Szigetvilág tetralógia - IV.
Ursula K. Le Guin
Tehanu
(Tartalom)
ELSŐ FEJEZET
A középső völgybeli parasztgazda, Kova halála után özvegye ott maradt a tanyaházban. A fia tengerre szállt, a lánya pedig hozzáment egy valmouthi kereskedőhöz, így azután egyedült éldegélt a Tölgyes Tanyán. Azt beszélték, hogy idegen földön, ahonnan származott, nagy hatalma volt valamikor, hiszen még a varázsló Oromon is be-betért a Tölgyes Tanyára, meglátogatta őt, amikor arra járt. Persze ez nem számított semmit, mivel Oromon gyakran megtisztelte mindenféle senki ember házát.
Volt ugyan valami idegen neve, de Kova csak Gohának nevezte őt, ahogy egy kisebbfajta fehér, gonti hálószövő pókfélét hívtak. Ez a név pontosan megfelelt neki, mivel fehér bőrű, kis termetű volt, s ráadásul jól értett a kecskeszőr és a birkagyapjú megfonásához. Egyszóval Kova özvegye volt immár Goha asszony, egy birkanyáj, azok legelője, négy darab szántó, egy körtéskert, két cselédház, a tölgyfák alatt meghúzódó, kőből épült tanyaház és a dombon elterülő családi temető úrnője, ahol Kova is pihent, földdé porladva saját földjében.
– Mindig is sírkövek szomszédságában éltem – mondta a lányának.
– Ó, anya, gyere, költözz hozzánk a városba – unszolta a lány, de az özvegy nem óhajtotta föladni magányát.
– Talán majd később valamikor, amikor már gyerekeitek lesznek, és jól jön majd egy segítő kéz – válaszolta, és elégedett tekintettel mérte végig szürkés szemű lányát. – De most még nem. Nincs szükségetek rám, és én jól érzem magam itt.
Miután Alma, a lány visszatért fiatal férjéhez, az özvegy becsukta a ház ajtaját, és töprengőn megállt a konyha nagy kőlapokkal kirakott padlójának közepén. Már szürkült odakint, de nem gyújtotta meg a lámpát, ehelyett a férjére gondolt, amint ezt teszi: a kezére, a kipattanó szikrára, feszült, sötét arcára a fölizzó kanóc halvány fényében. A ház némaságba burkolózott.
„Hozzászoktam, hogy egyedül éljek, régen is, egy néma házban – gondolta magában. – Ezután így lesz megint” – és végre meggyújtotta a lámpát.
Az első, melegebb nyári nap késő délutánján az özvegy régi barátnője tűnt fel a falu felől. Szapora léptekkel igyekezett a poros dűlőúton.
– Goha! – szólította meg, amint észrevette a babföldet gyomláló, hajladozó alakját, – Goha, valami komisz dolog történt. Valami szörnyű gaztett. Eljönnél?
– Igen – válaszolta az özvegy. – És mi lenne az a gonosztett?
Pacsirta levegő után kapkodott. Nehézkes, kövérkés, középkorú asszony volt, akinek a neve már régen nem illett az alakjához. Valaha persze karcsú, csinos lány volt, aki nyomban összebarátkozott Gohával, mit sem törődve a falusi pletykákkal: miféle sápadt képű fehérnépet hozott a házához Kova Karg szigetéről. Barátságuk azóta is töretlenül megmaradt.
– Megégett egy gyerek – lihegte.
– Kié?
– Valami csavargóké.
Goha bezárta a tanyaház ajtaját, és nekivágtak az ösvénynek. Pacsirta szája egész úton be nem állt. Pedig alig kapott levegőt, és erősen izzadt. Az út mentén nőtt magas fű apró magvai megtapadtak az arcán és a homlokán. Szóáradata közben idegesen törölgette le őket.
– Már egy jó hónapja ott tanyáznak a folyó menti réten. Egy férfi, aki üstfoltozónak mondja magát, de persze csak egy nagy tolvaj, és vele egy asszony. Aztán egy másik, fiatalabb férfi, aki mindig ott sündörög körülöttük. Egyikük sem dolgozik semmit. Csak lopkodnak, kéregetnek, és lassan tönkreteszik azt az asszonyt. A torkolatvidékről legények hordtak nekik mindenféle ennivalót, hogy a nő közelébe férkőzhessenek. Te is tudod, hogy mennek manapság az ilyesféle dolgok. Mindenféle banda jár az utakon, és a tanyákat sem hagyják békén. Mostanság a helyedben én bizony jól bezárnám az ajtómat. Szóval, ez a fiatalabb fickó egyszer csak fölbukkant a faluban... én éppen kint álltam a ház előtt, mire odaszólt hozzám. Én alig vettem észre addig, hogy valami gyerek is van velük, olyan kis menyétféle. Mindig gyorsan eliszkolt valahová, ha arra jártam, szóval nem is tudhattam biztosan, ott van-e velük igazán. „Mi baja? – kérdeztem. – Talán lázas?” „Tűzgyújtáskor csúnyán megégette magát” – felelte, és mielőtt csatlakozhattam volna hozzá, hogy vele menjek, eltűnt. Egyszerűen nyoma veszett. Amikor végre odaértem a folyóparthoz, már a másik kettő sem volt ott. Elpucoltak. Sehol senki. Minden cókmókjuknak is hűlt helye. Csak a tábortüzük maradt utánuk. Még mindig izzott a parazsa. És közvetlenül mellette... majdhogynem benne... a csupasz földön... ott feküdt...
Pacsirta szava jó pár lépésnyi időre elakadt. Egyenesen maga elé nézett, nem Goha arcába.
– Még egy rongyot sem terítettek rá – jegyezte meg végül.
Trappolt tovább.
– Belelökték a még lobogó tűzbe – lihegte. Nagyot nyelt, és megpróbálta letörölni izzadt képéről a rátapadt fűmagot. – Azt is mondhatnám, beleesett, de ha magánál van, biztosan megpróbál kikecmeregni belőle. Csúnyán megverték, talán azt hitték, meg is halt, és nem akarták, hogy kiderüljön, mit műveltek, szóval...
Megint elhallgatott és továbbügetett.
– De talán mégsem ő volt az. Még ki is húzhatta belőle. Végül is ő futott segítségért. Csakis az apja lehetett. Nem tudom. De nem is számít. Ki tudhatná? Ki törődik vele? Ki viseli majd gondját annak a gyereknek? Mondd, mért tesszük azt, amit teszünk?
– Megmaradhat? – kérdezte halkan Goha.
– Meglehet – válaszolta Pacsirta. – Éppen életben is maradhat.
Kicsivel később, már a falu közelében hozzátette:
– Nem is tudom, miért éppen hozzád fordultam. Ott van Borostyán. Aligha tehetünk már valamit.
– Elmehetnék Valmouthba, Bükkösért.
– Ő sem tehet semmit. Ez már túl van... már menthetetlen. Én bebugyoláltam. Borostyán kent rá valami balzsamot, és elaltatta egyik varázsigéjével. Utána hazavitte. Hat- vagy hétéves lehet, de még annyit sem nyom, mint egy kétéves. Azóta sem tért magához. De azért egy kicsit liheg... Tudom, hogy te sem segíthetsz rajta. Mégis érted kellett jönnöm.
– Szívesen jövök – mormolta Goha, de mielőtt belépett volna Pacsirta házába, becsukta a szemét, és rémülten visszafojtotta a lélegzetét.
Pacsirta kitessékelte gyerekeit az udvarra, és a ház teljes csöndbe borult. A kislány eszméletlenül hevert a gazdasszony ágyán. A falu javasasszonya, Borostyán mogyorókéregből és ezerjófűből készült kenőcsöt tett a kisebb hólyagokra, de a kislány fejének és arcának jobb oldalát és csontig égett jobb kezét meg sem érintette. Az ágy fölé rajzolta a vihar rúnáját, utána annyiban hagyta a dolgot.
– Mondd, tehetsz érte valamit? – kérdezte suttogva Pacsirta.
Goha lenézett a megégett gyerekre. Kezét meg sem mozdította, és megcsóválta a fejét.
– De hiszen odafönt a hegyen kitanultad a gyógyítás mesterségét vagy nem? – mormolta Pacsirta, ezzel is szabadulni vágyván a szégyen és a harag érzésétől.
– Ezt még Oromon sem hozhatná rendbe válaszolta az özvegy.
Pacsirta elfordult, beharapta a száját, és fölhüppögött. Goha átkarolta, és szótlanul simogatta szürkülő haját. Nehézkesen támogatták egymást.
Borostyán, a konyhából belépő javasasszony Goha láttán elfintorodott. Bár az özvegy nem használt varázsszereket, és igéket sem mormolt, az a híre járta, hogy Gontra jötte után Re Albi mellett élt, a varázsló tanítványaként, ismerte a kútfői főmágust, és biztosan birtokában volt mindenféle titokzatos, idegen erőknek. A hivatására féltékeny javasasszony az ágyhoz lépett, és lázas tevékenységbe kezdett. Egy tálkában valami zúzalékot készített, a tűzre vetette, s miközben az bűzölögve füstölgött, újra meg újra elmormolta orra alatt egyik gyógyító varázsigéjét. Az orrfacsaró növényi füst megköhögtette az összeégett gyereket. Reszketve és fintorogva félig föl is ült az ágyban. Halkan nyögdécselt, és szaporán, reszelősen lélegzett. Egyetlen látó szemét Goha felé fordította.
Az özvegy közelebb lépett hozzá, és megfogta épen maradt bal kezét.
– Szolgáltam nekik, de otthagytam őket – mormolta saját nyelvén. – Nem engedem, hogy téged megkaparintsanak.
A kislány csak meredt rá vagy a semmire, és szaggatottan kapkodott egyre levegő után.
MÁSODIK FEJEZET
Több mint egy évvel később, a Hosszú Tánc utáni forró és bőkezűen fényes napok egyikén, egy hírvivő érkezett északról a Középső Völgybe, és Gohát, az özvegyet kereste. A falubeliek készséggel útbaigazították, s így késő délután meg is érkezett a Tölgyes Tanyára. Végignézett Gohán, majd a mögötte lévő karámban nyüzsgő birkanyájon, és megjegyezte:
– Szép bárányok. Re Albi varázslója küldött érted.
– Valóban ő küldött volna? – kérdezte Goha csodálkozva és meglepett derűvel. Ha Oromon találkozni óhajtott vele, gyorsabb hírnökei is akadtak. Egy hívón rikoltozó sas vagy éppen a saját hangja: „Nem jönnél föl?”
– Nagyon beteg – bólogatott az ember. – Mondd, nem adsz el néhány húsvéti bárányt?
– Előfordulhat. Beszéld meg a juhásszal, ha akarod. Ott találod, a kerítésen túl. Kérsz vacsorát? Ha úgy gondolod, itt meghálhatsz, de én azonnal útnak indulok.
– Még ma este?
Az asszony halványan gúnyos tekintetéből ezúttal eltűnt minden pajkos vidámság.
– Nem halogathatom az indulást. – Néhány szót váltott a Frisspatak nevű öreg pásztorral, azután megfordult és fölsietett a domboldali tölgyfaligetben álló házhoz. A hírhozó némán ballagott utána.
A kőpadlós konyhában egy gyerek, aki azonnal föltűnt neki, de mindjárt el is kapta róla a szemét, tejet, kenyeret, sajtot és zöldhagymát tett elé, majd egyetlen szó nélkül kiment. Később az asszony mellett bukkant föl megint. Mindketten úti lábbelit és könnyű bőriszákot viseltek. A hírvivő is kilépett velük. Az özvegy bezárta a ház ajtaját. Egyszerre indultak útnak. A férfi továbbment, mivel Oromon üzenetének közvetítése csupán kisebb szívesség volt a részéről a komolyabb feladat mellett, hogy egy tenyészkost vásároljon Re Albi földesura számára. Az asszony és a megégett gyerek ott intett búcsút neki, ahol az ösvény elágazott a falu felé. Ők ketten továbbmentek az úton fölfelé, ahonnan a hírnök érkezett, először északi, utána nyugati irányba, a Gont-hegy szoknyája felé.
Addig bandukoltak, míg a hosszú nyári alkony rájuk nem sötétedett. Akkor letértek a keskeny csapásról, és tábort ütöttek egy horhosban, amelynek alján a gyors és mégis nyugodt hegyi patak a partján növő, ritka fűzbokrok lombjai között visszatükrözte a sápadt esti égboltot. A bozót tövében Goha fűből és fűzlevelekből ágyat készített, takaróba bugyolálta és ráfektette a gyereket.
– Látod – dünnyögte közben –, most báb lett belőled, reggel pedig majd szépen kikelsz, és pillangóvá változol. – Nem gyújtott tüzet, csak köpönyegébe burkolózva leheveredett a kislány mellé, nézte, hogyan gyúlnak ki egymás után a csillagok, és hallgatta, mit locsog a patak, míg álomba nem szenderült.
Amikor a pirkadat előtti hideg fölébresztette őket, mégis rakott egy kis tüzet, és úti serpenyőjükben vizet melegített a gyerek és saját zabkásájának elkészítéséhez. Az apró, törődött pillangó reszketve bújt elő gubójából, mire Goha a harmatos fűben lehűtötte az edényt, hogy a gyerek kezébe vehesse és szürcsölhessen belőle. A keleti égbolt már kezdett kivilágosodni a hegy sötétbe burkolózó válla mögött, amikor újból nekivágtak az útnak.
Egész álló nap mentek, a könnyen elfáradó kisgyerek diktálta ütemben. Az asszony legszívesebben megszaporázta volna lépteit, de erővel visszafogta magát. Hosszú darabon nem tudta volna cipelni a kislányt, s ezért az útja megkönnyítése végett különféle történeteket mesélt neki.
– Látogatóba megyünk egy emberhez, egy Oromon nevű, ősöreg emberhez – magyarázta a gyereknek, amint fölfelé poroszkáltak a hegyoldalt borító erdőségben kanyargó, keskeny ösvényen. – Bölcs ember ő, és nagy varázsló. Te tudod, mi az, hogy varázsló, Therru?
Ha a gyereknek volt is igazi neve, azt nem tudta, de különben se mondta volna ki. Goha a Therru nevet adta neki.
A kislány megrázta a fejét.
– Nos, én sem tudom igazán — ismerte el az asszony. – Azt viszont tudom, mire képesek. Amikor magam is fiatal voltam... idősebb, mint most te, de azért mégis fiatal... Oromon úgy volt az apám, ahogy most én a te anyád vagyok. Gondomat viselte, és megpróbált megtanítani mindarra, amit tudnom kellett. Ott maradt velem, amikor a legszívesebben a saját útját járta volna. Szeretett kóborolni, bejárni minden ösvényt, ahogy most mi is, végig az erdőkön és a legvadabb helyeken. A hegy minden zugát ismerte, figyelte és hallgatta minden rezzenését. Mindig hallgatott, ezért ragasztották rá a Csöndes nevet. Velem azért el-elbeszélgetett, vagyis inkább történeteket mesélt. Nemcsak azokat a nagy dolgokat, amelyeket mindenki tud a régi hősökről, királyokról, olyan eseményekről, amelyek az ősidőkben és nagy messzeségben történtek, hanem olyanokat is, amiket rajta kívül senki sem tudott. – Egy darabig szótlanul ballagtak tovább, mielőtt folytatta volna: – Most elmesélem neked az egyiket. A varázslók egyik képessége az, hogy valami mássá változhatnak, mindenféle formát ölthetnek. Ezt nevezik ők alakváltásnak. Egy közönséges mágus megteheti, hogy valaki vagy valami másnak lássék, akár egy állatnak is, szóval az ember egy pillanatig nem is tudhatja, kivel áll szemben. Mondjuk, mintha álarcot vett volna föl. De az igazi nagy varázslók és mágusok ennél többre is képesek. Ők igazán azonosulhatnak az álarcukkal, szóval tényleg átváltozhatnak valamilyen másik lénnyé. Például ha egy varázsló át akar kelni a tengeren, de nincs hajója, sirállyá változtathatja magát, és átrepülhet fölötte. Persze óvatosnak kell lennie. Ha sokáig megmarad madár alakban, elkezd madár módjára gondolkodni, és elfelejti, hogyan gondolkodik az ember. Akkor aztán röpködhet örökkétig, sirály marad, sohasem térhet vissza emberi formájába. Mesélik, hogy volt egy varázsló, aki szeretett medvévé változni, de ezt túlságosan gyakran megtette, így végleg medve lett belőle, és a végén a saját kisfiát szaggatta szét. Az emberek kénytelenek voltak hajtóvadászatot indítani ellene, és meg is ölték. Persze Oromon gyakran tréfálkozott is ilyesmivel. Egyszer, amikor az egerek elszaporodtak a kamrájában, és csúnyán megrágták a sajtjait, egyiküket megfogta egy csapdavarázsigével, maga elé emelte, így ni, a szemébe nézett és ráförmedt: „Hányszor mondtam már neked, hogy ne játssz egeresdit!” Akkor egy percig úgy éreztem, valóban komolyan mondja.
Nos, ebben a történetben olyasmiről van szó, mint az alakváltás, de Oromon szerint sokkal több is annál, amit ő tud róla, mert olyan, mintha egyszerre lenne valami két dolog, két lény, ugyanabban a formában, és azt is mondta, hogy ez túlmegy minden varázsló bármilyen képességén. Mégis tapasztalta egyszer, Gont északnyugati partvidékén, méghozzá egy Kemay nevű kis falucskában. Volt ott egy öreg nő, egy vén halászasszony, nem igazi vajákos, teljesen tanulatlan, de mindenféle éneket költött. Oromon is ennek révén ismerte meg. Éppen arrafelé vetődött, szokása szerint vándorolva a part mentén és hallgatva a világ neszeit. Akkor hallotta meg ezt a dalt. Valami hálót vagy csónakot foltozó emberek énekelték munkájuk közben.
Nyugatnál is nyugatabbra,
minden földeken túl
népem a táncát ropja,
mialatt vihar dúl.
Oromon tisztán hallotta a dallamot, és értette a szavakat, de korábban még sohasem találkozott velük, ezért megkérdezte, honnan származik a dal. Mindenféle választ kapott, míg el nem jutott egy emberig, aki azt felelte neki: „Ó, ez csak Kemay Asszonyának egyik éneke.” Elment ezután Kemay falujába, ahol a kikötő közelében, a kis település szélén meg is találta annak az asszonynak a házát. A varázsbotjával bekopogtatott az ajtaján. Az asszony hamarosan előjött, és kinyitotta előtte.
Ugye emlékszel rá, amikor a nevekről beszéltünk? Hogy a gyerekeknek van gyerekkori nevük, mindenkinek van közönséges neve és sokaknak csúfneve is. Különböző emberek bárkit különféleképpen nevezhetnek. Te számomra Therru vagy, de kaphatsz majd köznyelven is valami mindennapi nevet, amikor nagyobb leszel. Amikor pedig felnőtt nővé cseperedsz, ha minden rendben megy, megkapod az igazi nevedet is. Olyasvalakitől kapod majd meg, aki igazi erővel rendelkezik, egy mágustól vagy varázslótól, mert ez az ő hatalmukban van... a nevek adása. És ezt a nevet talán sohasem árulod majd el senkinek, mivel az ember igazi neve – ő maga. Abban rejlik minden erőd és képességed, másnak viszont csak terhet és veszélyt jelent, szóval csak végszükség esetén vagy föltétlen bizalom birtokában mondhatod meg bárkinek. Hanem egy nagy varázsló, aki minden nevet ismer, tudhatja anélkül is, hogy megmondanád neki.
Tehát Oromon, aki igazán nagy varázsló, ott állt a kis, tengerparti házikó ajtaja előtt, amelyet az öregasszony kinyitott neki. Akkor Oromon hátratántorodott, fölemelte tölgyfából faragott varázsbotját és a kezét is, valahogy így, mintha a tűz forróságától védené magát, azután döbbenetében és félelmében kimondta, méghozzá hangosan, az asszony igazi nevét: „Sárkány!”
Abban az első pillanatban, mesélte nekem, egyáltalán nem egy asszonyt látott az ajtónyílásban, hanem valami hatalmas tűz dicsőséges ragyogását, aranyló pikkelyek és karmok villanását és egy sárkány hatalmas szemét. Azt beszélik, sohasem szabad belenéznünk egy sárkány szemébe.
De rögtön el is tűnt a látomás, és csakugyan egy öregasszony állt az ajtóban, nem sárkány, egy kissé görnyedt, lapátkezű, magas halászasszony. Ugyanúgy nézett vissza rá, ahogy a varázsló szemlélte őt. „Kerülj hát beljebb, Lord Oromon” – szólalt meg végül.
Erre belépett a házba. Megkínálta hallevessel, s miután mindketten jóllaktak, elbeszélgettek a lobogó tűz mellett. Oromon arra gondolt, biztosan alakváltoztató az a nő, csak azt nem tudta, hogy öregasszony-e, aki sárkánnyá vagy sárkány, aki öregasszonnyá változtatgatja magát. Végül megkérdezte hát tőle „Mondd, asszony vagy te vagy sárkány?” Az nem válaszolt neki egyenesen, helyette így szólt: „Elénekelek neked egy történetet, amelyet csak én ismerek.”
Közben Therrunak valami kavics került a cipőjébe, megálltak hát, hogy kirázzák belőle, aztán nagyon lassan bandukoltak tovább, mivel az ösvény meredeken emelkedett fölfelé a keskeny sziklaszurdokban, amely fölött, a majdnem összeérő bokrok lombjai között kabócák lármáztak a nyári hőségben.
A történet, amit akkor Oromonnak elénekelt, a következőkről szólt:
„Amikor Segoy az idők kezdetén kiemelte a szigeteket a tenger habjaiból, a föld elsőszülöttei a sárkányok voltak, és a szél süvöltött a világ fölött. Így tartja a teremtés éneke.” Az öregasszony dala szerint viszont kezdetben a sárkányok és az emberek teljesen ugyanazok voltak. Mind egy néphez, egy fajtához tartoztak, szárnyuk volt, és az igazi nyelvet beszélték.
Szépek voltak, erősek, bölcsek és szabadok.
Hanem idővel semmi sem úszhatja meg bizonyos változások nélkül. A sárkánynép között így egyre többen mindinkább a csapongás és a vadság szerelmeseivé lettek, rendre kevesebbet és kevesebbet foglalkoztak alkotással, tanulással, kísérletezéssel, házak és városok építésével. Csak egyre messzibb tájakra kívántak elröpködni, vadásztak, és mohón falták zsákmányukat, eluralkodott rajtuk a tudatlanság, és semmi mással nem törődtek, csak mind több és nagyobb szabadságra vágytak. Más sárkányok ezzel szemben a repüléssel törődtek keveset, ehelyett kincseket, gazdagságot halmoztak föl, mások által készített javakat és tudást gyűjtöttek. Házakat építettek, és erődöket a kincseik védelmére, hogy végül minden vagyonukat a gyerekeikre hagyhassák, szakadatlanul a mind nagyobb és nagyobb nyereségre törekedtek. Hamarosan félni kezdtek elvadult társaiktól, akik rájuk ronthatnak és elpusztíthatták a zsákmányukat, puszta gondatlanságból vagy dühükben fölégethették lángnyelveikkel mindenüket.
A vadak nem féltek semmitől. Nem tanultak semmit. Ám mivel tudatlanok voltak, és nem ismertek félelmet, a szárnyatlanok csapdába ejthették és akár valami vadállatokat, halomra öldöshették őket. A többi vad erre rájuk vethette magát, fölégethette szép házaikat, pusztíthatta és gyilkolhatta őket. A vadak és a bölcsek között egyaránt a legkülönbek végeztek egymással legelőször.
A leggyávábbak eközben elbújtak a küzdelem elől, s amikor már nem maradt hová rejtőzniök, inkább elmenekültek messzire. Fölhasználták a kézügyességüket, hajókat építettek, és elvitorláztak keletre, minél távolabb a nyugati szigetektől, ahol hatalmas, szárnyas társaik a romos tornyok között elmerültek a háborúskodásban.
Így aztán azok, akik egyszerre voltak sárkányok és emberek, kétféle népre szakadtak szét. A mind vadabbá váló sárkányok száma megfogyatkozott. Végtelen, értelmetlen gőgjük és haragjuk szétszórta őket a nyugati peremvidék távoli sziklaszigetei között. Közben a szakadatlanul gyarapodó emberfajta gazdag és szép városokkal telepítette be a középső, déli és keleti földeket. Hanem közöttük is akadt egynéhány, aki megőrizte a sárkányok tudományát, a Teremtés igazi nyelvét... ezek a mostani varázslók.
Az ének arról is szól, hogy közöttünk is vannak, akik emlékeznek valamikori sárkány mivoltukra, és a sárkányok némelyike is tisztában van a hozzánk fűződő rokonságával. És amikor az egyetlen nép kettészakadt, páran, akik mégis megmaradtak egyszerre sárkánynak és embernek, és szárnyukat sem veszítették el, nem keletre, hanem nyugat felé repültek el, messze a nyílt tenger fölött, míg el nem értek a világ túlsó felére. Ott élnek most békességben ezek a hatalmas, szárnyas lények, egyszerre vadak és bölcsek, elméjük emberi, de mellükben sárkányszív dobog. Ezért az ének ugyanúgy fejeződött be, ahogy elkezdődött:
Nyugatnál is nyugatabbra,
minden földeken túl
népem a táncát ropja,
mialatt vihar dúl.
Erről szólt tehát Kemay Asszonyának éneke, és pontosan ezekkel a szavakkal ért véget.
Oromon ekkor őszintén bevallotta neki: „Amikor először megláttalak, akkor pillantottam meg igazi lényedet. Az asszony, aki itt ül velem, a tűzhely túloldalán, nem több a testét borító ruhánál.”
De a vénasszony csak megrázta a fejét, fölkacagott, és csak annyit mondott: „Ó, ha ilyen egyszerű lenne az egész!”
Nem sokkal ezután Oromon visszatért ide, Re Albi vidékére. Amikor elmesélte nekem ezt a történetet, csöndesen hozzátette: „Attól a naptól fogva folyton azon töprengek, vajon valóban járhatott e bárki, akár sárkány, akár ember nyugatnál is nyugatabbra, és miben rejtőzhet a mi teljességünk...?” – De nem vagy még éhes, Therru? Ott följebb, ahol az út elkanyarodik, úgy látom, kényelmesen leülhetnénk. Onnan talán még Gont Kikötőjét is megláthatjuk, odalent, a hegy lábánál. Az ám az igazán nagy város, még Valmouthnál is jóval nagyobb. Megtelepedhetünk ott, a kanyarulatnál, és pihenhetünk egy kicsit.
Az ösvény magas kiszögelléséről valóban végigtekinthettek az erdő borította hegyoldalon, a sziklás hegyi réteken, le egészen az öbölig, partján a várossal, bejáratánál a meredek sziklazátonyokkal és a tükrén forgácsként vagy vízipókokként sikló hajókkal. Jóval előttük és valahogy az út fölé hajolva éles sziklapárkány ugrott elő a hegy oldalából: a Meredély, amelynek kiöblösödésében a Re Albi nevű falu, a „Sólyomfészek” húzódott meg.
Therru ugyan egy szóval sem panaszkodott, de amikor Goha végül megkérdezte tőle: – Nos, menjünk tovább? – az út és az ég kékjével összeolvadó tengeröblök között ülő gyerek megrázta a fejét. A nap melegen sütött, és ők már jókora utat megtettek a horhosban elköltött reggelijük óta.
Goha előkotorta a vizespalackjukat, és jót ittak belőle. Az asszony ezután egy zacskó mazsolával kevert mogyorót kerített elő, és odakínálta a kislánynak.
– Innen már látszik, hová igyekszünk – magyarázta –, és szeretnék még sötétedés előtt odaérni, ha lehet. Nagyon vágyom már Oromon látására. Tudom, alaposan kifáradsz majd, de ígérem, nem megyünk túl gyorsan. Ott pedig meleg és biztonságos szállást kapunk estére. Tartsd magadnál a zacskót, dugd bele szépen az övedbe. A mazsolától majd megerősödik a lábad. Különben szeretnél egy pálcát, mint a varázslóké? Könnyebb lenne vele a járás.
Therru csak rágcsált tovább, és némán bólintott. Goha elővette a kését, és a gyereknek levágott egy szívós mogyoróvesszőt. Észrevett egy, az út mellett kidőlt égerfát is, letört róla egy ágat, kicsit megfarigcsálta, és könnyű, de erős botot csinált belőle magának.
Tovább folytatták útjukat, és a gyerek valamelyest megvigasztalódott az édes mazsolával. Goha mindkettejük szórakoztatására énekelni kezdett. Szerelmes dalokat, pásztornótákat és a középső völgybeliektől tanult balladákat. Egyszer csak a hangja egy dallam közepén elakadt. Megtorpant, és figyelmeztetően előremutatott.
Az úton előttük haladó négy férfi észrevette őt. Semmi értelme sem volt elrejtőzniük az erdőben, amíg elmennek vagy elhaladnak mellettük.
– Valami utazók – mondta nyugodt hangon a kislánynak, és továbbindult. Közben azonban keményebben megmarkolta égerfa botját.
Amit Pacsirta beszélt a rablóbandákról és tolvajokról, nem csupán minden nemzedék szokásos panaszkodása volt, miszerint a dolgok nem úgy mennek már, mint a régi szép időkben, és az egész világ ebek harmincadjára kerül. Az utóbbi jó néhány év során megingott a béke és az emberek közötti bizalom Gont szigetének városaiban és falvaiban. Fiatalemberek idegenként viselkedtek saját népük körében, fittyet hánytak a vendégszeretet hagyományaira, gátlástalanul loptak, és másutt eladták a rablott javakat. A koldulás mindennapossá vált, ahol azelőtt ritkaságszámba ment, az elégedetlen kéregető pedig nyomban erőszakkal fenyegetőzött. Az asszonyok nem szívesen mentek ki egyedül az utcára vagy keltek hosszabb útra, és közben sajnálták is elveszített szabad mozgásukat. Néhány fiatal nő pedig megszökött hazulról, hogy csatlakozzon a tolvajok és vadorzók bandáihoz. Legtöbben egy éven belül hazatértek, elcsigázottan, összetörve és legtöbbször áldott állapotban. A falusi vajákosok és javasasszonyok arra panaszkodtak, hogy az ő mesterségük körül is egyre több a baj. A bevált gyógyító varázsszerek már nem gyógyítottak, a kereső varázsigékkel nem találtak semmit, vagy nem azt, amit kerestek, a szerelmi bájitaloktól az embereket nem szenvedélyes vágyakozás, hanem elvakult féltékenység kerítette hatalmába. És ami még ennél is rosszabb – siránkoztak –, olyanok, akik mit sem tudtak a varázslás művészetéről, annak törvényeiről és korlátairól, azokról a veszélyekről, amelyek a megszegésükkel járnak, nem átallották nagy hatalmú embereknek nevezni magukat, csodálatos gazdagságot, egészséget, sőt egyenesen halhatatlanságot ígérgettek jámbor híveiknek.
Goha falujának javasasszonya, Borostyán sötéten morgolódott a varázserő ilyen megromlásáról, akárcsak Bükkös, Valmouth varázslója. Nagy tudású, de szerény ember volt, és szó nélkül eljött, hogy „kollégája” segítségére legyen mindannak megtételében, ami egyáltalán lehetséges volt a kislány égett sebeinek ápolására és fájdalmának csökkentésére. „Azt hiszem – magyarázta közben Gohának –, az idő, amikor ilyesmi megtörténhet, maga a romlás ideje, egy korszak vége. Hány száz éve is már, hogy utoljára király ült Enyhely trónján? Így semmiképpen sem mehet tovább. Vagy ismét a központ felé tekintünk, vagy elveszünk mindannyian a sziget sziget ellen, ember ember ellen, szülő gyermeke ellen vívott csatáiban. – Kissé tétova, mégis tiszta és értelmes tekintetet vetett az özvegyre. – Vandór Akbé gyűrűjét épségben őrzik Enyhely nagy tornyában. Azt is tudom, ki juttatta el oda – mormolta. – Az volt a jele, egész biztosan az volt a jele az új korszak eljövetelének! De nem használtuk ki igazán a lehetőséget. Még mindig nincs királyunk. Nincs központunk. Meg kell hát találnunk saját szívünket, erőnk fő forrását. Talán a főmágus végre tesz majd valamit. – Majd csöndesen hozzátette: – Végül is ő is Gontról származik.”
De semmiféle hír nem érkezett a fővarázsló bármilyen cselekedeteiről, sem az enyhelyi trón bármely várományosáról. És egyre komiszabb események történtek.
Ezért nézett Goha félelemmel és sötét haraggal az út két oldalán előtte kettesével elhelyezkedő négy férfira, akik között a gyerekkel együtt mindenképpen el kell majd mennie.
Amint határozott léptekkel továbbindultak, Therru egészen közel húzódott hozzá, mélyen lehajtotta a fejét, de a kezét mégsem fogta meg.
Az egyik férfi, egy hordómellkasú fickó, a száját csaknem eltakaró durva, fekete szőrcsomóval az orra alatt, halvány vigyorral megszólalt.
– Hé, ti ott! – De Goha, nála jóval hangosabban, azonnal közbevágott:
– Félre az utamból! – És úgy emelte föl égerfa botját, mintha varázspálca lenne. – Oromonnal van dolgom! – Határozottan átvágott a négy férfi között, Therru szorosan mellette. Az alakok, vakmerőségét boszorkányságnak vélvén, nem mozdultak. Talán Oromon puszta nevében rejlett még mindig valami erő. Esetleg magában Gohában, netán a kisgyermekben. Mivel, miután a furcsa kettős elhaladt közöttük, az egyik férfi megszólalt: – Ti láttátok ezt? – utána kiköpött, és a gonosz elhárításának jelét rajzolta a levegőbe.
– Egy vajákos és a szörnyszülöttje – morogta a másik. – Hadd menjenek dolgukra.
Harmadikuk, egy bőrsapkát és szoros bőrzekét viselő alak egy pillanatig utánuk meredt, mialatt a többiek továbbindultak. Az arca elgyötört volt és ijedt, mégis úgy látszott, mindjárt utánuk ered, amikor a szőrös szájú rákiáltott:
– Gyere már, Ügyes! – és a fickó engedelmeskedett a hívásnak.
Az út kanyarulatán túl, ahol már nem láthatták őket, Goha fölkapta a gyereket, és sietve cipelte tovább, míg le nem kellett tennie, hogy kiszuszogja magát. A kislány egy szót sem kérdezett, és semmivel sem hátráltatta. Mihelyst az asszony elég erőt érzett a továbbindulásra, a gyerek a tőle telhető igyekezettel loholt mellette, most már szorosan fogva a kezét.
– Kipirultál – szólt a kislány. – Akár a tűz.
A gyerek ritkán szólalt meg, és reszelős hangja miatt rendszerint nehezen érthetően, de Goha azért mindig megértette őt.
Goha kurta nevetés kíséretében válaszolt neki:
– Mérges vagyok. És amikor haragszom, mindig kivörösödöm. Mint ti is, ti vörös népek, ti, a nyugati szigetek barbárjai... De oda nézz csak! Előttünk ott van egy városka, az lesz Tölgyes Forrás. Ezen az úton az az egyetlen település. Ott majd megállunk és megpihenünk egy kicsit. Azután, ha tudsz továbbjönni, ha gondolod, hogy bírod majd, egészen a Sólyomfészekig, akkor alkonyatra odaérhetünk, legalábbis remélem.
A kislány bólintott egyet. Kinyitotta mazsolás-mogyorós zacskóját, és bekapott néhány szemet. Hamarosan megint nekivágtak.
A nap már jó ideje lement, amikorra keresztülvergődtek a falun, és odaértek Oromon szirtszegélyen álló házához. Nyugaton, a felhők sötét tömege fölött, a magasba ívelő tengeri látóhatáron fölsziporkáztak az első csillagok. A süvöltő tengeri szél a földre hajlította az alacsony füvet. Az alacsony házikó mögötti legelőn fölmekegett egy kecske. Az egyetlen ablak halványsárga fénnyel világított.
Goha a botját és Therru vesszőjét az ajtó mellett a falnak támasztotta, megfogta a gyerek kezét, és egyet koppintott a deszkán.
Nem kapott semmi választ.
Belökte az ajtótáblát. A tűzhelyen kialudt a tűz, csak néhány parázsszem izzott a szürke hamuban, de az asztalon álló olajmécses apró fénykört vont maga köré, és a szoba távolabbi sarkában a földre vetett matrac felől fölhangzott Oromon hívó szava:
– Lépj beljebb, Tenar!
HARMADIK FEJEZET
Lefektette a gyereket a nyugati fal benyílójában lévő priccsre. Utána fölszította a tüzet. Odament Oromonhoz, és a matraca mellett törökülésben letelepedett a kőpadlóra.
– Senki sem visel rád gondot!
– Elküldtem őket – suttogta a varázsló.
Arca sötétebb és keményebb volt, mint azelőtt bármikor, galambősz haja viszont megritkult, és a halvány lámpafény nem gyújtott szikrát a tekintetében.
– Meg is halhattál volna már itt egyedül – morogta az asszony zsémbesen.
– Látod, ebben kell majd segítened – válaszolta a vénember csöndesen.
– Még ne! – sóhajtotta az özvegy panaszosan, előrehajolt, és homlokát a férfi ráncos kezéhez szorította.
– Ma éjjel még nem – nyugtatta meg az öreg. – Majd holnap.
Kezét fölemelte, és egyszer végigsimította a nő haját. Csak ennyire futotta az erejéből.
Goha visszaegyenesedett. Közben a tűz lángra kapott. Fénye vígan táncolt a falakon és az alacsony mennyezeten, a hosszú szoba távoli sarkaiba űzve az összesűrűsödő árnyékokat.
– Ó, ha eljönne Kóbor! – sóhajtotta az öregember.
– Hát érte küldtél valakit?
– Eltűnt – mormolta Oromon. – Elveszett. Akár valami felhő vagy a köd a rétek fölött. Elment nyugatra. Magával vitt egy berkenyeágat. Oda, a sötét homályba. Elveszett az én Karvalyom.
– Nem, nem, nem! – suttogta az asszony. – Meglátod, visszajön!
Hosszan hallgattak. Lassacskán elteltek a tűz melegével. Oromon megnyugodott, most már ki-be járhatott az álom kapuján, és hagyta, hogy Tenar is megpihenjen végre az egész napos fárasztó kutyagolás után. Goha lassan masszírozta a lábát és sajgó vállát. Az utolsó, hosszú kapaszkodón jórészt cipelte a gyereket, mivel már kapkodva szedte a levegőt, amint megpróbált lépést tartani vele.
Tenar fölkelt, vizet melegített, és lemosta magáról az út porát. Utána tejet forralt, evett mellé az Oromon kamrájában talált kenyérből, és végül visszatelepedett mellé. Mialatt az öreg szundikált, Tenar elgondolkodott. Nézte az arcát, a lángokat és az előlük bujkáló árnyékokat.
Arra gondolt, hogy ült egy lány a sötétben, a mély éjszakában, valamikor régen és messze innen, magányos lány egy ablaktalan szobában, aki felnővén csak annyit tudott magáról, hogy ő az, akit felfaltak, így lett a föld sötét erőinek papnője és szolgálója. Azután az asszonyra gondolt, aki felült éjszaka a parasztház békés csöndjében, amikor a férje és a gyerekei már mélyen aludtak, hogy egy órácskát eltöprengjen és maga lehessen. És most itt van egy özvegy, aki elzarándokolt ide egy összeégett gyerekkel, üldögél egy haldokló ágya mellett, és várja egy férfi visszatértét. Ahogy az asszonyok, minden asszony csinálja, amit tennie kell. De Oromon nem a szolgáló, a feleség vagy az özvegy nevén szólította őt. Ahogyan Kóbor sem, akkor, ott, a sírkamra sötétjében. Sem ahogy, még régebben és mindennél távolabb valaha az anyja szólította, anyja, akire csak úgy emlékezett, mint az oroszlánsörény-színű tűz melegére, anyja, aki megajándékozta a nevével.
– Tenar vagyok – suttogta maga elé. A tűz ekkor belekapott egy száraz fenyőágba, és sárgás lángnyelvet lövellt magából a magasba.
Oromon lélegzete nehézkessé vált, küszködve kapkodott a levegő után. Segített rajta, amivel csak tudott, míg az öreg meg nem nyugodott valamicskét. Később mindketten aludtak egy sort, az asszony amúgy félálomban, a vénembert körülölelő csöndben, amelyet csupán annak különös szavai törtek meg egy-egy pillanatra. Egyszer, az éjszaka kellős közepén hangosan megszólalt, mintha valamelyik barátjával találkozna éppen az útszélen:
– Itt vagy hát! Szóval találkoztál vele? – Amikor pedig Tenar fölkelt, hogy rakjon a tűzre, hosszabban beszélt, de ezúttal talán valakihez, aki sok esztendővel ezelőtti emlékezetében élt csupán... világosan, ahogy egy gyerek mondta volna: – Próbáltam én megmenteni őt, de ráomlott a ház teteje. Mindnyájukat betemette. A föld rengett akkor. – Tenar hegyezte a fülét. Ő is átélt már egy földrengést. – Próbáltam segíteni – mondta a legényke az öregember panaszos hangján. A következő pillanatban pedig visszatért fulladozó hörgése.
Pirkadatkor Tenart olyasféle nesz ébresztette föl, amelyet először a tenger mormolásának vélt. Valójában hatalmas szárnycsapkodás keltette. Madárcsapat repült el odakint alacsonyan, nagy tömegben, hogy szinte vihart kavart, árnyéka pedig elhomályosította az ablakot. Egyszer körülkerülték a házat, utána továbbröpültek. Nem csiviteltek vagy rikoltoztak, és Tenarnak fogalma sem volt, milyen madarak lehettek.
Reggel néhányan följöttek Re Albiból, amelytől Oromon háza kissé északra állt. Egy kecskepásztorlányka volt az egyikük meg egy asszony, Oromon kecskéinek tejéért, mások pedig azt kérdezgették, mivel segíthetnének az öregnek. Moha, a falu javasasszonya megfogdosta az égerfa botot és az ajtó mellett álló mogyoróvesszőt, kíváncsian bekukucskált, de még ő sem mert belépni a házba.
– Küldd el őket! Mindnyájukat küldd el! – mordult föl az ágyán Oromon.
Most valahogy eresebbnek és pihentebbnek látszott. Amikor a pöttömnyi Therru fölébredt, beszélt hozzá Tenar számára olyan ismerős, száraz, kedves, nyugodt hangján. Miután a gyerek kiment, hogy eljátszadozzon a napsütésben, a varázsló megkérdezte Tenartól:
– Milyen néven szólítod őt?
A teremtés igazi nyelvét jól ismerte, de a karg nyelvjárásból soha semmit sem tanult meg.
– Therru, azt jelenti, égés, a tűz lobogása – válaszolta az özvegy.
– Ó, igen! – bólogatott az öreg. A szeme fölragyogott, de összeráncolta a homlokát. Egy pillanatig mintha kereste volna a szavakat.
– Ez olyan... – dünnyögte – ez olyan... félnek majd tőle!
– Már most is félnek – mormolta az asszony szomorúan.
A varázsló megcsóválta a fejét.
– Tanítsd őt, Tenar! – suttogta. – Taníts meg neki mindent! Nem a kútfőiek! Azok megrettentek valamitől... Miért is engedtelek el?... Miért hagytál itt?... Hogy későn hozd el őt hozzám...?
– Nyugodj meg, pihenj! – csitítgatta az asszony, mivel az öreg egyszerre kapkodott levegőért és kereste kínlódva a szavakat, de egyik sem sikerült neki igazán. Megint megrázta a fejét, és akadozón lihegte:
– Tanítsd őt! – azután elhallgatott.
Nem evett semmit, csak egy kevés vizet vett magához. Déltájban elszenderedett egy kicsit. Késő délután, fölébredvén, megszólalt:
– Itt az idő, leányom! – és felült.
Tenar megfogta a kezét, és rámosolygott.
– Nem, nem!
– Segíts fölkelnem!
– Nem!
– De igen – sóhajtotta az öreg. – Odakint. Nem tudok meghalni idebent.
– És hová kívánkozol?
– Akárhová – sóhajtotta Oromon. – De ha még bírnám, az erdei ösvényre. Van ott egy bükkfa, a tisztáson túl.
Mivel az asszony látta, hogy képes talpra állni, és mindenáron kifelé törekszik, segített neki. Együtt csoszogtak el az ajtóig. Ott az öreg megállt, és visszanézett házának egyetlen helyiségére. Az ajtónyílástól jobbra, a sötét sarokba támasztva állt a varázsbotja, és mintha fénylett volna egy kicsit. Tenar utánanyúlt, hogy odaadja neki, de Oromon megrázta a fejét.
– Nem – suttogta –, az nem kell! – Körülnézett, mintha keresne valami hiányzó, elfelejtett holmit. – No, menjünk hát! – szólalt meg végül.
Amikor a nyugat felől fújó fényes szél az arcát érte, és végigtekintett a messzi látóhatáron, fölsóhajtott:
– Ez nagyon jó!
– Hadd hívjak pár embert a faluból – kérte Tenar –, csinálhatnának valami hordágyat, és azon vihetnének. Mind csak azt lesik, mit tehetnének érted.
– Gyalog akarok menni! – makacskodott a vénember.
Therru előbújt a ház sarka mögül, és ünnepélyes tekintettel figyelte, amint Oromon és Tenar lassan lépdel, minden ötödik-hatodik lépésnél meg-megállva, hogy az öreg kiszuszoghassa magát... keresztül a napszítta tisztáson, a meredek sziklapart belső oldalán díszlő erdő felé. A nap ugyan forrón tűzött, de csípősen hűvös volt a szél. Nagyon hosszú idejükbe telt, míg keresztülvágtak a tisztáson. Oromon arca elszürkült, és lába a szélben hajladozó fűhöz hasonlóan remegett, mire odaértek egy megtermett, fiatal bükkfa tövéhez, pár lépésnyire az erdő belsejében, rögtön a hegyi ösvény elejénél. Ott az öreg leereszkedett a vaskos gyökerek közé, és hátát a fa erős törzsének vetette. Jó ideig sem beszédre, sem mozdulatra nem telt tőle, szabálytalanul verő, zakatoló szíve egész testét megremegtette. Végül bólintott egyet, és elhalón suttogta:
– Rendben van.
Therru kicsit távolabbról követte őket. Tenar odament hozzá, megfogta a kezét, és halkan mondott neki valamit. Utána visszament Oromonhoz.
– Elmegy, hoz egy takarót – közölte.
– Nem fázom.
– Én fázom!
Az öreg ráncos arcán halvány mosoly villant.
A gyerek egy kecskeszőr takarót maga után vonszolva hamarosan megérkezett. Valamit súgott Tenar fülébe, és elszaladt megint.
– Heather majd befogja, segítségére lehet a fejésben, és különben is vigyáz rá – magyarázta Tenar Oromonnak. – Én meg itt maradhatok melletted.
– Soha sincs csak egyetlen dolgod – suttogta az öreg maradék reszelős hangján.
– Így van. Mindig legalább kettő akad, gyakran még több – ismerte el –, de most itt maradok veled.
Oromon bólintott.
Hosszú ideig semmit sem szólt, csak ült ott csukott szemmel, hátát a fa törzsének támasztva. Tenar elnézte az arcát, és látta, amint lassan megváltozik, ahogy a fény halványul el a nyugati égbolton. Úgy látszott, mintha figyelne valamit... egy eseményt vagy cselekedetet a tiszta, aranylón fénylő tér távolában. Egyszer bizonytalanul, tétován fölsóhajtott:
– A sárkány...
Közben a nap lement, és elült a szél. Oromon Tenar arcába nézett.
– Megtörtént! – lihegte izgatottan. – Minden megváltozott! Megváltozott, Tenar! Várj... várj itt, amíg... – Reszketés futott végig a testén, úgy rázta meg, mint erős szél a száraz faágat. Felnyögött. Szeme becsukódott, s amikor megint kinyitotta, messze az asszony mögé nézett valahová. Rátette a kezét az özvegyére, mire az közelebb hajolt hozzá. Megsúgta neki a nevét, hiszen halála után igazán megismerhetik.
Megszorította az asszony kezét, tovább küszködött a levegőért, míg teljesen el nem állt a lélegzése. Csak feküdt ott, mint a fa valamelyik gyökere, mialatt előbújtak a csillagok, és keresztülpislákoltak az erdő lombjainak résein.
Tenar ülve maradt a halott öregember mellett a sűrűsödő sötétségben. A tisztáson át valami lámpa közeledett meg-megrebbenve, akár egy szentjánosbogár. A nő mindkettejükre ráterítette a takarót, de a halott kezét tartó ujjai elgémberedtek, mintha csak valami hideg követ markolt volna. Homlokával még egyszer megérintette az öreg, ráncos kezet. Mereven, szédelegve fölállt, valahogy idegennek érezte saját testét, és elébe ment a fényponttal közeledőnek, bárki legyen is az.
Azon az éjszakán szomszédai ott ültek Oromon mellett, és ő többé nem küldte el őket.
Re Albi földesurának udvarháza a hegyoldalban terpeszkedett egy sziklakiszögellésen, a Meredély fölött. Kora hajnalban, jóval azelőtt, hogy a nap megvilágította volna a hegyet, az uraság szolgálatában álló varázsló is lejött hozzájuk a falun keresztül. Röviddel utána egy másik varázsló is nehézkesen fölkapaszkodott a hegyoldalon: még sötétben kellett útnak indulnia. Eljutott hozzájuk Oromon haldoklásának híre, vagy saját varázserejüknél fogva szereztek tudomást egy másik nagy varázsló elmúlásáról.
Re Albi falujában nem volt igazi varázsló, csak egy mágus és egy javasasszony, a keresés, gyógyítás és csontkovácsolás alantas munkájának elvégzésére, amivel az emberek a világért sem háborgatták volna a mágust. Moha néne különös szerzet volt. Vénlány, mint a legtöbb vajákos, mindig mosdatlan, deresedő haját furcsa varázscsimbókokba kötözte, füveinek füstjétől vörös karikák éktelenkedtek a szeme körül. Ő jött a lámpással a tisztáson át, és a szomszédokkal meg Tenarral együtt átvirrasztotta az éjszakát Oromon kihűlt teteme mellett. Az erdő szélén viaszgyertyát gyújtott egy üvegkalickában, és valami agyagtálkában édeskés illatú olajokat égetett. Ő mondta el az ilyenkor elmondandó szavakat és végezte el a szükséges teendőket. Amikor eljött a pillanat a tetem megérintésére, hogy előkészíthesse a temetésre, Tenarra nézett egy pillanatig, mintegy az engedélyét kérve, azután tovább folytatta gyászos munkáját. Általában a falusi javasasszonyok gondoskodtak a halottak „hazatéréséről”, ahogyan ők nevezték, és leggyakrabban az eltemetésükről is.
Amikor megérkezett az udvarház varázslója, egy magas, fiatal férfi, kezében ezüstösen csillogó fenyőfa botjával, és a gonti Kikötő mágusa, egy köpcös, középkorú ember, rövid tiszafa pálcájával a kezében, Moha néne nem is nézett rájuk véreres szemével, csak megroggyanó térddel meghajolt feléjük, és szegényes vajákoseszközeit összeszedve hátrább húzódott.
Amikor előkészítette a holttestet a temetéshez, ahogy illik: a bal oldalán fekve, fölhúzott térddel, fölfelé fordított tenyerébe beletett egy kicsiny varázscsomagocskát, valami puha kecskebőrdarabba csomagolt apróságot, színes zsineggel átkötözve. Re Albi varázslója félrepöckölte a kis gombócot botjának hegyével.
– Megásták már a sírt? – kérdezte a Gont Kikötőjének varázslója.
– Igen – felelte Re Albi mágusa. – Kiásták már az én uram kastélyának sírkertjében – és fölmutatott a hegyoldalban terpeszkedő udvarház felé.
– Értem – dörmögte a kikötőbeli –, pedig azt gondoltam, a mi varázslónkat abban a városban kellene tisztességgel eltemetni, amelyet megmentett a földrengéstől.
– Uram tart igényt erre a megtiszteltetésre – kontrázott Re Albi varázslója.
– De akkor úgy tűnhet... – kezdte a kikötőbeli, de elhallgatott, mivel nem kedvelte a civakodást, de olyan könnyen azért mégsem óhajtotta beadni a derekát ennek a tacskónak. Szomorúan nézett le a halott öregre. – Névtelenül kell eltemetnünk őt – mormolta sajnálkozó keserűséggel. – Egész éjszaka jöttem, s lám, mégis későn értem ide. Nagy veszteségünket még ez is tetézi.
A fiatal varázsló nem szólt semmit.
– Aihal volt az igazi neve – suttogta Tenar. – Az volt a kívánsága, hogy itt leljen örök nyugalmat, ahol most fekszik.
Mindkét férfi felé fordult. A fiatalabbik, csupán egy középkorú parasztasszonyt látva benne, egyszerűen keresztülnézett rajta. A Gont Kikötőjéből való hosszabban rámeredt, majd megkérdezte:
– Ki vagy te?
– Kova özvegye vagyok, és Gohának neveznek – válaszolta az asszony. – De annak tudása, ki vagyok igazán, azt hiszem, a te dolgod. Mindenesetre nem az enyém, hogy megmondjam.
Erre már Re Albi varázslója is méltónak találta őt egy kurta pillantásra.
– Vigyázz, asszony, hogy beszélsz nagy hatalmú férfiakkal! – mordult rá.
– Ugyan, várj egy kicsit – mormolta a kikötőbeli, csitító kézmozdulattal, mintha Re Albi varázslójának fölháborodását próbálná csillapítani, és tovább meresztette a szemét Tenarra. – Te valaha... te valaha a tanítványa voltál, ugye?
– És a barátja – felelte Tenar. Azután elfordította a fejét, és némaságba burkolózott. Érezte saját hangjában az ingerültséget, amint a „barát” szót kiejtette a száján. Lenézett öreg barátjára, az elhantolásra fölkészített, élettelen, nyugodt tetemre. Ezek itt csak állnak fölötte, erővel teli, baráti érzelmek nélkül, csupán sértettséget, versengést és haragot táplálva a szívükben.
– Bocsássatok meg – mormolta végül. – Hosszú volt ez az éjszaka, itt voltam mellette, amikor meghalt.
– Ez nem lehet... – kezdte a fiatal varázsló, de Moha néne ekkor hangos szóval közbevágott:
– De igaz. Ő itt volt. Senki más, csak ő. Az öreg maga küldött érte. A fiatal, Townsend nevű juhkereskedőt küldte le hozzá, hogy fölhívja ide, végig a hosszú hegyi ösvényen, és megvárta, amíg ideér és vele van egy darabig, csak azután halt meg, azon a helyen, ahol pihenni akart, pontosan itt.
– És ő... – habogott az idősebbik férfi – megmondta neked a...
– A nevét – nézett rájuk Tenar, és amit az arcukon látott, az öregebbik tekintetében a hitetlenséget, a fiatalabbikéban a sértődöttséget, az megkeményítette őt, és eltöltötte utálkozással. – Már megmondtam az igazi nevét – sziszegte –, talán még egyszer akarjátok hallani?
Megnyugodva látta az arckifejezésükből, hogy valóban nem hallották a nevet, Oromon igazi nevét, hiszen ügyet sem vetettek rá azelőtt.
– Ó! – sóhajtott föl keserűn. – Rossz idők járnak ránk. Micsoda idők, amikor egy ilyen név is észrevétlenül elhangozhat, a porba hullhat, akár egy kődarab. A hallás talán nem hatalom? Halljátok hát megint: Aihal volt a neve. A neve a halálban is Aihal marad. A hősi énekekben Gonti Aihalként emlegetik majd. Már ha ezután is születnek még újabb énekek. Mindig csöndes ember volt. Most pedig már teljesen néma. Lehet, ezután már nem lesznek semmiféle dalok, csak a hallgatás. Én nem tudhatom. Nagyon fáradt vagyok. Az apámat és drága barátomat veszítettem el benne. – Hangja itt megbicsaklott, torkát összeszorította a zokogás. Megfordult, hogy elmenjen onnan. Az erdei ösvényen megpillantotta a Moha néne által készített kis varázscsomagocskát. Fölvette, letérdelt a holttest mellé, belecsókolt nyitott bal tenyerébe, és beletette a kis gombócot. Úgy, térden állva még egyszer fölnézett a két férfira. Nyugodt hangon fordult hozzájuk: – Gondot viseltek rá – kérdezte –, hogy kívánsága szerint itt ássák meg a sírját?
Először az idősebb, utána a fiatalabb mágus bólintott kurtán.
Ekkor Tenar fölállt, lesimította a szoknyáját, és lassan megindult visszafelé a tisztáson keresztül, a reggeli fényben.
NEGYEDIK FEJEZET
„Várj!” – mondta neki Oromon, aki immár Aihal, közvetlenül azelőtt, hogy a halál szele megrázta és letépte őt az élet fájáról. „Vége... Megváltozott minden” – suttogta, utána: „Várj itt, Tenar...” – de azt már nem mondta meg, mire kell várnia. Talán arra a változásra, amelyet látott vagy megérzett... de végül is miféle változásra? Talán éppen a saját halálára gondolt. Nem az élet volt-e az, aminek „vége”? Viszont örömmel, izgatottan szólt hozzá, és ezzel valóban kényszerítette a várakozásra.
– Mi mást kellene tennem? – kérdezte magától Tenar a megboldogult házának söprögetése közben. – Ugyan mi mást csináltam valaha is, eddigi életemben? – Majd megkérdezte öreg barátja tudatában élő emlékképétől: – És itt, a házadban várakozzam?
„Igen” – válaszolta Aihal, a Csöndes, némán mosolyogva.
Felsöpörte hát a házat, megtisztította a tűzhelyet, és kiszellőztette a matracokat. Néhány kicsorbult cserépedényt és egy lyukas serpenyőt kidobott, de még azokat is vigyázva fogta kézbe. Az egyik repedt tányért még az arcához is odaszorította, hiszen az tanúja volt az öreg varázsló betegeskedésének ebben az elmúlt esztendőben. Mértékletes ember volt Oromon, egyszerűen élt, akár egy szegény paraszt, de míg a szeme tisztán ragyogott, és ereje nem hagyta el, sohasem használt volna egy repedt tányért vagy hagyott volna lyukasan egy serpenyőt. Az öreg gyöngeségének ezek a jelei elszomorították, és azt kívánta, bárcsak mellette lehetett volna, hogy gondját viselje. – Örömemet leltem volna benne – mondta a vén mágus benne élő emlékének, bár hangosan egy szót sem ejtett ki. Sohasem engedte volna meg Oromon, hogy saját magán kívül bárki gondot viseljen rá. – Hát nincs jobb dolgod? – kérdezte volna tőle. Tenar nem tudta igazán. Oromon pedig néma maradt. Abban azonban teljesen biztos volt, hogy helyesen teszi, ha most itt marad, ebben a házban.
Szilaj és vén férje, Frisspatak, akik nála jóval régebben éltek már a Középső Völgyben, majd utánanéznek a nyájaknak és a veteményesnek. A tanyán élő másik házaspár, Patvar és Kedves meg majd betakarítja a termést. Minden egyéb egy darabig a sorsára marad. A málnabokrokat lelegelhetik a szomszéd gyerekek. Ez persze elég kár, hiszen úgy szereti a málnát. Idefönt, a Meredélyen, az állandóan fújó tengeri szélben túl hűvös volt a málnatermesztéshez. Viszont Oromon alacsony, vén őszibarackfáján, a ház dél felé nyíló beszögellésében, tizennyolc szép őszibarack nőtt. Therru úgy nézte őket, mint egy egerésző macska, míg egy szép napon besündörgött a házba, és rekedtes, tompa hangján megjegyezte:
– Két őszibarack már egészen piros meg sárga.
– Ó! – lepődött meg Tenar. Odasétáltak a fácskához, levették és helyben, szőröstül-bőröstül bekebelezték az első két érett őszibarackot. A levük végigcsurgott az állukon. Még az ujjukat is megnyalták utána.
– Elültethetem? – kérdezte Therru, kíváncsian nézegetve a kemény, ráncos barackmagot.
– Igen, jó helye lesz itt, az öreg fa közelében. De azért ne ültesd túl közel hozzá. Mindkettő ágainak és gyökereinek legyen elég helye.
A gyerek kiválasztott egy megfelelő pontot, és megásta a parányi sírgödröt. Beletette a magot, és betakarta puha földdel. Tenar csöndesen figyelte. A pár nap alatt, amit itt töltöttek, Therru alaposan megváltozott, gondolta magában. Ugyan még mindig közömbös volt, nem mutatott soha sem haragot, sem örömet, de amióta itt laktak, riasztó ébersége és merevsége alig érzékelhetően föloldódott. Lám, megkívánta az őszibarackot. Kedve támadt elültetni a magot. Arra gondolt, hogy így majd több barack terem a világon. A Tölgyes Tanyán csak két élőlénytől, Tenartól és Pacsirtától nem félt. Itt viszont egész könnyen összemelegedett Re Albi kecskepásztorával, Heatherrel, egy öblös hangú, kedves, de ostobácska, húszéves leányzóval, aki olyasféleképpen bánt a gyerekkel, mint egy kecskegidával a sok közül. Nagyon jó volt ez így. És Moha nénével is minden rendben volt, mit sem számított, mennyire bűzlött.
Amikor, jó huszonöt éve, Tenar először szállt meg Re Albiban, Moha még nem ilyen vén boszorka, hanem fiatal vajákos volt. Bókolt, hajlongott és vigyorgott „az ifjú hölgyre”, a „fehér asszonyságra”, Oromon inasára és tanítványára, és mindig csak a legmélyebb tisztelettel szólt hozzá. Tenar érezte e tisztelet hamis voltát, tudta, hogy csupán álcája az irigységnek, viszolygásnak és bizalmatlanságnak. Ismerősek voltak számára ezek az érzések azoknak a nőknek a részéről, akik fölébe helyezte őt a sors, akik magukat közönségesnek tekintették, őt viszont rendkívülinek, kivételezettnek. Atuan sírjainak papnőjeként vagy Gont varázslójának idegen tanítványaként egyaránt kirekesztődött, a többiek fölé emelkedett. A férfiak kölcsönöztek neki erőt, megosztották vele hatalmukat. A nők valahogy távolról szemlélték, néha féltékenyen, gyakrabban rejtett gúnnyal.
Ő közben úgy érezte, hogy kihagyták valamiből, kizárták valahonnan. Elmenekült az üres sírok erői elől, hátat fordított a tanulás és a tudás erejének, amelyet mestere, Oromon ajánlott föl neki. Mindezt faképnél hagyta, áttért a másik oldalra, a másik világba, ahol az asszonyok éltek, hogy ő is egy lehessen közülük. Egyszerű nő, egy paraszt felesége, anya és háziasszony, annak a hatalomnak birtokában, amire a nők születnek, hogy azt a tekintélyt élvezhesse, amellyel az emberiség rendje ruházza fel őt.
És odaát, a Középső Völgyben Kova feleségét, Gohát készséggel fogadták be az asszonyok világába. Persze azért idegen maradt: a bőre fehér, a beszéde is furcsa egy kicsit, de kiváló gazdasszony, ügyes kezű fonónő, jól nevelt, csinos gyerekekkel és virágzó gazdasággal... egyszóval tekintélynek örvendett. A férfiak szemében pedig Kova asszony volt. Azt csinálta, amit egy nőnek tennie kell: megosztotta vele az ágyát, gyereket szült neki, sütött-főzött, takarított, font, szőtt, varrt, és kiszolgálta az urát. Rendes asszony. Ezt mindenki készséggel elismerte. Ez a Kova végül is jól járt vele, mondogatták. Amikor ránéztek, a szemük elárulta a kérdést: „Vajon milyen lehet egy fehér asszony, talán mindenütt fehér?” Mindaddig, amíg korosabb nem lett, és már nem látták benne a nőt.
Itt és most mindez teljesen megváltozott, semmi sem maradt belőle. Mivel Oromon fölött Moha és ő együtt virrasztottak, a javasasszony egyértelműen tudtára adta baráti szándékát, hogy a követője, szolgálója, bármije lesz, amit csak Tenar kíván tőle. Ő persze egyáltalán nem volt tisztában vele, mit várhat el Moha néne részéről. Az öregasszonyt kiszámíthatatlannak, megbízhatatlannak, zavarosnak, hirtelennek, tudatlannak, agyafúrtnak és koszosnak látta. Viszont Moha nagyszerűen kijött a megégett gyerekkel. Talán éppen ő idézte elő ezt a változást, ezt a könnyű fellazulást Therru lelkében. A gyerek vele is úgy viselkedett, mint bárki mással: felületesen, közömbösen és engedékenyen, ahogy egy élettelen tárgy, mondjuk egy kődarab lehet engedékeny. Az öregasszony azonban szinte rátapadt: falatnyi csemegéket, apró kincseket adott neki, magához édesgette, csábította, hízelgett neki. „No, gyere szépen, aranyoskám, Moha nénivel. Gyere, kincsem, Moha néne megmutatja neked a legszebb helyet, amit eddig életedben láttál!”
Moha görbe orra messze előrenyúlt keskeny ajka és fogatlan szája fölött. Az arcán cseresznyemag nagyságú, szőrös bibircsók éktelenkedett. A haja, mint egy varázscsimbókokból és rendetlen tincsekből rakott szürke szénaboglya. A szaga pedig olyan átható, mély és összetett volt, akár egy rókaodúé.
„Gyere velem az erdőbe, aranyoskám! – mondogatták a vén boszorkák a gonti mesékben. – Gyere velem, meglátod, milyen gyönyörűséges helyet mutatok neked!” Aztán a boszorkány kemencébe vetette és megsütötte a gyereket. Barnára pirította, azután fölfalta. Vagy belevetette egy mély kútba. Ott nyöszöröghetett és vergődhetett reménytelenül, örökre... vagy egy nagy kőbe zárva elaltatta jó száz esztendőre, míg el nem jön érte a Királyfi, a Varázslók Hercege, hogy bűvös szavával szétrepessze a sziklát, csókkal ébressze föl a csodaszép hajadont, és lecsapja a gonosz boszorka fejét...
„Gyere velem, aranyoskám!” – hívta és kivezette a kislányt a mezőre, pacsirtafészket mutatott neki a friss, zöld szénában, vagy a rétre vitte, ahol fehér csiperkét, áfonyát vagy vadmentát szedegettek. Nem kellett a gyereket kemencébe dugnia, szörnyeteggé változtatnia vagy sziklába zárnia, hiszen már mindezt mások megtették vele előtte.
Kedves volt a kislányhoz, de mézesmázos volt ez a kedvesség. Amikor magukra maradtak, szakadatlanul duruzsolt a fülébe. Tenar nem tudta, mit beszél vagy tanít Moha Therrunak, s így azt sem, hagyja-e, hogy zagyvaságaival teletömje a gyerek fejét. „Gyönge, mint a női varázslat... álnok, mint a női bübájosság” – hallotta már vagy százszor is. És valóban tapasztalta, hogy az olyan nőszemélyek vajákolása, mint Moha vagy Borostyán, gyakran hibbantnak tűnt, és szándékuk szerint vagy tudatlanságuk miatt nemegyszer rosszul sült el. A falusi javasasszonyok ugyan sok igét és varázsszert ismerhettek, és a hosszú énekek némelyikét is betéve tudták, de semmi gyakorlatuk nem volt az igazi varázslás nemes művészetében, nem ismerték annak mélységes titkait. A varázslás férfimunkának, férfimesterségnek számított, a mágiát férfiak teremtették. Soha, senki sem hallott még női varázslóról. Némelyikük ugyan varázslónak vagy mágusnak nevezte magát, de a tudásuk csiszolatlan volt, erejük mögül hiányzott a művészi tökély vagy az igazi elmélyültség, ezért félig haszontalan, félig veszedelmes volt egyszerre.
Az olyan, átlagos falusi javasasszonyok, mint Moha, az ősi nyelv néhány, öregebb vajákosoktól hatalmas kincsként kapott vagy varázslóktól drága pénzen vett szavából éltek, kiegészítve közismert javító- vagy keresőigékkel, egy csomó értelmetlen szertartással, bűvészkedéssel és halandzsával, az élettől tanult szülésznői tudással, csontok helyreigazításának ismeretével, emberi és állati nyavalyák gyógyításának képességével, erdő-mező füveinek babonaságokkal alaposan elkevert, alapos ismeretével. Mindezt föltornyozták a természettől nyert gyógyító-, bűvölő-, átváltoztató és igézőképességeikre. Az ilyen zagyvalék egyformán lehetett jó is meg rossz is. Jó pár ilyen boszorka megkeseredett nőszemély volt, mindig készen arra, hogy bárkinek ártson és semmi okát nem látva a rontó szándék megfékezésének. Legtöbbjük egyszerű bábaasszony és kuruzsló volt, a tarsolyában néhány szerelmi bájitallal, termékenységet adó szerrel, férfierőt növelő varázsigével és mindennek kezeléséhez jó adag cinizmussal. Néhányan, akik bár tanulatlanok voltak, de szorult beléjük némi bölcsesség, tudásukat csak jóra használták, bár még annyira sem voltak tisztában vele, mit csinálnak, mint egy taknyos orrú varázslóinas. Közben hetet-havat összehordtak az Egyensúlyról és az Erő útjairól, ezzel magyarázva cselekedeteiket vagy azok megtagadását. „Én a szívem szavát követem – magyarázta Tenarnak az egyik ilyen javasasszony, amikor még Oromon inasa és tanítványa volt. – Oromon uraság nagy varázsló. Igazán kegyes hozzád, hogy tanítványául fogadott. De arra ügyelj, gyermekem, hogy tudd, mindaz, amit megtanultál tőle, otthonra lel-e a szívedben!”
Tenar már akkor is úgy érezte, hogy ennek a bölcs asszonynak igaza van, de valahogy még sincs teljesen igaza. Mintha valami hiányzott volna a szavaiból. És még most sem látta másképp.
Amint Moha és Therru után nézett, úgy érezte, hogy az asszony a szívére hallgat, de az sötét, vad, zabolátlan szív, olyan, mint egy saját útjait és tévútjait beröpködő, fekete varjú. Az is eszébe jutott, hogy Moha talán nemcsak jószívűségből vonzódik a kislányhoz, hanem annak szenvedései, a vele szemben elkövetett kegyetlenség, az erőszak, a pusztító tűz is vonzza valahogy.
Ám bármit mondott vagy tett is a gyerek, semmi sem tanúskodott Moha bármilyen tanításáról, azt kivéve, hol építik fészküket a pacsirták, merre nő a legtöbb áfonya, és hogy lehet egy kézzel macskabölcsőt csinálni. Therru jobb kezét annyira megégette a tűz, hogy valami torz bunkófélévé zsugorodott össze. Hüvelykujját csak valami csipeszként tudta használni, mint rák az ollóját. De Moha néne elképesztően sokféle macskabölcsőt ismert négy ujjra meg egy hüvelykujjra, a hozzájuk kántálandó mondókákkal együtt...
Csipp-csupp, csapd le mind!
Süsd-fözd, pörköld mind!
Gyere, sárkány, jöjj el!
És a zsinór három háromszögbe állt össze, majd négyszöggé tágult. Therru sohasem dúdolta hangosan a mondókát, de Tenar kihallgatta, amint az orra alatt suttogja, miközben egyedül birkózik a figurákkal, hosszan elüldögélve a varázsló házának küszöbén.
Tenar elgondolkodott rajta, mi köti őt magát ehhez a gyerekhez a szánalom, az elesett iránti kötelességtudaton kívül. Pacsirta is megtartotta volna őt, ha Tenar nem veszi magához. De azonnal elfogadta, még csak meg sem kérdezte magától, miért. Vajon ő is a szívére hallgatott? Oromon semmit sem kérdezett a kislányról, csak csöndesen megjegyezte: „Félnek majd tőle.” Mire Tenar azt felelte: „Máris félnek”, és így is volt. Talán még ő maga is félt tőle, ahogyan a kegyetlenségtől, az erőszaktól és a tűztől rettegett. Meglehet, éppen ez a félelem a keresett kötelék.
– Goha – fordult hozzá Therru az őszibarackfa alatt guggolva, miközben a kiszáradt, agyagos földben kereste a helyet, ahová a magot elültette –, mik azok a sárkányok?
– Hatalmas teremtmények – magyarázta Tenar –, olyanok, mint a gyíkok, de még egy hajónál is hosszabbak és egy háznál is nagyobbak. Szárnyuk van, mint a madaraknak. Időnként tüzet okádnak.
– Ide is eljöhetnek?
– Nem – vágta rá Tenar.
Therru nem faggatózott tovább.
– Talán Moha néne mesélt neked a sárkányokról?
A kislány megrázta a fejét.
– Te meséltél – válaszolta.
– Ó! – sóhajtott föl Tenar, és szünet nélkül hozzátette: – A barackfának, amit elültettél, víz kell. Legalább naponta egyszer, míg nem jönnek az esők.
Therru fölkelt, és a ház sarkát megkerülve elporoszkált a kút felé. Lábszára és lábfeje hibátlan volt, nem érte sérülés. Tenar szívesen elnézte, amint járkál vagy szaladgál. Tetszettek neki az apró, csinos, sötét, poros lábak, amint a földet érintették. Therru Oromon öntözőkannájával jött vissza, keservesen cipelte, és kisebbfajta özönvizet zúdított a nemrég elültetett barackmag fölé.
– Szóval emlékszel a történetre, amelyben a sárkányok és az emberek egyformák voltak... Akkor elmeséltem, hogyan jöttek az emberek ide keletre, és maradtak a sárkányok a távoli, nyugati szigeteken. Ott, valahol a végtelen messzeségben.
Therru bólogatott. Úgy látszott, nem is figyel oda, de amikor Tenar a nyugati szigeteket említette, és kimutatott a tengerre, a kislány fölemelte a fejét, és odafordult a fölkarózott babszárak és a fejőállás között elővillanó, fölívelő, fényes látóhatár felé.
A fészer tetején ekkor fölbukkant egy kecske, az oldalát fordította feléjük, fejét nemesen fölvetette. Biztosan kőszáli kecskének képzelte magát.
– Nézd, Torkos megint megszökött – mondta Tenar.
– Huss! Huuussss! – szaladt felé Therru, Heather kecskehajtó pisszegését utánozva. Heather maga is hamarosan megjelent a babágyás kerítése mögül. Ugyanúgy pisszegett a kecskére, amely ügyet sem vetett rá, helyette töprengőn szemlélte a dús babültetvényt.
Tenar otthagyta őket, hadd játsszák el megint hármasban a „kapd el Torkost” mókát. A babágyás mellett elsétált a sziklaperemhez, és továbbment rajta. Oromon háza kissé távolabb épült a falutól. A legközelebb esett a Meredély sziklás szegélyéhez. Az itt meredek, párkányokkal és kiszögellésekkel meg-megszakított füves hegyoldalban folytatódott, ahol legeltethették a kecskéket. Észak felé haladva a partoldal egyre meredekebbé vált, míg végül majdnem függőlegesen zuhant alá, az ösvényen pedig előbukkant a vékony földréteg alól a hatalmas sziklapárkány csupasz kőlapja. Egy jó mérföldnyire még északabbra a Meredély egészen keskeny, vöröses homokkőpárkánnyá zsugorodott, és kiugrott a tenger fölé, amely jó kétezer lábbal lejjebb mélyen alámosta a tövét.
Azon a részen semmi más nem nőtt, csak pár szál szakállzuzmó, kövirózsa és egy-két kék margaréta, amelyeket a szél lelapított a földre, mintha pár leszakadt gomb heverne szerteszét. A sziklaszegélytől beljebb, keskeny csíknyi hegyi rét fölött a Gont-hegy óriási, sötét tömbje emelkedett, csaknem a legtetejéig sűrű erdővel borítva. A szirtek olyan magasan álltak az öböl fölött, hogy alaposan előrehajolva lehetett csak megpillantani lenti partszegélyét és Essary tágas mezőit. Azokon túl, végig a déli és nyugati oldalon nem volt semmi más, csak az égbolt a sima tenger fölött.
Re Albiban töltött éveinek idején Tenar szeretett kisétálni oda. Oromon kedvelte az erdőket, de ő, aki sivatagban nevelkedett, ahol száz mérföldes körzetben egyetlen fa sem nőtt egy csenevész és a forró nyári időben kannából öntözött őszibarackos és almáskerten kívül, ahol nem sarjad semmi friss, zöld, könnyen letéphető, ahol nem volt semmi más, csak egy hatalmas, kopasz hegy, a végtelen síkság és az égbolt, jobban szerette ezt a sziklaperemet, mint a köré záródó erdőséget. Akkor érezte jól magát, ha semmi nincs a feje fölött.
A zuzmókat, a szürkés kövirózsákat és a száratlan margarétákat is szerette. Ismerősek voltak számára. A legszélétől alig pár lábnyira letelepedett a sziklapolcra, és szokása szerint kinézett a nyílt tengerre. A nap forrón sütött, de a szüntelenül fújó szél fölszárította a verejtéket arcáról és karjáról. Hátratámaszkodott a tenyerére, nem gondolt semmire, egész lényét eltöltötte az ég, a szél és a tenger, mintha a tenger, az ég és a szél számára teljesen átlátszóvá vált volna. Bal keze azonban emlékeztette a létezésére. Odafordult, hogy megnézze, mi birizgálja a keze fejét. Alacsony bogáncs volt az, belekuporodva a homokkő egyik repedésébe, éppen csak fölnyújtva apró tüskéit a fény és a szél felé. A légrohamok ritmusára feszesen ingadozott, a sziklába kapaszkodó gyökereinek erejével szembeszegült a széllel. Hosszan elnézte a kis növénykét.
Amikor megint kitekintett a tengerre, a kék párában, ahol a víz összeért az éggel, láthatta egy sziget még sötétebb kék vonalát. Az ott Oranéa, a legkeletibb a Belső Szigetek közül.
Csak bámult a távoli, álomszerű kép felé, közben maga is álmodozott, míg egy, nyugat felől a tenger fölött megjelenő madár magára nem vonta a figyelmét. Nem lehetett sirály, mert egyenletesen repült és egy pelikánhoz képest túl magasan. Talán vadliba vagy egy albatrosz, a nyílt tengerek e ritka, hatalmas vándora, amely szabadon csapong a szigetek között? Nézte a szárnyak lassú csapkodását a messzeségben, magasan a kék égen. Egyszer csak talpra szökkent, kissé hátrább húzódott a sziklaperem szélétől, mozdulatlanná dermedt, a szívverése lelassult, lélegzete megszorult a torkában. Kimeredt szemmel bámulta a tekergő, acélfekete testet, amint előreröpítik a lángvörös, ívelt szárnyak, a kimeresztett karmokat és a mögötte gomolygó füstpamacsokat.
A jelenség egyenesen Gont, a Meredély, őfelé repült. Megpillantotta a rozsdásfekete pikkelyek csillanását, a hosszúkás szemek izzó fényét. Látta vöröslő nyelvét, amint lángként csap elő a torkából. Égés bűze töltötte be a levegőt, és a sárkány szisszenő bömböléssel fordult a szárazföld, a sziklapárkány felé, hosszú tűzcsóvát fújva maga elé.
Lába megcsikordult a kövön. Tekergőző, tüskés farka megcsörrent, s ahol a nap átsütött rajta, bíborvörös szárnya szelet kavarva csukódott össze páncéllal borított oldala mellett. Feje lassan körbefordult. A sárkány végignézett az asszonyon, aki ott állt előtte, borotvaéles karmai számára könnyen elérhetően. A nő szembefordult a sárkánnyal. Tekintetét a fejére szegezte.
Hallott róla, hogy emberi lénynek nem szabad a sárkányok szemébe néznie, de ez most nem jelentett neki semmit. A sárkány egyenesen rámeresztette sárga szemét a keskeny orra fölött szélesen elterülő páncéleresz alól, füstöt és lángot fújó orrlikai fölül. Kicsiny, puha arcát és sötét szemét egyenesen felé fordította.
Egyikük sem szólt semmit.
A sárkány kissé félrehúzta a fejét, hogy össze ne égesse őt, ha mégis megszólal, vagy tán kurta nevetés volt az a mennydörgő „Hah!”, amely narancsvörös lángnyelv kíséretében tört elő belőle?
Ezután hatalmas testét guggoló helyzetbe eresztette, és mondott valamit, de nem neki.
– Ahivaraihe, Kóbor! – dörögte, tőle telhetően halkan, füstösen, tüzes nyelvének rövid fölvillanásával. Utána mélyen leeresztette a fejét.
Tenar ekkor vette észre csupán a hátán lovagló emberalakot. Ott ült a gerincén végigfutó kardpikkelyek kettős sorának legelső párja közötti mélyedésben, közvetlenül a nyaka után, a vállán, ahonnan a hatalmas szárnyak kinőttek. Keze görcsösen markolta a nyakpáncél rozsdabarna pikkelyeit, fejét a kardtövis tövében nyugtatta, mintha aludna.
– Ahi eheraihe, Kóbor! – szólt ismét a sárkány, most egy kicsit hangosabban, széles szájával látszólag mosolyogva és elővillantva Tenar karjánál is hosszabb fogait, azok éles, sárgásfehér hegyét.
Az emberalak meg sem moccant. A sárkány visszafordította hosszú fejét, és ismét Tenarra nézett.
– Sobriost! – sziszegte olyan hangon, mintha két acélpenge súrlódott volna össze.
Az asszony ismerte a Teremtés nyelvének ezt a szavát. Oromon mindent megtanított neki ezen a nyelven, amit hajlandó volt megtanulni. „Gyere föl – mondta a sárkány –, szállj föl!” Már látta is a lépcsőket, amelyeken fölkapaszkodhat. A karmos lábat, a behajlított könyököt, a vállízületet, a szárny tövének legalsó izmait. Négy hatalmas lépcsőfok.
Ő is fölsóhajtott, de nem nevetve, inkább levegő után kapkodva, hogy megtisztítsa összeszoruló torkát. A fejét egy pillanatra lehajtotta, hogy elhessegesse magától a tudatát környékező ájulást. Azután előrelépett. Elhaladt a karmok, az ajak nélküli száj, a hosszúkás, sárga szem előtt, és fölkapaszkodott a sárkány vállára. Megmarkolta a férfi karját. Az még mindig nem mozdult, de biztosan nem lehetett halott, hiszen a sárkány idáig elhozta, és még beszélt is hozzá.
– Gyere hát – suttogta neki, s amikor ujjait a pikkelyről lefeszegetvén az arcát is megpillantotta, megismételte: – Gyere, Kóbor! Gyere már...
A férfi kicsit megemelte a fejét. A szeme nyitva volt, de nem látott semmit. Az asszonynak körbe kellett másznia, a lábát összekaristolva a sárkány forró, érdes bőrén, és a másik kezét is le kellett fejtenie a kardtövis alján dudorodó, tüskés kitüremkedésről. Valahogy rávetette, hogy kapaszkodjon a karjába, így tudta csak letámogatni-levonszolni azon a négy különleges lépcsőfokon a biztonságos földre.
Ahhoz eléggé fölegyenesedett, hogy a vállát átkarolhassa, de nem volt benne semmi eleven erő. A sárkány oldaláról üres zsákként omlott le a sziklára, és teljes hosszában elterült.
A szörnyeteg odafordította hatalmas fejét, és tisztán állati mozdulattal megszaglászta a férfi kinyújtózott testét.
Azután fölegyenesedett, szárnyát is fölemelte félig, erős, fémes csikordulással. Lábát odébb húzta Kóbor közeléből, egészen ki, a sziklaperem szélére. Pikkelyes nyakán ülő fejét hátrafordítva, még egyszer egyenesen Tenar szemébe nézett, és kohótűzre emlékeztető, száraz hörrenéssel szisszentett felé:
– Thesse Kalesszin.
A tengeri szél sivítva szorult meg a sárkány félig kitárt szárnya alatt.
– Thesse Tenar – válaszolta az asszony tiszta, de mégis reszkető hangon.
A sárkány a távolba nézett, nyugat felé, a tenger fölött. Pengő, csattogó vaspikkelyek borította hosszú teste odébb kígyózott, aztán hirtelen kitárta a szárnyát, lekuporodott, és egyenesen a sziklaperem széléről rászökkent a szél hátára. Elsuhantában farkával végighúzott a puha homokkövön. Vörös szárnyával lecsapott, fölemelte, megint lecsapott, és Kalesszin máris távol volt a szárazföldtől, és csak szállt, egyenesen nyugatra.
Tenar addig nézett utána, amíg már nem látszott nagyobbnak egy vadlibánál vagy sirálynál. A levegő meghűvösödött. Amíg a sárkány ott volt, olyan forró lett, mint egy kemence lehelete, a pikkelyes óriás belső tüzétől. Tenar megrázkódott. Leült Kóbor mellé a sziklapadra, és keservesen sírva fakadt. Arcát a tenyerébe temette, és hangosan zokogott.
– Mit csináljak? – kiáltott föl. – Most mit tegyek? Egy pillanat múlva ruhája ujjával megtörülte a szemét és az orrát, két kézzel hátrasimította a haját, és lenézett a mellette heverő férfira. Olyan nyugodtan, olyan lazán feküdt ott, mintha akár örökre úgy maradhatna.
Tenar fölsóhajtott. Ebben a pillanatban nem tehetett semmit, de mindig ott várt rá a következő tennivaló.
Nem bírta volna cipelni a férfit. Segítséget kellene hívnia. De ez azt jelenti, hogy magára kell hagynia. Úgy érezte, túlságosan közel fekszik a szakadék széléhez. Ha netán megpróbál fölállni, még leeshet, amilyen kábult és gyönge. Hogyan vihetné el innen? Egyáltalán meg sem moccant, amint hozzáért vagy megszólította. Benyúlt a karja alá, és megpróbálta odébb vonszolni, ami legnagyobb meglepetésére sikerült neki. Így, magatehetetlenül nem is volt olyan nehéz, elkeseredett erőfeszítéssel tíz-tizenöt lábnyira beljebb cincálta, a csupasz kőről egy kisebb, puha földdarabra, ahol a száraz, csomós fű legalább valami védelem illúzióját keltette. Ott le kellett tennie. El sem futhatott, mivel a lába reszketett, és testét még mindig rázta a zokogás. Mégis, amilyen gyorsan csak tudott, elsietett Oromon házához, amint közelebb ért, hangosan szólította az ott lévőket:
– Heather, Moha, Therru!
A gyerek nyomban előbukkant a fejőállás mögül, és megállt. A maga megszokott módján engedelmeskedett Tenar hívó szavának, de nem jött közelebb, hogy üdvözölje vagy az ő üdvözlését fogadja.
– Therru, szaladj le gyorsan a faluba, és hívj ide valakit... valami erősebb embert! Egy sebesült férfi fekszik odafönt a sziklán.
Therru nem mozdult a helyéről. Eddig még sohasem járt egyedül a faluban. Megdermedt az engedelmesség és a félelem kettős szorításában. Tenar megértette a helyzetet, és megkérdezte tőle:
– Moha néne itt van? Vagy Heather? Hárman biztosan elbírjuk. Csak siess, már Therru, siess! – Biztos volt benne, ha védtelenül otthagyja Kóbort, föltétlenül meghal. Nem lesz már, mire visszaér hozzá. Meghal, lezuhan, elragadják a sárkányok. Bármi megtörténhet. Sietnie kell, nehogy valóban megtörténjen. Kovát is a szántóföldjén vitte el a szélütés, amikor nem volt ott mellette. Egyedül kellett meghalnia. A juhász talált rá a sövény tövében. Oromon is elment, és ő nem tudta visszatartani, nem kölcsönözhetett neki lélegzetet. Kóbor is hazajött, hogy itthon érje a vég, és ez valóban mindennek a vége volt, nem tehet semmit ellene, és mégis mindent meg kell tennie! – Siess már, Therru! Hívj gyorsan akárkit!
Tétova léptekkel maga iramodott meg a falu felé, de ekkor észrevette, amint a vén Moha igyekszik felé a legelőn át, vastag galagonyabotjára támaszkodva.
– Engem szólítottál, aranyoskám?
Moha megjelenése egy pillanat alatt megnyugtatta. Lassan nyugodtabban lélegzett, és a gondolatai is rendeződtek valamennyire. Nem vesztegette az időt kérdezősködésre, hanem meghallván, hogy egy sebesült embert kell lehozniuk a sziklákról, fölkapta a vastag vászon derékaljat, amelyet Tenar szellőztetni tett ki, és máris vonszolta magával a Meredély széle felé. Ketten ráhengerítették Kóbort, és nehezen vonszolták terhüket hazafelé, amikor az ösvényen megjelent Heather, a mögötte trappoló Therruval és Torkossal. Heather fiatal volt és erős. Az ő segítségével már fölemelhették a derékaljat, mint egy hordágyat, és lecipelhették a férfit a házhoz.
Tenar és Therru az egyetlen, hosszú helyiség nyugati falában lévő benyílóban aludt. A túlsó falnál csak Oromon ágya állt, sűrű szövésű vászonlepedővel letakarva. Arra fektették le a férfit. Tenar betakargatta Oromon pokrócával, miközben Moha varázsigéket dünnyögött az ágy körül, Heather és Therru pedig távolabb állva figyelte őket.
– Most hagyjuk őt nyugodtan – mondta Tenar, és a ház elülső részébe terelte mindkettőjüket.
– Ki ez? – kérdezte Heather.
– Mit keresett odafönt a Meredélyen? – faggatózott a vénasszony.
– Te ismered őt, Moha. Ő is Oromon... Aihal tanítványa volt valaha régen.
A javasasszony megrázta a fejét.
– Az egy Égeresből való legényke volt, aranyom – mormolta. – Az, aki most Kútfőben a fővarázsló.
Tenar bólintott.
– Nem, aranyom – tiltakozott Moha. – Ez itt ugyan hasonlít rá, de mégsem ő. Ez az ember nem varázsló, még csak nem is valami mágus.
Heather közben derűsen szemlélte őket. Jórészt nem értette, mit mondanak neki az emberek, de mindig szórakoztatta a beszédük.
– De én jól ismerem, Moha. Ez Karvaly. – Amint kimondta a nevet, Kóbor mindennapi nevét, hirtelen gyengédség fogta el. Most először gondolta és érezte igazán, hogy valóban ő az, és az első találkozásuk óta eltelt évek szoros kötelékkel fűzik össze őket. Valaha régen, a sötétségben, mélyen a föld alatt fölvillant egy csillagpontnyi fény és annak világában az ő arca. – Jól ismerem őt, Moha. – Elmosolyodott... egyre fölszabadultabban... – Ő a legelső férfi, akit megláttam – tette hozzá.
Moha magában dünnyögött, és kínosan fészkelődött. Nem szívesen mondott ellent „Goha asszonyságnak”, de most a szavai csöppet sem győzték meg.
– Akadnak mindenféle trükkök, álcák, torzulások, átváltozások. Jobb, ha óvatos leszel, aranyom. Hogyan kerülhetett oda, ki a vadonba, ahol rátaláltál? Látta őt bárki, amint keresztülvágott a falun?
– Hát egyikőtök sem... látta...?
Csak meredtek rá némán. Már majdnem kimondta: „a sárkányt”, de nem volt hozzá ereje. Nyelve és szája képtelen volt a szó megformálására. Hanem a szó magától előbújt, kibukkant sóhajtó ajkán:
– Kalesszint?
Therru elkerekedő szemmel meredt rá. A gyerek felől meleg, sőt forróság áradt, mintha lázban égne. Nem szólt semmit, csak a szája mozgott, akárha azt a nevet ismételné, és a láz tüze még jobban fölizzott körülötte.
– Csalás – dörmögte Moha. – Most, hogy a mi varázslónk eltávozott, mindenféle ármánykodásra számíthatunk.
– Atuanból Enyhelyre, Enyhelyből Gontra Karvallyal jöttem, egy kis, nyitott csónakon – szögezte le Tenar szárazon. – Te is láthattad, amikor elhozott ide. Akkor még nem volt főmágus. De ugyanaz, ugyanaz az ember volt mégis. Talán másnak is vannak ilyen sebhelyek az arcán?
A sarokba szorított öregasszony elhallgatott, próbálta összeszedni magát. Odanézett a kislányra.
– Nincsenek – motyogta. – De...
– Gondolod, hogy én nem ismerném meg őt? Moha szája megrándult, homloka összeráncolódott, a kezére pislogva összedörzsölte az ujjait.
– Akadnak gonosz dolgok ezen a világon, asszonyom – mormolta. – Olyanok, amelyek megszállják egy ember alakját, belebújnak a testébe... de a lelke nincs sehol... azt fölfalják...
– A sötétség erői?
Moha megremegett a nyíltan kimondott szó hallatán. Bólintott.
– Azt beszélik, egyszer régen Karvaly itt járt, jóval a te idejöttöd előtt. És valami sötét erő kísérte... üldözte az útján. Lehet, hogy...
– A sárkány, aki most idehozta, kimondta az igazi nevét – fortyant föl Tenar. – És én ismerem azt a nevet. – Hangjában megcsikordult a vajákos makacs gyanakvása miatti harag.
Moha némán állt a helyén. Hallgatása erősebb érv volt bármilyen beszédnél.
– Talán a halála veti rá ezt az árnyékot – tétovázott Tenar. – Lehet, hogy haldoklik. Nem tudom. Ha Oromon...
Amint az öreg varázslóra gondolt, szemét ismét elöntötték a könnyek. Az jutott eszébe: Kóbor későn érkezett. De lenyelte a könnyeit, és a fásládához lépett, hogy némi rőzsét vessen a tűzre. Therru kezébe nyomta a vizeskannát, hogy töltse meg, és közben hozzáért az arcához. Az összeforrt, érdes sebhelyek forrón izzottak, bár a kislány nem volt igazán lázas. Tenar nekihajolt a tűz fölszításának. E pompás háztartásban... egy vajákos, egy nyomorék és egy félnótás társaságában valakinek meg kell tennie, amit lehet... és nem szabad szipogásával megriasztania a gyereket. A sárkány azonban elröpült. Hát nem jön ide már semmi más, csak a halál?
ÖTÖDIK FEJEZET
Úgy feküdt ott, mint egy hulla, de nem volt halott. Vajon merre járhatott? Min mehetett keresztül? Éjjel, a tűz halvány fényében, Tenar lefejtette róla elrongyolódott, izzadságtól megkeményedett ruháit. Megmosdatta és úgy, csupaszon hagyta feküdni a vászonlepedő és a puha, súlyos kecskeszőr takaró között. Bár alacsony, karcsú férfi volt, mégis valahogy tömör és erőteljes. Most viszont vézna volt, csontig lefogyott, elhasználódott lett és törékeny. Még a vállán és a bal arcán, halántékától az álláig végigszántó sebhelyek is megvékonyodtak valahogy, ezüstösre sápadtak. A haja szürkére őszült.
Már torkig vagyok a gyásszal – gondolta magában Tenar. – Belebetegszem a sok temetésbe, siratásba. Őt nem fogom megsiratni! Hát nem sárkányháton lovagolva jött el hozzám?
Egyszer meg akartam ölni – jutott eszébe. – Hát most megmentem az életét... ha tudom. – Ránézett a fekvő alakra. Szemében kihívó elszántság villant, nem szánalom.
– Nos, Kóbor, melyikünk szabadította meg a másikat az útvesztőből?
A férfi mozdulatlanul, némán aludt tovább. Az özvegy teljesen kimerült. Megfürdött az alvó mosdatásához melegített vízben, és bebújt az ágyba a kis, tüzesen selymes csöndgombóc, az alvó Therru mellé. Elaludt, és az álma tágas, szeles, rózsaszín és aranyló párával borított teret nyitott meg előtte. Úszott benne. Hangosan fölsóhajtott: „Kalesszin!” Hívó szó felelt rá a távoli fény bugyraiból.
Amikor fölébredt, a madarak már vígan csiripeltek a mezőn és a ház tetején. Fölült és kinézett a reggeli fénybe a nyugatra nyíló alacsony ablak szutykos üvegén át. Lappangott benne valami, egy mag vagy sziporka, de még túl kicsiny ahhoz, hogy szemügyre vegye vagy gondoljon rá. Therru még mélyen aludt. Tenar csak ült mellette, nézte az ablakon beszűrődő napfényt és a kinti felhőket. A lánya, Alma jutott az eszébe. Megpróbálta fölidézni, milyen is volt csecsemőnek. De halvány volt a kép, és el is tűnt, amint jobban odafigyelt rá... a kacagástól reszkető, apró, dundi poronty, lazán repdeső, selymes hajával... És a második apróság, Szikra, akit tréfás kedvében nevezett el így, hiszen Kováról pattant le végül is. Nem is tudta az igazi nevét. Olyan beteges kis vakarcs volt, amilyen egészségtől kicsattanó Alma. Korán jött a világra, pici volt, és két hónapos korában majdnem elvitte a torokgyík. Még pár év múltán is olyan volt, mint egy fészkéből kipottyant, csupasz verébfióka, az ember sohasem tudhatta, megéri-e a másnap reggelt. De megkapaszkodott az életben, a parányi szikra nem hunyt ki benne. Ahogy cseperedett, inas legényke lett belőle. Folyton izgett-mozgott, akár egy megszállott. A tanyán semmi hasznát sem vették: nem volt türelme az állatokhoz, növényekhez és emberekhez, csak a saját vágyait kifejező szavakat használta, sosem csevegett vagy foglalkozott a szeretet és tudás átadásával, elfogadásával.
Vándorlásai során Oromon egyszer odavetődött hozzájuk, amikor Alma tizenhárom éves volt, Szikra meg tizenegy. A varázsló akkor nevet adott Almának, a völgy fejénél fakadó Kaheda-forrás vizében. Szép volt az asszonypalánta gyermek, amint belegázolt a zöldes vízbe, és az öreg igaziként a Hayohe névvel ruházta föl. Egy-két napra megszállt akkor a Tölgyes Tanyán, és megkérdezte a fiúcskát, nem lenne-e kedve bóklászni vele egyet az erdőben. De Szikra csak megrázta a fejét válasz helyett. „És mondd, mit csinálnál a legszívesebben, ha tehetned?” – kérdezte tőle a varázsló, mire a fiú kimondta azt, amit apjának vagy anyjának sohasem mert volna: „Tengerre szállnék.” Így, miután három év múlva Bükköstől megkapta másik, igazi nevét, el is szegődött egy tengeri kereskedő hajójára, amely Valmouth, Oranéa és Enyhely északi partvidéke között járta a vizeket. Időről időre ellátogatott a tanyára, de nem túl gyakran, és sohasem maradt hosszú ideig, bár apja halála után őrá szállt a birtok. A bőre fehér volt, mint az anyjáé, viszont Kovához hasonlóan magasra nőtt. Az arca is hosszú volt és keskeny. Igazi nevét még a szüleinek sem árulta el. Talán senkinek sem mondta meg soha. Tenar már harmadik éve nem látta őt. Lehet, hogy tudott apja haláláról, de az is lehet, hogy nem. Talán maga is elpusztult valahol, belefulladt a tengerbe, de anyja nem hitt ebben. Cipelnie kellett élete szikráját a vizek fölött, viharokon át.
Az özvegyben is ilyesmi kelt most életre... egy szikra. Mint a test bizonyossága az áldott állapotról. Valami változás, titkos, új dolog. Nem akarta igazán tudni, mi lehet az. Sohasem kérdezte volna meg senkitől. Az ember az igazi nevét sem úgy kéri. Vagy megadják neki. vagy nem.
Tétován fölkelt és felöltözött. A korai óra ellenére meleg volt, hát nem gyújtott tüzet. Kiült a küszöbre, kezében egy csupor tejjel, és elnézte, hogyan húzódik vissza a Gont-hegy árnyéka a tenger felszínéről. Enyhe szél lengedezett, amint lennie kell ezen a levegős sziklapárkányon. A szellő maga volt a nyár lehelete: lágy, gazdag és mezőillatú. Valami édes íz úszott a levegőben, valami jóízű változás.
„Minden megváltozott!” – suttogta a haldokló öregember boldogan. Kezére tette a kezét, és megajándékozta őt az igazi nevével, kiadta neki a nevét.
– Aihal! – sóhajtott föl Tenar. Válaszul pár kecske mekegése hallatszott a fejőállás mögül, ahol Heather érkezésére vártak. Mek-mek! – mondta egyikük, mire valamelyik mélyebb, fémes hangon válaszolta: Möök-me-he-he! „Csak bízz meg egy kecskében, ha mindent el akarsz rontani!” – mondogatta gyakran Kova. Ő ugyanis inkább juhász volt, és szívből megvetette a kecskéket. Karvaly viszont kecskepásztorkodott legényke korában odaát, a hegy túloldalán.
Tenar visszament a házba. Therrut a szoba közepén állva találta. A kislány bámulta az alvó embert. Átkarolta a gyerek vállát, és bár Therru rendszerint félrehúzódott, legjobb esetben közömbösen tűrt minden érintést vagy becézést, ezúttal elfogadta, sőt talán egy kicsit még oda is bújt Tenar oldalához.
Kóbor közben tovább aludta kimerült, elgyötört álmát. Félrefordított arcán élesen kirajzolódott ismertetőjele, a négy fehéres sebhely.
– Talán megégett? – suttogta Therru.
Tenar nem válaszolt azonnal. Maga sem tudta igazán, honnan származnak azok a hegek. Egyszer, nagyon régen, Atuan útvesztőjének Festett Termében csúfondárosan megkérdezte tőle: „Talán sárkány mart meg?” Mire a férfi komolyan válaszolta: „Nem, nem sárkány. A Névteleneknek valamelyik rokona volt az. De én az ő nevét is megtudtam.” Ez volt minden, amit Tenar tudott róla. Azzal viszont teljesen tisztában volt, mit jelent a „megégés” szó a gyerek számára.
– Igen – felelte végül.
Therru tovább bámulta az alvó férfit. Félrebillentette a fejét, hogy egyetlen, látó szeme befogadhassa a képet, amitől úgy nézett ki, mint valami kis madárka... egy veréb vagy, mondjuk, tengelice.
– No, gyere már, pintyőkém, fiókám, neki most alvásra van szüksége, neked meg egy őszibarackra. Nézzük csak, megérett-e reggelre még egy!
Therru már ügetett is a fácskához, Tenar szorosan a nyomában.
Miközben a barackot csócsálta. a kislány megvizsgálta a helyet, ahol előző nap kiásta a barackmag parányi sírgödrét. Láthatóan csalódott, hogy még semmilyen fácska nem bújt elő a földből, de nem szólt semmit.
– Öntözd meg! – figyelmeztette Tenar.
Késő reggel Moha néne csoszogott be hozzájuk. Ügyes kezű vajákos lévén, egyik kedvelt elfoglaltsága az volt, hogy kosarakat kötött a Meredély rétjén tenyésző fenyérfűből, és Tenar megkérte őt, tanítaná meg erre a mesterségre. Gyerekkorában, Atuan szigetén Tenar megtanulta, hogyan kell tanulni. Idegenként Gontra érkezve rájött, mennyire szeretnek az emberek másokat tanítani. Elfogadta a fölkínált tanítást, hogy őt is befogadják, megbocsássák neki idegen voltát.
Először Oromon adott neki valamit a tudásából, később Kovától sajátította el az övét. Ez lett élete legmegszokottabb foglalkozása: a tanulás. Mindig rengeteg tanulnivaló akadt a környezetében, jóval több, mint amit elképzelhetett volna, amikor még papnőivadék volt, vagy éppen egy varázsló inasa.
A fenyérfüvet előző este beáztatták, és most csíkokra kellett hasogatniok. Elég aprólékos, de nem túl bonyolult munka volt ez, amely mellett jócskán, szabadon elkalandozhatott a figyelme.
– Néne – szólalt meg Tenar a küszöbön ülve, közöttük egy tálban az ázó fűvel, előttük egy gyékényszőnyeggel, amire majd a hasítékot teregetik ki –, hogyan állapítod meg, hogy egy ember varázsló-e vagy sem?
Moha válasza elég cirkalmasra kerekedett. A szokásos bölcsességekkel és zagyvaságokkal kezdte.
– A mélység megismeri a mélységet – kezdte dörmögő hangon –, és ami e világra született, egyszer meg is szólal. – Ezzel elmesélt neki egy történetet a hangyáról, aki egy palota kövezetén talált egy darabka hajszálat, nyomban futott is vele a hangyabolyba, és a boly éjszaka úgy ragyogott, akár egy fényes csillag, mivel az a hajszál Brost, a nagy varázsló fejéről származott. Persze, a ragyogó hangyabolyt csak a bölcsek láthatták. A közönséges emberek szeme előtt sötét és kihalt maradt.
– Szóval gyakorolnia kell az embernek – vélekedett Tenar.
– Talán igen, talán nem – volt a lényege Moha sötéten komor válaszának. – Némelyekkel vele születik ez az adottság – tette hozzá. – Akár tudnak róla, akár nem, ott van bennük. És éppúgy fölragyoghat, mint annak a varázslónak a hajszála a hangyaboly mélyén.
– Értem – mormolta Tenar. – Már láttam ilyesmit. Félbehasított, majd újból félbehasított egy nádszálat, megint elhasította, és a vékony szálakat letette a gyékényre. – Akkor azt honnan tudod, hogy valaki nem varázsló?
– Nincs benne – motyogta Moha –, nincs benne, aranyom. Az erő. Ide figyelj! Ha nekem van szemem, azzal láthatom, hogy neked is van, igaz? És azt is láthatom, ha te netán vak vagy. És ha csak egy szemed van, mint ennek a kicsinek, vagy éppenséggel három, nos, azt is láthatom, ugye? De ha nincs szemem, amivel lássak, nem tudhatom biztosan, hogy neked van-e, még ha azt mondod is. De lám, van szemem. És látok is vele. Tudom is, mit látok. A harmadik szemet! – Ujja hegyével megérintette a homlokát, és szárazon fölkotyogott, akár egy tyúk a tojása fölött. Boldog volt, hogy megtalálta a szavakat annak kifejezésére, amit mondani kívánt. Tenar rádöbbent, hogy csapongása és gajdolása jórészt a gondolatok és a szavak hiányából fakadt. Hiszen soha, senki sem tanította meg a következetes gondolkodás művészetére. Sőt amit eddig mondott, azt sem hallgatta meg senki, soha. Amit tőle kértek vagy elvártak, nem volt több zagyvaságoknál, porhintésnél, motyogásnál. Közönséges javasasszony volt. Semmi köze sincs a tiszta értelemhez.
– Értem – dünnyögte Tenar. – Szóval... talán nem is akarsz válaszolni erre a kérdésre... Egyébként, amikor valakire ránézel a harmadik szemeddel, a magad erejével, meglátod az ő hatalmukat is... vagy nem láthatod?
– Ez inkább maga a tudás – nyammogta Moha. – A látás csak a dolgok kimondásának egyik módja. Ez nem olyan, ahogy téged látlak, ezt a nyaláb füvet látom, vagy azt a hegyet ott. Tudás ez, aranyom. Tudom én, mi lakik benned... nem abban a féleszű Heatherben. Tudom, mi rejtőzik ebben a kedves gyermekben és nem abban, ott az ágyon. Tudom én... – de itt, úgy látszik, megakadt a tudománya. Csak morgott még valamit maga elé, és kiköpött. – Egy vajákos, ha csak egy gombostűnyit is ér, azonnal fölismeri a másikat – dörmögte végül nyersen, türelmetlenül.
– Egyszóval fölismeritek egymást.
– Így van – bólogatott Moha. – Erről van szó. Igen, fölismerjük.
– És egy varázsló is fölismerné a te erődet, meglátná benned is a mágust...
Moha erre rávigyorgott, feketén ásító, barlangos vigyorgással, ráncai pókhálójának közepéből.
– Ugyan, aranyom – mormolta –, úgy érted, egy férfi, egy varázserejű férfi? Ugyan mi dolga lehetne a magunkfajtával egy erővel megáldott férfinak?
– De Oromon...
– Oromon uraság kedves ember volt – jelentette ki Moha minden csúfondáros él nélkül.
Egy darabig szótlanul hasogatták a fenyérfüvet.
– Vigyázz, aranyom, el ne vágd az élükkel az ujjadat! – figyelmeztette Moha az özvegyet.
– Oromon tanított engem. Mintha nem is lány lettem volna. Mintha én is az inasa lennék, mint Karvaly volt valaha. Még a Teremtés nyelvére is megtanított, Moha! Bármit kérdeztem tőle, mindent megmondott nekem.
– Nem is akadt több hozzá hasonló.
– Én voltam az, aki nem akart tanulni, otthagytam őt. Mit akarhattam volna én a könyveivel? Miféle hasznomra lehettek volna? Én élni akartam, nekem egy férfi kellett, gyerekeket akartam, a teljes életet kívántam magamnak.
Közben a körmével gyorsan, ügyesen hasogatta a hosszú fűszálakat.
– És mindezt meg is kaptam – mondta büszkén.
– Kapd el jobb kézzel, és dobd ki a ballal – pusmogta a vajákos. – Háát, igen, aranyos asszonyság, ki annak a megmondhatója? Ugyan ki tudhatná? Egy férfi iránti vágy engem szörnyű kalamajkába kevert nemegyszer. De hogy netán férjhez menjek? Soha! Nem, nem! Az nem az én formám.
– És miért nem? – kíváncsiskodott Tenar.
A kérdésen meglepődve, Moha nyíltan kimondta:
– Ugyan melyik férfi venne el egy vajákost? – Azután, ferde rágómozdulattal, mint amikor egy birka kérődzik, hozzátette: – És melyik vajákos menne hozzá akármilyen férfihoz?
Tovább szaporították a hasítékot.
– Miért, mi baj van a férfiakkal? – érdeklődött Tenar óvatosan.
Moha éppen olyan elővigyázattal, hangját lehalkítva felelte:
– Azt én nem tudom, aranyom. Már elgondolkodtam rajta. Nagyon is sokat töprengtem ezen. De legjobb tudásom szerint a helyzet a következő: tudod, egy férfi úgy lapul a bőrében, mint dió a héjában. – És úgy emelte föl hosszú, göcsörtös, izzadt ujjait, mintha valóban egy diót tartana közöttük. – Kemény és erős az a héj, és teljesen tele van vele. Tele van tömör férfihússal, férfiúi mivoltával. De ennyi az egész. Sem-mi más nincs benne. Csak ő maga van odabent, semmi egyéb.
Tenar ezen elrágódott egy ideig, aztán mégis megjegyezte:
– De ha egy varázslóról van szó...
– Akkor az ő ereje tölti ki az egészet. Az ő hatalmának az önzése, érted? Hát ez a helyzet vele. Ez az egész. Ha az ereje elhagyja, ő maga is odalesz. Kiürül. – Ezzel összeroppantotta a láthatatlan diót, és elhajította az üres héjat. – Semmivé válik.
– No és egy asszony?
– Ó, aranyom, nos hát, egy asszony egészen másféle teremtmény. Ugyan ki tudhatná, hol kezdődik és hol ér véget egy asszony? Hallgass hát ide, nagysága, nekem gyökereim vannak, sokkal mélyebbre nyúlnak ennél a szigetnél. Mélyebbek a tengereknél, és régibbek a földek teremtésénél. A gyökereim a sötétségbe nyúlnak vissza. – Moha szeme kísérteties fénnyel ragyogott a vörös karikák közepén, és a szava úgy zengett, mint valami hangszer. – A sötétségig érek vissza én! Hamarabb voltam, mint a Hold! Senki, a világon senki sem tudja, meg nem mondhatja, mi vagyok én, micsoda egy nő, az erő asszonya. Egy nő hatalma mélyebb a fák gyökerénél, a szigetek lábánál, öregebb a Teremtésnél, vénebb a Holdnál. Ki merészelné megkérdezni a sötétséget? Ki merné megtudakolni a sötét erő nevét?
Az öregasszony hintázva dúdolt, teljesen elmerült saját gajdolásában. Tenar azonban egyenes derékkal ült a helyén, és hüvelykujja körmével fürgén végighasított egy fenyérfűszálat.
– Én merészelném – mormolta.
Lerepesztett még egy hasítékot.
– Éppen elég hosszú ideig éltem a sötétségben!
Időnként bekukkantott a házba, hogy meggyőződjön róla, még mindig alszik-e Karvaly. Most is itt volt az ideje. Amikor visszatelepedett Moha mellé, nem volt kedve az előbbi beszélgetés folytatásához, mivel az idősebb nő csökönyös komorsággal nézett maga elé. Más témára váltott:
– Ó, amikor ma reggel fölébredtem, úgy éreztem, valami új szél kerekedett. Valami megváltozott. Talán csak az időjárás. Mondd, te nem érezted?
Moha semmi áron nem felelt volna egyenes igennel vagy nemmel.
– Sokféle szél járja idefönt a Meredélyen. Némelyik jó, némelyik gonosz. Egyik felhőket kerget, a másik szép időt hoz. Van, amelyik hírekkel is szolgál annak, aki megérti, de aki nem hallgatja őket, az nem is tud meg semmit. Hát ki vagyok én, hogy tudjam? Egy vénasszony, varázstudomány nélkül, aki még a könyveket sem olvasta. Minden tudományom a földben, a föld sötétjében rejtőzik. Az ő lábuk, a gőgösök lába alatt. Az ő lábuk, a büszke urak és varázslók csizmája alatt. Ugyan miért néznének le rám ők, a tudós mesterek? Mit tudhat egyáltalán egy vén vajákos asszony?
Veszedelmes ellenség lenne, gondolta magában Tenar, és barátnak is elég különös.
– Néne – mormolta, miközben fölkapta a következő fűszálat –, én nők között nevelkedtem. Csak asszonyok között. Kargföldön, messze keleten, Atuanban. Kislánykoromban szakítottak el a családomtól, hogy papnővé neveljenek a sivatag félreeső sarkában. Nem is tudom, hogy hívják. Magunk között csak az volt a neve: „a hely”. Az egyetlen hely, amelyet ismertem. Néhány katona őrizte odakint, de azok be sem léphettek a falai közé. Mi pedig ki nem léphettünk rajtuk. Csak néha, nagyobb csoportban, csupa lány meg felnőtt nő, eunuchok kíséretében, messzire elkerülve minden férfit.
– Kik azok, akik kísértek?
– Az eunuchok? – Tenar gondolkodás nélkül a megfelelő karg szót használta. – Herélt férfiak – felelte.
Tyűha! – kiáltott föl a javasasszony, rontást űző jelet rajzolt a levegőbe, aztán csak bámult némán. Az ajkát keményen összeharapta. A hallottak kibillentették nyugalmából.
– Amíg ott voltam, egyikük szinte az anyám volt anyám helyett... De tudod, néne, én egyetlen férfit sem láttam, míg felnőtt nővé nem cseperedtem. Csak lányokat és asszonyokat. De azt sem tudtam, milyenek tulajdonképpen a nők, hiszen kizárólag őket ismertem. Mint a férfiak, akik csak maguk között vannak... a tengerészek, katonák vagy a varázslók Kútfőn. Ők vajon tisztában vannak vele, mi az, hogy férfi? Hogyan lehetnének, ha egyetlen nőt sem ismernek?
– Csak úgy elkapják őket, és úgy tesznek velük, mint a kosokkal vagy a bakkecskékkel? – szörnyülködött Moha. – Fognak egy herélőkést és kész?
Az iszonyat, az undor és a fölvillanó harag fölülkerekedett benne minden egyéb indulaton és az értelmen. Mohát ezután már semmi más téma nem érdekelte, csak az eunuchok.
Tenar nem tudott sokat róluk. Eszébe jutott, hogy még sohasem gondolkodott el igazán a dolgon. Amikor Atuanon élt, herélt férfiak vették körül. Egyikük különösen gyöngéden szerette őt és ő is viszont. Végül mégis megölte, hogy megszabadulhasson tőle. Azután kijött a szigetvilágba, ahol nem voltak eunuchok, és hamar meg is feledkezett róluk. Odaparancsolta őket s sötétségbe, Kezes teteme mellé.
– Azt hiszem – magyarázta, hogy kielégítse Moha Kíváncsiságát a részletek iránt –, fiatal fiúkat szednek össze és... – Itt elhallgatott. Még a keze is megállt a levegőben. – Akárcsak Therru – mondta végül hosszú hallgatás után. – Mire való egy gyerek? Mit kezdhetnek vele? Kihasználják. Megerőszakolják, kiherélik... ide figyelj, Moha. Amikor ott éltem a sötétség világában, pontosan ezt csinálták. Amikor pedig idejöttem, úgy éreztem, végre kijutottam a fényre. Megtanultam az igazi szavakat. Lett emberem, megszültem a gyermekeimet, igazán jól éltem. Itt, a ragyogó, nappali fényben. És ebben a ragyogó világosságban ugyanazt művelték... ezzel a gyerekkel. Odalent, az ártéri réten. A folyónál, amely megárad tavasszal, és ahol Oromon megajándékozta nevével a lányomat. Fényes napvilágnál! Azt szeretném végre megtalálni, Moha, ahol tisztességesen élhetek. Érted, mire gondolok? Tudod, mit akarok mondani?
– Jól van na, jól van – nyugtatgatta az idősebb asszony. Kisvártatva megjegyezte: – Éppen elég bajunk van, aranyom, anélkül is, hogy külön keresnénk magunknak. – És látva, hogy Tenar keze megremeg, miközben megpróbál elhasítani egy különösen makacs fűszálat, intőn tanácsolta megint: – Vigyázz, el ne vágd vele az ujjadat!
Egészen másnapig Kóbor egyáltalán nem tért magához. Akkor Moha, aki igen ügyes, bár ijesztően mocskos ápolónő volt, végre nagy nehezen belédiktált pár kanálnyi húslevest.
– Kiéhezett – mormolta –, és teljesen kiszáradt a szomjúságtól. Akármerre kószált, arrafelé nem sokat foglalkozhattak evéssel-ivással. – Még egy próbálkozás után: – Attól tartok, már túl messzire jutott. Látod, mennyire elgyöngülnek... még inni sem tudnak, pedig szinte csak arra lenne szükségük. Ismertem egy nagydarab, erős embert, aki ugyanígy járt. Alig pár nap alatt önmaga halvány árnyékává vált.
Lankadatlan türelmével mégis sikerült még pár kanálnyival beleerőltetnie húsból és füvekből főzött kotyvalékából.
– No, most majd meglátjuk – dörmögte. – De azt hiszem, már túl késő. Eltávozóban van. – Minden sajnálat nélkül, sőt talán némi megkönnyebbüléssel beszélt. A férfi semmit nem jelentett számára. A halál viszont mindig eseményszámba megy. Talán ezt a varázslót is eltemetheti. Az öregnek különben közelébe sem engedték.
Amikor másnap fölébredt, Tenar hozzálátott a keze ápolásához. Hosszú utat kellett megtennie Kalesszin hátán, mivel a tenyeréről lejött a bőr, és az acélpikkelyeket markolva összevissza metélte ujjai belső oldalát. Alvás közben is ökölbe szorította a kezét, mintha most sem akarná elengedni a rég eltávozott sárkányt. Tenar kénytelen volt erővel kiegyenesíteni az ujjait, hogy lemoshassa és gyógyírral bekenhesse a sebeket. Miközben ezzel foglalatoskodott, a férfi fölkiáltott és előrekapott, mintha megrettent volna, hogy a mélybe zuhan. A szemét kinyitotta. Az asszony csöndesen nyugtatgatta. A férfi ráemelte a tekintetét.
– Tenar – szólalt meg, mosoly nélkül, puszta fölismeréssel, minden érzelmen túl. Az asszony szívét tiszta öröm árasztotta el, akár egy virág édes illata, hogy még mindig él egy ember, aki tudja a nevét, és az az ember éppen ő.
Előrehajolt és megcsókolta az arcát.
– Feküdj nyugodtan – suttogta –, hadd végezzek ezzel itt. – A férfi némán engedelmeskedett, és hamarosan elaludt megint. A keze ezúttal kinyitva pihent mellette.
Később, amikor maga is lassan álomba merült Therru mellett, eszébe jutott: „Hiszen azelőtt sohasem csókoltam meg!” A gondolattól remegés futott végig rajta. Eleinte nem is akarta elhinni. Hát valóban, annyi év alatt...? Sem a sírkamrákban, sem azután, a hosszú hegyi úton... vagy amikor együtt vitorláztak Enyhely felé a Messzilátó nevű csónakon... és még akkor sem, amikor idehozta őt Gontra...?
Nem. És Oromon sem csókolta meg soha, és ő sem az öreg varázslót. Ő adott nevet a lányának, Tenart is nagyon szerette, de sohasem érintette meg. Ő pedig, aki magányosan, érinthetetlen papnőként nevelkedett, afféle szentségként, nem is vágyott az érintésre, vagy legalábbis nem volt tisztában vele, hogy kívánja. Homlokát vagy az arcát ugyan néha egy pillanatra hozzáérintette Oromon nyitott tenyeréhez, és talán egyszer, nagyon könnyedén ő is megsimogatta a haját.
De Kóbor még ennyit sem tett meg soha.
Lehet, hogy én sem gondoltam soha erre? – kérdezte magától hitetlen csodálkozással.
Nem tudta igazán. Amikor most gondolt rá, valami rémület, a vétkezés sajgó érzése fogta el hirtelen és meglepő erővel, hogy utána nyomtalanul elenyésszen. Ajka megismerte arcának érdes, száraz, hűvös bőrét, a szája sarkának közelében, a jobb oldalán, és most csupán ennek az érzésnek volt jelentősége, értelme, súlya.
Végre elaludt. Álmában hívó szót hallott: „Tenar! Tenar!” És azt is álmodta, hogy válaszol, valami tengeri madár éles rikoltásával, és szabadon repül a fényben, a végtelen víz fölött. De az már nem jutott el a tudatáig, milyen nevet is rikoltott.
Karvaly csalódást okozott Moha nénének: életben maradt. Egy-két nap múltán bele kellett nyugodnia a megmaradásába. Följárt hozzá, etette kecskehúsból, gyökerekből és füvekből kotyvasztott főzetével, közben magához szorította, beterítette testének erős kipárolgásával, és folytonos morgás közepette életet kanalazott belé. Bár a férfi fölismerte és köznapi nevén szólította őt, és Moha sem tagadhatta, hogy látszólag a Karvaly nevű embernek kell lennie, ezt mégsem óhajtotta elismerni. Nem kedvelte a beteget. Minden porcikája hibás, mondogatta. Tenar eléggé nagyra becsülte a javasasszony eszét ahhoz, hogy bántsa a véleménye, de magában nem fedezett föl semmi hasonló kételyt, csak az örömöt, hogy itt van mellette, és lassacskán visszatér az életbe.
– Majd te is meglátod, ha teljesen rendbe jön – biztatta Mohát.
– Rendbejön! – dörmögte Moha, és ujjaival összeroppantotta, majd elhajította a láthatatlan dióhéjat.
Karvaly hamarosan kérdezősködni kezdett Oromon felől. Tenar előre rettegett ettől a kérdéstől. Abban a hitben ringatta magát, hogy erre nem kerülhet sor, mert Karvaly mágikus erejével magától tudomást szerez mindenről, hiszen még a gonti Kikötő és Re Albi varázslói is megérezték, amikor Oromon haldoklott. A negyedik reggel azonban, amikor már ébren feküdt ágyában, ránézett a belépő asszonyra, és meg-jegyezte:
– Ez Oromon háza.
– Aihal háza – felelte Tenar a tőle telhető könnyedséggel. Még mindig nehezére esett kimondania az öreg varázsló igazi nevét. Azt nem is tudta, vajon Kóbor ismeri-e. Biztosan ismerte. Oromon valószínűleg megmondta neki, vagy el sem kellett árulnia.
Egy darabig Karvaly nem reagált a hallottakra, s amikor megszólalt, a hangja teljesen kifejezéstelen volt:
– Ezek szerint meghalt.
– Tíz nappal ezelőtt.
Karvaly úgy feküdt, maga elé nézve, mintha töprengene. megpróbálna kitalálni valamit.
– Én mikor érkeztem ide?
Tenarnak közelebb kellett hajolnia hozzá, hogy megértse a szavát.
– Négy napja, éppen napszálltakor.
– Senki más nem volt odafönt a hegyekben – mormolta a férfi. Teste összerándult és megvonaglott, mintha fájdalmat érezne vagy elviselhetetlen fájdalom emléke törne rá. Homlokát ráncolva becsukta a szemét, és mélyen fölsóhajtott.
Az ereje apránként visszatért. Tenar szemében már ismerős volt ez a homlokráncolás, a visszafojtott lélegzet és az ökölbe szoruló kéz. Az ereje ugyan lassan helyreállt, de a jó kedélye és az egészsége nem.
Kinn ült a ház küszöbén a nyári délután meleg napsugaraiban. Betegágyától eddig ez volt a leghosszabb útja. Letelepedett a küszöbre, elmerült a fény élvezetében, és a ház sarkánál előbukkanó Tenar hosszan elnézte őt. Még mindig elég szürkének, önmaga árnyékának látszott. Nem csupán őszülő haja miatt, hanem valahogy a bőrében és csontjaiban bujkáló kór által is, és e tulajdonságán kívül nem is igen mutatott föl egyebet: nem csillant fény a szemében. És mégis, ez az árnyalak, ez a hamuszürke ember ugyanaz volt, akit először megpillantott önnön erejének ragyogásában, karvalyorrú, szépen metszett szájú, határozott arc... egy jóképű férfi. Mindig is büszke, jó megjelenésű ember volt.
Tenar közelebb lépett hozzá.
– Igen, a napsugárra van most legnagyobb szükséged – mondta neki, mire a férfi bólintott, de a kezét továbbra is ökölbe szorította, amint ott sütkérezett az áradó nyári melegben.
Annyira szótlan maradt a társaságában, hogy Tenar már-már azt hitte, az ő jelenléte az, ami zavarja. Talán többé sohasem lehet már olyan közvetlen vele, mint korábban. Végül is, most ő a fővarázsló... erről minduntalan megfeledkezett. És annak bizony már huszonöt éve, hogy együtt kapaszkodtak föl Atuan hegyeibe és keltek át a Messzilátón a keleti tengeren.
– Hol van a Messzilátó? – kérdezte váratlanul, maga is meglepetten az emléktől. Utána az jutott eszébe, milyen ostobaság is ez a részéről. Hiszen annak annyi éve már, és ő most fővarázsló, biztosan nem jár már azon a rozoga kis csónakon.
– Szelidorban – felelte Karvaly, és arcát ismét elöntötte fölfoghatatlan gyötrelmeinek kifejezése.
Régen, mint az örökkévalóság és távol, akár Szelidor...
– Az a legmesszibb sziget – mormolta Tenar, félig kérdő hangsúllyal.
– A legnyugatibb – hagyta helyben a férfi.
Az asztalnál ültek, közvetlenül vacsora után. Therru kiment játszani.
– Ezek szerint Szelidorból jöttél ide Kalesszin hátán?
Amikor kiejtette a sárkány nevét, az ismét önmagától formálódott meg az ajkán, kényszerítette a száját a hangok kiadására, tüzesre forrósítva a leheletét.
A név hallatán Karvaly egy kurta pillantásra ráemelte a tekintetét, ami figyelmeztette rá, hogy a férfi általában nem néz a szemébe. Egyet bólintott, azután kimért udvariassággal helyreigazította szűkszavúságát:
– Szelidorból Kútfőre, azután Kútfőről ide, Gontra. Ezer mérföld? Vagy talán tízezer? Tenarnak fogalma sem volt róla. Enyhely kincstárában ugyan látta a hatalmas térképeket, de senki sem tanította meg a számok, a távolságok ismeretére.
És távol, akár Szelidor... Különben is, mérhető egy sárkány röpte egyáltalán mérföldekben?
– Kóbor – szólította meg az igazi nevén csöndesen, mivel egyedül voltak –, tudom, hogy szörnyű fájdalmat és kínokat kellett kiállnod. Lehet, hogy nem akarod, talán nem is tudod vagy nem is szabad nekem elmondanod, de ha én tudnék, legalább sejtenék belőle valamit, esetleg nagyobb segítségedre lehetnék. Ezt nagyon szeretném. És hamarosan eljönnek majd érted Kútfőről, küldenek egy hajót a főmágusukért, vagy mit tudom én, még az is lehet, hogy egy sárkányt küldenek érted. És akkor megint elmégy. És még csak nem is beszéltünk igazán egymással. – Beszéd közben ő is ökölbe szorította a kezét a hangja és szavai hamissága fölötti haragjában. Sárkányokkal tréfálkozik itt, és nyafog, akár egy féltékenykedő feleség.
Karvaly komoran, hosszan meredt az asztal lapjára, mint egy parasztember, akit egész napos kemény mezei munka után valami családi perpatvar vár otthon.
– Senki sem jött utánam Kútfőről, azt hiszem – mondta végül, biztosan nem csekély erőfeszítés árán, mivel csak hosszabb szünet után folytatta: – Kérlek, adj időt!
Tenar úgy érezte, csak ennyit akart mondani, ezért gyorsan szabadkozott:
– Hát persze, ne haragudj! – és már állt is föl, hogy leszedje az asztalt, amikor a férfi alig érthetően, még mindig az asztalt bámulva hozzátette:
– Időm van elég... most már.
Maga is fölkelt ültéből, tányérját a mosogatódézsához vitte, és összeszedte a maradék edényeket. El is mosogatott, mialatt Tenar félrerakta az ételmaradékot. Az asszony érdeklődve figyelte. Összehasonlította őt Kovával. Kova életében egyetlen tányért sem mosogatott el. Az asszonymunka. De Kóbor és Oromon agglegényként töltötte életét, női társaság nélkül.
Bárhová vetette a sors, sehol sem élt nők között. Így zokszó nélkül végezte el az „asszonyok dolgát”. Milyen kár lenne, gondolta Tenar, ha gondot csinálna belőle, ha a méltósága egy darab mosogatórongyon múlna.
Valóban nem jött érte a Kútfőről senki. Amikor szóba hozták a dolgot, aligha érhetett volna oda bármilyen hajó, hacsak nem varázsszél hajtotta egész útján. De csak teltek-múltak a napok, és nem érkezett számára semmi jelzés vagy üzenet. Tenar furcsának érezte, hogy a fővarázslójukat ilyen hosszú ideig békén hagyják. Vagy talán valami varázslattal rejtőzött el itt előlük, esetleg nem is tudják, hol van, de különben sem ismerhetnék föl. Lám, még a falubeliek sem sokat törődnek vele.
Az, hogy Re Albi földesurának kastélyából nem jött le hozzá senki, már kevésbé volt meglepő. Annak a háznak az urai sohasem voltak jó viszonyban Oromonnal. A kastély asszonyai, tartották a falusiak meséi, sötét mesterségek elkötelezettjei voltak. Azt beszélték, egyikük egy északi urasághoz ment feleségül, és az ura elevenen temette el egy nagy kő alá. Egy másik hosszan túlhordta a magzatát, hogy végül valami nagy hatalmú teremtményt hozhasson világra, és valóban, amikor a gyerek megszületett, máris tudott beszélni, de nem voltak csontjai. „Akár egy kis üres bőrzacskó – pusmogta a faluban a bábaasszony –, egy zsákocska, aminek szeme és hangja van, de egyáltalán nem szopik. Makogott pár szót valami idegen nyelven, aztán meghalt...” Bármennyi volt is az igazság az ilyesféle szóbeszédben, a Re Albi kastély urai mindig is zárkózottak voltak. A varázsló Karvaly társa, a mágus Oromon tanítványa, Vandór Akbé gyűrűjének visszahozója, Enyhely hőse biztosan megtelepedhetett volna a palotában, miután Re Albiba érkezett... de nem tette. Ehelyett a saját kedvére élt, egyedül, a falu szövőmestere, Legyező kicsiny házikójában, és a nagy ház lakóit ritkán látta és akkor is csak messziről. Moha pletykái szerint manapság nem is lakik asszony a palotában, csak az öreg uraság, egy vénséges vén ember és az unokája meg egy fiatal varázsló, Rezgőnyár, akit a kútfői iskolából hozattak maguknak.
Mióta Oromont eltemették a hegyi ösvényen, a nagy bükkfa alatt, tenyerén Moha néne talizmánjával, Tenar nem találkozott Rezgőnyárral. Különös, hogy nem tudott róla: a fővarázslójuk itt tartózkodik a falujában, vagy ha mégis tudta, valamely oknál fogva távol tartotta magát tőle. És a gonti Kikötő varázslója, aki ugyancsak ott volt Oromon temetésén, szintén nem jött többé vissza. Még ha nincs is tudomása Kóbor ittlétéről, azt biztosan tudja, kicsoda ő, a Fehér Hölgy, aki a csuklóján viselte Vandór Akbé gyűrűjét, aki teljessé tette a Béke Rúnáját... Ó, de hány éve is volt mindez, öreglány? – kérdezte magától. – Netán féltékenykedsz?
De végül is ő mondta meg nekik Oromon igazi nevét. Ezért csak járna valami csekély megbecsülés.
No de a varázslókra egyáltalán nem jellemző az ilyesmi. Ők a hatalom emberei. Ők kizárólag az erővel foglalkoznak. És neki ugyan milyen hatalma van mostanában? Miféle ereje volt valaha is? Kislánykorában, papnőként, csak afféle edény volt. A sötét bugyrok erői áramlottak keresztül rajta, használták fel őt, hagyták ott kiürülten, érintetlenül. Fiatal nő korában az erő művészetére tanította egy nagy hatalmú férfi, de azt is eltaszította magától, elfordult tőle, nem érintette meg igazán. Felnőttként az asszonyi erőt választotta és birtokolta, a maguk idején, de már ez az idő is régen elmúlt. Asszonykora és anyasága a múlt ködébe veszett. Nem maradt benne semmi, semmiféle erő, amelyet bárki tisztelhetne.
Viszont beszélt hozzá egy sárkány. „Kalesszin vagyok” – mondta neki. „Tenar vagyok” – válaszolta rá.
– Mi az sárkányvitéz? – kérdezte Kóbortól a sötétség birodalmában, az útvesztőben. Megpróbálta kétségbe vonni a férfi hatalmát és bebizonyítani saját ereje létezését. És a férfi nyílt őszinteséggel válaszolta neki, amivel egy életre lefegyverezte:
– Olyasvalaki, akivel a sárkányok szóba állnak.
Nos, ő pontosan ilyen asszony. Az újdonság érzetével csak rejtett tudása, az a parányi fénymag töltötte el, amelyet ott érzett magában, s amely a nyugatra nyíló kis ablak alatt ébredezett benne.
Pár nappal az asztalnál lezajlott rövid beszélgetés után Oromon konyhakertjét gyomlálta, megpróbálta megmenteni a tavaly nyári hajtásokból tavasszal elduggatott hagymapalántákat. Kóbor elballagott a kecskéket kirekesztő magas kerítésben nyíló kapuhoz, és nekilátott a sor másik vége gyomlálásának. Dolgozott egy darabig, azután fölegyenesedett és lenézett a kezére.
– Várd ki, amíg begyógyulnak a sebek – mondta neki Tenar kedvesen.
Beleegyezően bólintott.
A szomszédos sorban már virágba borultak a magas, fölkarózott babszárak. Édes illatuk betöltötte a levegőt. Karvaly leült, sovány karjával a térdére támaszkodott, és elnézte az indák, virágok és lecsüngő babhüvelyek között beszüremkedő napsugarakat. Az ágyasban szorgoskodó asszony beszélni kezdett hozzá:
– Amikor Aihal meghalt, minden megváltozott – mormolta. – Attól a naptól fogva gyászolom, siratom őt, de valami, valahogy enyhíti bennem a gyászt. Valami hamarosan megszületik... végleg fölszabadul. Tudom az álmaimból és első fölébredésem pillanatából... valami valóban megváltozott.
– Igen – értett egyet vele a férfi. – Megszűnt egy gonosz akarat. És...
Hosszú szünet után folytatta tovább. Nem nézett az asszonyra, de a hangja először hangzott úgy, ahogy Tenar emlékezetében élt, könnyedén, nyugodtan, erőteljes gonti kiejtéssel.
– Emlékszel rá, Tenar, amikor először megérkeztünk Enyhelyre?
„Hogyan is feledhetném?” – súgta az özvegy szíve, de fennhangon nem merte kimondani, nehogy visszariassza a férfit a némaságba.
– Kikötöttük a Messzilátót, és fölkapaszkodtunk a mólóra... a lépcsője márványból épült. Ott várt a tömeg, minden ember, az utolsó szálig, és te fölmutattad nekik a gyűrűt a csuklódon...
– ...Belekapszkodtam a karodba. A rettegésen is túli félelem fogott el. Azok az arcok, hangok, színek, a sok torony, zászló és fölirat, az aranyló és ezüstös ragyogás, a zene... de én csak téged láttalak... te voltál számomra az egész világ, amint vonultunk fölfelé.
– A királyi palota ajtónállói elkísértek bennünket Vandór Akbé tornyának lábához, végig a zsúfolt utcákon. Akkor fölkapaszkodtunk a meredek lépcsőn. Mi ketten, egyedül. Emlékszel rá még?
Tenar bólintott. Tenyerével a földre támaszkodott, érezte a kigyomlált talaj érdes hűvösséget.
– Akkor kinyitottam az ajtót. Súlyos volt, és először meg is akadt. Utána bementünk. Emlékszel?
Úgy hangzott, mintha a bizonyosság kedvéért kérdezné: „Valóban megtörtént? Tényleg jól emlékszem?”
– Hatalmas, magas csarnok volt – révedt el Tenar. – Azt a termet juttatta eszembe, ahol annak idején fölfaltak, de csak azért, mert olyan magas volt. A toronyban nyíló ablakokból szűrődött be a fény. A napsugarak úgy keresztezték egymást, mint a kardpengék.
– És a trónus... – jegyezte meg Karvaly.
– Igen, a trónus, csupa arany és karmazsin. Csakhogy üres volt. Éppen ahogy Atuan nagytermében.
– Most már nem az – mondta a férfi, és a hagymaszárak között az asszonyra nézett. Az arca feszült volt és sóvárgó, mintha valami elérhetetlen örömforrásra gondolna. – Enyhelynek van már királya – folytatta –, ott, a világ közepén. Amit előre megjósoltak, beteljesedett. A rúna megint ép, és a világ is egész. Elérkeztek a béke napjai. Ő majd...
Elhallgatott, lesütötte a szemét, és ökölbe szorította a kezét.
– Ő hozott vissza a halálból az életbe. Enlad szülötte, Arren. Az énekek majd Lebannen néven emlegetik. Az igazi nevén lett a szigetvilág királya Lebannen.
– Tehát ez lenne az – térdelt föl az asszony és nézett a férfi szemébe – a fénybe kitörő öröm?
Karvaly nem válaszolt.
Enyhelynek királya van, gondolta magában Tenar, és hangosan is kimondta:
– Szóval Enyhelynek királya van.
Fölmerült benne a szépséges város képe: a széles utcák, a márványtornyok, a cseréppel és bronzzal fedett tetők, a kikötőben horgonyzó fehér vitorlájú hajók, a lenyűgöző trónterem, ahol a napsugarak kardpengékként villogtak, a gazdagság, méltóság és harmónia, a gondosan fönntartott rend. Szinte látta, amint a rend szétárad abból a középpontból, mint vízen a tökéletes körök, mint a kikövezett, egyenes utcák vagy a szél szárnyán sikló hajók: a dolgok folyása, ahogy lennie kell, töretlen haladás a béke felé.
– Jót cselekedtél, drága barátom – suttogta. Karvaly rövid mozdulatot tett, mintha meg akarná állítani a szavait, elfordult, és a szájára tapasztotta a tenyerét. Tenar képtelen volt elviselni könnyeinek látványát. Visszagörnyedt a munkájához. Kihúzott egy gyomot, utána egy másikat, és a makacs gyökér beleszakadt a földbe. Ujjaival túrt bele az ágyásba, hogy megkeresse a gyökeret a durva talajban, a föld sötét testében.
– Goha! – szólalt meg ekkor Therru gyönge, reszelős hangja a kapuban, mire Tenar hátrafordult hozzá. A kislány fél arca egyenesen felé fordult, fölmutatva látó és vak szemét. „Vajon megmondjam-e neki, hogy király ül Enyhely trónján?” – gondolta Tenar.
Fölkelt és odament a kapuhoz, hogy ne kelljen a kislánynak erőlködnie a hangos beszéddel. Amikor eszméletlenül hevert a tűzben, magyarázta neki Bükkös, beszívta a lángokat. „Kiégette a hangját” – bizonygatta.
– Torkosra vigyáztam – panaszkodott Therru –, de már megint kitört a kerített legelőről, és sehol sem találom.
A leghosszabb egybefüggő szöveg volt ez, amelyet eddig valaha mondott. Remegett a futás erőfeszítésétől és a visszafojtott sírástól. Nem pityereghetünk itt egyszerre mindnyájan, zsörtölődött magában Tenar, micsoda butaság! Nem szabad így csinálnunk!
– Karvaly! – szólt hátrafordulva. – Kiszökött egy kecske.
A férfi azonnal fölállt, és odasietett a kapuhoz.
– Nézd meg a melegágyaknál – tanácsolta.
Úgy nézett Therrura, mintha nem látná iszonyúan eltorzított arcát, sőt őt magát is alig venné észre. Itt egy gyerek, aki elveszített egy kecskét, és most meg kell keresnie. Ezért inkább a kecskére gondolt.
– Vagy elszaladt, és csatlakozott a falusi nyájhoz – találgatta.
A kislány máris szökdécselt a melegágyak felé.
– A te lányod? – kérdezte Karvaly Tenartól. Eddig még egy szót sem szentelt a gyereknek, és az első pillanatban Tenarnak csak az jutott az eszébe, milyen különösek is a férfiak.
– Nem, és nem is az unokám, de mégis az én gyerekem. – Ejnye, miért piszkálódik már megint vele, mi végre ugratja a férfit, gondolta közben.
Karvaly éppen csak kilépett a kapun, amikor szem-berohant velük Torkos: fehér-barna villám, szorosan a nyomában Therruval.
– Hej! – kiáltott föl a férfi élesen, hirtelen ugrással a kecske előtt termett, elállta az útját, és a nyitott kapun át egyenesen Tenar karjába kergette. Az asszonynak sikerült elkapnia az állat nyakában lógó bőrszíjat. A kecske azonnal megállt, engedelmesen, mint egy kisbárány, és egyik szemével Tenart, a másikkal a hagymasorokat nézte.
– Kifelé! – kiáltott rá Tenar, és kivezette a kecskék paradicsomából a köves legelőre, ott volt a helye a többiek között.
Kóbor leült a földre, legalább annyira vagy még inkább kimerülten, mint Therru. Kapkodva lihegett, és láthatóan szédüléssel küszködött. De legalább a könnyei nem csurogtak. Bízz meg egy kecskében, és minden fenekestül fölfordul.
– Heathernek nem lett volna szabad rád bíznia Torkos őrzését – mondta Tenar a kislánynak. – Őt senki sem tarthatja féken. Ha megint kiszökik, szólj Heathernek, és ne izgulj miatta. Rendben van?
Therru biccentett. Közben Kóbort figyelte. Ritkán nézett egyenesen az emberekre és még ritkábban férfiakra egy rövid pillantásnál tovább. Kóbort viszont hosszan bámulta, még a fejét is félrebillentette, mint egy verébfióka. Talán éppen egy nagy hős van születőben?
HATODIK FEJEZET
Már egy jó hónap elmúlt a napéjegyenlőség óta, de az esték még hosszan elnyúltak a Meredély nyugatra nyíló oldalán. Therru késő este érkezett haza a Moha nénével végrehajtott egész napos gyógynövénygyűjtő kirándulás után, olyan kimerülten, hogy még enni sem volt ereje. Tenar gyorsan ágyba dugta, letelepedett mellé, és énekelt neki. Amikor a gyerek túlságosan elfáradt, nem tudott elaludni, csak kuporgott az ágyában, mint egy riadt kis állat, és addig emésztette a rémképeit, míg valami lázálomba nem zuhant, valahol az alvás és az ébrenlét határán, mindenki számára elérhetetlenül. Tenar rájött, hogy ezt megakadályozhatja, ha magához öleli és álomba ringatja az énekével. Amikor kifogyott a Középső Völgyben, farmerfeleségként megtanult dalokból, végtelen karg énekekkel folytatta, amelyeket gyerekpapnő korában tanult meg Atuan sírjai mellett. A névtelen hatalmaknak és az üres trónusnak szentelt himnuszok zümmögésével és édes dallamával kábította a gyereket, a Trónuséval, amelyet most a földrengés pora és törmeléke temetett maga alá. Nem érzett már ezekben a dalokban semmi erőt, ártatlan énekek voltak számára. Szeretett a saját nyelvén dúdolni, bár nem tudta, milyen dalokkal altathatja a kicsinyét egy atuani anya, vagy mit énekelt neki saját anyja kiskorában.
Therru végre mélyen elaludt. Tenar lecsúsztatta őt öléből az ágyra, és várt még egy pillanatig: valóban alszik-e. Azután gyors pillantással meggyőződvén róla, hogy egyedül van, csaknem bűntudattal, de mégis örömteli, sőt élvezetesen szertartásos mozdulattal ráhelyezte keskeny tenyerét a gyerek arcának és szemének találkozási helyén a tűz marcangolta bőrön éktelenkedő durva, fénylő hegre. Az érintése alatt a heg teljesen eltűnt. A gyerek húsa ép volt, egy alvó kislány kerek, bársonyos arcocskája nézett rá. Olyan volt, mintha a keze visszaállította volna az eredeti valóságot.
Lassan, vonakodva fölemelte a tenyerét, és megint meglátta a helyrehozhatatlan hiányt, amelyet soha, senki sem gyógyíthat meg teljesen.
Odahajolt, megcsókolta a sebhelyet, megnyugodva fölegyenesedett, és kiment a házból.
A nap végtelen, gyöngyházfényű homályba bukott alá. Senki sem volt a közelben. Karvaly talán elvonult az erdőbe. Újabban ki-kiment Oromon sírjához, órákat eltöltött a nyugodt helyen, a bükkfa alatt, és ahogy gyarapodott az ereje, neki-nekivágott a vén varázsló által annyira kedvelt hegyi ösvényeknek. Az étel láthatóan csöppet sem vonzotta, Tenarnak úgy kellett néha belediktálnia valamennyit. Mindenféle társaságot került, kizárólag a magányt kereste. Therru mindig ott koslatott a sarkában, éppoly hallgatagon, mint ő maga, egyáltalán nem zavarta, de Kóbor nyughatatlan volt, ezért a gyereket hamarosan hazaküldte, és egyedül ment tovább, olyan utakon, amelyekről Tenarnak sejtelme sem volt, hová vezetnek. Rendszerint későn tért haza, azonnal lefeküdt aludni, és nemegyszer már azelőtt útra kelt megint, hogy Tenar vagy a kislány fölébredt volna. Tenar rendszerint kinn hagyott neki az asztalon egy kis kenyeret és sajtot.
Egyszer meglátta őt, amint közeledik a mezei ösvényen, amely olyan nehéz megpróbáltatást jelentett neki, amikor Oromont támogatta végig rajta. Csak jött a vibráló levegőben, a szélben hajladozó füvön, határozott léptekkel, bezárkózva makacs keserűségébe, keményen, mint a kő.
– Itt maradnál egy darabig a ház körül? – kérdezte Tenar, amikor közelebb ért hozzá. – Therru elaludt. Szeretnék sétálni egy kicsit.
– Igen. Menj csak. – Tenar elindult, és közben azon rágódott, mennyire közömbös is egy férfi az asszonyokat foglalkoztató gondok iránt: hogy valakinek mindig egy alvó gyerek közelében kell lennie, és bárki szabadsága csak másénak a rovására érvényesülhet, hacsak ki nem alakul valamiféle, állandóan változó, mozgásban lévő egyensúly, mint például az előrehaladó testé, ahogy most az övé is... két lábon, először az egyikre, utána a másikra helyezve a súlyát, e csodálatos képesség, a járás gyakorlatának megfelelően. Később az égbolt fokozatosan elmélyülő színárnyalatai és a szél makacsul szelíd nyomása elterelte a gondolatait. Bonyolult hasonlatait mellőzve ballagott tovább, míg oda nem ért a kiugró homokkősziklákhoz. Ott megállt és elnézte, amint a nap lassan elmerül a békésen terjengő, rózsaszín párában.
Letérdelt, és először a szemével, utána az ujjaival is megvizsgálta a sziklába mélyülő, szakadozott peremű vájatot: Kalesszin farkának nyomát. Újból végighúzta rajta a kezét, miközben álmodozva meredt az alkonyi félhomályba. Egyszer csak fennhangon megszólalt. A név ezúttal nem perzselte meg a száját, hanem szisszenve, lágyan szakadt le az ajkáról:
– Kalesszin...
Tekintetét fölemelte kelet felé. A Gont-hegy csúcsai vöröslöttek az erdőség fölött, befogták az odalent már elenyészett fénysugarakat. Az élénk szín a szeme előtt halványodott. Másfelé nézett, s amikor visszafordult, a csúcs már egészen elszürkült, az erdős hegyoldal sötétbe burkolózott.
Várta az esthajnalcsillag feljöttét. Amikor előbukkant a pára sávja fölött, lassan hazabandukolt.
A házba, de nem hazament. Mit keres itt, Oromon házában és nem a saját tanyáján, gondozza Oromon kecskéit és hagymaföldjét és nem a saját kertjét meg nyájait. „Várj!” – mondta a vén mágus, és ő várt. Azután eljött a sárkány. És most már Kóbor is jól van... legalábbis elég jól. Ő már megtette a dolgát. Rendben tartotta a portáját. Többé nincs rá itt szükség. Eljött az ideje a távozásnak.
Mégis nehéz volt arra gondolnia, hogy elhagyja ezt a sziklapárkányt, visszamegy megint a síkságra, a könnyen művelhető földekre, a szélcsöndes belföldre, nem tudott erre gondolni, csak sajgó és elsötétülő szívvel. Miről is álmodozott itt, a nyugatra nyíló kis ablak alatt? Mi végre jött el ide az a sárkány?
A ház ajtaja szokás szerint nyitva volt, hogy beengedje a fényt és a levegőt. Karvaly lámpa és tűz fénye nélkül üldögélt a tisztára söpört tűzhely melletti alacsony zsámolyon. Gyakran telepedett oda. Tenar arra gondolt, biztosan legénykekorában is az lehetett a helye, abban a rövid időben, amikor Oromon tanítványa volt. Az ő helye is ott volt azokon a téli napokon, amikor maga is Oromon mellett inaskodott.
A férfi felé nézett, amikor belépett, de nem egyenesen rá, hanem kicsit jobbra tőle, az ajtó melletti sötét zugba. Oromon pálcája állt ott, egy súlyos tölgyfa bot, a fogásánál fényes és olyan hosszú, amilyen magas a gazdája volt. Mellé Therru odatette a mogyoróvesszőt és az égerágat, amelyeket akkor vágott maguknak, amikor Re Albi felé igyekeztek.
Tenar elgondolkodott: Hát az ő botja, az ő tiszafa varázspálcája, amelyet Oromontól kapott, vajon hol lehet most? Ejnye, igazán, miért nem gondoltam erre mindeddig?
A házban sötét volt és állott a levegő. Tenar nyomott hangulatban érkezett. Szeretett volna elbeszélgetni a férfival, de ahogy ott gubbasztott a sutban, nem volt mit mondania neki, és válaszra sem igen számíthatott.
– Gondolkodtam – szólalt meg végül, miközben egy tányért föltett a falipolcra –, itt az ideje, hogy visszamenjek a tanyámra.
Kóbor nem szólt semmit. Esetleg bólintott, de Tenar háttal állt neki.
Hirtelen rátört a fáradtság, az ágyába kívánkozott. De a férfi csak ott ült tovább, a ház elülső részében, és még nem volt egészen sötét. Képtelen volt levetkőzni előtte. A szégyenérzete fölmérgesítette. Már-már megkérte, hogy menjen ki egy kicsit, amikor Kóbor tétován megköszörülte a torkát, és megszólalt.
– A könyvek. Oromon könyvei. A Rúnák és a két Törvénykönyv. Azokat is magaddal viszed?
– Hogy én?
– Te voltál az utolsó tanítványa.
Az asszony közelebb lépett a tűzhelyhez, és leült Oromon háromlábú karosszékébe, a férfival szemben.
– Megtanultam ugyan a köznyelv rúnáit, de mára egész biztosan jórészt el is felejtettem őket. Egy kicsit arra a nyelvre is megtanított, amelyen a sárkányok beszélnek. Abból még emlékszem valamire. De semmi másra. Nem lettem igazán a híve, nem lett belőlem varázsló. Később férjhez mentem, ezt te is tudod. Vajon ráhagyta volna Oromon bölcs könyveit egy paraszt feleségére?
– Nem hagyta akkor esetleg valaki másra? – kérdezte a férfi kis idő múltán, közömbös hangon.
– Csak rád hagyhatta, egész biztosan.
Karvaly erre nem mondott semmit.
– Te voltál az utolsó tanítványa, a büszkesége és a barátja. Ugyan sohasem mondta ki nyíltan, de csakis a tieid lehetnek.
– Mit kezdhetnék én velük?
Az asszony némán nézett rá a félhomályban. A nyugatra néző ablak halványan fénylett a szoba túlsó oldalán. A nyers, kíméletlen, semmit meg nem magyarázó harag a hangjában Tenart is földühítette.
– Te, a fővarázsló kérdezed ezt tőlem? Miért tekintesz még annál is nagyobb bolondnak, Kóbor, mint amekkora vagyok?
Erre a férfi már fölemelkedett ültéből. Hangja remegett az indulattól:
– Hát nem... hát nem látod, nem érted... mindannak vége... oda van?!
Az asszony ülve maradt, úgy nézett rá, szerette volna látni az arcát.
– Nincs többé erőm. Semmim sincs. Odaadtam... fölhasználtam... mindet, ami csak volt. Hogy bezárjam... Szóval... szóval elveszett... elvégeztetett.
Tenar szerette volna megcáfolni a szavait, de nem volt mivel.
– Mintha csak egy kis vizet öntöttél volna ki – mormolta a férfi –, egy csészényi vizet a homokba. A száraz világban. Meg kellett tennem. De most már egy csöpp sem maradt, amit megihatnék. És ugyan mit ért, mit változtatott meg, mit érhet el... egyetlen pohárnyi víz az egész sivatagban? Talán eltűnt tőle a sivatag? Ó! Ide hallgass!... Ugyanezt suttogta nekem akkor, ott, az ajtó mögül: „Hallgass! Ide hallgass!” És én akkor, fiatal fejjel bementem a száraz földre. És ott találkoztam vele, magam is azzá váltam. Társamul fogadtam a saját halálomat. De visszaadta az életemet. Vizet adott, az élet vizét. Forrássá lettem, szökőkúttá, áradóvá, mindenkinek csak adtam. De odaát nem fakadnak források. Végül nem maradt már több, csak egy pohárnyi víz, és ki kellett öntenem a homokba, a kiszáradt folyó medrében, a sötétség szikláira. Szóval odaveszett. Kész! Elfogyott.
Tenar eleget tanult Oromontól és magától Kóbortól, hogy tudja, miféle földről beszél, és bár képekben fogalmazott, azok nem az igazság álarcát formázták, hanem maguk voltak az igazság, amilyennek ő ott megismerte. Tenar azzal is tisztában volt, hogy tagadnia kell a férfi állítását, bármennyire is igaz.
– Te magad nem adsz magadnak időt, Kóbor – mondta. – A halálból visszatérni biztosan hosszú utat jelent... még egy sárkány hátán lovagolva is. Időbe kerül. Sok idő kell hozzá és nyugalom, csönd és békesség. Súlyosan megsérültél... de meglátod, meggyógyulsz! A férfi hosszú ideig némán állt a sötétben. Tenar arra gondolt, helyesen szólt hozzá, talán megnyugtatta valamennyire. Kóbor azonban végül megszólalt:
– Mint ez a gyerek?
Szava akár a kés. Olyan éles, hogy meg sem érezte, amint a testébe hatol.
– Nem is tudom – folytatta Kóbor ugyanolyan lágy, száraz hangon –, miért vetted őt magadhoz, tudván, hogy úgysem tudod meggyógyítani. Tudván, milyen élet várhat rá. Azt hiszem, ez is része annak az időnek, amelyet eddig megéltünk... a sötétség idejének, a romlás korának, ennek a végső időnek. Azt hiszem, azért tehetted, amiért én is szembefordultam az ellenségemmel, mert ez volt minden, amit megtehettél. Így kell most élnünk, ebben az új korban, a gonoszság fölött aratott győzelmünk romjain. Te az összeégett gyerekeddel, én pedig üresen, minden híján.
A keserűség tisztán, nyugodt hangon beszél.
Tenar odanézett az ajtótól jobbra, a sötét sarokba támasztott varázslóbotra, de nem volt benne egy szikrányi fény sem. Teljesen sötét volt, kívül és belül egyaránt. A nyitott ajtón keresztül, odafent a magasban látszott egypár halványan pislákoló csillag. Tenar fölnézett rájuk. Szerette volna tudni, mely csillagok azok. Fölkelt, az asztalt tapogatózva megkerülte, és odalépett az ajtóhoz. A pára magasabbra emelkedett, és jórészt eltakarta a csillagokat. Az egyik azok közül, amelyeket odabentről is látott, a nyár fehér csillaga volt, amelyet a saját nyelvén, Atuanban, Tehanu néven ismertek. A másik nevét nem tudta. Azt sem, mi lehet Tehanu neve itt, köznyelven, vagy hogy hangozhat az igazi neve, ahogyan a sárkányok hívják. Csak az jutott eszébe, ahogy az anyja nevezte valaha: Tehanu, Tehanu... Tenar, Tenar...
– Kóbor! – szólt vissza az ajtónyílásból, de nem fordult hátra. – Ki nevelt föl téged gyerekkorodban?
A férfi is odalépett mellé, és kinézett a párába burkolózó tengeri szemhatárra, a csillagokra, a nagy hegy fölébük tornyosuló ormára.
– Tulajdonképpen senki – mormolta. – Anyám még csecsemőkoromban meghalt. Voltak bátyáim, de nem emlékszem rájuk igazán. Azután ott volt apám, a kovács. Meg anyám nővére. Ő volt Tízégeres falu javasasszonya.
– Mint Moha néne – suttogta Tenar.
– Csak fiatalabb. És némi erővel is rendelkezett.
– Mi volt a neve?
Kóbor nem válaszolt.
– Nem emlékszem rá – dünnyögte végül halkan.
Kisvártatva hozzátette:
– Ő tanított akkor a nevekre. Sólyom, vándorsólyom, sas, halászsas, karvaly, galambászhéja...
– Hogyan nevezitek ezt a csillagot? Azt a fehéret, ott, legfölül.
– A Hattyú Szívének – felelte Kóbor, ráemelve a tekintetét. – Tízégeresben Nyíl volt a neve.
De azt már nem mondta meg, mi a neve a Teremtés nyelvén, sem azt, hogy a sólyom, karvaly vagy héja milyen neveit tanította meg neki a nővére.
– Amit most elmondtam, mind hibás valahogy – mormolta csöndesen. – Meg sem kellett volna szólalnom. Kérlek, bocsáss meg érte.
– Ha nem óhajtasz beszélni, ugyan mit tehetnék én ellene? – suttogta Tenar, és felé fordult. – De mondd, miért csak magadra gondolsz? Mindig csak magaddal foglalkozol. No, menj ki egy kicsit – tette hozzá nyersebben –, le akarok feküdni.
A férfi zavarodottan, valami bocsánatkérés-félét morogva kilépett a házból. Tenar odament az ágyhoz, kibújt a ruhájából, becsusszant a takaró alá, és arcát beleszorította Therru selymes, gyerekszagú vállgödrébe.
„Ha arra gondolok, miféle élet vár rá...”
Kóbor iránti mérge, az általa kimondott igazság ostoba tagadása elkeseredéséből táplálkozott. Bár Pacsirta tízszer is elismételte, hogy itt nem segít semmi, mégis reménykedett benne, hogy Tenar végül csak meggyógyítja majd az égett sebeket. S amikor ő maga hajtogatta, hogy itt még Oromon sem segíthet, azt remélte, Kóbor talán tehetne érte valamit. Csak ráteszi a kezét a hegre, és az szépen kisimul, eltűnik, a megvakult szem fölragyog, a bunkóvá égett kéz megelevenedik, a tönkretett élet kivirágzik.
„Ha arra gondolok, miféle élet vár rá...”
A félrefordított arcok, ördögűző jelek, az iszonyodás és kíváncsiság, a beteges szánalom és a lopakodó fenyegetés, hiszen a baj csak bajt von maga után... És soha egy férfi támogató keze. Soha senki, aki segítségére lenne. Senki a világon, csak Tenar. Ó, hát persze hogy igaza van Kóbornak... a gyereknek meg kellett volna halnia, el kellett volna pusztulnia. Hagyniok kellett volna, hogy átköltözzön abba a száraz világba, neki, Pacsirtának és Mohának, házsártos öregasszonyoknak, akiknek a szíve egyszerre lágy és kegyetlen. Igaza van, mindig is igaza volt. És azok a férfiak, akik a saját szükségleteikre és szórakozásukra használták őt, az asszonyt, akik kiszolgáltatták e vad indulatoknak... nos, azoknak is igazuk volt, amikor félholtra verték és a tűzbe lökték, hogy halálra égjen. Csakhogy nem voltak elég alaposak. Idegeik fölmondták a szolgálatot, és mégiscsak hagytak benne valamennyi életet. Ez nagy hiba volt. És bármit is csinált ő, Tenar, az is csak hibák halmaza lehetett. Őt gyerekkorában odavetették a sötétség erőinek, és azok elnyelték őt, át kellett élnie saját fölfalatását. Netán azt képzelte, hogy mivel átkelt a tengeren, más nyelveket is elsajátított, egy férfi asszonya és gyermekeinek anyja lett, pusztán mert a saját életét élte, valaha is más lehetett, mint ami volt: az ő szolgálójuk, táplálékuk, mulattatójuk és játékszerük? Ő, az elpusztított, magához vonzotta a többi meggyötörtet, saját romjainak részeként, a benne fölébresztett gonosz testeként.
A gyerek haja finom szálú volt, meleg és jó illatú. Összegömbölyödve feküdt Tenar karjában, és biztosan álmodott. Miféle gonosz bujkálhatna benne? Megtört, lerombolt, helyrehozhatatlanul, de önmagában azért nem gonosz. Nem elveszett, nem elpusztult, nem reménytelen. Tenar szorosan magához ölelte, és tudatát beletemette álmainak fényébe, a ragyogó levegő hullámaiba, a sárkány nevébe, annak a csillagnak a nevébe... a Hattyú Szíve, a Nyíl, Tehanu.
A fekete kecske szőrét fésülte épen, hogy megszerezze finom alsó gyapját, fonalat fonjon belőle, elvigye a takácshoz, aki majd szövetté varázsolja, Gont szigetének selyemfinom kelméjévé. A vén fekete kecskét már legalább ezerszer megfésülték, amit nagyon szeretett, nekitámaszkodott a ketrec oldalának, és tűrte a fésű vasfogainak karmolászását. A szürkésfekete gyapjúvakarék puha, piszkos csomóba gyűlt, amelyet Tenar a végén begyömöszölt egy hálószerű zsákba. Köszönetképpen kiszedett az állat fülének széléből néhány belekapaszkodott bogáncsot, és kedélyesen meglapogatta hordóhasát. Meee! – kiáltott föl a kecske, és odébb ügetett. Tenar kijött a kerített legelőről, körbejött a ház bejáratához, de közben kinézett a mezőre, hogy meggyőződjön róla: Therru még mindig ott játszadozik.
Moha megmutatta Therrunak, hogyan kell fűkosárkát kötni, és a gyerek elnyomorított, ügyetlen kezével lassanként elsajátította a mesterfogásokat. Ott ült most a magas réti fűben, megkezdett munkája az ölében, de nem dolgozott. Helyette Karvalyt figyelte.
A férfi jóval távolabb állt, egészen kint a szakadék szélén. A hátát fordította feléjük, és nem tudott róla, hogy bárki is figyeli, hiszen ő maga lesett most egy vadászó madarat, egy fiatal vércsét. Közben az maga is figyelt valamit, apró zsákmányt talán, amelyet észrevett a sűrű fűben. Csapkodó szárnnyal, egy helyben függött a levegőben, hogy lecsapjon a pocokra vagy egérre, megriassza és a fészke felé űzze. A férfi feszülten, vágyakozva nézte a madárkát. Lassan fölemelte a kezét, karját egyenesen tartotta, és mintha mondott volna valamit, de a szavait elsodorta a szél. A vércse megrebbent, éles hangján fölrikoltott, fölcsapott a levegőbe, és elröppent az erdők felé.
Karvaly leengedte a karját, és hosszan nézett utána. A gyermek és az asszony mozdulatlanul állt a helyén. Csak a madár szárnyalt tovább szabadon.
Úgy jött hozzám el egyszer, mint egy sólyom, büszke vándorsólyom – mormolta Oromon a tűzhely mellett egy hideg téli napon. Éppen a változtatás varázsigéit magyarázta Tenarnak, az átalakítás szavait, Bordger varázsló titkos igéit, azét, aki medvévé változott. – Odaröppent hozzám, egyenesen a karomra, észak-északnyugat felől, a semmiből. Behoztam ide, a tűzhely mellé. Nem tudott beszélni. De mivel ismertem őt, segíthettem rajta. Megszabadulhatott sólyomálcájától, és emberré lehetett megint. Viszont örökre megmaradt benne valami sólyomszerű. Azért is nevezték el Karvalynak a falujabeliek, mert a vad karvalyok egyetlen szavára mindig odarepültek hozzá. De kik is vagyunk mi voltaképpen? Mitől ember az ember? Mielőtt még megkapta volna a nevét, megszerezte volna a tudását, a karvaly már ott rejtőzött benne, meg az ember is és még valami több... valami, ami ő volt, de nem tudjuk megnevezni. És ilyenek vagyunk mindannyian.
A tűzhely mellett ülő és a lángokba bámuló, az öreget hallgató lány maga előtt látta azt a sólymot, a férfit, a madarakat, amint odaröpülnek hozzá a hívására, amint kimondja a nevüket, csak jönnek, és nagy szárnycsapkodással kapaszkodnak a karjába éles, ragadozó karmukkal. Maga előtt látta a karvalyt, az erdő vad madarát.
HETEDIK FEJEZET
Townsend, a birkapecér, aki Oromon üzenetét lehozta a Középső Völgyben lévő tanyára, egyik délután megjelent a varázsló házánál.
– Nem adod el a kecskéket most, hogy Oromon uraság eltávozott?
– Meglehet, eladom – felelte Tenar közömbösen. Tulajdonképpen azon járt az esze, hogyan alakul majd az élete, ha mégis itt marad Re Albiban. Bármely más varázslóhoz hasonlóan Oromont is azok az emberek tartották el, akiknek tudásával és hatalmával valamilyen szolgálatot tett. Az ő esetében ez egész Gont lakosságát jelentette. Csak kérnie kellett, és bármit azonnal, szívesen megadtak neki, amire szüksége volt. Jó üzlet ez egy nagy varázsló jóindulata ellenében. De még csak kérnie sem kellett igazán soha. Éppen ellenkezőleg, neki kellett szétosztogatnia a fölösleges ennivalót, ruhákat, szerszámokat, állatokat és mindenféle más javakat, csecsebecséket, amelyeket fölkínáltak neki vagy szó nélkül otthagytak a küszöbén. „Mit kezdjek én ezekkel?” – kérdezte ilyenkor, zavarodottan nyújtva előre a kezét, tele rémülten kotkodácsoló tyúkokkal, öles szövetvégekkel vagy fűszeres répával teli köcsögökkel.
Tenar azonban hátrahagyta megélhetésének forrását a Középső Völgyben. Amikor nagy hirtelen eltávozott hazulról, eszébe sem jutott, mennyi ideig marad majd vajon odafönt. A hét elefántcsont pénzdarabot, Kova megtakarítását sem hozta magával. Nem is tudott volna mit kezdeni vele a kis faluban, hacsak nem vásárol földet, állatokat vagy üzletel valami Gont Kikötőjéből föltévedt kereskedővel, aki finom szőrméket, lorbaneri selymet és egyebeket hozott Gont gazdag parasztjainak és kis földesurainak. Kova gazdasága ellátta őt és Therrut minden szükséges ennivalóval és ruhával. Oromon hat kecskéje, bab- és hagymaültetvénye pedig inkább az öreg kedvtelését, mintsem szükségleteit szolgálta. Lassacskán fölélték a varázsló kamráját, a falubeliek ajándékait, amelyeket az öreg tiszteletére vagy Moha néne iránti jóindulatukból adtak neki. Maga Moha is megjegyezte a minap: „Aranyom, a kopasz nyakú tyúkom fészekalja kikelt. Majd hozok két-három kiscsibét, amint kapirgálni kezdenek. A varázsló nem tűrte volna meg őket, csak azt hajtogatta, milyen lármásak és ostobák, de miféle ház az, ahol nem káricsál néhány jérce a küszöbön?”
Az ő tyúkjai valóban szabadon jártak-keltek a házban is, az ágyára szálltak, és ott aludtak, tovább gazdagítva amúgy is hihetetlenül sokrétű bűzét a szobának.
– Van egy évesforma, barna-fehér tarka gidám is, akiből rendes fejősállat válik majd – mondta Tenar a durva képű férfinak.
– Én az egész csapatra gondoltam – válaszolta a kupec. – Esetleg. Hiszen csak öten vagy hatan vannak, ha jól tudom.
– Hatan. Odafönt legelnek a hegyi réten, ha esetleg meg akarná tekinteni őket.
– Majd körülnézek. – De nem mozdult el a kapuból. A társalgás különben egyik fél részéről sem volt valami szívélyes.
– Látta már a kikötőbe érkezett nagy hajót? – kérdezte a kereskedő.
Oromon háza északnyugat felé nézett. Előle csak a sziklás zátonysor és a kikötő bejárata volt látható, a Páncélos Szirtek között. A faluban viszont több hely is akadt, ahonnan végig látszott a városba vezető, meredeken lejtő út, az öböl és az egész kikötő. A hajók lesése Re Albi lakóinak egyik kedvelt elfoglaltsága volt. A kovácsműhely mögötti, legjobb kilátást nyújtó padon mindig üldögélt két-három öregember, és, bár életükben talán még sohasem tették meg a gonti kikötőbe vezető tizenöt mérföldnyi hosszú, kacskaringós utat, a hajók jövés-menését afféle különös, de valahogy mégis megszokott színielőadásként nézték, mint-ha csak az ő szórakoztatásukat szolgálná.
– Enyhelyből érkezett, legalábbis a kovács kölke szerint. A gyerek lent járt a kikötőben, hogy megalkudjon néhány vastömbre. A nagy hajó Enyhely főkikötőjéből érkezett, azt mondja.
Talán csak azért locsogott annyit, hogy elterelje Tenar figyelmét a kecskék áráról, és tekintetének hamissága is származhatott egyszerűen a szeme állásától. Az enyhelyi főkikötő azonban nem sokat kereskedett a gontiakkal. Ezzel a szegény, távoli szigettel, amely csak varázslóiról, kalózairól és kecskéiről volt nevezetes. A „nagy hajó” érkezésének hallatán az asszonyt különös zaklatottság fogta el, maga sem tudta, miért.
– A kölyök szerint azt beszélik, Enyhely trónján megint van király – folytatta a birkakupec, tekintetét ismét sunyin félrefordítva.
– Az még a javunkra is szolgálhat – mormolta Tenar.
– Igen, távol tarthatja az idegen jöttmenteket – bólogatott Townsend.
Az asszony erre készségesen biccentett saját jöttment, idegen fejével.
– Persze meglehet, odalent a kikötőben akadnak olyanok, akik nem valami nagyon örvendeznek neki. – A kalmár Gont kalózkapitányaira gondolt, akiknek hatalma az északkeleti tengereken az utóbbi években annyira megerősödött, hogy a központi szigetekkel és a többi szigetcsoporttal összekötő, régi kereskedelmi hajóutak némelyike veszélyessé vált és el is néptelenedett. Mindez Gont egész népét szegényebbé tette, a kalózok kivételével, de azért nem akadályozta meg, hogy a legtöbb gonti lakos hősöknek tekintse a saját kalózait. Amennyit tudott róla, Tenar saját fia is egy kalózhajón szolgált tengerészként. És talán még így is nagyobb biztonságnak örvendett, mint egy szárazföldi kereskedő. Jobb a cápa sorsa, mint a heringé – mondogatták az emberek.
– Akadnak, akik soha semminek sem örülnek, bármi történik is – mondta Tenar, gépiesen követve a társalgás megszokott, hallgatólagos rendjét, de türelmetlenül nyomban hozzá is tette, valamivel élesebben: – Megmutatom a kecskéket. Nézze meg őket, bár nem tudom, még nem tudom, eladjuk-e mindet vagy akár egyet is. – Ezzel odavezette a látogatót a kerített legelő kapujához, és beengedte rajta. Nem kedvelte ezt az embert. Az ugyan nem az ő hibája volt, hogy egyszer vagy kétszer kellemetlen híreket hozott neki, de a szeme hamis volt, és az asszony ösztönösen viszolygott a társaságától. Neki ugyan nem adja el Oromon kecskéit. Még Torkost sem!
Miután a kupec dolgavégezetlen eltávozott, Tenar kényelmetlenül érezte magát. Azt mondta neki: „még nem tudom, eladjuk-e őket”, és butaságnak tekintette, hogy úgy fogalmazott, „mi”, „én” helyett, és közben nem mondta a kalmárnak, hogy beszéljen Karvallyal, még csak nem is utalt rá, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, hogy egy kalmár az asszonnyal alkuszik, különösen ha az el is utasítja az ajánlatát.
Nem tudta, mit gondolnak a faluban az emberek Karvaly ottlétéről vagy távollétéről. A félrehúzódó és csöndes Oromontól ugyan tartottak egy kicsit, de az öreg mégiscsak az ő varázslójuk, sőt falubelijük volt. Meglehet, Karvaly nevére büszkék voltak valamennyire, arra, hogy a fővarázsló egy ideig az ő falujukban élt, és aki csodálatos tetteket hajtott végre: bolonddá tett egy sárkányt a Kilencven Szigetnél, valahonnan az isten háta mögül visszahozta Vandór Akbé gyűrűjét, de igazán nem ismerték őt. És Karvaly sem ismerte őket. Le sem látogatott a faluba, mióta megérkezett, csak az erdőséget, a vadont bújta. Erre eddig még nem is gondolt, de most rádöbbent, hogy a férfi éppúgy kerüli a falut, akárcsak Therru.
Egész biztosan pletykálkodnak róla. Re Albi mégiscsak falu volt, ahol mindenfélét beszélnek az emberek. Hanem a varázslók és mágusok tetteiről szóló mendemondák nem merészkednek messzire. A téma túlságosan titokzatos, a hatalommal rendelkezők élete túlságosan különös, az övéktől annyira eltérő volt a szemükben. „Ugyan, hagyjátok – hallotta az emberek riadt pusmogását, ha a Középső Völgy valamelyik falujában túl merészen locsogtak egy-egy odalátogató esőcsinálóról vagy akár saját varázslójukról, Bükkösről. – Hagyjátok békén! Ő a maga útját járja, nem a miénket.”
Ami őt magát illeti, biztosan senki sem tartotta rendhagyónak, ha ápol és szolgál egy ilyen hatalommal rendelkező férfit. Ez is az „ugyan, hagyjátok”-féle esetek közé tartozott. Maga sem járt le túl gyakran a faluba. Az ottaniak nem voltak vele barátságosak, de különösebben barátságtalanok sem. Valaha élt is ott egy darabig Legyező, a takács házikójában, mellesleg az öreg varázsló inasa volt, Oromon küldte érte a birkapecért körbe a nagy hegyen, és mindezt tökéletesen helyénvalónak találták. De azután lehozta magával azt a gyereket, akire még ránézni is borzasztó. Ugyan ki sétálgatna vele világos nappal önszántából? És miféle asszony az, aki egyik varázsló tanítványa és egy másik istápolója? Boszorkányság van ebben egész biztosan, méghozzá valami idegenféle. Ugyanakkor azonban egy gazdag paraszt felesége is volt odalent, a Középső Völgyben. Ámbár a gazda már meghalt, és az asszony özvegysorsra jutott. De ugyan ki ismerhetné ki igazán ezeknek a bűbájosoknak az útjait? Hagyjuk hát, legjobb lesz, ha békén hagyjuk...
A Szigetvilág fővarázslójával a konyhakert kerítése mellett futott össze.
– Azt beszélik, valami hajó érkezett ide Enyhely városából – mondta neki.
A férfi megtorpant. Hirtelen mozdulatot tett, és azonnal vissza is fogta magát, de mégis azt jelezte, hogy legszívesebben megfordulna és elszaladna, fejvesztve elrohanna, akár a héja elől menekülő egér.
– Kóbor! – kiáltott rá. – Mit jelentsen ez?
– Én nem... – dadogta a férfi – ...nem tudok szembenézni velük.
– Kikkel?
– A tőle érkezettekkel. A király embereivel.
Az arca elszürkült, mint amikor ideérkezett és riadtan tekingetett körös-körül, valamilyen búvóhelyet keresve.
Rémülete annyira erős és ő maga olyan védtelen volt, hogy Tenar csak arra gondolt, miként nyújthatna neki biztonságot.
– Nem is kell találkoznod velük. Ha bárki idejön, majd szépen elküldöm. No gyere, menjünk vissza a házba! Ma még semmit sem ettél.
– Járt itt egy ember – mormolta Kóbor.
– Townsend volt az, a kecskéket mustrálgatta. Őt is elküldtem. Gyere már!
A férfi némán követte, s amikor beléptek a házba, Tenar becsukta az ajtót.
– Hidd el, Kóbor, sehogy sem árthatnak neked. Különben is, miért akarnának?
Karvaly leült az asztal mellé, és szomorúan ingatta a fejét:
– Nem, nem...
– Egyáltalán, tudják, hogy itt vagy?
– Nem tudom.
– Mi az, amitől ennyire rettegsz? – kérdezte Tenar, nem igazán türelmetlenül, hanem inkább valami magától értetődő tekintéllyel.
Kóbor az arcára szorította a tenyerét, ujjai hegyével a halántékát és a homlokát dörzsölte, és lesütötte a szemét.
– Valaha voltam... – suttogta – de már nem vagyok...
Többre nem futotta az erejéből.
– Jól van na, jól van – próbálta elhallgattatni Tenar. Nem merte megérinteni, nehogy a szánalomnak akár a leghalványabb látszatával is fokozza megaláztatását. Mérges volt rá, és dühös volt miatta. – Semmi közük sincs hozzá, merre jársz – nyugtatta az asszony – vagy hogy ki vagy, mit csinálsz vagy éppen mit nem csinálsz. Ha eljönnek és kémkednek utánad, mehetnek vissza ugyanolyan kíváncsian. – Pacsirta kedvelte az ilyen kifejezéseket. Tenarba hirtelen belehasított a vágy egy normális, megértő másik nő társasága iránt.
– Különben is lehet, hogy annak a hajónak semmi köze hozzád. Talán valami kalózokat üldöztek hazáig. Az sem lenne rossz ám, ha a király egyszer sort kerítene egy ilyen hadjáratra... Találtam egy kis bort a szekrény hátuljában, egypár üveggel. Ki tudja, mióta tartotta ott szegény Oromon. Azt hiszem, most mind a kettőnknek jót tenne egy pohárkával. És egy kevés kenyér meg sajt is elkelne. A kicsi már megvacsorázott, és elment Heatherrel békákat fogdosni. Lehet, hogy estére még sült békacomb is kerül az asztalra. Most viszont a kenyér és a sajt is megteszi. És a bor. Kíváncsi vagyok rá, honnan való, ki hozta Oromonnak és milyen öreg. – Így dünnyögött Tenar, afféle asszonyi locsogással, nem késztetve Kóbort semmiféle válaszra, nem hagyva, hogy félremagyarázzon egy-egy percnyi hallgatást, mindaddig, amíg le nem küzdötte szorongató szégyenét, evett egy keveset, és ivott egy pohárral az öreg, bársonyos vörösborból.
– Jobb lenne, ha elmennék innen, Tenar – dörmögte Kóbor. – Legalább addig, amíg rájövök, mi lett belőlem.
– És hová mennél?
– Föl a hegyekbe.
– Vándorolnál... mint Oromon? – nézett szemébe az asszony. Visszaemlékezett rá, amint Atuan hosszú útját rótták, és ő közben kérdéseivel nyaggatta: „Gyakran kéregetnek a varázslók?” „Igen, de igyekeznek mindig adni is valamit cserébe.” – Nem tudnál megélni valameddig mint esőcsináló vagy, mondjuk, látó? – kérdezte óvatosan, és teletöltötte a férfi poharát.
Kóbor megrázta a fejét. Kiitta a borát, és félrefordult.
– Nem – sóhajtotta. – Egyiket sem. Semmi ilyesmit nem csinálhatnék.
Tenar nem hitt neki igazán. Lázadt volna a helyzet ellen, tagadott volna, már a száján volt: „Hogy lehet az, hogy mondhatsz ilyet... mintha elfelejtetted volna minden tudásodat, mindent, amit Oromontól tanultál, meg Kútfőn és végtelen útjaid során. Nem felejthetted el a szavakat, a neveket, a tudományod minden csínját-bínját. Sokat tanultál, megküzdöttél az erődért!” – de magába fojtotta a kikívánkozó szavakat, helyette csöndesen mormolta maga elé:
– Nem értem. Hogy lehet, hogy mindez...
– Egy pohárnyi víz – suttogta Kóbor, és félrebillentette a poharát, mintha ki akarná önteni. Majd kis idő múltán hozzátette: – Én viszont azt nem értem, miért hozott vissza engem. A fiatalok kedvessége maga a kegyetlenség... De végül is itt vagyok, ezzel kell együtt élnem mindaddig, amíg vissza nem mehetek.
Tenar nem értette világosan, mire gondol, de a hangjából valami homályos vádat vagy panaszt érzett ki, ami fölmérgesítette.
– Ide Kalesszin hozott vissza – jegyezte meg feszesen.
A házban sötét volt a csukott ajtó mellett, hiszen csak a kis nyugati ablak engedett be valamennyit az alkonyat gyérülő világosságából. Tenar nem láthatta a férfi arckifejezését, aki a következő pillanatban komor mosollyal ráemelte a poharát, és ivott belőle.
– Ez a bor... – dörmögte – csak valami dúsgazdag kereskedő vagy hírhedt kalóz hozhatta Oromonnak. Még sohasem ittam hozzá hasonlót. Enyhelyben sem. – Megforgatta és hosszan elnézte a kezében tartott köpcös poharat. – Majd adok magamnak valami nevet – mondta –, és átkelek a hegyen Armouth és a keleti erdős vidék felé, ahonnan származom. Arrafelé most kaszálják a szénát. Szénagyűjtés és betakarítás idején mindig akad valami munka.
Tenar nem tudta, mit válaszoljon neki. Amilyen törékeny és beteges kinézetű, ilyesféle munkát csak kegyelemből vagy éppen kegyetlenségből adnak majd neki. De ha hozzá jut is, akkor sem lesz képes megbirkózni vele.
– Az utak manapság nem olyanok, mint régebben voltak – figyelmeztette az asszony. – Az utóbbi években mindenfelé tolvajok és rablóbandák kószálnak. Idegen jöttmentek, ahogy Townsend „barátom” nevezi őket. Szóval többé nem biztonságos a magányos utazás.
Miközben a halványuló fényben azt leste, hogyan reagál a figyelmeztetésre, Tenar eltöprengett rajta egy fájó pillanatig, vajon mit érezhet az, aki életében még sohasem félt egyetlen emberi lénytől sem... milyen lesz majd, amikor meg kell ismerkednie a félelemmel.
– Oromon mégis szabadon járt-kelt – kezdte, de mindjárt el is hallgatott, mivel eszébe jutott, hogy Oromon hatalmas varázsló volt.
– Lent, a sziget déli oldalán – folytatta Tenar –, mindenfelé pásztorok élnek. Kecskét, juhot, marhát legeltetnek. A Hosszú Tánc előtt fölhajtják a csordáikat a hegyi legelőkre, és ott tartják a nagy esők kezdetéig. Egy-két pásztor mindig jól jön nekik. – Ivott egy kortyot a borából. Olyan égető érzést keltett a szájában, mint a sárkány nevének kiejtése. – De miért nem maradhatsz itt azzal az erővel?
– Oromon házában nem maradhatok. Ez a legelső hely, ahová eljönnek utánam.
– No és, mi van akkor, ha utánad jönnek? Mit akarhatnak tőled?
– Hogy megint az legyek, aki voltam.
Hangjának keserűsége megdermesztette az asszony vérét.
Nem szólt semmit. Megpróbált visszaemlékezni rá, milyen volt, amikor hatalommal rendelkezett, ő volt az Elemésztett, Atuan sírjainak Egyetlen Papnője, és milyen volt, amikor mindezt elveszítette, eltaszította magától, és csupán önmaga maradt, Tenar. Arra gondolt, milyen volt asszonynak lennie élete virágjában, a gyerekei mellett, egy férfi oldalán, és hogyan élte át mindennek elveszítését, az öregedést, az özvegyi sorsot, az erőtlenné válást, De még így sem értette meg Kóbor szégyenét, sajgó megalázottságának érzetét. Talán csak egy férfi képes ilyen szenvedésre. Az asszonyok hozzászokhattak a szégyenkezéshez.
Talán mégis Moha nénének van igaza, hogy amikor megeszik a diót, nem marad más, csak egy üres héj.
Vajákos gondolkodás, jutott eszébe. És hogy másra terelje a férfi figyelmét meg a magáét is, s mivel a bársonyos, tüzes bor fölszabadította a tudatát és a nyelvét, megjegyezte:
– Tudod, arra gondoltam, amikor Oromon tanított, de én nem akartam folytatni a tanulást, inkább otthagytam őt, megkerestem a gazdámat, és hozzámentem feleségül... amikor ez bekövetkezett, magán az esküvőm napján arra gondoltam, Kóbor majd biztosan megharagszik, amikor tudomást szerez erről – és mondókája végén feszülten fölnevetett.
– Én akkor... – szólalt meg Kóbor.
Tenar várt.
– Akkor elkeseredtem.
– Megdühödtél.
– Megdühödtem – ismerte el.
Teletöltötte az asszony poharát.
– Akkor még volt elég erőm a hatalom megismeréséhez. És te... te pedig ragyogtál azon a borzalmas helyen, az útvesztőben, a sötétségben.
– Akkor hát mondd meg, nekem mit kellett volna kezdenem a hatalmammal, a tudással, amelyet Oromontól kaptam, amit megpróbált belém sulykolni?
– Használnod kellett volna.
– De hogyan?
– Ahogyan a varázsmesterséget használják.
– Kik?
– A varázslók – felelte a férfi, némi fájdalommal a hangjában.
– A mágia a varázslók, a mágusok tudománya és művészete, ugye?
– Mi más lenne?
– És soha nem is lehet semmi más?
Kóbor elgondolkodott, és közben egyszer-kétszer fölpillantott a másikra.
– Amikor Oromon – folytatta Tenar – itt, e mellett a tűzhely mellett tanította nekem az ősi nyelv szavait, olyan könnyen és keményen formálódtak meg a számban, akár az övében. Olyan érzés volt, mintha azt a nyelvet tanulnám, amelyet már a születésem előtt is tudtam. Hanem a többi... a szokások, a hatalom rúnái, a varázsigék, a törvények, az erők fölszabadítása... mind halott dolog volt számomra. Valami idegen nyelv. Néha arra gondoltam, akár harcosnak is beöltöztethetnének, foghatnék lándzsát, kardot, ölthetnék páncélt, de mindez nem illene hozzám, nem igaz? Mit kezdhetnék, mondjuk, egy karddal? Talán hőst csinálna belőlem? Olyan öltözékben, amely egyáltalán nem illik rám, tehetetlen lennék, még járni sem tudnék talán.
Belekortyintott a borába.
– Egyszóval mindezt lehánytam magamról – mormolta Tenar –, és fölvettem a magam ruháit.
– És mit mondott Oromon, amikor elmentél tőle?
– Miért, mit mondott Oromon általában?
E szavak megint halvány mosolyt idéztek a férfi ajkára. Nem mondott semmit.
Tenar is csak bólintott egyet.
Kis idő múlva valamivel lágyabb hangon folytatta:
– Azért fogadott be engem, mert te vittél el hozzá. Utánad nem akart több tanítványt, és a világért sem fogadott volna el egy lányt, csak tőled, a te kérésedre. Viszont szeretett engem. Megbecsült. Persze én is szerettem és tiszteltem őt. De azt nem tudta megadni nekem, amire vágytam, és én nem fogadhattam el tőle azt, amit adhatott. Ezt világosan láttam. Az teljesen más volt, amikor Therrura rátaláltam. Oromon halála előtt egy nappal. Azt mondod, és Moha is azt hajtogatja, hogy a hatalom megismeri a másik hatalmat. Én nem tudom, mit látott benne Oromon, de nekem meghagyta: „Tanítsd őt!” És még azt mondta...
Kóbor várt.
– Azt mondta: „Félnek majd tőle.” Aztán még hozzátette. „Taníts meg neki mindent! Nem úgy, mint Kútfőn!” Nem tudom, mire gondolt. Honnan is tudhatnám? Ha akkor itt maradok mellette, talán most tudnám, talán valóban megtaníthatnám valamire. De csak az járt a fejemben: Majd eljön Kóbor. Ő majd tud mindent. Ő majd tudja, mit kell neki megtanulnia, minek a tudására van szüksége... az én kis nyomorékomnak.
– Én sem tudom – mormolta a férfi alig hallhatóan. – Csak azt láttam... A gyerekben csak a vele szemben elkövetett gonoszságot látom. Az ártó szándékot.
Kóbor megitta a borát.
– Nekem semmim sincs a számára – jelentette ki végül.
Halk, kaparászó kopogtatás hallatszott az ajtó felől. Kóbor testének ugyanolyan tehetetlen összerándulásától kísérve szökkent föl, mint az imént. Valami búvóhelyet keresett magának.
Tenar odament az ajtóhoz, résnyire kinyitotta, és még mielőtt megláthatta volna, megérezte Moha szagát.
– Férfiak járják a falut – suttogta az öregasszony feszülten. – Mindenféle finom népség jött föl a kikötőből, a nagy hajóról, amelyről azt beszélik, Enyhelyből érkezett. Úgy mondják, a főmágus után jöttek.
– Ő nem, óhajt találkozni velük – mondta Tenar remegő hangon. Fogalma sem volt róla, mit kellene most tennie.
– Én meg sem merek szólalni – dünnyögte a javasasszony. Majd, illő szünet után: – De mégis, hol lehet?
– Itt vagyok – szólalt meg Karvaly, közelebb jött az ajtóhoz, és szélesre kitárta. Moha csak meresztette rá a szemét, de nem szólt semmit. – Tudják, hogy hol vagyok?
– Tőlem nem – habogta Moha.
– Ha mégis eljönnének ide – vélekedett Tenar –, egyszerűen csak el kell küldened őket, végtére is te vagy a fővarázslójuk...
De sem a férfi, sem Moha nem törődött a szavaival.
– Az én házamhoz biztosan nem jönnek el – mondta az öregasszony. – Gyere el hozzám, ha kedved tartja.
Kóbor a javasasszony nyomába szegődött, csak egy pillantást vetve Tenar felé, szótlanul.
– És én mit mondjak majd nekik? – sóhajtotta az özvegy.
– Semmit, aranyom – szólt vissza Moha.
Heather és Therru az iszákjukban döglött békával tértek vissza a mocsárból, mire Tenar hozzálátott, hogy levagdalja és megnyúzza a lábukat, a vadászvacsora előkészületeként. Éppen végzett a dolgával, amikor idegen hangokat hallott odakintről. Odanézett a nyitott ajtóra, és meglátta az előtte álldogáló alakokat: kalapos férfiakat, valami aranyló csillogást, egy ékkő villanását.
– Goha asszonyság? – kérdezte egy nyájas hang.
– Jöjjenek be! – szólt ki nekik.
Beléptek. Öten voltak, de még egyszer annyinak tűntek az alacsony mennyezetű helyiségben, amint megálltak, teljes pompájukban fölébük tornyosulva. Végignéztek a házban lévőkön, és Tenar is azt látta, amit ők.
Egy asszonyt láttak, amint kezében hosszú, éles késsel áll az asztal mellett. Az asztalon vágódeszka, azon pedig az egyik oldalon lenyúzott, zöldesfehér békacombok kis halma, a másikon meg véres, kövér békatetemek, valamivel nagyobb kupacban. Az ajtó mögötti homályos zugban megmoccant valami... egy gyerek, de megnyomorított, eltorzított, félarcú, bunkókezű apróság. Az egyetlen ablak alatti benyílóban, az ágyon tátott szájjal ült egy nagydarab, csontos, fiatal nőszemély, ámuló szemét rájuk meresztve. Kezét véres sár borította, elázott szoknyájából a mocsár vizének bűze áradt. Amikor észrevette, hogy őt nézik, szoknyája szélével megpróbálta eltakarni az arcát, amitől elővillant fehér combja.
A vendégek elfordították a tekintetüket róla és a gyerekről, s ezzel nem maradt más, akire nézhettek volna, csak a föltrancsírozott békatetemek fölött álló asszony.
– Goha asszonyság – ismételte meg a megszólítást egyikük.
– Így neveznek – válaszolta az özvegy.
– Enyhelyből érkeztünk, a király udvarából – mondta a nyájas hang. A fénynek háttal álló alak arcát az asszony nem láthatta. – Gont szülöttét, Karvalyt, a fővarázslót keressük. Az őszi napfordulókor kerül sor Lebannen király megkoronázására. Bennünket küldött a fővarázsló, lordja és barátja megkeresésére, hogy legyen mellette a szertartás napján, és tegye fejére a koronát, ha ő is úgy óhajtja.
A férfi kimérten, méltóságteljesen beszélt, mintha előkelő hölgyhöz szólna valami fényes palotában. Egyszerű bőrnadrágot és a gonti Kikötőből idevezető út porától szennyes vászoninget viselt, amelyet még így is láthatóan finom anyagból varrtak, és nyakrészét arany hímzés díszítette.
– Nincs itt – válaszolta Tenar.
Az ajtó sarkánál két falubeli fiúcska kukucskált be, visszarántotta a fejét, ismét belesett, majd hangos rikoltozással futásnak eredt.
– De talán ön, Goha asszonyság, megmondhatná nekünk, hol tartózkodik éppen – folytatta a férfi.
– Nem tudom megmondani.
Tenar végignézett valamennyiükön. A kezdeti, talán Karvaly riadalmából vagy egyszerűen az idegenektől való ostoba rettegésből fakadó ijedelme lassan elpárolgott. Hiszen itt van Oromon házában, és nagyon is jól tudja, miért nem tartott az öreg varázsló semmiféle hatalmasságtól.
– Biztosan elfáradtak a hosszú gyaloglás után – fordult hozzájuk. – Nem foglalnának helyet? Akad egy kis borom is, csak el kell öblítenem a poharakat.
A vágódeszkát félretette a falipolcra, a békacombokat bevitte a kamrába, a maradékot a moslékosvödörbe kotorta, amelyet Heather levisz majd Legyező, a takács disznainak, a kést és a kezét könyékig megmosta a mosogatódézsában, tiszta vizet töltött bele, és ellöttyintette a két poharat, amelyekből Karvallyal ittak az előbb. A konyhaszekrényben akadt még egy üvegpohár és két fületlen cserépkupa. Letette őket az asztalra, és bort töltött látogatóinak. Egy körre éppen elegendő maradt még a palackban. A férfiak kurta pillantásokat váltottak egymással, és nem ültek le az asztalhoz. Kellő számú szék híján ez nem is számíthatott sértésnek. A vendéglátás szabályainak megfelelően azonban el kellett fogadniok az asszony által fölkínált italt. Mindegyikük udvarias dünnyögés kíséretében vette át a feléje nyújtott poharat vagy kupát. Az italt a háziasszonyra emelték és belekortyoltak.
– Szavamra! – szólalt meg egyikük hangosan.
– Andradesi... kései szüretelésű – mormolta egy másik elkerekedő szemmel.
A harmadik megcsóválta a fejét.
– Valóban andradesi... méghozzá a Sárkány évéből – jelentette ki ünnepélyesen.
A negyedik csak bólintott, és áhítattal kortyintott még egyet.
Az ötödik, aki elsőként szólította meg Tenart, agyagkupáját ismét felemelve mondta:
– Asszonyom, megtisztel bennünket a királyok borával!
– Oromoné volt – mormolta Tenar. – Ez a ház is az övé volt. Ez itt Aihal háza. Önök tisztában voltak ezzel, uraim?
– Igen, tudtunk róla, asszonyom. A király pontosan ehhez a házhoz küldött el bennünket, arra gondolván, hogy a fővarázslónak ide kellett jönnie, s amikor gazdája halálának híre elért Kútfőre és Enyhelyre, még biztosabb lett benne. A fővarázslót azonban egy sárkány vitte el Kútfő szigetéről. És azóta egyetlen szó üzenet sem érkezett tőle sem Kútfőre, sem a királyhoz. Ő pedig nagyon a szívén viseli, és bennünket is igencsak érdekel, hogy a főmágus valóban itt van-e és jól van-e. Megérkezett ide, asszonyom?
– Azt nem mondhatom meg – felelte Tenar, de érezte, mennyire szánalmas e megismételt válasz, és azt is láthatta, hogy vendégei is így gondolják. Az asztal mögött állva feszesen kihúzta magát. – Úgy értem, nem kívánok erről beszélni. Azt hiszem, ha a fővarázsló ide óhajt jönni, akkor el is jön. Ha viszont nem akarja, hogy megtalálják, akkor hiába is keresik. Gondolom, nem szándékoznak hajtóvadászatot indítani a nyomában.
– A király akarata számunkra parancs – válaszolta a legidősebb és legmagasabb látogató.
Az első szóló valamivel megnyugtatóbb hangon tette hozzá:
– Mi csupán a küldöttei vagyunk. Hogy mi van a király és a szigetvilág fővarázslója között, az csak rájuk kettejükre tartozik. Mi csupán az üzenet átadása végett és a várható válaszért jöttünk ide.
– Ha tehetem, gondom lesz rá, hogy az üzenetük eljusson hozzá.
– No és a válasz? – türelmetlenkedett a legidősebb. Tenar nem válaszolt semmit, mire az első szóló próbálta föloldani a feszültséget:
– Néhány napra megszállunk Re Albi földesurának házánál, aki, miután hírét vette a hajónk ideérkezésének, fölajánlotta nekünk vendégszeretetét.
Tenar úgy érezte, valami csapda fenyegeti, vagy szorul körülötte a hurok, bár azt nem tudta volna megmondani, miért. Karvaly sebezhetősége, saját gyöngeségének fájó tudata őt is megfertőzte. Zavarában Tenar a megjelenésében keresett menedéket. Csupán egy paraszt tisztességes feleségének, középkorú gazdasszonynak kívánt látszani, de azt már nem tudta, milyen sikerrel. Lényegében ez volt az igazság, és az ilyesmi még titokzatosabb lehet, mint akár a varázslók rejtőzködése és alakváltozásai. Félrebillentett fejjel mondta hát vendégeinek:
– Az bizonyára jobban megfelel majd uraságotok igényeinek. Amint láthatják, mi nagyon egyszerűen élünk itt, akárcsak valaha az öreg varázsló.
– És közben andradesi bort iszogatnak – jegyezte meg az, aki az évjáratot fölismerte, egy csillogó szemű, jóképű, hódító mosolyú férfi. Tenar, adott szerepének megfelelően, lehajtva tartotta a fejét. De miután a vendégek fölcihelődtek és kiléptek a házból, már tudatában volt, hogy akárminek látszott is, vagy bármi volt is valójában, ha most még nem is sejtik, hogy ő Tenar, a Gyűrűhozó, hamarosan biztos tudomást szereznek róla. És azt is megtudják, hogy közelről ismerte a főmágust, és így valóban ő jelenti számukra a hozzá vezető utat, ha valóban meg akarják találni őt.
Miután a látogatók eltávoztak, mély sóhaj szakadt föl belőle. Heather is nagyot sóhajtott, és végre becsukta a száját, mivel a vendégek ittlétének egész ideje alatt leesett állal ült a helyén.
– Én ugyan soha... – mormolta a mélységes, jóllakott elégedettség hangján, és kiment, hogy utánanézzen, merre kóborolnak a kecskék.
Therru is előbújt az ajtó mögötti sötét zugból, ahol elbarikádozta magát a betolakodók elől Oromon varázspálcájával, Tenar égerfa botjával és saját mogyoróvesszőjével. Feszesen, oldalazva lépkedett megint, amivel jórészt már fölhagyott, amióta ideérkeztek, nem nézett föl, és sebesült arcát a vállához szorította.
Tenar odalépett hozzá, letérdelt mellé, és szorosan magához ölelte.
– Ezek nem bántanak téged, Therru – nyugtatgatta a gyereket. – Ők nem jelentenek veszélyt senki számára. De a gyerek őrá sem nézett föl, csak hagyta, hogy magához szorítsa, akár egy darab fát.
– Ha azt akarod, kicsim, többé sohasem engedem be őket a házba.
Kis idő múlva a kislány mégiscsak mocorogni kezdett, és nyers, reszelős hangján megkérdezte:
– Mit akarnak csinálni Karvallyal?
– Semmit! – vágta rá azonnal Tenar. – Nem akarnak ártani neki. Azért jöttek... szóval, a tiszteletüket akarták leróni előtte.
De az asszony lassacskán rájött, mit jelentene Kóbor számára ez a rákényszerített megtiszteltetés... tagadná a veszteségét, tagadná a gyászát az elveszített fölött, és olyan szerep eljátszására kényszerítené, amely már régen nem az övé.
Amikor elengedte a gyereket, Therru odasietett a szerszámoskamrához, és előkotorta Oromon söprűjét. Alaposan fölsöpörte a helyet, ahol a látogatók álltak, eltakarította a lábnyomaikat, az enyhelyi urak lábbelijéről lehullott port kisöpörte az ajtón és letakarította a küszöbről.
Miközben Therrut figyelte, Tenarban megérett az elhatározás.
Odalépett a polchoz, amelyen Oromon hatalmas könyveit tartotta, és beletúrt az ott lévő limlomba. Hamarosan talált néhány lúdtollat, egy félig beszáradt tintásüveget, viszont papírt vagy pergament még egy kis darabkányit sem. Összeharapta az állkapcsát, mivel nem szívesen tett kárt olyan szentséges dologban, mint egy tudós könyv, mégis kinyitotta a rúnák kötetét, és üres, belső hátsó borítójából leszakított egy keskeny csíkot. Letelepedett az asztalhoz, tintába mártotta a tollat, és nekilátott az írásnak. Sem a tinta, sem a szavak nem folytak könnyedén. Nemigen írt semmit azóta, hogy jó negyedszázadnyival ezelőtt itt ült, ugyanennél az asztalnál, miközben Oromon a válla fölött figyelte, hogyan körmöli a tőle tanult köznyelvi rúnákat és az erő titokzatos jeleit. A következőket írta:
menny tögyes tanyára középső vőgybe mommeg
frispataknak goha kűdött, nézz kert és birkák utánn
Majdnem ugyanannyi idejébe került újraolvasnia a pár sort, mint leírnia. Közben Therru végzett a söprögetéssel, és most feszülten figyelte, mit csinál.
Tenar még egy szót odakanyarított:
maeste
– Hol van Heather? – kérdezte a gyereket, miután kétszer összehajtotta a papírdarabot. – Szeretném, ha ezt elvinné Moha néne házába.
Kedve lett volna hozzá, hogy maga menjen és találkozhasson Karvallyal, de nem vállalta útja leleplezésének kockázatát, ha netán kémkednének utána, hogy elvezesse őket hozzá.
– Majd én elmegyek – suttogta Therru.
Az asszony éles pillantással mérte végig.
– De egyedül kell menned, kicsim, a falun is túl.
A gyerek szótlanul bólintott.
– Csak Karvaly kezébe adhatod.
Újabb bólintás.
Beledugta a papírt a kislány zsebébe, azután megölelte, megcsókolta, és útjára bocsátotta. Therru ezúttal nem sompolyogva, oldalazva ment, hanem szabadon futott, szinte röpült, gondolta magában Tenar, látván, amint eltűnik a már sötét ajtónyíláson túli, alkonyi világosságban, röpült, akár egy madár, egy sárkány, egy normális kisgyerek, szabadon.
NYOLCADIK FEJEZET
Therru hamarosan már loholt is visszafelé Karvaly üzenetével: még ma este útra kel.
Tenar elégedetten fogadta a hírt, megkönnyebbült, hogy Karvaly elfogadja a tervét, és eltávolodik ezektől a küldöttektől és üzeneteiktől, amelyek olyan félelmet keltettek benne. Először elkészítette Heather és Therru békacomblakomáját, megetette őket, a kislányt lefektette, énekelt neki, és csak azután töltötte el szívét az aggodalom, miután leült egyedül, lámpavilág nélkül a pislákoló tűzhely elé. Hát elment! Pedig Karvaly még nem volt elég erős, zavarodott volt és bizonytalan, barátokra lett volna szüksége. És ő éppen azoktól távolította el őt, akik máris a barátai voltak vagy azokká válhattak szívük szerint. Ő elment, neki viszont itt kell maradnia, hogy elterelje nyomáról a kopókat, legalábbis addig, míg meg nem tudja, valóban megszálltak-e vagy visszavitorláztak Enyhelybe.
A férfi rettegése és az ő, hozzá való alkalmazkodása olyan hihetetlennek tűnt előtte, hogy miatta azt is éppolyan hihetetlennek és valószínűtlennek érezte, hogy végül valóban útra kel. Talán az eszére hallgat majd, és egyszerűen megbújik Moha házikójában, amely a legutolsó hely volt az egész szigetvilágban, ahol a király a fővarázslót keresheti. Valóban jobb lett volna, ha ott keres menedéket, míg az udvaroncok végleg el nem mennek. Utána visszajöhetne ide, Oromon házába, ahová tartozik. És akkor minden úgy lenne, mint azelőtt: Tenar gondot viselne rá, míg vissza nem nyeri az erejét, ő pedig megajándékozná ezért drága társaságával.
Ekkor az ajtónyílásban valami árnyék takarta el a csillagokat.
– Psszt! Ébren vagy még? – lépett be a házba Moha néne. – Nos, elment! – suttogta bizalmas lelkendezéssel. – A régi erdei útnak vágott neki. Azt mondta, majd holnap tér rá a Középső Völgybe vezető ösvényre, miután elhagyta a Tölgyes Forrást.
– Jól van – mormolta Tenar.
A szokásosnál jóval fölszabadultabb Moha kínálás nélkül letelepedett egy székre.
– Adtam neki egy cipót és egy darab sajtot útravalónak.
– Köszönöm, Moha, igazán kedves tőled.
– Goha asszonyság – kántálta Moha a sötétben varázsigéi mormolására emlékeztető, éneklő hanghordozással. – Van egy dolog, amelyet már régen meg akartam mondani neked, aranyom, anélkül hogy túlmerészkednék tudásom korlátain, mivel tudom, nagy hatalmú népek között éltél, sőt magad is egy voltál közülük, és ez betapasztja a számat, valahányszor rágondolok. De mégis akadnak dolgok, amelyeket én tudok, te viszont sehogy sem ismerhetted meg őket, bármennyire megtanultad is a rúnákat és az ősi beszédet, bármit tanultál is a bölcseinktől és idegen országokban.
– Biztosan így van, Moha.
– Akkor hát jó. Emlékszel, amikor arról beszélgettünk, hogyan ismeri föl az egyik vajákos a másikat, hogy érzi meg az egyik erő a másikat, s amikor én azt mondtam neked... arról, aki most eltávozott... hogy ő ma már nem varázsló, akármi lett légyen is azelőtt. Te persze tagadtad, de most mondd meg, hát nem volt igazam?
– De igen.
– Úgy ám, igazam volt!
– Ő maga is megmondta.
– Hát persze. Ő nem hazudik, és azt sem mondja, hogy ez inkább az, az meg emez, amíg az ember nem tudja, melyik oldal kerekedik fölül. Ezt kötelességem kimondani róla. Nem is olyan ember ő, aki igásökör nélkül próbálná meg hajtani az ökrös szekeret. Hanem azt nyíltan meg kell vallanom, hogy örülök a távozásának, mivel az nem vezetett volna jóra, ha továbbra is itt marad, mivel manapság egészen más a helyzet vele meg minden.
Tenar egy mukkot sem értett az egész zagyvaságból, kivéve azt, amikor valaki ökrök nélkül próbálja hajtani a szekeret.
– Én nem tudom, mitől retteg annyira – dünnyögte. – Vagyis részben talán tudom, de sehogy sem értem, miért érez akkora szégyent. Azzal is tisztában vagyok, hogy szerinte meg kellett volna halnia. Ezenkívül csak annyit értek az életből, hogy ahhoz el kell végezni a munkánkat, és szükségünk van hozzá elegendő erőre. Ez az öröm, a dicsőség és minden egyéb forrása. De ha az ember nem bír el a munkájával, vagy éppen megfosztják tőle, mi jó maradhat még az életében? Valamije mindenképpen kell hogy legyen az embernek...
Moha némán, bólogatva hallgatta, mint valami bölcs kinyilatkoztatást, de kis idő után mégiscsak megjegyezte:
– Az már biztos, hogy különös dolog, amikor egy öregember tizenöt éves kölyket játszik.
Tenar kis híján ráförmedt: „Miről fecsegsz te itt, Moha?” – de valami mégis visszatartotta tőle. Rájött, hogy élénken fülel, nem jön-e Kóbor visszafelé erdei csavargásából, hegyezi a fülét, hátha meghallja a hangját, és a szíve sehogy sem ismeri el a férfi távollétét. Váratlan hevességgel mérte végig a javasasszonyt, azt az alaktalan, fekete rongycsomót, amint ott terpeszkedik Oromon karosszékében a kihűlt tűzhely mellett.
– Óó! – sóhajtott föl az agyát hirtelen megrohanó számtalan gondolat nyomása alatt.
– Hát ezért – mormolta. – Hát ez az oka, hogy én soha.
Csak hosszú hallgatás után szólalt meg ismét:
– Szóval ők... szóval a varázslók... ez is valamilyen ige talán?
– Hát persze, persze, aranyom – kántálta Moha. – Magukat varázsolják el. Úgy is mondhatnánk, afféle üzletet kötnek, olyasmit, mint egy fordított házasság, esküvel meg mindenféle fogadkozásokkal... így szerzik meg az erejüket. Hanem ez az én fülemben nagyon is vadul hangzik, hogy sokkal többet törődnek az Ősi Erőkkel, mint amivel egy igazi vajákosnak kell foglalkoznia. Az öreg varázsló azt mondta nekem, hogy a vajákosok nem művelhetnek ilyesmit. De én azért ismerek néhány javasasszonyt, aki igenis művel hasonlókat, és sok baja még sohasem származott belőle.
– Akik engem fölneveltek, szintén ugyanezt csinálták, miután szüzességet fogadtak.
– Ó, igen, férfi nélkül, már meséltél róla nekem, szóval nekik semmi... Borzalmas!
– De miért, miért... miért nem gondoltam erre soha...
A vajákos asszony hangosan fölkacagott.
– Mivel éppen ebben van az erejük! Hogy nem gondolkodol. Hogy képtelen vagy rá, aranyom. És ők maguk sem, ha egyszer kivetették a varázsigéjüket. Hogyan is tehetnék? Annak a hatalomnak a birtokában! Nem lenne semmi értelme, nem igaz? Semmi haszna sem lenne. Az ember semmit sem kaphat, ha nem ad legalább ugyanannyit. Ez biztos és mindenkire nézve igaz. És ők ezt tudják, a mágia emberei, a hatalom fiai, jobban tudják, mint bárki más. No persze, tudod, azért nem lehet valami kellemes egy férfinak, ha sohasem lehet igazán férfi, még akkor sem, ha különben leparancsolhatná a napot az égről. Ezért aztán száműzik az egészet a fejükből, a megkötő varázsigéikkel. Bizony ám, így van ez. Még ezekben a komisz időkben, amikben mostanában éltünk, amikor az igéink is rendre rosszul sültek el, még most sem hallottam egyetlen varázslóról sem, aki megszegte volna ezt a fogadalmát és a hatalmát buja testi vágyainak kielégítésére használta volna föl. No persze, ott vannak azok, akik mindenféle trükköket csinálnak, hanem azok csak magukat bolondítják el. Aztán ott vannak azok a vacak kis boszorkánymesterek, afféle bűbájos üstfoltozók és hasonlók, akiknek némelyike valahogy néha csak megigézi a buta falusi asszonyokat, de amennyire én ismerem őket, ezek az igéik igazán nem sokat érnek. Arról van itt szó, hogy az egyik erő pontosan olyan hatalmú, mint a másik, és mindegyik továbbmehet a maga útján. Én legalábbis így látom a dolgot.
Tenar elmélyülten töprengett magában.
– De ezzel részekre hasogatják magukat – szólalt meg végül.
– Persze. Egy varázslónak így is kell tennie.
– De te mégsem ezt teszed.
– Hogy én? Hiszen én mindössze egy vén vajákos vagyok, aranyom.
– Milyen vén?
Jó perc múlva Moha hangja kuncogva szólalt meg a sötétben:
– Éppen eléggé ahhoz, hogy már ne érhessen semmi baj.
– De azt is mondtad... hogy nem tartóztattad meg magadat mindentől!
– Mi az a megtartóztatás, aranyom?
– Ahogy a varázslók élnek.
– Nem, nem... de nem ám! Nem kellett ezzel sokat ügyeskednem, tudod... van egy módja annak, hogyan kell nézni rájuk... nem valamilyen bűbájoskodással, aranyom, hiszen tudod, hogy gondolom. Van egy olyasféle nézés, amitől olyan biztosan eljön, ahogy a varjú elkárogja magát, egy-két, de legföljebb három napon belül megjelenik a házamnál: „Kéne valami szer a rühes kutyámnak”, vagy: „A beteg öreganyámnak lenne szüksége valami gyógyteára”... de én persze tudtam, mi kell nekik valójában, és ha eléggé megtetszett olykor valamelyikük, meg is kaphatta, amire vágyott. Ami pedig a szerelmet, a szerelmi bűbájoskodást illeti, nos, én nem azok közül való vagyok, egyes vajákosok talán igen, de ők csak szégyent hoznak a mesterségre. Legalábbis szerintem. Én pénzért űzöm a mesterségemet, és saját örömömre űztem a szerelmet, csak annyit mondhatok. Nem mintha az egész mindig olyan fene nagy élvezet lenne. Egyszer egészen belebolondultam egy itteni férfiba évekig, igen jóképű volt, de a szíve kemény és jéghideg. Már réges-rég meghalt. Annak a Townsendnek az apja volt, aki aztán visszaköltözött erre a vidékre. Magad is ismered. Ó, akkor annyira belehabarodtam abba az emberbe, hogy mégiscsak bevetettem a tudományomat. Mennyi varázsigét rápazaroltam, ó, egek, de mindet hiába. Az egészet semmiért. Egy répának sohasem lesz vére. És legelőször, még fiatal lány koromban, azért jöttem föl ide, Re Albiba, mert bajba keveredtem egy férfival odalent, a gonti kikötőben. De arról igazán nem beszélhetek, mert gazdag, nagy hatalmú népekről van szó. Nekik volt igazi erejük és nem nekem! Nem akarták, hogy a fiuk összeszűrje a levet egy olyan közönséges leányzóval, mint én voltam... csak bolondos cafkának emlegettek... és biztosan úgy eltettek volna láb alól, ahogy egy kölyökmacskát fojt valaki a vízbe, ha föl nem menekülök előlük ide. Hanem ó, hogy tetszett nekem az a fickó, a sima, izmos karjával, erős lábával, nagy, sötét szemével... Még most is egészen tisztán látom őt magam előtt... annyi év után... A két nő hosszan, némán üldögélt a sötétben.
– És amikor férfival volt dolgod, Moha, akkor le kellett mondanod a varázserődről?
– Egy szemernyit sem! – vágta rá a boszorka hevesen.
– De hiszen azt mondtad, az ember nem kaphat semmit, ha nem ad érte ugyanannyit. Ezek szerint másképpen áll a dolog a férfiak és a nők esetében?
– Hát mi nem áll másként ebben a dologban, aranyom?
– Azt nem tudom – dünnyögte Tenar. – Valahogy úgy érzem, mi magunk teremtjük azokat a különbségeket, aztán meg nyavalygunk miattuk. Nem értem, miért kellene másképpen működnie a varázslás tudományának egy női és egy férfi vajákos esetében. Hacsak maga a vele járó erő nem teljesen más. Vagy az alkalmazása.
– A férfi mindig kiad magából valamit, aranyom. A nő pedig inkább befogad.
Tenar nem szólt ugyan semmit, de nem volt elégedett a kapott magyarázattal.
– A mi erőnk mindenesetre valami csekélységnek látszik az övékhez képest – duruzsolta Moha. – Viszont igen mélyre nyúlik. Az egész csupa gyökér. Olyasféle, mint egy vén kökénybokor. A varázsló ereje meg inkább olyan, mint egy fenyőfa. Lehet nagy, magas és erős, de a vihar mégis könnyen kidöntheti. Egy kökénybozóttal viszont semmilyen szél nem bírhat el. – Az öregasszony megszokott kotlóshangján fölkotkodácsolt a jól sikerült hasonlat fölötti örömében. – No, jól van! – mondta végül frissen. – Amint említettem, már biztosan úton van odafelé, és szépen kicsúszik a kezük közül, hacsak a városban valaki el nem kezdi jártatni a száját.
– Jártatni a száját?
– Te tiszteletre méltó asszonyság vagy, aranyom, és egy asszony legfőbb kincse mindig a jó híre.
– A kincse – ismételte meg Tenar ugyanolyan fahangon, azután keserűen hozzátette: – A kincse, a vagyona, a megtakarítása. Az értéke... – Nem volt türelme tovább ülni. Fölkelt és kiegyenesítette a gerincét, nagyot nyújtózkodott. – Akár a sárkányok, akik barlangokat kerestek, várakat építettek a kincseiknek, a zsákmányuknak, s hogy teljes biztonságban legyen, rátelepedtek, és ott aludtak a vagyonukon. Csak szereztek, szereztek, és nem adtak semmit senkinek.
– Akkor ismeri meg az ember a jó híre értékét – dünnyögte Moha –, amikor elveszíti. Persze az sem minden, csak éppen nehéz valami mással betölteni a helyét.
– És te föladnád a varázstudományodat, Moha, azért, hogy jó hírnek örvendhess?
– Nem tudom – válaszolta az öregasszony egy idő múlva elgondolkodón. – Nem tudom, ahogy azt sem, hogyan tehetném. Lehet, hogy az egyik képességem megvan, de a másik hiányzik.
Tenar ekkor odament hozzá, és megfogta a kezét. Az érintéstől meglepődött Moha fölállt, és egy kicsit hátrább húzódott. Tenar azonban odavonta magához, és csókot nyomott az arcára.
Az idősebb nő fölemelte a kezét, és becézőn megcirógatta a másik haját, ugyanolyan mozdulattal, mint Oromon tette valamikor. Azután odébb lépett, mormolt valamit a sok otthoni tennivalóról, megindult kifelé a házból, de az ajtóból visszafordult.
– Vagy inkább maradjak mégis, most, hogy idegenek járkálnak a környéken?
– Menj csak – biztatta őt Tenar. – Én már rég hozzászoktam az idegenekhez.
Aznap éjjel, amint lassan álomba merült, megint behatolt a fény és a szél tágas térségeibe, de most a világosság valahogy füstös volt, piros, narancsvörös és bíborszínben izzó, mintha maga a levegő égne. Ebben a közegben valahogy létezett is meg nem is. Röpült a szél szárnyán, és közben ő maga volt a szél, az erő, amely végre fölszabadult, de sehonnan senki hangja nem szólt hozzá semmit.
Reggel letelepedett a küszöbre, hogy ott fésülje ki a haját. Nem volt olyan harsányan szőke, mint a legtöbb kargföldi. A bőre ugyan világos, de a haja sötét. Még most is szinte teljesen fekete volt, alig fordult elő benne néhány szürkülő szál. Megmosta a fejét, fölhasználva a nagymosáshoz melegedni föltett víz egy részét. Mivel Kóbor elment, úgy gondolta, ezt a napot a mosásnak szenteli, ezzel is tovább erősítve jó hírét. A napon szárította és közben fésülgette hosszú tincseit. A lusta szellőtől fülledt reggeli levegőben a fésű fogai nyomán szikrák keletkeztek, és sziszegve pattantak le hajszálainak lobogó végéről.
Therru mögötte állt, és kíváncsian figyelte. Tenar megfordult és észrevette, hogy a gyerek annyira fölindult: szinte remeg a feszültségtől.
– Mi van veled, kiscsibém?
– Kiszáll belőle a tűz – dünnyögte a gyerek félelemmel vegyes izgalommal a hangjában. – Beborítja az egész eget.
– Ó, azok csak a hajamból kipattanó szikrák – felelte Tenar kissé meglepetten. Therru mosolyogva nézte, és az asszonynak eszébe jutott, vajon látta e azelőtt valaha is mosolyogni a kislányt. Therru mindkét kezét előrenyújtotta, az épet és az összeégettet is, mintha el akarna kapni valamit Tenar elszabadult, röpködő hajkoronája körül.
– A tüzek mind szétröpülnek – mondta megint, és vidáman nevetett.
Tenar ekkor tette föl magának először a kérdést: hogyan látja őt a gyerek... milyennek látja az egész világot? És el kellett ismernie, hogy nem tudja a választ. Hogy nem tudja, mit láthat egy szem, amelyet a tűz kiégetett. Emlékezetébe visszalopakodtak Oromon szavai: „Félnek majd tőle.” Ő azonban sohasem félt a gyerektől. Most is még egyszer, hevesen kifésülte a haját, hadd szökelljenek a szikrák szerteszét, és megint hallotta a kislány fojtott kacagását.
Kimosta a lepedőket, asztalterítőket, a fehérneműjét, váltás ruháját, Therru ruháit, és kiteregette őket (miután meggyőződött róla, hogy a kecskék a kerített legelőn vannak) a mezőre, hogy megszáradjanak a füvön, és kövekkel szorította le a sarkukat, mert erősen fújt a szél, valahogy a nyárutó elkeseredettségével.
Therru gyorsan növekedett. Korához képest ugyan még mindig kicsi és sovány volt. Talán nyolcéves lehetett, de az utóbbi néhány hónap alatt, miután a sebei begyógyultak, és fájdalmaitól is megszabadult, egyre többet szaladgált, és jobb étvággyal evett. Hamarosan kinőtte a ruhácskáit, a Pacsirta legkisebb, ötéves lányától levetett, kézzel varrott göncöket.
Eszébe jutott, hogy meglátogathatná a faluban Legyezőt, a takácsot, hátha akad számára egy-két vég szövete a disznainak küldözgetett moslék fejében. Szeretett volna varrni valamit Therru számára. És persze szívesen találkozott az öreg szövőmesterrel is. Oromon halála és Kóbor gyöngélkedése távol tartotta őt a falutól és ottani ismerőseitől. Ők mindig eltávolították mindattól, amit ismert, amiről tudta, hogy kell csinálni, a világtól, amelyet lakóhelyéül választott, a világtól, amelyben nem királyok, királynők, hatalmas erők és birodalmak, magas művészetek, távoli kalandok voltak fontosak – gondolta magában, miközben meggyőződött róla, hogy Therru Heather társaságában van, valahol lent a faluban –, hanem az egyszerű munkát végző közemberek, akik udvarlással, földműveléssel, gyermekneveléssel, varrogatással és mosással foglalkoztak. Gondolataiba némi kesernyés vád is keveredett, mintha Kóborra hárítaná háborgó lelkét, a férfira, aki éppen félúton járhat a Középső Völgy felé. Elképzelte, amint baktat az úton, annak a horhosnak a közelében, ahol annak idején Therruval megaludt. Elképzelte, amint a karcsú, őszülő hajú ember egyedül, némán lépked az ösvényen, zsebében a javasasszony fél cipójával és szívében az elkeseredettség súlyos terhével.
„Talán itt lenne az ideje, hogy megtaláld a helyedet – fordult a férfihoz gondolatban. – Rá kellene jönnöd végre, hogy mégsem mindent tanultál meg Kútfőn!” – Amint így szapulta Kóbort magában, újabb kép merült föl a tudatában: Kóbor közelében látta fölbukkanni az egyik embert, akikkel az úton találkozott, ott lestek rá és Therrura. „Légy óvatos, Kóbor!” – mondta ki önkéntelenül. Féltette a távozót, hiszen még egy botot sem vitt magával. De, nem azt a nagydarab, szőrös képű alakot látta, hanem egy másikat, aki bőrkalapot viselt, aki olyan kegyetlen pillantással mérte végig a kislányt.
Amikor fölnézett, a kis házikót látta maga előtt, Legyező háza közelében, ahol akkor lakott, amikor itt, a faluban telepedett meg. A kis ház és közötte éppen elhaladt egy ember. Az volt az, akit emlékezetében maga elé képzelt, az a bőrkalapos. Elsietett a kunyhó, utána a takács háza mellett, és nem vette észre, őt. Tenar figyelte, amint megállás nélkül végighalad a falu utcáján fölfelé. Vagy a hegyi ösvény elágazásához, vagy az urasági kastélyhoz igyekezett. Anélkül hogy meggondolta volna, miért teszi, Tenar egy jó darabon a nyomába szegődött, míg meg nem győződött róla, melyik utat választja. Továbbhaladt a fölfelé vezető úton, Re Albi földesurának kastélya felé. Nem lefelé, amerre Kóbornak kellett mennie.
Akkor visszafordult, hogy végre tényleg ellátogasson az öreg szövőmesterhez.
Bár a legtöbb takácshoz hasonlóan Legyező is csaknem elzárkózottan élt, a maga szemérmes módján kedves és figyelmes volt a kargföldi lányhoz. Tenar arra gondolt, milyen sokan is vigyáznak az ő jó hírére. Most, hogy már félig megvakult, Legyező egy inast tartott, ő végezte el a szövés munkájának java részét. Az öreg szívből megörült a látogatónak. Méltóságteljesen üldögélt egy faragott karosszékben, az alatt a tárgy alatt, amelytől köznapi nevét kapta. Egy hatalmas, festett legyező volt az, egyetlen családi kincse. A szóbeszéd szerint a nagyapja kapta ajándékba egy bőkezű tengeri kalóztól, amiért szorult helyzetében olyan gyorsan szőtte meg a hajója vitorláit. A legyező szétnyitva díszelgett a falon. A mesteri kézzel festett, drága, rózsaszín, jadezöld és azúrkék ruhában pompázó hölgyek és urak, Enyhely nagy kikötőjének tornyai, hídjai és lobogói, mind azonnal ismerősek voltak Tenar szemében, amint megpillantotta a legyezőt megint. A Re Albiba látogató idegeneket gyakran elhozták ide, hogy ők is megcsodálhassák szépségét. Mindenki elismerte, hogy az egész faluban az volt a legművészibb tárgy.
Tenar is megcsodálta, tudván, hogy ezzel örömet szerez az öregnek, és mert valóban gyönyörű volt.
– Ehhez hasonlót ugye nem sokat láttál, hosszú útjaid alkalmával sem – kérdezte a takács.
– Nem, nem. És a Középső Völgyben sincs semmi hozzá mérhető – ismerte el az asszony.
– Amikor itt laktál, az én házikómban, megmutattam neked valaha a másik oldalát is?
– A másik oldalát? Azt nem – csodálkozott Tenar, és az öregnek ezek után természetesen le kellett vennie e legyezőt a falról. Helyette persze inkább Tenar kapaszkodott föl érte és emelte le óvatosan, hiszen a vén takács már nem látott szinte semmit, és a székre sem igen tudott volna fölmászni. Izgatottan magyarázta Tenarnak, mit csináljon. Az özvegy beletette a kezébe. Az öreg ránézett homályos tekintetével, félig összecsukta, hogy meggyőződjön róla: a bordái simán működnek, azután teljesen összezárta, megfordította és odanyújtotta az asszonynak.
– Most nyisd ki lassan – magyarázta.
Tenar úgy is tett. Amint a legyező lapjai elcsúsztak egymás mellett, sárkányok ficánkoltak rajtuk. A megsárgult selyemre halványan, finoman fölfestett sápadtvörös, kék és zöld sárkányok mozogtak, és olyan csoportokba rendeződtek, mint a túloldali emberfigurák, a felhők és hegycsúcsok között.
– Tartsd most föl a fény felé – tanácsolta a szövőmester.
Tenar követte az utasítást, és most, a selymen áthatoló fény segítségével a két oldalon pompázó festményeket egybeolvasztotta, méghozzá úgy, hogy a felhők és hegyormok lettek a város tornyai, a férfiaknak és nőknek szárnyuk nőtt, a sárkányok pedig emberi szemmel meredtek rá.
– Nos, látod?
– Látom – mormolta döbbenten Tenar.
– Én már nem nagyon, de azért itt van, a lelki szemem előtt. Nem sok embernek mutatom ám meg.
– Igazán csodálatos.
– A vén varázslónak is meg akartam mutatni – dörmögte a takács –, de ezért vagy azért, sohasem került rá sor.
Tenar még egyszer a fény felé fordította a legyezőt, azután visszaakasztotta a falra, ahogy azelőtt volt: a sárkányok elrejtőzködtek a sötétben, a férfiak és asszonyok vígan sétálgattak a napsütésben.
Ezután Legyező, a mester kikísérte őt, hogy megmutassa neki a disznókat. Szép pár hízó volt. Szorgalmasan gömbölyödtek az őszi kolbászsors felé. Megvitatták, milyen kétbalkezes moslékszállító Heather. Tenar elmondta neki, hogy szeretne egy darabka szövetet valami gyerekruhának, mire az öreg örömmel húzott elő egy egész vég finom vásznat, miközben a fiatal nő, aki most a segéde volt, és a mesterséggel együtt, úgy látszik, az öreg elzárkózottságát is magáévá tette, tovább csattogtatta a szövőszék vetélőjét, állhatatosan és komor képpel.
Hazafelé menet Tenar elképzelte, hogy Therru ül a szövőszék előtt. Ez tisztességes megélhetést biztosítana számára. A munka ugyan jórészt unalmas volt, mindig ugyanazok a mozdulatok, de a takácsmesterség megbecsülésnek örvendett, és a hozzáértők kezén igazi művészetté is nemesedhetett. És az emberek valahogy elvárták a takácsoktól a szerénységet, gyakran a magányosságot is, miközben folyton a munkájukkal foglalkoznak, amint az szokás. És ha Therru a szövőszéken dolgozna, odabent a házban, nem kellene az arcát mutogatnia az embereknek. Hanem a korcs keze? Képes lenne-e azzal mozgatni a vetélőt, forgatni a nyüstöt?
Hát tényleg egész életében rejtőzködnie kellene?
Viszont mi mást is csinálhatna? „Tudván, hogy milyen élet vár rá...”
Tenar erővel valami másra terelte a figyelmét. A ruhácskára, amit majd megvarr. Pacsirta lányának a ruhái durva háziszövetből készültek, és sima agyagszínűek voltak. Ennek a végnek a felét megfesthetné, mondjuk sárgára vagy éppen pirosra, mezei buzérral. Azután jönne egy fehér kötény vagy felsőszoknya, a szélén fodorral. Hát annak a gyereknek talán örök életére el kell rejtőznie a sötétben, a vetélő előtt, hogy sohase ékeskedjen fodor a szoknyáján? A maradék meg biztosan elég lesz egy másik ruhára és még egy kötényre, ha ügyesen szabja ki.
– Therru! – kiáltotta a házhoz közeledve. Heather és a kislány a kerített legelőn volt, amikor elindult a faluba. Még egyszer szólította a gyereket, meg akarta mutatni neki az anyagot és elmondani terveit a ruhákról. Heather kárálva jött elő a melegágyak felől, Torkost kötélen vonszolva maga után.
– Hol van Therru?
– Hát veled! – válaszolta Heather olyan komolyan, hogy Tenar először körülpillantott utána, mielőtt rájött, hogy Heather nem is sejti, hol lehet a kislány, és egyszerűen azt mondja, amit igazságnak kíván.
– Mégis, hol hagytad?
Heathernek fogalma sem volt róla. Eddig még sohasem okozott csalódást Tenarnak. Tisztában volt vele, hogy a gyereket többé-kevésbé mindig szem előtt kell tartania, akár egy kecskét. Vagy meglehet, Therru maga értette meg a helyzetet és maradt szándékosan látótávolságon belül? Tenar inkább erre hajlott, és mivel Heather részéről nem kapott semmilyen érdemleges eligazítást, a kislány keresésére indult, a nevét kiáltozta, de nem kapott semmi választ.
Therru mindeddig a lehető legtávolabb maradt a szakadék szélétől. Ideérkezésük napján Tenar elmagyarázta neki, hogy egyedül sohase menjen a ház alatti meredek rétre, sem az északra húzódó szakadék közelébe, mivel egy szemmel nem képes biztosan fölmérni a távolságot vagy a mélységet. A gyerek mindeddig engedelmeskedett neki. Különben is, mindenben engedelmeskedett. Hanem a gyerekek feledékenyek. De ő biztosan nem felejtette el az intést. Viszont észrevétlenül is elkóborolhat a meredek szélére. Ó, nem, egész biztosan Moha házikóját kereste föl. Így kell lennie... Tegnap este egyedült járt ott, és most újra megpróbálja a szabadságot. Hát persze, csakis így lehet!
De nem volt ott. Moha egyáltalán nem látta.
– Majd én megtalálom, biztosan megkeresem, aranyom – bizonygatta. Ám ahelyett, amint azt Tenar elvárta volna tőle, hogy a hegyi ösvényen induljon keresésére, Moha hozzálátott kusza loboncának elrendezéséhez, valami kereső varázslat előkészületeként.
Tenar rohant visszafelé, Oromon házához, és útközben egyre a gyerek nevét kiáltozta. Ezúttal lenézett a ház alatt elterülő meredek rétre, remélve, hogy az aprócska teremtés valahol ott bujkál, játszadozik a szikladarabok között. De mindössze a tenger sötétén ráncolódó képét láthatta a lejtős terep végében, amitől szinte megszédült, és összeszorult a szíve.
Elszaladt Oromon sírjához és egy kicsit tovább is, a hegyi úton, folyton kiáltozva. Amikor visszafelé igyekezett a réten át, a vércse ugyanott leste prédáját, ahol annak idején Kóbor is megfigyelte. Most is megállt a levegőben, utána lecsapott, és már röppent is vissza, karmai között valami apró lénnyel. Utána sebesen elszárnyalt az erdő felé. Biztosan a fiókáit eteti, gondolta Tenar. Mindenféle gondolat cikázott az agyában, élesen és világosan, amint elsietett a kiteregetett és már megszáradt ruhák mellett... azokat is össze kell szednie, még naplemente előtt. Alaposabban körül kell néznie a házban, a melegágyaknál, a fejőállás környékén. Az egész az ő hibája. Ő okozta azzal, hogy Therrut a szövőszék elé képzelte, bezárta volna a sötétbe, unalmas munkája mellé, hogy így szerezzen magának megbecsülést. Holott Oromon világosan megmondta: „Tanítsd őt, taníts meg neki mindent, Tenar!” Bár tisztában volt vele, hogy a helyrehozhatatlan hibát föl kell magasztalnia. És tudta, hogy a gyereket a sors ajándékozta neki, ő pedig kudarcot vallott az őrizetével, eljátszotta a bizalmát, és elveszítette őt, elveszítette élete legnagyobb ajándékát.
Miután a többi épület minden sarkát alaposan végigkutatta, bement a házba, és újból föltúrta a benyílót, megvizsgálta az ágy környékét. Töltött magának egy pohár vizet, mivel a szája kiszáradt, akár a sivatag.
Egyszer csak az ajtó mögötti zugban megmozdultak a botok, Oromon varázspálcája és a két vékonyabb sétapálca. Az egyikük meg is szólalt:
– Itt vagyok.
A gyerek ott kuporgott a sötét sarokban, annyira összehúzódva, hogy nem látszott nagyobbnak egy kölyökkutyánál, fejét a válla közé húzta, kezét-lábát szorosan a törzséhez vonta, egyetlen szemét behunyta.
– Kiscsibém, verébfiókám, arany sziporkám, mi a baj? Mi történt? Már megint mit műveltek veled?
Tenar fölnyalábolta a kicsiny, kőkeményre összezsugorodott testet, és lágyan ringatta a karjában.
– Hát hogy rémiszthettél meg engem ennyire? Miért bújtál el előlem a sötétbe? Ó, ha tudnád, hogy haragudtam rád!
Sírva fakadt, és könnyei ráhullottak a kislány arcocskájára.
– Ó, Therru, Therru, Therru, ne rejtőzz el énelőlem! – A görcsösen összeszorított kis végtagok megremegtek, és lassan elernyedtek. Therru megmozdult, és szorosan odabújt az asszonyhoz, arcát belefúrta a vállhajlatába, még szorosabban ölelte, kis testének minden elkeseredett erejével. Ő nem szipogott... sohasem sírt. Talán minden könnyét is kiégette belőle az a tűz. Egyetlen csöpp sem maradt. De hosszan elnyúló, nyögésszerű, zokogó hang tört elő a torkából.
Tenar csak ölelte magához, és ringatta, ringatta. A kétségbeesett szorítás lassan, nagyon lassan fölengedett. A kislány fejecskéje megpihent Tenar mellén.
– No, mondd el szépen – mormolta az asszony, és a gyerek halkan válaszolta a megszokott halvány, reszelős suttogással:
– Idejött utánam.
Tenar az első pillanatban Kóborra gondolt. Elméje a félelemtől még mindig vadul száguldott, a hallottak után kapott, mintha megértette volna, ki lehet az az „ő” a gyerek számára. Futtában keserű fintort vágott a gondolatra, aztán továbbrohant, választ keresve.
– Ki jött ide utánad?
Nem kapott választ, csak a kis test remegett meg ismét mélyen, a zsigerekig.
– Egy férfi – suttogta ekkor Tenar –, egy bőrkalapos ember!
Therru egyet bólintott.
– Láttuk az ösvényen, amint errefelé igyekezett.
Semmi válasz.
– Az a négy ember... akikre olyan mérges voltam, emlékszel? Csak közülük való lehetett.
Eszébe jutott, hogyan hajtotta le akkor a fejét Therru, elrejtve összeégett arcát, a tekintetét lesütve, mint mindig, idegenek jelenlétében.
– Te ismered őt, kicsim?
– Igen.
– Onnan... akkorról, amikor a folyó melletti táborban tanyáztatok?
Kurta biccentés.
Tenar karja még szorosabban zárult a kis test köré.
– Ő merészkedett ide? – kérdezte, és a félelemérzete átalakult haraggá, dühödt indulattá, amely úgy égette végig egész testét, mint valami izzó vaspálca.
– Hahh! – kacagott föl keserű hangon. És abban a zaklatott pillanatban eszébe jutott Kalesszin, az, hogyan nevetett a sárkány. De egy ember, egy asszony számára ez nem olyan egyszerű. A tüzet meg kell fékezni. A gyereket le kell csillapítania.
– És meglátott téged?
– Elbújtam előle.
Tenar a gyerek puha haját simogatva mormolta:
– Sohasem nyúlhat hozzád, Therru. Ezt meg kell értened, hinned kell nekem: többé sohasem érhet hozzád! Még csak rád sem nézhet, hacsak én nem vagyok melletted, de akkor velem gyűlik meg a baja. Érted, aranyom, kincsem, kicsiny szépségem? Nem kell félned tőle. Nem szabad félned tőle! Ő a te félelmeddel táplálkozik. Majd mi kiéheztetjük, kicsinyem. Úgy kiéheztetjük, hogy a végén majd magát falja föl. Míg meg nem fullad saját kezének lerágott, torkán akadt csontjától. Ó, ó, ó,! Ne is hallgass rám! Csak a harag, a méreg beszél belőlem... Mondd, piros vagyok? Piros vagyok, mint egy igazi gonti asszony? Vörös vagyok, akár egy sárkány? – Tréfával akarta palástolni indulatát, de Therru fölemelte a fejét, kis, összeégett, megnyomorított arcából föltekintett az asszonyéba, és halkan suttogta:
– Igen. Te egy vörös sárkány vagy!
A gondolat, hogy az az ember idejött hozzájuk, behatolt a házba, eljött, hogy elgyönyörködjön a keze munkájában, talán még igazítani is akart rajta valamit, amint mindez ott kavargott Tenar agyában, nem is annyira gondolatra, mint inkább heveny rosszullétre, gyötrő hányingerre emlékeztetett. Hanem a rosszullét hamar elenyészett izzó haragjának tüzére.
Összeszedték magukat, megmosakodtak, és Tenar közben rájött, hogy minden egyéb érzést elnyom benne az éhség.
– Kilyukad a gyomrom – mondta a kislánynak, és bőséges ebédet tálalt föl elébük az asztalra: kenyeret, sajtot, olajos babsalátát, mindenféle zöldséget, egy fölszeletelt hagymát és szárazkolbászt. Therru is jócskán falatozott belőle, de Tenar hatalmas mennyiséget kebelezett be.
Miután leszedték az asztalt, a gyerekhez fordult.
– Mától fogva sohasem hagylak magadra, Therru, és te se menj el messzire tőlem. Rendben van? Most pedig együtt le kell mennünk Moha néne házához. Nekilátott miattad a kereső varázslatnak, de arra már semmi szükség, ő viszont talán nem tud róla.
Therru megmerevedett. Odanézett a kitárt ajtóra, és visszarebbent előle.
– Meg a megszáradt ruhákat is össze kell szednünk. Majd visszafelé jövet. Aztán, amikor majd hazaérünk, megmutatom neked a ruhát, amit szereztem. Szép lesz. Csinos ruhát csinálunk belőle neked. Szép piros ruhát!
A kislány némán, magába roskadtan állt a helyén.
– Ha elbújunk előle, Therru, csak őt tápláljuk vele. De inkább mi eszünk. Őt pedig kiéheztetjük. No, gyere szépen velem!
Therru számára iszonyatosan nehéz volt az akadály, a kinti világba vezető ajtó. Visszatántorodott tőle, eltakarta az arcát, reszketett, vacogott, kegyetlenség volt átkényszeríteni rajta, kiráncigálni őt a búvóhelyéről, de ezúttal Tenar csöppet sem volt kíméletes.
– Gyere! – szólt keményen, és a gyerek megindult utána.
Egymás kezét fogva bandukoltak le Moha házához. Therru egyszer-kétszer nagy nehezen vette a bátorságot, és föltekintett.
Moha nem lepődött meg a láttukon, de valami furcsa, baljós légkör vette körül. Rászólt a kislányra, hogy menjen be a házba, és nézze meg a kopasz nyakú tyúk csibéit, melyik kettőt választja ki magának. Therru azonnal, hálásan tűnt el a biztosnak tűnő menedékben.
– Egész idő alatt ott volt a házban – mondta Tenar. – Elrejtőzött.
– Biztosan jól tette – jelentette ki Moha.
– Ugyan miért? – kérdezte Tenar nyersen. Most éppen egyáltalán nem volt rejtőzködő kedvében.
– Itt vannak... valamilyen teremtmények járnak körülöttünk – dünnyögte a vajákos asszony, nem fennhéjázón, hanem inkább kényszeredetten.
– Csirkefogók ólálkodnak körülöttünk – torkolta le Tenar, mire Moha fölnézett rá, és kissé vissza is húzódott előle.
– Ejnye már – mormolta. – Ejnye, aranyom. Csupa tűz vagy. Fényes tűz lobog a fejed körül. Elvégeztem a varázslatot a gyerek fölkutatására, de nem egészen jól sikerült. Valahogy elszabadult, és a saját útjára tért. Még most sem tudom, vége van-e már. Teljesen megzavarodtam. Hatalmas lényeket láttam. A kislánykát kerestem, de rájuk találtam, ott röpködtek a hegyek fölött, a felhők között. Most meg ez is itt, körülötted, mintha lángolna a hajad! Mi romolhatott el, vajon mi siklott félre?
– Egy bőrkalapos férfi járt ott – mondta Tenar. – Egy fiatalember. Elég jó külsejű. A zekéje vállán fölfeslett a varrás. Nem láttad valahol errefelé?
– De igen – bólogatott Moha. – A kastélybeliek fölfogadták a szénagyűjtők közé.
– Mondtam már neked – pillantott Tenar a ház felé –, hogy ő korábban egy nő és két férfi társaságában volt. Ez az alak azok egyike.
– Úgy érted, azok közül való, akik... őt...
– Igen.
Moha úgy állt ott, mint egy öregasszony fából kifaragott bálványa: megkövülten, akár egy tuskó.
– Nem is tudom... – motyogta végül. – Azt hittem, már éppen eleget tudok. De nem így van. Mi... Mit tehet...? Talán el akar jönni, hogy meglátogassa őt?
– Ha netán ő az apja, akár érte is jöhetett.
– Hogy visszakövetelje?
– Végül is az ő tulajdona.
Tenar határozottan beszélt, és közben föltekintett a Gont-hegy csúcsára.
– De nem hiszem, hogy ő lenne az apja. Inkább az a másik. Az, amelyik berohant a faluba, és közölte a barátnőmmel, hogy a gyerek „megsebesült”.
Moha még mindig zavarodott volt. Rettegett a saját vajákolásától és látomásaitól, Tenar heves indulatától, a kivédhetetlenül fenyegető gonosztól. Tanácstalanul megcsóváltába fejét.
– Nem értem – dünnyögte maga elé. – Azt hittem, már éppen eleget tudok. Mégis, hogy jöhetett vissza?
– Enni akar – mormolta Tenar. – Fölfalni őt. Többé sohasem hagyom egyedül. Hanem holnap, esetleg megkérlek téged, Moha, hogy tartsd itt magadnál délelőtt, egy vagy két órára. Megtennéd ezt nekem, amíg fölmegyek az udvarházba?
– Hogyne, aranyom. Hát persze. Még elrejtő varázsigét is vethetek rá, ha óhajtod. De... De azok is odafönt vannak... azok a nagy hatalmú emberek, a király városából...
– No és aztán, akkor legalább megláthatják, milyen is az egyszerű emberek élete – sziszegte Tenar, és Moha megint csak visszahőkölt előle, mintha szikraeső zúdult volna felé a szélben fölizzó tűzből.
KILENCEDIK FEJEZET
A szénagyűjtők az éles reggeli árnyékok között lázasan dolgoztak a földesúr hegyoldalban húzódó hosszú kaszálóján. Láncba fejlődve haladtak előre. A forgatók közül hárman asszonyok voltak, a két férfi egyike pedig, amennyire Tenar a távolból megállapíthatta, fiatal legényke, míg a másik görnyedt, rozzant öregember. Fölsietett a megforgatott rendek között, és az egyik asszonytól érdeklődött a bőrkalapos férfi iránt.
– Ja, az, odalentről, Valmouthból – felelte a szénagyűjtő. – Nem tudom, hova tűnhetett. – A többiek is odasétáltak hozzájuk, örültek a váratlan pihenőnek. Egyikük sem tudta, merre kószálhat a Középső Völgyből való férfi, és miért nem gyűjt velük együtt.
– Az ilyenek nem maradnak meg egy helyben – vélekedett a hajlott öreg. – Nyughatatlanok. Maga tán ismeri, asszonyság?
– Véletlenül sem – válaszolta Tenar –, csak ott ólálkodott a portám körül... megijesztette a gyereket. Még azt sem tudom, hogy hívják.
– Ügyesnek nevezi magát – tüsténkedett a legényke. De a többiek csak néztek rá, vagy félrefordították a fejüket, és nem mondtak semmit. Lassacskán megvilágosodott előttük, kivel is állnak szemben. Ez az a kargföldi asszony, az öreg varázsló házából. Mindannyian Re Albi földesurának cselédei voltak, gyanakvóak a falubeliekkel szemben és még inkább mindennel, ami Oromonhoz tartozott. Megfenték a sarlójukat, elfordultak tőle, és visszabandulkoltak a levágott rendekhez. Fölsorakoztak, és újból nekiláttak a munkának. Tenar átvágott a hegyoldali kaszálón, elsétált a diófasor mellett, vissza az ösvény felé.
Az úton egy férfi várakozott rá. A szíve hevesen földobogott. Továbblépdelt, hogy találkozzon vele.
Rezgőnyár volt az, a kastélybeli varázsló. Kecses pózban álldogált ott, hosszú fenyőfa pálcájára támaszkodva, egy út menti fa lombjának árnyékában. Amint Tenar kiért az útra, a férfi megszólította:
– Talán munkát keresel?
– Nem.
– Az uraságnak szüksége lenne még néhány kézre a mezőkön. Ez a meleg időjárás a vége felé közeleg, a szénát mihamarabb be kell hordani.
Gohának, Kova özvegyének elfogadhatóan hangzottak ezek a szavak, és Goha, a parasztasszony udvariasan válaszolt rájuk:
– A tudásoddal bizonyára elháríthatod az esőt erről a mezőről, amíg pajtába nem kerül a széna. – De a férfi tisztában volt vele, hogy ő az az asszony, akinek Oromon a halálos ágyán elárulta az igazi nevét, és ennek tudatában a modora olyan sértő és szándékosan hamis volt, hogy egyenesen fölért egy kemény figyelmeztetéssel. Tenar már-már megkérdezte tőle, nem tudja-e, merre járhat az az Ügyes nevű férfi, de helyette inkább a következőket mondta: – Azért jöttem, hogy figyelmeztessem a felügyelőt, az az ember, akit a szénagyűjtéshez fölvett, tolvajként vagy még annál is rosszabbként iszkolt el a falunkból, és nem igazán jó választás közel engedni őt ehhez a házhoz. De úgy látom, már innen is továbbállt.
Addig nézett nyugodt tekintettel Rezgőnyár szemé-be, míg az kényszeredetten ki nem jelentette:
– Én semmit sem tudok ezekről a népekről.
Oromon halálának reggelén az asszony valahogy fiatalnak vélte a varázslót, magas, jóképű, szürke köpönyeget és ezüstös varázspálcát viselő ifjúnak. Így, közelről azonban nem volt olyan fiatal, amilyennek hitte, vagy ha az volt is, valahogy idejekorán kiszáradt és megráncosodott. A tekintete és a hangja most nyílt ellenszenvet sugárzott, mire az asszony Goha szavaival felelt neki:
– Hát persze. Bocsánatot kérek. – Nem akarta vele összeakasztani a bajuszt. Már indult volna tovább, hogy visszamenjen a faluba, de Rezgőnyár váratlanul rászólt:
– Várj!
Hát várt.
– Szóval „tolvaj vagy talán még rosszabb”, azt mondod, hanem rágalmazni könnyű, és egy asszony nyelve minden tolvajnál veszedelmesebb lehet. Azért jöttél föl ide, hogy széthintsd az ármány magjait a mezei munkások között, vádaskodj és hazudozz, sárkánymagvakat szórj szét magad körül, ahogy minden boszorkány teszi. Azt hiszed, nem tudtam, miféle boszorka vagy? Amikor megláttam azt a szerencsétlen nyomorékot, aki folyton beléd kapaszkodik, gondolod, nem jöttem rá, hogyan tettél rá szert és mi célból? Jól tette az az ember, aki el akart bánni azzal a szörnyeteggel, csak éppen be kellene fejezni a munkáját. Egyszer már szembeszegültél velem, a vén varázsló teteme fölött, és akkor megfogadtam, hogy ezért megbüntetlek, az ő nevében és a többiek szeme előtt. Hanem most igazán túl messzire merészkedtél, ezért figyelmeztetlek, asszony! Többé nem engedem, hogy akár a lábad betedd erre a birtokra. És ha szembeszegülsz az akaratommal, vagy csupán meg mersz szólítani megint, a sarkadban kutyákkal kergetlek el Re Albiból és az egész Meredély környékéről! Megértetted, amit mondtam?
– Nem! – válaszolta Tenar. – A hozzád hasonló alakokat sohasem lennék képes megérteni.
Ezzel megfordult, és folytatta útját lefelé a meredek ösvényen.
Ekkor valami kaparászó érintés futott végig a gerincén, amitől a tarkóján égnek meredt a haj. Gyorsan megpördült, és látta, amint a varázsló felé emeli a pálcáját, sötét villámok gyülekeznek körülötte, és száját beszédre nyitja. Ebben a keserves pillanatban az jutott eszébe: „Mivel Kóbor elveszítette a varázserejét, azt hittem, mindenkinek ez lett a sorsa... de mekkorát tévedtem!” Ekkor megszólalt egy nyájas hang.
– Ejnye, ejnye! Hát mi történik itt?
Az út túlsó oldalán lévő cseresznyéskertből az Enyhelyből érkezett küldöttség két tagja lépett elő. Nyílt, udvarias tekintetüket Rezgőnyárról Tenarra fordították, mintha ezzel is rosszallásukat fejeznék ki, amiért egy varázsló rontó igével akart sújtani egy középkorú hölgyet, ami nem, de igazán nem vezethet semmi jóra.
– Goha asszonyság! – szólalt meg az aranyhímzéses, és meghajolt Tenar felé.
A másik, a csillogó szemű szintén mosolyogva üdvözölte.
– Goha asszony – mondta – királyunkhoz hasonlóan nyíltan viseli igazi nevét, csak mivel Gont szigetén él, használja az itteni nyelvű köznapit, és nem tart senkitől. Ismerve dicső tetteit, örülök a megtisztelő találkozásnak. Hiszen ő viselte azt a gyűrűt, amelyet Elfarran óta senki sem. – Ezzel, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, fél térdre ereszkedett Tenar előtt, megfogta a kezét, és csuklóját a homlokához érintette. Utána fölemelkedett, elengedte őt, és továbbra is azzal a kedves, cinkos mosollyal nézett a szemébe.
– Ó – sóhajtotta Tenar elpirulva és egész testében különös melegséget érezve –, annyiféle erő létezik ezen a világon! Köszönöm, uram.
A varázsló közben mozdulatlanul bámult a csoportra. Visszaszívta a félig kimondott varázsigét, és leeresztette a botját, de még mindig ott terjengett körülötte és különösen a szeme körül a sötétség.
Az asszony nem tudta, vajon korábban is tisztában volt-e vele vagy csak most jutott a tudomására, hogy ő Tenar, a gyűrű úrnője. De ez nem is számított igazán. A férfi attól sem gyűlölhette volna őt erősebben. Legfőbb hibája az volt, hogy nő. A varázsló szemében ennél semmi sem lehetett rosszabb vagy helytelenebb. Ezzel szemben semmilyen büntetés sem lehet elegendő. Azt is látta, mit műveltek Therruval, és helyénvalónak tartotta a gaztettet.
– Uram – fordult ekkor Tenar az idősebbik férfihoz –, minden ami a becsületnél és nyíltságnál kevesebb, sértés a királlyal szemben, akinek a nevében önök szólnak és akit itt most képviselnek. Szívesen fejezném ki hódolatomat ilyen formában a király és küldöttei iránt. Ám a saját becsületem a hallgatásomban rejlik mindaddig, amíg a barátom föl nem oldoz alóla. Abban egészen biztos vagyok, uraim, hogy küld majd üzenetet önöknek... idővel. Csak arra kérem önöket, adjanak neki némi időt!
– Ez természetes – felelte az egyik, mire a másik hozzátette:
– Amennyi időt csak kíván. És az ön bizalma irántunk, asszonyom, maga a legnagyobb megtiszteltetés.
Végre folytathatta útját Re Albi felé, mögötte a döbbenet és a dolgok megváltozása okozta megrázkódtatással, a varázslóból felé áradó gyűlölettel, saját ingerült haragjával, a félelemmel és hirtelen bizonyossággal, hogy a varázsló akar és képes is neki ártani, a rettegés váratlan feloldásával a király udvaroncai által... azokéval a férfiakéval, akik magából a világ menedékéből, a Kard és a Trónus Tornyából, az igazság és a rend fellegvárából jöttek el hozzá. Szívét elöntötte a hála érzése. Hát valóban király ül azon a trónuson, és koronájának legszebb ékessége csakis a Béke Rúnája lehet.
Kedvelte a fiatalabbik férfi arcát, okos, nyájas tekintetét, azt, ahogy térdet hajtott előtte, amint az egy királynénak dukál, a mosolyát, amelyben mindig ott bujkált a cinkos kacsintás. Megfordult és hátranézett. A két küldött Rezgőnyár, a varázsló társaságában kapaszkodott a meredek úton fölfelé, a palotához. Úgy tűnt, kedélyes társalgást folytatnak vele, mintha az imént mi sem történt volna.
Reményteljes bizakodását ez a látvány kissé lehűtötte. Igaz, hogy azok a férfiak udvaroncok. Nem az ő dolguk a vita, az ítélkezés vagy valaki elmarasztalása. Rezgőnyár pedig varázsló, méghozzá a vendéglátójuk házivarázslója. Mégsem kellene, gondolta magában, ilyen kedélyesen sétálgatniuk és cseverészniök vele!
Az Enyhelyből érkezettek jó néhány napig élvezték Re Albi urának vendégszeretetét, talán abban a reményben, hogy a fővarázsló mégiscsak megváltoztatja a véleményét, és ellátogat hozzájuk, de nem fürkésztek utána, és Tenart sem próbálták kényszeríteni rá, hogy árulja el nekik a hollétét. Amikor végül elhajóztak, Tenar elhatározta magában, hogy döntenie kell, mit tegyen. Semmi elfogadható oka nem volt rá, hogy továbbra is itt maradjon, viszont kettő is sürgette a távozását: Rezgőnyár és Ügyes, hiszen egyiküktől sem várhatta el biztosan, hogy békén hagyják majd őt és Therrut.
Mégis keservesen jutott közelebb a döntéshez, mert nehéz volt elviselnie a távozás gondolatát. Ha elhagyja Re Albit, otthagyja Oromont is, elveszíti őt, viszont ameddig a házát gondozza és hagymáskertjét gyomlálja, ő is vele marad. „Odalent sohasem álmodom majd a magas éggel” – jutott eszébe. Itt ahová Kalesszin ellátogatott, Tenar lehetett megint. Odalent, a Középső Völgyben pedig ismét csupán Goha lesz majd. Egyszóval húzta az időt. „Talán félek azoktól a zsiványoktól, hogy el akarok menekülni előlük? – kérdezte magától. – Hiszen csak ezt várják el tőlem. Hát az ő akaratuknak megfelelően kell ezután jönnöm vagy mennem? Csak éppen befejezem a sajtok elkészítését” – mondta magának. Therrut közben mindig a közvetlen közelében tartotta. Ezalatt teltek-múltak a napok.
Moha egyszer egy történettel állított be hozzá. Tenar maga kérdezte őt Rezgőnyár, a varázsló felől, de nem árulta el neki az események minden részletét, csak annyit mondott, hogy a férfi rá akart ijeszteni, ami mellesleg talán egyetlen szándéka volt valóban. Moha általában elkerülte az öreg uraság birodalmát, de azért arra is kíváncsi volt, mi minden történik odafönt, s ezért nem zárkózott el az alkalomtól, ha módja nyílott valamelyik ottani ismerősével elcsevegni. Az asszonnyal, akitől a szülésznői tudományt tanulta és másokkal, akik gyógyító vagy kereső tudományáért fordultak hozzá. Rávette őket valahogy, hogy meséljenek neki az udvarházban történtekről. Mindnyájan gyűlölték a varázslót, s ezért szívesen pletykáltak róla, hanem a meséiket csak félig kételkedve, félig rettegve hallgathatta meg. A fantáziaszülemények között azonban mégis előfordulhattak az igazság rejtett morzsái is. Moha maga is tanúsíthatta, hogy amíg három évvel ezelőtt oda nem érkezett Rezgőnyár, az ifjú uraság, az öreg unokája ép volt és egészséges, bár kissé visszahúzódó, zárkózott ember, olyan „sértettforma”, mondogatta Moha. Ám egyszer, akkoriban, amikor a fiatal uraság anyja meghalt, az öregúr elküldött Kútfőre egy varázslóért. Hogy minek, amikor Oromon uraság alig egy mérföldnyire lakott tőle? Különben is, a palota lakói is mind afféle vajákosok.
Rezgőnyár egy szép napon mégis megérkezett. Rövid tisztelgő látogatáson túl nem volt semmi dolga Oromonnal, és Moha tapasztalatai szerint állandóan odafönt tanyázott a palotában. Azóta egyre ritkábban és ritkábban láthatták az ifjú uraságot, azt beszélték, hogy éjjel-nappal az ágyat nyomja, „akár egy beteg gyerek... és teljesen összeaszva”, pusmogta az egyik asszony, aki valamely véletlen folytán bejutott a nagy házba. Az öreg uraság viszont „jó százéves vagy a körüli, esetleg több is”, állította Moha, aki nem tartott a számoktól, és nem is sokat törődött velük, az öreg uraság kivirágzott, „tele van élettel” – mondogatta a javasasszony. Az egyik legény pedig, mivel a palotában csak férfi szolgákat tűrtek meg, elpletykálta egy asszonynak, hogy az öregúr az örök élet reményében rendelte magához a varázslót, aki eleget is tett a kívánságának, fölétette vele, állította a legény, a fiatalúr friss életét. Az az ember ráadásul nem látott ebben semmi kivetnivalót, mondván: „Ugyan ki ne szeretne örökké élni?”
– Háát – nyögött föl Tenar elborzadva –, ez igazán undok egy történet. És a faluban nem pletykálnak erről mindenfélét?
De Moha csak megvonta a vállát. Ez is afféle „hagyjuk békén őket” eset volt. A hatalmasok dolgainak megítélése nem tartozott az erőtlenekre. Azután ott volt a zavaros, vak szolgalelkűség, a hely talajába kapaszkodó gyökerek ereje: az öreg a ő földesuruk volt, Re Albi lordja, senkinek semmi köze hozzá, mit csinál vagy mit nem... Nyilvánvalóan maga Moha is így érzett valahogy. „Elég kockázatos dolog – mondogatta – az ilyen ügyeskedés, még balul is kiüthet”, de azt már nem állította, hogy gonoszságnak tekinti.
Az udvarház körül semmi nyoma nem volt az Ügyes névre hallgató férfinak. Meg akarván győződni róla, hogy valóban eltávozott-e a Meredély környékéről, Tenar megpróbálta kifaggatni egy-két falubeli ismerősét, nem láttak-e egy ilyen külsejű embert, de mindenkitől egyhangú és kényszeredett választ kapott csupán. Nem akartak belekeveredni az ő ügyeibe. „Hagyjuk csak békén...” Csak az öreg Legyező tekintette őt igazán barátjának és bánt vele, mint falubelivel. De még az is lehet, hogy csak a rossz szeme miatt volt így, amellyel nem láthatta tisztán Therrut.
Mostanában mindig magával vitte a gyereket, ha lement a faluba vagy akármennyire eltávolodott a háztól.
Therru egyáltalán nem találta terhesnek ezt a köteléket. Annyira ragaszkodott Tenar közelségéhez, amennyire csak a nála jóval kisebb gyerekektől lett volna elvárható. Mindig együtt dolgoztak vagy játszottak. Legszívesebben macskabölcsővel, fűkosárfonással vagy azzal a két csontból faragott figurával játszott, amit Tenar talált valamelyik nap Oromon egyik polcán, egy kis fűzacskóban. Az egyik alak kutyát, esetleg bárányt formázott, a másik egyformán lehetett férfi vagy nő. Tenar nem érzett bennük titokzatos erőt vagy veszélyforrást, és Moha is egyszerű „játékszereknek” nevezte őket. Therru számára viszont varázslatos darabok voltak. Alkalmasint akár órákig mozgatta őket valami néma történet titkos útjain. Játék közben rendszerint meg sem szólalt. Néha házat is épített az állatoknak és embereknek: kis kőgúlákat, sár- és fűkunyhókat. Mindig magánál hordta őket kis fűzacskójukban. Lassacskán megtanult fonni. Rossz kezével ügyesen tartotta a guzsalyt, mialatt a másikkal az ejtőorsót kezelte. Mióta ott laktak, rendszeresen kifésülték a kecskéket, így most már jókora zsáknyi megfonni való, finom kecskegyapjú gyűlt össze.
„De hát nekem tanítanom kellett volna őt – gondolta Tenar elkeseredetten. – 'Taníts meg neki mindent!' – mondta Oromon, és én mit tanítottam neki? A főzést és a fonást?” Ezután lényének egy másik része szólalt meg, Goha hangján: „Hát azok nem igazi mesterségek, szükségesek és nemesek? A bölcsesség kizárólag szavakból áll?”
Továbbra is állandóan foglalkoztatta ez a kérdés, ezért egyik délután, miközben Therru tépkedte a kecskegyapjút, hogy megtisztítsa és föllazítsa, ő pedig a kártolásával foglalatoskodott, odakint, az őszibarackfa árnyékában, odaszólt a kislánynak:
– Therru, talán itt lenne az ideje, hogy megtanuld a dolgok igazi nevét. Létezik egy nyelv, amelyben minden a maga igazi nevét viseli, s amelyben a szó és a tett ugyanaz. Ezt a nyelvet beszélte Segoy is, ezzel emelte ki a szigeteket a tengerből. És ezt a nyelvet beszélik a sárkányok is.
A gyerek szótlanul hallgatta.
Tenar letette kezéből a kártolófésűt, és fölemelt a földről egy kisebb kavicsot.
– Azon a nyelven – magyarázta – ennek a neve tolk. Therru élénken figyelte minden mozdulatát, és a szót is megismételte: tolk, csakhogy hang nélkül, csak az ajkát mozgatva. A száját a jobb oldalon kissé hátrafelé húzták a megkeményedett hegek.
A kis kődarab ott feküdt Tenar tenyerén. Egyszerű kis kavics.
Mindketten némán hallgattak.
– Még korai – mormolta Tenar. – Most még nem ezt kell neked megtanítanom. – Hagyta, hogy a kavics lehulljon a fölre, azután fölemelt egy maréknyi libbenően könnyű, szürke kecskeszőrt, amit Therru előkészített a kártolásra. – Talán, amikor majd megkapod az igazi nevedet, akkor jön el ennek az ideje. Most még nincs itt. Figyelj inkább ide! Most még csak a történetek idejében járunk, el kell kezdened a történetek megtanulását. Elmesélhetem neked a Szigetvilág és a Kargád földek történetét. Egyet már elmeséltem azelőtt, amelyet a barátomtól, Aihaltól tanultam. Most egy másikat mondok el, amelyet akkor tanultam meg, amikor Pacsirta mesélte a gyerekeinek meg az enyémeknek. Ez pedig Andaur és Avad története. Régebben, mint a teremtés és messzebb, mint Szelidor, élt, éldegélt egyszer egy Andaur nevű ember, egy favágó, aki egy szép napon egyedül indult föl a hegyekbe. Egyik nap, messze az erdő mélyén kivágott egy hatalmas tölgyfát. Amikor a fa kidőlt, emberi hangon rákiáltott a favágóra...
Az a délután mindkettejük számára nagyon kellemesen telt el.
De éjszaka, amint az alvó gyerek mellett feküdt, Tenar sehogy sem tudott elaludni. Nyugtalan volt, egyik apró, idegesítő körülmény a másik után zaklatta a tudatát: „Becsuktam-e a kertkaput... vajon a kezem a kártolástól sajog ennyire, vagy ez már a csúz kezdete?” – és így tovább. Egyszer csak még jobban nyugtalankodni kezdett: mintha valami neszezést hallana odakintről. „Miért nem szereztem még magunknak egy kutyát? – gondolta magában. – Butaság, hogy nem tartunk kutyát. Egy kisgyerekkel magányosan élő asszonynak manapság igencsak szüksége lehet egy kutyára. De hiszen ez Oromon háza! Senki sem merészkedne ide gonosz szándékkal. Viszont Oromon halott. Meghalt, és el is temették a nagy fa gyökerei között, az erdő szélén. Különben sem jönne ide senki. Karvaly is elment, elmenekült. Nem is igazi Karvaly már többé, árnyéka önmagának, ő is halott ember, senki semmi hasznát sem veheti, úgy kényszerítették az életben maradásra. Nekem sincs semmi erőm, egy csipetnyi jóság sem maradt bennem. Kimondom a Teremtés szavait, de már a számban meghalnak, nincs semmi értelmük. Élettelen kődarabok. Csak egy nő vagyok, egy öregasszony, gyönge és ostoba. Bármit csinálok, rosszul sikerül. Akármihez nyúlok, hamuvá, árnyékká, kővé változik. A sötétség teremtménye vagyok, kívül-belül elborít a sötétség. Csupán a tűz tisztíthatna meg. Csak a tűz emészthetne el engem, falhatna föl úgy, mint... őt...”
Hirtelen fölült az ágyban, és hangosan kiáltotta a maga nyelvén:
– Forduljon meg az átok, és szálljon vissza! – Fölemelte, majd gyors mozdulattal leeresztette a karját. Egyenesen a csukott ajtóra mutatott vele. Végül kiszökkent az ágyból, odasietett az ajtóhoz, szélesen föltárta, és kikiabált a felhős éjszakába: – Túl későn törtél rám, Rezgőnyár. Engem már régen fölfaltak! Menj hát, és inkább söprögess a saját házad előtt! Nem kapott semmi választ, egyetlen hang sem hallatszott, csak valami égés halvány, kesernyés bűze terjengett a levegőben. Megpörkölődött szőr vagy gyapjúruha szaga.
Becsapta az ajtót, nekitámasztotta Oromon botját, és az ágyhoz lépett: ellenőrizte, alszik-e még Therru. Azon az éjszakán ő maga egyetlen szemhunyásnyit sem aludt.
Reggel lesétált a kislánnyal a faluba, hogy megkérdezze Legyezőt, nem kell-e neki az a pár, nemrégen megfont gombolyag. Jó ürügy volt ez arra, hogy kis időre eltávozzanak a háztól és elvegyüljenek az emberek között. Az öreg mester szívesen elvállalta a motringok megszövését. Utána elbeszélgettek néhány percig a falon függő, nagy legyező alatt, miközben a takácssegéd elszánt fintorral csattogtatta tovább a vetélőt. Amikor Therru társaságában kilépett Legyező házából, valaki kikémlelt a kunyhó sarka mögül, amelyben annak idején lakott. Valami, talán darazsak vagy méhek martak a nyakába és a fejébe, közben körös-körül zizegett az eső, valami hirtelen zápor, pedig nem is voltak felhők az égen. ...Kövek! Látta, ahogy az apró kavicsok lehullanak a földre. Therru meglepetten, csodálkozva megállt és körülnézett. Pár fiú nyargalt el a házikó mögül, félig rejtőzködve, félig kérkedőn mutogatva magát, egymásnak kiáltozva és nevetgélve.
– No gyere, menjünk – szólt oda Therrunak nyugodtan, és csöndesen visszaballagtak Oromon házához.
Tenar reszketett, és reszketése egyre fokozódott, amint előbbre haladtak az úton. Próbálta mindezt eltitkolni Therru előtt, aki izgatottnak látszott, de nem ijedt meg igazán, hiszen nem is értette, mi történik körülöttük.
Alighogy beléptek a házba, Tenar nyomban megérezte, hogy valaki járt ott, mialatt ők lent voltak a faluban. Égett hús és szőr szaga lappangott a levegőben. Az ágyuk takarója csúnyán összegyűrődött.
Mialatt azon gondolkodott, mit kellene cselekednie, megérezte, hogy valami varázslat fogságába esett. A fölállított csapda csak az érkezésükre várt. Ellenállhatatlanul reszketett, elméje összezavarodott, lelassult, nem tudott dönteni. Gondolatai megbénultak. Kimondta a szót, a kő igazi nevét, és az egyenesen nekiröpült, bele az arcába... a gonoszság arcába, abba a szörnypofába... Merészelt beszélni... De szólni sem tudott...
Saját nyelvén gondolta magában: „Nem tudok köznyelven gondolkodni. Nem is szabad!”
Karg nyelven viszont megfogalmazódtak a gondolatai. Nem igazán gyorsan. Olyan volt, mintha az Arha nevű kislányt kérte volna meg, azt, aki ő volt valaha, régen, hogy jöjjön elő a sötétből, és gondolkodjon helyette. Segítsen rajta. Ahogy az előző éjszaka is segített, amikor a varázsló átkát visszafordította kimondójára. Arha jórészt nem tudta azt, amit Tenar vagy Goha tudott, de jól értett az átkozódáshoz, ahhoz, hogyan kell megélni a sötétben, hogyan lehet megőrizni a némaságot.
Nagyon nehéz volt a föladat: csöndben maradni. Szeretett volna hangosan fölkiáltani. Szeretett volna beszélgetni valakivel... elmenni Mohához, hogy elmondja neki, mi történt vele, miért kell elmennie, vagy legalább elbúcsúzni tőle. Megpróbálta megmondani Heathernek: „A kecskék most már a tieid, Heather”, és sikerült is nagy nehezen kinyögnie köznyelven, hogy a lány megértse, de mégsem értette meg, csak meresztette rá a szemét, és nevetett.
– Ó, de hiszen ezek Oromon uraság kecskéi – motyogta.
– Akkor... te... – próbálta a lényeget fejébe sulykolni Tenar – legeltesd őket tovább is a számára – de valami szörnyű rosszullét tört rá, és döbbenten hallotta saját éles hangját: – te bolond, féleszű, idióta nőszemély! – Heather rámeredt, és abbahagyta a nevetést. Tenar szája elé kapta a tenyerét. Kézen fogta a lányt, és kivezette, hogy megmutassa neki a fejőállás eresze alatt érlelődő sajtokat. Többször rájuk és Heatherre mutogatott fölváltva, míg a lány nem bólintott tétován és nevetett föl megint, amiért az asszonyság olyan különösen viselkedik.
Utána Tenar magához intette Therrut – Gyere! –, és bement a házba, ahol a kellemetlen bűz még erősebb lett, amitől a kislány riadtan eltakarta az orrát.
Tenar összekészítette a csomagjaikat, és elővette úti lábbelijüket. Saját iszákjába belegyömöszölte váltás ruháját, fehérneműjét, Therru két ruhácskáját, a félig kész újat és ami gúnyájuk még volt. Melléjük a magának és a gyereknek faragott orsószálakat meg útravalónak egy kis élelmet és egy cserépkorsó vizet. Therru csomagjába kerültek legjobban sikerült kosárkái, a csontember és a csontállatka a kis fűzsákocskában, néhány madártoll, egy tekervényes ülőgyékény, amelyet Mohától kapott, s végül egy zacskó mazsolával kevert mogyoró.
Már majdnem szólt a gyereknek: – Menj, öntözd meg a barackfácskát –, de valahogy nem volt hozzá mersze. Inkább a kislányt is odavezette, és rámutatott a palántára. Therru gondosan megöntözte a gyönge hajtást.
A házat gyorsan, némán fölsöpörték, kitakarították és rendbe rakták.
Amikor Tenar egy köcsögöt tett föl a falipolcra, annak másik végében megpillantotta a három vaskos kötetet, Oromon könyveit.
Arha szemével látta őket, de annak nem jelentettek semmit. Nagy bőrdobozok voltak csupán, tele papírral.
De aztán Tenar szeme is rájuk nyílt, mire beleharapott összeszorított öklébe, és az erőlködéstől homlokát összeráncolva próbálta kisütni, mit is kezdjen velük és hogyan cipelje magukkal őket. Aligha bírja el. Mégis magával kell vinnie! Nem maradhatnak itt, ebben a megszentségtelenített házban, ahol tanyát vert a gyűlölködés. Ezek az öregéi voltak. Oromoné. Kóboré. Az övé. Az maga a tudás. „Taníts meg neki mindent!” A gyapjút és a gombolyagokat kiszórta a szállításukra kiszemelt zsákból, és szépen egymás fölé belesüllyesztette a könyveket, majd egy darab bőrszíjjal úgy kötötte be a zsák száját, hogy a rácsomózott huroknál fogva könnyebben cipelhesse. Végül odaszólt a kislánynak:
– Most már mennünk kell, Therru! – Karg nyelven beszélt, de a név azon is ugyanúgy hangzott, tulajdonképpen kargföldi szó volt: „láng, lobogás”. És a gyerek követte, nem kérdezett semmit, csak a vállára vetette kis útitarisznyáját, és megindult utána.
Vándorbotjaikat is magukhoz vették: a mogyorófa vesszőt és az égerágat. Oromon varázspálcáját otthagyták az ajtó mögötti sötét zugban. A ház ajtaját pedig szélesen kitárva hagyták a tengerről süvöltő szél előtt.
Tenart valami állati ösztön leterelte a közeli mezőkről, eltérítette az erdei ösvényről, amelyen annak idején feljöttek. Egy rövidebb ösvényt választott a meredek legelőkön át, azon baktatott, Therru kezét szorítva, a gonti Kikötő felé kanyargó szekérút irányába. Tisztában volt vele, hogy ha összefut Rezgőnyárral, akkor vége, és gyanította, hogy a férfi ott leselkedhet rájuk valahol az ösvényen. De ezt az utat talán nem ismeri.
Vagy egy mérföldnyi ereszkedés után gondolkodóképessége visszatért. Először az jutott az eszébe, hogy alighanem a helyes utat választotta. Hiszen lassacskán visszatértek elméjébe a köznyelv szavai, aztán, kis idő múlva az ősi szavak is. Ekkor lehajolt, fölvett egy kavicsot, markába szorította, és magában kimondta az igazi nevét: tolk, és végül beletette a zsebébe. Végigpillantott a távolba vesző levegő- és felhőrétegeken, és gondolatban egyszer egy másik nevet is kimondott: Kalesszin. Ekkor a tudata is kiderült, akár a fölöttük ragyogó égbolt.
Egyszer csak bejutottak egy hosszú, magas, füves partoldalak és kiugró sziklák által beárnyékolt vízmosásba, ahol enyhe szorongás fogta el. Amikor a kanyarulatánál kikapaszkodtak belőle, megpillantották odalent az öböl sötétkék tükrét és rajta, a Páncélos Szirtek között egy szépséges hajót, amint fölvont vitorlákkal siklik a kikötő felé. A legutóbbi, hasonló hajótól Tenar megrémült, de ettől valahogy nem. Legszívesebben lerohant volna a meredek úton, hogy fogadhassa a mólónál.
De nem tehette meg. Therru ütemében kellett haladniok. Gyorsabb volt az, mint alig két hónappal azelőtt, és a lejtőn lefelé az előrehaladás is könnyebbnek bizonyult. A hajó közben sebesen közeledett feléjük. Vitorláit varázsszél duzzasztotta. Úgy szelte át az öblöt, akár egy büszkén szálló hattyú. Már azelőtt elérte a mólót, hogy Tenar és Therru eljutottak volna a legközelebbi útkanyarulatig vezető szakasz közepéig.
Bármekkora méretű városok igen riasztó helyek voltak Tenar szemében. Sohasem élt bennük. Igaz, egyszer, rövid ideig gyönyörködhetett a Szigetvilág legnagyobb városa, Enyhely szépségében, utána, Kóbor társaságában, hosszú évekkel ezelőtt Gont Kikötőjébe is elvitorlázott, de akkor azonnal nekivágtak a Meredélyre kapaszkodó ösvénynek, nem időztek el a lármás utcákon. Az egyetlen további város, amelyet ismert valamennyire, Valmouth volt, ahol a lánya lakott. Egy kis, napsütötte kikötőváros, amelyben egy andradesi kereskedőhajó érkezése rendkívüli eseményszámba ment, és ahol a lakosok legfőbb társalgási témája a szárított hal volt és maradt.
A gyerekkel együtt akkor léptek be Gont Kikötőjének szélső utcájára, amikor a nap még elég magasan járt a nyugati tenger fölött. Therru szó nélkül tette meg a tizenöt mérföldnyi utat, anélkül hogy teljesen kimerült volna, de azért meglátszott rajta a fáradtság. Tenar is fáradt volt, hiszen nemigen aludt az előző éjszaka, és mélységesen komor hangulata is gyötörte. Ráadásul Oromon könyvei is súlyos teherként nyomták a vállát. Félúton lefelé áttette őket a hátizsákjába, élelmüket és ruháikat pedig a gyapjútarisznyába, ami jelentett ugyan némi könnyebbséget, de sokkal azért nem lett jobb tőle. Egyszóval végigporoszkáltak a szélső házak mellett, a városkapu felé, ahol az út két, kőből kifaragott sárkány között elhaladva beletorkollott az első utcába. Ott egy férfi, a kaput őrző strázsa mérte végig őket. Therru a vállára hajtotta arcának összeégett oldalát, és bunkóvá zsugorodott öklét elrejtette a köténye alatt.
– A város valamelyik házában szándékoznak megszállni, asszonyom? – kérdezte a strázsa, közben a gyereket bámulva.
Tenar nem tudta, mit válaszoljon neki. Arról sem volt tudomása, hogy a város kapuját őrök vigyázzák. Semmije sem volt, amivel megfizethette volna a vámot vagy a szállást. Ráadásul egy lelket sem ismert Gont Kikötőjében... kivéve, jutott hirtelen az eszébe, a varázslót, azt, aki feljött, hogy eltemesse Oromont, istenem, mi is a neve? De sehogy sem jutott eszébe, hogy hívják. Úgy állt a kapuban, tátott szájjal, akárcsak odafönt Heather.
– No, menjenek, menjenek csak tovább – szólt rájuk a látványt elunó strázsa, és elfordult tőlük.
Tenar szerette volna megkérdezni tőle, hogyan találja meg a part menti síkságon dél felé vezető utat, amely a parton halad, Valmouth irányába. De mégsem merte ismét fölkelteni az érdeklődését, nehogy végül valami csavargónak, vajákosnak vagy bármi egyébnek nézze őt, akit neki és a kő-sárkányoknak távol kellett tartaniok Gont Kikötőjétől. Így hát átmentek a sárkányszobrok között. Therru egy kicsit fölpillantott, hogy jobban lássa őket... és tovább-botladoztak a macskaköveken, egyre ijedtebben, zavarodottabban és elveszettebben. Tenarnak nem tűnt úgy, hogy bármit vagy bárkit kirekesztenének ebből a városból. Akadt ott az égvilágon minden. Magas kőházak, zárt hintók, szekerek, kordék, marhák, szamarak, piacterek, boltok és emberek, emberek mindenütt. Minél mélyebben hatoltak be a városba, annál sűrűbb tömeg vette körül őket. Therru görcsösen markolta Tenar kezét, és oldalazva lépkedett, lehulló hajával takarva el az arcát. Maga Tenar is szinte kapaszkodott a gyerek kis kezébe.
Nem tudta, vajon hol szállhatnának meg itt, így csak egyetlen választásuk maradt: tovább kellett haladniok dél felé, egészen napszálltáig, amikor... most már túlságosan is hamar... csak találnak majd valami búvóhelyet az erdőben. Tenar kiválasztott egy széles, fehér kötényt viselő, terebélyes asszonyságot, aki éppen egy bolt ablaktábláit csukta be, átvágott az utcán, hogy mindenre elszántan megkérdezze tőle, melyik utca vezet ki a városból a déli országútra. Az asszony széles, rózsás arca elég barátságosnak látszott, de amikor Tenar végre összeszedte maradék bátorságát, hogy megszólítsa, Therru még szorosabban belekapaszkodott, mintha hozzásimulva teljesen el akarna rejtőzni, s akkor, fölpillantva, meglátta az utcán feléjük közeledő bőrkalapos férfit. Az is abban a szempillantásban észrevette őket. Megtorpant.
Tenar megragadta a kislány karját, és félig rántva, félig pördítve maga mögé penderítette őt.
– Gyere! — suttogta és megindult, hogy egyenesen elhaladjon a férfi mellett. Amikor már maguk mögött tudta, megszaporázta lépteit, nekiiramodott lefelé, a naplemente halványuló fényében sötéten csillogó vízhez, a meredek utca aljában sorakozó dokkok és mólók felé. Therru mellette rohant, olyan szaggatott lihegéssel, amilyet utoljára a testét pörkölő tűz mellett hallatott.
A sárgásvörös égbolt előterében magas árbocok ringatóztak. A nagy hajó fölcsavart vitorlákkal pihent, a kikötő kőpárkányához simulva, egy evezős gálya mögött.
Tenar hátranézett. A férfi szorosan a nyomukban ügetett. De nem sietett igazán.
Tenar kirohant a mólóra, de Therru pár lépés után elbotlott, elfogyott a lélegzete, és nem tudott továbbmenni. Az asszony a karjába emelte, mire a gyerek riadtan belefúrta az arcát a vállába. Minden terhével együtt Tenar már szinte mozdulni sem tudott. Lába kimerülten remegett. Mégis tett egy lépést előre, aztán még egyet és ismét egyet. Elérte a mólóról a hajó fedélzetére vezető kis, fából ácsolt hidat. Belekapaszkodott a korlátjába.
A fedélzetet takarító tengerész, egy kopasz, inas fickó végigmérte őket.
– Mi a baj, asszonyság? – kérdezte.
– Ez... ez itt az enyhelyi hajó?
– De az ám... egyenesen a királyi udvarból.
– Engedjen föl bennünket.
– Háát, azt nem tehetem – válaszolta a matróz vigyorogva, de a következő pillanatban megrebbent a szeme: észrevette az odaérkező férfit, aki lecövekelt szorosan Tenar mellett.
– Nem kell menekülnie előlem – szólalt meg Ügyes. – Semmivel sem akarok ártani maguknak. Nem akarom bántani. Maga nem érti a dolgot. Hát nem én voltam, aki segítséget hívott hozzá? Igazán nagyon sajnáltam, ami vele történt. Most is csak segíteni akarok magukon. – Ezzel előrenyújtotta a kezét, mintha leküzdhetetlen vágyat érezne Therru megérintésére. Tenar moccanni sem tudott. Pedig megígérte a kislánynak, hogy ez az ember többé egy ujjal sem érhet hozzá. Közben látta, amint a kinyújtott kéz megérinti a gyerek csupasz, reszkető karját.
– Mit akar tőle? – szólalt meg ekkor egy másik hang. A kopasz helyén egy másik, fiatalabb tengerész jelent meg. Tenar egy pillanatra azt hitte, a saját fiával áll szemben.
Ügyes eközben hadarva rázendített:
– Elvitte... elrabolta a gyerekemet. Az én kis szépségemet. Ő az enyém. Elvarázsolta szegényt, és megszökött vele. Érti...
Tenarnak egyetlen hang sem jött ki a torkán. Megint cserbenhagyták a szavak, elrabolták tőle őket. A fiatal tengerész különben nem az ő fia volt. Az arca keskeny és komor, a tekintete tiszta. Ahogy a szemébe nézett, megeredt végre a nyelve:
– Engedjen föl a hajóra. Kérem szépen!
A fiatalember felé nyújtotta a kezét. Az asszony belekapaszkodott, mire a matróz behúzta őket a palánk nyílásán keresztül a nagy hajó fedélzetére.
– Várjon itt! – mordult rá Ügyesre, majd Tenarhoz fordult. – Jöjjenek velem!
De az asszonyt már nem tartotta meg a lába. Rongycsomóként omlott az enyhelyi hajó deszkáira, válláról lehullott a súlyos zsák, de továbbra is erősen magához szorította a kislányt.
– Ne engedje, hogy elvigye, ó, ne kerüljön megint a kezük közé... többé soha, soha, soha!
TIZEDIK FEJEZET
Semmi áron nem válik meg a gyerektől, nem adja oda nekik! A nagy hajón kizárólag férfiak tartózkodtak. Csak hosszú idő elmúltával kezdte lassacskán megérteni, mit beszélnek hozzá, mit csináltak az imént és most mi történik körülöttük. Amikor rájött, ki is az a fiatalember, akit az előbb saját fiának nézett, úgy látszott, mintha végre mindent megértene, csakhogy képtelen volt végiggondolni a helyzetet. Egyáltalán, cserbenhagyták a gondolatai.
A férfi már visszajött a mólóról a hajóra, és most éppen egy másik, őszülő hajúval beszélgetett az oldalsó palánk mellett. Külsejéből ítélve az idősebbik a hajó kapitánya lehetett. Odapillantott Tenarra, akit hagytak ott kuporogni Therruval a fedélzet egyik sarkában, a hajókorlát és egy hatalmas csörlő között. A hosszú nap kimerültsége maga alá gyűrte Therru rettegését. Szorosan az asszonyhoz simulva mélyen elaludt. Feje alatt kis csomagja volt a párna, és köpönyege szolgált takaró gyanánt.
Tenar nehézkesen talpra állt, mire a fiatalember azonnal odalépett hozzá. Az asszony eligazgatta a szoknyáját, és megpróbálta lesimítani a haját.
– Tenar vagyok, Atuanról – mormolta. Nyugodtan állt a helyén, majd hozzátette: – Azt hiszem, te vagy a király.
A férfi nagyon fiatal volt, még az ő fiánál, Szikránál is fiatalabb. Aligha lehetett még akár húszéves is. De a külsejében bujkált valami, ami rácáfolt a fiatalságára, valami a tekintette mélyén, amitől Tenarnak az jutott eszébe: Neki is keresztül kellett mennie a tűzön!
– Lebannen vagyok, Enlad szigetéről, hölgyem – mondta, és már mozdult, hogy meghajoljon, sőt talán egyenesen térdet hajtson előtte. De Tenar megragadta mindkét kezét, és így szemtől szemben állva maradtak.
– Nem! Ne tedd ezt velem – suttogta –, és én sem teszem veled!
Az ifjú fölnevetett meglepetésében, és tovább fogta az asszony kezét, és mélyen, őszintén nézett a szemébe.
– Honnan tudtad meg, hogy kerestettelek? Hozzám igyekeztél éppen, amikor az az ember...?
– Nem, nem! Én csak menekültem... előle... a zsiványok elől. Én csak hazafelé igyekeztem, ennyi az egész.
– Atuanra?
– Ó, nem! A tanyámra. A Középső Völgybe. Itt, Gont szigetén. – Ezzel ő is fölnevetett, nehéz, könnyes nevetéssel. Hanem a könnyeit már le lehetett törölni, és le is kellett törölnie. Elengedte tehát a király kezét, hogy megszáríthassa a szemét.
– És merre van az a Középső Völgy? – kérdezte a férfi.
– Innen délre és keletre. Odalent, a parti síkságon. Valmouth a kikötővárosa.
– Elviszünk odáig – mondta a király örömmel, hogy fölajánlhatja, megteheti ezt a szívességet.
Tenar mosolygott, megtörölte a szemét, és bólintott beleegyezése jeléül.
– Most jöhet egy pohár bor, egy falat étel és némi pihenés – javasolta az ifjú – és puha ágy a gyermekednek. – A közelből figyelő kapitány azonnal kiadta a megfelelő utasításokat. Ekkor előrelépett a kopasz tengerész, akire úgy emlékezett, mintha már régen találkoztak volna. Odanyúlt, hogy fölemelje a kislányt. De Tenar a gyerek és közé vetette magát. Nem engedhette meg, hogy hozzáérjen.
– Majd én viszem! – kiáltotta az idegességtől magas hangon.
– De ott vannak azok a meredek lépcsők, asszonyság. Inkább mégis én vinném – mormolta a tengerész, és Tenar tudta, hogy csak a jóindulat vezérli, mégsem engedhette meg neki, hogy a kislányhoz nyúljon.
– Hadd vigyem én! – szólt ekkor a fiatalember, az ifjú király, majd egy pillantással kikérve Tenar jóváhagyását, fél térdre ereszkedett, fölemelte az alvó gyereket, odavitte a csapóajtóhoz, és óvatosan lement vele a létrafokon. Tenar szorosan a nyomában.
Vigyázva, lágyan lefektette őt egy kis kabinban a priccsre. Eligazgatta rajta a köpönyeget. Tenar hagyta, hogy mindezt elvégezze.
Egy nagyobb helyiségben, amely a hajó elülső részében húzódott keresztbe, és széles ablakán kiláthattak a félhomályba burkolózó öbölre, a király hellyel kínálta az asszonyt a nagy tölgyfa asztal mellett. Átvette a felszolgáló hajósinas által behozott tálcát, vörösbort töltött két súlyos üvegpohárba, majd gyümölccsel és süteménnyel kínálta vendégét.
Tenar belekortyolt az italba.
– Igazán pompás, de nem a Sárkány évéből való – állapította meg.
Az ifjú király leplezetlen meglepődéssel nézett rá, mint bármely kamasz gyerek tette volna.
– Enladról származik, nem Andradesről – mormolta szinte szabadkozva.
– Kitűnő bor – biztosította Tenar, miután még egyszer belekóstolt. Elvett egy darab süteményt is. Omlós volt, de nem igazán édes. A zöldes és borostyánszínű szőlő viszont annál édesebb és zamatosabb. Az ennivaló és a bor élénk ízei, akár a hajó horgonykötele: ismét összekapcsolták a való világgal, zaklatott tudatával.
– Rettenetesen megrémültem – mondta bocsánatkérőn. – De remélem, hamarosan teljesen magamhoz térek. – Tegnap... de nem is... hiszen ma, ma reggel... valaki megigézett... – Szinte lehetetlennek érezte kimondani a súlyos szót, a hangja meg is bicsaklott benne: – Át... átokkal sújtottak. Az bénította meg a nyelvemet és az elmémet is, azt hiszem. Az elől menekültünk, de belefutottunk ebbe a férfiba, abba az emberbe, aki... – Kétségbeesetten nézett föl az élénken figyelő fiatalemberre. Szomorú szeme kényszerítette őt, hogy kimondja, ami a nyelvén volt amúgy is. – Ő az egyike azoknak, akik megnyomorították a gyereket. Ő... és a tulajdon szülei. Erőszakosak voltak vele, ütlegelték, és a tűzbe taszították. Látod, uram, ilyen dolgok történnek errefelé. Ilyen gaztetteket művelnek ártatlan gyerekekkel. És azóta is a nyomában van, meg akarja kaparintani. És...
Itt elhallgatott, megint ivott a borból, hogy érezze gazdag ízét.
– Így menekültem tőle hozzád. A te menedékedbe. – Körülpillantott a kabin alacsony, díszesen faragott gerendáin, a fényezett asztalon, az ezüsttálcán, az ifjú király keskeny, nyugodt arcán meg-megpihentetve a tekintetét. A haja sötét volt és lágy, a bőre sima, bronzvörös. Finom, de egyszerű ruhát viselt, gyűrűk, láncok és a hatalom bármely más külső jegye nélkül. És mégis úgy néz ki, ahogy egy királyhoz illik, gondolta magában Tenar.
– Sajnálom, hogy futni hagytam azt az alakot – mondta Lebannen. – De megtalálhatjuk megint. Különben ki az, aki átokkal sújtott?
– Egy varázsló. – Tenar nem akarta kimondani a nevét. Az egész történetnek még a gondolatától is viszolygott. Azt kívánta, hogy mindez messze elmaradjon mögötte. Nem vágyott bosszúra, sem az üldözésükre. Hadd eméssze csak őket saját gyűlölködésük, maradjanak távol tőle, hadd felejtse el mindnyájukat.
Lebannen nem akarta erőltetni a dolgot, de azért megkérdezte:
– És biztonságban leszel ezektől az emberektől a tanyádon?
– Azt hiszem, igen. Ha nem lennék ennyire fáradt attól, ami... ha nem zavarodott volna így össze az eszem, hogy már gondolkodni sem vagyok képes rendesen, akkor ettől az Ügyes nevű embertől sem félnék. Ugyan mit tehetett volna velem? Ott az utcán, annyi ember között? Nem is kellett volna elszaladnom előle. De magam sem éreztem mást, csak a kisgyerek rettegését. Hiszen olyan kicsi még. Semmit sem tehet azonkívül, hogy fél tőle. Meg kell tanulnia, hogyan szabadulhat meg ettől a félelemtől. És ezt nekem kell megtanítanom neki. – Tenar gondolatai csapongtak. Minden először karg nyelven jutott az eszébe. Talán ezen a nyelven is beszélt? A férfi azt gondolhatja, hogy megbolondult. Egy öregasszony locsog előtte össze-vissza. Lopva fölnézett az arcára. Sötét szeme nem őt figyelte. Az asztal fölé alacsonyan lelógó üveglámpás lángjába meredt, abba a kicsiny, tiszta, nyugodt fénysugárba. Fiatal korához képest hihetetlenül szomorú volt az arca.
– Azért jöttél, hogy őt megkeresd – mormolta Tenar. – A fővarázslót. Karvalyt.
– Kóbort – nézett rá Lebannen halvány mosollyal.
– Te, ő és én igazi nevünkön élünk ezen a világon.
– Te és én igen. De ő csak neked és nekem.
A király bólintott.
– Őt veszély fenyegeti féltékeny és gonosz szándékú emberek felől, és nincs... nem tud védekezni ellenük... most már. Te is tudsz erről?
Tenar képtelen volt az eddiginél is őszintébb megnyilatkozásra, Lebannen azonban kimondta:
– Elárulta nekem, hogy a varázslóereje oda lett. Elhasználta azzal a tettével, amellyel megmentett engem és mindannyiunkat. De nagyon nehéz volt ezt elhinnem. Akkor nem is akartam elhinni.
– Én sem. De mégis így van. És ezért ő... – Tenar ismét tétovázott – egyedül akar maradni, míg a sebei be nem gyógyulnak – mondta ki végül bizonytalanul.
– Vele együtt megjártuk a sötét világot – folytatta Lebannen –, a száraz földet, mi ketten. Együtt haltunk meg. Együtt keltünk át az ottani hegyeken. De azokon a hegyeken át vissza is lehet jönni. Van ott egy titkos út... amelyet ő ismert. De azoknak a hegyeknek Fájdalom a neve. A kövei élesek, vágnak... és az általuk ejtett sebek nehezen gyógyulnak.
Ezzel lenézett a saját kezére, és Kóbor összemarcangolt, elgyötört, sebeire ökölbe záruló kezére gondolt. Így védte, így rejtette el fájó sérüléseit.
Tenar ujjai rázárultak a zsebében rejtőző apró kavicsra, arra a szóra, amely a meredek úton kapaszkodott vissza az emlékezetébe.
– De miért rejtőzik el énelőlem? – kiáltott föl az ifjú szomorúan. Majd nyugodtabb, hangon hozzátette: – Nagyon reméltem, hogy találkozhatom vele. De ha ő nem óhajtja, ennyiben hagyom, természetesen. – Tenar fölismerte szavaiban és lelkében nagyra értékelte az Enyhelyből érkezett küldöttek udvariasságát, kíméletességét, méltóságát. Tisztában volt mindezek értékével. De a szomorúságáért még jobban megszerette az ifjút.
– Egyszer egész biztosan elmegy majd hozzá. Csak adj neki rá időt. Hiszen akkora csapás érte... elveszítette mindenét. De amikor rólad beszélt, amint kimondta a nevedet, ó, akkor egy pillanatra ugyanolyannak láttam, amilyen azelőtt volt... tele büszkeséggel!
– Büszkeséggel? – ismételte meg a szót Lebannen, és mintha meglepődött volna tőle.
– Igen! Természetesen büszkeséggel. Hát ki más lehetne büszke ezen a világon, ha nem ő?
– Én mindig úgy tekintettem rá, mint... Hiszen annyira türelmes volt – mormolta Lebannen, de mindjárt föl is nevetett, érezve, mennyire tökéletlen ez a meghatározás.
– Nos, mára elfogyott a türelme – suttogta Tenar. – És olyan kegyetlenül szigorú önmagával szemben. Semmit sem tehettünk érte azonkívül, hogy hagyjuk, járja a maga útját, és végre magára leljen valahol, e rablánc végén, ahogy itt mondják a gontiak. – Ezt kimondva, hirtelen maga is láncra verve érezte magát, rosszullét kerülgette a kimerültségtől. – Azt hiszem, most pihennem kellene valamennyit – suttogta.
A király azonnal fölpattant.
– Lady Tenar, te azt mondod, egy ellenséged elől menekültél, és egy másikba ütköztél, nos, én egy barátom keresésére jöttem ide, és egy másikra találtam. – Tenar fáradt mosollyal hálálta meg kedvességét és bölcsességét. Micsoda kedves fiú ez a mi királyunk, gondolta magában.
Amikor fölébredt, az egész hajó fölbolydult állapotban volt: eresztékei nyikorogtak, bordázata recsegett-ropogott, odafönt a fedélzeten lábak dobogtak végig, vitorlák csattogása és tengerészek kiáltozása hallatszott. Therru nehezen ébredt és zavarodottan, talán lázasan, bár mindig olyan forró volt a teste, hogy Tenar sohasem tudta biztosan, nem lázas-e éppen. Afölötti lelkiismeret-furdalásában, hogy a törékeny kislányt tizenöt mérföldnyi gyaloglásra kényszerítette és mindamiatt, ami előző nap történt velük, Tenar megpróbálta azzal fölvidítani, hogy egy nagy hajón vannak, ahol egy valóságos király utazik velük együtt, és a kis kabinjuk magáé a királyé. Hogy a hajó hazafelé viszi őket a tanyára, és otthon Pacsirta néne várja majd őket, és meglehet, Karvaly maga is ott lesz. De még ez sem keltette föl a gyerek érdeklődését. Tekintete üres maradt, tétova és zavaros.
Vékony, gyönge karján Tenar valami jelet vett észre: négy ujj vörösen izzó nyomát, mintha tüzes szorítást kellett volna elszenvednie. De Ügyes nem szorította meg igazán, éppen csak hozzáért. Pedig Tenar azt mondta neki, megígérte, hogy többé egy ujjal sem nyúlhat hozzá. És lám, nem tartotta be az ígéretét. A szava tehát semmit sem ér. De milyen szó érhet bármit is a vak erőszakkal szemben?
Lassan lehajolt, és megcsókolta a kislány karján az égő nyomokat.
– Jó lenne, ha befejezhetném az új piros ruhádat – mondta neki. – Talán még a király is szívesen megnézné. No persze, azt hiszem, az emberek nem a legjobb ruhájukat viselik egy hajón, még a király sem.
Therru csak ült a fekvőhelye szélén, a fejét lehajtotta, és nem válaszolt semmit. Tenar megsimogatta a haját. Végre sűrűn nőtt már, selymes, fekete függönyt vonva fejecskéjének megégett oldala elé.
– Nem vagy éhes, kiscsibém? Tegnap este semmit sem vacsoráztál. A király biztosan megkínál bennünket reggelivel. Az este engem szőlővel és süteménnyel vendégelt meg.
Semmi válasz.
Amikor Tenar jelezte, hogy ideje lenne kilépniök a kabinból, a kislány szótlanul engedelmeskedett. Fejét a vállára hajtva állt meg a fedélzet szélén. Nem nézett föl a reggeli széltől duzzadó fehér vitorlákra, sem le a csillogó tengerre, sem hátra, ahol mögöttük a Gont-hegy tornyosult, emelte büszke csúcsát, fenséges rengetegét, szikláit és szirtjeit, egyenesen az égre. Még akkor sem nézett föl, amikor Lebannen szólt hozzá.
– Therru – intette lágyan Tenar, letérdelve hozzá –, amikor maga a király szólít meg, illenék válaszolnod valamit.
De a gyerek csak hallgatott némán.
A kislányra tekintő Lebannen arckifejezése kiismerhetetlen maradt. Mintha álarcot viselne, udvarias álarcot ellenérzése és megdöbbenése álcázására. De sötét szemének tekintete biztató maradt. Leheletfinoman megérintette a gyerek karját.
– Biztosan különös érzés volt, hogy itt ébredtél föl, a tenger kellős közepén.
Therru nem evett, csak egy kevés gyümölcsöt. Amikor Tenar megkérdezte tőle, ne menjenek-e vissza a kabinba, szótlanul bólintott. Az asszony hagyta, hogy összegömbölyödjön az ágyon, és vonakodva visszament a fedélzetre.
A hajó éppen a Páncélos Szirtek között haladt keresztül. A sziklák komoran tornyosuló falai látszólag szinte a vitorlákra borultak. Az apró, sárból rakott fecskefészkekre emlékeztető bástyákon őrt álló íjászok kíváncsian lesték a hajó utasait, a tengerészek pedig vidám kiáltozással üdvözölték őket.
– Utat a királynak! – rikoltották, és válaszuk a magasan szálló fecskék csicsergésénél nem sokkal hangosabban hangzott: „A király! A király!”
Lebannen a hajó magas orrában állt a kapitány és egy, a kútfői varázslók szürke köpönyegét viselő idősebb, sovány, mandulaszemű férfiú társaságában, Kóbor is ugyanilyen tiszta, finom kelméből varrott köpönyeget viselt azon a napon, amikor Vandór Akbé gyűrűjét vitték föl Tenarral a Kard Tornyába. Atuan sírjainak hideg kövei között és amikor a kopár hegyek sáros útjain vergődtek keresztül kettesben, viszont egy avíttas, foltozott, elpiszkolódott és a hosszú utazások során elrongyolódott köpönyeg volt minden takarója. Tenar gondolataiban ez a kép merült föl, amint a hajó orra hasította a tajtékos hullámokat, és a magas szirtek lassan elmaradtak mögöttük.
Amikor a hajó az utolsó sziklákat is elhagyta, és keletnek fordult, a három férfi odajött Tenarhoz.
– Hölgyem, ez itt Szélkötő mester Kútfő szigetéről.
A varázsló meghajolt előtte, azután éles szemében tisztelettel és némi kíváncsisággal mérte végig. Valóban olyan ember, aki szereti tudni, merről fúj a szél, gondolta Tenar.
– Most már nemcsak reménykedhetem benne, hogy a szép idő kitart, hanem számíthatok is rá – hízelkedett neki.
– Egy ilyen gyönyörű napon én csak fölösleges teher vagyok a hajón – szabadkozott a varázsló. – Különben is olyan nagyszerű kapitány mellett, mint Serrathen mester, ugyan minek egyáltalán idővarázsló?
Hogy mi micsoda udvariasak vagyunk, morfondírozott Tenar, csupa hölgy meg úr meg mester, merő hajlongás és bókolás. Odapillantott az ifjú királyra. Az némiképpen visszafogott mosollyal nézett vissza rá.
Olyannak érezte magát, mint Enyhelyen, fiatal lány korában: barbárnak és faragatlannak a kifinomultak között. De mivel már nem volt kamaszlány, nem is fogta el áhítat, csak azon rágódott, miért rendezték be az emberek a világukat ilyen álarcosbálnak, és a nők milyen könnyen megtanulják a szükséges tánclépéseket.
A tengerészek azt mondták, a hajó egy nap alatt odaér Valmouth kikötőjébe. A vitorláikat most dagasztó friss szél segítségével már késő délután horgonyt is vethetnek.
A hosszú gyötrődés és az előző náp feszültsége után még mindig alaposan kimerülten örült, hogy letelepedhet az ülőalkalmatosságra, amelyet a kopasz matróz eszkábált össze neki egy szalmazsákból és egy darab vitorlavászonból, nézheti a hullámokat, a sirályokat, és láthatja a déli verőfényben kékesen és álomszerűen tornyosuló és állandóan változó képet mutató Gont-hegyet, amint a szárazföldtől alig egy-két mérföldnyire kanyarognak végig meredek partja mellett. Fölhozta Therrut, hogy a kislány is sütkérezzen egy kicsit. Le is heveredett mellé, és álmodozón bámult ki a tengerre.
Egy meglepően sötét bőrű, foghíjas matróz lépett oda hozzájuk mezítláb. A lábfeje szinte patává torzult, lábujjai elnyomorodtak, és óvatosan letett valamit Therru mellé a vitorlavászonra.
– A kicsi lánykának – mondta reszelős hangon, és máris odébb lépett, de nem ment messzire. Munkája közben néha reménykedve fölnézett, vajon megtetszik-e ajándéka a gyereknek, azután úgy tett, mintha nem is fordult volna feléjük. Therru hozzá sem akart nyúlni a kis rongyba csavart csomagocskához. Tenarnak kellett kibontania neki. Valamilyen csontból vagy egyenesen elefántcsontból finoman kifaragott, körül-belül hüvelykujj nagyságú delfinfigura volt benne.
– Ellakhatna a fűtarisznyádban – biztatta Tenar – a többiekkel, a csontemberkéiddel.
Erre már Therru is megelevenedett, legalább annyira, hogy kinyitotta kis fűtarsolyát, és belesüllyesztette a delfint.
De Tenarnak kellett odamennie, hogy köszönetet mondjon az alázatos ajándékozónak. Therru még csak rá sem nézett, nemhogy szólt volna hozzá. Kis idő múltán a gyerek visszakéredzkedett a kabinba, és Tenar otthagyta őt a csontemberke, a csontállatka és a delfin társaságában.
Milyen könnyen, gondolta magában, milyen könnyen megfosztaná őt Ügyes a napfénytől, a hajótól, a királytól, a gyermekkorától, és milyen nehéz lenne mindezt visszaadni neki! Én egy egész évet kínlódtam, mire sikerült, és lám, ő egyetlen érintéssel elveszi tőle, hogy aztán hanyagul elhajítsa. És mi haszna van belőle, mi lehet mindezért a jutalma, talán hatalomra tesz szert általa? Hát még ez is hatalom lehet... ez az üresség?
Csatlakozott a hajókorlát mellett álldogáló királyhoz és a varázslóhoz. A nap már messzire nyugaton járt, és a hajó ragyogó dicsfényen haladt keresztül, amitől az álma jutott eszébe, amikor sárkányok társaságában repült az égen.
– Lady Tenar – fordult hozzá a király –, én nem küldök veled üzenetet a barátunknak. Úgy érzem, ezzel csak fölöslegesen megterhelnélek, és az ő szabadságát is korlátoznám, márpedig sem ez, sem az nem szándékom. A megkoronázásomra egy hónapon belül sor kerül. Ha ő tartaná fejem fölé a koronámat, az uralkodásom úgy kezdődhetne, ahogy kívánom. De akár ott lesz mellettem, akár nem, mindenképpen ő juttatott a királyi trónra. Ő tett igazán királlyá. Erről sohasem feledkezem meg.
– Tudom, hogy nem felejted el – suttogta Tenar kedvesen. Az ifjú olyan határozott, olyan komoly volt, rangjának páncélja annyira meghatározta minden mozdulatát, és annyira sebezhető is volt nyílt becsületességével és szándékainak tisztaságával! Tenar szívében szánalmat érzett ezért iránta. Lebannen azt hitte, már megtanulta, mi a fájdalom, de ezután is újból és újból meg kell majd tanulnia, egész életében, és egyik leckéjét sem feledheti soha.
Ezért sohasem veszi majd olyan könnyedén az élet dolgait, mint, mondjuk, Ügyes.
– Én szívesen viszek neki üzenetet – mormolta az asszony. – Számomra az egyáltalán nem teher. Hanem hogy meghallgatja-e vagy sem, az már az ő dolga.
– Mindig is így volt – mosolyodott el Szélkötő mester. – Bármit cselekedett is, mindig maga döntött felőle.
– Te hosszú ideje ismered őt.
– Régebben, mint te, asszonyom. Tanítottam őt – felelte a varázsló. – Már amennyire tudtam... Még ifjúkorában jött el Kútfő szigetére, ezt te is tudod, Oromon levelével, amelyben az állt, hogy hatalmas erővel rendelkezik. És amikor először kicsónakáztam vele a tengerre, hogy megtanulja, hogyan beszélhet a szelekkel, kész tornádót kavart. Akkor jöttem rá igazán, mivel is állunk szemben. Arra gondoltam: vagy még tizenhat éves kora előtt odavész valahol, vagy fővarázsló lesz, mielőtt a negyvenet betöltené... vagy legalábbis jólesik azt hinnem, hogy ezt gondoltam.
– És még most is fővarázsló? – kérdezte Tenar. A kérdés teljesen gyanútlannak tűnt, de miután néma hallgatás volt rá a válasz, az asszony megrettent tőle, hogy annál jóval rosszabb is lehet.
– E pillanatban nincs fővarázsló Kútfő szigetén – felelte végül a mágus. A hangja végtelenül óvatos, szava pontosan kimért volt.
Tenar nem merte megkérdezni, mit ért ezen.
– Úgy vélem – mondta a király –, hogy a Béke Rúnájának helyreállítója e birodalom bármely bölcs tanácsában otthon lehetne, nem ért velem egyet, uram?
– Hogyne, hogyne – felelte a varázsló újabb rövid szünet és némi nyilvánvaló belső tusakodás után.
A király várakozón nézett rá, de a mágus nem mondott többet.
Lebannen kinézett a vibráló tengerre, és úgy szólalt meg, mintha valami mesébe kezdene:
– Amikor a legtávolibb nyugatról a sárkány hátán megérkeztünk vele Kútfő szigetére... – itt megállt egy pillanatra, mialatt Tenar tudatában önmagától megszólalt a sárkány neve, mint egy hatalmas gongütés: Kalesszin! – Akkor a sárkány engem otthagyott, de őt elvitte tovább. Akkor Kútfő Nagy Házának Ajtónállója azt mondta: „Ő már végzett a tennivalóival. Most elmegy haza.” És azelőtt, még ott, Szelidor partján rám szólt, hagyjam ott a pálcáját, mert ő többé már nem varázsló. Így hát Kútfő mesterei tanácskozásra ültek össze, hogy új fővarázslót válasszanak.
Akkor engem is meghívtak maguk közé és így megtanulhattam, mi haszna lehet egy királynak abból, ha megismeri a Bölcsek Tanácsát. Teljesen közülük valóvá lettem, hiszen elfoglaltam egyikük helyét: Torionét, a Hívóét, akinek tudományát ellene fordította az a hatalmas, gonosz erő, amelyet az én uramnak, Karvalynak sikerült megtalálnia és legyőznie. Amikor ott jártunk a szárazföldön, a fal és a hegyek között, én is találkoztam Torionnal. Az uram szólt hozzá, megmutatta neki az utat visszafelé, a falon át. De a Hívó nem követte azt... nem jött vissza erre a világra.
Az ifjú szép formájú, erős keze keményen markolta a hajó korlátját. Szavai közben le nem vette szemét a hullámzó vízről. Egy pillanatnyi hallgatás után ismét fölvette a történet fonalát:
– Így én kerekítettem ki a számukat kilencre, ami szükséges az új fővarázsló megválasztásához.
– Ők... – pillantott Tenarra a király – nos, ők igazán bölcs emberek. Nem csupán saját mesterségükhöz értenek, hanem egyébként is hatalmas tudásúak. Amint már korábban is tanúja lehettem, a közöttük meglévő különbségeket is fölhasználják közösen hozott határozataik megszilárdítására. Hanem ezúttal...
– A helyzet az – szól közbe Szélkötő mester, látván, hogy Lebannen a világért sem akarja megbírálni Kútfő mestereit –, hogy akkor csak a különbségek lappangtak bennünk, és nem az elhatározás. Sehogy sem jutottunk döntésre. Hiszen a fővarázsló nem volt halott, életben maradt, de, hiszen tudjátok, már nem volt varázsló... viszont még mindig, úgy látszott, sárkányvitéz... És mivel a Változtató még mindig nem szabadult meg a megrázkódtatástól afölött, hogy saját tudománya ellene fordult, hitt benne, hogy a Hívó is visszatér a halálból, és könyörögve kért bennünket, várjunk még rá... És mivel a Formamester megszólalni sem volt hajlandó. Ő is kargföldi, asszonyom, te tudtál erről? Karego Átról került hozzánk – éles tekintetét belefúrta Tenaréba: tudni akarta, merről fúj a szél. – Szóval, mindennek következtében kudarcot vallottunk. Amikor az Ajtónálló kérte tőlünk a neveket, amelyek közül választanunk kellene, senki nem szólt semmit. Mindenki csak a többieket bámulta.
– Én a padlóra néztem – vetette közbe Lebannen.
– Végül mindannyian arra néztünk, aki a neveket ismeri: a Névmesterre. Ő pedig a Formamestert figyelte, aki szintén egyetlen szót sem szólt, csak ült ott a fái között, maga is, akár egy tuskó. Tudod, ott jöttünk össze, a Szent Ligetben, a fák között, amelyek gyökerei mélyebbre nyúlnak a szigetekénél. Akkora teljesen beesteledett. Néha valami fény villódzik azok között a fák között, de ezen az éjszakán koromsötét volt. Még a csillagok pislákolása sem látszott, felhők takarták el az eget. Akkor a Formamester fölállt, és beszélni kezdett, csakhogy a saját nyelvén, nem az ősi szavakkal, nem is köznyelven, hanem kargföldiül. Kevesen ismertük ezt a nyelvet, legtöbben még csak föl sem ismerték, és nem tudtuk mire vélni a dolgot. De a nevek tudója tolmácsolta nekünk, mit mond a Forma-mester: „Egy nő Gont szigetén.”
Itt a varázsló elhallgatott, és már nem nézett az asszonyra. Kis idő múltán Tenar megkérdezte tőle:
– Nincs tovább?
– Nincs több szavam. Amikor faggatni kezdtük őt, csak bámult ránk, és nem mondott semmit. Látomása volt, tudod, a dolgok alakját látta... a formákat. És azokból édeskevés fejezhető ki szavakkal, mélyebb gondolatokról nem is beszélve. Maga sem tudta nálunk jobban, mit gondoljon az általa elmondottakról. És ez volt minden, ami a rendelkezésükre állt.
Kútfő mesterei végül is tanítók voltak, és a Szélkötő mester közöttük is az egyik legkülönb. Önkéntelenül törekedett világosan megfogalmazni a történetet. Talán nyíltabban is, mint amennyire akarta. Tenarra pillantott megint, de nyomban el is kapta róla a tekintetét.
Ezek után döntöttünk úgy, hogy ide kell jönnünk, Gont szigetére. Hanem mi végre? Kit kell keresnünk? Egy asszonyt? Ez nem sokat mond számunkra. Ennek a nőnek bizonyára kalauzolnia kellene bennünket, ő mutathatná meg valahogy a főmágusunkhoz vezető utat. És gondolhatod, asszonyom, hogy azonnal a te neved merült föl... hiszen miféle más gonti nőről hallottunk mi egyáltalán valaha? Ez nem a nagyobb szigetek közül való, viszont a te híred annál ismertebb. Akkor egyikünk megjegyezte: „Ő majd biztosan Oromonhoz vezet el bennünket.” Hanem valamennyien tudtuk, hogy Oromon már régen visszautasította a főmágusságot, és bizonyára most sem fogadná el, hiszen öreg és beteg. És valóban, azt hiszem, Oromon éppen akkor haldokolt, amikor minderről beszéltünk. Utána egy másik hang szólalt meg: „de ő Karvalyhoz is elvezethet minket.” Ám ekkor borult ránk igazán a sötétség.
– Valóban – mormolta Lebannen. – Hiszen még az eső is eleredt a Ligetben – és elmosolyodott. – Én meg már attól féltem, sohasem hallhatom többé az eső surrogását. Hatalmas öröm volt az akkor nekem.
– Kilencen bőrig áztunk – dörmögte a Szélkötő –, de egyikünk boldogan tűrte.
Tenar fölnevetett. Akarva-akaratlan megkedvelte ezt az embert. Ha ő ilyen körültekintő volt vele szemben, maga sem viselkedhetett másként iránta. De Lebannennel szemben és az ő jelenlétében csupán az őszinteség volt helyénvaló.
– Én akkor semmiképpen sem lehetek a ti gonti asszonyotok, hiszen nem vezethetlek el benneteket Karvalyhoz.
– Az én véleményem az volt – mondta erre a varázsló látszólag nyíltan és talán valóságos, belső őszinteséggel –, hogy te valóban nem lehetsz az, asszonyom. Először is, akkor, látomása közepette biztosan kimondta volna a nevedet. Nagyon kevesen akadnak, akik nyíltan viselik az igazi nevüket. De Kútfő Tanácsától feladatul kaptam, hogy megkérdezzem tőled: ismersz-e ezen a szigeten bármely asszonyt, aki azonos lehet azzal, akit keresünk? Egy nagy hatalmú ember nővérét, anyját vagy esetleg tanítóját, hiszen a maga módján számos javasasszony nagyon is bölcs lehet. Talán Oromon ismerhetett egy ilyen nőt? Azt beszélik, ő minden áldott lelket ismert ezen a szigeten, attól függetlenül, hogy egyedül élt, és folyton a vadont bújta. Ó, hogy szeretném, ha még élne és segíthetne rajtunk!
Tenarnak közben már eszébe jutott Oromon történetének halászasszonya. Hanem az már akkor is, amikor Oromon ismerte őt, nagyon öreg volt, és ma már biztosan nincs az élők sorában. Bár a sárkányok igen hosszú életűek, gondolta magában... legalábbis így beszélik.
Egy darabig hallgatott, és végül is csak annyit mondott:
– Én nem ismerek senki hasonlót.
Tenar érezte a varázsló iránta érzett, de visszafogott türelmetlenségét. Kétségtelenül valami olyasmi járhatott az eszében: Vajon mire megy ki a játék? Mit akarhat tőlük ez a nő? Elgondolkodott rajta, vajon miért nem tudja megmondani neki? A süketsége elhallgattatta őt. Még azt sem hozhatta igazán a tudomására, hogy süket.
– Szóval – suttogta végül –, a Szigetvilágnak nincs fővarázslója. Viszont van királya!
– Akiben reménykedünk és mélységesen bízunk – mondta a varázsló, mélyről fakadónak tűnő melegséggel. A beszélgetést figyelmesen hallgató Lebannen elmosolyodott.
– Az elmúlt években – szólalt meg Tenar bizonytalan hangon – annyi gond, annyi szerencsétlenség tört ránk. Az én... az én kicsi lányom is... És mennyire mindennapiak lettek az ilyen történetek! Hallottam azt is, amint az erőt birtokló nők és férfiak panaszkodnak: megváltozik, elvész a varázserejük.
– Az az árnyék, akit a fővarázsló és az én uram porba sújtott a száraz földön, az a Kob nevű, elmondhatatlan kárt és pusztulást okozott. Még hosszú ideig foltozhatjuk a tudományunkat, gyógyíthatjuk varázslóinkat és varázserőnket – mondta meggyőződéssel Szélkötő mester.
– Nem tudom, bárki tehet-e többet a toldozgatásnál és gyógyításnál – mondta Tenar –, de ezt mindenképpen meg kell tennie valakinek. De jó lenne tudnunk, lehetséges-e... hogy olyasvalaki, mint ez a Kob, azért tehetett szert ekkora hatalomra, mert a dolgok máris változóban voltak... aminek a végén végbement az a változás, az a hatalmas átalakulás, mert, ugye, végbement? És ennek köszönhetjük, hogy a Szigetvilágnak most királya van... és talán jobban is kell egy király, mint egy fővarázsló?!
A Szélkötő úgy meredt rá, mintha valami igen távoli zivatarfelhőt pillantott volna meg valahol a látóhatár legszélén. Még a kezét is fölemelte a szeleket megzabolázó varázsige első mozdulatával, de le is eresztette megint. Elmosolyodott.
– Ettől csöppet sem kell félned, asszonyom – mormolta –, Kútfő és a varázsló művészete továbbra is fennmarad. Mi jól vigyázunk a kincsünkre!
– Ezt mondta Kalesszin is – csattant föl Tenar, mivel nem bírta már tovább elviselni a férfi tudat alatti lenéző modorát. Ettől persze elkerekedett a szeme. A sárkány neve eljutott a tudatáig, de ettől még nem értette jobban őt. Ugyan hogyan is érthette volna meg, aki egyetlen nő hangját sem hallotta azóta, hogy csecsemőkorában anyja altatódalai ringatták álomba.
– Valóban – vetette közbe Lebannen –, Kalesszin eljött Kútfőre, pedig azt beszélik, az a sziget a legvédettebb a sárkányokkal szemben. Méghozzá nem is az én uram igéjének engedelmeskedve, hiszen akkor már nem volt varázsereje... Hanem nem hinném, Szélkötő mester, hogy Lady Tenar önmagát féltené.
A varázsló komor erőfeszítést tett az elhangzott sértés enyhítésére.
– Bocsásson meg, asszonyom – dünnyögte –, úgy beszéltem önhöz, mint egy közönséges nőszemélyhez.
Tenar kis híján fölkacagott. Talán még föl is rázhatná, gondolta. De csak annyit jegyzett meg közömbös hangon:
– Az én félelmeim közönséges félelmek. – Hiába minden, a férfi képtelen meghallani a szavát.
Az ifjú király viszont nagyon is figyelmesen hallgatta.
Ekkor az árbocok, vitorlák és hajókötelek szédítőért ringó erdejében, a fejük fölött fölhangzott egy matrózgyerek tiszta, édesen csengő hangja:
– Város! Jobbra, szél alatt! – És egy perc múlva a fedélzeten állók is megpillanthatták a cseréptetők távoli kis csoportját, az égre kígyózó, kékes füstoszlopokat, az aláhanyatló nap sugarait visszatükröző pár üvegablak csillanását, Valmouth kikötőjének mólóit és dokkjait, amint rásimulnak a patyolatkék víztükörre.
– Befussak a kikötőbe, uram, vagy inkább te szeretnéd megcsinálni? – kérdezte a rendíthetetlen nyugalmú kapitány, mire a Szélkötő csak annyit mondott:
– Kormányozd csak be, mester. Semmi kedvem hosszan evickélni a lélekvesztők között – mutatott széles mozdulattal az egész öblöt bepöttyöző, apró halászcsónakok seregére. Így hát a királyi hajó, akár egy hattyú a kiskacsák között, méltóságteljesen, lassan siklott a part felé, fogva a közelében fölbukkanó bárkák népének üdvrivalgását.
Tenar végignézett a mólón, de nem látott mellette egyetlen másik tengerjáró hajót sem.
– Van egy tengerész fiam – magyarázta Lebannennek –, reméltem, hátha az ő hajójuk is itt horgonyoz.
– Hogy hívják a hajójukat?
– Másodtiszt volt az Eskel Viharmadarán, de annak már több mint két éve. Azóta más hajóra is szállhatott. Nagyon nyugtalan ember. – Elmosolyodott. – Amikor először megpillantottalak, azt hittem, te vagy a fiam. De semmi másban nem hasonlítasz hozzá, csak abban, hogy magas vagy, karcsú és fiatal. Akkor meg is zavarodtam és megijedtem... közönséges félelemmel.
A varázsló közben fölkapaszkodott a kapitány mellé a hídra, így kettesben maradtak Lebannennel.
– Túlságosan is sok akad ebből a közönséges félelemből – mondta a király.
Ez volt az egyetlen esély, hogy bizalmasan szólhasson vele, ezért kapkodva, bizonytalanul formálta a szavakat:
– Már szerettem volna megmondani... de nem láttam értelmét... de nem lehet mégis, hogy van Gont szigetén egy nő... nem tudom, ki lehet, fogalmam sincs róla, de mégis lehet, hogy itt él, vagy ezután jön ide... és ez lehet az az asszony, akit annyira keresnek... akire olyan nagy szükségük van... pontosan őrá...? Mondd, nem lehetséges ez?
Az ifjú figyelmesen hallgatta. Ő nem volt süket. De gondterhelten ráncolta a homlokát, mintha valami idegen nyelven szólnának hozzá.
– De, lehetséges – suttogta végül alig hallhatóan.
– Honnan jöttök? – kiáltott föl ekkor hozzájuk egy halászasszony parányi lélekvesztőjéből. Mire a kötélzeten csimpaszkodó hajósinas rikoltotta vissza, akár a kukorékoló kakas:
– A kirráály váárrosából!
– Mi a neve ennek a hajónak? – kérdezte Tenar váratlanul. – A fiam majd biztosan megkérdezi, melyik hajón utaztam.
– Delfin – válaszolta Lebannen, szélesen mosolyogva. „Én fiam, királyom, édes gyermekem – gondolta magában az asszony. – Mennyire szeretném, ha itt tarthatnálak magam mellett!”
– Most le kell mennem a kicsiért – suttogta helyette.
– És hogyan juttok majd haza?
– Gyalog megyünk. Csak pár mérföld, a völgyön fölfelé – és előremutatott, túl a városon, a szárazföld felé, ahol a Középső Völgy tárulkozott ki szélesen, a hegység két nyúlványa között, mintegy a világ ölében. – A falu a folyó partjánál van, az én tanyám pedig úgy fél mérföldnyire mellette. Kellemes zuga ez a te birodalmadnak.
– És biztonságos lesz az út?
– Ó, igen. Az éjszakát majd itt töltjük, a lányomnál, ebben a városban. A faluban meg minden lélekre számíthatok. Nem leszünk egyedül.
Egy pillanatra még egymás szemébe néztek, de egyikük sem mondta ki a nevet, amelyre mindketten gondoltak.
– Máskor is eljöhetnek majd Kútfőről? – kérdezte Tenar. – Hogy megkeressék azt a „gonti asszonyt”...vagy Őt?
– Őt nem fogják keresni. Ha netán újból javasolnák, én magam tiltom meg nekik! – mondta Lebannen, de nem tudta igazán, mennyit sugallt neki ezzel a néhány szóval. – De ami az új fővarázsló iránti sóvárgásukat vagy a Formamester látomásában megjelent asszony megtalálásának vágyát illeti, az éppen idevetheti őket. Meglehet, egyenesen hozzád.
– Szívesen látom őket a Tölgyes Tanyán – sóhajtotta Tenar –, bár távolról sem annyira, ahogy téged látnálak.
– Én is eljövök majd, amint tehetem – mondta Lebannen kissé szomorkásan, azután királyhoz méltó bölcsességgel hozzátette: – ha tehetem!
TIZENEGYEDIK FEJEZET
Valmouth népének jó része, amint köztudottá vált az enyhelyi hajó érkezése, fedélzetén a királlyal, az új, fiatal királlyal, akiről a legfrissebb énekek szóltak, tömegével özönlött le a kikötőbe. Az új hősénekeket ugyan még nem nagyon tudták, de a régieket igen, és ezért a vén Relli lecipelte a hárfáját, és elénekelt egy részt a Morred tetteiből, hiszen a Szigetvilág királyának biztosan az ő leszármazottjának kell lennie. Hamarosan a király maga is föltűnt a fedélzeten, szívszaggatóan fiatalon és jóképűen, egy kútfői varázsló, egy asszony és egy kislány társaságában. Az utóbbiak a koldusokénál alig különb köpönyeget viseltek, mégis úgy bánt velük, mint egy királynővel vagy hercegkisasszonnyal, szóval lehet, hogy azok is voltak valóban.
– Talán az anyja – suttogta Talpas, és megpróbált kikukucskálni az előtte állók feje fölött, amikor a barátnője, Alma, hirtelen megragadta a karját, és fojtott hangon fölsikkantott:
– Hiszen az... az ott anya!
– Kinek az anyja? – kérdezte a másik, mire Alma rávágta: – Az enyém! A másik meg Therru. – De nem tolakodott előre a tömegben, még akkor sem, amikor egy tengerésztiszt kilépett a mólóra, és fölhívta a vén Rellit a hajóra, hogy ott játsszon a királynak. A többiek között várakozott tovább. Látta amint a király fogadja Valmouth előkelőségeit, és hallotta Relli dicsőítő énekét. Figyelte, hogyan búcsúzik el Lebbanen a vendégektől, mivel legalábbis az emberek azt beszélték, a hajó még az éj beállta előbb ismét nekivág a tengernek, hogy hazatérjen vele Enyhelyre. Tenar és Therru utolsóként lépkedtek le a hajópallón. A király mindkettőjüket szertartásosan megölelte, arcát az arcukhoz érintette, és a kislányhoz ezért mélyen le is kellett hajolnia. Óó! – sóhajtott föl a mólón összesereglett tömeg. Miközben a két alak lefelé lépkedett, a palló korlátjába kapaszkodva, a nap alábukott az aranyszínű párába, és ragyogó aranyhidat feszített az öböl sima vizére. Tenar súlyos csomagot és zsákot cipelt. Therru lehajtotta a fejét, haja eltakarta az arcát. A pallót hamarosan behúzták, a tengerészek nekifeszültek a kötélzetnek, a tisztek parancsszavakat kiáltoztak, és a büszke Delfin nevű hajó méltóságteljesen útjának indult. Ekkor Alma végre csak átverekedte magát a tömegen.
– Üdvözlet, anyám – mormolta.
– Üdvözlet, lányom – felelte neki Tenar. Megcsókolták egymást, aztán Alma fölvette Therrut a karjára.
– Ejnye, hogy megnőttél! – álmélkodott. – Kétszer akkora vagy, mint amikor elmentél. No, gyertek, gyertek velem haza!
Alma valahogy furcsán tartózkodó volt anyjával szemben, fiatal kalmár férjének otthonos házában. Többször is elgondolkodó, csaknem szomorú tekintettel mérte végig.
– Tudod, anya, hogy nekem sohasem jelentett igazán sokat az egész – mondta Tenar hálószobájának ajtajában állva –, az a Béke Rúnája... meg hogy elvitted Enyhelyre azt a gyűrűt. Nekem csak annyi volt, mint a többi hősi ének. Mintha ezer éve történt volna! De mégiscsak te voltál az eset hőse, ugye igaz?
– Egy lány volt az, Atuan szigetéről – felelte Tenar. – Valóban ezer éve. Most pedig úgy érzem, legalább ezer évig tudnék aludni.
– Akkor menj és bújj ágyba! – Alma elfordult, de nyomban vissza is nézett, lámpással a kezében. – Te, királlyal csókolózó – mormolta búcsúzóul.
– Na, tűnj el innen! – mordult rá Tenar.
Alma és férje néhány napig ott tartotta maguknál az anyját, de Tenar hamarosan elhatározta, hogy hazamegy a tanyára. Így azután Almával és Therruval hármasban sétáltak végig Kehade nyájas, ezüstös fényű vidékén. A nyárutó lassan őszbe csavarodott. A nap még ugyan melegen sütött, de hűvös szelek fújdogáltak. A fák lombja fáradtan, porosan lengedezett. A gabonát már jórészt betakarították vagy éppen most aratták.
Alma megjegyezte, mennyire megerősödött és milyen határozottan lépdel Therru.
– Jó lett volna, ha Re Albiban láthatod őt – jegyezte meg Tenar – azelőtt, hogy... de itt elhallgatott. Nem akarta terhelni a lányát a történtekkel.
– De mégis, mi történt? – faggatózott Alma olyan őszinte érdeklődéssel, hogy Tenar végül beadta a derekát, és halkan odasúgta neki:
– Azok közül az egyik...
Therru pár lépéssel előttük haladt – kinőtt ruhájában a lába hosszúnak látszott –, és áfonyát szedegetett menet közben a sövények tövében.
– Az apja? – és szinte rosszul lett a gondolattól.
– Pacsirta szerint annak, aki az apja lehet, Kódorgó a neve. Ez annál jóval fiatalabb. Ő az, aki elfutott Pacsirtához a baleset hírével. Őt Ügyesnek hívják. Ő... ólálkodott ott, Re Albi körül. Később, szerencsétlenségünkre, még Gont Kikötőjében is összefutottunk vele. De a király szerencsére elkergette. És most, látod, mi itt vagyunk, ő meg ott maradt, és ezzel vége a dolognak.
– De Therru alaposan megrémülhetett – vélekedett Alma némi aggodalommal.
– Tenar bólintott rá.
– Különben miért mentetek Gont Kikötőjébe?
– Nos hát, ez az Ügyes nevű alak egy embernek dolgozott Re Albiban, egy varázslónak, aki engem valami miatt meggyűlölt... – Tenar próbálta emlékezetébe idézni a varázsló köznapi nevét, de sehogy sem jutott az eszébe. Csak a Tuaho szó bukkant föl a tudatában, egy kargföldi fafajta neve, de hogy melyiké, azt már elfelejtette.
– És aztán?
– Akkor úgy gondoltam, jobb lesz hazajönnünk.
– De mégis miért haragudott meg rád annyira az a varázsló?
– Főleg azért, mert nő vagyok.
– Affene! – szisszent föl Alma. – Régi nóta!
– Inkább egészen új nóta, legalábbis ebben az esetben.
– Vagy talán még rosszabb. Egyébként az itteni ismerőseim közül senki sem találkozott a szüleivel, ha egyáltalán annak nevezhetjük őket. Viszont, ha még mindig errefelé mászkálnak, nekem nem tetszik, hogy egyedül éltek majd ott a tanyaházban.
Kellemes érzés, ha az ember fölött a lánya anyáskodik, és egészen a saját leánya lányának érezheti magát.
– Ugyan, teljes biztonságban leszünk ott – vágta rá ezért Tenar kissé ingerülten.
– De legalább szerezhetnél egy kutyát!
– Erre már gondoltam. Valakinek a faluban akadhat éppen egy kiskutyája. Majd megkérdezzük Pacsirtát, ha odaérünk.
– Nem kiskutyára gondoltam, anya. Egy igazi házőrzőre!
– De azért fiatalra, akivel Therru eljátszadozhat – alkudozott Tenar.
– Egy kedves kölyökkutyára, ugye, aki majd nyaldossa a zsiványok kezét – villantotta anyjára nevető, szürkéskék szemét Alma, amint egészségtől kicsattanó arccal lépkedett mellette az úton.
Déltájban érkeztek a falu szélére. Pacsirta csókok, ölelések, kérdések és finomságok egész özönével fogadta őket. Nyugodt természetű férje mellett seregnyi falubeli is beugrott a köszöntésükre. Tenar valósággal fürdött a hazatérés boldog érzésében.
Pacsirta és hét gyermeke közül a két legkisebb, egy fiúcska és egy kislány elkísérte őket a tanyáig. A gyerekek persze ismerték Therrut, attól a pillanattól, hogy Pacsirta először hazavitte őt, de a kéthavi távollét eleinte kissé tartózkodóvá tette őket. Therru mindannyiukkal, még magával Pacsirtával szemben is zárkózott maradt, akárcsak a kezdeti, nehéz napokban.
– Kimerült és összezavarodott ettől az egész kacskaringós utazástól. De majd kiheveri. Különben derekasan állta a sarat – bizonygatta Tenar Pacsirtának, de Alma nem hagyta olyan könnyen ennyiben a dolgot. – Azok közül az egyik egyszer csak megjelent, és anyával együtt megrémisztette Therrut – magyarázta. Azután apránként, amint egyedül maradtak, lánya és legjobb barátja a délután folyamán csak kiszedte Tenarból az egész történetet, miközben benyitottak a hideg, áporodott, poros házba, kitakarították, kiszellőztették az ágyneműt, csóválták a fejüket a megrothadt hagymafejek fölött, bekészítettek némi ennivalót a konyhába, és vacsorára föltettek egy jókora fazék levest. Különben minden szót harapófogóval kellett kihúzni belőle. Tenar nyilvánvalóan nem akarta elmondani nekik, mit művelt vele a varázsló. Valahogy megigézett, mormolta homályosan, sőt az is lehet, hogy ő uszította rájuk azt az Ügyest. Hanem amikor a királyra terelődött a szó, beszédének folyama egyszerre megáradt.
– És akkor hirtelen ott volt... a király! Akár egy fényes kard... Ügyes meg a farkát behúzva, reszkető inakkal iszkolt el előle... Én meg azt hittem, hogy Szikra az! De tényleg, csakugyan azt gondoltam egy pillanatra. Annyira... izé... magamon kívül voltam...
– Hát igen – dünnyögte Alma –, hiszen érthető... Talpas is azt hitte először, hogy az ő anyja vagy. Amikor ott ácsorogtunk a mólón, és lestük, amint bevitorlázol teljes dicsőségben. Tudod, Pacsirta néne, még meg is csókolta őt. Csak úgy fogta magát, és megcsókolta a királyt! Már azon sem csodálkoztam volna, ha utána annak a varázslónak is ad egyet. De azt azért nem...
– Én ugyan nem gondoltam volna, micsoda ötlet! De miféle varázslónak? – kérdezte Pacsirta, közben mélyen belehajolva egy ládába. – Hol van a liszteskópicod, Goha?
– Ott, éppen az orrod előtt. Egy kútfői varázsló, az új főmágus keresésére jött ide.
– Idee?
– Már miért ne? – fortyant föl Alma. – Hiszen a legutóbbi is gonti volt, vagy nem? De nem sokat gatyáztak a keresésével. Máris vitorláztak vissza Enyhelyre, amint megszabadultak anyától.
– Ejnye, hogy beszélsz!
– Azt mondta, valami nőszemélyt keresnek – jegyezte meg Tenar. – Egy gonti asszonyt. De én úgy láttam, a varázslónak nem nagyon tetszett az ötlet.
– Hogy egy varázsló valami nőt keressen? Háát, ez igencsak újdonságnak hangzik – dünnyögte Pacsirta. – Attól tartottam, ez már rég megkukacosodott, de a világon semmi baja. Sütök belőle egy-két lepénykenyeret, rendben van? Hol találok olajat?
– Le kell fejtenem egy keveset a veremben lévő bödönből. Ó, Szilaj! Hát te is előkerültél! Hogy vagy? És hogy van Frisspatak? Mondd már, hogy boldogul-tatok? Eladtátok a kosokat?
Kilencen ültek neki a vacsorának. A lágy, sárgás esti fényben fürdő kőpadlós konyhában, a hosszú, tanyasi asztal mellett Therru már tétován föl-fölemelte a fejét, és még pár szót is szólt az idősebb gyerekekhez. De még mindig jó adag zárkózottság maradt benne, és amint sötétedett odakint, úgy helyezkedett, hogy látó szeme az ablak felé nézzen.
Amíg Pacsirta és a gyerekei a szürkületben haza nem mentek, Alma álomba nem dúdolta Therrut és ő Szilaj segítségével el nem mosogatott, Tenar egy szót sem kérdezett Kóbor felől. Valahogy nem akarta, hogy Alma és Pacsirta is hallja. Akkor annyit kellett volna magyarázkodnia! Az sem jutott eszébe, hogy Re Albiban töltött napjairól meséljen. Valójában nem is igen akart Re Albiról beszélni többet. Még a tudata is elhomályosult valahogy, amikor fölmerült az emlékezetében.
– Nem jött ide valaki a múlt hónapban tőlem... hogy segédkezzen a tanya körüli munkában? – kérdezte végül.
– Ó! Egészen megfeledkeztem róla! – sikkantott föl Szilaj. – Karvalyra gondolsz? Arra a sebhelyes arcúra?
– Igen – mormolta Tenar. – Őrá! Karvalyra.
– Ó, hát ő odafönt lesz valahol a hévízforrásoknál, a hegyen, Lissu fölött, a birkákkal, Vaskos birkáival, ha jól tudom. Egyszer csak itt volt, és elmondta, hogy te küldted, de egy fikarcnyi munka sem akadt számára, tudod, mert Frisspatak meg én elbírtunk a juhokkal meg a fejéssel, meg az öreg Patvar meg Kedves is segített, ha szükségem volt rá, és nekem semmi sem jutott a buta eszembe, de akkor Frisspatak azt mondta: „Menj csak, kérdezd meg Vaskos emberét, Vaskos gazda számadóját, nem kell-e nekik egy pásztor a hegyi legelőn”, aszongya, és akkor az a Karvaly csakugyan fölment és megkérdezte, és fölfogadták, és még aznap oda is költözött. „Menj és kérdezd meg Vaskos juhászát”, mondta neki Frisspatak, és úgy is tett, és menten ott is tartották. Szóval majd legyün, ha beköszönt az ősz, egész biztosan. Odafönt van, Lissu fölött, a hegyi réten, a Hosszúdombon. Asszem, inkább a kecskéket akarták rábízni. Szép szavú fickó. Hogy birkák vagy kecskék, már nem is tudom. Ugye nem baj, Goha, hogy nem tartottuk itt, de tényleg egy szikrányi munka sem akadt neki, mer én meg Frisspatak meg az öreg Patvar meg Kedves még a lent is behordtuk már. És aszonta, hogy odaát, ahonnan jött, ott is kecskepásztor vót, a hegyen túl, valami Armouth nevű falu mellett, aszonta, meg azt is, hogy juhokat még sose őrzött, meglehet, odafönt is mindig csak kecskéket bíztak rá.
– Meglehet – dünnyögte Tenar. Egyszerre nagyon megkönnyebbült, de el is szontyolodott. Szerette volna biztonságban és jó egészségben tudni őt, de igazán az esett volna legjobban neki, ha mégis itt találja.
No de legyen elég ennyi, mondta magának, hogy egyszerűen itthon vagy, és talán jobb is, ha most nincs itt, hogy az egészből semmi sincs most vele, az a sok keserűség, kósza álom, varázslat és rettegés, amit, hála az égnek, maga mögött hagyhatott Re Albiban.
Egyszerűen itt van, és ez az ő háza, ez a kőpadló, a falak, a kis, homályos ablakok, amelyek előtt sötéten tornyosulnak a tölgyfák a holdfényben, ezek a békés, rendben tartott szobák, ez az ő otthona. Aznap éjjel sokáig ébren maradt. Lánya a szomszéd szobában, a gyerekszobában aludt Therruval, mialatt ő a saját ágyában, a halott férje ágyában feküdt egyedül.
Végül csak álomba szenderült. Reggel, amikor fölébredt, nem emlékezett rá, hogy bármit álmodott volna.
A tanyán eltöltött néhány nap után már szinte semmi eszébe sem jutott a Meredélyen eltöltött nyár eseményeiből. Elenyészett az egész az idő és a tér távolában. Annak ellenére, hogy Szilaj szerint „egy szikrányi munka sem akadt a gazdaságban”, ő bőségesen talált magának tennivalót. Mindazt, aminek elvégzésére nem került sor a nyáron, amit meg kell csinálniok betakarítás idején a mezőn és a legelőn. Pirkadattól napszálltáig dolgozott, és ha netán akadt egy-egy órácskája, amikor leülhet, akkor is font vagy Therru ruháit varrogatta. A piros ruhácska végre elkészült, és igazán csinosra sikeredett, mellé egy fehér kötényke ünnepnapokra és egy narancsbarna hétköznapokra.
– Hmm, igazán szépen mutatsz benne! – mormolta ügyes varrónő volta fölötti büszkeséggel, amikor a kislány először fölpróbálta.
De Therru szégyenlősen elfordította az arcát.
– Igenis szép vagy! – mondta Tenar egészen más hangsúllyal. – Figyelj rám, Therru! Gyere ide! Igen, sebhelyeid vannak, csúnya hegek, mivel komisz, gonosz dolgot műveltek veled. Az emberek persze látják ezeket a hegeket... de látnak téged magadat is, és te nem vagy azonos azokkal a sebekkel. Te nem vagy utálatos. Nem vagy gonosz! Te Therru vagy, egy szép kislány. Te Therru vagy, aki tud dolgozni, járni, szaladgálni és szépen táncolni is egy csinos, piros ruhában.
A gyerek csak hallgatta, és arcának sima, ép oldala éppen olyan kifejezéstelen maradt, mint a hegekbe dermedt.
Lenézett Tenar kezére, és lassan megérintette apró ujjacskáival.
– Tényleg nagyon szép ruha – mondta ismerős, halk, rekedtes suttogásával.
Amikor Tenar egyedül maradt, és a maradék szövetdarabkák összeszedésével foglalatoskodott, keserű könnyek szöktek a szemébe. Úgy érezte, mintha megszidták volna. Helyesen cselekedett, hogy megvarrta azt a ruhát, és a kislánynak is csak igazat mondott. De itt a jótett és az igazság nem volt elég. A jó cselekedet és az igazság mögött ott tátongtak a homály szakadékai és bugyrai. A szeretet... az övé Therru iránt és a kislányé őiránta ugyan áthidalta ezt a szakadékot, de nem tölthette vagy zárhatta be. Arra semmi sem lehetett képes. És ezt a gyerek még nála is jobban tudta.
Elérkezett a napéjegyenlőség napja, a ragyogó őszi sugarak keresztülsütöttek a párán. Az első bronzszínű árnyalat a tölgyleveleken jelent meg. Mialatt a kitárt ajtajú és ablakú fejőistállóban a tejszínes serpenyőket tisztította, Tenarnak eszébe jutott, hogy ezen a napon koronázzák meg Enyhelyben a királyt. A hölgyek és urak kék, zöld és karmazsin ruhákban pompáznak majd, de Lebannen biztosan fehérbe öltözik, gondolta. Fölmegy majd a Kard Tornyának lépcsőin, ahol annak idején ő is föllépdelt Kóbor társaságában. És akkor fejére illesztik Morred koronáját. Utána megfordul és elfoglalja a trónt, amely oly hosszú éveken át üresen állt, majd végigtekint a királyságán sötét szemével, amely már megismerte, mi a fájdalom és mi a rettegés. „Kormányozz jól, uralkodj sokáig – suttogta maga elé Tenar –, szegény fiú.” Végül arra gondolt: „Kóbornak kellene fejére tennie a koronát. Mégiscsak el kellett volna mennie hozzá!”
Ehelyett Kóbor egy jó módú gazda birkáit vagy talán kecskéit legeltette odafönt a hegyi réteken. Tiszta, száraz, aranyló ősz volt, tehát nem hajtják be a nyájakat, amíg odafönt a magaslatokon le nem esik az első hó.
Amikor bement a faluba, Tenar elhatározta, hogy meglátogatja Borostyánt a Malom utca végében lévő kunyhójában. Miután Mohával olyan jól összemelegedett Re Albiban, elhatározta, hogy Borostyánnal is jobban megismerkedik, ha a javasasszony esetleg fölhagy vajákos gyanakvásával és féltékenykedésével. Hiányzott neki Moha, még így is, hogy Pacsirta itt volt mellette. Sokat tanult tőle, egészen megkedvelte, és Moha, Therruval együtt, olyasmit adott nekik, amire nagy szükségük volt. Reménykedett benne, hogy itt is pótlására lelhet mindannak. Hanem Borostyán, aki kétségtelenül tisztább és kiszámíthatóbb volt Mohánál, sehogy sem adta föl Tenarral szembeni ellenszenvét. Olyan fönntartásokkal fogadta az asszony barátsága iránti tapogatózását, amire, Tenar ezt elismerte, talán meg is lehetett az oka. „Te a te utadat járd, én meg követem az enyémet” – mondta neki a vajákos asszony, a szavakon kívül minden kifejezőeszközével. Tenar ennek megfelelően is cselekedett, bár ezután is megbecsülését tanúsította a javasasszony iránt, valahányszor összetalálkozott vele. Arra gondolt, milyen régóta és milyen sokszor vette őt semmibe, és ezért igazán tartozik neki valamivel. Ezzel a javasasszony is nyilvánvalóan egyetértett, mert hajthatatlan nehezteléssel fogadta mindazt, ami neki szerinte kijárt.
Az ősz közepe táján Bükkös, a varázsló jött föl a völgybe, egy gazdag paraszt hívására, aki a köszvényét akarta meggyógyíttatni vele. Szokásához híven néhány napig eltanyázott a Középső Völgy falucskáiban, és egyik nap a Tölgyes Tanyára is eljött, hogy vessen egy pillantást Therrura és elbeszélgessen Tenarral. Mindent meg akart tudni, amit az asszony elmondhat neki Oromon utolsó napjairól. Ő ugyanis Oromon egyik tanítványának tanítványa volt, s ennélfogva Gont varázslójának meggyőződéses tisztelője. Tenar rájött, hogy nem olyan nehéz Oromonról beszélnie, mint Re Albi többi lakójáról, és amit csak tudott, mindent el is mondott neki. Amikor kifogyott a szóból, Bükkös némi óvatossággal a hangjában megkérdezte tőle:
– És a fővarázsló... végül is eljött ide?
– Igen – válaszolta neki Tenar.
A sima bőrű, lágy tekintetű Bükkös, akinek a szeme alatt sötétlő karikák meghazudtolták arcának nyájasságát, meggörnyesztette hízásra hajlamos alakját, mélyen a szemébe nézett és nem kérdezett többet.
– Oromon halála után jött ide. Utána ment tovább – folytatta az özvegy. – Ő már nem fővarázsló – tette még hozzá, szinte azonnal. – Ezt nem tudtad?
Bükkös némán bólintott.
– És hallottál valamit arról, hogy új főmágust választottak volna?
A varázsló megrázta a fejét.
– A napokban járt ugyan a kikötőnkben egy hajó az Angládokról, de a tengerészei nem tudtak semmi másról a koronázáson kívül. Folyton csak arról fecsegtek. Úgy tűnik, a körül minden jel és esemény szerencsésen alakult. Ha a varázslók jóindulata valóban nyom valamit a latban, ez a mi ifjú királyunk igazán gazdag ember... És nagyon tevékeny is a jelek szerint. Amikor eljöttem Valmouthból, éppen megérkezett Gont Kikötőjéből a parancs, hogy a nemesek, kereskedők, a polgármester és tanácsnokai üljenek össze, és vizsgálják meg, mennyire értelmes és megbízható emberek a falusi tiszttartók, mivel mostantól fogva a király hivatalnokai, neki tartoznak felelősséggel, és az ő törvényeit kell érvényesíteniök. Háát, azt képzelheted, mennyire örült mindennek Heno uraság. – Utóbbi a kalózok főnöke volt, aki rég zsebre vágta Gont déli vidékeinek intézőit és felügyelőit, – így aztán akadtak emberek, akik szembe mertek fordulni vele, mivel a király hatalma állt a hátuk mögött. Ott helyben szélnek eresztették a régi hatalmasokat, kineveztek tizenöt új intézőt, mind tisztességes férfiakat, akiknek a polgármester biztosítja a fizetését. Heno persze elviharzott, és bosszúval fenyegetőzött. Új nap virradt ránk. No persze, nem mehet minden egyszerre, de azért közeledik a megoldás. De szeretném, ha Oromon mester még élne és mindezt a saját szemével láthatná!
– Ő már előre látta – mondta Tenar. – Halálos ágyán elmosolyodott és kijelentette: „Minden megváltozott...”
Bükkös a maga józan megfontoltságával, egyetértő fejbólintással fogadta a hallottakat.
– Minden megváltozott – ismételte meg az asszony szavait.
Kisvártatva még megjegyezte:
– Látom, a leányka nagyon szépen fejlődik.
– Elég szépen... de azért néha úgy érzem, mégsem egészen úgy, ahogy kellene.
– Goha asszonyság – mormolta a varázsló –, ha bármelyik mágus, vajákos vagy megkockáztatom, akármelyik varázsló vette volna magához és az elmúlt hónapok alatt kipróbálta volna rajta egész gyógyító tudományát, akkor sem lehetne jobban. Még ennyire sem gyógyulhatott volna meg általuk. Asszonyom mindent megtett érte, ami egyáltalán megtehető. Egyenesen csodát művelt vele.
Tenart meghatotta a férfi őszinte dicsérete, és mégis valahogy elszomorodott tőle. Meg is mondta neki, miért:
– Ez mind nem elég. Én sem tudom őt igazán meggyógyítani. Hiszen... mit csinálhat majd, ha felnő? Mi lesz belőle? – az összezsugorodott fonalat ügyesen fölcsévélte az orsóra. – Félek – suttogta közben.
– Őt félted – dörmögte Bükkös, félig kérdező hangsúllyal.
– Félek, mert az ő rettegése magához vonzza a többit, a rettegése igazi okát. Félek, mert...
De sehogy sem találta a megfelelő szavakat.
– Márpedig ha rettegésben él, csakis bajt okozhat – tette hozzá végül. – Ettől félek én igazán.
A varázsló elgondolkodott.
– Azt hiszem – mondta végezetül bizonytalanul –, hogy amennyiben rendelkezik a hozzá való képességgel, amit föltételezek, akkor egy kicsit beletanulhatna a tudományba is. És ha vajákos lenne belőle, akkor... nos, akkor a külseje nem mondana annyira ellent a lényegének – megköszörülte a torkát. – Végül is nem egy javasasszony igazán tiszteletre méltó munkát végez.
Tenar végigfuttatta a frissen megfont szál egy darabját az ujjai között, így ellenőrizte a simaságát és erejét.
– Oromon meghagyta nekem, hogy tanítsam. „Tanítsd meg mindenre!” – mondogatta. Aztán még: „De ne a kútfőiek!” De fogalmam sincs róla, mit akart ezzel mondani.
Bükkösnek azonban ez nem jelentett gondot.
– Úgy értette – jelentette ki magabiztosan –, hogy a kútfői tudományok... a magas mesterségek... nem lennének megfelelők egy lány számára – magyarázta. – Pláne olyan számára, akit ekkora csapás ért. De ha Oromon szerint meg kellene tanulnia mindent a fő törvényen kívül, akkor biztosan ő is úgy gondolta, hogy jól elboldogulna a vajákosmesterséggel.
Ismét eltöprengett, csak most már könnyebb szívvel, mivel a saját oldalán érezte Oromon erejét.
– Egy-két év múlva, ha erősebb lesz és még nő egy kicsit, megkérheted majd Borostyánt, hogy kezdjen el apránként foglalkozni vele. De még az ő tudományából se túl sokat, amíg a gyerek meg nem kapja az igazi nevét.
Tenart azonnal erős ellenérzés fogta el a javaslattal szemben. Ugyan nem mondott semmit, de Bükkös eléggé érzékeny alkat volt.
– Borostyán elég rossz természetű, de amit tud, azt legalább becsületesen csinálja – magyarázta. – És ez egyáltalán nem mondható el minden vajákosról. „Gyönge, akár a női varázslat” és „komisz, akár a női varázslat” – hisz te is hallottad már. Viszont én ismertem szép számmal valódi gyógyító erővel rendelkező vajákos asszonyokat is. A gyógyítás megfelel a női természetnek. Az ő esetében is így van. A gyerek számára is vonzó lehet talán ez a lehetőség... mivel őt magát ilyen szörnyű szenvedés sújtotta.
Tenar úgy érezte, hogy a férfi kedvessége teljesen ártatlan.
Tenar megköszönte a tanácsát, és megígérte, elgondolkodik majd a hallottakon. És valóban úgy is cselekedett.
A Középső Völgy falvainak népe még a hónap vége előtt összesereglett a Sodeva melletti Kerek Csűr előtt, hogy saját soraiból megválassza intézőit és békebíróit, azután kivesse magára a megfelelő adót azok fizetésének fedezésére. Mindez a király polgármesterekhez és falunagyokhoz eljuttatott parancsa szerint történt, amelynek örömmel engedelmeskedtek, mert a környéket soha nem látott számban lepték el a gyanús kéregetők és csirkefogók, a jámbor falusiak és parasztok pedig mindennél jobban áhítoztak a rend és a biztonság után. Mindenféle rémisztő pletykák is szárnyra keltek, miszerint Heno, a kalózok lordja fölállította a zsiványok tanácsát, és éppen most toborozza a vidék züllött csavargóit, hogy bandákba verődve járják a falvakat és beverjék a király hivatalnokainak fejét. „No, csak próbálják meg!” – mondták erre a legtöbben, és hazamenet azzal nyugtatgatták egymást, hogy most már végre nyugodtan alhatnak, és ami rossz útra tért, azt a király majd rendbe teszi, de persze az adók esztelenül magasak, és mindnyájan koldusbotra jutnak egész életükre, ha megpróbálják megfizetni őket.
Tenar örömmel hallgatta mindezt Pacsirtától, ámbár nem sok jövőt jósolt neki. Közben nagyon keményen dolgozott. És mivel megtérhetett biztonságos otthonába, szinte öntudatlanul arra a meggyőződésre jutott, hogy Ügyes vagy más, hozzá hasonló gazemberek többé nem uralkodhatnak az ő vagy Therru életén. Nem tarthatta a kislányt folyton maga mellett, fölelevenítve ezzel a rettegését, emlékeztetve őt arra, amit el kellene felejtenie, hiszen nem élhet örök félelemben. A gyereknek szabadon kell élnie, és ezt tudnia is kell, hogy tisztességesen felnőhessen.
Therru fokozatosan le is vetkőzte örökös szorongását, ijedt magatartását, s mostanában már félelem nélkül járt-kelt a birtokon és a közvetlen környékén, sőt még a faluba is bejárt kíséret nélkül. Tenar még akkor sem terhelte őt különféle intelmekkel, amikor erővel kellett ettől visszafognia magát. Therru valóban biztonságban volt a tanyán és a faluban, és ebben nem is volt szabad kételkednie. Tenar sem táplált kételyt túl gyakran efelől. Így, hogy a tanyán itt volt vele Szilaj és Frisspatak, a lenti házban meg Patvar és Kedves, Pacsirta családja pedig szinte az egész falut benépesítette, ugyan miféle veszedelem fenyegethette volna őt a gyerekkel, ebben az aranyló, középső völgybeli őszidőben?
Egy kutyát is kerített valóban, amikor olyanhoz juthatott, amilyenre vágyott: egy nagydarab, okosan busa fejű, szürke gonti juhászhoz.
Néha, éppúgy, mint odafönt, Re Albiban, eszébe jutott: „Tanítanom kellene a gyereket! Oromon szigorúan meghagyta.” De valahogy semmit sem sikerült megtanítania neki a tanyasi munkákon és a régi történeteken kívül, amikor a hosszabbodó estéken egyre gyakrabban elüldögéltek a konyhai tűzhely mellett, mielőtt nyugovóra tértek. Talán mégiscsak Bükkösnek van igaza, és Therrut valóban el kellene küldenie egy vajákoshoz, hogy kitanulja annak mesterségét. Ez még mindig jobb lenne, mintha egy takácshoz adná be inasnak, ahogyan régebben tervezte. A gyerek különben még mindig nem volt elég nagy, és korához képest eléggé tudatlan is maradt, hiszen valójában semmire sem tanították azelőtt, hogy megérkeztek a Tölgyes Tanyára. Olyan maradt, mint valami kis állatkölyök, alig konyított az emberi beszédhez vagy bármilyen tisztességes munkához. Pedig gyorsan tanult, és kétszer olyan engedelmes volt, mint Pacsirta szeleburdi lányai vagy vihorászó, lusta fiai. Már értett valamicskét a takarításhoz, asztalterítéshez és a fonáshoz, tudott egy kicsit főzni, varrni, ellátta a baromfiakat, terelgette a teheneket, és mindent kitűnően megcsinált, amit a fejőistállóban kellett. „Igazán derék parasztlányka” – dicsérte néha a vén Patvar, némi jóindulatú túlzással. Hanem Tenar nemegyszer észrevette, amint ördögűző jelet rajzol babonásan a levegőbe, valahányszor a kislány megjelenik a közelében. A legtöbb emberhez hasonlóan Patvar is úgy vélekedett, hogy az ember azonos azzal, ami életében megesik vele. A gazdagok és erősek föltétlenül erényesek is, akivel valami gyalázatos dolog történt, az maga is biztosan gonosz, és megérdemli az ezért kijáró büntetést.
Mindemelett Therru igazán nem sok hasznát vehette volna még annak sem, ha valóban belőle válik egész Gont legügyesebb parasztmenyecskéje. Még az igazi jómód sem takarhatná el teljesen a vele történtek szembeötlő jelét. Lám, Bükkös is ezért tekintette őt jó vajákos alanynak. Elfogadta és hasznára akarta fordítani szomorú megjelöltségét. Talán ilyesmire gondolt Oromon is, amikor azt mondta: „De nem a kútfői mesterséget...” Vagy: „Félnek majd tőle...” Valóban ez lett volna minden?
Egyik nap, amikor nem egészen véletlenül, összefutottak a falu főutcáján, Tenar megszólította Borostyánt:
– Szeretnék megkérdezni tőled valamit, Borostyán asszonyság. Valamit a mesterséged felől.
A javasasszony rámeresztette a szemét. Mindig is igen éles volt a tekintete.
– Mármint a tudományom felől, úgy érted?
Tenar méltóságteljesen bólintott.
– Akkor hát gyere velem – rándította meg a vállát Borostyán, és megindult vele a Malom utcán szerény házikója felé.
A kunyó nem volt tyúkólra emlékeztető, rendetlen barlang, mint Moháé, de azért csak egy vajákos otthonának látszott. A gerendák tele voltak aggatva mindenféle száradó füvekkel, a tűzhely hamuja alól egyetlen, vöröslő parázsszem kandikált ki, mintha látna, bozontos, kövér, fekete, de fehér bajszú macska szunyókált az egyik polcon, és mindenütt apró dobozkák, csuprok, köcsögök, tálkák és bedugaszolt palackok hevertek szerteszét, élénk, csípős, édeskés vagy fölismerhetetlenül különös szagokat árasztva.
– Nos, mit tehetek érted, Goha asszonyság? – kérdezte Borostyán száraz kimértséggel, amint beléptek a házba.
– Mondd meg, persze ha akarod, hogy az én kis cselédem, Therru rendelkezik-e valamicske adottsággal a te tudományod terén... rejlik-e benne valamennyi erő?
– Hogy benne? Hát persze! – vágta rá a javasasszony habozás nélkül.
Tenart egy kicsit zavarba is ejtette a nyersen egyenes és szinte fennhéjázó válasz.
– Akkor jó – mormolta. – Bükkös szerint is így lehet.
– Ezt még egy vak denevér is láthatja a sötét barlangjában – dünnyögte Borostyán. – Ennyi az egész?
– Nem. Tanácsot is szeretnék kérni tőled. Miután föltettem a kérdést, megmondhatod a válaszod árát. Rendben van így?
– Rendben van.
– Beadjam Therrut inasnak egy javasasszonyhoz, amint egy kicsit jobban fölcseperedett?
Borostyán egy jó percig hallgatott. Biztosan a válasza árát mérlegeli, gondolta Tenar. Ehelyett egyenesen megfelelt a kérdésre.
– Én semmiképpen sem fogadnám el.
– Miért?
– Félnék tőle – válaszolta Borostyán, és váratlan indulattal nézett az özvegy szemébe.
– Félnél tőle? De mégis mitől?
– Tőle magától. Mert micsoda ő?
– Egy gyerek. Egy szegény megkínzott gyerek.
– Csakhogy ez nem minden.
Tenar agyát hirtelen sötét harag borította el.
– Úgy érted, hogy egy boszorkányinasnak szűznek kell lennie?
Borostyán rábámult.
– Nem erre gondoltam – mondta pillanatnyi hallgatás után.
– Akkor mégis mire gondoltál?
– Úgy értem, nem tudom, micsoda valójában. Úgy értem, amikor rám néz azzal a látó félszemével meg a másik vakkal, nem tudom, mit lát. Amikor látom, hogy úgy bánsz vele, mint bármely más, normális gyerekkel bánnál, mindig arra gondolok: „Hát, mifélék ezek?” Miben rejtőzhet az erőd, hiszen nem vagy bolond, és mégis puszta kézzel nyúlsz a tűzbe, és a szélvihar erejével próbálod megfonni a gyapjút. Azt beszélik, asszonyság, hogy te gyerekkorodban a Vénekkel éltél, a Sötét Erőkkel, a mélybeliekkel, hogy egyszerre voltál a királynőjük és szolgálójuk. Talán éppen ezért nem félsz ettől a teremtménytől sem. Hogy benne miféle erő rejtőzhet, azt nem tudom, meg nem mondhatom. De annyit azért tudok, ehhez kevés az én erőm... vagy Bükkösé, bármely vajákosé vagy varázslóé, akit ismerek. És most, asszonyság, fogadd meg a tanácsomat ingyen, fizetség nélkül: Vigyázz! Óvakodj attól a naptól, amikor rátalál igazi erejére! Ennyi az egész.
– Köszönöm neked, Borostyán asszonyság – mondta Tenar az Atuani Sírok papnőjének szertartásos modorában, és kilépett a meleg szobából az őszutó metsző, hideg szelébe.
Még mindig dúlt benne a harag. „Hát senki sem segíthet rajtam?!” – gondolta magában. Tisztában volt vele, hogy a feladat meghaladja az erejét, ezt senkinek sem kellett bizonygatnia, viszont egyikük részéről sem számíthat segítségre. Oromon meghalt, a vén Moha csak hablatyolt, Borostyán ráijesztett, és Kóbor, aki talán egyedüli támasza lehetett volna... kereket oldott. Eloldalgott, akár egy megvert kutya, soha egyetlen szónyi üzenetre sem méltatta, nem szentelt egyetlen gondolatot sem neki, sem Therrunak, hanem csak a saját, agyondédelgetett szégyenével bajlódott. Az volt az ő gyermeke, kisded csecsemője. Azonkívül semmivel sem törődött. Sohasem foglalkozott Tenar bajaival, nem is gondolt rájuk, csak az erőre, az ő erejére, a saját erejére és arra, hogyan használhatná föl azt, hogyan tehetne szert általa még nagyobb hatalomra. Hogyan forraszthatja eggyé az eltörött gyűrűt, teheti ismét egésszé az elveszett rúnát, ültethet királyt az üres trónusra. És amikor az ereje odalett, még akkor is kizárólag az járt az eszében: hogy elhagyta, elveszítette, és ő egyedül maradt a szégyenével, az ürességével.
„Nem vagy igazságos vele” – figyelmeztette Goha Tenart.
„Méghogy igazságos! – háborgott Tenar. – Talán ő olyan igazságos volt velem?”
„Igen! – állította Goha. – Az volt. Vagy legalábbis megpróbált az lenni.”
„Hát akkor jól van! Játszadozzon csak becsületesen a kecskéivel, akiket odafönt legeltet, engem nem érdekel” – gondolta keserűn Tenar, amint hazafelé igyekezett a szélben és az első, még ritka szemű őszi esőben.
– Még havazhat is máma – jegyezte meg Patvar, a bérese, amikor összefutottak a mezők mellett Kaheda felé vezető ösvényen.
– Még hogy havazna! Ilyen korán? Remélem nincs igazad.
– De hogy fagyni fog, az egyszer biztos.
És valóban fagyott, amint lement a nap. Az esővíztócsák és a kis öntözőcsatornák bebőrösödtek, felszínüket elhomályosította a vékony jégtakaró. A Kaheda menti nádas megmerevedett, miután a tövét bilincsbe verte a fagy. Még a szél is magától elcsitult, mintha az is megdermedt volna.
A tűz mellett, amelynek illata édesebb volt Borostyán parazsánál, mivel egy, az elmúlt tavaszon kivágott, öreg almafa darabjaival táplálta, Tenar és Therru cseverészve fonta a gyapjút, miután leszedték a vacsoraasztalt.
– Meséld el a macskaszellemek történetét! – kérte őt Therru, miközben beindította a rokkát, hogy finom fonállá varázsoljon egy tekintélyes kupacnyi, sötétbarna kecskegyapjút.
– Az egy nyári történet.
Therru fölszegte az állát.
– Télen a nagy hősi énekeknek van itt az ideje. Télen az Éa teremtését kell megtanulnunk, hogy szépen énekelhessük a Hosszú Tánc idején, amikor beköszönt a nyár. Ilyenkor a Téli Dalnak van itt az ideje, vagy az Ifjú király cselekedeteinek. És majd napfordulókor, amikor a nap visszafordul észak felé, hogy elhozza nekünk a tavaszt, szépen elénekelheted.
– De én nem tudok énekelni – suttogta rekedten a kislány.
Tenar éppen gombolyaggá csavarta a guzsalyon fölgyülemlett fonalat, a keze biztosan, ütemesen mozgott.
– Az ember nemcsak a hangjával énekelhet – magyarázta közben. – A tudatával is. A világ legszebb hangja sem ér egy fabatkát sem, ha a tudat nem ismeri az éneket. – Az első adag fonál végét közben leoldotta a guzsaly száráról. – Neked nagy erőd van, Therru, és a kiműveletlen erő nagyon veszedelmes lehet.
– Mint az olyanoké, akik semmit sem akarnak megtanulni – bólogatott a kislány. – Mint a vadaké. – Tenar nem értette, mire gondol. Kérdőn nézett hát a szemébe. – Mint azoké, akik ott maradtak nyugaton – magyarázta Therru.
– Ó... mint a sárkányok... Kemay Asszonyának énekében. Hmm. Igen, pontosan. Nos, mivel is kezdjük akkor? Hogyan merültek föl a szigetek a tengerből, vagy hogyan verte vissza Morred király a fekete hajókat?
– A szigetekkel – suttogta Therru. Tenar titokban azt remélte, hogy az Ifjú király tettei mellett dönt majd, mivel számára Lebannen arca egyben Morred arca is volt. Máskülönben a gyerek választása volt a helyesebb.
– Nagyon jól van – mormolta hát helyeslőn, és fölnézett Oromon nagy könyveire, amint ott sorakoztak a tűzhely párkányán. Azzal bátorította magát, hogy azokban mindent megtalálhat, ha netán valamit elfelejtett volna. Mély lélegzetet vett, és belekezdett az énekbe.
Lefekvés idejére Therru már tudta, hogyan emelte ki Segoy az első szigeteket a tenger mélységeiből. Éneklés helyett Tenar letelepedett az ágya szélére, és miután alaposan betakargatta, együtt szavalták csöndesen a Teremtés történetének első szakaszát.
Később az asszony visszavitte a konyhába a kis olajlámpást, és belehallgatott az abszolút csöndbe. A fagy megdermesztette, börtönébe zárta az egész világot. Egyetlen csillag sem pislákolt az égen. A sötétség súlyos teherként nehezedett a konyha árva ablakára. A kőpadlón alattomosan szétterült a hideg.
Visszatelepedett a tűz mellé, mivel még egyáltalán nem volt álmos. Az ének mélységes értelmű szavai fölkavarták a lelkét, és még a Borostyánnal lefolytatott beszélgetés fölötti ingerültség érzése is fűtötte. Elővette a piszkavasat, hogy a hátracsúszott fahasábból előcsalogasson még valami lángocskát. Ahogy megütötte a fadarabot, a koppanás visszhangja betöltötte az egész házat.
Fölegyenesedett, és hegyezni kezdte a fülét.
Megint hallott valami puha, tompa puffanást vagy dobbanást... odakintről, az udvarról... talán a fejőistálló ablaka felől?
Még mindig a piszkavassal a kezében végigsurrant a sötét folyosón, a fűtetlen szobába nyíló ajtó felé. Azután következett a fejőistálló. Maga a ház egy alacsony domboldalnak támaszkodott, így az a két helyiség pinceként nyúlt bele a földbe, csakhogy a padlóval egy magasságban. A veremszobának csak szellőzőkürtője volt, a fejőistálló elülső falában viszont a konyháéhoz hasonló széles, alacsony ajtó és ablak nyílt. A verem ajtaja előtt állva hallotta, hogy azt az ablakot feszegetik vagy ütögetik, fojtott férfisuttogás kíséretében.
Kova különösen megfontolt gazda volt. A ház bejáratán kívül minden külső ajtót erős pánt védett: széles, az ajtófélfába vésett nyílásokba illeszkedő, erős öntöttvas rúd. Mindegyiket lelkiismeretesen gondozta, rendszeresen olajozta, bár egyiket sem használták soha.
Tenar most a helyére illesztette a veremszoba vaspántját. Hangtalanul csusszant be a nyílásba, és halk kattanással illeszkedett a zár oldalából kiálló nyelvre.
Közben hallotta, amint a fejőistálló külső ajtaja kinyílik. A kintiek valamelyike mégiscsak úgy dönthetett, hogy tesz vele egy próbát, mielőtt az ablakot betörnék, és nyomban kiderült, hogy nincs is bezárva. Ismét meghallotta a pusmogó hangokat. Utána csönd lett, olyan mélységes, hogy fülében hallhatta szívverésének dübörgését, olyan erővel, hogy már attól rettegett, elnyom minden más zajt. Érezte, amint a lába megfékezhetetlenül remeg, miközben a padló hidege fölkúszik a szoknyája alá, akár egy jeges kéz érintése.
– Nyitva van – suttogta egy férfi hangja a közvetlen közelében, amitől a szíve még vadabbul meglódult. Keze a pánt után kapott. Azt gondolta, az előbb nem bezárta, hanem kinyitotta, és most szabad az út... Már majdnem a helyére illesztette megint, amikor meghallotta a fejőistálló és a verem szoba között kinyíló ajtó sarkának nyikordulását. Még azt is tisztán kivehette, hogy a fölső zsanérpánt csikorog. Mellesleg a beszélő hangját is fölismerte, csakhogy a tudatának egészen más rétegével.
– Ez itt valami kamraféle – mondta Ügyes, azután, mikor a két helyiség közötti ajtó, amely előtt állt, nekiütődött a vaspántnak: – Ez viszont zárva van. – Újból megzörrent az ajtó. A lapja és a fogantyúja között keskeny fénycsík hatolt be, mint valami késpenge. Egyenesen a mellére esett, mire hátratántorodott, mintha a testébe hasított volna.
Megint megzörrent a pánt, de ezúttal halkabban. Szilárd volt, erősen állt a helyén a megbízható, öreg vasdarab.
Az idegenek egymás között pusmogtak az ajtó túloldalán. Tenar rájött, hogy a ház megkerülését tervezik, azután elölről próbálkoznak tovább. Egyszer csak maga is ott állt a bejárati ajtónál, annak a pántját illesztette a helyére, bár sejtelme sem volt róla, hogyan került oda. Talán az egész valami lidérces álom. Igen, már álmodott ilyesmit... akkor is próbáltak behatolni a házba, és keskeny késpengéket dugdostak be az ajtó résein. Igen, az ajtók! Tényleg, van-e még másik ajtó, amelyen bejöhetnek? Az ablaktáblák... a hálószoba zsalugáterei! A lélegzete annyira elakadt, hogy kételkedett benne, eljuthat-e Therru szobájáig, de a következő pillanatban máris ott találta magát, és az üveglap előtt gyorsan összecsukta a súlyos fatáblákat. A zárnyelvek szilárdan álltak a helyükön, és hangos csattanással illeszkedtek egymásba. A betolakodók most már tisztában voltak a helyzettel. Mindjárt be is törnek. Biztosan odarohannak a szomszéd szoba, az ő szobája ablakához. Hamarabb odaérnek, mint ahogy ő becsukhatná annak a tábláit is. És valóban ott is voltak.
Látta az arcukat, a kinti sötétségben bubbogó körvonalaikat, miközben megpróbálta kiszabadítani a bal oldali ablaktáblát tartóbilincséből. De a rozsdás vas beragadt. Megmozdítani sem volt elég ereje. Ekkor egy tenyér tapadt az üvegre. Sima felületén fehér foltként világított.
– Ott van bent!
– Engedjen be! Nem bántjuk!
– Csak beszélni akarunk magával!
– Ez itt csak a kislányát szeretné látni.
Végre sikerült kiszabadítania a táblát, és azonnal rá is csapta az ablakra. De ha betörik az üveget, odakintről könnyűszerrel benyomhatják. Nem volt rajta más zár, csak egy kallantyú, amely kiszakadhat a deszkából, ha nagyon erőltetik.
– Engedjen be a házba, és nem lesz semmi bántódása – erősködött az egyik hang.
Tenar hallotta, amint a lépteik alatt a fagyott földön herseg a száraz avar. Vajon ébren van-e Therru? A becsapódó ablaktáblák csattanása fölébreszthette, bár ő maga semmi más zajt nem keltett. Ott állt a Therru szobája és a sajátja közötti ajtónyílásban. Koromsötét volt, és néma csend. Nem mert a gyerekhez nyúlni, nehogy fölébressze. De mindenképpen ott kell maradnia mellette, abban a szobában! Harcolnia kell érte! Előbb még kezében volt a piszkavas. Vajon hová tehette? Biztosan ledobta, amikor az ablaktáblák becsukásával bajlódott. Sehol sem találta. Hiábavalóan tapogatózott utána a helyiség mélységes sötétjében, és úgy érezte, a szobának nincsenek is falai.
A konyhába nyíló bejárati ajtó megzördült, vészjóslóan recsegett a keretében.
Ha megtalálná a piszkavasat, odaállhatna mögé, és fölvehetne velük a harcot.
– Ide gyertek! – kiáltott föl ekkor a támadók valamelyike, és Tenar azonnal rájött, mit talált odakint. Fölbámult a konyha széles, könnyen elérhető, táblák nélküli ablakára.
Az asszony, érzése szerint bénult lassúsággal, szinte vánszorogva, odament a szoba ajtajához. Ott volt most Therru hálóhelye. Valamikor a gyerekeik szobája volt. Igen, a gyerekszoba. Éppen ezért nem volt zár az ajtaja belső oldalán. Hogy a gyerekek véletlenül be ne zárhassák magukat, és ne rémüljenek meg, ha a retesz, mondjuk bekattan.
Odaát, a domb túlsó oldalán, a gyümölcsös mögött, Frisspatak és Szilaj biztosan az igazak álmát alussza házikójában. Ha kiáltozna, Szilaj talán meghallaná. Ha kinyitná a hálószoba ablakát és kikiáltana rajta... vagy fölkeltené Therrut, kimásznának az ablakon, és keresztülfutnának a gyümölcsösön... de azok az alakok odakint pontosan arrafelé leselkednének rájuk.
Ez már több volt, mint amit elviselhetett. A dermesztő rémület, amely mindeddig megbénította, most elpattant. Dühtől tajtékozva kirohant a konyhába, a húsvágó deszkáról fölkapta a hosszú éles bontókést, vérben forgó szemmel félrerántotta a reteszt, és kiállt az ajtóba.
– No, gyertek hát! – kiáltotta a sötétbe.
Eközben odakint valaki felüvöltött, szörcsögő nyögést hallatott, és egy másik ember fölordított:
– Vigyázzatok! – Egy másik meg:
– Erre! Erre!
Ezután elnémult minden.
A nyitott ajtóból kiszüremkedő fénysugár megtört a tócsák fekete tükrén, megcsillant a tölgyfák sötét ágain és a lehullott, ezüstös leveleken. Miután a szeme hozzászokott a sötéthez, megpillantott valamit, amint felé kúszik a kerti úton. Olyan volt, mint egy rongycsomó, és csak mászott felé, és közben magas, akadozó hangon vinnyogott. A fénykévén túl fekete alak rohant botladozva, és hosszú pengék villantak.
– Tenar!
– Megállj! – kiáltotta az asszony, és magasba emelte a kését.
– Tenar! Én vagyok az! Karvaly... hallod? Karvaly vagyok!
– Ne mozdulj! – sikoltotta Tenar.
Az egyenes, fekete alak nyugodtan állt az ösvényen heverő fekete rongycsomó mellett. Az ajtóból áradó fényben homályosan fölrémlett egy arc, egy test körvonala, kezében a magasba tartott, éles hegyű szénahányó vasvillával. Akár egy varázspálca, villant az asszony agyába.
– Valóban te vagy? – kérdezte az özvegy.
A férfi már ott térdelt a földre omlott valami mellett.
– Azt hiszem, megöltem – mormolta. Hátranézett a válla fölött, és talpra állt. A másik alak nem mutatott semmi életet, és hangot sem hallatott. A többieknek sem volt nyoma sehol.
– Hová lettek?
– Elfutottak. Gyere, Tenar, segíts!
Az asszony, egyik kezében a késsel, megragadta az ösvényen elterült férfi karját. Kóbor a hóna alá nyúlt, úgy vonszolták föl a lépcsőn és be a házba. Kinyújtóztatták a konyha padlóján. A mellkasából és hastájékából úgy folyt a vér, mint valami lyukas vödörből. Felső ajka visszafittyedt a fogairól, és a szeméből csak a fehérje látszott.
– Zárd be az ajtót! – mondta Kóbor, és Tenar úgy is cselekedett.
– Szorítókötés kell rá – mondta az asszony, elővett egy lepedőt, csíkokra hasogatta, hogy a tépést többször is körbetekerhesse a sebesült hasán és mellén, ahová a vasvilla négy ága közül három teljes erővel behatolt, három, szaggatott peremű vérszökőkutat fakasztva. A vér végigfutott a testen, és lecsöpögött a földre, miközben Kóbor a törzset emelte, hogy Tenar hozzáférjen a sebekhez a tépessél.
– És te hogyan kerültél ide? Talán ezekkel jöttél?
– Igen. De ők nem tudtak róla. Ennél többet nemigen tehetsz érte, Tenar. – Kóbor ezzel leengedte a testet a padlóra, hátratámaszkodott, nehezen lélegzett, és véres kézfejével törölgette verejtékező homlokát. – Azt hiszem, végeztem vele – mormolta ismét.
– Alighanem igen – sóhajtotta Tenar, amint nézte, hogyan terjeszkednek lassan az élénkvörös foltok a férfi sovány mellkasát és gyomortájékát körülölelő, erős vászonpólyán. Fölállt, és rögtön meg is tántorodott a szédüléstől.
– Gyere a tűz mellé – suttogta. – Biztosan teljesen kimerültél.
Fogalma sem volt róla, hogyan ismerhette föl a férfit odakint a sötétben. Talán a hangjáról. Kóbor ormótlan, szőrével kifelé fordított birkabőrökből durván összevarrott juhászsubát és mélyen a szemébe húzott, ellenzős, kötött pásztorsapkát viselt. Megviselt arcát ráncok barázdálták, haja acélszürkén fénylett. Fafüst, téli fagy és birkák szaga terjengett körülötte. Keze reszketett, egész teste hevesen remegett.
– Gyere a tűzhely mellé – szólította ismét az asszony. – Tégy rá egy kis fát!
Kóbor engedelmeskedett. Tenar megtöltötte a vizesedényt, és vasnyelénél fogva előbbre húzta, a fölcsapó lángok fölé.
Szoknyáját is vérfoltok szennyezték, amelyeket hideg vízbe mártott rongydarabbal próbált eltüntetni. Utána Kóbor kezébe nyomta a vászondarabot, hogy ő is törölje le vele a kezére tapadt vért.
– Mit értesz azon – kérdezte közben Tenar –, hogy velük jöttél, de ők nem tudtak róla?
– Éppen lefelé igyekeztem a hegyekből. A Kaheda forrásaitól errefelé vezető úton. – Erőtlenül beszélt, mintha alig kapna levegőt, és reszketésétől a hangja is meg-megremegett. – Meghallottam, hogy valakik jönnek a nyomomban, erre félrehúzódtam az útról. Bementem az erdőbe. Nem volt kedvem beszélgetni senkivel. Nem is tudom, mit éreztem. De valami nem volt rendben körülöttük. Megijedtem tőlük.
Tenar türelmetlenül bólogatott, maga is leült a tűzhely túlsó oldalára, előredőlve hallgatta a másik szavait, kezét szorosan összekulcsolta az ölében. Benedvesített szoknyája hidegen simult a lábához.
– Amikor elhaladtak mellettem, hallottam, amint egyikük kimondja a Tölgyes Tanya nevét. Erre már a nyomukba szegődtem. Valamelyikük állandóan jártatta a száját. A gyerekről beszélt.
– És miket mondott?
Kóbor hallgatott. Csak némi szünet után válaszolta:
– Azt, hogy mindenképpen visszaszerzi... hogy megbüntesse... azt fejtegette. Meg hogy rajtad is bosszút álljon. Amiért elraboltad tőle, azt mondta. – Kóbor elhallgatott.
– Szóval, hogy engem is meg akar büntetni.
– Mindnyájan összevissza locsogtak. Ilyesmiről, arról, igen.
– Ez itt nem Ügyes – intett a fejével Tenar a padlón fekvő alak felé. – Talán ez lenne a...
– Azt mondta, a kislány az övé. – Kóbor szintén a férfira nézett, de rögtön vissza is fordult a tűzhöz. – Haldoklik. Segítséget kellene hívnunk.
– Ugyan, nem hal meg – nyugtatta őt Tenar. – Reggel meg majd elküldök Borostyánért. Hanem a többiek még mindig odakint leselkednek. Hányan is vannak?
– Ketten.
– Nos, ha ez itt meghal, hát meghal, ha megmarad, akkor megmarad. De egyikünk sem megy ki most. – És az asszony fölpattant ültéből a félelem rátörő rohamától. – Kóbor! Behoztad azt a vasvillát?
A férfi odamutatott az ajtó mellé, ahol a falnak támasztott szerszám fogai villogtak a tűz rőt fényében.
Tenar erre visszatelepedett a tűzhely melletti padkára, de most ő reszketett hevesen, tetőtől talpig, ahogyan Kóbor kicsivel előbb. A férfi átnyúlt hozzá, és megérintette a karját.
– Jól van, nyugodj meg – dünnyögte.
– És mi van, ha még mindig odakint leselkednek?
– Mondom, elfutottak.
– De vissza is jöhettek.
– Ketten kettő ellen? És nekünk még egy vasvillánk is van!
Tenar alig hallható suttogássá halkított hangon mormolta rémülten:
– De az ágnyeső kés és a két kasza is ott van kint, a magtár előtt!
A férfi megrázta a fejét.
– Elfutottak. Látták az ajtóban... őt... és téged is.
– És te mit csináltál?
– Nekem rontott. Így hát én is nekimentem.
– Úgy értem, azelőtt. Odakint, az úton.
– Lassan haladtak, és ezért fáztak. Az eső is eleredt, szóval fáztak, és arról fecsegtek, hogy idejönnek. Előtte csak ez az egy beszélt, a gyerekről meg arról, hogy megtanít... kesztyűbe dudálni... – Kóbor szava itt elakadt. – Szomjas vagyok – mondta végül.
– Én is. De a teavíz még nem forrt föl. Folytasd!
A férfi megköszörülte a torkát, és megpróbálta összefüggően elmondani a történteket.
– Az a másik kettő nem nagyon figyelt rá. Biztos már korábban is hallottak tőle ilyesmit. Igyekeztek minél hamarabb túlesni rajta, hogy visszamehessenek Valmouthba. Mintha menekültek volna valaki elől. Szívesen eltűntek volna. De egyre hidegebb lett, ez meg csak locsogott tovább a Tölgyes Tanyáról, a bőrkalapos pedig megjegyezte: „Miért ne mennénk oda, és töltenénk az éjszakát azzal a...”
– Az özveggyel, értem.
Kóbor a tenyerére támasztotta az állát. Tenar várakozott.
A férfi a tűzbe nézett, és valamivel határozottabban folytatta:
– Akkor szem elől tévesztettem őket egy időre. Az út kitért a völgy síkjára, és ott már nem követhettem őket úgy, mint az erdőben, közvetlen közelről. Kerülőt kellett tennem a mezőn, hogy észre ne vegyenek. Nem ismerem jól ezt a vidéket, csak az utat tudom. Attól féltem, ha nekivágok a földeknek, még eltévedek, elkerülöm a házat. Közben egyre sötétedett. Azt hittem, máris elvétettem a tanyát, túlmentem rajta. Visszafordultam hát az útra, és rögtön majdnem beléjük futottam, ott, annál a kanyarnál. Láthatták, amint egy öregember elhalad előttük. Akkor elhatározták, hogy megvárják, amíg besötétedik, és meg nem bizonyosodnak felőle: senki más nem jár az úton. Behúzódtak a magtárba. Én odakint lapultam. Pontosan mellettük, a fal másik oldalán.
– Biztos te is csontig fagytál.
– Hát, hideg volt – tartotta Kóbor a tűzhöz közelebb a kezét, mintha magától a hideg emlékétől is jobban fázna. – Akkor észrevettem a vasvillát a csűrajtó mellett. Amikor végre kijöttek, a ház háta mögé kerültek. Akkor előrejöhettem volna a bejárathoz, hogy figyelmeztesselek, és ezt is kellett volna tennem, de akkor nem gondoltam semmi másra, csak hogy meg kell lepnem őket... Úgy éreztem, ez az egyetlen előnyöm velük szemben, az egyetlen esélyem... Azt gondoltam, az ajtó biztosan be lesz zárva, s ezért be kell majd törniök. De akkor meghallottam, hogy máris majdnem bejutottak, ott hátul. Így hát én is bementem utánuk... a fejőistállóba. Éppen csak visszaléptem onnan, amikor odaértek a bezárt ajtóhoz. – Kóbor rekedten fölkuncogott. – Ott osontak el az orrom előtt a sötétben. Akár orra is buktathattam volna őket... Egyiküknél akadt egy darab kova és acél. Ütött is néhány szikrát a taplójára, amint a zárat keresték. Végül előrekerültek. Közben hallottam, amint becsukod az ablaktáblákat. Arról pusmogtak, hogy betörik az ablakot, amelyik mögött téged megláttak. Akkor a kalapos észrevette azt az ablakot, ott ni – intett a fejével Kóbor a konyha mély nyílású, széles párkányú ablaka felé. – „Adjatok gyorsan egy követ – morogta –, mindjárt beverem vele.” Erre odasiettek hozzá, és nekiláttak, hogy fölsegítsék a párkányra. Erre én elordítottam magam, mire a kalapos leugrott, az egyikük meg... ez itt... egyenesen nekem rontott.
– Óóh... ahh! – nyögött föl a padlón fekvő, mintha Kóbor neki mesélné a történetet. Föl is kelt, és odakuporodott mellé.
– Azt hiszem, tényleg haldoklik.
– Nem, nem hal meg – mondta Tenar. Teljesen nem küzdötte még le a reszketését, de már csak valahogy belülről remegett. Fölsípolt a teáskanna. Felöntötte a teafüvet, és tenyerét a cserépedény oldalára szorította, amíg a főzet leülepedik. Akkor megtöltött két csészét és utána még egy hamadikat is, amelyikbe töltött egy kis hideg vizet. – Még nagyon forró – figyelmeztette Kóbort –, tartsd még egy percig a kezedben! Én közben megpróbálom, hátha belediktálhatok valamennyit.
Leült a kőpadlóra a fekvő alak feje mellé, egyik kezével föltámasztotta, a lehűtött teával teli csészét a szájához emelte, és a szélét beszorította vicsorgó fogai közé. A meleg folyadék beleömlött a szájába. Nyelt belőle egy kortyot. – Nem hal meg – mormolta Tenar. – De ez a padló jéghideg. Gyere segíts, húzzuk közelebb a tűzhöz!
Kóbor nekilátott, hogy levegye a szőnyeget a kémény és a folyosó közötti falnál húzódó hosszú lócáról.
– Azt ne tedd alá, túl szép takácsmunka ahhoz – intette le Tenar. Bement a kamrába, és előhozott egy öreg, viseltes nemezköpenyt, amit derékaljként leterített a sebesült alá. Az elernyedt testet rávonszolták, és a két szárnyával betakarták. A kötésen nem nőttek nagyobbra a nedves, vörös foltok.
Tenar fölegyenesedett, és mozdulatlanná dermedt.
– Therru! – suttogta.
Kóbor körülnézett, de sehol sem látta a gyereket. Az asszony kisietett a helyiségből.
A gyerek... a kislány szobája teljesen sötét és háborítatlan volt. Tenar odatapogatózott az ágyhoz, és kezét rátette a takaróra, ahol Therru válla domborodott melegen.
– Kicsim!
A gyerek békésen szuszogott. Még csak föl sem ébredt. Tenar érezte a testéből áradó meleget, mint valami forró sugárzást a hideg szobában.
Kifelé menet Tenar végighúzta a kezét a komódon. Ujjai hideg fémet érintettek. A piszkavas volt az, amelyet itt tett le, amikor az ablaktáblákkal küszködött. Visszavitte a konyhába. Átlépett a földön fekvő alak fölött, és a helyére akasztotta, a kémény falába vert kampóra. Ott megállt és belebámult a tűzbe.
– Képtelen voltam bármire – mormolta. – De mit is kellett volna csinálnom? Kifutni... azonnal és kiáltozva lerohanni Frisspatakhoz és Szilajhoz. Azalatt nem lett volna idejük, hogy bármi kárt tegyenek a gyerekben.
– És ők bent lettek volna a házban vele, te meg odakint az öregemberrel és az öregasszonnyal. Vagy azalatt szépen föl is kaphatták volna, hogy elszeleljenek vele. Te megtetted, amit megtehettél. És amit tettél, helyesen cselekedted. Éppen a kellő pillanatban. Jól jött a fény a házból, te ott álltál, késsel a kezedben, én meg odakint... jól láthatták a vasvillát is... meg őt, elterülve a földön. Erre menten elfutottak.
– Mármint akik még megtehették – dörmögte Tenar. Odafordult, és egy kicsit megpiszkálta a férfi lábát a cipője orrával, mintha valami tárgy lenne, amire egy kicsit kíváncsi, de ugyanakkor valamennyire fél is tőle, mint, mondjuk, egy döglött viperától. – Te cselekedtél helyesen – jelentette ki végül.
– Nem hiszem, hogy egyáltalán láthatta. Egyenesen belerohant. Olyan volt, mint... – De Kóbor nem mondta ki, milyen volt az érzés. Ehelyett figyelmeztette az asszonyt: – Idd meg a teádat! – És magának is töltött még a tűzhely forró téglái által melegen tartott kannából. – Nagyon jó! De ülj már le! – mondta, és maga is letelepedett.
– Kisfiú koromban – szólalt meg rövid hallgatás után – a kargföldiek rátámadtak a falunkra. Lándzsájuk volt, hosszú lándzsájuk, a nyelére kötözött tollakkal...
Tenar bólintott.
– Igen, az Istenfivérek harcosai lehettek.
– Akkor szőttem egy ködcsináló varázsigét. Hogy megzavarjam őket. De csak nyomultak tovább, legalábbis néhányan. Láttam, amint az egyikük belerohant egy vasvillába... éppen úgy, ahogy ez. Csakhogy azt akkor teljesen keresztülszúrta, valahol a dereka táján.
– Te most bordának ütközhettél – vélekedett Tenar.
Kóbor bólintott.
– Ez volt az egyetlen hiba, amit elkövettél – suttogta az asszony. Még mindig vacogott a foga. Beleivott a teájába. – Kóbor – kérdezte –, mi lesz, ha mégis visszajönnek?
– Nem jönnek vissza.
– Akár föl is gyújthatják a házat.
– Ezt a házat? – nézett körül a férfi a vastag kőfalakon.
– Akkor a szénapajtát.
– De nem jönnek vissza! – ismételte meg Kóbor csökönyösen.
– Nem.
Szorosan markolták a csészéjüket. A kezüket melengették forró falukon.
– A gyerek átaludta az egészet.
– Nagyon jól tette.
– De ezt majd reggel meglátja... itt... reggel, ha fölkel.
Egymásra meredtek.
– Ha tényleg megöltem... ha valóban meghal – csattant föl Kóbor ingerülten. – Éppenséggel ki is vonszolhatom és eltemethetem...
– Temesd el!
De a férfi csak mérgesen megrázta a fejét.
– Ugyan, mit számít? Miért, mondd, miért ne tehetnénk meg? – akaratoskodott Tenar.
– Nem tudom.
– Amint kivilágosodik.
– Akkor majd kiviszem a házból. Taligán. Az öregember majd segíthet.
– Ő már semmit sem képes fölemelni. Majd én segítek.
– Magam is elbírok majd vele. Leviszem a faluba. Akad ott valamilyen gyógyító ember.
– Borostyán, a javasasszony.
Tenar egyszerre kínzón, végtelenül kimerültnek érezte magát. Még a könnyű csészét is alig tudta megtartani a kezében.
– Maradt még a kannában – mormolta elakadó nyelvvel.
Kóbor töltött magának még egy csészével.
A lángok visszfénye táncolt a szemükben.
A tűz föl-fölcsapott, aztán elhalványult, megint felvöröslött a tűzhely kormos falai között, a sötét éjszaka, a sejtelmes égbolt, az esthomály barlangjai, a levegő végtelen tere és a világ távoli fényei alkotta háttér előtt.
Lángok, sárga, narancsszín, pirosas, vöröslő lángnyelvek csapongtak... a szavak, amelyeknek kimondására az asszony nem volt képes.
– Tenar!
– Mifelénk Tehanu annak a csillagnak a neve.
– Tenar, kedvesem. Gyere. Gyere velem!
Már nem a tűzhely előtt ültek. A sötétben álltak... a sötétség termében. A fekete átjáróban. Már azelőtt is jártak arra... egymást vezetve... egymást követve a végtelen feketeségben, a föld színe alatt.
– Erre vezet az út – suttogta az asszony hangja.
TIZENKETTEDIK FEJEZET
Tenar ébredezett, de nem volt semmi kedve végleg fölébredni. Az ablak felől, a zsalugáter résein át homályos, szürke fény szüremkedett be. De miért vannak csukva az ablaktáblák? Kapkodva kiszökkent az ágyból, és a folyosón át kiment a konyhába. Senki sem ült a tűzhely mellett, és a padlón sem feküdt senki. Nem volt semmi jele senkinek és semminek. Kivéve a tálalópolcon álló teáskannát és három csészét.
Therru napfelkelte körül jött elő. Szokásuk szerint megreggeliztek.
– Mi történt? – kérdezte meg a kislány az asztal leszedése közben. A konyha sarkában lévő mosogatódézsában fölcsippentette egy nedves rongydarab csücskét. Az edényben lévő vizet barnásvörös csíkok és foltok tarkázták.
– Ó, csak a havibajom jött meg kicsit korábban – csodálkozott el Tenar, milyen könnyedén hazudik a gyereknek.
Therru egy pillanatig mozdulatlan maradt, orrlikai kitágultak, fejét fölszegte, mint egy szagnyomot fogott ragadozó. Azután visszadobta a vászondarabot a vízbe, és kiment, hogy megetesse a csirkéket.
Tenar rosszulléttel küszködött. Még a csontjai is sajogtak. Odakint még mindig hideg volt az idő, ezért ameddig csak tehette, nem mozdult ki a házból. Therrút is szerette volna maga mellett tartani, de amikor az éles, friss szél előcsalogatta a napot, a kislány mindenáron sütkérezni akart egy kicsit.
– Maradj ott Szilajjal a gyümölcsösben! – figyelmeztette Tenar.
De Therru nem válaszolt semmit, csak kisurrant az ajtón.
Arcának megégett, eltorzult oldala a megbénult izmok és a vastag hegek miatt merev volt, de amint a sebhelyek kissé kisimultak, és Tenar már nem fordult el tőle, csak a torzulást látva benne, hanem azt is arcnak tekintette már, rájött, hogy annak is megvan a maga kifejezőképessége. Amikor Therru megijedt valamitől, a megpörkölődött és megfeketedett oldal valahogy „bezárult”, ahogy Tenarnak tűnt, összehúzódott, és még jobban megkeményedett. Amikor viszont fölizgult vagy megkívánt valamit, még az üres szemgödre is mintha nézett volna, a sebhelyei pedig kipirultak, és ha hozzáért, szinte sütöttek. Most, amikor kiment a házból, valahogy olyan ijesztőnek látszott, mintha az arca nem is emberi, hanem állati lenne, mint egy pikkelyes bőrű, vad, egyetlen csillogó szemű, néma, menekülő teremtmény.
Tenar tisztában volt vele, hogy most, miután először hazudott neki, a kislány is első ízben megtagadja majd neki az engedelmességet. Igen, először, de nem utoljára!
Keserű sóhajtással zöttyent le a tűzhely mellé, és egy ideig nem csinált semmit.
Valaki megkopogtatta az ajtót. Frisspatak és Kóbor... de nem... ezután Karvalynak kell szólítania őt... szóval Karvaly állt a küszöbön. A vén Frisspatak fontoskodón, teli szájjal locsogott, Kóbor sötéten, némán, ormótlanul állt mellette elkoszolódott báránybőr bundájában.
– Gyertek be! – szólította őket az asszony. – Igyatok egy kis teát. Mi újság odakint?
– Megpróbáltak eliszkolni Valmouth felé, de az emberek Kahedananból, az intézőkkel együtt elébük vágtak, és Meggyes házának tornáca előtt kapták el őket – számolt be az eseményekről Frisspatak az öklével hadonászva.
– Ez is elmenekült? – tört rá Tenarra a rémület.
– Csak a másik kettő – nyugtatta meg Kóbor. – Ez nem.
– Tudod, a kerekhegyi régi mészárszékben találták meg a tetemét, apró darabokra vagdalva, mintha a Kahedanan melletti vágóhídon csinálták volna, szóval odajöttek az intézők is tízen vagy tizenketten, és mind csak őket keresték. Múlt éjjel meg az összes falut végigkutatták a környéken, és ma reggel, még talán virradat előtt meg is találták őket Meggyes nyári konyhájában. Félholtra fagytak.
– Akkor ez mégiscsak meghalt? – kérdezte Tenar aggódó hangon.
Kóbor közben lehámozta magáról súlyos bundáját, letelepedett az ajtó mellett álló nádfonatú székre, és bőr lábszárvédője fűzőjét bontogatta.
– Nem, ez még él – közölte nyugodt hangján. – Ott van Borostyánnál. Én vittem le hozzá reggel a kétkerekű kordén. Az emberek már napfölkelte előtt kint voltak az utcákon, és mind azt a hármat keresték. Különben megöltek egy asszonyt, odafönt a hegyekben.
– Miféle asszonyt? – kérdezte Tenar elhalón.
Tekintetével belekapaszkodott Kóboréba. A férfi némán bólintott.
Frisspatak magáénak akarta az egész történetet. Hangoskodva vette vissza a beszélgetés fonalát:
– Beszéltem pár emberrel odaföntről, és aszonták, mind a négyen odafönt tanyáztak, táboroztak, kuncsorogtak és kódorogtak Kahedanan környékén, a nő meg lejárt a faluba kéregetni, összevissza verve, az egész teste csupa seb, kék-zöld folt és égés. Ők kűtték le, azok az alakok, tudjátok, biztos, hogy koldulni, aztán visszament hozzájuk, és aszonta az embereknek, ha üres kézzel tér vissza, még jobban elláttyák a baját, mire megkérdezték tőle, akkor minek megy vissza? De ha nem menne, akkor utána jönnének, aszonya, tuggyátok, meg hogy mindig velük együtt csavargott. De akkor túl messzire mentek, és végül agyonverték, aztán fogták és levitték a tetemét az ósdi vágóhídra, ahol még maradt valami bűzös hulladék, és azt hitték, attól majd nem veszik tán észre, micsinátak vele. Aztán legyüttek onnan, egyenesen ide, tegnap este. És te meg miért nem kiabátá és hívtá bennünket tegnap éjjel, Goha? Karvaly aszongya, egészen itt jártak a háznál, itt szaglásztak körülötte, amikor nekik esett. Biztos meghallottam vóna, vagy esetleg Szilaj, mert az ő füle talán még élesebb, mint az enyém. Neki még tán nem is szót senki?
Tenar megrázta a fejét.
– Akkor máris elmondom neki – lihegte a vénember, boldogan, hogy ő lehet a legelső hírhozó, és eltrappolt az udvaron át. Félútról még visszarikkantott: – Sose gondoltam vóna, hogy így értesz a vasvillához! – címezte a szavait Kóbornak, kacagva megcsapkodta a combját, és továbbügetett.
Kóbor végre megszabadult súlyos lábszárvédőjétől, sáros cipőjét is lehúzta, kitette a lépcsőre, és egy szál zokniban odaballagott a tűzhelyhez. Bőrnadrág, lábszárvédő, háziszőttes gyapjúing: egy gonti kecskepásztor, értelmes képű, karvalyorrú, tiszta, sötét szemű.
– Hamarosan előjönnek az emberek – mondta Tenarnak. – Hogy elmesélhessék neked a történteket, és meghallgassák, itt mi volt már megint. Azt a két menekülni próbálót meg bezárják majd egy üres borospincébe, odaállítanak tizenöt-húsz embert az őrizetükre, és húsz-harminc kölyök is ott sündörög majd, hogy legalább egy pillantást vethessen rájuk... – Ezzel ásított egyet, lazításképpen párszor fölhúzta a vállát, meglóbálta a karját, és ráfordított tekintetével engedélyt kért az asszonytól, hogy letelepedhessen a tűzhely mellé.
Tenar a kuckó padkája felé intett.
– Biztosan holtfáradt vagy – suttogta.
– Aludtam itt egy keveset a múlt éjjel – mondta a férfi, és az ő hangja sem volt sokkal több halk suttogásnál. Megint ásított egyet. Utána fürkészőn fölnézett az asszonyra, vajon ő hogy érzi magát.
– Biztosan Therru anyja volt az! – de ismét csak suttogásra telt tőle.
Kóbor bólintott. Kicsit előredőlve ült, tenyerét a térdére támasztotta, pontosan úgy, ahogy Kova is szokta, és belebámult a tűzbe. Nagyon hasonlítottak egymásra, de ugyanakkor teljesen különbözőek is voltak, olyan különbözőek, mint egy földbe ásott kő és egy szárnyaló madár. Az asszony szíve sajgott, a csontjai nyilalltak, tudata zavarodottan csapongott a baljós előjelek, a szomorúság, a rettegés emlékezete és a terhes könnyűség érzete között.
– A javasasszony átvette az emberünket – mormolta Kóbor. – Biztonság kedvéért le is kötözte, ha netán túlságosan megelevenedne. A sebeit meg teletömködte pókhálóval meg véralvasztó varázsigékkel. Azt mondja, életben marad, hogy fölakasszák.
– Hogy fölakasszák?
– Ez a királyi törvényszék legközelebbi ülésének döntésétől függ. Vagy fölkötik, vagy rabszolgamunkára ítélik.
Az asszony a homlokát ráncolva ingatta a fejét.
– Nem lett volna szabad útjára engedned őt, Tenar – suttogta a férfi gyöngéden Tenar szemébe nézve.
– Nem.
– Súlyos büntetést érdemelnek – folytatta Kóbor, még mindig a szemébe nézve.
– Büntetést. Az az ember is csak azt hajtogatta. Hogy megbünteti a gyereket. Azért, mert rossz. Szóval meg kell büntetni. Meg engem is megbüntet, amiért elhoztam tőle. Azért, mert... – nehézkesen keresgélte a szavakat. – Nem akarok hallani semmiféle büntetésről! Ennek nem lett volna szabad így történnie! Ó, bárcsak tényleg megölted volna!
– Megtettem, amit tehettem.
Jó idő múltán az asszony furcsa, remegő hangon fölkacagott:
– Te aztán igazán megtetted!
– Gondold el, milyen egyszerű lenne az egész – mormolta Kóbor, újból a parázsba meredve –, ha még most is varázsló lennék. Akkor még ott, az úton gúzsba köthettem volna őket egyetlen szavammal, mielőtt bármit észrevettek volna. Leterelhettem volna őket Valmouthba, akár valami birkanyájat. Vagy, gondold csak el, micsoda tűzijátékot rendezhettem volna tegnap este! Sohasem jöttek volna rá, mi is csapott le rájuk.
– Még most sem tudják – mormolta Tenar.
Kóbor rápillantott. Szemében halványan, de elleplezhetetlenül villant föl a diadal fénye.
– Nem – bólogatott –, tényleg nem tudják.
– Jól ért a vasvillához – idézte félhangon Tenar.
A férfi hatalmasat ásított.
– Miért nem mégy be és alszol végre egy keveset? A második szoba a folyosón. Hacsak nem a társaságomat óhajtod inkább. Látom, ott jön Pacsirta és Margaréta meg néhány gyerekük. – mondta Tenar, miután a közeledők hangját meghallván kinézett az ablakon.
– Megfogadom a tanácsodat – dörmögte a férfi, és elvonult.
Pacsirta és a férje, Margaréta, a kovács felesége és még jó néhány barát adta egymásnak a kilincset álló nap, hogy elmondja, amit tud, és kifaggassa Tenart, ahogy Kóbor előre megjósolta. Az asszony rájött, hogy a társaságuktól szinte újjáéled, figyelme elterelődik az előző este rémületének nyomasztó emlékétől, apránként megkönnyebbül, és már úgy tekint rá vissza, mint ami valamikor régebben történt, és nem most történik vele, ami állandóan ott lebeg fölötte.
Ezt kell Therrunak is megtanulnia, csakhogy nem egyetlen éjszakát, hanem egész életét érintően.
Amikor a többiek már mind elmentek, odafordult Pacsirtához.
– Azért vagyok leginkább dühös magamra, mert olyan ostoba voltam.
– Én megmondtam előre, hogy zárva kellene tartanod éjjel a házat.
– Meglehet... nemcsak... erről van szó.
– Tudom – felelte Pacsirta.
– Hanem arra gondolok... amikor itt ólálkodtak, kirohanhattam volna, hogy hívjam Szilajt meg az urát... esetleg még Therrut is magammal vihettem volna. Vagy kiszökhettem volna a pajtába, hogy magam vegyem elő azt a vasvillát. Netán az ágmetsző kést. Annak hétlábnyi hosszú a nyele, a pengéje meg borotvaéles. Ugyanúgy rendben tartom, mint annak idején Kova. Miért nem tettem meg ezt? Miért nem csináltam legalább valamit? Miért próbáltam csupán bezárkózni... tudván, hogy az úgyis csak meddő próbálkozás? Ha... ha Karvaly nem érkezik éppen akkor ide... Mindazzal, amit tettem, csak csapdába ejtettem magamat és a gyereket. Végül mégis az ajtóhoz futottam, kezemben a disznóölő késsel, és rájuk ordítottam. Alig voltam eszemnél. És ezzel aligha rémiszthettem meg őket.
– Nem is tudom – dünnyögte Pacsirta. – Ez tényleg őrültség volt, de talán... nem tudom. Mit tehettél volna az ajtók bezárásán kívül? De így egész életünkben csak az ajtókat zárogathatjuk. Odabent lapulhatunk a házunkban.
Tekintetük körbefutott a kőfalakon, a kőpadlón, a kőből rakott kéményen, a napsugaras konyhaablakon, az egész Tölgyes Tanyán, Kova erős házán.
– Az a nő, az az asszony, akit meggyilkoltak – mondta Pacsirta élesen Tenar szemébe nézve –, ugyanaz volt.
Tenar bólintott.
– Egyikük azt mondta nekem, hogy terhes volt. A negyedik vagy az ötödik hónapban járhatott.
Mindketten elhallgattak egy időre.
– Csapdába estünk – suttogta végül Tenar. Pacsirta hátradőlt, tenyerét erős combjára feszülő szoknyájára támasztotta, gerince kiegyenesedett, csinos arca elkomorodott.
– Félelem – mormolta. – De mitől rettegünk annyira? Miért hagyjuk, hogy így megfélemlítsenek bennünket? Ők viszont vajon mitől félnek? – Kezébe vette az imént megstoppolt harisnyát, körbeforgatta, kisideig némán hallgatott, majd végül megkérdezte: – Vajon miért rettegnek éppen tőlünk?
Tenar nem válaszolt neki, csak fonta tovább a gyapjút szótlanul.
Ekkor Therru futott be pihegve, mire Pacsirta kedélyesen üdvözölte.
– Hát itt van az én kis aranyom! No gyere, ölelj meg, mézecském!
Therru örömmel átnyalábolta.
– Kik azok az emberek, akiket elfogtak? – kérdezte reszelős, monoton hangján, tekintetét Pacsirtáról Tenarra fordítva.
Az özvegy leállította a motollát, és kimérten magyarázta:
– Egyikük az az Ügyes. Egy másiknak Bozontos a neve. Azt meg, aki megsebesült, Tekergőnek hívják. – Szemét beszéd közben Therru arcára szegezte. Látta a belső tüzet, az elvörösödő sebhelyeket. Az asszonyt pedig, akit megöltek, Kötelesnek, alighanem.
– Kötekedőnek – suttogta a kislány.
Tenar rábólintott.
– Egészen megölték?
Újabb bólintás.
– Ebihal azt mondja, itt jártak!
Tenar megint csak bólintott.
Therru ugyanúgy nézett körül a helyiségben, mint imént az asszonyok. Az ő tekintete azonban teljesen üres maradt: nem látta a falakat.
– Megölik őket?
– Akasztófára kerülhetnek.
– És meghalnak?
– Igen.
A gyerek csaknem közönyösen biccentett. Visszament az udvarra, és csatlakozott Pacsirta gyerekeihez a kútház mellett.
A két asszony nem szólt egymáshoz semmit. Csak fontak, stoppoltak tovább a tűzhely mellett, Kova tanyaházában.
Hosszú szünet után Pacsirta törte meg a csendet:
– És mi lett azzal a fickóval, a juhásszal, aki idáig követte őket? Mintha azt mondtad volna, Karvalynak hívják.
– Odabent alszik – intett a fejével Tenar a ház belseje felé.
– Ó! – lepődött meg Pacsirta.
Csöndesen surrogott a rokka.
– Már a tegnapi este előtt is ismertem őt.
– Ó! Biztosan odaföntről, Re Albiból.
Tenar bólintott. A rokka kereke pörgött tovább.
– Hanem hogy annak a háromnak a nyomába szegődött, és a sötétben még nekik is ment egy szál vasvillával, ahhoz kellett egy kevés bátorság. Pedig nem is fiatal ember, ugye?
– Nem. – Majd rövid hallgatás után: – Betegeskedett, de mégis munkára volt szüksége. Így aztán fölküldtem a hegyekbe Frisspatakhoz, hogy kérdezze meg tőle, fölfogadja-e. Hanem az öreg úgy gondolta, még megáll ő a saját lábán, így aztán fölküldte egészen a forrásokon túl, a hegyi legelőkre. Éppen onnan tért vissza tegnap.
– Ezek szerint befogadod a házba?
– Ha ő is úgy akarja – mondta Tenar.
Újabb csoport érkezett a faluból a Tölgyes Tanyára. Kíváncsiak voltak Goha történetére, el akarták mesélni neki saját szerepüket a gyilkosok elfogásában, meg akarták nézni a vasvillát és hosszú fogait összehasonlítani a Tekergő nevű fickó kötésén látható három véres folttal, még egyszer végigcsócsálni az egész históriát. Tenar végül örömmel fogadta az est közeledtét, behívta Therrut, hogy magukra zárhassa az ajtót.
Már nyúlt volna a retesz után, de akkor leeresztette a kezét, erővel elfordult tőle, és mégis nyitva hagyta.
– Karvaly a te szobádban van – tájékoztatta a kislányt, miután visszajött a veremszobából, kezében néhány friss tojással. – Neked is meg akartam mondani, hogy itt maradt, de elfelejtettem, ne haragudj.
– Ismerem őt – suttogta Therru, miközben a kezét és arcát mosta a dézsában. Amikor pedig Kóbor álomittas tekintettel és bizonytalan léptekkel bejött a konyhába, egyenesen odament hozzá, és felé nyújtotta a kezét.
– Therru! – dörmögte a férfi, lehajolt hozzá, és a karjára emelte. A kislány kurtán megölelte, azután visszakéredzkedett a földre.
– Már tudom a Teremtés énekének az elejét – dicsekedett a vendégnek.
– El is énekelnéd nekem? – Ismét kérdő pillantással kért engedélyt a ház asszonyától, mielőtt letelepedett volna helyére, a tűzhely mellé.
– Csak elmondani tudom.
Kóbor bólintott, és komoly arckifejezéssel várakozott. A gyerek belekezdett a történetbe:
Teremtés a semmiből,
Végzet a kezdet felől,
Ki tudná biztosan?
Csak azt tudjuk, hol nyílik a rés,
Amelyen belépünk, innen távoztunkban.
És minden lény között,
Akik visszatérnek,
Ott a legvénebb,
A Kapu Őrizője, Segoy...
A gyerek hangja olyan volt, mintha drótkefével sikálnának valami fémtárgyat, mint a száraz avar zizegése, lobogó tűz sistergése. Végül elmondta az első szakasz befejező versét is:
S akkor a habokból fölmerült Éa, a fényes.
Kóbor gyorsan, elismerően bólintott:
– Nagyon jó – mormolta halkan.
– Tegnap este – szólalt meg Tenar –, csak tegnap este tanulta meg. Mintha teljes esztendeje lenne.
– Tovább is meg tudom tanulni – büszkélkedett Therru.
– Meg is fogod – biztatta Kóbor.
– Most pedig, kérlek, gyere és segíts megpucolni a tököt – szólította Tenar, és a kislány szó nélkül engedelmeskedett.
– És én mit csináljak? – kérdezte Kóbor. Tenar abbahagyta a munkáját, és felé fordult.
– Az a fazék kellene nekem, tele forró vízzel.
A férfi bólintott, és odavitte az edényt a nyomós falikúthoz.
Elkészítették a vacsorájukat, utána megették, és a maradékot eltakarították.
– Mondd el még egyszer a Teremtés énekét, ameddig tudod – mondta a kislánynak Kóbor, a tűzhely mellé telepedve –, onnan majd együtt haladunk tovább.
És Therru elmondta a második szakaszt is... egyszer Kóborral, egyszer Tenarral és végül egyedül.
– No, ágyba! – szólt a gyerekre az asszony.
– De még nem meséltél Karvalynak a királyról!
– Akkor mesélj neki róla te! – mondta Tenar, magában mulatva a kislány csalafinta késlekedésén.
Therru Kóbor felé fordult. Arca eltorzított és ép fele, látó és vak szeme megélénkült, tűzben égett.
– A király egy nagy hajón érkezett. Hosszú kardja volt. Adott nekem egy delfint, csontból. A hajója csak úgy röpült, de én rosszul voltam, mert Ügyes hozzám ért. De akkor a király is megérintett ugyanott, és a foltok eltűntek rólam. – Ezzel megmutatta vékony és mégis valahogy gömbölyded karját. Tenar is odanézett. Egészen megfeledkezett azokról a foltokról.
– Egy napon szeretnék elröpülni oda, ahol Ő lakik – suttogta Therru Kóbor fülébe. A férfi rábólintott. – És meg is teszem! – tette még hozzá a gyerek. – Te tudod, hol lakik?
– Igen. És jól ismerem őt. Egyszer hosszú utazást tettünk vele kettesben.
– Hová?
– Oda, ahol nem kel föl a nap, és nem mennek le a csillagok. Meg vissza... abból a világból.
– Repültetek?
Kóbor megrázta a fejét.
– Én csak a földön tudok járni – mormolta.
A kislány egy kicsit még elrágódott a hallottakon, majd, mint aki elégedett velük, elköszönt: – Jó éjszakát! – és visszavonult a szobájába. Tenar utána ment, de ma este a gyerek nem vágyott altatódalokra.
– Majd fölmondom magamban a Teremtés énekét a sötétben – büszkélkedett. – Mind a két szakaszt!
Tenar visszajött hát a konyhába, és letelepedett Kóborral átellenben, a tűzhely túlsó oldalán.
– Milyen gyorsan fejlődik ez a gyerek – sóhajtotta. – Alig tudok lépést tartani vele. Öreg vagyok én már egy kislány fölneveléséhez. És ő... ugyan engedelmes velem, de csak azért, mert neki is úgy tetszik.
– Ezzel biztos csak önmaga előtt igazolja az engedelmességet – állapította meg Kóbor.
– De ha egyszer fejébe veszi, hogy többé nem engedelmeskedik, akkor mit csináljak? Van benne valami vadság. Néha az én kis Therrum, máskor meg valami egészen más, megközelíthetetlen. Megkérdeztem Borostyánt, vállalná-e a tanítását. Bükkös tanácsára. De elutasított. Miért? – kérdeztem. „Mert félek tőle” – válaszolta. De te, látom, nem félsz, tőle. És ő sem tetőled! Te és Lebannen vagytok az egyedüli férfiak, akiknek az érintését eltűri. Én meg hagytam... hogy az az Ügyes... de erről nem tudok beszélni. Ó, nagyon fáradt vagyok. Nem értek már semmit...
Kóbor egy csomós fadarabot lökött a tűzre, hogy lassan, csöndesen égjen, utána mind a ketten némán bámulták a lángocskák fürge táncát.
– Szeretném, ha itt maradnál, Kóbor – mormolta az asszony. – Ha neked is úgy tetszik.
A férfi nem válaszolt azonnal.
– Esetleg tovább akarsz menni Enyhelyre... – tapogatózott Tenar.
– Nem, nem! Nincs hová igyekeznem. Egyszerűen munkát kerestem.
– Nos, itt igazán bőven akad tennivaló. Frisspatak ugyan a világért sem ismerné el, de a reumája miatt már alig képes többre egy kis kertészkedésnél. Amióta ide visszajöttünk, egyre csak valami segítséget keresek. Megmondhattam volna a vén fafejűnek, mi a véleményem róla, amiért olyan kurtán-furcsán fölküldött téged a hegyekbe, de mi hasznom lett volna belőle? Úgysem értette volna meg!
– Az nagyon is jól jött nekem – dörmögte Kóbor. – Igazán szükségem volt arra az időre.
– Birkákat őriztél odafönt?
– Kecskéket. Egész fönt, a legelők legszélén. A fiú, akit fölfogadtak, megbetegedett, ezért Meggyes nekem adta a munkát, és már a legelső nap föl is küldött. Odafönt tartják őket, minél magasabban és minél tovább, hogy sűrűre nőjön a gyapjuk. Az utóbbi hónapban persze már kezdett elegem lenni abból a hegyből. És akkor Meggyes még fölküldte ezt a vastag bundát, hogy a mellé adott élelemmel menjek még följebb, és maradjak olyan sokáig, amíg csak tudok, így is tettem. Ott legfönt megint egész jól éreztem magam.
– Egyedül – jegyezte meg az asszony.
Kóbor halvány mosollyal bólintott rá.
– Te mindig is magányos voltál.
– Igen, az voltam.
Tenar nem szólt többet. Kóbor hosszan ránézett.
– Szeretnék itt dolgozni nálad – dörmögte.
– Akkor meg is állapodtunk – derült föl Tenar, majd kisvártatva mégis hozzátette –: legalábbis erre a télre.
Aznap még keményebbre fordult a fagy. A világ tökéletesen elcsöndesedett körülöttük, eltekintve a tűz halk pattogásától. A csönd úgy telepedett közéjük, mint valami eleven teremtmény. Az asszony fölemelte a fejét, és a férfi szemébe nézett.
– Nos – mondta csöndesen –, melyik ágyban aludjak, Kóbor, a gyerekében vagy a tiédben?
Kóbor mély lélegzetet vett. Halk hangon mormolta:
– Az enyémben, ha te is úgy akarod.
– Úgy akarom!
A néma csönd megbéklyózta a férfit. Tenar látta, amint küszködik magában, hogyan törje meg.
– És ha elég türelmes leszel hozzám – dünnyögte végül.
– Huszonöt éve egyfolytában türelmes vagyok hozzád – suttogta Tenar. Ránézett a barátjára, és halkan fölnevetett. – No gyere, gyere ide hozzám, kedves... jobb későn, mint soha! Én csak egy fáradt öregasszony vagyok... De semmi sem veszett el, soha semmi sem vész el. Erre te magad tanítottál. – Ezzel fölállt, és a férfi is követte a példáját. Az asszony felé nyújtotta a kezét, ő pedig elfogadta. Összeölelkeztek, és ölelésük egyre szorosabbá vált. Olyan hevesen, olyan szenvedéllyel ölelték egymást, hogy önmagukon kívül minden egyéb megszűnt létezni számukra. Most az sem számított, végül melyik ágyban térnek nyugovóra. Ezt az éjszakát a kemencesutban töltötték el, ahol az asszony bevezette Kóbort annak a titoknak az ismeretébe, amelyet mindeddig a legbölcsebb férfiú sem tudott megtanítani neki.
Kóbor egyszer fölkelt, hogy tegyen a tűzre, és azt a finom szőttest is lecibálta a padkáról. Tenarnak ezúttal egy szava sem volt ellene. Takarójukul Tenar köpönyege és Kóbor birkabőr bundája szolgált.
Hajnalhasadtakor ébredtek föl megint. Az ablak előtt, a tölgyfák félig kopasz ágain halvány, ezüstös fény csillant.
Tenar egész hosszában Kóborhoz simult, hogy magába szívhassa testének melegét. Kis idő múlva halkan megszólalt:
– Ő feküdt itt nem is régen. Tekergő. Éppen alattunk...
Kóbor tétova horkanással tiltakozott.
– Most váltál igazán férfivá – suttogta fülébe az asszony. – Először is telelyuggattál egy másik férfit, utána elháltál egy igazi asszonnyal. Ez lehet a helyes sorrend, legalábbis azt hiszem.
– Csitt! – suttogta a férfi, felé fordult, és a vállára fektette a fejét. – Ne csináld!
– De igenis csinálom, Kóbor! Én szegény emberem! Nincs bennem kegyelem, csak igazságosság! Engem nem tanítottak a kegyelemre. A szerelem az egyetlen kincs, amivel rendelkezem. Ó, Kóbor, kérlek, ne félj tőlem! Te vagy a férfi a szememben, az első pillanattól, ahogy megláttalak. Nincs olyan fegyver, sem asszony, sem varázslat vagy bármely más erő, amely férfivá tehet egy embert, csak ő maga!
Egy darabig némán feküdtek a csönd édes melegében.
– Mondj hát valamit!
A férfi egyetértően mormogott valamit álmosan.
– Hogyan hallhattad meg, mit beszélnek? Tekergő, Ügyes meg az a harmadik? Hogyan kerülhettél éppen oda és pontosan a kellő pillanatban?
Kóbor erre már fél könyékre emelkedett, hogy Tenar arcába nézhessen. A férfi arca olyan nyílt és sebezhető volt megkönnyebbülésének, kielégültségének és elérzékenyültségének hatására, hogy Tenar kénytelen volt megérinteni... méghozzá a száját, ahol megcsókolta... először... hónapokkal ezelőtt... mire Kóbor ismét a karjába zárta, és a párbeszéd nem szavakkal folytatódott tovább.
Maradt még pár formaság, amit el kellett intézniök. A legfőbb, hogy Frisspatak és a Tölgyes Tanya többi lakója értesüljön róla, hogy az „öreg gazdát” asszonyuk újonnan fölvett segítséggel helyettesítette. Tenar mindezt meg is tette, azonnal és határozottan. Senki nem tehetett ellene semmit, és senkit sem fenyegetett semmivel. Bármely özvegy szabad kézzel kormányozhatta megboldogult férje birtokát mindaddig, amíg nem jelentkezett jogos férfi utód vagy más örökös. Ebben az esetben Kova fia, a tengerész volt az örökös, és az özvegy csupán az ő számára tartotta karban a gazdaságot. Ha ő netán meghal, Frisspatak kötelessége az örökös tulajdonának gondozása, ha Szikra egyáltalán igényt tart rá majd valamikor, ha viszont nem, akkor Kova egyik távoli unokaöccse örökli majd, aki ott lakik valahol messze Kaheda vidékén. A két házaspárt, akiknek semmi tulajdonuk nem volt a gazdaságban, de létfenntartásuk a benne végzett munka eredményétől függött, a gonti íratlan törvény szerint senki sem küldhette el, akivel esetleg az özvegy összeállt, még akkor sem, ha netán hozzámegy feleségül. Tenar viszont attól tartott, hogy szemére vetik Kova iránti hűtlenségét, hiszen az elhunytat jóval régebbről ismerték, mint őt. Legnagyobb megkönnyebbülésére azonban semmiféle hasonló ellenvetés nem merült föl. Karvaly egyetlen vasvillaszúrással megnyerte a rokonszenvüket. Mellesleg, egy asszony részéről csak a józan ész jele, ha egy férfit kíván maga mellett, mindenkori védekezés végett. Ha végül az ágyába is befogadja őt... nos, az özvegyek ilyesféle étvágya igencsak közismert. No és, egyáltalán ez az özvegy mégiscsak egy idegen!
A falubeliek is majdnem ugyanígy vélekedtek. Volt ugyan némi pusmogás és találgatás, de jórészt semmi több. Ezek szerint mégiscsak könnyebb a köztisztelet megszerzése, mint ahogy Moha gondolta. Vagy talán arról van szó, hogy a használt holminak amúgy is csekély az értéke?
Úgy érezte, a belenyugvásuk éppúgy bemocskolja és megalázza, ahogy a rosszallásuk tette volna. Csupán Pacsirta szabadította föl e feszültség alól azzal, hogy egy szó megjegyzést sem tett... soha nem ejtett ki a száján olyasmit, hogy „férfi, nő, özvegy vagy idegen”, amikor a közelükben tartózkodott, csak nézte őt és Karvalyt, valami mélységes érdeklődéssel, kíváncsisággal, irigységgel és nagylelkűséggel.
És mivel Pacsirta nem holmi pásztornak, béresnek, özvegy szeretőjének tekintette Karvalyt, hanem őt magát nézte, számos, igazán különleges sajátosságot vett észre benne. Egyszerű méltósága nem sokban különbözött az általa ismert többi férfiétól, de valahogy mégis másnak tűnt. Valahogy Kóbor nagynak látszott a szemében, nem a magasságával vagy a súlyával, abban biztos volt, hanem a lelke és az esze által. Egyszer meg is jegyezte Borostyánnak:
– Ez az ember nem töltötte egész életét kecskék között. Sokkal többet tud a nagyvilágról, mint egy parasztgazdaságról.
– Én inkább azt mondanám, hogy valami varázsló, akit megátkoztak, vagy valami más módon veszítette el az erejét – duruzsolta a javasasszony. – Ilyesmi nemegyszer előfordul.
– Ó! – sóhajtott föl Pacsirta.
De a „fővarázsló” szó túlságosan súlyos és hatalmas volt ahhoz, hogy elválaszthassa a paloták fényűzésétől, és összekapcsolja a Tölgyes Tanyán élő ősz hajú, sötét szemű férfival, és ezt soha nem is tette meg azután sem. Ugyanis ha megtette volna, sohasem lehetne olyan közeli barátja többé, mint eddig volt. Maga az a gondolat is nyomasztotta őt, hogy a férfi valaha tényleg varázsló lehetett, hiszen a híre előtte járt, és hallott róla, mielőtt egyáltalán megjelent volna a világukban. Abban a pillanatban Kóbor éppen az egyik almafa tetején küzdött az elszáradt ágak levagdosásával, és vidám kiáltással üdvözölte az asszonyt, amint az belépett a portára. Igazán találó a neve, gondolta Pacsirta, hiszen ott ült a fa tetején – és fölintegetett neki elhaladtában.
Tenar nem feledkezett meg a kérdésről, amelyet a kemencesutban tett föl neki, a báránybőr bunda alatt. Néhány nap vagy hónap múltán ismét előhozakodott vele, mivel az idő igen kellemesen és gyorsan telt számukra, a tél ölelésébe fagyott gazdaság közepén álló, meleg kőházban.
– Tényleg, még sohasem mondtad el nekem – faggatózott –, miről beszéltek ott, akkor, idefelé jövet.
– Úgy emlékszem, mindent elmondtam erről. Félrehúzódtam és elrejtőztem, amint meghallottam, hogy valaki mögöttem jön az úton.
– De miért?
– Egyedül voltam, és hallottam, hogy valami rablóbandák kószálnak a vidéken.
– Hát persze... De ahogy elhaladtak melletted, Tekergő pontosan Therru nevét említette?
– Tölgyes Tanyát mondott, azt hiszem – felelte Kóbor.
– Nagyon is meglehet. Csakhogy olyan közönségesnek tűnik.
Tudván, hogy ez nem a kételkedés jele Tenar részéről, Kóbor várakozón hátradőlt.
– Olyasmi ez, ami általában a varázslókkal fordulhat elő – találgatott az asszony.
– És másokkal is.
– Előfordulhat.
– De kedvesem, csak nem akarsz mégis valaki mást tenni a helyembe?
– Nem! Egyáltalán nem! Lehetne ennek bármi józan értelme? Ha még ebben a pillanatban is varázsló lennél, vajon eljöttél volna ide?
Közben a nagy, tölgyfa keretes ágyban feküdtek, alaposan betakarva a vastag báránybőrökkel és pehelydunyhákkal, mivel ebben a szobában nem volt tűzhely és ráadásul a hirtelen lehullott hó miatt is ez volt az utóbbi évek egyik legfagyosabb éjszakája.
– Hanem én mégis szeretném megtudni a következőt... Létezik-e valami azonkívül, amit hatalomnak nevezel... ami esetleg még annál is fontosabb lehet? Vagy aminek ez a hatalom vagy erő csak egyik fölhasználási módja? Mint most is? Oromon azt mondta rólad egyszer, hogy még azelőtt, hogy bármi varázserőt elsajátítottál volna vagy bárki bármit megtaníthatott volna neked, máris valamiféle mágus lehettél. Azt mondta varázslónak születtél. Talán ezért gondoltam én úgy: ha az ember hatalomra vágyik, először valahol teret kell teremtenie ennek a hatalomnak. Van ott valami űr, amit be kell töltenie. És minél nagyobb ez az üresség, annál több erő kell a betöltéséhez. Hanem ha minderre sohasem volt kész az erő, vagy elrabolta valamilyen hatalom, vagy önként áldozta föl valaki, az üresség mégis ott marad!
– Ó, ez az üresség! – sóhajtott föl Kóbor.
– Az „üresség” csak az egyik szó a megnevezésére. Lehet, hogy nem is a legjobb.
– Talán „képesség”? – töprengett Kóbor, de nyomban meg is rázta a fejét. Ami elnyerheti a létezését... ami egyáltalán lehet.
– Azt hiszem, ott voltál azon az úton, pontosan azon a helyen és abban a pillanatban... mert ez volt a sorsod! Nem te voltál az előidézője. Nem te okoztad! Nem a te hatalmad volt a forrása! Csak éppen valahogy megtörtént veled. Éppenséggel az „ürességed” miatt.
– Ez nincs messze attól, amit én kisfiúkoromban tanultam meg Kútfő szigetén – mondta Kóbor egy kis szünet után –, hogy az igazi mágia abban rejlik, amit amúgy is mindenképpen meg kell tenned. Hanem ez azért mégis több ennél... Nem a cselekedetről, hanem a végrehajtásának kötelességéről van szó...
– Nem hiszem, hogy igazán fején találtad a szöget. Inkább úgy hangzik, mint annak a forrása, ahonnan az igazság származik. Hát nem azért jöttél ide, hogy megmentsd az én életemet? Hát nem beledöfted azt a vasvillát Tekergő mellébe? Az valóban „hősi tett” volt, elismerem, olyasmi, amit neked mindenképpen meg kellett tenned...
A férfi hosszan elgondolkodott a hallottakon, és végül csak megkérdezte az asszonyt:
– Ez afféle bölcsesség, amit akkor tanítottak meg neked, amikor a Sírok Főpapnője voltál?
– Nem! – akkor az asszony lazán kinyújtózott, és belebámult a sötétségbe. – Arhát arra tanították, hogy a hatalom birtoklásáért áldozatokra van szükség. Önmaga és mások föláldozására. Egyértelmű az alku: adj valamit... és akkor kapsz is valamit! És még csak nem is mondhatom, hogy ez így nincs igazán jól. De az én lelkem nem fér bele ebbe a szűk skatulyába, amely szerint valamit valamiért, fogat fogért, életet valaki más haláláért... Az igazi „szabadság” valahol ezen túl rejtőzködik. Túl a fizetségen, kárpótláson, áron és béren, túl minden megállapodáson és mérlegelésen... mégis ott van, létezik a szabadság!
– Látod, ez az átjáró közöttük – dörmögte Kóbor kedvesen.
Aznap éjjel Tenar álmodott. Álmában látta Éa teremtésének átjáróját. Olyan volt, mint egy kis, durva, homályos, vastag üvegből való ablak egy, a tengerre néző ház nyugati falában alacsonyan elhelyezve. Az ablak csukva volt. Még egy erős vaspánt is keresztezte. Szerette volna kinyitni, de volt valami, egy szó vagy kulcs, amit elfelejtett, egy varázsszó, kulcs vagy név, amely nélkül sehogy sem nyithatta ki. Kőfalú szobákban keresett, kutatott utánuk, de a szobák egyre kisebbekké váltak, összeszűkültek, míg az nem tudatosult benne, hogy Kóbor öleli, próbálja fölébreszteni, megnyugtatni lágy szavaival: „Jól van, édes szerelmem, meglátod, minden rendben lesz!”
– Nem tudok megszabadulni! – sikoltotta Tertar, és még szorosabban hozzábújt.
A férfi vigasztalta, simogatta a haját. Végül vissza-feküdtek egymás mellé, és a férfi az asszony fülébe súgta:
– Nézd csak!
Akkor kelt föl éppen a fogyó hold. A frissen hullott hóról visszaverődött fehér ragyogása, és beszivárgott a szobába, mivel Tenar a kemény fagy ellenére sem zárta be az ablaktáblát. Maga a levegő is belső fénnyel vibrált fölöttük. Ott feküdtek az árnyékos sarokban, de úgy tűnt, hogy fölöttük a mennyezet csupán egy könnyű fátyol, közöttük és a fény végtelen, ezüstös, nyugodt mélységei között.
Gont szigetén ezen a télen sok hó esett, és a fagyos idő is hosszan elnyúlt. Nyáron gazdag volt az aratás. Bőven akadt táplálék a jószágnak és az embereknek, akiknek nem volt sokkal több dolguk, mint hogy elfogyasszák és élvezzék szobáik melegét.
Therru már végig tudta Éa teremtésének énekét. A napforduló reggelén a téli dalt és Az ifjú király tetteit is fölmondta. Már értett a lepénysütéshez, ügyesen font a rokkán, és megtanult szappant főzni. Tudta a hó alól kikandikáló minden növény nevét és hasznát, és sok egyéb szóbeli és gyógyító praktikát is elsajátított, amit Kóbor elraktározott a fejében Oromonnál töltött rövid inaskodása és kútfői, hosszú tanulóévei alatt. De nem vette le a kandallópárkányról a Rúnák könyvét, sem a Törvények köteteit, és a Teremtés nyelvéből sem tanított meg egyetlen szót sem a kislánynak.
Ezt a kérdést Tenarral is megvitatták. Az asszony elmondta neki, hogy az egyetlen tolk szót megtanította ugyan a gyereknek, de ott megállt, mert tovább oktatni helytelennek vélte, bár maga sem tudta, miért.
– Talán azért – tűnődött –, mert sohasem beszéltem igazán azt a nyelvet, és varázsláshoz sem használtam. Azt gondoltam, jobb lenne, ha olyasvalaki tanítaná meg neki, aki igazán ismeri.
– Olyan ember nem létezik.
– És olyan asszony sincs, aki legalább félig tudná.
– Úgy értettem, hogy csak a sárkányok beszélik saját anyanyelvük gyanánt.
– És ők hogyan tanulják meg?
A kérdésen meglepődve, Kóbor egy kicsit késlekedett a válasszal. Biztosan megpróbálta fölidézni, amit valaha hallott, amit egyáltalán tudott a sárkányokról.
– Nem tudom – mormolta végül. – Ugyan mit tudunk mi róluk? Talán ők is úgy tanítanak, mint mi, emberek? Anya a gyermekét, idősebb a fiatalabbat? Vagy olyanok, mint az állatok? Megtanulnak ugyan egyet-mást, de a tudásuk nagyobbik része velük születik? Látod, még ezt sem tudjuk igazán. De azt hiszem, hogy a sárkány és a sárkánybeszéd valahogy egy és ugyanaz. Egyetlen teremtmény.
– És más nyelvet nem is beszélnek?
– Ők nem tanulnak – bólintott Kóbor. – Egyszerűen vannak és kész.
Ekkor Therru lépett be a konyhába. Egyik föladata a fásláda feltöltése volt. Most is ezzel foglalatoskodott. Rövid báránybőr kabátkában és meleg sapkában térült-fordult többször is a fáskamra és a konyha között. Beleborította terhét a kéményzugban álló ládába, és indult is vissza újabb fordulóra.
– Most meg mit énekel? – kérdezte Kóbor.
– Therru?
– Igen. Amikor egyedül van.
– De hiszen sohasem énekel. Nem is tud!
– Úgy értem, a maga módján: „Nyugatabbra a nyugatnál...”
– Ó! – sóhajtott föl Tenar. – Arra a történetre gondolsz! Oromon sohasem beszélt neked Kemay Asszonyáról?
– Nem – ismerte el a férfi. – Mondd el nekem!
Tenar fonás közben el is mesélte a történetet. Szavait egyhangúan kísérte az orsó zizzenő surrogása. A végén még hozzátette:
– Amikor a Szélkötő mester elmondta, hogy egy „gonti asszony” keresésére jött ide, őrá gondoltam. De mára már egész biztosan meghalt. És egy halászasszony, akármennyire is sárkány, ugyan hogy lehetne a fővarázsló?
– A Formamester különben sohasem állította, hogy annak a gonti asszonynak fővarázslóvá kell lennie – dörmögte Kóbor. Közben egy alaposan elrongyolódott térdnadrágot foltozott az ablakpárkányon ülve, hogy elcsípje a borongós nap sápatag fényét. Alig fél hónappal jártak a napforduló után, és még dermesztően fagyos volt az idő.
– Akkor, végül is, mit állított?
– Csak egy „gonti asszonyt” emlegetett. Te magad is azt mondtad.
– De közben azt is firtatták, ki lehetne a következő fővarázsló!
– És nem kaptak választ a kérdésükre!
– Végtelen számúak a varázslók érvei – jegyezte meg Tenar meglehetősen szárazon.
Kóbor elszakította a cérnát, és a maradékát fölcsavarta az ujjára.
– Kútfőn egy kicsit megtanítottak köntörfalazni, ez igaz – ismerte el a férfi –, de ez most nem afféle szófecsérlés. Az a „gonti asszony” nem lehet fővarázsló. Egyetlen asszony sem lehet azzá soha. Azonnal le is rombolná, amivé vált, pusztán azzal, hogy azzá válik. A kútfői varázslók férfiak... az erejük férfierő, a tudásuk férfibölcsesség. A férfiúságot és a varázslótudományt egyetlen sziklából faragták: a hatalom a férfiak tulajdona! Ha a nőknek is lenne hatalmuk, mik lennének a férfiak, ha nem olyan asszonyok, akik nem szülhetnek? És mik lennének a nők, ha nem olyan férfiak, akik viszont igen?
– Ahh! – csattant föl Tenar, de nyomban meg is toldotta, hangjában némi évődéssel: – Hát nem léteztek királynők is? Ők nem voltak nagy hatalmú asszonyok?
– Egy királynő nem más, mint nőnemű király – vágta rá Kóbor.
Az asszony fölhorkant.
– Úgy értem, a férfiaktól kapták az erejüket. Ők hagyják, hogy fölhasználják a hatalmukat. De az a hatalom mégsem a nőé, nem igaz? Nem azért lehet hatalma, mert nő, hanem éppen annak ellenére!
Tenar bólintott, utána hátradőlt a rokka mellől, kinyújtózott és megkérdezte:
– Akkor micsoda végül is a nő ereje?
– Attól tartok, ezt senki sem tudja.
– Mégis, mikor lehet egy asszonynak igazi hatalma? Talán a saját gyerekei fölött... egy ideig...
– Igen, a háztartásban esetleg.
Tenar körülpillantott a konyhán.
– De az ajtók csukva vannak – sóhajtotta –, sőt be is zárták őket!
– Mert ti, asszonyok olyan értékesek vagytok.
– Hát persze! Kincset érünk. Ameddig nincs semmi hatalmunk... Jól emlékszem, amikor először megtanultam ezt a leckét. Kosszil fenyegetett meg akkor... engem, a Sírok Egyetlen Papnőjét! És rájöttem, hogy tehetetlen vagyok vele szemben. Tisztelet övezett, az igaz, de a hatalom egy férfitól, az Istenkirálytól nyert, csak az övé volt! Ó, mennyire dühöngtem emiatt! És súlyosan meg is fenyegetett... Pacsirtával egyszer beszélgettünk erről. Ő akkor megkérdezte tőlem: „Miért félnek a férfiak a nőktől?”
– Ha az ember ereje csak a másik gyöngeségében rejlik, örök rettegésben élhet.
– Igen, de az asszonyok, úgy tűnik, a saját erejüktől is félnek, önmaguktól is rettegnek.
– Hát megtanította őket valaha valaki, hogy bízzanak önmagukban? – tette fel a költői kérdést Kóbor. Miközben beszélt, Therru jelent meg újabb ölnyi aprófával. A kislány és Tenar tekintete összekapcsolódott.
– Nem – válaszolta az asszony. – Az önbizalom nem az, amire megtanítottak bennünket – mondta, és közben figyelte, amint a gyerek a ládába rakja a fát. – Ha egyáltalán megbízhatunk a hatalomban – tette hozzá. – Tetszik nekem ez a szó. Ha nem lenne ez a seregnyi megállapodás, egyik a másik fölött: királyok, mesterek, varázslók és birtokosok... Mind olyan fölöslegesnek tűnik. Az igazi hatalom, az igazi szabadság csak a bizalomban gyökerezhet, nem az erőszakban!
– Ahogy a gyerekek bíznak a szüléikben – dörmögte a férfi.
Ezután mindketten hallgattak egy sort.
– A helyzet az – vette föl a szót Kóbor –, hogy még a bizalom is lehet álságos. A kútfői férfiak például megbíznak önmagukban és egymásban. Az erejük tiszta, semmi nem ejthet foltot a tisztaságán, amelyet ennélfogva a bölcsesség letéteményesének tekintenek. Még csak el sem tudják képzelni, hogy valami hibát is véthetnek.
Tenar fölnézett a férfi arcára. Ezelőtt még soha nem beszélt így Kútfőről, valahogy teljesen kívülállóként és szabadon.
– Talán mégiscsak rájuk férne egy-két nő, hogy fölhívja a figyelmüket erre a lehetőségre is – mondta az asszony, és Kóbor fölnevetett.
Tenar újraindította a rokkát.
– De azt még mindig nem értem, hogy ha lehetnek nőnemű királyok, miért nem lehet egy nő akár fővarázsló is?
Therru közben némán hegyezte a fülét.
– Forró hó, száraz víz – mormolta Kóbor a jól ismert gonti közmondást. – A királyok hatalma a többi férfitól származik. A varázsló ereje viszont csak az övé... az ő maga!
– És az tiszta férfierő. Hiszen senki sem tudja igazán, miben rejtőzhet a nők ereje. No, jól van. Értem én, de mégis, miért nem találnak egy új fővarázslót, legyen hát... egy férfit!
Kóbor figyelmesen tanulmányozta a térdnadrág fölfeslett varrásait.
– Nos – dörmögte végül –, ha a Formamester nem is válaszolt a kérdésükre, mégis megfelelt egy másikra, amelyet föl sem tettek. Lehet hogy éppen ez lenne a dolguk: föl kellene tenniök neki azt a kérdést.
– Az egy találós kérdés? – szólt közbe Therru.
– Igen! – vágta rá Tenar. – De nem ismerjük a megoldását. Csak egy homályos választ ismerünk rá, amely így hangzik: „egy gonti asszony”.
– Olyan nagyon sok akad – mondta Therru némi tépelődés után. A helyzettel láthatóan elégedetten kiszaladt a következő adag aprófáért.
Kóbor töprengőn utánanézett.
– Minden megváltozott – mormolta. – Minden... Néha arra gondolok, kedvesem... az jut az eszembe, hogy Lebannen királysága még csak a kezdet. Valami kapu... ahol ő maga az Ajtónálló. És senkit sem enged be rajta.
– De olyan fiatalnak látszik – jegyezte meg Tenar szeretetteljesen.
– Olyan fiatal, mint Morred volt, amikor összecsapott a Fekete Hajókkal. Olyan fiatal, amilyen én voltam, amikor... – itt Kóbor elhallgatott, és a lombjukvesztett fák ágai között kibámult a megfagyott mezőre. – Vagy amilyen te voltál, Tenar, ott, a sötétség birodalmában... De mi az ifjúság... és mi a kor? Nem tudom. Néha úgy érzem, hogy már vagy ezer éve élek ezen a világon... máskor meg úgy tűnik, hogy az életem nem több egy fecske röpténél, amit a házunk falának repedésén látok fölvillanni. Én már nemegyszer meghaltam és újjászülettem... odaát, a száraz földön és ideát, a nap világánál... nem is egyszer! A Teremtés pedig azt sugallja nekünk, hogy visszatérünk, örökösen visszatérünk a forráshoz... és az a forrás kimeríthetetlen. Az élet a halál szülötte... Tudod, ezen töprengtem, amikor odafönt jártam a kecskékkel a hegyen, miközben kihunyt a nap fénye, és mégsem jött el az éjszaka, hogy végre megvirradhasson megint... Akkor megtanultam a kecskék bölcsességét. Arra gondoltam: „Ugyan mi célt szolgálhat ez az én kesergésem? Ugyan miféle embert gyászolok? Talán Kóbort, a fővarázslót? Karvaly, a kecskepásztor ugyan miért gyötrődik és szégyenkezik miatta? Végül is mit tettem én, ami miatt szégyenkeznem kellene?”
– Semmit! – kiáltott föl Tenar. – Soha semmit!
– Hát persze – mormolta Kóbor. – A férfiak egész nagyszerűsége a szégyenen alapszik, belőle épül föl. Ezért siratta Karvaly, a kecskepásztor Kóbort, a fővarázslót. És közben valóban őrizte is azokat a kecskéket, amint ez elvárható egy hozzá hasonló korú legénykétől...
Rövid töprengés után Tenar elmosolyodott.
– Moha azt mondja, hogy akkoriban alig tizenöt éves lehettél – dünnyögte kissé szégyenkező hangsúllyal.
– Igen, valahogy úgy lehetett. Oromon ősszel ruházott föl az igazi nevemmel. A következő nyáron pedig máris Kútfőn találtam magamat. De ki is volt az a legényke? Egyfajta üresség... Ha tetszik: szabadság!
– Kóbor! Mondd meg, ki lehet Therru!
A férfi hosszan nem felelt, Tenarnak már úgy tűnt, nem is kap választ a kérdésére, amikor végre megszólalt:
– Ilyen állapotban... mit érhet neki egyáltalán a szabadság?
– Szerinted tehát valahogy azonosak vagyunk a szabadságunkkal?
– Azt hiszem, igen.
– Te, amikor még megvolt az erőd, olyan szabadnak tűntél, amilyen egy ember csak lehet. De milyen áron? Mi tett téged olyan szabaddá? Én pedig... engem úgy teremtettek... gyúrtak, akár az agyagot, az Ősi Erők szolgálatában álló asszonyok kezével... vagy olyan férfiak szolgálatában, akik mindenre ügyeltek, minden helyet őriztek, ma már nem is tudom, hogyan és miképpen. Azután egy pillanatra megszabadultam onnan teáltalad, és hamarosan kikötöttem Oromon mellett. De az nem az én szabad választásom volt. Csupán valami halvány lehetőséget villantott föl előttem. És akkor engedelmességet fogadtam, mint egy darab föld, a tanya, egy parasztember és a gyermekeink üdvére. Olyan lettem, akár valami edény. Csak az alakja volt az enyém, de az anyagát már nem is ismertem. Körültáncolt az élet. Ó, mennyire ismerem azokat a táncokat! De azt már nem tudom, ki járja őket a legjobban!
– És ő... – szólalt meg Kóbor hosszú hallgatás után –, ő táncolhat-e valahol, valamikor...?
– Félnél majd tőle – suttogta Tenar. Ekkor visszajött a kislány, és a társalgás átváltozott a tűzhely mellett dagadó kovász és kenyér témájára. Így ment tovább a beszélgetés, hosszan és nyugodtan, egyik témáról a másikra szökellve, csapongva, végig az egész rövid, szürke napon, gyakran olyan szavakkal, tettekkel és évekkel szőve át meg át az időt, amelyekkel kapcsolatban a gondolataik sohasem voltak, lehettek közösek. Végül megint csak némaságba burkolóztak, csöndesen dolgoztak, gondolkodtak és álmodoztak, miközben a kisgyerek ott ült mellettük csöndesen.
Így múlt el fölöttük a tél, míg el nem érkezett a bárányzás ideje, és a munka is egyre nehezebbé vált, amint a napok megnyúltak, és a világosság is meghosszabbodott. Egyszer csak megérkeztek a fecskék a napsugaras szigetek felől, a Déli peremvidékről, ahol a Gobardon csillag ragyogott a végzet csillagképében... miközben a visszatért fecskék semmi másról nem csiviteltek egymás között, mint a mindenkori újrakezdésről.
TIZENHARMADIK FEJEZET
A tavasz megérkeztével a hajók a visszatérő fecskékhez hasonlóan kezdtek cikázni a Szigetvilág tengerein. A falvakban Valmouthból, másodkézből származó hírek kaptak lábra arról, hogy a királyi flotta hevesen üldözi és sorra tönkreteszi az erősnek tűnő kalózbirodalmakat, foglalja el azok hajóit, kobozza el mindennemű zsákmányukat. Lord Heno maga is útnak indította három legpompásabb és leggyorsabb hajóját, a Hosszú nevű varázsló és tengeri farkas főkapitánysága alatt. Ezektől Szoléától az Andrádokig minden becsületes kereskedő rettegett. Flottája azt a feladatot kapta, hogy Oranéa környékén csalja kelepcébe és semmisítse meg a királyi hajóhadat. Ehelyett azonban az egyik királyi hajó futott be Valmouth kikötőjébe, fedélzetén a láncra vert kalózkapitánnyal és azzal a paranccsal, hogy Heno uraságot Gont kikötőjébe szállítsák, ahol rablásért és gyilkosságért kell bírái elé állnia. Heno elbarikádozta magát a Valmouth mögötti dombok között épült erős kőházában, de elkövette azt a hibát, hogy a meleg tavaszi időre való tekintettel nem gyújtatott be kandallóiba. Így azután a király öt-hat derék ifjú vitéze a kéményen keresztül hatolt be erődjébe, hogy hamarosan láncra verve kísérjék végig őt is Valmouth utcáin, és szállítsák az igazságszolgáltatás tömlöcébe.
Mindezt hallván, Kóbor szeretetteljes büszkeséggel jegyezte meg:
– Mindazt, amit egy király egyáltalán megtehet, ő pompásan csinálja majd!
Ügyest és Bozontost is hamarosan elcsípték a Gont Kikötőjétől északra húzódó utak valamelyikén, s amikor sebei eléggé begyógyultak, Tekergőt is odaszállította egy hajó, hogy emberölés vádjával szintén a királyi ítélőszék elé álljon. Gályarabságra történt elítélésük híre nagy örömujjongást váltott ki, és elégtételül szolgált a Középső Völgy falusi népének. Tenar és a tőle elválaszthatatlan Therru megilletődött némasággal hallgatta a róluk szóló híradást.
Közben további hajók is befutottak a király más küldötteivel, akiknek a távoli Gont városi és falusi népe már nem örvendezett olyan egyértelműen. Királyi felügyelők voltak azok. Azért jöttek, hogy kivizsgálják a felügyelők, intézők és békebírák tevékenységét, meghallgassák a köznép panaszait és sirámait. Adóhivatalnokok és adószedők kísérték őket. Emellett nemes látogatók is tiszteletüket tették Gont kisebb-nagyobb földesurainál, hogy udvarias kérdések segítségével derítsenek fényt az enyhelyi korona iránti hűségük mértékére. Ezeken kívül még varázslófélék is járták a vidéket. Látszólag nem sok mindent csináltak, és még annál is kevesebbet beszéltek.
– Azt hiszem, végre mégiscsak hozzáláttak az új fővarázsló megkereséséhez – vélekedett Tenar.
– Vagy a tudomány hiányosságainak okait kutatják – morfondírozott Kóbor –, a varázslás művészete ugyanis elég rossz útra tért.
Tenarnak már a nyelve hegyén volt a megjegyzés: Akkor Re Albi udvarházában kellene alaposabban körülkémlelniök! – de torkán akadtak a szavak. „Ó, mit is akartam mondani? – gondolta magában. – Beszéltem valaha ilyesmiről Kóbornak? No lám csak! Egyre feledékenyebb vagyok. Tényleg, mit is akartam mondani neki? Hm, talán csak azt, hogy meg kellene javítanunk a lenti legelő kapuját, mielőtt még a tehenek kiszabadulnak!”
Valami mindig járt a fejében, sokszor egyszerre tucatszámra jutottak eszébe a gazdaságban elvégzendő feladatok. „Neked sohasem elég egyféle munka” – korholta nemegyszer Oromon. Még így, Kóbor segítő keze mellett is minden gondolatát és napját a tanya körüli munkák foglalták le rendszerint. A férfi olyan lelkesen osztotta meg vele a házimunkát, ahogy Kova annak idején soha. Kova persze parasztember volt, Kóbor viszont nem. Igaz, gyorsan tanult, de rengeteg dolgot kellett elsajátítania. Folyton dolgoztak. Mostanában alig maradt egy kis idejük kedélyes beszélgetésre. Esténként együtt megvacsoráztak, együtt feküdtek le és merültek álomba, hogy hajnalhasadtával fölkeljenek és munkába álljanak megint, minden áldott nap újra meg újra, akár a vízimalom kereke: amint tele lapátokkal fölemelkedik, azután kiürül, úgy szórva maga mögé a végtelen napokat, mint a csillogó vízcsöppeket.
– Helló, anyám! – szólította meg Tenart a porta kapujánál a vékonypénzű fiatalember. Az első pillanatban Pacsirta legidősebb fiának nézte, hát megkérdezte tőle:
– Mi szél hozott erre, te legény? Utána tüzetesebben is szemügyre vette a káricsáló tyúkok és parádézó libák falkái fölött.
– Szikra! – sikkantotta, és a baromfiakat szétrebbentve, futva indult meg felé.
– Jól van, jól van – mormolta a férfi –, azért ne taposd el őket!
Azért hagyta, hogy az asszony átölelje és megsimogassa az arcát. Bejött vele a házba, és letelepedett a konyhában az asztal mellé.
– Ebédeltél már? Almával találkoztál?
– Éppen ehetnék valamit.
Tenar nekiesett a jól fölszerelt kamrának.
– Most melyik hajón jársz? Még mindig a Sirályon?
– Nem. – Majd rövid hallgatás után: – Annak a hajónknak vége.
– Elsüllyedt?
– Nem – mosolyodott el Szikra kedélytelenül. – A legénysége oszlott föl. A király tengerészei vették át.
– De hiszen az... nem is volt... kalózhajó!
– Nem.
– Akkor miért...?
– Azt beszélik, a kapitány valami olyan árut szállított, ami nekik kellett – felelte Szikra vonakodva. Éppen olyan sovány volt, mint azelőtt, csak éppen megkorosodott, a bőre sötétre barnult, a haja kifakult, és az arca keskeny volt, akárcsak Kováé, csak még nyúltabb és valahogy keményebb.
– Hol van apa? – kérdezte.
Tenar megmerevedett.
– Tehát nem néztél be a nővéredékhez?
– Nem – dörmögte a fiú közönyösen.
– Kova már három éve meghalt – közölte vele Tenar. – Szívszélhűdésben. Odakint, a mezőn... az úton, a bárányistállótól hazafelé jövet. Frisspatak talált rá. Már három éve elmúlt.
Csönd telepedett rájuk. Szikra nem tudta, mit mondjon erre, vagy nem is volt semmi mondanivalója.
Az asszony ennivalót tett elé. Olyan mohón esett neki, hogy azonnal meg is tetézte a tányérját.
– Mondd, mikor ettél te utoljára?
De csak megvonta a vállát, és falt tovább.
Anyja is letelepedett az asztalhoz, vele szemben, a túlsó oldalán. A tavaszutó napsugarai betáncoltak az alacsony ablakon, átsuhantak az asztal fölött, és megcsillantak a tűzhely sárgaréz rácsán.
Szikra végre eltolta maga elől a tálat.
– Akkor most ki viseli a birtok gondját? – kérdezte.
– Ez meg ugyan mit számít neked, fiam? – kérdezte az anyja gyöngéden, de elég szárazon.
– Mert az enyém – válaszolta a férfi ugyanolyan hangnemben.
Egy perc múlva Tenar fölállt, és leszedte előle az edényeket.
– Így igaz – mormolta.
– No persze, attól nyugodtan itt maradhatsz – mondta a fiú esetlenül, talán félresikerült tréfaként. Hanem ő sohasem volt mókás természetű. – És a vén Frisspatak még mindig megvan?
– Igen, ők is megvannak. Meg egy Karvaly nevű ember és egy kisgyerek, akit nevelgetek. Itt. A házban. Kénytelen leszel a padlásszobában aludni. Majd odakészítem a létrát. – Tenar szembefordult a fiával. – Ezek szerint hosszabb időre jöttél?
– Meglehet.
Kova is mindig így válaszolgatott neki húsz éven át. Azzal, hogy szinte sohasem mondott nyíltan igent vagy nemet, valahogy tagadta a jogát a kérdezésre, tudatlanságába burkolt számára némi szabadságot, szűkös, csekélyke szabadságot, gondolta magában az asszony.
– Szegény fiam – mormolta Tenar –, a legénységetek szétfutott, apád meghalt, a házadban idegenek tanyáznak... és mindez egyetlen napon szakad a nyakadba. Szükséged lesz majd egy kis időre, amíg hozzászoksz ehhez az egészhez. Igazán sajnálom, fiam. De azért nagyon örülök, hogy itt vagy. Sokszor gondoltam rád, amint a tengereket járod... hóban, viharban, télvíz idején.
Szikra nem szólt semmit. Nem volt mit fölajánlania, és elfogadni is képtelen volt bármit. Hátratolta a székét, és fölálláshoz készülődött, amikor Therru szaladt be az udvarról. A mozdulata megdermedt, úgy bámult a gyerekre.
– Mi történt vele? – kérdezte.
– Megégett. Ez itt a fiam, Therru, Szikra, a tengerész. Ez pedig Therru, fiam, a húgod.
– A húgom?
– Fogadott húgod.
– A húgom! – mondta még egyszer, és úgy nézett körül a konyhában, mintha valami tanút keresne. Utána keményen meredt az anyja szemébe.
Tenar viszonozta a pillantását.
Azután kiment, messzire elkerülve a kislányt, aki mozdulatlanul állt a helyén. Keményen bevágta maga mögött az ajtót.
Az asszony szeretett volna valamit mondani a kislánynak, de egyetlen hang sem jött ki a torkán.
– Ne sírj! – vigasztalta őt a gyerek, aki maga sosem sírt. Odalépett hozzá, és megérintette a karját. – Bántott?
– Ó, Therru! Hadd öleljelek meg! – Lerogyott az asztal mellé, a kislányt az ölébe vette és magához szorította, bár az már nagyocska volt az ilyesféle becézgetéshez, és különben sem nagyon tanulta meg, hogyan viselje könnyen a hasonló kedvességet. De Tenar annál erősebben ölelte és sírt. Therru sebhelyes arcát az asszonyéhoz szorította, míg mindkettőjükét el nem áztatták Tenar könnyei.
Kóbor és Szikra a gazdaság két vége felől érkezett meg alkonyattájt. Szikra biztosan elbeszélgetett Frisspatakkal, és alaposan átgondolta a helyzetet, Kóbor pedig nyilvánvalóan megpróbált alkalmazkodni hozzá. Vacsora közben alig szóltak valamit és azt is fölöttébb óvatosan. Szikra nem tette szóvá, hogy nem kapta vissza régi szobáját, hanem tengerész voltához méltó fürgeséggel szaladt föl a létrán a padlásszobába, és bizonyára elégedett volt az ággyal, amelyet anyja készített elő neki, mivel másnap csak késő délelőtt jött le a földszintre.
Akkor reggelit követelt, és elvárta, hogy föl is szolgálják neki. Apját is mindig kiszolgálta valaki: az anyja, a felesége vagy a lánya. Talán ő nem ugyanolyan ember, mint apja volt? Nem kell ezt az asszonynak is elismernie? Tenar tehát elébe tette az ételt, utána leszedte az asztalt, és visszament a kertbe, ahol Therru és Szilaj segítségével tűzre vetett egy nagy fészeknyi szövőlepkehernyót, amelyek a gyümölcsfák frissen kifeslett rügyeit fenyegették.
Az özvegy nyomorúságosan érezte magát a házban. Csak odakint, a gazdasági munkák közben nyert megkönnyebbülést a Szikra jelenléte által okozott haragos indulattal és szégyenkezéssel szemben.
– Lám, most rám került a sor – mondta keserűen Kóbornak a csillagok halvány fényével megvilágított szobájuk homályában. – Rajtam a sor, hogy elveszítsem azt, amire a legbüszkébb voltam.
– Miért, mit veszítettél el?
– A fiamat! A fiamat, akiből nem sikerült embert nevelnem. Kudarcot vallottam vele. Mindent elhibáztam. – Keményen összeharapta az ajkát, és száraz szemmel meredt a sötétségbe.
Kóbor nem próbált vitába szállni vele, és elkeseredésétől sem kísérelte megszabadítani.
– Gondolod, hogy végleg itt marad? – kérdezte helyette.
– Igen. Attól fél, hogy megkíséreljen visszatérni a tengerre. Nem mondott igazat a hajójukról, vagy legalábbis nem mondta el a teljes igazságot. Másodtiszt volt rajta. Arra gyanakszom, hogy belekeveredett valami lopott áru szállításába. Afféle közvetítő kalózkodásba. Nekem ugyan nem sokat számít. Hiszen minden gonti tengerész félig-meddig kalóz. De mégsem mond igazat felőle. Hazudik nekem. Különben rád is féltékeny. Becstelen és irigy ember lett belőle.
– Csak rémült, azt hiszem – dörmögte Kóbor. – Nem eleve gonosz. A tanya pedig valóban az övé.
– Akkor hát tartsa is meg! És lássa el őt olyan bőkezűen, ahogy...
– Ne, kedves szerelmem – ragadta meg őt Kóbor a kezével és a hangjával egyszerre –, ne beszélj! Ne mondd ki a vak indulat szavát! – A férfi annyira sürgetőn, olyan szenvedélyes komolysággal beszélt, hogy az anya haragja nyomban átváltott abba a szeretetbe, amely különben a forrása volt, és halkan fölkiáltott:
– Ó, nem átkozom én meg őt, sem ezt a házat! Nem, nem is azt akartam! Csak annyira elszomorít, és úgy szégyellem! Ó, annyira bánom, Kóbor!
– Nem, nem, ne! Kedvesem, én nem törődöm vele, mit gondol felőlem a fiú. Veled viszont nagyon is igazságtalan.
– És Therruval is. Úgy bánik vele, mint valami... Azt mondta... azt kérdezte tőlem: „Mit követett el, hogy így kell kinéznie?” Még hogy ő mit követett el...?
Kóbor közben csöndesen simogatta a haját, ahogy olyan gyakran tette, könnyű, lassú, ismétlőn becéző mozdulatokkal, amitől hamarosan szeretettel teli álmosság fogta el őket.
– Elmehetnék megint kecskéket pásztorolni – szólalt meg végül a férfi. – Ez könnyíthetne a te itteni helyzeteden. Kivéve azt a sok munkát...
– Én inkább veled tartanék.
Kóbor tovább simogatta a haját, és közben komolyan elgondolkodott!
– Azt hiszem, tényleg megcsinálhatnánk – suttogta. – Lakik ott, Lissu föllött egypár juhászcsalád a hegyi legelőkön. De azután megint csak jön a tél...
– Talán valami módos gazda befogad majd bennünket. Én minden tanyasi munkához értek... és a birkákhoz is... te meg a kecskékhez... és különben is, te mindent olyan gyorsan megtanulsz...
– Még a vasvillát is egész jól forgatom – mormolta Kóbor, amivel sírós kis nevetést váltott ki asszonyából.
Másnap reggel Szikra korán fölkelt, és együtt reggelizett velük, mivel halászni készült a vén Patvar társaságában. Az asztaltól fölállván a megszokottnál valamivel megenyhültebben dörmögte:
– Nagy rakás halat hozok majd vacsorára.
Tenar az éjszaka komoly elhatározásra jutott.
– Várj! – szólt a fiú után. – Segíthetnél az asztalt leszedni, Szikra! Tedd a tányérokat a mosogatóba, és önts rájuk vizet! Majd a vacsoraedényekkel együtt elmosogatjuk őket.
Szikra egy pillanatig némán meredt maga elé.
– Az asszonymunka – mondta végül, és föltette a sapkáját.
– Az bárki munkája, aki ebben a konyhában eszik.
– De nem az enyém! – vágta rá a fiú ridegen, és kiment.
Tenar utánalépett. A küszöbön megállt.
– Kóboré igen, de a tiéd nem? – kiáltotta indulattal.
Szikra csak kurtán bólintott, miközben keresztülvágott az udvaron.
– Már késő! – sóhajtotta az asszony a konyhába visszalépve. – Hiába! Teljes kudarc! – közben érezte, amint a vonásai megkeményednek a szája körül és a szemöldöke között. – Öntözheted a követ – sóhajtotta –, mégsem borul virágba.
– Akkor kell elkezdened, amíg még fiatal és engedékeny – dörmögte Kóbor. – Amilyen én vagyok.
Ezúttal azonban Tenar nem nevetett.
Amikor a napi munka végeztével visszatértek a házhoz, meglátták, amint Szikra a kertkapuban beszélget egy férfival.
– Az az alak lesz az, Re Albiból – állapította meg Kóbor, akinek még mindig nagyon éles volt a látása.
– Gyere, Therru, gyere – szólt hátra Tenar a gyereknek, aki hirtelen lecövekelt. – Miféle alak? – ő viszont elég rövidlátó volt, szemét hunyorítva nézett a kapu felé. – Ó, persze, az a... hogy is hívják... az a juhkereskedő. Townsend. Ugyan mit ólálkodhat már megint errefelé az a dögkeselyű?
Egész nap vibrált körülöttük a levegő, ezért Kóbor és Therru bölcsen nem szólt semmit.
Az asszony odament a kerítést támasztó két férfihoz.
– Talán a húsvéti bárányok miatt jöttél, Townsend? Pontosan egy esztendőt késtél. De az ideiekből még akadhat néhány az akolban.
– A gazda is pontosan ezt mondta – fordult felé Townsend.
– Vagy úgy! – fortyant föl Tenar.
Hanghordozásának hallatán Szikra arckifejezése minden eddiginél sötétebbre váltott.
– Akkor nem zavarom tovább a tárgyalásotokat a gazdával – mondta az asszony, és már fordult is, hogy eltávozzon, amikor Townsend utánaszólt:
– Üzenetet hoztam neked, Goha.
– A harmadik szó már varázsige!
– Az öreg boszorka, tudod, a vén Moha, igen rossz állapotban van. Azt mondta, amikor megtudta, hogy lejövök a Középső Völgybe, szóval azt üzeni: „Mondd meg Goha asszonyságnak, hogy látni szeretném, mielőtt meghalok, ha módját ejtheti, hogy feljöjjön hozzám.”
„Varjú, dögevő keselyű” – gondolta magában Tenar, és gyűlölettel nézett a rossz hír hozójára.
– Beteg talán?
– Halálosan – mondta erre Townsend olyasféle fintorral, amelyben még némi bizonytalan jóindulat nyoma is fölfedezhető volt. – Még a télen esett le a lábáról, és gyorsan romlik az állapota, ezért üzente, hogy nagyon szeretne látni, mielőtt elviszi a kaszás.
– Köszönöm, hogy átadtad az üzenetét – mondta Tenar kimérten, és megfordult, hogy visszamenjen a házba. Townsend Szikrával indult tovább a birkaakol felé.
Az ebédrevaló előkészítése közben Tenar odaszólt Kóbornak és Therrunak:
– El kell mennem innen!
– Megértem – emelte rá a szemét Kóbor. – Mehetünk mind a hárman, ha te is úgy látod jónak.
– Megtennéd? – Aznap első ízben derült föl valamelyest az arca, mintha viharfelhő foszlott volna szét fölötte. – Ó! Hiszen ez nagyszerű! Nem akartalak erre kérni... azt gondoltam, talán... Nos, Therru, volna, kedved visszaköltözni abba a kis házba, Oromon házába... egy kis időre?
A gyerek kis ideig elgondolkodott a kérdésen.
– Akkor megnézhetném a barackfámat – suttogta végül.
– Igen és Heathert... meg Torkost és Mohát... a szegény öreg Mohát! Ó, szerettem, mennyire szerettem volna már eddig is visszatérni oda, csak nem láttam helyénvalónak. Itt a gazdaság, amit rendben kellett tartanunk... meg minden...
Közben érezte: valami más oka is van, hogy eddig nem ment vissza, hogy még a gondolatát is elhessegette a visszatérésnek, hogy eddig még csak nem is ébredt tudatára a visszavágyódásnak. De bármi lett légyen is ez az ok, most úgy oszlott el, mint valami árnyék vagy elfelejtett szó.
– Vajon viselt-e rá gondot valaki? Elküldött-e bárki valami gyógyítóért? Odafönt a Meredélyen ugyan ő az egyetlen vajákos, de lent, Gont Kikötőjében biztosan akadhat valaki, aki segíthetne rajta. Ó, szegény Moha! Igen, oda akarok menni... Ma már késő van hozzá, de holnap, holnap kora reggel indulhatunk. És akkor a gazda gondoskodhat majd a reggelijéről!
– Majd csak beletanul – dörmögte Kóbor.
– Ő ugyan soha! Végül majd talál magának valami ostoba nőszemélyt, aki megcsinálja helyette. Ó! – nézett körül a konyhán Tenar, egyszerre derűs és ingerült tekintettel. – Nem szívesen hagyom itt azt a húsz évemet, amíg ezt az asztalt sikáltam. Remélem, ezt azért elismeri majd!
Szikra meghívta a birkapecért vacsorára, de Townsend éjszakára már nem kívánt ott maradni, bár a kötelező vendégszeretet jegyében fölkínálták neki a szállást is. Valamelyikük ágyát kellett volna elfogadnia, és Tenar mélységesen viszolygott a gondolattól. Megkönnyebbülten nézett utána, amint elballagott a tavaszi alkonyat kékes szürkületében falubeli vendéglátói háza felé.
– Holnap kora reggel elindulunk Re Albiba, fiam – fordult oda Szikrához. – Kóbor, Therru meg én.
A férfi kissé riadtan nézett vissza rá.
– Csak úgy fogjátok magatokat, és elmentek?
– Te is úgy mentél el és jöttél vissza – mondta az anyja szemrehányón. – De most figyelj ide, fiam! Ez itt apád pénzesládikája. Van benne hét elefántcsontdarab meg néhány váltó az öreg Hídmestertől, amelyeket persze sohasem fizet majd meg, hiszen nincsen neki mivel. Azt a négy andradesi tallért Kova egy valmouthbeli hajóácstól kapta néhány birkabőrért, jó pár évvel ezelőtt, amikor még gyerek voltál. Ezt a három enyhelyit Evezős fizette a Felsőpataki Tanyáért. Én beszéltem rá apádat annak idején a megvásárlására, azután segítettem neki rendbe tenni és eladni. Szóval ezt a hármat magammal viszem, mivel én kerestem őket. A többi meg a tanya a tiéd. Te vagy a gazda.
A magas, vékony fiatalember csak állt a helyiség közepén, és meredten bámulta a pénzesládikót.
– Vidd csak el mindet. Nekem nem kellenek! – mormolta halkan.
– Nekem sincs rájuk igazán szükségem. De azért köszönöm, fiam. Azt a négyet azért csak tartsd meg. Ha egyszer megnősülsz, mondd azt, hogy az én nászajándékom a feleségednek.
Ezzel Tenar visszatette a dobozt a ruhásszekrény felső polcára, a nagy tál mögé, ahol Kova mindig is tartotta.
– Therru, te pedig szedd össze a holmidat máris, mivel nagyon korán indulunk útnak holnap.
– És mikor jöttök vissza? – kérdezte Szikra, mire hangjának hallatán Tenarnak eszébe jutott a nyughatatlan, törékeny legényke, amilyen volt kiskorában. De csak annyit válaszolt:
– Azt nem tudom, gyermekem. Ha szükséged lesz rám majd eljövök.
Az asszony hozzálátott úti ruházatuk és egyéb holmijuk összekészítéséhez.
– Szikra – szólalt meg egyszer csak csöndesen –, még megtehetnél nekem valamit.
A fiú bizonytalan, mogorva tekintettel ült a kemencesutban.
– Mit? – kérdezte tétován.
– Menj le Valmouthba, amint tudsz, és látogasd meg a nővéredet. Modd meg neki, hogy visszamentem a Meredélyre. Mondd meg neki, ha szüksége lenne rám, csak egy szót üzenjen.
Szikra bólintott. Kóbort figyelte, aki már összecsomagolta csekélyke ingóságait, a sok utazáshoz szokott ember gyakorlott ügyességével, és most éppen a tányérokat rakta vissza a polcra, hogy a konyhát rendben hagyják ott maguk után. Ezzel végezvén maga is leült szemben Szikrával, a tűzhely másik oldalán, és új zsinórt fűzött iszákja gyűrűibe, hogy szorosabbra húzhassa a száját.
– Ismerek egy csomót, ami pont jó lenne oda – szólalt meg a fiú. – Egy tengerészcsomót.
Kóbor szótlanul odanyújtotta neki a zsákot, és figyelte, amint Szikra, szintén némán, megmutatja, hogyan kell megkötni a hurkot.
– Jól csúszik, látod? – mondta, mire Kóbor csöndesen bólintott.
Pirkadat előtt, még dermesztő sötétségben hagyták el a tanyaházat. A napsugarak későn érik csak el a Gont-hegység nyugati odalát, s így csak a járás tartott meg bennük valamennyi meleget, míg a déli csúcsot végre megkerülő égi kályha fűteni nem kezdte a hátukat. Therru kétszer olyan sebesen lépdelt már, mint az előző nyáron, de még így is két napig eltartott az útjuk. Jól bent jártak már a délutánban, amikor Tenar megkérdezte:
– Megpróbálunk odaérni a Tölgyes Forráshoz még ma estére? Ott van egy fogadóféle. Kaptunk ott egy bögre tejet a múltkor, emlékszel rá, Therru?
Kóbor eközben elkalandozó tekintettel nézett föl a hegy meredek oldalára.
– Ismerek arrafelé egy helyet...
– Nagyon jó – nézett rá Tenar.
Kicsivel az előtt a hajtűkanyar előtt, ahonnan először megpillanthatták volna Gont Kikötőjét, Kóbor letért az útról, és befordult a meredek oldalt borító, sűrű rengetegbe. A nyugat felé ereszkedő nap lapos, vörös-arany sugarakat lövellt a fák törzsei és a sűrű lombok közé. Vagy fél mérföldnyit kapaszkodtak a Tenar számára fölismerhetetlen ösvényen, amikor kiértek egy kisebb párkányra vagy kiszögellésre, egy, a hegyoldalban nyíló tisztásra, amelyet hátulról a meredek szirtek, körös-körül pedig a hatalmas fák védtek a széltől. Onnan észak felől jól látszottak a hegység zord csúcsai, az évszázados fenyők lombjának tetejében nyíló résen pedig fölcsillant a nyugati tenger tükre. Tökéletes csönd vette körül őket, csak a szellő zizegtette meg olykor a dús tűlombokat. Egy szirti pacsirta hosszú, édes dalba kezdett, valami kósza napsugárba kapaszkodva, mielőtt visszaröppent volna a láb nem tiporta fűben rejtőzködő fészkére.
A három vándor kenyeret és sajtot vacsorázott. Közben elnézték, amint a tenger felől a sötétség lassan fölkúszik a hegy oldalába. Köpönyegeikből ágyat vetettek maguknak, és nyugovóra tértek... a kislány szorosan Tenar és Kóbor között. Az éjszaka kellős közepén az asszony fölriadt. Egy bagoly huhogott a közelben, lágy, zengő hangon, akár a harangszó, a magasból, a csúcsok felől pedig visszabongott a párja, mint egy másik, távoli harang szelleme. „Most megnézem, hogyan merülnek el a tengerben a csillagok” – gondolta magában Tenar, de a következő pillanatban ismét mély álomba merült, a békességtől elcsitult szívvel.
Reggel arra ébredt, hogy Kóbor már ott ül mellette, köpönyegét a vállára kanyarítva, és ő is néz ki a nyugat felé nyíló résen. Sötét arca teljesen nyugodt volt, és szinte csönddel teli, amilyennek akkor látta, valaha régen, Atuan tengerpartján. De a szemét nem sütötte le, mint akkor, tekintete a távolba révedt, a határtalan nyugat felé. Pillantását követve Tenar is ráébredt a hajnal közeledtére, a rózsaszín-arany dicsfényre, amint koszorút von az ég homlokára.
A férfi odafordult hozzá, mire halkan suttogta neki:
– Az első pillanattól szeretlek, ahogy megláttalak.
– Te életadó – mosolygott rá a férfi, előrehajolt és megcsókolta a mellét, majd a száját. Tenar egy pillanatra magához szorította. Ezután fölkeltek, Therrut is fölébresztették, és útra keltek megint. Mielőtt beléptek volna a fák közé, Tenar azért még egyszer visszanézett a kedves kis tisztásra, mintha hitével próbálná megőrizni a szívében az ott eltöltött boldog percek emlékét. Útjuk első napján csak az előrehaladás volt a céljuk. Ma viszont már meg kellett érkezniök Re Albiba. Tenar gondolatai ezért főként Moha néne körül keringtek, azon törte a fejét, miféle kór törhetett rá, és vajon valóban haldoklik-e. Ahogy azonban a nap előrehaladt, és lábuk alól lassan fogyott az út, agyában már nem kapaszkodhattak meg szilárdan a Moha körüli gondolatok vagy akár más képzetek.
Elfáradt. Nehezére esett ismét megtennie ezt az utat és megint csak a halál felé. Elérkeztek a Tölgyes Forrásokig, leereszkedtek a vízmosásba, és nekikapaszkodtak a szemközti partoldalnak. Amikor a Meredélyre vezető utolsó, hosszú emelkedőnek vágtak neki, már alig emelte a lábát, tudata eltompult és megzavarodott, addig kapaszkodott egy-egy szóba vagy képzetbe, míg az teljesen értelmét nem veszítette... mondjuk Oromon házának konyhaszekrényére vagy a csontdelfin szóra, amely akkor lopakodott be a tudatába, amikor a Therru játékait tartalmazó fűkosárkára nézett... és végtelenül, értelem nélkül ismételgetett magában mindent.
Kóbor eközben könnyű utazóléptekkel igyekezett előre, Therru meg ott kocogott mellette. Ugyanaz a Therru, akit ez az emelkedő alig egy esztendeje annyira kimerített, hogy a végén már cipelnie kellett. Persze azon a napon sokkal hosszabb utat tettek meg előtte. És a gyerek sem heverte még ki igazán kegyetlen „büntetését”.
Igen, megöregedett, túl öreg már ilyen hosszú és ilyen sietős gyalogláshoz. Nagyon kimerítő volt az a kaptató fölfelé. Egy ilyen öregasszonynak otthon kellene kuporognia a tűzhelye mellett. A csontdelfin, a csontdelfin... csont, kötés, a megkötő, gonosz varázsige. A csontember és a csontállatka. Ott mennek azok is előtte. Ott várnak rá, elöl. Léptei lelassultak. Halálosan kifáradt. Nagy nehezen utánuk vergődött az emelkedő utolsó szakaszán, és ott érte utol őket, ahol az út kilyukadt a meredély keskeny peremén. Baloldalt Re Albi tetői piroslottak, lefelé bandukolva a szakadék széléhez. Fölfelé a földesúr udvarháza felé kanyarodott az út.
– Erre! – mutatott fölfelé Tenar.
– Nem! – tiltakozott a kislány, és balra, a falura emelte az ujját.
– Errefelé! – mondta még egyszer az asszony, és neki is indult a jobb oldali ösvénynek. Kóbor a nyomába szegődött.
Végighaladtak a diófasorok és a tágas kaszálók között. Vibrált körülöttük a kora nyári késő délután fölforrósodott levegője. A gyümölcsös fáinak lombjai között közel s távol madarak daloltak. A férfi lassan ballagott feléjük a kastély felől ereszkedő úton, az ember, akinek a neve sehogy sem jutott az eszébe.
– Isten hozott! – mondta, miután megállt, és rájuk vigyorgott.
Megtorpantak.
– Micsoda jeles személyiségek igyekeznek erre, hogy látogatásukkal megtiszteljék Re Albi urának szerény otthonát! – mondta a férfi csúfondárosan. Tuaho... de mégsem az a neve. A csontdelfin, a csontállatka, a csontgyerek.
– Fővarázsló uram! – hajolt meg mélyen, és Kóbor viszonozta a meghajlását.
És lédiséged, Tenar, Atuanról! – és az asszony előtt még mélyebben meghajolt, miközben az térdre ereszkedett az út porában. Feje is egyre mélyebbre hanyatlott, míg kezével le nem támaszkodott a földre, majd még jobban összekuporodott, hogy végül már a szája is a porba ért. – Most pedig kússz! – és ő kúszva megindult a férfi felé.
– Állj! – hangzott az újabb parancs, mire megállt.
– Tudtok beszélni? – csattant a férfi hangja. Az asszony nem szólt semmit, mivel egyetlen hangot sem tudott volna kipréselni az ajkán, de Kóbor megszokott, nyugodt hangján válaszolta:
– Igen.
– Hol van a szörnyeteg?
– Nem tudom.
– Azt gondoltam, a boszorka magával hozza a porontyát is. De látom, inkább téged hozott. Karvalyt, a fővarázsló urat! Micsoda nagyszerű helyettes! Boszorkányokkal és szörnyetegekkel egyetlen dolgom akad csupán, hogy megtisztítsam tőlük a világot. De hozzád, aki valaha mégiscsak ember voltál, talán szólhatok. Te legalább képes vagy az értelmes beszédre. És arra is, hogy fölfogd a büntetés lényegét. Azt hitted, gondolom, hogy végleg biztonságban vagy, a királyoddal a trónuson és a mesterem... a mesterünk halála által. Azt képzelted, ugye, hogy teljesült az akaratod, és sikerült elpusztítanod az örök élet ígéretét, nem igaz?
– Nem! – válaszolta Kóbor hangja.
Az asszony ezalatt nem is látta őket. Csak az út pora lebegett a szeme előtt, annak az ízét érezte a szájában. De Kóbor hangját azért hallotta, amint azt mondja csöndesen:
– A halálban rejtőzik az élet.
– Haha! Idézgesd csak az éneket, Kútfő mestere... tanító bácsi! Micsoda mulatságos látvány! A hatalmas fővarázsló, kecskepásztor-maskarában, egyetlen szemernyi varázserő, egyetlen vacak varázsige nélkül! Tudnál most mondani egy varázsigét, főmágus? Csupán egy picinyke varázsigét, valami porszemnyi szemfényvesztést! Nem? Egyetlen szócskát sem? Látod, legyőzött az én uram! Tudomásul vetted immár? Nem is te arattál győzelmet őfölötte! Az ő ereje tovább él! Egy darabig még életben tarthatlak ezen a világon, hogy megismerd azt az erőt... az én erőmet! Hogy megláthasd a vénembert, akinek visszatartom a halálát... és erre akár a te életedet is fölhasználhatom, ha kell... és lásd, hogyan csinál magából bolondot a szánalmas királyod a nyavalyás lordocskáival és ostoba varázslóival együtt, mialatt valami fehérnép után kutatnak! Hogy egy nőszemély uralkodjon fölöttünk! Hanem a hatalom itt van, az erő itt lakozik, ebben a házban! Ebben az egész évben ide gyűjtöttem magam köré másokat, férfiakat, akik ismerik az igazi hatalom titkát. Néhányukat közvetlenül Kútfőről, egyenesen az iskolamestereik orra elől! No és Enyhelyből, szintén annak az úgynevezett Morred fiának a szárnya alól. Aki azt akarja, hogy egy nőszemély uralkodjon fölötte, s aki olyan biztonságban érzi magát, hogy az igazi nevén jár-kel a világban. Hanem az én nevemet tudod-e fővarázsló? Emlékszel még rám, hosszú évekkel ezelőtti időkből, amikor te a Mesterek Nagymestere voltál, én pedig csupán Kútfő egyik taknyos orrú nebulója?
– Akkor Rezgőnyárnak neveztek – válaszolta a türelmes hang rezzenéstelenül.
– No és az igazi nevem?
– Az igazi nevedet nem tudom.
– Micsoda? Hogy nem tudod? Hát nem deríthetted ki? A varázslók sem ismernek tehát minden nevet?
– Én nem vagyok varázsló.
– Ó, mondd, ki ezt még egyszer!
– Én nem vagyok varázsló.
– Nagyon tetszik, ahogy ezt mondod. Halljam csak megint!
– Nem vagyok varázsló.
– Én viszont igen!
– Igen.
– Ezt is hadd hallom újból!
– Te varázsló vagy.
– Ó! Ez sokkal jobb, mint amire számítottam. Csukát akartam fogni, és cápa akadt a horgomra! Gyertek hát, gyertek, és találkozzatok a barátaimmal! Te jöhetsz lábon... az meg csak kússzon tovább!
Így vonultak hát föl Re Albi földesurának udvarházához az ösvényen, és mentek be a kapun. Tenar négykézláb, végig az úton, föl a márványlépcsőkön, be az ajtókon, végig a folyosók és termek kőpadlóján.
Odabent a házban koromsötét volt. Azzal együtt Tenar elméjét is elborította a sötétség, s így egyre kevesebbet értett meg a hallottakból. Tudatáig csupán néhány szó és hangtöredék jutott el valamennyire tisztán. Amit Kóbor mondott, azt megértette, és közben egyre csak a nevét ismételte magában, abba kapaszkodott tudata legmélyén. De Kóbor csak ritkán szólalt meg és akkor is csak válaszul annak a kérdéseire, akinek nem Tuaho volt a neve. Az az alak rá is odamordult néha, szukának nevezve őt.
– Ez az én új kis házőrzőm – mutogatott rá a többi férfinak, akik nagy számban bubbogtak a sötétben, a gyertyák vetette, homályos árnyak között. – Látjátok, milyen jól idomított? Fordulj csak hanyatt, szuka! – mire ő hanyatt hemperedett, amazok meg durván röhögtek rajta.
– Volt neki egy kölyke is – magyarázta –, annak akartam befejezni a megbüntetését, mivel csak félig égették meg amazok. De helyette egy frissen fogott madarat, egy karvalyt hozott nekem. Nos, holnap majd azt is megtanítjuk röpülni!
Más hangok is mormogtak közben valamit, de Tenar már nem értett meg egyetlen szót sem.
Egyszer valamit a nyakába kötöttek, és annál fogva vonszolták föl további lépcsőkön és be, valami vizelettől, rothadó hústól és virágok édes illatától szagló helyiségbe. Hangok hallatszottak. Egy jéghideg, kőkemény kéz is megtaszította egyszer, nem túl erősen a fejét. „Hehehehel” – hallatszott közben valami vihogás, akár egy nyitódó-csukódó ajtó rozsdás sarokvasának nyikorgása. Akkor belerúgtak és kényszerítették rá, hogy még több helyiségen végigkússzon. De nem tudott elég gyorsan mászni, s ezért még jó pár rúgást kapott a mellébe és az arcába. Végül hangos dörrenéssel rácsapódott egy ajtó, mire csönd és sötétség vette körül. Valami halk sírást is hallani vélt, és azt hitte, a gyermek az, az ő gyermeke. Szerette volna, ha a sírás abbamarad... és egyszer csak el is hallgatott végre.
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
A gyerek balra fordult, és ment egy jó darabot, mielőtt hátranézett volna, hagyta, hogy elrejtse őt a dúsan zöldellő sövény.
Az, akit Rezgőnyárnak hívtak, de akinek Erisen volt az igazi neve, és akit csak a sötétség ágas-bogas és vonagló megtestesülésének látott, megkötözte az anyját a nyelvén és apját a szívén átfúrt szíjjal, annál fogva vonszolta fel őket a rejtekhelyéhez. A hely bűzétől ugyan fölfordult a gyomra, de azért biztos távolságból csak utánuk osont, hogy kilesse, mit művel velük. Beterelte őket a házba, és becsapta mögöttük az ajtót, amely tömör kőlapból készült. Azon nem mehetett utánuk.
Repülnie kellett volna, de arra képtelen volt. Ő nem tartozott a szárnyas teremtmények közé.
Rohant hát, ahogy apró lábától telt, a mezőkön át, maga mögött hagyva Moha néne házát, Oromon házát, a kecskeaklot, ki, a szakadék peremén vezető ösvényre, ahová nem lett volna szabad mennie, hiszen csak egyetlen szemével láthatta. De nagyon elővigyázatos volt. Igen óvatosan figyelt azzal az egy látó szemével. Megállt a Meredély szélén. Alatta, a mélyben megcsillant a víz, messze nyugaton lefelé szállt a nap. Akkor elnézett nyugat felé a másik szemével, és rejtett hangján kimondta a nevet, amelyet anyja szájából hallott egyszer, annak álmában.
A választ nem várta meg, hanem visszafordult, és ismét megtette az utat. Először Oromon házához, hogy megnézze, mekkorát nőtt azóta a barackfácskája. Az öreg fán rengeteg apró, zöld barack díszlett, de a kis palántának nyoma sem látszott. Biztosan lerágták a kecskék. Vagy azért pusztult el, mert azóta senki sem öntözte. Egy darabig még vizsgálta a helyét a földben, azután mélyet sóhajtott, és visszament a réten át Moha néne házához.
Betolakodása ellen zajos káricsálással és vad szárnycsapkodással tiltakoztak a rántani való csirkék. A kis házikó teljesen sötét és súlyos szagoktól terhes volt.
– Moha néne! – szólította az öregasszonyt az itteni népekhez szánt hangján.
– Ki van ott?
A vénasszony az ágyában feküdt, elrejtőzve mindenki elől. Nagyon félt, ezért súlyos kövekkel próbálta körülbástyázni magát, de nem sikerült neki. Ahhoz már nem volt elég varázsereje.
– Ki az? Ki van ott? Ó, aranyom... ó, aranyos gyermekem, én kis megégetett szépségem, hát te mit keresel itt? Hol van ő, ó, hol van az anyád, ő is eljött veled? Ugye ő is itt van? Ne! Ne gyere be, maradj kint, aranyom, átok ül rajtam, az a gonosz megátkozta a szegény vénasszonyt... a közelembe se gyere! Ne! Ne gyere közelebb!
Keservesen fölzokogott. A gyerek kinyújtotta a kezét, és megérintette a vénasszonyt.
– Egész hideg vagy! – suttogta.
– Te meg akár a tűz, gyermekem, a kezed égeti a bőrömet. Ó, ne nézz rám! Elrothasztotta a húsomat, aztán visszacsinálta, és megint elrothasztotta, de nem hagy meghalni... azt mondja, én majd idecsalogatlak téged. Én próbáltam meghalni, igazán próbáltam, de ő visszatartott, akaratom ellenére életben tartott, sehogy sem engedi közelembe a halálomat, ó... hagyjatok végre meghalnom!
– Még nem szabad meghalnod! – mondta a gyerek határozottan, a homlokát ráncolva.
– Gyermekem – suttogta az öregasszony –, kis aranyom... szólíts a nevemen!
– Hatha! – mondta ki igazi nevét a kislány.
– Ó! Jól tudtam én! Szabadíts hát meg, aranyom!
– Várnom kell még – suttogta a gyermek –, amíg ideérkeznek!
A vajákos asszony máris lazábban feküdt a párnáin, és légzése sem volt többé fájdalmas.
– De hát kiket várunk ide, aranyom? – kérdezte.
– Az enyéimet.
A javasasszony nagy, hideg keze göcsörtös rőzsenyalábként pihent a kislányéban. A gyerek szorosan markolta. Eddigre a kunyhón kívül is olyan sötét lett már, mint odabent. Hatha, akit Mohának hívtak, elszenderedett. Kis idő múlva a kőpadlón, egy bozontos, vén tyúk mellett üldögélő gyerek is követte a példáját.
A hajnal világosságával együtt férfiak léptek a helyiségbe. A varázsló rámordult:
– Fölkelni, szuka! Föl! – Az asszony négykézlábra emelkedett. A férfi felröhögött. – Állj csak föl egészen! Okos szuka vagy te, a hátsó lábaidon is tudsz járni, nem igaz? Így ni! Tégy úgy, mintha emberi lény lennél! Most sétálnunk kell még egy kicsit. No, gyere! – A póráz még mindig a nő nyakán volt. A mágus megrántotta. A szerencsétlen némán követte.
– Nesze, most vezesd te! – és most az vette át a szárat, akit szeretett, de többé már az ő nevére sem emlékezett... aki markába fogta a szíjat.
Mindnyájan kivonultak a komor, sötét épületből. Ásítva tárult föl a kőkapu, hogy utat engedjen nekik, és csikorogva zárult vissza mögöttük.
A varázsló és a pórázt fogó szorosan mellette maradt, a többiek, három vagy négy férfi, kicsivel mögöttük lépdeltek.
A mezőt odakint szürkés harmat borította. A nagy hegy sötéten tornyosult a sápadt ég előterében. A madarak egyre hangosabban és hangosabban zendítettek rá énekükre a fák lombjai és a sövények ágai között.
Hamarosan kiértek a világ peremére, és egy darabig azt követték, amíg a párkány teljesen el nem keskenyedett, és már nem volt több puszta sziklánál. A kő felületén keskeny árok húzódott, amit még az asszony is észrevett.
– No, most szépen lelökheti – mondta a varázsló. – Utána őkarvalysága is megtanulhat repülni a saját erejéből.
Ezzel a szíjat leoldotta a nő nyakáról.
– Menj csak, állj oda a szakadék szélére! – mordult rá. Az asszony a kőbe vésett jelet követve lépett ki a Meredély peremére. Csak a tenger terpeszkedett alatta a mélyben, semmi más. Előtte üresen tátongott a levegő.
– És most Karvaly szépen megadja neki a kezdő lökést – mondta a varázsló. – De talán előbb még szólni kíván valamit. Hiszen annyi locsogni valója lehet. Mint minden fehérnépnek. Tényleg, nem óhajtasz még pár szóval megörvendeztetni bennünket, Tenar asszonyság?
Tenar nem tudott megszólalni, de kimutatott a tenger fölé, az égre.
– Egy albatrosz! – mormogta a férfi.
Az asszony hangosan fölkacagott.
A fény hullámain, az ég kapujából előröppent a sárkány, kígyózó, páncélos teste nyomában hosszan tekergőztek a lángok. Ekkor Tenar végre mégis szóra nyitotta a száját.
– Kalesszin! – kiáltotta, hirtelen megragadta Kóbor karját, és lerántotta őt a sziklára, amint a tűzcsóva átcsapott fölöttük. Megcsörrentek az acélpikkelyek, a magasba emelkedő szárnyak vad szelet kavartak, és a sziklán kardpengékként megcsikordultak a belemaró karmok.
A tenger felől föltámadt a szél. A szirt egy keskeny repedésében megbúvó apró növényke szaporán bólogatott a hirtelen, vad kavargásban.
Kóbor szorosan ott állt mellette. Gyorsan lekuporodtak, egymáshoz bújva. Mögöttük a tenger, előttük a sárkány.
Oldalazva nézett végig rajtuk egyik hosszúkás, sárga szemével.
Kóbor rekedt, remegő hangon szólalt meg, a sárkányok nyelvén. Tenar is azonnal megértette a két egyszerű szót:
– Köszönjük, Legvénebb!
Az asszonyra tekintve ekkor Kalesszin is megeresztette hatalmas hangját, amely úgy zengett, mint egy súlyos acélsöprű keltette gongütés:
– Aro Tehanu?
– A gyermek! – sikoltott föl Tenar. – Therru! – És már szökkent is talpra, hogy a keresésére rohanjon. De mindjárt meg is pillantotta őt, amint a hegy és a tenger között jön a keskeny párkányon, egyenesen a sárkány felé.
– Therru, ne szaladj! – kiáltott rá az asszony, de a kislány ekkor meglátta őt, és irányát kicsit megváltoztatva egyenesen hozzárohant. Szorosan átölelték egymást.
A sárkány ekkor feléjük fordította óriási, rozsdavörös fejét, és mindkét szemét rájuk szegezte. Üstnyi nagyságú, félelmetes orrlikaiban tömör lángok lobogtak, és sűrű füstgomolyagok törtek belőlük elő. A sárkány testéből áradó hőség fölmelegítette a dermesztő tengeri szelet.
– Tehanu! – mennydörögte a gigászi lény.
A gyermek felé fordult, és figyelmesen végigmérte.
– Kalesszin! – mondta csöndesen.
Ekkor a mindeddig térden álló Kóbor is talpra állt, igaz, reszkető térddel, és meg kellett kapaszkodnia Tenar karjában, hogy némi támaszt keressen magának. Fölnevetett.
– Most már tudom, ki hívott ide téged, Legvénebb – mormolta.
– Én tettem – ismerte el a gyerek. – Nem tudtam, mi mást tehetnék, Segoy.
Egyenesen a sárkány szemébe nézett, és az ő nyelvén, a Teremtés szavaival szólt hozzá.
– Nagyon helyesen cselekedtél, gyermek – mennydörögte a sárkány. – Már nagyon régen kereslek.
– És most elmegyünk oda? – kérdezte ekkor a kislány. – Oda, ahol a többiek tanyáznak? A másik világ szelének szárnyán?
– Hát itt tudnád hagyni őket?
– Nem! – vágta rá a gyermek. – Ők nem jöhetnének velünk?
– Nem! Ők nem jöhetnek. Az ő életük csak ide tartozik.
– Akkor én is itt maradok velük – jelentette ki a kislány halk, elakadó sóhajtással.
Kalesszin erre félrefordult, hogy kiereszthesse melléből mennydörgő kacagását, a méltatlankodás, az öröm vagy a haragos indulat hangját...
– Hahahh! – aztán visszafordult a gyerekhez: – Igen, jól lészen így. Dolgod vagyon még ezen a világon.
– Tudom – válaszolta a gyermek belenyugvón.
– Visszatérek majd érted – tette hozzá Kalesszin –, ha eljő a kellő idő. – Végül Kóborhoz és Tenarhoz fordult: – Nektek adom a gyermekemet, ahogyan ti is nekem adjátok a tiéiteket.
– Ha eljő az idő – mormolta Tenar.
Kalesszin óriási feje könnyedén előrebillent, hosszú kardfogait elővillantó szájának sarka kissé fölfelé kunkorodott.
Kóbor és Tenar félrehúzódott a gyerekkel, mialatt a sárkány megfordult, páncéljával végigcsörömpölt a sziklapárkányon, karmos lábával óvatosan kereste a megfelelő helyet, hatalmas, fekete lábára lekuporodott, akár egy macska, míg iszonyú rugói föl nem lökték a levegőbe. Dagadozó, eres szárnya karmazsinszínben bomlott ki a megújuló fényben, pikkelyes farka csörrenve szisszent végig a sziklán, felröppent és tovatűnt... először mint egy sirály, aztán már csak egy fecske... egy távoli gondolat.
Ahol az imént ült, most összeégett rongy- és bőrdarabok és más, kisebb, megpörkölődött tárgyak hevertek csúf kupacban.
– No, gyerünk innen – szólalt meg Kóbor.
De a gyermek és az asszony földbe gyökerezett lábbal nézte azokat a maradványokat.
– Ezek a csontemberek – suttogta végül Therru. Ezzel megfordult, és elindult lefelé. Biztosan lépdelt a keskeny csapáson a férfi és az asszony előtt.
– Ez az ő eredeti nyelve – dünnyögte Kóbor –, az anyanyelve.
– Tehanu! – suttogta Tenar. – Az igazi neve Tehanu!
– És egyenesen a minden nevek adója adta neki.
– Tehanu volt ő a kezdetektől fogva. Mindig is Tehanu volt csupán.
– Gyertek már! – szólt rájuk a gyermek visszanézve rájuk. – Moha néne nagyon beteg!
Nagy nehezen kicipelték Mohát a levegőre és a fénybe, hogy lemossák kisebesedett bőrét, és elégessék elmocskolódott ágyi ruháját, míg Therru frisset kerít neki Oromon házából. Visszafelé Heathert, a kecskepásztorlányt is magával cipelte. Az ő segítségével helyezték vissza kényelmesen a vénasszonyt a fekhelyére, a csirkéivel együtt. Heather még azt is megígérte, hogy hamarosan hoz neki valami ennivalót.
– Valakinek le kellene mennie Gont Kikötőjébe – jelentette ki Kóbor. – Az ottani varázslóért. Hogy viseljen gondot Mohára. Még meggyógyulhat. És az udvarházat is föl kell keresnünk. Az öregember most már meghal majd. Az unokája viszont életben maradhat, ha tisztességesen kitakarítják azt a koszfészket. – Közben letelepedett Moha házának küszöbére. Tarkóját neki támasztotta a kilincsnek a ragyogó napsütésben, és behunyta a szemét. – Vajon miért cselekedjük éppen azt, amit cselekszünk? – dörmögte halkan.
Tenar ezalatt a nyomós kútból frissen vett dézsa vízben mosta a kezét, az arcát és a karját. Miután végzett a tisztálkodással, körülnézett. A végsőkig kimerült Kóbor mélyen elaludt, arcát kicsit a langyos reggeli napsugarakba merítve. Az asszony leereszkedett mellé a küszöbre, és vállára hajtotta a fejét. „Hát megmenekültünk? – gondolta magában. – Hogyan történhetett, hogy túljutottunk rajta?”
Lenézett Kóbor szétnyitott ujjakkal, lazán a küszöb deszkáján pihenő kezére. Visszagondolt a szélviharban bólogató növénykére, a sárkány vörös és arany pikkelyekkel borított karmos lábára. Már ő is éppen belépőben volt az álom kapuján, amikor a kislány odabújt mellé.
– Tehanu! – suttogta Tenar álmosan.
– A fácskám kiszáradt – panaszkodott a gyerek.
Tenar már félig elkábult tudatának kis idő kellett, még annyira fölébred, hogy kicsiholjon magából valami választ.
– És az öreg fán... vannak barackok? Mindketten halkan pusmogtak, hogy föl ne ébresszék az alvó férfit.
– Csak olyan apró zöldek.
– A Hosszú Tánc után majd beérnek. Most már egészen hamarosan.
– Elültethetünk majd egyet?
– Akár többet is, ha kedved lesz hozzá. És a ház... rendben van?
– Igen, csak éppen üres.
– Lakjunk talán mi benne? – Kissé följebb húzódzkodott, és fél karral átölelte a kislány vállát. – Van pénzem – tette hozzá –, éppen elég egy kecskenyáj és Örvényes hegyi legelőjének megvásárlására, persze ha még mindig eladó. Kóbor pedig tudja, hol legeltethetjük őket odafönt nyáridőben. Kíváncsi vagyok, megvan-e még a gyapjú, amit múltkor kifésültünk. – E szavakat kimondván, hirtelen eszébe villant: – A könyvek! Oromon könyvei! Azokat otthagytuk a kandalló párkányán! Szikrának, annak a szegény kölyöknek, pedig egyetlen szót sem ért meg belőlük.
De nem tulajdonított igazán nagy jelentőséget nekik. Itt biztosan sok új dolgot kell majd még megtanulniok. És akármikor le is küldhet valakit azokért a könyvekért, ha Kóbor netán szükségüket látja. Vagy ő maga is lemehet, ha beköszönt az ősz, fölkeresheti a fiát, meglátogathatja Pacsirtát, és eltanyázhat egy ideig Almáéknál is. Oromon kertjét pedig haladéktalanul rendbe kell tenniök, ha azt akarják, hogy a nyáron valamennyi saját zöldségük is legyen. A babpalánták keskeny ágyasa és virágaik édes illata jutott az eszébe. Fölmerült előtte a nyugatra nyíló, apró ablakocska képe.
– Azt hiszem, itt szépen eléldegélhetünk – mondta csöndesen.
VÉGE