJEZET

A sárkányok jelenléte ma már korántsem jelent akkora veszélyt Gidestában, mint egykoron. Ennek ellenére előfordult néha, hogy tavasztájt láthattuk őket elrepülni az égen, ősszel pedig vadászat közben néha egészen messzire lemerészkedtek a völgyekben. Álljon itt egy a számtalan hegyvidéki legenda közül, amelyben szerepelnek.

Virágzó völgyet formált Maewelin,
Bókoló, árnyas, tarka lombokat,
Sekély vizében halat ringató,
Nyugalmat árasztó, szelíd tavat.

De irigy lett a sárkányok hada,
Kik felkúsztak a nyirkos föld alól,
Feldúlták, feltúrták a ligetet,
Míg nem maradt ott más, csak kő meg por.

Könnyezve nézte szegény Maewelin,
Hogyan lesz rommá s porrá mind, mi szép;
Misaent kérte, segítsen neki,
S a Nagy Kovács otthagyta műhelyét.

Pörölye zúgva lendül és lecsap,
Bordáig, csontig, roncs tépőfogig;
A sötétségbe menekül a had,
De bosszú rágja, mégsem nyughatik.

Az első sárkány sziklákért kiált,
Misaen csontját hogy morzsa ja szét;
Porrá zúzza a sziklát Misaen,
S a por meg fojtja gaz ellenfelét.

A másik sárkány mérges gázt okád,
Holt levegőt, mely torkot fojtogat;
Ám hős Misaen szélvihart idéz,
S a sárkányból csak gyűrt cafat marad.

A harmadik mélyfolyót könnyezik,
Kavargó habja árnyakkal teli;
A Nagy Kovács int, és a víz befagy:
Jegén a sárkány halálát leli.

Csak egy maradt meg, s az tüzet köpött,
Vad láng futott le oszloplábain;
Vasra verte a sárkányt Misaen,
Üllőjéhez vonszolta láncain.

S amíg a sárkány szikrákat köpött,
A Nagy Kovács fújtatót ragadott,
Hogy újragyújtsa műhelye tüzét,
S azon kovácsolja meg a Napot.

 

 

A Pasfall-völgy felső részén

Nyárelő 13. napján

– Siess már, varázsló! Ha ennél is lassabban vánszorogsz, a bolháid előbb-utóbb leszállnak rólad, és gyalog mennek!
Akármilyen vidáman gúnyolódott is Gren Usarával, észrevettem, hogy titokban egy kiálló szikladarabra támaszkodik.
– Nem hiszem, hogy fájna neked, ha lazítanál egy kicsit – jegyeztem meg félhangosan. – Idefönt már olyan ritka a levegő, hogy szinte csodálja az ember, hogy a madarak nem potyognak le röptükben!
Ez persze erős túlzás volt, annyi azonban igaz, hogy alaposan kapkodnunk kellett a levegőt a hosszú, kínos emelkedőn. Szerencsére fújt egy kis szél, hogy enyhítse a kora nyári nap hevét. Reménykedő pillangó vitorlázott el mellettünk lustán; szárnyának fakókék színe mintha a felhőtlen, sápadt eget tükrözte volna.
Sorgrad, aki jóval előttünk járt már, most hirtelen leült a durva szálú fűben, amely a keskeny ösvényt szegélyezte.
– Egyébként is meg kell állnunk enni, mielőtt továbbmegyünk.
Usara holmija tompa csattanással hullott a földre.
– Milyen messze van a legközelebbi falu? – kérdezte, és keskeny mellkasa erőlködve zihált.
Sorgrad megrázta a fejét.
– Ilyen magasságban már nem lesz több falu – felelte. – Ez itt már aniatimm terület. A nyugatvidékiek jobban tartják magukat a régi szokásokhoz, mint az összes többi együttvéve.
– Na jó, de ha nincsenek errefelé falvak, akkor hol laknak azok a bizonyos nyugatvidékiek? És ha már itt tartunk: mi magunk hol fogunk megszállni? – pillantottam föl, miközben sietve lepakoltam az út mellé néhány vászonzsáknyi élelmet. Ezeket a zsákokat a legutóbbi faluban vásároltuk néhány világos hajú és szemű, alacsony és gömbölyded asszonytól.
– Megállunk a legközelebbi erősségnél... Úgy értem, a legközelebbi településnél – felelte Gren kissé lenézően. – Minden vándort megillet a jog, hogy élelmet, szállást kérjen, és megmelegedhessen a tűz mellett.
– Ráadásul szívesen is adják, mivel mindenki tudja, hogy hasonló helyzetben ugyanezt várhatja el a többiektől – tette hozzá Sorgrad. – Bizony, kemény vidék ez! A túlélés egyetlen lehetséges módja, ha összetartunk.
Körülnéztem, és egyetértően bólintottam. A sovány talaj egyre vékonyodott a sziklán, rövid szárú virágok kapaszkodtak a kövek között. Bizony, nem szívesen járnék errefelé őszelőnél később.
– Szóval, kik voltak azok, akikkel a völgy alján találkoztunk?
– Síkvidékiek. – Gren felém nyújtotta a tenyerét, én pedig kiosztottam neki egy adag tejszínes kecskesajtot és egy nagy karéj barna kenyeret.
– Pedig úgy festettek, mintha a hegyek közt születtek volna – jegyezte meg Usara, amint visszanyerte a lélegzetét.
– Az aniatimmek közül sok férfi síkvidéki nőt vesz feleségül – magyarázta Sorgrad. – Ők azonban már nem számítanak a Hegyek Népe közé.
Elgondolkodva rágcsáltam a kenyeremet. Ettem már jobbat is életemben, de legalább volt benne élesztő, és rendes kemencében sütötték.
– Ez valami fontos dolog errefelé? – érdeklődtem, miközben egy maghéjdarabkát igyekeztem kipiszkálni, amely a fogam közé ékelődött.
– Igen, legalábbis a nyugatvidékieknek. Ha valaki egyszer elhagyja a hegyeket, nagyon nehéz visszatérnie. Ha meg síkföldi nőt vett feleségül, akkor egyenesen lehetetlen. – Sorgrad lecsatolta a kulacsát a derékszíjáról, és belekortyolt.
A csöndet alig törte meg más, mint a magas fűből hallatszó ciripelés. Azon tűnődtem, vajon milyen messze lehetünk Selerimától. Amióta útnak indultunk, a Tavaszutó észrevétlenül átadta helyét a Nyárelőnek; számításaim szerint talán egy fél évszaknyi idő telhetett el. Solura kényelmes kisvárosai, amelyek kövérre híztak a folyóvölgy vastag, zöld füvén, lassan elmaradoztak mögöttünk, helyettük kisebb települések sorjáztak elénk, csupa szorgalmas növénytermesztő és állattenyésztő a maguk kevésbé gazdag földjein. Később ezek is eltűntek, és apró falvak kerültek utunkba, amelyeknek szigorúan bereteszelt ablakú, zömök kőkunyhói gyanakvóan bújtak meg az egyre emelkedő hegység sekély völgyeiben.
Evés közben körülnéztem, bár rohamosan lohadt lelkesedésem, amelyet eme zord vidék iránt tápláltam. A zöld fűvel benőtt, kerekded dombokat komor, sivár szirttetők váltották fel, amelyeket legfeljebb néhány ágas-bogas cserje tarkított. Vízesések, csermelyek vájta mély völgyek szabdalták a tájat, közöttük egyre körülményesebbé vált az előrejutás. Voltak napok, amikor már azon kezdem tűnődni, vajon közelebb jutottunk-e egyáltalán a földfelszínt felgyűrő hullámos hegyekhez.
Most azonban, hogy végre közöttük jártunk, rájöttem, hogy a távolságok alaposan becsaptak. Ami messziről úgy festett, mintha csak egy földre terített köpeny volna, arról utóbb kiderült, hogy hatalmas erdőség, talán még az Öregerdővel is vetekszik széltében-hosszában. A magas, egyenes nyírfák közé ismeretlennek ható erdeifenyők keveredtek, amelyek végeláthatatlan sorokban kanyarogtak föl-le a hegyoldalakon. Nem volt itt egyetlen út sem, amely valóban megérdemelte volna az „út” nevet, keréknyomot pedig szinte alig láttunk. Ijesztően hatalmas vidék volt ez, én pedig egyre kisebbnek és jelentéktelenebbnek éreztem magamat.
A völgy szemközti oldalán szabálytalan alakú fekete folt éktelenkedett, annak jeléül, hogy tűz pusztította el a frissen zsendült növényeket. Lejjebb szeszélyes sziklaalakzatok törtek át a vékony földrétegen, távolabb, néhány facsemete és alacsony bokor gyűrűjében, apró csermely szökdécselt kőről kőre, majd egy vakmerő ugrással a mélybe vetette magát. Felfröccsenő habján szivárvány táncolt. A lapos, szabdalt sziklák vetődése újabb völgyet takart el a szemünk elől, hogy még csak módunk sem volt kitalálni, milyen messze lehet, milyen széles és milyen mély. A sziklaszirtek barázdált, málló felszíne egyik pillanatról a másikra egészen más képet mutatott, amint egy felhőraj vonult el felettük, vagy ismét rájuk sütött a nap. Még távolabb csipkés szélű csúcsok meredeztek hótól csillogva, hogy az egykedvűen vonuló felhők szinte a vállukra nehezedtek.
– Az ott már a magashegység? – fordultam Sorgradhoz.
– Ugyan! Azok még csak a legdélibb nyúlványai. Mögöttük ismét lankásabb vidék következik tavakkal meg erdőkkel. Egy évszakon át is utazhatsz közöttük tovább északnak, mire eléred a legmagasabb csúcsokat.
– Sorgrad az eget kémlelte kifürkészhetetlen arccal.
– És most pontosan hol vagyunk? – kérdezte homlokráncolva Usara.
– Hachalvölgyben – intett körül Gren széles mozdulattal. – A hachalbéliek földjén.
– Ez a hatalmas földterület egyetlen családé? – álmélkodott Usara.
Nem is csodálkoztam különösebben a zavarodottságán, hiszen Hadrumal egész szigete minden varázslójával együtt elfért volna abban a széles völgyben, amelynek meredek falán éppen fölfelé küzdöttük magunkat.
– Meg kell értenetek, hogy itt kissé másképpen vannak a dolgok – mondta halkan Sorgrad.
– Nem ártana, ha ezt egy kicsit bővebben is elmagyaráznád – noszogattam. – Még csak az hiányzik, hogy magunk ellen fordítsuk az ittenieket, ha véletlenül valami olyasmit teszünk vagy mondunk, ami szerintük nem volna helyes!
– Kétségtelen, hogy mindkettőtöknek nagyon oda kell figyelnetek rá, mit mondtok – felelte kíméletlen őszinteséggel Sorgrad. – Ez itt nem a Öregerdő, ahol senkiben sem kelt különösebb megbotránkozást egy-egy új arc vagy új elképzelés. Errefelé lassabb mederben folydogálnak a dolgok, alig következik be változás. A völgyeknek pedig nagyon is jó okuk van rá, hogy tartózkodással szemléljék az idegeneket: a vándorok által behurcolt ragályos betegségeknek egész családok estek áldozatul.
– Meg tudod mondani, merrefelé lehet a legközelebbi település? – kérdeztem, mivel a környező táj egyáltalán nem úgy festett, mintha ember lába valaha is tapodta volna.
Sorgrad hanyagul előremutatott, valahová középtájra.
– Látod azt a sarkantyú alakú völgyet, ahol a két folyó találkozik? Az erősségeknek először is vízre meg épületfára van szükségeik, aztán meg olyan helyre, amely megfelelően védhető, és az időjárásnak is ellenáll. Félúton kell lenniük a téli meg a nyári legelők között, elég közel a hegyekhez, hogy bányászni meg vadászni lehessen, de nem túl messze a közlekedési útvonalul szolgáló legnagyobb völgytől, hogy le lehessen vinni a prémeket meg a fémet elcserélni vagy kereskedni vele.
– És miben különböznek az itteni települések a rendes, egyszerű falvaktól? – Usara minden lelkesedés nélkül méregette az előttünk álló távolságot.
– Akik egy-egy ilyen várban, erődben laknak, mindannyian vérrokonoknak számítanak – felelte Sorgrad. – A nagyobb völgyekben talán ötven vagy még több ember is lehet, nem számítva a gyerekeket, és az egészet egyetlen családnak tekintik.
– Drianon nevére, nem tudom elképzelni, hogy egy ilyen rendszer működőképes legyen! – szólaltam meg előbb, mint hogy átgondolhattam volna. Nos persze, a családi kötelék nekem nem jelentett egyebet, mint az anyámra nehezedő általános rosszallást a nővérei részéről, meg a nagyanyám folyamatos szurkálódó megjegyzéseit erdei származáson miatt. – És mit csinálnak azok, akik ki nem állhatják egymást?
Sorgrad hosszú szünetet tartott, mielőtt felelt volna.
– Meg kell értened, hogy a hegyek között a család sokkalta többet jelent az embereknek, mint másutt. A völgy, vagy ahogy az itteniek mondják, soke, nem csak egyszerűen egy földterületet jelent; nem abban az értelemben völgy, ahogy mi használjuk. Másutt a föld tartozik az emberhez, az aniatimmek vidékén viszont inkább az ember tartozik a földhöz. Mindig így volt ez, amióta Maewelin felgyűrte a hegyeket, és Misaen kovácsműhelyében elkészültek hozzá az emberek. A völgy vérségi köteléket is jelent, nem csak területet, és mint ilyen, az asszonyok privilégiuma. Ők az őrzői a földnek is, a családnak is.
– Úgy érted, a legidősebb lányra száll tovább a tulajdon? – kaptam föl a fejemet, amint Sorgrad elnémult. Egészen idáig sikeresen védelmeztem Usara szaglászó kérdéseitől, most azonban úgy éreztem, eljött az ideje, hogy végre kiteregesse a rúnáit.
– Az itteni földtulajdon nem olyan, mint a tormalinok között, akik szabadon adják-veszik a birtokaikat – szólalt meg Sorgrad nagy sokára, mintha végre tudomásul vette volna, mit várok tőle. – Minden leánygyermek részesedik a völgy áldásából: az itt legeltetett vagy csapdával elfogott állatokból, az itt bányászott fémből és drágakőből. Ezeket a jogokat a származás adja. Ha egy nőnek nincs leánya, aki a helyébe lépjen, a jog visszaszáll a felmenőire, az anyjára, a nagyanyjára, onnan meg egy másik ágra, egy távoli unokahúgra vagy nagynénire.
– A munkát meg persze a férfiak végzik – dörmögte Gren. Odanyújtottam neki egy mézes süteményt, hogy befogjam a száját.
– A fizikai munkát a férfiak végzik – visszhangozta Sorgrad. – Fél évszakon át is távol vannak otthonról, fönn a hegyek között. De hát ez az ő részük a szerződésben, amely lepecsételve fekszik a rekin, vagyis a lakótorony tűzhelye alatt. Mindannyiszor egy követ helyeznek el a tűzhely alatt, ha egy fiúgyermek megéri a kilencedik nyarát, és elhagyja az anyját; ha egy pár összeházasodik; ha valaki félreáll, hogy az öröklésben utána következőnek adja át a helyét. Ez a tűzhely a szíve az egész rekinnek, amelyet ti, azt hiszem, toronynak neveznétek. A torony pedig a fess, azaz az erősség szíve, központja, az erősség pedig a völgyé.
Egy pillanatra elhallgatott, mintha belekeveredett volna a magyarázatába, mi pedig kissé zavarodottan néztünk vissza rá, ahogy záporoztak körülöttünk a furcsa hangzású, csakis erre a vidékre jellemző kifejezések.
– Tehát minden völgyben van egy erőd, és minden erődben áll egy torony – ismételtem, bár még mindig nem értettem teljesen, miért bír ez akkora jelentőséggel az itteniek szemében.
– Nem is annyira erődök vagy várak ezek, mint inkább megerődített falvak – csóválta meg a fejét Sorgrad. – Az itteni munkamegosztás szerint az öregek meg a gyerekek őrzik a juhokat, a férfiak pedig télen csapdáznak, nyáron a bányákban dolgoznak. A fiúk munkaerejével tizenhét éves korukig az apjuk rendelkezik. Errefelé a férfiak azért dolgoznak, hogy minél több pénzt és értéket hagyhassanak örökül a fiaiknak, akik megházasodván egy másik völgybe viszik át apai örökségüket. Így veszik ki a részüket a völgy életéből, különösen, ha valami olyasmi tartozik ebbe az apai örökségbe, amiben a másik völgy egyébként hiányt szenved. A nők pedig az erősségen belül dolgoznak, főként a toronyban: szőnek, fonnak, főznek, gyereket nevelnek, kikészítik a szőrméket.
– Érdekes. – Most, hogy evett valamit, Usara arcszíne kezdett lassan visszatérni.
– Szerintem semmivel sem furcsább, mint az a szokás, hogy az apa bőséges hozományt fizet annak a szerencsésnek, aki hajlandó elvinni a háztól lányát, vagy az, hogy a legidősebb fiúnak az apja halálával az ölébe hull a család egész vagyona – nevetett Sorgrad. – Emlékszel, Gren, mennyire elcsodálkoztunk a síkvidéki szokásokon, amikor először hallottunk róluk?
– Engem inkább azok a hatalmas, fekete tehenek késztettek álmélkodásra – vont vállat a fivére. – Azelőtt csak kecskéket láttam.
Szétosztottam a megmaradt süteményt, miközben elővigyázatosan megválogattam szavaimat.
– És pontosan miért döntöttetek végül úgy, hogy lejöttök a síkságra? – kérdeztem óvatosan.
A fivérek furcsán vonakodó pillantást váltottak egymással.
– Tudod, nem csak az Erdők Népe tartja szerencsétlen előjelnek, ha valaki akkor születik, amikor mindkét hold sötét – ismerte be végül Gren. – Amíg gyerek voltam, az anyám szoknyája mellett nem sok károm származott belőle, de amint kiküldtek a bányába, a legkisebb balesetet, szerencsétlenséget is az én számlámra írták. Egy idő után elegem lett belőle, és úgy döntöttem, odébbállok.
– Én pedig elkísértem. – Sorgrad kék szeme olyan távolinak tűnt, mint az ég a legmagasabb hegycsúcsok felett. – Egy nagy család középső fiai voltunk, nem csoda hát, ha senkinek sem hiányoztunk igazán.
– Valahol errefelé laktatok? – kérdezte Usara.
– Nem, a Hasadék túloldalán. Arrafelé, ahol a nagy hegység középső nyúlványai húzódnak.
– Szóval nem azért kellett eljönnöd, mert mágikus születésű vagy?
Eltartott egy pillanatig, amíg a fülem meggyőzte az agyamat, hogy igenis jól hallottam.
– Mit mondtál? – kapkodtam levegő után.
Usara merőn bámulta Sorgradot.
– Csupán annyit kérdeztem, hogy elhatározása, melynek alapján elhagyta a hegyvidéket, vajon kapcsolatban állott-e ama ténnyel, hogy mágikus képességgel született.
– Neked elment a józan eszed, varázsló! A levegő idefönt nyilván túl ritka a te agyadnak! – Ám miközben beszéltem, elkaptam Gren pillantását, ahogy Sorgradra nézett, és már tudtam, hogy igaz. – Miért, mondjátok meg, miért nem szóltatok róla soha?
– Éppen most mondom, nem? – Sorgrad hanyagul megrázta a fejét, de szemében düh szikrázott. – Talán volt ennek valaha is bármi jelentősége? Hiszen folyton azt mondogattad, hogy a varázslókkal csak baj van, én pedig mélységesen egyetértettem veled. Nagyjából ez történt velem is. Grenről csak azt mondogatták, hogy szerencsétlenség kíséri, ám hozzám senki nem volt hajlandó két lépésnél közelebb jönni, miután a gyertya kanóca meggyulladt a puszta érintésemtől. Senki nem akart egy bányavágatban dolgozni velem, attól féltek, hogy egy óvatlan pillanatban a levegő tüzet fog a lélegzetemtől, és belobban az egész tárna! Amikor először vadászni mentem, elvesztem egy hófúvásban, és három napig a nyomomat sem látták. Tudod, mit mondtak erre? Hogy a szél bizonyára visszakövetelte magának azt, ami az övé!
– Eddig azt hittem, hogy a tűz az elemed – szakította félbe élénken Usara. – Már amikor észre kellett volna vennem, akkor segítettél átmelegíteni Zenelát. Tudod, voltaképpen az az áradat zavart meg: minél többet gondolkodom rajta, annál biztosabb vagyok benne, hogy az elemek háborgása gerjesztette. Mondd csak, mit éreztél, amikor...
– Nem hallgatnál el legalább egy pillanatra? – vágtam közbe dühösen. – Mondd csak, Sorgrad, magad döntöttél úgy, hogy eljössz, vagy elküldtek?
– Száműztek – felelte a férfi, és hangjában fájdalom lappangott. Tudomást sem vett Usara okvetetlenkedéséről. – Ezzel együtt azt hiszem, rosszabbul is járhattam volna. Tudod, a középső nyúlványok népe nem szakított teljesen a régi hagyományokkal, ahogy a keletvidékiek tették fent Gidestában, de a Hasadék innenső oldalán a nyugatvidékiek még a mai napig is megölnek mindenkit, akire Misaen rátette a jelet – magyarázta keskeny, humortalan mosollyal.
– Maradt még valami ennivaló? – húzta ki Gren a vászonzsákot érzéketlenné vált ujjaim közül.
– De hol tanultad meg ilyen jól használni a képességedet? – kérdezte Usara. – Egész úton figyeltelek, mialatt fölfelé haladtunk ebben a völgyben, és szinte elbizonytalanított a határozottságod, az önfegyelmed. Az ilyesmi nem születik az emberrel, hanem tanulni kell, méghozzá nagyon is tapasztalt mestertől. Miféle varázsló adott neked iránymutatást, aki nemcsak hogy nem küldött el téged Hadrumalba, de még az Ősmágust sem értesítette a...
– Nekünk soha nem volt dolgunk semmiféle varázslóval! – Gren méltatlankodó hangját valamelyest eltompította a szájába tömött szárított gyümölcs. – Úgy értem, mielőtt ez a leányzó összehozott volna bennünket veled – bökött felém az állával. Arcáról lerítt, hogy nincs nagy véleménnyel az események ilyetén fordulatáról.
– Senki sem tanított – rázta meg a fejét Sorgrad. – A mágia soha nem jelentett nekem mást, csak bajok forrását.
– Ezt egész egyszerűen nem tudom elhinni! – Usara fülig vörösödött. – A felügyelet nélkül hagyott mágikus tehetség előbb-utóbb utat keres magának, és megmutatkozik. Szakavatott mester irányítása nélkül egyszerűen képtelen vagy visszatartani, megzabolázni...
– Hogyha hazugnak nevezel, mágus, jobb, ha máris előveszed a késedet – ajánlotta lágy hangon Sorgrad.
Láttam, hogy közbe kell lépnem, mielőtt még vér folyna. Két ujjammal csettintettem egyet.
– Ugye, a baljóslatú rúnák miatt mondtad, hogy arra születtél, hogy fel kössenek? – fordultam minden átmenet nélkül Grenhez.
A megszólított, aki eddig fenyegetően bámulta Usarát, most rám pillantott, és bólintott.
– Igen. A Sheltiya mondta.
– És pontosan ki vagy mi ez a Sheltiya? Ők az uralkodó klán, a legrégibb vérvonal, vagy... Vagy micsoda?
– Még mindig úgy gondolkodsz, mint egy síkságlakó! – Sorgrad feddő tekintettel nézett rám. – Az aniatimmek között senki sem uralkodhat. Minden völgy maga intézi az ügyeit.
– Ez egészen addig rendben is van, ameddig az, aki az ügyek viteléért felelős, tartja magát a tisztesség elvéhez – kockáztattam meg óvatosan.
– Éppen ezért van szükség a Sheltiyára – bólintott Sorgrad elgondolkodva. – Ők kívül állnak a vérségi kötelékeken, nem tartoznak sehová, ezért mentesek mindenféle kötöttségtől vagy részrehajlástól. Ha egy vitát végképp nem lehet megoldani, őket kérik fel döntőbírónak. A régi időkben rengeteg volt az ellenségeskedés, parázs viták osztották meg a családokat.
– Tolvajlás miatt három év kiközösítés jár – szólt közbe Gren. – Kilenc év, ha vér is folyik, ha pedig meghal valaki, az huszonhét.
– Látom, jól elfoglalják magukat az itteniek – jegyeztem meg.
– A Sheltiyának többnyire sikerül megakadályoznia a nyílt vérontást a családok között. Ezenkívül gyógyító tehetségük is van, amire szükség lehet, ha nem tudják megállítani a harcot – vigyorgott Sorgrad. – Tanítók és tudósok is egyben. Ők azok, akik számon tartják az ősi sagákat, és ki kell kérni a véleményüket a tervezett házasságokról, nehogy két völgy túlságosan szoros kapcsolatba kerüljön egymással. Legalábbis állítólag így van, mert én magam még nem nagyon láttam eleven Sheltiyát, leszámítva persze azt a napot, amikor egy eszelős kinézetű vénember megjelent odafent a bányánál, és kijelentette, hogy azonnal el kell mennem innen.
– És honnan veszik a jogot hozzá? – Usara sovány karjával átfogta csontos térdét, fejét pedig tűnődve félrehajtotta.
Sorgrad nem vette figyelembe a közbeszólását.
– Amit az az öregember egyszer kimondott, annak úgy kellett lennie. Még a tulajdon apám sem mert neki ellentmondani, pedig ő szembeszállt még a téli álmából felriasztott medvével is, és nem hátrált meg előle. Még akkor napszálltáig összecsomagolták a holmimat.
– És nekem is mennem kellett – tette hozzá Gren. – Az a vén bolond egyfolytában a születési előjeleimmel volt elfoglalva.
– Tehát az ő szavuk törvény? – Szemem sarkából láttam Usara türelmetlenségét, tekintetemet azonban egy pillanatra sem mertem elfordítani Sorgradról.
– A Sheltiya addigra már régen elvesztette a hatalmát a középső hegyvidéken – rázta meg a fejét a férfi. – Apám a száműzetésemet nem tudta ugyan megakadályozni, azt azonban megtiltotta, hogy a régi szokás szerint megöljenek, pedig ez volt az eredeti szándéka annak a vén háborodottnak. A nagybátyáim mindannyian egyetértettek benne, hogy a Sheltiyát voltaképpen a hagyományok tartják életben. Nagyanyám még ragaszkodott hozzá, hogy hívják el őket, valahányszor eljegyzést ülnek, de a halála után anyám meg a többi asszony rendszerint egymás között beszélték meg az ilyesmit.
– Mit gondolsz, még mindig itt vannak valahol, ezek között a hegyek között? – pillantottam körül gyanakodva.
– Ha van egyáltalán állandó lakhelyük, azt errefelé találod – bólintott Sorgrad. – És ha bárki az aniatimmek közül tud bármit is az éteri mágiáról, azok csakis ők lehetnek. Ha rám hallgatsz, csakis őket keresed meg a könyveddel kapcsolatban.
– De ha téged száműztek a mágikus születésed miatt, nem lehetnek nagy véleménnyel a varázslókról – tűnődtem félhangosan. – Vajon meg tudják állapítani Usaráról, hogy mágus?
– Látod, ebben én sem vagyok biztos. – Sorgrad átható pillantást vetett a varázslóra. – Jobb, ha nem csinálsz semmi olyasmit, amivel elárulhatod magadat.
Visszacsentem Grentől a vászonzsákot, és kirázogattam belőle az utolsó morzsákat is.
– Jobb lesz, ha továbbmegyünk, feltéve, ha még napszállta előtt el akarjuk érni azt a bizonyos erődöt.
Usara fáradtan lábra állt, és undorodva méregette a csomagját.
– Meg kellett volna tartanunk a szamarat – sóhajtotta.
– És mivel etettük volna? Friss levegővel meg szép szavakkal? – Sorgrad szokás szerint most sem késlekedett a visszavágással.
– De hiszen rengeteg fű van itt mindenfelé – mutatott körbe a varázsló.
– Ez itt a völgy juhainak téli legelője – rázta meg a fejét Sorgrad. – Tudod, errefelé nem szokás lelegeltetni más mezejét.
Usara nyögve emelte a vállára csomagját, és lemondó arccal megindult, előre a keskeny ösvényen. Gren a nyomába szegődött, Sorgrad meg én pedig némileg lemaradva követtük őket.
– Most már értem, miért adogattad el a holmid nagy részét útközben – jegyeztem meg.
Sorgrad megigazította soványka tarisznyájának szíját.
– Ezért is, de főleg azért, hogy szép, kövér erszény legyen nálunk, ha valaki esetleg érdeklődni találna, mit keresünk errefelé. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha egy előkelő család ifjabbik sarja leszek, aki amúgy is testes atyai örökségét még tovább hizlalta a síklakókkal kötött előnyös üzletekkel, és most kényelmes lakótornyot meg jól nevelt menyasszonyt keres magának.
– Örülni fognak neked – nevettem el magamat. – Elsőrangú tenyészbikának fognak tartani.
– Talán igen, talán nem – vont vállad Sorgrad. – Errefelé minden birkatartó tisztában van a beltenyészetekből fakadó veszélyekkel, de persze ha túl távolról hozol apaállatot, annak is megvan a maga kockázata. Köztudott tény, hogy ha egy itteni nő síkvidéki férfihoz megy feleségül, sokkal gyakoribb, hogy a gyermeke elvetél vagy halva születik.
Tűnődve húztam el a számat.
– És Grennek milyen szerepet szántál?
– Akinek van egy kis esze, nem utazgat egyedül a hegyek között – biccentett Sorgrad. – Errefelé még a legnapfényesebb időjárás is tomboló vihart vagy átláthatatlan, sűrű ködöt hozhat akár egy harangütésnyi idő leforgása alatt.
– Gondolom, én valamiféle dalnok vagyok, aki szeretne minél többet megtudni egy régi énekeskönyvről – bólintottam. – De mi lesz Usarával? Hiszen hallottad énekelni! – borzadtam össze. – Róla ugyan nem hitetjük el, hogy vándor igric!
– Az lesz a legjobb, ha megmarad szokott szerepénél, és történésznek adja ki magát. Elvégre a Sheltiya tartja számon az ősi sagákat. – Sorgrad halkan füttyentett a foga között. – Egy kis szerencsével nem is kell mást tennünk, mint az utazóknak járó menedékjogra hivatkoznunk.
– Milyen jogra? – kérdeztem, és megigazgattam hátizsákom szíját, amely sajnálatosan mélyen belevágott a vállam bőrébe.
– Menedékjogra. Három napra és három éjszakára érvényes. Ha a régi szokás szerint tüzet, fedelet és élelmet kérsz, senki nem vádolhat meg ez alatt az időtartam alatt, sőt, még csak nem is kérdezhet tőled olyasmit, amit nem akarsz elmondani. Akár a nevedet sem.
– Igen? Jó tudni az ilyesmit. – Előrepillantván az ösvényen láttam, hogy Usara kezdetben oly elszánt léptei alaposan meglassultak. – Azért szólhattál volna neki idejében, hogy el akarod adni a szamarat.
– Nem tehetek róla, hogy sose figyel eléggé – vigyorgott Sorgrad.
– Attól még megvan a maga haszna! – figyelmeztettem. – Ne feledkezz meg az áradásról!
– No persze, mit tudhat a vadonról az, aki egy nyavalyás kis mágikus szigeten éldegél? – jegyezte meg Sorgrad fitymáló arccal. – Ha a butasága egyszer a vesztét okozza, én ugyan nem hullatok érte egyetlen könnyet sem, de annyit már most elárulok, hogy ha engem is magával ránt, hát visszajövök a Túlvilágról, de akkor megkapod a magadét!
Cinkos némaságban lépdeltünk tovább. A fű között apró madarak neszeztek, egy pedig magasan a fejünk fölött énekelt. Hangjának kezdeti, lágyan csalogató dallama egy idő után már-már erkölcstelennek tetsző elragadtatásba csapott át.
– Most már legalább értem, miért ragaszkodtál annyira hozzá, hogy először az Öregerdőbe menjünk – jegyeztem meg valamivel később.
– No igen. Ha odalent megtaláltad volna, amit akartál, elő sem kellet volna venni ezt az egész históriát. – Sorgrad konokul a még mindig távolinak tetsző völgyre szegezte tekintetét. – De biztos lehetsz benne, hogy mostanra már sikerült megszelídítenem, legyűrnöm magamban ezt a dolgot... Bármit is gondol a mi nagyra becsült varázslónk.
– Nehéz volt? – kérdeztem együttérzően, miközben azon tűnődtem, hogyan képes egy ilyen közeli barát elleplezni egy ekkora titkot.
– Már megszoktam – villantotta rám ismerős, komisz mosolyát. – Fiatalabb koromban elég sok bajom volt vele... Emlékszel annak a patikáriusnak a boltjára? No, az alighanem én voltam.
– Annak alapján, amit hallottam róla, az a mocskos szájú, vén bolhafészek meg is érdemelte. – Most, hogy kezdtem kiheverni az első megdöbbenést, a sokévi cinkos bizalom, amelyet magunk mögött tudhattunk, eltompította az élét az imént fölfedett csalásnak. – Nem hinném, hogy nyugtalan lesz az álmom miatta.
– Amiatt viszont már annál inkább, hogy sikerül-e lekötelezned magadnak ezt a D'Olbriot uraságot, ugye? – pillantott rám Sorgrad. – És ami neked fontos, az nekem is az.
– Ebben egy percig sem kételkedtem, mindazonáltal azt hiszem, ennél több okod is van rá, hogy itt légy – viszonoztam a pillantását. Úgy éreztem, még mindig adósom néhány válasszal.
– Hogy őszinte legyek, voltaképpen nem is rázott meg annyira a gondolat, hogy el kell hagynom az otthonomat – sóhajtott egy kis idő elteltével, – Grennel már éppen azt tervezgettük, hogy nekivágunk Gidestának, ahol a keletvidékiek valamivel könnyebben veszik a dolgokat. Nem bánják, ha a síkföldiekkel kell együtt dolgozniuk, sokszor még házasodnak is velük. Minthogy középső fiúk vagyunk, nem rendelkezünk számottevő apai örökséggel, meg nem is igazán vonzott a gondolat, hogy olyan lányokat vegyünk feleségül, akiket pendelyes koruk óta ismerünk. Nem vagyok teljesen biztos benne, hogy a magunk elhatározásából is eljöttünk volna, de aztán elég jól belerázódtunk a síkvidéki életbe, de ezt már te is tudod.
– Akkor hát miért mész vissza, és miért éppen most? – értetlenkedtem.
– Miért ne? – vont vállat Sorgrad. – Ha már egyszer adódott ez a lehetőség, úgy gondoltam, élek vele. – Néhány lépésnyi csend után folytatta. – Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha mágus barátunkra hagyjuk a kérdezősködést. Ha bajba kerül, majd csak megvédi magát a varázslataival. Én magam is nagyon szeretném megtudni, miféle hatalma van a Sheltiyának... úgy értem, a hagyományon és a megfélemlítésen kívül. Nem bánnám, ha kiderülne, miért vontam a fejemre a haragjukat pusztán ezzel az apró születési rendellenességgel. Ifjabb koromban még csak-csak elfogadtam, hogy így van... Most azonban szívesen látnék némi ésszerű indoklást, ha már egyszer lehetőségem van rá.
– Amitet is a kíváncsiság juttatta akasztófára – emlékeztettem.
– Az énekeskönyved szerint nem – vágott vissza Sorgrad némi csintalan mosoly kíséretében. – Azt hiszem, vállalom a kockázatot.
Most, hogy így megemelkedtek a tétek, hirtelen kényelmetlenül felelősnek kezdtem érezni magamat mindannyiunk sorsáért.
– Bármiben állapodok is meg D'Olhriot urasággal, ragaszkodni fogok hozzá, hogy Draximal kopóit visszazavarják a nyomotokból – vetettem fel. – Ez nagyjából megteszi ellenszolgáltatás fejében?
Gren arcán látszott, hogy egyre jobban unatkozik: minduntalan elkószált az ösvényről valamiféle szórakozás után vizslatva. Kisvártatva fölszaladt egy kőszirtre az út mentén.
– Odafentről medvecsapást láttam! – jelentette csillogó szemmel, amint visszatért.
– Menjünk, nézzük meg! – Sorgrad már mászott is fölfelé a fivére nyomában, én pedig néhány gyors lépéssel beértem Usarát.
A varázsló homlokán izzadság gyöngyözött nedves tincsekbe tapasztván össze gyérülő haját. Feje búbját halványpirosra fogta a nap.
– Kalapot kellene hordanod – tanácsoltam. – Leég a fejed teteje.
Szorosabbra húzta a vállán a zsák szíját attól a hiábavaló igyekezettől hajtva, hogy könnyítsen valamicskét a terhen.
– És én még azt hittem, a mindennapos lépcsőmászás azokban az átkozott tornyokban felkészít valamelyest az ilyen megpróbáltatásokra – hümmögte az orra alatt.
Nos, legalább végre ebben a dologban egyetértenek Sorgraddal.
– Senki sem várja el a mágusoktól, hogy nagyszerű erőnlétről tegyenek tanúbizonyságot – nyomtam a kezébe a kulacsomat.
– Szóval, ha jól értem, nekem állítólag az itteni sagákat kellene tanulmányoznom? – dörmögte két korty között.
A varázsló reménykedve felnyögött, amint az út újabb kanyarulata megmutatta a következő völgy alján azt a gázlót, amely legjobb tudomásunk szerint már az erődhöz tartozott.
– Az emberek nyilván jót nevetnek az idióta tudóson, aki ekkora csomagot cipel magával, én meg majd eladogatom nekik, amire nincs szükségem – morfondírozott Usara. – Remélem, ezek után legalábbis jóindulatú fogadtatásban lesz részünk.
Éppen lefelé tartottunk a hegyoldalban a gázló felé, amikor Sorgrad és Sorgren utolértek bennünket.
– Találtunk egy medvét! – jelentette Gren alig titkolt lelkesedéssel. – Ha megtámad bennünket, megölhetjük, és az nem minősül vadorzásnak.
– Előfordulhat, hogy megtámad? – pillantottam kételkedve Sorgradra.
– Csak ha Gren addig piszkálja egy bottal a fenekét, ameddig föl nem mérgesedik – vigyorgott a férfi. – A nyári évszakban csupa vidám és kövérre hízott medvét találsz errefelé.
Ezek után már újabb kitérők nélkül érkeztünk meg a gázlóhoz, és szerencsésen átkeltünk a csúszós köveken. Amint végignéztem a völgyön, az árnyékok már jócskán megnyúltak. A kis folyótól nem messze gyér szálú gabona ringatózott az enyhe szellőben; zöld volt még, de a kalászok vége már itt-ott sárgulni kezdett. Néhány pásztor kecskéket terelt be éppen egy alacsony, kőből épült ólba, távolabb tétován legelészett néhány kipányvázott öszvér.
Alaposan megnéztem magamnak az erődöt. A vastag falat csupán két helyen törte meg a kétszárnyú főkapu és a hátsó részen nyíló vízikapu, ahol a kis folyó belépett a falak védelmébe, hogy aztán sűrűn álló, vastag vaspálcák közt átfolyva nyerje vissza ismét szabadságát.
– Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen kicsi várnak még vízikapuja is van – jegyeztem meg Grennek.
– De hiszen még a legbutább üregi nyúl is tudja, hogy halálos csapda az a kotorék, amelynek csak egyetlen bejárata van! – magyarázta Gren.
Fölnéztem a központi toronyra, vagyis, ahogy az imént hallhattam, a rekinre. Tömör szürke kőből épült, négyszögletes, fenyegető külsejű alkotmány volt, keskeny ablakai kutatva hunyorogtak rám. Biztos voltam benne, hogy legalább egy őrszem posztol odafenn, az ablakok mögött.
Amint közelebb értünk, a főkapu kinyílt, egy csapat férfi özönlött ki rajta, és elővigyázatosan körülvették a kecskéket. Néhányan ellentmondást nem tűrő arccal állták el az ösvényt.
– Jó napot neked és a tieidnek – állt meg Sorgrad néhány lépésnyire a legközelebbitől. Hirtelenjében valahogyan furcsának találtam, hogy az anyanyelvét használja.
A férfi mondott valamit a Hegyek Népének sűrű, érdes kiejtésével, mindazonáltal elmosolyodott, és jobb keze elengedte a derékszíjáról függő kardot. Nagyjából olyan magas lehetett, mint Gren, csaknem tar koponyáján kétoldalt néhány fehéres hajtincs függött, arcát mély ráncok barázdálták. A ráncok mellett néhány apró forradás meg egy csúnya, mély heg is látszott, amely valósággal kettészelte a fél arcát. Az öregség görcsbe rántotta kezének ízületeit, de fenyegető izmait nem tűntette el.
– Hachalvár örömmel ajánl menedéket nektek utazásotok során – fordult hozzám és Usarához. Tormalin nyelven beszélt, de olyan furcsa kiejtéssel, hogy alig értettük.
– Megtiszteltetésnek érezzük a kedvességeteket – feleltem mosolyogva.
A férfi bólintott, nekem azonban az az érzésem támadt, hogy egy árva szót sem ért abból, amit mondok. Így aztán az iménti mosolyomat most az öszvéreket őrző fiatalember felé fordítottam, meg a két pásztorfiú felé, akik annyira szerették volna látni, mi történik, hogy kis híján nekihajtották kecskéiket az erőd kapujának. Jókora, loncsos kutyájuk közelebb óvakodott hozzánk, hegyes pofáját ide-oda forgatva kutatta a szagunkat a levegőben, fülét kíváncsian hegyezte, miközben tömzsi nyaka körül felborzolódott a vastag bunda. A többi férfi, akik az imént megszólalt társuk mögött sorakoztak fel, most integetve igyekeztek útjukra küldeni a pásztorfiúkat, ne lábatlankodjanak körülöttünk olyan nyilvánvalóan. Végül segítettek nekik beterelni a kecskéket az ólba, és behajtani a falak védelmébe az értékes öszvéreket. A kutya hangosan csaholt, és egész falka válaszolt neki az erőd falain belülről.
– Úgy nézem, errefelé nemigen fognak túl sok kíváncsiskodó kérdéssel zaklatni bennünket – jegyezte meg Usara, miközben mereven vigyorgott és bólogatott, akár a vásári mutatványosok bábjai.
– De ha nem beszélhetünk velük, hogyan fogunk bármit is megtudni tőlük? – Már az én arcizmaim is kezdtek megfájdulni.
Ám amint beléptünk a hatalmas kapun, az erőltetett mosoly hamar lehervadt az arcunkról. A fal vastagsága valóságos alagutat alkotott a kapu túloldalán, majd ezen áthaladva széles, nyitott udvarra értünk. Ütemes, súrlódó zaj hallatszott annak jeléül, hogy a folyócska gyors vize malmot működtet, egy közeli kovácsműhelyből pedig kalapálás visszhangzott. Egy másik műhelybe bepillantva láttam, amint nyitott tűzhelye mellett egy aranyműves finom szerszámaival épp a csillogó nemesfémet munkálja meg, míg társa fehérarannyal foglalatoskodik. Mellettük egy tanoncfiú igyekezett ellesni a mesterség csínját-bínját.
A lakótorony valósággal uralkodott az erődön magas, négyszögletes, komor tömegével. A földszinti ablakok alig voltak többek egyszerű lőréseknél, és a fentiek sem látszottak sokkal szélesebbnek. Az erős építésű bejárati ajtóról lerítt, hogy akár egy faltörő kosnak is ellenállna. Most, hogy idebent voltunk, észrevettem, hogy másik bejárata is van a toronynak oldalt; az első emeleten; falépcső vezetett föl hozzá kívül, az építmény oldalán; Kérdőn pillantottam Sorgradra.
– Azért tervezték így, hogy ha kell, vissza tudjanak vonulni a felső emeletre, és ledönteni a lépcsőt – magyarázta. – A támadók kénytelenek a földszinti bejárati ajtón át betörni, miközben jó célpontot jelentenek odafentről a védőknek. Lenyilazhatják őket, vagy mindenféle tárgyat hajigálhatnak a fejükre. A belső lépcsőn ráadásul egyszerre csak egy tud följutni.
– De hiszen azt mondtad, a Sheltiya megakadályozza, hogy a viták nyílt harcba torkolljanak – ráncoltam össze a homlokomat.
– Ennek ellenére az itteniek mindig is így építkeztek – vont vállat Sorgrad. – Végül is sose lehet tudni.
A levegőben erjedő gyümölcs nehéz, édeskés szaga érződött, amint egy asszony fölemelgette néhány fahordó tetejét, és értő szemmel beléjük kukucskált. A toronyból fiatal nő lépett ki, foltos kötényébe törölgette a kezét, és néhány rövid szót váltott a másik asszonnyal. Mindketten kerek nyakú lenvászon inget viseltek, félig lábszárig érő, festetlen gyapjúszoknyát, térdig érő, fűzős csizmát és széles bőrövet. Arcvonásaik alapján anya és lánya lehettek, szorosan befont, sápadt hajuk csillogott a napfényben.
Az az idősebb férfi vezetett bennünket, aki legelőször beszélt velünk a kapu előtt.
– Taegan a neve – mondta Sorgrad. – A legidősebb lányának a férje most éppen távol van a hegyekben, így hát Taegan végzi az őt illető feladatokat.
– És ez itt a lánya? – kérdeztem.
– Damaris – bólintott Sorgrad. – Az anyja pedig Leusia.
Sorgrad és Sorgren mélyen meghajolt, és még Usarának is sikerült figyelemre méltó próbálkozásokat tennie. Nem tartottam jó ötletnek, hogy nadrágban pukedlizni próbáljak, így hát abban reménykedtem, hogy egy újabb megnyerő mosoly is megteszi.
– Legyetek üdvözölve az otthonunkban! – szólalt meg a lány. Tormalin kiejtése, bár kissé furcsa volt a fülemnek, mégis eléggé követhetőnek tűnt ahhoz, hogy akár beszélgetni is tudjunk egymással. Az anyja folytatta a mosolygást, és büszke oldalpillantást vetett a lányára.
– Köszönjük, hogy befogadtok bennünket. – Ennél értelmesebb válasz egyelőre nem jutott eszembe.
Kényelmetlen csend támadt, majd a fiatalabbik nő, Damaris mindannyiunkat beterelt a toronyba. Jókora helyiségbe jutottunk: középütt nyitott tűzhely állt nyársakkal, rostokkal, főzéshez használatos háromlábú állványokkal. Valamivel arrébb bonyolultnak tetsző kovácsoltvas alkotmány meredezett számtalan rúddal és kampóval, amelyekről kisebb-nagyobb főzőedények és serpenyők lógtak. Két, nagyjából korombéli nő buzgón sürgölődött körülöttük, néha-néha arrafelé pillantva, ahol egy hosszú asztalnál egész falkányi gyerek rosszalkodott a lámpák megbocsátó fénykörében. Palatábla és íróvessző eltéveszthetetlen sercegése hallatszott, hogy még a fogam is belecsikordult. Az asztalfőn ülő idős nő néhány kedvesen feddő szóval utasította rendre a rakoncátlankodókat, akik engedelmesen visszatértek a feladatukhoz.
Egy idős férfi halkan nevetgélt magában. A külseje alapján akár Taegan bátyja is lehetett; feje búbja olyan kopasz volt, mint egy tojás, és nagyjából olyan foltos is. Fonnyadt kézfejét is ugyanilyen barna foltok pöttyözték, talán az idős kortól. Ügyes mozdulatokkal egy darab csontot farigcsált a késével, és már láttam is, hogyan körvonalazódik keze alatt egy berakásokkal díszített fésű. Miközben tovább figyeltem, apró rézlemezkéket szorított a berakásoknak való résekbe.
– Ez itt a nagynéném férje, Garven – intett Damaris az öregember felé.
Ekkor ötlött csak szemembe, hogy a termet ügyesen elhelyezett háromlábú székek, valamint alacsony padok osztják két részre, és a hátsó falon húzódó polcokat beborító rendetlenséget is szabályos közök tagolják.
Sorgrad és Sorgren közelebb lépve köszöntötték az idős férfit, aki buzgón bólogatott. Usara egy lépéssel mögöttük maradt, és kissé bizonytalan arcot vágott.
Damaris könnyedén megérintette a karomat.
– Te velünk ülsz az asszonyok oldalán – szólt oda halkan.
Két középkorú asszony élénk kíváncsisággal méregetett a tűzhely túloldaláról, miközben kezükben egyetlen pillanatra sem állt meg a guzsaly. A lábuknál elhelyezett kosárból barna gyapjú kandikált ki. Őszintén reméltem, hogy nem kell csatlakoznom a munkájukhoz, annál is inkább, mivel nincs sokkal több fogalmam a fonásról, mint a repülésről.
Elhelyezkedtem egy magas támlájú padon udvarias távolságot tartva a gazdagon hímzett, magasra feltornyozott párnáktól. Attól tartok, az itteni nők már a bölcsőben tűt meg cérnát kapnak a kezükbe.
Az egyik fonó asszony mondott valamit Damarisnak, aki sietve hozzám fordult.
– Ezek itt a nagynénéim, Kethrain és Doratie – mutatta be őket.
Igyekeztem elraktározni a neveket az emlékezetemben, hozzátéve, hogy Kethrain a magasabb homlokú, akinek apró aranygömböcskék díszítik a fülcimpáját, Doratie egyik elülső foga pedig hiányzik.
– Kethrain azt mondja, szép hajad van – tolmácsolta a dicséretet Damaris.
– A síkvidéki asszonyok többsége hajlandó lenne akár izzó parázson sétálgatni mezítláb, ha cserében olyan aranyfényű haja lehetne, mint nektek, hölgyeim. – A hízelkedés sohasem esett nehezemre, különösen akkor nem, ha ráadásul igazat is szólottam.
Damaris sietve lefordította szavaimat, és mindhárom nő elnevette magát.
Udvarias szerénységgel fontam össze ujjaimat az ölemben, és csöndben reménykedtem, hogy senkinek nem jut eszébe felkínálni nekem egy kis varrnivalót. Lehet, hogy a hajam tetszik nekik, de a kézimunkámtól mindenesetre elborzadnának. Éreztem, hogy a mosoly már megint kezd rákövesedni az arcomra, így hát inkább gyorsan körülnéztem.
Kerek arcú kislány kukucskált felém a válla fölött, megzabolázhatatlan hajfürtjei a szemébe hullottak. Rákacsintottam, erre sietve visszafordította tekintetét a hímzésére, de közben valamit sutyorgott a szomszédja fülébe. A gyerekekre felügyelő idős hölgy már éppen rendre készült utasítani, ám ekkor Damaris összeütögette a tenyerét. Két újdonsült ismerősöm azonnal félretette a guzsalyát, a gyerekek pedig sietve letakarították a hosszú asztalról a palatáblákat és számolókereteket. Egyikük nedves ronggyal tért vissza, és gondosan letörölgette az asztalt, a többiek pedig halványan csillogó óntányérokat, ivókupákat és korsókat rakosgattak szét.
Az idős mesterember, Garven, lassú léptekkel az ajtóhoz tartott. Onnan, ahol ültem, úgy látszott, mintha hátát nem csak az eltelt évek súlya görnyesztené meg. Néhányszor erőteljesen megrántotta az odafentről aláfüggő kötelet: érces harangszó szárnyalt fel és terült szét a völgy felett. Hangok közeledtek felénk, egyre erősebbek és erősebbek lettek, a terem pedig hamarosan megtelt alacsony, tömzsi asszonyokkal és férfiakkal, akik mindannyian törtfehér vásznat, cserzett bőrt vagy festetlen, barna gyapjút viseltek, és nem csak az öltözködésük, de arcvonásaik is hasonlítottak egymásra.
Úgy tűnt, nincs különösebb ülésrend az asztal körül: két lány némi tűnődés után helyet cserélt egymással, két kisfiút pedig Damaris ültetett szét, mert verekedni kezdtek a kanalukkal. Az egyetlen előjogot egy magas támlájú, vastag karfájú karosszék jelentette az asztalfőn.
Nem sokkal azután, hogy a többiek megérkeztek, az a férfi jelent meg a segédeivel, akit a fehérarannyal láttam munkálkodni nem sokkal előbb a műhelyben. Az aranyművest cipelték nagy gonddal, akinek lábai tehetetlenül, bénán lógtak. Óvatosan leültették egy támlás székre, és párnákkal körültámogatták.
Sietve elhelyezkedtem Sorgrad és Usara között.
– Vajon betegség vagy baleset? – pislogtam az aranyműves felé.
– Bányaomlás – felelte Sorgrad. – Garven azt mondja, szerencséje volt, hogy egyáltalán túlélte.
A magam részéről aligha neveztem volna szerencsének, de legalább úgy tűnt, a nyomorékoknak itt jobb dolguk van, mint lent a síkvidéken, ahol a csatornában kotorásznak.
Két lány éppen akkor kezdte odahordani a tányérokat a tűzhelynél foglalatoskodó asszonyoknak.
– Csirkét kérek, ha lehetséges – súgtam oda Sorgradnak, szemügyre véve a visszaérkező adagokat.
– Máris hozom – felelte az egyik lány folyékony tormalin nyelven, és elhúzta előlem az üres tányért.
– Tavaly döntöttünk úgy, hogy minden gyereknek megtanítjuk a tormalin nyelvet – szólt át az asztal fölött Damaris egyik húga. – Másképp a fiúk nem tudnának kereskedni, a lányok meg egy szavát sem értenék az utazóknak. Egyre több idegen érkezik évről évre, még a magasabban fekvő völgyekbe is.
Az egyik idősebb férfi, akinek ingét liszt foltozta, felelt valamit a Hegyek nyelvén. Ugyan nem értettem szavait, de rosszalló arckifejezése mindent elárult. Doratie szemrehányó arccal rendreutasította, én pedig Sorgradra pillantottam.
– Megint a régi sérelem – biccentett a férfi. – A síkvidékiek elvárják tőlünk, hogy beszéljük a nyelvüket, ők bezzeg még csak véletlenül sem tanulják meg a miénket.
– Igazán adhattál volna nekem néhány leckét – sóhajtottam.
Az erőd lakói jóízűen nekiláttak a vacsorának, és hamarosan megindult körülöttünk a társalgás. Az egyik süldő lány vágyódó pillantásokat vetett az aranyműves ifjabbik tanoncára, aki miután észrevette, igencsak felfújta magát, és fontoskodó arccal beszélgetett tovább a mesterével. Két idősebb férfi szenvedélyes vitába bonyolódott valamely általam ismeretlen témáról, és még Kethrain közbeszólásai sem tudták lecsillapítani őket. A magam részéről igyekeztem teljes figyelmemet a tányéromban illatozó csirkebecsináltnak szentelni.
– Mi ketten nagyjából úgy festhetünk ezek között, mint pipacsok a búzamezőn – dörmögte Usara, amint közelebb hajolt, hogy elérje a fekete kenyérrel megrakott kosarat.
– Valóban, de hát erre előre számítottunk – vontam meg a vállam.
Egy lány állt meg mellettem gyöngyöző kancsóval, én meg hálásan tartottam oda neki ónkupámat. Érdekes módon még mindig jobban éreztem magamat itt, kívülállóként, mint az Erdő Népe között, akik állítólag a rokonaim voltak, és mégis olyan idegenek. Óvatosan kortyolgattam a különös ízű sört. Sötétebb volt, mint bármely másik, amit valaha megízleltem. A felszíne mintha olajosan csillogott volna, és sajátos, gyantás illatot árasztott. Ekkor vettem csak észre, hogy a körülöttem ülők mosolyogva figyelik kételkedő arcomat.
– Pontosan mit is iszom? – súgtam oda Sorgradnak, eltakarva ajkamat a kupa peremével.
– Fenyősört. – A férfi egyetlen hajtással felhörpintette a maga adagját. – De malátás árpasör is van, ha azt jobban szereted.
Apró kortyokban kiittam a maradékot, és úgy döntöttem, ezzel meg is tettem a magamét az udvariasság nevében, így inkább eltakartam kezemmel a kupa száját, amint az iménti lány ismét feltűnt mellettem a korsóval.
– Attól tartok, túlságosan öreg és megcsontosodott vagyok már ahhoz, hogy új szokásokat vegyek fel – dörmögtem, inkább csak magamnak.
Damaris húga ismerős illatot árasztó korsót nyújtott felém.
– Merial vagyok – mutatkozott be.
– Livak a nevem, ez pedig itt Sorgrad – intettem szomszédom felé –, és Usara.
Gren valamivel távolabb ült tőlünk két gyerek között, akiket azzal szórakoztatott éppen, hogy egy fényes pénzdarabot táncoltatott az ujjai között, hol eltűntetve, hol pedig ismét elővarázsolva. A többi gyerek élénken mocorgott és nyújtózkodott a székén, hogy többet lásson. Gren most megpörgette a pénzt az asztalon, rácsapott, és felemelt tenyérrel mutatta, hogy eltűnt, azután vigyorogva húzta elő az ölében ücsörgő, tágra nyílt szemű kisgyerek füle mögül.
– Ő pedig Sorgren – mutattam be.
– A nevetek alapján a középső nyúlványok vidékéről származtok. – Merial leplezetlen érdeklődéssel tanulmányozta Sorgradot.
– Igen, de már elég régen eljöttünk otthonról – felelte könnyedén a férfi. – Odalenn a síkon utazgattunk és kereskedtünk.
– És most éppen mivel foglalkoztok?
Úgy láttam, a nyugatvidékiek mindenesetre osztoznak Gren nyíltságába. Nos, ez az utazóknak járó menedékjog a kérdések feltevését szemlátomást nem tiltotta meg, még ha a válaszadást meg is tagadhatta az ember.
– A fivérem meg én arra gondoltunk, hogy visszatérünk a hegyek közé. – Sorgrad bizalomkeltően mosolygott. – Útközben összetalálkoztunk ezzel a tudóssal – bökött Usara felé, aki a mártás maradványait törölgette ki a tányérja aljából néhány kenyérdarabbal.
A varázsló nagyot nyelve felénk pillantott.
– Antikvárius vagyok – mondta engedelmesen –, és szeretnék minél többet megtudni a hegyvidék regéiről és mondáiról.
– Nem nagyon találkoztam még olyan síklakóval, akinek akár csak az eszébe jutott volna, hogy nekünk itt a hegyekben figyelemre méltó tudás lehet a birtokunkban – vonta föl egyik aranyszínű szemöldökét Merial.
– A valódi tudóst mindenfajta ismeret érdekli – vágta rá minden tettetés nélkül Usara. – Hiszen nem csupán egyetlen, egyirányú ösvény vezet a megvilágosodáshoz, a világ megismeréséhez és benne a mi helyünk feltérképezéséhez.
Szavai még az én számomra is őszintének tűntek. Vagy ennyire beleélte magát a szerepébe, vagy akkora hazudozó, hogy a jövőben mégis inkább meggondolom, leüljek-e vele egy játszma rúnavetésre.
A lisztes ingű fickó felém pillantott, és valami kérdésfélét vartyogott.
– Vándor énekes vagyok – feleltem szolgálatkészen. – Vettem egy régi könyvet, amelyben ősi dalok vannak az Erdők, a Hegyek meg a Síkság hajdani nyelvén. Szeretném lefordíttatni őket.
– Garven talán tud segíteni neked, vagy Doratie anyja – mosolyodott el Merial.
– Kisfiú koromban az efféle balladákat leginkább a Sheltiyától lehetett hallani – jegyezte meg Sorgrad mintegy mellékesen.
Körülöttünk hirtelen félbeszakadt a társalgás, amint a szó megütötte a gondtalanul beszélgetők fülét.
– Igen – felelte lassan Merial. – Még mindig így van.
– Én eddig legfeljebb csak történetfoszlányokat hallottam a Gidestában lakó nyugatvidékiektől – szólalt meg Usara őszinte érdeklődéssel. – Borzasztó nagy megtiszteltetésnek tekinteném, ha beszélhetnék ezzel a Sheltiyával. Ugye, ők is afféle tudósok errefelé?
Merial Sorgradra pillantott, aki udvarias és bátorító hangon beszélt hozzá gyors, pergő hegyvidéki nyelven.
– Végül is nem teljesen lehetetlen. – Merial megfordult, hogy magára vonja a Doratie mellett ülő öregember figyelmét.
A férfi gyanakvó pillantást vetett Usarára, ám amint Merial tovább beszélt hozzá, az arca kissé megenyhült, sőt, egy idő után határozottan önelégült kifejezést kezdett ölteni. Végül bólintott, és Doratie is mondott valamit, ami leginkább beleegyezésnek hangzott.
– A nagybátyám nem látja akadályát annak, hogy a Sheltiya megismerkedjen veletek – fordult Usarához Merial, de a szeme Sorgrad arcát kutatta.
– Hogyan tudjuk fölvenni velük a kapcsolatot? – kérdezte Usara. – Bocsáss meg a tudatlanságomért...
– Ha szükség van rájuk, eljönnek – vont vállat Merial. – Ez mindig is így volt.
Ez a kijelentés az én számomra nagyon is ígéretesnek tűnt. Nem sok ragadt rám Guinalle mellett ebből a bizonyos éteri tudásból, de azzal azért tisztában voltam, hogy ha valaki képes meghallani mások gondolatait nagy távolságból, annak valószínűleg köze van ehhez az úgynevezett Mesterséghez.
Jókora tálban pirított mogyoróval és gabonamagvakkal kevert nyári gyümölcsöt helyeztek az asztal közepére, a használt tányéromat pedig lecserélték egy tisztára. Egy tálca lapos zabpogácsa is érkezett, meg néhány kerek, hófehér sajt. A sajt nyilván kecsketejből készült, még ha nem is éreztem a szagán. Úgy döntöttem, maradok inkább a gyümölcsnél.
Merial meg Doratie élénk társalgásba kezdtek egy idő után bevonva Sorgradot is. Nem is bántam, hogy végre magam maradhatok a gondolataimmal. Egy darabig hagytam, hadd csapongjanak ide-oda: eltűnődtem rajta, mit csinálhat Ryshad, hogyan boldogul Halice az óceán túloldalán, mennyire fogadják el a parancsnokságát a Kellarin telepeseit védő zsoldosok. Ha sikerül megfejteni az éteri mágia titkait, talán őket is jobban megvédhetjük az elietimmektől, akik alighanem elszánták magukat, hogy megszerzik azt a termékeny vidéket; ha kell, hát azon az áron, hogy legyilkolnak mindenkit, aki az útjukba áll. No tessék: egy újabb barát, akinek a sorsa valamelyest az én sikeremtől is függ. Őszintén reméltem, hogy végre jó nyomon járok.
A vacsora lassan véget ért, a gyerekeket beterelték valahová egy távoli ajtón át, ahonnan hamarosan mosakodás és tiltakozás zaja szűrődött ki. Az idősebb férfiak és asszonyok a tűz köré húzták székeiket, ahonnan az ifjabbak már elvitték a főzőedényeket. A legtöbben varrnivalót, hímzést, aprócska fafaragást tartottak a kezükben, de inkább csak hébe-hóba foglalkoztak vele. Doratie kinyitott egy szekrénykét, amely olyan magasan volt a falon, hogy lábujjhegyre kellett állnia, és egy üveg átlátszó szeszt vett elő. Kethrain apró kristálypohárkákat kerített valahonnan. Békés, derűs, megbocsátó légkör uralkodott a tűz körül.
– Arra van a mosogatóhelyiség – nyomott a kezembe egy kupac tányért Merial.
Sorgrad cinkosan összemosolygott Usarával, a nő azonban igen hamar eloszlatta a jókedvüket.
– Ti ketten meg segíthetnétek fát vágni!
Miközben a mosogatóhelyiség felé tartottam, még láttam, hogy Gren eltűnik a lépcső tetején egy falka lelkes gyerekkel, akik újabb szórakozás után ácsingóztak. Azon tűnődtem, vajon Damaris tudja-e, mibe keveredett.

 

 

Othilvár

Nyárelő 14. napja

Teiriol nagyot rántott a makrancoskodó öszvér kantárszárán.
– Ne dühíts fel, vagy kiszögezem azt a nyavalyás irhádat a legközelebbi fára! – vicsorogta bele az unott jószág barnásfekete pofájába.
Az öszvér hirtelen mozdulattal fölrántotta a fejét kis híján orron találva vele Teiriolt.
– Gyerünk már! – Cailean jókorát csördített ostorával az állat hátára, mire az féloldalt ugrott. Teiriol erősen kapaszkodott a kantárszárba, igyekezvén megakadályozni, hogy az öszvér megvesse patáit a kövek közt.
A csökönyös jószág végül kénytelen volt megadni magát, annál is inkább, mivel három társa taszigálta hátulról. Amint megismerte az istállót, hegyezni kezdte bolyhos fülét az élelem és víz kecsegtető gondolatára.
Teiriol csodálkozva bámulta a szokatlan sürgés-forgást az erőd udvarán. Mindkét kovácsműhely javában dolgozott: a kisebbik, amelyet hosszú idő óta sajátjaként tartott számon, de még a nagyobbik is, ahol pedig nem égett tűz a nagybátyja halála óta. Sziszegtek a fújtatók, szikra röppent, a kalapácsok ütemes csengéssel kényszerítették engedelmességre a képlékeny fémet. Az egyik kovács leemelte munkadarabját az üllőről, és fehér gőzfelhőt támasztva merítette a vízbe. Amikor ismét előbukkant, Teiriol felismerte alakját: egy lándzsahegy volt. A kovács elégedett arccal dobta oda egy egész kupac hasonló közé, és egy pillanatra megállt, hogy kedvteléssel szemlélje, amint társa egy kard pengéjét alakítja szakértő ütésekkel.
Az öszvérek hátrahőköltek a nyüzsgés láttán. Teiriol állatai kis híján egymásnak szaladtak, amint az egyik fiú egy rémült libát kergetett át előttük; a kezében tartott húsvágó bárd túlságosan is nyíltan vallott a madár végzetéről. Egy közeli műhely udvaráról hangos beszéd, öblös élcelődés hallatszott: egy csapat férfi botokat, vékony pálcákat faragott meg, hogy lándzsanyeleket vagy nyílvesszőket készítsen belőlük.
– Fogd be a szád, Nol! – vágott vissza éppen az egyikük a mellette ülőnek. – Ha nem hiszed el, hogy az én nyilaim akár a falevél szárát is kettémetszik, hát akár meg is mutathatom, de a te saját irhádon!
– A kénköves mennykő vinné el ezt a békanyúzót – szitkozódott egy másik, amint a penge beleszorult egy görcsbe a fanyélen, amelyet éppen faragott. – Mégis csak jobb lesz, ha idehozom a saját késemet!
Halk, ütemes zakatolás ütötte meg Teiriol fülét: dolgozott az ércmalom.
– Lásd el az állatokat! – fordult Caileanhoz. – Megyek, beszélek Keisyllel.
A megszólított méltatlankodása beleveszett az általános zsivajba. Teiriol egy hosszúkás épület felé vette útját, amely az erőd túlsó falához támaszkodott, túl a lakótornyon.
A malmot fáradt öszvér hajtotta, amely egykedvűen járt körbe-körbe, kötőfékét egy jókora, hengeres gerendához kötötték. A gerenda forgását fogazott keréktárcsa vitte át egy másik rúdra, amely túlnyúlt az épület falán. Teiriol hiába nézett erre-arra, nem látott senkit, aki gondot viselt volna a verejtékező állatra. Így hát benyitott a belső helyiségbe, ahol a voltaképpeni malomszerkezet dolgozott.
Odabent még erősebben hallatszott az ütemes, recsegő zaj. Vasalt gerendák emelkedtek-süllyedtek ütemes egyhangúsággal, ahogy a körbeforgó kerék széléből kiemelkedő fogak időről időre megbillentették őket. Odafönt megálltak egy pillanatra, szinte vészjósló egyensúlyban függvén a levegőben, azután amint az egymásba kapcsolódó fogak szétcsúszása hirtelen eleresztette őket, fülsiketítő csattanással zuhantak le, hogy porrá zúzák a gránitkőre öntött ónércet.
Keisyl az egészben maradt ércdarabokat válogatta ki a zúzalék közül, figyelmét teljes egészében lefoglalta a művelet. A levegőben finom por lebegett halvány homokszínnel vonva be Keisylt, a malom alkatrészeit meg a sarokban álló vizeshordó felszínét.
A dolgozó férfi elköhögte magát, majd felpillantott. Ekkor vette csak észre Teiriolt.
– Gyere ki! – szólt oda neki. – Idebent már a gondolataimat sem hallom.
Tenyerével igyekezett letörölgetni arcáról az izzadságot, ettől azonban csak még sárosabb lett. Ahogy behúzta maguk mögött az ajtót, a zaj máris halkabb lett.
– Mikor jöttél vissza? – Keisyl nagyot lélegzett a friss levegőből.
– Csak most érkeztünk. – Teiriol arrafelé intett, ahol Cailean még mindig magában dörmögve jókora érceszsákokat rakodott le az öszvérek hátáról.
Keisyl megdörzsölte kivörösödött szemét.
– Holnap neki is látok megtörni az újabb szállítmányt – bólintott. – Elegendő por gyűlt össze az olvasztáshoz, úgyhogy te meg Cailean akár el is kezdhetitek. A próba elég jó eredményt adott. Mikorra várhatók a többiek?
– Talán holnapra, de...
– Hogy az a jó mennydörgős mennykő esne belé! – Keisyl odarohant a malmot hajtó öszvérhez, és megállította. Nem volt nehéz dolga, tekintve, hogy az állat kis híján összerogyott. – Teiriol, hozz egy kis vizet!
A férfi egy pillanatig értetlenül bámult, azután fölkapott egy vödröt az ajtó mellől, és elindult, hogy megtöltse a föld alatt húzódó ciszternából, amelyhez közvetlenül a fal tövében húzódó lépcsőkön lehetett eljutni. Ismerős könnyedséggel mozgott a sötét lépcsőfokokon, régi szokása szerint számolva őket a vízig, és homlokát ráncolva jegyezte meg magában, mennyire leapadt a víz szintje. Annyi kérdés zsibongott az elméjében, hogy hirtelenjében egyet sem tudott megfogalmazni közülük.
– Megtennéd, hogy itt maradsz egy kicsit? Nem lehet egyedül hagyni ezt az öszvért – dörmögte dühösen Keisyl. – Hiszen megmondtam neki, hogy ne vigye el innen azt a kölyköt! Nem láttad Nolt, azt a koldusfiút a völgy aljáról?
– Mi folyik itt, Keisyl? – kérdezte Teiriol, akinek zavarodottsága lassanként haragba fordult.
– Nem a mi dolgunk – csattant föl a másik férfi. – Igyekszem kimaradni belőle, és neked is ugyanezt javaslom!
– Miből kell kimaradnom? – értetlenkedett Teiriol.
– Jeirran kitalálta, hogy nekimegy a síkvidékieknek. – Keisyl hangja megvetően csengett. – Azt mondja, kiűzi innen őket, visszaszerzi a földünket, és elégtételt vesz az elmúlt tíz emberöltő sérelmeiért.
Teiriol távolságtartóan méregette a körülötte folyó öntudatos sürgölődést. Az iménti fiúnak végre sikerült sarokba szorítania a szerencsétlen ludat, és most szakszerűtlen mozdulatokkal kopasztotta a fejetlen tetemet. Arcára, hajára tollpihék ragadtak. Egy idősebb férfi átvette tőle a hosszú szárnytollakat, és értő arccal a nyílvesszők végére erősítette őket.
– Ideje volna megálljt parancsolni nekik – jegyezte meg fakó hangon Teiriol. – Emlékezz csak, mi történt Teyvavölgyben!
Keisyl dühösen felmordult.
– Azt hiszed, Jeirran hallgat az értelmes beszédre? A hősködése éppen annyit ér, mint az ígéretei annak idején, hogy hihetetlen gazdagságra teszünk szert Selerimában! Aki követi, egy szép napon ráébred majd, hogy nem csak nem nyert az üzleten, de még azt a keveset is elvesztette, ami a zsebében csörgött. Azt mondom, ha már egyszer eltökélte magában, miszerint fejjel rohan a falnak, és a többieket is nekiviszi, nekünk az a dolgunk, hogy vigyázzunk Eirysre meg Theilynre.
Keisyl megveregette az öszvér oldalát, és bevezette a rogyadozó állatot az istállóba. Odabent Cailean éppen enni adott a többi öszvérnek, és méltatlankodva csettintett a nyelvével, amint a jászolban talált régi szalma között matatott.
– Ki vitte el az idei abrakot? – kérdezte mérgesen.
– Na, mit gondolsz, ki volt? – morogta vissza Keisyl.
Cailean nekilátott, hogy lecsutakolja az egyik öszvért. Teiriol egy vastag sörtéjű kefével állt neki a következőnek. Feszült csendben dolgoztak, amelyet csak az öszvérek fújtatása tört meg hébe-hóba, vagy patáik csattogása az istálló kövén.
– Hát a mi Eirysünk hogyan vélekedik Jeirran terveiről? – szólalt meg nagy sokára Teiriol.
– Azt mondja, a férjének elment az esze! Semmiképpen sem tetszik neki, hogy az otthonában csak úgy nyüzsögnek az idegenek, az asztalánál esznek, kiürítik az éléskamráját, aztán még csak annyit sem mondanak, hogy viszlát. – Keisyl kemény szavait meghazudtolták lágy ujjai, amelyek nagy szakértelemmel vizsgálgatták a malmot hajtó öszvér szügyén a szíj okozta horzsolásokat. – Szárazra isszák a pincénket, Theilynt meg folyvást sértegetik, és annyi faragatlanságot mondanak neki, hogy mostantól Napfordulóig sem lenne időm megtorolni, ha mindenkivel megverekednék, aki szemtelenkedett vele. De Jeirrannek hiába mondom, hogy rázza gatyába a gyülevész bandáját, csak azt feleli rá, hogy fontosabb dolga van.
– Talán beszélnünk kellene Eirysszel, hogy taszítsa el magától – ráncolta össze a homlokát Teiriol. – Hiszen többszörösen is megszegte a házassági szerződést!
– Ugyan már! Eirys soha nem egyezne bele ilyesmibe. – Keisyl válaszában megvetés és egy kis értetlenkedés érződött. – Azt mondja, szereti azt a csirkefogót. Azt már magam sem tudom, tényleg ez az igazság, vagy egyszerűen csak fél tőle. Mindenesetre szegény lány reggeltől estig mást sem tesz, csak mentegeti a férje őrültségeit.
– Talán nekünk kellene cselekednünk helyette – vetette fel óvatosan Teiriol. – úgy értem, ha a Sheltiya...
Keisyl keserű nevetése fakó köhögésbe fordult.
– A Sheltiya már itt van, fiam, és mélyebben belekeveredett ebbe a piszkos ügybe, mint bárki más. – Apró cserépedényt vett föl az egyik polcról, és zöldes színű kenőccsel kezdte kezelgetni az öszvér sérüléseit. – Hiszen nem más, mint az a savanyú képű Aritane vezeti ezt a gyülevész hordát! Szavamra mondom, az a szuka azt forgatja a fejében, hogy megszerzi magának a tudást annak jogos őrzőitől. – Szúrós pillantást vetett Cailean felé – De amit hallotok, köztünk maradjon ám! Ha van egy kis eszetek, egyéb ként sem ártjátok bele magatokat a dologba.
– Miattam ne aggódj, amint lehet, úgyis visszamegyek a bányába – vágta rá Cailean.
Keisyl visszafordult az öszvérhez.
– Teiriol, nem ártana, ha beszélnél anyával – szólt oda a fivérének. – Ma este nem eszünk a tűzhelynél. Majd megkérem Theilynt, hozzon föl nekünk valami harapnivalót a felső szintre, úgyis meg kell beszélnünk az olvasztást. Cailean, gyere te is!
Teiriol kényszeredetten odaintett a másik férfinak, és követte a bátyját. Keisyl ajka hangtalanul mozgott, mintha magában morfondírozna valamin, baljával egyenként megütögette jobb keze ujjait, mintha számolgatna. Teiriol nem tudott őszintén örülni neki, hogy ismét otthon lehet. Émelygő érzés kerülgette, látván, hogy idegenek nyüzsögnek a jól ismert falak között valamiféle megfoghatatlan fenyegetettség-érzést keltve az erőd jogos lakóiban. Miért zárkózik el Keisyl mindentől és mindenkitől? Éppen elég rossz ifjabbik fivérnek lenni: az ember úgy nő fel, hogy a bátyja folyton megmondja neki, mit csináljon, de még ennél is szörnyűbb, ha hirtelen irányítás és útmutatás nélkül marad.
– Hé, ti ott!
A hangos kiáltásra mindkét fivér felriadt töprengéséből. A nyitott kapun át ősz hajú férfi lovagolt be bármiféle feltartóztatás nélkül, kevélyen szorítva markában az ezüsttel kivert gyeplőt. Görbe orrát öntelten felszegte, és körbefordulván szemügyre vette az udvart.
– Hol van Jeirran? – csattant fel az idegen. – Mondjátok meg neki, hogy elhoztam a vasércet, amit kért, és már elő is készítették! Mutassátok, hol az a kohó!
Teiriol ekkor vette csak észre a kapun át bevonuló öszvérkaravánt.
– Holnap neki is kezdünk az olvasztásnak – folytatta az idegen. – Ma már túl késő lenne hozzálátni.
Keisyl arcát vörösre festette a harag.
– Az itteni kohó az utolsó szegig, az utolsó gerendáig az enyém – sziszegte. – Örülnék neki, ha tiszteletben tartanád a szokásainkat!
– Jeirran már kifizette a béremet, hogy gondoskodjak az olvasztásról – vont vállat a férfi. – Jobb lenne, ha vele vitatnátok meg a dolgot. Hová köthetem be az állataimat?
Keisyl azonban már ment is a lakótorony felé dühös léptekkel mérve a távolságot. Teiriol alig győzte tartani a tempót vele. Keisyl olyan erővel rántotta fel a bejárati ajtót, hogy az eresztékek panaszosan megnyekkentek.
– Annak is megvan a maga előnye, ha hagyod, hogy az ellenséged lépjen előbb, aztán az ő döntéseihez igazítod a hadmozdulataidat – magyarázta éppen Jeirran szakértő arccal. Keisyl dühödt betoppanását látva kis híján elharapta a nyelvét. – Nos persze, tagadhatatlan előnyökkel jár az is, ha magadhoz ragadod a kezdeményezést – folytatta egy lélegzetvételnyi szünet után, mintha mi sem történt volna. – Ha váratlanul rajtaütsz az ellenségen, nem számít a támadásodra, ráadásul így nehezebben tudja kifürkészni a haditervedet.
Jeirran magas háttámlájú székben ült a kandalló előtt. Vele szemben másik négy fickó kuporgott támlátlan zsámolyokon, és szinte itták minden szavát.
Keisyl átvágott a termen, és megállt egyenesen Jeirran előtt. Hüvelykujját a nadrágszíjába akasztotta, arca szinte lángolt a haragtól.
– Milyen jogon mondja nekem holmi jöttment a középső nyúlványok vidékéről, hogy ércet akar olvasztani a kohómban? – kérdezte fenyegetően.
– Wernil? Hát már itt is van? Nem is gondoltam, hogy ilyen jól állunk! – Jeirran öntelten húzta ki magát a karosszékben társai élénk bólogatásától kísérve.
– Holnap szükségem van a kohóra, mivel meg akarom kezdeni az ónérc kiolvasztását – vicsorogta Keisyl. – Egyébként sem nyúlhat senki hozzá az engedélyem nélkül!
– Ne felejtsd el, hogy te voltaképpen Theilyn nevében műveled a bányát – javította ki Jeirran kétes udvariassággal. – Azt hiszem, ő bele fog egyezni, hogy Wernil használja a kohót, annál is inkább, hiszen látnia kell, milyen keményen dolgozom a völgyetek felemelkedésén!
– Te mocskos kis...
– Keisyl, Teiriol, beszélhetnék veletek egy percre? – Egy vékony nő jelent meg a mosogatóhelyiség ajtajában, és ideges mozdulatokkal a kötényébe törölte a kezét. Szeme fakókék volt, haja színtelenné sápadt, arcára mély barázdákat szántott az aggodalom és az évek súlya. Háta azonban egyenes volt, tartása határozott, és elszánt arckifejezése nagyon is hasonlóvá tette két fiához.
– Ha bárki akár egyetlen ércrögöcskét hajít a kohómba az engedélyem nélkül, hát a fejét dobom utána! – szólt hátra Keisyl veszedelmes hangon, de már meg is indult a terem túlvége felé.
Teiriol követte, és csodálkozva szemlélte a szerteszét heverő, félig megmunkált bőrt és szarut. A hosszú asztalt mindenféle hulladék borította. Az asszonyok székeit elhúzták a kandallótól, és kis körbe állították a fal mellett. Teiriol döbbenten látta, hogy piszkos ujjnyomok foltozzák a párnák finom hímzését, az ismerős kis rongyszőnyeg pedig elszakadt.
Gyorsított léptein, hogy a karjába szorítsa az anyját, az asszony azonban elhátrált, és gondosan becsukta mögöttük a mosogatóhelyiség ajtaját, mielőtt sóhajtva a fia vállára hajtotta volna fejét. A következő pillanatban azonban máris kibontakozott az ölelésből, hogy fáradt mosollyal kisimítson egy hajfürtöt fia homlokából.
– Anya, mi folyik itt? – kérdezte panaszosan Teiriol.
– Jeirran idehozott valami idegent a középső nyúlványok vidékéről, aki... – kezdte dühösen Keisyl.
– Igen, szívem, hallottam. – Ismenia a fia ajkához érintette az ujját, hogy elhallgattassa. – Engedjük, hadd dolgozza föl az ércét! Minél előbb végez, annál hamarabb áll odébb az otthonunkból.
– De anya! – ellenkezett Keisyl.
– Miért, talán megromlik az ónérced, ha vár néhány napot? – Ismenia arcán a mosoly árnyéka suhant át. – Ennyit talán csak megtehetsz a házunk békességéért.
– A házunk békessége amúgy is semmivé lesz, ha Jeirran fölfegyverez minden elégedetlenkedőt a Hasadéktól nyugatra, és nekiront a síkföldieknek – emelte föl a hangját Keisyl.
– Nagyon is sokat tehetünk a völgy békéjéért, ha hagyjuk, hadd készítse el a fegyvereit, hiszen ha végzett vele, remélhetőleg elmasírozik innen ezzel a söpredékkel együtt – vágott vissza Ismenia. – És légy szíves, ne beszélj ilyen hangosan. Nem akarom, hogy fölöslegesen megzavarjuk Eirys – Hangját aggodalom színezte.
– Hol van Eirys? – pillantott körül Teiriol a mosogatóhelyiségben.
A szokásos tányér- és csuporhalmokhoz most néhány munkakosár is csatlakozott fonallal, tűvel, vászondarabokkal megrakva, a sarokban pedig két rokka állt. Az asztal körül, amely rendszerint üres volt, most három szék állt szemközt az óncsészék garmadájával.
– Odafönt van, pihen. – Ismenia maga is úgy festett, mint akire ráférne már egy kiadós alvás. Futó pillantást vetett egy jókora tál felé, amelyben leveles zöldségek várták, hogy valakinek végre ideje legyen rájuk, aztán csak vállat vont, és letelepedett egy támla nélküli székre.
– Hogyhogy pihen? – Keisyl éles pillantást vetett az anyjára.
– Misaen legyen kegyes hozzá – felelte Ismenia egy halk fohásszal.
Teiriol elkerekedett szemmel próbálta kihámozni e furcsa válasz értelmét.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy... Eirys gyermeket vár?
– Azt hiszem, igen – bólintott Ismenia. – Ezért is kérem tőletek, hogy inkább harapjátok véresre a szátokat, ha kell, de ne vigyétek kenyértörésre a dolgot. Csak hadd játssza Jeirran a bandavezért még egy kis ideig! Ebben a korai időszakban végzetes lehet, ha Eirys aggodalmaskodik, vagy hogyha... Eh, hiszen éppen olyan jól tudjátok, mint én, hogy ha Jeirran kijön a sodrából, annak elsősorban ő issza meg a levét!
– De ha ilyen rosszul bánik vele, Eirys miért nem taszítja el magától? – kérdezte türelmetlenül Keisyl. – Hiszen tudja, hogy mi a pártját fogjuk! Ha szabad kezet ad nekem, bármikor készséggel kiverem a lelket abból a gonosztevőből, még biztatás se kell! Lehet, hogy nekünk magunknak kellene fölkeresnünk a Sheltiyát, hátha az a gonosz szuka Aritane forral valamit Eirys ellen.
– Eirys előbb tanul meg repülni, mint hogy szembeforduljon a férjével – sóhajtott föl elkeseredetten Ismenia. – Ha valaki rosszat mond róla, végig sem hallgatja. Ha szidjátok, azzal csak megríkatjátok szegényt, úgyhogy legyetek szívesek, és tartsátok meg magatoknak a véleményeteket. Maewelin őrizze meg őt ezekben a korai napokban! Tudjátok, ilyenkor még a szokásosnál is érzékenyebb.
– Ez így nem mehet tovább, anya! – ellenkezett Keisyl.
– Ne félj, nem fog örökké tartani – simította végig homlokát mosogatástól megráncosodott kezével Ismenia. – Ha a kisbaba megszületik, minden megváltozik. Ezért is nem akarom megkockáztatni, hogy Eirys elveszítse a gyermeket!
– Miért, mi történik, ha a gyerek megszületik? – vont vállat Teiriol.
– Akkor Eirysnek végre lesz valakije, akit szerethet, és nem ragaszkodik többé annyira ahhoz a pökhendi, ostoba kis kakashoz! – Ismenia fakó szeme nagyot villant. – Kizártnak tartom, hogy Jeirran jó apa legyen, és akkor majd végre Eirys is hajlandó lesz észrevenni, mennyire semmi ember! Az a szemtelen fráter túlságosan is megszokta, hogy ő legyen a lányom dédelgetett kis kedvence. Biztosan lesz némi ellenvetése, ha látja, hogy valaki elfoglalni készül a helyét!
– Talán még arra is rá tudjuk venni Eiryst, hogy eltaszítsa magától – jegyezte meg reménykedve Teiriol.
– Ugyan már! És mi lesz, ha Eirys másodszorra is éppen ilyen rosszat választ? – mormogta Keisyl. – Hiszen tudod, hogy mindig is több haja volt, mint esze. És ha már itt tartunk, éppenséggel Theilyn is megörvendeztethet bennünket egy újabb hasznavehetetlen fráterrel.
Ismenia éles pillantást vetett a fiára.
– Bezzeg amikor még csak udvarolt Eirysnek, te is jobb véleménnyel voltál róla! – emlékeztette. – Őszintén szólva mindannyiunknak megnyerte a tetszésünket. Honnan is sejthettük volna, hogy a drága ruhák meg a szép szavak ilyen hitvány lelket takarnak? Ami pedig Theilynt illeti, Jeirran jöttment nővére, akit a Sheltiyától követelt vissza, úgy tűnik, a szárnyai alá vette. Ne mondj neki olyasmit, amiről nem akarod, hogy Jeirran fülébe jusson, azt meg különösen ne, hogy Eirys gyermeket vár. Tényleg, nem találkoztál vele az udvaron?
– Azt hittem, odafönt van Eirysszel – vont vállat Teiriol.
– Nincs fönt. – Ismenia fáradtan feltápászkodott a székről, és egy korsóból vizet töltött a zöldségekre. – Talán Aritane után futkos, vagy azzal a gyülevész sereglettel múlatja az idejét.
– De anya! – tiltakozott Keisyl.
– Légy szíves, ne emeld fel a hangod, ha velem beszélsz! – vonta össze a szemöldökét Ismenia. – Ha Theilyn annyira ragaszkodik hozzá, hogy felnőttnek tekintsék, jobb lesz, ha úgy is viselkedik. Ha pedig nem, vállalnia kell érte a következményeket.
– De mi lesz, ha... – Teiriol tétovázva megtorpant, és elvörösödött.
– Mi lesz, ha egyszer mocskos alsószoknyával jön vissza, úgy érted? – A két férfi megrökönyödött anyjuk nyersességén.
– Nos, legfeljebb újabb gyerek születése gazdagítja majd a völgyünket, és ha Misaen igazságos lesz hozzánk, bizonyára leány fogan. – Ismenia szája vértelen vonallá szorult össze. – És ha nem lesz férfi, aki kiálljon mellette magára vállalva a szégyenét és sajátjaként ismerve el a gyermeket, annál jobb. Akkor ti ketten addig rendelkezhettek a bányával, amíg csak marad ott érc, amit ki lehet termelni.
– Nem hiszem, hogy ez ilyen egyszerű volna... – kezdte dühösen Keisyl.
– Megmondtam, hogy ne emeld föl a hangodat velem szemben! – vágott közbe Ismenia. – Semmivel sem keményebb ez a dolog, mint az összes többi csapás, amelyekkel szembe kellett néznem apátok halála óta. Eddig sikerült megőriznem a völgy biztonságát a gyermekeim számára, és ezentúl sem szándékozom másképp cselekedni.
Teiriol elbizonytalanodva pillantott keserű szavú anyjáról komor arcú bátyjára.
– Kinézek, hátha megtalálom Theilynt – mondta végül.
Ismenia hümmögve fordult vissza a zöldségekhez, és csutakolni kezdte őket a vízben. Keisyl felgyűrte az inge ujját.
– Meg is hámozzam őket, vagy elég, ha héjastól fölszeletelem?
Teiriol sietve kilépett a mosogatóhelyiségből, nehogy látnia kelljen, amint Keisyl asszonymunkát végez. Odakint megtorpant, elbizonytalanodott, és azon kezdett töprengeni, hová is menjen.
– Hahó, Teiriol! Gyere ide közénk! – kiáltott rá Jeirran a tűz túlsó oldaláról.
A fiatal férfi habozva vágott át a termen.
– Jó napot mindannyiótoknak – dörmögte, és távolságtartóan szemügyre vette Jeirran cimboráit.
Két idősebb férfi ült legközelebb hozzá. Egyikük ősz volt, a másik meg kopasz, de tenyerüket egyformán kérgesre koptatták a bányamunkák. A kopasznak két ujja hiányzott. Mind a ketten olyan áhítattal bámulták Jeirrant, mintha éppen most ajánlott volna föl nekik egy hamvas bőrű, szőke hajú szűzlányt. A fiatalabbak fészkelődtek ültükben, minduntalan az ajtó felé pillantottak, csizmájuk talpa csoszogott a kövezeten. Egyikük a többiekéhez képest drága öltözéket viselt, amelyet azonban hosszú út pora szürkített, és itt-ott egy-egy szakadás is csúfított. Amint a kupájáért nyúlt, inge ujja fölcsúszott, szabadon hagyta karcolásokkal, hegekkel borított alkarját. Társa kevésbé volt megviselt, és sárszürke szemében alattomos pillantás ült. Mindketten vörösesek voltak inkább, mint szőkék, arcvonásaik lágyabbnak tűntek a körülöttük ülőkénél.
– Ülj le közénk, Teiriol! – Jeirran lábfejével odébb taszított egy támla nélküli széket, és egy kupa sört is odakínált neki. – Ikarel érdekes dolgokról számol be éppen.
A ravasz arcú férfi vállat vont.
– Fogalmam sincs róla, igaz-e vagy sem, de két különböző városban is hallottam ezt a történetet. Azt mondják, varázslat lappang az Öregerdőben. Egy híres mágus maga köré gyűjti az Erdők Népét, és gonosz boszorkánysággal töri meg az akaratát mindenkinek, aki ellenállna neki. Azt mondják, magának követeli az egész vadont!
Teiriol érezte, hogy szája sarka megvetően legörbül.
– Hamis mágia! – csattant föl az a férfi, akinek két ujja hiányzott.
– Szólnunk kellene Ereskennek – ráncolta össze a homlokát Jeirran. – Hol lehet?
– Ugyanott, ahol Aritane! Hiszen mindig együtt találod őket! – vigyorgott a forradásos karú fiatalember, de Jeirran pillantása láttán csakhamar meghunyászkodott.
– Mennem kell – tolta félre sietve Teiriol a söröskupát, amelyhez még hozzá sem nyúlt.
– Nem, várj csak egy kicsit! Meg akarom...
Teiriol azonban tudomást sem vett Jeirran méltatlankodó szavairól: kiviharzott a helyiségből, és hangosan bevágta maga mögött az ajtót. Körüljárta a tornyot, elsétált egy csapat idegen mellett, akik unott, nemtörődöm hujjogással biztattak viadalra két sovány ebet. Nemsokára megtalálta, akit keresett.
– Aritane, ráérnél egy percre?
Aritane dölyfös mozdulattal fordult felé, ám amint megismerte Teiriolt, arckifejezése kissé megenyhült.
– Üdvözöllek! – köszöntötte semleges hangon. – Nem is tudtam, hogy már visszajöttél.
– Én is örülök, hogy látlak benneteket. – Teiriol kissé megdöbbent rajta, miért üdvözli őt Aritane házigazdaként a saját otthonában. – Látom, Theilyn is itt van. – A férfi udvariasan meghajolt a húga felé, és elégedetten vette észre, hogy a lány párás, kék szemében dac és bizonytalanság viaskodik egymással. Annak már sokkal kevésbé örült, hogy Theilyn haja szabadon hullámzik a válla körül, és hogy a mellén keresztben átkötött kendője a kelleténél egy kissé erősebben emeli ki az éppen csak kerekedő halmokat.
– Hadd mutatkozzam be... Eresken vagyok – nyújtott kezet a két nőt kísérő férfi.
Teiriol határozottan megszorította a szokatlanul sima tenyeret, amelyen nem érződött nyoma forradásnak vagy bőrkeményedésnek. Kifejezéstelen pillantással figyelte, hogyan válaszol a másik férfi a kemény kézfogásra.
– Nagyon örülök, hogy megismerhetlek. – Eresken mosolya egy pillanatra sem halványult el, míg egy lélegzetvételnyi idő után Teiriol lesütötte a szemét, és elengedte az idegen kezét.
– Anyának szüksége van rád a konyhában, Theilyn – szólalt meg hirtelen. – Bármi is folyik itt – tette hozzá, és ellenséges pillantást vetett Aritane felé –, nem lenne szabad megfeledkezned a feladataidról és kötelességeidről.
Theilyn elvörösödött, és ellenségesen megvonta a vállát, Aritane azonban elébe vágott a válaszának.
– A fivérednek igaza van, kedvesem. Túlságosan is elvonlak a munkádtól. – Szívélyes mosollyal bocsátotta útjára a lányt. – Menj csak, mi azalatt elmagyarázzuk Teiriolnak, miért is töltöttük meg idegenekkel az otthonát. Egészen biztosan meg fogja érteni, hogy ez az apró áldozat milyen hatalmas hasznot hajt a jövőben.
Teiriol némileg védekezően fonta karba a kezét, és bíráló tekintettel vette szemügyre Ereskent. Ki lehet ez a férfi? Nyilvánvalóan kevert vérből származik, még ha úgy öltözködik is, mint az itteniek.
– Jeirran keres téged – szólította meg. – Valaki híreket hozott, és azt mondja, varázslók garázdálkodnak az Öregerdőben.
– Mi közünk nekünk ehhez? – vonta össze a szemöldökét Aritane.
– Jeirran igyekszik mindent számításba venni, ami akár a legapróbb mértékben is befolyásolhatja a terveit. – Eresken könnyedén Aritane karjára helyezte a kezét, és rámosolygott Teiriolra. – Hát nem felemelő dolog, hogy valaki végre összeszedte a bátorságot hozzá, hogy kiálljon a síklakók ellen?
Teiriol kényelmetlenül kezdte érezni magát, amint Eresken fűzöld tekintete egybekapcsolódott az övével. Agyában régi emlékek visszhangoztak: harag és megaláztatás, olyasmi, amit ő maga is átélt, vagy szeretteitől hallotta, vagy az öregek mesélték a tűz mellett hosszú, téli estéken. Úgy érezte, bármit is gondol ő személy szerint Jeirranről, tagadhatatlan, hogy a férfi olyan bátorságról tesz tanúbizonyságot, amellyel nem sokan büszkélkedhetnek manapság. Hirtelen düh fogta el, amint Keisyl zárkózottságára és távolságtartására gondolt.
– Gyere, Theilyn. – Kézen fogta a lányt, és sietős léptekkel megindult vele a lakótorony jelentette biztonság felé.
– Mit gondolsz, rá tudod venni, hogy csatlakozzon hozzánk? – Aritane kételkedve nézett a fiatalember után.
– Azt hiszem, igen – bólintott Eresken. – Rengeteg düh gyűlt össze benne, és egyébként jó felfogású fiú. Egyelőre úgy tűnik, arrafelé hajlítjuk, amerre akarjuk. Nem hiszem, hogy képes volna tartósan ellenállni. – Eresken Theilyn felé intett, aki fivére karját markolva zavartalanul fecsegett, nem bánva, hogy szinte futnia kell, ha lépést akar tartani vele. – Theilyn majd meggyőzi. – A gyülekező árnyékok védelmében könnyedén fölemelte Aritane kezét, és csókot lehelt rá.
– Bárcsak úgy olvashatnék az emberek gondolatai közt, mint te! – Aritane rideg távolságtartása egyszeriben semmivé foszlott, szavaiban vágyakozás keveredett az alázattal.
– Egy szép napon te is képes leszel rá – felelte meleg, biztató mosollyal a férfi. – Ha elhoztuk a békét a hegyvidékre, megtanítlak majd mindenre, amit tudok. E tudás birtokában fölemelheted a Sheltiyát arra a dicsőségre, amely megilleti, és amely megillet téged is.
Aritane ajka szaggatott lélegzetre nyílt.
– Akkor hát itt maradsz? Tényleg itt maradsz? – Szemében visszafojtott reménység bujkált.
– Ehhez még atyám jóváhagyására is szükségem van, de nem hiszem, hogy megtagadná tőlem, miután találkozott elméddel a valódi mágia őszinte becsületében. – Eresken magabiztos arccal futtatta végig egyik kezét a haján, amely most szinte sötétnek tűnt bőrének sápadtsága mellett. – Atyám nem hibáztathat engem, amiért Tren Ar'Dryenből származó nőbe vagyok szerelmes, hiszen ő maga is így tett hajdanán...
Aritane hirtelen úgy érezte, kicsúszik lába alól a talaj.
– Mit mondtál? – hebegte.
– Anyám a Síkságról származott, innen valamivel keletebbről és délebbről – vont vállat Eresken. – Atyám sok-sok évvel ezelőtt átszelte az óceánt, és amikor partot ért, anyám népe befogadta őt meg a hajósait. Ő a Síkság hajdani népéből származott. Néhányan még mindig életben vannak közülük, ha bujkálniuk is kell a kevély tormalin pengék elől... – A férfi elmosolyodott. – Nem mindannyian váltak legendává... Ugye, ismered a síklakók regéit a Köd Népéről, akik a kémény sötétjében, lakatlan házak árnyai közt lappanganak? Nos, amikor atyám hajója tavasszal visszaindult, anyám is a fedélzeten volt, én pedig a szíve alatt. – Arca hirtelen elkomorodott. Hallottam, hogy néhányan becsmérlik a származásomat. Meglehet, az ő szemükben én is csak síkföldi gonosztevő vagyok, de...
– A Síkság ősi népe szintén osztozott a többiekkel a valódi mágia áldásában, ezt a sagák is bizonyítják – vágott közbe hevesen Aritane. – Nem hiszem, hogy szégyenkezned kellene a származásod miatt!
– Talán el kellene mondanunk az igazságot azoknak, akik a legközelebb állnak hozzánk – javasolta szerényen Eresken. – Ők majd továbbadják a többieknek... Nos, gyönyörűségem, most pedig jobb lesz, ha megyek, és megnézem, mit akar tőlem Jeirran. Utána megkereslek!
Heves mozdulattal elfordult a lánytól, és elindult a torony felé.
Néhány lépés után lefoszlott róla az iménti szerénység, amely annyira meghatotta a lányt. Arcára alig leplezett elégedettség ült ki. Aritane ácsorgott még néhány pillanatig, tenyerével a karját dörzsölgette, és ellágyulva nézett a távozó férfi után. Kisvártatva nagyot sóhajtott, és megindult egy közeli tábortűz felé, amely körül egy csapatnyi szürke köpönyegbe burkolózó alak üldögélt.
– Aritane! Merre jártál? – kiáltott oda neki egy férfi, aki szintén a Sheltiya hagyományos, hosszú, szürke gyapjúöltözékét viselte.
A férfi magasnak számított a Hegyek Népéhez képest, keskeny válla előregörnyedt, széles tenyerét határozatlanul fordította erre-arra, mintha nem találná a helyét.
Néhány kíváncsi arc fordult feléjük szerte az udvaron, Aritane parancsoló pillantására azonban mindannyian sürgősen visszatemetkeztek a munkájukba.
– Már itt vagyok, Bryn – bólintott tartózkodóan a lány. – Mindazonáltal nem hittem volna, hogy ilyen hamar viszontlátlak. Nem arról volt szó, hogy azzal szolgálod legjobban az ügyünket, ha folytatod az utazásaidat Cullam társaságában? – Aritane mintha némi gúnnyal ejtette volna ez utóbbi nevet.
– Cullam elment a hegycsúcsokon túlra. Hachalvölgyben volt rá szükség – felelte Bryn, és magabiztos hangja rácáfolt félénk viselkedésére.
– No persze! Ha egy kecskepásztor megijed egy lehulló kavicstól, máris a Sheltiya után kiabál – jegyezte meg becsmérlő arccal Aritane. – Hogyhogy te nem tartottál vele?
– Találtam rá okot, hogy itt maradjak – felelte kissé habozva Bryn. – Nem tartottam volna okos dolognak, ha olyan messzire megyek, ahonnan csak gondolati úton érintkezhetünk... Tudod, a Vének könnyen kihallgathatták volna a beszélgetésünket.
– Ha nem vagy elég ügyes hozzá, hogy elrejtőzz előlük, akkor talán tényleg okosabb, hogy így cselekedtél. – Aritane lenézően mérte végig a férfit. – De miért jöttél ide? Azt mondtam, egyelőre maradj a többiek között, hogy figyelmeztethess bennünket, ha gyanút fognának.
– A Véneknek ennél fontosabb dolgokkal kell törődniük – vágott vissza hevesen Bryn. – Cullam megkért, hogy továbbítsak egy üzenetet a legmagasabb csúcsok felé. Egy tudós érkezett Hachalvárba, aki régi sagákat gyűjt, és az ősi tudomány után érdeklődik. Cullam érzi, hogy az idegen voltaképpen a valódi mágiát keresi, és most azt kérdezi, mit mondjon neki.
– Micsoda ostoba vénember! – dühöngött Aritane. – Magától is tudhatná, hogy egy szót sem szabad elárulnia annak a bolondnak! Titokban kell tartanunk a tudásunkat, máskülönben hogyan számíthatnánk rá, hogy felkészületlenül érjük az ellenséget? Hiszen a meglepetés az egyik legnagyobb erőnk!
– Akkor tehát mit tegyünk? – kérdezte Bryn. – Még nem adtam tovább az üzenetet, és máris számíthatok rá, hogy felelősségre vonnak a késedelemért. Nem tarthatom vissza tovább, különben magamra vonom a gyanakvásukat. Azt mondod, a csontok majd kinyilatkoztatják Napfordulókor a Sheltiyának és az összes völgynek, hogy támogatniuk kell Jeirran háborús terveit. Nekem azonban nem sok hasznomat veszitek, ha addigra megfosztanak a tudásomtól!
– Gyere velem. – Aritane megmarkolta Bryn vállát, és a lakótorony felé irányította. – Azonnal beszélnünk kell Ereskennel.

 

 

Hachalvár

Nyárelő 15. napja

– Mit gondolsz, mit mond neki? – fészkelődött Gren a széken. Voltaképpen egész este ezt csinálta. – Lehet, hogy az lenne a legjobb, ha...
– Lehet, hogy az lenne a legjobb, ha nyugton maradnál! – csattantam föl, aztán behúztam a nyakam arra az esetre, ha Halcarion esetleg résen van, és egy csillagot hajít a fejemre.
Usara és Sorgrad mély beszélgetésbe merült egy szürke ruhás öregemberrel, a terem halk zaján át azonban még csak véletlenül sem sikerült kivennem, miről lehet szó. Éppen annyira tűkön ültem, mint Gren, és erős késztetést éreztem, hogy odarohanjak hozzájuk, Sorgrad azonban kerek perec az értésemre adta, hogy nem tart igényt a társaságunkra. Vonakodva bár, de egyet kellet értenem vele. Már így is elégedettek lehettünk, hogy sikerült bemutatnunk Usarát mint tudóst, és Sorgradot, mint a tolmácsát. Ennél többet nem kockáztathattunk, annál is inkább, mivel az idős férfi jól látható távolságtartással viseltetett a síkvidékiek iránt. Érkezése óta a völgy férfijai és asszonyai még kínosabban ügyeltek arra, hogy betartsák a rájuk osztott szerepeket, így hát én is kénytelen voltam előkeresni a szoknyát meg az alsószoknyát a zsákom aljából.
Titokban alaposan megnéztem magamnak az öregembert. Nagyjából annyi idős lehetett, mint Garven. Vékony csontú, éhenkórász kinézetű fickó volt, és mintha bő, szürke öltözékét is testesebb emberre szabták volna. Ráncos arcát, amelyben vizenyős kék szempár ült, vékony szálú ősz haj keretezte. Görnyedten ült egy karosszékben, és figyelmesen hallgatta Sorgradot. Egyik keze, amelyre nem figyelt oda eléggé, ütemesen reszketett; korábban a fején is észrevettem hasonló remegést. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy egy ilyen törékeny, gyenge, idős ember ugyanazon a fárasztó úton kaptasson föl ide, amelyen mi jöttünk, ráadásul egyedül, teherhordó jószág nélkül.
– Azt mondtad, ha Doratie visszajön, kérdezősködsz nála Cullamról – emlékeztettem Grent.
A nő volt ugyanis az első, aki fogadta az öregembert, amikor megérkezett csomag nélkül, víz nélkül, egyetlen szál botra támaszkodva.
– Doratie mindössze annyit mondott, hogy ez a Cullam a keleti nyúlványok vidékéről származik – vont vállat Gren.
– Valamelyik völgyből azok közül, amelyek a Hasadékhoz futnak le? – Újabb kísérletet tettem, hogy tisztázzam magamban az itteni bonyolult földrajzi viszonyokat. – A nyugati fennsík túloldaláról? És azt mondod, hogy tegnap indult, és mára már ide is ért?
– A Sheltiya szokott ilyesmit csinálni – bólintott Gren.
Nos, ez vagy a völgyek népének bámulatba ejtésére szolgáló hazugság, vagy maga az igazság. De mi értelme lenne hazudnia? Hiszen előbb vagy utóbb úgyis lelepleződne: az ilyesmi nem maradhat sokáig titokban. Akkor pedig visszaüt a hazugság, azaz végképp lejáratja magát azok előtt, akiket el akart kápráztatni. És mi a helyzet, ha ez az igazság? Akkor ez a Sheltiya, bárkiket jelentsen is ez a furcsa szó, ugyanazzal a módszerrel közlekedik pillanatok alatt egyik helyről a másikra, mint ami az elietimmeket olyan kiszámíthatatlan és veszedelmes ellenséggé teszi. Ez a módszer, vagy inkább eszköz, pedig az éteri mágia. A reménység jobban átmelengetett, mint a tűzhely táncoló lángnyelvei.
Mellettem Gren tovább folytatta a fészkelődést.
– Talán oda kellene mennem megkérdezni, nem akarnak-e inni valamit – jegyezte meg vágyakozva.
Olyan közel ültünk egymáshoz, amennyire csak megtehettük anélkül, hogy gyanút vagy rosszallást vontunk volna a fejünkre. Ez azt jelentette, hogy éppenséggel beszélgethettünk is egymással, ha nem bántuk, hogy a többiek is hallják. Az aranyműves segédje meg az egyik leányzó hasonlóképpen cselekedtek a terem túloldalán, és a bosszús pillantásokból ítélve, amelyeket egy másik lány vetett felém, alighanem elfoglaltuk egy másik párocska kiszemelt helyét, akik ilyen módon szerettek volna szót váltani egymással a család és a szokás jóindulatú zsarnoksága alatt.
– Szó sem lehet róla – vágtam rá kissé bosszúsan. – Tudod mit, inkább meséld el, mit csináltál ma.
– Segítettem féreghajtót beadni az öszvéreknek, játszottam a gyerekekkel, fát vágtam, meg a többi szokásos ház körüli teendőben segédkeztem. A gyerekek imádják hallgatni a történeteimet. Elmeséltem nekik azt a régi legendát, amely arról szól, hogy a sárkánykígyók befúrták magukat a hegyek mélyébe, és addig rágták a követ, amíg Misaen foglyul nem ejtette és el nem zavarta őket! – Gren megdicsőülten vigyorgott. – Nagyon hatásos történet, majd egyszer elmondom neked is.
– No persze, főképp, hogy nem neked kell fölkelned éjfél után, amikor a kicsik rosszat álmodnak és bepisilnek! – vetettem feléje egy szúrós pillantást. Nem hiszem, hogy Damaris hálás lenne neki ezért a ténykedéséért.
– Ugyan már, dehogy álmodnak rosszat – hümmögte Gren. – És te hogyan boldogulsz ezekkel a szeretetre méltó hölgyekkel? – tette hozzá némileg csipkelődve.
– Ó, remekül szórakoztam, miközben az ónedényeket tisztogattam. – Nos, éppenséggel hasznos elfoglaltság is lehetett volna, ha legalább egyikük beszél annyira tormalin nyelven, hogy folyékonyan tudjak társalogni vele. Így azonban még csak véletlenül sem sikerült megtudnom semmit. Bosszúsan piszkáltam ki elgyötört körmöm alól némi homokot meg fahamut.
– Jó estét! – Merial ült le mellém, és udvariasan odabólintott Grennek.
A férfi szeme fölragyogott, amint észrevette, hogy a nőnél egy kis tálca van aranyszélű serlegekkel meg egy zöld üveg átlátszó, erős szesszel.
– Mi csak hegyi harmatnak hívjuk – magyarázta, miközben óvatosan teletöltötte a serlegeket. – Egy varsi nevű növényből csináljuk, nem tudom, hogyan mondják a síkföldiek...
– Rozs – segítette ki készségesen Gren.
Megszaglásztam az átlátszó folyadékot, majd megforgattam a serlegben, figyelve, hogyan fut le annak faláról. Az első kortynál kellemes meglepetést okozott az ital simasága meg a sokféle gyógynövény íze a nyelvemen.
– Anyám hóbogyóval ízesítette a sajátját – jegyezte meg Gren két korty között. – Ennek viszont valahogy csípősebb az íze.
– Tényleg nagyon finom – biccentettem. – Te magad készíted?
Úgy gondoltam, ha már nincs mód rá, hogy kihallgassam Sorgradék beszélgetését, legalább megpróbálhatom kellemessé tenni magamat az itteniek szemében.
– Igen, de csak azokban az években, amikor elegendő gabona terem. – Merial előhúzta a kézimunkás kosarát.
– Minden völgynek megvan a maga egyéni módszere, hogy pontosan milyen módon készíti és fűszerezi – szólt közbe Gren. Egy pillanatra megállt, és kérdőn pillantott Merialra, majd beleegyező bólintását látva ismét az üveg után nyúlt, – Az egyik nagybátyám mindig azt mondta, ha egyszer viharba kerülne, és elveszne a hegyek között, nem kellene mást tennie, mint betérni a legközelebbi erődbe, és megkóstolnia a hegyi harmatot. Az ízéből mindjárt tudná, merre járhat.
– Igen kevesen büszkélkedhetnek ilyen széles körű tudással – nevette el magát Merial. Figyeltem az ujjait, ahogyan dolgozott: szemmel alig követhető mozdulatokkal vékony, erős fonallá sodorta a bolyhos állatszőrt.
– Ez kecskeszőr? – kérdeztem hitetlenkedve. – Soha nem láttam még olyan fajtát, amelyet nyírni lehet. A síkvidéki kecskék csak tejet meg bőrt adnak. Felénk inkább a juhokat tartják a gyapjuk miatt.
– Damaris azt mondja, annyira tüsszögtél a nyírásnál, hogy vissza kellett jönnöd a toronyba. – Merial méltányolandó erőfeszítéseket tett, hogy ne nevesse el magát.
– Igen – sütöttem le a szememet. – Attól félek, az ilyesmi nem nekem való feladat.
Már így is rákényszerültem, hogy fölélesszem szunnyadozó konyhalányi tapasztalataimat, ha nem akartam teljesen szégyenben maradni előttük.
Merial szinte oda sem figyelve, könnyed kézzel folytatta a fonást.
– A juhoknak nem sok hasznát vesszük idefenn a hegyekben, de néha azért vásárolunk gyapjút a kereskedőktől. Igazság szerint nem nagyon szeretjük a birkagyapjút, mert sokkal piszkosabb, mint a kecskéé, rossz dolgozni vele. – Előrehajolt, és lepöccintett egy szinte észrevétlen gyapjúszálacskát az ingem ujjáról. – Akkor használunk birkaszőrt, ha színes fonalra van szükségünk. A kecskefonal nem veszi be olyan jól a festéket. Éppen ezért inkább különféle színárnyalatú kecskéket szoktunk tenyészteni, hogy...
Hirtelen félbehagyta a mondatot, kezében megállt az orsó. A főajtó lassan kinyílt, és hideg szellő csapott be rajta, amely meglobogtatta a lámpásokat a fal mentén elhelyezett tartóikban.
Négy szürkébe öltözött, árnyék takarta emberalak állt a lépcsőn a kapuőr mögött. A teremben mindenki talpra ugrott; Gren és én ugyanúgy tettünk, mint a többiek.
Taegen rövid kérdést vakkantott, a kapuőr bizonytalan hangon válaszolt rá valamit.
– Mi az? – súgtam oda Grennek.
– A Sheltiya – mormolta a férfi mozdulatlan ajakkal.
Merialra pillantottam, és láttam, hogy arcából szinte minden vér kiszaladt. Mögötte Damaris úgy festett, mint aki nyomban összerogy.
– Miért rémültek meg ennyire? – Fél lépéssel közelebb húzódtam Grenhez nem mervén hangosabb szót kockáztatni, mint alig hallható suttogást a feszült csendben.
– Négyen jöttek – lehelte Gren szinte kivehetetlenül. – Ilyesmi csak súlyos ragály vagy főbenjáró bűn esetén fordul elő.
Valahol távolabb, a mosogatóhelyiség irányában, valakinek a térde nem bírta tovább. Ahogy lehuppant a székre, halk reccsenés hallatszott, mire minden tekintet arrafelé fordult. Kihasználtam a helyzetet, és megpróbáltam behúzódni Merial mögé. Szemem kétségbeesetten kutatott bármi után, amivel elfedhetném a hajamat. Ez bizony nem éppen a legmegfelelőbb időpont volt arra, hogy pipacs legyek a búzamezőn; az effélét többnyire gyorsan és hatékonyan kigyomlálják.
A kapuőr végre megmozdult, de csak annyira, hogy behúzódjon Taegan vállának takarásába. Az idős férfi is halottsápadt volt, csak a szabálytalan vonalú sebhely virított vörösen az arcán, hangja azonban nyugodtnak, udvariasnak tűnt. Éreztem, hogy lélegzetem fölgyorsul a feszültségtől. Drianon legyen a tanúm, Napforduló alkalmából fogadalmat teszek, hogy amint a helyzet engedi, sürgősen megtanulok minden beszélt nyelvet Solura nyugati vadonjától a keleti óceánig és le délnek, egészen a Szigetvilágig.
A Sheltiya belépett a terembe. Négyen voltak, mindannyian szürke köpönyeget viseltek, amelynek csuklyája félig eltakarta az arcukat is. Vezetőjük, egy nő, hirtelen hátradobta a csuklyát, és fölfedte arcát. Hosszúkás volt ez az arc, mélyen ülő, már-már rosszindulatú szemekkel, mosolyát pedig fensőbbséges magabiztosság uralta. Rövidre nyírt haja olyan szőke volt, hogy szinte fehérnek tetszett, bőre pedig olyan sápadt, hogy homlokán és nyakán kéken ütöttek át rajta az erek. Ki ez? Valamiféle jégszűz? Nem, a szája túlságosan is élveteg volt ahhoz, hogy ilyesmit lehessen feltételezni róla, homályos tekintetében pedig sötét értelem csillant.
A nő még várt. Talán azt akarta, hogy nyilvánosan leboruljanak előtte, de lehet, hogy csupán a vén Cullam vállára szándékozott átrakni a felelősséget ezzel a késlekedéssel. Az idős férfi teljes súlyával a botjára nehezedett, feje jól láthatóan reszketett. Mellette Sorgrad meglepett és alázatos képet vágott, akár az összes többi fiú és unokaöcs a teremben.
Cullam megszólalt. Hangjából magabiztosság, tekintély áradt, noha keze most már megállíthatatlanul reszketett. Nem értettem, mit mond, az azonban világosan kitűnt a hanghordozásából, hogy mélyen elégedetlen az események legújabb fordulatával. Most a Sheltiya élén álló nő melletti férfi is hátravetette a csuklyáját, de mintha kissé vonakodva tette volna. Védekező, mentegetőző tónusban válaszolt valamit Cullam vádjaira.
A nő azonban beléjük fojtotta a szót, éles hangja szinte fájt. Szemügyre vettem a mögötte álló két alakot, akik névtelennek, arctalannak tűntek egyforma, szürke öltözékükben. Észrevettem, hogy egyikük felém pillant, de azt nem tudtam volna megmondani, hogy milyen színű a szeme: nem tűnt sem barnának, sem kéknek. A hideg futkározott a hátamon ettől a pillantástól, és nagyon meg kellett emberelnem magamat, nehogy akaratlanul is megrázkódjak. Talpamat hangtalanul csúsztattam arrébb a kőpadlón, hogy minél jobban elrejtőzhessek Merial háta mögött a csuklya takarásában lappangó ismeretlen kutató tekintete elől.
Amint a Sheltiya soraiban vita látszott kibontakozni, azt is észrevettem, hogy bizonytalan pillantások szökellnek át a termen. Taegan homloka ráncba szaladt, dühe lassan felülkerekedett a meglepetésén. Látszott, nem sok hiányzott hozzá, hogy ő maga is előhozakodjon a saját kérdéseivel.
– Szóval azt mondod, tudós vagy? – A nő szabályos, folyékony tormalin nyelven beszélt, leszámítva furcsa, idegenszerű kiejtését. Közelebb lépett Usarához, és megvetően szemügyre vette.
– Értesüléseid tökéletesek, drága hölgyem – hajolt földig Usara körülményes udvariassággal. – Colból jöttem, és szeretnék minél többet megtudni a hegyek és az itteni emberek történetéről.
A nő lenéző nevetése félbeszakította Usara szavait.
– Mondd, mi értelme hazudnod, amikor egyenesen keresztüllátunk a zagyvaságaidon? Nem vagy te más, mint egy hétköznapi csaló, hazug szemfényvesztő!
– Már megbocsáss, drága hölgyem... Elnézésedet kell kérnem, de még a nevedet vagy a rangodat sem tudom... Szóval ne vedd sértésnek, de... – Usara keskeny arccsontja körül jól látható vörös foltok gyúltak.
– Varázsló vagy, a hamis mágia követője! – csattant föl a nő, kimért dühébe fojtván Usara udvarias mentegetőzését. – Tergeva! – sziszegte, és hosszú, fehér mutatóujját egyenesen a férfira szegezte.
Bármit jelentett is ez a különös szó, szemlátomást valamiféle kellemetlen következményt vont maga után e vendégszerető nép számára. Akik Usara körül álltak, most tétován elhúzódtak tőle. Így tett Sorgrad is, és arca híven tükrözte a többiek érzelmeit, a nő vádló mutatóujja most mégis feléje fordult.
– Tergeva na tures! – sziszegte fenyegetően. – Misaen en shel tures!
Sorgrad dühödten válaszolt valamit, amit szintén nem értettem, azt viszont észrevettem, hogy Merial Gren felé fordul, és szemében szomorúság lappang. A férfi sajnálkozva bólintott. Már csak azért is zavarba ejtett, mert az ő arcán soha ezelőtt nem láttam ilyen megalázkodást.
– És te ott, erdei asszony! Te is velük vagy!
Megpróbáltam ártatlan képet vágni, és csöndesen átkoztam Merialt, amiért félreállt előlem.
– Én éppen csak együtt utaztam velük, és...
– Ez nem mentség! Még akkor sem lenne az, ha igaz volna. Hallottuk, hogy Hadrumal mágusai maguk köré gyűjtötték az Erdők Népét. Kell-e jobb bizonyíték erre az összeesküvésre, mint a te jelenléted?
Mi az, ez a szuka talán föltette magában, hogy senki nem fejezhet be egyetlen mondatot sem a közelében? Igyekeztem, hogy érzelmeim ne tükröződjenek az arcomon, miközben a nő tovább beszélt a Hegyek nyelvén. Halcarion tudja, mit mondhatott nekik, Damaris mindenesetre mélységesen csalódott képet vágott, Kethrain pedig csöndesen sírdogálni kezdett szemét törölgetve a zsebkendőjével.
Vajon ki lehet ez a felfuvalkodott fúria, ez az öntelt riherongy, hogy csak besétál ide hívatlanul, köszönés nélkül, és igazságot oszt boldog-boldogtalannak? Hogy a vádjai mélyén lapult némi igazság, az ebből a szempontból egyáltalán nem érdekes. Kifejezéstelen arccal álltam eme baljós szóáradat alatt, és nem sokkal később azt vettem észre, hogy teljesen egyedül maradtam: éppen úgy elhúzódtak tőlem, ahogy az imént Sorgradtól. úgy látszik, ennek a nőnek tényleg elég hatalma van, részint mágiából, részint a hagyomány erejéből, hogy azt csináljon, amit akar. Ez pedig rendkívül veszélyessé tette a szememben.
Gren azonban egyáltalán nem zavartatta magát. Szórakozott léptekkel sétálta körül a tűzhelyet, majd megállt szorosan mellettem, és arcán csúfolódó mosollyal meghajolt a nő felé. Amit mondott, attól a nőben bennszorult a szó, kísérői pedig fenyegetően közelebb léptek. Ismét nyugtalanító pillantás röppent felém a legközelebbi csuklya alól.
– Ne dühítsd fel őket, Gren – figyelmeztettem.
Igen erős érvekre lett volna szükségünk, hogy kimásszunk valahogyan ebből a kalamajkából. Erősen törtem a fejemet valamilyen mentőötletet keresgélve.
– Most azonnal el kell hagynotok ezt a helyet. – A szuka most ismét tormalin nyelvre váltott, fölényes tekintete egyikünkről a másikunkra villant. Drámai mozdulattal az ajtóra mutatott, amely még mindig nyitva állt, rajta beömlött az éjszaka sötétje. – Egyetlen erőd sem nyújthat menedéket az ilyen csalóknak!
Futólag eszembe jutott, hogy talán még Niello is megirigyelhetné a nő drámai érzékét. Ekkor vettem csak észre, hogy csinos derekán finom díszítésű bőröv feszül, amelyről egy kis erszény, egy zsebkés meg néhány más apró holmi függ le. Voltaképpen ez volt az egyetlen ékessége dísztelen, szürke ruhájának. Valaki nyilván szép pénzt keres vele, hogy ilyen jellegtelen, szürke színű kecskéket tenyészt, kifejezetten a Sheltiya használatára.
– Kovar en ria... – szólalt meg az egyik fiatalabb lány, mielőtt még gondolkodhatott volna, aztán hirtelen elvörösödött, és a tenyerébe rejtette arcát.
A Sheltiya vezetője hitetlenkedve pillantott körül a teremben, azt lesve, vajon ki vehette magának a bátorságot, hogy szembeszálljon vele. Mély lélegzetet vett, mélyen ülő szeme veszedelmesen megvillant.
Mielőtt azonban ismét megszólalhatott volna, Taegan kilépett a többiek közül.
– Kovar al tures – mondta egyenesen Sorgradnak –, ilk marist en firath. – Hangja kissé megremegett, és úgy pillantott Cullam felé, mintha bátorítást keresne.
– Sikkar – bólintott az öregember. Úgy tűnt, most rajta a sor, hogy elnémítsa a nő tiltakozását, és szokatlan méltósággal fojtotta belé a szót. Nyugtalanság futott végig a termen.
– Miről beszélnek? – kérdeztem suttogva Grentől.
– Ez a cafka a fejébe vette, hogy kihajít minket az éjszaka kellős közepén – felelte a férfi csillogó szemmel. – Taegan az utazók menedékjogára hivatkozik, az öreg Cullam meg támogatja.
– Megengeditek, hogy közbeszóljak? – Usara udvarias kérdése olyan váratlanul érkezett, hogy elnémított mindenkit. – Sorgrad, kérlek, lefordítanád a mondandómat? Először is, ha Cullam képes bármilyen eszközzel próbára tenni a szavaim igazságát, hát nagyon hálás lennék neki, ha megtenné. – A mágus karba fonta a kezét, és bár nagyjából annyira tűnt veszedelmesnek, mint egy tejen élő kutyakölyök, viselkedése tagadhatatlanul sugárzott némi tekintélyt. – Való igaz, hogy varázsló vagyok, ugyanakkor történelemtudós is. Col egyeteme gyűrűt adományozott nekem munkásságom elismeréseként, még ha ezt nem is hoztam magammal. Való igaz, hogy Hadrumal mágusa vagyok, de nem hiszem, hogy ez a tény önmagában megsértené a szokásaitokat, tekintve, hogy nem használtam varázslatot a területeteken. És azt sem látom főbenjáró bűnnek, hogy Sorgrad idejött velem. Ha jól értettem a történetet, száműzték őt az otthonából, vagyis a völgyből, ahol lakott, nem pedig a hegység egészéből.
Lélegzetvételnyi szünetet tartott, Sorgrad pedig sietve fordított azoknak, akik nem értették a mágus szavait. Amikor elhallgatott, feszült csönd ereszkedett a teremre, mígnem Cullam lassan bólintott.
– Sikkarl turat en tergeva – mondta fáradt hangon.
Usara meghajolt, és kissé kihúzta magát.
– Azért jöttem közétek, hogy minél többet megtudjak a történelmetekről, a bölcsességetekről – folytatta. – A hegyvidékiek és síkságlakók ellentéte régmúlt időkre nyúlik vissza, és nagyrészt a tudatlanságnak köszönhető. Egyedül a tudás képes szétoszlatni ezt a homályt, és talán még arra is képessé tehet bennünket, hogy békében éljünk és dolgozzunk egymás mellett. Ami pedig a mágiát illeti...
– Hallgass! – kiáltott közbe éles hangon a nő. – Ilyesmiről halálbüntetés terhe mellett tilos beszélni!
Ez a rendreutasítás mindenki figyelmét lekötötte egy pillanatra, én pedig lopva becsúsztattam egyik kezemet az ingen ujjába, hogy megtapogassam a tőrt, amelyet elrejtve tartogattam az ilyen kényes alkalmakra. Minden más fegyverem odafönt volt a szobában, ahol aludtam, vagyis ha csupán egyetlen dobásom van, nem árt, ha célba találok.
Usara rezzenetlen nyugalma egymagában képes volt rá, hogy nevetségessé tegye a nő haragtól vöröslő arcát. A mágus Cullam felé pillantott, majd Sorgradra, azután odafordult Taeganhoz.
– A bocsánatodat kérem, amiért akaratlanul is áthágtuk a törvényeiteket, és visszaéltünk a vendégszeretetetekkel. Nem akartunk megbántani benneteket. Mivel nem áll szándékunkban további kényelmetlenséget okozni nektek, inkább összeszedjük a holminkat, és azonnal távozunk. Kérlek, fogadd el őszinte bocsánatkérésemet!
Meghajolt, majd a lépcső felé indult. Sorgrad éppen Usara szavait fordította Taegan számára, elég hangosan ahhoz, hogy mindenki más is hallja, és abból ítélve, amennyi ideig ez tartott neki, nyilván hozzátette néhány saját gondolatát is. Taegan érthető módon igen röviden válaszolt, azonban szavaiból nem érződött nyílt ellenségesség. Sorgrad mélyen meghajolt, és Usara után indult.
– Gyere – szóltam oda Grennek. – Kapjuk össze a cókmókot, és takarodjunk innen. Odakint majd összeszámoljuk a veszteségeinket, összesöpörjük a rúnákat, és új játszmába kezdünk.
Gren követett a lépcsőfeljáróig, ahol megtorpantam, és a vállam fölött visszanéztem. A Sheltiya vezetője, az az ellenszenves kis cafka, ideges, türelmetlen asszonyok és lányok gyűrűjében álldogált, és korábbi önuralmát visszanyerve tovább játszotta a nagyságos asszonyt kelletlenül válaszolgatva tétován feltett kérdéseikre. Férfi kísérője kissé kényelmetlenkedő arccal toporgott fiatalemberek egy csoportjától körülvéve, akiknek azonban szemlátomást nem volt mondanivalójuk a számára. Cullam szorosan Taegan mellett állt, és lehalkított hangon véleményt cseréltek, néha egy-egy gondosan semleges pillantást vetve a nő felé. A többi Sheltiya még mindig az ajtóban ácsorgott mozdulatlanná dermedve, akár a szobrok, csupán a szél játszott hosszú, szürke köpenyük szegélyével. A közelebbi ismét felém fordította csuklyába rejtett fejét, és ezúttal mintha zöld szemek villanását véltem volna kivenni a sötétségben.
Megmagyarázhatatlan nyugtalanság kerített hatalmába. Ez a szempár nem az Erdők Népére jellemző tiszta, levélzöld árnyalatot viselte magán; hideg volt és haragos, mint a tenger télen. De miért kell ettől ilyen kényelmetlenül éreznem magamat? Hirtelen megborzongtam, és fölszaladtam a lépcsőn, mint egy gyerek, aki a takarók közt keres menedéket az éjszaka rémei elől. Botladoztam az egyenetlen lépcsőn.
– Állj már meg! – kiáltott utánam Gren. Csizmája recsegett a lépcsőfokokon, amelyek girbegurbán kanyarogtak a fal vastagságában. – Minek rohansz úgy?
Megtorpantam, zihálva szedtem a levegőt.
– Én... Én csak... – Rá kellett jönnöm, hogy képtelen vagyok magyarázatot adni. – Ti hegyvidékiek még egy rendes lépcsőt sem vagytok képesek építeni! – törtem ki végül.
– Hát persze. Mert az egyenetlen lépcsőfokok összezavarják azt, aki a sötétben akar támadni. Erre nem gondoltál? – Gren, úgy tűnt, továbbra is hajlamos a regényesebb oldaláról megközelíteni az életet.
– Tessék? – bámultam rá kissé zavartan.
– Minden lakótoronynak mások a lépcsői. – A férfi már kész is volt a magyarázattal. – Ha egész nap le-föl járkálsz rajtuk, annyira hozzászoksz, hogy már észre sem veszed. De ha idegen vagy, aki rossz szándékkal oson be az éj leple alatt, igen hamar orra esel.
– Na tessék. És én még azt hittem, hogy csak nektek kettőtöknek van üldözési mániátok! – A halálfélelem lassan elpárolgott a csontjaimból, helyette viszont aprónak és nevetségesnek kezdtem érezni magamat. – Na jó, összepakolok, aztán ugyanitt találkozunk.
Fölsiettem az újabb lépcsősoron a női lakószintre, végigmentem a folyosón, ahol a már házas asszonyok kisebb szobái lapultak, végül megérkeztem a fiatalabb lányoknak és a vendégeknek fenntartott jókora, közös hálóterembe. Kinyitottam az apró szekrénykét, amely a nekem szánt ágy végében álldogált, és némi sajnálkozással halásztam elő belőle a hátizsákomat. Rengeteg dolgot szándékoztam még csinálni ittlétem alatt. Például ki akartam deríteni, hogyan működnek azok a remek kis zárszerkezetek, amelyeket a Hegyek Népének mesteremberei állítanak elő, és amelyekkel a Birodalom széltében-hosszában találkozni.
Minden lelkiismeret-furdalás nélkül hámoztam ki magamat a szoknyából. Ha már amúgy sem néznek ránk jobb szemmel, mint a rühös kutyára, ráadásnak igazán elviselhetik a látványt, hogy nadrágban közlekedek. Eszem ágában sem volt úgy kimenni az éjszakába, hogy csupán egy vékonyka gyapjúréteg legyen köztem meg a harapós kedvű rovarok között. Puha talpú cipőmet is lecseréltem a megszokott csizmára, helyükre tettem a tőreimet a szárában, és ellenőriztem a tőrmérget a derekamra kötött erszényben. A legkevésbé sem bíztam benne, hogy az a nagy szájú sárkány odalent nem próbál valamilyen hatékonyabb módszerrel is megszabadulni tőlünk, amint kívül kerülünk az erőd nyújtotta menedéken. Úgy döntöttem, még egyáltalán nem végeztünk egymással, és biztos, ami biztos, meglazítottam tokjában a karomra csatolt tőrt, majd kigomboltam a kézelőmet, hogy szükség esetén bármikor hozzáférhessek a pengéhez.
Gren kettős kopogását hallottam meg az ajtó felől, és sietve begyömöszöltem maradék holmimat a zsákomba. Mire készen lettem, már mind a hárman odakint vártak rám.
– Udvariasan és méltósággal kell távoznunk – állapította meg Usara. – Nem szeretnék még több kellemetlenséget okozni nekik.
– De hiszen nem rajtunk múlt! – méltatlankodtam. – Az a nyomorult szuka nem bírja a szájában tartani a nyelvét! És mi lenne, ha...
– Elmegyünk, és kész – szakított félbe Usara olyan könyörtelenül, akár az imént az a felfuvalkodott nő.
– Amíg Cullam az itteniek pártját fogja, a többi Sheltiya aligha okozhat nagyobb kárt az erőd lakóinak. – Sorgrad komor arccal a karomra tette a kezét. – Ha viszont az öreget is magunkra haragítjuk, könnyen lehet, hogy a völgy népe a Sheltiya segítsége nélkül marad, ha egyszer igazán szükségük lenne rájuk.
Egy pillanatig elgondolkodva méregettem.
– Na jó – sóhajtottam, és megindultam Usara nyomában lefelé a kanyargós, egyenetlen lépcsőn.
Menet közben óvatosan megdörzsöltem a könyökömet, mintha csak beütöttem volna a falba. Szinte éreztem Gren tekintetét a nyakszirtemen, de erőt vettem magamon, és nem fordultam hátra.
A földszinti termet immár higgadtabb beszélgetés foszlányai töltötték be, de még így is mindenki rögtön elnémult, amikor beléptünk. Egy szempillantás alatt ösvényt nyitottak előttünk a bejárati ajtóig. Usara lassan lépdelt át közöttük, hol erre, hol arra mosolyogva. Egészen úgy festett, mint Messire D'Olbriot a bérlői körében, egy ünnepi ebéden. Sorgrad kiismerhetetlen arccal haladt utána. Igyekeztem követni a példáját, ám amint a Sheltiyát vezető nővel egy magasságba értünk, Gren hirtelen megtorpant.
– Mer dalta enres? – kérdezte tenyérbe mászó arckifejezéssel. – Dalrist maires reman ilkreal girast nor surel.
A nő szaporán pislogott, arcán düh és felháborodás keveredett egymással. Az idősebb asszonyok a tenyerükbe rejtették mosolyukat, a lányok némelyike fölvihogott, Gren pedig hamiskás mosollyal, kötekedve lépett közelebb a Sheltiya vezéréhez. A nő önkéntelenül meghátrált, én pedig elléptem mellette, mintha csak Gren karját akarnám megragadni. Egymásnak ütköztünk, röviden bocsánatot kértem, majd kézen fogtam Grent, és kivonszoltam magammal az ajtón. Usara odakint várt, tekintetében bosszúság látszott, Sorgradéban viszont némi gyanakvás. Lehajtottam a fejemet, kezemet mélyen a nadrágzsebembe süllyesztettem, oda sem mertem nézni az ajtó mellett álló, szürke köpenyes alakokra.
– Menjünk – sóhajtotta Usara, és átvágtunk az erőd udvarán a láthatatlan őrszemek tekintetétől kísérve. A kutyák fölriadtak ketrecükben a szokatlan nyüzsgéstől, és dühödten csaholni kezdtek, majd nem sokkal később egy lámpa himbálózott át a sötétségen, amint valaki kiment hozzájuk, hogy lecsendesítse őket.
Egyetlen szó nélkül tereltek ki bennünket a kapun, mi pedig éppen ilyen némán fordultunk rá a folyóhoz vezető útra. Halvány folt látszott a fűben, ettől eltekintve minden koromsötét volt. Ám amint szemünk alkalmazkodott a kevéske fényhez, elég jól láttunk ahhoz, hogy lábunkat biztonságosan megvethessük az ösvényen. Szerencsénkre élesen ragyogtak odafönt a csillagok, és a kisebbik hold is dundi félkaréjként úszott a tiszta égen. A levegő hűvös volt, de nem kellemetlen, és a naptól kiszáradt füvet szitáló harmat frissítette. Egykedvűen poroszkáltunk lefelé az alaktalannak tetsző völgybe, amíg csak a köveken átcsapkodó hullámok zaja el nem árulta, hogy megérkeztünk a folyóhoz. Kutatva néztem föl az égre ismerős jelet keresve: Halcarion koronája ott ragyogott a nyugati horizonton.
– Mit gondoltok, átkelhetünk a folyón ilyen sötétben? – Usara lábujjhegyre állva nézelődött. – Attól tartok, ez nem éppen a legmegfelelőbb időpont, hogy máguslángot gyújtsak útmutatónak.
Kötelességszerű nevetéssel nyugtáztam e gyenge kis tréfát, a többiek azonban csöndben maradtak. Elővigyázatosan átkeltünk a gázló csúszós kövein, és szerencsésen elértük a túlsó partot. Egy pillanatra megálltam, hogy megtöltsem a vizestömlőmet. A folyó hideg volt, akár az anyai átok, amint belemerítettem a kezemben szorongatott zsebkendőt.
– Az lesz a legjobb, ha hajnalig gyalogolunk – szólalt meg Sorgrad. – Nem ártana minél előbb eltűnnünk a völgynek még a közeléből is. Visszamegyünk a falvakhoz.
– Odalent majd megtervezzük a következő hadmozdulatunkat – egyeztem bele.
A számba véve szopogattam a hüvelykujjamat, amelyen hosszú vágás húzódott, szerencsére nem túl mély. Fintorogtam a megszáradt vér kesernyés ízétől. A tapasztalt zsebmetszők szarudarabkát húznak a hüvelykujjukra, hogy megvédjék magukat a saját tőrüktől.
– Mit kell ezen megtervezni? Nyilvánvalóan az lesz a legjobb, ha lemegyünk Solurába – szólt közbe Usara.
– Most már nyugodtan lazíthatsz ezen a fölényes modoron – jegyeztem meg. – Pillanatnyilag nincs a környéken egyetlen süldő lány sem, akit bámulatba ejthetnél vele. – Úgy döntöttem, jobb lesz, ha minél előbb tisztázzuk a dolgokat. – Mi értelme lenne visszamenni Solurába? Hiszen most már egészen biztosak lehetünk benne, hogy a birtokukban van az a tudás, amelyet kerestünk. Nem kell mást tennünk, mint kitalálni valami jó módszert, hogyan szedhetnénk ki belőlük!
A varázsló megállt, felém fordult. Csaknem kopasz feje búbján halovány fény tükröződött, az arca árnyékban maradt.
– A tudás nem valamiféle ezüstserleg, amelyet csak úgy el tudnál lopni, Livak!
– Hol van az megírva, ó, Bölcsesség Atyja? – vágtam vissza.
– Egészen addig nem állíthatod valamiről, hogy lehetetlen, amíg ki nem próbáltad, varázsló. – Gren vigyora fehéren villant meg a sötétségben.
– Talán neked jobb terved van? – kérdezte Sorgrad is, és a kikészített bőr halk súrlódása jelezte, hogy hüvelykujját beleakasztotta a nadrágszíjába.
– A fene egyen meg téged, Usara! Hiszen te panaszkodtál a legjobban, hogy annyi időt elvesztegettünk az Öregerdőben! Most, amikor végre tudjuk, hol a megoldás, minek késlekedjünk?
Legnagyobb bosszúságomra azonban a varázsló tudomást sem vett rólam.
– Pontosan mit mondott az a gyalázatos nőszemély? – érdeklődött elgondolkodva. – Nem adott rá valami ésszerű magyarázatot, miért utálja annyira a mágiánkat?
Sorgrad hanghordozása egyszerre volt könnyed és mégis mélyen keserű.
– Úgy tűnik, förtelmesek vagyunk Misaen szemében, eláruljuk Maewelin jóságát, és beszennyezzük, amihez csak hozzáérünk.
– Vagy úgy – felelte Usara kifejezéstelen arccal. Mélyet sóhajtott. – Ha legalább lett volna valami ésszerű indoka, esetleg nekiállhattunk volna hibát keresni a logikájában. De ha egyszerű babonás hitről van szó, aligha győzhetjük meg észérvekkel.
– Akkor meg mi értelme lett volna vitatkozni vele? – figyelmeztettem.
Usara az égre pillantott.
– Ha jól számolom, holnapra megjelenik a nagyobbik hold első, vékony sarlója. Ha sietünk, Nyárelő végére visszaérhetünk Pastamarba. Találkoznom kellene ott valakivel, bár azt is számításba kell vennünk, hogy egyesek szerint a solurai naptár, ugyebár, nem teljesen egyezik meg a tormalinnal...
– Mit hadoválsz itt össze-vissza?
– Köpd már ki, Szöszi!
– Mi van Pastamarban?
Usara azonban minden kérdésünkre csak tovább csóválta a fejét.
– Minthogy elég biztosan tudjuk, hogy a Mesterség segítségével nagy távolságból is ki tudják hallgatni a beszélgetésünket, nyugodtabb lennék, ha minél távolabb kerülnénk ettől a völgytől, mielőtt bővebben is megvitatjuk ezt a témát – jelentette ki a tőle megszokott körülményességgel.
Erre aztán mindannyian elnémultunk.
Hamarosan megkezdtük hosszú és fáradságos utunkat lefelé a központi völgyön, és nagyon kellett igyekeznem, hogy féken tartsam méltatlankodásomat. Elhatároztam, hogy amint Usara ismét hajlandó lesz megszólalni, elsőként azt kérdezem meg tőle, ugyan miért gondolja, hogy feltétlenül egy poros solurai koszfészekben kellene töltenünk a Nyári Napforduló ünnepét. Másodszor meg azt, vajon hogyan tegyük rá a kezünket a Sheltiya titokzatos tudására. Usara feladhatja, ha akarja, én azonban nem vagyok hajlandó annyiban hagyni. Ennél azért többel tartozom annak a szukának.

 

 

HETEDIK FEJEZET

Amikor gyermekeink kicsik voltak, Dalasor szelídebb vidékére költöztünk. Dajkájuk ezzel a dallal ringatta álomba őket. A dal óvó szavai igen hatásosnak bizonyultak ellenállhatatlan kalandvágyuk megzabolázásában, nehogy felelőtlenül nekivágjanak a házunkat körülvevő végtelen mezőknek.

A szivárvány, ha hívogat,
Ha lábad új utat kartat,
Vigyázz, mert elveszel!
Ha sorsod rosszfelé vezet,
Gyémánt vakítja el szemed,
S már egymagad leszel.

Száz kaput nyit az alkonyat,
Kincs vár hiú bolondokat –
Keményen megfizetsz!
Ha sötétségbe vész a hold,
S azt sem tudod már, merre volt,
Útmutatód ki lesz?

Válaszd tehát a járt utat,
S a házi tűzhelyt el ne hagyd,
Halld meg dajkád szavát.
Kerülj minden sötét helyet,
Mely gonosz árnyat rejteget;
A dal vigyáz reád.

 

 

Pastamar városa, Solura,

Nyárelő 41. napja (a tormalin naptár szerint),
Lytelar 27. napja (a solurai naptár szerint)

– Ezek aztán tudják, hogyan szórakozzák halálra magukat! – Nem is igyekeztem véka alá rejteni megrökönyödésemet.
– Szerintem nehezebb, mint amilyennek látszik – vélekedett Gren.
Egy fiatalembert bámultunk elmerülten, aki egy farudat egyensúlyozott nagy szakértelemmel egy másik farúd végén. Gyanítom, nem lehetett éppen könnyű dolga, annál is inkább, mivel mindkét rúd nagyjából karnyi hosszúságú volt, de olyan keskeny, hogy mutató- és hüvelykujjammal átérhettem volna. A fiú ügyesen egyensúlyozott; a többi, vele nagyjából egykorú fiatalember, szoros körbe verődött körülötte, majd hirtelen meghátráltak. A fiú fölfelé lökte az alsó rudat, a fölső magasra repült, és amikor visszaesett, egyenesen derékba kapta a másikkal, amelyet még mindig a kezében tartott, s széles ívben röptette a többiek feje fölé. Ujjongás, taps csapott föl, a következő pillanatban pedig egy alacsony fiú vált ki a tömegből átvágva azon a széles, füves sávon, amely a zöldségeskerteket választotta el a Pasfall folyó sáros habjaitól. A fiú visszakaparintotta az elrepült rudat, és egy ággal megjelölte a helyet, ahol földet ért. Válla fölött vigyorogva hátrapillantott, majd visszatért társaihoz, hogy az ebédszünet minden percét kihasználhassák az eljövendő napfordulós ünnepségre való gyakorlásra.
Nem messze tőlük résnyire kinyílt egy ajtó, és egy asszony pillantott ki rajta, hogy megnézze, mi okozhatja a csődületet az ablaka alatt. Mérgesen rákiabált a fiúkra, akik néhány dacos mondat után megindultak az egyik mellékutcán, amely a piactérre és a széles főutcára vezetett. Néhányan közülük még visszafordultak, hogy félig tréfás sértésekkel illessék az asszonyt, de csak miután az ajtó már biztonságosan bezárult mögötte. A lomha szél rózsák édeskés illatát sodorta. A sövényeken vörös szegélyű, sárga virágok ringatóztak, és amikor eltávoztunk bérelt lakhelyünkről, szállásadónőnk éppen azon törte a fejét, mikor lenne a legalkalmasabb leszednie a virágait, hogy mutatós ajtódíszt készíthessen belőlük az ünnepre. Ha jól értettem, az volt a legnagyobb baja, hogy ha túl korán szedi le őket, elhervadhatnak a nagy napig, ha viszont későn, szemfülesebb szomszédai esetleg megelőzhetik.
– Mikor lesz a Napforduló? – fordultam Grenhez, miközben céltalanul sétálgattunk a folyóparton, barna kenyeret és csípős ízű, sötétsárga sajtot rágcsálva. – Már azt sem tudom, mikor láttam utoljára kalendáriumot.
– A mi időszámításunk vagy az övék szerint? – kínált oda Gren egy darab füstölt szalonnát.
Szúrós oldalpillantást vetettem feléje.
– A Napforduló mindenütt Napforduló, Gren. Ha jól sejtem, éppen ezért vagyunk itt.
– Jó. Akkor négy nap múlva lesz – felelte némi gondolkodás után. – És két napot szánnak az ünnepre.
– Nálunk Ensaiminban öt napos az ünnep – mormogtam. – Igaz, hogy érdekesebb elfoglaltságokat is ki tudunk találni, mint az itteni parasztok, akik a felismerhetetlenségig szétvernek néhány szerencsétlen, védtelen fadarabot.
– Ne aggódj, örömtüzek is lesznek – próbált felvidítani Gren. – Meg őzsütés. Lord Pastiss felajánlotta a városnak az ünnepekre a legutóbbi vadászata eredményét.
Ennyit igazán el is lehetett várni tőle, tekintve, hogy ezek a szerencsétlenek egész évben az ő javára görnyedeznek. A Pastamar-kastély jókora épülettömbje felé pillantottam: a hatalmas torony kevélyen és megközelíthetetlenül trónolt a falak gyűrűjében. Karcsú bástyák emelkedtek szabályos közökben, hogy szükség esetén hírt adhassanak egymásnak az ellenség készülődéséről, és szemmel tarthassák a folyón átívelő széles hidat. A víz jócskán leapadt a mederben a nyári hőségtől; ahogy tovább sétáltunk a part mentén, a híd kőboltozata lassanként fölénk emelkedett. Középső oszlopán messziről látszott Lord Pastiss jelképe: a kőből faragott, színesre festett címerpajzson kék mezőben egy ezüst vadkanfej. Ugyanezt a jelképet lobogtatták a zászlók a hídfőállásokon, akárcsak a hatalmas, szürke erőd minden tornyán és kiemelkedésén. A vár ura nyilván önnön fontosságának jeleként értékelte, ha minduntalan a saját címerébe botlott. Mintha ez bármit is változtathatna azon, hogy a parasztjai pállott mocsarakból, járhatatlan erdőségekből és bozótos legelőkből kénytelenek kisajtolni maguknak a megélhetésrevalót.
Szekerek zötyögtek át a hídon, majd megálltak, hogy kifizessék a hídvámot. Hangfoszlányok szűrődtek el hozzánk a solurai adórendszert gyalázva, amely a kerék után szedi a vámot, nem a tengely után. De legalább értettem, miről beszélnek. Ez valamelyest fájdalomdíjat jelentett a végtelennek tetsző gyaloglásért lefelé a Pasfall mentén, miközben Sorgrad a Hegyek nyelvére tanítgatott, meg a soluraiak beszédére. Legalább volt, ami elvonja a figyelmemet, amikor Usara annyira felbosszantott, hogy már csak nehezen tudtam gátat vetni a türelmetlenségemnek.
Gren undorodva méregette a sáros ösvényt, amely a híd legközelebbi boltíve alatt vezetett át. Folyvást figyelmeztetnünk kellett egymást, hogy ne törődjünk a pillanat kellemetlenségeivel, csakis magát a játszmát nézzük, ez azonban egyre nehezebb feladatnak tűnt.
– Szóval mit is mondott Usara, mikor kell megjelennie ennek az ő rejtélyes ismerősének? – vonta össze a szemöldökét Gren.
Kimondatlan egyetértéssel szinte ugyanabban a pillanatban fordultunk vissza a városka felé. Ismét eszembe jutott, hogy keresnem kell valakit, aki megtalpalja a csizmámat.
– Csak annyit mondott, hogy a napfordulós ünnepek alatt – vontam vállat.
Megtorpantam az út szélén, amely nem volt egyéb, mint simára döngölt föld. Jószerivel egyetlenegy utcakövet sem láttam az egész városban! Ilyenkor nyáron ez még nem is volt akkora baj, tekintve, hogy a kitartó napsütés keményre szikkasztotta az utat, az őszi esők idején azonban kerékagyig járhatnak a sárban errefelé a szekerek. Még szerencse, hogy bármelyik oldalukra pottyanjanak is a rúnák, én addigra már réges-régen jó messze leszek innen. Egyre terjedő nyugtalanság éledezett bennem: az egész kísértetiesen hasonlított egy régi rémálmomra, amelyben fülig belebonyolódtam egy kétséges rúnajátszmába, ám akárhányszor nyertem valamicskét, a következő dobással kétszer annyit vesztettem. Abba kellett volna hagynom, zsebre vágni a rúnacsontokat, és fölállni az asztaltól, ám valamilyen különös indokból, amelyet azóta sem értek, ezt mégsem tehettem meg. Vagy még inkább olyan érzés volt, mint elveszni egy afféle jókora kerti labirintusban, amely manapság olyan nagy divat a tormalin nemesség körében. Vagy ez a divathóbort már leáldozott? No igen, a szokások sokat változhattak az alatt a negyedév alatt, amióta úton vagyok. Hirtelen rájöttem, milyen rettenetesen hiányzik Ryshad.
– Nagyon ajánlom, hogy a varázslónk ismerőse tényleg hozzá tudjon adni valami értelmeset a vállalkozásunk sikeréhez – morfondírozott Gren. – Mert ha nem, bizony hosszú utat tettünk meg a hegyektől idáig a semmiért.
– Azt állítja, hogy ez a bizonyos személy tudni fogja, hogyan lépjen kapcsolatba az aniatimm néppel fönt a hegyekben, Mandarkintól délre, és kérést intézhet az ottani Sheltiyához. – Nyugodt válaszom jelentős erőfeszítésembe került, tekintve, hogy a Pasfall felső folyásától egészen idáig vitatkoztam a témáról Usarával.
– És miért gondolja a mágus, hogy az a Sheltiya-vezér nőszemély nem tüzelt föl ellenünk minden völgyet, minden erődöt és tornyot a Hasadéktól a vadon erdőkig? – vágott vissza Gren.
– Na jó, akkor menj, és győzd meg Sorgradot! – csattantam föl. – Amíg ő a varázsló pártját fogja, két dolgot tehetünk: vagy velük tartunk, vagy külön utakon járunk.
Sorgrad mostanában olyan meggyőzően játszotta az idősebb testvért, hogy előbb-utóbb visszavonulót kellett fújnunk magabiztos érvei hallatán.
Amint arra gondoltam, hogy visszatérünk a hegyek közé, megmagyarázhatatlan félelem kerített a hatalmába, immár nem az első alkalommal, amióta elindultunk. Mi az, csak nem meggyávulok vénségemre? Vagy attól ijedtem meg, hogy józanul végiggondolva rájöttem: ha egyszer szembe kell néznem Saedrin kérdéseivel a Másvilág kapujában, alighanem az ellenkező irányba küld majd, mint amerre Ryshadot?
Gren zsebre vágott kézzel motyogott valamit mellettem.
– Ne zsörtölődj már – sóhajtottam. – Vegyük úgy, hogy nem is lesz olyan szörnyű ezen az ismeretlen vidéken tölteni az ünnepeket.
Befordultam egy széles utcába, amelyet mindkét oldalról favázas, zsúpfedeles, magas oromzatú házak szegélyeztek. Üzletek, műhelyek nyíltak a házak aljában, mögöttük, távolabb az utcától, helyezkedtek el a lakószobák, a konyha meg a többi hasonló helyiség. A hosszú, alacsony épületek némelyike színes üvegablakkal büszkélkedhetett, a legtöbbnek azonban csak egyszerű, fából készült zsalugáter zárta el az ablakát, amely ráadásul nem is látszott túlságosan biztonságosnak. Kételkedtem benne, hogy lakna itt bárki olyan, akitől volna mit ellopni. Meg kellett kerülnünk egy jókora kupac trágyát, amelyet az egyik gazda a vakolóanyagba kevert éppen, hogy így erősítse meg vesszőből font, sárból tapasztott házának oldalát.
A soluraiak leleményessége, úgy látszik, nem terjedt olyan messzire, hogy föltalálhatták volna a kocsma intézményét. Ha olyasvalaki utazott át e vidéken, aki elegendő pénzzel és befolyással rendelkezett, az a kastélyban alhatott, és minél fontosabb személyiség volt az illető, annál közelebb helyezték el a nagy toronyhoz, amelyben Lord Pastiss családja és udvartartása lakott. A többieknek be kellett érniük valamelyik alacsony házikóval, amely sört vagy élelmet kínált, vagy éppen szobákat adott ki. A soluraiak, ha csak tehetik, igyekeznek a lehető legtöbb módon pénzt szerezni a megélhetésre.
Benyitottam bérelt szállásunk ajtaján. Odabenn áporodott, izzadságszagtól súlyos levegő fogadott, amely arra utalt, hogy szállásadónőnk ismét szerzett egy kupac kidobott ruhaneműt, ki tudja, honnan. Ahogy láttam, nagyrészt abból élt, hogy használt rongyokat koldult a városban, otthon kimosta és megjavítgatta őket, majd ismét eladta a nyomorúságos göncöket. Bármilyen furcsa, ebből az elfoglaltságból szemlátomást kényelmesen meg tudott élni. Megérkezésünkkor büszkén magyarázta nekem, hogy amit én furcsa formájú padlóburkoló kőnek véltem a talpam alatt, az valójában marhacsont porcos vége: a csontokat középen kettévágta, és beleverte a földbe. Voltaképpen igen ésszerű megoldásnak bizonyult, mivel nehezen kopott el, és melegebb volt, mint a kő.
Mivel odabent nem láttam nyomát sem Sorgradnak, sem Usarának, visszacsuktam az ajtót, és tanácstalanul Grenre pillantottam.
– Mit gondolsz, hol lehetnek?
– Talán esznek valahol – vetette föl reménykedve a férfi.
– Livak!
Összerezzentem. Nem szoktam hozzá, hogy otthonról ilyen távol a nevemet kiabálja valaki. Ahogy felkaptam a fejemet, vaskos testfelépítésű férfit láttam, aki egyenesen felém tartott zömök, fekete lován. A férfi rövidre nyírt, sűrű haja és bozontos szakálla éppen olyan színű volt, mint hátasának sörénye, talán még a nyakuk is egyformán izmos volt. A fickó skarlátvörös köpönyeget viselt láncinge fölött, vállát ormótlanul szélesnek mutatta kipárnázott harci zekéje, viszont kantárszárra kulcsolódó kezének mérete azonban arra engedett következtetni, hogy testtömegének túlnyomó része becsületesen szerzett izom. Néhány paraszt fölpillantott, de szemükben nem sok érdeklődés csillant: gondolom, a páncélos, hosszú kardot viselő harcosok megszokott látványnak számíthattak a kastély környékén.
– Nem csoda, hogy Usara nem szólt előre! – mondtam meglepett hangon. És én még azt hittem, a varázsló boldog, hogy most az egyszer az ő kezébe kerülhetett az irányítás!
– Ki ez a táncoló medve? – Gren éberen figyelte, miféle újabb szórakozást kínál az események ilyetén fordulata.
– A neve Darni. – Önkéntelenül is elnevettem magam, amint lelki szemeim előtt fölrémlett a marcona harcos orrában karikával, ahogy engedelmesen ugrándozik az ostor hegyes végétől ösztökélve. – Az ilyen medvéhez azonban nem jó dolog közel menni, tudod ugye? Veszedelmes lehet.
– Rég láttalak, Livak. – Darni kurta bólintással üdvözölt, mintha csak néhány napja beszéltünk volna utoljára. – Igaz is, egyáltalán ezt a nevedet használod mostanság? Vagy szólítsalak inkább Terillának? – Kőarcából szokás szerint nem lehetett kiolvasni semmit a gubancos szakáll alatt, de ezt hiszem, soha életében nem volt még ilyen közel ahhoz, hogy tréfálkozzon, mint más rendes ember.
– A Livak elnevezés jó lesz – mosolyodtam el haloványan.
No persze, amikor legelőször találkoztam ezzel a könyörtelen gazemberrel, azt állítottam, hogy Terilla a nevem. Egy értékes söröskancsót vittem el hozzá, amelyet azon frissiben loptam, és amelyről azt próbáltam elhitetni, hogy az enyém. Igaz, ő meg azt állította magáról, hogy becsületes kereskedő, aki régiségeket óhajt vásárolni.
– Gren, ez itt Darni, az Ősmágus ügynöke – mutattam be. – Ő az, aki választás elé állított, hogy vagy Planirnak dolgozom, vagy megláncolnak, és átadnak a városi őrségnek.
Gren felhőtlenül rávigyorgott a harcosra.
– Szerintem ezek után tartozol neki egy szívességgel, cimbora – jelentette ki vidáman.
– Úgy érted, azon kívül, hogy megmentettem az életét? – pislantott rá Darni.
– Te és még Hadrumal varázslóinak legalább a fele – vágtam rá lekicsinylően. – Különben is, amire te megjelentél, voltaképpen már rég megmenekültünk az elietimmek karmai közül.
Miközben beszéltem, valami megmozdult az emlékeim között, de mire megragadhattam volna, már semmivé foszlott.
– Szóval, hová lett Usara? – kérdezte Darni, és ahogy hátrafordult a nyeregben, hirtelen észrevettem, hogy van vele még valaki.
Ez a második férfi csak most ért ide, pedig igencsak ösztökélte a lovát. Magassága, testfelépítése átlagosnak tűnt, középbarna haja volt és sápadt bőre, mintha hozzászokott volna, hogy nagyrészt fedél alatt tengeti napjait. Nagy szeme aranyosbarnán csillogott, egy árnyalattal sötétebben, mint a haja, és magas, ívelt szemöldök húzódott fölötte. Egyébként jellegtelen arcát meglehetősen feltűnő bajusz ékítette, állát egy pamacsnyi szakálltól eltekintve simára borotválta.
– Hát a barátod kicsoda? – érdeklődtem.
– A nevem Gilmarten Forn – felelte behízelgő mosollyal az idegen, akinek szavait solurai hanglejtés színezte. Lekapta a fejéről pazar tollakkal ékes kalapját, és olyan meghajlást mutatott be, amely igen szép teljesítménynek számított egy lóháton ülő embertől. – Eade ötödik rendjébe tartozom, és Lord Astrad szolgálatában állok a Stradar-kastélyban.
– Elég baj az neked – mormogta Gren.
– Örülök, hogy megismerhetlek – feleltem udvariasan, főként, hogy elnyomjam Gren hangját. Már éppen hozzá akartam tenni, hogy fogalmam sincs, merre lehet Usara, amikor észrevettem a mágust, amint egyenesen felénk siet. Mögötte Sorgrad lépegetett valamivel megfontoltabban. – Tessék, már jön is a varázslód.
Darni leszállt a nyeregből, és odadobta a kantárszárat egy üres tekintetű lovászfiúnak, aki nyomban fölélénkült, amint az aprópénz csörgését meghallotta a harcos tenyerében.
– Nesze, vidd be ezeket a lovakat a kastély őrségének istállójába! Mondd meg a parancsnoknak, hogy szállásolja el őket Lord Astrad nevében!
A fiú csodálkozó arcot vágott.
– Gyerünk, mi lesz már? – reccsent rá Darni.
A Gilmartennek nevezett férfi is lecsúszott a nyeregből, és alig leplezett kíváncsisággal méregette Usarát, miközben társa a hóna alá vágta a nyeregtáskáját, és újabb parancsoló pillantást vetett a lovászfiúra. A legényke úgy dönthetett, hogy okosabb dolog olyan ellenséggel szembeszállni, akit már ismer, azaz inkább kockáztatja az őrség parancsnokának haragját, mint ezét a veszedelmes kinézetű idegenét, mindenesetre megmarkolta a kantárszárat, és elsietett a két lóval.
– Darni, de örülök, hogy látlak! – Usara kissé fújtatott a sietségtől. – Őszintén szólva nem számítottam rá, hogy néhány napon belül ideérsz.
– Planir azt mondta, fontos ügyről van szó – felelte Darni. – Nos, hol beszélhetjük meg a dolgot?
– Igyunk valamit – intettem egy közeli ház ajtaja felé, ahol még most is feltűnően nagy volt a jövés-menés, pedig azok, akik a dél hevétől szomjaztak meg, mostanra már visszatértek a munkájukhoz.
A nagy forgalom ellenére meglepően kevesen voltak odabent, amikor beléptünk, és Darni szúrós pillantásának láttán azok, akik még mindig a söröskorsó mellett időztek, most hirtelen úgy döntöttek, hogy voltaképpen máshol is lehetnének.
Letelepedtünk az alacsony, támla nélküli székekre, és belekortyoltunk a meglepően zamatos sörbe. Sorgren és Sorgrad Darnit tanulmányozták, Gilmarten Usarát vette szemügyre, a varázsló pedig cserébe bizalmatlanul pislogott mindenki másra. Elkaptam a tekintetét, és foglyul ejtettem.
– És most, miután megtudtam, hogy az a megtiszteltetés ért bennünket, hogy személyesen Darni tüntet ki a társaságával, hogyan tovább? – érdeklődtem. – Mennyi időbe telik, amíg visszamehetünk a hegyekbe?
A varázsló gyanúsan sunyi képet vágott.
– Azt hiszem, amit meg lehetett tudni ezen az úton, azt már megtudtuk, Livak. Darni visszafelé tart Hadrumalba, nekünk pedig vele kell mennünk. Az ő segítségével biztonságban kelhetünk át az Öregerdőn, és amint visszaértünk Ensaimin földjére, kocsit fogadhatunk Col városáig, ott pedig hajóra szállhatunk...
– Ugye, most viccelsz, varázsló? – kérdeztem elképedve. – Vagy tényleg ki akarsz szállni?
– Csak tudomásul vettem, hogy a végére értünk az utazásunknak. – Usara megköszörülte a torkát. – Felderítettük, hogy ez a Sheltiya valóban rejteget valamit, aminek köze van az éteri mágiához, ez pedig éppen eléggé értékes értesülés. Planir majd eldönti, mihez kezd vele, mert ezt mi úgysem tudhatjuk.
– Én viszont nagyon is tudom, mihez akarok kezdeni azzal a sápadt képű kis cafkával, aki kihajított bennünket! – csattantam föl.
– Akkor is, ha egyetlen szavával ránk tudja küldeni az összes poros képű hegyvidéki vájárt? – hümmögte Usara.
Hirtelen fölkaptam a fejemet, és alaposan a szeme közé néztem.
– Mondd meg az igazat! Voltaképpen soha nem is akartál visszamenni, igaz? Ó, micsoda üresfejű bolond vagyok, hogy megbíztam benned!
– Lehetségesnek tartottam, hogy Gilmarten tud segíteni – vágta rá Usara, és megpróbált sértett arcot erőltetni magára. – De mivel bebizonyosodott, hogy erre nem sok esély van, azt mondom, egyelőre itt a vége ennek az utazásnak.
– Legalább figyelj oda, mit állítasz! – emeltem föl fenyegetően a mutatóujjamat. – Már honnan tudhatnád, hogy segíthet vagy nem, amikor éppen csak néhány perce találkoztatok? – Megfordultam a székemen, hogy kutatva szemügyre vegyem a jövevényt.
– Az igaz, hogy csak az imént találkoztunk – bólintott udvariasan Gilmarten –, de már napok óta kapcsolatban vagyunk egymással.
– Csak nem te is... – sikerült visszafognom a nyelvemet, mielőtt még valami cifra jelzővel színeztem volna a mondandómat -...varázsló vagy?
– De igen – bólintott Gilmarten némileg összezavarodva.
– És azt mondod, már napok óta kapcsolatban vagytok egymással? – Visszafordultam Usarához, akiben volt annyi szégyenérzet, hogy elvörösödjön. – Tulajdonképpen mi folyik itt?
– Éppen azt tanulmányoztam, miféle módokat használnak a soluraiak a varázslóik kiképzésére – felelte Darni Usara helyett azzal a magabiztossággal és önteltséggel, amelyet kezdettől fogva ki nem állhattam benne. Gilmarten azért jön Hadrumalba, hogy találkozzon Planirral. Amint kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy a tervetek nem vezet sehová, az Ősmágus utasított, hogy keressem meg Usarát, és kísérjelek haza benneteket.
Még mit nem! Hogy Darni arassa le a dicsőséget, miközben én üres kézzel térek haza? Szó sem lehet róla!
– Szóval Planirral is kapcsolatban álltál, Usara? És még csak eszedbe sem jutott, hogy megemlítsd? Mondd csak, érezted valaha is, hogy érdekelt vagy a kutatásunkban, vagy csak arra voltam jó, hogy Planirnak ne kelljen melléd szárazdajkát fogadnia az utazásod idejére? – Nem volt szándékomban megadni neki azt az elégtételt, hogy elvesztem az önuralmamat a jelenlétében, de éreztem, hogy düh fojtogatja a torkomat, és harag dobol a fülemben.
– Azt hiszem, a lehető legtöbbet hoztam ki ebből az utazásból, tekintve, hogy egyszerre több küldetést is megpróbáltam teljesíteni – jelentette ki Usara a tőle megszokott körülményességgel és szertartásossággal.
– Nem ismered a népi bölcsességet? Aki két nyulat kerget, egyet sem fog – vágtam rá bosszúsan.
– Nos, ha a varázslót nem érdekli tovább a feladat, jobb lesz, ha nélküle megyünk – szólalt meg hirtelen Sorgrad a sarokból, ahol eddig csöndben üldögélt. – A kelet felé vivő országúton indulunk tovább, és onnan kanyarodunk föl északnak.
– Legalább a közelben leszünk, ha Messire D'Olbriot üzenni akarna nekünk valamit – kottyantotta közbe Gren, akinek észjárása ismét nem maradt le fivéréé mögött.
Feléjük bólintottam, és szélesen elmosolyodtam.
– Mindig is mondtam, hogy jobban megéri Gidesta felé indulni – jegyeztem meg.
Sorgradot azonban nem lehetett zavarba hozni.
– Nem baj, hogy errefelé is megpróbáltuk, hiszen úgyis el akarunk menni az Öregerdőbe – biccentett.
Usara szemlátomást nehezen tudta követni ezt a gyors hangulatváltozást.
– Mi folyik itt? – kapkodta a fejét hol erre, hol arra.
– Sose aggódj – intettem hanyag mozdulattal. – Te csak tedd, amit Planir parancsolt neked. Messire D'Olbriot majd továbbadja az Ősmágusnak, amiről úgy gondolja, hogy tudatnia kell vele.
– Így lesz a legjobb – bólogatott Sorgrad.
– Tehát te is varázsló vagy? – fordultam Gilmartenhez, aki elképedt arcot vágott. – De itt, Solurában, Hadrumalnak nincsen közvetlen hatalma fölötted, igaz? – Remekül elsajátítottam azt az udvarias kíváncsiságot, amellyel a tormalin nemeshölgyek halálra kínoztak a Téli Napforduló idején.
– Igen, mi itt meglehetősen önállóak vagyunk – felelte Gilmarten megfontoltan. – Ha egy gyermekről bebizonyosodik, hogy magán viseli a mágia jelét, a királyi jog úgy kívánja meg, hogy egy mágus próbára tegye a képességeit. Ha elég erős ahhoz, hogy érdemes legyen tanítani, a gyermeket beadják tanoncnak egy tapasztalt varázsló mellé. Ha viszont nem hajlandó tanulni, megbélyegzik és bezárják.
A testvérek várakozó tekintettel figyelték Gilmarten szavait, mialatt Usara még mindig Sorgrad szavainak értelmét igyekezett megemészteni magában. Darni, mint rendesen, zárkózott arccal kortyolgatta a sörét, mint akit semmi más nem érdekel széles e világon. Úgy tűnt, egyedül Gilmarten hivatott rá, hogy kitöltse a kényszerű csöndet.
– Solura hajdani királyait nagyon is aggasztották a megzabolázatlan mágikus tehetségből adódó veszélyek. A varázslóknak minden négy évben csupán egyetlen tanítványuk lehet, és életük végéig felelősek maradnak a növendékeikért, akár velük marad a tanítvány, akár másnak esküszik föl.
– Hogyhogy fölesküszik? – Sorgradon látszott, nem csupán tetteti az érdeklődést.
Gilmarten az asztalra könyökölt.
– A legügyesebb mágusokat a nagyurak fogadják fel, és a birodalmuk szolgálatába állítják őket. Az uraságnak azonban természetesen a király haragjával kell szembenéznie, ha netán rossz célra használja föl a varázslóját. Ha kell, a király saját rendjének mágusait fordítja szembe azzal, aki vét a szabályok ellen.
– Pontosan mit jelent az, hogy rend? – pillantott föl Usara.
– A rendek annak alapján szerveződnek, hogy ki kinek a tanítványa volt – magyarázta Gilmarten szolgálatkészen. – Jómagam Eade ötödik rendjébe tartozom. Eade közismert varázsló volt, akit sokan csodáltak a tudásáért. Az ő saját tanítványai alkották az első rendet; azok, akiket ők tanítottak, a másodikat; aztán azoknak a növendékei a harmadikat, és így tovább.
Egy cseppet sem érdekelt, ki kinek a tanítványa, így aztán gyorsan közbevágtam, amint a solurai levegőt vett.
– Te meg Usara éppen eleget társaloghattok még erről Hadrumal felé menet. Együtt vágunk át veletek az Öregerdőn, Darni, de azután már egyedül kell boldogulnod. Ilyenkor aratás táján a Col felé vezető út elég biztonságos. Melyik az a bolond útonálló, aki szívesen mutatkozik, amikor az országút zsúfolásig megtelik szekerekkel? – Barátságosan rámosolyogtam Usarára.
– Ha jól értettem, kelet felé mentek. – Darninak esze ágában sem volt ráharapni a csalimra. – Jobb lesz, ha vigyáztok magatokra Dalasorban. Az évnek ebben a szakában a lescari zsoldosok mind fölmennek északra.
– A legtöbbjüket ismerjük is, feltéve persze, hogy elég jó zsoldosok – vágta rá zavartalanul Gren. – Ha meg nem elég jók, akkor nem jelenthetnek komoly ellenfelet.
Darni, aki idáig valahová a távolba meredt, most Grenre pillantott.
– Azt mondod, Lescarban harcoltatok? Melyik csapatban?
– Wynald hadseregében, aztán a Sörvedelők közt, aztán Vörös Arkady csapatában... – Sorgrad homlokát ráncolva számolt az ujján.
– Meg az Acélkarú Hadtestben, meg a Lélekvesztőknél... – segítette ki Gren olyan arccal, mint aki ifjúkora legkedvesebb emlékeit idézgeti.
– Mikor harcoltatok ti Arkadynál? – kapta föl a fejét gyanakodva Darni.
– Seye hídjánál, ha erre vagy kíváncsi. – Sorgrad kihúzta magát ültében, mint aki bármelyik pillanatban kész felpattanni.
– Melyik oldalon? – Darni hasonlóképpen várakozó testtartásba helyezkedett.
Körülpillantottam, ellenőrizve, merrefelé tudok leghamarabb egérutat nyerni. A szűkös helyiségben még a verekedőknek is alig lett volna hely, nemhogy a nézőközönségnek.
– Mind a kettőn – vigyorodott el Sorgrad.
Darni felcsattanó nevetése szinte fülsüketítően hatott az alacsony mennyezetű helyiségben.
– Na, akkor ezt a sört most én fizetem – állapította meg kedélyesen.
Megkönnyebbülten gondoltam rá, hogy ingyen sörrel a kezében Gren is szívesebben anekdotázik hősiességről meg hadizsákmányról, mint hogy a tettlegesség mezejére lépjen, és a tarkóján át verje ki Darai fogait. A másik férfi is nekifogott, hogy elmesélje saját kalandjait a lescari polgárháborúk végtelennek tetsző forgatagában, így aztán megkerestem Sorgrad tekintetét, és az ajtó felé intettem. Elég sok megbeszélnivalónk volt, és tekintve, hogy Usara nyomatékosan odébbhúzta a székét, hogy kizárjon engem Gilmartennel folytatott társalgásából, az időpont éppen megfelelőnek látszott.
Fölhajtottam a maradék sörömet, és fölálltam.
– Mindjárt jövök.
Odakint leültem egy padra a napfényben, és lehunytam a szememet. Hamarosan árnyék hullt rám, és ahogy hunyorogva fölnéztem, Sorgrad alakját láttam kirajzolódni a napsütötte égbolt előtt.
– Komolyan mondtad, hogy keletre akarsz menni, vagy csak rúgni akartál egyet a mi jó Szöszinken? – kérdeztem gondterhelten.
– Most, hogy már tudjuk, a Sheltiya valóban rendelkezik azzal a tudással, amelyet keresünk, jó ötletnek látszik próbát tenni Gidestában. – Sorgrad letelepedett mellém. – Az a nőstény, akinek nem tetszettünk Hachalvárban, biztos nem fárasztja magát azzal, hogy olyan messzire is üzenjen. – Csodálkozva láttam, hogy a helyzethez képest meglehetősen komor arcot vág.
– Szóval tényleg elképzelhetőnek tartod, hogy a Hasadék innenső oldalán mindenkit ellenünk uszítson? – Hiába is aggodalmaskodtak, még mindig nem sikerült meggyőzniük.
– Ebben egy percig se kételkedj – vágta rá Sorgrad. – Éppen ezért nem maradt más választásunk, mint hogy visszatérjünk a síkságra. Senkitől nem remélhettünk volna segítséget, sem menedéket, amint elterjed rólunk, hogy elűztek bennünket. – Halványan elmosolyodott. – Ugye, nem gondoltad komolyan, hogy azért gyalogolunk el idáig, mert Szöszi kitalálta?
Hangos fújtatással adtam jelét megvetésemnek.
– Az a gerinctelen alak végig kettős játékot játszott! – morogtam. – Mit gondolsz, látott már valaha valaki becsületes varázslót? Pedig titokban arra számítottam, hogy a segítségével jó hasznát vehetjük ennek! – Azzal előhúztam a zsebemből egy apró kést, ami talán túlságosan kicsi is volt késnek. Az ilyesmivel legfeljebb csak spárgát vágnak el vagy körmöt piszkálnak. A tokja kopott volt és foltos, felső szélén a bőrhurok már egészen megnyúlt. Sorgradnak alaposan meg kellett néznie, amíg rájött, honnan szereztem.
– Attól az undok madárijesztőtől vetted el, ugye? – Sorgrad két ujja közt forgatta az apró holmit. – Attól a Sheltiya-nőszemélytől. Néha hajlamos vagyok elfelejteni, hogy te meg Gren számottevő közös múltra tekintetek vissza, mint gyakorlott zsebmetszők, ezzel a lökdösődős játékkal. Úgy látom, az ügyességed nem fakult az eltelt idővel.
– Tényleg, mit mondott neki Gren, hogy olyan dühös lett tőle?
– Felvilágosította, hogy jobb dolgokra is tudná használni azt a szép száját, mint hogy ilyen ellenszenves dolgokat mond vele – kuncogott Sorgrad. – Még azt is megkérdezte, nincs-e esetleg néhány húga vagy nővére, akiket szintén szívesen megtanítana a mesterségre. – Visszadugta a tokjába a kis kést, és letette a tenyerembe. – És mit gondolsz, mit tudna kezdeni Szöszi ezzel a csinos kis holmival?
– Nos, például kihallgathatná a beszélgetéseit, követhetné, merre jár, kivel találkozik... Vagy tudom is én – vontam vállat. – Az adott pillanatban jó ötletnek látszott.
– A mágusok meg a mágia csak bajt hoznak ránk – emlékeztetett Sorgrad. – Gidestában mindent elölről kezdhetünk. Azután elmondjuk ennek a D'Olbriot uraságnak, mit sikerült megtudnunk, ő meg hadd alkudozzon Planirral, ha éppen ahhoz van kedve.
– Gondolod, hogy tényleg találunk valami érdemlegeset keleten? – sóhajtottam. – Úgy érzem magamat, mintha egy fél éven át csak árnyékembereket kergettem volna a sötétben.
– Tudod, hogy az ilyen hosszú távú játékok érik meg a legjobban – kacsintott rám Sorgrad, de most, hogy kettesben maradtunk, láttam, hogy az ő arca is kétségekről árulkodik. – Ha sikerül találnunk valakit, aki tud néhány dolgot a Sheltiyáról vagy az ő híres tudományukról, úgy éljek, a bőrömet is eladom, hogy elkapjam őket! Tartozom nekik néhány kellemetlen perccel, ha nem többel. Ha már meg kellett érnem, hogy gyerekfejjel elűzzenek a saját otthonomból, Maewelin fojtson meg, ha hagyom, hogy csak úgy kitiltsanak az egész hegyvidékről!
Komor hangja hallatán riadtan kaptam föl a fejemet, Sorgrad azonban biztatóan rám mosolygott.
– Ráadásul már egészen el is feledkeztem róla, milyen egyhangú vidék is ez a Solura! – Azzal az álmos városka felé intett, amely békésen szunyókált a délutáni hőségben, biztonságban a kastély magas falai védelmében. – Ahogy nézem, Grennek elég lesz egy-két nap ezzel a Darnival meg a közös emlékeikkel, és máris annyira feltüzeli magát, hogy azonnal vissza akar majd menni Lescarba egy kis igazi csetepatéra. No persze, ez csak akkor lehetséges, ha ez a te D'Olbriot uraságod rendezi a számlánkat Draximallal, ugyebár.
– Az már igaz – hagytam helyben. Ennél több emlékeztető nem is kellett, hogy nem csak én várok busás fizetséget ettől a vállalkozástól. Korábbi eltökéltségem máris kezdett visszatérni. – Meglehet, olyan ez, mint a hegyoldal eső után: kétszer is visszacsúszunk minden egyes lépést – állapítottam meg sóhajtva. – De ha már száz mérföldet gyalogoltunk, az a hátralevő tíz nem foghat ki rajtunk, bármilyen nehéz legyen is!
Sorgrad bátorítólag a vállamra tette a kezét.
– Hiszen tudod, hogy csak a balladák jóképű hercegecskéivel esik meg, hogy elindulnak találomra egy ösvényen, aztán halomban várja őket az arany a végén – mormogta. – Ha ilyen egyszerű lenne, szavamra, nem is lenne semmi érdekes a játékban!
– Jelenleg, azt hiszem, beérném valami kevésbé érdekessel is – jegyeztem meg szárazon.
– Ha unatkozni akarsz, akkor pont a megfelelő helyre jöttél – vigyorodott el Sorgrad. – Solura éppen olyan közismert az egyhangúságáról, mint a gyapjútermeléséről.
– Meg a lótenyésztéséről – húztam ki magamat hirtelen. – Ha az országúton megyünk tovább, azt hiszem, mindannyian szívesebben hallgatnánk patkócsattogást útközben, mint a lerongyolódott csizmáink csoszogását. Usaránál éppen elég maradhatott még Planir pénzéből, és fogadok, hogy Darvit sem hamuban sült pogácsával indították útnak. Az Ősmágus igazán vehetne nekünk néhány lovat cserébe a fáradozásunkért!
– Ez tényleg a legkevesebb, amit megtehet értünk – biccentett Sorgrad. – Mi lenne, ha rögtön beszélnénk azzal a bizonyos őrparancsnokkal, és megkérdeznénk, ki adja-veszi a lovakat Lord Pastiss számára? Szerintem Szöszit nem is kell előre aggasztanunk a dologgal, éppen elég lesz, ha a számlát megkapja.
Nos, ezzel Darni orra alá is borsot törhetünk, annál is inkább, mivel szereti olyan színben feltüntetni magát, mintha széles e világon egyedül ő értene a lovakhoz. Elszántan talpra álltam tehát, hogy szembenézzek végtelennek tetsző utunk újabb megpróbáltatásaival.

 

 

A Nagy Nyugati Országúton

Nyárutó 2. napján

Eresken óvatosan haladt előre a napfény pettyezte erdőben. A hegycsúcsok fűszeres erdei- és lucfenyő illata errefelé nyirkos földszaggal keveredett, a langyos, mozdulatlan levegő a magasra nőtt, sűrű aljnövényzet aromáját hordozta. Eresken torkát undor fojtogatta. Az örökzöldeket még csak-csak el tudta viselni, annál is inkább, mivel ezekhez hasonló növényekkel otthon is találkozott a szélvédettebb völgyekben, még ha azok közel sem nőttek ilyen magasra. A síkság erdői megfelelő távolságból nézve tényleg szépnek tűntek, törékeny zöld színük gyönyörködtette a szemét. Közelebbről azonban ezek a fák meglepően csúnyának bizonyultak: össze-vissza nőttek a lehető leglehetetlenebb irányokban, futónövények indái kapaszkodtak beléjük, ágakat szakított le róluk a vihar, helyükbe újabb, még rendezetlenebb gallyak burjánzottak. Eresken lekuporodott egy alaktalan fa sűrű lombja mögött, amelynek féloldalra dőlt, göcsörtös törzsét vastag moha borította.
Teiriol melléje térdelt, vigyázva, hogy nehéz csizmája ne bolygassa fel a számolatlan őszön át összegyűlt, tömött avarszőnyeget.
– Mit látsz? – kérdezte a fiatalabb férfi feszült arccal.
Eresken előremutatott, kezének sápadt bőrét nap sötétítette, karcolások tarkították.
– Ez lesz a megfelelő hely, ahol lecsaphatunk rájuk, barátom.
– A nyílt országúton? – ráncolta össze a homlokát Teiriol.
Eresken az ifjabbik férfi láncingbe bújtatott vállára tette a kezét: a mozdulatban egyszerre rejtőzködött bátorítás és néma figyelmeztetés.
– Majd gondoskodom róla, hogy ne maradjanak tanúk. Ha valaki mégis észrevenne bennünket, a Sheltiya tudását használva egyszerűen kitörlöm az agyából az emlékeket.
– Mit gondolsz, mikorra érnek ide? – Teiriol hiába fürkészte a nap állását, a sűrű lombkorona eltakarta előle az eget. Hangjában bizonytalanság bujkált.
– Most már hamarosan itt lesznek – ígérte Eresken. – És kulcsfontosságú, hogy mindannyian meghaljanak. Ugye, érted?
Teiriol bólintott, de közben az alsó ajkát rágcsálta.
– Az emberek aggódnak, okos dolog-e lecsapni az utazókra – jegyezte meg. – Tudod, a menedékjog...
– A menedékjog számunkra szent, de mikor fordult elő, hogy a síkvidékiek, főleg a varázslók, betartották volna? – Eresken arcán széles mosoly hullámzott végig, keze azonban még parancsolóbban nehezedett Teiriol vállára. – És most már tudjuk, hogy Hadrumal haramiái nem csupán arra használják hamis mágiájukat, hogy elégedetlenséget szítsanak az Öregerdőben, de Solura varázslóival is szövetkeztek. Ugye, emlékszel, mit mondtak a völgyek csontjai a Sheltiyának a Napfordulókor?
– A soluraiak eddig mindig barátságosaknak mutatkoztak az irányunkban. – Teiriol hangjában egyre erősödött a kétely. – Megbíznak bennünk, és elvárják tőlünk, hogy elzárjuk a keleti átjárókat a mandarkinbéliektől. Mi lesz, ha megharagusznak ránk, és elvágják előlünk az alacsonyabban fekvő völgyeket? Tönkretehetik a kereskedelmünket!
Eresken most már olyan erősen szorította Teiriol vállát, hogy a fiatalember fölszisszent.
– Nem igazodom el a hamis varázslók cselszövései között, de mindannyian hallottuk, hogyan tévesztették meg a suratimmeket a boszorkányságukkal! Először ezzel a fenyegetéssel kell leszámolnunk: távol kell tartanunk az erdőlakókat a harctól, amelyet a síkvidékiekkel vívunk a Hasadéknál. Hát nem magyarázta el neked Jeirran elég világosan? – Eresken zöld szeme pislogás nélkül meredt Teiriol tekintetének ártatlan kékjébe.
– De, természetesen elmagyarázta... – A férfi arcán a határozatlanságot lassanként újkeletű elszántság váltotta föl. – Ha megöljük ezeket a varázslókat, azzal figyelmeztetjük a többieket. Ezzel megakadályozhatjuk, hogy beavatkozzanak a síklakókkal folytatott harcunkba... Misaen lesz a döntőbíránk: ha úgy ítéli meg, hogy igazunk van, akkor győzelemhez segít bennünket, ha pedig erre nem tart érdemesnek, akkor a hollók eledeléül vet bennünket. – Szavai nagyjából annyira hatottak meggyőzőnek, mint a leckéjét engedelmesen felmondó gyermeké.
– Csakis így érhetjük el, hogy a lehető legkevesebben haljanak meg. – Eresken elfordította a tekintetét, és elengedte Teiriol vállát. Komor vonásait elégedettség lágyította. Arra gondolt, éppen ideje, hogy ezek a mágusok egy kis alázatot tanuljanak. Az az átkozott képességük, amellyel befolyásolni tudják az elemeket, éppenséggel halálos is lehet, feltéve, hogy van a közelben, mondjuk, egy egész hajó mágusokkal megrakva. Erre azonban most aligha számíthatnak... – Foglald el az embereiddel a megfelelő állásokat! – rendelkezett. – Tudni fogod, mikor kell támadnotok.
Teiriol lopakodni kezdett visszafelé a hegyre, és hamarosan halk, fémesen súrlódó hangok árulkodtak róla, hogy a felfegyverzett hadsereg megindult az országút felé. Eresken kinézett magának egy alkalmas megfigyelőpontot: egy bozóttal benőtt szikladarabot, amelyet facsemeték csoportja fogott körül. Kegyetlen mosollyal hunyta le a szemét.
– Jól van, te vörös szuka! – suttogta. – Jár neked egy kis megszégyenítés, mielőtt kileheled a lelked. Ennyivel tartozol nekem meg az enyéimnek!
A völgy bozóttal benőtt oldalain fémes csattogás visszhangzott végig, ahogy a lovak patái az országút keményre döngölt földjét tapodták. Eresken egyre mélyebben lélegzett, ajkán lassult a varázsige ritmusa. Szempillája vadul verdesett, szeme fölakadt, ahogy a révület lassanként a hatalmába kerítette. Lényének egy része ennek ellenére is éber maradt, és várakozva lappangott a tudata mélyén. Feje fölött madárdal csattogott, tarkóját napfény égette, a könnyű szellő virágok menekülő illatát sodorta felé. A békességbe egy ló panaszos nyerítése hasított bele, amelyet félbeszakadt segélykiáltás követett, majd öblös férfihangok átkozódása harsant fel minden irányból.
Eresken pislantott néhányat, és ahogy látása kitisztult, lenézett az országúton tomboló káoszra. Egy férfit éppen akkor dobott le a nyeregből halálra rémült lova, amely ronggyá tiporta az út porában gazdája tollas kalapját. Eresken elégedetten ismerte föl a fickóban a solurai mágust. A másik varázsló, aki volt olyan bolond, hogy a hegyekbe jöjjön szaglászni, hamarabb feladta az egyoldalú küzdelmet, hogy megfékezze hátasát, és végső elkeseredésében kirántotta lábát a kengyelből. Ahogy Eresken kivicsorította a fogát, a ló rémülten felnyerített, és hánykolódva próbálta lerázni magáról a láthatatlan támadót. A férfi átkozódva figyelte, amint a solurai fickó kiragadja a földre huppant mágust hátasa gyilkos patái közül, megóvván kopaszodó koponyáját a halálra tiportatástól. Szemlátomást nem bánta, hogy maga is mély sebet szerzett közben a combján.
De hol késik Teiriol az embereivel? Eresken nem látott több szőke fejet, mint azét a kettőét, akik eladták magukat a hamis mágusoknak. A baj első jeleire mindketten leugrottak lovukról, és hátukat egymásnak vetve álltak az országút kellős közepén, övükből kirántván kardjukat. Eresken undorodva fintorgott. Bezzeg a hegyek között nem voltak ilyen harciasak! Sebaj, szerencsére egyik sem viselt pajzsot vagy páncélinget, amely megvédhette volna nyomorult irháját.
És hová lett a vörös szuka? Eresken odébbcsúszott, hogy jobban lásson, és kegyetlen mosollyal bólintott. Ott volt a kis szajha, kapálózott erősen, hogy nyeregben maradhasson, ujjai kétségbeesetten szorították a kantárszárat, ahogy megvadult hátasa őrülten hányta-vetette magát az agyát mardosó rémülettől. A nagydarab fickó igyekezett közelebb irányítani a saját lovát, puszta erejével próbálta megzabolázni az állatot, amelynek szájából véres hab repült szerteszét, lába meg-megbicsaklott, szemét rémülten forgatta.
– A bosszút későbbre hagyjuk, kicsikém – suttogta Eresken, majd újból ismételgetni kezdte a révületbe ejtő varázsigét. Hol késik Teiriol?
A keresett férfi habozva ácsorgott az út menti vízmosásban, és tétován figyelte a megriadt lovakat. Kétségei, amelyek olyan nevetségesnek tűntek az imént, Eresken oldalán, most hirtelen ismét hatalmukba kerítették. Igen, nagyon is jól emlékezett az érvekre, amelyek mind azt bizonygatták, hogy le kellene csapniuk ezekre az erdőlakókra. Jeirran ékesszólása mindenkit magával ragadott a völgy széltében-hosszában. Akkor meg miért hagyta cserben iménti bizonyossága? Teiriol nyomorúságosan érezte magát, ha arra gondolt, hogy magyarázatot kell adnia Keisylnek. És vajon mit fog szólni az anyja? Jaj, hogyan is hagyhatta, hogy Jeirran oktondi nagyotmondása ennyire a hatalmába kerítse?
De hát végeredményben nem csupán Jeirran volt felelős a tervekért. Aritane másokat is magával hozott a Sheltiya soraiból, és mindannyian ugyanazt a régi mesét ismételgették a völgyek sötét misztériumairól. Teiriol akaratlanul megborzongott, ha az elrejtett csontokra gondolt, amelyek némán várták, hogy a Napforduló napsütése összekapcsolja Misaen birodalmát Maewelinével. Ennek csaknem öt napja. Senki sem tagadhatja meg az ősi vérből származó tudást. Háromszor tíz napnyi várakozás és készülődés után végre úgy rendeltetett, hogy meginduljon a háború a síkvidékiek ellen.
– Elkezdjük? – suttogta Ikarel feszült arccal. Láncinge homályos volt, több helyütt rozsdás is, de kardja vészjóslóan csillogott.
Teiriol önkéntelenül megborzongott, immár nem először.
– Gyerünk! – kiáltotta hirtelen elhatározással, és kardját előreszegezve kivágódott a vízmosásból, egyik oldalán Ikarel, a másikon Nol, a koldusfiú. Teiriolt megmagyarázhatatlan gyűlölet lökte, taszította előre. Ezek a hitvány síklakók ezerszeresen is megfizetnek a sérelemért, hogy neki ennyi szűkölködés közt kellett leélnie eddigi életét! Ordítva halnak meg kardjának bosszúálló pengéje által, és vérük lesz a fizetség azért a kegyetlen hóviharért, ahol apjának lábfeje és ujjai is odavesztek. Majd megemlegetik még ezek a férgek azt a sok lekicsinylő pillantást, amelyet az eladósorban lévő lányok vetettek rá azt találgatván, hány tallérra rúghat nyomorúságos apai öröksége! Mindenért a síklakók a felelősek, az ő kapzsiságuk, mohóságuk, csalárdságaik, varázslóik hamis mágiája! Sok-sok év feldolgozhatatlan sérelmei most hirtelen vad haraggá olvadtak össze.
Teiriol lecsapott az előtte álló betolakodóra, majd káromkodott egy rövidet, amint a fickó hárította az ütést, és olyat suhintott cserébe, hogy Teiriolnak alighanem kiszakad az állkapcsa, ha ellenfele célba talál. Nol meglehetősen hatástalanul vagdalkozott, mivel a szokatlan páncélöltözet csak akadályozta a harcban, jobban lelassítva mozgását, mint amennyi védelmet nyújtott neki. Ikarel megpróbált előrenyomulni, de félúton megtorpant, mintha hirtelen elbátortalanodott volna. A betolakodó szeme ide-oda villant egyikükről a másikukra, noha feje mozdulatlan maradt. Teiriol kézfejébe éles fájdalom hasított, ujjain vér csorgott le, tenyerében csúszóssá vált a kardmarkolat.
Pillanatnyi tétovázását kihasználva a betolakodó támadásba lendült, és alacsony suhintása eltalálta Nol térdét. A fiú elvágódott, fájdalmas nyüszítése alig hallatszott az ordítások, lónyihogás hangzavarában. A sebből bíboran patakzott a vér, Nol segítségért kiáltozott, de hangja egyre gyengült, míg végül szánalmas nyögdécseléssé halkult, majd elhalt az is. Vérét szomjasan itta fel a poros föld.
A vakrémület kis híján hasonló sorsra juttatta Teiriolt is, ám az utolsó pillanatban idegenek egy csoportja rontott közéjük, akiket Jeirran toborzott valahol a távoli hegycsúcsok közt. Rohanó lábaik félrerúgták az útból Nol tetemét, hirtelen támadásuk visszaszorította a betolakodót, akinek hamarosan minden figyelmét lekötötte, hogy életben maradjon a reá záporozó, halálosnak szánt csapások zivatarában. A pengék vakítóan villogtak a napfényben, vér és mocsok csorgott le rajtuk, ahogy megszámlálhatatlan esztendő összesűrűsödött gyűlöletétől hajtva lendültek, emelkedtek. Teiriolnak sikerült áttörnie a férfi védelmén, tenyerén a vér csúszósan tapadós érintése csak tovább tüzelte haragját, megforgatta kardját és lesújtott, újra meg újra. Az ellenség meghátrált, megbotlott, lába megbicsaklott a keményre száradt országútba vésődő mély keréknyomokban. Ikarel, aki még mindig tétovázott, most elérkezettnek látta a pillanatot, a napfény gonoszul villant meg előrevágódó kardján.
Ám abban a pillanatban, amikor Teiriol már szinte látta, ahogyan a kard borotvaéles hegye átmetszi a betolakodó torkát, Ikarel hirtelen hátratántorodott, mintha nagy erővel megtaszították volna, elvesztette az egyensúlyát, és a földre zuhant. Röptében jól hallható reccsenéssel ütközött neki egy fának az út mentén. Ágak roppantak, lomb szakadt szerteszét, Ikarel pedig összetört végtagokkal állapodott meg a bozótban.
Egyetlen pillanat leforgása alatt még két társa végezte holtan, és a többieket is jócskán összezavarta a láthatatlan támadás. Teiriol őrjöngve vette tudomásul, hogy a betolakodókat varázslóik hamis mágiája támogatja a harcban. Föl akarta emelni a kardját, de valami láthatatlan erő szinte az oldalához szegezte a karját, tüdejére pedig olyan erős nyomás nehezedett, mintha mély vízben fuldokolna. Sápadt, kékes villódzás terjedt szét a levegőben, a rémület és a boszorkányság közös akarattal fojtogatták. A körülötte harcolók csakhamar menekülésre fogták a dolgot, aki mozdulni tudott, az igyekezett minél messzebbre futni. Teiriol hátrálni próbált, de talpa alatt megvonaglott, szétmállott a talaj, mintha a göröngyök elkúsznának alóla. Megbotlott, kétségbeesetten kapálózott volna, de karját még mindig hihetetlen erő préselte az oldalához, így még csak arra sem volt képes, hogy tenyerével enyhítse valamelyest az esést. Tompa zuhanással terült el az országút kátyúi közt.
Eresken elfordította róla a figyelmét, és átkozódva szemlélte a baljóslatúra forduló összecsapást. A varázslók meg a nő menedékre leltek egy kidőlt fa törzse mögött, és átengedték a kezdeményezést a pocakos, szakállas fickónak, aki két kézzel forgatta jókora kardját, és halálos csapásokat osztogatott vele. Ót véres holttest feküdt a lábainál, elrettentő példaként mutatván, mennyire nem ajánlatos a közelébe menni.
Az egyik mágus fölegyenesedett, és két kézzel szórta a tüzet ellenfeleikre. Tenyeréből, mint fénylő nyílvesszők, lángcsóvák pattogtak a legközelebb álló támadóra, átrágták magukat bőrvérten, fémpáncélon, lángba borítván a férfi bőrét, haját, ruháját. A holttest szikraesőt hányva rogyott össze, hasznavehetetlenné vált fémvértje fehéren izzott. A szerencsétlen áldozat régen nem mozdult már, a szikrák azonban tovább lángoltak a porban, és mintha saját akaratuk hajtotta volna őket, terjedni, növekedni kezdtek, következő prédájukat keresve. A legközelebb álló férfi felordított, és szemében nyers rémülettel meredt a csizmájára, amelyet lassan elértek és elemésztettek a földöntúli lángok.
– Innat ar rial, nar fedrian rek! – Eresken igyekezett teljes figyelmét a kopaszodó varázslóra összpontosítani, lényének minden szilánkjával ráhangolódva. Gonosz elégedettség töltötte el, ahogy hirtelen megérezte a férfi tudatát: micsoda fegyelmezett, magasan képzett elme volt, és mégis milyen védtelen! Eresken villámgyorsan munkához látott: az Öregerdő ezernyi képével vette körül a kiszemelt tudatot, ügyesen közéjük csempészte a vakrémületet, amelyet akkor érez az ember, ha rájön, hogy végképp elkeveredett az úttalan sűrűségben. Nem volt nehéz dolga, hiszen a mágus legtitkosabb félelmei közül cibálta elő ezt a jól leplezett szorongást. Tovább kutatva rájött, milyen nagyra értékeli ez a nyomorult fickó a tudást és a rendet, ellenben mennyire irtózik az ismeretlentől, a rendkívülitől. Ettől fogva könnyedén haladt előre: nem kellett mást tennie, mint elhinteni a mágus gondolatai közt a magára hagyatottság, az elárultatás, az egyedüllét érzését. A varázsló figyelme egy pillanat alatt megtört, és Teiriol talpa alatt ismét megszilárdult a föld.
Süvítő szélroham érkezett a semmiből, egyszerre tört elő minden irányból és sehonnan, a támadók körül por és levéldarabok kavarogtak, és ahogy ismét előrenyomultak volna, a széllökések beléjük akaszkodtak, és visszaszorították őket. Eresken dühödten látta, hogy a nyomorult betolakodók még mindig sértetlenek: kihasználták a pillanatnyi szünetet, és alakzatba rendeződtek a kövér fickó két oldalán, hátukat pedig a kidőlt fa védelmezte, ha nem is túl hatékonyan.
Eresken a másik varázsló tudata után tapogatózott. Ezúttal nehezebb dolga volt, mint az imént: a fickó gondolatai villámgyorsan cikáztak ide-oda. A solurai rettegése az erőszakos haláltól hirtelen átváltott kétségbeesett vágyba, hogy annyi kárt tegyen ellenfeleiben, amennyit csak tud. Ez a fellángolás azonban szinte azonnal maga után vonta a következményektől való félelmet, felébresztette a természetes igazságérzetet és a férfi veleszületett vonakodását a vérontástól. Eresken nekiszegezte saját akaratát a mágusénak, rég elfeledett emlékek örvényét kavarta föl védtelen elméjében, reázúdítva mindazt, amit eltemetni vélt magában, elferdítve, eltorzítva mindent, amit csak meg tudott ragadni varázslatának rosszindulatú csápjaival. Ahogy a férfi emlékei kavargó káoszba fulladtak, Eresken tudata bénító ölelésben fonódott a még pislákoló értelemre, amely kétségbeesetten igyekezett visszaszerezni az irányítást.
Ebben a pillanatban azonban éles fájdalom hasított a tarkójába. Eresken megrázkódott, száján gyors szitokszó csúszott ki. Először azt hitte, rovar csípte meg, és nagyot csapott a saját nyakszirtjére, majd döbbenten meredt az ujjain elmaszatolódott vérre. A következő szúrás éppen az állcsontja alatt érte. Hideg, fémes csattanást hallott, ahogy valami a földre hullt a lába mellett: egy dobónyíl. Eresken megpördült, és éles érzékeivel, amelyeket hosszas gyakorlás és vasfegyelem edzett, azonnal észrevette az aprócska rezdülést az aljnövényzet közt.
A vörös hajú szuka ott lapult nem messze tőle, mozdulatlanul, lélegzetvisszafojtva: azt hitte a nyomorult, hogy így biztonságban van. Fehérre sápadt arcán alig látszott vértelen ajkának vonala. Eresken visszapillantott az országút felé, ahol a három harcos szorongatott helyzetbe került, mivel az összezavarodott varázslók nem tudták többé visszarettenteni Teiriolt meg az embereit. A hirtelen rátörő harag csaknem megtörte Eresken figyelmét, hiszen most is ott látta a nőt a fatörzs előtt, társai között, de rá kellett jönnie, hogy érzékei csalták meg, a hamis mágia vetítette kép. Nyilván ezzel leplezték ennek a szukának a próbálkozását, hogy a bozótban idáig kúszva megtámadja őt nevetséges fegyverével. Eresken tudata ostorként vágódott előre, hogy lecsapjon a gyenge pontokra, amelyeket olyan sikeresen felderített a két varázsló tudatában; ekkor azonban érezte, hogy azokat biztonságosan elzárták előle. Még erősebben próbálkozott, de képtelen volt átjutni a mágikus védelmen, amelyet valamiféle ismeretlen, ősi varázslat feszített a két mágus agya köré.
Sebaj. Ha már így hozta a sors, akkor előbb leszámol ezzel a nővel, és majd azután törődik a többiekkel. Eresken megindult a kis szuka rejtekhelye felé, ám ekkor mintha megindult volna alatta a talaj. Ezúttal azonban nem a föld vagy a víz cselvetésével állott szemben: a saját teste hagyta cserben, füle zúgott, szeme elhomályosult, erős émelygés tört rá. Önuralma úgy hagyta el, ahogy a víz fut ki a kétségbeesetten kapkodó bolond összeszorított ujjai közül. A következő pillanatban megmagyarázhatatlan öröm szárnyalt föl benne. Mit számít ez az egész? Hiszen a szabadság intett feléje hívogatóan, szinte érzéki csábítással, menekvést ígérve minden gondtól, kötelességtől, félelemtől. Eresken elhomályosuló tudata annyit még érzékelt, hogy valami furcsa, kábító hatású méreg száguldozik a vérében.
Perzselő harag lángolt fel benne, amely elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy kitisztítsa a fejét néhány pillanatra, és ezalatt tudata vissza tudja nyerni az irányítást teste fölött. Ösztönösen cselekedett, ahogy a sokszorosan begyakorolt fegyelem hajtotta. Mély lélegzeteket vett, igyekezett egyre közelebb és közelebb sodródni a révület állapotához, közben erősen összpontosítva megkereste magában a méreg szennyét, és akaraterejét megfeszítve megpróbálta kiégetni magából. A zavarodottság, amely még mindig ott örvénylett öntudata mélyén, most lassan oszlani kezdett, és Eresken megragadta a legközelebb eső erőforrást, amely alkalmas volt rá, hogy a sajátját megtámogassa vele, és könyörtelenül kisajtolta az utolsó tudatmorzsákat is védtelen, megtévesztett követőiből. Elvégre úgyis csak azért vannak itt, hogy szolgálják őt.
A gyomorszájára mért erős ütéstől megtántorodott, és elzuhant a bozótban. Néhány pillanatig nem kapott levegőt, és miközben hasztalanul tátogott, egy térd nehezedett a bordájára, és két kéz kulcsolódott a torkára gyilkos elszántsággal, hogy végképp kiszorítsa belőle a szuszt. Halántékában dobolt a vér. Ahogy kinyitotta a szemét, csodálkozva látta meg a nőt, amint rajta térdel, és zöld szemében harag izzik. Hirtelen rájött, hogy a lány ismeri őt, és egy pillanatra még meg is örült ennek a fordulatnak. Legalább tudja a kis szuka, ki öli meg. Körmeit a lány kezébe mélyesztette, marcangolta, ahol tudta, és igyekezett legalább annyira kiszabadítani magát, hogy megharaphassa a csuklóját. Biztosan sejti már ez a kis cafka, miféle fizetség vár rá, amiért ennyire megszégyenítették őt, hogy nem átallották foglyul ejteni a koszos cimboráival! Eresken görcsös rángatózásba kezdett, és végül sikerült lerúgnia magáról a vörös szukát, akinek féktelen dühe és elkeseredése nem vehette föl a versenyt a férfi jóval nagyobb súlyával. Igen, éppen úgy fogja megölni ezt a nőt, ahogy az apja végzett annak idején a szeretőjével. Eresken talpra ugrott, és a kardjához kapott.
Ebben a pillanatban azonban égető fájdalom hullámzott végig egész bensején. Nedvesség szivárgott le a hasán, ágyékán, ami először csúszósnak és melegnek tűnt, de gyorsan hűlt. Eresken tapogatózva kapott láncinge nehéz szemeihez, míg az egyik résben megérezte egy tőr nyelét, amely a hasából állt ki. Képtelen lett volna megmondani, mikor kerülhetett oda. A fájdalom és a rosszullét egyszerre csapott le rá: térdre esett, és tehetetlenül figyelte, amint minden egyes szívdobbanás újabb és újabb gyötrelmet hoz.
– Segíts!
Eresken megmaradt akaraterejének minden szilánkját ebbe az elkeseredett segélykiáltásba sűrítette, amely egyre felfelé szállt, túlemelkedvén az erdőn, túl a hegyláncok szürke szirtjein, túl a tágas, széljárta síkságokon, át a végtelen, könyörtelen óceánon.
A másik elme olyan hirtelenséggel ragadta meg, hogy felkiáltott: több kínt okozott neki, mint a beleibe nyilalló fájdalom. Ahogy teste fölemelkedett, öntudata lassan megadta magát a gyötrő szorításnak, és Eresken ismerősként üdvözölte a jótékony ájulást. Legalább nem kellett azonnal szembenéznie apja haragjával.
Egy avarral borított mélyedésben tért magához. A hely annyira hasonlított az iméntihez, hogy önkéntelenül talpra ugrott, és vadul körülnézett, merre lehet az a gyilkos szuka az alattomos tőreivel. Oldalából kihullt a penge, és halkan megcsörrent a földön.
– Szedd össze magad!
A gondolatai közül érkező hang megvetően csengett, és két szeme mögött fémes villanás kélt, mintegy büntetésképpen.
Eresken a gyomrát markolászta. Inge, zekéje szakadt volt és vértől síkos, alattuk a bőre azonban sértetlennek tűnt. Ujjai döbbenten fedezték fel egy friss forradás kacskaringós körvonalát.
– Örökké magadon fogod hordani ezt a jelet, hogy emlékeztessen ostobaságodra! – suttogta a hang. – És még örülhetsz, hogy jókedvemben találtál, különben nem úsznád meg ennyivel!
– Valóban könyörületes vagy hozzám – felelte Eresken hangtalanul, miközben félelem mardosta a gyomra tájékát. – Mondd csak, hol vagyok? – Bizonytalanul markolta meg a földre hullt tőrt.
– Épp elég messze, hogy ne tudjanak kibelezni, mint egy fókakölyköt. – A hang most már mintha egy szikrányit tréfálkozott volna, és Eresken fellélegzett. Inkább gúnyolódás célpontja legyen, mint gyűlöleté. – Menj le az útra, és indulj el kelet felé! – rendelkezett a hang.
– Igen, atyám.
Eresken sietve engedelmeskedett, mit sem törődve vele, hogy a bokrok ágai újabb karmolásokat szántanak a bőrébe, amint átbújik közöttük. Amint kiért az útra, rohanni kezdett, vértezete súlyosan nehezedett a vállára, és minden lépésnél csörömpölt. Homlokáról, testéről szakadt a verejték, ám ő mégsem lassított, amíg csak egy enyhe kanyar mögött fel nem bukkantak az út porában heverő testek, amelyek körül vértócsák sötétlettek.
Hirtelen megtorpant, esetlen mozdulattal a fejéhez kapott. Sötétbarna szempár szegeződött a mészárlás nyomaira, és komor elégedettség rántotta Eresken száját néma mosolyra, amely nem a sajátja volt.
– Nem az történt, amiben reménykedtünk, de azért így is kezdhetünk vele valamit. – Ajka szavakat formált, amelyek mintha nagy távolságból visszhangzottak volna. – Gyerünk, használd ki, és ha jó eredményt érsz el, talán eltekintek az iménti hibádtól. – A hang hirtelen jéghideggé változott. – De ha csalódást okozol, jobb, ha nem is kerülsz a szemem elé!
Eresken megtántorodott, mintha lényének középpontja szakadt volna el tőle, érzékei vadul kavarogtak. A következő pillanatban tudatából elpárolgott az idegen jelenlét, nem maradt más utána, csak a magára hagyatottság üresen kongó visszhangja. Még akkor is rossz érzés volt, hogy valaki más használja a szemét, fülét, érzékeit, amikor történetesen éppen számított rá, így azonban, hogy váratlanul érte, valósággal beleőrült. A következő pillanatban azonban már meg is bánta hálátlanságát, és sietve elhessegette magától a lázongó gondolatokat. Mély lélegzetet vett, és ujjait széttárva két tenyerét összeérintette mellkasa előtt. Halk, lágy hangon ismételgette magában a varázsigét, hogy felfrissítse és harcra késszé tegye tudatát. Elméjének abban az egyetlen távoli sarkában, amelyről remélte még, hogy érintetlenül maradhatott, titkos gondolatok villództak: bizakodott, hogy sikerült csapdába csalnia azokat a megátalkodott gonosztevőket, akik itt rejtőzködnek körülötte, hogy betörjenek a tudatába.
Teiriol emberei mindannyian ott hevertek az úton vagy a mellette húzódó árokban: volt, akivel kardcsapás végzett, de a legtöbbjüket a mágia ereje terítette le. Hárman szinte a felismerhetetlenségig összeégtek a földön kúszva lappangó, elkerülhetetlen lángoktól, másokon sebesülésnek nyoma sem látszott, ám furcsa szögben kicsavarodott tagjaik a természetellenes szélrohamok pörölyként lecsapó sújtásairól árulkodtak. Az egyik tetem még mindig füstölt, bőre a feje búbjától a lába ujjáig elfeketedett, felhasadozott, alóla fehéren kandikáltak ki a csontok. Egy másik félrecsúszott, leesett állkapoccsal feküdt, arcának csontjai úgy összetörtek, akár a tojáshéj. Agyveleje szürkén remegett a szilánkokra zúzott koponya félkaréjában.
– Hogy lehettek képesek ilyesmire? – motyogta félhangosan Eresken.
Gyenge hördülés érkezett válaszképpen. A férfi döbbenten körülnézett. A hang megismétlődött, Eresken pedig követte egészen az út menti árokig. Alvadó vértől összetapadt levelek közül ismerős, feldúlt kék szem pár nézett vissza rá.
– Teiriol!
– Elfutottam – zihálta a fiatalember. – Elmenekültem... Megpróbáltam visszaszorítani őket, igyekeztem magam köré gyűjteni a megmaradtakat, de amint elkezdődött a villámlás, és láttam, hogy Seja összeég... – Teiriol felzokogott fájdalmában, és Eresken látta, hogy jobb keze hasznavehetetlenül lóg, az összezúzott csont fehér szilánkjai élesen törnek át csuklójának bőrén, ujjal vértelenek és bénák, hüvelykujja félig leszakadt. A fiatalember másik karjával rémülten szorította magához sebesült kezének maradványát, és hangosan sírt, mint egy gyermek.
– Mi történt? – Eresken vadul megrázta a fiatalembert, de Teiriol gondolatait szétzilálta a fájdalom és a rémület. A férfi megragadta az állát, és erővel fölemelte. Teiriol szeme minden eddiginél tágabbra nyílt a váratlan támadás okozta megrázkódtatástól.
Eresken komoran turkált az emlékfoszlányok között, nem törődve vele, mekkora fájdalmat okoz ezzel. Tehát ennyi volt az egész? A mágusok a legvadabb varázslataikkal csaptak le Teiriol embereire, kardforgatóik pedig lekaszaboltak mindenkit, aki még talpon maradt. A Hegyek fiai sorra hullottak el, nem tudván tartani magukat a kettős támadás, a fegyverek és varázslat ellen. A solurai mágus megmenekítette a vörös hajú nőt, mintha az üres levegőből rántotta volna elő, és mindannyian futásnak eredtek. A fekete fickó a hóna alá nyúlva támogatta a sebesült varázslót, miközben az ősi vér árulói két oldalról közrefogták.
Eresken felsóhajtott, és elengedte Teiriolt. A fiatalember öntudatlanul rogyott össze a földön. A férfi gyors léptekkel járkálni kezdett az úton, ellenőrizte a holttesteket, még azokat is, amelyek nyúlós, füstölgő masszává égtek. Néhányukban még pislákolt az öntudat: rettenetes sebeik ellenére makacsul kapaszkodtak az életbe. Eresken könyörtelenül eltaposott minden eleven szikrát, ami csak az útjába akadt. Tudta, hogy ilyen súlyos sebesülések mellett amúgy sem kell elszámolnia az életükkel. Ugyan, ki gyanakodhatna rá, hogy az ő keze is benne lehet ebben az irgalmat nem ismerő, véresen alapos mészárlásban? A legtöbbjük amúgy is meghalt volna, ha nem kap sürgősen segítséget.
Teiriolra azonban még szüksége volt, legalábbis egyelőre. Lassú léptekkel visszasétált a zokogó fiatalemberhez, aki hétrét görnyedt fájdalmában.
– Segítséget kell hívnom – suttogta Eresken. – Ha sikerül értesítenem, Aritane nyomban itt lesz, és magával hozza a Sheltiyát, hogy mentsék meg azokat, akiken még lehet segíteni...
– Segíteni... – Teiriol fölemelte az arcát, szemében hitetlenkedő reménység csillant a sáron és véren át. Eresken belekapaszkodott a fiú elkeseredett, néma vágyakozásába, és figyelte, hogyan rajzolódik ki Aritane alakja a gondolatai között. Megragadta ezt a szánandó sóvárgást, amely az otthon biztonságára és gyógyító kézre áhítozott, majd bevonszolta saját, fegyelmezett segélykérésének középpontjába, Teiriol sürgető hívásával leplezve el a magáét.
– Ide kell jönnöd, szerelmem. Hallasz? Gyere, siess hozzám! Elárultak, rászedtek, lemészároltak bennünket! El kell jönnöd.
Eresken ellökte magát Aritane szinte a hisztérikusságig rémült válaszától, amelyben magyarázatot és iránymutatást kért. A lány tehetsége figyelemre méltó az övéi között, de még mindig messze állt Eresken népétől. Ennek ellenére tudta, hogy nem maradt túl sok ideje.
– Mi az ott? – A férfi tátott szájjal pillantott az út felé.
Teiriol is arrafelé fordította a fejét, Eresken pedig kihasználta a pillanatot, és belevágta a gyilkos kis szuka tőrét a koponyájába, majd megcsavarta. A fiatalember nyomorultul rángatózott megvakulva egy rémületesen hosszú pillanatig, mielőtt a halál elérte.
Eresken lebiggyesztette az ajkát, és elengedte a markolatot. Maradjon csak a sebben: előbb-utóbb észreveszi valaki, és legalább eggyel többi okuk lesz, hogy bosszúért acsarogjanak. Gyors léptekkel fölfelé kaptatott, a hegyoldalban addig a mélyedésig, ahol megtámadták. Az a kis szuka hamarosan a vérével fizet érte, hogy az övét kiontotta! Kotorászni kezdett a zörgő avar közt a dobónyíl után. Még mindig fénylett rajta egy kevés abból az ismeretlen méregből, az olajos réteg szivárványszínben csillant meg, ahogy a nap felé tartotta. Ennyi éppen elég lesz.
Eresken a saját kézfejébe döfte a dobónyíl hegyét, és hagyta, hogy elzuhanjon a földön. Már érezte is a kábító méreg keltette zsibongást az agyában: belekapaszkodott, óvta, táplálta, mint a lángot, megtiltva ösztönének, hogy kivesse a véréből. Az országút felől zajok szűrődtek hozzá, ő azonban mozdulatlanságot kényszerített magára. Még az sem baj, ha csak erre járó utasok. Aligha valószínű, hogy odébbcipelik a testeket, mielőtt Aritane ideérne. Senki nem tudhat meg semmit azon felül, amit ő elmond nekik.
Átadta magát a méreg bizsergő csábításának, tudata lustán forgolódott az ébrenlét pányváján. Nem sok idő kellett, hogy Aritane elkeseredett gondolatai megtalálják a hozzá vezető utat: csaknem elsuhantak mellette, mígnem a rémület és megdöbbenés hirtelen visszafogta őket. Eresken megnyitotta előttük tudatának felszínét, eléjük tárta az innen-onnan összeszedett, elmosódott emlékképeket, Teiriol szégyenével és fájdalmával itatva át a holttestek amúgy is megrázó látványát.
– Egyetlenem... – Igyekezett megtölteni ezt a szót mindazzal a visszafojtott szenvedéllyel, amely Aritane irányából áradt feléje, felidézte titokban váltott csókjaik emlékét, a lány ideges vágyát, hogy feltárja testét a férfi előtt, mindeddig kielégítetlen sóvárgását, amelyet Eresken hideg számítással szított fel, úgy vélve, hogy amíg vágyakozásra kényszeríti a lányt, addig teljes mértékig a markában tarthatja.
Már itt is volt: kezét a férfi feje alá csúsztatta, arcát hozzádörgölte mellének puha halmához, úgy ringatta. Szívének őrült zakatolása visszhangot vert a férfi fülében, lélegzete gyors volt és szaggatott, mintha a hisztéria bármelyik pillanatban rátörhetne. Eresken elővigyázatosan elzárta magát ettől a belső vihartól, de nem tett semmit, hogy lecsendesítse. Kinyitotta a szemét, és először hagyta, hogy szembogara szinte öntudatlanul félrecsússzon, majd jól látható erőfeszítéssel igyekezett a leány arcára összpontosítani tekintetét.
– Mi történt? – Aritane arca sápadt volt, akár a frissen fejt tej, homlokán kiemelkedve lüktetett egy ér.
– Azért jöttünk ide, hogy tárgyaljunk velük, ahogy megbeszéltük... – Eresken halkan köhögött, és megpróbált felemelkedni, de visszarogyott, mintha a mozdulat meghaladná erejét. – A varázslók... Pedig nem kértünk tőlük mást, csak hogy ne avatkozzanak bele a vitánkba!
– Megtámadtak benneteket tárgyalás közben? – Aritane most már egész testében reszketett, a harag és a megrázkódtatás végighullámzott a karján, amellyel a szívéhez szorította Ereskent.
– Teljesen váratlanul történt. – A férfi hagyta, hogy az iménti kábulat ismét a hatalmába kerítse. – Még ha nem is értettek velünk egyet, arra azért nem számítottunk, hogy megtámadnak bennünket.
– De hát mi történt voltaképpen?
A férfi érezte, hogy a leány tudatából lassan kitisztul a kezdeti zavarodottság. No igen: azon tűnődött, hogyan menekülhetett meg ő egymaga, miközben a többiek vérükbe fagyva fekszenek az úton. Eresken előhúzta emlékei közül a vörös hajú szuka képét, és a lány felé, küldte. Ezúttal nem is kellett túloznia: idegszálain valóban végigsöpört a harag és a hitetlenkedés, amelyet akkor érzett, amikor az a mérgezett dobónyíl eltalálta.
– Akkor tehát valóban kém volt? – szisszent föl Aritane.
– És ami még ennél is rosszabb: ismert engem. – Eresken hagyta, hogy Aritane megérezze a kis szuka kétségbeesett dühét. – Azok közül való volt, akik eljöttek, hogy kirabolják atyám hajlékát az Ősmágus parancsára. Elkaptak, megkötöztek, magukkal hurcoltak, és élvezettel figyelték, hogyan reszketek az életemért! – Azzal megmutatta a lánynak a hullámok hátán hánykolódó kis csónakot, amelyet a hamis mágia érintése vezetett, és hagyta, hadd hallja meg fogvatartóinak durva gúnyolódását arról, hogy esetleg megeszik őt, ha netán megéheznének. – És most újra eljöttek értem! – Eresken a lány tudatára zúdította a megtorlástól való rettegését, elővigyázatosan eltitkolva előle azt a tényt, hogy voltaképpen az apja haragjától fél. A rettegés éppen elég erős volt hozzá, hogy még néhány könnycseppet is kisajtoljon a szeme sarkából. – Nem tudtam segíteni rajtuk, pedig hallottam, hogyan mészárolják le őket, és mégsem menthettem meg közülük egyet sem! – Egymás után rángatta elő emlékei közül a haldoklók és holtan heverők képét, és a lány felé küldte őket átitatva a kábító méreg okozta zavarodott bizsergéssel. Aritane levegő után kapkodott, és még erősebben szorította magához a férfit.
Eresken ismerős hangokat hallott az országút felől.
– Bryn is itt van? – kérdezte.
– Igen, és Ceris is eljött – bólintott a lány. – Ne kelj föl, szerelmem, pihenned kell!
– Szó sem lehet róla! – A férfi erővel kibontakozott Aritane öleléséből. – Segítenem kell, meg kell néznem, mi történt valójában. – Talpra kászálódott, de vigyázott, hogy még mindig erősen Aritane vállára támaszkodjon. Voltaképpen ekkor jött csak rá, hogy a sorozatos megrázkódtatások hatására a lány parancsoláshoz szokott természete is meghátrált, és kész volt elfogadni az erősebb akarat irányítását. Ez így rendben is volna. Most már csak arról kell megbizonyosodnia, hogy a többi félig kiképzett szerencsétlen is hajlandó-e pontosan úgy látni az eseményeket, ahogyan ő megkívánja tőlük.
Miközben Aritane vállára nehezedve az országút felé botorkált, Eresken látta, hogy Bryn és Ceris lassan lépdelnek egyik holttesttől a másikig. Távolabb az úton több szürke köpönyeges is hajlongott. Az arcuk ismerős volt, de a nevüket eszébe sem jutott megjegyezni.
Ceris egy pillanatra megtorpant Teiriol holtteste mellett, és arca elé kapta a kezét, amint meglátta a fiú koponyájának hátsó részéből kilógó tőrt.
– Micsoda alattomos, kegyetlen gyilkosság! – borzadt el. – Lemészárolták, amint el akart menekülni, vagy a földre borulva kegyelemért esdekelt! – A gondolatait akár hangosan is kiabálhatta volna. Eresken látta, hogy keskeny állú arca vértelenné sápad aranyló fürtjei közt.
– Ezen a helyen találkoztunk a varázslókkal, hogy megkérjük őket, tárgyaljanak velünk – fordult hozzájuk Eresken, miközben tettetett gyásszal és fájdalommal fedte el valódi gondolatait a többiek kutató kérdései elől.
– Azért folyamodtunk hozzájuk, hogy engedjék, hadd keressenek orvosságot sérelmeikre a Hegyvidék fiai tisztességes, nyílt csatában a síkföldiekkel szemben. Úgy tettek, mintha udvariasan meghallgatnának bennünket, így aztán mi sem gyanakodtunk rájuk. Nem akartuk megsérteni őket azzal, hogy kimutatjuk, mennyire nem bízunk meg bennük. Ekkor azonban hirtelen ránk támadtak: a mágusaik magát az anyatermészetet fordították ellenünk, hogy tomboló pusztításában elveszejtsen bennünket! – E szavaknál hirtelen réseket tört saját védelmén, mintha csak véletlenül engedné bepillantani őket hitelesnek látszó emlékei közé.
– Mondj el mindent töviről hegyire, az elejétől fogva! – lépett hozzá Bryn, és tekintetét elszántság sötétítette.
Eresken érezte, amint megcsapja a másik férfi határozott eltökéltsége, hogy napvilágra hozza az igazságot. Engedte, hogy térde megroggyanjon, és kibukjék alóla. Karja lecsúszott Aritane válláról, és teljes hosszában elterült a földön, mivel a lány képtelen volt megtartani testének súlyát.
– Hagyjátok már békén! – csattant föl ingerülten Aritane. – Hát nem látjátok, hogy rosszul van? Megmérgezték!
Kibújt a köpenyéből, összetekerte, és föltámasztotta vele a férfi fejét, gyengéd kézzel igazította el végtagjait a földön. Eresken úgy gubózott be a megtévesztésbe, mint a kikelni készülő lárva: kényelmesen elhelyezkedett, és éberen figyelte, mi történik körülötte. Aritane hangja gyémántkeménységgel csengett, és ez némi elégedettséget okozott neki. Az a sebezhetőség, amelyet fölfedezett benne, ezek szerint mindenki más számára rejtve maradt. A lányt keményre edzette a Sheltiya által rákényszerített fegyelem, álarcát egy pillanatra sem vetette le.
– Alaposan nézzetek körül, jól jegyezzetek meg minden egyes holttestet és a halál okát is! – parancsolta hidegen. – Tudatnunk kell minden völggyel, hogyan vesztették életüket a fiaik.
– Hogyan lehetséges messziről gyilkolni, ráadásul ekkora kegyetlenséggel... – szólalt meg Remet, egy fiatalabb fiú a Sheltiya soraiból, ám a szavak hamarosan cserbenhagyták. Eresken észrevétlenül hámozta ki a nevét Aritane gondolatai közül arcot társítva a hanghoz. Az ifjú tekintetéből még hiányzott a férfiasság ereje, tudata telve volt gyermekes vágyakkal, amelyek nem támaszkodhattak sem a bölcsesség, sem a meggyőződés erejére.
– Ezek a nyomorult varázslók mindig így csinálják – csattant fel Bryn. – Másként mit gondolsz, miért kergették volna el őket a síklakók a tenger közepére, arra a távoli szigetre sok-sok emberöltővel ezelőtt?
– És mi történt Jeirran embereivel? – suttogta egy másik nő. Eresken arra is vissza tudott emlékezni, hogy Krelia a neve. Ideges arcot és hosszú ujjú, tövig rágott körmű kezet társított ehhez a névhez, fáradt és elgyötört tudatot, amely mindig mások gondjaival kénytelen foglalkozni, magára soha nincs ideje.
– Ki mondja meg Jeirrannek, hogy a felesége testvérét ilyen gyalázatosan meggyilkolták? – kérdezte Ceris inkább csak saját magától. Hangjában visszafojtott zokogás bujkált.
– A suralakókat ki kellene hagynunk ebből az ellenségeskedésből – állapította meg Bryn komor elszántsággal. – Még akkor is, ha valóban összejátszanak Hadrumal mágusaival.
– Hát persze, hogy összejátszanak velük! Hiszen az ő egyik kémük támadta meg Ereskent! – Aritane hirtelen felugrott a földről, gondolatai között ott égett a vörös hajú nő haragvó tekintete. – Odafönt járt Hachalvárban, amikor a vén Cullam is ott volt, és megpróbálta rászedni az öreget! Az a varázsló is elkísérte. Hát kell ennél jobb bizonyíték?
Jól leplezett elégedettség töltötte el Ereskent. Aritane remekül elvégzi helyette a megmaradt munkát, még csak iránymutatás sem kell neki.
– Akkor tehát háború van? – A felismerés hirtelen megkeményítette Remet hangját.
– Nem mi akartuk, és nem is mi kezdtük, de azt mégsem hagyhatjuk, hogy egy ilyen gaztett megbosszulatlanul maradjon – felelte neki Bryn, de mintha kételkedés érződött volna a hangjában. – Ha hagyjuk, hogy ezt tegyék velünk, holnap újabb ártatlanok halnak meg a következő völgyben. A síkvidékiek, úgy látszik, elszánták magukat, hogy hamis mágiával a hátuk mögött ránk támadjanak, és elvegyék a földünket.
– Föl kell vennünk a harcot – jelentette ki Aritane. – Nem csak a völgyek népének küzdelme lesz ez, nem csupán kardok és bárdok csapnak össze. Támogatnunk kell harcosainkat a hamis mágia ellen minden eszközzel, amely csak a rendelkezésünkre áll.
Eresken megkönnyebbüléssel gondolt rá, hogy a magvak, amelyeket elvetett és gonddal ápolgatott, most, íme, virágot hajtanak.
– De hiszen a Sheltiya megesküdött rá, hogy minden összecsapásban pártatlan marad – suttogta Krelia.
– Így is kell lennie, amennyiben völgy áll szemben a völggyel, erőd az erőddel – bólintott Aritane. – De miért kötné meg tovább a kezünket ez az eskü, ha arról van szó, hogy népünket pőrén kikergetik a hóba?
– De hiszen a Vének... – Remet sietve kettéharapta tiltakozását.
– Majd én szembenézek a Vénekkel – vágta ki dacosan Aritane. – Minthogy a Sheltiya nem kötheti magát egyetlen családhoz sem, mindenki javára esküszünk fel, vagy senkiére sem. Így hát vagy meghalok a népem, az egész népem szolgálatában, vagy büszkén állok a bátyám mellett, aki győzelemre vezetett bennünket, és ismét testvéremnek nevezem őt. Azután csak hadd ítélkezzenek fölöttem a Vének! Ha bűnösnek mondanak ki, hát elmegyek északra, a jég közé, mint hajdan az aliatimmek, és szembenézek Misaen ítéletével!
Bryn ajkát összefüggéstelen tiltakozás hagyta el, de Eresken nem értette a szavait.
– Szóval úgy gondolod, hogy igazságosan cselekedtek? – érdeklődött maró gúnnyal Aritane. – Valóban joguk volt száműzni azokat, akik felhasználhatták volna a valódi mágiát a saját érdekeik védelmében? Mondd csak, mit ér ma Misaen ítélete? Az aliatimmek nem fagytak halálra, most már elárulhatom neked. Eresken az ő vérükből való, az ő leszármazottjuk. Hírt hozott nekünk azokról a távoli szigetekről, ahol népe szabadon él, mentesen bármiféle háborgatástól. Bizony, megőrizték a valódi mágiát a maga tisztaságában és erejében, és nem riadnak vissza attól sem, hogy felhasználják! Még most is, miközben mi itt beszélgetünk, ők bátran dacolnak Hadrumal varázslóival meg a tormalinokkal, akik mohó kezüket nyújtogatják feléjük az óceánon át, hogy még több földet raboljanak el tőlük!
Miért nem képes befogni a száját ez az átkozott fehércseléd? Eresken gyenge mozdulattal fölemelte egyik kezét, de ennyi éppen elég volt, hogy kizökkentse a lányt eddigi gondolatai közül.
– Öntudatodnál vagy? – suttogta Aritane, és letérdelt a férfi mellé.
– Kaphatnék egy kis vizet? – kérdezte erőtlen hangon Eresken.
A nő két kézzel fölemelte a fejét, Bryn pedig egy palackot tartott az ajkához.
– Ezek szerint tehát aliatimm vér csörgedezik az ereidben?
Eresken érezte, hogy a bizalmatlanság hullámai mossák körül tudatának szirtjeit.
Tekintetét mélyen a másik férfi szemébe mélyesztette.
– A dédapáim dédapái azokkal a férfiakkal tartottak, akik így nevezték magukat, és szembenéztek észak jegével, hogy beteljesítsék Misaen ítéletét. Mi azonban már elietímmeknek hívjuk a népünket, és a valódi mágia ereje az egyetlen támaszunk, amelynek segítségével életben maradhatunk hideg és kopár szigeteinken, a messzi északi óceánban. Ám a tormalinok mohó kapzsisága ellenünk fordult, és megtámadtak bennünket Hadrumal hamis mágiájának támogatásával. Azért jöttem ide, hogy szövetségeseket keressek, akik segítenének megmenteni a népemet, itt pedig rátaláltam vértestvéreimre, akik a miénkhez hasonló sérelmeket szenvedtek el.
Bryn lassan bólintott, Eresken pedig némi vért préselt ki a sebeiből, amely vörös foltokat vetett Aritane ruhájára.
– Minél hamarabb vissza kell vinnünk – erősködött a lány.
Eresken ellazult a nő ölelésében, miközben azok öten minden akaraterejüket megfeszítve és összevegyítve igyekeztek mindannyiukat biztonságos helyre juttatni. A történetet majd elmesélik és továbbadják, főként, ha egy kicsit ő is besegít nekik, míg végezetül ezek a nyomorult aniatimmek úgy fognak üvöltözni és handabandázni a hegyeik között, mintha nem is az ő ükapáik lettek volna a legendák gyáva férgei. A háború lángja végigperzseli az Öregerdőt, majd lecsap a síkvidék gazdálkodóira is, különösen, ha néhány alaposan megfontolt kis véletlennel ő maga is kiveszi belőle a részét. Még mielőtt a nyár véget érne, a tormalinok kénytelenek lesznek átcsoportosítani a seregeiket a nyugati vidékre, apja pedig kihasználhatja a kedvező pillanatot, hogy lecsapjon rájuk. Eresken magában már ízlelgette a reá váró dicséretet és elismerést, amelyre éppen olyan erősen áhítozott, mint amennyire félt a sikertelenség miatti haragtól és megtorlástól.

 

 

A Nagy Nyugati Országúton

Nyárutó 2. napján

– Lassítsatok már!
Annyira kifogytam a szuszból, hogy elkeseredett kiáltásom szinte csak suttogásnak hallatszott. Minthogy nem érkezett válasz, néhány lépéssel később jobb híján megtorpantam, és hétrét görnyedtem, hogy kiálljon a szúrás az oldalamból. Mélyen beszívtam a langyos, édes levegőt a tüdőmbe. Fejemben dobolt a vér.
Kis idő múlva Sorgrad észrevette, hogy nem vagyok mellette, és megállt, mire Gren is így tett. Erre már Darni is lelassított: arca pipacsvörös volt, és úgy izzadt, mint egy hízósertés. Hagyta, hogy Usara, aki eddig erősen a karjára támaszkodott, most lecsússzon a válláról.
– Saedrin szerelmére, Usara, te jóval nehezebb vagy, mint amilyennek látszol!
A mágus sápadtnak és reszketegnek tűnt. Nem is csoda: az én gyomrom is forgott még, miután Gilmarten mágiája úgy fölragadott bennünket, mint figurákat a Fehér Holló játéktáblájáról. No, mindegy, majd kiürítjük a beleinket, ha lesz egy kis fölösleges időnk. Vajon üldöznek bennünket?
Sorgrad mintha egyenesen a gondolataimat hallotta volna meg: hátrafordult, és szemügyre vette a mögöttünk húzódó országutat.
– Senkit sem látok – állapította meg. – Azt hiszem, most már lassíthatunk egy kicsit.
– Hála a magasságos égnek – lihegte Gilmarten, akinek mellkasa úgy süllyedt és emelkedett, akár a kovácsfújtató.
Én azonban korántsem voltam ennyire biztos a dologban.
– És mi lesz a varázslójukkal? Hiszen tudjátok, hogy egy szempillantás alatt utolérhet bennünket! Mindannyian úgy léptek elő a semmiből, akár a Köd Népe!
– Akkor úgyis megtalálnak bennünket, bármeddig futunk is – mutatott rá Sorgrad idegesítően világos logikával. – Jobb lesz, ha megtisztogatjuk a pengéinket, és szusszanunk egyet a következő összecsapás előtt. – Miközben beszélt, már mászott is fölfelé egy beszögellésbe, ahonnan jól láthattuk az utat, bennünket azonban nem lehetett észrevenni.
Mialatt elhelyezkedtünk, Sorgrad kiválasztott magának egy megfigyelő pontot az út fölött, és egy alig kivehető ösvényre mutatott a fák között.
– Ha kell, arrafelé elmenekülhetünk, azután később visszakanyarodhatunk az országútra – mondta, és már kezdte is letörölgetni kardjáról a rászáradt vért. A csábító illatra hamarosan smaragdzöld legyek gyűltek össze körülötte.
– Eddig soha nem fordult elő velem, hogy elfutottam volna – dörmögte Gren –, legfeljebb akkor, ha az ellenfeleim jóval nagyobbak és dühösebbek voltak nálam. – Undorral nézegette véres kesztyűjét.
– No, meg persze, ha többen voltak, mint amennyit kényelmesen meg lehetne ölni – vigyorgott Darni.
Sehogy sem tetszett nekem az a cinkos hangvétel, amelyet mindkét testvérrel szemben használt. Már ketten is éppen elegen voltak, és Drianon óvjon tőle, hogy most már három megrögzött kötekedővel kelljen számolnunk!
– Azt hittem, a mérgeid elbánnak azzal a varázslóval. – Usara erősen sántított, nadrágjának tépett szárából keskeny vérpatak szivárgott elő. Undorodva törölgette le a köpenye szegélyével, elhessegetvén az okvetetlenkedő legyeket.
– Aligha hinném – rángattam odébb átizzadt ingemet, hogy ne érjen a nyakamhoz. – Mindössze egy kis tahn volt a pengén.
– Azt hittem, kéksó. – Gren mélységesen csalódott képet vágott.
– Nem volt időm megkeresni – mentegetőztem. – Ha Poldrion is úgy akarja, a tahn éppen elég időre elveszi az eszméletét, és azalatt elvérzik.
Gilmarten akkorára meresztette a szemét, hogy már attól féltem, kiesik a fejéből, és összekoszolódik.
Szélesen rámosolyogtam.
– Nem sebesültél meg? – érdeklődtem.
– Köszönöm, hölgyem, jól vagyok. – Amennyire a körülmények engedték, megpróbált meghajolni felém. – Bevallom, egy kissé kimerültem, de ettől eltekintve sértetlenül maradtam.
– Végül is ők kezdték! – Gren összevont szemöldökkel méregetett egy apró vágást a felkarján. – Azok a trágyás lábú lovak meg mostanra már félúton járnak Pastamar felé! Mit gondoltok, mivel tisztíthatnám ki ezt a sebet?
– Próbáld meg ezzel. – Darni letépett egy darabot az ingéből, és némi pálinkát löttyintett rá, aztán az üveggel együtt továbbadta Grennek. Ő maga is megtörölgetett néhány karcolást az ujjpercein, miközben elgondolkodva sziszegett a foga között. – Jobb lenne, ha te is ellátnád a sebeidet – fordult hozzám.
A mély karmolásokra pillantottam, amelyeket az elietimm gazember hagyott a kezemen, aztán úgy döntöttem, fontosabb aggódnivalóm is akad, mint néhány apróbb sebesülés.
– Az a varázsló – suttogtam tűnődve. – Ismerem valahonnan.
– Erre már én is gyanakodtam – jegyezte meg Usara. – Főként, amikor a szexuális szokásait kezdted átkozni.
– Első kézből szerzett tudás? – tréfálkozott Gren is.
– A helyedben ezzel nem viccelődnék, vagy mindenesetre nem most – vetettem feléje egy éles pillantást. – És ha tényleg érdekel, hát igenis első kézből ismerem, legalábbis a népét, és tudom, hogyan hatolnak be védtelen áldozatuk agyába, hogy kicsikarják belőle mindazt a tudást, amelyre szükségük van. – Hangozni megremegett, én pedig belekapaszkodtam dühöm melegébe, hogy megvédjen a fagyos emlékektől. – Az a férfi... Ő volt az, akit foglyul ejtettünk, Ryshad, Shiv meg én, amikor megpróbáltunk elmenekülni arról a százszor is átkozott Jégszigetről. Úgy tűnt, valamiféle helyi méltóságnak számít arrafelé, így aztán elhatároztuk, hogy szükség esetén felajánljuk az életét cserébe a sajátunkért, ha utolérnek bennünket. – Megráztam a fejemet. – De ő akkor is azt a himlőverte, szukaszülte mágiáját használta fel, hogy elmeneküljön... Egyszerűen csak eltűnt a csónakból! – Átvettem a szesztől bűzlő rongydarabot, és dörgölni kezdtem vele a kezemet, remélve, hogy a szúrós, égető érzés megtisztít az érintésétől.
– Furcsa, hogy az összecsapás kellős közepén csak úgy elmenekült – pillantott föl Usara.
– Ráadásul a tőrömmel a hasában – tettem hozzá.
– Ebből arra következtetek, hogy a mágiája igen erős, vagyis nem feltételezhetjük róla, hogy meghalt, amíg nem láttuk a saját szemünkkel a holttestét – vélekedett a mágus.
– Amíg nem láttuk a holttestét, nem vágtuk le a fejét, nem tűztük egy karó végére a hollóknak, és nem égettük hamuvá a többit – helyesbített Gren. – Ezt az utóbbit te is elintézheted, varázsló – ajánlotta nagylelkűen Gilmartennek.
A solurai mágus valami semleges választ mormogott.
– Egy elietimm varázsló, aki a Hegyek Népének rohamát támogatja a varázserejével? – Darni élesen rám pillantott. – Biztos vagy benne, hogy ugyanaz a fickó volt?
– Úgy érted, mi mind olyan egyformák vagyunk? – mosolygott rá humortalanul Sorgrad. – Ha ez a leányzó itt azt mondja, hogy ugyanaz a fickó volt, akkor bizony az volt, barátom.
Már a számon volt, hogy azt mondjam Sorgradnak, köszönöm, de egyedül is meg tudom vívni a magam harcát Darni ellen, aztán mégis úgy döntöttem, egyelőre örülök neki, hogy most az egyszer túlerőbe kerültünk ezzel az önhitt kandisznóval szemben. Darni a szeszes üvegért nyúlt.
– Dobd le a nadrágodat, Usara. Rendesen ki kell tisztítani és össze kell varrni azt a sebet, különben még napszállta előtt nyüzsögni fognak benne a kukacok.
Usara ellenkezés nélkül bújt ki a nadrágjából, mi pedig egy emberként szisszentünk föl, amint megláttuk a combján éktelenkedő, foszlott szélű sebet egy jókora, lilás véraláfutás közepén. Csodálkoztam rajta, hogy egyáltalán járni tud. Darni alkoholt locsolt a sebre, Usara pedig olyan sápadt lett, mint a napszítta, régi csont. Szája hangtalan ordításra nyílt.
– Légy szíves, próbálj meg nyugton maradni – mormogta Darni, miközben feláldozta az inge maradványát a kötözés érdekében.
Gren elkapta a pillantásomat, és odasúgott valamit. Értetlenül ráztam meg a fejemet, de a második próbálkozásra ki tudtam venni a szavait. Táncoló medve.
Rögtön tudtam, mire gondol. Darni valóban nem mindennapi látványt nyújtott derékig levetkőzve: nem csak bámulatos izmait csodálhattuk, de göndör, fekete szőrét is, amelynek láttán egy figyelmetlen vadász bizony beléereszthet egy-két nyílvesszőt. A felesége biztosan az ágyba viszi a medvebőrt a kandalló elől, amikor a férjeura távol van, hogy az Ősmágus cselszövéseit egyengesse.
Usara nehézkes mozdulattal lezökkent a földre, szeme és szája köré szürkés szín kúszott.
– Hadd vegyem elő azt a pengére való tahnt – kezdtem kotorászni a holmim között. – Kend be ezzel, elzsibbasztja a bőrt.
– El ám, meg a fejemet is! – Usara nagy nehézségek árán halványan elmosolyodott. – Azt hiszem, ezt most nem lenne szerencsés dolog megkockáztatni.
– Rajtad áll – biccentett Darni, miközben cérnát fűzött egy hajlított tűbe.
– Várj csak egy kicsit! – hajolt közelebb Gilmarten, aki apró lángocskát táncoltatott a puszta tenyerén. – Forrósítsd át ezzel a tűt, nehogy elfertőződhessen a seb.
Usara még jobban elsápadt, látván, hogy a tű hegye vörösen felizzik, majd lassan fehér lesz. Kapkodva keresgéltem, mivel tudnám elvonni a figyelmét.
– Szóval, Usara, úgy tűnik, az a helyzet, hogy van egy elietimm varázslónk, aki annak a jégszigeti gazembernek dolgozott, amikor legutóbb találkoztunk vele... Annak, aki minden erejével azon volt, hogy megöljön bennünket két évvel ezelőtt. Mit tudsz kihámozni ebből?
– Ráadásul még azt is tudjuk, hogy az a fickó a Jégszigetről meg akarta szerezni magának Kellarint – suttogta Usara összeszorított foggal, miközben Darni munkához látott. – Toremal és Hadrumal csak együttes erővel tudták megakadályozni ennek az elképzelésének a végrehajtásában.
– Akkor tehát mit keres itt ez a varázsló? – ejtettem foglyul Usara tekintetét.
– A Hegyek Népét nagyon is valós sérelmek érték az utóbbi időben. Ha fel tudja lázítani őket... – Usara elharapta a mondatot, és fojtott szitkozódásban tört ki, miközben homlokáról nagy izzadságcseppek gördültek alá, amelyeknek semmi közük nem volt a hőséghez.
– Bocsánat – mormolta hanyagul Darni. – Egyébként, ha engem kérdeztek ez afféle elterelő hadművelet lehet. Ha támadásba kezdesz egy újabb helyszínen, rákényszeríted az ellenfelet, hogy megossza erőit.
– Észak-Solura urai eléggé meg is zavarodnának, ha meghallanák, hogy ellenségeskedés tört ki errefelé – szólt közbe Gilmarten aggodalmas arccal. – Idáig a Hegyek Népében bíztunk, mondván, majd ők biztosítják a határunkat Mandarkin felől. Ha a hágók őrizetlenül maradnak, a mandarkinbélieknek elég hamar eszükbe fog jutni, hogy kihasználják a helyzetet.
– Ettől pedig még nagyobb lesz a káosz nyugaton – bólintottam. – Remek alkalom az elietimmeknek.
– Így egészen biztosan mindenki a rossz irányba fog figyelni, amikor a jégszigetiek hajói a tavaszi áramlatokkal kikötnek a tormalin partoknál – pillantott föl Darni a munkájából.
Magamban ismét megállapítottam, hogy számtalan egyéb jellemhibájának dacára a fickó azért mégsem teljesen használhatatlan.
– Vagy éppenséggel Kellarinban – tettem hozzá.
Darni egyetértően dörmögött valamit, és ismét folytatta a gondos kézimunkát.
– Pontosabban kellene tudnunk, mit akar a varázslójuk, hogy ki tudjuk védeni a cselszövéseit.
– Bármit terveznek is, azt mindenesetre nem akarják megkockáztatni, hogy szimatot fogjunk – állapította meg Sorgrad. – Akármibe le merném fogadni, hogy ezért hajítottak ki bennünket Hachalvárból.
– A piszkos munkát meg a Sheltiyával végezteti. – Gren kibújt a zekéjéből, és gondosan összehajtogatta. – Legalábbis azzal a sápadt képű, dölyfös boszorkával.
– Mégis, mit gondoltok, miben mesterkedhetnek? – kérdeztem, de válaszként csak fejrázásokat és ajakbiggyesztéseket kaptam, még Usarától is, noha az ő arckifejezése hamar visszaváltozott összeszorított fogú erőlködéssé.
– Készen is vagyunk – állapította meg elégedetten Darni, és elnyisszantotta a cérnát. – Most pedig ideje lenne értesítenünk Planirt a történtekről. – Néhányszor beszurkálta a kardját a lehullott levelek közé, hogy megtisztítsa, majd sekély gödröt ásott a fekete erdei földbe, hogy elégesse ingének vérmaszatos maradványait. – Igaz, nem lesz túlságosan hosszú mese – tette hozzá, és eléggé dicstelenül szívogatta a fogát.
– Több mondanivalónk van, mint gondolnád – ellenkeztem, de a következő pillanatban rájöttem, hogy nehezen tudnám szavakba önteni a megérzésemet. – Amikor az a nő kidobott bennünket Hachalvárból... Vissza tudtok emlékezni a többiekre, akik vele voltak? Azokra, akik nem fedték fel az arcukat. Egyikük ugyanaz a varázsló volt, akit az imént sikertelenül próbáltam kibelezni, ebben egészen biztos vagyok. – Összekulcsoltam a kezemet, hogyne remegjen.
– Érdekes, ezt akkoriban nem említetted – kockáztatta meg óvatosan Sorgrad.
– Mert csak akkor jöttem rá, amikor ma összetalálkoztam vele. – Lepillantottam a kezemre, és örömmel láttam, hogy immár nem remeg. – Motoszkált valami az agyam hátsó szögletében, amikor eljöttünk Hachalvárból, de akárhányszor megpróbáltam alaposabban utánagondolni, arra jutottam, hogy nyilván csak alaposan beijedtem... Féltem tőle, hogy vissza kell mennünk a hegycsúcsok közé, ahol esetleg megint éteri mágiát alkalmazhatnak ellenem. Tudjátok, hogy nem szokásom rémeket látni, egyébként meg máris jobban voltam, amint alaposan nyakon találtam azt a nyomorult gazembert a dobónyilammal. Ennek ellenére a nyakamat teszem rá, hogy megint belepiszkált valahogyan az elmémbe! – Dühöm és méltatlankodásom immár erősebb volt bármely más gondolatnál.
– Biztos vagy benne? – Darni igyekezett alaposan elrejteni hitetlenkedő mosolyát sűrű szakálla között.
– Guinalle azt mondta, úgy lehet a lehető legkönnyebben befolyásolni valakinek a tudatát, ha felnagyítjuk azokat a félelmeket és vágyakat, amelyek már eleve benne vannak – szólalt meg elgondolkodva Usara. – Ez persze szigorúan tilos – tette hozzá sietve.
– A Sheltiya ennek ellenére gyakran használja ezt a fogást – jegyezte meg komoran Sorgrad. – Főként, ha meg akarnak büntetni valakit.
– Vagyis azt mondod, ez a varázsló összejátszik azzal az ellenszenves nővel. Mi ennek a jelentősége? – Darni a reá annyira jellemző szívóssággal igyekezett visszatérni az eredeti nyomra. – Hiszen voltaképpen csak annyit szeretnénk tudni, vajon még mindig a nyomunkban vannak-e.
– Éppenséggel megpróbálkozhatok távolbalátó varázslattal – ajánlkozott Usara. – Persze jobban szeretném, ha ezúttal találhatnánk egy másik közvetítő személyt. Most valahogy nincs nagy kedvem a saját véremmel dolgozni.
– Tudod, azért az nagyszerű húzás volt! – pillantott fel lelkesen Gilmarten, aki idáig a csizmája szárát tanulmányozta. – Bevallom, nekem soha nem jutott volna eszembe, és ha nem sikerül megtalálnod azt a fickót, nagyon rosszul járhattunk volna.
Usara szerényen elmosolyodott.
– Ha az ember néhányszor belefut ebbe az éteri mágiába, előbb-utóbb hozzászokik a gondolathoz, hogy a saját érzékeiben sem bízhat meg teljesen. Amikor rájöttem, hogy egyikőtöket sem látlak, már tudtam, hogy megbízhatóbb eszközökhöz kell folyamodnom.
– Azért a sikerhez az a rejtővarázsige is kellett, amelyet Ryshad tanított – igazítottam ki.
– Ennél azért egy kicsit többről volt szó – vágta rá Usara dühítő fensőbbséggel. – Guinalle meg én figyelemre méltó felfedezéseket tettünk együtt, hogyan vértezhetnénk fel magunkat az éteri mágia ellen.
– Ennél többet ne is várj el a varázslataidtól – szólt közbe Sorgrad, akire nem gyakorolt különösebb hatást Usara nagyképűsége. – Végül is Livak volt az, aki hasba döfte azt a fickót.
– De csak mert Gilmarten odatette a közvetlen közelébe – vágta rá Darni. No persze, a mágusok embere nyilván az ő pártjukat fogja.
– No igen, Gilmartennek kétségkívül fontos szerepe volt a dologban – bólintott Usara, azután felszisszent, minthogy magáról megfeledkezve megpróbálta behajlítani a lábát.
– Igen, igen, mindannyian rettentő ügyesek vagytok – vágott közbe türelmetlenül Gren. – De most már láss neki a varázslásnak, Szöszi, és mondd meg, követnek-e bennünket, vagy sem!
Usara fáradtan felsóhajtott, megdörzsölte a szemét, és kisimított néhány soványka hajtincset a homlokából.
– Tudtok adni valamit, amibe vizet önthetek, és elegendő felszínt ad a távollátó varázslathoz? És tinta is kellene.
Gilmarten szó nélkül átnyújtott neki egy ezüstdíszítésű, gondosan bedugaszolt apró szarutégelyt, amelyet a dereka táján függő, feneketlennek tetsző tarisznyából halászott elő.
Darni összevont szemöldökkel föltápászkodott.
– Nekem minden holmim ottmaradt a nyeregtáskában – dörmögte. – Átkozott, hasznavehetetlen lovak! Én mondom, nem érte meg a fáradságot etetni őket!
Sorgrad gondosan kiforgatta a zekéje belső zsebeit.
– Sajnos, nem áll meg a maga lábán, de megtámaszthatjuk egy alkalmas kővel. – Azzal előhúzott egy nagyjából tenyérnyi acéltükröt.
– A fivérem szereti naponta többször is ellenőrizni, vajon elég csinos-e – tréfálkozott Gren.
– Az ám! Azonkívül jeleket is lehet vele küldeni, megzavarhatom vele az üldözőimet, bepillanthatok a sarkok mögé, nem várakozik-e ott a helyi őrjárat – bólintott Sorgrad. – És persze az is fontos, hogy a lehető legjobban fessek, ha éppen csinos hölgyek vannak a közelben.
Darni még csak el sem mosolyodott a tréfán.
– Ebbe aligha tölthetsz vizet – jegyezte meg savanyúan.
– Megnézhetem egy pillanatra? – nyúlt a tükörért Gilmarten.
A solurai mágus mindkét oldaláról gondosan szemügyre vette a fénylő acéllemezkét, majd a tenyere közé szorította. Ajkán halvány mosoly játszott, miközben gondosan összpontosított, majd nem sokkal később átadta Usarának a holmit, amely most olyan hajlott és öblös volt, akár egy fémkanál feje. Azon sem lepődtem volna meg, ha a víz azonnal habzani és forrni kezd, amint Usara beleönti, és kissé csalódott voltam, látván, hogy semmi ilyesmi nem történik. A mágus fölemelte az apró edénykét, és alulról is szemügyre vette.
– Majd később dicsérgetitek egymás rátermettségét – szóltam közbe gyorsan. – Egyelőre lássuk azt a távollátó varázslatot!
Usara közelebb hajolt, és a sekély vízbe meredt. Arcát zöldes fény világította meg, amely a fénylő fémről verődött vissza.
– Üldözőknek semmi jelét nem látom – állapította meg végül. – Az országút teljesen üres, ameddig csak ellátok. – Gondterhelten összeráncolta a homlokát. – Viszont azt a helyet sem találom, ahol megtámadtak bennünket. Tudom, hogy a mágiám többször is föltépte az út felszínét, és Gilmarten levegővarázslatai sem maradtak nyom nélkül.
– Éteri varázslat – jegyeztem meg komoran. Hadrumal varázslóinak mágiája sokkal kevésbé lesz hatásos, ha a Mesterség segítségével bárki elrejtőzhet előlük.
Usara tudomást sem vett a közbeszólásomról: még közelebb hajolt az edénykéhez, ám a keze hirtelen megremegett, a smaragdszín fénykéve félrecsusszant, a földbe csapódott, és eltűnt.
– Egyelőre elég lesz. – Darni előrehajolt, és elvette a fénylő tálkát a mágustól, aki meg sem próbált tiltakozni, még akkor sem, amikor a harcos mogorván kilöttyentette a tintás vizet. – Majd később újra megkísérelheted, ha pihentél egy kicsit.
– Te nem teszel egy próbát? – veregette meg Gilmarten vállát bátorítólag Gren.
– Attól tartok, vajmi keveset tudok a víz természetéről – felelte habozva a mágus. – Nálunk, Solurában, az a hagyomány járja, hogy mindenki szigorúan tartja magát az eredeti eleméhez.
Láttam, hogy Gren arcán egyre növekszik a csalódottság.
– Na jó, nézzük meg, hátha találunk valami ehetőt a környéken – álltam föl, és magammal vonszoltam Grent az erdőbe vezető vadcsapáson.
– Lehet, hogy ezek a varázslók nagy lánggal égnek, ha egyszer rászánják magukat, de aztán elég hamar elhamvadnak – dörmögte félhangosan Gren, és nagyot rúgott egy védekezésre képtelen bokorba.
– Legyünk igazságosak velük – pillantottam rá féloldalt. – Bizony, elég sok erőt kivesz belőlük az a fajta mágia, amellyel odalenn az úton dobálóztak. Ha újabb trükkökkel próbálkoznak, könnyen halálra fáraszthatják magukat, az pedig, azt hiszem, egyikünknek sem lenne jó.
– Ha szembe kell szállni az elietimmekkel, arra itt vagyok én – vágta rá dacosan Gren.
– Persze, de csak azért vagy ilyen vidám, mert nem tudod előre, mikor ölnek meg, a harc pedig nem merít ki túlságosan – vágtam vissza.
– Ha egyszer Misaen ilyennek teremtett – vigyorgott a férfi.
– Nos, örülj neki, hogy a mágusokat meg másfélének teremtette. – Körülnéztem, hátha ráakadok valamilyen ehető növényre, amelyet ráadásul ismerek is, de nem jártam szerencsével. Talán jobban oda kellett volna figyelnem, amikor az Erdők Népének asszonyai oktatgatni próbáltak. – Ha nem így volna, mostanra talán ők irányítanák az egész földkerekséget. – Szavaim váratlan visszhangot vertek valahol az emlékeim mélyén. – Otrick tartott is régen egy előadássorozatot arról, hogy miért nem a varázslók kormányozzák a világot.
– Kicsoda? – pillantott rám csodálkozva Gren.
– Nem érdekes. – Egy bokorra mutattam, amelyet skarlátvörös bogyók tarkítottak. – Mit gondolsz, ezeket meg lehet enni?
Gren leszedett egyet, és mielőtt még megakadályozhattam volna, már a szájába is gyömöszölte.
– Olyan íze van, mint a vándorbogyónak – állapította meg.
Elővigyázatosan megszaglásztam egy másikat. Kisebbnek és sötétebbnek tűnt, de tényleg olyan szaga volt, mint a vándorbogyónak. Felhajtottam az ingem alját, és elkezdtem teleszedni az így keletkezett bugyrot. Lehet, hogy valamelyik varázsló meg tudja mondani, tényleg ehető-e. Gren is segített, de többet rakott a szájába, mint az ingembe. Egy idő után nem is fárasztottam magamat azzal, hogy megpróbáljam elővigyázatosságra inteni.
Gondolataim újra és újra visszakanyarodtak Otrickhoz. Ahogy tűnődve bogarásztam a bokor girbegurba ágai közt, szinte láttam magam előtt az öreg varázslót. Tulajdonképpen határozottan kedveltem: ő legalább nem tartozott Planir talpnyalói közé, akik a hájas fenekükkel fényesre koptatják a Mágustanács székeit. Amikor Otrick eldöntötte magában, hogy jobban meg kellene ismernie a szeleket és tengeráramlatokat, elszegődött egy kalózhajóra. Most azonban haláltalan, élettelen álomba dermedve fekszik az elietimmek gonosz varázslatától sújtva: akkor csaptak le rá, amikor a mágiája segítségével meg akarta állítani azokat a gonosztevőket, hogy ne tudják lemészárolni Kellarin ártatlan telepeseit. Megint valaki, akinek az élete attól függ, vajon idejében ki tudjuk-e puhatolni az éteri mágia titkait.
Miután a bokorral végeztünk, valamivel tovább is sétáltunk, de nem találtunk mást, csak a bizonyosságot, hogy a nyár dereka nem a legkedvezőbb időszak annak, aki a vadonban akar megélni. Messze volt még az ősz, a virágok és a keserű, zöld bogyók pedig csupán messziről emlékeztettek az eljövendő gyümölcsöző gazdagságra. Egy idő múlva komoran egymásra pillantottunk, és közös elhatározással megindultunk visszafelé, ahol a többieket hagytuk.
– Ez minden, amit találtunk. – Kiosztottam a zsákmányunkat a felém nyújtott tenyerekbe, alaposan megtetézve Usara adagját. Mindannyian éhesen gyömöszöltük a szánkba a bogyókat, de hamarosan éreztük, hogy a gyomrunk vajmi kevéssé telik meg tőlük.
Futólag ismét eszembe jutott, vajon hová tűnhettek azok az átkozott lovak. Egyáltalán nem fűlt a fogam egy újabb hosszadalmas utazáshoz az Öregerdőn át, ráadásul élelem és víz nélkül. Ehhez képest eltörpült az a körülmény, hogy még fehérneműt sem tudunk váltani. Ám hiába áhítoztam bármiféle ehető dolog után, így hát beletöröltem maszatos kezemet az ingem elejébe, és körülnéztem.
– És most hogyan tovább?
– Útmutatást kérünk Planirtól – felelte komoran Usara.
– Nagyobb hatókörben kell alkalmaznunk a távollátó varázslatot, hogy ki tudjuk kémlelni, vajon hányan fegyverkeznek ellenünk – tűnődött Darni. – Ha csak egyetlen családnak viszket a tenyere, azt még csak-csak megvakarjuk valahogy. De ha az összes völgy fellázadt a hegycsúcsok innenső oldalán, akkor bizony véres ősz elébe nézünk.
– Tegyétek, ahogy jónak látjátok – fordultam hozzájuk. – Én viszont azért vállalkoztam erre az utazásra, hogy éteri tudásra leljek, és ebből nem vagyok hajlandó engedni.
– A játszmának vége, Livak – csattant föl Usara. – Az összes rúnacsontot eldobáltuk. A zsebünk pedig éppen olyan üres, mint amikor belefogtunk.
– Akkor legfőbb ideje összeszedni azokat a csontokat, és még egyszer gurítani – feleltem. – A veszteség csak akkor számít, ha föl kell állnod az asztaltól. Ameddig játékban maradsz, bármikor előfordulhat, hogy elkezded visszanyerni a pénzedet. – No igen, és ha a szerencse nem akar melléd szegődni, még azt is megteheted, hogy egy kicsit beleszólsz a rúnák futásába. Különösen akkor, ha az ellenfél megemeli a tétet.
– És mégis, hogyan képzeled a dolgot? – Darni hanghordozása már jó előre feltételezte, hogy voltaképpen fogalmam sincs.
– Vajon Planir közelebb jutott-e már hozzá legalább egy hajszálnyival, hogy felébreszthesse Otrickot? – fordultam Usarához.
– Nem. – A varázsló mélyet sóhajtott. – Mindent megpróbáltunk, ami csak Guinalle eszébe jutott. Jószerével ezzel töltöttük az egész telet. Semmit sem sikerült elérnünk, és ha csak Planir nem feledkezett el róla, hogy értesítsen, azóta sem sikerült senkinek előhozakodnia újabb ötlettel.
– Fogadni mernék, hogy az az elietimm varázsló tudja a módját – bólintottam. – Igaz, a tudást nem lehet csak úgy ellopni, mint egy ezüstserleget, de a fejet, amely a tudást tartalmazza, azért csak megpróbálhatnánk megkaparintani valahogyan...
Usara hitetlenkedéssel vegyes bosszúsággal pillantott rám, Darni sötét szemében azonban érdeklődés csillant.
– Ez éppenséggel nem is hangzik lehetetlennek, ugyebár – ütöttem tovább a vasat. – Továbbá azt is kiszimatolhatnánk, pontosan miben mesterkedik a Hegyek Népe. És persze azt is, mit főzött ki már megint az az elietimm gazember. Ezenkívül választ találhatnánk még egy csomó olyan kérdésre is az éteri mágiával kapcsolatban, amelyekre még Guinalle sem tudja a megoldást. Most már tudjuk, hogy az általa kifejlesztett védővarázslatok működnek. Amíg ezek idejében figyelmeztetnek bennünket a jégszigeti varázsló jelenlétére, nem lesz módja próbálkozni a trükkjeivel.
Én pedig bebizonyíthatom magamnak egyszer s mindenkorra, hogy nincs miért tartanom az elietimm varázslatoktól, és kitörölhetem az agyam hátsó szegletéből azt a kimondhatatlan rettegést, amelyet az a nyomorult gonosztevő ültetett be oda.
– Egyszer már elkaptuk – folytattam –, és ha kell, megtesszük ismét. Összekötözzük, leütjük, akkor aztán nem okozhat több gondot, mint egy zsák trágya.
– Ezt határozottan megtiltom! – Usara elkövette azt a hibát, hogy megpróbált talpra ugrani. Levegő után kapkodott a fájdalomtól.
– Saedrin adja, hogy mostanra már a Másvilág kapujának túloldalán legyen az a nyomorult – szólt közbe Darni.
– Ha Raeponin teszi a dolgát, akkor ott is van – bólogattam hevesen. – De ha nem?
– Hogyan tudnánk kideríteni? – kérdezett vissza a harcos.
– Talán ezzel. – Benyúltam az övemen lógó erszénybe, és elővettem az apró kést. – Ez azé a Sheltiya-nőé volt. Nemrég együtt láttuk őket, és nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy megint egymás közelében vannak. Usara megpróbálhatná megtalálni a nőt, és fogadok, hogy ott lesz valahol a férfi is.
– Azé a nőé volt, aki elkergetett bennünket a hegyek közül? – Usara nagy szemeket meresztett. – Csak úgy elloptad tőle?
– És mi lesz, ha rájött, hogy te voltál? – támadt nekem Darni azzal a faragatlan modorral, amelyre nagyon is jól emlékeztem. – Nem gondolod, hogy ezért eredtek a nyomunkba?
– Vagy két tucat állig felfegyverzett férfi, akik csak úgy csattogtatják a fogukat vérszomjasságukban, hogy alig bírják kivárni, amíg a nagyobbik hold megtelik, és mindez egy zsebkés miatt? – vontam fel a szemöldökömet. – Elég nehéz lenne elhinni. Kételkedem benne, hogy egyáltalán hiányzott neki ez a kés, és még ha fel is tűnt, hogy nincs meg, azt hihette, hogy elveszítette, amikor a bőrszíj elszakadt. – Feléje intettem a bőrszalag foszlott végével, és rávigyorogtam Gilmartenre, aki szintén elég meghökkent arcot vágott.
– Ha Livak ebéd után úgy dönt, hogy lemetszi az erszényedet, legközelebb akkor fogod észrevenni, ha ki akarod fizetni a vacsorádat – fordult Darnihoz Sorgrad.
– Azért vagyok itt, hogy az Ősmágust képviseljem ebben a vállalkozásban, és nem adom meg az engedélyt ahhoz, amit terveztek! – ellenkezett Usara. – Arról meg végképp szó sem lehet, hogy még támogassalak is benneteket a távolbalátó varázslatommal!
– Nem te vagy a főnök, cimbora – világosította fel derűsen Gren.
– Még csak nem is az Ősmágusod – tette hozzá Sorgrad fenyegető ábrázattal. – És ha nem vagy hajlandó varázsolni nekünk, kénytelen leszek én magam megpróbálni.
– Már többször figyelmeztettelek, hogy ebben a vadászatban én vagyok a kutya – biccentettem. – Márpedig a vadász, ha van egy kis sütnivalója, jobban teszi, ha követi a kutyáját. Vagyis azt csináljuk, amit én mondok, akár segítesz benne, akár nem.
– Szeretném én azt látni! – dörmögte Darni. – Lehetetlent vettetek a fejetekbe.
– A tapasztalat azt mutatja, hogy lehetetlen dolgok nem léteznek – vigyorgott Gren.
– Csak néha egy kicsit sokáig kell várni, mire teljesül, amit eltervezett az ember – állt a fivére mellé Sorgrad.
– Igen, és rendszerint az ilyen vállalkozások jövedelmeznek a legjobban – csatlakoztam hozzájuk én is. – Vagyis mi nekivágunk. Velünk jöttök?
– Együtt kell átutaznunk az erdőn – vonta össze a szemöldökét Darni. – Csak így vagyunk elegen ahhoz, hogy biztonságosan mozoghassunk.
A varázslók türelmetlen és kissé bizonytalan pillantásokat váltottak egymással, de volt annyi eszük, hogy rájöjjenek, amíg Usara ilyen állapotban van, nagyon is szükségük lehet minél több kardra és dobónyílra a védővarázslataik megtámogatására.
Így hát útnak indultunk, én pedig törni kezdtem a fejemet. Ha Usara nem segít nekünk, akkor bizony le kell mondanom a legfontosabb rúnáimról. Azon gondolkodtam, hogyan tudnám pótolni őket, ha már egyszer elszántam magamat, hogy végigcsináljam ezt a játszmát. A szerencsejáték lényege persze az, hogy nyerjünk; ez azonban még nem jelenti azt, hogy ne használhatnánk fel alkalomadtán arra is, hogy leszámoljunk ellenségeinkkel.

 

 

NYOLCADIK FEJEZET

A szél a dalasori mindennapok állandó velejárója, ez a dal pedig különféle megjelenési formáit veszi sorra: a tél fagyos viharait, a nyár langyos lélegzetét, a nyílt pusztaságokon száguldó veszedelmes orkánokat meg azokat a nagyon is ritka szélcsendes pillanatokat, amikor beletelik egy szempillantásnyi időbe, míg rájövünk, mi is hiányzik.

Testetlen erő, mely megforgat, s messze visz,
Szüntelen örvénylő folyam, de mégse víz.
Jön és megy, és mégis jelen van mindenütt,
Gyengét csak meghajlít, erőst a földre küld.
Keresve-kutatva lesújt könyörtelen,
Elrejt és felfed, s ha nem hívod, ott terem.
Nincs nyelve, és mégis fütyül az éjen át,
Nincs foga, és mégis húsba és csontba rág.
Jégverte zsákjában elrejti a napot,
Míg a két hold fénye fölötted felragyog.
Majd könnyű csókokkal enyhít a szenvedőn,
Mély erdők sóhaját sodorja délidőn.
Ha kedve úgy hozza, ádáz vihart kavar
Ösvényed elmossa, megtéveszt, tőrbe csal.
Megrémít, elgyávít, befogja két szemed,
Hűs éjen mély álmod neki köszönheted.
Keresd hát, kövesd hát, hívd és hódolj neki,
Amíg egy szép napon titkait fölfedi.

 

 

Othilvár

Nyárutó 4. napja

A palából készült hosszú asztal csupasz volt. Egy holttest feküdt a hideg kövön, nyakig fehér vászonba takarva. Haját is vászon fedte, néhány tincs azonban elszabadult, és vértől ragacsosan hullott előre. Az enyészet szaga lengett a levegőben, akár a kényelmetlen igazság előérzete. Odakint leszállt az este, a holttest fejénél és lábánál égő magányos gyertyalángok azonban távol tartották a sötétséget. A terem többi része lassanként homályba burkolózott, ahogy a kandallóban égő tűz vörös parázzsá esett össze, majd hamuvá lett.
Aritane a három sírdogáló nőt figyelte, akik bőrlepelbe vonták a holttestet.
– Nem látom értelmét, hogy besózzuk a testet – jegyezte meg hidegen. – Ha engeditek, akár azonnal hozzákezdhetek a búcsúztatási szertartáshoz.
Ismenia lehajolt, hogy megcsókolja a márványfehér homlokot, mielőtt gyengéd mozdulattal lezárta volna a bőrleplet Teiriol arca körül. Neki magának kellett összevarrnia a lepel hasítékát, mivel Eirys és Theilyn még a tűt is alig tudták tartani, annyira reszketett a kezük.
Az idős nő felpillantott.
– Az én fiamat csak olyan Sheltiya nyújtóztathatja ki a magas ég alatt, és ajánlhatja Misaen irgalmába és a hollók könyörületébe, aki hű maradt esküjéhez – mondta halk, nyugodt hangon. – Eredj innen!
A két leány jéggé dermedt, csupán könnyeik hullottak tovább. Aritane álla megreszketett, ahogy felháborodottan fölszegte fejét.
– Engedelmességgel tartozol ennek a szürke köpenynek, még ha engem nem is tisztelsz! Egyébként pedig tudnod kell, hogy még a fiad csontjait sem kaphatod vissza, ha azt állítod, hogy nem a Sheltiya hozta haza őt!
Ismenia szeme a lányai felé villant.
– Hagyj magunkra bennünket a gyászunkban! – mondta most már valamivel parancsolóbb hangnemben.
– A gyász egy bizonyos pontig nagyon is helyénvaló és tisztelendő dolog... – Aritane megvetően pillantott végig a rendetlenül széttologatott bútorokon meg a padlón, amelyet egy ideje nem söpörtek föl. – Egyesek azonban, úgy látom, valósággal élvezetet lelnek benne! – Gyors mozdulattal a kandallóhoz lépett, és fát dobott az éppen csak hunyorgó parázsra.
Eirys hunyorogva próbált cérnát fűzni a tűjébe a félhomályban.
– Ha a gyermekem fiú lesz, Teiriolnak nevezem – szólalt meg halkan.
– Mondd csak, ezúttal valóban gyermeket vársz? – Aritane a lányra szegezte palaszürke szemét. – Igen, látszik is rajtad. Jeirran tudja már?
– Eddig még nem volt rá alkalmam, hogy elmondjam. – Eirys arcát bánat felhőzte. – Mostanában alig látom...
– Ne is mondd meg neki! – rendelkezett hidegen Aritane. – Ilyenkor még akár el is veszítheted a gyermeket. Fölösleges volna összezavarni Jeirran figyelmét akár az örömmel, hogy gyermeke lesz, akár a bánattal, hogy elvetéltél.
Ismenia szája vértelen vonallá keskenyedett, látván, hogy Eirys ismét sírva fakad, és arcát a tenyerébe temeti.
– Lennél szíves rám hagyni a lányom dolgát?
– Tessék, csak pátyolgasd a véget nem érő hisztériáit! Ettől előbb-utóbb úgyis elvetél! – csattant föl Aritane. Úgy tűnt, egyáltalán nem kedvetleníti el ez a lehetőség.
Theilyn szája tátva maradt, tekintetében zavarodottság keveredett a fájdalomba. Halotti csönd ereszkedett a teremre. A völgy asszonyai mozdulatlanul álltak a gyertyák fénykörében, tartásukkal kirekesztették maguk közül a Sheltiyát, akinek komor, szürke ruhája árnyékba borult.
– Nem Teiriol az egyetlen, aki az életét áldozta annak védelmében, amiben hitt – mondta nyomatékosan Aritane néhány szempillantásnyi csönd után. – Gondoskodom róla, hogy a csontjaikat Maewelin vegye magához, amilyen hamar csak lehet. – Azzal kiviharzott a lakótoronyból, hátát méltatlankodó mozdulattal egyenesítve ki.
– Miért nem hagytad neki, hogy megtegye, anya? – suttogta Eirys. Arcának sápadt bőre kivörösödött a sírástól, szeme körül karikák sötétlettek. – Ennyivel tartozunk neki, és ezt te is tudod. – Tenyerével futólag végigsimított domborodó hasán.
– Ne tulajdonítsd neki az áldást, amelyben részesültél – pillantott rá hidegen Ismenia. – Hiszen látod, mennyire elutasít mindent, ami elvonhatja Jeirran figyelmét a reá rótt feladattól! Nem köszönhetek egyebet annak a nőnek, mint a gyermekem halálát. És egy percig se kételkedj benne, hogy megtalálom a módját, hogyan rójam le a köszönetemet neki!
Theilyn az anyjáról a testvérére pillantott, szeme körül mély árnyékok ültek.
– Nem lenne szabad ilyesmiket mondanod! Még csak ne is gondolj ilyeneket!
Ismenia éles pillantást vetett feléje.
– Elő ne hozakodj megint azokkal a mesékkel!
Theilyn repedezett, összeharapdált ajka megremegett.
– Még a gondolataidat is meghallják! – suttogta rekedten. – A Sheltiya meg az a keletről jött férfi!
– Ne piszkold be a Sheltiya nevet azzal, hogy így hívod őket! – csattants föl Ismenia. – Nem érdemlik meg!
– Akkor hát ki mondja el a halotti rítusokat Teiriol fölött? – jajdult föl Eirys, és maszatos arcán ismét könnyek peregtek.
Ennek a látványnak már Theilyn sem tudott ellenállni, és keserves sírással csatlakozott nővéréhez.
– Az egész az én hibám! – hüppögte. – Bárcsak ne mondtam volna meg neki, mit akar tőle Eresken, bárcsak ne hallgattam volna Aritane szavára! Nem is tudom, miért tettem, nem tudom, mi járt a fejemben!
– Legyezgette a hiúságodat, hogy fontos vagy, azt hitted, hogy ha behízelged magadat a kegyeikbe, abból még előnyöd származhat a későbbiekre nézve! Arra számítottál, hogy gazdag férjet szereznek neked, meg még ki tudja, mire áhítoztál! Arra persze egy pillanatig se gondoltál, hogy becsületesen megdolgozz érte! – fakadt ki Ismenia. – Nekem ugyan nem kell a Sheltiya ereje, hogy tudjam, mi jár a fejedben, lányom! Ne is kérd, hogy megbocsássak neked!
Theilyn erre még hangosabb zokogásban tört ki, és botladozva felszaladt a lépcsőn. Ismenia felsóhajtott, és ráncos kezébe temette arcát. Eirys a nyomorúság néma, görnyedt szobraként állt és öntudatlan mozdulatokkal az tekergetett az ujjára egy darab cérnát. Végül olyan szorosra húzta, hogy a vére is kiserkedt. Csodálkozva nézegette a kezén szétmaszatolódó sötétvörös foltot.
A külső lépcső irányából nehéz, tétova lépések hangzottak fel. A lakótorony ajtaja lassan kinyílt, a nyári alkonyat fakó fényei bevetődtek a terembe. Fithian előbb bekukucskált, csak azután lépett be. Barázdált arcán gyász és fáradtság látszott, kezében piszkos rongyot markolászott.
– Elhoztam – jelentette be egy bólintás kíséretében.
Valamivel szélesebbre tárta az ajtót, és beterelte rajta Keisylt. A fiatalember arcán, ruháján vastagon ült a bánya pora, borotválatlan arcán borosták ütköztek ki. Szemét rémület töltötte el, amint a lepelbe vont halottra nézett, amely a puszta asztallapon hevert. Megtorpant a küszöbön, nem lépett beljebb.
Ismenia fölnézett, és halványan elmosolyodott.
– Gyere közelebb, fiam.
Keisyl lassú léptekkel feléje indult, két szemöldöke közt éles ránc jelent meg, amint a könnyeivel küszködött.
– Ó, annyira sajnálom – suttogta rekedten. – Meg kellett volna állítanom, itt kellett volna maradnom vele...
Ismenia szorosan magához vonta.
– Nem a te hibád – mondta. – Nem a miénk, senkié.
Keisyl az anyja vállába temette arcát, és egy pillanatig összegörnyedve állt, mielőtt ismét kényszerítette volna magát, hogy kiegyenesedjen. Megfordult, és a kandallóra bámult, amelynek lángjai most ragyogva, szinte vidáman égtek, amint az újonnan a parázs közé vetett fa tüzet fogott.
Keisyl arcát harag futotta el. Felragadott egy jókora piszkavasat, és félrekotorta a tűzről a friss fát, dühödt mozdulatai nyomán magasra csaptak a szikrák. Sietve félregereblyézte a parazsat a kandalló kőtalapzatára, újra és újra belevágta a piszkavasat a tűz tündöklő, vibráló középpontjába, mit sem törődve vele, hogy az izzó rögök szétrepülnek a padlón, füstölgő lyukakat égetnek a szőnyegeken, díszpárnákon. A parázs lassan kialudt éltető melegét a rezzenetlen kőpadlónak adva, vörösen hunyorgó darabkái hamuszürkévé sápadtak. Keisyl komoran összetaposta őket, míg nem maradt más belőlük, csak alig észrevehető, szürke por. Ismenia és Fithian némán figyelték munkálkodását, ünnepélyes arcukon együttérzés ült. Eirys vérző ujjáról megfeledkezve görcsösen gyűrögetett egy vászondarabkát.
Amikor a tűzhelyen nem maradt egyéb, mint csípős szagú, kihűlt hamu, Keisyl fölegyenesedett, noha egész testében reszketett. Fejét mélyen lecsüggesztette. Egyetlen erőteljes mozdulattal kettétörte a piszkavasat: a hangos, fémes pendülés úgy visszhangzott a teremben, mint a lélekharang szava. Mély, szaggatott lélegzetet vett, és felszegte a fejét, ám mielőtt megszólalhatott volna, a bejárati ajtó kivágódott. Jeirran alakja rajzolódott ki a színét vesztett égbolt előtt.
– Keisyl! Látom, megérkeztél! – üdvözölte Jeirran visszafogott lelkesedéssel a másik férfit. – Ó, bárcsak jobb hírekre tértél volna haza! – Hangja hirtelen elkomorodott, amint a kandallóra nézett, és észrevette az iménti módszeres pusztítás nyomait. – Mégis, mi a csodát csinálsz?
– Ebben a toronyban nem éghet többé a tűz – vicsorogta Keisyl beesett arccal. – Addig nem, amíg a fivérem kiterítve fekszik a szertartásra várva.
– Az erőd tele van emberekkel, akiket táplálni kell – ellenkezett Jeirran növekvő méltatlankodással. – Mindannyiunkat elkeserít, ami történt, de az élet ettől még nem áll meg. Mi lesz a vacsorával?
– Menj ki a kovácsműhelybe, és főzz magadnak tojást a tűznél! – csattant föl Keisyl. – Hát nem veszed észre, hogy halottat gyászolunk?
– Ez most nem a gyász ideje, hanem a harcé! – vágott vissza Jeirran. – Mindannyian fegyverben várjuk, hogy megbosszulhassuk Teiriolt és mindazokat, akik vele együtt haltak meg. Kétszer annyi vért ontunk ki azokból a nyomorult síkságlakókból, akik felelősek a mieink haláláért! – Keresztülmasírozott a termen, és helyeslést várva pillantott körül.
– Egyedül te vagy felelős értük – szólalt meg lágy hangon Keisyl. – Hiszen te csábítgattad Teiriolt a hamis ígéreteiddel, nagyra törő terveiddel meg a hitehagyott Sheltiyáddal. Tartozol egy élettel ennek a völgynek, Jeirran!
– Persze, mert nem láttok tovább az erődötök falainál! – vicsorgott a férfi. – Teiriol hitt abban, amit csinálok. Tudta, hogy elérkezett az idő helyrehozni a dolgokat. Azt akarta...
– Teiriol mindössze meg akart felelni – rázta meg a fejét Keisyl. – Ez az, egyetlen oka, hogy valaha is hallgatott a szavadra. Meg akart felelni az elvárásoknak, nyugodt, kényelmes életet szeretett volna, elégedett feleséget és gyerekeket, tetszetős kis summát a kandalló köve alatt. Te ettől is megfosztottad őt, Jeirran, ugyanúgy, ahogy a saját eljövendő gyermekeidet is megfosztottad az apai örökségüktől, csak hogy megvásárolhasd a szabadságodat Selerima börtönében!
Jeirran elsápadt, és önkéntelenül Eirys felé pillantott, aki teljes mértékig megütközött a hallottakon.
– Igaz ez, Jeirran? – kérdezte a mélységes csalódottság és döbbenet hangján.
Férje előrelendült, hogy behúzzon egyet Keisylnek, és sikerült teljesen váratlanul megütnie a másik férfit. Az hátratántorodott, fölrepedt ajkából vér szivárgott. Jeirran vadul körbepillantott, és tekintete megállapodott Eirysen, ám mielőtt még megszólalhatott volna, Keisyl magához tért meglepetéséből, és fogrecsegtető ütéssel viszonozta Jeirran iménti támadását. Másik ökle gyomron találta a férfit, aki hétrét görnyedt, de annyi lélekjelenlét azért még maradt benne, hogy Keisyl arcába fejeljen, éppen csak elhibázva az orrát. Ellenfelének széles ütése Jeirran fülét kapta telibe, fájdalmas kiáltást szakítva ki a férfiból. Ekkor azonban hirtelen megtorpant, habozni kezdett, mintha csak most mérte volna föl iménti tetteit, és pillanatnyi elbizonytalanodását kihasználva Jeirran úgy csapta arcul a kézfejével, hogy gyűrűje mély barázdát szántott a férfi arcába.
Keisyl átkozódva megragadta Jeirran vállát, és nekiszorította a torony falának, ahol újra meg újra előrehúzta, majd ismét nekicsapta a kőfalnak. Jeirran keményen felrántotta az alkarját, hogy szabaduljon Keisyl szorításából, és megpróbált ismét az arcába fejelni, ellenfelének dühe azonban hihetetlen erőt kölcsönzött neki. Durván rátaposott Jeirran lábfejére, vasalt csizmájával többször is sikerült sípcsonton rúgnia. A férfi hadakozott, igyekezett kirántani magát Keisyl szorításából, és mivel nem sikerült, dühödten köpte szemen. Végül mégis kiszabadult egy pillanatra, és kis híján megkaparintott egy széket, Keisyl azonban átkozódva visszarántotta.
– Állj, hagyjátok abba, térjetek észre! – Ismenia talpon termett, megragadta a piszkavasat, és püfölni kezdte vele a kandalló oldalát.
A verekedők megtorpantak a hangos zajra. Ismepia két kézzel markolta a kandalló talapzatának piszkos kövét, és hasztalanul próbálta odébbrángatni. Végül Fithian sietett a segítségére, befeszítette a kő alá a tűzpiszkáló vasat, és kibillentette vele a helyéből.
– Gyere, Eirys. Innentől a te dolgod.
– Eredj onnan, Eirys! Csak nem adsz hitelt ennek a mocskolódásnak? – Jeirran megpróbált kiszabadulni, Keisylnek azonban eszében sem volt elengedni.
– Legfőbb ideje, hogy Eirys végre olyannak lásson, amilyen valójában vagy, te mocskos gazember! – förmedt rá az arcát borító szenny és vér alól.
A nő habozva benyúlt a kő alatt tátongó lyukba, és egy vasalt ládikót húzott elő. Keze annyira remegett, hogy eleinte nem volt képes a zárba illeszteni a kulcsot, arcán rezzenetlen maszkká fagyott a hitetlenkedés. Ismenia mindvégig mellette állt, de nem ajánlotta fel neki a segítségét. Kifejezéstelen tekintettel figyelte, amint Eirys nagy sokára kinyitotta a ládát.
– Napfordulókor még arany volt ebben a ládában – pillantott a férjére Eirys elhűlve. – Láttam, ahogy mindannyian láttuk. Hová tűnt? Mit csináltál vele?
– Valóban arany volt ott Napfordulókor? – kérdezte Ismenia. – Valódi arany volt csakugyan, vagy csak a nővéred megtévesztő boszorkánysága? Hová tetted a becsületedet, Jeirran?
– Hitvány, szavahihetetlen alak vagy! – Keisyl megvető mozdulattal nekilökte Jeirrant a falnak, majd elengedte, mintha valami szennyes dologhoz ért volna.
A kiszabadult férfi fél kézzel, tétován simította végig a bajszát.
– Vannak fontosabb dolgok is...
– Nekem ugyan semmi sem fontosabb! – lépett előre Keisyl. – Sem nekem, sem az enyéimnek. Családunk egy tagja holtan fekszik, mi pedig méltóképpen meggyászoljuk.
Olyan közel állt meg Jeirran előtt, hogy orruk kis híján összeért.
– Te nem a mi vérünkből származol. Nincs gyermeked, aki ehhez a völgyhöz köthetne. Megszegted a húgomnak tett esküdet. Amíg a fivérem teste kiterítve fekszik, sem te, sem a szedett-vedett követőid nem tehetitek be a lábatokat ebbe a toronyba. Megértetted? – tette hozzá fenyegető hangon.
Jeirran állkapcsa összecsikordult.
– Nincs jogod hozzá, hogy kitilts bennünket erről a helyről, sem ahhoz, hogy elzárj a feleségemtől! – szólalt meg rekedten.
Keisyl fölemelte az öklét, de aztán le is eresztette. Ám amint Jeirran arcán önelégült kifejezés jelent meg, előrekapott, és galléron ragadta. Az alacsonyabb fickó dühödt ellenkezése nem jelentett igazi kihívást Keisyl haragjának és megvetésének: kinyitotta az ajtót, és lelökte Jeirrant a lépcsőn. A férfi elvesztette az egyensúlyát, és lebucskázott, majd amikor ismét talpra állt, arca vörös volt a méltatlankodástól. Néhány bámészkodó kíváncsi pillantásokat vetett rá, és fojtott megjegyzések hallatszottak odakint. Jeirran leporolta a ruháját, megigazgatta a gallérját, arcának vörösségét azonban nem törölhette le. Hátat fordított a toronynak, és határozott léptekkel az erőd kapusfülkéje felé vette az irányt.
Keisyl egy ideig nézett utána, majd óvatosan becsukta a torony ajtaját. Hátát nekidöntötte, szemét lehunyta, és felnyögött.
– Eirys, édesem, annyira sajnálom. Pedig elhatároztam, hogy soha nem fogom megmondani.
Eirys még mindig a nyitott ládát bámulta, amely valaha minden reményét jelképezte.
– Hogyan volt képes rá? – suttogta.
– Úgy, hogy a nagyravágyása és kapzsisága erősebb volt az elveinél – állapította meg higgadtan Ismenia. – Próbáld meg túltenni magadat rajta, kedvesem.
Eirys halk kattanással bezárta a ládát, és óvatosan a kőlapra helyezte.
– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha fölmegyek a szobámba – szólalt meg rideg nyugalommal. – Kérlek, reggelnél előbb semmiképpen se zavarjatok! – Azzal lassan, elgondolkodva föllépdelt a lépcsőn, mintha álomban mozogna.
Keisyl összeszorított öklével belevágott az ajtó fájába.
– Nemrég el sem tudtam volna elképzelni, hogy a dolgok ennél még rosszabbra is fordulhatnak! Most már tudom, és ráadásul a saját hibámból.
– Majd ha végre felhagytok vele, hogy magatokat hibáztassátok a fiú haláláért, akkor a gyógyulás útjára léphet ez a völgy – szólalt meg váratlanul Fithian. Nyögve visszagördítette a helyére a kandalló kövét, mozdulata nyomán finom hamufelleg szállt föl, akár ha füst volna. – Teiriol félig már felnőtt férfinak számított, és nagyon is jól tudta, mit csinál. Maga választotta meg a cselekedeteit, a saját döntése szerint élt és halt. Mindannyian így teszünk, fiam, ez a dolgok rendje. Tőled függ, melyik ösvényt választod, de csak Maewelin a megmondhatója, nem vár-e rád lavina vagy hóvihar azon az úton. A rúnákat Misaen tartja kezében. Képzeld el, hogy két férfi kel át egy tó jegén: megtörténhet, hogy egyikük alatt beszakad a jég, s ő halálra fagy, a másik viszont halat fog a lékben, s a táplálék megmenti életét. Teiriol odaveszhetett volna egy kőomlásban is. Akkor is halott lenne, és éppen ilyen fiatalon.
Ismenia némán bólintott, szemét homályosra sötétítette a feléledt fájdalom.
– Ez akkor sem ugyanaz! – Keisyl makacsul megrázta a fejét. – Az egészet Jeirran okozta! Ő hozta ránk a bajt az ígéreteivel meg a hazugságaival. Ő szított háborút köztünk meg a síkvidékiek közt!
– Nem, legalábbis nem ő egymaga – pillantott fel Ismenia a gondolatai közül. – Nézz csak ki az ajtón: látod, milyen sokan követik.
Keisyl az ajtó felé pillantott, azután inkább az egyik keskeny ablakhoz lépett, és kikukucskált az erőd udvarára. A bezárt ajtó előtt kisebb embercsoportok ácsorogtak hármasával vagy ötösével, fejüket szorosan összedugva, mintha maguk között sutyorognának.
– Remélem, nem lázítja őket ellenünk – sóhajtott fel keserűen.
Ismenia a fia mellé lépett, és lábujjhegyre emelkedve kikandikált.
– Attól tartok, az a megveszekedett bolond bármire képes – jegyezte meg komoran.
Mindketten összerezzentek a váratlan zajra, de csak Fithian nyitotta ki a saját ládáját a fal mellett. Üveget és poharakat vett elő belőle, és szó nélkül töltött mindannyiuknak a szalmasárga italból.
Keisyl az ajtó nehéz tolózárára fektette a tenyerét. – Hol vannak a kulcsok, anya?
– Tessék – akasztott le Ismenia egy kulcscsomót a derekán függő láncról. – Remélem, érünk valamit velük.
Keisyl lélegzete bennakadt, amint váratlan mozgolódás támadt a kapunál, és az udvaron minden fej arrafelé fordult. Kisvártatva Jeirran érkezett meg magasra tartott fejjel, karjával indulatosan hadonászva maga körül. Egyenest a torony lépcsőjéhez masírozott, és egy hosszú pillanatig felbámult a bezárt ajtóra. Keisyl úgy érezte, hogy a férfi tekintete az övébe mélyed, noha tudta, hogy elrejti a sötétség. Nem sokkal később Jeirran sarkon fordult, csizmájának vasalt talpa megcsikordult a kövön.
– Mindannyian tudjátok, mi történt – szólalt meg hirtelen. Nem kiabált: nyugodt méltósággal beszélt, hangja mégis igen hamar lecsendesítette az őt körülvevő morajt. – Ez a torony gyászol – intett a rezzenetlen kőépítmény felé –, az egész völgy gyászol, és így tesznek még vagy háromszor ennyien, akiknek a Sheltiya holtan hozta vissza fiait. Nem szokatlan számunkra a gyász: Misaen kemény anyagból formált bennünket, és kemény földet adott lakhelyünkül, Maewelin pedig szüntelenül újabb próbák elé állít bennünket. Mégsem hiszem, hogy ez a sors lenne jogos osztályrészünkül. Ezt az életet nem az erdő, nem a hegyvidék követelte magának ajándékaiért cserében. Ezt az életet elrabolták tőlünk. A tárgyalásunkat megszégyenítették, és azoknak a testét, akik jóhiszeműen az együttműködésüket ajánlották, egyszerűen félresöpörték, mint egy kupac szemetet.
Dühödt mormolás csapott fel egy pillanatra, és Jeirran elnémult, amíg el nem ült a zaj. A levegő szinte kézzel foghatóan súlyos volt a visszafojtott várakozástól.
– Szó nélkül kell-e elszenvednünk ezt a sérelmet? Megtorlatlanul hagyjuk-e ezt az újabb támadást, amely földünk és népünk ellen irányul? Most, hogy elég bátrak voltunk kijelölni saját határainkat, vajon a síkvidékiek és erdőlakó szövetségeseik elzárnak-e bennünket az utaktól és a kereskedelemtől? – Hangja szokatlanul nyugodt volt. – Nem jött-e el az ideje, hogy világossá tegyük előttük: egyszer s mindenkorra elegünk van a hatalmaskodásukból? Nem jött-e el az ideje, hogy megmutassuk nekik, senki sem ócsárolhat és becsmérelhet bennünket büntetlenül? – Jeirran megrázta a fejét. – Elég hosszú ideje untatlak már benneteket ezekkel a hasztalan kérdésekkel. Immár el kell döntenetek, mit tegyünk. Ha engem kérdeztek, én csak azt tudom, hogy meg kell bosszulnom egy gyilkosságot. Addig nem lépem át ismét a feleségem küszöbét, amíg nem tudok felmutatni egy életet az elveszettért cserében. Addig nem étkezem a tűzhelyénél, amíg máglyát nem raktam, hogy azon égessem el annak a gyilkosnak a csontjait. Addig nem térek vissza ide, amíg meg nem esküdhetem még meg sem született fiaimnak és leányaimnak, hogy megvédelmeztem születési jogaikat. Misaen és Maewelin legyenek bíráim, ha be nem váltom az ígéretemet, mielőtt az utolsó csepp vér is elfolyik ereimből!
Jeirran vissza sem nézve lelépdelt a lépcsőn, maga mögött hagyva a tornyot. Át akart vágni a tömegen, de fellelkesült követői minduntalan megállították, hogy kezet rázzanak vele, megveregessék a vállát, vagy biztató szavakat kiabáljanak felé. Akik nem tudtak közelebb kerülni hozzá, ökölbe szorított kezüket emelték fel zajos tetszésnyilvánítással, és volt, aki egyenesen a fegyverét lóbálta. A tömeg kisvártatva megindult a kapu felé, és egy darabig kavarogva örvénylett az udvaron, míg az emberek egyenként át nem keltek a szúk kapubejárón. A raktárak és műhelyek között férfiak siettek kettesével, hármasával, ki ládákat, zsákokat cipelt, ki kardokat vagy tegezeket. Egy pillanatra megtorpantak, amint hatalmas üdvrivalgás kélt odakint, a falon túl. A környező szirtek sokszorozva verték vissza a hangot, a madarak rémülten rebbentek föl a fák ágairól.
– Mit gondolsz, Eirys is végighallgatta ezt az egészet? – fordult el az ablaktól Keisyl. – Ha igen, attól tartok, igen hamar ismét a karjába zárja majd ezt a gonosztevőt.
– Mit bánom én, hogy hallotta-e! – vágta rá komoran Ismenia. – Az efféle eskü nem maradhat visszhang nélkül ott, ahol az ilyesmit számon tartják.
– Csak nem hiszed el neki, hogy komolyan gondolja, amit mondott? – kérdezte Keisyl. – Csak ki akarja menteni magát ez előtt a csürhe előtt. Nem akarja, hogy kérdőre vonják, ha látják, hogy ez az ajtó zárva marad előtte.
– Mit számít most, hogy komolyan gondolja-e – vágta rá Ismenia jeges elégtétellel.
– Misaen és Maewelin nem fogja hagyni, hogy hazug szájjal hivatkozzanak a nevükre – tette hozzá Fithian.
– Azt hiszem, rájött, hogy bármit is mondjon az embereinek, nem tudja rávenni őket arra, hogy betörjenek a toronyba – sóhajtott Keisyl. – Ha már a tenyeréből eteti őket, és azt bizonygatja nekik, hogy egyedül ő lehet ősi jogaik bajnoka, aligha hiszem, hogy kockára tenné az elismertségét azzal, hogy betöreti velük ezt az ajtót. Ezzel nem csak a küszöböt lépnék át, hanem egyben a szokást és a hagyományt is sárba tipornák.
– Ilyen messzire senki nem mer elmenni – szólalt meg vontatottan Fithian.
– Ehhez még Jeirran sem szedhet össze elegendő bátorságot – tette hozzá megvetően Ismenia. – De majd megteszi az a szajha, akit a nővérének nevez.
– Aritane számtalan meggondolatlanságot cselekedett, és sok rosszat el lehet mondani róla, de nem szajha.
A váratlanul felcsattanó férfihang súlyos volt a visszafojtott érzelmektől. Ismenia megfordult, karját maga köré fonta, arca hamuszínűre változott. Fithian megszorította az üveget, és fenyegetően megemelte. Keisyl az anyja elé lépett, keze ökölbe szorult.
– Theilyn! Mégis, mit képzelsz magadról?
A leány előlépett az ajtóból, a mögötte álló szürke köpenyes férfi pedig hátradobta csuklyáját.
– Megkerestem Brynt – szólalt meg remegő hangon Theilyn. – Még ha a fejetekbe vettétek is, hogy soha nem bocsátotok meg nekem, azt akartam, hogy valaki elvégezze a szertartást Teiriol teste fölött. – Beharapta alsó ajkát, és a holttest felé pillantott. Könnyeit addigra már mind elsírta.
Bryn egymásba fonta széles kezét.
– Aritane nem aggódik fölöslegesen – vágott bele az érvelésbe. – Az évnek ebben a szakában még ha be is sózzátok a testet, akkor is fennáll a veszély, hogy oszlásnak indul.
– Az én fiam holtteste fölött pedig nem mondhatja el a halotti rítust olyan Sheltiya, aki úgy táncol, ahogy Aritane fütyül – fordult szembe vele Ismenia. – Inkább hagyom, hogy folt essen a csontjain, és ha kell, magam felelek érte.
– Napfordulótól Napéjegyenlőségig vitatkozhatunk arról, vajon Aritane helyesen teszi-e, amit tesz, de ezzel mit sem használunk Teiriolnak. Egyszerűen nem hagyhatom, hogy ennyiben maradjon a dolog. – Bryn elvörösödött, és zavartan mozgolódni kezdett. – Egyelőre úgy fest a helyzet, hogy ma vagy holnap amúgy is elmegyünk innen. Ha már odébbálltunk, ideküldhetek egy Sheltiyát, aki nem áll kapcsolatban Aritane ügyeivel. Ő majd a segítségetekre lesz, ha akarjátok. Előbb azonban a szavatokat kell adnotok, hogy egy szót sem szóltok neki Jeirran hadseregéről vagy arról, hogy más Sheltiya is járt itt.
Keisyl soha azelőtt nem hallotta, hogy egy, a Vének szolgálatában álló hangjából félelem érződött volna ki.
– Soha nem hazudnék a Sheltiyának, még ha tudnék, akkor sem – rázta meg a fejét Ismenia inkább zavartan, mint dacosan.
– Egyszerűen csak ne áruljátok el neki, hogyan halt meg Teiriol – fogta kérlelőre a hangját Bryn. – Vagy ha kell, mondjatok annyit, hogy megtámadták odalenn a síkságon, de azt ne említsétek, hogy követségben járt lent, Jeirran terveiről meg még csak véletlenül se szóljatok! A Sheltiya tiszteletben tartja a gyászt, ezt mindannyian tudjátok.
– Hidd el, anya, mindenkinek ez lesz a legjobb. Most az a legfontosabb, hogy Teiriol megkapja a végtisztességet – tette hozzá Theilyn. – Ha bármit is elárulunk, a Sheltiya mindannyiunkat próbáknak vet alá, ezt pedig Eirys aligha lenne képes elviselni.
Ismenia a tenyerébe temette az arcát, elszabadult haja rendetlenül bukott elő az ujjai közt.
– Nem fogok hazudni, de annyi biztos, hogy nem áll szándékomban önként elárulni, amit tudok – szólalt meg végül.
– Voltaképpen amúgy sem tudunk túl sokat. – Keisyl mosolytalan pillantást vetett Bryn felé. – Igyekeztünk tőlünk telhetően minél távolabb tartani magunkat ettől az őrültségtől. – Az ajtóhoz lépett, és kinyitotta. – Innentől kezdve a te dolgod, hogyan felelsz a magad részéért.
– Köszönöm, inkább a melléklépcsőn távozom – tétovázott Bryn. – Jobb lenne, ha nem látnának kimenni innen.
Sután hátba veregette Theilynt, majd sarkon fordult, és felsietett a lépcsőn. A lány gondolataiba merülve bólintott, majd a hosszú asztalhoz lépett, felvette a tűjét, és szapora, egyenletes öltésekkel munkához látott. Néhány szempillantással később Ismenia is közelebb húzódott, és átkandikált a lánya válla fölött. Jóváhagyólag dörmögött valamit, majd odahúzott egy támla nélküli széket a szürke kőasztalhoz, és egy fényes, hegyes árral lyuggatni kezdte a vastag bőrleplet, hogy könnyebb legyen a varrás. Theilyn tűje ügyes mozdulatokkal követte a lyuksort. Keisyl lerogyott egy székre, nem messze tőlük, fejét a karjára hajtotta, és sírni kezdett, könnyei ezüstösen hullottak a részvétlen, szürke kőre. Fithian egy sarokban üldögélt, és az egyszerű lelkek higgadt egykedvűségével bele-belekortyolt a kezében tartott palackba.

 

 

A Nagy Nyugati Országúton

Nyárutó 6. napján

Az igazat megvallva először fel sem kaptam a fejemet, amikor záporozni kezdtek ránk a nyílvesszők. Minthogy egészen addig nem szegődtek a nyomunkba a Hegyek Népének gyilkos szándékú hordái, egyetlen aggodalmamat üres gyomrom és a torkomat fojtogató szomjúság jelentette. Az országút elhagyatottnak tűnt, én pedig valamennyire lehagytam a többieket, mivel nem volt sok kedvem a rám eső időn túl is támogatni Usarát. A mágus igyekezett a tőle telhető legjobban boldogulni egy sebtében fabrikált mankóval, de arcán látszott, hogy minden mozdulat újabb gyötrelmet okoz neki.
A nyílvesszők sűrű rajokban süvítettek át a fák között, könyörtelen szisszenésük megtöltötte a levegőt. Még arra sem maradt időm, hogy megállapítsam, honnan is jöhetnek, amikor körülöttem minden lángba borult. Táncoló tűzcsóvák lobbantak fel körös-körül az aljnövényzetben, égett toll szaga terjedt szét a lomhán mozduló levegőben, ahogy megperzselődött nyílhegyek csattantak a földön. Halk, fojtott tanácskozás hallatszott a bokrok közül, jelezvén, hogy többen is leselkednek ránk. Sietve visszafordultam a többiekhez, Gilmarten pedig érthető elégedettséggel szemlélte művét.
Darni előrelépett, jobb kezét a kardja markolatán tartotta.
– Nem áll szándékunkban harcba bocsátkozni senkivel. Nem akartok tárgyalni velünk?
– De hiszen már harcoltatok! Látjuk, hogy sebesült is van veletek! – A kiáltás ifjú, dühös és nyugtalan ellenfélről árulkodott, ami így együtt igen veszélyes tud lenni.
Kisvártatva egy második hang is tudtunkra adta, hogy ellenségeink rejtőznek a fák ágai között. Ennél többet nem is tudtunk meg tőle, tekintve, hogy az Erdő nyelvét beszélte. Értetlen pillantásokat váltottunk egymással.
– Hé, te ott, aki közülünk való vagy! – kiáltotta valaki alig felismerhető tormalin nyelven. – Foglyul ejtettek, vagy önként tartasz velük?
– Apám az Erdők Népéből származott, én azonban kívülállóként születtem és nevelkedtem – feleltem óvatosan. – Ezek az emberek évek óta a barátaim és útitársaim. Senkit nem támadtak meg.
Zavart csend támadt.
– Akkor hát hogyan sebesült meg az az ember? – A kérdés az ellenkező irányból érkezett, én pedig azon kezdtem törni a fejemet, vajon hányan állhatnak szemben velünk. Szaggatott tormalin mondatainak hangszínéből arra következtettem, a beszélő alighanem idős férfi, akit sok megrázkódtatás ért már életében. Ha van egy kis szerencsénk, nincs kedve harcolni velünk.
– Három nappal ezelőtt megtámadtak bennünket – kiáltottam. – Elvesztettük a lovainkat, a csomagjainkat, most pedig nem szeretnénk mást, csak minél hamarabb átkelni az Öregerdőn.
– Ki támadott meg benneteket? – kérdezte az első hang, amely immár kevésbé dühösen, ám ha lehet, még bizonytalanabbul csengett. A beszélő kétségkívül igen fiatal férfi. Emiatt talán könnyebben meggyőzhetjük, viszont hajlamosabb a hirtelen hangulatváltásokra.
– A Hegyek Népe – vágta rá Sorgrad. – Nyugatvidékiek. A fivérem meg én a Középső Nyúlványok táján születtünk, de már évek óta a síkságon élünk. Azért tértünk vissza, hogy kereskedjünk velük, de elkergettek bennünket.
– Miért zárjátok el az utat, és miért álltok lesben? – Darni ábrázata elsötétedett. – Talán benneteket is fenyegetnek?
– Fenyegetnek, megtámadtak, felégették a kunyhóinkat, és úgy vadásznak ránk, mint az üregi nyúlra! – acsargott az első hang. – Akik tették, éppen olyan szőkék, mint a barátaid, és mágia segíti őket önkényeskedésükben!
Usara jól láthatóan összerázkódott erre a fordulatra.
– Mágia? És miféle mágia?
– A tűz és a víz mágiája, furcsa szeleké és megbokrosodott földé? – előreléptem, és alaposan szemügyre vettem a bokrokat. – Vagy az agyakban fészkelő rémületé, az érzékeket eltompító képzelődésé?
– Mit tudsz te az efféle dolgokról? – kérdezte egy újabb, erősebb, kimértebb hang, mint az eddigiek.
– Éppen azért indultam a hegyek közé, hogy megismerjem és megértsem ezt a furcsa mágiát, amely megzavarja az ember gondolatait – feleltem bátran, noha szinte a tarkómon éreztem Darni és Usara rosszalló pillantásait.
Éles füttyszó harsant fel valamivel távolabb az országúton. Kisvártatva egy férfi lépett ki a bozótból. Jól láthatóan az Erdők Népéhez tartozott, és – tekintélyes pocakjából ítélve benne járhatott már a korban, sötétvörös hajába őszes szálak keveredtek, szögletes arcának komor kifejezése pedig még Darniéval is felvette a versenyt.
– Lovasok közelednek. Gyertek le az útról, később majd megbeszéljük a dolgot. – A hangja elárulta, hogy ő volt az, aki az imént, legutoljára szólt hozzánk. Világosbarna szemével távolságtartóan végigmért bennünket. – Éppenséggel adhatunk nektek vizet és élelmet.
Darni meg a varázslók engedelmesen félreálltak, azaz (leginkább Usara esetében) inkább félresántikáltak. Gren rám pillantott, én meg Sorgradra, azután mindhárman követtük őket, igaz, valamivel lassabban.
A fák között rengetegen voltak, többen, mint amennyire számítottam. Most egy mozdulattal előléptek a lomb és aljnövényzet közül. Bőrből és durva háziszőttesből készült szűk nadrágjukat, hosszú ingüket friss sár tarkította, karjukra, lábszárukra zöld és barna szövetcsíkokat kötöttek, még arcukat és hajukat is igyekeztek elfedni vele. Szemlátomást mindent megtettek, hogy minél nehezebb legyen észrevenni őket a bozótban. Mindannyian íjat tartottak a kezükben, a vállukon meg annyi tegezt, hogy Gilmarten igen sokáig küldözgethette volna rájuk a lángcsóvákat, mire végre kifogynak a nyilakból.
Hátunk mögött az országútról patkócsattogás hallatszott; visszapillantottam. Az utasok öltözékükből ítélve kereskedők lehettek, bár jobbára csak a fejüket meg a hátukat láttam. Gesztenyebarna lovaik egykedvűen poroszkáltak úti céljuk felé. Ha akarnék, egy szempillantás alatt mellettük teremhetnék, hogy figyelmeztessem őket, segítségért kiabáljak, vagy éppenséggel előállhatnék egy alkalmas mesével, hogy vigyenek magukkal valami biztonságos helyre. Tétovázásomat látva Sorgrad is arrafelé fordult, rezzenetlen kék szeme az útra szegeződött.
– Menj, ha akarsz – szólt oda halkan. – Én maradok. Most már nem csak fizetséget remélek, de magam is fizetni akarok. Azt még csak lenyeltem valahogy, hogy száműztek bennünket, de hogy megpróbáltak megölni, az már meghalad minden mértéket.
Halványan még mindig élt bennem az az aggály, amelyet az elietimm varázsló ültetett el a fejemben, a düh azonban úgy sodorta el, mint a megáradt folyó. Sorgrad egy pillanatra megszorította a kezemet. Némán bólintottam, és mindketten követtük az őszülő férfit nyomunkban a többiekkel.
Az úttól északra egyenetlenebb volt a talaj, hirtelen emelkedők és lejtők váltották egymást. Az egyik kis magaslatot sűrű bozót borította, valamivel távolabb csupasz sziklák ütköztek ki a talajból, mohos oldaluknál barna halmokba gyűlt az avar. Örökzöldek álltak fonnyadtan, porosan a nyári hőségben, rekettye és földiszeder áthatolhatatlan sűrűsége követelt magának mind több élőhelyet évről évre.
Az Erdők Népe komor arccal járt-kelt körülöttünk. Az itteniek sem sokban különböztek azoktól, akikkel jóval délebbre találkoztunk: szemük vágásáról, orruk vonaláról bárhol és bármikor könnyedén meg lehetett ismerni az Öregerdő lakóit.
Megkerültünk egy kavicsos dombocskát, és egy sziklaszirt tárult elénk, amelynek lábánál széles völgy húzódott. A levelektől megtisztított földön tábortüzek nyomai feketéllettek, közöttük pedig, ameddig a szem ellátott, az Erdők Népének fiai és leányai gyülekeztek, akik talán több százan is lehettek. Kisebb csoportokba verődve igyekeztek ügyelni halomba rakott holmijukra, vagy az élelmen osztozkodtak. Sokuk arca egészen sápadt volt a megrázkódtatástól, mások összekucorodva, némán üldögéltek, de volt, aki fegyvert élesített, amelynek pengéje elszántan villant meg a napfényben. Egy idős asszony apró gyermeket szorított magához, arcán mélységes kétségbeesés tükröződött, míg a gyermekén tágra nyílt szemű hitetlenkedés. Vajon hová tűnhetett a gyermek édesanyja?
– A Hegyek Népe tette – szólalt meg a férfi, aki idevezetett bennünket. – Leözönlöttek a csúcsok közül, rajtunk ütöttek, megölték, aki az útjukba került, és mindent lángba borítottak.
– Beszélnünk kell a vezetőtökkel. – Gilmarten arcán aggodalom tükröződött.
– Nincs vezetőjük, legalábbis nem abban az értelemben, ahogyan te gondolod – magyaráztam neki, majd visszafordultam az iménti férfihoz. – Hol vannak a gyógyítóitok, vagy azok, akik a vadászatot vezetik?
– Egy ilyen gyógyító Usarának sem jönne rosszul – vonta össze a szemöldökét Darni.
– Tudom, majd arra is sor kerül – intettem le. – A gyógyítók vagy nyomkeresők biztosan meg tudják mondani, merrefelé támad a Hegyek Népe. Van valakinek térképe?
A két varázsló csak a fejét csóválta, Sorgrad azonban elgondolkodva emelte rám a tekintetét.
– Elég jól ismerem ezt a környéket – szólalt meg tétovázva.
– Mondd csak, hol találhatnák egy gyógyítót? – fordultam vezetőnkhöz.
– Ott – intett a völgy sziklás partoldala felé, ahol széles, sekély barlang húzódott.
Átvágtunk a csoportokba verődve ácsorgó embertömegen, akik gyanakvó pillantásokat vetettek Sorgrad és Gren felé, hiszen szőke hajuk valóban kirítt a barna és vörös szín ezerféle árnyalata közül. A körülöttünk felcsapó mormolás határozottan ellenségesnek tűnt. Azok, akikkel odafönn az úton találkoztunk, most elszéledtek mellőlünk, hogy csatlakozzanak a saját rokonaikhoz, ismerőseikhez, akik éles, türelmetlen hangon faggatni kezdték őket. Bátorítólag rámosolyogtam Sorgradra, ő azonban érthetően komor maradt. A levegő most az eddigi szorongás és fájdalom helyett feszültséggel telt meg. Lehet, hogy az Erdők Népének nincs valódi vezetője, de úgy nézem, aligha lesz szükségük ilyesmire, ha egyszer közös akarattal úgy döntenek, hogy meglincselik Sorgradot és Sorgrent.
A barlang előtti sziklás, nyílt térségen rémült emberek kuporogtak piszkos takarókba csavarva. Karjukon, fejükön foltos kötés látszott, néhányuknak zöldes színű kenőcs borította egy-egy kisebb sérülését. Azok körül, akik a földön feküdtek, talán egy tucatnyi férfi és nő szorgoskodott, volt, aki fakupából itatta a szomjazókat, más meg a felépülést serkentő leveleket osztogatott. Az egyik gyógyító egy ősz hajú asszony mellett térdelt, akinek arcát vastag kötés takarta.
– Csak nem munkát hoztál nekem, Bera? – kérdezte halovány mosollyal. Inge elejét alvadt vér foltozta és körme körül is vér feketéllett.
– Ez itt Harile – intett a férfi felé vezetőnk. – Sebesültet hoztam, alig tud járni – fordult a gyógyítóhoz. – A többiek a barátai.
Usara elősántikált, Harile figyelme pedig azonnal az átvérzett kötés felé fordult.
– Hadd lássam azt a sebet – emelkedett fel a földről.
Usara a mankójára nehezedett, és ügyetlenül kibújt a nadrágjából. Fogcsikorgatva tűrte, hogy Harile óvatosan lefejtse a lábáról a piszkos kötést. A véraláfutás, amely csaknem a varázsló teljes combját eltakarta, most zöldeslila színben játszott, a vágás pedig vörös volt és dagadt, s sárgás genny csordogált belőle. Kezdetben hajlamos voltam azt gondolni, a varázslónak még mindig szerencséje volt, hogy az ütés nem kapta telibe. Ha csontja törik, nem is tudom, hogyan vittük volna tovább. Most azonban kezdett megváltozni a véleményem. Ez a fertőzés meg is ölheti, vagy ha nem, hát legalábbis elveszítheti a lábát.
Harile egy kerek arcú asszonyhoz fordult, aki talán kétszer olyan széles lehetett, mint én, és gyors, pergő szavakat intézett hozzá. Az asszony vizet töltött egy kannából, amely egy apró, füst nélküli tűz fölött lógott, egy kis csuporba, és a derekán függő bőrzsákból tisztességes adag zöld gyógyfüvet adott hozzá. Amint közelebb lépett, észrevettem, hogy Orial gyógyító dalát dudorássza az orra alatt. Harile önkéntelenül csatlakozott a refrénhez, miközben a meleg, illatos folyadékkal óvatosan leáztatta a sebről a rászáradt vért és piszkot.
– A véraláfutás csúnyábbnak mutatja, mint amilyen valójában.
Usara válla előrecsuklott, reszkető keze az arcát dörzsölgette. Szinte már mondai hősnek tűnt, eltekintve persze a bokája körül heverő letolt nadrágtól. Mocskos inge tépetten lógott le a hátán. Az addig rendben van, hogy az egész világgal szemben akarta próbára tenni a mágikus tudását, de lefogadom, ha ép bőrrel megússza, most egy ideig boldog lesz, ha békében és unalomban éldegélhet Hadrumal elrejtett szigetén. Egy pillanatra az is átfutott az agyamon, vajon egy lábbal teszi-e ezt, vagy kettővel.
– Ha meleg, gyógyfüves borogatást teszünk rá, azzal jelentősen meggyorsíthatjuk a javulást – folytatta Harile. – Ha enyhítettük a fájdalmat, leheveredhetsz, és megpróbálhatsz aludni. A test pihenés közben gyógyítja legjobban önmagát.
– Nemsokára jobban leszel, öregfiú – veregette meg a vállát Darni, miközben a mágus kínkeservesen magára erőlködte a nadrágját. – Most pedig hadd halljam, hol támadtak meg benneteket, és hányan – fordult a gyógyítóhoz a harcos.
– Mit tudtok ti arról a gonosz viharról, amely lecsapott ránk? – jelent meg Bera mellett egy idősebb férfi, akinek feje búbja teljesen kopasz volt, halántékáról és füle mellől azonban hosszú, ősz tincsek csüngtek. Sovány arcában éber tekintet villogott.
– Ez itt Apak – intett feléje Bera. – A legidősebb nyomkövető.
A koros férfi mögött újabb tucatnyi érdeklődő sorakozott fel, akik szemlátomást éppen ennyire sóvárogták a biztos választ.
Darni önkéntelenül kihúzta magát, arcán ismét a szokott gőg látszott.
– Hadrumal Ősmágusa, Fekete Planir küldött ide, az ő ügynöke vagyok. Usara kiváló mágus, aki szintén birtokolja Planir bizalmát, Gilmarten pedig solurai varázsló, aki együtt utazik velünk. – Hanghordozása elejét vette a további kérdezősködésnek, Gilmarten azonban előzékenyen meghajolt.
– Vajon nem a mágusokat kell-e okolnunk a reánk zúdult csapásért? – Apak semmivel nem maradt le Darnitól fennhéjázásban és gőgben: hüvelykujját a nadrágja övébe akasztotta, és nagyképűen kihúzta magát. – Annyit már egészen biztosan tudunk, hogy a Hegyek Népét mágia segítette, amikor megtámadtak bennünket.
– Biztosíthatlak, hogy nekünk semmi közünk az effajta varázslatokhoz.
Megkönnyebbülten hallottam, hogy Darni immár valamivel udvariasabb hangot üt meg, Apak azonban kevéssé hatódott meg ezen.
– És mi a helyzet ezzel a hárommal? – vicsorogta.
Tekintete bizalmatlan volt, akárcsak azé a tucaté, akik a háta mögött álltak. Éreztem, hogy Gren megmozdul mellettem, a lehető legveszedelmesebb módon reagálva a felénk áradó fenyegetésre.
– Azért indultunk a Nyugati Nyúlványok vidékére, hogy kereskedjünk az ottaniakkal – magyarázta higgadtan Sorgrad. Hangját Col környékének nyelvjárása lágyította. – Ők azonban durván elkergettek bennünket, és gyilkos szándékkal a nyomunkba szegődtek. – Usara felé intett, de rajtunk többieken is jól látható nyomokat hagyott az összecsapás: tépett, vérfoltos öltözékünk árulkodott róla.
Sorgrad semleges, tartózkodó arckifejezéssel állta a vádló tekintetek kereszttüzét.
– Mit akar tőlünk a Hegyek Népe? – kérdezte Apak. A benne felgyülemlett feszültség, úgy látszik, remek célpontot talált bennünk. – Miért akarnak elüldözni bennünket a vadonból, amely eddig hazánk volt? – Dühösen köpte felénk a szavakat, erős erdei hanglejtése átérződött folyékony tormalin beszédén. – Éppen a szamarainkat legeltettük az enyéimmel a hegylábnál lévő mezőkön, ahol a legjobb a fű ilyenkor, az asszonyok gyógyfüvet szedtek, a többiek nyúlra meg rókára vadásztak. A suráink a szokott helyen álltak. Tudtuk, hogy a Hegyek Népe ilyenkorra már rég fölterelte a nyájait a felső legelőkre, és többnyire a bányáikban szorgoskodnak, néhányan azonban lejönnek közénk kereskedni. Fémet és fazekasárut hoznak, cserébe pedig gyógyfüveket és fából készült holmit szoktak venni.
Miközben beszélt, Apak arcán lassan zavarodottság váltotta fel a haragot.
– Amikor észrevettük, hogy néhány férfi közeledik felénk, semmi rosszra nem gyanakodtunk. Csak később láttuk meg, hogy mindegyiknek kardja vagy lándzsája van, és hogy kétszer annyian lehetnek, mint mi – folytatta. – Tolvajoknak és élősködőknek neveztek bennünket, átkozódtak, amiért a földjükön vadászunk, és azt bizonygatták, hogy ellopjuk a prémeiket. Felégették a suráinkat, összetörtek, amit értek, vagy egyszerűen a lángok közé szórták. Asszonyainkat megbecstelenítették, és aki szívósan ellenállt közülük, azt véresre verték. – Hangjában most ismét harag lobbant. – Napfordulón innen és túl mindig mi vadászunk ezeken a lankákon, de amint fordul az év, önként elhagyjuk őket. Olyankor a Hegyek Népe lejön a meredélyekről, mi meg délre költözünk, mielőtt leesne a hó. – Hangja reszelőssé vált, ahogy a szavakat keresgélte. – Elmenekültünk... Mi mást tehettünk volna?
Szemlátomást a figyelem középpontjába kerültünk. Az Erdők Népe egyre közelebb húzódott hozzánk, a körülöttünk állók abbahagyták fojtott hangú tanácskozásukat.
– És azután mi történt? – kérdezte Darni jóval udvariasabban, mint kinéztem volna belőle.
– Nem elégedtek meg azzal, hogy a legelőkről elűztek bennünket – csattant fel Apak –, hanem még tovább kergettek minket, mélyen bemerészkedtek az erdőbe. Ahányszor megálltunk, újra és újra ránk támadtak, hiába próbáltunk elrejtőzni vagy elmenekülni előlük. Akik szembefordultak velük, azokat lekaszabolták, akik meg elmenekültek volna, azokat utolérte a mágiájuk! – Ez a szó szinte átoknak hatott Apak ajkáról, a bennünket körülvevők pedig átvették tőle, és egymás között suttogták.
Körülnéztem, merre lehetne a leggyorsabban elmenekülni. Sorgrad és Sorgren tud vigyázni magára, Darni meg a két mágus pedig kénytelen lesz elboldogulni valahogyan.
– Miféle mágiával támadtak rátok? – kérdezte Usara.
– Honnan tudjam? Nem ismerem én a mágiát! – Apak előbb a varázslóra vicsorgott, majd fenyegető tekintetét Sorgrad felé fordította, aki minden tőle telhetőt megtett, hogy ártatlan külsőt öltsön. Gren növekvő daccal fészkelődött a fivére mellett.
– Nem kell ismerned, csak mondd el sorjában, mi történt veletek! – kértem udvariasan.
– Az emberek megbolondultak! – Apak hangja megremegett. – Tapasztalt férfiak, akik minden gallyat ismernek innen egészen a déli tengerekig, hirtelen eltévedtek. Mások a saját fivéreik ellen fordultak, vagy eszüket vesztve egyenesen belerohantak a támadók pengéibe. Sokan összeverekedtek, és csépelték egymást mindennel, ami csak a kezükbe került: bottal, főzőedényekkel, piszkavassal. – Tanácstalansága és felindultsága tükröződött az őt körülvevő arcokon is. – A Hegyek Népe csak nevetett rajtuk, és leöldöste őket!
– Még az állataink is megőrültek! – vette át komoran Bera az elbeszélés fonalát. – Odalent voltunk a folyó menti mocsárnál, ahol elkeskenyedik az erdő. Nádat, sást vágtunk, és vártuk, hogy a holdak fordulása fölcsalja a fésűshalakat ívni. A Hegyek fiai leözönlöttek a csúcsokról, gúnyneveket kiabáltak felénk, és megölték, akit csak értek. Pedig a Hegyek Népe soha azelőtt nem merészkedett a mocsár közelébe, soha nem találkoztunk velük, pedig évről évre visszatértünk oda! – Hirtelen eszébe jutott, mit is akart mondani. – Elmenekülhettünk volna, hiszen ismertük a rejtekutakat a mocsáron át, az állataink azonban váratlanul ellenünk fordultak. Megvadultak, megrúgtak és megharaptak mindenkit, aki volt olyan vigyázatlan, hogy a közelükbe merészkedjen. Rosszabb volt, mintha a szomjúságkór tört volna rájuk! – Bera hitetlenkedve csóválta meg a fejét. – Sokan közülük elpusztultak álltukban: egyszerűen csak összerogytak, és végük volt. Mintha a rémület állította volna meg a szívüket.
– Valami ilyesmi történt a mi lovainkkal is, amikor megtámadtak bennünket az országúton – bólintottam.
– Ez nem, olyan mágia, amilyet én használni tudnék – szólalt meg komoly arccal Usara. – Az én képességeim a világot alkotó elemekhez kötődnek: a földhöz, vízhez, levegőhöz és tűzhöz. Tudod, ha én akartalak volna megtámadni benneteket abban a mocsárban – fordult Bera felé heves őszinteséggel –, valószínűleg a vizet fordítom ellenetek, képlékennyé teszem a földet a lábatok alatt, ködöt támasztok, hogy...
– Nem hiszem, hogy ezzel különösebben megnyugtatnád őket, Usara – vágtam közbe.
Apak a derekáról függő tőr után tapogatózott, és olyasféle kényelmetlen csend vett körül bennünket, mint a jeges fuvallat, amely a vihar előjele.
– A mi varázslóink mágiája nem képes behatolni mások agyába – szólalt meg hirtelen Gilmarten. Lágy solurai hanglejtése hallatán feléje fordultak a fejek. – Újfajta és igen veszedelmes mágiával állunk szemben.
– Vagy nagyon is régivel, amely az idők során gonosz kezekbe került – tettem hozzá. Meg kell gondolnunk, mit mondunk, hiszen előfordulhat, hogy Guinalle meg a követői egy szép napon az óceán innenső oldalán is használják majd a tudományukat.
– Ha egyszer ti is varázslók vagytok, nem segíthetnétek rajtunk a mágiátokkal? – kérdezte valahonnan egy hang. Várakozásteli mozgolódás támadt, amelybe ezúttal is keveredett valami baljóslatú árnyalat.
– Esküin Lord Astrad szolgálatához köt, ez pedig azt jelenti, hogy nekem tilos az ilyesmi... És nem hinném, hogy sikerrel hivatkozhatnék, mondjuk, olyasmire, hogy az Öregerdő kívül áll az uralkodó törvényein... – magyarázkodott Gilmarten nyomorúságos arckifejezéssel.
Usara sápadtsága ezúttal nem csupán a sérülése számlájára volt írható.
– Ha beavatkoznék, azzal Planir haragját vonnám a fejemre – motyogta.
– Azt hiszem, ez erre az esetre nem vonatkozik – jegyezte meg Darni meglepően lágy hangon. – Ha jól tudom, bármely mágus cselekedhet saját maga vagy a rászorulók védelmében. – Udvariasan bólintott Usara felé, ám az ajkán játszadozó mosoly engem inkább egy harci kutya figyelmeztető vicsorgására emlékeztetett.
Nem hittem volna, hogy Usara még az előbbinél is jobban el tudjon sápadni, de sikerült neki. Harile közelebb hajolt, két ujja közt szétmorzsolt egy bolyhos, zöld levelet, és a mágus orra alá dugta. A varázsló bosszúsan felköhögött, de szögletes arccsontja környékére visszatért némi pirosság.
– Távolbalátó varázslattal megállapítható, hol táborozik a Hegyek Népe – folytatta Darni szinte levegőt sem véve. – A felvonulási területükből következtethetünk a tervezett hadmozdulataikra, és gondoskodhatunk róla, hogy még véletlenül se kerüljünk az útjukba. De mondjátok csak, nem lenne jobb inkább felvenni a harcot velük?
Bera és Apak bizonytalan pillantásokat váltott egymással, azonban a többiek közül néhányan újult reménnyel a tekintetükben fordultak Darni felé. Úgy döntöttem, nem avatkozom közbe, játssza csak végig a játékát, ha már így döntött. Legalább lefoglalja őket, és addig sem jut eszükbe Sorgraddal vagy Sorgrennel kötekedni.
– Úgy érted, együtt? – kérdezte Bera.
– A jelek szerint ugyanazok támadtak meg bennünket is – fonta össze mezítelen karját széles mellkasán Darni, közszemlére téve hatalmas izmait. Felkarja talán még a combomnál is vastagabb lehetett. Valóságos óriásnak tűnt az Erdők Népe között, durva szálú fekete haja göndören hullott alá a vállára, zekéjére. – Szerintem közös ellenségünk van. Ti nem úgy vélitek?
– Nem mentek sehová, ameddig ki nem pihentétek magatokat! – Harile igyekezett elállni Darni útját, és még a karját is megmarkolta. Ujjai elszántan mélyedtek a harcos bőrébe. – Te túlságosan nagy vagy ahhoz, hogy ennyit gyalogolj ivás nélkül! Ha esztek, isztok és pihentek valamelyest, attól csak élesebb lesz az eszetek!
Körülöttünk hirtelen feloszlott a bámészkodók gyűrűje, a völgy fagyos csendjét most izgatott beszélgetés töltötte meg. Valamivel távolabb tőlünk még nevetés is harsant, igaz, hamar elfojtották.
– Remélem, tudod, mit csinálsz – súgtam oda Darninak, amint egymás mellett ültünk egy széles sziklapárkányon.
– Amint Usara megtalálta őket, elkezdhetjük tervezni a támadást – bólintott elégedetten a harcos.
– De hiszen az Erdők Népét könnyedén lemészárolják, ha bőrruhában, egy szál késsel akarnak szembeszállni a páncélingekkel és kétkezes kardokkal! – tiltakoztam elkeseredetten.
– Apró csetepaték? – hajolt előre Sorgrad, hogy lássa tőlem a férfit.
– A szokott taktika. – Darni arcára egy ragadozó nagymacska veszedelmes vigyora ült ki. – Némi zaklatás, kiugrasztjuk őket a fészkükből, egy kicsit vagdalkozunk, aztán hagyjuk, hadd vérezzenek.
Sorgrad szélesen elmosolyodott.
– A barátod tudja, mit csinál – jegyezte meg elégedetten.
– Lennétek szívesek bővebben is kifejteni? – kérdeztem némi gúnnyal.
– Nem csapunk össze velük nyíltan, éppen csak felbosszantjuk őket. Levágjuk, aki vigyázatlanul lemarad a többiektől, talán egy-két éjszakai támadást is megkockáztatunk a táboruk ellen – magyarázta tárgyilagosan Darni. – Nem akadályozhatjuk meg, hogy előrenyomuljanak, de megnehezíthetjük, amennyire csak tudjuk. Egy idő után egyszerűen nem éri majd meg nekik tovább itt maradni. – Elgondolkodó arccal nézett a völgyben összegyűlt menekültek felé.
– Attól tartok, ez hosszadalmas játszma lesz. – Köszönetet mormolva átvettem egy fából faragott tálkát, amelyet egy testes asszony nyújtott felém. A tálkában sűrű, ínycsiklandó illatú leves volt; éhesen nekiláttam. Még a tűzön sült lepénynek is örültem: gyors mozdulatokkal a hús- és zöldségdarabok közé aprítottam, majd az egészet megeszegettem azzal a viharvert kanálféleséggel, amelyet Sorgrad varázsolt elő valamelyik zsebéből.
Egy fiatalember sétált el mellettünk egy hosszú bottal, amelyre tűzve néhány állatkát láttam, amik gyanúsan mókusra emlékeztettek. Sietve elhessegettem magamtól a gondolatot. Elvégre őzhús is lehetett abban a levesben.
– Máris jobban érzem magamat! – Darni kihörpintette az utolsó cseppeket is a csuprából, majd a keze fejével kétfelé törölte maszatos bajszát. Én is éppen olyan piszkosnak éreztem magamat, mint amilyennek ő látszott; ingem izzadtan tapadt a hátamhoz.
– Először a legközvetlenebb fenyegetés forrását kell megtalálnunk – állapította meg Usara sokkal inkább magának, mint a többieknek. – Vagyis azt a csoportot, akik Apak népét megtámadták.
– Ha jól sejtem, legalább három különböző csapat indult meg lefelé a hegyekből – tette hozzá Gren. Feszült arcán szokatlan figyelem tükröződött, ahogy kósza gondolatait stratégiára és taktikára váltotta.
– Bármibe lefogadnám, hogy a támadásaikat elietimm mágia segítségével hangolják össze! – ráncolta össze a homlokát Darni.
– Látod, ebben egyetértünk – dörmögte Sorgrad.
– Vagyis ki kellene dolgoznunk egy tervet, hogyan tudnánk ezt meggátolni – jegyeztem meg ártatlan arccal.
– Mit gondoltok, miféle hadsereget tudnánk összeállítani az itteniekből? – pillantott végig a völgyön Gren egy ragadozó éberségével.
– Gondoljátok csak végig... Apak csapata egészen közel járt Grynth vidékéhez, amikor megtámadták. Beráék meg odaát voltak a Tóvidéken... – Darni foga összecsikordult. – Minél hamarabb tennünk kell valamit, mielőtt az egész Vízválasztó-hasadék lángba borul. Ha a dolgok így folytatódnak tovább, még az évszak vége előtt felprédálják az Öregerdőt. Mit gondoltok, hogyan boldogul majd Tilolkút, ha lezárják a Nagy Nyugati Országutat? És mit szól Pastamar?
– Nem szabad elhamarkodottan döntenünk – vetette közbe kétségbeesetten Usara. – Csak szépen sorjában! Először is beszélnem kell az Ősmágussal. Planir majd megmondja, mit tegyünk.
Csendesen üldögéltem közöttük, és néha-néha belekortyoltam a kezemben tartott borosüvegbe. Pillanatnyilag egyáltalán nem aggódtam miatta, vajon Planir tudja-e, mi a teendő. Nekem ugyanis rengeteg ötletem volt.

 

 

Fekete Planir dolgozószobája,
Hadrumal Ősmágusának székhelyén

Nyárutó 6. napján

– Vagyis most már ti magatok is látjátok, hogy minél hamarabb segítséget kell küldenetek. Ha semmit nem teszünk, igen hamar káoszba fordul a helyzet.
Az Usara szavaiból áradó sürgetés áthallatszott a fényes acéltükrön, és halk visszhangot keltett a Planir kezében tartott serlegben.
Az Ősmágus belekortyolt a smaragdzöld színű italba.
– Azt hiszem, ki kellene szélesítened a fókuszt, Usara.
– Csak nincs valami baj a varázslattal? – vonta össze a szemöldökét a mágus.
– Gondold végig a következményeit annak, amire rá akarsz venni bennünket – folytatta türelmesen Planir. – Itt már nem csak arról van szó, hogy te meg az a solurai a segítségére siettek néhány erdőlakónak. Hadrumal Ősmágusa és varázslói nem avatkozhatnak bele ebbe a harcba.
– De hiszen a Hegyek Népét is támogatja legalább egy varázsló a Jégszigetről – ellenkezett Usara hevesen. – Úgy tűnik, valamiképpen a fennhatósága alá vonta a Sheltiyát. Egyelőre senki sem tudná megmondani, mekkora hatalom lehet a kezükben!
– Kivédheted a varázslataikat a sajátjaiddal – nyugtatta meg Planir. – Valóban súlyos fenyegetéssel állunk szemben, neked pedig meg kell tenned mindent, ami csak a hatalmadban áll, hogy megállítsd azt a varázslót, és megakadályozd a tervei végrehajtását. De lásd be, nem lenne okos dolog, ha most hirtelen beszállnék ebbe a játszmába, és Hadrumal mágusait ráuszítanám arra az elietimm varázslóra, aki ezt a földcsuszamlást mozgásba hozta. Azzal csak megemelném a téteket.
– Az egész hegyvidéket felbolydította, Misaen a megmondhatója, miféle hazugságok terjesztésével! – kiáltotta Usara. – Meg kellene mutatnunk, hogy nem vagyunk hajlandók tétlenül nézni ezt a nyilvánvaló rosszindulatot és ellenséges szándékot!
– És mit szólna Solura királya, ha azt látná, hogy holmi mágusok háborúba kezdenek az Erdők Népének nevében? – kérdezte komor arccal Planir. – Nem kezdene-e vajon aggódni amiatt, hogy az Öregerdő esetleg a varázslók tartományává válik, akiket sem hűségeskü, sem törvények nem kötnek hozzá meg a királyságához? Hiszen az a terület ki tudja, mióta az ő védőbástyájának számított a tormalin ambíciók ellenében!
– Amint megoldottuk az ügyet, azonnal távoznánk – ellenkezett Usara.
– És vajon mennyi időt venne ez igénybe? – kérdezte Planir udvarias érdeklődéssel a hangjában. – És mennyire lehetnénk biztosak benne, hogy a Hegyek Népe nem fog ismét viharként lecsapni a meredélyek közül, amint az utolsó mágus is távozott Hadrumal felé? Hogyan győznétek meg az Erdők Népét, hogy immár biztonságban van a további támadásoktól? Nem gondoljátok, hogy továbbra is szeretnének maguk mellett tudni legalább néhány mágust, legalább azért, hogy legyen, aki segítséget hív, ha újabb támadás fenyeget? És egyáltalán: okos ötlet-e támogatnunk az Erdők Népét, amikor bebizonyosodott, hogy nem rendelkeznek számunkra használható tudással? És valóban ellenségeinkké kívánjuk-e tenni a Hegyek Népét, miközben éppen ők őrzik azt az éteri tudást, amelyet olyan kétségbeesetten keresünk?
– Biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb találunk valamiféle megoldást... – felelte Usara immár valamivel kevesebb meggyőződéssel.
– Mit szólnának Selerima és Vanam nagy céhei, Wrede polgárai, Grynth lakói? – Planir félretolta a serlegét, összefonta ujjait, könyöke a szék karfáján nyugodott. – Jusson eszedbe, milyen féltékenyen őrzik függetlenségüket a városok, kisebb uradalmak! Talán húsz vagy még több emberöltő is eltelt azóta, hogy lerázták magukról a tormalin fennhatóságot, de az emlék még mindig elevenen él. Azt hiszem, lenne némi hozzáfűznivalójuk, ha a fülükbe jutna, hogy varázslók tartják kézben az Öregerdőn átvezető országutakat, amelyek kulcsfontossággal bírnak Solura összes jövedelmezőbb hetivására szempontjából. Még azt is el tudom képzelni, hogy megdühödnének, és minden mágust száműznének a földjükről, megtiltanák nekik, hogy belépjenek a városaikba, sőt, esetleg újra büntetést szabnának ki arra, aki varázslatot használ. Ismét előállhatna az a helyzet, amely arra késztette Trydeket, hogy Hadrumal titkos szigetére vezesse tanoncainak sebtiben toborzott seregét.
Usara nem felelt. Sovány ábrázatán mélységes levertség tükröződött.
– Ez csak az egyik dolog. Másrészt viszont... – intett Planir. – Másrészt viszont könnyen azon kaphatjuk magunkat, hogy újabb és újabb kérésekkel ostromolnak bennünket. Ha valaki összerúgja a patkót a szomszédjával, máris hozzánk rohangál majd. A Vízválasztó-hasadék környékén soha nem volt tartós a béke.
– Akkor pedig csalódniuk kell – állapította meg mogorván Usara. – Magam is tisztában vagyok vele, hogy a Hasadék elégedetlenkedői éppen annyi gaztettet követtek el ellenfeleikkel szemben, mint amennyi sérelmet ők maguk elszenvedtek.
– És mit gondolsz, hogyan utasíthatjuk el a segélykérésüket, miután éppen mi magunk szegtük meg a sok emberöltőre visszanyúló hagyományt azzal, hogy beavatkoztunk egy helyi háborúba az Erdő Népének oldalán?
– Hiszen ez nem csupán egy szokásos helyi háború! – tiltakozott Usara. – Nem pusztán anyagi előnyökért, kereskedelmi jogokért vagy egyéb érdekeltségekért vívják! Az ittenieket egyszerűen lerohanták és lemészárolták!
– Úgy érted, elvekről van szó? – emelte föl az ujját Planir. – Ha nem tévedek, Lescar lakói is efféle elvek miatt marcangolják egymás torkát immár tíz emberöltő óta. Adott egyrészről az uralkodó joga, hogy átruházza hatalmát törvényes és vér szerinti örökösére, másrészről pedig valamelyik helyi méltóság igénye, aki elég erősnek érzi magát hozzá, hogy megkaparintsa a koronát. Ha akár egyetlenegyszer is felhasználjuk Hadrumal erejét, hogy megállítsuk az ártatlanok lemészárlását, hogyan hagyhatnánk, hogy más vidékeken sokkalta többen essenek áldozatul?
– Ez egészen más dolog!
– Miért lenne más dolog? – Planir nyugodt hangja egyre feltűnőbb ellentétben állt Usara hevességével.
– Mert itt egy ellenséges mágikus erő megfontolt, összefogott támadásával állunk szemben! – csattant fel a fiatalabbik varázsló.
– Hogy szemben állunk-e vele, az egyelőre a saját döntésünktől függ – biccentett Planir. – No jó, elismerem, a helyzet valóban veszedelmes. Tegyük fel, hogy úgy határozunk, elfogadjuk a kihívást, és felvonultatjuk erőinket, hogy szembeszálljunk ezzel az ellenséges varázslóval... Vagy varázslókkal. Hogyan akarod mindezt megmagyarázni Ensaimin derék népének vagy bárki másnak, aki véletlenül belekeveredik? Miféle elv lehet annyira fontos, hogy a szemük láttára égessük fel a szülőföldjüket?
– A mágusoknak soha nem kellett megmagyarázniuk tetteiket az egyszerű népnek! – vágott vissza Usara.
– Való igaz – bólintott az Ősmágus. – Senkinek sem tartozunk magyarázattal. Szembeszállhatunk a jégszigeti varázslókkal, hadba küldhetjük ellenük a föld, a víz, a levegő és tűz erejét, és senki nem hibáztathat bennünket a következményekért. – Lélegzetvételnyi szünetet tartott. – De vajon hogyan hatna mindez jelenlegi tárgyalásainkra a tormalin hercegekkel? Nem gondolod, hogy a végén még esetleg úgy döntenek, inkább néznek szembe egymaguk az elietimmekkel, legfeljebb Guinalle és a társai segítségére támaszkodva, mint hogy velünk szövetkezzenek, akik semmiféle irányítást és felelősséget nem vagyunk hajlandók elfogadni?
– De hát ez őrültség lenne a részükről! – felelte dühösen Usara.
A tükör fénylő felülete halványan pislákolni kezdett, varázsfény szikrázó pászmái táncoltak rajta. A gyertyaláng vadul égett, a természetfeletti tűz gyorsan olvasztotta a képlékeny viaszt. Forró cseppek gördültek le a gyertyatartó ezüst talapzatán, már-már az asztal gondosan kifényesített lapját fenyegetve.
– Ha azt mondom, nem kellene annyit adnunk a tormalin hercegek szavára, azt feleled, éppen úgy beszélek, mint Kalion, igaz? – szólalt meg nagy sokára Usara, arcán szomorkás mosollyal.
– Soha nem lennék ilyen udvariatlan veled. – Planir vigyora erősen meghazudtolta szavait, amint előredőlt, és az asztalra támaszkodott. – Viszont akár az egész napot el tudnám tölteni azzal, hogy érveket sorakoztassak fel, miért nem lenne tanácsos, hogy Hadrumal Mágustanácsa beleavatkozzon ebbe a helyi konfliktusba, amely a legjobb szándékkal sem tűnik egyébnek, mint a földért és a hozzá kapcsolódó javakért folytatott csatározásnak. Tessék, itt egy újabb érv. Támogatjuk az Erdők Népét ebben az összecsapásban, de megtagadjuk a segítségünket bárki mástól, aki elvekre hivatkozva...
– Úgy érzem, gúnyt űzöl belőlem – szólt közbe a varázsló.
– Való igaz, Usara – vallotta be Planir. – Hol is tartottam? Wrede polgárai vagy Draximal grófjának küldöttei végül is üres kézzel távoznak. Rengeteg varázsló jár-kel odakint a nagyvilágban, Usara. Előbb-utóbb megpróbálják elcsábítani, lefizetni őket, hogy az úgynevezett jó ügy érdekében használják fel a tudományukat.
– Minden mágus tisztában van vele, hogy felelősséggel tartozik Hadrumalnak – vágta rá mosolytalanul Usara.
– Ez igaz, de ha már itt tartunk, ugyan hogyan tudnám én érvényesíteni ezt a felelősséget? – Planir felemelte az Ősmágus hivatalát jelképező nehéz aranygyűrűt, amelynek hatalmas központi gyémántját zafír, borostyán, rubin és smaragd vette körül. – Azt akarod, hogy osszam meg a Tanács figyelmét: védjék meg nyugaton az Öregerdőt, harcoljanak az elietimmekkel keleten és az óceán túloldalán, én meg töltsem azzal az összes maradék időmet, hogy megpróbáljam meggyőzni a világot, hogy egyáltalán nem áll szándékunkban visszaállítani a Régi Birodalmat, magamat pedig uralkodóvá kikiáltani?
– Egyelőre nincs okunk, hogy bármi ilyesmit feltételezzünk – jegyezte meg kissé sután Usara.
– De az ellenkezőjére sem – vágta rá Planir. – Bocsánat, lehet, hogy tévedek. Teljes bizonyossággal állíthatom, hogy semmi ilyesmi nem fog történni, ha nem engedjük, hogy Hadrumal Mágustanácsa és az Ősmágusi hivatal belekeveredjék a ti harcotokba. Gidesta bányászvidékén nőttem fel, és az első dolog, amit arrafelé minden gyerek megtanul: sose bolygasd az omladékot. Ha akár csak egyetlen kis kavicsot is kiveszel a rossz helyről, egy egész hegyoldal szakadhat a fejedre.
– Ez az utolsó szavad? – Usara hangját a vereség érzése sápasztotta.
– Ez az én utolsó szavam – felelte Planir furcsa hangsúllyal. – Te azonban szabad ügynököm vagy. Jogodban áll minden rendelkezésedre álló eszközt felhasználni. A tetteidért a Tanácsnak felelsz, én azonban előzetesen is teljes bizalmamról és támogatásomról biztosítlak.
– Köszönöm a bizalmat – felelte szárazon Usara. – Egyelőre azonban nem látom tisztán, mit is tudnék elérni én egy magam. Gilmartentől eltekintve egyetlen mágus sem tartózkodik sokmérföldes körzetben.
– Miért vagy olyan biztos ebben? – Planir két ujja közé csippentve kioltotta a kanóc lángját, és a széteső kép magával sodorta Usara zavart arckifejezését.
A gyertya füstje törékeny, kék oszlopban csavarodott fölfelé az ablakokon beáradó késő délutáni napfényben. Planir fölkelt karosszékéből, és az egyik ablakhoz lépett, hogy kinézzen Hadrumal magas háztetőire. Az utolsó fénysugarak aranyszínűre festették a csarnokok szürke kőfalait, az udvarokon és utcákon emberek siettek: a tudósok és varázslók többsége végzett aznapi munkájával, és gondolataikat már az étel, ital, baráti eszmecserék és a jól megérdemelt pihenés foglalta le. Az Ősmágus hosszasan figyelte őket, néhányukat elkísérte a tekintetével egy darabon, amíg csak az apró alakok el nem tűntek a szeme elől egy-egy ajtóban vagy kapubejáróban.
Hirtelen sarkon fordult, tekintete éber volt és veszedelmes. A levegőben gomolygó füstfelhő megremegett és szétoszlott, amint Planir keresztülsietett a szobán, hogy megtorpanjon az üres kandalló előtt.
– Nos, Shiv, mit szerettél volna megbeszélni velem?
A varázsló a szoba távolabbi végében ült, és karosszékében hátradőlve szinte teljesen beolvadt az árnyékok közé.
– Híreket kaptam Kaliontól, Ősmágus – felelte szerény arccal.
– Olyasmit, ami engem is érint? – kapta föl a fejét csodálkozva Planir.
– Tekintettel arra, amit az imént mondtál arról, hogy Toremal esetleg aggódik a mágusok nagyratörő tervei miatt... Nos, azt hiszem, igen. – Shiv kezdeti tétovázása hamar elpárolgott.
– Mondd el, mit hallottál! – biztatta Planir.
– Kalion azzal töltötte az idejét Relshazban, hogy sorra találkozott a legtehetősebb városok legbefolyásosabb embereivel. Mindenféle előnyt és hasznot ígért nekik arra az esetre, „ha a varázslók végre elfoglalhatják a nekik járó helyet a döntéshozás felsőbb szintjein” – idézte Shiv keserű gúnnyal. – Télutó fordulóján továbbment Toremalba. Meghívták a legelőkelőbb fogadásokra, és annak alapján, amit hallottam róla, valószínűleg bemutatták az összes nemesnek, aki valamit is számít. Azt hiszem, jelenleg Lescarban utazgat valahol Marlier és Parnilesse között, minthogy felajánlotta semleges közreműködését a tárgyalásaikban.
– Miért gondolod, hogy nem tudok róla, mivel szórakoztatja magát mostanában a mi jó Kalionunk? – érdeklődött udvariasan Planir.
– Mostanában igen elfoglalt voltál, Ősmágus... – Shiv észrevehetően keresgélte a szavakat. – De ha azt mondod... Mindenesetre örömmel hallom... – Habozva talpra kecmergett.
– Nos, ez utóbbiban nem vagyok olyan biztos. – Planir átvágott a szobán, és ujjának egyetlen csettintésével meggyújtott vagy egy tucatnyi gyertyát a karos tartóikban, és közben, mintegy véletlenül, elállta Shiv útját az ajtó felé. – És ami azt illeti, én magam sem örülök túlságosan. Űlj csak le!
Shiv térde megbicsaklott, sápadt bőrén jól látható pír csapott föl.
Planir leült egy székre a kandalló túlsó végénél. Egy pillanatig némán tanulmányozta a varázsló arcát.
– Azt mondod, elfoglalt voltam? – szólalt meg végül. – Nos, valóban, a kötelességeim szinte a napom minden percét kitöltik, de jelenleg sincs több dolgom, mint egyébként.
Shiv kínlódva köhintett néhányat.
– Mostanában egy kicsit sok dolgod volt – nyögte ki végre.
– Valóban? – Planir hátradőlt, és egyik, elegáns cipőbe bújtatott lábát átvetette a másik térdén. – És vajon mit értesz ezalatt?
Shiv ismét fölemelkedett ültéből.
– Nyilvánvalóan tévedtem. Bocsáss meg, amiért az idődet raboltam.
– Vagy talán úgy gondoltad, hogy túlságosan belegabalyodtam egy csinos leányzó harisnyakötőjébe? – kérdezte Planir enyhe tréfálkozással.
Shivnek leesett az álla.
– A világért sem... – kezdte, de amint meghallotta, hogy az Ősmágus nevetgél magában, a szeme is elkerekedett a megdöbbenéstől. – Illetve, ha már te magad hoztad fel, nagyra becsült Ősmágus, hát igen, erről van szó. Egész Hadrumal arról suttog a belső udvarok félreeső szegleteiben, hogy amióta Larissa először föllebbentette előtted a szoknyája szegélyét, úgy rohansz utána nyakadba kapott lábbal, mint a vadászkutya a meleg nyomon!
Planir teli torokból, hahotázva fölnevetett, mire egy halálra rémült galamb kétségbeesetten rúgta el magát az ablakpárkányról.
– Jaj, ülj már vissza, Shiv, és igyál velem egyet! – Az Ősmágus a pohárszékhez lépett, elővette a szokásos borosüveget, és hanyagul összekoccantott két kristályserleget. – Úgy veszem észre, mostanában napról napra korábban jut eszembe – jegyezte meg a kandalló párkányán álló időjelző készülék felé sandítva. – Nos, legalább van valami, ami miatt igazán elkezdhetsz aggódni. Ugye, nem voltál még itt, amikor Gelake volt a Hullámok Ura? Az a fickó közveszélyes volt, ha berúgott!
Shiv arcáról lassacskán elpárolgott a dac és a szorongás, helyüket egyszerű zavarodottság vette át. Egyetlen hajtásra kiitta a serlegét.
Planir visszatelepedett a karosszékébe.
– Megható, hogy ennyire aggódsz miattam, de hidd el, semmi okod rá.
– Valóban? – vágott vissza Shiv. – Nekem eddig egyáltalán nem úgy tűnt, és elárulom, a többieknek sem. Mindannyian látjuk, miben mesterkedik Kalion, akiről köztudomású, hogy a saját nagyravágyása áldozataként nem lát tovább az orránál. Szégyentelenül felajánlja Hadrumal segítségét a legutolsó helyi földesuracskának is, akiről csak feltételezi, hogy akad egy kis maroknyi hatalma. Itt Hadrumalban mindenki csak ártalmatlan madárijesztőnek tartja, de hát itt folyton szem előtt van, és akadnak éppen elegen, akik rajta tartják a szemüket. Odakint azonban a drága ruháiban meg az uralkodói beszédmodorával nagyon is komolyan veszik! Miért nem lépsz közbe? Talán azért, mert minden idődet elveszi, hogy bálokra és fogadásokra kísérgesd a legújabb csinos kis növendékedet, és hetente legalább háromszor éjszakába nyúló előadásokat tarts neki, amelyek rendszerint a másnapi reggeliig tartanak? Troanna erősen helyteleníti a dolgot, és mivel jelenleg ő a Hullámok Úrnője, nos, eléggé veszedelmes helyzetbe keveredtél... Annál is inkább, mivel még mindig nem vagy hajlandó újabb Felhők Urát kinevezni Otrick helyébe, és ha Kalionnak netán eszébe jut, hogy szembeforduljon veled a Tanácsban... – Shiv hirtelen félbeharapta a mondatot, és a kehely fenekébe bámult.
– Azt hiszem, értem az álláspontodat. – Planir ismét telitöltötte a varázsló poharát a bíborvörös itallal. – Most hadd magyarázzam el a dolgot a magam szemszögéből is. Teljesen tisztában vagyok vele, hogy Kalion olyan ígéreteket tesz, amelyeket a maga jószántából nem áll módjában teljesíteni. Tehát hadd ígérjen csak, amit akar, úgysem megy vele semmire. Bármilyen hosszúra húzza is a pórázát, a vége azért még mindig az én kezemben van, és ha úgy döntök, bármikor visszaránthatom vele. Egyelőre azonban teljesen megfelel nekem, ha hagyom, hadd szimatoljon körül minden létező nyomot, ezalatt úgyis menthetetlenül belegabalyodik a bozótba. Akkor aztán nagylelkűen a segítségére sietek, és ha kiderül, hogy a szép szavai mit sem érnek, hát én mondom, éppen elegen fogják bolondnak nézni. Hidd el, ezzel többet ártok neki, mintha bármennyire megszidnám vagy megbüntetném. Kalion nyilván továbbra is mindent megtesz majd, hogy a maga pártjára állítsa a Tanácsot, nekem pedig eszemben sincs lovat adni alá azzal, hogy nyíltan fellépek ellene. Jobb, ha nem teszem Kaliont az ellenségemmé, Shiv, egyrészt azért, mert voltaképpen a maga módján jót akar a varázslóknak, másrészt pedig amiatt, mert ettől eltekintve is a jó ügy érdekében munkálkodik, még ha nem is a legbölcsebb eszközökkel. Nem vitatom el tőle az ambícióit, egyszerűen csak arról van szó, hogy mi ketten egy kicsit más megközelítésben szemléljük a dolgokat.
– És biztos vagy benne, hogy a Tanács a te hátad mögött áll? – kérdezte Shiv.
Planir elmosolyodott.
– Kalion támogatói elszemtelenedtek és vigyázatlanokká váltak, mivel úgy vélik, engem mostanában túlságosan lefoglalnak a test gyönyörei ahhoz, hogy törődjek velük. Már azt is kiderítettem, kitől származnak Ely és Galen pletykái. Larissa segítségével elhelyeztem néhány igen csábító csalétket azok számára, akik a csarnokok belső udvaraiban szimatolnak olyasmi után, ami nem rájuk tartozik. Be is kapták a csalit, de attól tartok, végül mégis Kalion torkában fog megakadni a horog... Közel sem akkora a támogatottsága, mint hiszi, többek között azért, mert ahányszor észreveszem, hogy Ely vagy Galen körüludvarol valakit, nem sokkal később én is megteszem a magam szerény ajánlatát az illető józan eszére alapozva...
– Vagy úgy – hümmögte Shiv.
Az Ősmágus tréfálkozó arckifejezése hirtelen megkeményedett.
– Troanna nem veszi jó néven, ami köztem és Larissa között történik, az már igaz, de éppen elég idős és bölcs hozzá, hogy tudja, az érzéki örömöket teljességgel el lehet választani a mágia tudományától. Te se kövesd el soha azt a baklövést, hogy összekevered a kettőt, kedves Shiv, sem az én esetemben, sem a magadéban. Kötelességeim teljesítése közben Troanna csakis úgy nézhet rám, mint Ősmágusra, ekkor azonban nem szabad annak alapján megítélnie, mivel töltöm az időmet az ágyam függönyei közt. Nem ártana, ha ezt mindannyian elfogadnátok.
– Igen, Ősmágus. – Shiv elvörösödött, és kényelmetlenül fészkelődni kezdett ültében.
– Megvannak a saját kapcsolataim Relshazban és Toremalban – folytatta Planir. – Ugye, mond neked valamit az a név, hogy Mellitha? Amint Kalion megkörnyékez valakit a városi elöljárók közül, és megígéri neki a két holdat és ráadásnak a csillagokat is, az illető első dolga lesz, hogy kikéri Mellitha véleményét. Kalion valóban impozánsan fest a remekbe szabott, drága ruháiban, ráadásul sokáig és hangosan képes értekezni a varázslatban rejlő kimeríthetetlen erőforrásokról. Azt azonban képtelen belátni, hogy a mágikus képesség nélkül születettek inkább aggasztónak találják a varázslás gondolatát, különösen akkor, ha egy ilyen hangos és erőteljes fickó él ezzel a lehetőséggel. Kalion folyton arról beszél, mi mindent képes megcsinálni, de azt soha nem kérdezi meg, vajon a hallgatósága akarja-e, hogy ezeket a dolgokat valóban meg is tegye. Ezzel pedig inkább visszatetszést kelt éppen akkor, amikor minden erejével tetszést akar kiváltani.
– Tehát mennek, és kikérik Mellitha tanácsát, akiről tudják ugyan, hogy varázsló, de ami ennél is fontosabb, legalább egy emberöltő óta ott lakik a városukban, és mindenki egyetért abban, hogy tisztességes, becsületes adóbehajtó. Mellitha megmondja nekik, hogy aggodalomra semmi ok, Kalion csak ugat, de nem harap, és ha tényleg érdekli őket a dolog, beszéljenek az Ősmágussal. – Planir elégedetten elvigyorodott. – Erre persze elbizonytalanodnak, mert az Ősmágust még ennél a harsány Kalionnál is félelmetesebbnek tartják. Mellitha gyorsan megnyugtatja őket, hogy nincs mitől tartaniuk, hiszen az Ősmágus éppen olyan hétköznapi ember, mint bárki más, megfordul a csinos lányok után, szereti a táncot, a finom italt meg a kétértelmű tréfákat. Hogy őszinték legyünk, ezt mindenki tudja róla Hadrumalon innen és túl. – Az Ősmágus tekintete acélszürkén villant meg a gyertyafényben. – A tormalin hercegeknek nem is fog ártani egy kis nyugtatgatás, ha végül mégis rákényszerülök, hogy tűzviharral és mennydörgéssel, földrengéssel és szökőárral űzzem ki az elietimmeket a nyílt óceánra. Mert ha kell, akár Hadrumal minden erejét bevetem ezek ellen az útonállók ellen, Shiv. Egyetlen dologra azonban nem vagyok hajlandó: hogy időt és fáradságot vesztegessek ilyen semmiségekre, amikor tudom, hogy egyetlen rossz lépésem következtében mindannyiunk torkát elvághatják.
– Értem, Ősmágus – dünnyögte a fiatalabbik varázsló.
Planir mélyet sóhajtott.
– Ami pedig Otrick ügyét illeti... Nos, igazad van, egyelőre még nem készültem fel rá, hogy csak úgy lemondjak a vén kalózról.
– Ugye, tudod, mennyi idő telt el, amióta... – kezdte Shiv mélységesen elszomorodott arccal.
– Igen, de ameddig még lélegzik, és fenn tudjuk tartani az életfunkcióit... – Planir hangja gyanúsan megremegett. – Nem tudom, mi fog kisülni Usara utazásából, de ha nem jár eredménnyel, abban az esetben legyen, ahogy akarjátok. A Tanács elé fogom vinni az ügyet, de még ebben az esetben is óvni fogom őket bármiféle elhamarkodott döntéstől. Végeredményben Otrick nem érez semmit, vagyis legalább nem szenved.
Komor csend telepedett a szobára.
– Tudom, hogy nem támogatod a Tanács beavatkozását, de mi lenne, ha én odamennék? – pillantott fel hirtelen Shiv. – Ha jól tudom, Gilmarten eleme a levegő, és mivel én a vízhez értek, Usara meg a földet tartja kézben, már csak egy tűzmágusra lenne szükségünk, hogy összeálljon a nexus.
– És hol akarod megkeresni azt a tűzmágust? – mosolyodott el Planir Shiv arckifejezése láttán. – Tudod mit, egyezséget ajánlok. Ha előbb találsz ki valami megoldást, mint Usara, hát odaküldelek, hogy te magad mondd el neki.
Szélesre tárta az ajtót, és kiterelte rajta a fiatalabbik varázslót. Shiv máris homlokát ráncolva törte a fejét. Planir becsukta mögötte a nehéz tölgyfa ajtót, és egy pillanatra nekitámaszkodott, majd mosolyt erőltetett az arcára, néhány lépéssel átvágott a szobán, és kinyitott egy másik ajtót, amelyet elővigyázatosan úgy terveztek meg, hogy észrevétlen maradhasson a falat borító falemezek gazdag faragásai között.
Az ajtón keresztül egy kisebb szobába lépett, amelynek nagy részét egy fényűzően hatalmas baldachinos ágy foglalta el. Sárga selyemfüggönyeit gazdagon borította a virágokat és leveles ágakat ábrázoló hímzés. Larissa egy széken üldögélt, amelynek párnáját és támláját ugyanilyen hímzés díszítette, kezét elegáns mozdulattal összefonta az ölében, formás bokáját keresztbevetette a szék alatt. A naplementét figyelte az ablakon át, vonásai azonban olyan kemények voltak, mint a háta mögött álló, díszes mosdóállvány fehér márványlapja. Azúrkék selyemruhája hízelgően kiemelte karcsú alakját, gesztenyebarna haját apró fésűkkel tűzte föl, szemét, ajkát és arccsontját alig észrevehető festés hangsúlyozta.
– Úgy látom, felzaklatott valami – állapította meg Planir, miközben letelepedett az ágy szélére, és lehúzta a cipőjét. – Vagy egyszerűen csak dühös vagy?
Larissa feléje fordult.
– Ha jól értettem, amit éppen az imént mondtál Shivnek, én csak azért vagyok itt, hogy a segítségemmel könnyebb legyen elterjesztened magadról néhány kézre eső pletykát – jegyezte meg félig kérdő hangsúllyal. – Abban egészen biztos lehetsz, ugyebár, hogy amit én mondok, azt könnyedén elhiszik odakint. Elvégre kiben bíznál meg, ha nem abban a nőben, akivel az ágyadat megosztod? – Arcának indulatos vörössége még az arcpirosítón is túltett.
– Mindig is teljes bizalommal voltam hozzád, édesem, ha arra került sor, hogy néhány ügyesen elhelyezett értesüléssel fel kellett rázni a helyi pletykafészkeket. – Planir hanyagul a padlóra dobta az ingét. – Ha jól emlékszem, önként mentél bele a játékba, és eddig igen nagy tehetségről tettél tanúbizonyságot benne. – Szívélyesen rámosolygott a lányra.
– És ha igen? – fordult szembe vele Larissa. – Téged talán nem zavar, mit pletykálnak a hátad mögött? Ha jól értettem, ezentúl Coltól az Ezerszél-fokig mindenki rajtam fogja köszörülni a nyelvét! Ráadásul semmi más szerepem nincs az ügyben, mint hogy ország-világ előtt bizonyítsam, hogy egyelőre semmi baj sincs a férfiúi étvágyaddal?
– Nem tagadom, egyesek hajlamosak feltételezni, hogy adott esetben ezt a híremet még a javamra is fordíthatom, a pletykálkodók ellen azonban egyébként sem tudok mit tenni. Nagyon sajnálom, ha ezt te megalázónak találod. Hogy őszinte legyek, én magam is igen jól meglennék nélküle – vont vállat Planir. – Az Ősmágus hivatalával rengeteg kivételes lehetőség jár együtt, ennek ellenére még én is képtelen vagyok megakadályozni, hogy az emberek azt gondoljanak rólam, amit akarnak.
– Igen, de te ráadásul még ki is használod a pletykákat, és azok ellen fordítod, akik terjesztik őket! – Larissa hangjában lassan oszladozni kezdett a sértett bizonyosság Planir konok nyugalma ellenében.
– Látod, ez igaz – ismerte be az Ősmágus. – Minden szóba jöhető lehetőséget kihasználok, hogy teljesíthessem a feladataimat, de hát ezt már a kezdet kezdetétől világossá tettem előtted. Én magam azonban soha semmit nem tettem csupán azért, hogy pletykálkodást szítsak magam körül. Se nem mutogattalak feltűnően, se nem rejtegettelek a tekintetek elől, mintha szégyenkeznünk kellene bármi miatt is. Pedig, ha hagynám magam befolyásolni a suttogásoktól és elejtett megjegyzésektől, akkor alighanem ezt kellene tennem. – Planir meglazította egyszerű háziszőttes nadrágját, kibújt belőle, majd egy ruhásszekrényhez lépett, ahonnan tiszta inget vett elő, amely lágy, omlós selyemből készült. – Már az elején szóltam, hogy suttogni fognak rólunk, és hogy a te feladatod lesz eldönteni, ezek a pletykák mikortól esnek túlságosan erősen latba ellenem.
Larissa lepillantott a kezére. A szoba csendes volt, nem hallatszott más, csak az ing suhogása, amelyet az Ősmágus éppen magára öltött.
– Nem kérek mást tőled, édesem, csak hogy mindenki másét megelőzve először is az én szavamat vedd figyelembe – szólalt meg gyengéden Planir. – Mondd csak, hazudtam én valaha neked? Becsaptalak valaha? Hiszel nekem, ha azt mondom, hogy soha nem kaptam nagyobb ajándékot a sorstól, mint a te támogatásodat: az eszedet, kedvességedet, szenvedélyedet? Ha itt vagy mellettem, úgy gondolok magamra, mint a legszerencsésebb férfira a világon! Még akkor is az volnék, ha nem Hadrumal Ősmágusa lennék, csupán egy egyszerű bányász valahol Gidestában.
– De te Hadrumal Ősmágusa vagy – szólalt meg Larissa rejtett csapdával a hangjában.
– Úgy van – bólintott Planir. – Így tehát viselnem kell mindazt a felelősséget, ami ezzel jár. Téged azonban semmi sem kötelez erre, édesem, ha csak nem te magad döntesz így. Ezt te is tudod.
A hirtelen beálló újabb csend azzal fenyegetett, hogy minden eddiginél hosszabbra nyúlik, míg végül az alant elterülő város számtalan tornyának harangjai egyszerre ütni kezdtek. Planir az ágy melletti éjjeliszekrényen álló apró időmérő szerkezetre pillantott.
– Most azonban először is azt kellene eldöntetnünk, el akarunk-e menni a ma esti táncmulatságra a Tenger Csarnokába. Ahányszor együtt táncolunk, azzal mindig újabb és újabb őrölnivalót adunk a helyi pletykamalomnak, ha viszont nem megyünk el, mindenki szakadatlanul azt találgatja majd, hol is lehetünk. Vajon az Ősmágus újabb kis tanítványt talált magának? Vagy a leányzó megkapta, amit ígértek neki, bármi volt is az, és megelégedett ennyivel? Vajon az öregfiút csak az érdekelte, hogy újabb vonást húzhasson az ágydeszkájára, vagy a lány unt bele, hogy egy vénember ágymelegítője legyen? – élcelődött gyengéden Planir. – Ez azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy ha nem szeretnél ott lenni, elfogadom a döntésedet. Ha pedig elmegyünk, annak sem lesz különösebb jelentősége azon túl, hogy szeretek táncolni, különösen veled, és hogy egy este erejéig nagyon szívesen szögre akasztom a hivatalommal járó gondokat, főként, ha közben Hadrumal legszebb lányának udvarolhatok. – Az ajtóhoz lépett, visszafordult, fényűző szabású fekete öltözéke meglebbent a mozdulattól.
Larissa felállt, és eligazgatta maga körül szoknyája fodrait.
– Kapd elő a tánccipődet, ó, nagyra becsült Ősmágus! – A lány szemében harcias fény izzott. – Csak hadd suttogjanak! Ami pedig az udvarlást illeti... – A férfi mellé lépett, és élcelődve belekarolt. – Nos, ez attól függ, kiteszel-e magadért ma este a táncparketten!

 

 

Az Öregerdőben

Nyárutó 6. napján

Mialatt Usara szokás szerint nagy felhajtást csinált a tükrével meg egy sercegő ágdarabkával, amelyet a tűzből kotort ki, én az egyik gyógyító nyomába eredtem. Kikapaszkodtunk a völgyből, majd leereszkedtünk egy újabb lejtőn a fák alatt, és egy hosszú, keskeny tavacskához érkeztünk. A páfrányok tövén kis csurgók fakadtak a sárgán-szürkén rétegződő szikla repedéseiben, összegyűltek a kisebb mélyedésekben, majd közös erővel csordogáltak tovább. A lassan szivárgó víz kellemes hűvösséget árasztott; asszonyok, férfiak csoportosan fürödtek a tóban, vagy ruhát mostak. Mások óvatosan egyensúlyoztak előre a csúszós, mohos sziklapárkányon, hogy teletöltsék korsójukat, csöbrüket a forrás kristálytiszta vizéből. Alaposan megmosakodtam: bár felszisszentem, ahogy a friss víz csípős érintését megéreztem átforrósodott testemen, mégis elmondhatatlanul jólesett a tudat, hogy végre ismét tiszta vagyok. Beburkolóztam a zekémbe, és keresgélni kezdtem maradék holmim között bármi után, amit kinevezhetnék tiszta fehérneműnek.
Harile a barlang szájánál kuporgott, és cserépcsuprokban zöld gyógynövényeket pácolt. Látván, hogy tanácstalanul kotorászom a csomagomban, odabólintott nekem.
– Az Erdő Népéből származol? – Hangja kételkedően csengett.
– Nem – ráztam meg a fejemet. – Csak az apám révén, de kívülállóként nevelkedtem.
Ez az egy legalább már letisztult bennem. A szüleim múltja egyedül az övék, az enyém pedig a saját jövőm. Előhúztam zsákom aljából az értékes könyvet, és gyorsan ellenőriztem, nem sérült-e meg a vászon, amelybe belecsomagoltam.
Harile felé sandítottam.
– Az a dal, amelyet nemrég énekeltél, a Mazir gyógyító keze volt, ugye?
– Mi van vele? – pillantott fel Harile a munkájából.
– Tudtad, hogy titkos erő rejtőzik abban a dalban? – mosolyogtam rá. – A jalkezánban.
Harile homlokát udvarias távolságtartás gyűrte ráncba.
– Miféle erő?
– Nos, egyfajta varázslat. – Igyekeztem a bennem megbújó utolsó csepp őszinteséget is belesűríteni ebbe a rögtönzött magyarázatba. – Tormalin tudósok megbízásából jöttem el idáig, hogy ellessem az ősi népek titkos tudományát. Így találtam rá a jalkezánra.
Harile arckifejezésében a kételkedést lassanként érdeklődés kezdte felváltani.
– De hogyan lehetne ez varázslat? Hiszen csak értelmetlenség!
– Sokkal több annál – feleltem mélységes meggyőződéssel. – Semmi kétség.
– Ha a jalkezán egyfajta varázslat, nem használhatnánk fel valahogyan a Hegyek Népe ellen? – Belekapaszkodott ebbe a feltételezésbe, ahogyan el is vártam tőle.
– Ki tudod választani azt a dalt, amely a legjobban ráillik a helyzetedre. Ha el akarsz rejtőzni, elénekled Vyenne és az őzsuták dalát, ha elkeveredtél az erdőben, eldúdolod a Mazir és a vihart, és meglátod, hamarosan megtalálod a helyes ösvényt. – Úgy tettem, mintha az egész művelet olyan egyszerű volna, akár a borsófejtés. – A jalkezán kapcsolja a varázslatot a dalokhoz. Itt van mind, ebben a könyvben. – Szorosan magamhoz öleltem a csomagot, reménykedve, hogy nem fogja megkérdezni, mi van benne.
– Azt mondod, tudsz varázsolni egyszerűen azzal, hogy énekelsz? – Harile hangját kételkedés színezte, én pedig elfojtottam magamban egy halk szitkot.
– Az év nagy részében ezekkel a varázslókkal utazgattam. Már vagy egy emberöltő óta próbálják kibogozni valahogyan ezt a rejtélyt, és most úgy tűnik, a jalkezán volt a hiányzó láncszem! – Úgy éreztem magamat, mint aki üres kézzel próbál a főnyereményért blöffölni.
– Szóval csak énekelnünk kell? – Harile egy csapat gyerek felé pillantott. A kicsik arca könnytől volt maszatos, egyikük folyvást hátratekintget tett a válla fölött, és szaggatott nyöszörgését, „mamamama”, a világ minden nyelvén megértették volna.
– Csak énekelni, és bízni a jalkezán erejében. – Arra gondoltam, ha máskor is sikerülne megütnöm ezt a komoly és felelősségteljes hangot, talán még a tormalin uralkodót is meg tudnám győzni róla, hogy engedje át nekem a trónját.
– Mindannyiunknak énekelnünk kell?
Saedrin legyen velem, vajon hogyan is szólt a tudósok feltételezése a Mesterségről? A kulcskérdés a hit, és minél több elme fókuszálódik ugyanarra a dologra, annál több erőt lehet meríteni ebből a hitből... Vagy valami ilyesmi. Már a puszta kísérlettől is megfájdult a fejem, hogy valami értelmet próbáljak kicsikarni ezekből a foszlányokból. Le kellett hunynom a szememet. De vajon miért akarok értelmet keresni bennük? Mi lenne, ha egyszerűen csak megpróbálnám, és a többit a szerencsére bíznám? Kinyitottam a szememet, és láttam, hogy Harile várakozó arccal néz rám.
– Próbálj annyi embert rávenni az éneklésre, amennyit csak lehetséges – szólaltam meg nyugodt magabiztossággal. – Mondd meg nekik, hogy nagyon figyeljenek a szavakra, és kívánják erősen, hogy a népük békében és biztonságban lehessen. A jalkezán majd megteszi a többit.
Harile homlokán elsimultak a ráncok. A férfi vállat vont.
– Ha nem is segít, ártani mindenesetre nem árthat – mosolyodott el fáradtan. – Az éneklés legalább felrázza egy kicsit az embereket.
Jobban örültem volna, ha egy kicsit szívből jövőbb a jóváhagyása, de be kellett érnem ennyivel.
– Ne haragudj, de most mennem kell – biccentettem. – Ideje utánanéznem, hogyan boldogulnak a barátaim. – Úgy véltem, a kezemben lévő rúnákat már az asztalra fektettem, ideje újabbakat húzni.
A többiek Usara köré tömörültek, aki a földön üldögélt, és egy vízzel teli csuporba bámult két kinyújtott lába között. Megálltam Gilmarten mellett. Gren keresztbe vetett lábbal ücsörgött velünk szemben, Darni pedig Usara fölött állt, és lepislogott a varázsló kopaszodó feje búbjára. Sorgrad egy kicsivel távolabb ült, és éppen evett valamit. Az arcáról semmit sem lehetett leolvasni.
A csupor vizének felszínén hunyorgó, zöld fény kezdett éledezni, egybeolvadt a hegyvidék tiszta, éles napsütésével, amely sziporkázva verődött vissza a víztükörről, éles árnyékokat rajzolt a fa tövén, ahol ültünk. A kép megremegett, táncolni kezdett, majd megindult egy sziklás ösvény mentén, amely szürkésfehéren ékelődött a gyér füvű mezőbe. Egy pillanatra nem láttunk mást, mint feltört földet és sziklazúzalékot, és mindez olyan gyorsan suhant el a szemünk előtt, hogy hunyorognunk kellett. Gyomrom tiltakozását érezve gyorsan lehunytam a szememet.
– De hol van itt bárki, aki harcolni akarna? – kérdezte Gren.
Usara behajlította az ujjait, nyelve a foga közé szorult az erőlködéstől.
– Nem találok senkit a közelben – lehelte. – Ennél több egyelőre nem telik tőlem.
– Keresd meg a főerőiket – rendelkezett Darni.
– Tudod, valamivel könnyebb dolgom lenne, ha nem szuszognál a nyakamba – pillantott föl rá Usara. – Úgy irányítom a távollátó varázslatomat, ahogy jónak tartom, de azért köszönöm a tanácsokat. – Homlokát ráncolva visszafordult a csuporhoz. – Még abban sem vagyok biztos, vajon nem az az átkozott éteri mágia zavarja-e meg a látásomat.
– Talán próbáld ki ezzel. – Előhúztam a Sheltiya-szuka kiskését, a csupor fölé lógattam, és barátságosan a varázslóra mosolyogtam. – Ha jól tudom, a távolbalátó varázslat sokkal biztosabb, ha a keresett személyhez tartozó holmit használsz fel hozzá.
Usara rám villantotta a szemét, de szó nélkül elvette a kést, és kifejezően undorodó mozdulattal a vízbe ejtette. Küldtem egy vigyort Sorgrad és Sorgren felé.
– Tessék, itt is vagyunk.- szólalt meg nem sokkal később a varázsló.
Mindannyian közelebb húzódtunk, hogy átkukucskálhassunk a válla fölött, és izgatottan taszigáltuk egymást, vigyázva, hogy még csak véletlenül se lökjük meg a mágust.
Zöldes fény éledt fel a vízben, lágynak és törékenynek tűnve az éles napfényben. A késpenge ezüstje egy pillanatra felszikrázott, majd eltűnt, és helyét egy apró kép foglalta el. A nő volt az, akit kerestünk. Egy lakótorony belsejében állt.
– A világért sem mondanám, hogy a Hegyek fiai mind ugyanúgy néznek ki, de az otthonaitokat képtelenség megkülönböztetni egymástól, az már igaz – dörmögtem Sorgradnak.
A nő egy hosszú palaasztal mellett állt, amelyet talán ugyanabból a sziklából vágtak ki, mint Hachalvár ebédlőasztalát. Hirtelen sarkon fordult és átvágott a rendetlen termen, amely a lakótorony alsó szintjét foglalta el. Az ajtóhoz sietett, és kilépett rajta. Gilmarten még a lélegzetét is visszafojtotta, míg mi csendben fohászkodtunk.
Odakint az udvaron hatalmas nyüzsgés tárult a szemünk elé. A műhelyekből szerszámokat, fegyvereket, nyílvesszőkkel teli tegezeket hordtak ki, kardok ütődtek csattanva a láncingeknek, sisakok csatja kattant a mindenre készen előreszegezett állak alatt. A nő csoportról csoportra járt, haragtól komor arcokat, bosszúvágytól lángra gyúlt tekinteteket hagyva maga mögött útja során.
– Látod, kislány, mégiscsak a kéksót kellett volna használnod – jegyezte meg Gren minden tréfa nélkül. Egy magas alakra mutatott, akinek haja valahogyan sötétebbnek tűnt a többiekénél, egyszerű munkaruháját a Sheltiya szürke köpönyege takarta. Az elietimm varázsló volt. Vadul átkozódni kezdtem.
– Legközelebb elkapjuk – dörmögte Sorgrad. – Majd meglátjuk, mit ér a híres varázsereje, ha a kezében tartja a beleit.
Megkockáztattam egy halovány félmosolyt. Usara varázslata az erőd fölé emelkedett, és mindannyian lélegzetvisszafojtva figyeltük, hogyan gomolyog, áramlik a tömeg, miközben még egyre többen és többen baktatnak le a hegyoldalon a kapu felé tartva. Az ösvényen csomagokkal roskadásig megrakott öszvérek közeledtek, nyomukban újabb emberekkel, akiknek arcát ki sem lehetett venni ilyen távolságból. A széles völgy oldalában itt is, ott is külszíni fejtések nyoma látszott. Némelyik egészen friss volt, mások már régebbiek, omladékosabbak, mintha óriási mancsok karmolászták volna össze a köves felszínt. Kőzúzó malmok, mészégető kemencék tömzsi halmai vették körül az erődöt, amely szinte jelentéktelennek tűnt az égbe törő hegycsúcsok árnyékában. A hegyvidék szeszélyes szirtjei mindent eltörpítettek maguk körül, fölnyújtóztak egészen a kék égig, amelynek színe Sorgrad tekintetében tükröződött, ahogy komoran szemügyre vette a csipkés meredélyeket.
– Úgy látom, háborúra készülődnek – állapította meg Darni mogorva elégedettséggel.
– Mutasd csak azokat a csúcsokat! – szólalt meg hirtelen Sorgrad.
Usara most már kínlódva vette a levegőt, keskeny válla reszketett, mégis zökkenőmentesen sikerült elfordítania a képet. Úgy éreztük, mintha magunk is fölemelkednénk a felhők közé, magasan az erőd fölé.
Éles peremű, sziklás hegygerinc futott fel egy fehéren csillogó hómező széléig, amelynek rezzenetlen jege fittyet hányt a kegyetlen nyári napsütésnek. A hegygerinc itt kettévált. Az egyik vonulat repedezett, kopott sziklacsúcsban ért véget, a másik pedig egy még magasabb gerincbe torkollott, amelynek taraja olyan girbegurba, hullámos volt, akár egy kicsorbult kés éle. Két jókora hegycsúcs trónolt a völgy felett: egyikük éles vonalú, akár egy csillogó jéggel borított lándzsahegy, melynek lejtőit mély repedések szabdalták; a másik sötét sziklaorom viszont olyan sima és kemény volt, hogy még a hó sem maradt meg rajta. A napfény szánkázva siklott le róla, akár a holló szárnytolláról.
– Teyvavölgy – szólalt meg hirtelen Sorgrad csalhatatlan bizonyossággal.
– Honnan tudod? – akadékoskodott Darni.
A Hegyek fia rezzenetlen arccal mérte végig a harcost.
– Városban nőttél fel, igaz? Gondolom, idejekorán megtanították neked, milyenek a környező utcák, házak, nehogy eltévedj. Nos, nekünk a csúcsokat tanították meg ugyanígy, végig a Keleti, a Nyugati meg a Középső Vonulatokon.
– Teyvavölgy... – Darni a nyelve hegyén ízlelgette az ismeretlen hangzású nevet. – Hol helyezkedik el hozzánk képest?
– Innen nagyjából tizenkét napnyira van, ha nem jön közbe semmi útközben. Mindjárt rajzolok egy térképet – dünnyögte Sorgrad. – De attól tartok, előbb érnek ők ide, mint mi oda.
Végignéztünk az erőd körül nyüzsgő hegyvidékieken, akik a legkülönfélébb feladatok után futottak. Sokan közülük sátorveréssel foglalatoskodtak, itt is, ott is álltak már az alkalmi hajlékok: volt, ahol kör alakban, volt, ahol szépen sorban, vagy csak úgy magányosan. Kisebb csoportok indultak az erdőbe fáért, mások gödröt ástak a tűznek, vagy gyújtóst aprítottak a környező tüskebokrok gallyaiból. Volt, aki vizet hordott, vagy mosatlan edényeket egyensúlyozott a karján. Láncing villant a napfényben, mintha mindannyian hirtelen támadástól tartanának. Azok pedig, akiknek vállát nem nyomta páncél súlya, szinte kivétel nélkül a Sheltiya szürke köpönyegét viselték. Akaratlan borzongás futott végig a gerincemen.
Egy ideig némán figyeltük őket, de semmi különös nem történt, azután az erőd kapuja hirtelen kitárult, és egy kis csoport lépett ki rajta magához vonzva a bámészkodókat. Számuk így egyre nőtt, és mindannyian egy üres térség felé tartottak lejjebb a völgyben. A kíváncsiskodók félkörben letelepedtek a kiszáradt földre, az a férfi pedig, aki az erődből kilépő csoport élén haladt, eléjük állt, hogy beszéljen hozzájuk. Alacsony, izmos felépítésű fickó volt, és lefogadom, Niello szép pénzt fizetett volna neki, hogy modellt álljon valamelyik színész maszkjához. Erős szálú, aranyszínű haját hanyagul félredobta széles homlokából, amelyhez jól illett büszke orra. Szögletes állkapcsát rövidre nyírt, szőke szakáll nőtte be, és széles, beszédes mozdulataiból ítélve a szája nemcsak csinos volt, de ékesszóló is. Hol erre, hol arra fordult, kezét kifejezően széttárta, majd elszántan összekulcsolta, végül pedig szenvedélyesen az ég felé lökte. A tömeg hullámzott, mozgolódott, majd kisvártatva önkéntelenül másolni kezdte a mozdulatait, és hevesen bólogatott, amint a szónok szavai magukkal ragadták. Amikor a szőke férfi kardot rántott, és egy széles suhintással támasztotta alá mondandóját, bármi légyen is az, hallgatósága egy emberként ugrott talpra, és éljenezve, integetve helyeselt neki. Éber elszántság tükröződött minden arcon.
Furcsa módon csalódottságot éreztem, amiért nem hallhatom eme rátermett vezető és erélyes szónok igéit, és ahogy körülnéztem, társaim arcán is ugyanezt láttam tükröződni. Minden tekintet a vízzel teli csupor felé fordult, mialatt Usara igyekezet közelebb hozni a képet, hogy jobban lássuk a férfit.
– Tízszer ennyi ember kellene, hogy megállíthassuk őket – vonta össze a szemöldökét Gren.
– Ki védi meg az itthon maradókat, ha mindenkinek fegyvert adunk a kezébe, aki csak mozdulni tud, és elvezetjük őket tizenkét napi járóföldre innen? – pillantott Darni a fűben üldögélő riadt gyermekek felé.
– Azt hiszem, erre minden különösebb gondolkodás és engedélykérés nélkül felhasználhatjuk a varázslatainkat – tűnődött Gilmarten.
– Neked viszont több hasznodat vennénk a harcban – vágta rá Sorgrad. – Egy kellő időben útjára indított villámcsapás több kárt tehet az ellenség soraiban, mint egy egész tormalin század.
– Igen alaposan meg kell fontolnunk, hogyan és mikor bocsátkozunk harcba – figyelmeztette őket Darni. – Sok múlhat azon, hogy meg tudjuk-e választani a megfelelő taktikát.
Gren az apró alakokat figyelte, akik lassanként kezdtek elszéledni, amint a szónok befejezte beszédét.
– Nem hinném, hogy valóban egész völgyeket sikerült volna fellázítania. Ha tényleg igazi hadúr lenne, amilyenekről a sagák szólnak, akkor a völgyek az utolsó emberig idesereglettek volna a szavára. Mindegyiknek külön tábortüze lenne, és szigorúan szervezett tábort alkotnának.
– Akkor hát ki áll mögötte? – Közelebb hajoltam, próbáltam kivenni a tolongásból bármi figyelemre méltó jelet.
– Például száműzöttek, akiket vélt vagy valós gonosztetteikért kergettek el a szülőföldjükről – jegyezte meg Sorgrad egy félmosoly kíséretében.
– A családok legkisebb fiai, akiknek már nem ad elegendő megélhetést a sovány föld – találgatta Gren. – Azok fiai, akik a hegyvidéken kívülre házasodtak, és ezzel elvesztették jogos igényüket a családi jussra.
– Usara, át kellene vizsgálnod a legközelebbi völgyeket – jelentette ki Darni. – Nem ártana tudnunk, vajon minden völgy fegyverben áll-e, vagy ez csak valamiféle elszigetelt kis összeesküvés, amelyet ez a szőke szónok gerjeszt.
– Nem tudom, mekkora jelentősége van ennek – dohogott Usara inkább csak megszokásból. – Már itt is éppen elegen vannak, rengeteg a fegyverük, és szemlátomást éppen errefelé készülődnek.
– Nem feltétlenül – csóválta meg a fejét Sorgrad. – Éppenséggel megcélozhatják a Vízválasztó-hasadékot is. Persze lehet, hogy délnek fordulnak, és valóban ellenünk vonulnak.
– Még egy okkal több, hogy idejekorán elejét vegyük a próbálkozásaiknak. – Darni rosszul leplezett türelmetlenséggel pillantott Usara felé. – Szépen is néznénk ki, ha nem látnánk tovább a kardunk hegyénél!
Ez már afféle katonabeszéd volt, én azonban soha nem voltam zsoldos, és nem is áll szándékomban az lenni. Másrészt viszont néhányszor előfordult velem ifjabb éveimben, hogy az éhség és az elkeseredettség végül arra kényszerített, hogy furkósbottal a kézben és torkomban dobogó szível lappangjak valamelyik sötét sikátorban. Mindig olyan áldozatot kerestem, aki a sárga földig leitta magát, és egyébként is látszott rajta, hogy van mit a tejbe aprítania, ha már éppen a tejet választja valami tévedés folytán. Az ilyet aztán követtem egy darabon, és rövid úton megszabadítottam soványka eszméletétől és szép kövér erszényétől. Tekintve, hogy egy fejjel alacsonyabb vagyok bármely lehetséges áldozatomnál, no meg jóval könnyebb is, eszemben sincs szemtől szemben való harcba bocsátkozni senkivel. Jobb híján tehát kénytelen vagyok a „többet ésszel...” jelmondatot szem előtt tartani.
– És mi lenne, ha megölnétek a vezetőiket? – érdeklődtem. – Amikor tavaly nyáron Kellarinban harcoltunk, a jéglakók azonnal feladták, amint a vezérük elesett.
– Akkor pedig kevésbé hasonlítanak a Hegyek Népére, mint azt híresztelik magukról – vágta rá megvetően Sorgrad. – Az aniatimm harcosokat úgy képezik ki, hogy ha valamelyikük megsérül, valaki más azonnal átvegye a feladatait. Ez az elv egyébként nem csak a harcban érvényes, hanem mindenhol: a bányában, a csapdáknál, minden egyéb munkában.
– Ezzel együtt, úgy látom, az a szépfiú igen nagy hatással van rájuk – töprengett hangosan Gren. – Lefogadom, ha kapna egy csinos kis nyílvesszőt a torkába, a többiek azért megállnának gondolkodni egy kicsit. A tömeg mindig éppen csak annyira erős, mint az, aki összetartja.
– És a Sheltiya? – vetettem fel. – Lehet, hogy éteri mágiával fogják össze a tömeget.
– Ezüstpénzt akarsz rézre cserélni, leányom – húzta el a száját Sorgrad. – Ha megölsz egy Sheltiyát, elevenen húznak karóba a hegyoldalban, és addig hagynak ott, amíg a hollók ki nem csipegetik a szemedet meg a májadat. Tessék, ölj csak meg egyet: máris rád zúdul ez az egész bosszúszomjas hadsereg!
– És az a jéglakó? – A türelmetlenség már a gyomrom táját markolászta.
Darni Sorgradra nézett.
– Rá is kiterjed a vérbosszú parancsa? Mert Hadrumal minden kincsében le merném fogadni, hogy ha jobban megnézzük, ő áll ennek az egész összeesküvésnek a hátterében.
– Még ha azt is állítja magáról, hogy rendelkezik a Sheltiya képességeivel, akkor sem vallja szülöttének egyetlen völgy sem az óceán innenső oldalán – felelte Sorgrad megfontoltan. – Bárki láthatja rajta, hogy idegen, elég csak az arcára vagy a hajára nézni. Lehet, hogy bosszút akarnának állni a haláláért, de akkor sem tekintenék úgy, mint az övéiken esett sérelmet.
– A hegyek között minden a családi kötelékeken áll vagy bukik – bólogatott Gren. – Ez az elv kétélű fegyver: ha nem tartozol a családhoz, senki sem vagy.
– Vagyis mi lenne, ha eltávolítanánk az elietimm varázslót a játéktábláról? – vetettem fel. – Ha jól értem, a Sheltiya általában semleges marad a vitákban. – Éreztem, hogy lassan összezavarodom, de azért reménykedtem benne, hogy a helyes úton járok. – Ahhoz, hogy beavatkozzanak, az szükséges, hogy valami vagy valaki alaposan felszítsa őket. Annak alapján, amit Hachalvárban láttunk, a Sheltiya ragaszkodik hozzá, hogy ő legyen a kiskakas a szemétdombon. Tehát csakis olyasvalakiről lehet szó, aki eredetileg nem volt benne a képben... Ez pedig nem lehet más, mint az elietimm varázsló, ugyebár.
– Nos, könnyen lehet, hogy ő az a kulcsfigura, aki a többit összetartja. – Sorgrad valamivel vidámabb arcot vágott. – Szívesen megnézném, mi történik, ha kiütjük a játékból.
– Tehát mi hárman fölmegyünk a hegyek közé, és elbánunk vele – javasolta Gren. – Te pedig, Darni, megpróbálod gatyába rázni az Erdők Népét, és megakadályozod velük, hogy a szépfiú kis hadserege tovább nyomuljon előre az erdőben.
– Tudjátok, én is legszívesebben itt hagynék csapot-papot – ismerte be Darni. – Nem szeretek úgy harcba bocsátkozni, hogy nem áll kiképzett hadsereg a hátam mögött.
– Sajnálom, de nem tudok egyetérteni a terveitekkel.
Mindannyian Usara felé fordultunk, akinek arca még mindig szokatlanul sápadtnak tűnt.
– Szükségem van Sorgrad segítségére – folytatta, miközben talpra kecmergett, engedve, hogy a magára hagyott varázslat szertefoszoljon. – Planir azt mondta, hogy igénybe vehetem Gilmarten támogatását és bármely más helyi mágusét, akit a közelben találok.
– Mondtam már, hogy nem vagyok varázsló, és sem te, sem holmi Ősmágus nem mondhatjátok meg nekem, hogy mit csináljak – vágott vissza emelt hangon Sorgrad.
– Megértem, hogy nem volt alkalmad próbára tenni mágikus képességeidet, számításba véve születésed és neveltetésed körülményeit – folytatta Usara, mintha Sorgrad meg sem szólalt volna –, de még ilyen kiképzetlen állapotodban is megtaníthatunk neked néhány egyszerűbb varázslatot.
– Nem – szögezte le Sorgrad.
– Ezt meg hogy érted? – bámult rá Usara.
– Nem fejeztem ki magamat elég világosan? – A férfi tekintete hideg volt és kemény. – Azt mondtam: nem.
– Most nincs idő az effajta csökönyösködésre! Mágikus képességgel születtél, és kész! – Usara zavarodottsága még a haragján is túltett. – Kötelességed felhasználni a varázshatalmadat, ha szükség van rá, én pedig nem tudom elképzelni, hogy valaha ennél nagyobb szükség lehetne rá!
– Egy ilyen születési rendellenesség semmiféle kötelezettséget nem ruház az emberre – vágta rá Sorgrad megvetéssel. – Nem terhel több felelősség a dologért, mint téged azért, hogy kihullik a hajad. Kötelességeim csak a családom és a barátaim irányában vannak.
– Akkor is, ha a makacsságod következményeképpen ezek az emberek hamarosan holtan hevernek az avaron? – kérdezte vádló hangsúllyal Usara. – Pedig az együttműködésed megmenthette volna az életüket!
Gren mozgolódni kezdett, én pedig figyelmeztető pillantást küldtem feléje. Lapult még egy rúna a kezemben, amelyet ki akartam játszani.
– Mondd csak, hogyan is rendelkezett pontosan Planir?
A varázsló figyelme egy pillanatra elfordult Sorgradtól, ahogy közéjük léptem. Nem volt éppen a legbiztonságosabb hely a világon, de valakinek csak meg kellett akadályoznia, hogy a nézeteltérésük ökölharccá fajuljon.
– Megkérdeztem tőle, mit tegyek, hiszen rajtam és Gilmartenen kívül egyetlen mágus sincs elérhető közelségben – válaszolta Usara. – Planir erre azt felelte, hogy ne legyek ebben olyan biztos, a következő pillanatban pedig felbontotta az összeköttetést. Nyilván Sorgradra célzott, más értelmes megoldást nem látok.
– És ennek mi értelme lenne? – ellenkezett Gren. – Mondd csak, honnan hallott volna az Ősmágus a fivéremről?
– Én magam mondtam el Planirnak, hogy a mágikus születés egyáltalán nem ismeretlen a Hegyek Népének soraiban, ahogy eddig feltételeztük. – Usara dacosan felszegte az állkapcsát. – Azt nem említettem, milyen szokatlanul nagy erővel vagy képes elnyomni magadban ezt a mágikus tehetséget... – E szavaknál bosszús és gyanakvó pillantást vetett Sorgrad felé. – Úgy gondoltam, ezt a kérdést majd akkor vizsgáljuk meg, ha épségben visszatértünk Hadrumalba. Majd ott lesz időnk bővebben is körüljárni ezt a problémát.
– Ezt jobb, ha elfelejted, mágus – szólt közbe fenyegetően Sorgrad. – Én bizony nem megyek Hadrumalba, amíg csak lyuk van a fenekemen.
Usara úgy fordult Sorgrad felé, mint egér a macska felé.
– Planir azt mondta...
– Miért gondoltátok, hogy a mágikus születés ismeretlen a Hegyek Népe közt? – Gilmarten udvarias kérdése és hangjának lágy solurai dallama úgy vágta ketté Usara dühös válaszát, mint éles kés a friss sajtot. Az elmúlt nehéz napok ellenére még mindig a solurai fickó nézett ki közöttünk a legcivilizáltabban, még akkor is, ha kalapjának elvesztése óta a nap itt-ott egy kissé megégette az arcát.
– Hát azért, mert... szóval... hogy nem szoktak... – Usara kényelmetlenül fészkelődött.
– Solurában nagyon is szoktak. – Gilmarten kissé túlzottan is öntudatosnak tűnt. – Legalábbis éppen elég mágussal találkoztam, akinek az ereiben felerész vagy negyedrész hegyvidéki vér csordogált, és hallottam említeni legalább egyet, aki teljes egészében a Hegyek Népéből való.
– Csak nem egy újabb dolog, amiben Hadrumal bölcsei tévedtek? – csipkelődött Gren.
– És mi a helyzet az Erdők Népével? – Usara kérdése éppen csak egy fél lélegzetvételnyivel előzte meg az enyémet.
– Még valami, amit nem tudsz, Szöszi? – érdeklődött Gren lágy hangon.
A solurai varázsló bólintott.
– Ha jól tudom, velük ugyanaz a helyzet: nem gyakori a mágikus születés, az igaz, de nem is teljesen lehetetlen.
– Tessék, itt a válasz – szólaltam meg gyorsan, megakadályozva, hogy Gren még jobban felszítsa a tüzet. – Ha új tanítványokra van szükséged, hát majd szétnézünk. Biztosan van itt valaki, aki... – Hirtelen kifogytam a szavakból. – Szóval, aki ezzel a képességgel vagy mivel született.
– Nálunk szokásban vannak olyan tanítási módszerek, amelyekkel igen hamar képessé tehetnénk őket arra, hogy megvédjék magukat – ajánlotta óvatosan Gilmarten.
Usara csökönyös arcot vágott, de a bizonytalanság kezdett lassan átszivárogni az elhatározásán. Összességében úgy festett, mintha a lába alatt hirtelen megrendült volna a föld.
– Jobb lenne, ha minél előbb a kezünkbe vennénk a gyeplőt – jelentette ki határozottan Darni. – Ha egymás között vitatkozunk, azzal csak előnyhöz juttatjuk az ellenséget. Először is azt kellene tudnunk, voltaképpen ki ellen is harcolunk, úgyhogy Usara, légy olyan kedves, és nézd végig a varázslatoddal a környező völgyeket! Egyelőre csak azt kellene megállapítanod, melyik erőd készülődik támadásra. Ti ketten pedig éppen eléggé ismeritek a hegyvidéket, és harcolni is tudtok, beszéljetek az itteni vadászokkal, akik otthon vannak az erdőben. Próbáljatok meg minél pontosabb és részletesebb térképet rajzolni! Minden összecsapásnál szükségünk lesz legalább egy képzett mágusra, de ha találunk az Erdő gyermekei között olyanokat, akik mágikus képességgel születtek, azok legalább az övéiket megvédhetik, ezzel pedig további férfiakat és nőket szabadítanak fel a harcra. Gilmarten, Livak: menjetek, és nézzetek körül, találtok-e ilyeneket!
Darni öntelten elharsogott parancsainak legalább annyi hasznuk volt, hogy megtörték a terméketlen vitatkozást. A bikanyakú harcos egyenesen Bera felé indult, Gren pedig határozott léptekkel követte. Sorgrad valamivel lassabban, kifürkészhetetlen arccal lépdelt a nyomukban. Usara méltatlankodva dörmögött magában, miközben újfent a vizescsupor fölé hajolt, de arcáról hamarosan elpárolgott a bosszúság, ahogy minden figyelmét a varázslatára összpontosította.
Gilmartenhez fordultam, aki bizonytalanul rám mosolygott.
– Azt javasolnám, hogy Harile legyen az első, akit megkérdezünk – jegyeztem meg óvatosan. – Neki talán lesz néhány ötlete, ki az, aki esetleg szóba jöhet.
Némán kapaszkodtunk fel a barlang sziklás, szürke bejáratához.
– Hol van Harile?
– Itt vagyok – szólalt meg mögöttünk a gyógyító. Gyors, ügyes léptekkel átvágott a földön fekvő, pokrócba bugyolált testek között. – Miben lehetek a segítségetekre?
– Usara távolbalátó varázslatának segítségével igyekszik megtalálni az ellenségeiteket – intettem a mágus felé, aki egészen összegörnyedt a csupra fölött. – Ha tudnál adni neki valamit, ami csillapítja a fájdalmát, de nem tompítja el a figyelmét, az sokat segítene.
– Mindjárt készítek neki alkalmas főzetet – ígérte meg Harile.
– Nagyon köszönjük. – Éreztem, hogy Gilmarten türelmetlenül fészkelődik mellettem. – Tudod, az jutott eszembe, vajon vannak-e mágikus születésűek az Erdők Népének soraiban – jegyeztem meg csak úgy mellékesen. – Nálunk, kívülállóknál, ez nagyjából abban az életkorban szokott megmutatkozni, amikor Drianon összevérezi egy leány alsószoknyáját.
Harile közben már oda is lépett a tűzhöz, és egy horpadozott kannát akasztott a legerősebb lángok fölé.
– Mi inkább abban a korban vesszük észre az ilyesmit, amikor Trimon megtöri a fiúk hangját – tűnődött. – A lányoknál bármikor előfordulhat attól kezdve, hogy Larasion virágba borítja őket.
– És hogyan veszitek észre? Úgy értem, pontosan mi jelzi nektek, hogy valaki mágikus születésű? – Gilmarten elmerülten húzogatta az állán azt a pamacsot, amelyet szakáll gyanánt növesztett.
– Vannak, akik furcsa hatást gyakorolnak a tűzhelyre, ahányszor csak elmennek mellette. Vagy fellobban a láng, és egyszerre elemészti az összes tüzelőt, vagy kialszik, és a világért sem lehet többet újragyújtani. – Harile gyógynövényeket morzsolt össze az ujjai között, és a vízbe szórta. – Van olyan is, aki után nem marad lábnyom vagy fél éven át, azután meg ismeritek a történetet a lányról, akire Napfordulótól Napfordulóig esett az eső... Csak őrá, értitek, senki másra. – A gyógyító elnevette magát. – No persze, ezt a mesét éppen elégszer hallottam már a déli tengerektől idáig, és mindenki azt mondja, hogy egy ismerőse ismerősével történt, szóval meglehet, hogy csak a szél borzolja a nádat.
– Hadd vigyem oda Usarának! – vettem át a gőzölgő korsót, Gilmarten pedig úgy döntött, hogy velem tart. Elgondolkodva vakargatta a feje búbját.
– Sosem hallottam még olyat, hogy valakinél csak úgy elmúlik az elemekkel való együttműködési készség – jegyezte meg.
Óvatosan elhelyeztem a korsót Usara mellett, majd visszamentünk a barlanghoz. Harile éppen leveleket morzsolt össze egy apró mozsárban.
– Meg tudjátok állapítani, hogy valaki mágikus születésű-e? Létezik erre valamiféle módszer? – kérdeztem.
– Azt éppenséggel meg lehet mondani, melyik elemhez kötődik a legerősebben az illető – felelte Gilmarten –, de ez csak akkor használatos, amikor a képesség már megmutatkozott. – Gondterhelt arcot vágott. – Mit gondolsz, előfordulhat, hogy ha a képességet nem gondozzák megfelelőképpen, akkor elvész?
– Kizárt dolog, már ha Sorgrad példájából indulunk ki – vágtam rá határozottan: – Mondd csak, Harile, ismersz valakit errefelé, aki egyszer már tanújelét adta mágikus képességeinek? Ha sikerülne ilyen embereket találnunk, ők talán segíthetnének a varázslóinknak megvédeni az öregeket és a betegeket.
Harile határozott mozdulattal tette le a zöldes masszát.
– Gyertek velem!
Egy tűzhöz vezetett bennünket, amely alig volt több néhány göröngynyi hamu alatt szunnyadozó parázsnál. A körülötte ülőket már nem neveztem volna gyermeknek, de még felnőttnek sem. Elszántan szorították; magukhoz kevéske megmentett holmijukat, és néhányuknak alig volt többje, mint egy takaró, amibe beburkolózzon. Tekintetükből hiányzott az a hetyke magabiztosság, amelyet elvártam volna az Erdők Népének fiaitól.
– Ez itt Sarachi – mutatott Harile az egyik fiúra, akinek haja az erdők, vörösét csillantotta ugyan, arca alapján azonban az eke után is ballaghatott volna Caladhria valamelyik kis falujában. – Amennyire meg tudtuk ítélni, a mágikus születés jegyeit hordozza.
– Mi van velem? – kapta föl a fejét a fiú, akiben, úgy látszik, legalább egy szikrája megmaradt a régi kezdeményezőkészségnek.
– Ez a varázsló itt úgy véli, hogy a segítségére lehetnél – intett Gilmarten felé Harile.
Sarachi lábra akart kecmeregni, de a mágus intett neki, hogy maradjon csak ülve. Letelepedtem egy fatönkre, és csendesen figyeltem őket. Gilmarten meggyújtott egy gallyacskát a tűz haldokló parazsában.
– Figyelj a lángra! – nyújtotta át a gallyat a fiúnak. – Nézzük csak, vajon el tudod-e fojtani.
Hiába figyeltem, az én szememben a láng a legapróbb változást sem mutatta, amíg csak végig nem égett az ág, és Sarachi el nem hajította a maradékot.
– Egy kupa vízre lenne szükségem – pillantott körül Gilmarten, mintha azt várná, hogy egy potrohos kocsmáros lép hozzá e szavak hallatán. Az egyik lány csöndesen átnyújtott neki egy faragott ivópoharat. – Gyerünk, formálj kupát a kezedből! – Gilmarten egy kis vizet loccsantott Sarachi összeszorított tenyerébe. – Tartsd meg, ameddig csak tudod!
A csalódottság nesze jól hallhatóan csapott föl a tűz körül, amint a víz szertefolyt Sarachi ujjai közül, pedig ujjpercei elfehéredtek az erőlködéstől.
– Nem baj – nyugtatta meg Gilmarten, és arckifejezéséből ítélve komolyan is gondolta. Vagy ha nem, hát végre találtam egy varázslót, aki kihívást jelenthet a Fehér Holló játékban.
A solurai most egy marék földet ragadott fel, kipiszkálta belőle az elrothadt leveleket, majd könnyedén egyik tenyeréből a másikba pergette, és összekeverte a tűzből kivett hamuval. Végezetül Sarachi tenyerébe öntötte az egész keveréket.
– Lássuk, szét tudod-e választani a földet a hamutól! Figyelj erősen, és képzeld el, amint a szürke por kiemelkedik a barna közül, azután a szél lassan elsodorja!
Sarachi homloka ráncba szaladt az erőfeszítéstől, a következő pillanatban pedig a hamu a levegőbe emelkedett, és füstként csavarodva az ég felé szállt. Mindannyian fölnéztünk, majd fojtott szitokszavak hallatszottak innen is, onnan is, amint az apró szemcsék a nyitott szájakba, szemekbe hullottak.
– A levegő az elemed – állapította meg vidáman Gilmarten. – Hadrumalban úgy mondanák, légmágus vagy.
– De hiszen azt mondtad, hogy a földre összpontosítsak! – ellenkezett Sarachi.
– Blöffölünk, varázsló? – érdeklődtem csipkelődve.
– Így is lehet mondani. A kiképzetlen mágikus tehetség akadályozhatja a saját érvényesülését, ezért efféle egyesített próbákkal szoktuk megkerülni a problémát – nézett körül Giltarten. – Ismertek valakit, aki szintén a mágikus születés jeleit mutatja?
Egy cingár leányka, akinek keskeny vállát vékony szálú barna haj keretezte, most fölemelte egyik maszatos, összekarmolt kezét.
– Ott van például Castan – jegyezte meg félve.
Hamar megtaláltuk ezt a bizonyos Castant a völgy túlsó végében, egy tábortűz mellett. Határozott asszonynak tűnt, még ha a sírás vörösre is marta a szemét. Arra a felvetésre, hogy eddig gondozatlan mágikus képessége most segíthet megmenteni három kis csemetéjét, annyira föllelkesült, hogy a tűz ijesztő erővel kezdett ropogni főzőfazeka alatt. Gilmarten magyarázni kezdett neki, eloltottuk a tüzet, azután gyorsan a következő lehetséges varázslónövendék keresésére indultunk.
Mire visszatértünk Usarához, hét jelöltet is sikerült felsorakoztatnunk. Sarachi mellé találtunk egy fiút, akinek zsenge szakálla még csak akkor mutatkozott meg, ha rásütött a nap, meg egy fáradt arcú, középkorú férfit. Castan három fiatalabb nőt vezetett, akik idegesen mosolyogtak, miközben barátaik és ismerőseik a legkülönfélébb érvekkel igyekeztek bátorítani őket. Öt másiktól sajnos el kellett búcsúznunk. Volt, aki elszomorodott, volt, aki megkönnyebbült, amikor kiderült, hogy vagy nem mágikus születésűek, vagy a képességük olyan gyenge, hogy nem tudunk mit kezdeni vele.
– Darninak is ez a baja: olyan gyenge a képessége, hogy nem tudja használni – fordultam csendesen a soluraihoz, amint magunk mögött hagytunk egy csalódott férfit, aki mogorván piszkálta makacskodó tábortüzét egy ártatlan faággal.
– Ezt nem is tudtam. – Gilmarten tűnődő arcot vágott. – Azt hiszem, még ennyi is elég lehet hozzá, hogy láng és tükör segítségével kapcsolatba lépjünk vele, ha távol van tőlünk.
– Azt mondod, ehhez nem is kell ténylegesen varázslónak lennie? Elég a mágikus születés? – A következő lépés igen kézenfekvőnek látszott.
– Elég – biccentett Gilmarten, akinek a gondolatai, úgy látszik, ugyanazon az ösvényen futottak tovább, mint az enyémek. – Ez pedig azt jelenti, hogy amennyiben Sorgrad barátod hajlandó elismerni a tehetségét, attól kezdve akár kapcsolatba is léphetünk vele, ha távol lesztek.
– Megpróbálom meggyőzni valahogyan – sóhajtottam. Lehet, hogy Sorgradnak esze ágában sincs mágussá lenni a szó Hadrumalban használatos értelmében, de nagyot csalódnék benne, ha nem fedezné fel azonnal, milyen előnyökkel járhat, ha a varázslók azon nyomban értesíthetnek bennünket, mondjuk, a távolbalátó varázslataik során megtudottakról. Nos persze, a dolognak megvannak a maga hátrányai is, de azokat talán ki tudjuk küszöbölni.
Usara felpillantott a csuprából, amint megálltunk mellette. Addig feszesen tartott vállát most előreejtette, a csigolyája akkorát roppant, hogy összerázkódtam.
– Találtatok valakit?
– Mindjárt hetet is – vágta rá Gilmarten érthető izgatottsággal. – Egy-egy lég- és földmágust, három tűzmágust, ami egyáltalán nem ritkaság, és két vízmágust.
Usara feszült arcán jelentős megkönnyebbülés tükröződött.
– Hiszen így két egész nexusunk van!
Gilmarten a szakállát birizgálta.
– Mi Solurában nem alkalmazunk ilyen módszereket, de azért talán megpróbálhatjuk.
– Rendben van, legfeljebb majd nem csapunk túl nagy felhajtást körülötte.
Darni közeledett felénk kezében pergamenlapokkal, nyomában Sorgraddal és Sorgrennel, akik még mindig buzgón tanácskoztak. Valahol a távolban egy lant halk akkordjai keveredtek egy duda hangjával, majd kisvártatva innen is, onnan is éneklők csatlakoztak a dallamhoz. A zene egyre erősödött, és néhány pillanatig az egész kórus ugyanabban a hangnemben dalolt, majd mélyebb akkordok ellenpontozták valahonnan a közelből.
– Milyen szép – állapította meg Gren őszinte csodálattal.
Magányos, tisztán csengő hang emelkedett a többi fölé, új dallamfoszlányt ragadva föl, amelyet a többiek csakhamar visszhangozni kezdtek, majd újra és újra megismételve egyre dagadó kánonba foglalták.
– Ha a földijeiteknek van egy kis hallásuk, hamarosan a nyakunkon lesznek – morogta Darni. Elővigyázatosan visszafogtam a lélegzetemet és a nyelvemet.
– Átváltoztathatom a levegőt, hogy visszafogja a dallamot – ajánlotta Gilmarten. – Mindazonáltal nem szívesen tenném, mivel úgy tűnik, mintha valamiféle gyógyító erő rejlene ebben a zenében.
Usara gyanakvó pillantást vetett rám, amelyet egy ártatlan szemkerekítéssel viszonoztam. Eszem ágában sem volt elismerni, hogy nagyon is benne van a kezem ebben az általános éneklési hullámban. Legalábbis addig nem, amíg meg nem tudom ítélni, vajon igaznak bizonyulnak-e a feltételezéseim.
– Szóval, sikerült találnotok valamit? – dörmögte Darni, és egy medvecsapda minden bájával rámosolygott a félszeg alkalmi varázslókra.
Miközben Gilmarten előadta a történetet, félrevontam Sorgradot és Grent, hogy váltsak velük néhány szót.
– Nos, hogy haladtok?
– Sikerült rajzolnunk néhány használható térképet – felelte hanyagul Sorgrad.
– Vagyis egyetértetek abban, hogy meg kellene keresnünk ezt a jéglakót, és kiütni a játéktábláról? – Úgy döntöttem, ha Sorgrad őrültségnek bélyegzi az ötletemet, mégis inkább lemondok róla.
– Ha egyáltalán megtaláljuk azt a nyomorultat – biccentett Sorgrad. – Azt hiszem, valóban e lépés lenne a leggyorsabb módja, hogy megállítsuk ezt az őrült háborút. Lehet, hogy egyelőre az Erdők Népét ütik a latrinatisztító rúd alsó végével, azonban ha a síkvidékiek is beavatkoznak a küzdelembe, ide a rozsdás bökőt, hogy az aniatimmek húzzák a rövidebbet.
– Én ugyan nem sírnék utánuk – vicsorogta veszedelmes arccal Gren.
– Azért ne vidd túlzásba! – Sorgrad szemrehányó pillantást vetett a fivérére.
Fölnéztem, de Darni és Usara még mindig mély eszmecserébe merült Gilmartennel.
– Azt hiszem, ez a jéglakó éppen eleget tudhat az éteri mágiáról – vetettem föl. – Mi pedig éppen ilyesvalakit keresünk, amióta csak belevágtunk ebbe a játszmába. Valami azt súgja, hogy ezt alighanem pénzre is lehetne váltani... Szóval gyanítom, hogy élve többet érnénk vele, mint holtan.
– Még mindig el akarod rabolni? – Sorgrad tekintete rám villant. – Egy kissé magas tétekben játszunk, kislányom.
– A magas tétek fizetnek a legjobban – vágtam rá magabiztosan. – Ahhoz képest, hogy fél éve járjuk az országutakat, elég keveset tudunk felmutatni.
– De hát Szöszi kerek perec megtiltotta! – ellenkezett Gren mókásan kitágult szemmel.
– Mióta felelek én neki? – vigyorogtam.
– Annyi bizonyos, hogy átkozottul veszedelmes vállalkozás lesz – tűnődött Sorgrad. – Elsőként is meg kell bizonyosodnunk róla, hogy nem tudja használni ellenünk a varázslatait.
– Ha nem tudjuk biztonságosan végrehajtani a tervet, akkor inkább végzünk vele – ígértem meg.
– Ugyan, jó alaposan fejbe verjük, és nem lesz vele több gondunk – legyintett Gren.
– Egy kicsit alaposabban a kelleténél, és nem vesszük több hasznát – vetettem ellen.
– Szöszi meg a Medve nem fognak ujjongani az ötlettől – állapította meg Gren alig leplezett csúfondárossággal.
– Mire egyáltalán rájönnek, miben sántikálunk, már túl késő lesz – mosolyodtam el. – Abba meg ők is beleegyeztek, hogy vonjuk ki a fickót a forgalomból. Arról nem volt szó, hogyan tesszük.
– Ha Darninak hinni lehet, azok a mágusok beszélni tudnak velem – szólalt meg hirtelen Sorgrad. – Akár tetszik, akár nem.
– Szerintem nem lesz olyan nehéz elviselni, ha például Usara a távolbalátó varázslatával végigszaglássza nekünk az utat, és szól, amikor tiszta a levegő – csillogtattam meg a lehetőséget. – Különben is, mit tudnak csinálni velünk, ha észreveszik, hogy olyasmire készülünk, ami nincs ínyükre? Akkor már úgysem tudnak megállítani – legyintettem.
– Hé, ti ott! – Darni ellentmondást nem tűrő hangja hallatán mindannyian arrafelé fordítottuk a fejünket.
– Tényleg úgy viselkedik, mint a legnagyobb varangy a pocsolyában – súgta oda Gren.
– Csak hadd játssza meg magát, ha ez örömet okoz neki – vontam meg a vállam. – Elvégre azért vagyunk itt, hogy a magunk dolgát előrevigyük. Tessék, Darni, mit óhajtasz?
A férfi elszánt arckifejezése elég hátborzongató látványt nyújtott.
– Most pedig hozzálátok, hogy aki csak fegyvert képes fogni, azt kiképezzem a forgatására. Usara és Gilmarten megtanítják az új növendékeiknek, hogyan biztosítsák mögöttünk a hátországot. Ti hárman pedig megpróbáljátok félreállítani ezt a jégszigeti varázslót. Amúgy jó híreim is vannak a számotokra: úgy tűnik, ez az egész felkelés mindössze három völgyre korlátozódik. Csírájában kell elfojtanunk, mielőtt továbbterjedne, és ehhez talán önmagában az is elég lesz, ha elveszítik a varázslójukat.
– Világos tervnek tűnik. – A várakozásba tétova ellenérzések is keveredtek bennem. Ezúttal azonban magam mellett tudhattam Sorgradot és Sorgregt, hogy a kedvező irányba befolyásolják a szerencsét, és ez a tudat mindig megnyugtatott.
– Ha meg akarjuk találni a fickót, először is tudnunk kellene, merrefelé keressük – fordult Usarához Sorgrad.
– Közelebb férkőzött őasszonyságához, mint a bolhái – felelte a varázsló. – Ott van vele Teyvavárban.
– Mit gondolsz, az Erdők Népe fel tudja tartani a támadókat, amíg oda nem érünk? – kérdeztem.
– Nem tudna Szöszi valamilyen varázslattal odaröpíteni bennünket? – kapta fel a fejét Gren. – A kutyának van kedve annyit gyalogolni.
– Csak olyan helyre tud áthelyezni bennünket, ahol maga is járt már azelőtt – világosítottam fel.
– Valamelyik varázslónak kapcsolatba kellene lépnie velem, ha az a nő hirtelen úgy dönt, hogy helyet változtat – pillantott Darni felé Sorgrad. – Azonkívül adhatnátok mellénk néhány íjászt, lehetőleg olyanokat, akik a kardforgatáshoz is értenek. Csak mi hárman hatolunk be az erődbe, de visszafelé jövet elég valószínű, hogy üldözni fognak bennünket. Az íjászok fél napi járóföldre az erődtől várhatnának ránk, vagy akár közelebb, ha a terepviszonyok lehetővé teszik, hogy megfelelően elrejtőzzenek.
– Én is veletek megyek – szólalt meg hirtelen Usara. Sápadt arcán mélységes elszántság tükröződött. – Nem engedhetem, hogy annak az elietimm varázslónak a karmai közé fussatok, és még csak mágia se védje a hátatokat. Mindannyian láttuk, mire képesek a jégszigetiek, és annyit előre elárulhatok, hogy ha valami bajotok történik, én ugyan nem kerülök többet Planir szeme elé! – Megpróbálkozott egy fáradt mosollyal, és a helyzethez képest elég jól sikerült neki. – Bizony, bármennyire aggasztanak is ezek az elietimmek meg a nyavalyás varázslataik, még mindig sokkal jobban tartok nagyra becsült Ősmágusunktól.
– Ember, hiszen alig tudsz járni! Ráadásul, ti varázslók, ijesztően sebezhetőek vagytok, ha minden gondolatotokat a mágiátoknak szentelitek – hadakoztam. – Tudod, hogy Otrickot is így kerítették a hatalmukba.
– Ahhoz, hogy az a varázsló bármi kárt tegyen bennem, előbb rá kellene jönnie, hol vagyok – húzta ki magát kínlódva Usara. – Guinalle meg én sokat dolgoztunk együtt az elmúlt néhány évszakban, és kifejlesztettünk néhány módszert, hogyan kerülhetjük el, hogy az éteri mágia észrevegyen bennünket.
Mindez talán rendben is lenne, ha csak arról lenne szó, hogy a saját épségét kockáztatja, de ha az az elietimm megtalálja, félig már nekünk is a nyomunkra akadt. Sajnos nem volt használható ötletem, hogyan tudnám visszatartani, eltekintve persze attól, hogy a másik lábát is eltöröm, de tartottam tőle, hogy ez nem vetne túl jó fényt rám Darni és Gilmarten szemében.
– Arra még csak esélyed sincs, hogy bejuss az erődbe. A Sheltiyának megvannak a maga eszközei, hogyan állapítsa meg, hogy valaki nem mágus-e véletlenül. Hátramaradsz az íjászokkal, és szépen üldögélsz a szebbik feleden, amíg mi elvégezzük a magunk dolgát. – Sorgrad határozott hanghordozásán magam is meglepődtem, de eszembe sem jutott, hogy ellenkezzem. – Add a szavadat, Usara, hogy nyugton maradsz. Esküdj meg mindenre, amit szentnek tartasz!
– Ha nem tud bejönni, és nem használhatja a mágiáját, egyáltalán minek visszük magunkkal? – ellenkezett Gren. – Ráadásul egész úton sántikálnia kell a szerencsétlennek.
– Vagy megtanul mankóval járni, vagy lemaradva követ bennünket – biccentett Sorgrad. – Elég valószínű, hogy amint kilépünk az erőd kapuján, a völgy összes kutyája a nyomunkban lesz. Akkor aztán Szöszi barátunk jó hasznát veheti a mágiájának, akár fel is gyújthatja mögöttünk az utat, hogy eltüntesse a nyomainkat.
Gren meg én egyetértő pillantást váltottunk. A jó tolvaj tudja, hogy bejutni valahová még csak az egyik része a feladatnak. A túléléshez elengedhetetlen, hogy végül ki is juss a zsákmánnyal.

 

 

KILENCEDIK FEJEZET

Az alábbiakban álljon itt a Hegyek Népének egy regéje a világ teremtéséről. A történet érdekessége, hogy ismerős és számunkra szokatlan elemeket egyaránt találhatunk benne. Akárhogy is, az igazságot talán csak az istenek tudják, és az sem lehetetlen, hogy morzsáit egyenlőképpen hintették el a különféle népek között, hogy a valóság csak akkor kerüljön napvilágra, ha mindannyian megosztjuk egymással tudásunkat.

Kopár világot formált Maewelin
Halomba gyűrve völgyet és hegyet.
Folyókat vájt a zord felszín alá,
Emelve csipkés szélű szirteket.

Művével mégsem volt elégedett.
Mit ér a szépség, ha nem látja szem?
E táj lehet bármily tökéletes:
Hiába, hisz nem lakja senki sem.

Misaent kérte, segítsen neki:
Élessze fel kohója lángjait,
Teremtsen embert, és alkossa meg
A lég, a föld s a víz jószágait.

Dologhoz látott nyomban Misaen,
Felhőből fújva tollas madarat,
Halat teremtve zápor szárnyain,
Földből formálva erdei vadat.

Agyagot markolt fel a Nagy Kovács,
Hogy embert gyúrjon, völgy és hegy urát.
Ám a konok sár egyre ellenállt,
Makacskodott, nem adta meg magát.

„Maewelin, adj hát nékem aranyat
S ércet, mi búvik a föld rejtekén,
A néma hegymély fénylő ékkövét,
Hogy maradandót alkothassak én!”

„Az erő, melyre szomjazik e sár,
Megrázkódtatna völgyet és hegyet,
A holdak útját megfordítaná –
Ily hatalmat nem adhatok neked!”

Maewelin végül zord alkut kínált:
Az ember sorsa múlandóság lett.
Kit Misaen agyagból alkotott,
Kincset kapott és biztos végzetet.

Misaen vette hát a fújtatót,
Roppant kohóját így szította fel;
A szikra szállt, s a műve készen állt,
Hogy lánggal égjen, s úgy porladjon el.

 

 

Teyvavölgy

Nyárutó 18. napja

– Lassan járj, tartsd magadon a köpeny csuklyáját, és ne nézz senki szemébe! – súgta oda Gren a szája sarkából.
Lassan beszélt, hogy egészen biztosan megértsem. Mindkét fivér kizárólag a Hegyek nyelvét használta, amióta eljöttünk Apak táborából, és ez az erőfeszítésük valóságos csodát művelt a nyelvtudásommal. Annál rosszabb hatással volt a közérzetemre: egyes napokon legszívesebben orrba vertem volna mindkettőjüket. A kiejtésem azonban kezdett viszonylag meggyőzővé válni (no igen, jól jöhet néha, ha az ember lányának jó füle van a dallamokhoz), de még mindig rengeteg dolog jutott eszembe, amire nem ismertem a megfelelő kifejezést.
Megigazgattam a hajamat, amely nedves volt az izzadságtól a déli napsütésben. Még mindig furcsa volt a rövid sörény érintése, a hajszálak pedig leginkább szalmára hasonlítottak, miután Harile gyanús szagú keveréke kiszívta a színüket. Sorgrad biztos volt benne, hogy a kíváncsiskodók tekintete érdektelenül továbbsiklik rólam, fakó hajú, világos szemű leányzóról két kísérője társaságában, akik tagadhatatlanul a Hegyek Népéből származnak. Ennek ellenére sem mertem vállalni a kockázatot, és elővigyázatosan beburkolóztam zsákszerű öltözékembe, amelyre Gren tett szert valahol. Valamelyik favágó nyilván a saját kárán tanulta meg, hogy ne akassza ki száradni a holmiját a kunyhóját övező tüskebokrokra.
– Vajon merrefelé portyázhattak a cimborák? – kérdezte Gren, miközben a körülöttünk gyaloglókat figyelte. Sokáig lapultunk a bozótban várván az alkalmas pillanatot, amíg csatlakozhatunk egy visszatérő hadsereg le-lemaradozó végéhez.
– Fosztogattak odalenn a síkvidéken – biccentett Sorgrad a völgy felé, ahol frissen rabolt birkák vonakodó csapatait terelték fölfelé finoman szállongó porfelleg kíséretében.
Összehúzott szemmel figyeltem, amint az újonnan érkezettek egymással versengve igyekeznek minél jobb táborhelyet foglalni maguknak, leteregetik a pokrócaikat, és gödröt ásnak a tűznek.
– Remélem, senki sem fog nyugtalankodni, ha ismeretlen arcokat lát ebben a tömegben – jegyeztem meg óvatosan.
Lassan haladtunk előre a széles völgyben, amely zsúfolásig megtelt sátrakkal és rögtönzött kunyhókkal. A völgy oldalain kőből rakott bástyafalak húzódtak le a hegycsúcsok irányából, melyek védelmezőn ölelték körül az erőd környékét, és a sovány fűben itt is, ott is bányajáratok sötét szája bukkant elő. Előttünk szelíden emelkedett a domboldal, távolabb külszíni fejtések szabdalták össze a hegy hátát, közöttük néhány megmaradt fa árválkodott. Még messzebb hirtelen megváltozott a táj, és erdővel sűrűn borított, mély vízmosásokba gyűrődött. Az ikercsúcsok, a sötét meg a világos, ott magasodtak előttünk, és ormaik körül úgy örvénylettek a felhők, mintha hatalmas zászlók lobognának odafönn.
Igyekeztem elszakítani figyelmemet ettől a távoli, megközelíthetetlen szépségtől, és a közelebb eső gondokra összpontosítani. Bármennyire tarkabarka is a bennünket körülhullámzó tömeg, mégis jóval több valamiféle sebtében, innen-onnan összetoborzott ismeretlenek gyülevész hordáinál, amelyeket a lescari hercegek előszeretettel illetnek a hadsereg névvel. Mire sikerült elvergődnünk idáig, számottevő haderő gyűlt össze a völgyben, és csak reménykedni tudtam benne, hogy éppen ilyen gyorsan szét is oszlik, ha sikerül kiütnünk a játékból a jégszigeti varázslót az ő kis trükkjeivel együtt.
Csuklyám alól vigyázva oldalt pillantottam, arrafelé, ahol egy csapatnyi ifjú üldögélt egy még meg sem gyújtott tábortűz gödre körül. Egyikük, akinek sötét szeme semmiképpen sem illett világosszőke hajához, éppen a láncingét igyekezett megtisztogatni a rozsdaszemcséktől, egy másik pedig, akinek kerekded arcvonásai kevert származásra engedtek következtetni, fenőkővel élezte a kardját, amelyen friss csorba éktelenkedett, akár egy nemrég kitört fog. Egy harmadik poros csizmáját törölgette, amely a külsejéből ítélve talán több mérföldet tett már meg, mint az enyém. Az izgatott beszélgetésbe kalapálás csengő zaja vegyült.
– Ha kiszőkítettük volna, ami a hajából megmaradt, talán még Szöszi is elfért volna ezek között a korcsok között – jegyezte meg vidáman Gren.
– Szerintem jobb helyen van ott, ahol van. A sántikálása meg a mankói túl nagy feltűnést keltenének.
A kimerült varázslót a hegyhát keleti oldalán hagytuk, egy késélhez hasonlatos sziklagerinc túloldalán, néhány mindenre elszánt erdei vadász társaságában. Szigorúan a lelkére kötöttük, hogy semmiféle mágiát se használjon még csak véletlenül sem, nehogy magára vonja a Sheltiya vagy az elietimmek figyelmét. Bármennyire bízik is benne Usara, hogy a Hadrumalban tanult cselfogások elrejtik őt bármely varázsló szeme elől, mégsem kockáztathattuk meg, hogy elveszítsük legértékesebb segítőnket. A legjobb lesz, ha nyugton marad, amíg el nem ejtjük a prédánkat. Csöndesen reménykedtem benne, hogy képes békében üldögélni, annál is inkább, mivel nála hagytam becses daloskönyvemet. Lehet, hogy nem volt túl jó ötlet, de az adott pillanatban a mágus volt az egyetlen, akinél legalább viszonylag biztonságban tudhattam.
Amint azonban a kezünkben lesz az elietimm varázsló, igen jól fog jönni, ha nyilak és lándzsák, vagy éppenséggel villámcsapások támogatnak a harcban.
Hirtelen kiáltozás harsant fel mögöttem, hallatán az izzadság jéghideg cseppekben fagyott a hátamra, és a rémület fagyos ujjai suhantak végig a gerincemen.
– Csak egy kis birkózás – vigyorodott el arckifejezésem láttán Sorgrad.
Eszembe jutott, bárcsak ismerném a hegyvidéki megfelelőjét annak az ujjmozdulatnak, amelyet a caladhriaiak előszeretettel alkalmaznak rosszallásuk jelenként.
– Persze, mert halálra unják magukat – élénkült fel hirtelen Gren arckifejezése. – Valahogy úgy, mint amikor a havazás hosszú időre a táborban tart, vagy az eső miatt nem lehet a bányákban dolgozni.
– Eszedbe se jusson, hogy beleavatkozz, hallod? – fordult hozzá Sorgrad szokatlanul komoly arccal. – Még a végén feldühíted magad, és megint megölsz valakit, aztán máris rajtad lesz tíz ember, akik a Sheltiya elé cipelnek, az meg a fogadig kiüríti az agyadat!
– Eddig azt hittem, az a lényege az egész tervnek, hogy a Sheltiya elé kerüljünk – vont vállat Gren. – Na jó, egye fene, igyekszem visszafogni magam.
– Azt mondom, óvakodjunk a bajtól! – tettem hozzá ellentmondást nem tűrő hangon. – Arról volt szó, hogy észrevétlenek akarunk maradni, ami pedig meglehetősen nehéz feladat lesz, ha laposra versz minden szembejövőt.
Az ösvény egyenesen fölvezetett egy csipkézett sziklaperemre, és szerencsére egyre távolabb kerültünk a sátrak környékétől, ahol a komor, feszült arcú férfiak úgy méregették egymást, mint a láncra vert kutyák. Odafönn megálltunk, hogy rendezzük sorainkat.
Ez a hegytető üdítő változatosságot jelentett az eddigiekhez képest. Asszonyok egy csoportjával találkoztunk idefönt. Némelyikük éppen olyan terjedelmes öltözéket viselt, mint amilyen az én térdemet is verdeste, mások hosszú szoknyában lépdeltek, amelynek szegélye szinte a porba ért, ingük nyakát pedig meglazították a hőségben. Visszapillantottam a völgy felé: odalent a sátraknál nem láttam egyetlen nőt sem, és a köveken bukdácsoló kis vízesés partjáról is hiányzott a mosó vagy vizet hordó asszonyok megszokott képe. Feljebb, a patak felső folyásánál, ácsorgott egy csapat asszony, és vizeskorsóval a kézben ráérősen tereferéltek, míg egy fiatalabb leányzó a rohanó habokba lógatta mezítelen lábát.
– Én aztán tudnék neki elfoglaltságot adni, ha már annyira ráér – jegyezte meg Gren huncut szemvillanással.
A folyócska túlsó partján alacsony, izmos fickó térdelt derékig levetkőzve, és az ingét mosta a sekély vízben. Időről időre érdeklődő pillantásokat vetett a leányzó felé. Kisvártatva lapos kavicsot hajított feléje, és a felverődő víz a leány szoknyájára loccsant. Bármit mondott is neki a fickó, a lány mindenesetre megrázta a fejét, ám mosolya és szoknyájának libbenése azonban meghazudtolta vonakodását.
Ekkor azonban egy másik fickó lépett ki a lány mögött az erdőből. Ő sem volt magasabb, mint az, aki a patak túloldalán kuporgott, de széles válla sok-sok évi nehéz munkáról árulkodott a bányavágatokban. Megjelenése váratlanul érte a vigyázatlan leányzót: elkapta a vállánál, és úgy megrázta, hogy még sikoltani is elfelejtett. A többi nő sietve eltűnt a sátrak gyengécske menedékében.
– Jobb lenne, ha a szépfiú minél előbb hadra fogná a seregét, mielőtt egymást verik halomra – jegyezte meg elgondolkodva Sorgrad.
– Ugyan, csak hadd hulljon a férgese! – vont vállat gondtalanul Gren. – Jusson eszedbe, milyenek a korai évszakok a prémvadászok táborában vagy a bányák környékén.
– No igen, csakhogy a prémvadászok táborában nincsenek asszonyok, akik miatt össze lehetne verekedni – ellenkezett Sorgrad.
– Mit gondoltok, nem volna érdemes szikrát vetnünk a száraz gyújtósra? – érdeklődtem.
– Részemről rendben van – kapta föl a fejét Gren.
– Talán majd akkor, ha elterelő hadműveletre lesz szükségünk a kijutáshoz – fordult felém Sorgrad. – Szereznünk kellene neked egy láncinget, akkor jobban elhinnék rólad, hogy férfi vagy.
– Én ugyan fel nem veszem ebben a hőségben! – csattantam fel. – Ebben a darócban úgysem jön rá senki, férfi vagyok-e, vagy nő!
Sorgrad és Sorgren mindketten ujjatlan láncinget viseltek, amely olyan fényesen ragyogott a napfényben, hogy szinte belefájdult a szemem. Zokszó nélkül viselték magukon az embert próbáló túlsúlyt, és nem sok jelét mutatták, hogy különösebb kényelmetlenséget okozna nekik, én azonban régóta gyűlölök mindenféle nehezéket magamon, és nem szívesen lassítottam volna tovább amúgy is kínlódó lépteimet ebben a hőségben. Meglazítottam formátlan köpenyem laza gallérját, amely nedvesen tapadt izzadt nyakamhoz. A nap könyörtelenül tűzött le ránk, és komolyan irigykedni kezdtem az összegyűlt hadseregre árnyat adó sátraik miatt.
– Maradt valakinek innivalója?
Sorgrad odadobta nekem a vizestömlőjét, és a szomjas érkezők felé intett, akik a vízesés körül nyüzsögtek.
– Feljebb megyünk egy kicsit, és megtöltjük a kulacsainkat.
Széles hátú fickó lépdelt el fontoskodó arckifejezéssel előttünk, egyik vállára vetve jókora kalapácsot cipelt. Mögötte fiatal fiú sietett szerszámokkal megtömött zsákot lóbálva. Kihörpintettem a tömlőből az utolsó, langyosan állott, bőrízű kortyokat, amelyek még így is kellemesen hűsítették kiszáradt torkomat. Végigsétáltunk a lapos köveken, amelyek a kitaposott mezőt választották el a nyári melegben leapadt folyótól, amely fáradtan csillogott, bukdácsolt sziklás medrében.
– Üljünk le egy kicsit a parton! – intett Sorgrad néhány szögletes sziklatömb felé, amelyek tövében szivárvány táncolt az apró vízcseppeken. A sziklák körül üres térség húzódott, vagyis messziről meglátjuk, ha valaki közeledik felénk, ráadásul szükség esetén könnyedén átlábalhatunk a sekély folyócskán, és eltűnhetünk a túlparti sűrűségben.
– És most merre tovább? – kérdezte Gren. – Úgy emlékszem, azért jöttünk ide, hogy elkapjunk valami varázslót.
– Ehhez először is tudnunk kell, merre keressük. Sorgrad tekintete az erőd kapujára szegeződött. A falak vaskos tömege nagyobb területet ölelt fel, mint Hachalvárban, a középütt álló torony pedig magasabb is, szélesebb is volt az ottaninál, ám az erőd még ennek ellenére is eltörpült a hegycsúcsok repedezett sziklatömbjeinek árnyékában. Hátul kőbe vésett lépcsőfokok tűntek a szemembe az egyenetlen, gödrös sziklafalban. A sárgás sávokkal tagolt szürke sziklában itt is, ott is sötét erek futottak: víz csordogált le mohos nyomot hagyva, amely egyenesen a hegyek sötét gyomrából eredt.
Annak azonban nem láttam jelét, hogy tiszta vizet vezettek volna az erőd falai közé, vagy hogy szennyvíz távozott volna valamiféle csatornán, ezen az úton tehát aligha jutunk be. Ismét a főkapu felé fordultam. A vastag fémrostélyt egymásba kapcsolódó, kettős palánk vette körül, amelynek sarkait vasalat erősítette: ha egyszer bezárták, ott ugyan soha többet be nem ment senki, akármilyen elszántan próbálkozott is. A kapu azonban tárva-nyitva állt, mintha semmi baj nem fenyegetne, az emberek gondtalanul ki-be járkáltak rajta, az őr pedig lustán üldögélt egy támla nélküli széken, kardját a térdén pihentette, páncélját félredobta a fülledt hőségben.
Sorgrad tekintete követte az enyémet.
– Úgy látom, nem számítanak rá, hogy valaki a saját vackukban támadja meg őket.
– Egészen biztosan odabent lesz – jegyeztem meg reménykedve.
– Azt hiszem, áldozhatunk rá egy kis időt, hogy megbizonyosodjunk róla – bólintott Sorgrad némi tűnődés után.
Így aztán ültünk és vártunk, unottan lóbáltuk a lábunkat, és semmi olyasmit nem csináltunk, amivel magunkra vonhattuk volna a többiek figyelmét. Tekintetünket azonban szinte egy pillanatra sem fordítottuk el az erőd kapujától. A nap lassanként lejjebb csusszant ragyogó zenitjéről, de hiába vártam, hogy a hőség enyhüljön egy kicsit. Körültekintően szemügyre vettem az erődítmény háztetőit, és csendesen számoltam magamban, mennyi időbe telik, ameddig körbeér az őr. Megpróbáltam elképzelni, vajon lenne-e időm felmászni valamelyik felső ablakpárkányra, és átkapaszkodni a mellvédre, mialatt a kémény tömzsi formája eltakar a szeme elől. Ha kis vállalkozásunk a tervek szerint halad előre, akkor erre természetesen semmi szükségem nem lesz, de persze soha nem árt minden lehetőséget szem előtt tartani.
– Egészen biztosan van bent néhány Sheltiya. Nézz csak oda! – mutatott Gren egy szürke ruhás alakra, aki gyors léptekkel közeledett a kapu felé.
A kivehetetlen arcú, szürke alak kilépett a kapun, és egyenesen néhány sátor rendezett csoportjához tartott, amelyek két szabályos vonalban sorakoztak egymás mögött. A sátrak között pár fickó figyelt egy fiatalabb fiút, aki cölöpöt vert a poros földbe egy kődarabbal. A mögötte álló férfi egy kecskefejet lóbált hanyagul az egyik szarvánál fogva. Az állat többi része nyársra vonva sült nem messze a kis csoporttól, és egy vörös arcú asszony hajladozott a tábortűz körül, amelynek lángja színtelennek tűnt a ragyogó napfényben.
– Azt mondod, ez a Sheltiya gyógyítással is foglalkozik? – böktem az apró alak felé, aki most hátradobta köpenyének csuklyáját. Vékony csontú, ezüstös hajú, idősebb asszony aszott arca tűnt elő a csuklya alól amint előrehajolt, mikor egy fiatal lány vértől maszatos kötéssel bebugyolált kezét mutatta felé.
– Ezek szerint tehát mégsem tagadták meg teljesen az esküjüket. – Sorgrad tekintete a hőség ellenére is jéghideg maradt.
A férfiak késekkel kezdték dobálni a kecskefejet, hangos éljenzés fogadta a találatokat, csalódott mormogás a rosszul sikerült próbálkozásokat. Az újonnan érkezettek közelebb furakodtak, hogy elfoglalják helyüket az egyre hosszabbra nyúló sorban. Egy különösen ügyetlen dobás nyomán csipkelődő tréfálkozás csapott fel, a vita azonban hamarosan eldurvult, és két hajba kapott fickót csak a barátaik tudtak szétválasztani. Gren érdeklődve kapta föl a fejét.
– Mit gondoltok, érdemes tovább várnunk, hátha kijön az emberünk? – dörmögte Sorgrad összevont szemöldökkel.
– Nem tudom elképzelni róla, hogy elvágott ujjakat kötözzön be – mozdultam arrébb a felforrósodott sötétszürke sziklán, mert az apró kitüremkedések már gödröket vájtak a tenyerembe. – Egyébként is eszeveszett ötlet lenne, ha egy egész hadsereg szeme láttára akarnánk elkapni. Akkor kell becserkésznünk, amikor egymagában van. – Elszántan figyelmen kívül hagytam a gyomrom tájékát markolászó félelmet. Elvégre hárman leszünk egy ellenében, ráadásul most már tudjuk, mire számíthatunk. Ha tartjuk magunkat a tervünkhöz, a fickó rá sem fog jönni, mi csapott le rá.
– Szóval mikor megyünk be? – érdeklődött Gren.
– Amint lemegy a nap. – Sorgrad fölkémlelt az égre, ahonnan még mindig könyörtelenül áradt felénk a fény és a hőség.
Egyetértően biccentettem.
– Azelőtt kell megpróbálnunk, mielőtt még nekilátnának vacsorázni, és leváltanák az őrt. Ez a szerencsétlen fickó addigra még fáradtabb és még bambább lesz, és egy kis szerencsével egyáltalán nem figyel fel ránk.
– Kezd elzsibbadni a hátsó felem – fészkelődött Gren, miközben vágyakozva szemlélte az alant nyüzsgő tábort. – Gyerünk, nézzük meg, mi folyik odalent!
Sorgrad meg én beletörődő pillantást váltottunk: jobb, ha találunk valami elfoglaltságot Gren számára. Lekecmeregtünk a sziklákról, és ráérősen körülsétáltunk a völgyben. Igyekeztem a két fivér mögött maradni, és többnyire leszegett fejjel baktattam a nyomukban.
– Azt hiszem, nem ez a legmegfelelőbb alkalom rá, hogy eljátszd a falu bolondját – figyelmeztetett Sorgrad, amint átvágtunk néhány kunyhó között, amelyeket frissiben ácsoltak össze nyers fából és cserzetlen bőrből.
– Ugyan, ki figyelne oda egy egyszerű idiótára? – makacskodtam.
Keserűen gúnyos zafírkék pillantást kaptam cserében.
– Mindenki. Azonnal tudni akarják, ugyan mi történhetett, amikor életed kilencedik telén a völgy színe elé állítottak, hogy Maewelin ítélkezzen róla, vajon élet vagy halál legyen-e a sorsod.
Egy kicsit jobban kihúztam magamat.
Az erőd körüli magaslatokon asszonyok hajlongtak a tábortüzek körül, hosszú nyársakon húst sütöttek, az átforrósított köveken meg azt a lapos, kemény lepényt, amelyet az ember általában a hosszabb utakra szokott magával vinni részint élelem gyanánt, részint azért, hogy összetörve beleaprítsa valami ízletesebb táplálékba. A látottakból ítélve a férfiak kegyetlenül lemészárolhattak egynapi járóföldes körzetben minden állatot, amelynek hús van a csontján. Néhány fiatalember vonakodó mozdulatokkal földet és kőzúzalékot terített szét egy vértől sötétlő tisztáson, amelynek ragacsos füve fölött rajokban kergetőztek a legyek. Távolabb felaprított húscsíkok száradtak a napon, amik mellett egy asszony őrködött, zöld leveles ággal, hogy távol tartsa a kíváncsiskodó rovarokat. Ahogy közelebb léptünk, mindhármunknak odakínált egy-egy sötét, még mindig kissé ragacsos hússzeletkét. Elővigyázatosan begyűrtem a magamét köpenyem jókora zsebébe. Talán majd jó lesz megsarkalni a csizmámat, ha elkoptatom az országúton.
Gren azonban elégedett mormogások közepette rágcsálni kezdett.
– Ezek szerint elegendő élelmet sikerült tartalékolni a katonák számára – jegyezte meg csak úgy mellékesen.
– Hallottál valamit? – hessentett el az asszony néhány reménykedő legyet. Kezén a körmök megrágottak, töredezettek voltak, sarkaikban alvadt vér sötétlett. – Azt mondod, végre valóban rajtaütünk a síkvidékieken?
– Honnan tudjuk? – vonta meg a vállát Sorgrad. – Hiszen csak most érkeztünk.
– A férjemnek éppenséggel jól jönne néhány újabb kardforgató. – Az asszony palaszürke szeme hirtelen számítóvá, latolgatóvá vált. – Nem csatlakoznátok hozzánk?
– Azt hittem, odabent az erődben kapunk parancsot – bizonytalankodott Sorgrad.
– Ugyan, mi közük nekik a mi dolgunkhoz? Csak mondjátok meg odabent, hogy Yannal csapatába tartoztok! – sürgette az asszony. – A Középső Vonulatok vidékéről jöttetek, ugye? Az ükanyám ideje óta nem volt semmiféle nézeteltérésünk a Hasadék túloldalán fekvő völgyekkel.
Őszintén szólva egyáltalán nem tudtam kárhoztatni az asszonyt, amiért minél több kardot szeretne a férje meg az ellenség között tudni, hiszen ezzel talán növelheti valamicskét az esélyét, hogy ne özvegyként kelljen hazatérnie.
– Megyek, megbeszélem a dolgot a többiekkel – mosolygott rá Sorgrad.
Mindannyian továbbsétáltunk a völgy feneke felé.
– Úgy látom, ezt a hadsereget alig tartja össze több, mint a bolond asszony kötését – súgtam oda Sorgradnak.
– Reménykedjünk benne, hogy ha a varázslójukat eltesszük láb alól, szépen le is bomlik az egész – biccentett Sorgrad.
Folytattuk céltalannak tűnő bóklászásunkat a völgy aljában, itt is, ott is megálltunk egy kicsit, hogy megcsodáljuk az újonnan érkezettek hadizsákmányát. Nagyrészt fából faragott használati tárgyakkal büszkélkedtek, meg némi arany- és ezüstneművel is, annak jeléül, hogy alighanem újabb tisztásról sikerült elűzniük az Erdők Népét. Zsákmányuk legtetemesebb részét azonban liszteszsákok, takarókötegek és szinte értéktelen háztartási cikkek tették ki. Némelyik holminak megperzselődött a széle, jelezvén, hogy a Hegyek Népe nemcsak a kardot, de a fáklyát is előszeretettel használja ezekben a csatározásokban. A hazatérő hősök alighanem igen dicstelen fosztogató hadjáratot vezettek valamelyik kiszolgáltatott erdei falu ellen.
A szóbeszéd szerint azonban a bátor harcosok állig felfegyverzett betolakodókat szorítottak vissza, kapzsi útonállókat és elvetemült gyilkosokat, legalábbis efféle híresztelések röppentek felénk minden falat kenyérrel, hússal és gyümölccsel, amelyet utunkban nagylelkűen felajánlottak nekünk. A táboron soha nem látott harci vágy vett erőt, mindenki arra noszogatta a többieket, hogy nyomuljanak tovább a síkság szíve felé, hogy követeljék maguknak az egész Vízválasztó-hasadékot, egyesítsék a Nyugatvidékieket meg a Keletvidékieket. Egyikük sem értette, mire jó ez a késlekedés.
Ahogy telt-múlt az idő, egyszer csak azon kaptam magamat, hogy egyre nehezebben tudom lenyelni a jó szívvel adott ajándékokat. Nemcsak a gyomrom lett tele: a bordáimat is kellemetlen előérzet szorította össze. Jobban szerettem volna már, ha hozzáfoghatunk tervünk megvalósításához. Újra és újra emlékeztetnem kellett magamat, micsoda busás árat fizet majd Messire vagy akár Planir, ha a vállalkozásunkat siker koronázza. Az lesz a legjobb, ha mindkettőjüknek felajánlom a megszerzett értesüléseket, azután nem lesz más dolgom, mint hogy csöndesen hátralépjek, és megvárjam, amíg ők egymás között kialkudják nekem a lehető legmagasabb árat. A kapott pénz olyan lehetőségeket tárhat elém, amelyekről eddig még csak álmodni sem mertem, és nagyban elősegítheti a Ryshaddal szövögetett közös terveink megvalósítását. Ez a gondolat többet használt a gyomromnak, mint bármiféle orvosság. Lassan visszasétáltunk, hogy szemmel tartsuk az erőd kapuját.
– Kezd lemenni a nap – szólalt meg egyszer csak Gren.
Sorgrad bólintott.
– Ideje készülődni az előadásunkra.
– Kár, hogy Niello nincs a közelben – eresztettem meg egy gyengécske tréfát, miközben kinéztünk magunknak egy kellőképpen sötét és félreeső horpadást a hegyoldalban, az elhagyott bányák között.
Sorgrad hanyag mozdulattal leheveredett a fűbe, hogy szemmel tartsa a környéket, Gren meg én pedig munkához láttunk. A fiatalabb férfi a tarisznyájában kezdett keresgélni, én meg betekertem a fejemet és vállamat egy jókora kendőbe, ami nem is jött rosszul a hűvösödő estében. Lehajoltam, és kioldottam az egyik harisnyakötőmet, hagyva, hogy a vékony anyag harmonikázva csússzon a bokámra.
– Na jó, most én jövök. – Gren a kulacsából vizet öntött egy apró fatálkába. – Hajtsd hátra a fejed, hadd férjek hozzád! – Azzal készenlétbe helyezte azokat az arc- és szemfestő eszközöket, amelyeket az Erdők Népének asszonyaitól kaptunk.
Engedelmesen odatartottam neki a fejemet, ő meg ügyes mozdulatokkal feketés, lilás és sárgás foltokat kent az arccsontom fölé.
– Úgy kell kinéznie, mintha már néhány napos volna – figyelmeztettem. – És légy szíves, gondoskodj róla, hogy az a gazember semmiképpen se ismerhessen föl! Ha rájön, ki vagyok, vége a játszmának. – Nagyot nyeltem, hogy kitisztítsam torkomból az aggodalom gombócát.
– Ne félj, a tulajdon anyád sem ismerne rád. – Gren olyasféle maszatot kent az egyik szemhéjamra, mintha megszáradt vér sötétlene rajta, majd folytatta fölfelé is egészen a homlokomig, végül meggyőző karmolásnyomokat festett a szemem sarkába.
– Ezzel nem mondtál túl sokat – vontam vállat, de csak óvatosan, nehogy elmozduljon az arcon. – Az anyám legalább tíz éve nem látott.
– Azt hiszem, némi zöld még hiányzik innen. – Gren az ujjai hegyére kente az összekutyult festéket, azután óvatosan körülfogta a nyakamat, így olyasmi nyomokat hagyott rajta, mintha valaki fojtogatott volna, közben végig gonoszul vigyorgott. Kiöltöttem a nyelvemet és összeakasztottam a szememet.
Egyszerre könnyebbültem meg és jöttem izgalomba, ahogy feltekertem az ingem ujját, hogy szokás szerint bemelegítsek az előttem álló feladathoz. Gren megragadta a karomat, és egy pillanatra közelebb rántott magához.
– Ne félj, végig mögötted leszünk! – súgta oda.
– Ajánlom is! – Tenyeremmel legyeztem a festékfoltokat a nyakamon, hogy kellőképpen megszáradjanak, mielőtt visszaeresztem rájuk ingem kioldott, tépett nyakát. – Nos, mi a véleményed? – fordultam Sorgradhoz, aki még mindig oly mozdulatlanul bámult a völgy felé, mint maguk a hegyek.
A csendesen hömpölygő alkonyat lassanként elért bennünket, a távoli sziklacsúcsok még utoljára felragyogtak a napfényben. A jeges hómezők gyémántként csillogtak a fakó, szürke szikla ölelésében. A sötétebbik hegycsúcs most valahogy melegebb, barátságosabb színben tűnt fel előttünk, komorságát eltompították a növekvő árnyékok, és utolsó erejével sikerült még szépséget színlelnie, mielőtt beleveszett volna az estébe.
Sorgrad elfordította tekintetét a távolság keltette érzékcsalódásoktól, és figyelmét a jelen gondjaira összpontosította.
– Nem kellene egy kis sár a hajadba?
Felmarkoltam a földről némi port. Gren apró csomaggá göngyölte a levetett vászonköpenyt, és a holmija közé gyömöszölte, Sorgrad meg előkeresett helyette egy vékony takarót.
– Várj egy kicsit! – Előhúztam a zsebemből a félig kiszáradt húsdarabot. – Az utolsó simítás mindig a szagok elhelyezése, ugyebár. – Ingem nyakához dörzsölgettem a ragacsos maradványt. Az összeszáradt vérmaszat édeskés, fémes szagot árasztott. – Na jó, gyerünk, lépjünk színpadra.
Beburkolóztam a takaróba: az égszínkékkel csíkozott sárga gyapjú olyan összetéveszthetetlen látványt nyújtott, hogy bizony az utolsó garast is megérte, amelyet kifizettünk érte odalenn a hegyek lábánál. Hirtelen átfutott az agyamon, hogy mostanra talán az a békés kis település sem egyéb már, mint füstölgő romhalmaz.
Gren a karjába vett, én pedig élettelenül csuklottam a vállára. Úgy tűnt, meg sem kottyan neki a súlyom, és miközben a lakótorony felé tartottunk, éreztem lépteiben a türelmetlenséget. Hirtelen őrült késztetést éreztem, hogy elnevessem magam, mintha egy egész raj hangya nyüzsgött volna a torkomban: eszembe jutott ugyanis, hogyan játszottuk el mi ketten szinte ugyanezt a jelenetet egyszer Selerimában, a versenyeken. A következő pillanatban azonban elszállt a nevethetnékem, amint emlékezetembe idéztem, ezúttal nem azért vagyunk itt, hogy holmi fogadásszervezőket fosszunk meg a tallérjaiktól, miközben a nyüzsgő tömeg előzékenyen elrejt bennünket a szöges csizmás, csákánnyal és bunkósbottal felfegyverkezett verőlegények szeme elől.
Hagytam, hogy állkapcsom tétován lefittyedjen, tekintetem üres volt és élettelen. Láttam egyszer egy kegyetlenül összevert lányt, akivel a lescari zsoldosok egymás után a kedvüket töltötték. Még ma is előttem van rémült jajgatása, kínlódó vergődése, ahogy kétségbeesetten kapaszkodott Halice karjába meg az enyémbe, miközben még arra is képtelen volt, hogy lábra álljon, miután Sorgrad és Sorgren tömegverekedést provokáltak, és nagy nehezen kiszabadították a zsoldosok markából. Ez az emlék segített, hogy kipréseljek néhány könnyet a szemem sarkából. Nem sokat persze, nehogy lemossa a festéket az arcomról, de ahhoz éppen eleget, hogy a szemem megkapja a fájdalom kristályos csillogását, amely láttán a lomha bámészkodók elfordítják rólam a tekintetüket. Niello büszke lenne rám. A gyámoltalan áldozat álcája alatt megacéloztam magamat.
Éles kérdések röppentek fel körülöttünk, döbbent, dermedt érdeklődés, dühödt szisszenések, sajnálkozó sóhajok. Gren erős karjával szorosan magához ölelt, én pedig a vállába rejtettem az arcomat. Láncingének szemei minden lépésnél az arcomba nyomódtak, de nem is bántam, ha néhány valóságos karcolás is hozzáadódik festett sebeimhez. Sorgrad fenyegető jelenléte megakadályozta, hogy bárki is túl közel merészkedjen, és rövid, tömör köszönettel hárította el a felajánlott segítséget. Egyenesen a Sheltiyához tartottunk, hogy meggyógyítson, és hogy igazságot tegyen. A bennünket körülvevő együttérzés nem volt olyan szívből jövő, mint amire számítottam.
– Jeirran majd megbosszulja a benneteket ért sérelmet a többivel együtt! – hallatszott ki egy öblös hang a többi közül. Ez a megjegyzés hangos helyeslést váltott ki a körülötte állókból.
Még mindig a hallottakat latolgattam magamban, miközben Gren továbbcipelt könnyedén, mint egy törött babát. Vajon valóban elegendő lesz-e kiütnünk a játéktábláról az elietimm varázslót, hogy megállítsuk ezt a bosszúszomjas hadsereget? Keserűen elhúztam a számat, mielőtt még átgondoltam volna mit teszek, és csak utólag reméltem, hogy az arckifejezésem fájdalmas grimasznak látszott. Nos, a Hegyek Népének sorsán ráérek később is aggódni, vagy még inkább valaki másra hagyom. Egyelőre nem akartam egyebet, mint elkapni az elietimm gazember torkát.
– Engedjetek át! – Sorgrad szerény kérésének hangneme valahol félúton állt a kihívás és a könyörgés között, de megtört hangja azt sugallta, alig bírja a ránehezedő fájdalom súlyát. – Minél előbb a Sheltiyához kell jutnunk!
– Mi történt veletek? – Az őr hangja hirtelen elhalt, amint Sorgrad előbbre lépett, hogy közszemlére tegye nyomorúságos alakomat, amely segélykérőn simult Gren karjába. Láncingjén át is jól hallottam, ahogy a férfi szívverése felgyorsul, és éreztem a friss izzadság éles szagát. Az én szívem is a torkomban dobogott, minden idegszálam pattanásig feszült.
– Mindjárt idehívom az egyik asszonyt, hogy lássa el a sebeit – szólalt meg vonakodva a kapuőr.
– Beszélni akarunk a Sheltiyával! – ismételte Sorgrad. – Nem érjük be holmi vajákosasszonnyal. A sebeit már elláttuk a legjobb tudásunk szerint, de még mindig nem tudjuk pontosan, mi is történt vele. A Sheltiya segítségére van szükségünk, hogy tisztítsa meg az emlékeit, és mondja meg nekünk, mit tettek vele azok az átkozott síkvidékiek! – A visszafojtott, kitörni készülő düh árnyalata igen meggyőzően áradt a hangjából. Hagytam, hogy könnyek gyűljenek össze a szemem sarkában, és csendesen reszkettem, mint egy sebesült állat.
– Mindjárt elküldök valakiért – ajánlotta a boldogtalan kapuőr.
– Maewelin fagyassza beléd a magot! – csattant fel Sorgrad. – Hát azt akarod, hogy a küszöbön ácsorogjunk, mint holmi síkföldi jöttmentek, miközben minden kíváncsi tekintet megakad ennek a lánynak a szégyenén, és minden tolakodó fül végighallgatja a nyomorúságát?
– Mi folyik itt? – szólalt meg most egy újabb, érzéketlenebb, jóval idősebb hang.
Sorgrad ennek megfelelően ismét változtatott a hanghordozásán: tisztelettel beszélt, és igyekezett a tárgyra térni.
– A húgunkat megtámadták útközben. Azt hallottuk, ebben az erősségben találunk olyan Sheltiyát, aki könnyíthetne az emlékezetén. Tudunk várni, de nem itt a kapuban, ahol mindenki megbámulhat bennünket. Minél kevesebben tudják ezt a szégyent... – A hangja elcsuklott.
– Traw, vidd be őket a konyhai udvarba! – rendelkezett az iménti hang. – Mindjárt értesítem a Sheltiyát...
– Cullam itt van valahol? – kérdezte gyorsan Sorgrad.
– Nem, valószínűleg Aritane fog jönni, vagy valaki a követői közül. – A hang gazdája nyilvánvalóan egy cseppet sem szerette, ha félbeszakítják. – Majd Aritane megmondja, mi a teendő, vagy ideküld valakit, aki megteszi helyette. Vagy azt hiszed, csak a te húgod szorul sürgős segítségre?
– Nagyon köszönjük – kezdte Sorgrad, ám a hang máris elfordult tőlünk, és valahonnan távolabbról hangzott fel ismét, ahogy utasításokat osztott a váltásra érkező őröknek.
Ahogy Traw nyomában lépdeltünk, hagytam, hogy a tekintetem látszólag céltalanul kalandozzon ide-oda. Megkerültük a lakótornyot, és közben láttam, hogy az erőd udvarán nyüzsögnek az emberek: volt, aki tudatos arccal sietett valahová, mások fáradtan őgyelegtek a hosszúra nyúlt nap után, mozdulataikban és arcukon kimerültség látszott. A halk beszélgetés mélyén fojtott feszültség lappangott, a mondatok súlyosak voltak a várakozástól és a kellemetlen előérzetektől. Úgy tűnt, mindenki vállára gondok súlya nehezedik.
A lakótorony és a konyha ajtaja tárva-nyitva állt, lámpafény ömlött ki a lassan mélyülő estébe. Egy alacsony fal köves udvardarabot határolt körül, ahol számtalan asszony és férfi várakozott a türelmetlenség különböző fokain. A férfiak többsége valamilyen harci sebesüléseket viselt, volt, akinek szoros kötés borította a kezét vagy a lábát, vagy éppenséggel a fejét. Egyiküknek afféle véraláfutás éktelenkedett a szemén meg a fülén, amely rendszerint nem sok jót ígér. A némán üldögélő férfiak között asszonyok hangos fecsegése hallatszott. Volt, akinek csak tűz- vagy napégésre kellett gyógykenőcs, két másik nő pedig a vitájuk eldöntését várta a Sheltiyától. Két fiatal lány ide-oda járkált az egybegyűltek között kosárból húst és kenyeret osztogatva, kis csuprokból pedig vizet. Amint közelebb értünk, egy idős férfi lépett ki a torony ajtaján, és jól látható zavarodottsággal vakargatta a feje búbját. Fojtott mentegetőzéssel arrébbhúzódott, ahogy mellette egy fiatalember heves mozdulatokkal átnyomakodott, mellkasához szorítva véres rongyokba göngyölt kezét, amelyről három ujja hiányzott.
Gren óvatosan a földre helyezett az alacsony fal tövében, úgy fordítva, hogy arcomat ne érje az ajtókon kiáradó fény. Sorgrad gondolkodás nélkül átlépett a képzelt határvonalon, és úgy ült le, hogy éppen szembenézzen a torony bejáratával szemmel tartva minden kijövőt és bemenőt. Elővigyázatosan megigazgattam a takaróm sarkát, hogy minél jobban eltakarja az arcomat, és hogy ráadásul le is törölgethessem vele az izzadságot, amely esetleg lemoshatná a festéket.
– És most? – suttogta Gren.
Sorgrad előrehajolt, hogy láthassuk az arcát.
– Úgy nézem, senki sem érdeklődik különösebben irántunk – pillantott körül.
– Látsz őröket? – kérdeztem, és levakartam egy darab élesre száradt festéket a szemem sarkából. Úgy vélem, ez nem éppen a legmegfelelőbb időpont, hogy elvakítsanak a könnyek.
– Egyelőre nem – felelte halkan Sorgrad. – Rengeteg ember járkál ki és be, de úgy látom, senki sem faggatja őket, mi járatban vannak.
– Akkor kell vadászatra indulnunk, amikor biztosak vagyunk benne, hogy a legkevésbé számítanak ránk – döntöttem el a kérdést. – Nem érdemes megvárni, amíg kitéved valami Sheltiya, belekukkant a fejembe, azután nyilvánosan hazugnak bélyegez. – Őszintén szólva semmi kedvem sem volt ismét megkockáztatni, hogy az éteri mágia csápjai kutassanak az emlékeim között.
– Mit szólnátok hozzá, ha bemennénk az oldalajtón, és ha valaki megkérdezi, mit csinálunk, azt felelnénk, hogy ezt az Aritane nevű nőt keressük? – vetette föl Gren.
– Azt hiszem, ráadásul a mellékhelyiség is arrafelé van – biccentett Sorgrad.
A bűzös kis odú magányában gondosan megigazgattam lecsúszott harisnyámat, azután átnéztem a derekamról függő erszény tartalmát, hogy megbizonyosodjak róla, minden készenlétben áll, amire csak szükségem lehet. Rászántam egy lélegzetvételnyi időt arra is, hogy alaposan megnézzem a kezemet. Elég biztosnak tűnt: meg sem remegett a deszkaajtóba vágott szellőzőlyukon beszivárgó gyenge fényben. Úgy döntöttem, ideje előhúzni a rúnákat, elgurítani őket, és figyelni, melyik oldalukra esnek.

 

 

Teyvavölgy

Nyárutó 18. napja

A halkan csobogó folyócskán átívelő zömök kőboltozathoz érve Eresken elfordult, és átvágott a kavicssávon, amely egyenletesen ropogott léptei alatt. Tenyerével kimert egy kevés vizet a hullámzó felszínről, és belekortyolt, de nyomban ki is köpte: erősen érződött rajta a belehajtott állatok által fölkevert, állott iszap íze. Eresken fölegyenesedett, megtapogatta a hátát, és megdörzsölte hátul a lábszárat, várva, hogy a makacs fájdalom enyhüljön valamicskét. Soha életében nem gyalogolt még ennyit.
Megvetés keserítette a szája ízét. Ezeknek a bolondoknak olyan sok földjük van, és mégis olyan keveset hasznosítanak belőle jó célra! Ha megfelelően bánnának vele, még Aritane elhagyott, elszikesedett otthona is képes lenne eltartani akár egy egész klánt, amely egymás után neveli a harcra kész fiakat. Nem csoda, hogy Misaen a népe legjavát az óceánon túlra küldte, hogy ott edződjenek kemény acéllá azokon a sívó szigeteken.
Nos, ezeknek az itthon ragadt puhányoknak legalább az az egy előnyük megvolt, hogy remekül fel lehetett használni őket hódítási célokra. Eresken, mint már annyiszor, ismét hitetlenkedve csóválta meg a fejét. Gyerekjáték volt meggyőzni őket, hogy külső ellenség fenyegeti a földjüket, és ha akár csak egy lépésnyit is elveszítenek ezekből a végtelenbe nyúló, sziklás hegyoldalakból, az rögvest nyomorba dönti mindannyiukat. Legújabb ténykedésében kétségkívül még az apja sem találhat semmiféle hibát. Eresken önbizalma visszatért, fáradt izmaiban új erő feszült.
Futólag megszámolta a folyó túlsó partján égő tábortüzeket; a készülő vacsora illatfoszlányait sodorta felé az esti szél. Nos, vajon újabb bolondokat sikerült megnyerni az állítólagos jó ügynek, vagy csak Jeirran érkezett vissza előbb, mint ő? Eresken felhőtlen hangulatát ingerültség mételyezte meg. Rajta akarta tartani a szemét azon a nagyképű, pöffeszkedő fráteren, de hát mikor lett volna erre ideje, amikor egyszerre kellett készenlétbe helyeznie a saját haderejét is, és arról is gondoskodnia kellett, hogy Aritane megfelelőképpen a markában tarthassa ezt a völgyet.
A folyó vizének hideg érintése hirtelen olybá tűnt számára, mint atyja rosszallásának távoli előjele. Talán jobb lenne, ha most aludna egyet, hogy azután minél frissebben nézhessen szembe ismét ezzel a meglehetősen sokrétű feladattal.
Egy kéz rázogatta meg a könyökét.
– Mit akarsz? – csattant fel méltatlankodva, és rosszindulatú pillantása habozásra késztette a mellette álló férfit.
Makacs düh egyenesítette ki a fickó derekát, arca elsötétedett az alkonyat fakó fényében.
– Mire ez a késlekedés? Hiszen dél óta pihenő nélkül masíroztunk!
– Persze, persze – fordult a fickó felé békéltető arccal Eresken. Egy pillanatra foglyul ejtette a tekintetét, és arcának vonásait keresgélte a mocskos kötés alatt. Végtelen fáradtságot, kimerültséget talált a férfi tudatában, és ott lappangott a kételkedés árnya is. Kételkedett benne, vajon okos dolog-e csak így nekirontani a síkvidéknek, kételkedett a bölcsességében azoknak a férfiaknak és nőknek, akik megtervezték és vezetik ezt a hadjáratot, és mindez csupán azért a néhány apró összekülönbözésért, amikor holmi birkapásztorok hajba kaptak néhány elcsatangolt jószágon. Eresken gondolatban elhúzta a száját. Ez tehát a rettenthetetlen aniatimmek leszármazottja, akik elűzték innen az ő hajdani elődjeit? Hát ezek a nyámnyila anyámasszony katonái hivatottak a vérükkel védelmezni az ősi földet? A helyzet világos: Misaen valódi örököseinek minél hamarabb vissza kell szerezniük az uralmat ezek fölött a csúcsok fölött. Ha minden jól megy, a Napforduló napja már az arra érdemeseknek fedi föl valódi titkait.
Eresken elfojtotta aggodalmait, nehogy átszivárogjanak valahogyan a másik férfi öntudatlan elméjébe. Átnyúlt a ködként gomolygó, ólmos fáradtságon, gyötrő balsejtelmeken, és a frissen szerzett zsákmány fölötti elégedettséget rángatta a férfi gondolatainak előterébe. Belekapaszkodott a bűntudattal áthatott győzelemérzetbe, hogy ilyen könnyű célpontot sikerült kiszemelni, és elszabadította a lappangó erőszakvágyat. A férfi arcának komorsága fölengedett, viselkedése hirtelen megváltozott, hamarabb, mint hogy Eresken egy mély lélegzetet vehetett volna. Még mélyebbre is nyúlt volna a fickó tudatában, de saját kimerültsége és ingerültsége meghiúsította további próbálkozásait.
– Szállítsátok a raktárfelügyelőhöz a megszerzett javakat, be a toronyba! – Eresken barátságosan a fickó vállára tette a kezét. – Ha mindent felírt, mondjátok meg neki, hogy a sört az én utasításomra visszavehetitek. Jelentős győzelmet arattunk, és úgy vélem, megérdemlünk egy kis ünneplést!
– Misaen valódi aranyból formált téged, az egyszer biztos! – A férfi vidáman odakiáltott valamit a fáradtan gyülekező csapatnak, Eresken pedig bonyolult varázsigébe kezdett az orra alatt. A halkan zsongó dal hatására a férfi még jobban kihúzta magát, még peckesebben lépdelt, tagjait önbizalom acélozta meg. Ha szóba elegyedik a többiekkel, lelkesedése hamar átragad rájuk, és ettől legalább egy darabig nyugton marad ez a gyülevész banda.
A csomagokkal megrakott férfiak hosszú sora rogyadozva vonult át a hídon. Legtöbbjük egy árva szót sem szólt, arcuk komor volt, válluk hajlott. Eresken aggodalmasan tekintett végig rajtuk, de aztán úgy döntött, hogy csak fáradtak, és egy kiadós alvás majd megjavítja a hangulatukat. Egy kiadós alvás, néhány nap pihenés, Jeirran gátlástalan hencegése meg az elietimm varázsige hatalma, és hamarosan ismét az Erdők Népe ellen masíroztathatja őket. Gyomra halkan megkordult a sült hagyma ínycsiklandó illatára, de leküzdötte éhségét. Vajon mikor ehetett utoljára?
A hídhoz most hordágyakat cipelő, esetlenül vánszorgó sebesülteket támogató férfiak egy csoportja érkezett.
– Menjetek egyenesen az erődbe! – fordult hozzájuk gondterhelt arccal Eresken. – A Sheltiya majd ellátja a sebesülteket.
A Sheltiya majd ellátja a sebesülteket. Ezenkívül kitörli emlékeik közül a fájdalom szülte lázadás zaklatott gondolatait, már ha sikerül leküzdeni Aritane ostoba aggályait ezzel kapcsolatban.
Érkezése láttán az elgyötört, zúzódásokkal teli arcokon a hála fénye gyúlt ki.
– Gyertek csak, én is veletek tartok – lépett közéjük Eresken. Jobb lesz, ha minél előbb eltakarítja szem elől ezt a szánalmas és lehangoló hordát. A véres csonkok, használhatatlanná vált végtagok látványa csak letörné a harci kedvet, amelyet a frissen zsákmányolt söröshordók meg az elővigyázatosan előtérbe tolt emlékek nagy nehezen felszítottak.
Eresken az első hordágyakkal egyidőben lépett be a kapun, közben futólag összeszámolta a tábortüzeik körül bámészkodó együgyűeket. Vajon számíthat-e Aritane segítségére abban, hogy vissza tudja fordítani a legfáradtabbak gondolatait ahhoz a haraghoz, amely kezdetben lángolt bennük? Ereskennek ismét figyelmeztetnie kellett magát, hogy ne kérjen túl sokat a lánytól, vagy legalábbis ne ilyen hamar. Aritane hasznossága még mindig nagyban függött attól a makacs hitétől, hogy végeredményben a népe boldogulásáért dolgozik, még akkor is, ha abba már beletörődött, hogy ezért meg kell szegnie fogadalmát, és meg kell tévesztenie feljebbvalóit.
Gondolataiból hangos éljenzés riasztotta föl. Férfiak egy csoportja nyüzsgött azon társuk körül, akinek szakálla és haja aranyosan fénylett a tűz világánál. Jeirran és az emberei tehát hamarabb érkeztek vissza az előzetesen megbeszéltnél. Eresken bosszúságába ezúttal némi irigység is keveredett. Vajon mekkora győzelmet arathatott Jeirran, ha végül úgy határozott, hogy ünneplő hadserege élén máris visszatér az erődbe?
– Menjetek egyenesen a lakótoronyhoz! – fordult Eresken a sebesültekhez, akik engedelmesen megtorpantak, hogy megvárják. – Jeirran visszajött, nekem pedig muszáj néhány szót váltanom vele. – Mosolyt erőltetett az arcára, mintegy válaszképpen arra a csodálatra és megbecsülésre, amellyel az emberek vezetőjük felé fordultak.
Jeirran hangját már messziről hallani lehetett, széles mozdulatai magukra vonták a figyelmet.
– Úgy látom, győzelemmel büszkélkedik – jegyezte meg savanyúan Eresken.
Nos, legyen. A tábortűz körül bizonyára osztanak valamiféle élelmet, amellyel elverheti mind jobban mardosó éhségét.
Átnyomakodott a Jeirran körül tolongó tömegen. A fáradtság mázsás kőtömbként nehezedett a vállára, ennek ellenére megfelelően szívélyes köszöntésre sikerült sort kerítenie.
– Jeirran! Örömmel látom, hogy máris visszatértél! Hogy sikerült, amit elterveztél?
– Nahát, Eresken! – A férfi félretolt az útból egy söröskorsóval ügyetlenkedő fickót, és satuszerűen szoros ölelésébe vonta Ereskent. Lélegzetébe ismeretlen, édeskés szag vegyült, szene csillogott az erős szesz keltette túláradó érzelmektől.
A másik férfi némi nehézség árán kibontakozott az ölelésből, kartávolságnyira eltolta magától a szőke férfit, és néhány pillanatra úgy tett, mintha őt is elragadták volna az érzései.
– Hogy sikerült, amit elterveztél? – ismételte meg a kérdést.
– Az utolsó hírmondóig kikergettük azokat a bégető birkákat a hegyek lábának környékéről, és a tóvidékig üldöztük őket. – Jeirran öblösen elnevette magát. – Az is megfordult a fejünkben, hogy vízbe fojtjuk mindet, de aztán inkább békén hagytuk őket, amint eltakarodtak a földünkről.
– Legalábbis egyelőre – kottyantotta közbe az egyik bámészkodó féktelen derültséget váltva ki maga körül.
– Azt hittem, megállapodtunk benne, hogy az Erdők Népét szorítjátok vissza az országút déli oldalára. – Eresken megpróbálkozott egy gyér mosollyal, hogy elleplezze bosszúságát.
– Úgy is van! Fölzavartuk a fára azokat a mókusevőket, ahogy kell! Úgy értem, ember ember elleni küzdelemben, tisztességes harcban győztük le őket. – Jeirran fenékig felhajtotta durva metszésű üvegpoharának tartalmát, majd hangosan szívta be a levegőt, hogy lehűtse szájában a szesz égető, édes ízét. – Lecsaptunk rájuk, felégettük a táborukat, és megmondtuk nekik, hogy soha többet ne merészeljék betenni a lábukat a földünkre!
Eresken megacélozta tudatát, hogy behatolhasson Jeirran ide-oda cikázó, zavaros emlékfoszlányokkal teli gondolatainak felszíne alá. Nem volt könnyű kihámoznia az igazságot, mert a kezdődő részegség már a hatása alá vonta az emlékezetet, és megakadályozta, hogy a mélyben lappangó, sötétebb gondolatok felszínre kerülhessenek.
Hamarosan sikerült kiderítenie, hogy Jeirran kezdetben valóban a megbeszélt terv szerint haladt: embereivel megtámadta az Erdők Népének egy kisebb csoportját, akik már így is szétszóródtak és meggyengültek egy korábbi rohamtól, amely szintén a hegyek közül csapott le rájuk. Az elietimm férfi türelmesen hallgatta Jeirran hiúságtól csöpögő, ostoba és üres hencegését, miközben lelki szemeivel az igazságot látta maga előtt. Megmaradt kevéske holmijukat elragadták a megtámadottaktól, akik már ahhoz is kimerültek voltak, hogy védekezzenek, aki pedig mégis harcba szállt volna velük, azt Jeirran emberei kegyetlenül lemészárolták. Asszonyaikat, akik fegyvert fogtak vagy irgalomért könyörögtek, megbecstelenítették, használták és félrelökték, nem törődtek jajveszékelésükkel vagy vérző sebeikkel.
Eresken beleegyezően bólintott; eddig legalább jól mentek a dolgok. Éppen elég időbe telt meggyőzni ezeket a tökfilkókat, hogy úgy viseljenek hadat, ahogy kell: félredobva lelkiismereti aggályaikat, és éles fegyverként használva az általuk keltett félelmet.
A jégsziget fia most hátborzongató emlékbe botlott, amelyet Jeirran gondosan eltemetett tudata legsötétebb mélyén szégyenbe és zavarodottságba burkolva. Szóval a hős hadvezér élvezettel csatlakozott embereihez a kiszolgáltatottak megbecstelenítésében? Pedig milyen szép szavakkal szónokolt az igaz ügyről, és közben éppen olyan mohón szimatolta a préda meleg nyomát, mint bármely más fenevad! Eresken egy pillanatra megtorpant, és érdeklődéssel vizsgálgatta új felfedezését, hogy Jeirran nem csupán a pillanat hevétől hajtva tette, amit tett. Nagyon is ráérzett a dolog ízére, és a lehetőség találkozott valódi természetével, amelyet most az ital is elszabadított. Nos, ha Aritane hűsége ehhez a hiú bolondhoz egyszer azzal fenyegetne, hogy elfordítja tőle a lányt, most már legalább tudja, miféle fegyverhez nyúljon.
A következő pillanatban Eresken összpontosítása meglazult, ahogy ostorként csapott le rá a szilaj düh. Legközelebb a nyugati vidékre küldi le ezt az öntelt kis férget! Csak hadd szembesüljön a nyilakkal és dárdákkal felfegyverzett erdőlakók legfrissebb harcmodorával: lesből támadni és szinte azonnal el is menekülni. Csak hadd veszítse el a legjobb embereit a veremcsapdákban meg a leomlasztott kőgörgetegek alatt, csak hadd ébredjen fel az éjszaka közepén arra, hogy őrszemeire mérgezett dobónyilak záporoznak a sötétségből, halált és őrületet hordozva fekete surranásukban.
Jeirran köhögési rohamban tört ki, ahogy az erős ital marta a torkát, miközben újabb és újabb kortyokkal próbálta legyőzni hívatlan emlékeit. Eresken csodálkozva látta, hogy a férfi arca hamuszürkére színeződik szőke szakálla alatt. Elővigyázatosabbnak kell lennie, mert ha ez a kis féreg akár csak megemlíti is, miféle emlékfoszlányok zaklatják, Aritane azonnal rájön, mi folyik a háttérben, még ha az idióta fivére nem is gyanakszik rá. Nos persze, a legkevésbé sem valószínű, hogy Jeirran szóba hozná a dolgot: annak a fajankónak esze ágában sincs elismerni a saját gyengeségét, amikor semmit sem szomjazik jobban, mint a többiek csodálatát és bámulatát.
– Akkor hát miért kötöttetek ki végül a falvak közelében? – Eresken ellazította a Jeirran tudatára nehezedő szorítást.
– Úgy gondoltam, éppen ideje, hogy felvegyük a harcot a valódi bűnösökkel – felelte a szőke fickó harsány nagyképűséggel. Emlékei azonban világosan elárulták Ereskennek a döntés valódi indokát: Jeirran emberei összemarakodtak a sovány zsákmányon, amelyet az Erdők szerényen élő gyermekeitől el lehetett venni. – Olyanok ezek a suralakók, mint kecskén a kullancs – folytatta Jeirran –, elszívják az erejét, de voltaképpen nem képesek igazán ártani neki. Legalábbis akkor nem, ha az ember elég gyakran megsütögeti a feneküket egy kis parázzsal, csak hogy tudják, mihez tartsák magukat! – Jeirran ismét felröhögött. – Az igazi tolvajok viszont a síkságon élnek, ők azok, akik a szemedet is kilopnák, csak hogy ne lásd, mit visznek még el tőled! – Egy pillanatra megtorpant, és összevonta a szemöldökét, mintha hirtelen elvesztette volna a fonalat. Eresken maró gúnnyal állapította meg magában, hogy a férfinak még így sincs miért aggódnia. Hallgatósága így is teljes odaadással csüggött a szavain. Igaz, addigra már mindannyian olyan részegek voltak, hogy egy hápogó kacsát is megéljeneztek volna.
– Szóval harcba szálltunk a nyavalyásokkal – ismételte Jeirran, és elégedetten bólogatott. – Küzdöttünk velük, visszavertük őket, és jól seggbe rúgtuk mindet, de úgy, hogy még a foguk is meglazult bele!
Eresken megpróbált rendet teremteni az eszeveszetten kavargó emlékek között: lángoló zsúpfedelek a hajnal sápadt fényében, sikoltozó asszonyok, bömbölő gyerekek, dühödten kiáltozó férfiak, akiket álmukból riasztott fel a hirtelen rajtaütés. Lemondóan sóhajtott, és egy csöndes szitokszóval, amelyben több gúny lappangott, mint harag, feladta a próbálkozást. Reggel talán jobban el tudja dönteni, vajon Jeirran állítólagos sikerét valóban győzelemként lehet-e elkönyvelni, vagy ez sem volt egyéb, mint egy újabb kudarcba fulladt fosztogató portya, és a varázslat erejével kell elhajlítania az emberek agyát, hogy elhitethesse velük, fényes győzelmet arattak.
Eresken egy pillanatra lehunyta a szemét. Tessék, itt egy újabb feladat, amelyet észben kell tartania; mintha nem kellene máris ezerfelé osztania a figyelmét és az erejét. Nos, rendben van, reggel majd közvetlenebb módszereket is használ, és nem fogja többet finomkodva kerülgetni Jeirran önbecsülését, hogy észrevétlenül rabolja el az emlékeit. Hiszen pontosan tudja, hogy apja könyörtelenséget vár el tőle. Ha másként nem megy, hát Jeirran majd szépen megelégszik azzal a magyarázattal, hogy állandó fejfájásainak oka nyilván mértéktelen szenvedélye a síkföldről rabolt erős italok iránt, fojtogató emlékeit meg bizonyára a lelkiismeret okozza. Ereskent hirtelen erős, szinte leküzdhetetlen vágy kerítette hatalmába, hogy lerázza magáról ezernyi emésztő kötelességét, és feloldódjon a palack mélyén csillogó alkohol feledést ígérő örvényében.
Az elietimm vállat vont, és hátat fordított a szőke férfinak. Az efféle megkönnyebbülést ugyan meg kell tagadnia magától, Aritane azonban odafent van a toronyban. Meglehet, elérkezett a megfelelő idő, hogy letörje csökönyös ellenkezését, félresöpörje ostoba gátlásait, és valóban asszonnyá tegye. És ha ezt a legeslegutolsó esküjét is megszegi a kedvéért, onnantól fogva képtelen lesz ellentmondani neki, vagy akár elárulni őt. Ő pedig szabadon elvonhatja az erejét, és rákényszerítheti, hogy átvegyen valamennyit a reá nehezedő terhekből. Eresken egyre gyorsuló léptekkel sietett a torony felé. A kapu mellett parázstartó füstölgött, rostélyán fehér és vörös izzás táncolt. Az elietimm szó nélkül sietett el mellette, ügyet sem vetett a körülötte gyülekező, tétován beszélgető férfiakra és asszonyokra.
A toronyba lépve elhalkult a zaj, ahogy a vastag kőfalak letompították a kívülről beszüremlő neszeket. Odabent lámpa égett és a környező kisebb épületek ablakán is fény szűrődött ki, kéményükből füst szivárgott. A műhelyek némelyikének ajtaja zárva volt, talán dolgoztak vagy pihentek odabent, a legtöbb azonban nyitva állt, és az emberek szabadon jártak ki-be. A tömegben sűrűn kellett kerülgetniük egymást, fojtott szitkok, elnézéskérések hangzottak innen-onnan. Két fickó állt egymással szemben öntudatos testtartással, ügyet sem vetve a körülöttük áramló tömegre, és sűrűn teleírt palatáblákat hasonlítgattak össze homlokráncolva. Kiáltás harsant a közelükben, amelynek hallatán mindketten felpillantottak, majd egyikük rémülten odarohant egy kupacnyi megtömött zsákhoz, amelyek leborulni készültek. Az egyik kifeslett sarkából gabonaszemek peregtek a csizmájára. A torony főlépcsőjén férfiak ácsorogtak mélyen elmerülve a beszélgetésben, asszonyok cseréltek egymással híreket és véleményt. A kőfalra fáklyák árnya vetődött, a torony oldalát narancsvörös derengésbe vonta a tüzek visszfénye, mely fölfelé egyre halványult, mígnem sötét orma fekete árnyékot rajzolt a csillagokkal pettyezett égre.
Eresken némán füstölgött magában. Amint ő és az övéi egyszer megvetik itt a lábukat, ennek egyszer s mindenkorra vége szakad. A valódi mágia egyben hatalmat is jelent. Nincs az az elietimm varázsló, aki tűrné, hogy döntőbíróul rángassák elő mindenféle mondvacsinált vitában. Gyomrát éhség mardosta, így hát még sietősebbre fogta a lépteit. A konyhaajtó előtt tolongó nyomorultak láttán bosszúsan csettintett a nyelvével. Lerázta magáról a feléje kapkodó erőszakos kezeket, és határozott mozdulattal megütögette egy arra járó Sheltiya vállát.
– Hol van Aritane? Sürgősen beszélnem kell vele!
Krelia körülnézett, szemében ugyanaz a bánkódó pillantás látszott, amely mindannyiszor megjelent benne, ahányszor egy újabb szenvedő homlokára fektette gyógyító kezét.
– Lehet, hogy kiment a toronyból. Talán élelmet hoz.
Eresken halvány borzongással jegyezte meg magában, hogy ha ez a bolond asszony továbbra is így folytatja, előbb-utóbb elemészti magát. Csodálkozva figyelte a nő bizonytalan, ködös tekintetét. Elhatározta, ezentúl jobban szemmel tartja Krelia mozdulatait. Ha az asszony hirtelen úgy dönt, hogy megbolondul, ám tegye, de az ő terveit még csak véletlenül se húzza keresztül vele! Előbb fojtja meg álmában, mint hogy ezt megtehetné.
– Aritane nevét említetted? – torpant meg mellettük Remet, de kérdőn felvont szemöldöke jóval több kétséget sejttetett e rövid érdeklődésnél. – Bryn jött érte. Bementek a szobájába, hogy négyszemközt beszélhessenek. – Remet pillantása éber volt arcának finom vonalai között, amelyek újonnan megtalált érettséget kölcsönöztek arckifejezésének. – Azt hiszem, hírt hozott Jeirran legfrissebb cselekedeteiről.
Eresken kifejezéstelen arccal bólintott, erős ellenérzéseit pedig gondosan elrejtette agyának legsötétebb, legmélyebb bugyraiban. Cseppet sem örült Bryn és Aritane régóta tartó, és immár terhesen hosszúra nyúló barátságának, elsősorban azért nem, mert jelentősen megnehezítette, hogy szívós munkával szétoszlassa a lány kételyeit. Vajon mit hallott Bryn Jeirran tetteiről? És főként: megtudhatott valami olyat is, amit Eresken nem?
– Köszönöm. – Az elietimmnek sikerült viszonylag barátságosan elmosolyodnia, és olyasmi arckifejezéssel pillantott a fiatalemberre, mint egyenlő az egyenlőre, megtetézve mindezt az eljövendő bizalom ígéretével, amely talán lehetővé teszi a bebocsáttatást a tudás egy belsőbb körébe. Amint elfordult tőle, még mindig érezte Remet tekintetét a tarkóján. Íme, egy újabb feladat, amelyről nem szabad megfeledkeznie, és amellyel kapcsolatban nem árt az óvatosság. A fiatalembernek szüntelenül újabb és újabb feladatokkal kellett szembenéznie, méghozzá a lehető legkülönfélébbekkel. Ilyesmi soha nem történt vele azelőtt, amíg csak a völgyek apró-cseprő ügyeiért kellett felelősséget vállalnia. Szívéhez máris utat talált a kétség, Bryn pedig csak arra várt, hogy társra leljen megrendült bizalmában. Nem sok hiányzik hozzá, hogy ezek ketten egymás elhatározását erősítgetve hanyatt-homlok rohanjanak a Vénekhez töredelmes beismerő vallomást tenni.
Eresken még gyorsabban lépdelt tovább. Az oldalajtó tárva-nyitva állt, a fából ácsolt lépcsőn kisebb csoport ácsorgott. Az elietimm vigyázott, hogy egy pillantást se vessen rájuk, nehogy felbátorítsa őket, és egyenesen hozzá forduljanak a nevetséges kéréseikkel. Kettesével szedte a lépcsőfokokat, és futva érkezett a folyosó legtávolabbi végén nyíló ajtó elé.
A küszöbön megtorpant, ajkára fagytak az előre kitervelt, mézesmázos szavak.
– Mit keresel te itt? És hová lett Aritane?
Ceris talpra ugrott, mintha védelmet keresne a körülötte csoportosuló férfiak között.
– Bryn jött érte, elmentek valahová... – A lány mosolyogni próbált, szánalmas arckifejezése szinte könyörgött Ereskenhez, ne legyen mérges rá.
– Ez meg ki? – Az elietimm gyanakodva mérte végig az idősebbik férfit, akinek göcsörtös marka mintegy támaszt nyújtva kulcsolódott a lány előregörnyedő vállára. – Hányszor kell elmondanom, hogy odakint gyógyíts, ne idebent, ahová meditálni szoktunk visszavonulni! – Az elietimm varázsló letelepedett egy székre a hosszú asztalnál, arra kényszerítve ezzel a többieket, hogy fölkeljenek onnan. Mint már annyiszor, most is a puszta hatalmával és tekintélyével igyekezett megoldani a helyzetet.
A jövevény állta az elietimm pillantását.
– Ceris apja vagyok, ez meg itt a fivére. Eljöttünk megnézni, hogyan boldogul, hiszen Jeirran megmondta, hogy a Sheltiyát soha többet nem szabad elszakítani hajdani családjától.
No tessék, megint egy újabb átkozott komplikáció, amellyel foglalkoznia kell. Eresken sietős lépteket hallott a háta mögött a folyosón.
– Nos, akkor talán legyetek szívesek máshol tartani a családi gyűlést. – Az elietimm férfi fölemelkedett ültéből, mivel arra számított, hogy Bryn lép be az ajtón, vagy még inkább Aritane.
Ehelyett azonban két ismeretlen férfi nyomult be a szobába, tekintetükből valósággal sütött az ellenségesség, amely úgy vágta gyomorszájon, akár egy komisz ököl. Egy nő követte őket, akinek arcát valamiféle szörnyű festés takarta, zöld szemében azonban tisztán, élesen villogott a düh.
Hiszen ez annak a varázslónak a szukája az erdőből! Eresken állkapcsába fájdalom mart, jelezvén, hogy a kis cafka már megint azokat az átkozott dobónyilakat használja fegyverül. Némán birkózott az ereiben köröző méreg hideg érintésével. Nekitántorodott az asztalnak lesodorván a rajta heverő térképeket, pergamentekercseket, serlegeket, majd felragadott egy korsót, és hozzávágta a testesebbik támadóhoz.
Ceris, aki a legközelebb állt az ajtóhoz, most mély lélegzetet vett, hogy rémülten fölsikoltson, a nő azonban egy gyors pofonnal elnémította. A törékeny szőke lány nekiszédült a kőfalnak, majd lassú mozdulattal összerogyott, és csöndes, keserves sírásban tört ki.
Eresken támadásra ösztökélte Ceris meglepetéstől döbbent apját, belekapaszkodott az öregemberben lappangó késztetésbe, hogy megvédelmezze gyermekét. Az idős férfi tagolatlan üvöltést hallatott, és a nő hátára vetette magát, a támadók egyike azonban közbelépett, hogy elállja a bosszúszomjas ököl útját.
Eresken megtorpant egy pillanatra, hogy összeszedje gondolatait, majd előhúzta Jeirran legszégyenletesebb emlékképét, és ügyesen beleszőtte a támadó arcát, csakhogy ezúttal Ceris volt az irgalomért könyörgő áldozat a férfi hullámzó teste alatt. Máris beültette a képet a leány atyjának fejébe, beleégette tudatának legmélyébe, nem törődve az okozott kárral.
– Nézd, mit tettek... – kezdte, de arra már nem maradt ideje, hogy szavaival is alátámassza az emlékképet. A második fickó, a soványabbik, akinek tekintete vadul villogott, máris rávetette magát, összeszorított markából kés pengéje kandikált ki. Eresken megragadta Ceris fivérét, testét és tudatát egyidőben, és teljes erejéből belelökte a közeledő pengébe. A fájdalom elgyengítette a fiút, és ebben a pillanatban az elietimm varázstudó tökéletesen úrrá lett elméjén. A káosz tekergőző hálóját vetette gondolataira, könyörtelenül elszakítva ezzel józan megérzéseitől és emlékeitől. Olyan gyorsan dolgozott, mint még soha azelőtt: kitépte testéből a fájdalomérzetet, hogy szinte észre se vegye azt az ezernyi vágást és szúrást, amellyel a megzavarodott támadó elárasztotta. Eltörölte elméjéből a védekezés ösztönét, lángra gyújtotta az addig visszafojtott és kordában tartott dühöt és elkeseredettséget, elszabadítva a fékevesztett, süket és vak erőszakot.
Eresken éppen idejében emelkedett ki a fiú megbomlott elméjének tajtékot hányó örvényéből, hogy lássa földre hullani az alacsonyabbik támadót e megveszekedett harag tombolásában. A másik fickóra ezalatt az apa támadt rá egy kicsavart széklábbal, ő azonban fürge ügyességgel tért ki az ütések elől, amelyek sorra a kőfalon csattantak, szilánkokat, forgácsokat vetve szerteszét.
De hová lett az a kis szuka? Eresken oldalt fordulva látta, hogy ajkát harapdálva oson felé, szemében gyilkos szikrák villognak, fölemelt kezében előreszegezett tőr. Az elietimm feldöntötte az asztalt, hogy menedékül használja a vastag, erős tölgyfát, ahhoz azonban elég sok időre volt szüksége, hogy talpra rángassa Ceris testét. Kétségbeesett erőfeszítéssel megragadta a lány tudatát, és egyetlen erős rántással megtörte gyengécske akaratát, mire a következő pillanatban Ceris tekintete üres lett és sötét, akár a kiszáradt, beomlott kút. Éppen csak egy lélegzetvételnyivel azelőtt, hogy az erdei szuka elérte volna, Eresken nekilökte az öntudatlanul hadonászó lányt. Ceris szürke köntöse a lába köré csavarodott, pehelykönnyű súlya holt teherként zuhant előre, s kibillentette egyensúlyából a gyilkos szándékkal közeledő cafkát.
A fájdalom örvénye zúgva kavargott Eresken tudata körül, amint Ceris fivére egyre közeledett az elkerülhetetlen halálhoz. A sérthetetlenség tévképzete sem nyújtott menekvést a kérlelhetetlenül záporzó ütések elől, amelyek lassanként felismerhetetlenné torzították: ízületei szilánkokra zúzódtak, inai szétszakadtak, torkát szinte teljesen fölhasította az a vad vágás, amely csaknem letépte a fejét. A támadó tovább nyomult előre, vicsorgó foga fehéren villogott, a vöröslő penge Eresken vérét szomjazta. Agyában egyetlen gondolat visszhangzott bántó, fülsüketítő egyszerűséggel, jóval hangosabban, mint bármely más gondolat a szobában: ölsz, vagy meghalsz. Egyszerű elme... És ráadásul semmiféle védelme nincs.
Eresken a hátán érezte a kőfal hidegét, talpa alatt csúszóssá vált a padlódeszka, a levegő súlyos volt a vér, kiontott belek és a düh szagától. Az ereiben köröző méreg eltompította érzékeit, a színek vadul örvénylettek körülötte, a zajokat egyszerre észlelte kibírhatatlanul fülsiketítőnek és mégis érthetetlenül távolinak. A varázsló a fogát csikorgatta, majd teli torokból harsogni kezdte a varázsigét, hogy túlkiabálja ezt a lármát, nekifeszítve borotvaéles értelmét – amelyet oly sokévnyi kemény munka csiszolt ilyenné – a támadó puszta agyának.
Eddig egészen könnyen boldogult. Felujjongott a hirtelen sikertől, a következő pillanatban azonban baljós előérzet kerítette hatalmába. Hol maradnak a megrázkódtatás jól ismert hullámai? Hol a tudat tétova ellenállása a hívatlan betolakodóval szemben, amelyet oly sok vesződség árán tanult meg leküzdeni és a visszájára fordítani majd rémületbe burkolni a megtámadott elmét? A környező világ színei, hangjai elhalványodtak, Eresken észlelése leszűkült a foglyul ejteni kívánt tudat határaira. De miért ő maga távolodik el a valóságtól, ő, aki keményen markolja vasakaratának láncait, hogy béklyóba verje velük ezt a tudatlan bolondot? Hol a gyengeség, a kiszolgáltatottság, amely szinte felkínálja neki a pislákoló öntudatot? Az elietimm megkettőzte erőfeszítéseit, ám ekkor a pillanat tört része alatt hirtelen kifordult sarkaiból a birodalom, amelynek eddig egyedüli, teljhatalmú uralkodójának hitte magát. Most Eresken volt az, aki rémülten keresgélt menekvést a tudatát körülvevő útvesztőben. Hogyan, hogyan lehetséges ez? Hiszen ennek a férfinak nincs önfegyelme, nincs megfelelő kiképzése, nincs jártassága az emlékek és a józan ész igába hajtásában!
A varázsló hirtelen mintha rettenetes lidércálomban találta volna magát, valahol a vér és a brutalitás világában. Ceris fivérének iszonyatos halála fojtogató képekben tört rá újra meg újra. Látta, ahogy a fiú fölrepedezett ajkán élénkvörös vérsugár tör elő a szilánkokra hasadt fogak közt. Látta, ahogy torka fölszakad a vérmaszat alatt is ezüstösen csillanó penge egyetlen sújtásától, látta, ahogy a nyelőcső szabadon rángatózik. Látta, ahogy hasából előtüremkednek beleinek szürke tekervényei, és érzékelte, ahogy bordái sápadtan csillannak meg a föltépett húsban. A könyörtelen penge azonban tovább kereste az utat, szétszabdalt inget, bőrt és inat, hogy megtalálja, elvegye, kioltsa a maradék életet, nem számolva vele, hogy a fiú már réges-rég halott, és öntudatlan testét csupán az Eresken által ráküldött őrület hajtja előre. A rémület újabb és újabb hullámai egybefüggő fallá olvadtak össze, amint az iszonyatos erejű képek még élénkebben, még fenyegetőbben ismétlődtek meg. Lába alatt nem érzett többé talajt, füle nem hallott hangokat. Érzékei körében nem maradt más, csak a rettegés véget nem érő tombolása, és még arra sem volt képes, hogy becsukja a szemét.
De hol marad a félelem? Hol késik az elkeseredett kapkodás, ahogy a tudat valamiféle igazolást igyekszik találni, mondvacsinált mentséget az embertelenségre, hogy ellökje magától a felelősséget, a bűntudat fenyegető szorítását? Semmi ilyesmit nem érzett. Szinte emberfeletti erőfeszítéssel sikerült némi nyugalmat erőltetnie magára, ám a következő pillanatban rá kellett jönnie, hogy minden oldalról éles és forró ujjongás veszi körül, ellenséges erő, amely már-már felfogóképessége határait ostromolja. Bilincsevesztett, hullámzó elragadtatás, amely csak arra vár, hogy testet öltve végső, halálos ütközetbe bocsátkozzon, és győzelmet arasson.
Az emlékek hirtelen megtorpantak, bíborszín sötétségbe hanyatlottak a dermedt képek. A józan ész, amelytől a varázsló végső menedéket remélt, inogni, recsegni kezdett, majd lassan meghajolt a reá nehezedő feltartóztathatatlan erő nyomása alatt.
– Ki vagy te? – üvöltötte bele Eresken a vértől feketéllő csendbe.
– A nevem Gren, a barátaim legalábbis így szoktak szólítani – visszhangzott körülötte egy vidám hang, amely szinte képtelenül összeférhetetlen volt a benne lappangó fenyegetéssel. – De neked őszintén szólva semmi szükséged rá, hogy tudd, hiszen úgyis mindjárt megöllek. – A hang most megváltozott: éles és fényes lett, akár az acél.
– Ismersz engem? – kérdezte hitetlenkedve Eresken, és egy pillanatra még a varázserejét gúzsba kötő elképesztő nyomásról is megfeledkezett.
– Nem igazán – ismerte el a hang. – De Livak és Halice egybehangzóan állítják, hogy te is meg a néped is megátalkodott gonosztevők vagytok. No, lássuk... – A következő pillanatban teketóriát nem ismerő brutalitással egyszerű, nyílt kíváncsiság söpört el minden védelmet, amelyet Ereskennek valaha is megtanítottak apja korbácsütései és megvető szavai. Megállíthatatlanul, visszatarthatatlanul sodródott keresztül saját emlékein, embereket, helyszíneket látott, amelyekről azt hitte, hogy már réges-rég elfelejtette őket. Látta azt a jajveszékelő rabszolgalányt, akit atyja hozott haza egyik első fosztogató hadjáratáról az óceánon túlról, miután ismét felfedezte azt a titkos erőt, amelynek segítségével szembe tudott szállni még a leggyilkosabb áramlatokkal is. Eresken alig tudott visszaemlékezni az anyjára, aki rendszerint elrejtette arcát az erőszakból fogant gyermeke elől, hosszú barna haját vonta billoggal megjelölt orcája elé. A kép hirtelen megváltozott, csak a könnyek és a végeláthatatlan nyomorúság maradt. A sovány arc megvonaglott, a tekintet megüvegesedett, az elfeketedett nyelv előfittyedt a szájból, ahogy a kötél kérlelhetetlenül szorította a fehér torkot.
Atyjának nyers arca ködlött fel Eresken lelki szemei előtt: a tekintet, amely olyan sötét, hogy már-már fekete, a sápadt bőr, amely csaknem színtelennek tűnt a fakófehér haj alatt.
– Gyenge volt – mennydörögte a hang. – Gyenge volt és megbízhatatlan, munkára törékeny, dísznek nem elég szép. Ugyan, mi célt szolgált volna az élete, amikor annyian kérnek fedelet, élelmet?
Nem az anyja volt az egyetlen, akit halálra ítéltek gyermekkorának azon a kemény és kérlelhetetlen telén, nem ő volt atyja könyörtelen bölcsességének egyedüli áldozata. Azok az uradalmak, amelyeket kevésbé rátermett férfi irányított, sorra betegség, pártoskodás áldozatául estek. Egy morzsányi fölösleges élelem nem maradt abban az évben, amikor a sovány termés zölden rothadt meg a földeken, a tengeri madarak korán elköltöztek, a vízben élő állatok pedig csak későn érkeztek meg, és akkor is kevesen, betegen és lesoványodva, hogy nem sok hasznuk származott a halászoknak belőle, amikor végül szigonyuk végére kerítették őket. A kelletlenül csordogáló csermelyek keményre fagytak, mintha a föld mélyében rejtőző melegség végképp visszahúzódott volna, az emberek pedig arról suttogtak a sötét sarkokban, hogy Misaen elhagyta őket.
Eresken atyja azonban szigorúan büntette ezeket a felelőtlen híreszteléseket. Azt mondta, nem más ez, mint jel, éppen olyan jel, mint a nagy vulkánkitörések, amelyek elevenen égetik el az éhezőket a tél derekán. Azt mondta, látomása volt: a saját szemével látta Misaen testamentumát, és lángoló betűkkel olvasta benne, hogy népét a legkeményebb próbatétel elé állítják. Azt mondta, megérkezett a jel, hogy el kell hagyniuk meddő földjeiket, azt a néhány védettebb völgyet, ahol göcsörtös fák kapaszkodnak elkeseredetten az életbe, a könyörtelen, egyhangú kavicsdombokat, amelyek egészen a rejtelmes magaslatokat borító gleccserek és hómezők vidékéig nyúlnak fel. Most, hogy Maewelin hajdani száműzöttjeinek kopár földjeit új erő kötötte össze, olyan hatalom, amely az elietimmek összességének kormányzására volt hivatott, lehetségessé vált az is, hogy visszaköveteljék maguknak a termékeny nyugati vidékeket. Mi másért akadt volna rá arra a titokzatos, rég elveszettnek hitt erőre, amelynek segítségével megzabolázhatta a szeleket és a tenger áramlatait?
Attól a naptól fogva Eresken sem volt már az a jelentéktelen kölyök, akire senki sem figyelt oda, aki mit sem számított az erőd merev hierarchiájában. Hirtelen több figyelmet is kapott, mint amennyire igényt tartott volna, és hamar megtapasztalta, hogy az ilyesmire csak addig áhítozik az ember, ameddig meg nem kapja. Az, hogy atyja a saját fiaként ismerte el, legelőször is azzal járt, hogy hosszú és kemény tanuláson kellett átesnie, melynek során beavatást nyert a valódi mágia titkába, majd stratégiára és taktikára okították, végül valamelyik más érdekeltségű klán ellen küldték, ahányszor csak alkalom kínálkozott rá. Az pedig akadt bőven: mindig volt megfelelő ürügy, hogy átlépjenek egy határt, megtámadjanak egy erődöt, rivális vért ontsanak. Amikor pedig kiképzése véget ért, elküldték arra a vidékre, amelyet születése jogán magáénak mondhatott, hogy védje meg atyjának érdekét, vagy adja életét az erőfeszítésben.
– Unalmas népek vagytok ti ott odaát, azt meg kell hagyni. – Emlékeit előrángatták, megvizsgálták, félrelökték, mialatt Eresken hasztalanul őrjöngött és tiltakozott. Gren megvető személytelenséggel és alapossággal folytatta a keresgélést, hátha nyomára akad olyasminek, ami érdekli.
– Ha át kell szelnünk az óceánt, hogy megvívjunk ottani jogainkért, nem hagyhatunk itt senkit, aki esetleg hátba támadhatna bennünket! – Eresken agyában apjának sokszor elismételt szavai visszhangzottak. Halálos ítélet volt ez a szomszédos uradalmak számára, amelyeket legutolsó leszármazottukig módszeresen kiirtottak.
– Elég ésszerű érvelés. – Gren hangja jóváhagyóan csengett, és egy röpke pillanatra lazult a kínzó szorítás.
– Ki vagy te? – nyögte Eresken, miközben megpróbálta kiszabadítani magát az emlékek veszedelmes labirintusából. – Hogy csinálod... Ezt az egészet?
– Ki tudja? És különben is: kit érdekel? – A körülötte lappangó fenyegetés hirtelen visszatért, és minden eddiginél kézzelfoghatóbb alakot öltött. – Hiszen te hatoltál be hívatlanul az én tudatomba, most tehát viseld a következményeit! Annyit mondhatok, hogy harc nélkül nem hordod el innen az irhádat!
– De hát ki vagy te? – sikoltotta Eresken, miközben a félelem áruló karmai már-már a bőrét marcangolták.
– Valaki, akinek egy hangyányival több öröme volt az életben, mint neked, cimbora. – Skarlátvörös fénysugár hatolt át a sötétségen ragyogó érzékcsalódások sorozatát zúdítva Ereskenre, amelyek hol megrémítették, hol összezavarták. Két fiúgyermeket látott, akik szinte kéz a kézben, egymást soha egy lépésre el nem hagyva derítették föl egy holmi távoli erőd minden zugát és repedését. A testvérek kisurrantak a falak közül, titkos portyára indultak a vadonban, vagy fivéreket, apákat és nagybácsikat követtek rendes körútjukon a prémvadász-csapdák körül. Néha közel álltak hozzá, hogy odavesszenek egy-egy hófúvásban, és csak a hajnal első fényeinél tértek haza félig megfagyva, hogy aztán hisztérikus asszonyok kétségbeesetten melengessék őket a tűz mellett, és válogatott falatokkal táplálják. Lassanként aztán megtanulták, hogyan védekezzenek a fagy és az időjárás ellen, és így egyre messzebb és messzebb merészkedhettek otthonról.
Az emlékek hirtelen mintha sötét vágatba zuhantak volna alá. A bányafolyosók soha nem hűltek ki annyira, mint a felszín, ráadásul az időjárás egyéb szeszélyei elől is védelmet nyújtottak. Hamarosan rá kellett azonban jönniük, hogy a kimerültség éppen olyan könyörtelen gyilkos tud lenni, mint a hideg, ráadásul könnyen megeshet, hogy ha fél napi járófölddel arrébb záporeső hull valamelyik elhagyatott domboldalra, annak következményképpen a barlangokban császkáló gyerekek néhány pillanat leforgása alatt nyakig vízben találják magukat. Eresken agyában kétségbeesetten vergődő félelem visszhangzott, éppen csak egy, hajszálnyira az őrülettót, vakon tapogatózó keresgélés, mintha valaki egy vízzel teli bányajáratba alámerülve keresné a kiutat, miközben tüdejét jeges áradat préseli össze, és minden idegszála arra figyelmezteti, milyen közel van a megváltó fulladást hozó utolsó korty. A következő pillanatban azonban minden félelmet kiégetett véréből a szinte görcsös nevetés, a túlélés megkönnyebbülése.
Az emlékek egyre sebesebben váltották egymást, és egyúttal mind erősebbek is lettek, amint egyik tapasztalat ráépült a másikra. A felcseperedés meglepetései, az újonnan megismert felelősség és ezzel együtt valami különös idegenség érzése. Az első halál: nem több, mint puszta baleset egy birkózómérkőzésen; az ezt követő mély megbánás, de nyomban utána az egyszerre idegtépő és felemelő felfedezés, hogy ilyen hatalom van a kezében. Eresken torkát hányinger fojtogatta a következő emlék rettegésbe hajló feszültségétől: érezte, mint akarja megzabolázni a Sheltiya az engedetlenkedő elmét, és csakhamar azt is megértette, miért határozta el egyszer s mindenkorra ez a veszedelmes őrült, hogy keményen megtorolja, ha még egyszer valaki megpróbál belépni a tudatába. A hideg, kőkemény dac olyan érzés volt, amelyhez foghatóval Eresken soha azelőtt nem találkozott.
Szinte érezhetően hátrahőkölt, ahogy az újabb, még pergőbb emlékképek lecsaptak rá: háborúk, véres csaták, egymást megveszekedetten aprító hadseregek, kisebb összetűzések lesből vagy éjszaka. Cimborák jöttek és mentek: volt, aki meghalt, volt, aki leszerelt, hogy lehetőleg még életében elkölthesse vérrel szerzett tallérjait. Elvileg minden veszteség fájdalmas volt, és voltaképpen egyik sem. A zsoldos élete nem járt korlátozásokkal, csak végtelen szabadsággal. A parancsokat betartották, ha ésszerűnek tűntek, ha pedig nem, hát kibújtak alóluk. Az egyik fivér hitt a meggyőzés erejében, és ha csak tehette, kerülte a bajt, a másik viszont csakis a puszta erőben bízott, és ezzel veszedelmesebbnél veszedelmesebb helyzetekből menekítette ki mindkettőjüket.
Eresken döbbent tekintete előtt sorra megjelentek a holtak, míg körülötte visszafojtott nevetés hullámzott. Grent őszintén mulattatta foglyának kétségbeesett vergődése, és egyre rémítőbb képeket rángatott elő a tréfa kedvéért. Felhasított gyomrú, lefejezett ellenfelek haldokló teste zuhant alá, ellenfeleké, akiket gyilkos ösztön keresett meg és tett ártalmatlanná, mielőtt még saját támadásukhoz egyáltalán hozzákezdhettek volna. Halál és elégedettség érzése. Sebesültek, akik átok és fohász közepette véreztek el a csatatéren. Az ilyen halál önmagában nem okozott örömet, de zsákmánnyal és fizetséggel járt, amelyet a legkülönfélébb élvezetekre lehetett elkölteni, elsősorban nőkre és szerencsejátékra. Azokat, akik megszegték a harcterek szigorú fegyelmét, felkötötték a legközelebbi göcsörtös fára, és testük sokáig rángatózott még a lassú fulladás kínjától; ez következmény nélküli halál volt.
Eresken érezte, hogy védelme lassanként összeomlik a könyörtelen és kérlelhetetlen, egyre fokozódó támadás alatt, önfegyelme görcsös kétségbeeséssé változik, és a nekifeszülő megvetés valósággal összezúzza. Lába alól kicsúszott a talaj, ujjai nem találták a kőfal megnyugtató menedékét, torkából eltűnt a levegő ismerős áramlása, és már a rémület harangütései sem visszhangoztak az ereiben. Nem maradt semmi, csak a maró, roncsoló gúny, amely szép lassan felemésztette.
– Gyáva féreg vagy, igaz? – folytatta a gyűlöletes hang szinte könnyedén, mintha éppen csak az időjárásról elmélkedne. – Nem maradt hát fegyvered ebben a test test elleni, vérre menő, utolsó összecsapásban. Eddig az volt a módszered, hogy kiforgattad mások tudatát. Ártatlanokat küldesz a biztos halálba az aljas kis trükkjeiddel, mert ahhoz nem fűlik a fogad, hogy magad onts vért. Most azonban nagyot hibáztál, cimbora! Magasabb tétre fogadtál, mint amennyi valóban csörög a zsebedben. Látod, ez nem volt bölcs döntés tőled. Nem vagy valódi gyilkos, én viszont az vagyok, ez pedig azt jelenti, hogy te fogsz meghalni, méghozzá igen hamar...

 

 

Teyvavölgy

Nyárutó 18. napja

– Most már elengedhetsz!
Ám mindhiába kapálóztam Sorgrad acélos szorításában. A csuklóm még napokkal később is magán viselte a keze nyomát, amikor Gren festékes ujjnyomait már régen lecsutakoltam magamról.
– Dobd el azt a kést! – parancsolta ellentmondást nem tűrő hangon. – Ha valaki megöli, az én leszek.
Jelentős nehézségek árán engedelmeskedtem, mivel vértelen ujjaim zsibbadtak és merevek voltak. A kés nagyot csattant a kőpadlón, pengéjéről szertefröccsent az olajos rétegben rátapadó tahn.
Mozdulatlanul álltunk, akár a templomok szobrai: Sorgrad meg én higgadtan, az elietimm jéggé dermedten, akinek szemürege sötét lyuknak látszott csupán, amelyen át mintha egyenesen szívének kietlen feketeségébe lehetett volna látni. Gren sem moccant, arca ernyedt volt a ráfröcskölődött vér álarca alatt, napsütötte kék szeme a semmibe meredt.
– Ha a szeme elfeketedik, az azt jelenti, hogy elkapták – figyelmeztettem Sorgradot, miközben megpróbáltam egyszerre szemmel tartani mindkét alakot és mellesleg még valamiféle fegyvert is találni.
Gren zafírkék tekintete hirtelen élettel telt meg, szempillája megmozdult. Akkorát ugrottam, mintha zsákvarró tűvel szúrtak volna oldalba.
– Jól vagy?
Az elietimm némán összeroskadt a fal mellett.
– Meghalt? – kérdeztem rekedten.
– Úgy nézem, igen – felelte Gren a jól ismert, szívből jövő vigyorral.
– Mit csináltál vele? – Sorgrad már a mozdulatlan test mellett térdelt, és ellenőrizte, van-e szívverése, lélegzik-e.
– Bepofátlankodott a fejembe, én pedig megharagudtam – vont vállat Gren. – Arra persze nem számított, hogy esetleg nem engedem ki.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy ismered a Sheltiya trükkjeit? – Nem tehettem róla, de megremegett a hangom.
– Dehogy is! – vágta rá Gren kissé megbántva. – De ha egyszer beleturkált az agyamba, akkor én is bekukkantottam egy kicsit az övébe. A látottak alapján úgy döntöttem, hogy ez a fickó egy értéktelen ganéjcsomó, úgyhogy szívfájdalom nélkül kilapítottam. Nem volt komoly ellenfél.
– Nem hiszem, hogy számított volna efféle támadásra – jegyeztem meg.
Nos, és ha már itt tartunk: Gren, ugyebár, el sem tudja képzelni, hogy bárki is legyőzhetné.
– Biztos vagy benne, hogy meghalt? – Sorgrad vasalt csizmájának minden erejével oldalba rúgta a tetemet.
Éppen csak megörülhettem neki, hogy végre megtaláltuk az elietimm varázsló gyenge pontját, ám a hirtelen rám törő emlékek elrontották a kedvemet.
– A Mesterség éppenséggel elválaszthatja a tudatot a testtől – jegyeztem meg baljós előérzetek közepette.
Kellarin telepesei is így vészelhettek át számtalan emberöltőt érintetlenül, miközben testük álomtalan álomba dermedten aludt rejtekül választott barlangjukban.
– Úgy érted, a tudata elmenekülhetett, és sikerülhetett biztonságos helyre jutnia? – pillantott föl Sorgrad a nyomorúságos halom mellől.
Meglepett a gondolat, hogy valaki, akitől annyira rettegtem ébren és álmomban, most hirtelen ilyen jelentéktelen kupaccá zsugorodhat össze: szőke haja piszkos csomókba ragadt össze kifejezéstelen arca körül, amelybe éles vonásokat vésett az éhezés, mély árkokat vájt a fáradtság. Ruhája foltos volt, csizmáját az út pora borította.
– Éppenséggel meggyőződhetünk róla – egyezett bele Gren. Belemarkolt a varázsló kusza hajába, félrerántotta a fejét, majd tőrét mélyen belevágta a húsba a gerinc és a koponya találkozásánál, és határozott mozdulattal megforgatta. Szúrós vérszag csapott föl. Befogtam az orromat, és köhintettem párat.
– Azt hittem, Halice csak tréfál, amikor arról mesélt, hogy fejeket gyűjtöttetek – sóhajtottam.
– Jobb lenne, ha...
A kivágódó ajtó félbeszakította Sorgrad szavait. A küszöbön egy nő állt jéggé dermedten, és leesett állal bámult a szeme elé táruló mészárszékre. Palakék tekintetét fehérrel szegélyezte a rémület.
Sorgrad meg én előbb vetettük rá magunkat, mint hogy lélegzetet vehetett volna. Szinte egyszerre ragadtuk meg átgázolva a holttesteken, és könyörtelenül berángattuk a szobába. Sorgrad egy rúgással becsukta az ajtót, majd megfordulva egyetlen könnyed mozdulattal a karomba lökte a nőt. Addigra már a tenyeremben lapult a tahnnal átitatott rongydarab, készenlétben. Alaposan rászorítottam az orrára meg a szájára, miközben a másik kezemmel könyörtelenül markoltam szürke köpönyegének nyakát. Körme a karomba mélyedt friss vért vegyítve a beszáradt horzsolásokhoz és karmolásokhoz, ráadásul rúgott is, akár egy öszvér, de szerencsére a házon belüli használatra szánt, puha talpú cipellő nem bizonyult valódi fegyvernek. Sorgrad megmarkolta a lába szárát, de már érződött is, hogy rugdalózása gyengül, ahogy a rongydarabból gomolygó kábító anyag meg a nyakára szoruló csuklya megtették a magukét. Teste hamarosan elnehezedett, ernyedten lógott a karomban, majd gyorsan a padlóra fektettük.
– Ez a szuka dobott ki bennünket Hachalvárból – állapította meg Gren felhagyva hátborzongató erőfeszítéseivel, hogy új trófeát szerezzen magának.
– Ezek szerint tehát Sheltiya, vagyis ismeri az éteri mágia titkát, mi pedig pontosan ezért jöttünk ide – vágtam ki egy szuszra. – A céljainknak éppen megfelel.
Gondolataimat tett követte. Puha kötést illesztettünk a szemére, összesodort gyapjúlabdacsokat gyömöszöltünk a fülébe, majd szorosan körülpólyáztuk a fejét. Egy összehajtott kendőre sötét thassinfoltot löttyintettünk, és a szája elé kötöztük, hogy akkor is veszteg maradjon, ha a tahn hatása már elmúlt. A maradék kötszerrel körültekertük az állát meg az arca alsó részét. Csak próbáljon meg varázsolni, ha akar, miközben nem lát, nem hall, és a változatosság kedvéért beszélni sem tud.
– Lehet, hogy elveszítette az eszméletét, de lélegeznie azért még kell, kislányom. – Sorgrad szemrehányó arccal előrehajolt, és eltávolított egy réteget a nő felismerhetetlenségig bebugyolált orráról.
– Aritane... Ugye, így hívják? – Gren leplezetlen érdeklődéssel méregette foglyunkat.
Gyors kézzel szorosra húztam a legutolsó csomót is, azután letelepedtem a sarkamra. Szaporán szedtem a levegőt, szívem vadul kalapált. Izgatottságom azonban hamar elpárolgott, amint szemügyre vettem a fiatalabbik férfit, aki összetörve hevert a közelünkben, fölszabdalva, mint egy lemészárolt állat. Tekintetem továbbsiklott az idősebbik férfira, akinek testén semmi más nyom nem látszott, mint Sorgrad kése, amely a torkából meredt elő.
– Biztosan a lány miatt jöttek ide – állapítottam meg sóhajtva. – Már idebent lehettek, amikor figyelni kezdtük a lépcsőt.
– Megpróbáltam elkábítani, de nem sikerült. – Sorgrad sajnálkozva pillantott a halott lányra, akinek aranyszínű fürtjei véresen tapadtak rá a széklábra, amellyel Sorgrad fejbeütötte. Fölsértett bőre alól előkandikált a törött koponyacsont.
– Úgy tudom, ha az éteri mágia behatol valakinek a fejébe, azt nem lehet csak úgy leütni vagy elkábítani – jegyeztem meg józanul. – Ne felejtsd el, hogy kis híján megfojtott! – Azzal futó mozdulattal végigsimítottam a nyakamon. Újabb sornyi véraláfutás éktelenkedett a torkom körül, amelyeket sajnos nem lehetett csak úgy lemosni a festékkel együtt. – Igaz is, nem ártana rendbe hoznom magamat – jutott eszembe hirtelen, és szétnéztem, találok-e valahol vizet.
– Nem csak neked, nekem is – vigyorodott el Gren, és felém mutatta vértől csúszós tenyerét.
Sorgrad odanyújtotta a kulacsát.
– Vedd le a láncingedet! – fordult a fivéréhez, miközben néhány gyors mozdulattal lehántotta foglyunkról a szürke köpönyeget.
A ruhadarab bő ujja és kámzsája megfelelőképpen eltakarta Gren vérfoltos ruházatát.
– Kösd össze az övet, és rántsd magasabbra a derekát, különben az első lépcsőn rálépsz a szegélyére, és orra esel – tanácsoltam. – Én már csak tudom, mivel jár az, ha valaki nem szokott hozzá a szoknyaviseléshez. – Arra gondoltam, a sötétben úgysem veszik észre a csizmájára tapadt vért, amely amúgy is alig látszik az olajozott bőrön.
Aritane sápadtan, mozdulatlanul hevert díszes alsóruhájában, míg Sorgrad sietve be nem burkolta feltűnő színű takarónkba. Elvégre úgy jött be ide, hogy egy ájult nőt hozott abban a takaróban, ezért mi sem természetesebb, mint hogy ugyanígy is távozik. Nem hiszem, hogy bárkinek is kedve támadna közelebbről érdeklődni ebben a kavarodásban. Igyekeztem minél többet rákenni festett véraláfutásaimból Aritane makulátlan karjára, azután amennyire tudtam, lesikáltam magamról a maradékot. Megint köhögnöm kellett, amint a vér csúszós, tapadós szaga a kiontott, felszabdalt belek kipárolgásaival keveredett.
– Gyerünk, tűnjünk el ebből a mészárszékből!
Gren elővette a félretett vászonköpenyt, és odadobta nekem, Sorgrad pedig eközben óvatosan kinyitotta az ajtót, és kikémlelt.
– Úgy nézem, tiszta a levegő. Gren, te mész elöl! Húzd előre a csuklyád, szegd le a fejed, és ne beszélj senkivel! Tudod, hogyan viselkedik a Sheltiya: gondold azt, hogy te vagy a kiskakas a szemétdombon!
– Kukurikú – suttogta vissza Gren kámzsájának kiismerhetetlen mélyéből.
– Menjetek a hátsó kapuhoz – szóltam oda Sorgradnak. – Utolérlek benneteket!
Amint a többiek kimért léptekkel leballagtak a lépcsőn, letérdeltem az ajtó elé. Igyekeztem leszűkíteni a gondolataimat az előttem álló feladatra. Később éppen elég időm lesz émelyegni és öklendezni a látottakra emlékezve. Zsebemből előhalásztam a zárnyitó készletemet, és munkához láttam. Az ajtó zárja meglehetősen bonyolult volt, így hát lehunytam a szememet, hogy jobban érezzem a makacs zárnyelvet az érzékeny fémlapocskák mögött.
– Te meg mit művelsz itt? – A lépcső tetején magas férfi állt a Sheltiya szürke köntösében, rövidre nyírt haja fölfelé meredt, akár a súrolókefe szálai. Önkéntelen mozdulattal összefonta az ujjait.
– Aritane kisasszonyért küldtek – motyogtam a ruhám szegélyét csavargatva, miközben másik kezemmel sietősen zsebre vágtam a zárnyitó készletet. – De zárva van az ajtó!
A férfi néhány lépéssel az ajtónál termett. Félreálltam, hogy utat engedjek neki, ily módon sikerült észrevétlenül félútig jutnom a lépcsőhöz. A férfi tehetetlenül rázta a bezárt ajtót egy ideig, majd a válla fölött visszanézett.
– Eredj, keress valakit, akinél kulcsok vannak!
Úgy viharzottam le a kopott kőlépcsőn, majd át a zsúfolt lakótornyon, mint a macska, ha tüzet fog a farka. Ha elállták az utamat, megtorpantam, és azonnal besurrantam bármely kínálkozó résbe. Újkeletű türelmetlenség reszketett a levegőben, és lehetetlen volt nem észrevenni a félelmet, amely tompa csengést adott a hangoknak. Igyekeztem tudomást sem venni róla: kerülgettem, kitértem és hajladoztam, hogy minél gyorsabban előrejussak. Végre nem messze előttem felfénylett Sorgrad vértje a fáklyafényben, ám a sürgölődő tömeg csakhamar össze is zárult közöttünk. Gren Sheltiya-öltözéke láttán megnyílt előttük az út, és szabadon lépkedhettek a hátsó kapu felé. Sorgrad szorosan fivére nyomában haladt a tarka pokrócba csavart nővel.
A főkapu környékén hirtelen sürgés-forgás támadt. Az emberek megtorpantak előttem, és lábujjhegyre emelkedve igyekeztek kikémlelni, mi folyik a távolban. Igyekeztem kihasználni a lehetőséget, és még elszántabban nyomakodtam át közöttük. Kit érdekel, mi történik a kapunál? Elég lesz megtudnunk, ha már kívül vagyunk az erődből. Fogadok, annak a Sheltiya-férfinak nincs szüksége túl sok időre, hogy bejusson a szobába, különben meg azt is el tudom képzelni, hogy az a rengeteg vér mostanra már átszivárgott a padló repedésein, és az alsó szinten a mennyezetről csöpög le.
A hátsó kapunál értem utol a többieket. Egy fickó éppen akkor zárta be a kaput, egy másik meg a reteszt billentette a helyére. A retesz egyébiránt karvastagságú volt, és éppen olyan vasalások erősítették, mint a fickó karpereceit. Egy harmadik férfi ide-oda rohangált mögöttük egy fáklyával, amelyet sebtiben ragadott ki az egyik fali tartóból. Az esti szél rikoltozó kürtjeleket sodort felénk a völgy irányából.
– Értetted? – kérdezte az első fickó, és háromujjú kezét végigfuttatta őszülő haján.
A fáklyahordozó belehallgatózott a szélbe, és zavarodottan csóválta meg a fejét.
– Semmiféle értelmet nem tudok kihámozni belőle.
– Akkor eredj, kérdezd meg valakitől! Ebrin biztosan tudja. – A háromujjú fickó tűnődve hallgatózott, miközben kezét még mindig a reteszen tartotta. – Mi történt? – fordult Grenhez, amint észrevette, hogy mögötte állunk.
– Küldd az embereidet a parancsnokodhoz! – felelte kurtán a férfi, akinek arca továbbra is kivehetetlen volt a csuklya mélyén. – Bennünket pedig engedj ki!
– De hiszen éppen most küldtek jelet, hogy erősítsük meg a kapuk védelmét! – intett a fáklyahordozó egy távoli lángnyelv felé, amely lassan ide-oda imbolygott valahol a fal tetején.
– Majd akkor erősítsétek meg, ha már kívül leszünk! – Gren hangjában fojtott fenyegetés bujkált. – Ki vagy te, hogy ellent mersz mondani a parancsomnak?
Még a homályos csillag- és fáklyafénynél is jól látszott, hogy a fickó elsápad. A vastag retesz megcsikordult, és a kapu kitárult. Gren egyenes háttal előresietett, fejét fölszegte, mintha láthatatlan fenyegetést sugározna maga körül. Sorgrad alig néhány lépéssel maradt le mögötte, és úgy ölelte magához az ájult lányt, hogy elrejtse arcát a takaró sarka mögé. Szorosan a nyomukban loholtam, fejemet leszegtem, közben igyekeztem vászonruhámat még formátlanabbra igazítani magamon.
Amint átértünk a szabálytalan alagúton, Gren uralkodói mozdulattal fölemelte a kezét, és a nehéz fakapu engedelmes csattanással zárult be mögöttünk. Távolodóban még hallottuk a retesz surranását foglalatában. Bármiféle veszély leselkedik is ránk idekint, legalább az üldözőktől megszabadultunk egy időre.
A koromsötét éjszakát csak a tüzek fénye szabdalta szét. A mellvédről áradó fényesség csak még sötétebb árnyékba vonta a fal tövét, ahol keskeny ösvény kanyargott a völgy felé. Pislogtam néhányat, és éjszakai látásom, amelyet erdei származásomnak köszönhettem, lassan kitisztult. A sötétben való kitűnő tájékozódás az ősi népek közös vonása volt. Többek között ezért is vártuk ki tervünk végrehajtásához a legsötétebb éjszakát, amellyel csak Halcarion megörvendeztetett bennünket.
– Meg tudnám szokni ezt az életet – nevetgélt magában Gren.
– Inkább ne – intette Sorgrad. – Különben is, ha egy valódi Sheltiya rajtakap ebben a ruhában, rögvest kiszorítja a szuszt mindannyiunkból.
– Szunyókál még a kislány? – kandikáltam be Aritane arcára hajtott takarószegély alá. – Lehet, hogy csöpögtetnem kellene még egy kis thassint a kötéseire, nehogy váratlanul megélénküljön. – Kotorászni kezdtem az erszényemben a kábító kivonatot tartalmazó üvegcse után.
– Rendben van, de akkor az én fejem is meghangyásodik a kipárolgástól, úgyhogy csak akkor folyamodj ehhez a módszerhez, ha hajlandó vagy cipelni a lányt – dörmögte Sorgrad. – Ha meg elvéted az adagot, hát egyből be is hajíthatjuk valamelyik bányavágatba. Eddig azt hittem, arra számítasz, hogy végül esetleg magához tudjuk téríteni.
– Jól van, csak nem akarom, hogy összeszedje magát, és orvul varázsolgatni kezdjen! – erősködtem.
– Csitt! – Gren megtorpant, mint a szagot kapott vadászkutya, tekintete a távolba meredt. A kürtök bronzhangú lármája ismét felharsant a völgy távoli mélye felől, ezúttal valamivel tisztábban és kivehetőbben. – Hiszen ez a hadra hívó jel!
– Várjatok meg itt! – Letéptem magamról a mozgást nehezítő vászonköpenyt, szoknyám szélét begyűrtem az övembe, és felszaladtam a legközelebbi kavicsdombra. A kőgörgeteg meg-megindult alattam, és hamarosan jobbnak láttam, ha nemcsak a lábamat, de a kezemet is használom a feljutáshoz. Odafönt megvetettem a csizmám sarkát a süppedékeny omladékban, lapos kis platót taposva le, ahol biztonságban megállhattam. A távolban fénypontok táncoltak, a főzőtüzek hatalmas, narancssárga virágokként hajladoztak, a parázstartók homályos, vörös köröket rajzoltak ki. A vászonsátrak hatalmas szarulámpásokként világítottak, oldalukra furcsa, girbegurba árnyékok vetődtek odabentről. A tüzek körül sötét alakok rajzolódtak ki, és izgatottan futkostak ide-oda.
A folyó ágya sötétségbe burkolózott, a meder sziklái most mind eltűntek a homályban. Odaát kisebb fénypontok világították meg az éjszakát el-eltűnve egy-egy magaslat mögött. Ismét felhangzott a kürtök kétségbeesett rikoltozása, a hangjukba fenyegető kiáltások vegyültek, kihívó rikkantások és a félreismerhetetlen zaj, ahogy kard a kardnak ütődik.
– Livak! – Sorgrad fojtott hangja türelmetlenségről árulkodott.
Megindultam lefelé, kézzel-lábbal tapogatóztam a sötétségben bármiféle kapaszkodó után. Már félúton tartottam, amikor egy kiszáradt agyagfolt hirtelen megroppant a talpam alatt. Az út további részét csúszva tettem meg, és az éles kövek gonoszul összekaristolták a combomat.
– Mi történik odalent? – Sorgrad kérdése az adott pillanatban fontosabbnak tűnt, mint sajgó horzsolásaim.
– Valamiféle csata folyik, de azt nem tudnám megmondani, ki támadott meg kit. – Lehámoztam magamról foszlányokra szakadt harisnyámat, megállapítván, hogy a szoknya tényleg csak olyan nőknek való, akik eszeveszetten unalmas életet élnek.
– Lehet, hogy mégis el kellett volna hoznunk Szöszit – élcelődött Gren, de hangja csak fojtottan hallatszott át a szürke gyapjún, mivel éppen akkor ráncigálta le magáról a Sheltiya-köpönyeget.
– El tudnám viselni, ha itt lenne valahol a vizével meg a tintájával együtt – bólintottam.
– Tessék, most te cipeled egy ideig a szeretetcsomagot! – Sorgrad minden teketória nélkül Gren kezébe nyomta Aritane testét. – Nem fog ártani, ha kinyújtózhatok egy kicsit, és így legalább nem látszik a vér a ruhádon.
Elővigyázatosan megindultunk lefelé. Utunk kavicsdombokon vezetett keresztül, majd néhány szorosan egymás mellé épült kunyhó közé érkeztünk. Lekanyarodtunk az ösvényről, és igyekeztünk az árnyékban haladni tovább. Jól is tettük, mert kisvártatva egy páncélba öltözött hírvivő bukkant elő a sötétségből.
– Fogjátok a holmitokat, és menjetek be az erődbe! Támadnak a síkvidékiek a völgy alsó részén! Jeirran kiépíti az állásait a hegygerincen!
– Sok szerencsét hozzá – mormoltam kevés lelkesedéssel.
Dobpergés hangja verődött vissza a fejünk fölé magasodó, meredek szikláról.
– Hallottam már ugyanezt a ritmust – mondtam lassan. – Tavalyelőtt télen, a táborban, a caladhriai határ mentén.
Sorgrad félrehajtott fejjel fülelt.
– A Tóvidék népe hasonló ütemet használ – jegyezte meg.
– Úgy érted, a Hasadéktól jöttek? – Gren szeme felparázslott, akár a szimatot fogott vadászkutyáé. – Ugyan, azok sem olyan kemény legények, mint amilyen a hírük. Menjünk tovább!
– Nem jó ötlet, tekintve, hogy még őt is cipelnünk kell – intettem a még mindig eszméletlen Aritane felé. – Hogyan lehet másfelé kijutni ebből a völgyből?
Sorgrad a fogát szívogatta.
– Elég nehezen, ezért is építették pont ide az erődöt. Semmi kedvem felkapaszkodni ezen a sziklafalon, ráadásul ezzel a holt teherrel a nyakamban, nem is beszélve a sötétségről meg arról, hogy semmiféle felszerelésünk nincs hozzá – biccentett a csipkés meredélyek felé, amelyek feketén rajzolódtak ki a csillagos égbolt előtt.
– Mi lenne, ha elrejtőznénk valahol, és ott várnánk ki, amíg fölkelnek a holdak? – javasoltam.
– Ebben a fázisban egyik sem ad túl sok fényt – csóválta meg a fejét Sorgrad.
Gren nem messze tőlünk rugdosott valamit.
– Gyere, Livak, nyisd ki!
Palatetős, apró épület volt, vastag, tömzsi falai nekem éppen csak mellmagasságig értek. Dupla ajtaját gondosan bezárták, így hát mégsem csak valamiféle gyerekeknek épült játékház volt. Fölszisszentem, ahogy az éles kövek a térdembe nyomódtak, de közben már végig is futtattam ujjaimat a záron.
– Miért ragaszkodnak az itteniek annyira a jó zárakhoz? – mormogtam az orrom alatt, miközben megpróbáltam kipuhatolni, vajon milyen elven működhet az elmés szerkezet. – Vagy talán errefelé mindenki akkora gazember, mint ti ketten?
– Nem illik ellopni mástól az ércet vagy a nyers öntvényt... Igaz, elég nehéz is lenne. – Sorgrad hangjából kiérződött elfojtott mosolya. – De ha valakinek eltűnnek a szerszámai, nem folytathatja a bányászatot, amíg vissza nem szerzi, vagy újakat nem vesz.
Bólintottam, noha nem sok értelme volt, hiszen úgysem látszott a sötétségben, közben pedig végre sikerült kipiszkálnom az utolsó pecket is.
– Remélem, megérte a fáradságot – álltam föl sóhajtva.
Sorgrad vakon tapogatózott odabent.
– Kötél – szólt hátra, miközben a vállára vetette a kötélcsomót. – Zsákok... Gren, tekerj rá néhányat a lányra! Tessék, ezt kerestük: lámpák!
– Dobj ide egyet! – nyúltam a kovakövemért.
– Egyelőre ne gyújtsd meg! – figyelmeztetett Sorgrad. Úgy látszik, a sötétség ellenére is észrevette a mozdulatomat.
– Vigyünk fejtővasakat is! – kukucskált ki Gren Aritane válla mögül. A kezébe nyomtam egyet, egy másikat magamhoz vettem, a harmadikat meg Sorgradnak nyújtottam. Nem volt kedvem kipróbálni útközben, vajon meg tudom-e magyarázni az okvetetlenkedőknek, hogy ez a harc nem az én harcom, inkább úgy döntöttem, nem árt, ha akad valamiféle fegyver a kezem ügyében. Jobb híján egy alkalmas fejtővas éppenséggel megteszi.
Az erőd felé sietők szerencsére még csak egy pillantást sem vetettek felénk, buzgón bukdácsoltak a szertehagyott holmikon, arcukat félelem keskenyítette. Néhányan azonban az ellenkező irányba haladtak, sőt, egyre többen lettek. Voltak közöttük páncélos harcosok karddal a kézben, de a legtöbben inkább a bőrvértben bíztak, és csákányt, bárdot, furkósbotot lóbáltak.
Gren szeme gyanúsan csillogni kezdett, úgyhogy sietve oldalba böktem.
– A harc várhat, amíg vissza nem érsz Lescarba! Előbb biztonságban el kell juttatnunk újdonsült hölgyismerősünket a varázslókhoz, mert csak akkor várhatjuk cserébe, hogy levakarják a nyakatokból Draximal kopóit!
– Az lesz a legjobb, ha megkerüljük a kavicsdombokat! – szólalt meg határozott hangon Sorgrad. – Aztán majd meglátjuk, átjuthatunk-e arrafelé a gázlóhoz.
A kavicsdombok kerek tömege sötéten derengett az éjszakában, amelyet még csak tetézett a fölénk magasodó hegycsúcsok vetette árnyék. Körülnéztem, elszántan markolva a fejtővasat. Ahogy tekintetem találkozott Sorgradéval, keskeny, kedélytelen mosolyt váltottunk.
Ahogy tovább haladtunk az ösvényen, végül egészen közel kerültünk az összecsapás helyszínéhez. A Hegyek Népe meglehetősen kedvezőtlen helyzetben volt: ellenfeleik kisebb csoportokra szakították őket, és hátukat egymásnak vetve minden irányból védelmezniük kellett magukat. A síkvidékiek szemlátomást azért jöttek, hogy bosszút álljanak, és elegen voltak hozzá, hogy ezt teljes mértékig meg is tegyék. Fülünkben dübörgéssé erősödött a csatazaj, szemünkbe éles fény csapott. Az ellenőrizhetetlenné vált, szétterjedt tüzek elkergették a védelmet jelentő sötétséget.
– Vissza! – szólt hátra Sorgrad.
Zsákutcában találtuk magunkat, amelyet minden oldalról hatalmas sziklatömbök vettek körül. Lábunk előtt keskeny, piszkos vízzel teli csatorna húzódott.
– A francba! – szisszent fel Gren.
– Baj van – állapítottam meg. Arrafelé ugyanis, amerre még elmenekülhettünk volna, sötét alakok tűntek elő a tüzek fényének hátteréből. Egyikük már észre is vett bennünket, és elégedett kiáltással tudatta jelenlétünket a cimboráival. Hangjából Grynth vastag akcentusa érződött ki. A másik négy széjjelebb húzódott, hogy teljesen elállják az egyetlen kivezető utat. Nyilvánvalóan a fejükbe vették, hogy úgy kártalanítják magukat, ahogy csak tudják: övükről különféle erszények függtek, amelyeket szemlátomást sebtiben szedtek össze, vállukról tarisznyák lógtak. Egyikük pillantása Aritane lábszárára szegeződött, amely a maga csábító makulátlanságában valóban kísértésbe ejtően kandikált elő a tarka pokróc alól. A síkföldi fickó megnyalta a szája szélét, fogatlan szája elégedett mosolyra húzódott.
Gren minden teketória nélkül a földre hajította a varázslónő testét.
– Ha mézecskét akarsz nyalogatni, előbb a fullánkommal kell megküzdened, te nyomorult – sziszegte a foga között.
A fosztogatókat szemlátomást váratlanul érte, hogy ezt a Col városának csatornáiba illő mondást a Hegyek Népe gyermekének szájából hallják, és meglepettségük éppen elég időt adott Sorgradnak meg nekem, hogy fölzárkózzunk Gren két oldalára. Ellenfeleink kardot szorongattak, de mozdulatuk inkább a botcsinálta fegyverforgató verejtékes erőfeszítéseit tükrözte, mint a hosszas gyakorlat képezte fegyvermester könnyed eleganciáját.
Amint Gren előrelépett, a középső fickó fölemelte a pengéjét, ám ezzel a mozdulattal ügyetlenül szabadon hagyta fejét és felsőtestét. Gren meglendítette a fejtővasat, és úgy állon vágta vele a síklakót, hogy a koponyája is belereccsent. Úgy dőlt el, mint a letaglózott barom, vér és nyál fröcsögött szerteszét.
Mire Gren visszarántotta a fejtővasat, a második fickó is összeszedte magát annyira, hogy lecsapjon rá. Engem észre sem vett sáros szoknyámban, egészen addig, amíg a kezemben markolt vasrúd hangos reccsenéssel el nem törte a karját, a vérfagyasztó zajt még a harci lármán át is jól lehetett hallani. A fickó levegő után kapkodott, én pedig kihasználtam a helyzetet, és olyan ütést helyeztem el a füle alatt, hogy meg sem állt az Árnyékvilágig. Mielőtt még teste feldőlhetett volna, egy erélyes rúgással nekilöktem társának, így elég időm maradt, hogy elővigyázatosan hátrébb ugorjak, ahol a harmadik támadó nem tudott elérni. Gren máris a helyemre penderült, kezében megvillant a frissen szerzett kard, következő mozdulatával pedig lesújtott, és a megmaradt fosztogató ordítva tántorodott hátra, tenyerét a combjára szorítva, amelyből patakokban ömlött a vér. Egy pillanatig csak állt, azután bukdácsolva futni kezdett társainak egy csoportja felé, akik a közelben fekvő holttesteket fosztogatták.
– Hagyd csak, hadd fusson. – Sorgrad szintén frissen szerzett kardját törölgette éppen az egyik fejetlen tetembe.
Gren megtorpant, de arcán lázongó kifejezés tükröződött.
– Az összeset le akarod mészárolni? – Sorgrad most a fejtővasat húzta ki az egyik támadó koponyájából. A nehéz fémrúd úgy törte be a homlokát, akár a kanál a tojás héját.
– Erre gyertek! – Követtem a szennycsatornát fölfelé az emelkedőn, bár kőlapokkal kirakott pereme veszedelmesen csúszós volt, a benne csordogáló víz pedig olajosan fénylett, és észrevehetően bűzlött. Biztos voltam benne, hogy valahonnan az alaktalannak tetsző sziklafalból szivárog elő. Gyorsan szedtük a lábunkat a tintafekete sötétségben, és hamarosan mintha valamiféle átjáró kezdett volna kirajzolódni a szemünk előtt, aminek legfőbb ideje volt, tekintve, hogy üldözőink vérszomjasan kurjongattak mögöttünk. Gyanítom, hogy ekkor fedezhették fel a lefejezett holttesteket.
Sorgrad és Sorgren egy lépéssel sem maradtak le a nyomomból, mígnem elértük azt a sötét foltot a még sötétebb sziklafalban, amelytől a menekülésünket reméltük. Egy bányatárna bejárata volt.
Amint beértünk az alagútba, hátamat a falnak vetettem, és igyekeztem kifújni magamat. Hallottam a sötétségben, hogy Sorgrad és Sorgren is ott lihegnek mellettem, Aritane pokróca a karomhoz nyomódott. Megmarkoltam Gren vállát, a másik kezemet pedig lassan csúsztattam előre a falon, hogy eligazodjunk valahogy a vaksötétben. Csigalassan csoszogtunk előre, amíg csak a hátunk mögül érkező kiáltások megállásra nem késztettek bennünket.
Megfordultam, és szemügyre vettem a csillagokkal pettyezett égbolt sápadt négyszögét mögöttünk. Amíg idelent vagyunk a föld mélyében, legalább egyszerre csak egy vagy kettő férhet hozzánk. Fémes súrlódást hallottam: Sorgrad kivonta a kardját. Az ordító, átkozódó hangok egy ideig közeledtek, azután lassan halkulni, távolodni kezdtek, míg végül nem szűrődött be egyéb odakintről, csak az általános csatazaj.
– Nos, mit gondoltok, kimerészkedjünk közéjük, vagy üldögéljünk az odúnkban, amíg mindannyian le nem gyilkolják egymást? – Suttogásom szinte ordításnak hatott a súlyos csendben.
– Először is talán nézzük meg, hová vezet ez a járat! – Pokróc súrlódása hallatszott, ahogy Gren eligazgatta Aritane elnehezült testét a vállán. – Gyerekkoromban azt mesélték, hogy ezek a bányavágatok egészen a szomszédos völgyekig nyúlnak.
– Sok badarságot beszélnek az erődök környékén. – Sorgrad elgondolkodva csettintett a nyelvével. – Teyvavár népe azonban, ha jól sejtem, azóta faragja itt a sziklát, hogy Misaen megteremtette őket. És ha ez így igaz, gondolom, elég messzire juthattak... Vagyis nem lehetetlen, hogy az alagutakon haladva megkerülhetjük a csata helyszínét.
– Mekkora esélyünk van rá? – kérdeztem. – És mondd csak, nem tartasz tőle, hogy bányászokba futhatunk odalent?
– Itt ugyan nem találsz egyebet néhány megriadt patkánynál! – Sorgrad már meg is indult előre.
Gren úgy dobta a vállára a varázslónőt, mintha egy zsák liszt volna, én pedig igyekeztem szorosan mögöttük maradni, elővigyázatosan csúsztattam előre a lábamat az egyenetlen sziklán. Hangosan felszisszentem, amint egy váratlanul előttem mélyülő tócsa jéghideg vize a lábamhoz ért.
Egyik kezemben még mindig a fejtővasat szorítottam, a másikkal a fal töredezett vonalát tapogattam, meddig biztonságos az előrejutás. A szikla csúszós volt a nedvességtől, néha pedig nyúlós foltokhoz ért a kezem; gondolni sem akartam rá, honnan származhatnak. Vállam fölött visszapillantva láttam, hogy az éjszakai égbolt halovány foltja mind kisebbre és kisebbre zsugorodik mögöttünk. Ami odakint még feneketlen sötétségnek tűnt, most egyre világosabbnak és ragyogóbbnak tetszett, minél tovább távolodtunk tőle. A hűvös, áporodott levegő föld és fém szagát hordozta némi halovány vizeletbűzzel. A csatazaj akár a Másvilágról is jöhetett volna, olyan halkan, gyengén, tompán szűrődött el hozzánk.
Ahogy megtört és elfordult az út, hirtelen teljes lett körülöttünk a sötétség. Olyan végtelennek tetszett a feketeség, hogy mindegy volt, kinyitom-e egyáltalán a szememet, vagy csukva tartom. Itt aztán nem vehettem hasznát még erdei látásomnak sem. Nagyot nyeltem, hogy torkom szárazságát leküzdjem, és óvatosan kovakő, tapló és acél után kezdtem tapogatózni a derekamról függő erszényben.
– Sorgrad, megfognád a lámpát egy pillanatra?
A férfi keze tétován kereste az enyémet a sötétségben, én pedig rákulcsoltam ujjait a bányászlámpa fémfogantyújára.
– Várj, felnyitom a fedelét!
Reszelős zaj hallatszott, majd szikrát vetett a kovakő. A sötétség egy lobbanással tovaszállt, amint a kanóc tüzet fogott, azután egy óvatlan pillanatban ismét visszalopakodott és körülfolyt bennünket. Átláthatatlan feketeséggel néztünk farkasszemet: szabálytalan alagútban álltunk, amely fölfelé fokozatosan elkeskenyedett, előrefelé pedig kanyarogva távolodott, és jól kivehetően lejtett. Falait barna és szürke szikla alkotta, amelyben sötét, fémes sávok csillantak meg tompa fénnyel. Talán csak a nedvesség tette, talán valamiféle kristály vagy fém rétegződött a sziklában. Nem sok okom volt rá, mégis szokatlan vidámság tört rám, amint a virgonc láng sárgás fényt szórt szét a lámpa kilyuggatott oldalain keresztül. Végül is miért ne? Hiszen szerencsésen magunk mögött hagytuk a harc színterét, ráadásul olyan túszt hoztunk magunkkal, aki alighanem megérte a fáradságot. Most már nem kell más, mint hogy kitaláljunk ebből az útvesztőből, és akkor, ha Halcarion is úgy akarja, akár még napkelte előtt biztonságos helyre érhetünk.

 

 

Teyvavölgy

Nyárutó 18. napja

– Nyissátok ki, nem halljátok? Nyissátok ki! – Jeirran haragosan zörgette a kaput a kardja markolatával, amelynek pengéje sikamlós volt a vértől. Bármekkora harag is fűtötte azonban a mellkasát, kiabálása elveszett a hangzavarban, s az általános felfordulásban ügyet sem vetettek rá.
Felhördült; a düh, a félelem és az alkohol egyaránt szorongatta a torkát. Krákogni kezdett, de nem szabadulhatott az erős ital utóízétől. Ezután görcsös köhögés lett úrrá rajta, dülöngélt, verejték ütközött ki a homlokán, az egész testén jéghideg borzongás futott végig. Talán össze is rogyott volna, ha nincs ott előtte az erőd szilárd fala, amelynek nekitámaszthatta tapogatózó kezét.
A rosszullét hamarosan alábbhagyott, de nem lett sokkal jobban. Talpa alatt mintha remegett volna a föld, és úgy érezte, odabent a fejében legalább egy tucatnyi üllőt zengetnek hatalmas kalapácsokkal. A gyomra háborgásának csak kevés köze volt az aranyszínű szeszhez, és a fosztogatás alatt zsákmányolt bizonytalan eredetű húshoz és kenyérhez.
Hová tűnt Eresken? Hová lettek az ígéretei nagy erejű varázslatokról és titkos tudásról? Haragosan felhördült: most nem vesztegetheti az időt kételkedéssel és bizonytalankodással, miközben az ellenség egészen a vár faláig szorította vissza őket! A következő pillanatban mégis föléledt benne egy halovány kétely. Hiszen miért nem figyelmeztette őket Eresken a veszélyre?
Egyre nagyobb tömeg tolongott körülötte. Az emberek nekiszorultak a hatalmas várkapunak, mely süket és vak volt elkeseredett kiáltozásukra. Az előretörő síkvidékiek csatakiáltása mind közelebbről hallatszott.
– Aritane! – üvöltötte Jeirran kétségbeesetten. Nővérének hallania kell az üzenetét, hiszen erre mágikus tehetsége és az ereikben csörgedező közös vér képessé teszi. Zihálva, kiszáradt szájjal várakozott néhány pillanatig, de nem érezte a nő tudatának gyöngéd tapogatózását az elméjében.
Két férfi lépett mellé jókora kalapácsokkal, amelyeket becsületes kétkezi munkára készítettek, és nem harcra. Együttes erővel kezdték döngetni a kaput, mely háromszólamú zengéssel válaszolt a folyamatos csapásokra. Éppen egy szusszanásnyi szünetet tartottak, amikor a szemöldökfa fölött félrecsúszott egy nehéz falap, láthatóvá téve a kémlelőnyílást.
– Maewelin verjen meg benneteket, engedjetek már be! – ordítottak fölfelé mindhárman.
Rövid, elkeseredett vita következett, harag, bizalmatlanság és félelem vegyült az érvekbe. Végül a bentiek engedtek.
– Álljatok készen! Csak rövid időre nyitjuk ki a kaput!
Jeirran utat tört magának a bejárathoz félrelökve az útból a nálánál kisebbeket. Nekifeszítette a vállát a kapunak, nem törődvén azzal, hogy a vértezete fájdalmasan vágódott a karjába és a bordái közé. A szilárd építésű kapu megnyikordult, de nem nyílt ki.
– Menj már egy lépéssel hátrébb! – kiáltott rá valaki mérgesen odafentről. – Nem tudjuk fölemelni a keresztrudat, ha befelé nyomjátok a kaput!
Kezek nyúltak Jeirran felé, és visszarángatták, a hatalmas szárnyak pedig dörögve föltárultak. A hátuk mögül a síkvidékiek diadalmas csataüvöltése hallatszott, amint győzedelmesen előrelódultak, hogy még azelőtt bevegyék a kaput, mielőtt ismét bezárnák.
Jeirran bebukdácsolt a jókora kapuszárnyak között, átverekedte magát az emberáradaton, amely azzal fenyegette, hogy a földre gyűri és agyontapossa őt. Bal kezével sikerült elkapnia a kapu közepén függő kovácsoltvas karikát, a másik kezével pedig vadul integetett azoknak, akik mellette nyomakodtak befelé.
– Be kell zárnunk a kaput! Muszáj bezárnunk a kaput! – Néhány pillanatig józannak és magabiztosnak érezte magát, de amint eszébe ötlöttek szörnyűséges tettei, máris a részegség gondtalan öntudatlansága után kezdett vágyakozni.
– De hiszen még a mieink is odakint vannak! – ordított rá valaki, és kifelé feszítette a kapuszárnyat. – Nem rekeszthetjük ki őket!
Jeirran visszakézből vágta szájon lánckesztyűs jobb kezével.
– Ha az ellenség bejut, te ostoba, mindannyian halottabbak leszünk Morn lidérceinél is!
A síkföldiek vérszomjas üvöltése még a vaskos falakon át is tisztán hallatszott. Megvadult farkasokként törtek előre. Jeirran nekifeszült a kapu belső oldalának, sarkát belevágta a porba. Mások is csatlakoztak hozzá, arcuk alvadt vértől feketéllett. Volt, akinek a fél keze hiányzott, olyan is akadt, akinek mindkét szemgödre vakon ásított, de a barátai odatámogatták a kapuhoz, és ő is tolni kezdte: A faalkalmatosság eresztékei heves nyikorogással tiltakoztak a megterhelés ellen. Az egyre szűkülő résen újabb és újabb menekülők nyomakodtak be, belülről a cimboráik is segítettek nekik, karjukat, zekéjüket, övüket megragadva igyekeztek átráncigálni őket a nyíláson. Lábuk alatt eldobált fegyverek, vértek csikorogtak, és mindenféle hulladék, amely nemrégen még valaki féltve őrzött értéktárgyának számított.
Aztán másfajta arcok jelentek meg a résben, sötét síkvidéki szempárok fémlapokkal szegélyezett sisakokban. Farkasként vicsorogtak a bent lévőkre, vérszomj és bosszúvágy égette az ereiket. Ketten átnyomták páncélos testüket a kapunyíláson, mögöttük még hárman, aztán egyre többen. Jeirran elméje egyik hátsó szegletében hirtelen megértette, hogy mindennek vége, egészen biztosan megölik, de ezt a gondolatot nem annyira félelem követte, mintsem belenyugvás, sőt, némi öröm, hogy végre megszabadul a testét-lelkét égető kíntól.
– Engedjetek át bennünket! – A lakótoronyban maradottak, vének és sihederek, sebesültek és betegek rontottak rá az ellenségre kezükben az ércmalom és a kohó szerszámaival. A csákányok és fejszék vérfagyasztó recsegéssel törtek át vérten, húson és csonton. A váratlan hevességű roham hátraszorította a síkvidékieket, és a kétségbeesett erőfeszítés eredményeképpen a kapu nagy dördüléssel bezárult. Egy maroknyi síkföldi ott ragadt a várudvaron elvágva az övéitől – elkeseredett ellenállásuk dacára hamarosan halottak voltak ők is. Odakintről haragos üvöltések hallatszottak: a síklakók csak most ébredtek rá, mi történt, ám már csak kívülről döngethették a bejáratot. Hiábavalóan: akár magát a hegyet is csépelhették volna. Odabent sorban a helyükre kerültek a keresztgerendák a fal tömegével is megerősítve a kapu vaskos acélpántjait.
Jeirran a földre rogyott, belemarkolt a saját hajába, szemében az őrület tüze égett. Fölemelte a fejét, és látta, hogy emberek gyűrűje veszi körül. Néhány arcon csupán puszta kíváncsiság tükröződött, voltak, akik reménykedve, mások együttérzően, megint mások haragosan pillantottak le rá. De egy dologban egyetértettek: mindannyian tőle várták a megoldást.
Talpra kecmergett, azután majdnem össze is rogyott a lábát kínzó fájdalomtól. Az érzékei megbicsaklottak. A minden oldalról áradó hangtalan várakozás szinte ordításnak tűnt a fülében, és még a falon túlról beszűrődő harci zajt is elnyomta. Bukdácsolva indult meg a torony felé, átlépdelt holtakon és súlyosan sebesülteken. Sápadt arcára mosolyt erőltetett, és megkísérelt válaszokat fogalmazni a felé sugárzó kérdésekre. Nem sok sikerrel járt. Érezte, hogy agyát lassan elborítja a páni félelem. Ez az egész szenvedés, ez az egész mészárlás neki köszönhető – és miért? Hát hogyan is bízhatott abban, hogy akár csak részleges győzelmet arat az óriási túlerőben lévő síkvidékiek fölött? Miért hajszolta bele ezeket a jó szándékú és hűséges embereket ebbe az őrültségbe? A kapun túlról érkező szörnyűséges üvöltések súlyos réseket ütöttek azon a kellemes és kényelmes falon, amelyet a szeszből és az önámításból fölépített.
Hol lehet Eresken? Megpróbálta összeszedni magát, elhallgattatni a fejében ordító, vádló hangokat. A lakótorony oldalsó ajtaja felé vette az irányt, nem törődve az összeverődött tömeggel, amely a nyomába szegődött. Aztán nem bírta tovább, sarkon pördült, és rájuk ripakodott:
– Menjetek már innen! Tűnjetek el, nem halljátok? Menjetek az ördögbe! – Nyelve még mindig akadozott az ünnepségen elfogyasztott jókora mennyiségű alkoholtól. Magabiztossága cserbenhagyta, félig vakon botladozott fel a lépcsőn.
Aritane ajtaja félig nyitva állt, és halk siratóének szűrődött ki a szobából. Az alig hallható dal úgy lengte be a lakótornyot, mint egy halovány kísértet. Jeirran tarkóján fölborzolódtak a szőrszálak a hátborzongató hang hallatán, a karja libabőrössé vált. Félig megalvadt vér szivárgott át a küszöbön, és jókora tócsává gyúlt előtte. Az idegborzoló jajongás egy pillanatra sem hagyott alább. Jeirran egy heves mozdulattal szélesre tárta az ajtót, és belépett a szobába, de hátra is hőkölt rögvest az eléje táruló iszonyatos látványtól. Felhördült, és jobbjával önkéntelenül megdörzsölte száját és szakállát.
A helyiség leginkább egy szétdúlt mészárszékre emlékeztetett. Krelia az élettelen Ceris testét szorította a melléhez. Alvadt vér és piszok borította mindkettőjüket. A nő tekintetében semmiféle értelem vagy érdeklődés nem csillant meg Jeirran láttán. Szeme egy megkínzott állaté volt, amely nem ismer semmi mást, csak a halál és a pusztulás fájdalmát.
– Mi történt? Mondd már! – dühöngött Jeirran, és durván rázni kezdte Kreliát, hogy elhallgattassa az idegtépő jajveszékelést. Nem ért el azonban mást, mint hogy a fülbántó siratóének még hangosabbá vált, majd keserves zokogásba fulladt. A nő szorosan zárva tartotta a szemét, mintha attól félne, hogyha kinyitja, akkor újra át kell élnie a rémségeket.
Jeirran némi tétovázás után ellépett Krelia mellől, és maga felé fordította Ceris apjának holttestét. A vérrel borított arc, a semmibe meredő szempár kevéssé lepte meg, hiszen megszokta az ilyesmit a legutóbbi napokban, ám amikor meglátta a közelben heverő, a fölismerhetetlenségig összetört, megcsonkított torzót, erős hányingere támadt, és meg kellett kapaszkodnia az előtte álló, felborított asztalban. Ahogy kiegyenesedett, észrevett valamit, amitől megfeledkezett háborgó gyomráról. Félresöpörte az útból az asztalt.
Elakadt a lélegzete. A vére olyan erősen dobolt a fejében, hogy úgy érezte, a koponyája nyomban kettéhasad. Az asztal mögött Eresken holtteste feküdt. Arca még a szokottnál is sápadtabb volt, a feje csaknem elvált a nyakától.
Mégis, tulajdonképpen ki volt ez a keskeny arcú idegen, ez a különös viselkedésű, távolságtartó félvér, és miért kellett ilyen kegyetlen halált halnia otthonától ilyen távol?
– Hiszen Aritane csalogatta ide – mormolta Jeirran, hogy lelket öntsön magába. Az önigazoló mentegetőzés és a felelősség elhárítása olyan mélységig gyökeresedett meg a lelkében, hogy nem tudta teljesen levetkezni, a következő pillanatban azonban eszébe jutott a cáfolhatatlan, könyörtelen igazság. Ő volt az, aki rábeszélte a nővérét, hogy vegye föl a kapcsolatot az elietimmekkel. Ő volt az, aki szemet hunyt afölött, hogy Aritane teljesen Eresken hatása alá került, azzal mentegetve magát, hogy a testvérének joga van megismerni a szerelmet, meg hogy így legalább megmenekül a Sheltiya indokolatlan szigorától. Most azonban az is tudatosult a férfiban, hogy a szabályzat nagyon is indokolt, szükségszerű volt: biztosította a semlegességet és az elfogulatlanságot, és így senkinek nem adott kibúvót a Sheltiya igazságszolgáltatása alól.
– Hol van Aritane? – ordított rá Kreliára Jeirran. Megpróbálta újfent megragadni, de reszkető keze a semmibe markolt, és megtántorodott. Megrázta a fejét, aztán elszánta magát, hogy ha kell, erőszakkal szedi ki a választ ebből a vinnyogó szukából.
– Mi történt itt? – hallatszott az ajtóból Remet döbbent hangja.
– Honnan tudjam?! – csattant föl Jeirran haragosan. – Mondd meg te, hiszen te vagy a híres Sheltiya, aki mindent tud és mindent lát! Tessék, mondd meg, mi történt itt, és hogy mihez kezdjek most! Áruld el, miért halt meg Eresken, és hogy miért hallgattam rá valaha is! És mondd meg, hová tűnt Aritane!
Jeirran előrevetődött, megragadta a szürke köpeny szegélyét, és falnak szorította a fiút. Egyik kezével megmarkolta a szövetet a csuklya alatt, a másikat pedig ökölbe szorítva fenyegetően a Sheltiya arca elé emelte. Remet szeme hatalmasra tágult a rémülettől.
– Fogalmam sincs, hol lehet Aritane – felelte remegő hangon. – Sehol sem találom a tudatát. Csak annyit tudok, hogy a völgyet idegen lábak tapodják. Körülzárták az erődöt, nincs kiút!
– És én mit tehetnék? – rikoltotta Jeirran a dühtál kivörösödve. – Hogyan süllyedhettünk idáig? Hogy lehet, hogy hirtelen minden rosszra fordult?
– Én sem tudom a választ – nyüszítette Remet.
Jeirran az öklével teljes erőből szájon vágta a fiút, aki felkiáltott fájdalmában. A kín és a rémület váratlan erővel ruházta föl, így sikerült kitépnie magát Jeirran satuszerűen kegyetlen szorításából. A lépcső felé menekült, s mikor elérte, megtorpant. Letörölte a vért a szájáról.
– Ezért felelni fogsz! – kiáltotta haragtól szikrázó szemekkel. – Felelni fogsz mindenért! Valamikor, valahol vállalnod kell a felelősséget tetteidért.
Amint Jeirran újabb dühöngő lépést tett felé, Remet idegei fölmondták a szolgálatot. Riadtan hátralépett, megbotlott, és lebukfencezett a lépcsőn.
Jeirran mélyeket lélegzett. Kiegyenesítette a hátát, fejét fölemelte, állát előreszegezte, a szakálla valósággal felborzolódott. Lassú, elszánt léptekkel masírozott le a lépcsőn. Mikor leért, egy pillanatra becsukta a szemét, majd kilökte az ajtót, és átlépett a küszöbön.
– Add ide! – kapott ki egy bárdot valakinek a kezéből. Tompábbik felével hevesen csapkodni kezdte a lába előtt heverő vaskos deszkát. Háromszor sújtott le, majd még háromszor. Ismét háromszor. Az öblös döndülések visszhangzottak az örvénylő tömeg feje fölött. A fejvesztett kavargás lassanként csillapodni látszott, a vészjósló tekintek feléje fordultak.
– Mindenki, aki még harcolni tud, keressen fegyvert magának! A harcképtelenek húzódjanak vissza a lakótorony fölső szintjeire – kiáltotta, és bárdjával a fából ácsolt mellvédre csapott. – Aprítsátok ezt össze, és rakjátok meg az alsó szinteket fával és nedves szénával. Lassan égő tűzre van szükségünk! Ha majd visszaszorítanak bennünket az erőd falairól, és már csak a torony marad a kezünkön, köteleken is föl fogunk tudni mászni.
A tömeg bizonytalanul mormogott, kétkedő pillantásokat váltottak egymással.
– Háromszor ennyi síkföldi ellenében is meg tudjuk tartani a tornyot – jelentette ki vakmerően Jeirran. – Vagy nem ezért formálta Misaen erőssé a karunkat, nem ezért adományozott Maewlin bölcsességet nekünk?
Innen-onnan néhány halovány mosoly volt fellengzős szavainak jutalma.
– Dologra! – sürgette az embereket Jeirran, és a tömeg lassacskán mozgásba lendült. Ő maga is munkához látott, és a kezében tartott bárddal aprítani kezdte a lépcsőkorlátot.
Igen, ez a terv megfelelőnek tűnik. A füst és a hőség által képzett torlasz már nem egy tornyot mentett meg a múltban, amikor az erőd falai már rég odavesztek. Az el nem hamvadó parázs őket is kihúzhatja a pácból. És ha nem? Jeirran erre is gondolt. Még idejében megfelelő mennyiségű olajat és szeszt fog szerezni, melyeknek segítségével lángoló fáklyává változtathatja az egész lakótornyot. Szörnyűséges haláluk majd örök időkre fölszítja a gyűlöletet a Hegyek Népének szívében a Síkság átkozott lakói ellen!

 

 

Teyvavölgy

Nyárutó 19. napja

A hegyek között nem lehet harangszót hallani, a bányák mélyén pedig kivált nem, így kénytelen pusztán az időérzékére hagyatkozni az ember. Mindenesetre, mire úgy ítéltem meg, hogy az éj a Poldrion áldása alatt álló szakaszába juthatott, már nem voltam túlságosan derűs hangulatban. Előre hajoltam, hogy szemügyre vegyem, hogy van Aritane: a lélegzete ki-kihagyott, vagy éppenséggel harsányakat horkantott, amikor Gren lába megcsúszott az alagút kövén. Szinte hihetetlen volt, hogy bír valaki ennyire mélyen aludni, ráadásul olyan görcsös testhelyzetben, hogy a lehető legnehezebben lehet cipelni. A lámpásom össze-vissza lengedezett, és amikor Gren megbotlott, és én nekiütköztem, csaknem sikerült meggyújtanom Aritane ruházatát.
Az elöl haladó Sorgrad egy elágazáshoz ért.
– A fő telérnek egyenesen előrefelé kell lennie. Erre!
Hirtelen víz csöpögött a hajamra, és enyhe huzatot éreztem a fejem fölül; valószínűleg szellőzőakna lehetett fölöttünk. A járat egyre alacsonyabbá és egyre durvábban megmunkálttá vált, a lábunk alatt csak úgy ropogott az érdes kőmorzsalék, tőlünk jobbra és balra elszórtan dúcfák tartották a mennyezetet.
– Nem lenne szükség ezekből egy kicsit többre? – kérdeztem kissé szorongva, mikor rádöbbentem, hogy egy egész hegy magasodik a fejem fölé.
– Tulajdonképpen ezek sem kellenének – felelte Gren hátrapillantva. – Ez is azt mutatja, hogy Teyvavár nagyon gazdag volt egykor... Egészen addig, amíg ki nem merültek a rézbányák.
Éreztem, hogy időnként fordul a folyosó, de mivel nem volt mihez viszonyítanom, hamar elvesztettem az irányérzékemet. Amikor végre kiértünk egy akkora térségbe, ahol már föl tudtam emelni a lámpásomat, egy jókora barlangcsarnok körvonalai rajzolódtak ki előttem – már amennyit a lámpa fényköre bevilágított belőle. Ha megölnek, sem tudtam volna megmondani, hogy természetes üreg vagy ásók és csákányok szorgos forgatásának eredménye. Amíg Sorgrad a kijáratot kereste, a gyertyájának sárgás fénye kísérteties árnyékokat vetett az arcára.
– No, merre? – sürgette Gren, és Aritane teste felé intett. – Éppenséggel nem lesz könnyebb az idő múltával...
Sorgrad hátrapillantott.
– Úgy nézem, az összes járat a hegy mélyébe visz, távolodva a völgytől – mondta aggodalmasan.
– Nem mindegy? – vontam vállat. – Szerintem ne ácsorogjunk. Úgysem tehetünk mást, mint hogy reménykedünk.
Úgy döntöttünk, hogy a legszélesebb alagutat választjuk. Gren és én továbbra is egymás mellett haladtunk, míg Sorgrad előrébb járt, hogy felderítse, mi vár ránk.
– Amikor otthagytam a hegyvidéket – morogta Gren –, és lementem a síkföldiek közé, azt gondoltam, soha többé nem kell majd vakondokot játszanom.
– Nem arról volt szó, hogy a sárkánykígyók foga fájt a húsos combodra, és ezért menekültél el? – incselkedtem.
– Ha most találkoznék velük, csak odavetném eléjük ezt! – lendítette meg Aritane testét. – Egy egész alom sárkánykígyó-kölyök jól lakna vele, és még az anyjuknak is maradna belőle!
– No, azért annyira nem lehet nehéz – tamáskodtam kedélyesen.
– Akkor talán cipelnéd egy kicsit te? – Gren mérgesen megemelte és felém nyújtotta a boszorkányt. Úgy tűnt, egyáltalán nincs tréfás kedvében.
– Nekem tartanom kell a lámpást – mondtam gyorsan. – Azonkívül fogadni mernék, hogy ő könnyebb, mint egy zsák érc, amihez te hozzá lehetsz szokva.
Sorgrad ekkor olyan ízesen kezdett el átkozódni a Hegyek Népének nyelvén, hogy még Gren is megbotlott meglepetésében.
– Mi a gond? – kérdeztem, miután visszaérkezett hozzánk.
– Ebből az átokverte alagútból egy egész sor mellékjárat nyílik! – felelte undorodva rázogatva a fejét. Ebben a pillanatban a lámpájának lángja hirtelen magasra szökött, ijedtében ki is ejtette a kezéből egy káromkodás kíséretében. Ahogy földet ért, ismerős hangot véltem hallani, de a bádog csörömpölése elnyomta.
– Odanézzetek!
Sorgrad fölvette a lámpát. A gyertya kialudt benne, ám világított helyette más: ismerős borostyánszín fény kavargott benne, és a bűvös lángok jól ismert arcvonásokat rajzoltak elénk.
– Üdv, Usara – mondtam zavarodottan, mielőtt Sorgrad maga felé fordította volna a mágikus képet.
– Az alagúton át akarjátok kikerülni a csata helyszínét? – A varázsló nem vesztegette az időt köszönésre.
– Távolbalátással kémkedsz utánunk? – kérdezte Sorgrad morózusan.
– Épp csak véletlenül vettelek észre benneteket – felelte Usara zavartalanul. – Át kell vágnotok a hegyen egészen a hídig. A völgy egész felső része csatatérré változott.
Egyszerre szólaltunk meg mind a hárman:
– Honnan tudod?
– Kik a támadók?
– Lehetetlen a járatokon olyan közel jutni a gázlóhoz. – Sorgrad határozott kijelentése elnyomta a mi kérdéseinket.
– Nem kell aggódni – válaszolta könnyedén a mágus. – Menjetek tovább, és forduljatok be a második jobbra nyíló járaton.
– És mi van az ellenséges varázslókkal? – kérdeztem, miközben egy reménytelen kísérletet tettem arra, hogy letöröljem az arcomon valóságos maszkot alkotó por- és koromréteget.
Az Usara arcát kirajzoló lángok tompán tükröződtek a lámpa elhomályosult oldalán. A varázsló mellett, a mágikus kép szélénél, csaknem kivehetetlen alakok tűntek föl egy-egy pillanatra: az Erdők Népének harcosai figyeltek minket kíváncsian Usara válla fölött.
– Erősen meghagytam a fiúknak, hogy tartsanak fönn egy rejtővarázslatot. De amúgy sem hiszem, hogy a jelenlegi zűrzavarban a Sheltiya ránk pazarolná az idejét.
Közben igencsak szedtük a lábunkat az Usara által megjelölt irányba. A varázsló által gerjesztett mágikus fény jóval erősebb volt lámpánk gyöngécske világánál, így árnyékaink jókora, állandóan változó rémeket festettek a járat falára. Az alagút egyre alacsonyabb és alacsonyabb lett, már előre kellett görnyednem, amikor egyszerre zsákutcába futottunk. Előttünk nem volt más, mint mállott kő, korhadt támfák és szétszórt hulladék.
– Te híres varázsló, most megmutathatod, mit tudsz! – morgolódott Gren.
A mágikus fény azonban szép lassan összezsugorodott, és a helyén nem maradt más, mint a gyertya bizonytalanul ingadozó lángja.
– Hadd vegyem át. – Aritane súlya hamarosan Sorgrad vállára nehezedett. Úgy aludt, mint egy kisded a bölcsőjében. Az arca egészen közel került hozzám, a karom pihéin éreztem a leheletét. Ekkor azonban éles széllökés rohant végig az alagúton, eloltva lámpáinkat. Sötétség borult ránk.
– Saedrin szelemére! – Dühösen tapogatóztam a tűzszerszámom után, ám ekkor egy teljesen új fényforrás törte meg a koromsötétséget.
Velünk szemből érkezett, úgy tűnt, egyenesen a sziklából tör elő, egy hajszálvékony repedésből. Eleinte halovány volt, mint a bádogedényen felvillanó csillagfény, mintha nagyon messze lenne tőlünk, de pillanatról pillanatra erősödött. Ekkor már azt is láttuk, hogy egyenletesen, folyamatosan villódzik. Fokozatosan addig erősödött, hogy már olyan volt, mint a Napfordulós ünnepségekkor feltornyozott máglyák fénye. Lassan kiemelkedett a sziklarepedésből, és a levegő is világítani meg reszketni kezdett körülöttünk. Hamarosan a padlózat is rezgett alattunk. Bizsergő érzés érte el a csizmaszáramat, felszökött a lábamon, és már a gyomromban is éreztem az idegesítő zsibogást. Hirtelen fülbántó reccsenés hallatszott – mindannyian egy ütemre hőköltünk hátra. Elfintorodtam: a levegő leginkább a tűzön felejtett, kiürült főzőedény szagára emlékeztetett.
A szikla egyszerűen szétmorzsolódott, mint a földhöz csapott agyagkorsó: először kisebb, majd egyre nagyobb darabok mállottak le belőle. Lassan szabaddá vált előttünk az út. Még tartott a mágia hatása, és narancssárgán világítottak a sziklák, amikor Gren már előre is lépett, hogy fejtővasával megtisztítsa az alagutat a maradék kövektől, vigyázva, nehogy magára omlassza a mennyezetet. Némileg esetlenül igyekeztem segíteni neki én is: nekiálltam félredobálni a törmeléket, gondosan figyelve, hogy az élesebb peremű szilánkokat a csizmámmal rúgjam el az útból.
– Ez a varázsló komoly összegeket kereshetne, ha találna olyan völgyet, ahol fizetnek a mágiájáért – szólt hátra a válla fölött Gren két sújtás között. – Vagy tíz ember munkáját tudná pótolni.
– Szerinted átjuthatunk? – kérdezte Sorgrad, akit teljesen lefoglalt Aritane cipelése.
Fölegyenesedtem, hogy pihentessem kissé a hátamat.
– Kezd magához térni? – kérdeztem vissza végül.
– Nem, egyelőre nem – rázta meg a fejét. – De azt hiszem, jobb lenne, ha amikor valóban föleszmél, már kívül lennénk a bányán.
– A thassin akkor is kábulatban tartja majd, amikor már a than hatása elmúlik. – A gyenge jellemű emberek éppen azért rágják a thassint, hogy elfeledkezzenek minden bánatuktól, nyomorúságukról, ellenségeikről és szeretteikről. Arimelin különös kegyének tekintik, hogy egy jó időre elveszítik a józan eszüket.
– Most már át lehet jutni – szólt hátra Gren, aki jóval előbbre járt már. Utána indultam tehát, igyekeztem távolt tartani magamat a mágikusan ragyogó falaktól, amelyek olyan képlékenynek tűntek, mint a gyertyaviasz. Ahol a fény véget ért, egy ismeretlen mélységű üreg ásított előttünk. Miközben Gren összehúzott szemmel hunyorgott bele a sötétségbe, a mennyezetről egy kisebb szikladarab szakadt le, és hangos dübörgéssel lecsúszott a sötétségbe. Újra meggyújtottam a lámpámat, és óvatosan körbevilágítottam, de a gyöngécske fény kevés volt ahhoz, hogy elérje a hasadék alját.
– Hova az ördögbe hoztál minket, Usara? – kérdeztem a levegőtől. Körös-körül csak csipkézett sziklahalmokat láttam, és úgy tűnt, valahonnan a mélységből víz csörgedezése hallatszik. Fölfelé sandítottam, és a fejünk fölött csüngő, nem túl bizalomgerjesztő sziklákat szemlélve azt latolgattam, vajon mikor szándékoznak a fejünkre pottyanni.
Hirtelen aranytelér csillant meg egy távoli sziklafalon, olyan szeszélyes alakban futva, mint a fodrozódó víz. A gyöngécske csillogás megmutatta a beomlott útszakasz méretét. Csalódottan húztam el a számat.
– Jobb lenne, ha a hátadra kötnéd őnagyságát, Gren. Szükséged lesz mindkét kezedre a kapaszkodáshoz. Sorgrad aligha tudna ilyen megterheléssel átmászni, főleg nem páncélban.
Elfújtam a gyertyát a lámpámban. Sejtettem ugyanis, hogy nagyobb szükségem lesz a kezemre, mint a szememre. Sorgrad leakasztott a válláról egy kenderkötelet, és az egyik végét odadobta nekem, hogy csomózzam a derekamra. Ő a másik végét erősen a karja köré tekerte. Biztatóan rávigyorogtam, aztán megindultam lefelé a szabálytalan köveken. Kerestem egy helyet, ahol megvethettem az egyik lábamat, egy darabig próbálgattam, majd óvatosan mellé helyeztem a másikat is. És aztán újra ugyanezt. Mielőtt a csizmámat lefelé csúsztattam volna a sziklákon, a kezemnek mindig biztos fogást kerestem. Arra gondoltam, hogy ezen a falon sokkal könnyebben találok fogódzkodót, mint azokon a legkülönfélébb nyaktörő építményeken, melyek közül már oly sokat megmásztam hányattatott életem során. Az olyan körülményeket persze kihagytam ezekből a derűlátó számításokból, mint hogy bármelyik szikla alatt mélységes mély szakadék nyílhat, és azt is, hogy egy kicsit is óvatlan mozdulattal akármikor kőomlást indíthatok el. A vízcsobogás – vagy ki tudja, talán valami sokkal rosszabb – egyre közelebbről hallatszott, már az irányát is pontosan azonosítani tudtam. Másztam tovább, immáron fölfelé, és igyekeztem kiverni a fejemből Gren rémtörténeteit a sárkánykígyókról. Ujjaim már görcsbe rándultak, de végül csak átértem a szakadék másik oldalára, ahol végre leülhettem egy vékonyka párkányra, amit Usara mágiája megtisztított.
– Nem is olyan nehéz, végül is csak egyenesen kell jönnöd – kiabáltam át bíztatóan. Kerestem egy helyet, amire rácsomózhattam a derekamról lekanyarintott kötelet. Ha ugyanis Gren megcsúszna, még teljes súlyomat latba vetve se bírnám megtartani, bizonyosan magával ragadna a mélységbe. A mágiától világító sziklák ezen az oldalon is ugyanolyan morzsalékosak voltak, mint odaát, de a hátam mögötti falban egy ökölnyi lyukra leltem, amit mintha éppen erre a célra teremtettek volna. Aligha lehet véletlen. Mosolyogva átfűztem és megcsomóztam a kötelet. El kell ismerni, Usarának megvannak az előnyös oldalai is.
Mire Sorgren átért, újra meggyújtottam a lámpásomat. Barátságosan pislákoló fénye megcsillant Gren izzadságtól összeragadt haján.
– Szedd le rólam – fordult felém elcsigázottan.
Könnyedén kibogoztam Sorgren ismerős csomóit, és a földre eresztettem Aritane testét. Gren megkönnyebbülten nyújtózkodott, jobbra-balra hajlongott, míg a másik férfi is befutott. Fújt néhányat, majd szó nélkül a hátára emelte a nőt.
A lámpámat magasra tartva belenéztem az előttünk futó mágikus alagútba. A varázslat vöröses fénye már eléggé eltávolodott tőlünk, mellettünk fokozatosan narancssárgára, majd világosbarnára sápadt a járat színe, mintha hűlt volna a fal.
– Figyeljünk a lábunk elé is – figyelmeztettem őket szükségtelenül –, azt hiszem, igazán nincs szükségünk egy bokatörésre.
Gren és én módszeresen megtisztítottuk az alagutat az Aritane súlya alatt görnyedező Sorgrad előtt. Komoran arra gondoltam, miközben egy újabb sziklát hajítottam félre sajgó derékkal, hogy őszintén remélem, megéri a fáradozást ez a boszorkány.
– Várjatok! – Előbbre mentem a járatban lámpásomat óvatosan magam elé tartva. A mágikus fény itt szép lassan eltűnt, és bányászszerszámok félreismerhetetlen nyomai látszottak a falakon.
– Végre beértünk egy emberkéz-vájta alagútba – szóltam hátra megkönnyebbülten.
– Hol vagyunk? – zsörtölődött Gren. – Usara!
Válaszként alig hallható hang csendült föl Sorgrad lámpásában.
– Ez az alagút egy jó darabon lefelé visz, aztán becsatlakozik egy nagyobb járatba. Ott forduljatok jobbra, és hamarosan eléritek a kijáratot.
Innentől valamivel gyorsabban haladtunk. A vágat akkor sem lehetett volna tisztább, ha az anyám söpri végig, a nagyobb folyosó pedig további megkönnyebbülést jelentett az eddigi járatok nyomasztó szűkössége után. Itt már szellőzőaknák is akadtak, időnként éreztük, ahogy hűs fuvallat simogatja az arcunkat. Végül az alagút egészen kiszélesedett, én pedig bizonytalanul pislogtam – mintha halovány fényfoltot láttam volna elöl. Eltakartam a lámpámat, és megbizonyosodhattam róla, hogy nem a szemem káprázott: megtaláltuk a kijáratot. Megkönnyebbülten sóhajtottam föl.
– Várjatok meg itt. – Sorgrad kezébe nyomtam a lámpát, és lassan előreosontam. Nem hallottam csatazajt odakintről, de ez önmagában szinte semmit sem jelentett. Hátamat a falnak vetve kezem ügyébe készítetten a fejtővasat, és ellopakodtam a kijáratig. Megvártam, míg szemem hozzászokik az éjszakához. Apámtól örökölt éjjellátó tehetségemnek köszönhetően az alaktalan szürkeség hamar összeállt hegyekké és völgyekké, bokrokká és mezőkké. Kióvakodtam néhány lépésnyire. Elégedetten állapítottam meg, hogy Usara jócskán a völgy alsó részébe vezetett minket, a harc zajai jóval fentebbről hallatszottak, és távolodtak is a hegygerinc mentén. Ennek ellenére nem voltunk teljes biztonságban: itt is, ott is fosztogató katonákat láttam.
A híd azonban a síkföldiek kezén volt. Fáklyák fénye világította be, s füstös izzásukon át emberek körvonalai rajzolódtak ki. Jól fölfegyverzett páncélos katonák, nem holmi összeverbuválódott paraszthad, így esélyünk sem lehetett arra, hogy áttörjünk a hídon. Fölkapaszkodtam egy gyér fűvel borított törmelékhalomra, hogy szemügyre vegyem a folyót, hol találhatunk rajta gázlót.
Ekkor megcsikordultak mögöttem a kavicsok. Odafordultam, hogy lássam, melyik fivér volt ilyen meggondolatlan, ám ajkamra fagytak a korholó szavak. Szürke köpönyegbe. burkolódzó alakot pillantottam meg a holdak gyér fényénél.
– Hol vannak a társaid? – hallatszott a csuklya mögül, miközben két újabb kísérteties alak is kiemelkedett az éjszakából.
Elszántan meredtem a Sheltiyára, ügyelve, hogy tekintetem még véletlenül se tévedjen a bányabejárat irányába, és az elietimmek gonosz praktikáitól védő varázsigét kezdtem szavalni. „Tror mir'al, es nar'an, tror mir'al, es nar'an.”
– Nem kell félned, nem fogom ok nélkül megtámadni a tudatodat. – Meglepetésemre mintha jó szándékot érzékeltem volna a Sheltiya szavaiban.
– Már történt velem ilyesmi – feleltem meggondolatlanul. – Az elietimmek nem vesztegetik az idejüket.
A Sheltiya megvetően biggyesztette le az ajkát.
– Az aliatimmek... – kezdte, de nem derült ki, mit akart mondani, mert elhallgatott, mikor odaért hozzánk a második szürke köpenyes alak is. Ő hátradobta a csuklyáját, így fölismerten az idős férfit, akivel Hachalvárban találkoztunk. A feje alig észrevehetően remegett.
– Te Cullam vagy, igaz? – Nem voltam benne biztos, hogy előnyömre van, ha tudja, hogy ismerem, de hirtelenjében úgy gondoltam, ártani talán nem árt.
Bólintott.
– Nincs senki a járatokban – mondta az elsőként megjelent Sheltiya felé fordulva.
– Ráadásul ez az alagútrendszer le is van zárva – tette hozzá a harmadik alak, aki ekkor ért oda hozzánk. Úgy tűnt, vele is találkoztunk az erődben. Rideg tekintettel bámult rám. – Hol van Aritane? Sehol sem találom a tudatát.
Nem válaszoltam, egyre csak mormoltam magam elé a varázsigét, próbáltam meggyőzni magam arról, hogy hiszek a védelmező erejében.
– Mi történt az erődben? – kérdezte a harmadik alak. – Netán Aritane is meghalt?
– Bryn! – A vén Cullam haragosan villantotta rá a tekintetét.
Az elsőként érkezett Sheltiya is hátradobta a csuklyáját, és egy tarkopasz férfifej került elő alóla. Az állán mély forradás húzódott. Rosszalló tekintettel figyelt engem. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem, amikor szemének sötét villanását látva azt hittem, az elietimmek gonosz mágiája vette át az irányítást a lelke fölött, de szerencsére hamar rájöttem, hogy nem erről van szó: a szemhéja volt feketére festve. A megkönnyebbülést némi szorongás követte, hiszen fogalmam sem volt, mi a jelentősége ennek.
– Minden okom megvolna rá – kezdte nyugodtan –, hogy az elmédet átkutatva találjam meg a választ a kérdéseinkre.
Összecsikordult a fogam a tehetetlenségtől. Megpróbáltam előhívni magamból azt a fajta megtörhetetlen csökönyösséget, ami, mint Gren esetében is láttuk, olyan meglepően hatékonyan képes dacolni a Mesterség hatalmával.
– De ha ezt tenném – folytatta egy pillanatnyi hatásszünet után –, megszegném az eskümet, és magam sem lennék különb az aliatimmeknél. Hiszen éppen azért száműztük őket a jégmezőkre, hogy ne lehessen rossz célokra használni a tudásunkat!
Nem teljesen értettem, amit mondott, mindazonáltal lelkesen bólogattam. Itt az ideje, hogy megpróbáljam elnyerni a jóindulatát.
– Azért jöttem közétek, hogy figyelmeztessem a Hegyek Népét az elietimmek által jelentett fenyegetésre. Volt alkalmunk ugyanis megtapasztalni gonosz praktikáikat, és...
– Azért jöttél közénk, mert a saját jól felfogott érdeked ezt diktálta! – fojtotta belém a szót a Sheltiya megvetően. – Ennyit varázslat nélkül is ki tudok olvasni a szemedből. Ne próbálj hát úgy tenni, mintha nemes célok vezetnének.
Megbántottain húztam össze a számat. Rendben van, tényleg úgy próbálom pörgetni a rúnacsontokat, hogy számomra szerencsét hozzanak, de ez még nem zárja ki, hogy mások is nyertesen hagyhassák el az asztalt.
– Azért jöttünk közétek, hogy figyelmeztessünk benneteket – ismételtem meg dacosan. – És azért is, hogy útmutatást találjunk arra nézve, miképpen szerezhetnék vissza a síkföldiek az elveszett valódi mágiát – változtattam témát egy hirtelen ötlettől vezérelve. – Szeretnénk veletek együttműködni, kicserélni a tudásunkat, és ha lehetséges, egyesíteni az erőinket közös ellenségünkkel szemben.
– De mi szükség van ehhez egy hadrumali varázslóra? – kérdezte a vén Cullam sajnálkozva. – A szellem négy birodalmának mesterei sohasem békülhetnek meg azokkal, akik az őselemeket szipolyozzák ki céljaik érdekében.
Úgy döntöttem, majd később, nyugodtabb körülmények között gondolkodom el ezen a homályos értelmű kijelentésen. Most nem akartam mást, mint elmenekülni. Sorgrad és Sorgren remélhetőleg tudnak vigyázni magukra. Nagyot pukedliztem, rojtos szélű szoknyám a földet söpörte.
– Ha megbocsátotok, szeretnék minél távolabb kerülni a harcmezőtől...
– Majd akkor mész el, ha megengedem – jelentette ki a Sheltiya komoran.
A Brynnek szólított alak önelégülten elmosolyodott. Elkövettem azt a hibát, hogy rápillantottam.
– Mondd csak, mit tettél Ereskennel? – kérdezte. – Hiszen ott voltál annál a szobánál, ahol holtan találtuk! Ne gondold, hogy nem tudunk erről. Ilyen hát az, amikor a varázslóitok gyilkolásra használják a hatalmukat?
– Az elietimm boszorkánymesterre gondolsz? Arra a gazfickóra, aki a bizalmatokba férkőzött, és egy egész seregnyi hegylakót tüzelt föl, hogy támadjanak rá a síkvidékiekre? Azt mondod, Eresken volt a neve? – Nem pillantottam Brynre, tekintetem egyenesen a fekete szemhéjúra szegeztem. – Nem elemi varázslat okozta a vesztét, erre szavamat adom!
– Hol van Aritane? – Bryn hangjában harag és félelem keveredett.
– Hogyan lehet az, hogy nem tudod? – Azt hiszem, még soha életemben nem tudtam a meglepetést ilyen hitelesen tettetni. – Hiszen te egyike voltál azoknak, akik a segítségére voltak ennek a hogyishívjáknak, ennek az Ereskennek, nemde?
A fekete szemhéjú Sheltiya szúrós pillantást vetett felém.
– Semmi közöd hozzá – mondta –, hogy az aniatimmek mit tesznek egymás között. És annak a sarlatán Planirnak meg az összes talpnyalójának sincs hozzá köze! Majd mi fölfedjük az igazságot, és megbüntetjük a vétkeseket. Senkinek sem lehet hatalma az aniatimmek fölött, kivéve a Sheltiyát!
– Senki sem kérdőjelezi ezt meg. Bennünket kizárólag az elietimm fenyegetés érdekel. Láthatod, mekkora zűrzavart okozott csupán egyetlenegynek a megjelenése közülük. – Magamban elkeseredetten fohászkodtam Saedrinhez, hogy tényleg egyetlenegyről legyen szó. – Az elietimmek nem kímélnek senkit, az egész világot az uralmuk alá akarják kényszeríteni: Hadrumalt, Tormalinföldet, a teljes földrészt egészen Soluráig, és még azon is túl. Mindannyiunknak össze kellene fognunk, hogy szembeszállhassunk a hatalmukkal. Mivel úgy tűnik, egyedül ti őriztétek meg a valódi mágia titkát a kontinensen, rengeteget jelentene a segítségetek. – Szép és igaz volt a szónoklat, amit tartottam, de ehhez persze egy bizakodó hang az elmém hátsó szegletében még azt is hozzátette, hogy számomra is igencsak jövedelmező lenne, ha éppen én tudnám megvinni a Sheltiyák segítségének hírét Tormalinföldre.
A fekete szemhéjú továbbra is olyan megvetően bámult rám, hogy a lelkemben fellobbanó dac elsöpörte színlelt alázatom maradékát is. Milyen alapon fölényeskedik velem ez a mágus, mikor még a saját népe sem engedelmeskedik neki?!
Cullam mormolt valamit az orra alatt, és összehúzta a szemöldökét.
– A síkföldiek elérték az erősség falait – állapította meg szomorúan. „Ez csakugyan kellemetlen” – gondoltam meglehetősen részvétlenül. A fekete szemhéjú Sheltiya összefonta a karját, szemében megcsillant a csillagok fénye.
– Ki fogjuk űzni a földünkről a síklakókat, aztán megkeressük azokat, akik együttműködtek az aliatimmekkel, és úgy büntetjük meg őket, ahogy jónak látjuk. Ha pedig az aliatimmek megint arra vetemednének, hogy megpróbálják rossz útra vezetni a népünket, készen fogunk állni, és megvédjük magunkat!
Olyan szilárd meggyőződés érződött ki a hangjából, hogy nem mertem volna ellene fogadni.
– Mondd meg Planirnak, hogy tartsa távol az elemi mágiát a hegyvidéktől! Nincs szükségünk rá, és nem is lesz sohasem. Nem akarunk tormalin fegyvereket és katonákat látni a Hegyek között, sőt, a síkvidékiek semmilyen jelenlétét nem tűrjük el, még a segítségnyújtás leple alatt sem. Mindig is mi magunk intéztük a saját ügyeinket, és ez így lesz ezután is!
Zavarodottan pukedliztem néhányat.
– Köszönöm. Azonnal átadom az üzenetet. Minél hamarabb értesül róla Planir, annál jobb.
Miközben beszéltem, körbepillantottam, hogy miképpen érhetném el a lehető leggyorsabban a gázlót. Amikor ismét előrefelé fordultam, akkorát ugrottam, mint az álmából fölriasztott üregi nyúl. A Sheltiya eltűnt. Úgy illantak el, mint a hajnali köd, nyomát sem láttam többé a három alaknak.
– Drianon tartson távolt engem minden varázslattól – dünnyögtem az orrom alatt.
Minthogy a híd felől szerencsére senki sem közeledett, és úgy tűnt, nem is vettek észre, visszamásztam a bányabejárathoz. Valóban szikla és törmelék zárta el, azaz vagy a tetőszerkezet szakadt le, vagy Usara mégis tanúbizonyságát adta némi nem várt talpraesettségnek. Kételkedve megtapogattam a köveket, de szilárdak voltak és hidegek – teljesen valóságosnak tűntek. Ez bizony aligha illúzió. Bizonytalanul fölemeltem a fejtővasat, de aztán le is engedtem. Ki van zárva, hogy egyedül eltakarítsam az omladékot, és ha mégis megpróbálnám, holtbiztos, hogy abban a minutumban a nyakamra csődítenék vagy egy tucatnyi katonát. Valószínűleg még azzal sem tudnám meggyőzni őket, hogy a túloldalon egy ájult szűzleány fekszik egy szál pendelyben.
Fáradt sóhajjal a vállamra dobtam a fejtővasat, és lesétáltam a folyópartra. Nem volt más választásom, mint reménykedni benne, hogy Usara kimenti szorult helyzetükből a fivéreket. Vagy ha nem, hát biztos lehet abban, hogy legközelebbi találkozásunkkor a kezemben tartott fejtővassal győzöm meg arról, hogy ezt kellett volna tennie.
A folyóparton letérdeltem, majd vizet vettem a markomba, hogy igyak és megmossam az arcomat. Most, hogy már nem tartottam a Sheltiya gyilkos vagy ártó szándékától, egészen más bajok kezdtek foglalkoztatni. Rettenetesen koszos és kimerült voltam, fáztam, és ráadásképpen annyi sérülés meg zúzódás borította a testem, hogy egy tormalin patikárius egy egész hétre való munkát talált volna rajtam. Megvakartam a fejemet – amilyen szerencsétlenül fordulnak mostanában a rúnáim, még az sem kizárt, hogy néhány hajtetűt is sikerült összeszednem.
Végül észrevettem a gázlót jelölő pózna maradványait. A folyó meglehetősen sekély volt most, így könnyedén átlábaltam rajta, de utána a szoknyám nedvesen tapadt a combomra, a csizmám meg idegtépően szörcsögött. Mire sikerült lehúznom magamról a nedvességtől összeszűkült lábbelit, körmöm szakadt bele. Éppen dühösen átkozódtam, amikor megpördült velem a világ. Kék, vörös és ezerszínű szikrák kezdtek szédítő táncba köröttem.
– Jól van na, nincs semmi baj. – Talán épp Sorgrad megnyugtató hangja volt az egyetlen, amelynek hajlandó voltam ezt elhinni. Szorosan becsuktam a szememet, hogy ne lássam a körülöttem tomboló förgeteget, és megpróbáltam kizárni az agyamból a zsibbasztó érzést. Kezem háborgó gyomromra szorítottam, s azért imádkoztam, hogy ne hányjam el magam. Fogam összecsikordult, ám amikor már végképp úgy éreztem, hogy nem tudom elviselni ezt az érzést, a kavargás minden átmenet nélkül megszűnt.
– Na tessék, már itt is vagy, biztonságos helyen – hallottam Usara jókedvű hangját.
Magam köré fontam a karomat, és elszámoltam némán ötig, mielőtt kinyitottam volna a szememet. Azt a homályos üreget láttam, ahol a varázslót és Bera embereit hátrahagytuk. Beszélhetett nekem Usara biztonságról, ám én morcosan állapítottam meg magamban, hogy még elég messze vagyunk ettől, de legalább Sorgrad és Gren is velünk voltak.
– Először tehát őket szabadítottad ki – mormoltam.
– Amint láthatod. – Usara megkönnyebbülten mosolygott.
– Nem tudtál volna azelőtt elhozni, mielőtt átbukdácsoltam a folyón? – csavargattam elkeseredetten a lábamra tapadt szoknyám szegélyét. – Igaz is, hol van a holmim? Sürgősen szükségem lenne egy váltás száraz ruhára!
– Biztosak akartunk lenni benne, hogy a Sheltiya valóban eltávozott onnan – magyarázta Usara. – Egész idő alatt figyeltelek távolbalátással. Ha ártani próbáltak volna neked, azonnal közbeléptem volna – nyugtatott meg. Csak most, hogy arcáról eltűnt a mosoly, láttam, milyen mély árkokat vájt az erőlködés a szája két oldalára.
– Ébredezik! – szólalt meg hirtelen Gren. A gyönge, szürkés fényben láttam, ahogy Aritane erőtlenül megmozdítja a kezét. Ekkor jöttem csak rá némileg csodálkozva, hogy az erőtlen világosságot már a hajnal első sugarai adják.
– A Sheltiya egyfolytában keresi őt – kaptam észbe hirtelen. – Ha magához tér, azonnal. meg fogják találni!
– Mi legyen hát vele? – kérdezte az egyik erdei íjász, aki olyan erősen szorította a nyílvesszőjét, hogy belefehéredtek az ujjpercei.
A gondolat, hogy az a fekete szemhéjú gonosztevő kiléphet a félhomályból, jobban borzongatott, mint a hajnal hidege.
– Meglátjuk, hogy hajlandó-e együttműködni velünk, s ha nem, akkor végzünk vele – feleltem ridegen.
Letérdeltem Aritane mellé, és csöppet sem kíméletes mozdulatokkal kibugyoláltam a fülét.
– Eszedbe ne jusson mágiát használni! – ragadtam torkon a nőt. – Ha megpróbálsz megszökni vagy varázsolni, azonnal meghalsz, megértetted? – Nem csak tettettem a kíméletlenséget, komolyan is gondoltam minden szavamat.
Sorgrad előhúzta a kését, és pengéjét Aritane tenyerébe fektette, erősen belenyomta a mutató- és a hüvelykujja közé.
– Annak a Sheltiyának, aki hűtlenné válik esküjéhez, az életével kell fizetnie – mondta.
– Bólints, hogyha hallasz – parancsoltam. Eltelt egy pillanat, aztán a bekötött szemű fej lassan előrebukott.
– Rendben van. – A gondolataim vadul száguldottak. A thassin meglehetősen befolyásolhatóvá teszi áldozatát, úgyhogy most kell meggyőznöm arról, hogy nincs más választása, mint együttműködni velünk. – Találkoztam Brynnel és Cullammal. Bemutattak egy fekete szemhéjú Sheltiyának is. – Láttam, hogy Aritane akaratlanul is görcsbe rándul a rettegéstől, és majdnem összevágta magát Sorgrad késével.
– Vagyis a Vének pontosan tudják, mit követtél el – szólalt meg Sorgrad sajnálkozva. – Árulóvá és hitszegővé váltál, ráadásul értelmetlen csatába vezetted azokat, akiknek az oltalmazására esküt tettél.
– Ne hidd, hogy egy elietimm férfi valaha is szerelmet érezhet egy, a Hegyek Népéből származó nő iránt – folytattam könyörtelenül. – Nem akarnak mást, mint ellenségeskedést szítani, hogy megosszák a tormalin erőket, akik megakadályozhatnák a partraszállásukat Dalasorban. Már az elmúlt esztendőben is próbálkoztak ilyesmivel. Az Aldabreshi szigetvilágban szándékoztak háborút kirobbantani, családot család ellen uszítva. Azt a megtévesztett nőt, aki népe árulójává válva a segédkezett a jéglakóknak, az aldabreshíek halálra kövezték. Hát most mit tegyünk mi veled?
– Nekem éppenséggel volna néhány ötletem – ajánlkozott Gren készségesen. A hangszínét meghallva Aritane ismét összerándult. – Aki a saját véréből valókat kiszolgáltatja ősi ellenségüknek, lassú és kínos halált érdemel.
– A Sheltiya nem ezt a sorsot szánja neki? – kérdeztem ártatlanul.
– De, alighanem – válaszolta Sorgrad könnyedén. – Tekintetbe véve, mennyi vesződségükbe fog kerülni, hogy elsimítsák ezt a hallatlan kalamajkát, bizonyára példát akarnak majd statuálni. Talán emberségesebben járnánk el, ha inkább most rögtön megölnénk.
– Szóval mihez kezdjünk veled? Föl tudsz ajánlani számunkra valamit, bármiféle tudást vagy képességet, amelyért cserében megérné nekünk, hogy megmentsük a hitvány életedet? – Elégedetten láttam, hogy Aritane teste alig észrevehetően megremeg.
– Mit is kaphatnánk tőle? – vont vállat Sorgrad közönyösen. – Hiszen már megvannak a varázslóink, akik szembe tudnak szállni az elietimmekkel.
– Viszont szeretnénk minél többet megtudni a Mesterségnek nevezett éteri mágiáról, vagy valódi mágiáról, ahogy felétek hívják – kottyantotta közbe Usara, aki, úgy látszik, végre rájött, mire megy ki ez az egész. – Alapjában véve éppen ezért jöttünk a hegyek közé.
Láttam, hogy Aritane reményvesztetten mozgatja az állkapcsát, de a vastag, thassinfoltos kötés megakadályozta abban, hogy szólni tudjon.
– Rajtad áll, asszony – szóltam rá durván. – Megöljünk itt helyben, odaadjunk a Sheltiyának, hogy büntessenek meg tetszésük szerint, vagy vigyünk el valahová, ahol sohasem fognak megtalálni?
– Hadrumal minden erejét latba veti a védelmedre, ha megosztod velünk a tudásodat, és lehetővé teszed, hogy fölvegyük a harcot az elietimmekkel. – Usara hangjában valós őszinteség csengett. – Hiszen végeredményben nagyon is közel álltak hozzá, hogy olyan háborúba sodorják a Hegyek Népét, amely a végromlását jelentette volna.
– Most már kénytelen leszel megenni, amit kifőztél, kis virág – jegyezte meg Gren egyszerre vidáman és fenyegetően. Egy énekesmadár lelkes dallal köszöntötte az ébredő napot, az eget a pirkadat rózsaszínes derengése melengette át:
Aritane teste megfeszült. Ahogy végignéztem rajta, a fejét borító kötésen és az ezzel éles ellentétben álló alsóruhán, kellemetlen érzésem támadt. Hirtelen úgy gondoltam, túl messzire mentünk. Ennyit még akkor sem várhatunk el tőle, ha a thassin meg is törte az akaratát. Megborzongtam a csípős hajnali szélben, és keményen rátámaszkodtam Aritane mellkasára.
– Inkább öljük meg most rögtön. Aki egyszer hűtlen lett az esküjéhez, abban úgysem szabad megbízni többé.
A varázslónő kétségbeesetten tusakodott a szorításom alatt, és közben belekapott a tenyerébe feszülő késbe. Hosszú, fehér ujjai közül csermelyként csordult elő a vér. Sorgrad összeszorította a nő ujjait a gonoszul csillogó penge körül.
– Hajlandó lennél véresküt tenni? Ezt akarod mondani?
A bekötözött szemű nő hevesen bólogatott. Sorgrad rám kacsintott, és elengedte Aritane kezét. Fogta a kést, és a hegyét könnyed mozdulattal végighúzta a saját tenyerén elég mélyen hasítva be ahhoz, hogy skarlátvörös vércsíkot rajzoljon bele. Ezután összeszorította Aritane tenyerét a sajátjával, és odabiccentett nekem.
– Szabadítsd ki a száját.
Habozva, lassan mozdultam, de Gren már ott is térdelt mellette, és a tőrével egyenként átmetszette a nő arcát borító kötéseket.
– Ha csakugyan kimondja az eskü szavait, életben maradhat. Ha viszont átvert bennünket, végzünk vele.
– Sikkar als Misaen, terest Maewelin verath, dolcae en rocar alsoken.
Aritane küszködve visszhangozta Sorgrad erőteljes szavait. A nyelvét a than még mindig görcsbe csavarta, és a szeme csillogásán látszott, hogy az elméje sem teljesen tiszta. Az ajkán olyasmi barna foltokat hagyott a thassin, mint a megalvadt vér.
– Biztos vagy benne, hogy ez visszatartja majd? – fordultam kételkedve Sorgradhoz. – Fog rá emlékezni egyáltalán?
Rám pillantott, a szeme titokzatos fényben égett.
– Ez nem csak egyszerűen egy eskü. Ha netalán megszeged, tedd ezt akár bármilyen szörnyű kényszer hatására is, biztos lehetsz benne, hogy még a halálos ágyadon is bánni fogod. Aritane elárult mindent, ami valaha értékes volt számára, már nem maradt más számára, mint a halál. A Sheltiya mindenképpen elpusztítja, ha megtalálja.
Vállat vontam, és Usarához fordultam, aki nagy szemeket meresztve bámult minket. Mögötte Bera emberei hasonlóan döbbenten álltak.
– Melyik a leggyorsabb út, ami kivezet innen? Jó lenne, ha nem találkoznánk portyázó csapatokkal, és az sem árt, ha féleszű fosztogatónak sem néznek minket.
– És ráadásul el kell innen vinnünk a nőt, mielőtt a Sheltiya a nyomára bukkanna – tette hozzá Sorgrad Aritane felé intve.
Usara magabiztosan mosolygott.
– Mindjárt kapcsoltba lépek Planirral, és szólok neki, hogy állítson össze egy nexust. Biztos vagyok benne, hogy azonnal visszaröpít bennünket Hadrumalba, még ha a teljes Tanácsot kell is kirángatnia ehhez az ágyból.

 

 

TIZEDIK FEJEZET

Kislány koromban gyakran előfordult, hogy az Erdők Népének dalait hallottam Toremal utcáin. Manapság az unokáim dúdolják ugyanezeket az énekeket mindennapos foglalatosságaik közben. Az alábbi rigmus az egyik kedvencem, mert szívet melengető módon fogalmazza meg azt az egyszerű igazságot, hogy az esztendők múltával csak a külsőnk változik, a szívünk mélyén mi magunk ugyanazok maradunk.

Vándorok ülnek a szikla tövén,
Egy igric, egy szűzlány s egy ősz hajú vén.
Szól a lány: „Jövet a tisztáson át
Láttam az Életfát; virágban állt!”
Bólint a dalnok: „Hogy én jártam ott,
Ág-boga illatos termést hozott.”
Felel az aggastyán: „Láttam bizony!
Levél sem ült már a holt gallyakon.”
Kérdezi tőlük az alkonyi szél:
„Hogy érthet egyet, ki másról beszél?”
Hangja azonban a semmibe vész:
A dalnok, a lányka s az agg útra kész.
Zúgja az erdő: „Ostoba szél!
Változik egyre mind, ami él,
Növekszik a gyermek, s hinni nehéz,
Fiúból férfi lesz, büszke vitéz,
Csitriből asszonnyá serdül a lány,
Mind ugyanaz, bár más valahány!”

 

 

Fekete Planirnak,
Hadrumal Ősmágusának dolgozószobájában

Nyárutó 23. napján

– Amint tisztáztam a helyzetet a Sheltiya Véneivel, rájöttem, hogy tényleg az a legszerencsésebb, ha ők maguk bánnak el népük árulóival – magyaráztam. – Figyelembe véve a hegyvidék és a síkság között amúgy is meglévő feszültséget, bármiféle arra irányuló igény, hogy mi szolgáltassunk igazságot, csak tovább rontaná a helyzetet. Megegyeztünk, hogy miután megbüntették a vétkeseket, gondoskodnak róla, hogy az elietimmekkel való összeesküvés és megtorlásának híre eljusson a legtávolabbi vonulatokhoz is. Nem kell tehát attól tartanunk, hogy megismétlődik az eset. – Belekortyoltam az Ősmágus kitűnő borába.
Planir a saját serlegének pereme mögül pislogott rám. Nem voltam benne egészen biztos, de úgy véltem, hogy a halántékát körülvevő ősz hajszálak még nem voltak ott legutóbbi találkozásunkkor. Elbűvölő modora és a kellemes környezet azonban szemernyit sem változott azóta, és most is úgy lebegte körül az Ősmágust, mint valamiféle alig észrevehető, jóleső illat, amely arra csábít minden fehérszemélyt, hogy nyugodtan bízza rá a legbensőbb titkait is Planirra. Elmosolyodtam, miközben fölidéztem magamban Ryshad nyílt őszinteségét, erős karját és a számomra oly kedves göndör hajszálakat a füle mögött.
– Köszönet illet – biccentett Planir, és szája titokzatos mosolyra húzódott.
– Nemcsak engem – feleletem –, hanem Sorgradot és Sorgrent, az Erdők Népét és persze nem kis részben Usarát is. – Az arckifejezésem olyan ártatlan és őszinte volt, mint a kora délelőtti napfény, amely beszűrődött a nyitott ablakon. – Nagyon remélem, hogy illően megjutalmazod őket.
– Usara le fogja szüretelni fáradozásainak gyümölcsét, biztosíthatlak róla – válaszolta Planir nyugodt hangon. Rejtett vidámság csillogott a szemében, de nekem nem sok kedvem volt a tréfálkozáshoz. Az Ősmágus játssza csak nyugodtan a maga kicsinyes játékait, amennyiben én is szerencsésen jövök ki az enyéimből.
– Megvédtük a hegyeket az elietimmek befolyásától – számoltam az ujjamon, akár egy kufár. – Gilmarten pedig visszatért a patrónusához, hogy rávegye, terjessze az elietimm fenyegetés hírét a solurai nemesség körében. Csaknem biztos benne, hogy Lord Astrad a lehető leghamarább értesíteni fogja Soltriss királyt is. Ezzel máris többet értünk el, mint eredetileg terveztük. A tényleges szándékunk csak annyi volt, hogy az elveszett éteri tudás nyomára bukkanjunk Messire D'Olbriot megbízásából. Ezen a téren is szép eredményeket értünk el, hiszen rájöttünk, hogy az Erdők Népének dalai jelentős forrásai az éteri varázslatoknak...
– Lehetséges, hogy jelentős forrása, de olyan forrás, amitől minden tudós csak a fejét vakargatja Hadrumalban – ellenkezett óvatosan Planir. – Elképzelhető, hogy a feltevéseid helytállóak, de bebizonyítani őket nagyjából olyan feladat, mintha a Köd Népének létezését akarnánk igazolni.
Mosolyogva megráztam a fejem.
– Azért mentünk oda – folytattam zavartalanul –, hogy nyomára bukkanjunk az elveszett tudásnak, és a vállalásunk teljesítettük is: megleltük az éteri mágia nyomait az erdőben és a hegyek között egyaránt. Az már teljesen más kérdés, hogy milyen formában találtunk rá. Ez nem a mi felelősségünk. Mindazonáltal le merem fogadni, hogy Guinalle jó néhány kérdésünkre választ fog adni. Bizonyára rá tudod venni, hogy jöjjön vissza Kellarinból a télre. Ez egyben remek alkalom arra, hogy Usarát is megjutalmazd – tettem hozzá álszemérmesen mosolyogva.
– Ó igen, szerintem is izgalomba jönne az ötlettől, hogy tapasztalatokat cserélhet vele. – Planirt kaján vigyora hirtelen évekkel fiatalabbnak mutatta. – Amikor Naldeth legutóbb megkeresett, azt is megemlítette, hogy Guinalle-nek a közeljövőben szándékában áll felülni egy Bremilayne felé induló hajóra.
Szóval az Ősmágus abba a hitbe ringatja magát, hogy egy lépéssel előttem jár. Mindenesetre jobb lesz, ha a továbbiakban figyelmesebben játszom ki a kezemben tartott rúnákat.
– Akkor tehát Guinalle és Aritane együtt dolgozhatnak majd – bólintottam elégedetten. Ez legalább leveszi a vállamról azt a felelősséget, hogy esetleg velem akarják pátyolgattatni a Sheltiyát. Szerencsére Sorgrad állítása igaznak bizonyult, és az eskü azután is féken tartotta a nőt, hogy a véréből kiürültek a bódító szerek. Miután visszanyerte az ép elméjét, Usara megmutatta neki a körülzárt erődben sínylődő embereket, a lángoló lakótornyot, az általános pusztulást, ami mind annak volt az eredménye, hogy Eresken belesodorta őket egy reménytelen háborúságba. Végig kellett hallgatnia a varázsló aprólékos magyarázatát az elietimm árulásról és fenyegetésről.
Aritane rezzenéstelen arccal ült órákig, de utána engesztelhetetlen bosszúvágy vett erőt rajta. Őszintén szólva örültem, hogy nem kaptam észbe már előbb, miféle vérszomjas fúriával van dolgunk, mert akkor kétszer is meggondolom, hogy érdemes-e elrabolni és elkábítva végigcipelni a bányákon. Csak abban reménykedtem, Guinalle van annyira leleményes és tapintatos, hogy olyan ösvényre tudja majd vezetni Aritane az elietimmek iránt érzett olthatatlan gyűlöletét, amely hasznos lehet Kellarin és Hadrumal számára egyaránt. De hát ez már Planir gondja, nem az enyém.
– Aritane segítségével már így is vagy tízszer annyit tudtok a Mesterségről, mint azelőtt. És az ő ismeretei nem csak tökéletesen érthetőek, hanem ki is próbálhatóak – mondtam határozottan. – Az, hogy megtaláltuk az éteri mágia nyomait az Erdők Népe között, éppen elég nagy siker. Mi azonban még arra is rájöttünk, hogy a Sheltiya szintén ezt az ősi tudást birtokolja, sőt, el is hoztuk az egyiküket Hadrumalba. Azt hiszem, bőven többet teljesítettünk annál, mint amit várni lehetett tőlünk. Messire D'Olbriot is elégedett lehet.
– Minden bizonnyal hálás lesz – felelte Planir ünnepélyes hangon.
– Minden bizonnyal – biccentettein. – Hálás is lehet, tekintve, hogy másfél évszakot töltöttem a szolgálatában, átkelve pusztaságon, erdőkön és hegyeken, és számtalanszor kockáztattam az életemet, a testi épségemet, sőt néha az ép elmémet is.
– Sokat gondolkodom azon, vajon megtalálja-e D'Olbriot uraság azt, aki ország-világ elé tárta a történetet Ryshad utazásáról a jégszigetekre – mormolta Planir ráérősen. – Nem tudom, hallottad-e, de Aritane szerint a bátyja egy balladából vette az ötletet, hogy kapcsolatba lépjen az elietimmekkel, és ebből indult ki az egész kalamajka.
– Shiv szerint a balladát a Nyári Napforduló táján már a Régi Birodalom széltében-hosszában énekelték – csóváltam meg a fejem értetlenül. – Túl sokan tudtak arról az utazásról, és túl sok embert érintett ahhoz, hogy hosszú távon titokban lehetett volna tartani. Mostanra már vagy két tucat különböző változata kering annak a dalnak, és szerintem fölösleges időpocsékolás az eredeti után kutakodni.
– Nos, abban azért elég biztosak lehetünk, hogy egy erdei igric volt a forrás – mondta Planir kifürkészhetetlen arckifejezéssel. – Már egy ideje nyomozok utána. Persze egyelőre semmi olyat nem tudtam meg, amit érdemes volna megosztanom Messire D'Olbriottal.
– Valóban nem sok értelme lenne mindenféle hitelt nem érdemlő mendemondákkal rabolni az idejét – bólogattam. – Főleg most, amikor annyi gondja van a kellarini gyarmat védelmének biztosításával.
– Ha nagyon akarjuk, van módja annak, hogy biztosabbat tudjunk a dal eredetéről. – Planir szemlátomást nem akarta, hogy az egér kicsússzon a mancsai közül. – Azon is sokat töröm a fejem, vajon mennyi az igazság abban, amit a rúnák elárulnak nekünk múltról és jövőről.
Nem engedtem, hogy az arckifejezésem eláruljon.
– Khm, valóban. Ahelyett, hogy kihűlt parázsban keresgélnél, jobban tennéd, ha megvizsgálnád, mondanak-e valamit a rúnák a jövőről. Igen értékes volna minden értesülés arról, hogy mi fog történni Kellarinban. – Töltöttem magamnak még egy kis bort. – Találtunk még valamit az utazásunk alatt, ami számodra is érdekes lehet. Azt hiszen, a rúnák sokkal többre is alkalmasak, mint puszta szerencsejátékra.
Planir kételkedve csóválta a fejét.
– Nem tudom, mi haszna lehetne ennek... Túlságosan sok a bizonytalanság, túlságosan sok az eltérő változat az értelmezésekben. Nekem úgy tűnik, csaknem minden a jövendölő személyétől függ.
Vállat vontam. Az már az Ősmágus dolga, hogy hasznot húz-e, és ha igen, miképpen, az Erdők Népének jóstehetségéből. Az azonban bizonyos, hogy én az első adandó alkalommal keresek valakit, aki le tudja fordítani, mint jövendölnek a rúnák. Azt akartam, hogy ha azok az elietimm gazfickók ismét megindulnak az északi szelek szárnyán Kellarin felé, figyelmeztetni tudjam az ottani barátaimat, elsőként is Halice-t. Jelenleg azonban más dolgom akadt: nem hagyhattam, hogy az Ősmágus kibújjon a tartozása alól.
– Egy szó mint száz – húztam ki magam –, Messire D'Olbriot is sokat köszönhet nekünk. Fölteszem, meg fogsz egyezni vele, mennyit vállalsz magadra a jutalmazásunkból. Biztos vagyok benne, hogy sikerül majd kölcsönösen előnyös megállapodást kötnötök.
Planir komoly arckifejezéssel tanulmányozta, a bor maradékát pohara alján.
– Ha nem haragszol, rengeteg tennivalóm maradt még a mai napra. Biztosíthatlak róla, hogy Hadrumal számára igen nagy előnyt hozott utazásotok egyik-másik szándékolatlan eredménye, de ezzel együtt megnövekedett munkát is ró a Mágustanácsra. Szép, hogy azt mondod, a Sheltiya bánjon csak el a saját gonosztevőivel, de ne feledkezz meg róla, mekkora feladat megakadályozni, hogy a Hasadék mentén élők éveken át válogatás nélkül mészárolják egymást!
– Úgy van – bólintottam szomorúan. – Újabb gaztett az elietimmek bűnlajstromán. Hiszen voltaképpen őket terheli a felelősség ezért az egész kétségbeejtő vérontásért. Még szerencse, hogy a kellő időben, a kellő helyen voltunk: így megerősíthettük az Erdők Népének hadállásait, és megakadályozhattuk, hogy egész Ensaimin lángra kapjon.
– Darni méltóképpen meg is kapja ezért a maga jutalmát – bólogatott Planir.
– Kétségem sem volt felőle, hogy kiegyenlíted a tartozásaidat, Ősmágus. – A kíváncsiság hirtelen erőt vett rajtam, és úgy éreztem, nem tudok tovább ellenállni neki. – Mondd csak, végül is hogyan sikerült elérnetek, hogy a Hasadék népe meghátráljon a harcból?
Planir szertartásos arckifejezése tovatűnt egy pillanatra, vonásait őszinte vidámság lágyította.
– Tudjuk, ugyebár, hogy a Hasadék környékének települései főképpen bányászatból élnek. Fogadok, sose jutott még az eszedbe, de azon a vidéken bizony rengeteg varázsló él, akik így vagy úgy hozzájárulnak az ásványkincsek föltérképezéséhez és kitermeléséhez. A legtöbbjüket persze szoros szálak fűzik Hadrumalhoz: sokan itt tanultak, mások együtt dolgoztak a Col és Vanam egyetemeire ellátogató mágusokkal. Vagyis nem maradt más dolgom, mint fölvenni a kapcsolatot néhány varázslóval Grynth városából, és megkérni őket, keressék meg a nevemben a céhek legbefolyásosabb vezetőit. Felhívtam a nagytiszteletű urak figyelmét, hogy ha kell, akár néhány nap alatt ki tudom vonni létfontosságú segítőiket az egész környékről. Nos, ezek után talán nem is meglepő, hogy értő fülekkel hallgattak, amikor arra kértem őket, vonják meg anyagi támogatásukat a harctól.
– Ugye, nem azt akarod mondani, hogy ilyen egyszerűen beleegyeztek? – Kérdésem éppen csak megrekedt a kétkedés udvariasabbik oldalán.
– Ezt éppenséggel nem állítottam. – Planir mosolya most valamiképpen mintha farkasra emlékeztetett volna. – Csakhogy ezen kívül még arra is ráébresztettem őket, hogy édeskeveset kezdhetnek a földjükkel meg a bányáikkal, ha olyan befolyásos személyiséget haragítanak magukra, mint az Ősmágus, aki dühében akár egy csettintésével megronthatja a hegyek gyomrában rejtőző ércet. Ne feledkezz meg róla, hogy a föld az elemem! Ráadásul Gidesta szénbányász vidékén születtem és nevelkedtem, vagyis nem lehetetlen, hogy többet tudok a bányászatról, mint a legöregebb vájár.
Erre már én sem bírtam visszatartani kibuggyanó nevetésemet. Egy szép napon, ha majd valóban nem jöhet szóba egyéb tét közöttünk, mint néhány rosszul vert rézgaras, szívesen kihívnám ezt a fickót egy barátságos rúnajátszmára, csak hogy megnézzem, valóban olyan remek játékos-e, mint amilyennek tartja magát.
Planir arcáról hamar lehervadt a mosoly.
– Ezzel együtt attól tartok, hosszabb távon még komoly gondokat okozhat, hogy most a pillanatnyi érdekek szolgálatában ilyen kemény kézzel és erőszakosan kellett felhasználnom Ősmágusi hatalmamat. Az egyszeri nép fejében még mindig tudatlanság, szívében pedig félelem lappang a varázslókkal kapcsolatban, az efféle fenyegetések pedig csak tovább növelik a régi előítéleteket. Ezt is figyelembe kell vennünk, ha levonjuk az ügy tanulságait.
– Nézd az érem másik oldalát is! – sürgettem. – Remek alkalom kínálkozott, hogy emlékeztesd Ensaimin hatalmasságait a mágia erejére és hasznára. Hiszen, ha az értesüléseim nem csalnak, a Mágustanács már régóta forgat a fejében valami ilyesmit. Ugye, jól sejtem, hogy a nagy tiszteletű Kalion el lesz ragadtatva?
Planir elnevette magát.
– Nos, a magam részéről nem egészen így képzeltem el a dolgot. – Fölkelt ültéből, és a fal mellett álldogáló, finom kidolgozású szekrénykéhez lépett, nekem pedig átfutott az agyamon, vajon mennyiért lehetne eladni ezt a szekrényt Col valamelyik árverési terén egy kedvezőbb napon. Ha Messire csak fele ennyit is fizetne nekem a fáradozásaimért, gondtalan vidámságban tölthetném az előttem álló két évszakot.
Az Ősmágus két üveget emelt ki a csiszolt palackok válogatott sorából.
– Ugye, azt mondtad, együtt ebédelsz Shivvel? Nos, fogadd e két palackot nagyrabecsülésem jeléül!
Fölálltam, hogy átvegyem tőle az ajándékot.
– Igazán nagylelkű gondolat... – Ha ez a nyomorult varázsló komolyan gondolja, hogy két üveg borral kifizethet, származzon az akár a legzamatosabb szőlőtőkékről is, hát ostobább, mint hittem! – Mondd csak, ugye, ma este kapcsolatba tudsz lépni azzal a... Hogy is hívják? Azzal a Casuellel. Ha igen, akkor elég gyorsan meg tudtok állapodni D'Olbriot urasággal a megfelelő összegben. Akkor tehát holnap reggel visszajöhetek, megtudni a döntést? – Erős volt a kísértés, hogy megkérdezzem, nem tudna-e egyúttal híreket hozni Ryshadról is, de végül úgy döntöttem, jobb lesz, ha nem kötelezem le magamat neki ilyesmivel.
– Legyen inkább holnapután – javasolta Planir. – Ne aggódj, Livak, nem fogsz csalódni a nagylelkűségemben. Tudom, mivel tartozom neked és a barátaidnak.
Nos, ezt így is, meg úgy is lehetett érteni, ezért a válaszom is hasonlóképpen kétértelmű volt:
– Amíg élek, nem felejtem el azt az időt, amíg a szolgálatodban álltam, Ősmágus. – Tréfásan pukedliztem egyet.
Elindultam kifelé, ám a küszöbön megtorpantam.
– Szomorúan hallottam, ami Otrickkal történt. – Ezúttal egyáltalán nem kellett színlelnem az együttérzést. – Nem ismertem igazán, de ezzel együtt is szerettem a vén kalózt. Az utolsó pillanatig bíztam benne, hogy Aritane segítségével vissza tudjátok hozni a tetszhalálból.
Planir lehorgasztotta a fejét, de így is észrevettem, amint az arca megvonaglik a fájdalomtól. Egy pillanattal később újra kihúzta magát, és már vissza is nyerte az önuralmát.
– De legalább most már méltóképpen búcsút vehetünk tőle – köhintett. – Reménykedjünk, hogy ezután senkinek sem kell majd az életét áldoznia ezért az ügyért... Hidd el, sohasem maradok adósa senki emberfiának: egy szép napon az elietimmek is meg fognak fizetni mindenért. – A nevetésében nagyjából annyi melegség volt, mint egy kétnapos jégverésben.
Rávillantottam még a mosolyomat búcsúzóul, aztán sarkon fordultam, behúztam magam mögött az ajtót, és hónom alá csaptam a borospalackokat.

 

 

Othilvölgy

Nyárutó 23. napja

Keisyl jóízűen kortyolt bele a hűs vízbe, és lehunyta a szemét, még egyszer kiélvezvén a szél és napsütés lágy érintését a homlokán. Bárcsak örökké így maradhatna, és ne kellene ismét szembenéznie a gondjaival!
– Keisyl! Kisfiam! – Hirtelen támadt szellő borzongatta meg a fák tetejét. A férfi mély sóhajjal kisétált az ösvényre. Két alak kapaszkodott fölfelé a meredek úton. Arcukat belepte a por, ruhájukat izzadság foltozta. Keisyl eléjük sietett. Jobbjában megtermett bőrkulacsot, baljában ütött-kopott szarupoharakat tartott.
– Anyám! Fithian! Már itt is vagytok? – Kezükbe nyomott egy-egy ivóalkalmatosságot, majd türelmesen várakozott, amíg újra megtölthette a kiürült és megint feléje nyújtott poharakat.
– Szóval mi volt olyan sürgős? – kérdezte Ismenia, miután nagy nehezen visszanyerte a lélegzetét.
– Nem mondtad el neki? – Keisyl meglepetten fordult a nagybátyja felé. Az idős férfi megrázta ősz fejét, és szája sarka lefelé görbült.
– Nem lett volna helyénvaló, ha elmondom, fiam. – Megtörölte a homlokát viseltes, halványsárga ingjével, melyet több helyen is megfoltoztak sötétebb sárga szövettel. – Ez egyedül a kettőtök dolga. Én inkább fölmegyek a tárnához, és megnézem, hogy haladnak a munkálatok.
Ismenia gunyoros mosollyal figyelte, ahogy elbiceg, tekintetében bosszankodás, gyengédség és beletörődés keveredett.
– Már régóta tűkön ült a vén bolond, hogy mikor látogathatja meg az imádott bányáit. Szerinte a kecskepásztorkodás kölyköknek való munka... De térjünk a tárgyra, fiam! Mi volt olyan sürgős, hogy magukra kellett hagynom a lányokat, és egészen idáig kellett fölkecmeregnem? Tudod, hogy nem vagyok már olyan fiatal és fürge, mint hajdanán.
Keisyl kipréselt magából egy tétova mosolyt anyjának erőltetett tréfálkozását hallván, de ez a következő pillanatban le is fagyott az arcáról.
– Gyere, nézd meg.
Belépett a lakógödörbe, megkerülte a rég kihűlt tábortűz hamvait, és odasétált a szerszámoskamra ajtajához. Csizmájának egyetlen rúgásával félretolta a jókora reteszt, benyúlt az árnyékba, és kirángatta a napfényre a sarokban összekushadt alakot.
Ismenia az arcára tapasztotta a kezét, száját döbbent kiáltás hagyta el.
– Jeirran!
Keisyl undorodva nézett végig a földön kuporgó teremtményen, amelynek haja meg szakálla nagyrészt leégett, ami pedig megmaradt, nyúlóssá vált a mocsoktól. Az egész testét szenny és égési sérülések borították, és olyan büdös volt, hogy Kesyl fintorogva hátrébb lépett. A szánalmas lény lábát rettenetes, üszkösödő sebek borították, a karján levedző hólyagok vöröslöttek, kezének egyik ujjáról hiányzott a köröm, és gennyedző masszává dagadt.
– Igen, azt hiszem, ő az. – Keisyl tett még egy lépést hátrafelé.
A nyomorult teremtmény fölemelte a fejét a hangokat hallva, és üres, kifejezéstelen tekintettel bámult rájuk. Fölrepedt ajka lefittyedt, és sárgás nyál szivárgott törött fogai közül. Ám mégis a szeme volt a legborzasztóbb látvány mind között: ugyanolyan kék volt, mint azelőtt, de már nem csillogott benne az értelem fénye. Annyi élet volt csak a tekintetében, mint egy tébolyult vadállatéban.
– Azt hittem, meghalt – suttogta Ismenia viszolyogva. – Azt hittem Maewelin magának követelte az átkozott lelkét, és megrohasztotta a szívét.
– Úgy tűnik, inkább Misaen szólította magához – morfondírozott Keisyl a szájába harapva. – És most mit csináljunk vele?
– Hogyan találtál rá? – Ismenia hitetlenkedve csóválta a fejét.
– A bánya környékén lappangott. – Keisyl nem bírta visszatartani kezének remegését. – Első pillantásra azt hittem, valamiféle sárból és szénából gyúrt erdei mumus, amely a komisz kölykökre les éjszakánként. – A nevetésében nem sok vidámság volt, a nyomorúságos lény azonban utánozni kezdte: szörnyű, harsány hangon fölnyerített.
Keisyl haragosan emelte föl a kezét, de nem volt képes megütni. Elfordult, és a lakógödör izzasztó forrósága ellenére reszketni kezdett. Ismenia iszonyodva pillantott le az alakra, amely puszta váza volt csupán az egykor emberi lénynek. Időközben abbahagyta a rémisztő nyihogást, és ismét kifejezéstelen tekintettel bámult bele a semmibe.
– Mihez kezdjünk vele? – suttogta maga elé a nő.
– Felteszem, itt tarthatjuk egy darabig – sóhajtott fel vonakodva Keisyl –, megtisztogathatjuk, táplálhatjuk. – Undorodva pillantott le a levedző sebekre, melyekben férgek mozgolódtak. – Ha csak rólam volna szó, Misaen nevére mondom, egy pillanatig sem gondolkodnék, anyám: elkergetném, és minden áldott napon imádkoznék, hogy sohase lássam többé. De Eirys...
– Azt hiszed, Eirysnek szüksége van erre? – tört ki Ismenia hirtelen. – Hát nem emlékszel, miként rémítette félholtra a Sheltiya, mielőtt kinyilvánította volna, hogy ártatlan férje átokverte ügyeiben? Tényleg úgy gondolod, hogy szüksége van erre az emberroncsra, hogy elszívja az életét, minden reményét? Hiszen most a gyermekére kell vigyáznia... Nem, Eirysnek sohasem szabad megtudnia! Sohasem szabad beszélned róla, egy szót sem szabad elejtened, még a halálos ágyadon sem! Még akkor sem, amikor a Napforduló napsugarai kifehérítik a csontjaidat! – Hirtelen reszketve elhallgatott, és összekulcsolta a kezét sikertelenül próbálván megállítani a remegését.
Keisyl erős karjába vonta az anyját, akinek fakó haja sápadtan hullott az inggallérjára. Remegése fokozatosan alábbhagyott.
– Szóval mihez kezdjünk most, anya? – kérdezte a férfi.
Ismenia gyöngéden kibontakozott fia öleléséből, megnyugtatóan megveregette a vállát, és megigazította az inggallérját.
– Tartozik a völgynek egy élettel, ugye tudod?
Keisyl mély lélegzetet vett, mielőtt válaszolt volna.
– És Eirys gyermeke?
– Az egészen más dolog – csóválta meg a fejét Ismenia. – Az a gyermek Eirys ajándéka, a családnak, az ősi vérnek tett szolgálat, és ameddig Jeirran után sírdogál, nem is nagyon hiszem, hogy újabb utóddal ajándékozhatna meg bennünket. Jaj, miért is nem veszhetett egyszerűen oda Teyvavárban ez a nyomorult? – Ismenia hangját hirtelen támadt düh hatotta át. – Akkor megmutathattuk volna a holttestét Eirysnek, és ezzel le lett volna zárva az ügy.
– Ugyan már! – rázta meg a fejét indulatosan Keisyl. – Hiszen tudod, hogy ha neki kellett volna szétterítenie a barlangban a csontjait, talán még a gyermek is elpusztult volna a szíve alatt a bánattól! Esztelenül kapaszkodik a reménybe, hogy Jeirran talán még életben lehet, és ez a remény óvta meg idáig is. Ezt te magad mondtad nem is olyan régen.
– És ezt a reményt akarod elvenni tőle? Hiszen ha ágynak esik még az évszak vége előtt, a gyermeke aligha vészeli át a telet. – Ismenia levette fejéről a hímzett kendőt, és két tenyere közt megsodorta. – Azt mondom, tartozik egy élettel a völgyünknek – ismételte lágyan. – Ha ő nem tette volna, amit tett, az én Teiriolom még mindig közöttünk lehetne, az én drága kisfiam... – Az asszony arca megvonaglott, mintha sírás kerülgetné, és elrejtette szemét a fehér vászonkendőre hímzett sárga virágok közé.
Keisyl látását is a düh hirtelen támadt könnyei homályosították. Kidörgölte őket a szeme sarkából, és az anyja keze után nyúlt. Ám amint Ismenia fölemelte arcát a kendőből, szeme száraz volt, tekintete pedig elszánt.
– Tartozik egy élettel a völgyünknek, mi pedig most behajtjuk rajta ezt a tartozást.
– Jogunk van hozzá, ugye? – kérdezte óvatosan Keisyl. – Egyébként is emberségesebb megoldás, mint ha hagynánk, hogy esztelenül bolyongjon a télen át, míg az éhség vagy valami gonosz betegség el nem ragadja.
– Egyáltalán nem akarok emberséges lenni hozzá – csattant föl keserűen Ismenia. – Maewelin legyen a tanúm, legszívesebben karóba húznám, és itt hagynám, hogy a hollók csipegessék le a húst a csontjairól! Nem, Keisyl, ez a gonosztevő egyszer s mindenkorra eljátszotta az életét, én pedig nyugodtabb vagyok, ha tudom, hogy meghalt, mint hogyha idekint bóklászik, és bármelyik pillanatban megjelenhet a falak alatt, hogy az ajtót kaparássza, mint egy elkóborolt kutya!
– Úgy van, hiszen eltalált idáig, és csak Misaen tudja, hogyan volt képes rá – bólintott undorodva Keisyl.
Ismenia a teremtmény naptól összeégetett válla után nyúlt, amelyre kócos hajtincsek tapadtak, de a következő pillanatban vissza is rántotta a kezét.
– Én ugyan nem nyúlok hozzá – motyogta. – Keisyl, hozz egy botot, magadnak meg keress egy kalapácsot vagy valami hasonlót! Tudok egy helyet, ahová elvihetjük.
– És Fithian? Neki is szóljak? – ráncolta a homlokát Keisyl.
Ismenia megrázta a fejét.
– A döntés a miénk, a terhet is egyedül nekünk kell viselnünk – jelentette ki határozottan.
Nem került sok időbe talpra noszogatni a nyomorult teremtményt, aki engedelmesen követte az öregasszonyt a bányával ellentétes irányba vezető ösvényen. Átkeltek a hegygerincen, átvágtak egy védett fennsík susogó mezején, megkerültek egy kuszán burjánzó bokorcsoportot, végül pedig felkapaszkodtak egy köves, sziklás földhányásra. Az emelkedőn túl ingoványos terület tárult a szemük elé, itt-ott néhány méregzöld zsombéktól, fűcsomótól tarkítva.
– Hajdanán másféle módszerek járták itt a hegyek között... Keményebb módszerek, de hát az idők is keményebbek voltak, és számításba véve mindazt, amin keresztülmentünk ebben az évben, azt hiszem, nyugodtan visszatérhetünk a régi módszerekhez. – Ismenia éles pillantást vetett Keisyl felé. – Ugye tudod, mi a dolgod?
A férfi a bambán bámuló alak mögé lépett, és gyakorlott kézzel meglendítette a kőkalapácsot. A csapás gyors volt és pontos. Halk reccsenés hallatszott, majd a szánalmas lény arccal előreesett. Ismenia aprócska cipőjét a teremtmény nyakszirtjére helyezte, és erősen szorította lefelé, egyenesen az ingovány barnán fölbugyogó vizébe. Keisyl csöndesen várakozott, míg csak anyja vissza nem húzta a lábát, majd ő is közelebb lépett, és a kalapácsa nyelével még mélyebbre tuszkolta a testet a mocsárba.
– Voltaképpen még könyörületesek is voltunk vele, hogy előbb elkábítottuk, és csak azután fojtottuk meg. – Ismenia megvető arcot vágott. – Éppenséggel jogunk lett volna az ellenkezőjéhez is... Azt mondom, Keisyl, ha a mocsár elnyeli, és mi soha nem látjuk többet, az nyilván Misaen ítélete lesz. Ezzel együtt nem ártana, ha jövő tavasszal feljönnél ide. Ha találsz akár csak egyetlenegy csontot is, elviheted Lidravölgy halottas barlangjába. Hadd nyugodjék az övéivel együtt, idejében figyelmeztetve bárkit, aki arra vetemedne, hogy kövesse a példáját!
A rájuk ereszkedő némaságot néhány pillanatig csak a madarak hangja törte meg.
– Gyere, kisfiam, menjünk haza – sóhajtott föl Ismenia, és összeütögette a tenyerét. A következő szempillantásban sarkon fordult, és olyan gyors léptekkel indult meg visszafelé, hogy Keisyl alig tudott lépést tartani vele.
– Innentől csakis előre nézünk – szólalt meg Ismenia, amint a fia utolérte. – Hiszen itt van nekünk Eirys és a gyermeke, gondjukat kell viselnünk! Maewelin végre megáldotta Theilynt is, és én mondom, többet nem engedem, hogy holmi jöttment szerencselovag lerombolja a lányaim jövőjét! Nagyjából egy év múlva már gondolkodhatunk rajta, hogy Theilynnek megfelelő jövendőbelit keressünk. Van is már néhány jelöltem, úgyhogy ha a gyermek megszületik, meghívom a szóba jöhető fiúkat az anyjukkal együtt látogatóba. Így Theilvn észrevétlenül, alaposan megnézheti őket magának. Bízom benne, hogy ha elegendő időt hagyunk neki, végül okosan fog választani. Éppen elég, hogy az egyik lányom első látásra szerelembe esett, ráadásul egy ilyen semmi alakkal, aki elcsavarta a fejét holmi napfordulós ígéretekkel! Meglátod, Theilyn valóságos kotlóstyúkká válik majd, amint először a karjában tarthatja Eirys gyermekét! – Ismenia karon fogta a fiát, és melegen rámosolygott. – Hidd el, előbb-utóbb akad majd egy csinos lány is, talán egy nagy család legifjabb sarja, aki szívesen pénzre váltja majd a születési előjogait, és elhagyja az erődöt, ahol felnevelkedett, hogy gyermekekkel ajándékozzon meg téged, és visszahozza a vidám zsivajt és nevetést otthonunk falai közé... Főként, ha cserébe olyan jóképű férjet kap, mint te, kisfiam!
– Meglehet – felelte szárazon Keisyl, de a szeme vágyakozva csillant föl.
– Mostantól csakis előre nézünk – ismételte elszántan Ismenia.
Anélkül hagyták el a mocsarat, hogy akár egy pillantást is vetettek volna hátrafelé.

 

 

Fogadó a Vadkanfőhöz,
Hadrumal

Nyárutó 23. napja

– Kétszer-háromszor is körül kellett néznem a zsúfolt söntésben, mire észrevettem Peredet, aki egy cimborájával nevetgélt az egyik sarokban. Átverekedtem magamat a varázslótanoncok lármás sokaságán, és odaintegettem neki. Elém sietett, és udvariasan átvette tőlem az egyik borosüveget, így a fél kezem szabaddá vált. Intettem egy szőke copfos felszolgálólánynak, aki először alig akart észrevenni, de amikor meghallotta, mit kérek, kissé megrökönyödve fordult felénk.
– Két kupa bort a legjobb évjáratból! Nem számít, mennyibe kerül.
Pered örömmel ölelt magához, majd eltolt, hogy jobban szemügyre vehessen.
– Muszáj lesz csinálnod valamit a hajaddal – mondta vigyorogva.
– Tényleg annyira szörnyű? – kérdeztem incselkedve.
– Nagyjából úgy nézel ki, mint az a karamellás aprósütemény, amit a nővérem készít a vendégeknek – válaszolta nevetve. – Ryshad rosszul lesz, ha meglátja.
– Na és? Ő meg szakállat viselt, amikor hazajött a szigetvilágból – vontam vállat tréfásan. – Nem merem megkockáztatni, hogy újra bemázoljam, mielőtt lenőne az előző festék. Még bezöldül nekem, vagy kihullik az egész!
Pered annyira nevetett, hogy kicsordultak a könnyei.
– Jut eszembe, befejeztem az énekeskönyv másolását – mondta végül, amikor letelepedtünk az egyik asztalhoz. – El ne felejtsem majd odaadni neked.
– Ezer köszönet! Remélem, senkinek sem jut eszébe gyanakodni, hogy miért kellett a könyv Shivnek ilyen hosszú ideig. – Nem akartam fölösleges feltűnést kelteni, főleg, mert még valakinek az eszébe juthat, hogy a varázsló élettársa egyben Hadrumal egyik legfoglalkoztatottabb kódexmásolója.
Pered megrázta a fejét.
– Kötve hiszem, kivált, mert Shiv az utóbbi időben szinte éjjel-nappal együtt van Usarával és azzal a hegyvidéki nőszeméllyel, hogy kisüssenek valami újat a Mesterségről.
– Sikerült már valakivel kapcsolatba lépnie Toremalban? – Igyekeztem, hogy hangom semlegesnek tűnjön, mégis szembe találtam magamat Pered kaján vigyorával. Szégyenlősen elmosolyodtam.
– Tegnap este beszélt Casuellel. Gondolhatod, Casuel hozta a szokásos rigolyás formáját, de annyit mindenesetre sikerült kihámozni a nyakatekert körmondataiból, hogy a te Ryshadod „számottevő szolgálattal tette nélkülözhetetlenné magát a fenséges uralkodó számára, ámbátor cselekedeteinek némileg váratlan és nyugtalanító következményei is akadtak”. Úgy tűnik, Ryshad azt szeretné, hogy amint lehetséges, szállj hajóra Toremal vagy Zyoutessela felé. A helyedben én mihamarabb kabint foglaltaznék egy vitorláson, hogy amint lehet, kimentsem választottamat az unatkozó udvarhölgyek karmai közül – tette hozzá csipkelődve.
– Amint a mélyen tisztelt Ősmágus hajlandó lesz fizetni – jelentettem ki eltökélten, erősen küzdve a kísértéssel, hogy azonnal a kikötőbe rohanjak, és felpattanjak az első hajóra. – És az, hogy „számottevő szolgálattal tette nélkülözhetetlenné magát a fenséges uralkodó számára”, mit jelent pontosabban? Ugye, azért nem ér föl azzal, amit én vittem véghez?
Pered fejével a palackok felé intett, amelyek hangulatosan csillogtak a vendéglő gyertyáinak fényében.
– Nem lehet, hogy a nagyra becsült Ősmágus úgy gondolja, ezek éppen elegendőek lesznek fizetségül?
– Nos, meglehet, hogy azt hitte, ez is beleszámít – húztam el a számat. – De nagyon téved, ha azt hiszi, hogy ilyen könnyen kifizethet. – Éppen akkor kaptuk meg a felszolgálólánytól a borunkat, és a serlegemmel finoman megcsendítettem az egyik palackot. – De arra éppen jók lesznek, hogy leöblítsük velük a holnapi ebédünket.
– Amint a többiek megérkeznek, akár haza is mehetünk – kortyolt nagyot a borából Pered. – Shiv egész nap dolgozott, nekem pedig vagy tízszer kellett kiballagnom a piacra, mert mindig valami új összetevőre volt szüksége a kísérleteihez – panaszolta.
– Hogy fogadta a híreket Otrick sorsáról? – Körmömmel egy kiálló göcsörtöt vakargattam a székem támláján.
Pered kerek arcáról lehervadt a gondtalan mosoly.
– Elég rosszul viselte – válaszolta keserűen. – Az elmúlt néhány éjszakán csak bámulta a plafont, gyötörte az önvád. Olyasmiket motyogott, hogy miért is nem őt küldték el, ő biztosan talált volna valamit, amivel megmenthető lett volna a vén kalóz.
– Nem tudom, hogy képzeli ezt – mondtam megbántottan. – Még Usara is kénytelen volt elismerni, hogy mindent megtettünk, de nem volt remény. Aritane azt mondja, Otrick tudatát teljesen megsemmisítették.
– Tudod, milyenek a varázslók – vonta meg tömzsi vállát Pered. – Abba a hitbe ringatják magukat, hogy mindent nekik kell megoldaniuk, és senkinek sem hisznek el semmit, amíg a saját bőrükön meg nem tapasztalják az igazát.
– Saedrin áldja meg őket ezért! – emeltem a poharamat gunyoros áldomásra.
– Még adok neki néhány napot, azután elkezdem kérdezgetni, hogy szerinte ki lesz az új Felhők Ura vagy Úrnője. Shiv imád az ilyesmin morfondírozni, és ez majd kizökkenti a gyászból. – Pered hirtelen észrevett valakit, és udvariasan odaintett neki a serlegével. – No, az ő véleményét például kifejezetten jó ötlet megkérdezni erről, ha úgy döntesz, hogy maradsz még egy ideig, és netalán fogadást akarsz kötni az új Felhők Urának személyére.
Arra fordultam, hogy megnézzem kire gondol, és Darnit láttam belépni a fogadó ajtaján, karján egy csontos, szikár asszonysággal. A jellegtelen arcú nő befonva viselte hosszú, fekete haját, és bár csak egyszerű szürke posztóruhát viselt, mégis olyan méltósággal lépdelt, mint egy tormalin nemesasszony.
– Ki ez a nő Darni oldalán? – kérdeztem.
– Strell, a felesége. – Pered meglepett arcot vágott. – Hát még nem találkoztál vele?
– Úgy látszik, Darni jobban szereti, ha én és a hozzám hasonlók távol tartjuk magunkat a családi tűzhelyétől – nevettem el magam.
– Ó, nekem még táncolnom is kellett vele az utolsó Napéjegyenlőségkor! – vágta rá Pered színlelt büszkeséggel. – Azt hiszem, hogy Darni már belátta, hogy Shivet és engem nyugodt szívvel közel engedhet a feleségéhez, mi aztán tényleg nem jelentünk rá semmiféle veszélyt.
– Eléggé úgy fest ez a nő, mint aki tud vigyázni magára – jegyeztem meg.
– Az bizonyos – bólogatott Pered mosolyogva. – Alkímiával foglalkozik, így jobb nem felbőszíteni, vagy ne csodálkozz, ha egy hajnalon arra ébredsz, hogy lángokban áll a házad.
– Kinek a házát kell felgyújtani? – érdeklődött lelkesen Sorgren, akinek fivére társaságában éppen mostanra sikerült átfurakodnia a fogadóban nyüzsgő sokaságon az asztalunkig.
– Senkinek – válaszoltam elutasítóan. – Éppen arról beszéltünk Pereddel, hogy jó pénzt kereshetnénk azzal, ha beletrafálnánk, ki lesz a következő Felhők Ura.
– A varázslók ilyesmire szoktak fogadni? – kérdezte Sorgrad némileg megrökönyödve.
– Hát, a varázslók éppenséggel nem, de mindenki más Hadrumalban igen vigyorgott rá Pered.
– Úgy vettem észre, ez a szerencsejáték egyetlen halovány utánzata ezen az elmaradott szigeten – szólt közbe Gren savanyúan.
– És ti meddig lopjátok még itt az időt? – fordultam Sorgrad felé, hogy eltereljem az örökké nyughatatlan testvére figyelmét. – Nem azt mondta Shiv, hogy Kalion közbenjár az érdeketekben Draximalnál? Legalábbis Planirtól ezt az utasítást kapta a Lángok Ura.
– Igen, az a kis félreértés el van simítva Draximallal – bólintott Sorgrad. – Négy nap múlva hajóra is szállunk Col felé.
Felsóhajtottam. Ilyen rövid ideig talán még Gren is képes lesz visszafogni magát, és nem keveredik bele semmiféle kalamajkába. Hadrumal nem látszott éppen a legmegfelelőbb helynek arra, hogy Gren unalmában valami kétes értékű szórakozási lehetőség után nézzen.
– Hű, akkor igencsak hosszú út vár benneteket Lescarig – ráncoltam össze a homlokomat. – Nem volna jobb, ha megvárnátok, míg Peorle felé indul hajó?
– Nem megyünk vissza Lescarba – ürítette ki a serlegét Sorgrad. – Úgy döntöttünk, inkább körülnézünk Solurában.
Pered meglepetten pillantott rá.
– Shivtől hallottam, hogy mágikus tehetséggel születtél. Arra nem gondoltál, hogy itt maradj és tanulj?
– Ugyan, miért tenném? – vonta meg a vállát Sorgrad zavartalanul mosolyogva. – A mágikus tehetség számomra nem több apróbb kényelmetlenségnél.
– Hát, tudod, a fél Mágustanácsot az őrületbe kergeted, a másik felét pedig megbotránkoztatod az önfejűségeddel – felelte Pered vigyorogva.
– De meg kell mondanom, nálam senki sem örül jobban annak, hogy sikerült borsot törnöd a varázslók orra alá.
– Solura? – biggyesztettem le a számat. – Csak nem Gilmartenhez mentek látogatóba?
– Az ember sohasem tudhatja, kibe botlik bele – ismerte el Sorgrad veszedelmesen mosolyogva.
Kezdtem kapiskálni, mi lehet a terve. A mágikus tehetség eddig csupán elfojtandó kellemetlenség volt a szemében, ám most, hogy a legutóbbi kalandunk közben megtapasztalta az előnyös oldalait is, eszében sem volt elszalasztani az alkalmat, hogy esetleg hasznos eszközzé alakíthassa. Tökéletesen igazat adtam neki, főképpen most, hogy magamban el kellett ismertem, Aritane képességei sokkal inkább irigylendők, mint ijesztők. Bár Messire D'Olbriot beleegyezett, hogy az énekeskönyv eredeti példánya Hadrumalban maradjon, suttyomban sikerült másolatot készíttetnem róla Pereddel, és reménykedtem, hogy jó néhány hasznos fortélyt sajátíthatok el belőle.
– És te, Gren? – pillantottam kérdően a másik fivérre.
– Hát, elég unalmas lett volna csak úgy egyszerűen visszamenni Lescarba – vonta meg a vállát. – Különben is, már lemaradtunk a háborús idény java részéről. Sokkal izgalmasabbnak ígérkezik megnézni, miféle bonyodalom készülődik Mandarkin határán.
– És ha már ott vagyunk – tette hozzá Sorgrad vészjóslóan –, megbizonyosodhatunk róla, hogy az ottani aniatimmek a valóságnak megfelelően értesültek-e róla, mi történt a nyár folyamán a hegyvidéken.
– Szóval mindenki megy tovább a maga útján. – Szavaimat vidámnak és derűlátónak szántam, fülemben mégis inkább bánatosan csengtek.
– Beszélj csak a magad nevében, kisasszony – válaszolta Pered némiképpen keserűen. – Én ugyan el nem mozdulok a másolóasztalom mellől, és remélem, egy szép napon majd Shiv is ráun arra, hogy úgy táncoljon, ahogyan Planir fütyül.
– És mi lenne, ha Shiv engedélyt kérne arra, hogy mágikus születésűeket keressen az Erdők Népe között vagy odafönt, Gidestában? – javasoltam.
– A Téli Napfordulóra visszajövünk – ígérte Sorgrad. – Hol találkozzunk: Relshazban vagy Colban?
– Relshaz? – élénkültem föl. – Charoleia minden bizonnyal ott lesz, és nagyot csalódnék benne, ha nem volnának hírei Halice felől.
– Elhozhatod magaddal azt a sokat emlegetett kardforgatót is, hadd ismerkedjünk meg vele végre – rendelkezett Gren. – Egyébként is, mit csinált ez a híres dalia egész nyáron, amíg mi a hegyek között koslattunk oda-vissza?
– Azt hiszem, nehezebb dolga volt, mint gondolnátok – jelentette ki Pered komolyan. – Arról nem is beszélve, hogy Casuellel kellett együttműködnie...
– És valljuk meg, a legtöbb ember inkább megverekszik a Hegyek Népének egész hordányi őrjöngő harcosával, mintsem elviselje Casuel remekbeszabott személyiségét – bólogattam.
– Akkor tehát igencsak ráfér a barátodra, hogy emlékezetessé tegyük a következő Napfordulóját – állapította meg Sorgrad vigyorogva. – Muszáj lesz magaddal hoznod.
– Ugye, eszedbe sem jut majd lerohanni, és a szándékai felől faggatózni? – Sajnos, előfordult néhanapján, hogy Sorgrad atyáskodni próbált fölöttem, és jobb az ilyesminek idejekorán elejét venni.
– Azt majd hadd döntsem el én – mormogta a férfi. – különben is, kíváncsi leszek, mit fog szólni, amikor ilyen hosszú távollét után visszatérsz hozzá, mint egy elfelejtett adósság, tarsolyodban egy nagy rakás aranypénzzel.
– A végén még féltékeny lesz a sikereidre – tette hozzá Gren.
– Amint hallottam, ő is sikeres évadot zárt – vágtam vissza. – Egyébként meg csakis rajtam múlik, mennyit mesélek el a mi kis kalandunkból.
– Remélem, éppen eleget ahhoz, hogy lelkiismeret-furdalása támadjon amiatt, hogy ő az egész nyarat biztonságos, hűs palotákban töltötte, és az volt a legfőbb gondja, hogy milyen ruhát vegyen föl a következő táncmulatságra – jegyezte meg Pered, és láttam rajta, hogy egyáltalán nem tréfál. Tudtam azonban, hogy ez a vágás nem Ryshadnak, hanem Planirnak szólt. Ha valaha valami is éket vert Pered és varázsló szeretője kapcsolatába, az az volt, hogy Shivnek túlságosan gyakran kellett kockáztatnia az életét az Ősmágustól kapott megbízatásai során.
– Ryshad éppen olyan keményen megdolgozott az elismerésért, mint én – biztosítottam mindannyiukat. – Éppen csak másféle módszerekre volt szüksége, mint nekem.
Legalábbis őszintén reméltem, hogy így történt. Mert ha mégsem, nem sok értelme volt az egész évszaknyi kínlódásomnak. Jobban belegondolva, a játéknak egészen addig nem lesz vége, amíg meg nem tudom, Ryshad miképpen játszotta ki a saját rúnáit.
– Azért én még adnék egy baráti jó tanácsot – jegyezte meg Gren, miután alaposan szemügyre vett. – Mindenképpen csinálj valamit a hajaddal, mielőtt a szeme elé kerülsz.

- Vége a harmadik kötetnek -

 

 

Einarinn térképe: