Konrad Lorenz
AZ AGRESSZIÓ
(Tartalom)
Feleségemnek
Egy barátom, engedelmeskedve „baráti kötelezettségének”, vállalta e könyv kéziratának kritikai olvasását. Mikor eljutott a feléig, így írt nekem: „Ez már a második olyan fejezet, melyet parázsló érdeklődéssel, ám emésztő nyugtalansággal olvasok. Miért? Mert nem igazán látom, milyen összefüggésben állnak az egésszel. Nem könnyítenél a dolgomon?” A bírálat jogos, és ez az előszó azért született, hogy az olvasót még időben tájékoztassa arról, mit is tart a kezében, mi a célom ezzel a könyvvel, és hogyan szolgálják ezt a célt az egyes fejezetek.
A könyv az agresszióról szól, vagyis az állatnak és az embernek a saját fajtájára irányuló harcias ösztöneiről. Hogy miért fogtam hozzá? Két körülmény véletlen egybeesése érlelte meg bennem e könyv gondolatát. Az Egyesült Államokban jártam, pszichiátereknek, pszichoanalitikusoknak és pszichológusoknak tartottam előadásokat az összehasonlító viselkedéstanról és viselkedés-lélektanról, emellett pedig Florida korallzátonyain végre természeti körülmények között akartam ellenőrizni egy akváriumban tartott halak megfigyelése alapján felállított hipotézisemet, amely a halak harci viselkedését és színezetük fajfenntartó funkcióját érintette. Az ottani klinikákon először beszélgethettem olyan pszichoanalitikusokkal, akik Freud tanításait nem kikezdhetetlen dogmaként kezelték, hanem – tudományhoz illően – munkahipotézisként. Ez a szemléletmód új megvilágításba helyezte Freud számomra addig érthetetlen elméleteit is, amelyek vakmerőségükkel inkább csak ellenszenvemet váltották ki addig. Ösztönelméletével kapcsolatos vitáink során váratlan egyezéseket fedeztünk fel a pszichoanalízis és a magatartás-lélektan eredményei között, amelyek épp a kérdésfelvetés, a módszerek és mindenekelőtt a két tudományágat jellemző indukciós alapeltérésekből adódóan igen jelentősnek tekinthetőek.
Áthidalhatatlan véleménykülönbségekre számítottam a halálösztön fogalmával kapcsolatosan, amely Freud egyik elmélete szerint szöges ellentétben áll – romboló elvként! – minden életfenntartó ösztönnel. Ez a biológiától idegen hipotézis a magatartás-kutató szemében nemcsak szükségtelen, de téves is. Az agresszió, amelynek megnyilvánulásait és kihatásait gyakran azonosítják a halálösztön megnyilvánulási formáival, ugyanolyan ösztön, mint az összes többi, és természetes körülmények között ugyanúgy élet- és fajfenntartó jellegű, mint azok. Való igaz, az embernél, épp azért, mert teremtő ereje révén túl gyorsan megváltoztatta saját életfeltételeit, az agresszió ösztöne sokszor jár pusztító következményekkel, de ugyanez elmondható más ösztönökről is. Amikor a halálösztönnel kapcsolatos álláspontomat ismertettem pszichoanalitikus barátaimmal, a legnagyobb meglepetésemre azt tapasztaltam, hogy nyitott kapukat döngetek! Sőt ők maguk mutattak rá Freud írásainak több olyan helyére, amelyekből kiderül, hogy ő maga is milyen kevés bizalmat helyezett saját dualisztikus hipotézisébe, amelyet mint derekas monistának és mint mechanikus szellemben gondolkodó természetbúvárnak alapvetően s eredendően idegennek kellett éreznie.
Amikor nemsokára a meleg tengerekben szabadon élő korallhalakat tanulmányoztam, melyeknél az agresszió fajfenntartó funkciója egészen nyilvánvaló, akkor kaptam kedvet ennek a könyvnek a megírására. A viselkedéskutatás olyan sokat tud az agresszió természettörténetéről, hogy a hibás működéséből adódó és az embereknél is jelentkező tünetekre is van mondanivalója. Ha belelátunk egy betegség okaiba, az korántsem jelenti még azt, hogy a hatékony terápiát is megtaláltuk, de mindenképpen hozzájárulhatunk a beteg gyógyulásához.
A feladat nagysága, és ennek tudatában vagyok, meghaladja írói képességeimet. Szinte lehetetlen szavakba foglalni egy olyan rendszer működését, ahol minden mindennel kölcsönös ok-okozati összefüggésben áll! Ha csak egy benzinmotor működését akarjuk elmagyarázni, már akkor se igen tudjuk, hogy kezdjünk hozzá, mert az, aki az információt várja, csak akkor értheti meg a forgattyútengely lényegét, ha a hajtórúd, dugattyú, henger, szelep, áttétel szerepével már tisztában van. Egy rendszer egészének elemeit vagy összességükben értjük meg, vagy sehogy. Minél bonyolultabb felépítésű egy rendszer, annál nagyobb a kutatásra és a tanításra háruló feladat, és talán mondanom se kell, hogy az ember társas életét alkotó, ösztönszerű és kulturális úton szerzett magatartási módok hatásegyüttese a legeslegbonyolultabb szisztéma ezen a földön. Amennyiben azt a néhány ok-okozati összefüggést, amelyek – hitem szerint – a kölcsönhatásoknak ebben a gubancában ténylegesen követhetőek, érthetővé akarom tenni, akkor félő, hogy igen messziről kell kezdenem.
Szerencsére a megfigyelési tények mindegyike önmagában is érdekes. A korallhalak territoriális harca, a társas viszonyok közt élő állatok erkölcshöz hasonlatos ösztönei és gátlásai, a bakcsó szeretettelen házas- és társas élete, a vándorpatkányok véres tömegküzdelmei és még sok-sok különleges magatartásforma az állatvilágban – remélem! – leköti az olvasót, és így szinte észrevétlenül jut el a mélyebb összefüggések megértéséhez.
Odáig pedig azon az úton szeretném végigvezetni, amelyet magam is végigjártam, s ezt elvi okokból teszem. Az induktív természettudomány mindig az egyedi esetek elfogulatlan – „előfeltétel nélküli” – megfigyelésével kezdi, és innen jut el a törvényszerűség elvonatkoztatásáig: az általános elvig. A tankönyvek többsége a rövidség s a könnyebb áttekinthetőség kedvéért pont a fordítottját teszi ennek, s a „sajátosságok”-at bemutató részeket rendre megelőzik az „általános ismeretek”-et tartalmazó fejezetek, szakaszok. A bemutatás így ugyan áttekinthetőbb lesz, de sokat veszít meggyőző erejéből. Persze sokkal könnyebb megoldás az, ha felállítjuk először az elméletet, majd pedig megfelelő példákkal megtámogatjuk. Hisz a természet olyan sokszerű alkotás, hogy szorgos kutatással a legelképesztőbb hipotézis is bizonyíthatóvá válik. Igazán meggyőző akkor lenne ez a könyv, ha az olvasó tisztán az elébe tárt tények alapján ugyanarra a végkövetkeztetésre jutna, mint én. De mert ennyire fáradságos utat azért mégsem kívánok neki, ezért most így elöljáróban röviden ismertetem az előttünk álló fejezetek tartalmát.
Az első két fejezetben az agresszív magatartás jellegzetes formáival kapcsolatos egyszerű megfigyeléseket tárom az olvasó elé, a harmadik fejezetben áttérek az agresszió funkciójának taglalására, a negyedikben bővebben szólok az általánosságban vett ösztön-megnyilvánulás és a sajátosan agressziós ösztön fiziológiájáról, méghozzá azért, hogy érthetővé tegyem az agresszív magatartás feltartóztathatatlan, ritmikusan ismétlődő kitöréseinek spontaneitását. Az ötödik fejezetben bemutatom a ritualizáció folyamatát és az általa létrehozott ösztönjellegű késztetések önállósulásának mechanizmusát attól a céltól vezérelve, hogy ezek agressziógátló hatásának későbbi megértését megkönnyítsem. Ugyanezt a célt szolgálja a hatodik fejezet is, amely általános körképet próbál adni az ösztönjellegű késztetések hatásainak összefüggésrendszeréről. A hetedik fejezet konkrét példákon mutatja be, milyen mechanizmusokat „talált fel” a fajok evolúciója, hogy az agressziót ártalmatlan mederbe terelje, ennek a feladatnak melyik részét vállalta magára a rítus, és hogy mennyire hasonlóak az így kialakuló magatartási módok azokhoz, amelyeket az embernél a felelősségteljes erkölcs irányít. Ezek a fejezetek megteremtik a lehetőségét annak, hogy a társas rend négy igen eltérő típusát megérthessük. Az első az anonim csapat lesz, amely mentes ugyan bárminemű agressziótól, de nélkülözi az individuumok személyes ismeretségét és összetartását is. A második a bakcsók és más kolóniákban költő madarak kizárólag a védendő territórium struktúrájára felépített családi és társadalmi élete. A harmadik a patkányok érdekes nagycsaládja, amelynek tagjai nem egymást, hanem inkább egymás szagát, a nemzetségszagot „ismerik” fel, így a családon belül fejlett szociális érzékenységről tesznek tanúbizonyságot, de az idegen, más nemzetséghez tartozó patkánnyal kíméletlenül harcolnak. A társadalmi rend negyedik fajtája végül az, ahol a személyes szeretet és barátság köteléke megakadályozza, hogy a kötelék tagjai egymás ellen küzdjenek vagy bántalmazzák egymást. A társas viszonynak ezt a formáját, amely számos egyezést mutat az emberek társas viszonyaival, a nyári lúd példáján fogjuk megismerni.
Azt remélem, hogy ez a tizenegy fejezet rávilágít az emberi agresszió hibás működésének okaira. Az alázat dicsérete című fejezet azokat a mélyről jövő ellenérzéseket szeretné megszüntetni, amelyek sok embert akadályoznak abban, hogy saját magukat is a világegyetem részének tekintsék, elfogadva azt, hogy az ő magatartásukat is a természet törvényei irányítják. Ez az ellenkezés egyrészt a kauzalitás negatív értékelésével magyarázható, amely sokak számára ellentmondani látszik az akarat szabadságának, másrészt pedig az ember szellemi gőgjével alapozódik meg. A 13. fejezet az emberiség pillanatnyi helyzetét próbálja objektíven bemutatni, valahogy úgy, ahogy egy földön kívüli biológus látna minket. A 14. fejezetben megpróbálok ötleteket adni, hogyan s mit tehetnénk az agresszió hibás működéséből adódó zavarok kiküszöbölésére, amelyek okait, azt remélem, jól ismerem.
1. FEJEZET
Kezdetül térj a tágas tengerekre!
Ott nyit az öröm, kicsiben
Kisebbeket bekebelezve;
Jár fokról fokra, s végre fenn –
Úgy érzi, hivatott a nemesebbre.
Goethe
A repülés régi álma megvalósult: nehézkedés nélkül lebegek a láthatatlan közegben, napfény járta „mezők” mellett suhanok el könnyedén. Nem úgy mozgok, ahogy azt egy magára valamit is adó nyárspolgár kötelességének érezné, vagyis hassal előre, fejet fölszegve, hanem az ősi és szent gerincesállat-testtartásban, háttal az ég fele fordulva, fejjel előre. Mikor előretekintek, a nyakemelés nehézsége emlékeztet arra, hogy igazából egy másik világ lakója vagyok. Erre azonban nem, vagy csak ritkán vágyom; pillantásom, mint ahogy az egy földi kutatóhoz illik, lefele irányul, az alattam lévő dolgokra.
„Ám iszonyatra, nézni e mélybe! S az ember az isteneket ne kísértse, tekinteni egyre, mohó-szerű vággyal, mit fednek ők éjjel s borzadállyal.” Ám mikor nem ezt teszik, sőt, épp ellenkezőleg, megengedik a délvidéki nap barátságos sugarainak, hogy az állatoknak és növényeknek csodálatos színeket kölcsönözzenek, akkor az ember igenis próbáljon mélybe hatolni, míg túl vén nem lesz aztán egy ilyen utazáshoz. Nincs másra szükség, mint egy búvármaszkra, egy műanyag pótgigára, és amennyiben barátunk nagyon meg akarja adni a módját, akkor bizony egy gumiuszonnyal is fel kell szerelkeznie – és persze ha a kedvező szél nem repíti le egyenesen délre, akkor vigyen magával némi költőpénzt is, hogy elérhesse a Földközi-tengert vagy az Adriát.
Előkelő hanyagsággal lebegtetve uszonyaimat siklom át e mesés tájon. Nem az igazi korallzátonyok világa ez, ahol vad-szakadékos, eleven hegyek és völgyek uralkodnak, hanem az ugyan kevésbé heroikus, de nem kevésbé eleven part közeli kis korallmész szigeteké, az úgynevezett „Keys”-eké, amelyek a part mentén hosszú láncolatot alkotva szegélyezik Florida déli csücskét. A koralltörmelékkel beborított talajon ott csücsülnek az agykorallok különös félgömbjei, kissé elszórtabban a szarvasagancskorallok ág-bog tövei, a szarvkorallok lengedező bokrai, valamint a legkülönfélébb gorgóniák, és közöttük barna, vöröses és aranyszín moszatok dús vegetációja, amelyet beljebb haladva az óceánban, a korallszigetek világában már nem lelhetünk fel. Egymástól jókora távolságra állnak a szépnek nem mondható, de az emberi alkotások szabályosságát idéző, ember vastagságú, asztal formájú képződmények, a kehelyszivacsok. Élettelen kőfelületet semerre sem látni: az említett organizmusok közötti teret a mohaállatkák, hiproidpolipok és szivacsféleségek uralják, ibolyaszín és narancsszín fajok hatalmas felületeket lepnek el, és számos gubancos, színpompás bevonatról nem tudnám megmondani, állati vagy növényi lepedék-e.
Pihentető utam egyre sekélyebb vizekbe vezérel, a korallok száma csökken, a növényeké viszont nő. Alattam egy elbűvölő alga roppant erdőségei – a formák és arányok az afrikai ernyős akácra emlékeztetnek, és a látvány óhatatlanul is azt a képzetet kelti bennem, hogy nem az atlanti korallfenék fölött lebegek embermagasságban, hanem százszor magasabban, valahol egy etiópiai fás sztyepp egén húzok át. A tengerifű széles és a törpe tengerifű keskenyebb mezői alattam... és ahol már csak alig méteres a víz, előrepillantva hosszú, sötét, szabálytalan keresztfalat látok, amely oly messzire nyúlik jobbra és balra, ameddig csak a szem ellát, maradéktalanul kitöltve így a megvilágított tengerfenék és a felszín tükörsíkja közti teret; íme a tenger és szárazföld határa, Lignum Vitae Key, az Életfa-sziget partja.
Ugrásszerűen megnő a halak száma. Tucatjával suhannak el alattam, és megint az afrikai légi felvételek jutnak eszembe, mikor a repülőgép árnyékában vadak csordái, nyájai futnak széjjel minden irányba. Máskor a sűrű tengerifűmezők fölött a vicces-kövér gömbhalak gabonamezőről felröppenő foglyokra emlékeztetnek, melyek hosszabb-rövidebb röpte után lebuknak újra. Más halak, gyakran a leghihetetlenebb színűek, ám tarkaságuk ellenére mindig ízlésesek, épp az ellenkezőjét művelik, közeledtemre alábuknak a tengerifűbe, ott, ahol éppen vannak. Egy kövér sündisznó ultramarin szemgolyói fölött ágaskodó csodaszép ördögszarvakkal nyugodtan terpeszkedik előttem, vigyorog rám, érthető, nem bántottam őt még soha – nem úgy, mint egy társa engem. Mikor pár napja egy ilyen halat, az amerikaiak bőröndhalát óvatlanul megérintettem, pengeéles, két szemközti fogából összeálló papagájcsőrével tekintélyes bőrdarabkát tépett ki a jobb mutatóujjamból. Lebukom a kiszemelt példányhoz, és a sekély vízben halászó kacsák jól bevált, energiatakarékos technikáját alkalmazva hátsómat közben a víz felszíne fölé emelem – óvatosan megragadom a fickót, és már vele bukkanok fel. Néhány sikertelen harapási kísérlet után kezd ráébredni helyzete komolyságára, felpumpálja magát, és ahogy kezemmel átfogom a testét, tisztán kitapinthatóvá válik a hal nyelőizomzatának apró, föl s alá ugráló „dugattyúja”. Mikor a külső burka már szinte pattanásig feszül, és a hal tüskegolyóbisként fekszik kezemben, szabadon engedem, s mulatok groteszk sietségén, amint a magába pumpált vizet kifröcsköli, s hamar eltűnik a tengerifűben.
Aztán a tengert a szárazföldtől elválasztó szegély-fal felé fordulok. Első pillantásra azt hihetnénk, hogy alkotóanyaga tufa, olyan fantasztikusan tépett és tagolt a felszíne, és oly sok üreg mered feneketlen halálfej-szemüregként ránk. Tény, hogy a szikla ősi korall csontváz, annak a jégkorszak előtti korall szirtsornak a maradványa, amely a Sangammon-jégkor idején szárazra került, aztán elhalt. A sziklában mindenütt ma is élő korallfajok lenyomatait láthatjuk, közéjük dermedve pedig az itteni vizeket manapság is benépesítő kagylók és csigák vázai-héjai. Két korall szirtsor előtt állunk tehát, az egyik ősidők óta, immáron több tízezer éve halott; a másik a régi tetemén növekszik, mint ahogy a korallok és a kultúrák az elődök csontvázán továbbsarjadozni szoktak.
Odaúszom a megtépázott „waterfront”-hoz, vele párhuzamosan haladok, míg egy barátságos, nem túl éles szegélyű kiszögelléshez nem érek, melyet jobbommal meg is ragadok, hogy lehorgonyozzak. Mennyei súlytalanságban, minden földi gondtól távol hagyom, himbáljanak a hullámok, megfeledkezem magamról, egyetlen néző vagyok – egyetlen lélekkel lelkes, kötött léggömb.
Körülöttem mindenütt halak. S mert alacsony itt a víz, szinte kizárólag kis halak. Messzebbről érkezhettek, talán rejtekhelyükből bukkantak elő, ahova közeledtemkor húzódtak vissza, most felém úsznak kíváncsian, majd egy pillanatra megint visszahőkölni látszanak, mikor műanyag gigámmal „hortyantok” egyet, és kiköhögöm a nagy nyomás hatására benyelt vizet. Most újra halkan, nyugodtan lélegzem, ők is közelebb merészkednek, és a gyengéd hullámzásban mozognak-lengenek föl s alá, szinkronban velem, én pedig hűen klasszikus neveltetésemhez citálni kezdek: „Imbolygó alakok, hát újra jöttök, kiket borúsan láttam egykoron? Próbálom még, hátha hozzám kötődtök, dobban szívem még ily vak-vágy nyomon?”
Halakon figyeltem meg az állati viselkedés néhány általános törvényszerűségét először, még valóban „borúsan”, nem látva tisztán – keveset értve; és e vak-vágy nyomot, melyre szívem ma is dobban, örök hajlamával, hogy még ebben az életben – látva lásson! Az alakok végtelen bőségének megragadása sem a zoológus, sem a képzőművész számára nem lehet sosem „lezárt fejezet”.
Az alakok végtelen bősége, mely körbenyüzsög engem, oly közelről méghozzá, hogy öregedő szemem előtt egy elmosódott kép lebeg, első látásra valóban elképesztőnek tűnik. De kis idő elteltével már nem idegenek az ábrázatok, és az alakérzékelés, az emberi megismerés legcsodásabb szerve átfogó képet kezd rajzolni lassan e tömérdek jelenségről. És már nincs is olyan sok faj körülöttem, mint először hittem, persze akad azért elég. A halak két fajtáját tudom nyomban megkülönböztetni egymástól: azokat, melyek csapatostul úsznak, méghozzá többnyire a nyílt víz felől, netán a sziklafal mentén, és azokat, melyek az érkezésemkor bekövetkezett pánik elcsitultával lassan, óvatosan bukkannak elő valamelyik üregből vagy más rejtekhelyről, és mindig – egyesével! Ezekről már tudom: ugyanazt az állatot rendszeresen, napok-hetek elteltével is ugyanabban a lakásban találjuk. Egy csodás pávaszem-pillangóhalat Key Largó-i tartózkodásom ideje alatt rendszeresen, néhány naponta felkerestem a Donna hurrikán által meggyötört kikötőhíd alatti lakásán, s bizony, mindig otthon is találtam őkelmét. A csapatokban kódorgó, hol itt, hol ott felbukkanó halak közé tartoznak az apró, ezüstös kalászhalak – milliószám! –, sok parányi, a part közelében élő heringfajta, nemkülönben veszélyes vadászuk, a nyílsebes tűhal, valamint a kikötőstégek, rakpartfalak és meredek partok alatt ezrével álldogáló szürkészöld csattogó halak zord figurái és sok más mellett az elbűvölő kék-sárga csíkos bíborszájú halak, melyeket az amerikaiak grunt – „röfi” – névvel illetnek, lévén, hogy a vízből kiemelkedve ilyen hangot préselnek ki magukból. Különösen gyakoriak s szintén gyönyörűségesek a kék csíkos, a fehér és a sárga csíkos bíborszájú halak, épp csak a nevük nem igazán találó, mert mindhárom, ha más-más módon is, alapvetően kék és sárga mintás. És ahogy megfigyeltem, gyakran úsznak együtt vegyes rajokban. Elnevezésük, már ahol ezt használják, a száj nyálkahártyájának különös, égőpiros színezetéből ered – ami akkor látszik, mikor a hal tágra nyitott pofával fenyegeti fajtársát, mely hasonlóképpen válaszol. De azt még sem szabadban, sem akváriumban nem láttam soha, hogy ez a látványos fenyegetőzés komolyabb harccá fajult volna.
Az imént említett és még sok más, szintén színpompás bíborpofájúnak, valamint a velük gyakorta kötelékben úszó csattogóhalaknak igen vonzó tulajdonsága az a félelmet nem ismerő kíváncsiság, amellyel a bugy-grugy-kurutty búvárkodót követik. Egyébként az ártalmatlan nagy halakat meg a mára már sajnos kihalófélben lévő manateát, a legendás tengeri tehenet szintén megkörnyékezik annak reményében, hogy halacskákat vagy más kis élőlényeket kaphatnak el így, melyeket a termetesebb állat felriaszt. Amikor első ízben úsztam ki honi kikötőmből, vagyis a Key Haven Motel mólójától – Tavernierben, Key Largón –, mély benyomást gyakorolt rám a röfik és a csattogók roppant sokasága – olyan szorosan körülvettek, hogy szinte nem is láttam, és mintha mindig ugyanolyan hihetetlen bőségben lettek volna jelen, bárhova úsztam is. Csak lassan jöttem rá, hogy ezek ugyanazok a halak, végig ők kísértek tehát, méghozzá – szerény becslésem szerint is – jó pár ezren! Ha pedig a parttal párhuzamosan tempóztam, mondjuk a legközelebbi, úgy 700 méternyire lévő mólóhoz, félútig így is elkísértek, aztán villámsebesen megfordultak, és hazairamodtak. Amikor a másik kikötőhely kiszögelléséhez közeledtem, és az ott lakozó halak észlelték jöttömet, a „stég” alól egyszer csak iszonyatos méretű, sötétlő, több méter hosszú és ugyanilyen széles és magas szörnyalakzat vágódott ki, egyenesen felém tartott, és csak az utolsó pillanatban derült ki, hogy barátságos bíborpofájú halak milliárdjairól van szó. Mikor ez először esett meg velem, majd szörnyethaltam! A későbbiekben pont az ellenkező érzést váltották ki belőlem ezek a halacskák: amíg hatalmas rajban kísérnek, holtbiztos, hogy nincs a közvetlen közeledben a nagy barrakuda. Merőben más jellegűek azok a kisebb – „nyalka”! rablók, a tűhalak vagy szarvascsukák, melyek apró kötelékekben, ötösével-hatosával barangolnak közvetlenül a felszín alatt, szó szerint szálkavékony hal-alakzatok, pillanatnyi perspektívámból szinte láthatatlanok, lévén, hogy ezüstuszonyaik a fényt ugyanúgy verik vissza, mint a légtér alsíkja, mely számunkra másik Janus-arcként, mint a víz felszíne ismerős. Ám fentről nézve ezek a halak is kékeszölden villódznak, pontosan a közeg színeiben, s még nehezebben észlelhetők, mint alulnézetből. Legyezőként szétterült rajalakzatban portyáznak közvetlenül a víz felszíne alatti rétegekben a kis kalászhalakra, a „silverside”-népre vadászva, melynek milliói és tízmilliói erezik a vizet, mintha örök hóesés lenne itt alant, és ezüst-lamellák zuhogása-lengése. E törpék tőlem egyáltalán nem félnek, mert egy akkora „hal”, mint én, már nyilvánvalóan nem tekinti őket vágyott zsákmánynak, átúszhatom rajaikon, s olyannyira nem térnek ki, hogy olykor akaratlanul is visszafogom lélegzetemet, műgigámba ne áramoljanak, amiként szúnyogok és muslicák felhőjébe kerülve oly gyakran megesik. Az, hogy egy egész más közegben lélegzem, mit sem változtat ezen a reflexemen. De ha egy bármily parányi szarvascsuka közelít is, az ezüsthalak villámsebesen szétiramlanak, föl és le, sőt akár a felszínen is átszökkennek, és hirtelen eláll a lametta-hóesés, üres lesz a tér, míg a rabló tova nem tűnik.
Bármennyire más formájúak is a kövér fejű viccfigurák – a röfik és a csattogók –, mint a szarvascsukák tűi, egyvalamiben azért hasonlóak, nevezetesen abban, hogy nem cáfolnak rá a „hal” fogalommal párosított alapalakképzetre. A helyhez kötötten élő üreglakókról ugyanez nem mondható el. A pompás kék angyalhalat, sárga keresztcsíkjával, mely fiatalkori ruháját ékesíti, egy kis jóindulattal még „normális” halnak tekinthetjük. De már az a valami, ami ott két koralltömb réséből habozva ide-oda ingadozva előlebeg, ez a bársonyfekete tárcsa, rajta a rikító sárga, félkör alakú keresztöltésekkel, az alsó szegély világító-ultramarin keretével – no, ez még hal lenne? Vagy az a két kis teremtmény, mely kuszán-bolondul száguld tova, és alakra inkább poszméh, kicsattanóan narancsvörös testükön kerek, fekete, világoskékkel befogott szem... hadd szögezzük le, a törzs hátsó harmadán...? Vagy az a kicsiny ékszer, amely amott egy üregből villan elő, és testét egy elölről lentről induló és haránt hátulra felfutó határvonal osztja két részre, méghozzá egy ibolyakék és egy citromsárga félre? Vagy az a világoskék fénypettyecskékkel teleszórt csillagoség-darabka, mely minden térbeli irányt paradoxmód összekuszálva épp alattam kezd előtündökölni egy koralltömb alól? Közelebbről szemlélve aztán kiderül, hogy ezek a meselények természetesen teljesen átlagos halak, méghozzá nem is állnak olyan távoli rokonságban öreg barátaimmal és munkatársaimmal, a tarka sügérekkel. Ráadásul az égdarabka, vagyis a „jewel fish”, azaz ékszerhal meg a kék fejűhátú, sárga hasú-farkú halacska, a „Beau Gregory” egészen közeli hozzátartozójuk. A narancs poszméh a helybeliek által jogosan „sziklaszépség”-nek nevezett hal gyermeke, a fekete-sárga tárcsa pedig egy ifjú fekete angyalhal. De micsoda színek – és a színeknek milyen hihetetlen kombinációja! Már-már azt hihetnénk, a cél az, hogy jó távolról nézve is elérjék a kívánt hatást, úgy, mint egy lobogó vagy még inkább, mint egy plakát!
Fölöttem a ringó óriástükör, alattam, ha kicsiben is, a csillagos ég, magam súlytalanul lebegek az áttetsző közegben, köröttem angyalok, átadom magam a szemlélődésnek, elmerülök a teremtésnek s szépségeinek imádó csodálatában – s hála a Teremtőnek, igenis képes vagyok lényegi részletek megfigyelésére. És a következőkre leszek figyelmes: a fakó vagy – mint a bíborpofájúak – pasztellszínű halakból egyidejűleg a fajta sok-sok képviselőjét látom együtt, vagy legalábbis jó párat belőlük, raj vagy más alakzat formájában. A színesek közül viszont látóteremben mindannyiszor csak egy jelenik meg, egy, csak egy kék és egy fekete angyalhal van a vidéken, egyetlen Beau Gregory, ugyanígy egy csillagos egecske, a két sziklaszépségű bébi közül, pedig melyek épp az imént villantak tova mellettem, az egyik vadul s dühödten üldözte a másikat.
Folytatom a megfigyelést, bár mozdulatlanul, kikötött léggömbként lebegve a langyos vízben is dideregni kezdek. És épp most pillantok meg messze-messze – s ez a táv még igen tiszta vízben is csupán 10-12 méter – egy másik Beau Gregoryt, és látom, ahogy – nyilván táplálékot keresve – egyértelműen felém tart. A közelemben tanyázó Beau csak nagy késéssel fogja észrevenni a betolakodót; az én megfigyelőállásom előnyösebb; s tessék, akkor észleli a jövevényt, amikor az már csak úgy négyméternyire van tőle. Hanem akkor a helybeli lakos példátlan dühvel veti magát az ellenfélre, s az, bár valamivel nagyobb, azon nyomban irányt változtat, és erőltetett iramban, cikcakk vonalban menekül, de üldözője követi, és halál komolyan, faltörőkos-szerű lökésekkel próbálja eltalálni, amelyeknek bármelyike komoly sebesülést okozhatna. Egyszer sikerül is neki, ezt abból látom, hogy csillámló pikkely hull alá fonnyadt falevélként. Mikor az idegen eltűnik a derengő, kékeszöld messzeségben, a győztes azonnal visszatér üregéhez. Békésen kígyózik át a fiatal bíborszájú halak sűrű együttesén, ezek a barlangüreg bejáratánál keresnek táplálékot, és az a teljes közöny, amellyel halam ezeket az idegeneket szinte kövekként kerülgeti, élettelen akadályokként csupán, mutatja, mennyire érdektelenek a számára. Sőt még a tőle színre-formára nem is olyan különböző kis kék angyal sem kelti fel a támadókedvét.
Nem sokkal később az előbbihez szinte minden részletében hasonló összecsapást figyelhetek meg két, alig ujjnyi hosszú fekete angyalhalacska között, a különbség csak az, hogy ez a harc valamivel drámaibb. A támadó még elszántabbnak látszik, a menekülő betolakodó páni félelme – és menekülése – még nyilvánvalóbb, de lehet, hogy csak azért hiszem ezt, mert lassú emberszemem az angyalhalak mozgását jobban tudja követni, mint a Beau Gregoryk szélsebes „vágtáját”, igen, ez utóbbiak túlságosan is „gyorsított idejű”, felpörgetett színjátékot mutattak be.
Fokozatosan döbbenek rá, hogy kissé fázom; ahogy pedig a korallfalon felkapaszkodva ismét Florida meleg levegőjét és arany napfényét élvezhetem, a látottakat pár kurta mondatba foglalom: a rikítóan tarka „plakát”-színekben pompázó halak helybeliek, és csak őket láttam területet védeni. Dühödt támadókedvük tárgya mindig saját fajuk valamelyik példánya, sosem láttam, hogy különböző fajokhoz tartozó halak csaptak volna össze, bármilyen agresszívek voltak is.
2. FEJEZET
Nem fogjátok fel? Nem tiétek az.
Nem igazodtok hozzá? Nem igaz.
Nem mérhetitek? Nektek súlytalan.
Nem számoltok vele? Mi haszna van?
Goethe
Az előző fejezetben költői szabadsággal éltem. Elhallgattam tudniillik, hogy akváriumban végzett megfigyelések révén már tudtam, milyen dühösen harcolnak a tarka korallhalak fajtársaik ellen, és hogy előzetes véleményt formáltam e küzdelem biológiai jelentéséről. Floridába azért mentem, hogy ezt a hipotézist ellenőrizzem. Esküszöm, kész voltam kidobni a hajóból, ha a tények nem támasztják alá, pontosabban, kész lettem volna műgigámon visszaprüszkölni a tengerbe az egészet – mert nehéz bármit is „kidobni a hajóból”, ha a víz alatt úszkálunk közben. Egyáltalán, a kutató számára jó hajnali sport, ha nap mint nap, mondjuk reggeli előtt, vízbe fojt egy-egy hipotézist – az ilyesmi segít megőrizni a fiatalságot!
Mikor – pár éve – hozzákezdtem a kikeriki színvilágú korallszirti halak tanulmányozásához, az akváriumban látható szépség bódító örömén kívül „szimatom” vezérelt: hogy érdekes biológiai kérdéseknek jöhetek rá a nyitjára. Elsőként az a kérdés vetődött fel bennem: a csudába is, miért ilyen színpompásak ezek a halak?
Ha egy biológus ilyen formában kérdez rá a „miért”-re, korántsem a világ létezésének kulcsát óhajtja fellelni, s az adott kérdéskörben a bölcsek kövét se – ugyan már! Sokkal szerényebb igényekkel lép föl, valami merőben egyszerűt keres, elvileg megmagyarázható dolgok ügyében nyomoz. Amióta Charles Darwint követően a szerves világ történeti kialakulásáról, sőt az ezt előidéző okok némelyikéről is tudomásunk van, nekünk bizony a „miért?”, a „mi végre?” kérdése érthető módon végeset jelöl, valami egészen pontosan körüljárhatót. Tudjuk ugyanis, hogy a szervezet teljesítménye az, ami formáját is átalakíthatja aztán. A jobb mindenütt ellensége a jónak! Ha valamiféle örökletes változás folytán egy organizmus – legyen bármilyen csekély s véletlenszerű is ez a másság! – parányit változik, „jobbul”, és ezáltal teljesítőképessége is növekszik, akkor ennek a jegynek a hordozója, utódaival egyetemben, olyan konkurenciája lészen a többieknek, amilyenre ők egyáltalán nincsenek fölkészülve. Ezek a kevésbé tehetséges fajtársak előbb – inkább, mint utóbb! – el is tűnnek a földgolyóbisról. Ezt a mindenütt jelen lévő történést nevezzük természetes kiválasztódásnak vagy szelekciónak. A szelekció a fajok változását előidéző két Nagy Konstruktőr egyike! A másik, amely ehhez az anyagot szolgáltatja, az átörökléses változás, avagy mutáció; Darwin ezt, zseniális előrelátással, már akkor szükségszerűségként határozta meg, amikor létezését még korántsem bizonyították.
A legkülönbözőbb állati és növényi testek megszámlálhatatlanul sokszínű, komplex és célszerű felépítése ama türelmes munkának köszönheti létezését, melyet évmilliók mutációja és szelekciója végzett. Erről szilárdabban meg vagyunk győződve, mint maga Darwin volt, és, mint hamarosan látni fogjuk, a legnagyobb joggal. Némelyek számára talán csalódást okoz majd, hogy íme, az élet formai gazdagsága, melynek harmonikus törvényszerűsége ámult tiszteletünket váltja ki, szépsége pedig esztétikai érzékünknek hízeleg, ennyire prózai és főleg ilyen okságilag meghatározott módon jött létre. Ám a természetkutató számára mindig is a megújuló csodálat tárgya marad az, hogy a természet saját alaptörvényei ellen sosem vétve hozza létre megszámlálhatatlan értékeit.
„Miért?” kérdésünkre csak ott kaphatunk értelmes választ, ahol mindkét nagy konstruktőr jelen volt, s az imént vázolt módon közre is működött. És akkor ez egyet jelent a fajfenntartásra irányuló kérdéssel. Ha azt kérdezzük: „Mi végre van a macskának hegyes, görbe karma?”, s egyszerű feleletünk így hangzik: „Hogy egeret fogjon!”, nos, ez nem a metafizikai teleológia melletti hitvallás, hanem egyszerűen azt állítja, hogy az egérfogás egy olyan sajátságos funkció, amelynek fajfenntartó ereje a macskák mindegyikénél kitenyésztette ezt a karomféleséget. Ugyanerre a kérdésre nem adhatunk értelmes választ, ha nem az örökletes változás törvényszerűségére irányul. Ha tehát például a házityúknál vagy más domesztikált állatoknál, melyeket az ember védelmez, s ily módon a természetes szelekció védőszínezettel kapcsolatos kérdésköréből kivonja őket, mindenféle tarka, foltos elszíneződések jelentkeznek, értelmét veszti ez a kérdés: miért ilyen színűek ezek a lények. Ha azonban igen magas fokon differenciált, szabályszerű képződményekre bukkanunk, melyek épp szabályosságukból adódóan oly elképesztően valószínűtlenek, mint például egy madártoll bonyolult struktúrája vagy egy bizonyos ösztönszerű magatartásmód szerveződése, akkor kizárhatjuk a véletlenszerű keletkezés gyanúját. És itt fel kell tennünk a kérdést, miféle szelekciós nyomásra tenyésztődtek ki, más szóval, mi végre vannak e világon. Ezt a kérdést az érthető válasz jogos reményében tesszük fel, hiszen ilyet már gyakran kaptunk, sőt a kérdező megfelelő ügybuzgalma esetén szinte mindig ezt kapjuk. Ezen az a csekély számú kivétel sem változtat, mikor a kutatás minden biológiai kérdések eme legfontosabbikára nem – vagy még nem – tudott feleletet adni. Miért például a puhatestűek héjainak csodás alakja és színe, mikor a fajtársak gyönge szeme az ilyesmit akkor se látná, ha nem rejtőznének el, mint gyakorta, a köpeny bőrredője alatt, a mély tengerfenéken méghozzá?
A korallhalak rikítóan tarka színei szinte rikoltanak magyarázatért. Milyen fajfenntartó teljesítmény tenyésztette ki őket?
A legszínpompásabb halakat vásároltam meg magamnak, s összehasonlításul hozzájuk még pár kevésbé tarkát, részben egyszerű álcázószínű fajokat. Mármost érdekes fölfedezést tettem: a fölöttébb tarka, „plakátos” vagy „lobogós” színezésű korallhalak legtöbbjének esetében teljes képtelenség kis akváriumban egy fajnak egynél több egyedét tartani! Ha ugyanabból a fajból több halat összezártam, hamarosan vad küzdelmek kezdődtek, és végül csak egyetlen példány, a legerősebb egyed maradt életben. Később Floridában mély benyomást tett rám. hogy a nyílt tenger vizében ugyanez a kép fogadott, mint az én „medencémben”, megannyi gyilkolás-öldöklés után csak egy egyed úszkált békés együttélésben vadul tarka társaikkal, de más fajtájúakkal – és mindegyik fajból csak egyetlen. Egy kis mólónál, lakhelyemhez közel, csak egy Beau Gregory, egy kis fekete angyalhal és egy szemfoltos pillangóhal éldegélt, tették pedig ezt egymással legnagyobb egyetértésben. Bármely plakátszínű faj két egyedének jámbor együttese akváriumban vagy nyílt vízben csakis akkor képzelhető el, ha tartós házasságban élnek, szakasztott a madarak mintájára. Efféle házaspárokra bukkantam a szabadban a kék angyalhalaknál és a Beau Gregoryknál, akváriumban a barna és a fehér-kék pillangóhalaknál. Az ilyen párok elválaszthatatlanok egymástól, és érdekes módon fajtársaikkal szemben még agresszívebbek és harciasabbak, mint fajuk nem házas példányai. Hogy miért van ez így, erre a későbbiekben kapunk majd választ.
A nyílt tenger vizében vér nélkül valósul meg az elv: „Hasonló a hasonlóval meghasonlik!” – a legyőzött elmenekülhet a győztes territóriumáról, s annak határán túl az nem üldözi már. Az akváriumban viszont, ahol nincs kiút, a diadalmaskodó fél gyakran azonnal megöli a gyengébbiket. Vagy legalábbis olyannyira saját birtokának tekinti a medenceteret, hogy a birtoktalan állandó zaklatásoknak lesz kitéve, elsatnyul, végezetül a győztes fölénye minden vonatkozásban teljessé válik, s ez vezet az alulmaradt egyed pusztulásához.
Ha azt akarjuk megfigyelni, hogyan viselkednek a terület gazdái egymással szemben normál körülmények között, akkora akvárium kell, hogy a vizsgált fajnak legalább két egyede elférjen benne. Készítettünk ezért egy 2,5 méter hosszú, 2 tonna űrtartalmú medencét, mely a partközelben élő kis halak számára több territóriumot is kínált. A plakátszínes fajok fiatal egyedei többnyire a felnőtteknél is tarkábbak, jobban ragaszkodnak a területükhöz és rosszindulatúbbak, így a vizsgálandó folyamatokat ezek a miniatűr halacskák viszonylag kicsiny térben is jól szemléltethetik.
Ebbe az akváriumba kerültek tehát a kettőtől öt centiméterig „terjedő” halacskák, a következők: hét pillangóhalfaj, két angyalhajfaj, nyolc faja ama csoport „demoiselles”-jeinek, amelyhez a csillagos egecske és a Beau Gregory is tartozik, két faj az „íjhalak” közül, három ajakoshal-féle, egy faj a tisztogató halakból, meg még néhány másféle, nem plakátszínű és nem agresszív faj, mint például a bőröndhalak, gömbhalak, stb. Körülbelül 25 faj volt tehát képviselve, és mindegyikből átlagosan 4 darab volt medencénkben, némelyik fajból több is, de akadt, amelyikből csak egy, összességében mintegy 100 egyed. A halak remekül megvoltak egymással, megszokták a körülményeket, megélénkültek – és szinte programszerűen kezdték egymást „ütni-verni”.
Itt volt a remek alkalom, hogy valamit végre számolni is lehessen. Az „egzakt” természetkutató, ha valamit számolhat vagy méricskélhet, olyan örömet érez, amely egy kívülálló számára néha teljességgel érthetetlen. „Nagy Természetetek...? Számba mivel vehető...?” Ezt kérdi Friedrich Schiller azoktól a tudósoktól, akik a természetet csak a számbavehetőségéből kifolyólag tartanák jelesnek. Igazat kell adnom a költőnek annyiban, hogy a fajokon belüli agresszió jelenségével kapcsolatos ismereteim csak csekély mértékben lennének hiányosabbak e számolósdi nélkül, viszont jóval kisebb biztonsággal állíthatnék bármit, ha annyit mondanék csak, hogy a tarka korallhalak szinte kizárólag saját fajtársaikat harapják meg. Ugyanis a harapásokat számoltuk, méghozzá a következő eredménnyel: azoknak a halaknak az esetében, amelyek három fajtárssal éltek együtt 96 másféle hal mellett a medencében, annak a valószínűsége, hogy véletlenül trafálják el testvérüket, 4 a 96-hoz. Ennek ellenére a fajtársi harapások aránya a nem fajtársi harapásokéhoz képest 85 lett a 15-höz, s ez utóbbi parányi szám is leginkább a „demoiselles”, a kisasszonyhalak vagy korallsügérek számlájára írható. Ők ugyanis csaknem mindig fenn „csücsülnek”, kívülről nem láthatóan, a maguk üregeiben, és ha bármiféle hal benyomult rejtekükbe, válogatás nélkül harapnak. Nyílt vizeken más fajokkal szemben nem létezik e dühük. Közönyösek maradnak. Ha a csoportból ezt a fajt a kísérlet során kiengedjük, ahogyan mi is tettük, még kedvezőbb adatokhoz jutunk.
A más fajokat sújtó harapósdi további hányada azokra az egyedekre esett, amelyek fajtárs nélkül éltek a medencénkben, s egészséges mérgüket kénytelenek voltak így idegen tárgyakon levezetni. Az azonban, hogy milyen tárgyakat választottak e célra, ugyanúgy feltételezésünk helyességét bizonyítja, mint ahogy az egzakt számadatok is. Ott volt például egy csodaszép hal a pillangóhalak számunkra ismeretlen fajtájából, mely a fehér-sárga és a fehér-fekete pillangóhal között formára és rajzolatra is tökéletes átmenetet jelentett, olyannyira, hogy el is neveztük így: a fehérsárgafekete. Ez a kis hal nyilván osztotta a véleményünket hovatartozását illetően, lévén, hogy támadásaival csaknem kizárólag ezen két faj jelen levő példányait boldogította. Azt viszont nem észleltük, hogy bármely más, egy harmadik fajból származó halat harapott volna meg! Hasonlóan érdekesen viselkedett a faját szintén csak egymagában képviselő kilincshalunk, latin nevén Odunis niger, „fekete foghal”. A zoológus, aki elnevezte, nyilván csak a tetemét láthatta formalinban, mert az élő példány nagyon is kék, világítóan az, színezése finom ibolya és rózsa, de ezek az árnyalatok is inkább az uszonyszegélyeknél jelentkeznek. Mikor az Andreas Werner céghez e halakból új szállítmány érkezett, eleve csak egy példányt vásároltam, láttam ugyanis, hogy az én viszonylag nagy medencém is túl kicsi lenne e hatcentis faj két példányának. Mert nem volt jelen fajtársa, az én íjhalam eleinte igen jámboran éldegélt, azt a néhány harapást azonban, jellemző módon, két merőben eltérő fajnak tartogatta: üldözte elsősorban a kék ördögöt, vagyis a Beau Gregory közeli rokonát, amelyhez színben hasonlított, másrészt pedig az íjhalak másik fajának jelen lévő példányát, az úgynevezett Picasso-halakat. Mármost ez a halfajta, ahogy neve is sejteti – amolyan amatőr névadás jegyében –, igen tarka, bizarr mintázatú, s formára, bár színre nem, hasonlít a kék íjhalhoz. Mikor a két Picasso közül az erősebbik a gyengébbet a haltúlvilágra, vagyis a formalinba küldte, erős rivalizálás alakult ki a túlélő és a kék íjhal között, amelynek során is ez utóbbinak agresszivitását nyilvánvalóan fokozta az a körülmény, hogy a kék ördögök közben az élénkkék ifjonti ruhából átöltöztek a felnőttek galambszürkés diszkrétkékjébe, s azért kevésbé hatottak küzdelemre ingerlőnek. Végezetül a kék megölte a Picassót. Még számos példát említhetnék, ahol is az említett kísérlethez használt halakból csak egy maradt, mint például a királyhalból. Azokban az esetekben, ahol a párosodás két hallelket egyesített, maradt mindig egy pár, miként a barna és fehér-kék pillangóhalakból. Számos eset ismeretes, mikor olyan állatok – nemcsak halak! –, melyek agresszivitásukat fajtársak híján más objektumokon vezették le kényszerűségből, e célra azért közel rokon vagy színben hasonló fajokat választottak.
Az elbeszélt akváriumi kísérletek és értékelési eredményeik maradéktalanul alátámasztják azt a szabad tengeri környezetben tapasztalt szabályszerűséget, hogy a halak fajtársaikkal szemben sokkalta agresszívebbek, mint más fajtájú halakkal szemben.
Egész sora létezik azonban fajoknak, mint ahogy ez már az első fejezetben a szabadon élő halak viselkedéséről elmondottakból kitűnik, melyek már eleve jóval kevésbé agresszívek, mint a kísérleti célra felhasznált korallhalak. Ha a csekély tűrőképességűeket és a viszonylag nagy tűrőképességgel rendelkezőket lelki szemeink előtt felvonultatjuk, egyértelművé válik az összefüggés a színezet, az agresszivitás és a helyilletőség között: a szélsőséges, helyilletőséggel párosuló és fajtársakra irányuló támadókedv az általam szabadban megfigyelt halak közül kizárólag azokat a formákat jellemzi, amelyek harsány, plakátszínezetű, nagy felületen „felrakott” színeikkel már messziről hirdetik faji hovatartozásukat. S tény, mint ahogy már említettem is, hogy ez a rendkívüli színvilág keltette fel figyelmemet, ébresztette fel kíváncsiságomat – és így találtam magam szembe ezzel a problémával. Az édesvizek halai is igen tarkák és szépek olykor, ebben a tengeriekkel méltán fölveszik a versenyt; ellentétes jellegük eredője nem a színükben, hanem más dolgokban keresendő. Az édesvízi halak többségénél a mesés színezést külön „színezi” múlandósága, alkalmi jellege: nézzük akár a tarka sügért – beszédes név! – vagy az őt tarkaságban sokszor túl is szárnyaló labirintushalat, a piros-zöld-kék pikókirályt, a szivárványszín öklét – honi vizeinkből – vagy a hazai akváriumokban úszkáló gyakoribb halfajtákat, közös mindegyikükben, hogy csodás színeik csak a szerelem állapotában vagy a harc hevében izzanak föl. Színezetüket mindenkor kedélyállapotuk mutatójának tekinthetjük, és segítségével mérhetjük, hogy küzd bennük az uralomért az agresszivitás, a szexuális izgalom és a menekülési ösztön. Ahogy a szivárvány tűnik el, ha felhő borul a napra hirtelen, úgy halványulnak el e pompás színek, mihelyt a kiváltó izgalom megszűnik, vagy ha más érzetnek, elsősorban ha félelemnek adja át helyét, ilyenkor ugyanis a hal kisvártatva rejtekezőszíneit ölti fel. Más szóval a színek a halaknál kifejezőeszközök, melyek csak akkor vannak jelen, ha szükségesek. Ennek megfelelően a fiatalok és a nőstények többnyire itt is eleve rejtőszínűek.
Más a helyzet az agresszív korallhalaknál. Pompás ruhájuk oly maradandó, mintha fedőfestékkel lenne törzsükre pingálva. Szó sincs arról, hogy képtelenek volnának a színváltásra. Ékes bizonyítéka ennek az, hogy elalvás előtt hálóinget húznak, melynek színmintázata a nappali viseletétől meglepő módon eltér. Ám nappal, amíg éberek és aktívak, megőrzik rikító plakátszíneiket, függetlenül attól, hogy diadalmasan üldözik-e fajtársukat éppen, vagy vesztes félként cikcakkban menekülnek. A fajukra jellemző lobogót ugyanúgy nem vonják le soha, amiképpen egy angol hadihajó se a magáét mondjuk egy Forester-regényben. Még a természetes közegüknek végképp nem mondható szállítótartályban és betegségük végső fázisában is ragyognak színeik, sőt az élettelen egyed is csak lassan veszíti el árnyalatait.
A plakátos színű korallhalaknál nemcsak a hím és a nőstény tündököl, hanem apró kicsinyeik is hihetetlen színeket öltenek magukra, és meglepő módon néha még a felnőtt egyedeken is túltesznek. Gyakran merőben mások, mint a kifejlett példányok! S ami a legfurcsább: előfordul, hogy kizárólag az ivadékok tarkák, ahogy a már emlegetett csillagos egecske vagy a kék ördög esetében láthattuk. Ezek felnőtt korukra fakóbb, galambszürkés színt öltenek, halványsárga is csak a farokuszonyuk marad.
A színek plakátosan kihívó elhelyezkedése, a felületek éles és „feltűnősködő” kontrasztja nem csupán a legtöbb édesvízi hal színezetétől tér el, de a legtöbb kevésbé agresszív s kevésbé helyőrző fajétól is. Ezeknél a színelosztás finomsága nyűgöz le minket, a szelíd pasztellszínek ízléses átmenete, az apró részletek már-már „szeretetteljes” kivitele. Ha az általam annyira szeretett bíborszájúak valamelyikét messziről nézi valaki, először csak egy zöldes-ezüstös, semmiképpen nem feltűnő halat lát, és csak ha egészen közel kerül hozzá, ami a félelmet jószerével nem ismerő, apró, kíváncsi lények esetében nem nehéz dolog, akkor kezdenek előtündökölni az arany és mennykék hieroglifák, melyek meanderesen indázva az egész halat művészies brokátként borítják. Semmi kétség, ezek a minták is jelzések, hogy saját fajtájuk felismerje őket, de elsősorban arról lehet szó, hogy az egészen közel elúszó fajtabéli jól lássa őket. Ugyanígy semmi kétség, a plakátszínezésű, agresszív korallhalak harsánysága arra jó, hogy nagy távolságból felismerjék őket, azt már jól tudjuk, milyen őrjöngő agresszivitást vált ki ennek a fajnak az egyedeiből a másik megjelenése.
Sokan nyilván, bármennyire értsék és szeressék is a természetet, furának s mintegy fölöslegesnek tartják, hogy mi, biológusok épp csak meglátunk úgymond valami színes foltot egy állaton, és azon nyomban az a fajfenntartó teljesítmény kezd el minket érdekelni, amelyre ez a folt képes, valamint a természetes kiválasztódás, amely a színfelület kialakulásához vezethetett. Sőt jó néhányan az értékek iránti közös materializmussal vádolnak minket. De hát minden olyan kérdés jogos, amelyikre értelmes, ésszerű válasz adható, s számomra teljességgel érthetetlen, hogyan és miért csorbítaná valamely természeti jelenség értékét és szépségét az, ha bizonyítani próbáljuk, miért ilyen s nem másmilyen. A szivárvány attól még nem kevésbé elragadó s gyönyörűséges, hogy értelmezzük a fénytörés jelenségét, s felfogjuk, hogy létezését annak köszönheti; ugyanígy halaink rajzolatának, színezetének és mozgásmikéntjének elragadó szépsége és szabályossága is csak még jobban elbűvöl minket, ha tudjuk, milyen lényegi jelentőségű ama faj fennmaradásának történetében, melyet díszít. S éppen a korallhalak fenséges harci színeiről tudjuk már meglehetős bizonyossággal, milyen sajátos teljesítményt szolgálnak: a fajtársakból – és csak belőlük! – dühöngő területvédelmi ösztönt váltanak ki, ha zónájukba idegen tör be, s fordítva, jelzik a félelmet nem ismerő elszántságot, ha az illető hal idegen felségterületre téved. Mindkét funkciójukkal egy másik természeti jelenségre emlékeztetnek, az ugyancsak megejtően szépséges madárdalra, a csalogány énekére, melynek ékessége „költőket versre ihletett” mint műremek, ahogy ezt Ringelnatz oly találóan megfogalmazta. Ahogy a korallhalak színezete, a csalogány éneke is azt szolgálja, hogy a fajtársaknak – mert kizárólag rájuk tartozik – messze „földön” hírül adja, hogy itt egy terület, melyet gazdája az utolsó csepp véréig kész védelmezni.
Ha összevetjük ugyanazon rokoni csoportok s életterek plakátszínű és nem plakátszínű halainak harci viselkedését, ékesen igazolódik ez az elmélet, különösen akkor, ha egy plakátszínű és egy másképp színezett faj ugyanahhoz a nemhez tartozik. Így például a keresztszalagos hal, mely a korallsügérek családjának tagja, s amelyet az amerikaiak főtörzsőrmesternek – sergeant major – neveznek, békés rajzóhal. Nembéli rokona viszont, a hegyes fogú abudeduf, ez a pompásan bársonyfekete hal, mely világoskék sávjelzést visel a fején s teste elülső felén, továbbá a törzsén keresztbe vetve középen kénsárga szalagot, a rettegett területőrzők legrettegettebbike, amellyel én megfigyeléseim során valaha is találkoztam. A mi nagy medencénk is túl kicsinek bizonyult e faj két parányi, alig 2,5 centis fiatal példányának! Az egyik birtokba vette a teljes akváriumteret, a másik csupán látszatéletet élt a bal felső elülső sarokban, a szellőztető-berendezés buboréközönének „védelmében”, ott legalább nem láthatta őt a harcias-vad fivér. Ugyancsak jó példa a pillangóhalak összehasonlítása. Az egyetlen viszonylag nagy tűrőképességgel rendelkező faj közülük éppen az, amelyiknek jellegzetes mintázata olyan apró elemekből áll össze, hogy csak közvetlen közelről ismerhető fel.
Legfigyelemreméltóbb azonban az a tény, hogy a korallhalak, melyek fiatal állatként plakátszínűek és érett korukban egyszerű színezetűek, hasonló megfelelést mutatnak színeződés és agresszivitás viszonyában is: „gyermekként” vad területőrzők, felnőttként sokkal nagyobb a tűrőképességük, barátkozóbbak, sőt némelyiküknél már-már azt hinnők, le is kellett vetniök a harci ösztönt kiváltó színeket, hogy egyáltalán lehetővé tegyék a nemek békés közeledését. Egészen bizonyosan áll ez a korallsügérek egyik tarka, gyakran fekete-fehér jelzetű halacskájára, melyet akváriumban gyakran láttam ikrát rakni-eregetni úgy, hogy e művelet során a kontrasztos-vad színeket monokróm fakószürkére cserélte, hogy aztán a művelet végeztével ismét kitűzze a harci lobogót.
3. FEJEZET
Tere az erő,
Mely csak rosszat akar és csak jót ad elő.
Goethe
Miért harcolnak egymás ellen az élőlények egyáltalán? A természetben a harc mindenütt jelen lévő folyamat, a magatartási módok és mind a támadó, mind a védekező fegyverek, amelyek e harc szolgálatában állnak, annyira fejlettek és oly nyilvánvalóan a mindenkori fajfenntartó – szelekciós – nyomás hatására alakultak ki, hogy kötelességünk feltenni ezt a darwini kérdést.
A laikus, akit félrevezet a szenzációhajhász sajtó és a film, a dzsungel „zöld poklának” „vad szörnyetegei” között bármiféle viszonyt úgy fog fel, mint mindenki „vérszomjas” harcát mindenki ellen. Még nemrégiben is látni lehetett a mozivásznon olyasmit, hogy egy bengáli tigris küzd egy óriáskígyóval, aztán emez rögtön egy krokodillal. Nyugodt lelkiismerettel állíthatom, hogy ilyesmi természeti körülmények között sosem fordul elő. Milyen érdeke fűződne ahhoz ezen állatok bármelyikének is, hogy elpusztítsa a másikat. A legcsekélyebb mértékben sem veszélyeztetik egymás érdekeit!
A kívülálló a darwini „harc a létért” kifejezés hallatán – amellyel már nemegyszer visszaéltek –, tévesen, a különböző fajok egymás közötti harcára gondol. Valójában az a „harc”, amire Darwin gondolt, s amely az evolúció mozgatórugója, főként egymással közeli rokonságban állók konkurenciaharca. Az, ami egy fajt a mai mivoltában eltüntet vagy mássá alakít át, csak egy előnyös „találmány”, mely valamely fajtársnak – vagy ezek kis csoportjának – az öröklések játékában merő véletlenségből az ölébe hull. A szerencsés egyed utódaival nem versenghetnek a többiek, s végül az adott faj csak olyan egyedekből áll, melyek az új „találmány” birtokosai.
Vannak persze harc jellegű összecsapások különböző fajok közt is. Az uhu éjszaka a legvakmerőbb, a legjobban fölfegyverzett ragadozó madarat is agyonverheti s fölfalhatja. Ám nappal ugyanezt a roppant baglyot reménytelen helyzetben találják támadói. Minden így vagy úgy fogságba került állat, a legparányibb rágcsálótól fölfelé, vadul küzd, ha nem látja a menekülés útját. A fajok közti harc e három típusán kívül vannak még más, kevésbé speciális esetek is. Két, odúban költő madár küzdhet ugyanazért a fészekhelyért, jóllehet más-más faj képviselői stb. Az iméntiekben vázolt, példával illusztrált három harcváltozatról, mely valóban fajok közötti, azonban még el kell mondani egyet s mást, hogy sajátságaik bemutatásának segítségével a jelenségkör elhatárolódjék a fajon belüli agresszióétól, mely ennek a könyvnek tulajdonképpeni tárgya.
A harc fajfenntartó funkciója sokkal egyértelműbben nyilvánul meg a fajok közti összecsapások esetében, mint a fajon belülieknél. A ragadozók és a zsákmányállatok evolúciója, amely kölcsönös fejlesztést eredményezett, tökéletes példája a valamely meghatározott teljesítmény szelekciós nyomására kialakuló és annak megfelelő alkalmazkodásnak. Az üldözött patások gyorsasága az őket űző nagymacskák roppant szökkenőerejét fokozza, kifejleszti a félelmetes mancsokat, másfelől a zsákmányállat egyre finomabb érzékelést s nagyobb fürgeséget mondhat magáénak. A támadó és a védelmi fegyverek efféle evolúciós versenyfutásának ékes példája a következő, paleontológiailag jól bizonyítható differenciálódás: a fűevő emlősöknek egyre keményebb és a rágásra alkalmasabb fogazata alakul ki, és ezzel párhuzamosan a táplálékul szolgáló növények fejlődése is zajlik, melyek a kovasav raktározásával s más „óvintézkedésekkel” védekeznének lehetőség szerint a szétrágatás ellen. De a felfaló és a felfalt közti „harc” sosem vezet oda, hogy a ragadozó a zsákmányt kiirtaná, épp ellenkezőleg, mindenkor létrejön valamiféle egyensúlyi állapot, mely – fajként tekintve őket – mindkettő számára elviselhető. Az utolsó oroszlánok rég éhen vesznek, mikor még mindig élni fog az utolsó szaporodni képes antilop vagy zebrapár, kommersz emberi fordításban tehát a bálnavadászat rég csődöt jelent, mikor még mindig lesznek kiirtatlan bálnák. Ami egy állatfajt a létében fenyegethet, az sosem a „jó étvágyú ellenség”, hanem mint mondottuk, mindig a konkurens. Amikor – a szürke előidőkben – a dingót, e primitív házikutyát az ember Ausztráliába vitte, s ott e faj elvadult, bizony zsákmányállatainak egyetlen faját sem irtotta ki, megtette viszont ezt azokkal a nagy erszényes ragadozókkal, melyek ugyanazokra az állatokra vadásztak, mint ő. Harci erő tekintetében a dingót az őshonos erszényes ragadozók – az erszényes farkasok s az erszényes ördögök – jócskán felülmúlták, ám régimódi, viszonylag ostoba és lassúbb fajtájuk alulmaradt a „modern” emlőssel szemben. A dingó olyannyira megritkította ezeknek a fajoknak az állagát, hogy konkurenseinek módszerei nem hoztak többé igazán a „konyhára”. Ennek következtében az említett fajok ma már csak Tasmaniában élnek, ahová a dingó nem jutott el.
De a ragadozónak és zsákmányának efféle összecsapása más szempontból se a szó szoros értelmében vett harc. Bár az oroszlán mancsának ama csapása, mellyel zsákmányát megragadja, mozgássor tekintetében hasonlít arra, amelyikkel vetélytársának ken oda egyet – amiképpen egy vadászfegyver és egy katonai karabély sem lényegien idegen egymástól. Mégis a vadász benső, magatartás-lélektani indítékai alapvetően különböznek a harcoséitól. A bivaly, melyet az oroszlán leterít, ugyanúgy nem váltja ki „Leó” agresszióját, amiképpen bennem sem ébreszt agresszív vágyakat az a szép pulyka, melyet a kamrában kedvtelve nézegetek. A benső késztetések különbözősége már a kifejezésmozgásokról is könnyedén leolvasható. A kutya pofáján, mikor szenvedélyes vadászként a nyúlra veti magát, ugyanaz a feszült öröm tükröződik, mint mikor urát üdvözli, avagy más, vágyva vágyott eseménynek néz elébe. S az oroszlán ábrázatán is látszik, ezt számos kiváló felvétel bizonyítja, hogy mikor a szökkenés drámai pillanata elérkezik, koránt sincs szó haragról: a morgás vagy a fül hátracsapása s más efféle, a harci magatartásból ismerős kifejező mozgások a ragadozóknál csak akkor tapasztalhatók, ha védekezni képes zsákmányállatuktól kimondottan félnek – s akkor sem több a jelenség, mint puszta jelzés.
Annál, mikor a vadász becserkészi áldozatát, sokkal közelebb áll a valódi agresszióhoz az az érdekes – ellentétes irányú – folyamat, melyet a zsákmányállat „offenzívájának” nevezhetünk az őt felfalni vágyó ellenséggel szemben. Különösen a társas viszonyban élő állatok szoktak csoportba verődve a ragadozóra támadni, bárhol is bukkannak rá éppen. Ezért nevezi az angol a „mob” (csőcselék) szó jelentéséből kiindulva „mobbing”-nak, csúfolódásnak a jelenséget. A varjak és más madarak is csúfolják az uhut, a macskát vagy más éji vadászellenségüket, ha nappal látják.
De még „Hubertus legényei”, a vadászok is megütközéssel hallgatnák, ha arról mesélnénk, hogy egy dakszlit egy szarvascsorda kicsúfolt, holott mint rögtön látni fogjuk, ugyanerről a jelenségről van itt is szó.
A felfalásukra készülődő ellenséggel szembeni támadás fajfenntartó jellege teljesen nyilvánvaló. Még ha kicsiny és fegyvertelen is a támadó, igen jelentős kárára lehet a megtámadottnak. Hiszen a magányosan vadászó állatok csak akkor reménykedhetnek a sikerben, ha meglepetésszerűen csapnak le végül az áldozatukra. Ha a rókát egy szajkó követi rikácsolva, vagy a karvaly mögött ott repül egy csapatnyi csicsergő, figyelmeztető jeleket szétrikácsoló barázdabillegető, hát akkor bizony vége a vadászatnak. Ha egy madársereg egész nap hangosan csúfol egy baglyot, az így „kiszúrt” éji vadásszal egyszersmind „ki is szúrtak” – s így az kénytelen lesz távolabbra áthelyezni áldatlan tevékenységének színhelyét. A csúfolódás szerepe különösen érdekes némely társas hajlamú madárnál, például csókáknál és sok libafajtánál. Amazoknál a csúfolódás legnagyobb fajfenntartó értéke abban áll, hogy a tapasztalatlan fiatalokban tudatosítják az ellenség küllemét. Mert ez a tudás nem születik velünk. Egyedi esete a madaraknál a hagyományozódó ismeretnek!
A ludak ugyan „tudják”, szelektíven velük született kiváltómechanizmusok révén, hogy az a prémes, vörösesbarna színű, hosszan elnyúlva lopakodó roppantul veszedelmes, ennek ellenére a „mobbing” jelensége, mikor is sok-sok lúd gyűlik össze s csúfolódik, esetükben is fajfenntartó jellegű teljesítmény, s messzemenőkig tanítási természetű. Az az egyed, amelyik nem tudta még netán, most megtanulhatja: Itt rókák fordulnak elő! Mikor tavunk partjának csak egy részét védte még rókabiztos vadkirekesztő rács a ragadozóktól, a libák nagy ívben elkerültek minden olyan helyet, ahonnét róka leselkedhetett volna rájuk, megtartották az olykor 15 méteres távolságot is a veszélyesnek ítélt zónától, miközben a védett területeken aggodalom nélkül besétáltak a fiatal fenyők közé. E didaktikus teljesítményen túl a ragadozók elleni gyűlölködésnek a csókák és a ludak esetében természetesen megvan az az elemien egyszerű eredménye is, hogy az ellenfelet elriogatja. A csókák nyomatékosításképpen néha a tettlegességtől sem riadnak vissza, a libák pedig a kiáltozásukkal, súlyos tömegükkel és rettenthetetlen fellépéssel próbálják az ellenséget elrémiszteni. A nagy testű kanadai ludak a rókát még zárt falanx formájában üldözőbe is veszik, s még sose láttam, hogy a ravaszdi ilyenkor csak egyetlen támadóját is megkísérelte volna elkapni. Hátracsapott füllel, kimondottan undorodó pofával sandít hátra gyötrőire, aztán „tekintélyét” őrizni igyekezvén, lépteit gyorsítván – eliszkol a harsányan tülkölő-trombitáló csapat elől.
Különösen hatásos a csúfolódás a nagyobb – s valódi – növényevőknél, melyek csapatba verődve akár jelentős erejű ragadozókat is megfutamíthatnak. Zebrák, hiteles beszámoló szerint, még a leopárdot is zaklatják, ha a sztyeppnek oly helyén bukkannak rá, ahol a nagymacskának nincs fedezéke. Háziállatok – marhák és disznók – „körében” a farkas iránti ellenszenv oly erősen él, hogy könnyen bajba kerülhetünk, ha legelőiket, makkolóhelyeiket félénk és tapasztalatlan kutya társaságában keressük fel, s az eb nem ugatja meg „agresszíven” a sokaságot, hanem a gazda lábánál keres védelmet menekülés helyett. Stasi nevű szukámmal egyszer bizony a tóba kellett ugranom egy fiatal állatokból álló marhacsorda elől, olyan keményen körülvettek bennünket. Fivérem az első világháború idején Dél-Magyarországon egy nyesett fűzfán volt kénytelen eltölteni egy kellemes délutánt: skót terrierjével kényszerült felmászni oda, lévén, hogy bekerítette őket az erdőn makkoltatott derék magyar sertések kondája, s egyre szorosabb, fenyegető gyűrűt vont köréjük.
Sokat lehetne mesélni még az ilyen vélt vagy tényleges ellenség ellen irányuló gyakran hatásos támadásokról. Néhány madár- és halfajtánál e sajátos folyamat elősegítése érdekében alakultak ki rikító-tarka „aposzematikus” vagy figyelmeztető színek, melyeket a ragadozó jól megjegyezhet, társítván a látvánnyal ama kellemetlen élményeket, melyekben az adott faj egyedei már részesítették. A méreghordozó, rossz ízű vagy más módon védett állatok nagy része, tartozzon bármely nemzetséghez is, védelmi célokra s figyelmeztetésképpen piros, fehér és fekete színegyütteseket fejlesztett ki, és meglepő módon még két lény teszi pontosan ugyanezt, jóllehet e mérgező fajokhoz – természet adta mérges alaptermészetükön kívül – semmi közük nincs: a bütykös ásólúd és a szumátrai márna. A bütykös ásólúdról régóta köztudott, hogy igen intenzíven tudja gyűlölni a ragadozókat, s hogy például a róka már a puszta látványától is oly nagyon retteg, hogy a bütykös lúd nyugodtan költhet a róka közelében. Ami a szumátrai márnát illeti, azért vásároltam belőle párat, mert kíváncsi voltam, miért olyan rémisztő a küllemük; hamarosan megkaptam a választ, lévén, hogy a nagy közös akváriumban a tarka sügért olyannyira „mobolták”, hogy a ragadozó óriást nekem kellett kimentenem végül a csak látszólag ártalmatlan méretű törpék nyüzsgéséből.
És ahogy a ragadozó zsákmányszerző támadása, valamint a zsákmányállatnak a „fogyasztóra” irányuló gyűlölete könnyen magyarázható a harmadik harci viselkedés, a fajfenntartás jegyében – ezt a „teljesítményt” H. Hedigerrel kritikus reakciónak nevezzük. A „fighting like a cornered rat” (harcol, mint a sarokba szorított patkány) kifejezés az angolban szinte jelképe a végső elkeseredésben vívott küzdelemnek. A sarokba szorított állatnak semmi reménye a menekülésre, s kegyelmet se várhat. A harci magatartásnak ezt a formáját a félelem motiválja, a legintenzívebb menekülési vágy, mely meddő kényszerűség marad, hiszen kiút nincs, mert a veszély túl közeli. Az állat nem is merne már hátat fordítani ennek, s támad, „a kétségbeesés vakmerőségével”. És pontosan ugyanaz következhet be, mint a sarokba szorított patkány esetében, ha a menekülésnek a térbeli kiúttalanság a gátja; de ezt látjuk akkor is, ha az ivadékok, a család védelme nem enged megfutamodást. Kritikus reakciónak tekintendő az is, ha támadásba lendül egy kotlós vagy egy gúnár, mert a fiókákhoz, a csibékhez valaki-valami túl közel merészkedett. Ha félelmetes ellenség jelenik meg váratlanul egy bizonyos kritikus távolságon belül, igen sok állat hevesen támad máris, jóllehet nagyobb távolságra tőle inkább menekült volna, csak esetleg nem látta meg idejekorán a veszélyt. A cirkuszi idomárok nagyragadozókat manővereztek a manézs tetszőleges helyein, veszedelmes játékot űzve a menekülési távolság és a kritikus távolság arányaival, határértékével, ahogy ezt Hediger igen szemléletesen leírja. Számtalan vadászhistória is beszámolt már arról, hogy a ragadozók sűrű fedezékből a legveszélyesebbek. Ez elsősorban azért van így, mert ott a menekülési távolság roppantul összeszűkül; az állat védve érzi magát, s arra számít, hogy a bozótba behatoló ember akkor se veszi észre őt, ha jószerével mellette halad el. Ha azonban a betolakodó ember az adott állat kritikus távján belül kerül, akkor következik (általában) az úgynevezett „tragikus vadászbaleset”.
Az itt taglalt eseteknek, amelyekben különféle fajú állatok küzdenek egymással, közös ismertetőjegye az, hogy teljesen világos, milyen előnyökre tesz szert, illetve a fajfenntartás érdekében milyen előnyökre törekszik a két fél. A fajon belüli agresszió, vagyis a szó tulajdonképpeni, szorosabb értelmében vett agresszivitás is fajfenntartó teljesítmény. Ezzel kapcsolatosan is fel lehet s fel kell tenni a darwini kérdést: „miért?”, „mi végre?” Ez a bizonyos „minek” nem biztos, hogy mindenkiben kellemes képzeteket kelt, és a klasszikus pszichoanalitikus gondolkodáshoz szokott kedély számára esetleg az életpusztító alapelv, a Gonosz melletti védőbeszédként ható bűnös törekvés jegyeit hordozza. Az átlagos civilizált ember tudniillik akkor találkozik csak a tőrőlmetszett agresszióval, ha embertársai vagy netán háziállatai hajba kapnak, s így igazából a rossz oldalát látja bármi ilyesminek. Vannak továbbá a valóban riasztó átmeneti példák, nevezetesen kakasok veszekedése a szemétdombért, kutyák marakodása, egymást nyüstölő-gyötrő kölykök, süvölvények, netán söröskorsókkal „fejbekelő” legények – meg politikai nézeteltérések durva levezetései, kezdve a kocsmai veszekedéseken át egészen a nemzetiségi öldöklésekig, az atomháborúig.
Jó okunk van rá, hogy az „intraspecifikus” agressziót az emberiség mai kultúrtörténeti és technológiai alaphelyzetében minden veszélyek legsúlyosabbikának ítéljük. De kilátásainkon, hogy szembe tudjunk ezzel nézni, bizonyosan nem javítunk úgy, hogy metafizikus, elháríthatatlan jelenségként kezeljük, ellenben sokat érhet, ha végigkövetjük természetes kialakulásának láncolatát. Bárhol is került az ember olyan helyzetbe, hogy egy természeti jelenséget a maga kénye-kedve szerint irányíthat, azt mindig annak köszönhette, hogy belelátott a jelenséget kiváltó oksági folyamatba. A normális, saját fajfenntartó teljesítményére képes életfolyamat tana, az úgynevezett pszichológia képezi elengedhetetlen alapját az életfolyamat zavarodottságáról szóló tannak, a patológiának. Feledjük tehát el egy pillanatra, hogy az agresszió ösztöne a civilizáció létfeltételei közepette igencsak „kizökkent” dolog – s fordítsuk kutató figyelmünket lehetőség szerint elfogulatlanul ezen ösztönjelenség természet adta okaira. Jó darwinistákként, s az imént felvázolt – hasonlóképpen jó – okoknál fogva, fordítsuk figyelmünket először is arra a fajfenntartó teljesítményre, amely a fajtársak elleni harcból természeti, jobban mondva kulturális körülmények között kialakul, és amely kifejthette ama szelekciós nyomást, melynek oly sok magasabb rendű élőlény magasabb fokú fejlettségét köszönheti. Mert korántsem csak a halak harcolnak fajtársaik ellen az imént ismertetett módon – ezt cselekszi a gerinces állatok túlnyomó többsége is.
Köztudott, hogy a harc fajfenntartó értékének kérdését már maga Darwin is feszegette – és világosan meg is válaszolta. Nevezetesen: a faj számára és a jövő szempontjából mindig előnyös, ha két vetélytárs közül az erősebbé lesz a terület vagy a kívánt nőstény. Mint oly gyakran megesik, ez a tegnapi igazság sem hamis mára, de ma már speciális esetként értelmezik, és az ökológusok az utóbbi időben egy sokkal lényegibb fajfenntartó teljesítményét is kimutatták az agressziónak. Az ökológia szó a görög ház szóból származik, és annak a sokféle kölcsönhatásnak a tana, amely az organizmus és természetes élettere, „háza-hazája” között áll fenn, mely utóbbihoz természetesen a többi, ugyancsak ott élő állat és növény is hozzátartozik. Ha tehát valamely társas szerveződés külön érdekei nem kívánnak szorosabb együttélést, zártságot, könnyen belátható okoknál fogva az a legkedvezőbb, ha egy állatfaj viszonylag egyenletesen oszlik el az adott élettérben. Az emberek szakmai életéből vett hasonlattal: ha valahol orvosok, kereskedők, kerékpárszerelők etc. jelentősebb száma óhajt boldogulni, okosan teszik, ha szaktársaiktól rendre viszonylag távolabb települnek le!
Azt a veszélyt, hogy a rendelkezésre álló biotóp valamely részén egy túlzott sűrűségben előforduló állatfaj egyedei minden táplálékforrást kimerítenek s végül éheznek, míg a terep más része kihasználatlan marad, a legegyszerűbben a fajtársak egymásra gyakorolt taszító hatása előzheti meg, küszöbölheti ki. Összefoglalva tehát ez a fajon belüli (intraspecifikus) agresszió legfontosabb fajfenntartó teljesítménye. És most arra is választ kapunk, miért épp a helyőrző korallhalak a legőrültebb színezésűek. Kevés biotópja van a földkerekségnek, ahol oly sok, elsősorban oly sokféle táplálék áll rendelkezésre, mint a korallszirten. Itt egy halfaj, törzstörténetileg szólva, „a legkülönfélébb foglalkozásokban kipróbálhatja magát”. A hal „képesítetlen segédmunkásként” azt teheti, amit egy átlaghal eleve tud, vagyis vadászhat azokra a kicsiny, nem mérgező, nem páncélozott, nem tüskés, semmivel külön nem védekező élőlényekre, amelyek a nyílt tenger felől érkeznek vagy sodródnak ide a zátonyra, részben tehát mint „planktonok”, passzívan a szél s a hullámzás jóvoltából, részben viszont aktívan, úszva, azzal a „szándékkal”, hogy maguk is megtelepszenek a szirten, a szirtnél, ahogy ezt szabadúszó lárvák formájában minden korallzátonylakó organizmus milliói, milliárdjai ősidők óta teszik.
Másfelől egy halfaj szakosíthatja magát arra is, hogy a zátonyon élő, így valami módon mindig védett élőlényeket fogyassza, és védekezési mechanizmusukat így vagy úgy hatástalanítja. Maguk a korallok egész sor halfajnak szolgálnak táplálékul, éspedig igen sokféleképpen. A hegyes pofájú pillangóhalak vagy tüskés fogúak többnyire mint a korallok s más csalánozók parazitái táplálkoznak. Állandóan vizsgálgatják a korallszárakat, keresvén a rajtuk fennakadó kis zsákmányállatokat, melyeket a korallpolipok csalánkarjai fogtak el. És mikor a tüskés fogú észrevesz egy ilyet, akkor mellső uszonyának mozgatásával vízáramlást idéz elő, mely annyira pontosan a vágyott zsákmányra irányul, hogy az adott helyen „választék” formálódik a korallállatok közt, melyek csalánnedves fogókarjaikkal egyetemben lelapulnak, és így a hal elcsípheti zsákmányát, s nem égeti meg közben az orrát. Persze azért egy kicsit megcsípi a „csalán”, s látszik, hogy „tüsszent”, rázza kicsit az orrát, de mint a paprika, ez is csak még kellemesebbé teszi az örömteli ingert. Tény ugyanis, hogy az efféle halak, például az én szép sárga és barna pillangóhalacskáim, ugyanazt a falatot, mondjuk valami hal darabkáját, szívesebben fogyasztják, ha már egy csalánállat csápjaira tapadt, mint ha még a vízben szabadon úszkál. Más rokonaikban erősebb immunitás alakult ki a csalánméreggel szemben, s ezek a zsákmányt az azt foglyul ejtő korallállattal együtt fogyasztják, megint mások pedig egyáltalán nem törődnek az űrbelűek csalánkapszuláival, és falják a korallállatokat, a hidroidpolipokat, de még a nagy, erős csalánnedvet kibocsátó tengeri viaszrózsákat is, úgy, ahogy tehén rágja a füvet. A papagájhalak a méreggel szembeni immunitáson kívül még egy erős törőollópofát is kifejlesztettek, s a korallokat szó szerint nyelestül-tövestül pusztítják. Ha lemerülünk e pompásan tarkálló halak rajának közelébe, halljuk a recsegést-ropogást, a törést-zúzást, mintha kis zúzó-malom működne ott – és ez tulajdonképpen meg is felel az igazságnak! Mikor egy ilyen hal ürít, fehér homokeső hull, és a megfigyelő ámulva ébred tudatára annak, hogy ez a hószerűen tiszta korallhomok, mely a korallerdő minden tisztását borítja, már átvándorolt a papagájhal testén is.
Más halak, például a forrt állkapcsúak, melyekhez a mulatságos gömb-, bőrönd- és sündisznóhalak tartoznak, kemény héjú puhatestűek, rákállatok és tengeri sünök feltörésére álltak rá; megint mások, így a császárhalak ama szép tollkoronák villámsebes letépésének mestereivé nőtték ki magukat, melyeket bizonyos csővágó férgek nyújtanak ki kemény mészköveikből, de mert ugyanakkor képesek igen gyorsan visszarándulni, védve vannak mások – mondjuk, lassabb „rablók” – rajtaütéseitől. A császárhalak azonban oldalazva, settenkedve mozognak, és pofájuk ugyanilyen rándulása, oldalvágása ellen a féreg nincs kellőképpen felvértezve. Az akváriumban egyébként, ahol az esetleges zsákmány nem képes hirtelen visszahúzódásra, a császárhalak ettől függetlenül ezt az oldalazó mozgást alkalmazva csapnak le áldozatukra.
A korallzátony még sok más „szakmai lehetőséget” kínál a specialista halaknak. Vannak halak, melyek más halakról szedegetik le a parazitákat. Még a leggonoszabb rablóhalak is megkegyelmeznek nekik, pedig ők nemegyszer pont a ragadozók száj- vagy kopoltyúüregében tevékenykednek, hogy „áldásos munkájukat” nyugodt körülmények között végezhessék. Akadnak más, még őrültebb halak, melyek az igazi nagy halakon élősködnek, s még ki is metszenek jókora darabokat ezek külső burkából, sőt olyanok is akadnak – és ez már tényleg mindennek a teteje –, melyek azt a bizonyos pucolóhalat utánozzák színben, formában, sőt még mozgásukban is, s így hamis képzeteket keltve siklanak oda áldozatukhoz.
Vizsgálódásunk szempontjából fontos, hogy ugyanabban a köbméternyi tengervízben adva van gyakorlatilag minden vagy legalábbis majdnem minden szakfoglalkoztatási lehetőség, ezeket nevezzük egyébként „ökológiai fülkék”-nek. S mert – bármi is legyen a specialitása – a korallszirt roppant táplálékbőségéből minden egyed megtalálja alig pár négyzetméternyi területen azt, ami fennmaradásához szükséges, így e kis térben sok-sok hal élhet együtt, sőt akar is együtt élni – s így aztán annyi ökológiai földlakó él itt, hogy csak győzzük csodálni a szirt gazdagságát! Ám e halak mindegyike csak abban érdekelt, hogy az ő kis felségterületén ne legyen egyetlen fajtársa sem! A többi „szakma” specialistái ugyanúgy nem zavarják üzletmenetét, mint ahogy a korábbi példánkban szereplő orvosunk sikerét sem csorbítja a kerékpárszerelő műhelyének virulása.
Kevésbé sűrűn lakott biotópokban, ahol ugyanaz a téregység mindössze három-négy fajnak biztosít életlehetőséget, az ott lakó hal vagy madár „megengedheti magának”, hogy távol tartson onnét minden más fajtájú, az ő megélhetését végső soron nehezítő élőlényt. Mármost ha egy területvédő korallhal próbálkozna effélével, tönkrenyűhetné magát, s még így sem sikerülne saját territóriumát megtisztítani a különféle foglalkozási ágak vele nem konkurálóinak nyüzsgésétől. Minden helyhez kötötten élő organizmusnak – fajnak – ökológiai alapérdeke, hogy egyedeinek térbeli elosztását más fajokra tekintet nélkül végezze el. Az első fejezetben említett tarka „plakát”-színek meg az általuk szelektíven kiváltott harci reakciók azt eredményezik, hogy minden fajból minden hal csak a vele azonos táplálkozási vetélytárssal szemben akarjon szükséges távolságot tartani. De azt igen! Ez a nagyon egyszerű válasz arra a sokszor és sokat vitatott kérdésre, mi is lenne a korallhalak színeinek funkciója.
Mint már mondtuk, az énekesmadarak fajjelölő dala ugyanolyan fajfenntartó hatású, mint a bemutatott halak optikai jeleinek mindegyike. Az énekből egészen bizonyosan rájönnek más, még birtok nélkül repdeső madarak, hogy az adott helyen egy hím területi igényeket támaszt, s arra is, melyik fajhoz tartozik. Fontos lehet még az is, hogy sok faj énekéből egészen egyértelműen kiderül, milyen erős, netán az is, milyen idős az adott madár, más szóval, mennyire kell félnie tőle a betolakodónak. Területüket akusztikusan kijelölő madárfajták némelyikénél feltűnő a hangmegnyilvánulások individualizált sokfélesége, s vannak kutatók, akik szerint az ilyen fajoknál a személyes névjegynek is jelentősége van. Heinroth a kakaskukorékolást így fordítja le emberi nyelvre: „Itt egy kakas!” Ellenben Baumer, a legkiválóbb baromfikutató sokkal sajátosabb üzenetet vél kihallani: „Itt áll a kakas Baltazár!”
Emlősöknél, lévén, hogy többnyire az „orrukkal gondolkoznak”, nem olyan nagy csoda, hogy a birtokuk határát szagnyomokkal jelölik. És teszik ezt a legkülönfélébb úton s módon. A legváltozatosabb szag-mirigyeket fejlesztették ki, s egész furcsa ceremóniákra kerítenek sort vizeléskor vagy ürüléklerakásnál, melyek közül a kutya lábemelése a legismertebb. Emlősállat-szakértők azon ellenvetése, hogy az ilyen szagjeleknek a területbirtokláshoz semmi köze nem lenne, lévén, hogy társasan élő, egyéni birtokot nem védő emlősöknél is előfordul, csakúgy, mint a bóklászó állatoknál, csak részben tekinthető jogosnak. Először is a kutyák – és más, falkában élő állatok is – bizonyíthatóan individuálisan ismerik föl egymást a szagjelekből, és a banda tagjainak azonnal feltűnne, ha valamely hozzájuk nem tartozó illető merészelné az ő vadászterületükön a hátsó lábát emelgetni. Másrészt pedig fennáll az a Leyhausen és Wolff által felvázolt igen érdekes lehetőség, hogy azonos fajú állatok térbeli eloszlása a rendelkezésre álló biotópban nem csupán térbeli terv, de ugyanígy időterv alapján is megvalósulhat. Találkoztak szabadon szaladgáló, nyílt terepen élő házimacskákkal, melyek közül több egyed használja ugyanazt a vadászterületet, ennek ellenére sem adódnak köztük viszályok, lévén, hogy a vadászterületet adott órarend szerint látogatják, pontosan, ahogy a mi seewieseni intézetünk háziasszonyai a mosókonyhát. Járulékos biztosíték a nemkívánatos látogatók ellen minden olyan szagjel, melyet ezek az állatok – mármint a macskák, nem a háziasszonyok – bizonyos távolságokban hagynak, bárhol álljanak vagy kószáljanak is a felségterületükön. Ezeknek a jelöléseknek a funkciója ugyanaz, mint a vasútnál a „blokkszignálé”, ahol is a térközjelző szó szerint a térközt hivatott biztosítani, nehogy összeütközzenek a szerelvények. A macska, mikor vadászútját járva rátalál egy társa jelére, meg tudja állapítani a korát, majd habozik, és ha friss a nyom, irányt változtat, ha viszont nem, akkor nyugodtan folytathatja útját, úgysem botlik bele senkibe.
De ha a „territórium” nem időbelileg, hanem egyszerűen csak térben van kijelölve, akkor sem szabad a felségterületet földbirtoknak képzelnünk, melynek földrajzi határai kitűzettek egyszer, s aztán ez bevezettetett a telekkönyvbe. Sokkal inkább meghatározó az a körülmény, hogy az adott állat harckészsége a számára legismertebb ponton, tehát a középpontban a legnagyobb, más szóval a küzdelemkiváltó ingereknek ott a legalacsonyabb a határértékük, ahol az állat a „legbiztosabban érzi magát”, ott tehát, ahol nem nyomja el agresszivitását a fenyegetettség érzete, a menekülés kényszere. Távolodva a „főhadiszállástól” a harckészség oly arányban csappan, ahogy az állat számára a környezet idegenebbé és félelmetesebbé válik. A csökkenés íve tehát nem okvetlenül egyforma minden irányban; azoknál a halaknál, melyeknek revierközéppontja lent van a tengerfenéken, a harci kedv csökkenése függőleges irányban a „legmeredekebb”, nyilván azért, mert fentről leselkedik rájuk a legnagyobb veszély.
Azt a terepet tehát, melyet az állat „birtokolni” látszik, a támadókedv helytől függően változó értékei jelölik ki, amelyet aztán különféle helyi jellegű tényezők gátolnak. A terület középpontjához közeledve a távolság csökkenésével mértani haladvány szerint nő az agresszió kényszere. Ez a kényszer olyan nagymérvű, hogy azonos fajú felnőtt, ivarérett állatok mindenfajta nagyságbeli, erőbeli különbözősége megszűnik szerepet játszani. Tehát egy adott területhez kötődő élőlények esetében, mint például a kerti rozsdafarkú a házunk előtt vagy a tüskés pikó az akváriumban, attól függően, hogy a terület mely pontján találkoznak a betolakodóval, nagy biztonsággal megállapítható, hogy ki kerül ki győztesként az összecsapásból. Ugyanis az fog győzni – ismételjük –, amelyik közelebb van a birtokközépponthoz, tehát otthonához.
Ha aztán a legyőzött menekülni kezd, a két állat reakciójának „tehetetlensége” vezet ahhoz a folyamathoz, mely akkor zajlik le, ha egy önmagát szabályozó eseménysor késleltetést szenved. Jön az ingajelenség. Nevezetesen: az üldözött, ahogy saját főhadiszállásához közeledik, megint felbátorodik, míg az üldözőnek, a perifériához közelítve, inába száll a bátorsága. Végül az üldözött megfordul, s ugyanolyan hirtelen támadásba megy át, amilyen sebesen menekült addig. Ez az egész még jó párszor megismétlődik, míg a küzdő felek megelégelik az ingajáratot, és megállnak, és most már kialakult egyensúlyi helyzetben fenyegetik egymást a támadás szándéka nélkül.
A felségterület „határai” tehát nincsenek kijelölve, hanem kizárólag az erőegyensúly határozza meg, éppen hol húzódnak, s ha az a legcsekélyebb mértékben felborul, mondjuk, mert az egyik hal épp telefalta magát, ezért lusta, létrejöhet merőben másutt is, talán pont az ilyeténképpen gátolt egyed főhadiszállásához közelebb. Ezt illusztrálhatja egy régi megfigyelésről készült jegyzőkönyv két pár tarka zebrasügérről és területhatáraik ingadozásairól. A négy – egy nagy medencébe helyezett – hal közül az A hím, a legerősebb foglalta el a bal hátsó sarkot, és a másik három halat kíméletlenül űzni kezdte a medencében körbe-körbe. Más szóval az egész akváriumot ki akarta sajátítani. Pár nap múlva a másik hím megszerzett magának egy parányi helyet, nevezetesen a medence jobb felső elülső sarkában, közvetlenül a felszín alatt, s itt bátran állta már a nagybirtokos hím támadásait. Az, hogy a felszín közelében foglal magának területet, a hal részéről afféle kétségbeesett döntés, mert így különböző veszélyeknek teszi ki magát csupán azért, hogy eredményesen védekezhessen fajtársával szemben, amely a már elemzett okokból kifolyólag itt azért kisebb hevességgel támad. Az ilyen veszélyeztetett birtok gazdája a gonosz szomszéd felszíntől való rettegését tekinti „szövetségesének”. A következő napok során szemmel láthatólag nőtt a B által védelmezett tér, s egyre lejjebb terjedt, míg ő maga végül elért a jobb elülső akváriumsarokig, s így annak rendje és módja szerint igazi főhadiszállást harcolt ki magának. Ám ettől fogva A-val szemben azonosak voltak az esélyei, s A-t csakhamar vissza is szorította olyannyira, hogy a két hal a medencét nagyjából fele-fele arányban birtokolta. Szép látvány volt, ahogy a határ mentén őrjáratoztak, és fenyegették egymást. Ám egy reggel mire ébredtem? A határ átnyomódott B térfelére! S B alig pár deciméternyi területet mondhatott a magáénak. Azonnal tudtam, mi történhetett! Párosodott az A hím, s ilyenkor a tarka sügéreknél a pár is egyenlő arányban vállal szerepet a terület védelmezésében. Így B-nek túlerővel kellett szembenéznie. De másnapra megint az akvárium közepén húzódott a határ, s nem volt kétséges, B is párt választott magának, és az ő „neje” is védelmezni kezdte birtokukat. Egy hét elteltével a határ áttolódott az A család akváriumrészébe, ennek az volt az oka, hogy ez a pár ívott, s mert az egyik házasfél végig az ikrákkal foglalatoskodott, csak egy fő védhette a terrénumot. Aztán mikor a B pár is leikrázott, megint kiegyenlítődtek a tér- és erőviszonyok. Julian Huxley ezt a magatartást igen ügyesen egy fizikai hasonlattal modellezte: a territóriumokat léggömbökhöz hasonlította, melyek azonos térbe vannak zárva, s az egyik belső nyomásától függően változik a másik helylehetősége. S így folyvást nagyobbodnak, majd kisebbednek.
A territoriális harcnak ez a viselkedéspszichológiailag igen egyszerű mechanizmusa már-már eszményien oldja meg azt a problémát, hogy azonos fajú állatok „igazságosan”, tehát a faj összessége szempontjából kedvezően osztozzanak egy adott területen. S így, bár szerényebb körülmények között, de a gyengébb is lehetőséget kap a fennmaradásra és a szaporodásra. Különösen olyan élőlényeknél van ennek jelentősége, amelyek – mint némely hal és hüllő – már igen korán, a végső testméret elérése előtt ivarérettekké válnak, ám közben értelemszerűen tovább nőnek. A „gonosz elvnek” mely békés sikere!
Ugyanez a siker tapasztalható bizonyos állatoknál agresszív viselkedés nélkül is. Elméletileg elegendő, hogy ezek az állatok „ne állják egymás szagát se”, és ebből kifolyólag kölcsönösen kerüljék egymást. Bizonyos fokig ez a helyzet a korábban tárgyalt macskáknál is. Bár a szagjelek mögött lapult azért fenyegetés. Vannak viszont gerincesek, melyek híján vannak minden fajon belüli agresszivitásnak. Például bizonyos békák, főleg a fán lakók, a szaporodási időszakot leszámítva tökéletesen magányos lények. És értelemszerűen igen egyenletesen oszlanak el az adott élettérben. Ez, mint amerikai kutatók újabban kiderítették, azzal magyarázható, hogy fajtársának brekegése elriasztja a békát. Persze ez az elképzelés nem ad magyarázatot arra, hogyan oszlanak meg a terepen a nőstények – mert ők békáéknál köztudottan némák.
Biztosra vehetjük, hogy az azonos fajú állatok egyenletes eloszlása az adott térben a fajon belüli agresszió legnagyobb teljesítménye. De nem az egyetlen! Már Charles Darwin is jól látta, hogy a nemi tenyészválasztást, a legjobb és legerősebb állatok kiválasztódását a szaporodáskor nagyban elősegíti az, hogy a vetélytársak, elsősorban a hímek harcolnak egymással. Közvetlen előnyt az utódok szempontjából az apa ereje persze csak azoknál a fajoknál biztosít, amelyeknél a hím is részt vesz az ivadékgondozásban, elsősorban pedig védelmezésükben. Hogy a hím gondozó szerepe és a rivalizálási harc mennyire összefügg, elsősorban olyan állatok esetében szembeszökő, amelyek nem a fentebb vázolt módon „territoriálisak”, hanem nomád módon vándorolnak, mint például a nagy patások, a földfelszínlakó majmok és társaik. Az ilyen állatoknál a fajon belüli agresszió nem játszik jelentős térelosztó szerepet, nincs ilyen „spacing out”-ja az adott fajnak, gondoljunk például többek közt a bölényekre, antilopokra, lovakra, melyek igen nagy köteléket képeznek, s így területhatárolás és térféltékenység jószerint nem is létezik, hiszen táplálékuk aztán mindig bőven van, ha van. Ezeknek az állatformáknak a hímjei mégis heves, drámai küzdelmeket vívnak egymással, és nem kétséges, hogy az ilyen harcos magatartásból adódó kiválasztódás azután egészen rendkívüli méretű, erőteljes család- és közösségvédelmezők kialakulását segíti elő, és megfordítva, afelől sem lehet semmi kétségünk, hogy a közösség védelmének fajfenntartó funkciója rivalizáló harcok kiválasztódását eredményezte. Így alakultak ki az impozáns harcosok a bölényeknél vagy a nagy páviánfajok hatalmas hímjei, melyek azután a csoport bármiféle fenyegetettsége esetén a gyengébb egyedek köré szinte védelmező falat vonnak.
A rivalizáló harcokkal összefüggésben hadd említsünk meg még egy tényt, mely a biológia világán kívül mozgókat tapasztalataim szerint meglepi, de annak a megértéséhez, amit még e könyvben el akarunk mondani, igen fontos: a fajon belüli kiválasztódás olyan formák s magatartási módok kialakulásához vezethet, amelyek nem csupán híján vannak bármiféle igazodási értéknek, de a faj fennmaradásának egyenesen árthatnak! Ezért hangsúlyoztam nyomatékosan az előző szakaszban azt, hogy a családvédelem – tehát a fajon kívüli külvilággal zajló összecsapás egyik formája – a riválisok harcát eredményezte, s csak ez segítette elő a védelemre képes, erős hímek kialakulását. Ha viszont a nemi rivalizálás önmagában, merőben függetlenül a külvilággal szembeni fajfenntartó teljesítménytől, a kiválasztást bizonyos irányba tereli, adott esetben bizarr képződmények jönnek létre, melyek a fajnak mint olyannak egyáltalán nincsenek hasznára. A szarvasok agancsa például kifejezetten a rivalizáló harc céljaira alakult ki, s ha valamely egyednek nincs agancsa, arra sincs esélye, hogy utódokat nemzzen. Különben az agancs köztudottan semmire se jó. Rablókkal-ellenségekkel szemben a hím szarvasok a mellső patájukat használják harci eszközül, az agancsot soha. Mese – mint kiderült – az is, hogy a rénszarvasok nagy lapátszarvukat hókotrásra használnák. Akkor már sokkal inkább szolgálja a szem védelmét egy egészen speciális, ritualizált mozgás folyamán, mikor is a rénszarvas az agancsát alacsony bokrokba vágja. Mint ahogy a rivalizáló harc, ugyanígy a nőstény – a tojó stb. – szexuális viselkedése is szelektív hatású. Ahol a hímek extrém tarka tollakkal, bizarr formákban stb. díszelegnek, felmerül a gyanú, hogy a hímek nem is harcolnak egymással, hanem a párválasztáskor az utolsó szót a nőstény mondja ki, s a hímnemű egyednek e döntés ellen semmiféle „jogi eszköze” nincs. A paradicsommadarak, a pajzsos cankók, a mandarinkacsák és az árgusfácánok ékesen példázzák ezt. Az árgusfácán tojója a kakas nagy, csodaszép szemfoltokkal ékesített szárnyának lengetésére reagál, amikor e látványnak sem akármilyen csoda az ő körüludvarolt színe előtt szétterül. Akkorák e szárnyak, hogy a kakas alig tud „tőlük” repülni, és minél nagyobbak, annál jobban felizgul a tojó. Az utódok száma, melyet a kakas egy adott időegységen belül nemzeni tud, egyenes arányban áll a tollak hosszával. Még ha sok szempontból hátrányára is van e különleges képződmény, például hamarabb falja föl egy ragadozó, mint vetélytársát, melynek udvarlószerve kevésbé őrültül eltúlzott, de még így is legalább annyi, ha nem több utódot hagy hátra, mint egy jelentéktelenebb kakas. Persze mennyivel egyszerűbb lenne a helyzet, ha az árgustojó a hím szárnyának pici piros pontjára reagálna, amely a szárnyak összecsukásakor eltűnne, és sem a madár repképességét, sem színharmóniáját nem befolyásolná „károsan”. De hát ha egyszer az árgusfácán evolúciója ebbe a zsákutcába torkollott...! Más szóval ezek az állatok sosem fognak józan megoldást találni erre a problémára, így hát úgy „határoztak”, maradjon inkább ez a badar képtelenség.
Meghökkentőnek, és ha jobban belegondolunk, talán még zavarbaejtőnek is érezzük ezt a törzstörténeti fejleményt. Pedig jól tudjuk, hogy a vaktában való kísérletezgetés módszere, amivel a nagy konstruktőrök is szívesen élnek, óhatatlanul is olyan tervekhez vezet, amelyeket még a legnagyobb jóindulattal sem lehet célszerűnek nevezni.
Teljesen természetes, hogy az állat- és növényvilágban a célszerű mellett adva van sok olyasmi is, ami nem annyira célszerűtlen, hogy a szelekció kivesse. Ám itt valami merőben másról van szó. A célszerűség szigorú őre nem csupán „a fél szemét hunyja le”, engedve így, hogy valami másodosztályú konstrukció jöhessen létre, nem, a kiválasztás maga az, ami itt romlást hozó zsákutcákba téved. És ezt mindig akkor teszi, amikor a fajtársak versengése a fajon kívüli külvilágtól függetlenül, kizárólag a kitenyésztődés jegyében zajlik.
Mesterem, Oskar Heinroth szokta volt mondani tréfásan: „Az árgusfácán szárnylengetése mellett a nyugati civilizáció emberének munkatempója a fajokon belüli szelekció legostobább terméke.” Az a hajsza, melybe az iparosodott emberiség belehajszolta magát, valóban jó példája a céltalan fejlődésnek, melyet kizárólag a fajtársak közti versengés határoz meg. A mai kor embere „menedzserbetegségben” szenved, magas a vérnyomása, vesezsugora van, neurózisok gyötrik, barbárrá válik, mert nem marad ideje a kultúra céljaira, s mindez teljesen szükségtelen! Hiszen az emberek nyugodtan megegyezhetnének, hogy ettől és ettől a pillanattól fogva mindegyikük kicsit lassabban dolgozik majd, vagyis hát elméletben megegyezhetnének, de gyakorlatilag erre éppoly képtelenek, ahogy az árguskakasok sem határozhatnák el, hogy ezentúl rövidebb szárnytollakat növesztenek.
Az intraspecifikus szelekció kártékony hatásainak az ember érthető okoknál fogva nagyon is ki van téve. Mint előtte még soha egyetlen élőlény sem, úrrá lett ő a külvilág valamennyi ellenséges erején. A medvét és a farkast kiirtotta, és most, való igaz, ahogy a latin mondás tartja, önmaga ellensége lett, ember embernek farkasa. Modern amerikai szociológusok ezt a tényt a maguk kutatási területén világosan körvonalazták; A titkos csábítók című könyvében Vance Packard hatásosan mutatja be azt a reménytelen helyzetet, amelybe a kommercializmus fokozódó versenyszelleme sodorhat. Munkáját olvasva az a benyomásunk támad, hogy a fajon belüli konkurencia bizonyos értelemben inkább „forrása minden gonosznak”, mint az agresszió eddig valaha is volt.
Annak az oka, hogy itt, az agresszió fajfenntartó funkciójáról szóló fejezetben a fajon belüli szelekció veszélyeire ilyen részletesen kitértem, a következő: az agresszív viselkedés minden más tulajdonságnál és funkciónál könnyebben fordul át groteszkbe és céltalanba. A következő fejezetekben látni fogjuk, milyen következményekkel járt ez bizonyos állatok, például a nílusi lúd vagy a vándorpatkány esetében. Elsőként azonban le kell szögeznünk, hogy több mint valószínű, hogy az agresszió ösztönének az a veszedelmes mértéke, mely bennünk emberekben gonosz örökségként csontunk velejéig ott él, az intraspecifikus szelekció egy bizonyos folyamatának eredménye, s ez a folyamat több évezreden át, nevezetesen a korai kőkorszak alatt végig hatott őseinkre. Amikor az emberek már ott tartottak, hogy fegyverzetük, ruházatuk és társadalmi szervezettségük révén a kívülről fenyegető veszélyeket – mint az éhhalál, fagyhalál vagy az, hogy ragadozók martalékaivá válhatnak – némiképpen kiküszöbölték úgy, hogy ezek már nem voltak lényegi szelektív tényezők, akkor vehette kezdetét egy rosszindulatú fajon belüli kiválasztódás. A „válogatásban” új faktor kapott szerepet, a háború, amit a szomszédos, ellenséges emberi hordák vívtak. Ez vezethetett oda, hogy az úgynevezett „harcos erények” a végletekig kitenyésztődtek, amelyek – sajnos! – sok ember szemében mindmáig követendő eszményként jelennek meg, de erre majd könyvünk záró fejezeteiben térünk vissza.
Visszakanyarodva korábbi témánkhoz, vagyis a riválisok harcának „teljesítményéhez”, megállapíthatjuk tehát, hogy az hasznos válogatást csak ott végez, ahol olyan harcosokat tenyészt ki, amelyek nem csupán a fajon belüli párbajozás hősei lesznek, de a fajon kívüli ellenséggel is képesek felvenni a versenyt. A vetélytársi harc legfontosabb funkciója a harcos családvédelmező kiválasztása – s ez így a fajon belüli agressziónak további, ivadékvédelmi vonatkozását tételezi fel máris. Ez annyira magától értetődő, hogy nem is kell erre több szót vesztegetnünk. Ha mégis kétségeink merülnének fel ezzel kapcsolatban, szolgáljon bizonyossággal az a tény, hogy számos állat esetében, ahol csak az egyik nem képviselője ápolja az ivadékokat, csak ez a nem lesz valóban agresszív a fajtársakkal szemben, vagy legalábbis összehasonlíthatatlanul agresszívebb a másiknál. A tüskés pikóknál a hím játssza ezt a szerepet, néhány törpe tarka sügérnél a nőstény. Baromfiaknál és kacsaféléknél, ahol csak a tojó ivadékgondozó, a nőstények sokszor sokkal agresszívebbek, mint a hímek. És az embereknél is hasonló a helyzet.
Tévedés lenne azt hinnünk, hogy az agresszív magatartásnak e fejezetben taglalt három funkciója – nevezetesen: egy adott faj egyedeinek együttes eloszlása a rendelkezésre álló élettérben, a vetélytársi harc általi szelekció és az utódok gondozása – lenne a fajfenntartás szempontjából kizárólagosan fontos funkcióegyüttes. Később még látni fogjuk, milyen elengedhetetlen szerepet játszik az agresszió az ösztönök nagy koncertje során, s hogyan lesz motorja és „motivációja” olyan magatartási módoknak is, amelyeknek látszólag semmi közük az agresszióhoz, sőt minden jel arra mutat, hogy merőben ellentétes jellegűek. Az, hogy pont az élőlények közötti legbensőségesebb személyes kapcsolatokban rejlik roppant mértékű agresszió, olyan tény, amelyről nem tudjuk eldönteni, paradox állapotnak vagy inkább közhelynek tekintsük-e. Mindeközben még sok egyebet kell elmondanunk, mielőtt rátérhetnénk az agresszió természettörténetének központi kérdésére. Azt a fontos funkciót, amelyet a szervezet egészén belüli késztetések demokratikus kölcsönhatásában az agresszió nyújt, nem könnyű megérteni, és ha lehet, még nehezebb bemutatni.
Amit viszont már most fel tudunk vázolni, az az a szerep, melyet az agresszió valamely fölérendelt, mégis könnyebben megérthető rendszeregységben játszik a szociális állatok sok egyedből összetevődő társadalmában. Az a rendező elv, mely nélkül magasabb rendű állatok szervezett együttélése nyilvánvalóan ki sem alakulhat, a rangsor.
Ez egész egyszerűen azt jelenti, hogy az adott közösségben élő egyedek mindegyike tudja, ki erősebb és ki gyengébb nála, s hogy neki magának az erősebb elől minden további nélkül meg kell hátrálnia, s ugyanígy elvárhatja a gyengébbtől, hogy az adott esetben harc nélkül kitérjen az útjából. A rangsor jelenségét házityúkokon elsőként Schjelderup-Ebbe vizsgálta, és csípésrendnek nevezte el. Igen mulatságos, amikor nagyobb emlősállatok esetében is csípésrendről beszélnek, merthogy azok ugyan nem csípnek, hanem sokkal inkább harapnak, döfnek stb. A rangsor fogalmának elterjedtsége (ahogy erre már utaltunk) ékesen szól fajfenntartó értékei mellett, s így mi sem kerülhetjük meg ezt a kérdést.
A legkézenfekvőbb válasz persze az, hogy: a rangsor kiküszöböli a közösség tagjai közti küzdelmeket. Ám akkor azonnal felmerül a kérdés, miért nem inkább a társas együttlétre kényszerülő egyedek közti agresszivitás mértéke csökkent? Természetesen erre a kérdésre is egész sor válasz adható. Éspedig egyfelől: mint azt a 11. fejezetben (A kötelék) igen részletesen tárgyaljuk még, bekövetkezhet az az eset, hogy a társaság, mondjuk egy farkasfalkáé vagy majomcsapaté, feltétlenül igényli a többi, hasonló fajú közösséggel szembeni agresszivitást, s hogy a harcot csupán a hordán belül kell elkerülni. Másfelől azonban az agresszió ösztöne, hatása, valamint a rangsor következtében a közösségen belül is kialakulhatnak feszültségek, amelyek egy üdvösebb, szilárdabb struktúrához vezetnek. A csókáknál, de még igen sok más, társasan élő madárfajnál is a rangsor közvetlenül vezet a gyengébbek védelméhez. Mert minden egyed örökké arra törekszik, hogy a rangsorban előrébb jusson, s így elsősorban a közvetlenül egymás felett, illetve alatt álló individuumok között jellemző a feszültség, sőt az ellenségesség, de ez fordítva is igaz: minél távolabb helyezkedik el egymástól két állat a ranglistán, annál feszültségmentesebb a légkör. Mivel azonban a legrangosabb csókák, elsősorban a hímek képtelenek megállni, hogy minden viszályba beavatkozzanak, mely két „alattvaló” közt zajlik, a szociális feszültség eme lépcsőzetes különbözőségének az az eredménye, hogy a magasabb rangú csóka a harcban megannyiszor a gyengébb helyzetű mellett áll ki, látszólag ama lovagias elvet követve, hogy – „Csak mindig a gyengébb pártjára...!”
Már a csókáknál is összekötődik az állat agresszíven kiharcolt rangjával a „tekintélynek” egy másik formája: a magasabb rangú, főleg a már idős hím kifejező mozgásait a közösség tagjai sokkal inkább figyelembe veszik, mint a rangban lejjebb elhelyezkedő fiatal állatét. Ha például egy fiatal madár valami jelentéktelen inger hatására megriad, a többiek, elsősorban az idősebb madarak, jószerével figyelembe se veszik rémületének megnyilvánulásait. Ha viszont egy idősebb hím ad ki ugyanilyen riasztó jelzéseket, az ezt észlelő csókák azonnal menekülnek. Mert a csókákkal érdekes módon nem születik együtt a tudás, hogy milyenek az ellenséges rablók, hanem minden egyed az idősebbek viselkedéséből tanulja ezt meg. S így roppant jelentősége van annak, hogy az idősebb, magasabb rangú és tapasztalt madár „szava” a vázoltakhoz hasonló súllyal esik latba.
Egy állatfaj magasabb fejlettségi fokával általában az egyedi tapasztalás és tanulás szerepe is növekszik, míg a születéstől fogva adott magatartási formák szerepe ugyan nem veszít jelentőségéből, de egyszerűbb elemeire redukálódik. Az evolúciónak ezzel az általános előrehaladásával mind nagyobb jelentőséghez jutnak a tapasztalt, idős állatok, sőt már-már azt mondhatnánk, a legokosabb emlősök szociális együttélése épp ezáltal fejleszt ki valami új, tartós funkciót, hogy ezáltal megteremtődik az egyedileg megszerzett információk hagyományos továbbadásának lehetősége. A fordított állítás természetesen ugyanígy sok igazságot tartalmaz. Semmi kétség, a társas együttélés szelekciós nyomást fejt ki a tanulási képesség jobb kifejlődésének irányába, lévén, hogy ez a bizonyos képesség azután nemcsak az egyednek, de a közösségnek is hasznára válik. Ekképp lesz a hosszú élettartam, mely alkalmasint messze meghaladja az utódnemzés és -nevelés idejét, fajfenntartó erejűvé. Ahogy Fraser Darlingtól és Margaret Altmanntól tudjuk, a szarvasok számos fajtájánál egy vénséges öreg hölgy vezeti a csordát, amelyet az anyasággal járó feladatok réges-rég nem akadályoznak társas kötelezettségeinek teljesítésében.
Nos tehát amennyiben az egyéb körülményeket azonosnak tekintjük, akkor az állat életkora és rangsorban elfoglalt helye megfeleltethetők egymásnak. Ezért igen célszerű, ha a viselkedés „konstrukciója” erre a szabályszerűségre hagyatkozik, és a közösség tagjai, melyek a tapasztalt vezérállatok korát semmiféle keresztlevélből nem tudhatják, vezetőjük megbízhatóságára annak rangsorban elfoglalt helye alapján következtetnek. Robert M. Yerkes munkatársai már rég arra a rendkívül érdekes, sőt izgalmas megállapításra jutottak, hogy a csimpánzok, amelyek az utánzás általi tanulásra köztudottan igen alkalmasak, csak rangidős fajtársaiktól hajlandók bármit is eltanulni. E majmok egy csoportjából elkülönítettek egy alacsonyabb rangú egyedet, megtanították arra, hogy a külön e célra szerkesztett etetőkészülékből kiszedjen egy banánt. Amikor a majom mellé a készülékhez odavitték a csoport többi tagját is, a rangban fölötte állók megpróbálták ugyan tőle elszedni a banánt, de hogy a megvetett lényt munkája közben megfigyeljék, és a módszert esetlegesen eltanulják, az eszükbe sem jutott! Ekkor a kutatók a rangidős majmot is megtanították a banángép kezelésére, s azt tapasztalták, hogy társai fenntartás nélkül utánozni kezdték őt, és elsajátították „tudományát”.
S. L. Washburn és Irven de Vore a szabadon élő páviánokon megfigyelte, hogy hordájukat nem egyetlen állat, hanem vénségesen vén hímek egész „grémiuma” vezeti, s ezek a vezéregyéniségek a csoport fiatalabb, testileg sokkal fejlettebb, erősebb tagjai felett azzal tartják fenn uralmukat, hogy jóban-rosszban összetartanak, s így összefogva eleve fölényben vannak minden ifjabb hímmel szemben. A konkrétan megfigyelt esetben a három szenátor egyike egy vénségesen vén agg volt, amelynek már szinte fogai se voltak, s két társa sem volt éppen élete virágjában. Amikor a csapatot egyszer az a veszély fenyegette, hogy egy oroszlán karjai – pontosabban karmai – közé fut a fátlan terepen, az állatok megtorpantak, s a fiatal, erős hímek védőgyűrűt formáltak gyengébb társaik köré. Az aggastyán viszont egy szál magában előrement, s körültekintően megoldotta a veszélyes feladatot – kiderítette, hol az oroszlán, de úgy, hogy a ragadozó ne vegye észre őt –, visszatért a hordához, aztán jókora kerülő úton vezette el őket az alvófák oltalmába. Mindenki vak engedelmességgel követte, és nem akadt egy se közöttük, aki ne ismerte volna el tekintélyét.
Tekintsünk most vissza mindarra, amit ebben a fejezetben állatok objektív megfigyelése révén arról tanultunk, mily módon szolgálja valamely állatfaj fennmaradásának érdekét a fajon belüli agresszió: az életteret a fajtársak közt úgy osztja fel, hogy lehetőség szerint mindegyik egyed elboldogulhasson. A legjobb apa, a legjobb anya választódik ki az utódok üdvére. A gyermekek védelmet élveznek. A közösséget úgy szervezik meg, hogy a szenátus, néhány bölcs hím olyan tekintélyhez jusson, amely nélkülözhetetlen ahhoz, hogy ne csak meghozzák a közösség javát szolgáló döntéseket, de keresztül is vigyék azokat. Sosem találkoztunk olyasmivel, hogy az agresszió célja a fajtárs megsemmisítése lett volna, még ha valamely szerencsétlen véletlen folytán a területért vagy a vetélytárs ellen folytatott küzdelem során bele is szalad egy szarv a szembe vagy egy fog a nyaki ütőérbe, s ha természetellenes körülmények között – amelyek a faj „elképzelhető” történetébe nem lehettek bekalkulálva, mint például a fogságban – az agresszív magatartás pusztító hatású is lehet. De nézzünk egy kicsit magunkba, és próbáljuk meg minden nagyképűség nélkül, de az elvetemült bűnöző lelkiismeret-furdalásától is mentesen végre egyszer elfogulatlanul kimondani, mit is kívánunk agresszív, felindult állapotban az azt kiváltó embertársunknak. Azt hiszem, nem tüntetem föl magamat jobb színben, mint amilyen vagyok, ha azt állítom: a célt jelentő, ösztöneimet kielégítő végcselekvés nem ellenségem megsemmisítése. Az igazán boldogító élmény ilyenkor, minden kétséget kizáróan, néhány ízesen csattanó pofon, esetleg izgalmasan ropogó állkapcsok zenéje, ám sosem a hasfelmetszés vagy az agyonlövés. A kívánatosnak tartott végeredmény sem az, hogy az ellenfél holtan heverjen lábainknál, ó, nem, legyen csak jól megpuhítva, és ismerje el testi, vagy ha pávián az illető, szellemi fölényemet is. S mert jómagam alapvetően csak olyan alakokat tángálnék el, akiknek a leigázás ilyetén formája semmit se ártana, hát idevágó ösztöneimet sem tudom mélyen elítélni. Persze be kell látnunk, hogy egy kiadós verésből könnyen lehet emberölés, például, ha véletlenül fegyver van a kezünkben. Ha tehát mindezt összefoglaljuk, meg kell állapítanunk, hogy az intraspecifikus agresszió nem maga az ördög, sem nem pusztító elv, mint ahogy azt se mondhatjuk, hogy „az az erő, mely csak rosszat akar, és csak jót ad elő”, egész egyszerűen része minden lény rendszer- és létfenntartó organizációjának, s – mint a földön minden – hibásan is működhet, életet semmisíthet meg, ám a szerves alakulás nagy történésében alapvetően a jóra rendelődött. S akkor még figyelembe se vettük azt, amiről majd csak a 11. fejezetben olvashatunk, hogy a két nagy konstruktőr, a mutáció és a szelekció, minden törzs- és családfa nevelője, épp a fajon belüli agresszió rakoncátlan és durva ágát választotta ki, hogy a személyes barátság és szeretet megannyi ékes szirma virágozzék rajta.
4. FEJEZET
Hadd, az ital bensődre hasson,
S Heléna néked minden asszony.
Goethe
Az előző fejezetben azt hiszem, kellőképpen bizonyítottuk, hogy az oly sok állatnál jelentkező, fajtársakra irányuló agresszió általában korántsem hátrányos az adott fajra nézve, épp ellenkezőleg, a faj fennmaradása szempontjából nélkülözhetetlen ösztön. Ez azonban ne csábítson az emberiség jelenlegi helyzetével kapcsolatos optimizmusra. A velünk született magatartási módok a környezet feltételeinek legcsekélyebb változásaira is kizökkenhetnek az egyensúlyi állapotból, s olyannyira képtelenek a gyors alkalmazkodásra, hogy szerencsétlen körülmények között ez a faj pusztulásához vezethet. Ráadásul azok a változások, melyeket az ember a saját környezetében előidézett, még csak jelentéktelennek se mondhatók. Ha elfogulatlan megfigyelőként néznénk az embert, ahogy ma itt áll, kezében a hidrogénbombával, melyet szellemének köszönhet, szívében az antropoid ősöktől örökölt agresszív hajlammal, melyet értelme nem bír leküzdeni, hát bizony nem jósolnánk neki hosszú életet! Ha viszont érintettként figyeljük ezt a helyzetet, akkor az egész egy eszelős rémálomnak tűnik, és nehéz elhinnünk azt, hogy az agresszió nem a jelenkori kulturális romlás patológiai szimptómája. És bár az lenne! Épp az a felismerés teszi félelmetessé a szemünkben, hogy az agresszió ösztöne őseredeti, elsődleges, fajfenntartó elemünk. Igen, pontosan spontán mivolta az, amiben a legnagyobb veszély rejlik. Mert ha csak reakció volna bizonyos körülményekre, ahogy sok szociológus és pszichológus feltételezi, az emberiség nem volna olyan veszélyes helyzetben, mint a valóságban. Ebben az esetben az ember alaposan megvizsgálná, majd pedig kiiktatná a kiváltó tényezőket! Freudé joggal a dicsőség, hogy az agressziót elsőként ismerte föl öntörvényű mivoltában, s ő mutatta ki azt is, hogy a szociális kapcsolatok hiánya (szeretetvesztés) egyike a jelenséget jócskán elősegítő faktoroknak. Az önmagában véve helyes elképzelésből jó néhány amerikai nevelő helytelen következtetést vont le, nevezetesen azt, hogy a gyerekek kevésbé neurotikus, a külvilághoz könnyebben alkalmazkodó, főképpen pedig kevésbé agresszív emberekké válhatnának, ha kicsi koruktól fogva megkímélnék őket minden csalódástól (frusztrációtól), és mindenben engednének nekik. Egy merőben erre a feltevésre épülő amerikai nevelési módszer aztán ékesen bizonyította, hogy az agresszió hajlama, miként igen sok más ösztön is, „spontánul” fakad az emberi lény bensőjéből. Számtalan elviselhetetlenül pimasz gyereket sikerült így felnevelniük, akik utána igazán mindenfélék voltak, csak szelídek nem!
A tragikomikus ügy azonban még tragikusra is fordult, nevezetesen akkor, amikor ezek a gyerekek kikerültek a családból, és az alázatos szülők helyét a részvétet nem ismerő közvélemény foglalta el, például a college világában. A hirtelen társas beilleszkedés kényszerének következményeként amerikai pszichiáterek állítása szerint sokuk csak most lett aztán úgy istenigazából neurotikus. A szóban forgó nevelési felfogás mai napig él: tavaly egy igen tiszteletreméltó amerikai kollégám, aki vendégként dolgozott intézetünkben, arra kért, hadd maradhasson még három hetet, és kéréséhez nem fűzött tudományos indoklást, hanem minden további kommentár nélkül elmesélte, hogy sógornője vendégeskedik náluk három „jaj-már-nehogy-frusztrált-legyen!” fiúgyermekével egyetemben.
Annak a teljességgel tévutas tanvéleménynek, hogy tudniillik az állati és az emberi viselkedés túlnyomóan reaktív lenne, s ha tartalmaz is velünk született elemeket, a tanulás révén ezek megváltoztathatóak, mély és nehezen kiirtható gyökereit bizonyos demokratikus elvek félreértésében kereshetjük. Ezek az elvek ugyanis arról szólnának, hogy az emberek születésüktől fogva egyenlőek s egyformák, ezért „igazságos” módon hasonló lehetőségeik és „azonos” kilátásaik vannak arra, hogy derék állampolgárok váljanak belőlük. Ráadásul sok-sok évtizeden át legalábbis a komolyan vehető pszichológusok a magatartás alapelemének kizárólag a reakciót, a reflexet tekintették, s közben az állati viselkedés „spontaneitása” holmi vitalisztikus beállítottságú, értsd, mindig kicsit misztikus hajlandóságú természetbúvárok domíniuma maradt.
A szorosabb értelemben vett viselkedéskutatás területén mindenekelőtt Wallace Craig volt az, aki a spontaneitás jelenségét tudományos vizsgálat tárgyává tette. Már őt megelőzően William McDougall a Descartes-féle „Animal non agit, agitur”-ral szemben, melyet az úgynevezett behavioristák amerikai pszichológusiskolája tűzött zászlajára, a maga sokkal helyesebb harci kiáltását hallatta, nevezetesen: „The healthy animal is up doing” – az egészséges állat tehát aktív és tesz valamit. Ő maga viszont a spontaneitást ama misztikus életerő következményének tekintette, melyről senki se tudja, mit is kellene alatta igazából érteni. Ezért nem is jutott eszébe McDougall-nak, hogy a spontán magatartási módok ritmikus ismétlődését közelebbről megvizsgálja, és az azokat kiváltó ingerküszöböket mérje, ahogyan ezt később tanítványa, Craig tette.
Craig kacagógerle hímekkel végzett kísérleteket, melyek során a tojókat fokozatosan egyre hosszabb időre „elvonta”, és azt vizsgálta, milyen tárgyak képesek a hímet udvarlásra ingerelni. Pár nappal az után, hogy a fajazonos tojó eltűnt mellőle, a kacagógerle kész volt egy fehér házigalambnak udvarolni, holott korábban tudomást sem vett róla. Nem sokra rá egy kitömött galamb előtt kezdett hajlongani, gurrogni, még később egy összegyűrt kendőt tisztelt meg rajongásával, végezetül, már sokheti kényszermagányát követően, udvarlásával a ládaketrec üres sarkát boldogította, ahol az egyenes élek összetalálkozása legalább egyfajta optikai fogódzót kínált neki. A fiziológia nyelvére lefordítva ezek a megfigyelések azt bizonyítják, hogy valamely ösztönszerű viselkedési mód – itt az udvarlás – hosszan tartó kiiktatása esetén az ingerküszöb egyre alacsonyabb lesz. Ez persze annyira köztudott s törvényszerű, hogy a népi bölcsesség már számos pajzán tréfában megerősítette például az ördögről állítva azt, hogy jobb híján legyek után kapkod. Goethe Mefisztója is ugyanezt fogalmazza meg: „Hadd, az ital bensődre hasson, / S Heléna néked minden asszony.” Bizony, ha kacagógerle vagy, a végén kacagva ingerkedsz az asztalkendővel vagy a ládasarokkal.
A kiváltó ingerek küszöbértéke szélsőséges esetekben a nulláig is lecsökkenhet, ami azt jelenti, hogy adott körülmények között a meghatározott ösztöncselekvés bármilyen bizonyítható külső inger híján is „működni” kezd. Egy fiókából fölnevelt seregélyem néhány éve a következőket produkálta: soha életében nem fogott legyet, más madártól sem látta ezt, táplálékát mindig is a kalitkában található edénykékből szerezte, melyeket naponta feltöltöttem neki újra meg újra. Egy napon azonban azt látom, hogy ott ül szüleim bécsi lakásában egy bronzszobor feje búbján, s igen különösen viselkedik. Félrebiccentett fejjel mustrálgatja a szoba mennyezetét maga felett; fej- és szemmozgásából pedig egyértelműen kiderült, hogy valamit figyel. Mozgó tárgyat, tárgyakat. Végül felrepült, s a mennyezet alatt kapkodni kezdett valami számomra láthatatlan dolog után, visszatért őrhelyére, végrehajtotta a rovarevő madarakra jellemző mozgássort, pontosan úgy, ahogy azok áldozatukat megölik, és még nyeldesett is hozzá! Aztán megrázta magát, mint oly sok madár teszi, ha belső feszültsége alábbhagy, és szép nyugodtan ücsörgött tovább. Tucatszor is felkapaszkodtam egy székre, még egy létrát is becipeltem – a jó öreg magas mennyezetű bécsi lakások! –, hogy rátaláljak seregélyem eledelére, de az égadta világon semmilyen bogarat, még egy incifinci muslicát sem találtam.
Az ösztöncselekvés „gátlásának” azonban, amely a kiváltó inger hosszú időn át tartó elvonása esetén lép fel, a fentebb vázolt abszurdul nagy reakciókészségen kívül sokkal mélyebb, az organizmus egészét befolyásoló következményei is vannak. Alapvetően minden igazi ösztöncselekvés, melynek lehetőségét megszüntetjük, képes végezetül az állatot egészében nyugtalanná tenni, és a kiváltó ingerek keresésére késztetni. Ez a keresés, amely a legegyszerűbb esetekben összevissza futkosást, repkedést, úszkálást jelent, komplikáltabb esetekben azonban a tanulás és a megértés megannyi viselkedési módját is magában foglalhatja, Wallace Craigtől az appetenciós, azaz „étvágyviselkedés” nevet kapta. Faust ül ott, vár, míg szeme előtt nők futkosnak már, s habozás nélkül vállalja az anyákhoz vezető veszélyes utat, csak hogy Helénát elnyerje!
Küszöb alá szállás és étvágyviselkedés – sajnos meg kell mondanunk, kevés ösztönszerű magatartási mód esetében vannak olyan világosan jelen, mint épp az intraspecifikus agresszióban! Az első fejezetben már találtunk példákat a fent nevezett jelenségre, mikor is a pillangóhal, fajtársak híján, a hozzá legközelebb álló rokon fajokat választotta póttárgyul, s ugyancsak emlékezhetünk a kék íjhalra, mely hasonló helyzetben nem csupán a vele legszorosabb rokonságban álló íjhalakat támadta meg, hanem egészen más jellegű halakra is rárontott, csak mert ezek kék színükkel a saját fajára jellemző ingert válthattak ki belőle. Fogságban tartott tarkasügérek esetében – az ő csaknem idegtépően izgalmas családi életükkel még igen részletesen kell majd foglalkoznunk! – a „felgyülemlett” agresszió, mely természetes életfeltételek között ellenséges birtokszomszédokon vezetődne le, roppant könnyen vezethet az „élettárs” legyilkolásához. Csaknem minden akvarista, aki e különleges halakkal foglalkozik, elkövette már az alábbi, csaknem elkerülhetetlen hibát: beeresztették egy nagy akváriumba ugyanazon faj jó néhány fiatal példányát, hadd legyen lehetőségük a kényszertől mentes, természetes módon történő párzásra. A kívánt fejlemény be is következik, és a medencében, amely már egyébként is szűkösnek bizonyult az időközben felcseperedett halak számára, egy felséges dísznász-ruhában pompázó szerelmespár mindent megtesz annak érdekében, hogy testvéreit kiűzze a territóriumból. De a boldogtalanoknak nincs hová menekülniük, így csak álldogálnak tépázott uszonyokkal a sarkokban, a felszín alatt közvetlenül, és ha „rejtekükből” is tovariasztják őket, akkor vadul száguldoznak az akváriumban fel s alá. Humánus állattartóként ki-ki nyilván együtt érez az üldözöttekkel is, a párral is, mely addigra alkalmasint ívott is már, s az utódokkal törődik-bajlódik nagy gonddal és aggodalommal. Kifogjuk hát a felesleges halakat, hadd legyen a párocskáé a teljes akvárium. Az állatbarát megnyugszik, hogy minden tőle telhetőt megtett – és épp ezért az elkövetkező napokban nem is figyel úgy az akváriumra s eleven tartalmára. És pár nap elteltével döbbenten látja, hogy az ifjú pár hölgytagja teljesen szétszaggatva, élettelenül úszik a vízben, az utódokból és az ikrából pedig semmi se maradt!
Ezt a szomorú fordulatot, mely főleg a kelet-indiai sárga tarkasügérek és a brazíliai gyöngyházhalak körében gyakori, sőt szinte várható, roppant egyszerűen megelőzhetjük, méghozzá úgy, hogy „bűnbakot”, vagyis egy azonos fajtájú halat hagyunk az akváriumban, vagy ha humánusabban akarunk eljárni, s elég nagynak ítéljük a teret két pár számára is, az akváriumot középen üveglappal kettéválasztjuk, így mindkét pár egy fél akváriumot birtokolhat, és a távolból vezetheti le természetes haragját a vele azonos nemű szomszédon; érdekes egyébként, hogy a hím mindig a hímre dühös, a nőstény a nőstényre; de ezzel vége is, és egyik férjnek sem jut eszébe a feleséggyilkolászás. Viccesen hangzik talán, de minket rendszeresen az figyelmeztetett arra, hogy osztott tenyészmedencénk algás, és ki kéne tisztítani, hogy valamelyik hím zsörtölődni kezdett a nejével. Pucolni! Hadd legyen tiszta és átlátszó megint a válaszfal, s kezdődhessen a heves, de kimenetelében ártalmatlan, végső soron tárgytalan viszály az elérhetetlen szomszéddal – és mindkét területen ismét „tiszta lett a lélektani levegő”!
Hasonló figyelhető meg az embereknél is. A boldog békeidőkben, mikor még állt a Duna menti monarchia, és hozzá cselédlányok is voltak, a következőket tapasztaltam megözvegyült nagynéném házában: cselédlány nála 8-10 hónapnál tovább nem maradt. Az újonnan felfogadott háztartási segéderőtől nagynéném rendre el volt ragadtatva. Igazgyöngynek nevezte az újoncot – s önmagát, hogy végre megtalálta az igazit. A következő hónapok során lelkesedése alábbhagyott, előbb csak apró hibákat fedezett fel, később már komoly kifogásai támadtak, és a már említett időszakasz elteltével kimondottan gyűlöletes tulajdonságait fedezte fel minden szegény leányzónak, s következett nagy hűhóval a botrányszagú elbocsátás. Ám miután ily módon levezette indulatait, az idős hölgy kész volt ismét a legnaivabb várakozásokkal fogadni az új alkalmazottat.
Távol álljék tőlem, hogy rég elhunyt, egyebekben igen kedves nénikémen élcelődjek. Ilyen jellegű folyamatokat komoly, elképesztő önuralommal rendelkező férfiembereken – s természetesen saját magamon – is tapasztaltam, jobban mondva kénytelen voltam tapasztalni. Merthogy a hadifogság szolgáltatta a megfigyelés terepét. Az úgynevezett sarki kór vagy az expedíciós epidémia kis embercsoportokat támad meg olyan helyzetekben, mikor kizárólag egymásra vannak utalva, senkivel nem érintkezhetnek, aki ne lenne sarki vagy másvalahová tartó kiruccanásuk részese. A korábban elmondottakból kiviláglik, hogy a felgyülemlett és elfojtott agresszió feltorlódása annál veszélyesebb, minél jobban ismerik, értik és szeretik egymást a nevezett csoport tagjai. Ilyen helyzetekben – és ezt saját tapasztalataim mondatják velem – az agressziót és a fajon belüli harci cselekményeket kiváltó ingerküszöb szélsőségesen alacsony. Szubjektíven ez abban nyilvánul meg, hogy az ember a legjobb barátai krákogására, köhécselésére, tüsszentésére – csekélységekre! – szíve szerint úgy „válaszolna”, mintha egy részeg randalírozó vágta volna képen. Ha belelátunk e mindenképp aggasztó és ugyanakkor érthető jelenségnek nem is oly mély pszichés törvényszerűségeibe, akkor jó barátunkat ugyan nem gyilkoljuk le, de a gyötrelem nem csillapul. A kiutat szó szerint a megkínzott egyed számára az jelentheti, ha kimászik a sátorból, kunyhóból a szabadba, s ott összetör... no nem csontokat, hanem valami nem túl drága, de jó feltűnő zajt hallató tárgyat. Ez kicsit segít, és a viselkedés-lélektanban is van neve, átorientált (irányított) cselekvésnek hívjuk, vagy Tinbergen angol változatában: „redirected activity”. Látni fogjuk még, hogy a természet igen gyakran választja ezt a kiutat, hogy az agresszió káros következményei elkerülhetőek legyenek. Akiben azonban semmi belátás nincs, az ténylegesen megöli felebarátját – ahogy ezt számos példa mutatja!
5. FEJEZET
Nem ismertél-e még embert, emberi szót?
Goethe
A támadás átirányítása vagy helyettesítése minden bizonnyal a legzseniálisabb felvilágosító eszköz, amit csak a fajok evolúciója kitalált az agresszió ártalmatlan mederbe terelésére. Ugyanakkor viszont korántsem ez az egyetlen eszköz: a fajok fejlődésének, az átöröklésnek és a természetes szelekciónak nagy konstruktőrei ritkán szorítkoznak egyetlen módszerre. Kísérletező kedvük szent szeszélyéből adódik, hogy többféle lehetséges variációt is kidolgoznak, s így kétszeresen-háromszorosan bebiztosítják ugyanazon probléma megoldását. Különösen igaz ez különféle magatartáslélektani mechanizmusokra, amelyeknek az a funkciójuk, hogy a fajtársak bántalmazását, illetve legyilkolását megakadályozzák. Hogy mindez érthető legyen, kicsit messziről kell kezdenem. Először is egy, a mai napig rejtélyekkel övezett törzsfejlődési folyamatot kell felvázolnom, amely olyan áthághatatlan törvényeket alkotott, amelyeknek a magasabb rendű állatok igen nagy része ugyanúgy engedelmeskedik, mint ahogy a kulturált emberek az erkölcsi parancsolatoknak, a legszentebb szokásoknak.
Mikor tanárom és barátom, Sir Julian Huxley röviddel az első világháború ideje előtt szó szerint úttörő tanulmányokat folytatott a búbos vöcsök magatartásával kapcsolatosan, azt a rendkívül érdekes dolgot fedezte fel, hogy bizonyos magatartás-mintázatok a filogenezis során elvesztik tulajdonképpeni, eredeti funkciójukat, és tisztán „szimbolikus” ceremóniákká válnak. Ezt a folyamatot nevezte ő ritualizálódásnak. Ezt a meghatározást nem is tette idézőjelbe, más szóval az emberi rítusok kialakulásához vezető kultúrtörténeti folyamatokat egyszerűen azonosította azokkal a törzstörténeti folyamatokkal, amelyek az állatok ezen figyelemre méltó ceremóniái mögött húzódnak. Tisztán funkcionális szempontból a közéjük tett egyenlőségjel jogos, amennyiben tudatában akarunk maradni a történeti és a törzsfejlődésbeli különbségeknek. Az tehát a feladatom, hogy a filogenetikus és a kulturális úton keletkezett rítusok bámulatba ejtő analógiáit kimutassam, és rávilágítsak arra, hogy ennek magyarázata a funkcióazonosságban rejlik.
A filogenetikus rítusnak, annak, hogy milyen jelentést hordoz, valamint annak, hogy ez aztán az idők folyamán milyen változásokon megy keresztül, szép példája a kacsafélék tojójának egyik ceremóniája, az úgynevezett heccelés. Mint a hasonló családi életet élő madarak egész sorára, úgy a kacsafélékre is igaz az, hogy a tojó ugyan kisebb, de semmivel sem kevésbé agresszív, mint a hím. Gyakran előfordul két kacsapár viszályában, hogy az egyik kacsa felindultságában már túl közel merészkedik a „megtámadott” párhoz, majd pedig megszeppenvén saját bátorságától, visszamenekül az erős hímhez. De amint biztonságban tudja magát, felbátorodik, és elölről kezdi a dolgot, fenyegeti az ellenséges szomszédot, persze most már egy tapodtat se mozdulva a gácsér mellől.
Eredeti formájában a magatartásmódoknak ez a sorrendje a kacsát „mozgató” ellenérzések és késztetések kölcsönjátékának megfelelően változik. Az események időbeli sorrendje, vagyis hogy mikor kerül túlsúlyba a támadókedv, mikor a félelem, a védelemkeresés vágya, s mikor fogja el ismét a düh, jól leolvasható a viselkedés külső megnyilvánulásaiból, mindenekelőtt a kacsa más és más jellegű térorientációjából. A mi európai bütykös récénk esetében a folyamatnak a maga meghatározott hangjelenségén s az ezt kísérő fejmozdulaton túl ritualizálódással rögzült alkotóelemei is vannak. A kacsa, mint minden fajtájabéli madár, ha támad, hosszan, alacsonyan előrenyújtott nyakkal fut az ellenfél irányába, majd magasba szegett fejjel nyomban vissza a gácsérhoz. Menekülés közben igen gyakran fut a gácsér mögött, vagy éppenséggel félkört ír le körötte úgy, hogy végül aztán, mikor ismét fenyegetőzni kezd, férje mellett, az ellenséges pár felé nyújtott fejjel áll le. Gyakran viszont, ha a menekülés nem volt túlságosan pánikszerű, a tojó megelégszik annyival, hogy a gácsér mellett fut, aztán megáll, s mert most mellel férje felé fordul, fejét és nyakát válla felett kicsit meg kell tekernie. Ha – és ez is előfordul – keresztben áll a gúnár mögött vagy előtt, nyakát testének hossztengelyéhez képest derékszögben nyújtja, röviden tehát: a test hossztengelye és a kinyújtott fej által bezárt szög mindig attól függ, hol áll éppen a gúnár s hol a támadott ellenfél. A tojó egyik térbeli helyzetet vagy mozdulatmódot sem részesíti „előnyben”. (1. ábra)
1. ábra
A bütykös réce közeli, kelet-európai, ázsiai rokonánál, a vörös ásólúdnál a heccelés egy parányit tovább ritualizálódott. Míg ennél a fajnál a tojó „még” a gúnár mellett állva egyenesen előrefelé fenyegetődzik, vagy párja körül futkosva mindenfajta szög alkotására képes a test hossztengelye s a fenyegető fej-nyak közt, hecceléskor az esetek nagy többségében mégis mellel a gúnár felé fordul, és a válla fölött fenyegetődzik hátrafelé. Amikor jómagam is láttam egyszer az „üresjáratban” izoláltan tartott pár tojóját – vagyis amikor nincs ingert kiváltó tárgy a közelében, mégis bekövetkezik a jelenség –, a liba a vállán ugyanúgy fenyegetődzött hátrafelé, mintha ellenséget látna ott.
A récéknél, melyekhez a mi tőkés récénk is tartozik, vagyis a szokvány házikacsa ősformája, a vállon át hátrafelé történő heccelés az egyetlen kialakult, lehetséges, obligát mozgáskoordináció, és a réce tojója, mielőtt heccelni kezd, mindig a lehető legközelebb húzódik mellel a hímhez, vagy mellette fut, illetve úszik, vagy esetleg közvetlen mögötte halad. A fej mozdulatában – hátrafelé a vállon át – érdekes módon ott vannak még az eredeti tájékozódási reakciók is, melyek az ásóréce-lúd fajoknál fenotipikus, vagyis külső megjelenésformájukat tekintve azonos, mégis variábilis kifejezési módozatokat hoztak létre. A legjobban ez akkor látható, mikor a tojó egészen alacsony izgalmi fokon kezd heccelni, és csak fokozatosan „gerjeszti” dühét. Ilyenkor ugyanis előfordul, hogy először – ha az ellenség épp előtte áll – előrefele is fenyegetődzik, de ahogy fokozatosan izgatottabbá válik, valami ellenállhatatlan erő kezdi a fejét a vállán át hátrafelé fordítani, vonni. Hogy eközben a tájékozódási reakció is működésbe lép, mely mindenkor az ellenséghez való igazodásra törekszik, szó szerint „a szemekből olvasható ki”: a tojó szeme ugyanis, bár az új, rögzített irányú mozgásminta más irányba vonz és mutat, egyre a harag tárgyára szegeződik! S ha beszélni tudna az úszóhártyás madár, bizonnyal ezt mondaná: „Szeretném ezt a gyűlölt idegen gúnárt (gácsért, hímet) heccelni, de a fejem mégis valami más tárgy felé húz!” Objektíven és mennyiségileg kimutatható, hogy egyszerre két, egymással vetélkedő mozgás- és kifejezésmintázat van jelen. Ha ugyanis a fenyegetett idegen madár a tojóval szemközt áll, akkor legcsekélyebb a váll fölött hátrafelé fenyegető fejmozdulat kilengése, és pontosan oly arányban növekszik, minél nagyobb lesz a tojó testének hossztengelye és az adott irány által bezárt szög (az ellenség irányáról van szó). Ha az ellenség pontosan a tojó mögött áll, vagyis ha a szög 180 fokos, a tojó heccelés közben csőrével megérinti a saját farkát.(2. ábra)
2. ábra
Ez a konfliktusos magatartás, melyet a réce tojója a hecceléskor tanúsít, csakis egy helyes magyarázatra enged következtetni, bármily furcsának tűnjék is ez első hallásra. Azokhoz a könnyen áttekinthető tényezőkhöz, melyek az ismertetett mozgásokat eredetileg előidézhették, a törzstörténeti fejlődés során egy újabb csatlakozott. Mint láttuk, a bütykös récénél a vissza-menekülés a hímhez és az ellenség támadása „még” maradéktalanul megmagyarázza e kacsa viselkedését. A tőkés réce tojójánál ugyanezek a késztetések nyilvánvalóan szintén jelen vannak, de az általuk meghatározott kifejezési módokhoz egy független, merőben új minta is társul. Van itt azonban egy zavarba ejtő elem, amely a folyamat egészének analizálását megnehezíti, nevezetesen az, hogy a „ritualizálódással” újrakeletkezett mozgásmintázat így örökletesen rögzült másolata annak a mozgási módnak, mely eredetileg más késztetésekre következett be. Az eredeti forma természetesen az egymástól függetlenül, de egyidejűleg működő ösztönök változó erősségének megfelelően esetről esetre igen eltérő módon alakul, az újonnan keletkező merev mozgáskoordináció csak valamiféle átlagost képvisel. Ez aztán oly módon „sematizálódik”, hogy az erősen emlékeztet az emberiség kultúrtörténetének szimbólumképzésére. A tőkés récénél az irányok eredeti változtathatósága – vagyis hogy miként helyezkedik el a társ és az ellenség – sematikusan odáig szűkül, hogy előbbinek a tojó előtt, utóbbinak a tojó mögött kell lennie: a menekülés által motivált „hímhez ide” és az agresszív „ellenséghez oda” egyetlen, nagy szabályossággal zajló, összeforrott ide-oda merev ceremóniája lesz, mely már önmagában is elegendő, hogy a kifejezésértéket fokozza. Az újonnan keletkezett ösztönös mozgás nem hirtelen ragadja magához az uralmat, hanem eleinte mindig ritualizálatlan előképe mellett van jelen, s erre az előzményre kezdetben csak egészen gyengén rétegződik. A vörös ásólúdnál például abból a mozgáskoordinációból, mely hecceléskor a fejet a vállon át hátrakényszeríti, csak akkor látunk valamit, amikor a ceremónia „üresjáratra fut”, vagyis mikor távol az ellenség, amelyre a fenyegető mozdulat különben, az eredeti orientációs mechanizmusok uralkodásakor kényszerűen irányult.
A tőkés réce példáján bemutatott heccelés minden filogenetikai ritualizáció esetében tipikus. Ez a ritualizálódás minden esetben abból áll, hogy új ösztönös mozgás jön létre, amely formájában egy korábbi, több ösztön hatására kialakult magatartásmódot utánoz.
Az örökléstan és a törzsfejlődés iránt érdeklődőknek hadd tegyem hozzá, hogy az imént tárgyalt folyamat pontos ellentéte az úgynevezett fenokópiának. Erről nem csupán akkor beszélünk, ha külső, egyedileg hatékony befolyásokra létrejön egy megjelenésmintázat, egy „fenotípus”, mely a más esetekben örökletes tényezők által meghatározotthoz hasonlít, tehát azt „másolja”. Ritualizálás esetében érthetetlen módon újonnan keletkező öröklődési tényezők a magatartás olyan formáit másolják, melyek fenotipikusan, különféle külső tényezők együttes hatására már kialakultak. Joggal használhatnánk a genokópia kifejezést, amelyet szatirikus intézeti zsargonunkban, ahol még a szakkifejezések sem szentek, „girnyó-kópiá”-nak nevezünk.
A „heccelés” példája a rítusképződés egyéb jellegzetességeinek bemutatására is szolgálhat. A búvárréce tojójának heccelése egy kicsit más, és bonyolultabb módon ritualizálódott. A kontyos récénél például nemcsak az ellenség felé irányuló fenyegetődző mozdulatot, hanem a hímnél védelmet kereső vissza-futást is rítus, tehát egy ad hoc keletkező ösztönmozgás szabályozza. A kontyos réce ritmikusan váltogat: fejét a vállán át hátralöki az ellenség felé, és hangsúlyosan fordítja a társa felé is, minek során a fej megannyiszor fölszegett állal mozog fel és le, ami a mimikailag eltúlzott menekülésmozgás megfelelője. A fehér szemű récénél a heccelő tojó először fenyegetődzve az ellenség felé úszik, majd ismételten felszegve állát – amely nem, vagy csak alig különbözik a fölrepülési mozdulattól – visszatér a gácsérhoz. A kercerécénél pedig a „heccelés” már-már egészen függetlenedett az „ellenséget” megjelenítő fajtárs jelenlététől. A tojó ott úszik hímje mögött, és ritmikus szabályossággal hajtja végre jókora nyak- és fejmozdulatait, váltakozva hol jobbra hátra, hol balra hátra, melyeket aligha vélnénk fenyegető mozgásoknak, ha nem tudnánk a törzsfejlődésbeli köztes fokozatokról.
Ezek a mozgásformák a ritualizáció előrehaladtával messze eltávolodnak a nem ritualizált előképtől, és ugyanez történik jelentésükkel is. A bütykös réce-lúd heccelése „még” tökéletes hasonlóságot mutat e faj szokásos fenyegetőzésével, és a gácsérra tett hatása sem tér el lényegien attól, ami a nem heccelő kacsa-, réce- és lúdfajoknál történik, mikor egy baráti egyed rátámad egy idegenre: a jó barát haragja „átragad” a hímre, és az azonnali késztetést érez, hogy megtámadja az idegent. A valamivel erősebb s egyszersmind harciasabb vörös ásólúdnál, de főleg a nílusi lúdnál a heccelésnek ez az eredetileg csak szelíden buzdító hatása sokkal jelentősebb. Ezeknél a madaraknál meg is érdemli a nevét, mert a hímek itt reszkető orrcimpájú kutyákhoz hasonlatosak, melyek csak uruk szavát lesik, hogy az áhított jelre szabadjára engedhessék indulataikat. A tárgyalt fajok esetében a heccelés funkciója szorosan összefügg a territórium védelmével. Heinroth arra a megállapításra jutott, hogy a vörös ásólúd hímek jól viselik egymás társaságát, ha a tojókat eltávolítják körükből.
A récéknél és a bukórécéknél a heccelés jelentése egész más irányba fejlődött. Előbbieknél viszonylag ritkán fordul elő, hogy a gácsér a tojó heccelő viselkedésére meg is támadja az „ellenséget” – és itt az idézőjelet valóban ki kell tennünk. A nem párban élő tőkés récénél például a heccelés közönséges házassági ajánlatot jelent, persze nem párosodásra, párzásra való felhívást: mert az ilyen felszólítás, az úgynevezett „pumpolás” merőben másképp fest. A heccelés tartós párba állást javasló gesztus. Amennyiben a hím – a gácsér, a gúnár – hajlandó az ajánlat elfogadására, megemeli az állát, fejét kicsit elfordítja a tojótól, és gyorsan efféle hangot hallat: „Rebreb! Rebreb!” Vagy pedig, ami különösen a vízben fordul elő, felelete egy igen határozott, szintén ritualizálódott ceremónia, a „ráivás és a látszattisztálkodás”. Mindkettő azt jelenti, hogy a gácsér az őt körüludvarló tojónak „igen!”-t mond; a „rebreb”-ben az agresszió nyomait is felfedezhetjük, az emelt állal történő elfordulás a megelégedettség jellegzetes gesztusa. Ha a madár rendkívüli mód felizgul, előfordulhat, hogy kisebb látszattámadást indít a közelben álldogáló más hímek valamelyike ellen. A másodjára említett ceremóniánál – ráivásnál és látszattisztálkodásnál – ez sosem következik be. Heccelés az egyik oldalon, ráivás és látszattisztálkodás a másikon – egymást kölcsönösen kiváltó jelenségek, s így a pár hosszasan művelheti ezt. S bár a ráivás és a látszattisztálkodás olyan zavargesztusból fejlődött ki, melynek létrejöttében egykor az agressziónak is szerepe volt, de mint a közönséges récénél is látjuk, e ritualizált megnyilvánulásban már nincs jelen. A ceremónia itt a megkönnyebbülés jelének tekinthető. A kontyos récénél és más bukórécéknél sosem láttam, hogy a tojó heccelése a heccelt gácsért komolyabb mérvű támadásra ingerelte volna.
Míg tehát a vörös ásólúd és a nílusi ludak esetében a heccelés szavakba foglalva valahogy így hangzik: „Adjál neki, intézd el, öld meg! Tüntesd el a föld színéről!”, a bukómadaraknál annyit jelent: „Szeretlek!” Néhány faj, például a karattyoló- vagy a füttyöskacsa esetében e szélsőséges cselek közti átmenetként a heccelés a következőket jelenti: „Te vagy az én hősöm, bízom benned!” Persze ezeknek a szimbólumoknak a közlésben elfoglalt funkciója a helyzettől függően ugyanazon faj esetében is nagy változatosságot mutat, de hogy a szimbólum jelentésváltozata a jelzett úton ment végbe, az kétségbevonhatatlan.
Analóg folyamatokra még sok-sok példát lehetne felhozni. A díszsügéreknél egy egészen átlagos úszómozdulat csalogatja oda a fiatalokat, sőt adott esetben a fiatalok figyelmeztető jelként értelmezik, a tyúkféléknél a táplálkozást kísérő hang egyben a kakast is hívja, és bizonyos hangmegnyilvánulásokhoz meghatározott nemi jelentés kötődik stb. stb. Már csak egyetlen, a rovarok életéből vett differenciálódási sort szeretnék tárgyalni itt a rituális viselkedési módok témaköréből. Nem csupán azért, mert az eddigi példáknál is jobban illusztrálja a párhuzamot egy ilyen ceremónia filogenetikus kialakulása és a szimbólumalakulás kultúrtörténeti folyamata között, hanem azért is, mert ebben az egyedülálló esetben a „szimbólum” nemcsak a magatartás módjában jelentkezik, hanem testi alakot is ölt, és szó szerint halvánnyá válik.
Az úgynevezett táncos legyek némely fajánál – közeli rokonai ezek a rablólegyeknek – kialakult az a kedves, ugyanakkor célszerű rítus, hogy a hím közvetlenül a párzás előtt szíve választottjának, a légyhölgynek egy megfelelő méretű, zsákmányolt rovart nyújt át. Míg a nő falatozik, a hím elintézheti az aktust, s nem kell attól félnie, hogy szíve hölgye esetlegesen őt falja fel – pedig ez valós veszély a légyfaló legyeknél, ahol a hím ráadásul kisebb is a nősténynél. Semmi kétség, a veszély fejtette ki ezt a szelekciós nyomást, amely aztán ezt a fura viselkedést kialakította. De maga a ceremónia csak egy fajnál, az északi táncos légynél maradt fenn, ahol a nőstény ettől a bizonyos nászlakomától eltekintve nem is eszik legyeket! Egy észak-amerikai fajnál a hím szép fehér ballont sző, amely optikai úton kelti fel a nőstény érdeklődését, valamint néhány apró rovart is foglyul ejt, melyeket aztán a hölgy az aktus alatt elfogyaszt. Hasonló a helyzet a mór táncos légy esetében, ahol a hímek apró áttetsző fátyoltáskát szőnek, s amelybe ugyan csak olykor-olykor, de eleség is kerül. Az alpesi vidékeken előforduló harmatos táncos légy esetében pedig, mely minden társánál jobban megérdemli a „táncos” nevet, a férfinép egyáltalán nem fog rovarokat a nagy eseményhez, ellenben mindegyik sző egy gyönyörű szép fátylat, melyet középső és hátsó lába között hurcol, erre a látványra reagál aztán a nőstény. „Ha ilyen kis fátyolhordozók százai kavarogva játszadoznak a légben, aprócska, mintegy két milliméteres, a napfényben opálosan csillogó szövedékek együttese csodás látványt nyújt” – így jellemzi Heymons az új „Brehm”-ben ezeknek a legyeknek a kollektív udvarlását.
A kacsafélék tojóinak heccelését tárgyalva megpróbáltam bemutatni, hogyan jut igen lényeges szerephez az új rítus kialakításában egy új öröklési koordináció keletkezése, hogyan alakul ki ezúton egy autonóm és messzemenőkig rögzült formájú mozgássor, vagyis egy új ösztönkifejeződés. A táncos legyek példája – táncmozgásuk még részletesebb elemzésre vár! – reményeink szerint jól szemlélteti a ritualizáció másik, ugyanilyen fontos oldalát, nevezetesen azt az újonnan keletkező reakciót, amellyel aztán a fajtárs a szimbolikus közlésre válaszol. Azon táncos légyfajok nőstényei, melyek csak jelképes ballont vagy fátylat kapnak, ugyanolyan lelkesedéssel reagálnak erre a bálványra – ha nem még lelkesebben! –, mint a maguk materiális ajándékára azok, amelyek ténylegesen találnak valami ehetőt a hálóban. Tehát nem csupán egy meghatározott közlésfunkcióval rendelkező, addig sosemvolt ösztönmozgás jön létre az egyik fajtársnál, az „aktornál”, hanem egyúttal annak veleszületett megértése is a másik félnél, a „reaktornál”. Ami a felületes szemlélődő számára első látásra ceremóniának tűnik, az gyakran egymást kölcsönösen feltételező és kiváltó viselkedési elemek egész sora.
A ritualizált magatartásmód újonnan keletkezett motorikája egy önálló ösztönmegnyilvánulás jegyeit hordozza, s a kiváltó helyzet, melyet ilyen esetekben messzemenőkig a fajtárs válaszadó magatartása határoz meg, az ösztönkielégítő végszituáció minden sajátosságával rendelkezik. Más szóval az eredetileg más objektív és szubjektív célok szolgálatában álló cselekvési lánc öncéllá lesz, amint autonóm rítussá válik.
Egyenesen félrevezető volna, ha – mondjuk – a heccelés ritualizált mozgásmintázatát a tőkés réce tojójánál a szerelem vagy az összetartozás „kifejezésének” tekintenénk. Az önállósult ösztönmozgás nem melléktermék, nem a két állatot összefűző kötelék „epifenomenonja”, hanem maga a kötelék. A párt összetartó ceremóniák állandó ismétlődése pontos mutatója az azokat elindító autonóm ösztönkésztetés erejének. Ha egy madár elveszíti a párját, s ezáltal ösztönének tárgyát is, a mód, ahogy az elveszített partnert keresi, magán viseli annak az ősi erejű törekvésnek, az úgynevezett óhajviselkedésnek valamennyi jegyét, amely azt a környezeti alaphelyzetet próbálja visszaállítani, amelyben a felgyülemlett ösztön levezetődhet.
Amire ennek kapcsán mindenképpen fel kell hívni a figyelmet, az a felmérhetetlenül fontos tény, hogy a törzstörténeti ritualizáció folyamán mindenkor egy új és teljességgel autonóm ösztön keletkezik, mely ugyanúgy önálló, mint az úgynevezett „nagy”, tehát a táplálkozásra, párosodásra, menekülésre vagy az agresszióra irányuló alapösztönök bármelyike. Ahogy a fent említetteknek, úgy az újonnan keletkezett ösztönnek is helye és szavazati joga van az ösztönök nagy parlamentjében. Témánk szempontjából ez azért különösen fontos, mert gyakran pont a ritualizáció révén keletkezett ösztönöknek jut az a szerep, hogy ezen a bizonyos országgyűlésen szembeszálljanak az agresszióval, ártatlan csatornákba tereljék azt, és a fajfenntartás szempontjából káros hatásait megfékezzék. A személyes kötődésről szóló fejezetben látni fogjuk, milyen kiválóan megfelelnek ennek a roppant fontosságú feladatnak az átirányított támadási mozgásokból keletkezett rítusok.
Az emberi kultúrák történetének során keletkező rítusok nem az öröklődő anyagban gyökereznek, hanem továbbhagyományozódnak, és az egyén mindenkor újratanulja őket. E különbözések ellenére mégis oly sok a párhuzam, hogy az idézőjelet teljes lelki nyugalommal elhagyhatjuk – ahogy ezt Huxley meg is tette. Ugyanakkor viszont épp ezek a funkcionális analógiák mutatják, milyen merőben eltérő oksági mechanizmusokkal hozzák létre a nagy konstruktőrök nagyjából ugyanazokat a teljesítményeket.
Nemzedékről nemzedékre hagyományozódó szimbólumok az állatoknál nincsenek. Ha „az állat” az embertől definíció szerint egyáltalán megkülönböztethető, akkor ez az, ami segíthet kijelölni a határt. Előfordul ugyan állatoknál is, hogy az egyedileg szerzett tapasztalatot az idősebb állat a fiatalabbaknak tanítás-tanulás révén adja tovább. Ilyen valódi tradíció csak azoknál az állatfajoknál létezik, amelyeknél a tanulási képesség fejlettsége a társas szerveződés magas fokával párosul. Bizonyítottan előfordulnak ilyen folyamatok, például a csókáknál, nyári ludaknál és patkányoknál is. Az így továbbadott ismeretek azonban csak igen egyszerű dolgokra korlátozódnak, mint például a követendő utak betanulása, bizonyosfajta táplálék, illetve a veszedelmes ellenség felismerése, a patkányok pedig tisztában vannak azzal, hogy a méreg veszélyes.
Az a nélkülözhetetlen elem pedig, amely ezekben az egyszerű állati hagyományokban és az ember legmagasabb rendű kulturális hagyományaiban közös: a szokás. Ez a már megszerzett melletti makacs kitartásával hasonló szerepet játszik, mint az örökletes anyag a rítusok törzstörténeti kialakulásakor.
Hogy egy madárútvonal-betanulásnál jelentkező, a szokás által alakított jellegzetesség hatásait tekintve milyen döbbenetes hasonlatosságot mutat az ember komplex kulturális rítusalkotásával, azt egy mai napig feledhetetlen élmény világította meg számomra. Főfoglalkozásomban akkortájt épp egy fiatal, tojásból felnevelt nyári ludat tanulmányoztam, amely az én személyemre vitte át a normál körülmények között egyébként szüleinek szóló magatartási formákat annak a sajátos folyamatnak az eredményeként, melyet bevésésnek nevezünk, s amelyről csakúgy, mint Martináról, a nyári lúdról egy korábbi könyvemben írtam részletesebben. Martinának már kiskorában kialakult egy szokása: körülbelül egyhetes volt, már tudott lépcsőt mászni, mikor megkíséreltem, hogy este „lábon” csalogassam be a hálószobámba, ne pedig ölben vigyem be, ahogy azt addig alkonyatkor tettem. A nyári ludak mindenfajta „fogdosást” rossz néven vesznek, félelmek fogják el őket, s az ember okosabban teszi, ha efféle élményektől megkíméli őket. Altenbergi házunk halljában a középső ajtótól jobbra indul egy lépcső – föl az emeletre. Az ajtóval szemközt egy igen nagy ablak van. Mikor Martina engedelmesen követve engem belépett ebbe a helyiségbe, megriadt a számára szokatlan helyzettől, s mint minden madár, ha fél, ő is a világosság felé törekedett, vagyis az ajtótól egyenest az ablakhoz rohant, el mellettem, aki már a lépcső alsó fokán álltam. Az ablaknál pár pillanatig elidőzött, aztán megnyugodhatott, mert követett szépen, föl a lépcsőn, az emeletre. Ugyanez történt a rá következő este is azzal a módosulással, hogy az ablakhoz vezető út kevésbé volt körülményes, valamint a megnyugváshoz szükséges idő is lerövidült. Aztán ugyanez nap mint nap megismétlődött azzal a különbséggel, hogy az ablaknál nem időzött, és érezhető volt, hogy már nem fél – az ablak felé megtett kis kerülő afféle szokássá vált, és bizony szinte nevetséges látványt nyújtott, ahogy mindannyiszor eltökélten odaszaladt az ablakhoz, majd hátraarcot csinált rögtön, s ugyanilyen határozottan visszagyalogolt a lépcsőhöz, és feltotyogott a nyomomban. Az ablak felé megtett kerülőút egyre rövidült, az eredetileg 180 fokos fordulási szögből hegyesszögféle lett, és egy év elteltével az egészből egy derékszögű fordulat maradt – ami azt jelentette, hogy a lúd az ajtón belépve nem mászott fel rögtön a lépcsőn, hanem elsétált mellette, a „végénél” megtorpant, majd éles fordulatot véve feltotyogott a lépcsőn.
Ekkortájt történt, hogy egy este elfelejtettem Martinát idejében beengedni a házba, és szobámba „vezérelni” őt; amikor erre rádöbbentem, már igen sötét volt odakint. Odasiettem a ház ajtajához, alig résnyire nyitottam csak ki, de Martina sietősen-ijedten már be is furakodott a lábam mellett, majd pedig szokásától merőben eltérően megelőzött, és elindult a lépcső felé. Aztán valami olyat tett, ami végképp ellentétes volt addigi szokásaival: eltért megszokott útvonalától, s a lehető legrövidebb utat választva érte el a lépcső alsó fokát, majd levágta a lépcső kanyarulatát, és már sietett is felfelé. S ekkor valami egészen megrázó dolog történt: Martina az ötödik lépcsőfok táján hirtelen megtorpant, és iszonyatos félelem jelei mutatkoztak rajta – nyújtogatta a nyakát, és szárnyait úgy mozgatta, mintha fel akarna röppenni. Egyidejűleg figyelmeztető hangot hallatott, s kis híján menekülni kezdett. Majd pár pillanatig dermedten állt, megfordult, lesietett a lépcsőfokokon, s odalent, mint aki elfelejtett, de még pótolhat valamit, sietősen megtette hajdani szokásos kerülő útját az ablakig, s ahogy illik, az alsó lépcsőfok bal sarkához sétált vissza, s elindult szépen fölfelé. De ez még nem volt minden: mikor az ötödik fokra lépett, megint megállt, körülnézett, megrázta magát és köszönt – a nyári ludak ezt akkor teszik, mikor valami nagy ijedelem után végre megnyugszanak. Nem akartam hinni a szememnek! Számomra nem volt kétséges, hogyan kell értelmezni a történteket: a megszokás kötelező érvényű szokássá vált, szent szabállyá, amely ellen egy rendes nyári lúd nem véthet, vagy ha igen, hát akkor rettegéssel fizet érte!
A fent vázolt eseménysor s magyarázata talán nevetségesnek tűnik, de biztosíthatok mindenkit, hogy a magasabb rendű állatok ismerőinek az ilyesmi korántsem újdonság. Margaret Altmann, aki a kanadai szarvasokat és az amerikai jávorszarvasokat szabad körülmények közt tanulmányozta, és vénséges vén lován, valamint még vénségesebb öszvérén hetekig-hónapokig követte csapásaikat, igen érdekes megfigyeléseket tett két egypatájú munkatársával kapcsolatban. Ugyan csak néha-néha telepedett meg pár napra valahol, mégis képtelenség volt elkormányozni a két derék állatot régi táborhelyük mellett úgy, hogy legalább jelképesen ne érintsék a „szent” pontot, meg ne álljanak, kénytelen volt fel- s lepakolászni, így mímelve a táborverést, illetve -bontást. Van egy régi, tragikomikus történet egy kisvárosi prédikátorról, a színhely a vadnyugat. A prédikátor tudtán kívül egy részeges alak lovát vásárolta meg. Rozinantéja pedig a szent életű Don Quijotét arra kényszerítette, hogy minden kocsmánál megálljon, s legalább néhány percre betérjen. Ezzel a szerencsétlen a gyülekezet szemében máris kocsmatölteléknek számított, s kétségbeesésében valóban inni kezdett. A jobbára csak viccként mesélt történet, legalábbis a ló viselkedését illetően, színtiszta igazság is lehetne.
A gyereknevelő, a pszichológus, az etnológus és a pszichiáter számára a magasabb rendű állatok fentebb vázolt magatartásmódja ismerős. Akinek van gyereke, vagy legalább többé-kevésbé aktív nagybácsiként tevékenykedik, saját maga is tapasztalhatta, mennyire ragaszkodnak a kicsik egy-egy szokás legapróbb részleteihez is; kétségbeesnek, ha az ismert mese elmondásakor csak egy kicsit is eltérünk az eredeti történettől. És aki képes arra, hogy önmagát megfigyelje, kénytelen lesz beismerni, a szokás hatalma felnőtt, kulturált emberek életében is sokkal nagyobb súllyal van jelen, mint ahogy mi azt szeretnénk, például egyszer csak tudatosodott bennem, hogy Bécs városában autókázva egy bizonyos hely megközelítésekor más utat választottam odafelé, és megint másikat visszafelé, jóllehet akkoriban még nem voltak egyirányú utcák, amelyek erre kényszerítettek volna. Megpróbáltam tehát legyőzni ostobának minősített szokásomat, és oda-vissza ugyanazon az úton mentem. A kísérlet eredményeképpen kínos nyugtalanság vett rajtam erőt, és ez olyan méreteket öltött, hogy kénytelen voltam visszafelé jövet rátérni a jól bevált, megszokott útra.
Az etnológusnak történeteimet olvasva talán a természeti népek úgynevezett „mágikus gondolkodása” jut eszébe, ami azért persze a civilizált emberektől sem teljesen idegen, sőt olykor valamennyiünket hatalmába kerít a hókuszpókusz varázsa. Vigyázzunk, hogy el ne kiabáljuk!, hogy ki ne dőljön a só a fehér abroszra, lekopogjuk háromszor a fán. Megszámoljuk elalvás előtt a sarkokat, és még folytathatnám.
Ez utóbbi „példa” a pszichológia és pszichiátria világába vezet át minket, és a neurózisra, azon belül is a „kényszer”-neurózisra kell gondolnunk, amely enyhe formában nagyon sok gyermeknél jelentkezik. Én például tisztán emlékszem rá, hogy kiskoromban bebeszéltem magamnak, rémes dolgok fognak történni, ha a bécsi városháza előtt egyszer nem a kőlapokra lépek, hanem a köztük lévő rések valamelyikére. A. A. Milne is felülmúlhatatlanul ábrázolja a gyermeki fantázia játékait költeményeiben és regényeiben.
Ezek a jelenségek annyiban kötődnek egymáshoz, hogy közös gyökerük egy olyan magatartási mechanizmusban keresendő, amelynek fajfenntartó szerepe könnyen belátható: ha valamely élőlénynek nincsen tudatos rálátása bizonyos összefüggésekre, akkor igen nagy hasznára válhat, ha kitart adott magatartásformák mellett, melyek egyszer-kétszer-sokszor már beváltak, célhoz vezettek és veszélytelennek bizonyultak. Ha fogalmunk sincs, mely tényezők biztosítják a sikert, illetve a biztonságot, a legjobb, ha szolgai pontossággal ragaszkodunk a formai részletek mindegyikéhez! A régi mondás, hogy: „Sose lehet tudni, mi történhet még!” a babonában is jelen van. Félünk attól, hogy bajba keveredhetünk, ha nem veszünk részt a varázslás szertartásaiban.
Ha tisztában is vagyunk kedves szokásaink merőben véletlenszerű kialakulásával, és felnőtt, értelmes ember módjára azt is belátjuk, hogy az ilyen „parancsok” megszegése semmiféle bajjal nem járhat, mégis – és erre kényszeres autóutam a példa – egy tagadhatatlanul szorongásos izgalom kerít minket hatalmába, hogy igenis ki kell tartanunk szokásaink mellett, s bizony épp így lesz a beidegzett magatartásmódból „kedves” megszokás. Ez mind az embereknél, mind az állatoknál így működik. Fontos különbség ellenben az, hogy az ember a szokásait nem feltétlenül maga alakítja ki, hanem a szüleitől, a kultúrájától kapja. Egyrészt nem tudja, milyen okok vezettek az adott magatartásbeli előírás létrejöttéhez; a hithű zsidó vagy muzulmán elutasítja a disznóhús élvezetét, bár fogalma sincs arról, hogy a trichinosis heveny veszélye miatt hozták meg ősei ezt a szent tiltást. Másrészt a törvényalkotó magasztos-zord apa alakja, aki időtlen idők távlatából ködlik fel előttünk, a tőle származó előírásokat valóban isteni jellegűnek tünteti fel, s hát akkor nyilván bűn ellenük véteni.
Az észak-amerikai indiánok kultúrája egy csodás megbékélési ceremóniát hozott létre, amely igencsak megmozgatta a fantáziámat, mikor kiskoromban indiánosdit játszottam: a békepipa elszívásáról van szó, a barátság kalumetjéről. Később, amikor többet tudtam már a velünk született rítusok törzstörténeti keletkezéséről, agressziógátló hatásukról, főképpen pedig a szimbólumok filogenetikus és kulturális keletkezésének bámulatos analógiáiról, egyszerre csak a napnál világosabban láttam magam előtt azt a jelenetet, amelynek akkor kellett lejátszódnia, mikor két ellenséges indián azáltal lett ellenségből baráttá, hogy elszívott egy pipát.
Mondjuk Foltos Farkas és Suhanó Sas, két szomszédos sziú törzs öreg, tapasztalt, a gyilkolászásban már kissé megfáradt, de azért harcos törzsfőnöke elhatározza, hogy egy eddig szokatlan kísérletbe fognak, minthogy nincs kedvük újra kiásni a csatabárdot: megpróbálják tárgyalásos úton rendezni a kis Hód folyó szigetének kérdését, vagyis azt, hogy kit illet ott a vadászati jog. Vállalkozásuk kezdettől fogva kicsit kínos, mert mindketten attól félnek, hogy tárgyalási készségüket valaki máris a gyávaság jelének tekinti. Ezért a két férfiú, mikor végre kíséretük s fegyvereik hátrahagyásával találkozik, jókora zavarban van. Mivel azonban ezt mégsem vallhatják be egymásnak – még önmaguknak sem! –, így hát különösen büszke tartást erőltetnek magukra, így ülnek le, kihívóan nézik egymást, merevek, gőgösek, méltóságteljesek. Hosszú ideig semmi, de semmi nem történik. Aki valaha is tárgyalt már osztrák vagy bajor paraszttal birtokvétel vagy – csere dolgában, tudhatja, félig már vesztett ügye van annak, aki elsőként hozza szóba a dolgot, amiért is pedig tulajdonképpen összejöttek. Az indiánoknál is hasonló a helyzet, s így ki tudja, meddig ücsörögnek ott egymással szemben. Ha azonban az ember csak ül és ül, és még az arcizma sem rándulhat, mert akkor elárulja magát, és oly nagyon szívesen tenne valamit, sőt nagyon sok mindent tenne, ha nem szólna ellene annyi minden, röviden tehát konfliktushelyzetben nagy megkönnyebbülést jelent, ha valami olyan semleges dologba foghatunk, aminek a konfliktus tárgyát képező ügyhöz az égadta világon semmi köze, sőt mi több, teljes közönyünket hangsúlyozza. A kutató az ilyesmit helyettesítő aktivitásnak, az átlagember pedig „pótcselekvésnek” nevezi. Aki dohányost csak ismerek, mindnél jelen van valamilyen módon ez a kényszercselekvési motiváció. Adott esetben így nyúlnak a zsebükbe cigarettáért, szivarért, pipáért. No hát miért lett volna ez másképp annál a népnél, mely a dohányfüstölést „feltalálta”, és amelytől mi is eltanultuk. Ezért Foltos Farkas – de lehet, hogy Suhanó Sas – rágyújtott a pipájára, amely ekkor még nem békepipa volt, azután rágyújtott a másik indián is. Ki ne ismerné a dohányzás feszültségoldó katarzisát? A két főnök lassan megnyugodott, magabiztossá vált megint, a tovatűnt feszültséget tárgyalási készség váltotta fel, és szépen dűlőre is jutottak. Aztán a legközelebbi tárgyaláson esetleg egyikük nyomban meggyújtotta a pipáját, következő alkalommal valamelyikük otthon felejtette dohányzóholmiját, mire társa előzékenyen kisegítette. És ki tudja, hányszor ismétlődött meg ez így, vagy másként, míg lassan át nem ment a köztudatba, hogy egy pipázó indián kellemesebb tárgyalópartner, mint a nem pipázó. Az pedig talán évszázadokba telt, míg az együtt pipázás a békesség jelképévé vált. Egy dolgot állíthatunk nagy biztonsággal, ami eredetileg a zavar jele volt csak, rítussá szilárdult, kötő erejű törvényszerűséggé – minden indián számára! –, olyannyira, hogy a pipa elszívása után már eleve teljes lehetetlenségnek tűnt az ellenséges támadás gondolata. Alapjában véve ugyanazokról a parancs erejű gátlásokról van itt is szó, melyek Margaret Altmannt lovastul-öszvérestül egy-egy adott táborhelyre visszakényszerítették, vagy amelyek Martinát arra sarkallták, hogy megtegye szokásos kerülő útját az ablakhoz.
Persze végképp egyoldalú szemléletmódot jelentene, és pont a lényeget hagynánk figyelmen kívül, ha a kultúrtörténetileg létrejött rítusnak csak kényszerítő vagy tiltó hatását akarnánk hangsúlyozni. Bár az egyénen túli, a hagyományhoz kötött és kulturális Felettes Én adja parancsba és szentesíti, a rítus változatlanul őrzi „kedves” szokás jellegét is, sőt kedvesebb szívünknek, és jobban igényeljük már, mint a mindennapok közönségesnek mondható apró-cseprő szokásait. Épp ebben rejlik a kulturális ceremóniák mozgásvégrehajtásának és külső pompájának mélyebb értelme. A képromboló téved, mikor a rítus „hivalkodását” nem csupán lényegtelennek, de az igazi elmélyedés lealacsonyításának, jelképes külsőségnek tekinti. A kulturálisan és a törzsfejlődés során kialakult rítusok egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb teljesítménye éppen az, hogy mindegyik, mint a társas viselkedés önálló, aktív ösztönzője hat. Ha bevallottan örömünket leljük régi szokásaink tarkabarka világában – mint például a karácsonyfa-díszítésben vagy a gyertyagyújtásban stb. –, nos ez az alapfeltétele annak, hogy a ránk hagyományozódott szokást szeressük. Ennek az érzésnek a melegétől függ viszont az, hogy mennyire maradunk hűek az adott szimbólumhoz, illetve annak jelentéséhez. Az érzés melege az, ami számunkra értéknek mutatja a kultúránk által létrehozott javakat. A kultúra önálló létezése az egyén feletti, őt túlélő közösség létrejötte, egyszóval mindaz, ami az embert emberré teszi, a rítus önállósulásán alapszik, amelynek folyamán a rítus az emberi cselekvés autonóm motívumává lesz.
A hagyományszerű rítusképzés minden bizonnyal ott volt az emberi kultúra őskezdeteinél, amiképpen a maga sokkal alacsonyabb szintjén a filogenetikus rítusképzés is ott volt a magasabb rendű állatok társas együttélésének kezdetekor. A kettőjük közötti analógiák, amelyekre most az összefoglalásban nagy hangsúlyt szeretnénk fektetni, a közös funkciókból adódó követelményekkel magyarázhatók.
Mindkét esetben arról van szó, hogy valamely magatartási mód, melynek révén emitt egy faj, amott egy kulturális közösség a külvilág adottságaival kapcsolatba kerül és szembenéz, teljességgel új funkciót kap, nevezetesen a kommunikációét. Az eredeti funkció a továbbiakban is megmaradhat, de általában mind hátrább és hátrább szorul, végül esetleg maradéktalanul el is tűnik, s így következik be az igen jellegzetes funkcióváltás. A kommunikációból megint két egyformán fontos funkció adódik, s ezek akkor még egy bizonyos fokig közlésnek hatnak. Az első ártalmatlan mederbe tereli az agressziót; a második pedig megteremti azt a szilárd köteléket, mely két vagy több fajtársat összetart. Mindkét esetben a szelekciós nyomás hozza létre az eredeti, a nem ritualizált magatartási módoknak az új funkcióval analóg formaváltozásait. A cselekvési lehetőségek variábilis sokaságának egységesülése egyetlen akciószekvenciává – magától értetődőleg csökkenti a félreértés veszélyeit. Ugyanezt a célt szolgálja a mozgássorrend frekvenciájának és amplitúdójának szigorú szabályozása. Desmond Morris mutatott rá erre a törekvésre, és a jelenséget a jelként hatékony mozgásoknál azok „tipikus intenzitásának” nevezte. Az állatok udvarlási és fenyegetési gesztusai számos példát szolgáltatnak arra, mint ahogy a kulturális úton keletkezett emberi ceremóniák is. A rektor és a dékánok „méltóságteljes” léptekkel vonulnak be az aulába; a katolikus papok miseénekének hangmagasságát, ritmusát és hangerejét a liturgia előírásai szabályozzák. A gyakori ismétlések is még egyértelműbbé teszik a közlést. Mind az ösztönszerű, mind a kulturális természetű rituálék közös jellemzője egy bizonyos mozgás ritmikus ismétlése. A ritualizált mozgások közlésértéke mindkét esetben fokozódik azon elemek eltúlzásával, melyek már a ritualizálatlan ősformában is optikai vagy akusztikai jeleket közvetítettek a befogadónak, míg azok az elemek, amelyek eredetileg más, mechanikus úton voltak hatékonyak, visszaszorulnak vagy teljességgel kiiktatódnak.
A „mimikai eltúlzás” olyan, a szimbólummal rokon, színpadias hatást keltő ceremóniába torkollhat, hogy Sir Julian Huxleynak is ez tűnt fel először a búbos vöcsök megfigyelésekor. Az a forma- és színgazdagság, mely ennek a speciális funkciónak a szolgálatában fejlődött ki, mind a filogenetikus, mind a kulturális rítusképződésnek kísérője. A sziámi harcihaluszonyok csodás formái és színei, a paradicsommadár tollazata, a mandrill elülső és hátulsó felének bámulatos színvilága – mind-mind azért jöttek létre, hogy egy bizonyos rituális mozgás hatását erősítsék. Nem kétséges, hogy eredetileg minden emberi művészet valamilyen rítus szolgálatában állt, s az „öncélú művészetet” csak a kulturális folyamat következő fokozatában értük el.
Minden változásnak, amelyek a filogenetikusan és a kulturálisan keletkezett rítusokat egymáshoz oly hasonlatossá teszik, kétségkívül az a szelekciós nyomás a közvetlen oka, melyet a befogadó teljesítménykorlátozása gyakorol az ingerkibocsátó kialakulására – az ingerkibocsátóéra, akinek vagy aminek a jelzéseire a rendszer működése érdekében szelektíven kell „reagálnia”. Minél egyszerűbb s mégis minél félreérthetetlenebb maga a jel, annál könnyebb egy szelektíven egyetlen jelzésre felelő befogadót konstruálni. Természetes, hogy az adó és a vevő is szelekciós nyomást gyakorol egymásra, ez befolyásolja további fejlődésüket, és így egymáshoz igazodva mindketten rendkívül magas differenciáltsági fokot érhetnek el. Sok ösztönös rítus, sok kulturális ceremónia, sőt az emberi nyelvek szavai is ennek az adó és befogadó közti egyetértési folyamatnak köszönhetik jelenlegi formájukat; a jel kibocsátója és a jel befogadója partnerek egy történetileg fejlődő kommunikatív rendszerben. Ezekben az esetekben gyakran lehetetlen a ritualizálatlan előképet, a rituálé eredetét kinyomozni, hiszen annak eredeti formája a felismerhetetlenségig megváltozott. Ha azonban lehetőségünk nyílik közbeeső fokozatok vizsgálatára más élő fajok fejlődéstörténetében vagy még ma is élő kultúrákban, az ilyen összehasonlító kutatás kiderítheti és feltérképezheti azt az utat, melyet egy-egy bizarr és komplikált ceremóniának végig kellett járnia, míg jelenlegi formája kialakulhatott. Épp ez a feladat teszi az összehasonlító tanulmányokat oly vonzóvá.
Mind a filogenetikus, mind a kulturális ritualizációban az önállóság egészen sajátos formájáig jutnak el az újonnan keletkezett viselkedési minták. Mind az ösztön jellegű, mind a kulturális rítusok azáltal lesznek a viselkedés autonóm motiválóivá, hogy ők maguk olyan új végcselekményekké vagy célokká válnak, amelyek elérése az organizmusok szükségletévé válik. A rítusoknak mint függetlenül motiváló tényezőknek a lényegében leledzik, hogy meghaladják eredeti kommunikációs funkciójukat, s ezzel képesek lesznek két további, ugyanilyen fontos feladat teljesítésére, nevezetesen az agresszió kontrolljára, valamint az adott faj egyedei közötti kötelék megteremtésére. A korábbiakban már láttuk, mely módon válhat egy ceremónia szilárd kötelékké, mely bizonyos individuumokat összefűz; a 11. fejezetben pedig részletekbe menően meg fogom világítani, hogyan lehet egy agressziógátló ceremóniából a szociális viselkedések összességét meghatározó tényező, amely hatását tekintve hasonlatos az emberi szerelemhez és barátsághoz.
A fejlődésnek az a két lépése, mely a kulturális ritualizációban a megértéstől az agresszió kontrolljához, majd innen egy bizonyos kötelék létrehozásához vezet, analóg azokkal a folyamatokkal, melyek az ösztönös rítusok evolúciójában zajlanak, ahogy ezt majd a 11. fejezetben a ludak diadalkiáltásának példáján láthatjuk. A hármas funkció – a harc megakadályozása a csoport tagjai között, összetartásuk egyetlen egységben, végül elhatárolásuk más hasonló csoportoktól – olyan feltűnő hasonlóságot mutat a kulturálisan kifejlődött rítusokkal, hogy ez további fontos megfontolások alapját képezheti.
Azoknak az emberi csoportoknak a létezése, amelyeket nagyságuknál fogva a személyes szeretet és barátság önmagában már nem tud összetartani, a kulturálisan ritualizált magatartási módoknak ezen a háromféle funkcióján nyugszik. Az ember társas viselkedését olyannyira áthatja mindenhol és mindenkor a kulturális ritualizálódás, hogy az többnyire nem is tudatosodik bennünk. Ha olyan emberi magatartásformákat kellene megneveznünk, melyek biztosan nem ritualizáltak, csak azok jöhetnének szóba, amelyek nem a nyilvánosság előtt „zajlanak”, mint például az ásítás, a nyújtózkodás, az orrtúrás, a vakarózás bizonyos „kimondhatatlan” nevű testtájakon. Mindent tehát, amit illemnek vagy jó modornak nevezünk, a kulturális ritualizáció határoz meg. „Jó” modornak (illedelmes viselkedésnek) per definitionem az számít, ami saját csoportunkat jellemzi, (ami körünkben illik); alkalmazkodunk előírásaihoz, mintegy második természetünkké válik. Mindennapi életünkben eszünkbe sem jut elgondolkozni azon, milyen fontos funkciót töltenek be: megfékezik az agressziót, és társas köteléket hoznak létre. Arról is elfeledkezünk, hogy a szociológusok által „csoportkohéziónak” nevezett jelenség mögött is ezek az okok húzódnak meg.
Az illem funkciója – a csoporttagok közötti feszültség szüntelen csillapító tényezőjeként – azonnal nyilvánvalóvá válik, ha „mellőzésének” következményeit tanulmányozzuk. Nem az erkölcsök-szokások elleni súlyos kihágásokra gondolok, hanem azon jelentéktelen udvarias gesztusok, pillantások elhagyására, amelyekkel például egy szobába belépve embertársainkat „üdvözöljük”. Ha valaki sértve érzi magát, és ezért a fent említett udvariassági gesztusokat mellőzve lép be valahova, ahol társai üldögélnek, és egyszerűen levegőnek nézi őket, akkor ez a magatartása ugyanolyan bosszús és ellenséges reakciókat vált ki a jelenlévőkből, mint a nyílt agresszió megnyilvánulásai. S való igaz, a normális engedékenység ceremóniaelemeinek ilyenfajta mellőzése egyenértékű a nyíltan agresszív magatartással.
Mivel a csoportot jellemző érintkezési formáktól való eltérés is agressziót vált ki, ezért a csoport tagjai egész egyszerűen kényszerítik egymást a társas viselkedés ezen normáinak maradéktalan betartására. A nonkonformistát – mint kívülállót – kedvezőtlen elbánásban részesítik, s egyszerűbb csoportokból, mint például egy-egy iskolai osztály vagy egy kisebb katonai egység, könyörtelenül ki is taszítják. Biztosan minden egyetemi oktató, akinek vannak gyerekei, és vállalt már állást az ország különböző részein, észrevette már, hogy a „zsenge palánták” mily hamar megtanulják annak a tájegységnek a nyelvjárását, ahol iskolába járnak. A gyerek kénytelen elsajátítani ezeket a helyi ismereteket, ha nem akarja, hogy társai kirekesszék. Odahaza persze a család dialektusát beszéli. Az sem véletlen, hogy az ilyen gyereket igen nehéz rávenni arra, hogy otthon, családi körben az új, helyi dialektust beszélje. Legföljebb mondjuk egy vers szavalásakor tudjuk ezt elérni. Gondolom, a gyerekek árulásnak érzik, hogy a családjukon kívül egy „másik” csoporthoz is tartoznak.
A kulturális úton kialakult szociális normák és rítusok ugyanolyan jellemzői egy kisebb vagy nagyobb emberi csoportnak, mint a filogenezis során szerzett, velünk született jegyek az alfajoknak, fajoknak, nemeknek és nagyobb rendszertani egységeknek. Keletkezéstörténetüket az összehasonlító vizsgálatok módszereivel rekonstruálhatjuk. Ahogy a történeti fejlődés során különbözni kezdenek egymástól, és ezáltal a kulturális egységek között korlátok, sorompók alakulnak ki, az nagy hasonlóságot mutat a különböző fajok között a fejlődés divergenciája révén kialakuló különbségekkel. Joggal nevezte Erik Erikson ezt a folyamatot „látszatfajképződésnek”. Bár a látszatfajképződés összehasonlíthatatlanul gyorsabban zajlik, mint a filogenetikai fajképződés, idő azért ehhez is kell. Kezdetének alig észrevehető jeleit, a szokások kialakulását egy csoporton belül, a beavatatlan kívülállók diszkriminálását minden gyerekközösségben megfigyelhetjük, de ahhoz, hogy valamely csoport társadalmi normái és rítusai megszilárduljanak és áthághatatlanná váljanak, úgy tűnik, legalább egy nemzedéken át jelen kell lenniük az adott csoport életében. Ezért, véleményem szerint, az elképzelhető legkisebb kulturális látszatfaj egy nagy hagyományú iskola diáksága lehet; elképesztő, hogy egy ilyen embercsoport mennyire meg tudja őrizni látszatfajjellegét akár sok-sok éven át is. A manapság oly gyakran kinevetett, az alma materhez való kötődés igenis létezik. Ha találkozom valakivel, aki a „skót gimnázium” előkelősködő orrhangján beszél, bizonyára akarva-akaratlan vonzódni kezdek hozzá, hajlandó vagyok akár meg is bízni benne, és mindenképpen kedvesebb az eszemnek és a szívemnek, mint egy „kívülünk álló”!
A jó modor szerepének tanulmányozására kiváló terepet nyújtanak az emberi kultúrák különböző csoportjainak vagy alcsoportjainak társas összejövetelei. Az illem által meghatározott szokások jelentős része olyan alávetési gesztusok kulturálisan ritualizált eltúlzása, melyeknek legtöbbje valószínűleg hasonló jelentőséggel bír, mint a filogenetikus viselkedési módok. A jó modor helyi hagyományozódása különböző kulturális alcsoportokban csak mennyiségileg kíván különböző hangsúlyozást. Jó példa erre az udvarias odafigyelés gesztusa, mely abból áll, hogy nyakunkat előrenyújtjuk, fejünket oldalra billentjük, a beszélőnek mintegy „odakínálva fülünket”. Ez a magatartási forma pontosan kifejezi azt, hogy készek vagyunk figyelmesen meghallgatni őt, sőt talán még hallgatunk is a jó szóra. Néhány ázsiai kultúra udvariassági „szertartása” erősen eltúlozza a dolog mimikai részét; Ausztriában, főleg jó házból származó hölgyek esetében egyike a legáltalánosabb udvariassági gesztusoknak, míg más közép-európai országokban mintha nem is lenne ekkora jelentősége. Észak-Németország bizonyos részein szinte a minimumra redukálódik, vagy teljességgel ismeretlen. Ebben a kultúrkörben korrekt és udvarias magatartásnak számít az, ha a hallgató fölszegett fejjel néz a beszélő arcába, ahogy az egy katonától a parancs fogadásakor elvárható. Mikor Bécsből Königsbergbe kerültem – két város, amely az előbb említett szokások tekintetében igen nagy különbséget mutat –, nem kevés időbe telt, míg hozzászoktam a keletporosz hölgyek udvarias odafigyelési gesztusaihoz. Mivel én azt vártam, hogy a hölgy, akihez beszélek, állát – ha csak egy kicsit is, de – oldalra fogja billenteni, így aztán amikor fölszegte a fejét, és keményen a szemembe nézett, óhatatlanul is azon kezdtem morfondírozni, hogy milyen hibát követtem el.
Persze az ilyen udvariassági gesztus – jelentése – kizárólag a jelküldő és a -befogadó közti, az azonos kommunikációs rendszerben történő megegyezésen alapszik. Ha két kultúra között nem jött létre ez a közmegegyezés, elkerülhetetlenek a félreértések.
Keletporosz mércével mérve a japánok „fülfelkínálása” megvetendő megalázkodás, míg japán szemmel nézve az udvariasan figyelő keletporosz hölgy nem tesz egyebet, mint hogy ellenséges érzületét leplezetlenül kimutatja.
Az ilyen vonatkozású konvenciók legparányibb különbségei a kulturálisan ritualizált kifejezések félreértelmezéséhez vezethetnek. A délvidéki embereket az angolok és a németek hajlamosak „megbízhatatlannak” titulálni pusztán azért, mert saját konvencióik szellemében a túláradó szívélyesség megnyilvánulásai mögött több valódi érzelemnek és tartalomnak kellene meghúzódnia. Az, hogy az északi németek, elsősorban a poroszok a déli országokban oly kevéssé népszerűek, gyakran pont az ellenkező irányú félreértésből adódik. Az udvarias amerikai társaságban nyilván gyakran keltettem goromba ember benyomását, egyszerűen azért, mert nehezemre esett annyit mosolyogni, amennyit az amerikai illem megkíván.
Az ilyen apró félreértések kétségkívül jelentősen hozzájárulnak a kulturális csoportok közti gyűlölködés kialakulásához. Az, aki a fentiekhez hasonlóan félreérti más kulturális körök tagjainak szociális gesztusait, bizony csúnyán becsapottnak és sértettnek érzi magát. Már önmagában az, hogy egy idegen kultúra kifejezőeszközeit és rítusait nehéz megérteni, bizalmatlanság és félelem forrása lesz a maga módján, s ez igen könnyen vezethet agresszióhoz.
A nyelv és a viselkedés jelentéktelen sajátságaitól, melyek a legkisebb egységeket tartják össze, lépcsőzetesen vezet az út ama végsőkig összetett, tudatosan kivitelezett és szimbólumként értelmezett szociális normákig s rítusokig, melyek az emberiség legnagyobb szociális egységeit egy nemzetté, egy kultúrává, egy vallássá vagy egy politikai ideológiává kovácsolják össze. Bizonyára lehetséges lenne ezt a rendszert is összehasonlító módszerrel vizsgálni, más szóval a látszatfaj-kialakulás törvényeit tanulmányozni, jóllehet ez a különféle, például nemzeti vagy vallási csoportfogalmak gyakori átfedéseiből adódóan bizonyára nehézkesebben menne, mint a fajok kialakulásának vizsgálata.
Hangsúlyoztam már, hogy a társas viselkedés minden ritualizált normájának az értékek emocionális háttere kölcsönzi a hajtóerőt. Erik Erikson nemrég kimutatta, hogy a jó és a rossz közti különbségtevés már kora gyerekkorban megkezdődik, s egész életünket végigkíséri. Elvileg ugyanolyan mereven ragaszkodunk a kiskorunkban elsajátított tisztálkodási szokásaink parancsolataihoz, mint azokhoz a nemzeti vagy politikai normákhoz és rítusokhoz, amelyekkel csak életünk későbbi szakaszában találkozunk. A hagyományos rítus merevsége és makacs ragaszkodásunk ehhez rendkívül fontosak a rítus funkciójának szempontjából. Egyidejűleg azonban a rítus ugyanúgy, mint a merev, ösztönös szociális magatartási mód hozzá hasonlítható funkciója, felelős erkölcsiségünk felügyeletét is igényli.
Igenis helyes és legitim felfogás, hogy azokat a szokásokat – erkölcsöket –, melyekre szüleink tanítottak, „jónak” ítéljük, és hogy a kultúránkból ránk hagyományozódott szociális normákat és rítusokat szentnek tartjuk. De felelősségünk teljes tudatában értelmünk minden erejével védekeznünk kell az ellen, hogy engedjünk természetes hajlandóságainknak, és más kultúrák rítusait s normáit alacsonyabb értékűnek tekintsük. Igazából ez a látszatfajképződés árnyoldala. Sajnos fennáll a veszélye annak, hogy más látszatfajok tagjait nem is tekintjük embereknek, ahogy ezt egyébként sok primitív törzs nyíltan meg is teszi, lévén, hogy nyelvükben csak a saját törzsükre vonatkoztatva használatos az „ember” szó. Az ő szemszögükből nézve nem kannibalizmus, ha egy másik törzs elesett harcosait megeszik. A látszatfajképződés természettörténetének morális tanulsága az, hogy meg kell tanulnunk toleránsnak lenni más kultúrákkal szemben, levetkőzve saját kulturális és nemzeti arroganciánkat, és világosan kell látnunk azt, hogy más kultúrák társadalmi normái és rítusai, melyekhez azok tagjai ugyanúgy hűek, mint mi a sajátjainkhoz, ugyanúgy jogosultak arra, hogy tiszteljék és szentnek tekintsék őket. Ha nincs jelen az ebből a felismerésből fakadó tolerancia, nem nehéz azt a gonosz megtestesülésének látni, amit szomszédunk a legszentebbnek tart. A szociális normák és rítusok legfőbb értéke megszeghetetlenségükben rejlik, és pont ez az, ami minden háborúk legszörnyűbbikéhez, a vallásháborúhoz vezethet – s ma pontosan ez fenyeget bennünket. Itt most, mint oly gyakran, mikor emberi magatartásformákat a természettudomány nézőpontjából írok le, fennáll annak a veszélye, hogy ez esetleges félreértésekhez vezethet. Valójában azt állítom, hogy az ember hűségét a hagyományos szokások értékeihez az egyszerű megszokások kialakulása és a megszegésükkel kapcsolatos állati félelem eredményezi. Nagy hangsúlyt fektettem továbbá arra a tényre, hogy minden emberi rituálé természeti úton jött létre, és ez messzemenő hasonlóságot mutat a társas ösztönök állatnál és embernél jelen lévő evolúciójával. Külön felhívtam a figyelmet arra, hogy amit az ember a hagyományban tisztel és szentnek tart, nem jelent abszolút etikai értéket, hanem csak egy bizonyos kultúrán belül szent. Mindez persze semmiképp sem vonja kétségbe annak az eltökélt hűségnek az értékeit és szükségszerűségét, amellyel egy rendes ember saját kultúrájának rá hagyományozódott szokásaihoz ragaszkodik.
Ne gúnyolódjunk tehát a „szokás hatalmán”, azon a mélyen bennünk rejtőző „állatkán”, amely egy pillanatnyi szeszélyből, úgymond, rítust alkotott, s aztán oly makacs kitartással ragaszkodik hozzá, hogy már csak ez az érzület is különb tárgyat érdemelne; bizony kevés különb tárgy van ennél! Ha a szokás nem rögzülhetne és önállósulhatna a fent vázolt módon, ha nem emelkedhetne megszentelt öncéllá, bizony nem létezne hiteles közlés, bizalmat érdemlő megegyezés, igazi hűség és törvény se ezen a világon. Eskük nem köteleznek, szerződések nem érvényesek, ha a feleket nem fűzik össze alapvetően megszeghetetlen, rítussá vált szokások, és ha vétenek ezek ellen, akkor azt a megsemmisüléstől való mágikus félelmet érzik, amelyet az én kis Martinám érzett ott a lépcső ötödik fokán.
6. FEJEZET
Minden mily szövevény Egész,
S így hat és él részben a rész.
Goethe
Mint az előző fejezetben hallhattuk, a ritualizálódás törzstörténeti folyamata mindenkor egy új, autonóm ösztönt hoz létre, amely a többi ösztönös késztető nagy hatásösszefüggésébe független erőként avatkozik be. Teljesítménye, mely – mint tudjuk – eredetileg mindig valamilyen közlésből, „kommunikációból” áll, az agresszió káros hatásait azzal gátolja, hogy csökkenti a fajtársak közötti félreértések kialakulásának lehetőségét. Nem csak az embereknél fordul elő, hogy valamelyik fél tévesen azt hiszi, a másik ártani akar neki, s ebből viszály adódik. A rítus már ebben az összefüggésben is nagyon fontos témánk szempontjából. Ám ezen túlmenőleg, mint majd a ludak diadalmi kiáltásának példáján látni fogjuk, önálló késztetőként is oly nagy hatalomra tehet szert, hogy az ösztönök roppant parlamentjében sikeresen opponálhat az agresszió hatalmával szemben. Hogy érthető legyen, hogyan tudja kordában tartani az agressziót anélkül, hogy meggyengítené, és így végső soron fajfenntartó funkciójának kifejtésében akadályozná (ez utóbbiról a harmadik fejezetben szóltunk!), egyet s mást el kell mondanom az ösztönök hatásösszefüggéséről. Annyiban hasonlít ez egy parlamenthez, hogy sok független „változó” kölcsönhatásainak többé-kevésbé egységes egésznek tekinthető rendszere, valamint abban, hogy valóban demokratikus eljárásmódja történeti próbatételek eredménye, és ha nem is tud mindig hamisítatlan harmóniát teremteni, elő tudja segíteni olyan elviselhető kompromisszumok létrejöttét, amelyek megteremtik az élet lehetőségét.
Tulajdonképpen mi az, hogy ösztön? A meghatározásokhoz, melyeket manapság a köznyelvben különféle ösztön jellegű késztetésekre használnak, a „finalista” gondolkodás gonosz öröksége tapad. Finalistának a szó rosszabbik értelmében azt nevezzük, aki összetéveszti a „Mi végre?” kérdést a „Miért?”-tel, s ezért azt hiszi, hogy egy adott funkció fajfenntartó értelmének felmutatásával létrejöttének okát is megtalálta. Kézenfekvő és csábító megoldásnak tűnik, hogy minden jól megnevezhető funkcióhoz, melynek fajfenntartó értéke is nyilvánvaló, mint például a táplálékfelvétel, a szaporodás vagy a menekülés, egy-egy ösztönt társítsunk. Milyen egyszerűnek tűnik például a „szaporodási ösztön” kifejezés! Csak épp azt nem szabad elhitetnünk magunkkal – ahogy ezt sajnos számos ösztönkutató elhitte –, hogy egy-egy ilyen kifejezéssel az adott folyamat magyarázatát is megadtuk. Az ilyen megjelöléseknek megfelelő fogalmak semmivel sem különbek, mint a „horror vacui” vagy a „phlogiston” s más ehhez hasonlók, amelyek csak a folyamatot magát nevezik meg, de „csalfán úgy tesznek, mintha már a magyarázatát is megadták volna”, John Dewey kemény szavaival élve. Mivel mi ebben a könyvben arra törekszünk, hogy oksági magyarázatát adjuk egy bizonyos ösztön, történetesen az agresszió hibás működésének, nem elégedhetünk meg a „Mi végett?”-re adott válasszal, amely harmadik fejezetünk tárgya volt, igenis az okokat kell feltárnunk, hogy a zavarok okait is megérthessük, s amennyiben ez lehetséges, a zavar kiküszöbölésének módját is megtaláljuk.
Egy élőlény funkciója alapján elnevezett teljesítménye, mint például: a „táplálékfelvétel”, a „szaporodás” vagy az „önfenntartás” természetesen sosem egyetlen indítóok, egyetlen késztetés eredménye. Az olyan fogalmak, mint „szaporodási ösztön”, „önfenntartási ösztön” stb. körülbelül annyira képesek magyarázatát adni az általuk megnevezett dolognak, mintha olyasmit mondanék, teszem azt, hogy „gépkocsierő”, merthogy ezt az elnevezést is hasonló „joggal” használhatnám, ha azt akarnám megvilágítani, miért is megy még mindig ősrégi tragacsom. Aki azonban megfordult már néhány szerelőnél (és fizetett is!), egész biztos nem misztikus erőkre fog gondolni – tudja, hogy a javításon van a lényeg. Aki az ösztönöknek nevezett, velünk született viselkedési mechanizmusok patologikus működési zavaraival tisztában van, sosem térhet ki annyira egészséges hitéből, hogy azt állítsa, az állatokat vagy éppenséggel az embereket iránymutató, csak finálisan megérthető tényezők vezérlik, melyeknek nem szükséges és nem is lehetséges oksági magyarázatát adni.
Egy olyan funkcionálisan egységes magatartási módot, mint amilyen például a táplálékfelvétel vagy a szaporodás, igen sok fiziológiai ok nagyon bonyolult összjátéka hoz létre, melyet a fajok alakulásának két konstruktőre, a mutáció s a szelekció „talál fel”, s majd alaposan próbára is tesz. Ez a sok-sok fiziológiai ok néha kölcsönösen ugyanazon mértékben hat a másikra, van úgy, hogy ez az egyensúly felborul, és az egyik erősebben kezdi befolyásolni a másikat, mint az viszont. Ismerünk olyanokat is, amelyek viszonylag függetlenek az Egész hatás-összefüggésétől, sőt jobban befolyásolják azt, mint amennyire az őket. Jó példája az ilyen „viszonylagos függetlenséget élvező építőköveknek” a csontváz megannyi eleme.
A magatartás területén ilyen, viszonylagos függetlenséget élvező építőköveknek tekinthetjük az öröklött mozgáskoordinációkat. Csakúgy, mint a legkeményebb csontvázrészek, ezek is állandó formával rendelkeznek, s mindegyikük ott lengeti a maga vésőjét az organizmus egésze fölött. S mint tudjuk, ha elhallgattatják őket, annál erősebben hallatják aztán szavukat, és arra kényszerítik az állatot, illetve az embert, hogy ez ne egy másik mozgáskoordinációt kiváltó ingerszituációt keressen, hanem azt, amely megteremti számára a megkönnyebbülés lehetőségét. Nagy tévedés lenne tehát azt hinni, hogy az éhség vált ki minden olyan ösztönmozgást, melynek fajfenntartó funkciója például a táplálékfelvételt szolgálja. Tudvalevő, hogy a kutyák az olyan mozgássorokat, mint a szimatolás, a kotrás, a futás, az űzés, az odakapás és az áldozat halálra rázása akkor is a legnagyobb lelkesedéssel gyakorolják, mikor nem az éhség hajtja őket, és a kutyabarátok azt is tudják, hogy a vadászat szenvedélyének hódoló ebet a legeslegjobb falatokkal sem tántoríthatjuk el kedvenc szórakozásától.
Ugyanez a macska zsákmányszerző ösztönmozdulataira és a seregély „körözésére” is igaz, ez utóbbi egy hosszan tartó történés, s szinte teljesen független a madár éhségének mértékétől, valamint igaz ez a fajfenntartás minden olyan kis szolgálójára, mint a futás, repülés, rágás, felcsippentés-odacsípés, ásás, tisztálkodás stb. Ezen öröklött mozgásminták mindegyike spontán jellegű, s ebből adódik sajátos óhajmagatartásuk. Ezek a kis részleges ösztönök tehát teljesen függetlenek lennének egymástól? Mozaikot alkotnának, amely csak a fajok változásának – e változás konstrukciójának – köszönheti teljességét? Szélsőséges esetekben előfordulhat ez is. Nem is oly régen még ezeket a kivételes eseteket tekintették általánosnak. Az összehasonlító magatartás-kutatás hőskorában ugyanis azt gondolták, hogy csak egyetlen ösztön létezik, de az viszont az egész állatot uralja. Julian Huxley egy gyönyörű hasonlatot alkotott, amelyet én is éveken át idéztem előadásaimon: az embert és az állatot egy olyan hajóhoz hasonlította, melyet sok kapitány vezényel. Az embernél ezek a kapitányok egyidejűleg, egyszerre állnak a parancsnoki hídon, s mindegyik mondja a magáét – ebből olykor okos kompromisszum sül ki, amely jobb megoldást kínál az adott problémára, mint akár a legokosabb kapitány saját elgondolása, előfordul azonban, hogy nem tudnak megegyezni, és ebben az esetben a hajót igazából nem vezérli senki. Az állatoknál ellenben a kapitányok ahhoz a megállapodáshoz tartják magukat, hogy mindig csak egyikük mehet föl a parancsnoki hídra, s amint egy másik parancsnok a hídra lép, az előzőnek el kell hagynia a terepet. Ez utóbbi hasonlat egy konfliktushelyzetbe kerülő állat magatartását sok esetben valóban hűen tükrözi, és így könnyen érthető, hogy azokban a bizonyos régi időkben nem vettük észre, hogy azok csak igen ritkán előforduló, kivételes esetek. Ráadásul az egymással viszályba kerülő két késztetés kölcsönhatásának legegyszerűbb formájában az egyik vagy elnyomja, vagy kiiktatja a másikat; így hát teljességgel jogos és törvényszerű elgondolás volt előfutáraink részéről, hogy a legegyszerűbb s a legkönnyebben elemezhető folyamatokat tekintették mérvadónak, még ha nem is ezek voltak a leggyakoribbak.
A valóságban két függetlenül változó ösztön rendkívül bonyolult kölcsönhatásban áll egymással. Előfordulhat, hogy az egyik egyoldalúan támogatja és serkenti a másikat, segíthetik kölcsönösen is egymást, lehetséges, hogy anélkül, hogy kapcsolatba lépnének egymással, ugyanarra a magatartási módra „telepednek rá”, és adott esetben gátolhatják is egymást. A további lehetséges variációk felsorolása túl messzire vezetne, de az a ritka és speciális eset mindenképpen említést érdemel, mikor az erősebb ösztön a gyengébbiket valami „mindent vagy semmit” törvény szerint működő keljfeljancsi-reakció keretében kiiktatja. Csak ez az egyetlen eset felel meg Huxley hasonlatának, és csak egyetlen ösztönről, a menekülési ösztönről mondható el általánosságban, hogy minden más ösztönt elnyom. De még ez az ösztön is „emberére” talál olykor!
A hétköznapi, a gyakori, a többféleképpen felhasználható, készséges és „olcsó” ösztönmozgások, melyeket az imént „a fajfenntartás kis szolgálóinak” neveztem, gyakorta állnak több „nagy” ösztön rendelkezésére. Elsősorban a helyváltoztatás mozgásmódjai, például a futás, repülés, úszás stb., de mások is, mint a csippentés-csípés, rágcsálás, ásás stb. állnak a táplálékszerzés, a szaporodás, a menekülés, az agresszió – tehát az itt „nagynak” nevezett ösztönök – szolgálatában. S mivel bizonyos értelemben eszközként szolgálják a különböző nagy, fölébük rendelt rendszerek, elsősorban az említett „Négy Nagy” ösztön érdekeit, és mint ilyenek, a motivációforrások alá tartoznak, ezért másutt eszközaktivitásoknak neveztem őket. Ez persze korántsem akarja azt sugallni, hogy az ilyen mozgási formák híján volnának a spontaneitásnak, épp ellenkezőleg: a természeti ökonómia általános érvényű elvének megfelelően például egy kutya vagy farkas esetében az egyes ösztönök spontán produkciója – mint a szimatolás, felhajtás, futás, üldözés, agyonrázás stb. – az éhség nagyságához igazodik. Ha az éhséget mint késztetőt kiiktatjuk, olyan egyszerűen például, hogy az etetőedényt mindig megtöltjük finomságokkal, hamarosan azt fogjuk tapasztalni, hogy az állat ugyan kisebb hévvel, de azért szimatol, nyomoz, rohan, űz, ráz... – mintha ezek a tevékenységek elengedhetetlenek lennének éhsége csillapításához. Ha viszont a kutya tényleg éhes, bizony mennyiségileg mérhetően többször műveli mindezt. Bár tehát az említett eszközösztönök spontán módon is működnek, az éhség nagyobb teljesítményre ösztönzi őket, mint amennyit magukra hagyatva tennének. Bizony egy ösztön is ösztönözhető!
Valamely önmagában spontán funkció ösztönzése egy máshonnét érkező inger által a fiziológiában korántsem ritka vagy éppenséggel új jelenség. Az ösztöncselekvés annyiban reakció, hogy külső inger vagy más ösztön hatására is bekövetkezhet. Spontánná csak az ilyen késztetések elmaradásakor válik.
Analóg folyamatot a szív ingerkeltő központjaiból már régóta ismerünk. A szívverést normál körülmények között az a ritmikus-automatikus inger váltja ki, melyet az úgynevezett szinuszcsomó produkál, az a rendkívül specializált izomszövedékű szerv, amely a véráramnak a szív pitvarába vezető „ajtajától” nem messze helyezkedik el. Valamivel lejjebb, a vér áramlásának irányában, a kamraátmenetnél található egy másik ilyen szerv, az atrioventricularis csomó, melybe az előbbiből egy kötegnyi ingertovábbító izomrost vezet. A két csomó ingerlökéseket produkál, s ezek képesek a szívkamrát összehúzódásra késztetni. A szinuszcsomó gyorsabban dolgozik, mint az atrioventricularis csomó. Ezért ez utóbbi normál körülmények között sosincs abban a helyzetben, hogy spontánul viselkedjék, hiszen valahányszor el szeretné küldeni a maga ingersorát, az elöljárója megsarkantyúzza, s így valamivel hamarább „lő”, mint azt önszántából tette volna. Így az előtte járó elöljáró rákényszeríti a saját munkatempóját. Ha elvégezzük Stannius klasszikus kísérletét, és az ingervezető köteg elszorításával megszakítjuk ezt az összeköttetést, s megszabadítjuk az atrioventricularis csomót a szinuszcsomó zsarnokságától, az atrio azt teszi nyomban, amit az elnyomottak ilyenkor tenni szoktak, nevezetesen, megszűnik dolgozni, más szóval a szív egy pillanatra leáll. Ezt nevezik régtől fogva „preautomatikus szünet”-nek. Rövid pihenő után tudniillik az atrioventricularis csomó rádöbben, hogy ő maga is ingerképző, s kis idő múltán szívesen működésbe lépne. Erre ez idáig nem nagyon nyílt lehetősége, mert a kérdéses pillanatot megelőzően mindig megkapta hátulról a tűzparancsot jelentő rúgást.
Ahogy az atrioventricularis csomó a szinuszcsomóhoz, valahogy úgy viszonyulnak az ösztönmozgások a motiváció különböző, fölébük rendelt forrásaihoz. Esetünkben a helyzetet az bonyolítja, hogy mint az eszközreakciók esetében is, egy szolgának gyakran több ura van, és ezek az urak igencsak különböző természetűek. Lehetnek, mint a szinuszcsomó, automatikusan-ritmusosan ingereket keltő szervek vagy külső-belső receptorok, melyek külső és belső ingereket vesznek fel, majd izgalom formájában továbbítanak, s amelyek közé a szövetek olyan szükségleteit soroljuk, mint az éhség, a szomjúság vagy az oxigénhiány. Lehetnek végezetül belső elválasztású mirigyek, melyeknek hormonjai meghatározott idegi folyamatokra hatnak serkentőleg. (A „hormon” görög szó, jelentése: űzök, hajtok, ösztönzök.) Az ilyen felsőbb szintekről parancsba adott aktivitás azonban nem mindig „reflex jellegű”; vagyis az ösztönmozgás szerveződése nem „gépiesen” működik, használaton kívül nem pihen tehát passzívan arra várva, hogy valaki megnyomja az indítógombot. Ellenkezőleg, inkább olyan, mint egy ló, amelynek ahhoz, hogy urának engedelmeskedjék, igenis szüksége van a zablára és arra, hogy megsarkantyúzzák, ugyanakkor viszont igényt tart arra is, hogy nap mint nap „megjárassák”, hogy a felgyülemlett fölös energiáit levezethesse, melyek bizonyos szituációban – például a számukra legizgalmasabb ösztön, a fajon belüli agresszió számára ideális körülmények között – igen veszélyesek lehetnek.
Mint már utaltunk rá, valamely ösztönmozgás spontán eredményessége (a „produkció”) nagyjából igazodik a várható szükséglethez. Olykor ez a takarékosság igen célszerű, mint például az atrioventricularis csomó esetében, hiszen ha atriónk többet „teljesít”, mint amennyire a szinuszcsomó „vevő”, jön az ideges emberek által olyannyira ismert extraszisztolé, vagyis a szívkamrának a normális szívverés ritmusába udvariatlanul belekotyogó-zavaró összehúzódása. Máskor viszont egyáltalán nem ártalmas, sőt adott esetben hasznos is lehet, ha állandó teljesítménytöbblet áll rendelkezésre. Ha egy kutya többet fut, mint amennyi a zsákmány eléréséhez szükséges lenne, vagy egy ló minden ok nélkül szökellni kezd (a ragadozók menekülő vagy védekező mozgásmintázatait produkálja), nem más ez, mint puszta izomgyakorlat, bizonyos értelemben felkészülés az élesebb helyzetekre...!
Az eszközaktivitások produkciótöbblete itt válik hasznossá, ahol nehezen megjósolható, hogy végül is mennyi kerül majd felhasználásra belőlük. A vadászó macska néha kénytelen órákat kuporogni lesben állva az egérlyuknál, máskor a véletlenül útját keresztező egeret egy szempillantás alatt minden előkészület nélkül el tudja kapni. Az esetek többségében azonban hosszú időn át kénytelen lopakodni és leselkedni, míg végre elkaphatja, agyonharaphatja és elfogyaszthatja áldozatát. Az ilyen cselekvési láncolatok megfigyelésekor nagy a csábítás, hogy rosszindulattól vezérelve összevessük őket az ember céltudatos viselkedéseivel, s így óhatatlanul is arra a következtetésre jutunk, hogy a macskát a zsákmányszerzést kísérő mozgássor leírására csakis „falánksága” készteti. Hogy ez mennyire nem így van, kísérletileg bizonyítható. Leyhausen egymás után adogatta az egereket a vadászni vágyó macskának, és megfigyelte azt a sorrendet, ahogy a zsákmányul ejtés és a felfalás bizonyos részcselekvései lassan elmaradoztak. A macska elsőként az evést hagyta abba, és ugyan megölt még néhány egeret, de már nem nyúlt hozzájuk. Következő lépésként már meg se ölte áldozatait, de továbbra is üldözte és leste őket. Lassan ez a vágya is alábbhagyott, és ugyan folytatta a vadászatot, de érdekes módon mindig egy olyan egeret pécézett ki magának, amely lehetőleg jó messze, mondjuk a szoba túlsó sarkában futkározott, azokkal viszont nem foglalkozott, amelyek kis túlzással a pracliján másztak át.
E kísérlet során meg tudták számolni, hányszor került sor egy-egy részcselekményre, míg el nem hagyta őket teljesen. A számok és az átlagos elhasználódás között nyilvánvaló az összefüggés. Természetes, hogy egy macskának igen sokat kell lesnie és lopakodnia, hogy zsákmányához egyáltalán kellő közelségbe kerüljön, és zsákmányszerzési akciója sikerrel kecsegtessen. Csak számos eredménytelen kísérlet után kerül végre karmai közé a zsákmány, akkor jöhet a halálos harapás, de ez sem sikerül mindig elsőre, vagyis egyetlen egér elfogyasztásához több halálos harapás szükséges. Hogy a részcselekvések valamelyike ösztönösen lép-e fel, vagy valamelyik másik ösztönzésére, ez az ilyen komplex magatartásformák esetén azoktól a külső körülményektől függ, amelyek az egy-egy mozdulatmód iránti „keresletet” meghatározzák. Tudomásom szerint ezt elsőként René Spitz gyermekpszichiáter fogalmazta meg, megfigyelve, hogy azok a csecsemők, akiknek a tejet egy túl könnyen „járó” cumisüvegben adták, miután kiürítették és elutasították az üveget, még „meghagytak maguknak” pár szopó-szívó mozdulatot, melyeket aztán pótlólagos tárgyakra vittek át. Hasonló történik a ludaknál is, ha olyan tavon tartjuk őket, ahol nem áll rendelkezésükre táplálék, melyet az úgynevezett „görgicsélés”-sel, a víz alá bukva kereshetnének meg. Ha az állatokat kizárólag a parton etetjük, előbb-utóbb megfigyelhetjük, hogy „üresjáratban” is görgicsélnek. Ha jóllakásig teleetetjük őket úgy, hogy végül már elutasítják az eleséget, s a maradék magot a vízbe szórjuk, azonnal újrakezdik a görgicsélést, s a magokat ténylegesen el is fogyasztják. Mondhatni, „azért esznek, hogy görgicsélhessenek”. A kísérlet megfordítható, ilyenkor az állatokat arra kényszerítjük, hogy még fokozottabb görgicséléssel keressék meg táplálékukat a számukra még épp elviselhető vízmélységekben. Ha hagyjuk, hogy teleegyék magukat, s utána a maradék tápot a szárazon adjuk oda nekik, még jelentős mennyiséget elfogyasztanak belőle, bizonyítván, hogy az imént „csak azért görgicséltek, hogy egyenek”.
Teljes bizonyossággal tehát nem állapíthatjuk meg, hogy két spontán motivációt létrehozó ösztön közül melyik ösztönzi a másikat, illetve hogy melyik a „domináns”.
Eddig csak olyan részösztönök kölcsönhatásáról beszéltünk, amelyek olyan közös funkciókban működnek együtt, mint például a szervezet táplálása. Valamelyest másképp alakul az olyan ösztönforrások viszonya, melyeknek mindegyike más-más funkciójú, s így más ösztönszerveződéshez tartozik. Ebben az esetben nem serkentik és nem is támogatják egymást, hanem bizonyos értelemben vetélytársakká válnak: az ösztönzők mindegyike „a maga igazáért” küzd. Elsőként Erich v. Holst mutatta ki azt, hogy már a legparányibb izomrándulások szintjén megkezdődhet az a folyamat, amelynek során az ingerképző elemek nem csupán versengenek egymással, de kölcsönösen és törvényszerűen befolyásolva a másikat ésszerű kompromisszumkötésre is törekszenek. Ez a befolyásolás igen durván fogalmazva abból áll, hogy a két endogén ritmus mindegyike igyekszik a másikra erőltetni a maga frekvenciáját, megőrizve közben saját konstans fázisviszonyait. Az, hogy minden idegsejt, amely egy adott izom rostjaihoz kapcsolódik, ésszerűen és mindig egyszerre működik („tüzel”), ennek a kölcsönös befolyásolási folyamatnak az eredménye: ha a folyamat csődöt mond, következnek a fibrillációs izomrángások, ez az idegkimerültség szélsőséges eseteiben figyelhető meg. Egy végtag valamivel magasabb fokú integrációjának esetén, mondjuk egy haluszonynál, ugyanezek a folyamatok értelmes kölcsönhatást („játékot”) eredményeznek az „antagonisztikus” izmok között, vagyis azok közt, amelyek az érintett végtagot váltakozva mozgatják a tér más-más irányába. Az állatoknál egy uszony, egy láb vagy egy szárny minden ide-oda megtett ritmikus mozdulata az „antagonisták” közös tevékenykedésének eredménye, beleértve ebbe a részt vevő izmokat és az idegrendszer ingerkiváltó központjait is. Független s egymással versengő impulzusforrások konfliktusának következménye, hogy ezek energiái a „viszonylagos koordináció” törvényszerűségeinek megfelelően (ahogy v. Holst a kölcsönös befolyásolás szóban forgó folyamatait nevezte) rendezettek, és az egész üdvét szolgáló pályákra vezetődnek.
Következésképpen nem a háború minden dolgok atyja, hanem az egymástól függetlenül ösztönzéseket eredményező impulzusok konfliktusa az, mely az Egész szerkezetén feszültségeket teremt, amelyek szó szerint feszes huzalként viselkedve struktúrát és szilárdságot kölcsönöznek annak. Nemcsak olyan egyszerű teljesítményekre igaz ez, mint a halak uszonymozgása, amelyen v. Holst a viszonylagos koordináció törvényszerűségeit fölfedezte, hanem igen sok más késztetés-forrásra is, amelyet jól bevált parlamentáris szabályozók arra kényszerítenek, hogy szavazataikkal a köz érdekét szolgáló harmónia kialakulásának lehetőségét támogassák.
Egyszerű példaként tekintsük a kutya arcizomzatának mozgását. Nézzük példaként egy, a támadás és menekülés ösztöne közt tétovázó, konfliktushelyzetbe került kutya arcizomzatának mozgását. A mimikának ez a fajtája, amelyet fenyegetésnek szokás nevezni, akkor jelentkezik, ha az állaton erőt vesz a félelem, még ha csak enyhébb formában is, és ez megzavarja a támadó tendenciát. Ha nincs jelen a félelem, az állat mindenfajta fenyegetés nélkül, nyugodt arccal harap, ahogy ezt ábránk bal felső sarkában láthatjuk, s az arcvonásaiban jelentkező feszültség is csak körülbelül akkora, mint mikor az etetőtálat figyeli, amelyet gondozója épp elé rak. Ha az olvasó jól ismeri a kutyákat, tegyen egy próbát, próbálja meg maga utánozni az ábrákon látható arckifejezéseket. Próbálja meg elképzelni azt a szituációt, amelyben a kutya ilyen képet vágna. Aztán találja ki azt is, mit tenne az állat a következő pillanatban.
3. ábra
Pár képpel kapcsolatban elmondom a magam megoldását. A felső sor közepén látható kutyáról azt gondolnám, egy vele egyforma erejű, általa tiszteletben tartott, de nem éppen rettegett riválissal áll szemközt, mely ugyanúgy nem merne tettlegességhez folyamodni, ahogy ő sem; s előrejelzésem itt az lenne, hogy nyilván álldogálnak így egy-két percig, utána pedig „tekintélyüket megőrizve” elvonulnának, aztán tisztes távolból mindketten megemelik a hátsó lábukat. A jobb oldali kutya fent szintén nem fél, de már haragosabb, a találkozás a fentiek jegyében folyhatott le azzal a különbséggel, hogy itt – ha a másik némi bizonytalanságot árul el esetleg – kitörhet hirtelen a lármás, kíméletlen küzdelem is. Az intelligens olvasó, aki könyvemben idáig eljutott, egészen biztosan észrevette már, hogy a képeket egy bizonyos rendszer szerint rendeztem el, jobb felé haladva fokozódó agresszióról, lefelé haladva fokozódó félelemről árulkodnak az állatok arcvonásai.
A magatartás-értelmezés s -előrejelzés a szélsőséges esetekben a legkönnyebb, s így a jobb sarokban látható ábra kecsegtet a legnagyobb sikerrel. Ennyire nagy düh ekkora nagy félelemmel párosulva csak akkor jelentkezhet, ha a kutya valamely gyűlölt, de pokolian rettegett ellenségével kerül szembe, és – valamilyen okból kifolyólag – már nem tud kitérni előle. Két olyan helyzetet tudok elképzelni, amikor ténylegesen ez történhet. Vagy oda van kötözve (láncolva stb.) valahová az eb, sarokba szorították, csapdába esett; vagy pedig a szuka állat védelmezi az almot az ellenséggel szemben. Persze arról a vadromantikus variációról sem szabad elfeledkeznünk, hogy egy hűséges kutya áll őrt súlyos betegen vagy sebesülten heverő, magatehetetlen gazdája mellett, s védelmezi őt. Ugyanilyen nyilvánvalóan meg lehet jósolni, mi történik majd a következő pillanatban: ha az ellenség, legyen bármily fölényben is, csak egy lépéssel is közelebb merészkedik, bekövetkezik az általunk a korábbiakból már ismert kétségbeesett támadás, a Hediger-féle kritikus reakció.
Mármost amit az én kutyaszakértő olvasóm az imént művelt, az pontosan ugyanaz, amit N. Tinbergen és J. van Iersel motivációanalízisnek nevez. Ez a folyamat alapvetően három lépésből áll, amelyek a tudás három forrásából merítenek információt. Először is megpróbáljuk – lehetőség szerint – a különféle jelentésű ingertartalmak szempontjából megvizsgálni a helyzetet. Fél-e a kutyám a másiktól, s ha igen, mennyire? Gyűlöli netán, vagy éppenséggel tiszteli, mint idősebb barátját, mint „falkavezért”, és így tovább. Másodjára aztán megpróbáljuk összetevőire bontani a megfigyelt mozgást. Az ábrákon láthatjuk, hogy a menekülés vágya a fület felfelé, a száj sarkát lefelé és hátra húzza, miközben az agresszió indulata a felső ajkat is felrántja, így az állat kitátja a pofáját, mindkettőt a harapásra tett előkészületnek tekinthetjük. Ezek a mozdulatok, illetve attitűdök (helyzetek) mennyiségileg jól meghatározhatók. Mérhetőek, s így szó szerint megállapíthatjuk, hogy ennek vagy annak a kutyának hány milliméternyi a félelme, hány milliméternyi a dühe. A mozgáselemzést harmadik lépésként azoknak a magatartási módoknak az összegyűjtésével folytatjuk, melyek az elemzett mozgásmikénteket elvileg követhetik. Ha a helyzetelemzésből és a mozgásanalízisből levont következtetéseink helyesek, vagyis például a jobb felső kutya valóban csak dühös, és igazából nem fél, akkor az állat támadni fog, nem pedig menekülni. Ha igaz az, hogy a középső, „e” kutyában a düh és a félelem körülbelül egyenlő mértékben van jelen, akkor ugyanakkora az esélye annak, hogy ezt a mimikát támadás, avagy megfutamodás követi. Tinbergen és munkatársai alkalmas objektumokon, elsősorban sirályok fenyegető mozdulatain nagy számban végeztek ilyen motivációelemzéseket, és az említett három tudásforrásból származó információk egybeesése a legszélesebb statisztikai alapon igazolta feltevéseik helyességét. Azok a fiatal, állatbarát hallgatók, akiket bevezettünk a motivációelemzés technikájába, eleinte csalódottak voltak, mert az eredmény, amit a fáradságos elemzés, aztán a sok ügyes-bajos „statisztikázás” után kaptak, érdemben nem volt más, mint amit bárki józan paraszti ésszel, egy kis éleslátással és az állatok ismeretében kapásból megmond. De hát a látás és a bizonyítani tudás közt különbség van, s épp ez az, ami a művészetet a tudománytól elválasztja. A nagy látó, a látnok hajlamos a bizonyítékokat követelő tudósra a „földkerekség legnyomorultabb fiának” szerepét kiosztani, és fordítva, az analizáló tudós szemében felettébb kétes és gyanús ügy az, ha valaki a közvetlen érzékelést tekinti ismeretei forrásának. A magatartás-kutatásnak is van olyan iskolája, az amerikai ortodox behaviourista iskola, amely komolyan megpróbálja kiiktatni metodikájából az állat közvetlen megfigyelését. Ha véres-verejtékes munkával is, de érdemes ezeknek az embereknek és „szem-teleneknek”, akik egyébiránt nagyon is okos elmék, megmutatni azt, hogy amit látunk, azt bizonyítani is tudjuk, méghozzá úgy, hogy el kell hinniük, hogy mindenkinek el kell hinnie!
Másrészt a statisztikai elemzés felhívhatja figyelmünket olyan rendellenességekre is, melyek addig, a merő alaki megfigyelés során, elkerülték figyelmünket. A szem arra való, hogy megfigyeléseket tegyen, fölfedezzen – s mint ilyen, mindig kicsit szebbnek és szabályosabbnak látja a dolgokat, mint amilyenek azok a valóságban. Az így belénk szuggerált problémamegoldás ugyan roppant „elegáns”, de erősen leegyszerűsített munkahipotézisnek tekinthető. Pontosan a motivációkutatás területén sikerül a racionális analízisnek nem is ritkán az alaki megfigyelés hibáira rábukkanni, és a nem egészen rendben lévő dolgokat kiigazgatni.
Az eddig végzett motivációelemzések nagy többsége olyan magatartási módokkal foglalkozik, melyeknek létrejöttében csupán két egymással versengő ösztönnek van része, méghozzá főleg a „Nagy Négy”, az éhség, a szerelem, a menekülés és az agresszió közül kettőnek. Tudásunk jelenlegi szerény szintjén mindenképpen jogosnak látszik, hogy lehetőleg egyszerű eseteket válasszunk az ösztönkonfliktus tanulmányozásának tárgyául, mint ahogy a viselkedéskutatás klasszikusai is olyan esetek felé fordultak szeretettel, ahol az állat egyetlen ösztön hatása alatt állt csak. De tisztában kell lennünk azzal, hogy a merőben két ösztönkomponensű viselkedés is rendkívül ritka jelenség, alig gyakoribb, mint az az eset, ahol az impulzust egyetlen, zavartalanul ható ösztön váltja ki.
Ha olyan objektumot keresünk, melyen az egzakt motívumelemzés mintapéldáját produkálhatjuk, a legjobb, ha olyan viselkedést választunk, amelyről többé-kevésbé tudjuk, hogy csak két egyenértékű ösztönnek van benne része. E cél elérésére olykor technikai trükköt is alkalmazhatunk, ahogy munkatársnőm, Helga Fischer tette, amikor nyári ludakon a fenyegetés témakörében végzett motivációelemzést. Hogy az agresszió és menekülés együtthatását bizonyos értelemben „tiszta kultúrában” vizsgáljuk, a mi ludaink esetében az Ess-tónál, pátriájukban, azért bizonyult lehetetlennek, mert a madarak mozgásmintázata túl sok más motívumot, például szexuális összetevőket is tartalmazott. Ugyanakkor néhány alkalommal mintegy véletlenszerűen kiderült, hogy a „szexualitás szava” elnémul, ha a ludak idegen tájakon mozognak. Ilyenkor ugyanis úgy viselkedtek, mintha csapatban vándorolnának, sokkal szorosabban összetartottak, riadékonyabbak lettek, és szociális érintkezéseikben, összetűzéseikben sokkal tisztább formában mutatták a két vizsgálandó ösztön hatásait. A kutatónő épp ezért táplálékszoktatással elérte, hogy lúdcsapatunk – némi keresgélés után – kijárjon az intézetünkön kívüli, számára idegen terepre, s ott táplálkozzék. A különböző színű gyűrűk kombinációival megjelölt ludak közül aztán „kiemelt” egyet-egyet, esetünkben egy gúnárt, amely agresszív viselkedésével s ezek során jelentkező fenyegetés-kifejezéseivel már korábban felkeltette a figyelmét. Mivel ezt a libacsapatot már egy éve figyeltük, tisztában voltunk a rangsorbéli különbségekkel, főleg az öregebbeknél; így minden adott volt egy pontosabb helyzetelemzéshez. A mozgásanalízis, valamint a mozgásra következő viselkedés regisztrálása úgy történt, hogy Helga Fischer mindig magával vitte a mellékelt mintalapot, melyet intézetünk rajzművésze, Hermann Kacher készített ludak fenyegetéseinek nagyszámú, pontosan jegyzőkönyvbe foglalt esetei alapján; így Helgának csak diktálnia kellett: „Max gúnár D-t csinál Hermesszel szemben, aki lassan legelészve közelít felé, Hermes E-vel válaszol, erre Max F...” A finoman megrajzolt képsor fokozatossága csak kivételes esetekben tette szükségessé az olyan feljegyzéseket, mint például D-E vagy K-L, így jelölte a kutatónő az átmeneti jelenségeket.
4. ábra
Még az ilyen, a két motiváció „tiszta formája” számára eszményi feltételek között is jelentkeztek olykor olyan mozgásformák, melyek nyilvánvalóan nem voltak magyarázhatóak a két kérdéses ösztön összjátékával. Az A és B jelzésű fenyegető mozdulatokról például, mikor is a nyak ferdén fölfelé mutat, tudjuk, hogy egy harmadik, független motiváció, nevezetesen a felszegett fejjel történő biztosítás fedi át őket. Az agresszivitás az A-C és a D-F sorokban is állandó értéket mutat, amelyekben még a szociális félelem mértéke balról jobbra növekszik, az, hogy a két sor között mégis eltéréseket tapasztalunk, valószínűleg a két ösztön intenzitáskülönbségéből adódik. Ezzel szemben az M-től az O-ig terjedő mozgásformákban egy további motivációnak is része van, de ennek természete egyelőre ismeretlen számunkra.
Mint mondottuk, jól megválasztott stratégiának bizonyul az, ha olyan eseteket választunk a motívumanalízis tárgyául, amelyekben – mint a fentiekben is – csak két ösztönforrás játszik lényegi szerepet, azonban még az ilyen kedvező körülmények között is oda kell figyelnünk az olyan mozgáselemekre, amelyek nem magyarázhatóak a két ösztön viszályával, illetve versengésével. A legelső kérdésnek, amelyet egy ilyen elemzés megkezdése előtt fel kell tennünk, a mozgásmódban részes motivációk számára és jellegére kell irányulnia. Az utóbbi időben néhány kutató a tényezőanalízis egzakt módszerét alkalmazza sikerrel ennek megválaszolására.
Az eleve három fő összetevőre figyelő motivációelemzés szép példája tanítványom, Beatrice Oehlert lektori értekezése. A vizsgálat tárgyául a bölcsőszájú halak azon viselkedését választotta, amely akkor tapasztalható, mikor a faj két, egymás számára ismeretlen egyedét összeeresztjük. Olyan fajokat választottunk, melyeknél a hím és a nőstény külsőre gyakorlatilag egyáltalán nem különbözik egymástól, s ebből kifolyólag az egymás számára ismeretlen egyedek mindig úgy közelítenek egymás felé, hogy viselkedésüket a menekülés, az agresszió és a szexualitás egyaránt motiválja. Az egyes mozgási módok, melyeket egy alapösztön indukál, e halaknál különösen jól megkülönböztethetőek, mert az adott ösztön legcsekélyebb fokú jelenléte esetén is a tér más és más irányába mutatnak. A szexuálisan motivált mozgások, mint a fészekgödör ásása, az ívókő megtisztogatása, de az ikrák lerakása és megtermékenyítése is a talaj felé irányul, a menekülés még legenyhébb formájában is az ellenféltől elfelé, általában a felszín felé tart, míg az agresszió mozgásai néhány fenyegető jellegű mozgás kivételével, amelyek egyben a menekülés mozdulatainak jellegzetességeit is magukon viselik, az ellenfelet célozzák meg. Ha ismerjük ezeket az alapszabályokat s hozzá még a ritualizált kifejezésmozgások sajátos motivációit is, akkor ezeken a halakon kiválóan tanulmányozhatjuk az említett ösztönök egymáshoz való viszonyát. Sokat segít az is, hogy ezeknek a halaknak a többsége szexuális, agresszív és szorongásos „hangulatban” más és más színt ölt.
E motivációanalízis váratlan melléktermékeként Beatrice Oehlert egy nyilvánvalóan nemcsak ezeknél a halaknál, hanem igen sok gerincesnél is meglévő mechanizmust fedezett fel: a két nem kölcsönös „egymásra ismerésének” aktusát. Mivel a vizsgált cichlidáknál a hím és a nőstény nem csupán küllemre, de mozgásra is ugyanolyan, sőt még a nemi aktus, az ikrázás és a megtermékenyítés mozgásaiban sincs náluk különbség, egész idáig rejtély volt, hogy végül is mi akadályozza meg az azonos nemű partnerek összekerülését. A magatartás-kutató megfigyelőképességét leginkább próbára tevő feladatok közé tartozik az, hogy észrevegye, ha bizonyos, máskülönben elterjedt viselkedési formák egy adott állatnál vagy állatcsoportnál nem jelentkeznek, például a madaraknál és a hüllőknél hiányzik az ásításnak nevezett, mély belégzéssel párosuló száj-, csőr-, pofakitátás, ez egy olyan, taxonómiailag fontos tény, melyet Heinroth előtt senki sem vett észre. S még sorolhatnánk a hasonló példákat.
Annak fölfedezése, hogy bizonyos magatartási módok hiánya a hímnél és megint mások hiánya a nősténynél a nem azonos nemű cichlidák párzásához vezet, a megfigyelőképesség bravúros teljesítményének tekinthető. A szóban forgó halak hímjénél és nőstényénél a három nagy ösztönforrás, az agresszió, a menekülés és a szexualitás keveredési aránya különböző: a hímnél a menekülés és a szexualitás motivációja nem keveredik. Ha a hím a vele szemben állótól egy kicsit is fél, szexuális vágya azonnal kialszik. A nősténynél ugyanez a viszony az agresszió és a szexualitás között áll fenn: ha a nőstény a párját nem „akceptálja” eléggé, és így agresszivitása sem szűnik meg teljesen, akkor szexuálisan nem képes ráhangolódni a hímre. Igazi Brünhildává válik, és annál vadabbul támadja a hímet, minél inkább kész lenne – potenciálisan – a szexuális reakciókra, vagyis minél közelebb áll ováriumainak és hormonszintjének tanúsága szerint az ikrák lerakásához szükséges állapothoz. A hímnél ellenben az agresszió és a szexualitás kiválóan megfér egymással, minden további nélkül durván fel s alá kergeti nőstényét a medencében, s mindeközben szexuális és egyéb keverékmozgásokat is észlelhetünk. A nőstény ugyanakkor félhet nagyon a hímtől anélkül, hogy szexuális motivációjú viselkedési módjában bárminemű változást tapasztalnánk. A halszűz miközben riadtan menekül az agresszív hím elől, kihasznál minden parányi szünetet, melyet goromba barátja engedélyez neki, és szexuálisan motivált udvarlási mozdulatokat végez. A menekülésnek és a szexualitásnak ezek a keverékformái a ritualizáció révén igen elterjedt, egészen sajátos kifejezésértéket hordozó ceremóniákká fejlődtek, ezeket nevezzük szemérmeskedésnek.
A három nagy ösztönforrás ezen kevert, ráadásul nemenként más és más arányt mutató viszonya okozza azt, hogy a hím csak egy alacsonyabb rangú, következésképp könnyebben megfélemlíthető partnerrel, míg a nőstény csak egy magasabb rangú, s ennek megfelelően félelmet ébresztő hímmel tud párosodni. Így biztosítja a különböző nemű halak párba találását a fentebb ismertetett viselkedési mechanizmus. Különféle változatokban és különféle ritualizációs folyamatok eredményeképpen, némiképpen átalakulva, az egymásra találás folyamata a magasabb rendű gerinceseknél, de még az embernél is fontos szerepet játszik. Ugyancsak jó példája ez az agresszió nélkülözhetetlen fajfenntartó teljesítményének, amely a többi motivációval kialakuló harmonikus összjátékban jön létre – erről a teljesítményről a 3. fejezetben még azért nem szólhattunk, mert akkor még nem tudtunk eleget az ösztönök parlamentáris versengéséről. Ez a jelenség továbbá azt is kiválóan példázza, milyen különböző lehet a „nagy” ösztönök viszonya egyazon faj hímnemű és nőnemű egyedeinél: azok a motívumok, amelyek az egyik nem esetében alig gátolják egymást, sőt kiválóan tudnak egymás mellett létezni, a másik nemnél igen hamar felborítják az egyensúlyt! Ahogy ezt már tisztáztuk, nem mindig a „Nagy Négy” válik az állati vagy éppenséggel az emberi magatartás legfőbb motiválójává. Még kevésbé szabad azt hinnünk, hogy egy „nagy” és ősi ösztön mindig domináns szerepben tetszeleghet egy másik, specializáltabb, törzstörténetileg fiatalabb ösztönnel szemben, vagy hogy kiiktathatná ez utóbbit! Olyan, kétségkívül „modern” viselkedési mechanizmusok, mint a társas állatok tartós együttmaradását biztosító speciális ösztönök, sok fajnál annyira uralmuk alatt tartják az egyedet, hogy adott körülmények között bármely más (nagy) ösztönt maguk mögé utasítanak. A birka, mely a vezérkost követve leugrik a szakadékba, már szinte közmondásossá vált! Ha egy nyári lúd elszakad a csapattól, akkor mindent megtesz, hogy társaira rátaláljon, olyannyira, hogy a valahova tartozni vágyási ösztöne még a menekülési ösztönét is legyőzi; hozzánk is „bepottyantak” időről időre vad nyári ludak, s a házunk körül tanyázó csoporthoz csapódva végül nem húztak tovább, hanem maradtak! Ha ehhez még azt is tudjuk, hogy a nyári ludak igen félénkek, akkor megkockáztathatjuk azt a megállapítást, hogy a „csapatszellem” minden más motivációt legyőzött. Hasonló a helyzet igen sok fejlettebb gerincesnél és a csimpánzoknál is, amelyekről Yerkes joggal mondta: „Egy csimpánz nem csimpánz!”
Még azok az ösztönmozgások is, melyek – filogenetikailag szólva – „éppen csak hogy” önállósultak a ritualizáció révén, és mint az előző fejezetben felvázoltam, az ösztönök parlamentjében a legifjabb tagokként foglalták el helyüket, s kaptak szavazati jogot, igen, még ezek is lehurroghatnak adott körülmények között oly hatalmas ösztönopponenseket, mint az éhség vagy a szerelem. A ludak diadalkiáltásának tárgyalásakor megismerünk majd egy ceremóniát, mely ezeknek a madaraknak az életét bármilyen más ösztönnél jobban befolyásolja. Persze akad azért épp elég olyan ritualizált mozgási mód is, sőt sok is, mely még alig függetlenedett a nem ritualizálódott előképétől, és az összmagatartásra gyakorolt szerény hatása kimerül abban, hogy az általa „akart” koordinációk és mozgások, ahogy azt a rozsdáslúd heccelésénél láttuk, kicsit gyakoribbak lesznek, előnyt élveznek más, lehetséges mozgási formákkal szemben.
Függetlenül attól, hogy egy ritualizált mozgási mód „erős” vagy „gyenge” hang-e az ösztönök koncertjében, meg tudja nehezíteni a motívumanalízist, mégpedig azért, mert képes több független ösztön által létrehozott viselkedés tévképzetét kelteni. Az előző fejezetben olvashattunk arról, hogy a több komponensből egyetlen egységgé összeolvadt, ritualizált mozgás egy nem örökletes koordinációval rögzült, gyakran több ösztön konfliktusából kipattant mozgássor formáját másolja, mint azt a lúdféléknél a tojó heccelésének példáján igazoltuk is. Mivel pedig, mint erre ott szintén rámutattunk, a másolat és az eredeti többnyire ugyanabban a mozgásban jelentkezik, ezért rendkívül nehéz kielemezni, mennyit írhatunk az előbbi és mennyit az utóbbi számlájára. Csak ha az eredetileg egymástól független összetevők valamelyike, a heccelés esetében például a megfenyegetett „ellenség” felé irányulás kerül viszályba a ritualizálódás által rögződött mozgáskoordinációval, ekkor ismerhettünk rá az új független változóra.
A hím pikó „cikcakktánca”, amelyen Jan van Iersel a legelső motívumelemzést végezte, kitűnő példa arra, hogyan lopózik be egy egészen „gyenge” rítus alig észrevehető harmadik független változóként két „nagy” ösztön konfliktusába. Van Iersel rájött, hogy az a különös, egészen addig udvarlásnak hitt cikcakktánc, melyet a nemileg érett, territóriumot birtokló tüskés pikó hím az arra közlekedő nőstényeknek eljár, minden alkalommal másként fest. Hol a nőstény felé irányuló „cik”, hol a nősténytől eltartó „cakk” a hangsúlyosabb. Ha ez utóbbi hangsúlyosan jelentkezik, akkor világos, hogy a cakk a fészek felé irányul. Ebben az egyetlen szélsőséges esetben a hím, megpillantva a felé közeledő nőstényt, gyorsan elindul felé, valamivel előtte lefékez, megfordul, és főleg akkor, ha a nőstény azonnal odamutatja neki kövér hasát, visszaúszik a fészeknyíláshoz, amelyet oldalára billentve egy bizonyos ceremónia kíséretében meg is mutat a nősténynek. A másik szélsőséges esetben, amely leginkább akkor következik be, ha a nőstény még nem egészen ikraérett, az első, a nőstényt megközelítő „cik”-et nem követi semmiféle „cakk”, hanem a hím azonnal támadásba lendül.
Ezekből a megfigyelésekből van Iersel helyesen arra a következtetésre jutott, hogy a nőstényhez közelítő „cik”-et az agresszió, míg a fészket megcélzó „cakk”-ot a szexuális ösztön motiválja. Következtetésének helyességét kísérletileg is sikerült bizonyítania. Olyan módszereket talált ki, amelyekkel mérni tudta az agresszió és a szexualitás ösztönének hatóerejét egy adott hímnél. Művetélytársat készített a hímnek, s e standard nagyságon mérte a harci reakciók intenzitását és időtartamát. A szexuális ösztön erejét úgy vizsgálta, hogy egy nőstényutánzatot mutatott a hímnek, majd egy kis idő elteltével hirtelen eltávolította a trükkös tárgyat. Ebben az esetben a hím a hirtelen blokkolódó szexuális ösztönt ivadékgondozó cselekvéssel „vezeti le”, vagyis vizet legyez a fészekbe az ikráknak, illetve az ivadékoknak. A „helyettesítő legyezés” időtartama megbízható mérője a szexuális motivációknak. Van Iersel ezeknek a méréseknek az alapján helyes előrejelzéseket tudott adni arra vonatkozóan, hogyan fest majd az érintett tüskés pikó hím cikcakktánca, s fordítva, a tánc formájának közvetlen megfigyeléséből előre meg tudta határozni a két ösztön arányát, valamint a következő mérések várható eredményét.
Hogy a hím tüskés pikó ezen mozgásmintázatában a két meghatározó ösztönön kívül – melyek persze a mozgás formáját alapvetően kialakítják – egy harmadik, ugyan kétségkívül gyengébb komponensnek is szerepe van, a ritualizált mozgási módok ismerője már sejti, látván azt a ritmikai szabályosságot, mellyel a pikó ciket cakkra s fordítva vált. Egy ilyen váltakozó „ide-oda” két ellentétes ösztönző uralma között ugyanis aligha hoz létre ennyire szabályos alternációt, ha nem játszik szerepet ebben egy ritualizált mozgáskoordináció is. Enélkül a különböző térirányokba mutató kis rángások jellegzetes, szabálytalan eloszlását tapasztalhatnánk csak, amely a tanácstalan emberek tétovázásához hasonlatos. Ezzel szemben a ritualizált mozgás – a korábban ismertetett okokból, a pontosabb jelzésértékek érdekében – hajlik a pontosan azonos elemek pontosan azonos ismétlésére.
Gyanúnk, hogy a ritualizálódásnak igenis szerepe van a dologban, bizonyossággá válik, mikor azt észleljük, hogy a táncoló tüskés pikó hím időnként a „cakk”-nál teljességgel feledni látszik, hogy a szexuális ösztön által motivált mozdulatnak pontosan a fészek felé kellene mutatnia, s ehelyett csodaszép, szabályos cakk-koszorút fon a nőstény köré, ügyelve persze azért arra, hogy minden „cik” a hölgy irányába és minden „cakk” tőle elfelé mutasson. Bármilyen gyenge is még viszonylag az új mozgáskoordináció, mely cikből és cakkból egy ritmikusan szabályos cikcakkot szeretne csinálni, a mérleg nyelveként mégis képes a két motiváció között mindkettő szabályos alternálását előidézni a motorikus hatások közepette. A másik fontos teljesítmény, amelyre azonban a ritualizált koordináció akkor is képes, ha még egyébként nincs is ereje teljében, a még nem ritualizált, más ösztönzők által létrehozott mozgás térirányának megváltoztatása. Erre a rítus klasszikus előképének, nevezetesen a lúdféle tojó heccelésének tárgyalásakor már láttunk példákat.
7. FEJEZET
Ne ölj!
(Ötödik parancsolat)
Az 5. fejezetben, amely a ritualizáció folyamatával foglalkozott, megpróbáltam rámutatni, hogyan teremt ez az okait tekintve még mindig oly rejtelmes történés merőben új ösztönöket, amelyek ugyanúgy öntörvényű parancsokat osztogatnak a szervezetnek, mint ahogy az állítólag egyeduralkodó „nagy” ösztönök, az éhség, a félelem vagy a szerelem. Az előző, a 6. fejezetben annak a jóval nehezebb feladatnak a megoldására törekedtem, hogy röviden és érthetően felvázoljam, hogyan zajlik a kölcsönhatások játéka a különböző autonóm ösztönök között, milyen általános szabályoknak engedelmeskedik, s hogy minden nehézség ellenére is miféle módszerek segítségével pillanthatunk be a több egymással vetélkedő ösztön által kialakított viselkedési módok hatásmechanizmusába.
Lehet, hogy illúziókba ringatom magam, de úgy érzem, hogy mindkét feladatot sikerrel megoldottam, és így most nemcsak a két előző fejezetben mondottak szintézisét alkothatom meg, hanem az eredményeket annak a kérdésnek a megválaszolására is felhasználhatom, amely itt ebben a fejezetben foglalkoztat bennünket: hogyan képes a rítus a lehetetlenre, hogyan képes a fajon belüli agressziót mindenben, amivel a faj fennmaradását komolyan veszélyeztetné, meggátolni úgy, hogy a faj fennmaradásának szempontjából nélkülözhetetlen funkciókat egyáltalán nem károsítja? Az iménti mondat dőlt betűvel szedett részében foglalt feltétel máris felelet az ugyan kézenfekvő, de az agresszió lényegét teljességgel félreismerő kérdésre, nevezetesen arra, hogy azoknál az állatfajoknál, amelyek számára a társas együttélés előnyös, miért nem épül le teljesen az agresszió. A válasz egyszerű: azért, mert a 3. fejezetben taglalt funkciói nélkülözhetetlenek!
A fajok alakulásának két nagy konstruktőre által felvetett probléma mindig azonos módon oldódik meg: a közhasznú, nélkülözhetetlen ösztön változatlanul megmarad, azokban a speciális esetekben pedig, ahol káros hatást fejthetne ki, egy egészen sajátos, ad hoc szerveződésű gátló mechanizmus iktatódik be. Az emberiség kultúrtörténeti fejlődése megint csak analóg módon zajlik, és ez az oka annak, hogy mind a mózesi, mind az egyéb törvénytáblák legfontosabb felszólításai tiltások, nem pedig ajánlások. A későbbiekben részletezni fogjuk, amire itt egyelőre csak utalunk, nevezetesen azt, hogy a hagyomány útján továbbadott és a szokásnak megfelelően tiszteletben tartott tabunak legföljebb a kegyelemben járó törvényalkotóknál, de korántsem a hívő törvénykövetőnél van köze az Immanuel Kant-i értelemben vett észérvű erkölcshöz. Amiként az állatoknál az aszociális magatartást akadályozó ösztönelvű gátlások és rítusok, a tabu is olyan magatartást eredményez, amely a valóban morálissal csak funkcionális tekintetben analóg, minden egyébben viszont ugyanolyan messze jár tőle, mint amekkora különbség állat és ember között van! Ennek ellenére azt, aki ezeket az összefüggéseket valóban átlátja, újra és újra bámulatba ejti, hogy bizonyos pszichológiai mechanizmusok ugyanolyan önzetlen, a közösség üdvét szolgáló viselkedést kényszerítenek rá az állatokra, mint amelyeket nekünk embereknek az erkölcs törvénye parancsol.
Hatásos példája az ilyen, az emberi morállal analóg magatartásnak az úgynevezett bajtársi harc. A párhuzam abból adódik, hogy a harc célja itt sem a másik elpusztítása vagy a gyengébb kiirtása, az egész inkább a rivalizálás küzdelmeit helyettesítő lovagi tornára emlékeztet. S való igaz, mint minden sport, ez is némiképp felemelőleg hat nézőjére, óhatatlanul is a „lovagiasság” áhított szellemét érezzük magunk körül lengeni, s a „fair play” jelszava dobol szívünkben-fülünkben... Mármost a cichlidák között van egy faj, a fekete sávos bölcsőszájú hal, amely legendás sportszerűségével érdemelte ki, hogy amerikai rajongói a híres ökölvívó-világbajnok után egyszerűen „Jack Dempsey”-nek nevezik.
A halak bajtársias harcairól, különösképpen pedig a ritualizálódás azon folyamatairól, amelyek békésebb útra terelték az eredetileg a másik bántalmazására irányuló ütközeteket, viszonylag sokat tudunk. Szinte valamennyi csontos halnál fenyegető gesztusok előzik meg a tulajdonképpeni küzdelmet, amelyek, mint ahogy arra már rámutattunk, mindig a támadás és a menekülés „vágyának” konfliktusából fakadnak. Közülük elsősorban az úgynevezett szélte-imponálás fejlődött sajátos rítussá, amely eleinte nyilván félelem motiválta elfordulás volt az ellenféltől, s ugyancsak a félelem motiválta a vertikális uszonyok ezt kísérő kiterjesztését is. Mivel ezeknek a mozdulatoknak a segítségével a hal legnagyobb kiterjedésében mutatkozhat az ellenség előtt, az uszonyok tényleges morfológiai növekedésének mimikai eltúlzásával kialakult a szélte-imponálás ma ismert rítusa, melyet majd minden akvarista ismer, a sziámi harci halak s más népszerű társaik jóvoltából.
Szoros összefüggésben a szélte-fenyegetéssel alakult ki a csontos halaknál az úgynevezett farokcsapás igen elterjedt riogató gesztusa. Ilyenkor a már amúgy is látszólag testesebb hal mereven, jól széttárt farokuszonnyal, faroktőből az ellenség felé csap. És bár nem találja el, de nyomásérzékelő szervei a másik halat tájékoztatják a hullámzás okozta víznyomás alapján arról, hogy ellenfelének harci kedve a tetőfokára hágott, ha a szélte-fenyegetés még nem ébresztette volna rá erre.
A fenyegetés más formája alakult ki sok sügérszerű halnál s egyéb csontosoknál – alapja a félelem által fékezett frontális összecsapás. A halak az „összeütközésre” készülődvén rugóként S alakba hajlanak, s aztán így kezdenek el szép lassan egymás felé úszni, többnyire fölemelintik a kopoltyúfedőt, vagy legalább a maximumig fölfújják kopoltyúikat, ami megfeleltethető a szélte-imponálásnak, hiszen itt is a testméret látszólagos megnöveléséről van szó. A frontális fenyegetésből igen sok halnál azután az lesz, hogy az ellenfelek egymás kicsücsörített szája felé kapnak, méghozzá a konfliktushelyzetnek megfelelően, amelyből az egész frontális fenyegetősdi adódik, korántsem vadul, eltökélten, faltörő kosként, hanem kissé tétován, gátlásosan. A szájharcnak ebből a formájából néhány halcsaládnál, például a labirintushalaknál, melyek csak laza összefüggésben állnak a sügérfélékkel, továbbá a cichlidáknál, melyek igazi prototípust képviselnek, létrejött egy igen érdekes, ritualizált harcmód, amely lehetővé teszi, hogy a két ellenfél szó szerint „összemérje erejét” anélkül, hogy kárt tenne a másikban. Megragadják egymás állkapcsát, amelyet – a bajtársi harcot űző fajoknál – vastag, nehezen felsebezhető bőr fed, s teljes erőből elkezdik egymást ráncigálni. Küzdelem ez a javából, igazi birkózás, talán a svájciak népi tusájára emlékeztet a leginkább, az úgynevezett nadrágnyüstölőre, ami, ha az ellenfelek közel egyforma erősek, akár órákig is eltarthat. A szép, kék, széles homlokú tarkasügér két pontosan egyformán erős hímje egyszer – megmértük! – reggel fél kilenctől kora délután fél háromig küzdött.
Ezt az úgynevezett „szájtépést” – néhány fajnál inkább csak „szájtuszkolást”, mert a halak egymást inkább taszigálják, mint húzkodják – az eredeti véres harc fajonként változó időszaka követi, mikor is a halak minden gátlás nélkül arra törekednek, hogy egymás uszonyát letépjék, a másik testén súlyos sebeket ejtsenek. A bajtársi harc a fenyegetőzéssel és az erőpróbával eredetileg valószínűleg csupán előjáték volt a valódi „férfias” küzdelmekhez. Viszont alkalmat adott arra, hogy a leendő ellenfelek megbizonyosodhassanak a másik erejéről, s a kilátástalannak látszó harcot még időben feladhassák. Egymás elpusztításáról tehát szó sincs, a vetélytársi harcnak jószerével senki sem esik áldozatául; csak igen ritkán fordul elő, akkor is csak egyenlő erők harcában, hogy mindkét fél az „utolsó csepp véréig” kitart.
Ha összevetjük a fajokat a bajtársi harc fejlettségének szintje szerint, és fejlődésének azokat a lépcsőfokait is tanulmányozzuk, amelyeket a még vadul összevissza verekedni kész fiatal állat végigjár, mígnem sportszerű Jack Dempseyvé válik, megtudhatjuk, hogyan alakultak ki ezek a tornaviadalok a törzstörténeti fejlődés során. Három egymástól jól megkülönböztethető és független folyamatra kell odafigyelnünk, ezek segítették elő azt, hogy a véres, szabadfogású „birkózás” rémségéből lovagias fair play, bajtársias vívás lett. Az előző fejezetben tárgyalt ritualizáció ugyan csak egy e három folyamat közül, de kétségkívül a legfontosabbik.
A véres harctól a bajtársias vívásig vezető első lépés az időszakasz-hosszabbítás, annak az időnek a meghosszabbítása tehát, amely az egyre jobban eldurvuló fenyegetőzések gesztusai és a tényleges tettlegesség közt eltelik. A valódi véres küzdelmet vívó fajoknál, amilyen például az afrikai tarka szájköltő, az egyes fázisok – fenyegetés, uszonytárás, szélte-imponálás, az állkapocs bőrének megfeszítése, száj-tépázás – csak másodpercekig tartanak, és máris következnek az első súlyos sebeket ejtő, „faltörőkos-szerű lökések” az ellenfél oldalába. Amilyen hirtelen jön, ugyanolyan gyorsan alább is hagy e szökkenő-mérges halacskák dühe, s így érthető, hogy néha kimaradnak fokozatok, sőt egy-egy különösen hirtelen haragú hímecske „úgy belejöhet”, hogy az előzetes szertartást mellőzve rögtön faltörő kosként kezdi a meccset. Ilyesmit a velük igen közeli rokonságban álló, szintén afrikai Hemichromis fajoknál sosem látunk, ezek mindig szigorúan betartják a fenyegető mozgások sorrendjét, minden egyes műveletnél elég hosszasan – olykor percekig – elidőznek, s csak ezek után térnek át a következőre.
A műveletek ilyen pontos beosztása pszichológiailag kétféleképpen magyarázható. Vagy távolabb tolódtak egymástól az izgalom küszöbértékei, melyeknél a külön-külön mozgásmódok a harci düh fokozódása során egymást mintegy kihívják úgy, hogy sorjázásuk némi felszítódások s csitulások ellenére is nagyjából ugyanazt a haragfokozatot őrzi s viszi tovább, vagy pedig az izgalom fojtódik el, s így laposabb, egyenletes pályára kényszerül. Bizonyos okok, melyeknek taglalása túl messzire vezetne, inkább az első változatot valószínűsítik.
Az egyes fenyegető mozgások növekvő időtartamával szinte kéz a kézben halad előre ritualizálódásuk, amely – mint ahogy ezt már korábban bemutattuk – mimikai eltúlzáshoz, ritmikus ismétlődéshez, optikailag pedig a mozgást hangsúlyozó struktúrákhoz és színekhez vezetett. A megnagyobbodott uszonyok tarka színmintákkal, feltűnő szemfoltok a kopoltyútetőkön és kopoltyúbőrön, amelyek a frontális fenyegetéskor válnak láthatóvá és a legelképesztőbb csiricsáré díszek a bajtársi bajvívás megfigyelését a magasabb rendű állatok viselkedését tanulmányozó kísérletsorozatunk idején az egyik legpompásabb mulatsággá tették. Az izgalomban felizzó színek tarkasága, a fenyegető mozgások kimért ritmikája, a riválisok kicsattanó ereje, igen, mindez szinte feledtette, hogy valódi harci cselekményt látunk, nem pedig öncélú előadást.
Végül a harmadik folyamat, amely nagymértékben hozzájárul, hogy a veszélyes küzdelemből bajtársi bajvívás, nemes versengés legyen, főtémánk szempontjából legalább olyan fontos, mint a ritualizáció: sajátos magatartás-pszichológiai mechanizmusok fejlődnek ki, melyek a károsító, támadó mozgásokat gátolják. Példaként szolgáljanak a következők.
Ha két „Jack Dempsey” már elég időt elpazarolt szélte-fenyegetésre meg farokcsapkodásra, könnyen megeshet, hogy valamelyikük hamarabb akar áttérni a szájtépősdire, mint a másik. Ilyenkor kipördül a testét szélesebbnek mutató pozícióból, s kitátott állkapcsokkal ront rá riválisára, amely a maga részéről a továbbiakban is folytatja a fenyegetőzést, s ezért az előrelendülő ellenfél fogainak bizony védtelen oldalát kínálja. Ám a támadó ilyenkor sosem él az alkalommal, mindig leáll, és fogai még csak nem is érintik a másik hal testét.
Egy ezzel a legapróbb részletekig egyező történést írt s filmezett le az én megboldogult Horst Sievert barátom a dámvadaknál. A végsőkig ritualizált agancsharcot, melynek során a „koronák” ívben egymásba csapnak, aztán egészen pontos koreográfia szerint ide-oda lengenek, a szélte-imponálás előzi meg, mikor is mindkét dámbika fürge, peckes lépésekkel flangál a másik mellett, fejét oldalra billenti, és így löki oldalra nagy lapátszarvát. Aztán hirtelen, mintha parancsszóra tennék, megállnak, egymás felé fordulnak, fejüket leszegik, s így az agancsok a földhöz eléggé közel recsegve-ropogva összecsapnak, egymásba akadnak. Ártatlan birkózás következik ezután, melyet – szakasztott, mint a „Jack Dempsey”-k szájtépését – az nyer meg, aki tovább bírja. A dámvadaknál is előfordul, hogy valamelyik küzdő előbb akar átlendülni a harcnak egyik fázisából a másikba, s így az ellenfél védtelen oldalával kerül szembe, és ez bizony nem sok jót ígérne, mert ezek a harcosok komoly agancsokkal vannak felszerelve. De hirtelen, a tarka sügérnél is gyorsabban, a szarvas is lefékezi mozdulatait, felemeli fejét, figyeli és békén hagyja ellenfelét, amely továbbra is peckesen sétálgat, aztán követni kezdi, fel s alá járkál, mígnem elérkezik a pillanat, mikor immáron felkészülve a harcra egymás felé fordulnak.
Az ilyen, a fajtárs védelmét szolgáló gátlásoknak a magasabb rendű gerincesek világában se szeri, se száma. Gyakran ott is lényeges szerepet játszanak, ahol az állati viselkedés antropomorfizáló megfigyelője nem is tételezné föl agresszió s így az azt kordában tartó mechanizmusok jelenlétét. Nem is gondolnánk, hogy például anyaállatokat külön gátlásoknak kell visszatartaniuk attól, hogy saját ivadékaikat, elsősorban újszülöttjeiket vagy még a tojásból éppcsak kikelt kicsinyeiket agresszíven ne fogadják; egyenesen paradox ügynek tűnik ez, ha hiszünk a „csalhatatlan” anyai ösztön „mindenhatóságában”.
Valójában azért szükségesek ezek az agressziót gátló különleges tényezők, mert az ivadékgondozó állat, amikor kicsinye(i) van(nak), szükségszerűen agresszív minden más élőlénnyel szemben. A madáranya, ha kotlik, fészekaljának védelmében minden olyan idegent kénytelen megtámadni, amellyel szemben legalább némi esélye van. A kotlósnak, míg fészkén ül, kötelessége, hogy készen álljon az egerek, patkányok, görények, varjak, szarkák „elhárítására”, de teljes erőbedobással kell viszonoznia a bárdolatlan kakas vagy a fészket kereső másik tyúk zaklatásait is, lévén, hogy fajtársai ugyanúgy veszélyeztethetik családja épségét, mint azok, amelyek táplálékuknak tekintik. Szükségszerűen-célszerűen annál agresszívabbnak kell lennie, minél közelebbről fenyegeti veszély a saját kis világát, vagyis a fészkét. S közben saját fiókáját, a tojásból kibújó kis csemetét nem bánthatja...! Mint munkatársaim, Wolfgang és Margaret Schleidt kimutatták, ezt a gátlást a kotlósnál kizárólag egy akusztikai inger váltja ki. A pulykakakas akusztikai ingerekre való egyéb irányú reagálását vizsgálandó, megsüketítettek néhány kotlóst is a belső fülére. S mert ilyen operációt csak frissen kikelt fiókákon lehet elvégezni, s mivel a nemek ilyenkor bajosan állapíthatók meg, így véletlenül a „kakasok” közé tojók is kerültek. Ezeken, mivel más egyébre nem voltak jók, az anya-gyermek viszonyban oly fontos válasz-viselkedéssel kapcsolatos kísérleteket folytattak. Tudjuk például a nyári ludakról, hogy a tojásból kibújva szinte nyomban azt a valamit kezdik anyjuknak tekinteni, ami hangjelenségekkel válaszol az ő „elhagyatott sipákolásaikra”. Schleidték tojásból frissen kibújt pulykafiókákkal kísérleteztek, arra akarták rávenni őket, hogy válasszanak: kaptak ehhez egy jól halló, sipákolásaikra szabályszerűen válaszoló tojót meg egy megsüketített példányt, várható volt, hogy ez utóbbi csak úgy találomra fog majd válaszolgatni a pulykacsibék kétségbeesett hangjelenségeire.
Már ahogy az a viselkedéskutatási kísérletek során lenni szokott, nem várt eredményre jutottunk, egészen más irányúra – de annál sokkal érdekesebbre! –, mint amire számítottunk. A süket pulykatojók teljességgel normálisan költöttek, amiképpen társas és nemi viselkedésük is maradéktalanul megfelelt a szokványnak. Mihelyt azonban csibéik kibújtak, a kísérleti állatok anyai viselkedése drámai változáson ment keresztül: a süket pulykakotlósok mindegyike azonnal nekilátott felfalni „porontyait”! Ha egy süket tojóhoz, mely a normális kotlóidőt leülte a műtojásokon, közel engednek egy „naposcsibét”, bizony nem veszi körül anyai melegséggel, hanem szárnyszétvetéssel, fenyegetőzéssel reagál az ifjú fajtárs megjelenésére, dühödten fúj, és a csőre közelébe érkező csibe felé oly vadul vagdos, ahogy csak bír. Hacsak nem tételezzük fel azt, hogy hallásán kívül e pulykatojó másban is fogyatékos, egyetlen megoldás marad: születésétől fogva halvány sejtelme sincs róla, hogyan is fog „kinézni” majd leendő utódja! Üt-vág a tojó, ha bármi közelít fészkéhez, feltéve, hogy az a bizonyos dolog nem olyan elrettentően nagy, hogy agresszivitását elnyomja, és menekülésre késztesse. Tehát csakis és kizárólag az utódok sipákolása váltja ki nála a veleszületett anyai ösztön reakcióit és szab gátat az agresszivitásnak.
A következő normális, jól halló pulykatojókon végzett kísérletek is ezt bizonyítják. Ha egy kotló pulykához egy élethű, kitömött fiókát lengetünk be dróton, a pulyka, csakúgy, mint süket társa, nyomban támadni kezd. Ha azonban ezzel egyidejűleg kétségbeesett sipákolás hangjait játsszuk be magnóról, az agresszió egy roppant erejű gátlás hatására ugyanúgy visszaszorul, mint ahogyan ezt a cichlidáknál vagy a dámvadaknál láttuk; a pulykatojó szokvány vezérlőhangokat hallat, ami leginkább a házityúk kotkodácsolásához hasonlítható.
A tapasztalatlan tojók, ha először kotlanak, kivétel nélkül minden olyan objektumot megtámadnak, amely fészkük közelébe kerül, és mérete úgy nagyjából egy egér és egy macska mérete közé esik. Egy ilyen madárnak nincs veleszületett „tudása” arról, milyen is egy ragadozó, az elűzendő ellenség. Ha némán odamutatnak nekik egy menyétet vagy egy aranyhörcsögöt, nem támadnak hevesebben, mint ha kitömött csibebábukat raknak eléjük, ellenben nyomban készek volnának az előbb említetteket is anyai védőszárnyaik alá vonni, ha a sipákoló jelzés hiteles helyről megszólalna. Csuda élmény végignézni azt, ahogy az a kotlós, mely az imént még „gyilkos” vadsággal vagdosott a némán közelítő csibe felé, olyannyira nem kap „szagot”, hogy anyai hívó szóval kész volna a sipákoló görényt is fészkébe fogadni.
A jelek szerint az egyetlen külső jegy, mely a fészek ősellensége iránti reakciót fokozza: a szőrös-bundás felület. Mi legalábbis azt tapasztaltuk első kísérleteink során, hogy a prémből készült bábuk erősebben hatottak a tojóra, mint a simák. Ha tehát egy pulykacsibe helyes méretű, a fészek közelében mozog, ráadásul dunyhapihe bundácskát visel, akkor a fészekvédés magatartásformáját hívja elő a tojóból, s csak a sipákoló hang akadályozza meg abban, hogy legyilkolja saját gyermekét. Mindenesetre az első ízben kotló tojóknál ez volt a helyzet – lévén, hogy semmiféle tapasztalatuk nem lehetett még saját gyermekeik külleméről. Az említett magatartásmód aztán az egyedi tanulás révén hamar megváltozott.
Az „anyai” magatartás itt vázolt, furán ellentmondásos összetettsége a pulykatojó esetében joggal elgondolkodtatott minket. Az tehát, amit addig egészében „anyai ösztönnek” vagy „ivadékvédelmi hajlamnak” neveztünk, nem létezik, mint ahogy nem létezik egy olyan velük született „séma” sem, amely segítségével az állat fel tudná ismerni az övéit. Az, hogy a csibéket az anyaállat a fajfenntartás céljából gondozza vagy inkább elfogadja, törzstörténetivé vált mozgásmódok, reakciók és gátlások együttes hatásának következménye. A nagy konstruktőrök úgy szervezik, hogy normál környezeti körülmények között e tényezők rendszeregészként viselkednek, „mintha” az adott állat tudná, mi áll a faj továbbélésének érdekében, mit kell tennie tehát neki magának a faj egyedeiért. Ezt a rendszert nevezzük közönségesen ösztönnek, tojómadarunk esetében pedig az ivadékgondozás ösztönének. Ugyanakkor ez a fogalom, még ha a fentiek értelmében értjük is, annyiban félrevezető, hogy egy lehatárolt rendszerre utal, amely képes a fogalmat meghatározó teljesítmények véghezvitelére. Pedig szervezetébe olyan ösztönzők is beépültek, amelyek merőben más funkciók hordozói, mint például a szóban forgó agresszió és az agressziót kiváltó receptorikus mechanizmusok. Az, hogy a pulykatojó a fészkét körbeszaladgáló pelyhes csibe láttán igencsak dühbe gurul, korántsem holmi nemkívánatos mellékhatás, hanem igenis roppantul fontos az ivadékvédelem szempontjából, hogy az anya a gyermekei láttán, főleg ha azok ilyen szép pihe-puha bundát viselnek, izgalmi állapotba kerüljön, és támadókedve felébredjen! A csibék sipákolása viszont olyan gátlást ébreszt benne, amely megakadályozza abban, hogy fiókáit megtámadja, s így haragját más mozgó és őt megközelítő élőlényekre viszi át. Az egyetlen specifikus, csak ebben az egy viselkedési rendszerben működésbe lépő szerveződés az odaütés meggátlásának szelektív működésbe lépése a csibecsipogásra.
Hogy az ivadékaikat gondozó anyaállatok az utódaiknak nem ártanak, semmiképpen sem egy magától értetődő természeti törvény tehát, hanem minden egyes esetben egy adott gátlás biztosítja az utódok épségét, ahogy ezt a pulykatojó példáján is láthattuk. Majd minden állatkerti gondozó, nyúl- vagy prémesállat-tenyésztő mesélhetne egyet s mást arról, milyen látszólag apró zavarok is elégségesek ahhoz, hogy ezek a gátló mechanizmusok csődöt mondjanak. Ismerek egy esetet, mikor egy menetirányától a nagy ködben eltérő Lufthansa-repülőgép túl alacsonyan szállt el egy ezüstrókatelep fölött, s valamennyi anyaállat felfalta addig dédelgetett fiókáját.
Sok gerinces állatnál, amelyek nem ivadékgondozók, és némelyeknél, melyek csak egy bizonyos ideig azok, az utódok nagyon fiatalon, még messze a teljes, kifejlett testméretük elérése előtt ugyanolyan ügyesek, csaknem olyan erősek és – mert az ilyen fajok eleve nem képesek túl sok mindent megtanulni – megközelítőleg olyan okosak is lesznek, mint a felnőtt állatok. Ezért nem szorulnak különösebb védelemre, és többnyire nincsenek is tekintettel rájuk idősebb fajtársaik. Egészen másképp áll a dolog azoknál a magasrendűen fejlett élőlényeknél, ahol a tanulás és az egyéni tapasztalás nagy szerepet játszik, s amelyeknél így a szülői gondoskodás már csak azért is hosszabb ideig tart, mert a „gyerekek” életre iskolázása időigényes. A tanulási képesség és az ivadékgondozási idő összefüggésére már számos biológus és szociológus utalt.
Egy fiatal kutya, farkas vagy holló, miután elérte teljes testméretét – ha felnőttkori súlyát még nem is –, formára ugyan kész állat, de különben ügyetlen, esetlen lény, képtelen védekezni idősebb fajtársai támadásai ellen, arról nem is beszélve, hogy menekülni végképp nem tudna előlük. Mármost azt hihetnénk, hogy ez esetben a védekezés s a menekülés képessége különösen fontos, mert az e fajokhoz s hasonló, magasabb rendű formációkhoz tartozó állatok nagyon is ki vannak téve a fajtársi agresszió veszélyeinek, sőt még annak is, hogy társai felfalják, lévén, hogy komoly ragadozókról van szó. A kannibalizmus a meleg vérű gerinceseknél mégis igen ritka. Az emlősök esetében ezt alkalmasint az indokolhatja, hogy a fajtársak nem jelentenek ízletes falatot. Ezt sarkkutatók tanúsíthatják a legékesebben, ha már megpróbálták elhullott vagy kényszerűen leölt kutyáik húsát az életben maradottakkal megetetni. Csak a leghamisítatlanabb ragadozó madarak, mint például a héják képesek, de ők is csak szoros összezártságban vagy fogságban fajtársaikat agyonverni, felfalni, ám jómagam egyetlen olyan esetről sem tudok, hogy a szabadban történt volna ilyesmi. Egyelőre nem ismeretes, mi okozza ezeket a gátlásokat.
A már felnőttforma, de még ügyetlen fiatal állatok számára a fajtárs madarak vagy emlősök kannibáli „ösztöneinél” sokkal komolyabb veszedelmet jelent agresszív viselkedésük. Ezt a veszélyt szigorúan szabályozott, nagyrészt még ma is meglehetősen rejtélyes gátló mechanizmusok egész sora hárítja el. Kivételt képez a bakcsó szeretettelen társas életének könnyen áttekinthető viselkedési mechanizmusa – ennek még szentelünk egy kis fejezetet. Itt a már repképes fiatal madár a településen maradhat, jóllehet e szűk keretek között szó szerint minden faág heves viszály tárgya. Amíg a fiatal bakcsó a fészek elhagyása után még „kér”, önmagában ez a tevékenysége abszolút védelmet biztosít számára az idősebb madarak agressziójával szemben. Mert mielőtt egy idősebb bakcsó egyáltalán odáig jutna, hogy csőrével lecsapjon a fiatal madárra, az már szárnyával verdesve, kérő hangokat hallatva siet felé, megpróbálja csőrön ragadni, mintegy „fejő” mozdulattal lefelé húzni, ahogy a fiókák húzkodják lefelé a szülő csőrét etetéskor. A fiatal bakcsó nem ismeri személy szerint a szüleit, és nem vagyok biztos abban sem, hogy ezek a fiókáikat egyedileg felismerik; teljes biztonsággal csak az azonos fészekaljba tartozó fiókák ismerik fel egymást. Az öreg bakcsó, ha nincs épp „etető-hangulatban”, menekül saját fiókáitól, ám ugyanígy az idegenektől is, és így véletlenül se támadja meg őket. Sok állatnál tapasztalható ugyanez, nevezetesen hogy a gyermeki magatartás jelenti a fajon belüli agresszió elleni védelmet.
Egy ennél még egyszerűbb mechanizmus teszi lehetővé a már független, de a felnőttekkel méltóképp megharcolni még messze nem tudó fiatal állatoknak, hogy a kolónia határain belül valami kis területhez jussanak. A csaknem három éven át csíkos fiatalmadár-öltözetben repkedő bakcsó sokkal csekélyebb mérvű agressziót vált ki az idősebb madarakból, mint a már „felnőtt”-színekben pompázó társa. Ez a következő érdekes, a szabadon költő és fészkelő bakcsóknál megfigyelhető történéshez vezet. Leszáll valahol a költőtelepen, minden különösebb cél nélkül egy bakcsó, és ráadásul olyan szerencséje van, hogy nem a buzgón védett fészkek egyikének közvetlen közelében, tehát nem egy territóriumközpontban ér földet. Jelenlétével ezzel együtt ingerli a „tulajdonost”, s ezért az, amúgy bakcsó módra, szép lassan lopózva elindul a betolakodó felé. Ezenközben óhatatlanul elhalad egy ott költő-kotló bakcsópár fészke mellett, s ezek a madarak az ő pompás tollruhája láttán agresszívvá válnak, sokkal agresszívabbá, mint a közelben csöndesen kuporgó ifjonti-ruhás fiatal madár láttán. Így rendszerint nem a fiatal jövevényt, hanem szomszédjukat pécézik ki s támadják meg. Sőt mikor pengeélesen épp mellette húznak el, még meg is védik őt az eredeti agressziós szándéktól. Ezért aztán a még csíkos ruházatban díszelgő bakcsók rendszeresen az erőteljesen védett territóriumok közti senki földjén telepszenek le, ahol is aztán az imént vázolt eseménysor következtében teljes védettséget élvezhetnek.
Kevésbé egyszerű áttekinteni azt a gátló mechanizmust, mely az európai kutyafajtáknál a felnőtt ebeket megbízhatóan megakadályozza abban, hogy a kölykök bármelyikét is komolyabban megharapják úgy 7-8 hónapos koráig. A grönlandi eszkimókutyáknál ez a gátlás, mint Tinbergen kimutatta, csak a saját falkájuk „kiskutyáira” vonatkozik, idegen fiatal állatokat nem véd; s ez alkalmasint a farkasoknál is így van. Az, hogy miből jön rá az idősebb állat, hogy egy fiatalabbal áll szemben, további magyarázatot igényel. A testméret nem játszik szerepet. Egy agresszív, dühösködő kis foxterrier a hatalmas, „borjúnyi” bernáthegyi-sarjjal szemben ugyanolyan barátságos, és agresszivitása ugyanúgy gátlás alatt áll, mint saját fajtájának parányi kölykeivel szemben. A gátlást aktiváló tényezők kulcsa valószínűleg a fiatal kutya viselkedésében, esetleg szagában rejlik. Ez utóbbira utal az is, hogy a fiatal kutya szinte azonnal kész szagvizsgálatnak alávetni magát, ha felnőtt állattal találkozik: mihelyst a felnőtt eb közeledését veszélyesnek találja, hanyatt vágja magát, odamutatja ifjonti zsenge hasát, sőt eligazításképpen pár csepp vizeletet is kiprésel magából.
A felnövekedett, ám még ügyetlen ifjú állatokat védő gátlásoknál még érdekesebb és titokzatosabb az a viselkedésimechanizmus-együttes, mely megakadályozza, hogy a „gyengébb nemmel” szemben ne a „lovagiasság” szabályai érvényesüljenek. A táncos legyeknél, melyeknek viselkedését a korábbiakban már ismertettük, az ájtatos manóknál és sok más rovarnál, csakúgy, mint sok más pókfajtánál is, köztudottan a nőnem az erősebbik nem, s különleges védőmechanizmusok szükségesek, nehogy a nőstény a boldog vőlegényt idejekorán felfalja. Az ájtatos manóknál a nőstény köztudottan jó étvággyal elfogyasztja a hím elülső felét, miközben a hátulsó fél zavartalan ügybuzgalommal végzi áldásos tevékenységét.
De minket itt elsősorban nem a bizarr szélsőségek foglalkoztatnak, hanem azok a gátlások, melyek számos madárnál és emlősnél, „de még” az embernél is megnehezítik, sőt olykor meg is akadályozzák, hogy az asszonyok-lányok „eltángáltassanak”. „Nőt ne üss meg” – nos, ami az emberi lényt illeti, ez csak korlátolt érvényű maxima. A fekete vagy legalábbis pepita berlini humor „mély emberségéről” tanúskodik a következő vicc. Azt mondja az elnáspángolt asszony a segítségére siető lovagnak: „Mi köze magának ahhoz, ha engem a férjem elver? Ha egyszer már a felesége vagyok!” Az állatoknál azonban egész sorát ismerjük az olyan fajoknak, ahol normális, tehát nem patologikus körülmények között soha nem fordulhat elő, hogy egy asszonyt egy férfi elverjen.
A kutyára és a farkasra ez minden kétséget kizáróan igaz. Ha egy hím kutya megharapna egy szukát, jómagam bizony szemernyit se bíznék többé benne, és óvakodnék őt kisgyerekkel egyedül hagyni a házban, lévén, hogy az ilyen eb társas „ösztöneivel” valami nyilván nincs rendben. A gátlások működésének jó példája volt viszont, mikor Stasit, az én szukámat egy jókora szibériai farkassal próbáltam pároztatni, s ő féltékenységében, mert én a farkassal is játszottam, éktelen haragra gyulladt, és nekiesett vélt riválisának. Válaszul a farkas csak vicsorgott, s mindössze annyit tett, hogy kevésbé érzékeny, óriási világosszürke vállát tartotta oda nemesebb részei helyett, hadd harapja őt Stasi, majd abbahagyja. Néhány pintyfajtánál, például a süvöltőnél szakasztott ilyen, abszolút gátlásokat találunk, elő nem fordulhat, hogy a hím a tojót megcsípje, megüsse, és hasonló a helyzet néhány hüllőfélénél, nevezetesen a zöldgyíknál is.
A zöldgyík hímjéből a vetélytársak pompázatos ruhája, elsősorban a torok ultramarinkék színe és a test névadó zöldje váltja ki az agresszív magatartásmódot. Ugyanakkor az a gátlás, mely a tojó megharapásától visszatartja, nyilvánvalóan szageredetű. Ezt tapasztaltuk G. Kitzlerrel, mikor ravaszdi módon legnagyobb zöldgyíkunk nőstény párját zsírkrétával átszíneztem. Saját színváltozásáról mit sem sejtve a nőstény már száguldott is vissza a szabadba, párjához. Ahogy ez aztán megpillantotta őt territóriumán, vadul rontott a hímnek vélt betolakodóra, és már tátotta is a pofáját, hogy harapjon. De akkor szagot kaphatott, hogy ez itt csak egy „kisminkelt” hölgy, megtorpant, és átbukfencezett a fura tüneményen. Majd rögtön összenyalogatta a nőstényt, s a továbbiakban nem is törődött a felfoghatatlan elszíneződéssel, ami önmagában véve sem kis teljesítmény egy hüllőtől. A legérdekesebb mégis az volt, hogy ez a lovagias gyíkhím jó darabig minden riválist megnyalogatott, szagukat akarta venni, mielőtt támadásba lendült volna. Ennyire felkavarhatta őt, hogy kis híján rárontott egy hölgyre!
Joggal gondolhatnánk, hogy azoknál a fajoknál, ahol a hímeken ilyen abszolút gátlások uralkodnak, ott a nőstények elszemtelenednek, és cudarul bánnak az erősebbik nem képviselőivel. Rejtélyes módon épp az ellenkezője történik. Nagy, agresszív zöldgyík nőstények, amelyek különben fajtársnőikkel szinte pankrátori vad harcokba keverednek, szó szerint hasra esnek a legifjabb, leggyengébb hím előtt is, holott az náluk jóval kisebb, testsúlyuknak a harmadát sem teszi ki, s férfiasságát, mint egy gimnazista pelyhedző szakálla, épp csak most kezdi jelezni a torok halványkékje. Ám a zöldgyík nőstény fölemeli mellső lábát, szép sorjában mind a kettőt, mintha zongorázni óhajtana a semmiben, s trillázik is hozzá. Egyébként minden gyík így fejezi ki alázatát, ezt nevezi Kramer „lábacskázás”-nak. Szukák, főleg az északi farkashoz közeli fajokból, ugyanazt az alázatos tiszteletet tanúsítják az általuk kiválasztott kannal szemben, jóllehet az sosem harapta meg őket, és semmiféle más tanúbizonyságát nem adta fölényének – a szuka mégis majdnem úgy viselkedik velük, mint a gazdájával. A legérdekesebb s a legkevésbé átlátható ügy mégiscsak a tojók és hímek rangsorrendjének kérdése néhány pintynél az igen jól ismert Cardueliák családjából – itt elsősorban a csízre, a tengelicére, a süvöltőre, a zöldikére és a kanárira gondolunk.
A zöldikénél például R. Hinde megfigyelései szerint a tulajdonképpeni szaporodási szakaszban a tojó uralkodik a hím madár fölött, míg az év további részében a hímé a vezető szerep. Ezt abból láthatjuk, hogy ki kit püföl, ki kinek a csőre elől hajol el. A süvöltőnél – ezt a fajt egyébként Nicolai tanulmányai alapján ismerhetjük meg igen jól –, ahol a párok éveken át együtt maradnak, hasonló megfigyelések és következtetések alapján arra az eredményre juthatunk, hogy itt a tojó a hímmel szemben egyszer s mindenkorra „megszerezte” a primátust. A süvöltőhölgy egy kicsit mindig agresszív, nemritkán oda is csíp férjének, s még az úgynevezett „csőrflört” ceremóniájába is, amely egyébként a tojó részéről az üdvözlés gesztusának felel meg, ha ugyan ritualizált formában is, de nagymértékű agresszió keveredik. A süvöltőhím viszont sosem üt neje felé, és ha leegyszerűsítő-objektív módon a rangrendet pusztán az oda-ütések alapján akarnánk meghatározni, azt kellene mondanunk, hogy a tojó igencsak fölényben van a hímmel szemben. De ha alaposabban szemügyre vesszük a dolgokat, kiderül, hogy mindennek pont a fordítottja igaz. A süvöltőhímen, mikor a tojó megcsípi, sosem jelentkeznek az alávetettség vagy éppenséggel a félelem jelei, épp ellenkezőleg, a szexuális imponálás, sőt a gyengédség jeleit észlelhetjük. A hímet tehát a tojó csipkedései nem kényszerítik alárendelt szerepre, épp ellenkezőleg, passzivitása, az, hogy a nő támadásai nem teszik agresszívvé, ráadásul még szexuális hangulatában sem zavarják meg, kimondottan „imponáló”, s szemmel láthatólag nem csupán az emberi megfigyelő szemnek.
Hasonlóképpen viselkednek a kutyák és a farkaskanok is a hölgyek hasonló támadásaival szemben. Még ha a szuka, mint az én Stasim komolyan gondolja is a dolgot, a rituálé okvetlenül azt kívánja a kan kutyától, hogy ne harapjon vissza, hanem rendületlenül „jó pofát vágjon” az ügyhöz, nevezetesen úgy, hogy fülét hátravágja, és homlokbőre oldalvást kisimul. Keep smiling! Az egyetlen védekező mozdulat, amit ilyen esetekben valaha is láttam, s amelyről érdekes módon Jack London is említést tesz kutyaregényében, a „Farkasvér”-ben, a test hátulsó felének oldalra lendítése, ami igazi „eltaszító” mozdulat, főleg ha egy nagy testű kan kutya műveli, s anélkül hogy pofájáról lehervadna a mosoly, jókat repít a tolakodó szukán.
Talán nem gyanúsítanak minket a kutya- vagy süvöltőhölgyek antropomorfizálásával, ha megállapítjuk, hogy igen nagy hatást gyakorol a nőstényekre, hogy agressziójukat a hím teljes passzivitásba vonulva tűri, ez pedig megint csak egy általános elv érvényesülésének jele, ahogy ezt G. Kitzler fürgegyíkokon végzett megfigyeléseiből is kiderül. A fürgegyíkok csodálatosan ritualizált bajtársi bajvívásai során a vetélytársak először imponáló-állásban odatartják páncélozott fejüket a másiknak, mígnem az odakap végül, de egy rövid kis birkózás után elengedi társát, hogy most némi várakozás után az megismételje a jelenetet. Ha az ellenfelek egyforma erősek, számos ilyen menet következik egymás után, míg az egyik harcos kimerülten, de sértetlenül fel nem adja a küzdelmet. Mármost a gyíkoknál, mint sok más hideg vérű állatnál is, a kisebb példányok valamivel hamarább lendülnek bele a harcba, mint a nagyobbak, vagyis az újonnan jelentkező izgalmi állapot többnyire gyorsabban áll be náluk, mint termetesebb s idősebb fajtársaiknál. Ez a körülmény a fürgegyík bajtársi küzdelmei során bizonyos szabályszerűséggel oda vezet, hogy a két küzdő közül elsőként a kisebbik ragadja „tarkón” a másikat s ráncigálja ide-oda. Amennyiben jelentős a hímek közt a nagyságkülönbség, előfordulhat, hogy a kisebbik, miután elengedte a nagy ellenfelet, nem várja meg annak „válaszát”, hanem rögtön lábacskázni kezd, vagyis alázatosan megadja magát, és menekülésre fogja a dolgot. Vagyis az ellenfél merőben passzív magatartásából arra a következtetésre jut, hogy az jócskán fölényben van vele szemben.
Ez a rendkívül komikus jelenet engem mindig egy rég elfelejtett Chaplin-film egyik jelenetére emlékeztetett: Charlie súlyos „prakkerral” oson óriási vetélytársának háta mögé, nagy lendületet vesz, és minden erejével odasóz a tarkójára. Az óriás ámuldozva néz fel, s odakap lapát kezével, de csak úgy, mint aki azt hiszi, hogy egy légy szállt rá, és az csiklandozza. Erre Charlie hátraarcot csinál, és elszalad, ahogy csak Charlie tud szaladni.
Galamboknál, énekesmadaraknál és papagájoknál van egy igen érdekes rítus, a társ etetése, amely igen titokzatos viszonyban áll a házasfelek rangsorrendjével. Ez az etetés, melyet a felületes szemlélő többnyire „csőrös puszizásnak” hisz, érdekes módon, mint megannyi más, látszólag „önzetlen” és „lovagias” viselkedésmód állatnál s embernél, nem csupán társas kötelesség, hanem egyszersmind előjog is, mely mindig a rangidős felet illeti meg. Alapjában a házastársak mindegyike szívesebben etetné a másikat, mint fordítva, amaz elv alapján jószerével, hogy „adni jobb, mint kapni”, vagy mivel a táp a begyből jön fel, boldogság „megkönnyebbülni”... Kedvező körülmények között megfigyelhető, hogy a házastársak között kisebb perpatvarra is sor kerül, hogy eldöntsék, ki etethet, s ki játssza a gyámolítandó „gyermek” cseppet sem áhított szerepét, s lesz kénytelen szépen kitátott csőrrel fogadni a már megcsócsált táplálékot.
Mikor Nicolai egy kis afrikai csicsörkefaj egy párját hosszabb szétválasztás után ismét összehozta, a felek rögvest fölismerték egymást, boldogan repültek egymás felé, ám a tojó elfelejthette régi rangsorbéli helyét, mert azonnal „önteni” kezdte bögyéből a táplálékot, etetni akarván a hímet. Mivel azonban a hím ugyanezt cselekedte, először kisebb nézeteltérés támadt közöttük, amelyből a hím került ki győztesen, ugyanis a tojó lemondott az etetési jogáról, és hagyta, hogy párja táplálja. A süvöltőnél, ahol a társak egész évben kapcsolatban maradnak, előfordulhat, hogy a hím korábban kezd vedleni, mint a tojó, és mind szexuálisan, mind szociálisan mélypontra kerül, miközben neje minden szempontból rendben van. Ebben az esetben, amely természeti körülmények között gyakran előfordul, valamint akkor, mikor a hím patologikus okoknál fogva veszíti el rangbéli elsőbbségét, a táplálékátadás megszokott iránya megfordul, és a tojó kezdi el etetni legyengült társát. Az antropomorfizáló megfigyelő meghatónak, kedvesnek találja, hogy a nej így dédelgeti rászoruló, gyengélkedő párját, ám ez az értelmezés az imént mondottak fényében hibásnak bizonyul; a tojó már régebben is szívesen etette volna „férjét”, ha a rangsorbéli dominancia nem gátolta volna meg ebben.
A tojó szociális rangelsőbbsége a süvöltőnél ugyanúgy, mint a kutyaféléknél is csupán látszat, és a „férfinép” azon gátlásából adódik, hogy nem merik elpáholni a nőt. Ha összevetjük az emberi kultúra bizonyos vonásait az állatok ritualizáltságával, a nyugati civilizáció népeinél ugyanezt a jelenséget figyelhetjük meg. Még Amerikában, a korlátlan nőtisztelet országában sem örvendezhet igazi megbecsülésnek egy eleve behódoló, alázatos férfi. A férfieszménynek az a minden szempontból – szellemileg, testileg – fölényben lévő „hím” felel meg, aki igenis tiszteletben tartja a nő megannyi szeszélyét, és boldog, ha a gyengébb nem kedvében járhat. Jellemző, hogy az angol nyelv a korábban említett alázatos, meghunyászkodó férfitípusra a „henpecked”, azaz tyúkcsípte kifejezést használja. Igazi kakas nem hagyja, hogy a tyúk megcsipkedje; mellesleg a kakasokból hiányzik is minden olyan irányú gátlás, amelynek segítségével a tyúk megúszhatná a verést.
A nőstény bántalmazását megakadályozó legerősebb gátlás az európai hörcsög hímjében él. Ennek talán az az oka, hogy a hím – mind méretre, mind pedig súlyra – sokkalta nagyobb a nősténynél, rágcsálófogai is aránytalanul fejlettebbek, ha tehát aktívan agresszív lenne, annak bizony tragikus következményei volnának. Mikor a párzás rövidke idejében a hím megjelenik a nőstény territóriumán, betolakodónak számít, s mint Eibl-Eibesfeldt megállapította, jó időbe telik, míg a két megrögzött magányos legalább valamelyest összeszokik, s a nőstény egyáltalán elfogadja a hím közeledését. Ebben a periódusban, de valóban csak ebben, a hörcsögasszony félénknek és odaadónak bizonyul. Bármely más esetben viszont igazi fúria, amely gátlástalanul harapdálja férjét. Fogságban tartott állatok esetében a párzás után hamar szét kell választani a feleket, mert ha késlekedünk az elkülönítéssel, akkor annak számos hím esik áldozatául.
Három tényező van – s ezek a hörcsög magatartásmódjával kapcsolatban szóba is jöttek –, melyek a fajtársak legyilkolását, illetve bántalmazását meggátoló mechanizmusok kialakításával kapcsolatban általánosan jellemzőnek tekinthetőek. Valamely állatfaj fegyvereinek hatékonysága és azon gátlások között, hogy ezeket az eszközöket fajtársuk ellen fel is használja, összefüggés található. Másodjára: vannak bizonyos rítusok, melyek ezeket a gátlásmechanizmusokat előhívják. Harmadszor: a gátlásokban sem lehet abszolút érvénnyel megbízni; előfordulhat, hogy csődöt mondanak.
Másutt részletesen szóltam arról, hogy a fajtársak leöldösését vagy bántalmazását megakadályozó gátlások a legerősebbek, s a leginkább megbízhatóak szükségszerűen azoknál az állatfajoknál lesznek, amelyek – egyrészt – mint „főállású” vadászok nagy zsákmányállatok gyors és biztos megölésére alkalmas fegyverzetet mondhatnak magukénak, másrészt pedig szociális kötelékben élnek. Magányosan élő ragadozóknál, mint például néhány nyest- és macskaféle, elegendő, ha a szexuális izgalom eltompítja, legátolja az agresszióra s a zsákmányszerzésre irányuló vágyat, s a nemek veszélytelenül egyesülhetnek. Ahol viszont nagyobb állatokra specializálódott ragadozók tartósan élnek együtt, mint például a farkasok vagy az oroszlánok, megbízható, biztos, hatékony és tartós gátlásmechanizmusokra van szükség, melyek merőben önállóak, függetlenek az állat pillanatnyi hangulatától. Így áll elő az a bájos paradoxon, hogy a legvérengzőbb ragadozók, elsősorban a farkasok, jóllehet Dante „bestia senza pace”-ról beszél, a legmegbízhatóbb ölésgátlások uralma alatt álló állatok közé tartoznak. Ha unokáim velük egykorú gyerekekkel játszanak, elengedhetetlen a felnőtti felügyelet, ám a legnagyobb lelki nyugalommal, jó szívvel hagyom őket „magukra” nagy, vadászatkor egyébként igen vérszomjas csau-juhászkutya keverékünkkel. Azok a szociális gátlások, melyekre hagyatkozom, minden kétséget kizáróan nem háziállattá válásának folyamán alakulnak ki a kutyában, hanem a farkastól – „bestia senza pace”-tól! – szerzett örökségnek tekinthetők.
Nyilvánvaló, hogy a szociális gátlásmechanizmusokat működésbe léptető jegyek fajonként változnak. Mint láttuk, a gátlás, amely a zöldgyík hímet megakadályozza abban, hogy a nőstényt megharapja, vegyi ingerektől függ, és bizonyára ezért nem harapja meg a kan kutya sem a szukát; ugyanakkor egészen biztos, hogy a kiskutyák viselkedésükkel érik el azt, hogy a felnőtt állatok kímélik, oltalmazzák őket. Mivel a gátlás, mint ahogy azt még közelebbről megvizsgáljuk, rendkívül aktív folyamat, és egy ugyanolyan aktív ösztönnel áll szemben, fékezvén, illetve módosítván azt, mindenképpen helyes a gátlási folyamatok kiváltásáról beszélni, mint ahogy ezt egy ösztönmozgás kiváltásának kapcsán tettük. Az igen sokféle alakban előforduló ingerküldő apparátusok ugyanis, melyek minden magasabb rendű állatnál az aktív válaszmagatartást szolgálják, alapvetően nem különböznek a szociális gátlásokat életre hívó apparátusoktól. Az ingerküldők mindkét esetben feltűnő struktúrákból, tarka színekből és ritualizált mozgási módokból állnak, többnyire e három kombinációiból. Igen kedves példája annak, hogyan keletkeznek aktivitáskiváltó és gátláskiváltó ingerkibocsátók azonos konstrukciós elvek szerint, a harc kiváltója a darvaknál és a fióka megtámadását gátló mechanizmus kiváltója a guvatoknál. A madár fejének hátsó felén mindkét esetben egy kis tonzúra, egy kopasz hely alakult ki, a bőr alatt pedig egy igen szerteágazó finom véredényhálózat, az úgynevezett duzzadótest található. Ez a szerv mindkét esetben megtelik vérrel, s ebben az állapotban a kidomborodó rubinsapkácska a fej hátsó felének elfordítása esetén a fajtárs számára is láthatóvá válik. Ennek a két kiváltónak a funkciói, melyek a két madárcsoportnál egymástól merőben függetlenül fejlődtek ki, a lehető legellentétesebbek: a darvaknál ez a jelzés agresszív hangulatról árulkodik, s így az ellenfélből az erőviszonyoknak megfelelően vált ki ellenirányú agressziót avagy menekülési kedvet. A vízi guvatnál s némely rokonánál ez a szerv mint érzületkifejező csak a csibéknél van jelen, és kizárólag azt a célt szolgálja, hogy az idősebb madarakból kiváltsa azt a gátlást, amely megakadályozza őket abban, hogy a kicsinyeiket bántalmazzák. A vízi guvat csibéi azonban igen nagy tévedés áldozatai, és tragikomikus módon nemcsak fajukbéli agresszornak mutogatják bíborsapkájukat. Egy nálam felcseperedett madárka például egy kiskacsának kezdte magát mutogatni, amely viszont csöppet sem mutatkozott gátlásosnak ebben a helyzetben, és nekiesett a csibének. Bármilyen puha is a kiskacsa csőre, végül mégiscsak jobbnak láttam, ha szétválasztom őket.
Azokat a ritualizált érzületkifejezéseket, amelyek a fajtársakból olyan gátlásokat váltanak ki, melyek visszaszorítják az agressziót, általában alázat- vagy megbékélésgesztusoknak szokás nevezni: ez utóbbi meghatározás talán találóbb, mert kevésbé csábít az állati magatartás szubjektiválására. A ceremóniáknak ez a fajtája, mint ahogy a ritualizált érzületkifejezések általában, sokféleképpen kialakulhat, a ritualizáció tárgyalásakor már hallottunk arról, hogy milyen módon keletkeznek konfliktusos magatartásokból, intenciós mozgásokból stb. közlésfunkciót hordozó jelzések, s hogy mekkora erőt képviselnek aztán. Ennek ismerete elengedhetetlenül fontos a most tárgyalandó megbékélésérzület kifejezések megértéséhez.
A legkülönbözőbb állatoknál jelen lévő megbékélésgesztusok igen nagy száma érdekes módon a szelekció nyomására alakult ki, s e nyomást a harckiváltó magatartás-mechanizmusok gyakorolták. Az az állat, amely meg akarja enyhíteni egy fajtársát, mindent megtesz annak érdekében – emberi fogalmakkal élve –, hogy azt ne ingerelje. Amennyiben egy hal azzal váltja ki a fajtársak agresszióját, hogy díszruháját mutogatja, az uszonyait széttárja, a kopoltyútetőt megemeli, a lehető legnagyobb terjedelmét mutatja a másiknak, és erőt sugárzóan rángva mozog, a kegyelemért esdeklő egyed mindennek pontosan az ellenkezőjét teszi, elsápad, uszonyait, amennyire csak lehet, be-, illetve összehúzza, a kiengesztelendő fajtárs felé teste keskenyebbik felét tolja, és lassan, szinte „lopakodva” mozog. Szó szerint kikerülni igyekezvén minden agressziót kiváltó ingert. A vetélytársi harcban derekasan eltángált kakas eldugja a fejét valami sarokba, vagy fedezékbe húzódik, nehogy ellenfelét a nyilvánvalóan harci kedvet kiváltó jelvénnyel, vöröslő taréjával izgassa. Bizonyos korallhalak, melyeknek tarka ruhája az ábrázolt módon vált ki fajon belüli agressziót, mint azt korábban hallottuk, lecserélik ezt a színezetet, mikor párosodáskor békésen kénytelenek közelíteni a másikhoz.
A harckiváltó jelzések elhagyása eleinte a fajon belüli agresszió kiváltódását akadályozza csak meg, de a folyamatban lévő támadást már nem tudja meggátolni. Törzstörténeti szempontból azonban nyilvánvaló, hogy csak egy lépés választja el az egyiket a másiktól, és erre épp a „negatív” harckiváltó jelzésekre keletkező megbékéltető gesztusok szolgáltatnak jó példákat. Természetesen a fenyegetés igen sok állatnál abból áll, hogy az ellenféllel szembefordítják a fegyvert, legyen az állkapocs és fogsor, csőr, mancs, szárnygöb vagy ököl, teszik pedig ezt igen kifejező módon, nagy „meggyőző erővel”, hogy még a vak is láthassa. Mivel az említett fajok születésüktől fogva értik ezeket a jeleket, így azok az erőviszonyoknak megfelelően ellenfenyegetést vagy megfutamodást váltanak ki a címzettekből. Így a harcot meggátló gesztusnak természetszerűleg abból kell állnia, hogy a békességre törekvő állat elfordítja az ellenféltől fegyverét.
Mivel azonban a fegyver nemcsak a támadás, hanem egyúttal a védekezés eszköze is a „testvérháborúban”, a békességre törekvés gesztusából is hibádzik valami: hogy tudniillik a békülési szándékot kinyilvánító állat szó szerint legsebezhetőbb pontját kínálja oda potenciális támadójának. Ennek ellenére az alázatgesztus roppant széles körben elterjedt, s különféle gerinces csoportok mind egymástól függetlenül „találták fel”. A farkas elfordítja fejét a fölényben lévőnek vélt ellenféltől, s így nyakának rendkívül sebezhető, előreívelő részét nyújtja oda neki. A csóka védtelen tarkóját nyomja a csőr alá, s így pont azt a helyet kínálja fel a támadónak, amelyre egyébként az ölési szándék irányulni szokott. Ez az összefüggés annyira szembeszökő, hogy sokáig azt gondoltam, a legsebezhetőbb rész felkínálása az ilyen alázataktusok legfontosabb eleme. A farkasnál és a kutyánál valóban így fest a dolog, a kegyelemért könyörgő lény szinte ajánlgatja a nyaki ütőeret. Ha minden kétséget kizáróan a fegyver elfordítása is a szóban forgó kifejezésformák eredetileg egyedül hatásos eleme, azért az én régebbi meglátásom sem járt olyan messze az igazságtól.
Persze valóban öngyilkos vállalkozás lenne, ha az állat hirtelen odakínálná a még nagyon is felindult, harcos kedvű ellenfelének valamelyik – könnyen sebezhető – testtáját, bízva abban, hogy a harckiváltó ingerek azonnali megszűnése elegendő ahhoz, hogy megmentse életét. Jól tudjuk már, mennyire bizonytalan az ösztönök arányviszonya, s nyugodtan állíthatjuk, hogy a harckiváltó ingerek egyszerű kiiktatódása csak fokozatos csökkenést hozna a támadó állat agresszív hangulatában. Ahol tehát az áldozat alázatos testtartása meg tudja gátolni az ellenfél az imént mégoly fenyegető támadását, ott joggal feltételezhetjük, hogy az érintett specifikus ingerhelyzet valami aktív gátlást váltott ki nála.
Bizonyos, hogy a kutyánál ez így van – elégszer láttam, mint vesz fel egyszer csak alázatos tartást a legyőzött, s kínálja oda védtelen nyakát a diadalmaskodónak, amit a halálra rázás „mintázata” követett, tehát a győztes fél a legyőzött nyakához igen közel, de zárt pofával, harapás nélkül hajtotta végre a műveletet. Hasonló a helyzet a sirályoknál a csüllőnél, a varjúfélék közül pedig a csókánál. A sirályok közt, amelyek magatartását Tinbergennek, illetve tanítványainak a kutatásaiból ismerhetjük jól, a csüllő annyiban foglal el rendkívüli helyet, hogy egy bizonyos ökológiai sajátossága révén – hogy tudniillik meredeken leszakadó szirtek keskeny párkányain lakik – fészekülő lett. A fészekben fiókái hatékony védelmet kívánnak idegen sirályok „magas reptű” támadásai ellen, és nagyobb veszélyben vannak, mint a földfelszínlakók, amelyek ilyen esetben egyszerűen elfuthatnak. Ennek megfelelően az alázatgesztus a csüllőnél nem csupán gyakoribb s fejlettebb jelenség, mint egyéb fajoknál, de a fiatalabb madarak tollazatának bizonyos elszíneződése is ezt hivatott elősegíteni. A csőr elfordítása a sirálynál a békevágyat jelképezi. Míg azonban ez a gesztus az ezüst- és heringsirálynál vagy akár a többi nagy testűnél – a Larus nemzetségből – kevéssé feltűnő, s nem is tűnik külön rítusnak, a fekete fejű sirálynál pontosan meghatározott, táncos ceremónia, ahol az egyik fél megalázkodik a másik előtt: a házasfelek vagy olyan sirályok, amelyek nem viseltetnek rosszindulattal egymás iránt, pontosan 180 fokos fordulattal a tarkójukat nyújtják oda a másiknak. Ez a „head flagging”, ahogy angol szerzők nevezik, optikailag azáltal is hangsúlyosabbá válik, hogy a fekete fejű sirály fekete-barna arcmaszkja – az álarca – és sötétpiros csőre a békességkérő gesztus során hirtelen eltűnik, s helyét a hófehér tarkótollazat foglalja el. Míg a fekete fejű sirálynál az agressziót kiváltó sötét maszk s a pirosló csőr eltűnése az alapvető jel, fordított a helyzet a fiatal csüllő esetében, ha tarkóját tartja oda: a fehér alapon egyszerre megjelenik egy jellegzetes körvonalú sötét rajzolat, amely mégis egészen nyilvánvalóan az agresszív támadó szándék legátlódását eredményezi. A sirályok agressziógátló jelzéseivel hasonló jelenséget a varjúféléknél is találunk. A nagy testű, fekete és szürke fajok a békevágy gesztusaként elfordítják fejüket az ellenféltől. Némelyiküknél, így a dolmányos varjúnál és az afrikai pajzsos varjúnál az odakínált fej hátsó fertálya világosabb színezetű, s így a címzett könnyebben felfedezheti a békülés szándékát. A kolóniákban társaival szoros összezártságban élő csóka értelemszerűen hatékony engesztelő mechanizmusokra szorul, ezért tollazatának az a része nem csupán csodásan selymes, világosszürke színezetével tűnik ki az egyébként feketésszürke tollruhából, hanem e tollak erősen meg is hosszabbodtak, és – ugyanúgy, mint néhány gémfélénél a dísztollakon – nincsenek a szárakon horgocskák, így az egész tündöklő koronaként hat, mikor a meghunyászkodó madár tollazatát szétbontva próbálja kiengesztelni társát. Az, hogy a másik ilyenkor nekimenne, sosem fordul elő, még akkor sem, ha már éppen ütötte-vágta volna az időközben meghunyászkodott csókatársat. Sőt a legtöbb esetben a korábbi támadó ilyenkor a társas tollászkodásnak szenteli magát, és gondosan pucolgatni, cibálgatni kezdi a tarkótollakat – valóban megindító formája a békekötésnek!
Vannak olyan megalázkodási gesztusok is szép számmal, melyek az infantilis, gyermeki magatartásmódokból eredeztethetőek, megint mások egyértelműen a tojó párosodáskor tanúsított viselkedéséből adódnak. Jelenlegi funkciójukban azonban semmi közük a gyerekességhez vagy a női szexualitáshoz, jelentésük emberi nyelvre lefordítva ennyi: „Kérlek, ne bánts!” Kézenfekvő a feltételezés, hogy az itt érintett állatcsoportok, mielőtt még ezek a kifejezési formák (mozgások) általánosabb szociális jelentéshez jutottak volna, speciális gátlásokkal akadályozták a fiatal állatok, illetve nőstények-tojók megtámadtatását, mi több, tovább folytathatnánk a spekulációnkat olyképp, hogy náluk a nagyobb szociális csoport a párból és a családból fejlődött ki. Olyan agressziógátló alávetés gesztusok, melyek a fiatal állatban megragadt mozgásmintázatokból alakultak ki, elsősorban a kutyaféléknél találhatók. Ez azért sem meglepő, mivel ezeknél az állatoknál eleve erős a gátlás, hogy gyerekeket támadjanak meg. R. Schenkel kimutatta, hogy igen sok aktív megalázkodási gesztus, vagyis a barátságos „hódolat” egy tisztelt, de tulajdonképpen nem rettegett rangidőssel szemben, közvetlenül az anyaállat és a kölyök közötti kapcsolatból eredeztethető. Orrösszedugás, tappan-csolás, a száj sarkának nyaldosása, amiket a barátságos-boldog kutyáknál jól ismerünk, Schenkel szerint alapvetően a szopásból, tehát a táplálék megszerzésének mozdulatsorából származnak. Pontosan úgy, ahogy udvarias emberek kölcsönösen kifejezhetik „alázatos tiszteletüket”, jóllehet nincs köztük rangkülönbség, s nem lenne szükség „alázatra” – két kutya is így válthat infantilis alázatjeleket, különösen ha hosszabb idő után találkoznak újra, s barátilag üdvözlik egymást. Ez a kölcsönös előzékenység a vadon élő farkasoknál is odáig jutott, hogy Murie rendkívül eredményes, szabadban végzett megfigyelései során – a Mount McKinleynél – sok esetben nem tudta kideríteni a találkozásokkor látott üdvözlő kifejezésekből (mozgásokból), hogy a két felnőtt hím farkas között mi is a rangbéli különbség, ha egyáltalán van ilyen. A Lake Supe-rior szigetén, az Isle Royal nemzeti parkjában S. L. Allen és L. D. Mech az üdvözlési ceremónia nem várt funkciójára lett figyelmes. A mintegy 20 farkasból álló falka télen jávorszarvasokkal táplálkozik, méghozzá – mint kiderült – kizárólag legyengült állatok húsával. A farkasok feltartóztatnak minden jávorszarvast, amely útjukba kerül, de ha az állat védekezik, nem bocsátkoznak harcba vele, „elengedik”. Ellenben mikor olyan jávorszarvasra lelnek, amelyet legyengített a betegség, vagy paraziták, fertőzések támadtak meg, vagy netán – gyakori eset! – fogsipoly gyötri, azonnal potenciális zsákmányuknak tekintik. Ebben az esetben a falka valamennyi farkasa összeszalad, s közös ceremóniát rendeznek. Orrukat összeérintik, csóválják a farkukat – pontosan úgy, mint a fogságból szabadult kutyák, mikor sétálni viszik őket. Afféle „nose-to-nose-conference” ez (orr-összedugdosási értekezlet!), s tárgya nyilván az, hogy akkor hát rajta, most komolyra fordultak a dolgok, vadászat következik, érdemes stb. Ezt olvasva óhatatlanul is a massai harcosokra asszociálunk, akik táncos ceremóniáikon gyűjtenek erőt az oroszlánvadászathoz!
A társas megalázkodás olyan mozgásgesztusaival, amelyek a nőstény párosodási felhívásaiból alakultak ki, elsősorban a majmoknál, azon belül is a páviánoknál találkozunk. Alkalmasint a ceremónia érdekében egészen hihetetlen színezetű hátsó fertály rituális odafordítása a másik felé jelenlegi formájában már aligha kapcsolódik a szexualitáshoz s motivációihoz. Jelentése csupán annyi, hogy a rítust „bemutató” majom elismeri a rítus címzettjének a rangsorban elfoglalt előkelőbb helyét. Már igen fiatal majmocskák is hódolnak e szokásnak, jóllehet aligha tanították meg rá őket. Katharina Heinroth születésétől fogva emberi felügyelet alatt felnőtt fiatal páviánhölgye, Pia ünnepélyesen bemutatta a „popó-odafordítás” ceremóniáját, mikor egy ismeretlen szobába beengedték: a címzettek a riadalmát alkalmasint kiváltó székek voltak! A páviánhím eléggé brutálisan bánik a fajtájabéli hölgyekkel – bár Washburn és De Vore megfigyelései szerint a szabadon élő állatok esetében korántsem olyan elvetemültek a hímek, mint azt fogságbéli tapasztalatok alapján hitték, de azért szó sincs afféle ceremóniás gyengédkedésről, mint a kutyaféléknél és a ludaknál. Így érthető, hogy ezeknél a majmoknál nagyon rokon jelentésű e két kifejezés: „Nőstényed vagyok”, „Rabszolgád vagyok”. Ezen gesztus szimbolikájának eredetét a mozgásformán kívül az a mód is tükrözi, ahogy a címzett tudomásul veszi a közlést. Láttam egyszer a berlini állatkertben, ahogy két erős, öreg hím pávián egy pillanat alatt összeverekedett. A következő másodpercben azonban az egyik már menekült is, a másik kíméletlenül üldözni kezdte, és sarokba is szorította. S mert semmi más kiút nem kínálkozott, a gyengébbnek bizonyuló fél az alázat-kifejezés gesztusába menekült – ettől a győztes le is csillapodott rögvest, otthagyta a megvert páviánt, és imponáló léptekkel elpályázott. A megbékélés önmagában azonban nem lehetett elég a legyőzöttnek, mert a nyertes után sietett, s addig „tolakodott”, míg az nem fogadta annak rendje-módja szerint az ő alázatgesztusát – és nem tett az odakínált hátsó fertály irányába néhány lanyha kopulációs mozdulatot. A legyőzött csak most nyugodott meg, és ő is elégedetten távozott annak biztos tudatában, hogy lázadása megbocsáttatott.
A különféle – és különböző gyökerű – megbékítési ceremóniák sorában még azokról kell itt szólnunk, amelyek véleményem szerint tárgyunk szempontjából a legfontosabbak, nevezetesen az újjá- vagy átorientált támadó mozgásokból kialakult megbékítő és üdvözlő rítusok, melyekről már röviden esett szó. Az eddig tárgyalt megbékélési procedúráktól abban különböznek, hogy az agressziót nem meggátolják, hanem elterelik, és átirányítják egy másik fajtársra. Már említettem, hogy az agresszív magatartásnak ez az átirányítása a fajok evolúciójának egyik legzseniálisabb leleménye – de még több is annál. Mindenütt, ahol új orientációjú megbékítési rítusokat látunk, a benne részt vevő partner individualitásához kötődik a ceremónia. Az egyik egyedi lény agresszióját egy másik lény eltereli, ellenben nem gátolja, hogy ez az agresszió a többi, névtelen-jeltelen fajtársra zúduljon. Így válik el egymástól a barát és az idegen fogalma, és ekkor jelentkezik a föld színén először az individuumok közti személyi kötődés. Ha valaki most erre azt mondja, hogy az állatok nem emberi személyiségek, akkor csak azt felelhetem: a személyiség fogalma ott kezdődik, ahol két egyedi lény olyan szerepet játszik a másik életében, melyet egyetlen másik fajtárs sem vehetne át minden további nélkül. Más szóval a személyiség ott kezdődik, ahol először alakul ki személyre szóló barátság.
Eredetüket és eredeti funkciójukat tekintve a személyes kapcsolatok az agressziót gátló, megbékítő magatartás-mechanizmusok közé tartoznak, és így a morállal analóg viselkedés fejezetében tárgyaljuk őket. Ám az emberi társadalom felépítésének olyan nélkülözhetetlen pilléreit alkotják, s e könyv témájának szempontjából is olyan fontosak, hogy részletekbe menően kell beszélnünk róluk. Ám e tüzetesebb vizsgálatot még három másiknak kell megelőznie, mert ismernünk kell a közösségi élet más lehetséges struktúráit is, melyekben a személyes barátság és a szeretet nem jut szerephez, s csak akkor mérhetjük fel, milyen rendkívüli fontosságúak az emberi társadalmak szempontjából. Ezért iktatom ide be az anonim csapatról, a bakcsók szeretet nélküli társas együtteséről s végül a patkányok társadalmának bizonyos fokig tiszteletet, ugyanakkor viszolygást keltő szerveződéséről szóló fejezeteket, s csak azután térek vissza ama kötelék – vagy szövetség – természettörténetének taglalására, amely a legerősebb s a legszebb e földön.
8. FEJEZET
Tömeget csak tömeggel kényszeríthetsz.
Goethe
Három társas formát szeretnénk összevetni – mintegy ősi, eredeti, sötét háttérként – a személyes barátságra és szeretetre épülő közösséggel, s e trió első tagja az úgynevezett névtelen sereg, vagy ahogy az etológusok nevezik, az „anonim csapat” lenne. A társas együttélésnek ez a leggyakoribb s kétségkívül a legprimitívebb formája, és már igen sok gerinctelen állatnál, például a tintahalaknál és a rovaroknál is föllelhető. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy magasabb rendű állatoknál ne fordulna elő – sőt adott, többnyire igen borzalmas körülmények között az ember is „visszasüllyedhet” az „anonim csapat” állapotába, ez általában pánikszituációban történik.
„Sereg”, „csapat”, „csorda” alatt semmiképpen sem az azonos fajtájú-jellegű egyedi lények véletlenszerűen összeverődött együtteseit, az „aggregációt” vagy gyülekezetét értjük. Nem azt, mikor legyek vagy keselyűk rajzanak, keringenek a dög körül; vagy mikor az apály és a dagály által kedvezően kialakított partszakaszon csigák, tengeri viaszrózsák gyülekeznek roppant tömegben. A sereg, csorda, csapat fogalma azt fedi, hogy egy faj egyedei egymás felé fordulnak, vonzódnak egymáshoz, tehát olyan magatartási módok tartják össze őket, amelyeket egyedi lény(ek) vált(anak) ki a többieknél. Ezért jellemző a csapat képződésére, hogy több egyed sűrű kötelékben azonos irányba vándorol.
Azok a magatartás-lélektani kérdések, melyeket az anonim csapatok összetartása fölvet, nem csupán az érzékszervek és az idegrendszer mechanizmusait érintik, melyek odafordulást, „pozitív taxis”-t eredményeznek, hanem elsősorban ennek a reakciónak a magas fokú szelektivitását. Mindenképpen magyarázatot igényel az, hogy egy ilyen hordalény mindenáron sok más lény közvetlen közelében akar tartózkodni, és csak végszükség esetén elégszik meg más fajtájú állatokkal, pótlékobjektumokkal. Ez lehet velük született tulajdonság, mint például sok lúd- és kacsafélénél, amelyek a fajtársak szárnyelszíneződésére követő repüléssel reagálnak, de lehet egyéni tanulás eredménye is.
Sok „miért?” merül fel az anonim csapatok összetartásával kapcsolatosan, és addig nem fogunk tudni igazából megnyugtató válaszokat adni, míg a „miért?” kérdés „mi célból?”, „mi végre?” értelmezését a korábban mondottaknak megfelelően el nem végezzük. Már a kérdés felvetésekor is paradoxonba ütközünk: amilyen könnyen megtaláltuk a meggyőző választ arra a látszólag értelmetlen kérdésre, hogy a „gonosz” agresszió, amelynek fajfenntartó funkcióival a 3. fejezetben ismerkedtünk meg, mi végre jó, olyan nehéz megmondani, mi célt szolgál az olyan hatalmas anonim csapatok összetart(oz)ása, mint amilyeneket a halaknál, madaraknál és sok emlősnél is látunk. Túlságosan hozzászoktunk ezeknek a társaságoknak a látványához, és így – lévén, hogy magunk is társas lények vagyunk – átérezzük a magányos hering, seregély vagy bölény helyzetét, és megértjük, hogy nem kíván egyedül maradni. Távol áll tőlünk tehát, hogy a jelenség céljára érdemben rákérdezzünk. De be kell látnunk, hogy mégiscsak jogos ez a kérdés, ha elgondolkozunk azon, milyen nyilvánvaló hátrányokkal jár a nagy csapatok képződése, például mennyire keserves lehet ennyi állatnak „egyszerre” táplálékot találnia, rejtve maradnia, az élősködőktől megszabadulnia és a járványokat elkerülnie, és így tovább.
Azt gondolnánk, hogy a világtengerekben magányosan bóklászó hering, az ősszel társak nélkül útra kélő fenyőpinty vagy egy magányos lemming, amely „szólózva” próbál kitörni az éhínség kényszerkorlátai közül, táplálékban gazdagabb terepeket keresve, esélyesebb a túlélésre, mint a szerencsétlenkedő nagy seregek tagjai, hiszen ez utóbbiak a „ritkítás” műveletét is szívesen gyakorló illetékes vadászok számára is nagy kihívást jelentenek, melyeknek sorában még az Északnémet Tengeri Halászati Rt.-t is ott találjuk. Tudjuk, hogy az állatokat valami roppant erejű ösztön tartja össze, és hogy a csapat nagyságával egyenes arányban növekszik az a vonzerő, melyet nevezett sereg az egyedekre vagy kisebb csoportjaikra gyakorol. Ez néhány állatfajnál, például a seregélyeknél halálos circulus vitiosus, egy igazi ördögi kör kialakulásához vezethet. Ha telente egy adott vidéken bizonyos madarak száma valamely véletlenszerű körülmény – például a szokatlanul gazdag bükkmakktermés – hatására megsokszorozódik, a képtelenül nagy szárnyasseregre tömeges éhhalál vár, lévén, hogy csapatuk nagysága meghaladja az ökológiailag elviselhetőt. Egy ilyen sereg alvófája alatt 1951 telén a Thunersee partjainál nap mint nap tömérdek holttest hevert. S a szúrópróba szerint végzett boncolások rendre azt mutatták, hogy a halál oka az éhezés volt.
Azt hiszem, nem meddő gondolat csupán, ha azt állítjuk: a nagy csapatokban való együttélésnek hátrányai mellett más vonatkozásban számos előnye kell, hogy legyen, és hogy ezek az előnyök nem csupán felérnek a hátrányokkal, de el is törpítik őket, olyannyira, hogy megindult egy olyan kiválasztódási folyamat, amely kitenyésztette a csapat-összetartozás bonyolult magatartási mechanizmusait.
Ha az ilyen csapatokban élő állatok csak megközelítőleg is olyan jól tudnak védekezni, mint a csókák, a kisebb kérődzők vagy az apró majmok, akkor máris érthető, hogy a mondás azt tartja: egységben az erő. A ragadozó elzavarása, netán az általa megtámadott állat védelme nem is kell, hogy „ezerszázalékos” legyen, és máris fajfenntartó ereje van a csapatnak. Ha a csókák társas védekezési reakciója nem lehet is eredményes a héja által megtámadott fajtárs megmentésének ügyében, annyit azért elérnek vele, hogy a héja nagy általánosságban kevésbé szívesen üldözi az ő csapataikat, inkább zaklatja és tizedeli – mondjuk – a szajkókat. Így a fajtársak-bajtársak védelme máris eredményesnek mondható! Ugyanez áll a „vészkiáltásaival” a ragadozókat üldöző őzbakra vagy azokra az apró majmokra, amelyek fenn a fák koronájában csúfolódva kísérik a tigrist vagy a leopárdot, és szinte az idegeire mennek. Ilyen kezdeményekből alakultak ki, jól követhető átmenetek során, a bölénybikák, a páviánhímek s más béketeremtő hősök nehézfegyverzetű védelmi szervezetei, amelyek erejétől a legvadabb ragadozók is rettegnek.
De milyen előnyökkel jár a teljességgel védtelen állatok rajainak összetartása, a heringek és más halak sűrű rajzása, a roppant hadakban vándorló kis madarak együttese, és még folytathatnánk a sort. Magyarázatra egyetlen javaslatom van csupán, melyet kissé félve adok elő, mert magamnak is kissé hihetetlennek tűnik, hogy a ragadozók egyetlen parányi gyengesége ilyen messzemenő következményekkel, ilyen védelmi mechanizmusok kialakulásával járna a zsákmányállatok körében: a ragadozók csak egyetlen célponttal tudnak elboldogulni, csak egyetlen célpontra tudnak összpontosítani, és ha kiszemelnek egy áldozatot, de körötte tömérdek hasonló mozog, fickándozik, villog és kavarog, megzavarodnak. Próbáljunk csak meg egy madarakkal teli kalitkából kifogni egy meghatározott példányt. Nem lesz könnyű. S ha nincs is ilyen „kiválasztottunk”, tapasztalni fogjuk, hogy azt a madarat sem egyszerű elkapni, amelyikkel véletlenül elkezdtük a műveletet, mert a könnyebbnek ígérkező prédák folyamatosan elterelnek eredeti szándékunktól. És az is megnehezíti a feladatot, hogy nem figyeltük előtte, mit csinál, mire készül, s így minden pillanatban valami teljesen váratlant művelhet. Meg aztán két valós irány közül igen gyakran a harmadikat, a „nagy semmit” választjuk, olyan ez nagyjából, mintha két szék között a pad alá esnénk.
Igen sok ragadozó is így jár – ugyanez történik vele –, ha több célpont kínálkozik egyszerre. Aranyhalaknál figyelték meg kísérletek során, hogy paradox módon kevesebb vízibolhát pusztítanak, ha túl nagy bőségben szórják be nekik a tápot. Ugyanígy viselkednek a rakétalövedékek, amelyek automata célkövetővel találják el a repülőgépeket: az eredőt „találják el”, ha a két célpont egymáshoz túl közel s túl szimmetrikusan halad. Átsuhannak köztük! A ragadozó hal, akár a rakéta, képtelen vakon kikapcsolni az egyik célpontot, hogy csak a másikra összpontosíthasson. Valószínű tehát, hogy a heringek azért úsznak sűrű rajokban, amiért a lökhajtásosok is zárt, tömör formációban húznak el az égen – persze az ilyesmi még a nagy tudású pilótákra nézve is igen veszélyes.
Bármennyire erőltetettnek tűnhet is ez a magyarázat a kívülálló számára, helyessége mellett komoly érvek szólnak. Tudtommal egyetlen olyan szoros csapatösszetartásban élő állatfaj sem létezik, amelynél az egyedek nyugtalanító körülmények felbukkanásakor, vagyis az őket felfalással fenyegető ellenség közeledtekor ne „bújnának összébb”. Ezt az apró, végképp védtelen állatok teszik a legfeltűnőbben, sőt számos hal esetében csak az ivadékokra jellemző az összebújás, a felnőtt egyedekre már nem. Számos halfajta példányai veszély esetén oly szorosan egymáshoz lapulnak, hogy azt hisszük, egyetlen nagy hal úszik ott, így az eléggé buta nagy ragadozók némelyike, például a barrakuda, amely a fulladástól való félelmében óvakodik túl nagy zsákmányokra rontani, elkerüli inkább őket – mégiscsak van tehát némi védelmi szerepe a csapatformátumnak.
Emellett szól az a tény is, hogy a főállású vadászok közül egy se ront be zsákmányszerzés végett az áldozatok sűrű sokaságába. Nemcsak a nagyragadozók, mint az oroszlán és a tigris gondolják meg kétszer is, hogy például rárontsanak-e egy kafferbivalyra, de a kisebb vadászok is szinte mindig megpróbálják a kiszemelt áldozatot előbb leválasztani a csapatról, s csak aztán merik megtámadni. A vándor- és kabasólymok különleges mozgásmintázatot állítottak csakis és kizárólag ennek a célnak a szolgálatába. Halakon a nyílt tenger vizében W. Beebe hasonlót figyelt meg. Egy nagy tövises makréla addig úszott türelmesen egy sündisznóhal-raj után, míg a végén egy halacska levált a többiektől, s a makréla erre az egy szál védtelen áldozatra csapott le. Ilyenkor aztán rendszeresen a ragadozó akarata teljesül, vagyis a nagy hal megeszi a kis halat.
Seregélyek vándorló seregei a rabló célkereső elbizonytalanodását használják ki, hogy megleckéztessék a tökéletlent! Ha ilyen seregélyraj kerül az arra repülő karvaly vagy kabasólyom látótávolságán belülre, s fordítva, a csapat olyannyira összetömörül, hogy a madarak alig tudják használni szárnyaikat a repüléshez. Ám ebben a formációban a seregélyek nem menekülnek a rabló elől, hanem űzőbe veszik azt, bekerítik, akár egy amőba az idegen testet, táplálékát. Megfigyelők állítják, hogy ilyenkor a megmaradó „vakuólában” szó szerint vákuum keletkezik, a seregélyek ugyanis „elszívják” a ragadozó szárnyai alól a levegőt, így annak nincs mire támaszkodnia, s pórul jár. Ha ez képtelen túlzás is, de annyi azért igaz belőle, hogy jól semmiképp sem jár a karvaly vagy a sólyom, s alighanem megjegyzi a leckét. A seregélyek magatartása tehát fajfenntartó értékű lett.
Több szociológus van azon a véleményen, hogy a család lenne a szociális összetartás legősibb elemi formája, s ebből alakult volna ki aztán a törzsfejlődés során a társas együttélés minden olyan más formája, amelyeket a magasabb rendű élőlényeknél találunk. Ez némely államalkotó rovarra és talán pár emlősre is érvényes lehet, beleértve a főemlősöket is, az emberrel együtt, ám általánosítani semmiképpen sem szabad. A „társadalom” legeredetibb-ere-dendőbb formája, a szó legszorosabb értelmében, az anonim csapat, amire a nyílt világtengerek halai szolgáltatnak jellegzetes példát. A rajon belül nincs semmiféle további struktúra, nincs vezér és nincs alárendelt, azonos elemek egyetlen nagy halmaza létezik csak. Semmi kétség, befolyásolják azért egymást, bizonyára létezik a „megértésnek” néhány elemi-egyszerű formája a rajt alkotó individuumok között: ha veszélyt észlel valamelyikük s menekül, ez átragad a többiekre, érzékelik riadalmát, s vele azonos „hullámhosszra” állnak rá. Mekkora lehet a pánik egy halrajnál, képes-e az egész óriási tömeget megtorpanásra, megfordulásra, egyáltalán irányváltoztatásra késztetni, tisztán mennyiségi kérdés, a válasz attól függ, hány individuum ijedt meg, s mennyire intenzíven menekültek aztán. Olyan ingerekre, melyek odafordulást, „pozitív taxis”-okat váltanak ki s eredményeznek, felelhet az egész raj is, függetlenül attól, hogy csak egyetlen egyed fogta a jelet. Ha ő eltökélten úszik a megfelelő irányba, egészen biztos, hogy példája magával ragadja a többieket, és megint csak mennyiségi kérdés az, hogy az egész rajt tudja-e befolyásolni.
A hangulatátvitel e fajtájának merőben mennyiségi, bizonyos értelemben igen demokratikus jellegéből következik aztán, hogy egy halraj annál nehezebben dönt, minél több individuumból áll, s minél erőteljesebb a „hordaösztön”. Ha egy hal, ki tudja, mely okból, más irányba kezd el úszni, hamarosan kívül találja magát a seregen, magányosan a tenger mélyén. Ugyanakkor érzi azokat az ingereket, melyek visszahúzzák a sokaságba. Minél több hallal történik meg ugyanez, minél több kis egység indul el egy másik irányba, annál nagyobb az esélye annak, hogy a rajt maguk után vonják, és minél nagyobb a raj, annál el-képzelhetőbb, hogy visszaszippantja a szökevényeket. Sűrűn tömörülő kis halak nagy csapata tulajdonképpen siralmas tükre a határozatlanságnak! Újra meg újra kialakul egy-egy kis nyúlvány, mintha egy amőba mozogna, ezek a „rendhagyók” aztán egyre jobban elvékonyodó csapatban haladnak, együttesük összetartása is gyengül, és egyre nagyobb a valószínűsége annak, hogy a sereg visszaszippantja őket. Elhamarkodták a menekülést! Beleborzongunk a látványba, és óhatatlanul is kételkedni kezdünk a demokrácia előnyeiben, s a hatalmi politika mellé tesszük le voksunkat.
Hogy ez az álláspont mégsem tartható, azt egy igen egyszerű kísérlet bizonyítja, melynek szociológiai jelentősége szinte felbecsülhetetlen – Erich von Holsté az érdem, ő végzett ilyen jellegű kísérleteket fürge cselléken. Kioperálta a faj egyik egyedének előagyát, mivel innen indulnak, legalábbis a halaknál, a raj összetartásához szükséges reakciók. Az előagy nélküli fürge cselle ugyanúgy lát, táplálkozik és úszik, mint a normális egyed, kivételt csak egyetlen magatartásbéli jegy képez nála, az tudniillik, hogy számára mindegy, együtt van-e a rajjal, elúszik-e tőle, s az sem zavarja, ha nem követik. Nem habozik, nem mérlegel, mint az átlaghal, nincs tekintettel senkire – mert nem is lehet! A normális hal, hívjuk így, bármily szent meggyőződéssel úszik el a rajtól, körülnéz, hogy hol vannak a társai, s óhatatlanul is befolyásolja az, hogy sokan követték-e vagy csak kevesen. Mindez az előagy nélküli társnak mindegy volt; ha táplálékot pillantott meg, vagy ha bármilyen más ok is késztette erre, arra úszott, amerre neki „kellett” – és lássunk csodát, az egész raj követni kezdte. A megoperált állatot épp fogyatékossága emelte a többiek fölé: vezér lett.
A fajon belüli agresszió azon hatása, melynek következtében az azonos fajú állatok elkülönülnek s távolságot tartanak, pontos ellentéte a „hordaösztönnek”, és az erős agresszió s a nagyon szoros összetartozás ösztöne kizárja egymást. Mi sem természetesebb! De a két véglet kevésbé végletes változatai nem okvetlenül összeegyeztethetetlenek. Néhány faj például hatalmas együtteseket képez, de az individuumok egy bizonyos távolságnál soha nem kerülnek közelebb egymáshoz. Kiváló példái ennek a seregélyek, amelyek szabályos közökkel ülnek távíródrótokon, akár ha gyöngysor szemei volnának. Az egyedek közti távolságot itt akár csőrtávolságnak is nevezhetnénk – pont olyan messzire telepednek le ugyanis egymástól, hogy csőrükkel nem érhetik el a másikat. Leszállás után egy darabig még összevissza helyezkednek, s csak aztán kezd kialakulni ez a „rend”, az „előírt” személyes távolság, Hediger igen találó elnevezésével élve. Azt a teret, melynek rádiuszát a személyes távolság mutatja, egészen kis – bizonyos értelemben „hordozható” – territóriumnak foghatjuk fel, lévén, hogy a magatartási mechanizmusok, melyek fennmaradását biztosítják, alapvetően ugyanazok, mint amelyek az imént vázolt terület elhatárolását elősegítették. Vannak valódi territóriumok is, például a kolóniában költő bölömbikáé, melyek ugyanúgy jönnek létre, mint a seregélyeknél az ülésrend: egy bölömbikapár parányi területe épp akkora, hogy a két szomszédos, szintén „birodalmuk” középpontjában fészkelő pár csőrösszeütődések nélkül elférjen, így zavartalanul nyújtogathassák a nyakukat.
Csak a teljesség kedvéért említettük meg, hogy a seregösszetartás és a fajon belüli agresszió nem zárja ki egymást teljesen. Azonban általában, a tipikus esetben a seregállatoknál eleve hiányzik mindenfajta agresszió, vele minden individuális távolságtartás. A heringfélék és a pontyszerű rajhalak nyugtalanság esetén, de pihenéskor is „összebújnak” úgy, hogy testük érinti egymást, és sok hal esetében, melyek a szaporodási időben territoriálisak és rendkívül agresszívek, mint a tarkasügér vagy a pikó, eltűnik minden agresszív magatartásforma, ahogy az állatok a költőidő után rajokká egyesülnek. A nem agresszív rajhangulat többnyire a hal sajátos színeiből, illetve mintázatából is kitűnik. Nagyon sok madárfajnál is él az a „szokás”, hogy költési időn kívül a nagy raj névtelenségébe húzódnak vissza. Például a gólyák, a gémfélék, fecskék és igen sok énekesmadár, ahol a párok őszre és téli időszakra nem maradnak együtt házastársi kötelékben.
Csak kevés madárfajnál tartanak össze a nagy vándorrajokban is a házaspárok, illetve szülők és utódok. Példa erre a hattyú, a vadlúd és a daru. A legtöbb nagy madársereg tagjainak roppant száma és a szoros, tömeges összetartás érthető módon megnehezíti az individuális kapcsolatok fennmaradását. Persze az ilyesmi a legtöbb állat számára nem is igazán fontos. A társadalmiasodás jellege elsődlegesen anonim, az együttes minden tagja ugyanolyan kedves a többiek számára, mint bármelyik másik társuk. Az a személyre szóló barátság, melyet a népszerű katonadal oly szépen fejez ki: „Volt egy bajtársam nékem, különb se földön, égen...”, itt merőben ismeretlen. A hordaseregben mindenki egyformán jó bajtárs, nem is kell „különbet” keresni, minek is, megteszi, aki épp ott van. Rosszabbtól se kell félni, az is igaz. Nincs értelme erre vagy arra az egyedre barátként tekinteni.
Az a kötelék, mely az ilyen névtelen sereget összetartja, más természetű, mint a személyes barátságé, mely a magunk társas viszonyainak erőt és tartósságot biztosíthat. Ennek ellenére hihetőnek látszik, hogy a személyes barátság és szeretet a faj békés, társas létének alapján is létrejöhet. Ez a gondolat annál is inkább kézenfekvő, mert az anonim csoport, mint tudjuk, a személyes kötődések kialakulását megelőzve jött létre. A félreértések elkerülése végett már itt jó előre leszögezem, hogyan is foglalhatjuk össze végül majd ennek a fejezetnek a mondandóját: a névtelensereg-képzés s a személyes barátság azért zárja ki egymást, mert ez utóbbi (a személyes barátság tehát) érdekes módon mindig agresszív magatartással párosul. Egyetlen lényt sem ismerünk, amely – aki – személyes barátságra képes ugyan, de távol áll tőle az agresszivitás bármelyik formája! Különösen érdekes „párosítás” ez olyan állatoknál, melyek csak a szaporodás idején agresszívek, különben szó sincs náluk ilyesmiről, sőt névtelen sereget képeznek. Ha ezek az állatok egyáltalán részesei személyes kötődéseknek, ezek jellemző módon szétbomlanak az agresszivitás megszűntével. Éppen ezért a gólyák, seregélyek, tarkasügérek házasfelei nem is maradnak együtt, mikor megkezdődik az ősi vándorlás az anonim csapat kötelékében.
9. FEJEZET
...mind-szívig hűvösen
Goethe
Az anonim csapat s a személyes kötődés szembeállítása az előző fejezet végén csak annyit akar jelenteni, hogy a társas viselkedésnek ez a két mechanizmusa igencsak kizárja egymást, azt azonban nem, hogy másféle kötődések ne léteznének. Az állatok közt is fennállnak olyan kapcsolatok, melyek hosszú időn át, esetleg egy életen át is összekötik az egyedeket anélkül, hogy közben személyes kötődés alakulna ki közöttük. Ahogy az emberi társadalomban is vannak üzleti kapcsolatok, mikor is a felek remekül együttműködnek, de eszük ágában sincs például együtt kirándulni – az állatoknál is léteznek olyan individuális összefonódások, ahol is a partnereknek közvetetten van közük egymáshoz, a közös érdek hozza össze őket, és kapcsolatuk csak a közös „vállalkozás” keretében létezik. Az antropomorfizálásra hajló állatbarát talán meghökken, meg is rémül azt hallván, hogy igen sok madárnál, köztük az életre szóló „házasságban” együtt élőknél is, sem a hímet, sem pedig a tojót nem foglalkoztatja közös boldogságuk szent ügye, szó szerint „levegőnek nézik a másikat”, amennyiben nincs éppen valami közös tennivalójuk a fiókák vagy a fészek körül.
Egy ilyen individuális, de nem a partnerek individuális kölcsönösségére – megismerésére és szeretetére – épülő kapcsolat szélsőséges példáját tárgyalta Heinroth „helyházasság” címszó alatt. A zöldgyíknál például a nőstény és a hím egymástól függetlenül foglal területet magának, s mindegyik kizárólag a nembéli társak ellen védelmezi azt. A hímet nem zavarja, ha nőstény hatol be területére, de nem is tudna semmit se tenni ellene, hiszen a korábban ismertetetteknek megfelelően gátlásos a „hölgyek” megtámadását illetően. A „nőstény” pedig a maga részéről a nála fiatalabb, kisebb és gyengébb hímet nem támadja meg, mert – amint olvastuk – eleve tiszteletet érez a hím jelvényei iránt. A hím és a nőstény ezért külön-külön területen éli életét, territóriumaikat határ választja el – ahogy ezt már a fajon belüli elkülönítést alapjában nem igénylő fajoknál láttuk. Az, hogy a hím és a nőstény zöldgyík ugyanahhoz a fajhoz tartozik, abból látszik, hogy hasonló „ízlésűek”, ha odúválasztásról vagy terepfoglalásról van szó. Gyakran akár egy negyven négyzetméteres, alkalmas fekvésű rezervátumterepen, de még a szabad természetben sem áll rendelkezésre okvetlenül elegendő csábító lakás, vagyis kellő méretű odvas kő, lyuk, üreg, ilyesmi. Mivel pedig a gyíkok nem igénylik okvetlenül a kölcsönös távolságtartást, előfordulhat, hogy ugyanabba az ideálisnak minősülő odúba egy hím és egy nőstény is beköltözik. A mi zárt terepünkön például a legeszményibb, déli fekvésű lyukat hamarosan a gyíkkolónia legerősebb hímje és legerősebb nősténye foglalta el. Az ily módon összezárt gyíkok persze magától értetődően sokkal gyakrabban párosodtak egymással, mint a territóriumba tévedő más példányokkal, ugyanakkor a közös fedél alatt lakók a személyes vonzalomnak semmilyen más tanújelét nem adták. Ha valamelyik hosszabb időre eltűnt ezért vagy azért, hamarosan híre ment a tágabb territóriumban, hogy megürült egy ideális lakóhely, ahová – egy ugyancsak ideális hölgy vagy úr mellé – be lehet költözni. Az érdeklődők közt megkezdődött a harc, mely előreláthatóan oda vezetett, hogy a győztes már másnap költözhetett is, övé lett a társbérlet, a nemi partnerrel egyetemben.
Meglepő módon a mi gólyáink szinte lemásolják ezeknek a hüllőknek a viselkedését! Ki ne hallott volna már gólyalakta vidéken érzelmes, szívszorítóan szép történeteket a gólyák hűségéről. Ezeket a „sztorikat” mindenki készpénznek vette – például azt is, hogy Afrikába visszaindulva a gólyák törvényt ülnek, s a nagy gólyagyűlés elítéli az évad bűnöseit, elsősorban a házasságtörő gólyahölgyekkel szigorúak, olyannyira, hogy őket halálbüntetéssel sújtják, s kegyetlenül ki is végzik! Valójában a gólyát cseppet sem érdekli a neje, mi több, igencsak kétséges, hogy a fészken kívül megismeri-e egyáltalán feleségét. A gólyapáros két tagját nem fűzi össze olyan „gumikötelék”, mely annál jobban feszül, minél távolabb kerülnek egymástól a házastársak, mint ahogy a lúdféléknél, darunál, hollónál vagy csókánál történik. A gólyahím és tojója sosem repül olyan állandó távolságra egymástól, mint az imént említettek, és gyakran nem is ugyanabban az időszakban indulnak el vándorútjukra. Tavasszal a hím gólya rendre hamarabb tér vissza a fészekre, mint asszonya – helyesebben, mint annak a fészeknek az asszonya. Ernst Schütz, a rossitteni madárvárta vezetője a házán fészkelő gólyákkal kapcsolatban igen sokatmondó megfigyeléseket tett. A hím madár a megfigyelés évében korán tért vissza, és már néhány napja ott időzött, mikor egy idegen tojó tévedt arra. A hím kelepelve üdvözölte, a tojó behuppant hozzá a fészekbe, s ott viszonozta a köszöntést. A hím minden további nélkül hagyta, hogy ott lakjon, s egyáltalán úgy bánt vele, ahogy a gólyahím szokott „rég várt” párjával. Schütz professzor meséli, megesküdött volna, hogy ez a tavalyi nej, ha a lábán a gyűrűk el nem árulják, hogy egy új asszony! Túl sokat hitt a gólyákról, vagy inkább túl keveset?!
Mármost ezek ketten épp nekiláttak a fészek helyrehozatalának, csinosítgatásának, mikor is megjelent a volt nej. A két tojó közt élethalálharc kezdődött, melyet a hím közönyösen szemlélt, mintha semmi köze nem lenne hozzá, s egyik tojónak se fogta pártját. Végezetül a régi asszony győzött, s az új elmenekült. Helyreállt a „törvényes” rend, s a gólyahím a régi-új asszonnyal az oldalán ott folytatta a munkát, ahol a pórul járt hölggyel abbahagyta. S még annak se mutatta jelét, hogy észrevette volna a kétszeres nejcserét; legalábbis semmi sem mutatott erre! Micsoda égbekiáltó – kelepelő! – ellentétben áll ez a történet a szokvány gólyahistóriákkal; főleg az olyanokkal, ahol a gólyahím „in flagranti” találja párját a szomszéd tetőn egy másik hímmel, és ez mélységesen felháborítja – annál is érdekesebb lenne ez, mert, ismétlem, alkalmasint meg se ismeri a feleséget.
A bakcsóknál ugyanaz a helyzet, mint a gólyáknál, ám korántsem igaz ez minden gémfélére, ahogy Otto Koenig nagyon helyesen rámutatott; igen sok fajnál kétségkívül megismerik egymást a házastársak a fészektől messze eltávolodva is, és bizonyos fokig megmarad köztük az összetartás. A bakcsókat meglehetősen jól ismerem, lévén, hogy több éven át figyelhettem őket a kertembe mesterségesen telepített kolónián, és közelről láttam párba állásukat, a fészeképítést, a kotlást, a fiókák nevelését. Ha egy pár semleges területen, vagyis a kicsiny fészekterritóriumtól jó messze találkozott össze, akár a tavacskában halászva, akár etetéshez egy rétre leszállva, amely úgy százméternyire volt a fészkelőfától, bizony semmi, de semmi sem vallott arra, hogy ezek a madarak ismernék egymást.
Ugyanolyan dühödten kergették el egymást az alkalmasint kedvező halászóhelyről, és ugyanolyan haragosan küzdöttek a megszerzett falatért, mintha csak szomszédok lennének, rossz szomszédok, akik közt napirenden van a veszekedés. A pár két tagja soha nem is repült együtt sehova. Amikor több bakcsó repült le alkonyatkor a Dunára halászni, alkalmi társulásnak, anonim csapatnak tűntek csupán.
Ugyanilyen anonim jellegű a költőkolónia, amely ebben végképp különbözik a csókák szilárd és zárt baráti körétől. A tavasszal, párosodáskor ide megtérő bakcsók szeretnék fészküket a másikhoz közel, de mégse túl közel telepíteni; valahogy az az ember benyomása, hogy a madár biztosítani akarja azt, hogy adott esetben „egészséges dühét” levezethesse a szomszédon, és hogy ez jó hangulatának néha elengedhetetlen feltétele. Egy költőterritórium minimális nagysága pontosan akkora, mint a bölömbikáé vagy mint a seregélyülőhely, amelyet a két szomszéd nyakmozgása és csőrének hossza határoz meg. Két fészek középpontja tehát sosincs e táv kétszeresénél messzebb egymástól. De ennyire mindig van; s a hosszú nyakú gémek esetében ez már jelentős távolság.
Hogy a szomszédok megismerik-e egymást, teljes bizonyossággal nem tudnám megmondani. Sosem támadt az a benyomásom, hogy akár csak egy bakcsó is hozzászokott volna valamelyik fajtársa közeledéséhez, ha ennek például a fészek közelében vitt el az útja. Azt hinnénk, hogy a buta jószág, mikor már úgy századszorra ismétlődik meg ugyanaz a jelenet, megérti, hogy a szomszédnak, aki szorongva, lefeszített tollazattal húz el mellette, esze ágában sincs területet hódítani, egyszerűen csak „el akar pucolni”. De a bakcsó képtelen felfogni, hogy az említett szomszéd úr vagy asszonyság szintén csak kisbirtokos, és nem tud különbséget tenni szomszéd és a közönséges betolakodók között. Még az állati viselkedés antropomorfizálására nem hajlamos szemlélő is óhatatlanul felbosszantja magát a bakcsótelep állandó, éjjeli-nappali zaját, a felháborodott civódás hangjait hallgatva. Azt gondolnánk, hogy ez a teljességgel felesleges energiabefektetés elkerülhető volna, hiszen a bakcsók elvben képesek lennének fajtársaik individuális felismerésére. A fiókák már a fészekalj tagjaiként nagyon jól ismerik egymást, és így az idegenek, még a szomszéd „gyerek” ellen is dühödten harcolnak. Kirepülés után is jó ideig összetartanak még, egymásnál keresnek menedéket, és zárt falanx módjára szállnak szembe bármilyen külső veszedelemmel. Épp ezért elképesztő az, hogy később a költő madarak a szomszédos territórium tulajdonosait sosem kezelik úgy, „mintha tudnák”, hogy tisztességes szomszédjuk jár csupán arra, amelytől – ismétlem – igen távol áll bárminemű hódító szándék.
Hát a jó ég áldja meg, mondhatná erre valaki, hogy a csudába nem „fedezi fel” végre a szerencsétlen bakcsó ezt az elemi igazságot, mit pazarolja erejét fölöslegesen, miért nem támaszkodik inkább nagyon is territóriumszomszédjára mint „megbízható elemre”? A kérdésre bajos lenne választ találni, a dolog nyitja nagy valószínűséggel abban keresendő, hogy már maga a kérdésfeltevés is hibás. A természetben nemcsak a tartósan célszerűnek minősülő dolgok létezhetnek, hanem olyanok is, amelyek nem annyira ésszerűtlenek, hogy a faj fennmaradását veszélyeztessék.
Arra, amire a bakcsó képtelen, tehát, hogy hozzászokjon a szomszédjához – amelyről pedig lehet tudni, hogy nem támadó szándékkal közelít – s épp e hozzászokás révén a feleslegesen kitörni kész agresszió „ingerét” elnyomja, igenis képes arra egy igen figyelemreméltó halacska, méghozzá a már sokat emlegetett cichlidák csoportjából.
Az észak-afrikai Gafsah oázisban él egy kis „szájköltő” (szájban költő) hal, melynek társas viselkedését Rosl Kirchshofer szabadban végzett megfigyelései alapján ismerhetjük. A hímek afféle „fészektelepet” alakítanak ki, azaz ikralyukak egész sorát hozzák létre, ahová a nőstények csupán az ikrákat rakják le, melyeket aztán a hímek megtermékenyítenek, s ezt követően az anyák azonnal visszaveszik ezt a „matériát” a szájukba, s a gazdag aljnövényzetű vizekben valahol másutt költik ki az ivadékokat. A partok közelében, az alacsony vizekben – ahol minden körülmény adott, hogy megfelelően gondozhassák is őket. A hímek mindegyikének csak egy icipici territóriuma van, melyet egyébként csaknem teljesen az ikragödör foglal el – ezt a hal a farka csapkodásával és szájának munkájával alakítja ki szépen, fokról fokra. Ehhez a gödörhöz hívogatják a hímek az összes „arra járó” nőstényt, méghozzá bizonyos rituális, udvarló mozdulatokkal meg az úgynevezett vezetőúszással. Ezzel aztán a hím halacskák az év java részét szépen el is töltik, sőt nem lehetetlen, hogy örökké ott lófrálnak az ívóhely körül. Annak feltételezésére sincs túl sok okunk, hogy változtatnák a gödreiket. Így hát van elég idejük, hogy szomszédaikat alaposabban szemügyre vehessék, megismerhessék, azt meg eleve tudjuk, hogy a tarkasügérfélék erre igencsak alkalmasak. Dr. Kirchshofer nem riadt vissza a nagy műgondot igénylő munkától, és befogta a keltőkolónia valamennyi hím példányát, majd mindegyiküket megjelölte. Kiderült, hogy valamennyi hal ismeri az ivó-szomszédját, visszatér hozzá, s nincs köztük „gond” a továbbiakban sem. Eltűrik egymást, vagy legalábbis közönyösek a másik iránt – ellentétben azzal, ha valóban idegen úszik el a gödröcske közelében, mert akkor vadul támadnak.
A gafsahl, szájban ívó hím magatartása, hogy tudniillik megismeri az ismerőst, majd barátságosan viselkedik vele, még korántsem jelent baráti köteléket, de erről majd a következő fejezetben olvashatunk. E halfajnál hiányzik ugyanis az egymást személyesen ismerő egyedek kölcsönös, térbeli vonzása-vonzódása, amely aztán tartós együttélésüket eredményezné, pedig a barátság objektíve erről ismerszik meg. De egy olyan erőtérben, amelyet az állandó, kölcsönös taszítás jellemez, minden, ami két adott objektum között a taszítás mértékét csökkenti, olyan, korántsem lebecsülhető következményekkel jár, amelyek jószerével a kölcsönös vonzódással egyenértékűek. Még egy pontban emlékeztet a szájköltő kishalak kölcsönös megnemtámadási egyezménye az igazi barátságra: mind a taszító agresszivitás csökkenése, mind a baráti kötelékben való létezés vonzó hatása nagyban függ attól, mennyire ismerik egymást az adott lények. Alkalmasint a társas viselkedés terén minden személyes kötődésnek és valószínűleg törzsfejlődési előzményeinek is az ismert egyedekből kiinduló ingerekhez való hozzászokás az alapja.
Természetesen csak általánosságban és ceteris paribus, de hogy önmagában már a fajtárs puszta ismerete is agressziógátlóként hat, a legjobban a vasúti fülke világában mérhető le; ami egyébként egyúttal arra is a legalkalmasabb helyszín, hogy a fajon belüli agresszió taszító hatását és az abból következő elhatárolódást tanulmányozhassuk. Minden olyan magatartási mód, amely ilyen helyzetekben a területre aspiráló vetélytárs és a behatolók elüldözését szolgálja, mint például a szabad helyek lefedése kabátokkal, kézitáskákkal, továbbá a lábfelrakás, undort keltő alvás színlelése stb. stb., kizárólag az individuálisan ismeretlenek elleni „fegyver”, s azonnal letesszük, ha csak valamelyest is jó ismerősnek minősíthető egyén tűnik fel fülkénk ajtajában.
10. FEJEZET
Mert minden ördög-lakomája
Dús alkalom a pártviszályra:
Dúljon egy ízig, borzadály.
Goethe
A társas rendnek van egy típusa, melyet az agresszió eddig még nem ismertetett formája jellemez, nevezetesen, hogy valamely közösség kollektíven küzd egy másik ilyen közösség ellen. Mint majd megpróbálom bemutatni, a fajon belüli agressziónak elsősorban ez a szociális formája az, melynek működéshibái a szó szoros értelmében a gonosz „elszabadulásához” vezethetnek. Éppen ezért a társadalmi rend itt szóban forgó válfaja olyan modell, amelyen néhány, bennünket fenyegető veszély is kiválóan szemléltethető.
Ami az egymás iránt tanúsított viselkedésüket illeti, saját közösségükön belül ezek az állatok a társas erények gyakorlásában élen járnak. De valódi szörnyetegekké változnak, mihelyt saját közösségükön kívüli fajtársukkal kerülnek szembe. Az ehhez a típushoz tartozó közösségek mindig igen sok egyedből állnak, s így az egyedek sem ismerhetik egymást „személyesen”, az ugyanazon közösséghez tartozás csalhatatlan jele a szag.
Az államalkotó rovarokról rég köztudott, hogy milliós közösségeik lényegében családok, mivel valamennyien a kolóniát alapító pár, tehát ugyanazon hím és nőstény leszármazottai. Ugyanígy régóta tudjuk, hogy méheknél, termeszeknél és hangyáknál az ilyen nagycsaládok tagjai a kaptár, halom és boly szaga alapján kölcsönösen fel tudják egymást ismerni, s öldöklés a vége, ha egy idegen betolakszik a másik kolónia stb. felségterületére, vagy ha, isten ne adja, az emberi megfigyelő olyan embertelen kísérletre vetemedik, hogy két társaságot „összeelegyít”.
Tudomásom szerint csak 1950 óta ismeretes az, hogy az emlősök, nevezetesen a rágcsálók is nagycsaládokban élnek – s ebből következően hasonló magatartást tanúsítanak, mint a rovarok. F. Steiniger és I. Eibl-Eibesfeldt egymástól nagyjából függetlenül – de körülbelül egy időben – jutott erre a jelentős fölfedezésre, egyikük a vándorpatkányok, másikuk pedig a házi egerek tanulmányozásakor.
Eibl, aki ekkoriban még Otto Koenig mellett dolgozott a wilhelminenbergi biológiai állomáson, azt az egészséges alapelvet követte, hogy a megfigyelt állatokkal a lehető legszorosabb kapcsolatban kell élnünk, és a barakkjában szabadon élő házi egereket nemcsak hogy nem üldözte, de rendszeresen etette is, nyugodt és gondos magatartásával elérte azt, hogy hamarosan megszelídültek az állatok, annyira legalábbis mindenképpen, hogy akadálytalanul és egészen közelről tanulmányozhatta őket. Történt aztán egy nap, hogy kinyílt véletlenül egy nagy tartály, amelyben Eibl kísérleti egereket tenyésztett – nagy, sötétszürke, a szabadon élő fajtól nem túlságosan eltérő példányokat. Amint ezek az állatok a rekeszeikből kiszabadultak, a „helybeli lakosok” példátlan vadsággal vetették rájuk magukat, s a szökevényeknek csak nagy üggyel-bajjal sikerült fogdájuk menedékébe visszavonulni. Ezt aztán sikeresen védelmezték a házi egerek meg-megújuló ostromával szemben.
Steiniger különböző helyeken összefogott vándorpatkányokat zárt össze egy igen nagy térben, természetes feltételeket biztosítva számukra. Az állatok eleinte mintha féltek volna egymástól. Nem voltak éppenséggel támadó hangulatban. Ennek ellenére komolyabb harapásokra is volt példa, ha véletlenül szembekerültek egymással, különösképpen akkor, ha nagy sebességgel valamelyik térszegélyező elem mentén futottak össze. Igazán agresszívvé azonban akkor váltak, amikor kezdtek beilleszkedni, territóriumokat foglalni. Megindult a párkeresés és -választás is, természetesen egymást nem ismerő, idegen területekről odakerült patkányok között. Ha több pár is összekerült egyidejűleg, a hosszan elhúzódó harcokból végül mindig egyetlen páros került ki győztesen, amelyek egyesített erejük segítségével zsarnokként uralkodtak a többieken, olyannyira, hogy az már a további párok kialakulását is lehetetlenné tette. A pár nélkül maradt szerencsétlen patkányok szemmel láthatólag lejjebb kerültek a ranglistán, és helyzetüket súlyosbítandó, az uralkodó pár állandó üldözésének és ki voltak téve. Egy ilyen patkánypáros a mintegy 64 négyzetméternyi elkerített terepen két-három hét alatt valamennyi lakótársát kivégezte, ami 10-15 jól kifejlett, erőteljes patkányt jelentett!
A győztes hím és nőstény ugyanolyan kegyetlenül bánt el minden alulmaradó fajtárssal, ám a hím inkább a hímeket, a nőstény pedig a nőstényeket kínozta és harapta hevesebben. A vereséget szenvedő patkányok alig védekeztek, eleinte kétségbeesetten próbáltak menekülni, aztán – patkányoktól szokatlan módon – fölfelé, a magasba kapaszkodtak. A gyakoribb előfordulási helyeken Steiniger majd mindig leharcolt, súlyosan sebesült patkányokat talált fényes nappal, teljesen védtelenül ücsörögtek a bokrok tetején, fák ágain, nyilvánvalóan eltévedt, nem a territóriumhoz tartozó példányok voltak. Többnyire a far táján, a faroknál sérültek meg, ott, ahol az üldözők a menekülőbe marhattak. A halál ritkán áll be kegyesen, mondjuk egyetlen harapás nyomán vagy akár elvérzés következtében; sokkal gyakoribb az általános vérmérgezés, főleg a hashártyát, illetve hasfalat ért harapások nyomán. Többnyire azonban az állatot a kimerültség viszi el, az idegeik mondják fel a szolgálatot – a mellékvesék működésében zavar keletkezik, s így lassú kínhalál vár rájuk.
Steiniger a fajtársak legyilkolásának különösen hatékony, alattomos módszerét figyelte meg a nőstény patkányoknál, melyek a gyilkolás igazi specialistáivá nőtték ki magukat. „Lassan lopóznak oda az áldozathoz, hirtelen vetik rá magukat, lesből s orvul, és a nyakat támadják, harapásuk sokszor a nyaki ütőeret éri. A szerencsétlen állat ilyenkor pillanatok alatt kimúlik, a halál oka belső vérzés, ezt tanúsítják a testüregekben s a bőr alatt talált roppant vérömlenyek” – írja megfigyelőnk.
Ha valaki szemtanújává válik ezeknek a tragédiáknak, amelyek végül az egyetlen erős patkánypárost a teljes terep egyedüli uralkodójává és birtokosává teszik, aligha hinné, hogy rövid idővel a tragédiák bekövetkezte után a gyilkosok utódaiból szoros, ön-megtartó közösség alakul ki. A békés „szemlélet”, sőt gyengédség az utódállatok közül nemcsak az anyát és az apaállatot jellemzi, hanem a nagyszülőket, a nagynéniket, nagybácsikat, való igaz, az egész családot, illetve nemzetséget, a ki tudja, hányadik generációig visszamenően. Az anyák ugyanabban a fészekben utódaik egész seregét nevelik fel, és nehezen elképzelhető, hogy mindegyik csak a maga kölykéről gondoskodna. Komoly harcok a nagycsaládon belül, hiába vannak együtt tucatjával az állatok, jószerével sosem adódnak. A farkasfalkáknál, bár a tagok roppantul udvariasak egymással, előfordul, hogy a rangidősek tépnek elsőként a zsákmányból. Patkányoknál ezzel szemben nincs rangkülönbség! A csapat – a falka, horda – „egy patkányként” támadja meg a jókora zsákmányállatot, s a legerősebbekre hárul a küzdelem oroszlánrésze. Evéskor – faláskor – azonban, és most hadd idézzem szó szerint Steinigert, „a kisebb állatok a legtolakodóbbak, és a nagyobbak készséggel hagyják, vegyék csak el tőlük a legjobb falatokat. Ami a szaporodást illeti, az élénkebb, félig-háromnegyedig érett állatok inkább fölényben vannak a felnőttekkel szemben, mint fordítva. Minden lehetőség nyitva áll előttük, s még a legerősebb öreg patkány is enged nekik.”
A csapaton belül komolyabb harcok nincsenek, legföljebb kis súrlódások adódnak, a verekedéskor azonban csak a mellső lábakat használják, vagy rúgások formájában a hátsókat. Sosem harapják meg egymást! Egyének közti távolságtartás a csapaton belül nincs, sőt, Hediger szavával élve, a patkányok inkább kontaktusállatok, szívesen érintik meg egymást. A barátságos kapcsolatteremtés ceremóniája az úgynevezett alámászás, ezt a kisebb, fiatalabb állatok gyakorolják, ennek megfelelője a nagyobbak részéről a fölémászás. Érdekes módon leginkább még az ennek során kialakuló „tolakvás” szolgáltat okot az összetűzésre a nagycsaládban. Főleg ha egy öreg patkány éppen falatozik, s a kisebb állat tolakodásával zaklatja, zavarja, alakulhat ki kisebb csetepaté: az idősebbik odacsap, odarúg. Féltékenység és „kosztirigység” azonban sosem vezet tettlegességhez.
A patkányfalkán belül igen jól működik a hírközlés rendszere, ki-ki értesül mások hangulatáról, s ami még fontosabb, a tapasztalatcsere is élénk, ápolják s továbbadják a hagyományokat, tanulságokat. Vagy ha valami új táplálékféleségre bukkannak, általában az első állat, mely kapcsolatba kerül a dologgal, elbírálja, alkalmas-e a fogyasztásra. Erről így számol be Steiniger: „Ha egy-két állat megszagolta, megkóstolta az étket vagy csalétket, s nem tetszett, nem ízlett neki, a többiek azonnal követik példáját, s nem nyúlnak az ételhez. Különösen igaz ez, ha mérgezett ételről van szó, ilyenkor vizelettel, széklettel szennyezik, ez a véleménynyilvánítás módszere. Még ha a térbeli viszonyokból adódóan nehéz is rárakni az ürülékpakkot, akkor is meglelik a módját, és ott a válaszuk szinte mindig.” Ami pedig a legbámulatosabb: az információ, hogy az adott étel mérgező, nemzedékről nemzedékre öröklődik, s a tapasztalatok jócskán túlélik azokat az egyedeket, amelyek szert tettek erre a tudásra. Az, hogy az ember legsikeresebb biológiai ellenjátékosát, a vándorpatkányt oly nehéz sikeresen leküzdeni, elsősorban abból adódik, hogy a patkány alapvetően az emberéhez hasonló eszközökkel dolgozik, tapasztalatok hagyo-mányozásával s elterjesztésével egy adott – és összetartó – közösség keretei között.
Komolyabb harcra a nagycsalád tagjai közt csak egyetlenegy esetben kerül sor, de ez azonban igen sok szempontból árulkodó és valóban végsőkig „érdekes” jelenség: ha idegen patkány kerül a területükre, ekkor az – katalizátorként – előhívja a fajon, illetve családon belüli agressziót. Amit a patkányok művelnek, mikor balsorsa egy idegen család leszármazottját sodorja közéjük, vagy a kísérletező kedvű kutató teszi a szerencsétlennel ugyanezt, a legfelkavaróbb, legborzalmasabb és legelrettentőbb dolgok közé tartozik, ami csak állatoknál megfigyelhető. Az idegen patkány percekig ide-oda futkározik, nem is sejtve rémes sorsát, és egy darabig a helybeliek is folytatják megszokott tevékenységüket, míg az egyikük szagot nem fog, mert az idegen túl közel került hozzá. Ilyenkor ez az állat úgy összerándul, mintha áramütés érte volna, és egy szempillantás alatt az egész kolónia értesül a hangulatváltozásról. A vándorpatkányoknál ez csak mozdulataikban nyilvánul meg, a házi patkány hangot is hallat, éles, velőtrázó, jószerével sátáni visítást, mire az összes kolóniatag átveszi ezt a reakciót. Irtózatos felindultságban, kigúvadó szemekkel, égnek álló szőrrel kezdik el a patkányok a patkányvadászatot. S ha ilyenkor ketten közülük összeütköznek, bizony meg is harapják egymást. „Négy-öt másodpercig küzdenek így – tudósít Steiniger –, aztán jobban megszagolgatják egymást, előrenyújtott nyakkal – még az üldözés mozdulatával! –, az eredmény pedig mindig a békés szétválás.” Ennek ellenére az idegen patkány üldözésének napján a csapat tagjai bizalmatlanok és ingerültek. Nyilvánvaló tehát, hogy a nagycsalád tagjai nem ismerik egymást személyesen, mint ahogy a csókák, a ludak vagy a majmok sem, hanem a bandaszagból állapítják meg, ki kicsoda, ahogy a méhek és az államalkotó rovarok is így ismerik fel a hozzájuk tartozót.
S ahogy ez utóbbiak, úgy a patkányok is ellenségnek hiszik azt az egyedet, amelynek megfelelő beavatkozással megváltoztatjuk a szagát. Eibl kiemelt egy állatot egy patkánykolóniából, áttette másik, megfelelően előkészített terráriumba, ott tartotta pár napig, s amikor visszahelyezte társai közé, azok máris idegenként kezdték el kezelni. Ha ellenben vitt a patkánnyal egy kis talajmintát vagy bármi mást, ami az alom szagával volt átitatva, s így helyezte az állatot elszigetelten egy üvegedénybe, akár hetek múlva is szívélyes fogadtatásban részesült a távol járt egyed – a csoport a sajátjaként ismerte fel és el.
Annak a patkánynak a sorsa viszont, amelyet Eibl a korábban ismertetett módszerrel kezelt, és idegen szaggal „megverten” helyezett vissza társai közé, valóban szívbe markoló volt. Maga az állat természetesen nem felejtette el kolóniájának szagát, arról viszont sejtelme sem volt, hogy a sajátja megváltozott, Így tökéletesen otthon érezte magát, s amikor az első harapások érték, nem tudta mire vélni a dolgot, és továbbra is szívélyesen viselkedett. Nem a megszokott – kétségbeesett – menekülési kísérletekkel reagált, ahogy azt a valóban idegen patkányok teszik, ha az ellenséges nagycsalád támadni kezdi őket. Mármost a lágyszívű olvasót hadd nyugtassam meg, tudósként ugyan csak habozva merem bevallani, a jelenlétemben végzett kísérlet azzal végződött, hogy a balsorsú patkányt Eibl kis drótketrecbe zárta, így helyezte vissza régi kolóniájába, hogy az életmentő akklimatizáció végbemehessen.
E szentimentális beavatkozás nélkül az iménti patkány sorsa maga lett volna a borzalom. Még legjobb, ami ilyenkor történhet, hogy az állat, S. A. Barnett megfigyelései szerint, szörnyethal, a riadalom végez vele. Máskor fajtársai lassan „aprítják fel”, szaggatják szét. S csak kevés állat magatartása árulkodik ilyen egyértelműen a kétségbeesésről, a páni félelemről, a borzadályos halál elkerülhetetlenségének tudásáról, mint a patkányé, látszik, hogy már érti, hogy saját fajtársai fogják ízekre marcangolni-tépni: és nem is védekezik már! Óhatatlanul azt érezzük, hogy ugyanezt tenné, ha egy nagy ragadozóval állna szemben, sarokba szorítva, annak biztos tudatában, hogy nincs menekvés – csak itt a saját fajtája tör ellene. Ennek ellenére ősellenségeinek bármelyikével igenis felveszi a harcot, „a legjobb védekezés a támadás” szellemében. Végsőkig küzd. Akinek ugrott már az arcába vándorpatkány ilyen körülmények között, tudja, miről beszélek. Mármost mire jó a pártgyűlölség a patkánynemzetségek között? Miféle fajfenntartó teljesítményt rejthet magában ez a magatartás, mi tenyésztette ki? Nos, a dolog rémsége, a minket, embereket végsőkig nyugtalanító mivolta abban rejlik, hogy a jó öreg darwini gondolatmenet igazából csak azokra az esetekre alkalmazható, ahol valami külső, a fajon kívüli külvilágból származó ok eredményezi ezt a kiválasztódást. Csak ebben az esetben indukál a szelekció igazodást. Ott viszont, ahol kizárólag a fajtársak közti rivalizálás eredményezi a fajtabéli kiválasztódást, fennáll, mint ahogy láttuk, annak a veszélye, hogy a fajtársak egymást a vak konkurenciaharc révén az evolúció legostobább zsákutcáiba hajtják. Megismertük már az árguspáva „kilengését”, s a nyugati civilizáció munkatempóját – mint a fejlődés tévutainak kiváló példáit. Lehetséges tehát, hogy a patkánynemzetségek közt uralkodó gyűlöletes pártviszály is csak „az ördög találmánya”, s érdemben semmire se jó. Természetesen nem zárhatjuk ki annak a lehetőségét sem, hogy számunkra egyelőre ismeretlen külvilági tényezők játszanak itt szerepet, egyet azonban bizton állíthatunk: azoknak a fajfenntartó funkcióknak, melyeket a fajon belüli agressziót tárgyalva a Mire jó a rossz? című fejezetben megismerhettünk, a nemzetségi harcok semmiben sem felelnek meg. Nem szolgálják sem a térbeli elhelyezkedést-szétosztódást, s erőteljes családvédelmezőket sem termelnek ki; ezek, mint láttuk, csak ritkán az utódok atyái, s egyáltalán, a 3. fejezetben taglalt funkciók egyikét sem töltik be. Az is könnyen belátható, hogy az állandó hadiállapot, mely a különféle patkánynemzetségek közt fennáll, az állandóan fokozódó harckészség kifejlődésének irányába fejt ki szelekciós nyomást, s hogy amennyiben egy nemzetség ezen a téren a legcsekélyebb mértékben is „lemarad”, óhatatlanul rajtaveszt. Valószínűleg a nagycsaládok létszáma is fontos tényező, lévén, hogy a kolónia tagjai feltétlenül kiállnak egymás mellett, s így a kevesebb tagot tömörítő nemzetség esélyei jóval rosszabbak. Steiniger az Északi-tengeren, Norderoog szigetén azt tapasztalta, hogy a terepet jó néhány patkánynemzetség osztotta föl egymást közt, de meghagytak maguk között egy körülbelül 50 méteres senki földjét, amelyen örökös harcok zajlottak. S mert egy kisebb népséget a frontvonal védelme nagyobb feladat elé állít, nem tudnak a harcosok tömött sorokban felvonulni a határ mentén, helyzetük kedvezőtlenebb, mint a nagy létszámú kolóniáké. Az ember óhatatlanul is eltűnődik: ezen a szigeten folyamatosan csökkenni fog a patkánynemzetségek száma, s a fennmaradók mind vérszomjasabbakká válnak majd, hiszen a gyűlölködés jutalma a „szerencsés” kiválasztódás, a túlélés. A magatartás-kutatóról pedig, aki az emberiséget fenyegető romlásról sosem feledkezhet meg, pontosan azt mondhatjuk el, amit az Auerbach-pincében Altmeyer Siebelről:
Balsorstól enyhül s szelídül,
A felpuffadt patkány-alakban (!)
Teremtett képmása kerül.
11. FEJEZET
Mit se félek – véled karöltve, így,
Sorompóba szólítom századom.
Schiller
Az előző fejezetekben tárgyalt három társadalmi rend minden különbözősége ellenére egyvalamiben azonos, az egyedek közötti kapcsolatok személytelenségében. Az individuumok az egyén feletti társaság elemeiként jószerével tetszés szerint felcserélhetők. A személyes kapcsolatok, ugyan csak kezdetleges állapotban, a gafsahi szájköltők territóriumot birtokló hímjeinél tapasztalhatóak először, itt arra a bizonyos megnemtámadási szerződésre gondolunk, amelyet szomszédjaikkal kötnek meg, míg az idegen betolakodókkal szemben igen agresszívak. Itt még csak a jól ismert szomszéd passzív eltűréséről van szó. Még egyik fél sem gyakorol vonzó hatást a másikra, amely arra késztetné ez utóbbit, hogy kövesse társát, ha elmegy, vagy éppen ellenkezőleg, hogy kedvéért a helyén maradjon, pedig szíve szerint továbbállna.
Pedig az objektíven észlelhető összetartásnak, a kölcsönös vonzódásnak ezek a magatartásformái képezik az összetevőit annak a személyes kötődésnek és kötésnek, amely mostani fejezetünk tárgya, s amelyet tömören köteléknek fogok nevezni. Arra a társas formára pedig, amelyet ez magában foglal, a csoport kifejezést fogom használni. Ez utóbbit úgy határozzuk meg, hogy – egyrészt – az anonim csapathoz hasonlatosan egyik tagjának a másikból kiváltott reakciója, ezek összessége fogja egybe, másrészt viszont – a személytelen viszonyokra épülő társulásokkal ellentétben – a csoportot összetartó reakciók szigorúan a csoporttagok individualitásához kötődnek.
Ahogy tehát a gafsahi szájköltők egymás eltűrését megcélzó szerződések, úgy az igazi csoport kialakulásának is alapfeltétele, hogy az egyedállatok képesek legyenek bármelyik másik tag individualitására szelektíven reagálni. A szájköltő csak egyetlen helyen, a saját fészekgödrében reagál másképp a szomszédra, mint az idegenre, tehát a megszokásnak e sajátos folyamatába mellékkörülmények egész sora játszik bele. Kérdés, hogy vajon a hal a megszokott szomszéd jelenlétét akkor is ugyanúgy „elviselné-e”, ha egyszerre csak valahol egészen másutt bukkanna fel. Az igazi csoportképzést azonban épp a helytől való függetlenség fémjelzi. Az a szerep, melyet a tagok bármelyike a tagok bármelyikének életében játszik, a külvilág adta helyzetek meglepő sokaságában azonos marad, összefoglalva tehát: a partnerek személyes felismerése minden elképzelhető életszituációban – ez minden csoportképződés alapja. Ez sosem épülhet kizárólagosan az egyedekkel született reakciókra, mint ahogy az anonim csapatok esetében igen gyakran előfordul. A partnerek felismerésének képességét magától értetődően egyedien kell elsajátítani.
Ha az élőlényeket a „felszálló ág” mentén, azaz az egyszerűbbektől a bonyolultabbak felé haladva végigmustráljuk, csoportképzéssel – a fentiek értelmében – először a magasabb rendű csontos halaknál találkozunk, s közülük is elsősorban a sügér formájúakhoz tartozó cichlidáknál, továbbá három, velük közeli rokonságban álló halnál, az angyalhalaknál, a pillangóhalaknál és a korallsügéreknél. A tengeri halak e három fajával már az első fejezetekben találkoztunk, méghozzá, és ez rendkívül fontos, mint a fajon belüli agresszióra különösen hajlamos lényekkel.
Az anonim csapat kialakulását tárgyalva megpróbáltam nyomatékosítani, hogy a társulásnak ez a legelterjedtebb és legeredendőbb formája nem a családból, tehát nem a szülők s az utódok egységéből alakult ki, mint ahogy azt a patkányok „kétes” nemzetségeinél, valamint az emlősök hordáinál s falkáinál láttuk. Más értelemben természetesen a személyes köteléknek s a csoportképzésnek a törzstörténeti ősformája egészen bizonyosan az utódokról gondoskodó pár összetartó közössége. Ebből köztudottan kialakul a család, de az a kötelék, melyről itt kell szólnunk, egészen speciális jellegű. Kezdjük talán a felvilágosító szándékot oly kiválóan szolgáló díszsügéreknél. Ha az állatokat értő és jól ismerő megfigyelőként szemléljük a nem azonos nemű párok egymásra találásának folyamatát, bizony beleborzongunk abba, milyen gonoszkodásokat engednek meg maguknak a leendő házasok. Jószerével állandó hadiállapot áll fenn közöttük, és ez a nagyfokú, veszedelmes méreteket öltő agresszió kis híján gyilkosságba torkollik. Aggodalmunk nem a halak önkifejező mozgásmintázatának félreismeréséből, illetve félremagyarázásából adódik. Minden gyakorló haltenyésztő tudja, milyen veszélyes dolog a díszsügérfaj hímjeit és nőstényeit közös medencébe ereszteni, s hogy hamarosan hullák fognak medencénkben úszkálni, ha párosodásuk alakulását nem lessük vigyázó szemmel.
Természetes körülmények között az összeszokás nagymértékben hozzájárul ahhoz, hogy a leendő násztársak közt mégse törjön ki a harc. Akváriumban a szabad élet feltételeit úgy mímelhetjük a legsikeresebben, ha a lehetőség szerint nagy medencében több, egymás társaságát még viszonylag jól viselő, fiatal egyedet nevelünk. A párválasztás úgy zajlik, hogy a nemi érettséget elérve valamelyik hal, legtöbbször egy hím magának igényel egy territóriumot, s a többieket elzavarja onnét. Ha később egy nőstény hajlik a párosodásra, óvatosan közeledni kezd a territórium birtokosához, és – amennyiben a hímet feljebbvalójának ismeri el – annak kezdetben teljességgel komolyan gondolt támadásaira a korábbiakban már vázolt, úgynevezett ridegségnyilvánítással felel, amely, mint ismeretes, olyan magatartáselemekből tevődik össze, melyek részben a párosodási, részben a menekülési ösztönből fakadnak. Ha a hím ezekre a gesztusokra egyértelmű agressziógátló hatásuk ellenére tettlegességgel reagál, a nőstény kis időre távozik a területéről. De aztán előbb-utóbb csak visszatér oda. Ez váltakozó időtartamú szakaszokban addig ismétlődik, míg a két adott állat mindegyike olyannyira megszokja a másikat, hogy a partnerből akaratlanul is sugárzó agresszivitás érdemben elveszíti a hatását. Mint a nagyon sajátlagos összeszokás sok hasonló folyamatánál, eleinte itt is minden mellékkörülmény az össz-szituáció részévé válik, amihez az állat előbb-utóbb hozzászokik. A kísérő körülmények egyike sem hiányozhat – mert akkor az összeszokás folyamata megakad. Ez elsősorban a békés együttélés kezdeti szakaszára érvényes, ilyenkor a partnereknek mindig a megszokott úton, a megszokott oldalról kell feltűnniük, a világításnak mindig azonosnak kell lennie stb. A halak áthelyezése ebben a stádiumban egy másik akváriumba kísérletezéseink teljes csődjét jelentheti. Az ismeretség előrehaladtával aztán a partner képe egyre jobban függetlenedik a háttértől – a lényeg kiválasztódásának folyamata ez, amelyet mind az „alakpszichológus”, mind pedig a feltételes reflex kutatója jól ismer. Végül a partnerhez kötődés olyannyira függetlenedik a mellékkörülményektől, hogy a párokat nyugodtan szállíthatjuk is, kötelékük nem szakad szét. Legföljebb visszafejlődik a párkapcsolat egy korábbi fokára, vagyis az udvarlás, a megértő megbékélés ceremóniái ismét jelentkeznek, olyasmit láthatunk tehát, ami a sokat próbált régi házasfeleknél rég a mindennapok taposómalmába veszett.
Ha a párválasztás zavartalanul zajlik, a hímnél a szexuális magatartásformák egyre jobban előtérbe kerülnek. Sőt ezek nyomokban már a nőstényre irányuló első, komolyan gondolt támadásaiban is jelen lehetnek – most azonban felfokozódik az intenzitásuk s gyakoriságuk anélkül, hogy közben eltűnnének azok a kifejező mozgások, melyekből agresszív hangulatra következtethetünk. Ami viszont gyorsan alábbhagy: a nőstény kezdeti menekülési vágya, „alázatossága”. A félelmet – illetve a menekülés vágyát – kifejező mozdulatok a párkapcsolat megszilárdulásával párhuzamosan fokozatosan megszűnnek a nősténynél, s ez a folyamat úgy felgyorsulhat, hogy jómagam például a cichlidákon végzett megfigyeléseimkor észre sem vettem, s így éveken át hittem tévesen, hogy a házaspárok tagjai közt nincs rangsorbéli különbség. Már láttuk, milyen szerepet játszik a rangsorrend abban, hogy a nemek kölcsönösen egymásra ismerjenek. Látensen ez akkor is megmarad, mikor a nőstény radikálisan beszünteti alávetettségének kinyilvánítását. Csak ritka alkalmakkor folyamodik ehhez a módszerhez, például ha hosszú együttélésük során keverednek valamilyen belviszályba.
A kezdetben szorongásos, elnyomott – és megadó – nőstény a hímmel szembeni félelmét levetkőzve mindennemű gátlását elveszti, már ami az agresszió kinyilvánítását illeti; hirtelen vége az addigi félszeg félénkségének, és bizony, pimaszul s hatalmaskodva kifeszített uszonyokkal, imponáló tartásban áll a férj territóriumának közepén, s ráadásul díszruhában, amely a szóban forgó fajoknál a hím öltözetétől alig különbözik! A hím mi mást tehetne, dühös, mert az új ruhában pompázó nej által kialakított ingerszituáció semmit sem nélkülöz az általunk már jól ismert harcikedv-kiváltó kulcsingerek közül. A hím tehát asszonya felé indul, de ehhez elébb ugyancsak imponáló-széltéző tartásba helyezkedik, és a másodperc töredékéig úgy fest, mintha faltörő kosként ténylegesen rá is rontana a nőstényre, és akkor következik az, ami engem ennek a könyvnek a megírására késztetett. A hím talán a másodperc töredékéig, de lehet, hogy ez is csak érzéki csalódás, és még addig se „foglalkozik” neje letámadásának gondolatával, hanem minden gondolatnál sebesebben tényleges akcióba lendül, de nem a feleségére ront, hanem pengeélesen elhúzva hölgye mellett egy másik fajtársra támad, természeti körülmények között legtermészetesebben a szomszédos territórium gazdájára.
Klasszikus példája ez annak a folyamatnak, melyet Tinbergen óta átirányított aktivitásnak nevezünk. Meghatározója, hogy egy bizonyos magatartási mód – amelyet egy bizonyos tárgy vált ki, amely egyidejűleg gátló ingereket is sugároz – egy másik tárgyon reagálódik le. Ezért van aztán az, hogy ahelyett, hogy embertársunk képébe vágnánk, inkább az asztalra csapunk, pedig dühünk kitörni készülő vulkánként fortyog. Az átirányított indulatok több ismert esete olyan agresszív magatartást érint, amelyet egy egyszersmind félelmet is keltő objektum vált ki. Az átirányítás elvét elsőként B. Grzimek ismerte fel és írta le, az úgynevezett „biciklistareakciónak” nevezett speciális eseten szemléltetve ezt. „Biciklistának” azt nevezi, aki felfelé görnyedezik, hajlong – lefelé pedig tapos. Jó példája ennek a mechanizmusnak, mikor egy állat nagy távolságból indít támadást, és csak közelebb érve észleli, hogy az ellenfél mennyire ijesztő, mivel azonban felpörgetett támadómechanizmusát már nem tudja leállítani, dühét egy hozzá közel eső ártatlan tárgyon tölti ki.
Természetesen még számtalan további formája van az átorientált indulatkifejeződésnek: a „viszályra irányuló” késztetések legkülönfélébb együttesei kiválthatnak effélét. A díszsügér hím különleges esete azért jelentős a mi témánk szempontjából, mert analóg folyamatok sok magasabb rendű állat és az ember családi és társas életében is fontos szerepet játszanak. A gerincesek nyilván többször, egymástól függetlenül is „fölfedezték”, hogy ha a partner által kiváltott agressziót nem fékezik meg, akkor az az ellenséges szomszéddal szemben kitűnően felhasználható.
A nemkívánatos, a partner által kiváltott agresszió elhárítása, majd áthárítása a territóriumszomszédra – a kívánatos irányba – a díszsügér hím dramatizáltan ábrázolt esetében nem a pillanat leleménye: az állat döntése a kritikus pillanatban nem véletlenszerű. Ellenkezőleg – ez a magatartás rég ritualizálódott, és már az adott faj ösztönkészletének „darabja”. Mindaz, amit az 5. fejezetben a ritualizálódásról tanultunk, elsősorban annak a ténynek a megértését szolgálja, hogy átorientált indulatmozgásból egy rögzült rítus alakulhat ki, és ezzel megszületik a cselekvés szükséglete, önálló motívuma.
A ködbe vesző előidőkben, egykoron, körülbelül úgy a felső krétakor táján (egymillió év ide vagy oda – itt nem számít!), úgy nagyjából az történhetett, mint a két indiánfőnök pipázásának esetében; máskülönben egy rítus sem alakulhatott volna ki. A fajok alakításának egyik nagy konstruktőre, a szelekció ugyanis mindig rászorul egy véletlenül adódó támpontra, s csak így tud aztán beavatkozni, és ezt „az anyagot” vak, de szorgalmas kollégája, az átöröklés szállítja számára.
Mint sok testi jegy és sok ösztönös mozgás esetében a ritualizált ceremónia individuális fejlődése, ontogenezise is azt az utat követi nagy vonalakban, amelyet a törzs fejlődésének alakulása. Pontosabban az ontogenezis nem az ősök formáinak sorát követi, hanem rendre azok ontogeneziséét, mint már Carl Erns von Baer helyesen fölismerte, de számunkra az elnagyoltabb elképzelés is megfelel. Az átirányított támadásból keletkezett rítus tehát első fellépésekor sokkal jobban hasonlít nem ritualizált előképére, mint később, kifejlett formájában. Ezért az ifjú cichlidaférj viselkedésén, főként ha teljes reakciójának intenzitása nem túl erős, világosan látszik, hogy újsütetű nejét nagyon is szívesen „elpáholná”, ám a legeslegutolsó pillanatban egy más jellegű motiváció megakadályozza ebben, s így dühe a szomszédra zúdul. A ceremónia végső formájában a „szimbólum” sokkal messzebb távolodik a „szimbolizálttól”, és eredetét az egész cselekmény „teatralitása” mellett az a körülmény is elfedi, hogy a dolog szemmel láthatólag saját akaratának megfelelően történik. Így a funkció és a szimbolika sokkal szembetűnőbb, mint az eredet. Annak megállapításához, hogy az eredetileg konfliktusban álló ösztönzők egyedi esetekben még előfordulnak-e benne, pontosabb elemzésre van szükség. Mikor Alfred Seitz barátommal úgy negyedszázada először ismerhettük meg az itt ábrázolt rítust, hamarosan felismertük a díszsügér „felváltó” és „üdvözlő” ceremóniáit, törzsfejlődésbeli eredetéről ugyanezt sajnos nem mondhatom el.
Ami azonban a közelebbről is vizsgált fajnál, az afrikai ékszerhalnál mindjárt feltűnt nekünk, az a fenyegetés s az „üdvözlés” gesztusainak roppant hasonlósága volt. Bár hamar megtanultuk, hogyan különböztessük meg a kettőt, s jelezzük helyesen előre, hogy az adott mozgási mód harchoz vagy párba álláshoz vezet-e majd, nagy bosszúságunkra sokáig nem tudtuk kideríteni, milyen jegyek alapján tudjuk ezt viszonylag nagy biztonsággal eldönteni. Csak amikor közelebbről elemeztük azokat a finom átmeneteket, amelyekben a hím a menyasszony fenyegetéséről a békülési ceremóniára tér át, akkor vált nyilvánvalóvá számunkra a különbség: a fenyegetésnél a hal hirtelen fékez a fenyegetett mellett, teljesen leáll, főleg ha kellőképpen izgatott ahhoz, hogy ne csupán imponáljon, de az oldalirányú faroklebegtetést is végrehajtsa. A megbékülési, illetve „leváltási” ceremóniánál viszont a hal nemcsak hogy nem áll meg partnere mellett, de túl is úszik rajta, és így a tovaúszás során hajtja végre az oldalvást imponálást és a farokcsapdosást. Az az irány, amelyben a hal végrehajtja a ceremóniáit, hangsúlyozottan más tehát, mint az, amelyikkel támadásba lendült. Ha a ceremónia előtt a házastárshoz közel „állt” a vízben mielőtt imponálna és a farkával csapdosna, nagy határozottsággal kezd előrefelé úszni, szinte „szimbolizálja”, hogy támadása nem házastársára irányul, tárgya valahol máshol, messzebb, a hal úszásának irányában keresendő.
Az úgynevezett funkcióváltás olyan eszköz, amellyel a fajok alakításának két nagy konstruktőre gyakran él, hogy az organizáció az evolúció során funkciójuktól megfosztott tartalékait új célok szolgálatába állítsa. Merész fantáziával – hogy csak pár példát említsünk – egy vizet vezető kopoltyúhasítékból levegőt tartalmazó és hanghullámvezető hallójáratot csináltak, az állkapocsízület két csontjából két apró hallócsontot, egy koponyacsontba zárt szemből belső szekréciójú mirigyet, a tobozmirigyet, így lesz a hüllőkarból madárszárny, és még folytathatnánk a sort. De mindezek az átszerkesztések szelídnek és szerénynek bizonyulnak ama zseniális huszárvágáshoz képest, hogy egy nemcsak eredetileg, de még jelen formájában is legalább részben a fajon belüli agresszió által motivált magatartási módból a rituálisan rögzülő átirányítás egyszerű eszközével megbékélési folyamatot alkottak. Mert ez nem több s nem kevesebb annál, mint hogy az agresszió minden taszító hatása önnön ellenkezőjébe csap át: a rituálisan önállósult ceremónia, mint a ritualizáció fejezetében láttuk, a törekvés tárgyává, öncéllá, szükségletté lesz, mint bármely, már autonóm ösztönkifejeződés. És épp ezáltal válik a partnereket szorosan összefűző szilárd kötelékké. Hiszen a megbékélési ceremónia e különleges fajtájának pont az a lényege, hogy a köteléktársak csak a jól ismert társsal és nem bármelyik másik társukkal szemben gyakorolják.
Világosan kell látnunk, hogy egy teljességgel megoldhatatlannak tűnő feladat a legegyszerűbb, a legelegánsabb és a legtökéletesebb módon oldódik meg mégis: két, jószerével őrjöngésig agresszív állat, amelyek – küllemük, színezetük és magatartásuk révén – ugyanúgy hatnak a másikra, mint a bikára a vörös posztó, eljut odáig, hogy a legszűkebbre szabott térben, a fészkelés helyén, territóriumuk középpontjában tehát, ahol fajsajátlagos agressziójuk különben a tetőpontra hág, súrlódások nélkül elviselje a másikat. És ezt az eleve keserves feladatot csak tovább nehezíti, hogy a fajtajellegű agresszivitás a házasfelek egyikénél sem lanyhulhat, hiszen a 3. fejezetből tudjuk: a támadó kedv legkisebb mértékű csökkenése is azonnali területvesztéssel – a szomszéd területnyerésével – járna, s ezzel a várható utódállomány élelmezése jóval nehezebb feladattá válna. Ilyen körülmények között a faj nem „engedheti meg magának”, hogy a házastársi harcok megakadályozása céljából olyan békülési ceremóniákhoz nyúljon vissza, amelyek – mint az alázatgesztusok vagy az infantilis megnyilvánulások – az agresszivitás eredendő csökkenését vonnák maguk után. A ritualizált átirányítás, amellett hogy elhárítja a nemkívánatos következményeket, él az egyik félből óhatatlanul kiinduló harckiváltó kulcsingerek adta lehetőségekkel is, hogy a partnert a birtokszomszédja ellen feltüzelje. A magatartásnak ezt a mechanizmusát egyszerűen zseniálisnak tartom, és sokkal lovagiasabbnak, mint az emberekre oly nagyon jellemző analóg-ellentétes jelenséget, mikor is a férj a kedves szomszéd vagy a főnök helyett szegény feleségén tölti ki esténként bosszúját.
Az élőlények nagy családfája egy-egy sikeres megoldást számos ágon-gallyon használ fel újra és újra, s így van ez az említett fölfedezésekkel is. Egymástól függetlenül „jönnek rá” a fajok – ugyanarra. A szárnyat a rovarok, a halak, a madarak és a denevérek; a torpedóformát a tintahalak és sok egyéb halfajta, az ichtioszauruszok és a bálnák is felfedezték. Nincs azon mit csodálkozni tehát, hogy a támadás ritualizált átirányításán alapuló, a harcot megakadályozó magatartás-mechanizmusok egészen különböző állatoknál is analóg formában jelentkeznek.
Itt van például a darvak „táncának” nevezett csodálatos megbékélési ceremónia, amely, ha szimbolikáját egyszer megértjük, szinte tálcán kínálja, hogy jelentését lefordítsuk emberi nyelvre. A madár kihúzza magát, így „billeg” a másik előtt, hatalmas szárnyait széttárja, legyez velük, csőrét a másikéhoz feni, szemében éles fény villog; komoly fenyegetésnek tűnik ez a színjáték, s a megbékélés ezen gesztusai e pontig valóban a támadás előkészítésére irányuló mozgásoknak tűnnek. De egyszer csak ez az ijesztő, elrettentő bemutatkozás átfordul valami egészen másba. A madár 180 fokos fordulatot vesz, és kitárt szárnyakkal odatartja a másiknak testének legsebezhetőbb pontját, a nyakát, amelyet, mint sok más fajnál, a darvaknál is egy csodaszép rubinpiros sapkácska díszít. A „táncoló” madár másodpercekig ebben a pozícióban marad, azt jelezve, hogy agressziója nem a partnerére irányul, épp ellenkezőleg, a rajta kívül eső gonosz külvilágra – s ebben már a jó barát, a társ megvédésének motívumát is felfedezhetjük. Ezek után a daru megint barátja felé fordul, s ismét végrehajtja az erejét és nagyságát demonstráló „műveletét”, majd elfordul, és színlelt támadást hajt végre valami pótobjektum, a legszívesebben egy közelben álldogáló, nem baráti daru ellen, de célpontnak akár egy ártatlan liba is megfelel, vagy ha nincs más, hát egy fadarab vagy egy kő, melyet csőrébe kap, s háromszor-négyszer feldob a levegőbe. Az egész szinte magáért beszél: „Nagy vagyok és rettenetes, de nem neked akarok ártani, hanem ennek itt, ennek itt, ennek itt, látod!”
Talán kevésbé drámai kifejezőeszközökkel, de még jelentősebb tartalommal rendelkezik a kacsa- és lúdfélék megbékélési ceremóniája, amelyet Oskar Heinroth diadalkiáltásnak nevez. Ez a rítus azért különösen jelentős a mi szempontunkból, mert az említett madárcsoport különböző fajainál különböző erősségben van jelen, és így fokozatait nyomon követve nyilvánvalóvá válik, hogy ebben az esetben a törzsfejlődés során egy haraglevezető zavargesztusból kötelék lett, mely titokzatos rokonságot mutat azzal a kötelékkel, amelyik az embereket fűzi össze, s amely e földön a legszebbnek s a legerősebbnek látszik.
Primitív formájában, ahogy például a tőkés réce reb-reb palávere mutatja, a fenyegetés csak igen-igen kevéssé különbözik az „üdvözléstől”. Számomra mindenesetre a reb-reb zajongás alig eltérő orientációja (fenyegetésnél, illetve üdvözlésnél) csak akkor vált nyilvánvalóvá, amikor az átirányítás nyomán kialakuló megbékélési ceremónia elvét a cichlidák és a ludak alaposabb tanulmányozása révén megértettem, ugyanis ezeknél az állatoknál a folyamat könnyebben áttekinthető. A kacsák egymással szemközt állnak, csőrüket kicsit a vízszintes fölé emelik, és igen gyorsan ismételgetik azt a kéttagú hangulatkifejező jelet, mely a gácsérnál általában „reb-reb”-nek (háp-háp) hangzik; a tojó hangjelensége inkább nazális, valami „kveng-kveng”-féle. S mert ennél a fajnál – s általában a kacsáknál – nemcsak a szociális támadásgátlók, de a partnertől való félelem jelei is eltéréseket eredményezhetnek a fenyegetés célirányához képest, két egymást komolyan, nagy „reb-rebbel” fenyegető gácsér nem okvetlenül egymásnak szegezett csőrrel áll egymással szemközt. Ha mégis így állnak fel, akkor a következő pillanatban valóban egymásnak esnek, és tépázni kezdik a másik melltollazatát. Az esetek többségében azonban a legellenségesebb hangulatú találkozáskor is elvonulnak egy kis távolságra egymástól. Ha viszont a hím a tojóval „paláverezik”, s főleg ha ezzel a ceremóniával válaszol menyasszonya heccelésére – lásd a korábbiakat –, világosan látszik, hogy a gácsér annál határozottabban fordítja el udvarlás közben a csőrét a tojótól, minél erősebben eluralkodik rajta a nemi izgalom. Ez szélsőséges esetben odáig vezethet, hogy a hím, miközben folyamatosan paláverezik, a tarkóját tartja oda a tojónak, ami formáját tekintve teljesen megegyezik a sirályok korábban megismert megbékélési ceremóniájával, amely viszont minden kétséget kizáróan az ott vázolt módon, nem pedig átirányítás útján keletkezett – óvakodjunk tehát az elsietett „homologizálásokkal”! A hím récéknél leírt fejelfordításból a további ritualizálódás során kialakult az az oly sok réce- és lúdfajtát jellemző tarkóodafordítási gesztus, amely a tőkés, a csörgő és a nyílfarkú récénél, valamint a pehelyrécéknél, de sok más lúdfajtánál is fontos szerephez jut az udvarlás során. A tőkés réce hím főleg akkor reb-rebezik erőteljesen, ha a két madár elszakadt egymástól, s hosszabb idő után ismét találkoznak, ilyenkor teljes odaadását fejezi ki. Ugyanez áll a szélte-imponálásra és a farokcsapkodásra is, amelyet a cichlidáknál ismerhettünk meg. S pontosan azért, mert ez a jelenség a hosszabb idő után egymásra találó pároknál gyakran tapasztalható, első megfigyelői „üdvözlésként” értelmezték.
Ez az értelmezés kétségkívül igaz a faj néhány igen specializált ceremóniájára, azonban a megbékélési gesztus nagy gyakorisága és intenzitása ebben a helyzetben egészen biztosan valami mással magyarázható; a társ megszokása csökkenti, tompítja az agresszív reakció mértékét, azonban ez a folyamat már a szokáskialakító ingerszituáció rövid megszakadásának esetén is megakad! Ennek igen hatásos példája, mikor együtt nevelkedett, összeszokott, így még nagy tűrőképességgel rendelkező békés fiatal kakasok, sámarigók, cichlidák, harcos halak vagy más, hasonlóan agresszív állatfajok csapatából-seregéből kiemelünk egy egyedet – és ha csak egy órára is, de elszigeteljük a többiektől, majd pedig visszaengedjük társai közé. Az agresszió jelenléte azonnal érezhetővé válik, fortyog szinte, mint forraláskor a víz. De az alaphelyzet más apró változásai is képesek a megszokást, mint ahogy azt láttuk, egy csapásra hatástalanítani. Egy nálam nevelkedett öreg sámarigópár 1961 nyarán egy első költésből származó fiókát, amely ugyanabban a szobában élt egy kalitkában, ahol a költőszekrény is volt, nem űzött ki annak rendje s módja szerint a territóriumból, ahogy azt a szülők egy bizonyos idő elteltével megteszik. Ahogy azonban áttettem a fiatal madár kalitkáját az asztalról egy könyvespolcra, az öreg madarak olyan agresszíven kezdték támadni, hogy még arról is elfeledkeztek, hogy kirepüljenek a szabadba újabb fiókáik eledeléért. A megszokáson alapuló agressziógátoltságnak ez a hirtelen „összeomlása” olyan veszély, amely a párban élő állatokat mindig fenyegeti, bármilyen rövid időre is választjuk el őket egymástól. Ugyanígy nyilvánvaló, hogy az az igen jellegzetes megbékélési ceremónia, melyet egymásra találásukkor megfigyelhetünk, ezt a veszélyt próbálja elhárítani. E kivétellel összhangban áll, hogy az „üdvözlés” annál izgatottabb és intenzívebb, minél hosszabb ideig tartott kényszerű különélésük.
Emberi nevetésünk ősi formájában ugyancsak megbékélési vagy üdvözlési ceremónia volt. A mosoly és a nevetés nyilván ugyanazon magatartási mód különböző intenzitási fokozatainak felel meg, vagyis különféle küszöbökkel „felel” az aktivitásspecifikus izgalmi állapot azonos minőségére. Legközelebbi rokonainknál, a csimpánzoknál és a gorilláknál sajnos nincs a nevetésnek formai és funkcionális szempontból megfelelő üdvözlési megnyilvánulása, van azonban sok makákónál, melyek a megbékélés gesztusaként – vagy eközben – a fogukat csikorgatják, fejüket cuppogva vetik ide-oda, fülüket jócskán hátravágják. Érdekes, hogy sok távol-keleti ember tesz így üdvözlő mosolygás közben. A legkülönösebb viszont az, hogy ezek az emberek intenzíven mosolyogva a fejüket úgy tartják, hogy arcuk nem arra fordul, nem néznek a köszöntött személyre, hanem ferdén „elnéznek” mellette. A rítus funkcionális vizsgálatának szempontjából itt mindegy, hogy formája mennyiben rögzült genetikusan, és mennyiben kötődik az udvariasság kulturális hagyományához.
Tény, hogy csábító lehetőség az üdvözlő nevetést megbékélési ceremóniaként értelmezni, mely a lúdfélék diadalkiáltásához hasonlatosan egy átirányított fenyegetés ritualizálásából jött létre.
A rendkívül udvarias japánok vicsori vigyorát látva bizony hajlik az ember erre a feltételezésre!
Nézetünk mellett szól, hogy két jó barát valóban érzelmes, nagyon intenzív üdvözlésekor a kölcsönös mosolygásból nevetés lesz, hahotaféle, melyet az ember maga is furamód összeegyeztethetetlennek érez a saját mélyebb érzelmeivel, amikor az igen hosszú távollét utáni első találkozáskor – sokszor váratlanul – a vegetatív rétegek mélyéről előtör. Az objektív magatartás-kutatót ez az emberi jelenség óhatatlanul is a lúdfélék diadalkiáltására emlékezteti.
Bizonyos szempontból a kiváltó szituációk is analógok. Mikor több naiv ember együtt – esetleg kisfiúk – csapatban valaki mást vagy valaki másokat, akik nem tartoznak közéjük „ki”-nevetnek (mintegy maguk közül!), a reakcióban, mint más átorientálódott megbékélési gesztusban is igen sok az „egyebekre”, a csoporthoz nem tartozókra irányuló agresszió. A különben nehezen érthető jelenség, a konfliktushelyzet megszűntével bekövetkező megkönnyebbült nevetés, sok állat megbékélési és üdvözlési gesztusaival rokon. Kutyák, ludak és valószínűleg sok más állat is intenzív üdvözlősdibe fog, ha a kínos konfliktushelyzet megszűnni látszik. Saját példám alapján is bizonyossággal állíthatom, hogy a közös nevetés nemcsak kiválóan elhárítja vagy levezeti az agressziót, de az együvé tartozás érzetét is megteremti.
A harc megakadályozása, s nem több: ennyi lehetett az imént tárgyalt rítusok eredeti, sok esetben a legfőbb funkciója. Ennek ellenére azokon a viszonylag egyszerű fejlettségi szinteken is, mint – mondjuk – a tőkés réce „reb-reb” hápogópalávere, már eléggé autonómok ahhoz, hogy öncélúvá válhassanak. Mikor egy tőkés réce makacsul hajtogatja a „reb-reb”-et, ezzel a hangjelenséggel hívogatva nejét, és rátalálva végül, a „reb-reb” valóságos orgiája, a nagy hápogópaláver következik, állelőreszegés és tarkó-odafordítgatás kíséretében, a megfigyelő nem zárkózhat el attól a szubjektív értelmezéstől, hogy az állat roppantul örül, mert megvan a hölgy, s hogy lázas keresése jelentős mértékben az „áhítóceremónia” utáni vágy jegyében zajlott! A tulajdonképpeni diadalkiáltás magasabb fokon ritualizált formái, amelyek a bütykös ásóludaknál, de igazából csak a valódi ludaknál tapasztalhatóak, erőteljesen fokozzák ezt a benyomásunkat, és az ember hajlik rá, hogy az „üdvözlő” szó mellől az idézőjelet el is hagyja.
Semmi kétség, minden récefélénél – de azoknál a bütykös ásóludaknál is, amelyek a diadalkiáltást vagy a hápogópalávert tekintve rokonaik közül a leginkább hasonlítanak a récékhez – e ceremóniának még egy funkciója van, ahol csak a hím gyakorolja a megbékélési ceremóniát, a tojó viszont a korábbiakban elemzett módon heccel. Csak egy rendkívül aprólékos motívumelemzés mutathat rá, hogy itt a hím, amely fenyegető gesztusát egy szomszédos hím ellen irányítja, szíve mélyén a nejével szemben agresszív, miközben a nej a férj iránt semmiféle agressziót nem érez, ő csakugyan a fajtársra dühös. A férj átorientált fenyegetéséből és a tojó hecceléséből kombinált rítus funkcionálisan analóg a diadalkiáltással, ahol is a két partner „el”-fenyegetőzik a másik mellett. Ez az igen szép ceremónia nagy valószínűséggel az európai füttyös récénél és a bütykös ásólúdnál egymástól függetlenül fejlődött ki. Ugyanakkor a chilei füttyös réce hasonlóképp magas fokon differenciált – diadalkiáltásszerű – ceremóniája során mindkét fél átorientáltan fenyegetőzik, ahogy az igazi ludak meg a bütykös ásólúdfélék legtöbb egyede. A chilei füttyös réce tojója a hím díszruháját, a zölden csillámló fejet és a vörösesbarna mellényt is hordja; ez valóban páratlan eset a récéknél.
Míg a vörös ásólúd, a nílusi lúd tojója sok más rokonukkal egyetemben homológ hecckifejezést mutat, a hím sokszor a nej melletti elfenyegetőzés rítusával válaszol, valódi támadást hajt végre, tettlegességhez folyamodik a nő által kijelölt ellenséges szomszéd irányába. Csak ha azt legyőzte, vagy legalábbis nem szenvedett megsemmisítő vereséget, akkor következik a szűnni nem akaró diadalkiáltás. Ez sok fajnál, így az Orinoco-lúdnál, az andesi lúdnál stb. nemcsak a hím és a tojó hangjának másságából adódóan igen érdekes hangszínfolt („hangfestmény”), de a roppantul komikusnak ható színjáték mimikailag eltúlzott gesztusai miatt is. Filmszalagra vettem egy andesi lúdpár magatartását, ahogy kedves barátom, Niko Tinbergen fölött aratott jeles diadalukat ünneplik – meg kell szakadni a nevetéstől. A tojó előbb ráhecceli férjét a híres etológusra; aztán a gúnár szarufegyverzetű szárnyával csapkodva valóban támadásba lendül. Niko menekülése igen meggyőzőre sikeredett, mert hogy lábát meg alkarját mindenhol kék-zöld foltok, a lúd csípésének nyomai díszítették. Ahogy az ellenfél elűzettetett, azonnal kezdetét veszi a szűnni nem akaró diadalceremónia, amely olyan „emberi”, hogy nehéz megállni nevetés nélkül.
A bütykös ásólúdfélék minden más fajánál jobban uszítja férjét az észak-afrikai nílusi lúd tojó, méghozzá minden elérhető fajtárs ellen, vagy ha ilyen nem akad, sajnos más madarak ellen is, az állattartók nagy bánatára, akik ezért kénytelenek ezeket a szép madarakat repképtelenné nyesni, s párosával elszigetelni. A nílusi lúd tojó a férj minden küzdelmét a szakavatott birkózóbírák tárgyilagos figyelmével kíséri, ám soha nem segít be, ahogy ez pedig a nyári ludaknál gyakran, a cichlidanősténynél pedig mindig bekövetkezik, sőt képes uszonyait büszkén lebegtetve átállni a győztes oldalára, ha férje húzza a rövidebbet.
Az ilyen magatartás mindenképpen jelentős hatással van a fajtabéli nemi kiválasztódásra, lévén, hogy a hím harci erejének és kedvének arányában szelekciós „díjra” számíthat. Itt újra felmerül az a gondolat, amely már a harmadik fejezet végén is foglalkoztatott bennünket. Talán – sőt ez a valószínű! – a nílusi lúd verekedős kedve, melyet a megfigyelő gyakran már-már hibbantságnak tart, a fajon belüli szelekció következménye, és nem sok haszna van a faj fennmaradásának szempontjából. Ez a lehetőség a mi számunkra azért nyugtalanító, mert – mint később látni fogjuk – ez a gyanú az ember agresszív ösztönének törzstörténeti alakulásával kapcsolatosan is felmerül.
A nílusi lúd egyébként azon ritka fajok közé tartozik, melyeknél a diadalkiáltás a maga megbékélési ceremóniában betöltött funkciójában csődöt is mondhat. Ha két pár egy átlátszó, de áthatolhatatlan rács két oldaláról acsarkodik egymásra, s egyre nagyobb haragra gerjed, gyakran előfordul, hogy a ludak saját párjuknak esnek, s tojó a hímet, hím pedig a tojót kezdi el püfölni. Nagy valószínűséggel elérhetjük ugyanezt úgy is, hogy egy azonos fajú „bűnbakot” helyezünk a pár kifutójába, és – mikor a csetepaté nagyban áll már – szépen eltávolítjuk a sokat szenvedett áldozatot. A ludak először megtorpannak, aztán következik a diadalkiáltozás, ez egyre vadabbá válik, mind kevésbé különbözik a ritualizálatlan fenyegetőzéstől, s akkor hirtelen egymásnak esnek, megverekszenek, és ez a küzdelem általában a hím győzelmével végződik. Hogy „a gonosz szomszéd” hiánya esetén – ha tartós e hiány – a kiéletlen agresszió házastársgyilkolásig fajulna, az említett cichlidapéldán kívül sosem jutott tudomásomra.
Tény, hogy a nílusi lúdnál és az ásóludaknál a diadalkiáltás legjelentősebb funkciója a villámhárítás. Elsősorban akkor élnek ezzel a lehetőséggel, mikor viharfelhők tornyosulnak felettük, vagyis, mikor mind az állatok benső hangoltsága, mind a külvilági szituáció elősegíti a fajon belüli agresszió kialakulását. Bár a diadalkiáltás főleg a mi európai bütykös ásóludunknál igen differenciált, táncosan eltúlzott mozgásmódok kíséretében hangzik fel, nem vált el mégse annyira az eredetileg a konfliktus alapját képező ösztönöktől, mint ahogy azt mondjuk a récefajok némelyikének kevésbé fejlett „üdvözlése” esetén a mozgásformákban megmutatkozik. A bütykös ásólúdnál ez a jelenség még egészen nyilvánvalóan azokból az ősösztönökből meríti energiáit, amelyek konfliktusa az átirányított mozgást egykor létrehozta; kötődik egyrészt a valódi, a pillanatnyi támadó kedvhez, valamint az ezzel ellentétes irányba ható tényezőkhöz. Ennek megfelelően a ceremónia az említett fajoknál erőteljes évszak szerinti ingadozást mutat, a szaporodási szakaszban a legerősebb, kevésbé intenzív – el is tűnik szinte – a nyugvási időszakban, s nemi érettségük elérése előtt a fiatal madaraknál teljességgel hiányzik.
Mindez a nyári lúdnál meg egyáltalán minden valódi lúdnál teljesen másképp fest. Egyrészt az ő diadalkiáltásuk már nem kizárólag a házaspárok ügye, hanem olyan kötelékké vált, mely nem csupán a párokat tartja össze, hanem hasonlóképpen az egész családra is kihat, sőt egymással szoros, baráti viszonyban álló egyedek csoportjaira is. A nemi ösztönöktől a ceremónia csaknem – vagy teljesen – függetlenedett, jelenléte az év egészére vonatkozik, és már az egészen fiatal, „kis” madaraknál is megfigyelhető.
Az indulatkifejezés lefutása is hosszabb, bonyolultabb, mint minden, eddig ismertetett megbékélési rítusé. Míg a díszsügéreknél s gyakran a bütykös ásó-lúdféléknél is az agresszió, melyet a partner az üdvözlési ceremóniával levezet, utólagos támadáshoz vezet az ellenséges szomszéddal szemben, a ludaknál ez mindenkor megelőzi a gyengéd üdvözlést, méghozzá ritualizált mozgássorral. Más szóval a diadalkiáltás általában úgy alakul, hogy az egyik partner, többnyire a csoport legerősebb tagja, párok esetében ezért mindig a hím, támadásba lendül egy valós vagy képzelt ellenféllel szemben, legyőzi, azután a többé-kevésbé meggyőző diadal után fennszóval köszönti társait, akikhez visszatér. Ez a jellegzetes eset vált aztán (Helga Fischer sematizált bemutatása nyomán) a jelenség névadójává.
5. ábra
Támadás és üdvözlés időbeli sorrendje elégségesen ritualizálódott ahhoz, hogy az izgalom magasabb intenzitása esetén akkor is ceremóniaegészként hasson, amikor valódi agressziónak nyoma sincs. A támadás ilyen esetben persze már eleve látszatakció egy ártatlanul ott álldogáló libuska ellen, vagy csak úgy a semmibe, egy fojtott, érdes, a diadalkiáltás első ütemeit szertartásosan kísérő trombitálás hangjai mellett, amit másképp pergetésnek neveznek. Bár kedvező körülmények között létrejöhet a kizárólag a rítus autonóm motivációi által meghatározott pergetéses támadás, kiváltódásához lényegien hozzájárul, ha a gúnár komoly agressziógerjesztő ingerhatásoknak van kitéve. Ahogy a pontosabb motívumelemzés rámutat, a pergetés főként akkor jelentkezik, ha a madár konfliktushelyzetbe kerül: egyrészt a támadás vágya, másrészt a félelem, harmadrészt a szociális kötöttség irányítja. A kötelék, amely nejéhez s gyermekeihez fűzi, a gúnárt helyhez is láncolja, s így nem menekülhet akkor sem, ha ellenfele agresszión kívül menekülési ösztönt is kivált belőle. A helyzet ugyanaz, mint a sarokba szorított patkány esetében, és az a látszólag hősies bátorság, mellyel a családapa még a fölényben lévő ellenségre is ráront, a korábban megismert, kritikus reakció kétségbeesett bátorságával magyarázható.
A diadalkiáltás második fázisa, a halk gágogás közepette való „odafordulás” a társhoz, megnyilvánulási formájában erősen emlékeztet a fenyegetés gesztusára, és csak az irányában tapasztalható kis eltérés különbözteti meg attól – ezt a módosulást a rituálisan rögzült átorientálódás eredményezte. Ennek ellenére ez a jó barát melletti elfenyegetés normális körülmények között kevés agresszív motivációt tartalmaz (ha egyáltalán!), és jószerével kizárólag a rítus autonóm késztetője ösztönzi, aktiválója tehát az a sajátos ösztön, melyet joggal nevezhetünk társasnak.
A gágogó-hápogó üdvözlés agressziótól mentes gyengédségéhez nagymértékben hozzájárul a kontraszthatás is. A gúnár a színlelt támadás és a búgás során az agresszió jelentős részét levezette, kiadta, és hirtelen elfordulása az ellenféltől, odafordulása a szeretett társhoz, hangulati átcsapás jegyében megy végbe, és ilyenkor, a fiziológia és a lélektan szabályszerűségeinek megfelelően, az inga a másik, az agresszióval ellentétes irányba leng ki. A ceremónia kismértékű önmotiváltságának esetén az üdvözlő gágogásba-csattogásba némi agresszió is vegyülhet. Egészen sajátos, később taglalandó körülmények között az üdvözlési ceremónia „regressziót” is szenvedhet, vagyis visszacsúszhat egy törzstörténetileg korábbi stádiumba, ahol igazi agresszió jelentkezhet.
Mivel az üdvözlés és a fenyegetés gesztusa csaknem azonos, ez a ritka és nem egészen normális elegye az agressziónak alig vehető észre az indulat kifejeződésében végül. Hogy ez a baráti gesztus, minden – alapvető – eltérése ellenére, ideértve más jellegű motivációt is, mennyire hasonlatos a régi fenyegetésmimikához, kiderül, ha összehasonlítjuk őket. A csekély irányeltolódás szemből ugyan látható, az tehát, akinek szól, értheti – ám oldalról, profilból nem érvényesül, s ez nemcsak az emberi megfigyelő esetére áll, hanem a másik vadliba „szemléletére” is. Mikor tavasszal a családi kötelékek szép fokozatosan felbomlanak, és a fiatal gúnárok szabad „lovagokként” indulnak el a nagyvilágba, előfordulhat, hogy az egyik fivérnek még közös a diadalkiáltása a másikkal, pedig már egy idegen ifjú libának szeretne házassági ajánlatot tenni, ami persze korántsem párosodásra biztató gesztusokból áll, hanem abból, hogy az ifjú lovag idegen ludakat támad meg, aztán pedig a körüludvarolandó hölgy üdvözlésére totyog. Ha fivére ezt oldalról látja, természetszerűleg azt hiszi, hogy testvére azt az idegen „nőt” meg akarja támadni, s mivel a diadalkiáltás kötelékének tagjai egymás mellett a harcban is kiállnak, azon nyomban a – különben csak udvarolni szándékozó – fivér segítségére siet, s kezdetét veszi a leendő ara püfölése! A segítőkész fivér mindezt olyan hevesen teszi, ahogy az ifjú lovag tenné, ha nem csupán udvarolni akarna, persze, csak ha hagynák. A hölgy persze riadtan elmenekül, udvarlója pedig hoppon marad. Esetünkben szó sincs a dolog antropomorfizálásáról, hiszen minden zavarnak, zavarodottságnak egymásnak ellentmondó ösztönök képezik az objektív fiziológiai alapját, és a fiatal gúnár pontosan ilyen zavarral küzd: a szürke lúdban mindennél erősebb a tojó megvédésének ösztöne, de ha szabad így mondani, „ugyanilyen” elemi erősségű az a gátlás is, hogy fivérét, amely társa még a diadalkiáltásban, ő pedig soha meg nem támadhatja! Hogy milyen erős ez a gátlás, később majd hatásos példákkal szemléltethetjük.
A diadalkiáltás legföljebb első, „búgással” párosuló szakaszában tartalmaz jelentősebb agresszióadagot a partner irányában – de már a gágogó üdvözlés során nem –, ezért Helga Fischer felfogása szerint ez utóbbi (az üdvözlés) semmiképpen sem kiengesztelődési gesztus. Ugyan „még” az átirányított fenyegetés jelképes formáját másolja, de a partnerek között szó sincs már olyan heves agresszióról, hogy eltérítésre lenne szükség.
Csak egy egészen határozott, gyorsan megtett individuális fejlődésszakaszban bizonyíthatóak nyilvánvalóan az üdvözlésben is az eredeti, az átirányítás alapját képező ösztönök. Egyébként a diadalkiáltás – szintén Helga Fischer által vizsgált – egyedi fejlődése a szürke lúdnál nem ismétli meg törzstörténeti kialakulásának folyamatát; nem szabad sematikusan túlbecsülni az ismétlődés elvének szerepét. Az újszülött lúd, még mielőtt járni, állni, enni tudna, képes nyújtogatni a nyakát, s ezt a jelenséget valami egészen finom „gágogás”-sal kíséri. Ez a hang eleinte kéttagú, pontosan mint a „reb-reb” jelenség a kacsáknál. Néhány óra elteltével többtagú „vivivi” lesz belőle, s ez már a felnőtt ludak üdvözlő hangjának ritmusvilágára emlékeztet. Nyaknyújtás és vi-hangok: nem vitás, előfokozatok, méghozzá mind a fenyegetés kifejezéséhez, mind pedig a diadalkiáltás második fázisához. Az összehasonlító kutatások révén tudjuk, hogy törzstörténetileg az üdvözlés egészen biztosan a fenyegetés átirányításából és rítussá válásából alakult ki. Az egyedfejlődésben viszont a formáját tekintve azonos gesztus előbb az üdvözlés jelentését hordozza. Amikor a kisliba végrehajtja a cseppet sem könnyű és veszélytelen feladatot, és kibújik a tojásból, majd ott fekszik, mint egy kis rakás nyirkos szerencsétlenség, ernyedten előrenyújtott nyakkal, egyetlen reakció váltható ki belőle azonnal. Ha fölébe hajolunk, és lúd-szerű hangokat hallatunk, bizonytalanul, imbolyogva megemeli fejecskéjét, és „tarkóból” köszön. Mielőtt bármi mást tenne vagy tenni bírna, a kis vadliba üdvözli környezetét!
Mind kifejezési gesztusként, mind pedig a kiváltó alaphelyzetre vonatkoztatva: a kis nyári lúd nyaknyújtása és suttogó gá-gája az üdvözlés, nem pedig a felnőtt állatokat jellemző fenyegetőzés jele. De érdekes módon formájában ez utóbbihoz hasonlít, mert a partnert megközelítő, üdvözléshez nyújtogatott nyak jellegzetes oldalt-moccanása hiányzik a kis nyári lúdnál. Csak amikor a kisludak már néhány hetesek, s a pihék alatt már látszanak végérvényes tollaik, akkor változik meg ez is. A fiatal madarak ekkor már észrevehetően agresszívek idegen családok hasonló életkorú tagjaival szemben. Nyakukat nyújtogatják, gágognak, harapni próbálnak. De mivel ilyenkor még azonosak a két csapat fenyegető és üdvözlő gesztusai, összetűzéseik gyakran félreértésekhez vezetnek, és a testvérek az „ellenség” helyett egymást csípik meg. Az ontogenezis során ebben a sajátos helyzetben láthatjuk először az üdvözlés ritualizált átirányítódását: a testvére által megcsípett kisliba nem csíp vissza, hanem intenzíven gágogni kezd, nyújtogatja a nyakát, s ez a mozdulat egészen határozottan „el”-mutat a szemben álló mellett, ám még tompább szögben, mint később, a teljességgel kialakult ceremónia során. A fent említett gesztus agressziógátló hatása egyértelmű, a még az imént agresszív kistestvér azonnal „enged”, s megismétli az átirányító üdvözlést. A fejlődésnek ez a fázisa, amelyben a diadalkiáltás ilyen egyértelműen kibékítőleg hat, csak pár napig tart. A ritualizált átirányítás állandósul, s attól fogva, ritka kivételektől eltekintve, minden félreértést meggátol. Továbbá: az üdvözlés a ritualizált ceremónia érlelődésével az autonóm, szociális ösztönök uralma alá kerül, és nem tartalmaz a partnerrel szemben agressziót, vagy ha mégis, hát akkor oly keveset, hogy elhárításához nincs szükség semmiféle sajátos mechanizmusra. A diadalkiáltás funkciója a továbbiakban kizárólag a családtagokat összetartó kötelék jelzésére korlátozódik.
A csoport, melyet egybetart, különösen „exkluzív”. A frissen kibújt fiatal madár születésénél fogva élvezi odatartozásának jogát, „látatlanba” elfogadják őt, még akkor is, ha nem is igazi ludacska, hanem egy becsempészett idegen, mondjuk egy mexikói kacsa. A szülők és utódaik pár nap múlva kölcsönösen megismerik egymást, s attól fogva nem is hajlandók más ludakkal együtt „diadalkiáltani”.
Ha végrehajtjuk azt a meglehetősen borzalmas kísérletet, hogy egy idegen családba „bepottyantunk” egy kisludat, azt fogjuk tapasztalni, hogy annál nehezebben veszik fel a diadalkiáltó közösségbe, minél később szakítjuk ki őt előző, valódi családjából. A gyermek fél az idegenektől, s minél inkább fél, ezek annál jobban hajlanak rá, hogy meg is támadják.
A gyermeki bizalom megható jele, mikor a teljesen tapasztalatlan, a tojásból épphogy csak kibújt kisliba a felé elsőül közelítő idegen lénynek odasuttogja diadalkiáltását, „föltételezvén”, hogy az illető csak valamelyik szülője lehet.
Teljesen idegeneket a nyári lúd csak egyetlen kivételes esetben „ajándékoz” meg diadalkiáltásával – tehát az örök szeretet és barátság jelével –, nevezetesen akkor, amikor egy temperamentumos ifjú lúd beleszeret egy vadidegen leányzóba; s ezt itt most nem tesszük idézőjelbe. Az erre irányuló kezdeményezések arra az időszakra tehetők, amikor a fiatalok elhagyják az új költéshez készülődő elődöket. Ilyenkor, ha teljesen nem is szakadnak szét, de mindenképpen meglazulnak a kötelékek.
Az imént tárgyalt lúdféléknél is jobban kötődik a libáknál a diadalkiáltás a partner ismeretéhez. A kacsák is csak ismerős társaikkal palávereznek, ám itt az egyedek közötti kötelék nem olyan erős, a csoporthoz tartozás előjoga pedig nem annyira nehezen kivívható, mint a valódi ludaknál. Ez utóbbiaknál előfordulhat, hogy az adott településre véletlenül berepült – vagy a szelíd ludak tulajdonosa által vásárolt – egyednek szó szerint évekre van szüksége ahhoz, hogy befogadják. Hamarabb bekerül a diadalkiáltozós csapatba a hirtelen szerelemre lobbanó idegen, amely mint ilyen családias viszonyt alakít ki a csapathoz tartozó társával. A beleszeretés és beleszületés sajátos eseteitől eltekintve a diadalkiáltás annál intenzívebb, a csoporttagokat összefűző kötelék annál erősebb, minél régebb óta ismerik egymást az állatok. Ha azonosnak tételezünk fel minden más körülményt, azt mondhatjuk, hogy a diadalkiáltásos kötelék ereje egyenes arányban áll a partnerek kölcsönös ismeretségének fokával. Tovább sarkítva a kérdést megállapíthatjuk: a diadalkiáltásos kötelék csak akkor jöhet létre, ha a ludak (két vagy több állat) kölcsönös ismertsége, meghittsége elér egy bizonyos fokot.
Mikor kora tavasszal az öreg lúdpárok költeni készülnek, sok fiatal lúd meg a szerelemre, nagyon sok különböző korú – érett – lúd marad „pártában”, „árul petrezselymet”, s ezek, erotikus foglalkoztatottság híján, kisebb-nagyobb csapatokba verődnek. Ezeket röviden a „nem költők” csoportjának nevezzük. A kifejezés pontatlan, mert sok fiatal pár ugyan együtt él, mégsem költ még egy ideig. Az ilyen „nem költő” együttesekben is kialakulhat a diadalkiáltás szoros köteléke, de ez esetben semmi köze a szexualitáshoz. Előfordulhat, hogy két elmagányosodott, egymásra szoruló hím és tojó alakít „nem költő” közösséget. Az idén épp ez történt az Ammersee mellett, mikor egy nyárilúd-„leánytelepülésre” visszatért egy megözvegyült liba, és ott összetalálkozott egy seewieseni özveggyel, amelynek a neje akkortájt szenderült jobblétre. Gondoltam, végre tanúja lehetek egy párkapcsolat kibontakozásának. Helga Fischer ellenben kezdettől fogva azt állította, hogy jellegzetes „nem költő” diadalkiáltást hallunk, mely egy hímet és egy tojót akkor is összeköthet, ha nem alkotnak szexuális párost. Minden ellenkező híreszteléssel ellentétben létezhet ugyanis igazi barátság férfi és nő között, olyan kapcsolat, amelynek a szerelemhez semmi köze. Igen, legalábbis a libák-ludak világában feltétlenül van erre példa. A ludak pároztatására törekvő tenyésztők régi trükkje, hogy egy hímet s egy tojót „odapottyantanak” más lúdféle szárnyasok közé, ahol aztán „messziről gyütt idegenekként” – nemszeretem módon – bánnak velük, s így jobb híján rászorulnak egymás társaságára. Annyi bizton elérhető ezzel, hogy „nem költő” diadalkiáltást hallassanak, s remélhető, hogy előbb-utóbb párba is állnak. Nemegyszer tapasztaltam, hogy az ilyen párok, miután visszakerültek eredeti környezetükbe, szétmentek megint.
Nem könnyű áttekinteni azokat a kapcsolódásokat, melyek a diadalkiáltás és a szexualitás, a tulajdonképpeni párosodási ösztön között fennállnak. Tény, hogy ezek a kapcsolatok, mint minden a vadludak életében, ami a nemiséggel függ össze, alárendelt szerepet játszanak csupán. Ami a lúdpárost összetartja, az a diadalkiáltás, nem pedig a felek kölcsönös szexuális vonzalma. Sőt pont az erős diadalkiáltás-kapcsolat segítheti elő, hogy a két egyed között szexuális kötődés is kialakuljon. Ha két lúd – lehet két gúnár is – nagyon hosszú időn át kötődött egymáshoz ebben a ceremóniában, a végén általában megpróbál párosodni. Ugyanakkor viszont az egyéves, tehát szaporodásra még alkalmatlan fiatal madarak párosodási kísérletei semmiképp sem segítik elő a diadalkiáltás-kötés kialakulását. Gyakran látjuk, hogy két fiatal lúd újra meg újra megpróbálkozik a dologgal, de ebből nem szabad messzemenő következtetéseket levonni esetleges későbbi párosodásukat illetően.
Ezzel szemben még a legapróbb jele is annak, hogy egy fiatal gúnár diadalkiáltás-ajánlatot tesz egy tojónak, amely ezt még viszonozza is, azt valószínűsíti, hogy kettőjükből egyszer stabil pár lesz. Az ilyen gyengéd kapcsolatok, melyeknél a párosodás konkrét reakciói nem játszanak szerepet, nyár derekán, kora ősszel látszatra teljességgel felbomlanak, ám a látszat csal, a fiatal ludak életük második tavaszán, mikor a komolyabb udvarlást elkezdik, előző évi szerelmükhöz találnak vissza. A diadalkiáltás és a kopuláció közti laza, bizonyos értelemben egyoldalú kapcsolat (a ludaknál) erősen analóg a szerelembeesés és a nyers, szexuális viselkedés közötti kapcsolattal az embernél. A „legtisztább” szerelem a leggyengédebb kedvesség útján vezet(het) testi közeledéshez, s a szereplők nem ez utóbbit tekintik az adott kapcsolat leglényegesebb elemének. Fordítva viszont ugyanez nem áll, a partnerek heves megnyilvánulásai nem vezetnek (nem vezethetők vissza) a valódi szerelem állapotához. E két funkciókör a nyári ludaknál ugyanúgy elválhat egymástól, függetlenedhet, jóllehet „normál esetben” a kettő összetartozik, és ahhoz, hogy fajfenntartó funkciójukat betölthessék, ugyanarra az individuumra kell irányulniuk.
A „normális” fogalma az egész biológia egyik legnehezebben definiálható kérdése, ugyanakkor pedig sajnos éppoly nélkülözhetetlen, mint ellenpólusa, a „beteges”, vagyis a patologikus. Barátom, Bernhard Hellmann, valahányszor bármi bizarr vagy megmagyarázhatatlan tényező bukkant fel egy-egy élőlény felépítésében vagy viselkedésmódjában, látható naivitással tette föl mindig a kérdést: „Vajon a konstruktőr szellemében lévő-e ez?” Való igaz, a „normális” struktúra és működés jelölésének egyetlen lehetősége, ha megállapítjuk, hogy épp ez az, amely a fajfenntartó teljesítmény nyomására kiválasztódott, kialakult, méghozzá ebben a formában s nem másban! Igen szerencsétlenül ez a definíció mindent figyelmen kívül hagy, ami merőben véletlenszerű, de nem több annál, és ezért nem tartozik a patologikus, a nem normális tartományába. Mindazonáltal a „normális” fogalmán semmiképpen sem az egyedileg megfigyelt esetek mechanikus átlagolását értjük, hanem egy típust, amely a fajok kialakulása folyamán szerkesztődött, s amely érthető okoknál fogva sosem jelentkezik „vegytiszta formában”. Erre a letisztázott és véglegesített alakra azonban mégis szükségünk van, hogy a zavarokat s eltéréseket regisztrálhassuk. A zoológia-tankönyv nem teheti meg, hogy nem írja le ezt a bizonyos „eszményített” lepkét mint a pillangók (ezen fajának) képviselőjét, jóllehet az „ebben a formában” föltehetően nem is létezik, lévén, hogy minden ténylegesen létező példány valamivel „több” vagy „kevesebb” (módosult, sérült stb.). Ugyanígy a nyári lúd vagy egy másik állatfaj úgynevezett „normális viselkedését” sem írhatjuk le, hiszen élete folyamán mindegyik egyed módosított valamit az eszményinek nevezhető, elképzelt alapképleten. Mint hibátlan lepke, standard nyárilúd-viselkedés sincs. Olyan emberek, akik jó alakfelismerő készséggel rendelkeznek, képesek szinte közvetlenül látni egy struktúra vagy viselkedési mód eszményi alaptípusát, vagyis képesek a típus „lényeges elemeit” a háttértől, a véletlenszerű kis módosulásoktól, a tökéletlentől elkülöníteni. Mikor mesterem, Oskar Heinroth klasszikussá vált anatidadolgozatában (1910) a nyári lúd életre szóló házastársi hűségét „normálisként” jellemezte, helyesen vonatkoztatta el a zavartalanul kialakult eszményi típust, jóllehet a jelenséget a maga teljességében sosem tanulmányozhatta, lévén, hogy egy lúdélet egy fél évszázadon át tart, a házasság pedig alkalmasint csak két évvel rövidebb ideig. Megállapítása ennek ellenére helytálló, és a viselkedés leírásának s elemzésének általa kialakított típusa éppoly nélkülözhetetlen, mint a számtalan egyedi eset megfigyelésének összegzésére épülő módszer eredményei. Amikor valamivel e fejezet papírra vetése előtt Helga Fischer segítségével egytől egyig végiglapoztam Heinroth „lúdjegyzőkönyveit”, minden (az imént kifejtett) helyeslésem ellenére is némi csalódottsággal vettem tudomásul, hogy a mesterem által leszögezett házastársi hűség a konkrét esetek oly nagy százalékában mégsem áll. Erre Helga mélységesen felháborodva a következő klasszikus érvényű kijelentést tette: „Mit akarsz, a lúd is csak ember!”
A házastársi és a társas viselkedés normáitól a vadludaknál – méghozzá bizonyítottan a szabadon élők körében is – jócskán akadnak eltérések. Az egyik leggyakoribb ezek közül azért különösen érdekes számunkra, mert – bár bizonyos emberi kultúrákban szigorúan tiltják – ludaknál meglepő módon fajfenntartó jellegű és nem káros: két hímnemű egyed közötti szoros kötelékre gondolok. A ludaknál a két nem külsőre nem nagyon különbözik egymástól. Az pedig, hogy a párosodás egyetlen ceremóniája, az úgynevezett nyaktekerés igen nagy, nemek szerinti eltérést mutat, azzal magyarázható, hogy a leendő partnerek „annak előtte” nem ismerték egymást, s így kölcsönös félelmek élnek bennük. Ha ezt a rítust valamilyen okból elhagyják, előfordulhat, hogy a gúnár diadalkiáltását nem szíve hölgye, hanem egy másik hím „örömére” hallatja. Ez egy igen gyakori jelenség, s mondom, nem csupán akkor, ha az összezártság következtében túlságosan is jól ismerik egymást az egyedek. Míg viselkedéskutatási osztályom a Max Planck Intézet vesztfáliai telepén működött, és egy viszonylag kis tavon voltunk kénytelenek a vízimadarakat tartani, olyan gyakran fordult elő, hogy hosszú ideig azt hittük: a nyári lúdnál az ellenkező nemű párok csak hosszas kísérletezések és tévedések után találnak egymásra. Csak jóval később fedeztük fel a nyaktekerési ceremóniát, amellyel azonban itt részletesebben nem foglalkozhatom.
Ha egy fiatal gúnár diadalkiáltását egy másik hím madár „tiszteletére” hallatja, s ez fogadja is a köszöntést, mindketten alkalmasabb partnernek s pajtásnak tekintik egymást az adott funkcionális körben, mint amilyen egy tojó lehetne. S mint ahogy a fajon belüli agresszió a gúnárban sokkal erősebb, mint a tojó libában, a diadalkiáltás hajlamára ugyanez érvényes; s a felek így igencsak „merész” dolgokra ösztökélik egymást. S mivel a nem azonos neműekből álló párok nem vetekedhetnek velük, ha harcról van szó, az ilyen párok jószerével uralkodó szerephez jutnak az adott lúdtelepülésen. S ugyanoly hosszú, „végtelen” időn át hűek maradnak egymáshoz az azonos nemű felek, mintha különneműek volnának. Amikor legöregebb gúnárpárosunkat „feloszlattuk” (Max és Kopfschlitz együttesét), s előbbit Fürstenfeldbruckba helyeztük át, az Amper-tárolótó melletti kolóniába, mindketten tojókkal párosodva próbálták feledni bánatukat, s mindkét pár sikerrel költött. De mikor Maxot – neje és gyermekei nélkül, amelyeket nem bírtunk befogni – visszahoztuk az Ess-See mellé, Kopfschlitz azonnal otthagyta családját, a feleséget s az utódokat, és megint Maxhoz csapódott. Kopfschlitz neje és gyermekei meglepő módon érteni vélték e különös fejlemény okát, és dühödten próbálták Maxot elkergetni, ez azonban nem sikerült nekik. Ma a két gúnár még mindig együtt él, és Kopfschlitz elhagyott asszonya tisztes távolból gyászolja csak a megváltoztathatatlant.
Az a fogalom, melyet a „homoszexualitás” szóval próbálunk jelölni, tulajdonképpen igen rosszul, pontatlanul meghatározott. Homoszexuálisnak nevezzük a nőnek öltözött, kikent-kifent ifjoncot a mulatóban, de ugyanígy a görög mondabéli hőst is, jóllehet az előbbi viselkedésében és küllemében is idomulni igyekszik a másik nemhez, míg ez utóbbi, nagyszerű tettei révén, igazi csúcs férfi, s csak nemi aktivitásának objektumában tér el a normálistól. A mi „homoszexuális” gúnárjaink ez utóbbi kategóriába tartoznak. Tévelygéseik ráadásul „bocsánatosabbak” is, mint Akhilleuszé s Patrokloszé, hiszen a ludaknál a két nem alig különbözik egymástól. Ráadásul annyiban is kevésbé „állatias” a viselkedésük, hogy – szemben az emberi homoszexualitással – ők csak egészen kivételes esetekben kerítenek sort valamiféle pótcselekvésre vagy párzásra stb. Tavasszal persze „végrehajtják” a szépséges nyakceremóniát, melyet Hölderlin a hattyúknál figyelt meg, s dicsőített is csodás versében. Mikor ezek után (esetleg!) párosodni akarnak, mindketten megpróbálnak „felhágni” a másikra, egyiküknek se jut eszébe, hogy tojó módjára elterüljön a víz színén. Ha a dolgok menete ily módon elakad, kicsit bosszúsak persze egymásra a gúnárok, de aztán végül annyiban hagyják. Ha nem, hát nem. Mindketten nőneműnek hiszik a másikat, s az, hogy „az asszony” kicsit frigid, és nem hajlandó, az nem zavarhatja meg csodálatos szerelmüket. A tavasz múltán a dolog aktualitását veszti, és a tél folyamán olyannyira megfeledkeznek rossz tapasztalataikról, hogy tavasszal ismét megpróbálkoznak egymással.
Gyakori, de korántsem törvényszerű jelenség, hogy a diadalkiáltással így egymáshoz kötődő gúnárok párzási ösztöne máshol találja meg a kielégülést. Valószínűleg a két gúnár egyesített ereje és ezzel kivívott társadalmi rangja teszi, mindenesetre tény, hogy előbb-utóbb követni kezdi ezt a „furcsa duót” egy tojó, s megfigyelések bizonyítják, hogy idővel beleszeret egyikükbe. Ha persze a két gúnár hozzáfog hiábavaló próbálkozásaik egyikéhez, a fura hölgy kissé elárvultan nézi őket, de mikor végképp bebizonyosodik, hogy milyen meddő a kísérlet, gyakran közéjük furakszik, hátha „neki is csurran-cseppen valami”, azaz őt hágja meg szíve választottja; és érdekes módon mindig csak szíve választottjának kínálja fel magát. Az aztán eleget is tesz kötelességének, figyelme és szeretete azonban csakhamar megint a hímnemű társra összpontosul, mintha csak azt akarná mondani: „Közben tulajdonképpen rád gondoltam!” Az utójátékban már rendszeresen részt vesz a másik gúnár. Egy feljegyzés szerint egy ilyen furcsa pár egyik tagjába szerelmes hölgy a tó egy bizonyos pontján várakozott mindig, a gúnár rendszeresen oda is úszott hozzá, majd a párosodás megtörténtével visszaúszott vagy visszarepült „utójátékra” a barátjához. És a tojó egyáltalán nem volt „megsértve”!
A gúnár részéről az ilyen kapcsolat lassan „kedves szokássá” válhat, a libahölgy részéről pedig látens készenlét a diadalkiáltásba való bekapcsolódásra. Az ismeretség előrehaladtával csökken a távolság, amelyről a tojó a két hímet követi, és lassan a másik hím is megszokja a „nélkülözhetetlen” harmadikat. A tojó így, ugyan hosszas kerülő utakon, többé-kevésbé kívánatos és nemkívánatos utánfutóként-úszóként eljut a páros egyik feléhez, sőt alkalmasint – bár csak nagyon sokára – a diadalkiáltás kötelékének is egyenrangú tagjává válik.
Ez a folyamat adott körülmények között egy igen sajátos fordulat révén lerövidülhet. Akkor tudniillik, ha a tojó védtelen „magánzóként” fészkelőhelyet kerít magának, s így megeshet, hogy a gúnárok egyike már a költés során vagy később, a fiókák kibújásakor felfedezi s adoptálja őt. Pontosabban magáénak ismeri el a fészekaljat, és elfogadja, hogy a kicsiknek anyjuk is van, amely együtt hangoskodik velük és a fogadott gyerekeikkel, ha ők diadalkiáltást hallatnak, s amely persze valamelyikük utódainak anyja is egyben. Az, hogy őrt állhat a fészek mellett, és vezetgetheti utódait, olyan csúcspontja a gúnár életének – elemzi már Heinroth is –, hogy ez az élmény messze felülmúlja azokat az örömöket, amelyeket az előjáték vagy maga a párosodás nyújt számára. A két egyed közelkerülésének, valamint a közös diadalkiáltás kialakulásának tehát ez az igazán üdvözítő útja. Így azután lassan, néhány év elteltével hármas házasság alakul ki közöttük, tehát a másik gúnár is hágni kezdi a tojót, s így ez mindkettejük utódainak anyja lesz. Az ilyen hármas házasságok legérdekesebb eleme az, hogy biológiailag roppant sikeresnek mondhatók; a település rangsorában ezek a kis közösségek igen előkelő helyet foglalnak el, sosem űzik el őket a fészkelőhelyükről, és az utódok száma is igen nagy. Tehát két gúnár „homoszexuális” diadalkiáltását semmiképp sem lehet patologikus jelenségnek minősíteni, annál is kevésbé, mert szabadon élő ludaknál is előfordul a dolog: Peter Scott Izlandon a vadon élő rövid csőrű ludaknál azt figyelte meg, hogy a családok nagy hányada két hímből és egy tojóból áll. Az a körülmény, hogy két apa is védelmezheti a fészket, a szabadban még jelentősebb előny, hiszen ott a „rablólovagok” fenyegetéseinek az utódok még jobban ki vannak téve.
Elég részletesen bemutattam, hogyan nyer felvételt hosszú ismeretség révén új tag az exkluzív diadalkiáltás-szövetségbe. Már csak azt a folyamatot kell ábrázolnom, amelynek folyamán egy ilyen kötés hirtelen, szinte robbanásszerűen létrejön, és elemi erővel egymáshoz láncol két individuumot. Ilyenkor idézőjel nélkül mondhatjuk, hogy ezek egymásba szerettek. Az angol „falling in love”, vagy más nyelvekben a „belezúgni” vagy épp a „szerelembe esni” – jól kifejezi a dolog hirtelenségét, elementaritását.
A tojóknál csakúgy, mint a fiatal hímeknél a magatartás megváltozása egyfajta „szemérmeskedésből” kifolyólag nem olyan nyilvánvaló, bár nem kevésbé komoly, mint az érett, öreg hímeknél – sőt! A nemileg érett gúnárok nagy harsonázással adják tudtul, hogy szerelmesek, és szinte hihetetlen, milyen külső változásokon mennek keresztül ilyenkor, pedig nem büszkélkedhetnek udvarlószínnel, mint a hal, nem tudnak sátorozni, mint a páva, és semmilyen más különc, fölösleges tollazattal nem rendelkeznek. Bizony előfordult, hogy szó szerint nem ismertem fel az egyik gúnárunkat, mikor egyik napról a másikra szerelembe esett. Ilyenkor a feszült izomzat megváltoztatja a testtartást, a madár körvonalait, s az állat szinte kicsattan az életerőtől, a nehézkes lúd kolibrikönnyedséggel röppen fel, és repül, mikor minden józan lúd csak totyog, és harsány diadalkiáltások közepette „jelentkezik” szerelmesénél. Úgy fékez és gyorsít, mint egy vad motoros, és egyáltalán, viselkedése leginkább egy huligánéra emlékeztet.
A fiatal szerelmes tojó nem tolakvó, nem követi szerelmét mindenhova, legföljebb „véletlenül” van ott, pont azokon a helyeken, amelyeket „ura” látogat. Hogy a tojó kíváncsi-e az udvarlására, azt a gúnár a hölgy tekintetéből olvashatja ki. A tojó nem bámulja ugyanis meredten a hím imponáló viselkedését, hanem úgy tesz, mintha „másfelé” nézne. Valójában ez persze nem igaz, mást se csinál, mint az udvarlóját lesi, valahogy úgy, ahogy azt az ember lánya is teszi.
De ahogy az lenni szokott, előfordul, hogy Ámor nyila csak az egyik felet találja el. Hogy ez a feljegyzések szerint gyakrabban lesz a fiatal hím, mint a nőstény, az a megfigyelő felszínességéből is adódhat: mert a hölgyek szerelmének gyengédebb, „diszkrétebb” jelzésrendszerét a ludak világában is nehezebb felismerni, mint a férfinép egyértelmű közléseit. A hím ludak megtehetik, hogy még a reménytelennek tűnő esetekben is látványos akcióba fogjanak. Állandóan az imádott nyomában vannak, tolakodóan viselkednek, lehetőség szerint elpáholják vetélytársaikat, s kitartó küzdelmüknek meg is lesz az eredménye, végül az a hölgy is beadja a derekát, amely korábban a vonzalomnak a legkisebb jelét sem mutatta. Diadalkiáltásukkal is fokozzák esélyeiket, néha ugyanis „a nő” önkéntelenül is velük kiált – s ez már komoly fegyverténynek számít. Boldogtalan, sikertelen szerelemre szinte csak akkor vannak kárhoztatva, ha imádatuk tárgya már foglalt. A gúnár, ha ilyesmit tapasztal, igen hamar abba is hagyja az udvarlást. Egy szelíd, kezemből fölnevelt libahölgyről viszont az áll a jegyzőkönyvben, hogy négy évnél is tovább üldözte szerelmével azt a már boldog házasságban élő gúnárt, amelyet kiszemelt magának. Mindig, ha csak tehette, „tisztes” távolságban tartózkodott a családtól, igencsak tisztességtelen szándéktól vezérelve. Hogy ő maga híven kitart érzelmei, a hím madár pedig családja mellett, ezt a libahölgy évről évre egy fészekalja csírátlan tojással bizonyította!
A hűség a diadalkiáltás vonatkozásában és a hűség a párosodás vonatkozásában sajátos korrelációban áll egymással, méghozzá hímnél s tojónál némiképp különböző mód. Az eszményi „normális” esetben, amikor minden összejön, és semmiféle zavaró körülmény nem lép fel, vagyis ha két életerős, pompás, temperamentumos nyári lúd idejében egymásba szeret, egyik sem téved el, egyiket sem eszi meg a róka, nem lesz cérnaférgek szenvedő áldozata, a szél nem veri a távírópóznához, illetve dróthoz stb., akkor a két házastárs egy életen át hű lesz egymáshoz, mind a diadalkiáltást, mind a párosodási illetően. Ha a sors széttépi valahogy a köteléket, gúnár is, tojó is képes újabb diadalkiáltás-kötelékbe keveredni, s annál könnyebben, minél hamarabb következett be előző kapcsolatukban a törés. De az új köteléknek már nem jellemzője a monogámia, főleg a gúnár részéről nem. Persze továbbra is őrzi a fészkét, részt vesz a diadalkiáltásban, és minden másban is jeleskedik – csak olykor meghág más tojókat is. Efféle eltévelyedésekre leginkább akkor hajlamos, ha távol jár a fészektől, s mondjuk társnéja éppen kotlik. Persze ha ilyenkor idegen nő közelít a magánterülethez, a gúnár hevesen rátámad és elűzi. Antropomorfizáló megfigyelők szerint a gúnár ezzel a heveskedésével akarja „eltitkolni” neje előtt, hogy az adott hölggyel viszonya van. Nos, ez az értelmezés messze túlbecsüli a gúnár értelmi képességeit! Valójában csak ösztöneinek engedelmeskedik, elemi erővel védi családját, fészkét stb. Ezzel szemben, ha semleges területen találkozik ugyanezzel a tojóval, akkor családapai kötelességei már semmiben sem gátolhatják meg. A gúnár ezt a hölgyet kizárólag a nemi aktusra használja. Különben tudni sem akar róla. Vagyis ha sikerül a költés, a nő kénytelen egyedül felnevelni a fészekaljat.
Az idegen tojó kerülgeti alkalmi partnerét, a szokásos „csak úgy véletlenül” módon. A hím nem szereti őt, ő annál inkább szereti a hím madarat, s szívesen fogadná diadalkiáltását, ha egyszer ebben a szerencsében részesülhetne. A nyári lúd tojónál ugyanis a párzásra irányuló vágy erősen kötődik a másik iránt érzett szerelemhez, és az is említést érdemel, hogy lúdféle tojók a párkapcsolat szétszakadása után jóval nehezebben találnak új társat, mint a gúnárok. Más szóval a valódi szerelem és a puszta szerelmeskedésre (párzás) való hajlandóság a ludaknál is hasonló képet mutat, mint az embereknél: adva van bizonyos disszociáció a férfiaknál. A lúdféle tojók körében több az özvegy. Ugyanakkor minél többször vesztette el párját így vagy úgy egy tojó, annál könnyebben vállal újabb kapcsolatot, s ez a kötés annál kevésbé lesz szilárd. A többszörösen megözvegyült vagy „elvált” libahölgy messze nem a tipikus esetet képviseli fajában. Szexuálisan érettebb, mint a fiatal tojók legtöbbje, jószerével bármikor kész diadalkiáltást hallatni – ludaknál ő az igazi „femme fatale”, a végzet asszonya. Az egy egész életre szóló kapcsolatra vágyódó ifjú gúnárok udvarlását szinte provokálja, de kis idő elteltével egy újabb románc reményében elhagyja őket, temérdek fájdalmat okozva így a cserbenhagyott lovagoknak. A mi Adánk életének és szerelmeinek története remek példája a klasszikus libasorsnak, bár a történet vége rendhagyó, mert egy igazi „grande passion” lett osztályrésze, amely egy kései, de igen boldog házassággal záródott. Ada jegyzőkönyve az erkölcsök izgalmas regénye – de ez már egy másik történet.
Minél hosszabb ideig élt együtt egy pár, s minél boldogabb volt a kapcsolat, annál nehezebben megy bele a magára maradt fél újabb diadalkiáltás-kapcsolatba. (A tojó, mint mondtuk, még a hímnél is nehezebben.) Heinroth beszámol olyan esetekről, mikor a megözvegyült libahölgy egy életen át magányos, szexuálisan pedig teljesen inaktív maradt. Gúnároknál soha nem tapasztaltunk ilyesmit. A későn megözvegyültek legtovább egy évig „gyászoltak”, aztán kezdték a párkeresést elölről, és ha a korábban ismertetett kerülő utakon is, de többségük eljutott egy új diadalkiáltás-kapcsolathoz. Kivételek persze itt is akadnak ezerszám. Láttuk, ahogy egy látszólag tökéletesen boldog házasságban élő libahölgy közvetlenül a hím elvesztése után újabb kapcsolatra lépett, ami arra utal, hogy valami azért mégsem volt rendben közöttük.
Ezek a kivételek azonban ritkaságszámba mennek, és talán jobban tettem volna, ha meg se említem őket, és inkább a diadalkiáltás szilárdságára helyeztem volna a hangsúlyt, amely nemcsak az idealizált esetekben, hanem nagy általánosságban is igaz. A diadalkiáltás, hogy egy kicsit játsszunk a szavakkal, a lúdfélék mindennapi életének kiáltó diadala. „Itt vagyok, te hol vagy?” Ez a kérdés is ott rezeg benne, ahogy Selma Lagerlöf, az írónő emberi nyelvre lefordította. Könnyed a dallama, ha szent a béke, kissé ellenséges, ha különböző családok találkoznak, vadul harsog, ha veszély van, és menekülni kell. Mihelyt azonban elült a veszély, elmarad ez a mellékzönge, s marad, mint láttuk, az üdvözlő gágogás, amelyet mint a diadalkiáltás legenyhébb formáját mi is megismertünk. A diadalkiáltás kötelékével összefűzött együttesek tagjai jószerével egész nap biztosítják egymást: „Itt vagyunk, összetartozunk. Közösen lépünk fel mindenkivel szemben, aki ellenünk merészel fordulni!”
Más ösztöncselekvések kapcsán már megismertük azt a különös spontaneitást, az izgalom mélyről jövő termékét, amely sajátos jellemzője egy-egy magatartási módnak, és amely pontosan igazodik az adott indulat „igényeihez”, vagyis – annál bővebben árad, minél gyakrabban kell az állatnak ezt a bizonyos cselekvést végrehajtania. Az egereknek rágcsálniuk kell, a tyúkoknak csipegetniük, a mókusoknak szökdelniük. Normál körülmények között az állatoknak meg kell küzdeniük fennmaradásukért. Ha mesterséges (laboratóriumi) körülmények között ez a szükségszerűség nem áll fenn, az állatok akkor is „küzdenek”, mert belső ingerek hatására cselekszenek, amelyet az „itt és most” csak az alkalomszerűség elemével egészít ki. A nyári lúdnak akkor is kell diadalkiáltást hallatnia, ha nincs rá „oka”, és ha megfosztják ennek lehetőségétől, önmaga torz, valóban patologikus mása lesz csak. A nyári lúd nem képes póttárgyon kiélni ösztöneit, mint az egér, mely bármit megrágcsál, vagy a mókus, amely a kalitkában-ketrecben is ugyanúgy bukfencezik, hogy kimozogja magát, mint a szabadban. A nyári lúd, ha nem talál társat a diadalkiáltáshoz, szomorúan, leverten üldögél, álldogál. Yerkes találó megállapítása, hogy „egy csimpánz nem csimpánz”, a vadlibákra is ugyanúgy igaz. Sőt rájuk még fokozottabban áll, és akkor sem veszíti érvényét, ha a vadlúd népes településen tanyázik, de neki magának nincs társa. Ha mesterségesen előidézzük valamely szerencsétlen kísérlet során a nem kevésbé szerencsétlen kis lúdfélével ezt a helyzetet, „Kaspar Hauser” lesz belőle, ugyanolyan torz kapcsolata alakul ki a külvilággal, mint azt René Spitz kórházban tartott, emberi kapcsolatoktól elzárt gyerekeknél tapasztalta. Az ilyen lény nemcsak azt a képességét veszíti el, hogy a külvilág ingerhelyzeteinek „részese” legyen, hanem ő maga is arra törekszik, hogy ezekből az ingerhelyzetekből lehetőség szerint kivonja magát. Ezt az állapotot jól jellemzi egy bizonyos testhelyzet: hasmánt, arccal a falnak, persze ez csak a diagnózis megállapításához elégséges. A „lelkileg” megnyomorított ludak is csőrrel a szoba egyik sarka felé fordulva állnak, s ha ketten kerülnek egy szobába, két – egymással átlósan átellenes – sarok felé tekintve helyezkednek el. René Spitz, akinek bemutattuk ezt a kísérletet, egyenesen megrázónak találta a félelmetes hasonlóságot a ludak és az általa vizsgált árva gyerekek viselkedése között. De a gyerekekkel ellentétben a lelkileg megnyomorított ludak gyógyíthatóak. Hogy teljesen-e, nem tudjuk, mert ez a folyamat is hosszú éveket vesz igénybe. Szinte még drámaibb helyzet alakul ki, mint a diadalkiáltástól való megfosztás esetében, ha mesterségesen szétszakítunk egy párt, pedig ilyesmi a valóságban gyakran megtörténik. A partner eltűnésére a lúd először lázas kereséssel reagál. Szó szerint éjjel-nappal hívogatja társát ugyanazzal a háromtagú „távjellel”, izgatottan rohangál fel s alá, bejárja a terepet, ahol tartózkodni szoktak, melyen laktak, e keresőexpedíciója során végig riadtan repdes. A partner elveszítésével hirtelen kihal a lúdból a harci szellem is, nem védekezik fajtársainak támadásaival szemben, s hiába kiabál nagy hangon, hamarosan kuss a neve, és a kolónia rangsorában alacsonyabb szintre zuhan vissza. A menekülési ösztön is megcsappan, a fajtársakkal szembeni gyáva meghunyászkodást csak az egyéb külvilági ingerekre való passzív reagálás múlja „felül-alul”. Az addig szelíd lúd hirtelen végletesen vad lesz az emberrel szemben.
Olykor azonban ennek a fordítottja is megtörténhet, és az emberek között felnevelkedett, elmagányosodott madár tökéletesen a gondozóhoz szelídülhet. Ahhoz az emberhez tehát, „akit” addig észre se vett, figyelemre se méltatott – hiszen háborítatlan boldogságban élt partnerével. Ezt tette egyébként gúnárunk, Kopfschlitz is, amikor, mint arról már beszámoltam, Maxot elszakítottuk tőle. A normálisan a szülők által fölnevelt vadludak az elmagányosodásra a szülőkhöz vagy a testvérekhez való visszatéréssel is reagálhatnak, holott ezekkel már jó ideje semmiféle kapcsolatuk nem volt, látensen azonban, mint a megfigyelések bizonyítják, még kötődnek hozzájuk. Kétségkívül ugyanebbe a jelenségkörbe tartozik az is, hogy azok a libák, amelyeket már felnőtt korukban tettünk át az Ammersee mellé, az Amper-víztárolótóhoz vagy leánykolóniánkra, Fürstenfeldbruckba, visszatértek a régi lúdtelepre, az Ess-See mellé, ha élettársukat, illetve diadalkiáltás-partnerüket elveszítették.
A fent ismertetett, a vegetatív idegrendszert vagy a viselkedést érintő szimptómák mindegyike a szomorkodó embereknél is megtalálható. John Bowlby a kisgyerekek bánatáról írt dolgozatában szemléletes és megrázó leírását adja ezeknek a folyamatoknak, szinte hihetetlen, milyen hasonlóságokat mutat ember és madár ezekben a helyzetekben! Ahogy az emberi arcra a szem körül ráncok, karikák és barázdák formájában ül ki a szomorúság, a rossz „sors”, a ludak szeme köré gyűrűt fon. Mindkét esetben a sympathicotonus tartós leengedése az ok. Ez a bánat jele! A szeme körüli árulkodó jelekről szeretett, öreg Ada ludamat ezer másik közül is megismerem. S hogy ezt nemcsak a nagyképűség mondatja velem, arra egy tudós madárkutató kollégám a példa, aki Adát megpillantva így kiáltott fel: „Mi mindenen mehetett át már ez a lúd!”
Alapvető, ismeretelméleti megfontolásokból kiindulva nem tartjuk tudományosan elfogadhatónak az állatok szubjektív átélésével kapcsolatos megállapításokat. Az állat idegrendszere másmilyen, mint a miénk, s ugyanígy a benne játszódó pszichés történés is, és joggal feltételezhetjük, hogy az ezzel járó élmény is minőségileg más, mint a miénk. Ez a vegytiszta ismeretelméleti megállapításrendszer az állat szubjektív átélésével kapcsolatban persze sosem jelenti az ilyen átélés meglétének tagadását. Mesterem, Heinroth arra a zord kijelentésre, hogy az állat lélektelen gép lenne, mosolyogva szokta volt felelni: „Épp ellenkezőleg, én az állatokat érzelmi lényeknek tartom, vagyis csekély értelmű embereknek!” Nem tudjuk, és nem is tudhatjuk, mi játszódik le abban a lúdban szubjektíven, amelyen az emberi gyász minden objektív tünetét felfedezhetjük. De nem tudunk szabadulni attól az érzésünktől, hogy szenvedései igenis rokonok a miénkkel.
Tisztán objektív szempontból nézve a diadalkiáltás lehetőségétől megfosztott nyári lúdon ugyanazokat a tüneteket láthatjuk, mint az otthonához különösen ragaszkodó állaton, ha erőszakkal kiragadjuk megszokott környezetéből, s idegen terepre helyezzük. Ugyanazt a kétségbeesett keresést, a támadó kedv teljes hiányát tapasztaljuk, s ez addig így megy, míg az állat vissza nem talál otthonába. Az értő számára sokat mond, ha leszögezzük: a társával diadalt kiáltó vadlúd ugyanúgy viselkedik s érez, mint bármely territóriumot birtokló állat a maga kis territóriumának centrumában. Annál jobban ragaszkodik a territóriumhoz, minél nagyobb az „ismertségi fok”. A territórium középpontjának a közvetlen közelében nemcsak a fajspecifikus agresszió, hanem az adott faj többi autonóm élettevékenysége is felfokozódik. Monika Meyer-Holzapfel a személyes barátot „otthonos állatká”-nak nevezte, s ezzel mintegy kontraantropomor-fizálta az állati viselkedést.
A költők és pszichoanalitikusok rég tudják, milyen közel lakozik egymáshoz szeretet és gyűlölet, és hogy nálunk, embereknél a szeretett „lény” „ambivalens” módon egyben az agresszió tárgya is. A ludak diadalkiáltás-ceremóniája, és ezt nem győzöm elégszer hangsúlyozni, analóg esete csupán, s nem pontos megfelelője, kifejezője, „modellje” az emberi barátságnak és szerelemnek, ennek ellenére igen jól példázza, hogyan alakulhat ki egy ilyen ambivalens viszony. Bár a nyári lúdnál a ceremónia második felében, a jóbaráti odafordulásban már semmi agresszió nincs, de azért a folyamat, főleg az első, a „pergetéssel” kísért rész, ha csak látensen is, de jócskán tartalmaz a jó barát, illetve a partner ellen irányuló autokhton agressziót. Azt, hogy ez így van, nemcsak az előző fejezet törzstörténeti fejtegetéseiből tudjuk, hanem olyan kivételes esetek leírásaiból is, ahol fény derült az eredeti agresszió és az autonómmá vált diadalkiáltás-motiváció mélyebb összefüggésére.
Legöregebb sarki ludunk, Paulchen életének második évében párba állt egy vele egykorú sarki lúddal, ugyanakkor diadalkiáltás-kötődésben élt egy másik gúnárral, Schneerottal is, aki nem volt ugyan a fivére, de kettejük viszonya felért egy testvéri kapcsolattal. Mármost a sarki ludaknak megvan az a ludakra kevésbé, inkább kacsákra-récékre jellemző rossz szokásuk, hogy az idegen tojókat megerőszakolják, főleg akkor, ha ezek a fészken ülnek és kotlanak. Amikor a következő évben Paulchen neje tojásokat rakott, a következő érdekes, ugyanakkor borzalmas dolog történt: Schneerot brutálisan megerőszakolta az asszonykát, és Paulchen az égvilágon semmit sem tett ellene! Amikor Schneerot lerohanta a fészket, Paulchen azonnal a kéjencre akarta vetni magát, hogy elűzze, mikor azonban már majdnem odaért, hajtűfordulattal elkanyarodott, és hagyta... majd dühét ártatlan póttárgyakon töltötte ki, például szorgalmasan kattogtató fényképészünkön. Soha, se előtte, se utána nem találkoztam a ritualizált átirányítás hatalmának ilyen egyértelmű megnyilvánulásával: Paulchen igenis meg akarta támadni Schneerotot, alig látott a dühtől, ám képtelen volt a támadást végrehajtani, mert a ritualizált indulatforma hatalma meggátolta ebben. Mint mikor átállítják a váltót, s a mozdonyt mellékvágányra térítik, úgy száguldott-zúgott el Schneerot mellett Paulchen.
Ahogy ennek a sarki gúnárnak a viselkedése is egyértelműen példázza, cáfolhatatlanul agressziót kiváltó ingerhatások is csupán diadalkiáltást eredményeznek, ha a partner a kiindulópont. Nincs támadás! A sarki lúdnál maga a ceremónia sem olyan egyértelmű, mint a nyári lúdnál, ahol két felvonásra oszlik, az első, mint már mondtuk, agresszívebb, a második merőben köszöntő jellegű, kedveskedő. Maga a sarki lúd és a ceremóniája is agresszívabbnak tűnik, mint jámbornak nevezhető nyári ludunk és megfelelő szertartása. Ebből kifolyólag a sarki lúd diadalkiáltása primitívebb, mint szürke (nyári) rokonáé. Így alakulhatott ki az imént vázolt abnormális esetben egy olyan viselkedés, amely késztetésének mechanizmusát tekintve egyértelműen megfeleltethető az átorientált, a partner mellett elcélzó támadásnak, erre a díszsügéreknél láthattunk példát. A regresszió freudi fogalma jól alkalmazható ebben az esetben.
Egy más jellegű regressziós folyamat a nyári lúd diadalkiáltásában, méghozzá ennek második, kevésbé agresszív fázisában is eredményezhet olyan változásokat, amelyek jól mutatják az agressziós ösztön eredeti szerepét. Ez a végsőkig drámai jelenet csak akkor játszódik le, ha két erős gúnár lép egymással diadalkiáltásos kapcsolatba. Ez azzal magyarázható, hogy mint már említettem, még a legharciasabb liba sem vetekedhet egy gúnárral, ebből következőleg egy „vegyes” páros mindig alulmarad a hímegyüttessel vívott küzdelemben, azok fölénye tehát teljes. Ahogy múlnak az évek, a rangsorrendben elfoglalt előkelő helyük megszilárdul, győzelmük garantált, egyre ön-tudatosabbá válnak, és ezzel párhuzamosan az agresszió ösztöne is elhatalmasodik rajtuk. Mint ahogy azt már korábban láttuk, a partnerek ismeretségének fokával, tehát a közösen eltöltött idővel párhuzamosan a diadalkiáltás is intenzívebbé válik. Így könnyen érthető, hogy egy ilyen gúnárpáros kapcsolatceremóniája az intenzitásnak egy olyan fokát éri el, amelyet a különnemű egyedekből álló pároké soha. Kitartó, harsány diadalkiáltásukról már messziről megismerem Maxot és Kopfschlitzot, akik idestova kilenc éve élnek „házasságban”.
Olykor előfordulhat, hogy az ilyen gúnárok diadalkiáltása mindent felülmúló eksztázisig fokozódik, és ilyenkor valami egészen különös, hátborzongató dolog történik. A hangok mind erősebbé, fojtottabbá válnak, és egyre gyorsabban törnek elő, a nyakak a vízszintes felé közelítve előrenyúlnak, felveszik tehát a ceremóniát jellemző tartást – és a szög, melyben a nyak az átirányított indulatkifejezés során a partnertől elhajlik, egyre kisebb lesz. Más szóval a ceremónia intenzitásának fokozódásával párhuzamosan egyre jobban eltűnik az a mozgáselem, amely a ceremóniát a hajdani agressziótól megkülönbözteti. Igazi regresszió ez, a szó freudi értelmében visszatérés tehát az eredeti állapothoz. J. Nicolai ezt a „rítustalanodást” süvöltőkön figyelte meg először. A tojó üdvözlő ceremóniája ezeknél a madaraknál a vadlibák diadalkiáltásához hasonlóan eredetileg a fenyegető gesztusból alakult ki. Ha a süvöltőtojónál a szexuális késztetést az abszurdig fokozzuk – hosszabb magányos fogságra kényszerítve őt –, aztán összeengedjük egy hímmel, akkor szerelmét olyan intenzíven üldözi, hogy annak agresszív tartalma a napnál is világosabb, s ez az agresszió a felhalmozódott és visszafojtott (szexuális) késztetés erejével egyenes arányban áll.
Az ilyen eksztatikus szeretet-gyűlölet a gúnár-párnál a végletekig fokozódhat, és bármikor le is állhat; lecsenghet. A még továbbra is izgatott diadalkiáltás gyengéd gágogássá-krékegéssé szelídül, s ez akkor is így történik, ha a korábbi mozdulatok már valós agressziót, dühöt tükröztek. Ha az ember először lát is ilyesmit, s fogalma sincs az események fent vázolt hátteréről, akkor is zavarbaejtőnek találja a szeretetnek ezt a furcsa megnyilvánulását. Akaratlanul is olyan buta mondatok jutnak eszünkbe, mint hogy „úgy szeretlek, majd' megeszlek”, és arra a régi freudi bölcsességre gondolnak, amit a mester is oly gyakran hangsúlyozott: hogy tudniillik a köznyelvnek kiváló érzéke van a mélyebb pszichés folyamatok iránt.
Néhány esetben persze – a sok-sok év alatt, amelyek során ludakat tanulmányoztunk, láthattunk ilyeneket is – a végső eksztázis nem kanyarodik vissza a ritualizálatlansághoz, hanem valami végzetes történik, olyasmi, ami a két részt vevő fél egész további életét meghatározza, sokszor visszavonhatatlanul! A két gúnár fenyegető és harcias alapállása egyre tisztább formákat ölt, az izgalom a tetőfokra hág, és akkor... az addigi társak valóban egymásnak esnek. De nem akárhogy. Az ilyen halálosan komoly, tényleg vérre menő harc zajait kilométerekről hallani. Máskor, ha a tojó vagy a fészkelőhely a küzdelem tétje, néhány másodperc után abbahagyják – ilyenkor nem. Az a két addigi diadalkiáltás-társ például, amelyeket mi láttunk, negyedórán át küzdött! Az ilyen harcok riasztó, elkeseredett mivolta nyilván csak részben magyarázható azzal, hogy nagyon jól ismerik egymást a küzdők, és ezért kevésbé félnek egymástól, mint egy idegentől. S a házastársi veszekedések különös kegyetlensége (az embernél) szintén nem magyarázható ezzel. Sokkal inkább hajlok arra a feltételezésre, hogy minden igazi szeretetben/szerelemben a kötés által – nem szójáték! – lekötött agresszió oly nagymértékben van jelen, hogy a szakadás, mondjuk, ha „elszakad a cérna”, óhatatlanul is ahhoz a borzalomhoz vezet, amit gyűlöletnek nevezünk. Nincs szeretet agresszió nélkül, de gyűlölet sincs szeretet nélkül!
A győztes sosem üldözi a legyőzöttet, és azt se tapasztaltuk soha, hogy második harcra is sor került volna közöttük. Ellenkezőleg, a gúnárok attól fogva kínosan kerülik egymást, s a libalegelőn lehetőleg minél távolabb totyorásznak a másiktól, elveszve a nagy sokaságban. Ha valahogy (netán kísérletező kedvük hajtja őket arra) mégis egymás közelébe kerülnek, akkor olyan furcsán viselkednek, hogy az egyedülálló az állatok világában, és erről nehéz úgy beszámolni, hogy az ember ne essen óhatatlanul is az antropomorfizálás hibájába. A gúnárok ugyanis zavarban vannak. Kerülik egymás pillantását, és tekintetük ide-oda kalandozik. Persze mágikusan vonzza őket szeretetük és gyűlöletük tárgya, ugyanakkor el szeretnék kerülni az összenézést, mint ahogy a tüzes vasat engedné el az ember azonnal, ha tehetné. A madarak a tollazatukkal, a nyakukkal; a csőrükkel stb. mindenféle furcsaságot művelnek. Állandóan átugranának valami ott nem lévőt, letisztítanának valami nem létezőt. Elpályázni, csak úgy egyszerűen, szintén képtelenek. Ebben megakadályozza őket az ősi parancs: a tekintélyt mindenáron meg kell őrizni. Az ember óhatatlanul is sajnálja mindkettejüket, s a helyzetet felettébb kínosnak érzi. A fajspecifikus agresszió kutatója viszont mindent megadna azért, hogy az összefüggések mélyére láthasson, és hogy pontos mennyiségi motívumelemzéssel határozhassa meg, mekkora a szerepe abban az eredeti agressziónak, és mekkora a diadalkiáltás autonóm módon önállósult ösztönének-rítusának. A feladat, azt gondoljuk, nem megoldhatatlan, de részletes taglalása itt túl messzire vezetne.
Viszont át szeretnénk még egyszer tekinteni, mit is tanultunk ebben a fejezetben az agresszióról és azokról a gátló mechanizmusokról, melyek nemcsak hogy kizárják a harcot az egymást rég ismerő felek közt, de létrehoznak köztük bizonyos köteléket is, amelyet a ludak diadalkiáltásának kapcsán ismerhettünk meg közelebbről. Meg akarjuk vizsgálni továbbá azokat a kapcsolatokat is, melyek az ilyen kötés, valamint a társas együttélés egyéb mechanizmusai között állnak fenn, ez utóbbiakat az előző fejezetekben mutattam be. Ahogy e célból az érintett fejezeteket még egyszer átolvastam, bevallom, nagyon elkeseredtem: látom, mily kevéssé sikerült „felnőnöm” a törzstörténeti események nagyságához és jelentőségéhez, holott tényleg tudni vélem, mindez így volt, másképp nem is történhetett, és a legnagyobb igyekezettel fogtam a dolog ismertetésébe. Azt hinnénk, hogy egy olyan tudós, aki az írással is elboldogul valahogy, s egy életen át foglalkozik egy bizonyos témával, a végén csak képes lehet átadni hallgatóságának vagy olvasójának a fáradságos munkával összetanultakat és feltártakat – s nemcsak azt, amit tud, de azt is, amit érez. Most aztán csak remélhetem, hogy az olvasót a tények tisztán lapidáris felsorolása ellenére is meg-megérintette valami abból, amit nem sikerült szavakba foglalnom a rendelkezésemre álló, szűkre szabott tudományos eszköztár s kifejezéskincs segítségével.
A 8. fejezetből tudjuk: vannak állatok, melyeknél a fajspecifikus agresszió teljességgel hiányzik, s egész életre szóló összetartás jellemzi őket a nagy sereg névtelen kötelékében. Azt hinnénk, ezek a lények eleve arra vannak „teremtve”, hogy igaz barátságban éljenek egymással, és békés testvéri szeretet jellemezze őket. De mint mondottuk, itt teljes az anonimitás! Csak olyan állatok között létezik barátság, ahol agresszió is van. Sőt annál mélyebbek ezek a kapcsolatok, minél agresszívabb az adott állatfaj. Nehéz elképzelni agresszívabb halat a díszsügérnél, agresszívabb madarat a nyári lúdnál. A legendásan legagresszívabb emlősállat a dantei farkas („bestia senza pace”) – minden barátok leghűségesebbike. Évszaktól függően ezek az állatok egyszer agresszívak és territoriálisak, máskor mentesek az agressziótól és társasak – azonban mindenfajta személyes kapcsolat és kötődés az agresszív periódusra esik.
Személyes kötődés a nagy Alakulás Folyamata során minden bizonnyal azon a ponton jelentkezett először, ahol-amikor az agresszív állatoknál két vagy több egyed együttműködése valamiféle fajfenntartó cél érdekében, többnyire nyilván ivadékgondozáskor elengedhetetlenné vált. A személyes kötődés, a szeretet – semmi kétség – sok esetben a fajspecifikus agresszióból fejlődött ki, a támadás vagy a fenyegetés ilyen olyan átorientálódása, ritualizálódása révén. S mert az így létrejött rítusok kötődnek a partner személyéhez, és mert a továbbiakban önállósult ösztöncselekvésként szükségszerűséggé, igénnyé váltak, a felcserélhetetlen partner jelenléte is feltétlen igényként jelentkezik, és így kialakulnak a „háziasult állatok”.
A fajspecifikus agresszió évmilliókkal régebbi keletű, mint a személyes barátság és szeretet. A földtörténet hosszú korszakain át éltek itt állatok, melyek minden bizonnyal igen vadak, könyörtelenek és rosszindulatúak voltak – másmilyenek se. Csaknem minden, ma ismert hüllő agresszív, és nincs okunk azt feltételezni, hogy elődeik másmilyenek lettek volna. Személyes kapcsolat csak a csontos halaknál, a madaraknál és az emlősöknél létezik, s ezek egyikénél sem jelentkezett a föld kései középkora előtt. Létezhet tehát fajra jellemző agresszió „ellenjátékosa” a szeretet nélkül is, de szeretet nem létezhet agresszió nélkül.
A fajtajellegű agressziótól élesen el kell különítenünk fogalmilag a gyűlöletet, a nagy szeretet/szerelem rút kistestvérét. Az agresszióval ellentétben ez egyetlen meghatározott egyedre irányul, ugyanúgy, mint ahogy a szeretet/szerelem is egy lényhez kapcsolódik, és a kettő valószínűleg kölcsönösen feltételezi egymást: csak azt gyűlölhetjük, akit szerettünk, és bevallottan vagy nem bevallottan még most is szeretünk.
Fölösleges azokra az analógiákra utalnunk, amelyek az ember s néhány állat, elsősorban a vadludak fentebb vázolt tulajdonságai között fennállnak. Közmondásaink, szólásaink elkoptatott igazságai, úgy tűnik, madarakra is állnak. Mint sokat látott törzstörténészek, s mint ilyenek, hű darwinisták, mit tehetünk mást: levonjuk a szükséges következtetéseket. Először is tudjuk, hogy a madarak és az emlősök közös ősei a felső devon korszak igen alacsony szinten álló hüllői voltak, amelyek nem éltek magasan fejlett társadalmi életet, és alig voltak okosabbak, mint a békák. Ezért a nyári lúd és az ember társas viselkedése közötti hasonlóságok nem magyarázhatóak a közös őssel, nem a „homológ”, hanem egészen biztosan az úgynevezett konvergens evolúció révén alakultak ki. Nem kétséges, hogy létezésük nem a véletlen műve, erre oly kicsi az esély, hogy az teljességgel elhanyagolható a valós mérlegelések során.
Ha a magatartás olyan komplex normái, mint amilyen például az egymásba szeretés, a barátság, a hatalomvágy, a féltékenység, a bánat stb. a nyári lúdnál nem csupán hasonlatosak a megfelelő emberi jelenségekhez, de szinte nevetségesen a részletekbe menően azonosak, nos, ez akkor azt jelenti, hogy ezen ösztönök mindegyike valami egészen határozott fajfenntartó funkció letéteményese és produkálója, méghozzá egy olyané, amely a lúdféléknél és az embernél teljesen vagy csaknem azonos. A viselkedésükben tapasztalható egyezések csak így alakulhattak ki. Ha jó természettudósok akarunk lenni, s nem óhajtunk „csalhatatlan ösztönökben” és más csuda-csodákban hinni, magától értetődően azt feltételezzük, hogy ezeknek a magatartási módoknak mindegyike a szervezet, az idegrendszer, az érzékszervek funkciójával magyarázható, más szóval szelekciós nyomásra jött létre. Képzeljük csak el, mondjuk egy elektronikus modell példáján, hogy milyen bonyolultnak kell lennie annak a fiziológiai apparátusnak, amely képes irányítani egy olyan szociális viselkedést, mint a ludak diadalkiáltása. Ehhez a teljesítményhez képest a még oly csodálatraméltó szervek, mint a szem vagy a fül is egyszerű szerkezetnek tűnnek. És minél bonyolultabb és összetettebb két hasonlóan felépített és azonos teljesítményt nyújtó szerv, annál nagyobb joggal tehetjük meg azt, hogy egyetlen funkcionálisan meghatározott fogalom alatt egyesítjük, és ugyanúgy nevezzük el őket, bármilyen különböző legyen is törzstörténeti eredetük. Ha például a tintahalak vagy a lábasfejűek és a gerincesek egymástól teljesen függetlenül „feltalálták” a szemet, a látás szervét, mely a lencsés kamera mintájára működik – lencse, írisz, üvegtest, recehártya stb. –, épelméjű ember nem ütközhet meg azon, hogy mindkettőt (a tintahal és az ember látószervét is) „szem”-nek nevezzük, és az idézőjelet is elhagyjuk. Ugyanilyen joggal beszélhetünk az állatok társas viselkedéséről is, amely oly sok tekintetben hasonló az emberéhez.
Az önhitt emberek számára legyen figyelmeztetés ez a fejezet. Még az olyan állatoknál is, amelyek még az emlősök kiemelt osztályához se tartoznak, léteznek olyan viselkedési, magatartásbeli mechanizmusok, melyek egyedeket/egyéneket életre szólóan összefűznek, s olyan uralkodó motivációkká tudtak válni, hogy még az „állatias” ösztönöket is, mint az éhség, a szexualitás, az agresszió s a félelem is legyőzik, és fajspecifikusan társadalmi rendeket határoznak meg. Ez a kötelék, amelyet a lúdféléknél ismertünk meg, pontról pontra analóg azokkal az emberi érzésekkel, amelyeket barátságnak és szeretetnek/szerelemnek nevezünk, tisztelettel övezünk és szentnek tartunk.
12. FEJEZET
Bogon egy ág, külön tiéd,
A gyalu csügghet, csünghet itt:
A büszkeség, meggyötrő birtokod,
mely szűk csizmába kényszerít.
Christian Morgenstern
Ami az előző tizenegy fejezetben áll – természettudománynak tekinthető. A bemutatott és elemzett tények nagyjából helytállóak, igazolhatóak, már amennyire ezt egy olyan tudományág kapcsán állíthatjuk, amely maga is annyira új, mint az összehasonlító viselkedéskutatás. Most azonban ne részletezzük tovább, mi mindent tudhatunk meg az állatok viselkedéséről a magatartás-vizsgálat segítségével, foglalkozzunk inkább azzal, mi az elmondottak tanulsága ránk, emberekre nézve. Alkalmazható-e mindez az emberre, ki tudjuk-e védeni, el tudjuk-e kerülni segítségükkel saját agressziónk veszélyeit?
Akadnak köztünk olyanok, akik már magát a kérdésfeltevést is személyes sértésnek érzik! Az ember túl szívesen tekinti magát a világmindenség középpontjának, mintha ő nem is a természet része lenne, hanem valami alapvetően „más”, sőt: Más, így, nagy kezdőbetűvel. Magasabb rendű, mint a földön bárki bármi egyéb. Az pedig, hogy makacsul ki is tartson tévhite mellett, sok embernek szinte lelki szükségletévé, második természetévé vált. Ezek az embertársaink süketek a bölcs görög mondás igazságára: „ismerd meg magadat”! Kheilon mondotta ezt, jóllehet általában Szókratésznek tulajdonítják. Mi akadályozza meg az embert abban, hogy hallgasson az okos szóra? Három fő akadálya van ennek, amelyek mögött komoly érzelmi motivációk húzódnak meg.
Az első akadály még könnyen leküzdhető lenne, csak egy kis belátás szükségeltetne hozzá. A másodikkal már több baj van, mert minden káros „felhangja” ellenére sok értéket hordoz magában. A harmadik meg szellemtörténetileg érthető, és ezért megbocsátható – ugyanakkor viszont a legnehezebben kiküszöbölhető a három közül.
Ám ne legyünk ilyen rejtélyesek. A három akadály szervesen összefügg egymással, és egyvalamiben közös: mindhármat a gőg irányítja, amelyről már az ókori bölcsesség is azt mondja, „bukásunk záloga”. Sorra fogom venni ezeket az akadályokat, és külön ki fogok térni mindegyiknél arra, miért ártalmas. Ezt követően pedig legjobb tudomásom szerint „megteszek” mindent, hogy leküzdésükhöz hozzájáruljak.
Az első akadály a legprimitívebb. Ez azzal tesz rosszat az ember önismeretének, hogy nem engedi, hogy belelásson saját kialakulásának történetébe. Érzelmi ereje paradox módon onnan ered, hogy legközelebbi rokonaink olyannyira emberszabásúak. Ha az ember nem ismerné a csimpánzt, könnyebb lenne minket eredetünkről meggyőzni. De így, ha egy ilyen „majompofába” belenézünk, mintha önmagunk torz karikatúráját látnánk. Kicsivel távolabbi rokonunktól, a gorillától már nem irtózunk ennyire, az orangutántól pedig egyáltalán nem. Az idős „emberek” feje mint afféle ördögi maszk, komolyan vehető, szinte szépnek is mondható. A csimpánzoknál ugyanez a „mutatvány” nem sikerül nekünk, embereknek. Nevetségesnek, vulgárisnak, visszataszítónak találjuk, a kétes egzisztencia prototípusát látjuk benne. Ez a benyomásunk nem egészen indokolatlan. Sok minden szól a mellett a feltételezés mellett, hogy az ember és a csimpánz közös őse magasabb fejlettségi szinten állt, mint a mai csimpánz. Akkora tehát az ellenkezés „részünkről”, hogy néhány filozófus kerek perec tagadja a rokonságot. Nem riadnak vissza a legnevetségesebb logikai bukfencektől sem. Azt, hogy az ember az állatvilágból származik, még be is látják, csak ezzel a csimpánztörténettel nem tudnak kibékülni, és inkább szofisztikus kerülő utakat járnak.
Önmagunk megismerésének második akadálya az, hogy érzelmi okoknál fogva képtelenek vagyunk belátni azt, hogy tetteinket – vagy éppen azt, hogy nem teszünk meg valamit – a természet törvényei irányítják. Bernhard Hassenstein ezt „antikauzális érték-ítélkezés”-nek nevezte. Az, hogy sokan klausztrofóbiás módon bezártnak érzik magukat a természeti törvények rendszerébe, s ezt elfogadhatatlannak tartják, a bennünk élő elemi szabadságvággyal, az úgynevezett „szabad akarat” fogalmával magyarázható. Végül is érthető az a vágyunk, hogy tettünket ne a véletlen, hanem magasabb rendű célok vezéreljék.
Az emberi önmegismerés harmadik nagy akadálya – legalábbis a mi nyugati kultúrköreinkben – az idealista filozófia öröksége. Ez pedig abból ered, hogy ez a gondolkodásmód „felező” jellegű; volnának, szerinte, egyfelől a külvilág dolgai, s ez a szféra az idealista gondolkodás számára elemien-elvien értékközömbös; a másik oldalon áll az ember benső törvényeinek belső logikus világa, s csakis ez képviselhet értéket. Ez a kettősség erősen összefügg az ember öntetszelgő egoizmusával, szinte tálcán kínálja természeti lény mivoltunk tagadását, nincs is azon mit csodálkozni, hogy ilyen népszerűvé válhatott. Ezt mutatja az a jelentésváltozás is, melyen az „idealista” és a „realista” szó átment. Eredetileg csakis filozófiai tartalmuk volt, manapság erkölcsi értékítéletek hordozói. Látnunk kell, mennyire meghonosodott a nyugati gondolkodásban a következő azonosítás: „természettudományosan feltárható” és „alapvetően értékközömbös”. Azonnal tiltakoznom kell az ellen a vád ellen, miszerint én csak azért ostorozom e három akadályt, mert tudományos és filozófiai nézeteimmel szemben állnak. Bár ízig-vérig darwinista vagyok, sem a leszármazástan kifogásolói ellen nem prédikálok, sem főhivatású kauzalitáskutatóként nem küzdök az okságot mellőzni vágyó értékfelfogások ellen, s ugyanígy nem kenyerem, hogy meggyőződéses realistaként az idealizmust bíráljam. Más okokból kifolyólag foglalkozom ezzel a kérdéssel. Manapság a természettudósoknak gyakran felróják, hogy borzalmas veszedelmeket hoztak az emberiségre, amennyiben az ember számára túlságosan is nagy uralmat biztosítottak a természet felett. Ez a szemrehányás csak akkor lenne jogos, ha a kutatóknak egyszersmind azt is a szemükre lehetne vetni, hogy mindezen közben az ember kutatását elhanyagolták. Bajaink oka nem abban keresendő, hogy „úrrá lettünk” a természeten, hanem hogy önmagunknak nem vagyunk urai. Saját magunkat illetően csődöt mond a tudományunk. Magam arra szeretnék rámutatni, hogy e tehetetlenségünk fő oka a kauzális ismeretek hiánya, s ezért tárgyalom részletesen az említett három nagy akadályt. Ezek a gátak ugyanis igencsak lehetetlenné teszik, hogy az emberi élet olyan folyamatait tanulmányozzuk, melyeket pedig nagy értékeinknek tartunk, amelyekre büszkék vagyunk. Nem fogalmazhatunk eléggé élesen: azt, hogy manapság az emésztőrendszer működését részletekbe menően ismerjük, és hogy ennek köszönhetően a sebészet évente sok ezer, tízezer ember életét mentheti meg, kizárólag annak a „szerencsés” körülménynek köszönhetjük, hogy nem meghatott áhítattal nézzük a bélrendszer csodáját, hanem körültekintő, tényfeltáró alapossággal. Ezzel szemben az, hogy az emberiség tehetetlenül áll társadalmi struktúrájának patologikus felbomlásával szemben, hogy kezében az atomfegyverrel sem viselkedik értelmesebben, mint bármelyik állatfaj, jórészt az emberiség hihetetlen elbizakodottságával magyarázható, azzal, hogy egész magatartásával olyasmit akar bizonyítani, hogy a természet szerves rendjén kívül áll.
A természettudósokat tényleg semmi felelősség nem terheli az emberiség ilyen irányú s mérvű önismerethiányáért. Giordano Bruno máglyán égett el, mert szemébe merte mondani korának, hogy a Föld is csak egy porszem a világmindenség milliárdnyi hasonló porszeme közül. Amikor Charles Darwin fölfedezte, hogy az állatokkal ugyanazon törzs leszármazottai vagyunk, legszívesebben őt is agyonverték volna, így jobb híján megkísérelték elhallgattatni. Amikor Sigmund Freud megpróbálta az ember társas viselkedésének okait feltárni, ugyan a szubjektív, a lélektani oldalról, de az igazi természetkutatás módszeres kérdésfeltevéseinek eszközével, szitkok özöne zúdult rá: hiányolták tudósi felkészültségét, az emberélet iránti tiszteletét, szemére vetették, hogy vak az értékek iránt, hogy materialista, sőt még pornográfiával is megvádolták. Az emberiség minden eszközzel védelmezi önbecsülésének hiú lehetőségét, ezért hát nagyon is helyénvaló, hogy alázatot hirdessünk, megkísérelvén levegőbe röpíteni az önmegismerés említett torlaszait, torz gátjait.
Kezdem azokkal az „ellenérvekkel” – vagy ellenérzésekkel –, melyek Charles Darwin munkásságát érintik. Biztató jelnek tekintem, hogy a természettudományos műveltség, úgy tűnik, annyira azért elterjedt, hogy legalább Giordano Bruno ügyének nem kell utólagos védelmére kelnem. Azt hiszem, ismerem az utat, amelyen bárkit elvezethetek annak felismeréséhez, hogy az ember a természet szerves része. S ebből következően csak a természet törvényeinek megfelelően, azokat át nem hágva, meg nem erőszakolva alakulhatott ki. A kételkedőknek elég csak körbemutatni: nézzétek, ti büszke lelkek, mily szép a világmindenség, hát akkor, ha az ember, szerintetek, minden lények legtökéletesebbike, nem méltó keret s eredet ez neki? Azt gondolom, hogyha valakinek csak sejtései is vannak a természettudományokról, minden előképzettség és hangulati rávezetés nélkül könnyedén beláthatja, és nap mint nap tapasztalhatja is, hogy organizmusunk a világ organikus része, és létét is annak köszönheti. Ennek valószínűsége, és ezt bizton állíthatom, igen nagy. Ennek nem mond ellent az a sok-sok szépség sem, amivel a természet felruházott minket, gondolok itt arra a szellemi erőre, művészi képességre és lelki nagyságra, amellyel az ember rendelkezik.
Aki ezt felismeri, nem irtózhat attól a darwini gondolattól, hogy az ember és az állat ugyanazon törzsből származik, és elhiszi Freudnak, hogy hasonló ösztönök igazgatnak bennünket, mint ős-őseinket. Aki részese ennek a tudásnak, sokkal inkább fogja tisztelni az ész és a felelős erkölcs teljesítményeit, amelyek csakis az ember színre lépésével jelentek meg a földön – s amennyiben nem fordul el gőgösen tőlük, korunk embere is birtokosa marad ezen „adományoknak”.
A másik oka annak, hogy az ember eredetének tanát sokan elutasítják, abban keresendő, hogy tisztelni szoktuk őseinket, származásunk büszkeség tárgya. Gondoljunk a „családfa” elkészítésének szép hagyományára. Az „eredet” szóban azonban ott van a természeti elem! Folyók erednek, hajtások erednek meg. De honnét sarjad a fa? Nem az égből pottyan, nem lombjától növekszik lefelé, hanem a gyökereiből felfelé. Két szülő, négy nagyszülő, és így tovább – mennyi és mennyi elágazás. Darwin csak annyit „mondott”, hogy a törzsek vagy akár egy fa nem az égi istenektől, „fentről”, hanem a földből vétettek. S a föld mélyebben fekvő rétegei olyan korok emlékét őrzik, amikor emberi életnek még nyoma sem volt a földön.
Nem állt szándékomban bármit is vulgarizálni. De nem sokkal jobb a helyzet a „fejlődés” és az „evolúció” szavakkal sem. Akkor keletkeztek, amikor az ember a törzsfejlődés történetéről nem tudott sokkal többet, mint hogy a csibe kibújik a tojásból, hogy a mag kicsírázik stb.
Az élet családfájával merőben más a helyzet. Semmi kétség, az eredeti ősforma elengedhetetlen feltétele a későbbi magasabb rendű formák kialakulásának, de az új formációk nem vezethetőek le mechanikusan az ősformából vagy tulajdonságaiból. Az, hogy a dinoszauruszokból madarak lettek, a majmokból pedig emberek, ez a törzstörténeti fejlődésnek, alakulásnak mindig egy historikusan egyedi, egyszeri mozzanata, vívmánya. Igaz, az összes élőlényre érvényes törvények igazgatják s vezérlik a folyamatot – de a részleteket, a tényleges végeredményt mindig az úgynevezett véletlen határozza meg, előre nem is sejthető mellékkörülmények sokasága, vagy ha úgy tetszik, kuszasága. „Véletlen” a szónak ebben az értelmében, hogy Ausztráliában a primitív előzményekből eukaliptuszfák és kenguruk, Európában és Ázsiában viszont tölgyfák és emberek alakultak ki.
Az új vívmány, az újonnan keletkező, amely az előző fokozatból nem vezethető le maradéktalanul, az esetek túlnyomó többségében egy magasabb (rendű) valami, mint a korábbi volt. Az a naiv értékítélet, amelyet például a jó öreg Brehm első kötetének fedőlapján aranybetűkbe foglalva olvashatunk, hogy tudniillik „Alacsonyabb rendű állatok”, minden elfogulatlanul érző és gondolkodó ember számára logikus meghatározásnak tűnik. Áltudományosság és mesterséges objektivitáshajhászás lenne, ha akadékoskodni kezdenénk. S ha valaki mégis erre vetemedne, annak javaslom, tegyen egy próbát, persze inkább csak gondolatban. Ha nagyon muszáj lenne, melyiket segítené át a túlvilágra: egy salátamagot, egy legyet, egy békát, egy tengerimalacot, egy macskát, egy kutyát vagy egy csimpánzt. Más-más gátlások fogják (vagy nem fogják) megakadályozni abban, hogy „öljön”. És ezek a gátlások, ha akarjuk, ha nem, híven vallanak azokról az értékekről, amelyeket ezeknek az élőlényeknek tulajdonítunk.
A természettudományok értékszabadságának jelszava semmiképp sem jelentheti azt, hogy a törzstörténet, minden természetesen megmagyarázható eseménysorok, láncolatok legcsodálatosabbika, képtelen új értéket teremteni. Egy magasabb rendű életforma kialakulása egy másik, egyszerűbb előzményből igenis értéknövekedés, és ugyanolyan tagadhatatlan tény, mint saját létezésünk.
Nyugati nyelveinkben tulajdonképpen nincs megfelelő kifejezésünk arra a folyamatra, amikor egy kezdetlegesebb formációból egy fejlettebb alakul ki, amelynek pont leglényegibb elemét, újdonságát nem tartalmazza az előző fokozat. Ez a törzstörténet minden igaz, nagy lépésére áll: gondoljunk akár a szerves élet kialakulására, akár arra a fordulatra, mikor az emberszabásúakból ember lett.
A biokémia és a víruskutatás minden (valóban) korszakos jelentőségű és roppantul izgalmas fölfedezése ellenére is – egyelőre! – az a helyzet, hogy az élet keletkezésének kérdését továbbra is teljes homály fedi. A szervetlen és a szerves létezés közti különbséget csak egy úgynevezett „injunktív definícióval” lehet érzékeltetni, amely az elevennek egyszerre több alapjegyét foglalja össze, amelyek így együttesen határozzák meg az életet. Ezeknek az ismérveknek mindegyike, mint az anyagcsere, a növekedés, az asszimiláció, számos szervetlen példára is jellemző. Mindenesetre jól tesszük, ha leszögezzük: az életfolyamatok vegyi és fizikális folyamatok. Tehát minden kétséget kizáróan mindegyikük magyarázható természeti úton. Nincs szükségünk semmiféle csodára sajátságaik magyarázatához, elegendőnek bizonyulnak azok a molekuláris és egyéb jellegű struktúrák is, melyek között ezek a folyamatok zajlanak.
Téves viszont az a gyakran hallott kijelentés, hogy az életfolyamatok tulajdonképpen nem mások, mint vegyi és fizikai folyamatok. Ebben ugyanis szinte észrevétlenül jelen van egy téves, folyamatosan vita tárgyát képező értékítélet. Itt van például rögtön a „tulajdonképpen”, hát igen, annak tekintetében, ami valóban sajátos bennük, nagyon is különböznek az általában vegyinek-fizikainak nevezett folyamatoktól. Vagy a következő kizáró stílusfordulat, a „nem mások, mint” is hibás. Olyan folyamatokról van itt szó, amelyek az anyag struktúrájából adódóan – amely anyagban végül is lejátszódnak – az önfenntartás, az önszabályozás, az információgyűjtés, elsősorban a reprodukció igen sajátos teljesítményeit produkálják a mindezek számára fontos struktúrák érdekében. Ezek a funkciók, bár semmi kétség, elvileg megmagyarázhatóak, de más, netán kevésbé összetett anyagokban nem mehetnének végbe.
Ahogy az élet folyamatai és struktúrái viszonyulnak a nem organikus folyamatokhoz és struktúrákhoz, ugyanígy viszonyulnak a szerves világon belül a magasabb rendű életformák azokhoz az alacsonyabb rendűekhez, melyekből „vétettek”. Amiképpen a sas szárnyát, a fölfelé törekvés jelképét sem nevezzük „tulajdonképpen csak” egy hüllő átalakult mellső végtagjának, ugyanígy az emberről sem állíthatjuk, hogy „tulajdonképpen nem más”, mint egy majom.
Egy szentimentális embergyűlölő fogalmazhatta meg a gyakran szajkózott aforizmát: „Amióta ismerem az embereket, szeretem az állatokat.” Én a fordítottját állítom: aki az állatokat, beleértve a magasabb rendűeket, a hozzánk legközelebb állókat is valóban ismeri, és van némi rálátása a törzstörténeti folyamatokra, az lesz csak igazán képes arra, hogy az embert önmaga teljes valójában megértse. Mi vagyunk a legmagasabb rendű lények, melyeket a fajok alakításának Nagy Konstruktőrei e földgolyóbison eddig megformáltak, mi vagyunk a legújabb „dobás”, de korántsem biztos, hogy egyben a „legutolsó is”. A természettudós, de még az ismeretelmélettel foglalkozó tudós sem beszélhet a „végsőről”, ez halálos bűn lenne. A „minden változó” alaptörvényének szentségét kérdőjelezné meg. Panta rei, ne feledjük! Mit is mondott Hérakleitosz? A folyóról, mely kétszer nem ugyanaz... A ma emberét fejlődésének ebben az oly gyorsan tovarohanó szakaszában a teremtés koronájának tekinteni nemcsak képtelenségnek tűnik a természettudós számára, de a korlátoltság, a veszedelmes dogmatizmus megnyilvánulásának is. Ha az embert Isten végérvényes képmásának tekinteném, bizony belebolondulnék a tudatba, hogy ilyen Istenünk van nekünk. Viszont ha arra gondolok, hogy az ember a földtörténet során fokról fokra alakult ki, és hogy legközelebbi rokonunknak ez idő szerint az emberszabású majmok közül a csimpánz tekinthető, akkor ez némi reményre ad okot. Akkor talán még „vihetjük valamire”, van esélyünk arra, hogy valóban emberré válhassunk.
S ezért tiszteletteljesen állok Isten s a Teremtés színe előtt, azt remélve, hogy lehetőségeink kimeríthetetlenek. Nem mások vagyunk, mint az oly régen keresett átmeneti lények az állat és a valóban humánus ember között!
Az emberi önmegismerés első nagy akadálya, az, hogy nem hiszünk állati eredetünkben – miként megpróbáltam bemutatni –, abból származik, hogy nem ismerjük vagy inkább nem értjük a szerves teremtés titkait. Elvileg tehát tanulással leküzdhető ez az akadály, meg kell tanulnunk megérteni és megértetni saját világunkat. Ugyanez a következő akadályra is igaz, nevezetesen arra, hogy sokan elutasítják, hogy a világtörténés okságilag meghatározott. Ez a félreértés azonban nehezebben tisztázható, és csak bajosan küszöbölhető ki.
Gyökere abban az alapvető tévedésben keresendő, hogy egy okságilag meghatározott folyamatnak nem lehet egyidejűleg határozott célja is. Persze a világegyetemben számtalan olyan folyamat zajlik, amely nem irányul semmilyen célra, s amely kapcsán a „mi végre?” kérdését felesleges lenne feltennünk. Kivéve azokat az eseteket, mikor az ember saját fontosságát hangsúlyozandó ráerőltet valamiféle célt az adott dologra, folyamatra, amiképpen nagyképűen a holdat is „lámpásnak” hitték, amely annak a szent célnak a szolgálatában áll, hogy világítson nekünk, embereknek a sötét éjszakában. Olyan folyamat azonban, amelyre rákérdezni ne lehetne, egyszerűen nem létezik.
Mint ahogy arról már a 3. fejezetben is olvashattunk, a „mi végre?” kérdésének csak ott van értelme, ahol a nagy konstruktőrök vagy egy általuk létrehozott élő, eleven konstruktőr tevékenykedett. Csak ahol egy rendszeregésznek a részei, a munkamegosztás jegyében, különböző, egymást kiegészítő teljesítményekre szakosodtak, ott van értelme a „mi végre?” kérdésének, ugyanúgy igaz ez az élet folyamataira, mint azokra a nem organikus struktúrákra és funkciókra, melyeket az élet saját céljainak szolgálatába állított, például az emberek által készített gépekre. Ezekben az esetekben nemcsak érdemes, de egyenesen szükséges is rákérdezni az adott dolog céljára. Soha nem jöttünk volna rá, miért fejlődtek ki a macska karmai, ha nem a célját próbáljuk megfejteni.
Hogy a „mi célból?” kérdése nem teszi feleslegessé a „mi okból?” kérdését, hogy az egyik „miért?” nem zárja ki a másikat, kiderült a 6. fejezet elején, ahol is az ösztönök nagy parlamentjéről olvashattunk. Hogy ez mennyire így van, egy igen egyszerű hasonlattal szemléltetném. Régi gépkocsimmal épp úton vagyok, vidéki útról van szó, egy kisváros felé igyekszem, ahol előadást kell tartanom. Útközben eltűnődöm, mi is az én autóm rendeltetése, „finalitása”, és hogy mennyire képes megfelelni ennek a feladatnak – s örülök, hogy jól, nagyon is jól. Eljuttat oda, ahová igyekszem. Ekkor a motor rendetlenkedni kezd, majd pedig leáll. Ebben a pillanatban döbbenek rá valamire. Hogy tudniillik célom, úti célom – illetve az, hogy el kéne jutnom valahová – nem működteti a gépkocsit. Ettől még nyugodtan leállhat. Célszerűsége nem tevődik át közvetlenül működésére. Arra kell tehát rájönnöm, miért állt le a motor, és mit kéne tennem, hogy ismét funkcionáljon – produkálnom kell tehát működésének valós okát.
Még jobban szemléltethető „minden tudományok királynőjének”, az orvostudománynak a példáján, mennyire helytelen az a felfogás, hogy az oksági és célszempontú összefüggések kizárnák egymást. Nincs az életnek oly „értelme”, nincs oly „fontos kötelesség”, amely segíteni tudna a nyomorult betegen, ha átfúródott a vakbele, de a legfiatalabb sebésztanonc, amennyiben helyesen diagnosztizálta a baj okát, tud segíteni. A kettő tehát nemcsak hogy nem zárja ki egymást, hanem csak együttesen van értelmük. Persze ha az ember nem törekedne valamiféle cél felé, akkor az oknyomozás értelmét vesztené; de hiába áhítozunk célunk elérésére, ha nem vagyunk tisztában az események okaival.
Magam úgy gondolom, hogy ok és cél ilyetén összefüggése magától értetődő. S mégis azt kell látnom, hogy sokak számára ez közel sem ilyen egyértelmű. A célpszichológia megalapozójának, W. McDougallnak a „Bevezetés a pszichológiába” című alapmunkája klasszikus példája annak, hogy még a legnagyobb szellemek is áldozatává válnak a fent ismertetett tévedésnek. A szerző elutasítja a kauzális állati viselkedés minden esetét, egy kivételével: a fényiránytű-orientáció hibás működési esetét, tudniillik hogy a rovarok éjjel a lángokba repülnek, úgynevezett tropizmusokkal, vagyis okságilag elemzett orientációs mechanizmusokkal magyarázza.
Az emberek a kauzális szemlélettől valószínűleg azért rettegnek annyira, mert balga félelem gyötri őket: ha maradéktalanul belelátnának a világtörténés titkaiba, oda lenne az ember szabad akaratának illúziója. Valójában persze az a tény, hogy én vagyok „az, aki akar”, ugyanúgy nem vonható kétségbe, mint saját létezésünk. Ha belelátunk saját cselekedetünk okaiba, az semmit sem változtat azon a tényen, hogy cselekedni akarunk, ellenben előfordulhat, hogy ez az új tudás arra ösztönöz majd, hogy mást akarjunk.
Csak egy ilyen felszínes szemléletmód nevezheti azt az akarat szabadságának, hogy minden törvényen kívül „azt tehetjük, amit akarunk”. Azok, akik klausztrofóbiásan menekülnek a kauzalitástól, ezt vallják. Emlékezzünk csak arra, milyen lelkes fogadtatásra talált a mikrofizikai történés determinálatlansága, a sok sok „akauzális” kvantumugrás, és mennyi elmélet született ennek alapján, amelyek a fizikai determinizmus és a szabad akaratba vetett hit között próbálták a közvetítő szerepét betölteni, jóllehet ez utóbbiból csak a merő véletlenségből aláeső kocka nyomorú szabadsága maradt meg. Senki sem gondolhatja komolyan, hogy a szabad akarat azt jelentené, hogy mint egy zsarnok, azt tesszük, amit jónak látunk, és mindenki a saját kénye-kedve szerint rendelkezik az események felett. Legszabadabb akaratunkon is erkölcsi törvények uralkodnak, és szabadságvágyunk egyebek közt azt a célt szolgálja, hogy ezeknek és ne más törvényeknek engedelmeskedjünk. Jellemző, hogy a szabadság elvesztésének érzetét, félelmét sosem az a felismerés idézi elő, hogy cselekedeteink ugyanúgy alávetettjei a morál parancsainak, ahogy a fiziológiai folyamatok a fizikának. Valamennyien egyetértünk abban, hogy az ember legfőbb, legszebb szabadsága azonos a benne élő erkölcsi törvénnyel. Saját magatartásunk természeti okainak megismerése képességeink tárházát is gyarapíthatja, hisz hatalmunkban fog állni, hogy szabad akaratunkat tettekre váltsuk. Ez a tudás sosem lesz akaratunk gátja. És ha az okelemzés teljes sikerének utópisztikus birodalmában, ahova persze soha nem juthatunk el, valaki a világtörténés oksági láncolatát teljes egészében megértené a saját szervezetének történéseivel egyetemben, akkor se szűnne meg „akarni”, hanem...? Ugyanazt akarná, amit a világmindenség, amit a „Világ-Ész”, a logosz. Ez a gondolat csak a mai nyugati filozófiától (s hétköznapi „gyakorlatától”) idegen. Az óindiai filozófia és a középkor misztikusai nagyon is jól ismerték.
Ezzel elérkeztem az emberi önmegismerés harmadik nagy akadályához, ahhoz a mi nyugati kultúránkban mélyen gyökerező hiedelemhez, hogy az, ami természeti úton magyarázható, nem hordoz értéket. Ez a védekezés a kanti értékfilozófia aránytalan eltúlzásából vezethető le, amely a maga részéről a világ idealista kettéosztottságának következménye. Mint már utaltunk rá, a fentebb tárgyalt kauzalitásfélelem egyike a feltárhatatlanság állítólagos értékeinek felmagasztalását motiváló okoknak; de más öntudatlan tényezők is közrejátszanak. Kiszámíthatatlan az uralkodó vagy az apaalak magatartása, lévén, hogy ennek alapképletéhez némi önkény s igazságtalanság mindig hozzátartozik. Az, ami természeti úton magyarázható, elveszíti rejtelmes mivoltát, és nem állítható bizonyos érdekek szolgálatába, hisz nem kelt már félelmet. Benjamin Franklin Zeusz nyilát – vagy nevezzük bárhogy – közönséges anyagi jelenséggé, elektromos szikrává változtatta, amely ellen manapság a villámhárító tökéletes védelmet nyújt. Az attól való félelem, hogy a megismert természet elveszti „isteni” jellegét, képezi a kauzalitástól való rettegés második nagy okát. Ez újabb gátat jelent a kutatás számára, főleg akkor, ha az ember szereti „a szépet”, van érzéke a Mindenség esztétikuma iránt, s tisztelni szeretné a rejtélyes természetet.
Az itt jelzett tragikus összefüggés annál veszélyesebb a kutatásra nézve, minél kevésbé tudatosodik. S általában ez a helyzet. Mert ha megkérdeznénk az érintetteket, minden bizonnyal büszkén állítanák, hogy ők „a haladás” hívei. Nemcsak a természetet imádják, de a természettudományokért is lelkesednek. Valóban, a saját behatárolható területükön akár nagy kutatók, fölfedezők is lehetnek. A baj ott van, hogy valami módon eltökélték, kimondva-kimondatlanul: eddig és ne tovább! Tisztelik, amit illik, és inkább nem nyúlnak hozzá, mert akkor nem lehetne tovább tisztelni... ördögi kör! A hiba nem is ott van, hogy ismeretlen tartományok létezésében hisznek. Sőt senki sem tudja jobban, mint éppen a természettudós, hogy az emberi megismerésnek határai vannak. De egyről nem szabad elfeledkezni: nem tudhatjuk, hol húzódnak ezek a határok. „A természet bensejébe behatol jelenségeinek megfigyelése és taglalása. Nem tudjuk, az idők során ezzel meddig jutunk.” – mondja Kant. A kutatás ama gátja, amely így keletkezik, a mesterségesen meghúzott határvonal a megismerhető és a megismerhetetlen között. Sok igen kitűnő, érzékeny tudós annyira tiszteli magát az életet, s az élet velejáróit, hogy az élet eredeténél húzza meg a határt. Valamiféle sajátos életerőben hisznek, franciául force vitale-nak nevezik, s ezt olyan mérvadó és teljességteremtő tényezőként kezelik, hogy nem tartják indokoltnak, hogy behatóbban foglalkozzanak vele. Mások ott húzzák meg a maguk határát, ahol szerintük az emberi méltóság megálljt parancsol mindenfajta természeti jellegű megismerési törekvésnek.
Hogy hogyan tekintsen az igazi természettudós az emberi megismerés tényleges határaira – vagy hogyan kellene tekintenie ezekre –, azt számomra egy feledhetetlen ifjúkori élmény, egy nagy biológus talán önkéntelenül elhangzott szavai világították meg. Alfred Kühn előadást tartott az Osztrák Tudományos Akadémián, és egy Goethe-idézettel zárta az elmondottakat: „A gondolkodó ember legnagyobb boldogsága az, ha a feltárhatót feltárta, a feltárhatatlant pedig nyugalommal tiszteli.” Ezen utolsó szavakat követően hátrahőkölt, kicsit színpadiasan, de már zúgott a taps, és ő a tapsviharba kiáltotta bele: „Csak ennyit, uraim, nem nyugalommal, dehogy nyugalommal, csak ennyit...!” Az igazi természetkutatót talán azzal a képességgel lehetne definiálni, hogy képes tisztelni a feltártat „azután” is. Az ilyen ember nem fél attól, hogy az okok felfedése ahhoz vezetne, hogy a természet elveszti isteni jellegét. A természettel sosem fordulhat elő az, ami a hetivásár sarlatán bűvészével, aki elrontja a produkcióját, és ócska trükkjével csúfosan lebukik. Varázslatos erejébe vetett hitünket, teljesítményei iránti végtelen tiszteletünket a természet sosem veszítheti el, sőt: az okozati összefüggések láncolata nagyobb csodálattal tölti el a szemlélőt, mint akár a legszebbnek tűnő misztikus magyarázat. A természetet szerető és értő embernek nincs szüksége a megmagyarázhatatlanra ahhoz, hogy bensőséges tiszteletet érezzen tárgya iránt. Számára csak egyetlen csoda létezik: az, hogy a világon minden, a legkisebb virágtól a legtökéletesebb szerveződésig, a szó elcsépelt értelmében vett „csoda” nélkül jött létre. A világegyetemet az igazi természettudós akkor látná csökkent értékűnek, ha kénytelen lenne megbizonyosodni afelől, hogy bármi e földön a nagy, szent, elemi alaptörvényeknek ellentmondva, azok ellen, mintegy vétve jött létre, legyen az akár az ember ész s morál által kormányzott magatartása – az igazi természettudós abban reménykedik, hogy minden a Mindenség roppant törvényszerűségei szerint működik a végtelen univerzumban.
Hogy mit érez a természettudós a természeti törvények egysége láttán, nem is lehetne szebben érzékeltetni, mint az alábbi szavakkal: „Két dolog tölti el a lelket egyre újabb, egyre fokozódóbb csodálattal: a csillagos ég fölöttem és az erkölcsi törvény bennem.” Ámulata és áhítata sem gátolta Immanuel Kantot abban, hogy a csillagos ég törvényszerűségeire természeti magyarázatot keressen, méghozzá olyat, amely azt kialakulásából vezeti le. Ugyan miért tiltakozna Kant, aki nem tudhatott még a szerves világ kialakulásának nagy, törvényszerű folyamatáról, annak láttán, hogy mi az erkölcsi törvényt sem afféle, a priori adottságnak, hanem természeti képződménynek tekintjük, állandóan alakulónak és keletkezőnek, pontosan olyannak, amilyennek ő a csillagos ég törvényeit látta.
13. FEJEZET
Erre én, éjfeketéllő csizmám
bütykömről lehúzva, szóltam:
„Ez, démon, az ember rém-jelképe,
láb, goromba bőrből,
nem természet immár,
ámde szellemmé se lett még;
átmenet – állati lábból
Merkur-talppá, szárnyvetővé.”
Christian Morgenstern
Tegyük föl, hogy egy objektívnak mondható természettudós üldögél valahol egy másik planétán, mondjuk a Marson, és az ember viselkedését egy olyan távcső segítségével vizsgálja, amely nem nagyít annyira, hogy egyéneket, egyéni magatartásformákat is megfigyelhessen, de látszanak a nagyobb, durvább mozgások, mint a népvándorlások, népek csatái stb. Barátunk valószínűleg sosem jutna arra a gondolatra, hogy az emberi viselkedést az ész vagy éppenséggel a felelős erkölcsiség kormányozza.
Amennyiben feltételezzük, hogy földön kívüli megfigyelőnkön nem uralkodnak ösztönök, és így azok létezéséről és mibenlétéről sejtelme sem lehet, valamint nem tud az agresszióról, szerepéről és működési zavarairól sem, nem túl valószínű, hogy létünket, történelmünket megértheti. Történelmünk állandóan ismétlődő fordulatai nem vezethetőek le az emberi értelemből, az ész elveiből. Közhely, de igaz, hogy mindezek oka magában az „emberi természetben” keresendő. Az esztelen és logikátlan emberi természet hajtja a nemzeteket egymás ellen, és áll amögött is, hogy a különböző politikai pártok vagy vallások az őket összefűző meglepő azonosságok ellenére is irtják egymást, hogy egy Nagy Sándor vagy egy Napóleon milliók és tízmilliók „értelmetlen” halálát okozza, mert az egész világot saját jármába akarja hajtani. Az iskolában arra tanítottak minket, hogy ezeket az embereket szent áhítattal tiszteljük, és nagyra tartsuk. Továbbá arra neveltek bennünket, hogy higgyünk az állami vezetés bölcsességében, és hódoljunk meg akarata előtt. Lassan azután annyira megszoktuk a szóban forgó jelenségeket, hogy boldogtalan együttesüket szinte a világ második természetének kezdtük tekinteni, és eszünkbe se jutott megkérdőjelezni társadalmi-történelmi hasznosságukat. Elfeledkeztünk arról, hogy milyen károsak az emberiségre és az emberségre egyaránt.
Ha viszont mindezt felismerjük, akkor nem térhetünk ki a kérdés elől, hogy tudnak állítólag értelmes emberek ilyen esztelenül viselkedni? Nyilvánvaló, hogy itt valahol komoly erők munkálkodnak, ezek tépik ki észközegéből az embert, lelkét-agyát, olyannyira, hogy képtelen saját tapasztalataiból okulni. Mint ahogy Hegel mondotta, a történelem tapasztalatai arra tanítanak minket, hogy a történelem tapasztalataiból sosem tanultunk. Következésképp: következetesen nem vontuk le a következtetéseket.
Persze ezeket a bámulatos ellentmondásokat is könnyedén meg lehet magyarázni, és hézagmentesen be is lehet sorolni „a maguk rendszerébe”, ha felismerjük, hogy az ember társas magatartását korántsem az értelem s a kulturális hagyomány irányítja, hanem még mindig ama törvényeknek engedelmeskedünk, amelyek minden filogenetikusan létrejött ösztönviselkedésben ott munkálnak. Törvényszerűségek, amelyeket az állati viselkedés tanulmányozása, a magunk „állati stúdiumai” révén jól ismerünk.
De tegyük fel, hogy földön kívüli megfigyelőnk tapasztalt etológus, aki mindezt jól tudja, ismeri tehát a korábbi fejezetekben elmondottakat. Nos, akkor óhatatlanul is arra a következtetésre kell jutnia, hogy az ember „társas élete” leginkább a patkányokéhoz hasonlatos, amelyek szintén békések és összetartóak a saját nemzetségeiken belül, de valódi szörnyeteggé változnak az idegennel szemben. Ha a Marson üldögélő megfigyelőnk még a robbanásszerűen növekvő lélekszámról, a fegyvergyártásban tanúsított buzgalmunkról és arról a néhány politikai táborról is tudna, bizony nem látná rózsás színben a jövőnket. Pedig az ő prognózisa még optimistának is mondható, hisz a patkányokról tudjuk, hogy még a nagy tömeggyilkolászások után is épp elegen maradnak, amit viszont az emberiségről a hidrogénbomba árnyékában sajnos nem mondhatunk el.
Mély igazság rejlik a tudás fájának gyümölcsjelképében. A tudás, mely a fogalmi gondolkodásból sarjadt, kiűzte az embert a paradicsomból, ahol ösztöneinek engedelmeskedve azt tehette, amit csak akart. A környezettel kialakított párbeszédes kapcsolatból aztán, a fogalmi gondolkodás eredményeképpen, megszülettek az első szerszámok: a kőbalta és a tűz. Az ember élt is az új eszköztár adta lehetőségekkel: agyonverte fivérét, sőt, mint a pekingi ember lakhelyén talált maradványok, széttört, összeégett emberi csontok bizonyítják, meg is sütötte őt. A fogalmi gondolkodás megteremtette a lehetőségét annak, hogy az ember úrrá lehessen a saját faján kívüli világon, és ezzel elszabadult a fajspecifikus kiválasztódási folyamat „pokla”. Erről és a fajtán belüli szelekció káros következményeiről, amelyektől a mai napig szenvedünk, már sokat hallottunk az előző fejezetekben. A fogalmi gondolkodás ajándékozta meg az embert a nyelvvel, és így annak lehetőségével, hogy a szavak révén továbbadhassa egyénileg szerzett tapasztalatait, amelyek aztán közös tudássá formálódhattak, s gyors, mindent átható változásokat eredményeztek, amelyek viszont olyan hirtelen megváltoztatták életkörülményeit, hogy ösztönei végül nem tudtak alkalmazkodni az új feltételekhez.
Hogy az emberiség jelenlegi biológiai helyzetének bemutatását valamelyest áttekinthetőbbé tegyem, abban a sorrendben tárgyalom a ránk leselkedő veszélyeket, mint a fenti bekezdésben, ezt követően pedig a felelős morál kérdéseivel, teljesítményeivel s ezek korlátaival kívánok foglalkozni.
Láthattuk a gátló mechanizmusok morál-analóg „viselkedését” taglaló fejezetben, hogyan csökkentik ezek az állati agressziót, s akadályozzák így meg, hogy a fajtársak kárt tegyenek egymásban. Mint mondottam, ezek a jelenségek elsősorban azoknál az állatoknál fontosak (és a legfejlettebbek is!), amelyek képesek a nagyjából velük azonos méretű élőlényeket minden különösebb nehézség nélkül megölni. Egy varjú vagy főleg egy holló szemrebbenés nélkül ki tudná vájni a másik szemét; a farkas minden további nélkül végezni tudna (főleg legyengült) fajtársával. Rég nem lennének ilyen állatok a földön, ha valamiféle gátló mechanizmus nem állná útját imént említett „tevékenykedésüknek”. Egy galamb, egy nyúl, de még egy csimpánz sem képes arra, hogy fajtársát egyetlen harapással, egyetlen ütéssel „elintézze”. Ráadásul ezekben az állatokban igen erős a menekülési ösztön és az arra való képesség, mivel a „hivatásos” ragadozóktól szorongattatva rászoktak a fokozott óvatosságra. Ellenségeik (a ragadozók) pedig sokkal gyorsabbak, ügyesebbek és erősebbek, mint a fajtársaik. Szabad körülmények között tehát kicsi az esélye annak, hogy a fajtársak maradandó károsodásokat okozzanak egymásnak. Az a szelekciós nyomás nem lehet hatékony, amely „kitenyészti” a gyilkolás gátlásait. Az állattartó maga is tapasztalhatja, milyen szörnyeteggé változnak ártalmatlan védencei is a fogság természetellenes körülményei között. S mert a lehatárolt térben a megtámadott és legyőzött egyed nem tud elmenekülni, gyakran előfordul, hogy a csata nyertese szép alaposan, aprólékos műgonddal „elintézi” a vesztest. Könyvemben, a „Salamon király gyűrűjé”-ben a Morál és fegyver című fejezetben bemutattam, hogy az egyébként békésen turbékoló gerle mindenfajta komolyabb gátlás nélkül nyugodt lélekkel megöli fajtársát.
Elképzelni is rossz, mi lenne, ha a természet fura tréfája folytán a jámbor „gerlicének” akkora csőre nőne, mint egy hollónak. Erről a torzszülöttről önkéntelenül is a valamikori ember jut eszünkbe, aki feltalálta első ölőszerszámát, a buzogányt. Már a gondolatába is beleborzongunk: egy csimpánzhoz hasonlatos vérméksékletű, tehát heves természetű lény, kezében a gyilkos szerszámmal.
A közvélemény, de a szellemtudományok művelői közül is sokan úgy vélekednek, hogy az emberi viselkedésnek azon módozatait, melyek nem az egyén javát, hanem a közösség érdekeit hivatottak szolgálni, a felelősség ésszerű írott vagy íratlan szabályai irányítják. Ez az elképzelés bizonyíthatóan téves, és ezt konkrét példákon is igazolni fogjuk. Csimpánzzal közös ősünk bizonyára éppoly kedves és hű barátja volt „felebarátjának”, mint egy vadlúd, egy csóka, egy pávián vagy egy farkas, s nyilván ugyanolyan halált megvető bátorsággal ment szó szerint tűzbe-vízbe közösségének üdvéért, védelmezéséért. Minden bizonnyal gyengéd volt fiatalabb fajtársaival szemben, nyilván okítgatta, tanítgatta őket, és éltek benne olyan gátlások, amelyek megakadályozták abban, hogy saját fajtársait legyilkolja. Szerencsére még ma is elég sok efféle „állati” ösztön él bennünk.
Azok az antropológusok, akik az afrikai előember, az australopithecus életmódjával foglalkoztak, megállapították, hogy nagyvadakra vadászó őseink veszélyes ösztönvilágot, nevezetesen „ragadozó ösztönöket” hagytak az emberiségre. A veszélyt én inkább abban látom, hogy a kannibalizmus és a ragadozó fogalma összecserélődik: pedig a kettő szinte kizárja egymást. Kannibalizmus a ragadozók között csak ritka, kivételes esetekben fordul elő. Valójában az a baj, hogy az embernek nincs „ragadozó természete”. Az embert fenyegető veszélyek jelentős része abból ered, hogy természetétől fogva ártalmatlan mindenevő, s hiányoznak természet adta fegyverei ahhoz, hogy nagy állatokat ölhessen. Ebből adódóan aztán hiányoznak belőle azok a természetes védekezési mechanizmusok is, amelyek a „hivatásos” ragadozókat meggátolják abban, hogy jól fejlett gyilkolási képességüket fajtársaik ellen fordítsák. Persze előfordul, hogy egy oroszlán vagy egy farkas megöli egy idegen fajtársát, ha az bemerészkedik territóriumukra, sőt az is megtörténhet, hogy hirtelen haragjában, egy „szerencsétlen” pillanatban, halálos sérülést okoz társának, de ez inkább csak fogságban fordulhat elő. Ezek a kivételek nem feledtethetik azt a tényt, hogy – mint már a morállal analóg viselkedési módok fejezetében taglaltuk – ezeknél az „állig” felfegyverzett ragadozóknál a gátló mechanizmusok fejlettsége is magas fokú, s ennek köszönhetően a faj fennmaradását nem fenyegeti veszély.
Az emberiség őstörténetében nem volt szükség különösebben hatékony belső védő mechanizmusokra a hirtelen felindulásból elkövetett emberölés veszélyének elhárítására, lévén, hogy ilyesmire nem nagyon nyílt lehetőség. Ugyanis a támadó áldozatát csak marással, karmolással, harapással, fojtogatással tudta elintézni, s ellenfelének így bőven volt ideje és módja arra, hogy ellenálljon, meneküljön, vagy esetleg alázatos megadással bírja jobb belátásra támadóját. A kevéssé felfegyverzett állatoknál érthető módon nem működött olyan szelekciós nyomás, mely a jócskán felfegyverzetteknél azokat a belső gátlásokat kialakította, amelyek megakadályozták abban, hogy fajtársát megölje. Azonban a mesterséges fegyverek feltalálásával egy csapásra megváltozott a helyzet. A viszonylag gyenge ember a vele szemben addig hatalmas fölényben, túlerőben lévő állatok kiirtására ugyanúgy képes lett, mint saját fajtársai elpusztítására. Az emberiség, nem vitás, első nagy felfedezései révén elpusztíthatta volna önmagát, ha – csodás módon – a felfedezés képessége és a felelősségtudat nagy adománya nem ugyanannak a fának, illetve annak a kizárólag az emberek számára adott lehetőségnek a gyümölcse lenne, hogy az ember képes kérdéseket feltenni. Az, hogy az ember legalábbis eddig még nem tette tönkre magát a felfedezései segítségével, azt az imént említett képességének köszönheti, vagyis annak, hogy rá tud kérdezni tetteinek várható következményeire. Ez a nagy adomány azonban semmiféle biztosítékot nem jelent arra nézve, hogy az emberiség a jövőben se fogja magát elpusztítani. Bár az erkölcsi felelősségérzet s vele az ölést tiltó gátlás jócskán kifejlődött az emberben a kőbalta feltalálása óta, azért közben a gyilkolás eszközei is fejlődtek, a dolog mintegy könnyebbé vált, s a pusztítás kifinomult technikái áttételesebbé is tették az ilyen cselekvést, tehát az elkövető elvontabban cselekszik, számára nem oly szívbemarkolóak saját tettének következményei. A messze hordó fegyverek jóvoltából az, aki gyilkol, tulajdonképpen nem is „tudja”, mit tesz. Tettének borzalmas következményei nem kavarják fel, mert nem szembesül közvetlenül a ténnyel, hogy miután ő meghúzta a ravaszt, egy ember csontja eltörik, a láthatatlan ellenfélnek szétszaggatva fordul ki a bele! Épelméjű ember ma el nem indulna vadászni, ha a nyulat vagy az őzet foggal-körömmel kellene szétszaggatnia. Tetteink következményeinek észlelésétől tehát megvédtük magunkat, s így fordulhat elő az, hogy valaki, aki még egy rossz kölyöknek is csak nehezen tudna egy pofont lekeverni, öldökölni indul, nem is szólva arról, hogy képes megnyomni az atomkioldó gombot, vagy kilőni egy rakétát, pályára indítván a halált, amely száz meg száz gyerek pusztulását jelenti. Derekas családapák városok százait bombázták szét. Ma más időket élnénk? Manapság ez a mi vidékükön, házunk táján elképzelhetetlen? A demagógok nagyon is jól ismerik az emberi „lélek” működési mechanizmusait, és tesznek róla, „oda hatnak”, hogy a sokszor nacionalista színezetű pártérdek megsemmisítse a gátló tényezőket, igenis „abszolút” érvényű legyen adott helyzetben az inger, semmibe vesszen a „ne ölj” belső parancsa.
A fegyver felfedezésével közvetlenül összefügg a fajon belüli kiválasztódás, és ennek minden borzalmas következménye. A harmadik fejezetben, ahol az agresszió fajfenntartó funkciójáról szóltam, valamint a tizedikben is, a patkányok társadalmi rendjének tárgyalásakor, kellő részletességgel rámutattam már, milyen elképesztő és végletes cselekvésekre sarkallja a fajtársakat a konkurenciahelyzet, amennyiben külvilágot érintő érdemleges kapcsolatok nélkül zajlik a fajtán belüli kiválasztódás. Mesterem, Heinroth az árgusfácán és a nyugati világ munkatempójának példáján szemléltette ezeket a végletes torzulásokat. Mint már utaltam rá, úgy hiszem, az emberi agresszivitás „hipertrófiája” is hasonló okokból ered.
1955-ben a fajtársak öléséről szóló kisebb dolgozatomban azt írtam: „Gondolom – de az emberi lélekkel foglalkozó pszichológusok, elsősorban a mélylélektan-kutatók és a pszichiáterek dolga lenne, hogy alaposabban utánajárjanak –, a mai kor civilizált embere az agresszív ösztöncselekvésekre adható kellő mennyiségű válaszlehetőség hiányában szenved. Több mint valószínű, hogy a Sigmund Freud által halálösztönöknek is nevezett emberi agresszióösztönök gonosz következményei egyszerűen onnan eredeztethetek, hogy a természetes szelekció az emberben még a sötét előidők során roppant mennyiségű agresszivitást termelt ki, melyet azonban a mai társadalmi berendezkedés körülményei között nem képes levezetni.” Ha e szavakban némi szemrehányás rejlik, feddő várakozás, akkor azt visszavonom. Már akkoriban is foglalkoztak – s nem is akármilyen – pszichoanalitikusok ezzel a kérdéskörrel, s nem hittek a halálösztönben, hanem ellenkezőleg, az önpusztító agresszióváltozatot nagyon helyesen a fajfenntartó funkció kudarcának tartották. Magam is ismerek olyan tudóst, aki ezzel a felfogással már akkortájt is tökéletesen egyetértett, s az említett kérdést a természetes szelekció által okozott agresszió-hipertrófiaként „kezelte”.
Sidney Margolin pszichiáter és pszichoanalitikus (Denver, Colorado) igen alapos pszichoanalitikai és szociálpszichológiai vizsgálatokat végzett a préri-indiánokon, főleg az utéken. Kimutatta, hogy ezek az emberek túltengő agressziós ösztönöktől „szenvednek”, amelyeket a mai észak-amerikai indiánrezervátumok körülményei között képtelenek levezetni. Margolin véleménye szerint az a – különben viszonylag rövid időnek számító – pár évszázad, amelyet ezek az indiánok a prérin kizárólag rablással, gyilkolással, vadászattal „nyers szabadságban” töltöttek, valami egészen rendkívüli erejű szelekciós nyomást gyakorolhatott rájuk, amely felfokozott agresszivitásban jelentkezik. Hogy ennek következtében az öröklés anyagában is jelentős változások történtek, könnyen elképzelhető. Bizonyos háziállatoknál ugyanez történik, olykor a „beltenyészet” következtében. Valamint Margolin feltevésének helyessége mellett szól az is, hogy a már merőben másféle körülmények és hatások között felnevelkedett ute indiánok ugyanúgy szenvednek, mint idősebb törzstársaik, továbbá hogy a szóban forgó patologikus jelenségeket csak azokon a préri-indiánokon észlelték, akik ugyanúgy kényszerhelyzetbe kerültek, mint az ute indiánok.
Az ute indiánok olyan gyakran szenvednek neurózisban, hogy azt még egyetlen más embercsoport esetében sem észlelték; a betegség okát Margolin ugyancsak a kiéletlen agresszióban látja. Az indiánok közül sokan maguk is betegnek érzik s vallják magukat, és arra a kérdésre, miből áll ez a betegség, nem tudnak jobb választ adni, mint hogy: „Ute vagyok.” Napirenden vannak közöttük az erőszakcselekmények, de jószerével mindig csak „idegeneket” bántalmaznak, gyilkolnak, saját törzstársaikat ritkán választják agressziójuk tárgyául – ebben ugyanis szigorú tabuk gátolják meg őket, s ezeknek könyörtelen szigora ugyancsak az uték őstörténetéből érthető meg. Mivel állandó háborúságban álltak a szomszédos törzsekkel és a fehérekkel, félre kellett tenniük minden belvillongást. Aki mégis megölte saját törzsének valamelyik tagját, azt a tradíció szigora arra kötelezte, kövessen el maga is öngyilkosságot. Ehhez a szigorú „ute szolgálati szabályzathoz” tartotta magát egy ute rendőr is...! Aki kénytelen volt törzsének egyik tagját őrizetbe venni, s ennek során, önvédelemből, végül megölte az illetőt. A letartóztatott combon szúrta saját apját, aki elvérzett. Persze nem szándékos emberölés volt ellene a vád. A naiv ute őrmester pedig eleve tiltakozott feljebbvalójánál: minek egyáltalán letartóztatni, hiszen a bűnös máris öngyilkosságra van „ítélve”. Végül aztán kénytelen-kelletlen nekilátott szolgálati kötelessége teljesítésének, ami a már említett tragédiába torkollott. Margolin jegyzetei számos ilyen vagy ehhez hasonló eset leírását tartalmazzák, mintha a görög tragédiák világába csöppentünk volna. Akaratlanul elszenvedett „bűnökért” önként magukra szabott büntetéseket hajtanak végre a szerencsétlen, már-már sorsüldözöttnek nevezhető uték.
Meggyőző és Margolin elméletét támasztja alá az a tény is, hogy az ute indiánokat igen gyakran éri baleset. Margolin ezt is a kíméletlen agresszió számlájára írja. Bizarr dolog, de a gépkocsibalesetek száma is az ute indiánoknál a legmagasabb a világon – mármint az autót egyáltalán használó, ismerő népcsoportok közül. Aki vezetett már gyors kocsit úgy, hogy közben mérhetetlen düh feszítette, nagyon jól tudja, milyen könnyen támadnak ilyenkor az embernek önpusztító gondolatai. Úgy tűnik, az ute indián nemcsak eljátszik a halál gondolatával. A „halálösztön” élő-holt példájának is tekinthetjük a végzetes sorsú rézbőrűt.
Természetes, hogy a fajtán belüli szelekció még ma is hat, s szedi áldozatait – de a furcsa esetek tárgyalása elterelne minket eredeti témánktól, az agressziótól. A birtoklás, gyűjtés, szerzés, érvényesülési vágy „polgári erényei” szintén lehetnek negatív hatásúak. Napjaink kereskedelmi versenyszelleme ugyanolyan borzalmas fejleményekhez vezethet, mint a szomszédok, népcsoportok, törzsek stb. közti nyíltan ellenséges viszony. Az az egyetlen szerencsénk, hogy a gazdagodás, tollasodás, a hatalomhajhászás nem jár együtt gyakori gyermekáldással, sőt ellenkező irányba hat, ha ez nem így lenne, akkor még sötétebb színben kellene látnunk az emberiség helyzetét.
A fegyverek és a belső kiválasztódás után a harmadik tényező, amelyről beszélnünk kell, a fejlődés felfokozódott üteme. Az emberiség, cserében a megannyi adományért, kénytelen volt roppant problémákat is magára vállalni, és végignézni önnön kárhozatát. A fogalmi gondolkodás, és minden, ami ebből következik, elsősorban az elvont, általánosító nyelv használata, az emberiséget olyan teljesítményekre ösztönözte, ami egyetlen más fajjal sem fordult még elő. Mikor a biológus a szerzett tulajdonságok átörökítéséről beszél, csak az öröklődési anyag, a gének változásainak problémája érdekli. Nem gondol arra, hogy az „örökölni” szónak, már évszázadokkal Gregor Mendel előtt, megvolt a jogban használatos alapjelentése, és a biológia csak átvette ezt a merőben „társadalmi” fogalmat. Manapság már olyan elterjedt ebben a második jelentésében is, hogy félreértéseket okozhatna, ha nem részletezném, mire gondoltam pontosan. Tehát: kizárólag az ember képes saját megszerzett tulajdonságait, tulajdonait örökül hagyni. Feltalál, elles vagy lemásol valamit (ötletet, eszközt, eljárásmódot), s attól fogva olyan az egész, mintha ezek a vívmányok velünk született adományok volnának, szerves részeinkké válnak, és használatukat ugyanúgy nem felejtjük el, ahogy létfontosságú testrészeinkét sem!
Ha csak egyetlen individuum tesz is szert az új képességre vagy tulajdonságra, az hamarosan közkinccsé válik, és ez a villámgyors folyamat biztosítja az emberiség már említett szélsebes fejlődését. A fogalmi gondolkodásnak s vívmányainak következtében ma napok, hetek, hónapok alatt válnak világjelenséggé olyan dolgok, amelyek elterjedése korábban évszázadokat vett igénybe. A mai történeti alakulásokhoz képest lassú törzsfejlődésre rétegződik rá a jelen historikuma, a filogenetikusan csigalassúsággal kialakult átöröklési „masszára” a tömérdek új eredmény, a szerzett vagy pillanatok alatt ránk hagyományozódott kultúra és civilizáció.
Ahogy a fegyverek és a szerszámok használata, s az ember korlátlan uralma a világ felett, úgy a fogalmi gondolkodás szép adománya is számos veszedelmet hordoz magában. Az ember kulturális vívmányainak csak egy hátulütője van: csak olyan emberi tulajdonságokat és teljesítményeket befolyásolnak, amelyek individuális módosításokkal, tanulással alakíthatók, kormányozhatók. Fajunkra jellemző, tehát velünk született örökségünket ezek az újdonságok nem érintik, magatartásmódunkat, mely az örökletes anyag terméke, nem tudják előnyünkre változtatni. A viselkedési módok változásának üteme a törzsfejlődésben ugyanolyan lassú, mint a testi jegyeké. Míg tehát a fogalmi gondolkodásban nagyot léptünk előre, „testi valónkban” nem sokat változtunk.
Vajon mi játszódhatott le, amikor az ember először szorongatott a kezében bunkót? Valószínűleg hasonló, mint a két-három éves gyerekek agyában, akik súlyos, „életveszélyes” tárgyakat hajigálnak egymás fejéhez, s nem fogja vissza őket semmiféle erkölcsi tiltás, gátlás. Az első bunkó feltalálója valószínűleg nem sokat habozott, agyonüsse-e embertársát, ha a helyzet úgy kívánta. Nagy haragjában semmiféle érzelmi tapasztalat nem fogta vissza kezét, nem alakult – nem alakulhatott! – ki benne ölésre vonatkozó gátlás. Hogy érzett-e zavart aztán, mikor törzstestvére, embertársa holtan hevert a földön? Bizonyosra vehetjük. Társas kapcsolatokban élő állatok is drámaian reagálnak a fajtárs halálára. Nyári ludak sziszegve, a támadásra a végsőkig elszántan állnak elpusztult fajtársuk mellett; Heinroth számol be egy ilyen esetről: az állat családjának jelenlétében „lőtt agyon” egyszer egy ludat. Magam is átéltem egyszer egy hasonló jelenetet: egy nílusi lúd úgy fejbe vert egy nyári ludat, egy fiatal madarat, hogy az épp csak odatámolyoghatott övéihez, s ott szinte azon nyomban kimúlt. Elvérzett. A szülők nem voltak tanúi a jelenetnek, nem látták a halálos ütést, mégis az említett módon reagáltak. Münchenben egy elefánt, Wastl, aki játék közben véletlenül súlyosan megsebesítette ápolóját, úgy megriadt, hogy kifelé támadólag, de a sebesültnek védelmet nyújtva fölébe állt, és gyakorlatilag megakadályozta, hogy az orvosi segítség idejében megérkezhessen. Bernhard Grzimek mesélte, hogy egyszer megharapta őt egy csimpánzhím, első dühének csillapultával azonban rögvest megpróbálta a jókora sebet „eltüntetni”, széleit összébb nyomogatni, a dolgot jóvátenni.
Az első „Káin” valószínűleg azonnal felismerte, hogy borzalmas dolgot cselekedett. S társai rövid tanakodás után rájöttek, hogy ez nem mehet így tovább, mert a csoport ereje hamarosan vészesen megfogyatkozhat, s ez fennmaradásukat is veszélyezteti. Nem tudjuk, milyen „szankciókat” hoztak, tény, hogy kialakult a felelősség s a kényszerű felelősségvállalás ősformája, ami aztán az emberiséget megvédte attól, hogy saját magát elpusztítsa.
A felelős erkölcs első teljesítménye az emberiség történetében tehát az volt, hogy az ember megpróbálta visszaállítani a fegyverek felfedezése és az ölésre vonatkozó gátlás közti egyensúlyi viszonyt. Az egyénre kiszabott tilalmak rendszere őseinknél, az első embereknél még valószínűleg igen egyszerűen és hatékonyan működött.
Nem csupán spekuláció, ha azt feltételezzük, hogy az első embereket, úgy a cro-magnoni embertől számítva, nagyjából ugyanazok az ösztönök és hajlamok vezérelték, mint minket. Társas viszonyaik és összetűzéseik tekintetében pedig nem különbözhettek nagyon a mai „természeti” népektől, például Pápua Új-Guinea úgynevezett őslakosságától. Itt minden egyes kisebb közösség háborúban áll szomszédaival, méghozzá egy „enyhe, kölcsönös fejvadászat” keretein belül. Margaret Mead szóhasználatában az „enyhe” annyit jelent, hogy a vágyva vágyott fejek megszerzésére csak ritkán indítanak szervezett hadjáratot, és inkább csak a területükre tévedő balga nők s gyerekek fejét „szerzik meg maguknak”.
Próbáljuk meg elképzelni, úgy tizenöt férfi él együtt feleségestül, gyerekestül. A férfiakat természetesen „barátság” fűzi egymáshoz, a szó legszorosabb értelmében tartoznak is ezzel egymásnak, nyilván sokszor mentették meg egymás életét stb. Valamit valamiért. Ha e pár tucatnyi férfiember közt volt is egykoron rivalizálás, gyűlölködés, ez szükségszerűen már a múlté – az adott közösség tagjai csak együttesen tudnak védekezni a szomszédaikkal szemben. A belső, „fajtaspecifikus” agresszió értelemszerűen kifelé fordul, és külső ellenségre fog irányulni. Biztos vagyok benne, hogy ilyen körülmények között mindegyikünk megtartaná természetes hajlandóságától vezérelve a mózesi törvényeket, és nem kívánná meg felebarátja feleségét, nem lopna stb. A férfiember hamarosan nemcsak a feleségeket és anyákat, de az öregeket s a bölcseket is tisztelni és védeni kezdené. Fraser Darling ezt a jelenséget egyébként szarvasoknál is megfigyelte, de Vore, Washburn s Kortland páviánokon végzett megfigyelései pedig ugyanezt támasztják alá.
Más szóval az ember természetes hajlandóságai azért mégsem olyan kétségbeejtően hitványak, reménytelenül rosszak. Az ember nem „kora ifjúságától fogva” rossz, csupán a modern társadalom követelményeihez nem képes felnőni.
Önmagában egy adott közösség lélekszámának növekedése is két olyan következménnyel jár, melyek mindegyike zavarja a kölcsönös vonzások és taszítások arányának rendszerét, vagyis romlani kezd az egyensúlyi viszony a személyes kötődés s a fajtán belüli agresszió között. Először is minőségi romlás következik be a személyes kapcsolatokban, ha túl sok van már belőlük. Régi bölcsesség, hogy olyan túl sok jó barátja azért nem lehet az embernek. A „milliónyi” ismerős, amely minden nagyobb közösségnek velejárója, csökkenti a valódi, mélyebb kapcsolatok intenzitását. Továbbá sokak együttélése viszonylag szűk térben a szociális kapcsolatok megkopását, elfáradását eredményezi. A modern nagyvárosi ember, akit tömérdek kötelesség és feladat emészt, a legjobb barátjának sem tud mindig örülni. Rosszkor jön a jó barát! Vagy ha vacsora közben megcsörren a telefon, elsőre mindenki kelletlenül reagál. Az összezártság fokozza az agresszivitást, a szociológusok a maguk tapasztalataiból már rég tudják ezt.
„Túlzottan” társas mivoltunk nemkívánatos következményeinek sorát az is bővíti, hogy a fajtánknak megfelelően belénk programozódott agresszív ösztönöket nehezen tudjuk levezetni. Mivel pedig a polgári béke minden szűkebb közösség alapelve és követelménye, a bennünk fortyogó indulat óhatatlanul is „mások”, szomszédaink vagy más népek stb. ellen irányul.
Ahogy a civilizáció fejlődése – feltartóztathatatlanul – halad előre, mind reménytelenebbé válik természetes hajlandóságaink helyes működtetésének álma. Úgynevezett felebarátunkról hamar látnunk kell, hogy még felerészben sem a barátunk, hiszen esetleg nem rokonszenves nekünk, sérti érdekeinket stb., ráadásul mit szeressünk rajta, sose láttuk; a józan ész ráadásul azt parancsolja, hogy még az ellenségeinket is „szeressük”, de hogy fér ez meg természetes hajlandóságainkkal? A sok prédikáció, hogy a lemondás és az aszkézis szükségszerű, hogy nem szabad zabolátlanul élnünk, mértéktelenül hódolnunk az élvezeteknek, meg aztán az eredendő bűn tana, amely szerint az ember „zsenge ifjúságától fogva” eleve bűnös – mind egyetlen közös igazságtartalmat hordoz: nevezetesen azt, hogy az emberiség felismerte, nem teheti azt, amit örökölt hajlandóságai diktálnak neki, épp ellenkezőleg, tanulnia kell, egyebek között önmérsékletet; nem rohanhat vakmerően a vesztébe, felelős előrelátással kell mérlegelnie, mi lehet tetteink várható következménye.
Várható, hogy civilizációnk – reméljük, hogy a kultúrát nem maga mögött hagyva – egyre gyorsabb ütemben fejlődik majd a továbbiakban is. Ennek megfelelően az erkölcsi felelősség tudatának is erősödnie kell bennünk. A diszkrepancia, a hasadás aközött, amit az ember alapvető hajlandóságaitól vezérelve a szűkebb vagy tágabb értelemben vett közösségért megtenne és aközött, amit ez a közeg követel tőle, növekszik, és ez a két végpontot áthidalni próbáló felelősséget egyre keservesebb feladat elé állítja. Ez a felismerés azért igen nyugtalanító, mert a legnagyobb jóakarattal sem találunk olyan szelektív tényezőket, amelyeket az ember felelős igyekezete vagy netán vele született sok jó hajlandósága termelt volna. Ellenkezőleg, komolyan kell aggódnunk, hogy a mai, ízig-vérig kereskedelmi alapszínezetű társadalmi viszonyok az ember s ember között uralkodó, valóban ördögi versenyszellem következtében igen rossz irányba terelik a belső kiválasztódást. A felelősségünk tehát ebből a szempontból is egyre nagyobb.
A felelős erkölcs dolgát szemernyit se könnyítjük meg azzal, ha erejét túlbecsüljük. Akkor már többre megyünk annak elismerésével, hogy ez a bizonyos erkölcs „csak” egy kompenzációs mechanizmus, amely eleve adott ösztöneinket a valóban kulturáltnak nevezhető életvitel kívánalmaihoz próbálja igazítani, ezekkel mintegy rendszerbéli egészet alkotva. Ez a felfogás érthetővé tesz sok mindent, ami egyébként nem az.
Valamennyien szenvedünk attól, hogy ösztöneinken uralkodnunk kell, van, aki jobban, van, aki kevésbé, ki-ki társas ösztöneihez vagy hajlandóságához mérten. Egy régi jó pszichiátriai meghatározás szerint pszichopata az a személy, aki vagy maga szenved a közösség által reá rótt kötelességektől, vagy ő maga okoz szenvedést ugyanilyen formában a közösségnek. Bizonyos értelemben tehát mindannyian pszichopaták vagyunk, hiszen mindannyian szenvedünk attól, hogy ösztöneinket – a köz kívánalmainak megfelelően – el kell fojtanunk. Ez a meghatározás különösen azokra igaz, akik e követelmények súlya alatt összeroppannak – neurotikusak lesznek, sőt esetleg bűnözővé válnak. E pontosabb definíció szerint sem különbözik azonban a „normális” a pszichopatától, a „derék polgárember” a deviánstól olyan nagyon. A különbség valami olyasmi, mint a kompenzált szívzavarokkal élő ember és a „dekompenzált vitium”-ban szenvedő közötti különbség, ez utóbbi betegség esetében a szív nem bírja már a reá háruló többletfeladatokat, izomzata csődöt mond, egy billentyű már nem zár jól, vagy szűkület alakul ki. Ez a hasonlat rávilágít arra a tényre is, hogy a kompenzáció többlet energiafelhasználással jár.
A felelős erkölcs lényegi teljesítményének ilyen felfogása feloldja a kanti erkölcstan egyik ellentmondását, amely már Schillernek is feltűnt. Ő, aki Herdert „minden kantiánusok legszellemesebbiké-nek” nevezte, nem volt hajlandó elfogadni Kant részéről azt, hogy az erkölcstanával mindenfajta természeti hajlandóságot lealacsonyít. Pompás „Xéniájában” is ezt gúnyolja: „Számíts rám, hívem – sajnos, kedvellek, azért ez! / Lelkem bűntudatos – nem közöny éltet ilyet?”
Persze amellett, hogy vakon szolgáljuk barátunkat, elbíráljuk azt is, hogy egyáltalán rászolgál-e önzetlen barátságunkra, illetve viszonozza-e teljes odaadásunkat. Persze ha igazi kantiánusok lennénk, ennek pont az ellenkezőjét kellene tennünk, s akkor becsülni őt a leginkább, ha ugyan nem szível minket, de a felelős erkölcs parancsára mégis a javunkat szolgálja. Való igaz, akadnak ilyen „jótevőink”, de minden erőfeszítésünk ellenére nekik csak hűvösen tudunk köszönetet mondani, és szeretni azt fogjuk, aki önzetlenül, bár nem minden viszontszolgáltatás nélkül tesz nekünk jót.
Mikor feledhetetlen tanárom, Ferdinand Hoch-stetter 71 évesen a búcsúelőadását tartotta, a bécsi egyetem akkori rektora meleg szavakkal köszönte meg hosszú, áldásos tevékenykedését. Erre a köszönetnyilvánításra Hochstetter úgy válaszolt, hogy abban a természetes vonzalmak összes paradoxona benne volt: „Köszönetet mond nekem olyasmiért, amiért pedig nem kellene! Ha valakit, akkor szüleimet, az őseimet illeti köszönet, hogy ilyen hajlandóságokat örököltem tőlük, s nem másmilyeneket. Viszont ha valóban engem kérdez, mit cselekedtem életem során, s miért is tettem azt, amit tettem, erre csak azt felelhetem: ártani nem akartam, de tulajdonképpen mindig azt tettem, amit úri szeszélyem diktált, amihez kedvem volt!”
Félre a tréfát? A nagy természettudós, akiről teljes bizonyossággal állíthatom, hogy soha nem olvasott Kantot, e szavaival különös módon mégis a kanti „értékközömbösség” mellett foglalt állást, miközben ad absurdum vitte a kanti tanok bírálatát – és Schillernél is jobban rámutatott Kant értékelméletének képtelenségére. Ennek a látszatproblémának – mert az! – roppant egyszerű a megoldása. Amint a felelős morált kompenzációs mechanizmusnak tekintjük, a természetes hajlandóságok megszűnnek értéktelennek lenni.
Ha meg kell ítélnünk egy ember cselekedeteit vagy akár a sajátjainkét, természetesen annál többre tartjuk azokat, minél kevésbé vezethetőek le a természetes hajlandóságainkból. Ha azonban jó barátot választunk ugyanilyen alapon, szívünknek az lesz kedves, aki szintén szívbéli kedvességből cselekszik, s nem a józan ész érveit követve. (Legyenek azok bármily erkölcsösek is!) És nincs ebben semmi különös, sőt könnyen érthető, hogy más értékmérővel dolgozunk, ha egy ember cselekedeteit és megint mással, ha magát az embert ítéljük meg.
Aki már természetes vágyaitól vezérelve is „társas lényként” cselekszik, általában kevés energiát kénytelen a kompenzációra fordítani, és így az idők során jókora erkölcsi tartalékok halmozódnak föl benne. Aki viszont mindennapi élete követelményeinek is csak nehezen és nagy áldozatok árán tud csak megfelelni, az a feladat nagysága alatt előbb-utóbb összeroppan. A szívelégtelenségről szóló hasonlatunk tökéletesen illik ide is. Nem a hirtelen ránk zúduló többletteher alatt roppanunk össze, hanem az állandó túlfeszítettség, igénybevétel, viselkedéskényszer áll a háttérben. Az éhezés, a nyomor, a feszültség, a félelem, a túlhajszoltság, a reménytelenség mind mind ugyanoda vezetnek. Aki háborúban, hadifogságban látott már végsőkig elcsigázott embereket, tudja, mennyire váratlanul következik be az összeomlás, áll be a dekompenzáció állapota. Emberek, akikről azt hittük, sziklakövek, s ki tudja, mi minden építhető rájuk, egyik pillanatról a másikra kártyavárként omlanak össze. Látszólag kimeríthetetlen energiájukat annak köszönhették, hogy belső tartalékukat teljesen felélték. Aki átélt már ilyesmit, jól tudja, hogy más dolog a jó szándék, és az is, hogy mennyire tud tartós lenni. Aki ezt belátja, nem érzi magát fölényben összeroppant társával szemben, mert jól tudja, hogy bármikor rá kerülhet a sor. Még a legerősebb is eljut arra a pontra, mikor végső fájdalmában már csak fohászkodni képes: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”
A kanti erkölcstan, az emberi ész benső törvényszerűsége az – kizárólag, mintegy magára hagyatva –, amely a felelős önvallatás kérdésére a helyes választ megadja. Imperativus ez, afféle elemi, eleve elrendelt parancs tehát. Kant számára magától értetődő, hogy az észlény nem is adhat másféle választ, azaz – nem akarhat rosszat a magához hasonlónak. Az ő számára az egzisztencia így mintegy evidencia; egyetlen megoldása létezik, nincs variációja. A magatartás-kutató nem indulhat ki ilyen a priori elvekből; kötelessége utánajárni, miért nem ártunk embertársunknak, ha nem, s miért, ha mégis igen. Persze a nagy gondolkodó levezetésében is van némi következetlenség, s ez teszi elméletét a biológia szemszögéből vizsgálódó tudós számára sokkal elfogadhatóbbá. Ugyanis maga Kant sem hiszi, hogy ha valakit természetes hajlandósága késztet bármiféle cselekedetre, akkor a dolog logikus végiggondolása visszatarthatná. Természetes, hogy mikor egy felismerést tiltássá, imperatívusszá teszünk, egy érzelmi faktor is szerepet játszik. Ha kiiktatnánk életünkből az érzelmi szempontot, például az evolúció különböző szintjeinek megítélésekor, ha egy ember, egy emberélet nem jelentene emocionálisan is értéket a számunkra, akkor értelmünk egy üresen kattogó gépezetté változna, amiből csak működésének alapja, a motor hiányozna. Mert a tiszta értelem csupán az eszközöket biztosítja számunkra, amelyek segítségével céljainkat megvalósíthatjuk, de magukat a célokat nem. Milyen alapon „parancsolhatnánk” akkor magunknak? Miért vágynánk bármilyen imperativusra is? Ha Mefisztó-féle nihilisták volnánk, azt vallván: hogy „jobb, ha semmi nem is keletkezik”, cselekvési maximáink rendszerében az sem minősülne abszurdumnak, hogy igenis megnyomjuk azt a bizonyos gombot...
Az értékérzékelés, az érzés az, ami az önmagunknak feltett kérdésekre pozitív vagy negatív választ ad, imperatívusszá vagy tiltássá téve azt. Egyik sem az ész szikrájaként pattant ki valahonnan, a sötétségnek abból a „birodalmából” való, amelybe józan értelmünk nem tud behatolni. Ezekben az emberész számára csak közvetett úton megközelíthető rétegekben az ösztönös és a tanult elem igen bonyolult szerveződésben él együtt, s ez a képződmény bennünk a magasrendű állatokéval nem csupán rokon, de sok mindenben azonos is. A különbség csak annyi, hogy az embernél a kulturális hagyomány is beépül a tanultakba. Ezeknek a csaknem kizárólag a tudatalattiban zajló kölcsönhatásoknak a szövedékéből ered minden cselekvésünk késztetése, azoké is, amelyek pedig a legerősebben kötődnek a józan észhez, tehát az értelem „alárendeltjei”. Innen a szeretet – a szerelem és a barátság –, az érzelmek melegsége, a szépérzék, a művészi alkotás igénye és lehetősége, a tudományos megismerés vágya. A minden úgynevezett állatitól megfosztott, a sötétség késztetéseitől elzárt ember korántsem lenne angyal: tiszta észlényként pont az ellenkezője volna annak!
Mindeközben nem nehéz belátni, miért terjedhetett el az a nézet, hogy a jó – és csakis a jó –, vagyis minden, ami az emberi társadalmakra nézve hasznos, az erkölcs produktuma; ellenben az „egoista”, a közösség kívánalmaival rosszul összeegyeztethető cselekvési motívumok az „állati” ösztönökből erednek. Ha ugyanis föltesszük magunknak Kant kategorikus kérdését: „Cselekvésem maximáját természeti törvény erejére emelhetem-e, avagy e kísérlet során olyasmi történne, ami az észnek ellentmond?”, nos, akkor minden magatartási mód, még a merőben ösztönösek is a végsőkig ésszerűnek minősülnének, feltételezve persze, hogy a fajok alakulásának nagy konstruktőrei által megszabott hivatásukat töltik be. Ésszerűtlen magatartás csak az ösztön hibás működéséből adódhat. Ezeknek a hibáknak a felkutatása a kategorikus rákérdezés feladata, kompenzálásuk pedig a kategorikus imperativusé. Azokat az ösztönöket, amelyek valóban a konstruktőrök szellemében, tehát jól működnek, semmilyen rákérdezés nem tudja megkülönböztetni az észelvűtől! Ha egy ilyen esetben tesszük fel a kanti kérdést, hogy tudniillik: „Cselekvésem maximáját természeti törvény erejére emelhetem-e?”, a válasz egyszerű. Miért kellene, ha már az!
Egy gyerek a vízbe esik, egy férfi utánaugrik, kihúzza, aztán megvizsgálja cselekvésének maximáját, és úgy fogja találni, hogy a természeti törvény erejére emelve ez körülbelül így hangzik: ha egy felnőtt férfi, egy homo sapiens azt látja, hogy egy gyerek életveszélybe került, akkor kötelessége megmenteni. Tartalmaz ez az elvonatkoztatás bármiféle észelvű önellentmondást? Ugye, hogy nem! Így az életmentő gondolatban megveregeti saját vállát, büszkén kihúzza magát, és örömmel állapítja meg, hogy milyen okosan, erkölcsösen és átgondoltan cselekedett. Holott, ha szépen megtanakodta volna a dolgot magával, alaposan körüljárva a kérdést, akkor már csak a gyerek hulláját horgászhatta volna ki. Az ember, már amennyiben a mi nyugati kultúrkörünkbe tartozik, ennek ellenére sem hall szívesen olyasmit, hogy teljesen ösztönösen cselekedett, s hogy a helyében egy pávián is ugyanezt tette volna.
A régi kínai bölcsesség, mely szerint az emberben megvan minden állati, az állatban azonban nincs meg minden emberi, nem azt akarja mondani, hogy az „állat az emberben” valami eleve gonosz, megvetendő és irtani való lenne. Van az embernek egy olyan reakciója, mely minden másnál jobban szemlélteti, mennyire nélkülözhetetlen lehet egy kétségkívül „állati”, az antropoid őstől örökölt magatartási mód, méghozzá az olyan cselekvések szempontjából, amelyek nemcsak saját megítélésünk szerint sajátosan emberiek és erkölcsösek, hanem valóban azok. Ez a reakció a lelkesedés. Már a szó is azt fejezi ki, hogy itt valami mélyen emberi dolog munkál. Ennek megfelelője a görög enthuziazmus (lelket említve), eredetileg azt jelenti, hogy az embert valamelyik isten kerítette hatalmába. Valójában régi barátunk, új ellenségünk, a fajon belüli agresszió az, amely a lelkes embert uralja, méghozzá a szociális védekezés ősrégi, egyáltalán nem szublimált reakciójának formájában.
A jelenséget ennek megfelelően egyenest reflexszerű előrejelezhetőséggel olyan külső helyzetek váltják ki, amelyek harcos nekibuzdulást kívánnak, és ezen belül is elsősorban olyanok, amelyeket már szentesített a kulturális hagyomány. Képviselheti ezeket a család, a nemzet, az alma mater, netán a sportegyesület vagy bármi olyan elvontabb fogalom, mint a régi „mesterlegény-szellem”, a művészi alkotás megvesztegethetetlenségének képzete avagy az induktív kutatás munkaetikája. Egy lélegzetre felsoroltam most olyan dolgokat, amelyeket valós értékeknek tartok, és olyanokat is, amelyek számomra teljességgel érthetetlen módon mások szemében képviselnek értéket, ezzel azt kívánom szemléltetni, milyen veszélyeket hordozhat magában a szelektálás hiánya.
A lelkesedést eszményien kiváltó ingerhelyzetek közé tartozik az az egyébként a demagógok köreiben is hihetetlen népszerűségnek örvendő állítás, hogy a fent említett értékek valamelyikét veszély fenyegeti. Ellenséget mindig lehet találni, vagy ha más nem, művileg előállítani. A „mindenre képes” szörnyeteg lehet konkrét és elvont is. „A” zsidók, az oroszok, a németek, a franciák, a zsarnokok, az elnyomók stb. ugyanolyan jól megteszik, mint a világkapitalizmus, a kommunizmus, a fasizmus stb. vagy bármelyik -istára és -izmusra végződő szavunk. Aztán szükség van még egy lehetőség szerint szuggesztív, magával ragadó („karizmatikus”) vezetőre, egy „Führer”-re, ilyet egyébként még a leghangosabb antifasiszta körökben is találunk, mert mi tagadás, a merőben ellentétes politikai táborok eszköztára igen hasonló, ha nem azonos, és a természeti hajlamainál fogva lelkesedésre mindig kész kisember aztán ide-oda csapódhat e végletek között. A harmadik és talán a legfontosabb tényező a minél több főt számláló „hívők” tábora. Emlékezzünk a 8. fejezetre és az „anonim csapatról” tanultakra, minél nagyobb egy adott közösség, annál nagyobb vonzerőt gyakorol az egyedre, és annál inkább tudja döntéshelyzetben befolyásolni. Aki valaha életében érzett már elragadtatottságot, jól tudja, milyen tünetei vannak ennek az állapotnak. Borzongunk, szinte „feláll a hátunkon a szőr”. Úgy érezzük, kiszakadtunk a hétköznapok sivárságából, és csak „szent kötelességünk” lebeg előttünk. Teljesen azonosulunk az „üggyel”, nem ismerünk akadályokat, és szinte megszűnik működni az a gátlás, amely a fajtársak legyilkolását megfékezhetné. A józan észérvek, az ellenjavallatok ilyenkor már senkit nem érdekelnek – a nagy ügy szent és sérthetetlen, és minden létező eszközt a szolgálatába kell állítani. A „másmilyen” értékek megszűnnek létezni, a harc mámora elsöprő diadalt arat, hadd álljon itt példaként a „szép” ukrán jókívánság: „Szent zászló lengjen nekünk, trombitáljon víg eszünk – harcba így megyünk!”
Félre a tréfát – egy népet vagy nemzetet sem akarunk megbántani. A jelenséget kísérő testi tünetek önmagukért beszélnek. Valóban ki-a-mell, be-a-has, feszüljön a váll, roppanjon egészségesen a gerinc... és így tovább... Felszegett fej, előreszögezett áll, már-már díszlépés, a lélek „mezején” is. Hőstudat, küldetéstudat járja át a föllelkesített egyént. Szent áhítat, fékezhetetlen harci kedv. Boldogság, hogy ő, aki idáig csak „egy ember” volt (egy senki, egy nímand), most Egy Emberként dacol a világgal.
Hogy mennyire „szent” ez az áhítat, a borzongás és az ügy maga, azt pontosan tudja az, aki csimpánzok megfigyelése révén is szert tett már némi tapasztalatra. A csimpánzhím, az elhivatott vezér, veszély esetén hasonló tüneteket produkál. A szőre égnek áll, a karok és a vállak tartása az emberéhez hasonló, sőt mi több, a karját is úgy lengeti, hogy a legszőrösebb rész forduljon kifelé, azt demonstrálandó, hogy „itt minden égbe kiált”. Az állat minden kétséget kizáróan blöfföl, nagyobbnak, hatalmasabbnak, ellenállhatatlannak kívánja feltüntetni magát. A mi szentnek nevezett elhivatottságunk ez esetben tehát nem más, mint az imént ismertetett állati jelenség reprodukálása.
Az idők során levedlett dús szőrzetünk híján „más köntösbe öltöztetve”!
A majom szociális védelmi reakciója, higgyük el, végső soron ugyanolyan hősies, önfeláldozó cselekedet, mint a mi lelkesedésünk. A csimpánzhordák védelmi reakciójának és az emberi lelkesedésnek, a lelkes összetartásnak rokon jellegében semmi okunk kételkedni. Sőt nagyon is elképzelhető, hogy a csimpánzok védelmi reakciójában kereshetjük lelkesedésünk alapformáját. A védelmezendő, szent értékek az embereknél is társas jellegűek, közösek. Emlékezzünk csak vissza a szokást, a ceremóniát s a varázslást tárgyaló fejezetre, az a reakció, amely eredetileg az ismerősök, az egymáshoz közel álló egyedek értékeinek védelmét szolgálta, fokozatosan a csoport érdekeit kezdi el védelmezni. S ezt a folyamatot a kulturális tradíció felfokozza és tartósítja.
Akit ez most jeges zuhanyként ért, az tekintse mindezt figyelmeztetésnek; a számunkra legszentebbnek tűnő dolgok védelme ugyanolyan idegpályákon zajlik, mint antropoid őseinknél. Az az ember, akiből ez a társas védelmi reakcióképesség hiányzik, érzelmi nyomorék, s bizony nem szívesen nevezném a barátomnak. Az viszont, akit vakon magával ragad a lelkesedés, óhatatlanul is a demagógok könnyű prédájává válik, s mint ilyen, veszélyes az emberiségre. Mert a „vezérek” s alvezéreik ugyanolyan könnyen manipulálnak minket, mint a magatartás-kutatók az állatokat! Zászlólobogást látva, trombitaszót vagy régi dalokat hallva engem is átjár valami furcsa borzongás, de ilyenkor inteni próbálom magamat: ember, vigyázz, túl ne értékeld azt, amit már a csimpánz is sajátjának mondhatott. Ha te is rágyújtasz az indulóra, ha te is „egy emberként menetelsz a többiekkel”, máris kisujjadat nyújtottad az ördögnek.
A lelkesedés az ember valódi, autonóm ösztöne, és hasonlatos a ludak diadalkiáltásához. Tartalmaz óhajkifejezést, sajátos kiváltómechanizmusoknak engedelmeskedik – saját tapasztalatainkból tudjuk, hogy olyan „jó érzés”-sel jár együtt, amelynek nehéz ellenállni. Ahogy a diadalkiáltás a ludak társas életét strukturálja, ugyanúgy a lelkes harci nekibuzdulás is befolyásolja az emberiség történetét, társadalmi és politikai berendezkedését. Nem arról van szó, hogy az emberi nem eleve agresszív és „kötekedő” volna, csak mert pártokra oszlik és táborokba áll, amelyek aztán ellenségesen néznek szembe egymással – nem, az emberiség strukturáltsága eleve ilyen, hiszen ez az az ingerhelyzet, mely a társadalmi agresszió megválaszolásához („lereagálásához”) szükségeltetik. Erich von Holst írja: „Ha egyszer valamilyen üdvtan csakugyan a föld egészét meghódítaná, akkor azonnal szétesne két táborra (az egyik lenne az igazhitűeké, a másik az eretnekeké), fellángolna a harc, és nem is szűnne, mert az emberiség már csak ilyen, ha tetszik, ha nem.”
Íme a Janus-arcú emberiség: az ember az a lény, amelyik lelkesen képes magát a Legfőbb Jó szolgálatának szentelni, ez azonban olyan magatartás-lélektani szerveződést igényel, amely – állati elemeiből kifolyólag – azzal jár, hogy az imént még magasztos célokat szolgáló lény a felebarátját, de akár testvérét is elpusztítja. Méghozzá abban a szent meggyőződésben, hogy ezt is valami Legfőbb – vagy legalábbis a – Jó érdekében cselekszi. Ecce homo!
14. FEJEZET
Nem képzelem:
bármit is taníthatnék,
Hogy megtérjen az ember
s jobb legyen még.
Goethe
Fausttal ellentétben én igenis azt képzelem, hogy szolgálhatok valami tanulsággal-tanítással az ember jobbítására. Úgy érzem, nem nagyképűség, amit állítok, sőt inkább az lenne gőgös magatartás, ha azt mondanám, hogy kár okítanunk, javítanunk az emberiséget, főleg ha ezzel nem a saját tanári képességeimet kérdőjelezném meg, hanem a „nebulót” minősíteném javíthatatlannak, nevelhetetlennek, reménytelen esetnek. Ilyesmit csak az a szellemóriás érezhet, aki legalább egy évszázaddal a kora előtt jár. Neki viszont számítania kell arra, hogy megkövezik, megégetik, a legkevesebb az, hogy egyáltalán nem értik meg, esetleg agyonhallgatják. Ha a kortársak valakire odafigyelnek, sőt még a könyveit is olvassák, akkor az biztosra veheti, hogy ő bizony nem szellemóriás. A legjobb esetben azzal hízeleghet magának, hogy „korszerű”, hogy „fontos”. Mondjuk ő volt épp – esedékes. Gyenge, sőt szánalmas vigasz! Az emberek befogadják gondolatait, mert az az érzésük, hogy „ejha, ezt akár én is mondhattam volna... erre én is gondoltam, úgy hiszem”. Barátunk egy fejhosszal, vagy ha jó szimatának köszönheti a sikert, egy orrhosszal járt kora előtt.
Nos magamnak se hízeleghetek mással, mint hogy azt remélem, hogy e könyv eszméit hamarosan széles körben természetesnek fogják tartani, közhelyszerű igazságokká válnak a fajspecifikus agresszió defektusaival kapcsolatos fejtegetéseim, s így „dörgedelmeimnek” talán lesz némi foganatja. Adná az ég.
Most, hogy szeretném megvonni munkám mérlegét, miként már a görög bölcselők is tették, igen praktikus előírásokba sűrítem mondandómat, úgy érzem, elsősorban az a vád érhet, hogy semmiségeket mondtam el; abban ugyanis biztos vagyok, hogy érdemben senki sem tudja meghazudtolni az említett alapigazságok érvényességét. Ahhoz, amit az utolsó fejezetben vázoltam, hozzá kell tennem, hogy a fenyegető veszélyekkel szemben hozott ellenintézkedéseink ez idáig bizony elég erőtleneknek bizonyultak. Ezzel most nem a vészharangot akarom megkongatni, és attól sem tartok, hogy a fenti állítás megkérdőjelezné állításaim érvényességét. A kutató nem változtathat a világ menetén. Sőt inkább attól kell óvakodnia, nehogy többet ártson, mint használjon. A tudomány vívmányainak bármiféle „hasznosítása” nagyon nagy odafigyelést, lelkiismeretes aprómunkát igényel. Magától a kutatótól elsősorban.
Az első és a legfontosabb dolog, amit tehetünk, hogy megfogadjuk a régi görög mondás tanácsát: „Ismerd meg tenmagadat!”, és megpróbáljuk saját cselekedeteink okait feltárni. Mostanság kezdenek kirajzolódni azok az irányok, amerre az alkalmazott viselkedéstan fejlődése tarthat. Az egyik lehetséges út annak az objektív-fiziológiai vizsgálata, hogyan lehet az eredeti formájában létező agressziót póttárgyakon levezetni, mert azt azért tudjuk, hogy van jobb megoldás, mint mondjuk a tányérok földhöz csapdosása. A másik valószínű fejlődési irány az úgynevezett szublimáció vizsgálata a pszichoanalízis módszereivel; várható, hogy a katarzisnak ez a sajátosan emberszabású formája hozzájárulhat a felhalmozódott agresszív késztetés levezetéséhez.
Bár ma még keveset tudunk az agresszió természetrajzáról, de már ez a tudás is hasznosítható. Például már az is valami, hogy nagy biztonsággal meg tudjuk mondani, hogy mi az, ami nem megy. Az agresszió megfékezésére két igen kézenfekvőnek tűnő megoldás is kínálkozik, amelyekről az ösztönök és az agresszió működésének ismeretében sajnos le kell mondanunk. Egyfelől biztos, hogy az agressziót nem iktathatjuk ki azzal, hogy megpróbáljuk magunkat távol tartani az azt kiváltó ingerektől. Másfelől az sem megoldás, hogy morális tilalomfákat állítunk. Körülbelül olyan „jó” ötlet mindkettő, mintha a lakásban uralkodó túlnyomást azzal próbálnánk csökkenteni, hogy lezárjuk a szelepeket és a csapokat.
Van még egy megoldás, amely ugyan elméletileg lehetséges, de gyakorlati kivitelezését még nem tartom üdvözítő módszernek: arról van szó, hogy az agresszió ösztönét eugenikus úton visszatenyésszük. Az előző fejezetben láthattuk, hogy a fajtaspecifikus agresszió ott rejlik az emberi lelkesedés természetes reakciójában, amely minden veszélyessége ellenére is elengedhetetlen feltétele a magasabb rendű emberi célok elérésének. Azt is tudjuk a kötésről, az összetartozásról szóló fejezetből, hogy az agresszió igen sok állatnál, de még az embernél is nélkülözhetetlen része a személyes barátságnak. Végül pedig az ösztönök nagy parlamentjéről szóló fejezetben részletesen ismertettem, milyen bonyolult a különféle ösztönök viszonya. Beláthatatlan következményekkel járna, ha ezen ösztönök bármelyikét is kiiktatnánk. Nem tudhatjuk, hány és hány magatartásformánkban van jelen az agresszió motiváló tényezőként. Azt gondolom, nagyon sokban! „Megragadni” valamit – már önmagában ez agresszív cselekedetnek számít. Holott jól tudjuk, hogy tárgyakat ugyanúgy meg kell ragadnunk, mint alkalmakat, problémákat... s bizony mindennapos tevékenységeink java része lehetetlenné, kivitelezhetetlenné válna, ha ez a mozzanat egyszer csak eltűnne. Viccesnek tűnhet, de még borotválkozni se tudnánk; és nagy valószínűséggel eltűnne az életünkből egy igen fontos, csak ránk, emberekre jellemző képességünk: a nevetés.
Most, hogy ilyen pontosan felsoroltam, hogy mi az, ami véleményem szerint kivihetetlen, jogos az elvárás, hogy most arra is adjunk választ, mit lehet akkor tehát tenni. Ne nehezteljen rám senki, de csak feltételes módban beszélhetek, biztosat nem tudhatok, és csak olyan javaslataim vannak, amelyek sikerében legalább reménykedhetünk.
A legtöbbet még mindig az agresszivitás póttárgyakon történő levezetése után beálló katarzistól remélhetjük. Ezt az utat, ahogy azt a A kötelék című fejezetben láthattuk, már a nagy konstruktőrök is kijelölték, amikor megpróbálták megakadályozni bizonyos egyedek egymás elleni gyilkos harcát. Derűlátásra ad okot továbbá, hogy minden – önmegismerésre valamelyest is képes – ember, ha kicsit is körülnéz, talál az agressziója levezetésére alkalmas póttárgyakat. Amikor jómagam például, mint ahogy arról az Agresszió spontaneitása című fejezetben beszámoltam, a fogolytáborban nem barátomnak estem dühömben, hanem egy kannát tapostam-rúgtam szét, nyilván olyasmi vezérelt, csak azért is „ellenállok” az agresszió csábításának! Nagynénikémnek pedig, akinek annyi baja volt a személyzettel, valószínűleg eszébe sem jutott, hogy saját agresszivitásában, és ne pedig a szerencsétlen cselédlányban keresse a hibát. Ha megvizsgáljuk magatartásunk indítóokait, akkor lehetőséget adunk a józan észnek és az erkölcsnek, hogy közbeavatkozzanak ott, ahol önmagában szegény kategorikus imperativus tehetetlen.
Az agresszió átirányítása az egyetlen kézenfekvő és sikerrel kecsegtető lehetőségünk. Ugyanis minden más ösztönnél „hajlamosabb” arra, hogy póttárgyakra irányuljon, és ott tökéletes kielégüléshez jusson. Már a régi görögök jól ismerték a katarzis fogalmát, azt, amikor megtisztító megrendülés révén vezetjük le a bennünk felgyülemlett „rosszat”. A gyakorló pszichoanalitikusok jól tudják, milyen hasznos és üdvös fordulatok következhetnek be az agresszió ilyen levezetődéseinek eredményeként. A „szublimálás” természetesen nem egyszerű átirányítást jelent. Igen nagy a különbség mondjuk aközött, ha valaki az asztalra vág, nem pedig felebarátját törli képen, és aközött, ha valaki a feletteseivel (a hatalommal stb.) szemben érzett haragját világmegváltó, embernemesítő irományok formájában vezeti le.
A kulturált emberi élet kialakította a harci szellem levezetésének egy ritualizált és igen jól működő formáját: a sportot. Mint a filogenetikus úton kialakult bajtársias küzdelmek, a sport is békésebb mederbe tereli a társadalomra káros agressziót, ugyanakkor fajfenntartó funkcióitól nem fosztja meg. Ezenkívül: a harcnak ez a kulturálisan ritualizált formája kiválóan hozzásegíti az embert ahhoz, hogy megtanulja ösztönös, harci reakcióit kordában tartani, hogy képes legyen uralkodni önmagán. A „fair play” elve, illetve a sportban alapszabálynak tekinthető „lovagiasság”, amelyek az agressziós késztetések szélsőséges eseteiben is megzabolázzák a játékost, rendkívüli fontosságú vívmányai az emberiségnek. A sport egészséges versenyszellemet alakít ki, és az egoisztikus, merőben öncélú törekvés fölé közösségi érdekeket rendel. Felhívja a figyelmet a másik értékeire, és lelkesítő célokat tűz ki egy egész társadalom elé. Olyan magatartásformákat elevenít fel, melyek az emberiség „ősanyagában” is jelen voltak már, és igen jelentős hatást gyakoroltak a fajon belüli szelekcióra. Az idők folyamán aztán felértékelődtek, és a mai napig él az a felfogás, hogy a harc, a háború nem megvetendő és elítélendő jelenségek. Ezért kell üdvözölnünk olyan veszélyes sportágak kialakulását, mint a hegymászás, a búvárkodás és az expedíciók, mert ezek a teljesítményt hajhászó emberiség számára kiváló terepet biztosítanak a „bizonyításra”. Erich von Holst úgy véli, még az űrutazások mögött is ez a késztetés húzódik meg, és ezzel magyarázza azt, hogy az űrkutatás eredményei ennyire az érdeklődés homlokterébe kerültek. Ha ez így van, akkor ezt csak üdvözölni tudjuk!
A nemzetek közötti sportversenyek megteremtik a lehetőségét annak, hogy a nemzeti lelkesedés levezetődjék, és még további szempontból is hozzájárulnak a háborús veszély elkerüléséhez: egyrészt személyes ismeretségeket teremtenek különböző nemzetek és táborok egyénei között, másrészt elérik azt, hogy egyébként igen különböző érdeklődésű emberek azonos célokért lelkesedjenek. Olyan nagy agressziógátló erőt látok e két utóbbi lehetőségben, hogy röviden ki szeretnék térni arra, hogyan fejtik ki áldásos hatásukat, és hogyan lehetne ezt még jobban az előnyünkre fordítani.
A kötelék című fejezetből már tudjuk, hogy a kölcsönös ismeretség nem csupán előfeltétele bonyolult, agressziógátló mechanizmusoknak, de már önmagában is tompítja az agressziót. Az anonimitás nagyban elősegíti az agresszió kialakulását. A naiv ember a maga fatornyos hazájából komoly ellenérzésekkel viseltetik a „svábok”, a „macskaevők”, a „ruszkik”, a „zsidók” iránt. Esténként a kocsmában dühödten veri az asztalt, haragja gyilkolásig fokozódik – ellenben ha szemtől szemben áll az adott népcsoport stb. valamely képviselőjével, természetes körülmények között eszébe sem jut, hogy akár csak udvariatlan is legyen vele szemben. A demagógok tökéletesen tisztában vannak a személyes ismeretség agressziógátló hatásával, és mindent megtesznek annak érdekében, hogy ennek lehetőségét a minimálisra csökkentsék. Ugyanígy a katonai vezetők is tudják, hogy milyen veszélyes mértékben károsodhat a katonák eredeti agressziós szándéka, ha lehetőségük nyílik arra, hogy a lövészárkok között a senki földjén az ellenséges katonákkal szóba elegyedjenek.
Említettem már, milyen alaposan ismerik a demagógok az emberi ösztöncselekvések mozgatórugóit. Próbáljuk meg az általuk alkalmazott módszereket saját céljaink elérésére felhasználni. Ha – mint ahogy azt ők joggal feltételezik – a közvetlen emberi kapcsolatok ilyen mértékben károsítják az agresszió erejét, akkor igyekezzünk módszeresen közelebb hozni egymáshoz a különböző népeket. Nem gyűlölhet „egy nép” egy másik népet mindenestül, ha személyes ismerősei, netán jó barátai is akadnak a másik táborban. Már a legkisebb személyes kötődés is azt eredményezi, hogy megszűnnek az olyan kategóriák, mint a „németek”, a „franciák”, az „oroszok”... netán a „poroszok”, a „lusta délvidékiek” stb. Tudomásom szerint Walter Robert Corti barátom volt az első, aki ezzel a céllal nemzetközi találkozókat szervezett svájci falujában, és a legkülönbözőbb nemzetiségű gyerekeket gyűjtötte maga köré. Bárcsak számos „nagystílű” követője akadna.
A harmadik lépés, melyet azonnal meg kellene és meg is lehetne tenni az egyik legértékesebb emberi ösztön káros hatásainak megfékezésére, hogy megpróbáljuk az előző fejezetben tárgyalt lelkesedést hozzáértően kezelni. Megint csak nem kell szégyenkeznünk, hogy a demagógok módszereivel élünk, „hisz a cél szentesíti az eszközt”. Amit azok a háborús uszítás értelmetlen és gonosz céljaira használnak, próbáljuk meg mi az üdvünkre fordítani. Mint már tudjuk, a lelkesedést legerősebben három ingerhelyzet tudja kiváltani. Az első: mikor védelmezni kell valamit, amiben az adott közösség értéket lát. A második: az értékeinket fenyegető ellenség jelenléte. A harmadik: az a társaság, kompánia, amelynek tagjaival közösen lehet éltetni az értékeink védelmére indított harcot. S kell okvetlenül egy „vezér”, aki a szentnek kikiáltott harc élére áll.
Mint azt már elemeztük, ezen dráma szerepeit bárkire kioszthatjuk, lehetnek a „szereplők” elvont és konkrét, eleven és kitalált személyek is. Mint sok más ösztönreakció, a lelkesedés is az úgynevezett ingerösszesség szabályának engedelmeskedik. Vagyis az indulatok és késztetések összeadódnak, és a gyenge vagy éppen hiányzó késztetést a többi pótolja. Így lesz aztán lehetséges az, hogy a lelkesedést valami jó ügy érdekében is ki lehet váltani, és ehhez még a konkrét ellenfél vagy kreált „ellenségkép” jelenléte sem szükséges.
A lelkesedés funkciója több szempontból is hasonló a nyári ludak diadalkiáltásának funkciójához, és ugyanígy számos egyéb reagálási módhoz is, amelyek közösek abban, hogy eredetük a szoros kötelék-összetartozásban, az ellenséggel szemben megnyilvánuló agresszióban keresendő. A 11. fejezetben kimutattam, hogy még a kevéssé differenciált ösztön-cselekvéseknél, amelyeket például a díszsügérnél vagy a récéknél láthattunk, az ellenség jelenléte még elengedhetetlen, magasabb fejlettségi fokon, például a nyári ludaknál már nem – itt ennek híján is fennmarad a jó barátok kötése, együttműködése. Hinni szeretném, hogy az embernél a lelkesedés reakciója ugyanígy függetlenedhet a mások iránti agressziótól. vagy hogy legalábbis ebbe az irányba mutat az emberiség fejlődése.
Tény, hogy az ellenségkép kialakítása manapság még igen hatásos eszköznek bizonyul. Az ellenségkép kiválóan alkalmas arra, hogy a tömegeket feltüzelje és összetartó közösséggé kovácsolja – köztudott, hogy mindig is a „harcos” szellemű vallások voltak politikailag a legeredményesebbek. Nem könnyű a jó ügy érdekében ellenségkép hiányában az embereket olyan hatásfokkal aktivizálni, mint azt a demagógok egy kreált ellenségkép segítségével teszik.
Kézenfekvőnek tűnik az a megoldás, hogy az embereket „a gonosz” ellen uszítsuk, így formálva ellenségképet számukra, de tudom, hogy ez a lehetőség sokakban aggályokat ébreszt. Pedig „a rossz” meghatározása szerint éppen az, ami „a jó”, tehát az „értékes” megsemmisítésére tör. Viszont a tudós szemében a legfőbb érték a megismerés, így érthető, hogy zavarja minden, ami ennek útjában áll. Ami engem illet, én bizonyos ellenségeimet azokban látom, akik szellemtudományi alapállásból megvetik a természettudományos kutatást, akik tagadják és szívük szerint el is tüntetnék a föld színéről a származástant. És ha nem tudnám, milyen pszichológiai okok húzódnak meg a háttérben, mi motiválja reflexszerű viselkedésüket, talán még hajlanék is rá, hogy szent vallásháborúba kezdjek ellenük. Jobb tehát, ha eltekintünk „a gonosz” bármiféle megszemélyesítésétől. Ám két csoport között a lelkesedés egyesítő hatása így is eredményezhet ellenségeskedést, akkor tudniillik, ha mindegyik közösség kizárólag egy bizonyos eszméért-eszményért rajong, azzal „azonosul” – a szó leghagyományosabb értelmében.
J. Hollo joggal mutatott rá, hogy korunkban a nemzeti önazonosulások azért olyannyira veszélyesek, mert túl éles határokat vonnak. „Az oroszokkal” szemben „ízig-vérig amerikainak” érezheti magát valaki és fordítva. Ha valaki sok értéket ismer – és ismer el –, sokféle emberrel azonosulhat, például nemcsak a tudomány, de a zene, az irodalom, a természet „szerelmeseivel” is, és csak akkor kerül bajba, ha olyanokkal találkozik, akik a fent nevezett értékek egyikéért sem lelkesednek. A feladat tehát az, hogy az ilyen jellegű azonosulási lehetőségek számát szaporítsuk. Ezt kizárólag az ifjúság műveltségi színvonalának emelésével érhetjük el. Az emberi értékek megismerése, a kedves emberi kapcsolatokra irányuló vágy kialakítása a szülői házban, az iskolában kezdődik. Ez a felfogás és ez a szellemiség teszi az embert emberré. Nem minden ok nélkül nevezi magát a műveltség egy bizonyos ága „humánnak”. Csak a mindennapok harcaitól, a kereskedőszellemtől, a politikától távol eső értékek jelenthetnek reményt a „megmenekülésre”. Ehhez nem szükséges, nem is kívánatos és alkalmasint nem is lehetséges –, hogy a nemzetek, pártok, táborok nézetei azonosak legyenek, és ugyanazon eszményekért lelkesüljenek. Ha már abban bizonyos egyezéseket mutatnak, hogy mit tartanak értéknek, és mit lennének hajlandóak védelmezni, akkor elhárul a nemzetek közötti gyűlölködés veszélye.
Ezek az értékek olykor egészen speciálisak lehetnek. Szilárd meggyőződésem, hogy bármilyen táborokba is tartozzanak az űrkutatással foglalkozó férfiak, egymás iránt csak tisztelettel viseltethetnek. Elismerik egymás értékeit, függetlenül attól, hogy „máskülönben” hol lakik számukra az isten. Bizonyos vagyok benne, hogy a világűrkutatás – egészen konkrétan – ilyen emberközi eredményekkel is járhat.
Van azonban még egy, a szó legszorosabb értelmében kollektív vállalkozása az emberiségnek, melynek keretei között igen sok lehetőség nyílik a szembenállások tompítására, az értékek közelítésére. A művészetre és a tudományra gondolok. Beláthatatlan s vitathatatlan érték mindkettő; s még eddig egyetlen demagóg sem merészelte a másik tábor vagy „párt” által képviselt kultúrát, az ellenfél tudományát mindenestül hitványnak minősíteni. (Jóllehet támadások azért ezeket az értékeket is érik.) A zene és a képzőművészet ráadásul nem ismer nyelvi határokat, korlátokat. Ennélfogva hivatottak arra, hogy a „függöny” túloldalán élő emberek iránt is rokonszenvet ébresszenek – rámutatva, hogy mások is a jó és a szép ügyét szolgálják. A művészetnek és a tudománynak ezért kell politikamentesnek maradnia. Jogosan érzünk ellenszenvet az „átideologizált” művészettel vagy művészetszemlélettel szemben!
A tudomány és a művészet abban közös, hogy minden párton és politikai irányzaton felül áll. A tudomány még annyira sem „közérthető”, mint a művészet, így közös lelkesedést csak kevés emberből tud kiváltani, belőlük viszont annál nagyobbat. A művészet valódi és kétes értékeiről állandó viták folynak, bár a tiszta búzát az ocsútól itt is meg lehet különböztetni. A természettudomány eredményei ennél sokkal könnyebben elbírálhatóak. Nem a különböző, sokszor egymásnak ellentmondó vélemények minősítik egy tudományos felfedezés értékét, hanem a további kutatások eredményei döntik el, hogy értéket teremtett-e az adott tudományág.
Elsőre képtelenségnek látszik, hogy a modern tudomány legújabb vívmányai iránt nagy tömegek érdeklődését fel lehetne kelteni. A lelkesedésről nem is beszélve. A tudományos igazság túl elvont, és vértelen dolog, hogyan is szállhatna szembe a demagógok nagyon is konkrét tevékenységével. Hiányzik ehhez az „aréna”, nincsenek közös érintkezési pontok, állítják sokan. De közelebbről nézve vitába lehet szállni ezzel a pesszimista felfogással. Az igazság nem modelljáték, nem is fikció. A természettudomány valójában az ép emberi értelem gyakorlati felhasználása – és semmiképpen sem tekinthető életidegennek. Sokkal könnyebb az igazságot elmesélni, mint kusza hazugságokat összetákolni.
A tudományos igazság a kultúra bármely más értékénél közvetlenebbül az emberiség közkincse. Elsősorban azért, mert objektív. Nem az emberi agy szülötte, mint a művészet vagy a filozófia. A tudományos igazságot nem az emberi elme „termeli” ki magából; a tudományos kutatás a politikai táborok határain innen és túl ugyanazokra az eredményekre jut. A szó legnemesebb értelmében sem tapad hozzá semmiféle szubjektivizmus. Mert ha egy tudós akarva-akaratlan politikai céloktól akár csak érzelmileg is befolyásolva „kozmetikázni” kezdi tudományos igazságait, hát a valóság adja meg a csattanós választ: nem! A keleti táborban például kialakult egy bizonyos átörökléstani felfogás, mely nyilvánvalóan politikai célok érdekében – s remélhetőleg nem rosszhiszeműen – azt állította, hogy a szerzett tulajdonságok biológiailag átörökíthetőek. Aki csak parányit is hisz a tudomány egységében és oszthatatlanságában, mélységesen nyugtalanítónak találta ezt a fejleményt. Elcsöndesültek a nyilván mesterségesen kavart vihar hullámai – a világ genetikusai újra egyesültek. Nem állítom, hogy ez lenne a végső győzelem, de mindenképpen diadal, és a részlegesnél nagyobbnak nevezhető siker.
Sokan panaszkodnak korunk túlzott józanságáról, az ifjúság szkepsziséről és teljes közönyéről. Nagyon remélem, ez is, az is abból a védekező mechanizmusból vezethető le, amellyel az ember a közelmúlt világfejleményeire válaszol: túl sok csapdába csalták, túl sok hamis szóval, tettel, eszménnyel, üggyel tévesztették meg, zavarták össze az elméket. Ebből a világ nem kér. Inkább választaná a józanság útját. Szent meggyőződésem, hogy épp a „száraz”, netán számszerű tényeket kell szembeállítanunk a valótlanságokkal. Azt gondolom, hogy pont a józanok és kétkedők azok, akiket a cáfolhatatlan igazságok ereje meg tud győzni.
Semmi kétség, az elvont igazságokért igen nehéz lelkesedni, és csak örülhetünk, hogy adva van egy másik emberi viselkedésmód, amely az ilyen dolgok védelmére sikerrel alkalmazható, s ez – a nevetés. A nevetés sok szempontból hasonlít a lelkesedéshez, és mind tulajdonságait, mind fejlődéstörténeti kialakulását tekintve az agresszióból származtatható ösztönös magatartás; elsősorban azonban társas funkciójában mutat egyezéseket a lelkesedéssel. Mint ahogy a lelkesedés a szent ügyért, úgy a nevetés is megteremti az együvé tartozás otthonos érzetét. Az együtt nevetés nemcsak előfeltétele a mélyebb barátságnak, hanem az első lépés is a barátság felé vezető úton. Tudjuk a szokást, a ceremóniát és a varázslatot taglaló fejezetből, hogy a nevetés, mint ahogy a ludak diadalkiáltása is egy irányított fenyegetésmozzanat ritualizálódásából alakult ki. Mint ahogy a diadalkiáltás és a lelkesedés, a nevetés is tartalmaz éppen közösségformáló ereje révén némi kifelé, a kívülállókra irányuló agressziót. Aki nem tud együtt nevetni a többiekkel, kívülállónak, kirekesztettnek érzi magát. Még akkor is, ha a nevetést nem az ő személye váltotta ki, tehát nem ellene irányul. Ha viszont ez történik, tehát kinevetnek valakit a társai, akkor az agresszív tartalom még szembeszökőbb, ugyanúgy, mint ahogy azt a diadalkiáltás megfelelő mozzanatainál láttuk.
És mégis a nevetés a lelkesedésnél valahogy sokkal, a szó egy emelkedettebb jelentésében emberibb.
Formai szempontból és funkcióját tekintve is jobban eltávolodott a fenyegetési gesztustól – amely egyébként mindkét magatartási módban föllelhető –, mint a lelkesedés. Ellentétben a lelkesedéssel, a nevetésnek még szélsőségesen intenzív stádiumaiban sem fenyeget az a veszély, hogy kitör az eredeti agresszió, s a nevetés tettlegességig fajul. A kutya, bár ugat, olykor harap! De azok az emberek, akik nevetnek, sosem használnak fegyvert, nem lőnek egymásra! És bár a nevetés motorikus mechanizmusa spontánabb és ösztönösebb, mint a lelkesedés, ennek ellenére a nevetést kiváltó mechanizmusok az emberi ész által kontrollálhatóbbak. A nevetés sosem tesz kritikátlanná.
Mind e tulajdonságai ellenére a nevetés borzalmas fegyver, komoly károkat okozhat; rombolhat, ha jogtalanul éri a védtelent. Gyereket kinevetni bűn. Mindazonáltal az a körülmény, hogy az értelem megbízhatóan uralkodik a nevetésen, lehetővé teszi, hogy a nevetéssel olyasvalamit tegyünk, amire a lelkesedés nem alkalmas: tudatosan, egy jól ismert ellenségünkre tudjuk irányítani. Ez az ellenség pedig a hazugság egy bizonyos formája. Kevés dolog van a világon, amit annyira gonosznak, kártékonynak és kiirtandónak kell tartanunk, mint azt a kitalációt, amely a lelkesedést mesterségesen váltja ki, és kevés annál mulatságosabb dolog van, mint mikor egy ilyen hazugság lelepleződik. Hirtelen szétpukkad – és többé se tiszteletet nem ébreszt, se nem mozgósít. Ha ez bekövetkezik, és lehull a sok éve viselt álarc, a „színész” lekerül nemes magaslatáról (koturnusáról) stb., akkor szívből nevethetünk. Kevés olyan emberi ösztöncselekvést ismerünk, melyet a kategorikus rákérdezés olyan egyértelműen igenelne, mint a felszabadító nevetést.
G. K. Chesterton, a katolikus filozófus-író egyszer azt az igen meglepő kijelentést tette, hogy a vallás a jövőben nagymértékben a humor magasabb szintű, szubtilis formájára épül majd. Talán ez azért egy kis túlzás, ennek ellenére hiszem – és hadd kockáztassak meg én is egy paradoxont –, hogy a humort még komolyabban kell vennünk, mint ma tesszük. Azt hiszem, áldás a humor, és olyan üdvös eszköz, amely a mai korban a túlterhelt felelősségvállaló erkölcsnek méltó szövetségese tud lenni. Azt hiszem, hogy ez az erő nemcsak a kultúra fejlődésében, de a törzsfejlődésben is mindinkább „növekvő” tendenciát mutat!
Kezdtem annak ismertetésével, amit tudok (tudni vélek), s aztán beszámoltam arról, hogy mi az, amit nagyon valószínűnek tartok; hadd végezzem azzal, mi az, amiben hiszek. Engedtessék meg a természettudósnak is az ilyen vallomástétel.
Hiszek tömören szólva az igazság győzelmében. Hiszek abban, hogy a természettel és törvényeivel kapcsolatos tudás egyre inkább az emberiség közkincsévé válik, mi több, meggyőződésem, hogy már most jó úton vagyunk ehhez. Hiszem, hogy a gyarapodó tudás az embereknek eszményeket adhat, és hogy az egyre fejlettebbé váló humorérzékünk megteremti a lehetőségét annak, hogy a hazugságokat, visszaéléseket kinevessük. Hiszek benne, hogy a kettő együtt már elegendő ahhoz, hogy a kiválaszt(ód)ást a kívánatos irányába terelje. Azok az emberi tulajdonságok, melyeket a paleolitikumtól kezdve egészen a közelmúltig szentként és legfőbb erényként tiszteltünk, az olyan jelszavak, mint helyes, nem helyes, urambocsá, hazám, igen, ezek a nemrég még oly nagy lelkesedést kiváltó dolgok mostanság inkább elgondolkodtatónak, a töprengő ember szemében már-már veszélyesnek, a humorral megáldott elme számára mulatságosnak tűnnek. És ettől csak jót remélhetünk. Ha az ute indiánoknál, e minden népek legszerencsétlenebbikénél néhány évszázad elég volt ahhoz, hogy az agresszió ösztöne képtelenül felfokozódjék, akkor joggal reménykedhetünk abban, hogy nálunk, a kulturált embereknél a fentebb emlegetett áldásos jelenségek a szelekció egészen új fordulatait hozzák majd magukkal.
Korántsem hiszem, hogy a fajok kialakulásának nagy konstruktőrei az emberiség problémáit azzal akarnák megoldani, hogy a fajtaspecifikus agressziót teljességgel felszámolják. Nem illene ez eddig megismert módszereikhez. Ha egy ösztön károkat kezd okozni egy meghatározott, újonnan alakult élethelyzetben, nem tüntethetjük el teljesen, mert az rendkívül fontos teljesítményeitől is megfosztana bennünket. Kialakul inkább valami sajátos gátló mechanizmus, amely – az új alaphelyzethez igazodva – az ösztön káros hatásait elhárítja. Ahogy a törzsfejlődés során némely lény agressziójának fékeződnie kellett ahhoz, hogy két vagy több egyed békésen együttműködhessen egyáltalán, kialakult – igen, így jött létre! – a személyes szeretet és barátság kötése, melyre a mi társas viszonyaink is épülnek. Az emberiség mai, újonnan formálódott helyzetében megint valami gátló mechanizmusra volna szükség, hogy ne csupán a barátainkkal szemben fékeződjék agressziónk, de a többi emberrel szemben is. Ebből ered a magától értetődő, mintegy a természettől ellesett követelmény, hogy minden felebarátunkat, látatlanban is, szeressük. Nem új ez a követelmény, eszünk felfoghatja, szépségét szívünk beláthatja, adva vannak „a pályák” – és mi mégsem akarunk engedelmeskedni. A szeretet és a barátság érzése bennünk csakis a kevés számú „kiválasztottra” irányul, s a jelek szerint ezen mintha nem lehetne változtatni. Nekünk nem is. A nagy konstruktőröknek viszont igen. Azt hiszem, meg is fogják tenni ezt, hiszek ugyanis az emberi ész és értelem erejében, a kiválasztódás hatalmában, és hiszem, hogy az ész és az értelem józanul válogat. Hiszem végezetül, hogy a nem is oly távoli jövőben élő utódaink képesek lesznek már az emberiség legjelesebb és legszebb rendeltetésének betöltésére.