Colleen McCullough
TRÓJA ÉNEKE

(Tartalom) (Térképek)

 

FIVÉREMNEK, CARLNAK,
aki 1965. szeptember 5-én, Krétán az életét áldozta azért, hogy néhány nőt kimentsen a tengerből.

 

 

Mert még holttetemén is minden szép, ami látszik. Homérosz: Iliász, 22. ének 73. sor
[Devecseri Gábor fordítása]

 

Első fejezet
PRIAMOSZ ELBESZÉLÉSE

Trójához fogható város nem volt ezen a földön. Kalkhászt, az ifjú papot, akit papnövendék korában az egyiptomi Thébába küldtek, hidegen hagyták az Élet Folyójának nyugati partján épült piramisok; hazatérve kijelentette, hogy Trója lenyűgözőbb, mert magasabbra szökik az ég felé, és mert épületeit nem a holtak, hanem élő emberek részére emelték. Igaz, tette hozzá, az egyiptomiak esetében enyhítő körülmény, hogy az ő isteneik alacsonyabb rendűek. A köveket ott halandók keze rakta egymásra, míg Trója hatalmas falait maguk a mi isteneink húzták fel. Végül megjegyezte, hogy Trójával a sík vidéki Babilón sem vetélkedhet; a folyó hordaléka gátat szab a falak magasságának, s ezért nőttek csak akkorkára, mintha gyerekek játszanának várépítősdit.
A mi falaink oly ősiek, hogy ember nem emlékszik, mikor keletkeztek, ám történetüket mindenki ismeri. Dardanosz – istenkirályunk, Zeusz fia – foglalta el a Kis-Ázsia csúcsán lévő négyszögletű félszigetet, amelynek északi oldalán, a keskeny Hellész-pontosz-szoroson át, a Pontosz Euxeinosz vize tart az Égei-tenger felé. Dardanosz két részre osztotta az új királyságot. A déli részt másodszülött fiának adományozta, aki a maga birtokát Dardaniá-nak nevezte el, és székhelyéül Lürnésszosz városát választotta. Az északi rész bár kisebb, de jóval gazdagabb; az, aki birtokolja, a Hellészpontoszt is ellenőrzi, és adót vethet ki minden kalmárra, aki a Pontosz Euxeinosz felé hajózik avagy onnan visszafelé tart. Ennek a résznek Tróasz a neve, fővárosát pedig, mivel a Trója nevű dombra épült, ugyancsak Trójának hívják.
Zeusz szívből szerette a maga halandó fiát, és amikor Dardanosz imával fordult isteni atyjához: ajándékozza meg Tróját elpusztíthatatlan falakkal, Zeusz örömest teljesítette a kérést. Ekkoriban két isten: Poszeidón, a Tenger és Apollón, a Fény Ura éppen kiesett az istenkirály kegyéből, ezért Zeusz őket utasította: induljanak haladéktalanul Trójába, és vegyék körül a várost olyan magas, olyan vastag és olyan erős falakkal, amilyeneket még soha senki sem látott. A kényes-finnyás Apollónnak nem fűlt a foga a megbízatáshoz; miért mocskolná be a kezét verejtékes munkával, amikor helyette a lantját is pengetheti? Ezért nagy ravaszul meggyőzte a hiszékeny Poszeidónt, hogy zenekíséret mellett a munka is jobban megy majd. A végeredmény: Poszeidón fáradságosan rakta egymásra a köveket, Apollón meg közben szerenáddal mulattatta.
Poszeidón azonban megkérte a munka árát: ettől fogva évről évre száz talenton aranyat kellett elhelyezni a tiszteletére emelt lürnésszoszi templomban. Dardanosz király ráállt az alkura, és a kért összeget utána minden évben tisztességgel le is tették a lürnész-szoszi Poszeidón-templomban. Ám éppen azon esztendőben, amidőn atyám, Laomedón Trója trónjára lépett, egy pusztító földrengés elsöpörte a Krétában uralkodó Minósz-házat, és megsemmisítette Théra sziget-birodalmát. Összeomlott a mi nyugati falunk is, atyám pedig egy görög mesterre, Aiakoszra bízta az újjáépítést.
Aiakosz derekas munkát végzett, habár az általa épített új fal szépség és sima felület dolgában nem vetekedhetett az isten emelte védőrendszer megmaradt részeivel.
Ekkor atyám így szólt: mivel a fal mégsem bizonyult elpusztíthatatlannak, a Poszeidónnal kötött szerződés is érvényét vesztette (Apollón annyira azért nem volt vakmerő, hogy a muzsikálásért tiszteletdíjat kérjen), és elrendelte, hogy szüntessék meg az isten által követelt évi száz aranytalenton további folyósítását. Az érvelés első látásra helytálló volt ugyan, csakhogy az istenek bizonyára tisztában voltak azzal, amit magam akkortájt zsenge korom ellenére is tudtam: Laomedón király bizony javíthatatlan zsugori volt, és fájt a szíve a jó trójai aranyakért, kivált, hogy a lürnésszoszi templom, ahová az összeget évről évre át kellett utalni, egy velünk vérrokonságban álló, ám mégiscsak vetélytársnak minősülő dinasztia fővárosát ékesítette.
Nos, bármi lett légyen is a királyi döntés hátterében, több arany nem érkezett Lürnésszoszba, és hosszú éveken át, mialatt én gyermekből férfivá serdültem, az ügynek nem is lett következménye. Mi több: még az oroszlán eljövetelekor sem jutott eszébe senkinek, hogy a gyászos esetet összefüggésbe hozza az istenek haragjával avagy egyáltalán a városfalakkal.
A Trójától délre elterülő zöldellő síkságon volt atyám lótenyészete – Laomedón király egyetlen szenvedélye, noha ő még ebből a kedvtelésből is hasznot akart besöpörni. Nem sokkal azután, hogy Aiakosz, a görög újjáépítette a nyugati falat, egy idegen érkezett Trójába, oly távoli vidékről, hogy mi csupán annyit tudtunk: arrafelé a hegyek tartják pillérként az égboltot, és a fű édesebb, mint bárhol másutt. A menekülő tíz lovat hozott magával: három csődört és hét kancát. Soha még ilyen lovakat nem láttunk: nagy testűek voltak, de fürgék és kecses mozgásúak, pofájuk tetszetős, sörényük-farkuk hosszú, amellett szelídek és kezesek – fogat elé különb jószágokat álmodni sem lehetett! Mihelyt a király meglátta őket, az idegen sorsa meg volt pecsételve. Halnia kellett, lovai pedig Trója királyára szálltak, aki olyan híres-nevezetes tenyészetet nevelt belőlük, hogy a világ minden tájáról sereglettek hozzánk a kalmárok kancákért és heréitekért. Csődört atyám soha nem bocsátott áruba; annál sokkal ravaszabb volt.
A lótenyészet földjét jól kitaposott, félelmetes emlékeket ébresztő csapás szelte át: valamikor itt vonultak nyaranta az oroszlánok Kis-Ázsiából északra, Szküthia felé, a hideg évszakban pedig vissza délre, Kariába és Lükiába, ahol a nap még télidőben is átmelegítette sárgásbarna irhájukat. Azóta azonban a vadászok kiirtották fajukat, és a hajdani oroszláncsapáson már csak a folyó felé közlekedtek az emberek.
Hat évvel ezelőtt aztán rémült parasztok járultak atyám elé, és soha nem felejtem el arckifejezését, amikor alattvalói sápadtan elújságolták: oroszlán tört be a gazdaságba. Legjobb kancái közül három oda van, az egyik csődör pedig megnyomorodott.
Laomedónt nem olyan fából faragták, hogy engedjen a hirtelen fellobbanó haragnak. Higgadtan adta ki az utasítást, hogy a jövő év tavaszán az egész csapás mentén lovasok őrködjenek, és végezzenek a bestiával.
Csakhogy ez ám nem akármilyen oroszlán volt! Az elkövetkező években tavasszal is, ősszel is úgy lopakodott át a vidéken, hogy senki meg nem látta, amellett vérengző kedve jócskán felülmúlta étvágyát; úgy látszott, azért öl, mert ebben leli kedvét. Végül, első megjelenése után két évvel, a királyi lovas csapat rajtakapta, amint éppen egy csődörre támad. Felé nyomultak, kardjukat pajzsukhoz verve, hogy sarokba szorítsák, és aztán lándzsával ronthassanak neki. Az oroszlán azonban nem riadt meg, ellenkezőleg: hátsó lábára emelkedve csatakiáltást bömbölt, majd a katonák közé ugrott, és lejtőn lezúduló sziklaként vágott át soraikon. A lovasok futottak, ki merre látott, ám a királyi vad így is végzett közülük héttel, mielőtt ő maga épen és sértetlen tovaszáguldott volna.
Valami haszna mégis volt a szerencsétlenségnek. Az egyik összemarcangolt lovas életben maradt, és egyenesen a papok elé járult; ő mondta el Kalkhásznak, hogy az oroszlán Poszeidón jelét: a háromágú fekete szigonyt viselte a horpaszán. Kalkhász nyomban jósjelet kért, majd közhírré tette, hogy a vad Poszeidóné, és jaj a trójainak, aki kezet emel rá, mert általa bünteti Tróját a Tengerek Ura a maga elorozott évi száz talentonáért. A büntetés pedig – kiáltotta világgá a pap – érvényben marad mindaddig, amíg Poszeidón ismét hozzá nem jut az őt megillető járandósághoz.
Atyám először elengedte a füle mellett a jósszót csakúgy, mint Kalkhász intését, és ősszel ismét mozgósította lovasságát, hogy vágják le a bestiát. Csakhogy nem mérte fel, mennyire retteg az egyszerű nép az istenektől; a lovasok, jóllehet a király kivégzéssel fenyegette őket, kereken megtagadták a parancs teljesítését. Laomedón megmakacsolta magát: indulatosan közölte Kalkhásszal, hogy ő bizony nem adományoz becses trójai aranyat a dardaniai Lürnésszosznak; törjék csak a fejüket a papok valamilyen más megoldáson. Kalkhász ekkor ismét felkereste a jósistent, aki közérthető nyelven tudtára adta, hogy igenis van más megoldás. Ha minden tavasszal és ősszel hat-hat, sorshúzással kiválasztott szűz leányt láncra verve kitesznek a lovak legelőjére az oroszlán martalékául, Poszeidón – legalábbis egyelőre – ennyivel is beéri.
A királynak, kell-e mondanom, kevésbé fájt a szíve a hajadonokért, mint az aranyáért, és kikötött az új megoldás mellett – csak éppen nem bízta a dolgot a papokra. Nem mintha istentagadó ember lett volna – mindig megadta az isteneknek, amiről úgy vélte, kijár nekik –, csak éppen nem szerette, ha becsapják. Ezért minden tavasszal és ősszel tetőtől talpig fehér lepelbe burkoltatta a tizenötödik évüket betöltött szűz hajadonokat, nehogy bárki rájuk ismerjen, és így sorakoztatta fel őket Falépítő Poszeidón templomának udvarán; a papok tehát arctalan és névtelen fehér bugyrok közül választották ki a soros áldozatokat.
A terv bevált. Az oroszlán évente kétszer megjelent, széttépte a csoportba terelt, megláncolt leányokat, a lovakat pedig békén hagyta. Laomedón király is elégedett volt; úgy vélte: igazán csekély árat fizet büszkesége és jól jövedelmező vállalkozása megmentéséért.

* * *

Négy nap telt el azóta, hogy a legújabb őszi áldozatokat kiválasztották. A hat lány közül öt a városból jött, a hatodik azonban a királyi fellegvárból, s nem volt más, mint Hészioné, atyám legkedvesebb gyermeke. Amikor Kalkhász erről tudósította, a király nem hitt a fülének.
– Csak nem voltál oly ostoba, hogy a leplét jelöletlen hagyd? – fakadt ki. – Úgy merészeltél bánni az én lányommal, mint akármelyik közönséges hajadonnal?
– Ekként rendelte az isten – felelte Kalkhász rezzenéstelen arccal.
– Az isten nem rendelt semmi olyat, hogy éppen az én lányomat válasszák ki! Ő hat szűz lányt akar, a többi édes mindegy neki. Válassz másik áldozatot, Kalkhász!
– Nem tehetem, nagy király – felelte Kalkhász, és rendületlenül kitartott álláspontja mellett. A válogatást, jelentette ki, az isten keze irányítja, tehát Poszeidón feltételeinek adott esetben csakis Hészioné felel meg és senki más.
Az ingerült szóváltásnak ugyan nem volt fültanúja, a hír mégis eljutott a fellegvár minden zugába. Anténór és a hozzá hasonló talpnyalók a papot marasztalták el, míg a király nagyszámú gyermeke, köztük jómagam, a trón várományosa is úgy vélekedtünk: most legalább atyánk végre beadja a derekát, és lerója Poszeidón-nak a maga évi száz aranytalentonát.
Másnapra a király összehívta a tanácsot. Természetesen én is jelen voltam; a trón várományosának kötelessége meghallgatni, miként ítél a király.
Laomedón király, ez az aprócska, élemedett korú, ezüstös hajú, hosszú arany köntösbe öltözött férfiú, higgadtnak, már-már derűsnek látszott. Hangja, amely ily pöttöm ember torkából mindig a meglepetés erejével hatott, most is mély zengésű, dallamos és méltóságteljes volt.
– Hészioné leányom – tudatta egybegyűlt fiaival, valamint közeli és távoli rokonaival – önként vállalta az áldozat szerepét. Azt mondja, az isten óhajtja így.
Anténór talán felkészült a királyi bejelentésre; én és öcséim azonban annál inkább megütköztünk rajta.
– Én uram-királyom! – kiáltottam el magam önkéntelenül. – Ezt nem teheted! Válságos időkben a király feláldozhatja a maga személyét népe üdvére, de szűz leányaival nem Poszeidón rendelkezik, hanem Artemisz, a szűz istennő!
A királynak azonban csöppet sem volt ínyére, hogy legidősebb fia az udvar jelenlétében feddje meg. Ajka elkeskenyült, mellét kidüllesztette.
– A lányomat, Podarkész Priamosz, maga Poszeidón választotta ki!
– Poszeidón sokkal boldogabb lenne, ha lürnésszoszi templomába rendesen megérkezne a száz aranytalenton! – szűrtem a szavakat összeszorított fogaim között – és ekkor pillantásom véletlenül Anténórra tévedt. Az udvaronc kajánul vigyorgott – élvezte, ahogy a király és leendő utóda összerúgja a patkót.
– Nem vagyok hajlandó az én fáradságosan megkeresett jó aranyaimmal olyan istent jutalmazni, aki nem szolgált rá – jelentette ki a király. – Vagy talán nem olyan falat épített nekünk, amelyik még a maga támasztotta földrengést sem vészelte át?
– Akkor sem küldheted Hészionét a halálba, apám!
– Nem én küldöm a halálba, hanem az isten!
Kalkhász, a pap mintha meg akart volna szólalni, aztán inkább mégis hallgatott.
– Te is halandó vagy! – tiltakoztam. – Halandó ne hibáztassa az isteneket saját balfogásaiért.
– Azt mered mondani, hogy ballépést követtem el?
– Halandó emberek között nincs hibátlan – feleltem –, és ez alól még Troász királya sem kivétel.
– Hordd el magad, Podarkész Priamosz! Színed se lássam! Ki tudja, jövőre Poszeidón talán éppen a trónörökösök feláldozását követeli majd!
Anténór most is vigyorgott, én pedig sarkon fordultam, és távoztam, abban a reményben, hogy a város látványa majd megnyugtat, és a szél lehűti indulatom.
Hideg, nedves szél fújt az Ida-hegy távoli csúcsa felől, és ahogy végiglépdeltem a trónterem előtti, kőkockákkal kirakott teraszon, haragom valóban csillapodott. Elindultam fölfelé a fellegvár kétszáz lépcsőjén, és magasan a síkság fölött a kő mellvédnek dőltem. Ezeket a támfalakat emberi kezek emelték; a fellegvár nem az istenek műve volt, hanem Dardanoszé. Földanyánk e mívesen faragott csontjai mintha egyenesen hozzám szóltak volna, és ezekben a pillanatokban megéreztem, micsoda hatalom letéteményesei a királyok. Eltűnődtem: vajon hány évnek kell még eltelnie, amíg fejemre tehetem az aranytiarát, és elfoglalhatom Trója elefántcsont trónusát? Dardanosz házában a férfiaknak hosszú élet adatott, és Laomedón még hetvenedik évét sem érte meg...
Hosszan elnéztem az alant járó-kelőket, aztán kitekintettem a zöldellő rétekre, ahol Laomedón király nagy értékű lovai hosszú nyakukat nyújtogatva böködték-tépkedték a füvet. A látvány azonban csak növelte a bennem égő fájdalmat. Így inkább nyugat felé néztem, a Tenedosz szigetre és Szigeionra, a kis kikötővárosra, ahonnan füst kígyózott a magasba: az emberek tűzrakásokkal védekeztek a hideg ellen. Távolabb, északon a Hellészpontosz kék vize csúfolódott a fakó éggel; láttam a hosszú, szürke parti sávot a Szkamandrosz és a Szimoeisz torkolata között – ez a két folyó öntözi Tróasz földjeit, és táplálja az örökkön morajló szélben fodrozódó tönkebúza- és árpatáblákat.
A szél hamarosan visszakergetett a mellvédről a paloták bejárata előtti nagy udvarra; ott várakoztam, amíg az egyik lovász elővezette a fogatomat.
– Le a városba! – utasítottam a hajtót. – Menj csak, amerre visznek a lovak.
A fellegvárból lefelé vezető széles út a városfalakon – Poszei-dón falain – belül kanyargó sétányba torkollt; kettejük találkozásánál állt a három városkapu egyike, a szkaiai kapu, amely emberemlékezet óta nyitva volt; úgy beszélték, csak háború idején zárják be, ettől azonban nem kellett tartani: hol az a nép, amely hadba merne szállni Trója ellen?
A húsz könyök magas szkaiai kapu bronzpántokkal és – lemezekkel összetartott, hatalmas fahasábokból épült; emberi kéz nem kovácsolhatott akkora sarokpántokat, amelyeken ez a súlyos szerkezet elfordulhatott volna. A kapu működési elvét a monda szerint Apollón, az íjász eszelte ki, mialatt a napsütésben heverve nézte, hogyan robotol istentársa. Az egyszárnyú kapu alsó szegélye egy mély, kanyargós árokba helyezett, hatalmas kerek kövön nyugodott, amelyet erős bronzláncok fontak körül. Ha a kaput be akarták zárni, harminc ökröt pányváztak a láncokhoz, s az árokban forgó kő mozgásának ütemére ezek húzták apránként egyre szűkebbre a rést.
Gyerekkoromban oly igen kíváncsi voltam erre a látványra, hogy egyre rimánkodtam atyámnak: fogassa be az ökröket. Ő csak nevetve rázta a fejét – én pedig meglett, negyvenéves férfiként, tíz asszony férjeként és ötven ágyas uraként még egyre csak ácsingóztam, mikor láthatom már zárva a szkaiai kaput.
A kapu felső része kiugró ívvel csatlakozott a falakhoz, ekként a gyalogút, amely a falak tetején futva ölelte körbe a várost, sehol sem szakadt meg. A kapu mögötti szkaiai teret örökös árnyékba borították ezek az isteni kéz emelte, harminc könyök magasságban tornyosuló, remekmívű, tükörsima falak, amelyek napsütésben szemkápráztatón csillogtak.
Tovább, biccentettem a hajtómnak, de mielőtt még az elengedhette volna a gyeplőt, meggondoltam magam, és megálljt intettem. A kapun át kis csoport férfi vonult be a térre. Amint ezt ruházatuk és viselkedésük egyként elárulta: görögök voltak. Bőrszíjakból álló szoknyát vagy testhez álló bőr térdnadrágot viseltek; egyeseknek meztelen volt a felsőtestük, mások elöl nyitott, domborított díszítésű bőrkhitónban páváskodtak. Fényűző öltözéküket aranyozott minták, rojtok vagy sodrott, színesre festett bőrtekercsek díszítették; derekukat széles arany- vagy lapis lazulival kirakott bronzövek szorították keskenyre; fülükből fényesre csiszolt kristály gyöngyök függtek, nyakukat széles, drágakövekkel kivert gallér körítetté, és hosszú hajuk gondosan bodorított fürtökben omlott a vállukra.
A görögök általában is magasabbak és szőkébbek voltak, mint a trójaiak, de ezeknél a görögöknél magasabb, szőkébb és egyszersmind veszedelmesebb küllemű példányokat még soha nem láttam. Csak pompás öltözékük és fegyverzetük – a gerely, a hosszú kard – utalt rá, hogy mégsem közönséges martalócok látogattak el hozzánk.
Az élükön vonuló férfiú páratlan volt a maga nemében, megtermett társai között is óriás; legalább hat könyök magas, a válla mint sötét hegy fok. Előreugró állkapcsát szurokfekete, lapátformára nyírott szakáll borította, sátormagas homlokába csüngő haja rövidre vágva is kócos és torzonborz volt. Ruházata mindössze egy bal vállán és jobb karja alatt átvetett hatalmas oroszlánbőrből állt; a vadállat félelmetes feje, a tátott pofából kimeredő tépőfogakkal, csuklyaként függött a hátán.
A jelenség hirtelen megfordult, és rajtakapott, ahogy lenyűgözve nézem. A tekintetünk találkozott. Tágra nyílt, szinte mozdulatlan szeme volt, értelemtől sugárzó; mindent látott ez a szempár, már mindent elviselt, s tapasztalt minden kínt és csapást, amellyel csak az istenek az embert sújthatják. Úgy éreztem, mintha pillantása odaszögezne a mögöttem álló ház falához; lelkem-szellemem csupaszon tárulkozott ki előtte, vegye el mindkettőt, ha kell neki, s tegyen vele, amit akar.
Végül mégis megembereltem magam, és büszkén kiegyenesedtem; elvégre fenséges címnek voltam birtokosa, aranyveretű fogaton jártam, két fehér paripámnál szebbet még az ismeretlen sem láthatott – és nem utolsósorban enyém volt a világ leghatalmasabb városa!
A férfiú úgy vonult át a zsúfolt, nyüzsgő piactéren, mintha tudomást sem venne róla, két társával a nyomában egyenesen felém lépdelt, majd sódarnyi kezével gyengéden megveregette fehér lovaim fekete pofáját.
– Látom, a palotába való vagy – szólalt meg mély zengésű, ám korántsem fensőbbséges hangon. – Tán a király házához tartozol?
– Podarkész vagyok, akit Priamosznak neveznek, fia és örököse Laomedónnak, Trója királyának – válaszoltam.
– Én Héraklész vagyok – mondotta a férfiú.
A szám is tátva maradt, úgy bámultam rá. Héraklész! Héraklész itt, Trójában! Megnyaltam az ajkam.
–Megtisztelsz bennünket, nagyúr. Hajlandó vagy elfogadni atyám házának vendégszeretetét?
A választ elbűvölően nyájas mosoly kísérte.
–Köszönet a meghívásért, Priamosz herceg, de hadd kérdezzem: kiterjed-e társaimra is? Mind előkelő görög családok sarjai; nem hoznak szégyent sem udvarotokra, sem énrám.
– Ez csak természetes, Héraklész nagyúr.
Héraklész odabiccentett a közvetlenül mögötte állóknak: lépjenek ki árnyékából.
– Engedd meg, hogy bemutassam két barátomat. Ő Thészeusz, egész Attika királya, ő pedig Szalamisz királya, Aiakosz fia, Telamón.
Nagyot nyeltem. Ki ne hallott volna Héraklészról és Thészeuszról? A bárdok szüntelen az ő hőstetteiket zengték. Aiakosz, e tejfölösszájú Telamón atyja építette újjá nyugati falunkat. Vajon hány nagy név viselője húzódhat még meg ebben a kicsinyke görög csapatban?

* * *

Héraklész puszta nevéből is olyan varázserő áradt, hogy még zsugori atyám is úgy érezte, ki kell tennie magáért, és valóban fejedelmi fogadtatásban részesítette a görögöt. Aznap este színarany edényekkel terítettek lakomára a díszteremben, volt bor és mindenfajta finomság roskadásig, hárfások, táncosok, erőművészek gondoskodtak a vendégek szórakoztatásáról. Ámulatom atyámra is átragadt: Héraklész társaságának minden egyes tagja királyi címet viselt. Magamban el is tűnődtem: vajon miért szegődnek kísérőül olyan ember mellé, aki semmilyen trónra nem formálhat igényt – aki istállókat ganajozott ki, akin szúnyogtól oroszlánig minden teremtett élőlény rajta hagyta fullánkja, foga, karmai nyomát?
Magam a díszasztalnál ültem, bal oldalamon Héraklésszal, jobb oldalamon a suttyó Telamónnal, míg atyám Héraklész és Thészeusz között foglalt helyet. Vendéglátó kedvünkre ugyan árnyékot borított Hészioné feláldozásának közelsége, de a titkot gondosan rejtegettük, és én bizonyosra vettem, hogy görög vendégeink nem is fogtak gyanút. Az asztal körül kellemesen, fennakadás nélkül zajlott a társalgás, hiszen egytől egyig művelt, minden tudományban járatos férfiak voltak, akik a fejben számoláshoz csakúgy értettek, mint ahogy, hozzánk hasonlóan, emlékezetből idézték a nagy költőket is. Csak azt nem tudtam: milyen is egy görög e csiszolt felszín alatt?
Görögország és Kis-Ázsia, benne Trója népei nemigen érintkeztek egymással, és mi, kis-ázsiaiak úgy általában nem is lelkesedtünk a görögökért. Annyit tudtunk, hogy hírhedetten fondorlatosak, és kíváncsiságuk nem ismer határt. Mindamellett nyilvánvaló volt, hogy vendégeink a görögök közt sem lehetnek akárkik, mert a görögök nem származás és vér szerint választják királyaikat.
Ami atyámat illeti, ő a szokásosnál is hűvösebb érzelmeket táplált irántuk. Éppen az utóbbi években kötött olyan szerződéseket a többi kis-ázsiai királysággal, amelyekben nagyrészt rájuk ruházta az Euxeinosz és az Égei-tenger közötti kereskedelmi forgalmat, más szóval szigorúan korlátozta azon görög kereskedelmi hajók számát, amelyek a Hellészpontoszon áthaladhattak. Müsziától Lüdiáig, Dardaniától Kariáig, Lükiától Kilikiáig egyetlen kis-ázsiai királyság sem kívánt osztozkodni a görögökkel, azon egyszerű okból, mivel azok így vagy úgy, de mindig túljártak az eszükön, és jobb vásárt csináltak. Atyám tehát levonta a következtetést, és elhatározta, hogy távol tartja a görög kalmárokat az Euxeinosz fekete vizeitől. Ettől fogva Kolkhisz és Szküthia minden smaragdját, rubintját, aranyát és ezüstjét a kis-ázsiai birodalmakba szállították; atyám csupán maroknyi görög kalmárral tett kivételt, de még ezek is csak a szküthiai ónnal és vörösrézzel kereskedhettek.
Héraklész és társai azonban nem hoztak szóba ilyen kényes üzleti kérdéseket; ennél ők sokkal pallérozottabb modorúak voltak. Beérték vele, hogy elismerően méltassák magas fallal körülvett városunkat, a fellegvár méreteit, valamint asszonyaink-leányaink szépségét, jóllehet ez utóbbiak közül csupán az asztalok között sürgő-forgó, kenyeret és húst tálaló, bort töltögető rabszolganőket vehették szemügyre.
A nőkről a társalgás szinte magától értetődően terelődött a lovakra. Magam már vártam, mikor hozakodik elő Héraklész a dologgal, hiszen jól láttam, milyen elismerően állapodott meg az a mindent tudó fekete szempár az én remek fehér paripáimon.
– A lovak, nagy király, amelyek fiad fogatát húzták, valóban páratlanok – bökte ki végül. – Ilyen ménessel még Thesszália sem büszkélkedhet. Szoktál-e kereskedni velük?
Atyám arcára kiült a jól ismert mohóság.
– Magam is tudom, hogy tetszetősek, és olykor el is adok közülük néhányat, de attól tartok, sokallnád az árat. Ezer aranytalentont szoktam kérni egy jó kancáért – és elhiheted, hogy ennyit meg is kapok érte.
Héraklész rántott egyet hatalmas vállán.
– Talán én is megadhatnék ennyit, király – mondta sajnálkozó arccal –, de most fontosabb dolgokra kell a pénz. Ennyit királyokért kérnek váltságdíjul...
És többé jó ideig nem is hozta szóba a lovakat.
Lassan sötétedett, leszállt az éj, és atyám szemmel láthatóan búnak eresztette fejét, hiszen tudta, hogy másnap hajnalban viszik halálba a lányát. Héraklész ekkor váratlanul a karjára tette kezét.
– Mi bántja a lelked, Laomedón király?
– Semmi, nagyuram, igazán semmi...
Héraklész arcán ismét megjelent az az elbűvölően kedves mosoly.
–Én, nagy király, jól ismerem a gond és a fájdalom arcát. Mondd el, mi bánt.
És ekkor atyám ajkán kibuggyant a szomorú történet, jóllehet arra gondja volt, hogy önmagát a valóságosnál jobb színben tüntesse fel. Elmesélte, hogy Poszeidón oroszlánja zaklatja szüntelen országát, hogy a papok parancsára minden ősszel és tavasszal hat-hat szűz leányt kell feláldozni, és hogy az idei ősz áldozatai között ott van az ő legkedvesebb gyermeke, Hészioné is.
Héraklész homloka töprengő ráncokba húzódott.
– Hogy is mondták a papok? Trójai kéz nem sújthat le az oroszlánra?
A király szeme felcsillant.
– Úgy van, nagyuram. Trójai kéz nem illetheti.
– Eszerint ha görög kéz csapna le a bestiára, a papjaid ugyebár nem tiltakozhatnának?
– Fölöttébb ésszerű következtetés, Héraklész. Héraklész most Thészeuszra pillantott, és így szólt:
– Én már számos oroszlánt megöltem; köztük a nemeait is, akinek a bőrét magamon hordom.
Atyám könnyekre fakadt.
– Ó, Héraklész, válts meg bennünket ettől az átoktól! Örökre leköteleznél bennünket – nemcsak engem, de egész népemet is. Már eddig harminchat családot sújtott a gyász...
Megbizsergetett a várakozás kellemes izgalma. Tudtam: Héraklésznak megvan a magához való esze. Dehogy ölne ő meg egy isteni küldetésben járó oroszlánt megfelelő ellenszolgáltatás nélkül...
– Nos, Laomedón király – szólt a görög oly messze csengő hangon, hogy mindenki felkapta a fejét –, kössünk alkut. Leterítem ezt a te oroszlánodat, ha cserébe nekem adod két lovadat – egy csődört meg egy kancát.
Mit mondhatott volna erre a király? Beszámolója a nyilvánosság előtt hangzott el, tehát sarokba szorult: vagy rááll az alkura, vagy ha nem, az egész udvar, a közeli és a távoli rokonság az ő szívtelenségén és önzésén köszörüli a nyelvét. Bólintott hát, és meglehetős ügyesen még örömöt is mímelt hozzá:
– Ha megölöd az oroszlánt, Héraklész, tiéd lesz, amit kérsz.
– Úgy legyen – mormolta Héraklész, és egy ideig csak ült mozdulatlanul, mint aki se lát, se hall; tágra nyílt, messzire néző szeme meg sem rebbent. Aztán egy sóhajjal úrrá lett magán, de nem a királyra nézett, hanem Thészeuszra. – Holnap indulunk, Thészeusz. Atyám azt mondja, az oroszlán dél körül várható.
Szavait még az asztalnál ülő többi görög is borzongó áhítattal hallgatta.

* * *

Másnap a hat leány a Falépítő Poszeidón temploma előtti udvaron várta, hogy a papok értük jöjjenek. Törékeny csuklójukat aranyláncok húzták le, bokájukat aranybilincs övezte; mind a legszebb ruhájukat viselték, még a hajukat is frissen kibodorították, szemüket is kifestették az alkalomra. Köztük volt féltestvérem, Hészioné is, aki nyugodtnak mutatkozott, mint aki beletörődött sorsába; csupán finom vonalú szájának sarka rándult meg időnként, árulkodva a benne dúló félelemről. A levegő visszhangzott a szülők és rokonok halottsirató jajveszékelésétől, a súlyos bilincsek csörömpölésétől, a hat rettegő ifjú lány ziháló lélegzetétől. Én éppen csak megcsókoltam a húgomat, aki mit sem tudott Héraklész életmentő vállalkozásáról, és gyorsan távoztam. Talán azért nem világosítottam fel szegényt, mert már akkor is gyanítottam, hogy ilyen könnyen nem szabadulhatunk az átoktól – még ha Héraklész végez is az oroszlánnal, meglehet, hogy Poszeidón, a Tengerek Ura még súlyosabb büntetést eszel ki számunkra.
Balsejtelmeimet azonban hamarosan elsöpörte az izgalom: nagy léptekkel siettem a szentélytől a fellegvár kis hátsó kapujához, ahol Héraklész és segítői már útra készen álltak. A hős mindössze két embert vitt magával a vadászatra: Thészeuszt, a deres fejű harcost és a zöldfülű Telamónt. Az utolsó pillanatban még odafordult egy másik kísérőjéhez, Peirithooszhoz, a lapithák királyához; fél füllel hallottam, amint arra utasítja, hogy délben mind várjanak rá a szkaiai kapunál. Ezután már indult is. Láttam, hogy sietős a dolga, és tudtam is, miért: a görögök az amazonok földjére készüllek, hogy még a tél beállta előtt ellopják királynőjük, Hippolüta övét.
Még mindenki emlékezett a révületre, amely előző este, a díszteremben Héraklészt megszállta, így aztán senki sem vonta kétségbe meggyőződését, miszerint az oroszlán még a mai napon megjelenik, bár ilyen korán a bestia eddig még soha nem indult el dél felé vezető útjára. Héraklész azonban bizonyos volt a dolgában – nem hiába nemzette Zeusz, Mindeneknek Ura.

* * *

Atyámmal és négy vér szerinti öcsémmel: Tithónosszal, Klütiosszal, Lamposszal és Hiketaónnal én is elkísértem Héraklészt, és hamarabb értünk a ménes kijelölt területére, mint ahogy a papok meghozták volna a leányokat. Héraklész minden irányban jó darabon felderítette a vidéket, majd visszatérve támadó állásba helyezkedett. Telamónnál hosszú íj volt, Thészeusznál dárda; ő maga beérte egy szál hatalmas buzogánnyal.
Mi felkapaszkodtunk egy szélmentes dombocskára, ahonnan észrevétlen figyelhettük az eseményeket, atyám azonban ott maradt az úton, hogy bevárja a papokat. Ez volt az áldozat első napja, és nemegyszer megesett, hogy a boldogtalan ifjú teremtéseknek napokon át kellett láncra verve várakozniuk; ha elfáradtak, csak a puszta földre heveredhettek, és néhány halálra rémült papnövendék látta el őket némi ennivalóval.
Már magasan járt a nap, amikor Falépítő Poszeidón templomától odaért a menet. A papok maguk előtt terelték a zokogó lányokat, közben rituális énekeket kántálva, és tompított hangú dobverővel ütögetve apró dobjaikat, majd a láncokat egy szilfa alatt a földbe vert fémkapcsokhoz kalapálták, hogy aztán, méltóságukat lehetőleg megőrizve, sietősen távozzanak. Ezután atyám is felmászott hozzánk a rejtekhelyre, és mind letelepedtünk a magasra nőtt fűben.
Egy ideig csak tunyán nézelődtem; gondoltam, délig úgysem történik semmi. Ekkor azonban az ifjú Telamón váratlanul kitört a fedezékből, és a földön kuporgó lányokhoz száguldott, akik kétségbeesve próbáltak lazítani bilincseiken. Apám éppen a görögök hírhedett arcátlanságáról motyogott valamit, amikor a legény átkarolta mostohahúgom vállát, és a fejét csupasz barna mellére vonta. Hészioné igen szép kis teremtés volt, a legtöbb férfinak megakadt rajta a szeme – mégis micsoda esztelenség odamerészkedni hozzá, amikor az oroszlán bármely pillanatban megjelenhet! Vajon Héraklész engedélyével cselekedett az ifjú? – tettem fel magamban a kérdést.
Hészioné kétségbeesve markolászta Telamón karját, a fiatalember azonban lehajolt, valamit súgott a fülébe, majd olyan hosszú, olyan szenvedélyes csókot nyomott a szájára, amilyenre Hészioné rövid kis életében férfiember még soha nem vetemedett. Utána tenyerével letörölte a lány könnyeit, és játszi könnyedséggel visszaszaladt Héraklész által kijelölt állomáshelyére. A három görög bömbölő kacagása felhatolt rejtekhelyünkig. Remegtem a dühtől. Hogy merészelnek kacarászni az áldozat megszentelt színhelyén? Ám amikor ismét Hészionét kerestem pillantásommal, még ilyen távolságból is látszott, hogy immár minden félelme elszállt: büszkén, derekát kihúzva állt, és ragyogott a szeme.
Így vigadtak a görögök egész délelőtt, hogy aztán egyik pillanatról a másikra lehiggadjanak. Immár csak a nyughatatlan trójai szél örökös suhogása hallatszott.
Ekkor valami megérintette a vállam. Heves szívdobogással pördültem meg: azt hittem, az oroszlán... Ám csupán Tisszanész volt az, az egyik hozzám beosztott palotaszolga. Előrehajolt, úgy súgta a fülembe:
– Hekabé hercegasszony kéret, nagyuram. Eljött az ideje, és az élete a bábaasszonyok szerint egy hajszálon függ.
Miért is kell az asszonyoknak mindig a legrosszabb időt kiválasztaniuk? Intettem Tisszanésznak, hogy üljön le és meg se mukkanjon, majd elfordultam, és tovább lestem az ösvényt, amely egy kis emelkedőről egy mélyedés felé lejtett. A madarak nem csicseregtek, és nem is szólongatták egymást; a szél hirtelen elült. Megborzongtam.
Az oroszlán felhágott az emelkedőre, majd lefelé kaptatott a lejtőn. Még nem láttam állatot, amely akkora lett volna, mint ez a sárgásbarna irhájú, súlyos fekete sörényű, fekete kefefarkú bestia. Jobb horpaszán ott viselte Poszeidón jelét, a háromágú szigonyt. Héraklész leshelye felé közeledve félúton megtorpant, egyik mancsát a magasba emelte, hatalmas fejét felszegte, és farkával csapdosva, kitágult orrlikkal figyelt. Aztán megpillantotta rémülettől dermedt áldozatait, és a rá váró gyönyörűség előérzete gyors elszánásra bírta: farkát behúzva, izmait megfeszítve egyre gyorsabban ügetett feléjük. Az egyik lány vékony, éles hangon felvijjogott, de a húgom indulatosan odaszólt neki valamit, mire a lány elnémult.
Ekkor Héraklész – oroszlánbőrbe bújtatott óriás, jobbjában a lazán lecsüngő buzogánnyal – kiugrott a fűből. Az oroszlán ismét megtorpant, elővillantva pofájából sárgás fogait. Héraklész megrázta a buzogányt, és csatakiáltást hallatott. Az oroszlán összehúzta magát, és ugrott – csakhogy ugrott Héraklész is, méghozzá be a félelmetesen kimeresztett karmok alá, egyenesen az oroszlán fekete csimbókos hasának, ledöntve lábáról a meglepett bestiát. Az oroszlán a hátsó lábára ereszkedett, és mancsát ütésre emelte, ám ekkor lesújtott a buzogány. Gyomrot felkavaró reccsenés hallatszott, ahogy a fegyver a sörényes koponyát érte. A mancs megingott, a férfi kitért oldalra, ismét a magasba lendítette a buzogányt, ismét lesújtott, de ezúttal a törött csontok már nem szóltak akkorát. Nem volt itt semmiféle párviadal! Az oroszlán elterült a kitaposott ösvényen, fekete sörénye gőzölgött a kiáramló vér melegétől.
Ujjongva táncolt elő a leshelyről Thészeusz és Telamón is, Héraklész pedig kivonta kését, hogy elvágja a bestia torkát. Atyám és öcséim lerohantak a diadalmas görögökhöz, nyomukban ott sompolygott szolgám, Tisszanész is, én pedig indultam haza. Hekabé, a feleségem vajúdik, és az élete veszélyben forog...
A nők persze nem sokat számítottak. A nemesasszonyok közül is sokan haltak bele a szülésbe, nekem pedig volt kilenc másik feleségem, továbbá ötven ágyasom és vagy száz gyermekem. Hekabét azonban mindenki másnál jobban szerettem, és már rég eltökeltem, hogy ha majd trónra lépek, ő lesz a királyném. A gyermeke nem érdekelt – de mihez kezdek, ha őt kell elveszítenem? Igen – jóllehet dardaniai volt, és ő hozta magával Trójába a bátyját, Anténórt is: Hekabé nagyon sokat jelentett nekem.

* * *

A palotába érve kiderült, hogy Hekabé még mindig vajúdik. Mivel férfiember nem lehet jelen az asszonyi misztériumok színhelyén, a nap hátralévő részét a magam dolgának szenteltem, más szóval olyan ügyeket intéztem, amelyekhez atyámnak nem fűlt a foga.
Sötétedés után nyugtalanság fogott el, mert atyám nem üzent értem, és a Trója dombján épült hatalmas palota együttes egyetlen zugából sem hallatszott örömujjongás. Sem görög, sem trójai hang nem hatolt el hozzám. Néma csend mindenütt. Különös...
– Magasságos uram! Magasságos uram!
Szolgám, Tisszanész állt előttem hamuszínű arccal, a rémülettől kimeredt szemmel, minden ízében remegve.
– Mi történt? – kérdeztem, és eszembe jutott, hogy amikor elmentem, Tisszanész még ott maradt az oroszláncsapáson, kíváncsian a további fejleményekre.
A szolga térdre borult, és átkulcsolta a bokám.
– Magasságos nagyuram, csak most mertem előbújni, de akkor bezzeg jöttem rohanvást! Senkivel nem szóltam, jöttem egyenest hozzád!
– Állj fel, ember! Állj fel, és beszélj végre!
– Magasságos uram, király-atyád halott! Öcséid is halottak! Mindenki halott!
Végtelen nyugalom áradt el bennem. Király vagyok hát végre!
– A görögök is?
– Nem, királyom. Éppen hogy a görögök ölték meg őket!
– Lassan, Tisszanész. Beszéld el, mi történt.
– Az a Héraklész nevű igen örült a prédájának. Nevetett, danolászott, ahogy megnyúzta, a Thészeusz meg a Telamón nevezetűek pedig odamentek a lányokhoz, és leverték róluk a láncokat.
Héraklész kiterítette száradni a bőrt, majd felszólította a királyt, hogy kísérje el az istállókhoz, hadd válassza ki máris a maga csődörét és kancáját, merthogy sietős a dolga.
Tisszanész elhallgatott, és megnyalta kiszáradt ajkát.
– Tovább!
– A király igen dühös lett, uram. Tagadta, hogy bármit is ígért volna Héraklésznak. Ha megölte az oroszlánt, hát kedvtelésből tette, a maga mulatságára. Még akkor sem engedett, amikor Héraklészon meg a másik két görögön látszott, hogy igen-igen haragosak.
Ó, apám, apám! Hagyján, hogy egy istent kiforgatnak a járandóságából – az istenek bosszúja sokáig várat magára, és megfontoltan sújt le. Csakhogy Héraklész és Thészeusz nem istenek, hanem hérószok; az ő kezük gyorsabban eljár, és nem ismer könyörületet.
– Thészeusz sápadt volt a dühtől, nagyuram. Kiköpött a király lába elé, és hazug vén tolvajnak szidalmazta. Tithónosz herceg kardot rántott, de Héraklész közéjük lépett, ismét a királyhoz fordult, és kérte: ne makacskodjék, hanem fizesse meg a kialkudott árat. A király azt felelte, hogy őt ugyan ki nem semmizi vagyonából egy közönséges görög zsoldosbanda, majd egyszer csak meglátta, hogy Telamón átölelve tartja Hészioné hercegkisasszonyt. Tüstént odament, és arcul ütötte a görögöt is, a hercegnőt is. A hercegnő sírva fakadt, és... és... Ó, a többi, nagyuram, oly borzalmas, hogy el sem mondható... – Szegény ember remegő kézzel törölgette arcáról a verítéket.
– Iparkodj, Tisszanész. Mondd el, amit láttál.
– Héraklész, nagyuram, hirtelen jószerével akkorára nőtt, mint egy bölény. Felemelte a buzogányát, és valósággal a földbe döngölte a királyt. Tithónosz herceg ekkor le akarta döfni Thészeuszt, de egyenesen beleszaladt annak dárdájába. Telamón az íjáért nyúlt, és lenyilazta Lamposz herceget, majd pedig Héraklész felkapta a földről Klütiosz és Hiketaón hercegeket, és úgy verte egymáshoz a fejüket, mintha két bogyót zúzna szét.
– És te, Tisszanész, hol voltál mind ez idő alatt?
– Elbújtam, nagyuram – motyogta a szolgám, lehorgasztva fejét.
– Nem baj, hisz rabszolga vagy, nem harcos. Folytasd.
– A görögök ekkor mintha észhez tértek volna... Héraklész felemelte az oroszlán bőrét, és azt mondta, indulniuk kell; már nem érnek rá elmenni a lovakért. Thészeusz pedig Hészioné hercegnőre mutatva azt mondta: akkor be kell érniük ővele, mint munkájuk díjával; majd odaadják Telamónnak, ha már úgy beléje szerelmesedett, és azzal mentve a görög becsület. Utána már indultak is a szkaiai kapu felé.
– És eltávoztak már partjainkról?
– Ezt is megtudakoltam hazafelé jövet, nagyuram. A szkaiai kapu őre szerint még kora délután volt, amikor Héraklész megjelent; de Thészeuszt, Telamónt vagy Heszioné hercegnőt nem látta. Azt mondja, a görögök mind leereszkedtek Szigeion felé, ahol a hajójuk horgonyt vetett.
– És mi lett a másik öt lánnyal? Tisszanész ismét lesütötte a szemét.
– Azt nem tudom, nagyuram. Csak az járt a fejemben, hogy hozzád eljussak.
–Ne lódíts, szolga! Napnyugtáig lapítottál, mert féltél. Eredj, keresd meg atyám háznagyát, szólj, hogy kutassa fel a lányokat, és mielőbb szállíttassa haza atyám és öcséim tetemét. Mondj el neki is mindent, és add ki nevemben a parancsokat. Indulj, Tisszanész.
Héraklész két lovat kért mindössze – két semmi állatot! Hát valóban nincs ír a kapzsiság ellen? Nincs határ, ahol az óvatosság megálljt parancsolna, és nagylelkűségre intene? Ó, bárcsak Héraklész győzte volna türelemmel! Folyamodhatott volna a tanácshoz igazságért – hiszen valamennyien fültanúi voltunk atyám ígéretének! Megkapta volna a járandóságát...
Ehelyett ismét az indulat és a kapzsiság győzött. Belőlem pedig Trója királya lett.
Hekabéról megfeledkezve lementem a díszterembe, és megszólaltattam a gongot, amely gyűlésre hívta az udvart.
Jöttek is mind sebbel-lobbal; alig várták, hogy megtudják az oroszlánnal való összecsapás kimenetelét, meg aztán szorongtak is, amiért ilyen későre jár már az idő. A pillanat nem volt alkalmas rá, hogy elfoglaljam a trónszéket, csak megálltam mellette, és úgy néztem le a sok kíváncsi arcra: féltestvéreim, közeli s távoli rokonaim, a családunkba benősült előkelőségek arcára. Ott állt éberen csillogó szemmel Anténór sógorom is. Intettem, hogy lépjen közelebb, majd pálcámmal a vörös kőkockás padlóra koppintottam.
– Urak, Trója nagyjai! – kiáltottam. – Poszeidón oroszlánja halott – megölte Héraklész, a görög!
Anténór oldalról fürkészőn vizslatta az arcom. Dardaniai lévén nem volt barátja Trójának, de mint Hekabé édestestvérét, az ő kedvéért megtűrtem a közelemben.
– Én ekkor eljöttem a vadászat színhelyéről, ám a szolgám ott maradt, és az imént adta hírül, hogy a három görög orvul megölte királyunkat és négy öcsémet, majd elhajóztak, oly gyorsan, hogy már nem vehetjük őket üldözőbe. Erőszakkal magukkal ragadták Hészioné hercegnőt is.
Lett erre olyan felzúdulás, hogy nem folytathattam. Mély levegőt vettem, és töprengtem: józan ésszel mennyit mondhatok el nekik. Nem, Laomedón király megszegett ígéretéről hallgatnom kell; Laomedón halott, és emlékét a maga királyi fenségében kell megőrizni – nem tapadhat hozzá e rút, kicsinyes befejezés. Okosabb, ha más színezetet adok a dolgoknak, és azt mondom: a görögök kezdettől készültek e gyalázatos merényletre, mert így akarták megtorolni az Euxeinoszról kitiltott görög kereskedők sérelmét.
Király lettem. Enyém volt Tróasz, enyém volt Trója. Én őrzöm ezentúl a Hellészpontoszt, rajtam múlik, ki jut el a Pontosz Euxeinoszig.
Amikor ismét a padlóra koppintottam, azon nyomban elcsitult a lárma. Milyen más lesz minden, ha az ember királynak mondhatja magát!
– Ezennel megfogadom színetek előtt: halálom napjáig nem felejtem el, amit a görögök Trója ellen vétettek. Mostantól minden évben gyásznap lesz ez a mai nap, és a papok az egész városban kántálva hirdetik, mit követtek el a görög zsoldosok; magam pedig fáradhatatlanul keresem-kutatom majd a módját, hogy megfizettessem a görögökkel ezt a gaztettet!
– Téged, Anténór, kinevezlek tanácsnokommá. Fogalmazz kiáltványt: mostantól egyetlen görög hajó sem haladhat át a Hellészpontoszon az Euxeinosz felé. Rezet másutt is találni, de ónt csak Szküthiában bányásznak – márpedig a bronzot rézből és ónból nyerik, és bronz nélkül egyetlen nép sem élhet meg. A jövőben a görögök csak a kis-ázsiai népektől mint az ón kizárólagos birtoklóitól szerezhetik be e nagybecsű fémet, méghozzá méregdrága áron, és a görög népekre hanyatlás, majd pusztulás vár.
Szavaimat fülsiketítő éljenzés fogadta. Egyedül Anténór homloka húzódott kétkedő redőkbe. Hiába, nincs más hátra: őt négyszemközt be kell majd avatnom az igazságba. Egyelőre azonban csak a kezébe nyomtam pálcámat, magam pedig siettem a palotámba. Hirtelen eszembe jutott Hekabé, aki a halállal viaskodik.
A lépcső tetején egy bábaasszony várt; az arcán patakzott a könny.
– Mi történt, asszony? Meghalt?
A vén banya könnyein fogatlan vigyor tört át.
– Nem, dehogy, királyom – kedves édesatyádat siratom; mindenhová elért már a hír. A királyné túl van az életveszélyen, te pedig egy remek, egészséges fiúcska apja lettél!
Hekabét már leemelték a szülőszékről, és elhelyezték széles ágyán. Ott feküdt sápadtan, elcsigázva, bal karjában egy bepólyált kis csomaggal. Vele még senki sem tudatta a hírt, és én is meg akartam várni, amíg erőre kap. Lehajoltam, hogy megcsókoljam. Ő széthúzta a pólyát a csecsemő arcán, hogy én is láthassam. A negyedik fiú, akivel megajándékozott, csendesen, békésen feküdt; nem vergődött, nem fintorgott, ahogy újszülött csecsemők szokták, és valóban meghökkentően szép volt. A bőre nem ráncos és vörös, hanem sima és elefántcsontfehér, a fejét dús, göndör fekete haj borította, pillái hosszúak és feketék voltak, fekete szemöldöke finoman ívelt, a szeme pedig olyan sötét, hogy meg nem mondhattam volna, kék-e vagy barna.
Hekabé megcsiklandozta a gyermek nemes vonalú kis állat.
– Milyen nevet adsz neki, királyom?
– Parisznak fogom hívni – vágtam rá habozás nélkül. Hekabé arca megrándult.
– Parisznak? „A halál jegyesének”? Baljós név ez, én uram! Miért nem Alexandrosz, ahogyan terveztük?
–Parisz lesz, és kész – mondtam, és elfordultam. Az anyja úgyis elég hamar megtudja majd, hogy ezt a gyermeket már születése napján eljegyezte a halál.
Mielőtt magára hagytam, magasabbra polcolta párnáit, és erőtlenül ringatta duzzadt keblén a kis batyut.
– Parisz, apró emberkém! Milyen gyönyörű vagy! Ó, hány szívet törsz majd össze! Minden nő imádni fog. Parisz, Parisz Parisz...

 

 

Második fejezet
PÉLEUSZ ELBESZÉLÉSE

Amikor újonnan szerzett thesszáliai királyságom ügyeit rendbe tettem, és további intézésüket immár rábízhattam a Iólkoszban maradottakra, áthajóztam Szkürosz szigetére. Megfáradva a munkában, szükségét éreztem egy jó barátnak, és Iólkoszban még nem találtam olyat, aki Szkürosz királyával, Lükomédésszel versenyre kelhetett volna. Ő szerencsésebb volt nálam: soha nem száműzték atyja birodalmából, mint engem; nem kellett foggal-körömmel harcolnia, hogy új királyságot nyerjen magának, mint nekem, és hadakoznia sem kellett, hogy szerzeményét megvédje. Az idők kezdetétől, amióta csak emberek és istenek vannak, az ő ősei uralkodtak Szkürosz sziklás földjén, maga pedig biztosan ülhetett trónján ama perctől fogva, amelyben atyja saját ágyában, fiaitól, lányaitól, feleségeitől és ágyasaitól körülvéve, lehunyta szemét; Lükomédész atyja ugyanis, akárcsak ő maga, híven követte az óvallást – Szkürosz uralkodói hallani sem akartak az egynejűségről!
Vallási kérdések ide vagy oda, Lükomédész is hasonló békés halálnak nézhetett elébe, míg az én esélyeim sokkal soványabbak voltak. Irigyeltem is nyugodalmas életéért, ám ahogy sétálgattunk kertjében, hirtelen rájöttem: kedves barátom bizony lemaradt az élet számos gyönyörűségéről. Birodalma, királyi címe korántsem jelentett neki annyit, mint nekem az enyém; jólelkű férfi és rátermett uralkodó lévén, alaposan és lelkiismeretesen tett eleget minden kötelességének, ám mivel uralmát és javait soha senki és semmi nem fenyegette, nem is ragaszkodott hozzájuk oly szenvedélyes elszántsággal, mint ahogy én csüngtem azon, amit kiharcoltam magamnak.
Nálam jobban aztán senki sem tudta, mit jelent kisemmizettnek lenni, éhezni, kétségbeesni, és Lükomédésznek Szkürosz királyaként fogalma sem lehetett arról a forró szeretetről, amely engem nehezen kivívott új, thesszáliai királyságomhoz fűzött. Ó, Theszszália, én Thesszáliám! Egy egész birodalom, amely csakis az enyém, Péleuszé, a királyé! Kisebb királyok hódolnak énelőttem, Péleusz előtt, aki néhány évvel ezelőtt még azt sem tudtam, mi van Attikától északra – most pedig én uralkodom Iólkosz hangyanépe, a mürmidonok fölött!
– Már megint Thesszálián jár az eszed! – rázott fel ekkor merengésemből Lükomédész hangja.
– Mi máson is járhatna?
Lükomédész csak bágyadtan legyintett azzal a halovány kezével.
– Kedves Péleuszom; belőlem hiányzik a te szilaj lelkesedésed. Az én tüzem legföljebb lomhán parázslik, míg a tiéd fényes lánggal lobog. Igaz, nekem éppen így a jó. Járnál csak az én cipőmben, bizony meg sem állnál, amíg Kréta és Szamothraké közt meg nem hódítanál minden szigetet.
– Csakhogy mára elfáradtam, öreg cimbora – sóhajtottam, egy diófának dőlve. – Sajnos én sem vagyok már húszéves.
– Tudjuk, tudjuk – dünnyögte Lükomédész, majd tűnődve szegezte rám fakó szemét. – De azt hallottad-e, Péleusz, hogy mindenfelé úgy emlegetnek, mint a legkülönb férfit egész Görögországban? Még Mükéné is kénytelen volt felfigyelni rád...
Kihúztam magam, és lassan továbbindultam.
– Nem vagyok sem jobb, sem rosszabb másoknál.
– Tagadd csak, ha illendőnek érzed, akkor is ez az igazság. Benned, Péleusz, minden erény egyesül. Magas vagy és izmos, az alkatod remek, szellemed kifinomult és találékony, vezetőnek valóságos lángelme vagy, értesz hozzá, hogy kivívd a néped szeretetét – és tetejébe még az arcod is szemrevaló!
– Ha azt akarod, Lükomédész, hogy csomagoljak és hazamenjek, csak dicsérj tovább!
–Nyughass, már a végére értem. Mi több: valamit meg kell beszélnem veled. A dicshimnuszt csak bevezetőnek szántam.
– Miről van szó? – néztem rá kíváncsian.
Lükomédész homloka ráncokba húzódott, megnyalta a száját, majd minden további köntörfalazás nélkül fejest ugrott a zavaros vízbe.
– Harmincöt éves vagy, Péleusz, egyike Görögország négy leghatalmasabb királyának, jelentős hatalom letéteményese – ám a feleség, a királyné még mindig hiányzik mellőled. Tudom, hogy szívvel-lélekkel magadévá tetted az új vallást, és felesküdtél az egynejűségre – no de gondoltál-e arra, hogy ki örökli majd utánad Thesszália trónját?
Önkéntelenül elvigyorodtam.
– Ó, Lükomédész, te szélhámos! Szóval már kiszemeltél számomra valakit!
– Még az is meglehet – felelte óvatosan. – Hacsak nincsenek egyéb terveid.
–Való igaz, hogy foglalkoztat a házasság gondolata, ám eddig egyetlen jelölt sem férkőzött a szívembe.
–Én ismerek valakit, aki bizonyára meghódítana. És hogy nagyszerű királyi hitves lenne belőle, afelől bizonyos vagyok.
– Tovább, barátom! Izgatottan hallgatlak!
– Izgatottan – és rosszul leplezett kajánsággal! De nekem így sem szeged a kedvem. A hölgy, akiről szó van, Poszeidón szküroszi főpapnője. Maga az isten parancsolt rá, hogy menjen férjhez, ám eleddig nem engedelmeskedett. Mivel magas rangú papi személy, kényszert nem alkalmazhatok, ám népem és szigetein érdekében mégiscsak rá kell vennem a házasságra.
Megtorpantam, és álmélkodva néztem rá.
– Tehát én csak eszköz volnék?
– Ugyan dehogy! – tiltakozott kétségbeesetten. – Kérlek, hallgass végig!
– Valóban Poszeidón óhaja, hogy férjhez menjen?
– De még mennyire! A jóslatok szerint ellenkező esetben a Tengerek Ura kettéhasítja Szkürosz földjét, és a mélybe, saját birodalmába szippantja az én szép szigetemet!
– Többes számot használsz. Eszerint több jóshelyet is kifaggattál már?
– Embereim még a delphoi Püthiánál és Dódóna tölgyfaligetében is megfordultak. A válasz mindig ugyanaz: házasítsd ki a papnőt vagy pusztulj.
– De miért oly jelentős a hölgy személye? – tudakoltam egyre növekvő érdeklődéssel.
Lükomédész arcára kiült az áhítat.
– Mert Néreusznak, a Tenger Öregének a leánya, és ezért maga is félistennőnek számít. Talán ez az oka, hogy a lelke is kétfelé húz. A vér parancsa az óvalláshoz köti, mégis az újnak szolgál. Te is tudod, Péleusz, milyen forrongásban van ez a mi görög világunk Kréta és Théra pusztulása óta. Gondolj csak Szküroszra! Nálunk soha nem volt oly erős a Földanya tisztelete, mint Krétán, Thérán vagy Pelopsz szigetének királyságaiban – ám az óvallás így is keményen tartja magát. Másfelől Poszeidón az új vallást követi, mi pedig neki vagyunk kiszolgáltatva; az ő vizei vesznek körül, és ő rengeti meg a földet is, ha úgy akarja.
– Hajói értem, az istent bőszíti, hogy főpapnője az óvallás híve – mondtam lassan. – No de ha egyszer jóváhagyta kinevezését...
– Akkor jóváhagyta, mára haragra gerjedt. Hát nem ismered az istenek természetét, Péleusz? Sosem volt erős oldaluk a következetesség. Annak idején elfogadta a hölgyet papnőjének, mára viszont megbokrosodott, és azt mondja, az ő oltáránál nem tűr meg egy néréiszt.
– Ejnye, Lükomédész, hát te hiszel ezekben az isteni eredetről szóló mesékben? – kérdeztem értetlenül. – Ennél több józanságot vártam tőled! Akik azt híresztelik magukról, hogy ereikben egy isten vére csörgedezik, legyenek bár férfiak vagy nők, többnyire fattyak – sőt születésükben általában holmi pásztor vagy lovász működött közre.
Lükomédész úgy csápolt a karjával, ahogy szárnyával verdes az izgatott madár.
– Mindezzel magam is tisztában vagyok, Péleusz, ez azonban más eset. Te még nem láttad azt a nőt, és semmit sem tudsz róla. Én láttam és ismerem. Soha ilyen különös teremtést... Elég, ha csak ránézel, és te is elhiszed majd, hogy a vizekből való.
– Csak ámulok és bámulok! – mondtam immár ingerülten. – Igazán hálás vagyok a megtiszteltetésért, Lükomédész! Szóval holmi furcsa, habalygós nőszemélyt akarsz rátukmálni Thesszália nagy királyára? Nos, köszönöm szépen, nem kérek belőle!
Lükomédész két kézzel a karomba csimpaszkodott.
– Hát ilyen fondorlatosnak tartasz, Péleusz? Esküszöm, nem akartalak megbántani – talán csak ügyetlenül fogalmaztam. Nézd csak... Évek óta nem találkoztunk, és most, ahogy megláttalak, valami rögtön azt súgta: ez a neked való asszony. Előkelő kérőkben nem szűkölködik – nincs Szküroszban olyan jó házból való agglegény, aki ne venné boldogan nőül. Csakhogy ő hallani sem akar róluk. Azt mondja, az isten megígérte, hogy küld majd valakit, aki az ő jelét viseli.
– Hát nem bánom, Lükomédész – mondtam sóhajtva. – Megnézem magamnak. De előre semmit nem ígérek – világos?

* * *

Szküroszban Poszeidónnak a szó valódi értelmében nem volt temploma, csak oltára és megszentelt ligete a túlsó, kevésbé termékeny és gyérebben lakott parton; nem is értettem, miért éppen ide helyezték a Tengerek Urának szentélyét, holott szigetről lévén szó, hajlandósága igazán élet-halál kérdése volt. Kegyén és szeszélyein múlott, dúskálnak-e minden jóban a szigetlakók avagy éhínség sorvasztja őket; amellett Földrengetőnek sem hiába nevezték. Saját szememmel láttam, hová vezet, ha egyszer indulatba jön; egész városokat döngölt laposabbra, mint kovács az aranyat. Poszeidón lobbanékony természet volt, és igen kényes a méltóságára. Ismereteink szerint Krétának két ízben is teljes megsemmisüléssel kellett bűnhődnie, amiért királyai önteltségükben elfelejtették, mivel tartoznak neki – és hasonlóképpen állt bosszút Thérán is.
Ha ez a nő, akivel Lükomédész meg akar ismertetni, a hírek szerint Néreusz sarja – ama Néreuszé, aki valaha, amikor a Földet Kronosz kormányozta az Olümposzról, a vizek ura volt –, akkor érthető, miért ragaszkodnak elmozdításához a jósjelek. Zeusz és fivérei ferde szemmel néztek az általuk megdöntött régi istenekre, ami végtére is érthető – ki volna elnéző az olyan apával, aki megeszi saját gyermekeit?
Egymagámban, gyalogszerrel, egyszerű vadászöltözetben indultam el a szent ligetbe, kötélen vezetve az áldozati állatot. Azt akartam, hogy a papnő egyszerű embert lásson bennem, és ne is sejtse, hogy egész Thesszália királya áll előtte. Az oltár egy kis öbölre néző földnyelv legmagasabb pontján állt, a szent fák között. Nesztelenül törtem utat magamnak; elkábított a mélységes csend és a hely szellemétől súlyos, fojtogató levegő. Még a tenger zúgását is csak tompán érzékeltem, holott a tajtékos hullámok lassan, de annál nagyobb robajjal csapódtak a lejtő alatti, roncsolt parti szikláknak. Az egyszerű, négyszögletes oltár előtt háromlábú arany serpenyőben égett az örök tűz. Közelebb mentem, magam mellé húzva az áldozati állatot.
A papnő szinte vonakodva lépett ki a napfénybe, mintha szívesebben tartózkodna a hűvös, cseppfolyósan szűrt fényű árnyékban. Lenyűgözve meredtem rá. Alacsony, karcsú, nagyon is nőies teremtés volt, mégis volt benne valami lényegi nőietlenség. A szokásos, redőkbe húzott, hímzéssel díszített ruha helyett az ő köntöse abból az egyszerű, de áttetszően finom vászonból készült, amilyet Egyiptomban szőnek, a kelme festése azonban ügyetlen volt, és így az alóla átsejlő sápadt, kékes bőr csíkozottnak tűnt. Az ifjú nő ajka telt volt, de épp csak halványan rózsaszín, szeme pedig a tenger minden árnyalatában játszott; én legalább hol szürkének, hol kéknek vagy zöldnek, sőt olykor borvörösnek láttam. Festetlen arcában csak a szemét húzta körül vékony, kissé félelmetesre megnyújtott fekete vonallal, a haja pedig színtelen, hamvasan fehér volt; csak később vettem észre, hogy homályos belső terekben kékesen csillámlik.
Közelebb léptem, szorosan markolva az állat pányvaját.
– Vendég vagyok a szigeten, úrnő, és Poszeidón atyánknak szeretnék áldozni.
Bólintott, átvette tőlem a kötelet, és szakértő szemmel mérte fel a fehér bikaborjút.
– Poszeidón atyánk elégedett lesz. Rég nem láttam ily formás állatot.
– Mivel a ló és a bika az isten szent állata, illendőnek véltem, ha alkalmazkodom ízléséhez.
A papnő mereven nézett az oltár tüzébe, majd így szólt:
– Az idő most nem kedvez az áldozatra. Majd elvégzem később. – Legyen óhajod szerint, úrnő – feleltem, és megfordultam, hogy távozzam.
– Várj még.
– Parancsolj velem, úrnő.
– Mit mondjak az istennek, ki ajánlotta fel az áldozatot?
– Péleusz, királya Iólkosznak és egész Thesszáliának. A szeme kristálykékből sötétszürkébe váltott.
– Tehát nem vagy akárki. Atyád Aiakosz volt, s az ő atyja maga Zeusz. Telamón fivéred Szalamisz királya, magad az istenek családjához tartozol.
Elmosolyodtam.
– Úgy van, úrnő. Valóban Aiakosz fia és Telamón fivére vagyok – ám nagyatyám személyéről nincs tudomásom. Mindenesetre kétlem, hogy az istenek királya lett volna. Talán inkább egy bandita vetett szemet a nagyanyámra.
– A káromlást megtorolják az istenek, Péleusz király – válaszolta a papnő kimérten.
– Nem érzem magam káromlónak, úrnő. Mélységes hittel tisztelem az isteneket, és áhítatos lélekkel áldozok nekik.
– Csak éppen nem fogadod el Zeuszt ősödnek.
– Az ilyen regéket, úrnő, a trónigény megalapozása végett költik. Atyám, Aiakosz esetében legalábbis minden bizonnyal így volt.
A papnő szórakozottan simogatta a fehér bikaborjú orrát.
– Bizonyára a palotában szálltál meg. Miért engedte Lükomédész király, hogy egymagadban, bejelentés nélkül járulj ide?
– Mert én így kívántam, úrnő.
A papnő az egyik oszlop gyűrűjéhez pányvázta az állatot, de utána sem fordult vissza felém.
– Megtudhatnám, úrnő, ki vette át tőlem az áldozatot? Hátrafordulva pillantott rám vissza. A szeme most hűvös, semleges szürkébe játszott.
– Thetisz vagyok, Néreusz leánya, Péleusz király, s ez nem rege vagy mendemonda. Az én atyám valóban nagy isten volt.
Éreztem, hogy elbocsátott. Köszönetet mondtam neki, és távoztam.

* * *

Messzire azonban nem mentem, csak arra vigyáztam, nehogy a szentélyből bárki megláthasson. Leosontam az öbölhöz vezető kanyargós csapáson, dárdámat és kardomat egy szikla mögé rejtettem, és egy kiugró szirt árnyékában végigheveredtem a meleg, sárga homokon. Thetisz... Thetisz... Semmi kétség: látszik, hogy a tenger szülötte, sőt legnagyobb ámulatomra szívesen elhittem volna azt is, hogy valóban isten nemzette. Úgy látszik, túl mélyen néztem bele abba a kaméleonszerű szempárba, amelyben ott tükröződött a tenger minden vihara és csendje – s egyszersmind valamilyen szavakkal le nem írható hideg tűz visszfénye. Ilyen volt Thetisz – és én azt akartam, hogy a feleségem legyen.
Életkorom és tapasztalatom még egyebet is elárult: éreztem, hogy ő is érdeklődik irántam. Minden azon múlik, elég erős-e ez a rokonszenv – és máris megcsapott a kudarc előérzete. Thetisz engem is éppúgy elutasítana, ahogy a többi, amúgy igencsak megfelelő kérőnek is kosarat adott. Bár soha nem vonzódtam férfiakhoz, a nők sem játszottak életemben jelentősebb szerepet; éppen csak kielégítettem általuk azt a vágyat, amely a legnagyobb isteneket is éppúgy kínozza, mint bennünket, halandó férfiakat. Időnként éjszakára hazavittem ágyamba egy-egy nőt, de szerelmet e percig soha nem éreztem. Thetisz – akár tudja már, akár nem – az enyém, és mert az új vallás minden tételét magamévá tettem, nem is kell majd más asszonyokkal versengenie. Egyedül az övé leszek.
A nap mind erősebben tűzött a hátamra. Dél lett. Ledobtam magamról a vadászöltözéket, hadd szívja fel bőröm Héliosz forró sugarait. Nyugalmat azonban nem találtam. Valami arra késztetett, hogy felüljek, és ingerülten meredjek a tengerre, mint a bennem tomboló zűrzavar legfőbb okára. Aztán lehunytam a szemem, és térdre roskadtam.
– Zeusz atyám, tekints rám kegyesen! Csupán a legnagyobb ínség és elhagyatottság pillanataiban könyörögtem hozzád úgy, ahogy az ember nagyatyja segítségét kéri. Így könyörgök most is: mutasd felém legnyájasabb, legadakozóbb arcodat. Soha nem zaklattalak apró-cseprő ügyekkel, így hát mindig meghallgatásra találtam nálad. Esedezem: állj mellém ezúttal is! Ahogy nékem adtad Iólkoszt és a mürmidonokat, ahogy egész Thesszália urává tettél – ajándékozz most meg Thetisszel is. Ültess mellém méltó királynét a mürmidon trónra, és adj nekem erős fiakat, hogy legyen, ki halálom után a helyembe lép!
Így térdeltem még sokáig lehunyt szemmel, de amikor végre felálltam, úgy láttam: semmi sem változott. Igaz, nem is számítottam másra: az istenek nem szoktak csodákat művelni csak azért, hogy az emberi szívbe hitet csöpögtessenek. És ekkor megpillantottam őt, ahogy áttetsző köntöse zászlóként lobog mögötte a szélben; a hajába kristály szikrákat csempészett a nap, arcát révült mámorban emelte az égnek. Jobb kezében tőr volt; mellette ott állt a fehér bikaborjú. Az állat békésen vonult végzete felé; amikor a papnő letérdelt a vízparton, egészen közel a felé csapó hullámokhoz, még oda is törleszkedett hozzá, és hangtalanul, vergődés nélkül tűrte, hogy megragadja, és átvágja a torkát. Thetisz combján és csupasz fehér karján élénk piros patakok fröccsentek végig, és halvány vörösre színeződött a víz is, ahogy a gyorsan mozgó áramlatok önnön anyagukba szippantották a borjú vérét.
Thetisz maga nem látott meg engem, még akkor sem, amikor beljebb siklott a hullámok közé, maga után vonszolva a halott állatot. Amikor elég mélyre ért, a nyaka köré fonta a tetemet, és karját széttárva egy rántással lecsúsztatta a vállán. Az állatot nyomban elnyelte a tenger, ő pedig a vizet taposva elindult egy jókora, lapos, kiugró szikla felé, felkapaszkodott rá, és a tetején megállt. Alakja sötéten vetült a sápadt ég hátterére. Aztán elnyúlt a sziklatetőn, haját párnaként szétterítette tarkója mögé kulcsolt karján, és úgy tetszett: álomba merül.
Szokatlan szertartás volt, idegen az új vallás tanaitól. Thetisz Poszeidón nevében fogadta el tőlem az áldozatot, hogy aztán, mint Poszeidón legfőbb papnője, Néreusznak kínálja fel. Szentségtörés! Ó, Lükomédész, igazai mondtál! Ez az ifjú nő valóban Szkürosz végzetét hordozza magában! Nem adja meg a Tengerek Urának, ami kijár neki, és a Földrengetőt megillető tisztelet is idegen tőle.
Tejszerű és mozdulatlan volt a levegő, áttetszően tiszta a víz, de ahogy elindultam a part felé, úgy reszkettem, mintha harmadnapos láz gyötörne. A hullámok közé vetettem magam, de a víz sem hűthetett le; Aphrodité a csontjaimig vájta belém fényes körmeit.
Thetisz engem illet, és nem nyugszom, amíg az enyém nem lesz. Legalább megmentem szegény Lükomédészt és a szigetét is...
A sziklához érve megkapaszkodtam kiugró párkányában, és egyetlen, izmot roppantó lendülettel felhúztam magam a tetejére. Thetisz még azt hihette, rég visszatértem a szküroszi fellegvárba, amikor én már fölé hajoltam a kövön. Most láttam, hogy nem alszik; a szeme, amely ezúttal lágy, álmatag zöld színt öltött, nyitva volt. Ám mire villámgyorsan kisiklott alólam, a szempár már izzó feketére váltott.
– Ne merj hozzám érni! – lihegte. – Az istennek ajánlottam magam; férfi engem nem érinthet.
A kezem előreszökött, de megállt egy hüvelyknyire a bokájától.
– Nem tettél életre szóló fogadalmat, Thetisz. Jogod van házasságot kötni, és a feleségem leszel.
– Az istené vagyok!
– Valóban? És ugyan melyiké? Szavakban az egyiknek hódolsz, de áldozatot a másiknak mutatsz be? Az enyém vagy, és engem semmi nem rettent vissza. Ha pedig az isten – akár az egyik, akár a másik – ezért halálra szán, elfogadom az ítéletét.
Thetisz vékony hangon feljajdult tehetetlen rémületében, és megpróbált a szikláról a vízbe csusszanni, én azonban megelőztem: hiába kapaszkodott az érdes kőfalba olyan erővel, hogy a körme is beletört, a lábánál fogva visszarántottam, majd bokáját elengedve csuklón ragadtam, és talpra állítottam.
Foggal-körömmel küzdött, mint akibe tíz vadmacska szorult; némán rúgott-harapott, és többször is kisiklott bilincsként rá fonódó karjaim közül, én azonban minden alkalommal elkaptam, és visszahúztam magamhoz. Már mindkettőnkről csörgött a vér; nekem a vállam, neki a szája hasadt fel, a szél kitépett hajcsomókat sodort magával. De mégsem szerelmi erőszak volt ez, hanem verseny, embert-asszonyt próbáló viadal – az új vallás harca a régi ellenében, és úgy végződött, mint minden hasonló küzdelem: a férfi győzelmével.
A sziklára zuhantunk, olyan erővel, hogy Thetisznek elállt a lélegzete. Én voltam felül, és a vállát a földhöz szögezve a szemébe néztem.
– A harcnak vége. Legyőztelek.
Ekkor félrebillentette a fejét, és remegő szájjal így szólt: – Te vagy az. Tudtam, attól a pillanattól kezdve, hogy a szentélybe léptél. Amikor felesküdtem az isten szolgálatára, megmondta: jön majd a tengerről egy férfi, az ég küldötte, aki elfeledteti velem a tengert, és királynéjává tesz. – Nagyot sóhajtott, és hozzátette: – Úgy legyen.
Magammal vittem Iólkoszba, királynét megillető tisztességgel és pompával vettem körül. Már házasságunk első évében gyermeket fogant, hogy kiteljesítse kötésünk boldogságát. Mert boldogok voltunk, és a legboldogabbak éppen ama hosszú hónapokban, amikor a fiunkra vártunk. Mert hogy leány is lehet, eszünkbe sem jutott.
Fő bábaasszonynak tulajdon dajkámat, Areszunét tettem meg, így aztán amikor Thetisz vajúdni kezdett, oda lett minden hatalmam; a vén banya kiforgatott jogaimból, és a palota másik végébe száműzött. Phoibosz szekere körbejárta az eget, és én még egyre ültem magamban; a szolganép hiába unszolt, hogy egyek vagy igyák, csak vártam-vártam. Éjszaka lett, mire Areszuné végre elém járult. Még csak ruhát sem váltott, úgy állt előttem vérrel összefröcskölve, görnyedten, megfonnyadva; arcára pókhálót szőtt a fájdalom, besüppedt fekete szemgödréből könny patakzott.
– Fiú volt, királyom, de addig sem élt, hogy levegőt vehetett volna. A királyné megmenekült. Sok vért vesztett, és igen erőtlen, de az életét nem fenyegeti veszély. – Az öregasszony kétségbeesve tördelte inas kezét. – Esküszöm, királyom, én nem hibáztam. Olyan gyönyörű, erős fiúcska volt. Az istennő akarta így!
Nem bírtam elviselni, hogy a lámpás fényénél meglássa arcomat. Nem voltak könnyeim, hogy enyhítsenek fájdalmamon; sarkon fordultam, és elhagytam a helyiséget.
Néhány napba telt, amíg összeszedtem magam annyira, hogy felkeressem Thetiszt. Amikor beléptem hozzá, legnagyobb ámulatomra ott ült széles ágyán, és egészségesnek, sőt derűsnek látszott. Úgy beszélt, ahogyan ilyen helyzetben illik, könnyedén szórta a fájdalmas szavakat, de érződött, hogy nem gondolja őket komolyan. Thetisznek, úgy látszott, kedvére volt a helyzet!
– A fiunk halott, asszony! – fakadtam ki végül. – Hogy bírod ezt elviselni? Soha nem tudhatja már meg, mit jelent az: élni! Soha nem foglalja el helyemet a trónon. Kilenc hónapig hordtad magadban – fölöslegesen!
Kissé leereszkedőn simogatta meg a kezem.
– Ó, én drága Péleuszom, ne bánkódj! A fiunk megfosztatott a halandók életétől – de feledted, hogy én istennő vagyok? Mivel a föld levegőjét nem ízlelhette, megkértem atyámat, ajándékozza meg örök élettel, és atyám készségesen mondott rá igent. A fiunk az Olümposzon él, Péleusz – együtt lakmározik a többi istennel! Igaz, Iólkoszban nem lesz király, de élvezheti, ami földi halandónak soha nem jut osztályrészül: a halálban sem hal meg soha...
Álmélkodásom viszolygásba csapott át. Csak néztem meredten ezt az asszonyt, és nem értettem, hogyan keríthette ennyire hatalmába ez a talmi istenrege. Hiszen ő is éppúgy halandó, mint én, és a gyermeke éppoly halandó volt, mint mi ketten. Alig vártam, hogy ezt a szemébe mondjam, de amikor láttam, milyen bizalomteljesen néz fel rám, torkomon akadt a szó. Ha a babonaság könnyít a gyászán, én nem fosztom meg ettől a vigasztól. Eleget éltem már mellette, hogy tudjam: másként viselkedik, és másként gondolkodik, mint a többi nő. Így hát csak megsimogattam a haját, azzal magára hagytam.
Hat fiút szült nekem az évek folyamán – valamennyit holtan. Amikor Areszuné a második fiam haláláról tudósított, szinte megtébolyodtam; hónapokon átlátni sem bírtam Thetiszt, mert tudtam, mivel beszélné tele most is a fejem: istennek kiáltaná ki halott fiúnkat. Végül azonban a szerelem és a vágy mindig visszahajtott hozzá, és kezdődött elölről az egész iszonyatos körforgás.
Midőn hatodik gyermekünk is halva született – ó, de hát miért, amikor az anyja végig kihordta terhességét, és a gyermek a maga parányi gyászhintaján elkékült bőre ellenére is oly életerősnek látszott! –, megfogadtam, hogy több fiút nem ajándékozok az Olümposznak. Elküldettem a delphoi Püthiához, és a válasz úgy szólt: Poszeidón haragja üldöz, amiért megfosztottam a papnőjétől. Micsoda őrület, micsoda képmutatás! Először nem kér Thetiszből, utána meg ragaszkodik hozzá! Hiába, legyenek bár újak vagy régiek az istenek: földi halandó meg nem értheti észjárásukat és tetteiket.
Két éven át nem háltam együtt Thetisszel, pedig igencsak rimánkodott, hogy újabb fiúkat foganhasson az Olümposznak. Aztán, a második év végén fehér méncsikót vittem Poszeidón Hippiosznak, a lónevelőnek, és az egybegyűlt mürmidon nép színe előtt mutattam be az áldozatot.
– Oldozz fel az átok alól, és áldj meg egy élő fiúval! – kiáltottam messze hangzón.
A Föld zsigerei mélyéről tompa dörgés hallatszott, a szent kígyó barna villámként szökött ki az oltár alól, a talaj görcsösen rángott. Mellettem kidőlt egy oszlop, lábaim között meghasadt a padlózat, és kénköves bűz szorongatta a torkom, de én rezzenés nélkül kitartottam, amíg a Föld megnyugodott, és a hasadék bezárult. A fehér méncsikó kivérezve, mozdulatlan feküdt az oltáron. Három hónap múlva Thetisz tudtomra adta, hogy hetedik gyermekünkkel viselős.
Az elkövetkező gyötrelmes időkben éberebben figyeltem, mint sólyom a baromfiudvar csibéit. Ráparancsoltam Areszunera, hogy éjszakánként háljon Thetisz szobájában, a nőcselédeket leírhatatlan kínzásokkal fenyegettem, ha egy pillanatra is magára hagyják. Thetisz derűs türelemmel viselte el ezeket az úgynevezett „szeszélyeimet”; soha nem szállt vitába velem, és meg sem próbálta kijátszani parancsaimat. Igaz, egy ízben égnek állt a hajam, és egész testem lúdbőrös lett, mert rákezdett valamilyen furcsa, dallamtalan énekre a régi vallásból, de amikor rászóltam, hogy hagyja abba, engedelmeskedett, és többé ilyen éneket nem is hallottam tőle. Aztán, ahogy mindinkább közelgett az ideje, bennem feltámadt a remény. Elvégre egész életemben féltem az isteneket, ahogyan az illendő – legalább egyetlen élő fiúgyermekkel igazán tartoznak nekem!
Volt egy féltett, igen becses kincsem: egy vért, amelyet valaha Minósz viselt; bámulatos holmi, négy bronz- és három ónréteg fölött aranylemezekkel, csudás mintájú lapis–, borostyán–, korall és kristályberakással. A hozzá tartozó, hasonló szerkezetű, embermagasságú pajzs két kerek félből volt összeillesztve, középütt tehát elkeskenyedett. Vérten, lábpáncélon és karvédőn, sisakon és bőrszoknyán egyaránt látszott, hogy nálam termetesebb férfiúra készültek, így hát soha nem viseltem a pompás felszerelést, inkább csak magam elé képzeltem a rég elhalt Minószt, amint büszkén járja be e díszes öltözékben a maga krétai birodalmát, abban a hitben, hogy csak gazdagságát fitogtatja általa, és soha nem kell majd azért felöltenie, hogy megvédje magát. Mint ahogy nem is vette hasznát a halálban sem, hiszen Poszeidón zúzta össze őt is, birodalmát is, amiért nem volt hajlandó felesküdni az új vallásra; Krétán és Théra szigetén mindig is Kübelé Anya, az óvallás főistennője, a Föld és a Magasságok királynője uralkodott.
Minósz vértjével együtt őriztem egy, a Pélion hegy lejtőjén nőtt kőrisfából faragott dárdát is, amelynek hegyét egy vas nevű fémből öntötték; oly ritka és becses fém volt ez, hogy a legtöbben, mivel még soha nem találkoztak vele, nem is hittek létezésében. Kipróbált, páratlan fegyver volt: tollpihekönnyű, mégis tévedhetetlenül célba ért, ezért aztán mihelyt nem kellett többé háborúznom, elraktam a vért mellé. Mellesleg még külön neve is volt: Öreg Pélionnak hívták.
Mielőtt első fiam a világra jött volna, elővettem, és gondosan megtisztogattam mind e nagybecsű tárgyakat, mert szent meggyőződéssel hittem, hogy a gyermek, erős férfivá serdülve, majdan méltó viselőjük és használójuk lesz. Később, amikor csecsemő fiaim sorra holtan születtek, visszaküldettem a vértet és a dárdát a föld alatti kincstárba, hadd boruljon rájuk is olyan vak sötétség, amilyen a szívemben honolt.
Néhány nappal Thetisz várható lebetegedése előtt lámpással a kezemben leereszkedtem az egyenetlen kőlépcsőkön, és a folyosók útvesztőjén át eljutottam a kincstár súlyos faajtajáig. Voltaképpen mit keresek itt? – kérdeztem magamtól, de nem találtam egyértelmű választ. Belestem az ajtó résén a félhomályba, és a tágas, boltozatos terem túlsó végében aranyosan csillámló fényfoltot pillantottam meg. A lámpásom közben kialudt; tőrömet markolva óvakodtam beljebb, kerülgetve a tömérdek holmit: urnákat, ládákat, szekrénykéket, megszentelt kegytárgyakat, mígnem egyszer csak félreismerhetetlen hang ütötte meg a fülem: női sírás volt. Igen, Areszuné, a dajkám ült a földön, karjában dédelgetve Minósz hajdani aranysisakját; a finom művű arany sisakforgó ráborult ráncos kezére. Csendesen, de annál keservesebben, fel-feljajdulva zokogott, majd rákezdett a siratóénekre, amelyet még közös szülőföldünkön: Aiakosz egykori királyságában, Aigina szigetén tanult. Ó, Koré! Areszuné máris hetedik fiamat siratta.
Nem osonhattam el úgy, mintha mit sem láttam, mit sem hallottam volna; illett, hogy megvigasztaljam. Amikor anyám szoptatós dajkámmá jelölte ki, Areszuné már érett asszony volt. Ő nevelt fel, mert anyám nem sokat törődött velem; követett tucatnyi birodalmon, városok, népek sokaságán át, kutyánál hűségesebben, és amikor meghódítottam Thesszáliát, kitüntetett helyet juttattam neki házamban. Így hát odaléptem mellé, gyengéden megérintettem a vállát, és kértem: ne sírjon. Aztán kivettem kezéből a sisakot, karomba zártam a merevvé szikkadt öreg testet, és mindenféle csacskaságot suttogtam a fülébe, hátha saját bajaimmal elterelem figyelmét a bánatáról. Nagy sokára le is csillapodott, és félig öntudatlanul gyűrögette a ruhámat csontos ujjaival.
– Én drága uram, mondd meg nekem, miért? – kérdezte rekedten. – Miért tűröd, hogy ezt művelje?
– Kicsoda? Mit? Miről beszélsz?
– A királynéról – felelte elcsukló hangon.
Később jöttem csak rá, hogy a bánattól félig-meddig eszét veszthette, máskülönben soha ki nem szedhettem volna belőle az igazságot. Noha kora gyermekségemtől kedvesebb volt számomra tulajdon anyámnál, ő soha nem feledkezett meg a kettőnket elválasztó rangbéli szakadékról.
Olyan erővel markoltam meg a vállát, hogy összerezzent és feljajdult.
– Mit akartál mondani róla? Mit művel a királyné?
– Megöli a fiaidat.
Azt hittem, elvész lábam alól a talaj.
– Thetisz? A fiaimat? Mit jelentsen ez? Beszélj!
Az őrület szikrája kihunyt szemében, de csak annál nagyobb borzadállyal meredt rám – most döbbent rá, hogy valóban nem tudok semmiről.
– Folytasd, Areszuné, ha kedves az életed! – kiáltottam rá, és teljes erőből megráztam. – Hogyan öli meg őket? És miért? Azt mondd meg: miért?
Ő azonban makacsul összepréselte száját, és hallgatott, bár a szeme csupa rémület volt. Kirántottam a tőröm, és a hegyét odaérintettem fonnyadt, megereszkedett bőréhez.
– Beszélj, vénasszony, vagy esküszöm a mindenható Zeuszra, hogy kivájatom a szemed, kitépetem a körmöd – bármire kész vagyok, hogy megoldjam a nyelved! Hallottad, Areszuné? Beszélj!
– Asszonyod megátkozna, Péleusz, és az rosszabb lenne minden kínzásnál – suttogta reszketeg hangon.
– A gonosz átkok visszaszállnak az átkozódó fejére. Ne félj. Mondj el mindent.
– Én azt hittem, jó uram, tudtoddal és beleegyezéseddel teszi, amit tesz. És úgy lehet, igaza is van: a halhatatlanság, az örök fiatalság talán valóban többet ér a földi életnél és az öregség kínjainál...
– Thetisz őrült – mondtam.
– Nem, uram. Istennő.
– Az életem rá, Areszuné, hogy nem az. Közönséges halandó, mint te vagy én.
Areszunét azonban láthatóan nem győzték meg szavaim.
– Megölte mind a hat fiadat, Péleusz, mást nem mondhatok. De a legjobb szándékok vezérelték.
– Hogyan öli meg őket? Valamilyen bűvös főzetet kotyvaszt magának?
– Nem, jó uram, az ő módszere sokkal egyszerűbb. Mihelyt a szülőszékre helyezzük, minden szolgálóját elűzi; csak engem tűr meg maga mellett. Aztán rám parancsol, hogy tegyek alá egy csöbör vizet, és mihelyt a fej előbújt, a víz alá nyomja, amíg csak a gyermek meg nem fullad.
A kezem ökölbe szorult.
– Hát ezért kékülnek el... – mormoltam, majd felálltam. – Menj vissza hozzá, Areszuné, nehogy gyanút fogjon. Királyi szavamat adom, hogy soha nem árulom el, kitől tudom az igazságot, és gondom lesz rá, hogy ne árthasson neked. Tartsd szemmel, és szólj azonnal, mihelyt vajúdni kezd. Megértetted?
Areszuné bólintott. Könnyei végre elapadtak, és látszott, hogy már a szörnyűséges bűntudat sem emészti. Megcsókolta a kezem, és eltipegett.
Én csak ültem tovább mozdulatlanul a föld alatti sötétben. Thetisz tehát megölte a fiaimat – feláldozta őket egy babona, egy szeszély, egy eszelős álom oltárán. Elrabolta tőlük az élethez való jogukat; oly gálád, oly gyalázatos bűnöket követett el, hogy legszívesebben máris nekirontottam volna, hadd döfje át a kardom. De nem tehettem: hiszen még a méhében hordozta hetedik gyermekemet. Várnom kell; egyelőre nem ránthatok kardot. És talán szükség sem lesz rá – hátha rábízhatom bosszúmat az új hit isteneire.

* * *

Öt nappal a vallomása után rohanvást jött értem az öreg dajka; ősz haja vadul lobogott utána a szélben. Késő délutánra járt az idő; éppen a lovak körülkerített kifutójában voltam, hogy megszemléljem a méneimet; közeledett a fedezés ideje, és főlovászom meg akarta beszélni velem, melyik mént melyik kancával párosítsa össze.
Hamarosan magam is lónak érezhettem magam: Areszunéval a nyakamban ügettem vissza a palotába.
– Mi a szándékod, uram? – kérdezte a vén dajka, amikor Thetisz szobája előtt letettem a földre.
– Bejövök veled.
Az öregasszony felhördült.
– Uram királyom, az lehetetlen! – vinnyogta. – Tiltva van!
– Akár a gyilkosság – mondtam, és kinyitottam az ajtót.
A szülés asszonyi misztérium, férfi jelenléte nem szennyezheti be. A föld birodalmában zajlik; az égnek nincs hozzá köze. Hiába győzte le az új hit a régit, volt, ami változatlan maradt: a nők dolgait továbbra is Kübelé anya, a nagy istennő tartotta a kezében. Ő érlelte meg a friss emberi hajtásokat, és ő szabta meg, mikor hulljon le a gyümölcs az élet fájáról: tavasszal-e, még zsengén és éretlenül, nyáron, a maga érett, nedvdús pompájában, avagy télen, a kortól megaszalódva.
Mivel ekként senki sem számított jöttömre, néhány pillanatig észrevétlen nézelődhettem. A helyiség vértől s verejtéktől bűzlött; a látvány s annak minden részlete férfiszemnek idegen és félelmetes volt. A vajúdás jócskán előrehaladhatott már, mert a nőcselédek most segítették fel Thetiszt az ágyból, és támogatták át a szülőszékhez; a bábák sürögtek-forogtak, fontoskodtak, utasításokat hadartak. A feleségem meztelen volt; hatalmasra duzzadt hasán fényesen feszült a bőr. A nők gondosan, gyengéden feszítették szét a combját, s helyezték el a szék két karfáján. Az ülés közepén tátongott a széles üreg, amely fölött majd a gyermek feje, utána pedig egész kis teste kibújik a szülőcsatornából.
A szülőszék mellett tengervízzel színültig teli facsöbör állt, de a nők, mit sem gyanítva rendeltetéséről, rá sem hederítettek.
Amikor végre megláttak, azt hitték, a király megtébolyodott. Felháborodva rontottak felém, hogy kiűzzenek a misztérium színhelyéről, de mihelyt az elsőt, aki a közelembe ért, egyetlen ütéssel leterítettem, a többiek riadtan hőköltek vissza. Areszuné a csöbör fölé hajolva rontás elleni varázsigéket mormolt, és akkor sem mozdult, amikor kikergettem a nőket a helyiségből, majd rátoltam az ajtóra a súlyos reteszt.
Thetisz azonban mindent látott. Arcát kiverte az izzadság, a szeme elsötétült a dühtől, de fegyelmezte magát.
– Távozz innen, Péleusz – mondta halkan.
Válasz helyett félretoltam Areszunét, felkaptam a vödröt, és az utolsó cseppig kiloccsantottam belőle a vizet.
– Többé nem gyilkolsz, Thetisz. Ez a fiú az enyém marad.
– Miféle gyilkosságról fecsegsz, te bolond, te?! Én senkit sem öltem meg. Istennő vagyok, és a fiaim halhatatlanok!
Megmarkoltam a vállát, és a szülőszék fölé hajoltam.
– A fiaid halottak, asszony! Üres árnyéklétre ítéltettek, mert a te jóvoltodból már soha nem vívhatják ki hősi tetteikkel az istenek szeretetét és megbecsülését! Egyikükből sem lehet már hérosz, nincs helyük sem az élüszioni mezőkön, sem a csillagok között.
Dehogy vagy te istennő! Éppoly halandó asszony vagy, mint a többiek!
Válasz helyett Thetisz éleset sikoltott kínjában; a háta ívbe feszült, és olyan erővel markolta a szék karfáját, hogy ujjain kifehéredtek a bütykök.
Areszuné nyomban feléledt.
– Itt a perc! – kiáltotta. – Mindjárt megszületik...
– Soha nem lesz a tiéd, Péleusz – nyögte Thetisz, és dacolva a természetes ösztönnel, össze akarta préselni a combját. – Péppé zúzom a fejét – hörögte, majd újra sikoltozásban tört ki. – Ó, atyám, Néreusz! Segíts, mert szétszakadok!
Homlokán kékeslilán domborodtak ki az erek, szeméből patakzott a könny, mégsem volt hajlandó széttárni a combját. A fájdalomtól félőrülten vetette latba minden akaraterejét, míg végül sikerült egyik lábát a másikon átvetnie és szorosan összefonnia.
Areszuné már ott térdelt a víztől síkos földön, fejét a szék alá dugva. Egy hangos kiáltás, aztán furcsa, nyerítésszerű zaj: a vén dajka kuncogott!
– Nicsak, nicsak! – sivította. – Farfekvéses a fiad, Péleusz! A lábacskáját látom! – Kimászott a szék alól, felállt, és olyan hevesen pördített maga felé, mintha ványadt karjába egy húszéves ifjú ereje költözött volna. – Akarsz-e élő fiúgyermeket, király?
– Ó, Areszuné, hogy is kérdezhetsz ilyet?
– Akkor válaszd szét a lábát, jó uram! A baba fordítva bújik ki, a feje sértetlen!
Letérdeltem, bal kezem Thetisz felül lévő térdére tettem, jobb kezem alácsúsztattam, hogy a másik térdéhez is hozzáférjek, aztán teljes erőmből széthúztam a kezem, úgy, hogy Thetisz csontjai belereccsentek. Felkapta a fejét, felém köpött, átkokat szórt rám, és ahogy egymásra néztünk, az arca – ma is megesküdnék rá – ék formájú és pikkelyes lett, mint a kígyóé. Aztán lassan szétvált a térde; a párharcban most is én, a halandó, kerekedtem felül. Mi cáfolhatná ennél meggyőzőbben az isteni származásáról szóló mesét?
Areszuné ismét alábukott, és ott matatott a kezem alatt. Görcsösen összepréseltem a szemem, és keményen tartottam Thetisz lábát. Valami rövid, éles hang hallatszott, utána görcsös zihálás – és aztán a szoba egyszer csak megtelt egy élő csecsemő sírásával. A szemem kinyílt: hitetlenkedve meredtem Areszunéra vagy inkább arra a valamire, ami fejjel lefelé csüngött a kezéből – egy ijesztő, nedvességtől iszamós, vadul kapálózó kis jószágra, amelyik úgy bömbölt, hogy tán még az égben is meghallották. És a hártyaszerű burok alól kitüremlett valami: az apró hímvessző és alatta a herezacskó. Fiú! Igazi, élő fiúnak lettem az apja!
Thetisz némán ült, mozdulatlan, kifejezéstelen arccal, de nem rám nézett, hanem a fiamra, akit Areszuné már gondjaiba vett: megtisztogatta, elkötötte a köldökzsinórt, majd tiszta fehér vászonba pólyálta.
– Fiad van, Péleusz, méghozzá szíved szerinti! – nevetett felém. – A legnagyobb, a legegészségesebb baba, akit valaha láttam! A jobb sarkánál fogva húztam ki!
Elfogott a rémület.
– A sarkánál fogva, anyó? És mi történt vele? Eltört? Elformát-lanodott?
Areszuné felemelte a vászonrétegeket. A bal boka hibátlan volt; de a jobb lábfej a bokával együtt dagadt, összehorzsolt, kék foltokkal pettyezett.
– Mindkettő ép, uram. Begyógyul majd a jobb is, és a sebhelyek kifakulnak.
Thetisz felnevetett, gyengén, fojtottan.
– Szóval a jobb bokája... Hát így sikerült földi levegőhöz jutnia! Lábbal előre született... Nem csoda, hogy kis híján szétszaggatta a testem. Azt elhiszem, hogy a sebhelyek majd kifakulnak, de akkor is ez a jobb boka lesz a veszte. Egy szép napon, amikor a legnagyobb szüksége volna rá, ez a boka emlékezteti majd születése napjára, és végromlásba dönti.
Elengedtem a fülem mellett szavait, és szélesre tártam a karom.
– Add ide, Areszuné! Hadd nézzem meg végre! Ó, fiam, kisfiam! Szívem kincse, életem célja és folytatása!
Közöltem az udvarral, hogy fiam született – ép, egészséges fiam. Micsoda örömujjongás fogadta a hírt! Most láttam csak, menynyire velem érzett a hosszú évek során egész Iólkosz, egész Thesszália, mennyire osztozott gyászomban a nép.
Ám amikor végre mind szétszéledtek, én magamba roskadva üldögéltem tovább a fehér színmárvány trónon, arcomat kezem közé temetve. Még gondolkodni sem volt erőm. A hangok távolodtak, majd elhaltak, és bennem az éj magánya sötét, keserű gondolatokat érlelt. Igen, fiam van, élő, egészséges fiam – de mára már heten is lehetnének. Az asszony, akit nőül vettem, tébolyodott.
Mezítláb suhant be a gyengén világított terembe. Ugyanaz az áttetsző, libegő ruha volt rajta, amelyet Szküroszon viselt. Az arca hirtelen ráncosra öregedett. Lassan lépdelt a hideg kőkockákon; járása is elárulta, mennyire megviselte a nehéz szülés.
– Péleusz... – szólalt meg a trón emelvénye alól.
Az ujjaimon át már eddig is láttam, de most levettem arcomról a kezem.
– Visszamegyek Szküroszra, férjem.
– Nem hinném, asszony, hogy Lükomédész befogadna.
– Akkor megyek máshová, ahol szívesen látnak.
– Mint Médeia? Kígyók vontatta kocsin?
– Nem. Delfin hátán szelem majd a vizeket.
Soha többé nem láttam viszont. Hajnalban Areszuné két rabszolga segítségével talpra állított, és ágyba fektetett. Phoibosz egy teljes kört tett meg a maga soha véget nem érő világ körüli útján, és én csak aludtam, mélyen, álmok nélkül. Amikor felébredtem, első gondolatom a fiam volt. Mintha Hermész adta volna kölcsön szárnyas saruját, úgy szaladtam fel a gyermekszobába, ahol Areszuné éppen átvette a gyermeket szoptatós dajkájától, egy egészséges, életerős fiatal nőtől, aki – mint az öregasszony elcsacsogta – a napokban vesztette el saját csecsemőjét. A nő neve Leukippé volt, ami fehér kancát jelent.
De most aztán rajtam a sor! A karomba vettem a gyermeket, és álmélkodva éreztem, milyen súlyos. Pedig nem volt ebben semmi meglepő, hiszen szakasztott úgy festett, mintha tömör aranyból öntötték volna. Aranyló fürtös haj, aranyszínű bőr, arany szemöldök-szempilla. A szem, amely kitartón, nyugodtan szegeződött rám, sötét volt, de gyanítottam, hogy ha látni is megtanul vele, az arany valamelyik árnyalatában fénylik majd az is.
– Milyen nevet adsz neki, uram? – kérdezte Areszuné.
A kérdés zavarba ejtett. A fiamnak saját név kell; más ember neve nem való hozzá. De mit válasszak? Elnéztem az orrát, az arcát, a homlokát, a szemét. Minden vonása finom és nemes volt; úgy láttam, inkább hajaz Thetiszre, mint énrám. A szája azonban senki máséra nem hasonlított, merthogy jóformán szájnak sem lehetett nevezni: csupán keskeny, egyenes vonal volt az álla fölött, szenvedélyes és elszánt, mégis szívfájdítóan szomorú.
– Legyen Akhilleusz – szóltam. Areszuné helyeslőn bólintott.
– Az ajak nélküli. Jól választottál, uram; illik hozzá. – Aztán felsóhajtott. – Az anyja már belenézett a jövőjébe. Elküldetsz-e Delphoiba jóslatért?
Megráztam a fejem.
– Nem, Areszuné. Az anyja őrült, az ő jövendölésében nem hiszek; a Püthia azonban igazat szól. Nem akarom tudni, mi vár a fiamra.

 

 

Harmadik fejezet
KHEIRÓN ELBESZÉLÉSE

Volt egy kedves helyem a barlangom közelében: az istenek faragták ki egy szirt peremén, megszámlálhatatlan évvel azelőtt, hogy az emberek megjelentek volna a Pélion-hegyen. Sok kedves órát töltöttem ebben a sziklaülésben, medvebőrt terítve magam alá, hogy megóvjam öreg csontjaimat a kő durva simogatásától, és úgy néztem el a tájat meg rajta túl a tengert, akár király a maga birodalmát, jóllehet király soha nem voltam.
Hiába, megvénültem, és ezt őszidőben éreztem leginkább, amikor a tagjaimba beálltak a telet hírelő sajgások. Senki sem tudta, hány éves vagyok, én a legkevésbé; az ember életében eljön az a korszak, amikor az idő megdermed, és az évek, az évszakok egyetlen nappá mosódnak: a halálra való várakozás véghetetlenül hosszú napjává.

* * *

A hajnal szép, békés napot ígért, így hát még naplemente előtt elvégeztem, ami csekély munka a ház körül akadt, aztán kisétáltam a hűvös, szürke reggelbe. Barlangom magasan volt, csaknem a csúcsán a Pélion déli oldalának, egy hatalmas szakadék peremén. Végigdőltem a medvebőrön, hogy nézzem a felkelő napot. Soha nem untam rá az előttem elterülő képre, pedig ki tudja, hány év óta bámultam már a Pélion tetejéről a világot, Thesszália partjait és az Égei-tengert. Mialatt a napfelkeltében gyönyörködtem, alabástrom édességesdobozomból előkotortam egy méztől csöpögő lépsejtlapocskát, és mohón kezdtem szopogatni fogatlan ínyemmel. Íze egyszerre emlékeztetett vadvirágra, könnyű zefírre és a fenyőerdők csípős illatára.
A kentaurok népe, amelyből vétettem, ősidők óta élt a Pélionon. Mint iskolamesterek, párjukat ritkították; a görög királyok mindig közülünk választottak tanítót a fiaik mellé. Azért beszélek múlt időben, merthogy én vagyok az utolsó kentaur; velem együtt a fajom is kivesz majd. Hogy mindenestül a munkánknak szentelhessük magunkat, közülünk a legtöbben önként lemondtak a házasságról, és aki megnősült, az is a népünk leányai közül választott; így aztán a kentaur nők előbb-utóbb ráuntak a maguk sivár, eseménytelen életére, összecsomagoltak, és elillantak; Thrákiába költöztek, és beálltak a mainaszok közé, hogy Dionüszoszt imádják. De hiába fogyatkozott mindennek következtében rohamosan a népünk: a kentaur férfiak sajnálták a vesződséget, és nem hozták haza messzi földről az elkóborolt hajadonokat. És lassan mindenfelé elterjedt a legenda, miszerint a kentaurok félig emberek, félig lovak, és szégyenükben nem mernek mutatkozni a többi ember előtt. Szó, mi szó, valóságos természeti csoda lenne az ilyen teremtmény – ha létezne. Csakhogy az egészből egy szó sem igaz: a kentaurok is szakasztott olyan emberek voltak, mint a többi.
A nevemet Görögországszerte ismerték. Kheirón vagyok, hajdani mestere ama legénykéknek, akikből később héroszok lettek. Tanítványom volt – hogy csupán néhányukat említsem – Péleusz és Telamón, Tüdeusz és Héraklész, Atreusz és Thüesztész. Mindez azonban már nagyon rég történt, és ahogy most elnéztem a napfelkeltét, Héraklész és társai bizony eszembe sem jutottak.
A Pélion-hegyen sok a kőriserdő. Az itteni kőrisek egyenesebbek és magasabbra nőnek, mint másutt, és ebben az évszakban, amikor az életerős és a fonnyadó levelek mind együtt rezegnek a legkisebb szellőre is, az ember mintha sárgán csillámló tengerben gyönyörködne. Alattam meredeken, kopáran lejtett, ötszáz könyök mélységben, a szirtfal, amelyet egyetlen sárga vagy zöld folt sem élénkített, a szirtfal alatt pedig újabb kőriserdő ágaskodott az ég felé. A fák között madarak szólongatták egymást, de emberi hangot soha nem hallottam; köztem és az Olümposz fenséges magaslatai között nem élt más halandó. Messze lenn a mélyben hangyatelepként húzódott meg Iólkosz városa; a hasonlat kétszeresen is találó, minthogy Iólkosz lakói mürmidonoknak, azaz a hangyák népének nevezték magukat.
Iólkosz volt a világ egyetlen városa, amelyet nem övezett fal. (Igaz, a krétai és thérai városoknak sem volt faluk, csakhogy azokat Poszeidón már a földdel tette egyenlővé.) De hát merészelné-e bárki is saját otthonukban megtámadni a mürmidonokat, akik mind páratlan harcosok voltak? Az én szívemnek Iólkosz különösen kedves volt, mivelhogy a falaktól mindig irtóztam. A régi időkben, amikor még utazgattam, legföljebb ha egy-két napig bírtam ki Mükénében vagy Tirünszben; úgy éreztem, mintha börtönbe volnék zárva. A falakat a Halál építi, s a Tartarosz bányáiból szerzi hozzá a köveket.
Eldobtam a lépet, és a boros tömlőmért nyúltam. Káprázott a szemem, ahogy a nap bíborvörösre festette a Pagaszai-öböl széles vizét, visszaverődött a palota aranyszobrairól, és még szikrázóbbá varázsolta az oszlopos templomok, a palota, a középületek színpompáját.
A városból kanyargós út vezetett magányos otthonomig, de soha senki nem használta. Ez a mai reggel azonban más volt, mint a többi: csendes szemlélődésem közelgő jármű zaja zavarta meg. Ingerülten felemelkedtem, és bicegve indultam a betolakodó felé, hogy elzavarjam. Nemesember volt, khitónján a jelvény elárulta, hogy a királyi háztartáshoz tartozik; két egyforma thesszáliai pej ló húzta könnyű vadászfogatát. Mosolygósan, ifjonti rugalmassággal ugrott le a kocsiról, és ragyogó arccal közeledett felém, én azonban hátrább léptem; ekkoriban a gyomrom már nehezen viselte el az emberszagot.
– A király üdvözletét küldi, nagyuram – szólalt meg a jövevény.
– Mi az, mit akarsz tőlem? – kérdeztem, és bosszúsan állapítottam meg, milyen recsegő és fátyolos a hangom.
– A király üzenetet küldött általam, Kheirón nagyúr. Holnap királyi fivére, Telamón társaságában felkeres, hogy rád bízzék fiaikat, amíg férfivá nem serdülnek. Azt szeretnék, ha megtanítanád őket mindarra, amit tudniuk illik.
Csak álltam ott, mint a kőbálvány. Péleusz királynak ennél igazán több esze lehetne! Túl öreg vagyok én már, semhogy neveletlen süvölvényekkel bajlódjam. Abbahagytam a tanítást, és még Aiakosz nagynevű családjának sarjai kedvéért sem kezdem újra.
– Mondd meg a királynak, hogy nem találtál kegyes hangulatban! Nem óhajtok foglalkozni sem az ő fiával, sem királyi öccsével. Mondd meg neki, hogy ha holnap megmászna a hegyet, csak az idejét vesztegetné. Kheirón visszavonult.
Az ifjú emberről meg lehetett volna mintázni a csalódottság szobrát.
– Nagyuram, hogy merhetném én átadni ezt az üzenetet? Megbízatásom arra szólt, hogy tudassam veled királyom jövetelét, és én végrehajtottam a parancsot. Azt senki sem mondta, hogy választ is hozzak.
Amikor a kocsi eltűnt a szemem elől, visszamentem kedves pihenőhelyemre, de már nem találtam örömet a fenséges kilátásban: a harag fátylat vont szemem elé. Hogyan merészeli elvárni a király, hogy tanítsam a fiát vagy éppen az unokaöccsét? Hiszen sok évvel ezelőtt maga Péleusz menesztett hírnököket a görög királyságokba, hogy mindenütt tudassák: Kheirón, a kentaur visszavonult a világtól. És most önmagát hazudtolná meg?
Telamón... Hogy is csak? Sok gyermeke volt, de igazán csak kettőt szívelt közülük. Az idősebbik, név szerint Teukrosz, fattyú volt; Hészioné, a trójai hercegnő szülte neki. A másikat, törvényes örökösét, aki két évvel volt ifjabb Teukrosznál, Aiasznak hívták. Péleusznak viszont csak egyetlen gyermeke volt, akit felesége, Thetisz csodaszerű módon élve hozott a világra, miután hatan már születésükkor meghaltak. Akhilleusz a neve. Ugyan hány évesek lehetnek? Bizonyára kis lurkók még, aligemberkék, rossz szagú kis takonypócok. Pfuj...
A jókedvemnek nyoma sem maradt; haragtól füstölögve tértem vissza a barlangba. Tudtam, hogy ebből a helyzetből nincs kibúvó. Péleusz egész Thesszália királya, én pedig az alattvalója vagyok, aki engedelmességgel tartozik neki. Körülnéztem tágas, levegős otthonomban, és már előre rettegtem az eljövendő napoktól és évektől. A lantom ott hevert a legnagyobb szobámban, egy eldugott sarokasztalon; rég nem használt húrjait belepte a por. Komoran, kelletlenül mértem végig, aztán magamhoz vettem, és lefújtam róla hanyagságom e bűnjelét. A húrok meglazultak, elernyedtek; szorosabbra kell feszítenem őket, ha ismét muzsikálni akarok.
És a hangomból ugyan mi maradt? Mialatt Phoibosz keletről nyugat felé hajtotta szekerét, én egyre csak pengettem a lantot és énekeltem, hajlékonyságra kényszerítve meggémberedeti ujjaimat, lazításhoz szoktatva kezem és csuklóm, fel s alá lallázva a skálán. Fölöttébb káros, ha a mester a tanítványai jelenlétében lendül formába; bele kell jönnöm a gyakorlatba, mielőtt még találkozom velük. Így gyötörtem magam, mígnem barlangomra sötétség borult, a denevérek pedig néma fekete árnyakként libegtek át rajta a hegy gyomrában lévő, senki által nem ismert éji szállásuk felé. Mire a megpróbáltatás véget ért, fáztam, éhes voltam, a végsőkig kimerült, és mélységesen elkeseredett.
Péleusz és Telamón délfelé érkeztek együtt a királyi fogaton; nyomukban egy második fogat és egy nehézkes ökrös szekér közeledett. Eléjük mentem az útra, és fejet hajtottam. Évek teltek el, amióta a nagykirályt utoljára láttam, Telamónnal pedig annál is régebben találkoztam. Ahogy mind közelebb értek, valamicskével jobb kedvre derültem. Ó, semmi kétség: királyi férfi volt mind a kettő, erőt, hatalmat sugárzó; Péleusz most is szálfatermetű, Telamón most is ruganyos és karcsú. Mindketten végül kiverekedtek magukat a bajokból, de csak hosszan tartó viszontagságok, háborúk és egyéb gyötrelmek árán. Ilyen élmények edzik az emberi lelket, de egyszersmind örök nyomokat hagynak. Az ő hajuk aranya is megfakult, még mielőtt ezüstbe csavarodott volna, ám erős testükön, kemény metszésű, méltóságteljes arcukon nem láttam jelét a hanyatlásnak.
Péleusz szállt le elsőnek, és oly fürgén jött felém, hogy nem volt módom kitérni, pedig gyengéd ölelésétől először kivert a libabőr, hogy aztán csodálkozva tapasztaljam: a belőle áradó őszinte melegség eloszlatja viszolygásomat.
– Azt hiszem, Kheirón, előbb-utóbb eljön az idő, amikor az ember már nem vénülhet tovább. Jól érzed magad?
– Mindent egybevetve jól, királyom, sőt mondhatni, nagyon jól. Néhány lépésre eltávolodtunk a kocsiktól, és bennem ismét feltámadt a lázadó kedv.
– Hallom, uram, hogy tanítót keresel. Mondd, hogy kérhetsz tőlem ilyet? Nem fáradoztam-e már eddig is éppen eleget? Hát nincs senki más, akire rábízhatnád azokat a fiúkat?
– Neked nincs párod, Kheirón. – Péleusz lenézett rám, a hozzá mérten törpére, és megragadta a karom. – Bizonyára sejted, milyen sokat jelent nekem Akhilleusz. Az egyetlen fiam; több már nem jön utána. Ha meghalok, neki kell elfoglalnia mindkét trónt, tehát megfelelő neveltetésben kell részesülnie. Sok mindenre magam is megtaníthatom, de az alapozást egyedül te végezheted el. Görögországban az örökletes királyságok helyzete mindig is kényes volt. Soha sincs hiány vetélytársakban, akik lesik az alkalmat, hogy lecsapjanak a vér szerinti utódra. – Nagyot sóhajtott. – Meg aztán, tudod... Akhilleusz nekem az életemnél is drágább. Hogyan nyugodhatnék bele, hogy az enyémnél szegényesebb neveltetés jusson osztályrészéül?
– Szavaid azt sejtetik, hogy elkényezteted azt a fiút...
– Tévedsz. Akhilleuszt nem lehet elrontani.
– Nem kérek ebből a feladatból, Péleusz.
Péleusz félrehajtotta a fejét; homloka ráncokba szaladt.
– Az erőszakból soha nem sül ki jó – de mi lenne, ha legalább megnéznéd őket? Hátha meggondolod magad...
– Még egy második Héraklész vagy Péleusz kedvéért sem. Ám ha óhajtod, megnézni természetesen megnézhetem őket.
Péleusz megfordult, és intett a két legénykének, akik ott álltak a második fogat mellett. Lassan, egymás mögött megindultak felénk. A hátul lévőt nem láttam, és ebben nem volt semmi meglepő: az első igazán feltűnő jelenség volt, bár egyszersmind csalódást is keltett bennem. Ez volna Akhilleusz, az oly féltve szeretett egyetlen fiú? Lehetetlen. Túl idős hozzá; ez csak Aiasz lehet. Tizenhárom-tizennégy évesnek néztem. Már akkora volt, mint egy felnőtt férfi, széles vállán, hosszú karjában domborodva feszültek az izmok. Nem csúnya legény, de nem is valami kivételes jelenség, csupán egy nagydarab, pisze orrú kamasz, akinek közönyös szürke szemében nem szikrázott valódi értelem.
– Ez Aiasz – mondta büszkén Telamón. – Még csak tízéves, de sokkal idősebbnek látszik.
Intettem Aiasznak, hogy húzódjon arrébb.
– És ez itt Akhilleusz? – tudakoltam, és éreztem, hogy hirtelen elszorul a torkom.
– Igen – bólintott Péleusz, könnyedséget mímelve. – Korához képest ő is nagyra nőtt. Nemrég töltötte be a hatodik évét.
A szám olyan száraz volt. hogy nyelnem kellett. A fiúból már e zsenge korban is valami különös, személyes varázs áradt, valamilyen öntudatlan bűverő, amellyel magához láncolta az embereket, és felébresztette bennük a szeretetet. Nem volt oly erőteljes alkatú, mint unokabátyja, de azért magas, jó kötésű. Laza, fesztelen tartása is rácáfolt korára; súlyát az egyik lábára helyezte, a másikat kecsesen kissé előbbre tolta; karját könnyedén, de nem hányavetin vagy sután leengedte. Nyugodt volt, derűs, és anélkül, hogy ennek tudatában lett volna, fejedelmi jelenség, olyan, mintha aranyból öntötték volna. A haja mint Héliosz sugarai, szárnyas ívű szemöldöke sárga kristályként fénylő, a bőre mint csiszolt arany. Gyönyörű gyermek volt, ha eltekintünk egyetlen fogyatékosságától: úgy tűnt, mintha nem lett volna ajka. Keskeny, éppen csak vonalnyi szája valami reménytelen szomorúságot fejezett ki, és egyszersmind olyan elszántságot, hogy megremegett a szívem; még nem is ismertem, máris féltettem. Komolyan függesztette rám alkonyszínű, sárgás-borongós szemét; tekintetén egyszerre érződött kíváncsiság, fájdalom, bánat, tanácstalanság és értelem.
És ekkor – magam is csak ámultam – minden további megfontolás nélkül hét évet ígértem oda a fogyatkozó tartalékból:
– Vállalom a tanításukat.
Péleusz csak úgy sugárzott, Telamón a nyakamba borult. Látszott, hogy már-már minden reményről letettek.
– Mi nem is időzünk tovább – mondotta Péleusz. – A szekéren rajta van minden, ami a fiúknak kell, és szolgákat is hoztam, hogy a gondotokat viseljék. Áll még a régi ház?
Bólintottam.
– Akkor a szolgák majd ellaknak benne. Parancsot kaptak, hogy bármit kérsz, úgy teljesítsék, mintha én szólnék rajtad keresztül.
A két király hamarosan elbúcsúzott tőlünk.
A szolgák nekiláttak a szekér kirakodásának, én pedig a fiúkhoz léptem. Aiasz mozdulatlanul tornyosult unokaöccse fölé; engedelmesnek látszott, de egyszersmind a szenvtelenségig közönyösnek. Lesz dolgom, gondoltam, amíg némi rugalmasságra és érdeklődésre szoktatom ezt a tunya szellemet. Akhilleusz még mindig apja távolodó fogata után nézett; nagy szeme fénylett az el nem sírt könnyektől. Ez a válás nagy horderejű esemény volt az életében.
– Jertek utánam, ifjú emberek, hadd mutatom meg új otthonotokat.
Némán követtek a barlangba, ahol körbevezettem őket; hadd lássák, milyen kényelmesen lehet élni az ilyen furcsa lakóhelyen is. Puha állatprém lesz a derékaljuk, a nagy helyiség a tanulószobájuk. Utána elvezettem őket a szakadék széléig, és rámutattam kedves helyemre: hárman is elférünk rajta. Én középre, kettejük közé telepedtem le.
– Örülsz annak, hogy tanulni fogsz? – kérdeztem, inkább Akhilleusztól, mint Aiasztól.
– Természetesen, nagyuram – felelte a fiú udvariasan. Nos, az apja, ha sok másra nem is, a jó modorra legalább megtanította.
– A nevem Kheirón; ezentúl így kell hogy nevezz.
– Értem, Kheirón. Apám azt mondta, örülnöm kell, hogy tanulhatok.
Most Aiaszhoz fordultam.
– A barlangban egy asztalon egy lantot találsz. Hozd ki, csak el ne pottyantsd útközben.
– Én nem szoktam útközben pottyantani – felelte tárgyszerűen, minden sértődöttség nélkül a nagydarab melák.
Magamban mulattam a válaszon; felhúztam a szemöldököm, és rákacsintottam Telamón fiára, de abban semmi sem rezdült, ugyanolyan közönyösen nézett vissza rám, hogy aztán, mint jó katona, aki nem firtatja a parancs értelmét, készségesen visszainduljon a barlangba. Ez a legtöbb, amit tehetek érte, gondoltam: mintaszerű katonát kell faragnom belőle, olyat, aki minden fáradságot és nehézséget zokszó nélkül elvisel, és szorult helyzetekből is kivágja magát. Aztán hirtelen Akhilleuszra néztem: az ő szemében bezzeg ott csillogott a derű, amelyet Aiasz válasza és az én kacsintásom keltett benne.
– Aiasz mindig szó szerint elismétli, amit másoktól hall – mondta, és én máris megszerettem ezt a határozott, mértéktartó, kellemes hangot. Aztán az alant távolról felderengő városra mutatott. – Az ott Iólkosz?
– Úgy van.
– Akkor az az épület a dombtetőn bizonyára a palota. Milyen kicsinek látszik! Eddig azt képzeltem, hogy még a Pélion is eltörpül az árnyékában, de most már tudom, hogy a Pélionról nézve semmivel sem különb, mint a többi ház.
– Ez minden palotára igaz, csak elég messzire kell távolodni tőlük.
– Igen, ez most már világos számomra.
– Látom, máris hiányzik az édesapád.
– Az előbb azt hittem, sírni fogok, de már elmúlt.
– Tavasszal majd találkozol vele, addig pedig meglátod, hogy repül az idő. Lustálkodásra nem lesz alkalom, márpedig minden rossz: elégedetlenség, gonoszkodás, éretlen csínytevés a lustaságból fakad.
A gyermek mély levegőt vett.
– Mit fogok tanulni, Kheirón? Mire van szükségem, hogy nagy király váljék belőlem?
– Annyi mindenre, Akhilleusz, hogy azt fel sem lehet sorolni. Minden nagy király valóságos kútfeje a tudásnak. A királyok mind kiemelkednek a többiek közül, de a nagy király azt is megérti, hogy neki a saját népét kell képviselnie az istenek előtt.
– Akkor valóban nem kezdhetem elég korán a tanulást. Visszajött Aiasz, óvatosan dajkálva karjában a lantot, nehogy leérjen a földig. Jókora, az egyiptomiak hárfájához hasonló hangszer volt; egy óriásteknőc barna és borostyánszín árnyalatokban játszó páncéljából készült, és húrjait színarany csavarok feszítették. A térdemre fektettem, és végighúztam ujjaimat a húrokon; ezúttal még nem valamilyen dallamot, inkább csak kellemes hangzást akartam kicsalni belőlük.
– El kell sajátítanotok a lant művészetét és a saját népetek dalait. Nincs nagyobb bűn, mint a műveletlenség vagy a faragatlanság.
Legyen szívügyetek, hogy megismerjétek a világ történelmét és földrajzát, a természet valamennyi csodáját, és mindazokat a kincseket, amelyeket Kübelé, a Földanya a ménében rejteget. Ezen kívül megtanítalak majd benneteket vadászni és ölni; megmutatom, hogyan kell bánni a fegyverekkel, és hogyan kell a magatok számára fegyvert készíteni; megmutatom, milyen gyógynövény milyen betegséget vagy sebesülést gyógyít, és hogyan pároljatok belőlük gyógyító főzetet, mint ahogy azt is megtanuljátok majd, hogyan kell a törött csontot összeforrasztani. A nagy királyok első gondja mindig az élet és nem a halál.
– És a szónoklás művészete? – kérdezte Akhilleusz.
– Természetesen arra is sor kerül. Ha megszívlelitek tanításomat, olyan szónokok lesztek, hogy hallgatóitok szíve repesni fog az örömtől vagy elszorul a bánattól. És még valamit. Tőlem megtanuljátok, hogyan formáljatok véleményt az emberekről, hogyan hozzatok törvényeket, és hogyan szerezzetek érvényt nekik. És mert mindketten kiválasztottak vagytok, felvilágosítlak róla, mit várnak el tőletek az istenek. És ez még csak a kezdet – tettem hozzá mosolyogva.
Ekkor letettem a lantot a kőre, és újra végigfuttattam ujjaimat a húrokon. Kis ideig csak pengettem a lantot, mind nagyobb erővel, hogy aztán a csúcsponton, amikor az utolsó húr is elcsendesedett, rákezdjek az énekre.
Egyedül volt, ahová nézett, ellenség mindenütt. Héra királyné komoran tárta szét két kezét, Oly nyugtalan szemmel figyelte a héroszt, Hogy belerengtek az Olümposz aranyoszlopai. Engesztelhetetlen nagy Héra haragja, És Zeusz, a király semmit sem tehetett, Hiszen szavát adta istennő-hitvesének, Hogy fiára a Földön nyomorúság vár. Héra kegyence, Eurüsztheusz pedig Fagyos mosollyal számlálta a csapásokat, Amelyekkel Héraklésznak fizetnie kellett. Mert az istenek helyett, kikhez bosszú nem férhet, Szülötteiknek kell lakolniuk.
Mert más az ember s megint más az isten. Az áldozat csak az ember lehet, És Zeusz szenvedélyéért a fattyú bűnhődött, Mert véréből hiányzott az az isteni csepp. Fizetett nyomorúsággal és szenvedéssel, Míg Héra kacagva nézte a síró istenkirályt...
A nemrég elhalt Héraklészról szóló rege volt ez, és mialatt előadtam, vizslatva néztem a két fiú arcát. Aiasz is nagy figyelemmel hallgatta énekemet, Akhilleusznak azonban az egész teste megfeszült, ahogy a sziklaülés peremére könyökölve, állat kezére hajtva, előredőlt, hogy majdnem összeérjen az arcunk. Amikor végül eltoltam magamtól a lantot, a fiú az ölébe ejtette kezét; véghetetlenül kimerültnek látszott.

* * *

Hát így kezdődött, és ebben a szellemben is folytatódott hosszú éveken át. Akhilleusz mindenben az élen, Aiasz konokul a nyomában csörtetve. Senki se higgye azonban, hogy Telamón fiának ne lett volna meg a magához való esze. Bátorságát, elszántságát akármelyik király megirigyelhette volna, és végül mindig sikerült lépést tartania oktatásommal. Akhilleusz azonban más volt. Ő lett a lelkem boldogsága, akit fiamként szerettem. Mohón itta magába és féltő gonddal raktározta el minden szavamat, hogy – amint mosolyogva mondogatta – egykor majd, ha nagy király lesz, hasznukat vehesse. Örömmel tanult, és minden tantárgyban egyformán kitűnt; a keze éppoly ügyes volt, mint amilyen fürge a szelleme. A mai napig őrzöm néhány kis rajzát és agyagtálkáját.
Ám akármilyen kis tudós vált is belőle, világos volt, hogy mindenekelőtt a tettek embere, aki háborúskodásra és nagy harci tettekre termett. Még testileg is túltett unokabátyján, mert olyan mozgékony volt, mint a higany, a fegyverekhez pedig szakasztott úgy nyúlt, mint mohó hölgy az ékszeres ládikához. Az ő dárdája tévedhetetlenül ért célba, és ha kardot rántott, úgy forgatta, hogy elmosódtak a fegyver körvonalai. Ó, ez a legényke született hadvezér volt! Minden erőfeszítés nélkül, csak úgy ösztönösen sajátítolta el a háború művészetét. Született vadász is volt: gyorsabban futott, mint az őz, és ha túl nehéz volt számára az elejtett vaddisznó, maga után vonszolta a barlangomig. Egyetlenegyszer került csak bajba: olyan lendülettel rohant a kiszemelt zsákmány nyomában, hogy futtában elvágódott, és úgy megütötte magát, hogy csak percek múlva tért eszméletre. Akkor aztán azt hozta fel mentségül, hogy a jobb lába megroggyant alatta.
Aiasz olykor heves indulatkitörésekre ragadtatta magát, ám Akhilleuszt soha nem hagyta cserben az önuralma. Korántsem volt félénk vagy zárkózott, ám valami mély benső nyugalom és mértéktartás honolt a lelkében. Harcos volt, de olyan, aki gondolkodik – és ebből a fajtából nagyon kevés akad. Az a sebhelyhez hasonló, vonalnyi száj csak olyankor leplezte le lénye másik oldalát, ha valamit nem talált méltányosnak vagy helyénvalónak; ezekben az esetekben a havat hozó északi szélnél is fagyosabbnak és könyörtelenebbnek mutatkozott.
Ez a hét év több gyönyörűséget hozott nekem, mint az összes többi együttvéve, mégpedig nem csupán Akhilleusz miatt; Aiasz sem okozott csalódást. A két unokatestvér annyira különbözött egymástól, és ugyanakkor mindketten, ki-ki a maga módján, olyan kiemelkedő személyiségek voltak, hogy nem kötelességből, hanem a szeretet parancsára faragtam belőlük férfit. Számtalan tanítványom volt, de mind közül a legjobban Akhilleuszt szerettem. Amikor végleg elbúcsúztunk, sírtam, és utána még sok-sok hónapon át úgy üldözött az élettől való undor, mint valamikor lót az elpusztíthatatlan bögöly. Hosszú időbe telt, amíg kedves sziklaülésemről úgy nézhettem le a palota aranycirádás tetejére, hogy a szemem előtt lebegő ködben arany és cserép ne olvadjon eggyé, mint tégelyben az érc.

 

 

Negyedik fejezet
HELENÉ ELBESZÉLÉSE

Xanthippé kemény ellenfélnek bizonyult; kimerültén, lihegve jöttem le a küzdőtérről. Meglehetősen szépszámú közönségünk volt, és én a legragyogóbb mosolyommal viszonoztam csodálatukat. Egyetlen férfi sem vette a fáradságot, hogy üdvözölje Xanthippét, aki elvégre megnyerte a mérkőzést; mind azért jöttek el, hogy engem lássanak. Körém is sereglettek valamennyien, agyba-főbe dicsértek, minden ürügy jó volt nekik, hogy a kezemhez vagy a vállamhoz érjenek, a vakmerőbbek pedig ajánlkoztak, hogy bármikor kiállnak velem egy kis birkózásra. Együgyű, otromba tolakodásukat persze könnyűszerrel elhárítottam.
Az idő tájt még gyermeknek számítottam, de az ő szemükből mást olvastam ki, csupa olyasmit, amiről nélkülük is tudomásom volt, hisz lakosztályomban jó néhány fényes vörösréz tükör függött, és szemem nekem is volt. Hódolóim köre udvaroncokból állt, de a közügyekben egyikük sem játszott szóra érdemes szerepet. Úgy ráztam le őket magamról, mint vizet a fürdő után, majd kikaptam nőcselédem kezéből a törülközőt, és az urak viharos tiltakozása közepette csupasz, verejtéktől gyöngyöző karom és lábam köré csavartam.
Ekkor pillantottam meg a tömeg hátsó soraiban apámat. Végignézte volna a mérkőzést? Hihetetlen! Valahányszor a nők ilyen félig komoly, félig játékos-gunyoros módon utánozták a jellegzetes férfikedvteléseket, apám mindig távollétével tüntetett. Arckifejezésem láttán néhány uracska is megfordult, hogy a következő másodpercben feltűnés nélkül eliszkoljanak. Én apámhoz léptem, és arcon csókoltam.
– Mindig ilyen lelkes közönséged van, gyermekem? – kérdezte, szigorúan összehúzva a szemöldökét.
– Igen, apám – feleltem büszkén és kicsit kényeskedve. – Hiszen tudod, mennyien csodálnak.
– Ha eddig nem tudtam is, most láthattam a saját szememmel. A jelek szerint öregszem; már nem vagyok olyan jó megfigyelő, mint azelőtt. Még szerencse, hogy a bátyád ifjú is, és a szeme is éles. Ő szólt ma reggel, hogy nem ártana, ha váratlanul megjelennék a nők közti mérkőzésen.
– Miért üti az orrát Kasztór az én dolgaimba? – csattantam fel.
– Ebül is állnánk, ha nem tenné! Időközben a trónterem ajtajához értünk.
– Csupa piszok vagy, Helené. Mosakodj meg, öltözz át, és utána jöjj vissza.
Az arca áthatolhatatlan volt, így hát vállat rándítottam, és elszaladtam.
Neszté mérgesen, tyúkanyóként kotkodácsolva várt a lakosztályomban. Lefejtette rólam a törülközőt, és én már alig vártam, hogy elmerüljek a meleg fürdőben, és szolgálóm megbizsergesse bőröm a vakarókefével. Neszté szüntelen fecsegés közepette – hogy mit mondhatott, fogalmam sincs, mert nem figyeltem oda – a sarokba dobta a törülközőt, majd kibontotta ágyékkötőm szalagjait. Átszökdécseltem a hideg kőkockákon, beugrottam a fürdőbe, és jókedvűen fickándoztam benne. Kéjes érzés volt, ahogy a víz becézőn körülnyaldos; ráadásul elég átlátszatlan is volt ahhoz, hogy közben simogathassam magam anélkül, hogy Neszté azzal a mélyen ülő, apró gombszemével bármit észrevegyen. És milyen kellemes volt, amikor utána egész testemet bedörzsölte illatos olajjal; még az ölembe is jutott belőle néhány csepp. Soha nem tudtam betelni azokkal a lopott pillanatokkal, amikor simogathattam, dörgölhettem magam. Xanthippét és a hozzá hasonló lányokat alig érdekelték az efféle izgató gyönyörök; talán mert nem akadt olyan mesterük, amilyenre én Thészeuszban találtam.
Egy másik nőcselédem kör formára rázta a földön a szoknyámat, hogy könnyen beléléphessek, majd felhúzták a derekamig, és ott megerősítették. Súlyos volt, de már hozzászoktam; két év óta, amióta Athénból hazatértem, jogom volt a felnőtt nőket megillető viselethez, mert anyám úgy vélte, nevetséges lenne, ha az athéni közjáték után újra gyerekingbe bújtatna.
Ezután rám adták a mellem alatt összefűzött ingvállat meg a kötényt, és mialatt én magamban tartottam a levegőt, szorosan összecsatolták rajtam a széles övet. Az egyik szolgáló átfűzte fürtjeimét a kis aranykoronán, egy másik szépséges kristály fülönfüggőt illesztett átfúrt fülcimpámba. Utána kis gyűrűket és csengettyűket húztak valamennyi lábujjamra, csuklómat tucatnyi csilingelő karkötővel, ujjaimat gyűrűkkel ékesítették.
Amikor elkészültek művükkel, odaléptem legnagyobb tükröm elé, és bíráló tekintettel vettem szemügyre magam. A legszebb szoknyámat viseltem; deréktól bokáig csupa fodor és rojt volt, és valósággal roskadozott a kristály- és borostyángyöngyök, lapis- és vertarany-díszek, aranycsengettyűk és égetett agyagfüggők súlyától; ha elindultam benne, minden lépésemet zeneszó kísérte. Megállapítottam, hogy az övem még most sem elég szűk; két erős nőcseléddel fűzettem még szorosabbra.
– Miért nem festhetem aranyra a mellbimbóimat is, Neszté? – kérdeztem.
– Nekem hiába teszel szemrehányást, hercegnő. Kérdezd inkább anyádat. De én azt mondom, várj az efféle kendőzéssel addig, amíg valóban rászorulsz – majd ha gyermeket szültél, és a bimbaid sötétbarnára színeződnek.
Elismertem, hogy ebben igaza lehet. Különben is a szerencsések közé tartoztam; a mellem telt volt és magasan állt, üde rózsaszínű mellbimbóm pedig úgy zárult önmagába, mintha valóban rózsabimbó volna.
Hogy is mondta Thészeusz? Olyan a melled, mint két rózsaszín orrú, pufók fehér kutyakölyök... Mihelyt rá gondoltam, minden egyébről megfeledkeztem; olyan hevesen fordultam el tükörképemtől, hogy szoknyámon hangosan megcsendültek a díszek. Ó, ha megint a karjai közt fekhetnék! Thészeusz, én drága Thészeuszom! A szája, a keze... Ahogy addig gyötörte testemet, amíg minden porcikám őrjöngve nem tört a beteljesülés felé... És akkor megjött az én két tiszteletre méltó bátyám, Kasztór és Polüdeukész, hogy hazavigyenek. Ó, bárcsak Thészeusz Athénban lett volna, amikor beállítottak! Csakhogy ő messze járt: Szküroszra látogatott Lükomédész királyhoz, és így senki sem mert szembeszegülni Tündareósz fiaival.
Hagytam, hogy cselédeim fekete por oldatával körülrajzolják a szemem, és szemhéjamat aranyra fessék, de megtiltottam, hogy orcámra és ajkamra kármin festéket kenjenek. Thészeusz azt mondta, erre én nem szorulok rá. Ezután visszamentem a trónterembe apámhoz, aki kényelmes karosszékben üldögélt az egyik ablaknál, de jöttömre azonnal felemelkedett.
– Gyere ide a világosságra – utasított.
Szó nélkül engedelmeskedtem. Gyengéd, elnéző apa volt, de mégiscsak király. Ahogy ott álltam a nyers, szüretien napfényben, hátrább lépett, és úgy vett szemügyre, mintha most látna először.
– Hát igen... Thészeusznak jobb szeme volt, mint Lakedaimónban bárkinek! És anyádnak is igaza van: felnőtt nővé serdültél. Ezért muszáj valamit kezdenünk veled, még mielőtt egy újabb Thészeusz vetődne az utadba.
Az arcom lángba borult, de nem szóltam semmit.
– Itt az idő. Helené, hogy férjhez menj. – Majd némi töprengés után megkérdezte: – Hány éves is vagy tulajdonképpen?
– Tizennégy, apám. – Szóval házasság! Izgató gondolat!
– Akkor valóban nem túl korai – mondta.
Most anyám lépett be a terembe. Kerülni igyekeztem a tekintetét, mert mégiscsak különös érzés volt, ahogy ott állok, miközben a tulajdon apám egy férfi szemével méreget. Anyám azonban nem szólt hozzám, hanem apám mellé lépve ő is alaposan megszemlélt, hogy aztán hosszan, célzatosan összenézzenek.
– Én megmondtam neked, Tündareósz – jelentette ki anyám.
– Igazad volt, Léda. Férjhez kell adni.
Anyám elnevette magát; ez volt az a nevezetes, csengő, dallamos kacagás, amely a híresztelések szerint a mindenható Zeuszt is meghódította. Nagyjából ugyanannyi idős volt, mint most én, amikor egy szép napon meztelenül találtak rá: egy hatalmas hattyút font körül karjával és lábával, nyögdécselve, sikongatva a kéjtől, mert rögtön arra gondolt: Zeusz jött el hozzá hattyú képében, hogy a magáévá tegye. Én, a lánya azonban alighanem sokkal közelebb jártam az igazsághoz, mert gyanítottam, micsoda gyönyört kelthetnek azok a csiklandozó fehér tollak... Három nappal később az apja hozzáadta Tündareószhoz, ő pedig kétszer is ikreket szült neki: először Kasztért és Klütaimnésztrát, majd néhány évvel később Polüdeukészt és engem. Igaz, mára mindenki vagy azt hiszi, hogy Kasztórnak Polüdeukész az ikertestvére vagy pedig azt, hogy anyám mindjárt négyes ikreket szüli. Ám akárhogy történt is: négyünk közül vajon melyiket nemzette Zeusz, és melyiket Tündareósz? Ezt már örök titok fedi.
– Az én házamban a nők korán érnek, és sokat szenvednek – jelentette ki Léda, az anyám, még mindig nevetve.
Apám azonban nem nevetett, hanem csak mogorván rábólintolt:
– Igen, ez így van.
– Nem lesz nehéz neki férjet szerezni, Tündareósz. Sőt buzogánnyal kell majd elkergetni őket.
– Ez csak természetes. Hiszen előkelő a származása, és dús hozományt visz magával.
– Ugyan, micsoda üres szavak! Helené olyan gyönyörű, hogy hozomány nélkül is boldogan elvenné bárki. Attika főkirályának egyvalamiért hálásak lehetünk: Thesszáliától Krétáig elterjesztette a hírt, hogy micsoda szépség a lányunk. Nem mindennap esik meg, hogy egy Thészeusz-szabású kiélt vén kéjenc szerelmi mámorában elcsábítson egy tizenkét éves gyereket.
Apám állkapcsa megfeszült.
– Szeretném, ha ez az ügy többé nem kerülne szóba – mondta mereven.
– Nagy kár, hogy szebb, mint Klütaimnésztra.
– Agamemnónnak így is éppen megfelel.
– Akkor kár, hogy Mükénében nincs két teljhatalmú király. – Van még Görögországban három további ilyen király is – mondta apám, és látszott, hogy most már józan, gyakorlatias szelleme kerekedik felül.
Alattomban elhúzódtam a világosságból, mert nem akartam, hogy felfigyeljenek rám, és kiküldjenek. Rólam tárgyaltak, és ennél mi sem lehetett érdekesebb. Szerettem, ha az emberek a szépségemet magasztalják, és különösen élveztem, ha hozzátették, hogy szebb vagyok Klütaimnésztra nővéremnél, aki Agamemnónhoz, Mükéné és egész Görögország leghatalmasabb királyához ment feleségül. Klütaimnésztrát soha nem állhattam, sőt kicsi koromban féltem is tőle. A néném híres volt fékezhetetlen dühkitöréseiről, és ilyenkor tombolva vágtatott végig a termeken, lángvörös haja égnek állt, fekete szeme csak úgy parázslott az indulattól. Amióta férjhez ment, mindig kéjes öröm fogott el a gondolatra: hogy megtáncoltathatja Agamemnónt, akár király, akár nem. ha rájön a bolondóra. Ámbár az is igaz, hogy úgy látszott: Agamemnón féken tudja tartani. Éppolyan parancsolásra termett, zsarnoki alkat volt, mint a nővérem. A szüleim közben javában tervezgették a házasságomat.
– Az lesz a legokosabb, ha hírnököket küldök valamennyi királyhoz – vélte apám.
– Helyesen teszed. És minél előbb, annál jobb. Az új vallás rossz néven veszi ugyan a többnejűséget, de a királyok között még sok a nőtlen. Itt van például Idomeneusz... Képzeld csak el... Az egyik lányunk Mükéné, a másik Kréta trónján ülne. Micsoda diadal lenne ez a házunknak!
Apám azonban nem volt elragadtatva az ötlettől.
– Kréta már nem olyan nagyhatalom, mint valaha. A két trón korántsem lenne egyenértékű.
– És Philoktétész?
– Ő, ahogy hallom, valóban jeles, nagy tettekre hivatott férfiú, de csak thesszáliai király a sok között, azaz egyaránt hódolattal tartozik Péleusznak és Agamemnónnak. Az én fejemben inkább Diomédész jár; most jött meg a thébai hadjáratból, dicsőségesen és dús zsákmánnyal. Amellett Argosz is kedvemre lenne, hiszen itt van úgyszólván a szomszédunkban. Volna csak Péleusz fiatalabb, gondolkodás nélkül őt választottam volna, de hát úgy mondják, másodszor nem hajlandó nősülni.
– Fölösleges azokon rágódnunk, akik nem jöhetnek számításba – mondta határozottan az anyám. – Valaki még mindig itt van nekünk tartalékban: Menelaosz.
– Ezt magam is tudom. Ki az, aki róla megfeledkeznék?
– Hívj meg mindenkit, Tündareósz. Elvégre a királyokon kívül itt vannak a trónörökösök is. Ithakában Láertészt megtörte az öregség, ott most Odüsszeusz a király. Menesztheusz pedig egész Attika királyaként sokkal biztosabban ül a nyeregben, mint korábban Thészeusz. Micsoda isteni adomány, hogy Thészeusszal immár nem kell számolnunk!
Összerezzentem, és tovább nem bírtam uralkodni magamon.
– Ezt hogy érted? – kiáltottam közbe izgatottan. Szívem mélyén még mindig azt reméltem, hogy Thészeusz valamikor eljön értem, és feleségül kér, habár azóta, hogy Athénból visszajöttem, semmit sem hallottam felőle.
Anyám a kezemért nyúlt, és erősen megszorította.
– Nos. Helené, legjobb, ha tőlünk tudod meg. Theszeusz halott. Száműzték Szküroszra, és ott megölték.
Elrántottam a kezem, és kirohantam. Minden reményem szétporladt. Thészeusz – Thészeusz halott? Igen. Thészeusz nem volt többé, és halálával valami örökre megdermedt bennem.
Két hónappal később megérkezett Agamemnón sógorom, és kíséretében ott volt az öccse, Menelaosz is. Én is ott lehettem a trónteremben, amikor bevonultak, s ez örömteli újdonság volt számomra: én lettem a központ, körülöttem forgott minden beszélgetés. A palota kapujában elhelyezett őrszemek már jó előre értesítettek közeledtükről, így aztán Mükéné és egész Görögország legnagyobb királya arany szőnyegen vonulhatott be, és lépteit kürtszó harsogása kísérte.
Ellentmondásos érzelmeket tápláltam Agamemnón iránt, ám azt nagyon is megértettem, miért tiszteli mindenki oly áhítatosan. Nagyon magas volt, hivatásos katonához illően szálfaegyenes és fegyelmezett mozgású; és úgy viselkedett, mintha az egész világ ura volna. Szurokfekete hajába itt-ott ősz szálak vegyültek, szúrós fekete szeme időnként fenyegető kifejezést öltött, merész sasorra gőgről, a sarkánál felpöndörödő keskeny szája a többi ember iránti mélységes megvetésről tanúskodott.
Görögország a magas szőke férfiak hazája, a sötét bőr errefelé ritkaságszámba megy, Agamemnón azonban nem szégyellte, inkább fitogtatta barnaságát. A divat azt kívánta, hogy a férfiak simára borotválják állukat, ő mégis hosszú, göndör, fekete szakállt viselt, amelyet aranyszalagokkal rögzített szabályos tekercsekbe, és ugyanígy bodorította a haját is. Földig érő, bonyolult aranyhímzéssel átszőtt, bíborszínű gyapjúköntöst viselt, és jobbjában oly könnyedén lengette a tömör arany birodalmi jogart, mintha mészből volna.
Apám leszállt a trónról, elébe térdelt, és kezet csókolt neki; Mükéné királya előtt minden görög királynak így kellett hódolnia. Aztán anyám is odalépett hozzájuk. Rólam egyelőre nem vettek tudomást, volt hát időm. hogy szemügyre vegyem leendő kérőmet, Menelaoszt. Ó, istenek! Mekkora döbbent esalódás váltotta fel mohó várakozásomat! Már beleéltem magam, hogy egy második Agamemnón lesz a férjem, de hál hol volt ez a férfiú Agamemnóntól! El sem lehetett hinni, hogy Mükéné főkirályának édesíestvére volna, Atreusznak ugyanabban a méhben fogant sarja. Alacsony volt, köpcös, csapott vállú; vastag, formátlan lába nevetségesen mutatott a térdig érő szűk nadrágban, amelyet már felöltenie is dőreség volt. Közönséges vonású, jámbor arcán valamilyen örökösen mentegetőző kifejezés ült. A haja pedig éppoly rőt volt, mint a nővéremé. Talán ha más színű a haja, jobban vonzódtam volna hozzá.
Apám intésére előrebotorkáltam, és megfogtam felém nyújtott kezét. A fejedelmi vendég ekkor rám nézett, mégpedig tüzes és elismerő pillantással. Most fogott el első ízben az az érzés, amely az elkövetkező időkben megszokottá vált: nem vagyok sem több, sem kevesebb, mint egy díjnyertes állat, amelyet árverésen kínálnak fel a legtöbbet ígérőnek.
– Tökéletes kis teremtés – jegyezte meg Agamemnón. – Áruld el, Tündareósz, hogy sikerül ilyen gyönyörű gyermekeket nemzened?
Apám nevetett, és átfogta anyám derekát.
– Csak felerészt az én érdemem, nagy király – felelte.
Azzal elfordultak, hogy kettesben hagyjanak Menelaosszal, de még sikerült elkapnom a nagy ember utolsó kérdését:
– Mi az igazság abban a Thészeusz-féle kis közjátékban? – tudakolta, anyám pedig gyorsan rávágta:
– Elrabolta Helenét, Agamemnón. Szerencsére az athéniak úgy gondolták, hogy ezzel betelt a pohár, és elűzték, még mielőtt a lányomat meggyalázhatta volna. Kasztór és Polüdeukész érintetlenül hozták haza.
Ó, micsoda szemenszedett hazugság!
Menelaosz le nem vette rólam a szemét. Kacéran néztem vissza rá.

* * *

– Ugye még soha nem jártál Amüklaiban? – kérdeztem. Lehorgasztotta a fejét, és motyogott valamit.
– Tessék?
– N-n-n-nem... – nyögte ki végül. Még dadogott is!
Gyűltek-gyülekeztek a kérők, de közülük, a családunkhoz fűződő rokoni kapcsolata, no meg a bátyja tekintélye okán, egyedül Menelaosz lakhatott a palotában; a többieket az udvaroncoknál meg a vendégházban szállásolták el. Százan voltak, eggyel se kevesebben. A legüdítőbb felfedezés még az volt, hogy a vörös hajú, dadogó Menelaosznál unalmasabb vagy rútabb egy sem akadt köztük.
Philoktétész és Idomeneusz együtt érkeztek. Az öles termetű, aranyszőke Philoktétész majd kicsattant az életerőtől, míg a gőgös, peckesen lépkedő Idomeneuszról lerítt a pökhendi tudat, hogy ő Minósz házának sarja, Katraiosz után pedig egész Kréta királyi trónja várja.
Diomédésszel aztán megjött az egész gyülekezet dísze. Született király, vérbeli harcos. Ugyanolyan nagyvilági jártasság sugárzott belőle, mint Thészeuszból, bár míg Thészeusz szőke volt, az ő sötét haja és bőre Agamemnónéra emlékeztetett. Ó, és hogy milyen jóképű volt! Magas és olyan karcsú, olyan ruganyos, akár a fekete párduc. Tekintetében szemérmetlen derű szikrázott, szája mindig nevetésre kunkorodott. Első látásra tudtam, hogy ha rajtam múlna, őt választanám. Amikor szólt hozzám, szinte magáévá tett a pillantásával, és belém nyílként hatolt a vágy, az ölem sajgott. Igen, a magam jószántából csakis őt választanám, Diomédészt, az úgyszólván szomszédos Argosz királyát.
Amikor az utolsó jelölt is befutott, apám nagy lakomát rendezett. Én királynőként trónoltam az emelvényen, és úgy tettem, mintha észre sem venném a rám szegeződő száz szempár mohó tekintetét; közben az én szemem, valahányszor csak merhettem, Diomédész felé kalandozott. Az ő figyelme azonban egyszer csak másfelé fordult: egy újonnan jött férfit vett észre, aki most vágott utat magának a padok között, és akinek érkezését egyesek örömkiáltásokkal, mások dühös fintorral fogadták. Diomédész felugrott, és lelkes öleléssel forgatta maga felé a jövevényt. Gyorsan váltottak néhány szót, majd az idegen hátba veregette Diomédészt, és továbbment az emelvény felé, hogy üdvözölje apámat és Agamemnónt, akik mindketten felállva fogadták. Hát létezik ember ezen a földön, akinek kedvéért még Mükéné királya is felállna a helyéről?
Igaz. ez a jövevény mindenki mástól különbözött. Magas volt, de még jócskán magasabb lehetett volna, ha a lába arányos a teste többi részével. Csakhogy a lába szokatlanul rövid volt, sőt még csámpás is, és izmos törzse éppenséggel túlméretezettnek tűnt, amiért ilyen görbe oszlopokon nyugodott. Az arca azonban feltűnően tetszetős volt. Finom metszésű vonásaihoz ragyogó, beszédes szürke szempár társult. A haja rőt volt. de olyan szikrázóan mélyvörös, amilyet még soha nem láttam; Klütaimnésztráé és Menelaoszé sápadttá enyészett az övé mellett.
Amikor pillantása megállapodott rajtam, azonnal éreztem, mekkora erő árad belőle, és önkéntelenül megremegtem. Ki lehet ez az ember?
Apám türelmetlenül intett oda az egyik szolgának, aki rögtön királyi széket tolt az övé és Agamemnóné közé. Valóban: ki lehet az a férfi, aki ekkora megtiszteltetésben részesül – és akit szemmel láthatóan hidegen hagy ez a megtiszteltetés?
– Ez itt Helené – mondta apám.
– Nem csoda, hogy egész Görögország egybesereglett a kedvéért – jegyezte meg derűsen a jövevény, majd kiemelt magának egy baromfilábat, és belémélyesztette fehér fogait. – Most már én is igazat adok a szóbeszédnek: a lányod valóban a világ legszebb teremtése. Bizony meggyűlik majd a bajod ezzel a sok forróvérű legénnyel, hiszen a végén úgyis csak egynek kedvezhetsz közülük, a többi pedig hoppon marad.
Agamemnón szemrehányó pillantást vetett apámra, majd mindketten elnevették magukat.
– Te aztán hű maradsz önmagádhoz, Odüsszeusz: alighogy belépsz, már össze is foglalod a kérdés lényegét – jegyezte meg a nagykirály.
Meglepetésem és ámulatom eloszlott. Nagyon ostobának éreztem magam. Odüsszeusz, hát persze – ki is lehetne más? Ki merészelne rajta kívül egyenrangúként szólni Agamemnónnal? Ki másnak jutna díszhely az emelvényen?
Már sokat hallottam róla. Valahányszor törvényekről, fontos döntésekről, új adókról vagy háborúról esett szó, azonnal felmerült a neve. Apám egy ízben még az Ithakába vezető hosszú és fáradságos utazástól sem riadt vissza, csak hogy valamilyen ügyben kikérje a véleményét. Azt mondták, nincs a világon nála okosabb ember; okosabb még Nesztornál és Palamédésznél is. Mi több: nemcsak okos, hanem bölcs is. Nem csoda hát, hogy képzeletemben afféle tiszteletre méltó, ősz szakállú aggként, Nesztornak, Pülosz királyának hasonmásaként élt, akit meggörnyesztettek a földön töltött hosszú évtizedek. Valahányszor Agamemnónnak fontos ügyeket kellett megvitatnia, őket hármukat kérette magához, de Palamédész, Nesztor és Odüsszeusz közül többnyire az utóbbié volt a döntő szó.
Az ithakai rókáról – merthogy így emlegették – sok mindent rebesgettek. Királysága a görög szárazföldtől nyugatra terült el, és a maga mindössze négy sziklás, terméketlen kis szigetével a többihez mérten szegényesnek, sőt siralmasnak számított. Ő maga szerény palotában lakott, és mivel nemeseitől nem várhatott sok adót, gazdálkodásból tartotta fenn magát; dicsősége mégis híressé tette négy szigetecskéje: Ithaka, Leukasz, Zakünthosz és Kephallénia nevét.
Amikor nálunk, Amüklaiban először láttam, nem sokkal lehetett több huszonöt évesnél – sőt, ha a bölcsesség valóban idősebbnek mutatja az embert a koránál, talán még a huszonötöt sem töltötte be.

* * *

Hármasban beszélgettek tovább; mintha meg is feledkeztek volna róla, hogy én is ott ülök apám balján, és észrevétlen kihallgathatok mindent, annál is inkább, mivel a másik oldalamon meg Menelaosz ült, és így nem kellett attól tartanom, hogy valamilyen érdekfeszítő társalgás eltereli a figyelmemet.
– Csak nem azért vagy itt. furfangos barátom, mert Helené kezére pályázol?
– Átlátsz rajtam, Tündareósz – felelte Odüsszeusz pajkosan hunyorogva.
– Lehetséges, csak azt nem tudom, hogy akkor mi szél hozott ide. Nem olyannak ismerlek, aki egy elragadó szépségre vetné ki a hálóját, ámbár az bizonyos, hogy a leányzó hozománya sem akármilyen.
– Nem számolsz a kíváncsiságommal, Tündareósz! – mondta Odüsszeusz mókás kis fintorral. – Feltételeznéd, hogy elmulasztok egy ilyen látványos cécót?
Agamemnón csak elmosolyodott, apám azonban harsány hahotára fakadt.
– Szó, mi szó, cécó valóban! De hát mondd meg nekem, Odüsszeusz, mitévő legyek? Nézz végig ezen a csarnokon! Százegy király és királyi herceg acsarkodik egymásra; mind azon tipródik, melyikük lesz a szerencsés nyertes, és akármilyen észszerű vagy indokolt lesz is a döntés, ők már eltökélték, hogy nem nyugszanak bele...
– A lánykérés ádáz versengéssé fajult – szólalt most meg Agamemnón. – Az a nagy kérdés: kinek a pártjára áll Mükéné főkirálya és apósa, a lakedaimóni Tündareósz. Persze azt is tudják, hogy Tündareósznak az én javaslatomhoz kell igazodnia... A helyzet, akárhonnan nézem, reménytelen. Bárhogy döntünk, mindenképpen csak hosszan tartó ellenségeskedés fakad belőle.
– Osztom véleményed – bólintott apám. – Nézz csak rá Philoktétészre, ahogy fel-felhorkan, és büszke nyakán megfeszülnek az izmok. Vagy itt a többi: Diomédész és Idomeneusz, Menesztheusz és Eurüpülosz. De akár az egész névsort végigmondhatnám.
– Mit tegyünk hát? – ismételte meg a kérdést a nagykirály.
– Érthetem ezt úgy, nagy király, hogy hivatalosan kéred a tanácsomat?
– A lehető leghivatalosabban, Odüsszeusz.
Engem szinte megbénított a felismerés: milyen csekély a szerepem ebben a játékban. Sírhatnékom támadt. Még hogy szabadon választhatok? Ugyan! Ők választanak majd helyettem, Agamemnón meg az apám. Azaz – ezt most már megértettem – igazából Odüsszeusz kezedben a sorsom. És mit érdekli Ithaka urát az én személyem! Ebben a pillanatban tréfásan rám kacsintott, én pedig végképp elbúsultam magam, mert láttam: semmit sem jelentek neki. Abban a szép szürke szempárban nyoma sem volt férfiúi vágynak. Nem kérőként jött ide, hanem mert tudta, hogy szükség lesz a tanácsára. Vagyis csak azért ragadta meg az alkalmat, hogy tovább gyarapítsa a maga tekintélyét.
– Mint mindig, most is szíves örömest segítek – mondta derűs nyugalommal, és apámra nézett. – Ám mielőtt még bölcsen és politikai szempontból is megfontoltan lebonyolítanánk Helené ki-házasítását, hadd kérjek tőled, Tündareósz, egy kis szívességet.
Agamemnón sértődöttnek látszott, én pedig kétségbeesve vártam, micsoda, számomra áttekinthetetlen alkudozás kezdődik itt a fejem fölött.
– Netán mégiscsak magadnak akarod Helenét? – kérdezte apám minden teketória nélkül.
Odüsszeusz, a fejét hátravetve, oly harsány kacagásra fakadt, hogy néhány pillanatra az egész terem elcsendesedett.
– Ugyan már! A vagyonom alig több a semminél, a birodalmam örökös ínséget szenved – dehogy mernék én Helené kezére pályázni! Szegény kis teremtés! Már a gondolatra is borzadok, hogy egy ilyen szépségnek ott kelljen gubbasztania a Ión-tenger egy kietlen szikláján! Nem, én nem őt kívánom nőül venni – hanem valaki mást!
Agamemnón azonnal megenyhült.
– Ó, vagy úgy! – mondta. – És ki légyen az? Odüsszeusz azonban továbbra is apám felé fordult.
– Öcséd, Ikariosz leánya. Pénelopé.
– És miért ütköznék ez bármi nehézségbe? – kérdezte apám csodálkozva.
– Mert Ikariosz nem kedvel engem, Pénelopé pedig már sokkal előnyösebb ajánlatokat is kapott.
– Majd én nyélbe ütöm a dolgot – ígérte apám, Agamemnón pedig ráduplázott:
– Tekintsd úgy, hogy már el is van intézve.
Ez volt csak a megrázkódtatás! Lehet, hogy a két király megértette, mi vonzza Odüsszeuszt Pénelopéban – nekem azonban tátva maradt a szám. Jól ismertem a szóban forgó leányzót, hiszen édes unokatestvérem volt. Rútnak ugyan senki sem mondhatta, ráadásul tekintélyes vagyon várt rá, no de unalmasabb teremtést elképzelni sem lehetett! Egyszer rajtakapott, amint egy udvaronc a mellemet csókolgatta – szó sem volt róla, hogy ennél többet megengedjek neki! –, és erre kioktatott, hogy a testi vágy megalázó, és méltatlan emelkedett szellemekhez. Jobban tenném, prédikálta azon a kimért, érzelemmentes hangján, ha figyelmemet inkább az igazi, nőhöz illő foglalatosságoknak, például a szövésnek szentelném. Emlékszem, úgy meredtem rá, mint egy eszementre. Még hogy én és a szövés!
Odüsszeusz beszélni kezdett, én pedig, Pénelopé rokonról megfeledkezve, felajzott figyelemmel hallgattam.
– Nagyjából sejtem, Tündareósz, hogy titkon kinek szánod Helenét, és nagyon is megértem indokaidat. A szerencsés jelölt személye azonban másodlagos fontosságú; egyedül az számít, hogy a magad és Agamemnón érdekében biztosítsd a további jó viszonyt a kikosarazott kérőkkel is. Nos, ha úgy cselekedtek, ahogy mondom, akkor ez a cél igenis elérhető.
– Minden szavadat megfogadjuk – felelte apám nevében is Agamemnón.
– Akkor az első lépés az legyen, hogy te, Tündareósz visszaszolgáltass minden ajándékot, amelyet a kérők hoztak, egyszersmind szíves köszönetet mondva nekik jó szándékukért. Nem szabad, hogy bárki is kapzsinak tarthasson.
Apám bosszúsnak látszott.
– Valóban szükséges ez? – kérdezte.
– Nemcsak szükséges, hanem elengedhetetlen.
– Az ajándékokat haladéktalanul visszaszolgáltatjuk – jelentette ki habozás nélkül Agamemnón.
– Helyes. – Odüsszeusz előredőlt székében, a két király pedig buzgón utánozta mozdulatát. – A választást éjszaka kell bejelentened, mégpedig a trónteremben. Azért éjszaka, hogy a környezet félhomályos legyen, a hangulat pedig titokzatos és áhítatos. Legyen jelen a papság is. Égesselek minél több tömjént. A cél az, hogy leszereljük a kérők harciasságát, márpedig ehhez egyedül a szertartásos légkör alkalmas. Minden áron meg kell akadályozni, hogy a kiszemelt férj megnevezését heves indulatkitörések fogadják.
– Legyen óhajod szerint – mondta sóhajtva apám, akit mindig ingereltek az aprólékos részletek.
– Mindez azonban még csak a kezdet, Tündareósz. Ezután szónoklatot intézel a kérőkhöz, és elmondod, mennyire szereted lányodat, ezt a ritka ékkövet, és milyen buzgón fohászkodtál az istenekhez útmutatásért; most azonban végre bejelentheted, hogy választásodat az Olümposz is jóváhagyta. Az előjelek kedvezőek, a jóspapok tanácsa egyértelmű. A mindenható Zeusz azonban egy feltételt is szabott. Eszerint még mielőtt bárki is – kivéve természetesen téged magadat – megtudja a szerencsés nyertes nevét, valamennyi kérőnek szent esküt kell tennie, hogy elfogadja és tiszteletben tartja választásodat, mi több: teljes szívéből és fenntartás nélkül segíti és támogatja majd Helené férjét. Valamennyiüknek meg kell esküdniük, hogy Helené majdani férjének sértetlenségét és üdvét éppúgy szívügyüknek tekintik, mint az istenek köteles tiszteletét, és szükség esetén egytől egyig hadba vonulnak, ha Helené férjének jogai védelemre szorulnának.
Agamemnón szótlanul, az ajkát harapdálva révedt a semmibe; látszott, hogy valamilyen belső tűz emészti. Apám inkább csak kábult volt. Odüsszeusz önelégülten hátradőlt, és tovább harapdálta a húsos csontot. Aztán Agamemnón egyszer csak baljós arccal odafordult, és vállon ragadta, de olyan erővel, hogy a bütykei kifehéredtek; Odüsszeusz azonban rezzenéstelen arccal, higgadtan nézett vissza rá.
– Kübelé anyára mondom, Odüsszeusz, te valóban lángelme vagy! – kiáltotta a király, majd apámra szegezte zord tekintetét. – Érted-e, Tündareósz, hogy ez mit jelent? Bárki lesz is Helené férje, házasságkötése percétől számíthat Görögország csaknem valamennyi népének tartós és vissza nem vonható szövetségesi hűségére, vagyis a jövője holta napjáig biztosított, helyzete ezerszeresen megerősödik.
Apám, bár látszott rajta, mennyire megkönnyebbült, felhúzta a szemöldökét.
– De miféle esküt vegyek tőlük? – kérdezte. – Miféle félelmetes eskü kötelezhetné el őket egy olyan ügy mellett, amely voltaképpen kisemmizi őket, és csak indulatokat gerjeszthet bennük?
– Ilyen eskü csak egy van – felelte lassan Agamemnón. – A felnégyelt ló esküje, amelyet a Mennydörgő Zeuszra, a Földrengető Poszeidónra, Koré leányaira, a Folyóra és a Holtakra tesznek.
A szavak úgy peregtek ajkáról, mint a Medusza fejéből a vércsöppek. Apám megborzongott, és a tenyerébe temette arcát.
Egyedül Odüsszeusz őrizte meg hidegvérét, olyannyira, hogy minden átmenet nélkül más tárgyra tért.
– És mi lesz a Hellészpontosszal? – kérdezte Agamemnóntól szinte csevegő modorban.
A hatalmas király arca haragos fintorba torzult.
– Fogalmam sincs róla. Ó, bárcsak tudnám, miféle bolha csípte meg Priamoszt, Trója királyát. Miért nem érti meg, mekkora előnyt jelentenek az ő számára is a Pontosz Euxeinosz környékén kereskedő görögök?
Odüsszeusz most egy darab mézes süteményt majszolt.
– Szerintem – mondta – Priamosz nagyon is jól jár a kalmáraink kirekesztésével. A Hellészpontoszon fizetendő vámok mindenképpen szép pénzt hoznak a konyhájára. Emellett szerződéseket kötött a többi kis-ázsiai királlyal, és minden bizonnyal szép részt hasít ki a hatalmas összegekből, amelyeket mi, görögök kénytelenek vagyunk leróni a kis-ázsiai ónért és vörösrézért. Ne legyen semmi kétséged, Agamemnón: Trója nem veszít, hanem igenis nyer azon, ha elzárja a Hellészpontoszt a görögök elől.
– Telamón sokat ártott az ügyünknek, amikor Hészionét elrabolta! – jegyezte meg apám indulatosan.
– Joga volt hozzá – rázta meg a fejét Agamemnón. – Héraklész nagy szolgálatot tett Laomedónnak, és semmi egyebet nem kért viszonzásul, csak a kialkudott árat. Amikor aztán az a nyomorult vén zsugori hallani sem akart a fizetségről, a legegyügyűbb paraszt is megjósolhatta volna, mire vezet mindez.
– Héraklész már húsz-egynehány éve halott – mondta Odüsszeusz, és komótosan vizet töltött a borába –, mint ahogy halott Thészeusz is. A csapatból már csak az egy Telamón van életben, ő pedig soha meg nem válna Hészionétól, még akkor sem, ha az asszony kész lenne elhagyni. Lányszöktetés, erőszak – mindez dajkamese – tette hozzá ártatlanul; úgy látszik, őhozzá egyetlen szó sem jutott cl Helené és Thészeusz történetéből. – És még ha van is bennük igazság, a politikához semmi közük. Görögország emelkedőben van, és Kis-Ázsiában ezt nagyon jól tudják. Ezért Trója és a többi kis-ázsiai birodalom mi okosabbat tehetne, mint hogy megvonják a görögöktől azt, amire oly égető szükségük van – azaz az ónt és a vörösrezet, amelyből bronzot állíthatnak elő?
– Igaz – bólintott szakállát ráncigálva Agamemnón. – Tehát szerinted hová vezet ez a Trója által elrendelt kereskedelmi tilalom?
– Ez igazán világos: háborúhoz – jelentette ki békésen Odüsszeusz. – Előbb vagy utóbb háború lesz a dologból. Amikor majd túl erős lesz rajtunk a nyomás; amikor kalmáraink jajongva követelnek igazságot Knósszosztól Iólkoszig valamennyi trónteremben; amikor már nem tudunk több ónt összekaparni, hogy a bronzból kardokat, pajzsokat, nyílhegyeket öntsünk – akkor ki fog törni a háború.

* * *

Hovatovább eluntam a beszélgetést, amely már rég nem körülöttem forgott; meg aztán Menelaosszal is torkig lettem. A népes társaság mindinkább a bor hatása alá került, egyre kevesebb rajongó szempár tapadt rám. Így aztán óvatosan hátrább húzódtam az asztaltól, és kisurrantam az apám széke mögötti ajtón. Amikor végigosontam az ebédlővel párhuzamos folyosón, elátkoztam magam, amiért éppen ezt a csilingelő szoknyát vettem fel. A női szárnyhoz vezető lépcső a folyosó végéről nyílt, onnan, ahol az út szétágazott a többi díszterem felé. Kettesével vágtattam fel a fokokon, és szerencsém volt: senki sem kiáltott utánam. Most már csak anyám lakosztálya előtt kellett észrevétlen elhaladnom. Lehajtott fejjel kapaszkodtam a függönybe.
Ekkor két kéz markolta meg a karom, hogy aztán az egyik belém fojtsa rémült sikolyomat. Diomédész volt! Kalapáló szívvel meredtem rá. Eddig a pillanatig egyszer sem maradhattunk négyszemközt, és néhány udvarias üdvözlő szótól eltekintve beszédbe sem elegyedhettünk.
A rá vetülő lámpafényben borostyánszínűen csillogott a bőre, a torkában szaporán lüktetett egy ér. Viszonoztam sötét, izzó tekintetét, és ekkor levette kezét a számról. Micsoda remek férfipéldány! Én pedig, aki mindenütt a szépséget kerestem, semmit sem tartottam többre a férfiak szépségénél...
– Gyere ki utánam a kertbe! – suttogta. Hevesen megráztam a fejem.
– Te megőrültél! Engedj utamra, és akkor senkinek sem árulom el, hogy anyám szobái előtt lestél rám. Hallottad? Azonnal engedj el! Halkan felkacagott, elővillantva hófehér fogait.
– Nem mozdulok innen, amíg meg nem ígéred, hogy utánam jössz. A lakoma még sokáig eltart; senki sem figyel majd fel a kettőnk távollétére. Kívánlak, te lány! Nem érdekel, meddig húzzák-halogatják a döntést, az sem, hogy mire jutnak – kellesz nekem, és az enyém is leszel.
A fejemhez kaptam; még szédelegtem az ebédlő hőségétől. Aztán önkéntelenül, szinte gépiesen bólintottam, mire Diomédész azonnal elengedett, s én bemenekülhettem a saját lakosztályomba.
Neszté ébren várt, hogy levetkőztessen.
– Feküdj le, vénasszony, ma este magam vetkezem.
Neszté, aki már megszokta szeszélyes hangulatváltásaimat, örömest engedelmeskedett. Remegő kézzel ráncigáltam ruhám zsinórjait, letéptem magamról az ingvállat és a mellfűzőt, leráztam a szoknyát, megszabadultam csengettyűktől, gyűrűktől, karperecektől, és csak egy szál vászon fürdőköntösbe burkolóztam. Utána ismét végig a folyosón, majd le a hátsó lépcsőn, ki a hűvös éjszakába. Diomédész a kertről beszélt; de végül a káposzta- és répaültetvények közül mosolygott rám. Ugyan kinek jutna eszébe, hogy a veteményeskertben kutasson utánunk?
Meztelenül állt egy babérfa alatt. Én megálltam, és tőle meglehetős távol ledobtam magamról a fürdőköntöst: hadd lássa egész testemet a holdfény zuhatagában. A következő pillanatban már ott termett mellettem, leterítette a köntöst, hogy puhán feküdjünk, és testével odaszögezett az anyaföldhöz, amely Kübelé jóvoltából és az istenek kifürkészhetetlen szeszélyéből minden nőnek erőt ad, és minden férfit elgyengít.
– Csak az ujjainkkal és a nyelvünkkel, Diomédész – suttogtam.
– A szűzhártyámat érintetlenül akarom átmenteni a nászi ágyra. Két mellem közé fojtotta nevetését.
– Thészeusz tehát kioktatott, hogyan őrizd meg a szüzességed?
– kérdezte.
– Ehhez nem volt szükségem tanítóra – feleltem, és közben sóhajtozva simogattam a karját és a vállát. – Fiatal vagyok még, de annyit már tudok, hogy a fejemmel játszom, ha szüzességemet nem a férjem veszi el.
Mire szétváltunk, azt hiszem, kielégülten távozott, még akkor is, ha titkon többet remélt. Őszintén szeretett, tehát ő is, akárcsak annak idején Thészeusz, tiszteletben tartotta a feltételeimet. Igaz, hogy őbenne mi játszódik le, nem izgatott különösebben. A fő, hogy én megtaláltam a kielégülést.
Meglátszott ez még másnap éjjel is – már ha egyáltalán bárki törődött volna velem –, amikor helyet foglaltam apám trónja mellett. Diomédész Philoktétész és Odüsszeusz társaságában ült valahol a tömegben elvegyülve, olyan messze, hogy a homályban nem láthattam az arckifejezését. A vigadó harcosok tarka képeivel ékesített, skarlát oszlopos terem sötétségbe merült, csak rebbenő árnyékok táncoltak benne. Megjöttek a papok is, sűrű, fojtogató tömjénfüst szállt a magasba, és a hangulat minden különösebb igyekezet nélkül is a szentélyek súlyos, ünnepélyes légkörét idézte.
Apám felmondta az Odüsszeusz fogalmazta szöveget; a teremben szinte tapintható lett a feszültség. Ezután bevezették az áldozati lovat, egy hibátlan, rózsaszín szemű, hófehér csődört, amelyen egyetlen fekete szőrszál sem volt; patái meg-megcsúsztak a simára taposott kockaköveken, feje ide-oda billegett az aranyhámban. Agamemnón felkapta a hatalmas, kétélű bárdot, és szakértő mozdulattal meglendítette. Úgy tetszett, mintha a ló álomszerű lassúsággal roskadna össze; a vére szétfröccsent, sörénye és farka úgy lebegett, mint hínár a sebesen áramló vízben.
Mialatt apám tudatta az egybegyűltekkel, miféle esküt kíván venni tőlük, én undorral és borzadállyal néztem, ahogy a papok négy részre vágják a gyönyörű állatot. Amíg élek, el nem felejtem a jelenetet, ahogy a kérők egymás után, üggyel-bajjal megvetik lábukat a négy élettelen, még meleg húsdarabon, és szörnyűséges esküvel fogadnak örök szövetségesi hűséget leendő férjemnek. Tompán, fásultan szólt a hangjuk; a félelmetes perc elsorvasztotta erejüket, férfiasságukat. Sápatag, verítékező arcok tűntek elő és vesztek a semmibe a fáklyák imbolygó fényénél; valahonnan szél süvített, láthatatlanul kurjongató árnyként.
Aztán elvégeztetett. A gőzölgő lótetemről immár senki sem vett tudomást. A kérők visszamentek a helyükre, és mintegy mákonytól kótyagosan néztek fel Tündareószra, Lakedaimón királyára.
– Leányomat ezennel Menelaosznak adom – hirdette ki apám.
A termen sóhajtás futott végig; egyéb zaj nem hallatszott. Senkinek sem jutott eszébe, hogy harsányan tiltakozzon; még Diomédész sem szökött ingerülten talpra. Amikor a szolgák felszították a fáklyák fényét, még egyszer találkozott a szemünk; félszáz fej fölött búcsúztunk el egymástól, belátva immár, hogy alulmaradtunk. Úgy rémlik, az én szememből közben könnyek peregtek, de ha így volt is, senki sem tett rá megjegyzést. Aztán önként csúsztattam bénult kezemet Menelaosz nyirkos markába.

 

 

Ötödik fejezet
PARISZ ELBESZÉLÉSE

Gyalogszerrel, egymagámban tértem vissza Trójába, az íjat és a tegezt a vállamon átvetve. Hét hónapon át lakoztam az Ida-hegy erdőségeiben és tisztásain, ám egyetlen trófeát sem mutathattam fel. Bár vadászni szívből szerettem, a nyíllal megsebzett, lassan összeroskadó állatok látványát nem bírtam elviselni: annak örültem, ha éppoly szabadnak, egészségesnek látom őket, amilyen én vagyok. Mint vadászt olyan préda vonzott, amely a legkülönb szarvasnál vagy vaddisznónál is kívánatosabb; leginkább azt élveztem, ha az Ida-hegyi erdőségek kétlábú lakóit: a vadonban élő nőket és pásztorlányokat cserkészhettem be. Ha egy szép leány, veresége beismeréseként, a földre omlott, az ő mellét legföljebb Erósz nyílvesszeje járta át; nem folyt vér, s halálhörgés helyett mindössze egy édes, megadó sóhaj hallatszott, amikor, még lihegve a hajsza gyönyörétől, a karomba vettem, hogy csakhamar egy merőben másfajta gyönyörtől kapkodjak levegő után.
A tavaszt meg a nyarat mindig Ida hegyén töltöttem; az udvari élet taposómalma jószerével megőrjített. Ó, mennyire irtóztam azoktól a dúsbarnára olajozott és fényesített cédrusfa gerendáktól, a kipingált köves termektől, az oszlopos tornyoktól! Rabként fuldokoltam a hatalmas falak között. Nem volt más vágyam, mint hogy mérföldeken át fussak a fűben, a fák között, majd elfáradva leheveredjem az illatos avarba. Ősszel azonban mindig vissza kellett térnem Trójába, hogy a telet apám mellett töltsem. Így parancsolta a kötelesség, még akkor is, ha a parancs értelme inkább jelképes volt, hiszen csupán a negyedik voltam Priamosz számos fia közül; senki sem vett komolyan, és nekem ez így nagyon is megfelelt.
Egy szélfútta, sivár napon léptem be a trónterembe, még mindig hegyi viseletben. Éppen a végéhez közeledett valamiféle gyűlés, de én tudomást sem vettem a szánakozó mosolyokról, a rosszallóan összecsücsörített ajkakról. Az alkony lassan már éjszakába hajlott; megállapítottam, hogy jó hosszú tanácskozás lehetett.
Apám a terem túlsó végében felállított magas, bíborszínű márványemelvényen ült arany és elefántcsont székében. Hosszú fehér sörénye gondosan volt bodorítva, hatalmas ősz szakállába vékony arany- és ezüstszálakat fontak. Mértéktelenül büszke volt hajlott korára, és akkor érezte magát a legjobban, ha afféle ősi istenségként trónolhatott a magasban, és pillantásával átfoghatta mindazt, amit a magáénak tudhatott.
Ha a terem nem oly tekintélyt parancsoló, talán apám személye sem hatott volna ennyire lenyűgözően, de a csarnok, úgy beszélték, még a knósszoszi palota régi trónterménél is tágasabb és fenségesebb volt. Háromszázan is kényelmesen elfértek benne anélkül, hogy zsúfoltnak tűnt volna; cédrusgerendák tartotta magas mennyezetét kékre festették, és arany csillagképekkel hintették tele. A mélykékre vagy bíborvörösre festett súlyos oszlopok alul elkeskenyedtek, az egyszerű kerek oszlopfőket és talplemezeket aranyozás emelte ki. A bíborvörös márványfalak embermagasságig dísztelenek voltak, afölött viszont vadászjeleneteket ábrázoló freskókkal festették tele őket; a szemlélő oroszlánokat, leopárdokat, medvéket, farkasokat és persze vadászokat láthatott, halványkék háttér előtt fekete-fehér, sárga, karmazsinpiros, barna és rózsás színekben. A trónhoz aranyozott szegélyű lépcső vezetett, a trón mögött pedig aranyberakású egyiptomi ébenfa oltárszárny állt.
Lecsúsztattam vállamról az íjat meg a tegezt, odaadtam egy szolgának, majd az udvaroncok csoportjain át utat törtem magamnak a trónig. A király, amikor meglátott, előredőlt, és elefántcsont jogara smaragdgombjával gyengéden megérintette lehajtott fejem, annak jeléül, hogy kiegyenesedhetem, és elébe járulhatok. Megcsókoltam fonnyadt orcáját.
– Örvendek, fiam, hogy viszontlátlak – mondta.
– Bárcsak én is örülhetnék, hogy visszajöttem, apám.
A király a vállamnál fogva lenyomott, hogy odakuporodjam a lábához, majd nagyot sóhajtott.
– Minden alkalommal azt remélem, Parisz, hogy ezúttal végleg köztünk maradsz. Hidd el, lenne számodra feladatom.
Felnyúltam a szakállához, és megsimogattam, mert tudtam, hogy ez mindig jólesik neki.
– Nincs szükségem semmilyen hercegi megbízatásra, apám.
A király ismét felsóhajtott, és szelíden ringatózott trónján.
– De hát akkor is herceg vagy, akár tetszik, akár nem. Legföljebb, magam is tudom, még igen fiatal. Van még idő.
– Nem, jó királyom, idő, az nincs. Te még kamasznak látsz, holott férfi vagyok. Betöltöttem harmincharmadik évemet.
Ezt azonban Priamosz mintha meg sem hallotta volna, mert elfordult tőlem, és pálcájával odaintett valakit, aki a tömeg hátsó soraiban állt. Hektór volt az – ki más is lett volna?
– Képzeld csak, fiam, Parisz azt hangoztatja, hogy ő már harminchárom éves – mondta apám, amikor Hektór a lépcső aljához ért. Még így is elég magas volt hozzá, hogy az arca egy szinten legyen apáméval.
Hektór tűnődve nyugtatta rajtam sötét szemét.
– Szerintem is a körül járhatsz, Parisz. Magam tíz évvel utánad születtem, és fél évvel ezelőtt léptem a huszonnegyedikbe. – Majd mosolyogva tette hozzá: – Bár annyi biztos, hogy a küllemed meghazudtolja korodat.
Én is elnevettem magam.
– Köszönet a bókért, öcskös. Én viszont elmondhatom, hogy éppen annyi idősnek látszol, amennyi én a valóságban vagyok. Persze érthető: te vagy a trón várományosa, és ez a rang öregít. Már az örököst is béklyóként nyűgözik az állam, a had, a korona ügyei. Én mindezt boldogan elcserélem a felelőtlenség örök fiatalságára!
– Ki-ki a maga ízlése szerint – felelte higgadtan Hektór. – Engem sokkal kevésbé érdekelnek a nők; mit számít hát, ha koromnál idősebbnek látszom? Téged az mulattat, ha be-besurransz az ágyasok szállására, míg én a hadgyakorlatokban lelem az örömöm. És ha az arcomat idő előtt ráncok barázdálják is, a testem még sokáig karcsú és ruganyos marad, jóval azután, hogy te már pókhasat eresztettél.
Idegesen összerándultam. Hektórban aztán nem csalódik az ember: mindig eltalálja a másik legérzékenyebb pontját. Egyetlen pillantással felméri az ember legtitkosabb gyengéit, és oroszlánként csap le rájuk; még a körmeit sem húzza be. A hajdani túlhabzó kedélyű. meglehetősen bosszantó kölyökember a múlté volt már; a mai Hektór céltudatosan terelte tagadhatatlan képességeit a hasznos tevékenység medrébe, és ezen a terepen is állta a sarat. Én sem voltam valami nyápic legény, de Hektór egy lejjel túlnőtt rajtam, és izmos teste legalább kétannyit nyomott. Igen egyszerűen és éppen ezért bizonyos tiszteletet ébresztő méltósággal öltözködött; bőrpántokból álló szoknya és ing volt a legkedvesebb viselete, hosszú fekete haját befonta, és úgy kötözte hátra. Mi, Priamosz és Hekabé fiai mind híresek voltunk tetszetős külsőnkről, de Hektórból ennél több: veleszületett tekintély áradt.
A következő másodpercben valaki talpra rángatott, és eltolt apám mellől: a vén Anténór így adta zsémbesen tudtul, hogy mielőtt a gyűlés feloszlik, szólni kíván a királlyal. Hektórral együtt eltávolodtunk az emelvénytől, és apánk nem is marasztalt.
– Meglepetést tartogatok számodra – mondta csendes derűvel az öcsém, amikor elindultunk a végtelennek látszó folyosókon, amelyek a fellegváron belül az épületszárnyakat és a kisebb palotákat összekötötték.
A trónörökös palotája mindjárt atyánké mellett volt, így elég hamar odaértünk. Hektór a nagy fogadóterembe vezetett, én pedig már az ajtóban megtorpantam, és álmélkodva néztem körül.
– Nicsak, Hektór! De hát hol van ő, a ház úrnője?
A helyiség, amely korábban dárdákkal, pajzsokkal, vértekkel, kardokkal dugig tömött raktárféle volt, mára kellemes szobává változott, ahol nyoma sem maradt a Hektór által oly igen kedvelt lovak jellegzetes szagának. A falakból eddig soha nem látszott annyi szabad felület, hogy díszeiket megpillanthattam volna, ma este azonban valósággal felizzottak rajtuk a jáspiszöld és kék színű, ágas-bogas fák, a bíborszín virágok, a fickándozó fekete-fehér lovak, mint ahogy szemkápráztatón ragyogtak a padló fekete-fehér márványkockái is. Ugyanilyen fényesre voltak tisztogatva az egyéb díszek és a háromlábú emelvények is, az ajtókról-ablakokról aranykarikákon szépen hímzett bíborfüggönyök hullottak alá.
– Hol van az úrnő? – ismételtem meg a kérdést.
– Jön már – mormolta Hektór fülig vörösödve.
És valóban: mintha férje szavainak visszhangja csalta volna ide. Ahogy tetőtől talpig végigmértem, elismeréssel kellett adóznom az öcsém ízlésének: rendkívüli szépség volt. Sötét hajú, mint ő, magas, erőteljes alkatú. És a csiszolt társasági viselkedést illetően ugyanolyan suta: épp csak egyetlen pillantást vetett rám, aztán zavartan pillogott hol jobbra, hol balra.
– Ez Andromakhé, a feleségem – mondta Hektór. Arcon csókoltam az újdonsült sógorasszonyt.
– Messzemenően egyetértek a választásoddal, kisöcsém! De úgy látom, hitvesed nem e vidékről való.
– Valóban nem; az apja Éetión, Kilikia királya. Tavasszal atyánk megbízásából arra jártam, és mindjárt magammal hoztam a király leányát. Nem készültem rá, de hát – szívta be mélyen a levegőt – így esett.
Végre megszólalt a fiatalasszony is.
– Ki a vendéged, Hektór? – kérdezte lesütött szemmel. Hektór mérgében akkorát csapott a combjára, hogy összerezzentem.
– Jaj, mikor tanulsz már végre egy kis illemet? Ez itt Parisz. Andromakhé szemében egy másodpercre megvillant valami, ami csöppet sem tetszett nekem. Hohó! Ha egyszer túlteszi magát a zavarán és a számára még új helyzeten, ezzel az asszonnyal jó lesz vigyázni.
– Nagyon bátor teremtés ez az én Andromakhém – jelentette ki büszkén Hektór, átfonva felesége derekát. – Elhagyott otthont, családot, hogy velem jöjjön Trójába.
– Ez valóban szép dolog – mondtam udvariasan, és ennyiben is maradtunk.
Hamarosan ismét beleszoktam a fellegvár egyhangú hétköznapjaiba. Mialatt hódara verte a teknőchéj redőnyöket, szűnni nem akaró zuhatagban szakadt a falak tetejéről az eső vagy magas hótakaró borította az udvarokat, én szimatolva kutakodtam valamilyen új, figyelemre érdemes préda után, aki legalább tizedannyira izgató lenne, mint akár a legszerényebb Ida-hegyi pásztorlány; de igazi kihívás vagy komoly testi megerőltetés híján ez a portya is fárasztóan unalmasnak bizonyult. Hektór jól mondta: ha örökké csak fel-alá ólálkodom a tiltott folyosókon, bizony hamarosan eltespedek, és a végén valóban kappanhájat növesztek.
Hazatérésem után úgy négy hónappal egy napon Helenosz lépett be lakosztályomba, és kényelembe helyezte magát az egyik ki-párnázott ablakülésen. A változatosság kedvéért egész kellemetes, meleg napunk volt, és a szobáimból igazán szép kilátás nyílt a városra és azon is túl egészen a szigeioni kikötőig és Tenedosz szigetéig.
– Bárcsak nekem is olyan becsületem volna atyánknál, mint neked, Parisz – jegyezte meg az öcsém.
– Ugyan, Helenosz, királyi hercegként is zöldfülű vagy még – vigasztaltam. – Az éveid számával majd nő a befolyásod is.
Helenosznak még nem is serkent a bajsza; máskülönben igen csinos legény volt, sötét hajú, fekete szemű, mint mi valamennyien, akik Hekabétól születtünk, és királyi hercegeknek neveztük magunkat. A fiú helyzete meglehetősen sajátos volt, és furcsa dolgokat meséltek róla, csakúgy, mint ikertestvéréről, Kasszandráról. Tizenhét évesek voltak, vagyis Helenosz túl fiatal ahhoz, hogy kettőnk közt meghittebb kapcsolat szövődhessen; továbbá mindkettőjükben erősen fejlett volt a titokzatos jóstehetség; a légkör, amely körülvette őket, az egész udvart, sőt még testvéreiket is feszélyezte. Különösen Kasszandra körül sűrűsödött meg a levegő, aminek Helenosz mellesleg csak örülhetett – Kasszandra ugyanis szabályszerűen eszelős volt.
A két testvért már csecsemőkorukban Apollón szolgálatára szentelték fel, és ha netán bármelyikük is zokon vette volna sorsuk ilyetén korai és visszavonhatatlan megpecsételődését, ennek egyikük sem adta jelét. Dardanosz király törvényei értelmében Trója jósjelei mindig két királyi sarjra: egy fiúra és egy leányra bízattak, és a legeszményibb megoldásnak az minősült, ha történetesen még ikertestvérek is voltak, azaz adott esetben Helenoszon és Kasszandrán kívül más nem is jöhetett szóba. Ez idő szerint még kijárt nekik bizonyos mértékű szabadság, ám mihelyt betöltik huszadik életévüket, hivatalosan is átadják őket annak a három személynek, aki Trójában Apollón tiszteletét ápolta, azaz Kalkhásznak, Laokoónnak, valamint Anténór feleségének, Theanónak.
Helenosz máris hosszú, bő, lebegő papi köntöst viselt, és ahogy most szobám ablakából lenézett a városra, sajátos szépsége és arcának örökkön álmatag kifejezése már önmagában is lebilincselt. Hozzám egyébként jobban ragaszkodott, mint a többi testvéréhez vagy féltestvéréhez – akár Hekabé, akár egy másik királyi feleség, akár pedig egy ágyas szülte őket –, és ennek megvolt a magyarázata: azért kedvelt, mert magam is viszolyogtam mindennemű háborútól és gyilkolástól. Szigorú, önmegtartóztató alkat lévén, kárhoztatott ugyan szerelmi kalandjaimért, de azért szívesen társalgott velem, mert nem kellett attól tartania, hogy fegyverek, hadjáratok vagy egyéb katonai ügyek kerülnek szóba.
– Üzenetet hoztam számodra – közölte anélkül, hogy hátrafordult volna.
Nagyot sóhajtottam.
– Mi a baj már megint?
– Semmi, amiért dorgálás járna. Csupán arra kértek, hogy hívjalak el valamilyen gyűlésre vacsora után.
– Lehetetlen. Ma estére már elígérkeztem.
– Bölcsen tennéd, ha máskorra halasztanád. Maga atyánk üzent érted.
– Ó, az áldóját! Miért éppen én kellek neki?
– Fogalmam sincs róla. Annyit tudok, hogy egészen szűk körű megbeszélésről van szó. Mindössze néhány királyi herceg lesz jelen, továbbá Anténór és Kalkhász.
– Fura összeállítás. Vajon mi lehet a napirenden?
– Menj el, és majd megtudod.
– Jó, jó, ott leszek. Téged is meghívtak?
Helenosz nem válaszolt. Vonásai hirtelen eltorzultak, szemébe a misztikusok sajátos, befelé néző pillantása költözött. Mivel máskor is találkoztam már nála ezzel a látnoki révülettel, rögtön tudtam, mi megy végbe benne, és megigézve figyeltem. Aztán éppoly hirtelen megborzongott, és arca ismét felöltötte hétköznapi kifejezését.
– Mit láttál? – kérdeztem.
– Látni nem sokat láttam – felelte lassan Helenosz, verítékező homlokát törölgetve –, inkább csak valamilyen ábrát érzékeltem. Egy kígyózó vonal elejét, amely megállíthatatlanul kanyarog majd a befejezés felé.
– Valamit azért akkor is látnod kellett!
– Lángokat... vértbe öltözött görögöket... egy asszonyt, aki olyan gyönyörű, mintha Aphrodité maga volna... Aztán hajókat – száz meg száz hajót... És láttalak benneteket is: téged, apánkat, Hektóit...
– Engem? Én aztán igazán nem számítok!
– Tévedsz, Parisz: rád nagyon is fontos szerep vár – bizonygatta erőtlen hangon Helenosz, majd hirtelen felpattant. – Beszélnem kell Kasszandrával. Gyakran megesik, hogy egymástól távol is ugyanazt látjuk...
Valamennyire azért énrám is hatott a homályos, titokzatos szellem jelentkezése, ezért hevesen megráztam a fejem.
– Most nem így lesz. Meglásd, Kasszandra majd eloszlatja a látomást.
Helenosznak igaza volt: a megbeszélésre alig néhányan voltak hivatalosak. Én futottam be utolsónak, ezért a pad végén foglaltam helyet, két öcsém, Tróilosz és Ilosz mellett. Nem értettem, mit keresnek itt, hiszen Tróilosz csak nyolc–, Ilosz pedig hétéves volt. Anyám őket hozta utolsónak a világra, és nevüket az árnyék-emberről kapták, aki valaha elragadta a trónt Dardanosz királytól. Ott volt természetesen Hektór is, valamint legidősebb testvérünk, Déiphobosz; hivatalosan őt illette volna a trónörökösi cím, de akik ismerték, atyánkat is beleértve, mind tisztában voltak vele, hogy ha trónra lépne, egy éven belül romlásba döntené Tróját. Ha szóba került a neve, elkerülhetetlenül társultak hozzá a „kapzsi”, „meggondolatlan”, „heveskedő”, „önző” és „fegyelmezetlen” jelzők. Gyűlölt is bennünket egész szívéből, elsősorban persze Hektórt, akiben az őt szerinte joggal megillető poszt bitorlóját látta.
Nagybátyánkat, Anténórt természetesen nem lehetett kihagyni; tanácsnokként minden hivatalos megbeszélésen ott volt a helye.

* * *

De miért hívták meg Kalkhászt is, aki örökké csak szorongást és bizonytalanságot ébreszt a többiekben?
Anténór bácsi ingerült pillantást vetett rám, méghozzá nem is azért, mert elkéstem. Két évvel korábban, amikor a nyarat szokásom szerint az Ida-hegyen töltöttem, nyilammal megcéloztam egy táblát, amely az egyik fa törzséhez volt erősítve, ám éppen ekkor szinte a semmiből szél kerekedett, eltérítette nyilamat, és a hegye éppen Anténór bácsi legifjabb, kedvenc ágyasától származó fiának a hátába fúródott; a szerencsétlen fiú a bozótban lapult, hogy meglessen egy, a patakban mezítelen fürdőző pásztorlányt. Anténór fia meghalt, én pedig szándékom ellenére gyilkossá lettem, és bár bűnt a szó tulajdonképpeni értelmében nem követtem el, a tettért mégis vezekelnem kellett. A vezeklés módját is megszabta a hagyomány: addig kellett volna bolyonganom, amíg nem találok olyan külhoni királyt, aki hajlandó elvégezni a megtisztítási szertartást; gondatlanságból elkövetett emberölés esetében ugyanis ezt a rítust csak a papi címmel is felruházott királyok vihették végbe. Anténór bácsinak nem állt módjában, hogy bosszút követeljen, de többé nem bocsátott meg nekem, és egész lényéből áradt a szemrehányás, amiért még mindig húztam-halogattam az utazást.
Atyám megkopogtatta a padlót elefántcsont jogarával, amelynek kerek fogantyújában hatalmas, tökéletesen csiszolt smaragd szikrázott.
– Azért hívtalak össze benneteket – szólalt meg jól ismert erős, határozott csengésű hangján –, hogy megtárgyaljunk egy kérdést, amely már hosszú évek óta nyomasztja a lelkem, most pedig azért foglalkoztat az eddiginél is élénkebben, mert a minap döbbentem rá, hogy Parisz fiam ezelőtt harminchárom évvel éppen azon a napon jött a világra, amikor ama bizonyos eset megtörtént. Fájdalmas nap volt az: a halál és a veszteségek napja. Atyámat, Laomedónt négy testvéröcsémmel együtt meggyilkolták, Hészioné húgomat elrabolták és megbecstelenítették. Életem legsötétebb napja lett volna, ha Parisz fiam születése nem enyhíti fájdalmamat.
– De miért éppen nekünk meséled el ezt, apám? – kérdezte szelíden Hektór. Mostanában – amint azt nemegyszer tapasztaltam – egyre kevésbé tűrte, hogy agg atyánk gondolatai újra meg újra elkalandozzanak, és gyengéd erőszakkal terelte vissza a lényeg felé.
– Nicsak. hát ezt még nem mondtam volna el? Téged, Hektór, azért kérettelek ide, mert te vagy trónom várományosa; Déiphoboszt azért, mert a királyi hercegek közül ő a legidősebb, Helenosz azért van itt, mert ő viseli majd gondját a Tróját érintő jós-jeleknek, Kalkhász pedig azért, mert Helenosz nagykorúságáig őrá hárul ez a feladat. Tróilosz és Ilosz azért van körünkben, mert Kalkhász szerint jóslatok vetítik előre a jövőjüket; végezetül Anténór maga is jelen volt ama vészterhes napon; Parisz pedig aznap született.
– És mi célt szolgál ez az összejövetel? – hangzott Hektór következő kérdése.
– Mihelyt ismét biztonságos lesz a tenger, hivatalos küldöttséget indítok útnak Szalamiszba, Telamónhoz – jelentette be apám. Ami engem illet, egyetértettem gondolatmenetével, Hektór borús arca azonban arról tanúskodott, hogy egyáltalán nincs kedvére a válasz. – A küldöttség fel fogja szólítani Telamónt, hogy adja vissza a húgomat Trójának.
A terem elcsendesült. Anténór előrelépett a két pad közé, és onnan nézett fel a trónra. A boldogtalant jóformán kétrét görnyesztette egy fájdalmas ízületi kór, amely emberemlékezet óta kínozta; a közvélekedés szerint éppen ez az egyre romló állapot váltotta ki belőle hírhedett dührohamait.
– Dőre terv ez, királyom – jelentette ki minden teketória nélkül.
– Ugyan mi értelme Trója aranyát ilyesmire pocsékolni? Hiszen mind a ketten nagyon jól tudjuk: távollétének harminchárom éve alatt Hészioné egyetlenegyszer sem adta jelét, hogy elégedetlen volna sorsával. Meglehet, hogy Teukrosz, a fia hivatalosan fattyú, de így is magas állást tölt be a szalamiszi udvarnál, amellett jó barátja és legfőbb tanácsadója Aiasznak, a trón várományosának. Hiába követelnéd hát vissza a húgodat, Priamosz, úgyis elutasítanának – akkor meg mire jó az egész hercehurca?
A király talpra ugrott, és dühödten ripakodott rá nagybátyámra.
– Arra célzol, Anténór, hogy megzápult az agyam? – kérdezte.
– Én bizonyosra veszem, hogy Hészioné boldogtalan a számkivetettségben, és csak Telamón akadályozza meg, hogy a segítségünket kérje. Anténór göcsörtös keze ökölbe szorult.
– Most enyém a szó, király, és jogom van rá. hogy kifejtsem a véleményemet! Miért hajtogatod oly makacsul, hogy azon a napon bennünket ért sérelem? Héraklész volt a sértett fél, és ezt a lelked mélyén magad is tudod. Továbbá hadd emlékeztesselek arra is, hogy ha Héraklész nem ejti el az oroszlánt, Hészioné még aznap meghalt volna.
Apám egész testét remegés rázta; Anténór meg ő, noha sógorok voltak, soha nem állhatták egymást. Anténór a szívében dardaniai maradt, vagyis apám szemében afféle belső ellenségszámba ment.
– Ha mindketten ifjak volnánk, Anténór, még volna némi értelme a kettőnk közti örökös háborúskodásnak – jelentette ki, minden szónak külön nyomatékot adva. – Előhozhatnánk a pajzsunkat meg a kardunkat, és rendeznénk a viszályt. Csakhogy én megvénültem, te pedig nyomorék vagy. Megismétlem tehát: mihelyt lehet, követséget indítok Szalamiszba. Remélem, elég világosan szóltam.
Anténór felhorkant.
– Te vagy a király, nagyuram, azt teszel, amit jónak látsz. De ami a párviadalt illeti, az meglehet, hogy magadat vénnek érzed, de rólam milyen alapon mered állítani, hogy nem aprítanálak fel, akármennyire nyomorék vagyok is? És elhiheted: szívbéli örömmel tenném!
Utolsó szavai közben már el is hagyta a termet, apám pedig szakállát rágcsálva ereszkedett vissza a trónra.
Magam is csodálkoztam, amikor hirtelen felemelkedtem a padról, de ennél is jobban meglepett az, ami kibukott a számon.
– Királyom, ezennel önként jelentkezem a küldöttség vezetésére. Amúgy is esedékes, hogy elutazzam, és feloldozást keressek Anténór bácsi fiának halála miatt.
Hektór nevetve verte össze a kezét.
– Fogadd elismerésem, Parisz! Déiphoboszból azonban most is előtört a sértettség.
– Miért ne én vezessem azt a küldöttséget? Úgy illenék, király, hogy engem válassz! Én vagyok az elsőszülött!
Váratlanul közbeszólt Helenosz is, mégpedig Déiphobosz érdekében; először azt hittem, rosszul hallok, hiszen tudtam, menynyire utálja legidősebb bátyánkat.
– Könyörögve kérlek, atyám, Déiphoboszt küldd Szalamiszba! A csontjaimban érzem, hogy Trója véres könnyeket fog egykor sírni, ha Pariszra bízod a küldetést.
Priamosz király azonban már elhatározásra jutott, és ezt a legirtózatosabb jóslat sem másíthatta meg. A feladatot énrám ruházta, és ezzel lezárta a vitát.
Miután a többiek eltávoztak, én még egy darabig vele időztem.
– Boldoggá tettél, Parisz – mondotta, és közben a hajam simogatta.
– Akkor máris megkaptam jutalmamat, atyám – feleltem, majd elnevettem magam. – És ha Hészioné nénikénket nem hozhatom is vissza, talán sikerül szereznem helyette egy görög hercegkisasszonyt.
Priamosz kuncogva hintázott a trónján; kis élcem roppantul tetszett neki.
– Görögországban csak úgy nyüzsögnek a hercegnők, fiam. Szemet szemért, fogat fogért: ez bizony édes bosszú lenne! Prüszkölnének tőle a görögök...
Megcsókoltam a kezét. Trójaszerte közmondásos volt, milyen engesztelhetetlenül gyűlöli Görögországot, és mennyire irtózik mindentől, ami a legcsekélyebb mértékben is a görögökre emlékeztet. Ma estére sikerült boldoggá tennem; és jóleső nevetése láttán mit számított, hogy az iménti tréfát magam sem vettem komolyan?

* * *

Abban az évben enyhe telünk volt, amely korai tavaszt ígért, így hát néhány nap múlva elmentem Szigeionba, hogy a hajóskapitányokkal meg a kalmárokkal megbeszéljem a hajóhad összeállítását. Húsz nagy hajót kértem, teljes létszámú legénységgel és üres rakodótérrel; minthogy az expedíció költségeit az állam fedezte, tudtam, hogy buzgó jelentkezőkben nem lesz hiány. Akkoriban még nem is gyanítottam, miféle démon ösztökélt erre a vállalkozásra, a kaland izgalma azonban így is egykettőre rabul ejtett. Hamarosan nagy útra indulok, ismeretlen vidékek felé: megláthatom Görögországot, ahová trójai még legmerészebb álmában sem jutott el.
A megbeszélés után sétálgattam egy darabig a kikötőparancsnok házikója előtt; beszívtam a csípős-hűvös tengeri levegőt, elnéztem a forgalmas kikötőben zajló lázas tevékenységei. A hajókon, amelyeket télidőre a kavicsos partra vontattak, munkacsapatok nyüzsögtek, hogy ellenőrizzék szurokkal bevont oldalaikat, és eldöntsék: vízre bocsáthatók-e. A part közelében éppen egy hatalmas skarlátpiros hajó keresett magának kikötőhelyet. A szép ívű hajóorra festett szempár mintha gőgösen nézett volna le rám, az orrszobor azonban nyilvánvalóan az én saját külön házi istennőmet, Aphroditét ábrázolta. Vajon miféle hajóácsnak jelenhetett meg álmában, hogy ily csodásan megmintázta?
Végül a kapitány elég széles helyet talált, hogy partra vihesse nagy testű hajóját, és intett, hogy engedjék le a kötéllétrákat. Ekkor vettem észre, hogy a hajó előrészén királyi zászló lobog, skarlát berakású, tömör arannyal szegett – nicsak, eszerint valamilyen külhoni király érkezett a kikötőnkbe! Mialatt lassú léptekkel a hajó felé indultam, titkon tetszetős redőkbe rendeztem a köpenyem.
Az előkelő vendég óvatosan ereszkedett le a létrán. Görög volt, és erről nem csupán ruházata tanúskodott; sugárzott belőle az az öntudatlan fensőbbségesség, amellyel akár a leghitványabb görög is a világ többi népét szemléli. Ám ahogy a királyi személyt mind közelebbről láthattam, kezdeti hódolatom elpárolgott. Micsoda köznapi jelenség! Se nem magas, se nem jóképű, és tetejébe még vörös hajú is! Hogy görög, afelől immár semmi kétség: minden második görögnek rőt volt a haja. Bőrpántokból összeállított szoknyája bíborszínűre volt festve és arannyal domborítva, de színarany volt a szoknya szegélye is csakúgy, mint a szikrázó drágakövekkel kivert széles öv és gallér. Rövid bíboringe látni engedte keszeg mellkasát. Szó, mi szó, dúsgazdag lehet a fickó.
Amikor ő is észrevett, irányt változtatott.
– Köszöntlek Trója partjain, királyi vendég – üdvözöltem előírásos módon. – Parisz vagyok, Priamosz király fia.
A jövevény átkulcsolta feléje nyújtott karom.
– Fogadd hálámat, herceg. Menelaosz vagyok, Lakedaimón királya, öccse Agamemnónnak, egész Mükéné királyának.
A szemem tágra nyílt.
– Megtisztelnél, Menelaosz király, ha a kocsimon vihetnélek be a városba – mondtam.
Atyám éppen a napi ügyekkel intézte, és fogadta a kihallgatásra jelentkezőket. Odasúgtam néhány szót az ajtónállónak, aki nyomban felpattant, és széttárta a kétszárnyú ajtót.
– Menelaosz, Lakedaimón királya! – harsogta.
A vendéggel együtt vonultunk be; a dermedt sokaság utat nyitott nekünk. Hektór, aki a terem túlsó végében állt, kinyújtotta a kezét, és látszott, ahogy a száján még születőfélben elhal a szó; Antenór félig felénk fordult, atyám pedig kihúzta magát a trónon, és oly szorosan markolta pálcáját, hogy az együtt remegett a kezével. Ha a jövevény netán megérezte, hogy errefelé egy görög nem éppen szívesen látott vendég, nem adta tanújelét; utólag, amikor már jobban megismertem, azt kellett gondolnom, hogy alighanem észre sem vette. Közömbösen nézett körül, mint akit egyaránt hidegen hagy a terem és a berendezés; el is tűnődtem, vajon milyenek lehetnek akkor a görög paloták...
Atyám lejött az emelvényről, és a kezét nyújtotta.
– Megtisztelsz látogatásoddal, Menelaosz király – mondta, majd belekarolt a vendégbe, és egy párnákkal telerakott, széles kerevet felé vonta. – Helyet foglalnál körünkben? Parisz, hívd ide Hektórt, rendelj frissítőket, aztán ülj te is ide.
Az udvar némán figyelt, de a kereveten elhangzó szavakat két lépéssel arrébb már senki sem hallhatta.
Túljutván a kötelező udvariassági formulákon, atyám megkérdezte:
– Mi vezérelt Trójába, Menelaosz király?
– Olyan ügyben járok, Priamosz király, amely lakedaimóni népem számára létfontosságú. Tudom, hogy amit keresek, nincs trójai földön, de úgy gondoltam, az a legcélszerűbb, ha először itt érdeklődöm.

* * *

– Beszélj, király.
Menelaosz előredőlt, és úgy fordult, hogy láthassa atyám kifejezéstelen arcát.
– Birodalmamban, nagy király, döghalál pusztít. Saját papjaim nem talállak rá magyarázatot, ezért Delphoiba küldettem, a Püthiához, ő pedig azt izente: szálljak hajóra, és személyesen kutassam fel Prométheusz fiainak csontjait, hogy aztán városomban, Amüklaiban újra eltemessem őket. Ha ez meglesz, elmúlik fölülünk a döghalál.
A, gondoltam, eszerint Menelaosz küldetésének semmi köze sem Hészioné nénikénkhez, sem az ón és a vörösréz fájdalmas hiányához, sem pedig a Hellészpontoszra kimondott kereskedési tilalomhoz; a vendéget sokkal egyszerűbb, mondhatni, köznapi cél hozta körünkbe. Köztudott volt, hogy a döghalált csak rendkívüli intézkedésekkel lehet legyőzni, és mindannyian találkoztunk már a tengeren és a partokon kóborló királyokkal, akik jóslatoknak engedelmeskedve valamilyen varázserejű tárgy után kutakodtak. Olykor már az is megfordult a fejemben, hogy a jósjelek talán csak így akarják eltávolítani országából a királyt, amíg a járvány önmagától is ki nem adja erejét, és tovább nem vonul. Ez esetben bölcs előrelátásról lenne szó, mivel a király, ha otthon marad, maga is belepusztulhat a nyavalyába, ha ugyan a haragvó nép oda nem veti engesztelő áldozatnak.
Nos, Menelaosz király kérésére nem mondhattunk nemet. Ki tudja, jövőre nem Priamosz királyt indítja-e útnak a helyi jósda, hogy Menelaosz királytól kérjen segítséget? Voltak bizonyos helyzetek, amelyekben a királyi családok, nézeteltéréseiken felülemelkedve, nagyon is összetartottak. Menelaosz király tehát tovább élvezte házunk vendégszeretetét, atyám pedig szétküldte felderítőit, hogy nyomozzák ki, hol találhatók Prométheusz fiainak csontjai. Mint kitűnt: a csontok Dardaniában nyugodtak. Ankhiszész, Dardania királya szenvedélyesen tiltakozott, de nem ment vele semmire; akár tetszett, akár nem, meg kellett válnia a becses ereklyéktől.

* * *

Engem bíztak meg, hogy gondoskodjam Menelaoszról, amíg teljes királyi pompában el nem indulhat Lürnésszoszba a csontokért. Feladatomat lelkiismeretesen elláttam, és ennek során, híven a szokásokhoz, udvariasan felajánlottam: vezessen ágyába bármilyen nőt, akin megakad a szeme, feltéve, hogy az illető nem tagja a királyi családnak.
Menelaosz azonban csak nevetett, és határozott mozdulattal rázta meg a fejét.
– Nekem az egész világon csak egyetlen nő kell: Helené, a feleségem.
Én máris hegyeztem a fülem.
– Ezt komolyan mondod? – kérdeztem, ő pedig, felhevült arcán bárgyú vigyorral, ünnepélyes hangon így felelt:
– Az én feleségem a világ legszebb asszonya.
Udvariasan, de azért kételkedésemet sem leplezve faggattam tovább:
– Ebben bizonyos vagy?
– De még mennyire, Parisz. Helenének nincs párja ezen a földön.
– Talán még Hektór öcsém feleségénél is szebb?
– Andromakhé hercegasszony olyan őmellette, mint a sápadt Szeléné a sugárzó Héliosz mellett.
– Mesélj még róla. Menelaosz sóhajtva legyintett.
– Hát leírhatja-e bárki Aphrodité szépségét? A látvány tökélyén kicsorbulnak az emberi szavak. Menj le, Parisz, a kikötőbe, és nézd meg hajóm orrdíszét. Helenéről mintázták.
Félig hunyt szemmel idéztem fel magamban a látványt, de csak az egyiptomi macskára emlékeztető zöld szempár jelent meg előttem.
Nem mintha hittem volna a szerelmes férjnek, de máris úgy éreztem: nekem is látnom kell a természetnek ezt a remekét. Persze megesküdtem volna rá, hogy a hajót díszítő szobor felülmúlja azt, akiről mintázták. Jó néhány Aphrodité szobrot láttam már, de ezzel a képmással egyik sem versenghetett, ámbár, őszintén szólva, nem voltam valami nagy véleménnyel a szobrászokról: akárkit mintáznak meg, minden munkájukon ugyanazzal a bájtalanul merev arccal, üres, együgyű vigyorral és élettelen testtartással találkozhatunk. Hirtelen kimondtam, ami az ajkamra tolult.
– Hamarosan küldöttséget kell vezetnem Szalamiszba, nagy király; Telamón királyhoz indulok, hogy megtudakoljam, nagynéném, Hészioné jó egészségnek örvend-e. Van azonban más teendőm is görög földön: meg kell tisztulnom egy akaratlan elkövetett gyilkosságtól. Mondd csak, jó uram: messze van-e Lakedaimón Szalamisztól?
– Nos hát, Szalamisz kis sziget az attikai partok közelében, Lakedaimón pedig Pelopsz szigetén terül el, de azért nem olyan nagy ügy; el lehet jutni az egyik helyről a másikra...
– Hajlandó lennél rá, Menelaosz, hogy elvégezd a megtisztítási szertartást?
– Micsoda kérdés! – vágta rá sugárzó képpel. – Ez igazán a legkevesebb, amivel viszonozhatom szívélyességedet, Parisz. Jöjj csak el a nyáron Lakedaimónba, és végrehajtom a rítust. – Aztán ravaszdi képpel még hozzátette: – Amikor az előbb Helené szépségét ecseteltem, nem hittél nekem – ne is tagadd, láttam én! A tekinteted elárult. Nos, Amüklaiban a saját szemeddel győződhetsz meg róla, igazat mondtam-e. De utána elvárom ám, hogy bocsánatot kérj a hitetlenségedért!
Egy kupa borral pecsételtük meg az alkut, majd elmélyedtünk a lürnésszoszi utazás részleteinek megvitatásába: hogyan ássuk majd ki azokat a csontokat Ankhiszész király és fia, Aineiasz gyilkos pillantásainak kereszttüzében. Szóval Helené szépsége vetekszik Aphroditééval? Haha! Kíváncsi voltam, hogyan emészti majd meg ezt az összehasonlítást Ankhiszész és Aineiasz – merthogy Menelaosz előbb-utóbb nekik is előhozakodik szerencséjével, abban bizonyos voltam. Köztudott volt ugyanis, hogy Ankhiszész valamikor feltűnő szépségű ifjú volt, aki magát Aphroditét is elbűvölte, olyannyira, hogy az istennő felkereste ágyában, majd elvonult, és hamarosan fiút szült neki: éppen a nevezett Aineiaszt. Hiába, az ifjonti balgaságok előbb-utóbb visszajárnak kísérteni...

 

 

Hatodik fejezet
HELENÉ MÁSODIK ELBESZÉLÉSE

Miután Prométheusz fiainak csontjait, a vigyorgó koponyákat aranymaszkokkal borítva, más értékes leletekkel egyetemben Amüklaiban elföldelték, a döghalál valóban visszavonulót fújt. Milyen csodás is volt újra végighajtani a városon, vadászatra indulni a hegyekbe, nézni a mérkőzéseket a palota mögötti arénában! És milyen csodás volt, hogy ismét mosolygós arcokat láthattunk magunk körül, és amerre mentünk, áldással halmozott el a nép. A király gyógyírt szerzett a döghalál ellen, és a dolgok szépen visszazökkentek a régi kerékvágásba.
Csak Helené sorsa nem fordult kedvezőbbre. Menelaosz egy árnyékkal élt együtt. Az évek múlásával egyre csendesebb, egyre kedvetlenebb lettem, bár méltóságomat természetesen megőriztem, és eleget tettem kötelezettségeimnek is. Férjemet, aki minden éjjel az ágyamban hált, két leánnyal és egy fiúval ajándékoztam meg; ha bekopogott hozzám, mindig szabad volt az útja lakosztályomba. Ő pedig továbbra is szenvedélyes szerelemmel csüngött rajtam. Az ő szemében hibátlan és tökéletes voltam, és meglehet, hogy részben ezért is maradtam tisztességes és kötelességtudó felesége – jólesett, hogy úgy bánik velem, mint egy istennővel. No persze volt egy további indítékom is: csöppet sem vágytam rá, hogy a fejemet elválasszák a nyakamtól.
Bárcsak hűvös maradtam volna, bárcsak kívülről tudtam volna szemlélni az egészet, amikor nászunk után először felkeresett... De hát a szenvtelenség idegen volt a természetemtől. Helené húsvér asszony volt, aki még a legsutább, legviszolyogtatóbb közeledéssel szemben sem maradt érzéketlen. Elvégre még a leghitványabb férfi karjában is jobb, mint ha férfi nélkül kellene élni...

* * *

Eljött a nyár; emberemlékezet óta nem volt ekkora a hőség. Hónapok óta nem esett, a folyók kiszáradtak, a papok baljós szavakat mormoltak az oltár előtt. A döghalált átvészeltük; lehet, hogy gyötrelmeink lajstromán az éhínség lesz a következő csapás? Kél ízben is éreztem, ahogy Poszeidón, mintha ő sem találná a helyét, acsarogva megrázza a föld zsigereit. Az emberek félelmetes előjelekről sustorogtak, és amikor a tönkebúza kalásztalan dőlt a kiszáradt rétre, sőt úgy látszott, a szívósabb árpa is követi példáját, a papok kántálása mind harsányabb lett.
Amikor aztán az irgalmatlan hőség elérte tetőfokát, egyszer csak megszólalt a zord homlokú Mennydörgő. Egy fullasztó napon, amikor mindenki már csak pihegett, szabadjára engedte hírnökeit, a viharfelhőket, és nagy gomolyokba terelte őket a fémesen fehér égbolton. Délutánra kihunyt a nap, egyre sűrűsödött a sötétség, és Zeusz többé nem türtőztette magát. Fülsiketítő bömböléssel adta jelét hatalmának, és félelmetes kezéből oly szilaj erővel hullottak alá a lángoszlopszerű villámok, hogy a Földanya remegve húzta össze magát.
Magam verítékezve, a rémülettől reszketve kuporogtam a kereveten a dísztermek melletti kis kamrámban, dadogva imádkoztam, és valahányszor az égzengést követően elöntötte a világot a tébolyítóan vad fehér fény, bedugtam a fülem, és összezártam a szemem. Ó, Menelaosz, Menelaosz, hát hol maradsz ilyenkor?
Ekkor a távolból hirtelen meghallottam a hangját; még csodálkoztam is szokatlan élénkségén. Valami idegennel társaloghatott, aki hibás, selypes görögséggel válaszolgatott neki. Feltéptem az ajtót, és lakosztályomba siettem, nehogy bárkit is megbotránkoztassak; a palota többi hölgyéhez hasonlóan ugyanis a tikkasztó hőségben magam is csupán egy szál átlátszó egyiptomi gyolcsingben jártam.
Vacsoraidő előtt megjelent Menelaosz, hogy elnézze, amint a fürdőmbe lépek. Ilyenkor soha nem nyúlt hozzám; ez volt az alkalom, amikor a puszta látvánnyal is beérte.
– Kedvesem – szólalt meg a torkát köszörülve –, látogatónk van. Megtennéd, hogy ma estére díszruhát öltesz?
– Hát olyan jelentős személyiség? – néztem rá meghökkenve.
– Kivételesen jelentős. Parisz trójai herceg, aki egyszersmind jó barátom.
– Igaz is. emlékszem, hogy meséltél róla.
– A legjobb oldaladról kell mutatkoznod, Helené, mert amikor Trójában jártam, elkérkedtem neki a szépségeddel, ő pedig azt hitte, csak nagyzolok.
Mosolyogva fordultam át a hasamra; a víz nagyot csobbant.
– Olyan szép leszek, férjem, amennyire csak lehetek – feleltem, és nem is szegtem meg ígéretemet.
Amikor beléptem a lakomázóterembe, az udvar még nem gyűlt egybe, hogy a nap utolsó étkezését a királyi pár társaságában költse el. Menelaosz azonban már ott volt; a nagy asztal mellett beszélgetett egy nála jóval magasabb férfival, aki a hátát mutatta felém. Igaz, már a háta is figyelemre méltó volt. Deréktól felfelé, krétai módi szerint, meztelen volt, sűrű, göndör fekete sörénye a háta közepéig omlott. Vállait drágakövekkel kirakott aranygallér ölelte körül, izmos karján arany és kristály karpereceket viselt. Megnéztem magamnak bíborpántokból összeillesztett szoknyáját, és alatta a formás lábszárt – és megbizsergetett valami, amit már évek óta nem éreztem. Hátulról igazán jól fest, gondoltam fanyarul, de forduljon csak meg, biztosan lóarca lesz.
Végighúztam a kezem szoknyám redőin, hogy megcsendüljenek a díszek, mire mindkét férfi sarkon fordult. A többi már jött magától. Ha én voltam a tökéletes nő, most találkoztam a tökéletes férfival. Akár buta libának is vélhetett, mert egyszerűen nem bírtam levenni róla a szemem. De akárhogy vizslattam: a szépsége makulátlan volt, én pedig máris beleszerettem. Hát ilyen könnyen, ilyen egyszerűen ment a dolog.
Menelaosz odajött hozzám.
– Kedvesem, ez itt Parisz herceg. Illendő, hogy a legudvariasabb, legfigyelmesebb vendéglátásban részesítsük, mert amíg Trójában időztem, nála nyájasabb házigazdát keresve sem találhattam volna. – Aztán felhúzta a szemöldökét, és Pariszra nézett. – Nos, barátom, kételkedsz-e még szavamban?
– Nem – felelte Parisz, majd megismételte: – Most már nem... Menelaosznak csak úgy ragyogott a képe; örült, hogy kellemes estének néz elébe.
Számomra azonban valóságos rémálom volt ez a vacsora. Bőven fogyott a bor, habár én, mint nő, bele sem kóstolhattam. De vajon melyik pajzán isten bírta rá a máskor olyan mértékletes Menelaoszt, hogy egyik kupát a másik után ürítse ki? Parisz kettőnk között ült, azaz túl messze voltam a férjemtől ahhoz, hogy szelíden eltoljam előle a kupát. A trójai királyfi pedig, ha másképpen is, ugyanilyen meggondolatlanul viselkedett. Azt persze észrevettem, ahogy megismerkedésünk pillanatában szikrát vet szemében az izgalom, de hát ezt a jelet már megannyi férfinál tapasztalhattam, akik aztán utána félénken és tartózkodóan viselkedtek. Nem úgy Parisz. Egész vacsora alatt megbotránkoztató bókokkal halmozott el, szemérmetlenül bizalmas pillantásokkal ostromolt, és fittyet hányt rá, hogy a díszasztalnál ülünk, vagy száz udvaronc és udvarhölgy éber tekintetének középpontjában.
Zűrzavarosan kavargott bennem a félelem és a zaklatottság, és igyekeztem úgy kendőzni az eseményeket a megfigyelők előtt (akiknek a fele Agamemnón fizetett kéme volt), mintha szó sem volna semmiféle illetlenségről. Fesztelenséget mímelve udvariasan kérdezgettem ezt-azt: milyen az élet Trójában, beszélnek-e valamelyest görögül a kis-ázsiai népek, milyen messze van Trójától például Asszüria és Babülón, és vajon értik-e arrafelé is a görög beszédet...
Parisz, a női szívek avatott ismerőjeként, könnyedén és határozottan válaszolgatott, miközben pimasz tekintetét gátlás nélkül siklatta végig hajamon, számon és egész testemen, az ujjaim hegyétől a keblemig.
A véget nem érő étkezés folyamán Menelaosznak mind nehezebben forgott a nyelve, és úgy tetszett, mintha túlcsorduló kupáján kívül nem látott volna semmi mást. Ahogy ő egyre jobban berúgott, úgy lett a trójai herceg mind vakmerőbb. Olyan közel hajolt hozzám, hogy a vállamon éreztem édes illatú leheletét; mindazonáltal elhúzódtam tőle, és egészen a pad széléig csúsztam.
– Igazán kegyetlenek az istenek – suttogta –, hogy az ilyen szépséget egyetlen ember őrizetére bízzák.
– Nagyuram, fékezd a nyelved! Kérve kérlek, ne kelts feltűnést. Parisz válasz helyett csak mosolygott. A vállam beroskadt, és össze kellett préselnem a combjaimat, hogy elfojtsam a köztük hirtelen felgyülemlett forróságot.
– Láttalak ám ma délután – folytatta, mint aki meg sem hallotta tiltakozásomat –, ahogy menekültél előlünk abban az átlátszó köntösödben.
Az arcomat elöntötte a pír; csak reménykedhettem, hogy a társaságból senki sem veszi észre.
Parisz ekkor titkon megfogta a karomat. Olyan elviselhetetlen volt ez az érintés, hogy összerezzentem, és a borzongás úgy futott végig a hátamon, mint délután, amikor a Mennydörgő Zeusz elüvöltötte magát.
– Nagyuram, esedezem! A férjem meghallhatja...
Parisz nevetve tette vissza az asztalra kezét, ám a hirtelen mozdulattól felborult a kupája, és a vörösbor kis tócsában gyűlt meg az asztal világos fáján. Odaintettem egy szolgát, hogy itassa fel, de Parisz eközben ismét felém hajolt.
– Szeretlek, Helené – suttogta.
Vajon hallottak-e valamit a szolgák? Ó, miért vágnak mindig oly közönyös képet, mialatt gazdáik körül serénykednek? Menelaoszra néztem, ő azonban a bortól kábán, ásítozva meredt maga elé.
Nos, ilyen részegen ma éjjel aligha keres fel. Szolgái becipelték a lakosztályába, engem pedig magamra hagytak, hogy visszavonuljak. Hosszú ideig ültem a fogadószobám ablakában, és törtem a fejem. Mitévő legyek? Hogyan vészeljem át azt a ki tudja, milyen hosszú időszakot, ameddig ez a veszedelmes férfi nálunk időzik? Hiszen éppen csak egy vacsorát költöttünk el együtt, és bennem máris minden tótágast áll. Vakmerően cserkészett be, mint aki tudja: a mamiasz férjtől nincs mit tartania. Én azonban tisztában voltam vele, hogy Menelaoszban csak a bor dolgozott, és holnap estére ismét józan lesz, több-kevesebb éberség pedig a legbambább férjbe is szorul – nem szólva arról, hogy valamelyik udvari nemes is a fülébe súghat valamit, hiszen Agamemnón azért fizeti őket, hogy mindent észrevegyenek. Ha közülük csak egy is hűtlenséggel gyanúsítana, a hír egy napon belül eljut Agamemnónhoz is, és Parisznak, hiába trójai királyfi, a fejét veszik. És ami egyáltalán nem mellékes: ugyanez a sors várna énrám is!
Vergődtem a rettegés és a vágy között. Ó, mennyire szerettem ezt a férfit... De hát miféle szerelem az, amelyik ilyen hirtelen, minden előzmény nélkül keríti hatalmába az embert? Házasságom megtanított rá, hogy a puszta testi vágy kísértésének ellenálljak – a szerelemmel szemben azonban fegyvertelen voltam. Nemesak arra vágytam, hogy Parisszal hálhassak: életem minden percét vele akartam tölteni. Ismerni akartam az észjárását, tudni akartam, milyen az életmódja és az érzésvilága, látni akartam, ahogyan alszik. Engem is átdöfött az a bizonyos nyíl, amely Phaidrát öngyilkosságba űzte, Danáét egy ládába csukta, amelyet saját apja tett ki a tengerre, Orpheuszt pedig arra késztette, hogy Eurüdikéjét keresve még Hadész birodalmával is szembeszálljon. Az életem kicsúszott a kezemből: immár Parisz lett az ura. Szívesen meg is haltam volna érte – de micsoda mámorító boldogság lenne, ha érte élhetnék!
Kimerülten zuhantam be az ágyba; a kakasok rekedten kukorékoltak, keleten pedig már párásan fehérlett az ég alja. Alig telt el néhány másodperc, és Menelaosz lépett be. Bosszúsnak látszott, és még csak meg sem akart csókolni.
– Borszagú a leheletem, szerelmem, nem akarom, hogy megundorodj tőlem. Magam sem értem, miért ittam ennyit, amikor semmi ok nem volt rá.
Lehúztam magam mellé.
– És a másnaposságtól eltekintve hogy érzed magad, férjem?
– Nem valami jól – felelte szemérmes kis vigyorral, hogy rögtön utána elkomolyodjon, és összeráncolja a homlokát. – Van egy kis gondom, Helené.
A szám hirtelen úgy kiszáradt, hogy önkéntelenül megnyaltam. Tehát mégiscsak szólt neki valamelyik udvaronc. Ó, istenek, vezéreljétek a nyelvem, hogy rátaláljak a megfelelő szavakra.
– Miféle gondról beszélsz? – kérdeztem rekedten.
– Hírnök jött Krétáról; ő költött fel álmomból. Nagyatyám, Katraiosz halott, Idomeneusz pedig várni akar a temetési szertartással, amíg vagy Agamemnón, vagy én oda nem érünk. No persze úgyis arra számít, hogy én utazom; Agamemnónt Mükénéhez kötik az államügyek.
Reszketve ültem fel az ágyban.
– Az nem lehet, hogy elmenj, Menelaosz!
Szenvedélyes kitörésem meglepte, de látszott, hogy egyszersmind hízeleg is neki.
– Mennem kell, Helené. Nincs más választásom.
– És sokáig elmaradsz?
– Legalább fél évig. Ó, bárcsak járatosabb volnál a földrajzban! Odáig eljuttatnak az őszi szelek, de haza majd csak a nyári szelek fújhatnak.
– Értem – mondtam sóhajtva. – És mikor kell indulnod? Gyengéden szorította meg a karom.
– Még ma, egyetlenem. Először el kell látogatnom Mükénébe Agamemnónhoz, és mivel vagy Lernában vagy Naupliában szállok majd hajóra, közben sem látogathatok haza, ó, pedig ha tudnád, milyen boldogan tenném... – Fecsegett összevissza, úgy megindította a kétségbeesésem.
– De hát vendéged van, Menelaosz. Őt mégsem hagyhatod itt.
– Parisz megérti majd, hogy nem tehetek mást. Még ma délelőtt, mielőtt Mükénébe indulnék, elvégzem a megtisztítási szertartást, és egyszersmind rábeszélem: időzzön csak nyugodtan nálunk, ameddig jól érzi magát.
– Vidd magaddal Mükénébe – mondtam hirtelen ötlettel.
– Ej, Helené, miket képzelsz? Éppen most, amikor ilyen sebbel-lobbal kell távoznom? Magam is jónak tartanám, ha Parisz felkeresné Mükénét, de majd csak szép ráérősen, akkor, amikor kedve lesz hozzá. – Így magyarázkodott az én ostoba férjem; minden vágya az volt, hogy kedvében járjon magas vendégének, csak éppen azt nem ismerte fel, mekkora veszéllyel fenyeget ez a vendégeskedés.
– Nem hagyhatsz itt vele, Menelaosz! – tört fel belőlem a kiáltás.
Menelaosz értetlenül pislogott.
– De miért? Éppen elegen sürögnek körülötted, és vigyáznak rád.
– Lehet, hogy Agamemnónnak erről más lesz a véleménye. Átfogtam a karját, ő pedig lehajolt, hogy megcsókolja a kezem, és gyengéden simogatta a hajamat.
– Nyugodj meg végre, Helené. Igazán megható, hogy így szorongsz a jó híredért, de hidd el, semmi okod rá. Agamemnón is, én is bízunk benned.
Miként vallhattam volna meg, hogy csak én nem bízom önmagamban...
Aznap délután a palota lépcsőjén állva búcsúztam cl férjemtől. Parisz nem került elő.
Mihelyt a kocsik és a szekerek belevesztek a messzeségbe, visszamentem a lakosztályomba, és többé ki sem mozdultam onnan; még az étkezéseket is oda hozattam. Talán ha nem mutatkozom, Parisz elunja a maga kis játékát, és mégiscsak útra kel Mükénébe vagy egyenesen haza Trójába; amellett így az udvaroncoknak sem lesz alkalmuk, hogy együtt lássanak bennünket.
Ám midőn leszállt az éj, sehogy sem jött álom a szememre. Mint ketrecbe zárt vad jártam fel s alá a hálószobámban, majd az ablakhoz léptem. Amüklaira vak sötétség borult, lámpás sem égett sehol, a hegyek homályos körvonalú tömbökként vetültek a csillagos égre. A hatalmas, ezüstös telihold enyhe világosságot szórt a lakedaimoni völgyre. Jólesően, mélyeket lélegezve fogadtam be a látványt; a fejem is kidugtam az ablakon, hadd járja át a csend minden porcikámat. És még hatalmában tartott ez a szelíd bűvölet, amikor egyszer csak megéreztem, hogy ott áll mögöttem, és a vállam fölött szemléli az éjszakai természet szépségét. Nem sikoltottam, nem fordultam sarkon, ő mégis pontosan tudta, mikor eszméltem rá jelenlétére. Megfogta a könyökömet, és gyengéden magához vont.
– Amüklai Helené, olyan szépséges vagy, mint Aphrodité.
A testem elernyedt. A hátam a melléhez simult, és most a fejemet is az álla alá igazítottam.
– Ne kísértsd az istennőt, Parisz. Gyűlöli a vetélytársakat.
– Te kivétel vagy. Hát még mindig nem érted? Aphrodité ajándékozott meg veled. Ő az én istennőm, akinél különös kegyben állok.
– Ezért nem nemzettél soha gyermeket?
– Igen. ezért. – Ráérősen, lassú kis körökben cirógatta a derekam, mintha az örökkévalóság állna előtte, hogy szeressük egymást. Aztán az ajka egyszer csak a nyakamra tapadt. – Mondd, Helené. még soha nem vágyódtál éjszakánként az erdőbe? Soha nem akartál fürgébben szaladni az őznél? Nem akartál olyan szabad lenni, mint a szél, hogy aztán kimerülten zuhanj a földre, egy férfi – az egyetlen férfi – teste alá?
Inaim megfeszültek az elképzelt jelenettől, de az igazat feleltem.
– Nem – mondtam kiszáradt szájjal. – Én nem szoktam ilyesmiről álmodni.
– Én annál inkább. És ilyenkor téged látlak. Látom, ahogy hosszú. világos hajad csóvaként repül utánad, látom, ahogy repülsz hosszú lábadon, hogy elém vágj a hajszában. Így kellett volna találkoznunk, nem pedig ebben az üres, élettelen palotában. – Széthúzta rajtam a köntöst; tenyere tollpihekönnyen nyugodott a mellemen. – Lám-lám, hát lemostad a festéket...
Ez volt a fordulópont. Megpördültem, a karjába borultam, és megfeledkeztem mindenről; csak annyit tudtam, hogy megtaláltam a páromat, akit nekem rendelt a sors. És még valamit tudtam: azt, hogy szeretem, és örökké szeretni fogom.

* * *

Készséges rabnőjeként feküdtem a karjában, ernyedten, akár a kicsi lányom rongybabája, és imádkoztam, hogy bárcsak soha meg ne virradna.
– Gyere velem Trójába – mondta hirtelen, minden átmenet nélkül.
Felültem, hogy az arcába nézhessek. Gyönyörű sötét szemének tükrében a saját szerelmemet láttam viszont.
– Ez őrültség – mondtam.
– Nem igaz. Ez az egyetlen ésszerű megoldás. – Fél keze a hasamon kalandozott, a másikkal a hajamat csavargatta. – Semmi keresnivalód egy Menelaosz-szabású érzéketlen tuskó mellett. Te énhozzám tartozol.
– Ezen a földön születtem, méghozzá éppen itt, ebben a szobában. Én vagyok a királyné. Itt vannak a gyermekeim. – Az utolsó szavaknál néhány könnycseppet morzsoltam el.
– Te is, én is Aphrodité teremtményei vagyunk. Egy ízben ünnepélyes esküt tettem neki, még Hérát és Paliasz Athénét is mellőzve a kedvéért. Megfogadtam, hogy mindenem az övé lesz, ha teljesíti leghőbb kívánságom. Márpedig én egyes-egyedül téged kívánlak.
– Lehetetlen, hogy én elmenjek innen...
– Az a lehetetlen, hogy itt maradj. Hiszen nekem hamarosan távoznom kell.
– Ó, Parisz, szeretlek! Hogyan is élhetnék nélküled?
– Ezen kár törnöd a fejed, Helené, mert mi úgysem válhatunk el egymástól.
Egyre sűrűbben hullottak a könnyeim.
– Lehetetlen, amit kérsz – zokogtam.
– Mesebeszéd! Mi olyan nehéz benne? Az, hogy meg kell válnod a gyermekeidtől?
Ezen gondolkodóba estem, hogy aztán teljes őszinteséggel válaszoljak:
– Nem, az igazat megvallva nem ők tartanak vissza. Tudod, az a baj, hogy olyan csúnyácskák! Tetőtől talpig Menelaoszra ütnek. És ráadásul még szeplősek is.
– Akkor hát mégiscsak Menelaoszt sajnálod.
Ez volna az igazság? Ugyan... Végtére is mivel vagyok én adósa ennek a szegény, megtaposott embernek, akit Agamemnón vaskeze rángat Mükénéből? Soha nem akartam feleségül menni hozzá. Éppoly kevéssel tartozom neki, mint annak a komor, domború homlokú bátyjának, Mükéné félelmetes urának, aki csak mint bábokat tologat bennünket valamilyen nagyszabású játszmában. Agamemnón fikarcnyit sem törődik velem; nem érdekli, mit érzek, mire vágyom, mire volna szükségem.
– Igen, veled megyek Trójába – mondtam végül. – Semmi sincs, ami Lakedaimónban tartóztasson. Szabad vagyok.

 

 

Hetedik fejezet
HEKTÓR ELBESZÉLÉSE

A szigeioni kikötő parancsnoka értesített, hogy Parisz hajóhada végre visszatért Szalamiszból, és amikor megjelentem az aznapi udvari gyűlésen, egy apródot küldtem oda apámhoz, hogy súgja a fülébe a hírt. A gyűlés és a vele járó meghallgatások a szokásos ráérős lassúsággal, unalmasan zajlottak: a felek vagyontárgyakon, rabszolgákon, telkeken meg egyéb jelentéktelen apróságokon csaptak össze; fogadni kellett egy Babülónból érkezett küldöttséget; kiváló dardaniai rokonaink pedig valamilyen legeltetési jog ügyében emeltek panaszt, amelyet szokás szerint ezúttal is Anténór bácsi terjesztett elő.
A babülóni küldöttséget már illendően elbocsátották, és a király éppen arra készült, hogy valamilyen érdektelen perpatvarban hirdessen ítéletet, amikor felbúgtak a kürtök, és Parisz lépett be peckesen a trónterembe. Ahogy megláttam, önkéntelenül mosolyognom kellett, olyan erőltetett módon vedlett át krétaivá. Aranyérmékkel szegélyezett bíborszín szoknyájától ékszereiig és fürtökbe bodorított hajáig egy hamisítatlan piperkőc állt előttünk. Amúgy igen jó színben volt, és látszott, hogy roppantul elégedett magával. Úgy festett, mint a sakál, ha a zsákmányért versenyt futva megelőzte az oroszlánt, és bennem óhatatlan felmerült a kérdés: ugyan miféle csínyt követett már el megint? Atyánk persze most is elfogult rajongással gyönyörködött benne; soha nem értettem, hogy valakit, aki királyi tisztét oly bölcsen látja el, hogyan vakíthat el ennyire a vonzó külső és a kellemes modor.
Parisz fesztelen léptekkel ballagott az emelvényhez, és mire odaléptem, már le is telepedett a legfelső fokára; még a minden lében kanál Anténór is odafurakodott, nehogy egyetlen szót is elmulasszon. Én sem adtam alább: felhágtam az emelvény tetejére, és a trón mellé álltam.
– Kedvező hírekkel érkeztél-e, fiam? – kérdezte a király.
– Hát ami Hészioné nénénket illeti, nem sok jót mondhatok – rázta meg a fejét Parisz. hogy csak úgy röpdöstek azok a göndörílett tincsei. – Telamón király igen nyájasan fogadott. de nyíltan megmondta, hogy Hészionét soha nem engedi el maga mellől.
A király felhördülve kapott levegő után. az arca fenyegetőn megmerevedett; a teremben lévők moccanni sem mertek. Valóban ilyen mélyen gyökereznék benne az ősi sérelem? Miért kell Görögországot ennyi év után is ugyanolyan engeszlelhetetlenül gyűlölnie?
– Hogy merészel engem ily súlyosan megbántani? És legalább láttad a nagynénédet? Volt alkalmad szólni vele?
– Nem, apám. Nem találkoztunk.
– Akkor átkom az egész gyülevész bandára! – Lehunyt szemmel emelte égnek az arcát. – Ó, hatalmas Apollón, fény ura, a nap, a hold és a csillagok fejedelme, segíts, hogy porrá zúzzam a görögök büszkeségét!
Közelebb hajoltam a trónhoz.
– Nyugodj meg, királyom. A lelked mélyén aligha számíthattál más válaszra.
A király felém fordult, és kinyitotta a szemét.
– Azt hiszem, ebben igazad van. Köszönöm, Hektór. Mint mindig, most is ráébresztesz a rideg valóságra. De mondd meg nekem: miért van az, hogy mindig a görögöké az utolsó szó? Milyen jogon rabolhatnak el egy trójai hercegnőt?
Parisz gyengéden megpaskolta atyánk térdét. A király lenézett rá, és nyomban megenyhült az arca.
– Ne búsulj, apám, én érdemük szerint megbüntettem őket dölyfükért – közölte a bátyám csillogó szemmel. Magam már éppen távozáshoz készülődtem, de volt a hangjában valami, amitől megtorpantam.
– Hogyan, fiam?
– Szemet szemért, királyom! A görögök elorozták a húgodat, így hát én olyan zsákmánnyal tértem meg hozzád, amely sokkal becsesebb akármilyen tizenöt éves gyereklánynál! – Úgy el volt telve magától, hogy nem nyugodhatott, és lelkesülten ugrott talpra. – Figyelmezz, nagy király! – rikkantotta olyan erővel, hogy a gerendák visszaverték a hangját. – Elhoztam neked Helenét – Lakedaimón királynéját. Menelaosznak, Agamemnón öccsének hitvesét, Agamemnón hitvesének, Klütaimnésztrának a húgát!
Megtántorodtam a döbbenettől, és az első pillanatban nem találtam szavakat, aminek végzetes következményei lettek, mert így Anlénór bácsi nyilváníthatott elsőnek véleményt. Már előre is szökkent; Parisz felé meresztett ujjai a duzzadt ízületek miatt hatalmas, formátlan karmokhoz hasonlítottak.
– Ó, te nyomorult, hígvelejű szoknyapecér, te férfiatlan bajkeverő! – bömbölte. – Nem is értem, miért álltái meg félúton – ezzel a fáradsággal akár már magát Klütaimnésztrát is elrabolhattad volna! A görögök elég jámborán tűnk, hogy megbénítjuk kereskedelmüket, és elzárjuk őket az óntól meg a réztől – de azt képzeled, hogy ehhez is jó képet vágnak majd? Ó, te eszelős! Tálcán nyújtottad át Agamemnónnak az ürügyet, amelyre évek óta várt! Olyan tüzet szítottál, amely elemészti Tróját! Te ostoba, öntelt sehonnai! Miért is nem tett ki apád az erdőbe? Miért nem taposta el már csírájában ezt a züllött, mihaszna életedet? Mire hitvány tetted gyümölcsei beérnek, nem lesz trójai, aki ne köpne ki a neved hallatára!
Magamban félig-meddig dicsértem az öreget szókimondásáért, hiszen a saját véleményemet öntötte szavakba – ám ugyanakkor vad harag is gyúlt bennem iránta. Ha annak idején befogja a száját, atyánk talán más elhatározásra jut, de hiába: ha egyszer Anténór valamibe belekötött, a király csak azért is megmakacsolta magát. Akármit gondolt is magában – Anténór ellenkezése arra késztette, hogy kitartson Parisz mellett. Parisz úgy állt ott, mintha villám sújtotta volna.
– Én mindent a te érdekedben tettem, atyám... – dadogta esengő hangon.
– Hát persze, csakis az ő érdekében – süvöltötte metsző gúnnyal Anténór. – És azt talán elfeledted, mire intett a mi leghíresebb jóslatunk? „Óvakodjatok az asszonytól, akit Trója a görögöktől zsákmányol!” Kell-e még ehhez magyarázat?
– Nem, nem feledtem el! – harsogta a bátyám. – Csakhogy Helenét én nem zsákmányként ragadtam el! Önként jött velem, a maga akaratából. Nem szöktettem meg, ő szegődött mellém, mert elhatározta, hogy a feleségem lesz! És ennek jeléül töméntelen kincset hozott magával jegyajándékként – annyi aranyat és drágakövet, hogy egész királyságot lehetne venni rajta! Én nem királynét raboltam a görögöktől, atyám – tette hozzá vihogva –, ennél sokkal súlyosabb a sérelmük! Felszarvaztam őket!
Anténór szinte megsemmisült e szavak hallatán. Lassan megrázta ősz sörényét, és magába roskadva kullogott vissza az udvar tagjai közé. Parisz közben sürgetőn, könyörgő pillantással nézett rám.
– Legalább te kelj a pártomra, Hektór!
– Hogy is várhatsz tőlem ilyet? – sziszegtem a fogaim közt. Parisz ekkor térdre borult, és átfonta karjával a király lábát.
– Mi baj származhatna a dologból, atyám? – nyüszítette. – Mikor vezetett háborúhoz, ha egy asszony önként megszökött otthonról? Helené a saját akaratából követett, és ráadásul nem is holmi éretlen gyereklány már, hanem húszéves, felnőtt asszony, aki hat éve van férjnél, és gyermekeket szült. Hát el tudod képzelni, micsoda szörnyű élete lehetett, ha képes volt rá, hogy elhagyjon egy királyságot, megváljon a gyermekeitől? Szeretem Helenét, atyám, és ő is szeret engem! – Az utolsó szavaknál a hangja szívet tépően megcsuklott, szeméből könnyek omlottak.
A király gyengéden megsimogatta a haját.
– Vezesd hát elém – mondta.
Ekkor Anténór összeszedte magát, és ismét előrontott a tömegből.
– Ne, királyom! Követelem, hogy hallgass meg, mielőtt fogadnád azt a nőt! Küldd haza Helenét, Priamosz, méghozzá haladéktalanul! Küldd haza Menelaoszhoz, bocsánatkérő üzenetet mellékelve anélkül, hogy egyszer is magad elé engedted volna – küldd vissza vele az összes kincset, amit magával hozott, és egyszersmind javasold, hogy válasszák el fejét a nyakától, mert ennél csekélyebb büntetés kevés lenne neki. Még hogy szerelem! Nincs olyan szerelem, amely egy nőt arra bírhatna, hogy elhagyja gyermekeit. Hát ez sem elég, hogy jobb belátásra térítsen? Kincseket hoz magával Trójába, de a gyermekeit otthon hagyja!
Atyám mindvégig elfordította a fejét, de azért nem szakította félbe az öreget; nyilvánvalóan megérezte, hogy én és a többiek miként vélekedünk a dologról. Így hát Anténór tovább ütötte a vasat.
– Én nem is tagadom, hogy félek Mükéné nagy királyától, és okosabban tennéd, Priamosz, ha te sem dacolnál vele. Az elmúlt évben saját füleddel hallhattad magától Menelaosztól, hogyan forrasztotta egységbe a bátyja egész Görögországot, amely immár feltétel nélkül alávetette magát Mükéné hatalmának. Mi lesz, ha Agamemnón mégis háborút indít Trója ellen? Még ha legyőzzük, akkor is belerokkannánk. Trója időtlen idők óta annak köszönheti jómódját és gyarapodását, hogy kitért minden háborús összeütközés elől. A háború minden birodalmat csődbe visz – ezt magad mondtad, Priamosz, nem is egyszer! A jóslat megmondta, hogy egy görög nő dönt romlásba bennünket – te pedig fogadni akarod ezt a hitvány személyt! Ne légy süket isteneink szavára! Kövesd a jósszó bölcsességét! A jóslatokat az istenek adományozzák a halandóknak, hogy segítségükkel a jövőbe lássanak, és megtudják, milyen szálakból szövi sorsukat az idő rokkája. Te nem csupán folytattad, hanem be is tetőzted atyád, Laomedón művét – ő beérte vele, hogy korlátozza az Euxeinosz felé tartó görög kalmárok számát; te végképp kitiltottad őket. A görögök majd elepednek a kis-ázsiai ónért! Rezet nyugatról is szerezhetnek, ha elképesztő uzsoraáron is – de ónhoz sehonnan sem juthatnak. És látod – ennek ellenére ma is gazdagok és hatalmasok!
Parisz a király felé emelte könnyáztatta arcát.
– Atyám, hadd ismételjem el újra: Helené nem zsákmány. Önként, szabad akaratából jött Trójába. Ezért bármit mondott is a jóslat – bizonyos, hogy nem őrá vonatkozik!
Lejöttem az emelvényről, és ezúttal sikerült megelőznöm Anténórt.
– Szerinted, Parisz, a nő önként jött veled – de vajon ugyanígy gondolják-e a görögök is? Azt hiszed, a gőgös Agamemnón majd odaáll a neki alárendelt királyok elé, és köznevetség tárgyává teszi az öccsét, beismerve, hogy Menelaoszt annak rendje-módja szerint felszarvazták? Ilyesmivel ne is ámítsd magad! Mükéné fő-királya csak egyet mondhat: azt, hogy a sógornőjét elrabolták. Anténórnak igaza van, atyám. Sodródunk a háború felé – de most még megállhatunk a szakadék szélén. És gondolj arra is, hogy ez a háború nemcsak Tróját sújtaná. Itt vannak a szövetségeseink is, atyám. Trója része a kis-ázsiai birodalmak szövetségének. Kereskedelmi és barátsági szerződések fűznek bennünket minden tengerparti néphez Dardania és Kilikia között, továbbá jó néhány szárazföldi néphez, kelet felé egészen Asszüriáig, észak felé Szküthiáig. A tengerparti birodalmak jómódúak, de gyéren lakottak – nem állíthatnak ki akkora haderőt, hogy elháríthatnák a görögök támadását. A tengeri zárlatban számíthatunk rájuk, és szépen meg is szedték magukat a görögöknek eladott ónon és vörösrézen. De ha Agamemnón hadba vonul, azt hiszed, beéri az egy Trójával? Ilyesmivel ne is ámítsd magad! Ez a háború egész Kis-Ázsiát végigpusztítja majd!
Atyánk rám meresztette szemét, de én félelem nélkül álltam tekintetét. Éppen az imént dicsért meg, amiért mindig ráébresztem a valóság nyers tényeire. Most azonban keserűen kellett megállapítanom, hogy a valóságérzék végképp cserbenhagyta. Anténórral közösen is csak annyit értünk el, hogy még jobban ragaszkodjék téveszméihez.
– Türelmem fogytáig hallgattalak benneteket – szólalt meg fagyosan. – Ajtónálló, szólítsd ide Helené királyasszonyt.
Síri csendben várakoztunk. Én közben indulatos pillantásokat lövelltem Parisz felé, és azon rágódtam: hogyan is tűrhettük, hogy ilyen közveszélyes bolonddá fajuljon. Fél kezével továbbra is atyánk térdét simogatta, ám szemét mereven az ajtóra függesztette, és a szája körül önhitt mosoly játszott. Látszott, hogy arra számít: valamennyiünket elkábít majd a meglepetés; elvégre magam is emlékeztem, mennyire dicsérte Menelaosz a felesége szépségét. Ez azonban nem volt újdonság számomra, és mindig fenntartással fogadtam, ha királynékat vagy hercegnőket magasztaltak előttem; tapasztalatból tudtam, hogy a legtöbben úgyszólván címükkel együtt jutottak a külsejüket méltató jelzők birtokába.
Ekkor kitárult a kétszárnyú ajtó. Helené egy pillanatra megállt a küszöbön, mielőtt megindult volna a trón felé. Szoknyája mozgás közben lágyan muzsikált, őt magát is mintegy élő dallammá varázsolva. Legnagyobb ámulatomra bennem rekedt a levegő; még Anténórnak is tátva maradt a szája. Semmi kétség: Lakedaimón királynéjánál szebb nőt még soha életemben nem láttam.
Vállát hátrafeszítve, fejét méltóságteljesen felszegve, kecsesen lépdelt a trón felé; nem látszott rajta sem szégyenkezés, sem félelem. Nőnek magasabb volt az átlagnál, és ami termete szépségét illeti, Aphrodité soha még halandó nőhöz nem volt ily bőkezű. Hosszú lába minden lépésnél kirajzolódott a szoknya alatt, a dereka karcsú volt, a csípője finoman domborodott; minden porcikája remekbe volt szabva. És akkor még nem szóltam telt, magasan álló melléről, amelyet a szemérmetlen görög módihoz híven semmivel sem takart el; látszott, hogy a formája természetes, és azon kívül, hogy a bimbója aranyra van festve, semmiféle segédeszközre nem szorul. Eltelt némi idő, amíg hosszú, hattyúfehér nyakát és arca vonásait is számba vehettük. De elég legyen a felsőfokú jelzőkből... Ahogy magam elé idézem, milyennek is láttam ezen az első napon, csak annyit mondhatok: gyönyörű volt. Halvány aranyszínű hajzuhatag; sötét szemöldök, sötét pilla; a tavaszi fű színére emlékeztető szempár, krétai és egyiptomi szokás szerint fekete szénnel körülrajzolva és meghosszabbítva.
Hogy mindebből mennyi volt a valóság és mennyi a káprázat, örök titok marad. Annyi bizonyos, hogy Helené volt a legtökéletesebb műalkotás, amellyel az istenek a Földanyát valaha is megajándékozták.
Atyám számára azonban mindenképpen ő lett a Végzet. Még nem volt olyan vén, hogy feledte volna, micsoda gyönyört érezhet a férfiember egy nő karjai között; meglátta Helenét, és abban a szempillantásban beleszeretett. Meglehet, hogy ebben a szerelemben több volt a kéjvágy, mint az érzelem, de mert ahhoz, hogy a fiától elragadja, mégiscsak túl koros volt, beérte a büszke tudattal: lám, az ő egyik fia volt az, akinek sikerült ezt a természeti csodát elcsalnia a hazájából, férje, gyermekei mellől. Kidüllesztette mellét, és elismerően nézett Pariszra.
Azt sem tagadhatom, hogy szebb párt képzelni sem igen lehetett: a férfi sötét hajú, sötét szemű, mint Ganümédész, a nő szőke, világos bőrű, mint Artemisz, az erdők istennője. Helené épp csak végigsétált a termen, és e néhány lépésnyi idő alatt testestül-lelkestül meghódította a némán ámuldozó udvart; ettől a perctől fogva egyetlen férfi sem akadt, aki elítélte volna Pariszt könnyelmű tettéért.

* * *

Amikor a király feloszlatta a gyűlést, odamentem hozzá. Szándékosan az emelvény legvégéről, lassú léptekkel közelítettem meg a trónt, és három fokkal feljebb hágtam a szerelmeseknél; így még atyáin arany és elefántcsont székénél is magasabb voltam. Általában nem hivalkodtam trónörökösi előjogaimmal, de Helenc felszította bennem a harci kedvet; azt akartam, hogy pontosan lássa, hol áll a rangsorban Parisz – és hol állok én. Éreztem, ahogy különös, kifürkészhetetlen mélységű zöld szeme kíváncsian rám tapad.
– Kedves gyermekem, ez itt Hektór, trónom várományosa – mondta atyám.
Helené tisztelettel, ám egyszersmind fenséges mozdulattal hajtotta meg fejét.
– Örvendek, Hektór, hogy megismerhettelek – szólt, majd kacéran nyitotta kerekre a szemét. – Ejha, te aztán valóban nagyra nőttél!
Ingerelni akart, de nem azért, hogy vágyat gerjesszen bennem; hajlamai nyilvánvalóan a Parisz-féle csinos puhányokhoz vonzották, nem pedig a magamfajta tagbaszakadt harcosokhoz. Ennek azonban csak örülhettem; nem esküdtem volna meg rá, hogy adott esetben ellen tudnék állni neki.
– A legnagyobbra egész Trójában, úrnő – mondtam mereven. Helené elnevette magát.
– Efelől semmi kétségem!
– Kérlek, királyom, engedd meg, hogy távozzam – fordultam atyámhoz, aki válasz helyett Helenére nézett, és recsegő hangon így szólt:
– Mit szólsz, királyné, micsoda remek fiaim vannak! Ez a Hektór a legfőbb büszkeségem – nagy ember, és egy szép napon nagy király válik majd belőle!
Helené némán, tűnődve méregetett, én azonban átláttam a bájos arcon, és megéreztem, mit forgat a fejében: hátha valami módon alááshatná trónigényemet, és Pariszt ültethetné a helyemre. Nos, felőlem csak törje a fejét. Idővel majd rájön, hogy Parisz irtózik mindenfajta felelősségtől.
Már az ajtóhoz értem, amikor a király utánam kiáltott:
– Megállj, Hektór, megállj! Kérlek, küldd ide Kalkhászt!
Eltűnődtem a különös utasításon. Ha egyszer a király éppen azzal a visszataszító fickóval óhajt társalogni, miért nem rendeli magához egyszersmind Laokoónt és Theanót is? Trójában sok istent tiszteltek, de a város legfőbb istensége Apollón volt, akinek egészen sajátos, megkülönböztetett módokon hódoltak, és a papi rend tagjai közül éppen az ő három főpapja, Kalkhász, Laokoón és Theanó örvendett a legnagyobb tekintélynek.
Kalkhász éppen méltóságteljes nyugalommal sétálgatott az udvaron felállított Zeusz-oltár árnyékában. Eszembe sem jutott megkérdezni, miért van itt; az a fajta ember volt, akihez senki sem mer kérdéseket intézni. Néhány pillanatig alattomban figyeltem, hátha vélt magányában feltárul valami titokzatos lényéből. Mint mindig, most is különös ezüstjelekkel és jelképekkel kihímzett, hosszú, libegő fekete köntöst viselt; tar koponyájának betegesen fehér bőre tompán fényiéit az alkonyi világosságban. Valamikor, még pajkos és kíváncsi gyerkőcként, a palota sírboltjában kígyófészket fedeztem fel, tele hófehér kígyókkal, de Korénak ezek a vak, legyengült teremtményei úgy megrémítettek, hogy soha többé nem merészkedtem a kriptába. Nos, Apollón főpapja szakasztott ilyen érzelmeket váltott ki belőlem.
Azt beszélték, széltében-hosszában bejárta az egész világot, a hüperboreoszoktól az Ókeanosz folyamig, s látta mindama vidékeket, amelyek Babülóntól keletre és Aithiopiától messze délre terülnek el. Öltözéke Ur és Sumer viseletét utánozta, Egyiptomban pedig szemtanúja volt ama szertartásoknak, amelyeket a legendás hírű egyiptomi papok nemzedékei adtak tovább egymásnak azóta, hogy az istenek és az emberek megjelentek a földön. Suttogtak még róla sok egyebet is: például hogy az általa bebalzsamozott testek száz év múlva is éppoly frissnek látszanak majd, mint sírba tételük napján, vagy hogy részt vett a fekete Széth isten tiszteletére rendezett hátborzongató rítusokon is, sőt csókkal illette Oszirisz phalloszát, és ennek köszönheti páratlan jóstehetségét. Nos, akár így volt, akár nem, engem mindig taszított a személye.
Amikor kiléptem az oszlopok közül, nem fordult arra, mégis rögtön tudta, ki közeleg.
– Engem keresel, Hektór herceg?
– Igen, szent főpap. A király kéret a trónterembe.
– Hogy megszemléljem azt a Göröghonból jött nőt. Máris indulok.
Én léptem be elsőnek; mint a trón várományosát, megilletett ez a kiváltság, de okom volt rá, hogy éljek vele: hallottam már bizonyos papokról, akik a trón mögött állva a királyénál is nagyobb hatalmat kaparintottak magukhoz, és jó előre gondoskodni akartam róla, hogy Kalkhász ne tápláljon hasonló reményeket.
A pap kezet csókolt atyámnak, és várta a parancsát. Helené közben zavart utálkozással nézte.
– Kalkhász, Parisz fiam menyasszonyt hozott haza magának. Az az óhajom, hogy holnap összeadd őket.
– Úgy lesz, nagy király, amint parancsolod. Priamosz most elbocsátotta a szerelmeseket.
– Menj, fiam – utasította az én eszement bátyámat –, és vezesd körül Helenét új otthonában.
Parisz és Helené kézen fogva távoztak. Én elfordítottam róluk a szemem. Kalkhász csak állt, némán, rezzenéstelen.
– Tudod-e, pap, ki ez az asszony? – kérdezte atyám.
– Tudom, király. Helené. A nő, akit Trója Görögországtól zsákmányolt. Már vártam jövetelét.
Igazat mondott vajon? Vagy a kémei voltak ezúttal is mindenkinél szemfülesebbek?
– Megbízatásom van számodra, Kalkhász.
– Hallgatlak, király.
– Szükségem van a delphoi Püthia tanácsára. Keresd fel őt mindjárt a nász után, és tudd meg, mit hoz Helené Trójának.
– Értem, király. És azt kívánod, hogy meg is fogadjam a Püthia szavát?
– Ez csak természetes. Hiszen általa Apollón szól hozzánk. Tulajdonképpen mire megy ki ez az egész játék? – tűnődtem. Ki kivel járatja a bolondját? Tehát vissza Görögországba a válaszért... Mintha mindig minden út Görögországba vezetne. Vajon kit szolgál a delphoi jósda? A trójai Apollónt-e vagy a görögöt? Egyáltalán ugyanaz az isten-e a kettő?
A pap távoztával végre négyszemközt maradtunk, a király meg én.
– Keserves dolgot művelsz, királyom – mondtam.
– Nem, Hektór. Csak azt teszem, amit ebben a helyzetben tehetek. – Kérlelőn tárta felém a karját. – Te is beláthatod, hogy haza többé nem küldhetem Helenét. A baj már megtörtént, fiam, abban a pillanatban, amikor kilépett az amüklai palota kapuján.
– Akkor ne egészében küldd vissza, atyám. Elég lesz a feje is, Priamosz gondolatai azonban már másutt kalandoztak.
– Ehhez már késő, fiam. Késő, túlságosan késő...

 

 

Nyolcadik fejezet
AGAMEMNÓN ELBESZÉLÉSE

Feleségem a magas ablak előtt állt, alakját elárasztotta a napfény; a haja úgy izzóit, mint ragyogóra csiszolt vörösréz. Tündökletes volt tetőtől talpig – ha nem is olyan tökéletes szépség, mint Helené, de az én szememben sokkal izgatóbb, kívánatosabb, vérpezsdítőbb a húgánál. Klütaimnesztra nem puszta csecsebecse volt, hanem maga a vulkáni életerő.
Mindig is vonzotta az ablakból nyíló kilátás, talán mert elárult valamit Mükéné kivételes helyzetéről. Ennél magasabb fellegvár nem volt egész Görögországban. Az Oroszlán-hegy csúcsáról tekintett le Argosz dúsan zöldellő völgyére, amelyet körös-körül hegyláncok öveztek, a lejtők alján olajfaligetekkel, azok fölött áthatolhatatlan fenyőerdőkkel.
Odakinn mozgolódás támadt. Hallottam, ahogy testőreim tiltakoznak: a királyt és a királynét most nem lehet zavarni. Bosszúsan álltam fel, de alig tettem egy lépést, már felpattant az ajtó, és Menelaosz támolygott be rajta. Egyenesen felém tartott, térdre roskadt, combomhoz szorította a fejét, és keserves zokogásban tört ki. Klütaimnésztrára pillantottam: értetlen döbbenettel meredt a sógorára.
– Mi történt? – kérdeztem, majd felsegítettem, és egy székbe nyomtam. Ő azonban válasz helyett csak tovább zokogott. Öltözéke rendetlen volt, a haja piszkos csomókba tapadt, az állán legalább háromnapos borosta meredezett. Klütaimnésztra kitöltött egy kupa hígítatlan bort, és a kezembe nyomta. Amikor megitattam vele az öcsémet, kissé lecsillapodott, és már nem sírt oly hevesen.
– Mondd hát, Menelaosz, mi a baj?
– Helené elhagyott! Klütaimnésztra elugrott az ablaktól.
– Meghalt?
– Nem, dehogy, elment! Elment. Agamemnón! Itt hagyott engem! – Kiegyenesedett, és megpróbálta valamelyest összeszedni magát.
– Mondj el mindent, Menelaosz. De lassan, érthetően.
– Három napja jöttem meg Krétáról, és őt már nem találtam otthon... Megszökött tőlem, bátyám – elment Trójába, Parisszal.
Csak néztünk rá, s nem hittünk a fülünknek.
– Trójába? Parisszal? – ismételtem, amikor végre megjött a hangom.
– Igen, igen, igen! Kifosztotta a kincstárat, és megszökött!
– Én ezt nem hiszem el...
– De én igen! – sziszegte Klütaimnésztra. – Ó, az a hígvelejű, buja kis ribanc! Mi mást várhattunk tőle, amikor egyszer már Thészeusszal is meg akart szökni! Rosszvérű, utolsó szajha! Tűzre való cemende!
– Fékezd a nyelved, asszony!
Klütaimnésztra rám vicsorította a fogát, de engedelmeskedett.
– Mikor történt mindez, Menelaosz? Csak nem akarod azt mondani, hogy hónapokkal ezelőtt?!
– Majd hat hónapja már! Az elutazásomat követő napon.
– Lehetetlen! Igaz, hogy távollétedben egyszer sem látogattam el Amüklaiba, de sok jó emberem él ott – nyomban értesítettek volna!
– Gonosz varázslatot űzött velük az asszony, Agamemnón. Elment Kübelé anya jósdájába, és rávette: mondja azt, hogy én elbitoroltam tőle Lakedaimón trónját, és utána még azt is elérte, hogy a Földanya megbabonázza a nemeseimet. Senki nem mert egy szót sem szólni.
Igyekeztem kordában tartani a bennem gerjedő indulatokat.
– Eszerint Lakedaimónban még mindig Kübelé anya és az óvallás parancsol? Nos, gondom lesz rá, hogy eltiporjam ezt a kórt! – Aztán rántottam egyet a vállamon. – Tehát fél éve, hogy elment... No, akkor már lemondhatunk róla.
Menelaosz talpra ugrott, és villámló szemmel nézett rám.
– Micsoda? Hogy mondjunk le róla? Hogy Helené ne jönne vissza hozzám? Te vagy a leghatalmasabb király, Agamemnón! A te dolgod, hogy visszaszerezd!
– Elvitte a gyerekeket is? – kérdezte Klütaimnésztra.
– Nem, őket nem – felelte Menelaosz. – Csak a kincseket.
– Ebből is látszik, mi a fontos neki – mondta gyűlölködve a feleségem. – Azt tanácsolom, Menelaosz, felejtsd el minél előbb. és adj hálát, amiért megszabadultál tőle...
Menelaosz azonban e szavak hallatán ismét térdre hullott, és elsírta magát.
– De én vissza akarom kapni! Hallod, Agamemnón? Vissza akarom hozni Hclcnét! Adj nekem sereget, és engedd, hogy elhajózzam Trójába!
– Állj fel, öcsém! Viselkedj végre férfi módjára!
– Adj – nekem – hadat! – sziszegte Menelaosz a fogán ál. Felsóhajtottam.
– Menelaosz, értsd meg: ez a magánügyed. Nem adhatok neked sereget csak azért, hogy megregulázz egy szajhát! Nem tagadom: minden görögnek jó oka van rá, hogy gyűlölje Tróját és minden lakosát, de Helené a maga jószántából hagyott el, és nincs a csatlós királyaim közt olyan, aki úgy gondolná, ez elegendő ok a háborúra.
– Én nem tőlük kérek segítséget, Agamemnón! Csak a te katonáidat meg az enyéimet vinném magammal!
– Trója egy falasra lenyelné őket – érveltem. – Priamosznak a hírek szerint ötvenezres hadserege van.
Klütaimnésztra keményen oldalba bökött.
– Tán már elfeledted, férjem, az esküt, amelyet száz király és herceg tett a négyfelé vágott lóra? – kérdezte. – Most itt az idő, hogy számon kérd rajtuk! Ez az eskü feljogosít, hogy egész Görögországból toborozz sereget...
Már rá akartam förmedni, hogy asszonynak ilyen ügyekben hallgass a neve, de aztán meggondoltam magam. Inkább átvonultam a trónterembe, leültem az oroszlános trónra, megmarkoltam karmos oldalát, és töprengeni kezdtem.
Csak a minap járult elém Görögország minden tájáról egy királyi küldöttség, hogy elpanaszolja: a Hellészpontosz lezárása miatt olyan szorult helyzetbe kerültek, hogy immár egyiküknek sem telik a kis-ázsiai ón és vörösréz vételárára. Fémtartalékaink elapadtak, az ón végképp elfogyott; az ekét újabban fából, a kést csontból kell faragni. Ha Görögország népei fenn akarnak maradni, nem tűrhetik tovább, hogy Trója előre megfontolt szándékkal kirekessze őket a Pontosz Euxeinoszról. Észak és nyugat felől már gyülekeznek a barbár törzsek, hogy lerohanjanak és kiirtsanak bennünket, úgy, ahogy valaha mi is lerohantuk és kiirtottuk a görög föld őslakosságát. Fegyverek tömegére lenne szükség, hogy visszaverjük a támadást – de miből kovácsoljunk fegyvert, ha bronzunk nincs hozzá?
Én meghallgattam a küldöttség sirámait, és azt ígértem, találok majd valamilyen megoldást, holott már akkor is jól tudtam, hogy megoldás csak egy van: a háború – ám azzal is tisztában voltam, hogy a küldöttség legtöbb tagja visszariadna ettől a végső, kétségbeesett és kockázatos lépéstől. Nos, mára kezemben volt a lehetőség: Klütaimnésztra vezetett rá. Életem delén jártam, több háborúból is kivettem a részemet, hadvezérként sem voltam akárki: a Trója ellen vonuló sereg élén is megállnám a helyem. Helené neve lesz az ürügy és a lobogó. A ravasz Odüsszeusz mindezt már hét évvel ezelőtt megsejtette; ezért javasolta az azóta elhalt Tündareósznak, hogy vegyen esküt Helené valamennyi kérőjétől...
Ha azt akarom, hogy a nevem túléljen, nagy tettek emlékét kell magam után hagynom – és milyen tett lehetne dicsőbb Trója ostrománál és meghódításánál? Az eskü jóvoltából nagyjából százezer katonára számíthatok – ennyivel tíz nap alatt legyőzhetem az ellenséget. S ha egyszer Trója romokban hever, többé már semmi sem állíthat meg: következhet a kis-ázsiai tengerpart többi birodalma, hogy mindet görög uralom alá hajtsam. Magam elé képzeltem a zsákmányt: a bronzot, az aranyat, az ezüstöt, az arany-ezüst ötvözetet, a drágaköveket, a hatalmas területeket, amelyek úgyszólván az ölembe hullanak; és mindehhez csupán a négyfelé vágott ló esküjére kell hivatkoznom! Igen – rajtam áll, hogy népem számára egész világbirodalmat hasítsak ki...
Feleségem és öcsém a terem végéből figyelt. Kihúztam magam, és zordul csak annyit mondtam:
– Helenét elrabolták.
– Bárcsak így történt volna, Agamemnón – rázta a fejét Menelaosz siralmasan. – Csakhogy semmilyen erőszakra nem volt szükség.
Legszívesebben jól elagyabugyáltam volna, mint annak idején, kölyökkorunkban. A Földanyára – ez a fickó valóban agyalágyult. Hogyan is nemzhetett Atreusz atyánk ekkora tökfilkót?
– Köpök rá, hogy mi s hogyan esett meg! – csattantam fel. – Te mindenesetre mindenkinek azt mondod majd, hogy erőszakkal hurcolták el. Ha kiderülne, hogy önként ment Trójába, mindennek vége lenne – ennyit ugyebár még te is megértesz? De ha vita és okoskodás nélkül engedelmeskedsz, és azt teszed, amit mondok, én kész vagyok rá, hogy az esküre hivatkozva hadat toborozzak.
Menelaosz épp oly gyorsan virult ki, mint ahogy az előbb búnak adta fejét.
– Ó, Agamemnón, hiszen ez csodálatos! – mormolta átszellemülten.
Klütaimnésztrára néztem, aki fanyar mosollyal nyugtázta az elhangzottakat. Látszott, hogy ugyanarra gondolunk: miért is vertek meg az istenek mind a kettőnket ilyen mihaszna, üresfejű testvérekkel.
Valamivel messzebb, hallótávolon kívül, egy rabszolga álldogált. Összevertem a tenyerem, s amikor közelebb óvakodott, rákiáltottam:
– Küldd ide Kalkhászt!
Néhány pillanat, s már földre is borult előttem a pap. Ahogy elnéztem fehér tarkóját, ismét eltűnődtem: voltaképpen mi bírta rá, hogy Mükénébe jöjjön. Magas rangú trójai méltóság volt, nemrégiben még Apollón trójai főpapja, ám amikor Delphoiba zarándokolt, a Püthia arra utasította: ne térjen vissza Trójába, és a trójai Apollón helyett ezentúl a görögöt szolgálja, mégpedig itt, Mükénében. Miután jelentkezett udvaromban, elküldettem Delphoiba, hogy kiderítsem, igaz-e a meséje, a Püthia azonban félreérthetetlenül megerősítette: a Fény Ura igenis úgy rendelkezett, hogy Kalkhász ezentúl az én emberem legyen. Emellett maga Kalkhász egyszer sem adott rá okot, hogy kételkedjem szavában, és kétkulacsosnak tartsam. Nemhiába volt jóstehetséggel megáldva: néhány nappal ezelőtt például megjövendölte, hogy az öcsém nagy bajba kerül, és hozzám fordul kétségbeesésében.
Amúgy kellemetlen jelenség volt. mert ami ritkán fordul elő az emberek között: a bőréből minden festékanyag hiányzott. Koponyáján egy szál nem sok, annyi haj sem nőtt, a bőre fehér, mint a tengeri hal hasa, a szeme sötét rózsaszínű és erősen bandzsa, széles, kerek arcán örökké bárgyú kifejezés ült. Amivel persze az egész világot megtévesztette: Kalkhász ugyanis csöppet sem volt ostoba.
Amikor felegyenesedett, megpróbáltam olvasni ebben a különös, fátyolos-vaksi szempárban, de hiába: Kalkhász nem adta ki a titkait.
– Mondd csak, Kalkhász, mikor is hagytad el Priamosz király udvarát?
– Öt hónapja, nagyuram.
– Parisz herceg akkor már megtért Szalamiszból?
– Nem, nagyuram.
– Elmehetsz.
A pap arca megmerevedett, amiért ilyen kurtán elbocsátom; látszott, hogy Trójában több tisztelethez szokott. Trója azonban Apollóm vallotta legfőbb istenségének, míg Mükénében Zeuszt illette a legnagyobb hódolat. Elképzeltem, mennyire sértheti ezt a trójait, hogy éppen Apollón parancsára kell jobb meggyőződése ellenére, idegen viszonyok között szolgálnia.
Ismét tapsoltam a rabszolgának.
– Most jöjjön a fő hírnököm.
Menelaosz viharos sóhajjal emlékeztetett rá, hogy ő is itt van még. Klütaimnésztra jelenlétéről bezzeg egyetlen percre sem feledkeztem meg.
– Fel a fejjel, öcsém: visszaszerezzük az asszonyt. A négybe vágott lóra tett eskü megtörhetetlen. Jövő év tavaszára együtt lesz a sereged.
Közben beloholt a fő hírnök.
– Hírnök, küldj szét üzenetet minden görög és krétai királynak és hercegnek, aki hét évvel ezelőtt Tündareósz királynál esküt tett a négybe vágott lóra; az esküket nyilvántartó írnok fejből tudja a névsort. Embereid a következő szöveget adják majd át: „Király – herceg – nagyúr, attól függően, ki a címzett – én, legfőbb parancsolod, Agamemnón, a királyok királya, elrendelem, hogy járulj haladéktalanul Mükénébe, az eskü tárgyában, amellyel te és társaid Helené hercegnő és Menelaosz király eljegyzésén elköteleztétek magatokat.” Megjegyezted?
A fő hírnök, aki roppant büszke volt a maga tévedhetetlen emlékezetére, bólintott:
– Meg, királyom.
– Akkor dologra!

* * *

Klütaimnésztra és én – főleg azért, hogy megszabaduljunk tőle – figyelmeztettük Menelaoszt, hogy ráférne egy jó alapos tisztálkodás. El is vonult nagy boldogan; Agamemnón bátyó kézbe vette a dolgokat, ő akár már fel is lélegezhet.
– Görögország leghatalmasabb királyának lenni magasztos cím – jegyezte meg Klütaimnésztra –, de a görög világbirodalom fölötti uralom még jobban hangzik.
– Magam is így vélem, asszony – mosolyogtam rá cinkosan.
– Csábító gondolat, hogy Oresztész ezt kapja majd örökségül – mondta elmélázva.
Ezekben a szavakban Klütaimnésztra egész lénye összesűrűsödött. Vad, tüzes lelke szerint született vezető volt ez az én királyném, akit nem hagyott nyugodni, hogy meg kell hajolnia egy, még az övénél is erősebb akarat előtt. Régóta átláttam a becsvágyán; tudtam, milyen szívesen ülne a helyembe, s támasztaná fel a régi vallást; a királyt legföljebb mint önnön termékenysége két lábon járó jelképét mutogatná, s ha az országra szerencsétlen napok virradnának, akár fel is áldozná Kübelé anyának, akinek tiszteletét Pelopsz szigetén soha nem lehetett gyökerestül kiirtani. Oresztész fiunk kisgyermek volt még; nem remélt ajándékként érkezett, amikor már letettem róla, hogy valaha fiam szülessék. Két nénje, Elektra és Khrüszothemisz már a serdülőkor gondjaival bajlódott, amikor ő a világra jött. Klütaimnésztra számára súlyos csapást jelentett a fiú örökös megszületése; addig azt remélte, hogy majd Elektrán át fog uralkodni, ámbár újabban mintha Khrüszothemiszt érezte volna közelebb magához, nem véletlenül: Elektra értem rajongott, nem az anyjáért. Klütaimnésztra leleményessége azonban kifogyhatatlan volt. Mivel immár bizonyosnak látszott, hogy az erős, egészséges kis Oresztész lép majd örökömbe, az anyja azt remélte, hátha még a fiú nagykorúsága előtt meghalok, és akkor majd vagy rajta vagy legkisebb lányunkon, Iphigeneián át ő uralkodhat.
Menelaosz még vissza sem ért Püloszból Nesztorral, amikor az eskütevők közül néhányan már befutottak Mükénébe: Pülosz messze volt, némely királyság pedig jóformán itt a szomszédban. Elsőnek Naupliosz fiát, Palamédészt köszönthettem szívbéli örömmel, mert őt bölcsességben legföljebb csak Odüsszeusz és Nesztor múlta felül.
Éppen vele beszélgettünk a trón teremben, amikor a csarnok túlsó végén, az alacsonyabb rendű királyok kis csoportjában nagy élénkség támadt. Palamédész elfojtotta kuncogását.
– Héraklészra, ez aztán a kolosszus! Nem lehet más, mint Aiasz, Telamón fia. Vajon mi járatban van? Gyerek volt még, amikor az esküt letettük, és az apja is kimaradt belőle.
Való igaz: egész Görögország legnagyobb szál embere lépdelt felénk a márványpadlózaton; nemcsak a fejével, de még a vállával is kiemelkedett a többiek közül. Ő is egyike volt ama ifjaknak, akik szigorúan tartják magukat az atlétaéletmód szabályaihoz, ezért mellőzte az ing viseletét; minden évszakban, akár esett, akár fújt, ő cipő nélkül, meztelen felsőtesttel járt. Megigézve néztem a hordónyi mellkast, a duzzadó, szemernyi zsír nélküli izmokat, a hatalmas lábfejeket. Úgy tűnt, mintha a falak minden lépésébe belerázkódnának.
– Azt beszélik, unokaöccse, Akhilleusz csaknem ilyen nagyra nőtt – jegyezte meg Palamédész.
– Ezzel kár foglalkoznunk – dünnyögtem. – Az északi nagyurak még soha nem jöttek el Mükénébe, hogy leróják hódolatukat. Azt hiszik, Thesszália van olyan erős, hogy megőrizhesse függetlenségét.
Időközben a jövevény odaért a trónhoz.
– Légy üdvözölve, Telamón fia – mondtam. – Mi járatban vagy? A gyermeki szürke szempár békésen pihent meg az arcomon.
– Mivel atyám betegeskedik, nagy király, én jöttem el helyette, hogy felajánljam Szalamisz szolgálatait. Atyám azt mondta, ebben a hadjáratban értékes tapasztalatokat szerezhetek.
Örömmel töltött el az ajánlkozás. Kár. hogy a másik Aiakosz-fi, Péleusz olyan dölyfös. Lám, Telamón tudja, mivel tartozik a királyok királyának, míg Péleuszra, Akhilleuszra és a mürmidonok népére hiába is várnék.
– Köszönet atyádnak is, néked is – mondtam.
Aiasz elmosolyodott, majd elindult néhány barátjához, akik már lázas örömmel integettek felé. Útközben azonban még egyszer visszafordult.
– Majd elfeledtem, király. Velem van a bátyám, Teukrosz is. Ő azok között volt, akik annak idején letették az esküt.
Palamédész továbbra is kuncogott a tenyere mögött.
– Csak nem nyitunk tanintézetet kisdedek számára, uram? – Hát igen, kár, hogy ez az Aiasz ilyen ormótlan, behemót fickó. De a szalamiszi csapatoknak annál jobb hasznát vesszük majd.
Aznap a vacsoránál már ott volt Palamédész, Aiasz, Teukrosz, a másik, a lokriszi Aiasz, akit általában Kis Aiaszként emlegettek, Menesztheusz, egész Attika királya, az argoszi Diomédész, az aitóliai Thoasz, az ormenioni Eurüpülosz és még sokan mások, köztük, nagy meglepetésemre, olyanok is, akik le sem tették az esküt. Bejelentettem a hadjárat célkitűzéseit: megtámadom a trójai félszigetet, elfoglalom Tróját magát, és szabaddá teszem a Hellészpontoszt. Távollévő öcsém kedvéért talán a kelleténél hosszabban ecseteltem Parisz galádságait, de ez úgysem tévesztett meg senkit: mindannyian tisztában voltak a hadjárat igazi okával.
– A kalmárok valamennyiünket jajongva ostromolnak, hogy nyissuk meg ismét számukra a Hellészpontoszt. Sokkal több ónra és vörösrézre van szükségünk. Észak és nyugat felől az emberevő barbárok már fenik ránk a fogukat. Néhányunk országában túl nagy a népsűrűség, aminek megvannak az ismert következményei: szegénység, zűrzavar, lázongások, összeesküvések. – Komoran hordoztam körül tekintetemet a hallgatóságon. – És egy percre se higgyétek, hogy csak Helenét akarom visszahozni. A tét sokkalta nagyobb. Még csak nem is arról van szó, hogy a Trója és a kis-ázsiai parti államok elleni hadjárat gazdaggá tesz valamennyiünket, és korlátlan mennyiségben olcsó bronzhoz juttat. Nem – a győzelem hozzásegít majd, hogy létszám fölötti polgárainkat gazdag, gyéren lakott és ráadásul nem is túl távoli vidékeken telepíthessük le. Az Égei-tenger partjain már amúgy is mindenki beszél valamilyen görög táj szólást. Most azonban – gondoljátok csak el! – az Égei-tenger partvidéke ízig-vérig görög lesz. Képzeljetek magatok elé egy egész görög világbirodalmat! Hej, milyen dübörögve tört ki a lelkesedés! Mind egy szálig mohón ráharaptak a csalira. Végül még arra sem volt szükség, hogy hivatkozzam az esküre, aminek mellesleg nagyon örültem; a szerzési vágy sokkal eredményesebb rabszolgahajcsár, mint a félelem. Athénra természetesen az első perctől számítottam; tudtam, hogy Menesztheusz mellém áll majd. És ha ő megjön, követi példáját krétai Idomeneusz, a harmadik legnagyobb hatalmú király is. A negyedik – Péleusz – azonban távollétével tüntet majd. Legföljebb abban reménykedhettem, hogy néhány csatlós királya a zászlóm alá áll.

* * *

Néhány nappal később megjött Menelaosz is Nesztorral. Azonnal fogadtam az öreget. Az egyik magántermemben ültünk le, Palamédész társaságában, Menelaoszt azonban nem hívtam meg a beszélgetésre: az óvatosság azt sugallta, hogy ő csak higgye továbbra is: a háborút egyes-egyedül Helené miatt indítjuk. Szerencsére tunya agyában még nem fordult meg a gondolat, hogy mivel jár majd, ha elfogjuk a feleségét: legyen csak a kezünk között, nem sokáig marad meg a feje a nyakán.
Őszintén szólva fogalmam sem volt, hány éves is lehet Pülosz királya; mindenesetre már gyerekkoromból ősz hajú aggastyánként emlékeztem rá. Tudásának tárháza kifogyhatatlan volt, felfogóképessége mit sem gyengült az idők folyamán; felgyűrűzött keze soha meg nem remegett, éles kék szemében nyoma sem volt öregkori gárgyultságnak.
– Tulajdonképpen mire megy ki ez a játék, Agamemnón? – kérdezte. – Az öcséd ahelyett, hogy végre benőne a feje lágya, egyre oktondibb lesz. Mindössze valami habókos históriát sikerült kiszednem belőle Helené megszöktetéséről – piha! Ez volna az első alkalom, amikor azzal a nőszeméllyel szemben erőszakot kellett alkalmazni. És nehogy most azt feleld, hogy megesett a szíved Menelaoszon, és az ő sebeit akarod gyógyítgatni. – Az öregember felhorkant. – Még hogy háborút egy asszony miatt! Ennél bölcsebbnek hittelek, Agamemnón!
– Természetesen egészen más indítékok vezérelnek, nagyuram. Görögországnak ón és réz kell, sokkal kiterjedtebb kereskedés, szabad út a Hellészpontoszon, és végül, de nem utolsósorban: görög kolóniákat akarunk létesíteni az Égei-tenger kis-ázsiai partjain. Az, hogy Helené megszökött, és magával vitte az öcsém minden kincsét, nem több puszta ürügynél.
Nesztor hümmögött, és összehúzta a száját.
– Nos, mindez megnyugtat és örömmel tölt el. Hány katonát remélsz?
– A jelen várakozások szerint nyolcvanezret, azaz a megfelelő számú kisegítő személyzettel együtt százezres haddal számolhatunk. Ha minden jól megy, jövő tavasszal ezer hajót bocsáthatunk vízre.
– Nem akármilyen méretű hadjárat. Remélem, minden részletet jó előre alaposan kitervelsz.
– Fölösleges, hogy erre buzdíts – feleltem gőgösen. – És ne is aggódj: az egész nem tart sokáig. Ennyi emberrel napokon belül lerohanjuk Tróját.
– Gondolod? – kérdezte tűnődve az öregember. – Annyira bizonyos vagy ebben, Agamemnón? Jártál te valaha Trójában?
– Nem én.
– De a város falairól csak hallanod kellett!
– Persze hogy hallottam. De olyan fal, nagyuram, amely százezer katonát visszatarthatna, egyszerűen nem létezik.
– Lehet, hogy igazad van. Mégis azt tanácsolom: várd ki, amíg valamennyi hajód horgonyt nem vetett Trója előtt, és jobban megítélheted a helyzetet. Trója, ahogyan azt már többen elmondták nekem, nem Athén, ahol csak a fellegvárat övezi fal, és egyetlen másik fal visz le a tengerig. Trója egész területét bástyák veszik körül. Én is azt mondom, hogy megnyerheted a háborút, de szilárd meggyőződésem, hogy soká elhúzódik majd.
– Akkor törődjünk bele, hogy ebben az egyben nem értünk egyet – jelentettem ki határozottan.
Nesztor fel sóhajtott.
– Nos, bármint legyen is, azt tudod, hogy sem a fiaim, sem jómagam nem tettük le az esküt, de ennek híján is rendelkezésedre állunk. Mert ha nem sikerül megtörnünk Trója és a kis-ázsiai államok hatalmát, akkor ránk és egész Görögországra végromlás vár. – Néhány másodpercig a gyűrűit mustrálgatta, majd hirtelen megkérdezte: – És hol van Odüsszeusz?
– Ithakába is küldtem hírnököt. Nesztor lekicsinylőn csettintett.
– Eh, mit számít az őneki!
– El kell hogy jöjjön! Ő is megesküdött.
– Azt hiszed, egy eskü jelent neki valamit? Éppen Odüsszeusznak? Szentségtöréssel éppen nem vádolható – de végtére az egész ötletet ő sütötte ki, és lefogadnám, hogy a bajsza alatt rögtön vissza is vonta az esküjét. Szíve mélyén békeszerető ember, és mint hallom, elmerült a családi boldogság hétköznapjainak élvezetébe. Azt mondják, már a cselszövés sem izgatja annyira, mint azelőtt. Szerelmes férjekkel megesik az ilyesmi. Nem, Agamemnón, ne is áltasd magad: Odüsszeusz tiltakozni fog a háború ellen. És mégis: meg kell hogy győzd, mert szükségünk van rá.
– Ezt magamtól is tudom, Nesztor nagyúr.
– Akkor menj érte személyesen – mondta Nesztor. – Vidd magaddal Palamédészt is. – Kuncogva tette hozzá: – Csípje fülön tolvaj a tolvajt!
– Vigyem Menelaoszt is? Nesztor rám kacsintott.
– Látod, ez jó gondolat. Legalább a toborzás eltereli a figyelmét a szerelmi nyavalyáiról.

* * *

A szárazföldi utazást követően Pelopsz szigetének nyugati partján, egy kis faluban szálltunk hajóra Ithaka felé. Amikor a szeles tengerszoroson végigevezve kikötöttünk, rosszkedvűen vettem szemügyre a sziklás, jórészt terméketlen kis szigetet, és arra gondoltam: ez bizony sivár egy birodalom a világ legfényesebb szellemének. Mialatt felfelé kapaszkodtunk a sziget egyetlen városa felé vezető ösvényen, szitkozódtam magamban: Odüsszeusznak még arra sem volt gondja, hogy az egyetlen valamirevaló kikötőjében szállítóeszközöket helyezzen készenlétbe. A városkában aztán végre találtunk néhány bolhás szamarat, és legalább a palotáig vezető utat szamárháton tehettem meg, bár közben hálát adtam az isteneknek, amiért egyetlen udvaroncom sincs a közelben, hogy főkirályát ebben a megalázó helyzetben lássa.
A palota kicsi volt, de meglepően előkelő: magas oszlopaival, szépen festett falaival már jó előre sejttette, hogy odabenn fényűző berendezést találunk majd. Tudtam persze, hogy a feleség hatalmas földbirtokot, arannyal teli ládákat és királyi váltságdíjnak beillő ékszereket kapott hozományba, bármennyire dühöngött is Ikariosz, az apja, amiért olyan vőre tett szert, aki még egy futóversenyt is csak fondorlat árán tud megnyerni!
Biztosra vettem, hogy megérkezésünk híre a városból már eljutott a palotába, és a ház ura a bejárati oszlopcsarnokban fogad majd bennünket. Ám amikor megkönnyebbülten leevickéltünk hitvány paripáinkról, azt kellett tapasztalnunk, hogy üres és kihalt az egész környék; még egy árva rabszolga sem bukkant fel. Útitársaim élén beljebb hatoltam hát – és Zeuszra mondom, micsoda bámulatos falfestmények között! –, inkább értetlenül, semmint sértődötten. Ám legnagyobb döbbenetemre a palota is tátongott az ürességtől. Életnek semmi jele – nem ugatott meg még Argosz sem, az a nyomorult vadászeb, amelyet Odüsszeusz mindenhová magával cipelt.
Gyönyörű kétszárnyú bronzajtó jelezte, hol a trónterem. Menelaosz benyitott. Álmélkodva torpantunk meg a küszöbön, hogy lassan felfedezzük magunknak a terem művészi tökélyét, a színek páratlan összhangját, majd egy egészen különös látványt: a trón emelvényének legalsó lépcsőfokán egy síró asszony kuporgott.
A feje köpenyébe volt bugyolálva, de amikor felnézett ránk, rögtön ráismertünk: az arcát kékkel festett minta hálózta be, baloldalt egy skarlátszínű pókformával – a Paliasz Athénének mint a Szövőszékek Úrnőjének szolgálatára felesküdött asszonyok jól ismeri jele volt ez. Pénelopé tehát szövéssel múlatja idejét.
Amikor meglátott, talpra szökkent, hogy aztán térdre hullva csókolja meg bőrpántos szoknyám szegélyét.
– Ó, királyok feje, nem vártuk jöttödet! Jaj, hogy ilyen látvánnyal fogadunk – ó, jaj nekem, királyok feje... – Dadogása újabb keserves könnyáradatba fulladt.
Bosszantott a nevetséges helyzet: itt állok mit sem értve, és egy fékevesztetten jajongó asszony tekeredik a lábam köré. Aztán elkaptam Palamédész pillantását, és mosolyognom kellett. Ha az embernek Odüsszeusszal és a háza népével akad dolga, jól teszi, ha felkészül a szokatlan fordulatokra.
Palamédész az asszony fölött áthajolt hozzám, és a fülembe súgta:
– Megengeded, királyom, hogy egy kis felderítőútra induljak? Hátha rájövök a titok nyitjára...
Bólintottam, majd talpra segítettem Pénelopét.
– Ejnye, rokon, csillapodj már... Áruld el végre, mi a baj!
– A király, a király, én legfőbb uram! A király a téboly martaléka lett. Még engem sem ismer meg! Most éppen a szent gyümölcsösben bolyong, és zagyván fecseg magában!
Az utolsó szavakra visszatért Palamédész is.
– Találkoznunk kell vele, Pénelopé – mondtam.
– Igenis, királyok királya – rebegte az asszony, nagyot csuklott, majd elindult, hogy mutassa az utat.
A palota hátsó kapuján kilépve minden irányban megművelt földekre láthattunk; Ithaka közepe, úgy látszik, termékenyebb a peremvidékeknél. Éppen le akartunk ereszkedni a lépcsőn, amikor valahonnan a semmiből öregasszony bukkant elő, karján csecsemővel.
– Úrnőm, a herceg sír. Már elmúlt a szoptatás ideje. Pénelopé nyomban átvette a csöppséget, és ringatni kezdte.
– Ő Odüsszeusz fia? – kérdeztem.
– Igen, ez Télemakhosz.
Röpkén megcirógattam a dundi kis arcot, aztán már mentem is tovább; az apa hogyléte most sokkal jobban érdekelt. Vénségesen vén olajfaligeten haladtunk át: a göcsörtös törzseket két karral sem lehetett volna átfogni. Végül egy fallal körülvett térségre értünk, ahol alig néhány gyümölcsfa árválkodott, és a következő pillanatban megláttuk Odüsszeuszt. Menelaosz fojtottan mormolt valamit, de én csak ellátottam a szám. Ithaka királya szántott, mégpedig olyan ekével, amilyet eddig elképzelni sem tudtam: egy ökör meg egy öszvér volt elébe fogva, amelyek rángatózva húztak ellentétes irányba; az eke rázkódott, ki-kitért oldalra, és a barázda görbébb volt, mint lehetett Sziszüphosz háta. Odüsszeusz vörös haján parasztoknak való nemezkalap díszelgett, és szántás közben valamit csak úgy találomra át-átszórt a bal vállán.
– De hát mit csinál? – kérdezte Menelaosz.
– Sót vet – felelte tompán, kőmerev arccal Pénelopé.
Igen: Ithaka királya szántott és sót vetett, miközben értelmetlen szavakat hadart magában, és eszelősen fel-felkacagott. Jóllehet látnia kellett bennünket, tébolyultan zavaros szemében nem gyúlt ki a felismerés fénye. Az a férfi, akire mindenkinél inkább szükségünk lett volna, hozzáférhetetlenné vált. Úgy éreztem, nem bírom tovább ezt a látványt. – Jertek, hagyjuk magára – mondtam.
Az eke már egészen közel ért hozzánk, a két állat egyre inkább megbokrosodott. És ekkor Palamédész, minden figyelmeztetés nélkül, előreszökött. Mialatt Menelaosz meg én csak álltunk földbe gyökerezett lábbal, ő kiragadta a csecsemőt Pénelopé karjából, és letette alig néhány hüvelyknyire az ökör patájától. Az asszony sikoltozva vetette volna magát a gyermek után, de Palamédész lefogta. És ekkor a két állat megtorpant: Odüsszeusz az ökör elé rontott, és felkapta a fiát.
– De hát mit jelentsen ez? – kérdezte Menelaosz. – Hát akkor mégsem bolond?
– Olyan épeszű, mint bármelyikünk – felelte széles mosollyal Palamédész.
– Szóval csak színlelte az őrületet? – kérdeztem én.
– Ez csak természetes, királyok királya. Másként hogyan is szeghette volna meg az esküjét?
– És erre miből jöttél rá? – tudakolta Menelaosz zavarodottan. Palamédész. igen büszkén a maga kis diadalára, gyors magyarázattal szolgált.
– A trónterem előtt véletlenül egy beszédes szolgába ütköztem. Ő mesélte, hogy Odüsszeusz tegnap a házi jósszentélyhez fordult, és a jóslat állítólag úgy szól, hogy ha elmegy Trójába, húsz évig nem láthatja viszont Ithakát.
Odüsszeusz visszaadta a gyermeket Pénelopénak, aki most már valódi könnyeket sírt. Azt, hogy Odüsszeusz micsoda nagy színész, mindenki tudta, de Pénelopé sem sokkal maradt el mögötte. Zsák a foltját, gondoltam – ez aztán valóban összeillő pár. Odüsszeusz átkarolta az asszonyt, de szürke szeme Palamédészre tapadt, méghozzá nem valami barátságosan. Szegény Palamédésznek sikerült magára vonnia egy olyan férfiú haragját, aki akár egy életen át is képes várni, hogy a bosszúra megfelelő alkalom kerüljön.
– Eszerint lelepleztek – mondta Odüsszeusz, a megbánás legcsekélyebb jele nélkül. – Felteszem, királyok királya, hogy szükséged van a szolgálataimra.
– Eltaláltad. De miért vonakodsz ennyire, Odüsszeusz?
– A Trója elleni háború, királyom, hosszú és véres lesz. Nem akarom, hogy részem legyen benne.
Már a második, aki hosszú hadjáratot jövendöl... De hát bármilyen magasak legyenek Trója falai – százezer embernek hogyan állhatna ellen a város?

* * *

A hazafelé vezető úton már velünk tartott Odüsszeusz is, akit előzőleg az ügy valamennyi részletébe beavattam. Semmi értelme nem volt, hogy neki is a Helené elrablásáról szóló mesét tálaljam fel, és ezúttal sem kellett csalódnom benne: csak úgy ontotta a tanácsokat és a megszívlelendő gondolatokat. A hajón egyetlenegyszer sem fordult vissza, hogy emlékezetébe vésse Ithaka távolodó körvonalait; egyetlenegyszer sem adta jelét, hogy nehezen lesz meg a felesége nélkül – mint ahogy elindulásunk előtt Pénelopé sem mutatott fájdalmat. Fegyelmezett emberpár volt Ithaka királya és az ő rokkabolond asszonya, csak az látszott, hogy a felszín alatt közös titkok sokaságát őrzik.
Megérkezésünk után örömmel állapítottam meg, hogy időközben Mükénébe érkezett rokonom, a krétai Idomeneusz is. Közölte, hogy szíves örömest csatlakozik a Trója elleni hadjárathoz – no persze az árát is megkérte. A fővezérhelyettesi posztra fájt a foga, és én készségesen mondtam rá igent; tudtam, hogy akármilyen címet visel, úgyis én parancsolok. Mellesleg neki is el kellett árulnom az igazságot, mert tudtam, milyen szerelmes volt annak idején Helenébe, és számítottam rá, hogy igen rossz néven veszi majd az imádott hölgy csalárdságát.
A névsor immár csaknem teljes volt, az írnokok lázas iramban dolgoztak, ahány hajóácsot csak görög földön találni lehetett, mind munkához látott. Szerencsére a görögöknél jobban egyetlen nép sem értett a hajóépítéshez, voltak hatalmas fenyőerdeink, magas, egyenes törzsű fákkal, gyantájukból annyi szurkot főzhettünk, amennyi csak kellett, bővében voltunk rabszolgáknak, akiknek lenyírt haját kócnak használtuk, és vágómarháknak, amelyek bőréből a vitorlák készültek. Nem kellett máshonnan hajókat rendelnünk, tehát a terveink sem szivároghattak ki. A végső összegezés még kedvezőbbnek bizonyult, mint hittem: ezerkétszáz hajóra volt biztos ígéretünk, és százezernél is több katonára számíthattunk.
Már épültek a hajók, amikor összehívtam a szűkebb tanácsot, és Nesztorral, Idomeneusszal, Palamédésszel, valamint Odüsszeusszal minden részletet gondosan áttekintettünk. Ezután felszólítottam Kalkhászt, hogy vizsgálja meg az előjeleket.
– Bölcs gondolat – helyeselt Nesztor, aki szerette, ha az istenek mindig megkapják, ami kijár nekik.
– No, pap, hát mit mond Apollón? – kérdeztem. – Sikeresnek ígérkezik a hadjárat?
– Egy feltétellel, királyok királya – vágta rá Kalkhász habozás nélkül – Csak akkor, ha részt vesz benne Akhilleusz is, Péleusz király hetedik fia.
– Eh, Akhilleusz, Akhilleusz és megint csak Akhilleusz! – kiáltottam fogcsikorgatva. – Akárhová fordulok, örökké ezt a nevet hallom!
Odüsszeusz vállat vont.
– Dicső név, Agamemnón!
– Ugyan mit! Zöldfülű tacskó; még húszéves sincs.
– Akkor sem árt, ha utána érdeklődünk – vélte Palamédész, majd odaszólt Kalkhásznak: – Kifele menet keresd meg, pap, Telamón fia Aiaszt, és küldd be hozzánk.
A bandzsa, szőrtelen pap továbbra is rosszul tűrte, ha a görögök parancsolgatnak neki, de azért engedelmeskedett. Vajon sejtette-e, hogy – csak úgy merő elővigyázatosságból – éjjel-nappal figyeltetem?
Aiasz egykettőre ott termett, én pedig felszólítottam:
– Mesélj nekünk Akhilleuszról.
Az egyszerű kérés nyomán felsőfokú jelzőknek olyan áradata zúdult ránk, hogy ami engem illet, alig győztem kivárni a végét. Ráadásul nem is hallottunk semmi olyat, amit már eddig is ne tudtunk volna. Köszönetet mondtam Telamón fiának, és elbocsátottam. Micsoda idétlen, nagydarab melák...
– Nos? – fordultam a tanács tagjaihoz.
– Nem hinném, Agamemnón, hogy a mi véleményünk sokat számítana – jelentette ki Odüsszeusz. – A pap szerint Akhilleusz nélkül nem megy.
– Ő viszont, hiába izenünk érte, úgysem jön el – vélte Nesztor.
– Köszönöm, ennyit nélküled is tudtam! – csattantam fel.
– Lassan a testtel, királyok királya – mondta méltóságteljesen az agg. – Péleusz már nem fiatalember, az eskühöz sem csatlakozott. Semmi oka rá, hogy közénk álljon, mint ahogy nem is ajánlott semmilyen segítséget. De azért gondold csak meg, Agamemnón: mire nem lenne képes ez a mi seregünk, ha soraiban ott harcolnának a mürmidonok is?!
A bűvös nevet emelt hangon mondta ki. A teremre súlyos csend telepedett, amelyet végül ő maga tört meg.
– Én a magam részéről nyugodtabb lennék, ha félszáz más katona helyett mindössze egyetlen mürmidon fedezné a hátam – jelentette ki.
Tudtam, hogy amit mondok, egyeseknek nem lesz kellemes, de nem bántam.
– Nos, ez esetben azt javaslom: Odüsszeusz, Nesztor és Aiasz társaságában, induljon haladéktalanul Iólkoszba, és kérje meg Péleusz királyt: engedje át nekünk Akhilleuszt és a mürmidonokat.

 

 

Kilencedik fejezet
AKHILLEUSZ ELBESZÉLÉSE

Már a közelében voltam, éreztem bűzös szagát és tomboló dühét. Dárdámat keményen markolva kúsztam felé a bozótban. Hallottam szortyogó lélegzetét, hallottam, ahogy kapálja lábával a szétcsapódó göröngyöket, rövidesen pedig meg is pillantottam. Akkora volt, mint egy kisebb bika, hatalmas teste kurta, de erős lábakon nyugodott, fekete szőre felmeredt, hosszú, kegyetlenül vicsorgó szájából kimeredtek görbe, megsárgult agyarai. A szeméből a Tartaroszra ítéltek pillantása sütött, mintha máris látná a kísérteties Fúriákat, és közben eltöltötte a gondolkodni képtelen bestiák irtóztató haragja. Vén volt, érzéketlen, vérbeli gyilkos.
Felvijjogtam, hadd tudja, hogy megjöttem. Először mozdulatlan maradt, majd lassan felém fordította hatalmas fejét. Patái nyomán repült a por. Aztán lehajolt, és agyarára emelt egy göröngyöt, így gyűjtve erőt a tusához. Előléptem a bozótból a nyílt tisztásra, és kihívóan irányítottam felé Öreg Péliont, a dárdámat – tessék, támadj csak! A látvány, hogy egy ember vakmerően kiáll vele szemben, merőben újszerű volt számára; néhány másodpercig tétovázott, majd nehézkes, földet rengető ügetésbe fogott, amely azonban csakhamar vágtába csapott át. Bámulatos, milyen fürge, ha kell, az ilyen hatalmas jószág.
Felmértem, merről várható a támadás, és rezzenéstelenül álltam, két kézre fogva Öreg Péliont, felfelé irányítva hegyét, úgy, hogy a vége a földön nyugodjon. A bestia mind közelebb ért hozzám; puszta súlyának lendületével egy fatörzset is elsöpört volna. Amikor a szeme vörös villanását láttam, előbbre léptem, leguggoltam, és Öreg Péliont egyenesen a szügyébe döftem. A bestia belém kapaszkodott, együtt zuhantunk a földre; életének gőzölgő vörös nedűje végigömlött rajtam. Hamarosan azonban sikerült talpra állnom, magammal rántva a fejét, és hiába csapkodott eszeveszetten, én, meg-megcsúszva patakzó vérében, kezemet a dárda nyele köré fonva, elhárítottam utolsó rohamait. Így adta ki a páráját, holtában is álmélkodva, amiért nála erősebb elleniéire talált. Kihúztam a szügyéből Öreg Péliont, kivágtam az agyarait – ritka, nagybecsű sisakdísz lesz belőlük –, és ott hagytam a vadkant az enyészet martalékául.
Egy keskeny csapáson leereszkedtem a közeli kis öbölig. Útközben hívogatóan intett felém egy csillámló vizű patak, amely kanyarogva igyekezett a tenger felé, én azonban ellenálltam a csábításnak, és a homokon átgázolva a partot nyaldosó hullámok felé igyekeztem: itt mostam le lábamról a vadkan vérét, megtisztogattam vadászruhámat és Öreg Péliont, majd mindent kiteregettem száradni a homokra, és csak úgy lustán, a magam örömére úsztam egyet.
A vízből kijövet kis időre talán el is szundítottam, de az is lehet, hogy már ekkor is a varázslat kerített hatalmába, nem emlékszem már; csak annyi bizonyos, hogy a tudatom elhomályosult. Amikor feleszméltem, a nap már a fák teteje felé siklott, és a levegő hűvösnek érződött. Jó lesz indulni, nehogy Patroklosz aggódni kezdjen.
Felcihelődtem, hogy összeszedjem a holmimat – és éppen eközben hagyott cserben az elmém épsége. Hogy is magyarázzam meg azt, amire nincs magyarázat? Később én neveztem el varázslatnak azokat az időszakokat, amikor elszakadtam a való világtól, és egy másikba léptem át. Szám sarkából sós tengervíz csörgött, orromat utálatos szag csapta meg – ilyen lehet a halál szaga –, az öböl és a tengerpart összezsugorodott, míg a szirtfokon álló szentély hirtelen akkorára terebélyesedett, hogy már azt hittem, mindjárt felborul, és rám zuhan. Volt, ami megnőtt, volt, ami összement: ebben a másik világban csupa ellentmondás kavargott.
A rettenettől lenyűgözve térdre roskadtam; úgy éreztem, mintha magányosan tévelyegnék egy kietlen, gyászos vadonban. Akármilyen erős és ifjú voltam, e halálos rémület ellen nem volt fegyverem. Bal kezem hevesen remegett, bal orcám rángott, gerincem ívbe feszült, de közben görcsösen kapaszkodtam a józan eszembe, eltökélten, hogy csak azért sem engedem át magam ennek a borzongató átalakulásnak. Fogalmam sincs, meddig tartott béklyójában a varázslat – csak arra emlékszem, hogy amikor ismét erőre kaptam, a nap már lement, és az égboltot rózsás pír lepte el.
A levegő nem mozdult, és a madarak csicsergésén kívül nem hallatszott nesz.
Mint akit elkapott a harmadnapos hideglelés, úgy álltam fel minden ízemben remegve. A szám undok, poshadt ízzel volt tele. Nem törődtem én már sem a holmimmal, sem Öreg Pélionnal. Csak egyetlen vágyam volt: visszaérni a táborba, hogy Patroklosz karjában halhassak meg.
Ott volt, hallotta is, ahogy közeledem; már futott is elém, szemében szorongó rémülettel, lefektetett a tűz mellé, meleg szőrmetakarókból vetett ágyra, bort itatott velem, és csontjaimba lassan visszalopakodott a mindennapi élet nyugalma. A zavarodottság, a rettenet elszállt; felültem, és véghetetlen hálával figyeltem szívem immár szabályos dobogását.
– De hát beszélj, mi volt ez? – kérdezte Patroklosz.
– Varázslat – mondtam rekedten. – Megszállt valamilyen varázslat.
– Elestél? Vagy megsebzett a vadkan?
– Ugyan, vele könnyen elbántam. De utána lementem a tengerhez, hogy lemossam magamról a vérét. Akkor jött a varázslat.
Patroklosz a sarkára hanyatlott, szeme nagyra nyílt az ámulattól.
– Miféle varázslatról beszélsz, Akhilleusz?
– Mintha a halál csapott volna le rám. Éreztem a szagát, az ízét. Az öböl összezsugorodott, a szentély óriásira nőtt – a világ úgy kifordult magából, úgy változott és alakult újjá, mintha Próteusz játékszere volna. Ó, Patroklosz, azt hittem, végem! Soha még ilyen magányosnak nem éreztem magam! Béna lettem, mint az aggastyánok, minden bátorságom cserbenhagyott, holott nem vagyok sem vén, sem gyáva. Akkor hát mi történt velem? Miféle varázslat rontott meg? Vétettem talán valamelyik isten ellen? Megsértettem az Ég vagy a Tengerek Urát?
Patroklosz kétségbeesett aggodalommal hallgatta szavaimat. Később elmondta: valóban olyan voltam, mint akit meglegyintett a halál – arcomból elszállt minden szín, remegtem, mint facsemete a szélben, meztelen testem tele volt vágásokkal és horzsolásokkal.
– Feküdj vissza, Akhilleusz, hadd takarjalak be; hideg van. Úgy lehet, nem is varázslat volt, csak álom.
– Ha álom, nevezd inkább rémálomnak.
– Egyél valamit, és igyál még egy kis bort. Itt járt néhány gazda; a legszebben megmunkált állatbőreiket hozták el, hálából, amiért megszabadítottad őket a vadkantól.
Megsimogattam a karját.
– Megtébolyodtam volna, Patroklosz, ha nem találok rád. Elviselhetetlen volt a gondolat, hogy egyedül kell meghalnom.
Átkulcsolta két kezem, és megcsókolta.
– Én elsősorban a barátod vagyok, Akhilleusz, és csak azután az unokatestvéred. Mindig melletted leszek.
Elálmosodtam, de ez kellemes kábaság volt, mert nem vegyült bele semmilyen félelem. Mosolyogva borzoltam fel a haját.
– Te velem, én veled, ketten egymásért. Ahogy eddig...
– És ahogy a jövőben is, mindörökre – hangzott a válasz.

* * *

Reggelre nem volt semmi bajom. Patroklosz ébredt elsőnek, hogy felélessze a tüzet; a nyárson nyúl pirult, hogy elverjük éhünket. Volt friss kenyér is; a parasztasszonyok hozták, hogy a maguk módján mondjanak köszönetet a vadkan elejtéséért.
– Szakasztott úgy festesz, mint a régi Akhilleusz! – mondta széles vigyorral Patroklosz, és elém tálalta a kenyeret meg a nyúlpecsenyét.
– Az is vagyok – feleltem, és mohón kaptam az étel után.
– Az emlékeid még mindig olyan élénkek?
A kérdéstől végigfutott rajtam a borzongás, de a jóízű reggeli elűzte a félelmet.
– Igen is, meg nem is. Varázslat volt, Patroklosz. Valamelyik isten szólalt meg, csak éppen nem értettem, mit üzen.
– Az idő majd megoldja a titkot – csitított Patroklosz, aki beszélgetés közben is szorgoskodott; mint mindig, most is magára vállalt minden apró feladatot, csak hogy nekem minden kényelmem meglegyen. Elégszer berzenkedtem az ellen, hogy szolga módjára ellásson, de hiába, sehogy sem sikerült leszoktatnom róla.
Patroklosz öt évvel volt idősebb nálam. Amikor apja, Menoitész sok évvel ezelőtt Szküroszban meghalt, Lükornédész, Szkürosz királya örököséül fogadta az árvát. Lévén Menoitész Aiakosz nagyapám fattyú fia, így hát amolyan balkézről való unokatestvérek voltunk, de a vérrokonság mindkettőnknek nagyon sokat jelentett; talán mert mindketten egyedüli gyermekként, testvérek nélkül nőttünk fel. Lükomédész igen nagyra tartotta Patrokloszt, amin persze nincs mit csodálkozni. Patroklosz fehér holló volt az emberek között: maga a megtestesült szívbéli jóság.
A bőséges reggeli után tábort bontottunk. Bőrpántos szoknyát és sarut öltöttem, bronztőrt öveztem a derekamra, és kerestem magamnak egy másik dárdát.
– Várj meg itt, Patroklosz, hamar visszatérek. A ruháim meg a vadászzsákmányom még a parton hevernek. És Öreg Péliont sem hagyhatom itt.
– Hadd menjek veled – kérte, és arcára ismét kiült a félelem. – Nem, barátom. Ez az ügy csak kettőnkre tartozik: az istenre meg énrám. Szemét a földre szegezve bólintott.
– Legyen óhajod szerint, Akhilleusz.

* * *

Ezúttal már könnyebben igazodtam el, és olyan könnyedén, olyan gyorsan futottam, akár az oroszlán. A csapásról nézve ártalmatlanul, nyájasan kéklett az öböl – ugyan miféle varázslat rejtőzhetne benne? Ám egyszer csak a szemem a magasba kalandozott, és amikor a szirtfokon megláttam a szentélyt, a szívem máris hevesebben dobogott. Anyám, ha nem is hivatalos minőségben, a szigetnek ezen a részén szolgálta papnőként Néreuszt – lehet, hogy véletlenül az ő birodalmába tévedtem, és azért kellett bűnhődnöm, mert megszentségtelenítettem az óvállás valamilyen ismeretlen misztériumát?
Lassan felkapaszkodtam a szirtre. A szentélyhez közeledve felrémlett bennem, milyen hatalmasnak mutatta a varázslat. Hogy is nem jöttem rá már előbb, hogy ez a hely az anyám birodalma? Tán nem óvott elégszer Lükomédész király, hogy eszembe ne jusson arra kalandozni, ahol anyám, a királyi tiltással dacolva, letelepedett?
Ott várt rám az oltár árnyékában. A lábamból kiszállt az erő, kis híján összeroskadtam; Öreg Péliont kellett mankónak használnom. Hát ez az én anyám – az anyám, akit még soha nem láttam...
Milyen aprócska! Alig ért a mellemig. A haja kékesfehér, a szeme sötétszürke, a bőre olyan vékony, hogy minden erecske átüt rajta.
– Te vagy a fiam. Az, akitől Péleusz megtagadta a halhatatlanságot.
– Az vagyok.
– Ő küldött hozzám?
– Nem, véletlenül tévedtem ide – mondtam, ernyedten támaszkodva Öreg Perionra.
Mit érezzen az ember, ha életében először találkozik az anyjával? Oidipusz vágyat érzett, feleségeként és királynéjaként vette maga mellé Iokasztét, gyermekeket nemzett vele. De az én anyám hiába volt szépséges, hiába látszott fiatalnak, bennem nem ébredtek buja gondolatok, még csak csodálatot sem éreztem iránta; leginkább még úgy mondhatnám, hogy kínos zavar fogott el, sőt több is annál: nyílt viszolygás. Ez a különös, aprócska nő hat fivéremet gyilkolta meg, és becsapta apámat, akit szívből szerettem.
– Gyűlölsz engem – mondta, és a hangjában felháborodás rezgett.
– Gyűlölni nem gyűlöllek, csak nem szeretlek – feleltem.
– Milyen nevet adott néked Péleusz?
– Akhilleusz vagyok.
Jól megnézte magának a számat, aztán fitymálón bólintott.
– Találó elnevezés. Még a halnak is van szája, de neked nincs. Máskülönben szép volna az arcod, de így bevégzetlennek hat. Olyan, mint egy zsák, amit az alsó felén felhasítottak.
Neki volt igaza: valóban gyűlöltem.
– Mit keresel Szküroszon? Péleusz is veled jött?
– Nem, az év egyik felét mindig itt szoktam tölteni. Lükomédész király veje vagyok.
– Hát ilyen hamar megházasodtál? – kérdezte gúnyosan.
– Már tizenhárom évesen – és hamarosan betöltöm a húszat. Van egy hatéves fiam is.
– Micsoda szánalomra méltó sors! No és a hitvesed? Ő is gyermek még?
– Déidameiának hívják, és idősebb nálam.
– Nos, Lükomédész és Péleusz megtalálták a mindkettejük számára kedvező megoldást. Igazán könnyen igába törtek.
Nem tudtam, mit feleljek, így hát hallgattam. Ő is elnémult. A csend végtelen hosszúra nyúlt köztünk. Én nem törhettem meg; semmilyen udvarias szó nem jött volna a számra, márpedig apám és Kheirón arra nevelt, hogy viseltessek tisztelettel a nálam idősebbek iránt. Arra gondoltam: hátha valóban istennő az anyám, jóllehet ezt apám, valahányszor többet ivott a kelleténél, mindig szenvedélyesen tagadta.
– Te is halhatatlan lehettél volna – szólalt meg anyám nagy sokára.
Kitört belőlem a nevetés.
– Én nem pályázom halhatatlanságra! Harcos vagyok, örömömet lelem az életben, a férfiak dolgaiban. Tisztelem az isteneket, de soha nem vágyódtam közéjük.
– Eszerint még nem gondoltál rá, mivel jár a halandók sorsa.
– Mi mással, mint azzal, hogy egyszer meg kell halnom?
– Éppen erről van szó – mondta anyám bársonyos hangon. – Bizony meg kell halnod, Akhilleusz. Hát nem borzaszt a halál gondolata? Azt mondod, férfi vagy, harcos. De a harcosok korábban halnak, mint a békeszeretők.
Vállat vontam.
– Akár így, akár úgy, a halál mindenképpen eljön értem, és én szívesebben halok meg ifjan és dicsőségben, semmint öregen és dicstelenül.
Anyám szeme néhány másodpercre szürkésre felhősödött, és arcán olyan őszinte szomorúság ömlött el, amilyet fel sem tételeztem volna róla. Még egy könnycsepp is végigpergett áttetsző arcán, de türelmetlenül letörölte, és ismét visszavedlett rideg, könyörtelen önmagává.
– Erről már késő vitázni, fiam. A lényegen nem változtathatunk: meg kell halnod. De mert én látom a jövőt, választást kínálhatok neked. A sorsod nyitott könyv előttem. Hamarosan küldöttség érkezik, és felszólít, hogy vegyél részt egy nagy háborúban. Ha velük mégy, nem jössz vissza élve. Ha nemet mondasz nekik, magas kort érsz meg, és még sok boldogságban lesz részed. Meghalhatsz ifjan és dicsőn – vagy öregen és dicstelenül. Rajtad múlik, melyiket választod. Döbbenten hunyorogtam, aztán ismét elnevettem magam.
– Számomra nincs ilyen választás. Ifjan és dicsőn akarok meghalni.
– Nem lenne okosabb, ha előbb elgondolkodnál rajta, mi is a halál?
Mérgezett szavai tőrként fúródtak a bőröm alá. A szemét kerestem, de az elúszott, semmibe foszlott, az arca kivetkőzött formájából, fölötte elolvadt az ég, és ott hullámzott apró lába alatt. Mire olyan magasra nőtt, hogy a feje a felhők közé hatolt, tudtam, hogy ismét rabul ejtett a varázslat – és most már azt is tudtam, ki az, aki ezt műveli velem. Sós víz csörgött a számból, orromat ismét eltöltötte a rothadás bűze, mígnem rémületemben és határtalan magányosságomban térdre omlottam anyám előtt. Bal kezem remegett, arcom bal fele rángatózott. Ezúttal azonban nem érte be ennyivel a varázslat művelője: most öntudatomtól is megfosztott.
Amikor magamhoz tértem, ott guggolt mellettem a földön, és illatos füveket morzsolt a két tenyere közt.
– Állj fel! – parancsolt rám.
A fejem kóválygott, testem és szellemem elgyengült. Magam sem tudom, hogyan sikerült feltápászkodnom.
– Jól figyelj rám, Akhilleusz! – kiáltotta nyersen. – Figyelj rám, hallod? Most esküt teszel az óvallás szerint – ilyen félelmetes esküt nem ismer az új hit. Megesküszöl atyámra, Néreuszra, a Tenger Öregére – valamennyiünk anyjára, a Földre – Koréra, az iszonyat királynőjére – a kínok birodalmának, a Tartarosznak uralkodóira – és énrám, mint istennőre, mégpedig most rögtön, és abban a tudatban, hogy ez az eskü megtörhetetlen. Ha meg akarnád szegni, kitör rajtad az örökké tartó téboly, Szkürosz pedig úgy süllyed el a tengerben, mint Théra, azután, hogy elkövette a nagy szentségtörést. – Keményen a karomba markolt, és megrázott. – Hallottad, Akhilleusz, amit mondtam?
– Igen, hallottam – mormoltam.
– Meg kell hogy mentselek önmagádtól – mondta, majd egy olajos vértócsa fölött széttört valamilyen régi, bőrhéjú tojást; a szörnyű kotyvalék az oltárra fröccsent. Ekkor megfogta a jobb kezem, és belenyomta az undorító pépbe. – Most esküdj!
Ő mondta előre a szöveget, én pedig elismételtem.
– Én, Akhilleusz, Péleusz fia, Aiakosz unokája, Zeusz dédunokája esküszöm, hogy innen elmenet nyomban visszatérek Lükomédész király palotájába, és ott női ruhát öltök, amelyet egy éven át viselek majd, a palotát pedig ezen idő alatt nem hagyom el. Ha bárki jövevény Akhilleuszt keresné, elrejtőzöm az ágyasházban, és még közvetítőkön át sem állok szóba senkivel. Rábízom Lükomédész királyra, hogy ő válaszoljon helyettem, és mindenben fenntartás nélkül alávetem magam akaratának. Esküszöm Néreuszra, a Földanyára, Koréra, a Tartarosz uraira és Thetiszre, aki maga is istennő, hogy így cselekszem, s nem másként.
Mihelyt e rettenetes szavak elhangzottak, zavarodottságom hirtelen eloszlott; a világ ismét felöltötte jól ismert színeit és formáit, a fejem is kitisztult. De immár késő volt. Ilyen iszonytató esküt ember nem szeghet meg. Anyám legyőzött: odaláncolt az akaratához.
– Megátkozlak! – kiáltottam, és kitört belőlem a sírás. – Megátkozlak, amiért nővé varázsoltál!
– Minden férfiban ott bujkál a nő is – felelte anyám kaján mosollyal.
– Megfosztottál a becsületemtől!
– Megmentettelek a korai haláltól – vágott vissza, majd hátba taszított. – Most pedig térj vissza Lükomédészhez. Fölösleges, hogy magyarázkodj neki. Mire a palotába érsz, mindent tudni fog. – A szeme most ismét kékbe váltott. – Szeretetből tettem mindezt, én szegény, ajak nélküli fiacskám. Hiszen az anyád vagyok.

* * *

Amikor odaértem Patrokloszhoz, semmit sem mondtam el neki. Magamhoz vettem a holmink egy részét, és máris indultunk vissza a palotába, ő pedig, aki minden hangulatomhoz alkalmazkodott, és mindig megérezte, mire van szükségem, egyetlen szóval sem kérdezősködött. Vagy talán ő is tudott már mindent, akárcsak Lükomédész, aki ott várt bennünket a palota udvarán, megtörtén és szinte összetöppedve.
– Üzenetet kaptam Thetisztől – mondta.
– Akkor már tudod, mi a teendőnk.
– Igen, tudom.
Feleségemet az ablaknál ülve találtam. Az ajtónyitás hangjára felém fordult, és bágyadt mosollyal tárta szét a karját. Arcon csókoltam, és kibámultam az ablakon a kikötőre és a városkára.
– Hát csak így üdvözölsz? – kérdezte, de minden indulat nélkül. Déidameiát soha semmivel nem lehetett kihozni a sodrából.
Felsóhajtottam.
– Bizonyára te is tudsz már mindent...
– Igen. Női ruhát kell öltened, és el kell rejtőznöd apám ágyasházában – bólintott a feleségem. – De csak ha idegenek érkeznek, mifelénk pedig ritka az idegen vendég.
Szorongásomban olyan erővel markoltam a redőnyt, hogy a fa szilánkosra repedt.
– De hát mondd meg, Déidameia: hogyan tűrjem ezt a megaláztatást? Ó, micsoda bosszút állt az az átkozott cafat! A férfiasságomban tett nevetségessé!
A feleségem megborzongott, és jobb kezét jellegzetes mozdulattal emelte fel; így védekeznek az emberek a szemmel verés ellen.
– Ne ingereld tovább, Akhilleusz! Anyád istennő. Tisztelettel kell szólnod róla.
– Soha! – sziszegtem a fogam közt. – Ő sem tiszteli bennem a férfit. Köznevetség tárgya leszek!
Déidameia még hevesebben megrázkódott.
– Ettől ne tarts – mondta. – Senki sem merészel majd nevetni.

 

 

Tizedik fejezet
ODÜSSZEUSZ ELBESZÉLÉSE

Minthogy mindig ajánlatosabb a szelekre és az áramlatokra hagyatkozni, semmint a hosszú, tekervényes szárazföldi utakra, hajón indultunk Iólkoszba, mindvégig szorosan tapadva a partokhoz. Aiasszal ott álltunk a fedélzeten, amikor a kikötő felé közeledtünk. Most jártam először a mürmidonok földjén, és a téli nap fényében kristályosan szikrázó város rögtön megnyerte tetszésemet. A palota mögött szökött az ég felé a fehér hósapkával koronázott Pélion-hegy. Szorosabbra húztam vállamon a meleg prémeket, a leheletemmel melengettem a kezem, és úgy sandítottam Aiaszra.
– Nos, kedves kolosszusom, te ugrasz elsőnek fejest? – kérdeztem.
Higgadtan bólintott; a kérdés kétértelműsége lepergett róla. Már át is vetette az egyik tömör, vaskos lábát a korláton, rálépett a kötélhágcsó legfelső fokára, aztán eltűnt szem elől. Most is, akárcsak a mükénéi palotában, mindössze egy szál bőrpántos szoknya volt rajta, de egyszer sem kaptam rajta, hogy dideregne. Láttam, ahogy partra ugrik, és utána kiáltottam: szerezzen valami szállítóeszközt. Tudtam, hogy itt, Iólkoszban mindenki ismeri, válogathat a kínálkozó alkalmatosságokban.
Nesztor éppen a holmiját szedegette össze a hátsó fedélzeten emelt alkalmi kalyibában.
– Aiasz elment kocsit szerezni. Milyen erőben vagy, barátom? Partra szállnál te is, vagy inkább vársz, amíg Aiasz ideszól értünk? – kérdeztem, mert mindig szívesen incselkedtem az öregúrral.
– Miért gondolod, hogy gyámságra szorulok? – csattant fel, és máris talpon termett. – A parton várom be, ez csak világos.
Magában tovább zsémbelődve fürgén előbújt a kalyibából, s amikor az egyik matróz készségesen nyújtotta volna a kezét, ingerülten elhárította, hogy aztán kamaszos rugalmassággal ereszkedjen le a hágcsón. Félelmetes egy vénember, gondoltam.
Péleusz maga jött elénk, hogy nagy reverenciával a házába vezessen. Valamikor, amikor én suttyó legény voltam, ő pedig javakorabeli férfi, gyakran találkoztunk, de hát azóta eltelt jó néhány esztendő. Péleusz megöregedett, ám most is büszke tartású, szálfaegyenes, fejedelmi jelenség volt. Jóképű férfi, és bölcs uralkodó; kár, hogy csak egyetlen fia van, aki az örökébe léphet. Az ifjú Akhilleusznak nem akármilyen előd emlékével kell majd megmérkőznie.
Amikor kényelembe helyezkedtünk a nagy háromlábú tűzhely előtt, és szürcsölgettük a forralt bort, megpendítettem jövetelünk célját. Bár kora miatt Nesztort illette volna a beszéd joga, közös megegyezéssel engem választottak szószólónak; a vén huncut így akart eleve kibújni a felelősség alól, ha küldetésünk netán fiaskóval végződne.
– Mükénéi Agamemnón küldött, király uram, nagy horderejű kéréssel.
Péleusz átható pillantással mért végig.
– Helené – vágta rá habozás nélkül.
– Látom, a hírek gyors szárnyakon járnak.
– Már vártam a nagy király hírnökét, de az elmaradt. Hajóácsaimnak viszont soha még nem volt ennyi megrendelésük.
– Te nem esküdtél meg a négyfelé vágott lóra, Péleusz, így hát Agamemnón nem rendelhetett magához. Semmi sem kötelez rá, hogy magadévá tedd Menelaosz ügyét.
– Még szerencse. Öreg vagyok én már a háborúskodáshoz, Odüsszeusz.
Nesztor valószínűleg úgy vélte, fölösleges ennyit köntörfalazni.
– Voltaképpen nem is veled volna dolgunk, Péleusz – szólt közbe. – Inkább azt szeretnénk megtudakolni, nem számíthatunk-e a fiad közreműködésére.
E szavak hallatán egész Thesszália királya szinte összetöppedt fájdalmában.
– Tehát Akhilleusz... Nos, erre is számítottam, bár titkon azért reménykedtem, hátha mégsem kerül rá sor... Semmi kétségem, hogy nyomban rááll Agamemnón ajánlatára.
Nesztor nyomban kihasználta, hogy nem ütközik ellenállásba.
– Vagyis hozzájárulsz, hogy egyenesen megkérdezzük tőle?
– Már hogy is lehetne ellene kifogásom?
– Máris tolmácsolhatom Agamemnón köszönetét – mondtam megkönnyebbült mosollyal. – És ami engem illet, én is teljes szívemből köszönöm ezt a nagyvonalúságot.
Péleusz hosszan, fürkészőn nézett rám.
– Teljes szívedből, Odüsszeusz? Eddig azt hittem, csak eszed van.
Éreztem, hogy valami csípi a szemem. Pénelopé, gondoltam, aztán elfakult bennem a meghitt kép. Álltam Péleusz tekintetét.
– Jól hitted, Péleusz. Mi szüksége a férfiembernek szívre? Csak fölösleges nyűg.
– Akkor mégsem hazudik a híred. – Péleusz felemelte remekmívű egyiptomi kupáját a háromlábú asztalról, majd így folytatta: – Ha Akhilleusz hajlandó Trója ellen vonulni, a mürmidonok élén megy majd. Úgyis már vagy két évtizede sóvárognak egy tisztességes hadjárat után. – Ekkor ismeretlen férfi lépett a szobába; a király rámosolygott, és a kezét nyújtotta felé. – Üdv, Phoinix! Nagyuraim, ez itt Phoinix, sokéves bajtársam és jó barátom. Ismerkedj meg, Phoinix, magas vendégeinkkel: íme Nesztor, Pülosz királya és Odüsszeusz, Ithaka uralkodója.
– Aiasszal már találkoztam odakinn – mondta Phoinix, és mélyen meghajolt előttünk. Katonás, egyenes tartású férfi volt, korban valahol Péleusz és Nesztor között, és jellegzetes mürmidon: magas, szőke, világos bőrű, kicsattanóan egészséges.
– Te is elmégy Akhilleusszal Trójába – mondta Péleusz. – Az lesz a dolgod, hogy helyettem is gondoskodj róla, és elhárítsd felőle a végzetét.
– Életem árán is, nagy király.
Mindez igazán nagyon szép és megható, gondoltam, de mikor térünk már a lényegre?
– Beszélhetnénk-e most már magával Akhilleusszal is? – kérdeztem.
A két thesszáliai kifejezéstelen arccal nézett vissza rám.
– Akhilleusz nincs Iólkoszban – közölte Péleusz.
– Hát akkor hol van? – tudakolta Nesztor.
– Szküroszon. Minden évben ott tölti a hat fagyos hónapot. A felesége Déidameia, Lükomédész leánya.
Bosszúsan csaptam a combomra.
– Eszerint újabb téli utazásnak nézünk elébe.
– Ettől ne tarts – mondta nyájasan Péleusz. – Majd érte küldetek.
Én azonban, magam sem tudom, miért, megéreztem: ha nem mi magunk vesszük kézbe a dolgokat, Akhilleusz soha nem fog partra szállni Auliszban a iólkoszi hajókkal.
– Nem, király – ráztam meg a fejem. – Agamemnón minden bizonnyal illendőbbnek vélné, ha mi járulnánk Akhilleusz elé a kérésével.

* * *

Újabb kikötő tehát, újabb város, újabb palota... A különbség legföljebb abban rejlett, hogy ez a második palota inkább csak nagyobbacska ház volt; Szkürosz nem tartozott a vagyonos királyságok közé. Lükomédész szívélyesen fogadott, de ahogy leültünk a szerény lakomához, én mindinkább elteltem balsejtelmekkel. Éreztem, hogy itt valami nincs rendjén, mégpedig nem elsősorban Lükomédész körül. A palota egész légkörében valamilyen sajátos feszültség vibrált. A szolganép – csupa férfi – hangtalanul sürgölődött körülöttünk, de mind kerülték a szemünket; Lükomédészt mintha titkos rettegés nyomasztotta volna; kijelölt utóda, Patroklosz, épp csak benézett, aztán oly gyorsan eltűnt, hogy már-már kételkednem kellett, nemcsak képzeletemben jelent-e meg; és ami a legnyugtalanítóbb volt: nőnek nyomát sem láttuk sehol. Még valahonnan távolból sem hallatszott női kacagás, nyöszörgés, kiáltás vagy sírás, és ez igazán fölöttébb különös volt. A nők ugyan soha nem ártották magukat a férfiak dolgaiba, de azért nagyon is tisztában voltak szerepük jelentőségével, és olyan kiváltságokat élveztek, amelyeket egyetlen férfi sem merészelt volna elvitatni tőlük. Elvégre az óvallás idejében az ő kezükben volt minden hatalom.
Szorongásom nőttön-nőtt; végül már tűkön ültem, és orromat megcsapta a veszély nagyon is ismerős szaga. Amikor véletlenül elkaptam Nesztor tekintetét, láttam: ő is érzi, hogy valami nagyon nincs rendjén. Szemöldökét felhúzva pillantott rám, én pedig magamba fojtottam egy sóhajt. Eszerint nem csal a szimatom. Itt bizony baj van.
Ekkor tért vissza az igencsak szemrevaló ifjú Patroklosz. Most alaposabban megnézhettem magamnak, és eltűnődtem: vajon mi lehet a szerepe ebben a különös helyzetben. Szelíd, gyengéd lelkű fiúnak látszott; olyannak, aki nincs ugyan híján bátorságnak vagy küzdőszellemnek, de vonzalmai mintha nagyon is egy irányba tartanának, és aligha terjednek ki a női nemre. Nos, ha így van, szíve joga, gondoltam; emiatt még senki ember fiának sincs joga megítélni.
Ezúttal leült ugyan közénk, de kedvetlennek és feszélyezettnek látszott.
Megköszörültem a torkom.
– Sürgető ügyben járunk, Lükomédész király. Akhilleusszal, a vőddel volna szavunk.
Különös, nehezen értelmezhető csend támadt. Lükomédész kis híján elejtette serlegét, majd zavartan felállt.
– Akhilleusz nincs Szküroszon, királyi vendégeim.
– Hogyhogy nincs Szküroszon? – kérdezte döbbenten Aiasz.
– Az – az úgy volt – hebegte kínos zavarban Lükomédész –, hogy csúnyán összekapott a lányommal – vagyis hogy a feleségével –, és elhajózott a szárazföld felé. Meg is esküdött, hogy soha többé nem jön vissza...
– Iólkoszban nincs – mondtam csendesen, de nyomatékosan.
– Nem is tételeztem fel, hogy odament volna, Odüsszeusz. Thrákiát emlegette...
Nesztor nagyot sóhajtott.
– Haj-haj, ez bizony szomorú... – Aztán rám nézett. – Tán a sors rendelte úgy, hogy akárhová megyünk, elkerüljük ezt a fiatalembert?
Csodálkozva észleltem, hogy szinte megkönnyebbülök: eszerint nem csaltak meg az ösztöneim. Itt valóban nincsenek rendjén a dolgok, és a rejtély középpontjában maga Akhilleusz áll.
– Ha az, akit keresünk, nincs itt, akkor jobb lesz, Nesztor, ha máris továbbindulunk – mondtam szinte felszabadultan, és már fel is keltem az asztal mellől, de szándékosan húztam az időt: tudtam, hogy Lükomédésznek, ha csak nem akarja megszegni Zeusznak mint a vendégszeretet istenének a törvényét, kötelessége, hogy udvariasan marasztaljon. Úgy fordultam, hogy csak Nesztor láthassa az arcom, és nyomatékos figyelmeztető pillantást lövelltem felé.
Nem csalódtam: Lükomédész máris előhozakodott az illem diktálta ajánlattal.
– Legalább a mai éjszakát töltsétek itt, Odüsszeusz. Nesztor királynak szüksége van némi pihenésre.
Gyilkos pillantásom megtette hatását: Nesztor, ez a minden hájjal megkent vén csibész, nem csattant fel sértődötten, hogy ő ma éjjel akár az Olümposz minden lakójával is megütközne, hanem azonnal átváltott a megviselt, roskatag aggastyán részvétet parancsoló szerepére.
– Ó, fogadd köszönetem, Lükomédész király! – kiáltottam a lehető legőszintébbnek tetsző hálával. – Nesztor épp ma reggel panaszkodott, mennyire kifárasztotta az utazás, és mennyire sajog minden tagja a csípős téli szelektől. – Aztán, szemem illendően lesütve, még hozzátettem: – Remélem, ittlétünk nem lesz túl terhes számodra...
De még mennyire hogy terhes volt – terhesebb már nem is lehetett volna! Lükomédész álmában sem gondolta, hogy elfogadjuk az invitálását, elvégre az lett volna az ésszerű, hogy sürgősen visszatérjünk Agamemnónhoz, és jelentsük küldetésünk balsikerét. El kell azonban ismerni, hogy ő is, Patroklosz is jó képet vágott a dologhoz, és ügyesen leplezte csalódását.

* * *

Később belátogattam Nesztorhoz, és egy szék karfáján kuporogva néztem, ahogy elnyújtózik a gőzölgően meleg fürdőben, miközben egy idős szolga – mondanom sem kell, ugyancsak hímnemű – a sót és a piszkot kapargatja fonnyadt bőréről. Mihelyt az aggastyán kikelt a fürdőből, a szolga még bebugyolálta vászontörülközőkbe, aztán sietősen és hangtalanul kisurrant. Csak ekkor kérdeztem meg:
– Nos, miként vélekedsz minderről?
– Ezen a házon valamilyen sötét árnyék ül – jelentelte ki Nesztor határozottan. – Elképzelhető, hogy akkor is hasonló volna a légkör, ha Akhilleusz valóban összetűzött volna a feleségével, és Thrákia felé veszi útját, én azonban valahogy mégsem hiszek ebben a változatban. Nem tudom, mi a baj, de megesküdnék, hogy másról van szó.
– Énszerintem pedig Akhilleusz itt van a palotában... Nesztor szeme elkerekedett.
– Nem, ezt azért nem hiszem... Valószínű, hogy bujkál valahol, de nem itt.
– Én pedig azt mondom: igenis itt – makacskodtam. – Ha csak hallomásból is, de annyit tudunk róla, hogy nemcsak harcias, hanem lobbanékony természet is. Ha nem volna itt a közelben, Lükomédész és Patroklosz nem tudnák féken tartani – tehát csakis a palotában lehet.
– No de miért? Ahogy Péleuszt, őt sem köti az eskü. Nem ejtene foltot a becsületén, ha kimaradna a trójai hadjáratból.
– Az ám, csakhogy ő nem szeretne kimaradni, sőt: leghőbb vágya, hogy részt vegyen benne. Valaki más... vagy mások tartják vissza, és valamiképpen sikerült rákényszeríteniük az akaratukat.
– Akkor hát mitévők legyünk?
– Te mit javasolsz? – kérdeztem vissza. Nesztor töprengő fintort vágott.
– Szerintem be kellene járnunk a palotát; szerencsére nem olyan nagy. A legjobb, ha napközben én vállalom magamra a kutatást; rólam elhiszik, hogy aggkori szellemi gyengeségben szenvedek, azért bóklászom ide-oda. Amikor aztán a ház népe nyugovóra tér, következhetsz te. Mondd csak: valóban úgy gondolod, hogy fogságban tartják?
Nem, ezt azért nem tudtam elhinni.
– Ilyesmit mégsem merészelnének, Nesztor. Ha Péleusz megneszelné, szétroppantana ezt a kis szigetet, alaposabban, mint akár maga Poszeidón. Nem, énszerintem valamilyen esküvel kötötték meg Akhilleusz kezét.
– Ez elég ésszerűen hangzik – mondta Nesztor, és öltözködéshez látott. – Mennyi idő van még hátra estebédig?
– Néhány óra.
– Akkor eredj, Odüsszeusz, aludj egy kicsit. Én hozzálátok a felderítéshez. Amikor felköltött, elég bosszúsnak látszott.
– Dögvész az egész bandába! – dörmögte. – Ha itt rejtették el, én nem akadtam a nyomára, pedig a háztetőtől a pincéig mindenhová elcsámborogtam. Csak a nők szállására nem juthattam be; azt szigorúan őrzik.
– Vagyis ott van – állapítottam meg, és felpattantam fekhelyemről. – Hmmm...
Együtt mentünk le a vacsorához, és közben találgatásokba bocsátkoztunk: lehetséges, hogy Lükomédész titkon felcsapott asszüriainak, és mindenhonnan kitiltotta az asszonynépet, még az ebédlőből is? A fürdőnél férfi rabszolga segédkezik? Nők sehol sem láthatók? Szállásukat fegyveres őr állja el? Roppant gyanús az egész. Arra utal, hogy Lükomédész reszket: nehogy a fecsegésre mindig hajlamos nőktől megtudjunk valamit.
A vacsoránál azonban mégiscsak megjelentek a nők, igaz, a legtávolabbi, legsötétebb zugba zsúfolva. Gyanítottam, hogy így lesz: ha a palota ilyen kicsi, a konyha és a konyhai személyzet sem tudna ennyi embert két külön helyen ellátni, és a végén még a fejedelmi vendégek húznák a rövidebbet.
Akhilleusz azonban továbbra sem bukkant fel, és bármilyen kevés látszott is a megjelent nőkből, méreteik alapján egyikük sem lehetett a mürmidonok vezére.
Amikor Lükomédész és Patroklosz társaságában leültünk a fejedelmi asztalhoz, és a szolgák sorban hozták a tálakat, Nesztor megkérdezte:
– Miért különítitek el a nőket ilyen szigorúan?
– Mert megsértették Poszeidónt – vágta rá Patroklosz habozás nélkül.
– És ez mivel jár? – érdeklődtem.
– Öt évig nem érintkezhetnek férfiakkal. Felhúztam a szemöldököm.
– Még testileg sem?
– Nem, az nincs tiltva.
Nesztor jól meghúzta a boros serlegét.
– Az ilyen megtorlás inkább Kübelé anyára vall, semmint Poszeidónra – jegyezte meg.
Lükomédész vállat vont.
– Pedig Poszeidón az, aki így rendelkezett.
– Csak nem a papnőjén, Thetiszen keresztül? – érdeklődött Pülosz királya.
– Tévedsz, Thetisz nem Poszeidón papnője – felelte látható zavarban Lükomédész. – Az isten nem fogadta vissza. Thetisz most Néreuszt szolgálja.
Miután az asztalt leszedték (és a nők is tüstént visszavonultak), társalgásba vontam Patrokloszt, Lükomédészt Nesztor prédájául hagyva.
– Igazán szívből sajnálom, hogy Akhilleusszal nem találkozhattam – mondtam.
– Bizonyára megkedvelted volna – felelte tompán a fiatalember.
– Ő pedig két kézzel kapott volna az alkalmon, hogy csatlakozzék a trójai hadjárathoz!
– Ó, igen. Akhilleusz valóban háborúra termett.
– Nos, semmi kedvem átfésülni egész Thrákiát, hogy a nyomára bukkanjak; bár gyanítom, mennyire bánja majd, ha megtudja, miről maradt le.
– Igen, bizonyára...
Ha kíváncsi voltam Patroklosz lényére, a legfontosabb máris kiderült számomra: a szívét nem másnak – Akhilleusznak ajándékozta.
– Legalább meséld el, milyen... A vonzó fiatal arc felragyogott.
– Alig kisebb Aiasznál... És ha tudnád, hogy milyen – ó, de még milyen kecsesen mozog! – Kis szünet után hozzátette: – És nemcsak délceg, hanem szépséges is...
– Úgy hallottam, nem is látszik a szája. Hogyan lehet akkor olyan szép?
Patroklosz nagy igyekezettel kereste a megfelelő szavakat.
– Mert... mert... Nem, ezt csak akkor értenéd meg, ha látnád. Éppen a szájától támad az embernek sírhatnékja – olyan szívszaggatóan fájdalmas... Hidd el, Akhilleusz maga a megtestesült férfiszépség.
– Nem sok ez egy kicsit? Ennyi dicséret hallatán bárkiben kétségek támadnának...
Szegény Patroklosz kis híján, besétált a csapdába. Már a száján volt a válasz: majd ő mindjárt bemutatja nekem a természetnek eme remekét, és akkor pironkodhatom hitetlenkedésemért. Az utolsó pillanatban azonban mégiscsak összepréselte az ajkát, és a szenvedélyes szavak a torkára forrtak. Igaz. már nem volt szükség rá, hogy elhangozzanak. E nélkül is tudtam, amit tudni akartam.

* * *

Mielőtt ki-ki éji szállására tért volna, rövid tanácskozást tartottam Nesztorral és Aiasszal, majd lefeküdtem, és nyugodt, mély álomba merültem. Másnap azonban Aiasz társaságában már kora reggel lementem a városba, ahol Szinón nevű unokatestvéremnek kvártélyt találtam; az ember soha ne tegye egyszerre közszemlére valamennyi kincsét, Szinón pedig az én számomra kinccsel ért fel. Most is szenvtelen képpel hallgatta végig utasításaimat, majd átvett egy zsáknyit abból a tekintélyes mennyiségű aranyból, amelyet Agamemnón költségeink fedezésére rendelkezésünkre bocsátott. Saját vagyonkámból egy garasnyit sem áldoztam volna, hiszen az egy napon majd a fiamé lesz. Agamemnón igazán megengedheti magának, hogy méltó árat fizessen Akhilleuszért.
Amikor visszaértem a palotába – immár csak egyedül, Aiasznak egyéb dolga volt a városban –, az udvar népe még aludt. Nesztor azonban javában csomagolt; úgy gondoltuk, okosabb, ha eloszlatjuk Lükomédész aggodalmait. Ó persze illendően tiltakozott, amikor távozásunkat bejelentettük, és biztatott, hogy ugyan miért ne időznénk el még nála egy kicsinyég, ám ezúttal nem álltam kötélnek. Házigazdánk sajnálkozásán átütött a határtalan megkönnyebbülés.
– Hová lett Aiasz? – érdeklődött Patroklosz.
– Jár-kel a városban, faggatja az embereket, nem tudja-e valaki, merre indulhatott Akhilleusz – feleltem, majd Lükomédészhez fordultam. – Királyom, kérhetnék-e tőled egy apró szívességet? Nem hívnád-e egybe a trónterembe házad népe minden szabad tagját?
Lükomédész először meghökkent, aztán csak gyanakodva hümmögött valamit.
– Nem kérnék ilyesmit, nagyuram, ha nem kötne Agamemnón határozott parancsa. Iólkoszban ért utol a hírnöke az üzenettel, hogy palotád minden szabad lakójának fejezzem ki Mükéné legnagyobb királyának őszinte köszönetét. Szigorúan meghagyta, hogy ebből az alkalomból mindenki jelen legyen: férfiak-nők egyaránt. Tisztában vagyok a nőket sújtó tilalommal, de mit tegyünk, ha egyszer ők is házad népéhez tartoznak.
Alig hagyták el ajkamat az utolsó szavak, amikor néhány matrózom nyomult a helyiségbe, megrakodva mindenféle ajándékkal, elsőnek női csecsebecsékkel: gyöngysorokkal, gyolcsingekkel, illatszeres üvegcsékkel, olajos kancsókkal, finom gyapjúkelmékkel és áttetsző fátyolselymekkel. Asztalokat kértem, és embereim, ahogy esik, úgy puffan, halomba dobálták rajtuk a sok csábító holmit. Ezután újabb matrózcsapat vonult be, ezúttal férfiaknak szánt ajándékokkal: finom bronzborítású fegyverekkel, pajzsokkal, dárdákkal, kardokkal, sisakokkal, mell- és lábvértekkel; ezek elhelyezéséhez újabb asztalokra volt szükség.
A király arca elárulta, hogy a kapzsiság tusázik benne az óvatossággal; amikor aztán Patroklosz figyelmeztetőn a karjára tette kezét, lerázta magáról, és tapsolt a háznagyért.
– Hívd össze az udvar valamennyi tagját, de ügyelj rá, hogy a nők a legtávolabbi sarokban álljanak, úgy, ahogy Poszeidón elrendelte.
A terem megtelt férfiakkal, majd beszivárogtak a nők is. Nesztorral gondosan végigpásztáztuk a kis csoportot, de hiába: Akhilleusz nem volt köztük.
Ekkor előreléptem, és így szóltam:
– Nagyuram, hadd tolmácsoljam Agamemnón király köszönetét a segítségért és a vendégszeretetért, amelyben te és házad népe részesítettetek bennünket. – Egymás után rámutattam a két asztalcsoportra. – Íme az ajándékok, melyeket udvarod lányainak és asszonyainak szánt – e tárgyakkal pedig a férfiaknak kíván örömet szerezni.
A ház mindkét nembéli tagjai lelkesen felmorajlottak, de csak akkor tódultak az asztalokhoz, amikor a király jelt adott, hogy utána annál mohóbban válogassanak a sok tetszetős holmiból.
Ekkor az egyik matróztól átvettem egy vászonba csomagolt tárgyat.
– Ez pedig, uram király, a tiéd.
Lükomédész csillogó szemmel fejtette le a csomagolást, amelyből bronzfejű, kettős élű, tölgyfa markolatú krétai bárd került elő. Kivettem, és felé nyújtottam, ő pedig két kézzel, sugározva kapott utána.
Ebben a pillanatban kintről éles, rémült sikoly hasított a levegőbe, valaki megfújt egy kürtöt, valahonnan a távolból pedig Aiasz bömbölt: hamisítatlan szalamiszi csatakiáltást hallatott. Aztán a vért felcsatolásának jellegzetes hangja, majd ismét Aiasz kiáltása, de immár közelebbről, mintha visszavonulna valaki elől. A nők jajongva futottak szét, a férfiak tanácstalanul kérdezgették egymást, a halálra vált Lükomédész pedig még az új baltájáról is megfeledkezett.
– Kalózok! – mormolta, szemmel láthatóan tehetetlenül.
Aiasz harmadik üvöltése immár egészen közelről harsant – ez a Pélion-hegy csatakiáltása volt, amelyet csak Kheirón tanítványai ismertek. Valamennyien elnémultunk, a lábunk mintha gyökeret vert volna. Én két kézre fogtam és a magasba emeltem a baltát.
És ekkor egy eddig nem látott személy rontott a trónterembe, akkora lendülettel, hogy az ajtónál egybeverődött nők orsókként gurultak szanaszét. A jövevény maga is nőre emlékeztetett, bár egykettőre kitűnt, miért rejtegette eddig oly féltőn Lükomédész király. Ahogy türelmetlenül letépte magáról vászonköntösét, olyan duzzadó izmú mellkas tárult elém, hogy csak hüledeztem. Két lépéssel ott termett az asztalnál, ahol a fegyverek kínálták magukat. Íme: Akhilleusz végre-valahára színre lépett...
Egy mozdulattal a földre söpörte a fegyvereket, és még el sem halt a fülsiketítő robaj, amikor kiválasztott magának egy pajzsot meg egy dárdát, hogy aztán teljes hosszában kiegyenesedve harci állásba helyezkedjen. Odaléptem hozzá, és felé nyújtottam a súlyos baltát is, meglengetve, úgy, hogy a karomban megroppantak az ízületek.
– Ezt javaslom, szép hölgy; jobban illik termetedhez. Vagy talán Akhilleusz királyfival állok szemben?
Különös egy jelenség volt, annyi szent, bár a Patroklosz megénekelte szépségnek nem sok nyomát fedeztem fel rajta. És még csak nem is a résnyi száj rontotta le a hatást, sőt éppen ez tette az arcot bizonyos értelemben megrendítővé. A szépség hiánya – én legalábbis az első pillanattól így láttam – belülről fakadt. A fiatalember öles termete ellenére semmiben sem emlékeztetett a nagydarab, jámbor Aiaszra. A sárga szempár csupa gőg és villogó értelem volt.
– Köszönet néked, barátom! – nevetett vissza rám.
Közben megjött Aiasz is, kezében a fegyverekkel, amelyekkel odakinn akkora riadalmat keltett, és Akhilleuszt megpillantva nagyot kurjantott. A következő pillanatban már magához is ölelte unokaöccsét, olyan erővel, hogy az én bordáim beleroppantak volna szorításába. Akhilleusz azonban könnyedén rázta le magáról, és átfogta a vállát.
– Ó, Aiasz, Aiasz! Nyílként hatolt belém a csatakiáltásod! Nem bírtam tovább a tétlenkedést; nem állhattam meg, hogy ne válaszoljak rá. Hogyan is maradhattam volna süket, ha Kheirón harci kiáltásával szólítasz? – Ekkor felfedezte Patrokloszt, és felé nyújtotta a kezét. – Hozzám, Patroklosz! Indulunk Trója ellen! Teljesült szívem leghőbb vágya – Zeusz atyánk meghallgatta imáimat.
Lükomédész magánkívül, sírva tördelte kezét.
– Fiam, fiam, mi lesz most már belőlünk? Megszegted az anyádnak tett esküt! Ízenként tép majd szét valamennyiünket!
Csend lett. Akhilleusz nyomban kijózanodott, az arca elsötétült. Homlokom ráncolva pillantottam Nesztorra; mindketten felsóhajtottunk. Végre világos lett előttünk minden.
– Nem hinném, apám, hogy esküt szegtem volna – mondta Akhilleusz hosszabb szünet után. – Gondolkodás nélkül, önkéntelenül válaszoltam egy hívásra, amelyik gyerekkorom óta része a lelkemnek. Meghallottam Aiasz kiáltását, és feleltem rá. Ez nem esküszegés. Az esküt egy másik ember csele roppantotta szét.
– Jól mondja Akhilleusz – jelentettem ki. – Valóban tőrbe csaltam. Egyetlen isten sem vetheti szemére, hogy megszegte fogadalmát.
A legtöbben persze fenntartással fogadták ezt az értelmezési, de azon, ami megtörtént, már nem változtathatlak.
Akhilleusz ujjongva tárta az ég felé a karját, majd Patrokloszt is, Aiaszt is magához ölelte.
– Hadba vonulunk hát, én drága rokonaim! – kiáltotta átszellemült mosollyal, majd hálásan rám pillantott. – Így akarja a sorsunk. Anyám hiába élt a legfondorlatosabb varázslatokkal: a meggyőződésemen jottányival sem változtathatott Én harcosnak termettem; arra születtem, hogy ott küzdjek korunk legnagyobbjainak oldalán, és örökkön tartó hímevet, halhatatlan dicsőséget küzdjek ki magamnak!
Magamban azt gyanítottam: igazat beszél. Fanyarul néztem el a három, egymás karjában ujjongó pompás fiatalembert, és közben a feleségemre meg a fiamra kellett gondolnom, meg arra: hány végtelenül hosszú, hányatott évnek kell eltelnie, amíg viszontláthatom őket. Akhilleusz ott a messzi Trójában minden bizonnyal kiküzdi magának az örökkön tartó hírnevet és a halhatatlan dicsőséget, én azonban, bármekkora hányad jusson is majd nekem e két mértéktelenül túlbecsült portékából, tüstént szíves örömest odadobtam volna, ha már másnap hazaindulhatok az én Ithakámba.

* * *

A végén mégiscsak sikerült egy időre hazajutnom, azzal az ürüggyel, hogy személyesen kell kiállítanom az egységet, amelynek élén majd Trójába vonulok. Agamemnónnak ugyan csöppet sem volt ínyére, hogy elengedjen Mükénéből – könnyebben alakította a szerepét, ha én ott álltam a háttérben.
így hát három végtelenül becses hónapot tölthettem az én hálómintás arcú Pénelopémmal; váratlan ajándékként hullott ölünkbe ez az idő, de a végtelenségig nem nyújthattuk el. Mialatt szerény kis flottám Pelopsz szigetének viharos partjai mentén tört kelet felé, magam szárazföldön utaztam Auliszba. Aitolián erőltetett ütemben haladtam keresztül, nem pihentem meg sem éjjel, sem nappal, amíg csak el nem értem a hegyek övezte Delphoit. Itt volt a szentélye Apollónnak, a Jövendőmondó Száj Urának, innen hirdette papnője, a Püthia a maga tévedhetetlen jósszavait. Megkérdeztem tőle: igazat jósolt-e házi szentélyem, amikor azt állította, hogy húsz éven át leszek távol a családi tűzhelytől. A válasz amilyen egyszerű, olyan egyértelmű volt: „Igen.” Aztán még hozzátette a hang, hogy védő istennőm. Paliasz Athéné akarja így, de amikor az isteni akarat oka felől tudakozódtam, a jósda mindössze egy kurta kaccantást hallatott.
Minden reményemben csalatkozva siettem tovább Théba felé; itt beszéltem meg találkozót Diomédésszel, aki Argoszból indult útnak Aulisz irányába. A romba dőlt város azonban kihalt volt; gyanítottam, hogy Diomédész is inkább gyorsan odébbállt. Nem is bántam, hogy utam hátralévő, rövid szakaszát is egyedül teszem meg, és az Euboiai-szoros mentén vezető keskeny, kitaposott csapáson, majd az auliszi tengerparton még élvezhetem a magány utolsó óráit.
A behajózás színhelyének megválasztását hosszú, körültekintő vita előzte meg. Az ezernél is több hajónak bőséges helyre és védett vizekre volt szüksége. Aulisz e tekintetben valóban szerencsés választásnak ígérkezett. Az öböl két mérföldnél is szélesebb volt, és a közeli Euboia szigete megoltalmazta mind a nyílt tengertől, mind a hevesebb szélrohamoktól.
Bár utolsónak érkeztem a gyülekezőhelyre, előbb azért még felkapaszkodtam a part menti magaslatra, hogy körülnézzek a tetejéről. Mintha még a lovaim is megérezték volna a baljós légkört, mert minden nógatás ellenére megtorpantak és riadtan felágaskodtak, mintha dögszagot szimatolnának. A kocsisom csak nagy vesződség árán bírta őket engedelmességre.
Szemem előtt odalenn a parton, ameddig csak a szem ellátott, két sorban várakoztak a magasított orrú, feketére és pirosra festett, hosszú vitorlaárbocú hajók, mind legalább százfőnyi személyzet befogadására alkalmas, hogy egyszerre mindig ötvenen evezhessenek, ötvenen pedig pihenjenek, ott, ahol a rakomány között éppen helyet találnak. Eltűnődtem, vajon hány derék fának kellett a földre zuhannia, hogy ez az ezervalahány hajó elkészülhessen, mennyi izzadság ivódott szurokkal bevont oldalaikba, mielőtt az utolsó szegecset is beverték, és a hajót vízre alkalmasnak nyilvánították. Hajók, hajók, mindenütt hajók... Innen, a magaslatról aprócskának látszottak, de én tudtam, hogy nyolcvanezer harcosnak és még további sok ezer kisegítőnek jut rajtuk hely, és magamban mélységes elismeréssel adóztam Agamemnónnak: vállalta a kihívást, és lám, amire vállalkozott, megvalósult. Még ha ez a két sorba rendezett töméntelen hajó nem jutna is tovább az auliszi partoknál, a királyok királya akkor is bámulatos teljesítményt mondhat magáénak. Ezúttal még a táj szépsége is hidegen hagyott; a hegyek vakondtúrássá törpültek, a tenger pedig csupán engedelmes közeggé vált Agamemnónnak, minden görögök legfőbb királyának kezében. Hangosan felnevettem, és elkurjantottam magam: – Nyertél, Agamemnón!
Lovaimat szapora ügetésre fogva hajtottam át az Aulisz nevű halászfalucskán, tudomást sem véve a helység egyetlen utcáján nyüzsgő rengeteg katonáról. A faluból kiérve azonban tanácstalanul néztem szét. Hol lehet az ezernyi hajó között a főhadiszállás?
Leszólítottam egy tisztet.
– Merre találom Agamemnónnak, a királyok királyának a sátrát?
A tiszt körülményesen végigmért, s a fogát piszkálva vette leltárba vértemet, vadkanagyarakkal kirakott sisakomat, atyámtól örökölt hatalmas pajzsomat.
– Ki az, aki kérdezi?
– Egy olyan farkas, amelyik nálad zsírosabb patkányokat is felfalt már.
Meghökkenésében nagyot nyelt, hogy aztán immár tisztességesen válaszoljon:
– Egy darabon még menj tovább egyenesen, nagyuram, aztán érdeklődj újra.
– Fogadd az ithakai Odüsszeusz köszönetét.
Agamemnón, bár tisztes méretű s meglehetősen kényelmes bőrsátrakat állítatott fel, csak ideiglenesnek szánta a szállást. Egyetlen tartósabb építményt emeltetett: egy márványoltárt, amely egy magányos, tépett, a só és a szél ellenében alig néhány tavaszi rügyet kiküzdött boglárfa alatt állt. Fogatomat és kocsisomat az egyik főkirályi őrre bíztam, más őrök pedig máris közrefogtak, hogy elkísérjenek a legnagyobb sátorhoz.
Ott már egybegyűltek mind a nevesebb vezérek: Idomeneusz, Diomédész, Nesztor, Aiasz és Kis Aiasznak becézett névrokona, Teukrosz, Phomix. Akhilleusz, Menesztheusz, Menelaosz, Palamédész, Mérionész. Philoktétész, Eurüpülosz. Thoász, Makhaón és Podalciriosz. Kalkhász, a szőrtelen-színtelen pap csendesen húzódott meg az egyik sarokban, csak vörös szeme repkedett egyik emberről a másikra, ravaszul, mérlegelőn; engem ugyan nem téveszthetett meg a bandzsaságával! Néhány pillanatig lopva figyeltem, hátha sikerül átlátnom rajta. Az első perctől ellenszenvet tápláltam iránta, mégpedig nem is csak visszataszító külseje okán; egész lényében volt valami nehezebben megfogalmazható vonás, amely ösztönös, de annál mélyebb bizalmatlanságot keltett bennem. Tudtam, hogy eleinte Agamemnón is ugyanígy volt vele, de miután hónapokon át figyeltette a papot, végül azt szűrte le, hogy biztos lehet hűsége felől. Én erről korántsem voltam ennyire meggyőződve. A fickó nagyon is csavaros eszű volt – és tetejébe trójai.
Akhilleusz nagy örömmel üdvözölt.
– Hol maradtál ennyi ideig, Odüsszeusz? – kiáltotta felém. – A hajóid már rég befutottak!
– Szárazföldön jöttem. Volt még néhány elintéznivalóm.
– Épp az utolsó percben, öreg barátom... – szólt Agamemnón. – Most kezdjük az első hivatalos tanácskozást.
– Tehát valóban én érkeztem utolsónak?
– Legalábbis azok közül, akik nyomnak a latban. Elhelyezkedtünk. Kalkhász is előbújt a kuckójából, és lazán markolta az aranyozott tanácspálcát. Bár odakinn sütött a tavaszi nap, a sátorlap résén olyan kevés fény szivárgott be, hogy meg kellett gyújtani a lámpásokat. Hivatalos haditanácsról lévén szó, mind vértet viseltünk. Természetesen Agamemnóné volt a legdíszesebb: színaranyból készült, ametiszt- és lapisberakásokkal; bíztam benne, hogy a harcokhoz egy célszerűbbet is tartogat a poggyászában. Átvette Kalkhásztól a tanácspálcát, majd tekintélye és fensége teljében állt ki hallgatósága elé.
– Első tanácsülésünket természetesen még csak a behajózás részleteinek megvitatása céljából hívtam össze; a hadjárat kérdései későbbre maradnak. Azt hiszem továbbá, hogy célszerűbb, ha utasítások osztogatása helyett inkább válaszolok kérdéseitekre. Szigorú napirendi szabályokra most nincs szükség. A pálca Kalkhásznál lesz, ám ha bárki közületek hosszabban kívánna szólni, vegye át tőle.
Átadta a jósnak a pálcát, és elhallgatott; látszott rajta, hogy igen elégedett ezzel a rövid bevezetővel.
– Mikorra tervezed a hajóhad elindítását? – kérdezte szokásos higgadtságával Nesztór.
– A következő újhold idejére. A szervezést java részben Phoinixra bíztam; ő körünkben a legtapasztaltabb tengerész. Már ki is jelölt egy tiszti csoportot, hogy meghatározzák a behajózás sorrendjét, részben az egyes hajók gyorsasága alapján, részben aszerint, hogy melyek szállítanak nélkülözhetetlen katonai egységeket, és melyek lovakat, illetve kisegítő személyzetet. Nyugodtak lehettek, a partraszállás simán, rendezetten bonyolódik majd.
– Ki a hajóhad főkapitánya? – érdeklődött Akhilleusz.
– Télephosz. Ő az én zászlóshajómon utazik majd. Minden kapitány parancsot kapott, hogy legalább tizenkét másik hajóval tartsa a látótávolságot. Ekként a flotta nem szóródik szét – feltéve természetesen, hogy az idő kedvező marad. Viharban nehezebb dolgunk lenne, de ez az évszak jót ígér, és Télephosz minden eshetőségre felkészíti a kapitányokat.
Most én szólaltam meg.
– Hány ellátóhajónk van? – kérdeztem.
Agamemnonon némi ingerültség látszott; nem számított ilyen köznapi kérdésekre.
– Ötven, Odüsszeusz. Kemény, de rövid hadjáratot tervezek.
– Százezer emberre mindössze ötven? Egy hónap se kell hozzá, és felélik az ellátmányt!
– Az a hónap véget sem ér még, amikor Trója egész élelemkészlete a rendelkezésünkre áll majd – jelentette ki a nagy Mükéné királya, de arca még szavainál is többet árult el: leolvashattam róla, hogy attól, amit egyszer feltett magában, nem lehet eltántorítani. Ó, de miért éppen ebben a kérdésben – mind közül a legérzékenyebbikben, a legkevésbé kiszámíthatóban – köti meg magát? Ám Agamemnón már csak ilyen volt, és mindhárman, akikre egyébként hallgatott: Nesztor is, Palamédész is, jómagam is ismertük erről az oldaláról; tudtuk, hiába minden érv, úgysem győzhetnénk meg. Most Akhilleusz emelkedett szóra, és át is vette a pálcát Kalkhásztól.
– Engem, Agamemnón király, aggaszt ez a kérdés. Az ellátás éppen annyi figyelmet érdemel, mint a behajózás, a tengeri út vagy akár még a harci taktika is. Több mint százezer ember naponta több mint százezer mérő gabonát, több mint százezer adag húst, több mint százezer darab tojást vagy sajtot fogyaszt – és naponta megiszik több mint százezer kupa hígított bort. Ha az utánpótlási vonalak nincsenek megfelelően kiépítve, akkor a sereg éhezni fog. Ötven ellátóhajó rakományából, amint azt Odüsszeusz is megjegyezte, nem egészen egy hónapra futja. Mi lesz, ha mégis elnyúlik a hadjárat? Nem lenne célszerűbb, ha ez az ötven hajó állandó ingajáratban közlekedne Görögország és Tróasz között?
Ugyan milyen esélye lehetett a sikerre egy ilyen tacskónak ott, ahol sem Nesztornak, sem Palamédésznek, sem nekem nem volt szavunk? Agamemnón orcáján két lángvörös folt gyúlt ki, ajkát keményen összepréselte.
– Hálás vagyok aggodalmadért, Akhilleusz – mondta mereven –, mégis azt javaslom, hagyd csak rám az efféle gondokat.
Akhilleusz a töredelem legcsekélyebb jele nélkül adta vissza a pálcát Kalkhásznak, és visszaült a helyére, közben azonban csak úgy a levegőbe megjegyezte:
– Nos, apám azt mondja, könnyelmű vezér az, aki nem maga gondoskodik katonáiról. Én tehát a magam hajóit megrakom majd további készletekkel a mürmidonjaim részére, sőt bérelek néhány kereskedelmi hajót is, hogy még több élelmet szállítson.
Szavai nem maradtak hatástalanok; többek arcáról is leolvastam az elhatározást, hogy ők bizony követik majd Akhilleusz példáját.
Csakhogy amit én láttam, az Agamemnón figyelmét sem kerülte el, és amikor észrevettem, milyen komoran fürkészi sötét szemével a fiatalember élénk, csupa szenvedély arcát, titkon felsóhajtottam. A vezér máris féltékeny... Vajon mi történhetett Auliszban, amíg én távol jártam? Lehetséges, hogy Akhilleusz – még ha akaratlanul is – Agamemnón rovására toboroz híveket magának?

* * *

Másnap reggel összegyűltünk, és kihajtottunk, hogy seregszemlét tartsunk. Tiszteletet parancsoló látványban volt részünk. Már alkonyodott, mire az egész partszakaszt bejártuk; remegett is a térdem, ahogy egész napon át, talpig súlyos vértbe öltözötten álltam kocsim nádfonatú kengyelében. Fölöttünk ott magasodtak két sorban a hajók, szuroktól fekete oldalukon piros csíkokkal, csőrszerűen előreugró orruk kékre és rózsaszínre mázolva. Az orr két oldaláról kifejezéstelenül meredt ránk az odafestett szempár.
A sereg a homokos parton, a hajók vetette árnyékban sorakozott fel, vértben, teljes fegyverzetben, a pajzsot és a dárdát maga elé szegezve. Hatalmas embertömeg, amelyben egytől egyig mindenki elkötelezte magát egy számára merőben ismeretlen ügynek; legföljebb ha annyit tudnak, hogy siker esetén számíthatnak némi zsákmányra. Nem is harsant sehonnan üdvrivalgás, és senki nem furakodott előbbre, hogy jobban megnézhesse magának a vezéreket.
A sor legvégén álltak Akhilleusz hajói, előttük azokkal a harcosokkal, akikről már oly sokat hallottunk, de látni még soha nem láttuk őket: a mürmidonokkal. Volt annyi tapasztalatom, hogy biztosra vegyem: szemre ők sem lesznek mások, mint a többiek, de tévedtem: igenis mások voltak. Csupa magas, világos hajú, világos bőrű legény; a szemük, akár kék volt, akár zöld vagy szürke, egyformán ragyogott a jó minőségű bronzsisak alatt, és a közkatonák szokásos bőrvértje helyett tetőtől talpig bronzba voltak öltözve. Míg társaik két vagy három dárdát tartottak kezükben, az ő nyalábjukban nem kevesebb, mint tíz volt. Súlyos, ember magasságú pajzsuk meglehetősen hasonlított a magam kiszolgált pajzsához, és nyíl vagy parittya helyett karddal és tőrrel voltak felfegyverkezve. Semmi kétség: seregünk legjobban ellátott katonáival, vérbeli élcsapattal volt dolgunk.
Ami Akhilleuszt magát illeti, Péleusz egész vagyont áldozhatott háborúba vonuló egyetlen fia méltó felszerelésére. Harci szekere csillogott az aranyozástól, lovainál szebbekkel az egész díszszemlén nem találkoztunk; a három hófehér thesszáliai csődör szerszáma szikrázott az aranytól meg a drágakőtől. Hogy a vezér vértje hol készült, nem tudhattam, ám jobb minőségűt csak egyet ismertem: azt, amelyik saját ládámban pihent. Aranylemezek borították ezt is. akár Agamemnón díszvértjét, de Akhilleuszén az arany dísz volt csupán: súlyos bronz- és ónrétegei alatt az egy Aiaszt kivéve alighanem csak maga Akhilleusz nem roskadt össze. A borostyánnal és kristállyal kirakott vértet mindenütt szent jelképek és ábrák ékesítették. Amúgy a vezér egyetlen fegyvere egy meglehetősen jellegtelen, inkább rútnak mondható dárda volt. Kocsiját unokabátyja, Patroklosz hajtotta, és ez az elrendezés sem volt híján a furfangnak. Valahányszor a királyok menete valamilyen okból megállt, Akhilleusz lovai – nem tréfálok! – megszólaltak.
– Köszöntlek benneteket, mürmidonok – kiáltotta a legbelülre fogott csődör, megrázva hosszú, fehér sörényét.
– Ne féljetek, mi biztos lábbal röpítjük a vezért! – vette át a szót a középső, az, amelyik az ütemet megszabta.
– Amíg minket láttok, Akhilleuszt nem fenyegeti veszély! – szólalt meg a kívülre fogott, a másik kettőnél élesebb nyerítéssel.
A mürmidonok széles mosollyal eresztették le tisztelgésre nyalábba kötözött dárdáikat, Idomeneusz pedig, aki az Akhilleusz előtti harci szekéren ült, minden ízében reszketve, tátott szájjal nézte a bámulatos jelenetet.
Én azonban, aki közvetlenül az aranyozott szekér után hajtottam, kilestem a mutatványt: a lovak helyett Patroklosz beszélt, ügyelve, hogy a szája jószerével mozdulatlan maradjon. Nem mondom: szellemes kis komédiát rendeztek itt nekünk!

* * *

Az idő továbbra is napsütéses maradt, a tenger felől könnyű zefír fújdogált; az előjelek sima indulást és akadálytalan tengeri utat ígértek. A hajók vízre bocsátása előtti éjjelen azonban elkerült az álom; csakhamar fel is keltem, és nyughatatlanul járkáltam fel s alá a csillagok alatt. Éppen egy, a közelben álló hajó körvonalait nézegettem, amikor láttam, hogy a homokbuckákon át egy árnyék közeledik.
– Látom, te sem tudsz aludni...
Fölösleges lelt volna meresztgetni a szemein; baj esetén Diomédész az egyetlen, aki elsőnek Odüsszeuszt keresi meg. Harcedzett, csupa forradás veterán volt ez az én barátom, a Trójába vonuló hősök közül is a legtapasztaltabb. Krétától Thrákiáig részt vett minden valamirevaló hadjáratban; akkor is ott volt, amikor a hetek másodízben vonultak Théba ellen, és ami apáiknak nem sikerült: bevették és földig rombolták a várost. Az a könyörületet nem ismerő megszállottság, amely őt fűtötte, belőlem hiányzott; ha könyörtelen voltam is, fagyosan tiszta elmém mindig lehűtötte lelkesedésem. Diomédész láttán, mint mindig, most is belém nyilallt az irigység: olyan férfiú állt előttem, aki megfogadta, hogy szentélyt emel levágott ellenségei koponyájából, és be is váltotta esküjét. Apja, Tüdeusz is nagy hírű argoszi uralkodó volt, de a fia máris túlszárnyalta. Előre láttam, hogy ez a hős Trójánál is helytáll majd. Amikor Argoszból felkerekedett, és elindult Mükénébe, izzó szenvedély hevítette a szívét, mert annak idején valósággal az őrületig szerette Helenét, és akárcsak Menelaosz, ő sem akarta elhinni, hogy az asszony a maga jószántából szökött volna Trójába. Irántam mindig őszinte nagyrabecsülést érzett, sőt néha már-már úgy tűnt: héroszként bálványoz. Héroszként – éppen engem? Ez sehogy sem fért a fejembe.
– Holnap esni fog – mondta, és hosszú nyakát megfeszítve kémlelte az eget.
– De hiszen nincsenek is felhők! – ellenkeztem. Diomédész vállat vont.
– Sajognak a csontjaim, Odüsszeusz. Emlékszem, apám mindig azt mondta, hogy a csaták kohójában megedzett férfi, akinek testét már át- meg átlyuggatta a dárda meg a nyíl, megérzi, ha eső vagy hideg közeledik. Ma éjjel olyan fájdalmak szaggatják a testem, hogy még feküdni sem bírok.
Magam is hallottam már erről a jelenségről, és a hátamon végigfutott a hideg.
– Valamennyiünk javára remélem, Diomédész, hogy ez egyszer tévednek a csontjaid. De miért kerestél fel éppen engem?
– Tudtam, hogy az ithakai rókát is elkerüli az álom mindaddig, amíg nem érzi hajója alatt a hullámok ringását – felelte jó barátom fanyar mosollyal. – Különben is, szólnom kell veled.
Átfogtam széles vállát, és a sátram felé tereltem.
– Nem bánom, akkor beszélgessünk. Van jó borom, és a tűz is ég a serpenyőben.
Letelepedtünk a két kerevetre, kezünkben teli kupa borral, közrefogva a serpenyőt. A félhomályos sátorban kellemes meleg volt, a kereveteken kényelmes párnák, a bor hígítatlan, hátha elszunnyad tőle az ember. Betolakodótól aligha kellett tartani, de azért a biztonság kedvéért elfüggönyöztem a sátor nyílását.
– Odüsszeusz, ebben az egész seregben te vagy a legnagyobb ember – kezdte Diomédész ünnepélyesen.
Önkéntelenül elnevettem magam.
– Mesebeszéd! Agamemnón a legnagyobb. Vagy ha nem ő, akkor Akhilleusz.
– Agamemnón? Az a nyársat nyelt, üresfejű önkényúr? Ugyan már! Lehet, hogy őt övezi a legtöbb dicsőség, de nem azért, mintha a legnagyobb volna közülünk, hanem mert ő a királyok királya. Akhilleusz pedig kölyök még. Nem tagadom, belőle valóban nagy ember lehet, megvan hozzá az esze is, a szenvedélye is; a jövőben még félelmetes személyiséggé érhet. Ez idő szerint azonban zöldfülű még, és soha nem került igazi próbatétel elé. Ki tudja? Még az is megeshet, hogy a vér láttán sarkon fordul, és hanyatt-homlok eliszkol.
Mosolyognom kellett.
– Akhilleusz? Soha, barátom.
– Jó, az utóbbit visszavonom. De a sereg legnagyobb alakjává akkor sem válhat, mert az te vagy, Odüsszeusz. Te, és senki más! Ha Tróját megkaparintjuk, az egyes-egyedül a te érdemed lesz.
– Ostobaság, Diomédész – mondtam gyengéden. – Ugyan mi telhet az értelemtől tíz kurta nap alatt?
– Tíz nap? – vágott vissza Diomédész megsemmisítő gúnnyal. – A Földanyára mondom, abból a tíz napból inkább tíz év lesz. Ez nem vadászat, barátom, hanem igazi, véres háború. – Letette a földre az üres kupát. – De nem azért jöttem, hogy a háborúról cseréljünk eszmét. A segítségedet szeretném kérni.
– Miben segíthetnék éppen én? Keltőnk közül te vagy a tapasztalt harcos!
– Olyan ügyben járok, amelynek semmi köze a csataterekhez. Azokon bekötött szemmel is eligazodom. Másról van szó, Odüsszeusz. Szeretnék a közeledben maradni, hogy figyelhesselek. Hátha sikerül ellesnem, hogyan tartod kordában az indulataidat. – Előrehajolt, úgy folytatta. – Kell valaki, aki fékezi ezt az én átokverte lobbanékonyságomat. aki megtanít, hogyan zárjam magamba a démonaimat, amelyek végül mindig az én káromra szabadulnak el. Úgy gondoltam hát: ha sokat vagyok melletted, csak átragad rám valami abból a híres önmérsékletedből.
Ennyi együgyűség még engem is megrendített.
– Hát ha így áll a helyzet, Diomédész, akkor tekintsd szállásomat a magadénak. Kormányozd hajóid az enyémek mellé, csatában állítsd fel katonáidat az én katonáim szomszédságába, ha küldetésben járok, tarts velem. Minden embernek szüksége van egy jó barátra, aki meghallgatja és megérti. Ez az egyetlen ír a magány és a honvágy ellen.
Felém nyújtotta kezét a lángok fölött, észre sem véve, hogy már a csuklóját nyaldossák, én pedig átkulcsoltam a karját; ekként pecsételtük meg baráti szövetségünket, ekként vált elviselhetővé a magány, amelynek terhét immár közösen hordoztuk.
Valamikor az éjszaka közepén mégiscsak elnyomhatott bennünket az álom, mert hajnalban arra riadtam, hogy a feltámadó szél ádáz indulattal rázza a hajók falát, és tombol az orruk körül. Az elhamvadt, megfeketedett tűz másik oldalán Diomédész is mocorgott; szép látvány lett volna, ahogy kinyújtóztatja izmos, rugalmas tagjait, ha meg nem töri a hatást egy fájdalmas horkanással.
– A csontjaim most még erősebben sajognak – panaszolta.
– Okkal. Odakinn szélvihar dühöng.
Diomédész óvatosan feltápászkodott, kilesett a sátornyíláson, majd visszahanyatlott a kerevetére.
– Észak felől tört ránk, és olyan heves, amilyennel ritkán találkozni. Még a hó szagát is érzem a levegőben. Az már biztos, hogy ma nem szállunk vízre. A szél meg sem állna velünk Egyiptomig.
Egy rabszolga újabb háromlábú serpenyőt tolt be, amelyben már égett a friss tűz; rendet rakott a sátorban, majd forró mosdóvízért ment. Sietségre nem volt semmi ok; Agamemnónt bizonyára úgy felingerelték a fejlemények, hogy délelőttre már úgysem hívja össze a tanácsot. Rabszolganőm feltálalta a reggelit: árpakenyeret, juhsajtot, mézes süteményt, és hozzá fűszeres forralt bort, hogy legyen mivel leöblíteni. Ízlett az étel, kivált mert nem magányosan kellett elköltenem. Egy darabig még melengettük kezünket a lángok fölött, aztán Diomédész visszament a sátrába, hogy átöltözzön a tanácsülésre. Magam bőrpántos szoknyát és inget vettem fel, magas szárú fűzős csizmába bújtattam a lábam, és vállamra szőrmebélésű köpenyt terítettem.
Agamemnón ábrázata olyan viharzón komor volt, akár az égbolt, merev arcán düh és bosszúság csatázott. Dicső tervei összeomlottak, és máris megkörnyékezte a lopakodó félelem, hogy köznevetség tárgyává válhat, ha nagyszabású hadjárata semmivé lesz, még mielőtt egyáltalán kibontakozhatott volna.
– Iderendeltem Kalkhászt, hogy értelmezze az előjeleket! – ripakodott ránk.
Rosszkedvűen húztuk össze magunkon a köpenyt, hogy belevessük magunkat az odakinn dühöngő ítéletidőbe. Az áldozati állat végtagjait már odakötözték a boglárfa alatti márványoltárhoz, Kalkhász pedig bíborba öltözötten állt mellette. Kalkhász – bíborban? Nos, ha Agamemnón ehhez hozzájárult, akkor valóban vakon megbízik ebben az emberben. Az istenekre – hát mi történhetett Auliszban, mielőtt ideértem?
Amíg a szertartás kezdetére vártam, felötlött bennem: ez a véletlen olyan elképesztő, hogy az ember már-már kételkedik, valóban nem több-e véletlennél. Két hónapon át olyan szép volt az idő, hogy kedvezőbbet kívánni sem lehetett volna, és erre azon a napon, amikor végre megkezdődnék a nagy vállalkozás, hirtelen váratlan összeesküsznek ellene az elemek. A legtöbb király inkább visszatért szállására, semhogy a dermesztő szélben és az ólmos esőben dideregve kivárja, mit olvas ki a jós az előjelekből. Csupán a legkorosabbak és a legtekintélyesebbek tartottak ki Agamemnón mellett: rajtam kívül még Nesztor, Diomédész, Menelaosz, Palamédész, Philoktétész és Idomeneusz.
Eddig még soha nem láttam Kalkhászt hivatása gyakorlása közben, és cl kellett ismernem, hogy érti a dolgát. Az arca fehérebb volt a viasznál, és a keze úgy reszketett, hogy alig bírta markolni az ékkövekkel kirakott kést. Szaggatott mozdulatokkal vágta el az állat torkát, kis híján felborítva a vér felfogására szánt nagy aranykelyhet, majd a hideg márványra öntötte a gőzölgő nedűt. Ezután felmetszette az állat hasát, s hozzálátott, hogy a kis-ázsiai módszer alapján értelmezze a belek redőit és fodrait. Gyorsan, de szabálytalan ütemben járt a keze, és ha a szél egy-egy másodpercre elcsitult, hallatszott, milyen hörögve kapkod levegő után.
Aztán, olyan hirtelen, hogy mind összerezzentünk, szembefordult velünk.
– Halljátok, görög fejedelmek, az isten szavát! Megnyilvánult előttem Zeusznak, mindenek urának akarata! Elfordult tőletek; megtagadja áldását vállalkozásotoktól! Haragjának fellegei elfedik indítékait, de Artemisz ott ül a térdén, és biztatja, hogy ne könyörüljön rajtatok! Egyebet nem látok, mert az isteni düh felőrli minden erőmet!
Nagyjából ilyesmire számítottam, ámbár annyit el kellett ismernem, hogy Artemisz említése ügyes fogás volt, mint ahogy azt sem vonhattam kétségbe, hogy Kalkhász szemében hitelesnek látszó rettegés izzik; valóban úgy festett, mint akit Koré leányai vettek űzőbe, és már csak hálni jár belé a lélek. Újból megállapítottam, hogy rejtély számomra ez az ember: ha százszor előre kidolgozta is a szerepét, most akkor is hitte, amit mond. Egész életemben érdeklődéssel figyeltem azokat, akik hatni tudnak embertársaikra, de soha még pap nem nyűgözött le úgy, mint ez a trójai.
No nem, gondoltam aztán; ezzel még nincs vége az előadásnak. Lássuk, barátocskám, mit tartogatsz még a tarsolyodban.
Kalkhász most karját széttárva pörögni kezdett az oltár előtt; köntösének bő, átázott ujja libegett-lobogott a nyirkos szélben. Azután egyszer csak hátravetette a fejét, és meredten nézett fel a boglárfára. Pillantását követve én is felnéztem a kopár ágakra, a zárt, féreg rágta rügyekre. Ott, ahol az egyik villás ág szétvált, egy madár – jellegtelen, közönséges kis barna jószág – költött a fészkén. Az ágon azonban ott tekerőzött az oltár szent kígyója, s mohón szegezte a fészekre hideg fekete szemét. Kalkhász most a feje fölött összetette a kezét, és a fészek felé mulatott. Lélegzetvisszafojtva vártuk: mi történik. A jókora hüllő ellátotta száját, és egészben nyelte le a madarat, amely a torkában vergődve még néhány másodpercen át szeszélyes mintákat rajzolt a barna pikkelyekre. Utána következtek a tojások: hat. hét, nyolc, kilenc, számoltam. Az anyamadár és a kilenc tojás: mind ugyanarra a sorsra jutott.
Amikor a kígyó végre jóllakott, fajtája szokásához híven a vékony ág köré csavarodott, és mozdulatlanná dermedt – olyan lett, mintha kőből faragták volna. Kifejezéstelen szeme a papra tapadt, áthatóan, de fagyosan, meg sem rebbenve.
Kalkhász úgy fetrengett, mintha valamelyik isten egy láthatatlan karóval döfte volna át a hasát. Először csak halkan nyöszörgött, majd ismét megszólalt.
– Figyelmezzetek szavamra, Görögország királyai! Most mindnyájan láthattátok, mit üzen nektek Apollón! Ha Mindenek Ura elzárkózik is előletek – ő, a Fény Ura megszólalt! A szent kígyó felfalta a madarat és kilenc kiköltetlen csibéjét. A madár nem más, mint ez a mostani esztendő; a kilenc, még meg nem született fióka a kilenc következő év, amely még nem jött elő a Földanya méhéből. A kígyó pedig maga Görögország. A madár és fiókái jelképezik azokat az éveket, amelyek Trója meghódításáig eltelnek. Trója legyőzése tíz évbe kerül majd. Tíz teljes évbe!
A szavait fogadó mélységes csend mintha még a vihart is elhallgattatta volna. A jelenlévők mozdulatlanná dermedtek. Még magam sem tudtam, hogyan értékeljem ezt a valóban káprázatos mutatványt. Valódi látnok volna ez a külhoni pap, avagy csak ravaszul kidolgozott komédiát ad elő? Agamemnónra néztem: vajon a Kalkhászba vetett bizalom kerekedik-e felül benne, avagy az a meggyőződése, hogy Tróját néhány napon belül térdre kényszerítheti? Gyanítottam, mekkora tusát vívhat önmagával, lévén, hogy már-már babonásan vallásos ember volt; végül azonban mégis a büszkesége győzött – vállat vont, majd sarkon fordult, és távozott. Én maradtam ott utolsónak, hogy minél alaposabban megfigyelhessem Kalkhászt. A pap mozdulatlanul nézett a királyok királya után, de a szeméből sütött a gyűlölködés; most mutathatta be először képességei legjavát, és felháborította, hogy legelőkelőbb nézője fittyet hány a szavára.
Teltek-múltak a napok, már alaposan benne jártunk a tavaszban, de az eső továbbra is özönvízként zúdult ránk, és a szél felkorbácsolta hullámok a fedélzet magasságáig csaptak; indulásról szó sem lehetett. Ki-ki a maga módján múlatta a várakozás gyötrelmes idejét. Akhilleusz irgalmat nem ismerve gyakorlatoztatta mürmidonjait; Diomédész egyre türelmetlenebbül járkált fel-alá a sátramban; Idomeneusz a Krétából magával hozott kurtizánokkal dorbézolt; Phoinix sápítozó tyúkanyóként remegett a hajóiért; Agamemnón pedig a bajszát rágcsálta, és minden jó tanácsot elengedett a füle mellett. Ami a katonákat illeti, ők lustálkodtak és kockáztak, összekaptak minden semmiségen és vedelték a bort. Mellesleg étellel-itallal való ellátásuk sem volt egyszerű, hiszen a szekereknek esőben-sárban kellett elvergődniük Auliszig.
Magam eltompultan morzsoltam a napokat; mit számít, gondoltam, hogyan töltöm húsz évig tartó száműzetésemnek ezt az első időszakát. Mindazonáltal egyike voltam a keveseknek, akik delente még eljártak az előjelek értelmezésének szertartására, bár szinte bizonyosra vettük, hogy Kalkhász továbbra sem tárja majd fel előttünk a nagy isten haragjának okát. Az újholdból telihold lett, a teliholdból ismét újhold, és a vihar egyetlen napra sem csitult. Immár mindenki komolyan számolt a lehetőséggel, hogy az egész vállalkozás dugába dől. Ha eltelik egy újabb holdhónap, a széljárás még kiszámíthatatlanabb lesz, és ha véget ér a nyár, Trója felé jövő év tavaszáig zárva az út.
Természetesen magam sem bíztam benne, hogy az isten elvonja a fátylat arca elől, és megnyilatkozik nekünk; a déli szertartásokat inkább magának a papnak a kedvéért látogattam. Az ő lénye vonzott, az ő titkát akartam megfejteni. Amikor aztán felvirradt az a bizonyos nap, semmiféle előérzet nem sugallta, hogy ma valami rendkívüli történik majd; mindössze az immár szokványos kalkhászi hókuszpókuszok egy újabb változatára számítottam. Rajtam kívül csak Agamemnón, Nesztor, Menelaosz, Diomédész és Idomeneusz volt kíváncsi a mutatványra. Magamban futólag megállapítottam, hogy a szent kígyó már magához tért jóllakott dermedtségéből, és ismét elfoglalta helyét az oltár melletti kis fülkéjében.
Egyszóval senki sem számított meglepetésre, ám ez a nap mégis sorsdöntőnek bizonyult. Kalkhász, miközben az áldozati állat beleiben turkált, hirtelen megfordult, és hosszú, csontos, vértől csöpögő ujját egyenesen Agamemnónra szegezte.
– Itt áll az a férfi, aki miatt a parton rekednek a hajók! – süvítette. – Királyok királya, Agamemnón: te becsaptad az íjásznőt! Megtagadtad tőle, ami megilleti! Régóta szunnyadó haragja most felébredt, igazságot követel, és isteni atyja, Zeusz magáévá tette ügyét. Ameddig nem adod meg Artemisznek, amit tizenhat évvel ezelőtt neki ígértél, addig, Agamemnón király, a hajóid soha nem szállhatnak vízre!
Azonnal láttam: Kalkhász nem vaktában célzott. Agamemnón megtántorodott, az arca viaszfehér lett. A jós többet tudott, mint mi mindannyian.
Most lejött az oltár lépcsőin, és az indulattól tajtékozva kiáltotta Agamemnón képébe:
– Add meg Artemisznek, amivel tizenhat év óta az adósa vagy, és akkor kezdődhet a hadjárat. Más út nincs előtted. A mindenható Zeusz szólott, és szavát ő meg nem másítja.
Agamemnón kezébe temette arcát, úgy hátrált el a végzet e bíborba öltözött hírnöke elől.
– Nem tehetem! – kiáltotta.
– Akkor oszlasd fel a sereged – mondta fagyosan Kalkhász.
– Nem adhatom meg az istennőnek, amit követel. És nincs is joga ilyet követelni! Az az ígéret el sem hangzott volna, ha csak sejtem, hogy mi lesz belőle... Artemisz, ez a szűziesen tiszta, isteni lény nem kérheti ezt tőlem...
– Csak azt kéri, ami megilleti, nem többet. Teljesítsd, amit ígértél, úgy megnyílik előtted a tenger – ismételte ridegen a pap. – Ha továbbra sem vagy hajlandó valóra váltani, amit tizenhat évvel ezelőtt megígértél, Atreusz házára dicstelen feledés vár. és te megtört szívvel, gyalázatban végzed életed. Előreléptem, és lefogtam Agamemnón könyörgésre emelt kezét.
– Mit ígértél az íjásznőnek, Agamemnón?
A főkirály szeme csupa könny volt, és úgy kapaszkodott a csuklómba, mint fuldokló a deszkába.
– Ostoba, meggondolatlan fogadalom volt. Odüsszeusz! Színtiszta, merő ostobaság! Tizenhat évvel ezelőtt Klütaimnésztra harmadik napja vajúdott kínok között harmadik gyermekünkkel, és nem tudta megszülni. Esengve fordultam minden istenséghez – a Földanyához, Hérához, az irgalmas szívűhöz és Hérához, a könyörtelenhez, a családi tűzhely, a vajúdás, a gyermekek, a nők isteneihez és istennőihez, de egyikük sem hallgatta meg imámat! – Hangja zokogásba fulladt, majd akadozva folytatta: – Kétségbeesésemben végül Artemiszhcz fordultam, jóllehet tudtam, hogy szűz, és elfordítja orcáját a termékeny asszonyoktól. Könyörögtem: segítsen, hogy a hitvesem szép és egészséges gyermeknek adjon életet, és viszonzásul felajánlottam neki a legszebb élőlényt, amelyik abban az évben birodalmamban születik. És alig hangzott el a fogadalmam, Klütaimnésztra világra hozta Iphigeneia lányunkat. Az. év végén hírnököket küldtem szét Mükéné minden zugába: válasszák ki és hozzák el nekem a legszebbeket az év újszülött teremtményeiből: gödölyét, borjút, kisbárányt, még madarakat is. Megszemléltem őket, és valamennyit feláldoztam, noha szívem mélyén tudtam, hogy az istennő nem éri be velük. Minden áldozatot visszautasított.
Hát soha semmi nem változik? Úgy láttam magam előtt e borzalmas történet végét, mintha egy falra festett képet szemlélnék. Miért, ó, miért ilyen könyörtelenek az istenek?
– Mondd végig, Agamemnón – biztattam a királyt.
– Egy napon, amikor az apróságban gyönyörködtünk, Klütaimnésztra csak úgy, minden hátsó gondolat nélkül megjegyezte, hogy Iphigeneiánál nincs szebb teremtés egész Görögországban – még Helenénél is szebb – tette hozzá, de még be sem fejezte a mondatot, én már tudtam, hogy Artemisz adta a szájára ezeket a szavakat. Az Íjásznőnek a lányom kellett – kevesebbel nem volt hajlandó beérni. De hát hogy tehettem volna ilyet. Odüsszeusz? A görögöknél előfordul, hogy kiteszik az újszülötteket, de amióta az új vallás kiszorította a régit, ebben az országban többé nem áldoznak emberi. Ismét imával fordultam az istennőhöz, és könyörögtem: értse meg. miért nem teljesíthetem követelését. És ahogy múllak az évek, Artemisz pedig hallgatott, azt hittem: elfogadta érveimet. Most már látom, hogy csupán a megfelelő időpontra várt. Olyat követel, amit én nem adhatok meg neki. Egy életet, amely neki köszönheti a világra jöttét, és amelyet most szűzen akar visszavenni. Így kerekedjék ki a lányom története? Járuljak hozzá a halálához, és engedélyezzem, amit az új vallás tilt: az emberáldozatot?
Megkeményítettem a szívem. A fiamtól elszakítottak, Télemakhosz elveszett számomra; Agamemnón miért tartsa meg a lányát, amikor van neki még két másik is? Az ő mérhetetlen becsvágya miatt kellett odahagynom mindent, ami szívemnek kedves – miért ne kóstoljon bele ő is a szenvedésbe? Ha a rangban csekélyebbek engedelmességgel tartoznak az isteneknek, miért volna kivétel a legfőbb király, akinek éppenséggel kötelessége, hogy egész népét képviselje az istenek előtt? Megígért valamit, aztán tizenhat éven át elsumákolta az ígéretét, csak azért, mert személyében érintette volna. Ha birodalmának legszebb az évi újszülöttje akárki más gyermeke lett volna, ő habozás nélkül, tiszta lelkiismerettel feláldozza...
Aznap, amikor házi szentélyem előrevetítette sorsomat, démonok szállták meg a lelkem; most is az ő bujtogatásuknak, no meg a mardosó honvágynak engedtem, amikor mereven, keményen néztem Agamemnón szemébe, és azt mondtam:
– Iszonyatos bűnt követtél el, Agamemnón. Ha Iphigeneia az ár, amelyet Artemisz követel, nem vonakodhatsz többé. Áldozd fel a lányod! Ha nem teszed meg, birodalmad romba dől, és évszázadok múltán is a te nagyszabású trójai hadjáratodon nevet majd az emberiség.
Tudtam persze, mennyire irtózik Agamemnón attól, hogy kinevessék. Családjának legszeretettebb tagja sem jelenthetett számára annyit, mint a királyi méltósága meg a büszkesége. Leolvastam arcáról, ahogy a kétségbeesés, az apai fájdalom csatázik benne saját nyomorúságos és nevetséges bukásának ijesztő látomásával. Végül, támogatást remélve, Nesztorhoz fordult:
– Mondd meg te, Nesztor, mitévő legyek?
Az aggastyán iszonyat és szánalom között vergődve elsírta magát.
– Szörnyű história, Agamemnón, borzalmas végzet – tördelte a kezét. – De az istenekkel nem szegülhetünk szembe. Ha a Mindenható Zeusz arra utasít, hogy add meg az Íjásznőnek, amit ígértél neki, úgy számodra nincs más választás. Vérzik a szívem, de én sem mondhatok mást, mint Odüsszeusz.
Főkirályunk könnyek között tudakolta a többiek véleményét; sápadtak voltak mind, a hangjuk tompa és fakó, ám mindhárman csatlakoztak hozzám és Nesztorhoz.
Mindeközben csak én figyeltem Kalkhászt is. Lehetséges, hogy titokban, furfangosan kinyomozta, milyen sötét foltok tarkítják Agamemnón múltját? Jól emlékeztem, hogyan fogadta annak idején a vihar kitörését; gyűlölködő, bosszúszomjas tekintete feledhetetlen maradt számomra. Kifürkészhetetlen, fondorlatos lélek – és trójai...
Ezután már csak a szervezési kérdések voltak hátra. Agamemnón, aki, érveim hatására, beletörődött az elkerülhetetlenbe, azt fejtegette, milyen nehéz lesz elcsalni a lányt az anyja mellől.
– Klütaimnésztra soha nem engedné, hogy Iphigeneiát Auliszba hozzák a pap kése alá – magyarázta. – Királynéi jogán a néphez fordulna, és a nép azonnal felkarolná az ügyét.
– Van más megoldás is – mondtam, bár engem is szíven ütött a látvány: a gőgös Agamemnón egyik percről a másikra roskatag öregembernek tűnt.
– Akkor ismertesd.
– Küldj el engem Klütaimnésztrához, Agamemnón. Azt mondom majd neki, hogy Akhilleuszt nyűgössé tette a kedvezőtlen időjárás, és azzal fenyegetőzik, hogy mürmidonjaival együtt visszatér Iólkoszba. Elmondom, hogy neked erre ragyogó ötleted támadt: ha itt marad Auliszban, jutalmul hozzáadod feleségül Iphigeneiát. Meglátod, Klütaimnésztra egy percig sem fog kételkedni. Maga mesélte nekem, mennyire szeretné, ha Iphigeneiának Akhilleusz lenne a férje.
Agamemnón a fejét csóválta.
– Csakhogy ez foltot ejtene Akhilleusz becsületén – mondta. – Soha nem vállalna ilyen szerepet. Már eléggé kiismertem hozzá, hogy tudjam: ő csak egyenes úton hajlandó járni. Ahogy az egy Péleusz fiától el is várható.
Bosszúsan emeltem szemem az ég felé.
– Ej, királyok királya, miért kellene Akhilleusznak bármiről is tudnia? Bizonyára te sem óhajtod világgá kürtölni ezt az egész ügyet. Mi, akik most itt vagyunk, készséggel teszünk hallgatási fogadalmat. A katonák körében nagy visszatetszést keltene az emberáldozat; mindjárt azon törnék a fejüket, ki lesz a következő. Ha viszont az egészből egy szó sem szivárog ki, minden simán lebonyolódhat, és Artemisz is megbékél. Akhilleusznak pedig – megismétlem – fogalma sem lesz róla, milyen szerepet osztottunk rá.
– Helyes, úgy járj el e szerint – mondta Agamemnón. Elmenet félrevontam Menelaoszt.
– Mondd csak, Menelaosz: valóban vissza szeretnéd kapni Helenét?
Menelaosz arcát eltorzította a fájdalom.
– Hogy is kérdezhetsz ilyet tőlem?
– Akkor légy a segítségemre, máskülönben soha nem jutsz el Trójába.
– Mindenre kész vagyok, Odüsszeusz!
– Agamemnón hírnököt küld majd Klütaimnésztrához, hogy előzzön meg engem, és figyelmeztesse az úrnőt: egy szót se higgyen a mesémből, és eszébe ne jusson, hogy rám bízza a lányát. Ez az ember nem juthat el Mükénébe.
Menelaosz szája kemény vonallá keskenyedett.
– Esküszöm rá, Odüsszeusz, hogy rajtad kívül egy lélek sem lép be az Oroszlános Kapun.
Elégedetten bólintottam. Ez a puhány alak Helené kedvéért még orgyilkosságra is hajlandó.

* * *

Küldetésem nem ütközött semmilyen akadályba. Klütaimnésztra ujjongva fogadta a hírt, hogy Agamemnón micsoda pompás férjet szerzett hőn szeretett legkisebb leányuknak. Az, hogy az ifjú férj rögtön a nász után külhoni hadjáratra indul, éppenséggel a kedvére volt: imádta Iphigeneiát, és így legalább Mükénében tarthatja, amíg Akhilleusz meg nem tér Trójából. Miközben örömtől, nevetéstől visszhangzott az egész Oroszlános Palota, Klütaimnésztra személyesen csomagolta ládákba a sok drágaságot, és nem sajnálta az időt, hogy leányát a házasság és az asszonyi sors misztériumaiba beavassa. Még akkor sem tágított Iphigeneia mellől. amikor a hordszéket átvitték az Oroszlános Kapun; beszélt, búcsúzkodott, magyarázott. Az álmátka ifjabbik nénje, Krüszothemisz, akit még nem sikerült férjhez adni, csalódottan, irigyen pityergett mellettük, míg a legidősebb lány, Elektra, apjának ez a keszeg, savanyú és csúnyácska hasonmása, a várfalon állt, gyengéden ringatva karjában kisöccsét, Oresztészt. Már első látásra megállapítottam, hogy ő meg az anyja a legkevésbé sem vonzódnak egymáshoz.
Amikor a menet az ösvény végéhez ért, és Klütaimnésztra behajolt a hordszék függönyén, hogy még egyszer megcsókolja Iphigeneia széles, fehér homlokát, rajtam borzongás futott végig. A királyné olyan asszony, aki szenvedélyesen szerel és éppoly szenvedélyesen gyűlöl. Mitévő lesz majd, ha – amint az elkerülhetetlen – fülébe jut az igazság? Ha gyökeret ver benne az Agamemnón iránti gyűlölet, a királyok királya jó okkal retteghet majd a bosszújától.
Siettettem a hordszékvivőket, hogy minél hamarabb visszaérjünk Auliszba. Útközben, valahányszor megálltunk vagy hosszabb pihenőt tartottunk, Iphigeneia gyanútlanul, minden mesterkéltség nélkül elcsevegett velem; bevallotta, mennyire csodálta Akhilleuszt, amikor az Oroszlános Palotában titkon rásandított, milyen szenvedélyesen szerelmes belé, és milyen csodálatos, hogy éppen a szíve választottjának lehet majd a felesége.
Ismét megkeményítettem a szívem, nehogy részvét ébredjen bennem iránta, bár időnként, ha belenéztem abba a boldogságtól sugárzó ártatlan szempárba, önkéntelenül belém nyilaik a fájdalom. De Odüsszeuszt nemhiába hívják Odüsszeusznak: önmaga legyőzésében, a kitartásban, a balvégzet csapásainak elviselésében nemigen van párja a férfiak között.
Az esti sötétségben vitettem be Iphigeneiát, összehúzott függönyök mögött, a vezéri táborba, és nyomban elszállásoltam egy kis sátorba, az apjáé szomszédságában. Végül eltávoztam, hadd maradjanak négyszemközt, Menelaosz azonban csökönyösen ott léblábolt mellettük, attól tartva, hogy Iphigeneia láttán Agamemnón elszántsága megrendül. Végső soron azonban Menelaosz buzgalmának is megvolt a maga előnye. Óvatosságból nem állítottam őröket a lány sátra elé, nehogy felhívjam a figyelmet érkezésére – Menelaosznak majd gondja lesz rá, hogy ki se léphessen a szállásáról.

 

 

Tizenegyedik fejezet
AKHILLEUSZ MÁSODIK ELBESZÉLÉSE

Az eső és a hideg ellenére nap mint nap gyakorlatoztattam az embereimet, már csak azért is, hogy a szigorú edzésektől jól átmelegedjenek. Vannak parancsnokok, akik nem bánják, ha a katonáik eltunyulnak, de az én mürmidonjaim tudták, hogy én nem az ilyenek számát gyarapítom. Valamennyien elemükben voltak, egyenesen élvezték az általam bevezetett vasfegyelmet, és tetszett nekik, hogy képzettségüknél fogva fölényben érezhetik magukat a sereg többi egységével szemben.
A vezéri főhadiszállásra egyszer sem látogattam el; ugyan mi keresnivalóm lett volna ott? És amikor az égen immár másodjára jelent meg a holdsarló, valamennyien felkészültünk rá, hogy a trójai hadjárat elmarad; már csak a parancsot vártuk, hogy tábort bontsunk, és elinduljunk hazafelé.
Az első teliholdas estét Patroklosz barátom Aiasz, Teukrosz és Kis Aiasz társaságában töltötte. Meghívtak engem is, de sehogy sem akarózott elmennem; most, hogy a nagyszabású vállalkozásra ilyen dicstelen befejezés várt, semmi kedvem nem volt az efféle léha társasági fecsegéshez. Egy ideig a lantomat pengettem, és énekeltem hozzá, aztán tétlenségbe süppedtem.
Ám egyszer csak felkaptam a fejem: valaki a sátramba lépett. Gőzölgően nedves köpenybe burkolt nő húzta szét a sátor nyílását. Kábán meredtem rá, alig hittem a szememnek. Ekkor a nő beljebb lépett, elfüggönyözte a bejáratot, lerántotta fejéről a csuklyát, és megrázta a fejét, hogy a hajáról leperegjenek az odatévedt esőcseppek.
– Akhilleusz! – kiáltotta, és tiszta, borostyánszínű szeme sugárzón tapadt rám. – Láttalak Mükénében, amikor belestem a trón mögötti ajtón. Ó, mennyire boldog vagyok!
Ekkorra már feltápászkodtam, de okosabb most sem lettem.
Rögtön láttam, hogy a leány legföljebb ha tizenöt-tizenhat éves lehet, és amikor levetette köpenyét, azt is megállapíthattam, hogy nem akármilyen szépség. A keble gömbölyded, a bőre, mint a finoman erezett tejfehér márvány, halvány rózsaszín ajka gyengéden formált, a haja színe akár a tűz magváé. És olyan eleven volt, hogy valósággal sistergett körülötte a levegő. Bár az arca nevetős volt, érződött, hogy fiatalsága ellenére valamilyen rejtett, szenvedélyes akaraterő fűti.
Amikor látta, hogy nem szólalok meg, ő folytatta, élénken, szinte hadarva.
– Semmi szükség nem volt ám rá, hogy anyám rábeszéljen! Ki se bírtam várni a holnapot, hogy elmondjam neked, milyen boldog vagyok. Iphigeneia önként, szabadon fogad el férjéül.
Összerezzentem. Iphigeneia? Egyetlen ilyen nevű lányról tudtam: Agamemnónnak és Klütaimnésztrának volt a harmadik gyermeke. De miről beszélhet? Kivel téveszt össze? Továbbra is csak bambán meredtem rá, és nem találtam szavakat.
Hallgatásom és nyilvánvaló megdöbbenésem hatására végre az ő arckifejezése is megváltozott: sugárzó öröm helyett most bizonytalanságot és szorongást tükrözött.
– Miért jöttél Auliszba? – nyögtem ki végül.
Ebben a pillanatban lépett be Patroklosz, hogy aztán, a helyzetet felmérve, megtorpanjon.
– Látom, vendéged van, Akhilleusz – mondta, és rám kacsintott. – Akkor én már itt sem vagyok!
Egy ugrással mellette termettem, és megragadtam a karját.
– Patroklosz, ez a lány Iphigeneiának mondja magát! – suttogtam. – Akkor pedig csak Agamemnón lánya lehet. És ahogy a szavaiból kiveszem, azt hiszi, én küldettem Mükénébe az anyjához, hogy nőül kérjem!
Patroklosz arcáról lehervadt a derű.
– Az istenekre, mit jelentsen ez? Valami cselszövény, hogy lejárassanak? Vagy talán a hűségedet akarják próbára tenni?
– Fogalmam sincs.
– Ne kísérjük vissza az apjához?
Némileg lehiggadva mérlegeltem az esélyeket.
– Ez most nem lenne bölcs dolog. Senki sem tud az ittlétéről; nyilvánvaló, hogy titokban osont be hozzám. Jobb lesz, ha egyelőre itt tartom, te pedig közben megpróbálsz Agamemnón közelébe férkőzni, hogy kiderítsük, mi történik itt. De kérlek, egyik lábad olt legyen, a másik itt...
Patroklosz már el is tűnt.
– Ülj le, úrnő – mondtam látogatómnak, és magam is egy székbe roskadtam. – Nem kérsz egy kis vizet? Vagy talán süteményt?
Ám mielőtt észbe kaphattam volna, már ott ült az ölemben, átfonta a nyakam, és halk sóhajjal a vállamra hajtotta a fejét. Első sugallatom az volt, hogy szépen lecsúsztassam a térdemről, de ahogy lenéztem dús, makrancos fürtjeire, meggondoltam magam. Gyermek még, és szerelmes belém... Az ő szemében kész, érett férfi vagyok, és ez az élmény újdonság volt számomra. Fél év telt el azóta, hogy Déidameiát utoljára láttam, és bizony ez a fruska merőben másfajta érzelmeket keltett bennem. A feleségem lomha, önelégült teremtés volt, ráadásul hét évvel idősebb, mint én; házasságunk előtt ő ostromolt engem, és nem én őt. Tizenhárom éves voltam akkoriban, nemrég fedeztem fel, miképpen működik a férfi teste, hát persze, hogy élveztem a menyasszonyom buzgó udvarlását. Most viszont eltűnődtem: vajon mit érzek majd Déidameia iránt, ha egyszer érett, harcedzett férfiként megtérek Trójából. Annyi bizonyos, hogy Iphigeneiát a karomban tartani, illatosítószerek helyett a fiatalság természetes, édes illatát belehelni csodásan kellemes érzés volt.
Ő megnyugodva, mosolyogva nézett fel rám, majd ismét vállamra hajtotta a fejét. Éreztem, ahogy ajkával a nyakamat becézi, és mellemhez lapuló kis melle tüzes parázsként égetett. Patroklosz, Patroklosz, hol késlekedsz, gyere már vissza! A lány most érthetetlen szavakat mormolt, én pedig ujjaimat sűrű lángvörös hajába temetve felhúztam a fejét, hogy lássam elbűvölő vonásait.
– Mit akarsz mondani?
– Csak azt kérdeztem: nem csókolnál-e meg? – felelte fülig pirulva.
Az arcom összerándult.
– Nem, Iphigeneia. Nézz csak a számra. A csók gyönyöre az ajakból fakad, és én ajak nélkül születtem.
– Akkor hadd csókoljalak én...
Most, igen, most kellett volna ellöknöm magamtól, de hát nem futotta az erőmből: engedtem, hogy hattyúpihe-lágy szája végigkalandozzon az arcomon, elidőzzön lehunyt szemhéjamon, befészkelje magát nyakamnak abba a zugába, ahonnan az idegek az egyre hevesebben kalapáló férfi szívig továbbítják az ingert. Legszívesebben oly szorosan öleltem volna magamhoz, hogy levegőt se kapjon – ehelyett nagy erőfeszítéssel kibontakoztam karjából, és szigorúan néztem a szemébe.
– Elég legyen, Iphigeneia. Ülj szép nyugodtan. – És így tartottam féken, amíg Patroklosz vissza nem jött.
Barátom megállt a küszöbön, és félig vizslatón, félig csúfondárosan nézett rám. Én eltoltam magamtól Iphigeneiát, és karomat a magasba emeltem. Nevetés és ingerültség között ingadoztam; Patrokiosznak nem volt szokása, hogy gúnyolódjék velem. Aztán szelíden megsimogattam a lány arcát, és az ölemből a székbe csúsztattam. Patroklosz arcáról közben eltűnt a dévajság; most komornak és nagyon dühösnek látszott. Ám csak akkor szólalt meg, amikor kellő távolságra húzódtunk Ipihigeneiálól.
– Ügyes kis tervet sütöttek ki, Akhilleusz.
– Sejtettem az első pillanattól. Mi a terv?
– Szerencsém volt, mert Agamemnón és Kalkhász négyszemközt beszélgettek a fővezéri sátorban, és nekem sikerült észrevétlen meglapulnom a sátor széltől védett oldalán; alig kerülte el valami a fülemet. – Mélyet lélegzett, testén remegés futott végig. – Akhilleusz, a te neveddel éltek vissza, hogy elcsalják ezt a gyermeket az anyja mellől. Azt hazudtak Klütaimnésztrának, hogy te még a hajóhad elindulása előtt nőül kívánod venni Iphigeneiát. Így akarták a lányt idecsábítani Auliszba, és holnap fel fogják áldozni Artemisznek, azon a címen, hogy Agamemnón valamikor régestelen-régen megbántotta az istennőt.
Nincs férfi, akit olykor el ne fogna a düh; kit sűrűbben, kit ritkábban. Én soha nem tartottam magam különösebben lobbanékonynak, de most olyan fergeteges harag kerített hatalmába, hogy elsöpört mindent: józan észt, erkölcsi érzéket, elveket, illemet, méltányosságot. Talán még az istenek is meglapultak ijedtükben az Olümposzon. Meztelen ínnyel vicsorogtam, és már rohantam volna ki a zuhogó esőbe, hogy kardélre hányjam a főkirályt meg a papját, ha Patroklosz meg nem ragadja a csuklóm, olyan erővel, amilyet soha nem feltételeztem volna róla.
– Gondolkodj, Akhilleusz – suttogta –, kérve-kérlek, gondolkodj! Mi jó származhat abból, ha levágod őket?! A flotta csak a lány halála árán futhat ki a tengerre! És Agamemnón meg Kalkhász iménti beszélgetéséből számomra egyértelműen kiderült, hogy a királyok királyát megfélemlítették és beugratták ebbe a mocskos játékba!
Olyan hevesen szorítottam ökölbe a kezem, hogy Patroklosz kénytelen volt elengedni.
– Tehát azt kívánod, hogy álljak félre, és tapsoljak nekik? Az én nevem felhasználásával készülnek egy olyan bűnre, amelyet az új hit már törvényen kívül helyezett! Micsoda barbár, undorító rémtett! Megfertőzi a levegőt, amit beszívunk! És ebbe merték belekeverni a nevem! – Úgy megráztam barátomat, hogy összekoccant a foga. – Nézz rá erre a gyereklányra, Patroklosz! Ott állnál-e karba tett kézzel, amíg levágják, mint az áldozati bárányt?
– Nem, nem, dehogy, félreértettél! – mondta felhevülten. – Mindössze arra céloztam, hogy vak düh helyett többre megyünk a megfontolással. Még egyszer ismétlem: gondolkodj, Akhilleusz!
Önmagammal is tusakodtam, hogy eleget tegyek Patroklosz tanácsának, pedig a téboly démoni erői úgy fortyogtak bennem, hogy kis híján felemésztettek. Végül aztán, a lángok nyomában, szürkécskén visszakullogott a józan értelem. Az nem lehet, hogy valamiképpen túl ne járhassunk a gazok eszén! Megfogtam barátom kezét.
– Mondd, Patroklosz, bármire kész lennél értem? – Bármire, Akhilleusz.
– Akkor menj, keresd meg Automedónt és Alkimoszt. Mürmidonok – mindenben számíthatunk rájuk. Mondd Alkimosznak, fogjon el holnap reggelig egy fiatal őzet, és fesse aranyra az agancsát. Automedónnal az egész titkot megoszthatod. Holnap, még mielőtt az áldozatra sor kerül, el kell bújnotok az oltár mögé, aranyláncon fogva az őzet. Kalkhász rengeteg füst közepette szereti bemutatni az áldozatait. Meglásd, hogy gomolyog majd a füst, ha Iphigeneia fekszik az oltáron – annyira mégsem arcátlan ez a pap, hogy az apja szeme láttára merje elvágni a lány torkát. Nos, ez lesz a kedvező pillanat – gyorsan rántsátok le az oltárról a lányt, és csempésszétek helyébe az őzet. Kalkhász persze látja majd a cserét, de a saját élete szerencsére mindennél drágább neki. Legföljebb annyit kiált majd, hogy csoda történt!
– Hát – lehet, hogy sikerül... De utána mihez kezdjünk a lánynyal?
– Az oltár mögött van egy kis kalyiba az áldozati állatoknak. Oda rejtsétek, amíg mindenki el nem távozott, és utána vezessétek a sátramba. Majd visszaküldöm Klütaimnésztrához, egy üzenettel, melyben az egész cselszövényt elmagyarázom. Nos, Patroklosz – vállalod a magad részét?
– Természetesen, Akhilleusz. És neked mi a szándékod közben?
– Régóta kerülöm a Kalkhászféle sorsértelmezéseket, de holnap úgy intézem, hogy épp a szertartás elejére érjek a főhadiszálláshoz. A lány egyelőre visszamegy a sátrába. Örök titok előttem, hogyan sikerült észrevétlen idejutnia, de éppily fontos, hogy a visszatérését se lássa senki. Magam vezetem majd.
– Lehet, hogy valaki mégiscsak meglátta útközben – jegyezte meg Patroklosz.
– Képtelenség. Soha nem hagyták volna a sátramban annyi ideig, amennyi elég volna hozzá, hogy elraboljam a szüzességét. És Artemisz a szűz lányokat kedveli.
Patroklosz homloka elfelhősödött.
– Mondd, Akhilleusz, nem lenne jobb, ha most azon nyomban visszaküldenénk a mamájához?
– Ezt nem tehetem, Patroklosz. Nyílt szakítást jelentene Agamemnónnal. Ha holnap ügyesen bonyolítjuk az áldozati rítust, már rég a tengeren leszünk, mire Klütaimnésztra tudomást szerez az esetről.
– Szerinted tehát Iphigeneiának valóban vesznie kell, hogy megforduljon az idő? – kérdezte Patroklosz különös hangon.
– Ugyan. Szerintem egy-két napon belül az idő magától is megfordul. De értsd meg végre: nem vihetem Agamemnónnal kenyértörésre a dolgot. Vagy talán nem az a legfőbb célom, hogy eljussak Trójába?
– Jó, jó, értem – mondta, majd vállat vont. – Nos, akkor jobb, ha megyek a dolgomra. Szegény Alkimosz csudára megrémül majd, honnan kerítsen ilyen hamarjában egy fiatal őzet. Az éjjel Automedónnál hálok, és ha nem üzenek, hogy a számításunkba valami hiba csúszott, nyugodt lehetsz: délben ott kuporgunk majd mindketten az oltár mögött.
Helyeslőn bólintottam, ő pedig kisurrant a zuhogó esőbe.
Iphigeneia kerekre nyílt szemmel leste kettőnk beszélgetését.
– Ez ki volt? – kérdezte lázas kíváncsisággal.
– Patroklosz, az unokabátyám. Tudod, mindenféle ügyes-bajos dolgaink vannak az embereinkkel...
Iphigeneiát ez nem túlságosan érdekelte.
– Nagyon hasonlít rád – mondta némi töprengés után. – Csak alacsonyabb, és neki kék a szeme.
– No meg ajka is van. Iphigeneia kuncogott.
– Ettől olyan ő is, mint a többi közönséges ember. Nekem éppen így tetszik a szád, Akhilleusz.
Talpra állítottam.
– Most visszaviszlek a sátradba, még mielőtt rájönnének, hogy nem vagy ott.
– Ne, ne még... – törleszkedett hozzám, a karom simogatva.
– De igen, Iphigeneia.
– Holnap férj és feleség leszünk. Miért ne maradhatnék itt éjszakára?
– Azért, mert a nagy Mükéné királyának vagy a leánya, és Agamemnón leányának szűzen kell házasságra lépnie. A papnők erről jó előre megbizonyosodnak majd, nekem pedig utána fel kell mutatnom a nászi lepedőt, hogy ország-világ lássa: minden tekintetben a férjed vagyok.
Durcásan biggyesztette el a száját.
– De én nem akarok elmenni innen!
– Márpedig ez így lesz, Iphigeneia, akár akarod, akár nem. – Tenyerem közé fogtam az arcát. – De előbb meg kell hogy ígérj valamit.
– Bármit, amit csak akarsz – mondta ismét mosolygósan, felragyogó szemmel.
– Ne említsd, hogy itt jártál, se apád, se más előtt. Rossz fényt vethet az erényedre.
– Nos, akkor már csak egyet kell aludni – mondta derűsen. Ennyit még kibírok. Vezess hát, Akhilleusz.

* * *

Patroklosz nem üzent, hogy tervünket veszély fenyegetné. Már kora délelőtt felöltöttem díszvértemet, amelyet apám Minósz kincséből választott ki számomra, és elindultam a boglárfa alatti oltárhoz. Odaérve felsőhajtottam a megkönnyebbüléstől: minden úgy fest, mint máskor, és egyedül csak én tudom, hogy Patroklosz és Automedón ott van a megbeszélt helyen.
Ó, micsoda képeket vágtak a királyok, amikor megláttak! Odüsszeusz nyomban keményen megmarkolta Agamemnón karját, Nesztor még töpörödöttebbre húzta össze magát Diomédész és Menelaosz között, Idomeneusz pedig, a hatodik jelenlévő, zavartnak és idegesnek látszott. Tehát cinkos mind – mind tudják, mi készül! Fesztelenül odabiccentettem feléjük, mintha véletlen szeszélyből sétáltam volna erre, majd kerestem magamnak oldalt egy magányos helyet. Az átázott fűben ekkor lépések hallatszottak a hátunk mögül, és Odüsszeusz vállat vont: rájött, hogy már nincs idő engem valamilyen ürüggyel eltávolítani. Igaz, nem dicsekedhettem vele, hogy mindig olvasok a gondolataiban; Odüsszeusz legfortélyosabb fegyvere éppen a nyíltság, a józan, köznapias viselkedés volt. Nála veszedelmesebb embert még nem hordott a hátán ez a föld. Vörös hajú, balkezes. Megannyi félelmetes jel...
Felszínes kíváncsiságot mímelve hátrafordultam. Iphigeneia lassú léptekkel, büszkén felszegett állal közeledett az oltár felé, csak meg-megremegő ajka leplezte le a benne honoló rémületet. Amikor meglátott, úgy hőkölt vissza, mintha megütöttem volna, és beszédes szeme arról vallott: most hunyt ki benne a remény utolsó szikrája. Aztán a döbbenetet felváltotta a harag: valamilyen roncsoló, mérgezett indulat, egészen más, mint az a düh, amely engem Agamemnón és Kalkhász ármányos terve hallatán elfogott. A lány szemében anyám tekintetére ismertem. Iphigeneia gyűlölt és megvetett engem, én pedig színlelt egykedvűséggel meredtem az oltárra, már alig várva a percet, midőn mindent megmagyarázhatok.
Odüsszeusz és Diomédcsz közrefogták és hóna alá nyúlva támogatták az önmagából kivetkőzött, kísértetiesen fakó Agamemnónt. Kalkhász megbökte Iphigeneia hátát, hogy sietségre nógassa. A lány nem viselt láncokat; szinte magam előtt láttam, ahogy Agamemnón és Klütaimnésztra lányaként megközelíthetetlen gőggel elutasítja a béklyót.
Az oltár lábánál megfordult, hogy még egy végső, megvetéstől izzó pillantást vessen ránk, majd felment a lépcsőn, és könnyeden végigterült az áldozati asztalon, kezét összekulcsolva a keble alatt. Arcéle szoborszerű tisztasággal rajzolódott ki a szürkén hullámzó tenger háttere előtt. Aznap délelőtt nem esett; márvány nyughelye száraz volt.
Kalkhász most különféle porokat szórt az oltár körül felállított háromlábú emelvények lángjába. Zöld és kikericssárga füst gomolygott a magasba, kénszagot és a bomlás bűzét árasztva. A pap hosszú, ékkövekkel kirakott kését lóbálva, úgy cikázott ide-oda, mint valami utálatos óriás denevér. Amikor a karja hirtelen előreszökött és megvillant a késpenge, a lábam a földbe gyökerezett: iszonyodva, ám egyszersmind megigézve meredtem a látványra. A penge lecsapott, a papot azonban magába nyelte a füstfelhő. Valaki élesen gurgulázó, kétségbeesett sikolyt hallatott, amely csakhamar hörgéssé csendesedett. Mi csak álltunk, szoborrá dermedve. Aztán egy bömbölő szélroham elfújta a füstöt. Iphigeneia mozdulatlanul hevert az oltáron, vére egy kőbe vájt csatornán csörgött addig a pontig, ahol Kalkhász guggolt s egy nagy aranyserlegben felfogta.
Agamemnón hányni kezdett. Még Odüsszeusz is öklendezett. De én csak Iphigeneiát néztem, ahogy üres porhüvellyé válik, és szélesre tátott szájamon egyetlen, véget nem érő kétségbeesett üvöltés szakadt fel. Ereimen végighullámzott a téboly. Kivont karddal szökelltem Agamemnón felé, akinek kényesen ápolt szakálláról most csöpögött az okádék, és ha Odüsszeusz meg Diomédész nem lép közbe, egy fejjel megrövidítettem volna. A két uralkodó úgy ejtette a földre a királyok királyát, mint zavaró koloncot, hogy aztán rám vessék magukat, és megpróbálják kicsavarni kezemből a kardot; én persze bábuként pörgettem őket magam körül. Most már Idoméneusz és Menelaosz is a segítségükre sietett, sőt még a vén Nesztor is részt kért a közelharcból. Ötüknek aztán közös erővel sikerült leteríteniük; ott feküdtem alig néhány hüvelyknyire Agamemnóntól, és átkoztam, ahogy csak a torkomon kifért. Aztán egyszer csak elszivárgott belőlem minden erő, és sírva fakadtam. A többieknek most végre sikerült lefeszegetniük ujjaimat a kardról, hogy utána mind a kettőnket talpra állítsanak.
– Az én nevemet használtad fel ehhez az ocsmánysághoz, Agamemnón – mondtam a könnyektől el-elfúló hangon; a haragom elszállt, de a gyűlölet olthatatlanul épült be a csontjaimba. – Legifjabb lányodat áldoztad fel önnön gőgöd kedvéért. Mától fogva kevesebbre nézlek a leghitványabb rabszolgánál. Semmivel sem vagy különb nálam, és mégis én vagyok a nagyobb bűnös, mert ha nem engedek becsvágyam kísértésének, elejét vehettem volna ennek a szörnyűségnek. De tudd meg, királyok királya: hírnököt küldök Klütaimnésztrához, hadd hallja, mi történt ezen a mai napon. Senkit sem fogok kímélni: se téged, se a többieket, akik ezt végignézték, és önmagamat a legkevésbé. Becsületünk jóvátehetetlenül bemocskolódott. Mostantól fogva átok ül mindnyájunkon.
– Én igyekeztem meghiúsítani – tiltakozott fásultan Agamemnón. – Hírnököt küldtem Klütaimnésztrához, hogy figyelmeztessem, de az emberemet meggyilkolták. Én próbálkoztam, hidd el, próbálkoztam... Tizenhat év óta próbálom elhárítani a fejünk fölül ezt a napot. Az isteneket vádold, ne engem. Rászedtek valamennyiünket.
Kiköptem a lába elé.
– Ne kárhoztasd az isteneket saját vétkeidért, királyok királya! Mi születtünk gyengéknek, mert halandók vagyunk.

* * *

Valahogy elbotorkáltam a sátramig. Elsőnek azt a széket láttam meg, ahol a lányt csak az előző napon az ölemben tartottam. Patroklosz egy másik székben zokogott. Lépteim hallatán felvett a szőnyegről egy kardot, elém térdelt, és felém nyújtotta.
– Mit jelentsen ez? – csattantam fel; úgy éreztem, több borzalmat már nem bírok elviselni.
Patroklosz a torkához nyomta a kard hegyét, és odakínálta a markolatát.
– Ölj meg! Cserbenhagytalak, Akhilleusz. Miattam kellett elveszítened a becsületedet.
– Magam árultam el magam, Patroklosz. Magam játszottam el a becsületem.
– Ölj meg! – rimánkodott.
Kiragadtam kezéből a kardot, és messzire hajítottam.
– Elég legyen ebből!
– Megérdemlem a halált!
– Mind megérdemeljük, de a végzet más halált tartogat nekünk – mondtam, és sorra kioldottam vértem csatjait, Patroklosz pedig már ott is termett, hogy segítsen; a megszokáson még a fájdalom sem lesz úrrá. – Én tehetek mindenről, Patroklosz, én egyedül. A büszkeségem és a becsvágyam. Hogy is függeszthettem Iphigeneia sorsát ilyen vékony, törékeny szálakra? A szívembe már belopózott a szerelem; boldogan vettem volna nőül. Ha Déidameiától elválok, semmilyen gyalázat nem háramlik rám; az az egész házasság csak apám és Lükomédész ravasz terve volt, hogy így szigeteljenek el a veszély elől. Te azt mondtad, küldjem vissza rögtön Iphigeneiát az anyjához, és ez bölcs, józan tanács volt, én mégis nemet mondtam rá, mert féltem, hogy a hadseregen belül csorbát szenved a tekintélyem. A gőg meg a becsvágy szavára hallgattam, és elbuktam...
Végre kibújtam a vértből; Patroklosz a maga alázatos sürgölődésével gondosan elcsomagolta a ládába, majd bort töltött mindkettőnknek.
– Mondd hát, mi történt tulajdonképpen? – kérdeztem. – Minden a lehető legjobban alakult – kezdte, és leült velem szembe. – Az őz is meglett. – Arca most elborult, a szeme könnybe lábadt. – Csakhogy ekkor megfogant bennem a gondolat: miért is osztanám meg a dicsőséget Automedónnal? Azt akartam, hogy csak nekem jusson az elismerésedből. Így aztán csak én bujkáltam az őzzel az oltár mögött. Csakhogy az állat nyugtalankodni kezdett, izgett-mozgott, majd elbődült. A nagy izgalomban nem jutott eszembe, hogy előzőleg elkábítsam. Ha Automedón is ott van, egyesült erővel betömhettük volna a száját – egyedül reménytelen volt. És ekkor Kalkhász meglátott! Hidd el, ha mondom. Akhilleusz: vérbeli harcos az az ember! Az egyik pillanatban még bambán néztem fel rá, a következőben már a serleg után kapott, és leütött vele. Mire magamhoz tértem, pecek volt a számban, kezem-lábam összekötözve. Látod, ezért könyörgök, hogy ölj meg. Ha Automedón is velem van, minden úgy megy, mint a karikacsapás. A bor íze megsavanyodott a számban.
– Ha megölnélek, Patroklosz, utána magammal is végeznem kellene. Túl olcsó kiút lenne nekem is, neked is... Csak élő emberként szenvedhetjük végig a ránk rótt büntetést. A halottak árnyak csupán; nem éreznek sem örömet, sem kínt. Mi különb megtorlást érdemiünk.
Patroklosz nagyot nyelt.
– Igen, értem, mire célzol – bólintott. – Amíg élek, nem felejthetem el, milyen féltékeny voltam, mint ahogy belőled sem törlődhet ki becsvágyad emléke. Való igaz: keservesebb bűnhődés ez, mint a halál.
De volt, amire Patroklosznak nem kellett emlékeznie: az Iphigeneia szeméből sütő megvetésre. Mi játszódhatott le a boldogtalan teremtésben attól kezdve, amikor megmondták neki az igazat, addig a pillanatig, amikor Kalkhász kése a torkához ért? Mit gondolhatott felőlem, aki vállaltam a jegyese szerepét, aztán lelketlenül cserbenhagytam? Amíg élek, kísérteni fog az árnyéka. Nos, akkor legyen legalább rövid ez az élet. Minél dicsőbb – és minél rövidebb.
– Mikor indulunk vissza Iólkoszba? – kérdezte most Patroklosz.
– Iólkoszba? Mi jut eszedbe? Hajóra szállunk, és irány Trója!
– Mindezek után?
– Trója is része a bűnhődésemnek. És mert ott kell meghalnom, legalább nem láthatom viszont apámat. Mit gondolna rólam, ha megismerné ezt a történetet? Legalább ettől az egytől kíméljék meg szegényt az istenek.

 

 

Tizenkettedik fejezet
AGAMEMNÓN MÁSODIK ELBESZÉLÉSE

Leányomat sűrű, sötét éjjel temettettem el, mély, jelöletlen sírba, egy part menti sziklarakás alá. Illő hozományt sem adhattam vele a másvilágra, éppen csak meghagytam, hogy fejedelmi ruhába öltöztessék, és aggassák rá valamennyi kislányos ékességét.
Akhilleusz megfogadta, hogy futárt küld feleségemhez, mindenért bennünket, beavatottakat hibáztatva. Arra gondoltam, ha megelőzöm, kifogom a szelet a vitorlájából – csakhogy nem találtam rá sem a megfelelő emberre, sem a megfelelő szavakra. Akiben megbízhattam volna, mind velem szállt hajóra; és ugyan miféle szavak enyhíthetnék a csapást, amelyet Klütaimnésztrára mértem, mit izenhetnék, ami csekélyebbnek tüntethetné fel az őt ért veszteséget? Bármennyit vitáztunk és civakodtunk is, a feleségem mindig nagy embernek, hozzá méltó férjnek tartott. Másfelől Lakedaimónból jött, ahol még virult Kübelé anya kultusza. Ha értesül Iphigeneia haláláról, kihasználná, hogy királynéként ő kormányoz helyettem, és megkísérelné visszaiktatni jogaiba az óhitet.
Ebben a pillanatban jutott eszembe kíséretemnek az a tagja, akit a leginkább nélkülözhetek: Aigiszthosz, az unokaöcsém.
A mi házunknak, Pelopsz házának iszonyatos a múltja. Atyám, Atreusz és fivére, Aigiszthosz atyja, Thüesztész Eurüsztheusz halála után versenyre keltek Mükéné trónjáért, amely Héraklészra várt volna, ha meg nem gyilkolják. Bizony számos bűnt követtek el a mükénéi oroszlános trón birtoklásáért, de apámhoz fűződik az a rémtett, amelyet az ember a szájára sem mer venni: megölette unokaöccseit, majd megfőzette és fejedelemhez méltó lakomaként szolgálta fel őket Thüesztésznek – a nép aztán ennek tudatában választotta meg királynak, öccsét pedig száműzetésbe kergette. A száműzött egy Pelops nemzetségbeli nővel nemzette Aigiszthoszt, és amikor Atreusz később éppen ezt a nőt vette feleségül, Thüesztész rá akarta tukmálni bátyjára a fiát. De még ezzel sincs vége a történetnek. Thüesztész később összeesküvést szőtt atyám ellen, meggyilkoltatta, és addig bitorolta a királyi hatalmat, amíg én, férfivá serdülve, le nem taszítottam a trónról és száműzetésbe nem kergettem.
Aigiszthosz unokaöcsémet viszont, aki jóval fiatalabb volt nálam, mindig kedveltem; nyalka, kellemes modorú, életvidám fickó volt, és sokkal könnyebben megtaláltam vele a hangot, mint a tulajdon öcsémmel, Menelaosszal. A feleségem azonban nem szerette, és bizalmatlan is volt iránta, hiszen Thüesztész fiaként jogot formálhatott a trónra, márpedig Klütaimnésztra eltökélte, hogy azt csakis Oresztész örökölheti.
Mihelyt kiókumláltam, mennyit oszthatok meg vele a történtekből, magamhoz hívattam. Aigiszthosz rangja és tekintélye egyes egyedül az én kegyemtől függött, azaz érdekében állt, hogy a kedvemet keresse. Így hát betanítottam, megraktam ajándékokkal, és hazaküldtem Klütaimnésztrához. A tényt, hogy Iphigeneia halott, nem másíthattam meg, de hangsúlyoztam, hogy nem én tehetek a haláláról: Odüsszeusz tervelte ki és hajtotta végre az egészet. Biztosra vettem, hogy Klütaimnésztra elhiszi majd ezt a változatot.
– Nem leszek soká távol Görögországtól – mondtam Aigiszthosznak búcsú közben –, de addig is létfontosságú, hogy Klütaimnésztra ne forduljon a néphez, és ne támassza fel az óhitet. Te leszel az én házőrző kutyám.
Aigiszthosz letérdelt, hogy kezet csókoljon.
– Artemisz mindig az ellenséged volt – jegyezte meg. – De ne aggódj, Agamemnón. Gondom lesz rá, hogy Klütaimnésztra megbecsülje magát. – Aztán megköszörülte a torkát, és hozzátette: – No persze, reméltem, hogy a trójai zsákmányból én is jussolok majd. Tudod, szegény ember vagyok...
– Megkapod a téged illető részt – mondtam. – És most indulj.

* * *

Az áldozat másnapján borgőzös álomból ébredve azt láttam, hogy végre derűs, szélcsendes nap köszöntött ránk. A felhők, a szél tovaszálltak az éjszakával, csak a sátorok ereszéről csöpögő víz tanúskodott az átélt viharos hónapokról. Ha kelletlenül is, de köszönetet mondtam Artemisznek a segítségért, ám elhatároztam: soha többé nem kérek semmilyen kegyet az íjásznőtől. Szegény kicsi lányom nincs többé, még egy síri sztélé sem őrzi emlékét. Rá sem bírtam nézni az oltárra.
Phoinix újra meg újra széthúzta sátram függönyét, alig várva, hogy kiadjam az indulási parancsot. Azt mondtam: várjunk másnapig, kitart-e még a kedvező idő.
– Kitart az, királyom – mondta az öreg magabiztosan. – Aulisz és Trója között olyan békés lesz a tenger, mint tej a sajtárban.
Hirtelen eszembe jutott, milyen csípősen bírálta Akhilleusz élelmezési terveimet.
– Ha így van, akkor mutassunk be áldozatot Poszeidónnak, és merjünk kockáztatni. Rakasd meg dugig a hajókat, Phoinix. A korlátokig tornyosuljon az ennivaló. Az egész környéket feltúratom érte.
Phoinix először meghökkent, aztán elvigyorodott.
– Bízd csak rám, uram királyom.
Akhilleusz nem hagyott nyugodni. Átkai ott visszhangoztak a fülemben, leplezetlen megvetése a velőt is megdermesztette csontjaimban. Arról, hogy önmagát miért hibáztatja, sejtelmem sem volt; elvégre ő sem dacolhatott eredményesebben az istenekkel, mint én. Ugyanakkor bizonyos kelletlen tiszteletet is éreztem iránta: neki volt hozzá bátorsága, hogy ostorozza magát a rangban fölötte állók jelenlétében. Egyre csak azt kívántam, bárcsak Odüsszeusz és Diomédész ne aggódott volna oly nagyon a biztonságomért – ha Akhilleusz lenyisszantja a fejem, most már túl volnék mindenen...
Másnap, amikor a hajnal rózsásra színezte a fakó eget, lecsúsztatták zászlóshajómat a sólyáról. A hajóorron állva, erősen markolva a korlátot, éreztem, ahogy a hatalmas test rázkódva emelkedik-süllyed a nyugodt vízben. Végre elindultunk hát! Lementem a hajó farához, ahol az oldalai egymásra hajolva átfedték egymást, és Amphitrüón díszes arcmása fürkészte a vizeket. Hátat fordítottam az evezősöknek; ismét örömtelin nyugtáztam, hogy a hajóm fedett, az evezősök pedig a fedélzeten ülnek, és így odalenn marad elég hely a poggyászomnak, a cselédeimnek, a hadipénztárnak meg a legfőbb királyi címmel járó ilyen-olyan kellékeknek. A lovaim tucatnyi más ló mellett a közelemben voltak kipányvázva, és a fedélzet alatt simán, selymesen hullámzott a tenger. Mi tagadás: alaposan meg voltunk rakodva.
Mögöttem sorra siklottak a vízre a nagy, vörösre és feketére festett hajók, mintha megannyi százlábú evickélne előre láb helyett evezővel Poszeidón rezzenéstelen, örökös mélységeinek felszínén. Ezerkétszázán voltak, mire a létszám kikerekedett; rajtuk nyolcvanezer harcos és húszezer különféle kisegítő. Néhány hajón az evezősökön kívül csak lovak utaztak; mi is, akárcsak a trójaiak, harci szekerekről szerettünk küzdeni. Még mindig hittem benne, hogy rövid hadjáratnak nézünk elébe, de azt azért tudtam, hogy a legendás trójai lovakat csak a város eleste után pillanthatjuk meg. Lenyűgözve merültem el a látványban; alig mertem elhinni, hogy valóban az én kezdeményezésemre gyűlt össze ez a hatalmas haderő, s hogy a nagy Mükéné királyát valóban arra rendelte a sors, hogy az egész görög birodalom királyává váljék. Ám a hajóknak még a tizedét sem bocsátották vízre, amikor az enyém már ki is futott az Euboiai-szorosra, és a part egyre távolibbá enyészett. Egy pillanatra elfogott a vak rémület: hogyan lehet majd annyi nyílt tengeri mérföldön ekkora hajóhadat összetartani.
Ragyogó napfényben kerültük meg az Euboiai-sziget csücskét, áthaladtunk közte és Androsz szigete között, és ahogy mögöttünk a semmibe veszett az Okha-hegység, máris elkaptak a nyílt Égei-tengeren örökké lengedező fuvallatok. Az evezősök hálásan kötötték ki az evezőket a támoszlopokhoz, és az árboc köré sereglettek; a fővezéri zászlóshajó skarlátszínű bőrvitorlája kifeszült a meleg, simogató délnyugati szélben.
Ráérősen visszasétáltam az evezőspadok között az előfedélzetig, ahol saját útifülkémet felépítették. Farvizünkön számos hajó szelte egyenletes ütemben a csőrös orruk körül megtörő apró hullámokat. Úgy tűnt, sikerült együtt maradnunk. Télephosz a hajó orrában állva kiáltott időnként utasításokat a kormányevezőkre hajló két embernek, akik ügyeltek, hogy tartsuk az egyenes irányt.
– Remekül haladunk, uram király! – mosolygott rám elégedetten. – Ennél a széljárásnál különbet nem is álmodhattunk volna. Ha ilyen marad, tartani tudjuk az iramot, és ki sem kell kötnünk sem Khioszon, sem Leszboszon. A legjobbkor érünk majd Tenedoszba.
Elégedett voltam. Télephosznál különb kormányos egész Görögországban nem akadt; ő volt az egyetlen, aki elkalauzolhatott Trójáig anélkül, hogy attól kelljen tartani: valami úti célunktól távoli partra sodródunk. Másra nem is bíztam volna ennek az ezerkétszáz hajónak a sorsát. Kérészéletű a szabadságod, Helené, gondoltam! Még mielőtt észbe kaphatnál, már vissza is értél Amüklaiba, és nem lesz nálam boldogabb ember, amikor szép fejecskédet a szent, kétélű bárd alá hajtod.
Jó hangulatban teltek a napok. Khioszt messziről felfedeztük, de nem tértünk le útvonalunkról. Friss élelemre nem volt szükség, és az idő olyan varázslatosan kedvező volt, hogy sem Télephosz, sem én nem akartuk léha part menti szórakozásokért kísérteni a szerencsénket. Egyre közeledtek a kis-ázsiai partok; Télephosz jól ismerte a jellegzetes földrajzi pontokat, mert pályafutása során vagy százszor hajózott már erre mindkét irányban. Lelkesen mutatott a legnagyobb kiterjedésű sziget: Leszbosz felé, határozottan tartva a nyugati irányt, nehogy a sziget mögötti szárazföldről megpillanthassanak. A trójaiaknak sejtelmük sem lesz, mi közeleg feléjük.
A trójai szárazfölddel közvetlenül szomszédos Tenedosz szigetének délnyugati partján kötöttünk ki, tizenegy nappal azután, hogy Auliszból útra keltünk. Ennyi hajó számára azonban nem volt hely a parton; be kellett érnünk vele, hogy a parthoz minél közelebb vessenek horgonyt, reménykedve, hogy az időjárás még néhány napig kegyes lesz hozzánk. Tenedosz termékeny, de gyéren lakott sziget volt; az embereket magához vonzotta a közeli város, amely közfelfogás szerint a legnagyobb volt a világon. Amikor partra szálltunk, a helybéliek körénk sereglettek; tanácstalan taglejtéseikből jól láthattuk, mekkora félelmet és áhítatot ébresztünk bennük.
– Derék munka volt, kapitány! – csaptam Télephosz vállára. – Fejedelmi rész illet majd a zsákmányból.
Télephosz nevetett, a melle csak úgy duzzadt a büszkeségtől, majd lecsörtetett a hajó közepére, ahol csakhamar körülzsongta legénységem százharminc tagja.
Mire leszállt az est, valamennyi hajó a közelben gyülekezett, a legfőbb vezetők pedig sorra megjelentek alkalmi tenedoszi főhadiszállásomon. A nap legfontosabb feladatán már túl voltunk: összegyűjtöttük és egy helyre tereltük a sziget valamennyi lakóját, nehogy közülük egy is elérje a szárazföldet, és tájékoztassa Priamosz királyt, mi történik Tenedosz túlsó partvidékén. Biztosra vettem, hogy az istenek egytől egyig ott állnak mögöttünk, görögök mögött.

* * *

Másnap reggel gyalogosan kapaszkodtam fel a sziget közepén magasodó dombokra. Néhány király is velem tartott, egy kis testgyakorlásra vágyva, s élvezve, hogy ismét szilárd föld van a talpuk alatt. A szél belekapott köpenyünkbe, ahogy megálltunk a tetőn, és az alig mozduló kék vízen át szemügyre vettük a néhány mérföldre lévő trójai szárazföldet.
Tróját, a várost persze nem lehetett volna nem észrevenni; már első látásra összerándult tőle a gyomrom. Ha sokszor gondoltam is rá, mindig a saját mércémhez igazítottam: az Oroszlán-hegyet megkoronázó Mükénéhez, Iólkoszhoz, a tágas, nyüzsgő kikötővároshoz, a földnyelv két oldalát uraló Korinthoszhoz, a mesés Athénhoz... Most azonban ezek mind a jelentéktelenségbe törpültek. Trója nem csupán föléjük tornyosult, de mindnél szélesebben is terült szét, mint valami hatalmas, ősi, lépcsőzetesen keskenyedő asszür torony, amelyet be sem tud fogni a szem.
– És most? – néztem Odüsszeuszra.
A megszólított éppen gondolataiba merült; szürke szemében nem volt élet. Kérdésemre azonban magához tért, és elmosolyodott.
– Azt tanácsolom, hajózzunk át még ma éjjel a sötétség leple alatt, hajnalban sorakoztassuk fel a hadat, és csapjunk le Priamoszra, még mielőtt észbe kaphatna és bezárathatná a kapukat. Holnap estére, királyok királya, Trója urának mondhatod magad.
Nesztor felvinnyogott, Diomédész és Philoktétész arcára kiült a borzadály, Palamédész gúnyosan elvigyorodott. Magam beértem egy semmitmondó mosollyal, és Nesztor már szónokolni is kezdett, hogy megkíméljen a vesződségtől.
– Odüsszeusz, ó, Odüsszeusz, hát valóban nem ismernél különbséget helyes és helytelen közt?! – fakadt ki. – A föld dolgait, még a hadviselést is törvények szabályozzák, és ami engem illet, nem kérek az olyan vállalkozásból, amelyben mellőzik a formaságokat. A becsület, Odüsszeusz – hová lett ez a fogalom a tervedből? Valamennyiünk neve az Olümposzig bűzlene! Nem fordíthatunk hátat a törvénynek! Ne hallgass rá, királyok királya! – fordult hozzám. – A hadviselés törvényei nem tűrnek kibúvót. Nekünk is be kell tartanunk őket!
– Higgadj le, Nesztor, én is legalább olyan jól ismerem a törvényt, mint te – mondtam, majd a vállánál fogva kicsit megráztam Odüsszeuszt. – Ugye te sem hitted, hogy megszívlelem ezt a szentségtörő tanácsot?
Odüsszeusz elnevette magát, majd így szólt:
– Hát persze hogy nem, Agamemnón! Te azonban hozzám fordultál, és azt kérdezted: most mihez kezdjünk; kötelességemnek éreztem hát, hogy a tőlem telhető legbölcsebb tanácsot adjam. Ha süket fülekbe ütközik, akkor sincs miért kétségbeesnem. Nem én vagyok a nagy Mükéné királya; én csupán Odüsszeusz vagyok, hűséges alattvalód a sziklás Ithakáról, ahol az embernek, ha életben akar maradni, néha sutba kell vágnia a becsületet meg a hasonló szép szavakat. Én megmondtam, hogyan lehet Tróját egyetlen nap alatt bevenni, és elhiheted, más módszer nincs rá. Mert óva intlek: ha Priamosz időt kap, hogy bezárja kapuit, tíz éven át ugathatod a falakat, úgy, ahogy Kalkhász megjósolta.
– Nincs fal, amelyet meg ne lehetne mászni, kapu, amelyet be ne lehetne törni – válaszoltam.
– Ó, azt hiszed? – Odüsszeusz ismét felnevetett, majd úgy mélyedt magába, mintha mi, többiek ott sem volnánk. Szelleme, ez a varázslatos, külön életet élő valami bármikor be tudott gubózni a meglelt igazságba. Szívem legmélyén tudtam, hogy az ő tanácsa a bölcs, de azt is tudtam, hogy ha megfogadnám, vétenék Zeusz és az új vallás ellen, és senki sem követne. Mindig is lenyűgözve figyeltem, Odüsszeusznak hogyan sikerül mindig elkerülnie a megtorlást az ilyen s hasonló istentelenségek miatt. Igaz, azt beszélték, Pallasz Athéné minden más férfinál jobban kedveli, és minden alkalommal szót emel érte atyjánál. Még azt is mondták, hogy épp a szellemét tartja legtöbbre.
– Valakinek át kell hajóznia Trójába, hogy átnyújtsa Priamosznak a háború jelképeit, és visszakövetelje Helenél – jelentettem ki.
Társaim arcán látszott, hogy mind örömmel vállalnák a feladatot, én azonban már tudtam, kikre van szükségem.
– Menelaosz, te, mint Helené férje természetesen nem maradhatsz ki. Odüsszeusz és Palamédész pedig veled tart.
– Miért nem én? – kérdezte sértődötten Nesztor.
– Mert legfőbb tanácsadóim közül legalább egynek mellettem kell maradnia – mondtam, remélve, hogy az érv elég meggyőzően hangzik. Ha éreztetném, hogy szántszándékkal kímélem a megerőltetéstől, nekem rontana dühében, mint ahogy most is gyanakodva méregetett néhány pillanatig, de a hosszú tengeri út alighanem kimerítette, mert nem pörlekedett tovább.
Odüsszeusz is felriadt révületéből.
– Ha valóban részt kell vennem ebben a küldetésben, királyom, legalább egyvalamit tégy meg a kedvemért. Maradjon titok, hogy már itt rejtőzünk Tenedosz mögött. Hitessük el az öreg Priamosszal, hogy még odahaza vagyunk, Görögországban, és ott készülünk a hadjáratra. A törvény csupán annyit ír elő, hogy mielőtt támadnánk, hivatalosan üzenjünk hadat; más kötelezettségünk nincs. Menelaosznak továbbá megfelelő kárpótlást kell követelnie a felesége megszöktetése miatt elszenvedett lelki gyötrelmekért. Ragaszkodjon hozzá, hogy Priamosz megnyissa kalmáraink előtt a Hellészpontoszt, és törölje el a kereskedelmi megszorításokat.
– Mindenben egyetértek veled – bólintottam. Visszaindultunk a lejtőn a városba, legelöl a jobb erőben lévők, az élen Odüsszeusszal és Philoktétésszel, akik siheder legényként fecsegtek és viháncoltak. Jeles férfi mindkettő, de harcosnak Philoktétész a különb. Gyerek volt még, mégis maga a haldokló Héraklész hagyta rá íját és nyilait.
A csípősen friss levegőtől felüdülve szökelltek a fűben; Odüsszeusz átugrott egy bozótot, és ügyességével kérkedve még össze is ütötte a sarkát a magasban. Philoktétész sem akart lemaradni mögötte: utánozta a mutatványt, és könnyedén, rugalmasan ért földet, hogy aztán a következő pillanatban élesen feljajduljon, és eltorzult arccal roskadjon fél térdre, a másik lábát eltartva magától. Mind odarohantunk: zihálva kuporgott a földön, két kézre fogva kinyújtott lábát. Csak nem törte el?
– Mi történt? – kérdezte Nesztor.
– Kígyóra léptem! – lihegte Philoktétész.
Kővé dermesztett a rémület. Görögországban ritkaság volt a halálos marású kígyó; nem is éreztük úgy, mintha valóban rokonságban állna a mi kedves, szeretve tisztelt házi és templomi kígyóinkkal, amelyek oly buzgón irtották az egeret meg a patkányt.
Odüsszeusz, aki időközben már kihúzta kését a tokjából, mélyen belevágott a két kis sebbe, majd száját rájuk tapasztva szívni kezdte őket, minden szívás után vért és mérget köpve. Aztán magához intette Diomédészt.
– Emeld fel, argoszi, és vidd el Makhaónhoz, de óvatosan, össze ne rázd közben, mert akkor a méreg közelebb kerül létfontosságú szerveihez. Te meg, barátom – fordult Philoktétészhez –, maradj nyugton, és bizakodj. Makhaón nem hiába fia Aszklépiosznak. Tudja majd, mi a teendője.
Diomédész megindult előttünk, olyan könnyedén emelve súlyos terhét, mintha kisdedet szállítana. Nemegyszer láttam már, milyen egyenletesen szalad talpig vértben is, hosszú útszakaszokon át.
Természetesen rögtön Makhaón orvosi szobájába mentünk. Neki és sokkal félénkebb öccsének, Podaleiriosznak igen jó szállást utaltunk ki; a katonák a háború kitörése előtt is gyengélkedhetnek. Philoktétész egy heverőn pihent; a szemét lehunyta, s nehezen, hörögve kapkodott levegő után.
– Ki látta el a harapást? – kérdezte Makhaón.
– Én – jelentkezett Odüsszeusz.
– Jó munka volt, ithakai. Ha nem találod így fel magad, ott a helyszínen vége lett volna. Még most sem biztos, hogy megmenekült. Nagyon veszélyes méreg lehet. Már négyszer volt rángógörcse, és érzem, ahogy a szíve ki-kihagy a kezem alatt.
– Mikor tudjuk meg, mire számíthatunk? – kérdeztem.
Az orvosok mindig vonakodnak nyíltan kimondani, hogy betegük menthetetlen. Makhaón is csak a fejét ingatta.
– Sejtelmem sincs, magasságos király. Elfogta valaki azt a kígyót, vagy legalább látta, miféle?
Nemet intettünk.
– Akkor valóban semmit sem mondhatok – sóhajtott fel az orvos.

* * *

A küldöttség másnap kelt útra Trójába egy nagy hajón, melynek padjait és egyéb kellékeit gondosan szanaszét dobálták a fedélzeten, mintha most futott volna be a messzi Görögországból, mégpedig egyedül. Mi többiek pedig mi mást tehettünk volna? Vártuk, hogy a hajó visszatérjen. Csendben meghúztuk magunkat, vigyáztunk, nehogy tűzrakásaink füstje a dombok fölé szálljon, s leleplezzen az esetleges szárazföldi leselkedők előtt. A tenedosziaktól nem kellett tartanunk; ők még mindig szédelegtek a váratlanul rájuk tört hajóhad méreteitől.
A fiatalabb vezéreket nemigen láttam. Ők Akhilleuszt választották a maguk hangadójának, és inkább az ő viselkedését utánozták, mint az enyémet. Akhilleusz maga Iphigeneia halálának napja óta nagy ívben elkerült. Messziről láttam időnként – termetét, mozgását nem lehetett senki máséval összetéveszteni –, de ő úgy tett, mintha nem venne észre, és továbbvonult. Mindazonáltal akaratlanul is szemtanúja voltam, milyen módszerekkel gyakorlatoztatja a maga hétezer mürmidonját, mert minden percet kihasznált, és nem tűrte, hogy csapatai úgy lopják a napot, mint a többi katona. Mindennap hadgyakorlatot rendezett, és meg is volt az eredmény: az övéinél rátermettebb, edzettebb, jobb szellemű katonákat még soha nem láttam. Eredetileg kissé meglepett, hogy mindössze hétezer embert hozott magával Auliszba, de most már megértettem, hogy Péleusz és fia a minőséget többre tartják a mennyiségnél. Ezek a legények – közülük egy sem töltötte még be a huszadik évét – mind hivatásos katonák voltak, nem pedig önkéntesek, akik jobban értenek a szántáshoz vagy a szőlőtaposáshoz. A mendemondákból az is kiderült, hogy házasember egy sincs köztük, s ezt is bölcs rendszabálynak tartottam; csak az asszony-gyerek nem nyűgözte fiatal fiúk vetik magukat szívvel-lélekkel, személyes sorsukkal mit sem törődve a csatába.
Hét nap múlva visszatért a küldöttség. Hajójuk sötétedés után futott be, és három követem haladéktalanul jelentkezett sátramban. Már az arcukról is lerítt a kudarc, de nem hagytam őket szólni addig, amíg Nesztor is meg nem érkezik. Idomeneusz jelenlétére ezúttal nem tartottam igényt.
– Nem hajlandóak visszaadni, Agamemnón – panaszolta az öcsém, és öklével az asztalra csapott.
– Nyugalom, Menelaosz! Soha nem is képzeltem, hogy visszaadnák. De beszélj, hogy s mint volt? Láttad Helenét?
– Nem, eldugták előlem. Elkísértek bennünket a fellegvárba – még Szigeionban is emlékeztek rám korábbi látogatásomról. Priamosz a trónusán ült, és megkérdezte, ezúttal mi járatban vagyok. Azt feleltem: Helenéért jöttem, mire a szemembe nevetett! Ha ott lett volna az a nyomorult fia is, a helyszínen levágom! – Egy székbe roskadt, tenyerébe temetve arcát.
– Hogy utána téged vágjanak le. Folytasd.
– Priamosz közölte, hogy Helené a maga jószántából jött Trójába, esze ágában sincs visszatérni Görögországba, Pariszt a férjének tekinti, és a magával hozott javakhoz is ragaszkodik, nehogy valaha is terhére legyen új hazájának. És most fogódzkodj meg: még arra is utalt az öreg, hogy én csak bitorlóm a lakedaimóni trónt, mert az után, hogy Helené két bátyja, Kasztór és Polüdeukész meghalt, őt illette volna a királyi cím. Elvégre ő Tündareósz lánya, míg én csak Mükéné bábja vagyok!
– Hát tudod, Menelaosz – kuncogott Nesztor –, ez nagyon is úgy hangzik, mintha Helené akkor is lázadást forralt volna, ha veled marad Amüklaiban!
Öcsém lángoló szemmel fordult az öregember felé, én azonban pálcámmal a földre koppantottam.
– Tovább, Menelaosz!
– Így aztán átadtam Priamosznak a vörös táblát Arész jelképével, ő meg úgy bámult rá, mintha soha nem látta volna párját. A keze annyira remegett, hogy a tábla a földre esett, és darabokra tört. Mindenki összerezzent, mígnem végül Hektór összeszedegette a cserepeket, és kivitte őket.
– No de mindez már napokkal ezelőtt történt. Miért nem jöttetek rögtön vissza? – kérdeztem.
Menelaosz sunyi és bűnbánó képet vágott, én pedig ugyanúgy rájöttem a válaszra, mint Nesztor. Ott lebzselt Trójában, hátha meglátja Helenét...
– Még nem mondtad el, hogyan végződött ez az első kihallgatás – ösztökélte Palamédész.
– Már elmondtam volna, ha nem szóltok folyton közbe! – csattant fel Menelaosz. – Priamosz legidősebb fia, Déiphobosz nyilvánosan felkérte az apját, hogy ölessen meg bennünket. Ekkor előrelépett Anténór, a Vendégszerető Zeuszra hivatkozva meghívott a saját házába, és megtiltotta, hogy bárki trójai kezet emeljen ránk.
– Érdekes megnyilatkozás egy dardaniai részéről – jegyeztem meg, és csitítón húztam végig kezem Menelaosz kezén. – Ne lógasd az orrod, öcsém. Hamarabb bosszút állunk a sérelmedért, mint hinnéd. Most eredj, pihend ki magad.
Csak amikor végre négyesben maradtunk Nesztorral, Palamédésszel és Odüsszeusszal, tudtam meg mindazt, ami valóban fontos volt. Közülünk egyedül Menelaosz járt valaha Trójában, de egy éven át tartó háborús készülődésünk során hiába is vártunk tőle bárminemű hasznos tájékoztatást. Milyen magasak a falak? Hát nagyon magasak. Hány embert szólíthat fegyverbe Priamosz? Jó sokat. Milyen erősek a kapcsolatai Kis-Ázsia többi részével? Eléggé erősek. Mintha Kalkhászból akartunk volna adatokat kicsalni, azzal a különbséggel, hogy az öcsém még csak Kalkhász támadhatatlan kifogására sem hivatkozhatott, miszerint Apollón féket rakott a nyelvére.
– Gyorsan kell lépnünk, magasságos király – mondta higgadtan Palamédész.
– Miért?
– Különös hely az a Trója; bölcsek és bolondok vezetik egyforma arányban, és mind a kettő veszélyes lehet. Priamoszban a bölcs elegyedik a bolonddal. Ami tanácsadóit illeti, bennem a legnagyobb tiszteletet Anténór és egy Polüdamasz nevű fiatalember keltette. Déiphobosz, a legidősebb fiú, akit Menelaosz az imént említett, heveskedő szamár, de nem is ő a trón örököse. Az egyetlen számottevő címe, hogy ő is a királyi hercegekhez tartozik – mármint azok közé, akiket Hekabé, a királyné szült Priamosznak.
– Mint legidősebbet, őt illetné az öröklés joga...
– Priamosz virágjában igazi vén kecskebak volt. Azzal kérkedik, hogy a királyné, a többi feleség és az ágyasai ötven fiúval ajándékozták meg – elképesztő szám, nem igaz? A lányok száma pedig, amint értesültem róla, a százat is meghaladja – azt mesélte, mindig több lányt nemzett, mint fiút. Megkérdeztem, miért nem láthatunk néhányat az ifjú hercegnők közül. Vihorászva annyit felelt, hogy a szépekkel szövetségeseit boldogítja, a csúnyák pedig a szövőszék mellett gondoskodnak a palota pompájáról.
– Mesélj a palotáról.
– Hatalmas, királyom. Szemre, mondjuk, akkora, mint Minósz régi háza volt Knósszoszban. Priamosz házasságban élő gyermekeinek mindnek külön, fényűző lakosztály jut benne. És vannak a fellegvár körletében más paloták is. Az egyik Anténóré; a másik a trónörökösé.
– Ki tulajdonképpen a trónörökös? Menelaosz Hektór nevét említette, de én magától értetődően feltételeztem, hogy ő a legidősebb.
– Hektór egyike a Hekabé királynétól származó fiatalabb fiúknak. Amikor odaértünk, még ott volt, de aztán valami sürgős ügyben Phrügiába kellett utaznia. Hozzátehetem, hogy nagyon szerette volna, ha Priamosz felmenti e kötelezettség alól, de a király nem engedett. Mivel Hektór a hadsereg parancsnoka, a had egyelőre vezér nélkül maradt. Amiből arra következtetek, hogy Hektór bölcsebb az apjánál. Fiatalember még, aligha több huszonöt évesnél, és nagyon magas. Nagyjából akkora, mint Akhilleusz.
Most Odüsszeuszra néztem, aki lassú mozdulatokkal simogatta az arcát.
– És mik a te benyomásaid, Odüsszeusz?
– Ami Hektóit illeti, még hozzátenném, hogy a köznép és a katonák istenítik.
– Értem. Eszerint nemcsak a palotán belül vizsgálódtál.
– Nem, ez Palamédész dolga volt. Én a várost barangoltam be.
Hasznos és tanulságos élmény volt. Trója, nagy király, körülfalazott birodalom. Nem is egy, hanem két falrendszer veszi körül. A fellegvár falai is elég tekintélyesek; magasabbak, mint a mükénéiek vagy a tirünsziek. De a külső faltól, amely az egész várost körülfogja, valóban eláll az ember lélegzete. Ha van igazi város, Agamemnón, hát Trója az. Teljes egészében a külső falrendszeren belül van, nem úgy, mint a mi városaink, amelyek egyes részei a falakon kívül vannak szétszóródva. Ellenséges támadás esetén a lakosságnak nem kell a falak közé menekülnie, hiszen már eleve ott vannak. A városnak sok keskeny utcája és megszámlálhatatlan magas, úgynevezett bérháza van, amelyek mindegyikében több tucat család lakik.
– Anténór elmesélte – szólt közbe Palamédész –, hogy az utolsó népszámláláson százhetvenezer polgár iratkozott fel. Ha ebből indulok ki, becslésem szerint Priamosz csak magában a városban negyvenezer derék katonát toborozhatna – vagy ötvenezret, ha az idősebbekre is számot tart.
A magunk nyolcvanezer emberére gondoltam, és elmosolyodtam.
– Ez akkor sem elég hozzá, hogy visszaverje a támadásunkat.
– Nem elég? Még több is, mint elég – jelentette ki Odüsszeusz. – A város kerülete több mérföld hosszú, bár formára inkább hosszúkás, semmint kerek. Azok a külső sáncok elképesztőek. Az öklöm és a könyököm közt éppen egy kőtömbnyi volt a távolság, így, amikor megszámoltam a sorokat, kiderült, hogy a falak harminckönyöknyi magasak, és a talapzatnál legalább húszkönyöknyi szélesek. Olyan ősiek, hogy már senki sem tudja, mikor vagy miért épültek. A legenda szerint átok ül rajtuk Priamosz apja, Laomedón miatt, és pusztulás vár rájuk. De nem hinném, hogy a mi ostromunk tenne kárt bennük. Enyhén lejtenek, és a kövek fényesre vannak csiszolva. Sem létrával, sem csáklyával nem lehet fogást találni rajtuk.
Megköszörültem a torkom; úgy éreztem, mindjobban mardos a kétségbeesés.
– Sehol egy gyönge pont, Odüsszeusz? Egy alacsonyabb falszakasz? Vagy valamelyik kapu?
– De igen, van ilyen pont, királyom, bár én a helyedben nem számolnék vele. Nyugaton az eredeti fal egy része beomlott, felteszem, ugyanabban a földrengésben, amely Krétát is elpusztította. Aiakosz megjavította a sérült szakaszt; a trójaiak most Nyugati Függönynek nevezik. Körülbelül ötszáz lépés hosszú, és olyan nyersen faragott, hogy párkány is, rés is bőven akad rajta; lenne miben megkapaszkodni. Kapuból csak három van: az egyik, a szkaiai, a Nyugati Függöny mellett; a másik a déli szárnyon, ezt dardaniai kapunak hívják; a harmadik, az Ida-kapu pedig északkeleten található. Ezeken kívül csak könnyen őrizhető csatornák és vízvezetékek vannak, amelyek nyílásain egyszerre csak egy ember fér át. Maguk a kapuk erősek és tömörek. Húszkönyöknyi magasak, és a tetejükön átível a külső falak tetején körbefutó járda, amely lehetővé teszi a katonák gyors mozgatását vagy átcsoportosítását. A kapuk bronzlemezekkel és cövekekkel megerősített fahasábokból készültek. A legerősebb faltörő kos sem remegtetné meg őket. Ha meg nem nyílnak, Agamemnón, csak a csoda röpíthet be Trójába. Eh, Odüsszeusz világéletében borúlátó volt...
– Akkor sem tudom elképzelni, hogy ekkora ellenséges had ellen kitarthatnának... Képtelenség...
Palamédész a boros kupáját tanulmányozta, és hallgatott; Nesztor sem volt beszédesebb kedvében. Odüsszeuszé maradt a terep.
– Agamemnón – jelentette ki nagyon komolyan –, ha Trója kapui zárva vannak, bőven elég az emberük ahhoz, hogy elhárítsák a támadásaidat. Csak egyetlen helyen próbálkozhatsz: a Nyugati Függönynél. De az a rész, mint már mondottam, csak ötszáz lépés hosszú; negyvenezer ember úgy ellepné, mint legyek a dögöt. Higgy nekem: akár évekig ellenállhatnak! Minden azon múlik, valóban elhitték-e, hogy még odahaza vagyunk, Görögországban. De tévedjen csak egyetlen halászbárka Tenedosznak erre a partjára, és nekünk befellegzett. Azt hiszem, hosszú hadjáratra kell felkészülnöd. – Hamiskásan kacsintva tette hozzá: – No persze, az is egy megoldás, hogy kiéhezteted őket.
– Odüsszeusz, Odüsszeusz! – hördült fel méltatlankodva Nesztor. – Már megint rákezded! Tébollyal bűnhődnénk valamennyien!
Odüsszeuszon most sem látszott fikarcnyi lelkifurdalás.
– Jó. jó, Nesztor – mondta, felhúzva vörös szemöldökét. – De egyelőre úgy látom, hogy a háború szabályai egytől egyig az ellenségnek kedveznek, és ez igazán nem örvendetes. Hidd el, a ki-éheztetés célszerű megoldás lenne.
Hirtelen végtelen fáradtság fogott el. Felálltam.
– Jaj az emberiségnek, Odüsszeusz, ha a hozzád hasonlók kezébe kerül a hatalom. És most térjünk nyugovóra. Holnap majd összehívom a tanácsot, holnapután hajnalban pedig hajóra szállunk. Kimenőben Odüsszeusz még visszafordult.
– Hogy van Philoktétész?
– Makhaón szerint reménytelen az állapota.
– Ezt fájdalommal hallom. Mit kezdjünk vele?
– Mit kezdhetnénk? Itt kell hagynunk. Esztelenség lenne magunkkal cipelni az ostromtáborba.
– Én is azt mondom, nagy király, hogy magunkkal nem vihetjük, de itt sem hagyhatjuk. Mihelyt hátat fordítunk Tenedosznak, a szigetlakók elvágnák a torkát. Küldesd el Leszboszba. A leszbosziak pallérozottabb társaság, ők nem emelnének kezet egy nagy betegre.
– Úgysem élné túl az utazást – tiltakozott Nesztor.
– Még mindig ez a legkisebb rossz...
– Igazad van, Odüsszeusz – mondtam. – Legyen hát Leszbosz.
– Köszönöm. Philoktétész olyan ember, akit, ha egyáltalán lehet, érdemes megmenteni. Megyek is, elmondom neki a jó hírt – élénkült fel hirtelen.
– Akármit mondanál, úgysem értené – feleltem. – Harmadik napja eszméletlen.

 

 

Tizenharmadik fejezet
AKHILLEUSZ HARMADIK ELBESZÉLÉSE

Kalkhász legújabb jövendölése következtében Agamemnón lemondott róla, hogy a királyok közül elsőként tegye lábát trójai földre, mivel a pap szerint ez a király elesik az első összecsapásban. Én ránéztem Patrokloszra, és vállat vontam. Ha az istenek engem szántak halálra, miért is aggódnék? Kell-e ennél dicsőbb sors?
A behajózási és partraszállási utasításokat már megkaptuk; tudtuk, mikor kell megszállnunk a partokat, és kitennünk az embereinket. Patroklosszal a zászlóshajóm előfedélzetéről néztük az előttünk sikló hajókat; sokkal kevesebb volt belőlük, mint a mögöttünk haladókból, mert mi, iólkosziak az elsők közé kerültünk. Agamemnón zászlóshajója haladt az élen, tőle balra a hatalmas mükénéi hajókaraván, jobbra apám egyik csatlós királyának, phülakéi Iolaosznak a hajói. Ezután következtem én, mögöttem Aiasz és mind a többiek.
Indulás előtt Agamemnón kifejtette: nem hiszi, hogy ellenséges szándékú fegyveresek fogadnának; sokkal valószínűbb, hogy a város bekerítése közben sehol sem ütközünk szervezett ellenállásba.
Az istenek azonban nem mutatkoztak kegyesnek. Mihelyt az Agamemnónt követő hetedik hajó is megkerülte Tenedosz kiugró végét, a Szigeion körüli szárazföldön nagy fekete füstpászmák szálltak fel. A helybeliek megtudták, hogy itt ólálkodunk a közelben, és felkészültek fogadásunkra.
A parancs úgy szólt, hogy vegyük be Szigeiont, és utána rögtön nyomuljunk a város felé. Amikor az én hajóm is kijutott a szorosba, láthattam, hogyan sorakoznak fel a part mentén a trójai katonák.
Még a szelek is összeesküdtek ellenünk. Be kellett vonni a vitorlákat, és nekirugaszkodni az evezőknek, ami annyit jelentett, hogy a had fele már elfárad, mire sor kerül az összecsapásra. Bajainkat szaporítandó, a Hellészpontosz torkolatából érkező áramlat legyezőszerűen terült szét a nyílt tengeren. A szárazföld közelebb nem is lehetett volna, mégis egész délelőtt evezni kellett, hogy elérjük.
Fanyar mosollyal vettem észre, hogy a sorrend közben megváltozott: most phülakéi Iolaosz tört, Agamemnónt megelőzve, a part felé, mögötte a phülakéi katonákkal megrakott negyven hajó, míg a főkirály hatalmas flottája tőle balra haladt. Vajon átkozta-e sorsát Iolaosz, avagy örül, hogy a dolgok így alakultak? Eszerint ő lesz az első király, aki partot ér, tehát ő az, akinek Kalkhász szerint meg kell halnia.
A becsület azt parancsolta volna, hogy nagyobb erőfeszítésre sarkalljam az evezősöket, az óvatosság azonban azt diktálta, hogy kíméljem az én mürmidonjaimat – hadd tartalékolják erejüket a csatára.
– Iolaoszt úgysem érheted be – mondta Patroklosz, aki most is olvasott gondolataimban. – Lesz, ahogy lesz...
Nem ez volt első vitézi tűzpróbám; elég hadjáratban vettem részt apám oldalán, amióta elköszöntem Kheiróntól, és lejöttem a Pélionról, de mindez semmiség volt ahhoz képest, ami a szigeioni tengerparton várt ránk. A trójaiak ezerszámra sorakoztak fel, és egyre újabb csapatok csatlakoztak hozzájuk. Az a néhány hajó, amely tegnap még a kavicsos parton pihent, most visszahúzódott a szárazföldre, a falun túlra.
Megérintettem Patroklosz karját, és éreztem, hogy remeg. Lenéztem a saját végtagjaimra: meg sem rebbentek.
– Patroklosz, menj át a tatra, és kiálts át Automedónnak; ott van a következő hajón. Szólj, hogy a kormányosai zárkózzanak fel hozzánk, és mondd meg, hogy továbbítsa az üzenetet, de ne csak a mi hajóinknak, hanem az egész flottának. A parti sekélyesben leállítjuk a hajókat, vigyázva, nehogy az orrdíszek felhasítsák más hajók oldalát. Mondd meg azt is Automedónnak, hogy az én fedélzetemen át vezesse ki az embereit a partra, és a többiek is kövessék a példáját, mert különben nem tudunk annyi katonát partra tenni, hogy elkerüljük a tömegmészárlást.
Patroklosz átrohant a hátsó fedélzetre, tölcsért formált a kezéből, és átkiabált a csillogó vértjében éberen figyelő Automedónnak, aki visszakiáltott valamit. Aztán láttam, hogy végrehajtja a parancsot: a hajója olyan szorosan zárkózott a miénk mögé, hogy csőrszerűen meghajlott orra kis híján összeért a mi fedélzettartó gerendánkkal. A közelben tartózkodó hajók követték a példát, míg végül valóságos úszó hidat alkottunk. Alattam az embereim felkeltek az evezők mellől, és fegyverkeztek; a lendület akkora volt, hogy egymagában is kisodort volna bennünket a partra. Már csak tíz hajó maradt előttem; az első Iolaoszé volt.
Iolaosz hajójának orra már belefúródott a kavicsba; a hajótesten remegés futott végig, aztán megállt. Iolaosz egy pillanatig habozott a taton, aztán elüvöltötte a phülakéi hadi kiáltást, és átvetette magát a hajó oldalán. Nyomában özönlöttek az emberei, akik átvették a harci éneket. Az ellenség félelmetes túlerőben volt, mégis derekas pusztítást vittek végbe köztük, mígnem egy arany vértbe öltözött hatalmas termetű harcos levágta Iolaoszt, és bárdjával felaprította.
Immár a többi hajó is partot ért. Bal felől egymás után siklottak a szárazföldre, embereiknek még ahhoz sem volt türelmük, hogy várjanak a létrákra: a korláton át ugrottak fejest a tusába. Bekapcsoltam sisakom szíját, oldalra csatoltam aranyforgóját, hogy ne zavarjon, beszuszakoltam magam arannyal díszített bronzvértembe, hogy kiegyenesedjen rajtam, majd két kézre fogtam a bárdomat. Ritka szép darab volt, Minosz zsákmányolta egyik külhoni hadjáratán, mert Krétán nem gyártottak ilyen méretű és súlyú bárdokat. A kardom a lábamat súrolta, de Öreg Pélion a ládában maradt – közelharcban nem venni hasznát. Ide a bárd kellett, és én akár reggeltől estig lengethettem ide-oda a kétélű drágaságot, anélkül hogy elfáradtam volna. Csupán Aiasz és jómagam választottunk bárdot a kézitusához; az olyan bárd, amely méreténél fogva hasznosabb a kardnál, az átlagkatonának túl fárasztó volna. Nem csoda, hogy fűtött a vágy: kapjam csak el azt az aranyba öltözött óriást, aki megölte Iolaoszt.
Figyelmemet mindenestül a part kötötte le, mohón fogadtam be és dolgoztam fel magamban a látványt; érthető, ha már nem emlékszem, milyen gondolatok suhantak át agyamon ezekben a végső pillanatokban. A hajó rázkódása tudatta, hogy földet értünk, de a következő rázkódás oly heves volt, hogy kis híján elvesztettem egyensúlyomat. Hátranéztem: Automedón valóban összekapcsolta hajóinkat, és emberei már száguldottak is át a fedélzetemen. Ekkor, akár holmi elkényeztetett krétai nő majma, a hajó orrára ugrottam, és onnan néztem le a tarka sokaságra, amelyben alig lehetett megkülönböztetni az ellenséget a jó baráttól. Fontos volt azonban, hogy a mögöttem özönlő emberek mind lássanak. Immár Alkimosz katonái rohantak át Automedón hajójának fedélzetén, a számuk egyre nőtt, miközben az én hajóm még mindig, bár egyre enyhébben, bele-belerázkódott a mind távolabbi hajók összeütközéseibe.
Ekkor magasan a fejem fölött meglengettem a bárdot, érces hangon elsüvöltöttem a mürmidonok csatakiáltását, és a hajó orráról az alattam nyüzsgő fejek közé ugrottam. A szerencse mellém szegődött; egy trójai feje már a talpam lendületétől szétzúzódott. Rázuhantam, kezemben csupán a bárddal; a pajzsom, amely az ilyen tusában csak terhemre lett volna, fenn maradt valahol a fedélzeten. Egy szempillantás alatt felpattantam, harsogva a csatakiáltást, ahogy csak a torkomon kifért, amíg át nem vették mürmidonjaim is, és a levegő visszhangzott az ölni kész mürmidonok vérfagyasztó lármájától. A trójaiak bíbor sisakforgót viseltek, ami ugyancsak a mi kezünkre játszott: a bíbor a görögök közül csupán a négy legfőbb királyt – no és persze Kalkhászt illette meg.
Dühödt tekintetek villogtak felém, tucatnyi kard fenyegetett, én azonban kihúztam magam, és olyan erővel csaptam le a bárddal, hogy egy trójait fejtől ágyékig kettéhasítottam. Ettől a többi megtorpant. Apám valamennyi mürmidonnak a fejébe verte a bölcs tanácsot: ha a kézitusa során kellő könyörtelenséget és harciasságot tanúsítunk, az ellenfél ösztönösen meghátrál. Ismét meglengettem a bárdot, ezúttal körben, mint egy kerék küllőjét, és azok, akik könnyelműségükben még mindig felém nyomultak, alaposan megjárták: a penge bronzvértjükön áthatolva tépte fel hasukat. A trójaiak lefitymálták a bőrt, ami nem csoda, hiszen kizárólagos joguk volt a bronzhoz. Micsoda gazdag lehet ez a város...
Patroklosz a pajzsával védte hátamat, mögöttünk pedig megszámlálhatatlan sorokban ugrottak a hajókról partra a mürmidonok. Színre lépett hát a régi gárda. Előrerontottam, a bárddal olyan üres folyosót vágva magam előtt, mint pálcájával a pap, és levágtam mindenkit, aki bíbor sisakforgót viselt. Ez a viadal nem volt igazi erőpróba; itt nem volt rá sem hely, sem idő, hogy az ember egy herceget vagy királyt szemeljen ki magának; az ellenfeleket nem választotta el egymástól szabad tér. A harcosok, rendfokozattól függetlenül, egymásnak ütköztek, és összecsaptak. Valamikor – úgy tűnt, évek teltek el azóta – elhatároztam, hogy megszámlálom azokat, akiket megölök, de hamarosan úgy elkapott a hév, hogy megfeledkeztem a számolásról; egyre jobban élveztem, ahogy a lágy hús enged kemény bronzbaltám csókja alatt.
Nem láttam mást, mint vért és arcokat, rémületet és dühöt. Bátor férfiakat, akik kardjukkal próbálták elhárítani a bárd csapásait, és az életükkel fizettek, gyávákat, akik nyáladzó rémülettel fogadták végzetüket, és a náluk is hitványabbakat, akik egyszerűen hátat fordítottak, és menekülni próbáltak. Legyőzhetetlennek éreztem magam; tudtam, hogy engem ezen a csatamezőn senki le nem teríthet. És gyönyörűségem telt a véres ásításban széthasadt arcok látványában; a csontom velejéig átjárt a gyilkolás kéje. Valami őrület szállt meg, ahogy melleket, hasakat, fejeket kaszaboltam, ahogy csöpögött a bárdról a vér, vagy végigfolyt a nyelén a fogantyúja köré vont durva kötélrostokba, amelyek nem engedték, hogy megcsússzon a kéz. Mindenről megfeledkeztem: nem akartam mást látni, csak vérvörösre festett bíbor sisakforgókat. Ha valaki trójai sisakot biggyeszt a fejemre, és rászabadít a saját embereimre, ugyanígy tobzódtam volna a vérben. A jó és a rossz fogalma elvesztette értelmét; csak az ölés kéjes vágya maradt meg. Íme ennyi volt az értelme a földön töltött éveimnek, halandó emberként ennyire vittem: tökéletes gyilkológépezet lett belőlem.
Csizmánkkal porrá őröltük Szigeion talaját. A por ott kavargott a fejünk fölött, és felszállt az égig. A későbbi csatákban ugyan már ésszerűbben viselkedtem, és embereimre is gondom volt, de ezekben a percekben az ő érdekük fel sem merült szétesett tudatomban. Nem bántam, ki győz, ki marad alul; egyedül az volt a fontos, hogy én győzzek. Ha maga Agamemnón küzd mellettem, észre sem veszem. Még Patroklosz személye sem tört át őrjöngésem ködén, pedig hát egyedül az ő jóvoltából éltem túl ezt az első összecsapást, mert ő nem hagyta, hogy a trójaiak hátba támadhassanak.
Hirtelen valaki az utamba állt, és meglengette pajzsát. Teljes erőmből sújtottam le a pajzs mögött rejtőzködő arcra, de az ismeretlen villámgyorsan kitért, és a kardja súrolta a jobb karomat. Felhördültem, mint akit jeges pocsolyába taszítanak, aztán, amikor a másik leengedte a pajzsát, hogy jobban lásson, megremegtem a gyönyörűségtől. Végre egy rangbéli személy, színaranyba öltözve! A bárd, amellyel Iolaoszt lekaszabolta, eltűnt; most hosszú kardot forgatott. Az élvezettől hörögve, mohón néztem vele farkasszemet. Nagyon magas, szép szál férfi volt, olyan, aki megszokta, hogy a csatában ő kerekedjen fölül, és ő volt itt az első, aki ki merészelt hívni. Óvatosan kerülgettük egymást, én a szíjánál fogva húztam a földön a bárdomat, mígnem úgy éreztem: itt a kedvező alkalom. Amikor előreszöktem, félreütötte baltámat, de én sem voltam lassabb nála: olyan könnyedén tértem ki a kardja, mint ő a bárdom elől. Mindketten megértettük, hogy végre méltó ellenfélre találtunk, és elszántan, de türelmesen kezdtünk vívni egymással. Bronz koccant arany borítású bronzon, de minden csapást elhárítottunk, egyikünk sem bírt sebet ejteni a másikon. Mindketten érzékeltük, hogy a katonák, trójaiak és görögök egyaránt, hátrább léptek, hogy teret engedjenek nekünk.
Valahányszor elvétettem a célt, a másik harsányan nevetett, holott aranypajzsa már négy helyen látni engedte a bronzot, sőt a legalsó ónrétegeket is. Egyszerre kellett küzdenem ellene és a bennem elhatalmasodó düh ellen. Hogy merészel nevetni rajtam? A párbaj szent dolog, nem szabad hívságos gúnnyal meggyalázni, és külön felbőszített, hogy ő a jelek szerint semmi szentet nem lát benne. Kétszer egymás után hatalmas erővel nekiugrottam, és mindkétszer elvétettem. Ekkor végre megszólalt.
– Mi a neved, kis sete-suta? – kérdezte kacagva.
– Akhilleusz vagyok – sziszegtem a fogam közt. Ez még harsányabb nevetésre ingerelte.
– Sosem hallottam rólad, kis sete-sutám! Én Küknosz vagyok, fia Poszeidónnak, a Mélységek Urának.
– Minden halott egyformán bűzlik, Poszeidón fia, akár isten, akár ember nemzette! – kiáltottam, ami újabb kacajra fakasztotta.
Bennem ugyanaz a düh lángolt fel, amelyet az oltáron holtan heverő Iphigeneia láttán éreztem, és megfeledkeztem minden harci szabályról, amelyre Kheirón és atyám oktatott. Üvöltve, bárdom a magasba lendítve vetettem rá magam, nem bánva, hogy ő közben rám szegezi pengéjét. Hátraugrott, de közben megbotlott, a kard kihullott a kezéből, én pedig száz darabra törtem. Ekkor megfordította ember nagyságú, darázsderekú pajzsát, hogy védje a hátát, amint menekül. Vad kétségbeeséssel rontott át a trójaiak sorain, és közben dárdáért kiáltott. Valaki a kezébe is nyomott egyet, de túlságosan a sarkában voltam, hogy sem használhatta volna. Nem fordult vissza; menekült tovább.
Én a trójaiak összezáruló sorai közé vetettem magam, hogy űzőbe vegyem. Egy sem akadt köztük, aki megpróbált volna célba venni; soha nem derült ki, azért-e, mert féltek tőlem, vagy mert tisztelték a párviadal hagyomány szentesítette szabályait. A tömeg egyre ritkult; a csatatér már mögöttünk volt. Ekkor egy magas szikla megállította Küknoszt, Poszeidón fiát. Dárdájával lomha köröket rajzolva fordult felém. Én is megálltam, hajítsa csak el, de ő inkább lándzsaként használta fegyverét, semmint gerelyként, amit bölcsen tett, merthogy nálam bárd is, kard is volt. Amikor döfni készült, oldalra ugrottam. Újra meg újra célba vette a mellem, de én fiatal voltam, és legalább olyan ruganyos, mint bármilyen, nálam könnyebb súlyú férfi. Hirtelen felmértem az esélyeimet, nekirontottam, és kettétörtem a dárdáját. Most már csak a tőrje maradt egyetlen fegyverként, de nem adta meg magát: utána kapott.
Soha nem kívántam ennyire senkinek a halálát, mint ezét a bohócét, akivel még sem a bárdom, sem a kardom nem tudott végezni. Eldobtam a bárdot, és a nehéz szíjnál fogva fejem fölé emeltem a kardom, majd a tőrömet is. Ellenfelem arcáról most végre lefoszlott a kaján derű. Megfogadtam, hogy tiszteletre kényszerítem: hát most végre megadta nekem a köteles tiszteletet. De nyelvelni azért még mindig tudott!
– Mit is mondtál, hogy hívnak, kis sete-suta? Akhilleusznak?
A fájdalom annyira emésztett, hogy nem tudtam felelni. Úgy látszik, ellenfelem annyira még sincs közel az istenhez, hogy megértse: a Királyi Faj fiai közti párviadal, amilyen szent, olyan néma is.
Ráugrottam, és a földre terítettem, még mielőtt kihúzhatta volna a tőrét. Feltápászkodott, és addig hátrált, amíg a lába a sziklafalnak ütközött, és ekkor felbukott, elterülve a lejtős sziklán. Jobb helyzetet nem is kívánhattam magamnak. Fél kézzel megfogtam az állat, és a másikat kalapácsnak használva szétzúztam az arcát, eltörve valamennyi csontját. Hogy közben magamban is kárt teszek, nem bántam. Sisakjának szíja kioldódott, én pedig a két hosszú szíjat a nyaka köré fontam, majd a hasába nyomtam a térdem, és addig húztam a szíjakat, amíg szétroncsolt arca meg nem feketedett, és szeme iszonyattól vöröslő golyóként ki nem dülledt üregéből.
Már egy ideje halott lehetett, amikor végre elengedtem a szíjakat, és lenéztem arra a valamire, ami nemrég még ember volt. Egy pillanatra émelygett a gyomrom a felismeréstől, hogy ilyen mélyen gyökerezik bennem a gyilkolás vágya, de aztán legyőztem magamban a gyengeséget, a vállamra dobtam Küknoszt, és pajzsával a hátamat védve visszamentem a csatatérre, ismét a trójai sorokon keresztül. Azt akartam, hogy mürmidonjaim és az egész görög had lássák: megvan a győzelem, és megvan a legyőzött is. A csatatér szélén kis csapat várt rám, Patroklosszal az élen; sértetlenül jutottunk vissza a mieinkhez. Én azonban még megálltam útközben, hogy Küknoszt, úgy, ahogy volt, az emberei elé hajítsam: vérző szájából kifityegett duzzadt nyelve, a szeme még mindig kimeredt.
– A nevem Akhilleusz! – üvöltöttem.
A trójaiak szétfutottak; a hős, akit halhatatlannak hittek, ugyanolyan embernek bizonyult, mint ők maguk.
Következett a szertartás, amely a Királyi Faj tagjai közti s egyikük halálával végződő párbaj után szokásos. Levettem Küknoszról a páncélját, mint engem megillető hadizsákmányt, tetemét pedig elküldettem a szigeioni szemétgödörbe, hadd lakmározzanak belőle a városi kutyák. Először azonban még levágtam és dárdára tűztem a fejét – különös látvány volt, ahogy a kísértetiesen szétvert arcot gyönyörű, sértetlen arany hajfonatok keretezik. Odaadtam Patroklosznak, aki mint harci lobogót beszúrta a murvába.

* * *

Az egész trójai haderő hirtelen összeroppant, de mivel tudták, hová meneküljenek, és a visszavonulásuk is fegyelmezett volt, gyorsan leráztak bennünket. Miénk volt Szigeion – és a győzelem.
Agamemnón lefújta az üldözést, de én minden idegszálammal tiltakoztam a parancs ellen. Ekkor Odüsszeusz, akit éppen meg akartam előzni, karon ragadott, és maga felé pörgetett. A nemjóját, micsoda ereje volt! Szemre fel sem tételezte volna róla az ember...
– Ne makacskodj, Akhilleusz – szólt rám. – A kapukat már bezárták; tartogasd a magad és embereid erejét holnapra, hátha újra próbálkoznak a trójaiak. Sötétedés előtt még fáradságos takarítás vár ránk.
Beláttam, hogy neki van igaza, és visszabaktattam vele a tengerpartra, oldalamon, mint mindig, Patroklosszal, míg a hátunk mögött a mürmidonok harsogták a győzelmi éneket. A házakra oda sem néztünk; ha voltak is falaik közt nők, nem kértünk belőlük. A kavicsos partra kiérve megrendültén néztünk szét. Ameddig a szem ellátott, emberek hevertek, mindenhonnan sikoly, kiabálás, nyögés, tagolatlan segélykiáltások hallatszottak. Némelyik testben még volt élet, mások mozdulatlan hevertek – árnyékuk már a Sötét Királyság félelmetes pusztaságán, Hadész birodalmában időzik.
Odüsszeusz és Agamemnón egymástól némi távolságra figyelte, ahogy az emberek rendcsinálásba fognak, majd elözönlik a hajókat, és szétfeszegetik az oldalakba vagy tatokba fúródott orrokat. A hajók hamarosan megteltek, és a legkívül állók már tova is sodródtak az áramlattal. Felnéztem a napra: már hanyatlóban volt, közelgett az este. Csontjaimat lehúzta az ólmos fáradtság, alig bírtam emelni a karom, a bárdot a földön vonszoltam magam után. Önkéntelenül Agamemnón felé indultam, aki tátott szájjal bámult rám. Látszott, hogy ő sem kerülte az ütközetet: vértje behorpadt, vonásai alig látszottak a vér és a piszok alól. És most, ahogy ráérősebben méregettem, megállapítottam, hogy Odüsszeusz is elég furán fest. Mellvértje felhasadt, kilátszott alóla a meztelen melle, ám a bőre sértetlen volt.
– Mi történt, Akhilleusz, tán vérfürdőt vettél? – kérdezte a fő-király. – Megsebesültél?
Tompán megráztam a fejem; most fogtam csak fel tudatosan az érzelmeket, amelyek a csata közben végighullámoztak rajtam, és elborzadtam attól, amit magamról meg kellett tudnom: rázott a félelem, hogy Koré leányai örökre a fejembe fészkelik magukat. Hát megőrizheti elméje épségét az ember, ha ilyen teherrel kell tovább élnie? Aztán Iphigeneiára gondoltam, és megértettem: az, hogy az eszem ép marad, hozzátartozik a büntetésemhez.
– Szóval te voltál az az ember a bárddal! – mondta éppen a fő-király. – Azt hittem, csak Aiasz lehet. De megérdemled hálánkat, Akhilleusz. Amikor megjelentél Iolaosz gyilkosának tetemével, a trójaiakból elszállt a harci kedv.
– Nem hiszem, nagyúr, hogy ez az én művem lett volna – nyögtem ki. – A trójaiaknak egyszerűen elegük lett, a mi hajóink pedig csak ontották-ontották az újabb embereket. Ama Küknosszal személyes elintéznivalóm volt. Gúnyt űzött a becsületemből.
Odüsszeusz ismét, de ezúttal gyengéden megfogta a karom.
– Ott a hajód, Akhilleusz. Szállj fel, mielőtt elindulna.
– Hová? – kérdeztem értetlenül.
– Azt én sem tudom, de itt nem maradhatunk. Boldoguljanak csak el a trójaiak a holttestekkel. Télephosz azt mondja, a hellészpontoszi part sarkánál, egy kis öbölben, jó kikötő van. Körülnézünk...

* * *

A végén a legtöbb király Agamemnón hajóján tette meg az utat észak felé, a part mentén, amíg el nem értük a Hellészpontosz torkolatát; büszkén, méltóságteljesen siklottunk a vizeken, ahová nemzedéknyi idő óta nem hatolt görög hajó. Alig egy-két tengeri mérfölddel arrébb a dombok, amelyek lábát a víz mosta, elmaradtak, és egy jó mérföld hosszú partszakaszhoz értünk, amely nemcsak kiterjedtebb, de szélesebb is volt a szigeioninál. Mindkét végénél folyó ömlött a Hellészpontoszba, homokpadjaik valóságos kis beltengert zártak körül. A mozdulatlan vizű sós tóba csak középütt nyílt egy keskeny csapás. Mindkét folyó túlsó partján fennsík magasodott, és a nagyobb és piszkosabb folyó mellettinek a tetején egy elhagyott erőd állt; a helyőrség minden bizonnyal Trójába menekült. Üresen pihentek a parton a takaros kis vámszedő hadihajók is. Senki sem jött elő, hogy lássa, amint Agamemnón zászlóshajója bevitorlázik az öbölbe.
Ahogy felsorakoztunk a korlát mentén, Agamemnón Nesztorhoz fordult:
– Ez megfelelő lesz? – kérdezte.
– Szerintem pompás, de hát nem vagyok szakember; kérdezd inkább Phoimxet.
– Kitűnő hely, nagyúr – szóltam közbe illemtudóan. – Ha itt akarnak ránk törni, nehéz dolguk lesz. A két folyó miatt nem karolhatnak át bennünket, bár az is igaz, hogy a folyók partjának támaszkodó hajók lesznek a legsebezhetőbbek.
– Akkor ki hajlandó önként felvontatni hajóit a folyókon? – kérdezte a királyok királya, majd kissé restelkedve hozzátette: – Az enyémnek a part közepén kell állnia, hiszen értitek; úgy a legkönnyebb feljutni rá.
– Majd én felmegyek a nagyobbikon – ajánlkoztam gyorsan –, és támadás esetére karókkal sáncolom el a táboromat. Így legalább kettős védőrendszerem lesz.
A főkirály arca elsötétült.
– Ez úgy hangzik, Péleusz fia, mintha azt hinnéd: hosszú időre maradunk itt.
A szemébe néztem.
– Így is lesz, nagyúr. Jobb, ha belenyugszol.
A zászlóshajó ott maradt az öböl közepén, mialatt az evezősök sorra partot értek, bár már leszállt az éj, és még mindig csak a hajók mintegy harmada kötött ki. Az enyéim csakúgy, mint Aiasz, Kis Aiasz, Odüsszeusz és Diomédész hajói még javában szelték a Hellészpontosz vizét. Láttam, hogy a mürmidonok maradnak a végére. Szerencsére az idő továbbra is kedvező volt, a Hellészpontosz alig hullámzott.
Amikor a hátam mögött a nap a tengerbe hanyatlott, végre alaposan körülnéztem, és elégedett voltam a látvánnyal. Ha a partra húzott hajók mögött erős védőfal magasodik, a táborunk csaknem oly sebezheletlen lesz, akár maga Trója, amely tőlünk keletre tornyosult a fejünk fölé; innen sokkal közelebb volt hozzánk, mint Szigeionnál. Bizony nagy szükségünk lesz arra a jó erős védőfalra. Agamemnón még nem is sejti, mekkorát téved. Trója nem egy nap alatt épült fel, és a pusztulásához sem lesz elég egy nap.

* * *

Amikor a hajók mind befutottak, és négy sorban elhelyezkedtek a parton, a féksarukat leverték a hajótestek alá, és az árbocokat leszerelték, megadtuk a végtisztességet lolaosznak, Phülaké királyának. Testét zászlóshajójáról egy füves domb tetejére szállították, magas ravatalra emelték, és az egyes görög népek katonái sorban elvonultak mellette, mialatt a papok kántáltak, és a királyok kitöltötték az italáldozatot. Mint gyilkosa gyilkosának, nekem kellett tartanom a gyászbeszédet. Elmondtam az áhítatosan hallgató seregnek, milyen higgadtan fogadta sorsát, milyen hősiesen küzdött, mielőtt levágták, és hogy nem akárkivel: magával Poszeidón egyik fiával mérte össze erejét. Aztán azt javasoltam, hogy bátorságának emlékét ne csak egy hamar feledésbe merülő gyászbeszéd őrizze, és megkérdeztem Agamemnónt: nem adhatnánk-e neki a Próteszilaosz nevet, ami annyit tesz, mint „a népe első embere”.
A főkirály ünnepélyesen bólintott, s ettől fogva Phülaké népe Próteszilaosznak nevezte elhunyt királyát. A papok ráillesztették békésen szunnyadó arcára a vertarany-maszkot, és lerántották róla a szemfedőt, hogy mind lássuk tüzesen csillogó aranyszőttes köntösében. Aztán bárkára fektettük, áteveztünk vele a nagyobbik folyón, megástuk sírját a fennsíkon, és begörgettük a nyíláson a halottas kocsit. Ezután a sírt lezárták, és a kőművesek földet halmoztak a kővel elfalazott bejárat elé; egy-két évszak elmúltával még a legélesebb szemű ember sem fedezheti majd fel Próteszilaosz király nyughelyét.
Valóra váltotta a jóslatot, és egész népét büszkévé tette.

 

 

Tizennegyedik fejezet
ODÜSSZEUSZ MÁSODIK ELBESZÉLÉSE

A trójai földön vívott első ütközet utáni napokban minden erőmet és időmet igénybe vette, hogy tizenegyezer hajó átirányítását megszervezzem. A számuk közben csökkent valamelyest, mert Helené néhány szegényebb kérőjének nem telt olyan jól megépített hajókra, amilyen például Agamemnóné volt. Több tucat hajó léket kapott és el is süllyedt, amikor Szigeionnál oly lázas sietséggel igyekeztünk minél több embert partra tenni, de az ellátmányt vagy a befogni való lovakat szállító hajókban szerencsére nem esett kár.
Meglepetésemre a trójaiak nem merészkedtek gombamód szaporodó sátraink közelébe; Agamemnón szerint ez csalhatatlan jele annak, hogy ellenállásra a továbbiakban nem kell számítanunk. Miután valamennyi hajónkat sikerült a partra vontatni, nehogy túl sok vizet szívjanak magukba, és megduzzadjanak vagy megrepedjenek, fővezérünk haditanácsot tartott. Még egyre szigeioni sikerében fürdött; meg sem lehetett állítani, amint heggyé duzzasztja azt, ami – esküdtem volna rá – hamarosan vakondtúrásnak bizonyul majd. Hagytam, hadd ömlengjen, csak azon törtem a fejem, lesz-e rajtam kívül más kételkedő is. A király beszédét senki sem zavarhatta meg, de alighogy a pálcát átadta Nesztornak (Kalkhász, miért, miért nem, távol maradt), Akhilleusz már talpon volt, és kérte a pálcát.
Hát persze hogy csakis Akhilleusz lehet a kihívó. Nem is lepleztem mosolygásomat. Az Oroszlános Király Auliszban alaposan belemart a iolkoszi legénybe, és elsötétülő arcáról leolvastam, hogy túl nagy volt neki a falat, és heveny emésztési zavarok kínozzák. Kezdődött-e valaha vakmerő és dicső vállalkozás baljósabbul, mint a miénk? Viharok és emberáldozat, féltékenység és kapzsiság, gyűlölködés azok közt, akik előbb-utóbb egymásra szorulhatnak. És miféle rossz szellem bújhatott Agamemnónba, hogy éppen unokaöccsét, Aigiszthoszt küldje Mükénébe felvigyázónak Klütaimnésztra mellé? Legalább olyan meggondolatlanul és balgán döntött, mint Menelaosz, amikor elvonult Krétába, holott Parisz a háza vendége volt. Aigiszthosz teljes joggal formálhatott igényt a trónra! Csak nem feledték el Atreusz fiai, mit művelt apjuk Thüesztész fiaival – megfőzette és úgy tálaltatta fel őket Thüesztésznek egy lakomán... Aigiszthosz, aki sokkal fiatalabb volt, megmenekült bátyjai sorsától. No mindegy, ez legyen az ő bajuk. Annál inkább az én bajom volt, hogy Agamemnón és Akhilleusz között egyre mélyült a szakadék.
Ha Akhilleusz csak amolyan egyszerű gyilkológép, mint unokabátyja, Aiasz, a szakadék meg sem nyílt volna. Akhilleusz azonban amellett, hogy a hadakozásban sikert sikerre halmozott, gondolkodó elme is volt. A mosoly lehervadt ajkamról: hirtelen felötlött bennem, hogy ha én születek akkorának és olyan jómódba, mint ez a fiatalember, de az eszem Odüsszeuszé marad, az egész világot meghódíthattam volna. Az én életem fonala volt az erősebb; fölöttébb valószínű, hogy ott állok majd, amikor Akhilleusz ajak nélküli arcát ajak nélküli aranymaszkkal takarják el – mégis olyan dicsőség lengte körül, amilyenről én nem is álmodozhattam. Valami furcsa veszteségérzet fogott el: ráeszméltem, hogy Akhilleusznak kulcsa van az élet értelméhez, kulcs, amely énelőttem is ott himbálózik, de ha utána kapok, kicsúszik a kezemből. Vajon olyan jó dolog-e, ha valaki mindenen kívül marad, és sohasem veszti el a fejét? Ó, ha csak egyszer is lángra lobbanhatnék, gondoltam, olyasformán, ahogy Diomédész csak egyszer, egyetlenegyszer jégszoborrá szeretett volna válni...
– Kétlem, királyok királya, hogy ha a trójaiak nem merészkednek ki a falaik közül, valaha is bevehetjük a várost – kezdte Péleusz fia nyugodt, egyenletes hangon. – Én messzebbre ellátok, mint a legtöbb ember, és tanulmányoztam azokat a bizonyos falakat, melyeket szerinted túlértékelnek. Énszerintem éppen hogy alábecsüljük őket. Tróját csak akkor zúzhatjuk össze, ha kiédesgetjük a trójaiakat a síkságra, és nyílt ütközetben győzzük le őket – az pedig nem lesz könnyű. Be is kell kerítenünk őket, hogy ne vonulhassanak vissza a falak mögé, erőt gyűjteni a másnapi csatához. Nem gondolod, hogy a teendőinkről szólva ezt is szem előtt kellene tartanunk? Nem eszelhetnénk ki valami fondorlatot, hogy kicsaljuk őket a városból? Elnevettem magam.
– Mondd, Akhilleusz, ha te volnál oly vastag és magas falak közt, mint a trójaiak, te kivonulnál-e csatázni? A legnagyobb esélyüket már eljátszották Szigeionnál, amikor partraszállás közben leptek meg, de így sem bírtak velünk. Priamosz helyében én felsorakoztatnám a katonáimat a falakon, hogy piszkálják az orrukat, és fügét mutogassanak nekünk.
Akhilleusz vitakedvét azonban nem lehetett lehűteni.
– Csak egy halvány reménynek adtam hangot, Odüsszeusz. De az biztos, hogy sejtelmem sincs, miként rohamozhatnánk meg vagy dönthetnénk le azokat a falakat. Neked van talán valami ötleted?
Elhúztam az orromat.
– Ó, én inkább hallgatok! A véleményem már egyszer elmondtam. Ha majd ismét érdeklődő hallgatóságra találok, megszólalok, de egy perccel sem előbb.
– Én csupa fül vagyok – vágta rá Akhilleusz.
– A te füled nem elég kiálló, azaz bocsánat, kiváló, Akhilleusz! Agamemnónt még ez a kis éle sem hangolta jókedvre. Előredőlt, s így kiáltott:
– Trója nem állhat meg velünk szemben!
– Ha így van, nagyuram – makacskodott Akhilleusz –, és holnap egyetlen trójai katona sem jelenik meg a síkságon, nem hajthatnánk el a falak tövéhez, hogy közelebbről is szemügyre vegyük őket?
– Miért ne? – felelte mereven a királyok királya.

* * *

A gyűlés véget ért anélkül, hogy a falak megtekintésén kívül bármilyen más jelentős elhatározásra jutottunk volna. Odaintettem Diomédésznek, ő pedig hamarosan utánam jött a sátramba. Valóban sokat tanult az utóbbi időben: amíg a bort ki nem töltötték, és a szolgák el nem vonultak, féken tartotta kíváncsiságát. – Miről van szó? – kérdezte mohón.
– Muszáj, hogy szó legyen valamiről? Egyszerűen élvezem a társaságodat.
– Nem a barátságunkat firtatom, hanem az arckifejezésed, amikor az előbb felém biccentettél. Mit forralsz magadban, Odüsszeusz?
– Á, már látom, túlságosan is kiismered magad az én kis szokásaim között!
– Lehet, hogy az agyam meglágyult a sok háborús ütéstől, de azért egy nárcisz illata és egy hulla szaga között még különbségei tudok tenni.
– Nos, akkor tekintsd ezt négyszemközti tanácskozásnak, Diomédész. Mindnyájunk közül te tudsz a legtöbbet a háborúról. Neked kell a legjobban tudnod azt is, hogyan vegyünk be egy megerődített várost. Te meghódítottad Thébait, és szentélyt emeltél ellenségeid koponyájából – az istenekre, ehhez aztán nem csekély harci szenvedély kellett!
– Trója nem Thébai – felelte nyugodt, kimért hangon. – Thébai görög, a thébaiak a mi egyesült népeink közé tartoznak. Itt most Kis-Ázsiával háborúzunk. Nem értem, hogy Agamemnón ezt miért nem fogja fel. Az Égei-tenger körül csak két jelentős hatalom van: Görögország meg a Kis-Ázsiai Szövetség, amelynek Trója is a tagja. Babülónt és Ninivét kevéssé izgatja, mi történik az Égei-tenger vidékén, Egyiptom pedig olyan messze van, hogy Ramszesz végképp fütyül rá. – Hirtelen elhallgatott, és zavartan nézett rám. – De ki vagyok én, hogy téged oktatni merjelek?
– Ne becsüld így le magad. Kiválóan foglaltad össze a helyzetet. Bárcsak a mai tanácskozáson legalább még néhányan csak fele ilyen logikusan gondolkoztak volna...
Diomédész nagyot húzott kupájából, hogy elrejtse büszkeségét.
– Igen, bevettem Thébait, de előtte véres csatát vívtunk a falakon kívül; thébai holttetemeken vonultam be a városba. Akhilleusznak valószínűleg ez járt a fejében, amikor azt mondta, hogy először csaljuk ki a trójaiakat a falak közül. Csakhogy Trója, az más. Egy maréknyi asszony és gyerek is bolondot csinálhatna belőlünk: akár egy örökkévalóságon át ott toporoghatnánk a kapuk előtt.
– Akkor ki kell őket éheztetni – mondtam, de ezen Diomédész csak kacagott.
– Javíthatatlan vagy te, Odüsszeusz! Pontosan tudod, hogy a Vendégszerető Zeusz törvényei ezt tiltják. Szembe tudnál nézni a Fúriákkal, ha éheztetéssel hódoltatnál meg egy várost?
– Nem félek Koré leányaitól. Már évekkel ezelőtt a szemükbe néztem.
Diomédész magában bizonyára azt kérdezte: nem további bizonyíték ez istentelenségemről? De hangosan mást kérdezett:
– Akkor mondd el: miféle végkövetkeztetésre jutottál?
– Eddig csak egyre. Arra, hogy ez igen hosszú, évekig is eltartó háború lesz. Ezért ennek tudatában intézem a dolgaimat. A házi szentélyem is megjósolta, hogy húsz évig leszek távol.
– Hogy hihetsz ennyire feltétel nélkül egy szerény házi szentélynek, miközben a kiéheztetésnek pártját fogod?
– A házi szentély – magyaráztam türelmesen – a Földanyáé, aki minden istennél közelebb áll hozzánk. Ő vet ki erre a világra, és ha pályánkat bejártuk, visszahív kebelére. A háború azonban férfidolog. A férfinak magának kell eldöntenie, hogyan háborúzzon, és nekem az a véleményem, hogy minden átkozott hadviselési törvény a másik félnek kedvez. Egy szép napon majd jön valaki, aki olyan szenvedélyesen áhítja a győzelmet, hogy minden hasonló törvényt felrúg, és attól fogva minden másként lesz. Éheztess csak ki egyetlen várost, és földcsuszamlásszerűen terjed tovább az éhínség. Azt szeretném, ha én lennék az első ilyen férfi! Nem, Diomédész, ez nem káromlás. Egyszerűen torkig vagyok a sok megszorítással. A világ minden bizonnyal Akhilleuszról énekel majd, amíg csak Kronosz ismét nőül nem veszi a Földanyát, és véget nem ér a férfiak uralma. De hübriszre vall-e, ha azt szeretném, hogy Odüsszeuszról is daloljon a világ? Én nem kérkedhetem Akhilleusz előnyeivel – nem vagyok öles termetű, és az apám sem a királyok királya –, csak azzal küzdhetek, amim van. Csavaros ésszel, ravaszsággal. Ezek se rossz fegyverek.
Diomédész nagyot nyújtózott.
– Elismerem. Nos, mik a terveid erre a hosszú hadjáratra?
– Holnap, mihelyt a falszemléről visszatérünk, már bele is kezdek. Ez a sereg túl nagy. Én majd kihasítom belőle a saját kis hadamat.
– Saját hadat akarsz?
– Jól hallottad. Nem szokványos hadat, szokványos katonákkal. Magam köré toborzom a legádázabb fenegyerekeket, a bajkeverőket, a zúgolódókat.
Diomédész úgy meredt rám, mint akit villám sújtott.
– Te csak tréfálsz itt velem! Hát miféle sereg lenne az ilyenekből?
– Diomédész, tegyük félre egy percre a jóslatokat: hogy igaza van-e a házi szentélyemnek a húsz évvel vagy Kalkhásznak a tízzel. Mindkét időszak épp elég hosszú. – Letettem boros kupámat, és kihúztam magam. – Rövid hadjáratban a jó parancsnok lekötheti a bajkeverőit, szemmel tarthatja a fenegyerekeket, hogy senkiben ne tehessenek kárt, és elválaszthatja a zúgolódókat azoktól, akik hajlamosak hallgatni rájuk. De egy hosszú hadjáratban elkerülhetetlenek a belső villongások. Akár tíz évig tart, akár húszig – nem lesz mindennap ütközet, sőt még minden hónapban sem. És ezekben a szélcsendes időszakokban a rossz nyelvek annyi kárt okoznak majd, hogy az elégedetlenség morajai üvöltéssé dagadnak.
– És mi lesz a gyávákkal? – kérdezte Diomédész, aki jót derült az eszmefuttatáson.
– Ó, kell hagynom az ocsújából a tiszteknek is, hogy legyen kivel latrinát ásatniuk.
Diomédész felnevetett.
– Nos, tegyük fel, hogy összeszedted a magad kis hadát. Mihez kezdesz vele?
– Gondoskodom róla, hogy mindig el legyenek foglalva. Olyan munkát adok nekik, amely a legjobban megfelel kétes értékű adottságaiknak. Nem nyúlszívűeket választok majd, azok kicsinyesek. A bajkeverőknek viszont lételemük, hogy bajt keverjenek; a fenegyerekek azt élvezik, ha a maguk életén kívül a másokét is veszélybe sodorják; az elégedetlenek pedig Zeusznál is panaszt tennének, amiért az Olümposzon gyenge minőségű a nektár meg az ambrózia. Holnap sorra felkeresek minden parancsnokot, és elkérem tőle a három legkellemetlenebb emberét, leszámítva persze a gyávákat. Boldogok lesznek, hogy lerázhatják őket. És ha végzek a toborzással, jöhet a munka.
Diomédész nagyon jól tudta, hogy csak ugratom, de élvezettel harapott rá a csalira.
– Miféle munkára? – érdeklődött.
Nem tudtam ellenállni a további incselkedésnek.
– Tudod, annak a partszakasznak a szélén, ahol az én hajóim állnak, van egy természetes mélyedés. Senkinek sincs szem előtt, de elég közel van a táborhoz, hogy ha majd Agamemnón falat emeltet hajóink és embereink védelmére a trójai rajtaütések ellen, ez az üreg a fal innenső részén legyen. Eléggé mély teknő, háromszáz ember is kényelmesen eléldegélhet benne. Nos, ez lesz az én seregem lakhelye. Ott, teljes elszigeteltségben készítem majd fel őket a munkájukra. Mihelyt kiszemeltem őket, többé semmi kapcsolatuk nem lesz a régi egységeikkel vagy a törzshaddal.
– Miféle munkára?
– Kémegységet alapítok.
Ez volt az a válasz, amelyre Diomédész a legkevésbé számított.
– Kémegység? – nézett rám értetlenül. – Az meg micsoda? Mit vársz a kémektől? Miféle hasznot hajthatnak?
Egyre jobban belemelegedtem a tervem ismertetésébe.
– Nagyon sokat – feleltem. – Gondolkozz csak, Diomédész! Az ember életének még tíz év is hosszú szakasza – lehet, hogy csak az egyhetede vagy az egynyolcada, de éppúgy lehet a harmada vagy akár a fele is. A háromszáz emberem között lesznek olyanok, akik egy palotában is megállják a helyüket, és éppen ez lesz a dolguk. Az év hátralévő részében néhányukat elhelyezem magában a trójai fellegvárban. Másokat, akiknek könnyen jár hazugságra a szájuk, szétszórok a város közép- és alsó rétegeiben, a kalmároktól a rabszolgákig. Priamosz minden mozdulatáról tudni akarok.
– A Mennydörgőre! – mondta lassan Diomédész, majd arcára kiült a kétség. – Egykettőre lelepleződnek majd.
– Ugyan miért? Értsd meg: nem holmi éretlen zöldfülűek sétálnak be Trójába. Úgy látom, még mindig nem fogtad fel, hogy ez az én háromszáz emberem csupa elsőrangú koponya lesz – minden valamirevaló bajkeverő, fenegyerek és zúgolódó eleve eszes fickó. A bambák nem veszélyesek a hadseregben. Én már jártam Trójában, és közben jól megjegyeztem magamnak a görög nyelv trójai változatát – a hangsúlyt, a nyelvtant, a szókészletet. Nyelvekben nagyon erős vagyok.
– Azt tudom – mondta Diomédész végre szívből jövő nevetéssel.
– Rájöttem továbbá sok mindenre, amit nem árultam el a mi kedves Agamemnón barátunknak. Mielőtt egyetlen kémem is betenné Trójába a lábát, mindent tudni fog, amire szüksége lesz. Néhányukkal – azokkal, akiknek nincs nyelvérzékük – azt mondatom majd, hogy a görög táborból megszökött rabszolgák. Ezek, mivel nem kell titkolniuk görögségüket, különösen értékesek lesznek. Mások, akiknek középszerű a nyelvérzékük, lükiainak vagy káriainak adják majd ki magukat. És ez még csak a kezdet! – mondtam kaján vigyorral, összekulcsolva kezem a tarkómon.
Diomédész nagyot lélegzett.
– Hálás vagyok az összes istennek, amiért a mi oldalunkon állsz, Odüsszeusz. Nem örülnék, ha az ellenségem volnál.

* * *

Egész Trója a falak tetején szorongott, amikor a nagy Mükéné királyával az élen az összes király elvonult a falak alatt. A szűnni nem akaró szél felénk sodorta a gúnykacajt meg a durva megjegyzéseket és zajokat. Láttam, ahogy Agamemnónnak egyre jobban ég az arca a hallatukon, és mélységes örömet éreztem, amiért legalább a sereget nem hozta magával.
A nyakam már fájt, annyit meresztgettem felfelé, de a Nyugati Függönyt különös figyelemmel tanulmányoztam, mivel Trójában jártamkor nem volt alkalmam kívülről is megszemlélni. A védőfalakat egyedül itt lehetett megtámadni, bár mire magunk mögött hagytuk, még Agamemnón is letett az ötletről. Túl rövid volt a falszakasz, és a tetejéről negyvenezer védő zúdítana a fejünkre forró olajat, felhevített köveket, parazsat vagy akár ürüléket is.
Bizony a királyok királya igencsak megnyúlt képpel adta ki a parancsot: vissza a táborba! Tanácsot sem hívott össze; múltak a napok, és nem történt semmi. Én hagytam, hadd főjön saját levében, volt jobb dolgom is, mint vele vitázni. Verbuválni kezdtem az embereket a kémegységembe.
A parancsnokok nem szegültek szembe velem, sőt ujjongtak örömükben, amiért az egyik legsúlyosabb gondot leveszem a vállukról. Közben a kőművesek és az ácsok rohammunkában építkeztek a teknőben: harminc erős. teherbíró házat emeltek, meg egy nagyobb épületet, étkezéshez, közös szórakozáshoz és kiképzéshez. Ahogy jöttek egymás után az újoncaim, úgy fogtam őket is munkára; attól a perctől, hogy kiszemeltem őket, egy ithakai katonákból álló őrség fogta körül az üreget, hogy ne érintkezhessenek másokkal. A parancsnokok úgy tudták, börtönt építek a szabályok megszegői számára.
Őszre, amikor minden elkészült, betereltettem regrutáimat a főépület nagy termébe, hogy beszédet intézzek hozzájuk. Háromszáz szempár – gyanakvók vagy kíváncsiak, bizalmatlanok vagy aggodalmasak – kereszttüzében vonultam az emelvény felé. Elég ideig éltek már a teknőben ahhoz, hogy sorra átessenek a döbbenetes felfedezésen: megfosztották őket az áldozatoktól, csupa hasonszőrű került együvé.
Királyi, karmos lábú szék várt rám. Diomédész a jobbomon foglalt helyet. Amikor a zsongás elcsendesült, kezem a karfára helyeztem, és fél lábam király módjára előbbre csúsztattam.
– Bizonyára tanakodtok, miért hozattalak ide benneteket, és miféle sors vár rátok. Eddig csak találgathattatok, de most megtudtok mindent – magam mondom el. Először is valamennyien olyan jellemvonásokkal vagytok felruházva, amelyektől minden parancsnoknak borsódzik a háta. Ti, akik ebben a helyiségben összegyűltetek, mind rossz katonák vagytok, vagy mert mások életét sodorjátok veszélybe, vagy mert örökös csínyeitektől vagy siránkozásoktól mindenki más hasfájást kap. Nem szeretném, ha kiválasztásotok okát illetően egy percig is félreértésben volnátok. Azért lettetek kiválasztva, mert mindenki utál benneteket.
Itt elhallgattam és vártam, nem véve tudomást az arcokra kiülő elképedésről, dühről, felháborodásról. Volt néhány, szándékosan kifejezéstelen arc is, ezeket külön megjegyeztem magamnak; ők a kivételesen eszesek és tehetségesek.
Mindent jó előre megszerveztem. Az épületet körülvette az ithakai őrségem, élén a mindhalálig megbízható Hakeiosszal, akinek parancsba adtam: öljenek meg mindenkit, aki előttem lép ki az ajtón. Azok, akik feltételeimmel nem tudnak megbarátkozni, nem térhettek vissza a hadseregbe – muszáj, hogy meghaljanak.
– Felmértétek a sértés súlyosságát? – kérdeztem. – Mert követelem, hogy számot vessetek vele! Olyan tulajdonságokat képviseltek, amelyektől minden rendes ember viszolyog – de én éppen ezeket a tulajdonságokat fogom gyümölcsöztetni. A szolgálatért jutalom is jár: fejedelmi lakásokban fogtok élni, testi munkát nem kell végeznetek, és amikor majd a fővezér kiosztja a zsákmányt, ti kapjátok az első nőket. Két feladat között megfelelő szabad időt kaptok pihenésre. Kereken kimondva: különleges, válogatott egységet alkottok, amelynek csakis én parancsolok. Ezentúl nem tartoztok felelősséggel sem királyaitoknak, sem a nagy Mükéné királyának. Ezentúl egyes-egyedül az ithakai Odüsszeusznak engedelmeskedtek.
A továbbiakban elmondtam, hogy szokatlan és igen veszélyes munkát kérek tőlük, majd beszédemnek ezt a részét a következő szavakkal zártam:
– Egy szép napon nagy híre lesz még a fajtátoknak. Háborúk sorsát dönti el az a tevékenység, amellyel ti most elsőnek próbálkoztok. Mindegyiktek legalább ezer gyalogossal ér fel a szememben, tehát megérthetitek, micsoda dicsőség, hogy éppen titeket szemeltelek ki. Most pedig, mielőtt rátérnék a további részletekre, adok egy kis szünetet, hogy egymás között megbeszéljétek a hallottakat.
Rövid ideig csend volt: a meglepetés még bénítóan hatott rájuk. Aztán, amikor megeredt a nyelvük, vizsla szemmel figyeltem az arcokat. Vagy tucatnyian voltak, akiken látszott: nem kérnek az ajánlatomból. Egyikük felállt és kiment, néhányan követték; az ajtón túl pedig ott állt lesben Hakeiosz. Mozgás vagy zaj nem hallatszott kintről. Ezután még további nyolcan távoztak, Hakeiosz pedig tartotta magát a parancsomhoz. Ha soha nem térnek vissza a századukhoz, mindenki azt feltételezi majd, hogy velem vannak. Ha nem lesznek velem, azt feltételezik, hogy visszatértek a századukhoz. Az igazat csak Hakeiosz és emberei tudják majd; ők azonban ithakaiak és jól ismerik a királyukat.
Kiváltképpen két ember érdekelt. Az egyik Diomédész unokafivére volt, és a legnagyobb púp egy parancsnok hátán, akivel csak toborzó körutamon találkoztam. Therszitésznek hívták, és kitűnő képességein kívül az is vonzott hozzá, hogy a szóbeszéd szerint Sziszüphosz nemzette Diomédész egyik nénikéjével, tudniillik rólam is ugyanezt híresztelték: mármint hogy nem Laertész, hanem Sziszüphosz nemzett, a származásomon ejtett állítólagos folt azonban engem soha nem aggasztott; az ilyen ragyogó elméjű kujon apával többre megy az ember, mint egy Laertész-szerű jámbor király vérével.
A másik férfit közelről ismertem, és a háromszázból ő volt az egyetlen, aki pontosan tudta, miért van itt. Szinón volt, tulajdon unokafivérem, kíséretem egyik tagja; bámulatosan sokoldalú ember, aki már alig várta, hogy nekifoghasson új mesterségének.
Ő is, Therszitész is mozdulatlanul ülve szegezte arcomra sötét szemét, csak olykor néztek körül, hogy felbecsüljék, méltó társakkal kerültek-e össze. Aztán Therszitész egyszer csak megköszörülte torkát.
– Rajta, nagyuram, hadd halljuk a többit is – mondta, én pedig engedelmeskedtem.
– Most már láthatjátok, miért vagytok szememben a had legbecsesebb emberei – mutattam rá beszédem vége felé. – Akár engem láttok el fontos adatokkal, akár zavart keltetek Trója vezetésében, mindenképpen kiváltságos szerepetek lesz a dolgok menetében. Biztos kapcsolattartási rendszert építünk majd ki, összekötőkkel és találkozóhelyekkel azok között, akik többé-kevésbé tartósan Trójában telepednek le, és azok között, akik csak rövid látogatásokat tesznek a városban. Igaz, a munka nagyon veszélyes, de mire nekiláttok, minden eszközt megkaptok a kockázatok elhárításához. Nem szólva arról – tettem hozzá széles mosollyal –, hogy biztosan tudom: ez a munka épp a kedvetekre való lesz. Most kis időre magatokra hagylak; gondolkozzatok a hallottakon.
Diomédésszel egy előszobafélébe húzódtunk, ahol beszélgettünk és borozgattunk, míg a függöny túloldalán hol erősödtek, hol halkultak a hangok.
– Felteszem, hogy időnként mi ketten is átruccanunk Trójába – jegyezte meg Diomédész.
– Ez csak természetes. Ezeket a fickókat csak akkor tarthatjuk kézben, ha megmutatjuk, hogy mi még nagyobb kockázatokat vállalunk, mint amennyit tőlük kérünk. Királyok vagyunk, az arcunk felismerhető...
– Helené... – mondta barátom hirtelen.
– Eltaláltad.
– Mikor kezdjük a látogatásokat?
– Ma este – feleltem rezzenéstelen arccal. – A fal északnyugati részén találtam egy jó csatornanyílást, amelyen egyenként kényelmesen átférünk. A belső nyílás jobban el van rejtve, és nem őrzik. Szegény embernek álcázzuk magunkat, bejárjuk az utcákat, elbeszélgetünk a népekkel, és holnap este ugyanezen az úton távozunk. Ne aggódj, biztonságban leszünk.
– Efelől semmi kétségem, Odüsszeusz – nevetett fel Diomédész.
– Ideje visszamenni a többiekhez – mondtam.
Therszitész, akit a társaság szószólóul választott, már állva várt bennünket.
– Beszélj, Diomédész király rokona – mondtam.
– Vállaljuk a feladatot, nagyúr. Azok közül, akik itt voltak, amikor magunkra hagytatok, csak ketten hárították el ajánlatodat.
– Ők nem érdekelnek – feleltem.
Therszitész gúnyosan rám kacsintott; ő gyanította, mi lett az illetők sorsa.
– Az élet, amelyet felvázoltál előttünk – folytatta –, sokkal kellemesebb, mint legyeket fogdosni egy ostromtáborban. Rendelkezz velünk.
– Mindnyájatoktól hűségesküt kérek.
– Úgy legyen – mondta egykedvűen, tudván tudva, hogy ezt az esküt még ő sem szegheti meg, olyan hátborzongató lesz.
Miután az utolsó ember is letette az esküt, közöltem, hogy tízes csoportokban fognak lakni; a csoportvezető tisztet majd én választom ki, ha jobban megismerkedtünk egymással. Két embert azonban máris elég jól ismertem, és még ott a helyszínen megtettem Therszitészt és Szinónt a kémegység két egyenrangú vezetőjének.
Aznap este viszonylag könnyen jutottunk be Trójába. Én bújtam át elsőnek a nyíláson, nyomomban Diomédésszel. Egy barátságos utcácskára értünk, ahol reggelig aludtunk, utána pedig elvegyültünk a tömegben. A szkaiai kapun belüli nagy piacon vásároltunk árpakenyeret, mézes süteményt és két csésze juhtejet, és hallgattuk, miről trécselnek a helybeliek. A közhangulat kedélyes volt; az embereket csöppet sem izgatták a hellészpontoszi partot megszállva tartó görögök. Gyengéd pillantásokat vetettek toronymagas bástyáikra, és nevettek a behemót görög óriáson, aki alig néhány mérfölddel távolabb tehetetlenül lógatja a lábát. Egytől egyig szilárdan hitték, hogy Agamemnón előbb-utóbb feladja, és elhajózik. Élelemben és pénzben nem volt hiány, a dardaniai és az Ida-kapu még nyitva volt, és az emberek a megszokott módon jártak ki-be rajtuk. Csak a falak tetején lévő leshelyek és őrök bonyolult rendszere jelezte, hogy mihelyt veszély fenyeget, a város azonnal bezáratja a két kaput.
Azt is megtudtuk, hogy a városban sok az édesvizű kút, és hombárok meg raktárak egész sorában tárolnak gabonát és más nem romlékony élelmiszert.
Senkinek még csak eszébe sem jutott, hogy a falakon kívül ütközetre kerülhet sor; a kevés katona, akit láttunk, csak ráérősen csatangolt, vagy a nőkkel dévajkodott; fegyverüket, vértjüket otthon hagyták. Agamemnónon és tekintélyes hadán mindenki nyíltan gúnyolódott.

* * *

Titkon szól váltottam Therszitésszel és Szinónnal, akik egyetértettek velem: akik kilógnak a sorból, azoknak nincs helye köztünk. Ekként az eredeti háromszáz újoncból csak kétszázötvennégyet tartottam meg, és még így is nagyon szerencsésnek éreztem magam.
Mihelyt visszatértünk a táborba, Diomédész meg én hozzáláttunk a kémcsapat kiképzéséhez. Voltak, akik igazi lelkesedésről és jeles képességekről tettek bizonyságot, mások harci kedve időközben ellankadt, és megnyúlt képpel lebzseltek a táborban.

 

 

Tizenötödik fejezet
DIOMÉDÉSZ ELBESZÉLÉSE

Különleges egy ember volt ez az Odüsszeusz. Még ahogy egy rabszolgával beszélt, abból is tanulni lehetett. Egyetlen hónap, és mind a kétszázötvennégy katonából – ha bevetésre még nem voltak is készen – kihozta, amit akart. Majdnem annyi időt töltöttem mellette, mint argoszi harcosaimmal, de hála annak, amit tőle ellestem, feleannyi idő alatt tettem kezessé embereimet, mint máskor. Ha távol voltam, többé senki sem zúgolódott, és a tisztek sem civakodtak; Odüsszeusz módszerei nálam is beváltak. Persze fülembe jutott néhány élc, és rajtakaptam főrangú argoszi tisztjeimet, amint cinkosan összenéznek, valahányszor Odüsszeusz társaságában láttak; még a többi király is tanakodni kezdett barátságunk természetén. Engem azonban mindez csöppet sem izgatott. Akkor sem sértődtem volna meg, ha van igazság abban, amit feltételeznek, jóllehet meg kell hagyni, hogy a viselkedésükben nem volt sem rosszindulat, sem helytelenítés. Minden férfinak jogában volt, hogy úgy csitítsa el nemi gerjedelmét, ahogy jólesik neki. Általában persze nőket választottak, de a hosszú külhoni hadjáratokon nőt nehezebben lehetett szerezni, és az idegen nők amúgy sem pótolhatták az otthoni feleséget, az otthoni kedvest. Akkor már többet ér annak a barátnak a gyengédsége, aki melletted csatázik az ütközetben, és távol tartja kardjával az ellenséget, amíg te fölkapod a fegyveredet a földről.

* * *

Az ősz derekán Odüsszeusz egyszer csak rám szólt: menjek el Agamemnónhoz tisztelgő látogatásra. Kíváncsi voltam, mi van készülőben; Odüsszeusz újabban gyakran dugta össze a fejét az öreg Nesztorral, de hogy ilyenkor miről esik szó, arról nem tájékoztatott.
Öt hónap óta nyomát sem láttuk trójai seregnek, és a táborunkban borús volt a hangulat. Az élelmezés kérdése könnyebben megoldódott, mint hittük, mert a Hellészpontosz jóval északabbra volt Tróasznál, és a túlsó partján kitűnő legelőket találtunk. A környéken élő törzseknek elég volt egyetlen pillantást vetni portyázó különítményeinkre, hogy felszívódjanak. Ettől persze a tény tény maradt: olyan messzire szakadtunk otthonról, hogy egy kis hazalátogatásról szó sem eshetett. A fővezér pedig hallgatott: sem táborbontást, sem támadást nem vezényelt, mintha elfelejtette volna, hogy ő a főparancsnok.
Amikor beléptem hozzá, Odüsszeusz már ott volt, szemmel láthatóan igen fesztelen hangulatban.
– Sejthettem volna, hogy mihelyt Odüsszeusz felbukkan, te sem járhatsz messze – jegyezte meg Agamemnón.
Elmosolyodtam, de nem szóltam semmit.
– Mit kívánsz, Odüsszeusz?
– Haditanácsot, királyok királya. Már rég meg kellett volna vitatni egy sereg kérdést.
– A számból vetted ki a szót. Példának okáért: mi zajlik lenn egy bizonyos völgykatlanban, vagy hogy miért nem látom egyikteket sem sötétedés után. Éppen tegnap este akartam összehívni a tanácsot, de se téged, se Diomédészt nem találtalak.
Odüsszeusz szokott kecses módján bújt ki a fővezéri neheztelés hálójából. A művelet egy mosollyal kezdődött, amely engesztelhetetlen ellenfeleket is megnyert, és Agamemnónnál sokkal fagyosabb lelkű embereket is elbűvölt volna.
– Mindent elmondok, magasságos király – de majd csak a tanácsban.
– Nem bánom. Maradj itt, amíg megjönnek a többiek. Ha elengedlek, úgy lehet, bottal üthetem a nyomodat.
Menelaosz futott be elsőnek, lógó orral, mint mindig. Félénken odabiccentett nekünk, majd lekuporodott egy székre a helyiség legtávolabbi, legsötétebb zugában. Szegény, megtiport lelkű Menelaosz... Talán már felébredt benne a gyanú, hogy Helené legföljebb harmadrendű tényező sokkal erőszakosabb bátyja terveiben, vagy talán már le is tett róla, hogy valaha visszakapja a feleségét. A gondolat csaknem kilencéves emlékeket élesztett fel bennem is.
Ó, micsoda romlott portéka volt az az asszony! Csakis a maga kielégülése érdekelte, hogy mi esik jól egy férfinak, az hidegen hagyta. Milyen gyönyörű volt! És milyen önző! Bizony, alaposan megtáncoltathatta Menelaoszt! Soha nem éreztem iránta ellenszenvet; ahhoz túl jelentéktelen volt, az ember inkább sajnálta, mintsem megvetette. És úgy odavolt azért a nőért, ahogy én soha asszonyért nem tudnék lelkesedni.
Ezután Akhilleusz lépett be Patroklosszal, mögöttük pedig Phoinix kullogott, ugyanolyan éberen és hűségesen, mint Odüsszeusz nyomában Argosz, a kutyája, valahányszor a gazdi Ithakában volt. Az újonnan jöttek meghajoltak, Akhilleusz mereven és szemmel láthatóan kelletlenül. Fura fickó volt ő is; észrevettem, hogy Odüsszeusz nem igazán kedveli. Én inkább közömbös voltam iránta, ezért titkon elhatároztam, hogy majd figyelmeztetem: legyen nyájasabb Agamemnónhoz. Még ha százszor is a mürmidonok vezére, akkor is tacskó, és nem illik, hogy ellenszenvét ily feltűnően fitogtassa. Csatában könnyű valakit ott felejteni az egyik szárny legvégén – és nemigen kell mással magyarázni, mint egyszerű és gyakori hadvezetési hibával. Amikor elkaptam Patroklosz tekintetét, önkéntelen elmosolyodtam – nahát, ha létezik gyengéd barátság, ez mindenképpen az, még ha egyoldalú is. Akhilleusz egyszerűen magától értetődőnek tartotta Patroklosz érzelmeit – különben is sokkal szenvedélyesebben izgatta a harc, mint a testi gyönyör.
Makhaón egyedül lépett be, és csendesen elhelyezkedett. Ő és fivére, Podaleiriosz voltak a legjobb orvosok egész Görögországban, és a mi seregünknek többet értek egy egész lovasszázadnál. Podaleiriosz visszahúzódó ember volt, akit műtétei sokkal jobban érdekeltek, mint a haditanácsok, Makhaonnak, ennek a nyughatatlan, életerős férfinak azonban határozott parancsnoki képességei voltak, és harcolni úgy harcolt, mint tíz mürmidon. Utána Idomeneusz suhant be kecsesen Mérionésszal a nyomában; krétai koronája és parancsnoktársi címe fejében megengedte magának, hogy csak meghajoljon Agamemnón előtt, de ne hajtson térdet. Agamemnón szeme nagyot villant e vakmerőség láttán; felmerült bennem, hogy a királyok királya esetleg azt gondolja: Kréta ki akar törni a gyámsága alól, de az arca semmit sem árult el.
Idomeneusz piperkőc alak volt, de erős alkatú, és vezetőnek igen rátermett. Unokatestvére és kijelölt utóda, Mérionész ért talán többet kettejük közül – én legalábbis egyforma élvezettel verekedtem és lakmároztam vele. Mindketten nagylelkűek és szívélyesek voltak, amúgy igazi krétai módra.
Nesztor fürgén lépdelt a számára fenntartott székhez, útközben odabólintva Agamemnónnak, aki ezt a legkevésbé sem vette zokon. Csecsemőkorunkban mindnyájunkat a térdén ringatott, és hibája legföljebb ha egy volt; túl hosszan idézte fel a „régi szép időket”, és a királyok jelen nemzedékét elpuhultnak tartotta. Mindazonáltal nem lehetett nem szeretni, Odüsszeusz pedig, úgy vettem észre, valósággal bálványozta. Ezúttal az öreg magával hozta a legidősebb fiát is.
Aiasz az ivócimboráival jött: féltestvérével, Teukrosszal és Iokriszi unokatestvérével, Kis Aiasszal, aki Oileusz fia volt. Szótlanul üldögéltek a távolabbi fal mentén, úgy tűnt, kényelmetlenül érzik magukat. Alig vártam már a napot, amikor Aiaszt csatázni láthatom (Szigeionnál messze kerültünk egymástól), és saját szememmel csodálhatom, amint duzzadó izmú karjával legendás hírű bárdját lengeti.
Közvetlenül utánuk lépett be Menesztheusz, aki derekasan helytállt egész Attika királyaként, de volt annyi esze, hogy nem kiáltotta ki magát második Thészeusznak, amikor tizedannyit sem ért, mint az igazi; de hát ezt a legtöbben elmondhattuk volna magunkról. Utolsónak Palamédész érkezett, aki köztem és Odüsszeusz között keresett helyet magának. Nem lett volna politikus, hogy kimutassam iránta érzett rokonszenvemet, amikor Odüsszeusz gyűlölte; hogy miért, azt nem tudtam, bár annyit kiszimatoltam, hogy Palamédész, amikor Agamemnónnal együtt érte ment Ithakába, hogy elhívja a háborúba, valamivel megsértette. Odüsszeusz győzte türelemmel, hogy kivárja az alkalmat, de abban, hogy bosszút fog állni, bizonyos voltam. Kalkhász, a pap furcsamód nem volt jelen.
– Ez az első igazi tanácsülés, amelyet trójai partraszállásunk óta összehívtam – kezdte mereven Agamemnón. – Mivel a helyzettel valamennyien tisztában vagytok, fölösleges részletesen ecsetelnem. Odüsszeusz majd összefoglalja helyettem. Bár királyi szolgáim vagytok, önként, jó szívvel ajánlottátok fel nekem csapataitokat, és a felnégyelt lóra tett eskü ellenére elismerem: jogotokban áll elvonulni velük. Patroklosz, legyen nálad a pálca, de most add át Odüsszeusznak.
Odüsszeusz kiállt a padló közepére (Agamemnón a növekvő hideg miatt beadta a derekát, és kőházat építtetett magának, noha az ilyen épület állandóságot sugall), vörös sörénye hullámosan keretezte finom vonású arcát, nagy szürke szeme mintha valamennyiünket igazi méreteinkre zsugorítana: királyok vagytok, de elsősorban mégis emberek csupán. Mi, görögök világéletünkben tiszteltük az előérzeteket, és Odüsszeusz mindig előre megsejtett mindent.
– Patroklosz, töltsd ki a bort – vetette oda kezdetnek, aztán várt, amíg az ifjú körbejárt a kancsóval. – Öt hónap telt el azóta, hogy partra szálltunk, és ezen idő alatt a hajóim melletti völgyteknő kerületén túl nem történt semmi.
E kijelentés után élénken és tömören összefoglalta, miért is börtönözte be a had legrosszabb katonáit oda, ahol már semmi kárt nem okozhatnak. Tudtam, miért nem akarja elárulni az üreg igazi rendeltetését; ahogy Kalkhászban nem bízott, úgy a jelenlévőkben sem, hiába esküdtek fel a közös háborúra.
– Bár hivatalos tanácskozást valóban nem tartottunk – folytatta azon a gördülékeny, kellemes hangján –, nem volt nehéz rájönni, milyen érzelmek töltenek el benneteket. Így például egyikteknek sincs kedve Trója ostromához. Tiszteletben tartom nézeteiteket, ahogy Makhaón is tenné – az ostrom dögvésszel és egyéb betegségekkel jár, és ha csak ezen az áron győzhetünk, mi is otthagyhatjuk a fogunkat. Ezért nem is áll szándékomban, hogy az ostrom kérdéséről vitát nyissak. – Itt szünetet tartott, hogy fürkészőn pásztázza végig a jelenlévők arcát. – Diomédésszel együtt éjszakánként számos alkalommal benn jártunk Trójában, ahol is megtudtuk: ha jövő tavasszal még mindig itt időzünk, gyökeresen más helyzettel számolhatunk. Priamosz követeket küldött valamennyi kis-ázsiai tengerparti szövetségeséhez, és mind sereget ígértek neki. Mire a hó elolvad a hegyeken, Priamosznak kétszázezer ember áll rendelkezésére, minket pedig elűznek innen.
– Igencsak sötét képet festesz itt, Odüsszeusz – vágott közbe Akhilleusz. – Azért kellett hál elhagynunk otthonunkat, hogy örök életünkre megszégyenítsen egy ellenség, akivel mindössze egy ízben csaptunk össze? Hajói értem, azt mondod, értelmetlen hadjáratra indultunk, amely iszonyatos összegeket emésztett fel anélkül, hogy a legszerényebb hadizsákmánnyal is kárpótolna. Hol a vagyon, amellyel kecsegtettél, Agamemnón? Mi lett a tíznapos kis háborúdból? Akármerre nézünk, mindenhonnan a vereség néz vissza ránk. És ez az az ügy, amelynek érdekében néhányan az itt megjelentek közül az emberáldozattól sem riadtak vissza... Vannak nyomorúságosabb vereségek is egy elvesztett csatánál. Ha ki kell ürítenünk ezt a partszakaszt és utána hazakotródnunk – az lesz a legnyomorúságosabb bukás.
Odüsszeusz kuncogott.
– Ti is úgy el vagytok keseredve, mint Akhilleusz? – kérdezte.
– Akkor szívből szánlak benneteket – jóllehet én sem tagadhatom, hogy Péleusz fia igazat szólt. És tegyük még hozzá, hogy ha itt telelünk át, élelemhez is nehéz lesz hozzájutni. Ez idő szerint Bithüniából megszerezhetünk mindent, ami kell, de azt mondják, az itteni telek hidegek és havasak.
Akhilleusz talpra szökkent, úgy dörrent rá Agamemnónra.
– Ezt mondtam neked Auliszban, már jóval azelőtt, hogy elindultunk! De téged nem érdekelt, hogyan láss el egy ekkora sereget! Még hogy válasszunk? Rajtunk áll talán, hogy maradjunk-e itt vagy menjünk haza? Nevetnem kell! Az egyetlen lehetőségünk, hogy a kora téli szeleket kihasználva hazahajózzunk Görögországba, a soha vissza nem térésre! Önhitt bolond vagy te, Agamemnón király!
Agamemnón mozdulatlanul ült, de fegyelmezte magát.
– Akhilleusznak igaza van – dörmögte Idomeneusz. – Ez a hadjárat pocsékul lett megtervezve. – Mélyet lélegzett, és villogó szemmel nézett parancsnoktársára, majd Odüsszeuszhoz fordult.
– Mondd meg kerek perec, Odüsszeusz: meg tudjuk rohamozni Trója falait, igen vagy nem?
– Trója falait senki sem rohamozhatja meg, Idomeneusz.
Az indulatok felforrósodtak; Akhilleusz szavai váltották ki, és Agamemnón makacs hallgatása gerjesztette tovább őket. Lelkük mélyén mind a legszívesebben neki rontottak volna, és a főkirály ezzel nagyon is tisztában volt. Csak harapdálta az ajkát, és izmai megfeszültek az igyekezettől, hogy saját dühét kordában tartsa.
– Miért nem vallottad be eleve, hogy ilyen nagyszabású vállalkozás megtervezésére képtelen vagy? – kérdezte Akhilleusz. – Ha csekélyebb volna a rangod – és ha nem az istenek kegye juttatott volna méltóságodhoz – most leütnélek. Idehoztál minket Trójába anélkül, hogy a saját dicsőségeden túl bármi egyéb járt volna a fejedben! Az esküre hivatkozva összetoboroztad a nagy ármádiádat, utána pedig süketnek mutattad magad a tulajdon öcséd kívánságaival és szükségleteivel szemben. Törődtél te egyáltalán Menelaosszal? Mered-e állítani, hogy mindezt az ő kedvéért teszed? Ugyan! Soha egy percig nem is színleltél ilyesmit! A kezdet kezdetétől csak az volt a célod, hogy megszedd magad Trója kifosztásán, és kihasíts magadnak egy újabb birodalmat Kis-Ázsiában! Jó, nem tagadom, mi sem jártunk volna rosszul, de a legzsírosabb falatok neked jutottak volna!
Menelaosz feljajdult, omlani kezdett szeméből a könny, kétségbeesése elárulta, mekkorát csalódott. Mialatt zokogott, mint egy gyerek, aki megütötte magát, Akhilleusz átkarolta és a vállát veregette. A helyiséget vihar előtti csend ülte meg: még egy szó, és az egész társaság Agamemnón torkának ugrik. Nekem is bizseregni kezdett a jobb karom. Aztán Odüsszeuszra néztem, aki mozdulatlan állt, kezében a pálcával. Agamemnón a térdén összekulcsolt kezét bámulta.
A végén Nesztor lépett ki a pástra, és indulatosan förmedt Akhilleuszra:
– Fiatalember, megérdemelnéd, hogy tiszteletlenségedért megkorbácsoljanak! Mi jogon bírálod főkirályunkat, ha az olyanok, mint én, nem tesszük? Odüsszeusz sem vádaskodott – akkor te hogyan vetemedhetsz ilyesmire? Azt mondom, elég volt! Fogd be a szád!
Akhilleusz mukkanás nélkül tűrte a ledorongolást. Bocsánatkérően térdet hajtott Agamemnón előtt, és visszaült a helyére. Természettől nem volt forrófejű, de azóta, hogy Iphigeneia Aulisznál meghalt, feszült volt a viszony közte és Agamemnón között, amin senki sem csodálkozhatott, hiszen Agamemnón az ő nevével élt vissza, hogy elcsalja a lányt Klütaimnésztra mellől anélkül, hogy előzőleg megbeszélte volna a dolgot Akhilleusszal, a fiatalember pedig azóta sem bocsátott meg nekünk, beavatottaknak, és a legkevésbé persze Agamemnónnak magának.
– Odüsszeusz – folytatta Nesztor –, te nem vagy elég idős, hogy ennyi fejedelmi személyt eligazgass, add tehát át nekem a pálcát, hadd szóljak immár én. – Mérgesen nézett körül. – Ez a tanácskozás kész gyalázat! Ifjú napjaimban senki sem mert volna olyasmiket mondani, mint amiket itt hallanom kellett. Amikor például még kamasz voltam, és Héraklész az országot járta, bizony másként festettek a dolgok....
Hátradőltünk székünkön, beletörődve, hogy végighallgathatjuk Nesztor híres példabeszédeinek legújabb gyöngyszemét, habár utólag meggondolva a dolgot, már rájöttem, hogy az öreg tudatosan csapongott: ha rákényszerít, hogy az ő elbeszélésére figyeljünk, legalább közben lehiggadunk.
– Vegyétek csak Héraklészt – folytatta. – Méltatlanul oda volt láncolva egy királyhoz, aki érdemtelenül aggatta magára hivatala szent bíborát, és előre megfontolt szándékkal életveszélyes vagy megalázó munkákat rótt ki rá. És Héraklész még csak nem is tiltakozott. Az adott szó szent volt előtte. Nemcsak erős volt, de nemes gondolkodású is. Lehet, hogy isten nemzette, de akkor is férfi volt, tetőtől talpig. Különb, mint amilyenné te, ifjú Akhilleusz, valaha is válhatsz. És ugyanez áll rád is, ifjú Aiasz. A király az király, és erről Héraklész soha nem feledkezett meg – akkor sem, amikor térdig gázolt a trágyában, akkor sem, amikor a kétségbeesés és a téboly peremére sodródott. Férfiúi méltósága emelte Eurüsztheusz fölé, akit szolgálnia kellett. Ezért csodálták, ezért tisztelték annyira a többiek. Héraklész tudta, mivel tartozik az ember az isteneknek, és mivel a királynak, és mindenkor aggályos gonddal megadta nekik, ami megilleti őket. Bármennyire jólesett, hogy testvéremként bánhatok vele, ő soha nem merített biztatást nyájasságomból – bennem, Néleusz utódában csak afféle csodabogarat látott. A tudatosan vállalt rabszolgalét, a tisztelettudás és a türelem vívta ki számára az emberek örök vonzalmát és a hérószi rangot. Haj-haj, hozzá hasonlót többé soha nem láthat a világ...
Úgy tűnt, befejezte; most majd visszaadja a pálcát Odüsszeusznak, és a tanácskozás folytatódhat. Nagyszerű! De nem – Pülosz ura még nem ért mondókája végére. Újabb példabeszéd következett.
– Thészeusz! – rikkantotta. – Íme egy másik példa. Nem a durvaság vagy a királlyal szembeni kötelesség megszegésének vágya vezérelte – őt az őrület szállta meg. Bár főkirály volt maga is, én mindig csak az embert láttam benne. Vagy vedd saját atyádat, Tüdeuszt, Diomédész. Kora legkülönb bajnoka volt, és azon falak előtt halt meg, melyeket te egy nemzedékkel később bevettél, de életére soha nem borított árnyékot a szégyen. Ha előre tudom, miféle emberek nevezik magukat királynak és trónörökösnek itt, Trója partjain, soha nem hagytam volna el a fövény borította Püloszt, soha nem szállók a sötét borvörös tengerre. Tölts még, Patroklosz. Még van mondanivalóm, de a torkom kiszáradt.
Patroklosz, aki mindnyájunk közül a legdúltabbnak látszott, lassan felállt; nyilvánvalóan bántotta, hogy Akhilleuszt a jelenlétében megleckéztették. Pülosz vén királya szemrebbenés nélkül felhajtott egy kupa hígítatlan bort, majd leült egy üres székre Agamemnón mellé.
– Ne vedd zokon, Odüsszeusz, hogy ellopom a mennydörgésed, igazán nem szeretnélek megbántani, csak úgy látom, az ilyen magamfajta agg jobban helyére tudja tenni a neveletlen ifjakat.
– Folytasd csak, nagyuram! – mondta széles vigyorral Odüsszeusz. – Legalább olyan jól summázod majd a helyzetet, mint én tenném, ha nem jobban.
Ekkor kezdtem érezni, hogy itt valami bűzlik. Ezek ketten napok óta súgnak-búgnak – lehet, hogy előre kisütötték ezt az egészet?
– Ezt kétlem – felelte Nesztor, és élénkkék szemében pajkos szikra gyúlt. – Ifjú korodhoz képest bámulatos egy koponyád van. Én mindenesetre mostantól ülve maradok, mellőzöm a személyeskedést, és szigorúan csak a tényékhez ragaszkodom. Ezt a helyzetet csak indulatok nélkül, hideg fejjel közelíthetjük meg. Ami történt, megtörtént, ez a lényeg. A múltat nem rángathatjuk elő, mert csak felszítanánk a régi sérelmeket. – Előredőlt a székében. – Gondoljátok át újra a helyzetet. Van egy százezer főnél is népesebb, harcosokból és kísérő személyekből álló hadseregünk, amely mintegy három mérföldre állomásozik Trója falaitól. A nem harcoló személyek közt vannak szakácsok, rabszolgák, matrózok, fegyverkovácsok, lovászok, ácsok, kőművesek, utászok. Ha ezt a hadjáratot valóban olyan rosszul tervezték volna meg, mint Akhilleusz herceg állítja, szerintem nem volna ennyi képzett szakemberünk. Helyes; látom, erről nem is kell vitát nyitni. Most gondoljuk végig az idő kérdését. Kalkhász, a mi érdemdús papunk tíz évet jósolt, és én a magam részéről hajlok rá, hogy higgyek neki. Nem azért jöttünk, hogy egyetlen várost hódítsunk meg; népek egész sorát kell legyőznünk, Trójától le Kilikiáig. Ilyen hatalmas feladatot nem lehet napok alatt összecsapni, még akkor sem, ha le tudnánk dönteni Trója falait. Vagy talán kalózok vagyunk mi? Közönséges banditák? Fosztogatók? Ha azok volnánk, térdre kényszerítenénk egyetlen várost, és a zsákmánnyal megrakodva hazatérnénk. De én azt mondom: nem vagyunk kalózok. Nem érhetjük be az egy Trójával. Utána le kell győznünk Dardaniát, Müsziát, Lüdiát, Kariát, Lükiát és Kilikiát is.
Akhilleusz ráharapott a csalira: olyan elkerekedett szemmel bámult Nesztorra, mintha most látná először. De feltűnt, hogy ugyanígy hallgatja a fejtegetést Agamemnón is.
– Mi lenne – kérdezte magától Nesztor, mintha csak hangosan gondolkodna –, ha kettéosztanánk a sereget? Az egyik rész itt maradna Trója falai előtt, a másik szabadon mozogna. Az itt maradók lekötnék és féken tartanák Tróját; ehhez legalább annyi, de lehetőleg több ember kell, mint amekkora hadat Priamosz toborozhat. A másik rész fel-alá portyázna a kis-ázsiai partokon, s megtámadna, kifosztana, majd felégetne minden települést Andramüttiosz és a távoli Kilikia között. Pusztítana, megtizedelné a lakosságot, rabszolgákat ejtene, városokat dúlna fel, letarolná a földeket – és soha nem ott tűnne fel, ahol éppen számítanak rá. Ekként mindjárt két dolgot vinne végbe: az akció seregünk mindkét részét bőségesen ellátná élelemmel és más egyéb holmival – talán még fényűzési cikkekkel is –, és ugyanakkor Trója kis-ázsiai szövetségeseit olyan örökös rettegésben tartaná, hogy semmiféle segítséget nem mernének küldeni Priamosznak. A tengerpart egyetlen pontján sincs olyan népes város, amely ellenállhatna egy nagy és jól vezetett hadseregnek. Azt pedig kétlem, hogy a kis-ázsiai királyokban megvolna a kellő előrelátás, és saját földjüket elhagyva Trójában gyülekeznének.
Napnál is világosabb: ezek ketten mindent előre kifőztek. A szavak úgy csordultak Nesztor szájából, mint méz a süteményről. Odüsszeusz csak ült, és elismerően, elégedetten mosolygott, Nesztort pedig még nem láttam ennyire elemében.
– A Trója előtt maradottak megakadályoznák, hogy a trójaiak támadást intézzenek táborunk vagy hajóink ellen – folytatta Nesztor. – Amellett folyamatosan rombolnák a város harci szellemét. A feladat igazán egyszerű: a falakat védőbástya helyett börtönné kell változtatnunk, mármint a lakosság tudatában. Most nem akarok részletekbe bocsátkozni, de higgyetek szavamnak: igenis számos módon befolyásolhatjuk a trójaiak gondolkodását, a fellegvártól le a leghitványabb viskóig. Ravaszság persze szükséges hozzá, no de amíg Odüsszeusz a miénk, ravaszságban nem kell szűkölködnünk.
Sóhajtott egyet, mocorgott a székén, kért még egy kupa bort, de ezúttal Patroklosz, aki körbejárt a kancsóval, már sokkal tiszteletteljesebben szolgálta ki Pülosz agg uralkodóját.
– Ha eltökéljük, hogy nem futamodunk meg – folytatta Nesztor –, rengeteg jutalom vár ránk kitartásunkért cserébe. Trója olyan gazdag, hogy azt legmerészebb álmainkban sem tudjuk elképzelni. A zsákmányon nemcsak mi tollasodunk meg, de népeink is sokkal jobb módúak lesznek. Akhilleusznak ebben igaza volt. Hadd emlékeztessek rá, hogy Agamemnón mindig is tudta, mekkora előnyökkel járna a kis-ázsiai szövetségesek legyőzése. Ha megritkítjuk ezeket a népeket, kolóniákat létesíthetünk, és a magunk népét sokkal előnyösebb körülmények közé helyezhetjük, mint amilyenek között a mi túlzsúfolt Görögországunkban tengődik. – A hangja most csendesebb lett, mégis annál erőteljesebb. – És ami a fő: miénk lesz a Hellészpontosz és a Pontosz Euxeinosz; az utóbbi partvidékét is benépesíthetjük. Bőven lesz ónunk és rezünk, hogy bronzot öntsünk. Miénk lesz a szkütha arany, a smaragd, a zafír, a rubin, az ezüst, a gyapjú. A tönke-búza. Az árpa. Az arany-ezüst ötvözet. És mind a többi: egyéb fémek, egyéb élelmiszerek, egyéb kényelmi cikkek. Csábító távlatok, nem igaz?
Mocorogtunk, lassan összemosolyogtunk, Agamemnón pedig láthatóan kivirult.
– Trója falait pedig békén kell hagyni – folytatta ugyanolyan határozott hangon az öreg király. – A sereg ott maradó felének kizárólag az a dolga, hogy bosszantsa és zaklassa a trójaiakat – egy percre se hagyják nyugton őket, de komoly összecsapásokra ne kerüljön sor. Itt kiváló táborhelyünk van, semmi okunk máshová hurcolkodni. Mi is a neve a két folyónak, Odüsszeusz?
– A nagyobbik, a sárga vizű a Szkamandrosz – vágta rá Odüsszeusz. – A trójaiak szennyvizétől ilyen piszkos, ezért tilos inni belőle vagy fürdeni benne. A kisebbiket, a tiszta vizűt Szimoeisznak hívják.
– Köszönöm. Nos, az első dolgunk, hogy a Szkamandrosztól a Szimoeiszig védőfalat emeljünk, mintegy fél mérföldre az öböl szélétől, legalább tizenöt könyök magasságban. A külső oldala mentén hegyes cölöpkerítést verünk le, és ásunk egy tizenöt könyök mély árkot, amelyet ugyancsak jól hegyezett cölöpökkel bélelünk ki. Ez legalább egész télre munkát ad majd a Trójában maradók mintegy felének, és még fázni sem fognak közben!
Most minden átmenet nélkül elhallgatott, és Odüsszeuszra bökött.
– Elfáradtam, Odüsszeusz, innen te folytasd!
Lám, nem hiába bújtak folyton össze: még a részleteket is kidolgozták! Odüsszeusz úgy folytatta az előadást, mintha kezdettől ő beszélt volna.
– A csapatokat soha nem szabad hosszabb időre tétlenségre kényszeríteni, ezért a sereg két fele váltja majd egymást: mindegyik hat hónapot tölt Trója előtt, és hat hónapon át barangolja be a partvidéket. Így minden katona megőrzi frissességét és rugalmasságát. Nem ismételhetem elég nyomatékosan, hogy azt a hatást kell keltenünk, mintha szükség esetén akár örök időkre is itt szándékoznánk maradni az Égei-tenger keleti partján. Akár trójaiakkal van dolgunk, akár lükiaiakkal – azt akarom, hogy Kis-Ázsia népei kétségbeessenek, hanyatlásnak induljanak, minden évvel csüggedtebbek és reménytelenebbek legyenek. Seregünk mindenkori mozgó fele ki fogja véreztetni Priamoszt és szövetségeseit. Az aranyuk a mi ládáinkban köt majd ki. Becslésem szerint úgy két év múlva fogják majd fel, miről van szó, de szavamat rá, hogy előbb-utóbb rájönnek!
– Hajói értem – szólalt meg Akhilleusz ezúttal roppant udvariasan –, a sereg szabadon mozgó része nem lakik majd itt...
Odüsszeuszon látszott, hogy igen elégedett a hangváltással.
– Nem, nekik meglesz a maguk külön főhadiszállása – mondta –, valamivel délebbre, talán valahol Dardania és Müszia határán. Van arrafelé egy Asszosz nevű kikötőváros; magam még nem láttam, de Télephosz szerint megfelelne a célnak. Odaszállítjuk majd a tengerparton szerzett zsákmányt, az élelmiszert és az egyéb holmit, Asszosz és itteni táborunk között pedig folyamatosan járnak majd a szállítóhajók, a parthoz tapadva, hogy védve legyenek az időjárás szeszélyeitől. Az előkelőek közül Phoinix az egyetlen igazi tengerész, így azt javaslom, hogy ő szervezze meg ezt az ellátószolgálatot. Tudom, megfogadta Péleusznak, hogy mindig Akhilleusz mellett marad, de ezt ebben a minőségében is megteheti. – Elhallgatott, hogy szürke szeme sorra találkozzon a feszülten figyelő hallgatóság minden tagjának tekintetével. – Befejezésül mindenkit emlékeztetnék rá, hogy Kalkhász szerint ez a háború tíz évig fog tartani. Magam is azt hiszem: ennél hamarabb nem járhatunk a végére. Tíz év – távol az otthonunktól. Tíz éven át az asszonyaink kormányoznak majd odahaza; tíz év alatt felnőtté serdülnek a gyermekeink. Túl messzire kerültünk Görögországtól, és itteni feladataink egész embert kívánnak, tehát szabadságra sem látogathatunk haza. Tíz év nagyon hosszú idő. – Most meghajolt Agamemnón felé. – Magasságos király, a terv, amelyet Nesztorral felvázoltunk, csak a te beleegyezéseddel léphet érvénybe. Ha nem nyerte el tetszésed, mindketten elhallgatunk, hiszen most is, mint mindenkor, a szolgáid vagyunk.
Tíz év otthonról távol... Tíz év száműzetés... Hát megér ennyit Kis-Ázsia meghódítása? Ami engem illet, meg nem tudtam volna válaszolni ezt a kérdést, legföljebb ma is úgy sejtem: ha Odüsszeusz nincs, másnap hazahajóztam volna. Ő azonban nyilvánvalóan maradni akart, tehát el sem mondtam neki, miről álmodozom.
– Legyen hát így – mondta sóhajtva Agamemnón. – Tíz év nagy idő, de a jutalom kárpótol majd érte. Valamennyien rengeteget nyerhetünk. Mindazonáltal szavazásra teszem fel a kérdést. Azt szeretném, ha legalább olyan mohón akarnátok folytatni a vállalkozást, mint én. – Felemelkedett, és odaállt elénk. – Hadd emlékeztesselek rá, hogy ebben a helyiségben csupa király vagy trónörökös van. Mi, görögök a királyság eszméjét az égi istenek kegyére alapoztuk, és amikor az óhitet felcseréltük az újra, leráztuk magunkról a nőuralom igáját. Most a férfiak uralkodnak, de közben az istenekre kell felnézniük, támogatásukat kérve, mert a férfiak nem termékenyek, nincsen bizalmas kapcsolatuk a gyerekekkel, és járatlanok a Földanya dolgaiban. Manapság másként felelünk népeinkért, mint a régi vallás napjaiban. Akkor mi voltunk a kiszemelt áldozati barmok, a nyomorultak, akiket a királyné felajánlott engesztelésül a Földanyának, ha rossz volt a termés, ha alulmaradtunk a háborúban, vagy ha elszabadult a dögvész. Az új vallás felszabadította a férfiakat e gyászos sors alól, és uralkodókká emelte őket, akik közvetlenül felelősek népeik előtt. Hát ezért pártolom én eme nagyszabású vállalkozást, amely üdvöt hoz majd népeinknek, és mindenhol elterjeszti a görög hagyományt, a görög szokásokat. Ha most hazatérnék, a népem előtt szégyenülnék meg, és nyilvánosan kellene beismernem, hogy vereséget szenvedtem. És akkor hogyan is állhatnék ellen, ha a nép, osztozva megaláztatásomban, visszatérne az óhithez, engem feláldozna az oltáron, és a feleségemet magasztosítaná fel? – Leült, és bíborköntösbe burkolt térdére tette formás fehér kezét. – Szavazzunk tehát. Ha valaki nem akar velünk tartani, és inkább hazamenne Görögországba, emelje fel a kezét. Nagy csend lett. Egyetlen kéz sem emelkedett a magasba.
– Úgy legyen hát – maradunk. Odüsszeusz, Nesztor – van-e még egyéb javaslatotok?
– Nincs, királyok királya – mondta Odüsszeusz.
– Nincs, királyok királya – visszhangozta Nesztor.
– Idomeneusz?
– Én módfölött örülök a dolgok ilyetén alakulásának.
– Akkor a legokosabb, ha rátérünk a részletekre. Patroklosz, ha már felcsaptál pohárnoknak, menj, gondoskodj ételről is.
– Hogyan akarod kettéosztani a sereget, nagy király? – kérdezte Mérionész.
– Ahogy már elhangzott: a két rész szabályos ütemű váltogatásával. De egy kikötést még hozzátennék. A második hadseregben kell hogy legyen egy állandó belső mag, olyan férfiakból, akik az egész háborút ebben a beosztásban töltik. Itt, ebben a szobában néhány sokat ígérő fiatalembert is látok, akik bizonyára nehezen viselnék, ha folyton Trója előtt kellene rostokolniuk. Nekem egész évben itt kell maradnom, akárcsak Idomeneusznak, Odüsszeusznak, Nesztornak, Diomédésznek, Menesztheusznak és Palamédésznek. De ti, Akhilleusz, Teukrosz, Mérionész és a két Aiasz, ti fiatalok vagytok. Rátok bízom hát a második hadsereget. A főparancsnok Akhilleusz lesz. Akhilleusz, te vagy nekem felelsz, vagy Odüsszeusznak. Harc közben vagy Asszoszon belül magad határozol mindenről, akárki idősebb vagy rangosabb ember csatlakozik is hozzád Trója alól, a maga féléves szolgálatára. Elég világosan szóltam? Elfogadod a fővezérséget?
Akhilleusz minden ízében remegve ugrott fel; sárgán csillogó, naperősségű szeme szinte elvakított.
– Esküszöm valamennyi istenre, királyok királya, hogy soha nem lesz okod megbánni a belém helyezett bizalmat.
– Úgy hát vedd kezemből a főparancsnoki címet, Péleusz fia, és válaszd ki hadnagyaidat – mondta Agamemnón.
Fejcsóválva néztem Odüsszeuszra. A szürke szempár rám hunyorított, az egyik vörös szemöldök a magasba szökkent. Na várj csak, amíg négyszemközt nem kaplak, cimbora! Lesz hozzád néhány keresetlen szavam...

 

 

Tizenhatodik fejezet
HELENÉ HARMADIK ELBESZÉLÉSE

Trója alatt Agamemnón kőről kőre egész várost épített fel; valahányszor kiléptem az erkélyemre, láttam a falakon túl, milyen buzgón dolgoznak odalenn a görögök. A nagy messzeség miatt úgy tetszett, mintha hangyák görgetnék a nagy kerek köveket, és építenék be a hatalmas fatörzseket egy falba, amely a csillámló Szimoeisztól a zavaros vizű Szkamandroszig terjedt. A part mögött házak nőttek ki a homokból, magas kaszárnyaféleségek, hogy a katonáknak legyen hol áttelelniük, és silók, ahol a felhalmozott tönkebúza és árpa védve van az időjárás viszontagságai elől, és a patkányok sem férnek hozzá.
A görög hajóhad megérkezése óta az életem alaposan megnehezült, habár olyan addig sem volt, amilyennek Trójához közeledve elképzeltem. Miért is nem látjuk tisztábban a jövő mintázatát az idő szövőszékén, még akkor sem, ha világosan kirajzolódik? Fel kellett volna készülnöm arra, ami rám vár. De Parisz volt a mindenem – rajta túl nem láttam, s az övé volt minden gondolatom.
Amüklaiban igazából én voltam az uralkodó, az én vérem fogadtatta el, hogy Menelaosz is ott ül a trónon. Lakedaimón népe tőlem, Tündareósz lányától várta üdvét és az istenekhez fűződő jó viszonyát. Fontos személyiség voltam. Amikor királyi fogatomon végighajtottam Amüklai utcáin, a nép letérdelt előttem. Nem egyszerűen szerettek: rajongtak értem, imádtak. Helené királynő voltam, Léda négy isteni gyermeke közül az egyetlen, aki otthon maradt. És csak visszatekintve értettem meg, milyen változatos és gazdag volt az életem – vadászat, versenyek, ünnepségek, az udvari élet, a sokfajta szórakozás. Akkor lassúnak és súlyosnak éreztem az időt, de ma már tudom, hogy sejtelmem sem volt róla, mi az igazi unalom. Azt csak itt, Trójában tanultam meg.
Itt nem vagyok sem királynő, sem királyné. A dolgok menetében énrám senki sem oszt szerepet. Az egyik jelentéktelen királyi hercegnek vagyok a felesége, és egyszersmind közutálatnak örvendő idegen. Olyan szabályok és kötelességek nyűgöznek, amelyek felrúgásához sem erőm, sem hatalmam nem elegendő. És semmivel sem foglalhatom el magam, sehová nem mehetek! Nem áll elő ujjam pattintására a fogatom, nem ruccanhatok ki vidékre, hogy lássam a katonák kiképzését, a férfiak kedvteléseit. A fellegvárból nem mozdulhatok ki. Amikor le akartam merészkedni a városba, Hekabétól Anténórig mindenki felháborodott, mondván, hogy szeszélyes, céda, könnyelmű vagyok, és bizonyára a sikátorokban akarok kujtorogni. Értsem meg végre, hogy ha valamelyik züllött kocsma vendégei meglátnák a meztelen mellem, rögtön megerőszakolnának! De hiába ígértem meg, hogy elfedem a mellem, Priamosz így sem engedett a városba.
Világom egyik napról a másikra szűk és körülhatárolt lett: vagy saját lakosztályomban időztem (Priamosz e tekintetben nagylelkű volt, Parisz meg én tágas és valóban gyönyörű szobákat kaptunk), vagy azokban a termekben, ahol az udvar előkelő hölgyei összegyűltek. Pariszról, az én csodálatos Pariszomról pedig időközben kiderült, hogy ő is csak olyan, mint a többi férfi. Azt akarja, hogy minden az ő kedve szerint legyen, és ezt el is éri. Kedvtelései között pedig nem szerepel a felesége szórakoztatása. Én csak a szeretkezéshez kellek, és ha egyszer a szeretők már mindent tudnak egymásról, a szeretkezés néhány perc alatt lebonyolítható.

* * *

Ha az életem addig csak unalmas volt, a görögök megérkezése után elviselhetetlen lett. Az emberek úgy néztek rám, mint minden baj kútfejére, és engem hibáztattak Agamemnón eljöveteléért. Micsoda bolondok! Kezdetben iparkodtam meggyőzni a trójai nemeseket, hogy Agamemnón soha semmilyen nő, még a kétszeres sógornője kedvéért sem vonulna háborúba, és már akkor beszélt a Trója elleni hadjáratról, amikor a papok a fehér lovat felnégyelték, és engem odavetettek Menclaosznak. Hiába: senki sem hallgatott rám, és nem is akart rám hallgatni. Én tehetek róla, hogy a görögök ott táboroznak a Hellészpontosz partján. Én tehetek róla, ha a csillámló Szimoeisz és a zavaros vizű Szkamandrosz közti hatalmas fal mögött egyre nő, terjeszkedik a görög város. Minden egyes-egyedül az én bűnöm!
Szegény öreg Priamosz tele volt gonddal. Már nem dőlt kényelmesen hátra arany és elefántcsont székében, ahogy szokta, csak a szélén kuporgott, tépkedte a szakállát, és újabb meg újabb hírnököket küldött a nyugati őrtoronyhoz, hogy jelentsék, hol tartanak a munkájukkal a görögök. Amióta először léptem be tróntermébe, az érzelmek egész skáláját végigjárta: így jutott el a kárörömtől, amiért Agamemnónnak borsot tört az orra alá, a teljes zavarodottságig. Ameddig a görögök nem adták jelét, hogy huzamosabb tartózkodásra rendezkednek be, derűsen kuncogott, amikor pedig sorra érkeztek szövetségeseitől a segítséget ígérő üzenetek, tapsolt örömében. De amikor a görög védőfal épülni kezdett, az arca besüppedt, a válla megroskadt.
Noha a görög királyok ereje és elkötelezett öntudata hiányzott belőle, én mindig kedveltem. Görögországban a férfinak nagy erőre van szüksége, hogy megtartsa, ami az övé – vagy legalábbis olyan báty kell mellé, akibe két férfi ereje szorult. Priamosz ősei viszont időtlen idők óta uralkodtak Trójában. A népe úgy szerette, ahogy a görögök soha nem szerették és nem is szerethették királyaikat, holott Priamosz, aki joggal hitt trónja biztonságában, inkább csak félvállról vette kötelességeit, és az istenek szavát sem tisztelte olyan vakul.
A vén Anténór, a király sógora szüntelenül csak kötekedett velem; jobban gyűlöltem, mint Priamosz, és higgyék el, ez már jelent valamit. Valahányszor rám nézett azzal a hályogos szemével, láttam, ahogy izzik benne az ellenséges indulat; aztán megszólalt, és többé abba sem hagyta. Miért nem vagyok hajlandó elfedni a mellem? Miért vertem meg a rabszolganőmet? Miért nem értek semmilyen asszonyi mesterséghez, amilyen a szövés vagy a hímzés? Miért lehetek jelen a férfiak tanácskozásain? Miért hangoztatom oly nyíltan a véleményem, amikor a nőknek nem is lehet véleményük? Anténór kifogyhatatlan volt a gáncsolnivalóban.
Amikor a Hellészpontosz partja mögötti fal elkészült, Priamosz egyszer csak megelégelte a kárpálását.
– Maradj már csendben, vén fafejű! – sziszegte. – Agamemnón nem Helené kedvéért jött ide. Miért is dobnának ki ő meg a csatlós királyai olyan rengeteg pénzt, csak azért, hogy visszaszerezzenek egy asszonyt, aki a maga jószántából hagyta el Görögországot? Agamemnónnak Trója és Kis-Ázsia kell, nem pedig Helene. Görög kolóniákat akar telepíteni a földjeinkre – meg akarja tömni ládáit a kincstárunkból – a Hellészpontoszon át az Euxeinoszig akarja küldeni a görög hajókat. A fiam felesége csak ürügy, semmi több. Ha visszaadnánk, csak Agamemnónnak tennénk szolgálatot, úgyhogy előttem szót se többé Helenéről, megértetted, Anténór?
Anténór lesütötte a szemét, és gunyoros körülményességgel meghajolt.

* * *

A kis-ázsiai államok sorra küldték cl követeiket Trójába; a legközelebbi gyűlésen, amelyen részt vettem, csak úgy nyüzsögtek. Meg sem tudtam jegyezni a sok nevet: Paphlagonia, Kilikia, Phrügia és mind a többi... Priamosz valamennyiüket tisztelettel fogadta, bár látszott, hogy egyeseket nagyobbra tart, mint másokat – kivált Lükia küldöttét részesítette lelkes fogadtatásban. Az illetőt Glaukosznak hívták, és első unokatestvérével, Szarpédónnal közösen uralkodtak Lükiában. Parisz, aki parancsra ugyancsak megjelent, megsúgta, hogy Glaukosz és Szarpédón nemcsak elválaszthatatlanok, akár két iker, de még egymás szeretői is, ami szerintem királyok részéről nagy dőreség – így se feleségük, se utóduk.
– Légy meggyőződve, Glaukosz király, hogy ha majd elűztük partjainktól a görögöket, Lükia tetemes részt kap a zsákmányból – mondta könnyes szemmel Priamosz.
A viszonylag még fiatal (és nagyon jóképű) Glaukosz elmosolyodott:
– Lükia nem azért van itt, jó Priamosz, hogy részeljen a zsákmányból. Szarpédón király és jómagam csak egyet akarunk: összezúzni a görögöket, hogy nyüszítve kullogjanak vissza az Égei-tenger túlsó partjára. Számunkra, akik a part legdélibb csücskén élünk, létfontosságú a kereskedés, amely rajtunk át halad mind északi szomszédaink, mind még délebbre, Rhodosz, Szüria, Egyiptom felé. Lükia a tengelyszög. Nézetünk szerint a mi szövetségünk nem a haszonlesésen, hanem a szükségen alapul. Légy nyugodt, tavasszal mindennemű segítséget megkapsz tőlünk, és katonákat is: húszezer, mindennel felszerelt és élelemmel is ellátott harcost.
Öregember hamar elérzékenyül: Priamosz már bőven ontotta a könnyeit.
– Teljes szívemből köszönöm neked és Szarpédónnak, én kedves unokaöcsém.
Sorra előléptek a többiek is. némelyek bőkezűségben versengtek Lükiával, mások pénzért vagy ilyen-olyan kiváltságokért alkudoztak. Priamosz mindenkinek megígért mindent, s ekként a felajánlott katonaság meg az egyéb segítség egyre több lett. Mire jövő tavasszal az első krókuszok kibújnak az olvadó hó alól, Priamosz kétszázezer embert sorakoztathat fel a síkságon, és egykori sógorom – hacsak nem hozat erősítést, vagy nem rejteget különféle cselszövéseket a tarsolyában – csúfos vereséget szenved. Akkor hát miért kínzott továbbra is az aggodalom? Mert ismertem a népemet. Adj egy görögnek elegendő kötelet, és közel s távolban mindenkit felakaszt – de önmagát soha. Régről ismertem Agamemnón tanácsadóit, és Trójában is elég ideig éltem már, hogy tudjam: Priamosznak nincsenek Nesztorhoz, Palamédészhez és Odüsszeuszhoz fogható jó emberei.
Ó, be unalmasak voltak ezek a megbeszélések! Csak azért vettem részt rajtuk, mert nélkülük még jobban unatkoztam volna. A király kivételével senki sem ülhetett le – nő aztán különösen nem. Sajgott a lábam. Így, mialatt egy puha, hímzett bőrféleségbe tekert paphlagoniai számomra érthetetlen tájszólásban locsogott-fecsegett, szemem tunyán járt ide-oda a sokaságon, míg egyszer csak megállapodott leghátul egy férfin, aki csak most érkezhetett. Ez aztán nem akármilyen látvány volt!
Mivel magasabb volt mindenki másnál – Hektórt kivéve, aki szokása szerint ott állt a trón mellett –, könnyedén tört utat magának a tömegben. Gőgösnek látszott, mint egy király, s látszott, hogy nagy véleménnyel van önmagáról. Ellenállhatatlanul emlékeztetett Diomédészre: ugyanaz a kecses mozgás, ugyanaz a marcona, harcos küllem. Sötét haja, fekete szeme volt, az öltözéke igen gazdag: a lazán vállára vetett köpenyt olyan gyönyörű, hosszú, bolyhos szőrű, sárgásbarna foltokkal tarkított prém bélelte, amilyet még soha sem láttam. A trón emelvényéhez érve mereven és felületesen meghajolt, mint egy király, aki nem szívesen ismeri be, hogy egy másik király rangban megelőzheti.
– Aineiasz! – szólalt meg Priamosz, valami különös, megfejthetetlen felhanggal. – Már régóta várlak.
– Hát most itt vagyok, király – felelte kurtán a jövevény.
– Láttad magad is a görögöket?
– Még nem, királyom. A dardaniai kapun jöttem be.
Nem véletlenül hangsúlyozta a kapu nevét; most már eszembe jutott, hol hallottam a nevét ennek a férfinak. Aineiasz Dardania trónörököse volt. Apja, Ankhiszész király országa déli felét kormányozta egy Lürnésszosz nevű városból. Priamosz, valahányszor Dardania, Ankhiszész vagy Aineiasz nevét szóba hozta, kaján gúnnyal mosolygott; lassan megtanultam, hogy Trójában apát és fiát egyaránt uborkafára felkapaszkodott jöttmentnek tekintik, jóllehet Parisz elmesélte, hogy mind a trójai, mind a lürnésszoszi királyi házat Dardanosz alapította, Ankhiszész és Priamosz pedig első unokatestvérek.
– Akkor, ha szabad javasolnom, lépj ki az erkélyre, és nézz a Hellészpontosz irányába – mondta Priamosz metsző gúnnyal.
– Ahogy óhajtod.
Aineiasz néhány másodpercre eltűnt, aztán visszajött, s megvonta a vállát.
– Úgy festenek, mint akik hosszabb időre rendezkednek be, nem igaz?
– Igen éles szemű következtetés.
Aineiasz elengedte a füle mellett a sértő megjegyzést.
– Miért hívattál? – kérdezte.
– Azt hittem, ez magától értetődik. Mihelyt Agamemnón a fogai közé kaparintotta Tróját, Dardania és Lürnésszosz kerül sorra. Szeretném, ha a ti csapataitok is segítenének, hogy tavasszal felmorzsoljuk őket.
– Görögországnak semmi vitája Dardaniával.
– Görögország manapság nem szorul ürügyekre. Görögország földet akar, bronzot és aranyat.
– Nos, király, amint látom, szövetségeseid félelmetes létszámban gyűltek itt köréd; megítélésem szerint nem fogsz rászorulni a dardaniai katonaságra, hogy összezúzd a görögöket. Majd ha valóban szükséged lesz rájuk, magam vezetem ide őket. De tavasszal semmiképpen.
– Tavasszal leszek a legnagyobb bajban!
– Nem ígérhetek semmit királyi atyám egyértelmű engedélye nélkül, nagyuram, és Ankhiszész nem adott ilyen engedélyi.
Priamosz, szavakat sem találva, elfordult. Mihelyt kettesben maradtunk, faggatni kezdtem Pariszt. mi bujkált ennek a különös vitának a mélyén.
– Mi bajuk egymással apádnak és Aineiasz hercegnek? Parisz lustán megráncigálta a hajam.
– Vetélytársak.
– Vetélytársak!? De hiszen mindketten uralkodók: az egyik Dardaniában, a másik Trójában.
– Ez igaz, csakhogy egy jóslat szerint egy napon Trója is Aineiaszé lesz. Apám tart az isten szavától. Aineiasz is ismeri az isteni sugallatot, ezért elvárja, hogy a trón várományosaként kezeljék. De ha meggondolod, hogy atyámnak ötven fiúgyermeke van, Aineiasz igénye igazán nevetséges. Szerintem az égi jel egy másik, még meg sem született Aineiaszra utal.
– Férfias jelenség – mondtam tűnődve. – Igazán fölöttébb vonzó.
A szinte folyékonyán áttetsző szempár rám szegeződött.
– Csak soha ne feledkezz meg róla, Helené, hogy kinek vagy a felesége. Tartsd távol magad Aineiasztól.

* * *

Szerelmünk apadóban volt, magam sem értettem, miért, hiszen első látásra beleszerettem. Talán az idegenített el, hogy hamar rájöttem: bármennyire lobog is benne az irántam érzett szenvedély, nem tud ellenállni más nők bájainak, és annak a szokásának, hogy nyaranta az Ida-hegy környékén pajzánkodjon. Trójába való érkezésem és a görögök jövetele között mindössze egy nyár telt el, de akkor Parisz teljes hat hónapra eltűnt; s amikor végre megjött, még csak bocsánatot sem kért. Mint ahogy azt sem volt hajlandó belátni, mennyit szenvedtem távollétében.
Néhányan az udvar hölgyei közül mindent elkövettek, hogy életemet kellemetlenné, sőt elviselhetetlenné tegyék. Hekabé királyné gyűlölt; szerinte romlást hoztam az ő imádolt Fariszára. Hektór felesége, Andrornakhé sem szívleli, minthogy elbitoroltam tőle az udvar legszebb asszonyának címét, és rettegett, nehogy Hektórt megkísértsék a bájaim. Mintha engem Hektór egy percig is érdekelt volna! Nagyképű, öntelt. nyegle alak volt. és olyan kimért, olyan merev, hogy hamarosan megtettem magamban az egész unalmas udvar legunalmasabb tagjának.
És volt valaki, akitől valósággal rettegtem: Kasszandra, az ifjú papnő. Sokszor láttam, amint vadul lobogó hajjal kószál a termekben és a folyosókon, sápadt arca feldúlt, szeméből süt a téboly. És valahányszor csak észrevett, értelmetlen szidalmak sorozatát ontotta rám azon a félelmetes, gyászos hangján; a kusza szózuhatagban más sem ismerte ki magát. Annyi kitűnt, hogy daimón vagyok, kígyó vagyok, a zűrzavar forrása vagyok. Szövetségben állok Dardaniával. Szövetségben állok Agamemnónnal. Én vagyok Trója pusztulása. És így tovább, a végtelenségig. Hekabé és Andromakhé hamar rájött, mennyire felzaklat az egész jelenség, és biztatni kezdték Kasszandrát, hogy lessen rám; persze azt remélték, hogy így majd a szobámba zárkózom. Helenét azonban ennél keményebb fából faragták. Menekülés helyett felvettem azt a bosszantó szokást, hogy csatlakoztam Hekabéhoz, Andromakhehoz és a többi magas rangú dámához a társalkodótermükben, simogattam valóban gyönyörű mellemet, hogy ingereljem őket, ők pedig megbotránkozva néztek (egyikük sem merte volna lecsupaszítani a maga lazán tömött babos zsákhoz hasonló kebleit). Amikor ez a módszer elvesztette az újdonság varázsát, pofozni kezdtem a cselédséget, tejet loccsantottam a hölgyek unalmas hímzéseire és vásznaira, hosszú monológokban idéztem fel a tűzvész, a fosztogatás, a nemi erőszak képeit. Egy emlékezetes délelőttön úgy felbőszítettem Andromakhet, hogy foggal-körömmel rontott nekem, ám hamar rá kellett jönnie, hogy Helené birkózott is lány korában, és könnyűszerrel elbánik egy ilyen gondosan nevelt, ápolt hölggyel. Fellöktem, a képébe öklöztem, úgy, hogy a fél szeme megdagadt, megfeketedett, és hat hónapon át ki sem tudta nyitni. Aztán mindenütt ártatlan képpel elsuttogtam, hogy Hektor bánt el így vele.
Panszt folyvást nyaggattak, hogy lógjon erősebb pórázra; kivált az anyja járt a nyakára. De valahányszor meg akart feddni vagy kérlelt, hogy viselkedjem illedelmesebben, én csak a szemébe neveltem, és felsoroltam, mi mindent művelt velem a lobbi nő. Mindennek pedig az lett az eredménye, hogy egyre ritkábban láttam a férjemet.

* * *

A tél elején lett először úrrá a trójai udvaron a nyugtalanság. A szóbeszéd szerint a görögök eltűntek a Hellészpontosz menti táborukból, és fel-alá portyáznak a kis-ázsiai partokon, hogy egymástól távoli kisebb és nagyobb városokra csapjanak le. Ám amikor Priamosz állig felfegyverzett csapatokat küldött a Hellészpontoszhoz, kiderült, hogy a görögök nagyon is olt vannak, és alig várják, hogy legyen kivel összecsapniuk. A tél folyamán ennek ellenére szaporodtak a portyákról és fosztogatásokról szóló hírek, és Priamosz szövetségesei egymás után üzenték meg, hogy sajnos vissza kell vonniuk ígéretüket, és nem küldhetnek tavasszal csapatokat, mivel immár saját országuk van veszélyben. A kilikiai Tarszoszt felemésztették a lángok, lakóit leölték vagy eladták rabszolgának; a földeket és legelőket ötvenmérföldes körzetben felégették, a gabonát pedig görög hajókra rakták, az állatokat lemészárolták és megfüstölték a kilikiai füstöldékben, hogy a görögök tömjék magukat degeszre vele, a szentélyekből elvitték a kincseket, Éetion király palotáját kifosztották. Müszia volt a következő áldozat. Leszbosz segítséget küldött nekik, mire a görögök ugyancsak megtámadták. Thermoit a földdel tették egyenlővé; a leszbosziak a sebeiket nyalogatták, és azt latolgatták, nem lenne-e értelmesebb, ha félig görög származásukra hivatkozva Agamemnónhoz pártolnának. Amikor aztán a kariai Priéné és Milétosz is elesett, az egész partvidéken elhatalmasodott a fejveszett rémület. Még Szarpédón és Glaukosz, a furcsa „királyi pár” is kénytelen volt otthon maradni Lükiában.
Az egymást követő csapásokról újszerű módon szereztünk tudomást. Mindig egy görög hírnök tolmácsolta az üzenetet, aki megállt a szkaiai kapu előtt, és felordította a nyugati őrtorony kapitányának, mit jelentsen Priamosznak. Részletezte, melyik várost dúlták éppen fel, hány polgár halt meg, hány nőt és gyermeket adtak el rabszolgának, hány mérő gabonát zsákmányoltak, és mennyit érnek az elhurcolt kincsek. És üzenetét mindig e szavakkal zárta:
– Mondd el Priamosznak, Trója királyának, hogy Péleusz fia Akhilleusz üzenetét tolmácsolom!
A trójaiaknak már e név hallatán is vacogott a foguk. Tavasszal Priamosznak tétlenül kelleti elviselnie a görög tábor közelségét, mert semmilyen szövetséges erő nem sietett a segítségére, és pénzt sem kapott sehonnan, hogy a hettitáktól, Asszüriától vagy Babüloniából zsoldosokat vásárolhasson. A trójai pénzt szigorúan be kellett osztani, lévén, hogy most már a Hellészpontoszon is a görögök szedték a vámot.
A trójai szívekbe és a trójai otthonokba növekvő elkeseredettség lopódzott. És minthogy az egész fellegvárban én voltam az egyetlen görög, Priamosztól Hekabéig mindenki engem faggatott, hogy ki hát ez az Akhilleusz. Elmondtam mindent, amire csak emlékeztem, de amikor hozzátettem, hogy bár előkelő származású és remek felépítésű, de jóformán kölyök még, mind kételkedtek szavamban.
Ahogy múlt az idő, úgy vált egyre rettegettebbé Akhilleusz neve; Priamosz arcából a puszta említésére kiszállt a vér. Egyedül Hektóron nem látszott semmi ijedelem. Égett a vágytól, hogy szemtől szemben állhasson Akhilleusszal. Valahányszor a görög hírnök megérkezett a szkaiai kapuhoz, a tőrje után tapogatózott, és felragyogott a szeme. Valósággal rögeszméjévé vált, hogy megküzdhessen Akhilleusszal: minden oltárnál áldozott, könyörögve az istenekhez, hogy ő döfhesse le legnagyobb ellenségét. Amikor megkeresett, és tovább érdeklődött, nem volt hajlandó elhinni, amit mondok.
A második év őszén Hektór kifogyott a türelemből, és apja beleegyezését kérte, hogy az egész trójai had élén kitörjön a városból.
– Azt soha, Hektór! – kiáltotta Priamosz, és úgy nézett utódára, mintha azt megszállta volna a téboly.
– Királyom, felderítőink jelentették, hogy a görögök csak a haduk kisebb felét hagyták a tengerparton. Most megverhetnénk őket! Akkor pedig Akhilleusz seregének is vissza kell térnie Trója alá. és velük is elbánhatunk!
– Vagy ők vernek meg minket.
– De királyom, amikor miénk a túlerő! – kiáltotta Hektór.
– Ezt én nem hiszem el.
Hektór ökölbe szorult kézzel keresett új érveket, hogy a rettegő öregembert meggyőzze igazáról.
– Ha nem hiszed, királyom, hatalmazz fel, hogy elmenjek Lürnésszoszba Aineiaszhoz – ha a dardaniaiak is csatlakoznak állományunkhoz, biztos, hogy többen leszünk, mint Agamemnón emberei.
– Aineiasz nem óhajt belekeveredni a mi bajunkba.
– Énrám hallgatna, apám.
Priamosz a felháborodástól magánkívül húzta ki magát.
– Hatalmazzam fel a fiamat, trónom örökösét, hogy könyörögve járuljon a dardaniaiak elé? Ép eszednél vagy, Hektór? Inkább meghalok, semhogy Aineiasz előtt hajbókoljak.
Ebben a pillanatban – merő véletlenségből – megláttam Aineiaszt. Csak most lépett a trónterembe, de épp eleget hallott az emelvényen elhangzott párbeszédből. A szája lebiggyedt; tekintete hol Hektórra, hol Priamoszra siklott, de olyan áthatolhatatlan volt, hogy nem is sejtettem, mi játszódhat le benne. Aztán, mielőtt bárki jelentős személy – én nem tartoztam az ilyenek közé – észrevette volna, hogy itt járt, sarkon fordult, és távozott.
– Magasságos királyom – magyarázta kétségbeesve Hektór –, nem várhatod, hogy örökre a falaink között rostokoljunk. A görögök azt tűzték ki célul, hogy valamennyi szövetségesünket megsemmisítik. Gazdagságunk fogytán, mert bevételeinktől elestünk, és a város ellátása egyre többe kerül. Ha nem engeded, hogy kivezessem a városból a sereget, legalább ahhoz járulj hozzá, hogy portyázó egységeket vezessek a görögök ellen. Felkészületlen érné őket a támadásunk, megzavarnánk zsákmányszerző körútjaikat, és a végén elmaradnának falaink alól a hírnökeik, azokkal a pimasz és megalázó üzenetekkel.
Priamosz tétovázott. A tenyerébe támasztotta állat, és hosszan töprengett, majd nagyot sóhajtott, és így szólt:
– Hát jó. Kezdj hozzá az emberek gyakorlatoztatásához. Ha meg tudsz győzni, hogy ez nem istenkísérlő, kudarcra ítélt vállalkozás, akkor tégy szándékod szerint.
– Nem fogsz csalódni bennünk, királyom – mondta Hektór ragyogó képpel.
– Remélem is – felelte fáradt hangon az öreg király. Hirtelen valaki a trónteremben elnevette magát. Körülnéztem, majd meglepődtem: azt hittem, Parisz, szokása szerint, már rég elment. De nem – ott állt, és visszatarthatatlanul rázta a nevetés. Hektór arca elsötétült; lelépett az emelvényről, és a tömegen át utat tört magának a bátyja felé.
– Mi olyan mulatságos, Parisz?
Férjem kissé lehiggadva karolta át Hektór vállát.
– Hogy éppen te, Hektór...! Te ácsingózz mindenfajta csetepatékra, amikor olyan elragadó feleséged van odahaza. Hogy becsülheted többre a háborút, mint a nőket?
– Mert én férfi vagyok, Parisz, nem pedig csinos arcú örökifjú – felelte Hektór szándékosan bántó éllel.
Kővé dermedtem. A férjem nemcsak bolond volt, hanem gyáva is. Ó, micsoda megaláztatás! Magamon érezve a megvető pillantásokat, gyorsan kisuhantam a teremből.
Parisz meg én – két csinos, tetszetős küllemű bolond... Én lemondtam a trónomról, a szabadságomról és a gyermekeimről – miért is van, hogy oly kevéssé hiányoznak nekem? –, hogy börtönbe vonuljak egy szép arcú bolonddal, aki ráadásul még gyáva is. Igen, igen: miért nem vágyom jobban a gyermekeim után? A válasz egyszerű volt. Ők Menelaoszhoz tartoztak, és most arra kényszerültem, hogy Menelaoszt, a gyerekeket és Pariszt a szívem mélyén egy kalap alá vegyem – gondolni sem volt kellemes rájuk. Ért már asszonyt nagyobb csapás, mint hogy rájöjjön: senki sincs az életében, aki méltó volna hozzá?
Friss levegőre vágytam, és lementem a lakosztályom alatti udvarra; ott járkáltam fel s alá, amíg csitulni nem kezdett bennem a fájdalom. Ekkor hebehurgyán megfordultam, és teljes erővel nekifutottam egy férfinak, aki a másik irányból közeledett. Ösztönösen magunk elé nyújtottuk a karunkat. Ő néhány pillanatig így, kartávolságból kíváncsian nézett az arcomba, mígnem saját indulatának utolsó szikrái is kihunytak a szemében.
– Te bizonyára Helené vagy – mondta.
– Te pedig Aineiasz.
– Úgy van.
– Ritkán látogatsz Trójába – jegyeztem meg, és szívbéli élvezettel legeltettem rajta a szemem.
– Tudsz akár egyetlen okot, amiért gyakrabban kellene jönnöm? Nem láttam értelmét a mórikálásnak.
– Nem tudok – feleltem mosolyogva.
– Tetszik a mosolyod, de látom, dühös vagy. Miért?
– Ez az én dolgom.
– Talán összevesztél Parisszal?
– Szó sincs róla – ráztam meg a fejem. – Parisszal összeveszni nehezebb, mint megfogni a higanyt.
– Látod, ez igaz – mondta, majd hirtelen megsimogatta a mellem. – Érdekes divat így, csupasz mellel járni. Csakhogy a férfit lángra lobbantja ez a látvány, Helené.
Lesütöttem a szemem, a szám széle felkunkorodott.
– Ezt jólesik hallani – mondtam halkan, és csókot várva, még egyre hunyt szemmel, felé hajoltam. De amikor csók híján ismét kinyitottam a szemem, Aineiasznak hűlt helyét találtam.
Az unalom egy csapásra elszállt, a legközelebbi tanácskozásra már azzal a feltett szándékkal mentem, hogy most aztán elcsábítom Aineiaszt, aki azonban nem volt jelen. Amikor csak úgy, mellékesen megkérdeztem Hektóit, hová lett dardaniai unokatestvére, azt felelte, Aineiasz éjszaka megrakodta lovait, és hazaindult.

 

 

Tizenhetedik fejezet
PATROKLOSZ ELBESZÉLÉSE

A kis-ázsiai államok sebeiket nyalogatva komoran tapadtak a hettiták birtokában lévő hatalmas hegységek tövéhez. Nem mertek útra kelni Trója felé, de másutt sem mertek összegyűlni, mert nem tudhatták, honnan sújtanak le legközelebb a görögök. Tulajdonképpen még el sem indultunk első portyánkra, máris megvertük őket; minden előny a mi oldalunkon volt. A part mentén hajóztunk lefelé, de azért elég távol ahhoz, hogy a szárazföldről meg ne láthassanak; és sokkal mozgékonyabbak voltunk, mint ők, mivel településeiket, amelyek a csipkézett körvonalú hegységek közti folyóvölgyekben bújtak meg, nem kötötték össze kényelmes utak. A kis-ázsiai népek a tenger közvetítésével tartották egymással a kapcsolatot, a tengeren pedig mi voltunk az urak.
Az első évben sok olyan hajót fogtunk el, amely fegyvert és élelmet szállított Trójának, de mihelyt megbízóik rájöttek, hogy a szállítmányokkal nem Trójának, hanem a görögöknek kedveskednek, a hajókaravánok többé nem keltek útra. Túl sokan voltunk számukra; a hosszú partvonal mentén elszórt városok egyike sem remélhette, hogy megfelelő létszámú sereggel kerekednek fölénk, városfalaik pedig nem állhatták nekünk ellen. Ekként két esztendő alatt tíz várost dúltunk fel, a Rhodoszon is túli, kilikiai Tarszosztól egészen a Trója szomszédságában lévő Müsziáig és Leszboszig.
Amikor a tengeren voltunk, Phoinix mindig átadta az Asszosz és Trója között ingázó szállítóhajók parancsnokságát a helyettesének, és velünk hajózott: ilyenkor ő volt a parancsnoka annak a kétszáz üres hajónak, amelyen majd a zsákmányt felhalmozzuk. Bezzeg amikor kiráztuk vitorláinkból az égő városok füstjét, mélyen süllyedt a vízbe a kétszáz hajó alja, és még a csapatszállító hajók deszkái is recsegtek a további kincsektől. Akhilleusz nem ismert irgalmat. Akárhol fordultunk meg, kevés ember maradt életben, hogy később ellenállást szíthasson. A fölöslegeseket: vén banyákat, fonnyadt aggokat, akiket nem tartottunk meg rabszolgának vagy nem adhattunk el Egyiptomnak és Babüloniának, leöldöstük. Akhilleusz nevét végig az egész partvidéken gyűlölettel emlegették, és valahogy nem is tudtam elmarasztalni őket ezért az érzésért.
A harmadik évbe lépve Asszoszban mocorogni kezdett és megzsendült az élet: olvadt a hó. rügyeztek a fák. Köztünk, katonák közt rég nem voltak már veszekedések vagy nézeteltérések: minden más kötelezettségről megfeledkezve már csak Akhilleusznak és a második hadseregnek tartoztunk hűséggel.
Asszoszban négy részre osztottuk hatvanötezres hadunkat. A húszezer veteránból álló kemény mag soha nem tért vissza Trójába, harminc ezren velünk maradtak az az évi hadjárat további részére, a tizenötezer kézműves és mesterember részint velünk jött, részint egész évre Asszoszban maradt. A vezetők egyike mindig Asszoszban tartózkodott, hogy a flotta távollétében elhárítsa az esetleges dardaniai támadást; még Aiasz sem mondott nemet, ha rá került a sor, Akhilleusz azonban mindig elhajózott a portyázók élén. Megszállott parancsnok volt, olyan, aki senkit sem kímél, és senkitől sem fogadja el a megadást. Ha egyszer felöltötte vértjét, olyan hideg és engesztelhetetlen lett, mint az északi szél. Életünk egyetlen célja, magyarázta nemegyszer, az, hogy megalapozzuk és fenntartsuk a görög fölényt, és mire a görög államok áttelepítik fölös számú népességüket Kis-Ázsiába, írmagja se maradjon az ellenállásnak.
Amikor egy tél végi lükiai hadjárat után (Akhilleusz mintha alkut kötött volna az istenekkel, mert télen éppoly sima volt hajóink alatt a tenger, mint nyáron) befutottunk az asszoszi kikötőbe, Aiasz a parton várt bennünket, már messziről vígan integetve, hogy tudassa: semmiféle veszély nem fenyegette távollétünkben, és már majd eleped a vágytól, hogy újra hadra kelhessen. A tavasz teljes pompájában megjött, bokánkig ért a fű, korán nyíló virágok tarkították a réteket, a táborban hagyott lovak ugrándoztak és kergetőztek a legelőkön, a levegő lágy volt és mámorító, mint a hígítatlan bor. Nagyokat lélegeztünk, hogy megtöltsük tüdőnket az otthon illatával, és tolakodtunk, ki ugorhat át hamarabb a kavicsos partra.
Egy időre szétváltunk, azzal, hogy majd később találkozunk. Aiasz hatalmas karjával magával sodorta Kis Aiaszt és Teukroszt, Merionész a maga krétai felsőrendűsége tudatában egyedül léptetett az élen. Én Akhilleusz mellett maradtam, örvendve, hogy ismét Asszoszban lehetek. A nők dicséretesen szorgoskodtak távollétünkben; a kerti ágyások halványzöld hajtásai jóféle zöldséget ígértek asztalunkra, virágkoszorúkat a fejünkre. Asszosz takaros kis város volt, egészen más, mint az a sivár, unalmas harci tábor, amelyet Agamemnón Trójánál építtetett. A laktanyák szeszélyesen voltak szétszórva az árnyas ligetekben, az utcák kanyarogtak, ahogy igazi városhoz illik. No persze itt teljes biztonságban voltunk. Húsz könyök magas fal és palánk és húsz könyök mély árok vett körül bennünket, s ezeknél a leghidegebb téli hónapokban is teljes létszámú őrség posztolt. Nem mintha legközelebbi ellenségünk, Dardania bármi érdeklődést tanúsított volna irántunk: a szóbeszéd szerint királya, Ankhiszész és Priamosz örökösen hadilábon állt egymással.
Az egész tábor tele volt nőkkel. Némelyek duzzadó hasa elárulta, hogy terhességük vége felé járnak, és mint kiderült, a tél folyamán száma sincs csecsemő látta meg a napvilágot. Szerettem elnézni őket meg a mamáikat, mert látványuk enyhítette az öldöklés ürességét, csillapította a háború keserű utóízét. A babák között egy sem akadt, akit én vagy Akhilleusz nemzettünk volna. A nők érdekes lények, habár magam nem vonzódom hozzájuk. Mindet fegyveresen hódították meg a katonáink, de mihelyt a kezdeti rémületen és értetlenségen túljutottak, mintha megfeledkeztek volna addigi életükről, a férfiakról, akiket korábban szerettek; beleélték magukat az új szerelembe, készek voltak rá, hogy új családot alapítsanak, és elsajátítsák a görög szokásokat. De hát mi mást is tehetnének? A nő nem harcos, csupán a harcosnak kijáró jutalom. Úgy gondolom, az édesanyjuk már kicsi lány korukban beléjük sulykolja a női lét alapvető szabályait. A nők fészekrakó fajta, ezért a fészek elsőrendűen fontos nekik. És persze mindig akadt néhány, aki nem nyugodott bele könnyen sorsába, és sírt. jajveszékelt. A nők soha nem maradtak sokáig Asszoszban; munkára küldték őket a zsíros, iszapos földekre, oda, ahol az Euphratesz és a Tigrisz majdnem összeér, és lehet, hogy szegények holtukig siratják az asszoszi szép napokat.
Házunk legnagyobb helyisége egyszerre szolgált nappaliként és tanácsteremként. Együtt léptünk be Akhilleusszal; a kettőnk válla éppen betöltötte az ajtókeretet, és ettől mindig röpke jó érzés töltött el, mintha valamiképpen ez is arra utalna, hogy nagy emberek lettünk: vezetők, az események irányítói.
Levettem vértemet; Akhilleuszét a nők fejtették le róla. Úgy állt ott, mint egy torony, mialatt féltucatnyi nő bajlódott a szíjakkal meg a csomókkal, és izgatottan károgtak, amikor meglátták a combján egy félig gyógyult seb hosszú fekete szalagját. Én soha nem tudtam rászánni magam, hogy rabszolgák vegyék le rólam a vértet és a fegyvert; láttam, milyen arcot vágnak, amikor egy-egy darabot kiválasztottunk magunknak a zsákmányból. Akhilleuszt azonban ez csöppet sem izgatta. Hagyta, hogy elvegyék tőle a kardot meg a tőrt, mint akiben fel sem ötlik, hogy valamelyik nő, védtelenségét kihasználva, egy hirtelen mozdulattal ledöfhetné. Gyanakodva néztem végig rajtuk, de be kellett ismernem, hogy az efféle fordulat fölöttébb valószínűtlen – a legifjabbtól a legérettebb korúig mind szerelmesek voltak belé. Meleg fürdőnk már el volt készítve, a tiszta bőrszoknyák és zubbonyok kiterítve.
Később, amikor a bort kitöltötték és étkezésünk maradványait eltakarították, Akhilleusz elküldte a nőket, és sóhajtva dőlt hátra hencserén. Mindketten fáradtak voltunk, de nem lett volna értelme lefeküdni; ragyogó napfény áradt be az ablakokon, és minden bizonnyal hamarosan ránk rontanak a jó barátok.
Akhilleusz egész nap hallgatag volt – ezt ugyan már rég megszoktam nála, csak éppen ez a mai hallgatása arra utalt, hogy gondolatai nem ebben a világban járnak. Nagyon nem szerettem, amikor ilyen hangulatban láttam; úgy éreztem, mintha egy másik, saját világba húzódna vissza, ahová én nem követhetem, csak mit sem érő könnyeket hullajthatok a kapun kívül. Így hát felé hajoltam, hogy megérintsem a karját, erőteljesebben, mint szerettem volna.
– Alig nyúltál a borhoz, Akhilleusz.
– Ma nem kívánom.
– Csak nem gyengélkedsz?
– Ugyan! – felelte meglepetten. – Talán betegségre vall, ha nem iszom?
– Nem. Inkább arra, hogy rossz hangulatban vagy. Nagyot sóhajtott, és körülnézett a helyiségben.
– Soha még nem ragaszkodtam úgy szobához, mint ehhez, mert ez végre az enyém, és minden tárgyat, ami benne van, a kardommal szereztem. Azt sugallja, hogy már nem Péleusz fia vagyok, hanem Akhilleusz.
– Valóban igen szép szoba... – mondtam. Akhilleusz összeráncolta a homlokát.
– A szépségben való gyönyörködést az érzékek sugallják; én megvetem az ilyen gyengeséget. Nem, én azért szeretem ezt a szobát, mert a trófeámnak tekintem.
– Tényleg pompás trófea – habogtam, de ő mintha meg sem hallotta volna ezt a szokványos választ: gondolatai ismét elkalandoztak, én pedig ismét megpróbáltam visszahozni a valóságba.
– Még ennyi év után sem mindig értem, amit mondasz. Az lehetetlen, hogy a szépség semmilyen formáját se szeresd. Hidd el, Akhilleusz, nem élet az, ha valaki gyengeségnek tartja a szépség élvezetét.
– Nem sokat számít, hogyan vagy meddig élek – mordult fel. – A fő az, hogy kivívtam-e magamnak az örök hírnevet. Ha már a föld alatt leszek, nem szabad, hogy az utánam élő férfiak valaha is elfelejthessenek. Vagy úgy gondolod – kérdezte újabb, hirtelen hangulatváltással –, hogy rosszul fogtam a hírnév kivívásához?
– Ez rátok tartozik: rád meg az istenekre – feleltem. – Nem vétettél ellenük, terhes nőt vagy a fegyverforgatásra még alkalmatlan gyermeket még soha nem öltél. Az, ha rabszolgasorba taszítod őket, még nem bűn. Azonkívül soha még várost nem éheztettél ki. Ha a kezed hamarabb sújt le, soha nem bűnös szándékok vezéreltek. Én lágyabb természet vagyok, ennyi az egész.
– Alábecsülöd magad, Patroklosz – jegyezte meg halvány mosollyal. – Ha kardot ragadsz, ugyanolyan kemény legény vagy, mint bármelyikünk.
– A csata, az más. Csatában én is irgalom nélkül ölök. Csakhogy néha súlyos, sötét álmok üldöznek.
– Akárcsak engem. Iphigeneia a halála előtt megátkozott.
Mintha nyomasztaná a beszélgetés, magába süllyedt, én pedig lestem őt, ez lévén amúgy is legkedvesebb foglalatosságom. Számos tulajdonságát ésszel nem bírtam felérni, holott ha valaki, hát én ismertem Akhilleuszt a legjobban. Meg tudta szerettetni magát bárkivel: mürmidonjaival, a fogoly nőkkel – vagy ami azt illeti, énvelem, de nem vonzó külseje okán; az emberek ráéreztek szellemének mindent felölelő gazdagságára.
Három év telt el, amióta Auliszban behajóztunk, és ez idő alatt Akhilleusz az addiginál is zárkózottabb, visszahúzódóbb lett; néha eszembe jutott, egyáltalán ráismerne-e a felesége, ha majd viszontlátják egymást. Gondjai-kínjai természetesen Iphigeneia halálában gyökereztek, és ezt nemcsak megértettem, hanem osztoztam is érzelmeiben; csak szelleme mélyebb rétegei maradtak számomra hozzáférhetetlenek, és legföljebb csak találgattam, merrefelé húznak a gondolatai.
Hirtelen hideg fuvallat rezegtette meg a függönyöket. Megborzongtam. Akhilleusz most is az oldalán feküdt, fél könyékre támaszkodva, de az arckifejezése megváltozott. A nevét kiáltottam – nem felelt.
Ijedtem ugrottam fel a hencseremről, s az övé szélére roskadtam. Meztelen vállára tettem a kezem, de ő mintha meg sem érezte volna. Remegő szívvel néztem a bőrét, és rátapasztottam az ajkam; a könnyek olyan hirtelen kezdtek peregni szememből, hogy egy csepp a karjára hullott. Ő megborzongott, én pedig rémültem rántottam el a szám. Rám nézett, s a szemében valami bizonytalan felismerés derengett – mintha ebben a pillanatban látta volna meg először az igazi Patrokloszt.
Kinyitotta szegény, ajak nélküli, forradáshoz hasonló száját, de ha akart is mondani valamit, az soha nem hangzott el. Tekintete a nyitott ajtó felé vándorolt, és utána azt mormolta:
– Anyám...
Rémülten állapítottam meg, hogy nyáladzik, a bal keze remeg, arca bal fele rángatózik. Aztán a hencserről a földre zuhant, megmerevedett, a gerince ívbe feszült, a szeme kifordult, és vakon meredt a semmibe. Már azt hittem, vége. Utána zuhantam, hogy a karomban tartsam, hogy kivárjam, amíg a megfeketedett arc szürkére fakul, a rángatózás abbamarad, és belé visszaköltözik az élet.
Amikor a roham elmúlt, letöröltem álláról a nyálat, ringatni kezdtem a karomban, és simogattam verítéktől összetapadt haját.
– Mi történt, Akhilleusz?
Fátyolos szemmel bámult rám, aztán, amikor rájött, hol van és kivel, nagyot sóhajtott, mint egy fáradt kisgyerek.
– Anyám járt itt a varázslatával. Azt hiszem, egész nap éreztem, hogy közeledik.
A varázslat! Ez lett volna az? Engem inkább nyavalyatöréses rohamra emlékeztetett, habár azoknak az eskórosoknak, akiket ismertem, egyre fonnyadt a szellemük, a teljes elbutulásig, és utána a gyors halálig. Akhilleusznak azonban akármi baja is van, a szellemét nem érinti, és ezek a varázslatnak nevezett rohamok sem voltak gyakoriak; tudomásom szerint Szkürosz óta nem is tört rá hasonló.
– Miért jött, Akhilleusz?
– Hogy emlékeztessen a halálomra.
– Hogy mondhatsz ilyet? Honnan is tudhatnád? – Felsegítettem, lefektettem a hencserre, és mellé ültem. – Láttam, amikor a varázslat a hatalmába kerített, és szerintem szakasztott olyan volt, mint egy közönséges nyavalyatörős roham.
– Talán az is. Ha az, anyám küldi rám, hogy halandó voltomra emlékeztessen. És igaza van. Meg kell halnom, mielőtt Trója elesne. A varázslatnak halálíze van, és maga is árnyék, közönyös, érzéketlen. – Beszívta a száját. – Hosszú és hitvány élet, vagy rövid és dicső. Csakhogy számomra nincs választás, és ez az, amit anyám nem tud belátni. Hiába küldi rám a varázslatot, hiába jön el személyesen, én már Szküroszon választottam.
Elfordultam, fejem a karomra támasztva.
– Ne sirass engem, Patroklosz. Azt a sorsot választottam, amely nekem a legjobban megfelel.
Megtöröltem a szemem.
– Nem érted sírok, hanem magamért...
Nem néztem rá, de e nélkül is éreztem, hogy az arckifejezése megváltozik.
– Egy a vérünk – mondta. – De mielőtt a varázslat megszállt, láttam valamit az arcodon, amit soha azelőtt nem vettem észre.
– Az irántad való szerelmemet – mondtam elszorult torokkal.
– Igen... Sajnálom... Tudatlanságomban bizonyára sokszor megbántottalak. De miért sírsz?
– Amiért minden ember sír, ha a szerelme viszonzatlan. Felállt a hencserről, és mindkét kezét felém nyújtotta.
– De hiszen én is szeretlek, Patroklosz – mondta. – Mindig is szerettelek.
– Te nem ismered a férfiszerelmet, és én arra vágyom...
– Lehet, hogy ha hosszú és hitvány életet választok magamnak, igazad volna. De ha meggondolom, milyen rövid ideig élek még, és milyen keveset ér az életem, erre a szerelemre sem mondok nemet. Együtt vagyunk a száműzetésben, és nagyon is kedvemre való gondolat, hogy ezt az időt ne csak lélekben és szellemben, de testben is együtt éljük meg.
Hát így lettünk mi ketten szeretők, bár a megálmodott isteni gyönyört nem találtam meg. Van-e ember, aki megtalálja, amiről álmodott? Akhilleuszt sok minden lelkesítette, de a testi kielégülés nem volt fontos számára. De ez sem baj. Így is több jutott nekem belőle, mint akármelyik nőnek, és végre egyfajta lelki béke töltött el. A szerelemnek valójában nem a testi kielégülés a lényege, hanem az, hogy szabadon barangolhatunk kedvesünk lelkében és szellemében.

* * *

Öt év telt el. mielőtt Tróját és Agamemnónt felkerestük volna. Természetesen Akhilleusz vitt magával, ahogy elhívta az útra Aiaszt és Mérionészt is. Tudtam, hogy a látogatás már régóta esedékes, de biztosra vettem, hogy Akhilleusz ennek ellenére sem szánta volna rá magát, ha nem lett volna megbeszélnivalója Odüsszeusszal. A kis-ázsiai államok egyre óvatosabbak lettek, és különböző haditervekkel igyekeztek megelőzni támadásainkat.
A Szimoeisz és a Szkamandrosz közti hosszú, élettől nyüzsgő partszakasz nem is hasonlított arra a táborra, amelyet négy évvel korábban elhagytunk. Összecsapott, alkalmi jellege eltűnt; minden az állandóság és a céltudatosság légkörét árasztotta. Az erődöket ügyesen tervezték meg és szakszerűen kivitelezték. A tábornak két bejárata volt: az egyik a Szkamandrosz, a másik a Szimoeisz felől; itt kőhidakat építettek az árok fölé, és a falba egy-egy hatalmas kaput vágtak.
Aiasz és Mérionész a partnak a Szimoeisz felőli végén szálltak ki hajójukból, Akhilleusz meg én pedig a Szkamandrosznál. Mindjárt láttuk, milyen kaszárnyákat építettek a visszatérő mürmidonoknak. Végigsétáltunk a tábort átszelő fő úton, s kerestük Agamemnón házát, amely a szóbeszéd szerint különösen nagy és díszes volt.
Némely katona a napon üldögélve ápolgatta sebesüléseit, mások vígan füttyögetve olajozták bőrvértjüket vagy tisztították fényesre a bronzot, ismét mások a bíbortollakat szerelték le a trójai sisakokról, hogy csatában majd ők viseljék a díszt. Mozgalmas, derűt sugárzó kép tárult elénk, amely rögtön meggyőzött róla, hogy a Trójában maradt csapatok egyáltalán nem henyélnek.
Odüsszeusz éppen kijött Agamemnón házából, amikor odaértünk, s láttunkon dárdáját az egyik oszlophoz támasztva széles mosollyal tárta felénk a karját. Izmos testén volt két vagy három frissen gyógyult seb; vajon nyílt csatában szerezte őket vagy valamelyik híres éjszakai kirándulásán? Rajta kívül nem ismerek más csalárd férfit, aki ne féltené a testi épségét vagy akár az életét egy jó kis csatában. Talán a vörös haja miatt volt ez így, bár lehet, hogy úgy gondolta, Paliasz Athéné vonzalma úgyis megvédi minden komoly bajtól.
– Legfőbb ideje! – kiáltotta, és egymás után megölelt minket. – Tehát itt a hódító hős! – mondta aztán Akhilleusznak.
– A bók már nem egészen érvényes. A parti városok megtanulták, milyen jelekből számíthatják ki közeledésemet.
– Erről majd később... – mondta Odüsszeusz, és beljebb terelt a házba. – Köszönettel tartozom figyelmességedért, Akhilleusz. Bőkezűen küldöd nekünk a zsákmányt, és jó néhány formás nőről is gondoskodtál.
– Mi, asszosziak nem vagyunk fukarok. De úgy látom, te sem tétlenkedtél itt. Sok a csetepaté?
– Éppen annyi, hogy mindenki formában maradjon. Hektór igen veszélyesen tud támadni.
Akhilleusz hirtelen felélénkült.
– Hektór?
– Priamosz kijelölt utóda, és a trójaiak vezére.
Agamemnón szívélyesen köszöntött a sereg másik fele nevében, de nem marasztalt, hogy töltsük házában a délelőttöt. Egyébként jól tette; Akhilleusz csöppet sem örült volna a meghívásnak – amióta Hektór neve elhangzott, alig tudta fékezni magát, hogy minél többet meghalljon róla, és tudta, hogy nem Agamemnóntól várhatja a legszakszerűbb tájékoztatást.
Egy-két újabb sebhelyet leszámítva az itteniek közül senki sem változott sokat, és nem is öregedtek meg. Sőt Nesztor éppenséggel fiatalabbnak látszott, mint annak idején. Most volt igazán elemében: az állandó tevékenység, az új meg új kihívások felajzották. Idomeneusz sem volt már olyan tunya és nemtörődöm, ami feltétlenül jót tett az alakjának. Úgy tűnt, egyedül Menelaosznak nem vált javára a tábori élet; szegény embernek még mindig Helénáért fájt a szíve.
Odüsszeusznál és Diomédésznél szálltunk meg, akik közben ugyancsak szeretők lettek, részben a célszerűség okán, részben mert mindig is kedvelték egymást. Ha a férfiak háborús körülmények között élnek, a nők mindig csak bonyodalmat jelentenek, amellett Odüsszeusz, úgy sejtem, Pénelopén kívül meg sem látott más nőt; igaz, elbeszéléseiben arra utalt, hogy friss hírekre vadászva olykor el-elcsábított egy trójai asszonyt. Aztán megtudtunk mindent a kémegységről, ami már önmagában is izgalmas és bámulatos egy történet volt, és benne a legbámulatosabb, hogy soha semmilyen híresztelés nem szivárgott ki az egész ügyről.
– Látod, ez valóban elképesztő! – mondta Akhilleusz. – Az istenekre, ha tudnák az emberek! Én egy kukkot sem hallottam róla.
– Még Agamemnón se tudja – jelentette ki büszkén Odüsszeusz.
– Kalkhász miatt? – kérdeztem.
– Találó meglátás, Patroklosz. Nem bízom abban az emberben.
– Nos, tőlünk sem ő, sem Agamemnón nem tudja meg – mondta Akhilleusz.
A hónap hátralévő részében, amíg csak Trójában időztünk, Akhilleusznak végig egyvalami járt a fejében: találkozni akart Hektórral.
– Legjobb lesz, fiam, ha kivered a fejedből – mondta Nesztor az Agamemnón által tiszteletünkre rendezett vacsora végén. – Akár egész nyáron itt lebzselhetsz anélkül, hogy látnád. Hektór támadásai kiszámíthatatlanok. Odüsszeusz igazán félelmetesen bennfentes Trója ügyeiben, de ezt még ő sem tudja megjósolni. És ez idő szerint mi sem készülünk támadásra.
– Támadásra?! – hördült fel idegesen Akhilleusz. – Csak nem akarjátok a várost az én távollétemben bevenni?
– Ugyan már! – kiáltotta Nesztor. – Még ha a Nyugati Függöny holnap magától leomlana is, akkor sem lennénk olyan helyzetben, hogy Tróját megrohamozzuk. Amint azt ti tudjátok a legjobban, a sereg nagyobbik és rátermettebb része ott van veletek Asszoszban. Menj csak szépen vissza, Akhilleusz, és ne sóvárogj itt hiábavalóan Hektór után.
– Arról, hogy Trója a te távollétedben essen el, szó sem lehet, Akhilleusz herceg – szólalt meg mögöttünk egy halk hang: Kalkhászé, a papé.
– Hogy érted ezt? – kérdezte Akhilleusz, láthatóan megzavarodva a bandzsa, rózsaszín szempártól.
– Trója nem eshet el, amíg te távol vagy. Így mondják a jóslatok. – Azzal már el is távolodott. Most is bíborban járt, és köntöse csillogott-villogott az aranytól meg a drágakövektől. Milyen igaza van Odüsszeusznak, hogy bizonyos dolgokat megtart magának. Főkirályunk nagyra tartotta Kalkhászt, aki a szomszédos, ugyancsak pazar házban lakott, és kedve szerint válogathatott az Asszoszból küldött nőkből. Diomédész mesélte, hogy egyszer elcsípte Idomeneusz orra elől az általa már kiszemelt szépséget, mire Idomeneusz dühében a tanács elé vitte az ügyet, és kényszerítette Agamemnónt, hogy vegye el Kalkhásztól a nőt, és ítélje neki.
Ekként Akhilleusz csalódott emberként hagyta el Tróját. Mint kiderült, ugyanígy járt Aiasz is. Mindketten bebarangolták az egész szélfútta trójai síkságot, abban a reményben, hogy kicsalják Hektórt a falak mögül, de se Hektóinak, se támadó szándékú trójai csapatoknak nem látták nyomát.

* * *

Fásultan morzsoltuk az egyhangú éveket, egyiket a másik után. A kis-ázsiai népek lassan felőrlődtek és elhamvadtak, a világ rabszolgapiacai pedig zsúfolásig teltek lükiaiakkal, kariaiakkal, kilikiaiakkal és még vagy tucatnyi más nép fiával-lányával. Akiket Babülónba küldtünk, azokat mind megvette Nabukodonozor, Asszüria uralkodója, Tiglath-Pilazar pedig további ezreket vásárolt fel, kényelmesen megfeledkezve a maga trójai-hettita kapcsolatairól. Úgy tapasztaltam, sehol, semmilyen országban nincs soha elegendő rabszolga, és rég nem volt már háború, hogy ekkora szállítmányokról gondoskodjon.
Portyáinktól eltekintve sem volt mindig békés az életünk. Voltak időszakok, amikor Akhilleuszt nap mint nap gyötörte az anyja a nyomorult varázslataival, aztán, mintha másutt volna dolga, hónapokra eltűnt, és békén hagyta. Mindenesetre időközben rájöttem, hogyan tehetem számára elviselhetőbbé a varázslat időszakait; immár megszokta, hogy tőlem várja minden szükségletének kielégítését. És van-e megnyugtatóbb, mint érezni, hogy a szerelmesünk nem bír meglenni nélkülünk?
Egyszer hajó érkezett Iólkoszból, üzenetet hozva Péleusztól, Lükomédésztől és Déidameiától. Mivel mi folyamatosan küldtük haza a bronzot és az egyéb drágaságokat a zsákmányunkból, odahaza nőttön-nőtt a jómód – míg Kis-Ázsia kivérzett, Görögország elhájasodott. Péleusz azt üzente, Athénban és Korinthoszban már gyülekeznek az első telepesek.
Akhilleusz számára a fiáról, Neoptolemoszról szóló hírek voltak a legfontosabbak. Az istenekre, máris kész férfi! Hogy vágtatnak az évek! Déidameia szerint a fiú majdnem akkora már, mint az apja, és ugyanúgy vonzódik a harchoz meg a fegyverekhez; igaz, másfelől vadabb, mint Akhilleusz, szeret csavarogni, és sorra dönti a földre a lányokat, nem szólva lobbanékony természetéről és a kelleténél bőségesebb borfogyasztásáról. Hamarosan – így az édesanyja – betölti a tizenhatot.
– Majd utasítom Déidameiát és Lükomédészt, hogy küldjék el a fiút apámhoz – mondta Akhilleusz, miután a futárt elbocsátotta. – Ide igazi férfikéz kell! – Az arca hirtelen eltorzult. – Ó, Patroklosz, micsoda fiaim születtek volna Iphigeneiától!
Igen, ez a gyász egyre rágta a szívét, talán még kínzóbban, mint ahogy anyja azzal az átkozott varázslatával üldözte.
Kilenc évünkbe telt, hogy Kis-Ázsiát eltiporjuk. Mire a kilencedik nyár is elmúlt, nem maradt több dolgunk. A görög telepesek hajószámra érkeztek Kolophónba, Appazaszba és más városokba, alig várva, hogy új lakóhelyükön új életet kezdjenek. Volt, aki gazdálkodni, volt, aki kereskedni akart, mások arra készültek, hogy továbbvándorolnak kelet vagy észak felé. Bennünket, akik az Asszoszban állomásozó második hadsereg kemény magvát alkottuk, ez már nem nagyon érdekelt. Feladatunkat elvégeztük, már csak egy őszi támadás volt hátra, nevezetesen Lürnésszosz, Dardania központja ellen.

 

 

Tizennyolcadik fejezet
AKHILLEUSZ NEGYEDIK ELBESZÉLÉSE

Dardania minden más kis-ázsiai államnál közelebb volt Asszoszhoz, de hadjáratunk kilenc éve alatt, miközben Kis-Ázsia tengerparti városait romba döntöttem, Dardaniát szándékosan békén hagytam, amire két okom is volt. Egyrészt az ország a szárazföld belsejében terült el, s közös határa volt Trójával. A másik ok ennél bonyolultabb volt: hamis biztonságérzetbe akartam ringatni a dardaniaiakat, hadd higgyék, hogy a tengertől való távolságuk sérthetetlenné teszi őket. Ameddig nem esik bántódásuk, az öreg Ankhiszész király és fia, Aineiasz sem kelnek Trója védelmére.
Most azonban változott a helyzet: Dardania lerohanása küszöbön állt. A szokásos hosszú tengeri utazás helyett fáradságos gyalogútra készítettem fel katonáimat. Ha Aineiasz egyáltalán számít támadásra, nyilván azt feltételezi, hogy majd körülhajózzuk a félsziget csúcsát, és a Leszbosz szigetével szemközti partszakaszon kötünk ki, ahonnan Lürnésszosz mindössze tizenöt mérföld távolságra van. Én viszont Asszoszból egyenesen a szárazföld belsejébe szándékoztam vonulni, vállalva a csaknem százmérföldes gyalogutat a vadonban, és megmászva az Ida-hegyet, hogy a túlsó oldalán ereszkedjünk le Lürnésszosz termékeny völgyébe.
Odüsszeusz gyakorlott felderítőket adott mellem, hogy kikémleljék a legalkalmasabb útvonalat. Az emberek hamarosan jelentették, hogy a környéken rengeteg az erdőség, kevés az utunkba eső gazdaság, és az évnek ebben a kései szakában pásztort sem igen látni. A szőrmék és az erős csizmák előkerültek a raktárból, mert az Ida-hegységet a csúcsoktól a lejtők fele magasságáig már hó borította, és akár még hóviharral is számolnunk kellett. Előzetes becslésem szerint meg tudunk tenni napi négy mérföldet, tehát húsz nap múlva minden bizonnyal meglátjuk úti célunkat. Flottaparancsnokom, Phoinix, utasítást kapott, hogy a tizenötödik napon vezesse hajóit a legközelebbi kikötőbe, az elhagyott Andramüttioszba. Ellenállástól nem kellett tartania. Andramüttioszt az év elején már porig égettem – méghozzá másodjára.
A legnagyobb csendben hagytuk el Asszoszt, és a menetelés napjai eseménytelenül teltek. A hóborította hegyek közt egyetlen pásztor sem maradt, hogy Lürnésszoszba menekülve hírt vigyen közeledésünkről. A zavartalan nyugalmú táj egyedül a miénk volt, és az út a vártnál is könnyebbnek bizonyult, minek következtében már a tizenhatodik napon olyan közel kerültünk a városhoz, hogy a felderítés mindent becserkészhetett. A többieknek pihenőt adtam, csak a tűzgyújtást tiltottam meg, amíg rá nem jövök, tudnak-e érkezésünkről vagy sem.
Szokásom volt, hogy ezt a végső felderítést magam végezzem. Gyalogosan indultam útnak, nem törődve Patroklosz rémült tyúkanyó kárálására emlékeztető tiltakozásával. Miért is jár a szerelem mindig karöltve a kisajátítási ösztönnel, miért csorbítaná minden erejével a másik fél szabadságát?
Alig három mérföld után egy dombra felhágva megpillantottam Lürnésszoszt. Jókora darab földön terült el, jó erős falak övezték, és magasan épült fellegvára is volt. Tanulmányoztam egy ideig, összevetve a látványt Odüsszeusz kémeinek beszámolóival. Nem, ez nem lesz könnyű falat, bár másfelől feleannyi vérbe és vesződségbe sem kerül majd, mint például Szmürna vagy Thébai Hüpoplakié.
Engedve a kísértésnek, kissé lejjebb ereszkedtem a lejtőn, amely, örömömre, a szélmentes oldalon volt; itt nem hullott hó, és a talaj meglepő módon még magában őrizte a meleget. Ezt nem kellett volna, Akhilleusz, dorgáltam magam, és ahogy ezt végiggondoltam, majdnem ráléptem valakire. Az illető rugalmasan gurult arrébb, és még egyazon könnyed mozdulattal talpra is szökkent, futott néhány lépést, hogy a dárdám hajítótávolságán kívül kerüljön, aztán megállt, hogy szemügyre vegyen. Ő maga élénken emlékeztetett Diomédészre: ugyanaz az életveszélyes macskaszerű mozgás, öltözékéről és tartásáról pedig megállapíthattam, hogy előkelő nemesúr lehet. Odüsszeusz listát készített nekünk Trója és szövetségesei valamennyi vezetőjéről, és futárokkal mindenhová eljuttatta. Én figyelmesen végighallgattam és emlékezetembe véstem a jegyzék minden sorát, és szinte bizonyosra vettem, hogy Aineiasszal állok szemben.
– Aineiasz vagyok, és fegyvertelen! – kiáltotta a férfi.
– Igazán sajnálom, dardaniai! Én Akhilleusz vagyok, és van nálam fegyver!
A férfi egyáltalán nem hatódott meg, csupán kissé gunyorosan felhúzta szemöldökét.
– Az óvatos ember életében adódnak pillanatok, amikor a legnagyobb bátorság a visszavonulás! Majd Lürnésszoszban találkozunk!
Mivel fürgébb lábú voltam akárkinél, könnyed iramban üldözni kezdtem, azzal a céllal, hogy kifárasszam. De ő is igen gyors volt, amellett, velem ellentétben, kiismerte magát a vidéken. Úgy vezetett, hogy tüskés bozótokon át, rókák és nyulak kaparta kráterek között botladozzam, mígnem egy széles gázlóhoz értünk, ahol ő játszi biztonsággal szökellt végig a víz alatt rejtőző köveken, míg nekem meg kellett állnom minden kimeredő sziklán, hogy a szemem méregetve megtaláljam a következőt. Így vesztettem el szem elől a férfit, és átkoztam magam ostobaságomért. Lümésszosz egy nappal előbb értesül támadásunkról!
Mihelyt megvirradt, indulást vezényeltem, bár elég keserves hangulatban voltam. Harmincezer katona zúdult le a lürnésszoszi völgybe, és mint a kiömlő híg méz, úgy folyta körül a város falait. Dárdazuhatag fogadta őket, de az emberek, úgy, ahogy megtanulták, felfogtak minden lövedéket a pajzsukkal, és egy sem esett el közülük. Nekem azonban feltűnt, hogy a védekezésben nincs igazi erő, és már arra gondoltam: lehet, hogy a dardaniaiak hitvány, gyenge népség? Másfelől Aineiasz egyáltalán nem úgy festett, mint egy elfajzott nép vezére...
Felállítottuk a létrákat. A mürmidonok élén kúszva felértem a falak tetejére, anélkül hogy egyetlen kő vagy egyetlen kancsó forró olaj ért volna. Amikor néhány védő megjelent, a bárdommal levágtam őket; erősítést nem kellett kérnem. Az egész vonalon nevetséges könnyedséggel győztünk, és hamarosan azt is megtudtuk: miért. A védősereg aggastyánokból és serdületlen fiúkból állt.
Aineiasz, ahogy aztán kiderült, mihelyt előző napon visszaért a városba, azonnal fegyverbe szólította katonáit, de nem ám azért, hogy ellenem harcoljon! Seregével együtt szép csendben meglépett.
– Úgy látszik, a dardaniaiak között is van egy Odüsszeusz – mondtam Patroklosznak és Aiasznak. – Micsoda róka! Priamosz húszezer katonával lett gazdagabb, akiket egy Odüsszeusz vezet Reménykedjünk, hogy az öregurat elvakítják az előítéletei, és fel sem fogja, mit nyert Aineiasszal!

 

 

Tizenkilencedik fejezet
BRISZÉISZ ELBESZÉLÉSE

Lürnésszosz kiszenvedett. Szárnyait egymásra borította, tollait elhullajtotta, egyetlen nagy sikollyal, amelyben a nők minden jajveszékelése egyesült. Aineiaszt halhatatlan édesanyja, Aphrodité gondjaira bíztuk, és örültünk, hogy alkalma nyílt megmenteni a seregünket. A polgárok mind egyetértettek, hogy ez volt a legbölcsebb, amit tehetett; így legalább megmaradnak Dardaniából annyian, hogy csapást mérjenek a görögökre.
Bütykös, elformátlanodott kezek szedték elő a ládákból az ősrégi vérteket, reszketve az erőfeszítéstől; sápadt arcú fiúk öltötték fel játék vértjüket, amelyet nem úgy terveztek, hogy ellenálljanak a bronzpengének. Mi sem természetesebb, mint hogy egy szálig elestek. Tiszteletre méltó szakállak szívták magukba a dardaniai vért, az apró katonák harci kiáltásai kisfiúk szívszaggató zokogásába fulladtak. Apám még tőlem is elvette a tőrömet, és könnyes szemmel magyarázta, hogy nem hagyhatja nálam az egyetlen fegyvert, amellyel a rabszolgasorstól megmenekülhetnék; most minden fegyverre, még a nők kecses kis tőreire is szükség van.
Ablakomnál állva tehetetlenül néztem végig Lürnésszosz haláltusáját, és könyörögtem Artemiszhez, Létó leányhoz, hogy mielőbb irányozza szárnyas nyilát a szívembe, csitítsa el jajongását, mielőtt valamelyik görög megfog és elküld a hattuszaszi vagy a ninivei rabszolgapiacra. Szánalmas védőseregünket a földbe tiporták, mígnem már csak a fellegvár falai választottak el a talpig bronzba öltözött, a mieinknél magasabb és világosabb bőrű harcosok nyüzsgő sokaságától; ettől a perctől Koré leányait is magasnak és világos bőrűnek képzeltem. Egyetlen vigaszom az volt, hogy Aineiasz és a hadsereg biztos helyre menekültek, csakúgy, mint szeretett öreg királyunk, Ankhiszész, aki fiatalemberként olyan szép volt, hogy Aphrodité istennő beleszeretett, és fiút szült neki Aineiasz személyében. Az utóbbi pedig, amilyen gyengéd szívű fiú, nem volt hajlandó atyját itt hagyni, mint ahogy magával vitte feleségét, Kreuszát és kisfiúkat, Aszkanioszt is.
Bár nem tudtam elszakadni az ablaktól, a mögöttem lévő szobákból harci készülődés zajait hallottam: vén lábak tipegését, erőtlen hangok sürgető suttogását. Ráismertem apám hangjára is. Csak a papok maradtak hátra, hogy imádkozzanak az oltároknál, de még Khrüszész nagybátyám, Apollón főpapja is félredobta szent köntösét, hogy vértet öltsön. Éppen azért száll harcba, mondta, hogy megvédje az ázsiai Apollónt, aki nem volt azonos a görögökével.
Ekkor faltörő kosokkal kezdték ostromolni a citadella kapuját. A palota egész valójában megremegett, és a fülsiketítő lármában mintha a Földrengető hangját hallottam volna. Gyászos hang volt, mert Poszeidón szíve a támadókért dobogott, nem értünk. Minket áldoz fel, hogy Tróját megbüntesse dölyfősségéért és kihívó viselkedéséért, és legföljebb együttérzéséről biztosíthatott, de erőt a görög harci kosokba lehelt. A fa szilánkokra hasadt, a forgópántok összetörtek, és a kapu bömbölő tiltakozással engedett. A görögök dárdájukat és kardjukat előreszögezve elözönlötték az udvart; megrendítően erőtlen ellenállásunk nem ébresztett bennük szánalmat, csak a düh lobogott bennük, amiért Aineiasz túljárt az eszükön.
Az élükön közelgő férfi, valóságos óriás, arannyal díszített bronzvértet viselt. Hatalmas bárdjával úgy söpörte félre útjából az öregeket, mintha szúnyogok volnának, de azért megvető arccal össze is vagdalta őket. Aztán, nyomában a többiekkel, berontott a nagy terembe. Lehunytam a szemem, hogy ne lássam az odakint tovább tomboló mészárlást, és csak esengtem a szűztiszta Artemiszhez, hogy hívja fel rám figyelmüket, hadd öljenek meg engem is. Sokkal jobb a halál, mint a megbecstelenítés és a rabszolgasors. Vörös ködfoltok úsztak el szemem előtt, aztán látnom kellett a könyörtelen nappali világosságot, és a fülembe, hiába fogtam be, elhatoltak a fojtott jajkiáltások, a kétségbeesetten dadogó könyörgő szavak. Az öregek ragaszkodnak az élethez, mert tudják, milyen nehéz megőrizni. Ám apám hangját nem hallottam, és arra gondoltam: ugyanolyan bátran halhatott meg, ahogyan élt.
Ekkor súlyos, határozott lépteket hallottam. Odafordultam a keskeny szoba túlsó végén lévő ajtóhoz, amelynek nyílásában egy férfi tornyosult – a nagy szárnyas ajtó valósággal eltörpült körülötte –, bárdját leengedte, arca az aranyforgós bronzsisak alatt csupa piszok és korom volt, a szája pedig olyan kegyetlen, hogy az őt megformázó istenek bizonyára szándékosan nem adtak neki ajkakat; rögtön éreztem, hogy egy ajak nélküli ember nem ismerhet sem könyörületet, sem szívbéli jóságot. Egy pillanatig úgy meredt rám, mintha a földből bújtam volna elő, aztán beljebb lépett, félrehajtva a fejét, mint a fülét hegyező kutya. Kiegyenesedtem, azzal a szilárd elhatározással, hogy akármit művel velem, tőlem nem fog hallani sem sikoltozást, sem jajveszékelést. Én majd megmutatom neki, hogy a dardaniaiak nincsenek híján a bátorságnak.
Úgy tűnt, egyetlen lépéssel szeli át hosszában a szobát, majd egymás után megragadta a két csuklómat, s a karomnál fogva felemelt, hogy a lábujjaim éppen csak érintsék a földet.
– Hentes! Öregek és kisfiúk gyilkosa! Vadállat! – lihegtem, és felé rúgtam.
Hirtelen olyan erővel markolta meg a csuklóimat, hogy a csontok megroppantak. Kiáltani szerettem volna fájdalmamban, de uralkodtam magamon: tőlem ne halljon jajkiáltást! Sárgás oroszlánszemében düh lobbant fel, mintha a maradék jó érzésében és önbecsülésében sértettem volna meg. Úgy látszik, nem kedveli, ha öregek és kisfiúk hóhérának nevezik.
. – Fékezd a nyelved, te lány! A rabszolgapiacokon szöges korbáccsal verik ki belőled a dacot!
– Csak hálás lennék, ha eltorzítanának.
– Pedig kár lenne érted – mondta, majd letett a földre, és elengedte a csuklómat. Ehelyett a hajamnál fogva vonszolt az ajtó felé, én pedig rúgkapáltam és öklömmel püföltem fémvértjét, amíg már úgy éreztem, kezem-lábam eltörik.
– Hadd menjek magam! – kiáltottam. – Legalább ennyit hagyj meg a méltóságomból! Nem akarok rabszolganőként kushadva és bőgve vonulni az erőszak és a rabszolgaság felé!
A férfi mozdulatlanná dermedt, és zavartan nézett le az arcomra.
– Olyan bátor vagy, mint ő – mondta lassan. – És bár más vagy, van köztetek valami hasonlóság... Szóval erőszak és rabszolgaság? Ilyennek képzeled a jövődet?
– Mi más várna egy női fogolyra?
Elmosolyodott – és ettől mindjárt hasonlóbb lett a többi férfihoz, mert a mosolyban úgyis elkeskenyedik az ajak –, és elengedte a hajam. A fejemhez kaptam, hogy nem szakította-e be a fejemen a bőrt, aztán megindultam előtte. Ekkor a karja hirtelen előreszökött, ujjai meggyötört csuklómra fonódtak, és most már nem volt remény a szabadulásra.
– Méltóság ide, méltóság oda, te lány, bolond azért nem vagyok. Nem fogod kihasználni a figyelmetlenségem, hogy megszökj tőlem.
– Ahogy a vezéretek hagyta szökni Aineiaszt a dombon? – kérdeztem csúfondárosan.
Az arca meg sem rebbent.
– Úgy van. Pontosan erre gondoltam.
Felismerhetetlenné vált szobákon vezetett át, a falak vérrel voltak telifröcskölve, a berendezést már szekerekre halmozták mint hadizsákmányt. A nagy terembe lépve kísérőm, nem tisztelve sem kort, sem tekintélyt, durván belerúgott egy hullarakásba. Megálltam, hátha ebben a névtelen-arctalan gyülekezetben valamiről felismerem az apámat. Fogva tartőm ezúttal lagymatagabban vonszolt volna tovább, de én ellenálltam.
– Lehet, hogy itt az apám is! Engedd, hogy megkeressem! – könyörögtem.
– Melyik az? – kérdezte közönyösen.
– Ha tudnám, nem kérnélek, hogy megkereshessem!
Ha segíteni nem segített is, hagyta, hogy ide-oda rángassam, ahogy megfogtam egy ruhadarabot vagy egy cipőt. Végre aztán megpillantottam apám lábát – a gránátokkal kirakott saru félreismerhetetlen volt. Mint a legtöbb öreg, a vértjétől ő sem vált meg, de a harci csizmát nem őrizgette. Ám annyi más test hevert az övén, hogy nem tudtam kiszabadítani.
– Aiasz! – kiáltott fogva tartóm. – Gyere ide, és segíts a hölgynek!
A nap szörnyűségeitől elgyengülve vártam, amíg egy másik, fogva tartómnál is nagyobbra nőtt óriás oda nem ér.
– Miért nem segítesz neki magad? – kérdezte a jövevény. – Hogy közben megszökhessen? Ebben a lányban tűz van, Aiasz, nem bízhatom meg benne.
– Mi az, öcsikém, megtetszett neked? Nos, legfőbb ideje, hogy ne csak Patrokloszon legeltesd a szemed!
Aiasz úgy sodort félre, mint egy tollpihét, majd bárdjától meg nem válva addig dobálta szét a tetemeket, amíg apámhoz ért, akinek halott szeme üresen meredt rám. Szakáilát szinte magába nyelte egy hatalmas seb, amely a mellén át csaknem kettévágta testét. Bárd ütötte seb volt.
– Á, a vénember, aki úgy támadt nekem, mint a harci kakas – szólt elismerően az Aiasz nevű. – Tüzes egy fickó volt!
– És az alma nem esett messze a fájától – mondta fogva tartóm, és rántott egyet a karomon. – Gyere, te lány, nem lophatom a napot a gyászod kedvéért.
Sután felálltam, és megtéptem a hajam, hogy elbúcsúzzam apámtól. Sokkal jobb így, hogy halottnak tudom, mintha azon rágódnék vagy éppen balgán reménykednék, hogy hátha életben maradt. Aiasz közölte, hogy ő majd számba veszi az élőket, bár nem hinné, hogy találna ilyeneket, majd távozott.
Az udvarra nyíló ajtónál megálltunk. Fogva tartóm lerántott egy bőrövet egy, a lépcsőn heverő holttestről, szorosan a csuklóm köré fonta, a másik végét pedig a karjához erősítette, így kényszerítve, hogy mellette lépkedjek. Két lépcsővel feljebb lehajtotta a fejét, és alaposan megszemlélte művét; úgy éreztem, jellemző rá ez az alaposság.
– Nem te ölted meg apámat – mondtam.
– De igen – felelte. – Én vagyok a vezér, akinek a ti Aineiaszotok túljárt az eszén, vagyis minden halottért én felelek.
– Hogy hívnak? – kérdeztem.
– Akhilleusznak – mondta kurtán, majd kipróbálta, működik-e a bőrből font béklyó, és maga után vonszolt az udvarba. Szaladnom kellett, hogy lépést tarthassak vele. Tehát Akhilleusz... Tudhattam volna. Legutóbb Aineiasz ajkáról hangzott el a név, és addig is épp eleget hallottam, hosszú évek óta.
A tárva-nyitva álló főkapun hagytuk el Lümésszoszt. A görögök ki-be járkáltak rajta, fosztogattak és lányokat hajkurásztak, egyeseknél fáklya volt, másoknál boros tömlő. A férfi, akit Akhilleusznak hívtak, nem feddte meg Őket; egyszerűen keresztülnézett rajtuk.
Az út legmagasabb pontján megálltam, hogy még egy pillantást vessek a lürnésszoszi völgyre.
– Felégetted az otthonomat, ahol húsz évig éltem, és éltem volna tovább, addig, amíg apám férjet nem talál számomra. Soha nem hittem, hogy ilyesmi megtörténhet.
– Hja, lányom, a hadiszerencse forgandó – felelte, és rántott egyet a vállán. A törpévé zsugorodott fosztogató katonákra mutattam.
– Miért hagyod, hogy vadállatokként viselkedjenek? Muszáj ezt? Hallottam a nők sikolyát – és volt, amit láttam is...
Közönyösen bámulta a földet.
– Mit tudsz te a hazájuktól messzire szakadt görögökről? Gyűlölsz bennünket, és ezt meg is értem. De nem gyűlölhetsz annyira, amennyire ezek a katonák Tróját és Trója szövetségeseit gyűlölik. Priamosz miatt élnek tíz éve számkivetve, hát élvezik, hogy valamit behajthatnak rajta. Ha akarnám, sem tudnám megállítani őket. És hogy őszinte legyek, te lány, nincs is kedvem megállítani őket.
– Évek óta hallgatom az elbeszéléseket, mégsem tudtam, mi a háború – suttogtam.
– Most legalább tudod – felelte.
A tábora három mérföldre volt. Amikor odaértünk, keresett egy, a poggyászokért felelős altisztet.
– Poleidész, ez a lány a személyes zsákmányom. Kösd ezzel az övvel egy üllőhöz, amíg jobb láncot nem kovácsolsz neki. Egy pillanatra se hagyd magára, még akkor sem, ha szükségre kéredzkedik. Ha láncra verted, helyezd el úgy, hogy mindene meglegyen: kényelmes ágya, éjjeliedénye, rendes ennivalója. Aztán holnap induljatok el Andramüttionba a hajókhoz, és ott add át Phoinix nagyúrnak. Mondd meg neki, hogy ne oldja fel a láncait, mert nem bízom benne. – Azzal megfogta az állam, és könnyedén belecsípett. – Hát akkor a viszontlátásra, lányom.
Poleidész könnyű láncot szerzett a bokámra, a kézibilincset jól kipárnázta, és szamárháton vitt el a kikötőig. Ott átadott Phoinixnak, egy becsületes képű idős nemesúrnak, akinek ráncokkal körülvett, igazi kék tengerészszeme és a tengerészekre jellemző ringó járása volt. Amikor meglátta kötelékeimet, cicegett a nyelvével, de akkor sem távolította el őket, amikor elhelyezett a zászlóshajón. Gyengéd udvariassággal felszólított, hogy üljek le, de én makacsul állva maradtam.
– Annyira bántanak ezek a láncok – mondta fájdalmasan, én azonban rögtön megértettem, hogy nem miattam fáj a szíve. – Szegény Akhilleusz!
Bosszantott, hogy engem így semmibe vesz az öreg.
– Ez a te Akhilleuszod jobban tudja, mi lakozik bennem, mint te, uram! Jussak csak egy tőrhöz, és vagy kivágom magam ebből az élőhalotti sorból, vagy belepusztulok a kísérletbe!
Phoinix mélabús hangulata feloldódott.
– Hinnye, de tüzes kis harcos vagy – mondta kuncogva. – De ne reménykedj, lányom. Amit Akhilleusz megkötöz, Phoinix nem fogja feloldani.
– Miért, Akhilleusznak minden szava törvény? – Úgy van. Ő a mürmidonok hercege.
– A hangyáké? Igazán találó!
Válasz helyett Phoinix ismét kuncogott, majd előretolt egy széket. Undorodva néztem rá, de a hátam sajgott a szamaragolástól, és a lábam reszketett, mert amióta fogoly lettem, sem enni, sem inni nem voltam hajlandó. Phoinix keményen belenyomott a székbe, és kidugaszolt egy arany boroskancsót.
– Igyál, lányom. Ha továbbra is dacolni akarsz, erőre van szükséged. Ne butáskodj már...
Beláttam, hogy igaza van. Ittam, de a vérem úgy felhígult, hogy a bor rögtön a fejembe szállt, és nem bírtam tovább ellenkezni. Kezemre hajtva a fejem, elaludtam a székben, hogy jóval később egy ágyban térjek magamhoz – no persze egy gerendához bilincselve.
Másnap kivittek a fedélzetre, és láncaimat a korláthoz erősítették, úgy, hogy állhassak a gyenge téli napfényben, és figyelhessem a sürgés-forgást a parton. De amikor a látóhatáron feltűnt négy hajó, a kikötőben sürgölődő embereken és különösen a parancsnokaikon óriási izgalom lett úrrá. Aztán egyszer csak ott termett Phoinix, eloldott a korláttól, de nem korábbi börtönömbe vezetett, hanem a hátsó fedélzet egy elkerített részébe, amely lovaktól bűzlött. Bevitt, és egy rúdhoz láncolt.
– Mi történt? – kérdeztem kíváncsian.
– Megjött Agamemnón, a királyok királya.
– És miért kellett engem idezárni? Nem vagyok elég jó hozzá, hogy lássam a királyok királyát?
Phoinix felsóhajtott.
– Nem volt tükör ott a dardaniai házatokban, te lány? Agamemnónnak elég egy pillantást vetni rád, és akár tetszik Akhilleusznak, akár nem, magával vinne.
– Legföljebb sikoltoznék – mondtam tűnődve. Phoinix úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem.
– Ha megtennéd, keservesen megbánnád, ezt elhiheted nekem! Egyébként semmi értelme gazdát cserélni. A végén úgyis visszasírnád Akhilleuszt.
Olyan meggyőző erő áradt a hangjából, hogy amikor a hajó orra felől beszédet hallottam, leguggoltam egy láda mögé, és onnan hallgattam a valódi görög nyelv tiszta, cseppfolyósan gördülékeny ritmusát, mint ahogy rögtön ráismertem az egyik hangból sugárzó fölényre és parancsoló erőre.
– Akhilleusz még nem tért vissza? – kérdezte ez a hang.
– Nem, magasságos király, de még sötétedés előtt várjuk. Még számba kellett vennie a zsákmányt. Gazdag fogást csináltunk. A szekerekre már felrakodtak mindent.
– Nagyszerű! Majd megvárom a kajütjében. – Ajánlanám, nagyuram, hogy inkább a parton emelt sátorban várakozz. Hiszen ismered Akhilleuszt – semmi érzéke a kényelemhez.
– Legyen belátásod szerint, Phoinix.
A hangok távolodtak; előmásztam rejtekhelyemről. Az imént hallott jeges, gőgös hang megijesztett. Akhilleusz is szörnyeteg volt, de ahogy kicsi koromban a dajkám mondogatta: az ismerős szörnyeteg még mindig jobb egy fokkal az ismeretlennél.
A délután folyamán senki még csak a közelembe sem jött. Először az ágyon – feltehetően Akhilleusz ágyán – üldögéltem, és kíváncsian néztem körül a kopár, jellegtelen kajütben. Egészen apró volt, és senki nem vette a fáradságot, hogy legalább a nyers deszkafalakat kimázolja. Néhány, egy gyámoszlopnak támasztott dárda mellett két feltűnő tárgy fogta meg a szemem: az ágyra terített pazar fehér szőrmetakaró, meg egy tömör aranyból készült, négy kiöntőjű nagyobb csésze, amelynek kiöntői fölé száguldó lovat kovácsoltak, az oldalán pedig a trónján ülő Magasságos Atyának domborművű képe látszott.
És ebben a pillanatban egyszer csak rám tört és elárasztott minden fájdalmam és kétségbeesésem, talán azért, mert foglyul ejtésem óta most először nem szorította ki tudatomból valamilyen sürgető vagy fenyegető helyzet. Most, ahogy itt ülök, apám a lürnésszoszi szemétdombon hever, az örökké éhes városi kutyák martalékául; ez volt a csatában elesett főemberek hagyományos sorsa. Könny patakzott a szememből; rávetettem magam a fehér szőrmetakaróra, és csak sírtam-sírtam – a könny sehogy sem akart elapadni. A prém már átázott az arcom alatt, és én csak zokogtam tovább, szipogva és jajveszékelve.
Nem hallottam, amint nyílik az ajtó, és amikor egy kéz megállapodott a vállamon, a szívem csapdába esett kis állatként vergődött a bordáim közt. A vakmerő gondolatok, amelyeket dacról és ellenállásról szőttem, szétfoszlottak; csak az járt a fejemben, hogy Agamemnón, a főkirály rám talált, és igyekeztem távolabb húzódni.
– Én Akhilleuszé vagyok, Akhilleuszé! – nyöszörögtem.
– Erről tudok. Mit gondoltál, ki jött be?
Gondosan eltüntettem arcomról a megkönnyebbülést, mielőtt ránéztem volna, és a tenyeremmel törölgettem a könnyeimet.
– Agamemnón? Bólintottam.
– Ő hol van?
– Egy sátorban a parton.
Akhilleusz egy, a fal mellett álló ládához lépett, kotorászott benne, majd odadobott egy darab finom vásznat.
– Nesze, fújd ki az orrod, és töröld meg rendesen az arcod. Megbetegszel, ha így folytatod.
Engedelmeskedtem. Akhilleusz visszajött hozzám, és aggodalmasan nézte a prémtakarót.
– Remélem, nyom nélkül fog száradni. Az anyámtól kaptam. – Bíráló szemmel mért végig. – Phoinixnak nem volt annyi esze, hogy ellásson meleg vízzel és tiszta ruhával?
– Ő felajánlotta, nekem nem kellett.
– Nos, nekem nem fogsz nemet mondani. Ha a szolgák bejönnek egy káddal és tiszta holmival, megfürdesz és felöltözöl. Különben mások végzik el erőszakkal – de azok a mások nem nők lesznek. Világos?
– Világos.
– Akkor jó. – Keze már a kilincsen volt, amikor megtorpant. – Mi a neved, te lány?
– Briszéisz.
– „Briszéisz” – ismételte elismerő mosollyal. – „Aki mindenen felülkerekedik”. Biztos, hogy nemcsak te találtad ki?
– Apámat Briszeusznak hívták; első unokatestvére volt Ankhiszész királynak, és Dardania főkancellárja; a fivére, Khrüszész pedig Apollón főpapja. A királyi családhoz tartoztunk.
Az est folyamán egy mürmidon tiszt jött értem, leoldotta láncaimat a gerendáról, hogy aztán ismét bilincsben a hajó oldalához vezessen. A korlátról kötéllétra függött; szótlanul intett, hogy másszak le rajta. Volt olyan tapintatos, hogy előreengedett, nehogy a szoknyáim alá bámulhasson. A hajót elég messzire vontatták a víztől, és a guruló kavicsok megsebezték a lábam.
A parton hatalmas bőrsátor terpeszkedett; nem emlékeztem rá, hogy amikor szamárháton megérkeztem, már itt lett volna. A mürmidon egy hátsó felhajtható lapon át bevezetett. A helyiség, ahová jutottam, zsúfolásig volt nőkkel; vagy százan lehettek, csupa lürnésszoszi lány és fiatalasszony, de én egyiküket sem ismertem. Egyébként csak engem ért a kitüntetés, hogy láncot viseltem. Sok szempár tapadt rám sunyi kíváncsisággal, ahogy végigpásztáztam rajtuk, hátha legalább egyetlen ismerős arcra lelek a sokadalomban. És ni csak – ott a sarokban! Ezt a dúsan csillogó, aranyszőke hajkoronát nem lehet senki máséval összetéveszteni. Öröm még mindig fogta a láncom végét, de amikor elindultam a sarok felé, nem bánta.
Unokahúgom, Khrüszéisz eltakarta az arcát kezével; amikor megérintettem, megrázkódott a rémülettől, és leengedte a kezét. Aztán a felismeréssel együtt az álmélkodás is megjelent a szemében, s végül zokogva borult a karomba.
– Mit keresel itt? – kérdeztem értetlenül. – Te Apollón főpapjának vagy a lánya, s mint ilyen, sérthetetlen...
Válasz helyett bömbölve felsírt. Megráztam, és a fülébe sziszegtem:
– Légy szíves, hagyd ezt abba!
Már közös gyerekkorunkban is zsarnokoskodtam fölötte, megszokta hát, hogy engedelmeskedjék. Amikor elcsitult, azt mondta:
– Nem törődtek vele, Briszéisz.
– Ez szentségtörés!
– Szerintük nem. Apám vértet öltött és harcolt, márpedig papok nem szoktak harcolni. Ezért harcosnak nyilvánították, engem pedig magukkal vonszoltak.
– Csak nem gyaláztak meg máris? – kérdeztem fojtottan.
– Azt nem. A nők, akik felöltöztettek, azt mondták, hogy csak a köznépből való nőket dobják oda a katonáknak. Bennünket, akik ebben a szobában vagyunk, valami különleges célra tartogatnak. – Hirtelen lenézett, és észrevette láncaimat. – Ó, Briszéisz, hát téged megbéklyóztak!
– Legalább nyíltan viselem helyzetem bélyegét. Így senki sem hihet tábori szajhának.
– De Briszéisz... – tiltakozott elfúló hangon. Ismertem ezt az arckifejezését; szegény, jól nevelt, engedelmes kis Khrüszéiszt mindig sikerült megbotránkoztatnom. Aztán megkérdezte: – És Briszeusz bácsi?
– Meghalt, együtt a többiekkel.
– Akkor miért nem gyászolod?
– Gyászolom én! – förmedtem rá. – Csak elég ideje vagyok már a görögök kezében ahhoz, hogy megtanuljam, a fogoly nő nem vesztheti el a fejét.
Khrüszéisz úgy nézett rám, mint aki egy szót sem ért az egészből.
– Miért vagyunk itt?
Mürmidon őrömhöz fordulva megismételtem a kérdést:
– Te, katona! Miért vagyunk itt?
Parancsoló hangomon elvigyorodott ugyan, de elég udvariasan válaszolt:
– Mükéné főkirálya megtisztelte látogatásával a második hadsereget, hogy osztozzanak a zsákmányon. A szobában tartózkodó nőket a királyok között fogják elosztani.
Örökkévalóságnak tetsző ideig vártunk. Mindketten fáradtak voltunk a beszédhez, letelepedtünk a földre. Időnként belépett egy őr, és a csuklójukon viselt színes címke szerint összeválogatott egy kisebb csoportot; mind nagyon csinosak voltak. Nem látszottak sem házsártosnak, sem szajhának, nem volt lóarcuk, és fogni is volt mit rajtuk. Khrüszéisz és én azonban nem viseltünk címkét. A szobában lévő nők száma egyre fogyatkozott, velünk senki sem törődött, mígnem már csak ketten maradtunk.
Végül belépett egy őr, és elfátyolozta arcunkat, úgy vezetett a szomszédos helyiségbe. A vékony fátylon át szinte lángoló világosságot láttam, mintha ezer lámpásból áradna, a fejem fölött vászonbaldachint, és körülöttem rengeteg férfit. Az asztalok mentén elhelyezett padokon ültek. Egy hosszú emelvényen állt a királyi asztal; Khrüszéiszt és engem odatereltek az emelvény elé.
Az asztalnak csak az egyik oldalán ültek – mintegy húsz férfi, szemközt a többi lakmározóval. Az, aki középütt, magas támlájú széken foglalt helyet, úgy festett, mint amilyennek világéletemben Zeusz atyát képzeltem. Zord, de nemes vonású arca volt; gondosan bodorított, itt-ott őszbe csavarodó fekete haja végigomlott ragyogó öltözékén, mellére pedig arany szálakkal átfont dús szakáll borult, amelyből rejtett tűkre szúrva drágakövek szikráztak elő. Sötét szemével komoran mért végig bennünket, mialatt nagy-úrian keskeny, fehér kezével a bajszát huzigálta. Agamemnón volt, Mükéné és Görögország uralkodója, a királyok királya. Valóban fenséges jelenség; Ankhiszész tizedennyire sem látszott fejedelminek...
Nagy nehezen elszakadtam Agamemnóntól, hogy a többieket pásztázzam végig, ahogy kényelmesen elnyúltak székeiken. Agamemnón balján Akhilleusz ült, bár nem volt könnyű ráismerni. Eddig vértben láttam, kormosan, piszkosan, arcán sötét, komor kifejezéssel. Most azonban királyok társaságában volt. Csupasz, szőrtelen melle haloványan derengett a vállát övező, drágakövekkel kirakott széles gallér alatt, csuklója karperecektől, ujjai gyűrűktől csillogtak. Simára volt borotválva, fülében aranyfüggők, fénylő aranyhaját lazán hátrafésülték homlokából. Sárga szeme nyugodt volt és kipihent, szokatlan színe még inkább érvényesült erős vonalú, krétai módra kifestett szemöldöke és pillája alatt. Hunyorogtam, aztán zavartan, mi több, feldúltan másfele néztem.
Mellette egy valóban nemes megjelenésű, szálas termetű férfi ült, magas, széles homlokát szokatlanul dús, göndör vörös fürtök keretezték. Finom fehér bőre volt, s meglepően sötét szemöldöke alatt átható szürke szempár ragyogott, a legbűvöletesebb, amelyet valaha láttam. Amikor mezítlen mellére tévedt pillantásom, szánakozva láttam, mennyi sebhely borítja, mintha egyedül csak az arca menekült volna meg épen a vérontásból.
Agamemnón jobbján egy másik vörös hajú férfi ült, esetlen fickó, aki végig az asztal lapjára sütötte a szemét. Ahogy boros csészéjét szájához emelte, észrevettem, hogy remeg a keze. Szomszédja egy valóban minden ízében királyi öregember volt, magas, egyenes tartású, ezüstfehér szakállal, nagy kék szemmel. Igen egyszerű fehér vászonköntös volt csupán rajta, de tíz ujját a bütyöktől a körömig gyűrűk borították. Mellette az óriás termetű Aiasz ült, s nekem ismét hunyorognom kellett, hogy felismerjem benne a férfit, aki előhúzta a hullahegyből apám tetemét.
Ekkorra azonban a szemem elunta a sok különböző s megtévesztően nemesnek látszó arc látványát. Az őr előrehúzta Khrüszéiszt, és félrerántotta arcáról a fátyolt. A lélegzetem is elállt, olyan szép volt idegenszerű, görög láda mélyéről előszedett görög ruhájában, amely csöppet sem hasonlított a lürnésszoszi nők nyaktól bokáig érő hosszú, egyenes köntöséhez. Lürnésszoszban a nők testét csak a férjük láthatta, de a görög nők, úgy látszik, szajhaként teszik magukat közszemlére. Khrüszéisz a szégyentől vérvörösen takarta el kezével meztelen keblét, mígnem az őr nyersen lesöpörte a kezét, és így az asztalnál némán ülő férfiak mind láthatták, milyen keskeny a szűk övben a dereka, és milyen tökéletes a keble. Agamemnón egyszer csak nem Zeusz atyára, hanem Pánra kezdett hasonlítani, és nyomban Akhilleuszhoz fordult:
– A Földanyára, gyönyörű teremtés!
– Örülünk, hogy tetszik magasságodnak – mosolyodon el Akhilleusz. – A neve Khrüszéisz, és kérünk, tekintsd olybá, mint a második hadsereg nagyrabecsülésének jelét.
– Jöjj közelebb, Khrüszéisz – intett a finom formájú fehér kéz, és unokahúgom nem merte megtagadni a parancsot. – Gyere szépen, és nézz rám! Nem kell félned, kislány, nem foglak bántani. – Fehér foga villogott, ahogy rámosolygott a lányra, majd megsimogatta a karját; úgy tűnt, nem veszi észre, hogy Khrüszéisz összerándul. – Vigyétek máris a hajómra.
Khrüszéiszt elvezették. Az őr most az én fátylamat is félrerántotta, hogy ott álljak szemérmetlen öltözékemben. Kihúztam magam, amilyen magasra csak bírtam, karomat leengedtem, az arcom kifejezéstelen volt. Szégyelljék magukat ők; nekem nincs miért szégyenkeznem. Olyan kihívóan bámultam a főkirály kéjtől csillogó szemébe, hogy az végül kénytelen volt másfele nézni. Akhilleusz egy szót sem szólt. Megmozgattam a lábam, hogy halljék a bilincs csörgése. Agamemnón felhúzta a szemöldökét.
– Bilincsben? Ki rendelte ezt el?
– Én, nagy király. Nem bízom ebben a lányban.
– Nocsak! – Éreztem, hányféle jelentés bujkál ebben az egy szóban. – És kinek a tulajdona?
– Az enyém – felelte Akhilleusz. – Magam fogtam el.
– Illett volna, hogy felajánld, válasszak a kettő közül – jegyezte meg ingerülten Agamemnón.
– Mondtam már, királyom, hogy magam fogtam el; már csak emiatt is engem illet. Azonkívül nem bízom benne. Az én pusztulásomat túlélné ez a mi görög világunk, te azonban pótolhatatlan vagy. Bőséges bizonyítékaim vannak rá, milyen veszélyes egy fehércseléd ez.
– Hm – morogta a főkirály, de látszott, hogy nem békéit meg a dolgok állásával. Fel is sóhajtott. – Soha nem láttam még ilyen kék szempárt, sem ilyen, vörösbe hajló aranyhajat. – Újra sóhajtott. – Szavamra, szebb, mint Helené.
A főkirály jobbján ülő ideges vörös hajú férfiú akkorát csapott öklével az asztalra, hogy a boros serlegek a magasba szöktek.
– Helenének nincs párja! – kiáltotta.
– Jó, jó, öcsém, ezt mindnyájan tudjuk – mondta türelmesen Agamemnón. – Csak nyugodj meg...
Akhilleusz odabiccentett a mürmidon katonának.
– Vidd el a lányt.

* * *

Le-lekoppanó szemhéjjal vártam egy széken a kajütjében; elaludni nem mertem. Az alvó nőnél nincs védtelenebb.
Jó időbe telt, amíg Akhilleusz megjött. Amikor mozdult a kilincs, elhatározásom ellenére éppen bóbiskoltam, és most összerezzentem a rémülettől; kezem keményen egymásba fontam. Megjött hát a nagy elszámolás pillanata. Akhilleuszon azonban nem látszott, hogy emésztené a vágy. Tudomást sem véve rólam, kinyitotta a ládát, lefejtette magáról a gallért, a gyűrűket, a karpereceket, az ékkövekkel kirakott övet. A bőrpántos szoknyát azonban magán tartotta.
– Mindig alig várom, hogy megszabaduljak ettől a vacaktól – jegyezte meg, és rám nézett.
Viszonoztam a pillantását, de tanácstalan voltam. Ki tudja, hogyan szokott kezdődni a nemi erőszak?
Nyílt az ajtó, s egy másik férfi lépett be. Vonásai, hajának, bőrének a színe nagyon hasonlítottak Akhilleuszéihoz, de alacsonyabb volt, és kedvesebb arcú. A szája különösen szép volt, és a szeme, amely nem sárga volt, hanem kék, szorongva tapadt rám.
– Patroklosz, ez itt Briszéisz.
– Agamemnónnak igaza volt: szebb, mint Helené. – Jelentőségteljes és csupa fájdalom pillantást vetett Akhilleuszra. – Én távozom. Csak tudni akartam, nincs-e szükséged valamire.
– Várj odakinn, nem időzöm sokáig – mondta Akhilleusz szórakozottan.
Már úton az ajtó felé Patroklosz megállt, és egyértelmű, csupa hálás boldogság és csupa tulajdonosi büszkeség pillantást vetett Akhilleuszra.
– Ő a szeretőm – magyarázta Akhilleusz, amikor a másik eltűnt.
– Erre magamtól is rájöttem.
Fáradt sóhajjal ereszkedett le a keskeny ágy szélére, és a székemre mutatott.
– Ülj csak vissza.
Leültem, és egy ideig állhatatosan fürkésztem az arcát, ő pedig hűvös nyugalommal nézett vissza rám. Lassan felderengett bennem, hogy ez a férfi a legkevésbé sem kíván. Miért követelt akkor a magáénak?
– Azt hittem, ti, lürnésszoszi nők nagyon elzárt életet éltek – mondta végül –, de úgy látom, te nagyon is kiismered magad a világban.
– Bizonyos értelemben. Az egyetemes dolgokban. Legföljebb az efféle divatot nem értjük. – Rámutattam meztelen keblemre. – Görögországban tombolhat a nemi erőszak...
– Nem jobban, mint másutt. Minden dolog elveszti a varázsát, ha úton-útfélen látható.
– Mi a szándékod velem, Akhilleusz herceg?
– Sejtelmem sincs róla.
– A természetem nem valami könnyű.
– Tudom – felelte fanyar mosollyal. – De a kérdésed nagyon is helyénvaló volt. Komolyan nem tudom, mihez kezdjek veled. – Sárga szemével éles pillantást vetett rám. – Értesz a lanthoz? Tudsz énekelni?
– Méghozzá nagyon is jól. Felállt.
– Akkor azért tartalak magamnál, hogy játssz és dalolj nekem. – Majd rám ripakodott: – Ülj le a földre.
Leültem. A combom köré csavarta a súlyos szoknyát, majd kiment, hogy csakhamar kalapáccsal és vésővel térjen vissza. A következő pillanatban megszabadultam láncaimtól.
– Tönkretetted a padlót – mutattam a véső hagyta mély repedésekre.
– Ó, ez csak egy alkalmi fedélzeti szállás – mondta, majd felállt, és engem is felhúzott. A keze száraz volt és erős.
– Menj, feküdj le – mondta, azzal magamra hagyott.
Ám mielőtt az ágyba bújtam volna, imát rebegtem Artemiszhez. A szűz istennő meghallgatta imámat: a férfit, aki személyes zsákmányául választott, nem érdeklik a nők. Biztonságban voltam. Miért hát, hogy szomorúságom egy része nem forrón szeretett apámnak szólt?

* * *

Másnap reggel vízre bocsátották a zászlóshajót, matrózok és katonák sürögtek-forogtak a fedélzet és az evezőspadok körül, visszhangzott a levegő a nevetésüktől és válogatott káromkodásaiktól. Látszott, milyen boldogok, hogy a lekopasztott, megfeketedett Andramüttiont végre maguk mögött hagyhatják, Lehet, hogy fülükben ártatlanok ezreinek méltatlankodó panasza zúgott.
A gyengéd szívű Patroklosz kecsesen tört utat magának a tömegben, és felkapaszkodott hozzám az elülső fedélzetre.
– Jól érzed magad, úrnő? – Köszönöm, elég jól.
Elfordultam, de ő kitartott mellettem, mint akit nem zavar hűvös viselkedésem.
– Idővel majd hozzászoksz mindenhez – mondta. Épp csak egy futó pillantást vetettem rá.
– Ennél ostobább megjegyzést nehéz lenne kitalálni – mondtam. – Te talán megszoknád, ha olyan ember háztartásában kellene élned, aki felelős apád haláláért és otthonod lerombolásáért?
– Nem hinném – mormolta fülig pirulva. – De ez most háború, te pedig nő vagy.
– Tudom – feleltem keserűen. – A háború férfimesterség, és ilyenkor a nők kétszeresen is áldozatok: a háború és a férfiak áldozatai.
Ezen a válaszon elmosolyodott, hogy aztán vitába szálljon velem.
– A háború – fejtegette – éppilyen gyakori volt, amikor a nők uralkodtak a Földanya irányításával. A főkirálynők épp oly kapzsiak és becsvágyóak voltak, mint a főkirályok. A háborúnak éppenséggel semmi köze a nemiséghez. Hozzátartozik az emberi faj legmélyebb természetéhez. Mivel ezt én sem vitathattam, más tárgyra tértem.
– Te érzékeny és éles szemű férfi vagy – mondtam. – Hogyan szerethetsz olyan durva és kegyetlen embert, mint Akhilleusz?
Kék szeme nagyra nyílt a csodálkozástól.
– De hiszen Akhilleusz se nem durva, se nem kegyetlen! – bökte ki értetlenül.
– Ezt nem hiszem el.
– Akhilleusz nem olyan, amilyennek látszik – mondta szenvedélyes kutyahűséggel.
– Akkor milyen? Patroklosz megrázta a fejét.
– Erre magadtól kell rájönnöd, Briszéisz.
– Házasember? – Miért van az, hogy a nők előbb-utóbb mindig ennél az ostoba kérdésnél lyukadnak ki?
– Igen. Lükomédésznek, Szkürosz királyának egyetlen lányát vette el. Van egy tizenhat éves fia is, Neoptolemosz. És mint Péleusz egyetlen fia, ő a várományosa egész Thesszália királyi címének.
– Mindettől jottányit sem változott róla a véleményem. Legnagyobb meglepetésemre Patroklosz felemelte a kezem, és megcsókolta, majd távozott.
Álltam a hajó tatján, ameddig csak egy sávnyi szárazföld maradt a látóhatár szélén. Alattam a tenger; vissza többé már nem mehetek, a sorsom elől nincs hová futnom. Én, aki arra készültem, hogy királyné leszek, muzsikus rabnőként tengődöm tovább. Tulajdonképpen már el is kellett volna jönnie értem egy királynak, csakhogy időközben partra szálltak a görögök, és azoknak, akik békés időben, valamilyen szövetséget megpecsételendő, sorban álltak volna a kezemért, most egyszer csak más sürgős elfoglaltságuk akadt.
A hajótest alatt sziszegő vizet fehér habbá köpülték az evezők, melyek folyamatos, nyugtató hatású csapkodása úgy elvarázsolt, hogy csak hosszú percek múlva jöttem rá: már meg is fogant bennem az elhatározás. Felmásztam az alacsony korlátra, és ugrani készültem.
Valaki nyersen lerángatott. Patroklosz volt.
– Engedd, hogy végigcsináljam! – kiáltottam. – Felejtsd el, hogy láttál!
– Soha többé – mondta halálsápadtan.
– Patroklosz, én nem számítok, senkinek sem vagyok fontos! Hagyd, hogy megtegyem! Könyörgöm, hagyjad!
– Nem, soha többé. Neki fontos a sorsod. Ezt soha többé. Amerre nézek, megannyi titok. Kiről van szó? Mit akarnak tőlem? Mit jelent az, hogy ezt soha többé?

* * *

Teljes hét napba telt, míg elértük Asszoszt. Amikor megkerültük a Leszbosszal szemközti félsziget sarkát, attól fogva az evezők fölöslegessé váltak. A szél szeszélyes rohamokban fújt; hol a part közelébe sodort, hol ismét messzire ragadott a szárazföldtől. Többnyire egyedül üldögéltem a hátsó fedélzet egy függönnyel elkerített kis fülkéjében, és valahányszor előbújtam, Patroklosz félbehagyta, amit művelt, és mellém szegődött. Akhilleusznak nyomát sem láttam; a végén megtudtam, hogy egy Automedón nevű társa hajóján tartózkodik.
A nyolcadik nap reggelén sikerült végre kikötnünk. A csípős, hideg szélben magam köré csavartam köpenyemet, úgy figyeltem a soron következő műveleteket, lenyűgözve, mert még nem láttam hasonlót. A mi hajónkat állították fel másodiknak a féksarukra, az elsőbbség természetesen Agamemnónét illette. Mihelyt elengedték a létrát, megengedték, hogy leereszkedjem a kavicsos partra. Amikor Akhilleusz néhány könyöknyi távolságban elhaladt mellettem, állam felszegve készültem az összecsapásra, de ő észre sem vett.
Aztán megjött a házvezetőnő, egy kövér, kedélyes öregasszony. Laodiké nevezetű, és elkísért Akhilleusz házába.
– Igazán kiváltságos teremtés vagy, galambocskám – duruzsolta. – Saját szobád lesz az úr házában, amit még én sem mondhatok el magamról, a többiekről nem is beszélve.
– Hát nem veszik körül nők százai?
– De igen, csak azok nem élnek a házában.
– Mert ő Patroklosszal él – vetettem közbe. Laodiké elvigyorodott.
– Csak élt, ameddig nem lettek szeretők. Akkor, úgy két hónappal később, Akhilleusz ráparancsolt, hogy építsen magának saját házat.
– De hát miért? Ez teljes értelmetlenség!
– Szó sincs róla, csak ismerni kell hozzá az urat. Neki mindennél fontosabb a függetlensége.
Hm... Hát talán én sem ismerem Akhilleuszt, de úgy éreztem, gyorsan tanulok. Szóval a függetlenség mindennél fontosabb neki? Gyerekkoromból ismertem a játékot: meg kell keresni és össze kell illeszteni a képrejtvény darabkáit. Ez azonban most egyáltalán nem ígérkezett könnyű feladatnak.

* * *

Ez a feladat foglalkoztatott aztán egész télen, amikor a hosszú hideg időszak foglya voltam. Akhilleuszt ritkán láttam, sűrűn előfordult, hogy máshol étkezett, sőt néha másutt is töltötte az éjszakát, feltevésem szerint Patroklosszal – úgy láttam, szegény fiúnak több gyötrelmet szerez ez a szerelem, mint boldogságot. A többi nő először gyűlöletre kész ellenszenvvel nézte, hogy az úr házában lakom, de a nőkkel hamar meg szoktam találni a közös hangot, így hamarosan jó viszonyba kerültünk, és ők láttak el minden szóbeszéddel, amely Akhilleusz személyét érintette.
Eszerint időnként valamilyen betegség tör rá, amelynek csúcspontján elvarázsolt állapotba kerül (tőle magától hallották a varázslat kifejezést); máskor hosszú időre magába zárkózik; az édesanyja istennő, egy Thetisz nevű tengeri lény, aki olyan gyorsan képes külső megjelenését változtatni, ahogy a nap előbújik a felhőből, majd visszabújik mögé, s lesz belőle tintahal, cet, csellé, rák, tengeri csillag, tengeri sün vagy cápa; apjának nagyapja maga Zeusz volt; valami furcsa lény, egy kentaur oktatta, akinek emberi feje és felsőteste van, de deréktól lefelé ló; az Aiasz nevű óriás az első unokatestvére és egyben kebelbarátja; és csak a harc élteti, a szerelem hidegen hagyja. Nem, az unokabátyjához, Patrokloszhoz fűződő kapcsolat ellenére a nők nem hitték, hogy valóban a férfiakhoz vonzódna; igaz, hogy másfelől a nők sem vonzzák.
Olykor magához hívatott, hogy zenéljek és énekeljek neki, én pedig hálásan teljesítettem kérését, hiszen oly fakó és egyhangú volt az életem. Ilyenkor elrévedve ült székében, látszott, hogy rám és a zenémre csak félig figyel oda, s gondolatai közben másutt járnak. A szemében soha nem lobbant fel a vágy leghalványabb szikrája sem. Az sem derült ki, miért tart a házában, mint ahogy azt sem sikerült kinyomoznom, mi rejlett Patroklosz szavai mögött, amikor a tengerbe akartam vetni magam. Ezt soha többé! Kire célozhatott? Mi történhetett, ami megölte Akhilleuszban a vágyat?
Nagy bánatomra felfedeztem, hogy Lürnésszosz és az édesapám személye lassan eltűnnek gondolataim középpontjából. Egyre jobban az érdekelt, ami Asszoszban történik, és egyre kevésbé az, ami Dardaniát érte. Akhilleusz háromszor vacsorázott egyedül a házában, és mindháromszor úgy rendelkezett, hogy én szolgáljam ki, és más nő nem lehet jelen. A csacska Laodiké ilyenkor felcicomázott és behintett illatszerrel, mert szilárdan hitte, hogy az úr most végre magáévá tesz, de Akhilleusz nem szólt semmit, és nem is mutatott érdeklődést.
A tél vége felé Asszoszból Trójába költöztünk. Phoinix számtalan utat bonyolított le a két város között, míg a raktárak, gabonasilók és laktanyaépületek apránként tökéletesen kiürültek, majd végül a hadsereg is behajózott észak felé.
Trója... Világunk központja, amely Lürnésszosz fölött is uralkodott. Ez ugyan nem tetszett sem Ankhiszész királynak, sem Aineiasznak, de akkor is ez volt az igazság. Magam most láttam meg először a várost. A nyughatatlan szél elsöpörte a havat a környező síkságról; Trója zömök tornyai és hegyes tornyocskái jéggel koszorúzva szikráztak a napfényben. A maga távoli, fagyos szépségében olyan volt, mint egy palota az Olümposzon. Itt lakott most már Aineiasz is, atyjával, feleségével és kisfiával.
A Trójába való költözés valamilyen, számomra is homályos okból megviselt; sírógörcsök, oktalan rosszkedv, csüggedés és mélabú törtek rám kiszámíthatatlan rohamokban.
Ez volt a háború tizedik éve, és a jóslatok mind azt ígérték, hogy ez idén végre megpihennek a fegyverek. Lehetséges, hogy ezért is lógattam az orrom? Reménykedtem talán, hogy ha majd mindennek vége, Akhilleusz magával visz Iólkoszba? Vagy attól féltem, hogy mint ügyes muzsikust, áruba bocsát majd? Mert úgy tűnt, ez az egyedüli vonzerőm a szemében...
A tavasz legelején portyázó csapatok szállingóztak elő a városból. A görögök egyetlen óriási táborban voltak; a bentieknek takarmányt és élelmiszert kellett összekapargatniuk az itteni hatalmas készletekből. Hektór lesben állt, mikor indulhat portyára, a görögök meg, elsősorban Akhilleusz és Aiasz, Hektóit lesték. Ekkorra már tudtam, milyen kétségbeesetten szeretne Akhilleusz Hektórral összecsapni; a többi nő szerint majd elemésztette a vágy, hogy megölje a trójai trónörököst. Egész nap, sőt még az éjszaka egy részében is férfihangoktól visszhangzott a ház; lassan már valamennyi vezért név szerint ismertem.
Aztán a levegő megtelt átható, mámorító tavaszi illatokkal, a földet parányi fehér virágok pettyezték, és a Hellészpontosz vize is kékebb lett. Naponta előfordultak összetűzések, és Akhilleusz még éhesebben vágyott Hektórra. A szerencse azonban nem szegődött mellé. Sem ő, sem Aiasz nem futottak össze a trójai trón várományosával; mintha szándékosan tért volna ki előlük.

* * *

Laodiké ugyan nem hagyta, hogy a magamfajta előkelő származású lány házimunkával foglalkozzék, de valahányszor eltűnt, én szívesen belekóstoltam az ilyen teendőkbe is; ez is jobb volt, mint kedvetlenül böködni a tűvel valami merőben fölösleges hímzést.
Akhilleusszal kapcsolatban a legrejtélyesebbnek az a történet tűnt, hogy annyi év tiszta, a test örömeitől érintetlen barátság után miért választotta végül mégis Patrokloszt a szeretőjének. Laodiké szerint a fordulat Thetisz egyik varázslatának idején ment végbe. Ilyenkor, mondta, gazdánk különösen fogékony mások óhajaira és vágyaira, Patroklosz pedig két kézzel kapott az alkalmon. Ezt a magyarázatot túl kisszerűnek találtam, főként mert Patrokloszban nyomát sem láttam efféle gátlástalanságnak. Ám a szerelem istennőjének kiszámíthatatlanok az útjai; ki gondolta volna, hogy ez a varázslat énrám is átterjed majd? Lehet, hogy csak azért történt így, mert Akhilleusz minden más hatás ellen sikeresen vértezte fel magát, és egyedül a varázslat tette sebezhetővé.
Egy szép napon titkon elosontam, hogy a legkedvesebb foglalatosságomnak szenteljem az időt: a vértet fényesítettem abban a kamrában, ahol tárolták. Csakhogy ez egyszer rajtakaptak. Akhilleusz lépett be a kamrába, lassúbb léptekkel, mint szokása volt, és hiába álltam az útjában, fél kezemben a ronggyal, és a készen tartott kifogásokkal a nyelvemen – nem vett észre. Az arca törődött és megnyúlt volt, jobb karja vérrel összefröcskölve. Nem a sajátja! – lélegeztem fel. A sisakja a földre hullott, és ő mindkét kezével a fejéhez kapott, mintha fájna. Remegve láttam, ahogy vértje kapcsaival bajlódik, majd nagy nehezen lefejti magáról, és többi katonai díszét is a földre dobja. Egyre jobban féltem. Hol marad Patroklosz?
A tűzdelt ingben, amelyet a nehéz fémöltözék alatt viselt, egy székhez botorkált, kifejezéstelen arcát felém fordítva, de ahelyett, hogy leült volna, a földre roskadt, reszketett, rángatózott, a szájából folyt a nyál, és összefüggéstelenül motyogott valamit. Aztán hirtelen forogni kezdett a szeme, kezét-lábát széttárta, megmerevedett, és most már egész teste görcsben fetrengett. A szája már nem is nyáladzott, hanem habzott, és az arca megfeketedett.
Ameddig ily hevesen rázkódott, semmit sem tehettem, de amikor a vergődés abbamaradt, odatérdeltem mellé.
– Akhilleusz! Akhilleusz! – szólítottam, de nem hallotta szavamat. Hamuszürke arccal hevert a földön, a karja céltalanul csápolt. Amikor keze az oldalamat súrolta, addig tapogatózott tovább, amíg elérte a fejem, és gyengéden mozgatta ide-oda.
– Anyám, hagyj békén!
Alig ismertem rá az elfúló, kásás hangra. Sírni kezdtem, annyira féltettem őt. – Akhilleusz, én Briszéisz vagyok! Briszéisz!
– Miért gyötörsz? – kérdezte, de világos volt, hogy a kérdés nem nekem szól. Miért gondolod, hogy emlékeztetned kell rá, milyen kevés maradt már az életemből? Elég bánatom van nélküled is – hát még Iphigeneiával sem éred be? Hagyj hát békén, könyörgök, ne kínozz tovább!
Ezután néma kábulatba esett, én pedig elmenekültem, hogy megkeressem Laodikét.
– Kész az úr fürdője? – kérdeztem lélekszakadva.
Laodiké a felajzott várakozás jelének tekintette dúlt állapotomat, heherészni kezdett, és megcsipkedett.
– Na végre, te buta lány, te! Legfőbb ideje volt! Már hogyne volna kész a fürdő! Fürdesd csak meg, nekem egyéb dolgom van, hihi!
Megfürösztöttem, noha ő összetévesztett Laodikével. De így legalább szabadon megnézhettem magamnak, és megtudtam, amit ő nem volt hajlandó elismerni: milyen szép, milyen kívánatos a teste. A helyiséget ellepte a gőz, dardaniai ruhám rám tapadt, csörgött rólam az izzadság, és közben átkoztam magam esztelenségemért. Briszéisz csatlakozott a nyájhoz. Akár a többi nő, aki a háztartásában élt, Briszéisz is beleszeretett a gazdába. Szerelmes egy férfiba, aki sem a férfiakat, sem a nőket nem kedveli. Egy férfiba, akit egyedül a halálos végű küzdelem éltet.
Hideg vízbe mártottam egy törölközőt, kicsavartam, és ráléptem a kád melletti zsámolyra, hogy megmossam az arcát. Ekkor valami világosság gyúlt a szemében. Felemelte kezét, és a vállamra tette.
– Laodiké? – kérdezte.
– Igen, nagyuram. Gyere, itt az ágyad. Fogd meg a kezem, majd vezetlek.
Az ujjai erősebben fonódtak a vállamra; rá sem kellett néznem, hogy tudjam: felismerte a hangomat. Kibújtam szorításából, és az asztalról felkaptam egy kis kancsó olajat. Amikor most lopva az arcára pillantottam, rám mosolygott, váratlan gyengédséggel, és olyan lágyan, hogy most szinte úgy tetszett: ajka van.
– Köszönöm – mondta.
– Ugyan, semmiség volt – feleltem, de a szívem olyan vadul lüktetett, hogy a saját hangom sem hallottam tőle.
– Mióta vagy itt? Nem hazudhattam neki.
– Kezdettől.
– Akkor hát láttál...
– Igen, láttalak.
– Vagyis nincsenek többé titkaink.
– Osztozunk rajtuk – mondtam.
És egyszer csak a karjában voltam; hogyan esett, nem tudom. Éppen csak hogy csókolni nem csókolt; utána azt mondta, hogy ajkak híján a csókból kevés gyönyört merít. De a testében – a sajátjában és az enyémben –, ó, annál több gyönyört talált. Nem volt olyan porcikám, amelyből, mint egy lantból, a keze ne csalt volna ki muzsikát; szinte élettelenül hevertem, ahogy belém áradt Akhilleusz mindent betöltő, vakító szenvedélyessége. És én, aki hasztalan éheztem már annyi hónap óta, anélkül hogy tudtam volna, mi történik velem, most végre megismertem az istennő hatalmát. Nem váltunk kétfelé, nem is emésztődtünk fel – egy darabka időre az istennő mozgott benne és bennem.
Utána azt mondta: szeret. Szeretett már az első perctől. Mert noha nem hasonlítottam rá, Iphigeneiát látta bennem. És aztán elmondta az iszonyatos történetet, és úgy tűnt, Iphigeneia halála óta most szabadult fel először. Én pedig tűnődtem, honnan lesz majd bátorságom, hogy Patroklosz szemébe nézzek – Patrokloszéba, aki tiszta szerelmétől vezérelve már előttem megpróbálta kigyógyítani Akhilleuszt, de kudarcot vallott. A rejtély elemei összeálltak.

 

 

Huszadik fejezet
AINEIASZ ELBESZÉLÉSE

Ezer harci szekeret és tizenötezer gyalogost vittem magammal Trójába. Priamosz, lenyelve ellenszenvét, nem győzött biztosítani nagyrabecsüléséről, magához ölelte szegény, elborult elméjű agg édesapámat, és melegen fogadta a feleségemet, Kreuszát is (aki mellesleg saját, Hekabétól született lánya volt); amikor pedig meglátta fiunkat, Aszkanioszt, sugárzón mosolygott, és Hektórhoz hasonlította, ami nekem sokkal inkább kedvemre volt, mint ha Pariszhoz hasonlította volna – hozzá ugyanis a kisfiam valóban feltűnően hasonlított!
Katonáimat a városban szállásolták el, míg családom meg én külön kis palotát kaptunk a fellegváron belül. Amikor senki sem látott, fanyarul elmosolyodtam: lám, milyen jól tettem, hogy a segítséget ily sokáig megtagadtam. Priamosz olyan kétségbeesetten szeretett volna már szabadulni a városát kivéreztető görög piócától, hogy úgy tett, mintha Dardania színre lépése az istenek adománya volna.
A város alaposan megváltozott. Az utcái szürkébbek és gondozatlanabbak voltak, mint azelőtt, s más lett a légkör is: Trója már nem árasztotta a korlátlan bőség és hatalom benyomását. Észrevettem, hogy a fellegvár ajtairól is hiányzik jó néhány aranyszög. Anténór, aki őszinte örömmel fogadott, elmesélte, hogy Trója aranyának tekintélyes részéből zsoldosokat vásároltak a hettitáktól és Asszüriától, ám egyelőre sem a zsoldosok nem jöttek meg, sem az aranyat nem küldték vissza.
A viszály kilencedik és tizedik éve közti télen szövetségeseink rendszeresen üzentek: küldik, ami segítséget össze tudnak kaparni. Ezúttal hajlottunk is rá, hogy komolyan vegyük Karia. Lüdia, Lükia és a többiek ígéreteit. A partot egész hosszában elpusztították, csak úgy özönlöttek a görög telepesek, semmi nem maradt otthon, amit még érdemes lett volna fegyverrel védelmezni. Az utolsó reménysugár az volt, ha Kis-Ázsia egyesül Trójával, és Trójánál száll szembe a görögökkel. Ha győznek, a szövetségesek ismét hazatérhetnek, és kiebrudalhatják a betolakodókat.
Mindenki üzent, még olyanok is, akikben már rég nem bizakodtunk. Glaukosz király személyesen adta át társuralkodója, Szarpédón király üzenetét, miszerint ők ketten vállalták a megmaradt erők toborzását: Müsziától a messzi Kilikiáig, a hajdan oly sűrűn lakott államokból mindössze húszezer katonát tudtak összekaparni. Priamosz zokogott, amikor Glaukosz elmondta neki, min mentek keresztül.
Pentheszileia, az amazon királynő tízezer lovast ígért; Memnón, Priamosz vér szerinti rokona, aki Hattuszili hettita király udvarában élt, ötezer hettita gyalogossal és ötszáz harci szekérrel érkezik majd. Nekünk továbbra is rendelkezésünkre állt a negyvenezer trójai katona; ha mindenki betartja a szavát és eljön, nyárra kényelmes számbeli fölényben leszünk a görögökkel szemben.

* * *

Elsőnek Szarpédón és Glaukosz érkeztek. A seregük jól volt felszerelve, de ahogy végignéztem a sorokon, megállapíthattam, mekkora pusztítást végzett Akhilleusz a partvidéken. Szarpédón kénytelen volt hadát zöldfülű ifjoncokkal és éveik súlya alatt bizony már görnyedező ősz hajú férfiakkal, valamint egyszerű parasztokkal és a katonáskodáshoz mit sem konyító hegyi pásztorlegényekkel feltölteni. A sereg azonban csupa lelkesedés volt, és Szarpédón értette a dolgát; majd ő épkézláb katonákat farag belőlük.
Hektórral a palotájában borozgattunk, és természetesen a hadi helyzetet taglaltuk.
– A te tizenötezer gyalogosod, húszezren a partvidékről, ötezer hettita, tízezer amazon lovas és negyvenezer trójai gyalogos – valamint összesen tízezer harci szekér – Aineiasz, igenis győzhetünk! – jelentette ki Hektór.
– Kilencvenezer ember... Szerinted a görögöknek hány maradt? – kérdeztem.
– Ezt nehéz volna felbecsülni, ha nem támaszkodhatnánk a rabszolgákra, akik az évek során átszöktek hozzánk a görögöktől – mondta Hektór. – Az egyiket még meg is kedveltem; a neve Démétriosz, és egyiptomi születésű. Tőle és másoktól megtudtam, hogy Agamemnónnak már csak ötvenezer katonája és összesen ezer harci szekere van.
– Ötvenezer? – húztam fel a szemöldököm. – Ez képtelenség!
– Miért? Amikor megjöttek, sem voltak nyolcvanezernél többen. Démétriosz szerint tízezren közben kiöregedtek a fegyverforgatásból, és Agamemnón egyszer sem kért otthonról utánpótlást; fontosabb volt neki, hogy a partvidéket népesítse be a telepeseivel. Ötezer embert két évvel ezelőtt elvitt valami járvány. A második hadseregből tízezren estek el vagy váltak nyomorékká, ötezren pedig merő honvágyból hazahajóztak Görögországba. Hát innen a becslésem, Aineiasz – ötvenezren vannak, egy szállal se többen.
– Akkor miszlikbe apríthatjuk őket – mondtam.
– Szerintem is – bólogatott buzgón Hektór. – Ha majd a gyűlésen megkérem apámat, hogy kitörhessek a hadsereg élén – ugye támogatni fogsz?
– De hát a hettiták meg az amazonok még nem értek ide!
– Megvagyunk nélkülük is.
– Mérlegeld, Hektór, mennyivel nagyobb a tapasztalatuk, mint nekünk. A görög had, a miénkkel ellentétben, csupa harcedzett katonából áll. És bíznak a vezéreikben, mert tudják, hogy értik a dolgukat.
– A tapasztalatok hiányában igazad van, de a vezéreket illetően tévedsz. Nálunk is szép számmal vannak hírneves harcosok – például itt vagy mindjárt te. Vagy itt van Szarpédón, Zeusz fia! A katonái imádják. – Zavartan elköhintette magát. – És hát itt van még Hektór is...
– A kettő nem ugyanaz – fejtegettem. – Ugyan mit tudnak a dardaniaiak Hektórról vagy a trójaiak Aineiaszról? És Lükián kívül ki hallotta már Szarpédón nevét, ha százszor is Zeusz nemzette! És most gondold végig a görög névsort! Agamemnón, Idomeneusz, Nesztor, Akhilleusz, Aiasz, Teukrosz, Diomédész, Odüsszeusz, Mérionész – és akiket még kihagytam! Hát hiszen még Makhaón, a fő seborvosuk is elsőrangú harcos. És nincs olyan görög katona, aki az egész névsort el ne fújná neked – sőt alighanem még azt is tudná, melyiknek mi a kedvenc étele és mi a legkedvesebb színe. Nem, Hektór, a görögök egyetlen népet alkotnak, és egyetlen főkirály a vezérük, míg nálunk dúl a pártoskodás, a kicsinyes versengés, a féltékenység. Hektór hosszan nézett rám, majd sóhajtott.
– Tudom én, hogy igazad van. De csak kezdődjön meg az ütközet, a mi soknyelvű hadunknak csak egyvalami jár majd a fejében: kiűzni a görögöket Kis-Ázsiából. A görögök a zsákmányért harcolnak, de mi az életünket védjük.
Elnevettem magam.
– Ó, Hektór, micsoda javíthatatlan idealista vagy te! Ha dárdát szegeznek a torkodnak, azon kezdesz okoskodni, hogy az ellenfeled haszonért harcol? Hidd el, ők is ugyanúgy az életükért küzdenek, mint mi.
Hektórnak nem volt kedve ezen tovább vitázni, inkább újra bort töltött kupáinkba.
– Tehát ki akarsz tömi a sereggel?
– Igen, mégpedig ma – jelentette ki Hektór. – Nem bírom tovább, hogy a saját falaink bennünket zárnak be, hogy a saját otthonomból börtön lett!
– Megesik néha, hogy az lesz a pusztulásunk, ami a legkedvesebb számunkra.
Hektór mosolygott, de a mosolyban nem volt igazi derű.
– Milyen fura fickó vagy te, Aineiasz! Hát te semmiben sem hiszel? Senkit-semmit nem szeretsz?
– Magamban hiszek és magamat szeretem – feleltem én, aki vállaltam, hogy maradok, aki vagyok.

* * *

Priamosz ingadozott; a józan ész tusázott benne azzal a mindent elsöprő vággyal, hogy a görögöket megfutamítsa. A végén azonban mégsem Hektórra, hanem Antenórra hallgatott.
– Eszedbe ne jusson, királyom! – rimánkodott az utóbbi. – Sírba szállna valamennyi reményünk, ha idő előtt csapnánk össze a görögökkel. Várd meg Memnónt a hettitákkal és az amazon királynőt. Ha Agamemnón táborában nem volnának ott Akhilleusz és a mürmidonok is, talán más volna a helyzet, de ott vannak, és én erősen tartok tőlük. A mürmidont születése napjától csak a harc élteti. Még a teste is bronzból van, a szíve hőből, és a szelleme éppolyan konok és kitartó, mint a hangya, amiről elnevezték! Velük csak az amazonok bírhatnak el, s ha nem vársz, nagyuram, a legjobb harcosaidat metélik darabokra!
Priamosz tehát a várakozás mellett döntött. Hektór látszatra filozofikus nyugalommal fogadta apja elhatározását, de ennél én jobban ismertem a trón várományosát. Mindenki másnál inkább Akhilleusszal akart találkozni, és mert apja ugyanezt a férfit félte a legjobban, le kellett mondania vágya teljesüléséről.
Akhilleusz... Emlékeztem Lürnésszosz előtti találkozásunkra, és eltűnődtem, melyikük lehet a különb harcos: Hektór vagy ő? Nagyjából egyforma magasak voltak, született katona mind a kettő. Mégis, valahogy a csontjaimban éreztem, hogy Hektór bukásra van ítélve. Az emberek szerintem túlbecsülik az erényt, és ez a Hektór olyan szörnyűségesen erényes volt! Engem, mi tagadás, egész más dolgok fűtöttek!
Meglehetősen zaklatott hangulatban hagytam el a tróntermet. Priamosz rég elidegenedett tőlem is, népemtől is, amiatt a szakállas jóslat miatt, amelyik engem nevezett meg Trója majdani uraként. Akármilyen udvarias volt is most a király, amióta csak megérkeztem, én látni véltem ajkán a keserű, gúnyos mosolyt, és tudtam, hogy a meleg fogadtatást csakis a katonáimnak köszönhetem. No de hogy élhetném túl Priamosz ötven fiát? Hacsak Trója el nem veszti a háborút, mely esetben elképzelhető, hogy Agamemnón engem ültet a trónra. És közben az én ereimben ugyanaz a vér folyik, mint Priamoszéiban... Bizony volt min törni a fejem...
Kisétáltam a nagy udvarra, és fel s alá járkáltam. Két érzés töltötte be a lelkem: gyűlöltem Priamoszt, és vágytam rá, hogy Trója az enyém legyen. Ekkor észrevettem, hogy az árnyékból figyel valaki. A tarkómon jeges veríték ütött ki. Priamosz is gyűlöl engem. Vajon képes volna rá, hogy egy közeli vérrokont meggyilkoltasson?
Igennel feleltem saját kérdésemre, majd tőrömet kihúzva lopakodtam az Udvarok Zeuszának szentelt, felvirágozott oltár mögé. Amikor már csak karnyújtásnyira voltam a leskelődőtől, ugrottam egyet, kezemmel befogtam a száját, és a tőrt a nyakához érintettem. De a tenyeremre lágyan tapadó száj nem férfié volt, mint ahogy a tőröm alatt az a meztelen mell sem. Elengedtem.
– Gyilkosnak hittél? – kérdezte lihegve.
– Nem okos dolog elrejtőzni, Helené.
Találtam az oltár lépcsőjén egy lámpást, az örök tűzről meggyújtottam, a magasba emeltem, és így vettem hosszan szemügyre. Nyolc év telt el, amióta utoljára láttam. Hihetetlen! Legalább harminckét évesnek kell lennie... De a lámpafény mindig hízelgő; később, jobb világításnál már láthattam a szeme körüli alig észrevehető ráncokban az idő egyelőre még könyörületes jeleit, és megállapíthattam, hogy a melle is megereszkedett valamelyest.
De így is, ó, istenek, milyen gyönyörű volt! Helené, Amüklai és Trója királynéja, Helené, a pióca. Mozgásához kölcsönvette Artemisz, a Vadásznő minden kecsességét, arcában ott tündökölt Aphrodité vonásainak finomsága, pajkos bubája. Helené, Helené, Helené... Csak most, ahogy ránéztem, értettem meg igazán, hány éjszakán szaggatta szét álmaimat, hány éjszakán oldotta meg drágakövekkel kirakott övét, és eresztette szoknyáit elefántcsont lába köré. Helené maga volt a halandó emberi formát öltött Aphrodité, benne ráismertem istennő-anyám alakjára és arcára, holott őt magát soha nem láttam, csak apám lázas karattyolásából ismertem. Szegényt végül őrületbe kergette a Szerelem Istennőjével történt szerelmi találkozása...
Helené maga volt a megtestesült érzékiség, mosolygós és titkait féltve őrző Pandóra. aki rabszolgákat ejt, és közben maga is rabszolga lesz; egyszerre volt föld és szerelem, nedv és levegő, tűz, amelyből jégcsapok meredtek, hogy feltépjek a férfi ereit. A halál és a misztérium minden bűvöletét kínálta csábosan, ingerkedőn.
A karomra tette kezét, melyen kagylóként csillámlottak fényesre csiszolt körmei.
– Négy hónapja már, hogy Trójában vagy, Aineiasz, mégis most látlak először...
Félresöpörtem a kezét, szinte őrjöngve a felháborodástól.
– Miért kerestelek volna? Tán jobb szemmel nézne rám Priamosz, ha látná, hogy a Nagy Ringyó előtt hajbókolok?
Lesütött szemmel, de közömbösen hallgatta szavaimat, aztán a fekete pillafüggöny felemelkedett, s a zöld szempár komolyan tapadt rám.
– Teljesen igazad van – mondta, és elhelyezkedett egy padon; megszólaltak a kis csengettyűk, ahogy szétrázta ruhája fodrait és rojtjait. – A férfi szemében – folytatta nyugodtan – a nő csak vagyontárgy, ingó tulajdon. Gyötörheti, pofozhatja tetszése szerint, nem kell megtorlástól tartania. A nők csak elszenvednek mindent. A mi véleményünknek nincs becsülete, mert a férfiak szerint nem vagyunk képesek logikusan gondolkodni. Pedig a férfit is mi szüljük, csak erről szeretnek megfeledkezni.
– Nem illik hozzád az önsajnálat – mondtam ásítva.
– Téged kedvellek – mosolygott erre –, mert annyira csak a saját becsvágyadnak élsz, és azért is, mert hasonlítsz rám.
– Én – terád?
– Hát persze. Én Aphrodité kedvenc játékszere vagyok, te pedig a fia.
Mohón, vért korbácsoló simogatásokkal hanyatlott kitárt karomba. Felkaptam, és a néma folyosókon át a szobámba vittem. Nem látott senki. Azt hiszem, erről anyám, az a boszorka gondoskodott.
De még amikor szenvedélyének őrjítő mélységei egész énem legmélyéig megráztak, akkor is éreztem, hogy lényének egy része magába húzódik, és azt sem tudja, hogy egy férfi öleli. A gyötrelmes kéj legmagasabb csúcsain forrtunk össze, de míg ő a lelket is kiszívta belőlem, a magáét valami rejtekhelyre zárta, és nem is remélhettem, hogy a rejtekhely kulcsát valaha is megtalálom.

 

 

Huszonegyedik fejezet
AGAMEMNÓN HARMADIK ELBESZÉLÉSE

A sereg már rég megkapta a harci utasításokat, Priamosz azonban nem mozdult ki falai közül. Újabban már a portyázó trójai osztagok sem zaklattak minket; katonáimat felőrölte a bizonytalanság és a tétlenség. Mivel nem volt mit megbeszélni, a tanácsot sem hívtam össze, mígnem egyszer csak beállított hozzám Odüsszeusz.
– Összehívnál ma délre egy tanácsülést, magasságos király? – kérdezte.
– Minek? Nincs mit mondani.
– Hát nem vagy kíváncsi rá, hogyan lehetne Priamoszt előcsalogatni?
– Mit forgatsz a fejedben, Odüsszeusz? Nevetősen, ragyogó szemmel nézett rám.
– Királyom, hát hogy is kérheted, hogy már most leplezzem le titkaimat? A halhatatlansággal sem kérnél többet!
– Nos, legyen. Tanácsülés délben.
– Kérhetnék még egy kegyet, nagyuram?
– Mi lenne az? – kérdeztem bizalmatlanul. Ismertem már ezt az ellenállhatatlan vigyort; ezzel mindig elérte, amit akart. Éreztem, hogy elgyengülök; ha Odüsszeusz így mosolygott, mindig tehetetlen lettem. Ilyenkor muszáj volt szeretni őt.
– Ezúttal ne jöjjön el mindenki – csak bizonyos kiválasztottak.
– Te hívtad össze az ülést, a résztvevőket is te válogathatod ki. Csak közöld a névsort.
– Nesztor, Idomeneusz, Menelaosz, Diomédész és Akhilleusz.
– És Kalkhász....?
– Őt aztán semmi szín alatt.
– Bárcsak tudnám, Odüsszeusz, miért olyan ellenszenves neked. Ha áruló volna, mostanra már rég kiderült volna. Te meg minden jelentősebb tanácsülésről makacsul kirekeszted. Az istenek a tanúi: számtalan alkalma lett volna, hogy kiszolgáltassa titkainkat a trójaiaknak, de nem tette.
– Néhány titkunkról éppoly keveset tud, mint te, Agamemnón. Meggyőződésem, hogy arra az egy titokra vár, amelynek kedvéért már érdemes színt vallania.
Magamban zúgolódtam, de csak az ajkam harapdáltam.
– Hát jó, akkor Kalkhász nélkül...
– De ne is említsd neki a dolgot. Sőt az a kérésem, hogy mihelyt összegyűltünk, deszkáztass be minden ajtót és ablakot, és az őröket állítsd fel odakinn olyan sűrűn, hogy egymáshoz érjenek.
– Nem túlzás ez, Odüsszeusz?
– Nem szeretném, uram, ha Kalkhász bolondot csinálna magából – felelte kaján, hamiskás vigyorral –, ezért hát muszáj ezt az átkozott ügyet a tizedik évben végre lezárnunk.

* * *

Amikor az Odüsszeusz által megnevezett maroknyi ember összegyűlt, kíváncsiak voltak, hol maradnak a többiek.
– Miért nincs itt Mérionész? – kérdezte zsémbesen Idomeneusz.
– És hol van Aiasz? – tudakolta harciasan Akhilleusz. Megköszörültem a torkom, mire lecsillapodtak, és elhelyezkedtek.
– Odüsszeusz kérésére hívtalak össze benneteket – kezdtem. – Ő akarta úgy, hogy rajtam és rajta kívül csak ti öten legyetek itt. Ugye halljátok kintről a zajt? Az őrök most deszkáznak be minden nyílást. Ebből még világosabban megérthetitek, milyen titkos az ügy. Fel is kérlek benneteket: egyenként esküdjetek, hogy ami itt elhangzik, e falakon kívül nem adhatjátok tovább, még álmotokban sem.
Sorra letérdeltek, és esküt tettek.
Odüsszeusz először halkan beszélt; ez is egyike volt ravasz fogásainak. Hallgatóinak feszülten kellett figyelniük, hogy egyáltalán megértsék, majd, ahogy kifejtette elgondolásait, hangja fokozatosan erősödött, míg végül szavai dobverésként visszhangoztak a gerendák között.
– Mielőtt megindokolnám, miért ily szűk körű ez a mai tanácsülés – mondta alig hallhatón –, fel kell világosítanom közületek némelyeket arról, amit mások már tudnak – nevezetesen a mélyedésbe épített börtönöm igazi rendeltetéséről.
Növekvő dühvel és ámulattal hallgattam, ahogy Odüsszeusz elmagyarázza nekünk azt, amit Nesztor és Diomédész az első perctől tudott. Vajon miért nem gondolt rá egyikünk sem, hogy kiderítsük, mi zajlik ott az üregben? Még felháborodásom ellenére is be kellett vallanom magamnak: talán azért nem törtük magunkat, mert egyszerűbb volt szemet hunyni; Odüsszeusz megszabadított legkellemetlenebb embereinktől, akik többé nem is jöttek vissza, hogy ismét borsot törjenek az orrunk alá. Csakhogy, mint most megtudtuk, nem ám azért, mert Odüsszeusz dutyiba zárta őket, ellenkezőleg: megbecsült munkatársakat – kémeket faragott belőlük.
– Nos – jelentettem ki a végén csípősen –, most legalább már értjük, hogyan jósolhatod meg oly kísérteties pontossággal Trója soron következő lépését. De mire volt jó ez a titkolózás? Én vagyok a királyok királya, Odüsszeusz, és jogom lett volna rá, hogy minderről a kezdetektől tudomást szerezzek!
– Ameddig Kalkhász volt a kegyelted, nem avathattalak be – felelte Odüsszeusz.
– Kalkhász most is élvezi kegyemet.
– De azt hiszem, egy hajszállal kevésbé, mint azelőtt.
– Nos, mondjuk úgy, hogy talán... De folytasd, Odüsszeusz. Mi köze a kémeidnek ehhez a mostani tanácskozáshoz?
– Ők nem voltak oly henyék, mint a seregünk – felelte. – Mind hallottátok a szóbeszédet, miért nem akar Priamosz előjönni a falai mögül. A leggyakoribb magyarázat, hogy a kapott támogatás nem felelt meg várakozásainak, és még mindig jóval gyengébb, mint mi. Nos, ez egész egyszerűen nem igaz. Már ebben a pillanatban is hetvenötezer embere van, és akkor még nem szóltam közel tízezer harci szekeréről. És ha megjön Pentheszileia az amazonjaival és Memnón a hettitáival, akkor alapos számbeli fölényben lesz velünk szemben. Ráadásul abban a tévhitben él, hogy szerencsések vagyunk, ha negyvenezer embert kiállíthatunk ellene. Mindezt szóról szóra elhihetitek. Az embereim közül egyesek beférkőztek Priamosz és Hektór bizalmába.
Körbejárta a helyiséget; kevesen voltunk, elegendő tér állt rendelkezésére.
– Mielőtt folytatnám, beszélnem kell Trója királyáról. Priamosz már nagyon öreg, és hajlik az aggokat jellemző kételyekre, habozásra, aggodalmaskodásra és előítéletekre. Amiből látszik, hogy személyében nem egy második Nesztorral van dolgunk. Ilyesmit egy percre se képzeljetek! Sokkal önkényesebben uralkodik birodalmán, mint akármelyik görög király – mindenkit az alattvalójának tekint, és mindenki el is fogadja ezt. Még fia és kijelölt utóda sem merné utasítani, de még javallani sem, hogy mit tegyen. Agamemnón a tanácsot hívja össze. Priamosz gyűléseket rendez. Agamemnón meghallgat bennünket, és odafigyel arra, amit mondunk. Priamosz csak önmagára hallgat, no meg azokra, akik az ő nézeteit ismétlik el.
Hirtelen megállt, hogy szembeforduljon velünk.
– Íme a férfiú, akinek túl kell járnunk az eszén, akit úgy kell táncoltatnunk, ahogy nekünk megfelel anélkül, hogy erről fogalma lenne. Hektór zokog, amikor a sáncokat járva megszámlálja saját hadát, és látja, ahogy mi meg itt rostokolunk a Hellészpontosz partján, és kínáljuk magunkat, mint a leszedésre váró érett gyümölcs. Aineiasz izzik a türelmetlenségtől. Csak Anténór nem tesz semmit, mert Priamosz mindig azt teszi, amit Anténór kíván – így aztán ő sem tesz semmit.
Ismét megkerülte a székeket, s minden szempár követte a mozgását.
– Nos tehát: voltaképpen miért nem hajlandó Priamosz mozdulni, amikor a jónál is jobb esélye lenne rá, hogy itt és most kiűzzön bennünket Tróaszból? Valóban csak Memnónra és Pentheszileiára várna?
– Szerintem igen – bólintott Nesztor. – Minden aggastyán ezt tenné a helyében.
Odüsszeusz mélyet lélegzett; a hangja már erősödőben volt.
– Csakhogy mi nem hagyhatjuk, hogy tovább várjon. Ki kell csalni a városból, mielőtt még megengedhetné magának, hogy akár ezrével, számolatlanul veszítsen embereket. Hírforrásaim sokkal jobbak, mint az övéi, és nyugodtan közölhetem veletek, hogy Pentheszileia is, Memnón is megérkeznek, még mielőtt a tél lezárná a szorosokat. Az amazonok lovasok, velük együtt Trójának több mint húszezer lovasa lesz. A királynő nem egészen két hónap múlva itt terem, Memnón pedig szorosan a nyomában halad... Nagyot nyeltem.
– Odüsszeusz... én erről mit sem... nem szólhattál volna korábban?
– Az én ismereteim is csak most váltak teljessé.
– Értem. Folytasd.
– Vajon Priamosz csak óvatosságból húzza az időt, vagy van más indítéka is? – tette fel Odüsszeusz a szónoki kérdést. – Nos – nem egészen óvatosságról van szó. Akár ebben a percben felhatalmazná Hektórt a kitörésre, ha nem tartana Akhilleusztól és a mürmidonoktól – jobban, mint az egész hadunktól és az összes többi vezértől együttvéve. Félelme részben bizonyos, Akhilleusszal kapcsolatos jövendölésekben gyökerezik – abban, hogy Akhilleusz egymaga fogja elpusztítani Trója színe-virágát. Részben a többi trójaival egyetemben neki is szent meggyőződése, hogy a mürmidonok verhetetlenek – hogy Zeusz egy sereg hangyát változtatott harcossá, így ajándékozta meg Péleuszt a világ legjobb hadseregével. De hát tudjuk, milyen az átlagember: babonás és könnyen rászedhető. Mindebből pedig az következik, hogy Priamosz egy bűnbakot akar odadobni Akhilleusznak meg a mürmidonoknak.
– Pentheszileiát vagy Memnónt? – kérdezte Akhilleusz sötéten.
– Pentheszileiát. Őt és lovas harcosait misztériumok lengik körül, amit csak tetéz a női varázserő. Értitek már? Priamosz nem engedheti, hogy Hektór szembekerüljön Akhilleusszal. Még ha Apollón győzelmet ígért is a trójaiaknak, Priamosz nem tűrheti, hogy Hektór megvívjon azzal a férfival, aki jóslatai szerint el fogja pusztítani Trója színe-virágát.
Akhilleusz arca örömtelenül komor maradt, de nem szólt egy szót sem.
– Akhilleusznak ritka képességei vannak – jegyezte meg szárazon Odüsszeusz. – Akármilyen hadat úgy vezetne, mint Arész maga. És nem akármilyen hadat vezet, hanem a mürmidonokat.
– Teljesen igazad van – mondta mély sóhajjal Nesztor. – Még ne add búnak a fejed, Nesztor! – felelte kedélyesen Odüsszeusz. – Én még minden képességem birtokában vagyok!
Diomédész – no persze, bármi volt készülőben, ő már előre tudta – csak somolygott magában. Akhilleusz meg én egymást figyeltük, Odüsszeusz pedig mind a kettőnket szemmel tartott. Aztán akkorát koppantott a pálcával, hogy mind összerezzentünk, s amikor megszólalt, a hangja erősebben zúgott, mint a mennydörgés.
– Egy jó alapos veszekedést kell rendezni!
Tátott szájjal néztünk rá.
– A trójaiaktól sem idegen a kémrendszer – folytatta Odüsszeusz valamivel csendesebben. – Sőt, a táborunkba csempészett trójai kémeknek csaknem olyan jó hasznát vettem, mint az én Trójában elhelyezett embereimnek. Ismerem őket mind egy szálig, és válogatott hírmorzsákkal tömöm őket, hogy továbbadják Polüdamasznak; ez a Polüdamasz toborozta őket, és mondhatom, érdekes ember, kár, hogy nem becsülik érdeme szerint, habár ezért csak hálásak lehetünk az isteneknek, akik ezzel is kimutatják, hogy a mi pártunkon vannak. Ugye mondanom sem kell, hogy a kémei csak azt jelentik neki, amit én beléjük táplálok, például a seregünk csekély létszámáról szóló mesét. Ám az elmúlt hónapokban azon voltam, hogy rendre egy bizonyos meghatározott pletykáról tájékoztassák Polüdamaszt.
– Pletykáról? – Akhilleusznak máris a magasba szaladt a szemöldöke.
– Úgy van. Az emberek imádják, ha a pletykát komolyan vehetik.
– Miféle pletykáról van szó? – kérdeztem.
– Hát csak arról, hogy te, Agamemnón és Akhilleusz nem esztek éppen egymás tenyeréből.
Azt hiszem, tovább tartottam magamban a levegőt, mint kellett volna, mert szinte fuldokolva kellett megtöltenem a tüdőm.
– Tehát hogy én és Akhilleusz... – mormoltam lassan.
– Úgy bizony – mondta Odüsszeusz igen önelégülten. – Hiszen tudod: a közkatonák imádnak pletykáim a feljebbvalóikról. Az pedig közismert, hogy te meg Akhilleusz hébe-hóba összezördültetek. Így aztán nekem csak az volt a dolgom, hogy az utóbbi hetekben elterjesszem: hovatovább már egymás képét sem bírjátok elviselni.
Akhilleusz krétafehér arccal ugrott talpra.
– Nekem ez csöppet sem tetszik, ithakai!
– Ezzel számoltam, Akhilleusz, de azért szépen kérlek: ülj vissza a helyedre. – Odüsszeusz fájdalmas képet vágott. – Ősz végén történt, amikor Andramüttionban felosztottátok a lürnésszoszi zsákmányt. Milyen szomorú, ha két nagy ember egy nő miatt rúgja össze a patkót! – tette hozzá sóhajtva.
Megmarkoltam a szék karfáját, hogy fel ne pattanjak, és a közös sérelem cinkosságával néztem Akhilleuszra: koromfeketén villogott a szeme.
– És persze az indulat addig-addig forr, amíg egyszer csak kicsap a gőz – folytatta Odüsszeusz csevegő hangnemben. – Senkit nem fog meglepni, ha egy szép napon összevesztek.
– De min? – kérdeztem. – Mégis hogy gondolod: min vesznénk össze?
– Türelem, Agamemnón, türelem! Először még hagyd, hogy kissé elidőzzem az andramüttioni eseményeknél. A második hadsereg tisztelete jeléül különleges adományt juttatott neked: a szép ifjú Khrüszéiszt, akinek apja Apollón Szmintheusznak volt a papja Lürnésszoszban. Az apa vértet öltött, kardot ragadott, és elesett a csatában. Most azonban Kalkhász kijelentette, hogy az előjelek csupa rosszat ígérnek, amennyiben a leányzót nem adjuk át Apollón trójai papjainak. Állítólag az isten haragját vonjuk magunkra, ha makacskodunk.
– Ez igaz, Odüsszeusz – mondtam vállvonogatva. – De már Kalkhásznak is ugyanazt feleltem, mint most neked: mit árthat még nekünk Apollón, amikor úgyis minden hatalmával Trója mellett áll. Khrüszéisz pedig a kedvemre való, és eszem ágában sincs lemondani róla.
Odüsszeusz csettintett a nyelvével.
– Hűha! Csakhogy tapasztaltam, mennyire ingerli Kalkhászt, ha szembeszállnak vele, úgyhogy biztosra veszem: tovább hajtogatja majd, hogy a lányt mielőbb Trójába kell menesztenünk. És én még segítek is neki! Jól jönne egy kis pestisjárvány a táborban. Van is egy titkos füvem, amely az embert nyolc napra súlyosan megbetegíti, de utána újra makkegészséges lesz. Őrületesen hatásos mutatvány! Nos, mihelyt kitör a pestis, Kalkhász óhatatlanul még hevesebben ostromol majd, királyom, hogy mondj le Khrüszéiszről. Agamemnón pedig, látván, ahogy az isten haragja a kór formáját öltve ránk zúdul, végül belenyugszik az áldozatba.
– Csak már tudnám, hová akarsz kilyukadni! – jegyezte meg bosszúsan Menelaosz.
– Ígérem, most már hamarosan megtudod. – Odüsszeusz hirtelen felém fordult, és a szemembe nézett. – Te azonban, uram, a királyok királya vagy, s nem afféle közönséges hercegecske, akitől jogosan elnyert zsákmányát csak így, önkényesen el lehetne orozni. Neked tehát kárpótlás jár a veszteségért. Hivatkozhatsz például arra, hogy a lányt a második hadseregtől kaptad ajándékba, következésképp a második hadseregnek kell gondoskodnia a pótlásáról. Mármost ugyanabból a zsákmányból egy másik lányt is kiutaltak – megjegyzem, elég önkényesen – Akhilleusznak. A neve Briszéisz. Valamennyi király, továbbá kétszáz vezető tiszt látta, mennyire óhajtotta volna a királyok királya a maga számára ezt a leányzót – mindenesetre mohóbban, mint Khrüszéiszt. A pletyka pedig szárnyakon jár, Agamemnón. Mára az egész sereg tudja, hogy a két lány közül te igazából Briszéiszt kívántad. Ám ugyanilyen köztudott, hogy Akhilleuszban mély vonzalom fejlődött ki eme Briszéisz iránt, és nagyon nem akarózna megválnia tőle. Látjátok, milyen bánatosan megnyúlt képpel jön-megy mostanában Patroklosz.
– Vigyázz, Odüsszeusz, nagyon keskeny pallón egyensúlyozol – szólaltam meg, még mielőtt Akhilleusz felfortyanhatott volna; Odüsszeusz azonban tudomást sem véve közbeszólásomról, elsöprő lendülettel folytatta:
– Ti, Agamemnón és Akhilleusz, egy nőn fogtok összekapni. Tapasztalatom szerint ha két férfi összecsap egy nő birtoklásáért, egész környezetük ezt rendjén valónak s természetesnek látja; elvégre tudjuk, milyen gyakoriak az ilyen viták, és hány férfinak okozták már halálát. Némi merészséggel, kedves Menelaoszom, az ember még Helenét is beírhatná a névsorba.
– Nem ajánlom, hogy merészeld – dünnyögte az öcsém.
Odüsszeusz hunyorgott. Ó, hogy micsoda megátalkodott csibész volt! És ha egyszer tűzbe jött, semmi sem állíthatta meg. Most is látszott, hogy elemében van, s a maga részéről remekül szórakozik.
– Ami engem illet, vállalom, hogy elhelyezek néhány előjelet a mi tiszteletre méltó papunk, Kalkhász orra elé, és gondoskodom a pestis kitöréséről is. Még azt is megígérhetem, hogy a járvány Makhaónt is, Podaleirioszt is megtéveszti majd. Egy nappal az első eset után vak rémület tölti majd el a tábort, te pedig, Agamemnón, mihelyt értesülsz a helyzet súlyosságáról, nyomban Kalkhász elé járulsz, és megkérdezed: melyik istent bántottuk meg, és mivel. Már ez is jókedvre deríti majd; hát még milyen boldog lesz, amikor majd felkéred, hogy nyilvánosan, a vezető beosztású tisztek előtt elemezze az előjeleket. Hogy ebből mi sül ki, tudjuk: Khrüszéiszt el kell küldeni Trójába. Te, nagy király, tarthatatlan helyzetbe kerülsz. A döntést nem játszhatod ki. De azt senki sem veszi majd rossz néven, ha megsértődsz, amikor Akhilleusz a szemedbe nevet. Egy nyilvános előjelértelmezésen? Hisz ez tűrhetetlen!
Most már mind szótlan döbbenettel meredtünk Odüsszeuszra, bár azt hiszem, ha Zeusz egy mennykövet hajít a lába elé, akkor sem hagyja abba.
– Mi sem természetesebb, Agamemnón, mint hogy elfogjon a düh. Akhilleusz felé fordulsz, és követeled, hogy adja ki neked Briszéiszt. Utána az egybegyűlt tiszteket szólítod fel egyetértésük kinyilvánítására: ha egyszer a téged megillető zsákmányról le kell mondanod, Akhilleusznak kell átengednie a maga díját. Akhilleusz nemet mond majd, de a helyzete éppoly tarthatatlan lesz, mint volt a tiéd, amikor Kalkhász Khrüszéiszt követelte. Kénytelen lesz – mégpedig ott, a helyszínen – átadni neked a lányt, utána azonban emlékezetedbe idézi, hogy sem ő, sem az apja nem tettek esküt a felnégyelt lóra, és az összegyűltek előtt bejelenti, hogy mürmidonjaival egyetemben visszavonul a további hadakozásból. – Odüsszeusz bömbölt a nevetéstől, és a mennyezet felé rázta az öklét. – Különleges helyen őrzök egy bizonyos agyafúrt trójait, akit igen jól ismerek. Másnapra egész Trójában másról sem lesz szó, mint erről a csinos kis botrányról...
Úgy ültünk, mint akiket a Medusza tekintete kővé dermesztett. Hogy milyen érzelmi viharok játszódhattak le a többiekben, csak találgathattam; ami engem illet, épp eléggé fel voltam dúlva. Szemem sarkából láttam, ahogy Akhilleusz megmozdul, s ettől kezdve csak őt figyeltem; alig vártam, hogy meghalljam a véleményét. A Földanyára, félelmetesen csavaros eszű fickó volt ez az Odüsszeusz! Nem ismertem rajta kívül embert, aki ennyi titkos csontvázat kapart volna elő titkos sírjából, és hallgatósága képébe rázta volna a csontjaikat.
Legnagyobb döbbenetemre azonban Akhilleusz nem látszott haragosnak; szemében csak csodálat tükröződött.
– Miféle ember vagy te, Odüsszeusz, hogy ilyesmiket tudsz kifőzni? Gonosz egy terv – valósággal megbabonázza az embert. Azt azonban el kell ismerned, hogy sem Agamemnónra, sem énrám nem vet túl jó fényt. Ha követjük tervedet, nekünk kell elviselnünk minden nevetséget és megvetést. Továbbá már most közlöm: ha az életembe kerül, Briszéiszről akkor sem mondok le.
Nesztor tapintatosan köhécselt.
– Semmiről sem kell lemondanod, Akhilleusz. Mindkét ifjú nőt az én őrizetemre fogják bízni, és nálam is maradnak, amíg a dolgok nem alakulnak úgy, ahogy Odüsszeusz eltervezte. Titkos szálláson helyezem el őket, senki sem fogja sejteni, hová tűntek, Kalkhászt is beleértve.
Akhilleuszt azonban még ez sem győzte meg.
– Tisztességes ajánlat, Nesztor, és bízom is benne úgy, ahogy személyedben magában. De lásd be te is, miért nem tetszik nekem ez az egész terv. Mi van, ha valóban sikerül megtévesztenünk Priamoszt? Ha a mürmidonok nem harcolnak az élen, olyan veszteségeket szenvedünk, amilyeneket egyszerűen nem engedhetünk meg magunknak. Nem tapsolhatok olyan tervnek, amely ennyi ember életét veszélyeztetné. – Szeme most elsötétülve révedt a távolba. – És mi lesz Hektorral? Fogadalmat tettem, hogy megölöm, de mi van, ha akkor esik el, mialatt én távol tartom magam a harcoktól? És egyáltalán: meddig tart számomra ez a kényszerpihenő?
– Való igaz – felelte Odüsszeusz –, a mürmidonok távolléte emberéleteket fog követelni. De a görögök sem akármilyen harcosok; biztosra veszem, hogy tisztességgel helytállnak. Ez idő szerint arra a kérdésedre, hogy meddig kell tétlenkedned, még nem válaszolok. Inkább azt gondold meg: mi lesz, ha Priamoszt előcsalogatjuk a falai mögül, de a háború mégis még hosszú éveken át elhúzódik? Mi lesz, ha az embereink megöregszenek anélkül, hogy hazájukat viszontláthatták volna? Vagy ha Priamosz valóban bevárja Pentheszileiát és Memnónt, és csak akkor tör ki? Mürmidonokkal vagy a nélkül, miszlikbe leszünk aprítva. – Elmosolyodott. – Ami Hektón illeti, ne félj, Akhilleusz, szembe fogtok kerülni. A csontjaimban érzem.
Most Nesztor szólt.
– Ha egyszer a trójaiak kimerészkednek falaik közül, többé nincs számukra visszaút; attól kezdve kijelölt pályán kell mozogniuk. Ha súlyos veszteségeket szenvednek el, Priamosszal azt közlik majd, hogy a mi veszteségeink még súlyosabbak. Ha végre sikerül kicsalogatunk őket, a gát átszakad. Többé nem térhetnek pihenőre, amíg el nem űztek bennünket Trójából – vagy az utolsó szálig el nem hullottak.
Akhilleusz szélesre tárta karját; lenyűgöző volt látni, ahogy izmai kígyózva vonaglanak a bőre alatt.
– Nem hiszem, Odüsszeusz, hogy ha mindenki harcol, lesz bennem annyi jellemerő, hogy távol tartsam magam. Tíz álló éve várom, hogy kivehessem a részem az öldöklésből. És vannak egyéb megfontolások is. Mit gondol majd a hadsereg egy olyan férfiról, aki végszükség esetén cserbenhagyja őket egy nő miatt – és mit szólnak majd a saját mürmidonjaim?
– Hát az biztos, hogy senki sem áldja majd a neved, Akhilleusz – mondta Odüsszeusz higgadtan. – Ahhoz, hogy megtedd, amire kérlek, egész különleges fajta bátorság szükségeltetik – több, mint például ahhoz, hogy holnap megrohamozd a Nyugati Függönyt. Nehogy egyiktek is félreértsen: Akhilleusz egy árnyalattal sem színezte a képet sötétebbre, mint amilyen a valóságban. Sokan fognak ócsárolni, Akhilleusz, és téged sem kímélnek majd, Agamemnón. Lesznek, akik megátkoznak. Mások beérik azzal, hogy kiköpnek.
Akhilleusz fanyar mosollyal, de nem barátságtalanul nézett rám. Odüsszeusznak sikerült közelebb hoznia bennünket, mint azt az auliszi események után valaha is gondoltam. Ó, kislányom! Szegény, védtelen kislányom! Némán és hidegen ültem, magamban kóstolgatva a rám osztott utálatos szerepet. Ha Akhilleusz szertelen bolondnak látszik majd, engem vajon miféle bolondnak minősítenek? Azt hiszem, a bolond szó még erőtlen is; tökkelütött hülyét kellene inkább mondanom.
Akhilleusz ekkor a combjára csapott.
– Súlyos feladatot róttál ránk, Odüsszeusz, de ha Agamemnón odáig alacsonyítja magát, hogy részt vesz a játékban, hogyan mondhatnék én nemet?
– Nos, magasságos király, mi az elhatározásod? – kérdezte Idomeneusz, s a hangjából kiérződött, hogy ő bizony soha sem vállalna ilyen szerepet.
Megráztam a fejem, majd kezemre hajtottam államat, és mialatt a többiek le nem vették rólam a szemüket, eltűnődtem. Akhilleusz törte meg révedezésem, bár nem hozzám, hanem Odüsszeuszhoz szólt.
– Válaszolj a legfontosabb kérdésemre, Odüsszeusz. Meddig tart ez a komédia?
– Két-három napba beletelik, míg előcsaljuk a trójaiakat.
– Ez nem válasz. Meddig kell kimaradnom a dolgokból? – Először várjuk meg a főkirály döntését. Szólj, kegyes uram, mi legyen? Leengedtem a kezem.
– Megteszem – egy föltétellel. Ha valamennyien itt ülők ünnepélyesen megesküsztök, hogy bárhogy fejeződjék be ez a rút móka, az utolsó pillanatig részt vesztek benne. Odüsszeusz az egyetlen, aki végigkalauzolhat ezen az útvesztőn. A nagy Mükéné királyai mindig távol tartották magukat az ilyen mesterkedésektől – ez a távolabbi szigetek uralkodóinak szakterülete. Nos, hajlandók vagytok megesküdni?
Mind bólogattak.
Minthogy pap nem volt jelen, fiaink fejére, nemzőképességére és családunk fennmaradására esküdtünk. Súlyosabb eskü volt, mint a négyrét vágott lóé.
– Akkor most halljuk a folytatást, Odüsszeusz – szólt Akhilleusz.
– Kalkhászt bízzátok rám. Majd én gondoskodom róla, hogy azt tegye, amit elvárunk tőle, úgy, hogy közben fogalma se legyen, mit miért csinál. Annyira hisz majd magában, mint a szegény pásztorfiú, akit kiszemeltek a tömegből, hogy Dionüszoszt alakítsa a mainaszok vigasságán. Akhilleusz, te, mihelyt átadtad Briszéiszt, és elmondtad a magad szövegét, magad köré füttyented mürmidon tisztjeidet, és azonnal visszavonulsz a körletedbe. Most igazán jól jön, hogy karósáncot huzattal a táboron belül. Mindenki egykettőre észreveszi majd, hogy visszavonultál. A karósáncon túl nem léphetsz, és eszerint utasítsd mürmidonjaidat is. Látogatókat fogadhatsz, de te magad senkit sem kereshetsz fel. Általános lesz a feltételezés, hogy a látogatóid azért jönnek, hogy győzködni próbáljanak, és lebeszéljenek a makacskodásról. Nos, szűkebb baráti köröd tagjainak mindenkor egy nagyon dühös, mélységesen megsértett és mindenből kiábrándult férfiút kell látniuk – olyan férfiút, aki úgy érzi, súlyos igazságtalanságot követtek el ellene, és inkább meghalna, semmint kibéküljön Agamemnónnal. Még Patroklosznak is ilyen képet kell mutatnod. Világos?
Akhilleusz komoran bólintott; most, hogy a döntés megszületett, s az eskü is elhangzott, mintha beletörődött volna sorsába.
– Hajlandó vagy végre válaszolni nekem? – kérdezte. – Meddig...?!
– Nem akarlak megtéveszteni – felelte Odüsszeusz –; az utolsó előtti percig. Hektóinak abban a meggyőződésben kell lennie, hogy ő nem veszíthet, és ugyanezt kell hinnie az apjának is. Addig ereszd meg a pányvát, Akhilleusz, amíg a nyakuk köré dobhatod. A mürmidonok egyébként még teelőtted visszatérnek majd a csatatérre. – Mélyet lélegzett. – Még én sem jósolhatom meg, mi történik majd az ütközetben, de néhány dolog felől bizonyos vagyok. Például meggyőződésem, hogy nélküled és a mürmidonok nélkül a trójaiak be fognak szorítani a saját táborunkba, Hektór áttöri a védőfalat, és bejut a hajóink közé. Valamit segíthetek, ha mozgósítom a görög sereghez beosztott kémeimet. Mondjuk, akkora riadalmat keltenek, hogy a többiek óhatatlan visszavonulnak. Azt, hogy mikor lépjenek közbe a mürmidonok, magad döntöd majd el, de te ne indulj még csatába; hadd vezesse ki Patroklosz a mürmidonokat a karósánc mögül. Ekként meggyőződhetnek róla, milyen konokul kitartasz szándékaid mellett. Hiszen ismerik ők is a jóslatokat, Akhilleusz: tudják, hogy ha te nem harcolsz velünk, nem győzhetjük le őket. Szóval ereszd csak hosszúra azt a pányvát! És te magad csak az utolsó előtti pillanatban jelenj meg a csatatéren.
Ezután mintha kifogytunk volna a mondanivalóból. Idomeneusz felállt, rám nézett, a szeme vadul forgott; nála jobban senki sem értette meg, milyen súlyos csapás Mükénének, hogy becsmérelni és gúnyolni hagyja magát. Nesztor szokásos semmitmondóan nyájas mosolyában részeltetett; no persze ő már a mai tanácskozás előtt is tudott mindent, akárcsak Diomédész, aki szélesen vigyorgott, mintha máris elképzelt volna bennünket a két ütődön szerepében.
A csendet végül Menelaosz törte meg.
– Adhatnék egy szerény tanácsot?
– Hát persze! – mondta lelkesen Odüsszeusz. – Szólj, alig várjuk!
– Kalkhászról van szó. Avassuk be a titokba. Feleannyi nehézséggel kellene szembenéznünk!
Odüsszeusz a saját tenyerébe csapott.
– Azt már nem! Soha! Az az ember trójai! Amikor a katona idegen földön harcol és a győzelem küszöbén áll, soha ne bízzon férfiban, akit az ellenséges ország egyik ellenséges asszonya szült.
– Igazad van, Odüsszeusz – mondta Akhilleusz.
Én nem szóltam bele a vitába, de magamban eltöprengtem. Éveken át védelmeztem, pártfogoltam Kalkhászt, de ma délelőtt valami – hogy miért, nem tudom – mintha megfordult volna bennem. Sok gyászos és káros kihatású eseménynek volt a mozgatója. Ő kényszerített, hogy feláldozzam a saját lányomat, és ezzel örökre éket vert Akhilleusz és énközém. Nos, ha valóban megbízhatatlan, ez legkésőbb Akhilleusszal való összetűzésem napján kiderül. Akármilyen gondosan őrzi is arckifejezése semlegességét, valamilyen jellel elárulná, hogy titkon mennyire boldog, ha ugyan ismeri ezt az érzést. ENNYI ÉV UTÁN AZÉRT VALAMENNYIRE eligazodtam már rajta...
– Agamemnon – siránkozott Menelaosz a küszöbről. – Be vagyunk deszkázva! Lennél szíves szólni, hogy engedjenek ki innen

 

 

Huszonkettedik fejezet
AKHILLEUSZ ÖTÖDIK ELBESZÉLÉSE

Lassú léptekkel, kedvetlenül baktattam vissza a mürmidonok táborába: hogyan nézzek szembe azokkal, akiket szeretek, s akiket most nem avathatok be a tanács elhatározásának titkába. Patroklosz és Phoinix a napsütésben ültek egy asztalnál egymással szemben, és harsány nevetések közepette kockáztak.
– Mi történt? Volt valami érdekes? – kérdezte Patroklosz, és felállt, hogy átkarolja a vállamat, mint mostanság, amióta Briszéisz belépett az életembe, egyre sűrűbben. Fájlaltam ezt a szokását, mert ezzel úgysem sikerült kapcsolatunkat a nyilvánosság előtt szentesítenie, és tetejébe még bosszantott is vele. Olyan érzésem volt, mintha bűntudatot akarna kelteni bennem: első unokatestvérek és szeretők vagyunk, engem nem lehet csak úgy ejteni egy új játékszer kedvéért.
Vállat vontam, hogy elhessegessem a kérdést.
– Semmi sem történt. Agamemnón érdeklődött, hogy féken tudjuk-e tartani az embereinket.
– De hát erről maga is meggyőződhet – mondta csodálkozva Phoinix –, ha venné a fáradságot, és egyszer bejárná a tábort.
– Ismered ezt a mi fővezérünket. Egy hónap óta nem hívta össze a tanácsot, és retteg, hogy kicsúszunk a kezéből.
– De miért csak téged hívatott, Akhilleusz? – csattant fel sértődötten Patroklosz. – Az üléseken mindig én töltöm ki a bort, és gondoskodom a résztvevők kényelméről.
– Sokkal kevesebben voltunk, mint máskor.
– Khalkász jelen volt? – tudakolta Phoinix.
– Kalkhász egyelőre kiesett a királyi kegyből.
– A miatt a Khrüszéisz nevű fehérszemély miatt? Okosabb lett volna, ha befogja a száját ebben az ügyben – vélte Patroklosz.
– Talán úgy gondolja, ha minél kitartóbban sulykolja az ügyet, a végén eléri, amit akar – mondtam mímelt könnyedséggel.
Patroklosz nyugtalanul pislogott.
– Komolyan ezt hiszed? Mert szerintem egész másról van szó.
– Ti pedig nem találtok magatoknak egyéb elfoglaltságot, mint hogy kockával múlassátok az időt?
– Mi más kellemes elfoglaltságunk akadna, amikor az idő gyönyörű, a trójaiak pedig továbbra sem dugják ki az orrukat? – kérdezte Phoinix, és ravaszul rám hunyorított.
– Odüsszeusz a szokottnál is remekebb formában volt. Patroklosz megszorította a karomat.
– Gyere, ülj le közénk.
– Most nem. Briszéisz odabenn van?
Soha még Patrokloszt dühösnek nem láttam, de most hirtelen szikrákat hányt a szeme, s a szája – amelyet vadul harapdált – remegni kezdett.
– Ugyan hol másutt volna? – sziszegte, majd elfordult tőlem, és visszaült az asztalhoz. – Gyere, folytassuk – szólt oda a zavarában feszengő Phoinixnak.
Amikor beléptem, elkiáltottam a nevét, és ő már repült is egy szomszédos helyiségből, hogy a karomba vesse magát.
– Csak nem hiányoztam? – kérdeztem igazi mamlasz módjára.
– Úgy tűnt, napok óta vagy távol!
– Nekem fél évnek tűnt – feleltem, és arra gondoltam, ami abban a bedeszkázott tanácsteremben lezajlott.
– Bizonyára több bort megittál a napi adagodnál, de örömmel hoznék be egy kancsóval.
Meghökkenve néztem rá.
– Most, hogy említetted, képzeld csak: egyáltalán nem szolgáltak fel bort.
A lány élénkkék szemében nevetés bujkált.
– Ez már önmagában is izgalmas lehetett.
– Inkább unalmas és fárasztó.
– Ó, szegénykém. És ennivalóval legalább szolgált a fővezér?
– Eszében sem volt. Légy jó kislány és hozz valamit. Sürgött-forgott körülöttem, és közben karattyolt, mint a szajkó.
Én pedig leültem, és onnan néztem, milyen elbűvölő a mosolya, milyen kecses a mozgása, milyen izgatóan fehérlik hosszú hattyúnyaka. A háborúval együtt jár az örökös fenyegetettség, de ő tudomást sem vett a bennünket környező veszélyekről; igaz, hogy az összecsapásokról soha nem meséltem neki.
– Láttad Patrokloszt kinn a napfényben?
– Láttam.
– De te helyette engem választottál – mondta Briszeisz nem csekély elégtétellel, és szavai meggyőztek róla, hogy nemcsak Patroklosz féltékeny rám. Meleg kenyeret tálalt fel, és egy tál olívaolajat, mártogatásra.
– Tessék; most vettem ki a kemencéből.
– Talán magad is sütötted?
– Nagyon jól tudod, Akhilleusz, hogy a sütésre nem tanítottak meg.
– Igaz. Számos női mesterség idegen tőled.
– Mondd ezt majd az este, amikor a bejáratot elfüggönyözzük, és én az ágyadban vagyok – mondta a lány minden zavar nélkül.
– No jó, elismerem, egyetlen női mesterségben igazi bajnok vagy.
Még be sem fejeztem a mondatot, amikor az ölembe csusszant, megfogta a kezem, és a laza köntös alá csúsztatva bal mellére tapasztotta.
– Olyan nagyon szeretlek, Akhilleusz...
– Én is téged. – Hajába temettem a másik kezem, és felemeltem a fejét, hogy a szemembe nézzen. – Mondd, Briszeisz, megígérnél nekem valamit?
A tágra nyílt szempárban nem látszott szorongás.
– Bármit, csak mondd meg, mi az.
– Mi lenne, ha elbocsátanálak, és átadnálak egy másik férfinak?
– Ha így parancsolnád, engedelmeskednék – felelte remegő szájjal.
– És rólam mi lenne a véleményed?
– Szemernyivel sem rosszabb, mint most. Nyilván alapos okod lenne erre a lépésre. Vagy persze azt is jelentheti, hogy rám untál.
– Soha nem unnék rád. Soha, amíg csak ki nem száll belőlem a lélek. Vannak dolgok, amik nem változhatnak.
A lány arca most hirtelen tűzpiros lett. – Én is így hiszem. – Majd elfúló hangon felnevetett. – Kérj valami könnyebbet. Mondjuk azt, hogy haljak meg érted.
– Mielőtt lefeküdnénk?
– Jó, hát akkor holnap...
– Még mindig tartozol nekem egy ígérettel, Briszeisz.
– Mi légyen az?
Az ujjam köré tekertem csodaszép hajának egyik tincsét.
– Ha eljönne a nap, amelyben eszelősnek vagy szívtelennek látszom, te továbbra is hiszel bennem.
– Mindig hinni fogok – mondta, és még erősebben tapasztotta kezemet a mellére. – Én sem vagyok ám buta, Akhilleusz. Téged valami bánt.
– Ha így van, akkor sem mondhatom el.
Szavaimhoz nem fűzött semmilyen megjegyzést, és a későbbiekben sem pendítette meg a kérdést.

* * *

Egyikünk sem sejtette, hogyan ér el Odüsszeusz mindent, amit csak maga elé tűz. Tudtuk, hogy a legtöbb fordulatban benne van a keze, de nem jöttünk rá, mikor és hogyan érte el a célját. Mindenesetre hamarosan az egész seregben híre ment, hogy az Akhilleusz és Agamemnón közötti viszály a végsőkig éleződött, hogy Kalkhász egyre sürgetőbben követeli Khrüszéisz elbocsátását, Agamemnón idegei pedig lassan felmondják a szolgálatot.
Mindössze három nappal később a tanácsülésen érintett kérdések elveszítették időszerűségüket, mert lesújtott a katasztrófa. A tisztek eleinte megkísérelték elkenni a dolgot, de hamarosan túl sokan betegedtek meg, s a titoknak muszáj volt kipattannia.
Szájról szájra szállt a rettegett szó: itt a döghalál, itt a döghalál. Egyetlen nap alatt négyezer emberünk kapta el, másnap ismét négyezer új betegünk volt – úgy tetszett, soha nem lesz vége. Én meglátogattam néhány emberemet, akiket ugyancsak leterített a pestis, és láttukon Létóhoz és Artemiszhez könyörögve imámban nem hallgattam el ama gyanúmat, miszerint ebben is Odüsszeusz keze van. Az emberek lázasak voltak, félrebeszéltek, testüket kiütés borította, és nyöszörögtek a szaggató fejfájástól. Makhaónhoz és Podaleirioszhoz fordultam, akik határozottan állították, hogy valóban a döghalál egyik szokatlan válfajával van dolgunk.
Kevéssel ezután magába Odüsszeuszba ütköztem, akinek széles vigyora a füléig ért.
– Ismerd csak el, Akhilleusz, hogy olyan korszakalkotó felfedezést sikerült tető alá hoznom, amellyel még Aszklépiosz fiait is megtéveszthetem.
– Remélem, nem lépsz túl a saját korlátaidon – jegyeztem meg savanyú képpel.
– Te csak légy nyugodt, halálesetek nem lesznek. Valamennyien makkegészségesen kelnek majd fel a betegágyról.
Megráztam a fejem; ingerelt ez az önelégült jókedv.
– Abban a pillanatban, amikor Agamemnón, Kalkhász szavának engedelmeskedve, átadja Khrüszéiszt, rögtön meggyógyulnak mind: bámulatos, csodával felérő gyógyulás a haragvó isten megbékélése jeléül. Csak ezúttal deus ex machinaként lép majd fel. De nehogy ezt túl hangosan terjeszd – tette még hozzá, majd faképnél hagyott, hogy saját kezűleg ápolja a betegeket, amivel érdemtelenül kivívta magának a ritka bátorságáról szóló dicshimnuszt.

* * *

Amidőn Agamemnón Kalkhászt felkeresve nyilvános előjel-értelmezést kért, az egész sereg felsóhajtott megkönnyebbülésében. Senki sem kételkedett benne, hogy a pap Khrüszéisz visszaadását követeli majd, és felderültek a kedélyek, várva a járvány elcsitulását.
A nyilvános előjel-értelmezésen minden, századparancsnoki sarzsinál magasabb rangban lévő főtisztnek meg kellett jelennie. A résztvevők a gyűléseknek fenntartott szabad területen felsorakoztak arccal az oltár felé. Mindegyik király mögött vagy ezer ember állt; a legtöbbje természetesen rokonságban állt a maga királyával, ha ugyan nem egészen közeli vérrokonságban.
Ülőhely csak Agamemnónnak jutott. Ahogy elmasíroztam a trónja előtt, szándékosan nem hajtottam térdet, és arcom eltorzult a dühtől. A többieknek ez fel is tűnt, és az aggodalom arcukra dermedt. Patroklosz még figyelmeztetésül a karomra is csúsztatta kezét, de én haragosan leráztam magamtól. Aztán megtaláltam a helyemet, és végighallgattam, amint Kalkhász kifejti: a pestis nem fog elülni, ameddig Apollón meg nem kapja járandóságát: a Khrüszéisz nevű fehérszemélyt. Agamemnónnak haladéktalanul vissza kell küldenie Trójába.
Ahogyan a főkirálynak, nekem sem kellett szerepet játszanom: ott vergődtünk Odüsszeusz hálójában, és a helyzet csöppet sem volt ínyünkre. Én gúnyosan Agamemnónra mosolyogtam, mire megtorlásaképpen elrendelte, hogy mondjak le Briszéiszről az ő javára. Félresöpörtem utamból a kétségbeesett Patrokloszt, otthagytam a gyülekezőteret, és mentem vissza az elkerített mürmidon táborrészbe. Briszéisz csak rám nézett, aztán semmit sem szólt, csak a szeme telt meg könnyekkel. Némán ballagtunk vissza a népes gyülekezőhelyre, én pedig mindenki szeme láttára a lány kezét az Agamemnónéba tettem. Nesztor ismét felajánlotta, hogy ő mindkét lánynak gondját viselné, és eljuttatná őket oda, ahová sorsuk rendeli. Ahogy Briszéiszt elvezette, a lány visszafordult, hogy még egy utolsó pillantást vessen rám.
Ekkor közöltem Agamemnónnal, hogy személyemet és csapataimat ezennel kivonom a háborúból. A hangom teljesen őszintén csengett, és sem Patroklosznak, sem Phoinixnak nem jutott eszébe, hogy kételkedjék a színjátékban. Visszabaktattam a mürmidon táborba, ők ketten pedig mintegy természetesen a nyomomba szegődtek.
A ház üresen, visszhangtalanul kongott Briszéisz nélkül. El akartam kerülni a Patroklosszal való találkozást, csak bolyongtam ide-oda a házban, dédelgetve szégyenem és fájdalmam. A vacsoraasztalnál Patroklosz is megjelent, de nem szóltunk egymáshoz, pontosabban Patroklosz nem volt hajlandó velem szóba állni.
A végén én törtem meg a csendet.
– Rokon, hát nem érted, miről van szó? Könnyfátyolos szemmel nézett rám.
– Nem, Akhilleusz, nem értem. Mióta az a lány betört az életedbe, olyannak látlak, mint egy ismeretlent. Ma valamennyiünk nevében válaszoltál, pedig ezt a döntést nem hozhattad volna meg egymagád anélkül, hogy velünk nem tanácskozol. Lemondtál további szolgálatainkról, és ehhez nem kértél tőlünk felhatalmazást.
Erre csak a főkirálynak van joga, Péleusz pedig soha ilyet nem tenne. Nem vagy méltó fia apádnak. Ez a szúrás az elevenembe hatolt.
– Ha nem érted meg magadtól, legalább megbocsátasz?
– Csak ha elmégy Agamemnónhoz, és visszavonod fogadalmadat.
Hátrább léptem felháborodásomban.
– Hogy vonjam vissza...? Megőrültél? Agamemnón halálosan megsértett.
– Ezért is csak magadra vess, Akhilleusz! Ha nem neveted ki olyan gúnyosan, soha nem vett volna célba. Legyen már benned egy kis méltányosság! Úgy viselkedsz, mintha a Briszéisztől való elválás miatt összetört volna a szíved – de arra nem gondolsz, hogy talán Agamemnónnak is fáj a szíve, amiért Khrüszéisztől el kell búcsúznia?
– Ugyan, van is szíve annak a disznópofájú zsarnoknak!
– Mondd, Akhilleusz, miért vagy ilyen konok?
– Én nem vagyok konok. Patroklosz összecsapta a kezét.
– Az ember nem hisz a fülének! Ez annak a lánynak a hatása. Ó, mennyit fáradozhatott, hogy engedelmes eszközt gyúrjon belőled!
– Megértem, miért látod így a dolgokat, de tévedsz. Nagyon kérlek, Patroklosz, bocsáss meg nekem!
– Nem tudok megbocsátani – közölte, és hátat fordított. Akhilleusz, a bálvány leesett a talapzatról. Ó, milyen igaza volt Odüsszeusznak! A férfiak mindig bedőlnek a nők kavarta bajoknak és félreértéseknek.

* * *

Másnap este nagyon csendesen Odüsszeusz surrant be hozzám. Végre egy barátságos arc! Annyira megörültem neki, hogy valósággal ömlengve üdvözöltem.
– Szóval kiközösítettek a tieid? – kérdezte.
– Úgy van. Még Patroklosz is levette rólam a kezét.
– Nos, erre számítani lehetett, nem igaz? De vigasztalódj. Még néhány nap, és igazoltan, mindenki szerint jogosan térhetsz majd vissza a csatába.
– Igazoltan... Érdekes szó. Csakhogy nekem eszembe jutott valami, amire már a tanácsülésen is gondolnom kellett volna. Ha nem olyan tompa az agyam, valószínűleg soha nem ugrottam volna be a tervednek.
– Ne mondd! – nézett rám, mint aki máris tudja, mit fog hallani.
– Mi lesz mindannyiunkból? Természetesen valamennyien azt feltételeztük, hogy a terv sikeres megvalósítása után – ha ugyan megvalósul! – nyugodtan, szabadon tovább mesélhetjük akárkinek. Sem a tisztek, sem a katonák nem vennék rossz néven ezt a sajátos, de annál célszerűbb és józan fejjel kieszelt megoldást. Legföljebb a szándékosan halálba küldött emberek arcát látnák, akikre szükség lesz a terv megvalósításához. Ugye hogy igazam van?
Odüsszeusz bűntudatosan dörgölte meg az orrát.
– Tűnődtem is, vajon melyiktek jön rá elsőnek. Minden pénzem rád tettem fel és megint nyertem.
– Előfordult már valaha, hogy nem te nyertél? De mondd meg: jó helyen tapogatózom, vagy sikerült kidolgoznod egy megoldást, amelyik mindenkinek kedvére való?
– Ilyen megoldás, Akhilleusz, nem létezik. Végre átláttál azon, ami már a tanácsteremben is egyértelműen világos lehetett volna előtted, mint ahogy ez is lett volna a természetes, ha kevesebb szenvedély feszegetné a bordáidat. A tervre soha nem derülhet fény. Az Agamemnón követelte eskü halálunkig a mi titkunk marad. Főkirályunk ezzel az esküvel legalább megkímélt attól, hogy nekem kelljen javasolnom, és nem utolsósorban megúsztam bizonyos kérdéseket, amelyektől bizony zavarba jöttem volna.
Lehunytam a szemem.
– Eszerint a sírig és a síron túl is Akhilleusz önző és beképzelt alak marad, aki úgy felfuvalkodott önmaga nagyszerűségében, hogy számtalan embert küldött a pusztulásba, mert így elégíthette ki sértett büszkeségét.
– Helyesen látod.
– El kéne hogy vágjam a torkod, te csavaros eszű, lelkiismeretlen képzelgő! Szégyennel és becstelenséggel sújtottál, amely örök időkig megbélyegzi a nevem. Ha a jövőben az emberek között Akhilleusz neve szóba kerül, azt mondják majd: ez az a férfiú, aki sértett büszkesége oltárán mindent feláldozott. Remélem, a Tartaroszba kerülsz!
– Ne aggódj, oda kerülök – mondta beszélgetőtársam könnyeden, gondtalanul. – Nem te vagy az első, aki megátkoz, és nem is te leszel az utolsó. De ennek a tanácsülésnek a következményeit valamennyien meg fogjuk sínyleni, Akhilleusz. Meglehet, hogy az emberiség soha nem tudja meg, mi történt valójában, de az, hogy Odüsszeusz keze benne volt, mindenkiben felkelti majd a gyanút.
Hirtelen ráeszméltem, micsoda dőre beszélgetést folytatunk itt, és felismertem: még az ilyen kivételes képességű férfiak sem árthatják bele magukat az istenek terveibe.
– Nos, ez is egyfajta igazságszolgáltatás – mondtam. – Megérdemeljük, hogy makulátlan hírünk örökre szertefoszoljon. Azért, hogy ez a rossz csillagzat alatt megfogant terv kibontakozhasson, bűntársak lettünk egy fiatal lány feláldozásában. Ezért fizetünk most, és ezért nem szállók ki ebből az esztelen vállalkozásból, holott jól tudom, hogy a legfőbb célom, amely felé becsvágyam hajtana, elérhetetlenné vált.
– Miféle becsvágyról beszélsz?
– Arról, ha úgy élhetnék az emberek szívében, mint a tökéletes hadfi. Most ez a szerep átszállt Hektóira.
– Ebben nem lehetsz bizonyos, Akhilleusz: a kérdésre majd csak a dédunokáid válaszolhatnak. Az utókor másként ítél, mint a jelen.
Kíváncsian néztem rá.
– Te talán nem sóvárogsz rá, hogy nemzedékeken át emlegessék a neved, Odüsszeusz?
– Én aztán nem! – fakadt ki Ithaka királyából a jóízű nevetés. – Fütyülök rá, mit beszél majd az utókor Odüsszeuszról, vagy hogy egyáltalán jelent-e számukra valamit ez a név. Majd ha meghalok, az én számomra is találnak egy dombot a Tartaroszban, amelyre örökké ugyanazt a követ guríthatom fel. avagy nyújtózhatom egy korsó víz után. amit soha el nem érek.
– És melletted ott leszek én is. Hiába is jártatjuk a szánkat, most már késő.
– Lám, végre tisztán látod a helyzetet, Akhilleusz. Elhallgattunk, a behúzott függönnyel védekezve a betolakodók elől, akik aligha azért jönnének, hogy siránkozzanak a hübrísz vétkébe esett vezérük sorsán. Csordultig töltöttem az előkészített borból mindkettőnk serlegét, és elmerülve hörpölgettünk; mindketten szívesebben időztünk el a saját gondolatainknál, ami kétségkívül Odüsszeusznak volt a kellemesebb, mivelhogy ő semmiféle jutalmat nem várt el az utókortól. Odüsszeusz csak az örök bűnhődésben hitt, és bámultam érte, ahogy töretlen magabiztossággal néz sorsa elébe.
– Tulajdonképpen miért kerestél fel? – kérdeztem.
– Hogy mindenki mást megelőzve tájékoztassalak egy különös esetről – felelte.
– Miért, mi történt?
– Ma reggel néhány katonánk a Szimoeiszhoz ment horgászni. Napkeltekor aztán észrevették, hogy valamit sodor a víz, mégpedig egy emberi testet. Rohantak az őrség parancsnokáért, aki aztán partra húzta a hullát. Kalkhászé volt. Azt mondják, valamikor kora éjszaka érhette a halál.
Megborzongtam.
– És mitől halt meg?
– Egy végzetes fejsebtől. Aiasz egyik tisztje véletlenül meglátta, ahogy naplementekor a Szimoeisz túlsó partja mentén bolyong, a sziklák tetején. A tiszt megcsküszik rá, hogy Kalkhász volt az. Ő az egyetlen a táborban, aki hosszú, libegő köntösökben jár. Nyilván megbotlott, és a vízbe zuhant.
Részvéttel teli arcába néztem; a szép szürke szempárból jámbor, ártatlan kifejezés sugárzott. Vajon lehetséges-e? Vajon valóban ez történt volna? Beleremegtem a hirtelen jött iszonyatba, és közben arra gondoltam: eszerint újabb gaztett sorakoznék Odüsszeusz bűntetteinek lajstromán, amely a szóbeszéd szerint máris elképesztően terjedelmes. Adjuk csak hozzá egy főpap meggyilkolását a szentségtöréshez, a káromláshoz, az istenek semmibevételéhez, és akkor a lisla hosszabb lesz, mint Sziszüphoszé és Daidaloszé együttvéve. Odüsszeusz, az istentelen, aki mégis kedves az isteneknek... Micsoda két lábon járó paradoxon: csirkefogó és király egy személyben!
Beszélgetőtársam olvasott a gondolataimban, és nyájasan elmosolyodott.
– Akhilleusz, Akhilleusz, hát hogy képzelhettél ilyesmit, akár még énrólam is? – Hangosan felkuncogott. – Ha érdekel a véleményem, szerintem Agamemnón volt a tettes.

 

 

Huszonharmadik fejezet
HEKTÓR MÁSODIK ELBESZÉLÉSE

Pentheszileiáról nem kaptunk hírt; az amazonok királynője a maga távoli vadonában múlatta az időt, miközben Trója rettegve várakozott – egy egész város sorsa függött egy szem nő szeszélyétől. Magamban elátkoztam őt is, de még az isteneket is, amiért az óhit kimúlása után is megtűrnek a trónon egy asszonyt. Kübelé anya korlátlan uralmának vége szakadt, ám Pentheszileia királynő továbbra is zavartalanul birtokolta hatalmát. Felbecsülhetetlen értékű szökött görög rabszolgám, Démétriosz hozta a hírt, hogy az a nőszemély még csak össze sem hívta a maga számtalan törzsének női harcosait; az már bizonyos, hogy a tél beálltáig, amikor a szorosokat eltorlaszolja a hó, nem fog megérkezni.
A jósjelek mind azt híreitek, hogy a háború a tizedik évben végéhez ér, de apám továbbra is tétovázott – önmagát és Tróját lealacsonyítva továbbra is csak várta-várta azt a kebelhiányos nőstényt. Én fogcsikorgatva tűrtem ezt a megalázó helyzetet, a gyűléseken még ki is gúnyoltam apámat. Ő azonban konokul ragaszkodott álláspontjához, és mozdulni sem volt hajlandó. Újra meg újra nyugtatni próbáltam, hogy Akhilleusz részéről nem fenyegeti veszély a személyemet, és elit csapataink a mürmidonokat is képesek semlegesíteni. Elmagyaráztam, hogy Memnón vagy Pentheszileia nélkül is győzhetünk, de hiába jelentette Démétriosz, hogy az amazonok késlekednek, apám hajthatatlan maradt, mondván, hogy amennyiben Pentheszileia valóban nem érkezne meg a tél beállta előtt, akkor legföljebb kivárja a tizenegyedik esztendőt.
Most, hogy a görög hadsereg ismét kiegészült, és teljes létszámban táborozott a tengerparton, rákaptunk, hogy ismét felhágjunk védőfalunk pártázatos tetejére, és figyeljük a görög házakon függő zászlókat. A Szkamandrosz partján, azon a helyen, ahol egy belső fal különválasztott néhány laktanyaépületet, eddig soha nem látott zászlót fedeztünk fel: fekete alapon fehér hangya, szájában vörös villámmal. Itt táborozik tehát Akhilleusz, Aiakosz sarja, a maga mürmidon lobogója alatt. A trójaiak rémületét a mürmidon tábor láttán még Medusza képe sem fokozhatta volna.
Mialatt egész valóm izzott a harci vágytól, kénytelen voltam minden gyűlésen megjelenni, és hallgatni a kicsinyes ügyek tárgyalását. Valakinek mégiscsak ott kellett lennie, hogy időnként a jelenlévők szemébe mondja: a sereg belefásult a folytonos gyakorlatozásba, meg hogy figyelje, mennyire süket a király minden érvre meg intelemre, és tűrje a minden érdembeli változást ellenző Anténór mosolygását.
Azon a sorsdöntő napon, amely valamennyiünk életét megváltoztatta, semmiféle előérzetem nem volt. Mint mindig, mogorván indultam el a tanácskozásra. Az udvar a szokásos üres társalgásba merült, és oda sem figyelt a királyi emelvényre, amelynek lábánál éppen egy panaszos ecsetelte sanyarú helyzetét. El kell ismerni: valóban kivételes jelentőségű eset volt, a középpontjában a csatornarendszerrel, amely a trójaiak szennyvizét és ürülékét továbbította a piszkos vizű Szkamandroszba. Nos, a tulajdonos háziúr vadonatúj bérháztömbjét eltiltották a rendszer használatától, ami a derék polgárt mérhetetlenül bőszítette.
– Jobb dolgom is lenne, mint hogy itt vádaskodjam egy rakás eltompult agyú hivatalnok ellen, akiknek más dolguk sincs, mint hogy borsot törjenek a tisztességes adófizető polgárok orra alá! – üvöltött rá Anténórra, aki, tanácsnoki tisztéhez híven, védeni próbálta a város csatornaügyi hatóságait.
– Mert nem a megfelelő helyhez fordultál! – csattant fel Anténór.
A háziúr dühösen lengette a karját.
– Hát mik vagyunk mi, egyiptomiak talán? – tudakolta. – A szokásos kapcsolatomhoz fordultam, aki rá is bólintott a kérésemre, de aztán, mielőtt még őt értesíthettem volna, beállított egy csapat pribék, hogy érvényt szerezzen a tilalomnak. Az ember sokkal jobban járna, ha Ninivében vagy Karkhemiszben élne, vagy a világ bármelyik pontján, ahol a bürokraták még nem kötötték gúzsba az embereket az ostoba előírásaikkal. Én mondom neked, Trója majdnem olyan tehetetlen és tunya lett, mint Egyiptom. De meglásd, ki is fogok vándorolni!
Anténór már nyitotta a száját, hogy harcosan védelmébe vegye az ő kedves hatóságait, amikor egy férfi rontott a terembe.
Én nem tudtam, ki lehet, de Polüdamasz rögtön felismerte, és megkérdezte tőle:
– Nos, milyen hírt hozol?
Az ember levegő után kapkodott, megnyalta a száját, beszélni próbált, de hiába, és csak némán mutogatott apámra, aki tüstént megfeledkezett az egész csatornaügyről, és érdeklődve hajolt előre trónján. Polüdamasz az emelvényhez vezette és a legalsó lépcsőfokra ültette a fickót, és intett a szolgáknak, hogy hozzanak vizet. Még a haragos háziúr is megérezte, hogy az ő szennyvizénél jelentősebb ügyről lehet szó, és néhány lépéssel eltávolodott; éppen csak annyira, hogy még minden, az emelvény körül kiejtett szó eljusson hozzá.
A víz és a rövid pihenő végre megoldotta az ember nyelvét.
– Király uram, nagy, létfontosságú híreket hozok!
– Mégpedig? – kérdezte apám, eleve kételkedve ezen létfontosságú hírekben.
– Nagyuram, hajnalban a görög táborban jártam, és részt vettem egy előjel-értelmezésen, amelyet Agamemnón követelt, hogy kiderítse, mi az oka a fekete halálnak, amely eddig már tízezer emberével végzett.
Tízezer ember veszett oda a görögök között kitört járványban! Szinte rohanvást igyekeztem a trónhoz. Tízezer ember! Ha apám nem tudja felmérni e tény jelentőségét, akkor már valóban lepereg róla minden ésszerű érv. Tízezer göröggel kevesebb, tízezer trójaival több. Ó, apám, hadd vezessem már ki a seregünket! Már majdnem ki is mondtam, ami a fejemben motozott, amikor láttam, hogy az ember még nem ért mondókája végére, és egyéb újdonsággal is szolgálhat; így hát egyelőre nyugton maradtam.
– Tudd meg, királyom, hogy Agamemnón és Akhilleusz csúnyán összekapott, a hadsereg pedig kettéhasadt. Akhilleusz a mürmidonjaival meg a többi thesszáliai harcossal visszavonult a háború elől. Akhilleusz, magasságos királyom, nem fog harcolni Agamemnón ügyéért. Eljött a mi időnk!
Belekapaszkodtam a trón háttámlájába, nehogy megszédüljek; a háziúr kurjongatott, apám krétafehér arccal ült a trónján, Polüdamasz hitetlenkedve bámult az emberére, Anténór bágyadtan egy oszlopnak dőlt, a többi jelenlévő mintha szoborrá dermedt volna. Aztán hangos, mekegő nevetés hallatszott.
– íme, így vesznek a hatalmasok! – rikácsolta Déiphobosz bátyám.
– Csend legyen! – förmedt rá apám, majd lenézett a hírnökre. – És mi van a háttérben? Min kaptak össze?
– Egy nőn, királyom – mondta a férfi immár higgadtan és fegyelmezetten. – Kalkhász azt követelte, hogy a Khrüszéisz nevű leányt, akit a főkirály a lürnésszoszi zsákmányból választott magának, küldjék Trójába, mert Apollón úgy felháborodott papja leányának foglyul ejtésén, hogy ő szabadította a görögökre a pestist, és csak akkor engesztelődik meg, ha Agamemnón visszaadja a maga prédáját. Agamemnónnak engedelmeskednie kellett, Akhilleusz pedig nyilvánosan kinevette, és gúnyt űzött belőle. Ezért aztán Agamemnón ráparancsolt, hogy adja át kárpótlásképpen a maga lürnésszoszi prédáját, egy Briszéisz nevű fehérszemélyt. Akhilleusz engedelmeskedett, de utána a zászlaja alá gyűlt harcosokkal egyetemben visszavonult a háborúból.
Déiphobosz ezen még nagyobbat derült.
– És mindezt egy nőért! Egy nő miatt szakad két részre a hadsereg!
– De nem két egyenlő részre – vetette közbe éles hangon Anténór. – A visszavonultak legföljebb ha tizenötezren vannak. És ha egy nő kettéhasíthatott egy hadsereget, azt se felejtsétek el, hogy a görögök egy másik nő kedvéért vonultak Trója alá!
Apám dühösen koppantott a jogarával.
– Fékezd a nyelved, Anténór – te meg, Déiphobosz, részeg vagy! – Ezután ismét a hírnökre nézett. – Biztosak az értesüléseid, fiam?
– Természetesen. Ott voltam, nagy király, személyesen láttam és hallottam mindent.
A jelenlévők hangosan sóhajtoztak megkönnyebbülésükben. A légkör egy csapásra feloldódott, az iménti komor fásultság helyett most mosoly ült ki az arcokra. A kezek összefonódtak, a termen végigmorajlott a felszabadult öröm. Csak az én szívem borult gyászba. Eszerint a sors úgy akarja, hogy Akhilleusz meg én ne kerüljünk egymással szembe a csatában. Ekkor Parisz lépdelt oda kackiásan a trónhoz.
– Drága atyám, amikor Görögországban jártam, hallottam, hogy Akhilleusz istennő mamája minden fiát a Sztüxbe fojtotta, hogy halhatatlanok legyenek. De amikor Akhilleuszt is megragadta a jobb bokájánál, a bal bokáról valamiért megfeledkezett, és emiatt lett Akhilleuszból halandó. De úgy látszik nem a bokája, hanem egy nő lett a sebezhető pontja. Emlékszem arra a Briszéiszre. Káprázatos szépség.
– Már megmondtam, hogy elég legyen ebből! – mondta a király villogó szemmel. – Ha valamelyik fiamat megfeddem, Parisz, a feddés mindnyájatokra vonatkozik. Ez nem léha élcekre alkalmas, hanem sorsdöntő fontosságú ügy.
Parisz csüggedtnek, levertnek látszott, fájt is érte a szívem. Az elmúlt két évben sokat öregedett; arcbőre, amely hosszú ideig őrizte az ifjúkor hamvasságát, mára érdes lett, mint minden, negyvenes éveit taposó férfié. Helené, akit hajdan valósággal megbabonázott, mostanra ráunt, és ebből nem is csinált titkot. Az egész udvar tudott róla, mint ahogy tudott a szépasszony Aineiasszal való viszonyáról is. Nos, ebben a kapcsolatban sem lesz sok öröme; Aineiasz mindenekelőtt Aineiaszt szerette.
Máskülönben azonban nehéz volt eligazodni ezen az asszonyon. Amikor apánk oly éles szavakkal megfeddte Pariszt, ő, anélkül hogy arca bármilyen érzelmet tükrözött volna, lerázta magáról férje kezét, és elhúzódott tőle. Aztán rájöttem, hogy személye talán mégsem olyan kifürkészhetetlen; a szája most csöppnyi öntelt elégtételfélét fejezett ki. Vajon mi lehet az oka? Ő aztán mindenki másnál jobban ismerte a görög királyokat. Mitől ilyen nyugodt és nagyképű?
Odatérdeltem a trón elé.
– Apám – kezdtem emelt hangon, határozottan –, ha a sors valaha is úgy rendeli, hogy űzzük el partjainkról a görögöket, most jött el a perc. Ha korábbi kérelmeimet valóban Akhilleusz és a mürmidonok miatt utasítottad el. vonakodásod most okafogyottá vált. Emellett tízezer emberüket elragadta a döghalál. Még ha Pentheszileia és Memnón itt volna is velünk, akkor sem lenne több esélyünk a sikerre. Nagy király, add ki nekem a harci parancsot! Ekkor Anténór lépett előbbre – ó, ez az Anténór, mindig csak ő!
– Mielőtt valamennyiünket elköteleznél a harcnak, Priamosz király, könyörgök, tegyél valamit az én kedvemért is! Hadd küldjem át egyik emberem a görög táborba, hogy ellenőrizze, amit Polüdamasz embere mondott.
– Ez jó ötlet, királyom – bólogatott élénken Polüdamasz. – Semmiképp sem árt, ha más forrásból is bizonyságot szerzünk a viszályról.
– Nos, Hektór – fordult felém Priamosz király –, hát akkor még valamivel tovább kell várnod a válaszomra. Szólítsd magadhoz az embered, Anténór, és indítsd tüstént útnak. Ma estére újabb tanácskozást hívok össze.

* * *

Várakozás közben felvezettem Andromakhét a nagy északnyugati torony tetejére, ahonnan közvetlenül a görög táborra nyílt kilátás. A zászló parányi kis foltja most is ott lebegett a mürmidon részleg fölött, de a csekély mozgolódás ellenére is feltűnt, hogy a mürmidon tábor és a szomszédai teljesen elszigetelődtek egymástól. Mivel egyáltalán nem kívántuk az ételt, egész délutánra a bástyán maradtunk; a terített asztalnál sokkal örömtelibb látvány volt a görög táboron belüli nyilvánvaló szakadás.
Sötétedés után visszatértünk a fellegvárba; most már megizmosodott bennünk a remény, hogy Anténór embere is megerősíti majd Polüdamosz emberének változatát. Meg is jött, még mielőtt nyugtalankodni kezdhettünk volna, és néhány elhadart mondattal megismételte a korábban hallottakat. Borzalmas összeütközés volt, Agamemnón és Akhilleusz hallani sem akar békülésről.
Helené, Parisztól jókora távolságra, a túlsó fal mellé húzódott, áthatolhatatlan arcán mosolygós álarccal: az összeveszésről szóló hírek legalább lekötik a többieket, és nem marad idejük róla meg a dardaniai királyfiról pletykálkodni. Amikor Aineiasz hozzálépett, karjára tette a kezét, és hosszúra festett, mandulavágású szemében nyílt felkínálkozás izzott. Rögtön kitűnt azonban, hogy helyesen ítéltem meg Aineiaszt: tudomást sem vett az asszonyról. Szegény Helené... Ha választásra kerülne a sor az ő és Trója vonzereje között, semmi kétség, hogy Aineiasz szívének melyik lenne a kedvesebb. Igazán kitűnő, csodálatra méltó ember, csak ne lenne olyan nagy véleménnyel önmagáról.
Helenét azonban, úgy látszott, nem dúlta fel Aineiasz hirtelen távozása. Ismét eltöprengtem rajta, vajon miként vélekedik honfitársairól. Agamemnónt például kevesen ismerték olyan közelről, mint ő. Néhány pillanatig eljátszottam a gondolattal, hogy előveszem és kifaggatom, de Andromakhé ott állt mellettem, és nyílt titok volt, mennyire utálkozik Helenétől. Ami keveset kiszedhetnék a sógorasszonyból, nem érné meg a patáliát, amelyet Andromakhé csapna, ha tudomást szerezne a beszélgetésről.
– Hektór!
A trónhoz léptem, és letérdeltem apám előtt.
– Vedd át a csapataink fölötti harctéri parancsnokságot, fiam. Küldd szét a hírnököket az üzenettel: két nap múlva, kora reggel teljes mozgósítás és harckészültség! Közöld a szkaiai kapu őrével, hogy olajozza meg a kőtömb járatait, és fogassa be az ökröket. Tíz éven keresztül éltünk bebörtönözve, de most aztán kitörünk, és elűzzük Trója alól a görögöket!
Kezet csókoltam neki, a jelenlévők pedig fülsiketítő éljenzésben törtek ki. Csak én maradtam mosolytalan. Akhilleusz nem lesz ott a küzdőtéren – mi értelme akkor a győzelemnek?

* * *

A két nap olyan gyorsan telt el, ahogy a hegyoldalon átsuhan egy vonuló felhő árnyéka. El voltam halmozva munkával: tárgyaltain a legkülönbözőbb emberekkel, kiadtam az utasításokat a fegyverkovácsoknak, az utászoknak, a fogatosoknak és a gyalogság tisztjeinek. Amíg mindent el nem rendeztem, pihenésről nem lehetett szó, így aztán Andromakhét is csak az indulás előtti utolsó estén láttam.
– Amitől annyira féltem, most ránk szakadt – mondta nyersen, amikor beléptem a szobánkba.
– Túl eszes vagy te ahhoz, Andromakhé, hogy ilyen dőreségeket beszélj.
Andromakhé idegesen törölte le a könnyeit.
– Tehát mégiscsak holnap...?
– Hajnalban.
– Nem szakíthattál volna rám is egy kis időt?
– Most itt vagyok.
– Alszol egyet, és utána eltűnsz. – Nyughatatlan ujjakkal csipkedte a khitónomat. – Nem tudok lelkesedni, Hektór. Valami nagy bajt érzek.
Erővel felemeltem az állat, hogy a szemébe nézzek.
– Bajt? Miféle baj az, hogy végre szembeszállunk a görögökkel?
– Az egész vállalkozással van baj. Túl olcsón jutottunk ehhez az alkalomhoz. – Felemelte és ökölbe szorította jobb kezét, csak a kisujját meg a mutatóujját egyenesítette ki, mintegy elhárítva a gonoszt, majd megborzongva így szólt: – Kasszandra éjjel-nappal erről beszél, amióta csak Polüdamasz embere meghozta a hírt az állítólagos összeveszésről.
Ezen már nevetnem kellett.
– Eh, Kasszandra! Apollón nevére, asszony, mi bújt beléd? Kasszandra néném tébolyult. Senki sem figyel oda az örökös kuvikolására.
Andromakhé azonban nem tágított.
– Lehet, hogy tébolyult, de hát még nem vetted észre, hogy milyen kísértetiesen válnak valóra a jövendölései? Figyelj rám, Hektór: a nénéd szüntelen azon őrjöng, hogy a görögök csapdát állítottak nekünk, és biztos benne, hogy az egészet az az Odüsszeusz agyalta ki, mert így akarnak kicsalni minket a falak közül!
– Most már kezdesz bosszantani – mondtam, és életemben először alaposan megráztam a vállánál fogva. – Nem azért jöttem, hogy a háborúról vagy Kasszandráról cseréljünk eszmét. Azért vagyok itt, hogy a feleségemmel éjszakázzam.
Andromakhé megbántva pillantott az ágy felé, vállat vont, aztán lejjebb húzta a takarókat, kibújt ruhájából, és sorra elfújta a lámpásokat. Nyúlánk alakja éppoly kívánatos, éppoly tömör húsú maradt, mint amilyen a nászéjszakánkon volt. Az anyaság sem hagyott nyomot rajta. Meleg bőre szinte izzott az utolsó, még égő lámpás fényében. Lefeküdtem, felé tártam a karom, és egy időre megfeledkeztem a másnapról. Utána lekoppant a szemem; testben kielégülve, lélekben megkönnyebbülve siklottam az álom mélységei felé. Ám az utolsó kába pillanatokban, mielőtt az emberből kiszáll az öntudat, meghallottam, hogy Andromakhé sír.
– Mi a baj már megint? – kérdeztem, fél könyékre támaszkodva. – Még mindig Kasszandra jár a fejedben?
– Nem, a fiunkra gondolok, és imádkozom, hogy holnapután is örvendhessen egy élő apának.
Micsoda csalhatatlan ösztön vezérli a nőket, hogy mindig rátalálnak a férfi legérzékenyebb pontjára, és kényszerítik, hogy azzal foglalkozzon, amit legszívesebben elhessegetne magától?
– Hagyd abba végre a picsogást, és aludj! – ripakodtam rá. Megsimogatta a homlokom, érezve, hogy ezúttal túlfeszítette a húrt.
– Nos, meglehet, hogy csak a borúlátás szólt belőlem. Akhilleusz nem lesz ott a harctéren, tehát aligha forogsz majd veszélyben.
Eltoltam a kezét, és ököllel a párnára csaptam.
– Fékezd a nyelved, asszony! Igazán fölösleges emlékeztetned rá, hogy nem kerülhetek szembe éppen azzal a férfival, akivel már évek óta meg akarok küzdeni!
Andromakhé felhördült.
– Elhagyott az ép elméd, Hektór? Hát az, hogy Akhilleusszal megmérkőzz, többet jelent számodra, mint Trója – mint én – mint a fiunk?
– Vannak dolgok, amelyek csak a férfi szívét érintik meg. Asztüanax, tudom, értené, mi forog számomra kockán.
– Asztüanax kisfiú még, de amióta megszületett, másról sem hall, mint a háborúról. Látja, ahogy a katonák gyakorlatoznak, ott ül apja mellett a pompás harci szekéren, a díszfelvonulás élén – nem csoda, hogy sikerült megtéveszteni. De ha jól tudom, azt még sohasem látta, hogyan fest a csatatér egy igazi csata után!
– A mi fiunk a háború egyetlen mozzanatától sem riadna vissza!
– A mi fiunk kilencéves, és én nem fogom tűrni, hogy felserdülve ő is bekerüljön a te nemzedéked lélektelen, érzéketlen harci gépei közé!
– Most már túl messzire merészkedsz, asszony – mondtam jegesen. – Még jó, hogy a jövőben nem lesz közöd Asztüanax neveléséhez. Mihelyt győztesen megtérek az ütközetből, elveszem tőled, és igazi férfiak gondjaira bízom.
– Csak ezt merészeld – kiáltotta acsarogva Andromakhé –, és a saját kezemmel öllek meg.
– Csak rajta, majd meglátjuk, melyikünk végez a másikkal! Andromakhé válasz helyett keserves sírásban tört ki.
Túl dühös voltam, semhogy megsimogassam vagy békítgessem, így aztán egész éjszaka hallgathattam eszelős zokogását, de még így sem sajnáltam meg. A fiam anyja elismerte, hogy inkább nevelne a fiunkból puhány ölebet, semmint igazi trójai harcost.
Amikor behatolt szobánkba a szürke kora hajnali világosság, felkeltem az ágyból és lenéztem rá. Arccal a falnak fordult, nem akart rám nézni. Vértem, fegyvereim elő voltak készítve. Elkapott az izgalom, s feleségemről megfeledkezve tapsoltam a rabszolgákért, akik rám húzták a hosszú, kipárnázott inget, befűzték a csizmámat, fölé csatolták a lábvértemet. Igyekeztem elrejteni előlük a szilaj mohóságot, amely ilyen alkalmakkor egész lényemet eltöltötte, ők pedig folytatták a munkát: sorra rám került az erős bőrpántokból összeillesztett szoknya, a vért, a karvédő, a felkarra való bőrszíj, a csukló- és a homlokpánt. Kezembe adták a sisakot, a kardkötőt átvetették a bal vállamon, hogy a fegyver a jobb csípőmön nyugodjon, végül kötelénél fogva jobb vállamhoz erősítették a hatalmas, darázsderekú pajzsot, és bal oldalamnak támasztották. Az egyik szolga odaadta a buzogányomat, egy másik segített a sisakot jobb karom alá tűrni. Igen, most már teljes harci díszben álltam ott.
– Indulok, Andromakhé – mondtam ridegen; ő azonban nem mozdult, s arcát továbbra is a fal felé fordította.
A folyosók beleremegtek a bronz és a szegecses csizmatalp csattogásába, a márványpadlók tompán visszaverték hangjukat; közeledésem zajai úgy előztek meg, mintha hatalmas hullám gurulna előttem. Az itthon maradók előjöttek, hogy megéljenezzenek, és minden ajtón férfiak léptek ki, hogy csatlakozzanak hozzám.
Egyre több csizma kopogott a kövezeten, bronzveretű sarkuk alól szikrák pattantak, s a távolból már hallatszottak a dobok meg a kürtök. Előttünk volt már a nagy udvar, azon túl pedig a fellegvár kapuja.
Helené az oszlopcsarnokban várakozott. Megálltam, és biccentettem a többiek felé: ők menjenek csak tovább.
– Sok szerencsét, sógor – mondta.
– Hogy kívánhatsz nekem szerencsét, amikor honfitársaid ellen vonulok csatába?
– Nekem nincs hazám, Hektór.
– Otthona mindenkinek van.
– Soha ne becsülj alá egyetlen görögöt se, Hektór! – Egy lépést hátrált, mintha őt is meglepte volna, amit mondott. – Lám, jobb tanácsot adtam neked, mint amilyet érdemelsz!
– A görögök is csak olyanok, mint a többi nép.
– Úgy gondolod? – Zöld szeme úgy tüzelt, mint a smaragd. – Nekem más a véleményem. Ezerszer inkább elfogadnék ellenségnek egy trójait, mint egy görögöt.
– Nyílt, egyenes küzdelem lesz, és mi fogunk győzni.
– Meglehet. De felötlött-e benned valaha is, miért csap Agamemnón ekkora hűhót egyetlen szem nő miatt, amikor százszámra válogathat bennük?
– Az a legfontosabb, hogy hűhót csapott, hogy a te szavaidat használjam. Az ok lényegtelen.
– Én meg azt mondom: az okban rejlik a legfőbb magyarázat. Soha ne becsüld alá a görögök ravaszságát. És mindenekelőtt Odüsszeuszt nem szabad alábecsülnöd.
– Eh, mit! Őt csak az emberek képzelete nagyítja fel!
– Azért beszélsz így. mert ő akarja, hogy ezt hidd. Én viszont ennél jobban ismerem.
Azzal sarkon fordult, és bement a palotába. Parisznak nem volt nyoma. No persze neki nincs ma fellépése; ő itt marad nézőnek.
Hetvenötezer gyalogos és tízezer harci szekér sorakozott fel a szkaiai kapuhoz vezető mellékutcákon és kisebb tereken – mind énrám vártak. A kapu előtti nagy téren álltak a saját hajtóim és az első lovasegység. Mennydörgött a kiáltásuk, amikor megjelentem, és magasra emeltem üdvözlésükre a buzogányom. Aztán felhágtam a kocsimba, ügyelve rá, hogy lábfejem gondosan a vesszőkből font kengyelekbe illesszem; ezek tompítják a rázkódást, ami különösen fontos olyankor, ha a lovakat vágtára fogják. Közben végigpásztáztam szememmel a sok ezer bíbortollas sisakot. A nap arányló fényében a bronz úgy szikrázott, mint a vér vagy a piros rózsa, előttem pedig ott tornyosult a kapu.
Csattogtak az ostorok. A nagy testű ökrök, amelyeket a szkaiai kapu támasztékául szolgáló nagy kerek kőtömb elé fogtak, bömböltek félelmükben, de azért nekifeszültek a munkának, csaknem a talajba fúrva orrukat. S ahogy a kő meg-megakadva csúszott végig a már gondosan bezsírozott-beolajozott árok alján, lassan, nagyon lassan kinyílt a kapu, amely most, ahogy a fal oromzatai között látható sík terület és maga az ég is mind tágasabbra nyílt, egyre kisebbnek tetszett. Tíz év óla most nyílt meg először a szkaiai kapu, és csikorgását csakhamar elnyomta a trójai katonák ezreinek torkából feltörő örömujjongás.
A csapatok elindultak a tér felé, és közben az én harci szekerem kerekei is forogni kezdtek. Már magam mögött hagytam a kaput, kinn voltam a síkságon, hátam mögött a hajtóimmal. A szél nyersen mart az arcomba, az ég sápadt boltozata előtt madarak röpködtek. Kocsisom, Kebrionész, dereka köré csavarta a gyeplőt, és bemutatót tartott az idomítás fortélyaiból, a lovak pedig fülüket hegyezve szaporázták a lépést. Csatába megyünk! Végre itt az igazi szabadság!

* * *

Fél mérföldre a szkaiai kaputól csatarendbe állítottam a csapatokat, úgy, hogy a vonalak kiegyenesedjenek; az első sorba kerültek a szekerek, míg az élboly közepén a tízezer trójai gyalogosból és ezer harci szekérből álló királyi gárda kapott helyet. Mindez gyorsan és pontosan zajlott, zűrzavarnak vagy rémüldözésnek nyoma sem volt.
Amikor minden elrendeződött, megfordultam, hogy szemügyre vegyem a két folyó közé emelt ellenséges falat, amely elvágta tőlünk a görög tábort. Ahogy a támadók elözönlötték a síkságot, a fal két végén lévő átjárók mintha milliónyi tüzes pontocskától szikráztak volna. Dárdámat Kebrionésznak nyújtva a fejemre illesztettem a sisakot, hátrarázva skarlátszínű lószőrből font forgóját. A szemem találkozott a mellettem nyargaló Déiphoboszéval, és ameddig a szemem ezen az egy mérföld hosszú arcvonalon elláthatott, sorban mindenkinek kijelöltem a helyét. Aineiasz rokonom vezette a bal–, Szarpédón király a jobbszárnyat. Magam középen, az élvonalban haladtam.
A görögök egyre közeledtek, vértjükön mind vakítóbban csillogott a napfény. Meresztettem a szemem, hogy lássam, ki kerül majd velem szembe. Hátha maga Agamemnón lesz az. esetleg Aiasz, vagy valamely másik neves bajnokuk. Sajgott a szívem, amiért nem Akhilleusszal nézhetek majd farkasszemet. Aztán ismét hátrapillantottam a mi sorainkra, és összerezzentem a döbbenettől. Ott volt Parisz is! Nagy értékű íjával és tegezével felfegyverkezve állt a királyi gárda egyik egységének az élén – a régmúlt ködébe veszett már a nap, amikor a forma kedvéért megtették ennek az egységnek a parancsnokává. Eltűnődtem, vajon miféle válogatott fortélyokkal csalta ki Helené a maga hercegi lakosztályának biztonságából.

 

 

Huszonnegyedik fejezet
NESZTOR ELBESZÉLÉSE

Rövid imát rebegtem a Felleggyűjtőhöz; bár minden élő embernél több hadjáratban vettem részt, soha még olyan hadsereget nem láttam, mint amilyet Trója kiállított, bár az is igaz, hogy Görögország sem vonult még fel olyan haddal, mint az Agamemnóné volt. Szememmel elidőzve a távoli Ida-hegység magas, ködfátyolba burkolt csúcsain, átfutott a fejemen, hogy úgy lehet: valamennyi isten elhagyta az Olümposzt, hogy az Ida tetejéről figyelje az ütközetet. Hasonló gigászi felvonulásról eddig nemcsak a halandók, de bizonyára az istenek sem álmodtak – ők viszonylag kevesen voltak, és csak afféle kis családias csetepatékat bonyolítottak le a maguk köreiben, tehát ez az ütközet igazán megérdemelte figyelmüket. Ám ha valóban oda is gyűltek az Ida tetejére, nem tartoztak ugyanabba a táborba; mindenki tudta, hogy Apollón, Aphrodité, Artemisz és még néhányan szenvedélyes Trójapártiak voltak, míg Zeusznak, Poszeidónnak, Hérának és Paliasz Athénének a görögökért dobogott a szíve. Azt, hogy hol állhat Arész, a háborúk ura, csak találgatni lehetett, mert jóllehet tiszteletét a görögök honosították meg és terjesztették a világban, titkos barátnője, Aphrodité szívvel-lélekkel Trója ügyét tette magáévá, ezzel szemben Aphrodité férje, Héphaisztosz – amint azt el is lehetett várni – Görögország pártján állt, ami nekünk csak kapóra jött, mert ő felügyelte a fémek olvasztását és a hasonló tevékenységeket, és így kézműveseinknek úgyszólván isteni irányításban lehetett részük.
Nem hiszem, hogy ezt a napot bárki lelkesebben üdvözölte volna, mint jómagam. Örömömet csak egyvalami zavarta meg: az ifjú legényke, aki mellettem ült a harci szekéren, és bosszúsan izgett-mozgott, mert saját szekeret szeretett volna, ahol a kocsis szerepe helyett a harcost alakíthatná. Rásandítottam oldalról erre az én Antilokhosz nevű fiamra, utolsónak született és szívemnek legkedvesebb gyermekemre, akit már életem alkonyán nemzettem. Amikor elhagytuk Püloszt, tizenkét éves volt, és sorban küldte hozzám szószólóit, könyörögve, hadd kísérhessen el ő is Trójába; én azonban kereken megtagadtam kérését. Erre aztán a csibész elbújt az egyik hajó rakományában, és így utazott Trójáig. Amikor megérkezett, nem engem keresett fel, hanem Akhilleuszt, és egyesült erővel vettek rá, hogy ne küldjem haza. Most, immár huszonkét évesen, élete első csatájába indult, de én atyai szívem mélyén továbbra is azt kívántam, bárcsak ma is ott volna a homokos Püloszban, és beszerzési listák összeállításával múlatná idejét.
Felsorakoztunk szemben a trójaiakkal. Nem lepett meg, hogy ismét Odüsszeusznak volt igaza: a sor valóban egy mérföld széles volt. Számbeli fölényükkel akkor sem versenghettünk volna, ha induláskor egész Thesszália is csatlakozik hozzánk. Szememmel a vezéreket kerestem, és azonnal ráismertem Hektóira az előhad közepén. A mi előhadunkban, a két Aiasz és tizennyolc kevésbé jelentős király mellett ott volt az én püloszi katonaságom is. Hektórral szemben, a görög előhad parancsnokaként, Agamemnón állt, míg balszárnyunkat Idomeneusz és Menelaosz, jobbszárnyunkat pedig Odüsszeusz és Diomédész, ez az össze nem illő szerelmespár irányította. Amilyen tüzes az egyik, olyan hűvös a másik. Vagy talán éppen az ellentétek vonzzák egymást?
Hektór úgy állt három pazar szurokfekete paripa vontatta kocsijában, mint Arész Enüaliosz maga. Szálfatermete, egyenes tartása Akhilleuszra emlékeztetett. Ősz, ezüst szakállú fejeket azonban nem láttam a trójaiak között; Priamosz és kortársai a palotában maradtak. Így hát én voltam a legöregebb az egész harcmezőn.

* * *

Szóltak a dobok, kürtök és harsonák gerjesztették a harci kedvet, és a két tábort még elválasztó száz lépés távolságot áthidalva megkezdődött az ütközet. Repültek a dárdák, mintha faleveleket fújna a zord téli szél, nyilak csaptak le sasok gyanánt, szekerek forogtak és gördültek előre vagy hátra; a gyalogság első rohamait mindkét fél visszaverte. Előhadunkat Agamemnón minden várakozásomat felülmúló fürgeséggel és lendülettel vezette; mellesleg sokan voltunk, akiknek korábban nem volt alkalmunk meggyőződni társaink harci képességeiről, és örömmel tapasztaltuk, milyen jól megállja a helyét főkirályunk Hektór ellenében, aki meg sem kísérelte, hogy az ellenség vezérét párviadalra kényszerítse.
Hektór harsány kiáltásokkal rohamozott, újra meg újra felénk irányítva a szekereket, de első vonalunkat nem sikerült áttörnie. A délelőtt folyamán magam is vezettem néhány rohamot; Antilokhosz a püloszi csatakiáltást hallatta, én inkább takarékoskodtam a tüdőmmel, nehogy a küzdelemben bizonyuljak gyengének. Nem egy trójai pusztult el szekerem kerekei alatt, mivel Antilokhosz kiváló hajtónak bizonyult, aki tudta, hogyan vigyázzon rám, és azt is, hogy mikor kell hátrálni: senki se mondhassa később, hogy Nesztor fia a maga zabolátlan harci kedvében veszélybe sodorta agg édesapja életét.
A torkom kiszáradt, vértemet csakhamar belepte a por. Odabiccentettem a fiamnak, és visszavonultunk a leghátsó sorokig, hogy felhajtsunk néhány korty vizet, és kifújjuk magunkat. Amikor felnéztem a napra, álmélkodva láttam, hogy már csaknem delelőn áll. Nyomban visszahajtottunk az első vonalba; bennem szikrát vetett a vakmerőség, és a trójaiak közé vezényeltem embereimet. Amíg Hektór nem nézett oda, gyors és derekas munkát végeztünk; akkor aztán kiadtam a parancsot a visszavonulásra. Úgy jutottunk vissza a magunk első vonalába, hogy egyetlen embert sem veszítettünk, míg Hektór legalább egy tucat emberétől búcsúzhatott. Elégedetten sóhajtottam fel, majd szótlanul Antilokhoszra mosolyogtam. Mindkettőnknek valamelyik trójai vezér fegyverzetére és páncéljára vásott a fogunk, de ilyen egy sem került szembe velünk.
Délben Agamcmnón kiküldött a két sereg közti térségre egy kürtöst, hogy fújja meg a fegyvernyugvás jelét. Mindkét sereg a kimerültségtől hörögve tette le a fegyvert; amióta, nem sokkal napkelte után megkezdődött a csata, most először lett úrrá a katonákon az éhség meg a szomjúság, a félelem és a kimerültség. Láttam, hogy a vezérek mind Agamemnón felé indulnak, így hát szóltam Antilokhosznak, vigyen engem is oda. Ahogy megálltunk a királyok királya közelében. Odüsszeusz és Diomcdcsz is odaért.
A többiek már megelőztek bennünket, és rabszolgák szaladgáltak ide-oda hígított borral, kenyérrel és süteménnyel.
– És most, uram királyom? – kérdeztem.
– Az embereknek pihenőre van szükségük. Hosszú idő óta most először vesznek részt ilyen kemény csatában, ezért hírnököt küldtem Hektórhoz, és arra kértem őt és vezértársait: találkozzunk középen, és tárgyaljunk.
– Nagyszerű – szólt Odüsszeusz. – Egy kis szerencsével jó sok időt elpazarolhatunk, amíg az emberek lélegzethez jutnak és táplálkoznak.
Agamemnón elvigyorodott.
– Ez mindkét félre egyaránt érvényes – mondta. – Hektór nem fogja elutasítani az ajánlatot.
A nem harcoló kíséret tagjai eltakarították a holttesteket a két sereget elválasztó térség közepéről, asztalokat és székeket állítottak fel, és mindkét oldal legfőbb vezérei odahajtottak a tárgyalásra. Én Aiasszal, Odüsszeusszal, Diomédésszel, Menelaosszal és Idomeneusszal mentem együtt, hogy aztán nagy érdeklődéssel és kíváncsisággal figyeljük a görögök leghatalmasabb királyának és a trójai trón várományosának ezt az első találkozását. Semmi kétség: Heklór valóban királynak termett. Amúgy feltűnően sötét volt a bőre, sisakja alól fonatban csüngött hátára fekete haja, és amikor éppoly fürkész tekintettel nézett ránk, mint mi őrá, láthattuk, hogy a szeme is égőfekete.
Bemutatta kísérőit: a dardaniai Aineiaszt, Szarpédónt, Lükia társuralkodóját, Anténór fia Akamaszt, Agenor fia Polüdamaszt, Pandaroszt, a királyi gárda parancsnokát, valamint két fivérét, Pariszt és Déiphoboszt.
Menelaosz torokhangú morgást hallatott, és dühödten meredt Pariszra, de mindketten tartottak annyira fejedelmi fivérüktől, hogy ne csapjanak botrányt. Nekem tetszettek a trójaiak; jó külsejűek voltak, és született harcosoknak látszottak, kivéve Pariszt, ezt a nagyon csinos, de durcás és kényeskedő divatfit. Mialatt Agamemnón bemutatta kísérőit, én élesen figyeltem Hektórt: hogyan fogadja az egyes arcokhoz társuló neveket. Odüsszeuszhoz érve elmélyülten és némileg értetlenül tanulmányozta a mi szellemi vezetőnket, és bennem e tanácstalanság láttán inkább szánalom, semmint káröröm támadt. Azok, akik nem ismerték az ithakai rókát, első látásra semmibe se vették, részben testének furcsa arányai miatt, de még inkább azért, mert ha célszerűnek látta, ápolatlan, elhanyagolt senkit játszott. Nézz a szemébe, Hektór, nem hallod? A szemét keresd! – mormoltam magamban. – A szemét keresd, hogy megtudd, ki ez az ember valójában, és rettegj tőle! Hektór azonban sokkal érdekesebbnek és vonzóbbnak találta az Odüsszeusz mellett álló Aiaszt, és így nem fedezte fel Odüsszeusz veszélyességét. Álmélkodva vette szemügyre e második legjelesebb bajnokunknak hatalmas izmait; bizonyára életében először találkozott olyasvalakivel, akire magassága miatt neki kellett felnéznie.
– Tíz éve már, hogy utoljára beszéltünk, Priamosz fia – szólalt meg Agamemnón –, legfőbb ideje, hogy pótoljuk a mulasztást.
– Miről kívánsz tárgyalni?
– Helenéről.
– Ez a kérdés le van zárva.
– Nagy tévedés! Tagadod-e, hogy Parisz, Priamosz fia és tulajdon édestestvéred, megszöktette az én édestestvéremnek, Menelaosznak, Lakedaimón királyának feleségét, és magával hozta Trójába, megsértve ezzel az egész görög népet?
– Igen, tagadom.
– A hölgy saját akaratából követett – tette hozzá Parisz.
– Csodálnám is, ha bevallanád, hogy erőszakot alkalmaztál.
– Nincs mit bevallania, mert erőszakra nem volt szükség. – Hektór olyan fújtatva engedte ki orrán a levegőt, mint a bika. – Kimért és hivatalos nyelven szólsz, minden görögök királya; halljuk hát, mit indítványozol.
– Azt, hogy adjátok vissza Helenét minden javával együtt törvényes férjének, továbbá hogy kárpótlásul elvesztegetett időnkért és megannyi fáradozásunkért nyissátok meg újra a Hellészpontoszt a görög kalmárok előtt, és ne támasszatok akadályt görög honfitársaink kis-ázsiai letelepedése előtt.
– A feltételeid elfogadhatatlanok.
– Ugyan miért? Mi csak a békés egymás mellett élés jogát követeljük. Ha céljaimat békés úton is elérhetném, Hektór, eszembe sem jutna harcolni.
– Ha teljesítenénk kéréseidet, Agamemnón, Trója tönkremenne.
– A háború gyorsabban tenné tönkre Tróját. Te vagy, Hektór, a védekező fél – ez soha nem kedvező hadállás. Tíz éven keresztül mi élveztük Trója és Kis-Ázsia minden jövedelmét.
Ilyen szellemben folytatódott a tárgyalás, oda-vissza szálltak a céltalan mondatok, mialatt a katonák ott hevertek az összetiport fűben, és behunyták szemüket a vakító napfény elől.
– Helyes, Hektór herceg, tudomásul vettem – mondta valamivel később Agamemnón. – De mit szólnál a következő ajánlathoz? Itt van köztünk az a két ember, aki leginkább érintett a dolgok ilyetén alakulásában: Menelaosz és Parisz. Vívjanak párbajt itt, a két hadsereg közötti téren, és a győztes diktálhatja majd a béke feltételeit.
Parisz sem látszott valami ragyogó bajvívónak, de Menelaosz még kevésbé. Hektór azonnal átlátta, milyen könnyű győzelem hullana Parisz ölébe.
Lopva a mellettem ülő Odüsszeuszra néztem.
– Agamemnón jövőbeli jó híre kedvéért reménykedjünk, Nesztor, hogy a trójai adja fel a párbajt – súgta oda nekem.

* * *

Ki-ki visszavonult a saját soraihoz, meghagyva a százlépésnyi üres teret a két bajvívónak. Menelaosz a pajzsát és a dárdáját ellenőrizte, Parisz önelégülten, pipiskedve járt fel-alá. Miközben lassan kerülgették egymást, Menelaosz többször is Parisz felé döfött dárdájával, ám Parisz minden alkalommal kitért előle. A hátam mögül valamelyik közkatona egy gúnyos megjegyzésével jó ezer trójait késztetett méltatlankodó felhördülésre, Parisz azonban elengedte a sértést a füle mellett, és továbbra is kecses mozdulatokkal tért ki Menelaosz rohamai elől. Soha semmilyen tekintetben nem tartottam nagyra Menelaosz képességeit, de Agamemnón nyilvánvalóan tudta, mit csinál, amikor előállt a párbaj ötletével. Azt hittem, Parisz könnyű győzelmet arat majd, de tévedtem. Menelaosz ugyan soha nem sajátíthatná el a lendületet, a tekintélyt parancsoló fellépést és az ösztönös megérzést, amely képességek nélkül jó vezető nem lehet meg, de a párbaj művészetét ugyanolyan lelkiismeretesen sajátította el. ahogy minden házi feladatát bebiflázta. Legföljebb a tűz hiányzott belőle, de nem a bátorság, és emiatt éppen a párbajban nagyon is jól megállta a helyét. Amikor elhajította dárdáját, az kiütötte Parisz kezéből a pajzsot, és a kivont karddal szembekerülve Parisz inkább a menekülést választotta, semhogy maga is kardot rántson. Futásnak eredt, ám Menelaosz ott nyargalt a sarkában.
Most már mindenki tudta, kinek áll a mérkőzés. A trójaiak mélyen hallgattak, a mieink tombolva éljeneztek. Én továbbra is Hektórt néztem, ezt a velejéig tisztességes és elvhű férfit, aki ezúttal rosszul ítélte meg a helyzetet. Ha Menelaosz megöli Pariszl, egyezkedésre kényszerül. De mi ez? Pandarosz, a királyi gárda parancsnoka anélkül, hogy Hektór egyetlen intéssel is felhatalmazta volna rá, villámgyorsan íja húrjába illesztett egy nyilat. Hangosan odakiáltottam Menelaosznak, aki megállt, és félreugrott, ám hiába: a mögöttem tolongó katonák felháborodott üvöltése közepette már ott rezgett lágyékában a nyílvessző. Trójai részről fájdalmas kiáltásokkal nyugtázták a tényt, hogy egy trójai szegte meg a fegyvernyugvást, és Hektóron rajta ragad a becstelenség bélyege.
A kél hadsereg ekkor aztán olyan őrjöngő dühvel ugrott egymásnak, amilyennek a délelőtti összecsapásokban nyoma sem volt; az egyik fél a maga megszeplősített becsületét védelmezte, a másik súlyos sértést akart megtorolni, és mindkettő gyilkos tébollyal lőtt és kaszabolt. Az emberek sorra dőltek el és hullottak halomba; a vonalakat elválasztó százlépésnyi szabad tér egyre szűkült, míg végül a két sereg összevegyült, s az iszonyú kavarodásban felhőként szállt fel a por, megvakítva és fojtogatva valamennyiünket. Hektór, a bűnös mindenütt ott volt; szekere fel-alá vágtatott az élhad közepén, s ő maga ádázul döfölt dárdájával. Egyikünk sem juthatott hozzá olyan közel, hogy szerencsét próbáljon, miközben kétségbeesetten üvöltő emberek leltek halálukat három fekete lova patái alatt. Ezen az első csatanapon még nem értettem, hogyan tud átvágni szekerével a félelmetesen nyüzsgő, tömör sokaságon; később aztán az eljárás megszokottá vált, olyannyira, hogy magam is nemegyszer éltem vele, minden lelkifurdalás nélkül. Láttam Aineiaszt, amint egy csapat dardaniaival Hektór nyomában vágtat, és a harc hevében is eltűnődtem: hogy került ide a balszárnyról. Dárda helyett most a kardomat fogtam marokra, összegyűjtöttem embereimet, az ellenséges sorok közepébe hajtottam, s a szekeremről válogatás nélkül vagdalkozva vettem célba az izzadságtól kormos arcokat. Mindvégig Aineiaszt tartottam szemmel, és erősítésért kiáltottam.
Agamemnón már küldött is egy csapatot, Aiasszal az élen. Aineiasz is látta, hogy Aiasz közeledik, és magához füttyentette kísérőit, de én az utolsó pillanatokban még láthattam, ahogy ez a hústorony úgy kaszabolja az ellenséget, mint sarló a pelyvát. Ezen az első napon bárdja helyett ő is a kardját – ezt a két és fél könyök hosszú kétélű halálosztót – hozta magával, ámbár úgy forgatta a feje körül, mint a bárdot, közben félelmetes örömkiáltásokat hallatva. Hatalmas, keskeny derekú pajzsát minden élő embernél hozzáértőbben tartotta: a pajzs alig néhány ujjnyival a talaj fölött rezzenetlen maradt, bronz és ón tömegével fejétől a lábujjaiig elfedve hős viselőjét. Mögötte hat öles termetű szalamiszi százados haladt, a nagy pajzs fedezékében pedig Teukrosz rejtőzködött az íjával, zavartalanul ismételve ugyanazt a hibátlan ritmusú, folyamatos mozgássort: az íjba illesztett egy nyilat, kilőtte, aztán puzdrájából már vette is elő a következőt. Saját szememmel láttam görögöket, akik a tolongásban oly messzire sodródtak, hogy nem látták hatalmas alakját, mégis egymásra vigyorogtak és felbátorodtak, amiért hallották Aiasznak Arészhez és Aiakosz házához szóló híres-nevezetes kiáltását: „Aj! Aj! Haj! Haj!” A kiáltással ezernyi trójaihoz juttatta el gúnyát és megvetését.
Mivel ekkor éppen saját embereim vettek körül, felemeltem a kezem, hogy köszöntsem a felém hömpölygő harcost. Antilokhosz csak állt, lazára engedve a gyeplőt; elnémította a hódolat.
– Elmentek, öreg fiú! – dörmögte Aiasz.
– Még Aineiasz is jobbnak látta, ha kitér előled – mondtam.
– Zeusz változtassa őket árnyakká! Miért nem állják a sarat? De ne félj, elkapom én még ezt az Aineiaszt.
– Hol van Hektór?
– Kerestem egész délután, de olyan az a fickó, mint a lidérc-fény, és én mindig lemaradok róla. De majd addig fárasztóm, amíg előbb vagy utóbb találkozunk.
Éles figyelmeztető kiáltások adták tudtunkra, hogy Aineiasz visszatért, méghozzá Hektórral és a királyi gárda egy részével együtt. Mialatt csatarendbe álltunk, Aiaszra pillantottam.
– Nos, Telamón fia, itt a nagy alkalom.
– Hála érte Arésznak... – Megrázta a vállát, hogy elossza magán a vért súlyát, és hatalmas csizmája orrával finoman megtaszította Teukroszt. – Ébresztő, öcsém. Ez a nagy falat egyedül az enyém. Te közben vigyázz Nesztorra, és tartsd féken Aineiaszt.
Teukrosz kibújt a pajzs alól, és felugrott mellém; nagy, hűséges szeméből természetes odaadás és derű sugárzott. Bár az anyja, Hészioné, Priamosz édestestvére volt, Teukroszra soha a gyanú legcsekélyebb árnyéka sem vetült.
– Menjünk, kölyök – fordult a fiamhoz. – Hajts át ezeken a holttesteken, és meg se állj, amíg Aineiasz közelébe nem érünk. Egy kis dolgunk van vele. Nesztor király, fedeznél, amíg az íjamat használom?
– Kész örömmel, Telamón fia – válaszoltam.
– Hogy került Aineiasz az élhadba? – kérdezte Antilokhosz indulás közben. – Úgy tudtam, az egyik szárnyat vezényli.
– Magam is így voltam értesülve – felelte helyettem Teukrosz.
A saját embereimen kívül Aiasz néhány szalamiszi tisztje is velünk tartolt, hogy lekössük Aineiaszt, és Aiasz zavartalanul hívhassa ki Heklórt párviadalra. Ám mihelyt azok ketten egymásnak ugrottak, mindkét táborban lanyhult a harci kedv; sokkal nagyobb érdeklődéssel figyeltük Hektórt és Aiaszt, mint nyilaink pályáját.
Aiasz soha nem harcolt szekérről, talán mert nem sikerült akkorát építtetnie, hogy Teukrosz és a kocsis súlyán kívül még az övét is elbírja; ehelyett úgy állt és mozgott a földön, mintha ő maga volna a szekér.
Bronz csattant bronzon, az izmok feszülése miatt egy karvédő is leesett; hamar összetiporták. Egyenlő ellenfelek kerültek össze; Hektór is elhagyta kocsiját, és így vívtak szemtől szembe, mialatt körülöttük lassan elhallgattak a fegyverek. Aineiasz éles füttyentése térítette vissza elkalandozó figyelmemet.
– Erről mégsem szabad lemaradni, nem igaz, deres fejű barátom? Én inkább a párviadalt nézném – te nem így vagy vele? A dardaniai Aineiasz fegyvernyugvást hirdet.
– Elfogadom, de csak a párbaj tartamára. Ha netán Aiasz esik el, életem árán is megvédem testét és vértjét. Ha azonban Hektőr esne el, segíteni fogok Aiasznak, hogy elorozza tőled tetemét és fegyverzetét! A püloszi Nesztor elfogadja a fegyvernyugvást! – így legyen.
Közvetlen környezetünkben senki nem harcolt; némán, mozdulatlanul álltunk, míg távolabb változatlan hévvel zajlott a csata. Felizzott a szívem, ahogy Aiaszt figyeltem. Óvatossága és figyelme egy percre sem hagyott ki, a hatalmas pajzs minden porcikáját védte. Hektór eleven lángként táncolta körbe gigászi termetű ellenfelét, és jókora darabokat hasított ki a pajzsból. Úgy látszott, mindketten elvesztették időérzéküket, mint ahogy a fáradtságot sem érzékelték; karjukat szabályos ritmusban, változatlan erővel emelték és eresztették le. Hektór két ízben is kis híján elvesztette a pajzsát, mégis felfogta Aiasz kardcsapását, és rendületlenül küzdött tovább, Aiasz minden igyekezete ellenére szilárdan fogva mind kardját, mind pajzsát. Hosszan tartó, elkeseredett viadal volt. Valahányszor egyikük alkalmat vélt találni, rohamra indult, de ahogy odaért, már várta a kard; mégis rettenthetetlenül harcoltak tovább mindketten.
Valaki megveregette a karom: Agamemnón egyik hírnöke volt.
– A király azután érdeklődik, Nesztor király, hogy körülötted miért szünetel a küzdelem?
– Ideiglenes fegyvernyugvást rendeltünk el mind a ketten. Használd csak a szemed, fiam; te talán harcolnál, ha a saját körzetedben ilyen tusa zajlana?
A hírnököt először elnémította a látvány, majd összeszedte magát, és megkérdezte:
– Aiasz herceget felismerem, de ki az ellenfél?
– Menj, és jelentsd a királyodnak, hogy Aiasz és Hektór küzd meg egymással, mégpedig életre-halálra.
A hírnök elporzott, én pedig újra a párbajra összpontosíthattam figyelmemet. Mindkét harcos továbbra is dühödt szenvedéllyel vagdalkozott vagy szúrt a másik felé – mióta is? Már ellenzőt sem kellett tartani a szemem elé, ahogy felnéztem a nap fakósárga gömbjére – gyorsan gurult nyugat felé, és már-már a látóhatárig süllyedt. Arészra mondom: micsoda hihetetlen erő és szívós kitartás van ebben a két emberben! Agamemnón kocsijával hozzánk csatlakozott.
– Nem lesz baj, királyok királya, ha otthagyod vezéri helyedet?
– Odüsszeusz helyettesít. De az istenekre, Nesztor: mióta csépelik így egymást?
– Már a délután egynyolcada is eltelt azóta, hogy megkezdték.
– Lemenőben a nap. Hamarosan abba kell hogy hagyják.
– Hihetetlen látvány, nem igaz?
– És te fegyvernyugvást hirdettél?
– Az embereknek nem fűlt a foguk a harchoz, sőt magam is így voltam vele. Mi újság a csatatér más részein?
– A trójaiak létszámfölénye ellenére kitartunk, sőt támadunk is. Diomédész titánként küzdött egész délután. Végzett a fegyvernyugvást megsértő Pandarosszal, és Hektór orra előtt osont el Pandarosz vértjével. Á, hát itt van Aineiasz is! Nem csoda, ha fegyvernyugvást akart! Diomédész vállon találta a lándzsájával, és úgy gondolja, elég tisztességes sebet ejthetett.
– Hát ezért hagyta ott a balszárnyat!
– Ennél a dardaniainál Priamosznak nincs ravaszabb embere. De a szóbeszéd úgy tartja, hogy a saját biztonsága mindennél előbbre való neki.
– És hogy van Menelaosz? Remélem, nem ért létfontosságú pontot az a nyílvessző?
– Nem. Makhaón bekötözte, és visszaküldte a csatába.
– Igazán remekül helytállt.
– Valid be, hogy ez meglepett, nem igaz?

* * *

A sötétedést jelző kürtszó hosszan és baljósan harsogta túl a csatatér zajait. A katonák letették fegyverüket, és lihegve kapkodtak levegő után. A pajzsok szétterültek a földön, a kardokat suta kézzel helyezték vissza hüvelyükbe – de Hektór és Aiasz még egyre vívott. A végén mégiscsak legyőzte mindkettőt az éjszaka. Amikor leszálltam szekeremről, hogy szétválasszam őket. már a saját fegyverüket is alig látták.
– Oroszlánként harcoltatok, de ebben a sötétben nem lehet folytatni, tehát kihirdetem az eldöntetlent. Tegyétek el a kardotokat.
Hektór remegő kézzel vette le a sisakját.
– Bevallom, nem bánom, hogy vége. Már kis híján cserbenhagyott az erőm.
Aiasz Teukrosznak adta át a pajzsát; az ifjabb féltestvér rogyadozó térddel támolygott a súlya alatt.
– Én is már-már kidőltem.
– Nagy ember vagy, Aiasz – mondta Hektór a kezét nyújtva. Aiasz mosolyogva markolta meg a trójai csuklóját.
– Ugyanezt mondhatom én is terólad.
– Ha Akhilleuszt többre tartják, mint téged, nem hiszem, hogy alapos indokuk volna rá. Nesze, vedd a kardomat – ajánlotta fel széles mozdulattal a fegyvert.
Aiasz őszinte örömmel nézett le a pengére, és méricskélve megemelte.
– Ezentúl csatában mindig ezt használom majd. Viszonzásul fogadd el a kardszíjamat. Apám azt állítja, hogy nagyapámtól vette át, nagyapám pedig a maga apjától, vagyis a halhatatlan Zeusztól kapta. – És már le is dobta magáról a nagybecsű kegytárgyat, amely valódi ritkaság volt: ragyogó bíborvörös bőrből készült, aranymintával szegve.
– Ezentúl ezt viselem majd a magamé helyett – mondta lelkesen Hektór.
Figyeltem a kölcsönös bókokat, amelyek elárulták, hogy a párviadal kíméletlensége ellenére mindkettejükben rokonszenv és tisztelet támadt egymás iránt. Aztán baljós előérzel markolt a szívembe; éreztem, hogy ez az ajándékcsere rossz csillagzat alatt jött létre.

* * *

Azon az éjszakán ott helyben táboroztunk, Trója falai alatt; a tágra nyílt szkaiai kaputól Hektór serege választott el. Égtek a tábortüzek, az üstök rudakon lógtak fölöttük, rabszolgák nagy kerek tálcákon hordták számunkra az árpalisztből sütött kenyeret meg a húst, hígított bornak sem voltunk szűkében. Egy ideig elnéztem, ahogy a szkaiai kapu mindkét oldalán ezernyi fáklya fénye ragyog lel; trójai rabszolgák hordták az élelmet meg amire még szükség volt, Hektór hadának. Én Agamemnónnal és a többi királlyal falatoztam az egyik tábortűz körül, embereink között, a tábor közepén. Ahogy a fénybe léptem, elgyötört arcok fordultak felém, hogy köszöntsenek. De ezek az arcok nemcsak fáradtak voltak, hanem beesettek és kifejezéstelenek is, amint azt nehéz csaták után gyakran tapasztalja az ember.
– Egyetlen ujjnyival sem jutottunk közelebb – jegyeztem meg Odüsszeusznak.
– De ők sem – mondta higgadtan az ithakai róka, egy darab disznósültet rágcsálva.
– Hány embert veszítettünk? – érdeklődött Idomeneusz.
– Körülbelül ugyanannyit, mint Hektór, talán valamivel kevesebbet – felelt neki Odüsszeusz. – Nem eleget ahhoz, hogy a mérleg serpenyői megbillenjenek.
– Nos, holnapra majd kiderül – mondta ásítva Mérionész. Agamemnón is nagyot ásított.
– Úgy van; majd holnap – mormolta.
Ezután már nem sok szó hangzott el. Az embereknek sajogtak a tagjai, a hasak degeszre voltak tömve, a szemhéjak le-lekoppantak. Szőrmékbe burkolóztunk a tűz körül, amelynek lángjain túl sok száz apró fénypont pettyezte a síkságot, s mindegyik vigaszunkra volt és megnyugtatott az éji sötétben. Füst kígyózott a csillagok felé – tízezer, Trója falai alatt rakott tábortűz füstje. Hátradőltem, egy darabig elnéztem, ahogy a lángok erősödnek, majd kihunynak az emberek szőtte ködben, hogy aztán ők is belevesszenek az álomba, amely a telkekre hoz sötétséget.

* * *

A második nap más volt, mint az első. Itt nem szakította meg fegyvernyugvás az öldöklést, nem kötötték le a figyelmet nagyszabású párviadalok, nem születtek hőstettek vagy lovagias teljesítmények, amelyek a küzdelmet emberfölötti síkra emelték volna. Komoran, konok elszántsággal zajlott a csata. A csontjaim pihenőért esdekeltek, és elvakítottak a könnyek, melyek minden férfi szeméből omlanak, ha végig kell néznie fia halálát. Antilokhosz is megsiratta a bátyját, majd arra kért, hogy a halott helyén küzdhessen tovább. Így hát szekerem hajtását egy másik püloszira bíztam.
Hektóit nem lehetett megszorítani; most volt csak igazán elemében. Arész módjára osztotta a halált, fel-alá vágtatott a harcmezőn, és érces, egyszersmind kihívó hangon biztatta katonáit; érződött, hogy ennek a hangnak a tulajdonosa soha nem irgalmazna az ellenségnek, s nem alacsonyodna odáig, hogy maga esdjen kegyelemért. Aiasznak nem volt alkalma, hogy üldözőbe vegye, mert Hektór az egész királyi gárdával támadt rá és Diomédészre, és puszta létszámbeli fölényével is egy helyhez szögezte két legveszedelmesebb ellenfelét. Ha elhajította dárdáját, vége volt a megcélzott görögnek; el kellett ismernem, hogy felér Akhilleusszal. Ha sorainkban a legcsekélyebb rés nyílt, máris oda irányította katonáit, és ha azok betörtek a résen, csak menesztette utánuk a többit, ahogy a favágó veri egyre mélyebbre a hasítóéket az óriás fába.
Ó, micsoda kín, micsoda düh, micsoda fájdalom! Már nem láttam a könnyektől, mert újabb fiamat kellett elvesztenem: Aineiasz dárdája ontotta ki beleit, és néhány röpke pillanattal később Antilokhosz is csak hajszál híján menekült meg a haláltól: egy trójai a fejét célozta meg dárdájával. Istenek, irgalmas szívű Héra, mindenható Zeusz, legalább őt hagyjátok meg nekem! Kíméljétek meg az én Antilokhoszomat!
Szabályos időközökben hírnökök nyargaltak hozzám, hogy tudósítsanak, mi történik a csatatér többi részén; hálát adtam érte, hogy legalább a vezéreink sértetlenek. És mégis – talán mert embereink fáradtak voltak, vagy mert nagy hiányát éreztük a tizenötezer thesszáliainak, akiket Akhilleusz kivont az ütközetből – lassan teret vesztettünk. A tusa apránként, szinte észrevehetetlenül távolodott Trója falaitól, és került egyre közelebb a mi védőfalunkhoz. Én visszatértem az első vonalba, és hallottam, ahogy kocsisom zokog a dühtől, mert a lovak belegabalyodtak saját összekuszálódott nyomaikba, és fel-felágaskodtak.
Hektór most nekünk rontott, én pedig, látva, ahogy szekere betör egy résbe, őrjöngve hívtam segítséget. A szerencse ezúttal mellém szegődött; Diomédész és Odüsszeusz valahogy élhadunk közepére keveredett, embereik szomszédai lettek az enyéimnek. Diomédész nem próbált magával Hektórral megküzdeni, ehelyett Hektór kocsisára összpontosította figyelmét. Ez a kocsis új és láthatóan kevésbé tapasztalt ember volt; Diomédész elhajította dárdáját, és háton találta a fickót, aki haláltusájában úgy megfeszítette a kantárt, hogy a lovak, keservesen harapdálva szoruló zablájukat, már roskadoztak. Odüsszeusz segítségével sikerült elmenekülnünk, mialatt Hektór szilaj átkozódás közepette késsel vágta át a kantárt.
Megkíséreltem összeszedni az én pályaszakaszom katonáit, de a vállalkozás reménytelen volt: a félelem szinte tapinthatóvá vált, egyre többen emlegettek baljós előjeleket. Tovább már nem hitegethettük magunkat – bizony visszavonulóban voltunk, Hektór pedig ezt látva diadalüvöltést hallatott, és bevetette tartalék erőit.
A teljes kudarctól Odüsszeusz mentett meg bennünket. Beugrott egy üres harci szekérbe – az övé vajon hová tűnhetett? –, megállította a menekülőben lévő boiótiaiakat, fordulatot vezényelt, hogy szembekerüljenek az ellenséggel, majd kiadta a parancsot, hogy fegyelmezetten, rendezett sorokban hátráljanak. Agamemnón rögtön követte a példát, és így a már fenyegető eszeveszett menekülés és nyomában a teljes összeomlás helyett legalább nyugodtan, a lehető legkevesebb halottat hátrahagyva vonultunk vissza. Diomédész az előrenyomuló trójaiakra szabadította a maga argoszi legényeit, és embereink élén többen is – így rajtam kívül Idomeneusz, Eurüpülosz és Aiasz – ugyancsak nekik rontottunk.
Időközben szárnyainkat az élhad köré vontuk, minek következtében a sereg cseppformát öltött, oly módon, hogy keskeny végződése mutatott Hektór felé, míg a zöm a hátunk mögött fegyelmezetten húzódott vissza.
Teukrosz továbbra is bátyja pajzsának védelmében lövöldözött íjával; nyilai egyenletesen szálltak, és mindig célba értek. Hektór láthatóan még tanakodott magában, hogy mármost mitévő legyen; Teukrosz észrevette ezt, és vigyorogva helyezett egy újabb nyilat az íj húrjába. Hektór azonban nem adta ilyen olcsón az életét; felkészült rá, hogy Aiasz környezetéből valaki őt is célba veszi, és pajzsával egymás után fogta fel a felé repülő nyilakat. Ekkor Teukrosz mérgében nagyot hibázott: kilépeti bátyja pajzsának fedezékéből. Hektór erre a fordulatra is felkészült: dárdái rég oda lettek már, de talált egy nagy követ, és ugyanolyan könnyed pontossággal hajította el, mintha dárda volna. A kő a jobb vállán érte Teukroszt, aki úgy roskadt össze, mint az áldozati bika. Aiaszt annyira lekötötte a harc, hogy észre sem vette, mi történt az öccsével, de néhány másodperc múltán velem együtt többen is megkönnyebbült kiáltást hallattunk: Teukrosz feje egyszer csak kiemelkedett a terepet borító halottak és sebesültek közül. Négykézláb mászott Aiasz felé, hogy vele együtt vonuljon vissza, ámbár bátyja számára most csak fölösleges cipelnivaló volt, mivel a trójaiak rohamba mentek át.
Kétségbeesve néztem hátra, hogy lássam, mennyire vagyunk saját védőfalunktól, és felhördültem: a leghátsó sorok már áramlottak is befelé az átjárókon.
Odüsszeusz és Agamemnón közösen gondoskodtak róla, hogy a sereg el ne veszítse a fejét. A visszavonulás sikeres volt, alig vesztettünk embert, és fellélegeztünk, amikor táborunk biztonságába húzódhattunk. Ahhoz, hogy Hektór tovább üldözzön, már túl sötét volt, de a trójaiak egy darabig még ott maradtak árkunk és sövényünk túloldalán, és harsányan gúnyolódtak gyávaságunkon.

 

 

Huszonötödik fejezet
ODÜSSZEUSZ HARMADIK ELBESZÉLÉSE

Aznap este meglehetősen lehangolt társaság gyűlt össze Agamemnón házában. Csak üldögéltünk, és próbáltuk összeszedni maradék erőnket, hogy megbirkózzunk a holnapi nappal is. Nekem sajgott a fejem, berekedtem az örökös csatakiáltásoktól, kétoldalt kisebesedett a bőröm, mert a kipárnázott alsó ing ellenére feldörzsölte a vért. Valamennyiünket kisebb sérülések – horzsolások, szúrások, vágások, nyílt sebhelyek – borítottak, és kétségbeesve vágyódtunk egy kis alvásra.
– Hát ez döbbenetes fordulat – szakította meg a kimerültség csendjét Agamemnón. – Nem mondhatok mást, Odüsszeusz: ez valóban döbbenetes.
Diomédész nyomban a védelmemre kelt.
– Csak az történt, amit Odüsszeusz előre megjósolt.
Nesztor is helyeslőn bólintott. Szegény öreg ez egyszer nem látszott fiatalabbnak a koránál, amin senki sem csodálkozott: hiszen két fiát vesztette el a csatatéren.
– Ne ess még kétségbe, Agamemnón – mondta elvékonyult, remegő hangon. – Eljön még a mi időnk, és a mai csalódás még édesebbé teszi majd a győzelem ízét.
– Ezt magam is tudom – mordult fel Agamemnón.
– Jó lenne, ha valaki tájékoztatná Akhilleuszt – suttogta Nesztor, úgy, hogy csak a beavatottak hallják. – Mellettünk áll, de ha nem kap folyamatosan híreket, esetleg időnek előtte avatkozik be a harcba.
Agamemnón csüggedten meresztette rám a szemét.
– A te ötleted volt, Odüsszeusz – neked kell kapcsolatba lépned vele.
Fáradtan indultam el. Végig kellett mennem az egész házsoron, és tudtam, hogy Agamemnón így akar megbüntetni. A séta azonban legalább békés és zavartalan volt, és éreztem, ahogy lassan visszatér belém az erő. Ez a kis testmozgás pihentetőbb volt az egész éjszakai alvásnál is. Tudtam, hogy akik meglátnak, rögtön azt feltételezik, hogy a nap keserves viszontagságai után Agamemnón engem szemelt ki, hogy kibékítsem Akhilleuszt, így hát nyugodtan léptem be a mürmidonok és a többi thesszáliai szállásának kapuján; a nevezettek bánatosan üldögéltek szanaszét a fűben; látszott, milyen nehezen viselik a rájuk erőltetett tétlenséget. Akhilleusz a házában volt, s éppen a kezét melengette egy háromlábú serpenyő lángjainál; olyan megviseltnek és idegesnek látszott, mint mi, akik végigharcoltuk ezt a két napot. Patroklosz kőmerev arccal ült vele szemben, ami csöppet sem lepett meg, hiszen elképzeltem, mit jelenthetett számára Briszéisz feltűnése. Az én kapcsolatom Diomédésszel épp annyira baráti volt, mint érzéki, egyfajta szükségmegoldás, amelyben mindkettőnknek örömünk telt. De ha bármelyikünknek megtetszett volna egy nő, a mi barátságunkat az sem zavarta volna meg, és egyikünk sem érezte volna úgy, hogy megrövidítették vagy megcsalták. Csakhogy Patroklosz szerelmes volt, és teljes biztonságban érezte magát, mint akinek nem kell tartania vetélytárstól. Akhilleusz azonban, mint minden férfi, aki nem elsősorban a testi gyönyöröknek szenteli életét, valójában nem kötelezte el magát erre a kapcsolatra; míg Patroklosz, akinek férfiasságát csak férfiak csiklandhatták elő, úgy érezte, hogy elviselhetetlen sérelem érte. Szegény fiú – ő fenntartás nélkül szerelmes volt.
– Mi járatban vagy? – kérdezte Akhilleusz savanyú képpel. – Patroklosz, hozz valami harapni valót és bort a királynak.
Hálás sóhajjal vetettem magam egy nagy székbe, és vártam, hogy Patroklosz távozzék.
– Hallom, a dolgok rosszul alakultak – szólalt meg ekkor Akhilleusz.
– Csak annyira, amennyire fel voltunk rá készülve, ezt ne feledd – feleltem. – Hektór irgalmatlanul hajtotta a trójaiakat, Agamemnón erre nem volt képes. A visszavonulás akkor kezdődött, amikor a katonák morogni kezdtek a kedvezőtlen előjelekről – a felhőktől duzzadó égbolt alatt sasok szállongtak, míg a trójai fellegvár napfényben fürdött és így tovább. Ha szóba kerül az égiek akarata, az mindig végzetes következménnyel jár. Így aztán meghátráltunk, míg végül Agamemnónnak kellett éjszakára visszavonnia csapatainkat a védőfalunk mögé.
– Azt is hallottam, hogy tegnap Aiasz Hektórral párviadalra kelt.
– Igen, a délután nyolcadrészét ezzel töltötték, de a viadal eldöntetlen maradt. Nem kell aggódnod, barátom; Hektór a tiéd marad.
– De emberek halnak meg, teljesen fölöslegesen, Odüsszeusz! Nagyon kérlek, engedj ki bennünket holnap a karámból!
– Szó sem lehet róla – mondtam nyersen –, ameddig a sereget nem fenyegeti összeomlás, vagy amíg Hektór be nem tör a táborunkba, és a hajóink ki nem gyulladnak. És még akkor is Patroklosznak kell vezetnie a csapataidat – neked a háttérben kell maradnod. Így kívánja az eskü – néztem rá zordul –, amelyet Agamemnónnak tettél.
– Efelől nyugodt lehetsz, Odüsszeusz. Nem szoktam esküt szegni.
Biccentett, és visszasüppedt a hallgatásba. Így ültünk, amikor Patroklosz visszajött; Akhilleusz lehorgasztott fejjel, magába roskadva, én pedig álmatagon nézegetve aranyszőke haját. Patroklosz intézkedett, hogy a szolgák kirakják az asztalra az ennivalót meg a bort, aztán mozdulatlanná dermedt, Akhilleusz pedig először kurtán őrá, aztán rám pillantott.
– Mondd meg Agamemnónnak, hogy nem vagyok hajlandó visszavonni a szavaimat – mondta hűvösebb, hivatalosabb hangon. – Izenem, hogy keressen másvalakit, aki kihúzhatja a pácból – vagy pedig küldje vissza hozzám Briszéiszt.
A combomra csaptam, mintha bosszús volnék.
– Ahogy óhajtod.
– Maradj még, Odüsszeusz, és egyél valamit. Patroklosz, te eredj lefeküdni.
Minden jel szerint nem laktak közös házban. Patroklosz engedelmesen távozott.
Később, gondoltam, talán majd elalszom, de visszamenőben olyan frissnek éreztem magam, hogy máris valami csínyen törtem a fejem. Beléptem a barlangba, amely most is kémcsapatom főhadiszállása volt. Azok az ügynökeim, akik nem laktak Trójában, a vacsora maradványai fölött ültek; Therszitész és Szinón melegen üdvözölt.
– Van valami újság? – kérdeztem, amint letelepedtem közéjük.
– Csak egy – felelte Therszitész. – Éppen én is keresni akartalak.
– Nocsak! Hát akkor oszd meg velem tudásodat.
– Éppen amikor ma este véget ért az ütközet, új szövetséges érkezett: Priamosz egy távoli rokona, Rhészosz.
– Mennyi katonát hozott magával? Szinón halkan felnevetett.
– Sehányat. Rhészosz nagyszájú széltoló, Odüsszeusz. Priamosz szövetségesének nevezi magát, de jobban illik rá a menekült szó. A saját népe kergette el.
– Eddig világos, de halljam a folytatást.
– Rhészosz kocsiját három fönséges fehér ló húzza, amelyekről egy trójai jóslat azt állította, hogy a szárnyas Pégaszosz halhatatlan gyermekei, fürgék, mint Boreasz és vadabbak, mint Perszephoné, mielőtt Hadész elragadta. Ha egyszer isznak a Szkatnandrosz vízéből, és trójai füvet legeltek, Trója nem bukhat el. A jóslat szerint ezt maga Poszeidón ígérte meg, aki pedig állítólag mellettünk áll.
– És ha egyszer így van. ittak-e már a Szkamandroszból és legeltek már helyi füvet?
– Füvet, azt legeltek, de a Szkamandroszból nem voltak hajlandók inni.
– Ki vehetné ezt rossz néven? – kérdeztem somolyogva. – Én sem innék belőle.
– Priamosz elküldött a folyó felső szakaszára néhány embert vödrökkel felszerelve – mondta Szinón, és hozzám hasonlóan elvigyorodott. – Holnap hajnalban nagy nyilvános szertartást akar rendezni. Addigra a lovak alaposan megszomjaznak.
– Hát mindez roppant érdekes – tápászkodtam fel, nagyokat nyújtózva –, de én szeretném a magam szemével látni ezeket a mesebeli jószágokat. Az én megjelenésem is – izé – sokkal előkelőbben hatna, ha a szekerem elé három fehér lovat foghatnék.
– Hát el is kelne nálad egy kevéske előkelőség – mondta tréfás gúnnyal Szinón.
– Nem is kevés, hanem sok – toldotta meg Therszitész.
– Köszönet figyelmességetekért, urak. Nos, hol találhatom meg ezeket a halhatatlan paripákat?
– Ezt még nem sikerült kiderítenünk – mondta Therszitész, homlokát ráncolva. – Csak annyit tudunk, hogy a síkságon tanyáznak, a trójai had táborhelyén.
Diomédész, Agamemnón és Menelaosz ott vártak rám a házam előtt. Odaballagtam hozzájuk, mintha egészségügyi sétát tennék. Rávigyorogtam Diomédészre, aki tudta, mit jelent ez a vigyor, és felcsillant a szeme.
– Akhilleusszal minden rendben – mondtam Agamemnónnak. – Hála érte valamennyi istennek! Végre nyugodtan fogok aludni.
Mihelyt öccsével együtt eltávozott, Diomédésszel bementünk a házamba. Tapsoltam valamelyik rabszolgáért.
– Hozz nekem egy könnyű bőrvértet meg két tőrt – mondtam.
– Eszerint nem árt, ha én is hasonló felszerelést öltök – szólt Diomédész.
– Találkozzunk a Szimoeisz menti átjárónál.
– Csak annyit árulj el: alszunk-e ma éjjel valamennyit? – Majd kiderül!

* * *

Diomédész puha, sötét bőrvértben jelent meg a Szimoeisz menti átjárónál, két tőrrel az övében. Némán surrantunk az árnyékok között, amíg elértük a híd túlsó végét, ahol az árok összeért a sövénnyel.
– Mit keresünk tulajdonképpen? – kérdezte ekkor suttogva Diomédész.
– Kedvem támadt, hogy halhatatlan fehér lovakat fogjak a szekerem elé.
– Hát az biztos, hogy előkelőbben mutatnál.
Gyanakvó pillantást vetettem rá.
– Beszéltél talán Szinónnal vagy Therszitésszel?
– Ugyan... – rázta meg a fejét Diomédész ártatlan képpel. – És hol vannak azok a csodaparipák?
– Fogalmam sincs. Valahol túl a sövényen, a sötétben.
– Más szóval egy egész medvebőrt kell átfésülnünk egyetlen bolháért.
– Csitt, csendesen! – szorítottam meg a karját. – Valaki jön. Magamban áldottam védnöknőmet, a Baglyok Úrnőjét. Az én hőn szeretett Paliasz Athénem mindig tálcán hozta elém a szerencsét. Meglapultunk az árok mélyén, és vártunk.
Egy férfi osont elő a sötétből, vértje jól hallhatón csörömpölt – műkedvelő egy kém lehet az, aki vértben próbál lopakodni! Még ahhoz sem volt esze, hogy megkerülje a holdfényben fürdő földdarabokat. A holdsugár egy pillanatra elárasztotta; alacsony, kövérkés emberkét láttunk, drága harci felszerelésben; sisakján a trójaiak bíborszínű tollas forgójával. Hagytuk, hogy egy köpésnyi távolságra kerüljön tőlünk, akkor aztán nekirontottunk, én jobbról, Diomédész balról. A szájára tapasztottam a kezem, hogy ne hallatsszék a vinnyogása, Diomédész pedig hátrahúzta és lefogta a karját, így dobtuk le, nem valami kíméletesen, a földre. Dülledt szemmel meredt fel ránk, és úgy remegett, mint holmi puha testű kis medúza. Ez a fickó nem tartozhat Polüdamasz emberei közé, inkább valami magányos vállalkozó lehet.
– Ki vagy? – mordultam rá halkan, de parancsolón.
– Dolón a nevem.
– És mi dolgod itt, Dolón?
– Hektór királyfi önkénteseket keresett, hogy belopózzanak a táborotokba, és kiderítsék, készül-e Agamemnón holnap ütközetre.
Micsoda balgaság, Hektór! Miért nem bízod a kémkedést az olyan szakértőkre, mint Polüdamasz?!
– Ma este új ember csatlakozott hozzátok, bizonyos Rhészosz. Hol a tábora? – kérdeztem, és becézőn végighúztam az ujjamat tőröm pengéjén.
Foglyunk nagyot nyelt, és megremegett.
– Azt nem tudom – habogta.
Diomédész teljes hosszában kiegyenesedett, lemetszette Dolón fél fülét, és meglengette az arca előtt, én pedig öklömmel tömtem be a száját, míg úgy nem látszott, megértette, mire megy ki a játék.
– Beszélj, kígyó! – sziszegtem. Beszélt. A végén eltörtük a nyakát.
– Nézd az ékszereit, Odüsszeusz!
– Nagyon gazdag lehetett, nyílván hullarabláson szedte meg magát. Hektór bizonyára figyelemre sem méltatta. Vedd le róla ezeket a csinos mütyürkéket, pajtás, és dugd el a kincsedet; majd visszafelé felcsípheted. Ez lesz a te részed a zsákmányból, mert a három ló nekem kell.
Diomédész egy hatalmas smaragdot dédelgetett a kezében.
– Én elégedett vagyok a magam lovaival. De egyedül ezért a kőért jó félszáz kitűnő marhát vehetek, hogy betelepítsem velük Argosz egész síkságát.
Rhészosz táborát pontosan azon a helyen találtuk meg, amelyről Dolón beszélt. Leheveredtünk egy dombocskára, hogy megbeszéljük a haditervet.
– Sült bolond ez az ember, hogy ilyen elszigetelt helyet választott – mormolta Diomédész.
– Meg akarta mutatni, hogy ő mindenkinél előkelőbb. Hány embert látsz?
– Tizenkettőt, de hogy melyik lehet Rhészosz, arról fogalmam sincs.
– Én is tizenkettőt számláltam össze. Először megöljük az embereket, aztán visszük a lovakat. Csak nehogy közben zajt üssünk!
Fogunk közé vettük a tőrünket, és hangtalanul elindultunk, Diomédész a tábortűz innenső, én a túlsó oldala felé. Ilyenkor jó hasznát venni a gyakorlatnak, mind álmukban haltak meg, és a lovak – homályos fehér foltok a háttérben – nyugodtak maradtak.
A Rhészosz nevű illetőt könnyű volt felismerni. Ő is ékszerimádó volt. Ahogy a tűz mellett bóbiskolt, csak úgy csillogtak-villogtak rajta a drágakövek.
– Nézd ezt a gyöngyszemet – lehelte Diomédész, és felemelte, hogy összemérje fényéi a holdéval.
– Argosz ezer kitűnő marhát kap – tréfálkoztam halkan. Mindig számítani kell rá, hogy valaki váratlanul felbukkan.
A lovakra szájféket raktak, arra az esetre, ha netán elszakítanák pányvájukat, és a Szimoeiszhoz nyargalnának inni. Ez is előnyünkre vált; legalább nem kezdhetnek el nyeríteni. Hámot kerestem, és üdvözöltem szekerem új röptetőit, Diomédész pedig közben összeszedett mindent, amit érdemes volt elvinni, és felrakodta egy öszvérre. A visszaút tervét már idejövet kidolgoztuk, így hát ismét megcéloztuk a Szimoeisz melletti átjárót, ahol argoszi pajtásom magához vette Dolón elrejtett drágaságait is.
Agamemnón elég mogorván fogadta, hogy felverjük álmából, de amikor elmeséltem neki Rhészosznak és lovainak történetét, harsányan hahotázott.
– Megértem, hogy a szárnyas Pégaszosz fiaitól nem akarsz megválni, de mi lesz szegény Diomédésszel?
– Én így is elégedett vagyok – felelte nagylelkűen a ravasz Diomédész.
Semmi kétség: bölcs válasz volt. Ha a másiknak egy egész hadjárat költségeit kell előteremtenie, botorság elárulni neki, hogy az éjszaka törtrésze alatt mesés vagyonra tettünk szert...

* * *

Mire hajnalban korogni kezdett a katonák gyomra, már szájról szájra járt és nagy sikert aratott a történet Rhészosz lovairól; meg is éljeneztek, amikor új fogatommal kihajtottam a Szimoeisz melletti átjárón, még Agamemnónt is megelőzve. Ő akarta így, hogy Trójának mihamarabb része legyen a látványban, ami meg is történt, ámbár a trójaiak kevésbé lelkesedtek érte, mint a mieink.
A küzdelem véres volt és elkeseredett. Agamemnón lecsapott az első kínálkozó alkalomra, és mély éket vert a trójaiak soraiba, hátrálásra késztetve őket. A mi katonáink örömest letudták volna az egész háborút, és meg sem álltak, amíg a város falaiig nem űzték az ellenséget. Ott azonban a trójaiak, akik változatlanul túlerőben voltak, rendezték soraikat, és a szerencse megfordult; a királyok egymás után váltak harcképtelenné.
Elsőnek Agamemnónt érte a balsors, pedig aznap pompás formában volt. Ahogy az első sor mentén felénk hajtott, egy trójai meg akarta állítani; Agamemnón eltalálta a dárdájával, de nem vette észre azt a trójait, aki nyomon követte az elsőt, és dárdája éles hegye mélyen behatolt főkirályunk combjába. A sebből ömlött a vér, és vezérünknek el kellett hagynia a csatateret.
Másodiknak Diomédészen volt a sor, aki gerelyével eltalálta Hektór sisakját. A trójai királyfi néhány pillanatra elkábult, mire Diomédész kurjantva rontott neki, hogy végezzen vele; én közben Hektór kocsisát és lovait pécéztem ki, hogy használhatatlanná tegyem a szekerét. Egyikünk sem vette észre a szekér mögött lapuló trójait, aki hirtelen felegyenesedett, és fehér fogait gúnyos derűvel mutogatva nagy távolságra kilőtt egy nyílvesszőt, amely kis híján a földön végezte, de az utolsó pillanatban mégis beleakadt Argosz urának lábfejébe. Diomédész a földhöz szögezve állt, káromkodva és az öklét rázva, mialatt támadója, aki nem volt más, mint Parisz, elhordta az irháját. Úgy látszik, Trójának is megvolt a maga Teukrosza.
– Hajolj le és húzd ki! – üvöltöttem Diomédésznek, mialatt derék ithakai csapatommal segítségére siettünk.
Diomédész engedelmeskedett, én pedig felkaptam egy szekercét, amelynek halott gazdája immár nem vehette hasznát. Általában nem voltam híve ennek a túl nehéz, otromba fegyvernek, de ha ellenséges katonák gyűrűjén kellett áttörni, páratlan szolgálatot tett. Mindenáron ki akartam menteni barátomat, így aztán addig csapkodtam a félelmetes szerszámmal, amíg Diomédész nagy kínosan elbicegett; aznapra neki sem vehettük többé hasznát.
A következő pillanatban én is kidőltem. Egy találomra elhajított lándzsa a lábikrámat érte. éppen a térdín alatt. Ithakai társaim körülvettek, amíg kihúztam a sebből, de a fegyver éles hegye jókora darab húst kihasított. A nagy vérveszteség miatt további időt kellett veszítenem, hogy egy elesett katona ingjéből letépjek egy hosszú csíkot, és elkössem a véredényekel.
Ekkor erősítésül megjött Menelaosz az ő spártaijaival; sikerült áttörnöm magam, hogy csatlakozzam hozzájuk. Megjelent Aiasz is. és Menelaosz meg ő félrehúzódtak, hogy elbújhassak Menelaosz szekere mögött. Micsoda páratlan harcos volt ez az Aiasz!
Szenvedélyesen vagdalkozott, olyan erővel, hogy csak irigyelhettem érte, és megfutamította a trójaiakat; szalamiszi harcosai, mint mindig, olyan büszkék voltak rá, hogy bárhová követték volna. Valamelyik trójai vezér ekkor visszakergette katonáit, akiket a mögöttük rohanók valósággal Aiasz bárdja alá nyomtak. A trójaiak azonban így is gyorsabbaknak bizonyultak a mi fáradó embereinknél, és valamennyit az öles termetű Aiasz sem kaszabolhatta le; sárkányfogakként martak újra meg újra belénk.
Örömmel állapítottam meg, hogy Hektór eltűnt, s hogy valamelyest hasznossá tegyem magam, kiáltozni kezdtem, hogy ezen a ponton vonjuk össze erőinket. Eurüpülosz állt a legközelebb, s ahogy felénk nyomult, vállon találta Parisz egyik nyila. Ugyanez a sors jutott osztályrészül Makhaónnak is, amikor csatlakozni akart hozzánk. Ó, ez a Parisz... Micsoda egy féreg! Közemberekre nem pazarolja nyilait; meglapul valami biztos, kényelmes helyen, és legföljebb egy herceg kedvéért hajlandó mozdulni. Ebben mellesleg különbözött Teukrosztól, akinek teljesen mindegy volt, ki a célpont.

* * *

Nagy sokára aztán sikerült a vonalak mögé jutnom, ahol Podaleiriosz éppen Agamemnón és Diomédész sebeit gondozta; csüggedésükben mindketten legalább a lehető legközelebb akartak maradni a csatához, és még inkább elkeseredtek, amikor hárman sebesültek: jómagam, Makhaón és Eurüpülosz is megjelentünk.
– Mondd, bátyám, neked minek kell harcolnod? – kérdezte a fogán át szűrve a szót Podaleiriosz. amikor a földre fektette Makhaónt.
– Először Odüsszeuszt lásd el – lihegte Makhaón, akinek karjában még ott volt a nyílvessző, és a vér lassan kis tócsába gyűlt körülötte.
így aztán elsőnek az én sebem lett kitisztítva és átkötve, utánam következett Eurüpülosz; a vállában megakadt nyílvesszőt Podaleiriosz inkább átdöfte a húson, és a másik oldalon húzta ki, nehogy a váll izmai még jobban sérüljenek.
– Hol van Teukrosz? – kérdeztem, amikor leroskadtam Diomédész mellé.
– Őt már korábban elküldtem a csatatérről – mondta Makhaón, akire még mindig nem került sor. – A tegnapi sérülése akkorára dagadt, mint a kődarab, amellyel Hektór megdobta. Meg kellett lékelnem a kelést, és leszívnom a váladékot. A karja is megbénult, de most már tudja mozgatni.
– Ritkulnak a soraink – jegyeztem meg.
– így van – mondta keserűen Agamemnón. – És ezt a katonák is tudják. Nem érzed, hogy mennyit változott a hangulat?
– De igen – feleltem, majd feltápászkodtam, és kipróbáltam a lábam. – Azt javaslom, vonszoljuk vissza magunkat a táborba, mielőtt bennünket is elsodor a katonák vakrémülete. Szerintem hamarosan ők is visszamenekülnek a tengerpartra.

* * *

Bár én tehettem róla leginkább, a visszavonulás mégis súlyos csapásként ért. A királyok közül csak kevesen maradtak talpon, hogy egybetereljék az embereket; a legfőbb vezérekből csupán Aiasz, Menelaosz és Idomeneusz volt sértetlen. Első vonalunk egy része megtört, és a fertőzés bámulatos iramban terjedt tovább, mígnem egyszer csak az egész sereg megfordult, és hanyatt-homlok menekült a tábor felé. Én már a falunk tetején álltam, de oda is elhallatszott Hektór diadalmas csatakiáltása, a trójaiak pedig kiéhezett ebekként csaholva özönlöttek a nyomában. Embereink egymást taposva törtek át a Szimoeisz melletti átjárón, a trójaiak pedig vérfürdőt rendeztek az utolsó sorokban. Ekkor Agamemnón halálra váltan kiadta a parancsot: be kel! csukni a kapukat, meg mielőtt az utolsók – tehát a legbátrabbak – átjuthatnának rajtuk. Lehunytam a szemem, és bedugtam a fülemet. A te bűnöd, Odüsszeusz! Te tehetsz mindenről!
Korán volt még a csata befejezéséhez; nyilvánvaló volt, hogy Hektór előbb-utóbb ostrom alá veszi a falainkat. Katonáinkat, akik tanácstalanul keringtek ide-oda a táborban, csak némi idő után lehetett összeterelni, és megértetni velük, hogy most az erődítmények védelme vár rájuk. A rabszolgák nagy üstökben és más edényekben forralták a vizet, hogy a falon felkapaszkodók fejére zúdítsák; olajat nem mertünk használni, nehogy a fal a végén kigyulladjon. A fal tetejére már évekkel korábban – éppen az effajta lehetőséggel számolva – nagy kődarabokat halmoztunk fel. A csalódott trójaiak ott nyüzsögtek az árokban és körülötte, vezéreik pedig fel-alá hajtottak szekereiken, biztatva az embereket, hogy álljanak újra hadrendbe. Hektór arany szekerét régi kocsisa, Kebrionész hajtotta. Még a napok óta tartó könyörtelen csaták után is egyenesen tartotta magát, büszkének és öntudatosnak látszott, amire meg is volt az oka. Kezemre hajtottam államat, és együtt találgattam a többiekkel, akik mellém kapaszkodtak a falra, hogy vajon milyen módszerrel készül rohamra a trójai királyfi: vajon százával kész-e feláldozni embereit, vagy a számbeli fölény egyszerű és durva érvényesítése helyett valami kifinomultabb tervet dolgozott ki?

 

 

Huszonhatodik fejezet
HEKTÓR HARMADIK ELBESZÉLÉSE

Saját falaik közé zártam őket, mint karámba a birkákat; a győzelem karnyújtásnyira volt. Én, aki világra jöttöm óta falak mögött éltem, minden más halandónál jobban tudtam, hogyan kell megrohamozni őket. Sebezhetetlen fal nem létezik, kivéve azt, amely Tróját övezi. Eljött az én napom. Kéjelegtem Agamemnón vereségében, és fogadalmat tettem: most megkóstoltatom ezzel a gőgös férfival azt a kétségbeesést, amelyben mi vergődtünk, amióta csak ezer hajója hirtelen-váratlan felbukkant Tenedosz mögül. Kíváncsi és ijedt arcok lestek bennünket arról a nevetséges falukról, amikor arra hajtottam Polüdamasz társaságában; Kebrionész, ez az előrelátó, szemfüles fickó elment, hogy vizet szerezzen a lovaknak.
– Nos, mi a véleményed? – kérdeztem Polüdamasztól.
– Hát az biztos, hogy ezek itt nem Trója falai, de azért csalafinta egy építmény, Hektór. Jó ötlet, hogy a két átjáró olyan messze van egymástól, és ügyes az árok meg a cölöpkerítés is. De észrevetted, hol követték el a hibát?
– Hát persze. A fal és az árok közti távolság túlságosan nagy – feleltem. – Az átjárók nekünk is hasznunkra lesznek, de a kapukat nem támadjuk meg. Az átjárókon keresztül átkelünk a sövényen meg az árkon, és utána az árok mögül közvetlenül a fal ellen indítjuk az embereinket. Errefelé nehéz kőhöz jutni, ezért az őrtornyok és a bástyák kivételével kénytelenek voltak fából építkezni.
– Helyes, Hektór, magam is így járnék el – bólintott Polüdamasz. – Hozassak Trójából éghető anyagokat?
– Mégpedig most rögtön – bármit, ami gyúlékony, akár még közönséges konyhai zsírt is. Én addig összehívom tanácskozásra a vezéreket.
Amikor, szokása szerint utolsónak. Parisz is méltóztatott bevonulni, elmondtam a haditervet.
– A sereg kétharmada a Szimoeisz menti átjárót használja, a maradék egyharmad a Szkamandrosz mentit. A csapatokat öt részre osztom. Az elsőt magam vezetem Polüdamasszal, Parisz, tiéd lesz a második, Helenoszhoz és Déiphoboszhoz tartozik a harmadik. Ez a három egység itt, a Szimoeisznál hatol be az ellenséges területre. A negyedik részt te vezeted, Aineiasz, az ötödiket pedig Szarpédón és Glaukosz – ez a két csoport a Szkamandrosz menti átjárót használja majd.
Helenosz valósággal sugárzott, amiért előbbre soroltam Déiphobosznál, aki maga sem tudta, hogy ez a lefokozás ingerli-e jobban vagy a Parisznak juttatott önálló vezéri poszt. Aineiasz sem ujjongott örömében, amiért Szarpédón és Glaukosz társaságában őt is az idegenek közé soroltam.
– Mihelyt a csapatok túljutnak az átjárón, elindulnak a Szimoeisztól és a Szkamandrosztól egymás felé, amíg teljesen be nem töltik a fal és az árok közti térséget. Ez alatt a nem harcoló személyzet lebontja a cölöpkerítést; jó lesz létrákhoz vagy tűzifának. Most a tűz a mi leghatékonyabb fegyverünk. Fel fogjuk gyújtani a falukat. Ezért az a fő, hogy olyan tüzeket gyújtsunk, amelyeket a védők nem tudnak kioltani.
A vezérek között volt Asziosz nevű unokatestvérem is, aki mindig szálka volt a szememben, mert örökké vitatta a parancsokat.
– Hektór – harsogta most is teli torokból –, ki akarod hagyni a lovasságot?
– Ki én – feleltem habozás nélkül. – Mi hasznát vehetnénk? Zárt terepen lovakra és szekerekre van a legkevésbé szükség.
– És miért nem támadjuk meg a kapukat?
– Mert azokat könnyű megvédeni, Asziosz.
– Szófia beszéd! – horkantott fel a rokon. – Ide nézz, majd én megmutatom!
És mielőtt leállíthattam volna, már neki is eredt, odakiáltva lovasegységének, hogy szálljanak fel a szekerekre. Ő maga haladt az élen, és rohamot vezényelt a Szimoeisz menti átjáró ellen. Az átjáró széles volt, de három, egymás mellé fogott ló sem foglal el sokkal kevesebb helyet. A két szélső vadul forgatta a szemét a két-felől élesre hegyezett karókkal beültetett árok láttán, és riadalmuk egykettőre átragadt a középsőre is, hogy a következő pillanatban mindhárman megbokrosodva felágaskodjanak, Asziosz hajtóit is megzavarva. Mialatt kocsisa a lovak megzabolázásával küszködött, az átjáró végén lévő kapuk résnyire megnyíltak, és két férfi jelent meg népes csapat élén; zászlójuk elárulta, hogy lapithák. Megborzongtam: tudtam, hogy Asziosz életéből már csak másodpercek vannak hátra. Az egyik vezér úgy hajította el dárdáját, hogy az egyenesen nagyszájú rokonom mellébe fúródott. Asziosz kirepült a kocsiból, és egyenesen az árkot kibélelő hegyes karókra zuhant. Mindjárt követte a kocsisa is; a lapithák a szekeret megkerülve támadtak rá Asziosz embereire, mi pedig nem segíthettünk rajtuk. A lapithák alapos vérfürdőt rendeztek, majd szervezetten visszavonultak, és a Szimoeisz felőli kapuk ismét bezárultak.
Most aztán, mielőtt nekiindulunk az átjárónak, ki kellett takaríttatnom a holttestekkel és mindenféle törmelékkel teli terepet. Ez alatt Aineiasz, Szarpédón és Glaukosz megtették a Szkamandrosz menti átjáróhoz vezető hosszú utat, de engem elégedettséggel töltött el a tudat, hogy azt nem őrzik a védők. A Szkamandrosz menti kapuk túloldalán Akhilleusz üldögélt tétlenül – Akhilleusz, aki megtagadta Agamemnónnal szembeni kötelességét. Egy ostoba fehércseléd többet jelentett neki saját honfitársainál. Micsoda komédia!

* * *

Az emberek rohamlépésben szelték át a terepet, és elindultak a fal mentén; a védők dárdák, nyilak és kövek záporával fogadták őket. Katonáink azonban pajzsukkal védték a fejüket, és csekély személyi veszteség árán jó ütemben haladtak a Szkamandrosz menti átjáró felé. Nyomukban útnak eredtek a külhoni csapatok is. Eközben a nem harcolók már nekiláttak a kerítés lerombolásának, széthasogatva a cölöpöket; a hosszabbakból létra lett, a többit felaprították gyújtósnak. Trójából már érkeztek az első olaj-, szurok- és konyhai zsírszállítmányok, amikor új ötletem támadt: kiadtam a parancsot, hogy embereink ácsoljanak kereteket, és azokra helyezzék mintegy tetőcserepekként a pajzsaikat, hogy fedezékben tehessék a dolgukat.
A tűzrakásokat meggyújtották; néztem, ahogy a füst a magasba kígyózik, a fal tetején látható, immár egyre rémültebb arcok felé. Ömlött lefelé a víz, de néhány fedezékünk eleve úgy készült, hogy megvédje a lángokat, amíg azok kellően szét nem terjednek; amellett nagy előnyünkre szolgált a vizes-olajos füst teremtette sötétség is.
Megpróbálkoztunk a létrákkal, de ezt a kísérletet a ravasz görögök el tudták hárítani. Aiasz teli torokból jóízűen bömbölve rohangált fel-alá a fal középső részén, ott, ahol én is álltam, és lábával rúgta vissza a létráinkat. Ha kitartunk, csak fölöslegesen pazaroltuk volna az erőnket, így hát harci szünetet rendeltem el.
– Akkor is a tüzekkel kell legyőznünk őket – jegyeztem meg Szarpédónnak, aki időközben csatlakozott hozzám.
A mi szakaszunkon gyújtották meg először a tüzeket, s azok most már erőre kaptak. Lükiai íjászaimtól megrémülve a fal tetején látható lejek lebuktak a mellvéd alá; más lükiaiak az én trójai harcosaimmal együtt olajjal táplálták a máglyákat.
– Hadd próbálkozzam a fallal – kérte Szarpédón.
A létrák a füst fedezékében a tűzrakások között felkúsztak a falakra, és ott is maradtak; Szarpédón íjászai pedig egymás után lőtték ki nyilaikat a védőkre. Aztán mintegy varázsütésre a lükiai sisakforgók imbolyogni kezdtek a fal tetején; a védők ellenálltak. Fülembe hatolt egy görög főtiszt erősítésért folyamodó kiáltása, de Aiaszra és szalamiszi harcosaira nem számítottam. A kis győzelem másodpercek alatt fejveszett menekülésbe csapott át; a lükiai csatakiáltások fájdalmas jajveszékeléssé fajultak, körülöttünk tompa koppanással értek földet a visszazuhanó testek. Teukrosz most is ott húzódott meg bátyja pajzsa alatt, de nem a fal tetején dúló viadal résztvevőit vette célba, hanem minket, akik odalenn álltunk.
Jobb oldalamról fojtott nyöszörgés hallatszott, és valaki teljes súlyával nekem zuhant. Glaukosz volt az: egy nyíl a vértjén is áthatolva a vállába fúródott. Lefektettem a földre, és mindjárt láttam, hogy a seb túlságosan mély. Felnéztem Szarpédónra, és megráztam a fejem; Glaukosz szájából, a közelgő halál hírnökeként, rózsaszínű hab bugyogott elő.
Szarpédón és Glaukosz mintha ikrek lettek volna; hosszú évek óta uralkodtak együtt, és szerették egymást. Ha az egyikük odaveszett, a másik sem élhet sokáig...
Szarpédón felordított kétségbeesésében, aztán lerántotta az egyik sebesültről a lópokrócot, fejére és vállára borította, és semmivel sem törődve ugrott át az egyik tűzrakáson. Fölötte kötél csüngött egy mászóhorogról; a görögök, elkeseredett igyekezetükben, hogy letaszítsák a mellvédről a lükiaiakat, nem figyeltek fel rá. Szarpédón megragadta, és emberfölötti erővel kapaszkodott fel rajta; a Glaukosz fölötti gyász mintha megacélozta volna izmait. A fa recsegett-nyikorgott, a megfeketedett deszkák széthasadtak, mígnem körülöttünk hirtelen leomlott a fal egy része, összezúzva azokat a trójaiakat, akik balszerencséjükre éppen alatta álltak, a görögök pedig, akik balszerencséjükre éppen ennek a falszakasznak a tetején tartózkodtak, a lécekkel együtt zuhantak alá. Vonalam középső szakaszán pillanatok alatt teljes volt a zűrzavar. A résen át magas kőházakat és kaszárnyákat láttam, mögöttük a rengeteg hajóval és a szürke Hellészpontosszal. Aztán Szarpédón elállta a kilátást: pokrócát eldobva előreszegezte kardját, maga elé emelte a pajzsot, és gyilkos indulattal, üvöltve rontott be a görög táborba.
A görögök, ahogy egyre több emberünk nyomult át a résen, először visszavonultak, de aztán rendezték soraikat, és felálltak velünk szemben. Persze ott volt Aiasz is, hogy ellenállásra buzdítson, de ebben a tolongásban egyik félnek sem nyílt tér páros viadalokra. A vonalak egyik irányban sem mozdultak el. Idomeneusz és Mérionész bevetette a krétai csapatokat is, és fivérem, Alkathoosz haldokolva terült el a földön. Letöröltem kibuggyanó könnyeimet, átkozva magam gyengeségemért, habár a düh erősebb volt bennem a gyásznál, és csak növelte harci elszántságomat.
Arcok bukkantak fel körülöttem, és vesztek a semmibe: Aineiasz, Idomeneusz, Mérionész, Menesztheusz, Aiasz, Szarpédón... A lükiaiak és a dardaniaiak között most már egyre több lett a trójai. Hátranéztem, és egyetlen pillantással felmértem, hogy a falban tátongó rés azóta sokkal szélesebb lett. Csupán a bíborvörös forgóknak köszönhettük, hogy nem egymást kaszaboltuk, olyan nagy volt a kavarodás, akkora elszántsággal védte mindkét fél a maga állásait. Hősiesen, de merőben haszontalanul pusztultak az emberek; a csizmám holttesteken csúszott meg, és helyenként akkora volt a tolongás, hogy a halottak állva maradtak, eltátott szájjal és még vérző sebesülésekkel. Karom-mellem mások vérétől volt iszamós, amerre mentem, mások vére csöpögött rólam. Ekkor Polüdamasz jelent meg mellettem.
– Hektór, neked most nem itt a helyed! Kérlek, mihelyt lehet, gyere át a Szimoeiszhoz. Nagy tömegben hatoltunk be a résen, de a görögök is erősek.
Némi időbe telt, amíg utat törtem magamnak, vigyázva, nehogy riadalmat keltsek az ott maradókban. Végül sikerült a görög fal mellett oldalazva hátrább kerülnöm. Útközben egyre biztattam az embereket, és emlékeztettem őket: mihelyt felégettük azt az ezer hajót, és a görögök többé nem menekülhetnek a tengeren át, miénk a győzelem!
Ekkor valaki elgáncsolt, és kis híján a fejével lakolt érte. Már célba vettem, amikor megláttam, ki üldögél ott nagy kuncogva.
– Miért nem vagy óvatosabb? – kérdezte Parisz. Úgy meredtem rá, mint akibe villám csapott.
– Parisz, te folytonosan újabb és újabb meglepetéseket szerzel nekem. Körülöttünk halmokban hullanak az embereink, te pedig ezalatt biztonságban csücsülsz a fal tövében, és még az ilyen szellemes kis tréfákra is jut időd.
A mosolyt a szemrehányásaim sem törölhették le arcáról.
– Nos, Hektór, ha arra számítasz, hogy bocsánatot kérjek tőled, nagy tévedésben vagy. Jobb lesz, ha megjegyzed: nekem köszönheted, hogy egyáltalán itt tartasz. Ki szedte le egyenként nyilaival a görög fejeseket, ha nem én? Ki kényszerítette Diomédészt a csatatér elhagyására, ha nem én?
Megragadtam hosszú fekete fürtjeinél fogva, és így állítottam talpra.
– Akkor folytasd dicső tevékenységed! – ripakodtam rá. – Ki ölhetné meg például Aiaszt, ha nem te?
Parisz gyűlölködő pillantást vetett rám, majd elpárolgott, én pedig megállapíthattam, hogy bajba került csapataimat éppen Aiasz és szalamiszi egységei támadták meg.
Időközben a csatatér áthelyeződött. Most már a házak között harcoltunk, különösen veszélyes és nehéz terepen; minden épületen belül görögök álltak lesben. Azok azonban, akik a szabad ég alatt voltak, folyamatosan hátráltak a tengerpart és a hajók felé. Aiasz meghallotta csatakiáltásomat, és a maga hírhedett „Aj! Aj! Haj! Haj!” kiáltásával viszonozta. Mindketten utat törtünk magunknak a hullámzó sorok között, hogy egymás ellen forduljunk. Én már készenlétben tartottam a dárdámat, és egészen közel kerültem Aiaszhoz, amikor ő hirtelen lehajolt, s mire kiegyenesedett, két kezében hatalmas követ tartott, amolyan cönköt, amellyel a partra vontatott hajókat támasztják alá. A dárdámnak nem vehettem hasznát, el is dobtam, és a kardomat rántottam elő. Gyorsabb voltam, mint Aiasz, ezért bíztam benne, hogy elsőnek rohanhatom le. Csakhogy ő ekkor közvetlen közelből felém hajította a szikladarabot. Hasogató fájdalmat éreztem a mellemben, aztán a földre zuhantam.

* * *

A zsibongó sötétségből iszonyatos fájdalomba úsztam át. Számban a vér ízét éreztem, és hányni kezdtem, majd kinyitottam a szemem: feketébe játszó vért láttam magam körül a földön, hogy aztán ismét elveszítsem az eszméletem. Mire másodszor magamhoz tértem, a fájdalom nem volt már olyan embertelen. Az egyik seborvosunk térdelt mellettem, és segített, amikor látta, hogy fel szeretnék ülni.
– Csúnyán bezúzták néhány bordádat, és néhány ered is felszakadt, Hektór királyfi, de egyik sérülésed sem súlyos – közölte.
– Ma velünk vannak az istenek – mondtam zihálva, és belekapaszkodtam, hogy felállhassak.
Minél többet mozogtam, annál inkább enyhült a fájdalom. Láttam már, hol vagyok: néhány emberem kivitt a Szimoeisz menti átjárón, és saját harci szekerem mellé fektetett, ahonnan Kebrionész kacsintott rám széles mosollyal.
– Azt hittük, véged, Hektór.
– Vigyél vissza – mondtam, és felmásztam a szekérre.
Igazi áldás volt, hogy nem kellett gyalogosan megtennem az utat, de a ziláltán kavargó tömeg hátsó soraihoz érve mégiscsak le kellett szállnom. Seregem, amely halottnak hitt, megingott, de mihelyt elterjedt köztük a hír, hogy élek, sőt vissza is tértem a harcmezőre, rendezték soraikat. Annál nagyobb csapás lehetett megjelenésem a görögöknek. Soraik felbomlottak; a házakon át próbáltak menekülni, mígnem egyik vezérük, akit nem ismertem, nagy nehezen megállította őket egy magányos hajó orra alatt. Ez a hajó, amely jóval megelőzte a többi vízi alkalmatosság látszólag végtelen sorát, önmagában hordozta különös jelentőségét. Mindegy: a görögöket térdre kényszerítettük, mert tovább nem voltak hajlandóak hátrálni. Csak Aiasz, Mérionész és néhány krétai tartott ki és dacolt velünk.
A magányos hajó orra ott magasodott fölöttem. Most aztán valóban karnyújtásnyi távolságra volt a győzelem, amikor Aiasz ott termett előttem, és felemelte kardját – azt a kardot, amelyet tőlem kapott ajándékba. Nekirontottam, de ő ügyesen kivédte a csapást. Kezdődött elölről a kettőnk párviadala, de ezúttal senkinek sem volt módja figyelni bennünket; körülöttünk mindenki hasonló fogcsikorgató elszántsággal küzdött.
– Kié... ez a... hajó? – kérdeztem lihegve.
– Próteszilaoszé... volt – felelte Aiasz nem kevésbé lihegve.
– Fel... fogom... gyújtani!
– Előbb... égsz el... magad!
A hajó nyilván valami talizmán lehetett, és egyre több görög érkezett a védelmére, amikor a sorok hirtelen hullámozni kezdtek, és elsodortak bennünket egymástól. Most már saját királyi gárdám néhány tagja is ott volt mellettem, a velünk szemben álló görögök pedig nem nem vetélkedhettek a szalamisziakkal. Tovább nyomultunk, és folytattuk az öldöklést, ám Aiasz ezúttal nem akart bennünket hátrálásra kényszeríteni, ehelyett hatalmas ugrásokkal a Próteszilaosz-féle hajó fedélzetén termett, olyan gyorsan, olyan rugalmasan, mint egy cirkuszi akrobata, majd felkapott valami hosszú rudat, és lusta körökben forgatta maga előtt, sorban letaszítva embereimet, mihelyt a fedélzetre nyomultak.
Amikor utolsó görög ellenfelem is elesett, egy trójai vállára ugrottam, és addig nyújtózkodtam, amíg el nem értem a hajó orrát, ahonnan egy ugrással én is a fedélzeten termettem. Aiasz ott állt velem szemben, kissé imbolyogva, de töretlen elszántsággal. Ahogy felmértük egymás állapotát, ugyanabban a pillanatban tört ránk az emberfölötti teljesítményt követő kimerültség. Aiasz lassan megcsóválta hatalmas fejét, mintha arról győzködné magát, hogy én a világon sem vagyok, majd felkapta a rúdját, én pedig kardommal kettévágtam. Aiasz egyensúlyát vesztve kis híján elbukott, de aztán ismét megvetette a lábát, és tapogatózva nyúlt a kardjáért. Én előrevetettem magam, abban a hitben, hogy most aztán könnyűszerrel végzek vele, ám ő ismét bizonyságát adta, micsoda remek harcos: ahelyett, hogy ellenállt volna, átrohant a tatra, és izmait megfeszítve Próteszilaosz hajójáról egy másik, közvetlenül mögötte, az első sor közepén álló hajóra lendítette át magát.
Nem üldöztem tovább. Lelkem egy titkos zugában szerettem ezt az embert, mint ahogy minden bizonnyal ő is hasonlóképpen érzett irántam. Akár jó barát, akár ellenség két férfi: kivirulhat bennük a kölcsönös vonzalom. Tudtam: az istenek nem akarják, hogy megöljük egymást, hiszen már harci ajándékokat is cseréltünk...
Áthajoltam a hajókorláton, és lenéztem a bíborszínű trójai sisakforgók tengerére.
– Adjatok egy fáklyát!
Valaki feldobta nekem a fáklyát, én pedig elkaptam, majd odaléptem a vitorla rongyaiba burkolt üres árbochoz, és hagytam, hogy a tűz gyengéden végignyalogassa a kopott köteleket, a felrepedezett száraz fát. Aiasz a szomszédos hajóról figyelt, karját bágyadtan lelógatva; szeméből ömlött a könny. A lángok erőre kaptak, az árbocról átcsaptak a keresztfákra, majd amikor mások is követték példámat, és odalcntről fáklyákat hajítottak be az evezőknek való nyílásokon át, a fedélzet füstfellegekbe takarózott. Ekkor visszarohantam a tatra, és felugrottam a korlátra.
– Égnek a hajók! – kiáltottam. – Miénk a győzelem! Embereim átvették a diadalüvöltést, a görögök pedig, a magányos talizmán-hajó mögött felsorakozva, csak a fejüket lógatták.

 

 

Huszonhetedik fejezet
AKHILLEUSZ HATODIK ELBESZÉLÉSE

Időm java részében ott álltam a legmagasabb mürmidon kaszárnyaépület tetején és onnan néztem ki a védőfalunkon túl elterülő síkságra. Láttam, amikor seregünk összeomlott és futásnak eredt; láttam, amikor Szarpédón rést ütött a falunkon; láttam, amikor Hektór katonái ellepték a házainkat. Egyebet aztán már nem láttam. Hagyján, hogy végighallgattam, amint Odüsszeusz előadja a tervét; de végignézni, hová jutottunk a terv következtében – nem, ez már elviselhetetlen volt. Visszabaktattam a saját házamhoz.
Patroklosz könnyben úszó szemmel ült az ajtó előtti padon, és amikor meglátott, elfordult.
– Menj, keresd meg Nesztort – szólítottam fel. – Nemrég láttam, ahogy behozza Makhaónt. Kérdezd meg, mi híre van Agamemnónról.
Persze értelme ennek sem volt; tudtam, milyen hírekre számíthatok. De legalább nem kellett továbbra is magam előtt látni Patrokloszt, hallgatni, amint könyörög, hogy gondoljam meg magam. A csata elsősorban a tábornak a Szimoeisz felőli végén dúlt, ezért itt, az embereimet körülzáró karósáncon belül, távolinak tűnt a hangzavar. Üldögéltem a padon, és vártam, hogy Patroklosz visszatérjen.
– Nos, mit mondott Nesztor? Patroklosz arcát eltorzította a megvetés.
– Az ügyünk oda! Tíz hosszú éven át küzdöttünk és gyötrődtünk, azért, hogy most minden füstbe menjen, és erről csak te tehetsz, senki más! Nesztornál ott volt Eurüpülosz is. A veszteségeink döbbenetesek, Hektór valóságos ámokfutást rendez. Csak nyomul és nyomul, és még Aiasz sem tudja megfékezni. Most már biztos, hogy a hajóinkat is felgyújtja. Mély levegőt vett. – Ha nem különbözöl össze Agamemnónnal, mindez nem történhetett volna meg! Feláldoztad Görögországot, mert belebolondultál egy semmi nőszemélybe!
– Miért nem hiszel nekem, Patroklosz? – kérdeztem. – Miért fordultál ellenem? Féltékeny vagy Briszéiszre?
– Nem, Akhilleusz. Csak éppen csalódtam benned. Nem vagy az, akinek hittelek. Itt nem szerelemről van szó, hanem gőgről.
Szavaira több válaszom is lett volna, de elnémított a kintről felhangzó kiabálás. Mindketten rohanvást hágtunk fel karósáncunk tetejére. Füstoszlop kígyózott az ég felé; Próteszilaosz hajója lángokban állt. Nagyobb már nem lehetett a baj; a balsors feloldozott a tétlenség parancsa alól. De hogyan mondjam el Patroklosznak, hogy nem nekem, hanem neki kell kitörnie thesszáliai csapataink, köztük a mürmidonok élén?
Amikor lejöttünk a sáncról, Patroklosz odatérdelt elém a poros földre.
– Akhilleusz, mindjárt kigyullad a többi hajó is! Ha te még most sem akarod kivezetni az embereinket, engedd, hogy én álljak az élükre! Neked is látnod kellett, milyen gyötrelmes számukra, hogy itt kell ücsörögniük, mialatt a görög sereg kivérzik! Tán Mükéné trónjára pályázol? Egy meggyengült országba akarsz visszatérni, amely nem tud ellenállni hódító csapásaidnak?
Arcizmaim megfeszültek, de vigyáztam, hogy a hangom nyugodt maradjon.
– Nem érdekel Agamemnón trónja.
– Akkor hagyd, hogy kivezessem az embereinket, de most rögtön! Áttörök velük a hajókig, mielőtt Hektór mindet felgyújtja!
Mereven biccentettem; természetesen ez is komédia volt.
– Hát jó, menj csak, Patroklosz. Látom én, mi a célod. Vedd csak át a parancsnokságot. – Aztán felemeltem a földről; hirtelen eszembe jutott, mit lehetne csiszolni a terven. – De egy feltétellel. Öltsd fel az én vértemet, és hitesd el a trójaiakkal, hogy maga Akhilleusz jelent meg a csatatéren.
– Oltsd fel magad, és tarts velünk!
– Ezt nem tehetem – hangzott a válaszom.
Így hát elvittem a fegyvertárunkba, és ráadtam az arany vértet, amely valaha Minósz király ládájában volt, és apámtól szállt rám. Patroklosznak persze túl nagy volt, de ezen tőlem telhetően segítettem: egymásra toltam a vért elülső és hátsó lemezeit, kitömtem a sisakot. A lábvért Patroklosz combjáig ért, de így legalább még biztosabb védelmet nyújt majd. Elégedett voltam: ha senki nem férkőzik túl közel hozzá, barátom hitelesen játszhatja majd Akhilleusz szerepét. Vajon Odüsszeusz esküszegéssel vádol majd ezért? És mit szól majd Agamemnón? Nos, ha nem tetszik nekik, az ő bajuk. Én akkor is elkövetek mindent, hogy legrégebbi barátomat – és szeretőmet – megóvjam a veszélytől.
Már megszólaltak a kürtök; a mürmidonok és a többi thesszáliai olyan rövid idő alatt sorakoztak fel, hogy látszott: régóta készenlétben voltak, hogy végre beavatkozhassanak az ütközetbe. Elkísértem Patrokloszt a gyülekezőhelyre, Automedón pedig rohant, hogy előkészítse és felszerelje harci szekerem. Igaz, a táboron belül nem sok hasznát lehet majd venni, de lássa csak mindenki, hogyan érkezik Akhilleusz a trójaiak megfutamítására. A ritkán hordott aranyvértben mindenki ráismer majd.
De mit jelentsen ez? Katonáim fülsiketítő üdvrivalgással fogadtak; szeretetük éppoly erős volt, mint régen. Igazán különös, amikor még Patroklosz is ellenem fordult... Kezemből ellenzőt formálva néztem fel a napra; már közeledett a látóhatár vonalához, Így a legjobb; a színjátéknak legalább nem kell sokáig tartania – Patroklosz még nagyobb biztonságban lesz.
Automedón elkészült munkájával; Patroklosz felhágott a kocsira.
– Legdrágább rokon – kezdtem, kezemmel a karján –, érd be azzal, hogy kivered Hektórt a táborból. Bármit megtehetsz, csak ne vedd üldözőbe a síkságon. Ez parancs. Megértetted?
– Tökéletesen – felelte, és lerázta magáról a kezemet.
Automedón csettintett a lovaknak, és elindult a karósánc kapuja felé, amely összekötötte szállásunkat a tábor többi részével, én pedig ismét felmásztam a kaszárnyaépület tetejére, hogy lássam az elkövetkezőket.

* * *

A harc most a hajók első sora előtt tombolt, és úgy látszott, Hektort valóban nem lehet feltartóztatni. Ez a helyzet azonban egy csapásra megváltozott, mihelyt a görögök a Szkamandrosz felől tizenötezer főnyi kipihent, ereje teljében lévő utánpótlást kaptak, élen egy három fehér paripa vontatta arany szekéren álló, aranyvértbe öltözött vezérrel.
– Akhilleusz! Akhilleusz!
Mindkét fél a nevem kiáltozta. Furcsa, kényelmetlen érzés volt, de a név megtette hatását. Mihelyt a trójai katonák megpillantották a szekéren álló alakot, és meghallották, ki is ő, győztesek seregéből vert sereggé váltak. Menekülni kezdtek, de az én mürmidonjaim vérre szomjaztak, foggal-körömmel vetették magukat a lemaradókra, és irgalmatlanul lekaszabolták őket, mialatt „én” harci kiáltásomat hallatva tovább ösztökéltem hős fiaimat.
Hektór serege a Szimoeisz menti átjárón özönlött kifelé, én pedig megfogadtam magamnak, hogy trójai soha többé be nem teheti lábát a mi táborunkba. Odüsszeusz legagyafúrtabb leleménye sem bírhat rá elhatározásom megmásítására. Egyszer csak rádöbbentem, hogy szememből könnyek peregnek. Nem is tudtam, kit siratok magamat-e, Patrokloszt, a sok halott görög katonát... Odüsszeusznak sikerült előcsalogatnia falai mögül Hektórt, de micsoda irtózatos áron... Csak azért imádkozhattam, hogy Hektór vesztesége legalább akkora legyen, mint a miénk.
Ó, ti istenek! Patroklosz mégiscsak üldözőbe vette a trójaiakat. Amikor láttam, mire készül, összeszorult a szívem. A táboron belül a nagy tolongásban senki sem juthatott olyan közel hozzá, hogy átlásson a turpisságon, de odakinn a síkságon – ó, jaj, ott minden lehetséges! Hektór új erőre kaphat, és még Aineiasz is a küzdők között van. Aineiasz pedig ismert. Nem a vértemet, hanem engem magamat.
Hirtelen úgy éreztem: jobb, ha, amíg lehet, tudatlanságban maradok. Leereszkedtem a tetőről, és leültem a házam előtti padra, várva, hogy valaki arra jöjjön. A nap mindjárt lemegy, az ellenségeskedés abbamarad. Nem, neki nem történhet baja. Életben marad. Életben kell hogy maradjon.
Lépések hallatszottak: Nesztor legkisebb fia, Antilokhosz volt az. Sírt, és a kezét tördelte – nem is kellett hogy megszólaljon.
Beszélni próbáltam, de a nyelvem a szájpadlásomhoz tapadt; alig bírtam kipréselni magamból a kérdést:
– Patroklosz elesett?
Antilokhosz immár hangosan zokogott.
– Ó, Akhilleusz – az a szegény meztelen teste ott hever egy csomó halott trójai között – a vértedet pedig Hektór viseli, és kérkedve mutogatja nekünk! A mürmidonok, bármennyire megtörte őket a gyász, nem engedik Hektórt a tetem közelébe, holott az a bitang hangosan fogadkozott, hogy Patroklosz testét Trója kutyái közé veti.
Ahogy feltápászkodtam, megroggyant a térdem, és a porba zuhantam – oda, ahol nemrég még Patroklosz borult elém könyörögve. Milyen valószerűtlen is ez az egész – és mégis valóság. Mi több: én előre tudtam, hogy így lesz. Néhány pillanatra anyám hatalmát éreztem, és hallottam a tenger zúgó moraját. Gyűlölködve kiáltottam el a nevét.
Antilokhosz az ölébe vette a fejemet, dörzsölni kezdte a tarkómat, forró könnyei a karomra hullottak.
– Nem értett meg engem – motyogtam –, és nem is akart megérteni. De arra mégsem számítottam, hogy ő, éppen ő azt higgye rólam: cserbenhagynám a saját népemet... Hiszen esküt tettem... Úgy halt meg, hogy azt képzelte: gőgösebb vagyok Zeusznál. Halála percében is megvetett. És most már soha nem tisztázhatom magam előtte. Ó, Odüsszeusz, Odüsszeusz!
Antilokhosz abbahagyta a sírást.
– Mi köze ehhez az egészhez Odüsszeusznak?
Észbe kaptam, megráztam a fejem, és lassan talpra álltam. Elindultunk karósáncunk kapuja felé.
– Azt hitted, végzek magammal? – kérdeztem.
– Csak egy ideig...
– Ki ölte meg? Hektór?
– A vértje Hektóron van, de hogy ki ölte meg, nem tudható biztosan. Amikor a síkságon a trójaiak egyszer csak megálltak, és szembefordultak velünk, Patroklosz leugrott a szekeréről, de hirtelen megbotlott, és elesett.
– A vért ölte meg. Túl nagy volt rá.
– Ezt már soha nem fogjuk megtudni. Hárman is lecsaptak rá. Hektór adta meg a kegyelemdöfést, bár az is lehet, hogy akkor már nem élt. De addig még ő is megtette a magáét. Ő végzett Szarpédónnal. Csakhogy amikor Aineiasz Szarpédón segítségére sietett, ránézett Patrokloszra, és leleplezte a csalást. A trójaiak felbőszültek, amiért becsapták őket, és mihelyt a személycserének híre ment, derekasan összeszedték magukat. Ezután Patroklosz még megölte Kebrionészt, Hektór kocsisát is. És ekkor történt, hogy leszállt a szekérről, megbotlott, és a földre hanyatlott. Úgy ugrottak rá mint a sakálok, mielőtt még felállhatott volna – módja sem volt a védekezésre. Hektór letépte róla a vértet, de a holttestet már nem vihette magával, mert a mürmidonok közbeléptek. Aiasz és Menelaosz még most is harcolnak, hogy senki se férhessen a tetem közelébe.
– Ott a helyem mellettük!
– Lehetetlen, Akhilleusz! Mindjárt lemegy a nap. Mire odaérnél, már eldőlt a küzdelem.
– Akkor is segítenem kell!
– Bízd Aiaszra és Menelaoszra – mondta az ifjú, és a karomra tette kezét. – És bocsáss meg nekem.
– Mit kellene megbocsátanom?
– Én is kételkedtem benned. Pedig tudhattam volna, hogy minden Odüsszeusz műve.
Átkoztam magam, amiért eljárt a szám. Az esküm akkor is köt, ha éppen rajtam a varázslat...
– Senkinek sem szólhatsz erről, Antilokhosz, megértetted?
– Meg.
Ismét felmásztunk a tetőre, és néztük a tömörülést. Aiaszra könnyű volt ráismernem, és láttam, hogy szilárdan kézben tartja a friss erőben lévő thesszáliaiakat, mialatt Menelaosz és még valaki – úgy festett, Mérionész az – vállmagasságban egy pajzsot tartanak, és azon hoznak a görög tábor felé egy meztelen holttestet. Most hozzák Patrokloszt... Trója kutyái nem lakmározhatnak belőle.
– Patroklosz! – üvöltöttem. – Patroklosz!
Néhányan meghallottak, felém néztek, mutogattak, de én csak tovább üvöltöztem a nevét. Az egész sereg elnémult. Aztán hosszan felbőgött és felém szállt a sötétséget jelző kürtszó. Hektór, akin arany vértem vörösen csillogott a naplementében, megfordult, hogy visszavezesse a hadát Trójába.

* * *

Patroklosz rögtönzött ravatala ott állt Agamemnón háza előtt, a tágas gyülekezőhely közepén. Menelaosz és Mérionész állni is alig bírt a kimerültségtől; mindketten piszkosak és vértől csatakosak voltak. Utánuk támolygott vissza Aiasz: amikor erőtlen kezéből kihullott a sisak, annyi ereje sem volt, hogy lehajoljon érte. Én emeltem fel; odaadtam Antilokhosznak, s átkaroltam tántorgó unokabátyámat – így legalább tisztességgel megtámogathattam.
A királyok, ahogy sorra odaszállingóztak, körbeállták a ravatalt, s így néztek le a halott Patrokloszra. Sebeit mintha elfajult kuvaszok ejtették volna. Az egyik a hóna alatt tátongott, ott, ahol rés volt a vértjén, a másik a hátán, a harmadik a hasán; itt a dárda olyan mélyre hatolt, hogy a belei is kilógtak. Mindjárt tudtam, hogy ez az utóbbi volt Hektór döfése, de úgy gondoltam, a hátseb lehetett a halálos.
Fél keze lecsüngött a ravatalról; megfogtam, és leroskadtam mellé a földre.
– Gyere, Akhilleusz, kelj fel onnan! – szólt rám Automedón.
– Nem, nekem itt a helyem. Kérlek, vedd gondjaidba Aiaszt helyettem, és hívasd a nőket, hogy fürösszék meg Patrokloszt, és öltöztessék halotti lepelbe. Itt marad, amíg Hektórt meg nem öltem. És ezennel megfogadom: ha majd elföldeljük, Hektór és tizenkét trójai nemesifjú tetemét rakom a lábához. Az ő vérük lesz a Révész munkadíja, amikor Patroklosz átkel a folyón.
Valamivel később megjelentek a nők, hogy letöröljék Patrokloszról a piszkot, megmossák összekócolódott haját, balzsammal és illatos kenőcsökkel zárják le sebeit, és szivacsukkal gyengéden eltávolítsák a könnyek kivörösödött nyomait összeragadt szeme körül. Ezért az egyért legalább hálás lehettem: a szeme már akkor is hunyva volt, amikor behozták a táborba.
Egész éjjel ott virrasztottam mellette, a kezét fogva. Egyetlen tudatos érzésem annak az egykor forrón szeretett férfinak a kétségbeesése volt, akire a halott élete utolsó pillanataiban gyűlölettel gondolt. Most már két árnyalak szomjazta a vérem: Iphigeneia és Patroklosz.
Napkeltekor megjelent Odüsszeusz két kupa hígított borral és egy tál árpalisztből sütött kenyérrel.
– Egyél, igyál valamit, Akhilleusz.
– Majd csak akkor, ha teljesítettem Patroklosznak adott szavamat.
– Ő már nem tudja, mit csinálsz, és nem is érdekelné. Ha arra esküdtél, hogy megölöd Hektórt, minden erődre szükség lesz.
– Kibírom így is... – Hirtelen hunyorogva körülnéztem; most láttam csak, hogy életnek sehol semmi jele. – Mi történt? Miért alszik még az egész tábor?
– Tegnap Hektórnak is kemény napja volt. Hajnalban hírnök jött Trójából, egy nap fegyvernyugvást kért, hogy meggyászolhassák és eltemethessék halottaikat. A harc csak holnap folytatódik.
– Ha egyáltalán folytatódik! – csattantam fel. – Ha Hektór egyszer visszavonult a városfalak közé, soha többé nem jön vissza.
– Szerintem tévedsz – villant meg Odüsszeusz szeme. – Hektór azt hiszi, a kezében vagyunk, és Priamosz is biztos benne, hogy te végleg távol maradsz a csatatérről. A Patroklosz-féle színjáték bevált. Most figyelj: Hektór és serege nem húzódott vissza Trójába. Kinn maradtak a síkságon.
– Akkor holnap megölhetem!
Odüsszeusz furcsa kíváncsisággal fürkészte az arcomat.
– Igen, holnap... De ma délre Agamemnón összehívta a tanácsot. A katonák olyan fáradtak, hogy nem érdekli őket a kettőtök viszonya. Hajlandó vagy eljönni?
– Nem bánom – mondtam, és még szorosabban fogtam a kihűlt kezet.
Amíg én a tanács ülésén voltam, Automedón vette át a helyem a halott mellett. Nem öltöztem át – változatlanul öreg bőrszoknyámat viseltem –, meg sem mosakodtam. Az ülésen Antilokhosz és Mérionész is jelen volt. Nesztor mellé ültem, és kérdőn néztem rá: hogy kerülnek ide?
– Tegnap mondtál valamit Antilokhosznak, aki ennyiből is megértett mindent – suttogta az aggastyán. – Mérionész pedig hallotta csata közben Idomeneuszt káromkodni, és a többit kitalálta. Elhatároztuk, hogy az lesz a legokosabb, ha mindkettőjüket megajándékozzuk teljes bizalmunkkal, és letétetjük velük ugyanazt az esküt.
– És Aiasz? Ő semmire sem jött rá?
– Nem. Teljesen gyanútlan. Agamemnón igen gondterheltnek látszott.
– Veszteségeink kétségbeejtőek – mondta komoran. – Amennyire megállapíthattam, a Hektórral való első összeütközésünk óta tizenötezer katonánk halt meg vagy szenvedett súlyos sebesülést.
Nesztor megrázta ősz fejét, gondosan ápolt szakálla a kezére omlott.
– A „kétségbeejtő” még enyhe kifejezés! Ó, ha velünk volna Héraklész, Thészeusz, Péleusz és Telamón vagy Tüdeusz, Atreusz és Kadmosz! Én mondom: Férfiak már nem olyanok, mint valaha voltak. Mürmidonok ide vagy oda: Héraklész és Thészeusz nélkülük is elsöpörte volna az egész trójai sereget. – Gyűrűs ujjaival kente szét könnyeit. Szegény öreg... Két fiát vesztette el a harcmezőn.
Odüsszeusz ez egyszer dühbe gurult, és felugrott.
– Én megmondtam! – kiáltotta indulatosan. – Megmondtam, mégpedig minden teketória nélkül, hogy sokat kell még elviselnünk, mielőtt a siker első jeleit megpillantanánk. Agamemnón, Nesztor: nem értem, miért siránkoztok. Ha mi tizenötezer embert vesztettünk, Hektórnak huszonegyezer halottja és súlyos sebesültje van. És ne ábrándozzon senki a dicső múltról! A felsorolt legendás héroszok közül egy sem közelíthetné meg azt, amit Aiasz vagy az itt ülők bármelyike véghezvitt. Igen, a trójaiak derekasan harcoltak, efelől semmi kétség. De hát talán mást vártatok tőlük? És ami még fontosabb: egyedül Hektór tartja össze őket. Ha Hektór elesik, kihuny az egész trójai sereg harci szelleme. És hol maradnak az erősítéseik? Hol van Pentheszileia? Hol van Memnón? Hektór nem vethet be holnap friss csapatokat, míg, nekünk itt van majd tizenötezer thesszáliai emberünk, köztük hétezer mürmidon.
Holnap megverjük a trójaikat. Lehet, hogy a városba még nem jutunk be, de lakóit végső kétségbeesésbe döntjük. Hektór is ott lesz a csatatéren, és Akhilleusz hozzájut a nagy alkalomhoz. – Önelégülten pillantott rám. – Mindenemet, amim csak van, rád teszem fel, Akhilleusz!
– Azt elhiszem! – szólt közbe gúnyosan Antilokhosz. – Lehet, hogy azért látok át a mesterkedéseiden, Odüsszeusz, mert nem hallottam, amint előadod a nagy tervedet, csak másodkézből, apámtól értesültem róla.
Odüsszeusz hirtelen csupa éberség lett, s félig lehunyt szemhéja alól méregette a fiatalembert.
– Az egész terv Patroklosz halálára épült. Vajon miért ragaszkodtál hozzá oly szívósan, hogy Akhilleusz mindenből kimaradjon, még a mürmidonok bevetése után is? Valóban csak azért, hogy meggyőzd Priamoszt: Akhilleusz hajthatatlan? Vagy inkább azért, hogy Patroklosz személyében egy kevésbé jelentős ellenféllel hozd össze Hektórt, és ezzel megsértsd hiúságában? Nem – Patroklosz halála már abban a percben eldőlt, amikor átvette a parancsnokságot. Biztosra vehetted, hogy Hektór elkapja – mint ahogy így is lett. És mint ahogy te kezdettől fogva akartad.
Én is felugrottam; Antilokhosz szavai végre megvilágosították tunya elmémet. Odüsszeusz után kaptam; semmire sem vágytam jobban, mint arra, hogy eltörjem a nyakát. De aztán lehanyatlott a karom. Azt, hogy Patroklosz az én vértemet viselje, nem Odüsszeusz fundálta ki, hanem én magam. És ki mondhatná meg, mi történt volna, ha Patroklosz a saját képében jelenik meg a csatatéren? Hogyan is hibáztathatnám Odüsszeuszt, amikor én tehetek mindenről?
– Igazad van, Antilokhosz, meg nincs is – jelentette ki Odüsszeusz, úgy, mintha az én fenyegető mozdulataimat meg sem látta volna. – Ugyan honnan tudhattam volna, hogy Patroklosz elesik? Hogy ki éli túl a csatát és ki nem, az istenek döntik el. Miért kellett Patroklosznak megbotlania? Nem lehetséges, hogy valamelyik Trója-párti isten vetett gáncsot neki? Én csak egyszerű halandó vagyok, Antilokhosz, nem látok a jövőbe.
Most Agamemnón emelkedett szólásra.
– Hadd emlékeztessem a jelenlévőket: esküvel fogadták, hogy Odüsszeusz tervéhez tartják magukat. Akhilleusz, amikor letette az esküt, tudta mit csinál. Mint ahogy ti is, én is – valamennyien tudtuk. Senki senkit sem kényszerített, nem csapot be, nem tévesztett meg. Azért fogadtuk el a tervet, mert nem láttunk jobb megoldást, sem akkor, sem azóta. Már feledtétek, mennyit átkozódtunk és panaszkodtunk, amiért Hektór biztonságban üldögél Trója falai mögött? Feledtétek, hogy Trója uralkodóját nem Hektórnak, hanem Priamosznak hívják? Az egész terv elsősorban nem Hektór, hanem Priamosz ellen irányult. Tisztában voltunk az árral, szabad akaratunkból vállaltuk, hogy megfizetjük. Erről kár is tovább vitázni. – Most rám szegezte szigorú tekintetét. – Legyetek készenlétben: holnap virradatkor folytatódik a harc. Nyilvános gyűlést hívok össze, és neked, Akhilleusz, tisztjeink szeme láttára adom vissza Briszéiszt, egyszersmind megesküdve rá, hogy semmilyen testi kapcsolatom nem volt vele. Világos, amit mondtam?
Milyen öregnek, milyen nagyon fáradtnak látszott! Sötét hajába, amelyben tíz évvel ezelőtt még alig akadt néhány ősz szál, most széles ezüstös sávok vegyültek, és szakáiián is kétfelől hófehér csík futott végig. Remegő karommal átfogtam Antilokhosz vállát, erőtlenül feltápászkodtam, és indultam vissza Patrokloszhoz. Leültem a ravatal mellé a poros földre, és lefejtettem a halott merev kezéről Automedón ujjait.
A délután úgy telt el, mintha cseppenként csorogna a víz az idő kútjába. Fejemben gyötrelmes gondolatok kavarogtak. Éreztem, hogy gyászom lassan enyhül, de a bűntudat velem maradt, és tudtam, hogy ez így is lesz halálomig. A gyász természetes érzés, míg a bűntudatot az ember méri ki magára. A gyászt begyógyítja a jövő, de a bűntudat ellen a halál az egyetlen orvosság.
A nap lágy, rózsás színekben játszva, szinte cseppfolyósan nyugodott le a Hellészpontosz túlpartján, de egészen addig senki sem zavarta meg magányomat. Ekkor azonban közeledett valaki. Odüsszeusz volt az; arcát árnyékba vonta az alkony a szeme besüppedt, a kezét lomhán leengedte. Nagyot sóhajtva mellém kuporodott a porba. A sarkára ült, kezét összefonta a térdén. Hosszú ideig egyetlen szót sem váltottunk. Odüsszeusz haja lángolt a nap utolsó sugarainak fényében, arcéle borostyános tisztasággal vált el a sötétülő háttértől. Olyan, mint egy isten, futott át a fejemen.
– Milyen vértet veszel fel holnap, Akhilleusz?
– Az aranyszegélyű bronzot.
– Ismerem, nagyon szép, de tőlem még szebbet kaphatnál. – Felém fordult, és ünnepélyes komolysággal folytatta: – Hogyan érzel most irántam? A gyűlésen, amikor az a fiú beszélt, el akartad törni a nyakam, de aztán meggondoltad magad.
– Az érzéseim változatlanok. Úgy érzem, csak valamelyik eljövendő nemzedék ítélheti majd meg, ki voltál. Az biztos, hogy a mi korunkhoz nincs közöd.
Odüsszeusz leszegte a fejét, és szitálni kezdte ujjai közt a homokot.
– Nagybecsű vértet vesztettél miattam; Hektór gyönyörűséggel fogja viselni, abban a reményben, hogy ezzel is föléd kerekedik. De nekem is van egy aranyvértem, éppen rád való. Minószé volt. Elfogadnád?
Kíváncsian néztem rá.
– Hogy került hozzád?
Odüsszeusz közben kacskaringókat rajzolt a homokba, majd az egyik fölé egy ház, a másik fölé egy ló, a harmadik fölé egy ember került.
– Nesztortól lestem el ezeket a jelképeket, náluk ilyenekből állítják össze a leltárakat. – Aztán kis fintort vágott, és a tenyerével eltörölte az egészet. – De jelképekkel nem érhetjük be. Nekünk valami más kell – valami, ami eszméket fejezhet ki, alaktalan, tehát nem ábrázolható gondolatokat, az emberi elme szárnyalását... Hallottad már, miket susognak rólam az emberek? Hogy valójában nem is Láertésznek vagyok a fia, hanem Sziszüphosz nemzett anyámmal, az ő hitvesével?
– Igen, hallottam ilyesmit.
– Csakhogy a mese igaz, Akhilleusz. Mi több: én egy csöppet sem bánom, hogy így van. Mert ha Láertész csinált volna, Görögország lenne szegényebb. Nyíltan nem kérkedek származásommal, mert főembereim azonmód letaszítanának az ithakai trónról. No de elkalandoztam... Csak azt akartam a tudomásodra hozni, hogy a vérthez nem becsületes úton jutottam. Sziszüphosz lopta el a krétai Deukalióntól, és anyámnak ajándékozta szerelmi zálogképpen. Hajlandó vagy ilyen tisztességtelen eredetű holmit viselni?
– Méghozzá nagyon szívesen.
– Akkor virradatkor elhozom neked. De még valamit.
– Hallgatlak.
– Ne mondd el senkinek, hogy tőlem kaptad. Mondd, hogy isteneink ajándékoztak meg vele – hogy anyád kérte meg Héphaisztoszt, kovácsolná ki még ma éjjel az ő örök tüzében, mert azt szeretné, ha istennő fiához méltón jelennél meg a csatatéren.
– Ha így óhajtod, ezt fogom mondani.

* * *

Térdre roskadtam a ravatal mellett, majd fejemet az oldalának támasztva aludtam is egy keveset, nyugtalanul, nyomasztó álmoktól gyötörten. Odüsszeusz keltett fel még pirkadat előtt, és elvitt a házába, ahol az egyik asztalon nagy, vászonba bugyolált csomag állt. Örömtelenül bontottam ki, abban a meggyőződésben, hogy egy jó minőségű, ügyes mesterember kovácsolta vértet találok majd benne, amely azonban, ha aranyból készült is, egy napon sem említhető azzal, amelyben most Hektór pompázik. Apámmal együtt mindig úgy képzeltük, hogy Minósz valamennyi vértje közül ez volt a legszebb.
Nos. az Odüsszeusztól kapott harci felszerelés még a régit is felülmúlta. Megkopogtattam hibátlan aranylapját, és ámultam a tompa, súlyos hangon, amely merőben más volt, mint a több rétegből készült vérteké. Most már kíváncsi lettem, és megfordítottam a félelmetesen nehéz pajzsot, amely ugyancsak elütött a sokrétegű, vastag lemezektől. A felszerelés minden darabja mindössze két rétegből állt, a külső aranyborításból és egy sötétszürke anyagból készült belső lapból, amely a lámpa fényében sem csillant meg.
Hallottam már erről az anyagról, de látni eddig még csak dárdám, az Öreg Pélion fején láttam; akik ismerték, edzett vasnak nevezték. Soha nem gondoltam volna, hogy valakinek ebből az anyagból egy egész – ráadásul ilyen méretű – harci felszereléshez elegendő mennyiség áll rendelkezésére. Minden darab vasból készült, kívül aranyborítással.
– Daidalosz készítette, ezelőtt háromszáz évvel – magyarázta Odüsszeusz. – Ő a történelemben az egyetlen, aki tudta, hogyan kell a vasat megedzeni. Mielőtt az olvasztókemencébe került, homokot adott hozzá, és ebből a keverékből a bronznál sokkal keményebb anyag keletkezik. Daidalosz nyers vasdarabokat gyűjtött, amíg össze nem szedte a vérthez szükséges mennyiséget, és a gyártási folyamat végén kalapálta rá az aranyat. Ha dárda sérti meg a felületi réteget, az aranyat ki lehet egyenesíteni. Figyeld csak meg: a díszítések vasból vannak, nem pedig aranyból domborítva.
– És valóban Minószé volt?
– Igen – azé a Minószé, aki fivére, Rhadamanthüsz és a te nagyapád, Aiakosz társaságában odalenn a Hadészban ítélkezik az Akherón partján összegyűlő holtak fölött.
– Nem lehetek neked elég hálás... Ha majd meghalok, s magam is a három bíró elé kerülök, vedd vissza a vértet, és add tovább a fiadnak.
– Télemakhosznak? – kérdezte nevetve Odüsszeusz. – Ugyan már! Ha felnő, ez a vért akkor is nagy lesz neki. Hagyd inkább a saját fiadra.
– Biztosan ebben akarnak majd eltemetni. Kérlek, gondoskodj róla, hogy Neoptolemosz kapja meg, engem pedig köntösben földeljetek el.
– Ahogy óhajtod, Akhilleusz.
Automedón segítségével öltöztem harci díszbe, mialatt a házban élő nők a falhoz simulva motyogtak imákat és mindenféle varázsigét, hogy a vértbe erő költözzék, és viselőjét elkerülje a rontás. Bármerre mozdultam, olyan fényességes voltam, mint Héliosz.
Agamemnón beszéddel fordult egybegyűlt tisztjeinkhez, akik rezzenéstelenül merev arccal hallgatták végig. Ezután nekem kellett nyugtáznom a nagykirály megalázkodását, majd Nesztoron volt a sor, hogy visszaadja nekem Briszéiszt. Khrüszéisz nem jelent meg, de az volt a gyanúm, hogy nem is küldték el Trójába. A végén – micsoda időpocsékolás! – szétoszlottunk, hogy mindenki megreggelizhessen.
Briszéisz felemelt fővel, némán jött mellettem. Megviseltnek, sőt betegnek látszott, és dúltabbnak, mint annak idején, amikor, ugyancsak az oldalamon, maga mögött hagyta Lürnésszosz égő romjait. A mürmidon karósövényen túl megláttuk Patroklosz ravatalát, amelyet a gyűlés miatt hoztak át ide. Briszéisz megtorpant, és egész testében reszketni kezdett.
– Menjünk innen, Briszéisz.
– Ő ment harcba helyetted?
– Igen, és Hektór megölte.
Fürkészőn néztem rá, nem lágyul-e meg az arca. Ekkor elmosolyodott, s a mosolya csupa szerelem volt.
– Drága Akhilleuszom, olyan kimerültnek látszol! Tudom, milyen sokat jelentett neked Patroklosz, de túlzásba viszed a gyászt.
– Halálában is csak megvetést érzett irántam. Megtagadta a barátságunkat.
– Akkor nem ismert téged igazán.
– Neked sem tudom elmagyarázni, ami történt.
– Nincs is rá szükség. Bármit teszel is, Akhilleusz, az jó és igazságos.

* * *

Az átjárókon meneteltünk ki a táborból, és a párásan felkelő nap fényénél álltunk harci rendbe a síkságon. A levegő bársonyosan lágy volt, a szellő érintése olyan simogató, mint a fosztott gyapjúé szövés előtt. A trójaiak is végtelen sorokban álltak velünk szemben; mint ahogy bizonyára ők is végtelennek látták a mi sorainkat. Az izgalomtól gombócot éreztem a torkomban, és ahogy Öreg Pélion kopott, sötét fogantyúját markoltam, ujjaimon kifehéredtek a bütykök. A vértemről le tudtam mondani Patroklosz javára, de Öreg Péliont még neki sem adtam oda.
Hektór mennydörgésszerűén közeledett a jobbszárnyon, három fekete csődör húzta szekerén; teste átvette a szekér himbálózó mozgását. Királyhoz illő fenséggel viselte a vértemet. Észrevettem, hogy a sisak arany tollforgói közé skarlátpirosokat is vegyített. Épp velem szemben állt meg. Mindketten tudtuk, hogy kettőnk közül csak az egyik hagyja majd el élve a csatateret.
Különös csend volt. Sem a görög, sem a trójai katonák nem szólaltak meg, ló nem horkantott, pajzs nem csörömpölt, ahogy mindkét fél várta, hogy megszólaljanak a kürtök és a dobok. Az új felszerelés meglehetősen súlyos volt; időbe telik, amíg megszokom, és elsajátítom a használatát, gondoltam. Hektór csak várja ki ezt az időt.
Szóltak a dobok, felbőgtek a kürtök, és a Sors Leánya odahajította ollóját a Hektór és köztem megmaradt keskeny földdarabra. Mialatt én harci kiáltásomat hallattam, Automedón még előbbre hajtotta szekeremet, Hektór azonban félreugrott, és mielőtt találkozhattunk volna, visszahátrált saját soraiba. Gyalogosok nyüzsgő sokasága választott el tőle, reménytelen lett volna utolérnem. Egyelőre meg kellett elégednen azzal, hogy jobbra-balra vagdalkozzam, mígnem dárdámról már csöpögött a trójai vér. Az ölés gyönyörén kívül semmit sem éreztem. Még a Patroklosznak tett fogadalmam is elvesztette jelentőségét.
Most ismerős harci kiáltást hallottam, és már meg is pillantottam az újabb szekeret, amely áttört a trójai sorokon. A rajta álló Aineiasz hidegvérűen nyomult előre, s akkor sem vesztette el a nyugalmát, amikor történetesen épp az ügyesen cselező mürmidonokkal találta magát szembe. Én is megismételtem a magam kiáltását; Aineiasz meg is hallotta, tisztelgett, majd párviadalra készen leugrott szekeréről. Első dárdáját elhárítottam a pajzsommal, amelynek vibrálása a csontjaimig hatolt – a bűvös fém olyan erővel térítette el a dárdát, hogy az összeroncsolt heggyel zuhant a földre. Öreg Pélion ekkor hibátlan, szépséges ívben szállt el az emberek feje fölött; Aineiasz már érezte, hogy éppen a nyakát döfné át – gyorsan felemelte pajzsát, és lejjebb hajolt, az én szeretett fegyverem azonban könnyedén hatolt át a pajzs bőr- és fémrétegén, éppen Aineiasz feje fölött, majd felborította a pajzsot, amely így Aineiaszra zuhant, és a földhöz szögezte. Kihúzott karddal csörtettem át embereim között, hogy elkapjam, még mielőtt a pajzs alól kikecmereghetne. Dardaniai katonái meghátráltak rohamunk elől, arcomra már kiült a diadalmas mosoly, amikor egyszerre csak hullámzást érzékeltem, azt a bizonyos dühítő-tébolyító jelenséget, amely olyankor szokott előfordulni, ha rengeteg ember van szűkösen összezsúfolva. Mintha a fodrozódó tengeren egyszer csak hatalmas hullám söpörne végig; az emberek úgy ütköztek egymásba, mintha egy téglasorokból emelt fal fokozatosan felborulna.
Kis híján a földre buktam – az élő emberekből álló hullám mint az uszadék fát, úgy sodort magával. Felordítottam az elkeseredéstől, amiért Aineiaszt szem elől vesztettem. Mire feltápászkodtam, ő már eltűnt, én pedig jó százlépésnyi távolságra kerültem a trójaiak élvonalától. A sorok rendezésére utasítottam a mürmidonokat, úgy küzdöttem vissza magam az első vonalba. Amikor odaértem, Öreg Pélion még mindig rendíthetetlenül szegezte a földhöz Aineiasz pajzsát. Kitéptem hűséges dárdámat, a pajzsot pedig odadobtam nem harcoló kíséretem egyik tagjának.
Nem sokkal ezután Automedónt a szekérrel együtt hátraküldtem a vonalak mögé, gondjaira bízva Öreg Péliont. Ide szekerce kell – nincs annál jobb fegyver közvetlen összeütközéshez. De akármilyen lázas hévvel küzdöttem, újra meg újra Hektórt kerestem a szememmel, és meg is találtam, alig néhány pillanattal azután, hogy megöltem egy harcost, akinek felségjelvényei elárulták, hogy Priamosz egyik fiáról van szó. Hektór a közelből figyelt; arcát eltorzította a testvére halála miatti fájdalom. A szemünk találkozott; most pillantottuk meg egymást először, és a csatatér mintha megszűnt volna létezni. Én Hektór sötéten figyelő arcán néma elégedettséget láttam. Mind közelebb kerültünk egymáshoz, menet közben sorra kaszabolva az ellenséges katonákat, és mindkettőnknek csak egyetlen vágya volt: végre találkozni, végre érintési közelségbe kerülni a másikhoz. Ekkor újabb hullám söpört végig a sorokon. Valami az oldalamnak lódult, és ahogy ismét hátrafelé sodródtam, kis híján elvesztettem az egyensúlyomat. Körülöttem agyontaposták a földre esetteket, de én csak azért zokogtam, amiért Hektórt ismét szem elől tévesztettem. A kétségbeesés csakhamar dühbe és szenvedélyes ölési vágyba csapott ál.
Az izzó düh valamelyest lohadt, amikor már csak maroknyi bíbortollas állt velem szemben, és lábaik között látszott a széttaposott fű. A trójaiak eltűntek; már csak a lemaradókat apríthattam. A zöm rendezetten vonult vissza; vezéreik visszaszálltak szekerükre, és Agamemnón nem háborgatta őket; ebben a helyzetben beérte azzal, hogy saját vonalait újrarendezze. Valahonnan a semmiből előtűnt az én szekerem is, és felmásztam Automedón mellé.
– Keresd meg nekem Agamemnónt – utasítottam lihegve, és megkönnyebbült sóhajjal dobtam le a pajzsot a szekér padlóbordáira. Védekezéshez fényesen bevált, de azért lehetett volna valamicskét könnyebb is.
Lassan összegyűlt valamennyi vezér. Én Diomédész és Idomeneusz között álltam meg. Most, hogy a királyok már belekóstoltak a győzelembe, Agamemnónt ismét elfogadták a királyok királyának. A vezér alkarja be volt kötözve, de a kötés alól is lassan szivárgott a földre a vér, a nagy ember azonban mintha észre sem vette volna.
– Az egész sereg visszavonult – mondta éppen Odüsszeusz –, de semmi jele, hogy a városba akarnának menekülni – legalábbis egyelőre még nem. Hektór még mindig lát esélyt a győzelemre. Nekünk pedig nem olyan sürgős a dolgunk. – Úgy nézett fel Agamemnónra, mintha most fogant volna meg benne valami ragyogó ötlet. – Mi lenne, magasságos királyom, ha folytatnánk, amit kilenc éven át csináltunk? Úgy értem: válasszuk ketté seregünket, és próbáljunk éket verni a trójaiak sorai közé. Innen mintegy harmadmérföldnyire a Szkamandrosz nagy kanyart vesz a városfalak felé. Hektór most éppen ehhez a kanyarhoz közeledik. Ha úgy tudnánk őket irányítani, hogy kövessék a kanyar ívét, akkor a második számú seregünk az ő seregüknek legalább felét beszoríthatja a folyóba, az első pedig továbbűzné a maradékot Trója felé. Az utóbbiakkal nem sokat kezdhetünk, de azokat, akiket a Szkamandrosz ölel magába, levághatjuk.
Kitűnő terv volt, és ezt Agamemnón azonnal átlátta.
– Elfogadom. Akhilleusz, Aiasz, válogassátok össze tetszéstek szerint azokat, akik egyszer már második hadseregként meghódították a partvidéket, és intézzétek el azokat a trójaiakat, akiket sikerül behajtanotok a Szkamandrosz kanyarjába.
Nekem csupán egy kikötésem volt.
– Nem bánom, de csak azzal a feltétellel, ha vigyázol, nehogy Hektór a városba menekülők között legyen.
– Vigyázni fogok – felelte Agamemnón gondolkodás nélkül.
Úgy estek a csapdába, mint apró halak a hálóba. Követtük őket, amíg nem értek egy szintre a kanyar legöblösebb pontjával; ekkor Agamemnón a derékhadukat támadta meg gyalogságával, és szétszórta őket. Rendezett visszavonulásra ezúttal nem is gondolhattak, akkora volt a görög túlerő. Mi Aiasszal a balszárnyon kivártuk, amíg a menekülő trójaiak mintegy fele rájött, hogy zsákutcába futottak; akkor aztán elzártuk előlük a menekülés egyetlen útját. Én gyalogságom élén benyomultam a kanyarba, ugyanazt tette tőlem jobbra Aiasz, csatakiáltásokat bömbölve. A trójaiakat vak rémület fogta el, tehetetlenül vergődtek, futkostak ide-oda, és addig hátráltak, amíg hátsó soraik már a folyó szélénél voltak, az elülső sorok pedig kétségbeesetten nyomták egyre hátrább a középsőket, mígnem a hátsó sorok, mint szakadék szélén tántorgó birkák nem hullottak a szennyes vízbe.
A jó öreg Szkamandrosz isten a munka felét elvégezte helyettünk. Mialatt Aiasz meg én irtottuk a trójaiakat, hiába rimánkodtak kegyelemért, az életben maradottak százával fulladtak a folyóba. Szekeremről láttam, hogy a víz most tisztább és gyorsabb folyású, mint máskor; a Szkamandrosz éppen áradt. Akik a parton állva egyensúlyukat vesztették, többé nem tudták megvetni lábukat vagy harcolni a megvadult folyóval, hiszen egyaránt bénította őket a rettegés és a nehéz felszerelés. De vajon miért áradt a Szkamandrosz, amikor jó ideje nem is volt csapadék? Aztán egyszer csak az Ida-hegy felé pillantottam: fölötte az égbolton villámok cikáztak, és a Trója mögötti dombokat áttetsző függönyként takarta el az eső.
Öreg Péliont Automedónra bíztam, és kezemben a bárddal leugrottam a szekérről; a túl súlyos pajzsot most nem vihettem magammal. Pajzs nélkül kellett tehát harcolnom, és Patroklosz, aki mindig fedezett, nem volt többé. Ám mielőtt belevetettem volna magam a küzdelembe, eszembe jutott, hogy magamhoz rendeljem az egyik nem harcoló poggyászvivőt. Még tartoztam Patroklosz sírjának tizenkét trójai nemesifjúval; ebben az összeomlásban nem lesz nehéz összegyűjteni őket. Ismét rám tört az a rémséges, meggondolatlan szomjúság a mások vérére, és akárhány trójait vágtam le, ez a szomj nem csillapodott. A folyó partjához érve sem álltam meg, hanem belegázoltam, hogy irtsam a fuldoklókat is. Vasvértem súlya szilárdan megtartott az egyre vadabb árhullám ellenében; csak öltem és öltem, a folyó pedig egyre vörösebb lett.
Egyetlen trójai vállalkozott párviadalra. Aszteropaiosznak mondta magát, és aranyozott bronzvértjéről ítélve igen előkelő trójai nemes lehetett. Az ő helyzete volt az előnyösebb, hiszen ő a folyó partján állt, míg én derékig vízben voltam, egyetlen fegyverként a bárdommal, az ő jó fél tucat dárdája ellenében. De senki se higgye, hogy Akhilleusznak nincs sütnivalója! Ahogy ellenfelem el akarta hajítani az első dárdáját, én megragadtam a szekercét a nyelénél fogva, s úgy hajítottam felé, ahogy tőrt szokás. A trójai is elhajította a dárdát, de a felé repülő tárgytól tartva rosszul célzott. A szekerce pörgött a levegőben, meg-megcsillant rajta a napfény. Végül teljes erejével mellen találta Aszteropaioszt, s mélyen a húsába fúródott. Már csak pillanatok voltak hátra életéből; aztán előrezuhant, és kődarabként vágódott a folyóba.
Hogy a szekercémet visszaszerezzem, kievickéltem a part felé, és megfordítottam a holttestet. Ekkor aztán kiderült, hogy a bárd feje és szára egész a markolatig belé van temetve, és még a vért összevissza görbült fémanyaga is köré tekeredett. Annyira elmélyültem a látványban, hogy jóformán meg sem hallottam a tompa zúgást, meg sem éreztem, ahogy a víz mint frissen betört csődör a magasba szökik. Egyik pillanatról másikra a hónom aljáig ért, Aszteropaiosz pedig úgy hányódott rajta, mint egy darab fakéreg. Megragadtam a karját, és tragikomikus ölelésben magamhoz szorítottam, hogy amíg a szekercét kiszabadítom, saját testemmel tartsam egyensúlyban. A zúgásból időközben mennydörgésszerű robaj lett, és mind nehezebben tudtam megvetni a lábam a folyó fenekén. Végre-valahára kihúztam a szekercét, és gyorsan a csuklóm köré csavartam a szíját, nehogy a víz elsodorja. Bizonyára a folyó istene haragudott meg rám; azt, hogy saját népe a hulladékával szennyezze a vizét, úgy látszik, szívesebben elviselte, mint azt, hogy egy idegen a népe vérével szentségtelenítse meg.
Egy magas hullám most úgy zúdult rám, mintha alatta rengene a föld; még Aiasz vagy Héraklcsz sem birkózott volna meg vele. De nini: az egyik parti szilfa ága épp fölém csüngött. Felugrottam, hogy elérjem. Jó darabig csak leveleket markolásztam, és erősen kellett nyújtózkodnom, hogy végre tömör fát érezzék a kezem alatt, de a következő másodpercben visszazuhantam a vízbe, s az ág velem együtt hajolt tovább.
A falszerű hullám úgy lebegett fölöttem, mintha a folyó sértett istenének nedves karja volna. De az isten nem érhette be ennyivel: minden indulatát latba vetve a fejemre zúdította a víztömeget. Még gyorsan egy mélyet lélegeztem, mielőtt cseppfolyóssá válna körülöttem a világ. A víz az enyémnél sokkal nagyobb erővel egyszerre száz irányba taszított és húzott, kis híja volt, hogy a mellem szét nem pattant. Két kézzel kapaszkodtam a szilfaágba, és közben kínomban a napra meg az égre gondoltam, hangtalanul zokogva, amiért a sors könyörtelen tréfájaként egy folyó győz le. Hiába, túlságosan legyengített a Patroklosz fölötti gyász, a trójaiak elleni véres küzdelem, az a vasvért pedig önmagában is felmorzsolta erőmet.
Könyörögtem a szilfában lakó drüaszhoz, a víz azonban fékezhetetlenül zúdult át a fejemen. Végül aztán a drüasz vagy valamelyik másik szellem meghallotta fohászom, és sikerült a fejem a víz fölé emelnem. Mohón kapkodtam levegő után, ráztam a fejem, hogy a szemem kitisztuljon, és kétségbeesve néztem körül. A part, amely eleinte szinte kéznyújtásnyi távolságban volt, eltűnt. Újra megragadtam a szilfát, de a drüasz elhagyott. A folyóba omlott a part utolsó sávja is, pőrén hagyva a vén fa hatalmas gyökérzetét. A vasvért még most, a vízben is elviselhetetlen súllyal nehezedett rám; a levelek és az ágak megbillentek, és a szilfa a folyóba zuhant; félelmében éppen csak egy riadt kis nyiszogást hallatott, de ezt is egykettőre elnyomta az áradat dübörgése.
Továbbra is markoltam az ágat, és azon tűnődtem: vajon elég erős-e a Szkamandrosz ahhoz, hogy mindent magával sodorjon. Ám a szilfa koronája és törzse fenntartotta magát a vízben, valóságos gátként; arra gondoltam, hogy így legalább a folyóban hányódó tetemek és roncsok nem érhetik el a táborunkat és a mürmidonok karósáncát. A felgyülemlő holttestek úgy szorultak neki a szilfagátnak, mint véres szárú barna bimbók; a bíbortollak ott kavarogtak a lomb körül, a víz felszínén haszontalanságában elborzasztóan libegett a sok fehér kéz.
Elengedtem az ágat, és a vizet taposva iparkodtam kifelé a folyóból. A part összeomlott, így alacsonyabb lett ugyan, de nem annyival, hogy megkönnyítse a dolgom. Újra meg újra azon igyekeztem, hogy megvessem a lábam a ragacsos iszapban, de a folyó nem irgalmazott: hol a lábam sodorta el, hol a fejemet szívta újra magába. Én azonban ernyedetlenül küzdöttem tovább, immár mind közelebb érve a célhoz. Sikerült megmarkolnom egy fűcsomót, de csak annyit értem el, hogy gyökerestül kiváljon az átázott talajból. Ismét víz alá kerültem, és álló helyzetben vadul kapálóztam, de már éreztem, hogy a lelkierőm cserbenhagy. Ujjaim között sötéten pergett az elsodort part nedves földje. Így emeltem karom az ég felé, hogy könyörögjek a Mindenek Urához:
– Ó, atyám, atyám, csak addig hagyj élni, ameddig Hektórral nem végzek!
És a Mindenek Ura meghallotta imám, sőt válaszolt is. Az ég határtalan messziségéből egyszer csak a föld felé hajtotta fejét, és néhány pillanatra olyan kedves voltam előtte, mintha megfeledkezett volna gőgömről és bűneimről; most talán csak arra emlékezett, hogy tulajdon fia, Aiakosz volt a nagyapám. Egész testemmel éreztem jelenlétét, sőt úgy rémlett, mintha látnám villámot szóró hatalmas kezének sötét árnyékát a folyó fölött. A Szkamandrosz istene sóhajtva engedelmeskedett annak a hatalomnak, amely egyként kormányoz istent és embert. Az egyik pillanatban még biztosra vettem, hogy meghalok, a másikban a víz már csak a bokámat nyalogatta, és félre kellett ugranom az iszapba roskadó szilfa elől.
Hasonlóképpen vízbe roskadt a szemközti, magasabb part is; a Szkamandrosz egész erejét vékony ezüst erecskékre forgácsolta szét, amelyek elindultak a síkság felé, hogy a szomjas föld egy hajtásra magába szívja őket.
Kitámolyogtam a mederből, és halálos fáradtan ültem le a vizes fűbe. Fölöttem Phoibosz szekere valamivel már lesüllyedt pályája legmagasabb pontjáról; napi útja felét harcoltuk végig. Eszembe jutott, hogy hol lehet a seregem, és szégyenkezve döbbentem rá, hogy öldöklési vágyamban még az embereimről is megfeledkeztem. Mikor okulok már balsorsomból? Vagy ez a gyilkos szenvedély is része volna a tébolynak, amelyet minden bizonnyal anyámtól örököltem?
Kiáltások hangzottak. A mürmidonok közeledtek felém, távolabb pedig Aiasz rendezte sorait. Mindenütt görögök – sehol egy szál trójai. Felkapaszkodtam szekeremre, és Automedónra mosolyogtam:
– Vigyél el Aiaszhoz, öreg barátom.
Aiasz, fél kezében dárdával, révetegen állt emberei közt. Leszálltam. A víz még mindig csorgott rólam.
– Hát veled mi történt? – kérdezte unokabátyám.
– Birkóztunk egyet a Szkamandrosz istenével.
– No, akkor te nyerted a mérkőzést. Az isten kiadta minden erejét.
– Hány trójai élte túl az orvtámadást?
– Nem sok – felelte derűsen Aiasz. – Te meg én vagy tizenötezret kaszaboltunk le. Körülbelül ugyanennyinek sikerült eljutnia Hektór főseregéhez. Derék munkát végeztél, Akhilleusz. Ugy szomjazod a mások vérét, hogy még én sem kelhetek vele versenyre.
– Bárcsak elcserélhetném vérszomjamat a te melegségedre. Aiasz nem nagyon értette, mire célzok, és el is siklott fölötte.
– Ideje, hogy visszatérjünk Agamemnónhoz. Ma szekeret is hoztam.
Felültem mellé a harci szekérre, bár az, a maga négy kerekével, inkább a paraszti szekerekre hasonlított. Teukrosz az én szekeremre kapaszkodott fel, Automedón mellé.
– Valami azt súgja, hogy Priamosz kinyittatta a szkaiai kaput – jegyeztem meg, a városfal felé mutatva. Aiasz csak dünnyögött valamit, de ahogy közelebb értünk, látszott, hogy ráhibáztam. A szkaiai kapu nyitva volt, és Hektór hada özönlött be rajta, megelőzve Agamemnónt, akinek helyzete a trójaiak nyüzsgő tömege miatt reménytelen volt. Vicsorogva néztem Aiaszra.
– A Hadész nyelné el őket – Hektór bejutott – sziszegte.
– Hektór most már az enyém, Aiasz. Megvolt az alkalmad, éltél volna vele.
– Jó, jó, öcskös, ezt magam is tudom.
Agamemnón középhadához érve leszálltunk, és elindultunk, hogy megkeressük a vezért. Szokás szerint most is Odüsszeusz és Nesztor társaságában találtuk. Elég zord volt a képe.
– Zárják a kaput – jegyeztem meg.
– Hektór olyan szoros rendbe tömörítette az embereit, hogy sem eltéríteni, sem megtámadni nem lehetett őket – mentegetőzött a fővezér. – Java részük bejutott a városba. Két egység azonban szándékosan kizáratta magát. Diomédész éppen most puhítja őket, amíg jobb belátásra nem térnek.
– És Hektór?
– Azt hiszem, odabenn van. Senki sem látta.
– Micsoda ebfajzat! Tudta, hogy őt keresem.
Megjöttek mások is: Idomeneusz, Menelaosz, Menesztheusz és Makhaón. Együtt néztük, amint Diomédész egymás után vágja le az önkéntes kívül rekedteket, akik értelmes fickóknak bizonyultak, mert a maradékuk megadta magát; Diomédész pedig, akinek tetszett, hogy milyen bátrak és fegyelmezettek, megkönyörült rajtuk, és beérte vele, hogy csak hadifogollyá nyilvánítsa őket. Utána diadalmas mosollyal csatlakozott hozzánk.
– Tizenötezren elpusztultak a Szkamandrosznál – közölte Aiasz.
– Mi pedig legföljebb ha ezer embert veszítettünk – vágott vissza Odüsszeusz.
Ekkor a mögöttünk pihenő katonák felmorajlottak, az őrtorony tetejéről pedig olyan iszonyatos, kétségbeesett üvöltés hallatszott, hogy a nevetés a torkunkra forrt.
– Oda nézzetek! – Nesztor csontos ujja remegett, ahogy a kapu felé mutatott.
Lassan megfordultunk. Hektór állt ott a kapu bronzdomborulatainak dőlve, kezében két dárdával, pajzsát a kapunak támasztva. Az én aranyvértemet viselte, sisakforgójában az idegen skarlátpiros tollakkal, az Aiasztól kapott élénk bíborszín kardszíjon ametisztek csillogtak-villogtak. Minthogy magamat sosem láthattam a vértemben, most döbbentem rá, milyen pompásan fest benne a férfi – már akire illik a hatalmas alkotmány. Amikor annak idején hátraléptem, hogy megcsodáljam Patrokloszt, akkor tudhattam volna, hogy ebben a felszerelésben a biztos halálba küldöm.
Hektór felemelte pajzsát, és néhány lépéssel közelebb jött.
– Akhilleusz! – szólított. – Azért maradtam kinn, hogy megmérkőzzünk.
Ránéztem Aiaszra, aki bólintott. Automedón már nyújtotta a pajzsom és Öreg Péliont, én pedig odaadtam neki a szekercét. Hektórt nem sérthettem meg ilyen alpári fegyverrel.
Torkom elszorult a reszketeg örömtől, ahogy kiléptem a királyok közül, és kimért léptekkel, mintha áldozati szertartásra indulnék, közeledtem Hektór felé. Egyikünk sem emelte fel a dárdáját. Aztán, egymástól háromlépésnyire, megálltunk. Eddig mindig csak dárdahajításnyi távolságból láttuk egymást, s most égtünk a vágytól, hogy megtudjuk: mi lakozik a másikban. Muszáj volt szót váltani, még a viadal előtt, ezért húzódtunk olyan közel egymáshoz, hogy ki-ki megérinthette volna a másikat. Belenéztem ellenfelem sötét, kemény tekintetű szemébe, és mindjárt tudtam: ugyanabból a fából faragták, mint engem. Csak éppen neki tiszta az elméje, Akhilleusz. És ezért ő a tökéletes harcos.
Sokkal nagyobb szeretetet éreztem ez iránt a férfi iránt, mint amennyire Patrokloszt, Briszéiszt vagy apámat szerettem, mert ő, ha mást testben is, azonos volt velem. Egyszersmind azonban a halál hírnöke is volt, akár ő méri rám a gyilkos csapást, akár úgy alakul, hogy még néhány napot itt bóklászom a világban, mielőtt egy másik trójai megölne. Meg volt írva, hogy egyikünknek itt kell elesnie a párviadalban, a másiknak pedig hamarosan a viadal után, mert így döntöttek felőlünk azok, akik sorsunk fonalát egybekötötték.
– Hány éve már, Akhilleusz... – kezdte Hektór, aztán elhallgatott, mintha nem tudná szavakba önteni, amit érez.
– Priamosz fia, Hektór, bárcsak barátok lehettünk volna. De a sok vért, ami elválaszt egymástól, már nem lehet lemosni.
– Jobb ellenség kezétől elesni, semmint barátétól – mondta. – Hányan vesztek a Szkamandrosznál?
– Tizenötezren. Trója el fog esni.
– Csak a halálom után. Én már nem fogom látni.
– Én sem.
– Mi ketten csak háborúzni születtünk. A háború kimenetele már nem fontos egyikünknek sem, és én örülök, hogy ez így van.
– Felnőtt már a fiad, hogy megbosszuljon?
– Nem még.
– Akkor én előnyben vagyok veled szemben. Az én fiam eljön majd Trójába, hogy bosszút álljon értem, Odüsszeusznak pedig gondja lesz rá, hogy a fiad ne éljen sokáig, és ne legyen ideje búsulni zsenge kora miatt.
Hektór arca eltorzult.
– Helené figyelmeztetett, hogy óvakodjam tőle. Talán egy isten nemzette?
– Ó, nem, csak egy közönséges pór. Odüsszeuszt magamban Görögország szellemének szoktam nevezni.
– Bárcsak óvhatnám tőle apámat.
– Nem élsz már addig, hogy ezt megtehetnéd.
– Lehet, hogy én győzlek le téged, Akhilleusz.
– Ha így lesz, Agamemnón megölet. Hektór néhány pillanatig gondolkodott.
– Lesznek nők, akik megsiratnak? Apád él még?
– Lesz, aki gyászoljon.
Ezekben a pillanatokban kölcsönös vonzalmunk erősebb volt a gyűlöletnél. Gyorsan a kezem nyújtottam Jelé, mielőtt még a gyengédség forrása kiapadna a lelkemben. Ő megfogta a csuklómat, hogy így fogadja kezébe a kezemet.
– Miért maradtál kinn? – kérdeztem, még egyre a kezét fogva. – Miért volt olyan sürgős, hogy megvívj velem?
Szorítása erősebb lett, arca elsötétült a fájdalomtól.
– Hogy is mehettem volna be? Hogyan nézhettem volna apám szemébe, amint ezerszámra hullott a népe az én könnyelmű ostobaságom következtében? Aznap, amikor megöltem a barátodat, azt az embert, aki a te vértedet viselte, igen, aznap kellett volna visszamennem. Polüdamasz figyelmeztetett is erre, de én nem hallgattam rá. Veled akartam találkozni. Igazából emiatt marasztaltam seregemet a síkságon. – Most elengedte a kezem, és hátrább lépett, arcából pedig ismét az ellenség nézett rám. – Figyeltelek, Akhilleusz, ebben a gyönyörű vértben. Bizonyára színaranyból van, mert láttam, hogyan küszködsz a súlyával. Az én vértem sokkal könnyebb. Ezért, mielőtt kardot rántanánk, azt javaslom: fussunk versenyt.
Az utolsó szavaknál már neki is indult, nekem azonban először földbe gyökerezett a lábam. Nem rossz ötlet, Hektór, gondoltam, de akkor is súlyos hibát követsz el. Miért is próbálnálak utolérni? Hamarosan úgyis vissza kell fordulnod, hogy szembekerülj velem. Negyedmérföldnyire a szkaiai kaputól a mi táborunk irányában – éppen arra, amerre ő futott – a trójai fal délnyugat felé kiöblösödött, és ő egyenesen a görög had karjába szaladna.
Végül mégis a nyomába eredtem. Könnyedén, egyenletesen lélegezve futottam; meglehet, hogy az öreg Szkamandrosszal való birkózástól új erőre kaptam. Hektór most megfordult, én pedig megálltam.
– Akhilleusz! – kiáltotta. – Esküvel fogadom, hogy ha megöllek, sértetlenül adom vissza holttestedet a tieidnek! Esküdj meg te is, hogy ugyanígy jársz el az én maradványaimmal!
– Nem tehetem. Már megesküdtem, hogy a holttestedet Patroklosznak adom!
Hirtelen szélroham támadt, a szemem tele lett porral. Hektór már emelte a karját, Öreg Pélion már kirepült a kezemből. Hektór pontosan célzott, a dárdája pajzsom közepéről pattant le, míg Öreg Pélion ernyedten ért földet a közelemben. Mielőtt lehajolhattam volna érte, Hektór elhajította második dárdáját is, ekkor azonban feltámadt a szeszélyes szél – Öreg Pélion most már mindvégig a földön maradt. Hektór kihúzta kardját Aiasz bíborszínű szíjából, és nekem rontott. Most kellett eldöntenem, hogy megtartsam-e a pajzsom, és így védve legyek egy nagyszerű ellenféllel szemben, avagy dobjam el, hogy ne hátráltasson a mozgásban. A vértet valahogyan még elbírtam, de a pajzs túl nehéz volt, ezért inkább elhajítottam, és magam is kardot rántottam. Hektór még rohamozás közben is ura volt önmagának: hirtelen megállt, hogy ő is eldobja pajzsát.
Amikor végre összecsaptunk, mindketten felfedeztük, micsoda gyönyörűség a küzdelem, ha egyenlő ellenfelek kerülnek össze. Hektór lefelé irányuló csapását elhárítottam a kardommal, majd mindkét kard megpihent; ugyanabban a másodperc ugrottunk hátra, és kerülgettük egymást, várva a kedvező alkalomra. Aztán a két kard gyászéneket süvítve hasított a levegőbe. Amikor Hektór ismét támadni készült, villámgyorsan sebet ejtettem a bal karján, de még a viadalnak ebben a szakaszában eltalálta a combomat védő bőrpántot, és a döfés az izmokba hatolt. Bár most már mindketten megsebesültünk, egyikünk sem törődött vele; mohó szenvedély lüktetett bennünk, hogy mielőbb holtan lássuk a másikat. A pengék újra meg újra megvillantak és lecsaptak, de a döfést mindig elhárítottuk, és próbálkoztunk tovább.
Óvatosan helyet változtattam, hogy biztosabb lehetőség adódjék a támadásra. Hektór egy árnyalattal alacsonyabb volt nálam, ezért meg kellett találnom a gyenge pontját, azt a testrészt, amelyet a felszerelése sem véd. De hová is döfjek? Amikor a mellét vettem célba, Hektór fürgén kitért előlem, de ahogy a karját felemelte, észrevettem, hogy a vért oldalt egy ponton eláll a nyakától, és ezt a pontot a sisak sem védi. Tovább hátráltam, hogy előnyösebb helyzetbe kerüljek, ő pedig természetesen követett. És ekkor megtörtént, amitől féltem: jelentkezett a jobb bokám inainak közismert gyengesége, és megtántorodtam. Ám éppen amikor dühösen felhördültem, a testem némi kárpótlással szolgált: így is sikerült talpon maradnom – csak éppen kiszolgáltatva Hektór kardjának.
Ő rögtön felmérte a kedvező esélyt, s a támadó kígyó gyorsaságával ugrott nekem, majd diadalüvöltést hallatva a végső csapáshoz emelte fel kardját. Vértje – az én vértem – és nyakának bal oldala között még szélesebbre nyílt a rés. Karomban még maradt annyi erő, hogy ugyanabban a pillanatban én is támadjak. A két kard összeszikrázott, de az övé elvétette a célt, míg az enyém tévedhetetlenül hatolt a vért és a sisak közti védtelen résbe.
Hektór, nyakában a kardommal, olyan gyorsan hanyatlott a földre, hogy nekem részem sem lehetett zuhanásában. Elengedtem a markolatot, mintha égetné a kezem, hiszen Hektór ott hevert a lábam előtt. Még élt, de látszott, hogy a seb halálos. Nagy sötét szemével úgy nézett fel rám, mint aki mindent tud, és belenyugszik sorsába. Kardom pengéje, az útjában lévő ereket átvágva, csontig hatolt, de amíg ott volt benne, nem halhatott meg. Lassan, szaggatott kézmozdulatokkal megmarkolta a gyilkos élű pengét, én pedig megrettentem: hátha sikerül kihúznia, még mielőtt én felkészülnék a halálára – de hát felkészülhettem volna valaha is? Mellé térdeltem, de ő már nem mozdult. Hörögve kapkodta a levegőt, és továbbra is görcsösen fogta a kardot véresre vagdalt kezével.
– Jól küzdöttél – mondtam.
Az ajka mozgott, valamit még közölni akart, és félrebillentette a fejét, de az erőfeszítés hatására a seb friss vérsugarat lövellt felém. Vérétől pirosló kezem közé vettem az arcát. A sisak legurult a fejéről, gondosan összefogott fekete hajfonata, amelynek vége már kibomlott, elterült a porban.
– Akkor örültem volna a legjobban, ha nem ellened, hanem veled harcolhatok – mondtam. Ó, mennyire szerettem volna tudni, mit hallana tőlem a legszívesebben... Akármit – vagy majdnem akármit – mondtam volna a kedvéért.
Csillogó, mindent tudó szemmel nézett rám. Szája sarkából vékony vérpatak indult útnak; ideje gyorsan fogyott, én pedig még most sem tudtam beletörődni halálába.
– Akhilleusz...?
Még saját nevemet is alig értettem meg. Mélyebbre hajoltam, úgy, hogy a fülem majdnem érintse a száját.
– Mit szeretnél mondani?
– Add vissza... a testem... apámnak...
Igen, majdnem akármit megígértem volna neki, kivéve ezt az egyet. – Lehetetlen, Hektór. Már felajánlottalak Patroklosznak.
– Adj vissza... Ha Patroklosznak adsz... a te testedet... Trója kutyái közé vetik.
– Legyen, ahogy lennie kell. Én esküt tettem.
– Akkor hát... vége.
Csak valamelyik isten lehelhetett belé ekkora erőt: még szorosabban markolta kardomat, és egyetlen végső erőfeszítéssel kihúzta a nyakából. A szeme azon nyomban elhomályosult, hörögve lélegzett, orra körül rózsaszín hab terjeszkedett mind szélesebbre, és végül kiszenvedett.
Én mozdulatlanul térdeltem mellette, még egyre fogva a fejét. Úgy éreztem, mintha körülöttem az egész világ hallgatna döbbenetében. A fölöttem magasodó lőrések és őrtornyok éppoly némák voltak, mint a halott Hektór, és Agamemnón serege sem mukkant a hátam mögött. Milyen szép is volt ez az én trójai ikertestvérem, a jobbik énem, és mennyire, milyen eszeveszett fájdalommal sirattam pusztulását...
Hogyan szeretheted a gyilkosomat, Akhilleusz?
Kalapáló szívvel ugrottam talpra. Valóban Patroklosz hangja szólalt meg bennem. Hektór halott. Fogadalmat tettem, hogy végzek vele, és most, ahelyett hogy ujjongtam volna, könnyeket ontottam – miközben Patroklosz nem tudja kifizetni a Révészt, hogy átkeljen a folyón.
Heves mozdulatom eloszlatta a csendet. Az őrtoronyból hátborzongatóan fájdalmas kiáltás hatolt felém: Priamosz siratta legkedvesebb fiának halálát. Utána más hangok is megszólaltak: a levegő megtelt asszonyi jajongással, isteneikhez könyörgő, mellüket verő férfiak panaszával; az ütések hangja úgy koppant, mint a halottsirató doboké. A hátam mögött pedig Agamemnón hada ujjongani kezdett.
Vadul szaggattam le Hektórról a harci felszerelés darabjait; mindegyiket külön megátkoztam, hátha így sikerül kitépni szívemből a gyászt. Amikor elkészültem, a királyok körülállták a meztelen tetemet; Agamemnón gúnyos mosollyal nézett le a halott arcra, majd felemelte dárdáját, és beledöfte Hektór oldalába. Példáját a többiek is követték, így állva bosszút a szegény, védtelen harcoson, aki, míg élt, elérhetetlen volt számukra.
Undoromban elfordultam – a düh fehéren izzott bennem, és könnyeim felszáradtak. Amikor visszanéztem, láttam, hogy csak az egy Aiasz nem alacsonyodon le Hektór tetemének meggyalázásáig. Hogy is nevezhették mások behemót fafejűnek ezt a férfit, aki társai közt egyedül értette meg a lényeget? Nyersen félrelöktem Agamemnónt és társait.
– Hektór az enyém. Szedjétek össze fegyvereiteket, és távozzatok!
Hirtelen megszégyenülve kullogtak el, mint falánk kuvaszok, ha elkergetik őket a lopott ebédtől.
Lecsatoltam a vértről a bíborszínű kardszíjat, kivontam a tőröm, majd rést hasítottam Hektór bokájába, és átfűztem rajta az ékköves bőrdarabot; Aiasz rezzenéstelen arccal nézte, mivé lesz egykori ajándéka. Automedón odahajtott a szekeremmel, én pedig a végéhez kötöztem a kardszíjat.
– Szállj le! – vetettem oda kocsisomnak. – Most magam hajtok.
Három fehér lovam megérezte a halál szagát, és kis híján megbokrosodott, de mihelyt derekam köré tekertem a kantárt, megnyugodtak, így hajtottam oda-vissza az őrtorony alatt, mialatt Trója falairól jajkiáltás, Agamemnón király serege felől pedig örömujjongás kísért.
Hektór haja kibomlott, és addig söpörte a letaposott földet, amíg feketéből tompaszürkévé nem fakult; két karja ernyedten csüngött hátrafelé a feje mellett. Összesen tizenkétszer futtattam meg lovaimat az őrtorony és a szkaiai kapu között, diadalmasan bemutatva, mivé lett Trója reménysége, és minden szónál ékesebben hirdetve győzelmünk elkerülhetetlenségét. Aztán elhajtottam a tengerpartra.

* * *

A lepelbe burkolt Patroklosz mozdulatlanul feküdt ravatalán. Háromszor hajtottam körbe a házam előtti térségen, majd leszálltam, és elvágtam a kardszíjat. Hektór ernyedt testét könnyedén emeltem fel; annál inkább nehezemre esett, hogy csak úgy, mint egy rongycsomót, odadobjam a ravatal elé. De mivel nem tehettem mást, hát megtettem. Briszéisz rémülten szaladt el, én pedig leültem a helyére, fejem a térdem közé hajtottam, és újra zokogásban törtem ki.
– Jöjj be a házba, Akhilleusz – hallottam Briszéisz hangját. Felnéztem, hogy nemet mondjak a hívásra, de tudtam, hogy ő is szenvedett; nem kínozhattam tovább. Így hát felálltam, s bár sírásom nem csitult, bementem vele a házba. Briszéisz leültetett, tiszta ruhát hozott, hogy letöröljem az arcom, tálat, hogy lemoshassam kezemről a vért, és bort, hogy megnyugodjak. Üggyel-bajjal kibújtatott a vasvértből, majd bekötözte a combsebemet.
Ezután a kitömött inget akarta lehúzni rólam, de ezt már nem engedtem.
– Hagyj békén – mordultam rá.
– Hadd fürösszelek meg, úgy, ahogy kell.
– Nem lehet, amíg Patroklosz temetetlen fekszik.
– Patroklosz a rossz szellemed lett – mondta a lány csendes nyugalommal –, és ez méltatlan ahhoz a szerephez, amelyet életedben játszott.
Megsemmisítő szemrehányással néztem vissza rá, majd némán elhagytam a házat, de nem Patroklosz ravatalához mentem vissza, hanem a köves tengerpartra indultam, ahol úgy hullottam a földre, mintha magam is kődarab volnék.
Álmom kezdetben békés volt. Valami feneketlen, átláthatatlanul sötét szakadékba zuhantam, amikor egyszer csak bizonytalan formájú, túlvilági fényben villódzó fehérség közeledett felém; a vékony, halovány szálakon átderengett a szakadék feketesége. Ahogy aztán mind közelebb jutott tudatom középpontjához, lassan formát öltött, sűrűbb is lett, mígnem ott állt előttem a maga végső alakjában, és Patroklosz kék szeme meredt kitartón meztelenségemre. Lágy vonalú szája szigorúvá torzult, olyanná, amilyennek utoljára láttam, és sárgás hajába vörös csíkok vegyültek.
– Ó, Akhilleusz, Akhilleusz... – suttogta fagyos síri hangon, amely az övére emlékeztetett, de mégsem az övé volt. – Hogyan alhatsz, amikor én még mindig temetetlen heverek, és nem kelhetek át a folyón? Szabadíts meg végre! Szabadíts ki földi agyagburkomból! Hogy is alhatsz, amíg engem nem temettél el?
Felé nyújtottam a karom, hogy megértéséért esdjek, elmondjam, miért járultam hozzá, hogy helyettem vonuljon a csatába, és egyéb magyarázatféléket hebegjek. Karomba akartam venni, de csak a semmit markolásztam; ő egyre zsugorodott, míg végül szétfoszlott a sötétben, denevérszerű hangja elhalt, fényének utolsó pislákolása is kihunyt, és nem maradt a helyében más, csak a semmi.
Feljajdultam, és a saját jajszavamra riadtam fel. Legnagyobb megdöbbenésemre vagy tucatnyi mürmidon harcosom fogott le. Türelmetlenül elhessegettem őket, s visszabotorkáltam a hajók között; a szürke hajnali világosság mutatta az utat. Amerre mentem, mocorogtak az emberek, s azt találgatták, mi lehetett ez a velőt rázó sikoltozás.
Az éjszaka támadt szél lefújta a halottról a leplet, de a körülötte virrasztó mürmidon díszőrség tagjai nem mertek közelebb lépni, hogy betakarják. Így aztán a házam elé támolyogva magát Patrokloszt láttam, úgy, mintha aludna, és nyugodt, szinte nyájas arcáról ítélve szépeket is álmodna. De úgy gondoltam: ez csak hasonmás. Az igazi Patroklosszal az imént, álmomban találkoztam, és tőle magától hallottam, hogy soha nem fog nekem megbocsátani. A szív, amely közös gyermekkorunk óta mindvégig olyan bőkezűen ontotta rám szeretetét, hideg és kemény lett, mint a márvány. De akkor hogy lehet hasonmásának arca olyan szelíd, olyan gyengéd? Lehet ilyen arca az álmomat megzavaró árnyalaknak? Vagy valóban ennyire megváltozna az ember a halálban?
A lábam valami hűvös tárgyat érintett. Borzongva néztem le Hektóira, aki úgy hevert, ahogy az este ledobtam: torz, kicsavarodott lábbal, mintha nyomorék volna, tágra nyílt szemmel és szájjal, élettelen fehér bőrén vagy tucatnyi rózsaszín sebbel; a nyakán lévő sötét üregként tátongott.
Elfordultam, de már jöttek minden irányból a mürmidonok, akiket felébresztett vezérük eszelős üvöltözése. Automedón haladt az élükön.
– Akhilleusz, ideje, hogy eltemessük.
– Jól mondod. Legfőbb ideje.
Tutajon vittük át Patrokloszt a Szkamandroszon, aztán pajzsára fektettük, és a pajzsot vállmagasságig emelve, harci öltözékben, gyalog vittük tovább, úgy, hogy ő legyen a menet közepén. Én, mint legfőbb siratója, a pajzs mögött mentem, fejére illesztve a jobb tenyerem. Kétmérföldes körzetben az egész görög sereg a szirteken s a tengerparton szétszóródva nézte, hogyan fektetik sírjába Patrokloszt a mürmidonok.
Levittük az e célra szolgáló, lépcsőzetesen lejtő üregbe, s gyengéden beemeltük az elefántcsont halottas kocsiba. Az a vért volt rajta, amelyet az utolsó csatát kivéve mindvégig viselt; testét elborították a mürmidonok levágott hajfürtjei, s a kocsi festett falai mentén aranyból készült háromlábú állványokon hevertek dárdái és minden személyes holmija. Eltűnődtem, vajon engem mikor fektetnek be ebbe a kocsiba? A jósok azt mondták: hamarosan.
A pap Patroklosz arcára illesztette az arany álarcot, a feje alatt megkötötte zsinórját, majd aranykesztyűs kezét összefonta a combján, úgy, hogy ujjai a kardon kulcsolódjanak egymásba. Elkántáltuk az igéket, az italáldozatot a földre loccsantottuk. Utána a tizenkét trójai ifjút egyenként odavittük a halottas kocsi lábánál arany állványon elhelyezett hatalmas arany edényhez, és elvágtuk a torkukat. Végül lezártuk a sír bejáratát, és visszamentünk a táborba, az Agamemnón háza előtti gyülekezőhelyre, ahol a temetési játékokat tartották. Kihoztam a jutalmakat, és fájdalmas szívvel szétosztottam őket a nyertesek között. Aztán, mialatt a többiek lakomához ültek, én egymagámban hazabandukoltam.

* * *

Hektór most a házam ajtaja előtt feküdt a porban; akkor szállítottuk oda, amikor leemeltük Patrokloszt a ravataláról. Az álmomban kísértő szellem emléke arra sarkallt, hogy együtt temessem el Patroklosszal, mint a hős lábához tett korcs kutyát, de nem voltam rá képes. Megszegtem legrégibb, legkedvesebb barátomnak – és szeretőmnek – adott szavam, és magamnál tartottam Hektórt. Ott a tizenkét trójai nemes ifjú: ennyi több is, mint elegendő, hogy Patroklosz kifizesse a Révészt. Összeütöttem a tenyerem, s már jöttek is futva a rabszolganők.
– Melegítsetek vizet, hozzátok a kenőcsöt meg az olajat, hívjátok ide a fő balzsamozót. Azt akarom, hogy Hektór királyfi testét előkészítsétek a temetésre.
Elvittem a tetemet a közeli kis raktárba, és egy kőlapra helyeztem, olyan magasra, hogy a rajta serénykedő nők könnyen elérjék. De én voltam az, aki kiegyenesítettem végtagjait, aki lezárta a szemét. A vak szempár azonban nagyon lassan újra kinyílt. Szörnyű volt elnézni Hektór üres burkát, és közben a magaméra gondolni.
Briszéisz egy székbe kuporodva várt. Rám nézett, de kis ideig nem szólalt meg. Aztán színtelen hangon annyit mondott:
– Elkészült a fürdőd, utána pedig adok neked ételt és bort. De meg kell gyújtanom a lámpásokat, hiszen már alkonyodik.
Ó, bárcsak a víz lemoshatná a lelkemen esett foltokat is! A testem megtisztult, de a lelkem szennyes maradt...
Mialatt ittam, és kedvetlenül piszkálgattam az ételt, Briszéisz a szemközti kereveten ült. Úgy éreztem magam, mint aki már évek óta tébolyultként, céltalanul rohangál ide-oda, és Briszéisz, amikor megszólalt, éppen ezt a kifejezést használta.
– Miért viselkedsz úgy, mint egy tébolyult, Akhilleusz? A világ nem fog összedőlni, amiért Patroklosz meghalt. Vannak még az élők közt, akik ugyanúgy szeretnek, ahogyan ő szeretett. Automedón. A mürmidonok. Én magam.
– Hagyj magamra – mondtam fáradtan.
– Majd ha befejeztem. Gyógyítsd be magad a lelked sebeit, az egyetlen lehetséges módon. Hagyj fel Patroklosz emlékének babusgatásával, és add vissza Hektórt az apjának. Nem vagyok féltékeny, soha nem is voltam. Kettőtök szerelmi viszonya engem nem zavart, és nem bolygatta az életedben betöltött helyemet. Ő volt a féltékeny, és ez egész lényét kiforgatta magából. Te azt hiszed, hogy Patroklosz szerint elárultad eszményeidet. Csakhogy Patroklosz szemében a legfőbb árulás az volt, hogy engem szeretsz, így kezdődött, és attól fogva bármit tehettél volna, így is, úgy is elmarasztal. Nem ítélem el mindezért – csak kimondom az igazságot. Patroklosz szeretett téged, és úgy érezte, te az én kedvemért elárulod ezt a szerelmet. Ha pedig ilyesmi kitelik tőled, akkor nem is lehetsz az az ember, akinek képzelt. Természetes volt, hogy hibát keressen benned. Muszáj volt valamivel táplálnia a saját sértettségét.
– Nem tudod, mit beszélsz – mondtam.
– De igenis tudom. Különben sem Patrokloszról akarok beszélni, hanem Hektóiról. Hogy művelhetsz ilyesmit valakivel, aki olyan bátran szállt szembe veled, és olyan dicsőn halt meg? Add vissza az apjának! Téged nem az igazi Patroklosz kísért, hanem az a Patroklosz, akit megidéztél, hogy magadat az őrületbe hajszold. Felejtsd el őt. Az utolsó időben már nem volt igaz barátod.
Ekkor megütöttem. A feje hátranyaklott, majd a kerevetről a földre zuhant. Önmagámtól elborzadva emeltem fel és fektettem vissza a kerevetre, és nagy megkönnyebbüléssel állapítottam meg, hogy él – mozog, nyöszörög. Egy székhez botorkáltam, s tenyerembe temettem az arcom. Valóban tébolyult vagyok, és Briszéisz a tébolyom egyik áldozata. De hogyan kergessem el ezt a kórt? Hogyan száműzzem magamból az anyámat?
Valaki egyszer csak átfonta a lábam, és erőtlenül ráncigálta szoknyám szegélyét. Rémülten emeltem fel a fejem, hadd nézzek szembe ezzel az új, gyötrelmes látomással, hogy aztán zavarodottan meredjek egy ősöreg férfi ősz fejére, fájdalomtól eltorzult arcára. Ez Priamosz – nem lehet más. Priamosz.... Ahogy ültömben kiegyenesedtem, egyszer csak megragadta és csókolni kezdte a kezem, és a könnyei ugyanoda hullottak, ahová nemrég szeretett fia vére.
– Add vissza! Add vissza őt nekem! Ne vesd a kutyáid elé! Engedd, hogy elsirathassuk – ne tagadd meg tőle a tisztességes, rangjához illő temetést! Add vissza nekem őt!
Briszéiszre néztem, aki egyenes háttal ült, de a szemét el nem sírt könnyek fátyolozták. Felemeltem Priamoszt, és a saját székemhez vezettem.
– Ülj le, király uram – szóltam. – Egy királynak nem szabad könyörögnie. Ülj le, kérlek.
Az ajtóban Automedón állt.
– Hogy jutott ide? – kérdeztem.
– Öszvér húzta szekéren, amelyet egy félkegyelmű – nem túlzók, háborodott elméjű fiú hajtott; egy szerencsétlen, aki nem beszél, csak értelmetlenül motyog. A sereg még lakomázik, az átjárót egy mürmidon őrzi. Az öreg azt mondta, veled van dolga. A kocsi üres volt, mindketten fegyver nélkül jöttek, így hát az őr beengedte őket.
– Hozz tűzifát és aprófát, Automedón, de nehogy egy szót is fecsegj erről a látogatásról. Ugyanezt értesd meg az őrrel is, és mondj neki köszönetet a nevemben.
Mialatt a fára vártam – nagyon hűvös nap volt –, közelebb húztam a székemet Priamoszhoz, megfogtam jéghideg, elnyomorodott kezét, és dörzsölni kezdtem, hogy ne fázzon annyira.
– Nagy bátorság kellett ehhez az úthoz, király. Hályogos szemével visszanézett rám.
– Ne hidd... – mormolta, majd hozzátette: – Valaha boldog, jómódú birodalomnak voltam az ura. De később rossz útra tértem. Bennem volt a rossz, senki másban, és titeket, görögöket küldtek az istenek, hogy megbüntessenek gőgömért és vakságomért. – Könnyektől csillogott a szeme, az ajka remegett. – Nem, fikarcnyi bátorság sem kellett hozzá, hogy idejöjjek. Hektórral teljesült ki a büntetésem.
Nem tudtam magamba fojtani a választ:
– Ha így van, még nem értek véget a csapások. Most következik a végső fejezet: Trója eleste.
– Lehet, hogy a nemzetségem kihal, de a város nem bukhat el. Ennél Trója még ma is nagyobb és jelentősebb.
– A város is el fog esni.
– Nos, ebben történetesen nem értünk egyet, de remélem, jövetelem célját te is támogatod. Akhilleusz herceg, add ki nekem a fiam holttestét. Illő váltságdíjat fizetek érte.
– Nem kérek váltságdíjat, Priamosz király. Vidd csak haza – mondtam, ő pedig másodszor is térdre roskadt, hogy megcsókolja a kezem; egész testemet kiverte a libabőr. Biccentettem Briszéisz felé, majd kibontakoztam az öregember karjából. – Ülj vissza, nagy király, és oszd meg velem a kenyerem, amíg Hektórt fel nem készítik az útra. Briszéisz, kérlek, addig foglalkozz vendégünkkel.
Odakinn még valami eszembe jutott, és magamhoz intettem az ott ácsorgó Automedónt.
– A vértet Hektór csak bitorolta, de Aiasz kardszíja az övé volt. Keresd meg, Automedón, és rakd fel mellé a szekérre.
Amikor visszatértem, Priamosz sokkal jobb állapotban volt; az ilyen hirtelen és meghökkentő hangulatváltozások igen jellemzőek az aggokra. Derűsen csevegett Briszéisszel, és éppen azt kérdezte, vajon a Dardanosz-ház tagjaként hogyan érzi magát az oldalamon.
– Elégedett vagyok sorsommal, nagy király – felelte Briszéisz. – Akhilleusz jó ember, nincs benne semmi aljas vagy becstelen. De mondd meg, királyom – hajlott most előbbre –, miért hiszi azt, hogy hamarosan meg kell halnia?
– Mert a jóslat szerint Hektór sorsa és az övé össze van kapcsolva – felelte az agg király.
Amikor megláttak, természetesen gyorsan más tárgyra tértek. Utána együtt vacsoráztunk, és én csak ekkor jöttem rá, hogy farkaséhes vagyok; mindazonáltal fékeztem magam, hogy csak annyit és olyan lassan egyek, mint Priamosz, és a borból is mértékletesen ittam.
Utána odavezettem az öszvéres szekeréhez, amelyen már ott feküdt Hektór halotti lepedővel borított teste. Priamosz nem nézett a lepel alá; gyorsan felmászott az elmebeteg fiú mellé, és olyan egyenes háttal, büszke fejtartással hajtott el, mintha tömör színaranyból készült fogaton ülne.

* * *

Briszéisz kibontott hajjal, lazán magára kapott köntösben várt. Még a lámpásokat oltogatta, én azonban mindjárt az ágyunkhoz léptem.
– Még ahhoz is fáradt vagy, hogy levetkőzz?
Kikapcsolta galléromat és övemet, lehúzta rólam a szoknyát, de ott hagyta őket a padlón, ahová hullottak. Kimerültén nyújtóztam el, karom a fejem fölé emelve, ő pedig mellém bújt, majd fölém hajolt, és öklét a hónaljam gödrébe mélyesztette. Rámosolyogtam; egyszer csak olyan könnyednek és boldognak éreztem magam, mint egy kisgyermek.
– Ahhoz sincs erőm, hogy összekócoljam a hajad – mondtam.
– Akkor maradj csendben, és próbálj elaludni. Én itt vagyok.
– Túl fáradt vagyok az alváshoz.
– Akkor pihenj. Itt vagyok.
– Megígéred nekem, Briszéisz, hogy mindvégig velem maradsz?
– Mit jelentsen az, hogy mindvégig?
Nevetős kedve elmúlt. Láttam fölém hajló arcát, bár szeme homályosnak tűnt, mert csak egyetlen lámpás égett, az is a szoba túlsó végében. Nagy erőfeszítéssel elmozdítottam a karom, és két kezem közé fogtam törékeny fejecskéjét – úgy, ahogy korábban Hektór fejét fogtam –, és közelebb húztam magamhoz.
– Hallottam, mit kérdeztél Priamosztól, és hallottam a válaszát is. Nagyon jól tudod, Briszéisz, mire célzok.
– De nem vagyok hajlandó elhinni! – kiáltotta.
– Ha valahol fiú születik, eleve elvárnak tőle valamit, s ezt később meg is mondják neki. Apám hallgatott, de anyám annál beszédesebb volt. Ha eljövök Trójába, itt is kell meghalnom.
Most, hogy Hektór halott, Trója elveszett – de bukásának az én halálom az ára.
– Ne hagyj el engem, Akhilleusz!
– Mindenem odaadnám, hogy veled maradhassak, de nem lehet...
Briszéisz sokáig hallgatott, a lámpásban hunyorgó parányi lángra függesztve szemét. Lassan, ütemesen lélegzett. Végül megkérdezte:
– Ugye, mielőtt ma este beszéltünk, te már kiadtad a parancsot, hogy Hektóit készítsék elő a temetésre?
– Igen, így volt.
– Miért nem mondtad el nekem? Akkor bizonyos dolgoknak nem kellett volna elhangzaniuk.
– Talán el kellett hogy hangozzanak, Briszéisz. Megütöttelek, pedig a férfi soha nem üthet meg nála gyengébbet, nőt vagy gyermeket. Amikor a népem elvetette az óhitet, ez volt az alku egyik feltétele; az istenek csak így engedték meg, hogy a férfiak uralkodhassanak a világon.
Briszéisz elmosolyodott.
– Nem énrám emeltél kezet, hanem a démonodra, és az ütéssel el is kergetted. Mostantól nem Patroklosznak engedelmeskedsz, hanem magad irányítod a sorsod, és ennek teljes szívemből örülök.
Fáradtságom elmúlt; felkönyököltem, hogy jobban lássam a lányt. A csöpp lámpa fénye minden nőnek jót tett volna, de Briszéiszt, mert nem volt benne semmi hiba, istennőhöz tette hasonlatossá: sápadt bőrét aranylóvá varázsolta, tüzesen csillogó haját még dúsabbá, szemét borostyánszerűen izzóvá. Tétován érintettem ujjam az arcához, majd végighúztam a száján, odáig, ahol megduzzadt ütésemtől. A nyakán árnyékok játszottak, finom ívű melle megszédített, apró lába mintha világom végpontját jelölte volna ki.
És mert végül be kellett ismernem, mennyire vágyom és menynyire szükségem van rá, olyasmire találtam benne, amiről addig nem is álmodtam. A múltban tudatosan viselkedtem úgy, hogy kedvét lelje bennem, most azonban nem úgy gondoltam rá. mint önálló lényre, hanem saját létem kiegészítőjének éreztem. Ámulva tapasztaltam, hogy szememből pereg a könny; Briszéisz haja nedves lett alattam, a keze az enyémet kereste, és fejünk fölött, a közös párnán szívszorító meghittséggel fonta össze ujjait az enyéimmel.

* * *

Így hát Hektór visszakerült ősei palotájába, ha ezúttal nem is tudott róla. Odüsszeusz közvetítésével vettük hírét, hogy Priamosz átugrotta megmaradt idősebb fiainak sorát, és a trón új várományosának a túlontúl fiatal Tróiloszt tette meg. Tróilosz – ahogy a trójaiak kifejezik – még az egyetértés korát sem érte el; mi nem ismertünk ilyen fogalmat, de Odüsszeusz szerint Trójában így nevezik az érettséget.
A döntés nagy ellenállást váltott ki; maga Tróilosz is azért könyörgött apjának, hogy Aineiaszt tegye meg örökösévé, mire Priamosz heves kirohanást intézett a dardaniaiak ellen. A vita azzal ért véget, hogy Aineiasz sértetten kivonult a trónteremből. Dühös volt Déiphobosz is, akárcsak Helénosz, a pap-királyfi; az utóbbi emlékeztette Priamoszt a jövendölésre: Tróilosz csak akkor menti meg a várost, ha megéli az egyetértés korát. Priamosz azt állította, hogy Tróilosz már túl is van ezen a koron, ami Odüsszeuszt még inkább meggyőzte e fogalom kétértelműségéről. Helénosz újra meg újra könyörgött apjának, hogy vizsgálja felül elhatározását, de a király konokul nemet mondot!, és Tróiloszt hivatalosan is felkenték trónörökössé – mi pedig ott a tenger partján hozzáláttunk kardjaink élesítéséhez.
A trójaiak összesen tizenkét napon át gyászolták Hektón, ez idő alatt pedig, tízezer női lovas harcos élén, megjött Pentheszileia, az amazonok királynője – újabb ok, hogy élesre fenjük a kardokat.
Köszörűköveinket a kíváncsiság is olajozta. Ezek a teremtések, akik a maguk nemében páratlanok voltak, életüket mindenestül a szűz Artemisznek és egy ázsiaira átszabott Arésznak szentelték. Szküthia erődített váraiban lakoztak, a világ tetejét tartó kristályhegyek lábánál, hatalmas testű lovakon nyargaltak az erdőségekben, és a szűz istennő nevében vadásztak és fosztogattak. Úrnőjüknek a Föld istennőjét vallották, a maga háromarcú – szűzi, anyai és öregasszonyi – lényében, és úgy uralkodtak a hozzájuk tartozó férfiakon, mint tették a nők a mi tájainkon is, ameddig az óhitet fel nem váltotta az új. Az új vallást szorgalmazó férfiak ugyanis számukra döntő jelentőségű felfedezést tettek, miszerint a szaporodáshoz éppoly elengedhetetlen a férfi magja, mint a magot testében felnövelő asszony. Amíg erre rá nem jöttek, a férfi legföljebb költséges fényűzési cikknek számított.
Az amazonoknál az öröklési rend egyedül a nőket vette figyelembe; a férfilakosság csak ingó vagyontárgynak minősült, s háborúzniuk sem kellett. Az után, hogy egy nő túljutott első havivérzésén, élete következő tizenöt évét egyedül a szűz istennőnek szentelte; ekkor aztán kivált a hadseregből, férjet választott magának, s gyermekeket szült. Egyedül a királynő nem ment soha férjhez, jóllehet abban az életkorban, amikor a többi nő kivált a szűz Artemisz szolgálatából, ő is lemondott a trónról – csakhogy ezután népe üdvéért az áldozati bárd alá hajtotta fejét.
Mindazt, amit még nem tudtunk az amazonokról, Odüsszeusztól tanultuk meg; neki még a szküthiai kristályhegyek tövében is megvoltak a maga kémei. Bennünket persze az a tény izgatott a legjobban, hogy az amazonok lóháton járnak. Ilyesmi még Egyiptomban sem dívott. A ló bőre csúszós, a ráterített takaró nem marad meg a helyén; egyedüli hasznos testrésze a száj, amelybe a hámhoz meg a gyeplőhöz kapcsolt zablát lehetett dugni; hiszen ezért van az, hogy világszerte harci szekereket huzatnak velük, máskülönben még paraszti szekerek elé sem valók, mert a járomtól fuldokolni kezdenek. Mindezt figyelembe véve hogyan lehetséges, hogy az amazonok még csatába is lóháton vonulnak?

* * *

Mialatt a trójaiak Hektórt gyászolták, mi pihenőre tértünk, s azon tűnődtünk: vajon kimozdulnak-e valaha még egyszer a falaik közül? Odüsszeusz bizakodott, hogy majd csak rászánják magukat, de mi, többiek nemigen hittünk neki.
A tizenharmadik napon felöltöttem Odüsszeusztól kapott vértemet, amely ezúttal sokkal könnyebbnek érződött. Hajnali félhomályban vonultunk ki az átjárókon, majd – néhány harci szekérrel az élen – végtelen sorokban meneteltünk a harmattól nedves síkságon. Agamemnón úgy határozott, hogy vonalainkat a szkaiai kaputól félmérföldnyire állítja fel.
Mint kiderült, már vártak ránk. A kapu be volt csukva. A trójaiak most kevesebben voltak, mint eddig, de létszámban még így is felülmúltak bennünket.
Az amazonok az előhad közepén helyezkedtek el, én pedig, mialatt vártam, hogy szárnyaink is rendezzék soraikat, kocsim oldalsó rúdjára ülve jól megnéztem őket magamnak. Nagy, ormótlanul lompos lovaik számomra ismeretlen fajtához tartoztak – rút, karvalyszerű fejük volt, szőrös patájuk, megnyírt sörényük és farkuk. A szőre mindnek barna vagy sárgásbarna, csak középen tündökölt egy fehér szépség – bizonyára ezt lovagolja Pentheszileia királynő. Láttam, milyen módszerrel ülik meg a lovat – tagadhatatlanul leleményes eljárás volt! A harcosok csípőjüket és tomporukat valamilyen bőr keretfélébe illesztették, ez a keret pedig a ló hasa alá volt szíjazva, úgy, hogy el ne mozduljon.
Bronzsisakjuktól eltekintve a harcosok tetőtől talpig bőrbe voltak öltözve; derékon alul henger formájú bőrzsákot húztak magukra, amelyet bokától térdig bőrszíjak rögzítettek, lábukon pedig rövid, puha csizmát viseltek. Néhányan kardot is csatoltak vértjükre, de legfőbb fegyverük az íj és a nyíl volt.
Ekkor megszólaltak a harci kürtök és dobok. Öreg Pélionnal a kezemben kiegyenesedtem, bal vállamon kényelmesen ült a pajzsom. Agamemnón valamennyi harci szekerét – sajnálatosan kevés volt belőlük – a trójai előhaddal, tehát az amazonokkal szemközt állította fel.
A nők mint megannyi Harpüia, süvítve-rikácsolva vették célba szekereinket. Rövid íjukból sziszegve repültek ki a nyilak, mi pedig szekerünkön állva fogadtuk őket; a legtöbb elzúgott a fejünk fölött, és mögöttünk vágódott a földnek. A szűnni nem akaró halálos zápor még az én mürmidonjaimat is megrendítette; nem szoktak olyan ellenfélhez, amely távolabbról harcol, lehetetlenné téve az azonnali megtorlást. Utasítottam gyér számú szekereink hajtóit, hogy tömörüljenek egyetlen alakzatba, és így kényszerítettük hátrálásra az amazonokat. Öreg Péliont most lándzsaként használtam, a nyilakat pedig pajzsommal védtem ki, példám követésére buzdítva a többieket. Eközben érdekes dolgot tapasztaltam: ezek a különös teremtmények soha nem célozták meg nyilaikkal a mi lovainkat.
Automedónra néztem, aki morcosan küszködött három lovunkkal. A pillantásunk találkozott.
– Ma csak aprítsák a többiek a trójaiakat – mondtam neki. – Én büszke leszek magunkra, ha ezekkel a nőkkel szemben álljuk a sarat.
Automedón bólintott, majd gyorsan úgy irányította a kocsit, hogy kikerüljünk egy női harcost, aki csataménjét egyenesen felénk ugratta. A vaskos lábú, erős ló fel-felemelkedő patái akkorák voltak, hogy önmagukban betörhették volna bárki emberfia koponyáját. Felkaptam egy tartalék gerelyt, és a nő felé hajítottam, majd elégedetten néztem, ahogy lesodródik lova hátáról, és annak dübörgő lábai közé zuhan. Ezután megváltam Öreg Péliontól, és helyette szekeréét ragadtam.
– Maradj a közelemben, leszállók.
– Ne tedd, Akhilleusz! Szét fognak zúzni! Csak nevettem rajta.
A földön sokkal könnyebbnek ígérkezett a tusa. A mürmidonok között szájról szájra járt a parancsom:
– Ne gondoljatok a lovak méretére, csak másszatok a lábaik közé. Ők megkímélik a mi lovainkat, de mi nem viszonozzuk ezt a nagylelkűséget. Egy leterített ló éppen annyit ér, mint egy leterített lovas.
A mürmidonok habozás nélkül engedelmeskedtek. Egyeseket megtapostak és nyomorékká rugdostak az amazonok lovai, de a legtöbben helytálltak, és a nyílzápor közepette is rendületlenül kerülgették az izmos lábakat, metszették fel a szőrös hasakat, szorongatták a vastag nyakakat. Gyorsan és ügyesen dolgoztak, és mert apám is, én is mindig bátorítottuk a sokoldalúságot és az egyéni kezdeményezést, rövid idő alatt hátrálásra kényszerítették a meghökkent amazonokat. De ennek a győzelemnek nagy ára volt: a csatamezőn itt is, ott is halott mürmidonok hevertek. Az élve maradottak azonban tele voltak lelkesedéssel, és szíves örömest folytatták volna az öldöklést az amazonok és lovaik soraiban.
Ismét fellendítettem magam Automedón mellé: magát Pentheszileiát kerestem. Nicsak, ott van! Most próbálja visszatérésre bírni és csatarendbe állítani harcosait. Odabiccentettem Automedónnak:
– Előre, neki a királynőnek!
A harci szekeremről irányítottam a rohamot, mielőtt még felkészülhettek volna. Így is suhogva szálltak felénk a nyilak; Automedón is pajzzsal védte magát. Ám a királynőhöz nem sikerült olyan közel férkőznöm, hogy megtámadhassam. Háromszor vert vissza bennünket, miközben ugyanakkor seregét is tovább buzdította. Automedón lihegett, és majdnem elsírta magát dühében: három fehér csődöröm neki korántsem engedelmeskedett oly kezesen, mint korábban Patroklosznak.
– Add ide a gyeplőt.
A lovakat Xanthosznak, Baliosznak és Podargosznak hívták, s én egymás után a nevükön szólítottam őket, kérve, hogy ne hagyjanak cserben; ők pedig meghallgattak, pedig nem volt itt Patroklosz, hogy válaszoljon helyettük. Ó, de jó érzés volt! Végre bűntudat nélkül gondoltam rá...
Ostorra szükség sem volt, hogy újra nekilendüljenek. Nagy testű állat volt mind a három, a puszta súlyukkal is arrébb taszították az amazonok lovait. Harci kiáltásomat hallatva átadtam a gyeplőt Automedónnak, és ismét felkaptam Öreg Péliont. Pentheszileia királynő most már elérhető közelségbe nyomult, bár harcosainak sorai sokkal ziláltabbak voltak, mint korábban. Szegény nőszemély; nem született hadvezérnek. De csak közelebb, közelebb, királynő! Most oldalra kellett kormányoznia fehér kancáját, nehogy az az én három csődöröm közé vesse magát. A nő szeme izzott, és szinte kitárta az oldalát Öreg Pélion előtt. De nem volt kedvem elhajítani. Tisztelegve köszöntöttem a nőt, és visszavonulást parancsoltam.
Egy lovas nélküli ló – úgy látszott, valamennyien kancák – a saját lábához volt pányvázva; a gyeplő ott hevert az egyik pata alatt. Ahogy Automedón elhajtott mellette, én gyorsan kihúztam a gyeplőt a pata alól, így kényszerítve a kancát, hogy kövessen bennünket.
Amikor kiértünk az összecsapás nyüzsgéséből, leugrottam a kocsiról, és szemügyre vettem az amazon lovat. Vajon hogyan fogadja a férfiszagot? És hogyan tudnék elhelyezkedni abban a bőrszerkezetben?
Automedón elsápadt.
– Mi jár az eszedben, Akhilleusz?
– A nő nem félt a haláltól, tehát szebb halált érdemel. Egyenlő félként fogunk megütközni – szekerce szekerce ellen, mindketten lóhátról.
– Megháborodtál? Mi nem tudjuk megülni a lovat!
– Most még nem, de azt hiszed, nem tudunk tanulni az amazonok példájából?
Kocsim kerekét létrának használva kapaszkodtam fel a kanca hátára. A bőrkeretet kisebb testhez méretezték, és sarkain kemény bütykök domborodtak, ezért csak üggyel-bajjal tudtam elhelyezkedni. De mihelyt sikerült, csak ámultam és bámultam, hogy milyen könnyű így a ló hátán maradni, és megőrizni az egyensúlyt. Csak támaszték nélkül lecsüngő lábammal nem tudtam mit kezdeni. A kanca remegett, de szerencsére békés természetű állatot fogtam ki; amikor megveregettem a szügyét, majd a gyeplőt megrántva körbeforgattam, engedelmeskedett. Így hát – a férfiak közül elsőként a világon – lovassá lettem!
Automedón odanyújtotta a szekercémet, de az ember magasságú pajzsról le kellett mondanom. Ekkor vigyorogva odaszaladt az egyik mürmidonom, hogy átadjon egy kerek kis amazon pajzsot.
Hátam mögött az elragadtatva kurjongató mürmidonokkal rontottam a női harcosok közé, a királynőt keresve. A zsúfolt terepen persze az én lovam is csak csigalassúsággal mozoghatott, viszont megállapíthattam, hogy időközben hozzám szokott; bár az is lehet, hogy megijedt a hátára nehezedő szokatlan súlytól.
Amikor megláttam a királynőt, harci kiáltást hallattam, amit ő a maga fura, huhogó kiáltásával viszonzott, aztán megfordult, hogy szembekerüljünk egymással, térdével ösztökélve fehér kancáját, hogy törjön át a sokaságon. Legalább még egy fogást elsajátítottam! A nő most átvetette hátán az íjat, és jobb kezével egy arany-szekercét ragadott meg. Éles hangon odakiáltott parancsára a többiek félkörben csoportosultak a háta mögött, mürmidonjaim pedig a maguk részéről örömest sorakoztak fel, hogy a kört bezárják. Úgy látszott, az összecsapás az egész harcmezőn mifelénk tolódott, mert a mürmidon nézők között ráismertem Diomédész katonáira is csakúgy, mint unokatestvérének, Therszitésznek sötét, kellemetlen ábrázatára. De hát mit keres itt Therszitész, aki Odüsszeusz kémhálózatának az egyik vezetője?
– Te vagy Akhilleusz? – kiáltotta felém a királynő gyatra görögséggel.
– Igen, az vagyok!
Közelebb ügetett, bárdját a kanca hátára fektetve, biztos kézzel markolva pajzsát. Tudtam, hogy ebben az újfajta párviadalban még nincs gyakorlatom, ezért elhatároztam, hogy először pufogtassa csak el ő a maga fogásait, én pedig – bízva szerencsémben – megpróbálom sértetlenül kihúzni az időt addig, amíg nem leszek ura ennek a harcmodornak. A nő villámgyorsan oldalra irányította a lovát, de én idejében kitértem, és bikabőr pajzsommal hárítottam el a csapást, azt kívánva, bárcsak volna ugyanilyen pajzsom, de vasból öntve. A szekerce mélyen hatolt a pajzsba, majd, akár egy sajt szeletelésére való kés, ugyanolyan könnyedén siklott ki a bőrből. Pentheszileia nem volt jó hadvezér, de küzdeni, azt tudott. Hasonlót mondhattam el barna kancámról is, amely mintha nálam gyorsabban ismerte volna fel, mikor merre kell fordulnia. Bizony volt mit tanulnom, de buzgó tanítvány voltam. Meglengettem a bárdot, és alig egy ujjpercnyivel vétettem el a célt. Utána a nőtől ellesett fogással próbálkoztam: nekilódultam a fehér kancának. A nő szeme nagyra nyílt, és pajzsa szegélye fölött látszott, hogy mulat rajtam. Most, hogy már kitapogattuk egymást, egyre gyorsabban váltottunk csapást; a szekercék visszhangzón csattantak, és szikrák pattogtak belőlük. Éreztem ellenfelem karjának erejét, és magamban elismeréssel adóztam fortélyos ügyességének. Az ő szekercéje jóval kisebb volt az enyémnél, amellett félkezes használatra tervezték, és ezért tulajdonosa roppant veszélyes ellenfél volt; én legföljebb annyit tehettem, hogy szekercém nyelét a fejhez sokkal közelebb markoltam meg, és szintén csak a jobb kezemet használtam. Igyekeztem a nő jobb oldalán maradni. és mind nagyobb erőkifejtésre kényszerítettem; rohamait pedig olyan hevesen vertem vissza, hogy újra meg újra kibillent egyensúlyából.
Erővel már rég legyőzhettem volna, de viszolyogtam attól, hogy megalázzam büszkeségében. Többet ér, ha gyorsan, de tisztességgel győzök fölötte. Amikor rájött, hogy pályáját immár megfutotta, arcomra emelte szemét, mintegy a néma beletörődés jeléül – de azért egy végső, kétségbeesett fogással még megpróbálkozott. A fehér ló felágaskodott, majd szinte kifacsarodtak a tagjai, ahogy Pentheszileia a lovamnak ugratott, olyan erővel és lendülettel, hogy az én kancám megingott, patája megcsúszott a földön. Mialatt én nyugtattam, bal kezemmel megrántva a gyeplőt, és sarkammal is fékezni igyekeztem, az aranyszekerce lecsapott. Én is felemeltem a szekercémet, hogy az övét félreüssem, utána pedig nem haboztam tovább. Pentheszileia oldala védtelen volt, és szekercém úgy hatolt a húsába, mint puha agyagba. De mert amíg még tartotta magát, nem bízhattam benne, gyorsan kirángattam testéből a szekercét. Ő a tőre után kapott, de kezében már nem volt elegendő erő. A fehér lovon élénkpiros vérpatakok folytak végig, lovasa megingott, én pedig lecsúsztam a magam kancájáról, hogy elkapjam, mielőtt a földre zuhanna.
Súlya alatt magam is leroskadtam, majd mellé térdeltem, és fejét-vállát a karomban dajkálva kitapogattam érverését. Élt még, de már közelgett a perc, amikor búcsút mond a világnak. Rám nézett; a szeme halványkék volt, mint a folyó, ha a nap játszik rajta.
– Imádkoztam, hogy veled kerüljek szembe – mondta.
– Királynak a legméltóbb ellenfél kezétől kell elesnie – válaszoltam –, te pedig királya vagy Szküthiának.
– Hálás vagyok, amiért olyan gyorsan végeztél velem, hogy gyengeségemre nem derült fény, és a Szűz íjásznő nevében feloldozlak halálom terhe alól.
Már hallatszott a halálhörgése, de az ajka még mozgott. Fölé hajoltam.
– Ha a királynő meghal a szekerce alatt, utolsó lehelelét hóhérának s egyben utódának kell magába fogadnia. – Felköhögött, majd nagy erőfeszítéssel folytatta: – Fogadd hát szájadba utolsó lélegzetem és vele a lelkemet is, bár azt, ha majd te is árnyék leszel, vissza kell majd kérnem.
A szája nem volt véres. Minden maradék erejét összeszedve a számba lehelt, és utána örökre lehunyta szemét. A varázslat megtörtével óvatosan lefektettem a földre, és felálltam. Az amazon harcosok gyászuktól és kétségbeesésüktől hajtva nekem akartak rontani, de a mürmidonok felsorakoztak előttem, és lehetővé tették, hogy barna kancámat kivezessem a harctérről, és megkeressem Automedónt. Ez a fából és bőrből készült keret többet ért nekem megannyi rubinnál.
Ekkor valaki megszólalt.
– Micsoda látványosságban részesítetted a tömeget, Akhilleusz! Kevés férfi – és ha már itt tartunk, kevés nő – látott még olyat, hogy valaki egy hullával szerelmeskedjen.
Automedón és én megpördültünk; nem hittünk a fülünknek. Gúnyos vigyorral az ajkán Therszitész, a kém állt ott hányaveti tartásban. Vajon ennyire megvet engem a hadsereg, hogy egy Therszitész-szerű alak így a szemembe merje mondani mocskos gondolatait, és közben teljes biztonságban érezze magát?
– Be kár, hogy a többiek neked rontottak, és így nem volt időd végigcsinálni, amit elkezdtél! – folytatta göcögve. – Már azt reméltem, vethetek egy pillantást a leghatalmasabb fegyveredre!
Jéghideg düh vacogtatta testem. Felemeltem a kezem.
– Takarodj innen, Therszitész! Bújj el Diomédész rokonod mögé, vagy kérj védelmet attól, aki zsinóron rángat: Odüsszeusztól!
Therszitész sarkon fordult.
– Kellemetlen, mi, ha az igazságot így az ember szemébe mondják?
Csak egyet ütöttem, de így is a vállamig cikázott a fájdalom, amikor öklömmel eltaláltam a nyakát, ott, ahol már nem fedte sisak. Úgy zuhant el, mint egy kődarab, hogy kígyó alakba tekeredve heverjen a földön. Automedón sírt mérgében.
– A rühes kutya! – mondta, és letérdelt Therszitész mellé. – Meghalt, Akhilleusz; eltörted a nyakát. Legalább megszabadultunk tőle!
Pentheszileia halálával az amazonok szívéből kiszállt az életerő; immár nem volt nehéz elbánni velük. Először merészkedtek ki a férfiak világába, és most csak azért küzdöttek tovább, hogy e férfiak kezétől eleshessenek. Amikor már engedte az időm, meg akartam keresni a királynő holttestét, de az nem volt sehol. Alkonyatkor aztán odajött hozzám az egyik mürmidon.
– Nagyuram, láttam, ahogy a királynő tetemét elviszik a csatatérről.
– De hová? És ki tette?
– Diomédész király. Odajött néhány argoszi emberével, levetkőztette a holttestet, aztán harci szekere hátsó nádjához kötözte, és a holttesttel, no meg a vértjével elhajtott.
Diomédész? Nem hittem a fülemnek. De mialatt a katonák hozzáláttak a csatatér megtisztításának, odamentem, hogy felelősségre vonjam.
– Diomédész, te vitted el az engem illető zsákmányt, az amazónkirálynőt?
– Én hát! – vágott vissza dühtől izzó szemmel. – Bedobtam a Szkamandroszba.
– Miért? – kérdeztem, kényszerű udvariassággal.
– Miért ne? Te megölted Therszitészt, az unokatestvéremet – egyik emberem látta, ahogy lesújtasz rá, amikor háttal volt neked. Nem érdemled meg sem a királynőt, sem a vértjét és fegyvereit!
– Elhamarkodva cselekedtél, barátom – mondtam, de a kezem ökölbe szorult. – Keresd csak meg Automedónt, és kérdezd meg tőle, mit mondott a te Therszitész rokonod.
Néhány mürmidonom társaságában elindultam megkeresni a királynőt, bár sok reményt nem fűztem a vállalkozáshoz. A Szkamandrosz sodra ismét erős volt, és elszennyeződött vize most is kicsapott a medréből. Mialatt a trójaiak tizenkét napon át Hektón siratták, mi rendbe hoztuk a partot, hogy táborunkat szárazon tarthassuk, de aztán az Ida-hegy fölött ismét zuhogni kezdett az eső.
Időközben besötétedett. Fáklyát gyújtottunk, úgy vonultunk fel-alá a parton, benézve minden fa és bokor alá. Ekkor valaki nagyot kiáltott. Vágtattam a hang forrása felé, összehúzva a szemem, hogy jobban lássak. Pentheszileia teste ott imbolygott a folyóban; az egyik hosszú, világos hajfonata ugyanannak a szilfának az ágába akadt, amelyikbe a múltkor én kapaszkodtam, hogy megmeneküljek. Kihúztam a testet a vízből, pokrócba csavartam, majd átvetettem fehér kancáján, amelyre Automedón talált rá: ott bóklászott az elhagyatott csatamezőn, úrnőjét keresve.
Amikor hazaértem, Briszéisz ébren várt.
– Egyetlen szerelmem, Diomédész járt itt, és hagyott neked egy csomagot. Azt mondta, bocsánatot kér tőled, és hasonló esetben ő is ugyanezt tette volna Therszitésszel.
Diomédész Pentheszileia holmiját küldte el nekem. Így aztán Patroklosszal közös sírba temettem, teljes fegyverzetében, a harcos királyokhoz illő testtartásban, arcán arany álarccal és lábánál a fehér kancával, nehogy az egyikük ló, a másikuk lovas nélkül érkezzen meg a holtak birodalmába.

* * *

A trójaiak nem hallattak magukról sem másnap, sem a rá következő napon. Törtem a fejem: mi lesz ezután? Így hát felkerestem Agamemnónt, akit most is Odüsszeusz társaságában találtam. Az utóbbi éppoly derűs és magabiztos volt, mint mindig.
– Sose félj, Akhilleusz, elő fognak bújni. Priamosz Memnónt várja, aki egy seregre való elsőrangú hettita egységet vásárolt Hattuszili királytól. Ügynökeim szerint azonban ezek az erők csak fél hónap múlva érnek ide, addig pedig van fontosabb dolgunk is. Volnál szíves elmagyarázni neki, királyom? – Az ithakait soha nem hagyta cserben a ravaszsága; most is eltalálta, mikor kell a főkirályt előnyös helyzetbe hozni.
– Készséggel – válaszolta főkirályunk kegyes ábrázattal. – Nos, Akhilleusz, az történt, hogy tizennyolc nap óta nem kaptunk Asszoszból ellátmányt. Az a gyanúm, hogy a dardanoszok megtámadták az ottaniakat... Megtennéd, hogy egy kisebb sereg élén Asszoszba indulsz, és utánanézel, mi újság arrafelé? Ha üres a hasunk, és más egyébben is hiányt szenvedünk, nem szállhatunk szembe Memnónnal és a hettitáival. Vállalnád, hogy Asszoszban rendet teremtesz, és utána visszatérsz, méghozzá a lehető legrövidebb időn belül?
– Természetesen, királyom – bólintottam. – Tízezer embert viszek magammal, de nem mürmidonokat. Megengednéd, hogy máshonnan toborozzak?
– Ahonnan csak tetszik.
Semmi kétség: Agamemnón igen jó hangulatban volt.

* * *

A királyok királyának előérzete igazolódott: Asszoszban valóban baj volt. A dardanoszok ostrom alá vették ellátóközpontunkat, kemény harcokra is sor került, mielőtt kitörtünk volna védőfalaink közül, hogy nyílt terepen szétverjük az ellenséget. Lerongyolódott, sokfelől összeszedett, soknyelvű hadsereggel kerültünk szembe; úgy tűnt, hogy az az ismeretlen személy, aki a romba dőlt Lürnésszoszban parancsol, az egész partvidékről gyűjtötte össze katonáit, összesen mintegy tizenegyezer embert. Minden valószínűség szerint Trójába igyekeztek, de mivel Asszosz az útjukba esett, nem tudtak ellenállni a csábításnak. A város falain azonban még nem sikerült áttörniük, és az én gyors megérkezésem elejét vette a további kísérleteknek. Ekként semmit sem zsákmányolhattak, és Trójába sem jutottak el.
Négy nap alatt teljesítettük a feladatot, az ötödiken már ismét hajóra szálltunk. A szelek és az áramlatok azonban kedvezőtlenek voltak, ezért már éjszaka lett, mire a hatodik napon elértük a trójai tengerpartot. Magam egyenesen Agamemnón házába indultam, útközben megállapítva, hogy távollétemben a hadsereg nagyobb szabású ütközetben vett részt.
Az oszlopcsarnokban Aiaszba botlottam. Üdvözöltem, de már alig vártam, hogy hírekhez jussak.
– Beszélj, mi történt?
Aiasz elbiggyesztette a száját.
– Memnón, tízezer hettita harcos élén, előbb érkezett, mint ahogy várták. És higgy nekem, Akhilleusz: ezek aztán értik a dolgukat. Az a céljuk, hogy kifárasszanak. Hiába voltunk számbeli fölényben, hiába harcoltak velünk a mürmidonok is: sötétedéskor visszakergettek minket a táborba.
Fejemmel a zárt ajtók felé intettem.
– Tán éji fogadást rendez a királyok királya? Aiasz elvigyorodott.
– Te csak ne gúnyolódj, öcskös! A nagyúr rosszul érzi magát, mint mindig, ha a napi harcok nem a javunkra ütnek ki. Annyi viszont kétségtelen, hogy vannak nála.
– Menj, pihenj le, Aiasz. Holnap majd mi győzünk. Agamemnón nagyon fáradtnak látszott. Még a vacsoraasztalnál ült, s magányát csak Nesztorral és Odüsszeusszal osztotta meg. Fejét a karjára hajtotta, de amikor beléptem, és helyet foglaltam az asztalnál, várakozóan felpillantott.
– Nos, elrendezted Asszoszban a dolgokat? – kérdezte.
– Igen, királyom. Holnapra befutnak az ellátóhajók, de a Trója felé tartó tizenötezer emberrel már nem kell számolnod.
– Nagyszerű! – kiáltott fel Odüsszeusz.
Nesztor néma maradt, ami egyáltalán nem volt jellemző rá. Amikor jobban megnéztem magamnak, azt hittem, megcsal a szemem. Az öregúr haja, szakálla ápolatlan volt, szeme körül karikák piroslottak. Amikor észrevette, hogy figyelem, fél kezével céltalanul a levegőbe kapott, és ráncos orcáján megindultak a könnyek.
– Mi történt, Nesztor? – kérdeztem gyengéden, de már sejtettem, hogy mi lesz a válasza. Nesztor lélegzete elfulladt, torkán zokogás tört fel.
– Ó, Akhilleusz... Antilokhosz halott!
A túl erős lámpafényben ellenzőt formáltam kezemből a szemem fölé.
– Mikor?
– Ma, a csatában. És mindenről én tehetek, én és senki más... Bajba kerültem, s ő rögtön jött a felmentésemre; így találta el Memnón dárdája. És még az arcát sem láthatom többé! A dárda a nyakszirtnél hatolt be, és a száján át jött ki, útközben összeroncsolva az arcát. Pedig milyen szép arca volt, ő, istenek, milyen nagyon szép!
– Esküszöm, hogy Memnón ezt még megkeserüli – mondtam fogcsikorgatva. – Esküszöm a fogadalmamra, amelyet a Szperkheiosz folyónak tettem.
Az öregember azonban csak a fejét ingatta.
– Ó, mit számít ez már, Akhilleusz! Antilokhosz halott, és Memnón holtteste nem támaszthatja fel nekem. Öt fiamat vesztettem el ezen az elátkozott síkságon – hét fiúból ötöt! És Antilokhosz volt közülük számomra a legkedvesebb. Húszévesen halt meg, én pedig, aki a kilencvenhez közeledem, még mindig élek! Nem, az istenek fukar kézzel mérik az igazságot...
– Holnap elintézzük őket? – kérdeztem Agamemnóntól.
– Igen, holnapra sok minden eldől – felelte. – Egész Trójától undorodom már; még egy itteni telet nem viselnék el. Otthonról nem hallok semmi hírt – sem a feleségem, sem Aigiszthosz nem küldenek futárt. Csak én küldök rendszeresen hírnököket, de azok rendre azt jelentik, hogy Mükénében teljes a nyugalom és a béke. De engem már honvágy gyötör! Látni akarom Klütaimnésztrát, a fiamat, a megmaradt két lányomat. – Most Odüsszeuszra nézett. – Ha őszre sem vesszük be Tróját, én hazamegyek.
– Az ősz fogja megpecsételni Trója végzetét, királyom – felelte ez a hűvös, vaskemény férfi, akinek szürke szeme most véghetetlen fáradtságot tükrözött. – Magam is szívből unom már Tróját. Ha meg van írva, hogy húsz esztendeig nem tehetem be a lábam Ithakába, akkor hadd töltsem a második évtizedet másutt – akárhol, csak nem Tróászban. Inkább elviselném a szeirének, a harpüiák és a boszorkányok egyesült hadának társaságát, semhogy további, betegesen unalmas trójaiakban gyönyörködjem.
Elmosolyodtam.
– A szeirének, a harpüiák és a boszorkányok egyesült hada sem fogja tudni, mihez kezdjenek veled, Odüsszeusz. Igaz, engem már ez sem érdekel. Az én világomnak Trója a végső állomása.
A jóslatokat Odüsszeusz is ismerte, így hát nem válaszolt, csak a boros kupája mélyét nézegette.
– Csak egyvalamit ígérj meg nekem, Agamemnón – fordultam vissza a főkirály felé, aki ismét a karjára hajtotta fejét.
– Bármi legyen is, megígérem.
– Temess el Patroklosz és Pentheszileia mellé, és gondoskodj róla, hogy Briszéisz a fiam felesége legyen. Odüsszeusz mereven kihúzta magát.
– Megjött a hívásod, Akhilleusz? – kérdezte.
– Még nem, legalábbis én úgy érzem. De most már hamarosan megjön. – Felé nyújtottam a kezem. – ígérd meg, hogy a vértem a fiamé lesz.
– Már megígértem. A vértet a fiad kapja.
Nesztor megtörölgette a szemét, és orrát köntöse ujjába fújta.
– Minden kívánságod szerint lesz – jelentette ki, és reszketeg ujjaival a hajába túrt. – Ó, bárcsak engem hívna már valamelyik isten! A kimerülésig imádkoztam, de egyetlen isten sem hallgatott meg. Hogyan mehetek vissza Püloszba a fiaim nélkül? És mit mondjak majd az anyáiknak?
– Hazajutsz, Nesztor, meglásd – vigasztaltam –, és a hétből két fiad még életben van. Ha majd ott állsz valamelyik bástyádon, és lenézel a homokos partra, Trója képe úgy foszlik majd szét, mint egy rossz álom. Csak ne feledkezz meg azokról, akiket itt ért a halál, és mutass be a javunkra italáldozatot.

* * *

Levágtam Memnón fejét, és a megcsonkított testet Nesztor lába elé dobtam. Azon a napon újra nekibátorodtunk, mert a trójaiak feltámadt harci kedve kérészéletűnek bizonyult. Lassan húzódtak vissza a síkságon, én pedig, lelkemben valami ismeretlen fájdalommal, csak öltem és öltem. Szekercém a régi ütemben, a régi dühödt harciassággal csapott le, de a karom elnehezült, s ahogy irtottam Hattuszili király legjobb embereit, akiket Trójába, erre a vér áztatta oltárra küldött, egyszer csak torkig lettem a mészárlással. Lelkem legmélyén egy könnyektől elfúló, sóhajtozó hangot hallottam, minden bizonnyal anyámét.
Aznap késő délután leróttam tiszteletem Nesztor előtt, és részt vettem Antilokhosz temetési szertartásán. Négy bátyja mellé fektettük az ifjút abban a sziklába vájt kamrában, amelyet a Néleusz-háznak szántunk, és lábához fektettük Memnónt, ahogy a halott ember kutyáját szokás. De az én számomra a temetési játékok és a lakoma puszta gondolata is elviselhetetlen volt, így aztán hamar eltűntem a többiek közül.
Briszéisz – mint mindig – ébren várt rám.
Arcát a kezembe véve azt mormoltam:
– Te mindig letörlöd a bánatomat.
– Ülj le, beszélgessünk – mondta.
Leültem, de a szívemet úgy megülte a jéghideg borzadály, hogy nem volt miről beszélgetnem. Briszéisz még egy ideig élénken csevegett, mígnem egyszer csak rám nézett, és elakadt a hangja.
– Mi baj van, Akhilleusz? – kérdezte tompán.
– Ó, Briszéisz, a végzet létem gyökereit tépi ki! Eddig a percig még soha nem éreztem ilyen frissnek a szelet, ilyen erősnek az élet illatát, s nem láttam ilyen csendesnek, ilyen ragyogónak a csillagokat.
Briszéisz megrángatta a ruhámat.
– Menjünk inkább be a házba.
Hagytam, hogy egy székhez vezessen, majd leültem, ő pedig a lábamhoz roskadt, és térdemet átölelve nézett fel rám.
– Megint az anyád, Akhilleusz? Megfogtam az állat, és lemosolyogtam rá.
– Nem, anyám végleg elhagyott; a csatamezőn hallottam, amint sírva elbúcsúzik tőlem. De megjött a hívás, Briszéisz. Most már szólít az isten. Mindig kíváncsi voltam, hogyan s mi módon kapom meg az üzenetet, de soha nem gondoltam volna, hogy az élet teljességét kóstoltatják meg velem, mielőtt távoznék. Azt képzeltem, magasztos és dicső lesz a hívás, és én ennek tudatában vetném bele magam utolsó csatámba. Ehelyett minden csendes és irgalmas. Békesség honol bennem, Briszéisz. Nem gyötörnek az elmúlt évek démonai, nem félek a jövőtől. Holnapra minden véget ér, s én nem létezem többé. Megszólalt az isten, és most már mindvégig velem marad.
Briszéisz tiltakozni akart, de én a szájára tettem a kezem.
– A férfiaknak szépen kell távozniuk, Briszéisz. Az isten akarja, hogy így legyen, nem én, és én nem vagyok sem Héraklész, sem Prométheusz, hogy ellenálljak neki. Halandó ember vagyok, megéltem harmincegy évet, és akárhányszor láttam, hogyan válik arannyá a fák lombja, mélyebben rendültem meg, mint más férfiak. Nem akarok tovább élni, mint Trója városfala. A nagy harcosok mind itt esnek majd el. Aiasz... Ó, Aiasz, Aiasz... Nem szabad, hogy éppen én maradjak életben. A Folyón túl majd szembe nézek Patroklosz és Iphigeneia árnyalakjával, és minden egyéb megszűnik létezni. Gyűlölködéseink csakúgy, mint gyengéd érzelmeink, az élők világához kötődnek – a holtak világában nincs hely ilyen erős szenvedélyeknek. Megtettem, ami telt tőlem – többet már nem adhatok. Imádkoztam, hogy az eljövendő nemzedékek megőrizzék és megénekeljék a nevem – földi ember másfajta halhatatlanságra nem számíthat. A holtak világában nincs öröm, de nincs bánat sem. És ha élő emberek millióinak ajkán újra meg újra megvívhatok Hektórral, akkor én is tovább élek.
Briszéisz csillapíthatatlanul zokogott; nő lévén nem láthatta át, milyen bonyolult mintákba szövi a fonalat az idő rokkája, így hát nem is örvendezhetett velem együtt. Előbb-utóbb azonban minden bánat olyan mély lesz, hogy a könnyek is elapadnak. A végén Briszéisz is némán, mozdulatlanul hevert az ágyon, majd így szólt:
– Ha meghalsz, én is veled halok.
– Nem, Briszéisz, neked élned kell. Ha majd megjön a fiam, Neoptolemosz, menj hozzá feleségül. Szüld meg neki a fiákat, akikkel engem nem ajándékozhattál meg. Nesztortól és Agamemnóntól ígéretet kaptam, hogy gondoskodnak e terv megvalósításáról.
– Ezt még neked sem ígérhetem. Az első életemből kiemeltél, és új életet adtál helyette. Harmadik élet már nem lehetséges számomra. Osztoznom kell véled a halálban, Akhilleusz.
Magamhoz emeltem, és rámosolyogtam.
– Majd ha meglátod a fiamat, másként fogsz gondolkodni. A nőknek az a rendeltetésük, hogy sok mindent túléljenek. Nekem már csak egyetlen éjszakával tartozol. Utána Neopiolernoszra hagylak örökül.

 

 

Huszonnyolcadik fejezet
AUTOMEDÓN ELBESZÉLÉSE

Aznap könnyű szívvel hagytuk magunk mögött az átjárót: olyan ellenséges haddal lesz dolgunk, amely már alig piheg. Ott álltam a harci szekéren Akhilleusz mellett, aki szokatlanul csendes volt, de nem tartottam illendőnek, hogy hangulata után érdeklődjem. Ahogy a szekér döcögött a hepehupás talajon, ő világítótoronyként állt aranyvértjében, s a szél bele-belekapott sisakjának szépséges arany tollbokrétájába. Oldalt fordulva rámosolyogtam, amit ő mindig bajtársias mosollyal viszonzott, de ezen a napon megfeledkezett erről a mi titkos kis szertartásunkról – mereven nézett előre, hogy mire, nem tudhattam. Örökös belső viharok dúlta arcára most zord és fegyelmezett nyugalom ült ki, és én egyszer csak úgy éreztem, mintha egy idegen kocsiját hajtanám. Úton a csatamezőre egyetlen szót sem intézett hozzám, mosolyogni sem mosolygott. Úgy illett volna, hogy rendhagyó viselkedése nyomasztóan hasson rám, megmagyarázhatatlan okból azonban inkább jókedvre derített, mintha érzéseiben valami felemelő is lett volna, és éppen az ragadt volna rám át.
Derekasabban küzdött, mint valaha; úgy látszott, egész páratlan dicsőségét ebbe az egyetlen napba akarja sűríteni. Igaz, ezúttal nem hajszolta bele magát jól ismert öldöklés! szenvedélyébe, inkább azon volt, hogy gondosan óvja mürmidonjait minden veszélytől. Bárd helyett a kardját használta, méghozzá olyan néma csendben, ahogy a király viselkedik, amikor bemutatja az évi nagy áldozatot. Az egyik gondolat a másikhoz vezetett: hirtelen megértettem, miben különbözik ez a mai Akhilleusz a régitől. Eddig mindig királyfiként lépett fél, de nem királyként, ezen a napon viszont ő volt a király. Átvillant a fejemen, hogy tán valamilyen előérzet azt súgja neki: Pcleusz meghalt.
Ahogy parancsa szerint erre vagy arra hajtottam a csatatéren, olykor az égre pillantottam. Nagyon nem volt ínyemre az időjárás. Már reggel is ijesztően fakó volt az égbolt; nem is annyira hideget, mint viharokat ígért. Mostanra különös rézvörös színt öltött, keletről és délről pedig fekete viharfelhők gyülekeztek az Idahegység fölött. Biztosra vettük, hogy az istenek onnan figyelik az összecsapást.
A trójaiak veresége teljesebb nem is lehetett volna. Egy percre sem tartóztathattak fel minket, mert valamennyi hadvezérünk körül az Akhilleuszéhoz hasonló, csak szerényebb fénykoszorú lebegett; Akhilleusz úgy tündökölt, akár Héliosz, akinek fejét sugarak veszik körül. Belőle magából árad ez a kápráztató fény, gondoltam; ő lett minden királyok legnagyobbika.
Még dél felé sem járt, amikor a trójaiak sorai felbomlottak, és a sereg megfutamodott. Kerestem Aineiaszt, mert nem értettem, miért nem próbálja egyben tartani az övéit, de úgy látszott, valami baj érhette, mert sehol sem bukkant fel. Később tudtam meg, hogy ezen a délelőttön félrehúzódott, és hiába lett volna szükség az embereire, visszatartotta őket. Korábban már hallottuk, hogy Priamosz trónjának új örököse van, Tróilosz személyében, s bennem most az is felötlött, amit Akhilleusz mesélt, hogy tudniillik Aineiasz sértésnek vette Priamosz döntését. Nos, ezen a napon Aineiasz megmutatta, mekkora ostobaság volt a meggárgyult vén király részéről, hogy megsértett egy dardaniai királyfit, aki tetejébe már egy másik trónnak a várományosa.
Tróiloszt már korábban is láttuk a csatamezőn, akkor, amikor Pentheszileia, majd később Memnón is felvonult a trójaiakkal. Szerencséje volt, amiért egyszer sem találkozott sem Akhilleusszal, sem Aiasszal, ám ezen a napon másként alakultak a dolgok. Akármerre fordult, Akhilleusz könyörtelenül a sarkában volt, és mind közelebb került hozzá. Amikor Tróilosz felismerte helyzete reménytelenségét, és látta, hogy emberei is csapdába kerültek, erősítést kért. Láttam, ahogy a közelben lévő Aineiasz felé irányítja a hírnököt, azt is láttam, ahogy a fiú átadja az üzenetet a szekeréből érdeklődve lehajló Aineiasznak, aki azonban a kisujját sem mozdította Tróilosz érdekében, sőt: másfelé hajtotta a szekerét, és embereivel együtt odébbállt.
Tróilosz bátor és vállalkozó szellemű ifjúnak látszott. Ugyanaz az anya szülte Priamosznak, mint Hektórt, és néhány év múltán új Hektór lehetett volna belőle; ám ily zsenge korban pusztulásra volt ítélve. Mialatt közeledtem hozzá, felemelte dárdáját, hajtója pedig egyensúlyban tartotta a szekeret, hogy ura biztosabban célozhasson, amíg még elég messze vagyunk. Akhilleusz karja hozzám súrlódott; tudtam, hogy ő is most emeli fel Öreg Péliont. Pompás érzékkel hajította el a hatalmas fegyvert, amely oly egyenes pályán közeledett célpontja felé, mintha Apollón lőné ki nyílvesszejét. Vashegye mélyen belehatolt Tróilosz torkába; a szerencsétlen legényke hangtalanul zuhant el, és én láttam, ahogy a kétségbeesett trójai katonák feje fölött Aineiasz keserű arccal figyeli a jelenetet. Megszereztük Tróilosz vértjét, fegyvereit és lovait is, és megmaradt embereit miszlikbe aprítottuk.
Tróilosz halála után Aineiaszba új élet költözött, fásult közönye egyik percről a másikra eltűnt. Az egész vonalon ránk eresztette a megmaradt trójai harcosokat, bár arra nagyon ügyelt, hogy soha ne kerüljön dárdahajításnyi távolságba Akhilleusztól. Agyafúrt egy fickó volt ez a dardaniai. Kétségbeesetten ragaszkodott az életéhez, bár én eltűnődtem, vajon milyen szenvedélyek hevíthetik, mivelhogy gyávának igazán nem volt mondható.

* * *

A nap eltűnt az égről, a vihar mind fenyegetőbben közeledett. A magasban annyi rejtett erő gyűlt fel, hogy a katonák ómenekről kezdtek súgni-búgni. A felhők mind lejjebb ereszkedtek, a villámok már-már a fejünk fölött cikáztak, és a mennydörgés a csatazajt is túlharsogta. Soha még nem láttam ilyennek az eget, és nem éreztem úgy, mintha a Magasságok Atyja személyesen borzongatná a gerincemet. A nappali világosság elhomályosult, valamilyen kísérteties, kénes izzás váltotta föl. A felhők olyan feketék voltak, mint Hadész szakálla, csak a villám festette őket olykorolykor ragyogó kékre, és úgy tekeregtek, mint valami hatalmas olajtűznek a füstje. Hallottam, ahogy a münnidonok azt suttogják a hátam mögött, hogy Zeusz atya ezzel az ómennel jelenti be teljes győzelmünket, és a trójaiak viselkedéséből ítélve ők is a görög győzelem előjelének tartották az égi színjátékot.
Ekkor előttünk fehér tűz perzselő fénye villant fel. A három ló felágaskodott, én meg befogtam a szemem, nehogy megvakuljak.
Amikor a kápráztató fény kihunyt, Akhilleuszra néztem, és azt mondtam:
– Szálljunk le a szekérről; odalenn biztonságosabb.
Rám nézett; szemünk aznap először találkozott. Lenyűgözve bámultam rá: úgy tetszett, mintha a villámok a feje körül táncolnának. Sárga szeme örömtől csillogott, és kinevetett félelmemért.
– Oda nézz, Automedón! Látod már? Dédapám felkészül, hogy meggyászoljon. Eszerint méltó leszármazottjának tart!
Tátott szájjal hallgattam, majd így szóltam:
– Miért kellene téged meggyászolni? Mire célzol, Akhilleusz? Válasz helyett keményen megragadta a csuklómat, majd néhány pillanat múlva azt mondta:
– Szólít az isten. Még a mai napon meghalok, Automedón. Rád hagyom a mürmidonokat, amíg nem küldethetsz a fiamért. Zeusz atya felkészül a halálomra.
Nem tudtam és nem is akartam elhinni... Ostorommal oly vadul hajszoltam a lovainkat, mintha lidérces álom gyötörne. Amikor rémületem kissé enyhült, gondolkodni kezdtem, mi a legokosabb, amit ebben a helyzetben tehetek. Aztán óvatosan, nehogy eláruljam a szándékom, egyre közelebb kormányoztam a szekeret Aiaszhoz és Odüsszeuszhoz, akiknek emberei fej fej mellett küzdöttek.
Nem tudom, Akhilleusz észrevette-e, miben sántikálok; ha igen, nem tulajdonított neki jelentőséget. Felnéztem az égre; azért fohászkodtam, hogy az Atya az én életem vegye el, és kímélje az övét, de az isten csak mennydörgő gúnykacajt hallatott. Egész testemben reszkettem. Ekkor a trójaiak hirtelen a városfal felé rontottak, mi pedig rendezetlen sorokban vetettük magunkat utánuk, hogy elzárjuk az útjukat. Aiasz most közelebb került hozzánk, én pedig tovább óvakodtam felé, amíg csak oda nem súghattam, hogy Akhilleusz úgy érzi: szólították. Ha ezt a csapást valaki elháríthatja, az egyedül Aiasz lehet.
Már ránk vetült a Nyugati Függöny árnyéka, és túl közel értünk a szkaiai kapuhoz, semhogy Priamosz ki merte volna nyittatni. Akhilleusz, Aiasz és Odüsszeusz utolsó védelmi vonalához: a kapuhoz szorította Aineiaszt. Akhilleusz mindenáron el akarta kapni a dardaniait; éreztem ezt meg a hallgatásából is. mialatt azon imádkoztam, hogy ne kerüljön szembe a megmaradt trójai vezérek e legveszélyesebbikével.
Hallottam, ahogy elégedetten felmordul: a dardaniai célzótávolon belül került, de szorongatott helyzete úgy lekötötte figyelmét, hogy nem vette számba, kik állnak vele szemben. Tökéletes célpontnak ígérkezett. Akhilleusz fölemelte Öreg Péliont, karizmai kidudorodtak, ahogy erőt gyűjtött a dobáshoz; láttam a hóna aljában a finom aranypihéket. Aztán megbabonázva képzeltem el, milyen egyenes vonalban közeledik majd a dárda Aineiasz felé. Biztosra vettem, hogy a dardaniai élete már oda, s ekként az utolsó fenyegetés is elhárul fejünk fölül.
Úgy tűnt, minden egyazon pillanatban történik, noha meg is esküdnék rá, hogy nem a szekér billentette ki Akhilleuszt egyensúlyából. Hiába tartotta mindkét lábát szilárdan a kengyel: a jobb bokája felmondta a szolgálatot. Jobb karját a magasba lendítve próbálta visszanyerni egyensúlyát. Ekkor valami tompa koppanást hallottam, és láttam, ahogy a nyíl egészen élénkkék tolláig a csupasz hónaljába fúródik. Öreg Pélion a földön kötött ki; gazdája már nem hajíthatta el. Akhilleusz felágaskodott, magasra, mint egy titán, és diadalmas hangon elüvöltötte Kheirón harci kiáltását, úgy, mintha az emberi halandóság fölött aratott volna győzelmet. A karja lehullott, miáltal a nyíl markolatig hatolt a sebbe, mélyebbre, mint a szégyen, mélyebbre, mint a halál. Két kézzel fogtam a lovak gyeplőjét, mert Xanthosz elugrott rémületében, Baliosz a fejét lógatta, Podargosz pedig takarodót dobolt patáival, és többé már nem volt itt Patroklosz, hogy fájdalmukat és rettenetüket emberi szavakba foglalja.
Akik hallották a harci kiáltást, mind odafordultak; Aiasz úgy bődült el, mintha őt is találat érte volna. A vonalnyi szájból és mindkét orrlyukból ömlött a vér, és széles sávban folyt végig az aranyvérten. Odüsszeusz, aki közvetlenül Aiasz mögé került, felordított dühében és tehetetlenségében, és injával egy meghatározott pontra bökött. Egy szikla biztos védelmébe húzódva Parisz állt ott, kezében íjával, és mosolygott.
Akhilleusz bizonyára csak néhány pillanatig tarthatta meg magát egyenesen: aztán a szekér szélén át Aiasz karjába zuhant, cs magával rántotta a földre. A két vért csörömpölése a szívünkben visszhangzón el nem némíthatóan. Ott voltam Aiasz mellett, amikor feltérdelt, karjában unokaöccsével, majd levette annak sisakját, és csak nézte-nézte, tompán, értetlenül, a vértől csatakos arcot. Akhilleusz még látta, kinek a karjában van, de a halál látványa sokkal hatalmasabb és közelibb volt. Beszélni próbált, de a szavak a torkán akadtak; így hát a szemével búcsúzott. Aztán a két szembogár kitágult, és a szivárvány hártya sárgája beleveszett a halál arctalan, áttetsző sötétségébe. Még három félelmetes rángás – Aiasznak minden erejére szükség volt, hogy el ne ejtse –, aztán mindennek vége lett. Meghalt. Akhilleusz nem volt többé. Szeme üres ablakait fürkésztük, de mögöttük semmit sem láttunk. Aiasz nagy, otromba mancsával lezárta a szemhéját, aztán visszatette a sisakot a halott fejére, és szorosan becsatolta. Könnyei egyre szaporábban peregtek, a szája elferdült.
Meghalt. Akhilleusz nem volt többé. Hogyan békülhetünk meg mi, akik élünk, valaha is ezzel a gondolánál?

* * *

A döbbenet először mindkét sereget mozdulatlanná bénította. aztán a trójaiak egyik pillanatról a másikra úgy estek nekünk, mint a vérszagtól megvadult kutyák. A holttestei és a vértet akarták. Odüsszeusz, félig még sírva, talpon termett. A mürmidonok némán álldogáltak: a lehetetlen valósagként hevert a lábuk előtt. Odüsszeusz lehajol! üreg Pélionért. és meglóbálta előttük.
– Engeditek, hogy ellopják tőlünk? – harsogta, és kiköpött. – Láttátok, hogy csak egy korcs kutya alattomos csele győzhetett fölötte! És ti csak tébláboltok itt, amíg el nem ragadják tőletek a testét? Akhilleusz nevében mondom: most mutassátok meg. ki volt ő számotokra!
A mürmidonok felocsúdtak a megrázkódtatásból, és kihúzták magukat; amíg közülük egy is él, senki trójai Akhilleuszhoz nem közelíthet. Előttünk sorakoztak fel. és vad, komor gyásszal állták a rohamot. Odüsszeusz talpra segítette a zokogó Aiaszt. és segítségére volt, hogy az ernyedt, súlyos testet kiegyensúlyozhassa a karján.
– Vidd vissza a vonalak mögé, Aiasz. Gondom lesz rá, hogy ne törhessenek át. – Azzal, mint akinek csak most jut eszébe, Aiasz kezébe nyomta Öreg Péliont, és megtaszította, hogy induljon már. Mindig fenntartásokkal éltem Odüsszeusszal szemben, de hogy igazi király volt, afelől semmi kétség. Kardjával a kezében megfordult, és megvetette lábát a még Akhilleusz vérétől gőzölgő földön. Így fogadtuk s hárítottuk el a trójaiak rohamát. Közben hallottuk, ahogy Aineiasz az elbaktató Aiasz láttán sakálmód felvonít.
Odüsszeuszra néztem.
– Aiasz nagyon erős, de Akhilleuszt mégsem bírja el ezen a hosszú úton. Hadd eredjek utána, hogy Akhilleuszt a szekérre tegyük.
Odüsszeusz egyetértőn bólintott.
Így esett, hogy a lovakat meghajtva vettem űzőbe Aiaszt, aki immár utolsó sorainkon is túljutott, és menetelt tovább a tengerpart fele. És ebben a pillanatban – amikor én még mindig túl messze voltam, hogysem a segítségére siessek – egy harci szekér robogott el mellettem; utasa, amint azt a vértjén viselt bíborszínű jelvény elárulta, Priamosz valamelyik fia volt, a hajtó pedig szemmel láthatóan arra törekedett, hogy elállja Aiasz útját. Igyekeztem három lovamat még nagyobb sebességre ösztökélni, és közben odakiáltottam Aiasznak, hogy legyen résen – de ő mintha meg sem hallotta volna.
A trójai hercegecske. kezében a kardjával, mosolyogva ereszkedett le a szekérről, amiből világosan kitetszett, hogy nem ismeri Aiaszt. Aiasz rendíthetetlenül baktatott tovább, de menet közben magasabbra emelte Akhilleuszt, és szinte egyazon mozdulattal feltűzte a trójait Öreg Pélionra – Odüsszeusz mintha előre látta volna a jövőt, amikor az utolsó pillanatban még Aiasz kezébe nyomta Akhilleusz dárdáját.
Végre egy vonalba ériem vele, és felszólítottam:
– Rakd fel a szekérre Akhilleuszt. Aiasz!
– Eszemben sincs. Hazaviszem.
– Túl hosszú még az út, tönkreteszed magad.
– Akkor is hazaviszem!
– Legalább a vértjét meg a fegyvereit vegyük le róla, és tegyük a szekérre – javasoltam elkeseredésemben. – Illendőbb is volna úgy.
– Rendben van, erre hajlandó vagyok. Jó lesz, ha a testét érzem, nem pedig a külső burkolatát.
Alighogy megszabadítottuk Akhilleuszt rettentő súlyú holmijától, Aiasz már tovább is indult, menet közben becéző szavakat duruzsolva unokaöccse fülébe, ringatva a testét, csókokkal borítva tönkretett, csupa vér arcát.

* * *

A sereg lassan követett bennünket a síkságon. Én ügyeltem rá, hogy a szekérrel közvetlenül Aiasz mögött maradjak, ő pedig olyan iramban szedte erős lábát, mint aki, ha kell, száz mérföldet is gyalogolna Akhilleusz testével.
Ekkor az isten úgy érezte: elég sokáig tartotta kordában a maga gyászát. Most aztán kijutott nekünk féktelen indulatából. Az égen egymás után hasítottak át a fehér tüzű villámok, olyan izzó fénnyel, hogy a lovak félelmükben először csak remegtek, utána meg is torpantak, sőt még Aiasz is megállt, mialatt fejünk fölött a mennydörgés moraja bömböléssé erősödött, és a villámok szeszélyes csipkemintát rajzoltak a felhőkre. Végül eleredt az eső is, ritkás, de annál nagyobb, súlyos cseppekben, mintha az isten sírná el a maga könnyeit. Aztán a cseppek sűrűsödtek; sártengerben botorkáltunk tovább. A sereg közben utolért bennünket; a Mennydörgővel való találkozás mindkét tábor harci kedvét lelohasztotta. Így valóságos gyászmenetben vittük be a táborba Akhilleuszt a Szkamandrosz menti átjárón, az élen Aiasszal, aki után Odüsszeusz lépdelt. Zuhogó esőben emeltük ravatalra a halottat, akiről az Atya égi könnyei lemosták a vért.
Elkísértem Odüsszeuszt a házhoz, ahol Briszéisz úgy állt az ajtó előtt, mintha már várt volna bennünket.
– Akhilleusz meghalt – mondta neki Odüsszeusz, még egyre könnyezve.
– Hol van most? – kérdezte a lány ijesztő nyugalommal.
– Agamemnón háza előtt – válaszolta az ithakai, és felzokogott, de Briszéisz mosolyogva simogatta meg a karját:
– Fölösleges siratni, Odüsszeusz. Halhatatlan lesz.
Agamemnón emberei időközben már tetőt rögtönöztek a ravatal fölé, hogy ne érje az eső. Briszéisz alábújt, és így nézett le ennek a csodálatos férfinak a maradványaira, ázott, vértől összetapadt aranyhajára, sápadt, élettelen arcára. Nem tudtam, észreveszi-e azt, amit én felfedeztem: hogy a halálban az az ajkak nélküli száj mintha teljessé duzzadt volna, és Akhilleusz most úgy festett, mint a tökéletes harcos eszményi képe.
De akármit gondolt is magában a leány, nem mondta ki, sem akkor, sem később. Véghetetlen gyengédséggel hajolt a halott fölé, megcsókolta szemhéját, összetette kezét a mellén, és addig húzkodta-hajtogatta a hosszú inget, amíg az összhatást megfelelőnek nem találta.
Meghalt. Akhilleusz nem volt többé. Hogyan békélhetünk meg mi, akik élünk, valaha is ezzel a gondolattal?

* * *

Hét teljes napon át gyászoltuk. Az utolsó estén, napnyugtakor, ráhelyeztük testét az arany halotti kocsira, úgy vittük át a Szkamandroszon a sziklába vájt sírhoz. Briszéisz velünk tartott, mert senkinek nem volt szíve hazaküldeni; a hosszú menet legvégén lépdelt, lehajtott fejjel, kezét összekulcsolva. Aiasz volt a fő sirató; ő tette rá a kezét Akhilleusz fejére, amikor a többiek bevitték a sírkamrába. Aranyba volt öltöztetve, de nem az aranyvértbe; azt Agamemnón vette magához.
Miután a papok elkántálták a gyász igéit, az arcra helyezték az arany álarcot, és kiloccsantották az italáldozatot, lassan, egyenként elhagytuk a sírkamrát, ahol Akhilleusz Patroklosszal, Pentheszileiával és a tizenkét nemes trójai ifjúval osztozott végső nyughelyén. A számos különös esemény és előjel közül a legkülönösebb a sírkamra felejthetetlenül szelíd, békés, tiszta hangulata volt. A tizenkét ifjúnak a nagy aranykehelyben összegyűjtött vére meg nem alvadt meg: cseppfolyós volt és dús karmazsinvörös.
Visszafordultam, hogy lássam, velünk távozik-e Briszéisz is, de nem: ő olt térdelt továbbra is a halottas kocsinál. Bár tudtam, hogy úgysem hallgatna rám, visszaszaladtam a sírkamrába, oldalamon Nesztorral. Nem jött szó a szánkra, amikor láttuk, hogy a leány maradék erejével a földre helyez egy kést, majd maga is mellé roskad. Igen, így kell ezt, gondoltam. Hogyan is virradhatnánk olyan új napra, amelyen Akhilleusz már nincs közöttünk? Lehajoltam, hogy a kés után nyúljak, de Nesztor nem hagyta.
– Menjünk innen, Automedón. Nekik már nincs szükségük másokra.
A halotti tort másnap ültük meg, de a szokásos játékok elmaradtak; Agamemnón meg is indokolta, hogy miért.
– Nem hiszem, hogy lenne köztünk olyan, aki most versengeni akarna. De nem ez az igazi ok. Tudjátok meg: Akhilleusz tiltotta meg, hogy abban a vértben temessük el, amelyet istennő anyja Héphaisztosztól rendelt, de nem a halotti játékok valamelyik győztesének szánta, hanem meghagyta, hogy a vért legyen a jutalma a legkülönb harcosnak, aki túlélte Trója ostromát.
Nem lenne pontos, ha azt mondanám, hogy kételkedtem a fő-király szavaiban, inkább az ütött szöget a fejembe, hogy Akhilleusz nekem vajon miért nem szólt erről a tervéről.
– De királyom, hogyan lehetne ezt eldönteni? A harcosok fegyvertényei alapján? Én azt mondom, azok nem mindig tanúskodnak igazi nagyságról.
– Magam is így gondolom – jelentette ki Agamemnón. – Éppen ezért szóbeli versenyt rendezek. Aki azt hiszi magáról, hogy a túlélők közül ő a legkülönb harcos, lépjen elő, és indokolja meg, miért helyezi magát a többiek elé.
Mindössze két pályázó jelentkezett: Aiasz és Odüsszeusz. Milyen különös: éppen ők, akik a nagyság két végletét képviselték: a harcost és... de minek is nevezzük azt az embert, aki mindent az eszével ér el?
– Mindkét jelölt jogcímet elismerem – mondta Agamemnón. – Aiasz hozta ki Akhilleusz holttestét a csatából, de hősi tettét Odüsszeusz készítette elő. Szólj hát elsőnek te, Aiasz, és mondd el, miért tartod méltónak magad Akhilleusz vértjére.
Agamemnón ült középen, mi, többiek – rajtam kívül csupa király és királyfi – kétfelől vettük körül. Én, mint a mürmidonok új vezére, Nesztor király mellett ültem.
Aiasznak nem akaródzott megszólalnia; ez a hatalmas szál férfi – nála nagyobbat még soha nem láttam – zavarban volt. Amellett úgy tűnt, nem is egészséges; mintha a jobb oldalával volna valami baj, fejétől a lábáig. Amikor előrelépett, húzta a jobb lábát, és a jobb karja sem mozgott úgy, ahogy kellene. Egy kis szélütés, gondoltam. Unokaöccsének a cipelésével leggyengébb pontját: az értelmét terhelte meg...
Amikor végre megszólalt, hosszú és kínos szüneteket tartott, kétségbeesetten keresve a megfelelő kifejezést.
– Legmagasabb király, s ti, többiek, királyok, királyfiak... Én első unokatestvére vagyok Akhilleusznak. Az ő atyja, Péleusz és az én atyám, Telamón édestestvérek voltak. Atyjuk, Aiakosz, Zeusznak volt a fia. A családunk dicső származású. A vértet magamnak követelem, mert ezt a nevet viselem, ebből a családból származom. Nem hagyhatom, hogy olyan embernek jusson, aki egy közönséges tolvaj fattya.
A húsz jelenlévő közül ki a homlokát ráncolta, ki feszengett. Hogy jut eszébe Aiasznak, hogy Odüsszeuszra rágalmakat szórjon? Odüsszeusz azonban egyáltalán nem tiltakozott; csak bámulta a padlót, mintha süket volna.
– Önként jöttem Trójába, akárcsak Akhilleusz. Egyikünket sem kötötte eskü. Nem engem, hanem Odüsszeuszt kellett leleplezni, amiért a bolondot játssza. Ebben a hatalmas hadseregben csak két férfi vívott párviadalt Hektórral – Akhilleusz meg én. Nekem nincs szükségem egy Diomédészre, hogy elvégezze helyettem a piszkos munkát. Mire kellene a vért meg a fegyverzet Odüsszeusznak? Amilyen gyenge a bal keze, el sem tudná hajítani Öreg Péliont, az a vörös feje pedig beszakadna a sisak súlya alatt. Ha kétségbe vonjátok unokatestvérem harci eszközeihez való jogomat, akkor dobjátok az egészet egy trójaiakból álló banda közé, és majd meglátjátok, kettőnk közül melyik húzná ki!
Visszasántikált a székéhez, és nehézkesen lezuttyant rá.
Úgy látszott, Agamemnón kínosan érzi magát, de az is nyilvánvaló volt, hogy legtöbben Aiasszal ertünk egyet. Én közben Odüsszeusz arcát figyeltem. Nem értettem, egyáltalán minek kellene neki Akhilleusz harci felszerelése.
Most előrelépett, majd hanyagul, szétvetett lábbal megállt; a lámpások fényénél még rőtebbnek tűnt a haja. Vörös hajú és balkezes – annyi bizonyos, hogy az ő ereiben aztán nem folyik isteni vér.
– Nem tagadom, hogy megpróbáltam kimaradni ebből a háborúból – közölte. – Tudtam, milyen hosszan el fog húzódni. Eskü ide, eskü oda – hányan csatlakoztak volna közületek önként ehhez a vállalkozáshoz, ha sejtitek, meddig kell távol maradnotok otthonról?
– Ami Akhilleuszt illeti, egyedül nekem köszönhető, hogy eljött Trójába – én lepleztem le a cselszövényt, amellyel Szküroszban akarták tartani. Aiasz is ott volt, de semmit nem vett észre. Kérdezzétek csak meg Nesztort – ő majd igazol.
– Származásom ügyében tudomást sem veszek Aiasz hitvány célozgatásairól. Én is dédunokája vagyok a mindenható Zeusznak.
– Végül – ki vonná kétségbe harctéri érdemeimet? Délceg testalkatra nem hivatkozhatom, de bátorság dolgában bárkivel felveszem a versenyt. Aki ezt nem hiszi el, számolja csak meg sebeimet. Diomédész király pedig nem a kegyencem vagy a tányérnyalóm, hanem barátom és szeretőm.
Amilyen nehezen forgott Aiasz nyelve, annyira értett a szóhoz Odüsszeusz. Kis szünetet tartott, bizonyára a hatás kedvéért, majd így folytatta:
– Egyetlen okból jelentettem be igényem Akhilleusz harci felszerelésére: azt akarom, hogy teljesüljön a halott hős végakarata.
– Ha én nem viselhetem – viselheti-e Aiasz? Ha nekem túl nagy, neki túl kicsi lesz. Nekem adjátok hát, mert megszolgáltam.
Szélesre tárta karját, hogy jelezze: itt voltaképpen nincs miről vitázni, majd visszaült a helyére. A hallgatóságból sokan meginogtak, de ez – gondoltam – úgysem számít; a végső döntés Agamemnóné.
A lokirály Nesztorra nézett.
– Te mit mondasz?
Nesztor felsóhajtott, úgy felelt:
– Azt, hogy Odüsszeusz megérdemli a kitüntetést.
– Akkor hát így legyen. Vedd át, Odüsszeusz.
Aiasz felüvöltött, és kardot rántott, de bármi volt vele a szándéka, nem valósította meg, mert székéről felpattanva teljes hosszában végigvágódott a földön, és hiába próbáltuk élesztgetni, ott is maradt. Végül Agamemnón hordágyat hozatott, és nyolc katona kivitte Aiaszt, Odüsszeusz pedig, mialatt a királyok leverten, borús képpel elszállingóztak, egy talicskába rakta a vértet és a fegyvereket. Én elmentem, hogy egy pohár borral oldjam szám keserű ízét. Odüsszeusz beszéde végére már tudtuk, mit szándékozik tenni a jutalommal: továbbadja majd Neoptolemosznak. Trójában talán ezt egyszerű ajándékozással is meg lehetett volna oldani, de mifelénk a halott harci felszerelését vagy vele temették el, vagy pedig a halotti játékokra tartogatták fődíj gyanánt. Nagy kár, hogy ezúttal másként történt – csak a későbbiekből derült ki, mekkora kár...

* * *

Már éjszaka volt, amikor rájöttem: hiába vedelem a bort, nem tudok lerészegedni. Végigmentem a magas házakkal szegélyezett, elhagyott utakon; világosságot kerestem, mindegy, hogy hol és kinél – társaságra vágytam. Nagy sokára pillantottam meg az áhított lángocskát – Odüsszeusz házában égett. A bejárati ajtó függönye még félre volt húzva, így hát betámolyogtam hozzá.
Diomédésszel volt; mélán, töprengve néztek a hunyorgó parázsra. Odüsszeusz átkarolta az argoszi csupasz vállát, és lassan cirógatta, rám pedig, aki gazdátlan kutyaként lettem véletlen tanúja összetartozásuknak, újból rátört a magány érzete. Akhilleusz halott. Én vezetem a mürmidonokat, én, aki nem születtem erre a posztra. Rémítő gondolat... Beléptem a fénykörbe, és elcsigázva leültem.
– Nem zavarok? – kérdeztem kissé megkésve.
– Egyáltalán nem – felelte Odüsszeusz mosolyogva. – Igyál egy kis bort.
A gyomrom már a szóra is felfordult.
– Köszönöm, inkább nem. Egész este be akartam rúgni, de nem sikerült.
– Hát ilyen magányos vagy. Automedón? – kérdezte Diomédész.
– Magányosabb, mint amennyire bárkinek is kívánnám. Hogyan is léphetnék az ő helyébe? Én nem vagyok Akhilleusz!
– Emiatt ne fájjon a fejed – mondta csendesen Odüsszeusz. – Amikor láttam Akhilleusz arcán a halál árnyékát, futárt küldtem Neoptolemoszért; ennek jó tíz napja már. Ha a szelek és az istenek kegyesek hozzánk, hamarosan itt lesz.
Annyira megkönnyebbültem, hogy kis híján csókot nyomtam az ithakai arcára.
– Teljes szívemből köszönöm, Odüsszeusz, hogy így cselekedtél! A mürmidonokat csakis egy újabb Péleusz-ivadék vezetheti.
– Nem illet köszönet, amiért ésszerűen igyekeztem eljárni. Felszínesen, hosszabb-rövidebb szünetekkel beszélgettünk az éjszakában, mindhárman vigaszt merítve egymás társaságából. Egy ízben úgy tűnt, mintha a távolból lármát hallanék, de mert hamarosan elcsitult, figyelmem ismét az éppen beszélő Diomédész felé fordult. Ekkor aztán harsány kiáltás hatolt fülünkbe; ezúttal két társam is meghallotta. Diomédész párducként ugrott fel, máris a kardjáért nyúlva, míg Odüsszeusz ülve maradt, de nyugtalanul hegyezte fülét. Amikor a lárma egyre erősödött, mindhárman elindultunk arrafelé, ahonnan hallani véltük.
Így jutottunk el a Szkamandrosz partjáig, ahol külön karámban tartottuk az áldozatra szánt állatokat: ezeket gondosan, egyenként válogattuk ki, utána papi áldásban részesültek, és szent ábrával lettek megjelölve. Néhányan a királyok közül már megelőztek, és külön őrség is szerveződött, hogy távol tartsa azokat, akiket csak a puszta kíváncsiság hozott ide. Bennünket természetesen rögtön átengedtek, s így csatlakozhattunk Agamemnónhoz és Menelaoszhoz, akik a karámot körülvevő sövénynél álltak, és onnan figyeltek valamilyen, a sötétben mozgó árnyékra. Aztán eszelős nevetést hallottunk, majd egy egyre élesedő, makogó hangot, amely neveket kiáltott a csillagok felé, minden névbe egész dühét és megvetését belesűrítve.
– Nesze, Odüsszeusz, te tolvajok fattya! Pusztulj, Menelaosz, te csúszó-mászó besúgó!
És ez így ment tovább, mi pedig hasztalan meresztgettük szemünket a sötétségben. Végül valaki egy fáklyát nyomott Agamemnón kezébe, ő pedig a magasba tartotta, úgy, hogy minél szélesebb kört világítson meg. A következő pillanatban felhördültem az iszonyattól. Éhgyomorra ittam a bort, és most forgott velem a világ; arrébb mentem, hogy hányással könnyítsék magamon. Ameddig csak a fáklya fénye elhatolt, vérben úszott minden. Üveges szemű birkák, tulkok, kecskék hevertek vértócsákban, lábaik lemetélve, torkuk felvágva, bőrükön sebek tucatjai. A háttérben pedig Aiasz ugrándozott, kezében véres karddal. Amikor időnként abbahagyta a szitkozódást, hátborzongató nevetést hallatott. Kezében riadt kis borjú vergődött, azt kaszabolta éppen, szegény állat pedig patáival dörömbölt gyilkosa hatalmas testén. Aiasz, valahányszor lesújtott a borjúra, Agamemnónnak szólította, majd újra feltört a torkán az a vérfagyasztó kacagás.
– Ó, hogy mivé lett... – suttogta Odüsszeusz.
Én, az émelygést leküzdve, elfúló hangon kérdeztem:
– De hát mi ez?
– Ez, Automedón? Ez a téboly. Különböző okok közös gyümölcse. Az évek során túl sok ütést kapott a fejére; túl sok bánat szakadt rá; úgy lehet, szélhűdés is érte. De hogy idáig jusson... Csak azért imádkozom, hogy ne tisztuljon ki teljesen az agya, mert akkor megértené, mit művelt.
– Meg kell fékeznünk – mondtam.
– Ó, hogyne, Automedón, próbáld csak meg! Nekem semmi kedvem Aiasszal viaskodni, amikor őrjöng.
– Nekem sem – tette hozzá Agamemnón.
Így hát csak álldogáltunk, és néztük a gyötrelmes jelenetet.

* * *

Hajnalra kiszállt belőle a téboly. Amikor magához tért, bokáig vérben állt. Fátyolos szemmel nézett körül, mintha lidérces álmot látna: rábámult a szanaszét heverő állati tetemekre, az egész testét ellepő vérre, a kardra, amely most is a kezében volt, a szörnyűségesen megcsonkított kecskére, amelyet a másik kezében tartott, s a néma királyokra, akik a sövényen túlról figyelték. Most végre rádöbbent, mit művelt az éjszaka, és rémületében felordítva messzire hajította a kecskét, hogy aztán átugorja a sövényt, és úgy meneküljön a helyszínről, mintha máris üldöznék a fúriák. Teukrosz kivált közülünk, hogy a nyomába szegődjön. Mi, többiek, megsemmisülve álldogáltunk tovább. Menelaosz jutott először szóhoz.
– Csak nem hagyod büntetlenül, bátyám? – kérdezte Agamemnóntól.
– Mit akarsz, Menelaosz?
– Az életét akarom! Lemészárolta a szent állatokat, és ezzel eljátszotta az élethez való jogát! Az istenek is ezt követelik!
Odüsszeusz felsóhajtott.
– Ne bolygasd ezt a dolgot, Menelaosz – mondta. – Az istenek annak veszik el az eszét, aki különösen kedves előttük.
– Vesznie kell! – makacskodott Menelaosz. – Végezzük ki, és hagyjuk temetetlen!
– Valóban, ezt a bűnt így szokás megtorolni – mormolta Agamemnón.
Odüsszeusz összeütötte a kezét.
– Nem, nem, ezt nem szabad! Hagyjátok békén! Hát még az sem elég neked, Menelaosz, hogy Aiasz maga mondta ki magára az ítéletet? Azért, amit ma éjjel művelt, az árnyéka örökké a Tartaroszban fog senyvedni. Ne bántsd hát – ne zavard meg még jobban szegény eszelős fejét!
Agamemnón elfordult a véres helyszíntől.
– Odüsszeusznak igaza van, öcsém. Aiasz elméje megbomlott. Hadd vezekeljen, amennyire még telik tőle.
Odüsszeusszal és Diomédésszel együtt haladtunk végig az utcákon, mindenütt vacogó, morajló emberek között, a házig, ahol Aiasz legfőbb ágyasával, Tekmésszával és Eurüszakész nevű fiúkkal lakott. Amikor Odüsszeusz bekopogott a zárt ajtón, Tekméssza lelve lesett ki az ablaktábla egyik résén, majd beengedett bennünket; a fia ott volt az oldalán.
– Hol van Aiasz? – kérdezte Diomédész. A nő letörölte könnyeit.
– Elment, nagyuram. Hogy hová, nem tudom; csak annyit mondott, hogy tengeri fürdőt vesz, így kér bocsánatot Athéné szent szobrától, a Palladiontól. – Tekméssza hangja elakadt a fájdalomtól, majd nagyot nyelt, úgy folytatta, – Eurüszakésznek adta a pajzsát. Azt mondta, ez az egyetlen fegyvere, amelyet nem mocskolt be szentségtörés; a többit vele kell eltemetni. És utoljára még rábízott kettőnket Teukroszra. Nagyurak, jó királyok, hát mi történt? Mit vétett?
– Akármit vétett, Tekméssza, nem tudta, mit csinál. Maradj csak itt, majd mi megkeressük.
Aiasz lenn volt a tengernél, ahol a kis hullámok lágyan nyaldosták az öböl partját, és a kavicsos homokból néhány szikla emelkedett ki. Mellette lehajtott fejjel Teukrosz térdelt, ez a közönyösnek látszó férfi, aki keveset beszélt, de ha Aiasznak – mint most is, utoljára – szüksége volt rá, mindig készen állt.
Amit Aiasz tett, önmagáért beszélt. Láttuk a murvából épp csak kiemelkedő lapos sziklát, amelynek felszínét megrepesztette Poszeidón szigonya, láttuk a felmeredő pengéjű kardot, amely markolatig ékelődött a repedésbe. Aiasz, vértjétől, fegyvereitől megszabadulva, tengeri fürdőt vett, ahogy Tekmésszának mondta, majd a homokba baglyot rajzolt Athéné számára, és egy fél szemet Kübelé Anyának. Végül pedig odaállt a kard fölé, gondosan kiszámítva a helyet, és egész súlyával belédőlt. A kard a melle közepén hatolt be, kettéhasítva a gerincoszlopot; pengéjéből még kiállt egy könyöknyi. Arccal előre feküdt saját vérében, lehunyt szemmel, vonásain még a téboly jeleivel. Hatalmas keze elernyedt, az ujjak kissé begörbültek.
Teukrosz felemelte a fejet, és keserűen nézett ránk. A szeme megállapodott Odüsszeuszon, és tekintetéből kiolvashattuk, hogy ő aztán tudja, ki a főbűnös mindebben. Hogy Odüsszeusz mire gondol, sejtelmem sem lehetett, annyi bizonyos, hogy nyugodtan állta Teukrosz vádló tekintetét, majd megkérdezte:
– Segíthetünk valamiben?
– Nem kell – felelte Teukrosz. – Majd én eltemetem.
– Itt? – kérdezte döbbenten Diomédész. – Nem, ennél jobbat érdemel.
– Te is tudod, hogy ez nem igaz, mint ahogy ő maga is tudta. Azt kapja, amit az isteni törvények rá szabnak: öngyilkosoknak való temetést. Többet már nem tehetek érte. Ennyi maradt a kettőnk kapcsolatából. Akhilleusz az életben lakolt, neki a halálban kell lakolnia. Ezt ő mondta, a halála előtt. Így hát mi mást tehettünk volna – elmentünk, magára hagyva a két testvért: a nagyobbikat, aki többé már nem rejti öccsét a pajzsa mögé, és az öcsöt, aki elvesztette oltalmazóját... Nyolc napon belül mentek el mind a ketten: Akhilleusz és Aiasz, hadunk tüzes lelke és hadunk szíve.
– Aj! Aj! Jaj nekünk, jaj! – kiáltotta Odüsszeusz, és szeméből ömlöttek a könnyek. – Be különösek is az istenek útjai! Akhilleusz azon a kardszíjon vonszolta Hektóit, amelyet az Aiasztól kapott – most pedig Aiasz dőlt abba a kardba, amely Hektór ajándéka volt. – Az arca fájdalmasan megvonaglott. – A Földanyára mondom: torkig vagyok Trójával. Még az itteni levegő szagát is gyűlölöm!

 

 

Huszonkilencedik fejezet
AGAMEMNÓN NEGYEDIK ELBESZÉLÉSE

A nyílt összecsapások ezzel véget értek; Priamosz bezárta a szkaiai kaput, és tornyai magasáról nézett le ránk. Maroknyian voltak csupán; legnagyobbjaik közül egyedül Aineiasz maradt életben. Priamosz elvesztette legkedvesebb fiait; vigasztalásért csak a mihasznákhoz fordulhatott. Elkövetkezett a várakozás időszaka; sebeink lassan behegedtek, a lelkünk magához tért. Tanúi lehettünk egy különös jelenségnek is, vagy nevezzem tán az istenek ajándékának? Annyi bizonyos, hogy hasonlóról álmodni sem mertünk volna: úgy tetszett, Akhilleusz és Aiasz szelleme beleköltözött minden egyes görög katonába. Egytől egyig elszánták magukat, hogy ha kell, utolsó csepp vérükön, de csak azért is beveszik Trója falait. A jelenséget Odüsszeusznak is megemlítettem; kíváncsi voltam, mit szól majd hozzá.
– Nincs ebben, királyom, semmi titokzatos. Akhilleusz és Aiasz hérosszá váltak, a héroszok pedig halhatatlanok, ők veszik már magukra a terheket. Az emberek haza vágynak, de győztesekként. E tíz, hontalanul töltött esztendő egyetlen értelme az, ha Trója elesik. Drágán fizettünk ezért a hadjáratért – vérünkkel, őszülő hajukkal, sajgó szívünkkel, az arcokkal, amelyeket oly rég nem láttunk már, hogy kedves vonásaik is elmosódtak emlékezetünkben, a könnyeinkkel, a bennünk tátongó keserű ürességgel. Trója a csontjainkba maródott; ezért kell a porba döntenünk. E nélkül éppúgy nem mehetünk haza, mint ahogy az Anya Misztériumainak szentségét sem sikerült megtörnünk.
– Akkor hát tanácsot kell kérnem Apollóntól – mondtam. – Tőle, királyom? Trójaibb ő, mint amennyire görög...
– A jóslat akkor is az ő szájából szól. Megkérdezzük, mit kell tennünk, hogy behatoljunk Trójába. Bármilyen nép fordul hozzá kérésével: az őszinte választ nem tagadhatja meg.
Talthübiosz, a főpap belenézett a szent tűzbe, és felsóhajtott. Tősgyökeres görög volt, nem holmi újabb Kalkhász; az állatokat csak a szokványos áldozatokhoz tartotta fenn, ha jövendölt, elég volt neki a tűz meg a víz. Emellett soha nem árulta el a helyszínen, miféle sugallatokban részesült, hanem megvárta, amíg a tanács összeül.
– Nos, mit láttál? – kérdeztem, amikor a királyok egybegyűltek.
– Sok mindent, királyom. Van közte, amit még homályosan sem értek, két dolgot azonban egyértelműen felismertem.
– Beszélj.
– Jelenlegi erőnkkel nem vehetjük be a várost; ahhoz először két dolgot kell megszereznünk, mert az istenek előtt mind a kettő kedves. Ha szert teszünk rájuk, abból majd tudhatjuk, hogy az istenek helyeslik szándékunkat. Ha nem, akkor el kell fogadnunk, hogy az Olümposz egyesült ellenünk.
– Mi az a két dolog, Talthübiosz?
– Először is, Héraklész íja és nyilai. A második egy ember – Neoptolemosz, Akhilleusz fia.
– Köszönjük szavaidat. Most elmehetsz.
Elnéztem a jelenlévők arcát. Idomeneusz és Mérionész komorak és kedvetlenek voltak; Menelaosz, az én szegény együgyű öcsém, mintha mit sem változott volna. Nesztor úgy megvénült, hogy valamennyien már az életét féltettük; Menesztheusz panaszszó nélkül húzta az igát; Teukrosz egyikünknek sem bocsátott meg; Automedón továbbra sem békéit meg azzal, hogy ő parancsoljon a mürmidonoknak; Odüsszeusz pedig – ó, ez az Odüsszeusz...! Ki tudhatta volna közülünk, mi rejlik e bűvöletes, ragyogó szempár mögött?
– Te tudod, Odüsszeusz, hol van Héraklész íja a nyilakkal. Mit gondolsz, hozzájuk juthatunk?
Odüsszeusz lassan felemelkedett helyéről.
– Csaknem tíz év telt el, és Leszboszról egyetlen szót sem hallottunk.
– Én úgy értesültem, hogy meghalt – mondta sötéten Idomeneusz.
Odüsszeusz nagyot nevetett.
– Még hogy Philoktétész? Még tucatnyi vipera mérgétől sem! Szerintem, most is ott van Leszboszon. Mindenesetre meg kell kísérelnünk, királyom... Ki menjen el hozzá?
– Te magad és Diomédész. Ti voltatok a barátai. Ha még jó szívvel gondol ránk, az a ti érdemetek. Szálljatok késlekedés nélkül hajóra, és kérjétek el tőle a héraklészi örökségét. Mondjátok meg azt is, hogy a zsákmányból rá jutó részt félretettük, és e hosszú idő alatt sem felejtkeztünk meg róla egy percre sem.
Diomédész élvezettel nyújtózott egyet.
– Néhány nap a tengeren! Ez aztán a jó ötlet!
– De Neoptolemosz ügye még hátravan – figyelmeztettem a jelenlévőket. – Jó egy hónap is beletelik, amíg ideérhet – már ha az öreg Péleusz egyáltalán elengedi.
Odüsszeusz visszanézett az ajtóból.
– Ne aggódj, királyom, erről már gondoskodtam. Fél hónapja is van, hogy érte küldettem. Ami Péleuszt illeti, csak annyit mondhatok: mutass be áldozatot Zeusz atyának.

* * *

Nyolc nap múlva ismét feltűnt a láthatáron az Odüsszeusz választotta sáfrányszínű vitorla. A torkomban dobogott a szívem, ahogy ott álltam a parton, az üres hajók között. Ha feltesszük is, hogy Philoktétész még Leszboszon van, annyi bizonyos, hogy tíz év alatt egyszer sem küldött üzenetet, és a mi hírnökeink sem találkoztak vele. Ki tudja, mit művelhet a kór az emberrel? Gondoljunk csak Aiaszra...
Odüsszeusz vígan integetett a hajó orráról. Viharosat sóhajtottam megkönnyebbülésemben. Bármilyen kiismerhetetlen is ez az ember – ilyen szélesen csak nem mosolyogna, ha küldetése kudarccal járt. Várakozás közben Idomeneusz és Menelaosz is csatlakozott hozzám, de egyikünk sem tudta, mire számítson. Philoktétész életéről már-már lemondtunk, és úgy gondoltuk, ha netán életben marad, a lába akkor is oda van. Így hát egy nyomorékot, egy összeaszott emberi roncsot képzeltem magam elé. nem azt a férfiút, aki most átlendült a magas korláton, és kamaszhoz illő könnyedséggel ért földet a közelünkben. Jóformán semmit sem változott, és öregedni is alig öregedett. Hetyke kis aranyszőke szakállt növesztett, és csupán bőrpántos szoknya volt rajta. A vállán hatalmas íj és nyilakkal teli szurtos tegez függött. Tudtam, hogy legalább negyvenöt éves, de izmos, napbarnította teste tíz évvel kevesebbnek mutatta, és a lábát sem érhette semmilyen kifogás. Szóhoz sem jutottam az álmélkodástól.
– De miért, Philoktétész, mondd hát meg, miért... – Összesen ennyit bírtam kipréselni magamból, ezt is csak a házamban, amikor már kényelembe helyezkedtünk, és a borért felelős szolga is ott állt mellettünk.
– Majd ha meghallod a történetem, Agamemnón, láthatod, milyen egyszerű a nyitja.
– Akkor beszéld el végre! – utasítottam; Akhilleusz és Aiasz halála óta nem éreztem ilyen jól magam. Így hatott Philoktétész valamennyiünkre; nyomában az élet és az öröm fuvallata suhant végig dohos termeimen.
– Egy évbe telt, amíg összeszedtem magam, és a lábam is úgy mozgott, mint azelőtt – kezdett meséjébe Philoktétész. – Mivel attól tartottam, hogy görögként magamra vonom a helybéliek haragját, szolgáim felvittek egy hegyre, s ott egy barlangban rendezték be szállásomat. Ez a hely messze nyugatra volt Thermoitól és Antisszától, mérföldekre minden falutól; még tanya sem akadt a környékén. Szolgáim hűségesek és becsületesek voltak, így senki sem tudta, ki vagyok és hol rejtőzöm. Elgondolhatjátok, mennyire meglepett, amikor Odüsszeusz elmesélte, hogy Akhilleusz az elmúlt tíz évben négyszer dúlta fel Leszboszt. Én erről mit sem tudtam.
– Érthető – jegyezte meg Mérionész. – Elvégre a háborút mindig a városokért vívják.
– Ebben igazad van.
– De felgyógyulásod után bizonyára messzebbre is merészkedtél – szólalt meg Menelaosz.
– Eszemben sem volt – közölte Philoktétész. – Álmomban megjelent előttem Apollón, és azt ajánlotta, maradjak csak, ahol vagyok. És megmondom őszintén: ez csöppet sem esett nehezemre. Nagyokat futottam, hogy eddzem magam, vadászni kezdtem szarvasra és vaddisznóra, szolgáim pedig a legközelebbi faluban borra, fügére, olívabogyóra cserélték a vadhúst – békés, nyugodt életem volt! Se királyság, se felelősség, se gondok! Múltak az évek, én boldog voltam és elégedett, és meg sem fordult a fejemben, hogy a háború még mindig tarthat. Azt hittem, valamennyien rég otthon vagytok!
– Amíg csak meg nem másztuk a hegyedet, és rád nem találtunk – szólt közbe Odüsszeusz.
– És mit mondott Apollón? Elengedett? – tudakolta Nesztor.
– El. És nagyon örülök, hogy a végső csapásnál itt lehetek. Közben egy hírnök óvakodott be, és valamit súgott Odüsszeusznak, aki felállt, és kiment vele. Amikor visszajött, az ábrázata szinte mulatságosan döbbent volt.
– Királyom – fordult hozzám –, most jelentette az egyik ügynököm, hogy Priamosz újabb támadásra készül. A trójai had még az éjjel, jóval pirkadat előtt fog érkezni, azzal a paranccsal, hogy álmunkban törjön ránk. Hát nem különös? Hiszen ez nyílt megszegése a hadviselés törvényeinek! Bármibe lefogadnám, hogy az a csirkefogó Aineiasz tervelte ki!
– Ugyan már, Odüsszeusz! – szólt közbe váratlanul a mindig csendes Menesztheusz, sőt még megvetően fújt is egyet. – Te tiltakozol a hadviselési törvények megszegése ellen? Hiszen évek óta mást sem csinálsz!
Odüsszeusz ajka megvonaglott.
– Igen, de ők eddig nem csinálták! – mormolta.
– Ez most már mindegy, Menesztheusz – döntöttem el a vitát. – A lényeg az, hogy a trójaiak támadnak. Odüsszeusz, teljhatalmat kapsz. Bármi úton-módon el kell érned, hogy bejussunk Trója falai közé.
– Kiéheztetés! – vágta rá habozás nélkül Odüsszeusz.
– Akár még azt is – bólintottam.

* * *

Jóval hajnal előtt, még teljes sötétben sorakoztunk fel, minek következtében Aineiasz elkésett. Magam vezettem az ellentámadást, és mondhatom, csúnyán elbántunk velük; legalább láthatták, hogy Akhilleusz és Aiasz nélkül is boldogulunk. A trójaiak, akik eleve kedvetlenek voltak, mert nem tudták megemészteni Aineiasz alattomos cselét, fejveszetten menekültek előlünk; nekünk csak annyi dolgunk maradt, hogy a nyomukba indulva százával kaszaboljuk a botcsinálta orvtámadókat.
Philoktétész megsemmisítő erővel és pontossággal irányította Héraklész nyilait. Kitűnő módszert dolgozott ki: emberei odarohantak az áldozatokhoz, kitépték a becses nyilakat, megtisztogatták őket, és azok visszakerülhettek a megkopott öreg tegezbe.
Az életben maradottak a városba menekültek; a szkaiai kaput az orrunk előtt zárták be. Az ütközet szokatlanul rövid ideig tartott. Győztünk, és napkelte után halott trójaiak hevertek mindenfelé; a város utolsó jeles harcosai terültek el a porban.
Idomeneusz és Mérionész, nyomukban Menelaosszal és a többiekkel, a csatatér legszéléig hajtottak, ott szekereikkel kört formáztak, hogy áttekintsék a terepet, és értékeljék a történteket.
– Héraklész nyilai valóban bűvös erejűek, ha te lövöd ki őket, Philoktétész – jegyeztem meg, Philoktétész pedig szélesen elvigyorodott:
– Nem tagadom, Agamemnón, az ilyen munkát jobban kedvelik, mint a szarvasok bőrének kilyuggatását – mondta. – De előre figyelmeztetlek: ha az embereim összeszámlálják a célba ért nyilakat, azt látják majd, hogy három hiányzik. – Automedónra nézett, aki időközben bebizonyította, hogy nagy hozzáértéssel vezeti a mürmidonokat. – Jó híreim vannak mürmidonjaid számára, Automedón.
Valamennyien lenyűgözve vártuk a folytatást.
– Nem tréfálsz, Philoktétész? – kérdezte Automedón.
– Eszemben sincs! Képzeld csak: párviadalra csaltam Pariszt. Az egyik katona hívta fel rá a figyelmemet, így aztán becserkésztem magamnak úgy, hogy egy vakondtúrásnyi búvóhely se legyen a közelben. Utána kérkedni kezdtem íjászi szakértelmemmel, és gúnyosan leszóltam azt a nőies kis csecsebecsét, amelyet íjnak nevez. Minthogy egy asszür zsoldostól sem tudott volna megkülönböztetni, lépre ment, és elfogadta a kihívást. Az első nyílnál szándékosan elvétettem a célt, hogy felkeltsem az étvágyát. Azt viszont el kell ismernem, hogy jó szeme volt. Ha nem forgatom meg gyorsan a pajzsomat, az első lövése gyomron talál. Ekkor aztán nem teketóriáztam tovább. Az első nyíl az íjat tartó kezét találta el, a második a jobb sarkába fúródott – úgy gondoltam, ez megfelelő fizetség Akhilleusz haláláért –, a harmadik pedig átment a jobb szemén. Egyik seb sem okozott azonnali halált, de higgyétek el, hamarosan beadja a kulcsot. Arra kértem az isteneket: úgy irányítsák a kezem, hogy a nyomorult lassú kínhalált haljon. – Most megveregette Menelaosz vállát, és felnevetett. – Menelaosz utánament a csatatérről, de túl síkos volt a teste a sok vértől, és ehhez a mi finom lelkű barátunknak nem fűlt a foga.
Mire Philoktétész idáig ért az elbeszélésben, már kacagtunk valamennyien. Hírnököket küldtem a sereghez, hogy terjesszék el mindenütt: Akhilleusz gyilkosa nincs többé. Parisz, a híres nőcsábász, lelépett a színről.

 

 

Harmincadik fejezet
HELENÉ NEGYEDIK ELBESZÉLÉSE

Időm java részében visszavonultam mindentől és mindenkitől. Hogy kuncogott volna Pénelopé rokonom! Olyannyira nem tudtam mit kezdeni az időmmel, hogy – bármily hihetetlenül hangozzék – megtanultam szőni! Most már megértettem, hogy ez az elhanyagolt asszonyok végső menedéke. Parisz a szó legszorosabb értelmében kerülte a velem való találkozást, akárcsak, mellesleg, Aineiasz is.
Hektór halála óta a palotában napról napra komorabb és félelmetesebb lett a légkör. Hekabé fejében mintha elromlott volna valami: szüntelen szemrehányásokkal halmozta el Priamoszt, amiért nem ő volt az első felesége. A tanácstalan öregember szenvedélyesen tiltakozott, hogy hiszen ő Hekabét tette meg fő feleségének és királynéjának, mire Hekabé rendszerint a földre kuporodott, és vonítani kezdett, mint egy elaggott kutya. Megbomlott, akár hiszik, akár nem! De most legalább megértettem, kitől örökölte Kasszandra a bolondériáit.
Bizony, a világ körülöttem nyakig merült a boldogtalanságba. Andromakhé, aki Hektór özvegyeként elveszítette kiváltságos udvari helyzetét, maga is olyan lett, akár egy halott. Akkoriban az a hír járta, hogy Hektór utolsó csatája előtt csúnyán összevesztek, mégpedig Andromakhé hibájából. Hektór állítólag könyörgött, hogy legalább nézzen rá, mondjon egy búcsúszót, de ő inkább fekve maradt ágyukon, arcát a falnak fordítva. A magam részéről elhittem ezt a változatot: Andromakhé kísértetiesen festett a maga iszonyatos fájdalmában és örökös bűntudatában; így csak a szerelmes asszonyok viselkednek, ha bűnösnek érzik magukat. Még fia, Asztüanax sem érdekelte; mihelyt Hektórt eltemették, átadta szegény gyermeket a férfiaknak, hogy ezentúl ők neveljék.
Ami még Priamosz világából megmaradt, az is felbomlott, amikor Tróilosz elesett Akhilleusz kezétől; Priamoszt még Akhilleusz halála sem rántotta ki a kétségbeesés mocsarából. Tudtam, mit suttognak a fellegvárban: Aineiasz állítólag szándékosan nem sietett Tróilosz segítségére, bosszúból, amiért a gyűlésen, ahol Tróilosz lett a trón új örököse, Priamosz annyira megsértette. Magam ez esetben is hitelt adtam a szóbeszédnek: Aineiasz nem az az ember, akit büntetlenül sértegetni lehet.
Ezután Aineiasz engedélyt kért, hogy meglepetésszerű támadást indítson a görög tábor ellen, és Priamosz, amilyen fásult volt a kétségbeeséstől, hozzájárult.
A rossz nyelveket nem lehetett elcsitítani, de kiút sem látszott más: Aineiaszon kívül immár senkire sem számíthattunk. Igaz, Priamosz még most sem adta be végképp a derekát, és megtette trónörökösnek azt a vadkan Déiphoboszt. Így akart dacolni a kedves Aineiasszal, aki azonban rá sem hederített; ezekben a napokban igencsak magasan hordta az orrát.
Hosszan fürkésztem a sötét dardaniai arcát, mert én aztán jól tudtam, micsoda tüzek izzanak a hűvös felszín alatt, és azt is tudtam, hogy mindent felemésztő becsvágyában bármire kész. Úgy haladt könyörtelenül a maga útján, mint valami lassan mozgó lavinafolyam, és egymás után nyelte el ellenségeit.
Amikor engedélyt kért argörög tábor megtámadására, nagyon jól tudta, mire akarja rávenni a királyt: arra, hogy megtagadja az isteni törvényeket. És csak én gyanítottam, micsoda diadal feszíti a mellét, amikor Priamosz igent mondott. Végre sikerült Tróját cinkossá tennie a maga erkölcsi romlottságában.

* * *

A rajtaütés napján lakosztályomba zárkóztam, és betömtem a fülem, hogy ne halljam a dübörgést meg a sikolyokat. Éppen finom gyapjút szőttem különlegesen bonyolult minta szerint, számos színárnyalatban, és figyelmem szigorúan a munkára összpontosítva sikerült megfeledkeznem a falak előtt tomboló csatáról, sőt versenyre hívtam a pókhálóképű Pénelopét is, annak a lőcslábú, vörös hajú, becsület és gátlások nélküli ripőknek a hitvesét, hogy vajon kikerült-e a keze alól hasonló remekmívű szőttes. Ahogy ismertem, azóta bizonyára nem sző mást, mint halotti lepleket.
– Kenetteljes, szemforgató tehén! – motyogtam magamban dühösen, ám ekkor felborzolódott karomon a szőr, mintha a síron túlról figyelne valaki. Csak nem a pókhálóképű Pénelopé halt meg? Ugyan, ilyen szerencse nem érhet engem...
Amikor azonban felemeltem a fejem, kiderült, hogy Parisz az, aki figyel. Az ajtóba kapaszkodva állt, a szája mozgott, de hang nem jött ki rajta. Valóban Parisz volna az? Belőle patakzik a vér? Az ő fél szeméből mered ki egy nyílvessző vége?
Kihúztam fülemből a tömést, és ekkor úgy törtek rám a hangok, mint hegyoldalon lezúduló, gyilkos kedvű mainaszok. Parisz rám szegezett ép fél szemében téboly lángolt, és szájából érthetetlen szavak áradata csapott felém.
Ahogy ránéztem, lassan felengedett a döbbenetem. Olyan visító nevethetnék fogott el, hogy tehetetlenségemben le kellett roskadnom a kerevetre. Ezt látva Parisz térdre omlott, és jobb kezével bíborvörös nyomot szántva a fehér padlón, felém kúszott. A szeméből kimeredő nyíl fel-le ugrált, de olyan mulatságosan, hogy még jobban kellett nevetnem. Amikor a közelembe ért, ép karjával átölelte a lábam, összevérezve a ruhámat. Undoromban felrúgtam, és rohantam az ajtóhoz.
Helénosz és Déiphobosz még vértbe öltözve állt a nagy udvaron, de egyikük sem vett észre. Ezért, amikor odaértem, megérintettem Helénosz karját; Déiphoboszhoz a világ minden kincséért sem nyúltam volna.
– Vesztettünk – mondta fáradtan Helénosz. – A görögök már felkészülve vártak. – A szemét elfutotta a könny. – Megszegtük a törvényt! Mindörökre átkozottak vagyunk...
Vállat vontam.
– Mi dolgom nekem ezzel? Nem az ostoba csatátok hírei érdekelnek – bárki megjósolhatta volna, hogy úgyis rajtavesztetek. Segítségért jöttem.
– Kérj bármit, Helené. teljesítjük! – mondta Déiphobosz, és szemtelenül rám bandzsított.
– Parisz a lakosztályomban hever a földön. Azt hiszem, halálán van.
Helénosz arca megrendült.
– Parisz haldoklik? Parisz?
– Azt akarom, hogy vigyétek el! – mondtam, és megindultam előttük. Amikor utolértek, lehajoltak Pariszért, és a kerevetre fektettek.
– Nem azt mondtam, hogy helyezzétek kényelembe, hanem azt, hogy vigyétek innen!
– De Helené! – dadogta Helénosz elborzadva. – Mégsem dobhatod ki!
– Nem? Hát csak nyisd ki jól a szemed! Mit köszönhetek neki azon kívül, hogy tönkretette az életemet? Éveken át szótlanul tűrte, hogy Trója minden gonosz indulatú vén szukája rajtam köszörülje a nyelvét! De amikor a végén rám szorulna, azt hiszi, ugyanazt a szerelmesen bőgő holdfaló kisborjút találja majd a helyemen, akit megszöktetett Amüklaiból! Nos, ha ezt hitte, tévedett. Haljon meg másutt. Például a legújabb szeretője karjában!
Parisz közben elcsendesedett, és ép szemét hitetlen borzadállyal meresztgette felém.
– Helené, ó, Helené... – nyöszörögte.
– Ne „helenézz” itt nekem!
Helénosz megsimogatta bátyja őszülő fürtjeit.
– Mi történt, Parisz?
– Soha el nem hinnéd, Helénosz! Párviadalra hívott egy férfi, de olyan távolról, ahonnan csak Teukrosz vagy én célozhattunk volna pontosan. Nagydarab, szőke szakállú, igazi vadember volt, olyan, mint egy bozótlakó pásztor az Ida hegyéről. Nem ismertem – soha életemben nem láttam! Így hát elfogadtam a kihívást – biztosra vettem, hogy én kerekedem felül! De kiderült, hogy ő a jobbik íjász, és utána csak állt, és nevetett rajtam, akár Helené!
Engem jobban érdekelt a nyíl, mint ez a szánalmas história. Biztosra vettem, hogy valahol már láttam hasonlót. Vagy csak az amiiklai hárfás énekelt róla? Nagyon hosszú, bogyók levével karmazsinpirosra festett nyílvessző volt, a végénél pirossal pöttyözött fehér libatollak...
– Az, aki halálra sebzett, Philoktétész volt – jelentettem ki. – Érdemeden fölül tiszteltek meg, Parisz: Héraklész nyilát hordhatod a fejedben. Halála előtt Philoktétcsznek adta íját és nyilait. Én úgy tudtam, Philoktétész is halott, halálra marta egy kígyó, de úgy látszik, alaptalan volt a hír. Ez a nyílvessző valaha Héraklészé volt. Helénosz gyűlölködve meredt rám.
– Hallgass végre, te szívtelen hárpia! Hogy tombolhatod ki szeszélyes indulatod egy haldoklón?
– Tudod mit, Helénosz? – kérdeztem álmatagon. – Te még annál a kelekótya húgodnál is rosszabb vagy! Ő legalább nem színleli, hogy épeszű volna. És most végre szíveskednétek elszállítani innen a fivéreteket?
– Helénosz... – mormolta Parisz, erőtlenül tépkedve szoknyája bőrpántjait. – Vigyetek el az Ida-hegyre, az én kedves Oinónémhoz. Ő meg tud gyógyítani – magától Artemisztől kapta a gyógyító erőt. Vigyetek hozzá!
Féktelen dühvel rontottam közéjük.
– Nem bánom, hová viszitek, csak innen el! Vigyétek Oinónéhoz – hogy ne kacagjak! Hát még mindig nem érti, hogy neki már befellegzett? Húzd ki azt a nyilat, Helénosz, hadd haljon meg. Jobbat úgysem érdemel!
A kerevet szélére húzták, és felültették. Déiphobosz, kettőjük közül az erősebb, lehajolt, hogy felemelje, de Parisz nem volt hajlandó közreműködni; a halálban éppoly gyáva maradt, mint az életben volt, és rázta a zokogás. Amikor végül Déiphobosz, öccse testével a karjában, kiegyenesedett, Parisz mindent elkövetett, hogy holtsúlyával fékezze.
Helénosz Déiphobosz mögé lépett, hogy segítsen, de közben karjával véletlenül súrolta a nyíl végét. Parisz üvöltve az eszeveszett rémülettől, vadul csapkodott maga körül, a teste csak úgy rázkódott. Déiphobosz elvesztette egyensúlyát, és mindhárman egymásba bonyolódott tagokkal a földre zuhantak. Fojtott hörgést hallottam. Ekkor Helénosz feltápászkodott, és talpra segítette a bátyját is, én pedig megláttam, amit ők még nem vettek észre.
Parisz félig a hátán, félig a bal oldalán feküdt, fél lába a másik alá csavarodott, sebesült kezét kinyújtotta. Az ujjak karommá görbültek, nyaka és háta görcsös ívbe feszült. Alighanem úgy történt, hogy Déiphobosz estében az arcára döntötte, majd Helénosz, amikor kettőjükre zuhant, újra megfordította. A nyíl két darabra tört; a tarka tollas vég és a szár egy jókora darabja mellette feküdt a földön, szeméből pedig ujjnyi széles, rostjaira hasadt fűzfavessző kandikált ki. A padló márványkockáin lassan tócsává gyűlt a vékony, sötét vérpatak. Bizonyára felsikolthattam, mert mindketten arra fordultak.
– Meghalt, Déiphobosz – sóhajtott fel Helénosz. Déiphobosz csak a fejét rázta.
– Parisz? Hogy Parisz meghalt volna?
Ekkor végre elvitték. Arra, hogy valaha volt egy férjem is, csak a szoknyámon lévő ujjnyomok és a hófehér padlót elcsúfító vértócsa emlékeztettek. Néhány pillanatig mozdulatlanul álltam, aztán az ablakhoz mentem, és anélkül, hogy bármit láttam volna, kibámultam rajta. Így maradtam, amíg le nem szállt a sötétség – de hogy a hosszú órák alatt mi járt a fejemben, arra később már nem emlékeztem.
Már érdesen süvített a tornyok körül az a soha nem csituló, gyűlöletes trójai szél, amikor kopogtak az ajtón, majd egy hírnök hajolt meg előttem.
– Hercegasszony, a király hívat a trónterembe.
– Köszönöm. Mondd meg neki, hogy mindjárt ott leszek.

* * *

A hatalmas csarnokra félhomály borult, csak a trón emelvénye körül hunyorgott néhány lámpás, lágy sárga fénykörbe vonva a trónján ülő királyt és két fiát, akik apjuk két oldalán állva dühödten méregettek egymást Priamosz ezüstös sörénye fölött. Megálltam a lépcső aljánál.
– Mit óhajtasz, királyom?
Ő homlokát ráncolva hajolt előre; az arcáról immár letörölhetetlen gyász, kétségbeesés, teljes reményvesztettség fölé most friss rétegként telepedett a bosszúság.
– Te a férjedet vesztetted el, lányom, én pedig újabb fiút vesztettem. – A hangja megremegett a sötétben. – Már nem győzöm számon tartani a halottaimat. A legjobbakat mind elragadták tőlem. És erre most ez a két fiam, amikor fivérük holtteste még ki sem hűlt, idejön hozzám civódva, acsarkodva. Mindkettő ugyanazt követeli, s mindkettő a végsőkig elszánt.
Az ingerültség felülkerekedett bennem a jó modoron.
– De hát miről van szó? Mi közöm nekem ahhoz, ha ezek itt ketten veszekednek?
– Ó, nagyon is sok közöd van hozzá! – vetette oda nyersen az öregember. – Déiphobosz is, Helénosz is feleségül akar venni, úgyhogy nyilatkozz, melyiket választod.
– Egyiket sem! – hördültem fel indulatosan.
– Pedig az egyikhez hozzá kell menned – jelentette ki a király, és egyszer csak úgy látszott, mintha csiklandozná érzékeit ez az új helyzet, mi több, friss erőt öntene belé. – Halljuk a nevét, szép hölgy! Hat hónap múltán férjhez mégy hozzá.
– Hat hónap? – kiáltott fel Déiphobosz. – Miért kellene hat hónapig várnom? Nekem most kell Helené, apám – most rögtön!
Priamosz kiegyenesedett.
– Az öcséd vére még fel sem száradt – mondta megrovón. Ismertem Déiphobosz híres dühkitöréseit, és elébe akartam vágni a legújabbnak.
– Semmi ok izgalomra – mondtam. – Kétszer voltam férjnél, harmadik házasságra nincs szükségem. Ezentúl a Földanya szolgálatának szentelem magam, és hátralévő éveimben az ő oltárát gondozom. Így hát nem lesz semmiféle esküvő, se most, se később.
Helénosz és Déiphobosz egymás szavába vágva tiltakoztak, mígnem Priamosz felemelte kezét, hogy csendet parancsoljon.
– Elég legyen! Most hallgassatok rám! Déiphobosz, te vagy a királyné szülte fiúk közül a legidősebb, és téged jelöltelek a trón örököséül. Hat hónap múlva nőül veheted Helenét, de nem előbb. Te pedig. Helénosz, Apollón urunknak szentelted életed; őt többre kellene tartanod akármilyen nőnél, még ennél is.
Déiphobosz kurjongatott diadalában, Helénosz először csak kábán nézett, mint akit főbe kólintottak, de aztán, ahogy, magam is kissé Kábán, néztem a jelenetet, valami egészen különös történt: mintha Helénoszban változás menne végbe, mintha hirtelen megnőne, és egyszerre válna lágyabbá is, keményebbé is. Nem értettem az egészet, mígnem Helénosz apjához fordult, és nyugodtan, magabiztosan így szólt:
– Egész életemben csak néztem, apám, ahogy mások jóllaknak, míg én éhségre és szomjúságra vagyok kárhoztatva. Senki nem kérdezte, akarom-e szolgálni az istent, akinek már születésem napján felajánlottak. Amikor Hektór meghalt, azt mondtad, engem tettél volna meg örökösöddé, de hát Apollón közbeszólt. És Tróilosz halála után megint csak kisemmiztél; most pedig, hogy csupán egy apró kegyet kértem, te újból megtagadod tőlem. – Büszkén kihúzta magát. – De eljön a nap, amelyen a legnyomorultabb ember is fellázad, és számomra ez a nap ma következett be. Elhagyom Tróját. Önkéntes száműzetésbe vonulok. Jobb magányos, névtelen vándorként élni, mint itt maradni és végignézni, amint Déiphobosz még azt is elpusztítja, ami Trójából megmaradt. Nem szívesen mondok neked ilyet, apám, de tudd meg: öregségedre elment az eszed.
Mialatt Priamosz az eddig oly szelíd és engedelmes fiú szavain rágódott, én ismét megkíséreltem érvényre juttatni a magam álláspontját.
– Királyom, esedezve kérlek, ne kényszeríts újabb házasságra! – kiáltottam. – Engedd, hogy az istennőnek szenteljem életem!
Priamosz azonban csak a fejét rázta, és konokul ismételte:
– Márpedig Déiphobosz felesége leszel.
Nem bírtam tovább, hogy ugyanazt a levegőt szívjam, mint ők; úgy menekültem cl, mint akit Koré leányai üldöznek. Hogy mi lett később Helénosszal, nem tudom; de nem is érdekel a sorsa.

* * *

Küldtem egy levélkét Aineiasznak, arra kérve, hogy látogasson meg lakosztályomban; ő volt az egyetlen, akiben még reménykedhettem. Mialatt azonban szobáimban fel-alá járkálva vártam rá, mardosni kezdett a kétség. Bár viszonyunk már rég véget ért, úgy tűnt, most sem egészen érzéketlen irántam. Vagy csak áltatnám magam? Hol marad ilyen sokáig? Múlt az idő, s minden pillanat hosszabb, csüggesztőbb, üresebb volt az előzőnél. Hasztalan füleltem, hogy meghalljam erőteljes, határozott lépteit a folyosón – Hektór halála óta egyedül ezek a lépések kelthettek bizalmat a palota lakóiban.
Olyan nesztelenül osont be a szobámba, hogy meg sem hallottam.
– Halljam, mit akarsz, Helené? – kérdezte, és óvatosan behúzta a függönyt.
Félig sírva, félig nevetve repültem felé.
– Azt hittem, már nem is jössz! – suttogtam, csókra emelve arcomat, de ő elhúzódott tőlem.
– Mit akarsz?
Csak néztem rá tehetetlenül, s a hangom remegett.
– Segíts rajtam, Aineiasz! Parisz meghalt.
– Tudok róla.
– Akkor meg kell értened, mit jelent ez énnekem! Parisz halott, én pedig itt maradtam, kényükre-kedvükre kiszolgáltatva! Priamosz megparancsolta, hogy menjek feleségül Déiphoboszhoz, ahhoz a nyáladzó korcs kutyához! Ó, ti istenek – Lakedaimónban arra sem tartották volna méltónak, hogy a szoknyám szegélyéhez érjen, és most Priamosz azt akarja, hogy a férjem legyen! Ha még jelentek neked valamit, Aineiasz, könyörgök, beszélj Priamoszszal! Mondd meg neki, hogy komolyan beszéltem: nincs szükségem harmadik férjre, akár Déiphobosz legyen az, akár más!
Aineiasz úgy nézett rám, mintha vackorba harapott volna.
– Amit kérsz, Helené, az lehetetlen.
– De miért? – kérdeztem elképedve. – Neked, Aineiasz, semmi sem lehetetlen! Te vagy Trója leghatalmasabb embere!
– Fogadd el a tanácsom: menj hozzá Déiphoboszhoz, és törődj bele sorsodba.
– De hát én azt hittem...azt hittem... hogy még ha nem akarsz is már magadnak, azért még maradt benned annyi érzés, hogy kiállj értem!
Aineiasz megfogta a függönyt, és elnevette magát.
– Én nem segíthetek rajtad, Helené. Értsd ezt meg, kérlek. Nap mint nap kevesebben maradnak Priamosz fiai közül, és én minden nappal közelebb kerülök a trójai trónhoz. Emelkedik a csillagom, és eszemben sincs, hogy előnyös helyzetemet a te kedvedért kockára tegyem. Remélem, elég világosan beszéltem!
– Ne felejtsd el, Aineiasz, mit tartogat a sors az ilyen becsvágyó férfiaknak.
– Hogy mit? – Aineiasz újra felnevetett. – Egy trónt, Helené! Egy trónt!
– Ha az utolsó ingem is rámegy: veszek részedre egy külön átkot, Aineiasz – mondtam révetegen. – Azt kérem majd, hogy soha ne jusson alád trónszék, s hogy sehol se találj megnyugvást, csak hontalanul kóborolj ezen a földön, és életedet nádkunyhóban tengődő vademberek között végezd.
Ez, azt hiszem, megrémítette. Lebbent a függöny; a következő pillanatban Aineiasz már nem volt sehol.

* * *

Aineiasz távozása után számot vetettem azzal, ami rám vár: felesége lehetek egy férfinak, akit gyűlöltem, akinek érintésétől felfordulna a gyomrom. Aztán ráeszméltem, hogy életemben először egyedül csak magamra számíthatok. Ha ki akarok szabadulni erről a borzalmas helyről, senkitől nem várhatok segítséget.
Menelaosz itt van a közelben, és Trója három kapuja közül kettőt soha nem zárnak be. De a magamfajta, palotában nevelt kényes virágszálak nem szoktak gyalogolni, sőt még csak kényelmes, erős cipőjük sincs. Hogy a dardaniai kaputól a szkaiai kapu mellett elhaladva a görög táborig jussak, egyszerűen lehetetlen. Hacsak nem valamilyen hátasállaton mennék... Errefelé a nők szamáron lovagolnak; egyszerűen felkapaszkodnak a hátára, és két lábukat az egyik oldalára lendítik. Igen, ez a megoldás! Csenek valahol egy szamarat, és még az éjjel, amíg a sötétség egyaránt beborítja a várost és a síkságot, elérem a görög tábort.
Szamárhoz jutni nem volt nehéz, mint ahogy a szamaragolással is egész jól megbirkóztam. De amikor elértem a dardaniai kaput – amely sokkal messzebb volt a fellegvártól, mint a szkaiai –, az állat egyszer csak megmakacsolta magát. Városi szamár lévén megérezte a síkság szabad levegőjét, és nem voltak ínyére a szellő sodorta szagok: a közelgő ősz csípős lehelete, a tenger röpke illata. Amikor egy pálcával ütlegelni kezdtem, gyászosan elbődült, és ezzel a sorsom megpecsételődött. A kapuőrök felfigyeltek rám, faggatni kezdtek, majd természetesen rám ismertek, és a foglyuknak nyilvánítottak.
– A férjemhez akarok menni! – zokogtam. – Kérlek, engedjetek a férjemhez!
No de erről szó sem lehetett, pedig a nyomorult bestia most egyszer csak meggondolta magát, és kedve szottyant a kalandhoz: először csak rúgkapált a hátsó lábaival, aztán elszáguldott a szabadság felé, engem pedig visszavittek a palotába. Csakhogy nem Priamoszt keltették fel, hanem Déiphoboszt.
Mozdulatlanul vártam, amíg elhagyta hálótermét, nyugodtan fogadtam, amikor megjelent. Ő tőle szokatlan udvariassággal köszönetet mondott a kapuőröknek, és valami jutalmat is adott nekik, amikor pedig azok sűrű hajlongások közepette eltávoztak, lendületes mozdulattal félrehúzta hálóterme függönyét.
– Kerülj beljebb – mondta. Én továbbra sem mozdultam.
– Hallom, a férjedhez kívánkoztál. Nos, itt vagyok.
– Nem vagyunk házasok, neked pedig már van feleséged.
– Már nincs. Elváltunk.
– Priamosz azt mondta, hat hónapig szó sem lehet házasságról.
– Csakhogy, kedvesem, akkor még nem próbáltál átszökni a görögökhöz és Menelaoszhoz. Ha apám ezt meghallja, biztos, hogy nem támaszt akadályt. Kivált, ha még hozzáteszem, hogy a házasságot már el is háltuk.
– Ezt nem merészelheted! – jajdultam fel.
Válasz helyett megfogta a fülemet és az orromat, és azoknál fogva ráncigált be a hálószobába. A fájdalomtól és a tehetetlenségtől szédelegve zuhantam az ágyra. Az erőszak gyalázatánál csak a halál lehet rosszabb, villant át a fejemen, és mielőtt eszméletem vesztve a Földanya karjaiba hanyatlottam volna, utolsó gondolatom az volt: én is erőszakkal fizetek majd Déiphobosznak az erőszakért. Erőszakos halállal.

 

 

Harmincegyedik fejezet
DIOMÉDÉSZ MÁSODIK ELBESZÉLÉSE

Neoptolemosz ugyan még nem érkezett meg, Agamemnón a sikertelen trójai rajtaütés után mégis összehívta a tanácsot. A táborban jó volt a hangulat, az emberek derűsen néztek a jövő elé; most már csak Trója falai hátráltattak bennünket, és úgy gondoltuk, ez sem tarthat örökké, kivált, ha Odüsszeusz kieszel valami leleményes tervet. Az ülésen is kuncogtunk és tréfálkoztunk egymás között, Agamemnón pedig Nesztorral incselkedett, aki az imént valamit a fülébe súgott. Végül a főkirály felemelte jogarát, és megkocogtatta vele a földet.
– Odüsszeusz, úgy tudom, mondanivalód van számunkra.
– Valóban, királyom. Mindenekelőtt azt hiszem, sikerült rájönnöm, hogyan törhetjük át Trója falait, de a terv nincs még készen, egyelőre inkább hallgatok róla. Más ügyekben azonban érdekes fejleményekről adhatok számot.
Menelaoszra nézett, még a kezét is a vállára tette, és barátságosan megpaskolta.
– Fülembejutott egy élvezetes kis szóbeszéd a fellegvárból, bizonyos nézeteltérésről Priamosz, Helénosz és Déiphobosz között. Egy nőn különböztek össze; hogy egészen pontos legyek, Helenén. Szegény asszonyka Parisz halála után azt kérte, hogy eljövendő életét Kübelé anya szolgálatának szentelhesse, csakhogy Helénosz is, Déiphobosz is feleségül akarta venni. Priamosz Déiphobosz javára döntött, aki aztán rá is kényszerítette Helenét a házasságra. Az udvarban nagy volt a felbolydulás, de Priamosz nem volt hajlandó semmissé nyilvánítani a nászt. Állítólag Helenét rajtakapták, amikor hozzád akart szökni, Menelaosz.
Menelaosz motyogott valamit, majd kezébe temette arcát, én pedig a gyönyörű, büszke nőre gondoltam, akit közönséges ágyassá aláztak.
– Helénosz, Priamosz pap-fia úgy megundorodott az egésztől, hogy önkéntes száműzetésbe vonult – folytatta Odüsszeusz. – Sikerült elcsípnem a városon kívül; azt reméltem, csalódottságában hajlandó beszámolni nekem a trójai jósjelekről. Amikor rátaláltam, éppen a thümbriai Apollón oltáránál imádkozott, és utána elmesélte: az isten megparancsolta, hogy mondjon el nekem mindent, ami érdekel. Kissé könnyelműen azt kértem, hogy részletesen tájékoztasson a jósjelekről, de ezt megszenvedtem: Helénosz több százat szavalt el nekem. Igaz, hogy megérte, mert köztük volt az is, amelyet hallani akartam.
– Ez aztán a szerencse – jegyezte meg Agamemnón. Odüsszeusz elbiggyesztette a száját.
– A szerencse, királyom, igencsak túlbecsült portéka – mondta higgadtan. – A sikernek nem a szerencse, hanem a kemény munka a titka. A szerencse a pillanat műve: attól függ, hogyan vetjük el a kockát. Olykor az igazi jutalom is váratlanul hullik az ember ölébe, de csak azért, mert keményen megdolgozott érte.
– Jó, jó, igazad van – mentegetőzött a főkirály, aki már szántabánta, hogy éppen a szerencse szó jött a szájára. – Nem akartalak megbántani, Odüsszeusz, tudom én, hogy te aztán keményen megdolgozol mindenért. Nos, halljuk, mi volt a jóslatokban?
– Bennünket a több százból mindössze három érint. Szerencsére egyik sem állít elénk áthághatatlan akadályt. Nagyjából így hangzanak: Trója még ez idén elesik, ha a görög vezérek megszerzik Pelopsz lapockacsontját, ha Neoptolemosz harcba száll, és ha Trója elveszíti Paliasz Athéné Palladionját.
Izgalmamban fel kellett ugranom.
– Odüsszeusz, Pelopsz lapockacsontja a birtokomban van! Pittheusz királytól kaptam, Hippolütosz halála után. Az öregúr kedvelt engem, és ez volt a legbecsesebb ereklyéje. Azt mondta, jobb helyen lesz nálam, mint Thészeusznál. Azért hoztam magammal Trójába, mert reméltem – hm, hogy is mondjam –, hogy szerencsét hoz.
– Ugye mekkora szerencse?– kérdezte Odüsszeusz somolyogva Agamemnóntól. – Neoptolemosz érkezésében joggal bizakodunk, úgyhogy e téren nem lesz baj. Marad tehát Paliasz Athéné Palladionja. Az istennő szerencsére a pártfogóm. Ej, hát nem vagyunk mi szerencsések?
– Most már kezdesz bosszantani, Odüsszeusz – morogta a király.
– Hol is tartottunk csak? Tudom már: a Palladionnál. Nos, nincs más hátra: ezt a régi kegytárgyat meg kell szereznünk. Trójában kivételes tisztelet tárgya; elvesztése súlyos csapás lenne Priamoszra. Hajói tudom, valahol a fellegvár sírboltjában őrzik, méghozzá szigorúan; még a helyszín is hétpecsétes titok. No de ezzel majd csak megbirkózom. A legnehezebb a szállítása lesz; azt mondják, terjedelmes és igen nehéz. Diomédész, velem jönnél Trójába?
– A legnagyobb örömmel!
Mivel más fontos kérdés nem szerepelt a napirenden, a tanács feloszlott. Az ajtónál Menelaosz elkapta Odüsszeuszt, és belékarolt.
– Vele is találkozol? – kérdezte sóváran.
– Valószínűleg – felelte Odüsszeusz gyengéd tapintattal.
– Mondd meg neki, hogy boldog lennék, ha sikerülne eljutnia hozzám.
– Megmondom. – Ám hazafele menet így szólt hozzám: – Dehogy mondom meg. Helenére a bárd vár, nem pedig a régi helye Menelaosz ágyában.
Elnevettem magam.
– Ezt le is mernéd fogadni?

* * *

– A csatornán át jutunk be? – kérdeztem, amikor nekiláttunk, hogy végiggondoljuk a vállalkozás tervét.
– Te igen, de én nem tehetem. Nekem feltűnés nélkül be kell surrannom Helenéhez, és ezért nem szabad hasonlítanom Odüsszeuszra.
Kiment a szobából, de rögtön vissza is jött: rövid, de annál félelmetesebb korbácsot hozott magával, amelynek mind a négy ága érdes bronzbütyökben végződött. Értetlenül néztem rá, ő azonban magyarázat helyett hátat fordított, és kibújt khitónjából.
– Korbácsolj meg, Diomédész. Iszonyodva ugrottam fel.
– Elment az eszed? Még hogy én, és éppen téged? Soha nem vinne rá a lélek!
Odüsszeusz szája elkeskenyült.
– Akkor hunyd be a szemed, és gondold, hogy Déiphobosz vagyok. Feltétlenül szükséges, hogy megkorbácsoljanak – méghozzá jó alaposan.
Átkaroltam csupasz vállát.
– Kérj bármit, csak ezt ne. Megkorbácsolni egy királyt – mint valami lázadó rabszolgát?!
Odüsszeusz a karomhoz szorította az arcát, és halkan kuncogott.
– Ugyan már, egy-két forradással több vagy kevesebb azon a satnya testemen, mit számít? Eltaláltad, Diomédész: úgy kell festenem, mint egy lázadó rabszolgának. És ki hinné el, hogy szökött görög rabszolga vagyok, ha nem véres a hátam? Rajta, fogd már azt a korbácsot.
Határozottan megráztam a fejem.
– Nem!
Odüsszeusz elkomorodott.
– Azt mondtam: rajta, Diomédész!
Kelletlenül vettem át a korbácsot, ő pedig máris lehajolt. Kezem köré tekertem a korbács négy ágát, összeszedtem minden bátorságom, és lesújtottam. Négy haragosvörös hurka nőtt a hátán az ütés nyomában, én pedig félig megigezve, félig undorodva néztem, hogyan duzzadnak egyre nagyobbra.
– Több lelkesedést kérek! – mondta Odüsszeusz türelmetlenül. – Tessék vért is fakasztani!
Behunytam a szemem, és engedelmeskedtem. Tízszer kellett lecsapnom rá azzal a könyörtelen alkalmatossággal: most már minden seb vérzett is, ahogy kívánta, és tudtam, hogy a nyomuk élete végéig megmarad.
Amikor végeztünk, megcsókolt.
– Ne lógasd már úgy az orrod, Diomédész. Nem vagyok én fiatalasszony, hogy a finom bőrnek hasznát vegyem! – Az arca megvonaglott. – Érezni úgy érzem, nagyon hiteles. Annak is látszik?
Némán bólintottam.
Most lerázta magáról a bőrszoknyát, és ide-oda járkált a szobában: ágyéka köré mocskos rongydarabot csavart, haját felborzolta, és a háromlábú serpenyőben égő tűz kormával sötétebbre festette. Megesküdnék, hogy a szeme csillogott az élvezettől. Aztán két bilincset nyújtott felém.
– Béklyózz csak meg, te argoszi zsarnok!
Másodszor is megtettem, amire kért, bár közben éreztem, hogy a korbácsolás nekem másképpen és jobban fáj, mint neki. Odüsszeusz szemében mindez csak eszköz volt, amely a cél felé segíti. Vidáman fecsegett akkor is, amikor elé térdeltem, hogy a bokája köré kattintsam a bronzkarikákat.
– Ha benn leszünk a városban, be kell jutnom a fellegvárba. Aiasz kocsiján megyünk majd mind a ketten – az elég erős, biztonságos, amellett csendes is –, amíg oda nem érünk a kis őrtorony melletti facsoporthoz; tudod, a Nyugati Függöny felénk eső részénél. Onnan külön folytatjuk utunkat. Én majd valahogy bekéredzkedem a szkaiai kapu kis ajtaján és utána a fellegvár kapuján. Azt mondom majd, hogy sürgősen beszélnem kell Polüdamasszal. Már rájöttem, hogy az ő neve válik be a legjobban.
Felegyenesedtem.
– De közben eszed ágában sincs Polüdamasszal találkozni.
– Hát persze hogy nem. Helenével akarok beszélni. Bizonyosra veszem, hogy a ráerőszakolt házasság után boldog lesz, ha segíthet. Őt pedig nyilván beavatták a sírbolt titkába. Talán még azt is tudja, hol keressem azt a bizonyos kegytárgyat. – Közben járkált egy kicsit, hogy hallja, elég hatásosan csörög-e rajta a bilincs.
– És ezalatt én...?
– Te vársz a fák között, úgy éjfélig. Aztán mássz föl a csatornánkon, és öld meg a kis őrtorony körül posztoló trójaiakat. Én majd csak eljutok valahogy a falig azzal a szent tárggyal. És ha hallod a fülemüleszót, méghozzá ebben a változatban – háromszor elfütyülte –, akkor lejössz, és segítsz átjuttatni a szépséget a csatornán.
Észrevétlenül sikerült leszállítanom a kocsiról Odüsszeuszt a facsoportnál, aztán elhelyezkedtem, hogy kivárjam az éjfélt. Ő, mint valami eszelős, sántikálva, botorkálva rohant a szkaiai kapu felé, és közben kiabált, vijjogott, meg-meghemperedve a porban – nyomorúbb emberi lényt még életemben nem láttam. Mindig élvezte, ha szerepet játszhatott, de azt hiszem, a szökött rabszolga szerepében érezte magát a legjobban.
Éjféltájban megkerestem a csatornánkat, és lassan, nesztelenül felmásztam a tekervényes, fojtogató levegőjű járaton. Amikor előbújtam, először pihenőt tartottam, és szoktattam a szemem a holdfényhez; közben hegyeztem a fülem, hogy mi hallatszik a falat megkoronázó út irányából. Közel voltam a kis őrtoronyhoz, amelyet Odüsszeusz azért szemelt ki találkozónk helyéül, mert elég messzire esett a többi őrhelytől.
Öt őr volt szolgálatban, ébren is voltak, de mind odabenn a toronyban tartózkodtak. Ki felel ezeknek az embereknek az elhelyezéséért, és hogyan engedheti őket kényelemben üldögélni, mialatt a bástyák őrizetlenek? No, egy görög táborban nem lennének hosszú életűek!
Puha sötét bőrszoknyát és khitónt viseltem, jobb kezemben rövid kard volt, fogam közt tőrt szorongattam. Az őrszoba ablakához surrantam, és hangosan elköhintettem magam.
– Nézd már meg, Maiosz, ki az odakinn – mondta egy hang.
Maiosz komótosan kisétált; az ilyen becsületes, nyílt köhögés még a világ legkitartóbban ostromlott falán sem kelt ijedelmet. Amikor aztán körülnézett, és senkit sem látott, izmai megfeszültek, ám annyi esze nem volt, hogy erősítést kérjen. Lándzsáját készenlétben tartva közeledett, de közben bizonyára arról győzködte magát, hogy csak képzelődik. Vártam, amíg elmegy előttem, majd hangtalanul felemelkedtem, fél kezem a szájába tömtem, a másikkal belédöftem a kardot, aztán óvatosan az útra fektettem, és elvonszoltam egy sötét sarokba.
Néhány pillanat múlva újabb őr jelent meg, hogy utánanézzen, mi lett Maiosszal. Hangtalanul elvágtam a torkát. Kettő már megvolt; maradt három. Aztán, mielőtt a bentiek gyanút fognának, ismét az ablakhoz osontam, és csuklottam egyet, mint a részegek. Odabenn az egyik bosszúsan felsóhajtott, a másik türelmetlenül kiugrott az ajtón. Belécsimpaszkodtam, ahogy ittas emberhez illik, ő pedig meg sem nyikkant, amikor a bronzpenge bal bordái mentén a szívéig hatolt. Egyenesen tartottam a karomban, és pityókás táncra perdültem vele, közben trójai hangot utánozva. Ez előcsalta a negyedik őrt. Heherészve nekilódítottam a halottat, s amíg ő igyekezett megszabadulni a fickótól, én átdöftem a mellkasát. Mindkettőjüket úgy engedtem le a földre, hogy egyre gyöngébben csörömpöljenek, mintha távolodnának a sötétben, aztán alig túlemelkedve a párkányon, óvatosan bekukucskáltam az őrszobába.
Már csak a torony parancsnoka maradt meg: az asztalnál ült, és dühösen motyogott magában; látszott, hogy töri a fejét, mitévő legyen, ezért is bámulta oly mereven a padlóba vágott csapóajtót. Talán várt valakit, akit neki kell fogadnia? Besiklottam a helyiségbe, és hátulról ráugrottam, közben befogva a száját, nehogy kiálthasson. Éppoly gyorsan halt meg, mint a többiek, és gyorsan csatlakozott is hozzájuk az út és a torony fala közti sötét zugban. Aztán odakinn leültem, és úgy vártam tovább; jobbnak tartottam, ha az esedékes látogató üresen találja az őrszobát.
Nem sokkal ezután megszólalt Odüsszeusz sajátos fülemüledala. Mennyi esze van ennek az embernek! Ha nincs gondja még arra is, hogy kicsit cifrázzon a jól ismert trillán, még egy igazi fülemüle is kedvet kaphatott volna, hogy az őrtorony közelében válaszoljon neki. Így azonban semmilyen madárkától nem kellett tartani; most már csak azon aggódtam, hogy a látogató is elmaradjon, mivel Odüsszeuszt nem volt módom figyelmeztetni.
Kinyitottam a csapóajtót, és lecsúsztam a létrán. Odüsszeusz ott várt az aljánál.
– Várj! – suttogtam, és kisurrantam egy kis felderítésre. Az utcák azonban csendesek voltak, se lámpás, se fáklya nem égett sehol.
– Itt van nálam a gyönyörűség, Diomédész, de legalább annyit nyom, mint Aiasz! – mondta Odüsszeusz, amikor ismét meglátott. – Nehéz lesz felvonszolni egy huszonöt könyéknyi létrán.
A gyönyörűség – vagyis a Palladion – veszedelmesen billegett egy szamár hátán, így hát a szamarat útjára bocsátottuk, a kegytárgyat pedig bevonszoltuk a létra melleit lévő kamrába. Áhítatosan vettem szemügyre a lámpás fényénél. Ó, micsoda ősöreg volt ez a sötét fából faragott nyers, épp hogy felismerhető női alak! Ha szép lett volna, akkor is elcsúfítja az évszázadok rárakódott piszka, de hát szépnek a legelfogultabb szemlélő sem nevezhette. Apró, hegyes, szorosan összezárt lábfeje volt, hatalmas combja, a trágárságig szemérrnetlen szemérme, lecsüngő hasa, két hagymaszerű melle és morcos szája; amellett ijesztően kövér is volt, és magasabb nálam: elképzelhető, mennyit nyomott. Hegyes, összeszorított lábfeje arra talán alkalmas lehetett, hogy pörögjön rajta, mint a gyerekek búgócsigája, de megállni nem tudott; nekünk kellett támogatnunk.
– Belefér ez majd a csatornába, Odüsszeusz? – kérdeztem.
– Bele hát. A hasa körfogata nem szélesebb, mint a vállad, amellett le is van kerekítve. Akár a csatorna.
Ekkor nagyszerű ötletem támadt. Átkutattam a szobát egy darab kötél után, egy dobozban találtam is, ezt a „szépség” melle köré hurkoltam, megkötöttem, és még maradt szabadon annyi, hogy húzni lehessen. Én mentem fel először a létrán, zsákmányunkat magam után húzva, míg Odüsszeusz fél kezét a hatalmas, gömbszerű tomporra téve, a másikat a szemérmébe bújtatva, alulról tolta.
– Mit gondolsz, megbocsát nekünk valaha ezért a kényszerűen szabados bánásmódért? – kérdeztem lihegve, amikor felértünk az őrszobába.
– Ne aggódj – mondta Odüsszeusz, és lefeküdt a kincs mellé a padlóra. – Ő az első Pallasz Athéné, és én az övé vagyok.
Lejutni a hölggyel a csatornán végül könnyebbnek bizonyult; Odüsszeusz ezúttal sem tévedett. A képmás a maga gömbölydedségében simábban siklott lefelé, mint én a széles vállammal, férfi módra szögletes csontjaimmal. A kötél pedig kinn a síkságon is nagy hasznunkra volt; így vontattuk cl az istennőt a facsoporthoz, ahol Aiasz négykerekű kocsija várt. A nagy igyekezettől kissé már nyögdécselve raktuk fel drága terhünket a kocsira, aztán mindketten lezuhantunk mellé. A sarlóforma hold már a nyugati égbolton járt, de maradt annyi időnk, hogy visszaérjünk a táborba.
– Hát véghezvitted, Odüsszeusz! – mondtam rekedten a fáradtságtól.
– Nélküled soha nem sikerült volna, öreg cimbora. Hány őrt kellett megölnöd?
– Ötöt – feleltem nagyot ásítva. – De most aztán valóban kimerültem.
– Mit gondolsz, én nem? A te hátad legalább épségben van.
– Ne beszélj erről! Inkább mesélj, mi volt a fellegvárban. Találkoztál Helenével?
– Pompásan becsaptam a kapuőröket, úgyhogy akadálytalanul bejutottam a városba. A fellegvárra egyetlen őr ügyelt, ő is mélyen aludt; csak fel kellett emelnem a láncaimat, és szép kecsesen átléptem rajta. Helenét egyedül találtam; Déiphobosznak valami dolga akadt. Kicsit meglepődött, amikor egy koszlott, véres rabszolga borult elé, de aztán képzeld – a szememről rám ismert! Amikor arra kértem, hogy lemehessek a sírboltba, azon nyomban talpon termett. Azt hiszem, attól félt, hogy Déiphobosz rajtakap bennünket. De aztán sikerült meglépnünk, és mihelyt biztonságosabb helyre értünk, segített, hogy megszabaduljak a bilincsektől, utána pedig lementünk a sírboltba. – Itt szünetet tartott, majd kuncogva folytatta: – Szerintem az a pince nagyon jó szolgálatot tett az Aineiasszal lebonyolított találkákhoz, mert úgy ismerte, mint a tenyerét. De közben holtra gyötört a kérdéseivel: hogy van Menelaosz – hogy vagy te – hogy van Agamemnón. Nem tudott betelni a válaszaimmal.
– De hogy tudtad megmozdítani a Palladiont? – kérdeztem. – Helenének nem sok hasznát vehetted.
Odüsszeusz válla rázkódott a nevetéstől.
– Mialatt én elhadartam az imákat, és engedélyt kértem az istennőtől az átköltöztetéshez, Helené eltűnt – és perceken belül visszajött a csacsival! Utána a sírboltból egyenesen kivezetett a fellegvár fala alatti utcára, ahol megcsókolt – de roppant szűziesen! –, és minden jót kívánt.
– Szegény Helené! – mondtam. – Déiphobosz, úgy látszik, nagyon megterhelte nála Trója számláját.
– Látod, ezt remekül összefoglaltad, Diomédész.

* * *

Agamemnón a gyülekezőhelyen csodálatos oltárt emeltetett, és annak színarany fülkéjében helyezte el a Palladiont. Utána összehívott annyi embert, ahányan csak a gyülekezőhelyen elfértek, és elmondta, hogyan raboltuk el Odüsszeusz meg én az istennőt, akinek most kárpótlásul külön pap állt rendelkezésére, a pap pedig ellátta válogatott áldozati állatokkal. A füst hófehér volt, és olyan gyorsan szállt fel, hogy mindjárt tudhattuk: az istennő elégedett új otthonával. Ó, mennyire gyűlölhette trójai lakhelye hideg, nyirkos feketeségét! Szent kígyója pillanatnyi habozás nélkül siklott be az oltár alatti házába, majd kidugta a fejét, hogy felnyalja a maga tányér tejét, és elköltse a tojását. Tiszteletet parancsoló s egyszersmind örömteli szertartás volt...
Ezután Odüsszeusz, a többi király és jómagam követtük Agamemnónt a házában tartott lakomára. Soha egyikünk sem utasította vissza a királyok királyának asztalához szóló meghívást; neki voltak a legjobb szakácsai, és bővében volt mindennek: vendégeinek sajtot, olajbogyót, kenyeret, gyümölcsöt, sült húst, halat, mézes süteményt és bort szolgáltak fel, méghozzá mindenből több fajtát.
A hangulat élénk volt, a jóízű beszélgetést élcek tarkították, a bor remekül csúszott. Aztán Menelaosz behívta a hárfást, hogy énekeljen nekünk, mi pedig, a sok földi jótól elérzékenyülve. kényelembe helyezkedtünk, hogy hallgassuk. Olyan görög, aki ne szerette volna hazája dalait, himnuszait, regösénekeit, még nem jött a világra; szívesebben dúdoltunk együtt a bárddal, semhogy nőkkel bújtunk volna ágyba.
A hárfás előadta nekünk az egyik, Héraklészról szóló hősi éneket, majd türelmesen várt, amíg a kissé túlfűtött tapsvihar el nem ül. Költőnek is, muzsikusnak is kitűnő volt; Agamemnón Auliszból hozta magával tíz évvel ezelőtt, de eredetileg északra való volt, és azt beszélték, magától Orpheusztól, a dalnokok dalnokától származik.
Valaki Tüdeusz harci himnuszát kérte, egy másik Danáé panaszát akarta hallani, Nesztor pedig Médeia regéje után vágyódott, ám a hárfás minden kérésre csak mosolyogva ingatta a fejét, majd térdet hajtott Agamemnón előtt.
– Királyom, ha néked is úgy tetszenék, szereztem egy dalt, amely nem a holt héroszok hőstetteiről szól, hanem hozzánk sokkal közelebbi eseményekről. Megengednéd, hogy előadjam szerzeményemet?
Agamemnón meghajtotta azt a fenséges, őszülő fejét.
– Énekelj csak, szalmüdésszoszi Alpheidész.
A hárfás gyengéden végighúzta ujjait a merev húrokon, hogy lassú, panaszos dallamot csaljon elő belőlük. A szomorú, mégis felemelő dal Trója városáról és a falak előtt táborozó görög hadról szólt. Hosszú időn át tartott fogva bennünket; az ilyen titáni költeményt nem is lehetne két-három perc alatt előadni. Állunkat tenyerünkre ejtve hallgattuk, és egyetlen lehunyt szempár sem maradt szárazon. Költőnk Akhilleusz halálával zárta a hősi éneket, mi pedig magunkban hozzátoldottuk a folytatást, amely épp-ily fájdalmas volt. Aiaszra még most is nehéz szívvel gondoltunk...

Aranylott egész életében, színarany volt a halálban is,
Szépséges álarca arcára dermed,
Lehelete örökre elszállt, árnyéka elolvadt,
Arany kesztyűs keze súlyosan összefonva.
Mi benne halandó volt, nincs többé,
Dicsősége csak élettelen fém,
Ó, páratlan Akhilleusz, elnémult zengő hangod,
Jöjj, isteni Múzsa, emelj fel, hogy neki életet adjak.
Öltöztessék szavaim eleven fénybe őt,
Visszhangozzon lépte rettegést keltőn,
Ahogy bús Trója síkságán végigvonul!
Hadd mutassam meg aranytollai büszke lobogását,
Hadd mutassam meg, ahogy szikrázva, mint a nap,
Fut fáradhatatlan Trója harmatos füvén,
S vértjén a szalagok ütemre rezdülnek,
Ó, mi dicső hősünk, ki voltál Pélcusz ajaktalan fia.

Sajgó szívünk legmélyéből, hosszan, fennhangon dicsértük a hárfást, szalmüdésszoszi Alpheideszt; a halhatatlanságot kóstoltatta meg velünk, mert hiszen ez az ének minden bizonnyal mindnyájunkat túlél. Úgy tetszett: bár mi még lélegzünk, mi is benn vagyunk az énekben, és ezt a terhet nem volt könnyű elbírni.
Amikor végre elcsitult a taps, legszívesebben magamra maradtam volna Odüsszeusszal; az ének olyan tájakra ragadott, amelyektől idegen az emberi sokadalom. Ránéztem az asztal túlsó oldalán ülő Odüsszeuszra, és láttam: megértett, anélkül hogy ezt a ritka pillanatot szavakkal kellene megszentségtelenítenünk. Odüsszeusz felállt, s az ajtó felé fordult, hogy aztán egyszer csak hangosan felhördüljön. A hirtelen támadt csendben mind odafordultunk – és mi is levegő után kaptunk.
A hasonlóság első látásra kísérteties volt, és mivel még mind az ének hatása alatt álltunk, úgy tetszett, mintha szalmüdésszoszi Alpheidész egy szellemet is megidézett volna a hallgatóság körébe. Úgy látszik, Akhilleusz maga is kíváncsi volt a róla szóló énekre, gondoltam. De ki adott testet, ki adott vért az árnyékának?
Aztán, ahogy jobban megnéztem magamnak a jövevényt, már láttam: nem Akhilleusz ő. Éppolyan magas, éppolyan széles vállú, mint az eltávozott, de sokkal fiatalabb. Arcán még selymes volt a szőrzet és sötétebb is, nem olyan sárgásan aranyló, a szeme is mint a sötét borostyán. És tökéletes ívű, telt ajka volt...
Mióta állt ott, nem tudtuk, de az arcán tükröződő fájdalom elárulta, hogy régóta beléphetett; annyi bizonyos, hogy az ének végét már hallania kellett.
Agamemnón felállt, és kitárt karral indult felé.
– Te Neoptolemosz vagy, Akhilleusz fia – mondta. – Légy üdvözölve!
A fiatalember mosolytalan arccal bólintott.
– Köszönöm. Segíteni jöttem, de amikor hajóra szálltam, még nem tudtam, hogy... hogy apám meghalt. Csak most. a hárfástól értesültem róla.
Odüsszeusz is odalépett.
– Van-e szebb módja, hogy ilyen szörnyűségről értesüljön az ember? – kérdezte.
– Valóban, az ének minden! elbeszélt – bólintott sóhajtva Neoptolemosz. – Parisz meghalt?
Agamemnón válaszolt, az ifjú mindkét kézé! kezébe véve.
– Meg, fiam.
– Ki végzett vele?
– Philoktétész, Héraklész nyilaival.
Neoptolemoszon látszott: igyekszik udvarias lenni, palástolni megrendülését.
– Sajnos még nem ismerlek benneteket név szerint. Melyiktek Philoktétész?
– Én vagyok az – jelentkezett a megkerült hős.
– Nem voltam itt, hogy bosszút álljak érte, tehát hálával tartozom neked.
– Elhiszem, fiú, hogy nyugodtabb volnál, ha magad ölhetted volna meg a gyilkosát. De tudd meg: merő véletlenségből találtam meg a gazembert. Vagy az istenek akarták volna így? Ki tudhatja? És mert nem vagy még ismerős köztünk, hadd mutassam be neked az itt jelen lévőket. Aki elsőnek köszöntött, fővezérünk volt, utána Odüsszeusz következett. És itt vagyunk mi, többiek is: Nesztor, Idomeneusz, Menelaosz, Diomédész, Automedón, Menesztheusz, Mérionész, Makhaón és Eurüpülosz.
Most eszméltem csak rá, mennyire megfogyatkoztunk.

* * *

Hárman kísértük el Neoptolemoszt a mürmidon táborba: Odüsszeusz, az ujjongó Automedón meg én. Hosszú volt az út a karósáncig, és Neoptolemosz ittlétének híre megelőzött bennünket: amerre mentünk, a katonák kiözönlöttek házaikból, és a tűző napon várták, hogy a fiút is megéljenezhessék, éppoly forrón, mint régebben az apát. Felfedeztük, hogy nemcsak külsőleg hajaz Akhilleuszra. A katonák vad üdvrivalgását ugyanazzal a nyugodt mosollyal fogadta, ugyanazzal a fesztelen mozdulattal intett oda nekik; úgy tetszett, mintha ő is amolyan magának való, befelé forduló ember volna, aki senkire nem pazarolja vagy erőlteti rá személyisége varázsát. Útközben kitöltöttük a hárfás elbeszélésének hézagait, elmondtuk Aiasz halálát, beszámoltunk róla, hogyan végezte Antilokhosz és a többi hős, végül pedig rátértünk az élők dolgaira.
A mürmidonok úgy álltak, mintha díszszemlére sorakoznának tel. Egyetlen éljenzés vagy más köszöntés nem hallatszott, amíg a fiú – mert hiszen alig múlhatott tizennyolc – nem szólt hozzájuk. Akkor aztán kardjuk lapjával addig csapkodták pajzsukat, míg a lárma Odüsszeuszt és engem el nem űzött. Átballagtunk a partszakasz másik végére, ahol mi laktunk.
– És így közeleg, Diomédész, a történet legvége...
– Ha az istenek ismernek könyörületet, remélem, mihamarabb el is jön – feleltem.
Odüsszeusz félrefújta a szemébe tévedt hajfürtöt.
– Tíz év... Hát nem különös, hogy ebben Kalkhásznak volt igaza? Máig szeretném tudni, hogy csak szerencsésen ráhibázott-e, vagy valóban látnoki ereje volt...
Megborzongtam.
– Nem bölcs dolog papokban kételkedni!
– No persze, lehet, hogy igazad van. De hogy végre majd kirázhatom a hajamból Trója porát... Hogy ismét nyílt tengeren hajózhatom... Hogy tiszta, sós vízzel örökre lemoshatom magamról ennek a síkságnak a bűzét... Hogy ott élhetek, ahol nem tombol örökké a szél, és a csillagok fényével nem felesel ezer meg ezer tábortűz... Hogy végre megtisztulhatok...
– Mindebben egyetértünk, Odüsszeusz. Csak nehéz elhinni, hogy valóban közel az utolsó fejezet.
– Amely Poszeidónhoz méltó, világrengető összeomlással zárul majd.
Megálltam, és rábámultam.
– Hát már kigondoltad, mi lesz a vége?
– Úgy van.
– Akkor mondd el nekem is!
– Időnek előtte? Nem, Diomédész. ilyet még a te kedvedért sem teszek. De ne félj, már nincs messze a napja...
– Gyere be, hadd mossam meg a korbácsütések nyomát. Ezen jót nevetett.
– Maguktól is begyógyulnak – mondta. Másnap este Neoptolemosz eljött vacsorára.
– Valamit tartogatok részedre, Neoptolemosz – mondta Odüsszeusz, amikor leszedték az asztalt. – Ez lesz az én ajándékom.
Amikor magunkra hagyott. Neoptolemosz segélykérően nézett rám.
– Mire utalhatott? Vállat vontam.
– Azt rajta kívül senki sem tudhatja.
Odüsszeusz jókora háromlábú állványon betolta az aranyvértet, amelyet Thetisz Héphaisztosz kovácsműhelyéből rendelt. Neoptolemosz talpra szökkent, dadogott valami érthetetlent, majd végtelen óvatossággal, gyengéden, szinte simogatva megérintette a vértet, és könnyben úszó szemmel ekként szólt:
– Dühös voltam rád, amikor Automedón elmondta, hogy Aiasszal versengtél érte, és a tiéd lett. Kérlek, bocsáss meg. Most már értem: azért akartál nyerni, hogy nekem adhasd.
– Éppen illik majd rád, fiú – somolygott Odüsszeusz. – Mert ezt viselni kell ám, nem falra akasztva őrizgetni, vagy eltékozolni a halott rokonaira. Viseld hát, Neoptolemosz, és kívánom, hozzon neked szerencsét. Persze időbe telik majd, amíg megszokod, mert annyit nyomhat, mint te magad.

* * *

A következő öt nap alatt volt részünk néhány kisebb összecsapásban; Neoptolemosz megszerezte első, a trójaiakkal kapcsolatos tapasztalatait, és úgy látszott, alig várja a folytatást. Született harcos volt, akinek életeleme a háború. Egyetlen igazi ellensége az idő volt, és ezt maga is tudta. Szeméből kiolvashattuk, ami a fejében járt: az, hogy ő itt csak kisebb szerepre van kárhoztatva, s még ezt a szerepet is egy nagy háborúnak csupán a befejező mozzanataiban játszhatja, így hát a babérkoszorút sem az ő homlokára fonják, hanem azokéra, akik tíz év óta senyvednek itt. És mégis: személye döntő tényezőnek bizonyult. Reményt hozott magával, megújuló lelkesedést és harci dühöt, a katonák pedig, akár mürmidonok voltak, akár argosziak vagy aitóliaiak, a hűséges kutya odaadásával néztek utána, amikor apja harci szekerén, apja vértjében elhajtott mellettük. A katonák szemében ő volt az új Akhilleusz.
Jómagam időközben egyre csak Odüsszeuszt figyeltem, s mohón vártam, mikor hívnak össze bennünket tanácskozásra.
A várva várt nap mintegy fél hónappal Neoptolemosz megérkezése után következett el. Ebéd után Agamemnón egyik hírnöke tolmácsolta a meghívást. Tudtam, hogy merőben fölösleges lenne Odüsszeuszt faggatni, így hát aznap vacsora után, miközben ő különböző kérdéseket vetett fel, és olyan fürgén, olyan könnyedén szőtte a szót, mint takács a különböző színű és vastagságú fonalakat, szándékosan közömbös képet vágtam. Ő rezzenéstelen arccal vette tudomásul érdektelenségemet, és csak akkor kezdte rázni a kacagás, amikor méltóságteljesen búcsút vettem tőle. Legszívesebben képen töröltem volna, de mivel még mindig kínzott a korbácsolás emléke – sokkal inkább, mint őt –, megtartóztattam magam, és beértem egy őseire irányuló, metsző hivatkozással.
A meghívottak mind a jelzett időnél korábban értek oda Agamemnónhoz, mint pórázon vezetett kutyák, ha friss vért szimatolnak. Nagy gonddal készültek a megbeszélésre: legjobb bőrszoknyáikat, legszebb ékszereiket viselték, mintha a mükénéi Oroszlános Terembe volnának hivatalosak, udvari fogadásra. A főkirályi főhírnök ott állt az Oroszlános Szék mellett, és fennhangon sorolta a jelenlévők nevét egy alárendeltjének, hogy az megörökítse az utókor számára a nevezetes eseményt.

„Agamemnón, Mükéné főkirálya, a királyok királya:
Idomeneusz, Kréta főkirálya;
Menesztheusz, Attika főkirálya;
Nesztor, Pülosz királya;
Menelaosz, Lakedaimón királya;
Diomédész, Argosz királya;
Odüsszeusz, a külső szigetek királya;
Philoktétész, Hesztaiótisz királya;
Eurüpülosz, Orménion királya;
Thoász, Aitólia királya;
Agapenór, Arkadia királya;
Aiasz, Oileusz fia, Lokrisz királya;
Mérionész, Kréta trónörökös hercege;
Neoptolemosz, Thesszália trónörökös hercege;
Teukrosz, Szalamisz hercege;
Makhaón, seborvos; Podaleiriosz, seborvos; Épeiosz, építőmester.”

A királyok királya biccentéssel jelezte hírnökeinek, hogy elmehetnek, átadta Mérionésznek a vita vezetésére szolgáló pálcát, majd a hivatalos bejelentések kimért és mesterkélt modorában ennyit mondott:
– Minekutána Priamosz, Trója királya megszegte a háború szent törvényeit, felhatalmaztam Odüsszeuszt, Ithaka királyát, hogy munkáljon ki tervet Trójának csel és fortély általi meghódoltatására. Bizonyos források arról értesítettek, miszerint Odüsszeusz, Ithaka királya kész szólani hozzánk. Felkérem a jelenlévőket, hogy legyenek tanúi szavainak. Odüsszeusz király, téged illet a szó.
Odüsszeusz Mérionészre mosolygott, és felállt.
– Kérlek, tartsd helyettem tovább a pálcát. – Ezután a terem közepén álló asztalról elvett egy puha, világos bőrtekercset, és odasétált a szemközti falhoz, amelyet valamennyi jelenlévő egyforma jól láthatott, majd kigöngyölte a tekercset, és a négy sarkánál fogva kis ékköves tőrökkel a falhoz szegezte.
Egytől egyig értetlenül követtük mozdulatait, s azon tűnődtünk, hogy talán csak valami tréfa vagy pajkos csínytevés kiszemelt áldozatai vagyunk. A bőrön fekete faszénnel vastagon kihúzott rajz volt látható, a maga nemében egész ügyes és szakszerű; valami nagydarab lovat ábrázolt, a ló egyik oldalán függőleges vonallal.
Odüsszeusz titokzatos ábrázattal nézett ránk.
– Úgy van, eltaláltátok: ez itt egy ló. Bizonyára mind meg kérdeztétek magatoktól, miért van itt körünkben Épeiosz is. Nos, egyszerűen azért, mert néhány kérdésem lesz hozzá, ő pedig néhány válassza) szolgálhat nekünk.
Epeioszhoz fordult, akin látszott, milyen zavartan feszeng ebben az előkelő társaságban.
– Te vagy. Épeiosz, a legkiválóbb építőmester, akit Görögország Aiakosz halála óta nemzett. Azt mondják, éppígy mestere vagy a fa megmunkálásának is. Nézd meg alaposan ezt a rajzot, különös tekintettel a ló mellett húzódó vonalra. A vonal hossza megfelel a trójai városfal magasságának. Épeiosszal együtt mi, többiek is megigézve meredtünk a rajzra.
– Először is – folytatta a külső szigetek királya – lenne egy kérdésem, amelyre választ várok. Tíz hosszú éven át szemlélhetted Trója falait. Mondd meg nékem: létezik-e olyan harci kos vagy más ostromgép, amellyel a szkaiai kaput lerombolhatnánk?
– Nem, Odüsszeusz király, ilyen gép nem létezik.
– Nagyon helyes, akkor jöhet a következő kérdés. Tudnál-e számomra egy óriás hajót építeni, s ha igen, miféle anyagokra, miféle kézművesekre és miféle berendezésekre vagy szerszámokra volna szükséged?
– Az első válaszom: igen, a feladat megoldható. Vannak hajóácsaim, építőmestereim, kőműveseim, fűrészelőmunkásaim, szakképzetlen munkaerő pedig bőséggel áll rendelkezésre; továbbá, becslésem szerint, ötmérföldes körzetben van épp elég faanyag; akár egy egész hajóhadat is építhetnék neked belőle.
– Nagyszerű! Most jön a harmadik kérdés: tudnál-e számomra akkora falovat építeni, mint amekkora a rajzon látható? Hadd hívjam fel ismét figyelmed a fekete vonalra: harminckönyéknyi, éppen olyan hosszú, amilyen magas a trójai fal. Ebből kiszámíthatod, hogy a ló magassága a füléig éppen harmincöt könyéknyi. És mindebből adódik a negyedik kérdés: módodban állna-e, hogy a szóban forgó lovat egy kerekes emelvényre helyezd, olyanra, amely elbírja a súlyát? Végül, ötödszörre: meg tudnád-e oldani, hogy a ló üreges, tehát belül üres legyen?
Epeiosz mosolyra derült; a terv minden bizonnyal felcsigázta képzeletét.
– Minden kérdésedre igen a válaszom, magasságos király. Odüsszeusz kihúzta a kis tőröket a rajzból, majd odadobta az építőmesternek a tekercset.
– Köszönöm. Vedd ezt magadhoz, és menj a házamba, ott majd tovább beszélgetünk.
Fogalmunk sem volt, mi készül itt. Mindnyájunk arcáról különféle változatokban lerítt a tanácstalanság, a szorongás és a kétség. Ám miközben vártuk, hogy Epeiosz elvonuljon, Nesztor egyszer csak kuncogni kezdett, mintha hosszú-hosszú földi pályafutásának legpompásabb élcével találná szemben magát.
Odüsszeusz széttárta karját, és úgy tetszett, akkorára nő, hogy magasan a jelenlévők fölé tornyosul. Látszott, hogy megint elszaladt vele a képzelőerő, más szóval egyikünk sem tudná sem megingatni, sem megállítani. Fenséges mozdulataihoz az egész termet betöltő, messzire zengő hang társult.
– Nos, király- és hercegtársaim – így fogjuk bevenni Tróját! Némán ültünk, meg sem moccantunk, csak bámultuk kiguvadt szemmel a szónokot.
– Igen, Nesztor, igen, Agamemnón: mindketten jó helyen tapogatóztok. Először is egy ekkora ló hasában becslésem szerint száz ember fér el, és ha a vállalkozást éjidőben, nesztelenül és váratlanul hajtjuk végre, ennyi ember épp elég a szkaiai kapu kinyitásához.
Most aztán áradtak a kérdések a terem minden részéből. Volt, aki kétségeit fogalmazta meg nem csekély hangerővel, volt, aki tombolt a lelkesedéstől, hogy aztán, mielőtt még a fejetlenség és a zűrzavar elharapózna, Agamemnón az Oroszlános Székről leugorva Mérionésznál teremjen, és magához ragadja a pálcát.
– Kérdezhettek bátran – kiáltotta, a pálcával a földet kocogtatva –, de szépen egymás után, és főleg énutánam! Odüsszeusz, te ülj le, és tölts magadnak egy kis bort, utána pedig ismertesd az elképzelésed, de a legapróbb részletekig.
Sötétedéskor a tanács feloszlatta magát. Én Odüsszeusszal mentem haza. Épeiosz türelmesen várakozott, s közben a rajzot tanulmányozta, sőt már maga is több kisebb rajzzal egészítette ki. Unottan hallgattam, amint Odüsszeusz meg ő műszaki kérdésekről értekeznek: mi mindenre lesz Épeiosznak szüksége, hozzávetőleg mikorra tud elkészülni a művel, és hogyan lehet a munkálatokat a legnagyobb titokban tartani.
– Dolgozhatsz a házam mögötti rejtélyes barlangban is – mondta Odüsszeusz. – Elég mély, nem kell félni, hogy a ló majd kidugja a fejét a fák fölé, és a város őrtornyaiból sem lehet odalátni. A helynek továbbá megvan az az előnye is, hogy a kezdetektől fogva tilos területnek számít, tehát most sem kell tartani a kíváncsiskodóktól. Az ott lakók lesznek a szakképzetlen munkások, akikről beszéltél, akiket pedig kívülről hozatsz, azok a munka befejeztéig nem hagyhatják el az üreget. Mit gondolsz, tudsz majd dolgozni ilyen körülmények között?
– Bízhatsz bennem, Odüsszeusz király – felelte a mester csillogó szemmel. – Senki sem tudja meg, min kotlunk ott a föld alatt.

 

 

Harminckettedik fejezet
PRIAMOSZ MÁSODIK ELBESZÉLÉSE

Boreász, az északi szél süvítve zúdult felénk Szküthia fagyott pusztaságairól, sárgára s borostyánszínre festve a fákat. Elmúlt a tizedik év nyara is, de Agamemnón még most sem tágított, s rühes kutyaként őrizte tovább Trója bűzhödt csontját.
Minden oda lett. Nem sokkal Hektór halála előtt rendeltem el, hogy húzzák ki az utolsó aranyszöget is az ajtókból, padlókból, redőnyökből, sarokpántokból – ment mind az olvasztótégelybe. A kincstár kiürült; a templomok fogadalmi ajándékait megszentségtelenítettük, hogy aranyrudakat öntsünk belőlük; gazdag és szegény egyaránt roskadozott az adóterhek alatt; és nekem mégsem volt elég pénzem, hogy megvegyem mindazt, amire Trójának a háború folytatásához szüksége volt: zsoldosokat, fegyvereket, harci gépeket. Tíz év óta nem fölözhettem le a hellészpontoszi vámokat, ehelyett Agamemnón szedte a sápot minden, a Pontosz Euxeinosz felé tartó görög hajótól, hiszen más nemzetek hajói be sem juthattak a szorosba. Élelemben nem szenvedtünk hiányt, mert déli és északkeleti kapunk nyitva maradt, és a parasztok is zavartalanul gazdálkodhattak; csupán azokat a termékeket kellett fájón nélkülöznünk, amelyek a mi tájainkon nem éltek meg. Laomedón híres-nevezetes lovaiból már csak néhány legelészett a déli síkságon, a többit kénytelen voltam eladni. Milyen igaz a mondás, hogy a baj nem jár egyedül. Az, amit Laomedón és én egykor megtagadtunk a görögöktől, most az övék lett – később ugyanis megtudtam, hogy Diomcdész, Argosz királya vette meg a legtöbb lovat. Bizony, a végső bukás előtt az embernek a büszkeségéről is le kell mondania...
Szobámban mindig nagy tüzet raktak, hogy melegen tarthassam ven csontjaimat, de nem volt olyan tűz a világon, amelyik felolvaszthatta volna a szívemet marcangoló jeges kétségbeesést. Ötven fiat nemzettem, ötven szép, deli legényt – mára a legtöbbje halott. A hadisten kiválogatta közülük a legjavát, és nekem agg korom vigaszául az ocsút hagyta. Nyolcvannegyedik évemben jártam, de úgy tűnt, túlélem közülük az utolsót is. Patakokban omlott a könnyem, amikor láttam, hogyan parádézik Déiphobosz, a trónörökösi cím megcsúfolója. Hektór, ó, Hektór! Hitvesem, Hekabé megháborodott, és csak vonított-vonított, mint az éhező kutya. Legkedvesebb társa újabban Kasszandra lett, a lányom, aki nála is bolondabb, noha meg kell hagyni, hogy szépsége együtt gyarapodott a tébolyával. Fekete hajába két hosszú, ezüstös csík vegyült, arcából csak a finoman ívelt csontok maradtak, hatalmas, ragyogó szeme sötét szikrázású zafírra emlékeztetett.
Néha úrrá lettem gyengeségemen, és lementem a szkaiai kapu melletti őrtoronyhoz, hogy elnézzem, milyen töméntelen füstpászma szökik a magasba a tengerpartról, hogyan állnak tömött sorokban a szárazföldre vontatott hajók. A görögök nem támadtak már; a szakadék szélén tántorogtunk, ők pedig fikarcnyi reményt sem vetettek koncként elénk, hiszen nem tudhattuk, mire készülnek, csak azt láttuk, hogy tovább űzik a maguk rejtélyes foglalatosságait. Trója hadának szerény maradványai a Nyugati Függöny körül tömörültek; Agamemnón, ha támad – mert előbb-utóbb csak támadnia kell –, ezt a pontot választja majd.
Éjszakánként álmatlanul hánykolódtam, s már kora hajnalban talpon voltam; mindazonáltal nem éreztem magam legyőzöttnek. Tudtam: amíg fonnyadó testemben még parázslik a lélek, nem engedem elveszni Tróját. Ha mindenkit, aki a falakon belül van, el kell is adnom rabszolgának, Tróját akkor sem hagyom; s ha Agamemnón már a fogát csattogtatja utána, csak velem együtt nyelheti le.

* * *

Amikor Boréász már harmadik napja tombolt, s a virradat lassan kúszott felfelé az Ida hegyén, én arccal az ablak felé feküdtem az ágyban, és csak könnyeim ködfátylán át láttam a szürke világosságot. Hektórt sirattam.
Ekkor valamilyen távoli kiáltozást hallottam, és dideregve feltápászkodtam. A hang mintha a Nyugati Függöny felől jött volna, ám azt, hogy félelmet vagy kétségbeesést fejez-e ki, innen nem lehetett megállapítani. Hamarosan belépett Déiphobosz is, mogorván dörgölve ki szeméből az álmot.
– Támadnak, apám?
– Honnan tudjam? Majd kimegyek a falakra, hogy lássam, mi történik.
A főlovász már vezette is elő szekeremet, kocsisom kábán támolygott elő szállásáról. Elhajtottam, a trónörökösre bízva, hogy akar-e követni vagy sem; az ő dolga.
A szkaiai kapu és a Nyugati Függöny között ott nyüzsgött a város egész lakossága; az emberek ide-oda szaladgáltak, heves taglejtésekkel magyaráztak és kurjongattak, de úgy tűnt, senki sem kapkodja magára harci felszerelését. Végre megértettem, mit kiabálnak: szólongatták a többieket, hogy hágjanak fel ők is a falakra, és nézzék csak meg, mi újság.
Egy katona felsegített a szkaiai őrtorony lépcsőin. Zajtalanul léptem be az őrszobába. A kapitány egy szál ágyékkötőben állt ott, szeméből záporoztak a könnyek, a helyettese pedig egy székben ült, és úgy röhögött, mint az eszelős.
– Mit jelentsen ez, kapitány? – kérdeztem.
A kapitányt annyira feldúlta valamilyen, előttem ismeretlen élmény, hogy azt sem tudta, mit csinál. A karomba markolt, olyan erővel, hogy felszisszentem, majd kipenderített a falon végigfutó útra, ott a görög tábor irányába fordított, és előrenyújtotta reszkető mutatóujját.
– Csak nézd, királyom, és gyönyörködj benne! Apollón meghallgatta imáinkat!
Összehúztam a szemem (koromhoz képest még elég éles volt), és az egyre növekvő világosságban a jelzett irányba néztem. Nem tudtam betelni a látvánnyal. Mit jelentsen ez? Hihetek-e benne? A görögök füstlyukaiból nem szállt fel füst, a levegőben nem érződött az égő fa jellegzetes szaga, egyetlen törpe alak sem mozgott a távolban. A nap sugaraiban elhagyatottan csillogott egy rakás zsindely. Arra, hogy itt valaha is hajók sorakoztak, csak az öböl vizéig nyúló hosszú, mély barázdák utaltak. Eltűntek a hajók, eltűntek a katonák! A parton, ahol még tegnap nyolcvanezer főnyi had nyüzsgött, most csak a szürke házakból álló üres kis település árválkodott. Agamemnón az éj leple alatt elhajózott...
Felüvöltöttem. Csak álltam ott, és világgá kürtöltem fékezhetetlen boldogságomat, mígnem tagjaimból kiszállt az erő: megtántorodtam, és a kockakövekre zuhantam, de ezen is csak nevettem, és úgy hemperegtem a kemény kövezeten, mintha bogáncspihe volna. Köszönetet rebegtem Apollónhoz, kacarásztam, csapoltam a karommal. A kapitány felsegített, mire én magamhoz öleltem, cuppanós csókot nyomtam az arcára, és már nem is emlékszem, mi mindent ígértem neki.
Déiphobosz rohant oda átszellemült arccal, a karjába kapott, és bolondos tánclépésekkel körbeforgatott, az őrök pedig gyűrűbe fogtak, és ütemre tapsoltak mutatványunkhoz.
A partról nem les ránk többé a görög szörnyeteg. Trója ismét szabad!
Soha még hír ilyen gyorsan nem terjedt. Ébren volt már az egész város, és mindenki a falakra tódult, hogy énekeljen, táncoljon, ujjongjon. A terjedő világosságban a síkságról felszállt az árnyék, és így még tisztábban láthattuk, hogy Agamemnón valóban elha-jó-johohózott! Ó, Fény Ura, köszönjük! Fogadd örök hálánkat!
A kapitány, aki mostanra összeszedte magát, védelmezőn állt mellettem, majd egyszer csak félelemtől dermedten ráncigálta meg köpenyem ujját. Déiphobosz is felfigyelt viselkedésére, és közelebb jött.
– Mi a baj? – kérdeztem, és boldogságom máris elpárolgott.
– Királyom, ott kinn a síkságon látszik valami. Már hajnalban észrevettem, de most a fény még jobban kiemeli. Nem az a kis liget a Szimoeisz partján, hanem valami hatalmas tárgy. Látod már?
– Igen, látom – feleltem nehezen forgó nyelvvel. A szájam kiszáradt.
– Talán egy állat? – kérdezte lassan Déiphobosz.
Mások is odamutogattak, latolgatták, mi lehet az a valami. Aztán a nap ferdén tűző fénye megtört valamilyen barna, fényesre csiszolt felületen.
– Megnézem – jelentettem ki, és máris indultam az őrszoba felé. – Kapitány, add ki a parancsot: nyissák meg a szkaiai kaput, de az embereket ne engedjék át rajta. Személyesen akarom megvizsgálni ezt a tárgyat, és csak Déiphoboszt viszem magammal.

* * *

Bármilyen hideg volt a szél, én valósággal kitártam felé arcomat. A kocsikázás végig a síkságon gyógyír volt minden sebemre. Szóltam a kocsisnak, hogy az utat kövesse, és megállapíthattam, hogy a rázkódás, zötykölődés ellenére az út sokkal simább, mint annak előtte. Az emberek és szekerek szüntelen mozgása egyenletesre koptatta a köveket, a köztük lévő repedéseket pedig kitöltötte az őszi esőzésektől megkeményedett por.
A tárgyat persze valamennyien azonosítottuk, csak éppen nem hittünk a szemünknek. Mit kereshet a síkságon, és egyáltalán, mire való? Bizonyára nem is az, aminek hisszük – ha alaposabban megszemlélhetjük, majd kiderül, hogy valami egészen másról, sokkal különlegesebbről van szó. De amikor Déiphobosszal és néhány, hozzánk csapódott és mögöttünk kullogó udvaronccal együtt egyre közelebb értünk a tárgyhoz, megállapítottuk, hogy valóban az, aminek látszott: egy fényezett barna tölgyfából faragott, hatalmas, jócskán fejünk fölé magasodó ló. Bárki készítette, isten vagy ember, meglehetős pontosan alkalmazkodott a ló testi szerkezetéhez, úgyhogy a kész művet senki sem vélhette öszvérnek vagy szamárnak, csak éppen az arányok sokszorozódtak meg: ilyen vastag lába egyetlen lónak sincs, és éppily félelmetesen nagynak tűntek a fahasáb alaphoz rögzített paták is. Az emelvény apró, de erős kerekeken gördült előre; tizenkettő volt belőlük elöl is, hátul is. Kocsim éppen a fej árnyékában állt meg, és bizony tekergetni kellett a nyakam, hogy fellássak a ló nyakáig. Zömök, erőt sugárzó képmás volt; a deszkákat, amelyekből készült, szurokkal illesztették össze, akár a hajók testét, és ezekre a szuroktömésekre kellemes, okkersárga mintát festettek. A ló farka és sörénye ugyancsak fából volt faragva, és amikor alaposabban megnéztem magamnak a szemét, láttam, hogy barna és fekete borostyánból van kirakva. Az orrlyukak belsejét pirosra mázolták, és a nyerítésre tátott szájból kivillanó fogak elefántcsontból készültek. Az egész igazán tetszetős, szemrevaló munka volt.
Időközben a királyi gárda egyik egysége is odavágtatott, és teljes számban megjelent az udvar is.
– Belül bizonyára üreges, apám – vélte Déiphobosz. – Máskülönben olyan súlyos volna, hogy az emelvény kerekei összeroppannának.
A furcsa teremtmény farára mutattam.
– Meg van szentelve, látod? Bagoly, kígyófej, pajzs és dárda ékesíti. Eszerint Paliasz Athéné tulajdona.
Néhány arcon kétség tükröződött. Déiphobosz és Kapüsz csak motyogtak valamit a bajszuk alatt, de egy másik fiamon, Thümoeitészen heves izgalom lett úrrá.
– Milyen igaz, apám! A jelképek ékesebben beszélnek minden szónál. Ezt a lovat a görögök ajándékozták, hogy kárpótoljanak a Palladionért...
Laokoón, Apollón főpapja torokhangon felmordult.
– Óvakodjatok a görögöktől, akkor is, ha ajándékot küldenek – mondta.
Kapüsz is beleavatkozott a vitába.
– Vigyázz, apám, csapda! Miért kívánna Paliasz Athéné ily vesződséges munkát a görögöktől, kivált amikor köztudottan kedveli őket? Ha nem egyezik bele a Palladion elrablásába, a görögök nem juthattak volna hozzá a kincshez. Az istennő a görögöket szereti, és soha nem pártfogolna helyettük bennünket! Csapda ez, semmi más!
– Uralkodj magadon, Kapüsz – szóltam rá fiamra szórakozottan.
– De királyom, könyörgök, hallgass rám! – makacskodott a fiú. – Töresd fel a hasát, majd kiderül, mi van benne.
– Tartsd távol magad a görögök ajándékától – óvott Laokoón, s védelmezőn ölelte magához két kamasz fiát. – Én mindjárt mondtam, hogy csapda.
– Én pedig Thümoeitésszel értek egyet – jelentettem ki. – Ezt a Palladion helyébe szánták. – Indulatosan néztem rá Kapüszre. – Ami sok. az sok, fiam! Elég legyen!
Déiphoboszban felülkerekedett a gyakorlati érzék.
– Mindenesetre nem arra szánták, hogy bevigyük a falak közé. Túl nagy ahhoz, hogy bármelyik kapun átférjen. Nem, bármi legyen is a rendeltetése, én azt mondom, jó szándékkal küldték. Ártalmatlan egy alkotmány, senkit sem bánt; bizonyára úgy képzelték, hogy békésen itt marad, ahol van.
– Nem igaz! – kiáltotta Kapüsz és Laokoón szinte egyszerre.
Trója főemberei közben egyre nagyobb számban gyűltek a bámulatos faló köré, és a vita egyre szenvedélyesebb lett; mindenkinek megvolt a maga elmélete, és mindenki versengve zúdította rám érveit, hogy meggyőzzön az igazáról. Hogy megszabaduljak a sok hangoskodótól, többször is megkerültem kocsimon az állatot: aprólékosan szemügyre vettem minden oldalról, igyekeztem megfejteni a jelképek értelmét, és közben csodáltam a példásan szakszerű kézművesmunkát. A ló éppen félúton állt a tengerpart és a város között. De hogy került ide? Ha a görögök építették, észrevettük volna, ahogy megjelenik. Tehát nincs más válasz: az istennő küldte, csak ő lehetett...
Laokoón korábban a görög táborba küldte a királyi gárda néhány tagját, hogy helyszíni szemlét tartsanak, és magam még mindig a falovat kerülgettem, amikor négykerekű kocsin visszaérkezett a gárda két tagja. Kettőjük között egy férfi állt, akit – miután a kocsi felém eső oldalán leugrottak – durván elibém lódítottak.
A férfi keze-lába bilincsben volt, ruházata szétrongyolódott, haját és egész testét mocsok lepte.
A magasabb rangú gárdista térdre borult.
– Uram királyom, ez a fickó ott lapult az egyik görög házban, megbilincselve, rongyosan, így, ahogy magad is látod. Mostanság korbácsolhatták meg; egészen frissek még a sebei! Amikor megragadtuk, rimánkodott, hogy ne bántsuk, inkább vigyük Trója királya elé, mert fontos közlendői vannak.
– Beszélj, fickó – mondtam. – Trója királya én vagyok.
A férfi megnyalta az ajkát, krákogott, de nem bírt megszólalni. Az egyik gárdista vizet adott neki; mohón megitta, majd meghajolt előttem.
– Köszönöm hozzám való jóságodat, uram király.
– Halljuk, ki vagy! – förmedt rá Déiphobosz.
– A nevem Szinón. Argoszi görög vagyok, közeli rokona és udvari főembere Diomédész királynak. Itt, Trója alatt egy különleges egységnél szolgáltam, amelyet Mükéné főkirálya Odüsszeusznak, a külső szigetek királyának személyes parancsnoksága alá rendelt. – Amikor idáig ért, megtántorodott, s a gárdistáknak kellett támogatniuk, hogy össze ne roskadjon.
Leszálltam a kocsiról.
– Katona, ültesd a kocsid szélére, és én majd mellé ülök. Valaki azonban egy széket kerített, és így a fickóval szemközt foglaltam helyet.
– Így már jobb, nem igaz, Szinón?
– Köszönöm, nagy király. Most már van erőm a folytatáshoz.
– Miért korbácsolnának véresre és láncolnának meg a görögök egy argoszi főnemest?
– Azért, királyom, mert tudtam Odüsszeusz ármányáról, amelyet azért szőtt, hogy megszabaduljon Palamédész királytól. Úgy mesélik, Palamédész valamivel megsértette, még odahaza, közvetlenül a trójai hadjárat kezdete előtt. Odüsszeuszról meg azt beszélik, akár élethossziglan is kész várni, hogy a bosszúra megfelelő alkalmat találjon. Palamédész esetében rongyos nyolc esztendőt kellett csak várnia. Két évvel ezelőtt Palamédészt kivégezték hazaárulás címén. A vádakat Odüsszeusz koholta, és ő fabrikálta a bizonyítékot is, amelyen az ítélet alapult.
Összehúztam a szemöldököm.
– Miért forralna cselt az egyik görög, hogy a másik görögre halált hozzon? Talán szomszédok voltak, és összekaptak valamilyen földdarabon?
– Szó sincs róla. magasságos király. Az egyik néhány, Pelopsz szigetétől nyugatra eső szigetet birtokol, a másik egy fontos kikötőt a keleti parton. Odüsszeusz neheztelt Palamédészre, közelebbit magam sem tudok.
– Értem. De amit továbbra sem értek: miért kerültél ily szánalmas állapotba? Ha Odüsszeusz hazaárulási vádat eszkábálhatott össze egy görög királytársa ellen, miért nem élt hasonló fortéllyal a magadfajta egyszerű nemessel szemben is?
– Első unokatestvére vagyok egy nála hatalmasabb királynak, nagyuram, akit ráadásul kitünteteti hely illet meg Odüsszeusz szívében. Amellett elmondtam a történetemet Zeusz egyik papjának is, lelkére kötve, hogy amíg nem esik bántódásom, hallgasson, de ha bármilyen okból meghalnék, álljon elő azzal, amit rábíztam. És minthogy Odüsszeusz nem tudta, melyik pap a titok letéteményese, azt hittem, biztonságban vagyok.
– De hát élsz, vagyis a pap nem árulta el a titkot... – jegyeztem meg.
– Nem, nem, király uram, a dolgok másként alakultak. – Szinón ismét kortyolt a vízből, és már nem is látszott olyan nyomorultnak. – Múlt az idő, Odüsszeusz hallgatott és nyugton maradt, én pedig... nos, bevallom, meg is feledkeztem az egészről. Csakhogy az utóbbi időben a sereg egyre csüggedtebb lett. Akhilleusz és Aiasz halála után Agamemnón már nem is remélte, hogy valaha bejuthat Trójába. Ezért összehívta a tanácsot, szavazást rendelt el, és a többség úgy döntött, hogy hazamennek Görögországba.
– No de ez az ülés még a nyáron lehetett!
– Úgy van, királyom, csakhogy a hajók nem kelhettek útra, mert az előjelek kedvezőtlenek voltak. Végül Talthübiosz, a főpap adta meg a választ: maga Paliasz Athéné gerjeszti ellenünk a rossz szeleket, mert zokon veszi Palladionja elrablását, és ezért kivetett bennünket a szívéből. Ezután Apollón is kinyilvánította haragját, és emberáldozatot követelt, méghozzá név szerint az én véremre szomjazott. A papot meg, akibe bizodalmamat helyeztem, sehol sem találtam; kiderült, hogy Leszboszon van, mert Odüsszeusz rábízott valamilyen küldetést. Így aztán hiába adtam elő a történetemet, senki sem hitte cl.
– Vagyis Odüsszeusz mégsem felejtett el!
– Bölcsen szólsz, uram király. Odüsszeusz nem szokott az ilyen dolgokról megfeledkezni – éppen csak kivárta a megfelelő pillanatot, hogy lecsapjon. Megkorbácsoltak, bilincsbe vertek, és itt hagytak, a ti kényetek-kedveteknek kiszolgáltatva. Boreász végre feltámadt, a görög had elhajózhatott. Paliasz Athéné és Apollón megbékéltek.
Felálltam, megmozgattam a lábam, majd visszaültem a székre.
– De mit jelentsen ez a faló, Szinón? Mit keres itt? Talán az istennőé?
– Úgy van, nagy király. Paliasz Athéné követelte, hogy a Palladionja helyébe egy faló kerüljön. A tulajdon kezünkkel építettük.
– Miért nem követelte inkább az istennő, hogy a Palladiont adjátok vissza? – kérdezte gyanakodva Kapüsz.
Szinón csodálkozó képet vágott.
– De hiszen a Palladiont megszentségtelenítették!
– Folytasd! – parancsoltam.
– Talthübiosz megjósolta, hogy ha a falovat beviszik Trójába, a város soha nem eshet el, és ismét virágzásnak indul, sőt gazdagabb lesz, mint volt. Ezért aztán a leleményes Odüsszeusz azt javasolta: építsünk akkora lovat, amelyik nem fér be kapuitokon. Ekként, tette hozzá, engedelmeskedünk ugyan Paliasz Athénének, de egyszersmind megakadályozzuk, hogy a jóslat valóra váljon, mert a faló kinn marad a síkságon, és soha nem kerül a falakon belülre. – Most felnyögött, és izgett-mozgott, hogy kényelmesebb helyet találjon magának. – Jajajaj! Ezek lenyúzták rólam a bőrt!
– Hamarosan beviszünk a városba, Szinón – biztattam –, és gondoskodunk ápolásodról. De először meg kell ismernünk az egész történetet.
– Hogyne, királyom, értem én. Habár fogalmam sincs, mit tehetnétek. Odüsszeusz páratlanul éles elméjű. A ló túl nagy nektek.
– Ezt majd meglátjuk – vetettem oda. – Te csak fejezd be az elbeszélést.
– Már befejeztem, nagy király. Ők elhajóztak, én itt maradtam.
– Görögországba mentek?
– Hát persze, nagy király. Ilyen erős szél mellett gyerekjáték...
– Ha mindez igaz – szólalt meg Laokoón továbbra is kétkedőn –, miért kellett a képmásra kerekeket szerelni?
Szinónt ismét meglepte a kérdés.
– Hát hogy ki lehessen tolni a táborunkból, mi másért?
Hinni kellett neki. Amin keresztülment, láthatóan, tapinthatóan valóságos volt. A hátán a korbácsolás véres, duzzadt nyomai, a teste összeaszott, mint akit éheztettek. És amit elbeszélt, hibátlanul összefüggő és meggyőző volt.
Déiphobosz felnézett a hatalmas testű lóra, és nagyot sóhajtott.
– Micsoda kár, apám! Ha valahogy bevihetnénk... – Elhallgatott, majd a göröghöz fordult. – Tulajdonképpen mi történt a Palladionnal, Szinón? Mit értettél azon, hogy megszentségtelenítették?
– Amikor behozták a táborba – hát igen – Odüsszeusz lopta el...
– Jellemző – szólt közbe Déiphobosz.
– Saját oltárt kapott – folytatta Szinón –, és összehívták a sereget, hogy megtekinthesse. De amikor a papok áldozatot akartak bemutatni neki, a szobor egymás után három ízben lángba borult. És mire a tűz harmadszorra is kihunyt, az istennő fából készült bőrén véres veríték ütött ki, hatalmas cseppekben, és végigpergett az arcán, a karjain, mintha sírna. Rengett a föld, és a derült égből tűzgolyó hullott a Szkamandroszon túli fák közé – no de ezt nektek is látnotok kellett... A mellünket verdestük, még a főkirály is, imádkoztunk. Utólag kiderült, hogy az istennő megígérte húgának, Aphroditénak: ha a falovat felállítják Trójában, akkor Trója lesz a világ ura, és Görögországot is meghódítja.
Kapüsz megvetően fújt egyet.
– Túl kényelmes ez így és túl valószínűtlen! Az éles elméjű Odüsszeusz kitalálja, hogy faragják a lovat túl nagyra, aztán elvitorlázik! Miért vállaltak volna ennyi fáradságot, ha utána fogják magukat, és elhajóznak?! Mit izgatja már őket, hogy mekkora a ló, amikor ők úgyis hazamennek!
Szinón hangján érződött, hogy mindjárt kifogy a béketűrésből.
– Igen ám, csakhogy jövő tavasszal visszajönnek! Felálltam a székről.
– Hacsak a lovat valahogy be nem visszük a falak közé. Szinón a kocsi oldalának dőlt, és lehunyta a szemét.
– Az lehetetlen – motyogta. – A ló túl nagy.
– Igenis lehetséges! – kiáltottam. – Kapitány, hozass kötelet, láncot, öszvéreket, ökröket és rabszolgákat. Most kora délelőtt van. Ha máris nekilátunk, még sötétedés előtt bevihetjük a képmást.
Laokoón arcára kiült a rettenet.
– Ne, ne, ne! – rivallta. – Királyom, vond vissza a parancsot! Legalább annyit engedj meg, hogy először Apollón véleményét kérjem!
– Menj, és tedd, amit a lelkiismereted parancsol, Laokoón – mondtam, és hátat fordítottam neki. – Mi addig nekilátunk, hogy beteljesítsük a jóslatot.
– Ne! Ne! – harsogta tulajdon fiam, Kapüsz is.
De kettőjükön kívül a többiek egyhangúan, ujjongva kurjantották:
– Ne hallgass rájuk, királyunk! Vigyük be a falovat!

* * *

Majdnem egy teljes napba került, mire elkészültünk a munkával. Lánccal megerősített köteleket rögzítettünk a fahasábokból készült, nehéz emelvény elejére és két oldalára, majd öszvéreket, ökröket és rabszolgákat fogtunk elé, és a faló, ha végtelen lassan is, de megindult az úton. Nehéz, kimerítő, sokszor elkeserítő robot volt, nem csoda, ha egyetlen görög sem számított részünkről ilyen csökönyös kitartásra; mellesleg mindenki más is kételkedett volna. A hatalmas alkotmányt minden kanyarnál ide-oda kellett rángatni, nehogy letérjen a kőkockákról, és a fűbe tévedjen, a kerekek ugyanis csak oda voltak szögezve az emelvényhez; nem volt a földön olyan keréktengely, amelyik ekkora félelmetes súlyt elbírjon.
Délre elhúztuk a lovat a szkaiai kapuig, ahol tulajdon szemünkkel láthattuk, hogy a fej öt könyökkel magasabban van, mint a hatalmas kapuszárny fölötti ívelt boltozat.
– Thümoeitész – szóltam oda annak a fiamnak, akit a legjobban lelkesített a terv –, utasítsd a kapuőrséget, hogy hozzanak csákányt-kalapácsot, és rombolják le a kapuboltozatot.
Ez a művelet is elég hosszadalmas volt. A kövek, amelyeket annak idején Falépítő Poszeidón rakott a helyükre, nehezen engedtek halandók szerszámainak, de ha kis darabokban, ha lassan is, végül sorra leomlottak, mígnem a nyitott kapu fölött jókora rés tátongott. A képmás elé befogott állatok és emberek húzni kezdték a lánccal átfont köteleket, és a hatalmas fej ismét előremozdult. Magam lélegzetvisszafojtva néztem, ahogy mind közelebb ért a kapuhoz, aztán figyelmeztetőn felordítottam, de elkéstem vele: a fej a résbe szorult. Még több kő kibontásával nagy nehezen szabaddá tettük, de csak nem akart átférni. Összesen négyszer szorult be a nemes fő, amíg a rés kellő méretűvé nem tágult. Akkor aztán a gigászi jószág nyikorogva, lomhán, de immár feltartóztathatatlanul gördült be a kapu mögötti térre. Haha, Odüsszeusz! Csúnyán felsültél, nem igaz?
Biztonság kedvéért elrendeltem, hogy a lovat fel kell vontatni a meredek domboldalon, mert a város szívében, a fellegvárban van a helye. Ehhez még egyszer annyi igásállatra és örökkévalóságnak tetsző időre volt szükség, annak ellenére, hogy a város lakói is nekiveselkedtek. A fellegvár kapujának nem volt boltozata; a ló üggyel-bajjal, de átvergődött a nyíláson.
Így pihent meg végül a Zeusznak szentelt zöldellő udvaron. A kőkockák csikorogva hasadtak meg a hatalmas súly alatt, a kerekek a kőcserepek közt a talajba fúródtak, de a Palladiont helyettesítő képmás talpon maradt. Most már nincs a földön olyan erő, amely elmozdíthatná. Megmutattuk Paliasz Athénének, hogy méltók vagyunk szeretetére és bizalmára. Még ott, a helyszínen, a nagy nyilvánosság füle hallatára megfogadtam, hogy a ló mindig ilyen tökéletes állapotban fog állni, és talapzatán hamarosan oltárt emelünk. Trója megmenekült. Agamemnón király nem jöhet vissza tavasszal új, pihent sereg élén, mi pedig, ha majd összeszedtük magunkat, a világ urai leszünk, és minden erőforrást mozgósítunk Görögország meghódoltatására.
Ekkor felcsendüli Kasszandra eszelős nevetése. Az oszlopcsarnokból rohant elő, fésületlen haja lobogott mögötte a szélben, két karját kinyújtotta, majd visítva, bömbölve, jajveszékelve fonta át a térdemet.
– Vitesd el, apám! Vitesd ki a városból! Vitesd vissza oda, ahol találtad! Ez a ló a halál hírnöke!
Ott volt Laokoón is, aki zord képpel bólogatott.
– Király, a jelek kedvezőtlenek. Szarvastehenet és három galambot ajánlottam fel Apollónnak, de visszautasította az áldozatot. Ez a valami itt végromlást hoz a városunkra.
– Én is ott voltam – mondta sápadtan, fogvacogva az idősebbik fia. – Apám igazat beszél.
Thümoeitész látta, hogy nehezen türtőztetem indulataimat, és a többiek aggodalmasan susognak; előreugrott hát, hogy ha kell, megvédjen.
Laokoón, két fiát maga előtt terelve, Zeusz oltárához szaladt, sokkal gyorsabban, semmint fáradt, vén lábam utolérhette volna. Amikor aztán a márványemelvényhez ért, egyszer csak felüvöltött, s ugyanígy ugrált és jajongott a két fia is. Mire az egyik kapuőr odaért, a pap már a földre roskadt, és halkan nyöszörgött, olykor a két vergődő fiú felé kapva. A következő pillanatban az őr szélsebesen hátraszökött, és iszonyodó képpel fordult felénk.
– Uram királyom, nehogy közebb gyere! – kiáltotta. – Viperafészekbe léptek, és a viperák összemarták őket.
Felemeltem karom a vörösbe borult égbolt felé.
– Ó, Egek Atyja, köszönjük a jelet! A szemünk láttára sújtottál le Laokoónra, mert lebecsülte az ajándékod, amellyel leányod megörvendeztette a város lakóit! A ló a javunkat akarja, a ló szent! Örökre távol tartja majd falainktól a görögöket!

* * *

Véget ért hát ez a tíz év, a hatalmas ellenség kirobbantotta pusztító háború évtizede. Életben maradtunk, és még mindig a magunk urai voltunk. A Hellészpontosz, a Pontosz Euxeinosz ismét a miénk. A fellegvár visszakapja aranyszögeit. Mi pedig újra megtanulunk mosolyogni.
Az udvar élén visszamentem a palotába, és lakomái rendeztem. Most, hogy utolsó aggályaink is eloszlottak, a felszabadult rabszolgák megkönnyebbülésével vetettük magunkat a vigalomba. Harsány nevetés – énekszó – dobok – cimbalmok – kürtök – trombiták hangja szállt az ég felé a fellegvár alatti, lépsejtszerűen egymásra rakódó utcákból, míg a fellegvárból ugyanilyen hangok lebegtek lefelé. Trója szabad! Letelt a tíz év! Trója győzött. Trója egyszer s mindenkorra elűzte partjairól Agamemnónt.
No de számomra Aineiasz volt a legüdítőbb látvány! Ő nem jött ki a síkságra lónézőbe, és mialatt mi kínkeservesen megdolgoztunk a diadalért, ő ki sem mozdult a palotából. A lakomára azonban mégiscsak illett eljönnie; igaz, hogy mindvégig összeszorított szájjal üldögélt, és a szeme csak úgy parázslott. Én nyertem, ő veszített. Priamosz vére még nem merült ki. Trójában nem Aineiasz lesz az úr – a trón az én ivadékaimra száll majd!

 

 

Harmincharmadik fejezet
NEOPTOLEMOSZ ELBESZÉLÉSE

Még jóval hajnal előtt ránk csukták a csapóajtót, és hiába éltük meg a sötétséget emberi életünk minden egyes éjszakáján, csak most fedeztük fel, milyen az igazi sötétség. Szemem önkéntelenül egyre tágabbra nyitottam, hogy lássak valamit, de hát itt nem volt mit látni. Sehol semmi – mintha megvakultam volna, olyan tapintható és elviselhetetlen sötétség vett körül. Csak egy nap és egy éjszaka, gondoltam újra meg újra – mármint ha szerencsénk van. Mindenesetre legalább egy teljes napon és egy éjszakán át kell itt gubbasztanunk, egy gombostűfejnyi fénypontocska nélkül – nem állapíthatjuk meg az időt a nap járásából, minden másodperc örökkévalósággá duzzad, és a hallásunk úgy kifinomodik, hogy a szomszédunk lélegzését távoli mennydörgésnek véljük.
Karom Odüsszeuszéhoz súrlódott, és mielőtt visszafoghattam volna magam, megborzongtam. Most már értettem, miért ragaszkodott oly tántoríthatatlanul Odüsszeusz ahhoz, hogy három emberenként egy-egy bőrből készült, fedett csöbröt vigyünk magunkkal: még így is meg-megvonaglott az orrlikam az izzadság, a vizelet, az ürülék és az áporodott lehelet szagától, az pedig, hogy a testünket mocskoljuk be ürülékkel, valamennyiünknek elviselhetetlen lett volna. Éppen elég volt ez az időleges megvakulás. El is tűnődtem: hogyan birkóznak meg a vakok egész életükön át ezzel az állapottal?
Bennem mindenesetre megfogalmazódott a gondolat, hogy soha többé nem fogok látni. Vajon felismeri-e még valaha a szemem a világosságot, vagy úgy elkápráztat a váratlanul rám törő fény, hogy végképp megvakulok? A bőr kifeszült tagjaimon, és éreztem, ahogy körülöttem is tapinthatóan terjed a rémület. Hiába zártak ebbe a koromsötét verembe száz párját ritkítóan bátor férfit – valamennyiüket megkörnyékezte a halálfélelem. Nyelvem a szájpadlásomhoz tapadt. A vizes tömlőért nyúltam, már csak azért is. hogy valamivel néhány pillanatra elfoglaljam magam.
A ló testébe és fejébe szeszélyes mintában rengeteg apró lyukat fúrtak, így a légszomj gyötrelmeitől megmenekültünk, de Odüsszeusz jó előre figyelmeztetett, hogy a lyukakon nap közben sem szivárog majd fény, mert rongyokkal álcázták őket. Annyit meresztgettem a szemem, hogy már sajgott az erőlködéstől, így végül inkább lehunytam, és ettől meg is könnyebbültem, sőt kiderült: csukott szemmel mindjárt elviselhetőbb a sötétség.
Párosával egymásnak vetettük a hátunkat – én Odüsszeusszal kerültem össze –, ekként börtönünkben a másik háta volt az egyetlen támaszunk. Hogy felengedjen bennem a feszültség, nekidőltem Odüsszeusznak, és magam elé idéztem minden lányt, akivel valaha találkoztam. Gondosan lajstromba foglaltam őket – a legszebbet és a legcsúnyábbat – a legalacsonyabbat és a legmagasabbat – az elsőt, akivel ágyba bújtam és az utolsót – azt, aki megmosolygott tapasztalatlanságomért, és azt, akinek pislogni sem volt ereje a karomban töltött éjszaka után. A lányokról áttértem a vadakra: összeszámláltam, hány vadászaton vettem részt, hány oroszlánt, vaddisznót, szarvast ejtettem. Utána a halászat következett; felsoroltam magamban a vállalkozásokat, amikor kardszárnyú delfint, hatalmas kígyót és más tengeri szörnyeket kerestünk, de legföljebb ha tonhalat és tengeri süllőt fogtunk. Aztán felidéztem katonai kiképzésemet, a kis csatákat, amelyeket tanulótársaimmal, a mürmidon ifjakkal vívtunk, majd összeszámláltam, hányszor volt alkalmam nagy emberekkel találkozni, és kik voltak ezek. Utána előszámláltam a trójai hadjáratban részt vevő királyok nevét, képzeletben szemlét tartottam a hajók fölött, felidéztem Thesszália valamennyi városát és faluját, elénekeltem magamban a héroszokról szóló regéket. Így valamelyest haladt az idő, de csigát megszégyenítő lassúsággal.
A csend egyre mélyebb lett. Nem tudtam róla, de bizonyára elbóbiskoltam, mert arra ébredtem, hogy hevesen összerándulok, majd azt tapasztaltam, hogy a fejem Odüsszeusz ölében van, ő pedig a számra tapasztja kezét. Hirtelen majd kiugrott üregéből a szemem a rémülettől, mert rájöttem, hogy nem látok, de aztán eszembe jutott, hol vagyok. Valami mozgás ébresztett fel, és ahogy ocsúdtam, ismét éreztem ezt a lágy rázkódást. Átfordultam, felültem, megkerestem Odüsszeusz kezét, és belekapaszkodtam. Ő lehajolt az arcomhoz, én pedig a fülébe súgtam:
– Visznek valahová?
A bőrömön éreztem, ahogy mosolyra húzódik a szája.
– Hát persze hogy visznek. Egy pillanatig sem kételkedtem benne, hogy megmozdítják ezt a derék szörnyet. Eddig minden úgy történt, ahogy vártam. Bevették Szinón kis meséjét!
Az új fejlemény megtörte börtönlétünk fullasztó egyhangúságát. Hosszú időre jobb kedvre derültünk, mert végre nekünk is akadt feladatunk: zötykölődés közben azon tanakodtunk, vajon milyen gyorsan haladhatunk, mikor érjük el a falakat, és mit tesz majd Priamosz, ha kiderül, hogy a ló nem fér be a kapun. Ez idő alatt ha halkan is, de természetes hangon beszélhettünk egymáshoz, mert tudtuk, hogy tovadöcögő járművünk lármája elfojtja szavainkat. Mi magunk sem az emberi, sem az állati hangokat nem tudtuk megkülönböztetni, a sok kerék nyikorgó forgását azonban érzékeltük, és ebből is megállapíthattuk, hogy viszonylag egyenletesen haladunk előre, mint ahogy arra sem volt nehéz rájönni, hogy mikor értük el a szkaiai kaput: a mozgás ugyanis – nekünk úgy rémlett, hosszú órákra – hirtelen abbamaradt. Némán fohászkodtunk valamennyi istenhez, nehogy a trójaiak elcsüggedjenek; ó, álljanak már neki a kapuboltozat szétverésének, úgy, ahogy Odüsszeusz előre eltervezte! Végre újra nekilódultunk, majd egyszer csak éktelen csikorgás hallatszott, és börtönünk akkorát rándult, hogy mind elnyúltunk az alján. Hangtalanul feküdtünk, arcunkat a fához szorítva.
– Ó, ez a kétbalkezes társaság! – mormolta félig gúnyosan, félig dühösen Odüsszeusz. – Rosszul számolták ki a rés nagyságát!
Még négy hasonló rázkódás következett, aztán ismét tovagörögtünk. Egy idő múlva a ló hasa ferde síkba helyezkedett.
– Felvisznek a fellegvárba – állapította meg Odüsszeusz. – Legyetek büszkék, fiúk, díszkísérettel vonulunk a palota elé!
Aztán nagy csikorgás közepette megálltunk, és ismét csend lett; ki-ki újra átadhatta magát gondolatainak. Beletelt némi időbe, amíg a hatalmas szörny – valaha ilyenekre szerettem volna vadászni! – megállapodott, én pedig eltűnődtem, vajon pontosan hol lehetünk. Ketrecünkbe virágillat lopódzott. Megpróbáltam kiszámítani, mennyi időbe telhetett, amíg a lovat a síkságról idáig cipelték, de nem sikerült; az idő múlását csak a nap, a hold vagy a csillagok állása alapján lehet megbecsülni. Így hát ismét Odüsszeusz hátának vetettem a hátam, és átkulcsoltam a térdemet. Nekünk kettőnknek közvetlenül a csapóajtó mellett jutott hely, míg Diomédész helyét a sor túlsó végén jelölték ki, hogy fenntartsa a rendet (a parancs úgy szólt, hogy azt, aki elveszti a fejét, azonnal meg kell ölni). Örültem, hogy így történt; Odüsszeusz megingathatatlan volt, akár a kőszikla. Már az is megnyugtatott, ha éreztem a hátát.
Amikor elengedtem magam, és apámra gondoltam, megszaladtak a percek. Tulajdonképpen nem akartam rá gondolni, mert féltem az emlékezés fájdalmától, de ez az utolsó várakozási időszak elgyengített – éppen mert addig legalább mozgásban voltunk. De kiderült, hogy kár volt félnem, mert ahogy kitártam előtte lelkem kapuját, máris mintha testi valóságában mellém szegődött volna. Ismét kisgyermek lettem, ő pedig fölém tornyosuló óriás, a magamfajta fiúcska szemében isten és hérosz egy személyben. Milyen szép volt, és ugyanakkor milyen furcsa azzal az ajak nélküli szájával... Még ma is forradás őrzi a kísérlet emlékét: le akartam metélni az ajkam, hogy jobban hasonlítsak rá, de Péleusz nagyapa rajtakapott, és alaposan eltángált istenkáromlásért. Nem lehetsz más, mint aki vagy – magyarázta. Ajakkal vagy ajak nélkül, mindegy: te akkor is Neoptolemosz vagy, nem pedig Akhilleusz. Ó, és mennyit imádkoztam, hogy bár tartana minél tovább a trójai háború, amíg felnövök, és én is mellette harcolhatok! Attól kezdve, hogy betöltöttem tizennegyedik évemet, és férfiszámba vettem magam, szenvedélyesen ostromoltam mindkét nagyapámat, Péleuszt is, Lükomédészt is, hogy Trójába hajózhassam, de egyikük sem akart hallani róla.
Végül eljött a nap, midőn Péleusz nagyapa a haldoklókéra emlékeztető viaszfehér képpel belépett a iólkoszi palotában lévő lakosztályomba, és közölte, hogy most már utazhatom. Minden további magyarázat nélkül bocsátott el; nem szólt egy szót sem Odüsszeusz üzenetéről, amely nyíltan kimondta, hogy Akhilleusz napjai meg vannak számlálva.
Amíg élek, nem felejtem el a hősi regét, amelyet az a hárfás Agamemnónnak és a királyoknak előadott. Észrevétlen álltam meg az ajtóban, és kezdetben csak úgy ittam minden szavát, fürödve apám jeles tetteinek magasztalásában. Aztán a hárfás szomorúbb dolgokra tért át: mesélt apám anyjáról és a választásról, amely elé apámat állította: vagy soká élhet jómódban, elégedettségben, de az ismeretlenség homályában, vagy ifjan, de dicsőn végzi be életét. Apám azt mondta, az első lehetőségről beszélni sem érdemes – jöjjön a dicső halál. Csakhogy én éppen ezt a sorsot nem tudtam összekötni Akhilleusz személyével. Az én szememben ő fölötte állt a halálnak; emberi kéz, hittem, őrá le nem sújthat. Csakhogy Akhilleusz is halandó volt, és elköltözött erről a világról. Meghalt, mielőtt viszontláthattam volna – meghalt, mielőtt úgy csókolhattam volna meg, hogy ne kelljen végtelen magasra magához emelnie, hogy ne kalimpáljon a levegőben a lábam. Az emberek, akik ismerték, azt mondták, hogy majdnem akkorára nőttem, mint ő.
Odüsszeusz többet sejtett meg, mint bárki más, és amit tudott vagy csak gyanított, azt mind elmondta nekem. Beszámolt a hadicselről is, és anélkül, hogy bárkit kímélt volna – a legkevésbé a saját szerepét szépítette –, elmagyarázta, miért tűzött össze Agamemnónnal apám, és miért tagadta meg a háborúban való további közreműködését. Eltűnődtem, vajon bennem is lett volna-e annyi erő és elszántság, hogy apám módjára beletörődjem hírnevem örök időkre szóló megcsorbulásába. Fájó szívvel fogadtam Odüsszeusznak teljes titoktartási; egy belső érzék azt súgta, hogy apám nem szeretné, ha ezeket a dolgokat megbolygatnák. Odüsszeusz szerint alighanem így akart vezekelni valami bűnért, amely minden bizonnyal csak a képzeletében létezett.
És mégis: siratni még itt, ebben a jótékony sötétségben sem tudtam. A szemem most is száraz maradt. Parisz már halott, de ha Priamoszon állhatok bosszút apám haláláért, akkor talán megerednek a könnyeim.
Ismét elszunyókáltam, és csak a csapóajtó hangja riasztott fel. Odüsszeusz villámgyorsan pattant oda, de még így is elkésett. A ló hasába vájt nyíláson halovány fény szivárgott be, és ebben a fényben két összefont láb villant meg. Inkább csak éreztem, mint láttam, ahogy egy test a föld felé siklik, majd lentről halk puffanás hallatszott. Úgy látszik, volt a ló testében valaki, aki már nem bírta tovább a bezártságot. Semmiféle előzetes figyelmeztetés nem jelezte, hogy mikor húzza meg Szinón a csapóajtót nyitó emeltyűt, de amikor ez bekövetkezett, lám, egyikünk máris készen volt a menekülésre.
Odüsszeusz lenézett, majd kibontotta a kötéllétrát. Odaléptem mellé. Vértünk és fegyverzetünk a ló fejében, külön csomagokban várta, hogy használatba vegyük, és szigorúan megszabott sorrend szerint kellett előjönnünk rejtekhelyünkről; így a csapóajtó felé közeledve mindenkinek csak oda kellett nyúlnia a maga csomagjáért.
– Tudom, ki volt az, aki lepottyant – súgta felém Odüsszeusz –, így hát most először elveszem a magam csomagját, utána megvárom, amíg rá kerülne a sor, és akkor magamhoz veszem az övét is. Különben az utána következők már nem a saját fegyverzetüket kapnák meg, és minden összezavarodna.
Így történt, hogy elsőnek én érezhettem szilárd talajt a lábam alatt, ha ugyan a szilárd jelző illett az anyaloldre: káprázó szemmel, a levegőtől főbe kólintva érzékeltem, hogy valami puha, mámorítóan illatozó felületen állok, majd felismertem, hogy őszi virágok terülnek szőnyegként a lábam alá.
Mihelyt mindnyájan lenn voltunk, Odüsszeusz és Diomédcsz öleléssel-csókkal üdvözölték Szinónt – a fortélyos Szinónt, Odüsszeusz édes-unokatestvérét. Mielőtt a lóba bebújtunk, nem láttam sehol, így alaposan meglepődlem, hogy került most ide. Nem csoda, ha a trójaiak bevették az általa feltálalt mesét: az arca sápadt és beeselt volt, több sebből vérzett, egész testét ellepte a piszok; így a legbűnösebb rabszolgával sem szoktak elbánni. Mini később Odüsszeusz elmesélte, önként böjtölt két hónapon át. hogy minél nyomorultabbnak lássék.
Most azonban fülig ért a vigyora. Ott termettem mellettük, hogy halljam, mit beszél.
– Priamosz minden szavamat elhitte, rokon! És az istenek is mind a mi pártunkon voltak. Zeusz félelmetesen hatásos előjelről gondoskodott: képzeld csak, Laokoon és a két fia viperafészekbe léptek és elpusztultak! Jobbat ki sem találhatott volna a Mennydörgő!
– És nyitva hagyták a szkaiai kaput? – érdeklődött Odüsszeusz.
– Hát persze. Az egész város most alussza ki a részegségét – alaposan kirúgtak a hámból örömükben! És mihelyt a palotában megkezdődött az ünneplés, már mindenki megfeledkezett a görög táborban talált szerencsétlenről, így hát könnyűszerrel kijutottam a Szigeion fölötti földnyelvre, hogy fényjelet küldjék Agamemnónnak. A tenedoszi dombok felől azon nyomban viszonozták a máglyám üzenetét – gondolom, a királyok királya éppen most szállhat partra Szigeionban.
Odüsszeusz ismét a karjába zárta.
– Ragyogóan oldottad meg a feladatodat, Szinón. Ne aggódj, meg is kapod érte a jutalmad.
– Azt úgyis tudom – jelentette ki Szinón, majd jólesően fújt egyet. – De mondok valamit, rokon. Azt hiszem, jutalom nélkül is elvégeztem volna!
Odüsszeusz a százból ötven embert a szkaiai kapuhoz küldött, nehogy a trójaiak Agamemnón orra előtt bezárhassák; mi többiek pedig fegyveresen készenlétbe helyezkedtünk, és úgy néztük az udvar körüli magas falra felkapaszkodó vadrózsát és aranyfürtöt. Mélyen szívtuk magunkba a reggeli levegőt és vele a lábunk alatt pompázó virágok illatát.
– Ki az, aki elsőnek esett ki a lóból? – kérdeztem Odüsszeusztól.
– Ekhión, Portheusz fia – felelte kurtán; látszott, hogy az esze másutt jár. Aztán a torkát köszörülte, nyugtalanul izgett-mozgott – alig lehetett ráismerni, mígnem hirtelen felmordult:
– Agamemnón, Agamemnón. hát hol maradsz? Már itt kéne lenned!
Ebben a pillanatban hosszan kitartott magányos kürtszót sodort felénk a hajnali fuvallat: Agamemnón odaért a szkaiai kapuhoz, végre mi is mozdulhatunk.
Két részre oszlottunk. Odüsszeusz, Diomédész, Menelaosz, Automedón és jómagam néhányadmagunkkal zajtalanul behatoltunk az oszlopcsarnokba, majd ráfordultunk egy magas falú, széles folyosóra, amely Priamosz épületszárnyához vezetett. Ott aztán hárman: Odüsszeusz, Menelaosz és Diomédész továbbmentek egy kanyargós mellékfolyosón, amely Helené és Déiphobosz lakosztályába vezetett.

* * *

Hosszú, magányos, elnyújtott kiáltás robbant a csendbe, Trója lakóinak feje fölé. A palota folyosói megteltek emberekkel. Előszállingóztak a férfiak, még ruhátlanul és másnaposan, ahogy kikászálódtak az ágyból, de már karddal a kezükben. Mivel álmosak és kábák voltak, nem kellett sietnünk: suta visszavágásaikat könnyűszerrel kivédve, sorra kaszaboltuk le őket. A nők jajveszékeltek és visongtak, lábunk alatt a márvány padlókockák síkosak lettek a vértől. A legtöbben haláluk előtt fel sem fogták, mi történik velük, néhányuknak azonban szemet szúrt, hogy Akhilleusz vértjét viselem, és üvöltözve szaladtak szét, azt híresztelve, hogy Akhilleusz jelent meg véres portyára a holtak árnyai élén.
Szívemben olyan gyilkos indulat lobogott, hogy senkit sem kíméltem. Amikor előbukdácsoltak a királyi gárda tagjai is, az ellenállás erőre kapott; végre tisztességes csihi-puhiban lehetett részünk, ha az összecsapások nem emlékeztettek is az igazi csatákra. A zűrzavart, a fejetlenséget a nők csak tovább fokozták, gátolva a fellegvár védőit a kibontakozásban. Amikor láttam, hogy egyre több a görög, aki a nyomomba lépjen, otthagytam őket: tobzódjanak kedvük szerint a mészárlásban. Akhilleuszért csak Priamosz lakolhat.
Csakhogy ezek a trójaiak szerfölött ragaszkodtak a maguk hígvelejű vén királyához. Azok, akik tiszta fejjel ébredtek, magukra rántották a vértjüket, és a tekervényes útvesztőn ál nekilódultak, hogy urukat védelmükbe vegyek. Utamat fegyveresek sorfala zárta el. dárdájukat lándzsaként szegezték felém, és arcuk elárulta, hogy Priamoszért akár az életüket is készek feláldozni. Közben Automedón s meg néhányan utolértek, én pedig egy pillanatra megtorpantam, és az esélyeket latolgattam. A trójaiak rezzenéstelen tartották a dárdákat, várva, merre mozdulok. Ekkor megfordítottam pajzsomat, és hátranéztem.
– Kapjuk el őket!
Olyan gyorsan vetettem magam feléjük, hogy a velem szemben álló trójai ösztönösen félreugrott, ezzel megbontva társai sorfalát, én pedig, a pajzsot magam elé szegezve, oldalvást nekik zúdultam. Súlyos voltam én is, vértemben, fegyverzetemmel pedig kétannyit nyomtam: ekkora tömegnek nem állhattak ellen, s ahogy rájuk zuhantam, a sor végképp felbomlott. Amikor talpra ugrottam, már kezemben volt a bárd: az egyik gárdista a fél karját hagyta ott, a másik a mellkasa felét, a harmadik a feje búbját, de nekem olybá tűnt, mintha vékonyka facsemetéket kaszabolnék, ami nem is csoda: így, közelharcban magasságom és karom hossza miatt legyőzhetetlenné váltam.
Tetőtől talpig vérben fürödve ugrottam át a holttesteken, és egyszer csak egy új oszlopcsarnokban találtam magam, amely egy kis udvart vett körül. A közepén, lépcsős emelvényen oltár állt, amelynek lapját nagy, dús lombú babérfa védte a napsütéstől.
Priamosz, Trója királya a legfelső lépcsőfokon kuporgott, ősz haja és szakálla ezüstösen csillogott a szűrt fényben, csont és bőr vén testét hosszú vászoning fedte.
Leengedtem a bárdot, úgy kiáltottam oda neki:
– Fogj kardot, Priamosz, és halj meg!
Ő azonban üres tekintettel révedt a messzeségbe, hályogos szeme könnybe lábadt; nem értette, mit akarok, és nem is érdekelte. A levegőben halálordítások, zűrzavaros kiáltások úsztak, és máris füst nyaldosta az ég alját. Trója haláltusáját vívta királya körül, aki a téboly pereméig sodródva csak üldögélt Apollón oltárának lépcsőjén. Azt hiszem, élete utolsó percéig sem jött rá, hogy a ló belsejéből bújtunk elő, így hát ettől legalább megkímélte az isten, Ő csak annyit fogott fel. hogy immár semmi értelme tovább tengetni életét.
Mellette ősöreg asszony gubbasztott, a karjába kapaszkodva, és száját szélesre tátva tagolatlan, inkább kutya vonítására. semmint emberi hangra emlékeztető kiáltásokat hallatott. Nekem háttal fekete fürtös fiatal nő állt az oltárnál, tenyerét a márványlapra támasztva; fejtartásából láttam, hogy imádkozik.
Újabb emberek érkeztek, hogy megvédjék Priamoszt, de én csak gőgösen lenéztem rájuk; semmiség volt elbánnom velük. Néhányan a Priamosz fiait megkülönböztető fejedelmi jelvényeket viseltek, ami csak növelte bennem a harci dühöt. Sorra levágtam őket, amíg csak egy maradt talpon: fiatal legény, szinte még gyerek. Ilosz talán? De mit számít, melyikük az! Amikor karddal akart nekem rontani, kicsavartam kezéből a fegyvert, majd letettem a pajzsom, és bal kezembe fogtam hosszú, szabadon libegő tincseit. A fiú küszködött, rúgkapált, öklével kalapált a mellvértemen, én azonban hanyatt döntöttem, s úgy vonszoltam az oltár felé. Priamosz és Hekabé egymáshoz tapadtak; a fiatal nő azonban nem fordult felénk.
– Itt az utolsó fiad, Priamosz! Nézd, hogyan végzi!
Sarkam a fiú mellére tettem, felemeltem a vállát, majd bárdom lapjának egyetlen ütésével bezúztam a koponyáját. Priamosz ekkor, mint aki csak most figyelt fel rám, talpra ugrott, és utolsó fia holttestére meredve egy, az oltárhoz támasztott dárda után nyúlt. Felesége nőstény farkasként csaholva próbálta visszatartani, de fölösleges volt: az öreg még a lépcsőn sem bírt lejönni. Megbotlott, és a lábamhoz zuhant, arcát karjába temetve, nyakát kitárva a bárdnak. Az öregasszony utána jött, és átkulcsolta férje combját, a fiatal nő pedig végre megfordult, de nem engem nézett: a királyt figyelte, arcán mélységes szánalommal. Felemeltem a baltát, s ezúttal pontosan kiszámítottam a csapás irányát, nehogy elvétsem. A kétélű lap repülő szalagként hasította a levegőt, és ebben a mámoros pillanatban megértettem, hogy minden trónra született férfi lelkében egy áldozó pap is lakozik. Apám bárdja tökéletesen oldotta meg a feladatot. Priamosz nyaka kettényílt ezüstös sörénye alatt, a bárd lapja a lépcső kövéig hatolt, és a fej a magasba pattant. Igen, Trója elvérzett. Királya meghalt, ahogy az óhit idejében haltak meg a királyok, nyakukat kitárva a bárd előtt. Körülnéztem, de Apollón udvarában már csak görögöket láttam.
– Keress egy zárható szobát – szóltam oda Automedónnak –, aztán gyere vissza, és vidd be oda ezt a két nőt.
Felhágtam az oltár lépcsőjén.
– Királyotok halott – mondtam a fiatalabbiknak, aki – most láttam csak – vérbeli szépség volt. – Te pedig a zsákmányom leszel. Ki vagy?
– A kilikiai Andromakhé, Hektór özvegye – mondta nyugodt, egyenletes hangon a fiatal nő.
– Akkor most törődj anyáddal, amíg törődhetsz; úgyis hamar elváltok egymástól.
– Hadd menjek a fiamhoz – mondta a nő, továbbra is csendesen, fegyelmezetten.
Megráztam a fejem.
– Nem, azt nem lehet.
– Kérlek... – mondta, még most is visszafogva magát, belőlem pedig végképp elszállt a harag; megsajnáltam ezt a fiatalasszonyt. Hiába rimánkodik, Agamemnón a világ minden kincséért sem hagyná életben a fiát – parancsba adta, hogy Priamosz házát írmagostul ki kell pusztítani. Mielőtt azonban másodszor is elutasíthattam volna a kérést, visszaért Automedón, és a két nőt elvezették. Az egyik útközben is tovább üvöltött, a másik pedig továbbra is csendesen esdekelt, hogy engedjék a fiához.

* * *

Ezután, az udvart elhagyva, a folyosók útvesztőjét akartam feltárni. Minden ajtón benyitottam, nem rejtőznek-e mögötte további trójaiak, akiket elejthetek, de az elsőre csak nagy sokára, a palota központi részétől meglehetős távolságban bukkantam rá.
Az ágyon szép szál, erőteljes férfi aludta az igazak álmát. Jóképű fickó volt, sötét hajáról és bőréről ítélve akár Priamosz egyik fia is lehetett volna, csak éppen a vonásai nem igazodtak a családi jellegzetességekhez. Hangtalanul léptem a szobába, majd megálltam az ágy mellett, bárdomat az alvó férfi nyakához tartva, és durván megráztam a vállát. Látszott, hogy tegnap este ő is alaposan felöntött a garatra; álomittasan morgott valamit, de mihelyt a tudatáig hatolt, hogy az ágyánál álló ismeretlen férfi Akhilleusz vértjét viseli, azonnal magához tért, és csak a torkához illesztett bárd gátolta meg benne, hogy ne ugorjon tüstént a kardjáért. Tehetetlenségében csak annál indulatosabban nézett fel rám.
– Hát te ki vagy? – kérdeztem mosolyogva.
– A dardaniai Aineiasz.
– Nocsak, mit hallok! A foglyom vagy, Aineiasz. Én Neoptolemosz vagyok.
Aineiasz szemében kigyúlt a remény fénye.
– Eszerint nem akarsz megölni?
– Miért is akarnálak? A foglyom vagy, semmi több. És ha dardaniai néped még becsül annyira, hogy kész kifizetni érted a busás váltságdíjat, amelyet majd követelek, még szabad ember is lehet belőled. Jutalmul azért, hogy a csatatéren – hogy is mondjam – néha egész rendesen viselkedtél velünk.
A férfi arcát elöntötte az öröm.
– Akkor mégiscsak én leszek Trója királya! Ezen nagyot kellett nevetnem.
– Mire összeszedik a váltságdíjad, Aineiasz, nem lesz többé Trója, amelynek király kellene. Földig romboljuk a várost, és a népét rabszolgaságba taszítjuk. A síkságot ezután árnyak népesítik be. Azt hiszem, számodra a legbölcsebb választás az lenne, ha kivándorolnál. – Leengedtem a bárdot. – Kelj fel. Meztelenül és láncra verve fogsz mögöttem vonulni.
Dühösen felhördült, de engedelmeskedett, és semmiféle nehézséget nem támasztott.
Egy mürmidon vezette oda a harci szekeremet az égő utcák olvadó kövein. Szereztem néhány vég kötelet, kivezettem a két nőt az alkalmi fogdából, és jó erősen odapányváztam őket a kocsihoz. Aineiasz önként nyújtotta oda csuklóját. Ezután utasítottam Automedónt, hogy a fellegvár kapuján át hajtson vissza a szkaiai kapu előtti térre. Trójában megkezdődött a dúlás és a fosztogatás – ez már nem Akhilleusz fiának való. Valaki odaerősítette Priamosz fej nélküli testét a szekér hátsó rúdjához, mint valaha apám tette Hektór tetemével; ott csúszkált a kőkockákon, három élő foglyom lábai között. Priamosz feje Öreg Pélion hegyére volt feltűzve; ezüstös haja és szakálla vérben úszott, és tágra nyílt, bánatban és gyászban megmerevedett sötét szeme vakon meredt az égő házakra, a megcsonkított holttestekre. Kisgyermekek sírtak elveszett anyjuk után, gyermekeiket kereső nők rohangáltak őrjöngve ide-oda, vagy menekültek a testükre és vérükre vágyó katonák elől.
A sereget nem lehetett feltartóztatni. A diadal napján szabad utat engedtek tíz hontalan év során felgyülemlett dühüknek, halott bajtársaik, hűtlen asszonyaik miatti elkeseredésüknek, a gyűlöletnek, amely ott izzott bennük minden ellen, ami trójai; éhes vadállatokként portyáztak a füstfátyol lepte utcákon. Agamemnónnak egyelőre nyomát sem láttam. Talán azért is hagytam el a várost oly sietősen, mert Trója végromlásának napján nem volt kedvem találkozni vele. Ez a győzelem az ő győzelme volt.

* * *

Nem messze a fellegvártól Odüsszeusz bukkant elő egy mellékutcából, és kedélyesen felém integetett.
– Már elmenőben, Neoptolemosz? Csüggedten bólintottam.
– Úgy van, mégpedig olyan gyorsan, ahogy csak lehet. Most, hogy a haragom elszállt, a gyomrom nem elég erős ehhez a látványhoz.
Odüsszeusz rámutatott a fejre.
– Látom, Priamoszt megtaláltad.
– Meg.
– És kit tisztelhetek a többiekben? – Szemügyre vette foglyaimat, majd gúnyos hódolattal hajolt meg Aineiasz előtt. – Tehát élve sikerült elfognod! Pedig bármibe fogadtam volna, hogy ő még téged is alaposan megizzaszt majd!
Megvető pillantást lövelltem a dardaniai felé.
– Úgy aludta végig az egész cécót, mint a mormota. Anyaszült meztelen horkolt az ágyában, amikor megtaláltam.
Odüsszeusz harsányan hahotázott, Aineiaszt viszont majd szétvetette a düh, s olyan elszántan feszegette a köteleit, hogy karizmai vastagon kidagadtak. Én pedig hirtelen felismertem, hogy rosszabb sorsot mértem ki rá, mintha megöltem volna. Ez a büszke férfi nem tudja megemészteni, hogy nevessenek rajta. Amikor felébresztettem, még csak a trójai trón járt az eszében, de most már kezdi kapiskálni, mivel jár a fogság micsoda sértéseket, kárörvendő tréfákat kell elviselnie, hányszor hallgathatja végig, hogy miközben mindenki más harcolt, ő részegen hortyogott az ágyában...
Kioldottam a most is üvöltöző Hekabé kötelékét, és előretaszítottam, majd a pányva végét Odüsszeusz kezébe nyomtam.
– Nesze, Odüsszeusz. Különleges ajándék. Azt ugye tudod, ki ő. Vidd magaddal, és add át mint szolgálót Pénelopénak. Meglásd, mennyire gyarapítja majd kopár szigeted fényét és tekintélyét.
Odüsszeusz álmélkodva hunyorgott.
– Igazán fölösleges, Neoptolemosz...
– Azt akarom, hogy a te zsákmányod legyen. Ha magamnak akarnám megtartani, Agamemnón rögtön bejelentené rá az igényét – de tőled nem meri elkérni. Ne jusson minden az Atreusz-háznak; hadd büszkélkedjen egy másik nagy család is előkelő trójai fogollyal.
– És mi a szándékod az ifjabbikkal? Ugye tudod, hogy ez Andromakhé?
– Tudom, de ő jog szerint engem illet. – Lehajoltam, hogy a folytatást a fülébe súgjam. – A fiához akart menni, de tudtam, hogy ez lehetetlen. Mi történt Hektór fiával?
Odüsszeusz szemében hideg fény villant.
– Asztüanax halott. Nem hagyhattuk életben. Magam találtam meg, és ledobtam a fellegvár tornyából. Fiaknak, unokáknak, dédunokáknak – mindnek vesznie kell.
Gyorsan más tárgyra tértem.
– Helenét megtaláltad?
A fagyos arckifejezés eltűnt; Odüsszeuszból kipukkadt a nevetés.
– De még mennyire!
– És hogy halt meg?
– Helené? Hogy ő meghaljon? Az a nő, kisfiam, arra született, hogy tisztes aggkort éljen meg. és békésen az ágyában haljon meg, zokogó gyermekektől és cselédektől körülvéve. Hát el tudod képzelni Menelaoszt, amint belemártja a tőrt? Vagy amint eltűri, hogy Agamemnón kivégeztesse? Az istenekre, hisz önmagánál is sokkal jobban szereti! – Apránként lecsillapodott, de még mindig kuncogva folytatta. – A lakosztályában találtuk, mellette egy kis őrséggel és persze Déiphobosszal, aki el volt szánva, hogy megöli az első görögöt, aki behatol. Menelaosz olyan volt, akár a felbőszült bika! Egymaga végzett a trójaiakkal, mégpedig pillanatok alatt. Diomédész és én csak álltunk és bámultuk! Végül már csak Déiphobosz maradt életben, és arra készültek, hogy párviadalt vívjanak. Helené oldalt állt, fejét hátravetve, mellét kifeszítve, és a szeme mind két zöld napkorong! Szebb volt, mint Aphrodité! Én mondom, Neoptolemosz, és nekem elhiheted: soha nem lesz ezen a világon nő, aki a nyomába érne! Nos, hogy a lényegre térjek: Menelaosz felkészült, de a párviadal elmaradt. Helené gyorsabb volt, mint ő, és tőrt döfött Déiphobosz két lapockája közé, majd térdre borult, de akkor is ügyelt rá, hogy a keble kifeszüljön! „Ölj meg, Menelaosz! Ölj meg! – sikoltotta. – Nem érdemlem meg, hogy éljek! Végezz velem, de most rögtön!”
– No persze, Menelaosznak eszében sem volt ilyet tenni. Csak ránézett a keblére, és ennyi elég is volt. Édes kettesben sétáltak ki a szobából, anélkül hogy ránk egy pillantást is vesztegettek volna.
Belőlem is kitört a nevetés.
– Hát nem mulatságos? Gondold csak el: tíz álló éven át harcoltatok egész sereg nép ellen, hogy megérhessétek Helené halálát – és erre a végén szabadon, mi több, királynéként tér vissza Amüklaiba!
– Nos, a halált nem mindig ott találjuk, ahol keressük – mondta Odüsszeusz. A válla meggörnyedt, és most ébredtem rá először, hogy ez az ember hamarosan betölti a negyvenet, hogy érzi az évek és a hontalanság súlyát, hogy bármennyire szereti is az ármányt és a cselszövéseket, igazából nem akar mást. mint hazatérni. Kezét felemelve búcsút intett, majd a bömbölő Hekabét vezetve elindult, és végül eltűni egy másik mellékutcában. Én odabólintottam Automedónnak, és folytattuk az utat a szkaiai kapu felé.
A lovak lassan bandukollak a tengerpart fele vezető úton. Aineiasz és Andromakhé, kettőjük között Priamosz kőről kőre bucskázó holttetemével, a szekér mögött követtek. A táborba érve nem tértem be a mürmidonok körletébe, hanem a Szkamandroszon átkelve a sírok felé vettem utamat.
Amikor a lovak megtorpantak, leoldottam a szekér rúdjáról Priamosz testét, majd az ingénél fogva bal kézzel odavonszoltam apám nyughelyének ajtajáig, s ott térdelő állásba helyeztem, mintha könyörögne, majd Öreg Pelion nyelét a földbe döftem, és köveket halmoztam köré. Utána megfordultam, és a síkságon túl elnéztem a várost, amelynek házai lángokat okádtak a komor égbolt felé, s kapuja úgy tátongott, mint a halott szája, ha az árny már elmenekült a sötét, föld alatti pusztaságba. És ekkor végre megeredtek a könnyeim, és elsirathattam Akhilleusz!.

* * *

Megpróbáltam elképzelni olyannak, amilyen itt, Trójában lehetett, de túl sok volt a vér; a halál köde elválasztott tőle. Végül csak egyféleképpen idézhettem magam elé: láttam, ahogy a bőre fénylik a fürdő utáni olajozástól, és sárga szeme izzik, mert énrám néz – az ő kicsi fiára.
Nem bántam, hogy ki látja a könnyeimet. Visszamentem a szekérhez, és felkapaszkodtam Automedón mellé.
– Vissza a hajókhoz, apám barátja – mondtam. – Hazamegyünk.
– Haza... – visszhangozta, egyetlen sóhajba zárva a szót, a hűséges Automedón, aki Auliszban együtt szállt hajóra Akhilleuszszal. – Haza!
Az égő Trója a hátunk mögött volt; mi csak a borvörös tengert láttuk, amint a nap táncos szikrái rávetülnek, s kirajzolják a hazafelé vezető utat.

 

 

Néhány túlélő további sorsa

AGAMEMNÓN épségben hazatért Mükénébe; nem is gyanította, hogy távollétében felesége, Klütaimnésztra hozzáment Aigiszthoszhoz, aki bitorlóként elfoglalta a trónt. Agamemnónt az asszony kedvesen fogadta, majd rábeszélte, hogy vegyen fürdőt. A király jólesően lubickolt a vízben, ám Klütaimnésztra rátört, és a szent bárddal meggyilkolta. Ugyanerre a sorsra jutott Kasszandra, a jósnő, Agamemnón ágyasa is. Oresztészt, Agamemnón és Klütaimnésztra fiát nővére, Elektra, attól tartva, hogy Aigiszthosz megöli, kicsempészte Mükénéből. Amikor a fiú felnőtt, bosszút állt apjáért: megölte anyját és Aigiszthoszt. Helyzetéből azonban nem volt kiút: az istenek bosszút követeltek az apáért, az anyagyilkosság miatt viszont elítélték Oresztészt, aki végül megtébolyodott.

AINEIASZ a latin hagyomány szerint úgy menekült el az égő Trójából, hogy édesapját, Ankhiszészt a vállára ültette, Athéné Palladionját pedig a hóna alatt vitte. Hajója az észak-afrikai Karthágóban ért partot, s a város királynője, Didó reménytelenül szerelmes lett belé; olyannyira, hogy amikor Aineiasz elhajózott, megölte magát. Ezután Aineiasz a közép-itáliai Latium síkságán kötött ki, immár véglegesen; háborút viselt, és letelepedett. Iulus fia, akit Lavinia latin királyleány szült neki, Álba Longa királya és Július Caesar ősapja lett. A görög hagyomány elveti ezt a változatot: a görögök szerint Aineiaszt Akhilleusz fia, Neoptolemosz ejtette foglyul, akitől a dardaniaiak később kiváltották, és Aineiasz Thrákiában telepedett le.

ANDROMAKHÉ -t, Hektór özvegyét ugyancsak Neoptolemosz ejtette foglyul, és feleségévé vagy ágyasává tette. Andromakhé, aki legalább két fiút is szült neki, Neoptolemosszal maradt egészen a görög hős haláláig.

ANTÉNÓR -t, valamint feleségét, Theano papnőt és gyermekeiket Trója eleste után a görögök szabadon engedték. Thrákiában – illetve egyesek szerint az észak-afrikai Kürénaikében – telepedtek le.

ASZKANIOSZ , Aineiasznak Kreusza trójai királyleánytól született fia, azután, hogy apja Neoptolemosszal elhajózott, Kis-Ázsiában maradt, és később a jelentőségét vesztett Trója királya lett.

DIOMÉDÉSZ hajóját szélvihar érte, és Argosz királya a kis-ázsiai Lükia partjaira sodródott. Később hazatért ugyan Argoszba, de ott rá kellett jönnie, hogy a felesége házasságtörést követett el, és szeretőjével együtt bitorolja a trónt. A vereséget szenvedett Diomédészt Korinthoszba száműzték. Később Aitóliában háborúzott, ám a jelek szerint sehol sem tudott megállapodni: utolsó otthona az itáliai Apuliában, Luceria városában volt.

HEKABÉ elkísérte új gazdáját, Odüsszeuszt a thrák Kherszonnészoszba, de örökös jajongásával úgy elrettentette az ithakait, hogy ott hagyta a tengerparton. Az istenek megszánták, és fekete szukává változtatták.

HELENÉ részt vett Menelaosz valamennyi későbbi vállalkozásában.

IDOMENEUSZ ugyanúgy járt, mint Agamemnón és Diomédész. Felesége elfoglalta Kréta trónját, és a hatalmat megosztotta szeretőjével, aki elűzte Krétáról klomeneuszt. A trónját vesztett király ezután az itáliai Calabriában telepedett meg.

KASSZANDRA , a látnoknő ifjúkorában visszautasította Apollón szerelmi közeledését. Az isten bosszúból megátkozta: jósolja mindig az igazat, de senki se higgyen neki. Először Kis Aiasznak adták hadizsákmány gyanánt, de mikor Odüsszeusz eskü alatt vallotta, hogy Athéné oltárán erőszakot tett rajta, elvették Kis Aiasztól. Ekkor Agamemnón magának követelte, és hazavitre Mükénébe. Kasszandra szünet nélkül azt hajtogatta, hogy Mükénében mindkettőjükre halál vár. Agamemnón azonban nem hallgatott rá. Apollón átka ezúttal is fogott: Klütaimnesztra Agamemnón után Kasszandrát is megölte.

KIS AIASZ a visszaúton hajótörést szenvedett egy zátonyon, és vízbe fúlt.

MENELAOSZ állítólag ugyancsak viharba került a visszaúton Végül Egyiptomban kötött ki, ahol (Helenével együtt) nyolc évig időzött, és számos vidéket felkeresett. Oresztész történetesen éppen azon a napon ölte meg Klütaimnésztrát, amelyen Menelaosz végre megérkezett Lakedaimónba. Menelaosz és Helené közösen uralkodtak, és ők tették naggyá a spártai államot.

MENESZTHEUSZ nem tért vissza Athénba, hanem a visszaúton elfogadta Mélosz szigetét új birodalmául, és ott uralkodott

NEOPTOLEMOSZ Iólkoszban követte a trónon Péleuszt, de miután összetűzött Akasztosz fiaival, elhagyta Thesszáliát és az épeiroszi Dódónában folytatta életét. Később életével lakolt amiért a delphoi Püthia szentélyét kifosztotta.

NESZTOR gyorsan és épségben hazaért Püloszba, ahol páratlanul hosszú élete hátralévő évei során békében és jómódban uralkodott.

ODÜSSZEUSZ – ahogy házi istenei előre megjövendölték – arra volt kárhoztatva, hogy húsz évig ne láthassa viszont Ithakát. Miután Trója partjait elhagyta, ide-oda bolyongott a Földközi tenger vizein, és számos kalandot élt meg szirénekkel, boszorkányokkal és szörnyekkel. Amikor végre hazaért Ithakába, azt kellett látnia, hogy palotája tele van Pénelopé kérőivel, akik a királynéval kötendő házasság révén akarták bitorolni Odüsszeusz trónját. Pénelopé azonban ügyesen hárította cl ostromukat: kijelentette, hogy addig nem mehet férjhez, amíg nem szőtte meg saját szemfedőjét, majd éjszakánként felfejtette, amit előző napon szőtt. Odüsszeusz, fia, Télémakhosz segítségével megölte a kérőket, és utána nagy boldogságban élt együtt Pénelopéval.

PHILOKTETÉSZ , miután hesztaiótiszi birodalmából elűzték kivándorolt az itáliai Lukaniába. és Krotón városában telepedett le. Héraklész íját és nyilait ide is magával vitte.

 

 

A szerző utószava

Trója történetét számos forrás feldolgozta; Homérosz Íliász-a – amely a minden forrás szerint tíz éven át tartó háborúból mindössze ötven-egynéhány nap eseményeit dolgozza fel – csupán egy a sokból. A másik, Homérosznak tulajdonított elbeszélő költemény, az Odüsszeia ugyancsak sok adalékot közöl a háborúról és résztvevőiről. A többi, gyakran töredékes forrásmunka szerzői közül említsük meg Euripidészt, Pindaroszt, Hüginoszt, Hésziodoszt, Vergiliust, az athéni Apollodóroszt, Tzetzeszt, Diodórosz Szikeleioszt, a halikarnasszoszi Dionüszioszt, Szophoklészt és Hérodotoszt.
Trója legnagyobb szabású feldúlására (a várost tudniillik többször is támadás érte) általános vélekedés szerint Kr. e. 1184 körül került sor. Ekkoriban a Földközi-tenger keleti partvidékén nagy volt a felbolydulás, részint természeti katasztrófák, például földrengés következtében, részint mert új népek vándoroltak be a területre, illetve annak egyik részéből a másikba. Bizonyos törzsek a Duna-medencéből dél felé, Makedoniába és Thrákiába törtek, különböző görög népek pedig az Égei- és a Fekete-tenger partvidékét (a mai Törökország megfelelő vidékeit) kolonizálták. Ezek a nagy társadalmi megrázkódtatásokat kiváltó mozgások korábbi vándorlások nyomdokait követték, és további vándorlásokat készítettek elő – a folyamat csak a miénktől viszonylag nem is oly távoli korban ért véget, és addig az európai, kis-ázsiai és Földközi-tenger menti történelem leggazdagabb hagyományainak jó néhány vonulatát alapozta meg.
Az első régészeti bizonyítékok Heinrich Schliemann hisszariiki (Törökország) és Sir Arthur Evans knósszoszi (Kréta) felfedezéseihez kapcsolódnak. Kevés kétség van afelől, hogy az akháj görögök és Trója (más néven Ilion) lakói valóban háborúztak egymással, méghozzá majdnem bizonyosan a Fekete-tengert (Pontosz Euxeinosz) és a Földközi- (Égei-) tengert összekötő létfontosságú szoros, a Dardanellák ellenőrzéséért, mivel a Dardanellák (a Hellészpontosz) fölötti uralommal együtt járt a két vízterület közötti kereskedelem monopóliuma is. Létfontosságú cikkek megszerzéséért folyt a harc, például az ónért, amely nélkül a rézből nem lehetett bronzot önteni.
A háborúhoz minden bizonnyal kereskedelmi és gazdasági okok vezettek, s a feleket a fennmaradás ösztöne állította szembe egymással, ennek ellenére senki sem tekinthet el a meseszerűbb díszítőelemektől, amelyek skálája Helenétől a trójai falóig terjed.
A szereplők görögös nevet viselnek, ám közülük jó néhányhoz mára nevük latin formája tapadt, például Héraklészhez a Hercules, Aphroditéhez a Venus, Zeuszhoz a Juppiter, Aineiaszhoz az Aeneas, Patrokloszhoz a Patroclus, Odüsszeuszhoz az Ulysses, Hekabéhoz a Hecuba, Héphaisztoszhoz a Vulcanus vagy Arészhez a Mars.
A Püloszban és más mükénéi területeken fellelt agyagtáblák (a lineáris A, a lineáris B. stb.) ellenére a kései bronzkorszak Égei-tenger körüli népei nem voltak a szó mai értelmében írástudók. Az írás ismerete, amely nem tévesztendő össze az Odüsszeusz által megvetően említett „bevásárló listák”-kal (ebbe a kategóriába tartoznak a lineáris táblák, amelyek egyfajta görög nyelvet tükröznek), csak nem sokkal a Kr. e. VII. század előtt jelent meg.
Az érmék is a Kr. e. VII. század újdonságai, tehát a pénz mint olyan még nem létezett, jóllehet az arany, az ezüst és a bronz elfogadott csereeszközök voltak.
A mértékek érzékeltetésére a „talentum”, „mérföld”, „lépés”, „könyök”, „ujj” és „merítőkanál” fogalmait használtam. Sokkal későbbi időkben a „mérföld” három mai angol mérföldet jelölt, én azonban egy angol mérföldnek (azaz 1,6 kilométernek) tekintettem. A lépés kettős lépést, azaz öt lábat (1,6 métert) jelent. Máig vitatják, hogy vajon a könyök mint hosszmérték a könyöklől a csuklóig avagy az ökölbe szorított kéz bütykeiig, netán az ujjak hegyéig terjedt-e. E könyv szempontjából tekintsük úgy. hogy egy könyök tizenöt hüvelyket (azaz 375 mm-t) jeleni. Rövidebb távokai a középső ujj szélességével (valamivel kevesebb, mint egy hüvelyk, kb. 20 mm) jelöltek. A talentum akkora súlynak felelt meg, amennyit egy ember elbírt, tehát körülbelül 56 mai fontot (25 kilogrammot) tett ki. A merítőkanállal folyadékot mértek; tételezzük fel, hogy űrtartalma körülbelül 4 amerikai pintnek (1 liternek) felelt meg. Az éveket alighanem az évszakokkal határozták meg, míg a hónapot a hold járásával, talán a két újhold közti időszakkal mérték. Az órát, a percet és a másodpercet nem ismerték.

 

Térképek