Takami Kósun

Battle Royale

„van rosszabb az iskolánál”

„A diákok nem mandarinok”
Szakamoto Kinpacu
(Kojamaucsi Mieko Kinpacu tanár úr 3/b című művéből)

„De addig is, csavargók vagyunk, bébi,
menekülésre születtünk.”
Bruce Springsteen: Born to Run

„Nem könnyű szeretni.”
Szano Motoharu: Nem könnyű szeretni

„A BARCELONÁBAN töltött néhány utolsó hét alatt mindvégig sajátos rossz érzés töltötte el az embert: gyanakvással, félelemmel, bizonytalansággal és leplezett gyűlölettel telt meg a levegő. (...) Az ember azon kapta magát, hogy minduntalan kávéházi sarokasztaloknál sugdolózik, és közben azt latolgatja, vajon a szomszéd asztalnál nem rendőrspicli ül-e.”
„Nem tudom, értik-e, mennyire meghatódtam. Apróságnak látszik, de egyáltalán nem volt az. Ne feledjük, milyen idők jártak, micsoda gyanakvással és gyűlölettel teli szörnyű légkör uralkodott.”
George Orwell: Hódolat KATALÓNIÁNAK
(Betlen János és Tóth László fordítása)

Kagava tartomány, Siroiva
Siroiva Középiskola 3/b osztályának névsora

Fiúk:
1. Akamacu Josio
2. Ídzsima Keita
3. Óki Tacumicsi
4. Oda Tosinori
5. Kavada Sógo
6. Kirijama Kazuo
7. Kuninobu Jositoki
8. Kuramoto Jódzsi
9. Kuronaga Hirosi
10. Szaszagava Rjúhei
11. Szugimura Hiroki
12. Szeto Jutaka
13. Takigucsi Júicsiró
14. Cukioka Só
15. Nanahara Súja
16. Niida Kazusi
17. Numai Micuru
18. Hatagami Tadakacu
19. Mimura Sindzsi
20. Motobucsi Kjóicsi
21. Jamamoto Kazuhiko

Lányok:
1. Inada Mizuho
2. Ucumi Jukie
3. Etó Megumi
4. Ogava Szakura
5. Kanai Izumi
6. Kitano Jukiko
7. Kuszaka Jumiko
8. Kotohiki Kajoko
9. Szakaki Júko
10. Simizu Hirono
11. Szóma Micuko
12. Tanizava Haruka
13. Csigusza Takako
14. Tendó Majumi
15. Nakagava Noriko
16. Nakagava Juka
17. Noda Szatomi
18. Fudzsijosi Fumijo
19. Macui Csiszato
20. Minami Kaori
21. Jahagi Josimi

Előszó

Egy pankrációmániás monológja egy másik világból

HOGY MI AZ A BATTLE ROYALE? Te még ezt sem tudod? És még idejössz meccset nézni? Mi? Hogy egy cselfogás neve? Vagy bajnokságé? Dehogy, a Battle Royale egy meccstípus! Mi? Hogy ma? Ma, itt? Nem, nem, ma nincs benne a programban. Csak nagy csarnokokban rendeznek ilyesmit, mindig valami nagy esemény alkalmával. Ó, nézd csak, Inoue Takako, milyen szépen...!
Jaj, nem. Igen, Battle Royale. Manapság az Országos Pankrátorszövetség szokta például megrendezni. Szóval a Battle Royale, nos, ugye általában a pankrációban egy az egy ellen vagy csapatban, kettő kettő ellen, vagy valami hasonló felállás a szokásos. Viszont a Battle Royale-ban tíz-húsz ember – a lényeg, hogy egyszerre sok – megy be a küzdőtérre. És bárki bárkire támadhat, egy az egy ellen vagy tíz az egy ellen, teljesen szabadon. Szóval akárhányan, és aki elesik...
Hogy mi? Ezt sem tudod? Ha leér a vállad a szivacsra, egy-kettő-három, ha háromig elszámolnak, vesztettél. Ez a sima meccseken is így van. Aztán van még, aki feladja, vagy néha, akit kiütnek.
Ja, és van még olyan is, hogy kikerülsz a ringből. Vagy szabálytalanságért is lehet veszteni. A Battle Royale-nál általában ugyan az esésekkel dől el. Hé, Takako, hajrá! Mindent bele! Ó, jaj, bocsánat.
Aki elesett, az vesztett, és el kell hagynia a pályát. Így megy tovább a játék, és fogynak a játékosok. A végén persze kettő marad. Egy az egy ellen, véresen komolyan. És az egyikük elesik. Csak egyvalaki marad a pályán. Az nyert. Győzelem. Óriási kupát kap, sokszor pénzt is. Érted? Mi, hogy mi van azokkal, akik jóban vannak? Na, hát azok az elején együttműködnek. De a végén a társaddal is meg kell vívnod. Ez a szabály. Ennek köszönhetőm időnként Battle Royale-ban szinte soha máskor nem látható párosítások alakulnak.
Például régen egyszer Dynamite Kid és Davey Boy Smith között, akik tag team partnerek voltak. Volt olyan is, hogy az Animal Warrior és Hawk Warrior páros maradt. Bár ekkor az egyik direkt ring outolt, és hagyta győzni a másikat, mintha olyan erős lenne köztük az összetartás meg a szeretet. Nekem nem jött be annyira. Ja, és olyannal is összeállhatsz, akivel különben nem vagy jóban. Csakhogy hiába hiszed azt, hogy ezzel párban legyőzöd a harmadikat, mert előfordul, hogy az meg átvág a palánkon, és a másikkal együtt nyomnak le téged. Hogy milyen Battle Royale-t akarok látni? Most rengeteg szövetség van. Nos, ha ezeknek a krémje mérkőzne meg, azt szívesen megnézném. Mutó Keidzsi, Hasimoto Sinja, Miszava Micuharu, Kavada Tosiaki, Takada Nobuhiko, Funaki Maszakacu, Maeda Alira, Great Szaszuke, Hajabusza, Takano Kendzsi, aztán Tenrjú Gen’icsiró és Csósú Riki, Fudzsinami Tacumi és Kimura Kengo is bírná még. Még jobb, ha hozzávesszük Andzsó Jódzsit és Super Delfint. Még az is lehet, hogy pont ezek ketten maradnának a végére. A nők közül persze Inoue Takako, ugye. Adzsa Kong meg Tojota Manami, meg Inoue Kjóko, Hotta Jumiko, Hokuto Akira, Bull Nakano, persze Dynamite Kasszai meg Cuty Szuzuki és Fukuoka Hikari, Ozaki Majumi, Kandori Sinobu és Nagajo Csigusza aztán még... Mi? Hogy egyiket sem ismered? Biztos, hogy pankrációt akartál nézni? Ó, jaj, ne már, Takako, add meg neki!
Takako! Na, jó...

Prológus

Kormányzati közlemény
Belső értesítés
Iktatószám: 1997/00387461
SZIGORÚAN TITKOS!

Küldő:
Vezérkari Titkárság Különleges Tervosztály
Honvédelmi Iroda, valamint Honvédelmi Erők
Szárazföldi Alakulata Főparancsnokság Harci
Kísérletek Felügyelősége

A Köztársaság Harci Kísérletek 68. Program, 1997/12. számú kísérletéért felelős hivatalnok részére

Május 20-án 18 óra 35 perckor, rutinellenőrzés során külső behatolás nyomát fedezték fel a Köztársaság Kormányának Központi Operációs Rendszerében. A behatolás március 12-én hajnalban történhetett. Jelenleg az ezt követően történt behatolások tisztázása érdekében nagy erőkkel folyik a nyomozás.
Az elkövető személye, célja, illetve a kiszivárgott információ mibenléte pillanatnyilag még nem ismeretes, az azonban megállapítható, hogy az elkövető behatolási módja rendkívül magas fokú technikai ismereteket feltételez. A teljes kár felmérése előreláthatólag hosszú időt vesz majd igénybe.
A Vezérkari Titkárság Különleges Tervosztály Honvédelmi Irodájának vezetője, valamint a Honvédelmi Erők Szárazföldi Alakulata, Főparancsnokság, Harci Kísérletek Felügyelősége értesülései szerint fennáll annak a veszélye, hogy a 68. Programmal kapcsolatos információk is kiszivárogtak, ezért felmerült, hogy a fenti Program 1997/12. számú kísérletét elhalasztjuk.
Azonban tekintettel arra, hogy a 12. sz. egység előkészületei már befejeződtek, illetve mostanáig nem mutatkozott semminemű jele, hogy a kapcsolódó információk eljutottak volna az állampolgárokhoz, a tárgyalások során az a döntés született, hogy a tervek szerint le kell folytatni a kísérletet.
Az ezt követő kísérleteknél azonban a megrendezés ütemezése, különösképpen pedig a Guadalcanal terveinek megváltoztatása ügyében sürgős intézkedéseket kell tenni. Ezúton felszólítom Önt, a 12. számú kísérlet felelős hivatalnokát, mint a Kísérlet lebonyolítóját, a lehető legnagyobb éberségre.
Felhívom továbbra a figyelmét, hogy a Rendszerbe való behatolás ügye szigorúan bizalmasan kezelendő.

Első rész – A játék kezdete

0

A busz Takamacuba, a tartomány központjába ért, a táj pedig fokozatosan városias jelleget öltött. Tarka neonok, a szembejövő járművek elúszó fényszórói, irodaépületek égve maradt lámpái. Út menti éttermek, előttük jól öltözött nők és férfiak – talán munkatársak – beszélgetnek, biztos taxira várnak. Egy éjjel-nappali bolt tisztán tartott parkolója, fáradtnak tűnő, cigarettázó fiatalok tanyáznak benne. Egy munkásnak látszó bácsi biciklivel a zebránál a lámpára vár. A májusi estéhez képest még hűvös az idő, látszik, ahogy összehúzza magán kopott melegítőjét. Persze a bácsi, a többi vegyes képpel együtt, a busz motorjának halk zúgása mellett hamar eltűnt az ablakból. A buszvezető ülése felett a digitális kijelző épp nyolc óra ötvenhét percre váltott.
Nanahara Súja (Kagava tartomány, Siroivai Önkormányzati Középiskola 3/b, fiúk, 15.) egy darabig az esti tájat szemlélte Kuninobu Jositoki (fiúk, 7.) feje mellett, aki a bal oldalán, az ablak melletti ülésen ült, és a csomagjával babrált, aztán megmozgatta az ülések közti folyosóra kinyújtott jobb lábának ujjait a Keds tornacipőben. Régen állítólag nem így volt, de manapság igencsak utána kell járni, hogy ilyen cipőt szerezzen az ember. Az övében is elvásott már belül a vászon, és a szálak úgy álltak ki belőle, mint egy macska bajusza. Amerikai márka, de kolumbiai gyártmány. Most, 1997-ben, a Nagy Kelet-ázsiai Köztársaság egyáltalán nem szenved áruhiányban. Sőt inkább túltermelés van, viszont importáruhoz rendkívül nehéz hozzájutni. Ez persze nem csoda, mivel az ország lényegében elszigetelte magát a külvilágtól. És ennek tetejébe Amerikát (a kormány Amerikai Birodalomnak nevezi, és a tankönyvekben is ez áll) ellenséges nemzetnek kiáltották ki.
Súja ülése viszonylag hátul volt, rálátott negyvenegy osztálytársára, akikkel második óta osztálycsere nélkül együtt volt, és akik vidáman beszélgettek a busz koszos plafonjáról jövő tompa neonvilágítás mellett. Még szép, hiszen alig két órája hagyták el a kisvárost, Siroivát, ahol az iskolájuk van. Egy osztálykirándulás, ahol az első éjszakát a buszban töltik – minek is nevezzük, olcsóságra törekvés vagy erőltetett menet? De végül biztos elcsendesednek majd egy kicsit, ha a busz átér a Sikokut és a Honsú főszigetet összekötő Nagy Szeto hídon, és ráhajt a Szanjó autóútra, a célállomásuk, Kjúsú felé haladva.
Elöl azok a lányok a legélénkebbek, akik az osztályfőnök, Hajasida tanár úr körül ülnek. Az osztálytitkár, Ucumi Jukie (lányok, 2.), akinek nagyon jól áll a kibontott haj, aztán a másik röplabdás, Tanizava Haruka (lányok, 12.), aki elég magas ahhoz képest, hogy lány. Kanai Izomi (lányok, 5.) egy helyi képviselő elkényeztetett lánya; a kitűnő tanuló Noda Szatomi (lányok, 17.), akinek mindig higgadt arcát jól kiemeli fémkeretes szemüvege, a komoly és visszahúzódó Macui Csiszato (lányok, 19.) és mások, szóval a lányok fő csoportja vagy mérsékelt ága. Talán nem is megfelelő az elnevezés, mert a lányok ugyan gyakran szoktak klikkesedni, a Siroivai Középiskola 3/b osztályában nem volt feltűnő az elkülönülés. Ha mégis, akkor esetleg Szóma Micuko (lányok, 11.) kissé lecsúszott – világosabban fogalmazva züllött – bandája volt az. Simizu Hirono (lányok, 10.), és Jahagi Josimi (lányok, 21.) tartozott még ide, de Súja helyéről nem lehetett látni, hol ülnek.
Legelöl, a vezető mögött egy kicsit magasabban van az ülés, és ott a háttámla is alacsonyabb. A támla fölött két fej látszik, Jamamoto Kazuhiko (fiúk, 21.) és Ogava Szakura (lányok, 4.) feje. Ők a legharmonikusabb pár az osztályban, most valamit igen viccesnek találhatnak, mert időnként aprókat rázkódik a fejük a nevetéstől. De hát ezek ketten egymás közt minden lényegtelen dolgon elszórakoznak.
Súja kissé elfordítja tekintetét, és látja, hogy egy óriási egyenruha türemkedik ki a széksorok közül. Akamacu Josio (fiúk, 1.) az, ő a legnagyobb termetű az egész osztályban, de olyan típus, akit már csak szórakozásból is szívatnak a többiek. Most előregörnyedve egy divatos miniatűr videojátékba mélyed.
A folyosó túloldalán a sportemberek ülnek egy kupacban: Óki Tacumicsi (fiúk, 3., kézilabdacsapat), Niida Kazusi (fiúk, 16., focicsapat), Hatagami Tadakacu (fiúk, 18., baseballcsapat). Az általánosban Súja maga is tagja volt a Kölyökligának (beállózseninek tartották), így jóban volt Tadakacuval, de mostanában valahogy eltávolodtak egymástól. Ebben persze szerepet játszott, hogy Súja felhagyott a baseballal, de talán még inkább az, hogy helyette egy olyan rendszerellenes hobbira állt rá, mint az elektromos gitár – és Tadakacu anyja az a fajta volt, aki nem tűri az ilyesmit.
Igen, ebben az országban betiltották a rockzenét. (Természetesen van kiskapu, bár Súja elektromos gitárján is ott van szépen az állami rendelkezés, hogy „Ezen a hangszeren dekadens zenét játszani tilos”. A dekadens zene a rock.)
Nahát, hogy megváltozott, hogy kiket tart barátainak! Súja elgondolkodott.
Mély hangú nevetés hallatszott, és az Akamacu Josio mögötti ülésről rövid haj villant ki, meg egy bal fülcimpa, amelyben egy szépen megmunkált fülbevaló-karika volt. Igen, ő az egyikük, Mimura Sindzsi (fiúk, 19.). Másodiktól járnak egy osztályba, de Súja már korábban hallotta, hogy a kosárlabdacsapatban van egy védőzseni, akit Harmadiknak neveznek. Természetesen Sújához, a Kölyökliga volt beállózsenijéhez hasonlóan kiemelkedő sportteljesítménnyel büszkélkedhetett (bár Sindzsi minden bizonnyal azt mondaná, „Én vagyok a jobb, bébi!”), és miután egy osztályba kerültek, az évfolyammérkőzésen legyőzhetetlen párost alkottak ők ketten. Részben akkor csiszolódtak össze, de Súja számára még ezen túl is volt valami vonzó Sindzsiben. Sindzsi jegyei a matekon és az angolon kívül még udvariasságból sem voltak jónak nevezhetők, de elképesztően sokat tudott a világ dolgairól, szemléletmódja pedig sokkal érettebb volt, mint egy középiskolásé. Lényegében bármire rögtön tudta a választ, ha kérdezték, sőt még külföldi információkkal is szolgált, pedig azokhoz ebben az országban általában nem lehetett hozzájutni. Mindig jó tanácsokat adott, ugyanakkor egyáltalán nem volt beképzelt. És ha valamiért rosszkedved volt, mindig tudta, hogyan szóljon hozzád. Olyanokat szokott mondani, hogy „Fel a fejjel, veled van a nagymenő!”, de mégse volt soha öntelt. Alapjában véve irtó jó fej volt ez a Mimura Sindzsi.
Sindzsi feltehetőleg az általános iskolai barátjával, Szeto Jutakával (fiúk, 12.) ül együtt. Jutaka az osztály mókamestere volt, és Sindzsi biztos azért nevetett, mert Jutaka megint vicceket mesélt.
Azután, a mögöttük lévő széken ül Szugimura Hiroki (fiúk, 11.). Nyúlánk, magas testét valahogy begyömöszölte a szűk ülésre, és egy zsebkönyvet olvas. Szűkszavú, és kung-fu-edzésekre jár, emiatt keményfiú benyomását kelti. Ráadásul nem éppen társasági lény, ám ha szóba elegyedik vele az ember, kiderül, hogy magának való, de jó arc. Sújával kifejezetten jól megvoltak. Talán az egyik kedvenc kínai versantológiáját olvassa? (A kínai írások fordításban is viszonylag könnyen beszerezhetők, ami persze természetes, mivel a Köztársaság Kínát „hazánk ősi területének” tekinti.)
Egyszer olvasott egy amerikai regényt (egy antikvárium félreeső zugában talált rá, és megküzdött a szótárral, míg elolvasta), amelyben az állt, hogy „A barátaink jönnek-mennek”. Talán erről van szó. Lehet, hogy eljön az idő, amikor Sindzsitől és Hirokitól is ugyanúgy eltávolodik, mint Tadakacutól?
Nem, azért csak nem...
Súja rápillantott maga mellett Kuninobu Jositokira, aki még mindig a csomagját babrálta. Vele régóta barátok voltak, és ez valószínűleg ezután sem fog megváltozni. Az Áldott Szeretet Házában, ebben az igen fennkölt nevű katolikus intézményben – ez egy olyan intézet, amely befogadja a szüleiket elvesztett vagy a „körülmények” miatt a szüleiktől elválasztott gyerekeket – ágyba pisilős korától fogva barátja, vagyis inkább elválaszthatatlan jó barátja volt.
Ha már itt tartunk, beszéljünk kicsit a vallásról is. Ebben az országban a nemzetiszocializmus különleges válfaja uralkodik: a legfőbb hatalom a Vezér kezében van (egyszer Mimura Sindzsi suttogta elkeseredett arccal, hogy „Ez itt a megvalósult fasizmus. Ilyen gáz helyet sehol másutt nem találsz a világon!”), de legalább nincs nemzeti vallás. Ha valamit annak tekinthetünk egyáltalán, akkor az a rendszer hű szolgálata. Viszont ez nem ütközik a létező vallások tanaiba, következésképp a vallás – a mérték határain belül – szabadon gyakorolható, de cserébe semmi sem jár érte. Emiatt csak a mélyen hívő emberek gyakorolták vallásukat. Magának Sújának lényegében soha nem voltak vallásos érzelmei, de annyit bizonyosan az egyháznak köszönhetett, hogy különösebb kötöttségek nélkül és viszonylag normálisan felnevelkedett. Úgy gondolta, ezért hálásnak kell lennie, mert létezni létezik ugyan állami árvaház is, de az a hír járja, hogy nagyon szegényes ellátást és programokat biztosít, ráadásul lényegében a hírhedt Honvédelmi Erők kiképzőiskolájaként szolgál.
Súja megint elfordult, és most hátrafelé nézelődött. A leghátul lévő széles ülés köré Szaszagava Rjúhei (fiúk, 10.), Numai Micuru (fiúk, 17.) és hasonló, magukat keményfiúknak képzelő bagázs telepedett le. Súja helyéről az arca nem volt kivehető, de jobboldalt az ablak mellett, a székek között kilátszott egy hátrasimított hajú fej a tarkóján szokatlanul hosszúra hagyott tincsekkel. Meg sem rezdült, annak ellenére, hogy tőle balra (bár mellette Szaszagava Rjúhei két széket kihagyva ült) közönséges társalgás és modortalan röhögés hallatszott. Előfordulhat, hogy alszik, de valószínűbb, hogy a város fényeit szemléli, mint egy pillanattal ezelőtt még Súja is.
Súja számára az volt a legnagyobb rejtély, hogy ez a fiú, Kirijama Kazuo (fiúk, 6.) rendesen megjelent az osztálykiránduláson, amit pedig a kis pupákok kikapcsolódására találtak ki.
Kirijama a környék összes zűrös diákjának – persze Rjúheit és Micurut is beleértve – vezére volt. Egyáltalán nem volt nagy, maximum középtermetű, mint Súja, viszont felsős gimnazistákat is könnyedén padlóra küldött, voltak összetűzései a helyi jakuzaszervezettel, és legendás alakja tartományszerre ismert volt. Az is számíthatott, hogy az apja a tartomány egyik legnagyobb cégének volt a vezetője (igaz, egyes pletykák szerint törvénytelen gyerek volt; Súját az ilyesmi nem érdekelte, így nem is próbált róla többet megtudni), de ez önmagában nem lett volna elég. Intelligens és szabályos arc, nem is annyira mély, de mégis tiszteletet parancsoló hang, és az évfolyam legjobb osztályzatai, amilyeneket a 3/b osztályban legfeljebb csak a fiú osztálytitkár, Motobucsi Kjóicsi (fiúk, 20.) tudott nagy nehezen, alvásidejét lefaragva produkálni. A sportban is szinte mindenkinél tehetségesebb és ügyesebb volt. Ha komolyan összecsaptak volna, az egész iskolában csupáncsak a volt ütőzseni, Súja, vagy az iskolai kosárcsapat jelenlegi védőzsenije, Mimura Sindzsi vehette volna fel vele a versenyt. Akárhonnan nézzük is, Kirijama Kazuo maga volt a tökéletesség.
De vajon ez a tökéletes ember hogyan kerülhetett a rossz fiúk élére? Erről fogalma sem volt Sújának, de egyvalamit tudott: Kirijamával valami nem stimmelt. De azt már nem tudta volna megmondani, hogy mi az, ami nem stimmelt. Kirijama egyáltalán nem csinált semmi rosszat az iskolában, még véletlenül sem szívatott senkit, mint időnként Szaszagava Rjúheiék Akamacu Josiót, de olyan megfoghatatlan volt, ha szabad így fogalmazni, vagy valami hasonló.
Gyakran előfordult, hogy nem is jött be az iskolába. A legjobb vicc a világon, ahogy Kirijama „tanul”. Minden órán csak ült csendben a helyén, és úgy látszott, hogy egész máshol jár az esze. Feltehetőleg, ha a nagy hatalmú kormány nem forszírozta volna a tankötelességet, egyáltalán be sem tette volna a lábát az iskolába. Vagy mégis, ki tudja, talán kedve szottyant volna sűrűbben jönni. Mindenesetre Súja azt hitte, hogy ezt a semmi kis osztálykirándulást egyből ki fogja hagyni, erre rendesen megjelent. Vajon ez is kedv kérdése nála?
– Súja!
Egy vidám hang rántotta vissza Súját a valóságba, aki a plafonon lévő lámpákat bámulta, miközben Kirijamán elmélkedett. Mellőle a túlsó ülésről Nakagava Noriko (lányok, 15.) feszes, átlátszó celofáncsomagot nyújtott felé két kézzel. A lámpafénytől csillogó zacskó akkora volt, hogy pont elfért Noriko tenyerében, és csordultig volt kis világosbarna, kör alakú lapocskákkal. Csokornyakkendőt formázó aranyszínű szalag volt szorosan a nyakára kötve.
Nakagava Noriko is a lányok mérsékelt ágába tartozott, mint Ucumi Jukie és barátnői. Kedves, különösen sötét szeme, kerekded, kislányos arca és vállig érő haja volt. Kis termetű és még elég gyerekes, szóval átlagos lány volt. Talán annyit érdemes még róla megjegyezni, hogy jó volt irodalomból, és ő írta a legjobb fogalmazásokat az osztályban. (Ezért Súja viszonylag sokszor beszélgetett vele, mert Noriko néha meg akarta nézni a füzete margójára írt dalszövegeket, amiket a szünetben firkált.) Legtöbbször Jukiéékkel van, de ma kicsit késve ért a gyülekezőre, és ezért erre az üres helyre ült.
Súja félig kinyújtotta a kezét, de közben kicsit furcsálkodva húzta össze a szemöldökét, mire Noriko kapkodva magyarázkodni kezdett.
– Az öcsém nyaggatott ma, hogy süssek. Csak maradék, de elromlik az íze, ha sokat áll, egyétek meg Nobuval, ha akarjátok.
Nobunak Kuninobu Jositokit becézik. Illik is hozzá ez a becenév; barátságos, csodálkozó szeme van, de ennek ellenére néha úgy viselkedik, mint egy sokat látott öregúr. A lányok általában nem használják ezt a nevet, de Noriko tétovázás nélkül szokta a fiúkat a becenevükön szólítani. Ez jellegzetesen norikós volt, és olyan bájos, hogy soha senki nem sértődött meg emiatt... Volt benne valami könnyedség. Sújának nem volt ugyan soha egy fikarcnyi beceneve sem (általános iskolában a sportnak köszönhetően ráragadt egy név, amely fura módon megegyezett egy cigarettamárka nevével, de ezt szemtől szembe senki nem használta, ahogyan a Harmadikat sem Mimura Sindzsi esetében), de már korábban is megfigyelte, hogy Norikón kívül egyik lány sem szólította az utónevén.
Jositoki, aki hallotta a beszélgetést, nagy hévvel közbeszólt.
– Komolyan? Megehetjük? Jaj de jó! Biztos finom, ha te csináltad!
Gyorsan kikapta Súja kinyújtott kezéből a zacskót, sietve leoldotta az aranyszalagot, és kivett egy darabot.
– Hú, állati finom!
Súja egy kissé kényszeredetten mosolygott, ahogy hallgatta Jositokit, amint a feje fölött bókokat küldözgetett Norikónak. Na, hát Jositokinál eléggé feltűnő az ügy. Eleve amióta Noriko odaült Súja mellé, folyton arra pislantgat, kihúzza magát, és fészkelődik, nem bír rendesen meglenni.
Tényleg, pont másfél hónapja, a tavaszi szünetben, amikor kettesben fekete sügérre horgásztak a városi gát tavánál, Jositoki egyszer csak kibökte:
– Figyelj csak, Súja, van egy lány, aki tetszik nekem.
Mire Súja megkérdezte:
– Igen? Ki az?
Jositoki azt válaszolta:
– Nakagava.
– A mi osztályunkból?
– Igen.
– De melyik? Kettő van. Juka?
– Na! Nekem nem az eseteim a kövér csajok, mint neked.
– Bunkó. Ugye nem azt akarod mondani, hogy Kazumi kövér? Csak egy kicsit telt.
– Jól van, bocs. A lényeg, hogy Norikóról van szó.
– Jé... Persze, helyes lány.
– Ugye? Ugye szerinted is az?
– Persze, szerintem is.
Szóval nagyon feltűnő. Ennek ellenére úgy látszik, Noriko semmit nem vett észre Jositoki érzéseiből. Nem lát a szemétől, vagy mi, nem tudni. Lehet, hogy pont ez a norikóság benne.
Súja kivett egy sütit a Jositoki kezében lévő zacskóból, megnézte, aztán Norikóra nézett.
– Azt mondod, elromlik, ha áll?
– Ühüm. – Noriko feszülten két aprót bólintott.
– Ezek szerint meg vagy róla győződve, hogy alapvetően finom.
Ez a szarkasztikus stílus Mimura Sindzsitől ragadhatott rá. Mostanában gyakran élt vele, és néhanapján előfordult, hogy valaki kiakadt rajta, de Noriko boldogan kuncogott.
– Hát igen.
– De Súja! – szólt közbe megint Jositoki. – Hát mondom, hogy finom. Hallod, Noriko?
– Köszönöm! Kedves tőled, Nobu – mosolygott Noriko, mire Jositoki, mint aki bedugta az ujját a konnektorba, nyomban megdermedt és elhallgatott.
Súja megint csak kényszeredetten vigyorgott, és ő is bekapott egyet.
Kellemesen édes íz áradt szét a szájában.
– Hm, finom! – mondta Súja, mire Noriko emelt hangon válaszolt.
– Köszönöm! – Lehet, hogy Súja rosszul hallotta, de az volt az érzése, hogy Jositoki dicséretét más hangsúllyal köszönte meg. Illetve... Noriko legalábbis figyelemmel kísérte, amikor a szájába vette a süteményt, nagyon is komoly pillantással. Vajon ez a süti tényleg csak a maradék lenne abból, amit az öccsének sütött? Nem azért csinálta, mert szerette volna, ha valaki eszik belőle? Á, biztos csak képzelődik.
Sújának minden átmenet nélkül Kazumi jutott eszébe. A lány egy évvel idősebb nála, és tavalyig együtt jártak zeneszakkörre.
Semmiképpen sem fordulhatott elő, hogy rockzene kerüljön fel a Nagy Kelet-ázsiai Köztársaság iskolai szakköreinek koncertrepertoárjára, de azért az gyakran megtörtént, ha Mijata tanár úr, a szakkör vezetője nem volt ott, hogy ők önkényesen rockkal múlatták az időt. Mondhatnánk, hogy csupa olyan figura járt abba a szakkörbe. És Sintani Kazumi az egyetlen szaxis volt a lányok közül, és bármelyik fiúnál jobban játszott rockot szaxofonon. Elég magas volt (nagyjából akkora, mint a százhetven centis Súja), egy kicsit teltebb, és irtó jól nézett ki az oldalt összefogott hajával, ahogy mindig ravaszkás, felnőttes arckifejezéssel vette kézbe az altszaxofont. Súját ez felvillanyozta. Kazumi megtanított neki egy nehéz húrlefogást („A szaxofon előtt én is próbálkoztam vele egy kicsit” – mondta), és Súja attól kezdve éjjel-nappal a gitárját pengette, mígnem második közepére ő lett a legjobb a szakkörben. Mi más oka lehetett volna rá, ha nem az, hogy szerette volna megmutatni a tudományát Kazuminak. Azután amikor egyszer iskola urán véletlenül egyedül maradtak a zeneteremben, Súja énekkel együtt előadta neki a Summertime Bluest, és Kazumi megdicsérte:
– Hú, Súja, ez tökjó! Nagyon menő!
Súja aznap életében először vett magának egy doboz sört, hogy magában megünnepelje a dicséretet. Nagyon finom volt! Ám körülbelül három nap múlva, aznap, amikor Súja egyértelműen megmondta neki, hogy szereti. Kazumi is egyértelműen válaszolt:
– Bocs, én valaki mással járok. – Aztán Kazumi befejezte az alsó középiskolát, és ugyanabban a gimnáziumban tanult tovább a zenetagozaton, ahol az a „valaki más”.
Ja tényleg, ott a gát tavánál a tavaszi szünetben, miután Jositoki Norikóról beszélt, megkérdezte Sújától:
– Te még szereted azt a lányt, aki most ballagott?
– Hát igen. Szeretem. Asszem, halálomig szeretni fogom – Jositoki arckifejezése zavart lett.
– De hát nem arról volt szó, hogy jár valakivel?
Súja ultralassan jó messzire behajította az ezüstszínű csalit, és közben válaszolt:
– Nem mindegy?
Jositoki tovább bámészkodott, de Súja kikapta a kezéből a süteményes zacskót.
– Hé, felzabálod az egészet, Norikónak nem is jut!
– Jaj, bocs.
– Ne haragudj! – adta vissza Súja Norikónak a zacskót.
– Ó, hagyd csak, én nem kérek. Egyétek csak meg.
– Komolyan? De mi egyedül? Az olyan...
Súja ekkor először figyelt fel a Noriko túloldalán ülő fiúra. A fiú, Kavada Sógo (fiúk, 5.), megtermett, egyenruhába bújtatott testét az ablaknak döntötte, karba tett kézzel és csukott szemmel, csendesen ült. Lehet, hogy aludt. Majdnem kuglikopaszra nyírt rövid haja volt, és olyan arca, ami a templomi ünnepeken megjelenő zsibvásárosokat juttatja az ember eszébe, és mindehhez pelyhedzett az álla. Emberek, borosta! Nem túlzás ez egy harmadikosnak?
Bár volt valami, ami ezt részben indokolta. A b osztályba második óta ugyanazok jártak, de Kavada Sógo az év elején, áprilisban jött át Kóbéból. Előtte több mint fél évet hiányzott a suliból, sérülés vagy betegség miatt (nem olyan típusnak néz ki, mint aki betegeskedik, ezért talán sérülés lehetett), és halasztania kellett. Azaz valójában egy évvel idősebb volt Sújáéknál. Ennyit tudott meg Kavadáról, ugyan nem tőle magától.
Őszintén szólva nem hallott túl jókat róla. Híresztelték, hogy az előző iskolájában javíthatatlan bajkeverő volt, és a sérülés is, amely miatt az iskolából hiányzott, egy verekedés következménye volt. Ezt látszott alátámasztani az is, hogy Kavada egész testét forradások borították. Nemcsak a bal szemöldöke fölött futott egy nagy vágásnyom, hanem amikor tornaóra előtt átöltöztek, Súja megdöbbenve fedezett fel ugyanolyan sebeket a karján és a hátán. (Nem tartozik szorosan ide, de Súja még férfiszemmel is úgy találta, hogy nagyszerű teste van a fiúnak, tisztára, mint egy középsúlyú bokszolónak.) A bal vállán két rejtélyes eredetű, kerek forradás sorakozott. Pont, mintha fegyverrel lőtték volna meg, noha az azért nehezen elképzelhető.
Minden alkalommal, amikor ilyesfajta pletykák keringtek, suttogni kezdték, hogy egyszer biztos összecsapnak Kirijamával. Közvetlenül azután, hogy Kavada átjött hozzájuk, az a hebehurgya ficsúr, a Szaszagava Rjúhei, megpróbálta beleütni az orrát Kavada dolgába. Bár az egész ügy menetét és a végeredményt úgyszintén csak hallomásból tudja, állítólag aztán Rjúhei holtsápadtan tért vissza, és Kirijamának panaszkodott. Csakhogy Kirijama minden érdeklődés nélkül csupán egy pillantást vetett Rjúheire, és egy szót sem szólt. Így aztán, legalábbis mostanáig, nem volt kettejük között konfliktus. Úgy tűnt, Kirijamát nem érdekli Kavada. És úgy látszott, Kavadát sem érdekli Kirijama. Ennek köszönhetően béke volt a 3/b osztályban.
Tehát nem elég, hogy idősebb náluk, még ilyen pletykák is keringtek róla, ezért az osztály általában kerülte Kavadát. Súja utálta, ha egy embert mendemondák alapján ítélnek meg. Nem tudom, ki mondta, hogyha meg tudsz nézni valamit a saját szemeddel, akkor nincs szükséged arra, hogy mások véleményére hallgass.
Súja az állával Kavada felé bökött Norikónak.
– Szerinted alszik?
– Hát... – Noriko visszafordult egy pillanatra Kavada felé. – Nem akartam felkelteni.
– Bár nem tűnik sütievő típusnak, akárhonnan nézzük is.
Noriko kuncogott, és Súja is épp elkezdett volna nevetni, amikor hirtelen megszólalt egy hang:
– Én nem kérek.
Súja újra Kavadára emelte a tekintetét.
A fülében csengett a mély, határozott hang. Nem ismerte túl jól ezt a hangot, de egyértelműen Kavada szájából eredt. A szeme továbbra is csukva volt, ám ezek szerint nem aludt. Ugyanakkor Súja rájött, hogy már több mint egy hónap eltelt azóta, hogy Kavada az osztályukba jött, de szinte nem is hallotta még a hangját.
Noriko megint hátrapillantott Kavadára, azután újra Sújára nézett. Súja megrántotta a vállát, és betömött még egy süteményt.
Aztán még egy jó darabig Norikóval és Jositokival beszélgettek...

Tíz óra felé járt az idő, mikor Súja valami furcsa dologra lett figyelmes.
Szokatlan volt a légkör a buszon. Balra tőle Jositoki időközben egyszer csak elaludt, Mimura Sindzsi teste kilóg a székről a folyosóra, ő is alszik. Norikónak is csukva van a szeme. Nem hallatszik beszélgetés sehonnan. Mintha mindenki elaludt volna. Jó, persze ha valaki nagyon precíz, most lenne itt a lefekvés ideje, de nem korai egy kicsit a várva várt osztálykiránduláson közvetlenül indulás után elaludni? Legalább énekelhetnének, nem igaz? A buszban van még egy hülye karaoke-berendezés, vagy minek is hívják, én ki nem állhatom ugyan.
És a fő probléma az, hogy magára Sújára is irtózatos álmosság tört rá. Mélán körülnézett – aztán már nehezére esett a nyakát is mozgatni, és hátradőlt. Tekintete előresiklott a szűk térben, és a sötétbe olvadó, nagy első szélvédő közepén, egy visszapillantó tükörben a buszvezető felsőtestét látta tükröződni.
A sofőr maszkot viselt a szája előtt, ahonnan egy gumicsőszerűség vezetett lefelé. Mi lehet az? Ha nem számítjuk, hogy a cső lefelé lóg, egy az egyben úgy néz ki, mint a repülőgépeken veszély esetén használt oxigénmaszkok.
Miért? A buszon nem lehet levegőt venni? Hölgyeim és uraim! A busz motorjának meghibásodása miatt kényszerleszállást hajtunk végre. Kérem, kapcsolják be a biztonsági öveiket, és a légiutas-kísérők utasításait követve helyezzék fel az oxigénmaszkokat! Nagyon vicces.
Jobbról olyan hang hallatszott, mintha valamit karistolnának, és Súja igencsak megküzdött, hogy oda bírjon fordulni. Nehéz volt a teste, mintha valami átlátszó masszában mozogna.
Kavada Sógo felemelkedett ültéből, és próbálta kinyitni az ablakot. Talán berozsdállt, vagy elromlott a zár, mert látszott, hogy nem nyílik. Akkor Kavada a bal öklével esett neki az ablaknak. Ki akarja törni az ablaküveget. De vajon miért?
Csakhogy az üveg nem tört ki. Kavada még egyszer nekiveselkedett, hogy beleüssön, de a karjából kiszállt minden erő, és aláhullott. Leroggyant az ülésre. Úgy tűnt, mintha az iménti mély hang azt mondaná:
– A rohadt életbe!
Aztán Súja is mély álomba zuhant.
Ugyanebben az időben Siroivában férfiak jelentek meg nagy fekete autókon, a buszon utazók családjainál. Az éjjeli látogatáson elcsodálkozva ajtót nyitó szülőknek minden bizonnyal kivétel nélkül elállt a szavuk, amikor átnyújtották nekik a barackszínű pecsétes állami okiratokat.
Legtöbb esetben a szülők némán bólintottak, amikor gyermekükre gondoltak, aki valószínűleg soha többé nem tér már haza, de néhányan kikeltek magukból. Utóbbiak vagy az elektromos sokkolótól vesztették eszméletüket, vagy a kevésbé szerencsések gépfegyver okádta forró ólomgolyókban részesültek, így szeretett gyermeküknél is hamarabb mondhattak búcsút a világnak...
A Siroivai Középiskola 3/b osztályának kirándulóbusza már régen letért a többi busz útjáról, és egy száznyolcvan fokos fordulattal Takamacu felé vette az irányt. Visszatért a városba, a zsúfolt úton haladt még egy darabig, majd csendben leállt a motorja.
A negyvenes éveiben járó, teljesen rendes embernek látszó, félig ősz sofőr rajta hagyta az oxigénmaszkot kissé fáradt arcán, és nyújtózkodott. Tekintetén átsuhant egy cseppnyi szomorúság, amikor hátranézett a b osztály tanulóira, de amint megjelent egy férfi az ablaka alatt, rögtön visszatért merev arckifejezése, és a Köztársaság előírásos kézjelével tisztelgett. Aztán egy gombnyomással kinyitotta az ajtót, és valahova a távolba meredt, amíg a harci mezt és maszkot viselő férfiak felnyomakodtak a buszra. A holdfényben csontfehéres fénylő betonmóló túloldalán koromfekete tenger sötétlett, és békésen ringatózott rajta a „játékosokra” váró hajó.

[Maradt 42 fő]

1

Egy pillanatig Súja azt hitte, hogy a megszokott tantermükben vannak.
Persze ez nem a 3/b tanterme, de van katedra, egy kopott tábla, attól balra fent egy nagy képernyős tévé állványostul, meg csőlábú asztalok és székek sorakoznak. Súja helyén egy padfirka, „a Vezér a katonaruhás csajokra gerjed”, mintegy a rendszernek szánt üzenetként valami vésőszerűséggel a pad sarkába faragva. De a lényeg, hogy az állógallérú diákegyenruhás fiúk és a matrózblúzos lányok, a negyvenegy osztálytárs, akik az előbb még (legalábbis feltehetőleg) mind a buszon utaztak, rendesen a saját helyükön ülnek. Ha leszámítjuk, hogy ki-ki a maga módján a székre vagy az asztalra dől és alszik.
Súja a folyosó felőli (mármint ha ez a hely ugyanolyan felépítésű, mint az iskolájuk) füstüveg ablak melletti padtól kezdve komótosan körbejáratta tekintetét. Nagyon úgy látszott, hogy csak ő volt ébren. Balra kicsit előrébb, a terem közepe felé Kuninobu Jositoki, a mögötte lévő széken Nakagava Noriko, Jositoki túloldalán pedig Mimura Sindzsi, az asztalukra borulva alszanak, mint megannyi zsák. A bal ablaknál Szugimura Hiroki tagbaszakadt testével szintén a padra dőlt (Súja ekkor végre felismerte, hogy az ülésrend ugyanaz, mint a Siroivai Középiskola 3/b osztálytermében). Arra is rájött, hogy miért érezte magát olyan furcsán. Hirokin túl azt a részt, ahol az ablaknak kellene lennie, valami fekete deszkaréteg borítja. Vaslemez lehet? Felszíne ridegen visszaveri a plafonon sorakozó neonlámpákból ráeső tompa fényt. A füstüvegen túl a folyosó is sötétbe burkolózik, lehet, hogy annak is ugyanúgy be vannak deszkázva az ablakai. Nem tudni, nappal van-e vagy éjszaka.
Súja az órájára nézett. Pont egy órát mutatott. Hajnal? Délután? A dátum „THU/22”. Ezek szerint, hacsak nem állították át az óráját, bő három óra telt el azóta, hogy rájött a buszban az álmosság, most másnap kora hajnal – vagy másnap délután van. Jó, ez még oké. De...
Súja körbejártatta szemét osztálytársain.
Itt valami nincs rendben. Jó, hát egészében véve furcsa helyzet, de még valami nem hagyta nyugodni.
Súja rögtön rá is jött, mi az. Az asztalra boruló Noriko matrózblúzának gallérja alól egy ezüstszínű, szorosan a nyakára illesztett fémpánt villant elő. Kuninobu Jositokié az egyenruha állógallérja miatt nem volt jól látható, de az ő nyakán is kivehető volt. Mimura Sindzsinek is, Szugimura Hirokinak is, és mindenki másnak is volt.
Súja agyán hirtelen átfutott egy gondolat, és jobb kezét saját nyakához emelte.
Kemény és hideg érintése volt. Nem tévedett, az ő nyakán is volt egy ugyanolyan valami.
Egy kicsit megrángatta, de erős szerkezetű volt, nem jött le. Ahogy rájött, hogy rajta van, valahogy nehezebben ment a légzés. Nyakörv! Nyakörv, a rohadt életbe, nem vagyunk mi kutyák!
Súja egy darabig piszkálta, de aztán feladta. Ennél fontosabb, hogy...
Mi van az osztálykirándulással?
Ezen gondolkozott, amikor észrevette, hogy a sporttáskája, amelyben a holmija volt, ott hever a lába mellett a földön. Tegnap este csak belehányta a váltás ruhát, a törülközőt, a városnézéshez való, iskola által biztosított jegyzetfüzetet és egy üveg Bourbont. A többiek lábánál is ugyanúgy ott volt a csomagjuk.
Egyszer csak nagy hanggal kivágódott a katedra felőli ajtó, mire Súja felkapta a fejét.
Egy férfi jött be.
Alacsony, zömök testalkata és rövid lába volt, amelyet mintha csak ráadásként kapcsoltak volna a testére. Sima halványbézs színű nadrágot, szürke kabátot és sötétvörös nyakkendőt hordott, fekete bebújós cipővel. Minden ruhadarabja elnyűttnek tűnt. Kabátja gallérján a barackszínű jelvény mutatta, hogy a kormány embere. Arca pirospozsgás. A legjellegzetesebb mégis hajviselete volt: haja a válláig ért, és kibontva hordta, mint egy fiatal lány. Sújának egy feketén szerzett Joan Baez-kazetta rossz minőségű, fénymásolt borítóját juttatta eszébe.
A férfi felállt a katedrára, és körbenézett. A pillantása viszonylag hátul, Súja arcán állt meg, aki (ha ez nem álom) egyedül volt ébren a teremben.
Jó tíz percen át szemlélték egymást. Időközben a többiek is ébredeztek, és a teremben feszült suttogás hallatszott, ezért a férfi levette a szemét Sújáról. A hangok azokat is felébresztették, akik mélyen aludtak.
Súja újra körbenézett a teremben. Ébredező osztálytársainak zavarodott volt a tekintete. Fogalmuk sincs, mi történt. Kuninobu Jositoki hátrafordult, és találkozott a tekintetük. Súja rámutatott a nyakörvre, és félrehajtotta a fejét, mire Jositoki odakapott a saját nyakához, és kétségbeesés ült ki az arcára. Utána, nem tudni, miért, néhányszor jobbra-balra rázta a fejét, majd visszafordult a katedra felé. Nakagava Noriko kábán bámult rá, de Súja a vállrándításon kívül mást nem tudott csinálni.
Végül mindenki felébredt, és a férfi megszólalt. Derűs hangja volt.
– Felébredtetek? No, jól aludtatok?
Senki nem szólt egy szót sem. Még a fiúk és a lányok külön bejáratú tréfacsinálói, Szeto Jutaka és Nakagava Juka (lányok, 16.) sem mukkantak meg.

[Maradt 42 fő]

2

A katedrán álló hosszít hajú férfi mosolyogva folytatta.
– Na, kérem szépen, akkor most elmondom, mi következik. Először is, én vagyok az új osztályfőnökötök. A nevem Szakamocsi Kinpacu.
A férfi, aki Szakamocsinak nevezte magát, odafordult a táblához, és krétát ragadva nagy betűkkel függőlegesen felírta a nevét. Hülye egy név. Bár ha figyelembe vesszük a körülményeket, elképzelhető, hogy álnév.
Elöl hirtelen felpattant Ucumi Jukie, a lány osztálytitkár.
– Nem értem – közölte. Mindenki felé nézett. Jukie a hosszú haját két szoros copfba fonva hordta. Az arcán eléggé látszott a feszültség, de azért a hangja határozott volt. Talán olyasmi forgatókönyvet akart a saját fejébe diktálni, hogy az egész osztály eszméletét vesztette, mert baleset áldozata lett vagy hasonló. – Mi történik itt? Az osztályunk éppen kirándulni indult. Halljátok, ugye, így van? – folytatta Jukie.
Körbeforgatta a fejét, hogy végignézzen az osztályon, aminek az lett a következménye, hogy mindenki nagyban rákezdte.
– Hol vagyunk?
– Te is aludtál?
– Hány óra lehet?
– Mindenki aludt?
– A fenébe, nincs órám!
– Te emlékszel, hogy leszálltál a buszról, és eljöttél idáig?
– Ez a pasas meg ki a franc?
– Nem, nem emlékszem semmire.
– Jaj, ne már, mi ez? Én félek.
Miután Súja meggyőződött róla, hogy Szakamocsi némán hallgat, csendben körbenézett a teremben. Volt még néhány ember, aki nem beszélt.
Rézsút hátrafelé, a középső sor utolsó padjában ülő Kirijama Kazuón állapodott meg először a pillantása. Hátrasimított hajával és higgadt szemével egyenest a katedrán álló férfit szemlélte. Mondhatnánk, szemrevételezte, annyira nyugodtan nézte. Nem foglalkozott azzal sem, ha hozzá szóltak körülötte csoportosuló emberei, Szaszagava Rjúhei, Numai Micuru, Kuronaga Hirosi (fiúk, 9.) és Cukioka Só (fiúk, 14.).
Aztán ott van Szóma Micuko, ablak felőli oszlop elölről a második pad. Ő az a kicsit züllött csaj. Simizu Hironótól és Jahagi Josimitől, a „bandája” másik két tagjától messze volt a helye, és persze rajtuk kívül nem akadt más lány – fiú sem –, akivel szóba állt volna. (Hirono és Josimi Sújától balra ültek egymás mellett, és valamit beszéltek.)
Az arca olyan tündérien szép, hogy akár egy filmcsillagé is lehetne, de most a szokásos már-már flegma arckifejezésével, matrózblúzos kezét karba téve, Szakamocsit mustrálta. (Szugimura Hiroki pont mögötte volt, a mellette ülő Hatagami Tadakacuval beszélt.)
Azután Kavada Sógót vette észre, aki az ablak felőli sorban hátulról a második volt. Kavada is csak szótlanul nézte Szakamocsit a katedrán. De miközben Súja figyelte, egy rágót vett elő a zsebéből, és a szájába vette. Mereven előrenézett, és csak az álla mozgott lassan. Súja újra előrefordította a fejét, és észrevette, hogy Nakagava Noriko a nyakát hátratekerve azóta is csak őt bámulta. Noriko aggódva pislogott sötét szemével. Súja vetett egy pillantást a Noriko előtti széken ülő Jositokira, de ő beszélgetésbe merült a mellette ülő Mimura Sindzsivel. Súja rögtön újra Noriko felé nézett, és egy egészen aprót bólintott. Mintha Noriko nézése egy kicsit nyugodtabbá vált volna.
– Jól van, jól van, jól van! Csendet kérek! – Szakamocsi tapsolt néhányat, hogy felhívja magára a figyelmet. A zsivaj hamar alábbhagyott. – Tehát ott tartottunk, hogy elmondom, miért vagytok itt. Az ok nem más, mint hogy... – és végül kimondta – ma meg kell ölnötök egymást.
Most nem keletkezett hangzavar. Mindenki mozdulatlanná dermedt, mint egy kimerevített filmkocka. Csak – tűnt fel Sújának – Kavada folytatta a rágózást. Az arckifejezése leheletnyit sem változott. Csupán mintha egy savanyú mosoly telepedett volna az arcára.
Szakamocsi változatlanul széles vigyorgás közepette folytatta.
– Kiválasztottak benneteket az idei Program résztvevőinek.
Valaki felsikított.

[Maradt 42 fő]

3

12

A sziget Kirijamáékkal ellentétes oldalán, az északi részen meredek volt a domborzat, és egy magasan kiemelkedő sziklaszirt tartott a tengerbe.
Nagyjából húsz méter magas volt. A tetején egy kis fennsík terült el, amelyet a vágatlan fű koronaként borított. A parthoz verődő hullámok zaja a sziklán keresztül feljutott oda is, a hullámok párája pedig a fújdogáló szellőn táncolt fel.
Ogava Szakura (lányok, 4.) és Jamamoto Kazuhiko (fiúk, 21.) ennek a fűvel benőtt sziklaszirtnek a szélén ültek egymás mellett. A hold világította meg őket. A lábuk a tenger felé lógázott. Szakura jobb és Kazuhiko bal keze egymásba fonódott.
Körülöttük hevertek a hátizsákok és csomagjaik. A két iránytű is. Ahogy Kirijamáék a sziget déli csücskén beszéltek meg találkozót, Szakura papírján, amelyet Kazuhiko kezébe adott, az állt (a „Mi most meg fogjuk ölni egymást” mellett), hogy „az északi végében”. Tulajdonképpen szerencse, hogy nem ütközött az irány Kirijamáékkal, így volt idejük kettesben beszélgetni. Kazuhiko nadrágjának övébe egy Colt 357-es Magnum revolver volt tűzve, de már érezte, hogy nem lesz alkalma használni.
– Milyen csend van.
Szakura suttogott. Más lányokéhoz mérten elég rövidre volt vágva a haja, és a széles homlokánál induló szép profilja mintha folyton mosolygott volna. Magas volt, vékony, és mindig szépen kihúzta magát.
Bár az előbb, amikor végre megérkezett Kazuhiko, és egy kis ideig összeölelkeztek, ez a test úgy reszketett, mint egy sebzett kismadár.
– Aha, igen – válaszolta Kazuhiko. Elfordította Szakuráról arcát, amely kissé vaskos orrnyergét leszámítva szabályos volt, és maga elé nézett. A hold fényében feketéllett a tenger, amelyet még feketébben pöttyöztek a szigetek árnyai, azokon túl pedig nagyobb szárazföldet lehetett sejteni. A szigeteken és a szárazföldön is fényfoltok égtek. A nagy szárazföld talán Honsú. Hajnali fél négy lesz nemsokára. Minden bizonnyal a sötétségben úszó fénypontok közeiben különféle emberek alusszák nyugodt álmukat. Lehet, hogy van köztük velük egyidős, virrasztó felvételiző is. Nem is tűnt olyan távolinak, de számukra már elérhetetlen világ volt.
Kazuhiko hunyorított, és beazonosított egy kis fekete pontot úgy kétszáz méterre a parttól.
Ez lehet a Szakamocsi által említett hajó, amely „igen fontos szerepet tölt be”, és ahonnan lelövik azokat, akik szökni próbálnak Ez a Szeto-beltenger, ahol máskor éjjel sem áll meg a hajóforgalom, most meg egy árva fényt nem lehet látni, amelyet más hajó bocsátana ki.
Biztos a kormány korlátozta a közlekedést errefelé.
Rázta a hideg, úgyhogy levette a szemét arról a fekete pontról.
Amikor kilépett az iskolából, látta Tendó Majumi és Akamacu Josio holttestét. Ráadásul mire ideért, valahonnan messziről még hallott valamit, ami fegyverropogásnak tűnt. A játék elkezdődött, és a végsőkig folyatódni is fog. Erről is beszélt az előbb Szakurával, de úgy érezte, hogy már ez sem számít.
– Ezt köszönöm – szólt Szakura, és az icike-picike csokorra meredt, amely a másik kezében volt, nem abban, amelyikkel Kazuhiko kezét fogta. Idefelé jövet összeszedte, amit épp talált; néhány szál pitypang vagy valami hasonló volt. A pompom-lányokéhoz hasonló bumfordi kis bojtok sorakoztak hajszálvékony szárain. Nem valami feltűnő virág, de most csak ez adódott.
Kazuhiko mosolyogva felelt:
– Szívesen.
Szakura egy ideig a csokrocskát nézegette, és közben így szólt:
– Innen nem térhetünk vissza mindketten. Már nem sétálhatunk kettesben a városban, nem fagyizhatunk együtt többé.
– Dehogyis! – kezdett volna bele Kazuhiko, de Szakura határozott hangja félbeszakította:
– Nem lehet szembeszállni velük. Én ezt pontosan tudom. Az apám ellenezte a kormány tevékenységét. Aztán egy napon...
Kazuhiko érezte Szakura kezén keresztül, hogy a lány teste rázkódik.
– Jöttek a rendőrök, és megölték. Letartóztatási parancs vagy bármi hasonló minden nélkül. Egy szó nélkül egyszerűen csak lelőtték.
Nem fogom elfelejteni, a kis konyhánkban történt. Kicsi voltam, az asztalnál ültem. Anyukám átölelt. Én meg ott nőttem fel, nap mint nap annál az asztalnál ebédelve.
Szakura Kazuhikóra nézett.
– Nem lehet szembeszállni velük.
Már több mint két éve együtt jártak, de most hallotta először ezt a történetet. Épp csak egy hónapja, hogy pont Szakuráék lakásában – először Találkozott a testük, de Szakura azután sem beszélt neki erről.
Kazuhikónak, bár érezte, hogy van ezenkívül valami, amit mondania kellene, de csak erre a semmitmondó mondatra futotta:
– Nem lehetett könnyű.
Szakura viszont váratlanul elmosolyodott.
– Milyen kedves vagy, Kazu! Olyan aranyos vagy. Ezt szeretem benned nagyon.
– Én is szeretlek. Iszonyúan szeretlek.
Ha nem lett volna ilyen gyermeteg, és jobban tudta volna kifejezni magát, szívesen részletezte volna ezt még. Hogy mennyire mélyen hatolt a szívébe Szakura arca és beszéde vagy a szelíd mozdulatai, az a gyönyörű kristálytiszta lelke? Hogy Szakura léte mennyire fontos volt számára? De ezeket nem tudta szavakba önteni. Végül is csak az alsó középiskola harmadik osztályába járt, ráadásul még az irodalomosztályzatai sem voltak a legjobbak.
– Mindenesetre – Szakura lehunyta szemét, majd mélyen belélegezte és kifújta a levegőt –, akartam veled találkozni.
Kazuhiko szótlanul figyelt.
Szakura folytatta.
– Most szörnyű dolgok fognak történni. Vagy hát, ahogy mesélted, már el is kezdődött. Tegnapig még mindenki jóban volt... Most meg legyilkolják egymást.
Szakura megint beleremegett, ahogy kimondta ezt. Kazuhiko újra érezte a tenyerén keresztül.
Félelem és a számukra megadatott bárgyú sorssal szemben érzett irónia keveredett mosolyában, ahogy Kazuhikóra nézett.
– Én nem tudnám elviselni.
Hát persze, még jó! Szakura nagyon kedves lány. Minden lánynál kedvesebb volt, akivel Kazuhiko valaha is találkozott.
– És... – Szakura újra megszólalt. – Innen nem térhetünk vissza mindketten. Ha egyikünk véletlenül mégis hazamehetne, mindkettőnknek nem lehet. Ha véletlenül én maradnék életben, nem tudnám elviselni, hogy te nem vagy. Ezért...
Szakura itt félbeszakította a mondandóját. Kazuhiko tudta, hogy a lány mit akar mondani. Hogy ezért most meghal. Itt. Míg nem zavarja senki, itt, őelőtte.
Szakura nem mondta végig, helyette csak így szólt:
– De te maradj életben.
Kazuhiko igyekezett mosolyogni, majd megszorította a lány kezét, és megrázta a fejét.
– Hogy mondhatsz ilyet? Én is ugyanígy vagyok vele. Ha életben maradnék is, nem tudnám elviselni, hogy te már nem vagy. Ne hagyj engem egyedül!
Szakura a fiú szemébe nézett, és szép nagy szeméből hirtelen könnycseppek buggyantak elő.
Elfordította a fejét Kazuhikóról, és a jobb kezével, amelyben a pitypangcsokrot tartotta, megtörölte szemét, majd egy váratlan kérdést tett fel.
– Láttad a múltkor az izét? A csütörtöki kilencórásat. A Ma este, a megszokott helyen utolsó részét?
A fiú bólintott. Ez a DBS kereskedelmi csatorna sorozata, a Nagy Kelet-ázsiai Köztársaság tévétársasága készítette; egy bugyuta szerelmi történet, de egész jól meg volt csinálva, és az elmúlt néhány évben irgalmatlan nagy volt a nézettsége.
– Ja, láttam. Te mondtad, hogy ne hagyjam ki.
– Jó, na szóval, a...
Miközben Szakurát hallgatta, Kazuhiko arra gondolt, hogy hú, hát ilyesmikről beszélgettek ők mindig. Teljesen hétköznapi, értelmetlen párbeszéd, de ennyivel is milyen boldogok voltak. Szakura az utolsó pillanatig meg akarja őrizni ezt számukra.
Ahogy ezen gondolkodott, majdnem ő is elsírta magát.
– Az tetszett, hogy a két főszereplő összejön a végén. Ennek így kell lennie. Csak a Miki barátnője, a Mizue, tudod, Kitagava Anna játszotta. Abba az egybe nem tudok belenyugodni, hogy ez a Mizue miért nem futott a férfi nyomában, akit szeretett. Én biztos utána mentem volna.
Kazuhiko elnevette magát.
– Gondoltam, hogy ez lesz róla a véleményed.
Erre már Szakura is szégyenlősen kuncogott.
– Előled nem tudok eltitkolni semmit.
Nagyon boldognak tűnt, amikor folytatta.
– Még most is emlékszem, amikor elsőben először kerültünk egy osztályba, Kazu. Magas voltál, jóképű, és rögtön tudtam, hogy ez az ember meg fog engem érteni. Teljes szívéből meg fog érteni.
– Én nem tudom szépen megfogalmazni, de...
Kazuhiko ráharapott az ajkaira, és gondolkodott egy kicsit. Folytatta.
– Nem tudom szépen megfogalmazni, de én is ugyanúgy éreztem, asszem.
Pedig szépen megfogalmazta.
Aztán kicsit közelebb húzódott Szakurához. Bal keze a lány jobbjában, jobb kezét pedig a vállára tette.
Összeborultak, és megcsókolták egymást. Épp csak néhány másodpercig, nem, inkább tíz-húsz másodpercig is, vagy talán a végtelenségig?
Abbahagyták, mert valami neszezés ütötte meg a fülüket. A hátuk mögül a bozótosból. Egyértelműen ember okozta. És ez volt a jel.
Figyelem, a vonat indul! Kérem, siessenek a felszállással!
Már nem volt mit mondani. Persze, biztos lehetne védekezni. Fegyvert markolva szembeszállni a hátuk mögötti ismeretlennel. De Szakura ezt nem akarta. Ő azt akarta, hogy mielőtt belekeverednének ebbe a rohadt, hiábavaló öldöklésbe, szép csendben maguk mögött hagyják ezt a világot. És ő mindennél fontosabb volt Kazuhiko számára. A világ minden kincséért sem adta volna cserébe. És ha ez a lány így kívánja, ő követni fogja. Ha költőibb lélek lett volna, talán így fejezte volna ki magát: „Életemet áldozom az ő tiszteletére.” A két test a sziklafal túloldalán lebegett, a tenger sötétjével a háttérben. Kezük szorosan összefonódott.
A bozótosból csak félig dugta ki a fejét Ucumi Jukie (lányok, 2.), és lélegzet-visszafojtva nézte végig az egészet. Nem volt szándékában bárkit is önszántából bántani, ezért fel sem merült benne, hogy az általa keltett zörej jelezte számukra az indulást. Csak döbbenten bámulta, ahogy az osztály első számú szerelmespárja, kettejük teste egyszer csak eltűnik egymás mellett a fűvel borított sziklaszirt túloldalán. Halkan folyatódott a kimagasló kőfalnak verődő hullámok morajlása, és a szellő tovagörgette a füvön a Szakura kezéből kiesett kis virágokat.
Noha hallotta, hogy a háta mögül Tanizava Haruka (lányok, 12.) megkérdezi, – Mi baj, Jukie? – egy darabig csak reszketni tudott.

[Maradt 32 fő]

13

Etó Megumi (lányok, 3.) a sötétben kuksolt, és térdét átölelve egész kis testében remegett. A sziget keleti partján volt, az egyetlen összefüggő település egyik félreeső házában. Talán működött a villany, de Megumi persze meg sem próbálkozott vele. Az ócska konyhában az asztal alá, amely alatt elbújt, nem ért el az ablakon besütő hold fénye, szinte teljes volt a sötétség. Ebben a sötétségben az óráját sem tudta megnézni, de legalább két óra eltelt azóta, hogy itt letáborozott. Úgy hajnali négy körül járhat. Egy órája is megvan már, hogy mintha tűzijáték hangját hallotta volna valahonnan messziről. Nem is akart belegondolni, hogy minek a hangja lehetett.
Felemelte a fejét, és az ablak melletti mosogatón, a hold fényében edényszárító és teáskanna sziluettjét látta sorakozni. Az itt lakókat biztos átmeneti szállásokra zsuppolta be a kormány. Ezt jól tudja, de a lakáson még érződött az élet szaga, és ez valahogy természetellenesen és kellemetlenül hatott. Egy kiskorában hallott tengeri szellemtörténet – amikor a Mary Celeste hajó egész legénysége hirtelen eltűnt, maga után hagyva az ebédet meg mindent – jutott eszébe, és újra megborzongott.
Az indulás után olyan állapotba került, hogy maga sem tudta, merre fut, és mire feleszmélt, már a településen járt. Rögtön az jutott eszébe, hogy még nem indultak valami sokan útnak. Ő hatodikként hagyta el az iskolát. Öten jöttek ki előtte – csupán öt ember. Vagy ötven-hatvan ház lehet itt, eléggé valószínűtlen, hogy bármelyikben belebotlik valakibe. Ha meg kulcsra zárja az ajtót, és úgymond elbarikádozza magát, biztonságban lehet legalább addig, amíg a tiltott zóna vagy mi miatt helyet nem kell változtatnia. Nyomasztotta a nyakörv, amely felrobban, ha belép a zónába, de nem volt mit tenni. Szakamocsi azt is mondta, hogy „nem jön le, és ha feszegeted, felrobban”. Mindenesetre a legfontosabb, hogy ne szalassza el Szakamocsi rendszeres híradásait a tiltott zónák helyéről és idejéről.
Megumi persze a legközelebbi házba akart behúzódni, de az első zárva volt. A második is. A harmadiknál végül egy ott heverő kővel betörte a hátsó kerti ajtót. Olyan hangos volt, hogy önkéntelenül is behúzódott a veranda magas padlózata alá, noha nem volt semmi jele, hogy bárki meghallotta volna. Belépett, és mivel ezt az ajtót már hiába próbálta volna bezárni, nagy nehezen rácsukta a külső faajtót. Sikerült bereteszelnie, és minden elsötétült. Aztán annak ellenére, hogy pillanatnyilag úgy érezte, egy pocsék szellemkastélyba keveredett, fogta a kapott zseblámpát, és felkutatta a lakást. Talált két jó erős horgászbotot, és kitámasztotta velük az ajtót. Most pedig itt van a konyhaasztal alatt. Ez az öldöklősdi nem menne neki. Viszont ha ez a hely (a térkép szerint a település szinte teljes egészében a H8-as zónába esett) végig nem kerül a tiltott mezők közé, akár életben is maradhat.
Csakhogy... Megumi megállás nélkül reszketett, miközben gondolkodott. Ez nagyon félelmetes. Természetesen a játékszabályok alapján ebben a játékban mindenki ellenfél, és nem lehet csak úgy akárkiben megbízni. Épp ezért reszket itt. De amikor majd megszólal a játék végét jelző síp, és ő életben lesz, az azt fogja jelenteni, hogy mindenki más halott. Halott a néhány közeli barátnője (Inada Mizuho és Minami Kaori), de halott még Nanahara Súja is, akinek az arca valahányszor csak eszébe jut, izgatottság fogja el.
Megumi ott a sötétben, térdét felhúzva, Sújára gondolt. Leginkább a hangja ragadta meg. Az a kicsit érdes, nem is magas, de nem is mély hangszín. Igazából a rock nevű tiltott zenéért rajongott, és énekórán mindig méltatlankodó képet vágott, amikor a kormányról vagy a Vezérről szóló dalokat énekelték, de ennek ellenére rendkívüli énektehetsége volt. Amikor improvizált, olyan dallamokat tudott előcsalni a gitárjából, amilyeneket Megumi még sohasem hallott azelőtt. Teste magától táncra perdült volna ritmusukra. Olyan könnyed dallamok voltak, mint valami gyönyörű templomi harangszó. Sújának kicsit hullámos, hosszabb haja („Bruce Springsteent utánzom”, mondta egyszer Súja, de Meguminak halvány gőze sem volt, hogy miről beszél) és álmatag, kedves szeme van kettős szemhéjjal, mint a nyugatiaknak. (Olyan, mint egy kiscica – gondolta néha Megumi.) Általánosban a Kölyökliga legfontosabb játékosa volt, és ez meglátszik nagyszerű testén...
Kicsit csillapodott a remegése, ahogy felidézte Súja arcát és hangját. Ó, milyen jó lenne, ha Súja most itt lenne mellettem...
De hát miért nem vallotta meg Sújának az érzelmeit? Egy szerelmes levélben? Vagy elhívhatta volna valahova, és szemtől szemben elmondhatta volna neki. Vagy akár telefonon. Most már úgyis mindegy.
Ahogy eddig eljutott, valami szöget ütött a fejébe.
Telefon.
Igen, Szakamocsi mondta, hogy a házakban nem lehet használni a telefont. De...
Megumi odarántotta magához a saját nejlontáskáját a kapott hátizsák mellől. Kihúzta a cipzárt, és lázasan turkálni kezdett a váltás ruha és a tisztálkodószerek között.
A keze egy szögletes, kemény tárgyhoz ért. Kivette.
Egy mobiltelefon volt. Édesanyja vette neki, hogy nála legyen, ha valami történne az utazás alatt (ez pedig most tényleg valami volt). Igaz, hogy irigyelte azt a két-három embert, akinek volt telefonja az osztályban, és ujjongott magában, hogy hozzájut egy saját vonalhoz, másrészt viszont régóta úgy érezte, hogy a szülei gondoskodása már-már túlzás, anya olyan izgulós, semmi szüksége ilyesmire egy középiskolásnak, aztán pedig egész mostanáig teljességgel megfeledkezett róla azóta, hogy a vadiúj telefont berakta a táskájába. Reszkető kézzel kinyitotta a fedelét.
Automatikusan átváltott hívásfogadás üzemmódból hívás üzemmódba, és zöld fény gyulladt a kis kijelzőn meg a gombokon. A fény megvilágította szoknyás térdét és csomagjait, de ami ennél fontosabb – nem csalás, nem ámítás –, hogy a képernyőn annak rendje és módja szerint ott sorakozott a kis antenna és a térerő jelzése.
– ó, istenem!
Megumi idegesen tárcsázott. A siroivai lakásuk száma. 0, 8, 7, 9, 2,...
Egy pillanatnyi csend után a telefonhoz szorított fülébe ért a hívóhang. Megumi majd szétfeszült a várakozástól. Egy, kettő, három...
Gyorsan vegyétek fel! Papa vagy mama, bármelyikőtök! Jó, nem illik ilyenkor telefonálni, de tudnotok kell, mibe keveredett a lányotok, gyorsan már...
Kattanás hallatszott.
– Halló! – szólt bele egy hang.
– Jaj, papa!
Megumi összetöpörödve lehunyta a szemét. Annyira megkönnyebbült, hogy majdnem beleőrült. Megmenekültem, megmenekültem!
– Papa! Én vagyok! Megumi! Jaj, papa! Gyere, segíts rajtam! Papa, gyere értem!
Megumi szinte önkívületben beszélt a telefonhoz, de a vonal másik végéről nem jött válasz, ezért hirtelen magához tért. Valami... nem stimmel. Valami... Papa miért nem?... Nem, ez nem...
Végre beleszóltak.
– Nem az édesapád az, Etó. Szakamocsi vagyok. Nem megmondtam, hogy nem lehet használni a telefonokat, Etó?
Megumi feljajdult, és elhajította a telefont. Aztán nagy sietve majdhogy szét nem verte a földre esett telefont, ahogy lenyomta a hívásbefejezés gombot.
A szíve vadul kalapált, és újfent ránehezedett a reménytelenség.
Jaj... Nem sikerült... Tudtam, hogy így lesz... Én itt fogok...
meghalni... Meghalok...
A szíve hamarosan még ennél is hevesebben kezdett verni.
Csörrenés ütötte meg a fülét.
Ahogy betörnek egy üveget.
Gyorsan arra fordította a fejét. A nappaliból jött, ahol az előbb ellenőrizte a zárat. Jött valaki, valaki! Miért? Egy csomó ház van, miért pont ide?
Kapkodva összecsukta a tompa zöld fényt sugárzó telefont, és zsebre vágta. Kivette a műanyag tokból a hátizsák tetejére rakott fegyvert, amelyet kapott – egy kétélű búvárkést. El kell menekülni, minél hamarabb.
Csakhogy a teste lemerevedett, és mozdulni sem tudott. Szeretett volna felszívódni. Istenem, istenem, istenem, tedd meg nekem, hogy ne hallják meg a szívdobogásomat!
A nyíló és csukódó ablak hangja, majd óvatos lépések halk zaja hallatszott.
A hangok alapján az illető körbejárta a házat, majd egyenest a konyha felé tartott, ahol Megumi volt. Megumi szíve egyre hevesebben kapálózott.
Keskeny elemlámpafény szelte át a konyhát. A mosogatón lévő teáskanna és lábosok feletti teret pásztázta.
Sóhajtást hallott.
– Még szerencse, hogy nincs itt senki – mondta az a valaki.
A lépések betértek a konyhába, de Megumi már a hangtól pánikba esett. Szerteforgácsolódott a tűnő reménysége, hogy az a valaki jó barát, és beszélhet majd vele. Mert... Ez annak a bizonyos Szóma Micukónak (lányok, 11.) a hangja volt. Az iskola fő züllöttjéé, akinek imádni valón angyali arca van, de egy pillantásával meg tudja félemlíteni a tanárokat.
Megumi számára Szóma Micuko félelmetesebb jelenség volt, mint Kirijama Kazuo vagy Kavada Sógo, akikről pedig mindenféle pletykák keringtek. Lehet, hogy azért, mert hozzá hasonlóan ő is lány volt, vagy talán azért, mert amikor másodikban először kerültek egy osztályba, a Micuko bandájához tartozó Simizu Hirono elég rendesen megszívatta. Ha Megumi elment mellette a folyosón, kirúgta a lábát, szikével felvágta a szoknyáját... Mostanában mintha elvesztette volna az érdeklődését iránta, mert megszűntek ezek a dolgok (de még így is lehangoló volt, hogy harmadikba menet nem kellett osztályt váltania), és Micuko maga soha nem bántotta Megumit, viszont vele még Hirono sem mert szembeszállni.
Hát igen, Szóma Micuko tuti, hogy örömmel kinyírna.
Megumi megint reszketni kezdett. Jaj, ne már, hagyd abba!... Ne remegj már!... Meghallja!... Karjával átölelte saját magát, és teljes erejéből próbálta leszorítani.
Az asztal alól Micuko zseblámpát markoló kezét és a fényben a szoknyája környékét tudta kivenni. Hallotta, hogy a mosogató csapja körül matat.
Gyorsan... Menj már ki! Legalább ebből a szobából menj ki, légyszi!... Majd a fürdőszoba felé futok. Azt belülről be tudom zárni, és az ablakon keresztül kiszökhetek. Légyszi, gyorsan!...
Hirtelen berregő hang szólalt meg, és Megumi szíve a torkába ugrott.
Még Szóma Micuko is összerezzent. Lekapcsolta a zseblámpát, így a szoknyája körvonala is eltűnt. A jelek szerint a szoba sarkába húzódott.
Amint Megumi ráeszmélt, hogy a berregés a zsebéből jön, előrántotta a mobilt. Gondolkodás nélkül, reflexszerűen kinyitotta a tetejét. Vadul benyomta a gombot.
Beleszólt egy hang:
– Szakamocsi vagyok, de figyelj csak, Etó, jobban tennéd, ha kikapcsolnád azt a telefont! Ha én így felhívogatlak, a többiek még megtudják, hogy hol vagy. Vagy nem? Szóval...
Megumi kitapogatta a hívásbefejezés gombot, és Szakamocsi hangja félbeszakadt.
Egy pillanatra kínos csend támadt. Utána pedig:
– Megumi? – szólalt meg Micuko. – Te vagy az, Megumi? Ott vagy?
Micuko hangja a konyha sötétbe burkolózott sarkából szólt. Megumi óvatosan letette a telefont a földre, és megmarkolta a kést. A keze még ugyanúgy remegett, a kés csúszott a markában, mint egy menekülni próbáló hal, de azért erősen, nagyon erősen szorította.
Kisebb volt Micukónál, de nem volt sokkal gyengébb nála. Micuko fegyvere... Mi van, ha pisztoly van nála, vagy ilyesmi? Nem, ha az lenne, már rég idelőtt volna, tehát ha nem pisztoly, még megúszhatom. Igen, igen, meg kell ölnöm, ha nem ölöm meg, ő nyír ki engem, az tuti.
Meg kell ölnöm.
Kattanás hallatszott, és újra felgyulladt a zseblámpa fénye. A fénynyaláb benyúlt az asztal alá, és egy pillanatra elvakította Megumit.
Most kell felállni és a fény forrása felé döfni a kést.
Csakhogy Megumi szándékát egy váratlan fordulat hiúsította meg.
Az elemlámpa fénye lehanyatlott, Micuko a földre huppant ebben a fényben, és ránézett. Szeméből könnyek törtek elő.
– Jaj de jó! – Végre mozgásra bírta remegő ajkait, és elgyengülten préselte ki rajtuk a szavakat. – Én... én úgy félek!
Micuko hangjába sírás vegyült. Kezét kinyújtotta, mintha Megumitól várna segítséget. És ebben a kézben semmiféle fegyver nem volt.
Megszakítás nélkül folytatta.
– De tőled, tőled nem kell félnem, ugye? Mert te nem akarsz engem megölni? Ugye velem maradsz?
Megumi elbámult. Szóma Micuko sír. Tőlem kér segítséget. Jaj... Ahogy a teste felhagyott a remegéssel, Megumi lelkében egy megfogalmazhatatlan érzelem bukkant fel.
Hát persze! Most kiderült, hogy bármennyire is rossz a híre, bármiről szóljanak is a pletykák, Szóma Micuko mégiscsak egy harmadikos középiskolás, mint ő. Még ő sem tudna olyan szörnyűséget tenni, hogy megöli egy osztálytársát. Csak magányos, és nagyon fél.
Én pedig még arra gondoltam... arra gondoltam, hogy megölöm.
Micsoda ember vagyok én!
Önutálat és azzal egy időben megkönnyebbülés töltötte el, hogy valakivel együtt lehet, hogy már nincs egyedül. Az ő szemét is könnyek öntötték el.
Kicsúszott a kés a kezéből. Letérdelt a földre, és kimászott az asztal alól, Micuko kinyújtott kezébe kapaszkodva. Felszabadultságában szinte sikítva mondta:
– Szóma! Szóma!
Érezte, hogy most más miatt reszket. De már mit számított ez?
Én... én...
– Semmi baj, semmi baj. Veled maradok. Együtt maradunk.
– Igen, igen. – Micuko arca könnyben úszott, és viszonozta Megumi kézszorítását. – Igen, igen – bólogatott csak.
Megumi ott helyben a konyhapadlón összeölelkezett Micukóval.
Érezte a teste melegét, és ahogy karjaiban tartotta a lány segítségért reszkető testét, felerősödött a bűntudata.
Micsoda szörnyű gondolataim támadtak... Szörnyű... Még hogy megölni ezt a szegényt...
– Figyelj csak! – tört elő Megumiból.
– Én... én...
– Tessék? – emelte fel könnyáztatott szemét Micuko.
Megumi összeszorította a száját, mert félő volt, hogy felnyüszít, és megrázta a fejét.
– Én... én nagyon szégyellem magam. Az előbb meg akartalak ölni. Arra gondoltam, hogy megöllek. Mert nagyon féltem tőled.
Micuko szeme elkerekedett ennek hallatára, viszont nem haragudott meg. Csak könnytől lucskos arccal többször is aprókat bólintott.
Aztán elmosolyodott.
– Nem baj, nyugi. Ne is törődj vele! Nem csoda, ilyen szörnyű helyzetben. Ne törődj vele! Jó? Maradj velem! Kérlek!
Ezzel Micuko bal kézzel magához szorította Megumi fejét, és bal arcuk összeért. Könnyeit Megumi bőre itatta fel.
„Hú! – gondolta Megumi. – Én teljesen félreértettem ezt az egészet.
Pedig milyen rendes lány ez a Szóma Micuko. Egy kedves szóval megbocsát még annak is, aki meg akarta ölni. A néhai Hajasida tanár úr mondta mindig, hogy nem szabad az embereket holmi pletykák alapján megítélni. Hogy olyat csak a rossz lelkű emberek csinálnak.”
Ahogy ez eszébe jutott, megint elöntötték az érzelmek. Csak Micukót szorította jó erősen. Most csak ennyire volt képes. Bocsáss meg, bocsáss meg nekem, én rossz lelkű ember vagyok, én tényleg...
Egy nyisszanást hallott, ahogy a citromot vágják.
Jó kis hang volt. Csak a tévé főzőműsoraiban sikeredik ilyenre, vadiúj minőségi konyhakéssel és friss citrommal. „Ma pedig citromos pácolt lazacot...”
Két-három másodpercbe beletelt, amíg megértette, hogy mi történt.
Látta Micuko jobb kezét. A saját álla alatt, bal oldalon. És abban a kézben egy banánalakban enyhén ívelt vágóeszköz tükrözte vissza tompán a zseblámpa fényét. Egy sarló, amilyet rizsaratáskor használnak. És az ő torkában végződik az éle...
Micuko bal kézzel nem engedte el Megumi fejét, és a jobb kezével még beljebb húzta a sarlót. Újra hallatszott a nyisszanás.
Megumi torkát irtózatos forróság kezdte elönteni, de nem tartott sokáig. Meg se nyikkant, utoljára még érezte, hogy a saját vére melegséggel árasztja el a mellét, aztán elvesztette az öntudatát. Fel se fogta a tényt, hogy egy penge hatolt a torkába, hogy ez mit jelent egyáltalán. Nem ötlött fel benne még a családja vagy Nanahara Súja emléke sem legutoljára. Ott lett vége Micuko karjában.
Micuko elengedte, és Megumi teste oldalra dőlt.
Micuko gyorsan lekapcsolta az elemlámpát, és felállt. Letörölte a hülye könnyeket az arcáról (könnyeket aztán bármikor tud produkálni – ami azt illeti, ez az egyik specialitása), jobb kézzel a sarlót az ablakon beszűrődő holdfénybe tartotta, és lerázta róla a vért.
A földre hulló cseppek halk kopogása hallatszott.
Nem is csúszik olyan rosszul – gondolta Micuko. Eleinte keresni akart egy kezelhetőbb konyhakést vagy valamit, de meglepő módon ez a sarló sem rossz. Egy kicsit figyelmetlenül hatolt be a házba, ahol pedig mindig lehet valaki. Mostantól jobban kell ügyelnie...
Lenézett Megumi holttestére, és csendesen így szólt:
– Ne haragudj, de én is meg akartalak ölni.

[Maradt 31 fő]

Második rész – Középdöntő

14

Az első éjszaka lassan fakulni kezdett.
Nanahara Súja fejét felfelé fordítva nézte a kékből lassanként fehér színűre váltó eget a fákon keresztül. A tölgyek, kaméliák, valami cseresznyefaféle és még jó néhány fafajta ágai és levelei bonyolult hálózatot alakítottak ki körülöttük, jótékonyan elrejtve a helyet, ahol Norikóval voltak.
A szigetnek a térkép szerint nagyjából lekerekített rombusz alakja volt, az északi és déli részén egy-egy heggyel. Ők most az északi hegy déli oldalán, a nyugati lejtő lábánál voltak. A térképet felosztó háló alapján elvileg a C4-es zónában. Elég részletes rajz volt.
A szintvonalakon kívül feltüntették rajta a települést és az azon kívüli házakat (amelyeket világoskék ponttal jelöltek), a különféle intézményeket (igaz, csupán egy orvosi rendelő, egy tűzoltóraktár és egy világítótorony ábrája szerepelt, meg olyasmik, mint az önkormányzat tanácsterme, a halászszövetkezet stb.) és a kisebb-nagyobb utakat. Így a domborzati rajz, az utakból és a szétszórtan álló lakóházak helyzetéből nagyjából meg lehetett határozni, melyik mezőben van az ember.
Súja az éjszaka folyamán meg is bizonyosodott a hegy egy magasabb pontján arról, hogy ez a sziget valóban olyan, mint amilyennek a térkép mutatja. Szigetek különféle méretű foltjai látszottak a sötétbe burkolózó tengeren, és ahogy Szakamocsi megmondta, feltűnt egy őrhajó kivilágítatlan árnya is (pont nyugati irányban).
Sújáék bozótjától nyugatra a fás részt meredek domboldal szakította meg. Alatta kisebbfajta mező terült el, és azon túl megint egy meredek lejtő tartott a tenger felé. Éjjel látott egy emelt padlójú házikót, amikor átvágtak a mezőn. Onnan tíz méterre egy régi fa szentélykapu, egy torii állt, innen tudta, hogy az előbbi egy picike szentély (a térképen is szerepelt a jele). A bejárati ajtaja nyitva volt, és nem volt benne senki.
De nem akart ebben a szentélyben elrejtőzni, ahogy a többi, útközben látott házban sem. Semmi biztosíték nincs rá, hogy más nem gondolkodik ugyanúgy... Csak egy bejárat van, nem tudnának elmenekülni, ha valaki észreveszi őket.
Súja végre talált maguknak egy bozóttal körbevett helyet viszonylag közel a tengerhez, ahol ketten pont le tudtak feküdni. A hegy teteje felé sűrűbbnek tűnt a növényzet, de úgy vélte, valószínűleg sokan gyűlnek oda, és ha szembe találják magukat valakivel, aki ellenségként közelít, a meneküléshez jobb, ha nem olyan nagy a talaj szintkülönbsége. És ott van Noriko lábsérülése is.
Súja egy tíz centi átmérőjű fatörzsnek támasztotta a hátát. Noriko közvetlenül mellette a balján. Mint Súja, ő is egy fatörzsnek támaszkodott, és előrenyújtotta sérült jobb lábát. Mindketten ki voltak merülve, Noriko lehunyta a szemét.
Súja beszélgetett valamennyit Norikóval arról, hogy mi legyen, de végül semmi használható nem jutott eszükbe.
A szökéshez legelsőnek hajót akartak szerezni. De rögtön rájöttek, hogy nincs értelme. A tengeren ott vannak az őrhajók, ami még semmi, mert...
Súja óvatosan a nyakához nyúlt, és megérintette azt a hűvös felületet. A viseléséhez már egészen hozzászokott, mégis úgy nehezedett rá, mint a balsors maga.
Igen... A nyakpánt.
Az iskolai berendezés egy bizonyos rádiójelétől felrobban benne a bomba. Szakamocsi magyarázata szerint akkor, ha tiltott zónába lépsz, de ez természetesen nem jelenti azt, hogy ne lehetne a tenger felé szökő diákokra is alkalmazni. Úgy is fogalmazhatunk, hogy amíg ez rajtuk van, nincs is szükség az őrhajókra. Még ha hozzájutnának is egy hajóhoz, képtelenség megszökniük, hacsak nem csinálnak valamit ezzel a nyakörvvel.
Tehát... Nincs más mód, meg kell támadni Szakamocsit az iskolában, és kinyittatni vele a nyakpántot. Hiába jutottak viszont erre a következtetésre, mert a G7-es zóna, ahol az iskola van, rögtön a játék kezdete után tiltottá vált, nem lehetett megközelíteni. Arról nem is beszélve, hogy azok ott bent mindig tudják, ki merre jár.
Míg törték a fejüket, már ki is világosodott. Napfényben veszélyes helyet változtatni. Valahogy ki kell várniuk, hogy újra este legyen.
De ott volt még az időkorlát problémája is. „Ha huszonnégy óra alatt nem hal meg senki...”, mondta Szakamocsi, de Súja legutoljára akkor látott halottat, amikor elindult, szóval már több mint három órája. Amennyiben anélkül telik el az idő, hogy valaki nekiállna gyilkolászni, akkor alig több mint húsz óra múlva befellegzett mindannyiuknak. Ha megszöknének is, lehet, hogy már késő az éj leszállta után nekiállnia készülődésnek. Nevetséges, de minél inkább halnak az osztálytársaik, annál több esélyük marad nekik, de ebbe Súja bele sem akart gondolni.
Szóval kutyaszorító.
Többször gondolt rá, hogy valahogyan össze kéne találkoznia Mimura Sindzsivel. Az a srác hihetetlenül tájékozott, és elég éles eszű ahhoz, hogy ezt kamatoztatni is tudja. Ő biztosan kitalál valami megoldást a helyzetre.
Ugyanakkor nemegyszer az is eszébe jutott, hogy amikor Akamacu Josio megtámadta, minden veszély ellenére be kellett volna várnia Sindzsit. Biztos jól tettem? Tényleg megvolt az esélye ott, hogy egy ellenséges társunk megtámadjon? Akamacu Josio nem csak kivétel volt?
Nem... Ennyire határozottan ezt nem lehet kijelenteni. Simán előfordulhat, hogy van más ellenség, nem lehet tudni, hogy ki az és ki nem. Egyáltalán ki normális még, és ki nem az már? Különben is, lehet, hogy ebben a játékban ők a nem normálisak. Lehet, hogy megőrültek? Félő, hogy bedilizik.
Egyelőre nem tehetnek jobbat, mint hogy meghúzzák itt magukat, és legalábbis egy darabig csak figyelik, mi a helyzet. Hátha eszükbe jut valami. Vagy ha az nem megy, kivárják az estét, és megkeresik Mimura Sindzsit – ha tudják. Noha csupán hat kilométer a sziget kerülete, ilyen helyzetben nem könnyű valakit előkeríteni. És egyáltalán, mennyi idejük lehet az est leszálltától az időkorlát végéig? Ráadásul ha netalántán (milyen gusztustalan egy szó!) megtalálnák is Sindzsit, vagy akár ha csak ők ketten megszöknének, azzal már bűnözővé válnának. Hacsak nem emigrálnak valahova, életük végéig bujkálniuk kell. Aztán egyszer egy néptelen utcán majd lelövi őket a kormány egyik csatlósa. Már szinte látta is, ahogy ujjaik végét egy dagadt patkány rágcsálja.
Szóval lehet, hogy jobban jár, ha mihamarabb megőrül.
Súja Kuninobu Jositokira gondolt. Szomorú volt, hogy meghalt, de nem nagyobb boldogság, hogy nem kellett megtapasztalnia ezt az eszelős állapotot? Ezt a lényegében reménytelen helyzetet?
Akkor legyenek inkább öngyilkosok? Vajon Noriko belemenne a kettős öngyilkosságba?
Odafordult hozzá, és a simogató napfényben először nézte meg úgy igazán Noriko profilját.
Határozott vonalú szemöldök, csukott szemén a szempillák puha íve, gömbölyded hegyű, aranyos kis orr, telt ajkak. Nagyon helyes lány volt. Nem csoda, hogy Jositokinak tetszett.
De ezt az arcot most apró szemű homok fedte, válla alá érő haja alaposan össze volt kócolódva. És persze ott a nyakpánt. Mintha valami ókori rabszolga lenne, egy visszataszító ezüstszínű nyakörvet kell viselnie.
Ez a rohadt játék tönkreteszi Noriko szépségét.
Ahogy ezt megállapította, hirtelen megint felhergelte magát, s ennek köszönhetően észhez tért.
Nem hagyom magam! Életben maradunk, és benyújtjuk a számlát azoknak, akik erre a rémes játékra kényszerítettek. De nem akármilyen számlát ám! A jobbegyenesre baseballütővel adjuk meg a feleletet.
Noriko hirtelen kinyitotta a szemét, és találkozott a tekintetük.
Egy röpke pillanatig egymás szemébe néztek, aztán Noriko halkan megszólalt.
– Mi baj?
– Semmi... Csak én...
Súja zavarba jött, hogy Noriko észrevette, őt bámulta, és gondolta, összehord valamit.
– Hülyén hangzik, de nem gondolsz öngyilkosságra, ugye?
Noriko elkapta a tekintetét, és akár mosolynak is értelmezhető, kétértelmű kifejezés ült ki az arcára. Aztán megszólalt:
– Dehogyis... Illetve...
– Illetve?
Noriko elgondolkodott, de folytatta:
– Igen, ha a végén csak mi ketten maradnánk, én lehet, hogy öngyilkos akarok majd lenni. Akkor legalább te...
Súja megdöbbenten csóválta a fejét. Rázta. Épphogy csak felhozott egy témát, szinte bele se gondolt, de fel sem merült benne, hogy ilyen választ kap.
– Ne mondj ilyen baromságokat! Ilyesmire nem is szabad gondolni. Hallod? Végig veled maradok, ez az egy biztos. Ez biztos, jó?
Noriko mosolyogva kinyújtotta a jobb kezét, és Súja bal kezéhez ért.
– Köszönöm – mondta.
– Ide figyelj! Mi mindenképpen életben maradunk. Eszedbe ne jusson meghalni!
Noriko megint elmosolyodott. Azután megszólalt:
– Te soha nem adod fel, Súja.
Súja erőteljesen bólintott.
– Még szép.
Noriko erre egy kicsit félrebillentette a fejét.
– Mindig is úgy gondoltam, hogy neked rejtett tartalékaid vannak – mondta.
– Rejtett tartalékaim?
Noriko mosolygott.
– Nem tudom jól elmagyarázni... Valami pozitív életszemléletre gondolok. Arra, hogy a jelenlegi helyzetben is mindenáron élni akarsz. És... – továbbra is halványan mosolygott, és nem vette le a szemét Súja arcáról – én ezt nagyon szeretem benned.
Súja kicsit szégyenlősen válaszolt.
– Biztos azért vagyok ilyen, mert árva vagyok.
Aztán hozzátette:
– Figyelj csak, ha meg tudunk is szökni, nekem nem gáz, szüleim nincsenek. De te sem az apáddal, sem az anyáddal, még az öcséddel sem találkozhatsz. Ezt tudod, ugye?
Noriko megint mosolygott egy picit.
– Ezzel tisztában vagyok, már amióta ez elkezdődött. – Kis szünetet tartott, és hozzáfűzte: – És te?
– Én mi?
Noriko folytatta:
– Nem baj, hogy nem látod többé?
Súja nyelt egyet. Hát igen, Noriko jól ismerte. „Régóta figyelte”, ahogy ő maga is mondta.
Hazugság lenne, ha azt mondaná, nem fájdalmas. Végig... végig Kazumiba... Sintani Kazumiba volt szerelmes. Hogy többet nem láthatja...
De megrázta a fejét.
– Ó, az csak... egyoldalú rajongás volt, csak fantáziáltam – folytatta volna, de mondat közben félbeszakították.
Hirtelen felzengett Szakamocsi hangja.

[Maradt 31 fő]

15

– Jó reggelt mindenkinek!
Szakamocsi hangja volt. Nem lehetett tudni, hol voltak a hangszórók, de a fémes torzulást leszámítva jól lehetett hallani. Biztos, hogy nemcsak az iskolában, hanem a szigeten több helyen is felszereltek néhányat.
– Szakamocsi vagyok, az osztályfőnökötök. Reggel hat óra van. Remélem, mindnyájan jól érzitek magatokat.
Mielőtt Súja valami gunyoros megjegyzést tehetett volna, Szakamocsi vidám hangja belefojtotta a szót.
– Nos, akkor sorolnám is az eddig elhunyt barátaitok nevét. Kezdjük a fiúkkal. Egyes, Akamacu Josio.
Súja arca megdermedt. Nemcsak amiatt, hogy több mint egy halott van, hanem mert ez a név mást is jelentett számára.
Meg volt róla győződve, hogy Akamacu Josio ott akkor még nem halt meg. Ebből az következik, hogy utána még valakit meg akart ölni, aztán az a valaki végzett vele? Vagy esetleg eszméletét vesztve feküdt ott, mígnem az iskola környékén kialakított „tiltott zónának” köszönhetően szétrobbant a csodás nyakörve?
Nem hangzott jól, mivel Josio miatta vesztette el az eszméletét.
De ezeket a gondolatait is elsodorta a Josio után következő halottak neveinek áradata.
– Aztán következik a kilences, Kuronaga Hirosi, tízes, Szaszagava Rjúhei, tizenhetes, Numai Micuru, huszonegyes, Jamamoto Kazuhiko. És akkor most jönnek a lányok. Hármas, Etó Megumi, négyes, Ogava Szakura, ötös, Kanai Izomi, tizennégyes, Tendó Majomi.
Természetesen ez a felsorolás azt jelentette, hogy az „időkorlát” egy darabig lekerülhet a napirendről, de Súja gondolatai el sem jutottak idáig. Émelygett. A felolvasott osztálytársak arca felbukkant, majd eltűnt a szeme elől. Mind halottak, és persze ugyanennyi gyilkos is van. Igen, hacsak mind öngyilkosok nem lettek.
Ez folytatódik, félreérthetetlenül folytatódik. Hosszú temetési menet, fekete ruhás emberek sora. Komor, kivehetetlen arcú gyászruhás férfi szólítja meg: „Ó, csak nem Nanahara Súja és Nakagava Noriko? Hát ti, ti még nem, ugye? De nézzétek csak, épp most mentetek el a saját sírotok előtt! A névsorbeli számotok, igen, mindkettőtöknek a tizenötös, már be is véstem őket, ne aggódjatok, ajándék.”
– Nem rossz tempó! Örömet szereztetek vele nekem. No, akkor most a tiltott zónák következnek. Mondom a zónát és az időt. Elő a térképekkel, és tessék mindent ellenőrizni!
Súját megrázta a halottak nagy száma, és Szakamocsi hangnemén is kiakadt, de azért elővette a térképet.
– Az első egy óra múlva. Tehát hétkor. Hét órakor J2-es mező. Hétig hagyjátok el a J2-est. Megjegyeztétek?
A J2 a sziget déli részén, viszonylag nyugat felé volt.
– A következő három óra múlva. Kilenctől az F1.
Az F1 a nyugati partra esett, ahol Sújáék voltak, de egészen délre.
– A következő öt óra múlva, azaz tizenegytől H8.
A H8 a sziget keleti partján fekvő település majdnem teljes egészét érintette.
– Egyelőre ennyi. Na, akkor ma is sok sikert kívánok mindenkinek!
Csak ennyit mondott a végén, aztán megszakadt a „híradója”.
A Szakamocsi által említett tiltott zónák jelenleg nem érték a helyet, ahol Súja és Noriko voltak. Bár Szakamocsi mondta, hogy találomra választják ki a tiltott zónákat, mindenesetre jó ötlet volt, hogy nem a településre menekültek. Ettől még lehet, hogy a következő zóna majd az lesz, ahol most vannak.
– Szakura és... – szólalt meg Noriko, Súja odafordult. – Szakura és Jamamoto neve is közte volt.
– Aha – Súja alig hallhatóan motyogta: – Talán öngyilkosok lettek?
Noriko a lábára meredt.
– Ezt nem tudhatjuk, de ők ketten biztos együtt voltak az utolsó pillanatig. Valahol valahogy találkoztak.
Tény, hogy Súja maga is látta, hogy Szakura üzenetet adott át Kazuhikónak. De az akkor is csak egy reménysugár volt. Lehet, hogy mindkettejüket más-más helyen, más-más becsavarodott osztálytársuk ölte meg.
Elhessegette lelki szemei elől a képet, ahogy átadják egymásnak az üzenetet, és összeér a kezük; majd előhúzta hátizsákja zsebéből az osztálynévsort. A térképpel együtt kapták. Rossz szokás, de az információkat karban kell tartani. Elővette a tollát, és az előbb kihirdetett neveket egy vonallal – végül mégsem húzta át. Az teljesen, teljesen olyan, mintha... A lényeg, hogy durva.
A nevek mellé egy kis pipát tett. Kuninobu Jositoki és Fudzsijosi Fumijo nevét is kipipálta. Úgy érezte magát, mintha ő maga lenne a gyászruhás férfi az előbbi káprázatból. „Nos, akkor te meg te. Aztán te is. Hányas a koporsóméreted? Ha megelégednél egy nyolcassal, olcsóbban megszámítom, annak nagy a keletje mostanában...”
De mindezt most félretéve, arra döbbent rá, hogy Kirijama Kazuo négy emberéből három halott. Kuronaga Hirosi, Szaszagava Rjúhei és Numai Micuru. Csak Cukioka Só... A Cukinak becézett, kicsit „ferde hajlamú” Cukioka Só neve nem szerepelt. És Kirijama neve sem.
Eszébe jutott Numai Micuru fennkölt ábrázata a teremben, amikor Kirijama Kazuo kiment. Ő arra tippelt, hogy Kirijama biztos összegyűjti a haverjait, hogy megszökjenek. De ez a hír most mit jelent tulajdonképpen? Lehet, hogy találkozni ugyan találkoztak, de ott gyanúsítgatni kezdték egymást, és összeugrottak? Talán végül csak Cukioka Só meg Kirijama úszta meg – esetleg ők most is együtt vannak. Vagy valami egészen más történt, mit lehet tudni.
A fülében csengett az a fegyverropogás, amelyet a távolból lehetett egyszer hallani. Ha tényleg fegyver hangja volt... A tíz közül melyikük életét oltotta ki?
Ekkor neszt hallott, és abbahagyta a töprengést. Egyből látta, hogy Noriko arcára kiült az idegesség. Gyorsan eltette a névsort és a tollat.
Súja fülelt. A hang folytatódott. Sőt... közeledett.
Odasúgta Norikónak:
– Csend!
Kezébe vette a hátizsákot. Arra készült, hogy bármikor helyet tudjanak változtatni, így már az összes holmit összepakolta ebbe az egy hátizsákba. Néhány ruhát, miegymást a saját sporttáskájában hagyott, de azt el is lehet dobni. Norikóé is ugyanígy volt összekészítve.
Súja bal vállára kapta a két hátizsákot. Segített Norikónak felállni, és mindketten félig összegörnyedve vártak.
Kihúzta a kapott kést, és jobb kezében, élével felfelé tartotta. Közben kételyei támadtak. A gitárpengető még hagyján, de tud ő egyáltalán ilyesmivel bánni?
Egyre erősödött a neszezés. Már csak néhány méternyire leheteti tőlük.
Az agyán megint olyan izgatottság lett úrrá, mint nemrég az iskola előtt. Bal kézzel karon fogta Norikót, és hátrafelé húzta. Kiegyenesedve behátráltak a bokrok közé. Minél hamarabb, annál jobb, gyorsan, ahogy csak lehet!
Átvágtak a bozóton, ahol eddig rejtőztek, és kiléptek a kitaposott ösvényre. Az út a hegyoldalban tekergett felfelé, fejük felett kétoldalt a fák koronája – élére állított szendvics, megtöltve az ég kékjével. Súja Norikót fedezve hátrált néhány métert az ösvényen. A bozótból, amerről jöttek, folyamatosan hallatszik a neszezés, egyre erősödik, és...
Sújának elkerekedett a szeme.
A bozótból egy fehér macska bukkant elő. Iszonyúan szutykos, kiéhezett, szőre itt-ott csomókban összetapadva, de legalább csak egy macska volt.
Súja összenézett Norikóval. Noriko annyit mondott:
– Ez egy cica – és elnevette magát. Súja is vigyorgott. Erre végre a macska is felfigyelt rájuk, és odanézett.
Egy darabig vizsgálgatta őket, aztán odaügetett.
Miközben Súja visszatette a kést a tokjába, Noriko behajlította sebesült lábát, leguggolt, és odanyújtotta a kezét a macskának. Az belevetette magát a kezébe, és a lábánál hízelkedett. Noriko benyúlt a két mellső lába alá, és felemelte.
– Szegénykém, milyen sovány vagy. – Noriko beszéd közben csücsörített, mintha puszit akarna adni. A macska boldogan nyávogott.
– Biztos valakié volt. Annyira hozzá van szokva az emberhez.
– Lehet...
A kormány a játék miatt elkergette innen az összes lakót. (A Program végéig titkosak a helyszínek, ezért az okot biztos nem közölték velük.) Úgy lehet, ahogy Noriko mondta, az egyik ház macskája itt maradhatott gazda nélkül. Errefelé ugyan elvileg nem volt lakóház, de lehet, hogy mostanáig az erdőben bolyongott.
Ilyesmiken gondolkodott, és közben levette a szemét a macskát ölelgető Norikóról. Elfordította a fejét... és elképedt.
Az ösvényen, épp csak tíz méterre tőlük, egy diákegyenruhás állt, mint aki odacövekelt. Magassága, mint Sújáé, de ez a kézilabdacsapatban edzett vállas test, napbarnított bőr, rövidre vágott és elöl felállított haj Óki Tacumicsié (fiúk, 3.) volt.

[Maradt 31 fő]

16

Noriko Súja tekintetét követve hátranézett. Szemmel láthatóan megrémült. Na igen... Tacumicsivel vajon mi a helyzet? Ellenség vagy nem?
Óki Tacumicsi csak állt, és nézte őket. Súja, bár az idegességtől félig használhatatlanná váltak a látóidegei – mint amikor egy száguldó kocsiban ülsz –, a szeme sarkából azért megfigyelte, hogy Tacumicsi jobbjában egy nagyobbfajta szekerce van.
Súja szinte öntudatlanul nyújtotta a kezét a nadrágövébe dugott késért.
Csak ennyi kellett hozzá. Tacumicsi szekercét tartó keze meglendült... és a következő pillanatban egyenesen feléjük rohant.
Súja betaszította a macskát ölelgető Norikót a bozótba.
Tacumicsi már az orruk előtt volt.
Súja gyorsan felemelte a kezében lévő hátizsákot, és kivédte a szekercét. A táska széthasadt, és tartalma a földre szóródott. Pont a palackba talált, szerteszét spriccelt a víz. Az éle elhatolt Súja bőréig, érezte, hogy felforrósodik a bőre felszíne.
Elhajította a szakadt hátizsákot, és hátraugorva növelte a köztük lévő távolságot. Tacumicsi arca eltorzult, a szeme fehérje körben kilátszott a pupillái körül.
Súja nem akarta elhinni. Kétségtelen, így áll a dolog, hiába valószínűtlen, de miért? Miért tesz ilyet ez a vidám és élénk fiú?
Tacumicsi oldalra kapta a tekintetét, és Norikóra nézett, aki a fűbe esett. Súja is követte a pillantását, és ránézett. Noriko arca, szája szeglete megdermedt Tacumicsi szemétől. A macska már rég elfutott, és elbújt valahova.
Tacumicsi váratlanul visszafordult Sújához, és odasózott oldalról a szekercével.
Súja felfogta a csapást az övéből fonákul kihúzott késsel. Rosszul jött ki, mert benne maradt a tokban, mindenesetre egy csattanással megfékezte a szekercét. Épp csak öt centivel állt meg Súja jobb arca előtt. Minden részletében megfigyelhette a szerszám felszínén a kékes köröcskéket, amelyek talán akkor keletkezhettek, amikor edzették.
Mielőtt a másik újra a feje fölé lendíthette volna fegyverét, Súja eldobta a kését, és rácsimpaszkodott Tacumicsi szekercét tartó jobb kezére. De hiába, mert Tacumicsi erőszakkal újra lesújtott. Gyengére sikeredett ugyan, de eltalálta Súja fejét a jobb oldalon. A szekerce a füle fölött megtépázta hullámos, hosszú haját, és érezte, hogy a fülcimpája behasad. Nem fájt nagyon.
„Vannak, akik fülbevalót hordanak, mint mondjuk Mimura” – szaladt át a fején az ide nem illően könnyed gondolat.
Tacumicsi bal kézzel is ráfogott a szekercére, de mielőtt még egyszer meglóbálhatta volna a feje felett, Súja bal lábbal, belülről kirúgta alóla a balját. Megingott. Helyes, ess csak orra!
Csakhogy Tacumicsi nem esett el, dülöngélve egy félfordulatot tett, és Sújára nehezedett. Súja hátrált. Hátát a tenger felőli bozótba nyomta. Recsegtek-ropogtak az ágak körülötte.
Tovább hátrált. Tacumicsi irdatlan erővel tolta. Súja lábai előrenéztek, de lényegében hátratekeredve futott. Noriko arca egyre távolodott. Ilyen valószerűtlen helyzetben Sújának megint máshol járt az esze, felidézte az edzéseket a Kölyökligában. Nanahara Súja, a hátasugró-bajnok. Jeee!
Hirtelen megváltozott a talaj.
Eszébe jutott, hogy innen a mező felé, ahol az a kis szentély volt, meredek lejtő vezet.
Leesünk!
Összeakaszkodva gurultak le a bokrokkal borított lejtőn. A kora reggeli tiszti ég és a fák zöldje összemosódott Súja szemében. De eközben sem eresztette el Tacumicsi csuklóját.
Úgy érezte, hogy eszméletlenül messzire esnek, pedig meglehet, hogy csupán tíz métert tettek meg. Egy nagy nyekkenéssel megálltak.
Fényben úszott a környék. Legurultak a mezőig.
Súja Tacumicsi alá szorult. Fel kell állni, hamarább, mint Tacumicsi!
Ám hirtelen furcsa érzés fogta el. Az előbb még akkora nyomás nehezedett rá Tacumicsi karjából, mint egy présgépből, de most váratlanul megszűnt. Egyszer csak nem mozdult.
Súja arca Tacumicsi mellkasánál volt. Most felnézett, és megtudta, mi történt.
A szekerce Tacumicsi arcába ékelődött. Az élének pontosan a fele állt ki, úgy, ahogy a csokilapocskák díszelegnek a karácsonyi tortán. A homloka tetején hatolt be, szépen kettévágta a bal szemgolyót (ragadós folyadék csurog ki a vérrel), és a tátott szájban a penge halványkéken veri vissza a fényt.
A szekercét persze Tacumicsi markolja, az ő csuklóját viszont Súja.
Tacumicsi arcából Súja csuklójába fénysebességgel áradt át egy rettenetes érzés.
Mintha ennek az érzésnek a nyomában jönne, a szekercén Tacumicsi vére csurdogált, egészen a csukóját markoló Súja kezéig. Súja halkan feljajdult, eleresztette, és kimászott Tacumicsi teste alól. A test legurult róla, a hátára fordult, és a méltatlan halált halt arcot megsimogatta a reggeli napfény.
Súja ziháló mellkasa legmélyéből erős hányinger tört elő.
Nem lényegtelen körülmény persze Tacumicsi arca, a nehezen überelhető embertelenség, de Súja számára saját maga ennél is nagyobb problémát jelentett. Igen, embert ölt. Sőt egy osztálytársát, akivel tegnapig még jóban volt.
Hiába akarta meggyőzni magát, hogy baleset volt. Hiszen... Amikor lefelé gurultak, teljes erejéből igyekezett, hogy a szekerce éle ne felé forduljon, vagyis arra törekedett, hogy Tacumicsi felé forduljon, azért is csavarta a csuklóját, ahogy csak bírta.
Iszonyatos hányingere volt.
Nagyot nyelt és legyűrte. Megemelte a fejét, és felnézett a lejtőre, amelyen legurult.
Annyira beborították a bokrok, hogy nem lehetett látni a tetejét.
Norikót otthagyta egyedül. Igen, most az a legfontosabb, hogy őt megvédje. Nincs idő hányni. Gyorsan, gyorsan vissza kell menni Norikóhoz...
Inkább csak önmaga megnyugtatására gondolkodott ezen, és felállt. Elnézte egy darabig a szekercét Tacumicsi arcában.
Azután, bár egy kicsit hezitált, összeszorított ajkakkal leszedte Tacumicsi kezét az arcát kettészelő szekerce nyeléről. Akárhogy is, csak nem hagyhatta ott ilyen állapotban. Nem temetheti el, de túl szörnyű volt így, a kiálló pengével. A zsigerei tiltakoztak ellene.
Megfogta a nyelét, és megpróbálta kihúzni.
Azzal együtt Tacumicsi feje is megemelkedett. Túl mélyen benne volt, nem lehetett kihúzni.
Súja nagyot sóhajtott. Jaj, istenem!
Nem, mégse, gondolta meg magát. Még hogy isten, ilyenkor? Jaszuno tanárnő hívő keresztény volt, de hitének köszönheti, hogy Szakamocsi Kinpacu megerőszakolta. Csodás, csodás!
Megint feltámadt benne a harag.
Összeszorított fogakkal rátérdelt Tacumicsi feje oldalára, és remegő bal kezét a homlokára tette. Jobb kézzel megrántotta a szekercét, mire gusztustalan sercegő hangot hallatva spriccelni kezdett a vér az arcból, de sikerült kihúznia.
Egy pillanatig azt hitte, csak egy rossz álom. Tacumicsi feje a középen keresztbe futó hasadék mentén egy kicsit félrecsúszott, és teljesen valószerűtlennek tetszett. Mint egy műanyag bábu. Most döbbent csak rá, milyen sérülékeny is az emberi test.
Okosabbnak tűnt nyitva hagyni Tacumicsi szemét. Bal szemén a szemgolyóval együtt a szemhéj is széthasadt, összeugrott és felkunkorodott, le sem lehetett volna zárni. A jobbat még le lehetne... Ki akar egy halottat kacsintásra bírni, különösen ilyen helyzetben?
Megint rájött a hányinger.
Újra felállt és megfordult. Ahhoz, hogy Norikóhoz visszaérjen, kerülőt kell tennie az ösvényen.
Csakhogy ismét elkerekedett a szeme. Mivel...
Jó, ha tizenöt méterre az orra előtt, a mező közepén egy diákruhás fiú állt – Motobucsi Kjóicsi, a szemüveges osztálytitkár.
És ennél az osztálytitkárnál pisztoly volt.

[Maradt 30 fő]

17

Az ezüstkeretes szemüvegű osztálytitkár pillantása Sújáéba ütközött. A különben mindig precízen elválasztott haja most tiszta kóc volt, és a szemüvege is bepiszkolódott. De mi ez ahhoz a szemhez képest, amely mögötte volt? Tágra nyílt, véreres szem. Pont mint Ókié. Az arca annyira sápadt volt, mint a tanteremben, már-már nem is emberi arcszínű, inkább egy Andy Warhol-képre hasonlított.
Ahogy megmozdult a pisztoly csöve, Súja kicsavarodva hanyatt vetődött, és rákállásba került. Abban a pillanatban pattanás hallatszott, és a pisztolyt egy kis lángcsóva vette körül. A feje tetejét valami meleg súrolta. Persze lehet, hogy csalt képzelődött. Mindenesetre a golyó nem talált.
Nem is volt ideje végiggondolni, csak próbált hátrálni így, az ég felé fordulva. A háta alatt zizegtek a nagyobb fűszálak.
Hiábavaló igyekezet volt. Lehetetlen elmenekülnie. Motobucsi Kjóicsi már három-négy méterre megközelítette, és egyenesen Súja mellére célzott.
Súja arcizmai kővé dermedtek, mintha alabástromszoborrá változott volna. A gondolat helyébe, hogy Norikót meg kell védenie, most aztán egész testét átható, igazi félelem hatolt. A következő icike-picike golyó abból a csőből meg fog ölni... engem... fog megölni!
– Állj már le! – szólt egy másik hang.
Kjóicsi megrezzent, és átlósan hátranézett. Súja kábán követte a pillantását. A kis szentély épületének árnyékában egy megtermett alak álldogált. Rövidre vágott, vagyis inkább „tüsire nyírt” haj, a szemöldöke felett feltűnő forradás. A sokat látott arc, olyan, mint egy vásári bódé tulajdonosáé: ez Kavada Sógo (fiúk, 5.) volt. Kezében egy sörétes puska (azaz egy rövidített puskatusú Remington M31RS). Kjóicsi se szó, se beszéd Kavada felé lőtt. Súja látta, hogy Kavada lebukik. Térden állva rögzítette a shotgunt, amely felmordult, és olyan tüzet okádott, mint egy lángszóró, aztán a következő pillanatban Kjóicsi jobb karja már el is tűnt. Vérpára terjengett a levegőben, Kjóicsi pedig csodálkozva vizsgálgatta a semmiből hirtelen előkerült rövidujjúját. A pisztolyt markoló kéz könyöktől lefelé, a maradék ruhaujjba csomagolva hevert a füvön. Kavada a puska alján lévő pumpa mozgatásával gyorsan újra töltött. A kilőtt sörétek piros műanyag hüvelyei vízszintesen kipattogtak.
– Áááááááááá!
Kjóicsi vadállati hangon kezdett üvölteni, mint akinek csak most jutott eszébe. Súja azt hitte, hogy azonnal térdre is esik.
De nem úgy lett. Az osztálytitkár odafutott a saját, földre esett karjához. Bal kezével kikapta saját jobb kezéből a fegyvert. Váltófutás, tisztára. Kettő az egyben, nagyszerű. Súja úgy érezte, hogy egy elfuserált horrorfilmet lát. Vagy egy elfuserált horrorregényt.
A francba, ez tényleg nagyon súlyos.
– Azt mondtam, állj le!
Üvöltötte Kavada, de Kjóicsi nem hagyta abba. A fegyvert Kavadára szegezte.
Kavada lőtt még egyet. Kjóicsi teste középen tompaszögben meghajlott, mint a távolugróké, csak éppen hátrafelé repült. Lábujjhegye ért földet elsőnek, és a következő pillanatban, mint egy lassított felvétel, a hátára dőlt. Elmerült a magas fűben, és nem mozdult többé.
Súja kapkodva felegyenesedett ültében.
A fűtengeren át meglátta az osztálytitkár testét. Az egyenruha hasán nagy luk éktelenkedett, mintha egy kolbászüzem teletömött szemeteskukája lenne.
Kavada egy pillantásra sem méltatta a holttestet, hanem kezében a shotgunnal odajött Sújához. Megint meghúzta a pumpát, és kiszedte az üres hüvelyt.
Súja még nem tért magához a sorozatos események, Tacumicsi meg Kjóicsi kegyetlen halálának hatása alól. Zihálva megszólalt:
– Várj, én...
– Ne mozdulj! Dobd el, ami nálad van!
Mondta Kavada, és kicsivel Kjóicsi mögött állt meg. Erre Súja végre észrevette, hogy a szekerce azóta is a kezében van.
Tette, amit mondtak neki. A véres szerszám egy puffanással földet ért.
Akkor jelent meg Noriko a meredek ösvény tetején. A lábát húzva kellett átvergődnie a bozóton – lehet, hogy azon a lejtőn jött utána, ahol Tacumicsivel legurultak. (Súja most jött rá, hogy jó, ha egy perc telt el azóta, hogy Óki Tacumicsivel birkózni kezdett.) Az arca már eleve sápadt volt, talán az előbbi lövések miatt, de láthatóan nagyot nyelt, ahogy meglátta Óki Tacumicsi és Motobucsi Kjóicsi holttestét ott heverni, és Súját Kavadával szemben.
Kavada észrevette Norikót, és azonnal ráemelte a shotgunt. Noriko teste sóbálvánnyá merevedetett.
– Ne csináld! – kiáltotta Súja. – Noriko velem van! Nem akarunk harcolni!
Ennek hallatán Kavada lassan visszafordult Sújához. Meglepett vigyor játszott a szája szélén.
Súja odakiabált Norikónak is:
– Noriko! Kavada mentett meg! Nem ellenség!
Kavada Norikóra nézett, majd vissza Sújára, azután lassan leeresztette a puska csövét.
Noriko még egy darabig nem mozdult, majd felemelt kézzel mutatta Kavadának, hogy nincs nála semmi, és szinte csúszva jött le a meredek ösvényen. Járás körben húzta a jobb lábát, odament Súja mellé, és vele együtt meredt Kavadára.
Kavada olyan tekintettel vizsgálgatta őket, mintha legalábbis egy tatu ikerpár lennének. Súja meg azt figyelte, hogy egy kicsit megnőtt Kavada arcán a borosta.
– Előbb tisztáznunk kell valamit – szólalt meg Kavada végül. – Kjóicsit muszáj volt lelőnöm. Ezt tudjátok, ugye?
Súja Kjóicsi holttestére nézett, majd összekombinálta Kavada szavaival, és arra jutott, hogy „mi van, ha”. Mi van, ha az osztálytitkár csak össze volt zavarodva? Igen... Meglátta, ahogy ő Óki Tacumicsivel végzett, és lehet, hogy valamit félreértett. Noriko sem volt mellette.
Nem lenne meglepő, ha ő is félreérti a helyzetet.
De ahogy Kavada mondja, nem lehetett rajta számon kérni a tettét.
Ha ő nem lő, őt lövik le. Igen... Végül is ő meg Óki Tacumicsit intézte el.
Újra Kavadára nézett.
– Aha... Persze hogy tudjuk. Köszönöm. Megmentettél.
Kavada megrántotta a vállát.
– Csak leállítottam Kjóicsit. De végül is igaz.
– Hú, nagy szerencsém volt... – Még a testében érezte a harc hevét, de nagy nehezen azért szavakba öntötte a mondandóját. – Szerencsém volt, hogy akadt itt egy normális ember.
Igazából Súja nagyon hülyén érezte magát. Ott a teremben még arra gondolt, hogy ha más nem, Kavada biztos belemegy ebbe a játékba.
Erre nemhogy ellenség lenne, hanem még meg is menti.
Kavada mintha morfondírozna valamin, egy darabig Súját és Norikót méricskélte, aztán megkérdezte:
– Ti együtt voltatok?
Súja felhúzta a szemöldökét.
– Persze, mondtam már.
Kavada újra kérdezett:
– Miért voltatok együtt?
Súja összenézett Norikóval. Mindketten visszafordultak Kavadához.
– Hogy érted azt, hogy... – kezdte mondani Súja, de Noriko is ugyanabban a pillanatban szólalt meg.
– Hogy érted, hogy... – ezért elhallgatott. Noriko is elhallgatott.
Súja megint összenézett Norikóval. Súja azt hitte, Noriko átadta neki a szót, ezért Kavadához fordulva újra kezdte, de megint egyszerre mondták:
– Hogy... – Súja újra váltott egy pillantást Norikóval. Végül mindketten némán meredtek Kavadára.
Kavada arcán egy mosolyféle futott át. Ha ez tényleg az volt, akkor Súja valószínűleg életében először látta Kavadát mosolyogni.
Kavada szólalt meg:
– Jól van na, oké, értem. Inkább rejtőzzünk el. Semmi okunk itt szobrozni védtelenül.

[Maradt 29 fő]

18

Szakaki Júko (lányok, 9.) a bozótosban rohant. Veszélyes volt ész nélkül szaladni, de most mindenesetre el kellett menekülnie. Mindenáron, mindenkeppen.
Júko fejében újra lejátszódott a képsor, amelynek a bozótból szemtanúja volt. Óki Tacumicsi széthasadt feje. Nanahara Súja, aki ebből a fejből kihúzza a csurom véres szekercét.
Kirázta a hideg. Nanahara Súja meggyilkolta Óki Tacumicsit. Méghozzá profi módon.
Amíg Súja ki nem húzta a szekercét, Júko, mint akit megbűvöltek, le sem tudta venni a szemét a látványról, de ahogy meglátta a pirosra festett fegyvert, felülkerekedett benne a félelem. Felkapta a hátizsákját, kezét a szájára szorította, nehogy akarata ellenére kijöjjön a száján egy sikoly, és elfutott. A szeme megtelt könnyel.
A háta mögött lövések hallatszottak, de ez már el sem jutott a tudatáig.

[Maradt 29 fő]

19

Visszamentek a bozótosba, ahol Súja és Noriko eredetileg tartózkodott, és összeszedték a csomagjaikat. Kavadának az volt a véleménye, hogy ott nem lehet jól átlátni a terepet. Bár Súja még ennek a kiválasztásán is sokat gondolkodott, úgy látszott, mintha különös módon Kavada szokva lenne az ilyesmihez, ezért szót fogadtak neki, és mindhárman arrébb költöztek a hegyoldal felé. A szutykos macska már eltűnt valahova.
– Várjatok! Megkeresem Motobucsi és Óki csomagját – hagyta meg nekik Kavada, amikor beléptek a közeli cserjésbe, és elment. Súja mindenekelőtt Leültette Norikót, és maga is mellé ereszkedett. Azt a revolvert markolta, amelyet Kavada Kjóicsi holtteste mellől vett el, és neki adott. (Egy harmincnyolc milliméteres Smith & Wesson Chief Special volt.) Sújának annyira forgott tőle a gyomra, hogy nem akarta magánál tartani – hiszen végignézte a félresikerült „stafétaváltást” –, de erőt vett magán, és a kezében szorongatta.
– Súja, tessék.
Felnézett, és Noriko egy rózsaszín ragtapaszt nyújtott neki, talán az Óki Tacumicsi szekercéje miatt kiszakadt hátizsákból vette elő. Súja bal kézzel megtapogatta a sebet a jobb fülén. Szinte nem is vérzett, de egy kicsit belenyilallt a fájdalom.
– Maradj nyugton!
Noriko odahúzódott hozzá, és kibontotta a ragtapaszt.
Figyelmesen ráragasztotta Súja fülcimpájára, és közben azt mondta:
– Vajon miért jött mindenki pont ide? Velünk és Kavadával együtt öt ember.
Súja viszonozta Noriko pillantását. A kiváló akciójelenet-sorozat miatt nem is gondolt erre, de kétségtelenül így volt.
Megrázta a fejét.
– Nem tudom. Mi, mondjuk, minél messzebb akartunk menni, úgy jutottunk ide. Nem akartunk felmászni a hegyre, és kerültük a tengerpartot is, alul túl feltűnők lettünk volna. Lehet, hogy ugyanígy voltak vele, és azt hitték, itt már jó lesz. A titkár is... Óki is.
Ahogy kiejtette Tacumicsi nevét, újra rájött a hányinger. Az a földimogyoróként félbehasadt és szétcsúszott arc. És a test itt hever egy köpésre. Csak tessék, csak tessék, itt a titokzatos Földimogyoró-ember!..
A hányinger gyorsan lehűtötte a harc hevében felhevült agyát, és érezte, hogy visszatér a normális érzékelése.
– Súja... sápadt vagy, minden rendben? – kérdezte Noriko, de Súja nem tudott válaszolni. Megborzongott, és rögtön reszketni kezdett.
Gyors ütemben rázkódott a teste. Összevissza vacogtak fogai, mintha szteppet járnának.
– Mi baj? – kérdezte Noriko Súja vállára tett kézzel.
Súja fogvacogva válaszolt:
– Félek.
Balra fordította a fejét, és Noriko arcába nézett, aki aggódón pillantott vissza rá.
– Félek. Iszonyúan félek. Megöltem egy embert.
Noriko egy percig mélyen Súja szemébe nézett, majd vigyázva fájós jobb lábára, átlósan Súja elé térdelt. Aztán kitárta karját, és átölelte Súja vállát, arca pedig Súja remegő arcához ért. Súja érezte Noriko testének melegét, és a vérszaghoz már szinte teljesen hozzászokott orrát enyhe kölni- vagy samponillat csapta meg.
Kicsit meglepődött, de hálás volt a kellemes melegért és az illatért, és továbbra is mozdulatlanul kapaszkodott térdébe.
Eszébe jutott az érzés, ahogy kiskorában az anyja átölelte, mielőtt meghalt volna a balesetben. Miközben Noriko matrózblúza gallérjának csíkjait nézegette, az anyján merengett. Egyenes beszédű, fürge mozgású, még gyerekszemmel nézve is rendkívül csinos anya volt. Az arca... Hát igen, nagyon hasonlított Sintani Kazumiéhoz. És mindig mosolyogtak egymásra a bajuszos, egyáltalán nem közönséges hivatalnok benyomását keltő apjával. (Úgy is volt. „Apuka a törvényekkel dolgozik. Az a munkája, hogy segítsen azoknak, akik bajba kerültek. Ebben az országban ez nagyon fontos”, mondta az anyja a karjában ülő Sújának.)
– Egyszer feleségül veszek majd valakit, aki olyan, mint anyu volt, és mindig úgy fogunk egymásra mosolyogni, mint apu és anyu – gondolta Súja Noriko mosolyának hatására.
Végre alábbhagyott a remegés, majd megszűnt.
– Már jobb? – kérdezte Noriko.
– Igen. Köszönöm szépen.
Noriko lassan eltávolodott.
Egy idő múlva Súja megszólalt:
– Jó illatod volt.
Noriko szégyenlősen nevetett.
– Ne már. Tegnap nem is fürödtem.
– De, jó illat volt tényleg.
Amikor Noriko újra felnevetett, a bozót susogva megmozdult. Súja a bal karjával fedezte Norikót, és készenlétbe helyezte a Smith & Wessont.
– Én vagyok. Ne lőj!
Széthajtotta a sűrűn nőtt leveleket, és Kavada belépett a terükbe. Súja leeresztette a Smith & Wessont.
Kavada vállán szíjon lógott a sörétes és két hátizsák. Az egyikből kivett egy papírdobozt, és odadobta Sújának.
Súja elkapta a levegőben, és kinyitotta. Töltények sorakoztak katonás rendben, fémszínű talpukkal felfelé. Az öt hiányzó lövedék miatt foghíjas volt a csomag.
– Abba a fegyverbe valók. Töltsd meg!
Ezzel Kavada maga mellé tette a shotgunt, és kézbe vett egy régi sárkányeregető zsinórt vagy valami ahhoz hasonlót. Megemelte a madzagot, meghúzta. Látni lehetett, hogy a bozót mélyén folytatódik. Kivett a zsebéből egy kis kést, és kihajtotta a nyelébe fordított élét. Mivel a kapott fegyvere feltehetőleg a shotgun, ez a kés már eleve nála kellett hogy legyen.
Kavada egy közeli, kólásdoboz vastagságú fatörzsbe vágott a bicskával, beleszorította a kifeszített zsinórt, és a maradékot levágta.
A megmaradt fonalat is hasonló módon rögzítette a fák törzséhez.
– Ez meg mi? – nézett fel kérdőn Súja.
– Ez? – Kavada zsebre vágta a kést. – Kezdetleges biztonsági rendszer. Kétméteres sugarú körben szereltem fel, mi vagyunk a középpontban. Duplára csináltam. Ez meg hozzá van kötve. Ha valaki beleakad, ez megrándul, és leesik a fáról. Ne aggódjatok, semmi baja nem lesz annak, aki miatt leesik. Minket viszont figyelmeztet.
– Azt a kötelet meg hol találtad?
Kavada alig láthatóan bólintott.
– A kikötő közelében volt egy vegyesbolt. Néhány dologra szükségem volt, ezért elsőnek oda mentem. Ott találtam.
Súja csak tátotta a száját. Egyértelmű, hogy akármennyire kis sziget legyen is, egy bolt azért adódik rajta. Onnan egy csomó hasznos dolgot beszerezhettek volna. De neki még véletlenül sem jutott eszébe ilyesmi. Persze ez nem változtat azon, hogy akkor sem nagyon kóborolhatott volna Norikóval a karján.
Kavada elhelyezkedett Sújával és Norikóval szemben, és turkálni kezdett Motobucsi vagy Óki, szóval az egyikük hátizsákjában. Kivette a vizespalackokat és a kenyeret.
– Itt a reggeli ideje. Nem eszünk? – kérdezte tőlük.
Súja a térdébe kapaszkodva megrázta a fejét. Nem volt étvágya.
– Mi van? Rosszul vagy, mert megölted Ókit?
Kavada Súja arcába nézett, és félvállról mondta:
– Ne törődj vele! Ha mondjuk mindenki megöl egyvalakit, az olyan, mint egy bajnokság, negyvenketten, nem is, negyvenen indultunk, ha öt-hat emberrel végzel, és még mindig élsz, te nyertél. Még négyöt emberrel okés vagy.
Bár Súja tudta, hogy Kavada poénból mondja, pont azért nyársalta fel a tekintetével Kavadát, mert vicc volt.
Kavada, mintha megijedt volna Súja dühös arcától, visszakozott.
– Bocsánat, vicc volt.
Súja megkérdezte, hangjában némi indulattal:
– Azt akarod mondani, hogy te nem vagy rosszul? Vagy már mást is megöltél a titkár előtt?
Kavada csak a vállát rángatta.
– Most mindenesetre ő volt az első.
Súja kicsit furcsállotta a szófordulatot, de ott akkor nem jött rá, hogy mi a furcsa benne. Össze volt zavarodva. Ha Kavada olyan rossz fiú, ahogy rebesgetik, akkor valószínű, hogy máshogy értékeli az itt történteket, mint ők.
Megrázta a fejét, és inkább másról kezdett beszélni.
– Öö, van valami, amit nem értek.
Kavada felházra a szemöldökét. A bal oldalival egyszerre mozgott a mellette lévő csúnya vágásnyom.
– Mi az?
– A titkár... Motobucsi...
– Hé – szakította félbe Kavada az állával intve –, az előbb tisztáztuk, nem? Nem tehettem mást. Hagynom kellett volna, hogy megöljön? Nem vagyok én Krisztus. Nem is tudnék feltámadni, bár még nem próbáltam.
– Nem, nem azt akartam mondani.
Miközben Súja folytatta, azon gondolkozott, hogy az előbbi vicc volt-e, hogy Kavada Sógo vajon viccelődős típus?
– Azt hiszem, Motobucsi azért lőtt rám, mert... én Ókit... szóval mert meglátta, ahogy leterítettem. Illetve, ahogy megöltem. Mert Óki nekem jött, és...
Kavada bólintott.
– Ezért nem csoda, ha Motobucsi végezni akart velem.
– Hát az meglehet. Lehet, hogy így volt. De nekem akkor is...
– Nem – most Súja szólt közbe –, ez már nem számít. Nem arról van szó, hanem Óki... Óki úgy jött nekem, hogy én semmit sem csináltam. Ráadásul én Norikóval... Norikóval voltam, és semmi oka nem volt, hogy rám támadjon, nem?
Kavada megrándította a vállát, és letette a vizespalackot meg a kenyeret a lábához.
– Óki úgy állt hozzá. Ennyi. Mi ebben az érthetetlen?
– Logikusan hangzik, csak... Én sehogy sem tudom megemészteni. Nem is az, hogy nem értem, hanem Óki...
Kavada félbeszakította Súja habogását.
– Nem is kell érteni – mondta.
– Tessék?
Kavada elhúzta a száját, és majdnem sikerült is mosolyognia, aztán folytatta:
– Nem jöttem elég rég az osztályba ahhoz, hogy titeket is beleértve bárkiről tudjam, milyen ember. Különben is, te mit tudsz Ókiról? Na igen, mi van, ha volt egy súlyos beteg családtagja, és semmiképpen nem akart meghalni? Vagy csak simán önző volt. Vagy beleőrült a félelembe, és elvesztette a normális ítélőképességét. Más is előfordulhat. Te itt voltál ezzel a kislánnyal, látta, hogy összeszövetkeztetek, de mi a garancia, hogy őt is beveszitek? Azok ketten hátha azt gondolják, hogy veszélyes vagyok, és azonnal meg akarnak ölni? Vagy ha te például „játszani” akarsz, ilyen elv szerint megölhetsz engem. Nem csináltál valamit, amivel felingerelted?
– Már hogy csináltam...
Kezdett bele Súja, aztán eszébe jutott. Amikor szembekerült Ókival, öntudatlanul is a késéhez nyúlt, tényleg. Ő is félt Óki Tacumicsitől.
– Nem tudsz valamire visszaemlékezni?
– A késemért nyúltam. – Kavadára nézett. – De csak annyi...
Kavada megrázta a fejét.
– Épp elég indok ez, Nanahara. Óki talán arra gondolt, hogy első körben le kell győznie téged, aki az orra előtt állsz, kezedben egy fegyverrel. Ebben a játékban mindenkinek hamar elfogy a cérnája.
Végül, mintegy lezárásként, hozzátette:
– De azt hiszem, Óki be volt indulva. Ez a legegyszerűbb magyarázat. Hallod, nincs ezen mit érteni. Csak annyi, hogy ha rád fognak egy fegyvert, ne teketóriázz. Mert ha igen, akkor te halsz meg.
Ahelyett hogy a másikon morfondíroznál, inkább gyanakodj. Jobb, ha nem bízol annyira az emberekben ebben a játékban.
Súja sóhajtott. Óki Tacumicsi vajon tényleg „be volt indulva”? Persze lehet, hogy bolondság ilyesmin gondolkodni, ahogy Kavada mondta az előbb.
Súja újra Kavadára emelte a fejét.
– Tényleg – mondta.
– Mi az?
– Elfelejtettem megkérdezni.
– De mit? Mondjad már.
Súja folyatta:
– Hogy te meg mi miért vagyunk együtt?
Kavada felhúzta a szemöldökét. Kicsit megnyalta a száját.
– Na igen, lehet, hogy én is az ellenségetek vagyok.
– Nem erről beszélek – rázta Súja a fejét. – Megmentettél, vagy nem? Vagy legalábbis le akartad állítani Motobucsit, a veszély ellenére. Én benned nem kételkedem.
– Ez nem így van, Nanahara. Te még nem értetted meg ezt a játékot.
– Ezt hogy érted?
Kavada folytatta:
– Ebben a játékban hasznos az életben maradáshoz, ha vannak társaid.
Súja elgondolkodott, majd bólintott. Ez így van. Ha felváltva őrködnek, tudnak pihenni, és ha megtámadja is őket valaki, előnyösebb többen lenni.
– És?
– Gondolj bele! – Kavada megbökte egy kicsit a térdén pihentetett sörétest. – Szerinted olyan veszélyes volt egyáltalán Motobucsit megfékezni? Attól, hogy rászóltam, hagyja abba, szerinted abbahagyta volna? Nem lehet úgy felfogni, hogy én le akartam lőni a megzavarodott fickót? Vajon tényleg kénytelen voltam megölni?
Motobucsit nem tudtam volna társul fogadni, de mi van, ha csak azért szóltam rá, mert a színjáték része volt, amíg ellenőrzöm, hogy te jó leszel-e nekem? Erre nem gondoltál? Mondjuk, hogy nekem csak társ kellett, és egyszer veletek is végezni akarok majd?
Súja egy pillanatig Kavada arcába meredt. A rázúduló világos és logikus beszéden félig-meddig meg is lepődött. Igaz, Kavada egy évvel idősebb náluk. De akkor is, ez teljesen egy felnőtt, egy valódi felnőtt beszéde volt.
„Abban, hogy felnőtt benyomását kelti, hasonlít Mimura Sindzsihez” – gondolta Súja, majd megrázta a fejét.
– Ha egyszer gyanakodni kezdesz, se vége, se hossza. Én azt gondolom, hogy te nem vagy ellenség. – Norikóra nézett. – Én úgy gondolom.
– Én is – bólintott Noriko. – Ha senkiben sem bíznánk, elvesznénk.
Szerintem.
– Csodálatos eszme, kislány – bólintott Kavada. – Ha nektek így jó, akkor jó. De hozzátenném, hogy ebben a játékban mindig óvatosnak kell lenni.
Kavada azután kérdezte:
– És?
Erre Sújának eszébe jutott, hogy ő kezdte a kérdezősködést.
– Ja, igen. A probléma veled van. Miért bízol bennünk? Attól, hogy együtt vagyunk, nem biztos, hogy egyikünknek vagy netán mindkettőnknek nincsenek ellenséges szándékai, nem te mondtad az előbb? Semmi okod megbízni bennünk.
– Aha. – Kavada jól szórakozott. – Gyakorlati feladat, Nanahara. Úgy látom, egész jól képbe jöttél.
– Ne tereld el a szót, válaszolj rendesen!
Súja a fegyveres kezével hadonászott, Kavada hátradőlve mutatta, hogy ez nem játék.
– Na, hallod!
Súja akadékoskodott, Kavada megint felhúzta a szemöldökét, utána pedig megjelent az arcán a szokásos mosolyszerűség. Egy darabig a feje fölötti lombokat nézte, aztán visszafordult hozzájuk. Komoly volt az arca.
– Na jó, akkor...
Súja valami nagyon vadat látott átsuhanni Kavada nyugodt tekintetét. Nem tudta, mi az, de nagyon vad volt.
– Nekem bizonyos okok miatt ennek a játéknak a szabályairól, nem, erről a játékról megvan a magam véleménye.
Kavada félbehagyta a mondandóját, aztán mégis folytatta:
– És igazad van ugyan, de... szégyellem, hogy ezt kell mondanom, de én mindig a lelkiismeretem szavát követem a döntéseimben, egyszóval...
Kavada sétapálca módjára két kézre fogta a térdei közé állított fegyver csövét, és kettejükre nézett. A fák között kismadarak csiripeltek.
Kavada arca komor volt, Súja feszülten hallgatta.
– Jó kis párnak tűntetek az előbb. És most is.
Súja szóhoz sem jutott.
Pár?
Noriko szólalt meg hamarabb. Rákvörös volt.
– Nem, mi nem, semmi sincs. Nekem nincs Sújához...
Kavada Sújára és Norikóra nézett és vigyorgott. Aztán elnevette magát. Barátságosan hahotázott.
– Ezért bízom meg bennetek. És ti mondtátok az előbb, hogy ha egyszer gyanakodni kezd az ember, se vége, se hossza. Elég ennyi?
Súja végre kipréselt egy mosolyt. Aztán mondta, amit mondani kell.
– Köszönöm, örülök, hogy bízol bennünk.
Kavadának sem jött le a vigyorgás az arcáról.
– Szívesen, máskor is, öregfiú.
– Te tisztára individualistának tűntél, már akkor, amikor az osztályunkba jöttél.
– Ne használj ilyen bonyolult szavakat. Születésem óta ilyen barátságtalan fejem van.
Noriko nevetett.
– Milyen jó, hogy velünk vagy, máris jobb.
Noriko szavaira Kavada megérintette a bajusza helyén nőtt borostát az ujja hegyével, és példátlan dologra szánta magát. Sújához fordulva odanyújtotta a jobb kezét.
– Én is örülök. Egyedül olyan magányos voltam.
Súja megszorította a kezét. Nagy tenyér volt, mintha egy felnőtté lenne, Kavada minden mozdulatával egyetemben.
Kavada kinyújtózkodott, és Súján áthajolva Norikónak is kezet nyújtott.
– Veled is, kislány.
Noriko kezet fogott vele.
Aztán Kavada Noriko betekercselt lábára pillantott.
– Hú, ezt el is felejtettem, mutasd csak a lábadat! A többi ráér később is.

[Maradt 29 fő]

20

Az apró mintázatú, áttetsző ablaküvegen táncoló napsugár egyre erősebben, szinte fehéren sütött. Egyenesen tűzött be az üveg felső részén, és Kuszaka Jumiko (lányok, 7.) hátát a falnak támasztva hunyorgott. A szülei – és persze ő is, még azelőtt, hogy a nevét hivatalosan anyakönyvezték volna – beléptek a Dicsfény szektába, és most eszébe jutott a területi püspök szentbeszédeiben állandóan ismételgetett közhely. „Minden egyes napon eljön hozzánk a fény, és áldást hoz minden teremtményre.”
...Na igen, tiszta áldott vagyok, részt vehetek egy ilyen szórakoztató játékban, hahaha.
Jumiko kissé megrázta fiúsan rövidre vágott haját, és ironikusan mosolyogva pillantott a mellette szintén falnak dőlő, takaróba burkolózó Kitano Jukikóra (lányok, 6.). Jukiko ernyedten bambult a deszkapadlóra, amelyet most kezdett elárasztani a fény. A bejáratnál fellengzős név hirdette, hogy Oki-szigeteki Turisztikai Hivatal, de ahhoz képest jellegtelen épület volt, mint egy helyi önkormányzati tanácsterem. Az eggyel arrébb lévő bejárat mögött egy asztal és egy szék és egy rozsdafoltokkal tarkított irattartó állvány volt, az asztalon pedig telefon. (Kipróbálták, de természetesen, ahogy Szakamocsi megmondta, a kagyló süket volt.) Az irattartóból két-három nem túl meggyőző prospektus kandikált ki.
Jumiko és Kitano Jukiko óvodáskoruk óta barátnők voltak. Az oviban ugyan más csoportba jártak, és a lakásuk sem volt olyan közel, hanem – igazándiból ez is összefüggésben volt a dicsfényesekkel – először a templomban találkoztak, ahová a szüleik cipelték el őket. Jumiko akkor már harmadszor járt ott, de Jukiko először, és láthatóan megilletődött az énekszóhoz igazított gong hangjától meg a felcicomázott templom hangulatától. Jumiko imádság után odament ehhez a megszeppent lánykához, akit a szülei magára hagytak, mert valami dolguk akadt.
– Szerinted is tiszta gáz ez a hely?
A lány mintha egy kicsit meglepődött volna, de elmosolyodott.
Ekkor kezdődött a barátságuk.
A nevük hasonlított, de más hasonló tulajdonságuk nem nagyon volt. Jumiko olyan élénk volt, hogy kiskora óta mindig azt mondták, olyan, mint egy fiú, és most is – bár kicsi, nagyon kicsi az esélye, hogy ez a „most” újra legyen – a szoftballcsapat negyedik ütőjátékosa. Jukiko háziasabb lány volt, gyakran vendégelte meg Jumikót saját készítésű süteményekkel. Mostanra már Jumiko magasabb is volt bő tizenöt centivel. Jukiko gyakran szóba hozta, milyen jó neki, hogy ilyen magas, és az arca is mennyivel karakteresebb, de Jumiko meg az ő filigrán alkatát és kerek arcát irigyelte. Igen, teljesen más típusúak voltak. De most is a legjobb barátok, ebben az egyben nincs változás.
Az volt a szerencséjük – bár nem illik ilyet mondani –, hogy Kuninobu Jositoki (fiúk, 7.) még az indulás előtt meghalt, és így az ő startolásuk között csak két perc telt el. Amikor Jumiko kilépett a teremből, az iskolakapu oszlopa mögött Jukiko várt rá sápadtan. Együtt menekültek el. (Alig húsz perc múlva tért vissza és kezdte el az öldöklést Akamacu Josio, de ők nem tudtak róla.) A településtől északra, a sziget keleti partján futó úttól az északi hegy felé, egy kicsit kimagasodó dombon magányos házat találtak, és oda zárkóztak be.
Már több mint négy óra telt el azóta. A rendkívüli feszültség miatt mindketten elfáradtak, és egymás mellett a padlón ülve töltötték az időt.
Jumiko levette a szemét Jukikóról és ő is a padlót kezdte bámulni. Bár fásult volt, végig törte a fejét. Most mit kellene egyáltalán tennie? Szakamocsi reggel hatos híradóját a házban is hallani lehetett. Ha nem számítjuk Kuninobu Jositokit és Fudzsijosi Fumijót, már kilenc halott van. Ogava Szakura és Jamamoto Kazuhiko még hagyján... A többiekről nem lehetett feltételezni, hogy öngyilkosok lettek. Egyesek meggyilkoltak másokat. Most, ebben a pillanatban is lehet, hogy épp meghal valaki. Tényleg, közvetlenül a hatórás hírek után mintha távolról fegyverropogást lehetett volna hallani.
Egyáltalán hogyan ölheti meg valaki az osztálytársát? Jó, persze, ez a szabály, de Jumiko nem akarta elhinni, hogy vannak, akik hajlandók követni egy ilyen szabályt. De...
De ha valaki meg akarna ölni, vagy azt hinném, hogy meg akar, biztos megölném. Igen, azt hiszem.
Akkor meg...
Jumiko odapillantott a szoba sarkában heverő, megafon formájú kézi hangosbeszélőre. Az vajon működik? Ha igen...
Akkor nem igaz, hogy tehetetlen. Csak annyi, hogy fél. Fél megtenni. Mert egyrészt képtelen elhinni, hogy vannak, akik belementek ebbe a játékba, másrészt félelmeinek egy részétől sehogy sem tud megszabadulni. Pontosan emiatt se hall, se lát, emiatt menekültek idáig Jukikóval. Ha netán... ha netán lenne mégis valaki, aki...
De...
Jumikónak eszébe jutott egy jelenet. Általánosban a másik legjobb barátnőjének az arca. A lány szája sírásra görbült. Valamiért csak a rózsaszín cipőre emlékszik abból, amit a lány viselt.
– Jumi!
Jukiko szólt hozzá, ezért félbehagyta a gondolkodást, és hozzá fordult.
– Együnk a kenyérből. Ennünk kell valamit, hogy jobban forogjon az agyunk.
Jukiko kedvesen mosolygott. Kicsit mesterkélt volt, de azért a szokásos szelíd Jukiko-mosoly.
– Jó?
Jukiko még egyszer megismételte, Jumiko visszamosolygott és bólintott.
– Jó, együnk.
Ki-ki a maga hátizsákjából elővette a kenyeret és a vizet. Jumiko tekintete egy pillanatra megállapodott a táskájában két kerek, konzervszerű tárgyon. Ezüstszínűek voltak zöld árnyalattal, és a tetejükből egy hüvelykujj vastagságú bot állt ki; azon egy fogóféleség és egy három centi átmérőjű fémkarika volt. Valószínűleg ez a kézigránát. (Jukiko „fegyvere” rendkívül szellemesen egy dartkészlet volt, még a fatáblát is szíveskedtek mellékelni.)
Nemsokára megette az egyik kenyér felét, ivott egy korty vizet, és megszólalt:
– Kicsit megnyugodtál, Jukiko?
Jukiko a kenyeret rágcsálva még egy kicsit elkerekítette amúgy is kerek szemét.
– Csak azért, mert mostanáig reszkettél.
– Ja – mosolyodott el Jukiko. – Ne félj, jól vagyok, különben is, te itt vagy velem.
Jumiko derűsen bólogatott. Evés közben is azon gondolkodott, hogy előhozza-e Jukikónak a „teendőket”, de végül megtartotta magának. Még maga sem volt biztos benne. Amit tervezett, az bizonyos értelemben igen veszélyes volt. Ha megteszi, azzal nemcsak magát, hanem Jukikót is kiteszi a veszélynek. Vajon mi lehet a helyes döntés? Jumiko még maga sem tudta eldönteni.
Egy darabig mindketten hallgattak. Aztán hirtelen Jukiko szólalt meg:
– Figyelj csak, Jumi!
– Hm? Igen?
– Azt fogod mondani, hogy lehet ilyenkor ekkora hülyeséget kérdezni.
Jukiko ráharapott kis, telt ajkára.
– Mondjad már!
Jukiko még mindig habozott egy kicsit, de végül kimondta.
– Neked tetszett valaki az osztályból?
Jumikónak egy kicsit elkerekedett a szeme.
Hihetetlen. Esti téma az osztálykiránduláson, egy az egyben. Éjjel, amikor már befejezték a kártyázást és a párnacsatát és a vendégfogadó felfedezését, jön a díjnyertes téma, ami kenterben veri a tanárok szidását és a jövőről való álmodozást. A „szent” téma az éjszakai sötét és benne önmagunk ünneplésére. Persze amíg el nem aludt a buszon, ő is azt hitte, hogy majd ilyesmiről fognak beszélni a kirándulás alatt.
– Mármint fiú?
– Aha.
Jukiko szégyenlősen válaszolt, nem is mert egyenesen Jumiko szemébe nézni.
– Hát...
Jumiko megtorpant, de úgy döntött, őszinte lesz.
– Igen.
– Tényleg? – Jukiko a rakott szoknyájára kapta a szemét, és folytatta.
– Figyelj csak, ne haragudj, hogy eddig még neked sem vallottam be, de nekem Nanahara Súja tetszik.
Jumiko némán bólintott. Különben is, ezt már sejtette valahol.
Elővette az agyából a Nanahara Súja-dossziét. Testmagasság százhetven centi, testsúly ötvennyolc kiló, jobb szem 1,2-es, bal 1,5-ös, sovány, de izmos. Általánosban védőjátékos a Kölyökligában, ő volt az első ütő, de már abbahagyta a baseballt, és ráállt a zenére, nagyon jól gitározik és énekel. Beceneve nincs, de abból, hogy kölyökligás korában ő volt a csapat ütőkártyája, és a vezetéknevében benne van a nana, a hetes szám, és így ragadt rá a híres cigarettamárka, a Wild Seven neve. Vércsoportja B. Október 13-án született, ősszel, mint a neve is mutatja. Kiskorában elvesztette a szüleit balesetben, és most Siroiva szélén, az Áldott Szeretet Háza nevezetű katolikus intézetben lakik. Közeli barátja Kuninobu Jositoki, aki szintén ott lakik. (Jaj, ő már meghalt!) Tanulás terén inkább az angol meg az irodalom, szóval a humán tárgyak az erősségei. Hát dióhéjban ennyi. Kicsit furcsán hajlik ugyan a szája, de kedves szemét európai típusú kettős szemhéj határolja, így összességében igen jóképű. A haja hullámos. A tarkóján, kicsit lányosan, a válláig ér.
Jumiko Sújáról szóló dossziéja telis-tele volt. (Kétség nem fér hozzá, hogy Jukikónál több anyaga volt.) Köztük az egyik legfontosabb adat a testmagasság volt: Ha Nanahara Súja nem nő tovább, nem hordhatok majd magas sarkút, mert én lennék a magasabb, ha együtt sétálnánk.
Most bebizonyosodott, hogy ilyesmiről nem beszélhet Jukikónak.
– Komolyan? – mondta a lehető leghétköznapibban.
– Igen.
– Jé.
Jukiko lesütötte a szemét. Aztán folytatta. Valószínűleg erre akart kilyukadni.
– Szeretnék vele találkozni. Nagyon. Mi lehet vele?
Kezét a combján tartva ömleni kezdtek a könnyek a szeméből.
Jumiko gyengéden hozzáért a vállához.
– Ne aggódj, vele biztos nincs semmi baj. Történjék bármi.
Aztán rájött, hogy ez a kijelentés nem volt túl szerencsés, ezért gyorsan hozzátette:
– Hát ő volt a legjobb sportoló az osztályban, és olyan bátornak tűnt, nem? Bár nem nagyon figyeltem.
Jukiko letörölte a könnyeit, és bólintott. Utána, mint aki egészen helyrejött, megkérdezte:
– És neked, Jumi? Ki tetszik?
Jumiko elsőnek a plafonra bámult, hümmögött egy sort, közben pedig jártatta az agyát. Gáz. Üssön a hasára, mondjon egy nevet, és kenje el a dolgot?
Óki a kézilabdacsapat nagyágyúja, kicsit durvák az arcvonásai, de jólelkűnek tűnik. Mimurát a kosárcsapat védőzsenijének tartják, nagyon tájékozott, futnak utána a lányok, fanatikus rajongói is vannak, de nem a b osztályban. Talán mert a lányok között az a vélemény alakult ki róla, hogy csajozós „playboy”. Numai „rossz fiú”, de mégsem tűnik olyan rossznak. A lányokhoz kedves. (Jaj, de már ő is meghalt.) Szugimura arcán mindig ott az a megkapó világfájdalom. Valami harcművészetet tanul, sok lány fél tőle, de szerintem az ilyesmi menő. Csakhogy ő Csigusza Takakóval van jóban. Takako biztos rossz néven venné ezt tőlem, amilyen következetes. Pedig ő is milyen jó fej! Hát igen. Mindenki milyen jó fej volt. A fiúk is és a lányok is.
Már megint ugyanaz a kérdés. Meg tudnék bízni bennük?
– Na, ki az? – kérdezte megint Jukiko.
Jumiko odafordult hozzá.
Utoljára még egyszer meghányta-vetette magában a dolgot, és végül úgy döntött, hogy elmondja. Mindenekelőtt meg kell beszélni. És számára bármilyen megbeszéléshez Jukiko a legjobb partner.
– Figyelj csak, kérdezhetek valamit?
Jukiko csodálkozva hajtotta félre a fejét.
– Mit?
Jumiko karba tette a kezét, hogy összeszedje a gondolatait, azután megkérdezte:
– Szerinted van olyan ember, aki meg akar ölni egy másikat? Mármint most az osztályunkban.
Jukiko összeráncolta a szemöldökét.
– Hát... De hát már meg is hal... – itt megremegett a hangja. –..haltak egy csomóan. Hallottad a reggeli híradót. Kilencen is, amióta elindultunk... Nem hinném, hogy mind öngyilkosok lettek... És az előbb is hallottad a fegyverropogást.
Jumiko Jukikóra nézett, és félrebillentette a fejét. Széttárta a karját. És akkor vette észre, hogy a matrózblúzának bal kézelője kicsit elszakadt.
– Mi meg itt ülünk és félünk. Mind a ketten. Így van, vagy nem?
– De igen.
– És szerintem a többiek is ugyanezt teszik. Biztos, hogy mindenki fél, szerinted nem?
Jukiko egy kicsit elgondolkozott, de egy idő múlva válaszolt:
– De, valószínűleg. Csak azzal voltam elfoglalva, hogy én félek, és nem is gondoltam ilyesmire.
Jumiko bólintott egyet, és folytatta:
– Mi együtt vagyunk, ezért még nem is olyan vészes, de ha egyedül kellene lennünk, biztos, hogy még ennél is sokkal jobban félnénk.
– Hát igen.
– Na és ha így félsz, és véletlenül összetalálkoznál valakivel, mit csinálnál, Jukiko?
– Elfutok, még jó.
– És ha nem tudsz?
Jukiko eltöprengett. Utána tagoltan mondta:
– Én... igen, én azt hiszem... talán harcolnék. Ha lenne nálam valami, hozzávágnám az illetőhöz, ha meg lenne valami fegyverem,lehet, hogy még el is sütném... Persze nem szó nélkül. De ha minden kötél szakad...
Jumiko bólintott.
– Na ugye? Én is azt hiszem, hogy senki nem szándékosan öl. Mindenki fél, és bemagyarázza magának, hogy a másik meg akarja ölni, és ezért állnak neki harcolni. És ha már ezt hiszik, még ha a másik nem menne is nekik, ők támadják meg. Simán előfordulhat.
Egy pillanat szünetet tartott, széttárta karba tett kezét, és a padlóra támaszkodott, majd folytatta:
– Csak annyi az egész, hogy félnek.
Jukiko megint beharapta kis, telt ajkait. Tanácstalanul nézte a padlót, aztán bizonytalanul felelt:
– Lehet... Vannak, akikben én nem bízom. Szóma bandája például... vagy... Kirijama...
Jumiko ránevetett, rakott szoknyája alatt megmozgatta a lábát, és visszaült.
– Elmondom, mire gondoltam, Jukiko.
– Igen?
– Ha nem csinálunk semmit, meg fogunk halni. Időkorlát? Ha nem halt meg senki huszonnégy órán át? Ha addig életben is maradnánk, akkor megölnének.
Jukiko ijedt arccal bólintott.
– Ez igaz.
– És ha van valami, amit tehetünk, akkor az egyetlen dolog hogy összehívunk mindenkit, és kigondoljuk, hogyan lehetne megszökni. Nem?
– De... Csak...
– Nekem...
Jumiko félbeszakította Jukiko szavait, és egy hajszálnyit félrebillentette a fejét.
– Van egy rossz emlékem azért, mert egyszer nem bíztam meg valakiben. Általánosban.
Jukiko Jumiko szemébe nézett.
– Mi történt?
Jumiko a plafonra szegezte a tekintetét. Jaj, megint előúszott a barátnője arca, aki mindjárt elbőgi magát. És a rózsaszín cipő...
Visszaemelte a szemét Jukikóra.
– Volt akkor egy féltve őrzött... Emlékszel, egy időben divat volt a Tojásmacska, a Tamagoneko.
– Persze. Mindenfélére rányomták akkoriban. Nekem is volt olyan alátétem.
– Az az. Nekem meg egy háromszínű golyóstollam, amelyet korlátozott példányszámban készítettek. Most visszagondolva egy semmi kis hülyeség, de én akkor nagyon vigyáztam rá.
– Aha.
– És egyszer csak eltűnt... – Jumiko lesütötte a szemét. – Én meg a barátnőmet gyanúsítottam meg, hogy ellopta. Nagyon vágyott rá, és én meg az első óra, tornaóra után vettem észre, hogy nincs meg, és ő pont nem tornázott, mert rosszul érezte magát, és ő ért vissza elsőnek a terembe. Aztán, na mindegy, szóval neki nem volt apja, az anyukája meg egy bárban dolgozott, így kinéztem belőle.
Jukiko lassan bólintott.
– Aha.
– Kikérdeztem, de azt mondta, nem látta sehol. Én meg a tanárnak is beárultam, akinek biztos szintén voltak előítéletei vele szemben, mert ráparancsolt, hogy vallja be az igazat. Ő meg elsírta magát, hogy nem tud semmit.
Jumiko újra Jukikóra nézett.
– Hazamentem, és láttam, hogy az asztalomon felejtettem a háromszínű golyóstollat.
Jukiko némán hallgatta.
– Bocsánatot kértem tőle. Azt mondta, nem haragszik. De utána már valahogy nem jöttünk ki olyan jól egymással, és ő nemsokára elment más iskolába. Talán mert az anyukája újra férjhez ment, és azóta nem találkoztunk. Nagyon jó barátnők voltunk. Legalább annyira, mint veled. De nem bíztam meg benne.
Jumiko egy vállrándítással folytatta.
– Azóta igyekszem, hogy lehetőleg megbízzak az emberekben. Hinni akarok bennük. Ha nem sikerül, biztos, hogy minden hiába. Ez most nem az a szöveg, amit a dicsfényes taták és mamikák hajtogatnak. Ez a saját hitem. Meg tudod érteni?
– Igen, meg.
– És a mostanival kapcsolatban pedig... Hát igen, Szómáék rossz embernek látszanak. Úgy tartják róluk. De nem annyira rosszak, hogy a saját örömükre embert öljenek. Olyan nem volt a mi osztályunkban. Így van, nem?
– Hát, lehet. – Jukiko erőtlenül bólintott.
– Ezért – folytatta Jumiko – ha felszólítanánk őket, biztos, hogy mindenki abbahagyná a harcot. És akkor meg tudnánk beszélni, hogy mihez kezdjünk. Még ha nem tudnánk is semmilyen megoldást, legalább elkerülhetnénk az öldöklést. Vagy nem?
– Hát...
Jukiko bólintott ugyan, de még habozott. Jumiko elfáradt a sok magyarázásban, lélegzetet vett, és megállt fészkelődött.
– Egyszóval ez a véleményem. És most mondd el, hogy te mit gondolsz. Ha te ellenzed, nem fogom megtenni.
Jukiko a padlóra sütött szemmel hosszá ideig csak a gondolataiba mélyedt.
Két perc is beletelt, mire megszólalt.
– Jumi, én már egyszer mondtam neked, hogy túl sokat adok mások véleményére.
– Ja, igen, mondtad.
Jumiko Jukiko arcát figyelte. Jukiko felemelte a fejét, és találkozott a pillantásuk.
Jukiko elmosolyodott.
– Én azt hiszem, teljesen igazad van, Jumi. Ez az én véleményem.
Jumiko visszamosolygott rá.
– Köszönöm. – Boldog volt, hogy Jukiko meggondolta, és erre a végeredményre jutott. Ez igazolta számára azt is, hogy ő maga helyesen gondolkodott.
„Igen, meg kell tennünk. Csak nem képzelik, hogy ülök karba tett kézzel, míg meghalok? Ha van remény, meg kell próbálni. Igen, ahogy Jukikónak is mondtam, hinni akarok az emberekben. Próbáljuk ki!”
Később Jukiko kérdezte:
– De hogy csináljuk? Hogy szólunk mindenkinek?
Jumiko a szoba sarkában heverő megafonra mutatott.
– Attól függ, hogy ezt tudjuk-e használni.
Jukiko aprókat bólintott, majd a plafonra meredt, és nemsokára kibökte:
– Ha minden jól megy, akkor találkozhatok Nanaharával.
Jumiko bólintott, ezúttal teljes szívéből.
– Igen, találkozni fogsz vele.

[Maradt 29 fő]

21

– Na, így jó lesz.
Kavada rádobta a tűt és a cérnát a mellette lévő hátizsák tetejére.
– Add csak ide még egyszer a whiskyt, Nanahara – mondta Sújának. Noriko behajlított jobb lába az oldalán pihent, Kavada előtt.
A vádliján már össze volt varrva a seb durva pamutfonállal. Kavada végezte a műtétet. Persze altatás nélkül, de Noriko a tíz perc alatt egy mukkanásnyit sem nyafogott.
Súja odanyújtotta a palackot Kavadának. Mellettük egy kőből rakott kis tűzhely volt szénnel, rajta egy üdítősdoboz, amelyben bugyogott a forró víz. (Kavada elmagyarázta, hogy a szenet is a vegyesboltból szerezte, a tűvel és a cérnával együtt.) A tűt és a cérnát ezzel fertőtlenítették, de a sebet Súja whiskyjével mosták le, mielőtt Kavada varrni kezdte volna, mert közvetlenül a sebbe mégsem akartak azért forró vizet önteni. Tehát most másodszor fertőtlenítik, és Noriko, aki az előbb megkönnyebbülten lélegzett fel, most újra elfintorodott.
Súja az órájára nézett. Sok idő kellett, míg a víz eléggé kiforrta magát, így már nyolc óra is elmúlt.
– Oké. – Egy szintén vízzel fertőtlenített kendőt nyomott rá géz helyett Kavada, és gyors mozdulatokkal betekerte egy másikkal.
– Már vége, kislány.
Aztán aggódón hozzátette:
– Remélem, még nem fertőződött el.
Noriko visszahúzta a lábát, és megköszönte Kavadának.
– Tök ügyes vagy!
– Orvososdiból jó vagyok – mondta Kavada, és elővett a zsebéből egy Wild Seven márkájú cigarettát. Egy szálat a szájába tett, és egy százjenes öngyújtóval meggyújtotta. Ezt is a vegyesboltból nyúlta le vajon, vagy a sajátja volt? Olyan tömegcikk volt, mint a Buster vagy a Hi-night.
Súja rábámult erre a ki tudja, miért, motoros és motor sziluettjét ábrázoló dobozra. Mert neki soha nem volt beceneve, de sokan mégis ennek a cigarettának a nevén ismerték. Ennek az az egyszerű oka van, hogy amikor még kölyökligás volt, mindig ő volt a csapat legfőbb ütőkártyája. Amint esély adódott, kihasználta, ha pedig elfoglalt egy bázist, de a többieknek nem volt sikeres ütésük, bázislopással szerzett maguknak újabb pontot. (Szezononként háromszor is lopott bázist, ami kisebbfajta rekordnak számított.) Ha pedig már tele voltak a bázisok, és a dobójukról látszott, hogy nem tud mit tenni, az ellenfél fog pontot szerezni, gyönyörűen megcsinált dupla játékokkal hárította el a veszélyt. Volt, hogy a megfáradt dobójátékos helyett beálló pozícióból lépett fel a dobódombra. A kiszámíthatatlan. A vad. Nana, a hetes. Wild Seven. Na tessék.
Másodikban egy osztályba került a kosárcsapat védőzsenijével, Mimura Sindzsivel. Sindzsit meg a Harmadik néven ismerték. Ez még elsős korukból ered, amikor Sindzsi a kosárcsapat második tartalékosa volt. Amikor a Harmadik az utolsó öt percben pályára lépett, a Siroivai Középiskola kosárcsapata behozta húszpontos lemaradását a biztos befutónak tartott ellenféllel szemben. Attól fogva kezdőjátékos lett belőle, és a kosárcsapat megszakítás nélkül tartja az első helyet a tartományi bajnokságon, de a régi dicsőség emlékére és a vezetéknevében lévő hármas miatt még most is ezen a néven emlegetik.
Tényleg, az idei áprilisi osztálymérkőzésen a lányok poénból hetes és hármas sorszámokat készítettek elő nekik, és ő meg Mimura azt viselték a meccseken. Olyan távolinak tűnik ez az egész. Súja megint azon gondolkodott, hogy hol lehet most Mimura Sindzsi.
Ő sokat számítana.
Kavada, mint akinek hirtelen eszébe jutott valami, újra keresgélni kezdett a zsebeiben, és elővett egy bőrtárcát. Abból pedig gyógyszert, műanyagba és ezüstpapírba csomagolt fehér tablettát szedett ki, és Norikónak nyújtotta.
– Fájdalomcsillapító. Jobb, ha beveszed.
Noriko nagyot pislogott erre, de átvette.
– Hé! – szólt oda Súja Kavadának.
– Mi az? – Kavada élvezettel fújta ki a füstöt, és Sújára nézett. – Ne nézz már olyan szemrehányón. Egy középiskolás is megengedhet magának néhány szippantást. Különben is, én már gimnazista lennék. És te beszélsz? Te meg alkoholt hoztál.
Úgy mondta, mintha a gimnazisták már nyugodtan cigarettázhatnának, de Súja a fejét rázta.
– Másról van szó. Az a gyógyszer is a vegyesboltban volt?
Kavada megrántotta a vállát.
– Aha. De nem áruként. A pult mögötti elsősegélycsomagból nyúltam le. Semmi extra, sima fejfájás elleni. Gomes. Már ettől a névtől megfájdul az ember feje. Nem mintha számítana, most ez is megteszi.
Súja összecsücsörítette a száját. Hát lehet, hogy igazat mond. De...
– Nem készültél fel egy kicsit túl jól? Honnan tudsz például sebet varrni?
Kavada felhúzta a szája szélét, és szép ívet rajzolva vele, nevetett, aztán megrántotta a vállát.
– Az apám orvos – mondta.
– Micsoda?
– Kóbe szegénynegyedében van egy lehasznált kis rendelője. Gyerekkorom óta mindig megnéztem, ha valakit összevarrt. Nem is, helyesebb inkább úgy fogalmaznom, hogy én voltam a segédje, sőt magam is elvégeztem időnként hasonló műtéteket. Nem volt pénze ápolónőt fogadni.
Súja szóhoz sem jutott. Ez komoly?
Kavada felemelte a két ujja között tartott cigarettát, és Súja felé intett vele.
– Nem kamu. Ha belegondolsz, ebben a helyzetben bármikor szükség lehet gyógyszerre.
Súja hallgatott, de eszébe jutott még egy rejtély, amelyet nem tudott megfejteni.
– Ja, igen.
– Mi az?
– Azt szeretném kérdezni, hogy...
– Mit udvariaskodsz, Nanahara? Ezen már túl vagyunk, nem?
Súja megrántotta a vállát, és újra kezdte.
– Szóval láttam, ahogy ott a buszon próbáltad kinyitni az ablakot. Észrevetted az altatógázt.
Noriko ennek hallatán kérdőn nézett Kavadára.
Most Kavada rángatta a vállát.
– Ha láttad, miért nem segítettél?
– Bocs, képtelen voltam. De honnan tudtad? Nem is volt szaga...
– De volt, Nanahara – mondta Kavada, és elnyomta a földön a félig szívott cigarettáját. – Nem túl erős ugyan. Aki érezte már, az felismeri.
– Te hol találkoztál ilyennel? – kérdezte most Noriko.
– A nagybátyám a kormány kémiai kutatóintézetében...
– Hé! – szakította félbe Súja.
Kavada vigyorogva folytatta:
– Ha szükség lesz rá, később elmondom. Részemről az volt a legnagyobb melléfogás. Túl későn esett le. Nem hittem volna, hogy kifogjuk... De ennél fontosabb, hogy most mi legyen. Van valami tervetek?
Ha szükség lesz rá, elmondja? Súja ezen a szófordulaton is fennakadt, de igaza van Kavadának, előbbre való a szökés tervezése. Felhagyott a további faggatózással, és megmondta:
– Meg akarunk szökni.
Kavada egy újabb cigire gyújtott és bólintott. Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy befedje földdel a szenet a kőrakás tűzhelyben. Hallani lehetett, ahogy Noriko lenyeli a gyógyszert vízzel.
Súja folytatta:
– Szerinted lehetetlen?
Kavada a fejét rázta.
– Azt kell kérdezni, hogy lehetséges-e, Nanahara. Akkor pedig úgy válaszolnék, hogy igen-igen kicsi az esélye. Na és?
– Minket e miatt – kezét a saját nyakához emelte. Az a bizonyos, ami Kavada és Noriko nyakán is ugyanúgy ott van – a nyakörv miatt rögtön megtalálnak, hiába is szökünk el.
– Hát igen.
– És az iskolát sem tudjuk megközelíteni.
Szakamocsi megmondta, hogy „A mező, ahol az iskola van, tiltott zóna lesz”. Nem is, „...tilos lesz, kérem szépen”. – A fene essen belé!
– Hát igen.
– De nem tudjuk valahogy kirángatni onnan Szakamocsiékat? És túszul ejtenénk Szakamocsit. És kioldatnánk vele a nyakörveket.
Kavada csak a szemöldökét emelte meg.
– És?
Súja megnyalta a száját, és folyatta:
– És, igen, előtte keresnénk egy hajót, Szakamocsit magunkkal visszük és megszökünk.
Mialatt beszélt, már arra jutott, hogy lényegében kivitelezhetetlen a haditerve. Sőt, mivel azt nem is gondolta végig, hogyan hozzák ki Szakamocsit az iskolából, még haditervnek sem nagyon lehet nevezni.
– Ennyi?
Mondta Kavada, és Súja kénytelen volt bólintani.
Kavada megint rágyújtott, és így szólt:
– Először is, hajó nincs.
Súja a száját harapdálta.
– Abban nem lehetünk biztosak.
Kavada mosolyogva fújta ki a füstöt.
– Mondtam, hogy a kikötő közelében volt a vegyesbolt. Hajó meg nem volt. Egy szál se. Még a roncsokat is eltakarították, amiknek a parton kéne düledezniük. Micsoda undorító precizitás.
– Jó, akkor használjuk az őrhajókat. Csak Szakamocsit kell túszul ejteni, és kész...
– Nem megy, Nanahara. Lehetetlen – szakította félbe Kavada.
– Láttad mennyien vannak a védelmi erősök. Ráadásul...
Kavada a saját nyakára csatolt ezüstszínű pántra mutatott.
– Ezt a nyakörvet, amikor csak akarják, zónáktól függetlenül, kézi vezérléssel fel tudják robbantani bármikor, bárhol, az tuti. Akárhonnan nézzük, rosszul áll a szénánk, még ha véletlenül meg tudnánk is valósítani, a kormány a kisujját sem fogja mozdítani Szakamocsiért.
Súja megint csak hallgatott.
– Más nem jut eszetekbe?
Súja tagadólag rázta a fejét.
– Noriko?
Noriko is a fejét rázta, de azért hozzáfűzött valamit:
– Összeszedhetnénk a megbízható embereket, hátha együtt ki tudunk találni valamit. Ha többen törjük a fejünket, lehet, hogy meglesz a megoldás...
Ez igaz – gondolta Súja. Ezt el is felejtette mondani.
Kavada csak a sebhelyes bal szemöldökét emelte meg.
– Ebben az esetben ki az, akit megbízható embernek nevezel?
Erre Súja lelkesen válaszolt:
– Mimura. És Szugimura Hiroki például. A lányok közül mondjuk az osztálytitkár, Ucumi. De főleg Mimura... Ő csúcs. Mindenhez ért. A gépekhez is, nagyon. Neki biztos eszébe jutna valami.
Kavada Súja arcára meredt, és egy ideig bal kézzel simogatta borostás állát. Aztán megszólalt:
– Mimura...
Súja szeme elkerekedett.
– Mi bajod vele?
– Semmi... – Kicsit akadozva, de folyatta: – Mimurát én láttam.
– Ne hülyéskedj, hol?!
Súja véletlenül megemelte a hangját. Összenézett maga mellett Norikóval.
– Hol? Hol láttad?
Kavada kelet felé bökött az állával.
– Éjjel. Az iskolától nyugatra. A házakban kereshetett valamit... Fegyver volt nála, és észrevett engem.
– Miért nem szólítottad meg?
Súja rosszalló hangjára Kavada csodálkozó arcot vágott.
– Miért?
– Hát mert... Segített Norikónak az iskolában a helyére menni. Láttad, nem? És...
Kavada átvette a szót.
– És azt mondta, hogy halasszuk el a játékot, mert Noriko megsérült? Valószínűleg azért, hogy legyen ideje mindenkinek megszökni?
Igen. Ez így van. Súja bólintott.
Kavada viszont a fejét rázta.
– Ennyi miatt várnád el tőlem, hogy megbízzak benne? Sajnos nem megy. Különben is lehet, hogy csak azt akarta ezzel megmutatni, hogy benne meg lehet bízni. Az pont jó arra, hogy később mindenkit megölhessen.
– Hogy mondhatsz ilyet?! – emelte fel Súja a hangját. – Ilyen nyakatekert gondolkodást! Ő nem olyan. Ő...
Kavada hang nélkül előtolta két tenyerét, és Súja elhallgatott. Hát igen, nem túl szerencsés nagy zajt csapni, Nagyon nem az.
Aztán azt mondta Kavada:
– Ne vedd már rossz néven! Alig ismerem Mimurát. Az előbb mondtam, hogy ebben a játékban alapszabály, hogy nem bízni kell az emberekben, hanem kételkedni bennük. Különösen azokkal kell vigyázni, akiknek jól vág az eszük. És nem hiszem, hogy rábólintott volna, ha én megkérem, hogy tartson velem.
Súja akart még valamit mondani, de végül letett róla, és kifújta a levegőt. Végül is meg lelhet érteni, amiről Kavada beszélt. Már az is furcsa, hogy bennük megbízik. Bár azt mondta, hogy „jó kis párnak” látszottak.
– Jó – vette át a szót Súja. – Legalább menjünk el arra a helyre, ahol Mimurát láttad. Benne százszázalékosan meg lehet bízni, ezt garantálom. Ő biztos ki tudna találni valamit, ő...
Sújának megint félbe kellett hagynia. Kavada a fejét rázta.
Megszólalt:
– Ha akkora ész lenne, mint mondod, Nanahara, szerinted végig ott maradt volna, ahol látom?
Ebben igaza volt.
Súja sóhajtott. Mély, nagyon mély sóhaj volt.
– Kavada... – szólalt meg Noriko. – Nincs valami mód, hogy most felvegyük a kapcsolatot Mimurával és másokkal?
Kavada újabb cigarettát szedett elő, és a fejét rázta.
– Nem hinném. Válogatás nélkül még hagyján, de úgy nem nagyon megy, hogy csak a kiválasztottaknak akarsz szólni.
Egy ideig csöndben ültek, és Súja Kavadát nézte, akinek cigi lógott a szájából. A Wild Seven meggyújtott végéből apró hangok hallatszottak, ahogy egyre rövidebb lett.
– Hát akkor... – mozgatta nehézkesen a száját – semmit sem tehetünk már?
– Dehogynem – mondta Kavada könnyedén.
– Hogy?
– Ott van még az én tervem.
Súja megint csak Kavada arcát fürkészte a füstfelhőn keresztül.
Aztán hirtelen izgatottan kérdezte:
– És mi az? Van valami módszered?
Kavada végignézett Sújáék arcán. Utána pedig cigivel a szájában elgondolkodva az égre meredt... Zavarhatta a nyakörv, mert sima felszínét simogatta jobb keze ujjaival. A füst tétován gomolygott.
– A módszer létezni ugyan létezik – mondta aztán –, csak feltételhez van kötve.
– Milyen...?
Kavada bólintott a fejével, és újra a szájához emelte a cigarettát.
– Mindez csak arra az esetre vonatkozik, ha a legvégéig életben maradunk.
Súja összeráncolta a szemöldökét. Nem értette, miről beszél.
– Ezt hogy érted?
– Természetesen úgy – Kavada megint Sújáékra nézett –, hogy akkor már csak mi hárman maradunk. A többiek pedig mind meghaltak.
– Az... – Noriko azonnal közbeszólt. – Az nagyon durva lenne. Azt akarod mondani, hogy csak magunkat fogjuk megmenteni?
Kavada összekulcsolta térdeit, és továbbra is cigarettával az ujjai között, felhúzta a szemöldökét.
– Ugyanezt mondta az előbb Nanahara a szökéstervével.
– Nem! – szólt közbe Súja. – Noriko nem ezt kérdezte. Hanem hogy... a többiek haláláért cserébe maradunk-e mi életben. Ugye, Noriko? Mert az teljesen olyan, mintha... Szóval az nagyon durva.
– Várj már egy kicsit!
Kavada intett a kezével. A cigit elnyomta a földön.
– Az nem gond, ha többen leszünk. Mármint ha a többiek is megbízhatók. De a lényeg, hogy a mi csoportunkon kívül mindenki más meghaljon. Erről van szó.
– És utána? – kérdezte Súja lelkesen. – Csak szólnunk kell a többieknek. Ha van egy biztos módszer, ki ellenezné? És akkor mindenki megmenekül, nem igaz? Így van, nem?
Súja szavaira Kavada összeszorította a száját. Utána kissé vontatottan mondta:
– Nanahara. Mit csinálsz, ha rád támadnak, mielőtt szóhoz jutnál?
Súja nyelt egyet.
– Hacsak nem akarsz valakit direkt megölni, ebben a játékban az egyik legbölcsebb módszer az életben maradáshoz, ha helyváltoztatás nélkül meghúzod magad. Épp ezért az ebben lévő bombával – Kavada a saját nyakörvére mutatott – bír minket mozgásra a kormány. Ez fontos alapszabály. Ne felejtsd el! Ha figyelmetlenül bóklászol valahol, még az is lehet, hogy lesből lelőnek. Főleg hogy mi most, Noriko sérülése miatt jó célpont vagyunk.
Ez így volt.
– Ezenfelül pedig, az, hogy megmenekülünk, az csak annyi, hogy innen esetleg élve kikerülünk. Dezertőrök leszünk, és nagy a valószínűsége, hogy egyszer a kormány utolér, és a végén így is, úgy is meghalunk. Gondolod, hogy ilyen kilátásokkal bárki lelkesen rábólint? Hát elfelejtetted? Ebben a játékban soha nem tudhatod, ki az ellenség. Ha boldog-boldogtalant magunk közé engedsz, nagyon megégetheted magad.
– Olyan ember...
– Ki mered jelenteni, hogy nincsen, Nanahara? – Kavada szigorúan nézett. – Persze klassz, ha ebbe az osztályba csupa jó ember járt. De a valóság az, hogy óvatosnak kell lennünk. Téged is megtámadott Akamacu és Óki, nem?
Amíg Noriko lábműtétjére készültek, elmesélte Kavadának, hogy közvetlenül az indulás után megtámadta Akamacu. Igaz, hogy Akamacuról sem tudott sokat. Lehet, hogy Akamacu Josio játszani akart.
Súja sóhajtott. Leejtette a vállát, és erőtlenül préselte ki magából a szavakat.
– Akkor mi... feltehetőleg a normálisak nagy többségét hagyjuk meghalni? Ezt akartad mondani?
Kavada az állát néhányszor fel-le mozgatva bólogatott.
– Rossz érzés, de igen. Azt nem tudom ugyan, hogy a nagy többséget-e.
Egy ideig csend telepedett közéjük. Kavada megint rágyújtott. Túl sokat szív középiskolás létére.
– Várj csak! – mondta aztán Noriko. Súja odafordult hozzá. – Azt mondtad, hogy ha mindenki más meghalt, de ott van még az időkorlát is. Ha huszonnégy óráig nem hal meg senki...
– Ja – bólintott Kavada. – Persze.
– Akkor a te terved is dugába dől?
– Igen. Csak ez nem fordulhat elő. De ha mégis mindenki csatlakozik hozzánk, mindannyian beleférnek a tervembe. De ez nem fog megtörténni. Ezért aggodalomra semmi ok. Hallottam róla, hogy a korábbi Programok során országszerte csupán 0,5 százalékban fordult elő, hogy lejárt az idő.
Súja erőtlenül belekérdezett:
– Hallottad? Hol lehet ilyesmit...
– Várj már!
Kavada a kezével olyasformán intette le Súját, mintha valamit két kézzel előrefelé tolt volna.
– Van ennél fontosabb dolgunk is. Még meg sem kérdeztétek tőlem, hogy egyáltalán milyen módszerről beszélek.
Súja elhallgatott, aztán megkérdezte:
– Milyen módszerről beszélsz?
Kavada megrántotta a vállát. A szájából kilógó cigi mellett vetette oda:
– Nem mondhatom meg.
Súja a homlokát ráncolta.
– Hogy mi van?
– Most nem mondhatom meg.
– Miért?
– Semmiképpen sem lehet.
– Ha most nem, akkor mikor fogod megmondani?
– Na igen. Amikor már csak hárman vagyunk. De egyet megmondok előre. Az én módszerem nem működik, ha valaki megzavar. Ezért csak akkor tudjuk használni, ha már csak hárman maradtunk.
Súja megint hallgatott. Egy ideig Kavada füstölő arcát figyelte, de közben a fejében suttogni kezdett egy hang. Alig-alig hallható hangon, de azért suttogott.
Kavada, mintha meghallotta volna azt a suttogást, elmosolyodott.
– Tudom, mire gondolsz, Nanahara. Arra, hogy van egy egészen más lehetőség. Miszerint én a szökést használom csalinak, hogy titeket magam mellé állítsalak, és életben tudjak maradni. De igazából nincs is módszer a menekülésre, amikor hárman maradtunk, én megöllek mindkettőtöket, és megnyerem a játékot. Én nagyon jól járok. Vagy nem?
Súja egy kicsit zavarba jött.
– Dehogyis...
– Tehát nem?
Súja elhallgatott, és Norikóra pillantott. Noriko csak némán ült, és Kavada arcát figyelte. Súja visszaemelte a tekintetét Kavadára.
– Nem erről van szó. Csak...
Súja félbehagyta.
Egy hang hallatszott. Nagyon messziről, de így is érezni lehetett benne egy kis elektromos torzulást – Figyeljetek! – szólt a hang.

[Maradt 29 fő]

22

A hang folytatta.
– Figyeljetek! – mondta. Egy lány hangja volt.
– Jumiko hangja – mondta Noriko. Kuszaka Jumikóra (lányok, 7.) gondolt. Negyedik ütőjátékos a női szoftballcsapatban, magas, energikus lány.
– Megnézem, mi folyik irt. – Kavada arca megkeményedett. Fogta a shotgunt, és felállt. Elindult a hang irányába, a keleti bozótos felé.
– Mi is megyünk.
Bár épp a beszélgetés közepén tartottak, Súja betűzte a Smith & Wessonját az övébe, és felsegítette Norikót. Kavada visszapillantott rájuk, de egy szó nélkül továbbment.
Ahogy kiért a bozót szélére, megállt. Súja és Noriko is megtorpant.
Kavada hátra sem nézve mondta:
– Ezek...
Súja közvetlenül Kavada mögé lépett, és az ő példájára Norikóval együtt kidugta a fejét a bozótból.
A hegy tetején voltak. Az északi hegy ritkán nőtt fái között egy kilátószerű építmény állt. A hegy lábától, ahol Sújáék voltak, vagy öt-hatszáz méterre lehetett. Ennek ellenére jól látszódott. A kilátó egy egyszerű, fal nélküli kis kunyhó volt, és a teteje alatt két ember alakja körvonalazódott. Súja szeme elkerekedett.
A hang folytatta:
– Figyeljetek ránk! Ne harcoljatok tovább! Gyertek ide!
Súja megállapította, hogy az egyik árny – a magasabbik, feltehetőleg Kuszaka Jumiko – valamit az arca elé tart. Megafon? Amilyet a rendőrök használnak, ha a rabló elbarikádozza magát? Egy kicsit komikusnak érezte („Minden bent lévőnek! Fejezzék be a küzdelmet, és jöjjenek ki!”), de milyen igaz, ennek a szerkentyűnek talán nemcsak ott, ahol ők vannak, hanem majdnem az egész szigeten hallatszik a hangja.
– A másik... – motyogta Súja.
– Jukiko. Kitano Jukiko – válaszolta Noriko.
– Találkoztak. Ők ketten jóban vannak.
– Hát ezt nem kéne – mondta Kavada keserű arckifejezéssel. – Meg fogják ölni őket, ha ilyesmiket csinálnak. Tetőtől talpig kilátszanak.
Súja ráharapott az ajkára. Ezek szerint Kuszaka Jumiko és Kitano Jukiko megpróbálja a „meggyőzést”. Hogy mindenki fejezze be a harcot. Azt akarják megtenni, amire Súja is gondolt egyszer, csak lemondott róla, miután Akamacu Josio megtámadta. Biztos azt hiszik, hogy senki sem szeretne „játszani”. Talán azért választották ezt a helyet, hogy minél többen beazonosíthassák. Vagy már kezdettől arrafelé voltak.
– Tudjuk, hogy senki sem akar harcolni. Gyertek ide!
Súja habozott. Még el kellett rendezni a dolgokat, és még nem zárták le az előző beszélgetést. Mi van, ha véletlenül... véletlenül Kavada ellenség?
De végül odaszólt neki:
– Vigyáznál Norikóra, Kavada?
Kavada hátrafordult.
– Mit akarsz csinálni?
– Odamegyek hozzájuk.
Kavada összevonta a szemöldökét.
– Eszednél vagy? – mondta.
Súja egy kicsit felhúzta magát ezen a megfogalmazáson, de azért ellenkezett.
– Ugyan miért? Kiteszik magukat a veszélynek. Egyikük sem akar játszani. Tényleg nem. Ezért bevehetjük őket. És különben is te mondtad az előbb, hogy veszélyes ilyesmit csinálni.
– Nem erről beszéltem – villantotta ki Kavada a fogait, mire Súja gondolatai megint elcsatangoltak, és megállapította, hogy milyen nagy, egészséges fogak. – Az előbb mondtam, hogy ebben a játékban a legjobb, ha meg se mozdulsz. Mit gondolsz, mekkora odáig a távolság? Nem tudhatod, kivel találkozol útközben.
– Ezt magamtól is tudom! – felelte Súja.
– Nem, te nem tudsz semmit. Már mindenki észrevette őket. Ha van valaki, aki rájuk pályázik, akkor az arra vár, hogy előszédelegjen a te fajtád. Azzal gyarapodnának a céltáblái.
Kavada szavainak nem is a tartalma, hanem inkább a nyugodt hangszíne miatt futott végig Szíján a hideg. De...
– Kérünk mindenkit! Gyertek ide! Mi ketten vagyunk itt! Nem akarunk harcolni!
Súja kihúzta a karját Noriko jobb könyöke alól.
– Megyek.
Megszorította a Smith & Wessont, és elindult kifelé a bozótosból, de Kavada megmarkolta a bal karját.
– Állj már le!
– Miért? – Súja hangja magasra szökött. – Hagyjam őket meghalni? – Öntudatlanul kiabálni kezdett: – Vagy megnehezíti a saját életben maradásodat, ha nem vagyok veled? Így van? Ez a bajod? Ellenünk vagy?
– Súja, hagyd abba! – szólt rá Noriko könyörgőn, ám Súja folytatta volna – de észrevette, hogy a karját markoló Kavada arca mozdulatlanná vált.
Ez eszébe juttatta, bár egyáltalán nem hasonlított rá, az Áldott Szeretet Háza előző igazgatóját, Jaszuno tanárnő idős édesapját, aki már meghalt. Miután Súja elvesztette a szüleit, az igazgató volt az egyetlen tekintély a szemében, a gondviselője, és most felderengett az arca, amint gyerekkorában dorgálta.
Kavada megszólalt:
– Te dolgod, halj meg, ha akarsz. Ha te most elmész, és nem jössz vissza, Norikónak igencsak megnő az esélye, hogy ő is meghaljon. Ezt elfelejtetted?
Súja hangosan nyelt egyet. Ez igaz volt.
– De...
Kavada halkan folytatta:
– Gondolom, tisztában vagy vele, Nanahara. Valakit szeretni annyit tesz, mint másvalakit nem szeretni. Ha Noriko fontos neked, ne menj.
– De... – Sújának sírhatnékja támadt. – De akkor mit csináljak? Hagyjam őket meghalni?
– Azt nem mondtam.
Kavada elengedte Súját, visszafordult a hegytető felé, ahol Jumiko megállás nélkül kiáltozott, és készenlétbe helyezte a puskáját.
– Kicsit csökkentem az esélyeinket az életben maradásra. Csak egy kicsikét.
Ahogy kimondta, elsütötte a shotgunt az ég felé. A közvetlen közelben berobbant lőpor hangja iszonyatos volt, Súja egy pillanatig azt hitte, hogy beszakadt a dobhártyája. Végigvisszhangzott a hegy oldalán. Kavada bal kézzel elmozdította a pumpát, és kirepült a hüvely. Lőtt még egyet. A hang megremegtette a levegőt.
Ja... Ettől a fegyverropogástól talán Kuszaka Jumiko és Kitano Jukiko ijedtükben abbahagyják és elrejtőznek.
Jumiko megafonnal felerősített hangja elnémult. Úgy tűnt, hogy Jukikóval együtt erre néznek. Sújáékat szinte teljesen elfedte a bozót, ezért valószínűleg nem ismerték fel őket.
– Mi van?! Lőj még!
Kavada leintette a felhevült Súját.
– Nem. Már erről a két lövésről is rájöhetett valaki, hogy hol vagyunk. Ennél több már veszélyes.
Súja gondolkozott egy kicsit, aztán a feje fölé emelte a Smith & Wessonját.
Kavada megint lefogta a karját.
– Állj már le! Hányszor kell még mondani?
– Na de...
– Már csak annyit tehetünk, hogy jó szerencséért imádkozunk. Meg azért, hogy gyorsan elbújjanak.
Súja felnézett a hegy csúcsára.
– Hagyjátok abba! Tudjuk, hogy egyikőtök sem akar harcolni! – hallották újra Kuszaka Jumiko hangját.
Súja lerázta Kavada kezét. Nem tudta elviselni. Mindenáron el akarta érni, hogy azok ketten elrejtőzzenek egy biztonságos helyre.
Ujját a Smith & Wesson ravaszára helyezte...
Írógéphez hasonló kopogás hallatszott távolról, és Jumiko jajszavában folytatódott. Persze azt a hangot is felerősítette a megafon. Egy lélegzetvételnyi szünet után Kitano Jukiko sikolya követte. Sújáék ezt is tökéletesen hallották a hangszóró picike erősítőjének köszönhetően.
A hegyi kilátó teteje alatt a magasabbik árny lassan összerogyott, és hallatszott, ahogy Jukiko sikoltva szólongatja. Egy kattanás, és tudni lehetett, hogy a megafon leesett a földre. Újra hallották a kopogást, de ezúttal kevésbé hangosan. Ebből Súja rájött, hogy ezt a hangot is felerősítette a szócső. Most meg, mivel eltört, a hang is halkabb lett. És most Jukiko árnya is bedőlt a kilátót körülvevő alacsony fák takarásába, és Jumikóhoz hasonlóan eltűnt Sújáék látómezejéből.
Súja is, Noriko is falfehérré vált.

[Maradt 29 fő]

23

Kitano Jukiko a kilátó betonpadlóján kúszott Kuszaka Jumiko felé. A hasát nagyon forrónak érezte, és mintha egészen kiszállt volna a testéből az erő, de kúszni azért még tudott. Nyomában piros csík maradt a fehér betonon, mintha csak egy pemzlivel mázolták volna oda.
– Jumi! – sikoltotta Jukiko. Ettől szaggató fájdalom nyilallt a hasába, de nem érdekelte. A legjobb barátnője fekszik itt, és nem mozdul.
Csak ez számított.
Jumiko a hasára esett, az arca Jukiko felé fordult, de a szeme csukva volt. A teste alatt zselészerű piros tócsa terjengett.
Jukiko odaért Jumiko testéhez, és minden erejét összeszedve megemelte a saját felsőtestét. Megfogta Jumiko vállát, és megrázta.
– Jumi! Jumi!
Ahogy szólongatta, Jumiko arcára piros pára szállt, de Jukikónak fel sem tűnt, hogy a saját szájából jön.
Jumiko lassan kinyitotta a szemét.
– Jukiko... – suttogta.
– Jumi! Tarts ki!
Jumiko arca eltorzult a fájdalomtól. Nagy nehezen úrrá lett rajta, és megszólalt:
– Bocsáss meg, Jukiko! Hülye voltam... Hamar... menekülj...
– Nem! – Jukiko sírva rázta a fejét. – Együtt megyünk, gyere gyorsan!
Jukiko gyorsan körbenézett. Nyomát sem látni annak, aki rájuk lőtt. Biztos jó messziről célzott.
– Gyorsan!
Megpróbálta felemelni Jumikót, de képtelen volt rá. Érezte, hogy már a saját testét is nehezére esik tartani. Hirtelen az előbbinél kétszer akkora fájdalom nyilallt a hasába, feljajdult, és ő is megint előredőlt. Az arcát legalább Jumiko felé fordította.
Jumiko arca ott volt közvetlenül az orra előtt. Homályosodó tekintetét Jukikóra szegezte.
– Nem tudsz mozogni, Jukiko? – kérdezte halovány hangon.
– Aha. – Jukiko nagy nehezen megmozgatta az arcizmait, és mosolygott. – Úgy tűnik.
– Ne haragudj rám – mondta Jumiko halkan.
– Semmi baj. Megtettük, amit tennünk kellett, nem? Jumi?
Látta, hogy Jumiko szája sírásra görbül, de a saját tudata kezdett nagy sebességgel halványulni, pedig azt hitte, az ő sebe könnyebb.
Elnehezült a szemhéja.
– Jukiko?
Jumiko hangja visszarántotta a valóságba.
– I-gen?
– Van valami, amit nem mertem elmondani neked az előbb.
Jumiko felnevetett.
– Nekem is Súja tetszett.
Egy pillanatig nem értette, miről beszél Jumiko. Vagy mert váratlanul érte, vagy mert a hallóidegei kezdték felmondani a szolgálatot.
De végül a szívéhez értek ezek a szavak, bekopogtattak és beléptek.
Jé... Tényleg?
Aztán lassan ködbe vesző elméjében egy emlékkép elevenült meg.
Kettesben vásároltak a városban. Akciósan, csupán háromezer jenért, egy nagyon-nagyon szép fülbevalót találtak. Noha szinte soha nem fordul elő, hogy megegyezett az ízlésük, ez a fülbevaló mindkettőjüknek tetszett. Civakodtak egy sort, hogy melyikük vegye meg, míg végül felesben fizették, és ki-ki kapott egy fél párat. Mind a ketten akkor vettek először ékszert. Még mindig megvan, a Siroiva határához közeli házban, az asztalomban, a fiókom legmélyén.
Ki tudja, miért, Jukiko nagyon boldognak érezte magát. Furcsa, holott haldoklik.
– Tényleg? – mondta Jukiko. – Nem is tudtam.
Jumiko megint rámosolygott. Jukiko még egyszer kinyitotta a száját. Még egy szót csak ki bír mondani. Igen, a vallást nem nagyon tudja hova tenni, de ha valamit köszönhet a Dicsfény szektának, akkor az Jumiko volt. Amióta ott a templomban találkoztunk, végig együtt voltunk.
– Jumi. Én úgy örülök...
Hogy barátok voltunk – folytatta volna, de a szeme előtt egy durranással kísérve megrázkódott Jumiko feje. Jobb halántéka felett egy piros lyuk tátongott – és már csak üres tekintetét fordította Jukiko felé. A távolba meredő pillantás egészen jól illett volna a kilátó helyszínéhez.
Jukiko szája tágra nyílt a félelemtől és a döbbenettől, újabb durranást hallott, amivel egy időben mintha a fejére sóztak volna. Ez volt az utolsó dolog, amit Jukiko érzékelt.
Kirijama Kazuo (fiúk, 6.) összekuporodva, hogy a kilátón kívülről ne láthassák, leeresztette a Numai Micurutól szerzett Walther PPK-t, és begyűjtötte a két lány hátizsákját.

[Maradt 27 fő]

24

A két durranás után Súja és Noriko egy jó darabig mozdulni sem bírt. Fejük felett kányák rikoltoztak.
Kavada egy ideje a környéket szemlélte, most hátrafordult.
– Vége van. Menjünk vissza! – sürgette őket.
Súja Norikóba karolva felnézett Kavada kicsit magasabban lévő arcába. Szája magától értetődőn remegett.
– Hogy vége van? Más mondanivalód nincs is?
Kavada szinte észrevehetetlenül megrántotta a vállát.
– Nézd el nekem, hogy ilyeneket mondok. Kicsi a szókincsem. Most viszont már világosan láthatod: van, aki játszani akar. Annyit mondhatok, hogy ezt most nem Szakamocsiék tették, hogy minket harcra bírjanak. Nekik is kedves az életük, ki sem merészkednek az iskolából.
Sújának még lett volna erre egy-két szava, de visszafogta magát, és Norikóval a karján elindult.
Menet közben Noriko kiszáradt torokkal beszélt.
– Ez szörnyű... Hogy tehet valaki ilyet...
Visszaértek az eredeti helyükre, Kavada pedig elkezdte összerakni a csomagjaikat.
– Mit csinálsz? – kérdezte Súja.
– Pakolj össze! A biztonság kedvéért arrébb megyünk száz métert. – válaszolta Kavada.
– De hát azt mondtad, biztonságosabb, ha nem mozdulunk...
Kavada elbiggyesztett szájjal rázta a fejét.
– Láthattad, mi történt. Nem tudom, kicsoda, de ez egy hidegvérű vadállat. Ráadásul gépfegyvere van. Biztos, hogy észrevette, hol vagyunk. Ha egy ilyen ismeri a pozíciónkat, jobban járunk, ha helyet változtatunk.
Majd hozzátette:
– Csak egy kicsit. Egy kicsit megyünk csak arrébb.

[Maradt 27 fő]

25

Szeto Jutaka (fiúk, 12.) teljes gőzzel igyekezett lefelé a lejtőn. Illetve mivel lekuporodott, hogy a bozót elrejtse, talán helyesebb úgy fogalmazni, hogy mászott. Parányi testén az S méretű egyenruha már szinte fehérré festődött a kiszáradt földtől. Még gyerekesen csillogó kerek szeme volt, de a b osztály első számú mókamesterének arcán most félelem ült.
Szeto Jutaka az iskola elhagyásától mostanáig az északi hegy tetejének közelében rejtőzködött egy bozótban, tehát alig ötven méterre lefelé onnan, ahol Kuszaka Jumiko és Kitano Jukiko megafonozott.
Jutaka oldalról ugyan, de jól látta őket. Meghányta-vetette magában a dolgot, és pont, amikor végül elő akart bújni a felhívásra, távoli fegyverropogást hallott. Úgy tűnt, a két lány a Jutakával ellentétes irányba nézett. És amíg ő azon morfondírozott, hogy talán mégis jobban teszi, ha kivárja a fejleményeket, tíz-húsz másodperc sem telt belé, mire ezúttal egy írógépszerű hangot hallott, és látta, hogy a megafonnal felerősített hang kíséretében Kuszaka Jumiko összeesik. Rögtön utána Kitano Jukikót is lelőtték.
Egészen biztos, hogy akkor még mind a ketten éltek, de Jutaka képtelen volt odamenni és segíteni nekik. Egyrészt, mert született bolondozóként mindig is távol álltak tőle a csetepaték, másrészt, mert minden fegyvere a neki osztott villa volt. Egy sima villa, amilyet spagettievéskor használnak. Két lövés hallatszott, már onnan, ahol nem láthatta. Tudta, hogy a támadó végzett Jumikóval és Jukikóval.
Amint felfogta, összekapta a csomagját, és nekiiramodott lefelé a lejtőn. Biztos volt benne, hogy az a valaki legközelebb őt veszi célba. Semmi kétség! Mivel én vagyok a keze ügyében!
Hirtelen észrevette, hogy irdatlan nagy porfelhőt kavar. Jaj, ne! Ne! Pocsék ügy! Rosszabb, mint a tökfőzelék. Irgum-burgum! Hülyegyerek, értelmesebb dolgokon is járathatnád az eszedet. A kutya teremtésit, nem kellene a szavakat csűrni-csavarni még ilyenkor is!
Jutaka teljes erejéből próbálta megakadályozni, hogy leguruljon a lejtőn, és a cipőtalpát meg a tenyerét (bár csak féloldalasan, mert a jobb kezében a villát szorongatta) a földhöz veregetve mászott.
Érezte, hogy lehántódik a bőr a tenyeréről, de nem törődött vele. Szedtevette! – kívülről nézve biztos szerfölött szórakoztató a szereplésem. Csápoló csibor vagy ilyesmi.
Ezzel a módszerrel még két-három percig haladt lefelé, majd megállt. Hátranézett. Jó távolinak tűnt a fák között a hegytető, ahol Kuszaka Jumiko és Kitano Jukiko meghalt. Semmi mozgás. Hegyezte a fülét. Semmi nesz.
...Elmenekültem? Megmenekültem?
Mintegy válaszként a kérdéseire, valami belemarkolt a karjába.
Jutaka össze volt zavarodva a félelemtől, és egy rémült sikoly csúszott ki a száján.
– Hülye! – suttogta valaki, és engedett a szorítás a karján, helyette pedig egy meleg kéz tapadt a szájára. Ám ez a hang nem jutott el Jutaka összezavarodott agyába, és csak a villát rázogatta jobb kézzel, félelmében, hogy a támadó utolérte.
Egy csattanással a villa megállt. De vajon miért?... Semmi sem történt a továbbiakban, ezért Jutaka, nyakát behúzva, kinyitotta a szemét.
Az előtte álló alak diákruhát viselt. Testét félrefordítva az arca elé emelt nagyméretű automata pisztollyal (egy Beretta M92F-el) fogta fel a villát. A fiú a bal kezében tartotta a pisztolyt. Kettejük pozíciójából és abból ítélve, hogy a fiú jobb keze még mindig Jutaka száján nyugszik, ha a fiú nem lett volna balkezes, Jutaka villája igencsak beleszabdalt volna. De a fiú balkezes volt. És a b osztályban csak egyetlen balkezes fiú volt, akit nem szoktattak át.
– Jobban is vigyázhatnál, Jutaka.
Kissé nedvesnek tűnő, elöl felzselézett haj, nyílegyenesen felfelé ívelő szemöldök, szúrós, de vidám tekintet ragadta meg Jutaka figyelmét.
És fülbevaló a bal fülben. Az a bizonyos Harmadik, Mimura Sindzsi (fiúk, 19.) – a Jutakánoz legközelebb álló ember a b osztályban – rámosolygott, és elvette a szája elől a kezét. Jutaka felszabadultan eresztette le a villát.
Azután elkiáltotta magát:
– Sindzsi! Sindzsikém, hát te vagy az, komám?
– Hülye! – suttogta másodszor is Sindzsi, és újra befogta Jutaka száját, aki a megkönnyebbüléstől üvöltözni kezdett. Aztán elengedte.
– Erre gyere! Csendben – mondta, és előrement az alacsony bozótban.
Jutaka szórakozottan követte, és észrevette, hogy a sziget képe, amelyet az előbb a bozótból még szinte madártávlatból látott, egész lapossá változott. Alig néhány perc alatt jó sokat ereszkedett lefelé.
Jutaka rögtön vissza is emelte a tekintetét az előtte haladó Mimura Sindzsi hátára. Ugyanekkor hirtelen egy félelmetes eshetőség jutott eszébe, amitől a lába felmondta a szolgálatot egy pillanatra.
Mi van, ha Sindzsi ölte meg Kuszaka Jumikót és Kitano Jukikót? És azután a nyomába eredt? De akkor miért nem ölte meg? Még jó, ő is tudja, hogy nekem ő a legeslegjobb barátom. Ha velem paktál, őrségbe állíthat például, amikor alszik. Úgy pedig több esélye van a túlélésre. A végén, amikor már ketten maradtunk, Sindzsi megöl engem. Hű, ez aztán a príma módszer. Én biztos így csinálnám, ha ez számítógépes játék lenne.
...Hülye gyerek! Miket ki nem találok itt magamban!
Jutaka elhessegette képzelgéseit. Nincs is Sindzsinél gépfegyver. Az a hang géppisztoly hangja volt, ez száz százalék, de mindenekelőtt Sindzsi az Sindzsi. Az ő legeslegjobb barátja. Kizárt dolog, hogy lányokat irtson, mint holmi legyeket.
– Mi baj, Jutaka? – fordult hátra suttogva Sindzsi. – Gyere gyorsan!
Jutaka továbbra is szórakozottan követte Sindzsit.
Sindzsi lassan és óvatosan haladt, és ötven méter múlva megállt. A bal kezében tartott fegyverrel a lábához bökött, és mutatta Jutakának, hogy valamit ott lépjen át. Jutaka meresztgette a szemét, és észrevette, hogy egy semleges színű vékony fonal van vízszintesen kifeszítve.
– Ez meg...
– Nem csapda – mondta Sindzsi a fonal túloldalán. – Ha valaki beleakad, messze bent arrafelé leesik egy üres üdítősdoboz. Zörög.
Jutaka elkerekedett szemmel bólintott. Aha, Sindzsi e mögött rejtőzött, ez egyfajta házőrző. Jellemző. A Harmadik nem csak egy közönséges kosárlabdabajnok.
Jutaka átlépte.
Haladtak még húsz métert, elértek egy sűrűbb bozótba, amikor Sindzsi megállt.
– Üljünk le! – mondta Jutakának.
Jutaka leült Sindzsivel szemben. Ráeszmélt, hogy még mindig markolja a villát, letette a földre, de egyben visszatért az éles fájdalom a bal tenyerébe és a jobb kézfejébe. Lejött róluk a bőr, főleg a jobb kezén: az ujjak alatt kilátszott a piros hús.
Ahogy Sindzsi ezt meglátta, letette a fegyvert, és kihúzta egy közeli bokorból a saját hátizsákját. Kivett egy törülközőt és egy vizespalackot, és bevizezte a törülköző szélét.
– Mutasd a kezed, Jutaka! – mondta. Jutaka kinyújtotta a kezét, Sindzsi pedig gyengéden letörölgette a sebet, azután leszakított egy csíkot a törülköző száraz részéből, és kötés helyett betekerte vele.
– Köszönöm – mondta Jutaka, azután megkérdezte: – Itt rejtőztél el?
– Aha – bólintott nevetve Sindzsi. – Láttalak innen. Ahogy a bozótban araszoltál. Elég messze voltál, de téged nem tévesztelek el. Aztán egy kicsit veszélyes volt, de követtem, amerre futottál.
Jutaka meghatódott. Sindzsi miatta sodorta veszélybe magát.
– De az se volt kevésbé veszélyes, ahogy ész nélkül tepertél.
– Hát...
Jutaka érezte, hogy mindjárt sírva fakad.
– Köszönöm, Sindzsi!
– Szerencsénk volt – sóhajtotta Sindzsi. – Még ha meg kell is halnom, veled mindenképpen találkozni akartam.
Ezúttal már tényleg könnybe borult Jutaka szeme. Visszatartotta, és másról kezdett beszélni.
– Az előbb én... Ott voltam Kuszaka és Kitano közelében. Én... én nem tudtam rajtuk segíteni.
– Tudom – bólintott Sindzsi – Én is láttam... Azért vettelek észre téged is. Ne vedd a lelkedre. Én sem bírtam reagálni a hívásukra.
Jutaka bólintott. A képsor, ahogy Kuszaka Jumiko és Kitano Jukiko összeesik, élénken játszódott le újra a fejében. Egy kicsit beleremegett.

[Maradt 27 fő]

26

Végül is száz méterrel mentek arrébb délnyugat felé, és mire Kavada befejezte a bozótban az új madzag kifeszítését, már reggel kilenc körül járt. A nap magasra hágott, és a májusi természet illata töltötte be a levegőt. Már a költözés alatt is látták a tengert a fák közül. Élénkkék színben pompázott. Azon túl pedig látszottak a Szeto-beltenger szigetei. Ha ez kirándulás lenne, nagyszerű helyszínnek tartanák.
De ez persze nem az. A hajók jövés-menése messze elkerülte a szigetet, és csak kis pontoknak látszottak. A közelben csak egy szürkére festett, hajó alakú körvonalat lehetett észrevenni, a nyugati őrhajót. Az is elég messze volt, de azért kivehető volt a hajóorron elhelyezett géppuska.
Kavada befejezte a madzag kifeszítését, fújt egyet, majd leült Súja és Noriko elé. A shotgunt a térdére tette.
– Mi ez a nagy hallgatás? – kérdezte Kavada őket, mert meg sem szólaltak.
Súja Kavadára emelte a szemét. Gondolkozott, aztán megszólalt:
– Miért csinálták ezt?
Kavada felhúzta a szemöldökét.
– Kuszaka és Kitano?
Súja bólintott. Egy kicsit elakadt, aztán válaszolt:
– Előre lehetett tudni, nem? Vagy legalábbis sejteniük kellett. A játék szabálya – sóhajtott –, hogy le kell gyilkolnunk egymást.
Kavada előhúzott egy cigarettát, a szájába vette, és meggyújtotta a százjenes öngyújtóval.
– Úgy láttam, ők ketten nagyon jóban voltak – mondta. – Azt hiszem, valamilyen szekta tagjai voltak mindketten.
Súja bólintott. Mindkettő teljesen átlagos lány volt, de ha valamiért kívül estek egy kicsit Noriko és Ucumi Jukie mérsékelt csoportján, az csakis emiatt lehetett.
– A Dicsfény szektáé... Egy sintoista csoport, úgy tudom. A városban az autópálya felől a Jodo partjától délre van a templomuk.
– Lehet, hogy ez is benne volt – fújta ki a füstöt Kavada. – Szeresd felebarátodat.
– Nem, nem hiszem – mondta Noriko. – Mindketten... főleg Jumiko említette gyakran, hogy egyikük sem különösebben buzgó hívő, és nem nagyon tudják hova tenni ezt a vallásosdit, de legalább van társaságuk.
– Tényleg? – motyogta Kavada, és elkapta a tekintetét.
Aztán folytatta:
– Ez mindig így van, de semmi garancia rá, hogy a jó emberek menekülnek meg. Az ügyeskedőknek könnyebben megy. De még ha nem ismeri is el őket senki, vagy kudarcot vallanak is, én akkor is többre tartom azokat, akik hűek maradnak a lelkiismeretükhöz.
Sújáék arcát fürkészte.
– Bízni akartak a saját osztálytársaikban. Biztos azt hitték, hogy ha sikerül mindenkit összegyűjteni, akkor talán mindannyian megmenekülhetünk. Ez dicséretre méltó. Mi erre nem voltunk képesek.
Súja sóhajtott, aztán helyeselt.
Egy idő múlva újra Kavadára emelte a tekintetét.
– Azt hiszem, te mégsem vagy ellenség. Bízni szeretnék benned.
– Én is – mondta Noriko. – Én sem hiszem, hogy rossz ember lennél.
Kavada megrázta a fejét, és nevetett.
– Legalábbis lányokat nem szoktam átvágni.
Súja röviden viszonozta mosolyát, majd így szólt:
– Ezért nem mondanád el mégis? Illetve, ha a szökés módját nem árulhatod el, az is rendben van. De miért nem? Mert valami baj lenne belőle, ha találkozunk másokkal, és mi elszóljuk magunkat? Mert nem bízhatunk a többiekben? Vagy legalábbis te nem bízol bennük?
– Megfojtasz a kérdéseiddel. Nem vagyok én lángész.
– Rizsa.
Kavada cigivel a szájában rákönyökölt a térdére, és alátámasztotta az állát. Egy ideig elnézett oldalra. Visszafordult.
– Nanahara. Az ok, amiért nem árulhatom el, az az, amit mondtam is neked. Nem akarom, hogy mások tudomást szerezzenek a módszeremről, és bármennyire tartsátok is a szátokat, nem akarom, hogy mások megsejthessék, hogy ti tudtok róla. Ezért nem mondhatom el.
Súja egy kicsit gondolkodott, majd váltott egy pillantást Norikóval, azután bólintott rá Kavadának.
– Jó. Megértettük. Bízunk benned. Csak...
Kavada rákérdezett:
– Valami aggaszt?
Súja rázta a fejét.
– Szóval csak az, hogy ha normálisan belegondol az ember, arra jut, hogy nincs módszer, nem? Ezért eléggé...
– Rejtélyes?
Súja bólintott.
Kavada kifújta a füstöt, elnyomta a cigarettát a földön, és beletúrt rövid hajába.
– Mindig van kiskapu. Illetve a legtöbb helyzetben van – mondta.
– Kiskapu?
– Gyenge pont. Én azt veszem célba.
Súja nem értett semmit az egészből, csak hunyorgott.
Kavada folytatta:
– Jobban ismerem ezt a játékot, mint ti.
– Miért? – kérdezte Noriko.
– Ne nézz rám így, kislány! Könnyen zavarba jövök.
Noriko nagyot nézett erre, aztán felnevetett.
– Szóval miért? – kérdezte még egyszer.
Kavada megint beletúrt a hajába. Sújáék várakoztak egy darabig.
Végre megszólalt Kavada.
– Tudjátok, mi történik azzal, aki túléli ezt a játékot?
Súja összenézett Norikóval, aztán megrázták a fejüket. Igen, a Programban csak egy túlélő van. Miután az illető végigcsinálta ezt az eszeveszett osztálytársgyilkolós játékot, a Védelmi Erők emberei fegyvert szegeznek rá, és a tévékamerák elé állítják, hogy elkészülhessenek a győztesről szóló képsorok. („Mosolyogni! Mosolyogni szépen!!!”) De hogy mi történik a túlélővel ezek után, azt már nem tudták.
Kavada végignézett Súja és Noriko arcán, és folytatta:
– Kényszerítik, hogy átiratkozzon egy másik tartomány valamelyik iskolájába. Hallgasson a játékról, és húzza meg magát. Ennyi.
Sújának hirtelen mintha mázsás súly nehezedett volna a mellére, és az arca kővé merevedett. Kavada arcát vizslatta. Érezte, hogy mellette Noriko visszatartja a lélegzetét.
Kavada kimondta:
– Én Hjógo tartományban, Kóbéban, a Kettes Számú Városi Középiskola 3/c osztályába jártam – folytatta. – Én vagyok a tavalyi hjógói Program túlélője.

[Maradt 27 fő]

27

Kavada arcvonásai egy kicsit felengedtek, ahogy folytatta.
– Még oklevelet is kaptam a Vezér aláírásával. Nagy öröm! Olyan írása van, mint egy óvodásnak. Nem emlékszem pontosan, mert kidobtam az éghető szeméttel.
Kavada derűs beszédmódja ellenére Súját letaglózta a döbbenet. Igen, a középiskola harmadik évében bárkivel előfordulhat, hogy bekerül a Programba. De hogy kétszer egymás után olyan osztályba járjon valaki? Megtörténhet egyáltalán ilyesmi? Persze kellett hozzá az a speciális körülmény is, hogy halasszon egy évet, de attól még annyi az esélye ennek, mint a lottófőnyereménynek. Viszont így már összeáll a kép, hogy miért mozog Kavada olyan ismerősen ebben a játékban, hogy miért vette észre a buszban az altatógázt, és hogy miért borítják sebek az egész testét... Ha ez igaz, az nagyon durva!
– Ez... – mondta Súja – ez nagyon durva.
Kavada vállat vont.
– Hát igen. Júliusban volt a játék, de súlyosan megsérültem, ezért elég sokáig kórházban voltam. Az alatt az idő alatt legalább tanulhattam mindenfélét, beleértve ennek az országnak a dolgait... Mármint az ágyban. Az ápolónők nagyon kedvesek voltak, kölcsönöztek nekem könyveket a könyvtárból. A kórház lett az iskolám. Viszont ennek köszönhetően újra kellett járnom a harmadikat. De...
Kavada még egyszer végigtekintett Sújáék arcán.
– Azt azért én sem gondoltam volna, hogy még egyszer megadatik nekem az a boldogság, hogy részt vehetek ebben a játékban.
Ja, tényleg. Súja az előbbi – nem is, már vagy három órával ezelőtti – párbeszédükre gondolt. Amikor ő megkérdezte, hogy mást is megölt-e Motobucsi előtt, Kavada azt válaszolta, hogy most legalábbis először tette.
Egy idő múlva Noriko megkérdezte:
– De akit egyszer beválasztanak... – kezdte, de talán mert nem tartotta ideillőnek ezt a nyereménysorsolást idéző kifejezést, kijavította magát. – Nincs olyan, hogy aki egyszer már benne volt, azt kihagyják?
Kavada elmosolyodott.
– Azért vagyok itt, mert nincs. Tudjuk, hogy a Programban részt vevő osztályt számítógép választja ki, nem? Szerintem én a tapasztalataim miatt előnyben vagyok, de mégsem tettek kivételt velem. Ez is az abszurd egyenlősdi kategóriájába tartozik.
Kavada ernyőt formált a kezével az öngyújtónak, és megint rágyújtott.
– Most már tudod, miért vettem észre a gázszagot. És... – A bal szemöldöke fölé bökött. – Ennek a sebnek az okát is.
– Ez borzasztó! – Noriko majdnem elsírta magát. – Túlságosan is az.
– Ne mondj ilyet, Noriko – nevetett Kavada. – Ennek köszönhetően tudok rajtatok segíteni.
Súja kezet nyújtott Kavadának.
– Ezt meg hogy értsem?
Súja nevetve rázta a fejét. Aztán így szólt:
– Ne haragudj, hogy az előbb kételkedtem benned. Fogjunk kezet. Most már végig együtt maradunk.
Kavada, hogy végre sikerült meggyőznie őket, beleegyezőn csapott Súja tenyerébe:
– Oké – rázták meg egymás kezét. Noriko megkönnyebbülten nevetett.

[Maradt 27 fő]

28

Szakamocsi Kinpacu (osztályfőnök) az asztalnál ült az iskola tanári szobájában, és a szétszórt iratok között turkált.
A vaslappal borított ablakok lőrésénél északra és délre a Védelmi Erők egy-egy katonája állt, készenlétbe helyezett fegyverekkel. Kintről szinte egyáltalán nem jött be fény, ezért folyamatosan égtek a lámpák. Még öt-hat katona ült Szakamocsival szemben, mindegyik az előttük sorakozó asztali számítógépek egyikére meredt. Másik három katona fülhallgatókat viselt, amelyek nem a számítógépekhez, hanem egy másik géphez csatlakoztak. A lámpákat, a számítógépeket és a többi gépet egy nagy generátor látta el árammal. Ezt a nyugati fal mellé helyezték, és a szoba megtelt halk zümmögéssel, amelyet a hangszigetelő szerkezet sem tudott elnyelni. A többi katona már csak pihent a diákok indulása után kiürült tanteremben.
– Na, a Kuszaka Jumiko reggel nyolc negyvenkettőkor halt meg... és a Kitano Jukiko, ja, ez is negyvenkettőkor. – Hosszú haját a füle mögé simította. – Jaj, mennyi dolgom van!
Az asztalon megszólalt a régi fekete telefon, és Szakamocsi tollal a kezében felkapta.
– Tessék, Oki-szigeti iskola. A Siroivai Középiskola 3/b osztály Programjának főhadiszállása.
Szakamocsi a hányaveti beleszólását követő pillanatban kihúzta magát, és mindkét kezével megfogta a kagylót.
– Igen. Szakamocsi vagyok. Köszönöm a minap nyújtott segítségét, oktatási igazgató úr. Ó, köszönöm, igen, már a második is kétéves.
Most várjuk a harmadikat. Nagyon köszönöm. A népességcsökkenés nagy probléma országunkban. Igen. És mi lenne az oka, hogy most megkeresett?
Szakamocsi egy darabig hallgatta, aztán udvariasan nevetett.
– Ó, tehát igazgató úr a Kavada Sógóra tett? Nem, én a Kirijama Kazuóra. Ő a favorit. Ó, dehogy. Kavada a második legesélyesebb befutó, és nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy már van tapasztalata. Példátlan, így igaz. Ritkaság, hogy legyen egy tapasztalt is. Persze, természetesen még él. Hogy hogyan? Ó, nagyszerűen. Remek ütemben haladunk. Ó, a jelenlegi állás? Az ön monitorján nem látszik? A kormány belső honlapján... Á, értem, nem erőssége a számítógép, értem. Igen, egy pillanat türelmet.
Szakamocsi elvette a fülétől a telefont, és odaszólt a képernyő előtt ülő zord arcú katonának.
– Hé, Kató! Kavada még mindig azzal a másik kettővel van?
A Katónak nevezett katona szótlanul ütögette a számítógép billentyűzetét, és csak annyit válaszolt, hogy igen.
A nyakukra csatolt pántból kibocsátott rádióhullámok alapján kirajzolódik a diákok helye a monitor térképén. Kató nyers válaszára Szakamocsi elfintorodott, pedig már megszokhatta volna azóta, hogy annak idején, még középiskolai tanárként átvette azt a rendkívül problémás osztályt Katóval az élen. Újra a füléhez emelte a telefont.
– Elnézést, hogy megvárakoztattam. Tehát Kavada jelenleg két másik diákkal tartózkodik együtt. Igen, Nanahara Súja és Nakagava Noriko. Nos, igen, azt mondta nekik, hogy majd hárman megszöknek. Meghallgatja a felvételt? Nem, értem. Hogy komolyan gondolta-e? Hát, erről nem tudok biztosat mondani, de nem hinném, hogy igaz. Lévén, hogy lehetetlen innen megszökni. Ó, igen-igen, így van. Legyen szíves, várjon még egy pillanatot. Papírok, papírok. Igen, tehát Kavada Sógo? Az előző iskolában sem voltak különösebb magatartási problémái. Kormányellenes megnyilvánulásai vagy cselekedetei sem. Ó, igen, az előző alkalommal meghalt az apja. Részegen valami ellenzéki dolgot mondott... De Kavada maga állítólag azt mondta, hogy nagyon örül, és az apja egy hülye volt. Igen, biztos nem voltak jóban. Vagy lehet, hogy az apja el akarta tőle szedni a kártérítést. Igen-igen, ebben az esetben, igen, előnyösebb, ha hárman vannak, mint ha ő egyedül. Nanahara kiváló sportoló, biztos hasznára lesz. Nakagava viszont megsérült. Igen, a mi Taharánk lőtt bele. Igen. Ó, azzal semmi gond. Mind a ketten teljes mértékig megbíznak Kavadában. Mert hát segít egy sebesült lányon. Ügyes módszer. Még ezenkívül is sok ügyeset mond. Igen.
Az alázatosan mosolygó Szakamocsi ekkor meglepve húzta fel a szemöldökét a vonal túloldaláról jövő hangra. Szabad jobb kezével a jobb füle mögé tűrte a hajít.
– Hogyan? – mondta. – Csak nem lehetséges az ilyesmi. De hát az márciusban történt! Megkaptam az értesítést, igen. Ha ez valóban így van, abban az esetben mostanra... Igen, a központban túlságosan felfújják az ügyet. Ezek különben is középiskolások. Honnan jönnének rá, hogy lehallgatják őket? Jelenleg egy ilyen diák sincsen. Igen. Ezért, igen-igen. Értem, rendben. Ó, elnézést, hogy ilyesmivel fárasztom. Ó, ne mondja! Köszönöm szépen. Igen. Igen. Értettem, akkor a viszonthallásra!
Szakamocsi sóhajtva tette le a kagylót, és megint kezébe vette a tollat.
– Jaj, de sok a dolgom! – Beletúrt a hajába, és tollát jó erősen a papírra nyomva írni kezdett.

[Maradt 27 fő]

29

Amikor találkoztak, Szeto Jutaka szinte magánkívül volt az idegességtől, mert közvetlen közelről látta Kuszaka Jumiko és Kitano Jukiko halálát, de nemsokára megnyugodott. A fák ágai közt kellemesen sütött a nap, és Mimura Sindzsi megint hallgatózott. Nincs emberi mozgásra utaló hang. Csak egy kismadár csiripelt. Valószínűleg mégsem vette észre Jutakát és a hozzá csatlakozott Sindzsit az a valaki, aki megölte Kuszaka Jumikót és Kitano Jukikót. De sosem árt az óvatosság.
„Amikor arra van szükség, ne siesd el a dolgokat. De amikor kell, akkor aztán minden idegszáladdal összpontosíts. A lényeg, hogy ezt a kettőt soha ne téveszd össze.”
Ezt Sindzsi szeretett nagybátyja mondta. Ő volt az, aki a kosarazástól kezdve mindenre megtanította. Fontos szerepe volt abban, hogy Sindzsi, a Harmadik azzá váljon, aki ma volt. Ő tanította meg a számítógép alapjaira is. Mindig hangsúlyozta – főleg amikor például a törvénybe ütköző, külföldi hálózatra való csatlakozást mutatta meg neki –, hogy az ember soha nem lehet elég óvatos. És mennyire igaza volt! Most van az a helyzet, hogy minden idegszálával összpontosítania kell. Semmi kétség.
– Figyi, Sindzsi! – hallotta meg Jutaka hangját, és ránézett. Jutaka egy fának támaszkodott, átkarolta a térdeit, és valahova közéjük meredt. – Meg kellett volna várnom téged az iskola előtt, ha jobban belegondolok. És akkor kezdettől fogva együtt lehettünk volna.
Felemelte a fejét, és Sindzsire nézett.
– Csakhogy én féltem...
Sindzsi karba tette a kezét, baljából le se téve a Berettát.
– Nem is tudom. Veszélyes lehetett volna.
Hú, tényleg, ezt is el kell mesélni. Jutaka biztos nem tud róla, Hogy Tendó Majumi és Akamacu Josio az iskola előtt halt meg. És...
Amikor idáig jutott a gondolataiban, észrevette, hogy Jutaka sír. Felgyülemlett a könny a szemében, és lepotyogott kétoldalt az arcán. Sáros bőrén vékonyka fehér ösvény keletkezett.
– Mi baj? – kérdezte kedvesen Sindzsi.
– Én... – Felemelte a bekötözött kezét, és a rátekert törülköző kilógó végével megtörölte a szemét. – Én olyan szerencsétlen vagyok. Egy szeleburdi gyáva kukac...
Félbeszakította magát, azután kiadta, ami a lelkét nyomta.
– Nem tudtam rajta segíteni.
Sindzsi egy hajszálnyit megemelte a szemöldökét, és a fejét lógató Jutakára pillantott. Úgy volt vele, hogy ő nem fogja szóba hozni ezt a témát.
Lassan felelt:
– Kanain?
Jutaka fejét fel sem emelve bólintott.
Sindzsi emlékezett rá, mit mondott egyszer egy kicsit büszkén és egy kicsit szégyenlősen Jutaka a szobájában, amikor náluk voltak. „Nekem Kanai Izumi tetszik...” És ez a Kanai Izumi máris meghalt. Bemondták a halálát a reggel hatos hírekben. Nem lehetett tudni, hol halt meg. Annyi biztos, hogy ezen a szigeten valahol.
– Tehetetlen voltál, nem? – mondta Sindzsi. – Kanai hamarabb ment ki, mint te.
– De én...
Jutaka változatlanul lehajtott fejjel folytatta:
– Meg se bírtam keresni... Féltem... Úgysem eshet meg ekkora baromság, biztos jól van, gondoltam... Próbáltam magamnak bemagyarázni. És reggel hatkor már...
Sindzsi némán hallgatta. Az ágak között megint megszólalt a kismadár. Talán most társa is van, mintha választ kapott volna, egy másféle szólam is hallatszott.
Hirtelen Jutaka felemelte a fejét, és Sindzsire nézett.
– Döntöttem – mondta.
– Miről?
Jutaka könnyes szemével egyenesen Sindzsi szemébe nézett.
– Én bosszút fogok állni. Azt a Szakamocsit vagy hogyhívjákot is meg a kormányt, mind kinyírom.
Sindzsi kicsit meglepődött, és Jutaka arcát kémlelte.
Természetesen ő is a pokolba kívánta ezt a rohadt játékot és a játékot lebonyolító kormányt. Nanahara Súja legjobb barátja, Kuninobu Jositoki, bár Sindzsi maga nem volt vele olyan szoros kapcsolatban (túl lassúnak találta), de azért egészen jó figura volt. És ezt a Jositokit a kormány egy kézlegyintéssel elintézte. És Fudzsijosi Fumijo, és a lány, akiről Jutaka beszélt, Kanai Izumi, vagy az előbb, a szeme láttára odaveszett Kuszaka Jumiko és Kitano Jukiko, mind-mind hasonlóan kedves osztálytársai. De...
– De az felér egy öngyilkossággal.
– Nem baj, akkor meghalok. Mást nem tudok tenni Kanaiért.
Jutaka félbehagyta, és Sindzsi arcát vizsgálta.
– Furcsa, ugye, hogy egy olyan nyápic, mint én, ilyesmit mondjon?
– Nem... – Sindzsi némileg elnyújtotta a szót, és megrázta a fejét.
– Nem, nehogy azt hidd.
Sindzsi is kémlelte egy darabig Jutaka arcát, azután felnézett a feje feletti fakoronák felé. Nem mintha meglepődött volna, hogy a folyton viccelődő Jutakát ilyen heves érzelmek ragadják el. Jutaka már csak ilyen volt. Ezért tart a barátságuk olyan régóta. De...
Nem baj, akkor meghalok. Mást nem tudok tenni Kanaiért.
Milyen érzés lehet ennyire szeretni egy lányt? A faleveleket fentről világította meg a nap, ezért élénk sárgászöld színben pompáztak. Sindzsi az egymást takaró leveleket nézegetve ezen gondolkodott. Ő több lánnyal járt már eddig, hárommal le is feküdt (egy kilencedikesnél ez nem is rossz eredmény, nem?), de ennyire még soha nem szeretett lányt.
Mindez talán összefügg azzal, hogy a szülei kapcsolata sem jó. Az apjának vannak a maga nőügyei (Apja a munkahelyén jó előmenetelű hivatalnok volt. Lehet, hogy nevetséges ilyet mondania még szüleitől függő gyerekként, de apja alapvetően teljesen átlagos volt. Nehezen lehetett elhinni róla, hogy vérségi kötelékek fűzik rendkívüli kisugárzású öccséhez), az anyjának pedig egy rossz szava sem volt az apjára. Ő ikebanázott, női körökbe járt, újabb és újabb hobbikat talált magának, és élte a saját világát. Beszélnek is egymással. Megteszik, amit kell, de anélkül, hogy megbíznának egymásban, vagy segítenék egymást. Csendes gyűlölettel mennek az öregség felé. Lehet, hogy a házaspárok nagy többsége így van ezzel...
Szóval neki, Mimura Sindzsinek, aki a kosárcsapat védőzsenijeként azóta bejön a csajoknak, hogy általánosban elkezdett kosarazni, nem volt nehéz felszedni őket. Nem volt nehéz megcsókolni sem őket. Egy kis idő elteltével lefektetni sem volt nehéz. De olyan még nem volt, hogy valakit teljes szívéből szeressen.
Sajnos erről nem beszéltek a nagybátyjával, akinek pedig mindenre tévedhetetlen válasza volt. Ilyesmiken csak mostanában kezdett gondolkodni, de a bátyó már két évvel ezelőtt meghalt.
De ott van a fülbevaló a bal fülében. Ezt a nagybátyja féltve őrizte, mondván, hogy azé a nőé volt, akit szeretett, és aki már régen meghalt. Sindzsi a bácsi halála után úgy döntött, hogy az neki jár az örökségből, és elvette. A nagybátyja biztos azt mondta volna: „Ki tudja, lehet, hogy most lépsz rá a tévútra, Sindzsi. Nem rossz dolog valakibe őszintén beleszeretni és szívből viszontszeretve lenni. Kapd magad, és szedj össze gyorsan egy helyes kislányt!”
Ennek ellenére mostanáig nem sikerült beleszeretnie senkibe.
Tényleg, egyszer a három évvel fiatalabb koraérett húga, Ikumi megkérdezte, hogy szerelmi házasságot akar-e kötni, vagy jó neki a kiközvetített is, mire ő azt válaszolta, hogy szerinte meg sem fog házasodni.
Ikumi. Sindzsi Ikumira gondolt. Kívánom, hogy szeress bele valakibe, és boldog házasságod legyen. Könnyen lehet, hogy a bátyád anélkül mond búcsút ennek a világnak, hogy megismerte volna a szerelmet. Sindzsi megint Jutakára nézett.
– Kérdezhetek valamit, Jutaka? Ne haragudj, ha megbántanálak vele.
Jutaka meghökkenve kérdezte:
– Mit?
– Mi tetszett neked Kanaiban?
Jutaka egy darabig Sindzsi arcát fürkészte, azután könnyáztatta arcával elmosolyodott. Talán arra gondolt, hogy lelkiismeretesen el kell végeznie a feladatát, virágcsokrot vinni a halottnak.
– Nem tudom jól megfogalmazni, de Kanai nagyon szép volt – mondta.
– Szép? – kérdezett vissza Sindzsi, aztán kapkodva tette hozzá: – Nem azért, mintha nem lett volna szép.
Kanai Izumi nem volt egy bányarém, de ha szép lányt akarunk találni az osztályban, ott van Csigusza Takako (jó, ő az én esetem), Ogava Szakura (Bár neki ott volt Jamamoto Kazuhiko, és egyikőjük sincs többé), és ott van még Szóma Micuko (az a csaj viszont nem téma, akármilyen helyes legyen is).
Jutaka megint mosolygott egy kicsit.
– Szép volt, amikor álmos volt, és a padra könyökölve támasztotta a fejét – mondta.
Azután így folytatta:
– Szép volt, amikor az iskolában az erkélyen öntözte a virágokat, és örvendezve hozzáért a leveleikhez – sorolta. – Szép volt, amikor a sportnapon elejtette a stafétabotot a váltófutásnál, és utána elsírta magát. Nagyon szép volt, amikor a szünetben Nakagava Juka történeteit hallgatta, és a hasát fogva nevetett.
Hú.
Hallgatta Jutakát, és kezdett összeállni a kép. Annak ellenére, hogy a magyarázatnak se füle, se farka nem volt, valahogy mégis meggyőzte, hogy miről van szó. Bácsi! Hallod? Lehet, hogy már én is megértettem belőle valamit.
Jutaka befejezte, és Sindzsihez fordult.
Sindzsi szelíd tekintettel nézett vissza rá, és kissé félrehajtotta a fejét. Rámosolygott.
– Azt mondtam neked, hogy humorista lesz belőled, pedig inkább költő.
Jutaka is nevetett.
– Figyelj... – mondta aztán Sindzsi.
– Igen?
– Nem tudom, hogy is fogalmazzak, de szerintem Kanai boldog lehet. Most biztos sír a mennyországban, mert megtudta, hogy volt valaki, aki ennyire szerette.
Jutaka költői szavaihoz képest elég ócskának tűnt a saját mondása, de jobb híján csak ez maradt. Csakhogy ennek hatására Jutaka szeméből megint kicsordultak a könnyek. Az arcán már két-három fehér vonal képződött a könnyek nyomán, arca szinte csíkossá vált.
– Tényleg?
A meghatott kérdésre Sindzsi jobb kézzel kicsit megrázta Jutaka vállát.
– Naná!
Sindzsi új levegőt vett és hozzáfűzte:
– És ha bosszút akarsz állni, én segítek neked.
Jutaka tágra nyitotta könnyel telt szemét, és Sindzsire bámult.
– Komolyan?
– Aha – bólintott Sindzsi.
Igen, volt valami, amin már régóta gondolkozott. Mármint a lányokon kívül. Szóval arról, hogyan képzelje el az életét a továbbiakban ebben a trágya Nagy Kelet-ázsiai Köztársaságban.
Egyszer beszélgetett erről Jutakával is. Jutaka valami olyasmit mondott, hogy el sem tudja képzelni, aztán még azt, hogy biztos humorista lesz belőle. Akkor nevetett ezen a félig viccnek szánt válaszon, de saját magát ennél egy kicsit komolyabban foglalkoztatta ez a probléma. Illetve Jutakát is komolyan kellett hogy foglalkoztassa, csak nem akarta szóba hozni. Egyszer megjegyezte Nanahara Sújának, hogy „Ez itt a megvalósult fasizmus. Ilyen gáz helyet sehol másutt nem találsz a világon”. Ez így is volt, ez egy tébolyodott ország. Nemcsak e miatt a rohadt játék miatt, hanem mert ha valaki kicsit is jelét adja nemtetszésének a kormánnyal szemben, az halott ember. Még ha alaptalan is a vád, nincs kegyelem. Ezért a megfélemlített emberek behódolnak a kormány akaratának, és beérik a mindennapok apró-cseprő örömeivel, és szolgaian tűrik azt is, ha jogtalanul elragadják tőlük ezeket az örömöket.
De Sindzsi érezte, hogy ez nem stimmel így. Illetve biztosan mindenki ezt gondolja, csak senki nem mondja ki nyíltan. Nanahara Súja például hírfelejtőnek import rockzenét hallgat illegálisan – de ennyi. Viszont neki, legalább neki akár a veszéllyel is dacolva tennie kellene valamit. Ahogy egyre jobban kiismeri magát a világban, úgy erősödik benne ez a gondolat.
És ott van a két évvel ezelőtti baleset. A nagybátyja halála. Hivatalosan balesetben hunyt el. Éjszakai műszakban egyedül dolgozott a munkahelyén, a gépgyárban, és megrázta az áram. Így szólt az indoklás, amikor a rendőrség felszólította őket a holttest elszállítására. A nagybátyja viselkedése azonban már jóval azelőtt megváltozott. Szokatlan módon nagyon elmerült a gondolataiban. Sindzsi megkérdezte, hogy mi baja, miközben a bácsi szokás szerint a számítógépével pötyögött. „Csak a régi barátaim... – kezdett bele a nagybátyja. – Mindegy, nem érdekes” – kente el végül.
Régi barátok.
A bácsi szinte soha nem beszélt a régi dolgokról. Mindig ügyesen kivágta magát, és Sindzsi időközben ráeszmélt, hogy nem akar róla beszélni, ezért felhagyott a kérdezősködéssel. (Ugyanakkor, ha a saját apját, tehát a bácsi bátyját kérdezte, azt a választ kapta, hogy neki ilyesmiket nem kell tudnia.) De ott voltak a nagybátyja széles körű ismeretei törvényes és törvénytelen dolgokkal kapcsolatban, és a világról vagy a társadalomról szóló magyarázatai mélyén mindig ott lapult az utálat vagy inkább gyűlölet, amelyet országuk iránt érzett. És valamiféle sötét árny. Igen, egyszer, amikor Sindzsi mondta neki, hogy milyen felülmúlhatatlan és mennyire nagyszerű ember, kényszeredén mosollyal válaszolt: „Ez nem így van, Sindzsi. Még véletlenül sem vagyok nagyszerű. Ha ebben az országban tényleg jó akarsz lenni, nem tudsz életben maradni. Én is már rég meghaltam volna.” Ilyen és ehhez hasonló törmelékekből Sindzsi megsejtette, hogy a nagybátyja valamikor szerepet játszhatott valamilyen kormányellenes dologban, de valamiért visszavonult – vagy valami ilyesmiről lehet szó.
Ezért amikor meghallotta, hogy „régi barátok”, kicsit elfogta az aggodalom, de arra gondolt, hogy a nagybátyja tud vigyázni magára, bármi történjék is, így aztán nem állt neki faggatni.
Pedig az aggodalma nem volt hiábavaló. Feltehetőleg – gondolta akkoriban Sindzsi – a nagybátyját megkeresték a régi barátai, akikkel egy időre megszakította a kapcsolatot, és biztos némi habozás után elvállalt valamilyen munkát. És annak eredményeképpen valami történt. Kétségtelen, hogy ebben az országban a rendőrségnek joga van bírósági ítélet nélkül kivégezni az embereket, és általában ott helyben lelőnek, legyen az a munkahelyed vagy az utca. Ám, főleg ha az illető rokona elég magas pozícióban van, nem kizárt, hogy esetleg a színfalak mögött végeznek vele egy „balesetben”.
Lehangoló, hogy Sindzsi apja egy elég menő cégnél töltött be fontos pozíciót (azaz a Köztársaság átlagemberei által betöltött állások rangsorában a csúcspozíciót – a legmagasabbat, ha nem számítjuk a kormány főhivatalnokait). Még ennél is lehangolóbb, hogy ha ez így van, akkor az a senkiházi apja, ha burkoltan is, de beleegyezését adta a bácsi ilyenformán történő elintézéséhez.
Akárhogy is, az az egy biztos, hogy nem baleset volt. Különben is, a nagybátyjával nem fordulhatott volna elő, hogy ilyen hülye halált haljon, hogy megrázza az áram!
Sindzsi sejtette, hogy fülbevalójának eredeti tulajdonosa is valószínűleg összefüggésben van a bácsi múltjával. És nagybátyja meggyilkolása után a dühtől remegve fogadta, hogy ő ennek az országnak ugyan nem fog bólogatni.
Persze a nagybátyja mondása, hogy ha tényleg jó akar lenni az ember, nem maradhat életben, egyben figyelmeztetés is volt. Erre a figyelmeztetésre válaszul meg is halt a nagybátyja. Sindzsi, mivel mindent tőle tanult, így gondolkozott: Én kitalálom, hogy meg lehet-e mégis valósítani, amit te régen feladtál. Én jó akarok lenni, ahogy te tanítottad nekem.
Természetesen ez csak homályos elhatározás volt, és mostanáig semmit sem valósított meg belőle. Hallotta, hogy létezik kormányellenes szervezet, de nem is tudta, hol keresse az ilyesmit. Ráadásul a nagybátyja megmondta neki, hogy jobban teszi, ha nem bízik nagyon a szervezetekben és a mozgalmakban, úgysem sok hasznukat látja. Ő pedig úgy érezte, még túlságosan gyerek ehhez. De mindenekelőtt ott volt a félelem is.
De ha szerencséje van is, és valaha kikerül ebből a játékból, üldözötté válik. Akkor meg tehet, amit akar, bár elég ironikusan hangzik. Beléphet egy szervezetbe, vagy akár elsőre csinálhatja egyedül is. Szembehelyezkedni az országgal, és tenni, amit jónak látok?... Ez az érzés kezdett megszilárdulni benne.
És mondhatjuk, hogy most, amikor Jutaka szavait hallgatta, megérett benne a végső elhatározás.
Most félretéve a bonyolult dolgokat, meg akarta osztani érzéseit Jutakával.
– Irigyellek. Volt egy nő, akit ennyire szerettél. Szóval ha csinálsz valamit, én veled tartok.
Jutaka szája széle megremegett.
– Azta’, ez komoly? Komolyan mondtad?
– Aha, komolyan.
Sindzsi megint Jutaka vállára tette a kezét, és hozzátette:
– Most legelőször kitaláljuk, hogyan szökhetünk meg. Hiába ölnénk meg azt az egy szál Szakamocsit, az meg se kottyanna a kormánynak. Ha már csinálunk valamit, akkor nem érjük be egy kis falattal, ugye?
Jutaka bólintott. Nemsokára megtörölte a szemét, mire Sindzsi megszólalt:
– Nem láttál valakit, Jutaka? Kuszakán és Kitanón kívül?
Jutaka vörösre dörzsölt szemével Sindzsi arcát bámulta. Megrázta a fejét.
– Nem. Én rögtön elmenekültem az iskolától, és utána végig nem... Te? Láttál valakit?
Sindzsi biccentett.
– Amikor elindultam... Te nem tudhatsz róla, de Tendó és Akamacu hevert holtan közvetlenül az iskola előtt.
Jutaka szeme elkerekedett a csodálkozástól.
– Tényleg?
– Igen. Tendót valószínűleg rögtön kinyírták, ahogy elindult.
– És Akamacut?
Sindzsi karba tett kézzel válaszolt.
– Szerintem Akamacu ölte meg Tendót.
Erre Jutaka még jobban elszörnyedt.
– Komolyan?
– Igen. Mert ha nem, akkor semmi sem indokolja, hogy ott legyen, mikor ő jött ki először. Akamacu visszament, és lesből rálőtt Tendóra... Nyílvessző állt ki mindkettőjük testéből, ugyanolyan nyílvessző... Tendót elintézte. Utána a következő embert is le akarta teríteni, de az megszerezte a fegyverét – egy nyílpuskát, azt hiszem, abba való lehetett az a nyílvessző –, és megölte vele Akamacut. Ez a forgatókönyv könnyen elképzelhető.
– A következő...
– Nanahara.
Jutaka szeme megint elkerekedett.
– Súja? Súja tette? Akamacut ő...?
Sindzsi a fejét rázta.
– Azt nem lehet tudni. De Nanahara legalábbis nem veszett oda Akamacu nyilától. És az utána következők sem. Ebből következik, hogy nagy valószínűséggel Nanahara tette. Persze lehet, hogy miatta csak az eszméletét vesztette el. Súja mindig is túl engedékeny volt. Lehet, hogy Akamacut valaki más ölte meg, aki később jött ki.
Sindzsi kicsit gondolkodott, aztán hozzátette:
– Különben is, Nanahara biztos, hogy Nakagava Norikóval menekült. Lehet, hogy nem volt ideje végezni Akamacuval.
– Norikóval?... Ja, tényleg, Norikót meglőtték. És te meg akkor...
– Na igen – mosolygott Sindzsi kínjában. – Jó lett volna, ha elhalasztják. Gondoltam, hogy nem fog menni, de azért megpróbáltam. Mindenesetre Noriko Nanahara után következett. Nanahara jelzett neki, mielőtt kiment. Közel ültem, szóval pontosan láttam.
Jutaka bólintott.
– Igen, valószínű, és azért, mert Norikót meglőtték, Súja...
– Igen, és Kuninobu miatt is.
Jutaka bólogatott, mint aki még biztosabb a dolgában..
– Ja, tényleg... Nobu szerelmes volt Norikóba... Ezért Súja nem hagyhatta magára.
– Hát igen. Meg ahogy én Nanaharát ismerem, biztos mindenkit össze akart gyűjteni, aki utána jött ki. Csak rá kellett jönnie az Akamacu-ügy miatt, hogy az nem fog menni. Noriko meg is sebesült. Így valószínűleg csak ketten egyedül menekültek el.
– Jaj, hol lehet most Súja... Ha Súja és te összeállnátok, legyőzhetetlenek lennétek.
Sindzsi felhúzta a szemöldökét. Jutakának talán az osztálymeccseken alakított felülmúlhatatlan párosuk jutott eszébe. Valóban... Sindzsi is úgy gondolta, ha Nanahara Súja itt lehetne vele, többnek érezné magát. Nemcsak a sporttehetsége miatt, hanem mert Nanahara Sújában volt egyfajta megbolygathatatlan lelkierő, és Sindzsihez hasonlóan a kiélezett helyzetekben is megfontolt tudott maradni. És nem utolsósorban azon kevesek közé tartozott, akikben a jelenlegi körülmények között is megbízna. Ez a jólelkű (Sindzsi szemében nem egészen két lábbal a földön járó) fiú nem lenne képes megölni az osztálytársait csak azért, hogy ő maga életben maradjon.
Sindzsi újra Jutaka vállára tette a jobb kezét. Jutaka felemelte a fejét.
– Én már annak is örülök, hogy te itt vagy velem. Jó, hogy sikerült találkoznom veled.
Emiatt Jutaka szája megint sírásra görbült. Sindzsi megnyugtatón mosolygott rá. Jutaka nem sírt, visszamosolygott.
Azután Sindzsi folytatta:
– De hagyjuk a halottakat. Ott az iskola sportpályája előtt egy kis erdő volt, tudod, nem?
– Igen, láttam.
– Észrevettem, hogy voltak ott valakik. Többen.
– Tényleg?
– Igen. Talán vártak valakire. Bár utánam már csak Motobucsi és Jamamoto, Macui, Minami, Jahagi volt. Csak öten. De ők nem szólítottak meg. Mivel többen voltak, nem volt valószínű, hogy rögtön ellenségesen viselkedjenek, de nekem sem volt okom, hogy odakéredzkedjek hozzájuk. Azt mondtad az előbb, hogy jobban tetted volna, ha megvársz, de abban a helyzetben lehetetlen lett volna. Ténylegesen az is volt, mert Akamacu nagy valószínűséggel visszament, és megölte Tendót. Az erdőben gyülekezés sem volt a legjobb ötlet, mert ott találhatta volna őket egy kupacban, aki esetleg visszajön. Bár lehet, hogy elég fegyverük volt. Mindenesetre én rögtön eljöttem onnan.
Sindzsi egy kicsit megállt, megnedvesítette száját a nyelve hegyével, és tovább folytatta.
– Utána még másokat is láttam, vagy kettőt.
Jutaka elkerekítette a szemét:
– Tényleg? – mondta.
Sindzsi bólintott.
– Éjszaka elnéztem egy-két helyre. És... az egyik egy lány volt. Extravagáns, égnek álló haj... Simizu lehetett. Amikor ennek a hegynek a lába felé jártam, láttam, ahogy a bozót túloldalán megy.
– Nem szólítottad meg?
Sindzsi vállat vont.
– Hát, nem. Lehet, hogy előítélet, de én azért tartok a Szóma barátnőitől.
Jutaka bólintott.
– És még valakit, Kavada Sógót láttam.
Jutaka csalódottságában kicsit eltátotta a száját.
– Kavadát...? – kérdezett vissza Jutaka tiszteletteljes hangon, ahogyan néhányan az osztályból az egy évvel idősebb Kavadát szokták emlegetni. – Kicsit félelmetes, nem? Ezért...
– Aha, ezért én sem akartam összeállni vele. Viszont...
Sindzsi felnézett az égre. Rögtön vissza is fordult Jutakánoz.
– Ő is észrevett engem. Én kerestem valamit, ezért bementem egy házba, és amikor kijöttem, pont ott állt nem messze. Bár rögtön fedezékbe bújt a szántóföld töltése mögé. Mintha egy shotgun lett volna nála. Behúzódtam a félig kinyitott ajtó takarásába. Egy ideig figyelt engem szerintem, de hamar felszívódott. Nem is támadt rám.
– Hú – mondta Jutaka. – Akkor ő legalább nem ellenség.
Sindzsi a fejét rázta.
– Azt nem lehet tudni. Lehet, hogy észrevette, nálam is van fegyver, és nem támadt rám, hogy tartalékoljon fontosabb helyzetekre. Akárhogy is, én inkább nem mentem utána.
– Nahát...
Jutaka bólintott, aztán valami eszébe jutott, és felemelte a fejét.
– Hát, én nem láttam senkit, de azelőtt, hogy Kuszakót és Kitanót lelőtték, nem hallottál egy másik lövést?
Sindzsi bólintott.
– De.
– Az egy másik volt, nem az a géppisztoly. Az is Kuszakáékra irányult?
– Nem – rázta a fejét Sindzsi. – Nem hiszem. Valószínűleg le akarták állítani vele Kuszakáékat. Mindenki tudta, hogy veszélyes, amit csinálnak. Aki lőtt, azt remélhette, hogy a lövéstől majd megijednek és elbújnak.
Jutaka fellelkesedve megemelkedett.
– Akkor... akkor legalább az a valaki nem ellenség.
– Hát igen. De nincs módunk összetalálkozni vele. Azt még sejtem, hogy honnan lőtt, de már biztos arrébb ment, mivel a géppisztolyos is megtudta a helyét.
Jutaka sajnálkozva kuporodott vissza. Csend telepedett rájuk. Sindzsi karba tett kézzel gondolkodott. Tényleg, Jutaka kérdése arra vonatkozott, hogy látott-e valaki megbízható embert. Azt remélte, ha az még nem ment volna tovább, csatlakozhatna is hozzájuk. Bár ha belegondolunk, ha megbízik valakiben, ahogy Jutakában is, összeállt volna vele, ha meglátja. Jutaka is egyedül volt. Nem sok értelme volt a kérdésének.
De kik egyáltalán azok, akikben megbízna? Nanahara és... rajta kívül talán csak Szugimura Hiroki. Vagy inkább a lányok? A lány titkár, Ucumi Jukie és a körülötte lévők... Csakhogy én az osztályban nem jövök be annyira a lányoknak, biztos, mert folyton csajozok. Ajaj! Igazad volt, bátyó, kellett volna szereznem egy fix nőt.
Mindegy. Már az is nagy áldás, hogy legalább Jutakával találkozott.
Érte tűzbe tenné a kezét.
Ez a Jutaka kérdezte:
– Figyi, Sindzsi. Azt mondod, kerestél valamit?
Sindzsi bólintott.
– Igen.
– De mit? Mit kerestél? Valamit, amit fegyverként lehet használni, vagy hasonlót? Én úgy féltem, hogy még erre sem voltam képes.
Sindzsi az órájára pillantott. Már nem sok idő kell. Egy óra eltelt azóta, hogy a gép elkezdte feltörni a jelszót.
Sindzsi felállt, maga elé tette a fegyverét.
– Jutaka, menj onnan, légyszi – mondta. Jutaka elment a fától, amelynek támaszkodott. A bokrok azon túl is szinte elborították a földet, és sűrű bozótot képeztek.
Sindzsi odament, és bedugta a kezét a bozót belsejébe. Óvatosan kiemelt minden tartozékot, kábelekkel együtt.
Tudta, hogy Jutaka most nagyot néz.
Sindzsi egy kocsi akkumulátorát (ez volt az áramforrás), egy félig szétszedett mobiltelefont és egy laptopot húzott elő. Ezeket pedig mindenféle szedett-vedett piros és fehér drótok kötötték össze.
A folyadékkristályos monitor nyitva volt, és a képernyő mozdulatlanul állt.
Ami azt jelenti... Sindzsi csücsörített, alig hallhatóan füttyentett, és megnyomta a space-t a billentyűzeten. Hogy spóroljon az árammal, pihenő üzemmódban ment a gép, és most a merevlemez forgásának hangjának kíséretében felébredt, és visszatértek rá a képernyő szürke tónusai.
Ahogy meglátta a képernyőn az icike-picike ablak utolsó sorát, Sindzsi szeme ravaszul villant.
– Jaj, ne már! Csak a magánhangzókat cserélték fel?! Túl egyszerű ahhoz, hogy bárkinek is eszébe jusson – mondta.
– Sindzsi, ez...
Mondta Jutaka elképedve, Sindzsi pedig a gépelés előtti szokásos bemelegítésként mindkét kezét néhányszor ökölbe szorította, majd széttárta az ujjait. Jutakához fordult és vigyorgott.
– Macintosh Power Book 150. Nem hittem volna, hogy ilyen jó gépet találok egy világ végi szigeten.

[Maradt 27 fő]

30

Jahagi Josimi (lányok, 21.) kivárta, hogy az órája délelőtt tizenegyet mutasson, és óvatosan kidugta a fejét a rejtekhelyéül szolgáló ház hátsó kijáratán. A település déli csücskében volt, elég távol attól a háztól, ahol Etó Megumi meghalt. Igaz, Josimi nem is tudhatott arról, hogy Megumi ott halt meg. Csak hallotta a nevét a reggeli híradáskor.
Ennél azonban most komolyabb problémát jelentett számára a következő tiltott terület. Délelőtt tizenegykor felrobban az összes játékos nyakgyűrűje, aki a H8-as mezőben van, amely ezt a települést is magában foglalja. Számítógép az ellenfél, és nem fog várni senki kedvéért.
A hátsó kijárat a két ház közötti keskeny útra nézett. Talán egy méter sincs a szemben lévő ház faláig. Josimi megmarkolta ormótlan automata pisztolyát (egy 45-ös kaliberű Colt Governmentet), két kézzel tartotta, és jobb keze mutatóujjával felállította a nehezen járó kakast. Gyorsan körülnézett, de az utcán egy lélek sem volt.
Josiminek ahhoz képest, hogy Szóma Micuko bandájába, a „rossz lányok” közé tartozott, szinte gyermeki, kerekded arca volt, és most kiütközött rajta a hideg veríték. Alig egy-két órája látta az emeleti ablakból Kuszaka Jumiko és Kitano Jukiko alakját, amint az északi hegy tetejéről felhívást intéztek az osztályhoz. Aztán jött az a fegyverropogás. Semmi kétség, az öldöklés folytatódik, és nem mindenki bújik meg úgy, mint ő. Van, aki simán legyilkolja az osztálytársait. És nem tudta, honnan fog előbukkanni az a valaki.
Elindult, és lassan jobbra haladt a ház fala mentén, ahol eddig rejtőzködött. A saroknál dél felé tekintett, és látta, hogy egy szelíd lejtő mentén szántóföldek sorakoznak. Helyenként sűrű a növényzet, és a déli hegy irányában lankás emelkedőt képez. Nincs annyi ház, mint errefelé, ahol most Josimi tartózkodik, de néhányat fel lehet fedezni. Mindenesetre el kell jutnia a déli hegyre. Akkor legalábbis egy darabig biztonságban lesz.
Megigazította a vállán a hátizsákot, még egyszer körbepillantott, majd egy lendülettel a szántóföld szélén lévő kis bozótos felé iramodott.
Pár másodperc alatt megérkezett, és belevetette magát a bozótba. Két kézzel a fegyverét markolva körülnézett, de senki sem volt ott. Josimi már ettől a kis helyváltoztatástól is hevesen kapkodta a levegőt. Itt még nem jó. Még nem hagyta el a H8-as területet. Pontosabban lehet, hogy már igen, de hát nem voltak fehér vonalak festve a földre, és úgysem bír megnyugodni, amíg jócskán el nem távolodik onnan. A térképen kék pontok jelezték ugyan a lakóházakat, de a település körül ezek a pontok is összevissza halmozódtak, nem lehetett rendesen kivenni őket. És ahol ez az összevisszaság ritkult, ott szelte keresztbe a zónahatárt jelző vonal.
Josiminek sírhatnékja volt. Ha nem tartozott volna Szóma Micuko bandájához, valahogy biztosan találhatna társakat. Igen, egészen átlagos, megbízható lányokat, és velük tarthatna. Igen ám, de benne valószínűleg senki sem bízik meg, már csak amiatt sem, mert Szóma Micukóval és Simizu Hironóval együtt rengeteg rossz dolgot vitt véghez. Bolti lopások, már-már zsarolásnak nevezhető ügyek... A többiek, még ha nem ellenségesek is, megbízni biztos nem bíznak meg benne. Sőt lehet, hogy rátámadnak, ha véletlenül belebotlanak.
Valójában Josimi látott egy lányt este, még mielőtt elbújt volna a házban. Ő a település felé szaladt, és az a lány vele ellenkező irányba, onnan kifelé tartott. Talán Kotohiki Kajoko (lányok, 8.) lehetett? Biztos elbújt a településen, aztán meggondolta magát, és elment – ezt jól tette, mivel azt a zónát az elsők között jelölték ki. A köztük lévő távolság és az időpont alkalmas volt, hogy ha akarja, meg is szólíthatta volna Kajokót, de Josimi ezt sehogyan sem bírta megtenni.
De akkor... Akkor mi a helyzet Szóma Micukóval és Simizu Hironóval? Kétségtelen, hogy nem voltak rám jó hatással, de mégis a barátaim voltak. Ha össze tudnék velük találkozni... de ők vajon megbíznának-e bennem? És... én tudnék-e bennük bízni?... Hát... lehet, hogy az sem menne.
Josimi reménytelenül le volt taglózva, és egy fiú arcára gondolt. Arra az arcra, amely a játék kezdetétől mostanáig végig a fejében volt. A fiúé, aki mit sem törődött azzal, hogy ő Szóma Micukóékkal van, és azt mondta, hogy szereti. A fiúé, aki az ágyban gyengéden megcsókolta, és rászólt, hogy „Aztán ne nagyon rosszalkodj ám!”. A fiúé, aki elvezette a gondolathoz, hogy esetleg megváltozhat.
Amikor elhagyta az iskolaépületet, reménykedett, hogy a fiú talán kint vár rá. De persze senki sem volt kint. Még szép. A lába előtt hevert Tendó Majumi és Akamacu Josio holtteste, és ha ott bóklászik, megjárhatta volna. Esetleg valaki végzett volna vele a másik kettőhöz hasonlóan. (Az mindenesetre rejtély volt, hogy hova tűnt az, aki őket megölte.) Vajon Ő merre járhat most egyáltalán ezen a szigeten? Vagy esetleg már... Már nem is...
Josiminek összeszorult a szíve. Könnyek gyűltek a szemébe.
Megtörölte a szemét a matrózblúza ujjával, és kievickélt a bozótos széléig. Még egy kicsit muszáj továbbmennie.
Megint ráfogott a pisztolyra, és kinézte a következő búvóhelyét. Ezúttal tőle jobb kézre állt néhány magas fa, sűrű aljnövényzettel. Újra egy lendülettel futott keresztül a szántáson. A gallyak összekarcolták az arcát, ahogy bevetődött a bozót szélébe. Majd vigyázva felkelt, és megszemlélte a környéket. Nem látta át az egész buja cserjést, de nagyon úgy tűnt, hogy nincs ott senki.
Ki sem egyenesedve lassan továbbhaladt a bozótban. Semmi baj. Minden rendben. Nincs itt senki.
Elért a bozót másik végére. A déli hegy zöld növényzete már ott volt a szeme előtt. Kisebb-nagyobb fák, és legelöl tömött bambuszliget terpeszkedett – úgy tűnt, hogy azon túl már bőségesen adódik búvóhely. Jól van... Csak még egy kicsit... Odáig...
Hirtelen neszezést hallott a háta mögül, mire nagyot ugrott a szíve.
Josimi gyorsan lekuporodott, két marokra fogta a Colt Governmentjét, és a háta mögé célzott vele, majd óvatosan megfordult.
Érezte, hogy a tarkóján égnek áll a haj.
Az épp csak tíz méterre lévő fák között felvillant egy mozgó fekete diákegyenruha. Josimi szeme tágra nyílt a félelemtől. Ott van valaki! Valaki!
Összeszorított fogakkal legyűrte a félelmét, és mélyre hajtotta a fejét. A szívverése felgyorsult.
A neszező hang újra megütötte a fülét.
Az előbb még nem volt senki ebben a bozótban. Az a valaki utána ért ide. De miért? Észrevette és követte?
Josimi arcából kiszállt a vér.
Dehogyis, nem feltétlenül. Lehet, hogy csak egyszerűen épp tart valahova, mint ő is. Hát persze, ha észrevette volna, egyenest idejön.
Nem vette észre. Akkor viszont így kell átvészelni, ahogy van. Nem szabad mozogni. Most a lényeg az, hogy ne mozogjon.
Megint nesz hallatszott, mintha az a valaki helyet változtatna. Josimi a fejét behúzva, az aljnövényzet levélszövevénye közein át látta, amint az árnyék elsurran a fatörzsek között. Oldalról látszott, és Josimi felől nézve jobbról balra tartott. Jaj de jó, nem felém jön!
Josimi már épp megkönnyebbülten sóhajtani készült, de aztán még egyszer felkapta a fejét.
Az árnyék már eltűnt a fák között, csupán az egyre távolodó neszezés hallatszott.
Biztos, hogy nem látta rosszul. Annyira meg lenne zavarodva, hogy már képzelődik? Nem, az nem lehet.
Felemelkedett, és ki sem egyenesedve előrement. Néhány méter múlva még egyszer megbizonyosodott a hang forrásáról a levelek sűrűjének vetületéből. A szűk látómezőben egy diákegyenruha körvonala jelent meg.
Önkéntelenül a mellkasa elé húzta a kezét. Ha nem lett volna pisztoly a kezében, minden bizonnyal úgy nézett volna ki, mint aki imádkozik.
Bár akkor talán tényleg imádkozott. Ha ez a tökéletesen valószínűtlen mázli egy isten csínytevésének köszönhető, akkor ahhoz az istenhez. Különben nem volt semmilyen vallás követője, de ez alkalommal bármilyen istennel beérte. Hálaima. Ó, istenem, tényleg!...Imádlak!
Josimi felállt, és akaratlanul szavak törtek elő a torkából.
– Jódzsi!
Erre a hangra Kuramoto Jódzsi (fiúk, 8.) teste összerándult egy pillanatra, de hamarosan kimérten hátrafordult. Latinos jellegű arcán a szeme tágra nyílt a sűrű szemöldök alatt, majd visszarendeződött eredeti állapotába. Abban a szemvillanásnyi időben mintha Jódzsinak teljesen kifejezéstelen lett volna az arca, de biztos csak káprázat volt. Rögvest mosoly terült szét Jódzsi arcán. Ez annak a fiúnak a megszokott arca volt, aki Josimit bárkinél jobban szerette.
– Josimi!
– Jódzsi!
Josimi, vállán a hátizsákkal, jobb kezében a Governmentet lóbálva futott Jódzsihoz. Arca deformálódott, és érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe.
Abban a kis űrben, amely hirtelen keletkezett ott a bozótban, Jódzsi megölelte Josimit. Gyengéden, de erőteljesen.
Jódzsi azután szó nélkül Josimi ajkára helyezte a száját. Azután Josimi szemhéját is megcsókolta. Azután az orra hegyét csókolta meg. Úgy csókolta, mint máskor. Bár nem volt épp a legalkalmasabb helyzet, de Josimi érezte, hogy testét elönti a boldogság.
– Hát épségben vagy! Aggódtam – nézett mélyen Josimi szemébe Jódzsi, amikor végül eleresztette az ajkát.
– Én is. Én is! – válaszolt Josimi, továbbra is Jódzsihoz simulva. A szeméből potyogtak a könnyek, és végigcsurogtak az arcán.
Amikor Jódzsi korábban elindult, rápillantott Josimire, aki sírós arccal nézett utána. Azután ő maga is elindult, és mennyi aggodalmat kellett reggeltől mostanáig átélnie! És most találkozhatott azzal az emberrel, akiről azt hitte, hogy soha többet nem látja élve.
– Hihetetlen szerencse! – mondta Jódzsi, mint aki csak most lepődött meg.
– Igen, tényleg, tényleg az. Már azt hittem... Azt hittem, hogy többet nem találkozunk. Milyen szörnyű, hogy ez történt velünk!
Jódzsi gyengéden megsimogatta a zokogó Josimi haját.
– Most már semmi baj. Bármi történjék is, maradjunk együtt!
Jódzsi erőt sugárzó szavaira Josimi érezte, hogy egyre jobban elöntik a könnyek. A szabály, hogy csak egyvalaki maradhat életben, de most csak az számít, hogy együtt lehetek azzal, akit a legjobban szeretek. Mondták, hogy lejárhat az idő, akkor mi maradjunk addig végig együtt. Ha valaki megtámad, te megvédesz. Ó, istenem, ez nem álom, ugye?
Eszébe jutott egy csomó dolog, ami azóta történt, hogy a másodikos osztályváltásnál Jódzsival találkozott. Főleg az az őszi nap másodikban,amikor minden kezdődött, véletlenül találkoztak a városban, és elmentek moziba. Aztán arra a karácsonyi napra gondolt, amikor felesben ettek egy szelet epres tortát a cukrászdában, majd az aznap esti csókra, az év utolsó napjára és az újévi szentélylátogatásra, amikor magától értetődőn a földig érő ujjú kimonóját vette fel. (Az ő jósjegye kis szerencsét, Jódzsié nagy szerencsét mutatott, és Jódzsi kicserélte vele az övét.) Nem fogja elfelejteni a január 18-át sem, azt a szombati napot, amikor először töltötte az éjszakát Jódzsiéknál.
– Hol voltál eddig? – kérdezte Josimi, mire Jódzsi a település felé mutatott.
– Ott az egyik házban. De tudod, a nyakörv felrobban, ha tizenegykor még mindig ott vagy. Ezért...
Természetesen Jódzsi arca komoly volt, de Josimi hülyén érezte magát. Itt volt a közvetlen közelében, pedig a játék kezdetétől mostanáig azon gondolkodott, hol lehet. Erre kiderül, hogy ott volt az orra előtt...
– Mi baj?
– Én is. Én is az egyik házban rejtőztem. Biztos nagyon közel voltunk egymáshoz.
Ezen nevettek egy kicsit. Miközben Jódzsi mosolyát figyelte, Josimi fürdött az örömben, amiben akkor lehet részünk, ha egymásra mosolyoghatunk valakivel, akit szeretünk. Lehet, hogy lényegtelennek tűnik, de nem, semmiképpen nem az. Ez a legfontosabb. És most vissza tudta szerezni magának ezt az örömet.
Jódzsi lassan elhúzódott Josimitől. Mintha most tűnt volna fel neki, Josimi jobb kezére pillantott. Erre Josimi észrevette, hogy még mindig szorongatja a pisztolyt. Zavartan mosolygott.
– Ó, de hülye vagyok...
Jódzsi visszamosolygott rá.
– Egész jó fegyvered van. Nekem csak ez jutott. – Azzal megmutatta, mi van a kezében. Josimi észre sem vette, de tüzetesebben szemlélve megállapította, hogy valami régiségkereskedésbe való tőr, egy tantó lehet. A markolatára tekert zsinórok leszakadoztak, a markolatvédő cubán már meglátszott az idő vasfoga. Jódzsi kihúzta kissé a pengét, hogy megmutassa, a tőrön is foltokban terjedt a rozsda. Visszatolta, és betűzte a nadrágja övébe.
– Mutasd csak egy pillanatra! – mondta Jódzsi, és Josimi a csövét oldalra fordítva odanyújtotta neki.
– Tartsd magadnál, Jódzsi. Nem is tudnám normálisan használni...
Jódzsi bólintott, és átvette a Colt Governmentet. Megfogta a markolatát, és ellenőrizte a biztonsági szerkezetét. Elhúzta a závárzatot, kilátszott a csőből az első lövedék. A kakas folyamatosan fel volt állítva.
– Van hozzá töltény?
Persze már be volt tárazva a kapacitásnak megfelelő számú töltény, de Josimi bólintott, beletúrt a táskájába, és odanyújtotta Jódzsinak a töltényes papírdobozt. Ő pedig fél kézzel átvette, hüvelykujjal kinyitotta a fedelét, és ellenőrizte a tartalmát, aztán zsebre vágta.
A következő pillanatban Josimi azt hitte, rosszul lát. Illetve azt se nagyon tudta fölfogni, hogy mit lát, csak Jódzsi kezére meredt, mintha valamilyen megmagyarázhatatlan bűvészmutatványon ámuldozna.
Jódzsi neki szegezte a Colt Governmentet.
–..Jódzsi...
De azért még nem mozdult onnan, és Jódzsi két-három lépést hátrább lépett.
– Jódzsi? – szólongatta Josimi még egyszer, és akkor végre feltűnt, hogy Jódzsi arca nem olyan, mint amilyennek ő ismerte.
Jódzsi arca eltorzult. Hosszú szempillák, szinte horgas nagy orr, széles száj. A részletek ugyanazok, de ezt a torz arcot, a szája szélén kivillanó fogakkal Josimi még sohasem látta.
És ebből a torz fejből szavak jöttek elő.
– Menj innen! Gyorsan tűnj el innen!
Josimi egy pillanatig nem is tudta, mit mondott Jódzsi. Jódzsi idegesen folytatta:
– Azt mondtam, takarodj el innen!
Josimi továbbra sem tért magához, és hallotta magát, ahogy szavakat présel ki a száján.
– De miért?
Jódzsi hangján egyre jobban érződött az idegesség.
– Hogy képzeled, hogy együtt maradok egy olyan nővel, mint te! Gyorsan menj innen, a fenébe is!
Először lassan, viszont egyre gyorsuló tempóban valami recsegve-ropogva omladozni kezdett Josimiben.
– Miért? – Josimi hangja reszketett. – Én... Valami rosszat csináltam?
Jódzsi változatlanul Josimire fogta a fegyvert, elfordította a fejét, és kiköpött.
– Ne röhögtess! Annyit még én is tudok, hogy egy utolsó kis lotyó vagy. Hogy többször elkaptak a rendőrök. Ráadásul apádhoz hasonló korú pasasokkal fekszel le. Még ezt is tudtam! Hogy bízhatnék meg egy olyan nőben, mint te?
Josiminek tátva maradt a szája, Jódzsi arcába bámult.
Ez mind igaz volt. Néhányszor letartóztatták, amikor rajtakapták bolti lopáson, és egyszer elővezették amiatt is, mert Szóma Micukóékkal gimnazistákat zsaroltak. És ott vannak még a kuncsaftok.
Már jó régen, kétszer-háromszor lefeküdt azokkal az öreg krapekokkal, akiket Szóma Micuko mutatott be neki. Tagadhatatlan, hogy jó kereseti lehetőség volt, és különben is mindenki így csinálja. Akkoriban meg különösen utált mindent, eljátszotta a felnőttet a számára még szokatlan sminkeléssel, és nem tartotta rossz dolognak, hogy együtt van azokkal a maguk módján kedves fickókkal. Sejtette, hogy Jódzsi is tud ezekről a dolgairól.
De az óta az őszi nap óta, mióta Jódzsival jár, felhagyott mindezekkel. Persze továbbra is Szóma Micukóval és Simizu Hironóval barátkozott, mert hát mégsem játszhatta ő egyedül a jó kislányt, de legalább nem kurválkodott többé, és a többi csúnya dologból is lehetőség szerint igyekezett kimaradni. Végig azt hitte, hogy ezzel Jódzsi is megbocsát neki, és szereti.
Végig azt hitte.
Josimi szeméből könnyek buggyantak ki.
– Én már nem csinálok ilyesmit.
Érezte, hogy a korábbiaktól eltérő könnyek patakzanak végig az arcán.
– Hozzád... hozzád illő nő akartam lenni.
Ennek hallatára Jódzsi egy pillanatig úgy meredt Josimire, mint akit letaglóztak, de rögtön visszatért arcára az előbbi kifejezés.
– Mit hazudozol itt nekem?! Hagyd már ezeket a műkönnyeket!
Josimi könnyes szemmel pislogott Jódzsira. Újabb szavak szakadtak ki belőle:
– Akkor meg... akkor meg miért jártál velem?
Jódzsi azonnal válaszolt.
– Gondoltam, a hozzád hasonló csajokat rögtön meg lehet dugni, egyértelmű! Menj már innen! A fenébe veled!
Ki tudja, minek a hatására, Josimi megindult Jódzsi felé. Talán mert nem akarta tovább hallgatni a szavait, vagy mert nem bírta megemészteni a tényt, hogy Jódzsi rászegezi a fegyvert.
– Hagyd abba! Kérlek, ne csináld! – sikította sírva, és megpróbálta kiszedni a fiú kezéből a pisztolyt.
Jódzsi félrefordult, és ellökte magától Josimit. A hátizsák lecsúszott a válláról a bal kezén, és Josimi a hátára zuhant a fűbe.
Jódzsi rögtön fölé tornyosult.
– Mi a fenét csinálsz?! A fenébe! A fenébe is, meg akarsz ölni! Akkor inkább én öllek meg itt rögtön, a fenébe!
Jódzsi Josiminek szegezte a fegyvert, aki két kézzel kapaszkodott a fiú jobb csuklójába. Jódzsi a baljával azonnal ráfogott a saját pisztolyt markoló jobb kezére. Jódzsi keze vészesen süllyed. Az ő homloka felé! Josimi szinte hallotta, ahogy kiszökik a vér a fejéből.
Josimi felfelé tolta a kezét és teljes erejéből kiabálta:
– Jódzsi! Kérlek! Hagyd abba, Jódzsi!
A fiú nem válaszolt semmit. Lenézett Josimire, és a szeme véreres volt. Gépszerűen monoton erővel és mozdulatokkal ereszkedik lejjebb és lejjebb a karja. Már csak öt centi, már csak négy, már csak három, az a golyó már súrolhatná Josimi haját, és már csak kettő, már csak...
Josimi szomorúságtól és félelemtől darabokra szaggatott szívébe hirtelen beférkőzött egy gondolat.
Mindent megértett. Nem akarta ugyan megérteni, de szeretett Jódzsija csak egy délibáb volt. De...
De nagyszerű délibáb volt. Amikor vele volt, elhitte, hogy újra kezdheti. Jódzsi volt az, aki megajándékozta ezzel a délibábbal. Ha ő nem lett volna, nem láthatta volna ezt az álmot.
Jaj, amikor Siroiva egyetlen hamburgeres bódéjánál kettesben fagyiztak... Belekente a fagyit az orrába, és Jódzsi azt mondta rá, hogy igazán helyes lány. Azok a szavai legalábbis őszinték voltak.
...Szerettem.
Josiminek hirtelen kiszállt a karjából az erő. Jódzsi a homlokához tartotta a fegyvert. Azok az ujjak mindjárt meghúzzák a ravaszt.
Josimi ránézett, és halkan megszólalt:
– Köszönöm, Jódzsi. Boldog vagyok, hogy veled lehettem.
Jódzsi szeme elkerekedett, mintha most eszmélt volna rá valami fontos dologra, és mozdulatlanná dermedt.
– Semmi baj... Lőj!..
Josimi mosolygott, és lehunyta a szemét.
Jódzsi karja a Josiminek fordított fegyverrel remegni kezdett.
Josimi egy darabig várta, hogy a tűzforró golyó belehasítson a fejébe, de akármeddig várt, nem hallott durranást.
– Josimi... – hallott helyette egy rekedtes hangot.
Erre Josimi lassan, még egyszer kinyitotta a szemét.
Pillantása találkozott Jódzsiéval. Vékony könnyfátyolon át látta, hogy Jódzsi szeme visszaalakul azzá a szemmé, amelyet szeretett.
És azt is, hogy abban a szemben megbánás és önvád is tükröződik halványan.
Jaj...
Jaj... Megértetted...? Jódzsi... Tényleg?
Barátságos, ugyanakkor valahol furcsán sercegő, kellemetlen hang hallatszott. Mint amikor a cipősarok megcsúszik a nedves padlón. Lényegében ugyanabban a pillanatban Jódzsi jobb keze meghúzta a ravaszt. Bár nem szándékosan, csak egy egyszerű görcs miatt. Josimi akaratlanul felsikított a petárdához hasonló dörrenésre, de a cső már nem felé irányult, és a lövedék a feje felett csapódott be, kis porfelhőt kavarva, a fűvel benőtt földbe.
Jódzsi erejét vesztett felsőteste lassan ráhajlott Josimire. Utána nem mozdult többé.
Josimi sietve próbált kievickélni Jódzsi teste alól, és a fekete diákruha vállán túl egy mosolygó arccal találta magát szembe. Régi jó barátja, Szóma Micuko állt ott.
Josimi nem értett semmit az egészből. Csak valamiért a lelke mélyéig elszörnyedt a Micuko angyalian kedves, szép arcán ülő mosoly láttán.
Mindenesetre Micuko megkérdezte, hogy minden rendben van-e, megfogta Josimi kezét, és kihúzta Jódzsi teste alól.
Josimi dülöngélve felállt a burjánzó növények között, és meglátta, hogy Jódzsi fejébe hátul egy éles sarló mélyedt bele. (Sarló! A siroivai viszonylatban is városi gyereknek számító Josimi életében először látott ilyet.)
Micuko egyelőre hagyta a sarlót, és nekiállt, hogy kiszedje Jódzsi jobb kezéből a Colt Governmentet. Jódzsi izmai görcsbe rándultak, és az ujjai iszonyúan megmerevedtek, ezért egyenként kellett őket eltávolítani, míg végre megkaparintotta tőle. Akkor elmosolyodott. Josimi csak nézte Jódzsi testét, amelyben már nem volt élet, és reszketett. Reszketett, mint a nyárfalevél. Túl fontos dolgot veszített el túl hirtelen. Hasonlított ahhoz, amit akkor érzett, amikor kiskorában (amikor még ártatlan volt) a féltve őrzött üvegfigurája egy rossz pillanatban leesett a földre, és eltört. Csak a súlyát össze sem lehet mérni a mostanival.
Josimi tudata az ég magasságából visszazuhant a földre, és meglátta (persze végig nézte, de nem jutott el a tudatáig), hogy Micuko megfogja a Jódzsi nyakában lévő sarlót, két kézzel megmarkolja a nyelét, és ráncigálva próbálja kihúzni. Jódzsi feje együtt mozgott vele.
– Neeeeeeeee! – kiáltotta, és ellökte onnan Micukót, aki fenékre esett a fű közé, és formás lába combig kilátszott a rakott szoknya alól.
Josimi, mit sem törődve Micukóval, ráborult Jódzsi testére. A testre, amelynek a fejéből egy sarló áll ki. Josimi szeméből ömlöttek a könnyek. A sarló azt üzente neki, hogy hiába rázza, Jódzsi nem támad fel. Ne rázz! Bennem van egy sarló, úgy fáj.
Josimit újra és újra elöntötték az érzelmek. Már-már összecsapott a feje felett a gondolat, hogy összedőlt a világ. Belegondolt, hogy mi okozta mindezt, és könnyel telt szemével szinte felnyársalta a mellette ülő Micukót. Halálra akarta döfni a tekintetével. Már nem foglalkoztatta olyasmi, hogy milyen játékban vesz részt, ki a barát, és ki az ellenség. Igen. Ha van itt gyűlöletes ellenség, akkor az Szóma Micuko, aki elrabolta tőle azt, akit szeretett.
– Miért ölted meg?!
A szavak visszhangzottak benne. Mintha egy üres, emberi formát öltött barlanggá változott volna. De attól még elhagyták ezek a szavak a száját. Furcsa dolog az emberi test.
– Miért?! Miért ölted meg? Nem vagy normális! Hogy tehetted? Boszorkány! Miért kellett megölnöd? Miért?
Micuko elégedetlenül húzta félre a száját.
– Kis híján megölt téged. Csak segítettem neked.
– Nem igaz! Jódzsi megértette! Megértett engem! Boszorkány vagy! Megöllek! Meg foglak ölni téged! Jódzsi megértett engem!
Micuko fejcsóválva vállat rántott, és Josiminek szegezte a Governmentet. Josimi szeme tágra nyílt.
És Josimi még egyszer hallotta azt a száraz puffanást. A homlokán ütést érzett, mintha nekirepült volna valamilyen tompa tárgy. Csak ennyi volt.
Jahagi Josimi rázuhant volt kedvesére, Kuramoto Jódzsira, és nem mozdult többet. A negyvenötös átmérőjű lövedék miatt a feje hátsó részének a fele eltűnt. A szája megmaradt, nyitva volt, mintha valamit kiáltani szeretne, és a széléről vér csordogált. Jódzsi egyenruhájára folyt, és fekete foltot hagyott.
Szóma Micuko leengedte a füstölő csövű Colt Governmentet, és még egyet rántott a vállán. Azt hitte, legalább egy ideig használhatja majd Josimit golyófogónak.
Azután megszólalt:
– Igen, én is azt hiszem, hogy megértett téged. – Lehajolt, és Josimi fél fejéhez, füléhez közelítette a száját. A fülcimpáján a szürke, zselészerű agyvelő és a vér visszataszító díszítésként éktelenkedett.
– Úgy láttam, mégsem fog megölni téged, ezért inkább én végeztem vele.
Utána újra nekiállt, hogy kiszedje Jódzsi fejéből a sarlót.

[Maradt 25 fő]

31

Az iménti hangot Sújáékig sodorta a szél. Súja felemelte a fejét. Azután még egyszer. Várt egy darabig, de több nem jött. Csak az ágak zizegése hallatszott a bozót felől.
Súja a mellette ülő Kavadára tekintett.
– Ez most... fegyver hangja volt?
– Az volt – állapította meg Kavada.
– Valaki megint... – kezdett bele Noriko, de Kavada megrázta a fejét.
– Azt nem lehet tudni.
Kisvártatva Kavada szólalt meg. Néhány percig mindhárman hallgattak az előbb, és a két durranás indította el újra a beszélgetést.
– Figyeljetek rám. Örülök, ha megbíztok bennem... De mint már az előbb is mondtam, életben kell maradnunk a végéig. Ezzel kapcsolatban tisztáznunk kell valamit.
Kavada Súja felé fordult.
– Felkészültél, hogy kíméletlen leszel, Nanahara?
Súja nagyot nyelt.
– Kivel? A kormánnyal?
– Persze, azzal is.
Kavada bólintott, aztán folytatta:
– Ugyanakkor az osztálytársainkkal szemben is. Ha nekünk támadnak.
Súja lehajtotta a fejét, azután válaszolt:
– Ha úgy alakul, akkor muszáj lesz, nem? – Kicsit lehalkult a hangja.
– Akkor is megteszed, ha az ellenfél lány?
Súja összeszorított szájjal nézett Kavadára. Megint elkapta a tekintetét.
– Muszáj lesz, nem? – mondta még egyszer.
– Oké. Ha tudod, akkor jó.
Kavada bólintott, és keresztbe tett térdén megigazította a shotgunt. Hozzátette:
– Ha minden egyes alkalommal rosszul leszel, amikor megölsz valakit, a következő pillanatban valaki más végez veled.
Súja gondolkozott egy kicsit, és habozott egy darabig, hogy megkérdezze-e vagy ne. Bár úgy ítélte meg, hogy nem szabad megkérdeznie, mégis szóra nyílt a szája.
– Te is... kíméletlen voltál? Egy éve?
Kavada vállat vont.
– Aha. Részletesen tudni akarod, hogy hány fiút és hány lányt öltem meg, míg megnyertem?
Noriko keresztbe tette a karját a mellén, és megszorította a könyökét.
– Nem... nem – rázta Súja a fejét. – Semmi értelme ilyesmit megtudnom.
Újra hallgattak, de nemsokára Kavada szólalt meg, tőle szokatlan módon mintha mentegetőzni akarna.
– Nem tehettem mást. Volt, aki félig megőrült... Volt, aki gond nélkül megölt volna akárhány embert... Akivel viszonylag jóban voltam, hamar meghalt, nem tudtam társulni senkivel. Én pedig... nem tudtam azt mondani, hogy akkor nem bánom, öljenek meg nyugodtan.
Kis szünetet tartott és folytatta:
– Volt még egy feladatom is. Amiatt nem halhattam meg.
Súja felemelte a fejét.
– Mivolt az?
– Egyértelmű. – Kavada mosolygott ugyan, de a szemén átcikázott egy villám. – Hogy lerombolhassam ezt a rohadt trágyadombot. Ezt az országot, amelyik belekényszerített minket ebbe a rohadt trágya játékba.
Súja arra gondolt, miközben Kavada haragos szája szélét figyelte, hogy ezzel ő is így van. Ő is be akarja nyújtani a számlát azoknak, akik mozgatják ezt a játékot. Akik gond nélkül megrendezik ezt az idétlen székfoglalósdit, amelyben egymást kell gyanúsítgatniuk, megutálniuk. Szétverni és a pokol fenekére küldeni őket mind.
És... Arra gondolt, hogy az előbb Kavada mellesleg megjegyezte, akivel jóban volt, az hamar meghalt, de könnyen lehet, hogy az illető ugyanolyan közeli barátja volt, mint neki Jositoki.
Meg akarta kérdezni, de végül mégsem tette, hanem másvalamit hozott szóba.
– Azt mondtad, mindenfélét tanultál... Tehát emiatt?
– Igen – bólintott Kavada. – Nem sok hiányzott, hogy tegyek is valamit ezzel az országgal szemben.
– De mit...?
Súja kérdésére Kavada erőltetetten vigyorgott, és megrázta a fejét.
– Egy kész rendszert szétverni nem olyan könnyű, mint beszélni róla. De valamit csinálhattam volna. Illetve most is meg akarom tenni. Ezért most is életben fogok maradni.
Súja ránézett a felhúzott térdei közé lógatott revolverre, aztán újra felkapta a fejét, mert hirtelen átfutott az agyán egy gondolat.
– Hallod, elmagyaráznál nekem valamit? Mármint ha tudod...
– Mit?
– Ennek a játéknak az értelmét. Hogy van-e értelme egy ilyen dolognak.
Kavada kicsit elkerekítette a szemét, de rögtön lehajtotta a fejét, és halkan röhögcsélni kezdett. Láthatóan nevethetnékje támadt.
Azután végre megszólalt:
– Már hogy lenne neki?
– De... – kezdte Noriko – azt mondták, védelmi szempontból szükség van rá.
Kavada arcáról még nem tűnt el a vigyor, és közben a fejét rázta.
– Ez egy őrült hadoválása. Bár lévén, hogy az egész ország be van csavarodva, valószínűleg itt ezt kell normálisnak tekinteni.
– Akkor meg – Súja érezte, hogy a testét újra elönti a forrongó düh – miért nem szűnt még meg?
– Egyszerű. Senki nem mond semmit, így aztán folytatódik.
Látta, hogy Sújának és Norikónak elállt a szava, ezért még hozzáfűzte:
– Na tehát. Ebben az országban a hivatalnokok mind idióták. Ráadásul, ha nem vagy idióta, nem lehet belőled hivatalnok. Feltehetőleg amikor először kitalálták ezt a kiváló játékot – valamelyik kattant katonai szakértő agyából pattant ki –, senkinek nem volt egy szava sem ellene. Aki szakmai dolgokba szól bele, nagyon megégetheti magát. És aztán ami egyszer elkezdődött, azt nemigen állítják le ebben az országban. Ha fölöslegesen beleártod magad valamibe, búcsút mondhatsz az állásodnak. A jobbik esetben, mert az is könnyen megeshet, hogy ideológiai átnevelés címén kényszermunkára küldenek. Hiába ellenzi lényegében mindenki, senki nem szól semmit. Ezért nem változik semmi. Ebben az országban sok furcsa dolog van, de mind ugyanúgy épül fel. Olyan, mint a fasizmus. És...
Kavada végignézett az arcukon.
– Ti sem, illetve velem együtt mi sem merjük még azt sem kimondani, hogy valami nem stimmel. Nektek is fontosabb a saját életetek, nem?
Súja meg sem tudott szólalni. A düh, amit érzett egy pillanat alatt lecsillapodott.
– Szégyellem, de így van – mondta Noriko.
Súja a lányra nézett. Noriko szomorúan sütötte le a szemét. Na igen, gondolta, pontosan így érezte ő is.
– Volt egy DKN nevű ország. Hallottatok róla? – kérdezte Kavada. Súja ránézett, Kavada pedig egyenesen előrefelé fordult, és az orra előtt lévő fa levelei között magányosan kikandikáló rózsaszín azáleaféleség környékét bámulta.
Hirtelen mi üthetett belé, gondolta Súja, de azért válaszolt.
– Hát persze. A mostani KDÁ déli felén.
A hivatalos nevük Dél-koreai Népköztársaság és Koreai-félszigeti Demokratikus Állam. Tőlünk, azaz a Nagy Kelet-ázsiai Köztársaságtól nyugatra, a tenger túlpartján, hosszú időn keresztül tartott a viaskodás ugyanazon nép két állama között – ennyi még a tankönyvekben is benne volt. A könyvek szerint „a DKN baráti ország volt, ám az Amerikai Birodalom és a KDÁ imperialista elemeinek összeesküvése folytán 1968-ban a KDÁ erőszakos terjeszkedésének áldozatává vált”. (Természetesen utána úgy folyatódik, hogy „hazánk kötelessége a Koreai-félsziget egész lakosságának szabadsága és a demokrácia védelme érdekében, hogy elűzzük a KDÁ imperialistáit, területét annektáljuk, és így újabb lépést tegyünk a nagy kelet-ázsiai népcsoport együttélésének megvalósulása felé”.)
– Igen – bólintott Kavada. – Az az ország nagyon hasonlított ehhez. Zsarnokság, feltétlen behódolás a vezetőnek, ideológiai oktatás, az ország elzárkózása, az információ korlátozása és a besúgás támogatása. Csakhogy alig negyven év alatt kudarcot vallottak. Ezzel szemben a mi Nagy Kelet-ázsiai Köztársaságunk rendíthetetlenül menetel tovább... Szerintetek miért?
Súja elgondolkodott. Ebbe bele sem gondolt még soha. A tankönyv szerint a DKN bukása „az Amerikai Birodalom, illetve más imperialista hatalmak alattomos konspirációjának eredménye” (különben meg erről a szóhasználatról nem is gondolná az ember, hogy a könyvet középiskolásoknak szánták).
De akkor miért áll még mindig sértetlenül a Nagy Kelet-ázsiai Köztársaság? Igaz, nem elhanyagolható körülmény, hogy a DKN és a KDÁ közös szárazföldi határral rendelkezett.
Rázta a tejét.
– Nem tudom.
Kavada Súja szemébe nézett, biccentett, és újra beszélni kezdett.
– Először is ott van az egyensúly kérdése.
– Egyensúly?
– Igen. Szemben azzal, hogy a DKN-ben mindenre kiterjedően ellenőrzés alatt tartották a társadalmat – jó, persze nálunk is az elnyomás és az ellenőrzés az alap –, de nálunk rendkívül ügyes – azaz így utólag megállapíthatjuk, hogy rendkívül ügyes – módszerrel meghagytak valamennyi szabadságot. Ezzel beetették az embereket, másrészt viszont közölték, hogy „minden állampolgár veleszületett joga a szabadság. A társadalmi jólét érdekében azonban elengedhetetlen, hogy a szabadságnak időnként korlátokat szabjunk”. Ugye frázisnak nem is rossz?
Súja és Noriko szó nélkül hallgatta Kavadát.
– És így megszületett ez az ország, hetvenhat évvel ezelőtt.
Ekkor Noriko közbeszólt:
– Hetvenhat évvel ezelőtt? – Rakott szoknyás térdét átkarolva csodálkozva hajtotta félre a fejét.
– Nehogy már!... – mondta Kavada. – Még ezt sem tudtátok?
Noriko Sújára nézett. Súja odabiccentett neki, aztán visszafordult Kavadához.
– Hallottam erről valamennyit. Mesélik, hogy nagy hazugság, ami a törikönyvekben van, és a Vezér nem is a háromszázhuszonötödik, csak a tizenkettedik.
Ezt Mimura Sindzsi mondta el neki. Nem csoda, ha Noriko nem tud róla, ilyesmit nem tanítanak az iskolában, és a felnőttek is általában hallgatnak róla (illetve lehet, hogy van felnőtt, aki még csak nem is tudja). Súja is hüledezett, amikor Sindzsi mesélte neki. Alig nyolcvan évvel ezelőtt, az első vezér megjelenéséig, azaz a forradalom előtt az állam nevétől kezdve a rendszeren át minden más volt, mintha nem is ugyanez az ország lett volna. (Sindzsi azt mondta: „Addig állítólag feudalizmus volt. A férfiak borotvált fejük tetején extravagáns copfot viseltek. Társadalmi osztály szerinti megkülönböztetés is létezett, de összességében még mindig jobb volt, mint ma.”)
Súja rápillantott Noriko meglepett arcára, ahogy meghallotta Kavada következő kijelentését:
– Persze lehet, hogy igazából ez is hazugság. – Ő maga is értetlenül ráncolta a homlokát.
– Ezt meg hogy érted?
Kavada mosolygott, és félvállról mondta:
– Hogy nincs is Vezér. Csak kitaláció. Állítólag.
– Hogy micsoda?
– Ne már... – Noriko hangja kissé eltompult. – De hát benne van a hírekben, és újévkor a rezidenciáján az emberek előtt...
– Ugye rögtön ez jut eszedbe? – nevetett rá Kavada. – Csakhogy kik azok az emberek? Találkoztál már valakivel, aki volt ott? Mi van, ha azok színészek, ugyanúgy, mint a Vezér maga?
Súja elgondolkodott ezen a lehetőségen, és rögtön rosszul lett. A bizonytalanság miatt, hogy talán minden hazugság, az igazság pedig nincs sehol.
– Ez igaz? – kérdezte nehezen forgó nyelvvel.
– Azt nem tudom. Én is csak hallottam, de tény, hogy elég hihető történet.
– Kitől hallasz te ilyesmiket? Utánanéztél a számítógépes hálón vagy min?
Súja azért kérdezte ezt, mert eszébe jutott Mimura Sindzsi, de Kavada megint csak nevetésre húzta a szája szélét.
– Sajnos hülye vagyok a számítógépekhez, de annyi más módja van, ha egyszer elhatározod, hogy utánanézel. Mindenesetre azért hihető, mert ezzel a módszerrel nem adják egyetlen ember kezébe a legfelsőbb hatalmat. Így pedig a kormány központi figurái mind egyenlők. Szabadságot mindenkinek! Ha pedig szabadságot, akkor azonos kötelességeket is. Csak semmi részrehajlás! Így senkinek nem lehet rá egy szava sem, de egy kis átverés mégis van a dologban... Az állampolgárokat pedig nem szükséges mindezekről tájékoztatni. A lényeg, hogy legyen egy alak a középpontban.
Kavada kifújta a levegőt, azután folytatta:
– Mindegy, most kisebb dolgunk is nagyobb ennél... Csak annyit még, hogy ez az ország baj nélkül megtette az első lépést. Majd egyiket a másik után, és ügyesen haladt. Ebben az esetben az ügyes haladás azt jelenti, hogy modern ipari államként sikeresen működött. Szinte teljesen elzárkózik a külvilágtól, de ennek dacára egy harmadik országot, amelyik sem az Amerikai Birodalomhoz, sem a mi országunkhoz nem húz, egyre inkább bevon a gazdaságba. Tőle szerzi be a nyersanyagot, és neki adja el a késztermékeket. Méghozzá könnyedén. Nem csoda, mert az itteni termékek legtöbbje jó minőségű. Ebben egyáltalán nem maradunk el Amerikától. Mindössze csak az űrtechnológiában és a számítástechnikában vagyunk egy kicsit hátrányban. Mindez a kiemelkedő minőség, a csapatszellem és a kormány elnyomó politikájának az eredménye. De még azzal együtt is... – Megtorpant. Megrázta a fejét, és folytatta. – Ha egyszer így beválik valami, az emberek ódzkodnak a gondolattól, hogy a rendszer megváltozzon. Minden rendesen működik, jólétben élnek, úgyhogy bolondok lennének mindezt felborítani csak azért, mert ezzel jár némi kellemetlenség. Magától értetődő, hogy a jólétért áldozatot kell hozni.
Kavada visszafordult Sújához, és gunyorosan elmosolyodott.
– A kellemetlenségek és áldozatok egyike pedig ez a remek játék. Persze lehet, hogy a résztvevők és a családjuk szenvednek miatta, de akkor sem érint túl sokakat. A legtöbb család is beletörődik idővel. Azt mondják, az idő begyógyítja a sebeket.
Hosszú kerülő út után tehát Kavada története visszaért a Nagy Kelet-ázsiai Köztársaság büszkeségéhez, ehhez a rohadt játékhoz. Talán úgy találta, hogy Súját a hallottak letörték, mert megkérdezte tőle:
– Mi baj?
– Mindjárt hányok – válaszolta Súja. Végre kezdte tisztán látni, hogy mit jelentett, amit Mimura Sindzsi mondott neki egyszer: „Ez itt a megvalósult fasizmus. Ilyen gáz helyet sehol másutt nem találsz a világon.” Biztos, hogy Sindzsi mindezeket már régen tudta.
– Hűha. Na, akkor mondjak valamit, ami még undorítóbb? – Úgy látszott, mintha Kavada még élvezné is a dolgot. Folytatta. – Arra gondoltam, hogy a DKN és a mi országunk között a másik különbség az etnikai jelleg lehetett.
– Etnikai jelleg?
Kavada bólintott.
– Igen. Úgy értem, hogy az ország mostani rendszere egészen jól illik a lakók mentalitásához. Nem szegülnek szembe a feletteseikkel. Könnyen befolyásolhatók, hajlandók másoktól függeni, és csoportorientáltak. Maradiak, és úgy gondolkodnak, hogy „csak-nehogy-történjen-valami”. Olyan menthetetlenül birkák, hogy ha valaki meglebegtet előttük egy jól hangzó indokot, például, hogy „mindannyiunk érdeke” vagy hasonló, akkor még a besúgástól sem riadnak vissza, sőt meggyőzik magukat, hogy jót cselekedtek... Ez mind hozzájárul. Nincs mire büszkének lenni, és nem kell benne logikát keresni. Nem tudnak a saját fejükkel gondolkodni. Úgyis könnyebb sodródni az árral. Komolyan hányhatnékom van.
Ez így igaz, tényleg visszataszító történet volt. Sújának kavargott a gyomra. Noriko egyszer csak közbeszólt:
– Szerintem ez nem így van.
Súja is és Kavada is ránézett. Norikón talán most jött ki az eddigi fáradtság, mert görbe háttal kulcsolta át a térdét, de attól még kettejük arcára emelt tekintettel, határozott hangon beszélt.
– Én nem tudtam semmiről. Rengeteg dolgot most hallottam először. De ha mind igaz, amit meséltél, és én tudtam volna minderről, biztos, hogy nem tűrtem volna szó nélkül. Biztos mindenki azért olyan, amilyen, mert semmit sem sejtenek. Nem akarom azt gondolni, hogy mi mind ilyen förtelmes emberek vagyunk. Nem mondom, hogy különösebben nagyszerűek lennénk, de ugyanúgy képesek vagyunk gondolkodni, mint bárki más a világon.
Ennek hallatán Kavada mosolyogni kezdett. Méghozzá rendkívül kedvesen.
– Milyen jólelkű vagy, Noriko – mondta.
Súja viszont újból szemrevételezte Noriko arcát. Az osztályban nem keltett különösebben feltűnést, és végig meg volt róla győződve, hogy Noriko olyan típus, aki nem nagyon fejti ki a véleményét mások előtt. Furcsán hangzik, de úgy vette észre, hogy amióta ez a játék elkezdődött, egymás után tűnnek elő Noriko eddig ismeretlen tulajdonságai. Bár lehet, hogy ez csak annyit jelent, hogy ő volt a hülye. És vajon Jositoki pontosan látta Norikónak ezt az oldalát is?
Mindenesetre nagyságrendekkel értelmesebb megnyilvánulás volt, mint az, hogy „mindjárt hányok”. Ennek tetejébe még igaza is van – gondolta Súja. Akárki akármit mond, ez az ország a hazájuk, itt születtek, itt nőttek fel. (Bár a jelenlegi helyzetben kérdéses, hogy meddig nőhetnek még.) Lehet, hogy az úgynevezett Amerikai Birodalom egyszer felszabadítja az országot, de alapvetően ez belpolitikai ügy, nem várhatják el mások segítségét. Végső soron nem is valószínű, hogy lesz rá alkalmuk, hogy valaha igénybe vehessék.
Ezzel Súja visszanézett Kavadára, és megkérdezte:
– Figyelj, Kavada... Szerinted meg tudjuk változtatni az országot?
Kavada a fejét rázta, mire Súja elszontyolodott. Azt hitte, Kavada azt fogja mondani, hogy persze, mivel ő maga mondta, hogy szétveri ezt az országot.
Súja kissé ügyefogyottan kérdezte:
– De hát nem azt mondtad, hogy szétvered ezt az országot?
Kavada hosszú idő után először vett elő cigarettát, és rágyújtott, aztán karba tette a kezét.
– Elmondjam, hogy mire gondolok?
Súja bólintott.
Kavada kioldotta a karját, kivette a szájából a cigarettát, és kifújta a füstöt.
– Szerintem a történelemnek hullámai vannak.
Súja nem nagyon értette, vissza akart kérdezni, de Kavada még azelőtt folytatta:
– Egyszer, ha bizonyos feltételek megvalósulnak, akkor anélkül is megváltozik az ország, hogy mi tennénk érte valamit. Én nem tudom, hogy háború vagy forradalom kell-e ehhez. Az is lehet, hogy soha nem következik be.
Kavada szívott egyet a cigarettából, és kifújta.
– Amennyire én látom, most lehetetlenség lenne változtatni. Ahogy az előbb is mondtam, ez az ország tébolyodott, de jól fel van építve. Nagyon jól.
Kavada a cigarettát tartó kezével Sújáék felé bökött.
– Nos, adva van egy rothadó ország. Ha ez nem tetszik, akkor a legokosabb, amit tehetsz, hogy elhagyod, és elmész valahova máshova. Emigrálásra van mód. Akkor élhetsz anélkül, hogy szagolnod kéne a bűzt. Néha biztos honvágyad lesz, de a mindennapok kellemesen telnek... Csak én nem ezt fogom tenni.
Súja megdörzsölgette a combját. Kicsit remélte, Kavada azt fogja mondani, ahogy az előbb ő maga is kigondolta, hogy mindezek ellenére küzdeni akar, mert ez a hazája. Igen, erről Bob Marley is énekel: „Kelj fel, ne hagyd... A harcot fel ne add.” [Földes László fordítása.]
– Miért? – kérdezte.
De Kavada válasza némileg eltért attól, amire számított.
– Egoizmus. Bosszút akarok állni, és ha ez nem is több annál, oda akarok sózni egyet ennek az országnak. Csak ennyi. Aztán hogy ez elvezet-e majd az ország megújulásához, az igencsak kétséges.
Súja nagy levegőt vett, csak azután szólalt meg.
– Reménytelennek tűnik.
– Reménytelen is – mondta Kavada.

[Maradt 25 fő]

32

Amikor a két távoli lövés hangja elért hozzájuk, Jutaka megint összehúzta magát. Sindzsi is abbahagyta egy pillanatra a gépelést.
– Hát ez...
Sindzsi bólintott.
– Megint fegyverdörrenés.
De rögtön visszatért a munkájához. Nem szép dolog ilyet mondani, de most nem ér rá másokkal törődni.
Jutaka is újra Sindzsi kezét kezdte figyelni. A kötés helyett törülközővel becsavart markában a Berettát szorongatta, amit Sindzsi adott oda neki, hogy őrködjön.
– Na, Sindzsi, mit csinálsz a számítógépen? Most már igazán elmondhatnád – mondta bosszankodva.
Sindzsi, miután újra bekapcsolta a behívóprogramot, és betárcsázott a mobiltelefonnal, sietősen ütögetni kezdte a billentyűket, és közben ugyan mondogatott olyasmiket, hogy „Megvan! Ez az!”, meg „A francba, ja, akkor így van”, meg „Oké!”, de Jutakának nem magyarázott el semmit.
– Várj egy kicsit. Még egy kicsi kell...
Sindzsi tovább ütögette a billentyűket. A fekete-fehér képernyő kellős közepén egy ablakban százalékjelekkel és keresztekkel tarkított angol szöveg futott, és Sindzsi erre válaszolgatott.
– Jó.
Utoljára adatletöltésre adott parancsot, és megállt. Az alapműveletek természetesen Unixon mennek, de most egy másik ablakban jelent meg a letöltés állapotát mutató grafikon, annak megfelelően, ahogy hozzáalakította a Macintoshhoz. Sindzsi kinyújtott karral nyújtózkodott. Most már csak ki kell várni, hogy befejeződjön a letöltés. (Bár ha végzett, még át kell írnia a logot, hogy eltüntesse a bizonyítékot.) Utána pedig az adatok alapján fel kell építeni a haditervet. Vagy csak egyszerűen átírja az adatokat, vagy egy saját programot készít, és még ügyesebben vágja át őket. Az utóbbi kicsit macerás, de azzal is meglenne egy fél nap alatt.
– Sindzsi, mondd már el! – kérte újra Jutaka.
Sindzsi mosolygott, ő is eltávolodott a számítógéptől, és egy fának támaszkodott. Úgy érezte, hogy túlságosan izgatott, ezért mély levegőt vett, hogy lehiggadjon. Nem csoda, mert az előbb, amikor Jutakának mondta, hogy „egy Power Book 150-es”, akkor még nem volt benne biztos, de most már nyert ügye van.
Lassan beszélni kezdett:
– A lényeg, hogy azon gondolkoztam, hogyan szökhetünk meg innen.
Jutaka bólintott.
– És... – Sindzsi a saját nyakára mutatott. Ő maga nem láthatta, de Jutaka igen, azt az ezüstszínű nyakörvet, amilyen neki is volt.
– Igazából ezt akartam valahogy leszedni. Emiatt tudja az a szarházi Szakamocsi, hogy hol vagyunk. Tehát azt is, hogy mi most együtt vagyunk. Ennek köszönhetően hiába akarnánk megszökni, könnyűszerrel elkapnak, vagy rádióhullámokat küldenek a benne lévő bombának, és egy gombnyomással elintéznek minket. Valahogy meg akartam tőle szabadulni.
Sindzsi széttárta a karját. Felhúzta a vállát.
– De lemondtam róla. Mivel nem ismerem a belső felépítését, nem merem megpiszkálni. Szakamocsi mondta, hogy ha szétszedjük, felrobban, és nem hinném, hogy ebben hazudott volna. A külső burok belső oldala feltehetőleg dugig van ragasztva robbantózsinórokkal. Ha az egyiket elvágom, bumm! Azt pedig inkább nem kockáztatom. Aztán még arra is gondoltam, hogy vaslapot kell szorítani a nyakörv és a nyakunk közé, de amelyik beférne, az nem valószínű, hogy meg tudja fékezni a robbanást.
Jutaka megint bólintott.
– Ezért arra gondoltam, hogy akkor viszont az iskola számítógépét kellene egy kicsit megdolgoztatni, amelynek segítségével a mi hollétünket figyelik, és adott esetben a robbanást előidéző rádióhullámokat küldik. Érted, miről beszélek?
A számítógép kezelésének alapjait szintén a nagybátyjától tanulta, de az ő halála után is legalább olyan lelkesen birizgálta a megörökölt számítógépet, mint amilyen hévvel kosarazott, és rengeteg ismeretet halmozott fel. Időnként csatlakozott a nemzetközi vonalakhoz is, amit a kormány tiltott, és az igazi internetről (igen, amit itt internetnek neveznek, az igazából nem több, mint az idétlen Nagy Kelet-Ázsia Net nevezetű zárt hálózata) tudott meg többet a magasabb szintű számítógépek működéséről, és így jutott egyúttal friss információkhoz a világról. Persze az ilyesmi törvényellenes, és ha nem büntetik is halállal, egy Sindzsi-korú srác két évre ideológiai átnevelőbe kerülhet. Így aztán Sindzsi tökéletesítette módszereit, hogy semmiképpen ne derüljön ki, mivel foglalkozik, és senkinek nem mesélte el, hogy ilyesmit csinál. Egyedül csak Jutakának mutatott néhány képet különböző honlapokról. (Főleg szexisebbeket. Ennyit még megbocsáthattok.) Összefoglalva, a számítógépes behatoláshoz alkalmazott módszerekről mostanra Sindzsinek bőségesen voltak ismeretei.
– Ezért kerestem egy számítógépet. Mobilom pedig van, te is tudod. Ebben a rohadt játékban, úgy látszik, engedélyezik, hogy magunknál tartsuk a saját holminkat. Ha ezt tudtam volna, elhozhattam volna a saját laptopomat, de mindegy, mert megtaláltam ezt. Utána már csak az áram hiányzott, ezt az aksit lenyúltam egy kocsiból. A feszültséget szabályozni kell, de az már nem túl nehéz.
Míg Sindzsi beszélt, Jutaka halványan kezdte kapiskálni, mit csinál egyáltalán a földre tett számítógép meg a mobil, és aprókat bólogatott, de aztán hirtelen eszébe juthatott valami, mert közbeszólt:
– De hát... nem azt mondta Szakamocsi, hogy nem lehet használni a telefonokat? A mobilok működnek?
Sindzsi megrázta a fejét.
– Nem, nem működnek. Próbának feltárcsáztam egy számot, az időjárás-jelentést, de Szakamocsi vette fel. „A Siroivai Középiskola Programjának főhadiszállásán szép tiszta időnk van.” Rögtön lecsaptam, szar érzés volt. Szóval ezek a legközelebbi átjátszóállomást blokkolják. Valószínűleg egyik mobilcégé sem működne.
– Akkor...
Sindzsi jobb keze mutatóujját felemelve csendre intette Jutakát, és így folytatta:
– Gondolkozz! Nem lehet, hogy ők ne tudnák felvenni a kapcsolatot a külvilággal. A számítógépeik is biztos össze vannak kötve a kormány más gépeivel, már csak biztonsági okokból is. Akkor meg ők hogy csinálják?... Pofonegyszerűen. A mobil- és rádiótelefon-hívások közül kiszűrik a katonai számokat, és csak azokat engedik át.
– Akkor meg...
Még egyszer Jutakába fojtotta a szót, és vigyorogni kezdett.
– Csakhogy én arra gondoltam, hogy mindezek ellenére kell lennie egy kiskapunak, hogy ha bármi történik, a telefontársaság embere azért még hozzáférhessen.
Sindzsi a földön fekvő telefon felé nyúlt, aztán tovább beszélt.
– Nem is meséltem, de az én telefonom kicsit speciális. Kétféle SIM-kártya van benne. Kívülről nem látszik rajta, de ha ezt a csavart kilencven fokkal elfordítod, át lehet kapcsolni. És a második számot eredetileg poénból csináltam, hogy ingyen telefonálhassak... – Elengedte a telefont. Folytatta. – Olyan szám, amit a telefontársaság technikusai használnak a vonalak tesztelésére.
– Akkor... ez azt jelenti, hogy...
Sindzsi kacsintott.
– Így van. Talált, süllyedt! Pontosan erről van szó. Azután már nem nagy cucc. A sima telefonhoz való modem és a mobil összekötése kicsit strapás volt ugyan, mert nincsenek meg a megfelelő eszközök. De azért én megoldottain... Szóval a lényeg, hogy elintéztem a vonalat. Utána csatlakoztam az otthoni számítógépemhez. Tudod, a hackelés más, mint a sima adatátvitel. Speciális eszközök – például kódtörő programok – kellenek hozzá. Elsőként ezeket emeltem át. Aztán pedig a tartomány oldalát vettem célba. A kormány központi adatfeldolgozó rendszere keményebb dió lenne, de gondoltam, a tartományiakat nem védik annyira, ezért ott próbálkoztam. Ez is bejött. Hiába van ez a Program az állam közvetlen irányítása alatt, tartaniuk kell valamennyire a kapcsolatot a tartományiakkal. Ez is bejött. Találtam a logok között egy szokatlan címet. Megnéztem az e-mailt, hát az oktatási igazgatónak küldték, jelentés a játék megkezdéséről. Így aztán rámentem arra a címre. Tehát az itteni iskolában elhelyezett ideiglenes szerverre. Ez nem volt túl könnyű, de amennyire tehettem, utánanéztem ennek annak, és amilyen holdkórosok, fenn felejtettek egy biztonsági másolatot az anyagaikból. Ezt leszedtem. Nem részletezem, de volt köztük egy betűkód, amiről sejtettem, hogy jelent valamit. Ezt törettem fel a Macintosh-sal, amíg az előbb nem találkoztam veled. A válasz pedig ez:
Sindzsi odanyúlt a Power Bookért. Békén hagyta a letöltést, és kinyitott egy másik jegyzetfájlt, amelyet irdatlan nagy, huszonnégy pontos betűkkel mutatott meg Jutakának. Jutaka odanézett.
„sakamocho-kinpati”
– Szakamocso...?
– Igen. Asszem, spanyol. Egy gagyi magánhangzócserével kicsit bonyolították ugyan, mindenesetre ez volt a központi jelszó... Utána meg már azt csinálhattam, amit akartam. És csináltam is. Éppen most szedem le az iskolában lévő számítógép teljes anyagát. Azt meg fogom piszkálni egy kicsit, aztán újra rámegyek arra a gépre, és hatástalanítom ezeket a nyomasztó nyakörveket. Ők már nyugodtan ülnek a babérjaikon, hogy az iskola környékét tiltott zónává alakították, és nem tudjuk őket megközelíteni, de mi váratlanul megrohamozhatjuk az épületet. Bőven megvan rá a lehetőségünk.
Ha pedig egyszer sikerül megvetni a lábunkat az iskolában, akár a többieken is tudunk majd segíteni. Vagy ha az nem megy is, akkor csak úgy teszünk, mintha meghaltunk volna, és legalább mi ketten megléphetünk erről a szigetről.
Amikor idáig elmondta egy szuszra, megpihent egy pillanatra, és megint mosolyogni kezdett.
– Mit szólsz?
Jutaka megkönnyebbült arcot vágott.
– Hihetetlen – mondta.
Sindzsi megörült az őszinte reakciónak, és felnevetett.
– Köszönöm, Jutaka! Mindig iszonyúan örül az ember, ha valaki a tehetségét dicséri.
– Sindzsi...
Jutaka továbbra is felszabadult arckifejezéssel kezdett beszélni, mire Sindzsi felhúzta a szemöldökét.
– Mi az? Van valami kérdésed?
– Nem – rázta a fejét Jutaka. – Csak... csak az, hogy...
– Mi van már?
Jutaka lesütötte a szemét, nézegette egy kicsit a kezében lévő Berettát, azután megint felemelte a fejét.
– Csak... miért barátkozol te egy olyannal, mint én? – kérdezte.
Sindzsi nem igazán értette Jutaka mondanivalóját, csak bambán visszakérdezett:
– Mármint?
Jutaka megint lesütötte a szemét. Azután mondta:
– De hát... de hát te irtó nagy fej vagy. Ezért azt még megértem, ha mondjuk Sújával barátkozol. Ő annyira ügyes a sportban, mint te, és szuperül gitározik. De én semmiből sem vagyok jó, nem? Ezért kérdezem, hogy miért barátkozol te egy olyannal, mint én.
Sindzsi egy darabig Jutaka lefelé fordított arcát fürkészte. Aztán lassan beszélni kezdett:
– Ne beszélj hülyeségeket, Jutaka!
Sindzsi csendes hangjára Jutaka felemelte a fejét.
Sindzsi folytatta:
– Én én vagyok. Te pedig te vagy. Ha véletlenül jól kosarazom is, és értek is valamicskét a számítógépekhez, és többé-kevésbé vonzom is a csajokat, ezek nem olyan dolgok, amelyek eldöntik egy ember értékét... Neked ahhoz van tehetséged, hogy megnevettesd az embereket, ráadásul úgy, hogy nem bántasz meg vele senkit. Amikor komolyan gondolsz valamit, akkor nálam sokkal komolyabban gondolod. Amikor beleszeretsz valakibe, akkor is. Hallod, én nem azt szajkózom, hogy mindenkinek van jó oldala. Hanem azt, hogy benned sok olyan dolog van, amit én szeretek.
Megrántotta a vállát, nevetett és folytatta.
– Kedvellek. Végig együtt voltunk, nem? A barátom vagy. A legjobb barátom.
Jutaka érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe.
– A francba! – mondta, mint már korábban is. – Köszönöm, Sindzsi. Köszönöm.
Aztán letörölte a könnyeit. Közben szipogott.
– De Sindzsi, ha egy hozzám hasonló bőgőmasinával tartasz együtt, még azelőtt belefulladsz a könnyekbe, hogy innen elmenekülhetnénk.
Erre Sindzsi nevetni kezdett, de...
Sípolás hallatszott.
Sindzsi összeráncolta a szemöldökét, és sietősen felállt. Mert ez a hang a Macintosh figyelmeztető hangja volt.
Sindzsi újra odatérdelt a laptop elé, és ránézett a képernyőjére.
Meresztgette a szemét. Azt az üzenetet jelezte ki, hogy a telefonvonal megszakadt, és a letöltés félbemaradt.
– De miért...
A Sindzsi szájából előtörő szavak inkább nyöszörgésnek hangzottak. Kapkodva esett neki a billentyűzetnek, de nem tudta helyreállítani. Leállította a Unix csatlakozóprogramját, és megpróbált egy másikkal betárcsázni a modemen keresztül.
„A kapcsolat nem elérhető” – jelent meg az üzenet. Akárhányszor próbálta, ugyanez lett belőle. Úgy tűnik, a modem és a telefon közötti kapcsolat is rendben van. Ekkor pont fordítva, a modem és a mobil közötti összeköttetést szüntette meg, és közvetlenül a telefon nyomógombjait használta a híváshoz. Első körben megint az időjárás-jelentést. A füléhez szorította.
A mobil már semmilyen híváshangot nem adott. Akkor ez azt jelenti... nem, az aksi még bőven kitart...
Nehogy már... Sindzsi a telefonnal a markában tapasztotta a szemét a Power Book mozdulatlan képernyőjére. Nem vehették észre a hackelést. Mert hát azért hackelés, hogy ne vegyék észre. És ő eléggé értett hozzá.
– Sindzsi? Mi történt, Sindzsi?
Jutaka szólt hozzá a válla mögül, de Sindzsi nem bírt válaszolni.

[Maradt 25 fő]

33

Szugimura Hiroki (fiúk, 11.) észrevette, hogy a kezében tartott készülék kis folyadékkristályos képernyője szélén felbukkant egy csillag alakú jel, és figyelni kezdte. Ugyanolyan jel volt, mint az, amely azóta látható a képernyő közepén, amióta kézbe vette.
A sziget keleti partján fekvő településen járt. Közeledett az idő, hogy a terület „tiltottá” váljon. Sietve, ám igen óvatosan haladt a házak között. Végre-valahára változás állt be rajta, pedig végig szemmel tartotta. Ez a gép a hátizsákjából került elő, és egy kézi számítógép volt, amilyet gyakran használnak az üzletemberek. Reggel hat elmúlt, mire nagy nehezen beindította a használati utasítás kibogarászása közben, és azóta ez volt az első reakció. Azokat a területeket pásztázta végig elsőnek, amelyek Szakamocsi híradása szerint tiltott zónává válnak, de a déli parton a J2-es, a nyugatin az F1-es zónában, illetve ebben az irányban a H8-as felé jövet nem mutatott semmi választ.
Hát, ezt a gépet nem igazán lehetett fegyvernek nevezni. De a jelenlegi helyzetben, attól függően, hogyan használják, hasznosabb lehet akár egy lőfegyvernél is. Bár nem tudni, hogy amit ő most csinál, helyes használati módnak nevezhető-e.
Szóval Hiroki a másik kezében egy botot tartott (Egy partvis nyelét szedte le, amelyet a településtől viszonylag távolabb, egy észak felé fekvő kunyhóban talált. Ha akart volna, biztosan keríthetett volna valami vágóeszközt, de ő általános iskolás kora óta kung-fuzott, és a botművészetbe is belekóstolt, ezért ez jobban a kezére állt, és hasznosabbnak ígérkezett), megigazította a kezében, és eltávolodott a faház deszkafalától, amelynek addig támaszkodott. Fürgén mozgott nagy, száznyolcvan centinél is magasabb termetével, és ezúttal a rézsút szemközt álló ház falához tapadt. Rápillantott a kijelzőre, és a csillag közelebb került a hasonló alakú, középen elhelyezkedő jelzéshez.
Még egyszer végiggondolta, hogy mit írt a használati utasítás a képernyő jeleiről, és hátranézett. A házban. Ebben a házban...
Hiroki zsebre vágta a gépet, és körbement a ház hátsó kertjéhez.
A kis kertben házilag nevelt növények voltak, néhány derékig érő paradicsom, aztán valami földön kúszónövény, talán édesburgonya, hagyma, a mellett pedig árvácskák, krizantémok, mindenféle tarkabarka virág. A veteményes előtt egy gyerektricikli, a kormány krómozása visszaverte a majdnem delelő nap sugarait.
A veranda faajtaja zárva volt. Lehet, hogy túl nagy zajt csap, ha kinyitja – gondolta, és továbbment jobbra.
Talált egy ablakot. Törött volt az üvege. Semmi kétség, valaki bement a házba. Ha helyes a használati utasítás, akkor az a valaki még mindig itt van.
Mivel egyre közelebb az idő, hogy tiltott zónává alakuljon a terület, logikus, hogy ha élne, már elment volna innen. Valószínű, hogy egy holttestre fog bukkanni. De akkor is muszáj volt megbizonyosodnia róla.
Hiroki bedugta a fejét a törött ablakon, és benézett. Egy tatamival borított vendégszobát látott.
Elhúzta oldalra az ablakot. Szerencsére nem volt hangos. Hiroki a szabad kezével belekapaszkodott az ablakkeretbe, macskaszerű mozgással felmászott rá, és bent termett.
A szoba túlsó felén volt egy falmélyedés, amelyben dísztárgyakat szokás tartani (a tokonoma), középen egy alacsony asztal, és az ablakkal átlósan szemközti sarokban egy nagyképernyős tévé. Ezenkívül semmi nem volt a szobában. Hiroki átlopakodott a szobán.
Ahogy kiért a folyosóra, feltűnt neki, hogy valami jellegzetes szag keveredik a levegőbe. Mintha rozsdás vashoz közelítené az orrát. Ettől még sietősebben haladt a folyosón. A szag erősödött.
A konyhából jött. Hiroki egy oszlop árnyékából belesett...
Az asztal túloldalán fehér sportcipők és zoknik látszottak a földön. És a hozzájuk tartozó láb a vádliig.
Hiroki tágra nyitotta a szemét. Villámgyorsan megkerülte az asztalt.
A matrózblúzos lány hasra fordulva feküdt. Az arca a Hirokival ellentétes irányba nézett. Kis termet, vállig érő haj, és a deszkapadlón szétlocsolt vér, amely a feje körül tócsát képez. Iszonyú nagy mennyiség volt, a felszíne már megalvadt, és feketés színűre változott.
Nem fért hozzá kétség, hogy halott. A kérdés, hogy...
Alacsony termet. Vállig érő haj.
Hasonlított. Az egyikhez a két lány közül, akiket keresett. Nem érdekes, hogy melyikük a fontosabb, a lényeg, hogy az egyikhez hasonlított. Nem tud visszaemlékezni, hogy egyáltalán volt-e neki ilyen cipője.
Hiroki letette a botot és a hátizsákot oldalt, lassan térdre ereszkedett a holttest mellé, és reszkető kezét a lány válla felé nyújtotta. Egy pillanatig tétovázott, majd összeszorította fogait, és megfordította a testet. Emiatt friss, még nem alvadt vér került elő alóla, és a szag egyszerre felerősödött.
A holttest szörnyű állapotban volt. A nyakpánt felett átvágták a vékony kis nyakat. Lehet, hogy már minden vér kifolyt belőle, mert a seb sötét lyukként tátongott csak, mint egy fogatlan csecsemő szája. A patakzó vér ebből a sebből indult lefelé, összepiszkolva a nyakörv ezüst felszínét, és tovább folytatódott a mellkas felé. Sőt (bár ez már azután maszatolódhatott rá, hogy a földre esett), a vértócsában ázott száját és orra hegyét és még a bal arcát is teljesen belepte a vér. Semmibe meredő szürkés szeme körül a szempillái hegyén is apró vércseppek telepedtek meg, és már szintén megalvadtak.
Etó Megumi (lányok, 3.) volt.
...Nem ő az.
Bár Hirokit teljesen letaglózta a holttest iszonyú látványa, mégis megkönnyebbült. Lehunyta a szemét, és nagyot sóhajtott. Aztán lelkiismeret-furdalása lett amiatt, hogy fellélegzett, felemelte Megumi holttestét, és a vértócsát kikerülve, kicsivel távolabb a hátára fektette. Már beállt a hullamerevség, olyan volt, mintha egy babát pakolna arrébb. Ezután lezárta a szemét. Egy kis fontolgatás után megpróbálta keresztbe tenni karját a mellén, de túl merev volt ahhoz, hogy ez sikerüljön, ezért inkább lemondott róla. Újra kezébe vette a botot és a hátizsákot, felállt, majd tényleg csak egy pillanatig lenézett még Megumi holttestére, azután megfordult, és elsietett a vendégszoba felé, amerről jött. Közeledett délelőtt tizenegy.

[Maradt 25 fő]

34

Csendesen telt az idő. Kavada némán cigarettázott Súja mellett, és Noriko is szótlan volt. A bozótban időnként kismadarak csiviteltek, és ha a szellő megrebbentette a fejük fölötti faágakat, a közöttük átszűrődő hálómintázatú fény ingaként mozdult el hármójuk testén. Ha eléggé hegyezték a fülüket, hallották a tenger hullámzását. Már teljesen hozzászoktak a szabad levegőhöz, és könnyen eshettek volna abba a hibába, hogy békésnek véljék a légkört.
Persze ez is amiatt volt, mert Kavada elbeszélése felcsillantott egy reménysugarat, hogy elmenekülhetnek innen. És ha Kavadára hallgatnak, akkor most csak annyi a dolguk, hogy karba tett kézzel várjanak. Csak nehogy lankadjon az óvatosságuk! Igaz, hogy Noriko megsérült, de legalább hárman vannak, és két lőfegyverük is van. Súja végig a két, körülbelül egy órával ezelőtt távolban eldördült lövésen gondolkozott.
Vajon kioltották valakinek az életét? Vagy talán... Bele sem akart gondolni, de lehet, hogy pont Mimura Sindzsiét vagy Szugimura Hirokiét. Jaj, de ha nem is velük végzett, lehet, hogy egy másik, békés és ártatlan osztálytársukat terítette le. Lehet, hogy ők Kavadának köszönhetően megmenekülnek, de a többiek most mind rettegnek a félelemtől, és lehet, hogy a következő pillanatban már nem is élnek.
Ezt végiggondolván Súja nem tudott szabadulni kétségeitől. Erről már Kavadával is beszélt. Kavada szerint a legjobban teszik, ha egy helyben maradnak. Ebben igaza volt. És azt is mondta, hogy Noriko sérülése miatt jó célpontok lennének, ha mozognának. Ebben is igaza volt. De vajon tényleg helyes, hogy ők itt, úgymond, békésen várakoznak? Kuszaka Jumiko és Kitano Jukiko, annak ellenére, hogy semmi kilátásuk nem volt a szabadulásra, hinni akartak másokban. Ezzel szemben nekik most, amennyiben megbíznak Kavadában, végül is van egy tervük a szökésre. Akkor pedig helyes-e, hogy nem kockáztatnak?
Igaz, hogy már van olyan, aki megölt másokat. Tény, hogy van, aki szándékosan ölt, mert látták meghalni Jumikót és Jukikót. Lehet, hogy többen is vannak. Lehet, hogy akikbe ő botlott bele, Akamacu Josio és Óki Tacumicsi, esetleg Motobucsi Kjóicsi is szintén olyanok voltak. Az ilyenek pedig nem valószínű, hogy hozzájuk akarnának társul szegődni. Illetve lehet, hogy akarnának, de az alkalmat lesnék, hogy megöljék őket.
De jó-e az úgy, hogy meg sem próbálják összeszedni legalább a „normálisakat”?
Csak ha már itt tartunk, azt nem lehet megítélni, hogy ki egyáltalán a „normális”. Ha mindenkit meg akarnának menteni, akit csak lehet, közben előfordulhat, hogy az „ellenség” közéjük férkőzik. Akkor pedig minden kétséget kizáróan ő maga meghal, és akik vele vannak, Noriko is és Kavada is meghalnak.
Amikor idáig jutott, Súja sóhajtott egyet. Körbe-körbeforgott az agya. De akárhányszor gondolta is végig, mindig ugyanarra az eredményre jutott. Semmit sem tehet. Reménykedhet a szerencsében, hogy véletlenül összefut Mimura Sindzsivel és Szugimura Hirokival.
Vajon mennyi lehet ennek az esélye egyáltalán?
– Hékás! – szólt neki Kavada, miközben újra rágyújtott. Súja felé fordult. – Azért annyira ne zuhanj magadba. Hiába gondolkodsz, semmi nem megy előre tőle. Most csak magadra és Norikóra gondolj – folytatta Kavada.
Súja felhúzta a szemöldökét.
– Mi van, te olvasol az emberek gondolataiban, Kavada?
– Néha. Ilyen szép tiszta időben megjön az ihletem – mondta Kavada, és kifújta a füstöt.
Azután, mint akinek hirtelen eszébe jutott, visszafordult Sújához, és megkérdezte:
– Az igaz volt?
– Micsoda?
– Amit Szakamocsi mondott. Hogy ami a hivatalos ideológiát illeti, gondok vannak a gondolkodásoddal.
– Ja – Súja lesütötte a szemét, és bólintott. – Ja, hogy az?
– Mit csináltál?
Kavada szeme hamiskásan csillogott. Súja hasonlóan tekintett vissza rá.
Csak két dolog jutott eszébe. Az egyik... Igen, amikor kis középiskolás, tehát hetedikes lett, először párhuzamosan lépett be a baseballcsapatba és a zeneszakkörbe, de nem feküdt neki a baseballcsapat győzelemorientált hangulata és hadsereghez méltó rendje. (Végül is nem meglepő, mert a baseball a Köztársaság nemzeti sportja volt, tehát presztízskérdés nemzetközi viszonylatban is. Szerencsétlenségükre az ellenséges Amerikai Birodalomban is népszerű volt a baseball, és ha az olimpiai döntőben alulmaradnának az amerikai csapattal szemben, a Baseball Szövetség elnöksége felkészülhet a harakirire.) Ráadásul a Minato nevezetű edző nagyon szemét módon bánt az ügyetlenebbekkel, akármennyire szerették is a baseballt, ezért Súja alig két hét után hozzájuk vágta a kilépési nyilatkozatot. Annyira eldurrant az agya, hogy rohadéknak nevezte Minatót a Baseball Szövetséggel egyetemben. Így történt, hogy a Siroivai Középiskola baseballcsapatának sztárja elindult az úton, hogy a rock’n’roll új csillagává (ahogy magát nevezte) váljon, a kartonján pedig egy nagy rossz pont landolt. Szakamocsi talán nem is erről, hanem inkább a...
– Semmit – rázta Súja a fejét. – Biztos arra gondolt, hogy szeretem a rockot. Zeneszakkörös vagyok, ott előfordul az ilyesmi.
– Aha. – Kavada megértően bólintott. – Tényleg, te tudsz gitározni. Azért kezdtél rockot hallgatni?
– Nem. Rockot hallgattam, és amiatt kezdtem el gitározni. Az intézetben, ahol éltem...
Sújának eszébe jutott egy negyven feletti férfi, aki három évvel ezelőtt még az Áldott Szeretet Házában mindenesként dolgozott. Vidám ember volt, ritkuló haját a tarkóján két oldalról középre összefésülte. („Ez a kacsafarok-frizura.”) Most munkatáborban van elvileg Dél-Szahalinon. Az okot nem mondták el részletesen Sújának és Jositokiéknak, a Ház gyerekeinek. Személyesen sem mondott semmit a búcsúzáskor sem. Csak annyit mondott: „Majd visszajövök, Súja. Jositoki. Addig meg csákánnyal a kezemben dalolom a Börtönrockot.” Ezzel Jositokinak egy régi önfelhúzós karórát, Sújának pedig egy Gibson elektromos gitárt ajándékozott. Súja élete első saját gitárját. Ő vajon épségben van még? Mondják, hogy a munkatáborokban gyakoriak a halálesetek a túlzott munka és az elégtelen táplálék miatt.
– Valaki adott nekem egy kazettát. És a saját gitárját is nekem adta.
– Hú.
Kavada bólintott.
– Van kedvenced? Dylan? Lennon? Vagy Lou Reed?
Súja behatóbban tanulmányozni kezdte Kavada arcát.
– Hát te így képben vagy?
Kicsit meglepődött.
A Nagy Kelet-ázsiai Köztársaságban nem könnyű rockzeneforráshoz jutni. A külföldről jövő zenét alávetik a Könnyűzenei Minősítő Intézet nevű szervezet szigorú vizsgálatának, és a rock műfajába sorolható művek általában kivétel nélkül fennakadnak a rostán. Úgy kezelik, mint a kábítószert. (Egyszer még egy posztert is látott a tartományi hivatal épületében, egy hosszú hajú, szándékosan koszosnak beállított rocker fényképével, rajta ferde vonallal, mint a parkolni tilos táblán: „Stop the Rock”. Nagyszerű.) Hogy mit nem tűrt a Köztársaság barackszínű kormánya? Hát a beatet sem, mert tűzbe hozza a tömegeket, de még inkább a szövegekkel lehetett gond. Az imént idézett Bob Marley is ilyen szövegeket írt, de jellemző példaként említhetjük Lennon dalát is: Lehet, álmodozónak tartasz, / Ám én mégsem vagyok egyedül, / Remélem, egyszer közénk állsz majd, és a világ eggyé nemesül... [Bánosi György fordítása.] Hát, egy ilyen szöveg nem jöhet be ennek az országnak.
Ennek köszönhetően, ha lemezboltba megy az ember, kizárólag a hazai sztárok nyálas popzenéjét és népszerű dalokat talál a polcokon. A legradikálisabb importzene, amit Súja eddig látott, Frank Sinatra volt. (Igaz, a My Way illik ehhez az országhoz.)
Egy időben Súja is azt hitte, a zene volt az oka, hogy a kacsafarkas mindenest munkatáborba küldték, és az itt hagyott kazettákat és a gitárt is félelmetesnek találta. De feltehetőleg mégsem így volt. Amikor középiskolás lett, és belépett a zeneszakkörbe, nem kevés tag volt, aki szerette a rockot, és több olyan is, akinek volt elektromos gitárja. (Természetesen Sintani Kazumi is a nagy rockrajongók egyike volt!) A szakkörben megismert barátain keresztül meg tudta szerezni a The Times They Are A-Changin’ vagy a Stand! másolt kazettáit is. De ez csakis a megbízható ismerősök között működött. Ha felmérést készítenénk a Siroivai Középiskola diákjai között, hogy hallottak-e már rockot, biztos, hogy több mint kilencven százalék nemmel válaszolna. (De mivel az is, aki hallott már rockot, úgy válaszolna, hogy ő aztán soha, valószínűleg mindenki tagadó választ adna.) Persze nem annyira meglepő, hogy Kavada, aki már az előbb leleplezte rendkívül sokrétű ismereteit, többé-kevésbé a rockba is beleszagolt. De Dylan és Lennon akkor is a legkeményebb kategóriába tartoztak.
– Annyira azért nem kell ledöbbenni – mondta Kavada. – Én Kóbéban nevelkedtem, városi gyerek vagyok. Ne vegyél egy kalap alá a kagavai vidéki srácokkal. A rockot azért még ismerem valamennyire.
Súja egy kicsit elhúzta a száját. Nyomort hangulata kicsit felengedett. Aztán azt mondta:
– Springsteen a kedvencem. Van Morrisont is bírom.
Kavada rávágta:
– A Born to run tökjó. Morrisontól a Whenever God Shines His Lightot szeretem – mire Súja szeme elkerekedett. Érezte, hogy a szája szélére kiül egy vigyor.
– Hát te tényleg nagyon ott vagy!
Kavada is mosolygott.
– Mondtam, városi gyerek vagyok.
Súja észrevette, hogy Noriko hallgat, és aggódott, hogy talán nem tudja őket követni, ezért megkérdezte:
– Te azt mondtad, ugye, hogy nem hallottál még rockot?
Noriko mosolygott, és megrázta a fejét.
– Szinte egyáltalán nem ismerem. Milyen zene?
Súja ránevetett.
– Csúcsszuper szövege van. Nehéz elmondani, de ezek a dalok a mi problémáinkról szólnak. Persze olyan is van, ami a szerelemről szól, de máskor politikáról, társadalomról, a hétköznapokról vagy magáról az életről énekelnek. Vannak a szavak, és van hozzájuk egy dallam meg egy ütem, amelyek valódi dalokká teszik őket. Például Springsteen azt énekli a Born to runban, hogy – Súja fejből idézte a dal végét – Együtt fogunk élni, Wendy, mi és a bánat / S szeretni foglak lelkem minden bolondságával / Egyszer majd, édes, valamikor odaérünk / Ahova mindig is tartottunk, és sétálhatunk a fényben / De addig is, csavargók vagyunk, bébi, menekülésre születtünk.
Azután azt mondta:
– Hát valami ilyesmi. – Majd a dallamával együtt fojtott hangon elénekelte az utolsó részt: But tramps like us, baby, we were born to run!
Norikóra pillantott, és így szólt:
– Egyszer majd meghallgatjuk együtt.
Noriko csak egy kicsit nyitotta nagyobbra a szemét, amikor bólintott. Normális esetben... lehet, hogy felragyogott volna az arca. De csak erőtlen mosollyal válaszolt. Súja maga is fáradt volt, ezért ez fel sem tűnt neki.
Súja folytatta Kavadával a beszélgetést.
– Többet kéne rockot hallgatniuk az embereknek. Akkor szétmenne ez az ország.
Igen, az előbb Noriko mondta, hogy „senki nem tud semmit, biztos azért...”, de Súja úgy érezte, hogy az is, amit Noriko mondani akart, és minden más fontos dolog benne van a rockban. Pont ez az, ami miatt a kormány tiltja a rockzenét.
Kavada kimérten elnyomta a földön a tövig égett cigarettáját.
Rágyújtott egy újabbra, és megszólalt:
– Nanahara.
– Igen?
Kavada lassan kifújta a füstöt, és folytatta:
– Szerinted tényleg ekkora ereje van a rocknak? Akkora, hogy féljen tőle a kormány?
Súja nagyot bólintott.
– Igen.
Kavada Súja arcát nézte, aztán elkapta a tekintetét, és megrázta a fejét.
– Én nem vagyok ebben olyan biztos. Az az érzésem, hogy magába szívja az elégedetlenségünket, és csak arra jó, hogy kieresszük a gőzt. Jó, törvénybe ütközik, meg mit tudom én, de ha rockzenét akarsz hallgatni, hallgathatsz. Lehet, hogy pont ezért hat. Ennyire fifikás a kormány. Egyszer lehet, hogy még ők fogják terjeszteni. Mint eszközt.
Súját olyan sokk érte, mintha jól kupán csapták volna. Mert a rock olyan volt számára, mint egy vallás. A kották a Szentírás, Springsteen és Van Morrison pedig olyasmi, mint a tizenkét apostol. Persze összevissza hullottak az osztálytársai, ezért a sokkokhoz már hozzászokhatott, így ez már nem is volt nagy megrázkódtatás.
Súja magába roskadva, lassan válaszolt:
– Hát lehet.
Kavada bólogatott.
– Igen. De amit én nem bírok az egészben, az az, hogy ez nem olyasmi, amit tiltani vagy propagálni kellene. Aki akarja, hallgassa, és akkor, amikor akarja. Nem így van?
Súja ezt fontolóra vette. Nemsokára válaszolt:
– Én ebbe nem gondoltam bele. De ahogy hallgatlak, lehet, hogy neked van igazad.
Hozzátette:
– Eszméletlen. Te tényleg iszonyúan átlátod a dolgokat.
Kavada megrántotta a vállát.
Egy darabig csendben voltak.
Súja folytatta:
– De... – Kavada eközben új doboz cigarettát bontott, és Sújára nézett. – Én akkor is úgy gondolom, hogy a rocknak ereje van. Méghozzá pozitív ereje.
Igen, ahogy Noriko róla mondta.
Kavada mosolygott. A cigit a szája sarkába tolta és rágyújtott. Azután szólalt meg.
– Igazából, Nanahara, én is úgy gondolom.
Súja ránevetett.
– De a sors iróniája, hogy tényleg így van – mondta Kavada.
– Micsoda? – kérdezett vissza Súja.
– Hogy most csak annyit tehetünk, hogy menekülünk tovább – mondta Kavada. – We are born to run.

[Maradt 25 fő]

35

Minami Kaori (lányok, 20.) valami halk zizegés miatt kelt fel. A sziget közepétől kissé keletre, az északi hegy lábánál fekvő vegyes erdőben volt. A térkép zónái szerint az F8-asban.
Újra felvette a pisztolyát. Egy rövidített, kilenc milliméteres Sig Sauer P230 volt, igen kicsi, de még így is nagy volt Kaori kis kezéhez mérten.
Kaori összeharapdálta az ajkait, úgy, hogy neki fel sem tűnt. Mióta a játék elkezdődött, és ő elbújt itt, többször hallott ehhez hasonló hangokat. Végül mindig rájött, hogy csak a szél játszik, vagy valami kis állat (lehet, hogy van errefelé kóbor macska?) járt arra, így fellélegzett, de nem tudta megszokni. Fogaival felsértette az ajkait, már több véres heg borította őket, és most egy újabb seb keletkezett rajtuk. Ez talán már tényleg ellenség... Ellenség... Igen. Meg fogják támadni az osztálytársai. Szinte látta maga előtt Tendó Majumi és Akamacu Josio holttestét, akiket akkor pillantott meg, amikor elindult az iskolából.
Akkor, amikor kilépett az épületből, a főbejárat tájékán egy hang hívta az erdőből. A lány osztálytitkár, Ucumi Jukie lehetett. A sötétben a bokrok között Jukién kívül is kivehető volt még néhány árny. A sötétségből Jukie fojtott, de erőteljes hangon szólongatta: „Kaori! Gyere velünk! Csak lányok vagyunk itt! Ne félj!”
Csakhogy képtelenség volt. Hogy bízhatna meg bárkiben ilyen körülmények között? Ha együtt tart valakikkel, soha nem tudhatja, hogy az a másik mikor tekeri ki a nyakát álmában. Hiába tartóztatta volna Jukie, Kaori elmenekült egy másik irányba, és most itt van. És... Most már tényleg „ellenség” közeledik? Mi lehetett ez a hang? Pisztolyát két marokra fogva várt egy darabig, de a hang elnémult.
Még egy kicsit várt... Semmi nesz.
Kaori felsóhajtott, és visszaült a gazba. Az ellipszis alakú levelek hozzáértek az arcához. Undorodott tőlük, ezért kicsit arrébb ült. Többször megdörzsölgette a tenyerével az arcát, ahol hozzáértek a levelek. Nem elég, hogy a pattanásaitól szenved, még gyulladjon is be valamitől a bőre, hogy feldagadjon az arca? Na, azt már nem! Még ha tudja, hogy úgyis meg fog halni, akkor sem kér belőle.
Amikor erre gondolt, végigfutott a hátán a hideg. Meghalok? Én? Meg fogok halni?
Attól, hogy ez tudatosult benne, a szíve kalapálni kezdett. Annyira, hogy majdnem szívrohamot kapott.
Meghalok? Meg fogok halni? Mintha a füle csengett volna, vagy egy rossz minőségű CD-lejátszó, amely nem tudja figyelmen kívül hagyni a lemez hibáját, és csak ismételgeti ugyanazt a dallamot, úgy visszhangzott a szó a fejében. Meghalok?
Kaori szinte fejvesztve kapta elő a nyakában lógó sárgaréz medaliont matrózblúza alól. Kipattintotta, mire egy hosszú hajú, üde mosolyú arc tekintett Kaorira.
Ahogy nézegette, végre csitult valamennyire a szívverése, és lassanként visszatért az eredeti tempójához.
A Flipside nevű együttes egyik tagjának, Kenzaki Dzsunjának a fényképe volt. Ő volt a lányok között a legnépszerűbb. A speciális medaliont csak a rajongói klub tagjai között osztották szét, és Kaori büszke volt rá, hogy az egész Siroivai Középiskolában csak neki van ilyen. (Manapság talán a lányok többsége valószínűleg csak a fejét rázná az ilyesmire. Kezdjük ott, hogy a medalion tiszta ósdi dolog. Viszont Kaori nem így gondolta.)
– Ó... Dzsunja. Minden rendben lesz, ugye? Védj meg!
Úgy látszott, hogy Kenzaki Dzsunja fényképe azt mondja: „Minden rendben lesz.” („Minden rendben. Elénekeljem a dalunkat, amelyet úgy szeretsz, a Magnum a Tejútont?”) Erre Kaorinak mintha könnyebben ment volna már a légzés is, és tovább beszélt a fényképhez.
– Figyelj, Dzsunja. Szerinted az osztálytitkárral kellett volna mennem? És akkor lett volna mód, hogy megmeneküljek? Nem, ugye? Dehogy lett volna.
Egyszer csak ömleni kezdtek a könnyek a szeméből.
Miért kellett így történnie? Találkozni akart anyával. Apával is találkozni akart. A nővérével is, a kedves nagypapájával is és a nagymamájával is. Megfürödni, bekenni a pattanásait, a nappali kényelmes kanapéján ülve kakaót inni és közben a Flipside tévéműsorát nézni videón. (Bár már egy csomószor látta.)
– Dzsunja, védj meg! Kérlek... Én, én bele fogok őrülni!
Amint meghallotta a saját hangját, ahogy ezt mondta, tényleg úgy érezte, hogy meg fog őrülni, és kirázta a hideg. Mélyről jövő hányinger tört rá. Szemét elárasztották a könnyek.
A háta mögül suhogást hallott, összerezzent. Ez sokkal erősebb hang volt, mint az előbbi.
Könnyeivel küzdve hátrakapta a fejét.
A bozótból egy diákegyenruhás alak figyelte őt. Megállapította, hogy Szugimura Hiroki (fiúk, 11.) az. A hátam mögé került! Amíg nem figyeltem!
Annyira félt, hogy szinte gondolkodás nélkül két kézzel felemelte a fegyverét, és meghúzta a ravaszt. A durranást követően erős lökést érzett a csuklójában. Aranyszínű töltényhüvely táncolt a levegőben, visszacsillantva a fák között átszűrődő napsugarakat.
Hiroki alakja eltűnt a bozót mélyén. A zizegés folytatódott, aztán az is hamar elhallgatott.
Kaori egy darabig feltartott pisztollyal reszketett. Utána gyorsan felrántotta a csomagját, és Hirokival ellenkező irányba bevetette magát a sűrűbe. Miközben futott, zavaros fejjel gondolkodott. Szugimura Hiroki meg akarta ölni, semmi kétség... Ha nem így lett volna, miért kellett odalopakodnia, anélkül hogy megszólította? Biztos nem volt nála lőfegyver. Megtudta, hogy nekem van fegyverem, és gyorsan elmenekült. Ha nem veszem észre, és nem lövök rögtön rá... Szugimura Hiroki kést döfött volna a mellembe, nem vitás. Kést! Vigyázni kell. Ha belebotlok valakibe, kíméletlenül lőni kell, különben engem ölnek!... Megölnek!
Jaj... Ebből nekem elég volt. Haza akarok menni. Fürdő. Pattanáskrém. Kakaó! Videó. Flipside. Dzsunja. Kíméletlenül. Lőni. Lőni! Kakaó. Dzsunja. Pattanás! Krém! Kíméletlenül. Dzsunja.
Kaori szeméből patakzottak a könnyek. Matrózblúzos mellén nyitva maradt a medalion, és Kenzaki Dzsunja üde mosolya hevesen rázkódott összevissza. Kíméletlenül. Dzsunja. Megölnek! Lőni. Anya. Tesó! Apa. Lőni! Lőni! Új album!
Kaori kezdett megőrülni.

[Maradt 25 fő]

36

– Nos, tehát ezek voltak a halottak.
Szakamocsi kedélyes hangja tovább folytatta. Ez volt a délelőtti híradása.
A temetési listára újólag felkerült Óki Tacumicsi, Motobucsi Kjóicsi és persze Kitano Jukiko, Kuszaka Jumiko neve. Rajtuk kívül még Kuramoto Jódzsi és Jahagi Josimi halt meg.
– Most pedig elmondom a délutáni tiltott zónákat és az időpontokat. Jegyezzétek fel szépen. Feljegyezni!
Súja megint előhúzta a zsebéből a térképet és a tollat. Kavadának is a kezében volt a térkép.
– Tehát először egy órától a J5. Azután háromtól a H3. Öttől a D8. Megértettétek?
A J5 a sziget délkeleti partja, a H3 a déli hegy csúcsának környéke, a D8 pedig az északi hegy csúcsától délkeletre fekvő lejtő volt. Nem volt köztük a C3, ahol Sújáék voltak. Egyelőre nem kellett helyet változtatniuk.
– Lehet, hogy rossz érzés, hogy meghalnak a barátaitok, de muszáj összekapni magatokat. Ha a fiatal szárnyakra filozófia súlya nehezedik, nem tudnak repülni. No, akkor viszhall!
Szakamocsi továbbra is derűsen lökte a szövegét, aztán megint lecsapta a végén.
Súja sóhajtott. Eltette a térképet, és a kipipált osztálynévsort nézegette.
– Már csak huszonöten vagyunk, a rohadt életbe!
Kavada megint a szájába vett egy cigarettát, elfedte a kezével, és rágyújtott. Aztán megszólalt:
– Megmondtam. Sorban halnak.
Erre Súja felnézett Kavadára. Míg a füstöt fújta kifelé, Súja némán figyelte. Megértette, hogy miről beszélt Kavada. Minél inkább halnak az osztálytársaik, hozzájuk egyre közelebb kerül a lehetőség, hogy elszökjenek. És az időkorlát sem probléma. De...
– Hogy mondtad?!
Kavada csak a vállát rángatta. Elkapta a tekintetét.
– Bocsánat – mondta.
Súja még szívesen odamondott volna valamit, de erővel levette a szemét Kavada arcáról. Felhúzott térdét közelebb vonta magához, és kinézett a lába között. Két-három icike-picike sárga virág dugta ki a fejét a fű közül, és a virág szárán egy hangya mászott.
Szóval az a helyzet, hogy... az előbb, amikor a rockról beszéltek, úgy érezte, tényleg jó barátokká váltak, de úgy látszik, van Kavadában valahol valami, amit még nem fogadott el. Lehet, hogy ilyen szenvtelennek született?
Sóhajtott egyet halkan magában, aztán másra kezdett gondolni. A hat ember közül, akik halálát most Szakamocsi bejelentette, csak Kuramoto Jódzsinak és Jahagi Josiminek nem nézte végig a halálát.
Úgy tudta, ők együtt jártak. Akkor pedig lehet, hogy ketten együtt voltak valahol? És a két lövés tizenegy után. Az velük végzett volna?
És ha igen, akkor azt egyáltalán ki...
Újra fülében csengett a Kitano Jukikóval és Kuszaka Jumikóval végzett géppisztoly ropogása. Ez a valaki és az a másik vajon ugyanaz? Vagy...
– Nanahara.
Kavada szólt, és Súja felemelte a fejét.
– Még nem reggeliztél, Nanahara. A kormánytól kapott szar kenyér van, de szereztem a vegyesboltból eperlekvárt és kávét. Enni kéne.
Kavada elővett a saját hátizsákjából egy üveget és egy hosszúkás (kétdecis kiszerelésű) kávésdobozt. Az üvegen egy eperrajzos matrica volt, és mögötte ott látszott csillogó, sötétpiros tartalma. A kávét Kavada biztos az előbb újra felélesztett tűzön lévő forró vizes alumíniumdobozba akarja beloccsantani. Kavada még egy műanyag poharakkal teli csomagot is elővett.
– Jó sok mindent elhoztál.
– Aha – bólintott Kavada, és egy hosszúkás csomagot húzott még ki a hátizsákjából megmutatni. – Nézd, még egy bő karton Wild Seven is van.
Ezzel Súja is úgy döntött, hogy nem rágódik tovább, nevetett egy kicsit, és bólintott. Előkapta a kenyeret a saját hátizsákjából.
Odanyújtott Norikónak egy kenyeret.
– Noriko, együnk!
– Nem...
Noriko a térdét ölelve felnézett.
– Nem kérek... Nem kívánom.
– Miért? Nincs ét... – kezdett bele Súja, de észrevette, hogy Noriko arca krétafehér. Tényleg, Noriko elég keveset szólt mostanában.
– Noriko?
Súja odament hozzá. Kavada keze megállt kávényitás közben, és kettejüket figyelte.
– Noriko.
Súja Noriko vállára tette a kezét. Noriko két keze szorosan össze volt kulcsolva, ahogy átkarolta a térdét, és a fogait annyira összeszorította, hogy sápadt arcán nyílegyenes vonalat húzott a szája. Sújának végre feltűnt, hogy az ajkai közötti résen pedig nehézkes légzés szűrődik ki. Noriko lehunyta a szemét, kezével Súja karjára támaszkodott, és egy kicsit nekidőlt.
Kezének, matrózblúzos vállának a fekete anyagon átérződő hőmérséklete olyan magas volt, hogy Súja úgy érezte, valamilyen kismadarat tart a karjában. Súja kinyújtotta a jobb kezét, félresimította Noriko frufruját, és a homlokára tette a kezét.
Irtózatosan forró volt. Ugyanakkor a Noriko homlokára kiülő verítéktől Súja tenyere lucskos lett.
Súja összezavarodva hátrarántotta a fejét Kavada felé.
– Lázas! Kavada!
– Semmi bajom – mondta Noriko erőtlenül.
Kavada letette a kávésdobozt a lábához, és felemelkedett. Helyet cserélt Sújával, és rátette a tenyerét Noriko homlokára. Utána saját borostás állához nyúlt, majd Noriko csuklóját emelte fel. A karóráját nézve egy darabig a pulzust számolta.
– Bocs, egy kicsit – mondta, és a jobb keze ujjával Noriko szájához ért, és kinyitotta a száját. Azután ujjal lehúzta a szeme alatti részt, és benézett Noriko élesen kivehető könnycsatornái mögé.
– Nem fázol? – kérdezte Norikótól.
Noriko a szemét résnyire nyitva válaszolt.
– De, egy kicsit...
– Nanahara! – hívta oda Súját Kavada.
Súja addig lélegzetét visszafojtva figyelt.
– Hogy van? – kérdezte kapkodva.
– Most maradj, csak add ide a felsődet! – mondta, és ő maga is levette a diákegyenruha zakóját. Súja is gyorsan lekapta magáról, és odaadta Kavadának. Kavada szép gondosan bebugyolálta Norikót a két kabáttal.
– Kenyeret, Nanahara! A lekvárt és a vizet is hozd! – mondta Kavada, és Súja sietve összeszedte a kenyeret és a vizet, amit az előbb akart Norikónak odaadni, aztán Kavada hátizsákja tetejéről a lekvárt, és odavitte. Előbb a kenyeret és a vizet nyújtotta, kinyitotta a lekvárt, és azt is átnyújtotta, mire Kavada beletömte a kenyeret az üvegbe, és teletunkolta a piros lekvárral. Ezt odatartotta Norikónak.
– Most eszünk, kislány.
– De nem...
– Semmi de! Egyél szépen! Elég egy kicsi is.
Kavada határozott volt, mire Noriko bizonytalan kézmozdulattal elvette a kenyeret, és egy-két falatot harapott belőle. Látszott, hogy sokat küzd, míg lenyeli. Aztán visszaadta a maradék kenyeret Kavadának.
– Többet nem bírsz?
Noriko alig láthatóan megrázta a fejét. Még a fejrázása is fáradt volt.
Úgy tűnt, Kavada szerette volna, hogy Noriko egyen még, de pillanatnyilag talán lemondott róla, mert letette a kenyeret, és a zsebéből megint elővett egy gyógyszeres dobozt.
– Megfázás elleni. Vedd be! – mondta, és egy másik pirulát adott Norikónak, nem a reggeli fájdalomcsillapítót. Noriko bólintott, és Kavada segítségével vizet ivott hozzá az üvegből, és bevette. A szája szélén kifolyt a víz, Kavada zsebkendővel letörölgette.
– Oké, most lefekszel, kislány.
Noriko bólintott, és a két kabátba takarózva lefeküdt a fűre.
– Mi van vele, Kavada? Nincs baj?
Súja nyugtalanul kérdezte, de Kavada a fejét rázta.
– Biztosan nem tudom. Lehet, hogy csak egy sima nátha. De megvan az esélye, hogy esetleg elfertőződött a sebe.
– Micsoda...
Súja a fekvő Noriko jobb vádliján a kötés helyett fejkendővel betekert részre nézett.
– De hát rendesen elláttad, nem?
Kavada megint a fejét rázta.
– Miután meglőtték, még egy csomó ideig mentetek az erdőben. Akkor belemehetett valami baktérium.
Súja egy darabig Kavada arcát nézte, aztán megint Noriko mellé térdelt. A homlokához nyúlt.
– Noriko...
Noriko kinyitotta a szemét. Erőtlenül mosolygott.
– Semmi baj... Csak egy kicsit elfáradtam. Ne aggódj.
A lélegzetvétele egyáltalán nem volt megnyugtató.
Súja megint hátranézett Kavadára. Valahogy visszafogta magát, hogy ne olyan felhevülten beszéljen, és azt mondta:
– Kavada. Nem maradhatunk itt. Menjünk el máshova! Legalább valamelyik házig, ahol meleg...
Kavada a fejét rázva szakította félbe.
– Várj már! Előbb nézzük meg, mi lesz.
Miközben beszélt, az ágynemű funkcióját betöltő kabátokat még egyszer gondosan eligazgatta Noriko testén, hogy ne legyen rajtuk rés.
– De...
– Veszélyes mozogni. Megmondtam.
Noriko újra kinyitotta résnyire a szemét. Sújára nézett.
– Bocs, Súja... – mondta. – Ne haragudj – mondta Kavadának is.
Megint lecsukta a szemét.
Súja szorosan összeszorított szájjal nézett le Noriko sápadt arcára.

[Maradt 25 fő]

37

Csigusza Takako (lányok, 13.) kidugta fejét egy fatörzs mögül. A déli hegy lankáinak körepe táján, a hegy csúcsától kelet felé járt. A térkép zónái szerint a H4 és a H5 határvonala táján. Körülötte magas és alacsony fákból álló vegyes erdő volt, de a hegycsúcs felé, amerre most Takako nézett, egyre kisebbek lettek a fák.
Takako egy jégtörő árat kapott fegyver gyanánt. Újra ráfogott, és anélkül hogy kiegyenesedett volna, hátranézett.
A házat, ahol először elbújt, már elfedték szeme elől a fák. Abban a házban már azelőtt sem lakhattak, mielőtt eldőlt volna, hogy ezt a szigetet használják majd a Programhoz, mert a tyúkólban végződő, lepusztult épületet sűrűn benőtte a gaz. Már a rozsdás bádogtetejét sem lehet látni. Mennyit jöhetett? Kétszáz métert? Vagy még csak százat? Mivel Takako a Siroivai Középiskola atlétikakörének legjobb rövidtávfutója (a középiskolás lányok kétszáz méterén a mindenkori második legjobb rekordot tartotta a tartományban), úgymond a vérében volt már a távolságok érzékelése, de a hegy egyenetlen felszíne és a mindent elborító növényzet miatt meg persze az idegességtől ez az érzéke is összezavarodhatott valamennyire, mert nem tudta pontosan meghatározni.
Ebédre evett a kormány pocsék kenyeréből, és ivott a vízből, aztán amikor rászánta magát, hogy eljöjjön onnan, a karórája már majdnem délután egy órát mutatott. A játék kezdete óta többször is hallott fegyverropogásnak tűnő hangokat, ő pedig végig az elhagyott ház egyik sarkában kuksolt, de aztán arra a megállapításra jutott, hogy semmi nem lesz jobb attól, ha elbújik. Valakire... akiben legalábbis ő megbízik, egy barátra van szüksége, akivel együttműködhet.
Persze nem kizárt, hogy akiben ő megbízik, az benne nem bízik meg. De...
Takako szép lány volt. Hosszúkás szeme kicsit szigorú, de szép hegyes állával és szája határozott ívével, egyenes vonalú orrával együtt az is inkább nemesnek tűnt. Melírozott, hosszú, barna haja volt, amely nemcsak összhangban volt egyéniségével, hanem kiemelte szépségét is az elsőre felemásnak tűnő ékszereivel együtt. A bal fülében két, a jobban egy fülbevalót, a bal keze középső és gyűrűsujján egy-egy gyűrűt, a két csuklóján összesen öt karkötőt és a nyakában egy külföldi pénzérmét viselt. A hajától és ettől a kissé feltűnő „bizsukiállítástól” nem voltak elragadtatva a tanárok, de Takako jó tanuló volt, és az atlétikakör legjobb futója címet is kiérdemelte, ezért szinte soha nem kellett közvetlenül meghallgatnia rosszallásukat. Igen öntudatos lány volt. Nem hagyta, hogy őt is gúzsba kössék az iskola bárgyú szabályai, mint a többi lányt az osztályban.
Hogy a szépsége miatt-e, vagy a büszkesége gátolta, esetleg azért, mert eleve visszahúzódó természetű volt, de Takakónak az osztályban nem volt közeli barátnője. A legjobb és egyetlen barátnője általános iskolás koruk óta egy Kitazava Kaoru nevű lány volt, de ő másik osztályba járt.
De...
De igen, Takakónak is volt egyetlenegy osztálytársa, akiben feltétel nélkül megbízott. Nem lány, a fiúk között, egyetlenegy. Gyerekkori barát.
Ezzel a dologgal kapcsolatban most akadt valami, amit végig kellett gondolnia.
Amikor kilépett az iskolából, arra gondolt, hogy talán... Visszajön valaki, aki korábban kiment, fegyveresen. Akkor viszont nincs veszélyesebb, mint az egyetlen kijáraton kiszédelegni. Ha pedig így lenne, a feltételezett támadó által nem várt útvonalon azonnal el kell távolodni az iskolától.
Ezért amikor kilépett a teremből a folyosóra, kikémlelt a kapu árnyékából. Szemben erdő, halra hegy, jobbra egy kicsit szélesebb a horizont. Ha van támadó, vagy a szemközti erdőben, vagy a bal oldali hegynél bújt meg.
Ezért Takako a fejét lehúzva kisietett a kapun, és az iskola külső fala mentén hirtelen nekiiramodott jobbra. Oldalra sem pillantva belehúzott a híres lábain. Nem volt szükség rá, hogy bármin is elmélkedjen. Végigfutott a települést keresztülszelő úton, bevágódott egy keskeny sikátorba, azután elérte a déli hegy lábát. Csak szükségét érezte minél hamarabb eltávolodni az iskolától, és elrejtőzni valahova.
Csakhogy...
Nem történhetett meg, hogy az iskola előtt, az erdőben vagy a hegynél egy támadni nem akaró valaki volt? Szóval esetleg nem lehetséges, hogy a barátja, aki nála hamarabb indult el, abban az erdőben vagy a hegynél rejtőzött, és rá várt? Azzal, hogy teljes erőből nekilódult, talán keresztülhúzta volna a számításait?
Nem.
Hát, ez nem igazán valószínű. Illetve lehetetlenség. Ilyen körülmények között bárkinek veszélyt jelentett az iskola körül bóklászni. Tény, hogy kiskoruk óta jóban voltak, de ennél nem több. Hosszú időn át elválaszthatatlanok ugyan, de csak barátok voltak. Hogy a fiú, azaz Szugimura Hiroki (fiúk, 11.) saját maga veszélyeztetése árán rá várt volna – ezt csakis önérzete sugallhatja.
Mindenesetre most keresni kell valakit. Persze ha meglelné Szugimura Hirokit, az lenne az ideális, de ez túl naiv kívánságnak tűnik. Akkor pedig a lány osztálytitkárt, Ucumi Jukiét vagy valaki más, egészen átlagos lányt. Hacsak annyira vigyáz, hogy ne lőjenek bele hirtelen, meg tudják majd beszélni. Persze még jobban jár, ha egy higgadtabb lányt találna. (Viszont ilyen körülmények között egy túl higgadt lány pont hogy félelmetesebb.) Tehát most meg kell keresni azt a valakit... Most csak ennyit tehet.
De akkor sem szabad hangosan beszélni, semmiképpen sem. És ezt be is bizonyították már. Az elhagyatott házból, ahol elbújt, ő is látta Kuszaka Jumiko és Kitano Jukiko halálát az északi hegy tetején. Takako kigondolta, hogy a romos házból elsőnek a déli hegy csúcsára megy. Ha majd odaért, elindul kacskaringózva lefelé a hegyoldalban, és közben ellenőrzi, hogy nem rejtőzik-e valaki a bokrok között. Volt egy módszere, amelyet a háztól idáig is alkalmazott, és amellyel megállapíthatta, hogy van-e ott valaki: kavicsokat dobált a bozótba. Majd eldönti, hogy szóba álljon-e vele, vagy sem, amikor meglátja, ki az. Szakamocsi mondta a déli híradásában, hogy a déli hegy csúcsának környéke délután háromtól tiltott zóna lesz, de ha minden rendben megy, addig azt hiánytalanul végig tudja pásztázni. Különben is, ha van ott valaki, az három előtt elindul onnan, és ha mozog, Takakónak még több esélye van felfedezni.
Takako megállapította, hogy a kormánytól kapott óra egy óra húsz percet mutat. Máskor a karkötői miatt nem hord karórát, de most természetesen nem ad az ilyesmire. Aztán a nyakára csatolt pánthoz ért.
„Ha rángatjátok, felrobban.”
Kénytelen volt viselni, pedig belenyomódott a nyakába, és nehezítette a légzést, és a tény maga is nyomasztó volt, hogy létezik. A nyaklánca hozzáért a nyakörvhöz, és halkan csiszatolta.
De elhatározta, hogy nem törődik az ilyesmivel, és megszorította a jégtörő árat a bal kezében (hasznát tudja venni ennek majd egyáltalán?), kivett néhányat a jobbjával a zsebébe bekészített kövekből, és előrefelé jobbra-balra bedobálta a bozótba.
Susogva estek le a kövek a bokrokban.
Várt egy kicsit. Semmi reakció. Takako megint előrébb ment egy keveset, sóhajtott, és elindult a bokrok közötti nyílt emelkedőn.
Abban a pillanatban zörögni kezdtek az ágak, és balra úgy tíz méterre tőle egy ember feje bukkant elő a bokorból. Egy kicsit összetapadt, de azért puha benyomást keltő haj és egy diákruha háta látszott, és a fej jobbra-balra mozdult, ahogy körbenézett.
Takako ijedten megállt... Gáz. Egy fiú. Ha fiú, az már gáz. Ez az álláspontja nincsen ugyan észérvekkel alátámasztva, de valószínűleg így van. Ha Szugimura Hirokin kívüli fiú, akkor gáz. És ez a hát természetesen nem Hiroki háta volt.
Takako visszafojtotta lélegzetét, és óvatosan el akart indulni visszafelé a bozótba. Bár számított rá, hogy ez a szituáció bekövetkezhet, attól még a teste remegni kezdett.
Ekkor hirtelen megfordult a fiú. Találkozott a szeme Takakóéval.
A megdöbbent arc Niida Kazusié (fiúk, 16.) volt.
Jaj ne... a fenébe, miért kell nekem éppen egy ilyen csávóval...
Takako erre gondolt, de a fő probléma az volt, hogy az egész testfelületét kiszolgáltatja Kazusinak. És az mindenképpen veszélyes.
Megperdült a sarkán, és meglódult az úton, ahonnan jött.
– Várj!
Hallotta Kazusi hangját a háta mögül. És azt is, ahogy keresztülverekedve magát a bozóton, jön utána.
– Mondom, várj! – ezúttal kiáltott. – Várj!
Hú... Hát ez hülye...
Takako néhány másodpercig habozott, de végül megállt. Visszafordult. Ha lett volna Kazusinál fegyver, és lőni akart volna, már úgyis megtette volna, de legfőképpen ez a nagy hang volt gázos.
Nemcsak Kazusit találják meg, hanem őt is. Ezért gyorsan körbenézett, de ahogy az előbb is megállapította, úgy látszik, senki más nem volt arrafelé.
Kazusi lassított, és leereszkedett az enyhe lejtőn.
Takako észrevette, hogy Kazusi jobb kezében egy íjjal felszerelt puskaszerűséget tart. Most nem szegezi rá, de ha esetleg ráfogja, el tud majd előle menekülni? Hiba volt megállnia?
Nem. Takako a fejét rázta magában. Niida Kazusi a focicsapat csatára. És a labdajátékok csúcsjátékosai időnként a legjobb atlétáknál is gyorsabban futnak. Hiába számít gyorsnak a párját ritkító Takako sebessége a lányok között, egyszer úgyis utolérték volna.
Mindegy, mert már úgyis késő volt.
Kazusi négy-öt méter távolságot hagyott kettejük között. Viszonylag magas, széles vállú, kisportolt test. Selymes haja a mai focisták stílusában nincs nagyon rövidre vágva, de csapzott, mintha épp most lett volna vége egy hosszabbítással spékelt vadabb meccsnek.
Leszámítva, hogy csálék a fogai, elég jóképű volt, és ezen az arcon most kétértelmű vigyor ült.
Takako a vigyor láttán találgatni kezdte, hogy ez meg mit is akarhat.
Persze annak is megvan az esélye, hogy nem ellenségesen közelít. És arra gondol talán, hogy végre talált egy „barátot”, akiben megbízik.
Viszont Takako nem őrzött magában jó képet Niida Kazusiról. Undorodott a bizalmaskodásától. Ráadásul a fennhéjazó stílusát sem bírta. Első óta egy osztályba jártak (Hirokival másodikban kerültek össze), és Kazusi különösebb megerőltetés nélkül a tanulásban is és a sportban is tűrhetően teljesített. Emiatt talán, vagy lehet, hogy ez nem függ össze, de mindegy is, szóval nagyon szembetűnő volt, milyen éretlen. Különösen az, ahogy tette a menő csávót, és ahogy előre gyártott indokai voltak azokban az esetekben, ha valamit elszúrt. Nem mintha számítana, de elsőben valami okból szájukra vették Takakót és a tizenkettő egy tucat, de végül is jóképű Kazusit. (A középiskolában szeretik az ilyesmit. Csak rájuk kell hagyni.) Akkor Kazusi direkt odajött Takako padjához, kezét a vállára tette (bunkó!), és azt mondta: „Úgy látszik, pletykálnak rólunk.” Takako kecsesen elfordult, hogy lerázza magáról Kazusi kezét. „Micsoda megtiszteltetés” – intézte el akkor könnyedén, és röhögött magában (Hol vagy te még attól? Sokat kell még neked ahhoz tanulnod...), de most valószínűleg nem ússza meg ennyivel.
Takako óvatosan beszélni kezdett. A lényeg, hogy mihamarabb eltűnhessen előle. Ez az alapterv.
– Ne kiabálj, hülye vagy?
– Bocsánat – válaszolta Kazusi. – Muszáj volt, mert különben elszöksz.
– Sajnálom – felelt vissza Takako azonnal. Soha nem bonyolítani a dolgokat, csak egyenesen bele a közepébe. Ez az erősségem.
– Nem akarok együtt lenni veled – mondta Kazusinak.
Kazusi arcát fürkészve idegesen megrántotta vállát.
– Mindkettőnk érdeke, hogy itt elváljunk, nem?
Kazusi elégedetlenül fintorgott.
– De miért?
Takako ciccegett magában. Mert olyan tenyérbe mászó képed van, fiacskám.
– Mindkettőnk tudja az okát. Akkor oké, ugye? Na szia! – mondta Takako, és újra hátat akart fordítani. Érezte, hogy remeg a lába, és félt, hogy felmondja a szolgálatot.
Megállt mozdulat közben.
Mert a szeme sarkából látta, hogy Kazusi a jobb kezében lévő tárgyat felé fordítja.
Akkor lassan, még egyszer szembefordult Kazusival. Közben figyelte Kazusi ujját a nyílpuska ravaszán.
Megkérdezte:
– Ezzel meg mit akarsz?
Miközben beszélt, észrevétlenül lecsúsztatta a bal válláról a hátizsákot, és megfogta a vállpántját. Fel bírja ez majd fogni Kazusi nyílvesszőjét vagy mijét?
– Nem akarom ezt csinálni – mondta Kazusi. Pont ez a beszédstílus volt az, amit Takako ki nem állhatott. A szavak magyarázkodók, de a tartalmuk arra utal, hogy fölényt akar szerezni. – Maradj velem!
Takako begurult. Begurult, de ugyanakkor valami mást is észrevett.
A szoknyája még az elhagyott házban fennakadt egy törött ajtón, és jól kiszakadt, egy kínai ruhához méltó hasíték keletkezett rajta, és a kikandikáló jobb lábán most meg-megakadt Kazusi szeme. A szemében pedig valami ismeretlen eredetű ragadós fény villant...
Végigfutott a hátán a hideg.
Takako kicsit arrébb mozdult, hogy Kazusi ne lássa annyira a lábát.
Azután megszólalt:
– Ne hülyéskedj! Nekem szegezel egy ilyen izét, és azt képzeled, hogy szót fogadok?
– Jó, akkor nem szöksz el?
Kazusi változatlanul lekezelő volt. A kezében lévő nyílpuskát sem eresztette le.
Takako tűrte.
– Azt mindenesetre engedd le!
– Akkor nem szöksz el, ugye?
– Nem hallod?
Takako erőteljesen mondta, mire Kazusi elégedetlenkedve leengedte.
Azután furcsán letisztult hangon szólalt meg:
– Te már régóta bejössz nekem.
Takako felhúzta szép, határozott, íj alakú szemöldökét.
Már elege volt. Mi van, azzal szórakozott, hogy jól ráijeszt?
Kazusi pillantása megint Takako lábára esett. Ezúttal még csak vissza sem fogta magát, úgy stírölte.
Takako megemelintette az állát, és megkérdezte:
– És?
– Ezért téged eszem ágában sincs megölni. Maradjunk együtt!
Takako megint megrántotta a vállát. A harag miatt most nem esett nehezére.
– Az előbb megmondtam. Bocs, de nem – vágta hozzá.
– Akkor viszont...
Takako megint megfor... Nem, ezúttal Kazusit szemmel tartva kezdett hátrálni. Kazusi ott helyben felemelte a kezében lévő nyílpuskát. Az arca megint az áruházban játékért követelőző gyereké volt. Mama, vedd meg nekem, lécci, vedd meg! Aha.
Takako csendesen szólt:
– Maradj már!
– Jó, de akkor ne menj el! – ismételte meg Kazusi. Közben félrehajtotta a fejét, és úgy tűnt, mintha ezzel a mozdulattal az idegességét akarná elnyomni.
Takako is megismételte:
– Mondtam, hogy nem akarok maradni.
Kazusi nem engedte le a nyílpuskát. Egy darabig csak farkasszemet néztek.
Takako fortyogott egy sort magában, aztán megszólalt:
– Mit akarsz? Mond ki nyíltan! Nem is ölsz meg itt helyben, de hiába mondom, hogy nem akarok veled lenni, próbálod erőltetni. Hogy értsem ezt?
– Én... – Kazusi ragacsos tekintetét Takako szemére tapasztotta.
– Meg akarlak védeni. Ezért... Maradj itt. Biztonságosabb, ha ketten vagyunk, nem?
– Nagyon vicces. – Takako hangjába most már harag vegyült. – Nekem szegezed ezt, és közlöd, hogy megvédsz? Nem bízom benned. Felfogtad? Most már oké? Na, én megyek.
Kazusi élesen szólt:
– Ha megmozdulsz, lövök! – A kezében lévő nyílpuska egyenest Takako mellét vette célba.
Azzal, hogy ezeket kimondta, hogy megfélemlítse Takakót, Kazusiban végleg átszakadhatott a gát, ami addig még azért a jó ízlés (eléggé eldurvult jó ízlés...) határain belül tartotta megnyilvánulásait.
– Csaj létedre ne ellenkezz a férfiakkal! – mondta változatlan testtartással. – A nők a legjobban azt teszik, ha hallgatnak a férfiakra.
Eddigre Takako már teljesen a plafonon volt, de Kazusi még folytatta:
– Te szűz vagy, nem? – Pont olyan könnyedén, mintha azt kérdezné, B a vércsoportod, nem?
Takakónak elakadt a szava.
Mi? Mit mondott ez az idióta?
– Vagy nem? Nem olyan tökös legény pedig a Szugimura, hogy lefektessen egy csajt.
Valószínűleg ezt azért mondta, mert... sok más osztálytársukhoz hasonlóan Kazusi is biztos azt hitte, hogy ő Szugimurával jár. Ez kétszeresen is feldühítette Takakót. Azzal, hogy alaptalanul feltételezi, hogy Hirokival jár, és ugyanakkor azzal, hogy lekezelően beszélt Hirokiról.
Takako érezte, hogy a szája nevetésre torzul. Már korábban is észrevette, hogy amikor nagyon felhúzzák...
Igen, ha felhúznak, akkor én mindig elröhögöm magam.
Ezzel a mosollyal fordult Kazusihoz, és folytatta.
– Ehhez neked meg mi közöd van?
Lehet, hogy félreértette Takako mosolyát. Kazusi is, kicsit torzan, vigyorogni kezdett.
– De így van, nem?
Takako továbbra is mosolyogva nézett vissza Kazusira.
Igen, valóban így van, első pillantásra talán kissé hivalkodónak tűnhetek, de ahogyan ön is említette, szűz vagyok. Még csak tizenöt éves, szende lányka vagyok. De...
...Ehhez neked mi közöd, te hülye vadbarom?
Kazusi folytatta:
– Így is, úgy is meghalunk. Halálod előtt azért te is szeretnél egyszer legalább, nem? Én nem lennék rossz parti neked.
Annak ellenére, hogy ettől már felülmúlhatatlan düh uralkodott el rajta, egy pillanatig csak kábán meredt Kazusi arcába. Ezúttal talán még a szája is kinyílt. Eddig még csak súrolta az „Ebből elég!” határát, de most jócskán átlépte. Kolumbusz kapitány, az ott San Salvador! Oké, a vademberek. Vigyázzatok a vademberekkel!
Takako lesütötte a szemét... Végül halk nevetés csúszott ki a száján. Valamiért iszonyúan vicces volt. Hűha, ez tényleg az év legjobb poénja.
Felemelte a fejét. Szinte felnyársalta Kazusit a tekintetével, de azért akart neki adni egy utolsó esélyt.
– Utoljára mondom. Nem akarok veled lenni. Ereszd azt le szépen, és hagyj engem békén! Mert ha nem, így ítélem meg, hogy meg akarsz ölni. Szóval?
Kazusi nem engedte le a nyílpuskát. Nemhogy nem engedte le, hanem a válla magasságába emelte, hogy megfenyegesse Takakót.
– Én is utoljára mondom – mondta. – Tedd, amit mondok, Csigusza!
Ezt a bizonyos értelemben fordulóponttá lett párbeszédet Takako vajon a veleszületett természete miatt találta kellemesnek?
Most már akárhogy alakuljon is, nem állok jót magamért.
Azután Takako, hogy mihamarabb befejezhesse ezzel a szarházival a csevegést, tovább ment egy lépéssel.
– Most már értem. Egyszóval meg akarsz erőszakolni. Erről van szó, nem? Ha már úgyis meghalunk, akkor szerinted bármit lehet?
Kazusi figyelmesen nézett vissza Takakóra.
– Azt én nem... nem mondtam – felelte.
De hát az ugyanaz, nem? Takako magában kiröhögte.
A következő az lesz, hogy nem akarsz megerőszakolni, csak vegyem le a ruhámat?
Takako változatlanul mosollyal az arcán, sietség nélkül félrehajtotta a fejét. Azt mondta:
– Neked a csip-csup farkincád helyett inkább az életeddel kellene törődnöd ilyen körülmények között.
Erre Kazusi feje hirtelen elvörösödött. Arca eltorzult, elöntötte a pulykaméreg.
– Ne szórakozz velem! Tényleg azt akarod, hogy megerőszakoljalak?
Takako megint nevetve válaszolt:
– Ó, úgy döntöttél, kimutatod a fogad fehérjét?
– Azt mondtam, ne szórakozz velem! – ismételte meg Kazusi. – Meg is ölhetnélek!
Takakót elfogta az undor. Eszébe jutott, hogy épp az előbb mondta Kazusi azzal a nyálas modorával: „Téged eszem ágában sincs megölni.”
Kazusi szünetet tartott, azután egy kicsit még dicsekvés is volt a hangjában, amikor folytatta:
– Én már megöltem Akamacut.
Takako megrökönyödött, de felhúzta a szemöldökét, és azt mondta:
– Hűha! – Még ha igaz is... Abból ítélve, ahogy elbújt, az igazság inkább az lehet, hogy rettegése közepette véletlenül összeakadt Akamacuval, és megölte. Utána meg biztosan félt, hogy jön valaki, aki nála erősebb, ezért igyekezett meglapulni. De ez az ember, ha addig menekül, hogy a végéig életben marad, és a rajta kívül életben maradt utolsó ember gyengébb nála, akkor valami „nem tehetek mást” vagy hasonló szöveg kíséretében szívbaj nélkül kinyírja.
– Végiggondoltam – folyatta Kazusi, és ő maga támasztotta alá, hogy Takako nem lőtt nagyon mellé a tippjével. – Úgy döntöttem, hogy egy meccsnek tekintem ezt. Így aztán én nem türtőztetem magam.
Takako Kazusi arcát szemlélte csendben, egy halvány mosollyal kísérve.
Aha. Most már mindent értek. Tehát erről van szó. Ha megy szép szóval, ha nem, a lényeg, hogy velem meglegyen, aztán végső soron valamikor úgyis megöltél volna? Ha már mindenki meghalt, és csak az én halálom hiányozna, hogy életben maradj? Értem. Ki is számoltad netán, hogy addig hányszor fér bele?
Az undortól és a haragtól bizsergett a háta.
– Tehát meccs – ismételte meg Kazusi szavait, és vigyorogni kezdett.
– De nem szégyelled magad, egy lánnyal szemben?
Erre Kazusi arcára egy pillanatra a legyőzöttség vetült, de rögtön visszatért merev arckifejezése. Hidegen villant meg a szeme.
– Meg akarsz halni?
Takako azonnal válaszolt:
– Lőj csak!
Egyetlen pillanatra Kazusi habozni látszott. Takako nem szalasztotta el ezt a lehetőséget, és a zsebéből titkon készenlétben tartott köveket beledobta az arcába. Kazusi eltakarta az arcát, hogy kivédje, közben Takako megpördült, otthagyta a hátizsákját, csak a jégtörő árat markolta, és nekilendült arrafelé, ahonnan jött.
Mintha Kazusi ciccegését hallotta volna a háta mögött. Az atlétikakör legjobbjához méltó sprintjével bő tizenöt méterre juthatott, amikor ütést érzett a jobb lábában, és hasra esett. Az arcát súrolta egy gyökér, amely kilógott a nedves földből, érezte, hogy felsértette. Azután nem is annyira a lábába állt fájdalom, hanem az arcán keletkezett sebesülés miatt gurult dühbe. Felsebzi az arcom ez az aljas disznó! Takako megfordult és felült. A jobb combja hátuljába a szoknyán keresztül egy ezüstszínű nyíl fúródott. Érezte, hogy a sebből vér folyik lefelé jól kidolgozott izmain.
Kazusi beérte. Meglátta, hogy Takako leült, ledobta a nyílpuskát a földre, és helyette az övéből két, rövid lánccal összekötött fabotot – egy nuncsakut – vett elő, és jobb kezébe fogta. A lánc megmozdult. (Egyébként ez Tendó Majumi táskájából került elő, amelyet begyűjtött azután, hogy végzett Akamacu Josióval. A fegyver, amelyet ő maga kapott, valamilyen rejtélyes okból egy teljesen sima szamiszen-húr volt, amelynek nem sok hasznát látta. De erről Takako mit sem tudhatott.)
Takako rápillantott a földre esett nyílpuskára, azt gondolta: Megbánod te még, hogy ezt eldobtad.
– Te vagy a hibás – mondta Kazusi enyhén lihegve. – Minek haragítasz magadra?!
Takako ott a földön ülve, ahogy volt, felnézett Kazusira.
Ez az ürge már megint kifogást keres. És én még egy osztályban tanultam vele több mint két évig!
– Várj egy kicsit! – mondta Takako, és amíg Kazusi a homlokát ráncolta, feltérdelt, jobb kézzel hátranyúlt, és összeszorított fogakkal, egy húzással kiszedte a nyílvesszőt. Érezte, hogy szakad a húsa, és ezzel még újabb adag vér buggyant ki. Egyúttal a szoknyája is felszakadt. Csodás, most már két hasítéka van.
Eldobta a vesszőt, felállt, szemét le sem véve Kazusiról. Jó. Iszonyúan fáj, de fel bírt állni. Átvette a jégtörőt a jobb kezébe.
– Ne erőlködj! – mondta Kazusi. – Hiába.
Takako vízszintesen tartotta a jégtörő árat, és becélozta Kazusi mellkasát.
– Azt mondtad, meccs. Jól van. Leszek ellenfél. A te fajtád nem fog legyőzni engem. Az egész lényemmel szembeszállok veled. Felfogtad? Megértetted? Vagy túl hülye vagy hozzá?
De Kazusi arcán még ezek után is látszott, hogy lazára veszi. Lány is, sebesült is, biztos volt benne, hogy nem veszíthet.
– Megismétlem – folytatta Takako. – Ne tervezgesd, hogy eszméletlenül megerőszakolsz. Hallod, kisfiú, a farkad helyett inkább az életedre vigyázz!
Erre Kazusi arca elváltozott, és felemelte a nuncsakut az arca magasságába.
Takako is megszorította a jégtörőt. Vibrált közöttük a feszültség.
Magasságra majdnem tizenöt centi, súlyra talán húsz kilónál is több volt köztük a különbség. Takako az osztályban a legjobb sportteljesítménnyel büszkélkedhetett ugyan a lányok között, de akkor is kevés volt az esélye a győzelemre. Ráadásul a jobb lábán elég mély volt a seb. De nem hagyja magát legyőzni, semmiképpen!
Hirtelen Kazusi mozdult meg. Kilépett előre, és fentről átlósan lecsapott a nuncsakuval.
Takako a bal karjával fogta fel. A bal csuklóján viselt két karkötő közül az egyik elpattant és elrepült (dél-amerikai indián kézi munka, tökre szerettem, a fenébe!) a felkarjában hirtelen végigfutott a zsibbadás, fel egészen az agya közepéig. A zsibbadtság nem kötötte le minden figyelmét, mert jobb kézzel felrántotta a jégtörőt. Kazusi fintorogva hátraugrott és kikerülte. Újra két méter a távolság.
Takako bal karja bizsergett.
Sebaj csont nem tört.
Jött a második csapás. Ezúttal a tenisz fonákütésének technikájával felfelé húzva lendítette a nuncsakut.
Takako lehúzta a fejét, és félredőlt, hogy elkerülje. Hosszú, melírozott hajába belekapott a nuncsaku, és kitépett néhány szálat, és azok a levegőben szállongtak. Takako azon nyomban meglendítette a jégtörőt Kazusi jobb csuklója felé. Érezte, hogy könnyen belecsúszott, Kazusi pedig feljajdult és meghátrált.
Megint nőtt közük a távolság. Kazusi nuncsakut tartó kezén piros szín látszott. De úgy tűnik, nem szenvedett túl nagy kárt.
A seb a jobb lábán ütemesen lüktetett. Érezte, hogy a combjától lefelé szinte az egész lábát beborítja a vér. Valószínűleg már nem sokáig bírja tartani magát. Egy ziháló hangra is figyelmes lett. Azt is tudta, hogy a saját ajkai közül szűrődik ki.
Kazusi megint meglengette a nuncsakut. Takako felől nézve a feje bal felső részétől a válláig tartó felületet vette célba.
Takako előrelépett. Eszébe jutott, amit egyszer Szugimura Hiroki tanított neki, aki kung-fuzni tanul. „Kevésbé találnak el, ha megváltoztatod a köztetek lévő távolságot. Néha az is fontos, hogy félelem nélkül merj előremenni.”
A nuncsaku vállon találta, de jól döntött, mert csak a lánc, és nem ütött olyan nagyot. Takako nekiugrott Kazusi mellének. Az orra előtt volt Kazusi döbbent arca, tágra nyílt szeme. Felemelte a jégtörőt.
Kazusi szabad bal kezével eltaszította Takakót. Takako a sebesült jobb lábával elvesztette az egyensúlyát, és hanyatt esett.
Kazusi a bal kezével dörzsölgette a mellét, amelyet kis híján megszúrtak, és lenézett Takakóra.
– Micsoda nő! – mondta.
Takako lassan felült, de Kazusi azonnal lecsapott rá a nuncsakuval. Most az arcára célzott!
Takako felemelte a jégtörőt, hogy felfogja. Egy magas, fémes csattanással együtt a jégtörő eltűnt, és elgurult a közelben a földön.
Takako tenyerében csak az éles fájdalom maradt.
Takako összeharapta a száját. Kazusit szemmel tartva hátrált.
Kazusi a szája szélét mosolyra ferdítette, és egy-két lépést tett előre.
A franc, ez fix nem normális. Szétver egy lányt, ráadásul egy életlen tárggyal. Ennek semmi sem tabu. Úgy tűnik, még élvezi is!
Kazusi újra meglendítette a nuncsakut. Felsőtestét elrántotta előle, de a nuncsaku követte a testét. Lehet, hogy Kazusi már kezd hozzászokni a használatához, mert akadálytalanul nyújtotta ki a kezét. Az ütés a feje bal oldalát érte, teste oldalra hanyatlott. A bal orrlyukából meleg folyadék csorgott elő.
Takako teste dőlni kezdett. Kazusi lehet, hogy olyan arcot vágott, mint aki tudja: végzett vele.
Hirtelen meglódult a teste, és szép vágású szeme becsukódott.
Miközben esett, kinyújtotta hosszú lábát, és oldalról teljes erőből belerúgott Kazusi bal térdébe. Kazusi torkát kurta nyögés hagyta el, és a bal térdére zuhant. Teste megingott, és a bal térdével a középpontban félfordulatot tett. Hátának a fele láthatóvá vált.
Ha Takako most a jégtörő felszedésére koncentrált volna, könnyen lehet, hogy veszít. De nem úgy tett.
Ráugrott Kazusi hátára.
Rácsimpaszkodott, és a fejébe kapaszkodott. Attól, hogy teljes testével ránehezült, Kazusi előredőlt.
Ha volt valami, amiről Takako egy pillanat leforgása alatt döntött, akkor az az volt, hogy melyik ujját válassza. Mutatóujj és középső ujj... Nem, nem, a legnagyobb erőt a középső és a hüvelykujj tudja kifejteni. A körmei ápolását Takako soha nem mulasztotta el, és akárhányszor kérte is tőle számon Tada tanár úr, az atlétikaedzője, hosszínra növesztett manikűrjétől nem volt hajlandó megválni.
Takako szinte meglovagolta Kazusit, belemarkolt a hajába, és felrántotta a fejét. A helyüket be tudta tájolni.
Kazusi mintha megértette volna Takako szándékát, mert becsukta a szemét.
Hiábavaló volt. Takako jobb kezének középső és hüvelykujja áthatolt Kazusi szorosan összezárt szemhéján, és beásta magát a szemgödrébe.
– Jáááááááááááááááá!
Kazusi torkaszakadtából üvöltött. Letette a kezét, majd térden állva kiegyenesedett, elengedte a nuncsakut, és próbálta Takako kezét elhessegetni. Összevissza rázta a testét, hogy lerázza magáról Takakót. Takako erősen kapaszkodott Kazusiba, és nem hagyta magát. Még beljebb nyomta az ujjait. A hüvelyk és a középső ujja is a második ujjpercig elmerült Kazusi szemében. Közben Takako érezte, hogy kidurrannak a szemgolyók. Annyi váratlan volt csak a dologban, hogy sokkal kisebb a szemüreg, mint gondolta. Takako rendíthetetlen volt, erővel befelé hajlította az ujjait. Kazusi szeméből vér és egy átlátszó zselészerű folyadék, egyfajta mutáns könny folyt kifelé.
– Áááááááááááá!
Kazusi kiáltott, felkelt, és összevissza rázta a kezét. Az arcába kapaszkodó Takako jobb kezét két kézzel lesöpörte magáról, belemarkolt Takako hajába, és meghúzta.
Takako leszállt Kazusiról. Emiatt Kazusi kezében maradt néhány szál vagy néhány tucat szál haja, de most nem törődött vele.
Megkereste a jégtörő árat. Rögtön meg is találta. Felvette.
Kazusi kiabált, és mintha egy láthatatlan ellenséggel harcolna (igaz ugyan, hogy ez így is volt), lengette a karját aztán fenékre huppant. A szeme nyitva volt, de a szemhéja szélétől befelé az egész teljesen piros volt, tisztára, mint egy albínó majomé. Takako jobb lábát húzva odament hozzá, felemelte ezt a sebesült lábát, és Kazusi szabadon hagyott lába közébe taposott vele. A fehér alapon lila csíkos tornacipő, amelyet az atlétikaedzéseken is használ, vörös volt a saját vérétől. A talpa felől olyan puha érzést közvetített, mintha egy kis állatot taposna el. Kazusi feljajdult, ezúttal a lába közét szorította, és oldalra fordulva, embriópózba gömbölyödött össze. Takako ekkor a bal lábával taposott a nyakára. Ránehezedett. Kazusi mindkét karját kinyújtotta és hadonászott, hogy elzavarja onnan a lábát, erőtlenül püfölte, és próbálta lesöpörni.
– Se... – Kazusi szájából kicsúszott egy szó. Mivel a torkán tapostak, olyan volt a hangja, mint a papírfalak között süvöltő szél.
– Segí...!
Hogy képzeled, kisapám? Takako érezte, hogy a szája mosolyra kunkorodik. Ezt már nem a harag miatt teszem, hanem mert élvezem, semmi kétség. És akkor mi van? Végül is nem vagyok én II. János Pál vagy a XIV. dalai láma, akkor meg nem mindegy?
Takako behajlította a térdét, és Kazusi szájába (látszott néhány fogtömése) két kézzel beleszúrta az árt. Kazusi keze, amely Takako lábát akarta elhajtani, megtorpant a mozgásban. Takako benyomta a jégtörő árat. Nem volt nehéz, pillanatok alatt belefúródott Kazusi torkába. Kazusi teste melltől lefelé a lábujja hegyéig görcsösen rángatózott, mint a hátúszásnál a Vasallo-startnál. Végül megállt. A karja lehanyatlott. Albínó szeme persze nyitva volt, körülötte a ragacsos vér festékként csorgott, és pókhálóalakot rajzolt.
Jobb lábába hirtelen belenyilallt a fájdalom, Takako lerogyott Kazusi feje mellé, és a földre ült. Érezte, hogy a fogai közül kiszűrődő légzése olyan zakatoló, mint egy megismételt kétszáz méteres időmérő után.
Győzött. Kicsit még kevesellte is. Lehet, hogy a valódi harc épp csak harminc másodperc volt. Bár természetesen ha sokáig tart, semmi esélye nem lett volna. De a lényeg, hogy győzött. Minden mást félretéve, a lényeg ez.
Takako a vérrel borított jobb lábát ölelve újra lenézett Kazusi holttestére. Olyan volt, mint egy mutatványos, aki a torkából akarta elővarázsolni a jégtörő árat. Kedves közönség! Amit az imént lenyeltem, most elő is veszem...
– Takako!
Váratlanul szólították meg a háta mögül, ezért ültében hátrafordult.
Ugyanazzal a lendülettel kinyújtotta a kezét, kihúzta Kazusi szájából a jégtörőt, és készenlétbe helyezte. (Kazusi feje egy hajszálnyit felemelkedett, aztán visszaesett a földre.)
Szóma Micuko (lányok, 11.) nézett le Takakóra.
Takako vetett egy pillantást Micuko jobbjára. Egy nagy automata pisztolyt tartott kecses kezében.
Nem tudja, hogy Szóma Micukónak mik a szándékai. De... Ha netán Niida Kazusihoz hasonlóan „játszani” akar (ennek nagy az esélye, már csak azért is, mert „a” Szóma Micukóról van szó), akkor nem nyerhet. Pisztollyal szemben nem nyerhet.
El kell menekülni. Jobban teszi, ha elmenekül. Takako újra felhúzta fájós jobb lábát, és megpróbált felállni.
– Minden rendben? – kérőezte Micuko iszonyúan kedves hangon. Nem fordította Takakóra a fegyverét, de ettől még nem szabad megnyugodni.
Takako hátrált, belekapaszkodott egy közeli fa törzsébe, és nagy nehezen felállt. Jobb lába nagy sebességgel kezdett elnehezülni.
Válaszolt.
– Hát...
Micuko tüzetesen megszemlélte Kazusi holttestét. Azután ránézett a Takako kezében lévő jégtörő árra.
– Azzal az eggyel intézted el? Ez hihetetlen, tisztellek, mint nő a nőt.
Úgy beszélt, mint aki tényleg szívből el van ragadtatva. Sőt még vidámnak is tűnt. Angyali arcában csillogó szemek.
Takako megint azt válaszolta:
– Hát... – Úgy érezte, talán a jobb lábából kiömlött vér nagy mennyisége miatt, hogy a teste ingadozik.
– Hallod... – mondta Micuko. – Már régóta gondolkoztam azon, hogy te vagy az egyetlen lány, aki nem nyalizik nekem.
Takako még mindig nem tudta eldönteni, hogy mit akarhat Micuko, csak nézte az arcát. (A Siroivai Középiskola két messze legszebb lánya nézett itt szembe egymással. Körítésnek egy kinyomott szemű fiú hullája. Azt a mindenségit, micsoda gyönyörűség!)
Igaza volt Micukónak. Takako az élete árán sem lett volna hajlandó bárkinek is nyalizni, és nem is reszketett, mint a többi lány, amikor Micukóhoz beszélt. Méltóságán alulinak tartotta, meg különben sem félt Micukótól.
Ekkor Takakónak eszébe jutott egy felsőbb éves fiú szavajárása, aki régen (azaz alig két-három hónapja) tetszett neki. A Szugimura Hirokival szembeni igen halvány érzelmeivel ellentétben, ebbe a fiúba nagyon szerelmes volt. Verseny előtt is, amikor a barátaival valami verekedésbe keveredett, és iszonyú sebekkel tarkítva kukkantott be a terembe, akkor is azt mondta azzal a sajátos hanghordozásával: „Semmitől sem félek. Nincs mitől félnem.”
Senkinek sem nyalizni, szépnek lenni... Takako azóta figyelte, amióta középiskolás lett. Ez a fiú a mostani stílusára is nagy hatást gyakorolt, de volt barátnője. Egy nagyon szép lány. Kicsit olyan, mint Ogava Szakura, csendes, akár egy tó az erdő mélyén... Na de mindegy, ez már mind a múlté.
De – gondolta ugyanakkor – egészen mostanáig még akkor sem jutottak eszébe a fiú szavai, amikor Niida Kazusival küzdött. Hogy most eszébe jutottak...
Én... igazából félek ettől a Micukótól?
– Egy kicsit féltékenykedtem is rád – folytatta Micuko. – Szép is voltál, meg nálam jobb kislány.
Takako némán hallgatta. Valami nem stimmelt. Rögtön rá is jött: miért beszél Micuko múlt időben?
Micuko szeme ravaszul nevetett. Ezután visszatért a jelen időhöz:
– Én szeretem az olyan lányokat, mint te. Lehet, hogy egy kicsit leszbi vagyok? Hihihi. Ezért nagyon...
Takako szeme tágra nyílt. Megpördült, és futásnak indult. Eléggé húzta a jobb lábát, de attól még sprintjével nem hozott szégyent az atlétikakör legjobbja névre.
– Ezért nagyon...
Micuko felkapta a Colt Governmentet. Háromszor egymás után meghúzta a ravaszt. Már vagy húsz métert eltávolodott a fák között az enyhe lejtőn, és a gyors ütemben még tovább futó Takako matrózblúzának hátán pontosan három luk keletkezett. Takako szinte fejest ugrott előre. Hason csúszott tovább a földön, és a szép formájú lábai, az egymással kontrasztot alkotó fehér bal és piros jobb szoknyáját kifordítva felcsapódtak. Rögtön vissza is estek a földre.
Micuko leeresztette a fegyvert, és így szólt:
– Nagyon kár...

[Maradt 24 fő]

38

Noriko légzése egyre hevesebb lett. Nem használt a nátha elleni gyógyszer, amelyet Kavada adott neki. Délután két óra körül járt az idő, de a rövid idő alatt mintha tetemes mennyiségű húst lefaragtak volna Noriko arcáról. Súja az egyik palackban maradt vizet mind ráöntötte Noriko zsebkendőjére, amelyet újra benedvesített, hogy letörölje vele Noriko izzadságban úszó arcát, majd visszatette a homlokára. Norikónak csukva volt a szeme, de mintha köszönetet mondana, kicsit bólintott.
Súja visszafordult Kavadához, aki végig ugyanabban a pózban, hátát egy fatörzsnek döntve, törökülésben ült és cigarettázott. Jobb keze a térdére fektetett Remington sörétes puska markolatán nyugodott.
– Kavada – szólította meg Súja.
– Mi az?
– Menjünk!
Kavada felhúzta a szemöldökét. Kivette a cigarettát a szájából.
– Hova?
Súja összeszorította a száját.
– Azt mondom, hogy már nem bírom tovább elviselni. – Norikóra bökött az állával. – Egyre rosszabb.
Kavada a csukott szemmel fekvő Norikóra pillantott.
– Ha vérmérgezést kapott...
Kis szünetet tartott, aztán folytatta:
– Nem fog meggyógyulni attól, hogy melegben fektetjük le.
– Pont ezért.
Súján megint majdnem eluralkodott az idegesség, nagy nehezen visszafogta magát, és folytatta:
– Egy orvosi rendelő jele is szerepel a térképen. Ha eljutnánk addig, ott biztos lenne hasznosabb gyógyszer, nem? A településtől távolabb, északra van. És még nem is lóg bele a tiltott mezőbe.
– Ja, tényleg – válaszolta Kavada, miközben lassan fújta ki a füstöt a szája szélén. – Lehet, hogy igazad van.
– Menjünk! – mondta Súja még egyszer.
Kavada félrehajtotta a fejét. Újra beleszívott a cigijébe, aztán elnyomta a földön.
– Legalább másfél kilométer az orvosi rendelőig. Most veszélyes lenne mozognunk. Várjuk meg a sötétedést!
Súja a fogait csikorgatta.
– Várjunk a sötétedésig, és mit csinálsz, ha addig tiltott zónába kerül?
Kavada nem mondott semmit.
– Te... – folytatta Súja. Az idegesség miatt, vagy talán azért, mert belegondolt, hogy talán el kell válnia az útjaiknak, a hangja egy kicsit megremegett. De azért megmondta. – Nem azt mondom, hogy meg akarsz minket ölni. De ennyire tartasz a veszélytől? Ennyire csak magadra gondolsz?
Súja egy darabig Kavada szemébe nézett. Kavada arca nyugodt maradt.
– Súja...
A háta mögül Noriko hangját hallotta, ezért megfordult.
Noriko csak a fejét fordította oldalra, és Sújára nézett. A homlokán lévő zsebkendő letoccsant a földre.
– Ne csináld! Ha Kavada nincs velünk, nem menekülhetünk meg.
Nehézkes légzésével szaggatottan csak ennyit mondott.
– Noriko! – rázta Súja a fejét. – Nem érted? Egyre gyengébb vagy. Mi van, ha már azelőtt kikészülsz, hogy megmenekülnénk?
Súja újra visszafordult Kavadához.
– Ha azt mondod, nem jössz, én elmegyek egyedül is Norikóval.
Szerződés felbontva. Csináld egyedül! – vágta hozzá Súja, és elkezdte összerakni a maga és Noriko csomagját.
– Várj! – mondta Kavada. Lassan felemelkedett, odament Norikóhoz, megfogta a bal karját, és megnézte a pulzusát. Ezt Kavada úgy húszpercenként megismételte, attól függetlenül, hogy Súja végig ott vigyázott Norikóra.
Megint borostás állához ért, aztán a mellette lévő Sújára pillantva mondta:
– Te azt sem tudod, melyik gyógyszert lehet használni.
Kicsit félrehajtotta a fejét, és Súját nézte.
– Jól van. Megyek én is – mondta.

[Maradt 24 fő]

39

Annak ellenére, hogy már több mint félóra eltelt azóta, hogy a hátába lőttek hármat, és dacára annak is, hogy rengeteg vért vesztett ezekből a sebekből plusz a lábából, amelyet Niida Kazusi lőtt meg nyílpuskával, Csigusza Takako még mindig élt. Szóma Micuko már rég elment, de ez már nem jutott el a tudatáig.
Takako félig ébren álmot látott. A családja – apja és anyja meg a két évvel fiatalabb húga a házuk kapuja elől integettek neki.
Látta, hogy a húga, Ajako sír.
– Viszlát, Takako, viszlát! – mondta. Jóképű apja, akinek jellegzetes arcvonásait Takako örökölte, és kicsit kerekdedebb arcú anyja, akire Ajako ütött, csak szomorú arccal hallgattak. Mellettük a kutyájuk, Hanako, a fejét lógatta, és csóválta a farkát. Takako kiskora óta nevelgette, okos nőstény kutya volt.
Jaj – gondolta álmában Takako. – Szánalmas.
Pedig még csak tizenöt évet éltem. Hallod, Ajako, vigyázz ám apára és anyára! Úgyis túlságosan elkényeztetnek. Egy kicsit tanulhatnál tőlem, most a sarkadra kell állnod.
Aztán Kitazava Kaorut látta. Az ő törékeny alakját, aki már hét éve társa, az egyetlen barátnője, akinek nyafoghatott.
...Neked is, Kaoru. Először is viszlát. Tényleg, te mondtad egyszer, hogy ha megtesz az ember minden tőle telhetőt, akkor nincs félnivalója a pokoltól sem? Igen. Nem félek. Csak... Egy kicsit azért rossz, hogy így egyedül kell meghalnom...
Kaoru mintha kiáltott volna valamit. Valamiért nem hallja jól, de mintha valami olyasmi lenne: „És Vele mi van?”
Vele?
Ekkor megváltozott a helyszín, és az atlétikakör termébe jutott. Megállapította, hogy második nyara van. Merthogy azt a termet második őszén lerombolták, és új klubházat építettek helyette.
Hű. Ez nem képzelgés. Ez tényleg megtörtént. Ez...
Ott volt egy felsőbb éves fiú. Rövidre vágott, elöl felállított haj, FUCK OFF feliratú fehér póló, fekete csíkos zöld sort. Kicsit simlis, de kedves tekintet. Az a fiú volt. Akadályfutásban volt jó. Most szorgalmasan fáslizgatta a térdét, mert egy ideje fájlalta. A teremben nem volt senki más Takakón és azon a fiún kívül.
– Hallod?! – mondta Takako. – Gyönyörű a barátnőd. Nagyon összeilletek szerintem.
Ajajaj. Amikor vele beszéltem, én sem voltam különb a többi csajnál. Micsoda felületesség.
– Tényleg? – emelte fel a fejét a fiú, és elmosolyodott. – Te sokkal szebb vagy nála, Csigusza – mondta.
Takako vegyes érzelmekkel telve nevetett. Örült, mert először dicsérte meg a fiú a szépségét, de az a kapcsolat, amelyikben egy másik lánynak azt lehet mondani, hogy ő szebb, az nagyon szorosnak és bizalomteljesnek tűnt számára.
– Csigusza, te nem jársz senkivel? – kérdezte a fiú mosolyogva.
Ekkor megint változott a kép.
Egy parkban van, de elég alacsonyan van a saját látószöge.
Ó, ez én vagyok, csak gyerekkoromban. Általános iskola második vagy harmadik évében?
Szugimura Hiroki ott sírt előtte. Nem volt olyan magas, mint most, talán még Takako magasabb is volt nála. A rossz gyerekek elvették Hirokitól a frissen vásárolt képregényét.
– Hékás! A fiúk nem sírnak, micsoda dolog! Erősebbnek kell lenned. Na gyere! A kutyánknak kölykei születtek. Gyere, nézd meg őket!
– Jó...
Hiroki a szemét törölgetve ment utána.
Tényleg, Hiroki a következő évtől kezdett el kung-fuzni. Akkortól kezdett el nőni, és túlnőtte Takakót is.
Általános végéig még olyan volt a viszonyuk, hogy át-átjárogattak egymáshoz. Egyszer Takako magába volt zuhanva, és Hiroki megkérdezte:
– Mi baj, Takako? Történt valami?
Takako egy kicsit gondolkozott, aztán elmondta.
– Te... te mit tennél, ha valaki azt mondja neked, hogy szerelmes beléd?
– Hát... még nem mondták soha, úgyhogy nem tudom.
– Te szerelmes vagy valakibe?
– Nem. Jelenleg senkibe.
Takako ekkor megint elgondolkozott egy kicsit. Mi van már, irántam nem érzel semmit?
De azért folytatta.
– Ez komoly? Akkor gyorsan bolondulj bele valakibe, de legalábbis vallj neki szerelmet.
– De én gyáva vagyok... Nem fog menni.
Megint változott a helyszín, középiskola. Másodikban egy osztályba kerültek, és az első napi beszélgetésükkor valahogyan arra terelődött a téma, és Hiroki megjegyezte:
– Hallom, van egy ritka jóképű felsőbb éves a klubodban.
A szavai mögött ott volt, hogy „...és te bele vagy esve”.
– Kitől hallottad?
– Hát, csak úgy. Össze fog jönni a dolog?
– Nem. Van barátnője. Neked még mindig nincs csajod?
– Hagyjál már!
...Végig ilyen felemás kapcsolatban voltunk. Hiába szerettük egymást egy kicsit, bár ezt lehet, hogy csak beképzelem magamnak? Én legalábbis egy kicsit szerelmes voltam beléd. Jó, függetlenül attól, hogy az a felsőbb éves tetszett nekem. Meg tudsz érteni?
Hiroki mostani arca lebegett előtte. Sírt.
– Takako. Ne halj meg!
Mi van már, hékás, ez nem túl férfias... Ne bőgj már! Ekkora nagy melák, mégse fejlődött semmit!
A sors fintora lehet, hogy Takako még egyetlenegyszer magához tért. Kábultan kinyitotta a szemét.
A délután szelíd fényében Szugimura Hiroki nézett le rá. Hiroki mögött fakoronák, közöttük pedig a kék ég néhány pacnijából kirajzolódó bonyolult, Rorschach-tesztre hajazó minta látszódott.
Az jutott először eszébe, hogy Hiroki nem sír. A kérdés csak azután merült fel benne.
– Hogy?...
Olyan volt a hangja, mint amikor erőszakkal kitárunk egy berozsdállt ajtót. Akkor állapította meg, hogy már nem húzza sokáig.
– Hogy kerülsz ide?
Hiroki csak annyit mondott:
– Csak úgy. – Mellette térdelt, és feltámasztotta a fejét. Elvileg a hasára esett, de most a hátán feküdt. Talán Hiroki bevitte a közeli bozótba, mert a jobb keze alatt érezte az aljnövényzetet. (A bal keze, illetve az egész bal oldala el volt zsibbadva, és érzéketlen volt. Annak az utóhatása lehet, hogy Niida Kazusi oldalról fejbe kólintotta.)
Hiroki azután halkan megkérdezte:
– Ki bánt el veled?
Ja, igen. Ez fontos információ volt.
– Micuko – válaszolta Takako. Niida Kazusi már nem számított. – Vigyázz vele!
Hiroki bólintott.
– Ne haragudj – mondta aztán.
Takako nem tudta, miről van szó, csak nézte Hiroki arcát.
– Én az iskolából kijövet elrejtőztem, és vártam rád – mondta Hiroki, és mintha valamit vissza akarna fojtani, egy pillanatra összeszorította az ajkait. – De képzeld, Akamacu visszajött oda. Épp csak fél másodpercig másra figyeltem. Aztán te teljes erődből nekilódultál, és szem elől tévesztettelek. Futottam arra, amerre eltűntél, és szólongattalak, de te már biztos messze jártál.
Ja – gondolta Takako. Tényleg úgy tűnt, mintha hallott volna valamit halkan, kevéssel azután, hogy kijött az iskolából, és nekivágott a sötétségnek, de össze volt zavarodva, és azt hitte, csak a füle cseng...
Meg azt is, hogy ha nem cseng, akkor van ott valaki, és teljes erejéből futott tovább.
Jaj.
Hiroki várt rá. Ahogyan benne is felvetődött, kitette magát a veszélynek, és ott várt rá. És valószínűleg... Bár az előbb azt mondta, „csak úgy” rátalált, de könnyen lehet, hogy végig őt kereste.
Ahogy erre gondolt, sírhatnékja támadt.
De sírás helyett inkább nagy nehezen mozgásra bírta az arcizmait, és mosolyra igazította őket.
– Tényleg? – mondta. – Köszönöm.
Takako tudta, hogy már nem sokat bír kimondani, és gondolkozott, hogy melyik a legfontosabb téma, amiről beszélnie kéne, de eszébe jutott egy furcsa kérdés, és az csúszott ki a száján.
– Tetszik neked valaki?
Hirokinak egy kicsit megmozdult a szemöldöke, de halkan válaszolt.
– Igen.
– De ugye nem én?
Hiroki szomorú arcán mosoly futott át egy pillanatig.
– Nem.
– Jó, de akkor...
Takako egy nagyot sóhajtott. Különös volt, hogy a testét nagyon hidegnek, de közben valamiért nagyon forrónak is érezte, mintha hirtelen szétterjedt volna benne a méreg.
– Ölelj meg egy kicsit legalább. Úgyis mindjárt vége.
Hiroki összeszorított szájjal felemelte Takako felsőtestét, és két kézzel magához szorította. Takako feje majdnem lehanyatlott hátrafelé, de Hiroki azt is megtartotta.
Úgy tűnt, megint ki tud mondani egy félmondatot.
– Maradj ám életben, Hiroki!
Megengedsz nekem még egy szót, istenem?
Takako mélyen Hiroki szemébe nézett és elmosolyodott.
– Nagyon jó pasi lettél.
– Hát még te! – mondta Hiroki. – A legjobb nő vagy a világon!
Takako egy rövidkét nevetett, és meg akarta köszönni, de már nem jött ki hozzá elég levegő a torkán. Csak Hiroki szemébe nézett szüntelenül. Hálás volt. Legalább nem magányosan kell meghalnom. Jó, hogy pont Hiroki az, aki a végén velem van. Tényleg jó.
Ebben a testtartásban halt meg Csigusza Takako, körülbelül két perc múlva. A szeme végig nyitva volt. Szugimura Hiroki, Takako teljes súlyával ránehezedő élettelen testét ölelve, még egy jó darabig sírt.

[Maradt 23 fő]

40

– Fejeket behúzni! – mondta Kavada. A shotgunját feltartva figyelmesen körbekémlelt.
Súja, Norikóval a hátán, követte az utasítást. Egy ölnyi vastag szilfa mögött voltak. Elvileg már a kétharmadát megtették az orvosi rendelőig tartó útnak. A térkép mezői szerint az F6-ban vagy az F7 környékén jártak. Ha nem vétették el az irányt (Kavada a vezető, nem téveszthették el), akkor mindjárt meglátják jobb kéz felől lent az iskola épületét.
Sújáék először a tengerpart mentén átmentek a C4-es zónán, ahol legelőször voltak, azután az északi hegy lábát követve kelet felé indultak, de tényleg nem volt könnyű fényes nappal közlekedni. Mindig mozogtak egy kicsit, aztán meghúzták magukat, amikor pedig sűrű bozóton kellett átvágniuk, Kavada előredobott néhány kavicsot, és ellenőrizte, hogy tiszta-e a levegő. Több mint félóra kellett, hogy idáig eljussanak.
Súja a feje mögött érezte Noriko nehézkes lélegzetvételét.
Hátrafordult, mint egy anya a gyermekéhez.
– Noriko, mindjárt ott vagyunk! – mondta. Noriko bólintott.
– Jó, indulunk – mondta Kavada. – A következő az a fa, rendben?
– Oké.
Súja felemelkedett, és elindult az alacsony fűvel borított, eredetileg szántóföldként szolgáló puha földön. Sújáékét is beleértve, Kavada minden csomagot a bal kezében tartott, a puskát pedig a jobbjában.
Rögtön Súja mellé lépett, és körbe-körbe nézelődött. A shotgun csöve mindig pontosan együtt mozgott a fejével.
Most egy kicsit vékonyabb fához értek és megálltak. Súja sóhajtott.
– Nem vagy fáradt, Nanahara?
Súja nevetett.
– Noriko tök könnyű.
– Mert ha igen, akkor pihenhetünk.
– Nem kell – rázta Súja a fejét. – Minél hamarabb oda akarok érni.
– Ja, jó – válaszolta Kavada, de Sújának hirtelen kétségei támadtak. Lehet, hogy én vagyok a hülye? Mindig hajlamos volt elkapkodni a dolgokat, és elfelejtett megbizonyosodni a legfontosabbról.
– Kavada!
– Mi az?
– A térképen az a jel biztos, hogy orvosi rendelő?
Kavada hátra sem fordulva röhögött egyet.
– Te mondtad, ha jól tudom.
– Nem, de...
Súja pánikolt, de Kavada rögtön mondta:
– Rendelő az. Megnéztem.
Súja elkerekítette a szemét.
– Komolyan?
– Aha. Az éjjel körbejártam a szigetet, mielőtt veletek találkoztam volna. Ha tudom, szerezhettem volna megfelelőbb gyógyszert. Nem gondoltam, hogy szükség lesz rá.
Súja megkönnyebbült. Gondolatban egy jókorát koppintott a saját fejére. Össze kell kapnia magát. Ha nem, azzal nemcsak magát, hanem még Norikót is kiszolgáltatja.
Miközben beszélt, Kavada kinézte a következő helyet.
– Jó... – kezdte Kavada mondani, amikor fegyverropogás hallatszott. Súja megdermedt. Gyorsan összehúzta magát, és körülnézett.
Persze hogy szép álom volt azt hinni, gond nélkül eljutnak a rendelőig.
Viszont egy lelket sem lehetett látni a környéken.
Kavadára nézett, aki védelmezőn kinyújtotta a bal karját, és mutatta vele a haladási irányt. Onnan, ahol most voltak, enyhe emelkedő vezetett arrafelé, ahol úgy tíz méterre innen, egy cédrusszerű, magas fákból álló fasor takarta el a kilátást. Talán azt akarja mondani, hogy azon túlra mennek?
Súja egy fújással kiengedte mellkasából, amit eddig visszatartott.
– Semmi baj – mondta Kavada halkan. – Nem ránk céloz.
Súja direkt nem vette elő a fegyverét, hanem le sem téve Norikót, azt mondta:
– Közel van.
Kavada némán bólintott. Abban a pillanatban egy sorozat hallatszott. Kettő, három lövés. Mintha az utóbbi három lövés hangja egy hajszálnyit hangosabban szólt volna. Megint egy újabb. Ez most halkabb volt.
– Tűzpárbaj – lökte oda Kavada. – Hát ezeknek is lehetne jobb dolguk.
Súja ugyan megkönnyebbült, amikor megtudta, hogy ők biztonságban vannak, de öntudatlanul is a száját harapdálta.
Valakik már megint egymást gyilkolják. Ráadásul itt az orra előtt. Ő meg itt kuksol, és várja, hogy vége legyen. Ez teljesen olyan, mintha...
Megint felbukkant az elméjében a fekete ruhás férfi képe. „No, akkor most te. Meg te. Ó, látja, milyen jó, Nanahara úr, ön még nem került sorra.”
Kavada háttal állt Sújának, de mintha átlátta volna, mi megy végig benne (igaz, mondta is, hogy derűs napokon könnyen olvashatók a gondolatok, vagy valami hasonló hülyeséget), és odaszólt neki:
– Ugye eszedbe sem jut, hogy odamenj és leállítsd őket, Nanahara?!
Súja nagyot nyelt, azután motyogta:
– Nem... – Igaza volt Kavadának. Most az a legfontosabb, hogy Norikót baj nélkül elszállítsák a rendelőig. Ha beleártja magát a csatározásba, magukra hoz veszélyt.
Akkor Noriko szólt a hátáról:
– Súja... – Súja még a hátán át is érezte, milyen magas láza van, és a hangja csak suttogás volt.
Súja hátrafordította a fejét. A vállán keresztül látta Noriko résnyire nyitott szemét.
– Állíts fel... – mondta halkan Noriko. – Meg kell... Lehet, hogy valaki... – folytatta.
A szavai eddigre belefulladtak a zihálásába, de Súja tudta, hogy Noriko mit akar mondani. Lehet, hogy valakit, aki nem akar beszállni ebbe a játékba, szóval éppen most ölnek meg egy ártatlant? És fennáll a lehetősége, hogy akik most egymásra lövöldöznek, mindketten ilyenek.
A hely, ahol most vannak, nagyjából egyenesen délre lent volt az északi hegy csúcsától, ahol Kitano Jukikót és Kuszaka Jumikót megölték. De a fülükbe jutott fegyverropogás nem gépfegyverből jött. Tehát valószínűleg egyikük sem azonos azzal, aki Jukikót és Jumikót megölte. Ezért ha az, aki a lányokat megölte, meghallja a lövések hangját, nagy eséllyel hamarosan felbukkan.
Megint felelgettek egyet a fegyverek. Azután újra csend.
Súja összeszorította a fogát. Leengedte Norikót a hátáról. Nekidőlt a fa törzsének, amely mögött rejtőzött.
Kavada hátrafordult.
– Hé, ugye nem...
Súja meg se hallotta, Norikónak odaszólt:
– Megnézem. – Elővette a zsebéből a Smith & Wessont, majd Kavadához szólt. – Vigyázz Norikóra!
– Hé, nehogy már...
Hallotta, hogy Kavada szól, de már nekilódult.
Körbe-körbe tekingetve haladt felfelé a lejtőn, és átvágott a magas, tűlevelű fák között.
A fákon túl sűrű bozót nőtt. Súja széthajtogatta a leveleket. Lejteni kezdett a lába alatt a talaj, és két oldalról belógó hosszú, késszerű levelek között kellett átbújnia.
Megint megszólaltak a fegyverek. Súja végre elért a bozót széléig, és kidugta a fejét.
Egy ház állt ott. Régi földszintes faház, nagy, háromszögletű tetős tipikus falusi szerkezettel. Jobb kéz felé egy burkolatlan bekötőút volt. A ház túloldalát a hegy meredeken leszakadt fala ölelte, felette pedig folytatódott a sűrű erdő. Jóval a felett pedig innen is látható volt az északi hegy kilátója, ahol Kuszaka Jumiko és Kitano Jukiko meghalt.
A ház főépülete Súja felől nézve balra volt, és az innenső falához, fejét behúzva, Simizu Hirono (lányok, 10.) tapadt. Hirono pedig a kert túlsó végén, rögtön a bekötőút mellett lévő sufniféleség felé figyelt. Annak a bejáratánál is észre lehetett venni valakit, egy lányt.
Felemelte a fejét egy pillanatra, Minami Kaori (lányok, 20.) volt az. Természetesen mindkettőjüknél lőfegyver. Kettejük távolsága jó, ha megvan tizenöt méter.
Nem tudta, mi vezethetett a lövöldözéshez. Előfordulhat, hogy az egyik rálőtt a másikra. De Súja mégis azt gondolta, nem így történt. Valószínűleg mind a ketten össze voltak zavarodva, véletlenül találkoztak, és egyikük sem bízott a másikban, mígnem aztán megkezdődött a tűzharc...
Maga a döntés lehet, hogy Súja nőpárti nézetein alapult, de mindenesetre nem nézhette tétlenül. Legalábbis ennek valahogy véget kellett vetni...
Míg ő felmérte a helyzetet, Kaori kinézett a raktár bejárata mögül, és lőtt egyet Hirono felé. Olyan mozdulattal csinálta, mint amikor a gyerekek vízipisztolyoznak, de annak ékes bizonyítékaként, hogy mégsem azzal lőtt, durranás hallatszott, és egy kis sárgaréz töltényhüvely repült a levegőbe. Hirono két lövéssel viszonozta. Ő már jóval gyakorlottabban csinálta, de hüvely nem repült. Az egyik a raktár oszlopába talált, amitől fűrészpor szállt szerteszét. Kaori gyorsan behúzta a fejét.
Súja helyzetéből Hironónak szinte az egész testfelületét látni lehetett. Látta, hogy Hirono kinyitotta a revolver forgótárát, és kiszórta az üres töltényhüvelyeket. Akkor vette észre, hogy Hirono bal keze vörösre festődött. Biztos Kaori meglőtte valahol a karján. Ennek ellenére elég gyors mozdulatokkal töltött újra a sérült kezével. Megint Kaori felé fordult.
Az egész nem volt több néhány másodpercnél, de mielőtt Súja cselekedett volna, megint úrrá lett rajta az az érzés, mintha éppen egy rossz álmot látna. Minami Kaori szerette a sztárokat, gyakran beszélgetett a barátaival a kedvenc akárkijéről, vagy ujjongott, hogy sikerült egy eredeti fényképet szereznie. Ezzel szemben Simizu Hirono ama bizonyos Szóma Micuko-féle bandába tartozott, és nem volt egészen problémamentes a természete, de a lényeg, hogy a maguk módján mindketten helyes, harmadikos középiskolás lányok voltak. És ez a két lány egymásra lövöldözik. Komolyan, méghozzá éles lőszerrel. Jó, ez logikus.
...Most nem ezen kell filozofálni.
Súja felegyenesedett, és a levegőbe lőtt egyet a Smith & Wessonnal. Jaj, ne már, tisztára, mint egy seriff – futott át az agyán, de azonnal kiáltott:
– Hagyjátok abba!
Hirono és Kaori megdermedtek, azután egyszerre fordultak Súja felé.
Súja nem vette le a szemét az arcukról, míg folytatta:
– Na! Fejezzétek be! Én együtt vagyok Nakagava Norikóval! – Jobbnak látta egyelőre nem felhozni Kavada nevét. – Bízzatok bennem!
Miközben kimondta, arra gondolt, hogy micsoda elcsépelt szöveg ez. De más szófordulat nem jutott eszébe.
Simizu Hirono rögtön le is vette a szemét Sújáról. Újra az ellenfelére, Kaorira emelte. És... Kaori bambán cövekelt ott, és Súját nézte.
Súja abban a pillanatban eszmélt rá, hogy Kaori testének fele kilóg a raktár bejárata árnyékából, teljesen védtelenül.
A következő pillanatokban történtek ahhoz a balesethez hasonlítottak, amelynek Súja egyszer tanúja volt. Őszi délután volt, kevéssel a tizenegyedik születésnapja előtt, amikor egy sofőr elaludhatott a volánnál, mert elvesztette uralmát a teherautója felett, az meg átszakította a védőkorlátot, felfutott a járdára, és elcsapott egy alsós kislányt, aki Sújához hasonlóan hazafelé tartott az iskolából, és néhány lépéssel előtte sétált. Valószínűtlennek tűnik, de az iskolatáska levált a válláról, és a kislánytól eltérő útvonalon repült a levegőbe. A kislány hamarabb ért vissza a járdára – vállal lefelé, és az írt menti betonkerítés fogta meg, csúszott még a járda szélén, megállt...Ömlött a vér. A betonkerítés alján több mint egy méteren keresztül húzódott a vérnyom.
Súja az egész eseménysorozatot – különösen onnantól, hogy a teherautó leszállt az útról, addig a pillanatig, amíg belement a lányba – lassított felvételként érzékelte. Mindenki, aki ott van és látja, tudja, hogy mi fog történni, de nincs mód megakadályozni. Ehhez hasonlót érzett most is.
Hirono felemelte a fegyverét, és rálőtt a teljesen védtelen Kaorira. Kétszer egymás után. Az első Kaori jobb vállát érte, amitől a teste egy félfordulatot tett jobbra. A második telibe találta a fejét. Súja látta, hogy Kaori fejének egy része – a bal halántékától felfelé – egy az egyben lerobban.
Kaori elvágódott a raktár bejáratánál.
Utána Hirono rápillantott Sújára...
Azonnal megfordult, és elrohant bal kéz felé nyugatra, ahonnan Sújáék jöttek. Bevetette magát a bozótba, és eltűnt Súja szeme elől.
– Francba!
Súja feljajdult, tétovázott, aztán előjött a bozótból, és elfutott a raktár felé, ahol Kaori feküdt.
Egy régi traktoron kívül nem is volt más a raktárban, ahonnan Kaorinak fektében csak a lába látszott ki. Kitekert pózban dőlt az oldalára, a szájából folyó vér egyesült a fejéből és a vállából eredővel, és tócsává kezdett alakulni az arca alatt a raktár betonpadlóján.
A felszínén pedig a raktárpadló apró porszemei úszkáltak. A szeme nyitva maradt, és álmodozón nézett a levegőbe. A matrózblúza melléről egy vékony, aranyszínű lánc csüngött le a földre, a végén pedig egy aranyszínű medalion, amely kis szigetnek látszott a vértócsa közepén. Az a népszerű hogyishívják férfisztár vidáman nevetett le róla.
Súja reszketett. Reszketve térdelt le Kaori mellé.
Jaj... Mi lett ebből... Ez a lány már nem tud többet sztárokról pletykálni, sztárok koncertjére menni, ráadásul, ha ő egy kicsit ügyesebben csinálta volna, lehet, hogy meg sem kellett volna halnia?
Hangokat hallott, mire visszafordult abba az irányba, ahonnan jött, és a bozótból Kavada meg Noriko arca bukkant elő, akit, úgy látszik, Kavada támogatott fél kézzel.
Kavada otthagyta Norikót, és odasietett Sújához. Kavada arcára volt írva, hogy „Ugye megmondtam?”, de nem szólt semmit. Csak szenvtelenül begyűjtötte Kaori fegyverét és hátizsákját, aztán egy hirtelen ötlettel odaguggolt hozzá, és a jobb keze kisujj felőli élével lezárta a szemét.
– Nyomás! Siess! – közölte.
Persze ő is tudta, hogy veszélyes. Bármikor megjelenhetett valaki – különösen a gépfegyveres valaki, aki meghallotta a fegyverropogást.
De Súja tekintete ennek ellenére Kaori holttestére szegeződött, és mozdulni sem bírt, míg végül Kavada a karjánál fogva el nem rángatta onnan.

[Maradt 22 fő]

41

Az orvosi rendelő egy kis, régi, földszintes faház volt. Deszkafalai megfeketedtek, a tetőt borító fekete cserepeknek kifehéredett a sarka az idők során. Ugyanúgy, mint annál a háznál, ahol Minami Kaori meghalt, egy kis burkolatlan út vezetett hozzá, és a háta mögött az északi hegy magasodott. Sújáék a hegyen keresztül jöttek, de az a keskeny út a sziget keleti partján futó kiépített útba kellett hogy torkolljon. A rendelő előtt egy fehér kisbusz parkolt, talán az orvos használta, és Sújáéktól nézve a kisbusz mögött látszott a tenger.
A tenger csillogott a délutáni fényben. A színe egyáltalán nem olyan volt, mint a siroivai kikötő beton védőgátját verdeső koszos árnyalat, hanem gyönyörű, zölddel kevert élénkkék. Hullám szinte nem is volt, a víz felszíne szikrázva verte vissza a nap langyos sugarait, és a fényfoltok egyre sűrűsödtek a látóhatár vége felé. Azon túl meglepően közelinek tűnt a Szeto-beltenger többi szigetének körvonala, de mivel a tengeren kisebbnek érzékeljük a távolságokat, ha nincs közben semmi más viszonyítási pont, legalább négy vagy öt kilométerre kellett lenniük innen.
A lényeg, hogy megérkeztek. Véletlen szerencse volt, hogy baj nélkül eljutottak idáig. Rögtön eltávolodtak onnan, ahol Kaori meghalt, de nem is jött a nyomukban a gépfegyver ropogása. A térkép szerint kevesebb mint két kilométer utat kellett megtenniük, de az idegesség miatt, hogy bárki bármikor megtámadhatja őket, Súja iszonyúan elfáradt Noriko cipelésében. Hamar meg akart bizonyosodni róla, hogy nincs-e valaki a rendelőben, azért, hogy Noriko is és maga is megpihenhessenek.
De megakadt a szeme valami zavaró objektumon.
A békés tengeren hajók ringatóztak. Persze az őrhajó lehet, amelyet Szakamocsi említett. Csakhogy valamiért három volt belőlük egymás mellett. Szakamocsi azt mondta, hogy egy-egy lesz a négy égtáj felé, és tényleg csak egyet láttak nyugaton. Történt vajon valami?
Súja, Norikóval a hátán, kidugta a fejét egy növény mögül, és megkérdezte Kavadát:
– Három hajó van?!
– Ühüm – válaszolta Kavada. – A legkisebb az őrhajó. A nagy viszi vissza az iskolában látott katonákat a játék végén. A köztük lévő arra való, hogy a nyertest elvigye a szigetről. A győztes arra száll fel. Ugyanaz. Még a hajók alakja is ugyanaz, mint tavaly.
– A tavalyi hjógói Program is ilyen szigeten volt?
– Igen – biccentett Kavada. – Mivel Hjógo is a Szeto-beltenger mentén van. A beltenger partját érintő tartományok Programjait szinte kivétel nélkül szigeteken rendezik. Logikus, mert több mint ezer sziget van ezen a kis tengeren.
Kavada utána szólt, hogy várjanak, és puskájával a kezében lement a lejtőn a rendelő felé. Összehúzta magát, és először ellenőrizte a kisbuszt. A kocsi alá is benézett. Utána odament az épülethez, és körbejárta. Amikor visszaért, a bejárat tolóajtaját vizsgálta meg.
Kulcsra volt zárva. Kavada megfordította a shotgunt, és a levágott végű nyél szélével betörte a tejüveget. Behúzta a fejét, és várt egy darabig. Azután a csúcsára állított háromszög formában betört üvegen át benyúlt, kinyitotta az ajtót, és bement.
Súja követte a szemével, aztán Noriko felé fordult. Noriko lecsüngő fejét Súja hátának döntötte.
– Noriko! Megérkeztünk – mondta Súja, de Noriko csak egy rövid nyögéssel reagált. Továbbra is nehezen lélegzett.
Jó öt perc telt el, mire Kavada kidugta a fejét a bejáraton, és intett Sújának. Vigyázott, hogy ne veszítse el az egyensúlyát, óvatosan leereszkedett a kétméternyi lejtőn, és odament az épülethez.
A kapu mellett az Oki-szigeti Orvosi Rendelő széltől-esőtől elmosódott tusfeliratú, vastag fatáblája lógott. Elment Kavada mellett, aki a puskáját készenlétben tartva körbe-körbefigyelt, és bement az ajtón. Rögtön bejött utána Kavada, és jól becsukta.
A helyiség, ahova beléptek, egy csupán négy tatami területű, formális váróterem volt. A kopott krémszínű szőnyegen baloldalt egy fehér védőszövettel fedett, zöld kanapé. A fal mellett egy állóóra tiktakolt, és majdnem három órát mutatott. Jobbra volt a rendelő.
Kavada kitámasztotta az ajtót egy kéznél lévő seprűvel, és megsürgette Súját:
– Na! Erre!
Elvileg le kellett volna venni a cipőjüket, de Súja cipőstül lépett fel, és bement a jobb oldali szobába. Az ablak felől egy faasztal állt, egy kerek, fekete, bőrrel bevont ülőkével az orvosnak, és vele szemben az asztal másik oldalán egy zöld nejlonborításúval. Kis rendelő volt ugyan, de azért erős fertőtlenítőszag járta át.
A fémcsövekre feszített vékony, zöld anyagból álló térelválasztó mögött két ágy volt. Súja bevitte Norikót, háttal állva a külső ágynak rárakta, és gondosan lefektette. Gondolta, leszedi róla a saját kabátját, de aztán rajta hagyta.
Kavada berántotta a függönyöket.
– Pokróc – mondta, és előhúzott két, kicsire összehajtott világosbarna takarót. Súja átvette, és kis gondolkodás után a belső ágyra terített egyet. Utána felkarolta Norikót, áttette arra, és betakarta a másikkal. Jól bebugyolálta a nyakáig. Kavada egy szekrényben turkált. Talán a gyógyszeres szekrényt forgatta fel, bár semmiben nem különbözött a sima irodai, szürke szekrényektől.
Súja közelebb hajolt Norikóhoz, és az izzadságtól arcára tapadt hajat a füle mögé simította. Noriko nem volt teljesen magánál, behunyta a szemét, és zihálva lélegzett.
– A rohadt életbe! – csúszott ki Súja száján. – Noriko! Minden oké?
Noriko résnyire kinyitotta a szemét, és Sújára nézett.
– Ühüm – mondta. Lehet, hogy a magas láz miatt félig eszméletlen, de még reagál arra, ami körülötte zajlik.
– Vizet kérsz?
Noriko alig láthatóan megmozdította az állát. Erre Súja Kavada földre dobott hátizsákjából elővett egy új üveg vizet, és kinyitotta.
Tartotta Noriko felsőtestét, míg megitatta. A szája szélén kifolyt a víz, Súja letörölte a keze fejével.
– Elég volt? – kérdezte Súja. Noriko bólintott. Visszafektette, azután odafordult Kavadához.
– Van gyógyszer?
– Várj egy kicsit – mondta Kavada, majd egy másik, alacsonyabb szekrényt túrt fel, és abból vett elő egy papírdobozt. Kinyitotta a fedelét, elolvasta a használati utasítást, és biztos meg volt vele elégedve, mert egy kis üveget és egy ampullaszerűséget szedett ki belőle.
Az üvegben fehér por volt.
– Por? – kérdezte Súja, mire Kavada azt válaszolta:
– Nem. Injekció. – Súja erre egy kicsit megrettent.
– Te tudsz...? Be tudod adni?
Kavada a szoba sarkában lévő mosdó csapját tekergette. Mint várható volt, víz nem jött belőle, csettintett a nyelvével, vizespalackot vett elő egy hátizsákból, és alaposan megmosta a kezét. Azután egy kis fecskendőre rászerelte a tűt, és miközben az ampulla tartalmát felszívta vele, így szólt:
– Ne aggódj! Csináltam már.
– Komolyan? – Súja úgy érezte, hogy ha Kavadához szól, egyfolytában csak ilyen bamba dumára képes.
Kavada kibontotta az előbbi kis üveget, beleállította a tűt, és beleeresztette az ampullából kiszívott folyadékot. Kivette a tűt, és fél kézzel megrázogatta néhányszor. Újra visszatolta a tűt, és felszívta vele az összekeveredett gyógyszert.
Kavada előkészített még egy fecskendőt, és végre közelebb jött.
– Rendben lesz? – kérdezte még egyszer Súja. – Mellékhatások vagy sokk vagy...
– Azt fogom most ellenőrizni. Nyugi, csak segíts. Tartsd Noriko kezét.
Súja még mindig nem értette egészen, de azért megemelte a takaró szélét, és felhajtotta a saját kabátját Norikón és a matrózblúz ujját. Noriko karja nagyon vékony volt, és a különben egészséges barna bőre most riasztóan fehérnek tűnt.
– Noriko, hallod? – kérdezte Kavada Norikótól. – Volt valaha gyógyszerallergiád?
Erre Noriko megint kábán kinyitotta a szemét.
Kavada megismételte:
– Van gyógyszerallergiád?
Noriko gyengén megrázta a fejét.
– Oké. Először kipróbálom.
Kavada felfelé forduló tenyérrel rögzítette Noriko karját, egy fertőtlenítővel átitatott vattával letörölgetett egy széles területet a csuklója és a könyökhajlata között, majd óvatosan beleszúrta az injekciós tűt. Egészen kicsi adagot fecskendezett csak be, és a bőr azon a részen felpúposodott. Kavada felemelte a másikat, és közvetlenül e mellé csinált egy újabb hasonló dudort.
– Most mit csinálsz? – kérdezte Súja.
Kavada összepakolta a fecskendőket, miközben válaszolt.
– Csak az egyik az igazi gyógyszer. Várunk negyedórát, és ha ugyanolyanok, nem kell tartanunk szélsőségesen súlyos mellékhatásoktól. Azaz a gyógyszer használható. De...
– De?
Kavada a papírdobozból elővett még egy, ezúttal egy nagyobb üveget. Letette a szomszédos asztalkára, és miközben előkészített egy újabb fecskendőt, Sújára nézett.
– Nem túl könnyű kivizsgálni a vérmérgezést. Én meg pláne nem tudom eldönteni, hogy ez most vérmérgezés-e vagy csak egy mezei nátha. És az antibiotikum nagyon erős gyógyszer. Persze ezért teszek próbát, de akkor sem jó játék, hogy az én tudásommal és tapasztalatommal gyógyszert adok be. De akkor is...
Súja Noriko kezét szorongatta, és csak várta, hogy mit fog Kavada mondani.
Kavada sóhajtott egyet, és folytatta:
– Ha vérmérgezés, a lehetőségekhez mérten mihamarabb kezelni kell, különben késő lesz.
Hamar elment a tizenöt perc. Kavada közben megint ellenőrizte Noriko pulzusát, és a lázát is megmérte. A lázmérő harminckilenc fokot mutatott. Az ájulás határán lehet.
Noriko karján a két szúrásnyom, már amennyire Súja meg bírta ítélni, nem különbözött semmiben. Kavada is úgy találta, hogy nincs probléma, és kézbe vette az előbbinél kicsit nagyobb fecskendőt.
– Noriko. Ébren vagy? – hajolt oda Norikóhoz, aki csukott szemmel válaszolt.
– Ühüm.
– Őszintén megmondom, nem tudom eldönteni, hogy ez vérmérgezés-e vagy sem. De nagy eséllyel az.
Noriko alig láthatóan bólintott. És ezek szerint pontosan követte Kavada és Súja előbbi párbeszédét, mert azt mondta:
– Nem baj... Add be...
Kavada bólintott, és ezúttal jóval mélyebben szúrta Noriko karjába a tűt. Befecskendezte a folyadékot, majd rögtön kihúzta a tűt. Steril vattát nyomott rá.
– Tartsd! – mondta Sújának.
Kavada az üres fecskendőkkel a mosdóhoz ment, és belehajította őket. Visszajött Sújához.
– Most már csak aludnia kell. Figyeld egy darabig. Ha szomjas, az összes vizet elhasználhatod a palackokból.
– De az... – kezdett bele Súja, de Kavada a fejét rázta.
– Nyugodtan. Van hátul egy kút. Ha felforraljuk, meg lehet inni – mondta Kavada, és kiment a szobából. Súja visszafordult az ágyhoz, jobb kézzel nyomta a vattát, ballal Noriko kezét fogta, és az arcát figyelte.

[Maradt 22 fő]

42

Noriko rögtön elaludt. Súja egy ideig mozdulatlanul nézte, azután ellenőrizte, hogy már nem vérzik a szúrás helye, kidobta a vattát, visszatette Noriko karját a takaró alá, és kiment a szobából.
A szomszédos váróterem az orvos lakásába nyílt. Súja továbbment arrafelé.
A folyosó végén jobbra volt a konyha. Ott volt Kavada. A mosogató melletti gáztűzhely persze nem működött, de egy vízzel teli nagy lábos volt rajta, és alatta a szokásos szén parázslott.
Kavada az asztalon állva kutakodott a mosogatóval szemközti, plafon alatti beépített szekrényben. Ekkor fedezte fel Súja, hogy Kavada szürke sportcipője New Balance márkájú. Eddig meg se nézte alaposabban, és azt hitte, Mizumo vagy Kagebosi vagy valami hasonszőrű hazai gyártmány. New Balance! Először látott ilyet!
Azért megkérdezte:
– Mit csinálsz?
– Kaját keresek. Rizst és miszót találtam, de semmi mást szinte. Rohadt zöldségek a hűtőben.
Súja a fejét rázta.
– Mint a tolvajok.
– Azok is vagyunk. Mit hittél? – mondta Kavada könnyedén, és tovább járt a keze, míg folytatta. – Inkább készítsd fel magad! Nem lehet tudni, mikor és ki jön ide. Gondolj csak bele, ha megtámad a géppisztolyos ürge. Innen nem lehet kiszökni. Ezzel számolni kell.
– Jó – válaszolta Súja.
Kavada még egy darabig turkált a polcon, aztán leszállt az asztalról. New Balance csukája megcsikordult a padlón.
– Noriko elaludt? – kérdezte.
Súja bólintott.
Kavada elővett még egy lábost a mosogató alól, odavitte a konyha sarkában lévő műanyag rizstartó ládához, és tett bele rizst.
– Rizst főzöl?
– Igen. Attól a kenyértől Noriko nem lesz jobban – válaszolta Kavada, és egy teáscsészével mert abból a földre tett vödör vízből, amelyet a kútról hozhatott, majd a rizses lábosba öntötte. Meglögybölgette, és csak egyszer cserélte le a vizet. Kivett néhány széndarabot a hátizsákjából, és a forró víz melletti égőre tette őket. Elővette a zsebéből a cigijét, a tartalmát visszatette a zsebébe, összecsavarta az üres dobozt, és meggyújtotta az öngyújtójával. Betette a széndarabok közé. Nemsokára terjeszkedni kezdett a tűz a szénen, akkor rátette a lefedett rizses lábast. Tényleg elég ügyesen csinálta.
– Azta’! – mondta Súja.
Kavada megállította a kezét, és Sújára nézett, míg rágyújtott.
– Te aztán mindenhez értesz!
– Azt mondod?
Kavada könnyedén válaszolt, de Sújának másvalami futott át az agyán. Az a jelenet, amikor az előbb Minami Kaori meghalt. Tudta, mi fog történni, de nem tudta megállítani. Lassított felvétel. Kaori megpördül, és elszáll a feje bal oldala. Elrepült, láttad?... Ha Kavada ment volna oda helyette leállítani őket, biztos nem ért volna ilyen szörnyű véget az ügy.
– Minamin gondolkozol? – kérdezte Kavada. Már megint jól működött a gondolatolvasó képessége. Pedig a szobába nem is ér be a napfény, vagy az nem számít?
Súja felemelte a fejét, és Kavadára nézett.
Kavada a fejét rázta.
– Ne törődj vele – mondta. – Rosszak voltak a körülmények. Te mindent megtettél.
Kedves volt a hangja, de Súja megint lesütötte a szemét. A piszkos szerszámraktárban Minami Kaori oldalára dőlt holtteste. A lassacskán terjeszkedő vértócsa. Mostanra már lehet, hogy alvadni kezdett. De úgy van, ahogy volt. Temetetlenül, mint egy kidobott kirakati bábu, most is ott hever Kaori a raktárban. Sőt ebben a pontban megegyezik Óki Tacumicsivel, Motobucsi Kjóicsivel, Kitano Jukikóval, Kuszaka Jumikóval meg mind a többiekkel.
Hányingere támadt. Mindenki ott hever, igen, már majdnem húsz ember.
– Kavada! – szaladt ki a száján. Válaszként Kavada félrehajtotta a fejét, és kicsit megmozgatta a kezében tartott cigarettát.
– A halottakkal... Mi lesz a holttestekkel? Ott maradnak, ahol vannak, amíg vége nem lesz ennek a rohadt játéknak? Akkor is, ha elhúzódik, és elkezdenek szaglani vagy akármi?
Kavada hivatalos hangnemben válaszolt.
– Igen. Miután vége, másnap jön a kijelölt takarítócég rendet rakni.
– Takarítócég? – vicsorgott Súja.
– Az. Ezt magától a cégtől hallottam, nem lehet tévedés. A büszke honvédek nem végeznek ilyen alantas munkát. Bár a kormány embere is jelen van, aki begyűjti a nyakörveket, és elvégez egy egyszerű halottszemlét. Tudod, mondják a hírekben, hogy hány fulladás általi halál meg ilyenek.
Súja émelygett. Eszébe jutott a szokásos sablonhír utolsó része. A teljesen értelmetlen felsorolás a halálokokról és a létszámról.
De közben eszébe jutott még valami, és a homlokát ráncolta.
Kavada észrevette.
– Mi baj?
– Semmi... De ez meg hogy fordulhat elő? Ez... – Súja felemelte a kezét a saját nyakához. Már teljesen hozzászokott a viseléséhez, de az ujjai kitapintották hűvös felületét. – Nem titkos a nyakörv létezése?
Hogy lehet, hogy nem gyűjtik be még a takarítók érkezése előtt?
Kavada flegmán megrántotta a vállát.
– Azt sem tudják, mit jelent. Biztos azt hiszik, csak valami jelzés. Akivel én beszéltem, annak eszébe sem jutott addig, amíg rá nem kérdeztem. Minek siessenek, bőven elég nekik akkor, amikor összeszedették a takarítókkal a holttesteket.
Ez lehet, hogy így volt. Ha pedig így van, akkor van még valami, ami nem hagyja nyugodni.
– Na, várj egy kicsit. Mi van akkor, ha elromlik? Ha véletlenül elromlik, és úgy hiszik valakiről, hogy meghalt, pedig él, akkor simán megszökhet. Nem kéne ellenőrizni a holttesteket rögtön a játék végén?
Kavada felhúzta a szemöldökét.
– Ez úgy hangzott, mintha a kormány embere mondta volna.
– Nem... – Súja egy pillanatra elnémult. – De...
– Valószínűnek tartom – mondta rögtön Kavada –, hogy nem romolhat el. Gondolj bele, ha nem így lenne, veszélyeztetné a játék menetét. És amíg van élő fegyveres diák, nem igazán lehet szemlézni a halottakat. Minimum egy kisebb csatába torkollna.
Kavada elgondolkozva szívott bele a cigarettájába. Kifújta.
– Mondjuk, ez csak találgatás – folytatta. – Biztos, hogy egy egységbe több ugyanolyan rendszert építettek be. Mert így, ha egy elromlik is, van helyette másik. Tegyük fel, hogy az egyes részek meghibásodhatnak, de – akkor is jóval egy százalék alatt lehet az arány-, de az esélye elhanyagolhatóan kicsi lesz, ha egy-egy nyakörvbe több rendszert is építenek. Tehát – nézett Sújára – annak az esélye, hogy mi a nyakörv hibája miatt megszökhetünk, lényegében a nullával egyenlő.
Súja ezt belátta és bólintott. Nagy valószínűséggel igaza van Kavadának (de akkor is csak ámul-bámul Kavada szellemi képességein).
Viszont...
Ekkor újra eszébe jutott a kérdés, amivel kapcsolatban megfogadta, hogy nem kérdezi meg. Szóval, hogy... egy ilyen tökéletes szökésgátló rendszerrel szemben milyen ellentervet eszelhetett ki Kavada?
Mielőtt még Súja tovább elmélkedhetett volna ezen, Kavada szólalt meg:
– Inkább én kérek elnézést.
– Miért?
– Noriko miatt. Túl lazára vettem a dolgot. Sokkal hamarabb kezelni kellett volna.
– Dehogyis... – rázta Súja a fejét. – Semmi baj, köszönöm. Én semmit sem tudtam volna csinálni.
Kavada újabb szál cigarettára gyújtott. Hosszan kifújta a füstöt, és a fal egy pontját szemlélte.
– Most nem tudunk jobbat, csak kivárni, mi lesz. Hacsak egy sima nátha, a pihenéstől le fog menni a láza idővel. Még ha vérmérgezése van is, annak a gyógyszernek hatnia kell.
Súja bólintott. Őszintén hálás volt, hogy Kavada létezett. Ha ő nincs, nem tudott volna mást tenni, mint a körmét rágva végignézni, ahogy Noriko egyre gyengül. És amikor ide elindultak, ő még olyanokat mondott szemrehányón Kavadának, hogy „szerződés felbontva”, ezért kicsit szégyellte is magát. Most visszagondolva, gyerekesnek tűnt az akkori viselkedése. Kavada biztosan alaposan mérlegelte a nappali közlekedés veszélyeit és Noriko állapotát, és a kettőt megfontolva akart döntést hozni.
Súja arra jutott, hogy bocsánatot kér.
– Hallod, ne haragudj, hogy azt mondtam, csináld egyedül, meg ilyenek. Be voltam indulva...
Kavadának továbbra is csak a profilja fordult Súja felé, és nevetve csóválta a fejét.
– Nem számít. Neked volt igazad. Ne is hozd szóba többet.
Erre Súja is felsóhajtott, és lezártnak tekintette a témát.
Azután eszébe jutott, hogy megkérdezze Kavadától:
– Az apukád most is orvosként dolgozik?
Kavada beleszívott a cigarettaíjába, és közben ragadón rázta a fejét.
– Akkor mit csinál? Kóbéban van?
– Nem. Meghalt.
Kavada szemrebbenés nélkül mondta, de Sújának elkerekedett a szeme.
– Mikor?
– Amikor én tavaly részt vettem ezen a játékon. Amikor hazaértem, már nem élt. Biztos hajba kapott a kormánnyal.
Sújának megdermedtek az arcizmai. Kicsit kezdte érteni, mit jelentett az a villám, amely akkor cikázott át Kavada szemén, amikor azt mondta, hogy „szétverem ezt az országot”. Az apja, amikor megtudta, hogy Kavada részt fog venni a Programban, biztosan megkísérelt valamiféle módon szembeszegülni a kormánnyal. És természetesen ólomgolyót kapott válaszként.
Súja ezen elgondolkodott. A 3/b osztály többi tagjának a szülei közül lehet, hogy vannak, akik szintén meghaltak.
– Ne haragudj. Hülyeséget kérdeztem.
– Á, nem érdekes.
Súja egy idő múlva még egyet kérdezett.
– Akkor Kagavába az anyukáddal...?
Kavada megint tagadólag rázta a fejét.
– Az anyám már korábban meghalt. Amikor hétéves voltam, betegségben. Az apám gyakran sopánkodott, hogy csak a saját feleségét nem tudta megmenteni. Bár ő főleg abortuszokat és sebészi munkákat végzett. Az aggyal összefüggő betegségek nem tartoztak a szakterületébe.
Súja megint bocsánatot kért.
Kavada felnevetett.
– Mondom, hogy semmi baj. Neked sincsenek szüleid. Aztán nem hazugság a kormány segélye, anyagi gondjaim nincsenek. Bár nem olyan magas összeg, mint ahogy beharangozzák.
A lábas alján, amelyet korábban tettek a parázsra, apró buborékok kezdtek képződni. A rizses lábas alatt a szénen még sok a fekete rész, de a nagy lábas alatti szinte teljesen vörös. A gőz elért az asztalig, ahol Sújáék álldogáltak. Súja a virágmintás műanyag terítővel fedett asztalnak támasztotta a fenekét.
Kavada minden előzmény nélkül így szólt:
– Te jóban voltál Kuninobuval.
Súja felé fordította az arcát, és a profilját szemlélte valameddig. Visszafordult előre. Úgy érezte, sok idő telt el azóta, hogy Jositoki utoljára eszébe jutott. Emiatt egy kicsit szégyellte is magát.
– Aha – válaszolta. – Végig együtt voltunk.
Habozott egy picit, de aztán folytatta:
– Jositoki szerelmes volt Norikóba.
Kavada fújta tovább a füstöt, és némán hallgatta.
Súja hezitált, hogy elmondja-e a következő dolgot is, ami eszébe jutott. Kavadának semmi köze hozzá, de végül úgy döntött, beszél róla. Kavada már a barátja volt, meghallgathatja. És különben sem volt dolguk pillanatnyilag.
– Én és Jositoki az Áldott Szeretet Háza nevű helyen...
– Tudom.
Súja bólintott és folytatta:
– Mindenféle gyerek van egy ilyen intézetben. Nekem ötéves koromban meghaltak a szüleim balesetben, úgy kerültem oda. De az ilyen eset a ritkább. A legtöbben...
Kavada átvette a szót.
– A családi hátterük miatt. Főleg törvénytelen gyerekek.
Súja bólintott.
– Látom, képben vagy.
– Hát...
– Szóval... – Nagy levegőt vett. – Jositoki törvénytelen gyerek volt. Jó, ezt persze még véletlenül sem mesélik el a felnőttek az intézetben, de valahogy mindenki tudja. Ez a mostanában gyakori, házasságon kívüli kapcsolat, vagy hogy mondják? Egyikük sem akarta Jositokit magánál tartani. Így...
A víz fortyant egyet a lábosban.
– Egyszer Jositoki mondott nekem valamit. Már nagyon régen. Még általánosban.
Sújának eszébe jutott az az emlék. Az iskolaudvar egyik csücskében volt egy rönkökből és drótkötélből összetákolt mászóka, azon lovagoltak kettesben, és előre-hátra lengették.
– Figyi, Súja. Én...
– Te mi?
A szokásos felületességével válaszolt, és a földet rugdalva mozgatta a rönköt. Jositoki nem erőlködött, csak lógázta a kétoldalt lecsüngő lábát.
– Semmi... csak...
– Mi van már? Gyorsan mondd már!
– Á, csak... Neked van valakid, akit szeretsz?
– Jaj, ne már – nevetett rá Súja. Tudta, hogy a lányokról van szó.
– Ennyit akartál mondani? Csak nem belezúgtál valakibe?
– Nem – kente el a dolgot Jositoki. – Csak azt kérdezem, hogy neked van-e valaki – kérdezte még egyszer.
Súja gondolkozott egy kicsit.
– Niiincs – húzta el a szót.
Addigra már a Kölyökliga Wild Sevenje volt, és néhányszor kapott szerelmes levelet is, de akkoriban még nem tudta, hogy milyen érzés valakit szeretni. Ezt, úgymond, tartogatta addig, amíg később nem találkozott Sintani Kazumival.
Azért válaszolt.
– Olyan van, aki tetszik...
Jositoki nem mondott semmit, ezt ő biztatásnak vette, és változatlanul könnyedén folytatta.
– A Kómoto nem rossz. Ő küldött is nekem szerelmes levelet. Igaz, választ... Szóval nem is válaszoltam rendesen. Aztán a kettes csoportból a balettos Ucumi elég jó. Eléggé bírom az ilyen csajokat. Valahogy olyan lendületesek.
Jositoki egy kicsit magába merült.
– Mi van már? Csak kiszeded belőlem, amit ki lehet. Mondd már! Neked ki jön be?
De Jositoki azt mondta:
– Nem, nem erről beszélek.
Súja összeráncolta a szemöldökét.
– Mi van már?! Miről van szó egyáltalán?
Jositoki hezitált valamennyit, és megmondta:
– Hallod, én nem értem ezt az egészet.
– ?
– Szóval, hogy... – Jositoki a lábát erőtlenül lóbálva folytatta: – Én azt hiszem, ha szeretek valakit, összeházasodom vele. Vagy nem?
– De, de. – Súja buta arccal válaszolt. – Én is el szeretném majd venni, akit tényleg szeretek... De még nincs ilyen.
– Így van, nem?
Jositoki olyan hangsúllyal kérdezte, mintha magától értetődő lenne, azután tovább kérdezett.
– És ha bármi miatt mégsem tudnátok összeházasodni, felnevelnéd a gyereket, aki a szeretett nővel való kapcsolatodból született, ugye?
Súja kicsit zavarba jött ettől. Ekkoriban kezdte végre homályosan sejteni, hogyan készül a gyerek.
– Ne beszélj már ilyen izé, intim dolgokról, mint a gyerekek. Az ilyenektől nekem olyan...
Sújának mondat közben esett le végre, hogy Jositoki a szülei házasságon kívüli kapcsolatából született, és hogy egyikük sem akarta őt felnevelni. Behúzta a nyakát, és lenyelte a mondat végét.
Jositoki csak a két lába között lévő farönköt bámulta csendben.
Azután egyszer csak megszólalt:
– Az én szüleim nem így voltak vele.
Súja hirtelen megsajnálta Jositokit.
– Figyelj, Jositoki...
– Ezért... – Jositoki megint Sújára emelte a tekintetét, és valamivel erőteljesebben mondta: – Ezért én nem értem ezt. Hogy van ez a lányokkal? Én valahogy nem bízom az ilyesmiben, azt hiszem.
Súja nem tudott jobbat, mint hogy tovább mozgatta a lábát, de közben Jositoki arcát fürkészte. Mintha egy másik világ nyelvén szólt volna hozzá. Meg mintha az valami félelmetes jóslatnak hangzott volna.
– Azt hiszem...
Súja a feneke mellé tett kezével lazán megmarkolta a műanyag terítős asztal sarkát. Kavada ki sem véve a cigit a szájából, kifújta a füstöt, és egy kicsit hunyorgott miatta.
– Azt hiszem, Jositoki akkor sokkal felnőttebb volt nálam. Én egy hülye gyerek voltam. És Jositoki később sem a középiskolában, sem, amikor én, szóval...
Sintani Kazumi.
–..valakibe nagyon szerelmes lettem, és mondtam neki, akkor sem beszélt ilyesmiről egyáltalán. Én egy kicsit még aggódtam is...
Megint bugyogott egyet a víz.
– De egy nap – Súja Kavadához fordult – azt mondta nekem, hogy tetszik neki Nakagava Noriko. Én akkor nem nagyon foglalkoztam vele, de nagyon örültem neki. Épp csak... épp csak...
Súja elkapta a szemét Kavadáról. Érezte, hogy mindjárt elsírja magát.
Valahogy visszaparancsolta könnyeit, azután továbbra is kerülve Kavada tekintetét, befejezte.
– Épp csak két hónapja történt.
Kavada csak hallgatott.
Súja még egyszer Kavadához fordult.
– Ezért én Norikót mindenképpen megvédem, a végéig.
Kavada egy darabig viszonozta Súja tekintetét, azután csak annyit mondott:
– Ja – és közvetlenül a terítőn nyomta el a csikkjét.
– Légyszi, ne mondd el Norikónak. Ha kikerültünk ebből a játékból, én magam fogom elmondani neki.
Kavada bólintott.
– Jó – mondta röviden.

[Maradt 22 fő]

43

Már majdnem öt óra telt el azóta, hogy a Macintosh Power Book 150 egy sípolással menthetetlenül leszakadt a hálózatról. Mimura Sindzsi a szöveget görgette sima számológéppé átlényegült 150-es képernyője ablakában, és sóhajtott.
Azóta többször babrálta a telefont, ellenőrizte a csatlakozást, és próbálta újra létrehozni a kapcsolatot, de a fekete-fehér monitor mindig ugyanazt az üzenetet írta csak ki. Végül már a modem és a telefon összes kábelét kiszedte, majd arra jutott, hogy maga a telefon halt meg teljesen. Ha pedig a telefonvonalra nem tud felmenni, még a saját otthoni gépét is lehetetlen elérnie. Telefonálni az összes lánynak, akivel éppen jár, és könnyek között elmondani nekik, „Mindjárt meghalok, de téged szerettelek a legjobban”, természetesen szintén lehetetlen. Hátha csak valami hiba csúszott be, még a telefon szétszerelését is fontolgatta, de egyszer csak abbahagyta az egészet.
Beleborzongott...
Már világos volt, hogy miért nem tud a telefonvonalra kapcsolódni.
A kormány felfigyelt a nagy nehezen barkácsolt speciális telefonjára, illetve a nagy nehezen hamisított második SIM-kártyájára, a DTT technikusai által használatos vonalellenőrző számra magára, és letiltotta a kapcsolást, a többi telefonhoz hasonlóan. A kérdés csak az, hogy miért tett ilyet a kormány. Ő nem csinált olyan bakit, amiből rájöhettek volna a hackelésre. Ebben az egyben biztos volt.
Akkor viszont csak egyetlen valószínűsíthető indok van. A kormány egy másik módszerrel kellett hogy rájöjjön Sindzsi betörési kísérletére, ami nem a hálózaton belüli védelmi, illetve riasztórendszer, és nem is manuálisan irányított megfigyelés. És mivel rájött...
Sindzsi amint rádöbbent erre, a nyakára csatolt pánthoz nyúlt.
Mivel a kormány rájött, nem lett volna meglepő, ha azon nyomban távirányítással felrobbantja az ebben lévő puskaport, és megöli Sindzsit. Meg valószínűleg vele együtt Jutakát is.
Ennek köszönhetően a délután elfogyasztott állami kenyér és víz még egy fokkal rosszabb ízűnek tűnt.
Jutaka magyarázatot kért, amikor látta, hogy Sindzsi leállítja a számítógépet, de Sindzsi végül csak ennyit válaszolt:
– Nem megy. Nem tudom, hogy miért, de nem megy. Lehet, hogy tönkrement a telefonom.
Attól fogva Jutaka is teljesen padlón volt, és ugyanazon a helyen ült, mint reggel. Azon a néhány szón kívül, amit egy-egy fegyverropogás kapcsán váltottak, végig csöndben voltak. Szertefoszlott Mimura Sindzsi fergeteges szökésterve, amire Jutaka azt mondta, hogy „nagyszerű.”
De...
Megbánják még ezek, hogy nem öltek meg engem rögtön. Az tuti.
Kis gondolkodás után benyúlt a nadrágzsebébe, és elővett egy régi kis zsebkést, amelyet általános iskolás kora óta ki nem engedett a kezéből. A kés karikáján kicsike fémhenger lógott. Szeme elé tartotta ezt az ütött-kopott holmit.
A kést szintén a nagybátyjától kapta már nagyon régen. De a henger, na igen, a bal fülében lévő ékszerhez hasonlóan, egy másik olyan örökség volt, amelyhez Sindzsi a nagybátyja halála után jutott. A bácsi is, mint most ő, egy kis késre kapcsolva hordta, és mindig magánál tartotta.
Hüvelykujjnyi méretű volt, a kupakjában egy gumigyűrű biztosította vízállóságát. Ehhez hasonló tokja van általában a katonáknak is, amelyben a nevüket, vércsoportjukat és kórtörténetüket tartalmazó papírt tartják arra az esetre, ha megsebesülnének. Van, aki gyufát tesz bele. Amíg élt a nagybátyja, Sindzsi azt hitte, hogy az övének is szintén valami ilyesmi lehet a tartalma. De a halála után, amikor kinyitotta, egészen mást talált benne. Maga a tok egy egészen különleges fémötvözetből készült, és még két hasonló kis tokot foglalt magában. Persze Sindzsi ennek a kettőnek a belsejét is kiszedte. Elsőre el sem tudta képzelni, mi lehet az. Azt rögtön sejtette, hogy a két tárgyat együttesen kell valahogy használni. Az egyiken a dudor pontosan illett a másikba. Hogy szigorúan külön-külön tokban tartják őket, annak az lehet az oka, hogy ha egyben lennének, valami galibát okoznának. Miután itt-ott utánanézett, és megtudta, mire valók (persze muszáj volt őket továbbra is külön tartani, mert különben olyan veszélyesek lennének, hogy nem lehetne velük sétálgatni), még akkor sem értette, mi célból hordta magánál őket a nagybátyja. Önmagukban nem voltak jók különösebben semmire. Az is lehet, hogy a kis tok csupán emlék volt valakitől, mint ahogy most Sindzsinek is az, vagy ahogy emlék volt a bácsi fülbevalója, amelytől nem tudott volna megválni. A tok azonban fogódzó is volt Sindzsi számára, ami a nagybácsi múltjára engedett következtetni.
Sindzsi kicsavarta a halkan nyikorgó kupakot. Először a nagybátyja halála óta. Kipottyantotta a tenyerére a két belső tokot, és kinyitotta a kisebbiket.
Tele volt tömve vattával, hogy gátolja a rázkódást. És a belsejéből a réz tompa sárgája villant elő.
Sindzsi egy darabig szemrevételezte, majd visszatette rá a tetejét. A másik kis tokkal együtt visszazárta a nagyba, ahogy volt. Igazából azt hitte, ha eljön is az ideje, hogy ezt használja, az már a szigetről való kiszabadulása után lesz. Illetve arra is gondolt, hogy miután meghülyítette az iskolai számítógépet, a szükséges eszközöket összeszedve akkor is használhatná, amikor megtámadják Szakamocsiékat, de most már csak erre hagyatkozhatnak.
Szorosan visszazárta a kupakját, és most a kés élét hajtotta ki a nyeléből. A nap már eléggé nyugat felé járt, így az ezüstszínű acélban tükröződő bokrok különösen sárgásnak tűntek. Azután előkapta az egyenruha zsebéből a ceruzáját. Az a ceruza volt, amellyel a játék kezdete előtt leírták, hogy „Meg fogjuk ölni egymást”. Mivel ezt használta arra is, hogy bejelölje a térképre a tiltott zónákat és az osztálynévsorban a halottakat, igencsak tompa volt már a hegye. A késsel kihegyezte egy kicsit. Aztán elővette az egyenruha egy másik zsebéből a térképet. A hátuljával felfelé. Persze fehér volt.
– Jutaka!
Sindzsi hívására felemelte a fejét, mert addig a térdét átkarolva a földre nézett maga elé. Csillogott a szeme.
– Eszedbe jutott valami? – kérdezte.
Nem tudni, hogy mi idegesítette akkor Jutakában. A hangsúly talán vagy maguk a szavai, mindenesetre Sindzsi lelkében valahol megszólalt egy felháborodott hang. Amíg én a szökés módján töröm a fejemet, neked elég csak ott ülni és bambulni? Ahhoz képest, hogy milyen hevesen jártattad a szád, hogy megbosszulod Kanai Izumit, egy kicsit sem erőlteted az agyadat. Mi vagy te, vásárló a gyorsétteremben, én meg az eladó? A rohadt életbe, nem kérsz hozzá még egy kis krumplit is? De Sindzsi elnyomta magában ezt a hangot.
Jutaka kerek arca elég beesett volt, élesen kivehető volt a pofacsontja. Nem csoda, iszonyúan elfáradhatott az öldöklés miatti feszültségben, amiről azt sem lehet tudni, mikor lesz vége.
Sindzsivel kiskora óta nem fordult elő, hogy tornaórán alulmaradt volna valakivel szemben. (A középiskola második évében felbukkant két kivétel. A bizonyos Wild Seven, Nanahara Súja, és persze Kirijama Kazuo. Nincs meggyőződve arról, hogy a kosárlabdán kívül más sportokban nem tudnák legyőzni.) Kiskorában a nagybátyjával gyakran még hegyet is mászott, és amíg a testi erőn múlik a harc kimenetele, kétségei sem voltak afelől, hogy ő marad felül. De nem mindenkinek van olyan állóképessége, mint a Harmadiknak, Mimura Sindzsinek. Jutaka pedig inkább ügyetlennek számított tornából, és sokszor hiányzott az iskolából a minden évi influenzajárvány idején. Más tempóban fárad, mint Sindzsi. Lehet, hogy nem is forog jól az agya.
Aztán hirtelen rájött valamire, ami megijesztette. Maga az a tény, hogy most Jutakára kicsit is begurult, azt bizonyítja, hogy ő maga is fáradt. Természetesen ilyen körülmények között, amikor szinte semmi kilátásuk nincs a menekülésre, talán az lenne a furcsa, ha nem mennének rá az idegei.
Nem jó ez így.
Vigyázni kell. Mert ha nem, az ilyesmit a kosárnál még megússza az ember annyival, hogy dúlhat-fúlhat, mert vesztett, de ebben a játékban a magától értetődő végeredmény a halál.
Sindzsi megrázta a fejét.
– Mi baj? – kérdezte Jutaka, Sindzsi pedig felemelte a fejét, és rámosolygott.
– Semmi. Inkább nézzük meg egy kicsit a térképet, jó?
Jutaka odahúzódott Sindzsihez.
– Jaj! – kiáltott fel Sindzsi. – Egy bogár mászik rajtad. A nyakadon!
Jutaka ijedten emelte fel a kezét a nyakához.
– Majd én megnézem – állította meg Sindzsi, és közelebb ment hozzá. Igazából egy másik dologra összpontosított Jutaka nyakán.
– Jaj, elment – mondta Sindzsi, és Jutaka háta mögé lépett. Tovább meresztgette a szemét.
– Sindzsi. Leszedted? Sindzsi?
Hallotta, hogy Jutaka magas, félős hangon kérdezi, de Sindzsi még alaposabban szemlélődött tovább.
Utána kézzel végigsöpört Jutaka nyakán. A képzelt bogara széttaposta a cipője talpával (úgy csinált, mintha) felemelte (volna), és behajította (volna) a bokorba.
– Leszedtem – mondta. Visszalépett Jutaka elé. – Olyan volt, mint egy kis százlábú – tette hozzá.
– Pfuj – dörzsölgette Jutaka a nyakát, és arrafelé fintorgott, amerre Sindzsi (elvileg) eldobta.
Sindzsi nevetett, és szólt neki:
– Na, lássuk a térképet!
Jutaka ránézett a térképre, és amikor meglátta, hogy a hátulja van felül, összeráncolta a homlokát.
Sindzsi megrázta a mutatóujját, csendre intette, megmarkolta a ceruzát, és írni kezdett vele a térkép hátuljára. Még ahhoz képest sem volt szépnek mondható az írása, hogy balkezes. A papír szélén felsorakoztatott néhány macskakaparást.
„Azt hiszem, lehallgatnak minket.”
Jutaka arckifejezése ijedtséget tükrözött.
– Ez komoly? Honnan tudod? – kérdezte. Sindzsi gyorsan a szája elé tette a kezét. Jutaka felfogta, és tágra nyitott szemmel bólintott.
Sindzsi elengedte.
– Tudom. Értek a bogarakhoz. Ez nem mérgező – mondta. Utána a biztonság kedvéért megint írni kezdett.
„Most a térképet nézzük. Ne mondj ki olyat, amivel lebukhatunk!”
– Mivel a hackeléssel kudarcot vallottam, már nincs több ötletem – mondta Sindzsi álcázásnak, és folytatta az írást.
„Meghallották, amikor neked magyaráztam, és lekapcsolták a Macintoshomat a hálóról. Naiv voltam. A kormány számít rá, hogy vannak, akik hozzánk hasonlóan szembe akarnak szegülni velük. A legkézenfekvőbb megelőző módszer a lehallgatás. Egyértelmű.”
Jutaka elővette a zsebéből a saját ceruzáját, és közvetlenül Sindzsi macskakaparása alá írt. Az ő betűi sokkal szebbek voltak.
„Egy ilyen nagy szigeten lehallgatókészülékek?”
Az egyik írásjelet Sindzsiéről másolta, egy másik helyett meg rosszat használt, de ez még megbocsátható. Végül is nem nyelvtanórán vagyunk.
– Ezért szerintem keresnünk kell valakit. Ketten semmire sem megyünk. És akkor...
Miközben Sindzsi beszélt, megütögette a saját nyakán lévő pántot az ujjai hegyével. Jutaka elkerekedett szemmel bólintott.
Sindzsi megint írni kezdett.
„Az előbb megnéztem a nyakörvedet. Nem hinném, hogy kamera is van benne. Csak poloska. És nem úgy néz ki, mintha a környéken bárhol is elhelyeztek volna kamerákat. A műhold még aggaszt egy kicsit, de itt eltakarnak a fák, nem láthatják, hogy mit csinálunk.”
Jutaka megint elkerekítette a szemét, és felpillantott a fejük fölé. A fakoronák teljesen elszigetelték őket az ég kékjétől, és békésen ringatóztak.
Mint akinek most jutott el a tudatáig, hirtelen megmerevedett Jutaka arca. Megmarkolta a ceruzát, és odafordult a térkép hátuljához.
„A számítógépes ügy azért csődölt be, mert nekem elmondtad. Ha én nem vagyok, minden simán ment volna.”
Sindzsi megböködte Jutaka vállát a ceruzát tartó bal keze mutatóujjával, és rámosolygott. Azután megint írni kezdett.
„Ez így van, de ne törődj vele. Én voltam a figyelmetlen. Fel is robbanthatták volna a nyakörveinket, amint észrevették. Az áldott jó szívük miatt vagyunk még életben.”
Jutaka újra felemelte a kezét a nyakörvéhez, és ijedten nézett. Egy darabig Sindzsire meredt, azután összeszorította a száját, és bólintott. Sindzsi visszabólintott neki.
– Egyáltalán hova bújhattak el vajon a többiek?
„Most ideírom a tervemet, jó? Összehordok közben valamit, válaszolgass rá, légyszi.”
Jutaka bólintott. Azután gyorsan rávágta:
– Hát igen, de nem is jut eszembe senki, akiben megbízhatnánk...
Egész ügyes – gondolta Sindzsi, és vigyorgott. Jutaka visszavigyorgott rá.
– Na igen. De ott van Nanahara, benne bízhatunk. Jó lenne vele találkozni valahogy.
„Egyet le kell szögeznem. Ha összejött volna a hackelés, talán másokat is megmenthettünk volna. De most már csak a saját szökésünkre gondolhatunk. Idáig oké?”
Jutaka kicsit elgondolkodott, azután írt.
„Még Súját sem keressük meg?”
„Nem. Nem könnyű, de most már nem fér bele, hogy másokkal törődjünk.” Közben nem jutott eszébe egy írásjel. Sindzsi sem volt túl jó nyelvtanból. „Ezt elfogadod?”
Jutaka a száját harapdálta, de végül bólintott.
Sindzsi visszabólintott. „De ha összejön, amit kitaláltam, a játék le fog állni egy időre. És akkor lehet, hogy másoknak is lesz esélyük megszökni.”
Jutaka kétszer röviden bólintott.
– Szerinted a többiek is a hegyen bújtak el, mint mi? Vagy vannak, akik a házakban?
– Hát...
Sindzsi azon gondolkozott, hogy mit fog írni, de Jutaka megelőzte az írásban.
„Mit találtál ki?”
Sindzsi bólintott, és megigazította a ceruzát a kezében.
„Igazából a reggeli balsiker óta végig arra vártam, hogy bekövetkezzen valami.”
Jutaka most nem használta a ceruzát, csak a fejét hajtotta félre.
„Hogy a hangosbemondóban közöljék, félbeszakítják a játékot. Tulajdonképpen most is várom.”
Jutaka egy kicsit meglepődött, és megint a nyakát tekergette. Sindzsi rámosolygott.
„Mielőtt neked mindenfélét meséltem volna, bemásztam az iskola gépébe, és elsőnek megkerestem a benne lévő összes fájl biztonsági mentését. Meg egy fájlkereső programot. Rögtön meg is találtam.
Aztán még az adatok lehalászása előtt kettőre vírust tettem. A biztonság kedvéért.”
„Vírust?” Jutaka hang nélkül mozgatta a száját.
Na mi van, Jutaka, megspórolod az írást?
Sindzsi folytatta. „Szóval, ha azt állapítják meg, hogy valami gond történt, és rákeresnek egy fájlra, vagy helyreállítják a biztonsági mentésből, a vírus belép az iskola számítógépes rendszerébe. És akkor aztán lesz kavarodás, a játékot pedig lehetetlen lesz folytatni.”
Jutaka megindultságában több aprót bólintott. Aztán, bár Sindzsi időpocsékolásnak tartotta, kedve támadt leírni, hát le is írta.
„Én terveztem, fenomenális vírus. A levegőn át fertőző lábgombánál százszor durvább.”
Jutaka elnyomta feltörő nevetését, és szélesen vigyorgott.
„Ha működésbe lép, minden adatot szétcincál, és megállás nélkül csak az amerikai himnuszt játssza. Amilyen Amerika-allergiájuk van, bele fognak csavarodni!”
Jutaka a hasát fogta, hogy valahogy visszatartsa a nevetését, és a szája elé tartotta a kezét. Sindzsi is erőlködött, nehogy kirobbanjon belőle a röhögés.
„Szóval azt hittem, hogy amikor rájöttek, hogy megpróbáltam feltörni a rendszerüket, csak helyre akarják majd állítani a fájlokat.
Mert akkor nem tudnának jobbat, mint egy időre felfüggeszteni a játékot. De nem így történt. Ez azt jelenti, hogy beérték az orruk előtt lévő dolgok ellenőrzésével. Én meg a fájlok nagy részéhez egyáltalán nem nyúltam.”
– Átfésüljük a terepet?
– De az veszélyes, nem?
– Jó, de legalább van fegyverünk...
„Na tehát. Az a tervem, hogy megcsináltatjuk velük a fájlok helyreállítását. Akkor működésbe lépne a vírus.”
Sindzsi odahúzta a Power Book 150-et, és megmutatta Jutakának a szöveget, amelyet korábban nézett. Egy „negyvenkét soros” szövegfájl volt. Az adatok letöltése félbeszakadt, de az addig lemásoltak közül Sindzsi véleménye szerint ez volt a legfontosabb. Vízszintesen írt egyszerű szövegfájl volt, minden sor bal szélén L01-től M21-ig, azután F01-től F21-ig sorszámozva, utánuk pedig tízjegyű számok, mintha telefonszámok lennének, de szintén sorozatszámok.
Végül, ezek már rendszertelennek tűntek, egy-egy tizenhat jegyű szám. Minden sorban vessző választotta el ezt a három számsort.
Magának a fájl nevének némileg értelmezhetetlen az első fele: guadalcanal-shiroiva3b.
„Ez meg mi?” – írta Jutaka.
Sindzsi bólintott.
„Én azt hiszem, ez a nyakörvek nyilvántartási száma lehet.”
Jutaka jó nagyot bólintott. Na igen, szóval az F1 a fiú egyes (tehát Akamacu Josio), az L1 pedig a lány egyes (Inada Mizuho, a lány, aki áramütést kapott).
„Csak gondolom, de szerintem ugyanolyan rendszerű lehet, mint a mobiltelefon. Minden nyakörvnek megvan a száma, és ahhoz egy kód. Biztos, amikor felrobbantják, akkor is ezzel a számmal teszik. Tehát...”
Sindzsi megállította a kezét, és Jutaka arcába nézett. Folytatta.
„Ha az adatokat kikezdi a vírus, főleg ha ezt az egyet kikezdi, nem kell többet aggódnunk, hogy szétrobbantják a nyakörvünket. A vírus pedig egyre terjed, ezért hiába van egy másik fájl, mondjuk, kislemezen. Kicsit kellemetlen, ha kézzel leírták, de a rendszer maga akkor is tönkremegy, ezért legalább időt nyerünk.”
– Mi lenne, ha kavicsesőt zúdítanánk a csillaggal jelölt helyre, hogy megnézzük, nem jön-e elő valaki?
– Várj már! Mi van, ha csaj, és elkezd kiabálni vagy valami?
Nekünk is veszélyes, de neki is. Persze csak akkor, ha az a lány nem gonosz.
– Na igen.
„Hogy fogod ezt elérni?”
Sindzsi bólintott, és ő is írt.
„Láttad azt a termet, ahol a katonák voltak, amikor az iskolából jöttél kifelé?”
Jutaka bólintott.
„Ott voltak a számítógépek. Emlékszel?”
Jutaka megint elkerekedett szemmel rázta a fejét. „Nem volt nekem arra energiám – írta.
Sindzsi kuncogott. „Én láttam, amikor lecsekkoltam őket. Egy rakás asztali gép sorakozott, és egy nagyobbacska szerver is volt. És volt egy ürge, aki nem közéjük való volt.” Rangjelzés. Kínai írásjegyekkel. Ki a franc tudna ilyet leírni?! „Az egyenruháján a rangjelzéséből tudtam meg, hogy informatikai tiszt. Tehát pontosan úgy, ahogy Szakamocsi mondta, ott vannak a számítógépek, amelyek mozgatják a játékot. Ezért megtámadjuk az iskolát, és elég, ha emiatt felmerül bennük, hogy az adatok egy kicsit is...” Jaj, már megint nem jut eszébe egy jel. „...Megsérülhettek. Illetve, ha össze tudjuk szedni az alapanyagokat, még magát a számítógépet is szét tudjuk rombolni. Tehát...”
Sindzsi egy pillanatra abbahagyta az írást, és egy bűvész mórikált mozdulatával tárta szét a karját. Visszatért a térkép hátuljához.
„Bombát dobunk az iskolára. Utána megszökünk a tenger felé.”
Csak most kerekítette el igazán Jutaka a szemét.
„Bombát?” – mozgatta a száját.
Sindzsi vigyorgott.
– Lehet, hogy jobban tennénk, ha előbb keresnénk valamit, ami fegyverként használható. Semmire sem mész azzal a villával.
– Igen... Igazad van.
„Igazából benzin kéne nekem a legjobban. Azt hiszem, volt egy benzinkút a kikötőben, de oda már nem lehet menni. Volt néhány kocsi a szigeten. Nem tudom, hogy van-e bennük benzin, mindenesetre keresünk. Legrosszabb esetben gázolaj is jó. Kell még műtrágya is.
Jutaka összeráncolta a szemöldökét a műtrágyára.
Sindzsi bólintott, és le akarta írni a trágya nevét, de már megint nem tudta az írásjegyet. Ez lehet, hogy az állandó számítógépezés káros hatása... Na mindegy. A vegyjelét tudja. Az bőven elég.
„Ammónium-nitrát kell. Azt se biztos, hogy találunk. De azzal és benzinnel tudjuk megcsinálni a bombát.”
Sindzsi elővette a zsebéből a kést és a rajta lógó kis hengert, és megmutatta Jutakának.
„Ebben van a detonátor – a robbanószerkezet. Hogy miért hordok magamnál ilyesmit, azt túl hosszadalmas lenne elmesélni. A lényeg, hogy van.”
Jutaka elgondolkodott. Azután írni kezdett.
„A nagybácsid?”
Sindzsi kínjában mosolyogva bólintott. Egyfolytában a bácsiról beszélt, amint úgy adódott, ezért találhatta ki Jutaka.
Azután Jutaka írt még.
„De hogy dobjuk rá az iskolára? Oda sem tudunk menni. Csinálunk egy nagy csúzlit (flippert) valami fából?”
Sindzsi nevetett. Csakhogy azzal nem lehet pontosan célozni. Ha nem csak egyet lőhetnének, nem is lenne rossz, de mivel nincs több gyújtószerkezet, csak egy esélyük van.
„Kötéllel és csigával.”
Jutaka a száját tátotta.
„Egyszóval kötélpálya. Igaz, hogy az iskola környékére már nem mehetünk, de itt a hegy oldala és az iskola túloldalán lévő sík terület még oké.”
Sindzsi a színére fordította a térképet, és megmutatta Jutakának. Megint visszafordította.
„A hegyről a síkra, nem, fordítva, a síkról a hegy felé kihúzunk egy kötelet. Kell vagy jó háromszáz méter. Azután gyorsan kifeszítjük, és a hegyről lecsúsztatjuk a csigára szerelt bombát. Amikor az iskola felé ér, elvágjuk a kötelet. Vagy kilazítjuk. Magyarán egy speckó zsákolás.”
Jutaka megint megilletődötten bólogatott többször egymás után.
– Könnyebb keresni, ha nappal indulunk neki.
– Aha... Igen. És könnyebb, mint valakire rátalálni.
„És a munkálataink szempontjából is jobb. Úgy emlékszem, csigát láttam valahol egy kúton. Benzint gyűjtünk a kocsikból. A gond csak a kötél meg a trágya. Hogy van-e olyan hosszú kötél.”
Egy pillanatig csend nehezült rájuk, de Jutaka sietve írni kezdett.
„De nem tudunk jobbat, vagy igen? Álljunk neki!”
Sindzsi bólintott és folytatta.
„Ha minden jól megy, lehet, hogy Szakamocsit, és a katonák nagyját is elintézzük egyben. De ahogy az előbb mondtam, írtam, bőven elég, ha elérjük, hogy azt képzeljék, megsérültek az adataik. És akkor...” – Saját nyakörvére mutatott, és folytatta az írást. – „Ezzel nem szívhatjuk meg többet.”
„Utána a tenger felé menekülünk?”
Sindzsi bólintott.
„De én nem tudok olyan jól úszni – nézett Sindzsire elbizonytalanodva. – És nem tudunk elég gyorsan úszni, hogy...”
Sindzsi félretolta Jutaka kezét, és ő maga kezdett írni.
„Ma telihold van. Kihasználjuk a dagályt. Úgy számoltam, hogy ha jól jön ki, akkor óránként hat-hét kilométeres sebességgel sodor el minket. Ha ugyanakkor teljes gőzzel úszunk is, kevesebb mint húsz perc alatt elérjük a legközelebbi szigetet.”
Jutaka most nem érte be a szeme elkerekítésével, és a fejét rázva mutatta ki elragadtatását.
„És mi lesz az őrhajókkal?”
Sindzsi bólintott.
„Természetesen fennáll a veszély, hogy felfedeznek. De mivel mindig a komputerekre hagyatkoznak, a hajóknak valószínűleg lankadt a figyelmük. Már az is könnyelműség, hogy csak egyet-egyet tettek a négy égtáj felé. Erre pályázunk. Mindenesetre, ha elszáll a számítógépük, nem tudják majd, hol vagyunk. A hajók is csak puszta szemmel kereshetnek minket. Ha meg véletlenül műholdakat is használnak, este annak sem sokat ér a kamerája. És nem kell félnünk, hogy szétrobbantják a nyakörvünket. Így pedig van esélyünk a menekülésre.”
„De akkor sem lesz könnyű dolgunk.”
„Ezzel kapcsolatban van egy másik ötletem.”
Sindzsi most a hátizsákjába nyúlt, és egy kis adó-vevőt szedett elő belőle. Ezt is az egyik házból szerezte.
„Ezt megpiszkálom, és jeleket fogunk leadni vele. Az már nem jelent majd nagy problémát. És ha kiértünk a tengerre, majd a megfelelő helyen hajómentést kérünk. Hogy felborult egy halászcsónak vagy valami.”
Jutaka arca sugárzott.
„Akkor megmenekülhetünk. Majd segít rajtunk egy hajó.”
Sindzsi a fejét rázta.
„Nem. Annyit még a kormány is ki bírna találni. Ezért kamu helyet adunk meg. Ellenkező irányt, mint amerre szökünk.”
Jutaka megint csak a fejét rázta. Külön leírta.
„Sindzsi! Eszméletlenül nagy vagy!”
Erre Sindzsi a fejét rázva nevetett.
– Na, akkor – megnézte az óráját. Négy óra múlt. – Öt perc múlva indulunk.
– Jó.
Normális esetben nem nagyon írt kézzel, ezért Sindzsi fáradtan dobta le a ceruzáját. A térkép hátulján egy nagy rakás betű sorakozott, tisztára, mint egy számítógépes log fájlban. (Igaz, ha már írni kezdtek, használhatták volna a billentyűzetet. Ha Jutaka tudna gépelni, jó lett volna a 150-es is.)
De még egyszer kézbe vette a ceruzát, és visszaírt.
„Nem mondanám, hogy túl jó terv. Kevés az esélye, hogy ép bőrrel megússzuk, de nem jut más eszembe.”
Megrántotta a vállát, és Jutaka arcába nézett.
Jutaka kedvesen mosolyogva írt vissza.
„Meg kell próbálnunk.”

[Maradt 22 fő]

44

Az északi hegy déli oldalán, a sűrű növényzettel borított lejtő egyik szegletében egy fiú ült, a bal kezében tartott kis tükörbe bámult, miközben a másik kezével az elöl feltupírozott, kacsafarokba simított frizuráját igazgatta a fésűjével. Igazából a játék kezdete óta, a lányokat is beleszámítva, ő lehetett az egyetlen a 3/b-ben, aki ráért ilyesmire, de ez nem is olyan meglepő. Ez a fiú rendkívül fontosnak tartotta a saját ápoltságát, szemben azzal, amit turcsi arca alapján várhatnánk, és különben is, ez a fiú, akit barátai Cukinak hívnak, pontosabban hívtak eddig, bár az osztályban szinte senki nem tudta az elnevezés valódi okát, szóval ez a fiú...
Meleg volt.
A fiú légvonalban majdnem pont nyugatra, kétszáz méterre volt attól a helytől, ahol az előbb még Mimura Sindzsi és Szeto Jutaka rejtőzködtek. Az orvosi rendelőtől, ahol Sújáék triója lapult, úgy hatszáz méterre északnyugatra lehetett. Azaz pont a ház felett, ahol Nanahara Súja szemtanúja volt, hogy Simizu Hirono lelőtte Minami Kaorit. Ha felemelte a tekintetét, élesen kivehető volt a délutáni napban fürdő kilátó, ahol Kuszaka Jumiko és Kitano Jukiko holtteste hevert még mindig.
Ez a fiú, aki most a haját simítgatta, Kuszaka Jumiko és Kitano Jukiko holttestét és Minami Kaoriét is látta. Illetve nem csak az övékét, Minami Kaori holtteste volt a hetedik, amelyet látott.
Jaj... Már megint egy levél a hajamban. Ha csak egy pillanatra leteszem a fejem, máris itt a baj.
A fiú fésűt tartó jobb keze kisujjával lesöpörte a hajába tapadt levéldarabot, és a tükörben látszódó saját arcán messze túlnézett, úgy húsz méterre lefelé a bozótba.
Ki-ri-ja-mács-ka. Csak nem el-a-lud-tál?
Vaskos ajkait mosolyra kanyarította.
Hát nem vagy te egy kicsit elővigyázatlan? Még neked sem jutna eszedbe, hogy itt figyellek, én, akit elszalasztottál megölni.
Igen-igen, pont ez a fésűs-tükrös meleg srác volt az, aki nem jelent meg a gyülekezőhelyen, amelyet Kirijama Kazuo kijelölt. Megúszta hát a mészárlást, így mostanra a „család” egyetlen túlélője lett. Ő volt Cukioka Só (fiúk, 14.). A bozótban pedig, ahova lenézett, Kirijama Kazuo volt, aki a játék kezdete óta már hat embert elintézett. Már két órája nem mozdult onnan.
Só újra a tükörben lévő önmagára nézett, és miközben azt vizsgálta, mennyire száradt ki a bőre, eszébe jutott a Kirijamácska névről, hogy mennyit civakodtak ezen a szintén családtag Numai Micuruval. „Hé, Cuki! A Főnököt nevezd Főnöknek” meg hasonlók. De úgy látszik, még a rettenthetetlen Micuru sem tudta helyretenni magában ezt a „férfinőt”, mert amikor Só egy flegma oldalpillantással közölte vele, „Jaj, most meg mit szőrözöl ilyen piszlicsáré dolgokon?! Nem valami férfias”, csak fintorogva mormogott a bajsza alatt, de nem feszegette tovább az ügyet.
Most hívjam Főnöknek? – gondolkozott Só, míg szemét egymás után megvizsgálta a tükörben. De hát téged ez a Főnök intézett el. Mert olyan hülye vagy.
Igen, elmondhatjuk, hogy ő, Cukioka Só némileg óvatosabb volt Numai Micurunál. Nem látta annyira tisztán Kirijama Kazuo természetét, mint amennyire Micuru közvetlenül a halála előtt, amikor arra gondolt, hogy ő vajon tudta-e előre, viszont Cukioka Só általában úgy volt vele, hogy „Árulók mindig vannak, ez a világ már csak ilyen”. Ebben neki a nagy bunyós Numai Micurunál valószínűleg több volt az élettapasztalata, hiszen kiskora óta bejáratos volt apja melegbárjába, ahol bepillantást nyert a felnőttek világába.
Ő nem indult el egyenesen a megbeszélt déli csücsökbe, amikor elhagyta az iskolát, hanem a tengerparttól kicsit beljebb vezető útvonalon vágott át a fák között. Emiatt valamivel több idejébe került odajutni, de még így is legfeljebb tíz perc plusz útja volt.
A tengerpartra néző vegyes erdő fái közül látta, hogy a homokos partot kettészelve, a tengerbe nyúló sziklán három diákegyenruhás és matrózblúzos alak hever, és a szikla egy bemélyedésében, ahova nem ért a holdfény, Kirijama Kazuo ül csendesen magában.
Nemsokára megjelent Numai Micuru. Két-három szót váltott a csurom vér sziklán (a vér szaga elért addig a helyig, ahol Só volt), majd ő is a géppisztoly áldozata lett...
Ajajaj – gondolta Só. Szörnyűség.
Mire pedig Kirijama Kazuo elindult onnan, és ő a nyomába eredt, már kész terve volt a továbbiakra.
Ennek a „játéknak” a legesélyesebb „versenyzője” minden kétséget kizáróan Kirijama Kazuo. Nem hallotta, hogy mit beszélt Micuruval, de attól a pillanattól fogva, hogy Kirijama beszállt a játékba, ez megdönthetetlen tény. Ráadásul minimum egy géppisztoly (vajon Kirijama fegyvere volt egyáltalán, vagy a három közül valamelyiküké, akiket megölt?) és Micuru pisztolya volt nála. Vélhetőleg senki nem nyerhet Kirijamával szemben, ha szemtől szembe próbálkozik.
Csakhogy Cukioka Só egy különleges képességgel büszkélkedhetett. Valahova belopózni, kihasználni a másik fél figyelmetlenségét és meglopni vagy titokban követni valakit mondjuk (ha talált egy fiút, aki tetszett neki, nem szállt le róla), röviden szólva a suttyomban settenkedés minden válfaját ismerte. Ennek tetejébe a hátizsákjából előkerült fegyver egy kétlövetű 22-es kaliberű High Standard Derringer volt. Magnum lőszerek voltak hozzá, így közelről feltehetőleg halálos sebet lehet vele okozni, de tűzpárbajra nem való.
Ezért aztán Só kigondolta, hogy hiába halad Kirijama szélsebesen a győzelem felé, időközben szükségszerűen szembe fog kerülni valaki hozzá méltó ellenféllel – talán Kavada Sógóval, vagy mondjuk Mimura Sindzsivel (Na, a Mimurácska, az az én esetem), ha van fegyverük, akkor biztosan meg is sebesül majd. És a harc fáradalmai is felhalmozódnak előbb-utóbb.
Akkor pedig... Nem az a legjobb, ha én Kirijamácska nyomában maradok a végéig, és a legeslegvégén lelövöm hátulról? Abban a pillanatban, amikor ő elintézte az utolsó valakit, és elengedte magát. Az még benne sem merül fel, hogy őt magát is követik. Főleg, hogy pont én követem, aki elsinkófáltam a gyülekezőt az elején, és elvileg meglógtam?
Ezzel a módszerrel egyben elkerülte azt is, hogy beszennyezze a kezét ebben a játékban, ahol sorban meg kell ölni az osztálytársakat. Még véletlenül sem azért, mert olyan nagy morális ellenérzései voltak, csak nem akart senkit megölni. Micsoda dolog megölni ezeket az ártatlan gyerkőcöket, nem valami elegáns! Kirijama az, aki embereket öl, én csak a nyomában megyek. Már hogyan tudnám megállítani, ha ő meggyilkol valakit a szemem előtt? Iszonyúan veszélyes lenne. Majd a végén jogos önvédelemből megölöm őt. Ha nem tenném, ő ölne meg engem... Szóval nagyjából így járt az agya.
Volt egy másik haszna is annak, hogy Kirijama Kazuót követte. Ha pontosan a nyomában halad, nem nagyon kell aggódnia, hogy valaki rátámad. Ha véletlenül mégis, elég, ha az első lövést elkerüli, mert utána Kirijama fog majd lépni. Csak időben fel kell szívódnia, és az ellenséget majd Kirijama elintézi neki. Bár akkor nem tudja tovább követni Kirijamát, és csődöt mond a terve, így jobb lenne elkerülnie az ilyesmit, ha lehetséges.
Végiggondolta, és a követési távolságot húsz méterben állapította meg. Ha Kirijama előremegy, ő is megy, ha pedig megáll, akkor ő is, de ott volt még a tiltott zóna problémája. Kirijama is nyilván gondol vele, és biztos kis ráhagyással elkerüli a zónákat, tehát alapvetően ezzel a követési távval nem tévedhet beléjük. Amikor megállnak, ellenőrzi a térképet, és megbizonyosodik róla, hogy nincs-e tiltott zónában.
És a helyzet úgy is alakult, ahogy Só elképzelte.
Kirijama elhagyta a sziget déli csücskét, és miután bement két-három házba a településen (biztos beszerzett valami szükséges eszközt), ki tudja milyen okból, ezúttal az északi hegy felé fordult, és ott megpihent. Reggel, amikor messziről fegyverropogás hallatszott, arrafelé figyelt, de talán a távolság miatt végül nem mozdult el. Viszont nemsokára Kuszaka Jumiko és Kitano Jukiko épp felettük a kilátóban kezdték el a felhívást a hangosbemondóval, és akkor azonnal odaindult, kivárta, hogy végül senki nem válaszolt a hívásra (Igaz, akkor egy másik fegyverropogás hallatszott. Biztos Jumikót és Jukikót akarták vele leállítani, és figyelmezetni őket, hogy bújjanak el. Ó, mily csodás, vannak még humanisták – hatódott meg Só. De éppen csak meghatódott), majd Kirijama lelőtte őket. Utána pedig a hegy északi lejtőjén ereszkedett le. Délelőtt még egyszer hallatszott egy lövés messziről, ezt is nyugtázta. Aztán épp az előbb, három órája, amikor a hegynek ezen a felén lehetett lövéseket hallani, megint nekiindult. De a fegyver hangját követő Kirijama (és így Só) csak Minami Kaori holttestét látta egy ház szerszámraktáránál.
Kirijama valószínűleg azért ereszkedett le odáig, hogy a csomagot ellenőrizze. Megnézte Kaori holttestét, de úgy látszik, addigra már elvitte valaki a holmiját. Azután megint haladt egy kicsit...
Most pedig itt van a közvetlenül alattam lévő bozótban.
Úgy tűnik, nagyon egyszerű Kirijama módszere, legalábbis jelenleg. Amint megtudja valakiről, hogy hol van, odamegy, és szitává lövi. Sót ugyan egy hangyányit taszította az a kíméletlen eljárás, ahogyan Kuszaka Jumikót és Kitano Jukikót megölte (Furcsa, hogy téged Kirijama Kazuónak hívnak, micsoda középszerű név, aztán amit csinálsz, az nem éppen szokványos. És itt vagyok én, Cukioka Só, tisztára olyan a nevem, mint egy művészé, és milyen átlagos vagyok), de ha ilyen apróságokkal szőrözünk, nem megyünk semmire. Most mindenesetre annak kell örülnie, hogy Kirijama egyáltalán nem vette még észre őt.
Kirijama békésen pihent. Lehet, hogy aludt, tippelte Só.
Emiatt persze ő egy szemhunyásnyit sem tud aludni, de nem kell őt félteni. Ez természetes. A nőknek nagyobb az állóképessége, mint a férfiaknak. Legalábbis egyes könyvek ezt állítják.
A szenvedést inkább az okozta, hogy láncdohányos volt. A cigaretta füstje, illetve szaga a széltől függően elárulhatja a hollétét Kirijamának. Pontosabban már az elektromos öngyújtó kattanása az életébe kerülne. Lévén, hogy közvetlenül Kirijama mellett tartózkodik. Só előhúzta a zsebéből az import Virginia Slim Mentholt (Szerette a nevét. Ebben az országban nehéz hozzájutni, de ahol van, ott van, akkor pedig már csak el kell lopni – nagy készletet halmozott fel belőle lakásukban), és bekapta a vékonyka cigarettát. Halványan érződött a dohány és a különleges mentol illata, és csillapította az elvonási tüneteit. Igazából legszívesebben teleszívta volna a tüdejét, de nagy nehezen lebeszélte magát róla.
Én nem halhatok meg. Még annyi izgi dolog vár rám, ennyi idősen mégse halhatok meg.
Hogy elterelje saját figyelmét, bal kézbe fogta a tükröt, és megnézte benne magát, cigivel a szájában. Kicsit oldalra fordította a fejét, és saját oldalirányú pillantását szemrevételezte.
Hogy lehet valaki ilyen szép, mint én! És még okos is vagyok. Kézenfekvő, hogy én nyerjem ezt a játékot. Csak a szépek maradnak életben. Ezt az isten...
A szeme sarkából látta, hogy megmozdul lent a bozót.
Só sietve kikapta a szájából a cigarettát, és a tükörrel együtt zsebre tette, helyette pedig felvette a Derringert. A hátizsákot a bal kezébe fogta.
A bozót szélén megjelent Kirijama Kazuo hátranyalt haja. Komótosan szétnézett jobbra-balra, azután észak felé – pont Sótól balra, a lejtő irányába – tekintett.
Miközben ezt figyelte a rózsaszín azáleák közül, kicsit felhúzta a szemöldökét.
Mi történhetett?...
Fegyverropogást nem hallott. Más zörej sem hallatszott. Mi lehet arrafelé, amerre Kirijama néz?
Odapillantott, de semmi különösebb mozgást nem fedezett fel.
Kirijama egész testével kijött a bozótból. Bal vállára kapta a hátizsákját, jobb vállára lógatta a géppisztolyt, és kézbe fogta a markolatát. Cikcakkban indult felfelé a lejtőn a fák között. Hamar elérte azt a magasságot, ahol Só volt, és még feljebb ment. Ekkor Só is felkelt, és a nyomába eredt.
Só mozgása macskaszerűen rugalmas volt, ami nem illett százhetvenhét centis, viszonylag nagydarab testéhez. Pontosan tartotta a húsz méter távolságot Kirijama fák között fel-felbukkanó fekete egyenruhájával. Ebben a tekintetben volt is alapja az önbizalmának.
És az elöl haladó Kirijama mozgása is módszeres és gyors volt. Néha megállt egy-egy fa mögött, és előrekémlelt. Ahol sűrű volt a növényzet, letérdelt a földre, és csak azután ment tovább, hogy ellenőrizte az alját. Viszont...
Szabadon hagyod a hátadat, Kirijamácska?
Így haladtak vagy száz métert. Balra felfelé pont a kilátó látszott a hegy tetején. Akkor Kirijama megállt.
Előtte megszakadt a fák sora, és egy keskeny, burkolatlan út futott keresztbe. Két méter széles sem volt, jó, ha épp elfért rajta egy kocsi.
Ó... Ez az út felvisz a hegytetőre... Az előbb is keresztülmentünk rajta, mielőtt megnéztük Minami Kaori holttestét...
És jobbra, amerre most Kirijama tekintett, épp egy pihenőhely volt a hegytetőre vezető emelkedőn, egy kisebbfajta tér, rajta egy pad meg egy bézs színű mobil vécé.
Kirijama körbenézett, sőt hátra is fordult arrafelé, ahol Só volt, de ő persze addigra elrejtőzött a bokrok közé. Akkor Kirijama kilépett az útra, és odafutott a vécéhez. Az ajtó pont Só felé nyílt, kitárta és bement. Megint körbenézett, és csendben behúzta az ajtót. Talán azért, hogy bármikor elmenekülhessen, ha történne valami, nem zárta be teljesen, hanem hagyott egy kis rést rajta.
Ó! Csak nem...?
Azután továbbra is ott kuporogva igyekezett elfojtani a nevetését. Igaz, amióta követte, egyszer sem lehetett tanúja, hogy Kirijama a dolgát végezte volna. Elképzelhető volt, hogy még hajnal előtt az egyik házban használta a vécét, mert ez nem olyasmi, amit vissza lehetne tartani kerek egy napig, vagy talán akkor intézte el, amikor a bozótban kuksolt. (Só így tett. Megdolgozott azért, hogy ne legyen hangja.) Viszont nem így volt. Kirijama Kazuo azért mégiscsak egy milliomos család fiacskája, ezek szerint nem rendes vécén el sem tudja végezni a dolgát. Most pedig biztos eszébe jutott ez a vécé, amit az előbb láthatott, amikor erre jártak, és visszajött miatta idáig.
Na igen... Ez természetes. Még ő sem kerülheti el, hogy néha pisilnie kelljen. Hihi. Milyen kis édi.
Nemsokára csurgás hallatszott, ahogy a folyadék a vécécsészét érte. Só megint kénytelen volt elnyomni a kuncogását.
Azután eszébe jutott valami, megfordította a bal kezét, és az órájára nézett. Ez a környék a D8-as közelében volt, amelyre Szakamocsi azt mondta, hogy öttől tiltott zóna lesz.
Az elegáns, dőlt betűs női óra délután négy óra ötvenhét percet mutatott. (Szakamocsi hangosbemondósához volt igazítva, ezért ez volt a pontos idő.) Só gyorsan elővette a térképet, és végignézte az északi hegy környékét. De csak az utat jelölő pontvonal volt rajta, és a D8-as zóna határvonalai mellett sem kívül, sem belül nem jelölték a pihenőhelyet és a közvécét.
Só egy pillanatra ideges lett, és öntudatlanul a nyakához, illetve a fém nyakpánthoz emelte a kezét, és nagy késztetést érzett, hogy azonnal visszavonuljon arra, amerről jött...
Odanézett a vécére, ahol még mindig folytatódott a csurgás, és vállat rántva könnyedén sóhajtott.
Nem fordulhatott elő, hogy Kirijama Kazuo, „a” Kirijama Kazuo, bármennyire sürgesse is a természet hívó szava, ne ellenőrizte volna a saját tartózkodási helyét. Valószínűleg azért nézett errefelé olyan figyelmesen, mielőtt elindult a rejtekhelyéről, hogy szemmértékkel eldöntse, benne van-e a vécé a D8-ban vagy sem. És Só most legalább harminc méterre nyugatra van a vécétől. Tehát Kirijama közelebb tartózkodik a zónához, és az, hogy ott van, azt jelenti, hogy ő is biztonságban érezheti magát. Ha itt most alaptalanul eluralkodik rajta a félelem, és ezért eltávolodik Kirijamától, befuccsol a terve.
Megint elővette Virginia Slimjét, és a szájába tette. Azután felnézett az égre, amely nemsokára szürkülni kezd majd. Ilyentájt még legalább két óra van hátra a naplementéig, de az ég kissé sötétebbre váltott kékjébe narancsszínű fény vegyült nyugatról, ami az égen lebegő két-három felhőcske szegélyén különösen élénken virított. Szép volt. Mint én.
A csurgás még mindig tartott. Só megint elmosolyodott kissé. Jó sokáig tartogattad, Kirijamácska.
Még mindig tartott.
Jaj. De elszívnék egy szállal. Zuhanyoznék, rendbe tenném a körmeimet, csinálnék magamnak egy fincsi vodka-narancsot, és miközben kortyolgatnám, nyugodtan élvezném a dohányfüstöt...
Még mindig tartott.
Jaj, legyen már vége. Ne pisilj már ennyit, gyorsan munkára fel.
Csakhogy... még mindig tartott.
Só ekkor végre eljutott odáig, hogy összeráncolta lefelé görbülő, vastag szemöldökét. Kivette a szájából a cigit, és felemelkedett a földről. A bokrokon keresztül kicsit közelebb ment a vécéhez, és meresztgette a szemét.
A hang még mindig nem hagyta abba. És az ajtó résnyire nyitva van, ahogy Kirijama hagyta az előbb.
Mondhatjuk, hogy jól időzítve, éppen akkor támadt egy fuvallat, és az ajtó nyikorogva kitárult.
Sónak tágra nyílt a szeme.
A vécében egy vizespalack volt madzaggal a plafonra kötve, és azt lengette a befújó szél. Biztosan egy késsel vagy valamivel kilyukasztották, mert vékony vízsugár folyt belőle, és a szél ütemére csurgó hangot hallatott.
Pánikban nézett körül.
Majd messze lent a fák között egy egyenruha hátát látta távolodni.
A hátulról is összetéveszthetetlen, furcsán hátranyalt hajat.
Mi? Hogy? Kirijamácska? Mi? Ezt hogy... Hogy? Mi? De hát én...
Amikor Kirijama eggyel arrébb eltűnt a bozótban, Só fülét egy tompa, mély puffanás ütötte meg. Hasonlított arra, amikor egy pisztolyra hangtompítót szerelnek, vagy párnába nyomják, mielőtt elsütik. Ide hogy az a kormány által speciálisan a Programra kifejlesztett nyakpántba épített bombából származott-e, vagy a robbanás vert visszhangot a testében, azt nem lehetett tudni.
Bő száz méterrel lejjebb Kirijama Kazuo vissza sem tekintett arrafelé, csak a karórájára pillantott.
Éppen délután öt óra múlt hét másodperccel.

[Maradt 21 fő]

45

Noriko megmoccant, és kinyitotta a szemét. Este hét is elmúlt, és a szoba teljesen szürkeségbe borult. Álmosan járatta a szemét a plafonon, majd Sújára tekintett maga mellett.
Súja felemelkedett az ágy mellé húzott székről, és levette Noriko homlokáról a nedves törülközőt. A kezét Noriko homlokára tette.
Már az előbb is meggyőződött róla, hogy a láz már lényegében lement. Súja felsóhajtott magában. Jaj de jó! Tényleg nagyon jó!
– Súja! – még egy kicsit álomittas volt Noriko hangja. – Most... hány óra van?
– Hét múlt. Jól aludtál.
– Aha – mondta Noriko, és lassan felült az ágyon. Súja gyorsan odanyújtotta a kezét, és megtartotta Norikót.
– Én...
Súja rábólintott.
– A lázad már lement, úgy tűnik. Kavada azt mondja, valószínűleg nem vérmérgezés volt. Biztos csak egy nagyon durva nátha.
A fáradtság miatt.
– Tényleg?... – Noriko maga is megkönnyebbülhetett, mert lassan bólintott, azután visszafordult Sújához. – Ne haragudj, hogy ennyi gondot okoztam.
– Hogy mondhatsz ilyet? – rázta Súja a fejét. – Nem te vagy a hibás.
Azután megkérdezte:
– Kajálni bírsz? Van rizs!
Noriko elkerekedett szemmel meredt Sújára.
– Rizs?
– Aha, várj egy kicsit. Kavada csinálta.
Súja kiment a szobából.
A konyhaajtóban látta, hogy Kavada a falnak támaszkodva ül. Az ablakon még beférkőztek a nap utolsó sugarai – igazából kék, sőt majdnem indigószínű fénynyalábok voltak, de a szeglet, ahol Kavada volt, már teljesen belesüllyedt a szürkeségbe.
– Noriko felébredt? – kérdezte, ahogy meglátta Súját.
Súja bólintott.
– A láza?
– Már nincs baj. Nem ment vissza.
Kavada biccentett és felállt, kezében a shotgunnal, amelyet egy másodpercre sem tett volna le. Levette a gáztűzhelyen álló lábos fedelét. (Ő és Súja már beburkolták a maguk miszólevesét és rizsadagját. Bár a leves sűrűjét csak a ház körül talált ismeretlen levélfélék képezték.
– Kihűlt a kaja? – kérdezte Súja, mire Kavada csak annyit válaszolt röviden:
– Várj öt-tíz percet. Majd beviszem.
– Köszönöm – mondta Súja, és visszament a rendelőbe.
Újra leült az ágy mellé, és odabólintott Norikónak.
– Kicsit várj, Kavada be fogja hozni. Képzeld, igazi rizs!
Noriko bólintott.
– Van itt mosdó? – kérdezte aztán.
– Van... Gyere erre!
Segített leszállni az ágyról Norikónak, karon fogta, és elvezette a váróterem szemközti oldalán nyíló vécéig. Noriko még remegett, de a korábbiakkal összevetve már sokkal jobban volt.
Amikor Noriko visszaért az ágyba, Súja megint mellé ült. Ahogy Noriko leült az ágy szélére, Súja rákanyarította a vállára a takarót, ahogyan kiskorában az Áldott Szeretet Házában Anno tanárnő tette vele.
– Ha ettél... – mondta Súja a takaró szélét húzkodva – még egy kicsit aludnod kéne. Innen tizenegyig el kell mennünk.
Noriko Súját nézegette. A szemében még maradt egy kevés homályosság.
– Azért, mert...
Súja bólintott.
– Igen. Tizenegytől ez is tiltott területté válik.
Ezt az információt Szakamocsi este hatos híradásából tudják. Ezenkívül még a G1 este héttől, az I3 kilenctől lesz tiltott. A sziget délnyugati partja és a déli hegy déli lejtője. Mivel nem lehet pontosan tudni, hol kezdődnek valójában a zónák, a sziget délnyugati partvonala lényegében megközelíthetetlen lesz.
Noriko a térdkalácsa tájára sütötte a szemét, utána a homlokára, a haja alá tette a jobb kezét, és megszólalt.
– Elaludtam, mint egy hülye gyerek...
Súja Noriko vállára tette a kezét.
– Ne mondj ilyet! A legjobb, amit tehetsz, ha alszol. Még kevés is volt. Jobb, ha pihensz.
De Noriko Sújára kapta a szemét, és megkérdezte:
– Kaorin kívül még valaki... meghalt?
Súja összeszorította a száját. Bólintott.
– Csigusza, Cukioka és Niida haltak meg.
Igen, Szakamocsi hírei szerint a déltől eltelt hat óra alatt halt meg ez a négy ember, így már csak huszonegyen maradtak. Csupán tizennyolc óra telt el a játék kezdete óta, de a Siroivai Középiskola 3/b osztálya már megfeleződött.
És még egy... Szakamocsi fontoskodva közölte: „Ja, és Cukioka barátunk fennakadt egy tiltott zónán. Vigyázni kell ám!”
Azt nem mondta, hogy hol halt meg Cukioka, de Súja nem emlékezett rá, hogy hallott volna a délután folyamán nagyobb, robbanásnak vélhető hangot. Viszont Szakamocsinak sincs semmi oka hazudni.
A „Kirijama család” Cukija tagbaszakadt teste és arca ellenére igen nőiesen viselkedett. Most meg figyelmetlenségből beleszaladt egy tiltott zónába, és lerobbantották a fejét. Ezzel a „család” minden tagja, a családfőt hátrahagyva, elhagyta a küzdőteret.
Súja fontolgatta, hogy ezt is elmondja Norikónak, de meglátta, milyen fájdalmas arcot vág, és inkább lemondott róla. Nem lenne jó hatással a félig felgyógyult Norikóra a leszaggatott fejű fiú története.
– Komolyan... – szólt csendesen Noriko. – Mindent köszönök – mondta aztán, és a pokróc alatt elkezdte levenni magáról Súja zakóját, amely addig rajta volt.
– Rajtad maradhat.
– Már nem kell, köszi.
Súja átvette a kabátot, és visszatette Noriko vállára a takarót.
Kis idő múlva bejött Kavada. A bal kezével a válla magasságában egy kerek tálcát tartott a tányérral, mint egy pincér. A tányérból pára szállt fel.
– Köszönöm a türelmét – mondta, míg leeresztette a tálat.
Súja nevetett.
– Tisztára, mint egy tésztaétteremben.
– Sajna nem tészta. Vajon megfelel-e a kisasszonynak?
Kavada tálcástul letette a tányért az ágyra Noriko mellé.
Noriko belenézett.
– Rizsfőzelék? – kérdezte.
– Yes, Ma’am! – válaszolta Kavada.
Igen, hölgyem. Súja fülében tökéletes angol kiejtésként csengett.
– Köszönöm – emelte fel Noriko a kanalat. Kezében a tányérral evett egy falatot. – Finom – szólt. – Tojás is van benne.
Súja ekkor Kavadára nézett.
– Üzletünk specialitása.
Kavada finomkodó szavaira Súja megkérdezte:
– Ezt meg hol találtad? – Amiatt, hogy a kormány jó korán kizavarta innen a lakókat, a hűtőben minden nyers élelmiszer megrohadt. Nyilván a sziget összes többi házában ugyanez a helyzet.
Kavada a szeme sarkából látta Súja arcát, és elmosolyodott.
– Volt egy ház, ahol tartottak tyúkokat. Kaja nélkül eléggé le voltak strapálva szegények.
Súja túlzó mozdulattal rázta a fejét.
– Az előbb, amikor mi ettünk, nem is volt benne tojás.
Kavada felhúzta a szemöldökét.
– Csak egy volt. Én a lányoknak szoktam kedvezni. Ilyennek születtem.
Súja hangosan felnevetett.
Kavada megint fordult egyet a konyhában, ezúttal zöld teával tért vissza. Míg Noriko evett, a két fiú ezt iszogatta. A tea egy leheletnyit édes volt, és az illata régi emlékeket ébresztett.
– A francba – nyögött fel Súja. – Eszméletlenül békésnek tűnik minden, ahogy így hárman üldögélünk.
– Később odateszek egy kávét is – mondta nevetve. – Noriko, te inkább fekete teát kérsz?
Noriko a kanállal a szájában mosolyogva bólintott.
– Hallod, Kavada – folytatta Súja. Persze változatlanul a gyilkos játék kellős közepén voltak, ez tény, de talán attól lett ilyen beszédes, hogy Noriko felépült. – Majd egyszer teázzunk így hármasban. Kiülünk a teraszra, és a cseresznyevirágokat nézegetjük.
Lehet, hogy ez örökre álom marad, de Kavada csak a vállát rántotta meg rá.
– Nem nagyon illik ez egy rockerhez, Nanahara. Tisztára, mint egy vénember.
– Mondják néha.
Erre Kavada nevetett. Súja is és Noriko is.
– Köszönöm szépen – fejezte be Noriko az evést, Kavada pedig elvette a tányért. Szabad kezével intett Sújának, hogy adja oda a teáscsészét, mire Súja oda is nyújtotta.
_ Kavada! – szólt Noriko. – Már tök jól vagyok. Tényleg köszönöm. És bocsánat, hogy ennyi gondot okoztam.
Kavada kicsit mosolygott.
– You’re welcome, Ma’am. Ezek szerint az antibiotikum egy kicsit túlzás volt.
– Nem. Lehet, hogy furcsán hangzik, de amiatt tudtam nyugodtan aludni.
Kavada megint mosolygott.
– Hát, még nem múlt el egészen a vérmérgezés esélye. A lényeg, hogy még egy kicsit pihenj. Ne erőltesd magad.
Azután Sújához fordult.
– Alhatok én is egy kicsit?
– Fáradt vagy?
– Nem, csak addig akarok aludni, amíg még lehet. Ha elmentünk innen, majd én virrasztok éjszaka. Az úgy jó?
– Jó, rendben.
Kavada biccentett, és elindult a tálcával kifelé a szobából.
– Alhatnál itt is, Kavada – mutatott Noriko a mellette lévő ágyra.
De Kavada csak az arcát fordította vissza az ajtóból, és visszautasítón mosolygott.
– Nem zavarom a párocskát. Itt a másik szobában alszom a heverőn. – Félrehajtotta a fejét, és hozzátette: – Legyetek tekintettel a szomszédokra, amikor szerelmeskedtek.
Észrevette, hogy Noriko elvörösödik a félhomályban.
Kavada kiment. Nemsokára hallani lehetett a félig nyitott ajtón, hogy visszatér a konyhából a szomszédos váróterembe. Csend lett.
Noriko vidáman szólalt meg.
– Jó fej ez a Kavada.
Talán az étel miatt, sokkal élénkebbnek tűnt az arca.
– Szerintem is – nevetett Súja is. – Egyáltalán nem is beszéltem vele korábban, de van benne valami, ami hasonlít Mimurára.
A testfelépítése és az arca egészen más, de kicsit fölényes és flegma beszéde ellenére poénkodó stílusa valóban emlékeztette őket a Harmadikra, Mimura Sindzsire. Ahogy az is, hogy távol állt az éltanulóságtól, de mégis hihetetlenül jó feje volt, és lehetett rá számítani.
– Jé – bólintott Noriko. – Tényleg. Ez tényleg igaz.
Utána félhangosan azt mormogta:
– Hol lehet most Mimura?
Súja mély lélegzetet vett. Végig azon gondolkozott, nincs-e valami mód, hogy felvegyék vele a kapcsolatot, de Norikónak a mostani állapotában erre nem futotta.
– Na igen. Ha ő is itt lenne...
Ha őt hozzávennék még Kavadához, verhetetlenek lennének. Ha még... Szugimura is itt lenne, maga lenne a tökély. Nem lenne félnivalójuk.
– Emlékszem... – nézett fel Noriko a plafonra – az osztálybajnokság... nem az idei, még a tavalyi döntőjére. Mimura egyes-egyedül küzdött, de a d osztályban négyen is voltak a kosárcsapatból, nálunk meg csak ő, és harminc ponttal le voltunk maradva. És akkor befutottál a szoftballmeccsről, megfordítottátok az állást, és nyertünk.
– Ja.
Noriko is milyen beszédes lett – gondolta Súja, miközben bólintott, de ennek örülni kell.
– Hát volt ilyen is – fejezte be.
– Én teli tüdőből szurkoltam. Amikor nyertünk, Jukiéékkel sikítozva ugrabugráltunk.
– Aha.
Súja is emlékezett erre. Mivel Noriko kiabált a leghangosabban, aki pedig különben olyan visszahúzódó. És ha nem is annyira, mint Akamacu Josio, de azért a tesiből elég nagy antitalentum Kuninobu Jositoki egy kicsit távolabb állt Norikóéktól. Amikor Súja odanézett, Jositoki a jobb keze hüvelyk-, mutató- és kisujját rázta felé. Nem volt nagy dolog, és nem is valami kedves Norikóval és a többi kiáltozó lánnyal szemben, de az ünneplések közül Súja ennek a gesztusnak örült a legeslegjobban.
Jositoki...
Sújának Norikóra tévedt a tekintete, amikor észrevette, hogy Noriko lehajtott fejjel sír.
Kinyújtotta a kezét, és megérintette Noriko takaróba bugyolált vállát.
– Mi baj? – kérdezte.
– Semmi – hüppögte Noriko halkan. – Meg akartam állni, hogy sírjak, de eszembe jutott. Eszembe jutott, hogy milyen jó osztály volt...
Súja bólintott. Talán a benne bujkáló láz vagy a gyógyszer miatt úgy tűnik, könnyebben elragadják az érzelmei. A kezét a vállán nyugtatta, amíg abba nem hagyta a sírást.
Idővel Noriko megtörölte a szemét.
– Ne haragudj.
Azután így szólt:
– Gondoltam, hogy hallgatok róla, nehogy a szívedre vedd...
– Micsodát?
Noriko Súja szemébe nézett.
– Tudtad, hogy bomlanak utánad a lányok?
Mivel hirtelen nagyot ugrott a beszélgetés menete, Súja erőltetetten mosolygott.
– Ez meg hogy jön ide?
De Noriko komoly arccal folytatta:
– Megumi és Jukiko is, azt hiszem.
Súja kérdőn hajtotta oldalra a fejét. Etó Megumi és Kitano Jukiko.
Már mindketten „elhagyták a pályát.”
– Ők... – Ebben az esetben megfelelő-e vajon az „ők” kifejezés?...
– Ők ketten, mi?
Noriko Sújára emelte a tekintetét, és halkan közölte:
– Mindketten szerelmesek voltak beléd.
Érezte, hogy megdermed az arca.
Beletelt egy kis idő, mire kipréselte magából:
– Komolyan?
– Igen. – Noriko levette a szemét Sújáról, és bólintott. – A lányok egymás között tudják valahogy az ilyesmit. Ezért ne felejtsd el őket.
Félrehajtotta a fejét, és még valamit hozzátett.
– Bár nagyképűnek tűnhet az én mostani helyzetemben ilyet mondani.
Súja felidézte egy kicsikét Etó Megumi és Kitano Jukiko arcát.
Direkt csak egy kicsit. Fejenként egy fél kávéskanálnyit.
– Komolyan?... – fújta ki a szavakat a sóhajjal együtt.
Azután így szólt:
– Jobb lett volna, ha a szökés után mondod el.
– Ne haragudj. Sokkolt?
– Aha, egy kicsit.
– De ha meghalok – Noriko megint félrehajtotta a fejét –, soha nem tudod meg.
Súja felkapta a fejét, és jobb kézzel megmarkolta Noriko bal csuklóját.
– Nagyon kérlek – mondta –, de ilyet ne is feltételezz! Hallod? Mi végig együtt leszünk. És együtt maradunk életben.
Noriko meglepődött Súja haragos tekintetén, és még egyszer bocsánatot kért.
Utána Súja kezdett bele.
– Hallod...
– Igen?
– Én ismerek valakit, aki beléd szerelmes.
Ezúttal Noriko szeme kerekedett el egy kicsit.
– Tényleg? Pont belém? – kérdezte naivan, de ez az arckifejezése újra el is tűnt. Súja látta, hogy a lefüggönyözött ablakon át beszűrődő, kihunyóban lévő napfény alig-alig észrevehető négyszögletű fényfoltot vetít Noriko pupillájára.
– A mi osztályunkba jár? – kérdezte Noriko.
Súja lassan megrázta a fejét. Miközben azok a szeretetre méltó, kíváncsi szemek jártak a fejében. A rohadt életbe! Milyen boldog is lennék, ha szerelmi háromszög miatt gyötrődhetnék azzal, aki tíz éve a legjobb barátom. De ez már nem fog problémát jelenteni. Nem, soha többé, kedves uram.
– Nem.
Mintha Noriko egy kicsit megkönnyebbült volna a válaszra, lesütötte a szemét a térdére, és csak annyit mondott:
– Tényleg?
Azután megint felnézett, és így szólt:
– Ki az? Nem vagyok tagja egyik klubnak sem, és nem is ismerek senkit a többi osztályból.
Súja a fejét rázta.
– Nem mondom meg. Ha kiszabadultunk, megmondom.
Noriko kérdő tekintettel nézett rá, de nem szólt többet.
Egy darabig csend volt, aztán Súja felemelte a fejét, és a plafont bámulta. Egy rendelőnek elvileg makulátlannak kéne lennie, de ott méltatlan módon egy csupa por ernyőjű neon lógott le, csak nem lehetett használni. Bár ha lehetett volna is, nem lett volna okos felkapcsolni.
– Tényleg... – mondta – Etó szan és... – hozzátette a tiszteletteljes „szan” szócskát. A fiúk olyan ingatagok. – Kitano szan? Ha igaz...
Vajon mi tetszett bennem nekik?
Már szinte koromsötét volt, de észrevehető volt, hogy Noriko elmosolyodik.
– Elmondhatom, mi erről a véleményem?
– Szívesen meghallgatom.
Noriko félrehajtotta a fejét.
– Te úgy, ahogy vagy, mindenestül jó vagy.
Súja nevetve rázta a fejét.
– Jaj, ne mondd már!
– Szeretni valakit pont ilyen. – Noriko furcsamód komoly hangsúllyal mondta. – De te is így vagy azzal a lánnyal, nem?
Súja felidézte magában Sintani Kazumi arcát, és összezárta a száját. Gondolkodott. Habozott, de úgy döntött, hogy igazat mond, amennyire tőle telik.
– De igen. Tényleg. Valami ilyesmi.
– Ha nem így van, akkor hazugság az egész.
Noriko úgy mondta, mintha mókás lenne, és el is kuncogta magát.
– Mi az?
– Pocsék egy érzés. Naná, hogy még ilyenkor is az egy ilyen téma.
Súja Noriko arca irányába nézett, ahonnan már szinte egyáltalán nem lehetett kivenni az arckifejezését, és tétovázott, hogy kell-e ezt tovább feszegetni, de azért őszintén kimondta:
– De megértem azt, aki szerelmes beléd.
Noriko felemelte a fejét, és Sújára nézett.
– Mert igazán nagyszerű lány vagy!
Mintha Noriko határozott ívű szemöldöke megmozdult volna. És a szája bánatos mosolyra fordult.
– Tényleg? Akkor is jólesik, ha nem igaz.
– De igaz – mondta Súja.
Noriko egy kicsit elnémult.
– Megkérhetlek, hogy egy kicsit...? – mondta aztán.
Súja kérdő tekintettel nézett vissza rá, de nem tudni, hogy Noriko látta-e ezt a pillantást. Megdöntötte a felsőtestét, kezét a szemben ülő Súja felkarjára tette, és fejét a vállára hajtotta. Vállig érő haja Súja arcához és füléhez ért. Amíg a kinti pislákoló fényt fel nem váltotta a hold csillogása, elég hosszú ideig, így maradtak.

[Maradt 21 fő]

46

Mielőtt a délutáni szürkület teljes sötétséggé változott volna, Simizu Hirono (lányok, 10.) elindult nyugat felé a rejtekhelyéül szolgáló bozótból. Már nem bírta tovább elviselni. Egész testét elöntötte a forróság, olyan érzés volt, mintha perzselő sivatagban járna.
Víz.
Vízre volt szüksége.
Minami Kaori a bal karja felső részét lőtte meg. Leszakította a csurom vér matrózblúza ujját, hogy megnézze. A lövedék keresztülhatolt a karján. Főleg ott szakította szét a bőrt, ahol kiment, de éppen elkerülte a nagyobb ereket, így hamarosan elállt a vérzés, miután kötés gyanánt rátekerte a blúza letépett ujját. A seb azonban felmelegedett, és ez fokozatosan kiterjedt az egész testére.
A kezdeti hidegrázás idővel émelyítő forrósággá változott, és mire meghallotta Szakamocsi este hatórai híradását, már az összes vizet megitta, ami nála volt. Miután lelőtte Kaorit, elmenekült Nanahara Súja elől, futott vagy kétszáz métert, majd elbújt a bozótban.
Akkor egy csomó vizet elhasznált, hogy lemossa a sebét. (Ezt azóta nagyon megbánta.)
Azóta már majdnem két óra eltelt. Egy darabig ömlött róla az izzadság a matrózblúz alatt, de most már nem. Vagyis közeledett a kiszáradáshoz. Tehát Simizu Hironón, Nakagava Norikótól eltérően, az igazi vérmérgezés tünetei kezdtek mutatkozni, és mivel nem fertőtlenítette a sebét, rendkívül gyorsan rosszabbodott az állapota.
Ezzel persze ő maga nem volt tisztában.
Csak... Vizet.
Ennek ellenére, míg a növényzettel borított hegyoldalon óvakodott, csak az járt az agyában, mennyire gyűlöli Minami Kaorit. Az egész testét átható forróság és a szomj csak felpörgette a gondolatait.
Simizu Hirono senkiben nem akart megbízni ebben a játékban. Persze ő végig Szóma Micuko barátnője volt, és a sorszáma is eggyel az övé előtt állt a lányok névsorában. Ha a közéjük ékelődött Szugimura Hiroki indulását átvészeli, könnyedén csatlakozhatott volna akár Micukóhoz, de nem tette. Pontosan tudta, hogy mennyire félelmetes lány. Igen, például... Egyszer összecsaptak egy másik iskola hasonló kemény csajaival, és nemsokára a vezetőjük (aki ennyi idősen egy gengszterbanda tagjának a szeretője volt) súlyosan megsebesült, amikor elütötte egy kocsi. Az autó továbbhajtott, a lány pedig kis híján belehalt. Micuko nem mondott semmit, de lehetett tudni, hogy ő bízta meg ezzel egy haverját. Bőven akad olyan pasi, aki bármit megtenne a kedvéért...
Ha véletlenül csatlakozott volna is hozzá, Micuko biztosan kihasználná, amennyire csak lehet, aztán a végén kíméletlenül hátba lőné.
A másik bandatag, a kicsit egocentrikus Jahagi Josimi lehet, hogy megbízik Micukóban (Igaz, ő már meghalt. Hirono úgy sejtette, hogy Micuko ölhette meg), de ő még véletlenül sem esne ilyen hibába.
Elképzelhetetlennek tartotta, hogy lenne más az osztályban, akiben meg tudna bízni. Pont azok tapossák szét ilyenkor szívbaj nélkül az embert, akiknek különben olyan jógyerek-fejük van. Még csak tizenöt évet élt, de ezt nagyon is jól tudta.
De ettől függetlenül még húzódozott attól, hogy megölje osztálytársait. Bár kurválkodott, és kipróbálta a drogokat is, meg folyton veszekedett a szüleivel, akiknek már elegük volt belőle, de azért az emberölés tabu volt számára. Persze a játék szabályai szerint szabad lenne, nem számítana bűncselekménynek, de... Sok rosszat csináltam eddig, de csupa olyanokat, amikkel nem ártottam senkinek. El is adta magát, de azokhoz képest, akik jó kislánynak teszik magukat, miközben simán vállalnak telefonon megrendelt randikat (tudta, hogy Tendó Majumi például ezt csinálta), ő legalább profi helyre lépett be Szóma Micuko közvetítésével. Ez azért sokkal tisztább ügy. Aztán van olyan, hogy kedve támad az embernek kipróbálni valamilyen szert, magánügy, nem? Mi baja lesz egy áruháznak, ha egy-két dolgot lenyúlnak a sminkosztályáról? Úgyis akkora tőke van mögötte. Aztán az iskolai szívatásokban is benne volt, de csak olyankor, ha volt valami tenyérbe mászó az illetőben. Meg amikor összeugranak egy másik iskolával, akkor is mindenki tisztában van vele, hogy megsérülhet, mivel nem amatőrök.
A lényeg hogy én... Nem vagyok olyan, aki meg sem rezdül, ha embert kell ölnie. Ez az egy biztos.
Csak, csak....
A jogos önvédelem, az más. Ha valaki meg akarja ölni, akkor nincs mit tenni. És ha annak eredményeképpen életben maradna ebben a játékban... Nem azt tenné a legjobban, ha hazamenne és pezsgőt bontana? Vagy ha lejárna az idő, és meghalna – ezt az egyet nem volt képes okosan végiggondolni –, na mindegy, szóval akkor az van, és kész.
Végig abban a házban rejtőzött, ahol aztán Minami Kaorival lövöldözni kezdtek.
Miután ellenőrizte, hogy nincs bent senki, lehorgonyzott ott, és néha kinézett az ablakon. Akkor riadt meg, amikor egy pillanatra felbukkant egy árny a házzal szemközti raktárban. A félelemtől és az izgatottságtól hangosan dörömbölt a szíve.
Néhány percig vívódott, aztán úgy döntött, magától kimegy (hiszen úgyis specialitása az otthonról való lelépés). Nem bírta elviselni, hogy valaki ott legyen közvetlenül a közelében. Nem volt hátsó kijárat, ezért kimászott a raktárra néző legszélső ablakon...
És akkor, pont akkor, Kaori kidugta a fejét a raktár ajtaján. És váratlanul rálőtt, pedig ő nem csinált semmit. A golyó Hirono karját találta el, szinte kiesett miatta az ablakon. Azért valahogy kiegyenesedett, és először tartotta célra a fegyverét, amikor visszalőtt. A ház sarkában a falhoz tapadva lecövekelt, el sem tudott mozdulni, amikor megjelent Nanahara Súja.
Micsoda egy kétszínű liba! Teszi itt a jó kislányt, aki sztárokért eped, erre gátlástalanul meg akart ölni. Egy szó, mint száz, őt el tudta intézni (Ez jogos önvédelem volt. Az esküdtszék tuti, hogy tizenkettő a nullához így döntene), és ha a többiek is így viselkednek, akkor ő sem lehet kíméletes.
Azután Nanahara Súján gondolkodott. Ő legalább nem fogott Hironóra fegyvert. (Pont azért tudta kényelmesen lelőni Kaorit.)
Azt is mondta, együtt van Nakagava Norikóval.
Nanahara Súja és Nakagava Noriko... Ezek ketten vajon együtt jártak? Nem úgy néztek ki. Meg akarnak szökni kettesben?
Hirono öntudatlanul a fejét rázta.
Micsoda barmok, nincs is annál nagyobb hülyeség, mint együtt lenni valakivel ilyen helyzetben. Ha csoportosul az ember, ne lepődjön meg, ha hátba lövik. Aztán úgyis képtelenség megszökni.
Nakagava Norikót nem látta, de ha igaz a sztori, Nanahara Súja nemsokára meg fogja ölni Nakagava Norikót. Vagy az is lehet, hogy Nakagava Noriko fogja megölni Nanahara Súját, ki tudja... Ha az egyikük megmarad, akkor lehet, hogy neki majd meg kell vele küzdenie. Na de ez most nem számít, a legfontosabb...
A víz.
Időközben elég nagy távolságot megtett. Már nem lehetett látni azt a halvány fényt sem, amely az előbb még az ég nyugati felén megmaradt. A koromfekete égen csak a telihold világított zavaróan fényesen, mint tegnap éjjel, a játék kezdetekor, és kékes színre festette a szigetet.
Hirono, markában a revolverrel, amellyel lelőtte Kaorit – egy Smith & Wesson Military & Police 38-assal –, szaladt a bozótosban. Behúzta a fejét, és visszafojtotta lélegzetét. Kikukucskált a bokorból. A kis szántóföld túloldalán magányos ház állt. Hirono az északi hegy oldalában volt, a ház túloldalán pedig egy alacsony domb emelkedett. Balra néhány szántó, és azokon túl még két hasonló ház látszott. Azokon is túl a déli hegy domborodott. A térkép alapján a hegy előtt egy viszonylag szélesebb útnak kell lennie, amely kelet-nyugati irányban szeli keresztül a szigetet. A hegy helyzetéből ítélve Hirono már közel járhatott a nyugati parthoz. Ahogy az indulás előtt is megbizonyosodott róla, jelenleg nem kell tiltott zónától tartania errefelé.
Úrrá lett a szomjúságán, és egy darabig a szeme előtt lévő házat figyelte. A környéken semmi nesz.
Görnyedten vágott át a szántóföldön. A ház kicsit magasabban volt, mint a szántóföld. Hirono megállt a szántó szélén, előbb szétnézett a háta mögött, azután újra figyelni kezdte a házat. Semmi különös, régi, földszintes földművesház volt. Csak a teteje volt cserépfedelű, nem úgy, mint az előzőnek, ahol elbújt. Burkolatlan út vezetett be bal kéz felől, és a ház előtt egy kisteherautó parkolt. Volt még egy kismotor és egy bicikli is.
Abban a házban, ahol először elbújt, nem lehetett használni a vizet. Itt is biztos hasonló a helyzet. Hirono jobbra-balra kapkodta a tekintetét...
Az a dolog jobbra, a bekötőút felől nézve a kert legmélyén volt... Kút. Rúdja is van a vödörhöz, szépen, ahogy kell. Volt körülötte néhány vékony, mandarinszerű fa, tele levéllel, de alul nem nőttek ágaik, így nem kell aggódni, hogy esetleg ott megbújt valaki. A bal kezét nem tudta használni, ezért a szoknyájába tűzte a pisztolyt, és matatni kezdett a földön a hold fénye mellett. Talált egy megfelelő méretű követ.
Felfelé irányítva dobta el. A kő ívesen pottyant a ház tetejére, és nagy zajt csapott. Kopogva legurult a cserepeken, és a szélén leesett a földre. Tompán puffant.
Hirono megmarkolta a fegyverét, és várt egy ideig. Ránézett az óramutatóra. Még egy kicsit várt.
Eltelt öt perc. Sem a ház ablakán, sem a bejáratnál nem bukkant elő senki. Felkaptatott a házhoz, és a kúthoz futott. A szomjúságtól és a láztól kóválygott a feje.
A kút egy nyolcvan centiméter magas betonhenger volt. Hirono a jobb kezét pisztolyostul rátette a peremére.
Bő hat-hét méterrel lejjebb egy kis, holdfénnyel telt kör látszódott.
A körben pedig önmaga sziluettje tükröződött.
...Víz. Hú, nem egy kiszáradt kút.
Hirono újra betűzte a revolvert a szoknyájába, és jobb kézzel levette fájós bal válláról a hátizsákot. Leesett a földre. Megmarkolta az elvásott kötelet, amely a tartóoszlopon fekvő keresztrúdról lógott a kútba.
Meghúzta a kötelet, mire egy kis vödör bukkant fel a víz felszínén. Teljes erejéből rángatni kezdte. A keresztrúdon ősrégi csiga függött, és két vödörrel felváltva lehetett vizet húzni. Mivel a bal keze olyan zsibbadt volt, hogy nemigen tudta használni, amint egy kicsit feljebb húzta, a kút betonpereméhez szorította a kötelet a térdével, és így ügyeskedte fél nagy nehezen.
Végre felért a vödör a kút kávájáig. Meg egyszer utoljára megtartotta a kötelet a térdével, elkapta a vödör fülét, és letette a kút szélére. Víz. Telis-tele van vízzel. Ilyenkor mit számít, hogy elrontja-e vele a gyomrát vagy akármi.
A szervezetemnek most vízre van szüksége, és kész.
De észrevett valamit, és felsikított.
Egy icike-picike béka úszott benne. Undorító kis fekete szeme és a háta visszaverte a Holdfényt (ha napfényben nézné, biztosan gusztustalan fluoreszkáló zöld lenne, vagy koszos sárszínű...), és nyálkásan fénylett. Hirono idegei közvetítették agyába a legeslegjobban utált élőlény sajátos bőrének tapintását. Végigfutott a hátán a hideg.
Elnyomta magában az undort. Nem volt annyi ereje, hogy még egyszer felhúzza a vödröt. Már az elviselhetetlenségig erősödött a szomjúsága. Valahogy kiebrudalja onnan azt a békát, aztán...
Eközben a béka felmászott a vödör peremére, és elugrott onnan Hirono felé. Hirono halkan felsikkantott, és elhúzódott tőle. Legyen akár élet-halál kérdése, ami utálatos, az utálatos. A békát ugyan elkerülte, de a jobb kezével eleresztette a vödröt, amely így feltartóztathatatlanul visszazuhant a kútba. Csörgés, csobbanás és vége...
Hirono felnyüszített, és a béka távozásának irányába meredt. Kinyírom, kinyírom, szétmarcangolom!
Csakhogy... valami máson akadt meg a szeme.
Alig négy-öt méterrel távolabb egy fekete diákegyenruhás alak állt dermedten.
Hirono háttal volt a háznak, de az árny mögött mintha nyitva lett volna a kerti konyhaajtó.
Az árny az imént állhatott meg mentében, és Hirono agyában egy gyerekkori emlék – az a játék, amikor tilos megmozdulni, ha az „ördög” hátrafordul – futott át öntudatlanul, de ez most nem számított. A probléma az, hogy az a girhes, alacsony, elnagyolt arcú, mondhatnánk békaképű fickó, Oda Tosinori (fiúk, 4.), egy hosszú madzagszerűséget tartott a kezében. Egy pillanat múlva Hironóban tudatosult, hogy az egy öv.
Nézzétek csak! Oda Tosinoriék a város egyik luxuslakásában laknak, apja egy vállalat igazgatója. Mindig is teljesen átlagos fiú volt.
Jól hegedült (valami tartományi versenyen díjat is nyert egyszer állítólag), és megjátszotta az előkelőt, de komoly természete volt.
És ez...
Meg akar ölni engem!
Kábé úgy, mintha a megállított videofilm újra elindulna, Tosinori hirtelen megmozdult, meglendítette a jobb kezében tartott övet, és nekitámadt. A nagyobbacska övcsat egy pillanatra fénycsóvát húzott a holdfénytől. Ha egy ilyennel megütnek, kiszakad a húsod, az tuti. A távolság csupán négy méter...
Elég volt!
Jobb kezét a teste elé vonta, és előkapta a revolverét. Tenyerében érezte a markolatot, amihez már annyira hozzászokott.
Tosinori már közvetlenül előtte volt. Lőtt. Ezúttal hármat egymás után.
Mind a három lövedék Tosinori hasába talált, látszott, ahogy kireped az egyenruhája.
Megpördült, és arccal lefelé elesett. Kevés por szállt fel, aztán nem mozdult többet.
Hirono visszatette a revolvert a szoknyájába. A forró töltényhüvelyek eltalálták a hasát, ez fájt egy kicsit, de most nem foglalkozhat ilyesmivel. A legfontosabb most a víz.
Felemelte a saját hátizsákját, és bement a házba. Meggondolatlanság volt hátat fordítani a háznak, de már száz százalék, hogy nincs ott senki. És biztos megtalálja Tosinori vizét.
Habozott, hogy elővegye-e a kormány zseblámpáját, de könnyedén megtalálta Tosinori hátizsákját bent az ajtó mellett. Odaguggolt, és csak jobb kézzel nagy nehezen kinyitotta a cipzárt.
Ott volt a vizespalack. Az egyiket még ki sem nyitotta, a másiknak még a fele megvolt... Szerencse.
Hirono térden állva levette a félig telt kupakját, bekapta az üveg száját, és megdöntötte. A fiúval, aki meg akarta ölni, és aki ráadásul már halott, közvetetten csókolózik?... Tökmindegy, ilyenekkel csak valahol nagyon messze foglalkoznak, mondjuk az Egyenlítőnél vagy a sarkponton, ahol a zászlót belepte a hó. Vagy a Holdon. Itt Armstrong beszél. Kis lépés egy embernek, de...
Vedelte a vizet. Finom volt. Kifogástalanul finom. Még soha nem ivott ilyen finom vizet. Langyos volt, de ahogy lecsúszott a torkán, és megérkezett a gyomrába, tisztára jeges víznek érződött. Finom volt.
Egy lendülettel kiürítette a palackot, és nagyot sóhajtott.
Hirtelen valami rátekeredett a nyakára. Pont az osztályban mindenkinek egyenlően felcsatolt nyakörv felett. Öklendezett, és páraként fröccsent szét a szájában maradt víz.
Csapkodni kezdett a használható jobb kezével, hogy a torkára szoruló valamit eltávolítsa, és közben elfordította a fejét. Közvetlenül jobbra a saját arcától egy aszott fiúarcot látott – Oda Tosinoriét, az imént meghalt fiú arcát!
Teljes erejéből szorította a nyakát. Jó néhány másodpercbe beletelt, amíg megértette, hogy a nyakára az az öv csavarodik, amely az előbb Tosinori kezében volt.
De miért, de miért, de miért... de miért él ez a fickó még?
A szeme előtt elvileg a sötét lakásnak kellett volna lennie, de a kép egyre pirosabbá változott. Próbálta elhúzni az övet, jobb keze ujjairól sorban szakadtak le a körmök. Vér csurgott rajtuk.
Ja igen, a pisztolyt...
Hironónak eszébe jutott, hogy odanyúljon a szoknyájába tűzött fegyverért.
De karját egy minőségi bőrcipőt viselő láb rúgta el. Valami roppant, és előbb Hirono jobb, majd bal karja is érzéketlenné vált. Abban a rövid pillanatban az öv meglazult, de..
...Rögtön újra erősödött a szorítása. Hirono már nem is tudta markolni az övet sem, csak idétlenül deformálódott jobb kezével hadonászott.
Csupán tizenvalahány másodperc műve volt. A keze lehanyatlott. A testéből kiszállt az erő. Hirono, ha nem is annyira, mint Csigusza Takako vagy Szóma Micuko, azért igen-igen szép lány volt, és volt benne valami felnőttes vonzerő, amitől nem középiskolásnak, hanem inkább gimnazistának vagy egyetemistának látszott. Most azonban arca nagyra puffadt a feltóduló vértől, és a szokásosnál kétszer nagyobbra dagadt nyelve lefelé csüngött a szája közepéből.
Ettől Oda Tosinori csak még makacsabbul szorongatta tovább Hirono nyakát. (Persze nem felejtett el időnként körbenézegetni.)
Több mint öt perc eltelt, mire Tosinori végre levette az övet Hirono nyakáról. Már nem lélegzett, előredőlt, és a szobába vezető lépcsőfokra zuhant. Tompa reccsenés hallatszott. Lehet, hogy Hirono valamelyik arccsontja tört el. Punkosan feltupírozott haja most aztán összevissza állt, és beleolvadt a sötétségbe. Csak a matrózblúza gallérjából kivillanó tarkója és bal karja, amelyről leszakadt a ruha ujja, világított fehéren a sötétségben.
Oda Tosinori egy darabig hangosan zihálva cövekelt ott. Még fájt a hasa, de nem annyira. Na igen, nem nagyon értette, amikor kinyitotta a hátizsákját, és az a szürke, merev, furcsa mellény került elő belőle, de úgy szuperált, ahogy a mellékelt használati utasítás ígérte.
Nem volt semmi.
Egy golyóálló mellény.

[Maradt 20 fő]

47

A környék már teljes sötétségbe borult; de majdnem telihold volt, így az északi hegy kis dombot formáló lábától messzire el lehetett látni a tengeren. A víz feketéjén a Szeto-beltenger szigetei lebegnek, de a közelben egy szál hajó fényét sem lehet látni – nyilván a kormány hajózási tilalma miatt. Az őrhajók is lekapcsolt lámpákkal horgonyozhatnak, mert nem lehet megállapítani a helyüket.
Már látta ezt a képet, csak akkor sokkal alacsonyabbról. Igen, amikor kilépett az iskolából. Bár ez nem igazán az az emlék, amelyen szívesen elmereng.
– Oké, erre! – mondta Sindzsi, övébe tűzte a pisztolyát, felkapaszkodott a sziklára, és felsegítette Jutakát. A hegymászás meg a félelem miatt, hogy valaki hirtelen rájuk támad a sötétben, Jutaka kifogyott a szuszból, de Sindzsi kezébe kapaszkodva nagy nehezen felkecmergett a sziklára.
Azután mindketten hason fekve néztek ki a szikla túlsó felén.
Szemük előtt fák sorakoztak sötéten, távolabb pedig halovány fénypont látszott. Az iskola, ahol Szakamocsi van, azért nem áraszt magából több fényt, mert az ablakokat fémlapok fedik. Több mint száz méter a távolság. Természetesen a G7-es mezőt, ahol az iskola van, már tiltott zónává nyilvánították, tehát ha oda belépnek, azonnal meghalnak, de itt még bőven biztonságos a közlekedés. Amíg még világos volt, Sindzsi a térkép és az iránytű segítségével, háromszögeléssel majdhogynem tökéletesen behatárolta a zóna területét. Az iskola a G7-en belül az F7-es zóna határvonalához volt közel, ahol most Sindzsiék voltak. A térkép alapján a zónahatártól minimum nyolcvan méterre volt. Az este hatos híradásban elhangzott újabb tiltott területekben az iskolát közrefogó két mező, az F7 és a H7 egyike sem volt benne. Felülmúlhatatlan.
Tényleg, a hatos híradásában Szakamocsi említette, hogy Cukioka Só fennakadt egy tiltott zónán. Hülye kis buzi volt („Mimura, nem randiznál velem?”), és most nem a legalkalmasabb másokkal foglalkozni, de azért sajnálta is Cukioka Sót, akinek a bomba feltehetőleg leszakította a fejét. Hol mehetett bele egyáltalán?
És az is nyomta a szívét, hogy Csigusza Takako meghalt. Ő volt a legszebb lány legalábbis az osztályban (jó, mert ő az én esetem), de még inkább azért, mert Szugimura Hiroki gyerekkori jó barátja volt. Bár a legtöbben félreértették a b osztályban, igazából Hiroki és Takako nem jártak (ezt magától Hirokitól hallotta), de attól még biztos, hogy Hirokit megviselte a dolog.
Szugimura... Te meg hol a fenébe vagy?
De Sindzsi úgy döntött, hogy a jelenlegi feladatra összpontosít. Lenézett az iskolára, és alaposan tanulmányozta a körülötte lévő domborzatot. Innen kell kifeszíteni egy kötelet az iskola felett, a szemközti zónáig. A gyakorlatban ez azonban igen nagy távolság volt. Nézte a távolban a fémlapokkal fedett ablakokból kiszűrődő gyenge fényt, és arra gondolt, hogy a rohadt életbe. Ott vannak Szakamocsiék. Most van vacsoraidő, ki tudja, lehet, hogy élik világukat, és gazdagon megrakott sült tésztát esznek a rohadékok. (Hogy miért pont azt? Mert a nagybátyja néhányszor vendégül látta rá szűk kis albérletében, és azóta szereti, most pedig iszonyúan megkívánta.)
Már minden szükséges eszköz náluk volt.
A térképen nem jelölték (ellenőrizte, sima lakóháznak tekintették, csak kék pont mutatta), de Sindzsiék találtak az iskolától kissé délre, a szigetet kelet-nyugati irányban kettészelő út közelében egy mezőgazdasági boltot. Kockaépület volt, a bejáratán felirat: Észak-takamacui Mezőgazdasági Áruház Oki-szigeti Kirendeltsége (Sindzsi már rég tudta, hogy ez itt a Takamacu város partja közelében található Oki-sziget, de Jutaka elcsodálkozott), és nem hasonlított arra, amit az ember elképzel egy ilyen boltnak. Nem volt rendes irodája, de még egy árva pénzautomatája sem. Elég gagyi hely volt, olyan, mint egy raktár, csak belezsúfoltak a traktortól kezdve a kombájnon vagy a cséplőgépen át mindent, és csupán egy sarkot kerítettek le az irodai asztalnak. Viszont könnyedén rátaláltak az ammónium-nitrátra. Szerencsére szinte új volt, és nem szívta meg magát a levegő párájával. A benzint sem kellett kocsikból összegyűjteni, mert egy tele tömlővel akadt.
Csigát pedig a bolttól keletebbre találtak, annak a háznak a kútján, ahol Sindzsi a játék elején beszerezte a Macintosh Power Bookot.
Az ammónium-nitrát mellett a kötél jelentette a másik nagy problémát. Ahhoz, hogy a szeme előtt elterülő G7-es zónát átíveljék, legalább háromszáz méternyi kötélre volt szükség. Ráadásul, hogy az utolsó pillanatig ne vegyék észre Szakamocsiék, eléggé lazára kell fogni, így igazándiból nem ártana, ha még ennél is hosszabb lenne. Akkora kötelet szerezni pedig már nem tűnt olyan egyszerűnek. A boltban volt ugyan kötél, de jó, ha megvolt kétszáz méteres, és az üvegházak nejlonjához való lehetett, mert három milliméteres sem volt az átmérője, és félő volt, hogy nem elég erős.
Szerencsére a településsel együtt már tiltott zónává alakult kikötőtől délre, a tengerparton, egy magánhalászszerszám-raktárra bukkantak. Ott pedig egy halászathoz használt kötélre, amelyet egy kicsit megtépázott ugyan a dagály és az időjárás, de több is volt, mint háromszáz méter, minek következtében iszonyúan nehéz és terjedelmes volt, de ketten valahogy elvonszolták a boltig, és elrejtették.
Azután az összes alapanyagot otthagyták, és idejöttek.
Sindzsi a sötétséget fürkészte. Az északi hegy lába, ahol most ők vannak, az iskola innenső felén, azaz északi oldalán és tőle jobb kézre, azaz nyugatra terül el. Az iskolától bal kézre, tehát keletre egy erdő van, és egészen a település északi végéig, illetve a tengerpartig folytatódik. És az iskola túloldalán szántóföldek vannak. Itt-ott facsoportok, köztük néhány ház fedezhető fel. Azon túl pedig a bolt épülete, ahol a holmit hagyták, szintén kivehető. Onnan balra rögtön már egyre sűrűsödnek a háztetők, és a tiltott zóna határát átlépve folytatódik a település.
Jutaka megveregette a vállát, ezért Sindzsi odafordult hozzá jobbra. Jutaka elővette a zsebéből az ellenőrzőjét, és egy üresen álló jegyzetlapra írni kezdett.
Igen, mielőtt munkába fogtak, megegyeztek, szintén papíron, hogy semmi olyat nem ejtenek ki a szájukon, ami elárulhatja őket. Lévén, hogy ha Szakamocsiék rájönnek, hogy Sindzsi megint valami „helytelen dologra” készül, ezúttal már biztos, hogy egy percig nem haboznak majd távirányítással felrobbantani a nyakörveiket.
Vajon miért nem tette ezt meg Szakamocsi már korábban mindkettőjükkel? Ezen is gondolkodott, de valószínűleg azért, mert a játék célja alapvetően, hogy hacsak lehet, a diákok egymással küzdjenek meg. Ezzel kapcsolatban Sindzsinek eszébe jutott valami. Volt egy pletyka, miszerint a kormány magas rangú hivatalnokai fogadásokat kötnek erre a játékra. Ha ez tényleg igaz, akkor ha Jutakát nem is, de a Siroivai Középiskola védőzsenijét, a Harmadikat, azaz Mimura Sindzsit minden bizonnyal a legesélyesebbek egyikeként tartják számon. Emiatt pedig Szakamocsi nem ölheti meg őt olyan könnyedén... Ez volt a tippje. Akkor viszont akiket az indulás előtt meggyilkolt, Kuninobu Jositoki és Fudzsijosi Fumijo, feltehetőleg nem voltak érintettek a fogadásban, vagyis pontosabban fogalmazva, biztos nem fogadott rájuk senki.
Csakhogy ettől még, ameddig Szakamocsi (a francba, az a sakamocho kinpati...) uralja az egész játékot, ez bármikor bekövetkezhet. Ami viszont annyit tesz, hogy ameddig nem sikerül rádobni a bombát az iskolára, csak imádkozhatnak, hogy ne történjen meg. Ez persze nem tetszett Sindzsinek. Ő a nagybátyja hatására mindenben maga döntött, és nagyon nem feküdt neki, hogy élete-halála egy másik ember kezében legyen.
Sindzsi lenézett az iskola fényeire, és a fejét rázta. Semmire nem megy, ha ezen rágódik.
„Ha tehetetlen vagy valamiben, ne foglalkozz vele! Azt kell csinálni, amit tudsz, Sindzsi.” A nagybátyja szavai visszhangzottak a fejében. „Még akkor is, ha az esélyed kevesebb, mint egy százalék.”
Jutaka befejezte a jegyzetelést, és megint megböködte a vállát. Sindzsi visszafordult hozzá, és megnézte. A sötét miatt egy kicsit nehéz volt olvasni, ezért beletartotta a holdfénybe.
„Hogyan feszítjük ki a kötelet? – állt a papíron. – Képtelenség innen eldobni odáig egy ekkora kötelet. Ráadásul ott is hagytuk, nem? Mit fogunk csinálni?”
Ja igen, ezt még nem magyarázta el neki. Arra már nem futotta, mert totál el volt foglalva azzal, hogy a „kötélpálya” hozzávalóit összeszedje. Sindzsi biccentett, ő is elővette a ceruzáját, és írni kezdett az ellenőrző jegyzetrészébe.
„Hoztunk madzagot. Azt fogjuk kifeszíteni, és a túloldalon rákötjük a kötelet. Később visszajövünk ide, és a madzaggal idehúzzuk a kötelet. Közvetlenül a megvalósítás előtt.”
Átadta Jutakának. Jutaka kibogarászta, és megnyugodhatott, mert Sindzsire nézett és bólintott. Azután írt.
„Rákötjük, mondjuk, egy kőre, és áthajítjuk, ugye?”
Sindzsi a fejét rázta. Jutaka nem értette, gondolkozott, azután megint írt.
„Csinálunk egy íjszerűséget? Nyílvesszőre kötve lőjük át?”
Sindzsi megint a fejét rázta, átvette az ellenőrzőt, és írni kezdett.
„Ez sem rossz ötlet. Mert még én sem tudok háromszáz métert dobni a kislabdával. Viszont nem szabad célt tévesztenünk. Mi van, ha elrontjuk, és eltaláljuk az iskolát egy kővel vagy egy nyílvesszővel? De még ha azt nem is, csak fennakad valahol, és elszakad a madzag, amikor vissza próbáljuk ráncigálni, nincs helyette másik. Ennél biztosabb módszert alkalmazunk.”
Jutaka most nem vette kézbe a ceruzát, csak kérdőn nézett Sindzsire.
Erre Sindzsi megint elvette az ellenőrzőt, és folytatta.
„Itt rákötjük a madzagot valamelyik fára, és a másik végével lemegyünk a hegyről. Kifeszíteni csak azután fogjuk, hogy átértünk.” Jutaka elolvasta, de ezúttal azonnal kétkedőn ráncolta a szemöldökét, és sietve visszaírta:
„Ezt nem tudjuk megcsinálni. Tuti, hogy fennakad a fákon útközben.”
Erre Sindzsi elmosolyodott.
Nem volt nagy csoda, hogy Jutaka lehetetlennek tartotta. Ugyanis mondani sem kell, hogy amerre eljöttek idáig, sűrűn sorakoztak a kisebb-nagyobb fák. Hiába húzzák meg a zsineget, miután az iskola G7-es mezőjét kikerülve átvezették, mert fennakad a fákon, és csak egy nagy körívet rajzol majd a hegyen. Kicsit szokatlan kültéri művészet. Maga a mű hatalmas, de már öt méterről sem látszik, így nem lehet az egészet egyben megtekinteni. Ezzel a természet és az ember kapcsolatának kényes egyensúlyát... Ráadásul a G7-ben sincs változás, dugig van fával, az iskola közvetlen közeléig. Egy százméteres óriás még csak-csak boldogulna. (Tényleg, a nagybátyjánál látott videók között volt egy ilyen régi trükkfilm. Amíg a hős a Föld védelmében a szörnyekkel harcol, széttapossa a városokat. Mostanában már nem nézett ilyesmit.) Hacsak nem vágják ki az összes fát, nem fogják tudni fennakadás nélkül elvinni a kötelet az iskoláig. Ez magától értetődik, pont ezért kérdezte először Jutaka, hogyan dobják át a kötelet.
De Sindzsi elegánsan – bár hason fekve nem volt túl hatásos – széttárta a karját, azután írta:
„Reklámlufit eregetünk, Jutaka.”
Jutaka megint csak a szemöldökét ráncolta, miután elolvasta, de Sindzsi intett neki, hogy másszanak le a szikláról, és meg is tették. A szikla aljában leültek, és Sindzsi beletúrt a hátizsákjába. Kiszedegette a tartalmát, és sorba rakta a földön.
Fél tucat rovarirtó nagyságú spray, egy kupac százméteres, vékony sárkányeregető fonal (az összes, amit felleltek a boltban), szigszalag és fekete háztartási szemeteszsák.
Sindzsi felvett egy spray-t, és megmutatta Jutakának. Kék alapon feltűnő piros betűkkel rá volt írva, hogy Voice converter. (Rögtön alatta biztatás: „A bulin ezzel Öné a főszerep!” – Nahát! – A Felirat alatt pedig az amerikai Walt Disney egyik figurájáról másolt kacsa képe.) A palackra pedig sípszerű fúvóka volt ráerősítve.
„Igazából azért döntöttem úgy, hogy megvalósítható ez a terv, mert eszembe jutott, hogy ezeket láttam korábban abban a házban, ahol rátaláltam a Power Bookra. Ismered, hogy működik, nem?” – írta Sindzsi.
Mielőtt megszerezték a csigát, Sindzsi tényleg beugrott a szomszéd házba ezekért a palackokért. De vajon mire készülhetett az itt lakó, hogy ebből ennyit magánál tartott?... A válasz egy részét talán ki lehet következtetni a Power Book merevlemezén hagyott fájlokból. Mert az „Ötödikesek, környezetismeret” meg „Harmadik harmadév értesítő” és ehhez hasonló címek arra utaltak, hogy a gép eredeti tulajdonosa valószínűleg általános iskolai tanár lehet. Feltehetőleg az itteni iskolában dolgozott.
Jutaka a torkára tette a kezét, és kissé kinyitotta a száját. Mindisi bólintott.
„Igen. Úgy lehet vele gágogni, mint a kacsák. A lényeg, hogy héliumgázzal van töltve. Ráadásul ez selejtes, leállították a gyártását. Baromi sok gáz van benne.”
Jutakának még nem esett le, de Sindzsi úgy vélte, gyorsabb, ha megmutatja a gyakorlatban, feltépte a szemeteszsák zacskóját, és kivett egyet. Szétnyitotta, beledugta a gázpalack fúvókáját (eredetileg szívóka ugyan), és szigszalaggal rögzítette. Légmentesen lezárta a zacskót. Azután megnyomta a palack gombját, mire a zsák hirtelen dagadni kezdett.
Tartotta a gombot, és azon gondolkozott, hogy mennyivel viccesebb lett volna óvszerrel. De azt hiába fújnák fel, túl kicsi lenne sajna. Mi? Hogy van-e nálam egyáltalán? Hát, ez iskolai kirándulásnak indult, szóval... Ki tudja, mi történik az út során. Mit, hogyhogy magamnál tartottam, ha eldobtam a váltás ruhát meg mindent? Jaj, hát ilyesmi mindig van az embernél, sose lehet tudni, hátha hasznát vehetem. A részleteket hagyjuk.
A zsákot teletöltötte gázzal, majd megcsavarta közvetlenül a palack fölött, és szigszalaggal lezárta. Elővett egy tekercs zsinórt, a végét rákötözte, és még szorosabban összehúzta. Azután alulról leszedte a ragasztót, és elvette a palackot. A biztonság kedvéért visszahajtotta a zsák szélét, és még egyszer körbetekerte a ragasztószalaggal.
Elengedte.
A szemeteszsák felszállt. Engedte emelkedni, amíg a zsinór kifeszült, és a kezét is elkezdte kinyújtani, de megállt a keze szemmagasságban.
– Na?
Sindzsi ezt hangosan kimondta. Jutakának már menet közben leeshetett, mert bólogatott.
Sindzsi azután a léggömbről lelógó zsinórra rákötött egy másik tekercsről legombolyított madzagot. A biztonság kedvéért szigszalaggal erősen rögzítette. És a két lecsüngő fonalat a két kezében tartva megmozgatta, mint egy lépkedő ember lábait. Azután egy közeli fára mutatott. Megint megmozgatta a zsinórokat. Igen, ezek tehát egy óriás lábai. Bár egy város széttaposásához túl nyamvadtak, és egyelőre még az enyémeknél is rövidebbek.
Jutaka már teljesen megérthette, mert két nagyot bólintott. Azután hang nélkül mozgatta a száját. „Hű, de baró, Sindzsi!” – lehetett róla leolvasni. De lehet, hogy inkább „Hülye barom, Sindzsi”. Mindegy, ez most nem számít.
Sindzsi megint kézbe vette az ellenőrzőt, és írni kezdett.
„Csinálunk még egyet vagy kettőt, és hozzákötjük. De nem tudom, mennyire lehet megereszteni a zsinórt. És ott a szél is. Mindegy, próbáljuk meg!”
Jutaka elolvasta és bólintott.
Sindzsi felpillantott az égre. A zsák fekete, és a hold irányából ítélve sem valószínű, hogy Szakamocsiék észrevehetik. Egyelőre a szél sem olyan erős. De feljebb ki tudja.
Azután megszólalt:
– Na, gyorsan kezdjünk bele!
Sindzsi a kezével jelezte Jutakának, hogy fogja meg az első léggömböt, és előhúzott még egy szemeteszsákot.

[Maradt 20 fő]

48

Este tíz után hallotta, hogy Kavada felkelt.
Súja eddig az ágyban fekvő Noriko mellett volt, s most tapogatózva evickélt ki a szinte koromsötét szobából a szomszédos váróterembe.
– Főzök egy kávét – szólt Kavada, amikor meglátta Súját, és elsietett a folyosón. Ezek szerint elég jól látott a sötétben.
Amikor visszaért az ágyához, Noriko már kitakarózva ült.
– Még fekve maradhatsz egy kicsit – mondta Súja, mire Noriko nemet intett, aztán kissé motyogva megszólalt:
– Megkérnéd Kavadát, hogy ha már vizet forral, tegyen hozzá nekem még egy kicsit? Elég egy bögrényi.
Az ablakfüggönyön át halványan beszűrődött a holdfény, Noriko pedig az ágy szélén ült, kezét a lába mellett nyugtatva. Fejét kicsit előredöntve oldalra fordította.
– Jó, de mit akarsz vele? – kérdezte Súja. Noriko habozni látszott, de azért válaszolt.
– Csak megizzadtam, és szeretném letörölgetni magam... Túl nagy igényeim vannak?
– Ja, nem – mondta Súja, és gyorsan bólintott. – Oké, akkor megyek, és megmondom neki.
Kiment a szobából.
Kavada a koromsötét konyhában forralta a vizet. A lábos alatti szén parazsa és a Kavada szájából lógó cigaretta vége vörös párként izzott, mint egy különleges szentjánosbogárraj és egy elkószált csapattag.
– Kavada! – szólította meg Súja, mire Kavada hátrafordult, és a cigaretta parazsa helyet változtatott. Súja egy vastag fénycsíkot látott, amely rögtön el is tűnt.
– Noriko kérdezi, hogy nem forralnál-e neki egy kis pluszvizet – folytatta. – Azt mondja, elég egy bögrényi...
– Jó.
Nem is kellett végigmondania, mert Kavada félbeszakította. A cigaretta eltávolodott a szájától, és az ablakon beszűrődő csekélyke holdfény mellett látni lehetett, hogy nevet.
– Oké. Nekem ugyan mindegy, hogy egy bögrényi vagy egy lavórnyi.
Lehajolt, egy csészével vizet mert a földre tett vödörből, és beleöntötte a lábasba. Vagy ötször megismételte. Úgy látszik, a parazsat kis lángra állítva végig melegen tartotta a lábosban lévő vizet, mert gőz szállt fel belőle, és alig érezhetően Súja bőréhez ért.
Kavada később azt mondta:
– Hát ő is csak lány.
Úgy tűnik, Kavada nem volt olyan mamlasz, mint Súja, és rájött, hogy miért volt szüksége Norikónak vízre.
Súja nem szólt semmit, és rendkívüli módon Kavada magától folytatta:
– Szép akar lenni, mert veled van.
Kifújta a füstöt.
Súja egy pillanatig hallgatott, aztán megkérdezte:
– Nem tudok segíteni valamiben?
– Most nem. – Kavada biztos a fejét rázta. Ha eléggé jól kimeresztette az ember a szemét, láthatta, hogy az asztalon már készenlétben van három csésze és egy csepegtetős kávéfőző szűrőpapírral. És – valószínűleg Noriko kedvéért – egy teafilter is ki volt rakva.
– Figyelj csak – szólt hozzá Kavada, mire Súja felhúzta a szemöldökét.
– Mi van már, mitől lettél hirtelen ilyen szószátyár?
Kavada elvigyorodott. Folytatta:
– Az addig rendben van, amit Kuninoburól mondtál, de törődj azért Noriko érzéseivel is.
Súja megint elhallgatott egy időre. Azután megszólalt. Ki tudja, mi okból, mintha némi elégedetlenség vegyült volna a hangjába.
– Tudom.
– Egyébként van csajod? – folytatta Kavada a kérdezősködést, Súja pedig megrántotta a vállát.
– Nincs.
– Akkor meg miért is ne, akár?
Kavada változatlanul az ablak felé nézett, és szívta a cigarettáját.
– Nem rossz dolog, ha szeretik az embert.
Súja megint rándított egyet a vállán. Azután megkérdezte:
– Neked nincs barátnőd?
A cigaretta vége felparázslott. Nem szólt egy szót sem. A füst komótosan terjengett a sötétségben.
– Titok?
– Nem, csak...
Kavada belekezdett a mondandójába, de hirtelen kikapta a cigarettát a szájából, és belehajította a vizesvödörbe.
– Húzd be a fejed, Nanahara! – suttogta, miközben ő maga is lekuporodott.
Súja gyorsan úgy tett, ahogy mondták. Támadás? A testén végigfutott az idegesség.
– Hozd ide Norikót! Ne csapj zajt! – suttogta megint Kavada. Sújának nem is kellett mondani, már el is indult a rendelő felé, ahol Noriko volt.
Noriko még kábán üldögélt az ágy szélén. Rögtön megérthette, amikor Súja mutatta neki, hogy bukjon le, mert visszafojtott lélegzettel szállt le az ágyról. Súja tartotta neki a karját, és kitámogatta a konyháig. Útközben visszanézett az előszoba felé, de nem látott emberi árnyat az üvegajtón túl.
Kavada már újratöltötte a vizespalackokat, összerakta a három hátizsákot, és kezében a sörétessel térdelt a konyhaajtónál.
– Mi az? – kérdezte Súja suttogva, de Kavada felemelte a bal kezét, és leintette. Erre Súja elhallgatott.
– Van kint valaki – súgta Kavada. – Ha bejön, a másik irányban megyünk ki.
A sötétségben csak a lábos alatti szén parazsa vöröslött. Viszont a mosogató helyzetéből ítélve ez kívülről valószínűleg nem látszott.
Egy halk kattanás ütötte meg végre Súja fülét. Az előszoba felől jött.
Az ajtót kitámasztották egy bottal, nem fog kinyílni. Be van törve az üvege, szóval arra biztos rájön a kint lévő valaki, hogy bejöttek ide. És arra is, hogy nagy valószínűséggel még bent is vannak.
Kattogás hallatszott, de rögtön abbamaradt. Az illető feladta, hogy kinyissa a bejárati ajtót.
– A fenébe! – jajdult fel Kavada. – Megszívtuk, ha felgyújtja.
Lélegzet-visszafojtva vártak, de csend volt. Viszont Kavada jelezte, hogy menjenek az előszoba felé. Lehet, hogy az ő füle érzékelt valami halk hangot.
Megindultak hárman, szinte a padlón kúszva.
Közben Kavada, aki leghátul haladt, előrenyúlt a legelöl mászó Súja karjához, és megállította. Súja hátrafordította a fejét, és a vállán át Kavadára nézett a sötétségben.
– Megint visszament előre. – Hátrafelé intett a karjával. – Menjünk ki hátul!
Ezzel megint elindultak visszafelé a folyosón a konyha irányába.
Mielőtt még beértek volna a konyhába, Kavada megint megállt.
– Ne már, hogy a francba? – szitkozódott visszafojtott hangon.
Nagyon úgy tűnt, hogy a kinti valaki megint visszatért a hátsó ajtóhoz.
A csend folytatódott. Kavada feltartotta a vadászpuskáját, és Súja is megmarkolta a Sig Sauerjét, amely eredetileg Minami Kaorinál volt (a Smith & Wessont odaadta Kavadának, hogy hozzá olyan kerüljön, amelyben minél több lövedék van), így fogták közre Norikót.
Csakhogy ez a csend egy szempillantás alatt megtört. A konyhaablak felől hang hallatszott:
– Szugimura vagyok. Nem akarok harcolni. Válaszoljatok mindhárman, kik vagytok egyáltalán?
Semmi kétség nem fért hozzá, ez Szugimura Hiroki (fiúk, 11.) hangja, azon kevés fiúk egyikéé, akikben – Mimura Sindzsi mellett – Súja a legjobban megbízott.
– Na ne... – ujjongott Súja. – Ez nem lehet igaz!
Ebben még reménykedni sem mert. Nem hitte volna, hogy találkozhatnak. Összenézett Norikóval. Rajta is látszott a megkönnyebbülés.
Súja azonnal felállt volna, de Kavada visszafogta.
– Mi van már?
– Pszt! Csendben!
Súja belebámult Kavada komoly arcába, eltúlozva megrántotta a vállát, és nevetett.
– Semmi gáz. Érte kezeskedem. Megbízható.
De Kavada a fejét rázta.
– Honnan tudta, hogy hárman vagyunk?
Ez ekkor tűnt fel Sújának először. Kavada arcába nézve gondolkodott. Nem tudta. Nem tudta, de azzal a ténnyel szemben, hogy Hiroki most itt van a közvetlen közelében, nem is tartotta lényegesnek. Mindenesetre mihamarabb látni akarta az arcát.
– Biztos látta messziről, hogy bejövünk ide. Csak azt már nem tudta kivenni, hogy kik vagyunk.
– Akkor meg miért mostanra ért ide?
Súja megint elgondolkodott.
– Biztos az tartott neki sokáig, amíg rászánta magát, hogy ellenőrizze, kik vannak itt... A lényeg, hogy Szugimurában megbízhatunk, aggodalomra semmi ok.
Kavada még akart volna valamit mondani, de Súja nem törődött vele, csak kiszólt az ablakon.
– Nanahara vagyok, Szugimura. Kavada Sógo és Nakagava Noriko van velem.
– Nanahara... – szólt a megkönnyebbült válasz. – Engedj be! Honnan lehet bemenni?
Mielőtt Súja válaszolhatott volna, Kavada szólalt meg.
– Kavada vagyok. Menj előre a bejárathoz! Kezedet a tarkódra, és ne mozdulj! Megértetted?
– Kavada... – kezdett bele Súja rosszallón, de Hiroki rögtön válaszolt:
– Meg.
A tejüveg ablakon Szugimura felsőtestének árnya suhant át.
Kavada állt fel elsőnek, és az előszobába ment. Súja Norikót támogatva követte.
Kavada a bejárat előtt lehajolt, és a törött üvegen keresztül kinézett, majd feltartott puskával kirántotta a támasztékot, és kinyitotta az ajtót.
Szugimura Hiroki tarkóra tett kézzel állt. Csak egy kicsit magasabb Kavadánál, de sokkal szikárabb benyomást kelt. Ugyanúgy hullámos a haja, mint Sújának, és pont a homloka felét takarja el. A lábánál hevert a hátizsákja és valami rejtélyes okból egy másfél méteres bot.
Tényleg ő volt. Súja, mint aki nem akarja elhinni, jobbra-balra csóválta a fejét. Erre Hiroki vidáman elmosolyodott.
– Megmotozlak. Ne mozdulj!
– Kavada, ne...
Kavada nem törődött Súja elkezdett mondatával, a shotgunnal a kezében előrelépett, Hiroki mögé sétált, és elsőnek a tarkóján tartott kezét vizsgálta meg. Azután a szabadon lévő bal kezével végigsimította az egyenruháját.
A zsebénél megállt a keze.
– Ez meg mi?
Hiroki tarkóra tett kézzel válaszolt.
– Kiveheted. Csak ne vedd el.
Kavada előhúzta. Akkora és olyan formájú holmi volt, mint egy vastagabb notesz, de az anyaga műanyag vagy acél lehetett. Súja is látta, hogy az egyik oldalát borító sima előlap visszaveri a hold fényét.
Kavada egy darabig nézegette, majd annyit mondott, hogy „aha”. Kezében a tárggyal egy kicsit arrébb mozdult, hogy még egyszer megszemlélhesse a lapját a holdvilágnál. Bólintott, és visszatette Hiroki zsebébe. Azután a nadrágja aljáig alaposan végigmotozta, egyúttal a hátizsákját is ellenőrizte, majd végre közölte, hogy oké.
– Ne haragudj. Leengedheted a kezed.
Erre Hiroki leeresztette a kezét, és felvette a lába mellől a hátizsákját és a botját. Úgy tűnik, a botot fegyver gyanánt tartotta magánál.
– Szugimura! – Súja arca megkönnyebbülésről tanúskodott. – Gyere be! Van kávénk, kérsz?
Hiroki bólintása nem volt egészen egyértelmű, de Sújáékkal együtt belépett az előszobába. Kavada körbefigyelt, majd bezárta az ajtót.
Hiroki ott megtorpant. Kavada a Hiroki mellett lévő, papucsokkal teli cipős szekrénynek támasztotta a hátát, és Hirokira szegezte a tekintetét. A Remingtonja csövét ugyan leengedte, de Súja kicsit elkedvetlenedett, amikor észrevette, hogy az ujját még mindig a ravaszon nyugtatja. Mégis úgy döntött, hogy egyelőre nem foglalkozik ezzel.
Hiroki újra végignézett Súja és Noriko arcán, majd Kavadáéra pillantott. Ekkor Súja észrevette, hogy bár Noriko nem számít ebből a szempontból, de Hiroki nem tud mit kezdeni azzal, hogy ő Kavadával van.
– Nanahara! – Kavada hozta szóba. – Hiroki azt akarja tőletek kérdezni, hogy biztos oké-e, ha velem vagytok.
Hiroki mosolyt biggyesztett a szájára, és Kavadához, fordult.
– Nem, dehogyis... – mondta. – Csak különös összeállításnak találtam, ennyi az egész – mosolygott és folytatta. – Ha olyan ember lennél, aki az ellenséghez áll, Nanahara nem lenne veled. Amennyire én ismerem, bőven vannak hülyeségei, de annyira azért mégsem...
Kavada válaszul elnevette magát. Továbbra sem vette le az ujját a ravaszról, de ezzel befejezettnek lehetett tekinteni Hiroki és Kavada bemutatkozását.
– Micsoda alak vagy! – nevetett Súja Szugimurára.
Ezúttal Noriko szólalt meg:
– Gyere beljebb! Nem az én lakásom, így még azt sem mondhatom, hogy elnézést a rendetlenségért.
Erre Hiroki elnevette magát, viszont nem akaródzott elmozdulnia az előszobából.
Súja bal kezére Noriko támaszkodott, így a jobbal intett befelé.
– Gyere be! Nemsokára tovább kell mennünk, de még van azért időnk. Bulizunk egyet a tiszteletedre!
Ennek ellenére Hiroki továbbra is csak álldogált ott. Sújának eszébe jutott, hogy elfelejtett megmondani neki valami nagyon fontosat. Lehet, hogy a „bulizás” szótól döbbent meg Hiroki.
– Szugimura, meg tudunk szökni. Kavada segít nekünk.
Hirokinak elkerekedett a szeme.
– Komolyan?
Súja bólintott. Hiroki kisvártatva lehajtotta a fejét, de rögtön fel is emelte.
– Bocs... – rázta a fejét. – De van még egy kis elintéznivalóm.
– Elintéznivalód? – ráncolta Súja a szemöldökét. – Mindenesetre gyere beljebb...
Hiroki erre nem válaszolt, csak visszakérdezett:
– Végig hármasban voltatok?
Súja gondolkodott egy kicsit, aztán a fejét rázta.
– Nem... Én és Noriko igen, aztán...
Aztán eszébe jutott a reggel. Hosszú idő után élénken cikázott át az agyán újra Óki Tacumicsi kettéhasadt feje, és megint letaglózta.
–..Hát, aztán sok minden történt, végül összejöttünk Kavadával.
– Vagy úgy – bólintott Hiroki, aztán megkérdezte: – És Kotohikit nem láttátok?
– Kotohikit? – kérdezett vissza Súja. Kotohiki Kajokót? Lányok, nyolcast? Aki teaceremóniát tanul, de ahhoz képest nemhogy kifinomult lenne, inkább szeleburdi? – Nem... – rázta Súja a fejét.
– Én nem láttam...
Kavadára nézett, de ő is a fejét rázta.
– Én sem láttam – mondta.
Persze nem kétséges, hogy Kotohiki Kajoko is ezen a szigeten tartózkodik. Mivel Szakamocsi még nem olvasta be a nevét a híradójában, elvileg életben is van. Igen, hacsak este hat óta nem halt meg.
Sújának újra eszébe jutott, hogy egy csomó osztálytársának készül kivárni a halálát, és ettől sötét lett a kedve.
– Kajoko? – kérdezte Noriko.
– Akkor nem érdekes... – rázta Hiroki a fejét. – Köszönöm. Bocs, de nekem mennem kell – mondta, intett a szemével Kavadának is, és sarkon fordult.
– Várj már, Szugimura! – állította meg Súja. – Hová mész? Most mondtam, hogy ha velünk maradsz, megmenekülsz, nem?
Hiroki visszapillantott Sújára. A szemében szomorúság bujkált, de azért ott volt a rá oly jellemző, szokás szerint kissé cinikus, játékos fény. Ez magától értetődőn ott volt Kuninobu Jositoki (a néhai Jositoki, a rohadt életbe!), de Mimura Sindzsi, egyszóval Súja összes jó barátja – sőt Kavada – szemében is egyaránt.
– Van egy elintéznivalóm, ami miatt feltétlenül találkoznom kell Kotohikivel. Ezért most elmegyek – mondta.
Elintéznivaló. Ilyen körülmények között annál közelebb kerülsz a halálhoz, minél többet változtatsz a helyeden. Mi lehet ilyenkor elintéznivaló?
Mindenesetre Súja beszélni kezdett.
– Várj már! Hiába mennél, nincs is normális fegyvered, nem? Veszélyes. És különben is, hogy keresed meg?
Hiroki beharapta az alsó ajkát. Azután kivette a zsebéből az előbbi palmtophoz hasonló tárgyat, és megmutatta Sújának.
– Ez a „fegyver”, ami a hátizsákomban volt – mondta. – Bár azt hiszem, Kavada mester már képben van vele. Akikre ezt rárakták – kezében a géppel a saját nyakára mutatott; megcsillant az ezüstszínű nyakkarika, amilyen Sújának is, Norikónak is és Kavadának is volt –, azoknak ezzel meg lehet tudni a helyét. Ha elég közel vagy hozzájuk. A képernyőn mutatja egy pont. Azt viszont már nem lehet tudni, hogy kit jelöl.
Ezzel Sújának végre leesett a válasz az iménti kérdésre. Ennek a szerkezetnek köszönhetően találhatta ki Hiroki, hogy hárman vannak a házban, és emiatt tudott mindig arra kerülni, amerre ők mozogtak. Tehát hasonlóan az iskolában lévő számítógéphez, amelyiken a hollétüket ellenőrzik, ez is be tudja tájolni a nyakörvet viselők helyzetét. Igaz ugyan, mint Hiroki is mondta, azt már nem lehet tudni, hogy ki az illető.
Hiroki eltette a szerkentyűt a zsebébe.
– Na, akkor én megyek is – indult neki, de hirtelen megtorpant.
– Szóma Micukóval vigyázzatok! – szólt, és Sújáról Kavadára emelte szigorú tekintetét. – Ő belement a játékba. A többiekről nem tudok semmit, de ez az egy biztos.
Kavada megkérdezte:
– Összetalálkoztál vele?
– Nem – rázta Hiroki a fejét. – Nem, de Takako... Csigusza Takako mondta, mielőtt meghalt. Takakót Szóma ölte meg.
Sújának ekkor eszébe jutott, hogy Csigusza Takako már halott.
Szakamocsi hatórás híreiben hallotta, és aggódott is Hiroki miatt, de most annyira boldog volt, amikor meglátta, hogy egészen ki is ment a fejéből.
Na igen, Hiroki és Csigusza Takako igen-igen jóban voltak. Egy időben Súja még meg is volt róla győződve, hogy együtt járnak. De egyszer csak úgy rákérdezett, mire Hiroki nevetve válaszolt: „Nem vagyok én olyan jó pasi, hogy vele járhatnék. Gyerekkorunk óta barátok vagyunk, sokat bújócskáztunk együtt meg minden. Ha veszekedtünk, én bőgtem el magam.” Ez úgy hangzott, mint valami vicc. Kétségtelen, hogy Csigusza Takako kiemelkedő sporttehetség a lányok között, és nagyon erős személyiség volt, de Hiroki pedig több mint száznyolcvan centi magas, és van néhány övfokozata kung-fuból. (Valamikor régen, igen, egyszer Súja volt nála fent, és Hiroki sok nyaggatásra megmutatta, hogy töri el egy csapásra a csuklóhoz legközelebb eső résszel, a tenyere élével a vastag cédrusdeszkát.)
Ám Csigusza Takako már halott volt. Vajon Hiroki szavai azt jelentik, hogy ott volt vele, amikor haldoklott?
– Együtt voltatok? – kérdezte Noriko halkan.
Hiroki a fejét rázta.
– Csak a legvégén. Én... miután elindultam, elbújtam az iskola előtt, és vártam Takakót... De Akamacu visszajött, és amíg vele voltam elfoglalva, szem elől tévesztettem Takakót. És aztán amíg Takakót kerestem, elvesztettem a lehetőségét annak is, hogy veled, Nanahara, és Mimurával találkozzak.
Súja bólogatott. Amíg Akamacu Josio vissza nem jött, Hiroki az iskola előtt tartózkodott. Elrejtőzhetett az erdőben vagy valahol. Nem fér hozzá kétség, hogy ez veszélyes volt. De azt is mutatja, hogy mennyire fontos volt Takako Hiroki számára.
– Viszont... – folytatta Hiroki – megtaláltam Takakót. Csak már késő volt.
Amikor idáig jutott, lesütötte a szemét. Fejét jobbra-balra ingatta. Nem kellett végigmondania, anélkül is tudták, hogy mire megtalálta Takakót, addigra már haldoklott, mert Szóma Micuko elintézte.
Súja fontolgatta, hogy elmondja-e, Akamacu Josio azután megölte Tendó Majomit, és ő maga is kis híján ottmaradt, de úgy döntött, hogy nem lett volna sok értelme. Már Akamacu Josio is halott volt.
– Nem tudom, hogy megfelelő kifejezés-e... – mondta Noriko.
– Mindenesetre fogadd részvétem.
Hiroki mosolyogva bólintott.
– Köszönöm.
– Inkább – szólt Súja – gyere be. Miután megbeszéltük, sem lesz...
Késő, mondta volna, de megakadt. Amennyiben Hiroki még addig szándékozik találkozni Kotohiki Kajokóval, amíg mindketten élnek, már most is mindenképpen késő. Még ha nem számítjuk is Csigusza Takakót, akkor is rejtély, hogy miért keresi Hiroki Kotohiki Kajokót, viszont az is biztos, hogy amíg itt beszélgetnek, Kotohiki Kajoko össze is csaphatott akár valakivel, és talán haldoklik.
Hiroki mintha megérezte volna Súja gondolatait, megint halványan elmosolyodott.
Súja megnyalta az ajkait. Rápillantott Kavadára, aztán megszólalt:
– Ha már ennyire eltökélt vagy... – Hiroki szemébe nézett és folytatta: – Mi is keressük veled Kotohikit.
Ám Hiroki határozottan megrázta a fejét. Norikóra bökött az állával.
– Nakagava megsérült, nem? Veszélyes lenne, nem kérhetek ilyet tőletek.
– De megmenekülhetnél... – Súján úrrá lett a tehetetlenség. – Ha most elválunk, újra találkozni szinte...
Hát igen. Ha egyszer elválnak, nem lesz könnyű még egyszer összetalálkozni.
Hirtelen Kavada szólította meg.
– Szugimura! – Még nem tette le a shotgunt, de már nem volt az ujja a ravaszon.
Hiroki odafordult, Kavada pedig a szabad kezével egy kis tárgyat vett elő a zsebéből. A szájához vette, ráharapott az egyik végén lévő fémfogantyúszerűségre, és megtekerte.
Csipcsirip, hallatszott egy madárcsiripelés. Igen élénk és hangos, sőt virgonc füttyszó volt. Rigó vagy cinege vagy valami hasonló.
Kavada elvette a kezét a szájától, és Sújának leesett, hogy ez a Kavada kezében lévő tárgyból származó mesterséges hang. Ez a madárhívó nevezetű eszköz vajon? Arról most ne is beszéljünk, hogy miért van Kavadánál ilyesmi.
– Ha találkozol Kotohikivel, ha nem – mondta Kavada –, amint találkozni akarsz velünk, gyújts valahol tüzet friss gallyakból. Akkor füst fog felszállni. Két máglyát csinálj. Persze azonnal távolodj el onnan, mert nagyon feltűnő. És vigyázz, hogy ne gyulladjon be a környék. Amikor észrevesszük, én pontosan negyedóránként meg fogom ezt szólaltatni mindig tizenöt másodpercig. Ennek segítségével megtalálsz minket.
Felmutatta a madárhívót Hirokinak.
– Ennek a hangja lesz a jegyed a vonatunkra. Ha kedved lesz, bármikor felszállhatsz rá.
Hiroki bólintott.
– Jó. Így lesz, köszönöm.
– És még valami. – Kavada kivette a zsebéből az összehajtogatott térképet, és kisimította. A ceruzával együtt odanyújtotta Hirokinak. – Ne haragudj, hogy rablom az idődet, de írd be, légyszi, ide, hogy hol halt meg Csigusza. Ha mással is találkoztál, akkor annak a helyét is.
Hiroki kissé felhúzott szemöldökkel vette át őket, majd letette a cipős szekrényre, ahova besütött a holdfény az ablakon át, és megmarkolta a ceruzát.
– Te is add ide a térképedet! Beírjuk neked a holttestek általunk ismert helyeit – mondta Kavada, mire Hiroki megállt az írásban, és elővette a saját térképét. Egymás mellett álltak neki a jelölgetésnek.
– Hozok kávét – mondta Noriko, és elengedte Súja karját. A falnak támaszkodva, a jobb lábát húzva indult meg befelé.
– Említette Csigusza, hogy Szómánál gépfegyver lett volna? – kérdezte Kavada, miközben folytatta a munkát.
– Nem – felelt Hiroki, fel sem emelve a fejét. – Azt nem kérdeztem. De több lövést kapott a hátába. Nem csak egy volt.
– Aha.
Miközben ők ketten folytatták a műveletet, Súja mellettük állva elmesélte, mi volt Akamacu Josióval meg Óki Tacumicsivel, Motobucsi Kjóicsivel. Hiroki írás közben bólogatott.
Kavada befejezte az írást, és megmutatta Hirokinak a térképet.
– Itt ölték meg Minamit. Nanahara látta Simizut elmenekülni – magyarázta. – Lehet, hogy önvédelem volt, de azért vigyázz Simizuval.
Hiroki bólintott. Aztán meglepő módon közölte:
– Én is találkoztam Minamival. – Megmutatta a térképen. – Ma délelőtt. Minden előzmény nélkül rám lőtt, de szerintem össze volt zavarodva.
Kavada bólintott, és kicserélte Hirokival a térképeket.
Noriko kilépett a folyosóra a csészével. Súja odament, és átvette a bizonytalanul álló Noriko kezéből. Odanyújtotta Hirokinak, aki megszagolta, füttyentett és elvette. Megköszönte Norikónak, és ivott egy kortyot.
Szinte rögtön le is tette a padlóra. Még a nagyja megvolt.
– Na, akkor megyek.
– Várj!
Súja kihúzta az övéből a Sig Sauerjét. A markolatát nyújtotta Hiroki felé. Elővette a zsebéből a tartalék tárakat is.
– Ezt vidd magaddal, ha már mindenképpen elmész. Nekünk a shotgunon kívül van még egy pisztolyunk.
A Smith & Wesson, ami eredetileg Motobucsi Kjóicsié volt, utána pedig Sújához került, most Kavada nadrágjába volt tűzve. Akárhogy is nézzük, ha Súja odaadja a Sig Sauerjét, csökken a csapat harci ereje, de Kavada nem szólt semmit.
Viszont Hiroki a fejét rázta.
– Erre neked szükséged van, Nanahara. Védd meg Nakagavát. Én nem fogadhatom el. Ha ideadnád is, akkor sem akarom. – Félrebillentette a fejét, végigpillantott Súja és Noriko arcán, könnyedén elmosolyodott és hozzátette: – Régóta csodálkoztam, hogy ti miért nem jártok.
Csak ennyit mondott, majd sorban odabólintott Sújának, Norikónak és Kavadának is, és halkan kihúzta a bejárati ajtót.
– Szugimura! – szólította meg Noriko. Halkan beszélt. – Vigyázz magadra!
– Jó, köszönöm. Nektek is sok szerencsét!
– Szugimura! – Súja szófogadatlan, merev állkapcsából nagy nehezen kipréselt még néhány szót. – Megint találkozunk. Ígérd meg!
Hiroki bólintott és kiment. Súja Norikót támogatva lelépett a szobaszintről a bejárathoz, és a távolodó Hirokit nézték. Ő rögtön jobbra ment, fel a hegyre, és eltűnt a szemük elől.
Kavada szó nélkül visszaterelte Súját és Norikót, majd becsukta az ajtót.
Súja sóhajtott, és a lakás belseje felé fordult. A szoba padlóján hagyott csészéből felszálló gőz még halványan látható volt.

[Maradt 20 fő]

49

Magasan járt a hold az égen. Egyetlenegy felhő sem volt. A hold majdnem teljesen kerek volt, vékony hártyát képző fehér fényt bocsátott ki, amely beborította az eget, és eltakarta a csillagokat.
Kavada ment elöl, és most megállt, mire karján Norikóval Súja is megtorpant.
– Noriko. Jól vagy? – kérdezte Súja, Noriko pedig bólintott egy aprót, hogy igen. Viszont Súja határozottan érezte a karján, hogy még egész testében remeg.
Az órájára nézett. Elmúlt tizenegy, de már elhagyták a tiltott zónává vált G9-est. A következő kérdés, hogy hol legyen az új pihenőhelyük.
Egyelőre visszafelé mentek azon az úton, amelyiken jöttek. Az északi hegy lábánál jártak a ritkásan álló fák között. Ha továbbmennének még egy darabig, annak a helynek a közelébe jutnának, ahol Minami Kaori meghalt. Bal kéz felől máris feltűnt a sziget keleti partján fekvő település melletti kis síkság. A szántóföldek között itt-ott egy ház bújik meg, és a síkság nyugat felé legyezőszerűen egyre keskenyedik. A legyező szárán fut keresztül a szigetet kettészelő út, és ha minden igaz, a nyugati partra visz.
Kavada hátrafordult.
– Na, mit csinálunk? – kérdezte. A vállán lévő hátizsák fölé volt kötve Noriko számára egy összetekert pokróc.
– Nem lehetne megint az egyik házban megpihennünk?
– Egy házban?... – Kavada elvette a tekintetét Sújáról, és hunyorított. – Alapvetően nem túl jó ötlet. Egyre kisebb a terület a zónák miatt, és egyre kevesebb a használható ház, és mindenki házat keres magának, amint szüksége van valamire, kajára vagy bármire.
– Én... – mondta Noriko. – Én már jól vagyok. Kint is jó nekem.
Kavada mosolygott, és némán elnézett a mező felé. Lehet, hogy azokon a jeleken elmélkedik, amelyeket Szugimura Hiroki írt bele a térképébe.
Hiroki nemcsak azt írta oda, hol látott holttestet, hanem azt is részletezte, hogy az illetők hogyan haltak meg. Csigusza Takako halála helyének közvetlen közelében Niida Kazusi holtteste. Nem csak a szemét nyomták ki, hanem valamivel átdöfték a torkát is. A településen, amely már tiltott zóna lett, Etó Megumi. Neki valami vágóeszközzel elvágták a nyakát. (Mivel Noriko elmondta Sújának, hogy Megumi szerelmes volt belé, így igencsak mellbe vágta a dolog.) Onnan viszonylag keletre, a sziget keleti partján lévő településtől a déli hegy felé, Kuramoto Jódzsi és Jahagi Josimi. Jódzsi nyakán szúrásnyom volt, Josimit lelőtték. Ezenkívül a sziget déli csücskében Kanai Izumi, Kuronaga Hirosi, Szaszagava Rjúhei, Numai Micuru egy kupacban haltak meg. Numai Micuruba belelőttek négyet-ötöt, a másik háromnak késsel elvágták a nyakát.
Tehát Kirijama embereiből három egy helyen halt meg, nem számítva Cukioka Sót, aki fennakadt a tiltott zónán.
– Kavada! – szólította meg Súja, és Kavada visszafordult hozzá.
– Szerinted Szóma ölte meg Kitanót és Kuszakót?
Noha feltette ezt a kérdést, Súja még mindig úgy érezte valahol, mintha ennek egy cseppnyi realitása sem lenne. Persze nem azért, mert nem hitte el, hiszen Szugimura Hiroki saját szájából hallotta, viszont másrészt furcsamód mélyen benne volt a tudatában, hogy a lányok már csak olyasfélék, akik nem csinálnak semmi rosszat.
– Nem – rázta Kavada a fejét. – Nem hinném. Amikor Kuszaka és Kitano meghalt, a géppisztoly után hallatszott még két egyes lövés hangja. Azok végeztek velük. De miután Csiguszát meglőtték, még élt, amíg Szugimura megtalálta. Ez nem vall túl nagy alaposságra. Jó, lehet, hogy azért hagyta magára, mert úgyis mindjárt meghalt volna. Viszont ha hozzávesszük az időt és a helyszíneket, én úgy látom, hogy Szóma és a gépfegyveres nem ugyanaz.
Sújának eszébe jutott a reggel kilenc előtt hallott géppisztolyropogás. Az illető kétségkívül még ezen a szigeten köröz. Ráadásul azután nem sokkal, messziről egy másik fegyver hangja is hallatszott. Az vajon Szóma Micukótól származott?
– Az pedig...
Kavada mosolyra igazította a száját, és a fejét rázta.
– Egyszer úgyis találkozunk vele. Nagy valószínűséggel. Akkor majd megtudjuk.
Sújának eszébe jutott még valami zavaró, meg is kérdezte.
– Szugimura szerkentyűjéről jutott eszembe, hogy akkor Szakamocsi tudja, hogy mi együtt vagyunk. És azt is, hogy merre járunk.
Kavada szemével a síkságot pásztázva válaszolt:
– Igen.
Súja megmozgatta a vállát, és megigazította a karját, amellyel Norikót tartotta.
– És ez nem befolyásolja károsan a menekülésünk esélyét?
Kavada továbbra is a hátát mutatta, és csak nevetett ezen. Válaszolt:
– Dehogy. Egyáltalán nem gond. Mondom, hogy bízd csak ide!
Kavada aztán megint a síkságot nézte.
– Mégiscsak menjünk vissza oda, ahol először voltunk – mondta. – Akik belemennek ebbe a játékba, általában azt a taktikát szokták választani, hogy amint meghallják, hogy valahol zűr van, odamennek. Hacsak nem merül fel a huszonnégy órás időkorlát problémája, nem kell nagyon erőlködniük, de azért mégis gyilkolnak, amikor csak tehetik. És az, hogy jártukban-keltükben ölnek, azt is jelenti, hogy egyedül vannak, így nem nagyon van módjuk aludni, tehát céljuk a villámháború. Ha a közelben vannak, odamennek, ha pedig csatározás folyik, végignézik, és elintézik a túlélőt... Ezért jobban tesszük, ha olyan helyre megyünk, ahol nem botolhat belénk senki. Mert ha összeakadunk egy zavarodottal, és csetepatéba keveredünk, legközelebb egy nagyágyú kerül elő. Ha az eredeti helyünkön vagyunk, nem sok az esélye, hogy összetalálkozzunk valakivel. Lévén, hogy akik az elején odabújtak, Óki és Motobucsi, már nincsenek. Ráadásul arrafelé lakóház sem nagyon van.
– De Simizu arrafelé menekült, ahol mi először voltunk.
– Ő nem ment olyan messzire. Nem volt rá semmi oka – mondta Kavada, és a síkságra bökött a hüvelykujjával. – De azért elkerüljük ezt a hegyet, mert előfordulhat, hogy ő itt van. Más útvonalon megyünk.
Súja felhúzta a szemöldökét.
– Nem lesz gáz abból, hogy sík területen haladunk?
Kavada mosolyogva rázta a fejét.
– Akármennyire világítson is a hold, azért nem ugyanaz, mint nappal. Inkább biztonságosabb is, mint a bozóttal teli hegyen át.
Súja bólintott. Kavada előrement az enyhe lejtőn lefelé, Súja pedig jól megmarkolta a Sig Sauert a jobbjával, és Norikót támogatva utána indult.
A fák eltünedeztek, és a lábuk füves részen taposott. Utána szántóföld következett, amelyen sütőtököt termesztettek. Ahogy azt elhagyták, búzamezőre értek. Olyan kis sziget ez, hogy talán nem is eladásra termelnek. A Nagy Kelet-ázsiai Köztársaság kormánya különben is az önellátás arányának növelését forszírozza, így hát az ilyen kis szántóföldek is beszállnak a dologba. A szántó peremén haladtak, és talán amiatt, hogy minimum két-három nap eltelt, amióta a szigetről eltűntek az emberek, kicsit száraznak tűnt a föld a sportcipőik talpa alatt. De attól még a búza friss illata áradt a szinte nyári éjszaka levegőjében, és jólesőn izgatta Súja orrát.
Kellemes illat volt. Azután, hogy hozzászokott a vér szagához, különösen.
A haladási irányuktól bal kéz felé egy elhagyatott traktor állt. Azon túl nem sokkal pedig egy ház volt.
Inkább érdektelen, viszonylag új, kétszintes épület volt. Mondjuk egy Banana Home vagy egy Sekitsui House vagy valami hasonló házgyári tömegtermék. Bár egy szántóföld kellős közepén épült, szépen körbekerítették egy betonkocka kerítéssel.
Súja újra az elöl haladó Kavada háta felé fordult.
Valami megzavarta a gondolatmenetét.
Visszakapta a tekintetét. A bal vállához húzódva gyalogló Noriko feje felett jóval, magasan az égen, megakadt a szeme valamin.
Valamin, ami megcsillant a hold fényében. És az körívet rajzolva repült hármuk felé.

[Maradt 20 fő]

50

Hogy mi tette Súját híres játékossá kölyökligás korában? Nem más, mint a jó dinamikus látása. A képessége, hogy meglássa a mozgó tárgyakat. Még gyatra fény mellett is érzékelte, hogy ami most feléjük repül, egy konzervdobozhoz hasonlít. Természetesen itt ezen a békés Szeto-beltenger menti vidéken ez nem lehetett forgószél, és miért is pottyanna le az égből egy üres üdítősdoboz? Legalábbis az az egy biztos, hogy nem üres alumíniumdoboz volt.
Csak nem?...
Abban a pillanatban Súja kihúzta a bal kezét Noriko jobb karja alól. Sajnálta az időt arra is, hogy Kavadának szóljon, így nem mondott semmit, de mintha Kavada megérezte volna, hogy valami nincs rendben, mert hirtelen hátrafordult. Noriko Súja támasza nélkül egy kicsit bizonytalanul állt.
Súja három-négy lépésnyi nekifutás után magasra ugrott. Leszögezhetjük, hogy nagyszerű lendületvétel volt. Mint anno a Kölyökligával a tartományi bajnokság elődöntőjében, amikor a búcsúütésnek szánt labdát az ő shortstop helyzetéből bravúros technikával állította meg a tizenegyedik inningben.
Súja a labdát... nem, a dobozt bal kézzel kapta el a levegőben. Átvette a jobb kezébe, meglendítette, és teljes erejéből messzire hajította.
Még mielőtt Súja földet ért volna, fehér fény árasztotta el az éjszakát.
Rögtön utána mintha kitágult volna a levegő, és egy dörrenés feszült neki a dobhártyájuknak. Súja lába még le sem ért a talajra, a légnyomás már arrébb repítette, majd leejtette a szántóföldre. Persze ha megvárta volna, hogy ez a kézigránát leérjen a földre, mindhárman felvételt nyerhettek volna a darált húsok közé. Ebben ugyan némileg csökkentették a puskapor mennyiségét, nehogy valaki bedobhassa az iskolába Szakamocsiékhoz, de ahhoz bőven elég ereje volt, hogy embert lehessen vele ölni.
Gyorsan felemelte a fejét. Észrevette, hogy néma csend van. Valami történt a fülével. Ebben a hang nélküli térben látta, hogy Noriko hever a balján. És amikor felnézett, hogy Kavada felé forduljon... Látta, hogy még egy doboz repül felé.
Még egyszer! Még egyszer meg kell ismételni... de hát hogy is lett volna rá ideje?
Funkcióját vesztett fülébe ezúttal határozott, de viszonylag kisebb lövés hangja jutott el, amellyel szinte egy időben megint robbanás rázta meg a levegőt. Ezt a hangot is kissé halkabban hallotta, mindenesetre most valamivel távolabbról jött, így megúszta újabb repülés nélkül. Közvetlenül mellette Kavada térdelt, kezében a shotgunnal, amellyel ezek szerint, akárcsak egy agyaggalambot, leszedte vagy legalábbis még a robbanás előtt ellőtte a kézigránátot.
Súja Norikóhoz rohant és felkarolta. Noriko elhúzta a szája szélét.
Biztos kiáltott, de nem hallotta.
– Súja! Vissza! – Kavada a bal kezével széles mozdulatokkal integetett neki, miközben a jobb kezében tartotta a shotgunt, és lőtt.
Egy másik fegyver ropogása hallatszott, majd közvetlenül Súja előtt szétrepdestek a megtépázott búzakalászok. Kavada ezúttal kettőt lőtt egymás után. Súja fel sem fogta, mi történik, csak kivonszolta Norikót a szántókat elválasztó töltés fedezékébe. Lehasaltak. Azonnal becsúszott melléjük Kavada is lövöldözve. Megint lőtt. Lövések érkeztek válaszul, az orruk előtt lévő töltés földje szertefröccsent, és néhány homokszemcse a szemükbe is került.
Súja elővette a Sig Sauert, és kikukkantott a töltés mögül. Ész nélkül lőni kezdett abba az irányba, amerre Kavada célzott. És akkor meglátta, hogy alig harminc méterre innen, a ház kockakerítésének réséből az a sajátos hátranyalt frizurájú fej húzódik vissza.
Kirijama Kazuo (fiúk, 6.) volt az. És annak ellenére, hogy a hallásával nem stimmelt valami, Súja megismerte ezt a fegyverropogást. Az a hang volt, amelyet Kuszaka Jumiko és Kitano Jukiko halálakor hallott messziről, az északi hegy csúcsa felől. Persze nem kizárt, hogy többeknek is van gépfegyvere, na de akkor is, ez a Kirijama itt most minden figyelmeztetés nélkül akarta őket legyilkolni, a tetejébe kézigránáttal!
Biztos volt benne, hogy Jumikót és Jukikót Kirijama ölte meg.
Eszébe jutott a kettejük halála, és a elöntötte a méreg.
– Na ne! Hogy merészeli!
– Ne kiabálj, csak lőj! – adta át Kavada Sújának a Smith & Wessont. Ő maga éppen újratöltötte a shotgunt.
Súja mindkét markában pisztollyal a kerítés felé célozva sorozatosan húzogatta a ravaszokat. (Dupla pisztoly! Tiszta gáz!) Először a Smith & Wesson, majd a Sig Sauer töltényei fogytak el. Újra kell töltenie!
Kirijama kihasználta ezt a szünetet, és felemelkedett. Fegyverropogás kíséretében tűzijátékot lövellt a keze. Súja behúzta a fejét, Kirijama pedig elkezdett kimászni a kerítés fedezékéből.
Ezúttal Kavada sörétese szólalt meg. Kirijama teste újra eltűnt.
A shotgun sörétfelhője elvitte a kerítés egy szakaszát.
Súja kiejtette a tárat a Sig Sauerből, előszedett a zsebéből egy előre betöltöttet, és behelyezte. Kinyitotta a Smith & Wesson cilinderjét, benyomta a közepében lévő pöcköt, és kivette a lövéstől megnövekedett átmérőjű hüvelyeket. Az egyik a fegyvert markoló jobb keze hüvelykujjának ujjbegyéhez ért, és majdhogynem égési sérülést okozott. Nem törődött vele, csak gyorsan betöltötte a harmincnyolc milliméteres lövedékeket, amelyeket Kavada gurított át neki.
Visszafordult a ház felé.
Kavada még egyet lőtt. Megint elszállt a kerítés egy darabja. Súja is lőtt kettőt-hármat a Sig Sauerből.
– Noriko! Minden oké? – kiáltotta Súja, Noriko válaszolt mellette, hogy igen. Mivel maga is hallotta, Súja tudta, hogy helyreállt a hallása. Ugyanakkor a szeme sarkából észrevette, amint Noriko lefelé hajolva a Sig Sauer üres tárjába, amelyet ő hajított el az imént, éppen a kilenc milliméteres lövedékeket töltögeti. A játék kezdete óta ezt látva érezte leginkább, hogy beleszédül. Hogy egy olyan lány, mint Noriko, segítsen egy összecsapásnál?!
Egy kéz bukkant elő a betontégla kerítés mögül. A kézben pedig egy géppisztoly volt. Újra ratatázni kezdett, mire Súja és Kavada behúzták a fejüket.
Abban a pillanatban Kirijama felkelt. Folytatta a lövöldözést, és könnyed mozdulatokkal futott feléjük. Hamarosan a traktor fedezékébe ért. A távolság egyre csökkent.
Kavada még egyet lőtt. A traktor műszerfala, amely Sújáék felől oldalnézetből látszott, megsemmisült.
– Kavada! – szólította meg Súja, miután kettőt lőtt egymás után.
– Mi van? – Kavada a shotgun újratöltése közben válaszolt.
– Hány másodperc alatt futod a százat?
Kavada lőtt még egyet (porrá zúzta a traktor hátsó lámpáját), majd válaszolt.
– Lassú vagyok. Megvan vagy tizenhárom másodperc. De a hátizmom jó. Miért kérdezed?
Abban a pillanatban Kirijama karja előbukkant a traktor mögül.
Hangosan dörgő tűzijátékot lövellt. A feje is kilátszott egy másodperc töredékéig, de újra visszahúzta, amint Súja és Kavada egyszerre odalőttek.
– Csak a hegy felé menekülhetünk, nem? – hadarta Súja. – Én alig több mint tizenegy másodperc alatt megfutom. Menj előre Norikóval. Addig én ott tartom Kirijamát.
Kavada Sújára pillantott. Csak ennyi volt. Megegyeztek.
– Az eredeti helyünk, Nanahara. Ahol a rockról beszéltünk.
Csak ennyit mondott röviden, Súja kezébe nyomta a puskáját, és összehúzódva hátrálni kezdett. Norikóhoz ment Súja baljára.
Súja beszívta a levegőt, és hármat lőtt egymás után a traktorba a shotgunból. Mintha csak ez lett volna a jel, Kavada és Noriko felálltak, és nekiiramodtak arra, amerről jöttek. Súja csak egy pillantást váltott Norikóval.
Kirijama felsőteste kiemelkedett a traktor mögül. Súja megint lőtt egy sorozatot a shotgunnal. Kirijama már célba vette Kavadát és Norikót, de erre visszahúzta a fejét. Súja nyugtázta, hogy kifogyott a lövedék a puskából, ezért áttért a Smith & Wessonra, és folytatta a lövést. Az öt töltény hamar elfogyott. Felvette a Sig Sauert, és újra lőtt. Szinte egyből kiürült, ezért berakta a tartalék tárat, amelyet Noriko újratöltött, és tovább lőtt. Fontos volt, hogy ne hagyja abba.
Tudta, hogy Kavada és Noriko eltűntek szem elől a hegyen.
A Sig Sauer újra kiürült. Több tartalék tár nincs, nem marad más, mint újratölteni...
Abban a pillanatban Kirijama újból kitette a kezét, most a traktor elején lévő villa felől, amivel a földet szokta megforgatni. Feldübörgött az Ingram géppisztoly hangja. Ugyanaz, mint az előbb.
Kirijama erre fut!
Súja már nem törődött a tűzharccal. Csak a kiürült Sig Sauerjét markolta (a zsebében még maradt hét doboz kilenc milliméteres lövedék), megpördült és nekilódult. Ha odaér a hegyre, ahol eltakarják a növények, Kirijamának sem lesz könnyű dolga, ha a nyomába akar érni. Csakhogy Súja egy hirtelen döntéssel kelet felé indult. Norikónak és Kavadának nyugat felé kell tartania, hogy az eredeti helyükre érjenek. Minél távolabb akarta tudni Kirijamát kettejüktől.
Minden azon múlt, hogy mennyire tud sprintelni, mivel rövid időn belül a lehető legtávolabbra kellett kerülnie Kirijamától. A géppisztoly lövése tulajdonképpen nem más, mint egy golyózápor, és kis távolság esetén mindenképpen talál. Csak azon múlik minden, hogy mennyire tud eltávolodni tőle.
Futott. Annyi előnye volt, hogy az osztályban neki volt a leggyorsabb lába. (Elvileg, mert egy tizedmásodperccel volt gyorsabb Mimura Sindzsinél. Remélhetőleg Kirijama nem fogta vissza magát azon a felmérésen.)
Öt méter maradt csak, hogy elérje a fákat, amikor a háta mögül felhangzott a fegyverropogás. Súja bal oldalába belehasított a fájdalom, mintha jól megütötték volna.
Súja felnyögött, és majdnem elvesztette az egyensúlyát, de nem hagyta abba a futást. Befutott egy magas fasor fái közé, és elkezdett felfelé szaladni az enyhe emelkedőn. Megint hallatszott a géppisztoly hangja, és most a bal karja lendült fel akarata ellenére. Érezte, hogy közvetlenül a könyöke felett találta el a lövedék.
Csak azért is futott tovább. Keletnek fordult... Nana, az ott tiltott zóna ám!... Majd észak felé váltott irányt. Újra lövés a háta mögött. Súja mellett jobbra egy vékonyka fa kettétört, és néhány gyufa nagyságú szilánk repült szerteszét.
Megint egy lövés. Ezúttal nem talált. Illetve lehet, hogy igen. Már nem tudta eldönteni. Csak az járt a fejében, hogy még mindig követi. Oké, ezzel legalább Noriko és Kavada időt nyer.
Fák és bokrok között vágott át, lejtőn fel, lejtőn le – Súja egyre csak futott. Arra egyáltalán nem is gondolt, hogy megtámadhatja valaki más, aki a sötétben lapul. Már azt sem tudta, mennyit futott.
Abban sem volt biztos, hogy merrefelé tart. Időnként mintha hallotta volna is meg nem is a géppisztoly ropogását. Nem tudott különbséget tenni, talán a robbanás utóhatásaként csupán a füle csöngött. Mindenesetre még nem nyugodhatott meg. Messzire.
Messzire kell mennie.
Hirtelen kicsúszott a lába alól a talaj. Egy ideje már egy dombon futott, és most rájött, hogy a lejtőnek egyszer csak vége lett. Pont úgy, mint amikor Óki Tacumicsivel verekedett, legurult a meredek lejtőn.
A teste visszapattant, amikor leért az aljára. Tudta, hogy a Sig Sauer nincs a kezében. Fel akart állni...
Ráeszmélt, hogy nem bír felállni. A vérveszteség miatt – gondolta kábán. Nem is... Megütötte a fejét?
Na ne már! Az nem lehet, hogy ennyi sérüléstől ne bírjak felállni... Vissza kell mennem Norikóhoz és Kavadához, mert meg kell védenem Norikót, mert megígértem neki, mert én.
Elkezdett felemelkedni, de előrebukott.
Súja elvesztette az eszméletét.

[Maradt 20 fő]

51

Szinte teljesen sötét volt, csak kevéske holdfény szűrődött be az ablakon. Sindzsi még egyszer földhöz vágta a kezében lévő tárgyat. A padlóhoz csapódás hangja alig volt kivehető. A vastagon összehajtott, leterített takarónak köszönhetően, csak egy halk sziszegést lehetett hallani, mintha valami leeresztene, ugyanakkor egy sípoló hang is megszólalt.
Sindzsi rögtön felkapta a földről a tárgyat, és az egyik végébe belenyomta a kis műanyagdarabot, amely a takaró mellé esett. A hang abbamaradt.
– Jaj, siessünk már! – mondta a mellette figyelő Jutaka, de Sindzsi leintette, és még egyszer megismételte a próbát.
Sziszegés, sípolás megint. Sindzsi felvette, és a hang megszűnt.
Most már minden rendben lesz vajon? Igen ám, csak ha ez nem működik tökéletesen, az egész eddigi munkájuk kárba vész. Csak még egyszer...
– Hallod, sietnünk kell... – mondta még egyszer Jutaka, mire Sindzsi már-már vicsorogni kezdett az idegességtől. Valahogy uralkodott magán, és annak ellenére, hogy érezte, még nem tett meg mindent, válaszolt:
– Jó – és abbahagyta a tesztelést. Kihúzta az akkumulátort és a teszthez használt kis motort összekötő zsinórt, és elkezdte leszedni a ragasztószalagot, amellyel a motort az elemre rögzítette.
Sindzsi és Jutaka most újra az Észak-takamacui Mezőgazdasági Áruház Oki-szigeti Kirendeltségén voltak.
Ez volt talán a legnagyobb a sziget összes épülete közül, az iskola és a kikötőben lévő Halászbolt mellett. Persze világítás itt sem volt, és a sötétbe burkolózott helyiségben teljes egészében elfért volna egy kosárlabdapálya. Itt-ott különféle mezőgazdasági gépek, egy traktor vagy egy kombájn kuksolt benne. Volt egy szerelés alatt álló kisteherautó is, kerekek nélkül egy emelőn. Az egyik sarokban mindenféle műtrágyát halmoztak fel zsákszámra. (Csak a veszélyes ammónium-nitrátot őrizték eggyel beljebb, egy nagy, zárt tárolószekrényben, amelyet Sindzsi feltört.) A palából készült fal biztosan megvolt vagy öt méter magas. Az északi falhoz illesztett galériaszerűségen szintén műtrágyák és permetezőszerek sorakoztak, meg mindenféle kisebb áru. A galériára a Sindzsiékkel szemközti oldalon, tehát a keleti fal mentén egy vaslépcső vezetett, és a lépcső mellett volt a bejárat nagy tolóajtaja. A lépcsővel átellenben, az ajtót közrefogva, a délkeleti oldal csücskében választották le az irodát, és a nyitva hagyott ajtón át íróasztal és fax elmosódott körvonalait lehetett látni.
Elég sok vesződség volt az iskola G7-es mezőjén keresztülvezetni a sárkányeregető zsinórt. Először a zsinór egyik végét felkötötték a szikla mögötti magas fa tetejére, azután fogták a másik végét, és elindultak vele a fák között. Csakhogy felettük igen erősen fújt a szél, így nem volt egyszerű maguk után húzni a szemeteszsák-léggömböt. Sindzsi több mint tízszer volt kénytelen felmászni egy-egy fára és kiszabadítani a beakadt zsinórt. Ráadásul sohasem tudhatta, hol lapul ellenség a sötétség mélyén, ezért munka közben vigyáznia kellett még Jutakára is, így a végére teljesen kimerült.
A lényeg az, hogy jó három óra alatt nagyjából készen lettek a zsinór átvezetésével, és épp kifújták magukat, amikor igencsak közelről heves lövöldözés hangja hallatszott. Tizenegy után történt. Még egy robbanásféleséget is hallottak, de nem voltak abban a helyzetben, hogy foglalkozhattak volna vele, ezért gyorsan visszajöttek ide. Azalatt pedig elhallgattak a fegyverek.
Azután Sindzsi belekezdett végre az elektronikus gyújtószerkezet készítésébe, de ezzel is a tervezettnél többet kellett pepecselnie. Mert nem elég, hogy nincsenek megfelelő szerszámai, a masinának rendkívül kiegyensúlyozottnak is kell lennie. Az iskolába ütközés hatására kell az áramnak megindulnia, annyira viszont nem szabad érzékenynek lennie, hogy a kötélpálya korábbi szakaszán – például a rázkódástól, amikor a csiga áthalad egy csomón – bekapcsolódjon.
Ezt is megoldotta valahogy – robbanószerkezet helyett egy motort kapcsolt rá (egy borotvából szerelte ki), és amint azt elkezdte tesztelni (tehát az előbb), közbeszólt az éjféli híradó. Csak egy halott volt, Simizu Hirono (lányok, 10.), akit Sindzsi közvetlenül a játék kezdete után látott. Az is felmerült benne, hogy köze lehet a tizenegy után hallott heves tűzharchoz, de Szakamocsi mondott ennél lényegesen fontosabbat is – legalábbis Sindzsi és Jutaka számára. Azaz, hogy a sziklájuk alatti terület, az F7-es mező, hajnali egytől tiltott zónává válik.
Nem csoda, hogy Jutaka sürgette. Ha oda nem tudnak belépni, a tervüknek lőttek. Az egésznek annyi. Sindzsi sem akart egy jó játék után, amikor már közel járt ahhoz, hogy mattot adjon, végzetes csapdába esni. Gyors mozdulatokkal kivette az elektromos gyújtószerkezetet a késére kapcsolt tokból. A sötétben összerakta a két, tompán fénylő fémdarabot, és leszedte a műanyag borítást a végén kilógó drótról. Aztán előbb ragasztószalaggal rögzítette az elektromos szerkezet kapcsolójául szolgáló rugós műanyagdarabot, és a belőle kilógó drótot összeillesztette a gyújtó drótjával. Körbetekerte ragasztóval, hogy semmiképpen se eshessen szét. Majd egy fényképezőgép vakujából a nyomtatott áramkörrel egyetemben kölcsönvett kondenzátort elhelyezte az akkumulátor oldalán a kijelölt helyre. Ahhoz, hogy feltétlenül berobbanjon a gyújtószerkezet, nagy mennyiségű magasfeszültségű áramra van szükség. Ezeket megint alaposan egymáshoz kötözte. A gyújtószerkezet másik vezetékét csak a hegyre érve szándékozta kezelésbe venni (nehogy véletlenül idő előtt felrobbanjon), ezért csak a műanyag borítást távolította el, és a végét hozzáragasztózta az elem oldalához.
– Jó – mondta Sindzsi, és felállt, zsebre tette az elkészült gyújtószerkezetet. – Siessünk, készülődj!
Jutaka bólintott. Sindzsi a biztonság kedvéért a fogót és a tartalék drótokat meg egyebeket is behányta a hátizsákjába, és a vállára emelte a zsinórokra osztott kötelet. A lába elé nézett. Egy benzin és ammónium-nitrát keverékével töltött petróleumtartály állt mellette. Az oxigén pótlására kitalálta, hogy egy levegővel töltött légpárnát töm bele ernyőszerűen elhelyezve. A szája most be van fedve, de az oldalán egy másik gumikupak lóg le egy nejlonmadzagon a tartály fogójáról, előkészítve a gyújtószerkezetnek.
Azután az órájára nézett. Nulla óra kilenc perc volt. Bőven van elég idejük.
Oké. Enyhe izgatottságot érzett, míg gondolkodott. Nem volt könnyű, de mostanra legalább összeszedtek minden alapanyagot. Egybecsomózták az összes kötelet, amit találtak, az egyik végét a H7-es zónában fogják rögzíteni a fára, amelyet kinéztek maguknak a hegyről. Azután a másik végét rákötik a sárkányeregető zsinórra, amelyen most egy kő van, hogy ne mozduljon el. Kibontják a kötelet, és otthagyják, megkerülik az iskolát, és a hegy felőli oldalára mennek, az F7-be. Leveszik a fa tetejére kötött zsinórt, és maguk felé húzzák. Vele együtt jön majd a kötél a túloldalról, azután a gyújtószerkezettel felszerelt petróleumtartályra rászerelik a csigát, akárcsak egy gondolára, és átvezetik rajta a kötelet. Egy mozdulattal kifeszíteni a suli fölé a kötelet, odarögzíteni egy fához vagy valamihez, aztán... Utána buli van! Have fun! Yeah, we gonna make it!
Ha az iskolai számítógépet vagy az áramköreit vagy akár a vezetékeinek egy részét sikerül legalább megrongálniuk, és elültetik a gyanút, hogy valami hiba csúszott a rendszerbe, ennyi robbanóanyaggal nem csak a számítógépet, illetve dehogy csak azt, a fél iskolát a levegőbe fogják repíteni. Amint ez megtörténik, az F7 sziklája mögé rejtett kerékbelső-úszógumikkal futásnak erednek, és a terv szerint a sziget nyugati partjáról a tenger felé menekülnek. Egy adó-vevővel hamis segélykérő jeleket küldenek, összezavarják a kormányt, és ha jól számolt, szűk félóra alatt eljutnak a szomszédos Tojo-szigetig, ahol pedig hajóra szállnak. (Egy jachtot még el tud vezetni. Nem tud eleget hálálkodni a bácsi emlékének.) Onnan pedig valószínűleg. Ha Okajama felé indulnak, és ki tudnak kötni egy rejtettebb tengerparton, nyert ügyük van. Fellógnak egy vidéki áruszállító vonatra, vagy lekapcsolnak egy arra járó autót. Végül is van fegyverük. Kocsieltérítés. Ragyogó.
Ekkor Sindzsi lepillantott a nadrágjába tűzött Beretta M92F-re. Az átalakított adó-vevővel elterelő hadműveletre készült, de arra az esetre, ha mégis felfedeznék őket a tengeren, ammónium-nitrátot és benzint töltött néhány kólásüvegbe, alaposan lezárta őket, és eltette a hátizsákjába. De mivel gyújtószerkezet nincsen rajtuk, lényegében egyik sem több egy jól égő Molotov-koktélnál. Ha úgy áll a helyzet, hogy már-már felfedeznék őket, a legjobban teszik majd, ha elébe mennek a dolognak, és akár a vízen keresztül megközelítve a hajót, önszántukból felmásznak rá, és harcolnak. Ha elég ügyesek, még fegyvert is szerezhetnek maguknak, és ha be tudják indítani a hajót, el is szökhetnek vele. Csakhogy ennek elengedhetetlen feltétele a pontos célzás.
Ez egy icipicit aggasztotta. Ezzel a Berettával járt-kelt eddig a szigeten, de ha belegondol, még egyet sem lőtt vele. És hiába volt bácsi a bácsi, fegyvere azért még neki sem volt, sőt lőni sem tanította meg.
De Sindzsi a fejét rázta. Mimura Sindzsi a Harmadik. Minden rendben lesz. Hát nem bement az a súlyos labda a kosárba annál a büntetőnél is, amikor életében először vette kézbe?
– Sindzsi! – hallotta, ahogy Jutaka hívja, és felemelte a fejét.
– Kész vagy?
– Nem. – válaszolt Jutaka szerencsétlen hangon, majd elővette az ellenőrzőjét, és valamit gyorsan körmölni kezdett.
Sindzsi az ablak mellett olvasta el a hold fénye mellett. „Nincs meg a csiga” – állt a papíron.
Hirtelen Jutakára nézett. Lehet, hogy félelmetes volt az arca, mert Jutaka visszahőkölt.
A kötél felét és a csigát elvileg Jutakának kellett volna vinnie. Ő volt a csigafelelős, már attól fogva, hogy megszerezték a kútnál. Ide is hozta, biztos letette valahova...
Sindzsi megint letette a kötelet és a hátizsákot a vállairól. letérdelt a padlóra, és elkezdett körbenézni. Jutaka is követte a példáját.
A kezükkel tapogatóztak, még a traktor mögött, a munkaasztal alatti koromsötétben is, de nem találták. Sindzsi felállt, és újra megnézte az óráját. A mutató közelebb járt már nulla óra tizenöthöz, mint tízhez.
Erre elővette a hátizsákjából a kapott zseblámpát. A világító részét körbeölelte a kezével, és bekapcsolta.
Vigyázott ugyan, hogy ne szivárogjon ki több fény, mint amennyi szükséges, de ebben a Gazdabolt névvel dicsekvő raktárszerű helyiségben szétcsordogált a sárgás fény. Látta Jutaka arcán a pánikot, aztán a háta mögött rögtön meg is találta a csigát. Az asztal mögött hevert, a fal mellett, az üres padló árnyékos részén, ahova nem ér el a holdfény az ablakból. Egy méterre sem onnan, ahol Jutaka hátizsákja volt.
Jelentőségteljesen Jutakára nézett, majd gyorsan lekapcsolta a lámpát. Jutaka sietve felkapta a csigát.
– Ne haragudj rám, Sindzsi – mondta Jutaka bűnbánón, Sindzsi pedig mosolyogni próbált.
– Hékás, kapd össze magad, Jutaka!
Azután újra vállára vette a hátizsákot és a kötelet. Felemelte a petróleumtartályt. Mindig is büszke volt az erejére, de ez a két csomag azért egy kicsit nehéz volt. A kötelet csak félútig kell vinni, de a húszkilós tartályt fel kell cipelnie a hegy tetejére. És a tetejébe még sietnek is.
Jutaka is felvette a kötelet (nem kispályás adagról van szó, ezért Jutaka tisztára úgy nézett ki, mint egy teknős, hátán a páncéljával, de ebben Sindzsi sem különbözött tőle), és az épület keleti oldalán lévő tolóajtóhoz mentek. Körülbelül tíz centire nyitva volt, beáradt rajta a sápadt holdfény, és egy hosszít csíkot rajzolt ki.
– Ne haragudj, Sindzsi – ismételte Jutaka.
– Semmi baj. Ne törődj vele. Inkább mostantól figyelj oda rendesen.
Sindzsi átvette a petróleumtartályt a bal kezébe, jobb kézzel nyúlt a nehéz vasajtóhoz, és kinyitotta. A kékes fénysáv kiszélesedett.
Az épület előtt egy nagy, burkolatlan parkoló terpeszkedett. Jobbra volt a bejárata, és egy keskeny útra nézett. A bejárat közelében egy kombi gépkocsi állt. A szigetet kelet-nyugati irányban kettészelő szélesebb út messzebb, egy kicsit délebbre volt.
A tolóajtótól, illetve a parkolótól keletre rögtön egy szántóföld következett, rajta itt-ott néhány lakóházzal. Azon túl volt a település, még így éjjel is lehetett látni, hogy sűrűn sorakoznak a házak.
Balra fordulva az udvar legmélyén egy kis raktár, a mögött pedig, viszonylag magasabban, körbeölelve egy dombbal, az iskola állt. Előtte pedig egy egyemeletes ház mellett néhány fa látszik, azok közül a legmagasabbikra fogja felkötni a kötelet. Sindzsi és Jutaka annak a bal oldalára, rögtön a szántó csatornája mellé rögzítették a hegyről lehúzott sárkányeregető zsinór végét. Tehát a zsinór elhalad az iskola mellett, egyenesen a hegyoldalban lévő kőig. Több mint háromszáz méteren át.
Na, én sem vagyok semmi. Egyáltalán ki fogyja bírni az a zsinór anélkül, hogy elszakadna, hogy felhúzza a kötelet a hely tetejéig?
Sindzsi sóhajtott, majd kis gondolkodás után megszólalt. Tulajdonképpen abból sem lehet baj, ha lehallgatják.
– Jutaka.
Balra tőle Jutaka felnézett rá.
– Tessék?
– Lehet, hogy meg fogunk halni. Felkészültél rá?
Jutaka egy pillanatig néma volt. De szinte rögtön válaszolt:
– Igen. Felkészültem.
– Oké.
Sindzsi megigazította a kezében a petróleumtartály fogóját, és mosolyogni készült.
Azért fagyott az arcára, mert a szeme sarkából meglátott valamit.
A parkolótól keletre, a kicsit alacsonyabban fekvő szántóföldből egy ember feje bukkant ki.
– Jutaka...!
Ahogy kimondta, már meg is markolta Jutaka karját, és visszafutott vele a tolóajtón túlra, a palafalú mezőgazdasági boltba, ahonnan épphogy csak kiléptek. Jutaka egy pillanatra megingott, talán mert nála volt a nehéz kötélhalom, de azért követte. Amikor beért az ajtó mögé, és szusszant egyet, addigra Sindzsi már az árny felé fordította a fegyverét.
Az árnyék megszólalt:
– Ne lőj! Mimura! Ne lőj, légyszi! Én vagyok, Ídzsima!
Sindzsi ekkor vette észre, hogy az árnyék Ídzsima Keita (fiúk, 2.). Ő még viszonylag jóban volt Sindzsivel és Jutakávai (főleg azért, mert már első óta egy osztályba jártak), de Sindzsit most nem a megkönnyebbülés töltötte el, hogy egy baráttal többen vannak. Inkább „Hű de nagy gáz van!” érzése volt. Most tűnt csak fel neki, hogy eddig nem is gondolkodott el rajta, mi lesz, ha más is csatlakozik hozzájuk. A fenébe, pont most, miért kellett ennek épp ilyenkor.
– Ídzsima az, Sindzsi. Hallod? Ídzsima. – A háttérből Jutaka lelkes hangja hallatszott, ami Sindzsi szerint nagyon nem illett a helyzethez.
Keita lassan felemelkedett, és fellépett a bolt udvarára. Bal kezében lógott a hátizsákja, és a jobbjában valami kést tartott. Félénken szólt:
– Megláttam a fényt.
Sindzsi dühös volt. Nyilván arról a fényről van szó, amit egyetlenegyszer felkapcsolt, hogy megkeresse a csigát. Megbánta, hogy rá annyira nem jellemző módon elsiette a dolgot, és bekapcsolta azt a lámpát.
Keita folytatta:
– Aztán... idejöttem és láttam, hogy ti vagytok azok... Mit csináltatok? Mit cipeltetek ki az előbb? Kötél? Engem is, engem is vegyetek be!
A lehallgatás miatt Jutaka összeráncolt szemöldökkel nézett Sindzsire. A szeme elkerekedett. Észrevette, hogy Sindzsi nem engedte le a fegyvert.
– Sindzsi... Sindzsi, mi bajod?
Sindzsi a szabad jobb kezét feltartotta, hogy Jutaka ne jöjjön előrébb.
– Jutaka. Ne mozdulj!
– Na! – mondta Keita. Remegett a hangja. – Miért célzol rám, Mimura?
Sindzsi nagy levegőt vett.
– Ne mozdulj! – fordult Keitához. Érezte, hogy Jutaka mozdulatlanná dermed mellette.
Ídzsima Keita halálra vált arccal, amely még a holdfényben is kivehető volt, egy lépést tett előre.
– Mi az, mi van már? Meg sem ismersz, Mimura? Légyszi, vegyetek be engem is!
Sindzsi felhúzta a Berettája kakasát. Ídzsima Keita megállt. Még jó hét-nyolc méter volt köztük a távolság.
– Ne gyere közelebb! – szólt még egyszer Sindzsi tagoltan. – Veled nem közösködünk.
Jutaka felnyögött mellette.
– Sindzsi, ne csináld már! Megbízhatunk benne, nem?
Sindzsi szótlanul megrázta a fejét. Tényleg, Jutaka, te nem is tudsz róla.
Nem volt valami nagy esemény, sőt inkább jelentéktelennek nevezhető.
Második márciusában, év vége felé történt. Sindzsi Takamacuba ment moziba Ídzsima Keitával (mivel Siroivában nem volt mozi). Úgy volt, hogy Jutaka is jön, de megfázott, és otthon feküdt. Egy mellékutcában, amely az árkádos főutcáról ágazott le, három nagymenő gimnazistába ütközött. Keitával megnézték a filmet, utána könyves- és lemezboltokban lófráltak. (Sindzsi egy külföldi számítógépes könyvet vett antikváriumban. Jó vásár volt, mert külföldi könyvekből az állami ellenőrzés szigora miatt még a műszaki témájúakat sem könnyű beszerezni.) Éppen a megállóhoz indultak volna, de Keita visszament a könyvesboltba, mert elfelejtett megvenni egy képregényt.
– Hé, te ott! Van pénzed? – támadta le az egyik gimnazista. Jó tíz centivel volt magasabb Sindzsinél, aki a maga százhetvenkét centijével alacsonynak számított a kosárcsapatban.
– Kétezer-ötszázhetven jen van nálam – vonta meg a vállát Sindzsi.
A kérdező arcára volt írva, amikor a másik kettőre pillantott, hogy „Hát ez tök csóró”. Aztán Sindzsi füléhez hajolt. Ez igen kellemetlen volt. Vagy szipuzott, vagy valami mostanában divatos szerre lehetett ráállva, mert a fogínye összement, és a fogai között rés tátongott.
Mindenesetre nagyon rossz szag áradt a szájából. Hülye kretén, legalább fogat moshatna – gondolta Sindzsi.
– Add elő mindet! Ne húzd az időt! – sürgette megint.
– Ti csak nem afféle csavargók vagytok? – kérdezte Sindzsi olyan arcot vágva, mint aki nagyon meglepődött. – Ha úgy van, akkor elégedjetek meg húsz jennel. Különben akkor adnék nektek, ha térden állva pitiznétek érte.
Kerítésfog arcán a felháborodás tükröződött. Rápillantott a másik kettőre, azok meg csak vigyorogtak.
– Te még csak középiskolás vagy, nem? Úgy látom, valami nem stimmel azzal, ahogy a nagyobbakkal beszélsz.
Ahogy kimondta, elkapta Sindzsi vállát, és beletérdelt a gyomrába. Sindzsi megfeszítette a hasizmát, és felfogta az ütést. Igazából nem is volt az akkora, hogy ez különösebb energiát igényelt volna. Csak azt akarták, hogy megijedjen egy kis hasba rúgástól. Ezek tuti, hogy a saját korosztályukkal szemben nem mennének semmire.
Sindzsi ellökte magától a gimnazistát.
– Mi volt ez, csak nem orosz ölelés? – kérdezte higgadtan.
Pedig biztosra vette, hogy ezek nem is ismerik ezt a kifejezést. Kerítésfog hosszúkás és jellegtelen arcán fintor jelent meg – bár feltehetőleg csak a modorán akadt fönn.
– Hát ez meg...!
Ököllel ütött Sindzsi arcába. Ez is elég kispályás ütés volt, de azért érezte, hogy a szája felrepedt belül.
Ujjával megtapogatta a sebet a szájában. Épphogy csak fájt. Amikor kivette az ujját, véres volt. Hát ezt még túl fogja élni.
– Na, gyorsan pakolj már ki pénztárcástul!
Sindzsi nem nézett fel, de közben halványan elmosolyodott, végül felemelte a fejét. Találkozott a tekintetük Kerítésfoggal, aki viszont elég szerencsétlen arcot vágott.
– Te kezdted! – vidámodott fel Sindzsi.
Azzal egy jel irányzott horogként belenyomta Kerítésfog mocskos szájába a kezében tartott keményfedelű könyvet. Fogtörés hangja hallatszott, és Kerítésfog hátrabukott.
A maradékot röpke tíz másodperc alatt elintézte. A nagybátyja, akinek Sindzsi minden tudását köszönheti, a verekedést sem felejtette ki a tananyagból. Abszolút nem jelentett problémát az ilyesmi.
A probléma inkább mással volt.
Sindzsi, hátrahagyva az összegörnyedt gimnazistákat és a távolról odasandító járókelőket, visszament a könyvesboltba, hogy megkeresse Keitát, aki a képregény-részlegnél volt. Már a kezében volt a keresett könyv, bolti zacskóban. Csak téblábolt ott céltalanul.
– Bocs, bocs, csak ahogy itt nézelődtem, eszembe jutott egy másik könyv is, amit meg akartam venni... – magyarázkodott, amikor Sindzsi megszólította. Aztán elkerekítette a szemét, és megkérdezte, hogy mi történt a szájával.
– Na, menjünk! – zárta le az ügyet Sindzsi egy vállrándítással. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem látta, amint Keita arca felbukkant, majd rögtön el is tűnt az utcasarkon, amikor Sindzsit azok hárman körbevették. Azt hitte, talán rendőrt hív (noha nem sok haszna lett volna belőle, mivel a rendőrség buzgóbban fogdossa a hétköznapi embereket, mint a bűnözőket), de így már minden világos! Szóval eszébe jutott egy másik könyv... Vagy úgy!
Ennek köszönhetően Siroiva felé a vonaton nem volt túl jó a hangulata.
Keita biztos azt gondolta, hogy Sindzsi simán elbánik három gimnazistával. Ez így is van. És biztos nem akart verekedésbe keveredni és megsérülni. Hát még szép. Meg annak sem örült volna, ha a gimnazisták megjegyzik maguknak az arcát, ha kihívja a rendőrséget.
Persze. Aztán érthető, hogy nem fekszik neki a bocsánatkérés sem a tettéért. Kell egy kis a hazugság, hogy simán menjen tovább a világ.
Ez van. (Ezt a nagybátyja is gyakran mondta.) A félénkek és a gyávák nem önhibájukból azok. Senki sem a saját hibájából olyan, amilyen. Igen ám, de Sindzsi újonnan vett szakkönyvének elszakadt a borítója. Ráadásul a szélén ott éktelenkedett Kerítésfog fogának és nyálának a nyoma. Ez nagyon nem tetszett Sindzsinek. Amikor csak előveszi majd a könyvet, mindig az a gusztustalan pofája fog eszébe jutni. Különben is – bár ő maga is túlzott pedantériának tartotta – ki nem állhatta, ha egy könyv elszakad vagy összekoszolódik. Amikor olvasott, mindig eltávolította a borítót, nehogy baja essék.
„Ha olyan végeredményt kapunk, Sindzsi, ami nem tetszik nekünk – mondta gyakran a nagybátyja –, megbüntetjük azt, aki annak az egésznek az oka volt. Csak hogy levezessük valamivel a feszültségünket.”
Ezek után Sindzsi azzal büntette meg magában Ídzsima Keitát, hogy a továbbiakban tudta, mihez tartsa magát a barátságukban. Na, Ídzsima, nem valami nagy büntetés, mi? De ez jó volt így mindkettőjük számára, hiszen azt azért mégsem mondhatta, mint a dedóban, hogy „örök harag”.
Szóval tényleg szóra sem érdemes, ami történt. Nem is mondta el még Jutakának sem.
Viszont ebben a játékban meghalsz, ha nem foglalkozol ilyen jelentéktelennek tűnő eseményekkel. Csak semmi levezetés, bácsi. Ez most a Valóság, amiről olyan gyakran beszéltél nekem. Itt igenis örök harag van.
– De! – tárta ki a karját Keita, Jutaka szavaira válaszolva. A jobb kezében a kés visszatükrözte a holdfényt. – Hát barátok vagyunk, nem?
Sindzsi továbbra sem eresztette le a fegyvert.
Keita egyre inkább elszontyolodott Sindzsi viselkedése miatt, és végül ledobta a kést a földre.
– Nézd, én nem akarok semmi rosszat! Ebből most láthatod – mondta.
Sindzsi megrázta a fejét.
– Nem megy. Tűnj innét gyorsan!
Keita arcára kiült a harag.
– Miért? Miért nem lehetek veletek?
– Sindzsi!
– Jutaka, te fogd be!
Akkor hirtelen nagyon feszültnek tűnt Keita arca. Elhallgatott...
Aztán remegő hangon megszólalt.
– Amiatt?...Amiatt, Mimura? Mondd meg! Mert akkor elmenekültem? Azért nem bízol bennem?
Sindzsi továbbra is célra tartotta a fegyvert, és nem mondott semmit.
– Mimura... – Keita hangja megint könyörgőre fordult. Már majdnem sírt. – Bocsáss meg, Mimura! Ne haragudj rám, Mimura!
Sindzsi összeszorította a száját. Egy pillanatra megingott, hogy most vajon őszintén beszél Keita, vagy csak színészkedik. De elűzte a kételyeit. Nem volt egyedül. Nem sodorhatta Jutakát veszélybe.
Van egy ország, ahol a nemzetbiztonságiaknál alapszabály, hogy a másik fél szándékai helyett inkább a képességeit mérjük fel. És egyre közelebb van a hajnali egyórás határidő.
– Sindzsi, egyáltalán mit...
Sindzsi jobb kézzel megálljt intett Jutakának.
Keita előrébb lépett.
– Légy szíves! Félek egyedül. Hadd legyek veletek!
– Ide ne gyere! – üvöltötte Sindzsi.
Ídzsima Keita szája sírásra görbült, megrázta a fejét, és még egy lépést tett. Egyre közelebb került hozzájuk.
Sindzsi lefelé fordította a pisztoly csövét, és most először húzta meg a ravaszát. A lövés hangjával egy időben a töltényhüvely sápadt nyomot húzott maga után a holdfényben, majd Keita lába előtt felporzott a talaj. Keita olyan érdeklődve szemlélte, hogy mi lehet az, mint egy ritka kémiai kísérletet.
De azután megint elindult.
– Állj! Állj már meg!
– Vegyetek be! Kérlek!
Keita újra lépett egyet, mint egy félresikerült felhúzható bábu, amely kizárólag csak előre tud haladni. Jobb. Bal. Jobb.
Sindzsi összeszorította a fogait. Ha Keita előhúzna valamit a nagy késen kívül, azt jobb kézzel tenné.
Célba tudja venni? Ez már nem csak ijesztgetés lesz, ugye? Menni fog pontosan, tévesztés nélkül?
Természetesen.
Már nem tétovázott. Újra meghúzta a ravaszt.
Úgy érezte, mintha megcsúszott volna a ravaszra tett ujja. Ez egy pillanatra tudatosult benne a tompa lövés előtt. Izzadság. Izzadok az idegességtől.
Szánalmas volt. Ídzsima Keita felsőtestének jobb oldalát érhette a lövés, mert a teste kicsavarodott. Kitárta a karját, mint egy diszkoszvető dobás előtt, majd a következő pillanatban térdre bukott, és hanyatt dőlt. Még a sötétben is látható volt, ahogy a mellkasa jobb feléből egy kis szökőkút bugyog a felszínre. De ez is csak egy pillanat volt.
– Sindzsi! Mi a fenét csinálsz? – kiáltotta Jutaka, és odafutott Keitához. Keita szája nagyra volt tátva. Jutaka az oldalához térdelt, és rátette a kezét, majd egy kis habozás után megtapogatta a nyakát.
Arca hirtelen kifejezéstelenné vált. – Meghalt!
Sindzsi egy darabig mozdulni sem bírt, még a fegyvert sem eresztette le. Úgy érezte, hogy nem gondol semmire, de ez nem így volt.
„Hú, de égő!” – ez a hang visszhangzott a fejében. Nem mintha számítana valamit is, de pont úgy visszhangzott, mint amikor fürdés közben magában beszél.
De égő. Hát nem ő volt a Harmadik, Mimura Sindzsi, aki soha nem téveszt célt? Siroiva legtehetségesebb védője, Mimura Sindzsi?
Felállt és előrelépett. Nehéz volt a teste, mintha váratlanul átalakult volna valami gépemberré. Mimura Sindzsi egy reggel arra ébredt, hogy Terminátorrá változott. Nagyszerű.
Lassan odasétált Ídzsima Keita testéhez.
Jutaka szúrósan nézett fel rá.
– Miért, Sindzsi! Miért ölted meg?
Sindzsi állva maradt, úgy válaszolt.
– Arra gondoltam, hogy szívás, ha van nála még valami a konyhakésen kívül is. A karjára céloztam. Nem akartam megölni.
Jutaka erre végigtapogatta Ídzsima Keita testét. Mintha csak Sindzsinek akarná megmutatni, a hátizsákját is kikutatta. Azután szólalt meg.
– Még véletlenül sem volt nála semmi! Nem vagy normális, Sindzsi! Miért nem hittél neki?
Sindzsi érezte, hogy villámsebesen száll ki belőle az erő. De muszáj volt megtennie.
Bácsi, ugye nem hibáztam? Ugye?
Sindzsi szótlanul nézett le az ő arcába bámuló Jutakára. Csakhogy... Igen... Sietni kell. Most nem lehet fennakadni egyetlen tévedésen...
Pont azelőtt, mielőtt Sindzsi ezt kimondta volna, valami átfutott Jutaka arcán.
A szája reszketett.
– Csak nem... Sindzsi, ugye nem... – mondta.
Sindzsi nem értette.
– Micsodát? – kérdezte.
Jutaka egyszer csak hátraugrott. „Távolságot tartott Sindzsitől. Remegő ajkáról újabb szavak bugyogtak elő.
– Sindzsi, ugye nem direkt... Igazából...
Sindzsi szorosan összezárta a száját. Erősen megmarkolta a jobb kezében lógó Berettát.
– Azt akarod mondani, hogy sajnáltam az időt, ezért szándékosan lőttem le Ídzsimát? Ez...
Csakhogy Jutaka hevesen megrázta a fejét. Egy, majd még egy lépést hátrálva válaszolt.
– Nem. Nem. Igazából. Igazából.
Sindzsi a szemöldökét ráncolva bámult Jutaka arcába. Jutaka, mi van? Miről beszélsz?
– ...Igazából... Igazából... Megszökni nem is... Igazából nem is...
Jutaka szavai nem álltak össze értelmes egésszé, de természetesen Sindzsi, akinek a koponyájában található CPU sebessége nem marad el másokétól, ekkor már megtalálta a választ arra, hogy mire gondol Jutaka.
Nehogy már...
De csak ez az egy lehetséges válasz létezett.
Tehát Jutaka arról beszélt, hogy Sindzsi belement ebbe a játékba, játszani akar, és igazából nincs is kedve megszökni. Ezért lőtte le Keitát.
Sindzsi arca eltorzult a döbbenettől. Lehet, hogy a szája is kinyílt.
De rögtön kiabálni kezdett.
– Ne mondj ilyen hülyeségeket! Akkor mi szükségem lenne veled maradni?!
Jutaka hevesen rázta a fejét.
– Az csak. Az csak.
Ennél nem mondott többet, de Sindzsi ebből is megértette. Hogy legyen, mondjuk, aki őrködik, amíg alszik, szóval csak kihasználja Jutakát, hogy életben maradjon – biztos ezt akarja mondani.
Na várj csak egy kicsit, én a számítógéppel is mindent megtettem, hogy szembeszálljak Szakamocsival, és miután az befulladt, mennyit dolgoztunk az új előkészületekkel. Ezek mind csak azért voltak, mert nálam van az ész, és a számítógépet meg a telefont is csak azért piszkáltam, hogy megbízzál bennem, és a benzint meg a műtrágyát is csak azért szereztem, hogy mentsem a bőrömet, hogy megnyerjem ezt a játékot, ez lett volna a rejtett szándékom? Mivel csak egy pisztolyunk van, a robbanószer biztos hatásos fegyver lesz a győzelmemhez? Közvetlenül az iskolarobbantás tervének megvalósítása előtt azt mondtam volna, hogy „Bocs, inkább mégse csinálom”? Mint ahogy azt mondtam, „Nem megy’; amikor befuccsolt a hackelés? No igen, de álljunk meg egy pillanatra, mit jelentsen akkor az iskola mellett végigvezetett zsinór? Azt akarod mondani, mivel lezárták a telefonvonalakat a szigeten, én majd egy zsinórtelefon-társaságot alapítok, hogy megszedjem magam? Vagy az is csak egy ügyes átverés? Nem is, inkább egy egyedi tervem van vele, ami neked meg sem fordulna a fejedben?
De... de hát azt mondtad, bosszút állsz Kanai Izumiért, én meg azt mondtam, segítek, te meg elbőgted magad, nem? Az is csak egy trükk volt a részemről?
...Nem túlzás ez egy kicsit, Jutaka? Mert ha egyszer gyanakodni kezd az ember; akkor bármit kétségbe vonhat. De nem kell annyit gondolkodni. Tiszta hülyeség. Őszintén szólva nevetséges. Még a te poénjaidnál is jobb vicc. Nem lehet, hogy egy kicsit begolyóztál a fáradtságtól?
Az esze így diktálta. És ha szépen sorban elmondaná, Jutaka is biztosan megértené, mekkora hülyeségek a gyanúi mind egy szálig. Különben is, lehet, hogy Jutaka nem gondolta végig, mielőtt Sindzsihez vágta ezeket a dolgokat, csak egyszerűen a felszínre törhetett hirtelen a szíve mélyén eltemetett gondolat, a fáradtság és a sokk miatt, hogy a szeme előtt halt meg egy igen közeli barátja, Ídzsima Keita. De csakis azért bukkanhatott elő, mert ott volt. Egy leheletnyi kétkedés vele szemben. Pedig magában Sindzsiben egy fikarcnyi gyanú sem merült fel Jutakát illetően.
A testében hirtelen elhatalmasodott az előbbi erőtlenség. Turbós, tizenkét hengeres, fektetett. Hasonló kategóriás erőtlenségeket tekintve lenyűgöző mértékű. Bomba üzlet, uram!
Sindzsi visszaeresztette a Beretta kakasát, és Jutaka felé lódította. Jutaka habozott ugyan, de azért átvette a fegyvert.
Sindzsi megszólalt. Hirtelen kiszállt a tagjaiból az erő, megtörten a térdére támasztotta a kezét.
– Ha nem bízol bennem, akkor lőj le most, Jutaka. Lőj le nyugodtan!
Jutaka tágra nyílt szemmel meredt Sindzsire.
Sindzsi továbbra is lefelé nézve folytatta:
– Meg akartalak védeni, azért lőttem meg Ídzsimát, a fenébe is!
Jutaka egy pillanatig bambán meredt előre. Azután sírásra fancsalodó arccal felnyögött. Odafutott.
– Bocsáss meg! Bocsáss meg nekem, Sindzsi! Én egy kicsit meglepődtem, hogy meghalt Ídzsima, és...
Jutaka Sindzsi vállára tette a kezét, és hangosan zokogni kezdett. Sindzsi változatlanul a térdén tartotta a kezét, és a földet bámulta. Egyszer csak érezte, hogy az ő szemét is könnyek áztatják.
A lelkében valahol, a tudata alatt megszólalt egy hang. Hékás, nincs jobb dolgod most, Sindzsi? Micsoda hülyeség civakodni, nem? Elfelejtetted, hogy ellenséggel vagy körbevéve? Meg egyáltalán, nézz az órádra! Már nincs is idő... A nagybátyja hangjára hasonlított.
Csakhogy a lestrapált idegei, a fáradtság és a sokk, hogy Jutaka kételkedett benne, elnyomták ezt a hangot, amely így el sem jutotta tudatáig.
Csak sírt. Jutaka. Én meg akartalak védeni. Micsoda dolog volt kételkedned bennem? Pedig én megbíztam benned. Jaj, de lehet, hogy ezzel Ídzsima Keita is ugyanígy volt. Megbízol valakiben, aki nem bízik benned. Szörnyű dolgot tettem.
A szomorúság, az erőtlenség és a megbánás egyvelegének vegyes érzelmei közepette Sindzsi kopogó, régi írógépre emlékeztető hangot hallott.
Egy pillanattal később a teste különböző részein úgy érezte, mintha piszkavasakat szurkáltak volna belé.
Sérülése lényegében halálos volt, de a fájdalomtól Sindzsi visszatért a valóságba. Jutaka Sindzsi vállára tett kézzel állt eddig, de most a teste a földre zuhant. Mögötte, a bolt parkolójának legtávolabbi pontján egy diákegyenruha árnya látszott. A kezében fegyvert tartott – egy pisztolynál nagyobb lőfegyvert, amely tisztára olyan volt, mint egy süteményes doboz. Ebből megtudta, hogy azok a valamik – persze golyók, az istenit! –, amelyek a testébe fúródtak, először Jutakáén hatoltak keresztül.
A testében forróság áradt szét, valahogy olyan merevnek érezte magát (ólomgolyókkal végzett sebészeti beavatkozáson esett át, még szép!), de reflexszerűen elhasalt balra, és felvette a Berettát, amelyet Jutaka elejtett. Perdült egyet a földön, felállt, és megcélozta az árnyat – Kirijama Kazuót (fiúk, 6.). Lőtt egy sorozatot. A hasába.
Kirijama Kazuo már azelőtt elhúzódott jobbra. Az újabb kopogó hanggal egy időben a keze szikrákat szórt, mint a tűzijáték.
Ettől az előzőnél kétszer nagyobb fájdalom hasított a jobb oldalába, a bal vállába és a mellkasa bal felébe, a Beretta pedig kicsúszott a kezéből.
De ekkor már meglódult a bolt épülete felé. Egy pillanatra megingott, de lehajolva nekiiramodott, és egy lendülettel bevetődött a tolóajtó mögé. A lövéssorozat követte, és amikor azt hitte, megúszta, az elvitte a jobb lábán az edzőcipő orrát. Most járta csak át a fejét az igazi fájdalom.
Csakhogy nem pihenhetett meg. Felkapta az ajtó mögé tett petróleumtartályt, és elkezdett visszavonulni a traktorok és kombájnok között a sötétben, lényegében csak a bal karjával és a jobb lábával húzva magát. A jobb kezével a tartályt vonszolta.
Érezte, hogy a szájából ömlik a vér. Több mint tíz lövedék lehet a testében. És vetett egy pillantást az élettelenül lecsüngő jobb lába ujjaira, ahol már nem volt semmi a cipőben, annak ellenére, hogy onnan tört fel a legélesebben a fájdalom. Én már nem fogok tudni kosarazni. Soha. Semmiképpen sem. Vagy ha esetleg mégis, nem leszek többé sztárjátékos. A védőzseni legendája ezzel véget ért.
De ehelyett is inkább Jutakára gondolt. Jutaka... Vajon lélegzik még?
Kirijama... a szája szélén bugyogott kifelé a vér, és Sindzsi összeszorította a fogait.
Pompás, tehát te belementél ebbe a játékba. Akkor viszont gyere utánam! Jutaka már nem bír megmozdulni, de én igen, később is ráérsz Jutakávai végezni, most engem kövess! Kérlek, utánam gyere! Mintha csak Sindzsi gondolataira válaszolt volna, a traktor alól látszott, hogy a tolóajtóban és az onnan benyúló kékes fénysávban egy árny jelenik meg.
A következő pillanatban vakuvillanással kísért kopogó hang ismétlődött megint, és az épület tele lett szerteszét repülő lövedékekkel.
Valamelyik szerszám egy darabja elrepült, a szemben lévő ablak pedig ripityára tört.
Abbamaradt. Kifogyott a tár. Persze Kirijama biztos rögtön újratölti.
Sindzsi megfogott egy keze ügyébe eső csavarhúzót, és eldobta balra.
Valaminek nekiütközött, koppant, aztán leesett a betonpadlóra.
Kirijama biztos oda fog lőni – gondolta, de Kirijama inkább legyező alakban szórta szét a lövedékeket. Sindzsi lebukott, és csak imádkozott, hogy ne találjon. Elmúlt. Sindzsi felemelte a fejét.
És... Kirijama már az épületen belül volt.
Ja, igen... Sindzsi nevetésre húzta csupa vér ajkait. Itt vagyok. Gyere csak ide...!
Jobb kézzel megemelte a petróleumtartályt, és feltette a hasára. Iszonyúan figyelt, nehogy zajt csapjon, és megint hátrálni kezdett a bal karjával és a bal lábával. Valami kemény dobozszerűségnek ütközött a háta, megkerülte és továbbhaladt. Persze Kirijama sem süket. Már tudja, hogy ő itt van a sötétnek ebben a részében. Plusz a patakzó vér nyomát sem lehet nem észrevenni.
Tudta, hogy Kirijama is fejét behúzva a szerszámok és a szerelés alatt álló kisteherautó vagy akármi más alá nézeget be. Egyenként ellenőrzi őket, úgy közeledik.
Sindzsi körbenézett. Az épület túlsó felén halványan látszottak a galéria körvonalai. És a bejárattól odavezető vaslépcsőé is. Ha fizikailag jó erőben lenne, onnan ráugorhatott volna Kirijamára, amikor belép. Csakhogy ez már lehetetlen.
A keleti fal mentén egy kis kézikocsi állt. Csomagszállításra használt, négy kis kerékkel ellátott tologatós járgány. És mögötte már a helyiség sarkában az a leválasztott iroda, rögtön mellette pedig egy kijárat volt. Ha a tolóajtót teljesen kitárják, az autók is befértek rajta, de ezen át csak az emberek közlekedtek. Az ajtó zárva volt.
Azt... Tényleg.. Azt én zártam be, az összes többi ablakkal és mindennel együtt. Mennyi időbe telhet elfordítani a kulcsát?
Nem volt ideje gondolkodni. Odavonszolta magát a kézikocsihoz, és amikor mellé ért, halkan letette rá a petróleumtartályt. Levette a kupakot a csőréről. Belenyomta a középen kilyukasztott gumidarabot, amely nejlonmadzaggal volt rálógatva.
Kivette a zsebéből a gyújtószerkezetet, és a sérülései miatt ügyetlenül mozgó ujjaival azért nagy nehezen leszedte a ragasztószalagot az elemről. Emiatt a gyújtóból kiálló két drót egyike lekonyult. Azt és a kondenzátorvezetékbe futó drót végét összeillesztette. Az elem tokjából kivette a szigetelőfilmet, meghallgatta, ahogy a kondenzátor vékonyka, fülcsengéshez hasonló magas hang kíséretében sebesen feltöltődik, lerántotta az elektromos szerkezet kapcsolójáról a ragasztót, és mélyen benyomta a tartály gumikupakjába. Az elektromos szerkezetet, az elem tokját meg az áramköröket mind a petróleumtartály tetejére pakolta, de már nem volt ideje rendesen rögzíteni őket. A cséplőgéptől jobbra megjelent Kirijama lába.
Ez természetes. Erre vártam. Csakhogy Jutaka is meg én is megsérültünk, és most már fel sem tudnánk mászni a hegy tetejére. Ezért. Különleges ajándék neked, Kirijama.
Sindzsi bal lábbal teljes erejéből megrúgta hátulról a kézikocsit, és meg se bizonyosodva róla, hogy az utat tör magának a sok lom között, és Kirijama felé gurul, csak rávetette magát az ajtó kilincsére.
0,2 másodperc alatt fordult el a zár. Még az ujjavesztett jobb lábát is sikerült használnia, hogy elrugaszkodhasson a földről. Lényegében nekivetődött az ajtónak, és kirohant az épületből.
A háta mögött a bolt palafalai egy pillanatra kitágultak, majd a szigetet borító éjszakai levegőt egy iszonyatos dörrenés rázta meg. Többszörösen durvább volt annak a kézigránátnak a hangjánál, amelyet Kirijama dobott Sújára, és amitől egy időre lebénult a hallása. Sindzsi arra gondolt, hogy miszlikre szakadt a dobhártyája.
Hason fekve csúszott valamennyit a földön a légnyomástól, a homlokáról lejött a bőr, és körülötte mindenütt szilánkok és törmelékek repkedtek, de ennek dacára Sindzsi rögtön hátranézett. Azon a tájon, ahol eredetileg az épület falai álltak, a szerelés alatt álló kisteherautó fejjel lefelé lebegett a levegőben. Valószínűleg a robbanás nagy nyomást préselt be alá, mivel az emelőn volt, és mégis a magasba emelkedett. A levegőt betöltötték az üveg-, pala-, beton- meg mindenféle szilánkok. Úgy tűnt, a testébe is beleállt néhány, de nem közvetlenül, hanem azokból kapott néhányat, amelyek előzőleg a levegőben szétszóródtak), és a kisteherautó lassan megfordulva egy nagy ívű parabolát írt le, majd az oldalaival lefelé becsapódott a parkoló közepébe. Még kilencven fokot elfordult oldalra, így újra egészen tótágast állt és megállt. A hátsó csomagtere kicsavarodott, mint egy portörlő rongy, és félig leszakadt, gumi nélküli kerekei pedig körbeforogtak.
Zuhogtak a szilánkok lefelé, fel-feltört a füst, és az Észak-takamacui Mezőgazdasági Áruház Oki-szigeti Kirendeltségéből mostanra már csak a váza maradt meg. Csupán az északi oldalon maradt némi fal, ahol a galéria volt. A galéria pedig a füstön át teljes egészében láthatóvá vált. A tető déli részének nagyja is elszállt, a bent lévő mezőgazdasági eszközök és egyebek fel-alá gurultak, és az egészről még a koromsötétben is egyértelműen meg lehetett állapítani, hogy feketére színeződött. Valami éghetett, mert két-három helyen fényes tűznyalábok látszottak. Az ajtónak, amelyen Sindzsi kirohant, az alsó sarokvasa nem bírt megválni a fal maradványaitól, és kifelé dőlt, mintha csak hajlongana. A leválasztott iroda is nyomtalanul eltűnt, és semmi nem maradt a helyén. Illetve az íróasztal valamiért mégis ragaszkodott a létezéshez, azután is, hogy megbillentette a légnyomástól arrébb csúszott kombájn. Felkenődött arra a falra, amelyik megúszta az összeomlást.
Valami nagyon-nagyon magasra repülhetett, hogy csak most ért földet, mert hülye időzítéssel magas, fémes koppanás hallatszott a füst belsejéből. Igaz, Sindzsi lényegében meg sem hallotta.
Arra eszmélt, hogy mindent elleptek körülötte a fal- és egyéb törmelékek. Felsőtestével kiemelkedett belőlük, az épület maradványaira meredt és megszólalt:
– Hű!
Igen, a házi készítésű petróleumtartály-bomba jól működött. A rombolás mértékéből ítélve kétség nem fér hozzá, hogy az iskolát is el tudta volna tüntetni.
De az ügy már le volt zárva. Sikerült legalább a testközelben lévő ellenséget legyőznie. Viszont ennél is inkább...
– Jutaka...! – suttogta, miközben végre feltápászkodott, és jobb lábbal beletérdelt a törmelékbe. Amint kinyitotta a száját, vér buggyant elő a fogai közül, és mint várható volt, a mellkasától a hasáig iszonyatos fájdalom nyilallott. Furcsállotta, hogy még egyáltalán életben van. Letámasztotta mindkét kezét, letette a jobb sarkát, aztán kinyújtotta a bal lábát, és nagy nehezen felállt. Odapillantott a parkoló mélyére, ahol Jutaka feküdt...
És meglátta, hogy a felfordult kisteherautó ajtaja, amely biztos szintén be volt krepálva, egy tompa kattanás kíséretében kinyílik. (Halkan ugyan, de meghallotta – lehet, hogy visszatért a hallása.)
Kirijama Kazuo leereszkedett a talajra. Úgy tartotta a süteményesdoboz-géppisztolyát a jobbjában, mintha semmi sem történt volna.
Hé...
Sindzsinek nevetni lett volna kedve. Illetve meglehet, hogy tényleg nevetésre görbültek friss vérrel borított ajkai.
...Ez vicc, ugye?
Addigra már Kirijama lőtt. Most aztán Sindzsi tényleg telibe kapta a kilenc milliméteres Parabellum-zuhanyt, és hátraszédült a törmelékkel borított földre. A háta nekiütközött valaminek. Semmi szükség nem volt rá, hogy kiderítse, minek, de sejtette, hogy az ott parkoló kombi kocsi eleje volt. A légnyomástól az is nekifarolt a mögötte lévő villanyoszlopnak, egy kicsit meg is döntötte, a szélvédője pedig valami nekiverődött szilánktól úgy nézett ki, mint egy pókháló.
Az épületbeli tűzoszlopok tarkabarka fényeitől körbeölelve Kirijama Kazuo csak csendesen álldogált. Mögötte, félig betemetve a törmelékkel, a hason fekvő Jutakát lehetett látni. Közvetlenül mellette pedig Ídzsima Keita, ő a hátán feküdt, és az arcát Sindzsi felé fordította.
Kirijama! Mi a franc, én most vesztettem ellened?!
Jutaka, egy pillanatra elkalandoztam. Ikumi, légy boldog a szerelemben! A bátyád már soha nem tapasztalta meg az igazi szerelmet. A bátyád...
Még egyszer tüzet okádott Kirijama Kazuo Ingramja, és azzal Sindzsi gondolatainak vége szakadt. Egy lövedék széttépte Sindzsi beszédközpontját. A feje mellett betört a már amúgy is teljesen repedt kocsiablak, és bár a nagyja az autó belsejébe zúdult, apró, ködszerű szilánkok szálltak Sindzsi amúgy is porral borított testére.
Azután Sindzsi lassan előrehanyatlott. Néhány törmelékdarab felpattant. Harminc másodpercbe sem telt, amíg meghalt az agya többi része is. Szeretett nagybátyja hagyatékát – a bácsi régi szerelmének fülbevalóját – bemocskolta a bal füléből kiömlő vér, de visszaverte az épületben égő máglyák fényét, és élénkvörösen csillogott.
Így halt meg a Harmadik, Mimura Sindzsi.

Az eső nem állt el. Súja a nedves sziklafalnak döntötte a hátát, és a faágakból készült tető szélén lecsöpögő esőcseppeket nézte. Körülbelül húsz perccel ezelőtt lövések sorozata hallatszott. És öt perce pedig még egyszer, ezúttal két lövés hangja jutott el hozzájuk. Egyik sem volt közel, de feltehetőleg nem is annyira távol. Talán... az északi hegyen valahol, ahol Sújáék is vannak.
Egy nagy esőcsepp csúszott végig a „tető” egyik levelén, majd leesett. Pont Súja kinyújtott jobb lába, a Keds sportcipője mellé pottyant, és sárral kevert esővizet csapott fel rá.
„Lehet, hogy Szugimura szerelmes Kajokóba” – mondta korábban Noriko.
„Ha én lennék a helyében, azt tenném. – Sújára pillantott. – Megkeresném, akit szeretek.”
Tényleg így van vajon? Hiroki szerelmes volt Kotohiki Kajokóba? Hogy lehet... Hogy lehet, hogy jóban volt Csigusza Takakóval, az osztály legszebb lányával, és ő mégis egy Kotohiki Kajokóba lett szerelmes, aki annyira semmilyen, hogy csak na?
De lehet, hogy ez már csak így működik, ez a szerelem. Billy Joel énekli, hogy „Nem kell bemagyaráznod magadnak, hogy átlagos vagy. Én úgy szeretlek, amilyen vagy”.
Az iménti kétszeri lövöldözésnél ki kivel csapott össze egyáltalán (habár a másodiknál nagyon úgy nézett ki, hogy valaki egyszerűen lelőtt egy másikat)? Ha hozzávesszük azt, amit Súja a világítótoronyból eljövet hallott, dél óta már (leszámítva Ucumi Jukiéék lövöldözését) háromszor szóltak a fegyverek. Ez alapján... nem lenne meglepő, ha már legalább hárman meghaltak volna. Akkor maradtak öten?
Ki az a három, aki meghalt? Vagy senki sem halt meg, csak mindkét fél elmenekült, és megvannak még mind a nyolcan?
– Fáradt vagy, Nanahara?
Egymás mellett ültek mind a hárman, és Kavada Noriko túloldaláról szólt oda. Súja visszaemelte a tekintetét kettejük felé.
– Nem alszol egy kicsit?
– Á! – nevetett rá Súja. – Délig aludtam, mint a zsák. Inkább nektek lehet alváshiányotok.
Kavada vállat vont.
– Én oké vagyok. Csak Noriko nem. Téged várt, és szinte semmit nem aludt egész végig.
Súja újra Noriko arcába nézett, de Noriko a tenyerét Súja felé fordítva mindkét kezét az arca elé emelte, és nevetve rázogatta.
– Nem is igaz. Lehet, hogy csak bóbiskoltam, de azt igen. Inkább Kavada nem aludt miattam egy percet sem.
Amikor ezt mondta, Sújáról Kavadára emelte a tekintetét.
Kavada nevetve rángatta a vállát. Azután túlzó mozdulattal a melle elé emelte a jobb kezét, és így szólt:
– Mindig megvédelek, hercegnőm.
Erre Noriko is elnevette teagát, és rátette a bal kezét Kavada jobbjára.
– Tényleg nagyon köszönöm, Kavada.
Súja szemöldökét kissé megemelve figyelte ezt a párbeszédet. Mert hogy is mondják, Noriko és Kavada egymáshoz olyan közel állónak tűntek. Elkezdődött a játék, találkoztak Kavadával, és azután Noriko szinte csak Súján keresztül kommunikált Kavadával, de most már máshogy volt, kettesben is nagyszerű csapatnak látszottak. Hát ez talán természetes, hiszen amíg Súja távol volt, ők több mint fél napig kettesben voltak.
Kavada ujjal mutatott Sújára.
– No nézd csak, Nanahara féltékeny, mert mi ilyen jóban vagyunk.
Noriko elkerekedett szemmel nézett Sújára. Rögtön elvigyorodott.
– Hűha.
Súja egy kicsit zavartan válaszolt.
– Már miért lennék én féltékeny. Miről beszélsz?
Kavada vállat vont. A homlokát ráncolva tette a bennfentest.
– Látod, Noriko, megbízik benned. Mert szeret.
Súja kinyitotta a száját, de a szavak bennszorultak, mire Kavada röhögni kezdett. Nagyon jól szórakozott. Súja minden bizonnyal szívesen mondott volna valamit, de csak nevetett vele. Noriko is vidám volt.
Nagyon boldog pillanat volt. Ez a beszélgetés és ez a vidámság egészen olyan volt, mintha iskola után, valamelyik bejáratott cukrászdájukban régi barátok között esett volna meg. Persze kitörölhetetlenül benne van a hangulatban, hogy előtte egy közös barátjuk temetésén találkoztak újra.
Kavada tovább mosolygott, megnézte az óráját, és kiment a tető alól, hogy megtudja, nem jelzett-e már Szugimura Hiroki.
Noriko mosolyogva fordult Sújához.
– Kavada mindenből viccet csinál.
Súja mosolygott.
– Hát igen. De...
Súja az eget bámulta.
Lehet, hogy féltékeny voltam?
Megint Norikóra nézett. Majdnem elkezdett viccelődni, hogy „Lehet, hogy féltékeny voltam”. Erre Noriko biztos megint nevetet volna, és azt mondta volna, hogy „Hűha...”
Kavada visszaért a tetőhöz. Borostás arca ázott az esőben.
– Füst – mondta, és rögtön visszafordult.
Súja is gyorsan felállt. Ép jobb kezével segített Norikónak felállni, és együtt mentek odáig, ahol Kavada állt.
Az eső lanyhult valamennyire. Ha alaposan megfigyelték, valóban füstös volt az ég. És Kavada tekintetét követve az északi hegy pont ellentétes oldalánál élesen kirajzolódott két fehér füstoszlop.
– Yeah!
Súja akaratlanul is rock’n’rollosan kiáltott fel. Találkozott a tekintete Norikóéval, aki szintén boldogan mosolygott.
– Szugimura épségben van!
Kavada elővette a zsebéből a madárhívót, a füst felé fordult és megszólaltatta. Jókedvű kismadár csiripelése zendült fel, és szállt tova a szigetet áztató esőbe. Kavada figyelte az óráját, és hajszálra tizenöt másodperc elteltével abbahagyta.
Azután Sújáékhoz fordult.
– Várjunk még ott egy darabig. Eléggé közel kell jönnie, hogy meghallja ezt a hangot. Az időbe telik.
Mindhárman visszamentek a tető alá.
– Megtalálta Kajokót! – mondta Noriko, és Súja is bólintani akart, de észrevette, hogy Kavada összeszorítja a száját, így inkább nem tette. Noriko is visszafogta a mosolyát.
– Kavada... – mondta Súja, mire Kavada felemelte a fejét, aztán megrázta a fejét.
– Semmi. Csak arra gondoltam, hogy ez nem olyan biztos.
– Hogy? De hát... – Súja üres jobb tenyerét felfelé mozgatta. – Nem olyan ő, aki csak úgy feladja.
Kavada bólintott.
– Az lehet.
Félbehagyta, és elvette a szemét Sújáékról.
– De lehet, hogy a holttestét találta meg Kotohikinek.
Sújának elkomorodott az arca. Természetesen ez így volt. Déli tizenkettőig még biztosan életben volt, többször is hallottak lövéseket.
Épp az előbb ért el hozzájuk azoknak az egyes lövéseknek a hangja.
Megtörténhetett, hogy kétnapi keresés után Hiroki holtan találta Kotohiki Kajokót.
– Vagy... – folytatta Kavada. – Egészen más eshetőség is van.
– Micsoda? – kérdezte Noriko.
Kavada félvállról válaszolt, miközben a zsebéből cigarettásdobozt vett elő.
– Nincs rá garancia, hogy Kotohiki megbízik Hirokiban.
Súja is és Noriko is elhallgatott megint.
Kavada rágyújtott, majd folytatta:
– Hát, mindenesetre imádkozzunk, hogy Szugimura el tudjon jönni idáig. Nem tudni, hogy Kotohikivel együtt van-e vagy sem.
Nem kellett neki mondani, Súja anélkül is imádkozott. Hogy Hiroki Kotohiki Kajokóval együtt jöjjön vissza. Akkor pedig öt ember.
Öten szökhetnek meg.
Csak öten.
Ekkor jutott eszébe Sújának, hogy Inada Mizuho még életben van, vagy legalábbis délben még élt.
– Kavada!
Kavada csak a szemét fordította Súja felé.
– Inada még él. Nem tudjuk felvenni vele valahogy a kapcsolatot?
Kavada megrántotta a vállát.
– Már többször mondtam, hogy jobban jársz, ha ebben a játékban nem nagyon bízol meg az emberekben. Őszintén szólva én még Kotohikiben sem bízom, bár Szugimura nem venné tőlem jó néven.
Súja a szájába harapott.
– Jó, de...
– Hát, ha a körülmények engedik, kitalálhatjuk a módját, hogyan vegyük fel Inadával a kapcsolatot. Viszont... – kifújta a füstöt – ne felejtsd el, mi sem biztos, hogy élünk addig.
Igen, Kavada megmondta. „A legvégén. Amikor már mindenki más meghalt, akkor van mód a menekülésre.” Ez azt jelentette, hogy bárhogy legyen is, Sújáéknak még egyszer szembe kell szállniuk Kirijamával és esetleg Szóma Micukóval is. Micukóval még nem biztos, de... Kirijamával mindenképpen össze fognak csapni, az a fiú nem hal meg egykönnyen. És akkor nem biztos, hogy az ő triójuk minden tagja baj nélkül megússza.
Kavada tovább szívta lerövidült cigarettáját, s azt mondta:
– Még egyszer tisztázzunk valamit, Nanahara!
Széles sávban fújta ki a füstöt, közben Súja szemébe nézett és folytatta:
– Még ha sikerül is Szugimurának csatlakoznia hozzánk, még egyszer meg kell ütköznünk Kirijamával, és lehet, hogy Szómával is... Kíméletlen leszel, ugye?
Erről van szó. Ha valamilyen formában magukhoz hívhatják is Inadát, az azután lesz majd, hogy végeztek Kirijamával és Szómával. Legyenek akármilyenek a körülmények, viszolygott saját magától, hogy ennyire hozzászokott az osztálytársai megölésének gondolatához. De...
– Tudom – mondta és bólintott.

[Maradt 4 fő]

72

Kavada megszólaltatta a madárhívót. Ez volt a harmadik. Az eső kissé alábbhagyott, és a tető széléről ritkábban hullottak a vízcseppek... Már elmúlt öt óra.
Súja a negyedik madárhang után tudott csatlakozni Kavadáékhoz, de ő akkor nagyjából tudta, merre járhatnak. Szugimura Hirokinak nincs meg ez az előnye, így lehet, hogy neki még eltart egy ideig.
Kavada visszatért a tető alá, megint a szájába vett egy Wild Sevent, és meggyújtotta.
Kifújta a füstöt, majd hirtelen megszólalt:
– Hova akartok menni?
Súja a Noriko másik oldalán ülő Kavadára nézett. Kavada odafordult.
– Elfelejtettem elmondani, hogy van egy összekötőm. Ha innen kijutunk, elsőnek nála fogunk elbújni.
– Összekötő? – kérdezett rá Súja, mire Kavada bólintott.
– Az apám barátja.
Folytatta.
– El fogja intézni a külföldre szökésünket... Ez ellen ugye nincs ellenvetésetek? Ha itthon maradsz, úgyis elkapnak egyszer. Kinyiffantanak, mint egy egeret.
– Külföldre szökés... – lepődött meg Noriko. – Komolyan sikerülhet ilyesmi?
Súja is kérdezett:
– Ki az? Az apád barátja?
Kavada bal kézzel a szájában lévő cigarettáért nyúlt, és kettejükre meredt, mintha gondolkozna valamin. Rögtön ki is vette a szájából.
– Ezt, asszem, jobb, ha nem mondom meg – folytatta. – Ha a meneküléskor valamiért szétszóródnánk, és a kormány kezébe kerültök, nagy baj lenne, ha kiszednék belőletek. Nem azért, mintha nem bíznék meg bennetek, de a kínvallatásoktól a legtöbben beszélni kezdenek egyszer. Majd én elvezetlek oda.
Súja elgondolkodott, de bólintott. Ez lehet a helyes döntés.
– De... Na igen... – mondta Kavada, szájába vette a cigarettát, és egy papírt vett elő a zsebéből.
Az a bizonyos papír volt, amelyre azt írták: „Mi most meg fogjuk gyilkolni egymást.” Kavada kettétépte, és mind a kettőre ceruzával írt valamit. Szépen összehajtogatta őket kicsire, és odanyújtott nekik egyet-egyet.
– Ez meg mi? – kérdezte Súja, és ki akarta nyitni a papírt.
– Hé! – mondta Kavada, és nem engedte. – Most semmi szükség rá, hogy megnézd. Ha véletlenül szétszóródnánk, ennek segítségével tudunk majd találkozni. Rajta van az idő és a hely. Mindennap menjetek oda, ugyanabban az időben. Én is azt fogom tenni.
– Most nem szabad megnézni? – kérdezte Noriko.
– Tilos – mondta Kavada. – Csak akkor, ha véletlenül szétszóródtunk. Szóval a tiéd és Nanaharáé eltérő tartalmú. Nektek kettőtöknek is jobb, ha nem ismeritek a másikét. Ha netán elkapnák valamelyikőtöket...
Súja összenézett Norikóval. Visszafordult Kavadához.
– Én mindenképpen Noriko mellett maradok. Bármi történjék is.
– Tudom – mosolygott Kavada kínjában. – De nincs kizárva, hogy megint hasonlóan járunk, mint amikor Kirijama megtámadott, nem?
Súja ráharapott a szájára, Kavadára nézett, de végül persze megint bólintott. Norikóval is váltott egy pillantást, majd eltette a fecnit a zsebébe. Noriko is ugyanígy tett.
Tény, hogy nem lehet tudni, mi lesz. Már maga az iszonyúan problémás, hogy innen kijussanak. Akkor pedig nem kellene nekik is Norikóval ugyanígy megbeszélni egy találkozóhelyet és időt? Anélkül hogy elmondanák Kavadának? Csakhogy ha Kavadát kapja el a kormány, ők szinte semmit sem tudnak majd tenni.
– Szóval... hova akartok menni? – kérdezte újra Kavada.
Sújának eszébe jutott, hogy Kavada az úti céljukról érdeklődött az előbb. Karba tett kézzel gondolkozott egy darabig.
– Naná, hogy Amerikába! – mondta aztán. – A rock országa. Mindig is szerettem volna egyszer eljutni oda.
Bár nem hitte volna, hogy szökve megy majd.
– Aha – bólintott Kavada. – És te, Noriko?
– Nem ragaszkodom különösebben semmihez, de... – kezdett bele, és Sújára pillantott. Súja rábólintott.
– Menjünk együtt. Benne vagy, nem?
– Hát... – Noriko elkerekítette a szemét, és bátortalanul elmosolyodott, majd bólintott. – Persze. Természetesen. Ha neked jó úgy.
Kavada mosolygott. Beleszívott a cigarettájába, aztán tovább kérdezett.
– És mihez kezdesz Amerikában?
Súja megint törte egy kicsit a fejét. Vigyorogva válaszolt:
– Kiállok akár az utcára egy gitárral. Csak keresek vele valamennyi aprót.
Kavada is röhögött.
– Legyél rocker, Nanahara! – mondta aztán. – Tehetséges vagy.
Abban az országban nem hátrány, ha bevándorló vagy menekült vagy. Én úgy hallottam.
Súja sóhajtott, és mosolyogni próbált.
– Nem valami nagy szám az én tehetségem. Nem akkora, hogy profi lehessen belőlem.
– Azt nem tudhatod.
Kavada mosolyogva csóválta a fejét, utána pedig Norikóra nézett.
– Noriko? Te tudtad már, mihez akarsz kezdeni?
Noriko összeszorította a száját.
– Én tanár szerettem volna lenni – válaszolta.
Súja is először hallotta ezt Norikótól, ezért kicsit meglepve kérdezte:
– Tényleg?
Noriko Súja felé fordította a fejét, és bólintott.
– Tanár, egy ilyen gáz országban? – mondta tovább Súja. Noriko erőltetve mosolygott.
– Vannak jó tanárok is. Igen... – Lesütötte a szemét, és folytatta: – Szerintem Hajasida tanár úr jó tanár volt.
Sújának igen hosszú idő után újra eszébe jutott Hajasida tanár úr félig szétroncsolt fejű holtteste. Értük halt meg a Szitakötő.
– Hát igen... – értett egyet vele Súja.
– Menekültként kicsit nehéz tanárrá válni – mondta Kavada. – De még kutató talán lehetsz egy egyetemen. Mert az a vicc, hogy a világ figyelemmel kíséri azt, ami ebben az országban történik. Akkor pedig nem teljesen reménytelen, hogy taníthass.
Kavada feléjük sem fordult, lerövidült csikkjét a lábánál lévő pocsolyába dobta, szájába tett egy új szálat, és meggyújtotta. Aztán folytatta:
– Tegyetek így mindketten. Váljatok, amivé lenni szeretnétek. Kövessétek a vágyaitokat, és tegyetek meg mindent értük.
Sújának tetszettek ezek a szavak. Követni a vágyait. Mindent megtenni. Eszébe juttatta Mimura Sindzsit, aki már nem él, és aki ugyanígy beszélt néha, mintha egy megingathatatlan igazságot mondana ki.
Tetszett neki, de azonnal felmerült benne egy másik gondolat. Valami nem volt kerek Kavada szövegében.
Rögtön rá is jött, hogy mi.
– És te? – A hangjából kapkodás és aggodalom érződött. – Te mit fogsz csinálni?
Kavada vállat vont.
– Megmondtam. Még adós vagyok ennek az országnak. Illetve nem is. Mindenfélét kölcsönadtam neki. Vissza fogom venni. Mindenáron. Nem tudok veletek menni.
– De hát... – szólalt meg Noriko kétségbeesve.
De Súja másra gondolt. Összeszorította a fogait.
– Ha valamire készülsz, engedd, hogy segítsek! – mondta.
Kavada egy pillanatig Sújára meredt, majd lesütötte a szemét, és a fejét rázta.
– Ne beszélj hülyeségeket!
– Miért? – vágott vissza Súja keményen. – Asszed, nekem nincs visszakérnivalóm ettől a rohadt országtól?
– ...Igen – szólt közbe Noriko. Ezen Súja egy kicsit meglepődött ugyan.
Noriko Kavadára nézett és folytatta:
– Mi is csináljuk veled.
Kavada kettejük arcát méricskélte, aztán felhúzta a vállát, leengedte, és közben egy mélyet sóhajtott.
Felemelte a fejét.
– Na, figyeljetek ide! – mondta. – Már mondtam talán korábban is, hogy ez az ország egy rakás szar, de jól meg van csinálva. Lerombolni nem könnyű. Illetve valószínűleg most nem is lehet. De én...
Elfordította a fejét, és az elfehéredett eget fürkészte a tetőn túl a lankadó esőben. Újra visszafordult Sújáékhoz.
– Régiesen szólva legalábbis borsot akarok törni az orruk alá. Bosszút állok. Ez csak a magam megelégedésére szolgál majd, de nem lesz rossz érzés.
Szünetet tartott, majd megismételte:
– Nem lesz rossz érzés.
– Pont ezért... – kezdett bele Súja, de Kavada felemelte a kezét, és félbeszakította.
– Hallgass végig!
Súja elhallgatott, mire Kavada újra beszélni kezdett.
– Arról beszélek, hogy meg fogsz halni, ha velem tartasz. Te pedig épp az előbb mondtad Norikónak, hogy menjetek együtt. Akkor tehát...
Norikóra nézett. Vissza Sújára.
– Neked ott van még Noriko. Védd meg őt, Nanahara! Ha valaki egyszer meg akarja sebezni, akkor harcolj! Legyen az ellenfél egy piti kis rabló, a Nagy Kelet-ázsiai Kibaszott Köztársaság vagy egy Mars-lakó.
Azután Norikóhoz fordult, és hozzá szólt nagyon kedvesen:
– Veled ugyanez a helyzet. Neked még ott van Nanahara. Védd meg őt, Noriko! Hülyeség fölöslegesen meghalnia.
Megint Sújára nézett.
– Érted? Nekem már nincs semmim. Ezért mondom, hogy már csak azért is megteszem, hogy én magam elégedett legyek. Ez más, mint a ti esetetekben.
A végén szigorúan beszélt. Az órájára nézett, megint bedobta a cigijét a pocsolyába, felállt, és kiment a tető alól. Nemsokára újra felhangzott a madárcsicsergés.
Amíg hallgatta, Sújának egy kínai rocker egyik dala jutott eszébe. „Nothing to My Name... Nincs nekem semmim...” A refrénje így szól: „Talán azt mondod, úgy is szeretsz, hogy a nevemen kívül semmim nincs.”
De mit akart azzal mondani Kavada, hogy semmije nincs neki?... Miután pontosan tizenöt másodpercig játszott a madárhívón, Kavada visszatért a tető alá, és leült.
Noriko halkan kérdezett tőle valamit.
– Nincs senki, akit szeretnél?
Igen. Súja is ezt akarta kérdezni.
Kavada kissé elkerekítette a szemét, majd egy mosolyfélét produkált.
– Nem akartam elmondani, de... – mondta, és nagy lélegzetet vett. – Nem is... Lehet, hogy mégis el szeretném mondani – folytatta.
Azután a nadrágja farzsebébe nyúlt, és kivette a bérletét. Egy gyűrött szélű fényképet húzott ki a tokból.
Mellette Noriko átvette, és Sújával közösen megnézték.
Kavada melltől fölfelé látszott rajta. Diákegyenruhában volt, a haja nagyjából olyan hosszú, mint most Sújáé, és nevetett. Kissé szégyenlős arccal, amit a mostani Kavadából nem nagyon nézne ki az ember. És a balján egy matrózblúzos lány volt. Szép fekete haja összekötve a jobb válla elé lóg. Erélyes lánynak tűnt, de nagyon vonzó volt a mosolya. A háttér egy főutca lehetett valahol. Páfrányfenyő, vagy valami hasonló utcai faféle, whiskyreklám, és egy sárga kocsi is belógott.
– Szép lány... – dicsérte meg Noriko.
Kavada az orra hegyét vakargatta.
– Tényleg? Objektíven szemlélve talán nem is annyira szép szerintem. De nekem nagyon szépnek tűnt.
Noriko a fejét rázta.
– Dehogyis, szerintem nagyon szép. Nagyon felnőttes. Ugyanannyi idős, mint te?
Kavada a fényképen lévőhöz hasonló, kicsit félszeg mosollyal válaszolt.
– Igen. Köszönöm.
Súja nézte ezt a két boldogan mosolygó arcot a képen, és gondolkozott. Mi van már? Nem is igaz, hogy nincs már semmid.
Csakhogy Súja megfeledkezett egy fontos dologról.
– Ő most Kóbéban van?
Súja kérdésére Kavada megint zavartan mosolygott. Nemet intett a fejével.
– Hát elfelejtetted, Nanahara? Én már részt vettem egy ilyen rohadt játékban. És én győztem.
Erre Sújának is leesett. Noriko is biztos rájött, mert egy csapásra megdermedt az arca.
Kavada folytatta:
– Egy osztályba járt velem. Nem tudtam segíteni Keikón.
Csend telepedett rájuk. Talán Súja végre tényleg megértette Kavada haragját. És annak mélységét.
– Most már érted, nem? – mondta Kavada. – Nekem már nincs semmim. De rengeteggel tartozik nekem ez az ország. Az ország, amelyik megölte Keikót.
Kavada újabb szál cigarettát tett a szájába, és meggyújtotta. Füst szállt fel belőle.
– Keikónak hívják? – kérdezte végül Súja.
– Igen. – Kavada néhányszor bólintott. – A boldogság gyermeke. Az elejét ugyanazzal a jellel írják, mint Jositoki nevét... – mélázott el Súja.
– Keikóval... – kérdezte óvatosan Noriko – együtt voltatok? Végig?
Kavada némán cigarettázott. Egy idő múlva megszólalt:
– Nem kellemes, ha ezt kérdezik tőlem.
Folytatta:
– Keiko vezetékneve Ónuki. Akkor a lány tizenhetestől mentünk sorba, de ez nem számít. Keiko előttem volt a névsorban. Hárommal hamarabb indult el.
Súja és Noriko szótlanul hallgatták.
– Én azt reméltem, hogy a közelben meghúzódva vár majd rám valahol. Hátha... De nem volt ott... Hát, végül is érthető. Ugyanaz volt a helyzet, mint most. Veszélyes a kijárat közelében ténferegni.
Beleszívott a cigarettájába. Kifújta.
– Én valahogy mégis megkerestem őt. Ugyanígy szigeten voltunk, de valahogy csak megoldottam.
Beszívta és kifújta a füstöt. Azután tovább beszélt:
– Elfutott.
Súja döbbenten nézett Kavadára. A borostás arc kifejezéstelen volt. Mintha szántszándékkal tenné ilyenné az arcát.
– Utána akartam menni... Akkor megtámadott valaki más. Azt valahogy elintéztem, de... Keikót elvesztettem szem elől.
Megint beszívta és kifújta a füstöt.
– Keiko nem bízott meg bennem.
Úgy tűnt, mintha pókerarcán a szeme sarka most megrándult volna az idegességtől.
– De én akkor is kerestem tovább. Amikor másodszor rátaláltam... halott volt.
Súja ebből megértette Kavada korábbi kétértelmű arckifejezésének okát. Amikor ő visszajött ide, és elmesélte, mi történt Ucumi Jukiéékkal. Mondta, hogy nem könnyű megbízni valakiben, mire Kavada azt válaszolta: „Igen. Nehéz. Nagyon nehéz.” Meg azt is megértette, miért mondta, hogy Szugimura Hiroki holtan is találhatja Kotohiki Kajokót, és hogy az sem biztos, Kajoko megbízik Hirokiban.
– Kérdezted, Nanahara – Kavada hozzá szólt, ezért Súja felemelte a fejét –, hogy miért bízom meg bennetek. Amikor először találkoztunk...
– Ja, igen – bólintott Súja. – Tényleg kérdeztem.
– Én azt válaszoltam, hogy mert olyan jó kis párocskának néztetek ki.
Ennyit mondott, és felnézett a tetőre. Amikor visszafordult, már kisimult az arca.
– Ez igaz is. Annak tűntetek. Ezért én feltétel nélkül, csak egyszerűen meg akartalak menteni titeket valahogy.
– Ühüm... – bólintott Súja.
Nemsokára Noriko szólalt meg:
– Biztosan... – Súja ránézett. – Biztosan... nagyon félt Keiko...
Össze volt zavarodva szerintem.
– Nem – rázta Kavada a fejét. – Én nagyon szerettem Keikót, de biztos nem bántam vele jól. Szerintem valami ilyesmiről lehetett szó.
– Dehogyis! – mondta Súja határozottan. Kavada felhúzott térde előtt összekulcsolt kézzel ült, és Sújára nézett. Kezében a cigaretta lágy, selyemfonálszerű füstöt eregetett.
– Félreértés volt. Egy semmi kis félreértés, biztosan. Ilyen rohadt egy játékban... Rosszul jöttek össze a dolgok, tuti. Így volt, nem?
Kavada megint egy mosolyszerűséget csikart ki magából.
– Nem tudom – mondta csupán. – Már nem tudom.
Kavada azután újra bevágta a csikket a pocsolyába. Kivette a zsebéből a madárcsalogatót.
– Ezt pedig... – kezdte. – Keiko városi gyerek létére furcsamód szeretett a hegyekben kirándulni. A rohadt játékra következő vasárnap el akart vinni engem madárlesre.
A piros madárhívót a jobb keze hüvelyk- és mutatóujja közé fogta, és a szeme elé emelte, mintha egy drágakőben gyönyörködne.
– Ezt tőle kaptam.
Mosolyogva nézett Sújára és Norikóra.
– Csak ez maradt. Az amulettem... Még ha nem is túl jó emlék.
Noriko kivárta, míg elteszi, majd visszaadta a fényképet. Kavada visszatette a bérlettokba, ahol volt, majd elrakta a nadrágzsebébe.
Azután Noriko szólította meg:
– Figyelj csak, Kavada! – Kavada felemelte a fejét, és ránézett. – Én nem tudom, hogy mit érzett akkor Keiko. De... – A nyelve hegyével kicsit megnedvesítette az ajkát. – De Keiko a maga módján biztos, hogy nagyon szeretett téged. Ha nem így lett volna... De hát azon a képen nagyon boldognak tűnik. Nem?
– ...Lehet.
– De igen – bólintott Noriko. – Ha én lennék a helyében... Én azt akarnám, hogy élj. Nem akarnám, hogy értem halj meg.
Kavada mosolyogva csóválta a fejét.
– Hát, ez ízlés dolga.
– De... – erősködött Noriko. – Ezt is vedd számításba. Hallod? Kérlek!
Kavadának meg-megmozdult a szája, mintha akarna még valamit mondani... Aztán vállat vont és nevetett. Bánatosan.
Közben megint ránézett az órájára, és kiment, hogy megszólaltassa a madárhívót.

[Maradt 4 fő]

73

Akkortájt állt el teljesen az eső, amikor Kavada hatodszor szólaltatta meg a madárhívót. Noha öt perccel hat előtt járt az idő, a korábbiakhoz képest hihetetlenül világos fények festették be a szigetet. A faágtetőt leszedték a falról.
Leültek a sziklafalhoz, ahol most látszott az ég a fejük felett, és Noriko megszólalt:
– Milyen szép idő lett!
Súja is, Kavada is bólintott.
Lágy szellő borzolta a leveleket.
Kavada megint a szájába tett egy cigarettát, és rágyújtott.
Súja nézegette Kavada profilját, és egy jó darabig rágódott, hogy megszólaljon-e vagy sem. Végül úgy döntött, hogy igen.
– Kavada!
Kavada szája sarkából lógott a cigaretta. Felemelte a fejét.
– És te? Te mi akartál lenni?
Kavada felröhögött, miközben kieresztette a füstöt.
– Orvosnak készültem – mondta. – Mint az apám. Azt gondoltam, hogy ha orvos leszek, még ebben a rohadt országban is érezhetem majd, hogy hasznára vagyok az embereknek.
Ettől Súja egy kicsit lendületet kapott.
– Hát akkor miért nem leszel az? Megvan hozzá a tehetséged.
Kavada leütögette a hamut a cigarettájáról, és a fejét rázta, mint aki már lezárta magában ezt az ügyet.
– Kavada! – szólalt meg újra Noriko.
Kavada hozzá fordult.
– Ugyanazt mondom el még egyszer. – Noriko felemelte a tekintetét a narancssárgában játszó égre, és folytatta: – Ha én Keiko lennék, biztos ezt mondanám neked: Élj! Beszélj! Gondolkozz, tevékenykedj! Néha hallgass zenét is... – Egy pillanatra elhallgatott, majd így folytatta: – Nézelődj, hatódj meg! Nevess sokat, de néha sírj is! Ha pedig találsz egy helyes lányt, udvarolj neki, és szeressétek egymást...
Olyan volt, mint egy vers. Egészen olyan.
Súja gondolkozóba esett Noriko szavain. A szavaknak a zenéhez hasonlóan óriási erejük van.
Kavada némán hallgatta.
Noriko folytatta:
– ...Akkor leszel igazán az, akinek én szerettelek.
Azután Kavadára nézett, és feszengett egy kicsit, de így szólt:
– Így gondolnám, ha én lennék Keiko.
Hosszú lett a Kavada kezében lévő cigaretta hamuja.
Súja szóra nyitotta a száját.
– Hallod, Kavada. Úgy is megtalálhatod a módját, hogy tönkretedd a rendszert, ha életben maradsz. Lehet, hogy kis kerülővel, de találsz megoldást.
Súja tovább folytatta:
– Jól összebarátkoztunk, nem? Rossz lenne nélküled. Menjünk együtt az Egyesült Államokba!
Kavada jó hosszan hallgatott. Aztán észrevette, hogy a filterig leégett a cigarettája, és eldobta.
Sújáékra emelte a tekintetét. Valamit elkezdett mondani.
Súja arra gondolt, hogy igen, gyere velünk, Kavada! Örökké együtt maradunk, hiszen egy csapat vagyunk.
– Hahó!
Már egészen ismerőssé vált hangján Szakamocsi jelentkezett.
Súja kapkodva jobb kézzel felemelte a bal karját, és megnézte az óráját. A sár lepte számlapon hat óra volt, a másodpercmutató épp az ötödik vonáson haladt keresztül.
– Jól hallotok, gyerekek? Már csak kevesen vagytok. Nos, akkor sorolom a halottakat. A fiúk közül...
Súja már végiggondolta. Fiúk már csak négyen maradtak, Súja, Kavada, Szugimura, Kirijama. (Persze lányok is csak négyen: Noriko, Kotohiki Kajoko, Szóma Micuko, Inada Mizuho.) Kirijama nem hal meg olyan könnyen. És Hiroki jelet küldött nekik. Fiú elvileg nem halt meg. Csakhogy...
– Csak egyvalaki halt meg. A tizenegyes számú Szugimura Hiroki.
Súja szeme elkerekedett.

[Maradt 4 fő]

Negyedik rész – A finálé

74

– Aztán most jönnek a lányok. Hű, de sok! Egyes, Inada Mizuho. Kettes, Ucumi Jukie, nyolcas, Kotohiki Kajoko, kilences, Szakaki Júko, tizenegyes, Szóma Micuko, tizenkettes, Tanizava Haruka, tizenhatos, Nakagava Juka, tizenhetes, Noda Szatomi és tizenkilences, Macui Csiszato.
Találkozott a tekintetük Norikóval. Noriko sűrűn pislogott. Jukiéékról már tudta, de Hiroki is, Kajoko is? És Szóma Micuko és még Inada Mizuho is. Egyszóval... csak ők és Kirijama maradtak?
– Ez nem lehet... – csúszott ki Súja száján. Nem hallottak lövéseket, miután a füstjel felemelkedett. Vagy Hirokit valami késfélével ölték volna meg? Vagy rosszul hallotta, amit most Szakamocsi mondott? Csöngött a füle?
Nem hallotta félre. Szakamocsi folytatta:
– Igen, igen. No, így már csak négyen maradtatok. Halljátok? Kirijama. Kavada. Nanahara. Nakagava. Ügyesek voltatok. Büszke vagyok rátok! Kérem szépen, akkor most mondom az új tiltott zónákat.
Mielőtt Súja nekiállhatott volna lejegyezni őket, Kavada megszólalt:
– Pakoljatok!
– Miért? – kérdezett vissza Súja, de Kavada sürgetőn intett a kezével.
Szakamocsi beszél tovább. – Hét órától, kérem, a...
– Ne totojázz! Kirijama az. Előfordulhat, hogy megtudta valahonnan, hogyan akarta felvenni velünk a kapcsolatot Szugimura. Lehet, hogy végig Kirijamának küldtük a jeleket.
Erre Súja gyorsan felállt. Noriko felvette a vállára a saját hátizsákját.
Szakamocsi még szinte végig sem mondta, hogy „No, akkor igyekezzetek szépen. Már nincs sok hátra”,amikor Súja meglátta, hogy Kavada hirtelen a „védelmi rendszerére” – egy vékony fa törzsébe hasítékot készített, és abba fonalat szorított – kapja a tekintetét.
A fonalak egyike akkor vált el az esőtől nedves fatörzstől.
– Hasalj! – üvöltötte Kavada, és ugyanabban a pillanatban felhördült az a kopogó hang. Közvetlenül Súja és Noriko lehajtott feje fölött tűzvirágok nyíltak a sziklafalon, és a kivésett kődarabok a fejükre hullottak.
Kavada lehajolva felemelte az UZI-t, és belőtt a bozótba.
Talált vagy nem, mindenesetre Kirijama (ki más lenne?!) nem lőtt vissza.
– Erre, gyorsan! – szólt Kavada. Sújáék hárman nekiindultak a sziklafal menti déli oldalon, ellenkező irányba, mint ahonnan Kirijama lőtt.
Ahogy kiértek annak a sziklafalnak a túloldalára, ahonnan Kavada végig jelzett a madárhívogatóval, megint lövéseket hallottak a hátuk mögül. Nem talált, Sújáék gyorsan bevetődtek a bozótba.
A földön egy derékig érő mély, szűk egy méter széles hasadék volt a sziklában. Az alján föld és falevelek gyűltek fel, és hosszan kanyargott le délnek. Súja nem is tudta, hogy ez itt van, de Kavada biztos ezt is számításba vette, amikor a helyet kiválasztotta. Teljesen olyan volt, mint egy természetes lövészárok. Kavada nógatására Súja is és Noriko is beleugrottak. Kavada hátrafelé fordulva lőtt egy sorozatot az UZI-ból, majd utánuk jött. A Kavadáétól eltérő fegyverropogás hangzott fel megint, és kettétört a sziklahasadék szélén gyökeret vert vékony fácska törzse, közvetlenül Súja feje mellett.
– Fussatok! – kiáltotta Kavada, és Sújáék nekiindultak a hasadék alján. Sújának egyszer beakadt a lába egy ott heverő száraz faágba, de valahogy visszanyerte az egyensúlyát, és ment tovább Noriko nyomában. A háta mögött a két fegyver hangja váltogatta egymást.
Hirtelen az előtte futó Noriko megállt, mintha valami elütötte volna, feljajdult, és a földre kuporodott. Súja éppen fordult volna hátra Kavada felé, de gyorsan odafutott Norikóhoz. Belerúgott valamibe vajon?
Nem. Noriko felnézett rá. A bal szeme alatt felhasadt az arca, és ömlött belőle a vér. A jobb kezét is elvághatta, mert lazán szorított ökléből is csöpögött a vér. A browningja leesett a lábához.
Súja jobb kezét Noriko vállára tette, nézte a levegőt, és éppen arcmagasságban talált egy vékony, hajlított drótot kifeszítve. Más kérdés, hogy egyáltalán honnan szerezhette (feltehetőleg szétbontott valamit, amelyet ez a drót rögzített), de Kirijama még azt is kiszámította, hogy Sújáék keresztül fognak itt haladni, amikor menekülnek. Mivel Súja magasabb volt, biztos, hogy egyenest a nyakába hatolt volna a drót. Noriko megúszta, de nem kellett hozzá sok, hogy rámenjen a szeme.
Súja agyát elborította a düh. Nem tudni, hogy kiféle-miféle ez a Kirijama. „Ő csak választ” – mondta Kavada. Nem tudni, hogy abnormális vagy normális, zseni-e vagy őrült, de hogy jön ahhoz, hogy megsebezze Norikót?... Kinyírom!
Hogy felállítsa Norikót, betűzte a CZ75-öst a nadrágjába, és felvette a browningot, majd ugyanazzal a kezével átkarolta Noriko vállát. Noriko dülöngélve kezdett felállni.
Kavada lövöldözve utolérte őket. Lepillantott kettejükre, majd gyorsan rátalálhatott a tekintetével a drótra, mert látszott, hogy összeszorítja a fogát. Rögtön visszafordult hátra, és Súja látta mögötte, hogy a hasadék szélén beugrik az egyenruhás Kirijama.
– Fejeket behúzni! – mondta Kavada Sújáéknak lövés közben.
A kacskaringós hasadék oldalában Kirijama fedezékbe húzódott a géppisztolyával, és azt az ívet követve Kavada lövedékei kifaragták a sziklát. Felporzott a föld.
– Futás! – mondta még egyszer Kavada. Súja felkarolta Norikót, átbújtak a drót alatt, és nekiindultak. Kicsit visszavettek a sebességből, hátha máshol is van még drót kifeszítve.
Súja pocsékul érezte magát. Ha mindkét kezét tudná használni, akkor onthatná Kirijamára a lövedékeket, miközben Norikót támogatja.
Kavada megállás nélkül lőtt, és közvetlenül mögöttük jött. Másrészt viszont Kirijama is visszalőtt, és lassanként haladt előre.
A szakadék jó ötven-hatvan méter után abbamaradt. Súja Noriko előtt kipattant belőle. Megfogta Noriko ép bal kezét, és kihúzta. Noriko nem adta jelét, hogy bármije is fájna, de az arca bal fele már csurom vér volt.
– Ne álljatok meg!
Kavada hangja beleolvadt a lövésekébe. Súja kézen fogva behúzta Norikót az előttük lévő bozótba.
Keresztülvágtak rajta, és egy hegyhez tapadó ház kertjéhez értek. Régi földszintes épület volt. A bejárata előtt, közvetlenül a bekötőút mellett egy fehér kisteherautó állt. A platóján, ki tudja, miért, egy ősrégi mosógép és egy szintén nem mai hűtőszekrény feküdt az oldalára borítva. Talán éppen a szeméttelepre készültek vele.
– Be a kocsi mögé! – hallották megint a hátuk mögül Kavada hangját. Súja és Noriko kéz a kézben futottak az esőtől latyakos földön, be a teherautó mögé.
Mire Kavada is bevágódott, Súja leültette Norikót, és célra tartotta a browningot. Fel-feltűnt a bozótban a fekete árny. Arrafelé lőtt sorozatosan. A bal vállában, amelyikben benne maradt a golyó, erős, gyűrűző fájdalomként érezte a visszarúgást, de most nem lehetett ilyesmivel foglalkozni.
Kavada közben kicserélte az UZI tárját, és odanyújtotta Sújának.
– Lőj! Ne engedd közelebb jönni! – mondta.
Súja letette a browningot a lábához, elvette az UZI-t, és még egyszer tüzelni kezdett arra, amerre Kirijamát látta.
Kirijama nem lőtt. Súja csak a fejét dugta ki a csomagtér felett.
Noriko mellé állt. Vérző jobb kezében erősen markolta a browningot, amelyet Súja letett a földre.
– Jól vagy, Noriko? – kérdezte Súja, miközben a bozótot figyelte, nem mozdul-e meg Kirijama.
– Igen – válaszolta Noriko.
Súja vetett egy pillantást Norikón túl Kavadára. Kavada a nyitott ajtón át bekúszott a vezetőülésre a felsőtestével, és valamit matatott.
Hirtelen brummogó hang kíséretében remegni kezdett a teherautó, amelynek Sújáék támaszkodtak. Hamarosan halkabb berregésre váltott, és ettől a kis mozgástól már elkezdtek lecsurogni a kocsit borító vízcseppek.
Kavada kidugta a fejét.
– Szálljatok fel! Elmegyünk! Noriko, gyorsan!
Noriko Kavada segítségével bemászott a teherautóba. Utána Kavada bepattant a vezetőülésre.
– Nanahara! Az anyósülésre! – kiáltotta Kavada, és a kocsi tolatni kezdett. Kavada úgy farolt, hogy a hátulját fordítsa arra, amerre Kirijama volt, és ugyanazzal a lendülettel meg is fordult, így az anyósülés Súja oldalára került. Noriko kinyitotta az ajtót.
Amikor Súja kinyújtotta a jobb kezét, hogy felszálljon, az a bizonyos fegyverropogás hallatszott, csak most kongó hang kísérte. Súja orra előtt kilyukadt a szűk kis kabin plafonja, és a keresztülhaladó lövedék belülről átvitte az ablakot, pont Kavada orra előtt. Súja a teherautóhoz simult, és már észre is vette. Felfordította az UZI-t, és meghúzta a ravaszt. A házat körbeölelő hegyoldalon, a bozótban, megint visszahúzódott a fekete árny. Kirijama fentről kerülte meg őket.
Súja nem késlekedett, beugrott a helyére. Abban a pillanatban Kavada elindította a kocsit. A burkolatlan bekötőút felé indultak. Megint felhangzott a géppisztoly hangja, és a platón lévő mosógépről leszakadt a cső. Kígyóként tekeregve felrepült, majd leesett a kocsi mögé, és hamar el is tűnt valahol az úton.
A fegyverropogás megszűnt.
– Noriko, minden rendben? – kérdezte Súja. Noriko közte és Kavada között ült, és tűzpirosra festődött arccal bólintott. A teste feszült volt, és a kezében még mindig szorosan fogta a browningot. Súja a jobbjából a térde közé tette az UZI-t, kivette a zsebéből a fejkendőjét, és letörölgette Noriko arcát. A sebből kilátszott a rózsaszín hús, és rögtön újra elöntötte a vér. Ez a seb... Lehet, hogy nem tűnik el valami hipp-hopp kis műtéttel. Noriko pedig lány...
– A rohadt életbe! – Súja Kavadára nézett, aki kormányzott. – Ez már sokkal korábban ott volt a környéken, és kiszámította, hogy merre fogunk menekülni!
Kavada azonban tagadólag rázta a fejét. Az út összevissza kanyargott, Kavada gyors ütemben kapkodta a sebváltót, miközben válaszolt:
– Pontosan nem tudhatta. Csak a legeslegvégén tudta meg. Különben már Szakamocsi híradója előtt meg kellett volna jelennie. Mi azt hisszük, hogy Szugimura, nyugodt lélekkel várunk rá, ő pedig könnyedén végzett volna velünk. Nem tudta, hogy hol vagyunk, és azzal a dróttal ütötte el unalmában az időt az én madárhívogatásom szüneteiben. Felteszem, hogy nem csak oda rakott.
Tényleg – gondolta Súja. Lehet, hogy így volt. Az időt kellett elütnie, de emiatt sebesült meg súlyosan Noriko.
– Noriko, mutasd a jobb kezed!
Erre Noriko végre elengedte a fegyvert (a markolata is tiszta piros volt), és odanyújtotta a jobbját Sújának. Kis, törékeny keze volt. A kisujja és a gyűrűsujja közötti részen átlósan befelé jócskán be volt szakadva. A fegyvermarkolat csúszásgátló mintázatának megfelelően a vér hálómintát rajzolt a kezére. A drót előbb Noriko arcát, majd a kezét sérthette fel akkor, amikor elesett, és önkéntelenül is kinyújtotta. Lehet, hogy azért úszta meg csak ekkora sebbel, mert a kezében volt a pisztoly.
Súja be akarta kötözni a fejkendővel, de eszébe jutott, hogy a bal kezét nem tudja használni.
– Hagyd, majd megcsinálom magamnak! – mondta Noriko, elvette Sújától a kendőt, bal kézzel rázogatva kibontotta, és rátekerte a jobbjára. Behajtotta a szélét, és rögzítette, majd újra megfogta a browningot.
A lövésnyomokkal tarkított szélvédő előtt hirtelen kitárult a tér. Leértek a hegyről. Az alkonyodó ég és a hegy zöldje közé szorítva szántóföldek terjeszkedtek a síkság irányában.
Sújának eszébe jutott valami, és szólt:
– Kavada! A tiltott zónák...
– Ne aggódj, figyelek – válaszolt Kavada előrenézve. – Te meghallgattad? Héttől a B9, kilenctől az E10, tizenegytől az F4. Add hozzá a térképhez!
Súja is emlékezett rá nagyjából. Elővette a zsebéből a tiszta rongy térképet, a nagy zötykölődésben kinyitotta a térdén, és ceruzával belefirkantotta őket.
A teherautójuk elhaladt egy ház mellett, és rátért egy ugyanolyan széles, de ezúttal kibetonozott útra. A szántóföldeken túl a déli hegy látszott. Jobbra egy alacsony domb nyúlt be az északi hegy felől. Balra, kétszáz méterre tőlük egy ház állt. (Arrafelé már tiltott volt a terület.) Tőlük viszonylag balra még kettő. Azokon túl is szórványosan épületek, egészen a sziget keleti partján fekvő településig. Előttük, egy alacsony domb takarásában az a szántóföld terült el, ahol először találkoztak Kirijamával. Egy következő domb mögött az iskola állt, de az innen nem látszódott.
Kavada visszavett a sebességből, és úgy haladt tovább. Előttük lent élesen kirajzolódott a szigetet kelet-nyugati irányban kettészelő vastag út.
Átvágtak a szántóföldeken, és hamarosan elértek az úthoz. Kavada eltekerte a kormányt, majd vissza, és megállította a kocsit az út közepén. A motor ment tovább. A repedt első szélvédőt Kavada ököllel beverte, és úgy, ahogy van, kinyomta a kocsi elejére a keretéből. Csörrenés hallatszott.
– Nézd meg a térképet! – mondta Kavada, kezét újra a kormányra helyezve. Súja újra kézbe vette a térképet. – Emlékeim szerint ez az út kelet felé még végig járható. Nem tévedek?
Súja Norikóval közösen ellenőrizte a térképen.
– Aha, igen... De utána az F4 tizenegytől lezárul.
– Az nem érdekes – mondta Kavada az előtte lévő tájat szemlélve. A fekete, esőáztatta aszfalt a két oldalát keretező fehér vonalakkal egyetemben nyílegyenesen folytatódott előre. – Tehát akkor ez az út a keleti településig járható?
– Igen. A kanyarig. Addig oké.
Kavada ennek hallatán bólintott.
Súja kidugta a fejét az ablakon, és visszanézett arra, amerről jöttek.
– Kirijama...
Kavada most végre Sújához fordult.
– Jön. Nem fordulhat elő, hogy nem jön. Nézd meg jól...
Még be sem fejezte, amikor azon a hegyről levezető úton, amelyiken ők jöttek, egy autó jelent meg a kanyarban. Egy kopott sárgászöld színű, régi kisbusz. Súja felismerte, hogy az egyik háznál állt, amely mellett eljöttek.
Kavada az oldalsó visszapillantó tükör segítségével megnézte, majd azt mondta:
– Na látod!
Gyorsan közeledett feléjük, már Súja is jól látta, hogy a vezetőülésen Kirjama ül, amikor az arca előtt hirtelen lángnyelvek csaptak elő. Súja behúzta a fejét az ablakból. A lövedékek eltalálták a kisteherautót valahol, csak úgy kongott az egész. Kavada sebességet váltott, a kocsi belehúzott. Kelet felé tartottak a széles úton.
Súja megint kihajolt a felsőtestével az ablakon, és Kirijama kisbusza már rá is hajtott ugyanerre az útra. Súja meghúzta az UZI ravaszát. Mintha a kisbuszba beleköltöztek volna Kirijama reflexei, elmozdult jobbra, és kikerülte a lövést.
– Pontosan célozz, Nanahara!
Már Kavada szavai alatt is gyorsult Kirijama járgánya, és a nyomukba ért.
– Kavada! Nem tudsz gyorsabban menni?
– Ne aggódj már annyira! – mondta Kavada, miközben komótosan mozgatta jobbra-balra a kormányt. Biztos el akarta kerülni, hogy eltalálják a kerekeket. Kirijama megint lőtt, Súja behúzta a fejét. Úgy tűnik, ő is kitörte az első szélvédőt, hogy könnyebben célozhasson. Súja rögtön újra kidugta a fejét, és Kirijama felsőtestére irányítva húzta meg a ravaszt. Ő megint elkapta a kormányt, és kikerülte. Szinte be sem húzta a fejét. A hüvelykivető nyílásból már nem repült ki semmi, az UZI elsütőszerkezete kattant egyet, vagyis elfogytak a lövedékek.
Kavada Norikón át odanyújtotta a tartalék tárat. Mielőtt még Súja átvehette volna, Kirijama kocsija a közvetlen közelükbe ért. Súja elővette a nadrágja elejéből a kilenc milliméteres CZ75-öt, és lőtt. Kirijama fel sem vette, csak nyomult egyre közelebb.
– Azta’! – mondta Kavada. A profilján mosoly jelent meg. – Ha azt hiszed, hogy felveheted velem a versenyt autóvezetésben, akkor nagyon naiv vagy!
Abban a pillanatban Kavada félrerántotta a kormányt, és bal kézzel felhúzta a kéziféket, amitől Súja testére is nagy nyomás nehezedett. Akárcsak a filmbeli autósüldözésekben, a kisteherautó keresztbe fordult az úton.
Kirijama busza még forgás közben karnyújtásnyi távolságba ért. A vezetőüléséről a jól megszokott kopogó hang kíséretében lángcsóvák lövelltek feléjük. Noriko feje előtt elszállt a belső visszapillantó tükör.
– Lebukni! – kiáltotta Kavada. Súja hallotta, de azelőtt még rálőtt Kirijamára a CZ75-össel. Csoda, hogy nem találták el Súját Kirijama géppisztolyának lövedékei, de Súja sorozata sem érte el Kirijamát.
A teherautó első lökhárítója súrolta a kisbusznak a bal elejétől az ajtóig tartó részét, ahogy elmentek egymás mellett, és Súja testközelből látta Kirijama Kazuo változatlanul hideg tekintetét.
Csikorogtak a kerekek a vizes aszfalton, amikor végre a teherautó megállt... Mire megállt, már felcserélődött az üldöző és az üldözött pozíciója. Kavada nemcsak kikerülte Kirijama kisbuszát, hanem háromszázhatvan fokos fordulatot is csinált. Kirijama most előttük volt. Kavada késlekedés nélkül sebességet váltott, és elindította a kocsit. Meglepően nagy energiával felzúgott a motor, és megint közelebb került Kirijama kisbuszának hátulja, pedig már távolodóban volt. Kirijama hátranézett.
– Lőj, Nanahara! Ameddig csak van mit! – kiáltotta Kavada, de nem is kellett volna, mert Súja ész nélkül húzogatta az új tárral ellátott UZI ravaszát, és teljesen automatára kapcsolta. Látta, hogy a forró hüvelyek Noriko felé potyognak, de nem tudott foglalkozni vele.
Kitört a kisbusz hátsó szélvédője. A csattanással egy időben felnyílt a hátsó ajtaja, azután a jobb kereke nagy, robbanó hangot hallatva kidurrant. Eddigre elfogyott a töltény, de a kisbusz megdőlt, és a padka felé csúszott.
Kavada beletaposott a gázba. Egy lendülettel a kisbusz bal oldalához vitte a kocsit, megrántotta a kormányt, és nekiverte a jobb oldalát.
Ezzel Sújáékat is nagy ütés érte, de Kirijama busza nem úszta meg annyival. Elvesztette felette az uralmat, az út jobb oldalán száguldott tovább, majd kirepült az útpadkáról. Egy pillanat múlva az alacsonyabban fekvő szántón landolt, és nagy hanggal belefúrta az orrát a földbe. Valami repceszerű növényt szórt szét a levegőbe, és megállt.
Kavada hirtelen a fékre taposott, és a kisbusz mellett állította le a teherautót, hogy pont a tetejére lehetett látni.
– Add ide a fegyvert, Nanahara! – mondta Kavada, és Súja odaadta az UZI-t. Kavada megtöltötte a tárat, kinyúlt az ablakon, és meghúzta a ravaszt a kocsi felé, amelyben még benne volt Kirijama. A keze fel-le remegett a fegyverrel együtt. Súja helyéről is lehetett látni, hogy a kisbusz megtelik lyukakkal.
Kavada újra tárat cserélt, és tovább lőtt. Újabb tárat rakott be, és azt is kiürítette. Közben Noriko a sebesült kezével töltögette a lövedékeket a kiürült tárakba, Kavada kivárta, átvette őket, és újra lőtt. Noriko egymás után töltött. Súja kissé felemelkedve hol Norikót, hol Kavada kezét, hol pedig a célba vett kisbuszt nézte.
Ez még egyszer, majd még egyszer és még egyszer megismétlődött.
Az UZI töltényei kilenc milliméteresek, Súja CZ75-öse és Noriko browningja szintén, így a végén azok töltényeit is betöltötték.
Végül az UZI elsütőszerkezete egy utolsót kattant, azaz az UZI kiürült. Nem volt több töltényük. Kavada behajlított könyökkel tartotta az UZI-t, amelynek rövid csöve végéből kék füst szállt fel, és a teherautó szűk kabinját betöltötte a puskaporfüst szaga. Hányat lőhetett Kavada? Az UZI-hoz, amelyet Súja Jukiééktól hozott el, öt tartalék tár és nagyvonalúan mellékelt töltények tartoztak. Ahhoz jött még a CZ75 és a browning adagja: simán megvolt kétszázötven. Vagy háromszáz. Sújáék felől nézve baloldalt látszott a kisbusz anyósülésének bal széle és a kocsi teteje. Szabályosan olyan lett, mint egy méhkaptár. Hálóra, vagyis inkább gépjármű formájúra készített kalitkára hasonlított.
Az ég egészen narancsszínű lett. Nem volt idejük nézegetni, de a sugarak szögéből ítélve nyugaton gyönyörű naplemente lehetett.
– Elintéztük? – kérdezte Súja. Kavada szóra nyitotta a száját...
A kisbusz megmozdult. Hátrafelé. Egy lendülettel átvágott a szántó szélén, és farral feltolatott az útpadkára. Újra Sújáék mögé.
Súja megdöbbent. Az sem volt semmi, hogy még működött a kocsi motorja, de az aztán végképp, hogy Kirijama Kazuo élt még, és tudott vezetni. Kavada a siker reményében az összes töltényüket belelőtte, erre Kirijama még... még él!
A szitává lőtt motorháztetőn túl, a vezetőülésnél alulról előbukkant Kirijama felsőteste, mint egy krampusz a varázsdobozból. A géppisztolyával együtt. Fegyverropogás hallatszott, és elszállt a Noriko feje feletti kis ablak. Egyúttal a mellette lévő vaslapon is keletkezett két lyuk. Hazai gyártmányú vékony karosszéria, inkább az a meglepő, hogy eddig nem lyukadt ki, gondolta Súja. De lehet, hogy ez a platón fekvő mosógépnek és hűtőszekrénynek köszönhető. Sőt lehet, hogy ezek pont azért voltak rajta a kocsin, mert Kavada számított erre a helyzetre.
– A francba!
Kavada sebességbe kapcsolt és elindult.
– Lőj, Nanahara! Vágj vissza neki!
Kirijama busza azonnal megindult, és követte Sújáékat, Súja pedig megállás nélkül húzogatta a CZ75-ös ravaszát. Kirijama is visszalőtt.
A lövés közvetlenül Súja arca mellett csapódott be, és a teherautó acélkeretéről szikrák pattogtak.
Hamarosan elfogyott a lövedék. Súja kicserélte a tárat, és tovább lőtt. Lövés közben eszmélt rá, hogy nincs több töltény. Ha ez elfogyott, már csak Noriko browningja és annak csupán egy tartalék tárja marad, az minden.
Amíg tétovázott, Kirijama lőtt. A géppisztoly hangja szólt. A platójukon lévő hűtőről megint szikrák repkedtek. A mélyhűtő kis ajtaja kinyílt és leesett.
– Kavada! Nincs több töltény!
Kavada nyugodtan kormányzott.
– Neki sem okés már a géppisztolya. Nincs ideje újratölteni a tárba.
Ez így is volt, mert most egyes lövések sorozata következett. Koppanás, puffanás, és úgy látszott, mintha Noriko válla mellett közvetlenül felrobbant volna az ülés.
– Noriko! Húzd össze magad! – mondta Súja, jobb karjával kinyúlt az ablakon, és Kirijama felé lőtt, akinek most pisztoly volt az egyik kezében. Elfogyott a töltény. Elvette Norikótól a browningot.
Lőtt.
A kocsitól balra előre, egy ház és egy szántóföld között, romba dőlt, szénné égett raktárszerűség volt. Az az épület lehet, amelyről Kavada mesélte, hogy éjjel a robbanás hangja után felgyulladt. És a sziget keleti szélén lévő településre vezető kanyarig már nincs szinte kétszáz méter sem.
– Hé, Kavada, arra már...
– Tudom – válaszolta, és balra tekerte a kormányt. Súja alatt a teherautó bal fele felemelkedett, de valahogy visszazökkent, és behajtott a burkolatlan útra. Ez az északi hegyre vezető, megint csak a szántóföldek között kanyargó út volt. Kirijama a buszt pontosan kormányozva követte őket.
Súja célzott és lőtt. Kirijama behúzta a fejét, és visszalőtt egy sorozatot. Most Kavada feje mellett lyukadt ki a fémlemez.
– Nanahara! Lőj, amíg el nem fogy a töltény! Ne hagyd, hogy ő lőjön!
Kavada a kormányra borulva beszélt. Súja észrevette, hogy kiszakadt Kavada egyenruhájának ball válla, és folyt belőle a vér. Eltalálta Kirijama egyik lövése.
Súja belekezdett, hogy „De...”, aztán mégis kihajolt az ablakon, és lőtt. Lehet, hogy Kavada újra a hegyre akar menekülni. Akkor pedig addig nem szabad lőni hagyni Kirijamát. Ha szerencséje van, még le is...
Lőtt.
Aztán végül a browning kinyílt. Kifogyott belőle a töltény.
Előttük magasodott a hegy. Ismerős a táj. Rejtélyes módon egy betontégla kerítéssel körbevett ház. És szántótföld. Abban pedig egy traktor.
Súja felismerte. Ez az a hely, ahol először vívtak meg Kirijamával.
Csak most az ellenkező irányból látják.
– Kavada, már nincs több töltény! Felmenekülünk a hegyre?
Mintha Kavada profilján mosoly futott volna át.
– Ha csak töltény kell, az van – mormogta. Súja nem értette, csak a homlokát ráncolta.
A teherautó letért a házhoz vezető útról, és ráhajtott a szántó szűk töltésére. Elmentek a traktor mellett. Azon túl már nagyon keskeny az út, autó nem tud rajta menni.
Kavada nem törődött ilyen apróságokkal, behajtott. Kirijama hajszálpontosan tartotta a követési távolságát, alig húsz métert. A vezetőülésről újabb lövések érkeztek.
A kisteherautó bevette magát a szántóföldre, és megállt. Súja ülése Kirijama felé fordult. Kavada kirúgta az ajtót, és kiabált.
– Szálljatok le, ezen az oldalon! – Kipattant a kocsiból.
Súja megsürgette Norikót, és behúzott fejjel követte. Hátranézett. Kirijama kocsija közeledik...!
Egy durranás hallatszott közvetlen közelről.
Kirijama kisbuszának bal első kereke elszállt. Már alig tíz méterre volt csak Sújáéktól.
A busz lassan elvesztette az egyensúlyát, és mint egy nagy hullámmal küzdő szörfdeszka, az égbe emelte az orrát az út bal oldali, magasabban fekvő töltése mentén. A következő pillanatban a tetejével lefelé felborult a szántón.
Viszont a vezetőüléséről kiugrott egy fekete árny, mikor még meg sem állt teljesen az autó. Pördült egyet, és feltérdelt: Kirijama volt.
Puffanásokkal együtt szikrák törtek elő a keze irányából. Ugyanakkor még egyszer az a durranás.
Súja még a teherautóban volt, hátrafelé fordult, és az anyósülés ablakán keresztül látta. Kirijama Kazuo teste középen meghajlott és hátrarepült.
A háta a szántóföldnek csapódott. Meg sem mozdult.
Sújának Motobucsi Kjóicsi halálát jutatta eszébe. A kolbászgyári szemetes hasat. Most elég nagy volt a távolság, nem látta jól, Kirijama hasa milyen lehet. Annyi sörétet kapott viszont, hogy nem maradhatott életben.
Aztán Súja végre leszállt a teherautóról... Látta, mint már sejtette is, hogy Kavada azt a bizonyos shotgunt (amelyet ő dobott el a szántóföldön, amikor Kirijama elől menekült) tartja a kezében, és lassan feláll a teherautó platójának árnyékából.
„Hacsak töltény kell, az van.” – Kavada felszedte a shotgunt, amelyet Súja eldobott. Egy pillanat alatt betöltötte a még nála lévő, hozzá való töltényeket (csak kettőt, mert ennyi idő alatt többre nem volt ideje), és lőtt. Pontosan telibe kapta Kirijamát.
– Már a legelején... – mondta Kavada lassan – elpuskázta a lehetőséget, hogy váratlanul ránk támadhasson. Az lett a veszte. Nemhiába vagyunk mi hárman.
Azután nagyot sóhajtott. Feltette a teherautó platójára, a hűtő mellé a shotgunt, és egy doboz Wild Sevent vett elő a zsebéből. Kivett egy szálat, és meggyújtotta.
– Vérzel, Kavada. – Noriko Kavada jobb vállára mutatott.
– Ja. – Kavada rápillantott a sebre, aztán elmosolyodott. – Nem nagy cucc.
Kifújta a füstöt.
Egy durranás hallatszott, és Kavada teste dőlni kezdett. Kiesett a szájából a Wild Seven, és a füst tovaszállt az égbe. Borostás arca elfintorodott. Szeme üresen meredt valahova Súja lába környékére.
Akkor látta meg Súja, hogy Kavada mögött, az alacsonyabban fekvő szántóföldön Kirijama Kazuo felült, és a jobbjában egy pisztolyt tart. Él! Pedig a hasába kapott egy lövést a shotgunból, és elrepült!
Kavada teste lassan lehanyatlott. Kirijama Sújára irányította a pisztolya csövét. Súja rájött, hogy a teste, csakúgy, mint Kavadáé, teljesen takarás nélkül van. És nincs nála fegyver. Illetve töltény. Nincs annyi ideje, hogy a platón fekvő shotgunt újratöltse. Még véletlenül sincs annyi ideje.
Legalább tíz méterre volt tőle Kirijama pisztolyának kis csöve, de számára óriási csatornának tűnt. Fekete lyuknak, amely mindent magába szív.
Durranást hallott, és behunyta a szemét. A melle tájékán úgy érezte, valami belehatol, és arra gondolt, hogy meghalt.
Kinyitotta a szemét.
Nem halt meg.
A lemenő nap narancssárga sugaraiban Kirijama Kazuo orra mellett egy piros pont látszott. Kiesett a kezéből a pisztoly. A teste rögtön hátrahanyatlott újra. Eldőlt.
Súja lassan balra fordította a fejét. Noriko állt ott, két kézzel tartotta a Smith & Wesson 38-as revolvert.
Ja, tényleg. Miközben Kavada a shotgunt töltötte, Noriko betette a maradék Special töltényt a 38-asba, amelyet Súja eldobott.
Noriko keze, benne a fegyverrel, remegett.
– Huh! – hallatszott Kavada hangja. Súja még ki sem nyújtotta a kezét, hogy segítsen, már fel is állt.
– Jól vagy? – kérdezte gyorsan Súja.
Kavada nem válaszolt, felvette a shotgunt, töltényt vett elő a zsebéből, és belerakta, de közben már ment is Kirijama felé. Pontosan két méterre tőle megállt, és a fejére célozva meghúzta a ravaszt. Kirijama feje egyetlenegyszer rázkódott csak egy nagyot.
Kavada sarkon fordult, és visszament Sújáékhoz.
– Jól vagy? – kérdezte még egyszer Súja.
– Kutya bajom.
Kavada Norikóhoz ment, megfogta a kezét, amelyben még mindig benne volt a Smith & Wesson, és leeresztette vele a fegyvert.
Csendesen szólt:
– Meghalt. Én öltem meg, nem te.
Azután hátranézett Kirijamára.
– Golyóálló mellénye volt – mondta.
Súja ezzel végre megértette. Kirijama Kazuo golyóálló mellényt viselt.
– Kavada! – Noriko hangja remegett egy kicsit. – Jól vagy?
Kavada mosolyogva bólintott.
– Jól. Köszönöm, Noriko.
Aztán újra elővette a cigarettásdobozát. Kiderült, hogy üres, körbenézett, felvette azt a szálat, amely az előbb esett ki a szájából – még nem aludt el –, és lassan a szájába tette.
Súja forgatta a fejét, és körbenézett a naplemente fényeiben fürdő szigeten. Vége van, legalábbis ennek a nagyszerű játéknak. És most a szigeten, kezdve itt az orruk előtt fekvő Kirijamával, harminckilenc osztálytársuk holtteste hever.
Súját megint egy szédüléshez hasonló érzés kerítette hatalmába.
Talán az a jó megfogalmazás, hogy az ürességtől megbénult az agya. Mit lehet erre mondani?
Egymás után jöttek elő az arcok. Kuninobu Jositoki arca, amint azt kiáltja: „Kinyírlak!”, Mimura Sindzsi arca, ahogy halványan elmosolyodott,amikor Súja elindult. Óki Tacumicsi arca, amint véreres szemmel rázza a szekercét. „Nekem mindenképpen találkoznom kell Kotohiki Kajokóval” – az orvosi rendelő előtti sötétségben tovatűnt Szugimura Hiroki arca. Simizu Hirono arca, miután lelőtte Minami Kaorit, és elmenekült Súja elől. „Nem tudtam, mihez kezdjek, ha te meghalsz” – Ucumi Jukie könnyes arca. „Nem! Nem!... Miattam haltak meg a többiek!” – Szakaki Júko arca, aki lerázta magáról Súja kezét. És egészen mostanáig a nyomukban lévő Kirijama Kazuo hideg tekintete.
Mindenkit elvesztettek. Saját lényüket is elvesztették, de valószínűleg még azonkívül is mindenfélét elvesztettek.
De ezzel nincs vége.
– Kavada! – szólalt meg Súja, mire Kavada, kezében megrövidült cigarettájával, felemelte a fejét.
– Lássuk el a sebeket legalább!
Kavada mosolygott.
– Az enyémet nem kell. Csak súrolt. Te nézd meg Norikóét.
Azután így szólt:
– Összeszedem Kirijama fegyvereit. – Tovább szívta röviddé vált cigarettáját, és elindult a felfordult kisbusz felé.

[Maradt 3 fő]

75

Kavada ment elöl, ahogy haladtak felfelé a hegyre. A vállán lógó hátizsákban voltak a fegyverek, amelyeket Kirijamáéi közül kiválasztott. Nem osztotta ki őket Sújának és Norikónak. Már nem volt rá szükség.
Súja balról támogatta Norikót, úgy mentek Kavada után. Noriko arcán egyelőre vízzel lemosták a sebet, majd négy ragtapaszt ragasztottak rá egymás mellé. Kavada mondta, hogy jobb, ha nem ők varrják össze. A kezét is lemosták, és újrakötözték a fejkendővel.
Kavada maga látta el a sebeit.
Már félhomály volt a hegyen, de most nem kellett a bozóton keresztülmenniük, így viszonylag könnyedén haladtak felfelé. A száraz falevelek vastagon borították a földet, és az egész délután szakadó esőtől felázott az avar a lábuk alatt.
Elég nagy távot megtettek azért azóta, hogy Kavada közölte, „Felmegyünk a hegyre”, és már neki is indult.
– Kavada!
Súja hangjára Kavada megfordult.
– Meddig megyünk fel?
Kavada vigyorgott.
– Már csak kevés van hátra. Csak gyertek utánam.
Erre Súja megint felkarolta Norikót, és némán követték.
Ahol Kitano Jukiko és Kuszaka Jumiko meghalt, az a hegycsúcs a kilátóval, sőt annak a déli oldala is már réges-rég tiltott terület.
Kavada alig egy kevéssel a kilátó előtt állt meg a hegyoldalban, viszonylag már magasan. Tényleg, a hely, ahol Simizu Hironót látta Súja, amikor az lelőtte Minami Kaorit, nem sokkal ez alatt volt.
– Itt jó lesz – mondta Kavada.
A hegyoldal itt lépcsőzetes volt. Már nem nőttek fák, és jó kilátás nyílt. Látták az egész szigetet, amelyen lezajlott a Siroivai Középiskola 3/b osztálya tanulóinak véres küzdelme. A sziget a naplemente után sötétkékké vált. Innen jól rá lehetett látni mindenre, csak a dombok mögött megbúvó iskolára nem, ahol az utolsó ellenfelek, Szakamocsi és emberei tartózkodnak.
Súja levegőt vett, aztán megkérdezte:
– Itt meg mi van? Hogyan szökünk meg?
Kavada anélkül, hogy Sújára nézett volna, elmosolyodott.
Azután megszólalt:
– Mindegy, csak nézzetek oda!
Súja Norikóval együtt elfordult arra, amerre Kavada mutatott.
A déli hegy felé. Már kezdtek a homályba tűnni, de még látni lehetett a tengert, néhány szigetet és a szárazföldet. A szárazföldön itt-ott halvány fényfoltokat lehetett felfedezni. Ha közelebbről szemlélhették volna, biztos meg tudták volna különböztetni, melyek neonfények, és melyek az öböl partján futó út lámpái.
Most már Súja is tudta, hogy ez a sziget a Takamacu város öblében található Oki-sziget. Mellette van még a Megi- és az Ogi-sziget, és ezek hárman észak-déli irányban sorakoznak. Az Oki-sziget van a legbentebb a tengeren, a legészakabbra. Akkor viszont a déli hegy mögött észrevehető kis sziget az Ogi-, az a mögötti a Megi-sziget, és a szárazföld pedig Sikoku, Kagava tartomány.
Kavada megszólalt:
– Én még nem kötődöm hozzá annyira, de ti ott éltetek. Siroiva arra van. Utoljára látjátok. Jól nézzétek meg!
Ezzel arra utalt vajon, hogy mivel Sújáék emigrálnak, soha többé nem térhetnek vissza oda? Na de akkor is...
Súja visszaemelte a tekintetét Kavadára.
– Ugye nem azt akarod mondani, hogy ezért jöttünk fel ide?
Kavada röhögött a bajsza alatt.
– Hova sietsz?! – mondta.
Azután Norikóhoz szólt:
– Mutasd egy kicsit a pisztolyodat! Meg kell néznem.
Noriko odanyújtotta Kavadának a Smith & Wessont, amely még nála volt. Kavada elvette. Kinyitotta a forgótárat, és ellenőrizte a töltényeket. Noriko egyetlenegyet lőtt Kirijamára, és utána elvileg megint rakott bele újat.
Kavada nem adta vissza Norikónak, hanem a jobb kezében tartotta, sóhajtott egyet, és beszélni kezdett.
– Emlékeztek? Mondtam nektek néhányszor, hogy mi van, ha nekem csak társakra van szükségem, és a végén majd meg akarlak titeket ölni.
Súja felhúzta a szemöldökét. Kétségtelenül beszélt erről, de...?
– Mondtad – válaszolta. – De...?
– Ezért... – Itt Kavada szünetet tartott. – Vesztettetek – fejezte be Kavada a kezében lévő Smith & Wessont Sújáékra emelve.

[Maradt 3 fő]

76

Súja érezte, hogy bárgyú kifejezés ül ki az arcára. Mintha egyszerre nevetne és értetlenkedne. Gyanította, hogy a mellette álló Noriko is ugyanígy van ezzel.
– Ezt meg hogy érted? – kérdezte Súja. – Most jön rád a viccelődés?
– Nem viccelek – mondta Kavada, és felkattintotta a kakast. Erre Súja arcáról leolvadt a mosoly. Érezte a jobb karján, hogy Noriko teste megfeszül.
Kavada még tovább beszélt.
– Ha akarjátok, nézegethetitek még egy kicsit a tájat. Megmondtam, hogy utoljára látjátok.
Kavada borostás arcán halvány mosoly játszadozott. Tőle eddig még soha nem látott, kegyetlen mosoly volt.
Valahol felkárogott egy varjú. A sötétedő égen vitorlázhat?
Súja végre megszólalt. Talán mert az érzelmei nem voltak képesek megbirkózni a helyzettel, sírós volt a hangja.
– Miről beszélsz? Miről van szó egyáltalán?
– Nagyon nehéz a felfogásod.
Kavada felhúzta a vállát, úgy válaszolt.
– Megöllek titeket, így én leszek a győztes. Kétszeres bajnok.
Súja szája széle reszketett. Nem igaz! Ez nem lehet igaz!
– Ne beszélj már... hülyeségeket. Akkor... akkor egész eddig minden csak színjáték volt? De te... te törődtél velünk, nem? Megmentettél minket, nem is egyszer! – tört ki belőle.
Kavada higgadtan válaszolt:
– Ti is megmentettetek engem. Ha nem lettetek volna, én ráfáztam volna Kirijamával.
– Akkor... Keikóról is minden hazugság lett volna?! – A mondat végén megremegett a hangja, és hangosabban beszélt, hogy visszatartsa a remegést.
– Hazugság hát – válaszolta Kavada könnyedén. – Az igaz, hogy részt vettem a tavalyi Hjógo tartománybeli Programban, és az is tény, hogy volt az osztályban egy Ónuki Keiko nevű csaj, de nekem semmi közöm nem volt hozzá. A fényképen a lány az én csajom, de Simazaki Kjókának hívják. Most is Kóbéban van. Nem egy nagy ész, de ahhoz ragaszkodik, hogy magamnál tartsam azt a képet...
Mindenesetre az ágyban igencsak megéri az árát.
Súja nagyot nyelt. A bőrét simogató kora nyári szellő valamiért különösen hűvösnek tűnt. Azután végre-valahára össze tudott fűzni szavakat.
– De... az a madárcsalogató...
Kavada erre is könnyedén megfelelt.
– Véletlenül találtam abban a vegyesboltban. Gondoltam, hátha tudom majd használni valamire. Hát, végül tudtam is.
A sötétség egyre sűrűbb lett.
Kavada folytatta:
– Már rájöttetek, nem? Abban a pillanatban vesztetek el, hogy bennem bízni kezdtetek.
Hiába mondta ezt Kavada, Súja még nem tudta elhinni. Ez nem lehet! Ez... nem lehet!
Végül valami átsuhant Súja agyán. Ez... tehát akkor...
Mielőtt kimondhatta volna, Noriko szólalt meg:
– Kavada... Ki akarod próbálni, hogy tényleg megbízunk-e benned? Még mindig nyomja a szívedet, hogy Keiko nem bízott benned?
Kavada vállat vont.
– Ajaj, az utolsó pillanatig ragaszkodsz a mesémhez? – kérdezte.
Ezek voltak az utolsó szavak. Kavada Sógo könnyed mozdulattal újra feltartotta a fegyvert, és komótosan meghúzta a ravaszt.
Nem sokkal azután, hogy a két lövés eldördült, teljesen leszállt az est.

[Maradt 1 fő.
A játéknak vége. A fenti információk a Siroivai Középiskola 3/b osztályának Programjáért felelős végrehajtó központ játékos-nyilvántartó rendszeréből származnak.]

77

Kavada Sógo (fiúk, 5.) egy puha heverőn ült. A teste kissé rázkódott, mert elég magas hullámok között haladt a hajó.
Ahhoz képest, hogy egy kis őrhajón voltak, elég tágas volt a kabin. A plafon persze alacsony, de az alapterülete mégis négy és fél tatami körül lehet. A szoba közepén egy kis asztalka állt, amelyet két kanapé fogott közre. Kavada az ajtótól távolabb eső kanapén ült.
A szoba a fedélzet alatt helyezkedett el, ezért egyáltalán nem volt ablaka. Kavada nem tudta, mi történik kint, de már elmúlhatott este fél kilenc. A plafonról jövő sárgás lámpafény egy üveg hamutálcát világított meg az asztalon, de Kavadának már nem volt mit szívnia.
A játék végén az összes tiltott zónát feloldották a szigeten, és Kavada Szakamocsi hangosbemondósát követően visszasétált az iskolába. Az épület előtt Akamacu Josio és Tendó Majumi, a teremben Kuninobu Jositoki és Fudzsijosi Fumijo holtteste hevert, mindegyik érintetlenül.
Végre levették róla az ezüstszínű nyakörvet, majd elkészítették vele a videofelvételt a tévéhíradónak, azután pedig katonáktól közrefogva elment a kikötőig. Két hajó horgonyzott ott. Egy a győztes számára – ezen ült most Kavada –, egy másik katonai szállítóhajó az iskolában tartózkodó fegyveresek számára. A katonák nagyja az utóbbira szállt fel, csak Szakamocsi és az a trió, amelyik a magyarázatainál jelen volt a teremben, tartott Kavadával. A diákok szigeten hagyott holttesteit holnap fogja összeszedni a kijelölt takarítóvállalat. A mindenfelé felszerelt hangfalakat, illetve az iskolában lévő számítógépet szintén két-három napon belül eltávolítják majd. Természetesen a játékot összefogó szoftvert és az adatokat már régen leszedték a gépekről. Magától értetődően az egész ugyanúgy zajlott, mint tíz hónappal ezelőtt a Kóbei 2. Sz. Középiskola Programja után.
Most meg itt váratják. Már délre járhattak az Oki-szigettől. Ez a hajó egyenesen visszatér Takamacu kikötőjébe, de a katonákat szállító hajó a bázis felé tartva már irányt válthatott nyugatra.
Egy kattanással elfordult a kilincs. Benézett az ajtó előtt őrködő katona (az a Nomura, vagy hogy hívják, jellegtelen figura), majd rögtön oldalra is húzódott, és Szakamocsi Kinpacu dugta be a fejét.
Két csészét hozott egy tálcán.
– Ó, vártál, Kavada? – mondta, és belépett a szobába. Nomura a háta mögött kívülről becsukta az ajtót.
Szakamocsi rövid lábán előrelépegetett, és letette a tálcát az asztalra.
– Nézd! Hoztam egy kis teát. Ne kéresd magad, tessék! – mondta.
Azután kezébe vette a bal hóna alá szorított A/4-es irodai borítékot, és leült a másik kanapéra Kavadával szemben. A borítékot az asztal szélére, saját maga elé dobta, és vállig érő haját a füle mögé simította.
Kavada az érdeklődés minden jele nélkül lepillantott a borítékra, majd Szakamocsit fürkészve szóra nyitotta a száját:
– Valami dolgod van itt? Nem bánnám, ha magamra hagynátok egy darabig, fáradt vagyok.
– Nana! – Szakamocsi a szájához emelte a csészéjét, és erőltetetten vigyorgott. – Nem szabad ám a felnőttekkel így beszélni. Valaha sok gondot okozott nekem egy Kató nevű diák, de most már ő is nagyszerűen végzi a dolgát...
– Ne vegyél egy kalap alá a csatlósaiddal!
Szakamocsi kicsit méltatlankodva elkerekítette a szemét, azután megint elmosolyodott.
– Ne viselkedj így, Kavada! Szeretnék beszélgetni veled egy kicsit.
Kavada hátradőlt a kanapén, keresztbe tette a lábát, az arcával a kezére támaszkodott és hallgatott.
– Hol is kezdjem...
Szakamocsi letette a csészéjét, és összedörzsölte a kezét.
– Ja, igen! – csillant fel a szeme. – Tudtad, hogy a Programokra fogadásokat szoktunk kötni?
Kavada hunyorgott, mintha valami mocskos dolgot venne szemügyre, aztán válaszolt.
– Nem túl meglepő, az ízléseteket ismerve.
Szakamocsi mosolygott.
– Képzeld, én Kirijamára tettem. Húszezer jent. Ez elég nagy összeg a fizetésemhez mérten. És neked köszönhetően elvesztettem.
– Igazán sajnálatos.
Kavada olyan hangsúllyal mondta, mint aki még véletlenül sem sajnálkozik.
Szakamocsi megint vigyorgott. Azután folytatta:
– A nyakörveitekkel végig szemmel tarthattam, hogy ki merre jár.
Ezt elmondtam mindenkinek, ugye?
Ez közismert tény volt, Kavada nem is válaszolt semmit.
Szakamocsi Kavada szemébe nézett.
– Te végig együtt voltál Nanaharával és Nakagavával, és a legvégén elárultad őket. Így van, nem?
– Mi ebben a rossz? – válaszolta helyből Kavada. – Ebben a csodálatos játékban nincsenek szabályok. Csak nem akarod ezt a szememre hányni? Mert ha igen, kiröhöglek.
Erre megint mosoly terült szét Szakamocsi arcán. Hátratűrte a haját, ivott egy korty teát, és összedörzsölte a kezét.
Azután, mintha valami titokról fecsegne, így szólt:
– Figyelj csak, Kavada. Igazából nem lenne szabad elmondanom, de őszinte leszek: a nyakörvekben beépített mikrofon van. Így a tanárok pontosan tudják, miről beszélnek a diákok játék közben...
Gondolom, nem tudtál róla.
A mostanáig flegmán társalgó Kavada erre végre reagálni látszott.
Összehúzta a szemöldökét, és egy kicsit beharapta a száját.
– Honnan a fenéből tudtam volna? – mondta. – Szóval akkor azt is mind hallottad, hogy vágom át őket.
– Aha, igen – bólintott Szakamocsi. – De nem volt szép tőled, Kavada, hogy azt mondtad: „Még ha véletlenül még meg tudnánk is valósítani, a kormány a kisujját sem fogja mozdítani Szakamocsiért.” Nem könnyű munka ám egy Programot levezetni. Nem képes rá akárki.
Kavada Szakamocsi panaszkodását eleresztette a füle mellett.
– Miért mondod ezt el nekem? – kérdezte.
– Csak úgy – válaszolta Szakamocsi. – Lenyűgözött a színészi teljesítményed. Ezért gondoltam, hogy kivételesen elárulom neked.
– Szarok rá.
Kavada elfordult, de amikor Szakamocsi nyomatékosan folytatta:
– Nagyszerű színjáték volt, de... –, visszafordította a fejét.
– Csak egyvalami piszkálja a csőrömet – mondta tovább Szakamocsi.
– Mi?
– Miért nem ölted meg rögtön azt a kettőt, miután elintéztétek Kirijamát? Megtehetted volna, nem? Ezt az egyet nem tudom hova tenni.
– Úgy van, ahogy nekik is mondtam – válaszolta Kavada tétovázás nélkül. – Gondoltam, legalább megmutatom nekik a lakóhelyüket. Útravalóul a túlvilágra. Én még adok azért a tisztességre. Végül is nekik köszönhetem a győzelmemet.
Erre Szakamocsi változatlanul mosollyal az arcán, furcsán elnyújtott hangon válaszolt:
– Aha – azután újra belekortyolt a teájába.
Kezében a csészével hátradőlt, és újra megszólalt:
– Figyelj csak, Kavada! Elküldettem magamnak a Kóbei 2. Sz. Középiskola Programjának tavalyi dokumentumait.
Végigmondta, aztán megint egy darabig Kavadát nézte. Kavada csak visszanézett rá, és nem szólt semmit.
– Sehogy sem tudom kiolvasni az adatokból, hogy te és Ónuki Keiko különleges kapcsolatban lettetek volna.
– Ónukival? Még jó, hiszen azt csak kita...
Kavada közbeszólt, de Szakamocsi meg az ő szavába vágott:
– Ahogyan! – Kavada elhallgatott. – Ahogyan te Nanaharáéknak mesélted, valóban kétszer találkoztál össze Ónukival, de először csak egy pillanatra, másodszor pedig egy lépéssel a győzelmed előtt, ráadásul Ónuki már halott volt. Meghallgattam a lehallgatókészülék felvételeit, de még a nevén sem szólítottad egyetlenegyszer sem. Emlékszel rá?
– Már hogy emlékeznék egy ilyen... De mondom, hogy nem volt közöm Ónukihoz. Hallottad, nem?
– Csakhogy másodszor két órát is eltöltöttél ott, Kavada.
– Véletlenül. Pihenésre pont megfelelt, jól el lehetett ott rejtőzni. Különben meg biztos ezért emlékeztem Ónuki nevére. Iszonyú halált halt az a csaj.
Szakamocsinak továbbra sem lehetett levakarni a mosolyt az arcáról, és hümmögve bólogatott.
– A másik, hogy... Te a tizennyolc órás játék alatt... Hű, milyen gyorsan lement! Biztos, mert kicsi volt a játéktér. Mindenesetre te nem beszéltél senkivel. Jó, olyanokat mondtál, hogy „Add ide!”, meg „Nem vagyok ellenség”.
– Miért kellett volna? – szólt közbe Kavada. – logikus, nem?
Szakamocsi mosolyogva eresztette el a füle mellett Kavada szavait.
– Szóval nem értem, mi volt a célod abban a játékban. Elég sokat furikáztál ugyan körbe-körbe...
– Az volt az első alkalom. Még nem tudtam, hogyan kell okosan csinálni.
Szakamocsi megint hümmögve bólogatott. Mintha valamin nagyon jól szórakozna, a szája széle egyre csak mosolyra állt. Hörpintett egyet a teájából, és visszarakta a csészét az asztalra.
Megint felemelte a fejét.
– Erről jut eszembe... – mondta. – Az a fénykép, mutasd csak meg nekem! Persze csak ha jónak látod.
– Fényképet?
– Tudod, amit Nanaharának és Nakagavának mutattál. Ónuki képét. Ööö, igazából Simazaki, vagy mit is mondtál?
Kavada elhúzta a száját.
– Miért kéne ilyesmit megmutatnom neked?
– Ne legyél már ilyen. Mutasd meg! Nem lehet egy tanárral így bánni. Hallod! Naa! Így kérlek – mondta, majd mindkét kezét letette az asztalra, és meghajtotta a fejét.
Erre Kavada kelletlenül hátranyúlt, és megtapogatta a nadrágja fenekét. Felhúzta a szemöldökét. Visszahúzta a kezét. Nem volt benne semmi.
– Nincs meg – mondta. – Úgy látszik, elvesztettem, amikor Kirijamával harcoltunk.
– Elvesztetted?
– Aha. Komolyan. Tokostul. Mindegy, nem izgat túlságosan.
Ebben a pillanatban Szakamocsi hangos röhögésben tört ki.
– Értem – mondta közben. Fogta a hasát, és a térdét csapkodta, annyira nevetett.
Kavada zavartan figyelte, de egyszer csak összehúzta a szemét. Arcát a plafonra fordította a teljesen ablaktalan szobában.
A katonai hajó vastag falain keresztül is halkan, de határozottan ki lehetett venni egy berregést. Egyértelműen különbözött a hajó motorjának hangjától.
A hang egyre erősödött, majd egy bizonyos ponton túl halkulni kezdett. Nemsokára szinte teljesen elhalt.
Kavada szája megrezdült egy kicsit.
– Aggaszt, mi, Kavada? – mondta Szakamocsi. Már nem nevetett. Csak az a torz vigyor maradt meg a szája szélén.
– Helikopter – mondta, még egyszer a teájáért nyúlt, és kiszürcsölte a maradékot. Visszatette az üres csészét az asztalra. – A szigetre tart, arra a szigetre, ahol ti harcoltatok.
Kavada épphogy csak a szemöldökét ráncolta egy kicsit, de mintha az eddigiektől eltérő érzések rajzolták volna újra arckifejezését. Szakamocsi nem is foglalkozott vele, elterpeszkedett a kanapén, karba tette a kezét, és egészen másról kezdett beszélni.
– Figyelj csak, Kavada! Térjünk csak vissza megint a nyakörvhöz. Ja, különben Guadalcanal22-nek hívják. Mindegy is. Te azt mondtad Nanaharának, nem fordulhat elő, hogy elromoljon.
Látta, hogy Kavada nem válaszol semmit, mire folytatta:
– Valóban telibe talált a feltételezésed. Mindegyikbe háromféle rendszer van beépítve, így még ha rendszerenként egy százalék is az esély a meghibásodásra, három rendszer esetén egymillió darabból csak egy lesz rossz. Ténylegesen pedig még kevesebb. Ezért úgy van, ahogy’ mondtad. Senki sem szabadulhat meg tőle. Fel is robban, ha le akarja venni. Akkor meg meghal. Hát, ritka is az olyan, aki megpróbálkozik vele.
Kavada még mindig nem szólt semmit.
– De! – hajolt Szakamocsi előre. – Néha egy kicsit szeszélyes vagyok ám. Ezúttal érdeklődtem a Honvédelmi Erők Fejlesztési Intézetében, ahol tervezték. És... – Elkapta Kavada tekintetét. – Mit nem hallok?... Ha az illető konyít valamennyire az elektromossághoz, egy sima rádióban is megtalálható alkatrész segítségével könnyedén kinyithatja a zárat! Persze csak ha ismeri a belső szerkezetét.
Kavada még mindig hallgatott. Miközben Szakamocsi végig rajta nyugtatta a tekintetét, mint akinek hirtelen eszébe jutott a válasz, egyszer csak ráfelelt:
– Az meg... – furcsán kifejezéstelen volta a hangja – nem probléma, mert senki sem ismeri.
– Ühüm. – Szakamocsi könnyedén mosolyogva bólintott. – Mondom tovább. Világos, mint a nap, hogy ha így kioldják a zárat, a nyakörv csak elküldi a jelet, hogy az illető meghalt. Tehát ha esetleg, mondom, esetleg van olyan diák, aki le tudja szedni anélkül, hogy felrobbanna, az vidáman életben marad. Kivárja, míg befejeződik a játék, és miután elmentek az őrök, kényelmesen elsétál. Igen, úgy történik, ahogy Nanaharának mondtad: ha délután fejeződött be a játék, rendszerint másnap érkeznek a takarítók. Idő, mint a tenger. Főleg ilyentájt, amikor még úszni is lehet.
Szakamocsi jelentőségteljes pillantással nézett bele Kavada szemébe, de ő most azonnal reagált egy biccentéssel, és újra visszasüllyedt a kanapéba.
– Ennek semmi értelme. A nyakörv belső szerkezete titkos, nem? Honnan ismerhetné egy középiskolás?
– Azám! – mondta Szakamocsi. Erre Kavada újra ránézett. – Ez itt a probléma. Utánajártam ennek-annak, igen, a rólad szóló dokumentumoknak is meg a Guadalcanal-ügynek is. Nem szoktam ilyesmit csinálni. Beérem annyival, hogy hű, milyen okos gyerek ez a Kavada. Csakhogy most a játék kezdete előtt jött egy értesítés a Vezérkari Titkárságtól és a Honvédelmi Erőktől. Közvetlenül előtte. Huszadikán.
Kavada csendben figyelte Szakamocsi arcát.
Szakamocsi folytatta:
– Hogy márciusban valaki betört a kormány központi operációs rendszerébe.
Rövid szünetet tartott. Tovább beszélt:
– Ráadásul a behatoló azt hitte, megúszta lebukás nélkül. Különösen magas technikai ismeretei voltak. Annak dacára, hogy hackelés közben még a rendszergazdába is belebotlott, mielőtt lelépett volna, nem felejtette el gyorsan letörölni a hozzáférési naplóját. Ám...
Szakamocsi újabb szünetet tartott. Kavada nem szólt semmit.
– A kormány rendszere nem ilyen kispályás. Kérlek szépen, van még egy lépcső, egy rejtett log, amely az összes műveletet rögzíti. Persze ezt általában nem ellenőrzik, és a rendszergazda sem talált akkor semmi rendelleneset, ezért igencsak késett a felfedezés. De kiderült. Még mennyire, hogy kiderült!
Kavada összezárt szájjal nézett Szakamocsira, de az ádámcsutkája egy egészen picit megmozdult. Kívülről szinte észre sem lehetett venni, annyira kicsikét.
– Akkor közlöm veled – mondta –, hogy a holttestek sorsáról tényleg egy takarítótól hallottam. Véletlenül egymás melle kerültünk egy kocsmában, és szóba került beszélgetés közben. És azt, hogy a Programban szinte soha nem fordul elő időtúllépés, azt az előző játékban mondta a hozzád hasonló programfelelős. Megkérdezheted tőle.
Szakamocsi a jobb öklét az orra alá tolta, és Kavadát figyelte.
– Ezt meg miért mondod? Nem is kérdeztem ilyesmit egyáltalán.
Erre még egyszer megmozdult Kavada ádámcsutkája. Ezúttal eléggé határozottan.
Szakamocsi röhögcsélt, aztán visszatért az előző témához.
– Na szóval... Az ellopott anyagok között voltak a Programhoz kapcsolódók is. Technikai adatok a nyakörvről, a Guadalcanalról is...
Minek kellhetett az illetőnek ilyen érdektelen információ? Semmi értelme, nem? Ha nyilvánosságra hozná is, a kormánynak elég csak egy újabb nyakörvet terveztetnie. Bár egyelőre nincsenek erre utaló nyomok. Viszont megállapíthatjuk a következőt: a behatolónak valamilyen okból szívügye volt ez a dolog. Nem igaz?
Kavada nem válaszolt semmit. Szakamocsi hosszan kifújta a levegőt, és kezébe vette az előbb ledobott borítékot. Fél kézzel fejjel lefelé megrázogatta, és kihúzta a tartalmát. Kavada elé tette az asztalra.
Két fénykép volt. Fekete-fehérek, és mindkettő B/5 méretű. Az egyiken nem különültek el szinte a tónusok, így nem lehetett felismerni, mi van rajta, de a másikon egyértelműen kivehető volt egy kisteherautó és körülötte elszórva három fekete pont. Abból, hogy a teherautó felülről volt látható, a fekete pontok nyilvánvalóan emberi fejek lehettek.
– Felismered, nem? – mondta Szakamocsi. – Ti hárman vagytok, röviddel ezelőtt. Rögtön azután, hogy kinyírtátok Kirijamát. Műholdról készült, pedig általában nem szoktunk ilyesmit csinálni. Ám én a másikat szeretném, ha megnéznéd. Mit szólsz? Szinte semmi nem látszik, mi? De ez a hegyről készült. A hely, ahol lelőtted a másik kettőt, akkor, amikor lelőtted őket. Kevés a fény, és a nagyját eltakarják a fák, így nem látszik semmi. Igen, igen, semmi sem látszik.
Csend telepedett a szobára. A hajó egy kicsit dülöngélt. Kavada és Szakamocsi csak farkasszemet néztek egymással, és meg sem moccantak.
Azután Szakamocsi sóhajtott, és megint a füle mögé tette a haját. Elvigyorodott.
– Figyelj csak, Kavada! – szólalt meg kellemetlenül közvetlenkedve.
– Én végig jegyzeteket készítettem erről a játékról. Hm? Miután te Nanaharát és Nakagavát, úgymond, lelőtted, Nanahara haláláig ötvennégy másodperc, Nakagaváéig egy perc harminc másodperc telt el. Normális esetben azonnal meg kellett volna halniuk, hiszen egy-egy lövéssel végeztél velük. Vajon mi okozhatta ezt a csúszást?
Kavada hallgatott. Talán ő maga észre sem vette, hogy az arca egészen megfeszült, de újra beszélni kezdett:
– Ilyesmi is megesik, nem? Nekem úgy tűntek, mintha rög...
– Nem volt még elég, Kavada? – szakította félbe itt Szakamocsi. Most azonban erőteljesebb hangon. – Hallod? Fejezzük be! – Folytatta. Kavada szemébe nézett, és fenyegetően bólintott.
Azután folytatta:
– Nanahara és Nakagava még a szigeten vannak. Nyilván élnek. A hegyen lapulnak. Te törtél be a kormány számítógépébe. Vagy valami haverod. Tudtad, hogyan lehet levenni a nyakörvet. Azt is tudtad, hogy lehallgatunk, és rendeztél nekünk egy rádiójátékot, amelyben lelőtted őket. Azután levetted róluk a nyakpántot. Nem így volt? Nagyszerű színészi munka volt! Nem is: egészen eddig a pillanatig tovább játszottál!
Kavada Szakamocsira szegezte a tekintetét. Összeszorította a fogait, ezért a szája éles ívben meghajlott.
Szakamocsi továbbra is mosolyogva folytatta:
– Odaadtál nekik egy fecnit, amelyen egy hely volt, ugye? Annak segítségével akartál találkozni velük, mi? De ez már nem fog menni.
Mert az iménti helikopter azért ment a szigetre, hogy mérges gázt szórjon le. Egy új fejlesztésű méreg és mustárgáz keveréke, úgy hívják, hogy NKÁK-Győzelem 2. Az őrhajók is ott maradtak. Nanahara és Nakagava már nem menekülhet meg.
Kavada Szakamocsira meredt, és két keze ujjai mélyen belevájódtak a kanapé karfájának műbőrébe. Szakamocsi megint sóhajtott, és visszasüppedt a székébe. Hátrasimította a haját.
– Erre még nem volt példa. Pontosan fogalmazva, te nem nyertél. De az Oktatási Bizottság egyik tagja, akinek én sokat köszönhetek, nem kis összegben fogadott rád. Úgy döntöttem, hogy házon belül elintézem a dolgot. Ha bevágódok annál az embernél, később az igen jól fog nekem jönni. Ezért a dokumentumok szerint te nyertél, és a másik kettőt te ölted meg. Meg vagy elégedve? Hm? Kavada?
Mostanra Kavada egész teste megfeszült a rendkívüli idegességtől, bármelyik pillanatban rájöhetett a remegés. De amikor Szakamocsi felhúzott szemöldökkel ránézett, ő elkapta a fejét, mintha valamit lerázna magáról, és tekintetét Szakamocsiról a földre fordította.
– Én... nem tudok ezekről... – mondta. Idegesen nyitogatta-csukogatta az öklét. Visszakapta a tekintetét Szakamocsira, és eléggé felindult hangon folytatta: – Ne fáraszd magad a gázzal! Csak pocsékolod vele az adókat.
Szakamocsi röhögcsélt.
– Majd megtudjuk utána, hogy pocsékolás-e vagy sem.
Azután így folytatta:
– Ja, igen! – Előhúzott a belső zsebéből egy kisméretű automata pisztolyt, és Kavadára emelte. Kavadának elkerekedett a szeme.
– Úgy döntöttem, hogy téged is házon belül intézlek el. Túl veszélyes gondolataid vannak. Nem válna az ország javára, ha életben hagynék egy ilyen embert. A rohadt mandarint ki kell venni a dobozból, méghozzá minél előbb. A játékban szerzett sérülései következtében még a kórházba szállítás közben elhunyt. Mit szólsz hozzá? Ne aggódj, ha voltak társaid, azokat is lenyomozzuk. Nincs is rá szükség, hogy belőled kiszedjük a részleteket.
Kavada a pisztoly csövéről lassan Szakamocsira helyezte a tekintete.
– Te... – kezdett bele. Már vicsorgott. Szakamocsi meg mosolygott.
– Rohadt szemét vadállat! – üvöltötte magából kikelve Kavada.
Minden felhalmozódott dühe, elkeseredettsége és valószínűleg a felfoghatatlannal szembeni félelme is benne volt a hangjában. Ha tehette volna, biztosan nekiugrik, ám a pisztollyal szemben ezt nem tehette meg, csak az öklét markolta a térdén. – Neked... neked nincsenek gyerekeid? Nem gondolod, hogy valami nem stimmel ezzel a játékkal?
– De vannak. – Szakamocsi ráérősen válaszolt. – Hát, én is szeretem csinálni őket, már a harmadik érkezik.
Kavada nem reagálta viccre, csak kiabált.
– Akkor meg miért... miért tűröd nyugodtan? Lehet, hogy a te gyerekeid is részt fognak venni ebben a rohadt játékban! Vagy... vagy nem? A hozzád hasonló magas rangú tisztviselők gyerekei mentesülnek alóla?
Szakamocsi meglepetten rázta a fejét.
– Hogy képzeled?! Miket beszélsz, Kavada?! Elolvastad te rendesen a Program összefoglalóját? Már hogy lennének kivételek? Az igaz, hogy én is szoktam néha simlis dolgokat csinálni. Protekcióval juttatom be a gyereket a jó hírű általánosba és hasonlók. Én is ember vagyok. De pont azért, mert ember vagyok, vannak szabályok, amelyeket be kell tartani. Ja, tényleg, a titkos záradékban említették, hogy azt nem tudtad ellopni. Na, akkor megmondom.
A Programra szüksége van az országnak. Az persze egyértelmű, hogy ez a kísérletről szóló duma hazugság. De szerinted miért sugároz a helyi híradó képsorokat a győztesről? Aki meglátja, biztosan sajnálkozik, hogy mennyire utálhatta az a gyerek a játékot. De végül is nem tudott jobbat, mint hogy megvívjon a többiekkel, nem? Tehát a végén nem bízott már senkiben. Mindenki erre gondol, nem? És akkor pedig senkinek nem fog eszébe jutni, hogy összefogjon másokkal, és fellázadjon, ugye? A Nagy Kelet-ázsiai Köztársaság eszméi örökre fennmaradnak. Egy ilyen nemes cél érdekében természetes, hogy mindenki egyformán esélyes legyen a részvételre.
A saját gyerekeimet is erre nevelem. A nagyobbik lány, most másodikos az általánosban, de már most is mondja, hogy ő felajánlja az életét a Köztársaságnak.
Kavada arca meg-megremegett:
– Te nem vagy normális! – kiáltotta. – Elmebeteg! Hogy bírod elviselni magadat?!
A hangja már-már sírásba fordult.
– Egy rendszer elvileg csak célszerűségből létezik. Nem mi élünk a rendszer kedvéért! Ha azt gondolod, hogy ez az ország így jó, akkor nem vagy normális!
Szakamocsi megvárta, míg végigmondja, azután szólalt meg:
– Na, figyelj rám, Kavada! Te még gyerek vagy. Ti is beszéltetek róla, de gondold végig még egyszer nyugodtan. Ez egy nagyszerű ország. Nincs a világon még egy nemzet, amelyik hasonlóan virágozna. Jó, külföldre nem lehet utazni, de az exportált ipari termékek minősége világelső. Az egy főre eső össztermelés is az, nem hazudnak a kormány propagandaszövegei. De ahhoz, hogy így virágozhasson az ország, nélkülözhetetlen az erős kormányhatalom és szorosan összefogott nemzet. Mindig szükséges egy bizonyos mértékű kontroll. Mert ha nem, egyszer csak visszaesnénk a „futottak még” kategóriába, mint az Amerikai Birodalom. Hallottál róla, nem? Abban az országban elharapózott a kábítószer-fogyasztás, az erőszak és a homoszexualitás. Most még megélnek a régi örökségükből, de nem kell hozzá sok, és befellegzett nekik.
Kavada egy darabig hallgatott. Összeszorította a száját. Azután csendesen szólalt meg:
– Egy dolgot hadd mondjak...
Szakamocsi a homlokát ráncolta.
– Na mi az? Mondjad csak.
– Még ha virágzásnak nevezitek is ti ezt... – kezdte Kavada. Fáradt volt a hangja, de érezni lehetett, hogy van benne még erő. – Attól ez a virágzás még örökre hamis marad. Ha te most megölsz is engem, ez a tény nem változik meg. Te magad is csak egy hazugság maradsz örökre. Ezt jegyezd meg.
Szakamocsi megrántotta a vállát.
– Ezzel vége a beszédednek? Hm? – Egyenesen Kavada szemöldöke közé irányította a fegyvert. Kavada szorosan összezárta a száját, és nem is a fegyver csövét figyelte, hanem Szakamocsi szemébe nézett.
Mondhatnánk, készen állt.
– Akkor viszlát, Kavada!
Szakamocsi egyet bólintott, szemével intve Kavadának. Aztán megmozdult a ravaszon tartott ujja...
Rövid lövéssorozat, egy írógépéhez hasonló hang rázta meg a levegőt.
Szakamocsi ujja egy pillanatra megállt. Az ajtó vonta magára egy pillanat erejéig a tekintetét és a figyelmét.
Amikor visszafordult, már Kavada állt az orra előtt. Hiába, hogy asztal volt köztük, már tíz centire volt csak tőle. Varázslat vagy teleportáció lehetett, annyira gyorsan történt.
A lövöldözés kint folytatódott.
Szakamocsi jobb kezét, amelyben a fegyver volt, Kavada bal kézzel tartotta. Szakamocsi közvetlen közelről nézett fel Kavada arcára, mint akinek valami fontos megszemlélnivalója akadt. Hosszú haja sem volt annyira összekócolódva, Kavada kezét sem akarta lerázni magáról, csak csukott szájjal nézte Kavada arcát.
Újra hallatszottak a lövések.
Kinyílt az ajtó.
– Támadá... – kezdett bele Nomura. Felmérte a helyzetet, és azonnal felemelte a puskáját.
Kavada két kezével, baljában Szakamocsi fegyverét tartva, elfordította Szakamocsi testét, mintha tangót járnának. Ahogy fordultak, Szakamocsi mutatóujjával együtt meghúzta a ravaszt, és lőtt.
Nomura három találatot kapott a szíve fölé, feljajdult, és a hátára rogyott. A fegyverropogás, talán a nyitott ajtó miatt, ezúttal egy fokkal hangosabban hallatszott.
Azután Kavada újra Szakamocsi szemébe nézett. Szorosan összesimuló testük között Szakamocsi álla alatt tartott jobb öklét egy kicsit elcsavarta.
Ettől Szakamocsi tágra nyílt szemét Kavadára fordítva vért öklendezett. Kibuggyant a száján, leömlött az állára és onnan a földre.
– Megmondtam, hogy pocséklás.
Kavada Sógo még jobban elcsavarta az öklét. Ezzel Szakamocsi szeme elmozdult Kavada arcáról. Lassan felfelé fordult.
Eleresztette Szakamocsi testét, az pedig a kanapéra zuhant. Az álla alól, a gégéjénél, egy barna bot állt ki, mint egy furcsa dísz. Ha jól megnézte volna valaki, a végén lévő aranyszínű HB feliratot is pontosan kivehette volna. Természetesen ez az a ceruza volt, amellyel Kavada, Súja és mindenki más leírta, hogy „Mi most meg fogjuk ölni egymást.”, de Szakamocsi Kinpacu azt már nem tudta meg soha, hogy az egy ceruza volt.
Kavada csak egy pillanatig tartotta Szakamocsin a tekintetét, majd a kezében maradt pisztolyt a nadrágjába tűzte. Odafutott a hanyatt fekvő Nomurához, és felvette a puskáját. Begyűjtötte az övéről a tartalék tölténytárakat, és kiment. A Folyosó jobb oldalán lévő két ajtót egymás után kinyitotta, de hálókabinok voltak, kétoldalt egy-egy emeletes ággyal... Senki sem volt bent.
Megint meghallotta a lövéseket, ezúttal közelről, és a szűk folyosó túlsó végén egy katona gurult le a lépcsőről. Biztosan azt gondolta, hogy vége a játéknak, és a hajón már biztonságban van, mert hiányoztak a fegyverei, csak egy pisztolyt szorított a kezében. A holttest a Kondónak nevezett katonáé volt.
Kavada kikerülte Kondó holttestét, elindult a lépcsőn, és felnézett.
Egy Ingram M10-essel a kezében Nanahara Súja (fiúk, 15.) és mellette Nakagava Noriko (lányok, 15.) nézett le rá. Tetőtől talpig csuromvizesek voltak.

78

– Kavada!
Súja megkönnyebbülten kiáltott fel, amikor meglátta Kavadát épségben felbukkanni a lépcső alján. Egy másik fegyver hangját is hallotta a sajátján kívül, ezért aggódott, hogy esetleg elkéstek.
Kavada elindult feléjük a lépcsőn, kezében egy puskával, amelyet nyilván egy katonától szerzett.
– Minden rendben volt?
– Aha – bólintott Kavada. – Szakamocsi tanár úrnak vége. Ennél viszont fontosabb, hogy mindet elintéztétek?
– Akik fent voltak, azokat mind. De azt a Nomurát nem ta...
– Akkor megvan mindenki. Nomurával végeztem én – mondta, és ellépett Súja meg Noriko mellett, és előrefutott a szűk folyosón a hajóhíd felé, ahol a kormányfülke volt.
Odafelé menet a folyosón egy, a kormányfülke alatti eligazító szobában és előtte két katona holttestét látta heverni. Az egyikük az a Harada nevezetű, a maradék a hajó legénységéből. Fegyvere csak Haradának volt, és az is csak egy pisztoly. Súja az Ingram sortüzével terítette le a katonákat. Rajtuk kívül még a fedélzeten is volt két tengerészgyalogos, őket intézte el először.
Kavada lepillantott Harada holttestére, kezét a kormányfülkéhez vezető lépcső korlátjára tette, és így szólt:
– Kíméletlen voltál, Súja.
– Aha – válaszolta Súja. – Az.
Felmentek a lépcsőn a fülkébe, amelynek a sarkában szintén feküdt két matróz, akiket épp az imént lőtt le Súja. Az eltévedt vagy a matrózokon keresztülment lövedékek lyukakat ütöttek az ablaküvegbe, amely elválasztotta tőlük a sötétséget.
A hajó épp elhaladt egy sziget mellett, ahonnan a házak fénylő pontoknak látszottak. (Talán ez a Megi-sziget.) Súja arra gondolt, hogy a lövések hangja biztosan elhallatszott a szigetig, illetve körbe a tengeren is elég messzire, de ebben az országban úgysem ritka a váratlan fegyverropogás, így lehet, hogy nem is érdemes foglalkozni ezzel.
Kavada a láthatárt kémlelte. Súja és Noriko is követték a tekintetét, és látták, hogy a haladási iránytól jobbra egy sóderszállító uszály közeledik feléjük. Kavada megfogta a kormánykereket, és az oldalából kiálló botszerűségeket kezdte finoman mozgatni.
Közben megkérdezte:
– Egyikőtök sem fázott meg?
– Nem.
– Te, Noriko?
– Én sem – mondta Noriko.
Kavada továbbra is előrefigyelt, miközben beszélt. Már egész közel járt az az uszály.
– Ne haragudjatok, nekem sokkal könnyebb dolgom volt.
– Ez nem is igaz – válaszolta Súja, felváltva pillantva Kavada kezére és az elöl közeledő hajóra. – Én képtelen lettem volna fegyvertelenül legyőzni Szakamocsit, akinél viszont volt fegyver. Mindenki pont jó szerepet kapott.
Egyre nagyobbnak látszott az uszály, ahogy közeledett. Pont szerencsésen el tudtak menni egymás mellett. Az uszály fényei távolodni kezdtek.
– Huh – lélegzett fel Kavada, és elengedte a kormányt. Azután egy Súja számára ismeretlen mérőműszer bonyolultan sorakozó gombjai közül megnyomott néhányat egymás után. Egy darabig a kijelzőjét figyelte, majd miután megállapította, hogy eltűnt az egyik fénypont a diódáról, a rádiót vette kézbe. A hangszóróból a másik fél hangja hallatszott.
– Itt a Biszan-Szeto Tengerhajózási Központ – valahogy így hangzott.
Kavada válaszolt:
– Itt a Honvédelmi Erők Tengerészeti Alakulatának DM245-3568 számú hajója. Azonosítsa be a helyzetünket!
– DM245-3568, nem tudom beazonosítani. Valami probléma adódott?
– A GPS navigációs berendezésünk meghibásodott. Egy órát állunk, amíg elhárítjuk a hibát. Kérem, jelezze a többi járműnek.
– Vettem. Adja meg a koordinátáit.
Kavada az iménti mérőműszer kijelzőjét figyelve bediktálta az adatait. Letette a rádiót.
Persze csak időt akart nyerni, amíg elviszi valahova a hajót. Újra a kormányra tette a kezét, és most jól eltekerte balra. A nagy irányváltoztatással járó rázkódást Súja is megérezte.
Kavada figyelmesen tovább mozgatta a kormányt, és megszólalt:
– Az a szemét Szakamocsi persze rájött. Még szerencse, hogy szóltam nektek, szálljatok fel a hajóra.
Súja bólintott, amitől a hajáról lecsöppent egy vízcsepp.
Tényleg így volt. Miután Kavada kettőt lőtt az ég felé ott a hegyen, ők csak pislogtak, de Kavada a szája elé tette az ujját. Elővette a térképet a zsebéből, és ceruzával írni kezdett a hátuljára. Elég sötét volt, így nehezen olvasták el, de végül sikerült... Aztán Kavada levette a nyakörveiket. Ki tudja, honnan szerezte őket, de csak egy rádióalkatrészt használt a hozzákapcsolódó drótokkal meg egy kést és egy kis lapos fejű csavarhúzót. Majd Kavada elővett a hátizsákjából egy bambuszból és kötelekből készült egyszerű kötéllétrát.
Vajon ezt mikor készítette elő?! A jegyzetén ez állt: „Másszatok be arra a hajóra, amelyre én felszállok. Este van, nem lesz gond. A tenger felől kerüljetek a kikötőhöz. A horgony láncára akasszátok fel ezt, és kapaszkodjatok bele. Amikor felhúzzák a horgonyt, és a hajó elindul, másszatok fel a fedélzetre, és bújjatok el a taton a mentőeszközök árnyékában. Amint alkalmasnak látjátok, gyertek ki onnan.”
Persze nem állíthatjuk, hogy amikor a hajó hullámokat verve gyorsulni kezd, akkor nagyon könnyű egy koszlott kötéllétrán csimpaszkodni. És nehéz volt átmászni a létra tetejéről a jó pár arasznyira lévő fedélzetre is. Mivel Súja nem tudja használni a bal kezét, sehogy sem tudott megbirkózni a feladattal. De Noriko a kézsebe dacára előrement, és lényegében felhúzta Súját. Meg is lepődött Noriko erején, de mindenesetre... sikerült. Megcsinálták.
– De – mondta Súja – ha csak erről volt szó, mondhattad volna hamarabb is.
Kavada visszatekerte a kormányt jobbra, és megrántotta a vállát.
– Úgy nagyon erőltetett lett volna a viselkedésünk. Bocs – mondta, és elengedte a kormányt. Most csak a tenger feketéllik a hajó előtt. Egyelőre nincs olyan hajó, amelyik mellettük készülne elmenni. Kavada további mérőszerűségeket kezdett ellenőrizni.
– Hihetetlen vagy! – mondta Noriko. – Behatolni a kormány számítógépébe!
– Igen – értett egyet Súja. – Kamu volt, hogy hülye vagy hozzá.
Kavada nem nézett rájuk, de elmosolyodott.
– Végül is lebuktam. Nem „talált, süllyedt”, ez azért necces volt.
Úgy látszik, meg volt elégedve a mérőműszer jelzéseivel, és arrébb állt onnan. Odament a halott katonákhoz. Sújáék csak lestek, hogy mit csinál. Elkezdett kutatni a zsebeikben.
– A francba! – mondta. – Még a Honvédelmi Erőknél is leszoktak a dohányzásról manapság?
Ebből rájöttek, hogy Kavada cigarettát keres.
A másik katona mellényzsebéből egy doboz összevissza gyűrődött Bustert halászott elő. A doboz véres volt, de mit sem törődve vele, kivett belőle egy szálat, a szájába tette és meggyújtotta. A hajókormány pultjának szélére támaszkodott, hunyorgott, és jólesően kifújta a füstöt.
Noriko nézte Kavadát, és megszólalt.
– Ha túl sokan lettünk volna... Nem tudtunk volna így elmenekülni.
Kavada bólintott.
– Hát igen. És akkor sem, ha nincs este. De ezen már hiába filozofálunk. Élünk, ez elég, nem?
Súja bólintott.
– De, így van.
– Zuhanyozzatok le mindketten! – mondta aztán Kavada. – A lépcső előtt van. Kicsi, de elvileg van meleg víz. A ruháikat is kölcsönvehetitek.
Súja bólintott, letette az Ingramot a fal melletti alacsony asztalkára, és átölelte Noriko vállát.
– Az jó lesz, Noriko. Menj te először, nehogy kiújuljon a náthád.
Noriko bólintott, és mindketten elindultak a lépcső felé.
– Nanahara! – állította meg Kavada. – Mégis várj egy kicsit!
A cigijét elnyomta a pult alján.
– Előbb elmondom, hogyan kell vezetni ezt a hajót.
Súja megemelte a szemöldökét. Azt gondolta, hogy a hajót Kavada fogja kezelni. De ha belegondol, biztos ő is akar zuhanyozni. Akkor pedig nekik kell kormányozniuk.
Súja még egyet bólintott, és Norikóval együtt visszatért a kormány elé, ahol Kavada állt.
Kavada sóhajtott egyet, majd könnyedén megütögette a kormányt.
– Most kézi vezérléssel megyünk. Talán még könnyebb is így megérteni, mint automatán. És ez – a pult melletti karra mutatott – a gázpedál és a fék egyben. Ha előredöntöd, gyorsulunk, ha hátra, csökken a sebesség. Egyszerű, nem? Aztán itt van még ez. Nézd!
Kavada a kormány felett elhelyezett kerek műszerre mutatott. Egy vékony mutató volt rajta, balra dőlt. Körülötte számok és a négy égtájat mutató betűjelek.
– Ez egy girotájoló. Innen megtudod az irányt. És ott egy tengerészeti térkép.
Kavada megmutatta, milyen úton juthatnak el a szigetek között innen a Megi-sziget keleti oldaláról Honsúra. A cél Okajama tartomány valamelyik kevésbé feltűnő partja. Ezenkívül a radar és a mélységmérő használatát is röviden elmagyarázta.
Azután az állára tette a kezét.
– Hát, ez nem sok, de ennyi ismerettel már el tudod irányítani a hajót. Ja, és a tengeren jobb oldali közlekedés van. És a hajó nem áll ám meg rögtön. Már mielőtt a parthoz érnél, jócskán csökkentsd le a sebességet. Fogtad?
Súja megint felhúzta a szemöldökét. Miért magyarázza el még a kikötést is? – gondolta, de azért bólintott.
Kavada tovább folytatta:
– Még nálad van a papír, amit adtam, ugye? Azon tényleg van egy cím.
– Ja, igen... Megvan még. De együtt megyünk, ugye?
Kavada nem válaszolt rögtön Súja kérdésére, csak elővette a zsebéből a cigarettát, egyet a szájába vett, és közelítette hozzá az öngyújtó tüzét. A tűz rögtön meggyulladt, de akkor Súja furcsa dologra lett figyelmes. Kavada öngyújtót tartó keze remegni kezdett.
Mellette Noriko is észrevehette, mert nagyra nyílt a szeme.
– Kavada...
– Kérdeztétek – Kavada, szájában a cigarettával, belevágott Súja szavába, remegő kezével ledobta az öngyújtót a kormány mellé –, hogy nem mennék-e veletek az Egyesült Államokba.
Remegő kezével kivette a szájából a cigarettát, és kifújta a füstöt.
– Gondolkoztam rajta, de... – Kavada félbehagyta, és újra beleszívott a cigarettába, kivette, kifújta a füstöt – már nem is kell válaszolnom.
Ebben a pillanatban összerogyott. A padlón térdelt, és a feje a mellkasára bukott.

79

– Kavada!
Súja odafutott, jobb kezével belekarolt Kavada jobb kezébe és megtartotta a testét. Noriko is odapattant a túloldalról elkapta Kavada bal karját.
Kavadából kiszállt az erő, a teste nehéz volt. Sújának akkor tűnt föl, hogy Kavada egyenruhájának háta teljesen elázott. Közvetlenül a nyaka alatt egy icike-picike lyuk volt rajta. Kirijama. Ez az a lövedék, amelyet Kirijama lőtt bele. „Csak súrolt” – mondta Kavada.
Miért... miért nem csináltak vele rögtön valamit? Vagy tudta róla, hogy halálos? Vagy inkább direkt késleltette a dolgot, hogy terv szerint feljuttassa Sújáékat a hajóra?
Kavada elengedte magát kettejük kezében, és fenékre ült.
– Álmos vagyok. Hagyjatok aludni – mondta.
– Nem, nem, nem és nem! – kiáltotta Súja. – Majd valamelyik közeli kórházban! A sebedet majd ott...
– Ne erőltesd! – nevetett Kavada, és hasonlóan a szoba sarkában fekvő katonákhoz, ő is elheveredett.
– Kérlek! – Súja a padlóra térdelt, és Kavada vállára tette a kezét.
– Kelj fel!
– Kavada! – sírta Noriko.
– Noriko! – szólt rá Súja keményen. Noriko meglepve nézett rá.
– Ne sírj! Kavada nem hal meg!
– Nanahara. Hülyeségek miatt ne szidd le Norikót! – orrolt meg rá Kavada csendesen. – Legyél kedves a lányokhoz!
Majd hozzátette:
– Sajnálom, de most meghalok.
Miközben beszélt, egyre fehérebb lett az arca. A bal szemöldöke feletti heg sötétvörösen kiemelkedett, mint egy százlábú.
– Kavada...
– A meghívásotokkal kapcsolatban... – mondta Kavada. A feje aprókat rándult, de a száját mozgásra bírva folytatta: – ...Még mindig fontolgatom, de-de há-há-hálás va-vagyok, kö-kö-köszönöm.
Súja rázta a fejét, és Kavada arcát figyelte. Nem tudott mit mondani.
Kavada felemelte remegő jobb kezét.
– Szi-szi-sziasztok.
Súja megszorította a kezét.
– No-no-noriko is.
Noriko könnybe lábadó szemmel szorította meg Kavada kezét.
Súja érezte, hogy Kavada haldoklik. Illetve már korábban tudta, de most elfogadta. Nem tehetett semmit. Kereste a megfelelő szavakat.
Egyet talált.
– Kavada!
Kavada tekintete Norikóról Sújára úszott.
– Szétverem ezt az országot helyetted! Szétverem, a kurva életbe!
Kavada nevetett. A keze erőtlenül lehanyatlott Noriko kezéből a mellére. Noriko érte nyúlt, és Kavada mellén szorította tovább.
Kavada behunyta a szemét, és mintha megint mosolygott volna. Azután megszólalt:
– Má-má-már me-me-megmo-mo-mond-ta-ta-tam Na-na-na-nanahara. Ne-nem ke-kell i-i-ilyet te-te-tenned. Csa-csak ma-mamara-radjatok ke-ke-ketten va-va-vala-valahogy éle-életben. Úgy mi-mi-mint mo-mo-most bi-bi-bízzato-tok egymá-má-másba-ban ti-ti-tiszte-te-teljéte-tek egymá-má-mást.
Mikor Kavada eddig eljutott, nagy levegőt vett. Már nem nyitotta ki a szemét.
– Ez a kívánságom.
Egyhuzamban mondta ki.
Ezek voltak az utolsó szavai. Kavada már nem lélegzett. A kormánykabin plafonjáról jövő sárgás fény megvilágította falfehér arcát.
Nyugodt volt az arca.
– Kavada! – kiáltotta Súja. – Találkozhatsz Keikóval! Boldogok lehettek együtt! Te...
Késő volt. Kavada fülébe már nem ért el semmi. Az arca nagyon békés volt.
– A rohadt életbe! – Súja ajkai megremegtek és velük együtt a szavai is. – A rohadt életbe!
Noriko Kavada kezét szorongatta és sírt.
Súja szintén Kavada vaskos kezéért nyúlt, de eszébe jutott valami, és beletúrt Kavada egyenruhájának zsebébe. Megtalálta és kivette a piros madárcsalogatót. Beletette Kavada jobb kezébe, és megmarkoltatta vele. Aztán a saját kezével megszorította... Majd végre megindultak a könnyei.

Epilógus – Oszaka, Umedában

Kinek-kinek megvan a maga oka, hogy miért siet a tömegben az oszakai Umeda pályaudvaron. Amikor a széles lépcsőt közrefogó két mozgólépcső egyikéről leszállt, Nanahara Súja (Kagava tartomány, Siroivai Önkormányzati Középiskola 3/b osztályának 15. számú fiú tanulója) fülét egy hang ütötte meg: „Újabb híreink következnek a Kagava tartományban rendezett Program felügyelő tanárának meggyilkolásáról.” Kissé megszorította a mellette álló Nakagava Noriko (lásd fent, 15. számú lány tanuló) kezét a jobbjával, és megállt.
A mozgólépcső mellett egy óriás méretű kivetítő egy háromhetedesen elválasztott hajú, ötvenes éveiben járó bemondó közeli képét mutatta.
Súja és Noriko közelebb mentek a képernyőhöz. Hétfő este hat óra múlt, egyenruhás diákok, öltönyös vállalati alkalmazottak, rengeteg találkozóra váró ember gyülekezett ott. Súja sem és Noriko sem volt már egyenruhában, Súja farmert, pólót és farmerdzsekit, Noriko pedig farmert, sötétzöld trikót, felette meg egy vékony, szürke kapucnis kardigánt viselt. (Egyedül a cipőjük volt a régi, de azokat is kimosták.) Súja nyakán kötés volt, de eltakarta a kabát felállított gallérja, és Noriko bal arcán egy nagy ragtapasz, de a mélyen a szemébe húzott fekete bőr baseballsapkának köszönhetően az sem volt olyan észrevehető. Még húzta a jobb lábát, de nem feltűnően. Súja a bal vállára vett táska pántját egyelőre mozgásképtelen bal karja helyett a jobbjával igazította meg.
A jegyzetlapon, amelyet Kavadától kaptak, egy orvos neve és egy kóbei cím szerepelt. Olyan ház volt, amilyennek az ember Kavadáékét is képzelné: egy kis rendelő egy mellékutcában. A húszas éveiben járó orvos kedvesen fogadta őket, és ellátta a sebeiket is. „Kavada apja felette járt az én halott apámnak az egyetemen. Én is rengeteget köszönhetek neki” – mondta az orvos. Kiterjedt ismeretségi körrel rendelkezett, és a rá következő napra, hogy elrejtette őket magánál (azaz tegnapra), megtette az előkészületeket a külföldre szökésükhöz. „Sógo hagyott nálam pénzt szükség esetére. Most azt használom.” Először egy kis Vakajama tartománybeli halászfaluból kimennek a Csendes-óceánra egy halászhajóval, ott pedig átszállnak a KDÁ egy hajójára. „A KDÁ-ból Amerikába nincs gond... Kérdés, hogy baj nélkül át tudtok-e szállni arra a hajóra” – mondta az orvos aggódó arccal, de persze Sújáéknak nem volt más választásuk.
Ma, mielőtt elhagyták volna az orvos lakását, Noriko hazatelefonált. Pontosabban először felhívta a barátnőjét egy másik osztályból, megkérte, hogy vigyen üzenetet hozzájuk, és a családja visszahívta egy nyilvános telefonról az orvos lakását. A lehallgatás ellen.
Súja akkor távolabb ment egy kicsit tőle, de végig behallatszott az előszobából, ahol a telefon volt, hogy Noriko sír. Maga Súja nem vette fel a kapcsolatot az Áldott Szeretet Házával. Csak magában mondott köszönetet és búcsúszót Anno tanárnőéknek. És Sintani Kazuminak is.
A bemondó folytatta: „Az ügy folyományaként a Honvédelmi Erők helikopterei mérges gázt bocsátottak a Program helyszínére, a Kagava tartománybeli Oki-szigetre. Ennek következtében a helyszíni kivizsgálás váratott magára, ám az eset után két nappal, ma délután megkezdődhetett a nyomozás, melynek során kiderült, hogy két diák holléte ismeretlen.”
A kép változott. A sziget... Egy tenger felől készült felvétel mutatta a szigetet, ahol Sújáék küzdöttek egymással életre-halálra, és látni lehetett a nyomozó rendőröket és katonákat. Ugyanígy a kikötőről is totálképet vetítettek. Kupacba voltak felhalmozva a holttestek. Csak egy pillanatra látta őket ugyan, de Súja kettőt felismert közülük. A fekete egyenruhák és matrózblúzok tömegének szélén Ucumi Jukie és Kuninobu Jositoki fordította az arcát a kamerába.
A mérgező gáz dacára szép volt az arcuk, minden bizonnyal azért, mert mindketten fedett helyen haltak meg. Súja megszorította ép jobb kezének öklét.
„Mindkét eltűnt diák a Kagava tartománybeli Siroivai Középiskola harmadikos tanulója, Nanahara Súja és Nakagava Noriko.” A kép megint változott, és kettejük fényképe sorakozott kinagyítva a képernyőn. Ugyanaz a képük volt, amely az ellenőrzőjükbe is be van ragasztva. Súja körbenézett, de a képernyőre figyelők közül senki nem vette észre őket.
Utána a tengerparti sávot mutatták, ameddig elnyúlik a hegy, és szinte nincs is rajta lakóház. A kamera ráközelített, és jól kivehető volt, hogy a terepszínűre festett kis őrhajó a homokos part közelében felfutott egy zátonyra, és szintén rendőrök meg katonák vizsgálgatják kívülről. Ez közvetlenül a hajó megtalálása utáni helyzet, szóval ezek a régebbi felvételek. „Huszonnegyedikén kora reggel Okajama tartományban, Usimadóban fedezték fel a tengerparton zátonyra futva a Kagava tartománybeli Program végrehajtásáért felelős tanár, Szakamocsi Kinpacu hajóját, és holtan találták rajta Szakamocsit, Tahara Tokihikót, a Honvédelmi Erők közlegényét és kilenc társát, illetve a Program győztesét, Kavada Sógót.” Szakamocsi arcképe jelent meg. „A rendőrség és a honvédség már nyomozott az ügyben, és ma fény derült a két diák eltűnésére. Előfordulhat, hogy birtokukban vannak bizonyítékok, ezért a hollétük...”
A bemondó folytatta, de Súját a képernyő kötötte le teljesen.
„A győztes Kavada Sógót holtan találták” – szólt a felirat a rövidfilmhez. Máskor általában egyszerűen csak annyit írnak ki, hogy „a győztes diák”, és a kagavai helyi hírekben adják. Sújáék a kóbei orvos házában látták néhányszor a híradót, de Kavadának csak a fényképét közölték, a filmet most látják először.
Kavada, két oldalán a katonákkal, egyenest a kamerába nézett. És...
A tíz másodperces rövid képsor legvégén elvigyorodott, és a jobb kezét felállított hüvelykujjal a kamera elé emelte.
A körülöttük állók, akik szintén a képernyőt figyelték, felháborodva zúgolódni kezdtek. Biztos úgy értelmezték, hogy Kavada a győzelmével dicsekszik.
Pedig természetesen nem így volt. A kivetítőre visszatért a bemondó arca, Súja bambult és gondolkodott.
Ez üzenet lehetett Sújának és Norikónak? Kavada tudta volna, már amikor a kamerák elé állt, hogy meg fog halni? Vagy inkább sajátos cinizmusa késztette erre?
Már nem fogjuk megtudni. Ahogy egyszer pont Kavada mondta. Megint Súja és Noriko igazolványképe jelent meg.
„A bejelentéseket a...”
– Menjünk, Noriko! Jobb, ha sietünk.
Súja halkan beszélt, jobb kézzel megfogta Noriko balját, és a vászonnak hátat fordítva elindultak.
– Kavada... – kéz a kézben sétáltak, és Noriko beszélni kezdett – mielőtt te visszajöttél volna, amikor Jukiééknál voltál, azt mondta nekem, hogy...
Súja odafordult jobbra hozzá, és az arcát nézte.
Noriko felnézett Sújára. Sapkája ellenzője árnyékában könnyes volt a szeme.
– Mennyire örül, hogy ilyen jó barátokat szerzett.
Súja előrenézett és bólintott. Csak bólintott.
Kivárták, míg hat-hét diák elhalad előttük, azután megint továbbmentek. Súja szólalt meg.
– Noriko. Én végig veled leszek. Megígértem Kavadának.
Tudta, hogy Noriko bólint mellette.
– Most elmenekülünk, de én egyszer szét akarom verni ezt az országot. Nem szegem meg a Kavadának tett ígéretemet. Szét akarom verni, Kavadáért, érted, értem, Jositokiért, és a többiekért. Akkor fogsz nekem majd segíteni?
Noriko megszorította Súja kezét, és határozottan válaszolt.
– Még szép!
Átvágtak a tömegen. Nemsokára kiértek az automatákhoz. Nóriko felnézett a jegyárusító gépek feletti ártáblázatra, aprót vett elő a zsebéből, számolni kezdte, és beállt a sorba, hogy megvegye a jegyeiket.
Súja magában álldogált, és várta, hogy Norikóra kerüljön a sor.
Hamar sorra került. Noriko bedobta a pénzt a nyílásba.
Súja különösebb ok nélkül balra fordította a fejét.
Érezte, hogy hunyorítani kezd. Arra van a pályaudvar csarnokának kijárata, és a jövő-menő taxikkal és személyautókkal zsúfolt út mögött néhány oszakai felhőkarcoló lába látszik. Ezzel a képpel a háttérben egy magas, fekete egyenruhás férfi egyenesen felé tartott.
Ügyesen kerülgette a hömpölygő tömeget, és nyílegyenesen Sújára szegezte a tekintetét.
„Természetesen az egyenruha rendőrruha volt. Sapkája közepén az aranyszínű barackjel csillogott.
Súja titokban jobb kézzel hátranyúlt a kabátja alá, a farmerjába tűzött Beretta M92F-ért, és törte a fejét a menekülési útvonalon.
A rendőrrel szemközt, a csarnok másik kijáratánál is autóút fut. Ha ki tudnak menni odáig, elkapnak egy kocsit...
Noriko épp visszatért a jegyekkel, Súja suttogni kezdett neki.
– A vonatnak almás, Noriko.
A lány már ennyiből is megértette, mi a helyzet. Körbenézett, és észrevehette a rendőrt, mert elkerekedett a szeme.
– Menjünk ki arra! – Súja épp csak kimondta, és a rendőr futásnak eredt.
– Futás, Noriko! Fuss, ahogy csak bírsz! – mondta, és Norikóval együtt hirtelen nekilódultak. Közben Súja gondolkodott. Mintha már hallotta volna valahol ezeket a szavakat.
Hátranézett, és látta, hogy a rendőr pisztolyt tart a kezében. Súja előhúzta a Berettáját... abban a pillanatban a rendőr már lőtt is. Kettőt. Rögtön egyenesen rájuk célzott, de szerencsére nem találta el se Sújáékat, se senkit a pályaudvaron áradó tömegből. Néhány sikoltás hallatszott, néhányan lehasaltak a földre, néhányan pedig azt sem tudták, honnan jött a lövés hangja, csak szétrebbentek különböző irányokba. A rendőr leengedte a fegyvert, és újra futni kezdett, de beleütközött egy bevásárlótáskát cipelő kövér nénibe, és elvágódott. A néni is elesett, a táskájából zöldségek meg valami készétel zacskója borult ki, és gurult szét a földön.
Súja csak nyugtázta a történteket, és újra előrefordult.
És Noriko mellett futva egy gondolat kerítette hatalmába egy pillanatig. A kiáltások, a saját futó lépteik hangja, a megállásra intő rendőr kiáltásai mind a távolba tűntek, megszűntek, csak az az egy gondolat maradt a fejében.
Lehet, hogy nem illett ide, mert túl békés volt. Ráadásul... plágium, irgum-burgum.
De azért végiggondolta.
Noriko, együtt fogunk élni, mi és a bánat. Lelkem minden bolondságával szeretni foglak téged. Egyszer valamikor odaérünk, ahova mindig is tartottunk, és sétálhatunk a napsütésben. De addig... Addig is futnunk kell tovább.
Rögtön visszatértek a kiáltások, kiabálások. Noriko ziháló lélegzete és a saját szívverése is.
Folytatódik, kétségbevonhatatlanul folytatódik.
Oké, akkor most beszállok a játékba!
És folytatom, míg nem győzök.

[Maradt 2 fő]
Ők most is köztetek járnak.

(Vége)

1996. június – 1999. március

Stats:

ULPIUS-HÁZ KÖNYVKIADÓ
2006

A fordítás alapjául szolgáló mű:
Takami Kósun: Battle Royale

First published in japan in 1999 under the title
„BATTLE ROYALE” by OTA SHUPPAN Co., Ltd.
Hungarian translation rights arranged with
Koushun TAKAMI through Japan Foreign-Rights Centre

Grafikai tervezés: 2Republic:
Kollmann Ákos, Szabó Levente,
Ilyés Attila, Gál Katalin

ISBN 963 9602 61 2

www.battleroyale.hu

Mindenkinek, akit szeretek.
Bár lehet, hogy nem lesz benne
sok köszönet.

A kiadó könyvei megvásárolhatók
az Ulpius-ház könyvesboltban:

1137 Budapest, Pozsonyi út 23.

Telefon: 349-2753

Nyitva tartás:

hétköznap 10-18 óráig
szombaton 10-14 óráig

Kínálatunk megtekinthető az interneten is:
www.ulpiushaz.hu

Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest
Felelős kiadó Kepets András
Tördelés Kütahya Könyvműhely
Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. – 261145
Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató