Richard A. Knaak
TŰZOKÁDÓ SÁRKÁNY

(Tartalom)

 

A könyvet M. W.-nek, T. H.-nak és P. M.-nek ajánlom.
Ugyancsak ajánlom e könyvet a University of Illinois (Champagne-Urbana) Angol-Retorika Tanszékének, akik végül is diplomát adtak nekem

 

 

I.

Lentről jöttek és a hatalmas Tyber Hegység felé tartottak. Néhányan párosával lépkedtek, mások egyedül. Vad sárkánysisak fedte arcukat, csak a szemük látszott. A legtöbb tekintet vérvörösen izzott a leszálló sötétségben. Pikkelyes bőr védte páncélként testüket, s ez biztosabb védelmet nyújtott bármely vértezetnél. Lobogó köpenyükben repülő denevérnek tűntek, és igazság szerint ránézésre el is hitte volna akárki, hogy ezek az emberek akár repülni is képesek.
Ha egyáltalán emberek.
Tizenegyen voltak, egyre közelebb kerültek egymáshoz. Egyetlen szót sem váltottak, még csak nem is bólintottak egymásnak. Mindnyájan ismerősök voltak és már rengetegszer megjárták ezt az utat a számolhatatlanul sok év során. Néha többen, néha kevesebben, az út azonban mindig ugyanaz maradt. Noha vértestvérek voltak, állandóan ellenségeskedtek. Túl sokukra túlságosan kevés szeretet jutott. Ezért aztán csöndben lovagoltak, előttük hívogatóan az egekbe nyúlt a Tyber Hegység.
Nagy sokára elérték az első hegysor nyúlványait, úgy látszott, hogy lovaglásuk itt véget ér. Egyetlen ösvény sem vezetett fel a hegyre, sőt egy hatalmas szikla tövében az út megszakadt. De a lovasok még csak le sem lassítottak. Mintha magán a hegyen szándékoztak volna keresztülfúrni magukat. A hátaslovak egyszerűen folytatták a megszokott vágtát.
Úgy tűnt, hogy a hegy, mintegy megadva magát a kihívásnak, elkezdett olvadozni. Az áthatolhatatlan természetes akadály eltűnt és egy széles ösvény nyílt meg előttük. A lovasok egy pillantást sem vetettek a fantasztikus látványra, folytatták pokoli vágtatásukat.
A lovak ugyan párát fújtak, amikor átkeltek az akadályon, de kimerültségnek nyoma sem látszott rajtuk. Mit nekik egy ilyen utazás.
Útvesztőben jártak. De a jeges szakaszok és az alattomos vízmosások sem fékezték a csoport iramát. És bár nem emberi világból származó látvány tárult eléjük, a lovasokat mindez nem tartotta fel. Kevés teremtmény lett volna olyan bolond, hogy szembeszálljon velük, különösen az átutazók természetének ismeretében.
Hamarosan felsejlett a Tyber Hegység nagy őrszeme, a Kivan Grath. Kevés ember látta ilyen közelről és még kevesebb kísérelte meg, hogy megmássza. És soha senki sem tért vissza. Ide vezetett az ösvény. Ide jöttek a lovasok. A hatalmas csúcshoz, vagy lefordítva, az Istenek Fürkészőjéhez közeledve visszafogták állataikat. A hegy lábánál megálltak és leszálltak a nyeregből. Célhoz értek.
A hegybe ékelve óriási bronzkapu állt, amely a környezetéhez hasonlóan kortalannak tűnt. Az előtte megállók fölé magasodott, szárnyait ősrégi és leírhatatlan vésetek díszítették. Az egyik lovas odament a kapuhoz. Sisakja mögött fagyosan ragyogott a szeme. Mindaz, ami az arcából még látszott, fehér volt. Zordonan felemelte a bal karját, kezét ökölbe szorította, és a kapura irányította. A hatalmas bronzkapu némi zajjal lassan kitárult. A sápadt harcos visszatért társaihoz. A lovasok bevezették állataikat.
A barlang belsejében csak fáklyák szolgáltattak világosságot. Az üreg túlnyomó része természetes eredetű volt, de a megnagyobbítás is éppen elég munkát jelentett a hegyi törpéknek. A lovasokat azonban mindez aligha érdekelte, régen felhagytak azzal, hogy a környezetüket nézegessék. Még az árnyékként jelenlévő őrökkel sem törődtek.
Sötét, pikkelyes, humanoidra alig emlékeztető lény siklott a lovasokhoz, karmokban végződő formátlan karja kinyúlt. A köpenyes utazók a szolga felé fordultak, és a kantárt felé nyújtották.
A lovasok beléptek a belső barlangba.
Mint valami ragyogó, de régi templom, vendéglátójuk citadellája is hatalmas erőt sugárzott. Emberi és nem emberi formák másai álltak itt-ott. Mind rég meghaltak már, még a történelem is megfeledkezett arról, hogy valaha léteztek. Csak itt látszott a lovasokon valamiféle tisztelet. Egyenként letérdeltek a velük szemben trónoló hatalmas alak elé. Amikor mindnyájan túlestek az üdvözlésen, félkört formáltak vendéglátójuk körül.
A kígyózó nyak ívben megfeszült. Szikrázó szemek kémlelték a csoportot. Egy vérvörös nyelv csapott ki elégedetten, az óriási, hártyás szárnyak teljes büszkeségükben kitárultak. A tompa fény ellenére a sárkány pikkelyes testének arany ragyogása a fajta királyához illő tiszta fenséggel egészítette ki a képet, és volt mégis valami csöppnyi, bizonytalansággal rokon érzés a levegőben. Hogy a többiek ezt észrevették-e vagy sem, azt saját gondolataik mögé rejtették.
Az Arany Sárkány sziszegő hangjától a hatalmas tér is megremegett egy kicsit.
– Legyetek üdvözölve, vértestvérek. Legyetek üdvözölve és érezzétek otthon magatokat!
Egymástól tisztes távolságot tartva a lovasok elmosódottakká váltak, mintha csupán árnyképek lettek volna. De nem tűntek el. Növekedni kezdtek; olybá tűnt, mintha testük higanyból lett volna, formáik vonaglásszerűen változtak. Szárnyak és farkak bukkantak elő, a karokat és lábakat pikkelyek, bőrnyúlványok lepték el. A sisakok viselőik igazi arcává oldódtak. A szájak helyét elfoglaló pofákban, a halovány fényben hosszú, éles fogak villogtak. Minden, emberre utaló jegyük egy pillanat alatt eltűnt.
Összeült a Sárkány Királyok Tanácsa.
Az Arany Sárkány bólintott. Mint uralkodó, a Királyok Királya, örömmel látta, hogy a többiek ilyen gyorsan végrehajtották utasítását. Ismét megszólalt, ezúttal füst kísérte szavait.
– Örülök, hogy eljöttetek. Féltem, hogy néhányotok enged az érzelmeinek. – Egy pillantást vetett a Fekete Sárkányra, a baljóslatú és halálos Szürke Ködök urára.
A Fekete Sárkány nem szólt egy szót sem, csak a szeme izzott.
A Sárkány Királyok Uralkodójának figyelme a legközelebb álló vértestvére felé fordult. A Kék Sárkány, inkább tengeri kígyó, semmint szárazföldi teremtmény, fejet hajtott tisztelete jeléül.
– A tanács a Tenger menti Irillian urának kérésére ül össze. Furcsa dolgok történnek arrafelé, és azt szeretné megtudni, hogy testvéreinek földjén is előfordulnak-e ilyen események. Beszélj.
Fajtájánál olajosabb bőrével a Kék Sárkány vízi állatra emlékeztetett, mozgása olyan lényét idézte, amelyik életének nagyobb részét a keleti tengerekben tölti. Só és hal szaga töltötte be a teret, amikor beszélni kezdett. Egy poros, cserszínű sárkány, a Barna, elfintorította az orrát. Nem osztotta testvérének a tenger iránt érzett szeretetét.
– Hűbéruram. Vértestvérek. – Körülnézett, a Fekete Sárkányra pillantott. – Az elmúlt években, a tartományban békesség honolt. Az emberek nyugalomban éltek, a klánjaim jól költöttek.
Ekkor felmordult a Barna Sárkány, aki a Kopár Földek ura volt délnyugaton. A Sárkány Mesterekkel vívott háborúk befejezése óta klánjai egyre csak fogytak. A legtöbben azt állították, hogy ez maguknak az állítólagos Sárkány Mestereknek a műve, de senki sem tudta biztosan, milyen varázslatokat használtak a boszorkánymesterek, hogy megpróbálják legyőzni a Királyokat. Ők tették a Kopár Földeket pusztává, de hogy a Barna klánok termékenységének csökkentését is ők idézték volna elő, azt csak találgatni lehet. Mégis a Barna volt a harcosok közül a legnekidühödtebb. A Tenger menti Irillian ura nem törődött a kis közjátékkal, hanem folytatta. – A dolgok mostanában valahogy mégis változnak. Nyugtalanság honol –, nem, ez túl erős. Csak... valami érzés lappang. Nem tudom másképpen nevezni. Nem csak az emberek között, úgy látszik, hatással van másokra, még a nőstényekre és a sárkányfiakra is.
– Hah!
A megjegyzést csontdermesztő hideg hulláma követte. Mindenhová zúzmara rakódott, ahová csak elért a Jég Sárkány lehelete. Az Arany Sárkány rosszalló pillantást vetett rá. A Nyugati Pusztaságok szinte csontsovány királya megint felnevetett. Az összes sárkány közül őt értették és kedvelték a legkevésbé.
– Egészen öregasszonyos kezdesz lenni, testvért. Az emberek mindig békétlenek. Ilyenkor elég egy rájuk meresztett karom, hogy elűzze az ilyen gondolatokat.
– S ezt annak a földnek az ura mondja, amelyik még pusztább, mint a Barnáé.
– Olyan uralkodó szólt így, aki tudja, hogyan kell kormányozni. – A hóförgeteg kitöréssel fenyegetett a Jég Sárkány torkából.
– Csend legyen! Az Arany Sárkány mennydörgő bömbölése mindent túlharsogott. A Jég Sárkány visszavonult, hószínű szemét elfordította urának ragyogásáról. Ha a Királyok Királya megdühödött, teste felizzott.
– Ezek a testvérharcok egyszer már majdnem bajt hoztak ránk! Ilyen gyorsan elfelejtettétek!
Mindnyájan lesunyták a fejüket, kivéve a Fekete Sárkányt. Masszív pofáján nyoma sem látszott az örömnek. Az Arany Sárkány élesen ránézett, de nem rótta meg. Ez a Szürke Ködök királyát igazolta.
A Sárkányok Ura teljes magasságában kiegyenesedve a többiek fölé tornyosult.
– Közel öt emberi éve annak, hogy megvívtuk a háborút – és majdnem elvesztettük. Barna testvérünk még érzi az utóhatását; látja klánjainak fogyatkozását! Az ő gondja nyilvánvaló, de a Sárkány Mesterek kezenyomát mi mindnyájan viseljük.
– A Sárkány Mesterek halottak, Nathan Bedlam volt az utolsó, és már régesrégen elenyészett! – bömbölte a Vörös Sárkány, aki a Pokol Fennsíknak nevezett, vulkanikus terület felett uralkodott.
– És magával vitte a Bíbor Királyt! – A Fekete már nem tudta fékezni magát. A szemei olyanná váltak, mint a jelzőfények az éjszakában.
Az uralkodó bólintott. – Igen, magával vitte testvérünket. Bedlam volt az utolsó és legveszedelmesebb Mester. Végső tettével megbénított bennünket. Penacles a tudás városa, és az ura Bíbor volt, aki a stratégiánkat tervezte. – Az utolsó mondat szinte vonakodva szakadt ki belőle, mivel az Arany nem akarta testvéreit emlékeztetni, ki is volt a vezér azokban az időkben.
– És most a Griflán-félék bitorolják a földjeit! Meddig kell még várnunk, hogy odacsaphassunk? Az emberek nemzedékei meg csak jönnek és mennek! – A Fekete dühösen rázta a fejét.
– Nincs utódja. Ismeritek a megállapodást. Tizenhárom Királyság, tizenhárom király. Öt meg húsz hercegség, öt meg húsz herceg. Senki sem szegheti meg a megállapodást... – Legalábbis most nem – tette hozzá magában.
– Amíg mi utódra várunk, Lord Griflán meg cselt sző. Jusson eszedbe, a Mesterek is ismerték.
– Eljön az ő ideje is. Talán hamarosan.
A Fekete óvatosan urára nézett. – Ez mit jelent?
– A szokásoknak megfelelően átvettem a Bíbor nőstényeit. Az első fészekalja csupa gyenge aprósárkány volt. Legtöbbjüket természetesen meg kellett ölni. Ez a költés ígéretesebbnek látszik.
A többi király előrehajolt. A kiköltendő tojások talán a legfontosabbak voltak számukra. Néhány gyenge költés klánjaik közül bármelyiket kihalással fenyegethette.
– Egy pár tojásról ugyan az derült ki, hogy aprósárkány van bennük. A többség azonban tűzokádó. És négy tojásban pettyes szegélyűek vannak!
„Négy!” Ez az egyetlen szó örömkiáltásnak hangozott. A pettyes szegély a Királyok jele. Az ilyen tojásokat őrizni kell, mert a Sárkány Királyok utódai rendkívül ritkák.
– Még hetek vannak hátra, mire kikelnek. A nőstény védi őket a rakoncátlan aprósárkányoktól meg a mindenféle dögevőktől. Ha velünk van a szerencse, mindegyik kikel a tojásból.
A Fekete elmosolyodott, és egy sárkány mosolyában mindig van valami baljóslatú. – Aztán összetörjük ezt a Lord Griflánt!
– Talán.
Mindnyájan odafordultak, ki is rontja el az örömüket. A Tenger menti Irillian ura ismét végignézett rajtuk, szeméből sugárzott a felszólítás, hogy szólaljon már meg valaki. Mivel senki sem tiltakozott, szomorúan megrázta sörényes fejét.
– Senki sem fog meghallgatni. Minek beszéljek megint? Ne értsetek félre. Ez a hír engem is boldoggá tesz. Talán alaptalan a félelmem. Ezzel együtt beszélnem kell, vagy örök életemben sajnálni fogom.
– Akkor beszélj és érd be ennyivel! Kezdem unni ezt a locsogást.
A Keleti Tengerek királya nem törődött a Fekete közbeszólásával és folytatta.
– Ilyen szorongó nyugtalanságot csak egyetlen egyszer éreztem. Akkor a Sárkány Mesterek jövetelét jelezte előre.
Több nagyúr dühében – vagy talán félelmében – felszisszent.
A Fekete mosolygott. – Igazság szerint elnézést kell kérnem, Kék testvér. Pontosan arról szóltál, amit én is meg szerettem volna említeni.
Az uralkodó megrázta a fejét. – Ez a föld régi. A Sárkány Királyok időtlen idők óta uralkodnak, de hatalmunkat szinte csak most kezdtük gyakorolni. Még ma is felbukkannak a régi erők nyomai. Az emberek nyugtalansága mágikus eredetű is lehet. Mégis – itt szünetet tartott és a barlangot tanulmányozta –, megpróbáljuk kiszűrni azokat, akik valahogy képesek ráhangolódni azokra a régi dolgokra. Ismerek néhány embert, aki ma élő fenyegetés számunkra.
– Egy van, aki fenyegethet bennünket. – A szavak csöndesek, de határozottak voltak. Anélkül, hogy odanéztek volna, mindahányan tudták, hogy megint a Fekete szólalt meg.
– És ki lehet az?
A Szürke Ködök Lakója széttárta szárnyait. – Jól ismerjük a családját, nagyon jól. Fiatal, gyakorlatlan, de a neve Cabe Bedlam.
A Sárkány Királyok egyként – beleértve az Aranyat is – kicsit hátrahőköltek, egy egészen csöppet. „Bedlam!” suttogták többen is.
Az uralkodó majdhogynem rikácsolt. – Miért nem tudtunk erről az emberről? Hol van ez a démon-boszorkánymester költötte fajzat?
– Azon a területen, amit most Lord Griflán tart kézben. Nathan Bedlam helyezte el Mito Picában a gyermeket, aki egyébként az unokája. Mivel az a körzet közismerten csak úgy hemzseg a varázslóktól és hasonlóktól, néha kémeket küldök oda. Ezek egyike fedezte fel azt az embert.
– Te legalább két határt léptél át, testvér! Kíváncsi lennék, hány kémed van – dörmögte a Vörös.
– Mindannyiunknak van szeme és füle. Ráadásul azt az embert szemmel kell tartani!
– Miért nem öletted már meg? – kérdezte a Zöld Sárkány. – Ez nem jellemző rád, Fekete. Mikor haboztál, ha el akartad érni a céljaidat?
A Fekete, alázatosan meghajtva fejét az uralkodó felé, válaszolt: – Nem tenném meg az uram engedélye nélkül. Az Arany felhorkant.
– Bírom a hozzájárulásodat? – kérdezte a Fekete.
– Nem.
Semmi sem törte meg a csöndet.
– A kiköltésig már csak rövid idő van hátra, és nem engedhetek meg olyan cselekedetet, ami ellenünk hangolná a Griflánt. Rendkívül ravasz, tudja mennyire fontosak számunkra a pettyes szegélyűek tojásai. Valami kárt tehetnek bennük az ügynökei. Amíg a Bedlam kölyök ott marad, ahol van, és nem tudja, milyen veszélyes, békében hagyjuk.
– Ha sokáig várunk, ez az ifjonc még fel találja venni annak az átkozott ősének a köpenyét!
– Mégis várnunk kell. Ha a kikelt ivadékok már kellően megerősödtek, az utolsó Bedlam el fog pusztulni.
Visszaült a helyére. – A tanácskozásnak vége.
Az uralkodó hátradőlt, szemét lehunyta, mintha aludna, ezzel hangsúlyozva, hogy ettől a pillanattól kezdve nem érdeklik vértestvérei. A Sárkány Királyok szó nélkül szétszéledtek. Testük megremegett és átalakult. A nagy hüllőpofák addig húzódtak össze, mígnem ismét sárkánysisakkal fedett, majdnem emberi arcokká váltak. A szárnyak összecsukódtak, a farkak nem léteztek többé. A mellső végtagok karokká, a hátsók lábakká alakultak.
Amikor mindez véget ért, a lovasok elbúcsúztak uruktól, és elhagyták a belső barlangot. Az Arany Sárkány nem törődött távozásukkal.
A lovak kantárját a sötét lény addig tartotta, amíg az utazók nyeregbe nem szálltak, azután visszacammogott a barlangok óriási, örök éjszakájába.
A Sárkány Királyok kilovagoltak a bronzkapun. Egyesével vagy párosával mindnyájan ugyanazon az ösvényen távoztak a hegyeken át, amin jöttek. Egy éppen akkor ébredő aprósárkány akadt véletlenül az útjukba. Amikor észrevette a lovasokat, félrehúzódott az ösvény szélére és meglapult. Nem is mozdult addig, amíg el nem tűntek a messzeségben.
A Tyber Hegységből kiérve a csoport szétszóródott, mindenki ment a maga dolgára, tudták, hogy a halandó emberek nem sokat törődnek magányos lovasokkal. Akik akadályozni merték volna őket, csak az életükkel játszottak volna.
Az egyik, délnek tartó magányos lovas lelassított, amikor látta, hogy társai eltűntek. Egy kis bokros ligetben végül megállt. A sötétségbe kémlelt, leült és várt. A várakozás nem tartott soká. Perceken belül csatlakozott hozzá egy másik Sárkány Király. Szó nélkül tudomásul vették egymás jelenlétét. Cselekedeteikben nyoma sem volt barátságnak, csak céljuk volt közös, és a megvalósítás lehető legkönnyebb módját keresték.
Az újonnan jött kivont hüvelyéből egy hatalmas kardot. Társa előrelépett és páncélos kezét a penge hegyére helyezte. Az izzó szeméből sugárzó erő a karján, majd a páncélos kezén keresztül a fegyverbe áramlott.
A kard felragyogott és lüktetni kezdett. A fény lassan elhalványult, ahogy az erő a kardba költözött. Egy pillanat múlva a fegyver ismét olyan lett, mint máskor, csupán egy csöppet vibrált. A második lovas visszatolta a hüvelyébe.
Egymásra pillantottak, kommunikációjuk egészen más szinten folyt, mint az embereké. Biccentettek. Megtették, amit kellett. Aztán a később jött megsarkantyúzta a lovát, és elvágtatott. Nem saját királysága felé indult. Szemmel láthatóan délnek tartott.
A várakozó lovas tovatűnő társa után nézett. Pillantása átvándorolt a magasodó hegysorra, különösen a Kivan Grathra. Aztán megfordult és csöndben ellovagolt.
A zsilipek megnyíltak.

 

 

II.

– Hol van már a söröm?
A Sárkányfej kocsma hírnevét vendégei sokféleségének köszönhette. Emberek és nem emberi lények egyaránt látogatták. Az egyik az emberevő óriás volt, aki húsos öklével akkorát csapott az asztalra, hogy jó darab letört a sarkából. Viselkedése illett kegyetlen és csúf arcához.
Szeme egy húsz év körüli, fekete hajú fiatalembert keresett, aki éppen sietve sört csapolt egy kancsóba, és átkozódott, mert az ital nem elég gyorsan csurgott a hordóból. Ami az emberevő óriást illeti, a vonásai pont olyan csúfak és tökéletlenek voltak, mint bárki másé, de emberi mércével mérve szabályosak. Arca nem emlékeztetett a hősökére, de az erős áll, a kicsit ferde orr és a figyelő szemek valami durva jóképűséget kölcsönöztek neki.
A közelben ácsorgók eltakarták a szomjas teremtmény kutató pillantása elől, de tudta, hogy csak idő kérdése, mikor indul a keresésére.
Cabe idegesen elősietett. Nem kerülhette el az óriással való találkozást, hiszen a kocsma egyik pincére volt. A nehéz kancsót az asztalra ejtette, és szinte belesápadt, amikor az ital egy cseppje kis híján az óriás arcába fröccsent. Várta, hogy meglehetősen unalmas élete rövid úton végetérjen.
A teremtmény gyilkos pillantást vetett rá, aztán úgy döntött, hogy a sör fontosabb. Cabe elé lökött egy pénzdarabot, felkapta a kancsót és jókorát húzott belőle. Cabe gyorsan visszavonult a konyhába.
– Cabe! Ugye hoztál Deirdrának ajándékot? – Fürge, karcsú ujjak szabadították meg a pénzdarabtól, és dús idomok simultak testéhez. Deirdra hosszú, nedves csókot adott neki és a pénzt művészi mozdulattal blúzába csúsztatta, egyetlen ruhadarabjába, ami alig takart el valamit csodálatos formáiból.
Hátralökte piszkosszőke haját és elmosolyodott, amikor észrevette, hogy a fiú a dús mellét bámulja. – Szép kilátás, mi? Talán később. – Cabe-nek mindig később, sose most.
Deirdra megfordult, megriszálta a csípőjét és kivitt egy tálcát az ivóba. Cabe utánanézett, aztán eszébe jutott az elvesztett pénz. Majd csak összejön – később mindenképpen.
Tudta, hogy Deirdra a pénzes férfiakat szereti, mégis vonzotta valahogy. Az biztos, hogy elég jóképű, és ha nem is olyan hősféle, de a harcban megállja a helyét... feltéve, hogy ott marad. Valamilyen okból Cabe szinte mindig elpárolgott a színről, amikor verekedés lógott a levegőben. Ezért aztán pincér lett egy kocsmában, és nem vitte többre az életben, nem úgy, mint az apja, aki Mito Pica királyának egyik vadásza volt. Bár Cabe alkalmatlannak bizonyult a vadászatra, apján sohasem látszott, hogy túlságosan szomorkodott volna emiatt. Úgy tűnt, még örül is, amikor a fia megmondta neki, hogy egy kocsmában és fogadóban talált munkát. Elég szokatlan viselkedés egy harcostól, de Cabe imádta az apját.
Fekete hajának egy homlokába hulló fürtjét hátrasimította. Tudta, hogy alatta egy tincs ezüstösen fénylik, de ezt állandóan eltakarta vagy befestette. Az ezüst csíkokról azt tartották, hogy a boszorkányok és varázslók jele. Cabe nem akart áldozatul esni a boszorkánymesterekéhez hasonló hajának. A baj csak az volt, hogy az ezüstös rész terjedni látszott.
– Cabe! Vonszold már ide magad, te sárkánygyíkürülék!
Munkaadója felszólításának Cabe akkor is engedelmeskedik, ha nem itt dolgozott volna. Cyrus akkora volt, hogy mellette még az óriás is eltörpült.
Kisietett. – Igen, Cyrus?
A tulajdonos, aki inkább medvének tűnt, semmint embernek, az egyik sötét sarokban álló asztalra mutatott.
– Azt hiszem, egy vendéget láttam ott! Nézd meg, miféle és mit akar enni vagy inni!
Cabe asztalokat és vendégeket kerülgetve a Cyrus által mutatott sarokba ballagott, ahol furcsa homály uralkodott, de annyit látott, hogy nem ül ott senki. Mit akar itt Cyrus?
Pislogott egyet és megint odanézett. Valaki mégis volt ott! Nem értette, hogyan is nem vette elsőre észre. Gyorsan odalépett az asztalhoz.
Egy köpönyeg. Az volt az egész ember, ha ugyan az volt. A kéz, a bal, tűnt elő és pénzt rakott az asztalra. A köpönyeg árnyékából egy erős, de valószínűtlen hang szólalt meg.
– Egy sört. Étel nem kell.
Cabe egy pillanatig csak állt ott, aztán rájött, hogy ki kell szolgálnia a vendéget. Orra alatt morogva elnézést kért és visszament a pulthoz.
Cyrus szinte azonnal a kezébe nyomta a sört, de ahogy Cabe a tömegen keresztül visszabámult, egy nagy kéz elkapta. Az emberevő óriás magához rántotta, és pénzt nyomott a markába. – Ha ezt kivitted, hozz egy másik sört! De most fedeles korsóban!
Az asztalhoz érve óvatosan letette az italt. Ekkor egy kesztyűs kéz vállon ragadta.
– Ülj le, Cabe!
Cabe megpróbált kiszabadulni a szorításból, de a kéz mintha halotti görcsbe merevedett volna. A fiú megadóan leült az asztal másik feléhez. A kéz elengedte.
Megpróbált a csuklya alá nézni. Vagy a fény vált homályosabbá a kocsmában, vagy nem volt arc a kámzsa alatt. Cabe félelmében visszahőkölt. Miféle ember az, akinek nincs arca? És ami még rosszabb, mit akarhat egy ilyen teremtmény egy olyan jelentéktelen alaktól, mint ő? Mint akit szórakoztat a dolog, az idegen úgy fordította a fejét, hogy jobban meg lehessen vizsgálni.
Mégis volt arca. Egy kicsit elmosódott, és mindig félárnyékban. Barna hajában ezüst csík villant.
Boszorkánymester!
– Kicsoda kegyelmed? – Csak ennyit tudott kinyögni.
– Most hívjál Simonnak.
– Most – Cabe nem értette.
– Nagy veszélyben vagy, Cabe Bedlam.
– Veszélyben? Micsoda – Bedlam? Én nem vagyok...
– Cabe Bedlam. Tagadod?
Válaszolni akart, de inkább elgondolkodott. Függetlenül attól, hogy mire gondolt, Cabe képtelen volt visszautasítani a boszorkánymester különös gyanúsítgatását. Még soha senki sem hívta így, ő magának sem jutott eszébe... De valamiért igaznak hangzott.
Az idegen arcán kis mosoly jelent meg. Talán. Olyan nehéz megmondani. – Nem tudod tagadni. Jó.
– De az apám...
– Csak nevelőapád. A célt szolgálta. Tudta, mit kell tennie.
– Mit akar tőlem? Úgy értem... Oh, nem! – Cabe-nek eszébe jutott, miféle történetek övezik ezt a nevet. Legendás név... igazán nem illik egy kocsmai pincérhez. Cabe nem volt varázsló, és nem is akart az lenni. Elkeseredetten rázta a fejét, megpróbálta a valóságot ugyanúgy elhessegetni magától, mint a hajában lévő ezüst csík esetében.
– Igen, mert a te neved Bedlam.
Cabe felugrott az asztaltól. – De én nem vagyok varázsló! Hagyjon engem békén! – Cabe gyorsan körülnézett, észrevették-e a kocsmában a kitörést. A vendégek tovább ittak, mintha mi sem történt volna. Hogy lehet, hogy nem hallották az üvöltözését, még ha nagy is volt a zaj? Visszafordult a varázslóhoz, de már nem volt ott senki.
Homlokát ráncolva az asztal alatt keresgélt, hátha talán ott van az árnyékos alak. Nem volt ott semmi... kivéve egy pénzdarabot, amit talán a varázsló ejtett el. Cabe bizonytalanságot érzett, vajon eltegye-e egy boszorkánymester pénzét. A pénz végül is teljesen hétköznapinak tűnt. Ráadásul szüksége is volt rá.
Egy utolsó, bizonytalan pillantással elsietett. Észre sem vette a tömeget. Csak a varázsló szavain járt az esze. Ő egy Bedlam. Nem volt képes arra, hogy elvesse, jóllehet azelőtt nem tudott róla.
Új gondolatai támadtak. Egy boszorkánymester hatalmas erőknek parancsol. Miért nem mutatta meg ezt a képességét? Ki volt az idegen, aki Simonnak nevezte magát – „most”?
Cabe-t merengéséből egy kéz verte fel, amely megragadta az ingét. Hirtelen az óriás groteszk vonásaival találta szemben magát, akinek forró, bűzös lehelete hullámokban perzselte az arcát. Cabe úgy érezte, mintha felhajították volna.
– Hol a söröm?
A sör. Cabe eltette az óriás pénzét, és elfelejtette az italt.
– Megpróbálsz meglépni a pénzemmel, mi? Azt hiszed, annyira részeg vagyok, hogy nem veszem észre?
A teremtmény ütésre lendítette a másik öklét.
– Nem árt egy kis lecke neked!
Cabe lehunyta a szemét, és csak azért imádkozott, hogy az ütés ne törje el az állkapcsát. Várt, várta, hogy megüssék.
És várt.
És várt.
Előbb résnyire nyitva egyik szemét – aztán tágra mindkettőt – Cabe pillantása támadójának összecsuklott testére esett. Az óriást társa, egy kemény külsejű bandita élesztgette, az arcára vizet locsolt.
Akik látták a tömegből, mi is történt, félelemmel vegyes tisztelettel figyeltek.
– Láttad?
– Még sosem láttam embert ilyen gyorsan mozogni!
– Egyetlen csapás! Igrim még sosem feküdt ki egyetlen ütéstől!
– Igrimet ezelőtt még sohase ütötték le!
A bandita segített a még mindig roggyant óriásnak távozni. Cabe-nek az a gyanúja támadt, hogy nem most látja utoljára a teremtményt. Nagyon valószínű, hogy a barátjával valami sötét helyen megvárják.
Néhány vendég gratulált, mások csak óvatosan bámulták. Cyrus, messze a háttérben, olyasformán bólogatott, amit zavarodott megelégedettségként lehet leírni. Cabe egyszerűen csodálkozott azon, mit is tett. Ami őt illeti, úgy érezte, meg se moccant.
A tömeg fokozatosan napirendre tért a dolog fölött. Cabe tette a dolgát, de gondolatai máshol jártak. Néha-néha az árnyékban lévő asztalra pillantott. Egyszer vagy kétszer azt hitte, lát valamit, de amikor ismét odanézett, nem volt ott semmi. Furcsa módon egyetlen új vendég sem ült ahhoz az asztalhoz.
Sötétedett, és vihar előjelei gyülekeztek. A legtöbb vendég eltűnt.
Nem hallotta, hogy a lovas belépett, de megérezte jelenlétét. Csakúgy, mint a körülötte állók. A hirtelen támadt csönd sokat elárult az újonnan jött erejéről. Cabe megkockáztatott egy pillantást, és azonnal azt kívánta, bár ne tette volna, mert egy páncélos alakot látott, akinek puszta megjelenésétől az ajtóhoz közel álló vendégek viharos gyorsasággal kisiettek. Az újonnan jött minden lépése kihívó és fenyegető volt. A harcos, akárki is volt, körülnézett az ivó belsejében, majd a leghátsó traktus felé sétált. Mindenki, aki még nem ment el, titkon azért imádkozott, hogy ne ő legyen az, akit a szótlan látogató keres.
Ahogy a vértbe öltözött alak leült, a maradék vendégek is elpárologtak. A páncélos alak alaposan megnézett minden távozót, aztán a kocsma alkalmazottait kezdte tanulmányozni. Cabe megpróbált valami elfoglaltságot találni magának, de tudta, hogy sokáig nem kerülheti el az újonnan jöttet. Cyrus odajött hozzá és suttogott.
– Gyorsan, ember! Adj neki, amit csak kér, de Hirack szerelmére, nehogy eszedbe jusson fizetséget kérni! – és az idegen felé tolta. Cyrus csak akkor szokott Hirackhoz, a kereskedők helyi istenéhez fohászkodni, ha nagyon-nagyon ideges.
Cabe elcsodálkozott azon, hogy vált semmivé a valaha olyan békés élete. Lassan átment a közben teljesen kiürült ivón, és megállt az idegen asztalánál.
A sisakos fej felé fordult. Cabe észrevette, hogy a férfi szeme ragyogó vörös. Arcából nem sok látszott, bőre agyagbarnának tűnt, és száraz volt, akár a pergamen.
– Ho-hozhatok valamit, uram?
A szemek kutatóan néztek rá. Cabe csak most vette észre az iszonyatos sárkánysisakot az utazó fején.
– Nem kell a vacak sörötök. – A mondat alig tűnt többnek egy szisszenésnél.
– Valami ételt?
A rezzenéstelen szemek továbbra is rámeredtek. Cabe hátán végigfutott a hideg, mert eszébe jutott, hogy éppen az idegen éhségéről érdeklődött. Nem szerette volna önmagát e célra felajánlani.
– A neved Cabe.
– Igen.
– Ilyen egyszerűen. – A szavak nem Cabe-nek szóltak, csak puszta kommentárként hangzottak el.
– Most elmegyek. És amikor távozom, te velem jössz. Ez nagyon fontos.
– De hát nem mehetek! A gazdám...
Az alak alig törődött ezzel. – Nem fog megakadályozni. Menj és mondd meg neki. Kint várlak.
Ahogy a másik felállt, Cabe hátrahőkölt. Az idegen toronyként magasodott fölé, még akkor is, ha leszámítjuk a mesterien megmunkált sárkánysisakot. Cabe biztos volt benne, hogy az egyik Sárkány Király előtt áll. Megborzongott. Ha egy Sárkány Király parancsot ad, minden ember engedelmeskedik.
A lovas szó nélkül távozott. Cabe visszasietett a többiekhez, akik a konyhába rejtőztek.
– Mi történt? Mit akar? – Cabe már semmi medveszerűt nem látott Cyrusban. Az egész ember csupa félelem volt.
– Odakint vár. Engem akar.
A szemek elkerekedtek. Cyrus közelről meredt rá. Csak nem bélpoklos ez a Cabe? – Téged? Mi az ördögöt csináltál, hogy kihívtad a Sárkány Király haragját? Rettenetes lehet nekik eljönni közénk.
A többiek, köztük Deirdra, elhátráltak tőle. Cyrus meg összevissza magyarázott. – Menj! Gyorsan! Menj, mielőtt lerombolja a kocsmát! Nem védelek meg!
Cabe megpróbált védekezni. – Nem csináltam semmit! Hé, valaki! Szóljon már valaki Lord Griflán itteni ügynökének!
Az egyik szakács, karját Deirdra dereka köré fonva, felkapott egy bárdot, és felé lendítette. – Túl messze vagyunk Penaclestől, hogy nagyurunktól védelmet kaphass! Kifelé, vagy mi hajítunk ki!
Cabe vonakodva hátrált ki a konyhából. Mennydörgés emlékeztette a közelgő viharra. Magára terített egy köpönyeget és vonakodva bár, de a bejárati ajtóhoz ment. Menekülésre semmi esélye sem volt. Ha megpróbálna elrejtőzni vagy megszökni, a Sárkány Király egészen biztosan elfogatná. Kevesen mernék védelmezni.
Kint már esett. Cabe fejére húzta köpönyegének csuklyáját.
Felhorkant egy ló. Cabe megfordult, és szembe találta magát a lovassal. A hátasa tüzes, és valahogy szokatlan volt. Mellette idegesen egy kisebb, átlagos ló várakozott. Ennek a kantárja került a kezébe.
– Gyerünk! Siessünk!
Cabe felmászott a nyeregbe. A Sárkány Király megvárta, míg elhelyezkedik, aztán nekilódult. A fiú sietve követte. Egy kicsit csodálkozott, miért is teszi, de tudta, mi történhet, ha nem engedelmeskedik.
Messze fent a vihar hangosabban tombolt a szokásosnál.

 

Penacles városában, a bazár közepén állt Bhyram, a gyümölcsárus sátra. Az éj viharos volt és Bhyram szitkozódott, mert magának kellett becipelnie az összes áruját a sátorba. Minden egyes zsák felemelésekor a segédjét szidta, egy örökösen szomjas fiatalembert.
Kintről halk hang ütötte meg a fülét. – Mennyibe kerül két srevo?
A srevo édes gyümölcs, melynek négy rézgaras az ára. Ezért Bhyram automatikusan azt válaszolta, hogy nyolc.
Pénzdarabok csörrentek a földön. A kereskedő megfordult és kiszaladt a sátorból. Zuhogott, de a szakadó eső ellenére is látta, hogy egy szem sem hiányzik a gyümölcsből.
És a közelben sem volt senki. Valami bűbáj elleni varázsigét mormolva óvatosan felvette a garasokat.
Mégiscsak üzletember volt.

 

És egyre csak vágtattak. A sötét lovast láthatóan nem zavarta a vihar, Cabe meg már régen letett arról, hogy védekezzen ellene. Még azt sem vette észre, hogy közben elállt az eső.
Nyugatnak tartottak. Cabe-ben fölrémlett, hogy a Barna Sárkány uralma alatt álló Kopár Földeknek nevezett vidéken járnak. A tájat szikkadt sár borította, amelyben itt-ott gyom ütötte fel a fejét. Nem volt valami vonzó hely... és a legközepe felé tartottak.
A józan esze azt súgta Cabe-nak, hogy fusson. Meg azt, hogy közeleg a vég. A józan ész azonban nem tudta legyőzni a félelmet, amelyet akkor érzett, amikor egy oldalpillantást mert vetni szörnyű társára. Félelem borzongatta – és még valami más. Egy feladat, amelyet el kell végeznie?
Az egész zavarosnak tűnt a fejében, összeráncolta a homlokát. Nem érzett ilyesmit, mióta csak... amióta csak... Képtelen volt azokra az időkre gondolni. Valami elhomályosította az efféle gondolatait, hogy védje őt.
Hogy megvédje a Sárkány Királytól.
Mélyen bent jártak már a Kopár Földeken. A hatalmas eső ellenére a lovak patája alatt a föld száraz volt és morzsalékos. Akármennyi csapadék is hullott a Kopár földekre, egy csepp sem szivárog le a talajba. Ehelyett a víz egyszerűen eltűnt. Cabe tudta, hogy ez a Sárkány Mesterek műve.
Látták. Tudták. A Barna tűzokádói voltak a legkeményebb harcosok. A Sárkány Királyok még uralkodtak, és nem voltak varázslók és boszorkányok többé, akik ellenük harcoltak volna.
Cabe felnézett. A felhők felszakadoztak a Kopár Földek felett, bár a vihar máshol még tombolt. Ha valami, akkor ez igazi elátkozott vidék volt.
– Állj.
A Sárkány Király sziszegő hangja agyába hasított. A sisakos alak a földet bámulta, mintha keresne valamit. Majd leszállt a nyeregből és megparancsolta Cabe-nek, hogy tegye ugyanezt.
– Itt várj.
A tűzokádók ura besétált a pusztaságba. Cabe várakozott, és az esze az értelmetlen rohanáson járt. Arra gondolt, hogy a Sárkány Király talán csak valamilyen feladat elvégzését kívánja tőle. Bár ez nem tűnt valószínűnek. A Királyoknak éppen elég szolgájuk van, akik képesek bármit megcsinálni, amit Cabe.
A másik rövidesen visszatért. A keze üres volt. Cabe-hez lépett és egyetlen lendületes mozdulattal a földre kényszerítette. Az oldalán függő hatalmas kard kiröppent hüvelyéből, és a szerencsétlen emberre irányult.
A Sárkány Király iszonyatos látványt nyújtott. A szeme fényesen, lángoló vörösen égett – igen, égett. A sárkánysisak egy fenevad mosolyával meredt rá, és Cabe rájött, hogy az emberi külső mögött most a lény igazi arcát látja. A halovány fényben a Sárkány Király páncélzata barnán csillogott. A baljában tartott kard viszont nem fénylett. Tompa feketesége feneketlen mélységnek tetszett.
Beszédnek alig hallatszó sziszegés ütötte meg Cabe fülét. – Ezek voltak valaha a földjeim. Nem volt sívó pusztaság. Errefelé valamikor hatalmas legelők és erdők terültek el. – Határtalan gyűlölettel pillantott a vacogó emberre. – Amíg meg nem jelentek a Sárkány Mesterek!
A kard hegye hátralökte Cabe előrehulló fürtjeit. A Király szeme elkerekedett. – Egy boszorkánymester! Itt a végső bizonyíték!
Hajában jól látszott az ezüst csík. Cabe azt kívánta, hogy bárcsak birtokában lennének a róla feltételezett erők, amik csak egy varázsló hívására várnak. Legalább esélye lenne megszökni. Minek is jött vele? Valahol mélyen már az elején sejtette, hogy a Sárkány Király meg akarja ölni.
A sötét alak megrázta a kardot. – Nathan Bedlam a saját kezével megölt tűzokádók vérével elvette a klánjaim életét! Az ő rokonságának vérével ezt az életet vissza fogom szerezni! – A kard éle süvítve csapott Cabe felé.
Egy nyílvessző fénylő hegye jelent meg a Sárkány Király mellének közepén, a kard pengéje megállt Cabe feje felett.
A szinte kővé vált fiú csak annyit látott, hogy a hüllő uralkodó a testét teljesen átütő nyílra bámul. Arcán értetlenség suhant át, óvatosan megérintette a nyílhegyet.
És előrebukott.
Cabe alig tudott félregurulni a Sárkány Király zuhanó testének útjából, amely tompa puffanással ért földet. A fekete penge kihullott az élettelen bal kézből és a földön csörrent.
Cabe lassan, hitetlenkedve felállt. Senki sem jött elő, hogy visszakérje a nyílvesszőt. Senki. A lába elé bámult. Ekkor fogta fel a helyzet szörnyűségét. Egyedül volt a Kopár Földek kellős közepén, a lábánál pedig e földek ura hevert.
Holtan.

 

Három emberi formát viselő tűzokádó nőstény egy smaragd színű borostyán darabot vakart és karmolászott, amiben egy emberi alak állt. Évtizedekig vakarhatták, karmolhatták ilyen vagy olyan formában, mégsem esett a legcsekélyebb kár sem benne. Egy szőrrel fedett kéz arrébb tett egy elefántcsont figurát a táblán, majd visszahúzódott. Gazdája magyarázatra várt a másik játékostól, akinek mesteri játéktudása minden egyes lépést tanulságossá tett.
– Úgy látszik, a Barna gyenge pozícióban van. – Ez volt minden, amire társa várt.

 

Cabe óvatosan felemelte a fekete pengét és az övébe tűzte. Nem igazán nyugtatta meg, hogy fegyverhez jutott. Azon gondolkozott, mit csináljon a testtel. Ha ott hagyja, ahol van, a halott Sárkány Király alattvalói ezt becstelenségnek tekinthetik, és üldözni kezdik. Ha eltemeti, nem biztos, hogy megfelelő lesz a ceremónia. Az alattvalók pedig ezért is vadászhatnak rá.
Végül hozzá se nyúlt.
Nyomát sem lelte a Sárkány Király hátasának. Eltűnt abban a szempillantásban, amint gazdája halálát lelte. Cabe lova viszont még mindig ugyanott álldogált, ahol hagyta. Nyeregbe szállt, és azon gondolkodott, mi is legyen a következő tennivalója.
Vissza nem térhet a falujába. Ez kész öngyilkosság lenne. Akkor hová? Zuu városába? Nem, Zuu-t a Zöld Sárkány túl jól őrzi, és túl közel van a Kopár Földekhez. Bár a Dagora Erdőség ura ritkán avatkozott bele a dolgokba, túlságosan nagy a kockázat.
Penacles? Azt Griflán uralja. A Bíbor Sárkány halála után ő vette át a Tudás Városa fölötti hatalmat. Ez látszott a legjobb megoldásnak. Mindenki tudta, hogy Griflán a Sárkány Királyok ellensége.
Bár többnapos utat jelent, mégis ott lelhet csak biztonságot. Ha túléli...
Még egy pillantást vetett a földön heverő testre. A különös, csillogó nyíl kiállt a hátából. Valahol lennie kell egy szövetségesének, de hol? Idegesen körülnézett, majd amilyen gyorsan csak tudott, elvágtatott.
Eltelt néhány óra.
Lovasok jöttek. Anyagtalannak tűntek, mintha csak puszta szellemek lennének. Hátasaik nyergében némiképpen mégis a Sárkány Királyra hasonlítottak. Egy kis időre elbizonytalanodtak, mit is tegyenek. Az egyikük végül leszállt a nyeregből és megérintette a testet. Észrevette a sebet, de nyomait sem lelte az eszköznek, ami okozta. Óvatosan megfordította az élettelen lényt. A sisakos arc láttán mormogás tört elő a csoport öt tagjából.
Még ketten leszálltak lovukról, hogy az elsőnek segítsenek. A testet felrakták az egyik lovas mögé, aztán nyeregbe pattantak.
A lovasok megfordultak, és nagy iramban elvágtattak. Észak felé tartottak. Mozdulataikból félelem sugárzott. Ez azért volt feltűnő, mert ilyesmi velük nagyon ritkán esett meg.
Felettük a két hold folytatta égi útját, nem törődve azzal, mi történik az emberi és nem emberi lényekkel. Alattuk – ott, ahol a Sárkány Király feküdt – néhány kicsiny, bátortalan fűszál jelent meg.
Aztán hamar követte a többi is.

 

 

III.

Cabe keresztüllovagolt a pusztaságon. A fekete kard a lába szárát verte. A Kopár Földeket már régen füves síkság váltotta föl, majd erdők következtek. Az őt körülvevő szépség azonban nem szédítette meg. A sárkányok gyakorta vágtak ilyesféle ösvényeket maguknak a vadászterületeiken. Bár az aprósárkányok intelligenciája elenyésző volt a Királyokéhoz képest, ravaszságukkal azért bárkit el tudtak bolondítani.
A nap fényesen ragyogott. Cabe becslése szerint valahol félúton járhatott Penacles felé. Egyelőre nem ütközött akadályba, de biztos volt abban, hogy szerencséje nem tarthat örökké.
A baziliszkusz éppen előtte emelkedett fel. Az ilyen teremtménynek nagyon jó a hallása, mert a szemét csukva kell tartania, hogy észrevétlen maradjon, különben egy csomó szobrot hagyna maga után, amerre csak jár.
Cabe valamivel hamarabb pillantotta meg a teremtményt, mint az őt. A ló nem volt ilyen szerencsés. Cabe éppen hogy csak le tudott ugrani róla, amikor a baziliszkusz ránézett. A kővé vált állat oldalt dőlt és a földre zuhant, majdnem magával rántva lovasát is.
A környező fák közé gurulva Cabe ki akarta szabadítani a kardot. Valahonnan oldalról hallotta, hogy a baziliszkusz lassan feléje mozdul. Egy időre felhagyott a fegyver rángatásával, felkapott egy faágat, és olyan messzire, amennyire tudta, elhajította az ellenkező irányba. Rövid szünet következett, majd hallatszott, amint a baziliszkusz áttör a bozóton a zaj irányában.
Cabe kirántotta a kardot a hüvelyéből, és utat vágott az ösvény felé. A fák közti mozgás felriaszthatta a lényt. Az ösvényen azonban, bár ott nem tudott volna elbújni, gyorsabban és nyugodtabban haladhatott.
Hallotta, hogy a baziliszkusz kutat utána. Kis szerencsével a szörny továbbra is az ellenkező irányban keresgél. Ha nem...
Cabe sosem fejezett be ilyen gondolatokat.
Az ösvény talaja puhán simult a talpa alá. Ez jó volt. Cabe csendesen osont, a kardot készenlétben tartotta. Nem hitte, hogy sok esélye lenne, ha szemtől szembe találkozna a baziliszkusszal, de mégis egy kicsit jobban érezte magát. Átlépett a ló megdermedt testén. Nélküle az út háromszor annyi ideig tart.
A háta mögött csattanás hallatszott az erdőből. Cabe nekiiramodott. Egyetlen – és tudta, hogy nagyon csekély – esélye az maradt, hogy lehagyja a teremtményt. Az egyre közeledő hangokból ítélve még a csekély jelző is túlzónak tűnt.
Megbotlott. A kard majdnem kirepült a markából, de valahogy mégis megtartotta. A baziliszkusznak, a törtetésből ítélve, már a közelben kellett lennie. Cabe reflexszerűen megfordult, hogy szembenézzen a szörnyeteggel. Nem is gondolt arra, hogy micsoda bolondságot művel.
A baziliszkusz szemben vele bukkant föl, és rábámult.
Cabe első reakciója a meglepetés volt, hogy nem vált kővé. Meglepődésében a baziliszkusz is osztozott, még sosem esett meg vele, hogy valamelyik áldozata meg ne merevedett volna. A fenevad sziklaszilárdan állt, mintha számtalan áldozatához hasonlóan kővé vált volna.
Cabe kihasználta hirtelen felismert sérthetetlenségének előnyét, megsuhogtatta a sötét pengét, és felállt. A baziliszkusz a kardra pillantott és visszahőkölt. Cabe egy lépést tett előre, a szörnyeteg meglapult. A fiatalember, bősz arcot vágva, a fenevadtól alig egy karnyújtásnyira lóbálta a fegyvert, és üvöltött.
A baziliszkusz hátat fordított, és megfutamodott.
Látva, hogy a szörnyeteg menekül, Cabe megkönnyebbülten felsóhajtott. Most, hogy túl volt a dolgon, úgy érezte magát, mint egy kipréselt gyümölcs. A félelem mégis arra figyelmeztette, hogy ne ácsorogjon ott, a szerencséjét csodálva: más, még veszélyesebb fenevadak is felbukkanhatnak.
Lassan mendegélt az ösvényen. Mindig megeshet, hogy útjába esik valami település, de erre alig számíthatott. A környező vidéket tudomása szerint meglehetősen kevesen lakták, legalábbis emberek.
Még mindig a baziliszkusszal szembeni védettségén tűnődött, amikor megpillantotta a csuklyás figurát. Az ösvény szélén üldögélt, mellette egy ló legelészett. Az utazó láthatóan nem tartott az erdő teremtményeitől. Cabe felismerte, és azt is tudta, hol találkoztak.
A varázsló elmosódott arca rámosolygott – vagy úgy látszott, mintha rámosolyogna. Cabe megállt, a kardját az árnyékos alakra szegezte.
– Légy üdvözölve, Cabe Bedlam.
– Kegyelmed az a tavernából, ugye? Aki Simonnak nevezte magát.
A boszorkánymester bólintott. – Igen. Látom, utazgatsz, mióta csak találkoztunk.
– Utazgatok? Az egyik Sárkány Király majdnem megölt, csakhogy valaki előbb végzett vele.
– Én is így hallottam.
– Éppen ezt akarta használni! – Cabe feltartotta a fekete kardot.
Simon összeráncolta a homlokát. – Egy háromszor elátkozott penge. Ha másképpen állnának a dolgok, azt mondanám neked, szabadulj meg tőle, amilyen hamar csak tudsz. Sajnos, lehet, hogy ez az egyetlen, ami téged és a halált elválasztja egymástól... legalábbis addig, amíg a benned rejlő erők kellően meg nem nyilvánulnak.
– Kellően megnyilvánulnak?
– Mint a tavernában. Emlékezz az emberevő óriással vívott küzdelmedre.
Cabe szeme elkerekedett. – Az én voltam?
A félig árnyékolt arc halványan elmosolyodott. – Engedted magad hatni. Ha így engeded ki az erőt, a hatása óriási.
A kámzsa kicsit hátracsúszott. Cabe egy széles ezüst csíkot pillantott meg a másik hajában. Önkéntelenül megsimította a saját haját.
Simon bólintott. – Igen, az ezüst egyre csak terjed. A velem való találkozás volt az igazi elindítója. A varázslók mindig reagálnak más boszorkánymesterekre. A Barna, a Sárkány Király, aki halálodat akarta, szintén hozzájárult ehhez, bár addigra a te igazi éned már jócskán szembetűnővé vált.
Cabe-nek eszébe jutottak a hüllő uralkodó szavai. Úgy tűnt, nincs visszaút. Ha már egyszer úgy rendeltetett, hogy valaki varázslónak nevezze, Cabe-nek meg kellett tanulnia, hogyan használja az erejét. Miközben elhatározásra jutott, látta, hogy a másik ismét bólogat.
– Számodra ez az egyetlen út. Nélküled, az erőd nélkül, ez a föld a Sárkány Királyok uralma alatt marad.
– Hogy lehet az? – Cabe beleborzongott a kilátásokba.
– Létezik benned... egy erő, egy jobb világ iránti vágy. Hatalmas erő. Nagyobb, mint amekkora bárkiben valaha is felszínre tört, beleértve Nathant is – és te még gyakorlatlan vagy, ami még szokatlanabbá teszi a dolgot. Nekünk az kell, hogy ez az erő begyakorlottá váljék. A Sárkány Mesterek óta a sárkányok felkutatják a veszélyes tehetséggel rendelkező embereket. Te azon kevesek közé tartozol, akiket még nem találtak meg, ezért is vagy annyira értékes. Nélküled kevés az erőnk a Sárkány Királyok elleni általános küzdelemben.
– Akkor eddig miért nem győztek le bennünket? Miért hagyták, hogy ennyire veszélyessé váljunk?
A csuklyás alak vállat vont. – Talán két okból. Sokkal többen vagyunk, mint az intelligens nagy sárkányok. Még ha le is győznek minket, van esélyünk arra, hogy a kihalás felé taszítsuk őket. A klánjaik túl kicsik. A másik ok az elsővel függ össze. A kultúrájuk túlságosan összefonódott a miénkkel. Túl jók vagyunk ahhoz, hogy alávetett faj legyünk. Egy csomó mindent megcsinálunk, amivel ők már nem törődnek, és mi szükségből tesszük mindezt. Minek megzavarni azt, ami olyan jól működik?
Cabe visszagondolt saját életére. Nem mondhatni, hogy nagyon bonyolult lett volna. – Akkor meg miért kell harcolnunk? Nincs meg mindenünk? Nem tudunk valamit is megtenni?
Bár Simon arcáról semmit sem lehetett leolvasni, hangja annál árulkodóbb volt. – Mindig a szabadság illúziójáról van szó, Cabe. Egy illúzióról. Amíg a Sárkány Királyok uralkodnak, nem emelkedhetünk fel. Egyhelyben járunk, és ki fogunk halni velük együtt.
Cabe-t elöntötte a felelősség érzete. Nagyapja egész életét ennek a hitnek szentelte, és Cabe, most legalább egy csöppet megértette ezt a hitet. Talán tud segíteni – különösen saját életének kockáztatásával. – Mit kell tennem? Tanítani fog?
– Később, talán. Most mindenesetre folytatnod kell az utadat. Lord Griflán már várja érkezésedet.
– Várja? Egyáltalán, honnan ismer engem?
A varázsló kuncogott. – Nem lehet csak úgy megölni egy Sárkány Királyt, hogy ne válna az illető gyorsan közismertté.
– De hát nem én öltem meg, hanem egy izzó nyílvessző! Átütötte a testét!
A varázsló szeme mélyvörössé vált. Karjai Cabe felé mozdultak. A fiú először azt hitte, hogy az árnyalak el akarja pusztítani. Felemelte a kardot azt remélve, hogy megvédi.
Simon leeresztette a karját. – Nem kell félned, barátom. Egyszerűen csak ellenőriztem a történetedet. Igaz, amit mondtál. A Barnát, a Kopár Földek urát, a Naplándzsások nyila terítette le. Furcsa időket élünk.
Cabe leengedte a kardot. – Kik azok a Naplándzsások? Érzem, hogy ismerem ezt a nevet.
– Ismerned is kell. Egészen biztosan ebből a forrásból származik a te erőd egy része is. A Naplándzsások voltak a legkülönbek a Sárkány Mesterek között. Nathan vezette őket. Képesek voltak a Kylus fényéből nyílvesszőt csinálni, és íjukkal kilőni.
Cabe lassan felnézett a napba. Ha egy részét fel tudná használni! Ez nem hit kérdése. Valami mégsincs rendben...
– A Sárkány Király akkor halt meg, amikor az Ikrek voltak fent az égen. Ő választotta meg halálom idejét.
– Hmm. Lehet, hogy a hozzád hasonlók vére életre keltheti a halott földeket. Az Ikrek találkozásának időpontját az erővel rendelkezők jól ismerik. Növeli az áldozattal járó varázslás hatóerejét. A Naplándzsásoknak nappali fény kell. Az ilyen fegyver éjszakai megalkotásához az Ikreket kell igénybe venni, akik nem nagylelkűségükről híresek. Fizetséget kívánnak. Ezt meg kell még vizsgálnom. Mire Penaclesbe érsz, talán már meg tudom neked a választ adni.
– Itthagysz, uram? Gyalog sose érek oda!
A homályos arcon mintha meglepetés suhant volna át.
– Gyalog? Nem. Ezen a lovon. Abban a pillanatban hoztam, amint láttam szorult helyzeted.
A varázsló pattintott kesztyűbe bújtatott ujjaival. Hátaslova Cabe-hez léptetett, és odadörgölődött a meglepett vándorhoz.
Cabe megveregette a ló nyakát. Lenyűgözték társa képességei, hiszen csak néhány perccel előbb veszítette el saját lovát.
– Köszönöm a paripát, de mi lesz most kegyelmeddel?
– Nincs rá szükségem.
Cabe homlokát ráncolva a lovat vizsgálgatta. Erősnek látszott. Erősebbnek, mint a másik volt. Aztán visszafordult a varázslóhoz, csakhogy Simon közben elment.
Nem törődött az eltűnésével. A köpönyeges, csuklyás alak segített neki. A legjobb hasznát venni a segítségnek. Annál jobb, minél hamarabb Penaclesbe ér.
Hüvelyébe dugta a fekete kardot, és nyeregbe szállt. Körülnézett, de nem látott más ösvényt, csak amin állt. Az erdő túlságosan veszélyesnek tűnt. Nem mintha az ösvényen sokkal biztonságosabb lett volna.
Kezét a kard markolatán tartva, újra nekivágott az útnak.
Sötétedett. Cabe-nek úgy rémlett, mintha a nap hossza felére rövidült volna. Remélte, hogy még az éjszaka beállta előtt kiér az erdőből, de az ösvény ide-oda kanyargott. Agya egyik zugában felmerült a gondolat, hogy boszorkányságról van szó, mert ember nem taposott volna ilyen zegzugos csapást.
Valami az útját állta. Cabe egy nagyon nőies alakot pillantott meg. Egy asszony kiáltott rá. Megrántotta a gyeplőt, kis híján elgázolta az elé került alakot.
Frissen beidegződött reflexszel a kard után nyúlt.
– Ne tedd, jó uram! Nem akarunk bántani!
Cabe a hang felé kapta a fejét és két másik asszonyt vett észre. Nem mindennapi nőket, ebben biztos volt. Az erdő színében játszó vékony, de gazdagon díszített köntöst viseltek. Amennyi látszott belőlük, még a bőrüknek is valami zöldes árnyalata volt.
Hármójuk közül a legmagasabb lépett oda hozzá. Keskeny arca és búzasárga szeme úgy tündökölt, mint egy tündéré, s mosolya elűzte a közelgő sötétséget. – Üdv neked, óh, nemes úr!
Nemes úr! Cabe nehezen állta meg, hogy fel ne kacagjon. A nő bizonyára túlbecsülte rangját. – Kik vagytok?
– Camillának hívnak. Ez itt Magda. – Egy alacsonyabb, de érzékibb asszonyra mutatott, aki szégyenlősen elmosolyodott és meghajolt. Arca nővérének szinte pontos mása volt. Cabe kinyögött néhány üdvözlő szót.
Camilla ahhoz a nőhöz fordult, akit Cabe majdnem legázolt. – Ő meg itt a húgunk, Tegan, akinek, amint láttuk, még meg kell tanulnia, hogy a lába elé nézzen.
Tegan éppen csak hogy eladó sorban lehetett, de az arcáról sugárzó báj mintha sok éves tapasztalatról tanúskodott volna. Magdához hasonlóan ő is a legidősebb nővére másának tűnt. Meghajlás közben lehulló hosszú aranyhaja felfedte a vállát.
– Szabadjon megkérdeznem, mit keres három nemes hölgy errefelé? Az ilyen veszélyes környék, ahol még sárkányok is lehetnek, nem éppen megfelelő hely nektek. Hol vannak a kísérőitek?
A legidősebb elcsöndesedett. – Sajnos, a férjem meghalt. Ami a testvéreimet illeti, egyiküknek sem kötötték be a fejét. Nem félünk az erdő teremtményeitől, azok nem háborgatják otthonunkat. Néhai uram szerint lehetséges, hogy valami bűbáj védelmezi ezt a területet.
Cabe bólogatott. Hallott már ilyesmiről. Állítólag ezeken a helyeken korábban varázslók éltek. De mindez lehet akár szellemek munkája, jóindulat vagy bármi. Ezek a nők szerencsések voltak. Máshol állandó halálveszélyt jelentett a körzeten való átkelés is. Minden oázis egyben csapda is volt.
A legfiatalabb közelebb jött a lovához és megpróbálta megsimogatni. Az állat hátrahőkölt, mintha megharapták volna. Cabe azt is látta, hogy sebesebben veszi a levegőt.
Camilla is az állatra nézett. – A lovad láthatóan fáradt. Engedd meg, hogy élvezzük a társaságodat. Legfőbb ideje, hogy végre megint vendéget fogadjunk a házunkban. És ha ráadásul a vendég olyan jóképű, mint te, az örömünk még nagyobb.
Mivel Cabe nem volt hozzászokva olyan bókokhoz, amelyek nem gúnyolódást takartak, kis híján belevörösödött a szavakba.
– Nagy megtiszteltetés számomra, hogy csatlakozhatom hozzátok.
– Akkor gyere. Csak pár lépés az ösvényen túl.
Hiába biztatta a lovát, hogy lelépjen az ösvényről, az megtagadta az engedelmességet. A második és harmadik próbálkozás sem járt sikerrel, az állat idegesen csak előre-hátra táncolt. Erre Cabe leszáll a nyeregből.
– Úgy látszik, gyalog kell mennem, de hová tegyem addig a lovam?
Tegan lépett oda hozzá, és finoman kivette a kantárt a kezéből. Cabe csak most vette észre, hogy micsoda csáberő sugárzik belőle.
– Menj csak a testvéreimmel. Én majd gondját viselem a lovadnak, és hamarosan jövök én is. Ne félj, velem biztonságban lesz.
Aligha van férfi, aki ellen tudott volna állni egy ilyen hangnak és arcnak. Cabe bólintott, és megköszönte a kedvességét. Camilla és Magda kétoldalról belékarolt.
– Te leszel most a kísérőnk, mint egykor a férjem volt. Ma ismét az udvarház hölgyei vagyunk. – Camilla elmosolyodott, s Cabe azt kívánta, bárcsak elveszhetne abban a mosolyban.
Bevezették az erdőbe az álmaiba merült férfit. Mögötte furcsa módon észrevétlenek maradtak a ló dühös és aggódó horkantásai.
Ehhez egy pillanattal később egy nagyobb, iszonyatosabb teremtmény sziszegése társult, de Cabe már hallótávolságon kívül járt.
A Sárkány Királyságokban megfigyelhető ízlések sokféleségéről rengeteget lehetne beszélni. Mind az emberek, mind a nem emberi teremtmények jelentősen különböztek legközelebbi rokonaiktól, és a különböző ízlések megnyilvánulása jól nyomon követhető az egyes településeken, ahol ezeknek a fajoknak a képviselői éltek. Ez alól a három hölgy udvarháza sem kivétel, tűnődött Cabe. Magas kőfalak váltakoztak földbe vájt torlaszokkal. A ház egységes részei gerendákból épültek, a jobb széle viszont egy hatalmas fából volt kifaragva. Tarka és bizarr megjelenésű növények töltötték ki a köztes területeket. Magasan fönt, mintegy a ház jelképeként, egy rémséges kinézetű madárszerű lény készült lecsapni az érkezőkre. Annak ellenére, hogy fémből öntötték, Cabe kétszer is ránézett, mielőtt áthaladt alatta.
A ház belseje még valószínűtlenebbnek tűnt, mint a külseje. A fényes márványpadlóból itt-ott fák nőttek ki. Némelyikük átnyúlt a mennyezeten is. Kúszónövények fonták be a falakat, az oszlopokat, a lépcsőházat, és természetesen a fákat is. Elképzelni is nehéz volt, hogy lehet itt élni. Elhatározta, hogy kellő időben majd érdeklődik elbűvölő háziasszonyaitól a ház történetéről.
Camilla elengedte a karját, és hagyta, hogy Magda egy művészien megformált székhez vezesse a férfit. Cabe igen óvatosan ült le, mert a szék olyan réginek tűnt, hogy félt, összetörik alatta. Meglepetéssel tapasztalta, hogy az ülőalkalmatosság milyen masszív, puha és kényelmes. Mivel nem szokott ekkora luxushoz, mélyen belesüppedt. A két nő gyors pillantást váltott egymással, mintha szórakoztatónak találnák, hogy e mindennapi tárgy mekkora elragadtatást vált ki.
Magda előrehajolt, betekintést engedett Cabe-nek formás kebleire. Mosolygott, és mosolya ugyanolyan volt, mint testvéreié. – Meg vagy elégedve?
Eltartott egy pillanatig, míg Cabe rájött, hogy a székről van szó. Lángoló arccal bólintott. – Régen nem ültem már ilyen kényelmesen.
– Jól van! Azt akarjuk, hogy boldog legyél. Nem akarod letenni a kardodat? Borzasztó kényelmetlen lehet így ülni.
Cabe, bár nem látta okát, vágyat érzett arra, hogy a pengét magánál tartsa. Megrázta a fejét, és másfelé terelte a beszélgetést. – Rendkívül szokatlan ez a hely. Ki építette?
– Camilla nővérem férje. Ő... erdei ember volt. Nem tudott meglenni a vidék nélkül. Mi is megszerettük.
– Nem akartam udvariatlan lenni.
Még közelebb hajolt. – Nem is tekintjük annak.
– Magda!
Camilla hangja hallatán a nő gyorsan elhúzódott. A szeme szikrázott, amikor a testvérére nézett. A legidősebb nővér pillantása sem volt kevésbé rettenetes.
– Mi az, drága nővérkém?
Camilla az ajtóra mutatott. – Nézd meg, minden rendben van-e Tegannal.
Húga felkacagott. – Azzal? Nincs teremtmény...
– Azt mondtam, most azonnal nézz utána.
A fiatalabb nő összeráncolta a homlokát és kiment. Távozását Cabe szemmel kísérte, majd Camillához fordult.
– Ha Tegan veszélyben van, talán nekem kellene segítenem.
Az asszony elvett egy kupát a közelében lévő tálcáról.
– Ne törődj vele, Sir Cabe. Csak arra gondoltam, nem lehet könnyű a csataméneddel bánni. Erősnek és tüzesnek látszik.
Átnyújtotta a kupát. – Hagyjuk ezt! A húgaim elég ügyesek ahhoz, hogy ketten képesek legyenek a lovad gondját viselni. Közben én meg veled törődöm.
Cabe-nek majdnem torkán akadt a bor. Még sose találkozott ilyen forróvérű asszonyokkal! Talán ezért ilyenek, mert el vannak másoktól szigetelve. Nehéz ellenállni a varázsuknak, és csodálkozott is, miért is teszi. Valószínűleg attól félt, mit szól majd a másik kettő, ha valamelyiket előnyben részesíti. Bármilyen gyönyörűek legyenek is, úgy viselkedtek, mint ölésre kész vadkutyák falkája.
Nem kerülte el a figyelmét, hogy vendéglátó hölgye átöltözött. Olyan köntöst viselt, ami éppen azt a célt nem szolgálta, amiért egy ruhadarabot általában hordani szoktak – mármint hogy elfedje valaki formáit. Ha Cabe jobban odanézett...
De nem is kellett próbálkoznia. Camilla olyan hirtelen termett az ölében, hogy a bor kis híján kilöttyent. Átölelte és csak akkor szólalt meg ismét, amikor ajka alig egy ujjnyi távolságban volt Cabe-étől.
– A húgaim hagynak egy kis időt. Tudják, hogy az én jogom, a legidősebbé, hogy első legyek. Miért nem teszed már le a kardod és az öved? Mi lesz már, nem tetszem?
Cabe igyekezett kiszabadulni. – Nem, asszonyom.
A nő mosolya egy fenevadéra emlékeztetett, amelyik éppen a prédába mélyeszti a fogát. A köntösön keresztül Cabe érezte az övének feszülő test forróságát. Valójában nehezen tudta volna megmondani, hogy a nő közelségétől öntötte el a hőség, vagy az általa kisugárzott melegtől. Igazán forróvérű asszony volt!
Felpattant a bejárati ajtó. Camilla elhúzódott Cabe-től, a harag egészen elcsúfította az arcát. Hirtelen megtorpant, amint megpillantotta Magdát, aki betámogatta a sebesült Tegant.
– Mi történt?
A legfiatalabb lány alig volt magánál. Ahogy Cabe ránézett, kancsalítani kezdett. Úgy tűnt, mintha a fiatalasszony arca kicsit elmosódott volna. Egy pillantást vetett a borára, és sietve letette a kupát.
Camilla gyors utasításokat adott. – Magda! Ne ide! Vidd be a... a szobájába!
– Feketeló! Feketeló... – Tegan összefüggéstelenül motyogott.
– Jön! – Ez Magda volt.
Zaj hallatszott az ösvényhez legközelebb álló fák közül. Cabe kardjáért nyúlt.
– Nem! – Camilla megállította, mielőtt keze a markolathoz ért volna.
– Valami errefelé tart!
– Ide nem tud bejönni! Biztonságban vagyunk!
A zaj egyre közelebb ért. Akármi is okozta, igen gyorsan közeledett. Cabe elgondolkozott azon, valójában mennyire biztonságos is a hely. Nem igazán bízott kardforgató képességében.
Nővérei áttámogatták Tegant egy másik szobába. Cabe a nyitott ajtóban állt, reszketett és kilesett. Valami volt ott, de valószínűleg látótávolságon kívül megállt. Cabe megmarkolta a kardot, és egy bizonytalan lépést tett kifelé.
Valami átvágott a fák között. Egy nem teljesen valószerű formájú ló villant fel egy pillanatra. Két különös lény tűnt fel. Az egyik belépett a fák közé, és megállította a teremtményt, a másik pedig odahívta Cabe-hez. Alig lehetett érzékelni őket. Cabe legjobb tudása szerint igyekezett felvenni a harcot az árnyképekkel. A ló felhorkantott.
– Mit csinálsz?
Cabe megpördült, kezét még a kard markolatán tartotta. Camilla egy kicsit másképpen nézett ki. Még gyönyörű volt, de a szépségébe valami hüllőszerűség vegyült. Cabe megmarkolta a kardot.
Az asszonyból nyugalom áradt, amint közelebb lépett hozzá. Nem vesztett igéző szépségéből. – Nyugodj meg, Cabe. A teremtmény nem tud bejönni. Meg tudjuk akadályozni.
A fiú nem lazított. – Mi az ott kint? Tegan valami „Feketelovat” említett. Ismerősen cseng, de nem tudok...
Camilla a szájára tette a kezét. – Csitt. A húgom meg volt zavarodva. Ne törődj vele. Reggelre rendbe jön.
A kinti zajok felhangosodtak, de nem közeledtek.
A hozzásimuló asszony emberi mivolta egyre inkább tűnőben volt, bár a változást szemmel láthatóan nem vette észre. Ahogy arca megnyúló pofává alakult, Cabe-re rátört a hirtelen felismerés.
Szabad kezével ellökte magától Camillát, a másikkal pedig kirántotta a sötét pengét.
– Tűzokádó! – üvöltötte.
Vendéglátójának egész viselkedése megváltozott. Egy nem emberi üvöltéssel teljesen átalakult. Hátán szárnyak nőttek. A gyönyörű arc megnyúlt, a kitátott állkapcsokban hatalmas, éles fogak meredeztek. A karcsú kezekből és lábakból lett pikkelyes mancsok megpróbálták megragadni a férfit.
Cabe besétált a csapdába. Pedig hallotta a kalandorok meséit a tűzokádók nőstényeiről, akik elbűvölték, aztán felfalták a vigyázatlan férfi utazókat. Sokkal ügyesebben tudták alakjukat változtatni, mint a hímek. A tűzokádók hímjeinek sosem sikerült tökéletes férfialakot ölteniük. Ez még a Sárkány Királyokra is vonatkozott. Ezért aztán mindig páncélos harcosok álruháját használták.
A nőstények azonban nem egyszerűen csak asszonyként tudtak megjelenni, hanem gyönyörű nő képében elcsábították gyanútlan áldozataikat.
Akármilyen varázslat is ült Cabe-en, megszabadult tőle. Talán a kezében tartott kard segítségével, ami egy Sárkány Királytól származott. Az jutott eszébe, hogy több előnyt hordoz, mint hitte.
Mindez egy pillanat töredéke alatt futott át Cabe fején. A félelem nagy mozgatóerő. Nem volt hová mennie, bent viszont biztonságban érezte magát az erdőbeli teremtménytől, így a kardot a sárkány felé fordította és imádkozott.
A lény, ami az előbb még Camilla volt, a kard villanására megtorpant. Mintha visszahúzódott volna önmagába. Cabe felbátorodva előrelépett, és támadást mímelt. A baziliszkusz esetében ez már bevált. A tűzokádó hátrahőkölt, farkát lába közé húzta. Megszólalt.
– Kegyelem, Ördög Penge ura! Nem foglak megtámadni!
Cabe megállt. – Megesküszöl?
– Az uralkodóra, az Ördög Pengére és a Sárkány Királyságokra! Kérlek!
Egy hatalmas csatamén nyerítése hallatszott. Cabe hunyorgott és észrevette, hogy a fegyver hatása alá került. Nem csoda, hogy Simon háromszor elátkozottnak nevezte!
A tűzokádó félelmében kis híján beásta magát a padlóba. Cabe undorodott. – Változz vissza, a fene egyen meg! Az emberi formád jobban tetszik.
– Ahogy kívánod!
A hüllő formája olvadozni látszott, és elkezdődött az előbbi folyamat fordítottja. Rövid időn belül ismét a gyönyörűséges, de megzavarodott Camilla állt előtte.
Cabe megjegyezte magának, hogy a kard megengedi az emberi álca visszanyerését.
– Így már sokkal jobb! Hívd be a húgaidat! Megtette. Magda bejött, a sebesült Tegan a vállára támaszkodott. Odamentek nővérükhöz.
Camilla rájuk nézett. – Tudja. Nála van az Ördög Penge.
Magda szeme elkerekedett, Tegan pedig felsóhajtott. A kard gonosz tulajdonságai ellenére Cabe tudta, jobb, ha kezét a markolatán tartja, és nem kockáztatja meg, hogy rátámadjanak.
– Mit akarsz tőlünk?
Felhorkant. – Nem azt, amit ti forgattatok a fejetekben! Úgy játszottatok velem, mint macska az egérrel!
– Élelemre volt szükségünk. Hercegünk kiesett a Zöld Sárkány kegyéből, és nemrég meghalt. Még a baziliszkusszal sem tudunk szembenézni. Ezt az erőt egyedül csak a Sárkány Királyok birtokolják. Ezért kényszerülünk erre!
Cabe-nek nem akaródzott megemlíteni a szörnnyel való találkozást. Minden titok, amit megtart magának, előnyt jelenthet a nőstényekkel szemben.
– A kard tartott titeket távol. – Ez nem kérdés, hanem állítás volt.
– Igen. Az Ördög Pengét egy boszorkánymester készítette. Csapás mindkét fajra, a tiétekre és a miénkre is. De vigyázz, ember, ez a kard nagyon alattomos. Mindannyiunkra halált hozhat.
– A tiétek lesz az első, ha valami trükköt eszeltek ki.
A nő felemelte a karját. – Semmit sem fogok tenni.
A férfinek apró dolgok kezdtek felmerülni az emlékezetéből. – Cabe-nek szólítottál, noha nem mondtam meg neked a nevem. Honnan tudtad?
Camilla hallgatott.
– Ha nem mondod meg, ezt fogom használni. Vagy – vagy kiküldelek, hogy nézz szembe azzal a dologgal. Akármi is az a teremtmény, ha a tűzokádókra vadászik, nem lehet rosszindulatú.
Ez megtörte a nő eltökéltségét. – A Borostyán Hölgye szólt nekünk az érkezésedről.
A Borostyán Hölgye? Cabe úgy érezte, mintha valami fény világítaná be az emlékezetét. Valami rémlett, nem tudta, mi, de azt igen, hogy látnia kell őt.
– Vezess hozzá.
– Ha megtesszük, elengedsz? – Camilla még legyőzötten is alkudozni próbált.
– Majd meglátjuk.
A dolog a fák között bömbölt, és nagy zajt csapott. Cabe még mindig érezte a késztetést, hogy magához hívja, vagy odamenjen hozzá, de leküzdötte. Ez valószínűleg a halálához vezetne.
A légidősebb nővér vette át a vezetést. Cabe a többieket is maga elé terelte. Törékeny külsejük ellenére nem szerette volna háta mögött tudni őket. Lassan mozogtak, mert Tegan még nővére segítségére szorult.
Már akkor tudta, hogy a tűzokádók az udvarházat valaki mástól vették el, amikor beléptek a kertbe. Valakitől, aki nem volt egészen ember, de sokkal közelebb állt hozzá, mint bármelyik nagy hüllő. Foglyait követve Cabe valósággal rokonának érezte a korábbi lakót.
A kertben található növények hasonlóak voltak azokhoz, amelyek a külső fallal vegyültek. Folyondárok lepték el a boltíveket, a padlóból virágok hajtottak ki. Anarchiának tűnhetett volna, ehelyett azonban az egészben volt valami elemi rend, ami azt sugallta, hogy minden a helyén van.
– Íme, ember, a Borostyán Hölgye!

 

 

IV.

Olyan váratlanul értek oda, hogy Cabe először azt hitte, a kert látványának részéről van szó. A nagy, mézszínű kristály egy márványlapon nyugodott. Itt-ott kúszónövények nőttek rajta. Átlátszó volt. Hosszabb megfigyelés után belülről valami halvány ragyogás látszott. Zöldes ragyogás.
A ragyogásban, a kristály közepén, egy asszony állt.

 

Olyan sietve hívták össze a Sárkány Királyok Tanácsát, hogy a Fekete kivételével csak az uralkodó legközelebbi vérrokonai tudtak odaérni. A hírek, amelyek miatt a Tanács összeült, azonban azokat is harci előkészületek megtételére ösztönözték, akik nem tudtak ott lenni.
Megérkezett az Ezüst. A Zöld és a Vörös szemben foglalt helyet, és gyanakodva méregette egymást. Még a ritkán megjelenő nagy és masszív Vas is eljött, akinek az ereje szinte az uralkodóéval vetekedett.
Az Arany végignézett rajtuk. Még a Vas is meghunyászkodott ettől a tekintettől. Ha az uralkodó így viselkedik, akkor igazán nagy lehet a baj.
– Sajnálom, hogy a többiek nem érkeztek meg, különösen a Jég, aki olyan közel lakik, de akárhányan vagyunk is, cselekednünk kell.
Szünetet tartott, mintha válaszra várna.
– A sors, a nagy szerencsejátékos, újraosztotta a lapokat. Ismét félő, hogy a Sárkány Királyságok kibújnak uralmunk alól.
A kijelentés egyszerűsége arra szolgált, hogy kihangsúlyozza a fontosságát. Arra eddig csak egyszer került sor, hogy hatalmukat megpróbálják megdönteni. Akkor az ellenség közel volt ahhoz, hogy legyőzze őket.
Mintha a többiek nevében is szólna, a Vas üvöltött fel. – A Sárkány Mesterek halottak! Velünk senki sem képes szembeszállni!
– A Mesterek talán elmentek, de az örökségük tovább él.
A Vörös undorodva kiköpött. A nyálfolt beleégett a földbe. – Ez megint olyasmi, mint a múltkori tanácskozás.
– És olyasmi is marad.
A Pokol Fennsík despotája szemében szinte emberi kíváncsiság ült. – Hogy érted ezt, nagyuram? Ahelyett, hogy testvérének válaszolt volna, az Arany felemelte súlyos fejét, kiterjesztette szárnyait, és az árnyékok felé üvöltött. – Bejöhettek!
Lassan jöttek. Ketten voltak. Megjelenésükben volt valami közeli rokonság a teremben lévőkkel. Sárkánysisakjukban akár Királyok is lehettek volna, de a többieket ez nem tévesztette meg. A szokásoknak megfelelően térdre ereszkedtek és fejet hajtottak.
A Vas pislogott. – Kinek a hercegei ezek?
– A Barnáé.
– Csak úgy ideküldi az alantasait, megjelenni meg nem méltóztatik? Sire, engedd meg, hogy a seregeim élén megtanítsam arrogáns testvérünket, hol is van a helye!
– Félek, egy ilyen lecke nem sokat érne. – Az Arany a jövevényekhez fordult. – Hívjátok be azt a kettőt, aki a testet hozta.
– Testet? – Ezt az egyetlen szót többen megismételték. Nagy lett a felfordulás. És félelem töltötte el szívüket.
Az újonnan jöttek felálltak, meghajoltak és csendben távoztak. Telt az idő. Mintha azok, akiknek be kellett volna jönniük, haboztak volna. A Sárkány Királyok türelmetlenné váltak.
Nagysokára öt alak, köztük a Barna Sárkány családjaiból egy harmadik harcos és kettő az Arany Sárkány sajátjai közül, visszatért. Egy négyük által hordozott emelvényen lepellel takart test feküdt. Az egyik hüllőuralkodó felszisszent, amikor felismerte.
– A Barna! A Barnát hozzák!
Mivel nem voltak hozzászokva annyi erőhöz, amennyi a teremben összegyűlt, az emelvényt továbbra is közrefogva, a hercegek térdreestek. Bár erősek voltak, mégis féltették a puszta életüket. De uralkodóik észre sem vették őket. A Sárkány Királyok túlságosan el voltak foglalva az egyik közülük való halálával.
– Ki tette?
– Emberi alakját viseli!
– Valaki közvetlenül azután lephette meg, hogy innen távozott!
Az Arany észrevette, hogy a Fekete szokatlanul csöndes. Parancsot kért és kapott. – A Barna meghalt! Itt a sebe. Valami átjárta a mellkasát, de nem látok semmiféle fegyvert, és testvérem szolgái sem találtak semmit! Még emberi alakban is szinte legyőzhetetlenek vagyunk. Akkor hogy eshetett meg ez a bűntény? Ki a felelős?
Szavai közben szeme a Szürke Ködök urára tévedt. A Fekete mosolygott, mosolya azonban olyan volt, amilyet a Halálnak szoktak festeni, olyan hátborzongató. – Igen? Furcsa módon mintha örülnél ennek! Mi a mondanivalód, testvér?
A Fekete lehajtotta a fejét. – Nagyra becsült testvérem, már megmondtam. A Mesterek vére még létezik. Gyanítom, vannak mások is. Sohasem lehetünk biztosak. Ez volt tulajdonképpen a Bíbor stratégiája, és ő meghalt, amikor szembekerült utolsó és legnagyobb ellenségünkkel.
– Ezt meg ráfogod Nathan Bedlam unokájára. Megparancsoltam, hogy figyeljék! Hol vannak a kémeim?
Valami megcsillant a terem felső szintjének sötétjében. Nincs is evilági megfelelője, és még az uralkodó sem tudott túl sokat ennek a fajtának a történetéről. A kém szolgált, és hosszú távon csak ez számított.
Valami történt tervezett célpontjukkal. Mire az uralkodó sötét szolgái megérkeztek, eltűnt. Azt állították, hogy a Dicsőségesek egyikének parancsára. Mindketten a Puszta Földek felé távoztak. A szolgák visszatértek a Legdicsőségesebb székhelyére, de féltek mindezt elmondani neki.
– Úgy. – Az Arany elbocsátotta a kémet. Az visszaröppent sötét nyugvóhelyére és eltűnt. – A Barna engedetlen volt. Maga akarta megölni azt a Bedlam kölyköt! Engedetlenségéért életével fizetett.
A többiek csöndben maradtak. Az Arany általában nyugodt és megfontolt vezető volt. Tudása megközelítette a Tudás Városának előző uráét. A Bíbor azonban visszautasította az uralkodó hatalmát. Ez még mindig munkált az Aranyban. Számára egy ilyen kirívó engedetlenség a legfőbb uralkodó iránti hűség hiányát jelezte. Ez volt az egyik gyenge pontja. De senki sem merte szóba hozni.
Az uralkodó egy kicsit megnyugodott. – Testvérünkre a Puszta Földek egyik – ha érdemes ilyet mondani – legelhagyatottabb részén leltek rá. Vélhetően az Ikrek szemei előtt halt meg.
A szavak által kiváltott reakción nem csodálkozott. Közismert, hogy az Ikrek áldozatra éhesek. Viszont képesek a varázslatok hatását jelentősen növelni. A Barna nyilvánvalóan ezt az embert akarta felhasználni arra, hogy földjeit ismét termővé tegye. Hogy e helyett miért halt meg, azt csak találgatni lehet.
– Föl kell készülnünk. – Az Arany hangja tompán koppant. Ennek a parancsnak engedelmeskedni kell. – Még egyszer egyesítenünk kell seregeinket. Ha az emberek második felkelése küszöbön áll, még a csírájában el kell fojtani.
Bár szünetet tartott, tudták, hová akar kilyukadni. A Fekete mosolygott, de az Arany nem feddte meg.
– Meg kell szereznünk Penaclest. Vissza kell hódítanunk a Tudás Városa feletti hatalmat.
A Vas beleegyezően bömbölt. – Igenis. Fogom a Fenevad hordáimat és legázolom Griflánt! Aztán összegyűjtöm a...
– Nem! Nekem kell vállalnom a vereség kockázatát, és én fogom Penaclest elfoglalni!
Az uralkodó szavai mindenkit elnémítottak. Bár az Arany seregei felülmúlták az összes többiét, ritkán láttak ilyen akciót. E hirtelen váltás igazi oka eléggé nyilvánvaló volt: a Sárkány Királyok számára a tudás hatalom. A Királyok Királyának esze ágában sem volt engedni, hogy vértestvérei ebből a hatalomból egy fikarcnyit is részesüljenek, és veszélyessé váljanak számára.
– Sire! Ha így teszel, saját fenséges életedet kockáztatod!
A többiek egyetértően bólogattak. Az Ezüst aggódva pillantott urára. Az uralkodó annyira haragos arckifejezést öltött, amennyire csak egy sárkánytól telik. Az Ezüst lojális volt hozzá, de ebben az esetben sajnos ez azt jelentette, hogy a Bányák ura akaratlanul is a másik oldal álláspontját tette magáévá. Az Arany felsóhajtott. Kompromisszumot kell kötni.
– Rendben van. Fekete, szedd össze a hadaidat. Vas, megbízlak, hogy gyűjtsd össze a Barna megmaradt katonáit, és csatold őket saját seregeidhez. Nyugatról fogsz lecsapni. A Pokol Fennsík ura és én tartalékban maradunk, csak később avatkozom be. Toma fogja a Birodalmi légióimat vezetni.
Létrejött a megegyezés. Toma, az Arany ivadéka, bár csak tűzokádó volt, jól képzett hadvezetőnek számított.
– Én itt maradok, hogy a szükséges parancsokat kiadjam. És egy csomó tojás kotlósát játsszam – gondolta. Ettől a többiek mégis helytállnak. Toma meg tudja magát védeni. Bár a gének játéka folytán nem örökölheti a Birodalom vezetését, legalább annyi esze van, ha nem több, mint sokaknak a teremben. A pokolba a tojások mintázatának szeszélyességével!
– Az összes szolga a Bedlam kölyköt figyelje! Ha eltehetik láb alól, intézzék el! Ha nem, nekem jelentsék!
– A csata, uram. Mi, a többiek meg üljünk tétlenül? Az Arany rájuk nézett. – Neked meg a többieknek saját földjeiteken kell a rendet biztosítani. Elronthatunk valamit. Mindegyikőtöktől híreket akarok hallani. – Teljes magasságában kiegyenesedett. – A tanácskozás véget ért. Tudjátok a feladataitokat. Teljesítsétek.
A Barna Sárkány Király testét kivitték. Ezután a Sárkány Királyok is távoztak. Nem beszélgettek.
Az uralkodó elkeseredetten nézte, hogy elmennek. Igencsak megváltoztunk, állapította meg. Gondolkodásmódunk egyre jobban hasonlít az emberekére. A távozók közül néhányan el fogják hanyagolni a kötelességüket, mielőtt a helyzet megoldódik... ha egyáltalán megoldódik.
Uralkodni akarunk, de ahhoz, hogy uralkodjunk, egyesülnünk kellene. Összezúzom Griflánt, aztán a tudásával megvalósítom más... céljaimat.
Az Arany elégedetten összegömbölyödött, és álomba merült.

 

A nő lélegzetelállítóan szép volt. Szavak ezreivel sem lehetne leírni, mennyire lenyűgözte Cabe-t.
– Ki volt ő?
Camilla a homlokát ráncolta.
– Nem tudjuk. Feltehetően ő építette ezt a házat. Azt viszont tudjuk, hogy hatalmas boszorkány.
– Úgy beszélsz róla, mintha még élne.
– Nézz rá, jóember! Hát nem látod, hogy lélegzik is? Egyszerűen csak be van börtönözve!
Megnézte közelebbről. Igaz volt! Tényleg lélegzett. Cabe a fekete kardot a három tűzokádóra emelte. – Engedjétek szabadon!
Tegan nagyon emberien nyafogott. – De hát nem mi zártuk be! Már akkor ott volt, amikor először erre jártunk!
Camilla gyorsan bólintott. – Így igaz! Már időtlen idők óta próbálkozunk, hogy kiszabadítsuk, de nem tudjuk!
Cabe a benti alakra pillantott. Hosszú hajfürtjeinek égővöröse vetekedett vékony ruhájának smaragdzöldjével. Egy csöppnyi ezüst járult hozzá a meglepő kontraszthoz. Ajkának színe a hajához, szeme színe a ruhájához hasonlított. Arca tökéletes volt. Cabe úgy vélekedett, hogy a Sárkány Királyságok egyik istennőjével találkozott.
El volt keseredve. Ha ezek az előtte álló teremtmények a mesés erejükkel képtelenek akár csak megkarcolni a kő felszínét, akkor mit tehet ő?
Mintha csak csúfolódna vele, a fák között bujkáló lény felordított. Cabe megremegett és csodálkozott, miért él benne a vágy, hogy magához hívja a lényt. Bármi volt is, hála istennek, nem tudta legyőzni a varázslatot, amely a házat és a környéket védte.
Camilla szakította meg a gondolatait. – Idehoztunk. Most már elengedsz békében?
Volt valami vészjósló a szavaiban. Cabe a nőstény hüllőkre nézett. – Nem tudom, mit lehet még tenni. Mondjátok el, mi mindennel próbálkoztatok, hogy kiszabadítsátok. Nem túl lelkesen felsorolták, hogy hányszor próbálták a karmukkal, a varázserejükkel és ágakkal széttörni a keretet. És elsorolták kudarcaikat is. Cabe lelkesedése tovább csökkent. Hogyan diadalmaskodhatna ott, ahol a többiek vereséget szenvedtek? A végén a sötét pengével rácsapott a kristályra, bár nem remélte, hogy akár csak meg is karcolja.
Mintha a fém fémet ért volna. Zöld szikrák pattantak szerteszét, ahol a két tárgy egymáshoz ért. A mélyen a kristálybörtönbe merülő kard sivításától Cabe megremegett. A penge olyan gyorsan akadt meg, hogy elvesztette a fogást a markolaton, és ezzel együtt az egyensúlyát is. Ahogy elesett, a tűzokádó nőstényekből diadalüvöltés szakadt ki, és azonnal elkezdtek alakot váltani. A kard ott maradt a kristályba temetve.
Cabe botladozva vészelte át az első rohamot. Camilla, aki már csak félig viselt emberi formát, nekiugrott. Mire földet ért ott, ahol a férfi egy pillanattal előbb állt, már levetette az utolsó emberi vonásait is. Egy kifejlett tűzokádóval kellett szembenéznie, és ami még rosszabb, a másik két nővér átalakulása is a végéhez közeledett, és csatlakozni készültek a legidősebbhez. Ez könnyű győzelmet ígért számukra.
Cabe semmiképpen sem tudott a kardhoz férni. Kitért a valaha Camilla alakját viselő teremtmény elől, aki fel akarta metszeni a mellkasát, bár inge így is cafatokra szakadt.
Az erdőben rejtőzködő lény olyan furcsa hangon üvöltött fel, hogy Cabe már majdnem azt hitte, bebocsátásért könyörög.
A három tűzokádó most egyszerre támadt rá. Cabe-hez egy másodpercre eljutott a lassan olvadó börtön látványa. Nem csak őt ölhetik meg, de a Hölgyhöz is hozzájuthatnak.
Az erdőből hallatszó könyörgés megtízszereződött. Cabe-nek nem volt más választása, megadta az engedélyt. Lehet, hogy a lény gyorsan végez vele, de az is lehet, hogy a tűzokádókra feni a fogát. A szavak önkéntelenül hagyták el az ajkait, jelentésüket egyáltalán nem értette.
– Lépj be szabadon, űr gyermeke!
Parancsára diadalmas üvöltés válaszolt. A három nőstény megtorpant. Az egyik, aki Tegan képét viselte, megfordult, és elmenekült. A másik kettő szünetet tartott, és az esélyeit latolgatta.
A lény átrohant a házon, patái úgy csattogtak a márványon, mint amikor a kard kőnek ütődik. Félelmetes gyorsasággal eligazodott a házban, és máris hátul termett. Ismét felüvöltött, amikor Cabe és a szörnyek közé toppant.
Feketébb volt mindennél, amit valaha is látott. Nagyjából lónak nézett ki, de összességében sokkal több volt annál. A földet kapálta, kis árkokat ásva, szeme nem izzott vörösen, éppen ellenkezőleg, jeges kéksége hidegebb volt minden elképzelhetőnél.
Az üvöltés gúnyos kacajjá változott, amint peckesen a két hátráló tűzokádó felé léptetett. Még megdöbbentőbbek voltak a szavak, amelyeket kimondott. Vakmerően, zengőn és erőszakosan hangzottak.
– Gyertek csak, drágaságaim! Ennyire féltek megölelni egy szeretett barátot? Hát már elfelejtettétek, hogy Feketeló mindig megtalál titeket? Na, gyertek már! Egyikőtök se akar az első lenni?
Mindkét hüllő rájött arra, hogy a Feketelónak nevezett lény könnyedén elkapja őket, ha menekülni próbálnak. Reménytelenségükben egyszerre vetették előre magukat. Azt remélték, hogy legalább egyikük támadása halálos lesz. Feketeló fürgén félreugrott, és ahogy földet ért, még sikerült az egyik szörnyet megrúgnia. A tűzokádó a rúgástól hatalmasat puffant.
A másik folytatta a támadást.
Feketeló megint felnevetett. – Na, ez már egy kicsit jobb, drágám! Mutasd csak meg a fogaidat és a karmaidat!
Pontosan akkor, amikor a sárkány odavágott, ellenfele felágaskodott és keményen állkapcson rúgta. Valami reccsent. A sárkány eldőlt, pofája furcsa szögben meghajlott.
Feketeló nevetett.
Amíg nem figyeltek rá, a másik magához tért, és megpróbálta a karmait a mén hasa aljába vájni. A hatalmas és éles karom csak súrolta a bőrt. Feketeló, még mindig hátsó lábain táncolva a tűzokádó fejére taposott. Ez alkalommal a törő csont ropogása eltéveszthetetlen volt. A sárkány felmordult és élettelenül terült el.
A másik, miközben törött állkapcsából csöpögött a vér, megkísérelte a menekülést, de Feketeló Cabe számára hihetetlen gyorsasággal mozgott. Szinte azonnal a hüllő elé került, aki nem tudott lelassítani, és egyenesen a lóba merült... szó szerint.
Cabe látta, hogy a szerencsétlen szörnyeteg üvöltve beleesik abba az ürességbe, ami az előbb még Feketeló volt, és egyre kisebb és kisebb lesz, majd pillanatok alatt teljesen eltűnik.
A csatamén diadalmasan felkiáltott. Aztán vakító sebességgel, a harmadik tűzokádó üldözésére indult. Cabe meg sem kísérelte, hogy visszahívja. Minél messzebb jár, annál jobb. Nem tudta pontosan, mi lehet ez a Feketeló, de a neve ismerősnek tűnt. Azt is tudta, hogy a teremtmény igen gyakran halált hoz.
Az események végül legyűrték. A tűzokádók fenyegetésétől megszabadulva, Cabe a padlóra zuhant és elvesztette az eszméletét.
Távolról felhangzott Feketeló diadalordítása.

 

A Puszta Földek fölött a magasban egy hatalmas ragadozó körözött. Nem volt pikkelyes, mint a környék legközelebbi lakóinak többsége, de a rokonság látszott rajta. Egy repülő lény. Egy madár, noha ilyen madarat még sohasem lehetett látni, mivel egészen emberszerű volt. Csendesen leszállt egy nagy, füves folt közelében.
A Fürkész összecsukta terjedelmes szárnyait és lehajolt. Egy tollas végtag a hosszú zöld fűszálakat tapogatta. A sólyomszemek gondosan figyelték, hogy a por a közelben gazdag termőtalajjá alakul és megjelennek az első kis füvecskék. A folyamat jól láthatóan mindenfelé zajlott, különösen a Puszta Földek legmélyebb részein. Halálában a Barna sikeresebb volt még a legvadabb álmaiban elképzelteknél is.
Egy ló felhorkant. A Fürkész egyik karmát a hang irányába nyújtotta. Egy pillanattal később feltűnt egy magányos lovas. Sárkánysisakja szerint tűzokádó, az elhunyt Király egyik vazallusa.
A hüllő harcos egyenesen a másiknak lovagolt, ennek ellenére a madárszerű lény nem mozdult. A tűzokádóra vetett pillantása csekély érdeklődést tükrözött. A harcos tudomást sem véve az előtte felbukkanó alakról, lassan jobbra tért. Úgy ment el a füves terület és a Fürkész mellett, mintha ott sem lettek volna.
Amikor a tűzokádó eltűnt, a Fürkész megint megvizsgálta a füvet. Elégedetten felállt és körülnézett a vidéken. Errefelé napokon belül minden élettelien zöldellni fog.
Kiterjesztette szárnyait és felszállt a magasba. A Fürkész még egy kört tett, majd elrepült.
Alatta folyamatosan terjeszkedett a termőföld.

 

Kinyúlt egy végtag, szőrös, bár néha tollas, a formától függően, természetesen. A kar Grifláné, vagy ahogy gyakran nevezték, Lord Grifláné volt, és ujjait lassan végigfuttatta egy tojás formájú sima üvegen.
Ha valaki tudta, hogyan kell csinálni, képeket láthatott. Soknak egyáltalán nem volt értelme. Némelyek a múltból származtak, mások a jövőből. A többi azonosíthatatlan volt.
Griflán főleg ezek iránt érdeklődött.
– Egy minden eddiginél nagyobb, pettyes sárkányt látok. A pettyek színe a legkülönbözőbb. Ismered? – Griflán hangja egy oroszlán büszke morgására emlékeztetett, bár sasszerű arca alapján egészen mást lehetett volna várni.
A magát Simonnak nevező alak lassan bólintott, vontatott válasza bizonyos aggodalmat jelzett.
– A Mélységek Sárkánya. Azt mondják, a tengerek legmélyebb részén élt, ahol a víz és az olvadt föld találkoznak. Azt tartják, hogy régen meghalt, jóval az emberek megjelenése előtt.
– Azt tartják?
– Legendáknál sohasem lehet tudni.
– Nem. Mit szólsz ehhez? – A prémes kéz új képet jelzett, amin egy bezúzott koponya látszott.
– Nem ismerem fel, de az az érzésem, hogy ismernem kellene.
Egy kézmozdulatra a kép szertefoszlott. Helyét egy másik foglalta el.
Griflán megsimogatta a nagy kristály ovoidot, a múltba, a jelenbe, és az, ami a legfontosabb, a jövőbe látó szemét. – Yalak tojása nagyon igyekszik ma.
Simon bólogatott. – Ahogy közeledik a vész, a kristály egyre jobban összehangolódik a végtelen univerzummal.
– Veszem észre. Ez az Arany, a Királyok Királya, a Sárkány Királyok legnagyobbikának terme.
– Aludni látszik.
Griflán bólintott, sörénye kicsit meglengett. – Ellágyultak a vonásai. Gyanítom, legtöbbjükkel ugyanez a helyzet.
– Rá merészeltek lépni az emberiséghez vezető alattomos útra. Megjelenési formáik és cselekedeteik is ezt tükrözik.
– A mi érdekünkben remélem, hogy nem.
A varázsló a Yalak Tojásaként ismert szerkezetre mutatott. – Változtasd még egyszer meg a képet.
– Rendben.
Griflán megint eltüntette az előző képet, de ezúttal azonban a kép helyett csak köd gomolygott. Griflán felnézett a társára.
– Érintkezésben vagy a tojással?
– Igen. Megkísérlem, hogy egy adott személyre összpontosítsak a jelenben.
– Fogalmam sincs, hogyan csinálod. Nem árultál még el magadról mindent.
– Nem ismerem magam túl jól. Te is tudod.
– Valóban. Bocsáss meg.
Simon nem törődött vele. Éppen történt valami. – Sikerült! Nézd csak gyorsan.
– Egy ékszert látok, benne valami figurával.
– Az nem figura. Hanem egy élő személy. Griflán felpillantott. – A nő?
– Igen. A borostyán. Nem látsz valami különöset?
– Úgy látszik, mintha olvadna.
Valami szokatlan lopódzott a varázsló hangjába. – Megcsinálta! Kiszabadította!
A kép elmosódott.
Hátradőlt. – Sajnálom. Nem tudtam tovább tartani a képet.
– Nem tesz semmit. – És azzal Penacles lordja pattintott az ujjaival. A semmiből egy nem egészen ember formájú szolga bukkant fel. – Hozzál valami frissítőt a vendégemnek.
Pillanatokon belül Simon kezében termett egy borral telt kupa. A varázsló egy hajtásra lenyelte az italt, vendéglátója csak bámult, még sosem hallott a boszorkánymester ilyen irányú tehetségéről.
Simon letette a kupát és köszönete jeléül bólintott. – Amikor ezzel a Cabe Bedlammel ismerkedtem, rájöttem, hogy képes kiszabadítani Lady Gwent. És lám, jól tettem, hogy bíztam benne.
– És ha szabad kérdeznem, hogyan talált rá? Ez távol esik az eredeti útvonalától?
A varázsló mintha elmosolyodott volna. – Igénybe vettem... egy régi barátom szolgálatait. Egy másik útra vezette, bár Bedlam ezt nem vette észre.
– Ez... a barátod... Nem hiszem, hogy találkozni szeretnék vele, ha az, akire gondolok.
– Kevesen szeretnének összejönni vele. Ezért állunk olyan közel egymáshoz.
Griflán olyasmit tett, amit ritkán szokott: megborzongott. Kevés dologtól félt, de Feketeló megijesztette. Más témára tért át. – A Lady. Mikor került csapdába?
– Éppen Nathan Bedlam halála előtt.
– Akkor az erő egész idő alatt működött. Azt hiszem, erős asszony lehet.
– Ő az egyetlen nő, aki képes elbűvölni a legnagyobb Sárkánymestert is. Már ettől félelmetes, és azt mondják, a szerelem mindent legyőz.
– Nem feleltél a kérdésemre. Mi lesz, ha az erő elszabadul?
Simon előredőlt, úgy tűnt, gondolatai távol járnak. Végül mégiscsak válaszolt – Olyan félelmetes lesz, mint a Lady.
– Mit tehet?
Hosszú szünet. – Elpusztíthatja az egész környéket, és ezzel együtt Cabe Bedlamot is.

 

Iszonyúan, iszonyúan forró volt.
Nem. Dermesztő hideg.
Egy kutya, aminek keze volt, fuvolán játszott.
A koponya nevetett.
Cabe felébredt. Reszketett. Az álmok hihetetlenül valóságosak voltak. Felállt, lerázta a csillagport a ruhájáról. Egy tapogató szállt le az egyik közeli ágra és rikoltozni kezdett. Cabe agya eléggé feltisztult ahhoz, hogy rájöjjön, az álmok nem álmok voltak. Talán őrület, de nem álom.
Különös, csomós növényfajták ragadták magukkal, s közben az aszályra panaszkodtak. Egy kecskebéka szállt arra, egy ágon ülő madárszerű, lábasfejű kapott éppen utána. Cabe rájött, hogy ezek a teremtmények a Lady-től származnak. Pontosabban börtönének hasadékából kerülnek elő teljes életnagyságban.
Nem kellett hozzá különösebb képzelőtehetség, hogy kitalálja, hatalmas energia szökik éppen meg. Az is nyilvánvaló volt, hogy a rés tágul, és ha elég széles lesz...
A sötét pengét még fogva tartotta a borostyán. A legokosabb volna elmenekülni... de el tudna-e elég messze futni?
A külső héj egy kisebb része szétmállott. Ahogy nagyobb darabok törtek lassan szét, egyre több energia szabadult ki. Cabe-t meglepte, hogy még semmi baj nem érte. Ez is az örökségéhez tartozik, vagy egyszerűen csak szerencse? Arra is rájött, hogy semmi értelme elmenekülni. Akárhogy rohan is, ekkora erővel szemben semmi esélye sincs.
A kristály körös-körül meghasadt. Szilánkok repkedtek. Cabe hasra vetette magát, és azon gondolkozott, mekkora területre terjedhet ki az erő hatása. Talán mérföldekre.
A héj összetört.
Cabe behúzta a fejét, és a világ káosszá változott.

 

 

V.

Cabe kinyitotta a szemét, és meglepetésére a világ még létezett.
– Egy örökkévalóság óta nem volt még egy ilyen napom, barátom! Ez igazán érdekesnek ígérkezik!
Óvatosan felemelte a fejét, és a hang irányába nézett. A végtelenség egy jeges kék szemű csődör képében üdvözölte. A Feketelónak nevezett teremtmény állt Cabe és a Lady között, és a nyers energia áradása nyári szellőként nyaldosta körül testét. A lény szemmel láthatóan igen jó kedvében volt. Ettől azonban Cabe aggodalma cseppet sem csökkent.
– Gyerünk, gyerünk! Egy ilyen képességekkel megáldott lény nem csúszhat-mászhat a piszokban! Kelj fel! Nem lesz semmi bajod! – Feketeló felnevetett.
Némi félelemmel ugyan, de Cabe felállt. Még teljes magasságában is eltörpült a táltos mellett.
– Így sokkal jobb!
Miközben tekintete a kardot keresve ide-oda járt, Cabe megkérdezte. – Ki vagy te?
A jéghideg tekintet szinte felnyársalta. – Természetesen én vagyok Feketeló!
– Démon vagy? – Cabe-nek nehezére esett, hogy huzamosabb ideig Feketelóra nézzen, mert elszédült tőle, és megrettent a ló belsejében lakozó végtelen vonzásától.
A lény felhorkant. – A démonoknak démon vagyok! Mások szemében az vagyok, aki egyszer mindennek véget vet!
Ez a halálhoz gyanúsan közeli dolognak hangzott. Cabe elgondolkodott. Nem csoda, hogy a tűzokádóknak semmi esélyük sem volt, még ha hárman voltak is. – Köszönöm a segítségedet Feketeló nagyúr.
A nevetés megrázta az udvarház alapjait. – Nagyúr! Feketeló nagyúr! Nagyon megtisztelsz, Bedlam Mester! Feketeló sose lesz nagyúr, ez nincs megírva a világegyetemben!
Cabe befogta a fülét. A másik hangja megrémítette.
Véletlenül a széttört börtönre pillantott. A földön, láthatóan sértetlenül, ott feküdt a Lady ájult teste.
Feketeló pillantása követte az övét. – A legjobbkor nézed meg, barátom! Félek, nem fog örülni a beavatkozásomnak, még ha jót is akartam neki!
Óvatosan megkerülve valószínűtlen társát, Cabe odament a zöldruhás asszonyhoz és lehajolt, hogy megvizsgálja. Szinte félt hozzáérni, mintha az érintés megtörte volna alakja tökéletességét. Szerencsére az értelem győzött, felemelte, és egy puhább helyre fektette.
A nő megmozdult.
Cabe azon vette észre magát, hogy olyan szemekbe bámul, melyek éppen úgy vonzzák érzelmileg, mint ahogy előzőleg a Feketeló pokoli alakja fizikailag tette. Amikor a nő alig hallhatóan suttogott valamit, odahajolt hozzá.
– Nathan. – Elmosolyodott, és újra ájulásba zuhant.
Feketeló közelebb ügetett, hogy jobban lásson. – Semmit sem változott... ez annál inkább ok arra, hogy egy időre, magatokra hagyjalak benneteket! Lady Gwennel találnotok kell valami közlekedési eszközt, hogy Penaclesbe jussatok, ha időben nem érek vissza!
– Van lovam...
– Bedlam Mester! Én voltam a nemes paripád! Nekem kellett eljátszanom az ijedős állat szerepét, hogy a nőstények beengedjenek. Nem vagyok démon, noha természetem az övékéhez hasonlít, és ezért erősebb korlátozó varázslatok, mint az övék is, hatással vannak rám! Amíg valaki be nem hív, nem tudok olyan területekre bejutni, amelyeket ilyen bűbájokkal védenek! Különösen akkor, ha a varázslat a Ladyhez hasonló erő műve!
A lény arrébb oldalgott, és a ház körüli földeket vizsgálgatta. Bosszúsnak látszott. – Ha elmegyek innen, megint engedélyt kell adnod a belépésre, ha visszatérek! Ha ez a nő közben magához tér, mielőtt visszajövök, csöndben engedj be, mert ő nem nagyon lesz hajlandó erre! Ha-ha!
Egy hirtelen ugrással Feketeló eltűnt az erdőben. Cabe egyfajta vonzást érzett, mintha valami újra bezárult volna. Amikor körülnézett, rájött, hogy egyedül maradt a Ladyvel. Egyedül? Valami más vonta magára a figyelmét. Cabe fél kézzel megfordította a borostyánbörtön maradványát. Előbukkant a kard markolata, de a fiú visszahúzta a kezét. Nem akaródzott megérinteni a pengét. Legalábbis most nem.
Megpróbált pihenni egy kicsit. A Feketeló nevű teremtmény láthatóan bízott a nő túlélési képességében. Cabe nem értett a gyógyításhoz, és azt is tudta, hogy aligha találna e célból bárkit is a környéken. Egyébként is, bármelyik idegenről kiderülhet, hogy egy másik tűzokádó vagy valamilyen más iszonyatos rémség.
Nem küzdött tovább, elaludt.

 

– Nem kellene olyan közel mennünk a Tyber Hegységhez, Twann.
A testes, rendkívül csúf Twann, akin több forradás látszott, mint sok háborús veteránon, rámordult ugyanolyan csúf társára. – Ezen nem lehet segíteni, Rolf. A városi őrök Talakban az összes dél felé vezető utat figyelik. Tudom! Kilestem őket, amíg te beugrottál egy italra, miután lecsaptuk azt a kereskedőt!
– Azt hiszem, igazad van. Csak nem nagyon szeretek errefelé mászkálni. Te is tudod, miket beszélnek a környékről.
– Áh! Mese az egész! Mit törődnek velünk a Sárkány Királyok? Mi csak két keményen dolgozó fickó vagyunk. Számukra csak bogarak.
– A bogarakat meg eltapossák.
– Mért, te inkább keresztüllovagoltál volna a Dagora Erdőségen? Itt nem érhet minket meglepetés. Mérföldekre ellátni. Ha bármi jön is a hegyekből, mire ideér, mi már rég fedél alatt vagyunk valahol.
A másik nem válaszolt. Kárbaveszett idő Twann-nel vitatkozni, és Rolfnak még nem támadt jobb ötlete.
Folytatták útjukat, és jövőbeli terveikről beszélgettek. Mito Pica tűnt a legjobb úti célnak. Elég nagy a város ahhoz, hogy felszívódjanak benne, meg egyébként is, a Sárkány Királyságokon belül központi helyen fekszik. Csak egy keveset keletnek, aztán délnek kell tartaniuk.
Ha Mito Pica nem bizonyul megfelelőnek, akkor még tovább mehetnek megint csak keletnek, Wenslisbe.
Éppen egy különösen magas hegy lábához értek. Valami szokatlannak tűnt rajta. Rolf visszafogta lovát, és arrafelé sandított. Mintha maga a hegy mozogna. Megrángatta Twann mocskos ingét, és odamutatott.
– Nézd mán. Valami nagyon vicceset fogsz látni!
A holdak homályos fényénél Twann fáradt szeme semmit sem látott. – Ki vagy te is dögölve! Még egy órát lovagolunk, aztán megállunk.
– Amondó vagyok, az ott nem a hegy! Nézd mán meg még egyszer!
Twann felsóhajtott és társa kedvéért odapillantott. A látványtól megfagyott a vér az ereiben. Nem jutott szóhoz, csak odamutatott. Rolf elmosolyodott, meg volt elégedve, hogy hóbortos társa ugyanazt látja, ő is a hegy felé fordította a fejét.
Töméntelen mennyiségű sárkány özönlött elő.
Többségük apró sárkány, rokonaikhoz képest alacsony intelligenciájú lény, amelyek nagy számukkal riadalmat kelthetnek. Legtöbbjük szárnya csökevényes volt, ezért csak futni, siklani vagy szökdécselni tudtak. Igazi alakjukat viselő tűzokádók repültek az élen, ellenőrzésük alatt tartva a tömeget. Szavakkal le sem írható pikkelyes irtózatok és más lények követték őket. Az utolsó pillanatban az Arany vezére őket jelölte ki előőrsnek.
A két bandita keresztezte az útjukat.
Rolf lova pánikba esett, ledobta lovasát és elvágtatott, mit sem törődve gazdája kiabálásával. Rolf a borzalmas előőrsre nézett, és társához fordult segítségért.
Twann, gyorsan felmérve a sárkányok és közte gyorsan csökkenő távolságot, ráüvöltött: – Pokolba veled!
A másik utánanézett, ahogy elvágtatott, és rettegés lett úrrá rajta. Megpróbált elfutni, de az egyik sikló mozgású apró sárkány, amely inkább kígyó volt, semmint sárkánygyík, utolérte. Kitátotta állkapcsát. Meglepett és fájdalmas sikoly hallatszott, majd csönd lett.
Twann jól hallotta az üvöltést, de sajnálatot csak egy pillanatig érzett. Inkább a lovát igyekezett még gyorsabb haladásra ösztökélni. Bár emiatt aligha kellett aggódnia: az állat már csak saját életét mentve is vágtatott, ahogy csak bírt. Ám a távolság egyre csökkent, hiszen az apró sárkányok voltak az uralkodó réteg hátaslovai. Amikor a Sárkány Királyok és vazallusaik emberi alakban utaztak, aprósárkányokat varázsoltak át lovakká, így a sárkányok sehol sem keltettek feltűnést. Bár uralták a birodalom legnagyobb részét, a Sárkány Királyok és rokonaik visszahúzódó és magányos teremtmények voltak.
Twann még a holdak halovány fénye mellett is észrevette azt a sötét árnyékot, amely rávetült. Pánikba esve felnézett. Egy égő szemű tűzokádó készült lecsapni rá. A bandita, bár tudta, hogy hiábavaló, előrántotta a kardját.
A hatalmas állkapcsok összezáródtak.
A horda hömpölygött tovább. Az első célállomás Talak volt.

 

Amikor Cabe felébredt, sötétség vette körül. Nem tudta, percekig, órákig vagy napokig aludt-e. Feketeló még nem tért vissza. A férfi reszketett, és szinte kívánta a fantasztikus lény jelenlétét.
Egy kis nyugtalanság érződött a levegőben. Cabe hirtelen felállt. A fák jóformán elfedték az Ikrek fényét. A Styx egyáltalán nem látszott. Cabe nem volt biztos benne, hogy a kiszabadult mágia által létrehozott összes furcsa teremtmény eltűnt-e. A kardja után tapogatózott. Már hajlandó lett volna kézbe fogni.
Valami megrebbent a közelében. Cabe-nek eszébe jutott a Feketeló elé emelt gát. Lehet, hogy bizarr szövetségese már megpróbált a közelébe kerülni, de megakadályozták. Az is lehet, hogy a végén feladta és elment. Ami azt jelentené, hogy egyedül kell szembenéznie a – mivel is?
A korlát nem jelent akadályt minden lénynek, ezt a nőstények esete is bizonyítja. Akkor mi más járhat erre?
A kard. Valahol a közelében kell lennie, de nem találta a sötétben, őrjöngve kapkodott ide-oda. Itt kell lennie! Egy pillanatra mintha kardmarkolat gombja akadt volna a kezébe. A háta mögül nagy, csapkodó szárnyak hirtelen surranó hangja szakította meg a keresgélést. Sebesen megfordult.
Valami éppen előtte ért földet. Az alakját nem tudta kivenni, de nem tűnt tűzokádónak... Inkább madárszerűség volt, sőt, egészen emberszabású, gondolta, amikor két karmos kéz ért hozzá. Arrébb ugrott, alig kerülve el az újabb érintést.
A szárnyas lény olyan biztonsággal követte, hogy Cabe sejtése szerint a sötétben is látott. Ezúttal nincs segítség. Csak magára számíthat.
A vaksötétben majdnem átesett valamin. A hosszából és keménységéből ítélve egy ág lehetett. Gyorsan lenyúlt érte és felkapta. Fegyverként a semminél ez is több, mindjárt jobban is érezte magát. Akárhogy is, a madárszerű lény már sokkal óvatosabban támadott.
Kétségbeesés lett úrrá rajta. Cabe az ággal ellenfele irányába sújtott. A szárnyak meglebbentek és kivonták gazdájukat a fadarab veszélyes közelségéből. A lény kicsit arrébb leszállt, és az ember következő akciójára várt. Cabe feléje sandított, eszébe jutott értékes terhe és meghátrált. A Ladyt mindenáron meg kell védenie.
A szárnyas lény Cabe magasságának több mint négyszeresére emelkedett a levegőben. Felé repült, és kartávolságon kívül körözni kezdett. Cabe, készen arra, hogy a támadást fogadja, vele forgott, de a madárszerű lény csak folytatta a körözést, ami egyre gyorsabbá vált. A férfi már alig tudta szemmel követni anélkül, hogy bele ne szédüljön.
Csak körbe-körberepült, de úgy, hogy ne lehessen elérni. Cabe feléje hajította a faágat, de eltévesztette. Ezzel nagy hibát vétett, de valamit kellett már tennie, mielőtt teljesen beleszédül a forgásba.
Cabe megállt, remélte, hogy kitisztul a feje. A szárnyas lény csak erre várt. Lecsapott a magasból, és leszállt mögötte. Karmos kezével megragadta és szorosan tartotta a férfi fejét. Cabe megremegett, amikor agya hirtelen kizökkent a jelenből.
Visszafelé utazott az időben. A Fürkész – maga sem tudta, honnan ered ez a név – megtalálta, amit keresett.
Sötét volt, de nem az éj sötétje. Sokkal inkább a semmié. Üresség.
Semmi sem volt fontos.
Cabe a létezésbe üvöltött, de nem volt önmaga. Még meg sem született, de már öregebb volt a szüleinél.
Fájdalom.
A fájdalom emléke.
Gyorsan közeledő éles fény, el kell tűnnie. Kell, kell!

 

A magát Simonnak nevező lény egyedül volt. Lord Griflánnak más dolga akadt, a varázslónak meg jólesett egyedül lenni, mivel csak az egyedüllét kínált valami reményt számára.
Gondolatait egy erőteljes hang zavarta meg. – Beteges, mint mindig!
A boszorkánymester felemelte a fejét és pislantott. – Feketeló! Még nem vártalak.
Az örökkévalóság teremtménye felnevetett. – Ostobaság! Te mindig mindenre számítasz! Ismerlek én jól!
Simon bólintott. – Jobban, mint bárki más.
Feketeló közelebb ügetett. Testes volta ellenére sem lökött meg egyetlen tárgyat sem, csak azt mozdította el a helyéről, amit akart. – Azért jöttem, hogy elmondjam, az a fiatal Bedlam kiszabadította a Ladyt az Ördög Pengével, ahogy megjósoltad, és természetesen tudsz is róla.
– Akadt valami nehézség?
– A nőstények? Soha többé nem csábítanak már el egyetlen férfit sem.
– Az erő kiszabadulására gondoltam. A Lady hosszú ideig várt.
A teremtmény felhorkant. – Mindent elnyeltem! A vad energiák nem sok gondot okoznak nekem! Hát, ha nem tartottuk volna kézben a dolgot...! De minek képzelődjünk olyan katasztrófáról, ami be sem következett? Ami azt a kettőt illeti, az egyetlen, amiért aggódniuk kell, a maradék.
A boszorkánymester egy szót sem szólt. Ehelyett felkapta a Tojást és odatartotta természetfölötti társának. Feketeló bosszúsan megrázta a fejét, és hideg kék szemét a varázslóra meresztette. Ettől bárki meghátrált volna, de a magát Simonnak nevező lény nem.
– Nézz a Tojásba.
– Tudod, hogy nem érdemes! A Tojást én nem tudom használni. Csak ködöt látok!
– Próbáld meg!
Valami a varázsló hangjában arra késztette a teremtményt, hogy engedelmeskedjék. Nem sokan lettek volna erre képesek, de Feketeló tudta, hogy kivel és mivel áll szemben. Simon erősebb nála, a sorsa a másik kezében van. Ezért tudott a teremtmény a barátjának utasítást adni. Az örökkévalóság magányossággal jár.
A sóhaj szinte emberinek hangzott. – Megpróbálom.
Feketeló Yalak Tojására meredt. Simon egészen közelről figyelte a ködöt. A kavargás olyan volt, mint amikor a Káosz fenevadjai elszakítják láncaikat. A sötétség egyre mélyebbé vált. A köd elenyészett, csak űr maradt utána, amely a vonzásával még Feketelovat is fenyegette.
A hatalmas csatamén gyorsan elkapta a pillantását.
– Soha többet! Én még egyszer bele nem nézek!
– Mit láttál? – Bár a varázsló kérdést tett fel, mégis úgy hangzott, mintha csak egy már ismert tény megerősítését várta volna.
A szemek megállapodtak rajta. – Azt, ahová mi ketten nem mehetünk el. Azt, ahová már annyi mást küldtünk. Azt a helyet, ahonnan még senki sem tért vissza.
Simon elmosódott alakja ráadásul még reszketett is.
– Mit jelent ez az egész? Én nem vagyok olyan, mint Griflán. Hiszek abban, hogy mindennek, amit a Tojás mutat, jelentenie kell valamit.
– Talán. De az is lehet, hogy tévedsz.
– Nem. Érzem, hogy ami Cabe-t illeti, a dolognak jelentősége van. Ha még egyszer láthatnám...
– Ezt nem vagyok hajlandó megint átélni!
A varázsló megrázta a fejét. – Nem téged akarlak megkérni.
Feketeló hirtelen témát váltott. – A Lady hamarosan felébred. Nincs ínyemre visszamenni és szembeszállni vele. Meg nem tud ölni, de ahhoz elég az ereje, hogy hosszú időre száműzzön.
– Nem nagyon fog törődni veled, ha megtudja, hogy én kértelek téged fel.
A kísértetszerű ló bólintott. – Azt hiszem, neked valami sokkal rosszabb jut a száműzetésnél.
A csuklya rejtekében az arc szokatlanul éles vonásokat öltött. Egy fiatalember benyomását keltette, akinek szemében a társához hasonlóan az örökkévalóság tükröződött. – Már tudom. Nem félek a haragjától.
Csönd telepedett rájuk. Feketeló furcsa módon halandónak érezte magát. De elhessegette ezt az érzést. – Visszamegyek Bedlamhez és a Ladyhez.
– Biztonságos utat, barátom.
Feketeló nevetni kezdett, aztán elgondolkodott a dolgon, és elkomolyodott. Egy ordítással megnyitotta azt az Utat, Amelyen Az Ember Csak Egyszer Járhat és eltűnt. Nyomában hangok hallatszottak. Valószerűtlen hangok, melyeket a társa túl jól ismert. Legjobban az elátkozott lelkek, kifejezése felel meg nekik.
Gondolataiba merülve a magát Simonnak nevező lény visszaült, és a Tojást simogatta.
A kapcsolat megszakadt.

 

Cabe ismét az udvarházban volt. A madárszerű lény dühös rikoltással arrébb repült. Bár még sötét volt, a közvetlen környéket valami furcsa fény világította meg.
– Ébredj fel! A Fürkész megint próbálkozni fog! Cabe pislogott. Mi történt vele? Mitől váltak életének apró részletei olyan valóságossá, ugyanakkor mégis annyira elnagyolttá?
Egy másik rikoltásra felnézett, de azonnal megbánta. Fölötte, szinte súrolva őt, a hatalmas madárszerű teremtmény lebegett. Keze-lába akár egy emberé, kivéve, hogy a térde hátrafelé állt, mint egy igazi madárnak, és mind a négy végtag karmos ujjakban végződött. A színe penészszürke volt, és arcának sólyomszerű vonásai fenevadra emlékeztettek. Éppen ismét lecsapni készült.
Nagy fénygömb villant fel előtte. A madárszerű lény megtorpant a levegőben, gyorsan pislogott, és repülése bizonytalanná vált. Egy újabb villanásra a teremtmény belemerült a sötétség fedezékébe.
Most, hogy a veszély elmúlt, Cabe megmentője felé fordult.
A Ladyvel nézett farkasszemet. Bár megmentette a Fürkésztől, nem látszott rajta, hogy bízna benne. Cabe nem hibáztathatta érte. Aligha lehet bárkiben is bízni, ha valaki ilyen hosszú időt töltött egy csapdában. Úgy döntött, az a legbiztonságosabb dolog, ha hagyja, hogy a nő tegye meg az első mozdulatot, őszintén bizonyítva, hogy nem akarja elpusztítani.
– Ki vagy te?
A hang muzsikaként szólt, és Cabe bármikor máskor csodálatosnak találta volna. Most azonban fenyegetést hallott ki belőle.
– Cabe-nak hívnak. Én... én szabadítottalak ki.
A nő arckifejezésén látszott, hogy aligha találja a mesét hihetőnek. – Hogy voltál erre képes? A bűbáj, amely börtönbe zárt, a valaha is létező legerősebb volt. Mindennapi ember nem tudta volna megtörni – a fiú hajára pillantott, és észrevette az ezüst csíkot. – Boszorkánymester! Igazam volt! Más képtelen lett volna megtörni Azram varázslatát!
Valami meglebbent a Lady mögötti árnyékban. Cabe odalesett. A madárszerű lény iszonyatos gyorsasággal támadott.
– Vigyázz!
A varázslónő megfordult, de már nem volt ideje védekezni. A Fürkész egyik karmos lába belekapott, a földre zuhant. Cabe reményvesztettsége nőtt, arra várt, hogy az erő kitörjön. A madárszerű teremtmény felrikoltott, és rátámadt. Mindkét karját önkéntelenül kinyújtotta, ujjhegyei a Fürkész felé irányultak.
Kezeiből erősugarak törtek elő. A szárnyas lényt váratlanul érte az ellentámadás, és a Ladyénél sokkal hatalmasabb erő. A legközelebbi fák közé zuhant, az egyiknek nekicsapódott a karja. Egy roppanás hallatszott, és a Fürkész felrikoltott a fájdalomtól.
Röpte a legkevésbé sem volt kecses, amikor elszállt. De nyilvánvaló volt, hogy ezúttal nem szándékozik visszatérni. Cabe figyelte, amint eltűnik a sötétben, aztán leült a földre, hogy kicsit magához térjen. Eltartott egy rövid ideig, míg eszébe jutott a társa. Amikor megfordult, hogy ellenőrizze az állapotát, látta, hogy az egészen közelről bámul rá.
– Tetteid gyakorlatlanságra utalnak, de erőd hatalmas. – A varázslónő kezei ismét támadásra készek voltak. – Mit mondtál, ki vagy?
Cabe egészen oda volt. – Cabe – Cabe Bedlam, ha hihetek annak, amit mondanak.
A Lady szeme elkerekedett. Döbbenet és... valamiféle érzelem tükröződött benne, amit nehéz megnevezni. Néhány pillanatig az arcát tanulmányozta, aztán Cabe nagy megnyugvására elernyedt.
– Látnom kellett volna az arcodról. Ilyen hatalmas erő csak nagyritkán születik. Túl sok az egybeesés. Kicsodád neked – itt szünetet tartott, és egy könnycseppet törölt le – Nathan?
– Azt mondják, az unokája vagyok. Csak nemrég tudtam meg. Az egyik Sárkány Király... -
– Sárkány Királyok! – A Lady hangjából sugárzó gyűlölet meghökkentette Cabe-t. – Elfelejtkeztem azokról az átkozott hüllőkről! Még mindig uralkodnak!
Lerogyott. Cabe egy pillanatra azt hitte, elájult, de lassan újra felnézett. – Nathan – él még?
Nem tudta rászánni magát, hogy igent mondjon. Megrázta a fejét.
„Nathan!” Felnézett az égre. Hirtelen nem a Lady volt, hanem csak egy Gwen nevű asszony. Cabe elfelejtette a nevet, annyira félt tőle korábban.
– Azram! – szólalt meg a Lady. Hangjában legalább annyi gyűlölet égett, mint amikor a Sárkány Királyokról beszélt. – Elárulta a fia!
Cabe elvesztette a fonalat, nem értette, miről is van szó, de nem mert közbeszólni. Végül Lady Gwen ismét ránézett.
– Nagyon jól ismertem nagyapádat. Szerettem. Éppen hozzá igyekeztem, hogy segítsek neki, amikor Azram bebörtönzött. Feltételezem, hogy Nathan a Sárkány Királyokkal vívott harcban halt meg.
– Magával vitte a Bíbor Sárkányt. Mindenki tudja. Ez mosolyt csalt az asszony arcára. – Nathan! Még az utolsó pillanatban is tette a dolgát! Ki uralkodik most Penaclesben?
– Griflán.
– El kell mennünk hozzá. Mindent meg kell tudnom, mielőtt újra szembeszállok azokkal a hüllőkkel. És Azrammal.
A mosoly grimasszá torzult. – Legjobb lesz, ha elkísérsz.
– Úgyis oda tartok. – Az utóbbi napok megpróbáltatásai kezdtek kibukni belőle. – Ha megtalálják a Sárkány Király holttestét, biztosan...
– Halott? Melyik?
– Azt hiszem, a Barna Sárkány. A Kopár Földeken jártunk.
Az asszony bólintott. – Akkor az a Barna. Így aztán... ők is tudnak rólad. Nagy veszélyben vagy. Az összes tűzokádó rád fog vadászni, hogy érdemeket szerezzen az uralkodójánál.
– Van egy kardom, ami elijeszti őket. Használtam már egy baziliszkusz és a tűzokádók ellen. Azt hiszem, Ördög Pengének hívják.
A Lady megborzongott. – Gonosz fegyver. Megvéd az egyik ellenségtől, és másikat szerez helyette. Azramé volt – amikor még bízott abban, hogy le tudja győzni mind a Királyokat, mind pedig a Mestereket – de elvesztette. De csak az után vesztette el, hogy előtte már sokszor ölt vele! Akarni fogja a kardot és téged is. Nem tudom, melyikőtök kell majd neki jobban.
– Ki ez az Azram?
A Lady lebiggyesztette az ajkát. – Azram a legnagyobb élő varázslók egyike. Ereje Nathanéval vetekszik, s ez igazán nem meglepő. – Gwen szünetet tartott. – Hiszen a fia. – Cabe arcán megdöbbenés látszott.
– Ő az apád, Cabe Bedlam.

 

 

VI.

Azram dühös volt.
Az öreg jós nagy léptekkel rótta tartózkodási helyének teljes hosszát fel és alá. A sötétség lényei ott csicseregtek körülötte, parancsra vártak, de a válasz csak csend volt. Egyikük sem rendelkezett az erővel, ami újrateremtette volna Yalak, a jövőbelátás mesterének koponyáját. Pedig Azram ezt kívánta.
Felhorkant. Jövőbelátás. Ez nem óvta meg Yalakot a haláltól, még arra sem volt jó, hogy a koponyáját megvédje attól, hogy Azram elvarázsolja. Azóta a boszorkánymester számos alkalommal használta. De az a saját akaratától sohasem beszélt. Valami rosszul sült el.
Kint egy sötét árnyék lebbent. Azram abbahagyta a járkálást, és nagy elhatározással az erkélyre sietett. Fáradt lábai tiltakoztak e merénylet ellen.
Várt rá. Bár a Fürkész könnyűszerrel darabokra téphette volna, mégsem tette. Az övé volt, mint mindnyájan. A szárnyas lények erejét, bár ők maguk még a Sárkány Királyoknál is ősibbek voltak, nem lehetett a varázslóéhoz hasonlítani. Rabszolgái voltak, a szemei és fülei a kinti világban.
A Fürkész letérdelt. Azram finoman a fejére tette a kezét. Nem mintha szerette volna. Az öreg varázsló senkivel sem törődött. Sem néhai feleségével, sem elhunyt fivérével, sem fiával, főként apjával nem. Nem, az érintésben nem volt szeretet. A kapcsolat arra szolgált, hogy a madárszerű lény agyából információhoz jusson.
Egy kép kezdett formálódni, a Tyber Hegységé. Azram rájött, hogy arról a kémről van szó, akit a Sárkány Királyok megfigyelésére küldött. Egy másodpercre kíváncsi lett arra, hogy mi is történhetett a másikkal. Aztán megrázta a fejét. Az agyának tisztának kell lennie a kapcsolathoz. Minden mást elfelejtett, és a képekre összpontosított.
A hüllők szavait úgy hallotta, ahogy a Fürkész a helyszínen. A varázsló bólogatott. Gyanúja beigazolódott, a Királyok elindultak.
Azram belerúgott a széttört koponya padlón heverő darabjaiba. Ebben az üzletben minden csak ködösít. Miért nem mondja már meg valaki, hogy mi mit jelent? Hol van az leírva, hogy a fekete mágiának olyan misztikusnak kell lennie? Bonyolult, az igen. Másképpen bármelyik bolond rontást tudna hozni a Sárkány Királyságokra. A misztikum azonban idegesítette.
Észrevette, hogy megszakadt a kapcsolat, de a Fürkész nyilvánvalóan már mindent elmondott, ami szükséges. A szárnyas lény most újabb parancsra vár. Azram a következő lépést fontolgatta. Sokkal könnyebb lenne, ha a másik is visszatért volna már, de tudta, hogy addig nem érkezik meg, amíg feladatát nem teljesítette. Tehát úgy kell döntenie, hogy nincs annak az ismeretnek a birtokában, amit a másik még a rendelkezésére bocsáthat.
Penacles fontos tényezőnek tűnt a következő válságban. Azramnak mindig is szándékában állt megvívni érte Griflánnal, de az a tudat, hogy az oroszlánmadár birtokában lehet annak a tudásnak, amivel elpusztíthatja őt, mindig megakadályozta, hogy végre is hajtsa tervét. Ismeretes, hogy a Bíbor Sárkány volt a Sárkány Királyok igazi ereje. Az Arany erős ugyan, de hatalmát elsősorban annak köszönheti, hogy testvére nem akart uralkodni.
Az apja mégis megölte a hüllőt. Azramnak el kellett ismernie a tett nagyságát. Ráadásul olyan fegyver nélkül, mint az Ördög Penge. Az öreg varázsló nem volt őrült. Fiatalabb korában sohasem szállt volna szembe fegyvertelenül egy Sárkány Királlyal. Átkozódva gondolt kardjának elvesztésére. Ki sejtette volna, hogy az egyik Sárkány Király a közelben ólálkodik, amikor Azram megölte Yalakot? A Barnának, akinek a földjei gyorsan kiszáradtak a Mesterek átka nyomán, fegyverre volt szüksége. Neki, a fiatal varázslónak, az egész csak kellemetlenséget jelentett. Azram éppen beteljesítette a bűbájt, amellyel ellenőrzése alatt tarthatta Yalak koponyáját, amikor a Sárkány Király arra lovagolt, és elragadta a sötét pengét.
A kard sárkányokat akart ölni valaki kezében. Majdnem tréfásan hangzik.
Ugyanakkor Azram mostanában érzett valamit. Az Ördög Penge utat vágott magának Penaclesbe. Már meg is kóstolta egy Sárkány Király vérét. Csak így éledhet fel az életerő, amely a kardban létezik. Valaki más birtokában van a penge, és ez a valaki hatalmas erő ura. Ez nem lehet véletlen egybeesés. Azramnak kémet kell küldenie a Tudás Városába.
Intett a Fürkésznek, hogy álljon fel. Az felemelkedett, de fenevadhoz illő szemét egy pillanatra sem vette le róla. Kíváncsi volt, mi történne, ha kieresztené a hatalmából. Talán csíkokra tépné. Nem volt titok számára, hogy a szárnyas lények gyűlölik, de nem érdekes, hiszen rettegnek tőle.
Rövid és egyszerű parancsokat adott a teremtménynek. Figyelnie kell azt az utazót, akinél a penge van. Ha rejtve hordja is, a Fürkésznek ez nem jelent gondot, jelenlétét akkor is felismeri. Ugyanakkor a szárnyas lénynek fel kell szedegetnie minden, Griflán cselekedeteire vonatkozó ismeretet. Nem fért kétség ahhoz, hogy Penacles ura már felkészült az összecsapásra. Griflán lebecsülése egyet jelent a katasztrófa kihívásával, mivel körmönfontsága Azraméval vetekedett.
A Fürkész felvijjogott annak jeléül, hogy megértette a parancsokat és szárnyra kapott. Azram visszalépett, amikor a lény elrepült. Gyűlölte a helyzetet, hogy a nélkül kell elküldenie, hogy tudná, kinél van a kard. Megvakarta az állát. Volt itt még valami más is. Az Ördög Penge útközben közelebb kerülhet hozzá...
Azram megfordult és odaballagott a Sárkány Királyságok térképeihez. Kiválasztotta az egyiket, és tanulmányozni kezdte, melyik lenne feltételezése szerint a leglogikusabb útvonal. Egy pillanat múlva bólintott. Az udvarház egy kicsit kiesett az útból, de erős volt a gyanúja, hogy ott mindenképpen meg kell állnia. Tűzokádók éltek ugyan ott, de bárki, aki csak a legcsekélyebb képességekkel is rendelkezik, a karddal távol tudja tartani őket.
Igen, gondolta, az asszony már szabad.
Tudta, hogy meg kellett volna ölnie, de az irigység meggátolta ebben. A Lady az apját részesítette előnyben. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Igen, ő tanította és ő is csalta csapdába úgy, ahogy más nem tudta volna. A baj csak az, hogy a vágy ugyan erős volt benne, de tenni nem tett érte semmit. Ráadásul a Lady megijesztette.
Egy aszott kéz megvakart egy kopasz és ráncos fejet. Volt egy harmadik ok is. A boszorkánymester idejét valami sokkal fontosabb vette igénybe. Annyira fontos, hogy még ifjúvá sem varázsolta magát. Gondolta, lehet még újra fiatal. A mesterművét hamarosan befejezi. Ez a gondolat feltüzelte érzékeit.
Elégedetten kuncogott. Egy kisebb varázslattal kinyitotta a legtitkosabb műhelyébe vezető folyosó ajtaját. Csak ő léphette át büntetlenül a küszöböt. Mindenki más, aki megpróbálja, véletlenszerű teleportációval valami pokoli helyen köt ki. Azram nem engedhetett meg magának semmiféle lazaságot, ahol tevékenységének jutalma forog kockán.
Ez volt az ő igazi belső szentélye. A kastélyát lerombolhatják, csak viszonylag csekély bűbáj állja útjukat. De ha valaki azzal mer próbálkozni, hogy ide bejusson, ám lássa a következményeket.
A megoldás egyszerű volt, ugyanaz, amit a mesterműve esetében alkalmazott. Valahányszor csak belépett ide, Azram az erejéből egy keveset mindig bent hagyott, így minden egyes alkalommal nőtt odabent a varázserő. Ettől persze saját ereje csökkent egy időre, de jócskán megérte. Különösen akkor, ha valaki ismeri az eredményét.
Egy nem evilági lény siklott feléje. Azram visszabocsátotta a megnevezhetetlen régiókba. Egy másik varázslattal utána küldte borzalmas szagát is, amelyet hátrahagyott. A varázsló elfintorította az orrát. Néha szinte nem is érdemes az ilyen lényekkel foglalkozni, akik legkevésbé a tisztálkodást képesek megtanulni.
Lassan, szinte tisztelettudóan közelítette meg a laboratórium közepén álló hosszú, fekete érckoporsót. Ha Azramnak valaha is lett volna kedvenc háziállata, akkor ez annak végső nyugvóhelye lehetett volna, például egy kígyónak, teljes hosszában. A szélessége, akár a mélysége, kicsit meghaladta a karja hosszát. Szeretettel simogatta meg a fedelét, mert amit tartalmazott, az egy darab volt belőle. Erejéből többet raktározott a doboz tartalma, mint amennyit száz másik nagy varázslatához elhasznált. Óvatosan leengedte a fedelet. Ez lesz az ő dicsősége és győzelme. Ez az egész Sárkány Birodalmat a lába elé helyezheti.

 

Talak városa meglehetősen távol esett a főútvonalaktól. Legközelebbi szomszédja, Mito Pica, több mint kétheti járóföld délkeleti irányban. Nem mintha ez túlságosan zavarta volna lakóit, mivel majdnem mindent megtermeltek, amire szükségük volt, hadseregüket pedig a legjobbak egyikeként emlegették. Ráadásul mindig igyekeztek békességben élni a Sárkány Királyokkal. A tőlük néhány mérföldre, keletre fekvő város romjai is erre intették őket.
Talakot IV. Rennek uralta. Ötvenes éveiben járhatott, tartása egyenes, haja ősz. Valamikor nagy harcos volt, de ma valami azt súgta, jobb lenne, ha fia, Melicard ülne a trónon. Ezt túl hangosan természetesen senki sem merte kimondani, mert Rennek alkalmi dühkitörései még veszélyesnek bizonyultak.
Éppen dühös volt. Valami megzavarta álmát. Megpróbálta figyelmen kívül hagyni az egyre növekvő zajt, de hiába húzta a fejére a takarót. Három korábbi névrokonára esküdözve Talak uralkodója kikelt az ágyból, felöltötte királyi köntösét, és üvöltve kirohant a folyosóra.
– Hazar! Hol vagy? Azonnal gyere ide, vagy új miniszterelnököt választok!
Körülnézett. Még az őrök is eltűntek. Nem törődve nem egészen királyi megjelenésével, Rennek végigmasírozott a kastélyon, hogy találkozzon valakivel, akit lekaszabolhat. Elkapott egy sarokban lapuló, megrettent szolgát, és a lábaihoz penderítette. A szolga reszketett.
– Basil! Mi folyik itt? Mi ez a zaj? Hol van Hazar?
– Itt... itt vannak, nagyuram! A kapuknál!
Rennek király megrázta a férfit. – Ki, a pokolba veled! Ki? Hol van Hazar?
– A kapunál!
Átkozódva elengedte a szolgát. Mielőtt megkeresné Hazart, először megszemléli a hadsereget. A történet nem hangzott egészen igaznak. Ha egy sereg a kapuk előtt áll, miért nem hallatszik a fegyvercsörgés? Ha meg nincs hadsereg, akkor mitől ijedtek meg ennyire a szolgák?
A legközelebbi ablakhoz lépett és kihajolt. Még sötét volt, de néhány alakot ki tudott venni, azonban egyikük sem látszott embernek. A zaj, amely felébresztette, állatoktól származott, nem harcoló emberektől. Sajnos, az éjszaka egy kicsit megtévesztette, ő meg nem tudta megvárni a közelgő hajnalt. Le kellett mennie.
Mivel szolgák nem álltak rendelkezésére, kénytelen volt egyedül felöltözni. Ez csak részben sikerült. Az uralkodás évei ellustították. Amikor végre elkészült, keresztülrohant a kastélyon. Csak akkor lassított, amikor ijedt szolgák vagy őrök kerültek az útjába. Tudta, nyugodtnak kell tűnnie, még ha fortyog benne a düh, akkor is.
A lépcsőn leérve, meghallotta Hazar Arannak, miniszterelnökének a hangját, amelyből kitűnt, hogy gazdája nagyon igyekszik valakinek a kedvére tenni. Egy másik hang azonban félbeszakította, s hallatán Rennek király megremegett. Mintha kígyó szisszenne.
Kígyó?
A király méltóságteljesen lesétált a nagy fogadóterembe. Hazar levetette szokásos gunyoros énjét. Látszott rajta, hogy nagyon örül ura megjelenésének. Rennek azonnal rájött, miért, és hirtelen azt kívánta, bárcsak engedett volna népe kívánságának, és fiának adta volna át a trónt.
A sárkánysisak feléje fordult. A rostély mögött vörös szemek izzottak. Maga a sisak alig volt díszítve. Nem Sárkány Király viselte, hanem az egyik herceg, egy emberi formát öltött tűzokádó. Ahogy a harcos felé lépkedett, Rennek azonnal tudta, hogy ezt a herceget úgy kell kezelnie, mintha maga az egyik Sárkány Király lenne.
– Te vagy Rennek király? – A szavakat belélegezték, nem kiejtették.
– Én vagyok. – Igyekezett meggyőzőnek hatni.
– Kyrg vagyok. Seregem a Tyber Hegységből jön.
A Tyber Hegység. Ott állomásoznak a császár pokoli hadai. Az Arany Sárkányé. Az engedetlenség állandó megtorlást jelentene. A legkisebb hiba elkövetése ugyanezt vonná maga után.
– Mit kíván fenséges urad a városomtól? Természetesen mindenben állunk rendelkezésedre, amiben csak tudunk. – Remélte, hogy elég meggyőzően hangzott, amit mondott.
Kyrg elnevette magát. Nevetése egy tömeggyilkosé volt, aki éppen áldozatát vizsgálgatja. – A te városod? Uralkodhatsz az itteniek fölött, de a város a Királyok Királyáé! Azért fogsz segíteni nekünk, mert erre kapsz parancsot!
Rennek érezte, hogy oda a tartózkodása. – Igen. Természetesen.
A pokoli herceg bólintott. – Nagyon jó. Még nagy út áll előttünk. Ehhez ennivalóra van szükségünk.
A hüllő szavainak édeskéssége csak arra szolgált, hogy még jobban megrémítse. Renneknek iszonyatos látomásai támadtak, vajon miféle élelmet akarhat a herceg nem emberi seregének. Nem ez lenne az első eset, az ilyen történetek nemzedékek óta közszájon forogtak.
Kyrg mintha a gondolataiban olvasott volna. – Most csak állatokat viszünk magunkkal. Ha valaha is elárulsz, vagy elmulasztod valamilyen kötelességedet, akkor visszajövünk másfajta húsért is, és a város vezetésével kezdjük. Megértetted?
A király és a miniszterelnök elsápadt.
Rennek nagy nehezen bólintott.
– Nagyszerű. – A herceg intett a kísérőinek. Egyikük eltűnt a kastély nyitott kapuján keresztül. Kyrg előhúzott egy darab pergament.
– Tudsz olvasni? – Hangjában maró gúny és megvetés csengett.
– Természetesen! Az egyik első...
– Számokat is?
A király megvonta a vállát. – Elég jól. Az alakváltó átnyújtotta a pergament. Rennek széthajtotta.
– Ebből megtudod, pontosan miből mennyire van szükségünk. Négy órán belül szedd össze. – A herceg felemelt kesztyűs kezével hangsúlyozta az időt. Csak négy ujja volt. Bármennyire humanoidnak is akartak a tűzokádók látszani, nem voltak azok.
Talak királya belepillantott a listába. Noha a számok megértése némi nehézséget jelentett, a feladat nagysága nem kerülte el a figyelmét. – Erre legalább egy egész nap kell.
– Kétssszáznegyven perc. – Kyrg hangja úgyszólván teljesen elvesztette az előbb még meglévő emberi jellegét. – Ha nem teljesíted a megszabott időre a feladatot, elvesszük, amire szükségünk van. Válogatás nélkül.
Rennek miniszterelnöke kezébe lökte a pergament. A vékony ember úgy nézett rá, mintha félne tőle, hogy megharapja. A király idegesen rákiáltott tanácsadójára.
– Láss hozzá, ember! Gyerünk!
Hazar sietve kibotladozott. Rennek rettenetes vendégére pillantott, és egy kis mosoly árnyékát kapta el az iszonytató sárkánysisak alatt. – Van még más is? Kyrg körülnézett a teremben. – Igenisss. Régen nem ettem már. A tisztjeim sem. Amíg az embereid összegyűjtik a szükséges élelmet, mi itt vacsorázunk. Szólj a mészárosaidnak, készítsék nekünk el a két legjobb állatodat. Te pedig csatlakozz hozzánk. Mindent meg akarok tudni a délre fekvő földekről, amit csak lehet.
– Természetesen. Csak hadd magyarázzam el a szakácsaimnak, hogyan sze...
– Elég a mészáros. Véresen szeretjük a húst. Valósággal nyersen.
A király érezte, hogy felfordul a gyomra. Most jól látta a mosolyt a tűzokádó félig eltakart arcán. A herceg tréfás tisztelettel hajolt meg feléje.
– Mutassa az utat, Fenséges Uram.

 

Hajnal virradt az udvarházra, és emlékek áradatát hozta. Cabe megpróbálta csukva tartani a szemét, de a másik hangja végül felébresztette.
A fekvőhelyét meglepően kényelmetlennek találta. Cabe annyira kimerültnek érezte magát, hogy ledőlt az első puha helyre, amit csak talált. Lady Gwen jóval okosabban választott, levegőágyat készített magának. Még a föld felett három láb magasan lebegő asszony látványától sem omlott össze Cabe. A szokatlan már nem volt szokatlan számára.
A Lady keresztül-kasul járta az udvarházat, nyilvánvalóan emlékek után kutatott. Cabe gyönyörűbbnek látta, mint előzőleg bármikor. A nő mozgását azonban szomorúság szőtte át. Finoman megérintett egy-egy tárgyat, aztán gyorsan visszahúzta a kezét.
Cabe csöndben maradt, félt, hogy megzavarja, de az asszony végül odafordult hozzá.
– El kell indulnunk. Olyan hamar akarok beszélni Griflánnal, amilyen hamar csak lehet. Így is napokba telik, mire odaérünk.
– Nem tudsz teleportálni? Ismerek olyan varázslót, aki tud.
– Ha teleportálni akarunk, ismernünk kell a végcélt. Még sohasem voltam Penaclesben. Ráadásul nem is érzem jól magam. Jobb, ha lovagolunk. Neked van lovad, ugye?
Erre a kérdésre nehezen tudott felelni. Különösen akkor, amikor eszébe jutott Feketeló megjegyzése a Ladyhez fűződő ellenséges viszonyáról. – Hát, olyasmi.
Haragos arckifejezése csöppet sem vont le szépségéből. – Olyasmi? Micsoda válasz ez?
Cabe válaszát az erdőből jövő recsegő zaj előzte meg. Gwen a hang irányába fordult, és úgy nézett, mintha megpróbálna átlátni az udvarházon és a fákon.
– Mi az?
– A... lovam.
– A lovad? Szokatlan egy állat lehet. Azt hiszem, szeretném közelebbről is szemügyre venni. – Bal kezével intett, majd két kört írt le, egyiket előre, másikat hátra. A levegő megremegett, és felbukkant Feketeló baljós alakja.
– Na végre! Már azt hittem, senki sem vesz észre!
– Feketeló! Démon! – A Lady mindkét karját a csatamén felé nyújtotta. Kitört egy erőhullám, és egyenesen a sötétlő teremtményre irányult.
A célpontja csak állt a helyén, úgy nyelte az erőt, mintha egy pohár vízről lenne szó. Feketeló nevetett. – A nyers erő nem válasz, Lady Gwen! Soha nem is volt az! Ráadásul békével jöttem!
A Lady arca a harag maszkját viselte. – Ismerve téged és azokat, akikkel tartasz, alig találom hihetőnek a kijelentéseidet!
Feketeló felsóhajtott. – Hívj a Sötétség Hercegének, Lucifernek, Thanatosznak, Halálnak – aminek csak akarsz! A természetemet ismered, de a gondolkodásomat nem! Ha én más vagyok, annak az az oka, hogy ilyennek kell lennie annak, aki örökkévaló! Másképp már régen megbolondultam volna!
Cabe úgy érezte, közbe kell szólnia. – A segítségemre volt, Lady Gwen. A tűzokádó nőstények elkaptak volna.
Az asszony pillantása égetett. Cabe tudta, hogy ingadozik. Valószínűleg képes Feketelóra bűbájt bocsátani, ő viszont egyáltalán nem rendelkezik ellenszerrel. Kétségbeesetten igyekezett elrejteni idegességét.
Végül leeresztette a karját. Ettől Cabe alig könnyebbült meg, izmai még feszültek. Egy rossz szótól vagy mozdulattól a dolgok állása gyorsan megváltozhat.
A vörös fürtű varázslónő lassan beszélt. – Rendben van. Most megbízom benned, Végtelen Utazás Lova. De a legkisebb hamisságnak hosszú száműzetés lesz a vége. Tudod, van hozzá erőm. Légy hálás, hogy még nem tértem teljesen magamhoz, másként nem pazaroltam volna rád nyers erőt.
A fagyos szemek rámeredtek. – Nem fogok hamisan játszani, Lady Gwen. Ezek az események engem éppen úgy érintenek, mint téged.
Cabe idejét látta, hogy témát váltson. – Éppen indulófélben voltunk Penaclesbe. A Lady találkozni kíván Lord Griflánnal.
– Az is vele. A Sárkány Királyok mozgolódnak. Valaminek mindezt elő kellett idézni, az eseményeket meg csak hagyják megtörténni, de senki sem tartja kézben. – Feketeló fejet hajtott a varázslónő előtt, de az nem törődött vele. – Szükség lesz rád. Arról is gondoskodnunk kell, hogy Cabe eljusson a városba. Ő lehet az ütőkártyánk. Az egyetlen reménységünk.
Cabe mélyen megborzongott. Ha igaz, amit a sötét paripa mond, valószínűleg a legrosszabb kellős közepében fogja magát találni. A gondolat cseppet sem volt megnyugtató. De ezt nem közölte társaival. Nem akarta, hogy az értéke csökkenjen a szemünkben, különösen a Ladyében.
Feketeló az égre emelte a szemét, hatalmas, fekete sörénye hátrahullott. – Nappal nem vagyok olyan gyors, de, még ha az is lennék, akkor sem elég biztonságos az utatok. A Sárkány Királyok vagy mások könnyű prédájává válhatunk. Nem szeretnék száműzetésbe kerülni – még rövid időre sem – a ti kilátásaitok még rosszabbak. Úgy kell utaznunk, ahogy a legtöbb halandó teszi. Úgy kevésbé szúrunk szemet.
– Már így is elég nagy feltűnést keltünk – szólalt meg a Lady. – Az éjszaka folyamán megtámadott minket a Fürkész. Szerencsére inkább ismereteket gyűjtött.
– Akkor Azram, a régiek mestere, tud rólunk. Az Ördög Penge jelenlétét is megérzi.
A varázslónő bólintott. – Sietnünk kell.
– Kétségkívül. Azramtól kitelik, hogy elpusztítson minket, ha ez egyáltalán lehetséges.
Cabe ráeszmélt, hogy megéhezett. Jó ideje nem evett már. Megemlítette az ötletet Gwennek.
– Szívből egyetértek, Cabe. Nem ettem egy jóízűt már... nemzedékek óta, azt hiszem.
– Maradt valami? Nem nagyon van kedvem hozzányúlni ahhoz, amit a tűzokádók hagytak.
– Meglátjuk. Az ennivaló legnagyobb részét egy rejtett kamrában tartottam. A hely varázslat alatt áll, ami ha hat még, akkor bőségesen lesz mit ennünk.
A Lady gyors ellenőrzése során kiderült, hogy a kamra nemcsak érintetlen, de a bűbáj is kitartott. Cabe segítségével óriási mennyiségű különös élelmet szedett össze. A jövendő varázsló szeme csak úgy itta a látványt. A legtöbb étel ismeretlen volt számára, de minden étvágygerjesztőnek tűnt.
Aztán a smaragd boszorkány összeállított egy másik adagot is, sokkal hétköznapibb étkekből. Jelezte, hogy ezek az útra kellenek. Cabe bólogatott, gondolatban felkészült arra, hogy annyit egyék indulás előtt, amennyi csak belefér.
A két ember élvezettel falatozott. Feketeló a falánkság bűnéről szónokolt, Cabe azonban félbeszakította, és egy nagy, lédús gyümölcsöt dobott oda neki. Az örökkévaló nem tett több megjegyzést, hanem lassan magába szívta a gyümölcsöt. Bár nem volt szüksége eleségre, láthatóan élvezte az ízeket.
Az étkezés befejeztével a hatalmas mén felvette korábbi, mindennapi ló alakját. Cabe felajánlotta a segítségét a Ladynek, aki szemmel láthatóan nehezen tudta eldönteni, felüljön-e vagy sem, a gyűlölt teremtmény hátára. Miután megbizonyosodott arról, hogy az Ördög Penge a tokjában van, Cabe maga pattant fel elsőnek. Kantár volt, nyereg azonban nem. Gwen is fölkapaszkodott. Feketeló hátrafordította a fejét, amennyire csak tudta.
– Készen vagytok?
Cabe a Ladyre nézett. – Mi lesz az udvarházzal? Az asszony tekintete sóvárogva kalandozott el az épületen.
– Megerősítettem a varázslatot. Ez alkalommal senki sem hatolhat be az engedélyem nélkül.
Cabe bólintott, és visszafordult Feketelóhoz. – Mehetünk.
– Kapaszkodjatok! Olyan gyorsan fogok vágtatni, amilyen gyorsan csak egy ló tud!
Feketeló nevetve könnyített magán. Lovasai szorosan megkapaszkodtak, amint kiszáguldott az udvarházból, be az erdőbe. Ilyen paripa hátán nem jelent gondot Penaclesbe jutni.
Természetesen csak akkor, ha váratlan események nem jönnek közbe.

 

 

VII.

Griflán csodálkozva nézte sakk-készletét.
– A dolgok csak nem akarnak a megszokott módon zajlani. Egyetértesz, ugye?
A magát Simonnak nevező lény vállat vont. – Tudod, hogy lyukas az eszem.
Lord Griflán kézbe vette az egyik figurát, amely meglepő részletességgel repülő sárkányt formázott. Közelről látszott, hogy a szörny minden egyes pikkelye ki van faragva. Ez önmagában elragadó volt, de a Griflán véleménye szerint ez a sakk-készlet több volt játékszernél. Pontosabban, egészen sajátos játékokra tervezték – isteni méretűekre.
A varázsló megszakította a gondolatmenetét.
– Milyen hamar érnek ide?
– Két nap múlva. Feketelónak nagyon óvatosnak kell lennie. Azt hiszem, meg nem halhat, de valamennyi időre száműzhetik. Ehhez add még hozzá, hogy az utasai halandók.
A tollas kéz visszatette a sárkányt a táblára. – És tudja az asszony, hogy te is itt leszel?
– Bölcsebbnek tartottam nem beszélni erről.
– Jelenléted csak addig maradhat titokban, amíg ti ketten le nem romboljátok a várost. Emlékezz a Sikáról szóló történetekre. A nő is képes rá.
Valami rosszalló kifejezés suhant át a másik arcán.
– Az idők során megpróbáltam kárpótolni Sikát. Meg Detraqot, Coona Falls-t, és vagy tucatnyi másik várost. Amíg el nem tudom pusztítani magamat, folytatom a vezeklést bűneimért.
– Közben meg elköveted az újabbakat.
– Talán. Bár csak próbálkozom.
Griflán odasétált, és az egyik karmos kezét Simon vállára tette. A varázsló megmerevedett, aztán elengedte magát. Nyilvánvaló volt, hogy a másik érintése megzavarta.
– Bocsáss meg, barátom. Nem gondoltam meg, mit beszélek.
A varázsló megrázta a fejét. – Igazat szóltál. Elég sokat éltem már ahhoz, hogy tudjam. Felelnem kell cselekedeteimért.
– Beszéljünk másról. Mi újat tudunk a Sárkány Királyokról?
– A Kyrg néven ismert tűzokádó vezette hadak megálltak Talaknál. Nagy mennyiségű húst követeltek.
– És biztos, hogy meg is kapták.
– Természetesen. Most Mito Pica felé tartanak. És onnan az úti cél már nyilvánvaló.
Griflán gondolataiba merülve bólogatott, majd visszaballagott sakk-készletéhez. Felemelt egy másik figurát, ezúttal egy páncélos vitézt, és beszéd közben azt markolászta.
– Úgy. Mindezek után a Sárkány Királyok elindulnak, hogy visszaszerezzék a Tudás Városát. És ez alkalommal nincsenek Mesterek, hogy segítsenek nekünk.
– De van a Lady és Cabe. Egyedül az ő erejük eltüntetheti a különbséget.
– Lehet. De jobban szeretnék valami kézzelfoghatóbbat. Például magát Nathant.
A következő pillanatban mindkettőjüket jeges szél éles, dermesztő rohamai reszkettették meg. Egymásra néztek.
– Érezted ezt, varázsló?
Simon felállt és kihajolt az egyik ablakon. Csak az után szólalt meg, hogy tekintete végigpásztázta a környéket. – Szokatlan az ilyen szél az évnek ebben a szakában.
Az oroszlánmadár morgott. – Máskor sem szokásos. Csontig hatolt, még az agyamban is éreztem. Mi volt ez?
– Nehéz megmondani. Talán a város tudja a választ.
– Érdekes gondolat. Azt hiszem, a legjobb, ha mindjárt utánanézünk.
Griflán visszarakta a lovagot a sakktáblára, aztán a falat borító kárpithoz lépett, ami a Tudás Városát ábrázolta. Bár a sakkfigurák nagyon részletesen ki voltak faragva, mégis elmosódottnak tűntek a most feltáruló látványhoz képest. Minden egyes épület, utca, ház a maga tökéletes valóságában jelent meg. Emberi szem sem láthat ilyen részletességgel egy várost.
Csak a kárpit segítségével lehetett pontosan megtalálni Penacles legendás könyvtárát, amely állandó mozgásban volt, bár senki sem tudta, hogyan és miért, kivéve régen halott létrehozóit. A kárpit segítsége nélkül a könyvtárra sohasem lehetne rálelni.
A varázsló odaállt mellé. – Most hol van?
– Ott. Látod azt a kis pergamentekercset annak a háznak az ablakában? A könyvtár az alatt van. – Griflán a környék egyik kis házára mutatott. Az apró tekercset csak gyakorlott szem találhatta ilyen gyorsan meg.
– Készen állsz?
Simon bólintott. Griflán egyik ujját a tekercs által jelölt pontra tette, és finoman dörzsölni kezdte. A szoba elhomályosodott. Egyikük sem törődött a változással. Sokszor átélték már.
Griflán terme lassan elenyészett. Egy furcsa lomtárszerűség közepén álltak, az egyetlen valóságos dolog rajtuk kívül csak a kárpit volt. Penacles ura folytatta a dörzsölést. Ennek nyomán egy másik szoba kezdett alakot ölteni. Kezdetben az előzőhöz hasonlóan elmosódottnak látszott, aztán a tárgyak fokozatosan meghatározottabbakká váltak. A falak könyvekkel teltek meg, csupán egy hosszú folyosó maradt üres.
A könyvtárat megvilágító éles fény forrását nem lehetett felfedezni. A padlót csiszolt márvány borította, a polcok valami fához hasonló anyagból készültek. A polcrendszert szemmel láthatóan régen építették. A fa megrohadt, szétmállott volna ennyi idő alatt. A polcok mégis úgy néztek ki, mintha csak napokkal előbb állították volna fel őket.
Az árnyékos alak megszólalt. – Merre?
– Fogalmam sincs. Szükségünk lesz egy könyvtárosra.
Ahogy e szavak elhangzottak, egy apró, hihetetlenül öregnek tűnő figura jelent meg. Volt benne valami nem egészen emberi. Lábai rövidségét majdnem földig érő karjai még jobban kihangsúlyozták. Tojás formájú feje teljesen kopasz volt.
Egy gnóm állt előttünk, a tanult fajtából. Nagyon kevesen voltak. Magányosan éltek, többet törődtek a könyvekkel, mint más lények társaságával. Keveset ettek, és igen hosszú életűek voltak. Azonban könyvtárosként tökéletesen beváltak. Mióta csak Griflán uralkodott, a gnómok jelen voltak.
– Mit tehetek Penacles jelenlegi lordjáért és kísérőjéért ez alkalommal? – A recsegő szavak hangsúlyozták a gnóm korát.
Griflán nem sértődött meg a „jelenlegi” kifejezés használatán. – A szelek érdekelnek bennünket. Hideg, dermesztő szelek, amelyek a semmiből toppannak elő, és szinte azonnal el is enyésznek.
– Szélmágia. Ez minden? – A kis könyvtárosról lerítt a csalódottság.
– Lehet, hogy szélmágia. Lehet más is. Akármi is, meg akarok mindent tudni róla, amit csak lehet.
A gnóm, akinek senki sem tudta a nevét, felsóhajtott és bólintott. – Rendben van. Kövessetek. Nincs messze.
Sosem volt messze. Néhányan úgy hitték, hogy a könyvtár saját intelligenciával bír, és megtesz mindent, hogy meggyorsítsa a keresést. Olaj volt a tűzre az is, hogy a könyvsorok színe is változott. Utoljára, például, rengeteg kötet kék volt. Most meg narancssárga. Griflán azon gondolkodott, hogy vajon ugyanazzal az emberkével van dolga, vagy többen is rejtőzködnek a közelben. De hát ennek megfejtése nyugodtabb időkre marad.
Egy hozzá hasonló típusú lényhez képest a gnóm gyorsan mozgott. Amint hármasban végiglépkedtek a folyosón, a magát Simonnak nevező alaknak alig maradt ideje, hogy a könyvekre pillantson. A különös módon teljesen portalan könyvekben talán a világegyetem összes felhalmozott tudása rejlik – gondolta. Eddig Penacles elzárva tartotta előle azt az információt, amelyről tudta, hogy megszabadítaná az átoktól.
A séta valamiért hosszabbnak bizonyult, mint várták. A gnóm mormogott valamit, és aggodalom látszott rajta. Griflán egy szót sem szólt, de nem emlékezett, hogy valaha is ennyit kellett volna gyalogolnia, hogy megkapja a kívánt információt.
– Aha! – A gnóm csontos ujja egy új keresztfolyosóra mutatott – Ez az. Az időről!
A kis ember vezetésével befordultak. A könyvtáros vette észre először és felüvöltött, mintha kitépték volna a karját a vállából. Griflán átkozódott, szőrös mancsán hosszú, éles karmok villantak. A varázsló csak bólogatott, mintha már korábban gyanította volna.
Előttük, ahol a köteteknek kellett volna lenniük, hatalmas, szénné égett űr tátongott.

 

A Szürke Ködök párába burkolózó vidékén koromfekete páncélt viselő szellemalakok meneteltek lassan nyugatnak. Tekintetüktől bárki kitért volna az útjukból.
Lochivar sötét városából, a Fekete Sárkány földjéről jöttek.
Azram mozdulatlanul feküdt az ágyán. A varázslás mindig rendkívüli terhet rótt a szervezetére, így órákba telik, mire eléggé kipiheni magát ahhoz, hogy felkelhessen. Mindemellett örült. Nagyon örült. Dicsőségének beteljesedése előtt állt. Hamarosan olyan fegyver lesz a kezében, amely többet ér bármely előzőnél. Hamarosan...
Szárnysuhogás ébresztette rá az egyik Fürkész jelenlétére. Volt valami furcsa a leszállás zajában. Azram mindjárt rájött, hogy a teremtmény bajba került. Komoly bajba, a nehézségeiből ítélve. Várt, tudta, hogy a madárszerű lény azonnal odamegy hozzá, ahogy csak tud.
Amikor megjelent, rosszabbul nézett ki, mint parancsolója gondolta. Égési sebe egyértelműen varázslatot jelentett. Az egyik karja furcsa szögben lógott, és sejthetően használhatatlan volt. Mi történhetett a szolgájával?
A Fürkész ragadozó szemekkel nézett le rá. Bármilyen gyenge is volt a boszorkánymester, a teremtmény nem tehetett kárt benne. Azramot a bűbáj megvédte ettől. A Fürkész bizonytalan mozdulatokkal az ágy lábához térdelt, és olyan közel került urához, hogy az rátehette kezét tollas fejére.
A képek ismét feltűntek. Először a Puszta Földeké. Amelyek fura módon nem is voltak annyira kopárak. Azram szeme elkerekedett, amint észrevette, hogy egyre gyorsabban terjed a füves sáv a Barna Sárkány földjeinek közepe felé. Irtózatos nagyságú erőnek kell működnie, hogy legyőzze a Sárkány Mesterek átkát. Az egyik legerősebb átkukkal a Királyok leghalálosabbjának hatalmát akarták megtörni, és ez sikerült is nekik. A Barnának már alig két tucat klánja maradt, az eredeti népesség töredéke.
A Styx és halovány nővére fényénél történtek nyilvánvalóak voltak. A Sárkány Király kiömlő vére megdöbbentette. Azramnak annyira remegett a keze, hogy majdnem megszakadt a kapcsolat. Szóval ez lett a Barna sorsa. Nagyon valószínű, hogy valaki mást akart feláldozni, és valamilyen támadás áldozatává vált. Még két dolog zavarta a boszorkánymestert.
Az Ördög Penge a Barna Sárkány birtokában volt. Ha egy ilyen bűbájt le tudott győzni, akkor a kiszemelt áldozatnak ugyancsak az erő parancsolójának kellett lennie. Kit akarhatott a Barna feláldozni? A kard valaki másnál van, de nevekről nem beszél. A Sárkány Birodalomban igen kevés Mester volt, erről a Sárkány Királyok gondoskodtak. Tudott a Ladyről, Griflánról és az átkozott, homályos varázslóról, akit legjobb Árnyéknak hívni, bár előzőleg számos más néven is ismerték. A többiek aligha jelenthetnek fenyegetést.
Az új varázsló rejtély volt számára.
A következő képeken, a Fürkész csillogó szemén keresztül, Azram a tűzokádók áradatát szemlélte. Ebből az irányból nem fenyegette veszély. A Királyokon kívül nagyon kevés hüllő volt képes akár a legkisebb varázslásra is. Gondolatban utasította a szárnyas lényt, hogy a következő memóriában tárolt emlékképeket közvetítse.
Az udvarházat.
Arról álmodozott, hogy valamikor uralkodni fog az ott élő asszony fölött. Persze, csak álmodozott róla, de mindennél jobban mardosta lelkét. De túl késő volt. Ha a történteket jól értelmezte, Lady Gwen kétségkívül ég a vágytól, hogy megfizessen a múltbéli fondorlatokért.
Egy kis zavart vélt felfedezni. A Fürkész keresztülhatolt Shunning egyik bűvkörén. Azram feltételezte, hogy a bűbáj némileg meggyengült azóta, hogy a Lady lakóhelye köré vonták. Vagy ez következett be, vagy a szárnyas lény bizonyult erősebbnek, mint feltételezte.
A teremtmény gyorsan átrepült az udvarház fölött. Amint a hátsó traktus fölé ért, láthatóvá váltak a borostyán börtön széttört darabjai. A közelében lévő két alak azonban sokkal jobban érdekelte az öreg mágust. Az egyik egészen biztosan a feltehetően alvó vagy ájult Lady Gwen volt. De a másik...
A Fürkész lecsapott a gyanútlan férfira. Azram egy fiatal, megdöbbent, és kísértetiesen ismerős arcot látott felvillanni, mielőtt a kép hirtelen valami egészen másra váltott.
Azonnal rájött, hogy a szárnyas lény az idegenre vonatkozó emlékképeket egy zárolt memóriablokkban tárolta. Mivel tökéletesen ismerte a Fürkész által használt módszert, Azram könnyedén áttört a zavaros gondolatokon, és fölszedegette a számára fontosnak tűnő emlékdarabkákat. Azonban erre is csak akkor kerülhetett sor, amikor a legfrissebb emlékekhez ért, amelyek az átjátszást már lehetővé tették.
Egy ponton nagy, üres részbe ütközött. Valaki, aki nyilvánvalóan hatalmas erő birtokosa, a teremtmény minden igyekezete ellenére megakadályozta, hogy a fiatal Cabe-ről – így új ellenségének legalább a nevével megismerkedhetett – felvétel készülhessen a kocsmában, ahol dolgozott. Először a tulajdonos elrablására és kikérdezésére gondolt, de elvetette a tervet. Akárki hajtotta is végre a varázslást, nem volt kezdő. A fogadós és a jelen lévők emlékezetében valószínűleg ugyanilyen gát fogadta volna. Bár csak késleltetésről volt szó, a varázslattevő kétségtelenül tudott is valamit.
Az ürességet helyettesítő jelenet sokkal érdekesebbnek bizonyult. Az asztalnál helyet foglaló démoni harcost könnyen fel lehetett ismerni. Valóban a Barna Sárkány volt. A Puszta Földek ura erre az útra magával hozta az Ördög Pengét. Ezzel az eszközzel a Sárkány Király áldozatul vethette volna az új, gyanútlan varázslót az Ikreknek.
Felnevetett. Még a sárkánygyíkok is megbolondulnak időnként.
Azram előreugrott a döntés pillanatáig. A Barna kirántotta az Ördög Pengét a hüvelyéből, és a boszorkánymester örömmel látta, hogy a kard semmit sem veszített erejéből azóta, hogy ellopták. A Sárkány Király mondott valamit. A penge a levegőbe emelkedett...
Ismét egy rövidre zárt rész következett. Azram ocsmányul káromkodott. Visszakerült az udvarházbeli jelenethez, ahol a Lady támadását láthatta. Ahogy a fejét ide-oda forgatta, a Fürkész látásában nyilvánvaló torzulás lépett fel. A bukás jele volt. A varázslónak még mindig nem volt elképzelése arról, milyen lehet ellenlábasa arca, és ki is ő valójában. Töredékekből összerakott ugyan bizonyos elképzeléseket, de...
A harcot figyelve egészen addig a pillanatig nem hitt a szemének, amíg az idegen szabadon nem engedte erőit. Csak bámulta az arcot. Tudta és érezte, hogy amit lát, az igaz. Sohasem látta a gyermeket, az anyját is csak szolgálójaként ismerte. Az apja intézte így. A fiam, gondolta keserűen. A fiam él.
Eszébe jutott a saját apja, aki alaposan kitanította őt, erőssé és engedelmessé nevelte, ám ahogy növekedtek, csak Daynnal törődött, kettőjük közül az idősebbel. Nagy hiba volt, hogy az ő taníttatását amatőrökre hagyta, de végül is ő járt jobban. Azram érdeklődése titokban a mágia sokkal kívánatosabb területe, a sötét erők felé fordult. Miután ebbe belekóstolt, már sohasem akart szabadulni.
Azram, miután megszakította a Fürkésszel a kapcsolatot, utasította a teremtményt, hogy hagyja magára. Nathan nyilvánvalóan megfertőzte Cabe-t, ezért el kell pusztítani. Kész öngyilkosság lenne engedni, hogy a Ladyvel vagy Griflánnal gyakorolhasson, hiszen ő maga, Azram lenne az első célpont. Gwen vagy Griflán ellen fel tudja venni a harcot.
Cabe azért mégis csak a családhoz tartozik. Ezért veszélyesebb, mint a Sárkány Királyok.
Igen, a fiát el kell kapni, és erre csak ketten képesek. De nem könnyű idehívni őket. Azramnak még egy napi pihenésre volt szüksége. Bár engedelmeskedniük kell, némi ellenállásra mindig lehet számítani. Már csak azért is, mert tudják, hogy ezzel csökkentik az erejét, ami esetleg valami végzetes hiba elkövetéséhez vezethet.
A halál sohasem könnyíti meg a dolgokat.

 

Mélyen, a Tyber Hegység gyomrában, a magmafolyam közepén feküdtek a tojások. Legtöbbjük hétköznapi – aprósárkányok, sárkánynak alig nevezhető, gyengeelméjű bestiák kelnek ki belőlük. Az izzó fényben egy kisebb csoport csillogott, amelyekből kikelésük után tűzokádók lesznek.
A két másik csoport közül az elsőbe csak két tojás tartozott. A sikerületlenek. Mutánsok. A Sárkány Királyokat nem érdekelte, kikelnek-e vagy sem. Addig növekedhetnek, amíg a többieknek ez nincs kárára. Ha életképtelenek, hasonlóan oly sok aprósárkányhoz, megölik őket.
A negyedik és utolsó csoport egy pár színes, csíkos és pettyes tojásból állt. A többieknél nagyobb darabokat a legerősebb és legokosabb nőstények gondosan őrizték. Ők voltak a jövő reménységei. Az új Királyok, akiknek a már elhaltakat, vagy a hamarosan elpusztulókat helyettesíteniük kell.
Az egyik tojáson megjelentek az első repedések.

 

Lovaglás még nem volt olyan fárasztó, mint ez. Nem mintha kirázta volna a lelküket, hiszen Feketeló szinte átrepült a tájon. A gondot inkább a sebesség és a lóháton töltött idő hossza jelentette. A Lady elhatározta, hogy a lehető leghamarabb Penaclesbe ér, ezért olyan sebes vágtára ösztökélte a hátast, amennyire csak biztonságuk engedte. Cabe-nek az volt a benyomása, hogy a biztonságos sebességről alkotott elképzelése alapvetően eltér két társáétól. A végén mégis Gwen kényszerült megálljt mondani. Szervezete még nem nyerte vissza eredeti állapotát, és közel járt ahhoz, hogy elájuljon. A két utazó csak az örökkévaló segítségével tudott nyeregben maradni. Az ügetésbe váltott tempó mellett Cabe segíteni tudott a Ladynek, aki szinte azonnal döntött, amint kinyitotta a szemét.
Feketeló lekanyarodott az útról, és beügetett egy kis tölgyesbe. Leszálltak a lóról, s a Lady kinyitotta a csomagját, és élelmet vett elő. Cabe megragadta ez egyik vizestömlőt. Leültek egy fa alá, hátaslovuk pedig úgy tett, mintha a közelükben legelészne.
Gwen hátradőlt. – Micsoda bolond vagyok! Még egy kezdő is tudja, mennyit bír el!
Megosztoztak az ennivalón. Cabe beleharapott egy süteménybe, és felfedezte, hogy bár nincs sok íze, de jóllakik vele, és ellazítja fáradt izmait. Megkérdezte, mi az.
– Tündérkenyér. Elég megenni és kedved támad puszta kézzel nekimenni a Sárkány Uralkodó seregeinek.
Cabe közel állt ahhoz, hogy kiköpje a szájában forgatott falatot.
Az asszony felnevetett, jókedve azonban csak egy pillanatig tartott, majd körülnézett a ligetben.
– Nathan és én néha pikniket rendeztünk. Ettől úgy éreztük magunkat, mintha hétköznapi emberek lennénk, nem pedig varázslók. Mégis kíváncsi lennék, hányan tudnák a piknikjüket a sárkányoktól megvédeni. Vagy akár csak a hangyáktól.
– Milyen volt a nagyapám? – Cabe habozott, amikor Gwen arcára nézett. – Mondd el, ha nincs ellenedre.
Az asszony rámosolygott. Szépsége ismét elbűvölte Cabe-t. Felderengett neki, hogy elég öreg ahhoz, hogy nagyanyja lehessen, és majdnem az is lett.
– Amikor Nathannal találkoztam, akkor még csak növendék voltam. Egy öreg erdei boszorka tanított, aki jó barátja volt Nathan feleségének. Lady Asrilla of Mito Picának. Tica, a boszorkány, bábáskodott Azram születésénél. – Elfelhősödött az arca. – Aki születésével megölte az anyját. Nathannak aztán rá kellett jönnie, hogy második fia első a gonoszságban.
Cabe meg se szólalt, de gondolatai új családja körül forogtak. Köztük a hűség aligha játszott fontos szerepet. Apa fiú ellen. És ez meg fog ismétlődni?
Gwen nem vette észre a távolba révedő tekintetét. – Elbűvölt Nathan ereje. A színek fényesebben sziporkáztak körülötte, mint bárki más esetében. Ezek a színek, amiknek felismerésére meg foglak tanítani, jelzik minden mágus igazi jellemét. Amíg a képzés be nem fejeződik, általában szelídek. A szivárvány végső színe attól függ, hogy valaki a sötét vagy a világos oldalt választja-e. Azramé a feketék és szürkék sivár kombinációja.
Feketeló felhorkantott, de nem szólt közbe.
– Tica többre már nem tudott megtanítani, de azt tudta, hogy hatalmas erők rejlenek bennem. Ezért segítséget kért a nagy boszorkánymestertől. Amikor találkoztunk, kék köpönyege és csuklyája hatásos látvány volt, szigorú arc nézett a fiatal, esetlen lánykára. Azt hiszem, azonnal beleszerettem. Idősebb fia, Dayn, éppen befejezte tanulmányait, a fiatalabbat pedig valahol máshol oktatták. Barátságból befogadott. Mindent megtettem, hogy megfeleljek az általam elképzelt várakozásainak, s ebbe majdnem belehaltam. Haladásom gyors volt, de nagy árat kellett érte fizetnem.
Az ennivalóról már rég megfeledkeztek. Cabe csak ült és itta a szavakat.
– Egy napon, amikor éppen szidtam magamat egy egészen egyszerű varázslat elhibázása miatt, Nathan bejött a szobámba. Arcán szomorúság látszott. Arra gondoltam, azért jött, hogy elküldjön. Ehelyett csak leült egy székbe, és mesélni kezdett. A feleségéről, az álmairól, a Sárkány Királyokról és... a jövőmről. A szemem előtt egy asszony képe bontakozott ki. – Elmosolyodott. – Akkor azt hittem, a leggyönyörűbb nő, akit életemben csak láttam. Ezt meg is mondtam neki, mert azt hittem, meghalt feleségének alakja áll előttem. De nem az volt. Nathan megmondta, hogy a kép engem ábrázol, miután az erőim teljes mértékben kibontakoztak. Megrázott a dolog. Tica nem bírt ekkora hatalommal. Vonzerőm nőtt. És ekkor letérdelt elém és megcsókolt. Ez volt minden. Csak megcsókolt. Nem szólt többet. Én meg csak néztem utána, amint szó nélkül elhagyta a szobát.
A Lady mélyen Cabe szemébe nézett. – Csak később jöttem rá, hogy akkor kapta a hírt Azram testvérgyilkosságáról.
Cabe zavarban volt. – Mit... mit tett erre Nathan?
– Mit tett? Megpróbált megbocsátani neki. Megpróbálta visszahozni a fénybe. Megpróbálta és nem sikerült neki. Azram túlságosan mélyre merült. Még a tanítóiból is rabszolgát csinált. Ami még rosszabb, rájött, hogy léteznek a Fürkészek, és meg is találta őket. Megtalálta és őket is rabszolgáivá tette.
– A Fürkészek. Az a madárszerű teremtmény. Azt mondtad, az egy Fürkész volt.
Az asszony bólintott. – Senki sem ismeri a Fürkészek történetét. Azt mondják, már a Sárkány Királyok előtt is léteztek. Sokkal öregebbek. Sötét sziklák között élnek valahol a Pokol Fennsíkon. Kevesen találnak rájuk, és ha igen, még kevesebben élik azt túl.
– Mik ezek?
– Valaha övék volt ez a föld. Most állandóan kutatnak. Mindig információt keresnek. Senki sem tudja, miért. Gyanítom, Azram sem. Leigázta őket, de sohasem volt képes teljesen megtörni őket... a Fürkészek olyan eszközök, amikre nagyon kell vigyázni.
Cabe felidézte a teremtmény lopakodását és gyorsaságát és egyetértése jeléül bólogatott.
A Lady folytatta a történetét. Ez után értettem meg, hogy túl sokat akarok. Nathan megengedte, hogy könnyítsek a dolgomon. Fura módon a leckék egyszerűvé váltak. Betű szerint betartottam az utasításait, és egyre kevesebb hibát vétettem. Hamarosan rádöbbentem, hogy ura vagyok erőimnek, amelyek kitörések helyett már lágyan hömpölyögtek. Három év alatt azzá a képpé váltam, amit előzőleg láttam. Ez végleg akkor bizonyosodott be, amikor Nathan elmondta, mennyire szeret.
Pillantása a távolba révedt, ahogy megrohanták az emlékek. Még Feketeló jelenlétéről is megfeledkezett. A pokoli mén továbbra is imitálta a legelészést, bár feltűnően csendesen viselkedett. Az asszony kisvártatva letörölt egy könnycseppet és folytatta, mintha abba sem hagyta volna.
– A Mesterek Nathan teremtményei voltak. Az övé meg Yalaké. Ők voltak hivatottak arra, hogy elpusztítsák a Sárkány Királyokat, akik már emberemlékezet óta uralkodtak, s letörtek minden ellenállást és haladást, amit csak ember a jelenlegi szintünkön túl elért. A szolgák külön feladata volt, hogy a boszorkánymestereket és hasonlókat felkutassák és megöljék. Szerencsére gyakorta nem rendelkeztek ehhez megfelelő erővel. A Mesterek ereje és száma nőttön nőtt, míg el nem jött a kihívás ideje. Ekkor kitört az Átkaroló Háború.
Átkaroló Háború. Cabe ismerősei közül kevesen nevezték így. A lázongások egész tartományokra kiterjedtek. Patthelyzet alakult ki. Számos mágus meghalt, de nagyok voltak a tűzokádók veszteségei is. A harc végül a Tudás Városa körül csúcsosodott ki.
Köztudott volt, hogy a Sárkány Királyok stratégiájának lényegét nem az uralkodó, hanem a Penaclest uraló Bíbor Sárkány dolgozta ki. Ennek ismeretében tervezték meg a Mesterek a végső offenzívát. Yalak egy csoportot a Puszta Földekre vezetett, oda, ahol a Mesterek kivívták egyetlen igazi győzelmüket. Neki kellett megakadályoznia, hogy a Barna és maradék klánjai segítséget nyújthassanak. Lochivarnak, a Szürke Ködök városának feladata az volt, hogy a Feketét feltartóztassa. Nathan Bedlam vezette volna a többieket a város elleni általános támadásra.
– Már a legelején elárulták őket. A Szürke Ködökben elterülő Lochivar árulóvá lett. Ők vezették a menetet Penacles felé. Ha nincs ott Griflán, be is avatkoznak. Azelőtt még sohasem láttuk, mégis ő volt az, aki egy kis zsoldossereggel megállította és visszaverte az árulókat. Ezért aztán ő lett Penacles új lordja.
Cabe egyre jobban szeretett volna már a városba érni, mielőtt valami történne. A dolgok állása alapján ez volt biztonságuk egyetlen reménye.
– Yalakot is elárulta valaki. Azram. Az a valami, amit Nathan fiának nevezett, hátulról döfte le az Ördög Pengével. Yalak még csak nem is tudott arról, hogy ott van. Ez egyszer cserbenhagyta jövőbelátó képessége.
– Hogyan szerezték meg a Sárkány Királyok a kardot?
Gwen megvonta a vállát. – Még Azram sem mindentudó. A Barna, látva ellenségeinek zavarodottságát, szét akarta zúzni őket. A Puszta Földek ura úgy határozott, hogy emberi alakjában küzd meg velük, de eltört a fegyvere. Meglátta az Ördög Pengét, aminek a hírét jól ismerte, leszúrta Azramot és elvette a kardot. Bárcsak megölte volna! Ekkor elmenekültem, hogy Nathanhoz csatlakozva segítsem a várost, mielőtt minden elvész. A Barna, bár végül legyőzte a Mestereket, nem tudott elfogatni. A klánjai veszedelmesen közel álltak a kihaláshoz.
A Sárkány Király szavai betöltötték Cabe agyát, s elöntötte a gyűlölet. Nem érzett könyörületet a zsarnok hüllő iránt. A Barna maga okozta vesztét.
A Lady elismerően pillantott rá. – Hallottam egy kisbabáról is. Édesanyád meghalt, és Nathan inkább ellopott téged az apádtól, mintsem hagyta volna, hogy belezuhanj a sötétségbe. Én...
– Várj! – Valami felderengett Cabe elméjében. – Láttál engem?
– Igen, de...
Az ötlet képtelennek tűnt. – Évekig, évtizedekig aludtál!
Elértette a célzást. – Igen, értem, mire gondolsz, de nem tudom megmagyarázni.
– De hiszen még csak a harmadik tíz-évem közepén járok! Nem lehetek olyan öreg, ahogy te állítod!
Feketeló abbahagyta a legelészést. Bár még valódi ló formáját viselte, a jeges kék szemekből sugárzó intelligenciát nem lehetett nem észrevenni. Nagyon fülelt. Ő is rájött az utalás fontosságára.
A boszorkány egyszerű varázslásba kezdett. Ujjai sebesen mozogtak beszéd közben. – Csak a felnőtt életedre emlékszel?
– Csak arra. Senki sem beszélt eddig arról, hogyan cseperedtem föl.
– Furcsa. Látom, hogy ül rajtad valami varázslat, de annyira részeddé vált, hogy nem tudom kiolvasni. Azt azonban megmondhatom, hogy ez igen előnyös lehetett számodra.
– Mit tegyek?
Az asszony feloldotta a bűbájt. Cabe úgy érezte, mintha a testéről finoman apró kacsok váltak volna le.
– Nem tudom. – Feketelóhoz fordult. – Várom a javaslataidat.
A sötét mén felhorkant. – Micsoda nemeslelkűség! A legénynek azonban csak két dolgot tudok mondani! Az egyik az, hogy a varázslat egészen biztosan Nathan Bedlam műve, és ez lehet a magyarázata Cabe különös gyermekkorának. Azt mondtad, hasznára lehetett. A másik pedig az, hogy tegyük félre ezt a kérdést addig, amíg Penaclesbe érünk. Ott több információhoz juthatunk.
– Azt hiszed, hogy a könyvtár többet tud erről? Feketeló rá nem jellemző módon a földet kapálta.
– Másra gondoltam.
A boszorkány arca elsötétedett. – Kire?
Cabe, aki nem vette észre a hangulatváltozást, hirtelen rávágta. – Természetesen Simonra!
Gwen odafordult hozzá. – Simon?
Bólintott. – Ő hozta el nekem Feketelovat. Azt mondta, Penaclesben lesz.
– Írd le őt. – Az asszony hangja hideg volt.
– Magas. Köpönyeget és csuklyát visel. Az arcát nem tudom leírni. Mindig homá...
– Az árnyék! – A kiáltás hasonló volt ahhoz, amit akkor hallatott, amikor felismerte Feketelovat. – Még Azramnál is átkozottabbtól fogadsz el segítséget! Bolond!
– Lady Gwen, te ugyanolyan jól ismered az Árnyék átkát, mint én! – Feketeló túlharsogta a Ladyt.
– Meg fogom ölni! – kiáltotta az asszony.
– Ho-hó! Ezzel még több kárt okoznál ennek a földnek. Még egyszer megváltoztatnád az egyensúlyt, Lady Gwen!
Az asszony egy kicsit megnyugodott. – Együttműködik az Árnyék Griflánnal?
– Amíg el nem pusztítja! Te is tudod!
– Ha az idők folyása nem változik, ez hamarosan megtörténhet.
Cabe zavartan nézett egyikről a másikra. Nem értette, miről folyik a szó. A Lady felállt.
– Elég időt vesztegettünk. Most, hogy tudom, ki vár még ránk a Tudás Városában, még inkább szeretnék már ott lenni.
Cabe-t megelőzve odament Feketelóhoz és felült a hátára. Cabe gyorsan követte. Nagyon szerette volna megtudni, miért lobbant fel az asszony haragja.
Amikor elhelyezkedett a lovon, megszólította társát.
– Ki az az Árnyék?
A boszorkány visszanézett rá, szavai rejtélyesek voltak. – Talán az egyetlen Nathanhoz hasonlítható varázsló. Őt is gyűlölik. Amíg ez az egész zajlik, megvédhet vagy akár el is pusztíthat mindnyájunkat. Ez is része kettős természetének.
Feketeló könnyített magán, mielőtt ismét útnak eredt. Csak most elmaradt a nevetés.

 

 

VIII.

Közeledtek Penacleshez. Ezt az általuk keresztezett vagy velük egy irányba hömpölygő emberáradat jelezte. A különböző irányokba tartó csoportok izgatottan vitatkoztak. Cabe nem tudta kivenni a szavaikat, de gyanította az okát.
Gwen is az emberek sorait nézegette. – Akad, aki azt hiszi, Penacles a legbiztonságosabb hely, hiszen komoly erődítmény védi. Mások szerint viszont nem tud ellenállni a Sárkány Királyok támadásának.
– Ez már háború?
Az asszony megrázta a fejét. – Kiterjesztettem a hallásomat. Mindenki ugyanarról beszél. Tűzokádókról, aprósárkányokról és meg sem nevezhető bolond teremtményekről. Valamennyi a Tyber Hegységből dél felé tart, és magának a Sárkány Uralkodónak a jelét viseli. Azt is megtudtam, hogy a Szürke Ködök kelet felől Penacles felé gomolyognak.
Ebből a távolságból Cabe még nem látta a várost, bár sok ember nyüzsgött a környéken.
– Kitart a város?
– Griflánnak a könyvtáron túl rendelkezésére állnak saját különleges képességei is. Hosszú küzdelemre számíthatunk.
Lovasok sora vágtatott el mellettük a mezőn, hogy elkerüljék a tömeget. Mindannyian bőrpáncélt viseltek, lerítt róluk a harcművészet sokéves tapasztalata. Kis fémsisakjuk nem rejtette el rakoncátlan szőke fürtjeiket. Cabe az arcvonásaik alapján testvéreknek hihette volna őket.
– Katonák Zuu-ból. Griflán megteszi a szükséges előkészületeket és erősítésért küldött.
– Nem marad így saját városuk védtelen?
– Gwen megvonta a vállát. – Talán nem. A Puszta Földek tőlük délre esnek. Északra a Dagora Erdőség terül el, ahol a Zöld Sárkány békében uralkodik, és néha együttműködik más fajokkal, így történt az Átkaroló Háború alatt is. Ezért mi sem támadtuk meg. – Az asszony hangjának furcsa mellékzöngéje mintha rejtegetett volna még valamit.
Feketeló hirtelen izgatott lett és jelezte, hogy letérve az útról, valahol beszélni akar társaival. Cabe úgy tett, mintha megrántotta volna a zablát, de az igazi döntést a paripa hozta.
Amikor már elég messze jártak a tömegtől, Feketeló megállt. Kivárt, mielőtt beszélni kezdett volna.
– Valamit érzek. Hatalmas alakok, talán tűzokádók. Ők is erre tartanak.
– Gondolod, hogy értünk jönnek? – Cabe idegesen fürkészte az eget.
Feketeló elnevette magát. – Számít az? Ha valami történik, úgyis belekerülünk a legközepébe!
A Lady elfintorodott. – Valahogy nehezen viselem el a humorodat. Hányan vannak?
– Ketten. Mindkettő igen gyors.
A boszorkány bólintott. – Felderítők. Milyen messze vannak?
– Nagyon valószínű, hogy megpillantjuk őket, mihelyst visszatérünk az útra. Feltéve, hogy visszamegyünk.
Cabe meglátott valamit a Tudás Városának irányában.
– Arra előre valami eltorlaszolja az utat. Mindhárman odanéztek. Feketeló csillogó szemével végigpásztázta a Cabe által említett területet.
– Bocsássatok meg! Rosszul láttam! Két tűzokádó csap le az útra! Az utazókat zaklatják!
A boszorkány elszánt volt. – Siessünk! El kell pusztítanunk őket!
Ettől Feketelónak megint nevethetnékje támadt. – És még te vádolsz azzal, hogy vérszomjas vagyok!
Mielőtt az asszony válaszolhatott volna, a paripa nekilódult. A sárkányok nagy örömüket lelték abban, hogy itt-ott lecsaphatnak. Egyelőre csak ijesztgették az embereket, de tudták, közeleg az idő, amikor a játék komolyabbra fordul.
Feketeló már majdnem elérte az utat. – Javasolom, hogy szálljatok le. Különben kiváló célpontot nyújtunk, ha elkezdődik a harc!
A sárkányok egyre inkább nekibátorodtak. Ritkán volt alkalmuk elkalandozni uraiktól, ezért most nagyon élvezték a szabadságot. Egyikük felfedezte a két utazót és lovukat, felüvöltött, majd feléjük repült.
Cabe a földön állt, kivonta az Ördög Pengét, Gwen is leszállt a lóról, mire a sárkány a közelükbe ért. Feketeló hátrált.
Amikor a szörnyeteg odaért, Cabe gyorsan odafordult a ménhez. – El tudsz vele is bánni, mint a nőstényekkel?
– Nem! A levegő nem az én elemem! Ha le tudod szállítani a földre...
A Lady ujjai gyors mintákat szőttek. – Aligha hiszem, hogy örülni fog ennek.
Varázslata útjára indult. A sárkányra hirtelen apró energia-kitörések kezdtek záporozni. A teremtmény megpróbálta kikerülni, de nem tudott megszabadulni tőlük.
– Tűzijáték, Lady Gwen? Nincs ünnep!
A másik sárkány csatlakozott társához, ő már felkészült a mágia fogadására, kiszámíthatatlanul repkedett ide-oda, ezzel megzavarta a Lady varázslatát. Közelebb rebbent hozzájuk, hatalmas állkapcsa kitárult. Tűz helyett azonban furcsa köd lövellt ki belőle. Gwen éppen csak hogy el tudta oszlatni, mielőtt elérte volna őket.
– Ez meg mi volt? – Cabe még sohasem látta, hogy egy sárkány ilyen védekezési módot választott volna.
– A repülősárkányok nem okádnak tüzet! A leheletük viszont mérgező!
Az első sárkány, akit a folyamatos kis csapások teljesen összezavartak, egy puffanással a földnek csapódott. Társa ismét nekik támadt, hogy teljesen összezúzza ellenfeleit. Az előbbi Cabe felé szállt. A férfi tudta, hogy nem jön elérhető távolságba. Azonban rájött, hogy furcsa módon ez nem is érdekli.
Feketeló úgy mozgott, hogy fedezze. – Megpróbálom elnyelni a füstöt, ha a Ladynek nem sikerül megállítania!
– Nem! – Cabe különösen érezte magát, mintha valami megduzzadt volna benne. – Mindketten álljatok arrébb! – rendelkezett erélyesen.
Különös, de kellemes érzés töltötte el. A sárkány győzelemittasan felüvöltött. Cabe megvetette a lábát.
Amikor vagy ötvenyardnyira lehetett, a sárkány zsugorodni kezdett. Minél közelebb ért, annál kisebb lett. Már nem volt ura magának. Látták, küszködik, hogy megállítsa a folyamatot. Húsz yardnál kutya nagyságú volt, tíznél kismadár.
Háromyardnyira Cabe-től a sárkány megszűnt létezni.
Társai hallgattak. Az erővel még feltöltött Cabe a másik sárkányra fordította figyelmét. A teremtmény, bár lankadni látszott, még küzdött az energia-kitörések ellen. A varázsló szeme megvillant. A sárkány eltűnt.
Lady Gwen szólalt meg elsőnek. – Mit tettél?
– Elküldtem a sárkányt Penaclesbe. Az egyik, vadállatok részére fenntartott ketrecbe. – Cabe nem ismert rá saját hangjára.
– A másikra gondoltam.
Arcán mosoly játszadozott, bár nem tudta, mitől. A Lady – de még Feketeló is – meghökkentnek tűnt. – Túl nagy volt az egója, ezért őt is, meg az egóját is megfelelő méretűre csökkentettem.
Az asszony megremegett, szava is inkább sóhajnak hangzott – Nathan.
Cabe agyába különös érzés költözött. Egyik kezét a fejére tette és hirtelen a földre zuhant. Gwen azonnal mellette termett. Kinyitotta a szemét és látta, hogy az asszony pillantása új csodákat rejt. A pillanat rendkívül kellemes volt, de a varázst lovasok – pontosabban, a Zuu-beli katonák – érkezése törte meg.
Vezetőjük, egy összeszabdalt képű veterán, megborzongott, ahogy körülnézett. – Mi történt a repülősárkányokkal?
A választ Gwen adta meg. – Elmentek.
– Láttuk, hogy megtámadtak titeket. Velünk nem is törődtek, túl sokan voltunk. Meg nyilaink is vannak. A katonák mindegyike ember nagyságú íjat hordott, s ez még a sárkányokra is veszélyes lehet.
– Zuu-ból jöttök?
– Igenis, Mylady. Griflán Lord parancsára.
Az asszony bólintott. – Akkor elkísérhetnétek minket a városba. Lord Griflán bennünket is vár.
A parancsnok elvigyorodott, kivillantak rettenetesen csorba fogai. – Igen? És kit tisztelhetek benned, szép hölgy?
– Lady Gwen vagyok, a Zöld Udvarházból. Ez itt a társam, Cabe.
– A Borostyán Hölgye! – Ez láthatóan mély benyomást tett a katonára, aki Cabe-t is megnézte magának. – És még egy varázsló! Most már értem, mi történhetett a sárkányokkal! Griflán szívvel-lélekkel harcol!
Az egész csoport viselkedése megváltozott. A parancsnok, Blane, megígérte, hogy a lehető legjobb kíséretet adja melléjük. Személyesen ő maga kíséri el őket Griflán tartózkodási helyére.
Felültek Feketelóra. Blane szakértő szemmel vizsgálgatta a paripát.
– A teringettét, már sok nemes állatot láttam, de az már biztos, hogy egyikük se vehette volna fel a versenyt ezzel!
A Lady mosolyogva úgy tett, mintha megveregette volna az állat fejét. – Ritka fajta. Nagyon erős és gyors, de nem valami intelligens.
Feketeló horkantott, és azzal fenyegetőzött, hogy leveti mindkettőjüket. Blane megrázta a fejét.
– Úgy vélem, okos jószág ez. Nem akarnék megsérteni egy ilyen gyönyörű állatot. Még ledobna, ha ilyet tennék.
A sötét paripa egyetértően horkantott. A parancsnok a város irányába fordította a lovát. Feketeló vele tartott. Elindultak, a csapat szorosan fölzárkózott mögéjük.
Az embertömeg továbbra is ide-oda hullámzott.

 

A hegyi törpék földjén, ahol a vasat bányásszák, feldolgozzák, és ahonnan ellátják vele az egész Sárkány Birodalmat, valami felkavarodott. A keményen dolgozó törpék szünetet tartottak. Sokan magukban motyogtak, mivel tudták, hogy egy ilyen megrázkódtatásnak csak egy oka lehet.
A régen kimerült aknákból pikkelyes fej bukkant elő. Színe a hegyi törpéknek oly kedves fémé volt. Üvöltésétől a kis emberek barlangjaikba bújtak. A hosszú, inas nyakat izmos, erős test követte. Ezzel kiegészült a Vas klánok sárkányai egyikének alakja.
Alig bukkant elő a teremtmény, egy másik követte. Az első körülnézett, míg a második kimászott, őket egy harmadik követte. Az első kettő őrködött, egyikük tekintete ide-oda járt. Az először kibújó csak egy irányba figyelt. Délkeletre, amerre Penacles fekszik, vagy inkább keletre.
A Tyber Hegység felé.

 

A Tudás Városa lehetett volna akár a Szépség Városa is. Mito Pica kivételével nem volt hozzá fogható. Az épületek fölé büszke tornyok magasodtak. A csúcsos templomtornyok még ezeket is felülmúlták. Lent, a város utcáit kertek, parkok tarkították. Penacles alkotói nem harcoltak a természet ellen, hanem a metropolisz építésekor együttműködtek vele.
Ezrek sétálgattak az utcákon, különösen a bazárban és annak környékén. A Blane csapata által kísért utazók keresztüllovagoltak a tömegen. Mivel nem haladtak túlságosan gyorsan, módjuk nyílt a látványban gyönyörködni. Cabe, aki még sohasem látott ekkora várost, tátott szájjal bámulta a sokaságot. Gwen észrevette és elnevette magát.
– Jobb, ha becsukod azt a hatalmas rést, mielőtt valaki sárkánynak néz! Ráadásul nem áll jól egy varázslónak, ha úgy bámul, mint egy vidéki suttyó.
Cabe-t az tartotta vissza a válaszadástól, hogy pontosan így érezte magát. Figyelmét ismét a városnak szentelte, de a benne gyökeret verő új gondolatok hatására másként kezdte szemlélni a környezetét. A Lady sárkányokról beszélt. Ahogy ez a gondolat befészkelte magát agyába, észrevette a félelmet és csodálkozást az arcokon. Sokan maguk elé dünnyögtek, vagy ide-oda pillantgattak, különösen a csataménre és a két varázslóra. Látta, hogy többen felé mutogatnak, amikor meglátták a szélesedő ezüst csíkot a hajában. Tudta, hogy csodákat várnak tőle, de azzal nem szolgálhatott. Esetleg néha egy-egy energia-kitörést kockáztathatott volna csak meg.
Azért imádkozott, hogy Griflán jobban fel legyen készülve.
Nagysokára a palotához értek, bár ez a kifejezés talán nem szerencsés az épület jellemzésére. Cabe inkább erődnek nevezte volna. A falak szürke kőből épültek, az egyetlen bejáratot nagy vaskapu zárta el. Nem díszítették oszlopok, szobrok – kivéve egy igazi repülő griflánt.
Még valami hiányzott. Semmi nyoma nem volt a Bíbor Sárkány valamikori uralmának. Griflán ennek minden jelétől megtisztította a várost – és különösen a palotát. Hogy megmutassa, mennyire együtt érez az egyszerű emberekkel, magának alig állíttatott szobrot.
Közeledtükre a roppant vaskapu kitárult, már várták őket. Blane utasította az embereit, menjenek a szálláshelyükre. Neki el kellett kísérnie a két utazót; a parancsnok közvetlenül Penacles urának tartozott jelenteni.
Cabe számára az utazás legnehezebb része csak most következett, amikor elkezdték megmászni a tömérdek lépcsőt. Nem megvetendő védelmi rendszer: biztos, hogy a kétharmadánál az ellenség kimerülten esik össze, és könnyű prédája lesz a védőknek.
A lépcső tetejéről visszanézett. Feketeló elment. Az őrt, aki a parancsnok lovának kantárját tartotta, szemmel láthatóan megdöbbentette, hogy a másik paripa eltűnt. Cabe azonban tudta, később még találkozik túlvilági kísérőjével.
Egy szolga bevezette őket. A palota belseje egyszerűségében a külsejéhez hasonlított. Vendéglátójuk láthatóan nem törődött a kényelemmel. Itt-ott néhány furcsa dolog lógott a falon vagy állt a padlón, és mind élettelien pulzálni látszott. Cabe Gwenre pillantott, aki bólintott. Blane-t semmi rendkívüli nem érdekelte, csak egyenesen előre nézett.
Művészien díszített ajtóhoz értek, amelyet két, emberre alig emlékeztető lény őrzött. Szemük mintha nem látott volna, bőrük színe vasra emlékeztetett. Először meg sem moccantak, ezért mindhárman szobroknak hitték őket. Hiedelmüket a szolga oszlatta el, egy apró, de izmos emberke, aki odament a baloldali alakhoz és megszólította.
– Három fontos látogatóval Lord Griflánhoz megyek.
Meglepetésükre a fej megmoccant és a szolgára nézett. A mozdulattól olajozatlan sarokvas nyikorgó zaja hallatszott. Néhány másodpercig pislogás nélkül vizsgálgatta a szolgát, majd hármójukat.
– Először a Zuu-beli parancsnok lép be, egyedül. – A száj nem nyílt ki. Ettől olyan érzésük támadt, mintha valaki más beszélt volna.
A hang lágy volt, pont az ellenkezője annak, amit vártak. Blane lassan elindult az ajtó felé, kezét kardja markolatán tartotta. Nem volt gyáva, a legtöbb hétköznapi emberhez hasonlóan eltűrte a rá ható mágiát, ám bizalmatlansága egészen addig tartott, amíg a legcsekélyebb esély volt arra, hogy valami másról van szó. A parancsnok egyik őrről a másikra nézett, míg át nem lépte a küszöböt. Az ajtó bezárult mögötte.
A szolga meghajolt és magukra hagyta őket. A baloldali őr rezzenéstelenül bámult világtalan szemével, s ettől Cabe sürgetést érzett, hogy elbújjon valahol, lehetőleg a városon kívül.
Gwen a fülébe suttogott. – Vas gólemek! Azt hittem, az ilyen lények teremtésének titka régen elveszett!
– Bárcsak úgy lett volna. Muszáj így bámulnia minket?
– Nem minket néz. Amennyire tudom, nincs szeme. Csak azért bámul, mert emberi alakot visel.
A férfi a két őrre meredt. – Nem nagyon mondanám „emberinek”. Ha nem lát, honnan tudja, ha valami történik?
– Azt nem mondtam, hogy nem lát. Azt mondtam nincs szeme, legalábbis így ismert. Más módon lát. Sajnos, nem tudom, hogyan.
Megbicsaklott a hangja. A vas gólelemek őt is idegesítették. Korlátaikról, támadásaikról és védekezésükről keveset tudott. A tény, hogy Griflán rájuk bízta az életét, már önmagában nagyon veszélyessé tette őket. A penaclesi uralkodó semmiben sem bízott, amiről nem tudhatta, hogy nem csatlakozik benne.
Néhány perc múlva kitárult az ajtó, és a Zuu-beli parancsnok lépett ki rajta. Sápadt volt és verejtékezett, de arcán tisztelet látszott. Odabólintott nekik.
– Lord Griflán vár benneteket.
Ahogy elment mellettük, Cabe gyorsan odasúgta társának. – Találkoztál már Griflánnal?
Az asszony megrázta a fejét. – Nem. De biztos vagyok benne, valamire el lehetünk készülve.
Beléptek a nyitott ajtón. Cabe a gólemeket figyelte. Egyik sem mozdult. Bárki gyanútlanul szobroknak gondolhatta volna őket.
– Isten hozott, barátaim.
Cabe megfordult. Megállt, de nem volt ijedtebb, mint a Lady.
A magas, királyi Griflán minden porcikájából sugárzott uralkodói ereje. A hatalom és bölcsesség aurája eltéveszthetetlen volt. De nem ettől hökkent meg a pár. Hanem attól, hogy a Griflán több volt, mint ember. Bár emberi alakot viselt, a vonásai nem voltak emberiek.
Arca ragadozó madáré, büszke sasé, amelynek szemei mindent látnak. Griflán odalépett hozzájuk, hatalmas arany sörénye vállát verdeste. Kinyújtotta a karját, amelyet szőr borított, karmai nagyobbak voltak, mint a szárnyas lényeké. Megjelenése akár undort is kelthetett volna, de erről szó sem volt. Inkább arra éreztek késztetést, hogy térdre vessék magukat eme ember-szörny fenségessége előtt. A Sárkány Királyok terrorral uralkodtak; Griflán azonban intelligenciával és megértéssel.
Cabe elfogadta a feléje nyújtott kezet, de közben rendkívül esetlennek érezte magát. Penacles ura nem mozgott, inkább áradt. Minden mozdulata kimért volt.
– Üdvözöllek, Cabe Bedlam, Nathan unokája. Megtisztelve érzem magam.
A Ladyhez fordult és megfogta a kezét. Megváltozott az arca. Tovatűnt az oroszlánmadár. Helyébe egy sólyomarcú férfi ábrázata lépett, aki könnyen elrabolhatná egy nő szívét. Gwen elmosolyodott, amikor Griflán megcsókolta a kezét.
Felegyenesedett és szembefordult mindkettőjükkel. – A Ladyt hírből ismerem. Téged, Cabe barátom, egy közös ismerősünkön keresztül.
Griflán rámutatott egy alakra, aki eddig a háta mögött észrevétlenül üldögélt egy kereveten. A köpönyeg és csuklya alapján fel lehetett ismerni, de az elmosódott arc bizonyossá tette a dolgot.
– Simon!
– Árnyék! – Gwen szeméből a gyűlölet hullámai áradtak.
A boszorkánymester mintha ironikusan elmosolyodott volna. – Örvendek a találkozásnak. Különösen veled, Borostyán Hölgy.
Az asszony megperdült, hogy ismét szembenézhessen Griflánnal. – Hogyan foghatsz össze ilyen alakokkal? Még ha azt is állítja, hogy velünk van? Zavaros múltját semmi sem igazolhatja!
A város ura rosszallóan nézett rá. A kemény pillantás meghátrálásra késztette az asszonyt. – Simon élete minden percével a bűneiért fizet, Lady Gwen. Mindent meg fog tenni értünk, amit csak tud.
– A legközelebbi alkalomig!
A rövid vita alatt a csuklyás mágus meg sem szólalt. Cabe nem tudott olvasni az arcáról, de valami nagy szomorúság sugárzott róla egész idő alatt. Szomorúság – és bűntudat. Irtózatos bűntudat.
Végül Griflán azzal csendesítette le a Ladyt, hogy felajánlotta, nézzék meg a könyvtárt. Gwen az ismeretanyagnak már csak a gondolatába is beleborzongott. Cabe is mehetett volna, de lemondott róla. Valami arra késztette, hogy az árnyékos varázslóval beszélgessen.
Amikor egyedül maradtak, Cabe odasétált a magát Simonnak nevező férfihez. A másik várakozásteljesen nézett rá, de mielőtt Cabe megszólalhatott volna, mennydörgő szellentések zaja zavarta meg őket.
– Legalább azt meg tudná valaki mondani, hogy mikor lehet biztonságosan feljönni ide? Elrejtőzködtem, ezért aztán nem tudtam meglátogatni azt a kiváló Zuu-beli parancsnokot!
Az Árnyék kuncogott, levertsége átmenetileg elmúlt. – Kiváló parancsnok? Neki kellene bókolnia neked, barátom.
– Egyszerűen csak megadta azt a tiszteletet, amit mások lusták megadni.
– Csak a legnagyobb tisztelet hangján tudok rólad szólani.
Feketeló horkantott. – Az asszonyra gondolok! Feltételezem, veled is hasonlóképpen bánt!
Szinte olyan gyorsan, ahogy elmúlt, vissza is tért Simon borongós hangulata. A Lady nem könnyen bocsát meg... Nem is teheti. Az átkomért vállalom a teljes felelősséget.
A varázsló hirtelen felpattant. – Bocsáss meg, de némi előkészületeket kell tennem. Társaságnak itt hagyom a fiatalembert, öreg barátom.
Ezzel az árnyék eltűnt.
Cabe a sötét paripára pillantott. – Mit csinált? Miért táplál a Lady akkora gyűlöletet vele szemben?
Sóhaj. – Ülj le, Cabe barátom. Ez hosszabb időt vesz igénybe.
Úgy tett, ahogy Feketeló mondta. A teremtmény megállt előtte. Cabe megpróbálta elképzelni, mit szólna valaki ahhoz, ha bejönne és látná, hogy egy fényes szőrű fekete lóval társalog. De egy másodperc alatt rájött, hogy nem igazi állatról van szó. Az örökkévalóság kisugárzását könnyű volt felfedezni.
Egy hideg szem fogva tartotta. – Volt egyszer egy nagy erejű varázsló. Az Árnyék. Ennek az embernek egyetlen célja volt. A leghatalmasabb, amit ember csak kitalálhatott. – Szünet. – Ez a cél a halhatatlanság volt.
Halhatatlanság. Már a szó is varázslatosan hangzott.
Cabe-nek eszébe jutottak a történetek a számtalan emberről, akik az aranynál is nagyobb kincset keresték. Már a puszta lehetőség is indok volt arra, hogy egész népeket háborúba küldjenek, semmi nem számított.
– Meg... megtalálta?
Feketeló egyáltalán nem törődött a kérdéssel. – Az Árnyék két aggyal rendelkezett, amelyek állandóan az elsőségért vetélkedtek. Ezért aztán egy keskeny, a fekete és a fehér közti szürke vonalon egyensúlyozott. Meg-megbillent, de teljesen sohasem tért ki egyik vagy másik irányban. Ahogy teltek-múltak az évek, hatalmas tudást gyűjtött össze mindkét erőből, és a két oldal ismeretanyagának elegye elvezette valamihez, amiről azt hitte, hogy az a megoldás. – Horkantott. – Ezen az úton azonban az emberek egója és kapzsisága példa nélküli katasztrófákat okozhat.
Cabe nem szólt semmit. Ez ősrégi mese.
– Az Árnyék olyan hatalmas erőkhöz fohászkodott mindkét oldalon, amelyek a mai ember számára ismeretlenek. Egy dologról azonban megfeledkezett. Ahol a fény a sötéttel találkozik, ott mindig küzdelem támad. Saját természete is bizonyította ezt. Az Árnyék egyszer csak a két oldal dühöngésének kellős közepén találta magát. Gyengébb emberek belehaltak volna ebbe. De az Árnyéknak, lévén az, ami, sokkal szörnyűbb sors jutott.
A teremtmény hangjából szomorúság csendült ki, Feketelónak kevés barátja volt, és ezek közül is az árnyékos varázsló volt a legfontosabb számára.
– Egyesült dühöngésükben az erők lebírták a védekezését. Ő, aki halhatatlan szeretett volna lenni, egyszer csak egy bábu lett, aki egy csomó gazdának ki van szolgáltatva. Kifacsarták, megváltoztatták, felolvasztották, széttépték. Minden egyes erő a saját eszközévé akarta tenni. Ez csak részben sikerült. Amikor befejeződött, az erők visszatértek létezési síkjukba. És az Árnyékból, a varázslóból csak egy roskatag test maradt.
Cabe felsóhajtott.
A démoni ló bólintott. – Igen, egy test. Egy hétig ott hevert, ahová zuhant. Természetesen senki sem lépett be egy varázsló kuckójába, még ha tudtak volna is segíteni rajta. Ráadásul az sem volt szokatlan, hogy Simon hetekig nem jött elő. A nyolcadik napon a test feloldódott, a varázslónak nyoma sem maradt. Ugyanazon a napon a Pokol Fennsík közepén egy alak emelkedett ki a magmáig lenyúló egyik hasadékból. Az elemek nem ártottak neki, és kénkőszagot árasztott. Látszott rajta – mert ő volt – hogy az árnyék sötét oldala győzedelmeskedett.
– Akkor mégis igaza van a Ladynek? – Cabe pillantása rejtekhelyet keresve ide-oda cikázott.
– Ne félj! A történetnek még egyáltalán nincs vége! Feketeló kicsit nyugodtabban nézett a fiúra. – Már jobb! Hol is tartottam? Ez az Árnyék, aki a Belrac nevet adta magának, hamarosan olyan rémuralmat teremtett, ami a Sárkány Királyokéval vetekedett. Bízott a halhatatlanságában, és vakmerő támadásokat vezetett. Egyedül a merészségével számos csatát nyert meg. Látható sebezhetetlensége ellenére Belrac rájött, hogy közel sem tökéletes. Először is elfelejtette előző életének legnagyobb részét. Úgy érezte, mintha valójában valakinek a fia lenne, nem pedig igazi varázsló. A másik, és az előzőnél sokkal fontosabb dolog, amit felismert, hogy igenis meg lehet ölni. Ez akkor derült ki, amikor a Madarak Illianja egy elvarázsolt karót ütött át a testén. Belrac a földre zuhant és látta, amint az életnedvei elfolynak. Illian a testét eltemette, nehogy ez a lidércnyomás még egyszer előfordulhasson, de ez nem volt elég. Három nappal később, a Dagora Erdőségben, kilépett a fák közül. Ezúttal Jelrathnak nevezte magát.
– Mire jók ezek a nevek?
– Mindjárt szólok erről is. Jelrath előző életeinek csak apró töredékeire emlékezett, de annyit tudott, kicsoda is ő tulajdonképpen. Telve volt lelkiismeret furdalással gonosz tettei miatt, egész életét annak szentelte, hogy helyrehozza, ami rosszat csak csinált, és segítsen az embereknek. A gonosznak nyoma sem volt benne, a fényt szolgálta. Tudta, hogy övé a halhatatlanság, de csak valamilyen eltorzult formában. Személyiségének két része elvált egymástól. Mind a sötét, mind a világos magának követelte, mind a sötét, mind a világos ellenőrzése alatt tartotta. Az átok következménye az, hogy végtelen számú életet kell leélnie, felváltva jót és gonoszat. Egyik kezével gyógyít, a másikkal meg elpusztít mindent, ami útjába esik. Halálaival személyiségének mindig az ellenkező oldala kerekedik felül. A nevek? Csak arra jók, hogy elrejtsék az előző életét. Ha megtartja az előző nevét, valaki elkaphatja. Az Árnyék nem hal könnyen meg, de ugyanúgy szenved, mint bárki más. Én egy másik lehetőségben hiszek. Bár minden egyes élete az Árnyéké, de ezek csak részletek, nem teljesen egészek. Mivel állandóan arra vágynak, hogy teljes személyek lehessenek, először nevet kell válasszanak. – Feketeló lehalkította a hangját. – Néha azt hiszem, mindig abban bíznak, hogy éppen velük fog az átok megszakadni.
– Mióta... mióta megy ez így?
– Hát, már évszázadokkal ezelőtt feladtam, hogy megjegyezzem a neveket! Egy listát akarsz, hogy valami legendát ellenőrizz! Nagy az esélye, hogy róla van szó. Persze, ha tudod, mit keressél.
Cabe a falakat tanulmányozta. Nem tudta, mit mondjon. Hogy is lehetne felfogni életek ezreinek fájdalmát és szomorúságát? Rendes dolog volt a Ladytől, hogy nem mondta meg, az Árnyék egyik pillanatról a másik a legveszélyesebb ellenfelükké válhat. Közben meg mégis csak kevés igazi reménységük egyike.
Elszalaszthatnak-e egy ilyen esélyt?
Merhetnek-e élni a lehetőséggel?
Griflán egy olyan helyiségbe vezette a Ladyt, amely nagyon hasonlított az előzőhöz. Ezt is két vas gólem őrizte. Az asszony megkérdezte, hogy készülnek.
A Griflán elmosolyodott. – Biztosan arra vagy kíváncsi, honnan ered az információ.
– Feltételezem, hogy a könyvtárból.
– Így igaz, de az eredeti varázslatok és a szükséges dolgok még a Harkonenek napjaiból valók.
– A Harkonenek? De ez azt jelenti...
Bólintott. – Igen, a könyvtár számos meglepetést tartogat. – Griflán összeráncolta a homlokát. – Túl sokat is. Húsz évembe került, hogy megértsek akár csak egyetlen varázslatot.
Beléptek az ajtón. Penacles ura a Ladyt a falon függő kárpithoz vezette. Gwen megvizsgálta.
– Transzporter?
– Igen. A könyvtár véletlenszerűen mozog. Hogy miképpen, azt nem tudom. Ezen keresztül juthatunk be, és amennyire tudom, nincs más bejárat.
– Hogyan tudta a Bíbor Sárkány mindezt megépíteni?
Miközben elkezdte dörzsölni a képet, ezúttal egy kis boltot, különös pillantást vetett az asszonyra. – Nem a Bíbor Sárkány építette. Már akkor is itt volt, amikor a Sárkány Királyok hatalomra kerültek.
Még számtalan kérdése lett volna, de a szoba elhomályosult. Gwen el volt kápráztatva. Már hallott a teleportációnak erről a módjáról, de még sohasem tapasztalta meg. Perceken belül a könyvtár egyik folyosóján találták magukat. A falakon könyvek miriádjai sorjáztak, és a varázslónő észrevette, hogy mind egyformák.
Egy apró gnóm, aki a sok közül az egyik könyvtáros lehetett, már várta őket. Griflán ugyan tett már említést róla, ottléte mégis a meglepetés erejével hatott. A kis ember egy szót sem szólt; meg sem moccant, amíg a Tudás Városának jelenlegi urától utasítást nem kapott.
Valahol útközben a Griflán az oroszlánmadár vonásait öltötte fel. Gwen azt is észrevette, hogy előbukkantak nagy, macskáéhoz hasonlatos körmei. Kíváncsi lett volna arra, hogy meddig terjed vendéglátójának alakváltoztató képessége, amely bizonyos szempontokból még sokoldalúbbnak tűnt, mint a Sárkány Királyoké.
Penacles uralkodója megszólalt. – Vezess oda minket, ahol legutóbb jártunk.
A törpe pislogott, majd egy pillanat múlva bólintott, sarkon fordult és előrecsoszogott. Követték. Miközben a folyósokat keresztezték, Griflán magyarázott.
– Már szóltam arról, hogy nem ismerek más bejáratot. Ezt könyvtáros is megerősítette. Mégis történt valami, ami kérdésessé teszi, hogy a könyvtár, és ezzel együtt Penacles, valóban biztonságban van-e.
– Mire gondolsz?
Befordultak egy folyosóra. – Mit tudunk az itt fellelhető tudásról? – A könyvek végtelen sorai felé intett. – Többségük olyan elképzeléseket, varázslatokat tartalmaz, amik talán eszünkbe sem jutnak, de amelyekért hajlandók lennénk bármit megtenni. Ezzel a könyvtárral az egész Sárkány Birodalmat uralni lehetne, sőt, annál sokkal többet.
– Miért nem olvastatod el tudósokkal a könyveket?
Felnevetett, és ettől Gwen is elmosolyodott. – Még ha össze is tudnék gyűjteni elegendő tudóst – természetesen megbízhatókat – és munkába állítanám őket, akkor sem jutnának sokra. Nézd.
Griflán megállt, és levette az egyik hatalmas, tekintélyes bőrkötésű kötetet. Egyáltalán nem volt poros. Odaadta az asszonynak, aki felcsapta az első lapok egyikét. Elkerekedett a szeme.
A lapok üresek voltak.
Átlapozta a könyvet. Mindegyik lap üres volt. Gwen valamilyen varázslat után kutatott, de nem érzett semmit. Fölnézett, és látta, hogy Griflán olyan szélesen mosolyog, amennyire állati vonásai csak megengedik.
– Mind ilyen. Tudom. Különböző helyekről több mind százat levettem, és minddel ugyanaz a helyzet. Semmi sincs bennük.
– És ő? – A törpére mutatott. A kicsi, hajlott emberke a közelükben ácsorgott és türelmesen várta az utasításokat.
– Ő természetesen csak azt tudja elolvasni, amire valaki megkéri. Persze tudja, mi merrefelé található, ha kérem. Érzi a jelenlétét.
– Mióta van itt?
Griflán a könyvtároshoz fordult. – Mióta vagy itt?
A törpe egy pillanatra behunyta a szemét. Amikor kinyitotta, a válasza gyors volt és rövid. – Mindig itt voltam.
Griflán visszatetette a helyére a könyvet, majd ráparancsolt a törpére. – Vezess tovább.
Befordultak az eredetileg meglátogatni szándékozott folyosóra. Az apró könyvtáros félreállt. Griflán a vendégére pillantott. A Lady lélegzete elakadt.
– Ott, az a polc! Elpusztították a könyveket!
A Lord mogorván bólintott. – Igen. Mint akkor, amikor az Árnyékkal idejöttünk, hogy megtudjuk a jeges szél okát.
– Miféle szélét?
– Csak egy kis fuvallat, de belemarkol testbe-lélekbe. Idejöttünk, hogy megkeressük a választ. Helyette ezt találtuk.
– Ki...
Penacles ura öklével rácsapott a polcra. – Számít az? Betörtek a könyvtárba! Kárt tettek benne! Lehetett Azram, a Sárkány Királyok, vagy más gonosz, a lényeg az, hogy a legbiztonságosabb területünk veszélyben forog!
A Lady az elégett részt bámulta. Griflán folytatta. – Félek, előbb veszíthetünk, mint ahogy a harc egyáltalán elkezdődik!

 

 

IX.

A Bronz és a Vas.
A háború színei. Erő.
A sárkányok a Tyber hegység felé rajzottak. Vas villanása. Bronz rajzás. Egyetlen céljuk volt. Egyetlen okuk volt.
Árulás.
A hatalmas Vas elégedetten bólogatott, amint megszemlélte csapatait. Az egyik legmagasabb hegy csúcsáról irányította klánjait. Kisebb sárkányok, a küldöncei, nyüzsögtek körülötte. Rajtuk keresztül tartotta a kapcsolatot parancsnokaival, s szövetségesével, a Bronzzal. Ketten harapófogóba szorítva össze tudták roppantani az uralkodó Penacles felé menetelő csapatait. A vezér a Vas, a Bronz erős támogatást nyújt. A Sárkány Királyok visszanyerhetik lendületüket. Az Arany gyönge, nem lett volna szabad uralkodót csinálni belőle.
Csak csekély ellenállásba ütköztek. Néhány sárkánygyík és baziliszkusz elpusztult, amikor a sötétség meghatározhatatlan teremtményei rájuk támadtak. A halottak nem érdekelték. Az alsóbbrendűek mindig túlságosan sokan voltak. A védőket lerohanták és megölték. A sárkányvért olcsón mérték ezen az éjszakán.
A távolban a Bronz klánjainak harci ordítása diadalmasan zengett. Szövetségesének sikerült az áttörés. Eljött az ideje a végső csapásnak. A Vas állkapcsát hamarosan összezárhatja testvére nyaka körül, és véget vethet az uralmának.
Látva, hogy a légiói betörtek az Arany otthonát rejtő barlangba, a Vas leereszkedett a hegyről. Ott kell lennie, amikor felszámolják a védelem utolsó gócait. Ez igazolja majd tetteit.
Abban a kamrában találkoztak, ahol a Sárkány Királyok a tanácskozásokat szokták tartani. A Bronz előbb érkezett.
Kiküldte alvezéreit és egyedül várta testvérét.
A Vas a hatalmas csarnokot vizsgálgatta. – Hol van? Hol lehet a mi puhány testvérünk?
– Kerestem fent is, meg lent is, úgy látszik, megszökött az alvilágba. Talán a keltetőbe ment.
A Vas Sárkány a csarnok végéből nyíló alagút bejáratához lépett. Menet közben alakot váltott. A fenevad – legalábbis formáját tekintve – eltűnt. A Sárkány Király sisakos alakja belépett az alagútba.
– Erre távozott. És ebben az esetben neki is ezt az alakot kellett öltenie. Változz át és kövess!
A Bronz szkeptikus volt. – Biztos vagy benne, hogy bölcs dolog, amit teszünk?
– Egyedül van, kivéve a keltetőt őrző nőstényt. Az meg nem fogja feláldozni a tojásokat. Ha úgy döntünk, hogy megöljük az uralkodót, nem fog beavatkozni. Gyere!
A két páncélos harcos elindult lefelé a sötét nyiladékba. A fény hiánya alig zavarta őket, hiszen szemük a nagy sárkánygyíkoké volt. A Vas ment elől, a Bronz a hátukat fedezte. Nem voltak óvatlanok. Bár legyőzték, azért a testvérük még tartogathat némi meglepetést a számukra.
A keltetőből áradó meleg hullámokban áradt feléjük, de nem törődtek vele. Valami sötét dolog vált le a mennyezetről és feléjük repült. A Vas egyetlen kardcsapással megölte. Közben nevetett, mert élvezte az ellenség elpusztítását.
Elérték a keltetőt, a Vas belépett. A még sárkánynak is hihetetlen méretű öreg nőstény óvatosan rápillantott. Amíg nem nyúl a tojásokhoz, ő is békén hagyja. Nem érdekes, hogy király-e vagy sem, döntése a másik cselekedetétől függ.
A másik is bejött. Itt van?
– Bolondok vagytok? Úgy látszik, mintha itt lenne? A keltetőhöz semmi közötök! Máshol keressétek!
Tagadhatatlan, hogy némileg megkönnyebbültek, amikor elhagyták a keltetőt és folytatták útjukat a hegy mélyébe. Az idő sürgetett. Ráadásul a hely teljesen ismeretlen volt számukra. Az Arany magánterületén jártak. Közelebb húzódtak egymáshoz, közben a Bronz átkozódott magában, miért is nem hozott magával kísérőket.
– Te Vas, nem tetszik nekem, hogy ennyire szűk ez az alagút! Nem tudunk visszaváltozni!
– De az uralkodó sem tud! Még az sem fogja megvédeni, hogy jól ismeri ezeket a barlangokat.
– Legalább hadd hívjam ide néhány klánomat! – A Bronz azon kevés Sárkány Király közé tartozott, akik képesek voltak valamiféle telepátiára. A másik kettő a Vas volt és maga az uralkodó, akiről azt hitték, hogy már legyőzték.
A Vas türelmetlenül felmordult. – Rendben! A legjobb, ha azonnal jönnek! Halálra éhezem!
Kifejezéstelenné vált szemekkel a másik a harcosait hívta. Pislogott. A Vas kíváncsian nézte. Valami nyilvánvalóan nem volt rendben.
– Nos? – A Bronz felé fordult.
– Nem kapok választ a hívásomra!
– A falak...
– Nem! – Aggodalma önmagát is meglepte. – Arról tudnék! Nem... nem válaszolnak! Mintha magunkra maradtunk volna!
A Vas homlokát ráncolva a saját családjait hívta. De csak nagy űrt érzett, mintha minden megszűnt volna létezni. Kihúzta magát.
– Ennek utána kell járni! Vissza kell mennünk a csarnokba!
– És mi lesz...
– Ha valami cselfogásról van szó, testvérünknek a közelben kell lennie. A csarnokban visszavesszük eredeti formánkat.
Kezében karddal a Vas bosszúsan visszafordult. A Bronz egy pillanatra megtorpant, aztán gyorsan követte.
Semmi sem zavarta útjukat. Nem törődtek a keltetővel, mert tudták, a tojások őre semmiféle varázslást nem engedne meg a közelben. Mintha járásuk egyszerre lett volna gyorsabb és lassabb, a Vas dühe pedig minden egyes lépéssel nőtt.
Visszajutottak a tanácsterembe. Az alagútból kiérve azonnal levetették emberi formájukat. Idegesen széttárták szárnyukat és körbekémleltek. Semmi sem változott.
– Még most sem kapok választ a klánjaimtól – dünnyögte a Bronz.
Valami felrikoltott az éjszakában.
A sárkányok nem voltak ijedősek, a Sárkány Királyok még kevésbé. Egészen eddig a pillanatig. Az üvöltés azonban a velejükig hatolt, megrémítette őket, de még harcosok voltak. A Vas dühös ordítással felelt a kihívásra, a Bronz csatlakozott hozzá. Hiszen mi is győzhetné le a két leghatalmasabb Sárkány Királyt?
– Már vártalak benneteket. – A szavakból szinte sugárzott a gúny. Mindketten tudták, ki szól hozzájuk.
– Arany testvér! Lépj elő! – A Vas ide-oda forgatta a fejét, az alkalmat leste, hogy támadhasson.
– Itt vagyok! – Egy kis résből előlépett az uralkodó. A Bronz elnevette magát. Testvérük emberi alakját viselte, és semmi jelét nem adta, hogy át akarna változni. Gyors halála lesz.
A dolog felrikoltott mögöttük.
A Bronz döbbenten fordította el hatalmas fejét. A Vas, aki rájött, hogy valamilyen cselről van szó, megpróbálta bekapni az előtte álló apró figurát. Mindketten lángra lobbantak. A lángok egyébként semmi mást nem értek a teremben.
Az Arany nézte, ahogy a maradék foszlányaik is elégnek. A dolog odaimbolygott hozzá és lehajtotta kérges fejét. A Sárkány Uralkodó lágyan a fejére tette a lábát. A dolog boldogan nyöszörgött. Az Arany az égő és bűzt árasztó cafatokat bámulta.
A félig rejtett arcon játszadozó mosoly nem volt sem emberi, sem sárkányszerű, de mindkettőből a legrosszabb tükröződött.
– Isten veletek.

 

Azram a Holtak Síkságára nyíló gödörnél állt. A bomló és rothadó hús szaga nagyon zavarta, amely annak ellenére érezhető volt, hogy a távoltartására a legerősebb varázslatokat vetette be. A halál olyan dolog, amit nyilvánvalóan nem lehet nem tudomásul venni.
A gödörben lévő anyag bugyborékolt és párát lövellt. Azram arra várt, hogy valami kibukkanjon a szortyogó szennyből. Ezúttal sokkal több időre volt szüksége, hogy régi erejét visszanyerje. Nem volt kétséges, hogy a fia és a boszorkány már megérkezett Penacles-be. A Fürkész még nem tért vissza. Megint vakon kell döntenie.
A kéz előbukkant a párából. Az öreg látnok elégedetten bólogatott. A halottak egyik őre eljött, hogy találkozzon vele, rothadó húsa párállott. Úgy állt ott az Azramnál jó lábnyival magasabb teremtmény, mintha az összes halott lény elegye lenne. A bűz, amely kísérte, erősebb volt, mint az előzőek. A varázsló majdnem elhányta magát, de aztán visszatartotta gyomrának tartalmát.
– Kit keresel? – A hang reszelős volt, időről időre teljesen megváltozott.
Megmerevedett.
– Akiket keresek, azok tudnak róla! Tőlem függnek, amíg el nem engedem őket!
– Vagy meg nem halsz.
Azram rejteni próbálta kényelmetlen érzését. – Küldd azonnal hozzám őket!
– Már jönnek. – Ezzel az őr elmerült a fortyogó mocsokban. Amikor a feje eltűnt, Azram megkönnyebbült.
Türelmesen várakozott. Ha parancsot kapnak, a holtaknak engedelmeskedniük kell.
Egy alak törte át a szennyes felszínt. Egy másik követte. Az őrtől eltérően egyikükről sem csöpögött az iszap, amelyen keresztül érkeztek. Mindketten a fajtájukra jellemző üres szemekkel bámultak rá.
– Itt vagyunk, Azram. – Annak ellenére, hogy halott volt, az alak hangjából csak úgy sugárzott a gyűlölet.
Az öreg varázsló ezt is észrevette. Kis mosolyt engedett meg magának. – Látom. Meg azt is látom, hogy a lelketek hatalmas, nektek, akiknek nem is kellene, hogy legyen. Mi van veled, Tyr? Neked is van lelked?
A másik figura, aki egy valaha sötétkék köntös maradványait viselte, egy szót sem szólt, de keze ökölbe szorult.
– Értem. Jó! Ettől nagyobb erőfeszítéseket fogtok tenni, hogy végrehajtsátok a feladatotokat! Na akkor, Basil és Tyr, készen álltok?
Ugyanazok a tónusok. A felfegyverzett és bőrzekét viselő Basil. – Hallgatunk.
– Emlékeztek még, hol van Penacles?
– Igen.
– Jó! Már attól féltem, hogy az agyatok is elrohadt időközben. Szóval valakit el kell onnan rabolnotok.
Basil mintha elmosolyodott volna. – Erre kellünk neked? Inkább a te agyad rohadt el.
Azram pillantása ellenséges volt. – Nem hiszem. Hmm. Ahhoz képest, hogy félhalottak vagytok, túl sokat virgonckodtok! Talán másokra kell az egészet hagynom.
– Nagyszerű! Akkor visszatérhetünk pihenőhelyünkre és...
– Sehová sem mentek! Túl sok időbe kerülne másokat találni. Ráadásul, a szokatlan élénkségetek ellenére, az erők hozzám kötnek benneteket, és engedelmeskednetek kell nekem egészen addig, amíg el nem engedlek titeket.
– Vagy meg nem halsz. – A szellemszerű Basil hangját vágy fűtötte át.
– Nem olyan könnyű eltenni engem láb alól. De lássuk csak azt az emberrablást. A neve Cabe; varázsló. Ne becsüljétek le. A fiam.
Elégedetten szemlélte a félhalottak arckifejezését.
– Ez a Cabe Bedlamfi?
– A füled is ott veszítetted el, ahol az agyadat? A fiam, akit az átkozott apám lopott el tőlem! Azt akarom, hogy itt legyen! Ha nem tudjátok idehozni, öljétek meg! Egyáltalán, mindenkit öljetek meg, aki az utatokba áll! Az a boszorka, Lady Gwen is ott lesz. Akárcsak Griflán, és még ki tudja, ki mindenki.
Tyr szólalt meg, hangja úgy nyikorgott, mintha egy régesrégi koporsót nyitnának fel. – Miért nem mindjárt a Holtak Három Lordja ellen küldesz csatába minket? Ezekkel az erőkkel szemben körülbelül ugyanannyi az esélyünk.
– Rozoga barátaim, először is a fiú gyakorlatlan. Másodszor, a Lady erői a holtakkal szemben semmit sem érnek. Legjobb esetben elűzhet titeket. Ketten képesek vagytok ezt végrehajtani.
Tyr elfordult. Hangján utálkozás érződött. – Hadd ne nekünk kelljen ezt véghezvinni.
– Miért? Ki győzheti le a Sárkány Mesterek új hullámát, ha nem maguk a régiek? – Azram felnevetett. – Erre a küldetésre visszaadom teljes erőtöket! Figyeljetek, elmagyarázom, mi a teendő!
Puszta rosszakaratból letérdepeltette őket.

 

Az éjszaka sötéten borult föléjük, valami azonban nem engedte, hogy álom jöjjön a szemükre. Feketelónak egyáltalán nem volt szüksége alvásra, és az Árnyékot sem látta még senki akár csak szundítani. Griflán az egyik erkélyről az eget és a földet vizsgálta.
– Érzel valamit?
– Nem valamit érzek, hanem pontosan azt, hogy rövidesen el fognak minket özönleni. Ma éjjel fontos események történnek.
– Például eltűnnek a csillagok?
Griflán kellemetlenül bólintott. – Te is észrevetted. A Szürke Ködök el fognak lepni minket. Félek, hogy a Fekete feltüzelte a fanatikusait. Amilyen gyorsan a köd közeledik, talán kétnapnyira lehetnek.
– Kétnapnyira? Hogy lehet ez?
Sóhaj. – Amikor egy ütközetben először találkoztunk, még keveset tudtam róluk. Egyetlen dolgot azonban azonnal megjegyeztem magamnak, hogy alig-alig pihennek. Éjjel-nappal menetelnek; megvívnak egy többnapos csatát, aztán hazamasíroznak. Alvás nélkül. Menet közben esznek. Azt mondják, ennek az az oka, hogy a Szürke ködökben élnek.
Bal karját egy márvány korláton pihentette. A magát Simonnak nevező lény észrevette, hogy a márványban bemélyedések jelentek meg. Nem szólt a barátjának.
– Hallottam azt is, hogy a Sárkány Királyok ma éjjel egymás ellen harcolnak.
Az Árnyék bólintott. – Ez jó is, meg rossz is. Csökken az ellenségeink száma, de a maradék még vakmerőbb lesz.
Hirtelen megragadta Griflán karját és befelé kormányozta. – Mutatni akarok neked valamit.
Beléptek a szobába. Griflán megszólalt, de a társa rápisszegett. Az Árnyék egy szót sem szólt, míg jó távol nem értek az erkélytől. Akkor is csak suttogott.
– Valami leskelődik és hallgatózik fentről!
– Mi? Én semmit sem éreztem!
– Ügyesen rejtőzködik. Szerencsére nem számolt az én képességeimmel.
– Mi az?
– Gyanítom, hogy egyike Azram kémeinek. Egy Fürkész.
Griflán az ajtó felé indult, hogy hívja a gólemeit. Az Árnyék, még mindig suttogva, megállította. – Hagyd!
– Miért? Ha több mint egy napja itt van, tud a könyvtárt fenyegető veszélyről, tudja, hogy itt van Cabe és a Lady! Meg még egy csomó mindenről!
– A gólemek nem tudják elkapni. A Fürkészek a legősibb mágusok közé tartoznak. Csak egy valaki kelhet versenyre velük. Én megyek!
Nem volt helye a további vitának. Griflán tudta, hogy a varázslónak igaza van. Simon azt javasolta, viselkedjen úgy, mintha mi sem történt volna. Néhány perc múlva jó éjszakát kívánt Griflánnak és elhagyta a szobát, mintha saját hálóhelyére térne vissza. Penacles uralkodója az ajtót bámulta.
Mivel a Fürkész könnyen észrevehetett volna egy teleportációs varázslatot, az Árnyéknak fel kellett másznia a tetőre. Remélte, hogy a szárnyas lény más irányba figyel. Shunning régi varázslatának, amelyet az Árnyék alkalmazott, nagy valószínűséggel működnie kellett, de személyesen még nem nézett farkasszemet ilyen lénnyel.
Keveset tudott a Fürkész tudásának határairól. Úgy gondolta, ha meg nem is ölheti őt, de súlyos sérülést okozhat. Jó oka volt, hogy keresse a halált, de a fájdalmat nem. A fájdalom útja hosszadalmas, a halálé viszont nem.
Fölért a lépcső tetejére. Innen tovább már csak az egyik ablakon kimászva juthatott és azon imádkozott, hogy a régi eresz elbírja. Felidézte azokat a repülési varázslatokat, amelyeket gyorsan lehet alkalmazni. Abban is reménykedett, hogy öntudatánál lesz, amikor valamelyikre szüksége lesz. Összeszedte évszázados erőit, feltornázta magát a tetőre. Semmi sem szándékozott lelökni a mélybe. A varázsló lekuporodott és a környezetét tanulmányozta.
A Fürkész háttal állt neki, erős szárnyait összecsukta. Pillanatnyilag azzal volt elfoglalva, hogy Griflánt lesse. De tudta, hogy a teremtmény bármikor felfigyelhet rá. Amennyire csak tudta, titkolta jelenlétét és elindult a Fürkész felé.
A mágus nem keltett zajt, a tető viszont annál inkább, így aztán az egyik széttörő cserép reccsenése figyelmeztette a Fürkészt a veszélyre. A varázsló már majdnem elérte azt a távolságot, amelyen belül a bűbáj hatott volna, amikor minden kiáltásnál rémítőbb csöndben a Fürkész rávetette magát.
Az eredetileg választott varázslat használhatatlanná vált. Az Árnyék kénytelen volt éles fénykitörést kelteni annak reményében, hogy elvakítja a teremtményt. A Fürkész azonban könnyedén félresöpörte, de a mágus időt nyert vele. Félregurult és új támadásba kezdett. Madárszerű ellenfele meglepő gyorsasággal szedte össze magát és támadott ismét.
Addigra azonban felkészült. Két láb széles, fényes vörös szalagok formálódtak ki a szárnyas lény körül. A teremtmény tekergőzve igyekezett kiszabadulni közülük, de a szalagok egyre szorosabban tartották fogva. Sajnos, a szárnyak a csapdán kívül maradtak. A Fürkész irányt váltott és felröppent az éjszakába.
Az Árnyék kereste az ellenfelét, az erők segítségével jelentősen javította éjszakai látását. Ennek ellenére a Fürkészt semerre sem lehetett látni. Elkezdett aggódni, hogy a szárnyas lény visszarepült urához. És ha így történt, akkor...
Hirtelen kemény támadás érte hátulról. Mivel képtelen volt kézben tartani akár csak a gondolatait is, kis híján lehemperedett a tetőről. Csak az utolsó pillanatban tudott megkapaszkodni. Érzékei időben kitisztultak ahhoz, hogy lássa, a szárnyas lény megfeszített karmokkal felé igyekszik, készen arra, hogy megölje. Köntösét maga köré kerítve, a varázsló eltűnt. A Fürkész egy pillanatra megzavarodott. Az Árnyék csak erre várt. Ellenfele mögött materializálódva, hátulról belekapaszkodott és megpróbálta a földre kényszeríteni. A szárnyas lény a tetőt csapkodta – és egy másodperc alatt felröppent. Az Árnyék csüngött rajta, ahogy felszállt az éjszakába. Nem tudott megszabadulni tőle, de biztosította az előnyt a maga számára. A varázsló nehezen tartotta magát. Ha elereszti, a teremtmény aligha hagy időt arra, hogy végrehajtson valamilyen repülési varázslatot.
Váratlan segítséget kapott a Fürkésztől. – Küszködtek, hogy megszabaduljanak egymástól, ám a szárnyas lény csak annyit ért el, hogy feljebb húzta ellenfelét. Közben az Árnyék rájött, hogy nagyobb gyakorlata révén előnyt szerezhet és elkezdett egy olyan varázslatot, amellyel elpusztíthatja ellenfelét. A varázslóhoz hasonlóan, a Fürkészeket is sokkal könnyebb megsebezni, mint megölni. Az Árnyéknak ezt az egyet azonban meg kellett ölnie. Egyetlen szó sem juthat el Azramhoz.
A bűbáj már majdnem beteljesedett, amikor felfedezte, hogy a másik is varázslást végez.
Gyakorlatilag mindkét mágia ugyanazt a célt szolgálta. Mindketten felismerték a veszélyt, amit a másik jelent. Az eget valamilyen jelért vizsgáló Griflán volt az egyetlen, aki a kitörést valóban látta. Mások csak a robbanást hallották.
Egy pillanat alatt mindketten lángra lobbantak. A következő másodpercben a fény villanása az egekig hatolt, sokan hirtelen azt hitték, nappal van. A küzdőkből semmit sem lehetett látni. Mintha megszűntek volna létezni.
Griflán mérgesen befordult az erkélyről és összehívta a parancsnokokat. Volt egy kis esély arra, hogy élve rátalálnak a varázslóra. Az oroszlánmadár keményen küzdött a gondolat ellen, hogy ez az esély milyen csekély.
Cabe nem a robbanásra, hanem a villanásra ébredt föl. Egyébként sem aludt valami jól. Rengeteg kérdés járt a fejében, de mindet elfelejtette, amikor a fényözön elárasztotta szobáját. A lökéshullám majdnem kivetette az ágyból.
Odarohant az egyik ablakhoz és kinézett. A sötétségen kívül semmit sem látott. Nem vette észre a gyülekező ködöket, mert a figyelmét hirtelen elvonta a saját zavarodottságát visszhangzó hangok sokasága. Körülnézett, mit is kapjon magára, amikor rájött, hogy fel van öltözve. Pedig emlékezett, hogy lefekvéskor levetette a ruháit.
Tekintettel a helyzet komolyságára, Cabe egy vállrándítással elintézte a dolgot és kilépett a szobájából. Először meg akarta találni a Ladyt, vagy valamelyik másik barátját. Ez azonban nehezebbnek bizonyult, mint gondolta. Az emberek összevissza szaladgáltak, nem lehetett tudni, ki kicsoda. Szerencsére Gwen rátalált.
– Cabe! – A Lady szűk, smaragdzöld vadászöltözetet viselt, amit rövid szoknya és tollas kalap egészített ki.
– Mi folyik itt?
– Fogalmam sincs, de érzem, hogy valami köze van a barátodhoz, az Árnyékhoz.
Hangjából érződött, hogy még mindig nem bízik a másik varázslóban. Cabe úgy érezte, meg kell védenie a férfit, de nem volt rá alkalma. Ehelyett hagyta, hogy a társa Griflán palotájának nagytermébe vezesse.
Griflán már ott volt, mire megérkeztek. Parancsokat osztogatott az alvezéreknek és felderítőknek. Nem tudták kivenni, miről is van szó, de úgy tűnt, az árnyékos varázsló körül forognak az események. Gwen Cabe-re nézett. Az elfordította a fejét, nem akarta elhinni azt, amit az asszony gondolt.
Házigazdájuk végül odajött hozzájuk. – Nagyon sajnálom, de nem tudtam hamarabb beszélni veletek! A dolgok nagyon, nagyon rosszul alakulnak!
A Lady bólintott. – Biztos, hogy ugyanazt láttuk és hallottuk. Az Árnyék volt?
– Részben. Azram egyik Fürkészével keveredett harcba, aki utánunk kémkedett, ezért el kellett pusztítani.
Cabe örült, hogy a varázslóba vetett bizalma nem volt hiábavaló. A Lady szemmel láthatóan nem törődött ezzel és feltett Griflánnak néhány kérdést. Amikor az leírta a robbanást, megrázta a fejét.
– Energiatúlfolyás. Ritka, de halálos. Mindketten kifejezéstelenül bámultak rá.
– Mind a ketten ugyanazt a varázslatot próbálták használni egy időben. Talán voltak kisebb eltérések köztük, de azonos erőket alkalmaztak. Két külön támadás helyett csak egyetlen, de négyszeres erősségű általános varázslat következett be. Nagyon valószínű, hogy azonnal elpusztította őket.
Griflán egyetértett. – Ezzel együtt átkutattatom a területet. Hozzá kell tennem, nagyon alaposan.
Arról nem beszélt, amin a többiek esze is járt. Hogy oda az Árnyék Simon alakjában megjelenő személyisége, és ebben az esetben újabb fenyegetéssel kell szembenézniük.
Cabe-nek támadt egy ötlete. – Hol van Feketeló? Neki tudnia kell, mi történt az Árnyékkal!
– Ha az a démon errefelé is járt, nem mutatkozott! Nekem meg nincs időm megkeresni!
Egy felderítő jött be. Ura bocsánatát kérte a zavarásért és a lochivari hordák újabb mozgolódásáról tett jelentést. Griflán teljes figyelmét lekötötte a kérdés. Lady Gwen és Cabe elbúcsúztak tőle, és amint kiléptek a teremből, beszélgetni kezdtek.
– Mi lesz most velem? – Cabe-t nem rémítette meg a gondolat, hogy meg kell verekedniük a Sárkány Királyokkal. Noha két legerősebb szövetségesük kiesett a sorból, közülük az egyik feltehetően halott – és igen valószínű, hogy újabb fenyegetést jelent.
– Nem tudom. Először a könyvtár, aztán ez. Védekezésbe szorultunk. Támadnunk kell, mielőtt késő nem lesz!
– Simon, az Árnyék támadott; nézd meg, mi történt vele!
– Ez sokkal kevésbé aggaszt ahhoz képest, micsoda kárt okozhat odakint. A gonosz felének legendái még a legerősebbeket is megingathatják!
Mindketten elhallgattak, és a kellemetlen kilátásokat elemezték magukban. Ekkor bukkant fel Blane. A parancsnok szemmel láthatóan nyugtalan volt valami miatt, de megállt egy pillanatra, hogy beszéljen velük, mielőtt Griflánhoz megy.
– Látom, ezen a pokoli éjszakán senki sem tud aludni! Apám mindig mondta, hogy legyek óvatos, amikor az Ikerholdak teljesek!
Cabe a férfi egyenruháját vizsgálgatta. Mocskos és nedves volt. Blane elkapta a pillantását.
– Felderítéseket végzek a Szürke Ködök környékén, mióta csak leszállt a sötétség. Tudni akarom, mivel állok szemben.
– Nem veszélyes dolog ez? Mi történik, ha elfognak, vagy megölnek?
Nevetett. – Ha elkapnak, puszta akaratommal megölném magam! Erre ki vagyunk képezve, egy Shizzaran paptól tanultuk. Ha meghalok, az embereim tudják, ki vegye át a helyemet. Igazából bármelyikük képes rá, de nem akarom, hogy ezt megtudják. Vezérek serege áll rendelkezésemre!
Gwent sokkal jobban érdekelték a Szürke Ködök. – Mit fedeztél fel?
Blane arca megkeményedett. – Terjed. Nagyon hamar ideérnek. Látta már valaha ezeket a zombikat? Nem? Én igen! Annyira elbódítja őket, hogy a ködökben élnek, hogy aligha emberek! Ösztövér, csontvázszerű figurák, akik még akkor is harcolnak, ha hiányzik mindkét kezük és lábuk!
Cabe homlokráncolva kérdezte. – Mit tehetnek még?
– Harapnak, ember! Fogaik tűhegyesek. Halottnak tettetik magukat, megvárják, amíg a katona melléjük ér, és elkapják a bokáját. Nem tudom, mit csinálnak a vérrel, de a megharapott emberek nagyon gyorsan meghalnak. Minden katona, akinek csak egy kis esze is van, tudja, hogy a legjobb nagy ívben, elkerülni őket vagy lecsapni a fejüket.
És ezek a rémek Penacles felé menetelnek. Cabe kétségbeesetten gondolkozott. Én vagyok az oka mindennek. Emberek fognak elpusztulni...
– Álljunk csak meg! – Gwen mélyen a szemébe nézett. – Tudom, mi jár az eszedben! Ez bekövetkezett volna akkor is, ha te egyáltalán nem létezel! A Fekete Sárkány mindig is sóvárgott a Tudás Városa után! Egyszerűen csak az alkalomra várt!
A logikának semmi köze a szerelemhez. Abban a pillanatban Cabe bármit hajlandó lett volna elhinni a Ladynek. Még az életét is feláldozta volna érte, ha kell. Az asszonyé volt teste-lelke, még ha az nem is vette észre. Nem érdekelte, hogy valamikor a nagyapját szerette.
Bár a varázslónő nem ismerte fel a helyzetet, mert a többi kérdés túlságosan lefoglalta, Blane azonban igen. A katona, aki jó és becsületes volt, sok mindent megélt már és látta, hogyan lágyulnak el emberei egy bizonyos hölgy látványától. Ügy döntött, hogy rá itt nincs szükség.
– Bocsássatok meg. Lord Griflán mindenről tudni akar, amit csak láttam. – Ezzel otthagyta őket.
– Ki kell valamit találnunk – mondta Gwen. – Vissza kell vágnunk! A halálba megyünk, ha csak várjuk a katasztrófát!
– Azt tesszük, amit csak mondasz – válaszolta Cabe szórakozottan.
Biccentett. – Lehet, hogy csak fáradtak vagyunk. Aludnunk kellene. Most úgy sem tehetünk semmit. Reggel találkozunk.
– Jó.
A boszorkány enyhe csodálkozással vonta fel a szemöldökét, majd távozott. Cabe csak bámulta, milyen csodákra képes a természet. Annyira elmerült gondolataiban, hogy nem vette észre a felbukkanó új erőket.
Éles fény támadt a háta mögött. Egy napként izzó arany íj lebegett ott. Rajta egyetlen, a mennyezet felé irányuló nyílvessző, kilövésre készen. Cabe nem törődött vele, úgy tűnt mintha álomba merült volna.
Az ideg megpendült. A nyíl halkan, de gyorsan röppent a mennyezet egyik sötét sarka felé. Célpontjának arra sem volt ideje, hogy megszólaljon, ha egyáltalán képes lett volna rá. A sötétség teremtménye, akinek a nyakát ütötte át a nyíl, lezuhant.
Sem a nyílvessző, sem az áldozata nem ért földet. Valahol félúton mindkettő eltűnt. Az íj és a körülötte sugárzó fény elenyészett.
A felkavart fiatal varázsló bebújt az ágyba, gondolatai a tűzvörös hajú boszorkány körül kalandoztak.

 

 

X.

Három lovas.
Egy sárkány őrjárat.
A tűzokádók leszálltak unokatestvéreik nyergéből. Megijesztette és gyanakvóvá tette őket az eléjük táruló látvány. A Puszta Földek sok különös dolgot produkáltak már, de ez – ez nem a haldokló föld műve volt.
A Puszta Földek sokkal inkább egy új, nagyobb erőnek engedelmeskedtek. A kis fűcsomó buja zöld mezővé vált, amely a látóhatárig terjedt. Mindenféle fák pöttyözték a látképet. Madarak, e csodálatos terület első bevándorlói, már elkezdték építeni fészkeiket.
Az egyik tűzokádó elkáromkodta magát. Fiatal volt, a Földet csak olyannak ismerte, amilyennek a neve is mutatta. Ez boszorkányok műve volt, puhatestű embereké, melegvérűeké. Előkapta szikrázó pallosát, odasétált a legközelebbi zöldellő folthoz és csapkodni kezdte.
Az első vágások könnyen mentek. A negyediket már nehezebb volt megtenni: úgy tűnt, mintha a fű körülnőné a fegyvert. Nem törődve társai szavával, rángatni kezdte. Figyelmeztették, legyen óvatos a szemmel láthatóan veszélyes ellenféllel. Tovább rángatta, de képtelen volt kiszabadítani a kardját.
Új fűpengék hajtottak ki a lába alatt. Hihetetlen gyorsan elérték társaik magasságát. A tűzokádó megpróbált hátralépni, de a növények szorosan a csizmájára tapadtak. Mintha fogva tartották volna. Mivel a kardját képtelen volt kirántani, késsel próbálta szétvágni a fűcsapdát. Nem sikerült neki, sőt a késsel együtt a karját sem tudta többé mozdítani. Már nem a düh dolgozott benne; a félelem olyan erősen vert gyökeret benne, mint a körülötte lévő zöld.
Az aprósárkányok nyugtalanok lettek, az egyikük nagyon nem lószerűen sziszegett. A két másik tűzokádó közül az egyik előrelépett, hogy segítsen a társának, de megtorpant, mert a fű gyorsan nőni kezdett feléje. Visszaugrott. A csapkodót már félig ellepték a fojtogató kacsok, amelyek azzal fenyegették, hogy lehúzzák a földre.
Elkeseredettségében a tűzokádó átváltozott. A harcos tovatűnt, helyét egy erős, magas sárkány foglalta el, amely megfeszítette az izmait. Az erő teremtménye lett, olyan lény, amely egyszerre csak képtelenné vált a szabadulásra.
A másik kettő meghátrált, mert a burjánzás mintha őket is be akarta volna sorolni a gyűjteményébe. Az első csapdába esése óta a növekedés rendkívül felgyorsult. A többi harcos hátasához rohant, olyan közel ért hozzájuk a fű.
A kiszabadulásáért küzdő sárkány félelmében és dühében tüzet okádott. A lángok és a forróság hulláma megperzselte a zöldet körülötte. Néhány pillanatig úgy látszott, hogy a tűz tovaterjed; aztán hirtelen kialudt s csupán néhány megpörkölődött folt maradt utána.
Társai lovaikhoz értek. Nem számíthattak másra, csak unokatestvéreik gyorsaságára. Az egyik nyeregbe pattant és megsarkantyúzta lovát. Lovas és állat nekiiramodott.
A másik nem volt ilyen szerencsés. Hátasa, látva, hogy testvére elvágtat, pánikba esett a fű iszonyatos terjedésétől és felágaskodott. A sárkányharcos a földre zuhant és bevágta a fejét. Másodpercek alatt kitisztult az agya; első gondolata az volt, hogy az aprósárkányt is társává teszi a szerencsétlenségben. Megpróbált felkelni, de érezte, hogy a szorítás nem engedi. Hátasa felhorkant a közelben. A harcos küszködött, hogy elérje a kardját, de a fű egyszerűen benőtte. A kacsok körülfonták a torkát. Feladta az ellenállást, társa azonban még küzdött.
A fiatal tűzokádó kimerült. Minden reményét elvesztette azzal, hogy nem sikerült felgyújtania a mezőt. Amikor elszállt az élet a lovából, amely ugyanabba a csapdába esett, mint ő, lehanyatlott. A növényi élet ellepte hatalmas, haldokló alakját.
Alig valamivel később már semmi jel nem utalt arra, hogy egyáltalán járt erre valaki.
A magányos lovas a lehető leggyorsabb iramban vágtatott. Lova nem tiltakozott ellene. Uticélja nem klánjának barlangja volt, a Dagora Erdőséget igyekezett elérni, majd onnan a Tyber Hegységet.
Életében először apró állatkák tűntek fel előtte. Valami földet túró bogár egy fűszálat rágcsált. A magasban madarak énekeltek. A zöld tengere mozdulatlan maradt, a sárkányoktól eltérően, ezeket a teremtményeket szívesen látta.

 

Penaclesben nem sütött a nap.
A ködök egy éjszaka alatt ellepték a vidéket. Az itt lakók gyorsan tűzifát gyűjtöttek, legalább két hónapra valót. A város falairól katonák lesték aggódva az ellenség felbukkanását. A mindent elborító párától azonban vajmi keveset láthattak.
Az utak elnéptelenedtek. Lord Griflán utasítást adott a közlekedés leállítására. Mindenki azt találgatta, hogy miért nem érkezett több szekér a városba. Remélték, hogy a ködök puszta látványa visszafordulásra készteti az óvatlan utazókat. Ha nem...
Az élelem nem jelentett problémát. Griflán, ismerve ellenségeinek nagy számát, már jó előre elrendelte kellő készletek felhalmozását. A munkásokat kiképezték, hogy távol tartsák a rágcsálókat és egyéb kis kártevőket, összességében a felkészülés alaposnak tűnt.
Cabe a tükörképét tanulmányozta. Nem volt kétséges, hogy amit lát, az igaz; az ezüst szín a hajának már majdnem a felét ellepte. Fogalma sem volt azonban arról, ez mit is jelenthet, mégis megrémítette. Valami köze biztosan van a származásához. Olyan családból eredt, hogy csak bajt jelenthet.
Valaki kopogtatott. Cabe az ajtóhoz ment és kinyitotta. Lord Griflán állt ott türelmesen, mindenféle kíséret nélkül. Biccentett a fiatal varázsló felé, és észrevette a hajában a változást. Nem emberi arcán átsuhant valami kifejezés, amit Cabe nem tudott mire vélni.
– Bocsáss meg a zavarásért, szeretném, ha felmennénk a legközelebbi őrtoronyba.
Cabe kíváncsian beleegyezett. Griflán vezetésével elhagyták a szobát. Penacles ura egész úton nem szólt egy szót sem. Cabe elgondolkodott útjuk célján; egyik okot a másik után vetette el. Elégedetlensége addig tartott, míg házigazdája fel nem világosította. Mire a torony tetejére értek, alaposan kifulladtak. Cabe megpihent, az oroszlánmadáron azonban alig látszott a megerőltető lépcsőmászás. Kifújta magát, és arrafelé nézett, amerre Griflán mutatott. Először csak a ködöt látta; szédítő volt, és Cabe-nek vissza akaródzott menni a biztos palotába. Aztán a távolban valami sötét mozgást észlelt. De valami nem tetszett neki. Mitől lehet észrevenni ilyen ködben és ekkora távolságból?
Gyorsan megkapta a választ. A gyomra összerándult tőle.
– Igen, barátom, az ott Lochivar serege. Tudod, miért látszik a feketeségük a ködön keresztül is? Mert én nem. Általában láthatatlanok. Otthonuk a Szürke Ködök, honnan tudják, hogyan formálják át kívánságuk szerint még akkor is, ha befolyással bír az agyukra. Akkor meg most miért árulja el őket?
– Valami közbeavatkozásról lehet szó?
Griflán éles pillantást vetett rá. – Igazad van. Arra gondoltam, az Árnyék talán nem is halt meg, vagy még a halála előtt lépett közbe. Feketeló! Az a teremtmény is lehetett! Vagy valamilyen ellenség, aki nem tűri mások beavatkozását.
– Azram?
– Igen, lehet. Neki is fáj a foga a Tudás Városára. Jó gondolat.
Cabe zavartan figyelte az áradó tömeget. – Mikor támadnak?
– Mikor? Amilyen hamar csak tudnak! Szerencsére készítettünk egy kis meglepetést számukra.
Griflán szavai alatt olyan hangok hallatszottak, mint amikor emberek súlyos tárgyakat mozgatnak ide-oda. Cabe szerette volna tudni a részleteket is, de nyilvánvalóan házigazdája meglepetésnek szánta neki is, nem csak a lochivaritáknak.
A Lady csatlakozott hozzájuk. Cabe érezte, hogy érzelemhullám önti el, de igyekezett elfojtani. Ez az asszony majdnem hogy gyerekként kezeli. A varázslónő rámosolygott, visszanézett a toronyba vezető lépcsőre, majd szembefordult Griflánnal.
– Ti ketten itt ácsorogtok a legmagasabb toronyban! Én meg azoknak a sárkánygyík fattyúknak a bűzét már álmomban is érzem!
Lord Griflán kuncogott, ami szokatlan dolog olyan valakitől, akinek olyan arca van, mint az övé. – El tudom képzelni. Éppen időben érkeztél, hogy lássad az első rohamot. Gyere.
Álltak és figyeltek. Cabe és Gwen kíváncsian, az oroszlánmadár sötéten mosolyogva. Alant elhalkultak a készülődés zajai. A város védői készen álltak és parancsra vártak. Griflán az áradó sötét tömeget figyelte, és valamit átdobott a korláton. Két társához fordult.
– Elözönlenek, amikor csak tudnak. Bár most még azt hiszik, hogy biztonságban vannak. Az uruk még nem ismeri fegyvereim hatótávolságát.
Végszóra zajok sorozata ütötte meg a fülüket. Cabe-nek úgy tűnt, mintha fadarabokat törtek volna ketté. Hatalmas lövedékek tűntek fel egy pillanatra a gomolygó ködben, és enyésztek el az ellenség irányában.
– Katapultok. Nincs bennük semmi újdonság, kivéve a hatósugarukat.
– Várj, asszonyom. Nézd csak.
A rakétáknak kellett egy kis idő, hogy elérjék célpontjukat. Amikor ez megtörtént, a két ember döbbenten visszahőkölt.
– Havakra! – kiáltott fel a varázslónő. – Mi volt ez? Hideg fény villant az oroszlánmadár szemében.
– Végső igazságszolgáltatás!
Zöld láng kitörései borítottak el minden talpalatnyi helyet, ahol a rakéták csak földet értek. Néhányuk nem talált, de a legtöbb az ellenség soraiban robbant. A tűz fényében a Szürke Ködök színe némiképpen megváltozott. Mindenfelé emberek kaptak lángra, de maga a sereg sötét tömege meglepő gyorsasággal közeledett.
Cabe iszonyodva, de mégis elragadtatva figyelte az eseményeket. – Mi volt ez?
– A könyvtárban fedeztem fel! A két összetevőt külön-külön kell a rakétába helyezni. Földetéréskor az ütődéstől a belső tartályok összetörnek, és a két folyadék elegyedik. És ez az eredmény. Ez egyike a kevés dolgoknak, amit a könyvtárból hasznosítani tudtam.
A Lady a légiók haladását figyelte. – Ez kevés. Még mindig közelednek.
– Nem is vártam, hogy megállítsa őket. De megpuhulnak és csökken az esélyek egyenlőtlensége. A túlélőkkel akkor foglalkozunk majd, ha szükségessé válik.
További lövedékek szálltak fel. Találati pontosságuk világossá tette, hogy a tüzérek alapos kiképzésben részesültek. Cabe ezt meg is jegyezte, Griflán bólintással helyeselt.
– Csak a bolond bízik Lochivar vámpírjaiban. Tudtuk, egyszer ez a nap is eljön, és megsejtettük valószínű útvonalukat.
– A Fekete Sárkánynak is számítania kellett erre. Nem nagyon törődhet a veszteségekkel.
– Sajnos, neki sokkal több feláldozható harcosa van, mint nekünk. Abban bízik, hogy serege túlerejével diadalmaskodik. Teheti, különösen akkor, ha a Sárkány Uralkodó erői is csatlakoznak hozzá. – Griflán a következő sortűz hatását figyelte. – Köztünk szólva, azt hiszem, hogy a Fekete magának akarja a várost. Ez még jól jöhet nekünk.
Az első néhány csapás után nyilvánvalóvá vált a támadók számára, hogy a fedezékük már nem ér semmit. A lochivari seregek gyorsan és összeszokottan szétszéledtek a környező hegyeken és földeken. Egyre kevesebb találatot sikerült elérni; ember már alig-alig esett áldozatul a rakétáknak. Griflán intett, hogy szüntessék be a tüzet.
Cabe nyugtalankodni kezdett. – Most mi lesz?
– Ez a látogatóinktól függ. Azt hiszem, hamarosan visszaadják a kölcsönt.
Alig telt el néhány másodperc, és sötét alakok váltak ki a tömegből. Embernél nagyobbak voltak, s felröppentek a levegőbe. Azonnal látták, hogy sárkányok, csak azt nem lehetett kivenni, hogy tűzokádók-e vagy repülősárkányok. Penacles ura várakozás közben fel-alá járkált.
A sárkányok két csapatban támadtak a városra. A falaktól százlábnyira szétváltak, az egyik csoport jobbra, a másik pedig balra hussant. Griflán intett az íjászoknak. Az első sárkány támadásba lendült. Az íjászok első sora lőtt. Az eget nyilak fellege töltötte be, és mintha a nyílvesszők maguk keresték volna célpontjaikat; egyre több sárkány avatkozott be a küzdelembe. A második sor tüzelt. Az elöl repülő sárkányok közül sokan estek a nyilak áldozatául és zuhantak le a földre gyors egymásutánban. A következő csoport azonban közelebb jött. Griflán harmadik és egyben utolsó íjászsora lőtte ki a nyilát. Még több sárkány pusztult el. Mire ismét rájuk került a sor, az első sor új vesszőt helyezett íjára. A stratégia látható volt; a Fekete rengeteget áldozott, hogy légi gyilkosai egy halálos rohamhoz elég közel kerülhessenek. Közben pedig a lochivariták is közelebb nyomultak.
Egy sárkány gyorsan átrepült az erődítések felett, és erős füstöt bocsátott ki, amitől a Szürke Ködök sárgává változtak. Azok, akik a füsthöz legközelebb álltak, a földre zuhantak, vagy átszédültek a falon. Üvöltöztek és megpróbálták a dögletes gázt kitörülni a szemükből. Volt, aki inkább megölte magát, semhogy tovább szenvedjen. Néhányan őrületükben leugrottak a falról, hogy legalább a városban leljék halálukat. Cabe, Gwen és Griflán iszonyodva szemlélték az eseményeket.
A Lady cselekedett először. Cabe inkább csak megsejtette, mint érezte, a szél első fuvallatait. Ahhoz nem volt elég erős, hogy magát a repülősárkányt elfújja, de halálos fegyverét használhatatlanná tette. A szél most a közelgő seregek irányába vitte a mérges gázt.
– Nem tudom, képes vagyok-e elég ideig fenntartani a szelet, de nem is ez a lényeg! Valakinek meg kellene állítani a sárkányokat!
Egyre több sárkány jutott túl az íjászokon. Az egyik felgyújtott egy katapultot, ettől felrobbant egy rakéta. A kezelőszemélyzet azonnal meghalt. A tűz gyorsan terjedt a robbanás körzetében. Két másik harceszköz is lángra lobbant, mielőtt a lentiek el tudták volna fojtani a tüzet.
Az íjászok nem tudták feltartóztatni a sárkányok rohamát. Ha egyet lelőttek, kettő bejutott a városba. Ha ez az ellenségnek csak egy kis része volt, akkor Penaclesnek alig van esélye a túlélésre.
Griflán hallgatott egy ideig. Aztán valamit kihúzott a belső zsebéből. Cabe látta, hogy egy gyűrűt tart a kezében, amin három sípocska lóg. A Tudás Városának ura kiválasztotta az egyiket. Eltorzult az arca, mintha az instrumentum megfelelő használatához emberibb megjelenésre lett volna szüksége. A kis fémsípot az ajkai közé szorította és belefújt.
Bár hang nem jött ki belőle, valami szinte azonnal válaszolt. Kihívó üvöltés hallatszott, mintha a támadó sárkányok már személyes területekre merészkedtek volna be. A házakból, fákról és egyéb, a ködben láthatatlan helyekről szélroham süvített elő. Ezernyi különböző faj kiáltásai olvadtak egybe. A sárkánygyíkok halálos hulláma zavarodottan megtorpant.
Madarak lepték el a sötét eget.
A sárkányok, gyorsaságuk ellenére, szinte mozdulatlannak tűntek a madarakhoz képest. A legkisebb növényevőktől a leghatalmasabb ragadozókig számtalan tollas teremtmény karmolta és harapdálta a támadó hüllőket. Százak pusztultak el a lángokban és a gázban, de mindegyikük segített, hogy a sárkányok száma gyorsan csökkenjen. A sárkányok kapkodtak ellenfeleik után, közben időnként összeütköztek egymással. Az egyik tűzokádó megperzselte a szomszédját, aki történetesen repülősárkány volt. Az utóbbi felrobbant és mindent elpusztított maga körül.
A különös égi csata legmeglepőbb része az volt, hogy a madarak a szörnyetegeket kifelé terelgették a városból, mielőtt végeztek volna velük. Magában Penaclesben nagyon kevés sárkány pusztult el, csak azok, amelyek mégis a falon belül zuhantak le. Az emberveszteség csekély volt ahhoz képest, amekkora lehetett volna.
Egyszer csak megszólalt a visszavonulás jele. A támadók közül csak maroknyian maradtak életben, és ezek közül is sokan megsebesültek. Még a távozók közül is nem egy megbillent a levegőben, és holtan zuhant a földre. A madarak folytatták az üldözésüket, amíg jó messzire el nem kergették őket. Amikor az utolsó sárkány is elérte saját vonalait, a tollas győzők visszafordultak a városba. Legtöbbjük azonban nem jött vissza. Kiszabadulva az őket összegyűjtő varázslat alól, a madarak visszatértek a természetbe, a fészkükre.
Mintha nem is vettek volna részt a háborúban.
Mindez olyan gyorsan zajlott le, hogy a védők el sem hitték, hogy vége. Az egész ütközet csak percekig tartott. Nyugalom uralkodott el a tájon. A Lady megszüntette varázslatát és Cabe-bel vendéglátójuk magyarázatára várt.
Griflán arca ismét felöltötte legendás vonásait. Megmutatta nekik a sípot. Mindketten láthatták, ahogy a szemük előtt ette meg a rozsda. Pillanatok alatt porrá esett szét.
Gwen somolygott.
– Még egy meglepetés a trükkök közül? Mi volt ez?
– Ajándék valakitől, aki már régen meghalt. Mondjuk, az örökségem része.
– És a másik két síp? Mire jók?
Az oroszlánmadár visszatette a gyűrűt a zsebébe. – Ha eljön az ideje, majd meglátod.
Erről többet nem volt hajlandó beszélni.
A támadók lelassítottak. Most, hogy megtudták, mekkora ellenállással kell számolniuk, a parancsnokok átdolgozták a stratégiájukat. Pillanatnyi tűzszünet következett. Erre a védőknek is nagy szükségük volt. Elhordták a sérülteket és halottakat, nem beszélve arról, hogy a sárkányok okozta tüzeket is el kellett oltani.
Griflán javaslatára visszatértek a palotába. Útjuk csak néhány percig tartott. A torony aljában Blane-nel és a penaclesi seregek rókaszerű tábornokával, Toossal találkoztak. A lángvörös Toosnak még az arca is a Ladyére hasonlított, a hajában lévő ezüst csík a jobb oldalának jó negyedét fedte.
Amikor bemutatkozott, Gwen azonnal megjegyzést fűzött a megjelenéséhez. – Sok varázslót láttam már csatában, de kevésről tudok, aki személyesen seregeket vezényelt volna.
Toost az arcán felsejlő mosoly még rókaszerűbbé tette. – A varázslásbeli jártasságom sokkal csekélyebb. Csak arra jó, hogy kiemelje a parancsnoklási és tervezési képességemet.
– Mekkorák a károk? – kérdezte Griflán.
Blane arca elsötétedett. – Az északkeleti falnak jutott a java. Harminc ember meghalt, legtöbben a repülősárkánnyal történt első találkozás következtében. Egek! Ki tud harcolni a körülötte lévő levegővel?
Penacles ura bólintott. – Igen, ez a probléma. Erről hamarosan konzultálnom kell a könyvtárral. Biztosan lesz ott valami – ha megértem!
Cabe az egyikről a másikra nézett. – Nem értem. Meg tudod találni, hogy mire van szükséged a háború megnyeréséhez? Azt hittem, egy alapos kutatás a könyvtárban mindent feltárhat, amit csak tudni akarsz.
A házigazda az orra körüli szőrt húzogatta, mintha egy ember a szakállát babrálta volna. – Nem érted a könyvtár működését, Cabe. Mindent megad, amit tudni akarunk, egy kivétellel. A könyvek egyetlen lapja sincs egyenesen megírva. Vagy rejtvények, vagy versek. Az olvasónak kell lefordítania belőle az igazi információt. Az a véleményem, hogy furcsa humora volt azoknak, akik írták.
Toos megköszörülte a torkát. – Van még valami más is, amiről tudnia kell, Sire. Ügy véljük, hogy a Sárkány Uralkodó előőrsei alig háromnapnyira vannak. A fő sereg, Toma vezetése alatt, egy héttel – talán tíz nappal – lemaradva követi. Nem lesz könnyű mind a két sereget távol tartani.
– Melyik jelentős személyiség vezeti az előőrsöket?
– Egy Kyrg nevű herceg. Ronda dolgokat hallottam róla...
Griflán tiltakozva felemelte a kezét. – Szükségtelen erről a Kyrg hercegről beszélned. Ismerem a sárkányt, kegyetlen fenevad. Reméltem, hogy már meghalt.
Cabe-ra és Gwenre pillantott. Arckifejezésük nem sok bizalomról árulkodott. Még az erejéről ismert Ladyn is bizonytalanság látszott az elkövetkezendő napokkal kapcsolatban. Csak Cabe tűnt némileg bizakodónak. A többiek túl sok pusztítást láttak már a múltban. Ezért Griflán az ifjú varázslóhoz fordult.
– Fiatal barátom, ennek az egésznek te vagy a kulcsa. Benned a legnagyobb varázslók vére folyik. Nathan volt a legjobb...
– ... és Azram volt a legrosszabb! – szólt közbe Gwen.
Penacles lordja, nem zavartatta magát, folytatta. – Az erők jele az ezüst a hajban. Általában minél szélesebb az ezüst csík, annál nagyobb az erő. Vannak kivételek. Toosnak csekély ereje van a gyakorlatban. Az Árnyék rejtély volt a számomra. Az ezüst csík szélessége a hajában időről időre változott.
Griflán szavai most a Ladyhez szóltak – Gyakorolj vele. Gyors edzésre van szükség. Gyanítom, hogy minden, ami kedves számunkra, azon múlik, képes lesz-e az erőket kellő mértékben és elég gyorsan a szolgálatába állítani!

 

Már majdnem befejeztetett.
Néhány mozdulattal, amelyektől néhány órával azelőtt még levegőért kapkodott volna, Azram eltakarította a felszerelés különböző darabjait a teremből. A Névtelennek már csak egyetlen energia-kitörés kellett, csak egy nagyon kicsi energia-kitörés. Már tombolva ragyogott. A tartó, amelyben feküdt, szinte átlátszóvá vált; a kardból sugárzó erő levegőként át tudta volna metszeni.
Pattintott az ujjaival. Egy szellem, egyike azoknak a meg nem születetteknek, akiket Azram a Másik mélységeiből gyűjtött össze, suhant oda hozzá. Egy többfogásos ebédet rendelt. A hús rendszerint nem tett jót a szervezetének, de már nem kellett ezzel törődnie. Már ehetett és tehetett, amit csak akart. A szellem távozott, hogy teljesítse parancsát. Azram egy másikat rendelt magához és utasította, hogy hozzon egy tükröt. Egy akkorát, amiben az egész alak látszik.
Elsőként a tükör érkezett meg. Úgy rendelkezett, hogy a sötét szolga támassza a falnak. Majd megigazította ruháját, amelyet erre az alkalomra kreált, odaállt a tükör elé és bámulta magát.
Jó volt fiatalnak lenni.
Kifizetődtek a kemény munka évei. Kritikusan szemlélte magát a tükörben. Egyenruhára emlékeztető fekete öltözékét a galléron és a kézelőn tengerészkék rátét díszítette. Azram tűnődött egy kicsit, majd kiegészítésként egy jelvényt tűzött fel a mellére, amely kardra szúrt sárkányt ábrázolt. Jó választás, gondolta. Lássák, kivel van dolguk. Az új Sárkány Mesterrel!
Erejének további jeleként haja félig fekete, félig ezüst volt. Arca apjáéra hasonlított, de mégis egyéni volt. A Sárkány Királyok és szolgáik emlékezni fognak a múltra és megremegnek.
Szakáll. Évtizedekig nem hordott szakállat. Ez az utolsó simítás. Rövid, nyírott. Megteszi. Egy mozdulattal heteket csinált a másodpercekből.
Azram pislogott. Hajához hasonlóan a szakállának fele is ezüstszínű volt. Bizarr látvány, szinte vészjósló.
Úgy döntött, hogy megtartja. Csípőig érő csizma és kesztyű egészítette ki a képet. Az ellenfélnek puszta látványosságnak tűnhetett. De ha megpróbálja fegyverrel átvágni, rá fog jönni, hogy erősebb a páncélnál. Bár sokkal könnyebb.
Rámosolygott tükörképére és kisétált az erkélyre. Senki sem sejti, hogy itt él a Pokol Fennsík kellős közepén. A hely igen közel feküdt a Tyber Hegységhez és a vérszomjas Vörös Sárkány Király uralma alá tartozott. Felnevetett. Kastélya a természeti erők mozgásának középpontjában állt. Alig kétmérföldnyire tűzhányó működött. Ennek ellenére semmi sem háborgatta. Régebben létezett, mint a Sárkány Királyok, és a külvilág számára láthatatlan volt. Azram véletlenül fedezte fel. Sose jött rá, ki is építhette, de már nem is izgatta. Az övé volt és jól szolgálta.
Fentről üvöltés hallatszott. A Fürkészek dühösek voltak és talán féltek is. Az, amelyiket Penaclesbe küldte kémkedni, még mindig nem érkezett vissza. A varázsló gyanította, hogy már nem is él. A közelmúltban két támadás is érte. Az események gyorsan követték egymást. Úgy kell intéznie, hogy ő tartsa kézben a dolgokat.
Odahozták az ennivalót. Pazar lakoma volt. Azram megelégelte, hogy évekig kukoricakására és kenyérre kényszerült. Az új fogaival azonban már bele tudott harapni mindazokba az ínyencségekbe, amiről addig csak álmodott.
A Névtelen pulzált a tartójában. Minden egyes Azram által elfogyasztott falattal nőtt a lüktetés.

 

Cabe és a Lady a férfi szobája felé sétált.
– A tréningedet az alapokkal kezdjük. Először néhány egyszerű védekező varázslatra foglak megtanítani. Biztos, ami biztos. Én – mi nem akarjuk, hogy meghalj, mielőtt egyáltalán esélyed lenne a harcra.
– Én sem akarom.
Az asszony elmosolyodott. – Mint Nathan. De még Nathannak sem volt teljesen ezüst a haja. Griflánnak igaza lehet, hatalmasabbá válhatsz bárkinél.
A szobájához értek. Cabe kitárta társának az ajtót, az belépett. Követte és becsukta az ajtót maga után. Észrevette, hogy egyedül vannak. Arra gondolt, hogy most talán elmondhatja, mit érez. Most, amikor élő lélek sincs a közelben.
Élő lelkek valóban nem voltak...
... de nem voltak egyedül.
A Ladyt ragyogás burkolta be. A ragyogás egyre nőtt, és Cabe egyből felismerte, hogy hasonló börtönről van szó, mint amilyenben az asszony annyi évig raboskodott. Kirántotta az Ördög Pengét, érezte, ahogy erejük összefonódik. De nem volt alkalma, hogy használja is.
A kéz a halántékához ért. Cabe érezte, hogy a teste remeg. Bár fel volt fegyverezve, a kard haszontalannak bizonyult. A végtagjai olyan merevek voltak, mint a palota márványoszlopai. Belefagyva az időbe, csak nézni tudta, hogyan veszik ki a fekete pengét a markából. Kimeredt szemmel bámulta a látványt.
– Ilyen egyszerű. – A hang száraz és kíváncsian szomorú tónusú volt.
A kard a padlóra zuhant. Lépteket hallott maga mögött. Hirtelen lebegni kezdett. Gwen maradt, ahol volt, ismét borostyánba zárva, ő kellett nekik, senki más. Tollpiheként ide-oda hányódott. Sodródása közben megpillantotta fogvatartóit.
Olyan szemekbe nézett, amelyek már nem voltak szemek. Üres, kifordult szemefehérjék ültek a bomladozó, pergamenszerű bőrben.
A félhalottak rabja volt. Az egyikük beszélni kezdett, aztán megtorpant. Társa mutogatott. A szoba valóságának közepén hatalmas lyuk tárult fel. Cabe belelebegett. Amikor beleért, a tudata kihunyt.
Tyr a borostyáncsapdában lévő Ladyre nézett, majd az Ördög Pengére. Társa a vállára tette a kezét.
– Mennünk kell.
Beléptek a kapun. A félhalottak és a lyuk egyaránt eltűntek.

 

 

XI.

A robbanás megrázta a palotát.
Griflán először azt hitte, hogy a lochivariták indítottak támadást. Ezt azonban Blane cáfolta, s azt jelentette, hogy semmiféle mozgás nem tapasztalható a Szürke Ködök serege körül. Az oroszlánmadár következő gondolata Azram volt, és hirtelen felidézte, hol is helyezte el vendégeit. A gólemeit szólította és Cabe szobájához rohant.
Az ajtó maradványai a folyosón hevertek. A környéket valami rendkívül ismerős kristályos anyag apró szilánkjai borították. Griflán előreküldte a két gólemet, akik védőernyőt formáltak. Remélte, hogy a két teremtmény elegendőnek bizonyul. Nem volt biztos a tűrőképességükben.
A szobában semmi sem moccant, amikor beléptek. Bár valami elhomályosította a látását, azonnal észrevette a padlón heverő Ördög Pengét. Nem nyúlt hozzá; semmit sem nyerne azzal, ha most megkaparintaná az átkozott kardot.
Valaki felnyögött. A por lassan leülepedett, és Griflán végül egy alakot pillantott meg, aki az ágy mellett hevert. Megparancsolta a gólemeknek, hogy nagyon óvatosan vizsgálják meg, hiszen akár csapda is lehet.
A földön fekvő alakról kiderült, hogy Lady Gwen. Csak félig volt eszméleténél és furcsa módon nem szállt rá az egész szobát betöltő por. Sőt, valahányszor csak megmozdult, a leülepedett por elhúzódott a közeléből. A testén sérülésnek nem látszott jele. A legnagyobb problémát szemmel láthatóan a kimerültség jelentette számára. Amikor megbizonyosodott róla, hogy magához fog térni, Griflán utasította a két élettelen testőrét, hogy vigyék az asszonyt a saját szobájába. Az ilyen erős teremtményektől meglepő, hogy milyen finoman emelték fel. Ahogy vitték kifelé, Griflán még egy utolsó pillantást vetett a szobára.
Cabe Bedlam sehol sem volt látható. Csak az otthagyott Ördög Penge jelezte, hogy valaha is járt arra.
Penacles urának agyában sötét gondolatok cikáztak, amikor kisétált a helyiségből. Bízott benne, hogy a Lady magához tér annyira, hogy magyarázatot tudjon adni a történtekre. Ugyan a választ nagyjából sejtette, ám még mindig reménykedett, hogy talán mégis téved.
A két gólem a Lady szobájának ajtaját őrizte. A legjobb úton haladtak, hogy meglepően hasznos szolgákká váljanak. Lady Gwen az ágyán feküdt, és addigra már magához tért. Felnézett, amikor vendéglátója belépett a szobába. Arckifejezése pontosan azt tükrözte, amitől Griflán előre félt; ennek ellenére elhatározta magát, hogy felteszi a kérdést.
– Mi történt?
– Hátulról támadtak ránk. Árnyékemberek! Érted, amit mondok? Árnyékemberek!
Komoran bólintott. Árnyékemberek. A félhalottak. Akiknek addig kell uruknak engedelmeskedniük, amíg csak fel nem szabadítja őket. Addig nincs megnyugvásuk. Nem tudta, gyűlölje, vagy sajnálja az emberrablókat.
– Megleptek! Szerencse, hogy kissé gyanakvó lettem; megesküdtem, hogy soha többé nem esem hasonló csapdába. Csak ez mentett meg egy újabb borostyánbörtöntől!
– Ugyanazt a varázslatot alkalmazták?
Bólintott. – Igen. Bár gyöngébbet. Nem mintha nem lett volna erejük hozzá. Erősek voltak. Az jutott eszembe, hogy nem akarták megtenni.
– Hányan voltak?
– Csak ketten. Eszméletemnél tudtam maradni. Az egyik engem kapott el, a másik meg Cabe-t tette mozdulatlanná. Griflán, elvitték! Elvitték az orrom elől, én meg nem tudtam semmit sem tenni, hogy megállítsam őket! – Szemében könny csillant.
Griflán észrevette, mennyire aggódik, de nem fűzött megjegyzést hozzá. Sem a hely, sem az idő nem volt alkalmas erre. – Hogyan tudták véghezvinni? Hová vitték? Egyetlen őrszemtől sem kaptam jelentést.
– Villanó lyuk. Erre volt szükségük, hogy a testét keresztül tudják vinni rajta. – A szeme visszanyert valamit régi tüzéből. – Én megtalálom! Néha hagynak némi nyomot maguk után. Követhetjük őket Azram kastélyába!
– Ahol egészen biztosan már vár ránk. Azt hiszem, nem. Ilyen bolond lenne? Most pihenj. Túl sok energiádat emésztené fel, hogy eljuss Azram rejtett erődjébe.
– De Cabe...
Griflán félbeszakította. – Azt hiszed, kudarcot vallottál Nathannal és most az unokája esetében is hibáztál. Én mondom neked, ennek semmi alapja sincs. Nathan azt tette, amit tennie kellett. Ha ott vagy, akkor sem cselekedett volna másképpen. Ami pedig Cabe-t illeti, őt elrabolták, de nem ölték meg. Ez azt jelenti, hogy Azram élve akarja. Azt hiszem, kíváncsi a fiára. Cabe-bel minden rendben lesz.
Az asszony csak félig figyelt oda a szavaira, de Griflán nem is várt többet. Gwen lehajtotta a fejét és lehunyta a szemét. Az oroszlánmadár csöndben távozott. A Lady nagyon aggódott a fiatal varázslóért, sokkal jobban, mint bárki másért.
Griflánt is érdekelte a fiatalember sorsa, de más dolgokkal is kellett törődnie. Az első Penacles, és az ott élő emberek. Ha a város elesik, semmi esélye sincs annak, hogy Cabe-t megmentsék. Ha fel is lépnek Azram ellen, Penaclest akkor is meg kell védeni.
Még szüneteltek a támadások, már a tény is szokatlan volt. Ez azt jelentheti, hogy a had fölötti ellenőrzést a Fekete Sárkány tűzokádói tartják a kezükben – vagy a mancsukban. A lochivariták nem vártak volna ilyen soká. Nem haboztak volna feláldozni az életüket; a csatamezőn elesni, ez kevésbé fontos dolognak számított ezeknek a kábítószerrel megtömött fanatikusoknak.
Felidézte az első alkalmat, amikor szembekerült a Szürke Ködök hordáival. Akkor még nem ismerték igazi természetüket. Feltételezték, hogy ugyanúgy küzdenek az emberért, mint más városok. Természetesen mindig akadtak árulók is.
Aznap emberek ezrei pusztultak el. Sokan megsebesültek, és sohasem épültek fel. Annak a lochivarita seregnek a maradéka visszahúzódott az árnyékos földekre, ahonnan jöttek. Csak egy töredéke maradt meg az eredeti hadaknak.
Amikor átvette a Tudás Városa fölötti uralmat, Griflán arra kényszerült, hogy minél több zsoldost és kívülről jött katonát toborozzon. Eredeti csapatát majdnem teljesen szétverték. Sok évbe telt és töméntelen pénzt emésztett fel, hogy korábbi haderejét helyreállítsa. Ugyanakkor a lochivariták, aligha csábítással, valahogy újjáteremtették inváziós seregüket a semmiből. Jóllehet, azóta több nemzedéknyi idő telt el, de még az igen magas születési arány sem magyarázza nagy számukat.
Lochivariták, Sárkány Királyok és Azramok.
Mindig túlságosan sok volt az ellenség.
Magához rendelte Toost, Blane-t és a többi parancsnokot. Cabe fontos volt; a tényt nem tagadhatta. De nem adhatta föl Penaclest. Az emberek bíztak benne.
Kellemetlen gondolata támadt. Képes-e Azram arra, hogy megrontsa Cabe-t? Az ötlet, hogy ekkora erővel rendelkező varázslót egy ilyen démon kézben tarthat, legalább annyira megrázta, mint annak a valószínűsége, hogy az Árnyékkal is meg kell küzdenie. Ezt még a Sárkány Királyok is kétszer meggondolnák.
Összegyűlt a haditanács. A Tudás Városának ura borúsan felöltötte a bizakodás és elhatározottság álarcát. Belül pedig szinte állandóan magát átkozta.

 

A Fenevad barlangjában hevert.
Már nem volt megmerevedve. Nem mintha számított volna. A végtagjait és a mellkasát a kötelékek olyan szorosan tartották, mint előbb a varázslat. Szükségtelen mondani, hogy nem hétköznapi módon kötözték le. A kötelek izzottak; annál fényesebben, minél jobban harcolt, hogy kiszabaduljon. Amikor erősödött az izzás, megégette. Nem kívülről, hanem az agyát. Ezért aztán Cabe mozdulatlan maradt. Már az első kísérlet megtanította erre.
Elrablói magára hagyták. Cabe nem bánta; a félhalottak nem bizonyultak kellemes társaságnak, különösen ezek ketten. Egész idő alatt csak bámulták a szemük helyén levő fehérséggel. A dolgot még kényelmetlenebbé tette, hogy szomorúnak látszottak, és úgy tűnt, hogy valami miatt szégyellik magukat. Az a zavaró érzése támadt, hogy az egész vele kapcsolatos.
Megcsillant egy árnyék. Cabe pislantott. Ez nem az egyike azoknak a megnevezhetetlen dolgoknak, amik a helyiség árnyékos részeiben lapultak. Ezúttal megfoghatóbb és mégis erősebb valamit pillantott meg. A gyenge világítás mellett csak a körvonalait tudta kivenni, de ez is elárulta, hogy az egyik Fürkész tanulmányozza. Ez lenne a foglyul ejtője? Valószínűleg nem. Inkább egy másik szolga. Már tudta, hogy az egész mögött ki áll. Senki más, mint Azram, az apja.
Pillanatnyilag nem nagyon tehetett semmit. Egy őrült kiszolgáltatott rabja volt. A Fürkész, miközben még mindig áthatóan szemlélte, hosszasan rikoltozott. Mintha rokonszenvét akarta volna kifejezni. Azonban egyetlen mozdulatot sem tett, hogy eltávolítsa a kötelékeket.
Azram maga elé rendelte két rohadó rabszolgáját. Az üres szemek még jobban rámeredtek, hogy fiatal lett ismét. Ez alkalommal nem térdepeltette le őket. Azt akarta, hogy szemtől szembe álljanak egymással, rothadásuk szaga és foszlányos bőrük ellenére. Azt akarta, hogy lássák az arcát, ezüst és fekete haját, érezzék a belőle áradó vitalitást. Érezzék az erejét.
– Dicséret illet mindkettőtöket – mondta Azram szárazon. – Látom, rekordidő alatt végrehajtottátok a tervemet. Félelmeitek természetesen alaptalannak bizonyultak. A Ladynek semmi esélye sem volt, a fiam meg, bármennyire erős is lehet, még gyakorlatlan. Igen, meg vagyok elégedve.
– Szabadon visszatérhetünk nyugvóhelyünkre? – Basil arca nem árult el semmiféle érzelmet, de a hangja komor volt. Utálkozott saját tette miatt.
– Nem, még nem. Még szükségem van rátok. Ráadásul még nem is vagytok bemutatva egymásnak!
Ezen nagyot nevetett, és a jókedve csak nőtt, amikor észrevette, hogy Tyr dühében ökölbe szorítja a kezét.
Basil kínzója arcába vágta: – Fekete vagy. Fekete, mint a legsötétebb erők.
– Köszönöm. Próbálok az lenni. Mehetünk? Akaratuk ellenére a két test csatlakozott urához. Azram komornyikot csinált Basilból, aki bólogatott felé menet közben. Agyának maradványa mélyén a félhalott varázsló átkozódott, de képtelen volt kiszabadulni szolgai mivoltából, amibe belekényszerült.
Cabe tágra nyílt szemmel követte hármójuk belépését. A zombikkal már találkozott, és bár még mindig megrettentették, képüket azonnal száműzte az agyából a velük érkező iszonyatos alak látványa. Az arcát takaró kétszínű haj ellenére észrevette a családi hasonlatosságot. Apa és fia nézett egymással farkasszemet.
A sötét mágus a fejét egy pillanatra az egyik ablak felé fordította. Volt ott – mi is? Semmi sem volt az ablakban. Semmi. Figyelmét ismét fiára összpontosította, aki most csak néhány évvel látszott fiatalabbnak nála. A hajának több mint háromnegyedén ragyogó ezüst szín pislogásra késztette. Igazság szerint ez a Cabe nagyon erős varázsló. Még magánál Azramnál is erősebb.
A fiút meg kell rontani, vagy meghal. Nincs más választás.
Nyájasan üdvözölte Cabe-t. – Hát te vagy az én fiam!
– Azram?
– Természetesen! Ki más lennél?
– Mit akarsz tenni velem? – Cabe hangjában félelem bujkált, de ugyanakkor valami más is: dac.
– A fiam vagy! Mindenki látni akarja egyszer-kétszer a fiát. Azt hittem, meghaltál a születésedkor. Fogalmad sincs róla, mit jelent nekem az életed, fiam.
Cabe megremegett.
Azram szeme összeszűkült. – Láttam a kicsi, erőtlen testedet. Nathan becsapott! Nagyon is élő voltál! Az apám hiábavaló kísérletet tett, hogy eltüntessen, és eszközt csináljon belőled ellenem!
A fekete varázsló elmosolyodott. – De most visszakaptalak. Alig várom, hogy megtanítsam neked a sötét erőket, fiam. Hatalmas erőd van. Nathan észrevette. Én fel fogom használni. Mi együtt megszerezhetjük a Sárkány Birodalmat!
Hirtelen elhallgatott és Cabe oldalára bámult. Azram Basil felé perdült. Nem szólt egy szót sem, de a félhalott tudta, mi jár a fejében.
– Amikor elfogtuk, nem volt nála az Ördög Penge. Nem volt a szobájában sem. Keresgélni meg nem értünk rá. Közismert, hogy veszélyes helyzetben Lord Griflán gyorsan cselekszik.
– Légy átkozott, Basil...
– Már az vagyok.
– El kellett volna hoznotok az Ördög Pengét is! Hibáztatok!
Cabe az egyikről a másikra nézett. Hiszen nála volt a kard; az emberrablók elvették tőle és félrelökték. Miért hazudik?
A másik, Tyr, felhasználta a kitörést, hogy a fogolyra nézzen. Cabe látta, hogy az élő csontváz tiltóan az ujját emeli felé. Cabe megértette. Azramnak nincs akkora hatalma a szolgái fölött, mint hitte. Eszerint van még remény.
Azram lecsillapodva visszafordult a fiához. – Sohase bízz a félhalottakban, fiam. Ostobák. Különösen ez a kettő. És megbízhatatlanok.
Intett. Földöntúli szolgái előreléptek. – Gyakorlati bemutató következik, Cabe. Előtted két csoszogó roncs áll, akik valamikor életteliek voltak, és kezükben tartották a saját sorsukat. Ezt itt Basilnek hívták. A Szem Basiljének. Borostyánbörtönbe tudott fagyasztani, vagy egy érintéssel megbénított bárkit. Ezért a barátai Baziliszkusz Basilnek becézték. Kölcsönvettem az erejét, hogy gondoskodjam Lady Gwenről. Sajnos, nem tartott ki. Ez a dühös barátja itt Tyr. Csak így egyszerűen. Ne hagyd, hogy a papos öltözéke megtévesszen. Közismert volt, hogy ha indulatba jön, a képességei megduplázódnak. Meg nem siratott apám, a nagyapád, Nathan Bedlam idejében mindketten Sárkány Mesterek voltak. Úgynevezett vitézségük ellenére könnyen hullottak a markomba.
Cabe fulladozott.
– Nem védték magukat valami jól. Túl nagy volt a mellényed, Basil?
A szenny és a halál hangja szólt, s nagy adag gyűlölet is keveredett belé. – Igennn!
A sötét varázsló szélesen elmosolyodott. – Szegény Sárkány Mesterek! Most meg kénytelenek nekem engedelmeskedni, amíg csak el nem engedem őket.
– Vagy amíg meg nem halsz. – Tyr hangja éppen csak hallható volt.
– Na, ebből elég! Visszatérhettek nyugvóhelyetekre, amíg újra nem szólítalak benneteket. És legközelebb iparkodjatok!
A két rothadó figura kicsoszogott a helyiségből. Cabe még egyszer megpillantotta Tyr arcát, amikor a kísérteties varázsló visszanézett rá. Az elátkozottak arca volt. Cabe ott és akkor megesküdött, hogy valahogyan megszabadítja őket.
Azram kézmozdulatára megjelent a háta mögött egy trónra emlékeztető szék. Elégedetten beleült. Egy másik varázslatára a kötelékek eltűntek a fogolyról.
– Oda! Az sokkal kényelmesebb. De nem ajánlanám, hogy valami bolondsággal próbálkozz. A körülötted levő terület, beleértve az ülőhelyedet is, vészjelzőként működik. Ha valami meggondolatlanságot követsz el, vagy akár csak felkelsz, nagy megrázkódtatás fog érni. Szó szerint.
– Most mi lesz?
– Most? Megkapod az első leckét, hogyan működik valójában a mágia világa. Különösen az a része, ahol az erők belépnek.
Cabe nem tudta elrejteni az érdeklődését. Az apja jóváhagyólag mosolygott.
– Kezdjük a varázsló, boszorkánymester, bűvész, vajákos, bűbájos, szellemidéző titulusokkal és női megfelelőikkel, valamint az összes többi fogalommal, amit már elfelejtettem. Ezek manapság felcserélhetők egymással. Valamikor mindahánynak volt valami sajátságos jelentése. Mára ez megszűnt. Mivel ismertté vált a színekhez vezető kulcs, bárki, aki képes az erőket ellenőrzése alatt tartani, feljuthat a mesterek szintjére. Ez a különös dolog a jó és gonosz erőkkel kapcsolatban képtelenség! Valaki egyszerűen más színeket választ ki a szivárványból. Én úgy találtam, hogy a sötét árnyalatok sokkal hatásosabbak. Nathan sohasem értette meg ezt!
Megérteni? Cabe úgy érezte, hogy a nagyapja nagyon is jól értette. Nem volt számára kétséges, hogy a spektrum sötét részét választani ugyanaz, mint engedni a gonosz csábításának. Azram, aki nem tudott ellenállni, a sötétség rabjaként nem láthatta többé az igazságot.
Azram félreértette elgondolkodó arckifejezését, azt hitte, meggyőzte Cabe-t. Ezért folytatta. – A Sárkány Királyok is űznek mágiát. Legtöbbjük neve valamilyen szín. A bőrük is azt a színt veszi fel, amelyiket névként kiválasztják. – Szünetet tartott. – Azt gondolhatnád, hogy a Vas, a Jég, a Kristály és a Vihar különbözik vértestvéreitől, de nem. Vizsgáltad-e valaha a vas, a fém megjelenését? Sajátos színe van. Nem egészen kék, nem egészen szürke, nem egészen fémes. A Kristály a szivárvány színeit sugározza, következésképpen mindegyikből számos apró töredéket használ. A Vihar az erejét a villámlásból meríti, és mi az, ha nem maga a fény? A Jég először maga volt a rejtély; úgy tűnt, hogy egyáltalán nincs semmi köze a spektrumhoz. Ez azonban tévedés. A Jég a Kristályhoz hasonlít, mindkettő színeket sugároz. A Kristály az alapszíneket, a Jég pedig a keverteket. Ez teszi gonoszabbá Király társainál.
Szándékosan Cabe-re mosolygott, aki kényelmetlenül fészkelődött alattomos ülőhelyén.
– Hol voltál ezekben az években?
A gyors témaváltás felkészületlenül érte Cabe-t.
– Tessék?
– Talán én vagyok az egyetlen, aki azonnal észrevette a különbséget – azaz nem tételezem fel, hogy halott voltál ezalatt. Tudom, hogy eltart egy ideig, míg felnő az ember, de igazából...
Cabe megrázta a fejét. – Nem tudom. Nem emlékszem, hogy a gyermekkorom során bármi szokatlan vagy különös történt volna velem.
– Jó, majd máskor visszatérünk erre. Nem vagy éhes?
Újabb hirtelen váltás. Azram kétségtelenül nemcsak gonosz volt, hanem őrült is. Cabe nem válaszolt.
Azramon látszott, hogy némileg kényelmetlenül érzi magát. – Nem? Én igen. Meg kell mondjam, amióta megfiatalítottam magam, olyan az étvágyam, mint a Sárkány Királyoké. Biztos, hogy nem csatlakozol hozzám? Vadsült lesz!
Cabe kábultan megrázta a fejét. Akkor már inkább magával az Arany Sárkánnyal ebédel!
– Aztán itt hagylak egy időre. Ha meggondoltad magad, szólj. Az egyik szolgám – rámutatott valamire, ami elő-előbukkant a homályból – majd szól nekem. Ég veled, Cabe!
Egy villanással szék és varázsló eltűnt. Csöppnyi kénkőszag ütötte meg a szerencsétlen ifjú varázsló orrát. Eltüsszentette magát.
Nem tehetett mást, csak üldögélt. Ült és gondolkodott. Úgy vélte, túlságosan függ másoktól. Feltételezhetően erők birtokosa, de mivel senkitől sem kapott kellő oktatást, kiszolgáltatott helyzetben van.
Valami meglebbent az egyik ablak közelében. Nem jelentett meglepetést számára, hogy egy Fürkész bukkant fel. Abban nem volt biztos, hogy ugyanaz-e, amelyet már látott, de teljesen mindegy volt. A teremtmény besuhant az ablakon és hangtalanul leszállt a kőpadlóra.
Különböző alakok tűntek elő a helyiség sötét sarkaiból. A Fürkész felé repültek. A szárnyas lény karmos kezével feléjük intett. A szolgák megtorpantak a levegőben, egy pillanatra helyben maradtak, majd visszahátráltak fészkükbe. Mintha az idő visszafelé folyt volna Azram kedvencei számára.
Hihetetlen kecsességgel a Fürkész odalebbent Cabe-hez, aki közel volt ahhoz, hogy kipróbálja az apja által állított csapda erejét. Valami mégis a helyén tartotta, nem a félelem, hanem a tudásvágy. Meg kellett tudnia, hogy ez a szolga, aki valójában nem is az, mit akar. Nyilván nem Cabe halálát. Az már így is elég közel lehet.
A Fürkész megérintette a másik feje tetejét. Cabe megmerevedett, de az érintés finom volt, nem rántás, mint korábban. A szárnyas lény inkább kommunikálni akart, úgy, hogy Azram ne vehesse észre.
Bár félig-meddig várta, szavak nem hangzottak el. Ehelyett képek jelentek meg. A Pokol Fennsík, egy délnyugatra, Penacles felé vezető ösvény, egy kard, aztán Azram. A szándék nyilvánvaló volt; a Fürkész ki akarta szabadítani. Cserébe Cabe-nek vissza kell szereznie az Ördög Pengét és meg kell ölnie az apját. Az nem zavarta, hogy meg kell küzdenie Azrammal – ez az ember csak testileg volt az apja, szeretet nem kötötte őket egymáshoz – de a fiatal varázslónak kevés volt az esélye. Azram sokéves tapasztalattal rendelkezik, ő viszont semennyivel. Kell lennie valami más megoldásnak.
A Fürkész izgalmában megrázta magát. Megszakította a kapcsolatot és a rabra meredt. A szemek öregek és gőgösek voltak. Az, hogy Azram végrehajtatja vele a parancsait óriási sértés a teremtmény számára. Mindez annyira szemmel látható volt, mint a képek, amelyeket Cabe-nek mutatott.
A Fürkész felkapta a fejét, ezzel is kihangsúlyozta a természetét. Amikor Cabe nem adta jelét a beleegyezésnek, a szárnyas rejtély kiröppent az ablakon. A jövendő varázsló ismét magára maradt, reménye tovább csökkent. Ha lett is volna valami esély, hogy a Fürkészek segítenek, Cabe bizalmatlansága folytán eljátszotta ezt.

 

Csak az Ezüst, a Vörös és a Vihar jött el. Csak bennük lehet megbízni.
A Jég kizárólag magával törődött. Felőle a Sárkány Birodalom a tengerbe is süllyedhet. A Zöld túl sokat enged meg az embereinek; Zuu-beli katonák csatlakoztak Griflán seregéhez. A Kristály kiismerhetetlen, ezért mellőzendő. Ami a Feketét illeti, a Sárkány uralkodónak gyanús volt a Szürke Ködök ura.
Nem természetes alakjukban jelentek meg. Négy páncélos harcos ült össze a nagyteremben. Bár egyforma öltözéket viseltek, könnyen meg lehetett mondani, ki parancsol a többieknek.
– Árulás! A Bronz és a Vas megfizetett hűtlenségéért! Legyen ez lecke azoknak, akik a hatalmamat bitorolnák! Elvárom az engedelmességet!
Az Arany felemelkedett. A többiek, akik vele szemben ültek, beleegyezően bólogattak. Tudták, hogy közeleg a királyságok újrafelosztása; túl sok király halt már meg, és a királyi ivadékok még soká nőnek fel. Ráadásul köztudott, hogy az Arany a Kék és a Zöld földjeinek elkobzását is tervezi; és azok a szolgák, akik hűségesek maradnak, busás jutalomra számíthatnak.
Legjobban a Vörös várta a változást. Az Arany, a Vas és a Bronz királyságait egészen biztosan maga és az Ezüst között osztja fel. Ezzel a Viharra marad a Tenger Irillianja, és ami a legfontosabb, a gazdag, termékeny Dagora Erdőség övé, a Vörösé lesz. Ezzel hála az égnek, elköltözhetne a Pokol Fennsíkról. A legkevésbé sem zavarta, hogy a hatalmi struktúra ilyetén változásai testvéreinek bukását jelentik.
A kamrában levő ötödik alakot az árnyékokon kívül bő köpönyege és csuklyája is takarta a többiek elől. Az egyetlen dolog, amiben az Arany társai biztosak voltak, hogy nem tűzokádó. De éreztek valamit. A kísérteties látogató csak az uralkodóval beszélt, és részben ezért gyűlt a másik három össze.
A kíváncsiság nem kizárólag emberi tulajdonság.
Az Arany a sisakja résén keresztül tanulmányozta a többieket. Nagyon jól tudta, milyen gondolatok járnak az eszükben. Hiszen az övéi voltak. Jól szolgálják. A kapzsiság tökéletes ösztönzőerő.
– Ismét háborúban állunk. Griflán újra akarja teremteni a Mestereket. Vértestvéreink árulókká váltak. Nathan Bedlam fia előbújt a rejtekéből és hódításra merészel készülődni! – Öklével az asztalra csapott. – Ezek a földek időtlen idők óta a mieink! És azok is maradnak!
A többiek egyetértően mormogtak.
– Híreket kaptam a varázsló Azramról. Közöttünk él! Igen, Vörös testvérünk felségterületén él!
A Pokol Fennsík ura összerezzent. Két társa gyanakodva figyelte. Visszabámult rájuk.
Az Arany elmosolyodott. – Nyugalom, Vörös! Nem vádollak árulással. A boszorkánymester egy ember, tűzokádó és állat számára láthatatlan kastélyban élt. Mostanáig!
Az uralkodó pattintott az ujjával. A sötét figura előrelépett, az arcát a csuklya továbbra is elrejtette. A köpönyegéből egy nagy tekercs pergament húzott elő. Letette az asztalra a Sárkány Királyok elé. Amikor kiterítette, kiderült, hogy a Sárkány Birodalom részletes térképe.
– Ott! – Az Arany Sárkány ujjával a Pokol Fennsík alacsonyabb részének egy pontjára bökött. A többiek tanulmányozni kezdték, különösen a Vörös.
– Ott nincs semmi! Én és a klánjaim elég gyakran járunk arra! – A karmazsinvörös monarcha megmakacsolta magát. – Ott csak tűzhányók vannak!
– Ez a kastély a régieké volt!
E hangtól az összes Sárkány Király, beleértve az Aranyat is, megborzongott. Mintha a sírból szólt volna, mintha az alvilág szele érintette volna meg őket. Egyikük sem tartotta tekintetét az idegenen egy pillanatnál tovább.
Az uralkodó tért először magához. – Ő Madrac. Nem kell többet tudnotok róla, kivéve, hogy nem szereti ellenségeinket, mert vele sem bánnának jobban, mint velünk. Vizsgálódásai során bukkant rá a kastély titkára, és azt tanácsolja, hogy siessünk. Láthatjátok, egy csapásra megszabadulhatunk az utolsó Bedlamektől!
– A fia és az unokája, mindketten a kastély falai között tartózkodnak? – A Vörös elégedetten, de a legkevésbé sem emberi mosollyal villantotta ki fogait. Nemcsak a becsületét szerzi vissza, hanem a hőstetteiről nemzedékeken át fognak mesélni. Mindezzel uralkodója kegyét is megnyeri. Nem vitás, hogy a Dagora Erdőség hamarosan az övé lesz.
Ismét az arcnélküli Madrac szólalt meg. – Hatalmas erőre lesz szükséged, Vörös uram. Azram szolgái közé tartoznak a Fürkészek. Bár kelletlen rabszolgák, de halálos harcosok.
– Állok elébe a harcnak, összeszedem a legnagyobb klánjaimat és szétzúzom őket!
– Nem akarlak lebecsülni. Csak figyelmeztetlek. Az Arany a testvérére nézett.
– Hozd ide a testüket. A szemünk láttára kell elégetni őket. Csak ezután nyugodhatunk meg, hogy a Bedlamek nincsenek többé. – Összetekerte a térképet és visszaadta a varázslónak. Madrac visszahúzódott az árnyékba.
– A Fekete megkezdte a Tudás Városának ostromát. Nyilván annak reményében, hogy majd az övé lesz. Bolond! Az a kevert fajtájú Griflán túl nagy falat neki! Amíg egymást gyöngítik, Kyrg hátra marad azzal az ürüggyel, hogy bevárja Tomát. Ha a Fekete valahogy mégis diadalmaskodik, Kyrg majd tesz róla, hogy az én légióim szállják meg a várost és a könyvtárat. Addigra a Fekete testvér őrültjeinek hordái felmorzsolódnak, és a klánjainak ereje is csökken.
– És Toma? – csúszott ki a részben szürke, részben sárga Vihar száján kíváncsiságból.
– Mito Pica városa védelmezte Nathan Bedlam unoka ivadékát, amíg felnövekedett. Már csak ezért is megkérdőjelezhető a létezéshez való joga. Toma el fogja pusztítani!

 

Valami, aminek meg sem kellett volna születnie, üvöltött fel a Kivan Grath mélységeiben. Az Arany ügyelt arra, hogy ne áruljon el semmiféle érzelmet, csak magában átkozódott. A másik három Sárkány Király körbe lesett, nyíltan megrázta őket a síron túli hang. A félig rejtett Madracon nem látszott érzelem.
Az uralkodó gyorsan improvizálni kezdett. Testvérei felé hajolt.
– Én vagyok a Sárkány Királyok ura! Aki nem engedelmeskedik, ám lássa annak következményeit! Aki elárul, az meghal! A Vas, és a Bronz légiói már megtapasztalták ezt!
A sárkányok megremegtek. Az Arany elégedetten bólintott. Csak hadd csodálkozzanak uruk ismeretlen szolgáin. Ez majd segít, hogy rövid pórázon tartsa őket.
– Elbocsátalak benneteket! Vörös testvér, ne hibázz! Ha győzöl, nagy jutalom vár, ha nem, az egyetlen jutalmad a fájdalom lesz!
– Értem, uram! – A Pokol Fennsík királya hagyta el utoljára a termet, az esze a Dagora Erdőség gazdagságán járt, azon gondolkodott, mit is fog majd tenni, ha megkapja.
Az Arany egyedül maradt. Egyedül, kivéve a varázsló Madracot.
Az uralkodó kísérteties vendégéhez fordult. Úgy vélte, hogy a boszorkánymester az egyetlen, akiben igazán megbízhat. Madrac szavaiból kiérződött, hogy a rombolás és a halál a lételeme. Sok tekintetben rokonlelkek voltak.
– Nem feledkezem meg rólad, Madrac.
– Örülök, hogy szolgálatodra állhatok, Királyok Királya.
– Szolgálataidért gazdag jutalomban fogsz részesülni. Az Arany nem említette, hogy a varázsló díja halál lesz, ha túljutnak ezen a válságon. Rokonlelkek, talán, de éppen ettől válhat Madrac rendkívül veszélyessé a jelenlegi krízist követően.
– Elegendő Griflánt és ezeket az új Mestereket elpusztítani.
A sárkányuralkodó bólintott. Gondolatai már máshol jártak.
– Még sok mindent végig kell gondolnom. Elbocsátalak.
Madrac meghajolt és eltűnt a sötétben. Az Arany leghűségesebb szolgája megint felüvöltött. A gondolataiba temetkezett uralkodó elvonult, hogy megetesse kedvencét. A teremben égő néhány fáklya kihunyt, hamarosan sötét lett. A csekély fényben egy árnyék formálódott, amely egy köpönyeges és csuklyás figura alakját öltötte fel. Madrac. Bár a Sárkány Uralkodó szolgái ott rejtőzködtek a terem rejtett sarkaiban, nem vették észre a betolakodó jelenlétét. A varázsló felnevetett, nevetésében halál és rémület visszhangzott. És első alkalommal történt meg, hogy hátravetette a csuklyát az arcáról. Azaz arról, amit arc helyett viselt.
Lehet hogy mosolygott. Az Árnyék elmosódott vonásait tekintve ezt nehéz lett volna megállapítani.

 

 

XII.

– Ez a Kyrg csak ül a fenekén. A seregeit még egy karcolás sem érte. Nem értem ezt, Lord Griflán.
Az oroszlánmadár társához, Blane-hez fordult. Éppen tűzszünet volt. A lochivariták és tűzokádó parancsnokaik a város kitartását próbálgatták. A sárkányok nyilván féltek az olyan ellentámadásoktól, mint amilyennel Griflán elhárította az első légi rohamot. A helyzet azonban rövidesen megváltozhat, ha Penacles ura nem képes lefordítani azokat a szavakat, amelyeket a könyvekben olvasott. Miért is van minden rímekbe és versbe szedve?
Egyetlen vigasz, hogy minél többet várnak a tűzokádók, annál nehezebb emberi fanatikusaikat kézben tartani.
– Kyrg – mondta. – Tomára vár. Toma jelenleg éppen Mito Picát rombolja le.
– Mi? – Blane elhajította a kezében tartott sisakját. – Mito Picát? Nem tehetünk valamit?
– Nem. A rengeteg varázslat, amelyet használhatónak gondoltam, mind haszontalannak bizonyult. Nem csoda, hogy a Bíbor Sárkány nem tudta szemtől szembe megölni Nathan Bedlamet. A könyveket tanulmányozók általánosítanak pontos körülírás helyett. Egyre inkább úgy találom, hogy nagyon pontosnak kell lenni ahhoz, hogy megkapjuk, amit kívánunk. Ha nem, a könyvtár csak játszadozik velünk.
– Miért nem írta már valaki le ezeket a varázslatokat egyszerűbb formában? Biztos, hogy e város urai közül valamelyik...
– Három napon belül minden írás eltűnik. Bárki, aki olvasta, elfelejti, miről is volt szó. Úgy képzelem, ez valami biztonsági megoldás.
A parancsnok összeszabdalt arca még csúnyább lett. – Bah! Mágia! Nekem egyszerűbb háború kell!
Az ellenség hatalmas seregére kitekintve Griflán megrázta a fejét. – Nincs egyszerű háború.
Egy segédtiszt lépett be mögöttük a helyiségbe. Mivel nem törődtek vele, idegesen megköszörülte a torkát. Blane rápillantott. – Mi van?
A szárnysegéd tisztelgett. A parancsnok ábrázatának ráncai több ember haláláról árulkodtak. – Elnézést, Lord Griflánnal kell beszélnem Lady Gwenről.
Az oroszlánmadárban érdeklődés ébredt. – Nos?
– Érte mentem, ahogy parancsoltad. Először a szobájában kerestem, aztán az elveszett barátjáéban. De egyikben sem találtam meg.
– Igen. – Griflán beletúrt a pofaszőrébe. – És aztán? – Meg... megkértem másokat is, hogy segítsenek.
Sikertelenül kutattunk át számos emeletet. Aztán rájöttem az igazságra.
– És mi az? – Blane egyre türelmetlenebb lett.
A katona elfehéredett. – Előbb beszélt a kémeddel, Lord Griflán, mint te. Megtudta, hogy Mito Pica Toma sárkány seregeinek áldozatául esik. Egy szolga kihallgatta a beszélgetésüket, de nem szólt közbe, mert félt a Lady erejétől.
– Érthető. Eredj!
Feldühödött. A kém megvonta a vállát és távozott. Csak a szolga hallotta az utolsó szavait. – El akar menni Mito Picába!
Griflán torkát elhagyó dühös morgás mindkét embert hátrálásra késztette. Ebben a pillanatban a vér teljesen elöntötte az oroszlánmadár agyát. Időbe telt, mire kissé megnyugodott.
– Süllyedő hajón vagyunk, hogy egyik szövetségesünk a másik után tűnik el? – E szavak többnyire saját magának szóltak. – Mito Pica sorsa elvégeztetett! Amit keres, az már valószínűleg nem létezik! Ostobaságáért az életével fizethet!
Blane óvatosan érdeklődött. – Mit keres?
– Cabe Bedlam Mito Pica mellett nőtt fel. Jó néhány generációval ezelőtt. A miért és hogyan kérdéses, mivel senki sem tudott róla addig, amíg a Sárkány Királyok véletlenül föl nem fedezték. A Lady egészen biztosan azt hiszi, hogy össze tud gyűjteni olyan információkat a múltjáról, amivel megmentheti Azramtól. Halvány remény, de hát inkább az érzelmek vezérlik, semmint a logika.
A Zuu-beli parancsnok rekedten köhögött. – Mit tegyünk?
Griflán maga elé bámult. A Szürke Ködök besodródtak a városba. A termekben egyre sötétebb lett, noha a katonaság által használt területeken a szokásosnál több lámpa világított.
– Hallottam, hogy sokan köhögnek hozzád hasonlóan. Csak azért lep most meg, mert annyira ismerős az egész.
– Hogyan?
– A Szürke Ködök kiszívják az erőnket. Mi csak gyengülünk, miközben a lochivariták nyugodtan belélegzik. Engem nem fertőz meg, de a város veszélyben van.
– Az ablakhoz sétált és kikémlelt a városba. – Ez rövid ostrom lesz. Vagy megtörjük őket egy, legfeljebb két hét alatt, vagy áldozatul esünk nekik, mint valami beteg csecsemők.
Blane elvigyorodott. – Összegyűjtöm az embereimet...
– Nem. Abból csak mészárszék lenne. Meg kell találni a Szürke Ködök utánpótlásának kulcsát. Ha csak én nem... – Griflán félbeszakította a mondatot. – Igen, így lehetséges! Blane! Szólj Toos tábornoknak, hogy az elkövetkező néhány órában a könyvtárban leszek!
– Miről van szó?
– Azt hiszem, összekevertem a tüzet a levegővel! – Az oroszlánmadár kisietett a teremből.
A háta mögött Blane megvonta a vállát, köhögött és felkapta leejtett sisakját. – És MÉG azt állítja, hogy rá nem hatnak a Szürke Ködök! Pedig úgy hangzik, mintha a feje megzápult volna, óvjon minket Zuu-kala!
A kárpit a palota belsőbb, védettebb részeibe húzódott vissza. Bár Griflán keresztülrohant az épületen, mégis úgy érezte, mintha csak csigalassúsággal haladna. Valami felsejlett neki, talán hibás az elképzelése. Ennek ellenére egy csomó dologra magyarázatot adna, például arra, hegy lett a tiszta, békés Lochivarból kietlen, kísérteties, kopár vidék. Elcsodálkozott azon, hogy annyi év alatt nem jutott eszébe a gondolat.
Ez alkalommal a könyvtár a város központjában várta a látogatót. A kihalt központban. Ez is valószínűleg biztonsági tényező lehetett.
Egyszer csak a könyvtár egyik folyosóján találta magát anélkül, hogy elhelyezkedésében bármi változást vett volna észre.
A gnóm – vagy egy gnóm – türelmesen várta. Nem ez lepte meg Griflánt, hanem az, amit a kezében tartott. Keresni sem kellett, egy kék könyv volt. A nyitott lapokat régies írás töltötte meg. Az oroszlánmadár az apró könyvtárosra bámult.
A törpe pislogás és tétovázás nélkül a kezébe nyomta a kötetet. – Takarékoskodjunk az idővel, Lord Griflán.

 

Elmúlt egy nap. Cabe még mindig a székhez volt szegezve. Az üldögélés kezdett fájdalmasan kényelmetlenné válni, de nem vitás, hogy Azram sokkvarázslata sokkal rosszabb lehet. Talán mégis könnyebb lenne, ha legalább evett volna. Az apja nyilvánvalóan elfeledkezett róla.
De mégsem. Kénkőszag közepette Azram és trónja Cabe-től vagy háromlépésnyire materializálódott. A fekete mágus arcán mosoly ült. Ettől azonban a foglyának semmivel sem lett jobb a kedve.
– Nos, fiam, hogy vagy ma?
– Felállhatok már ebből a székből?
– Igen.
Azram intett. Cabe észrevette, hogy körülötte a levegő csillog és szikrázik. Amikor a dolgok visszatértek a normális kerékvágásba, óvatosan felállt. Minden porcikája fájt. Lassan felegyenesedett és Azramnak ugrott.
Amíg valaki a levegőben repül, aligha tud bármi mást csinálni. Cabe megtapasztalta ezt a problémát. Az apja felvonta a szemöldökét, összefonta az ujjait és nézte, amint a szerencsétlen áldozata jó néhányszor megpördül reptében.
– Csalódtam benned, Cabe. Igazán azt hittem, hogy tudsz viselkedni. – Azram arca elsötétedett. – Úgy látom, kevés remény van arra, hogy megbeszéljük a dolgokat. Kár. Kénytelen leszek keményebb eszközökhöz nyúlni.
Cabe váratlanul a padlóra huppant. A rettenetes varázsló végigsimította a szakálla fekete felét. Arra a megállapításra jutott magában, hogy a fiú túlságosan hasonlít Nathanra.
– Tudod, tegnap nehezemre esett szembenézni veled. A családi kapcsolatok ápolása sohasem tartozott az erősségeim közé, de erről már biztosan hallottál.
Az egyensúly teljesen megbomlott. Cabe elkeseredetten igyekezett felemelni az arcát a földről. Nem nagyon figyelt apja szavaira. Azram, akinek közben már máshol járt az esze, nem vette észre.
– Újabb kísérletre sem látok más lehetőséget, mint hogy azonnal megismertesselek a spektrum sötét felével. Ha egyszer megérted, mennyire hatékony és kielégítő, aligha hiszem, hogy valaha is elfordulnál tőle. – Azram szeme furcsa tűzben égett.
Amikor végre-valahára különbséget tudott tenni fent és lent között, Cabe oda kúszott a térdéhez. Apja szavainak legtöbbje el sem jutott hozzá, egyetlen dolog azonban igen. Azram azt tervezi, hogy a sötét erők oldalára állítja. Megpróbált felállni, a lábai remegtek. Még mindig szédült a levegőben végzett forgástól.
– Nem! – A szó akaratlanul bukott ki belőle, és a hang sem volt teljesen az övé.
Apjának fekete ruhás figurája székestől a kőfalnak vágódott. Azramot csak gyors reakciója mentette meg attól, hogy be ne törjön a koponyája. Mielőtt odacsapódott volna, eltűnt. Fa ütközött kőnek. A szék szilánkokra törve a padlóra zuhant.
Cabe elájult.
Néhány perc múlva Azram visszatért. Szél és fény töltötte be a termet. Izzó kagylóhéj övezte a mágust. Meglapult benne, készen a halálos küzdelemre. Az összecsuklott test először elkerülte a figyelmét. Azram ide-oda forgatta a fejét, újabb támadást várt.
Ahogy múlt az idő és nem történt semmi, a rosszakaratú varázsló megnyugodott annyira, hogy észrevegye öntudatlan ellenfelét. Szinte azonnal ráengedte a varázslatait számos leírhatatlan és meglehetősen izgatott szolga nagy megnyugvására.
– Az én fiam – hah! Dehogy az enyém, Nathané, a test és a lélek is, ezért haszontalan vagy a számomra!
Azram dörmögve egy tiszta erősugarat bocsátott a tehetetlen testbe. Ez azonban lepattant róla és a hátsó falon hatalmas nyílást vágott. A varázsló meglepetten ismét próbálkozott. Az ennek következtében a mennyezeten keletkezett lyukon számos sötét teremtmény szökött a kastély biztonságosabb részeibe. Azram hátralépett és megcibálta bajszának ezüst felét. Tudta, hogy a fiú hallatlan erők birtokosa, de váratlanul érte, hogy ezeket alkalmazni is tudja, mert erre csak hosszú évek tanulása után számított. A csapás, amely majdnem véget vetett Azram pályafutásának, nem egyszerűen nyers erő volt. Úgy alkották meg, hogy mielőtt célba ér, több védelmi vonalat is leküzdjön. Maga a tény, hogy ki tudott térni előle, semmit sem jelentett, csak azt, hogy más boszorkánymesterektől eltérően egy kis többletet adott a saját önvédelmi varázslataihoz. Ez adott elegendő időt neki arra, hogy teleportálja magát, mielőtt egy láthatatlan és széttörhetetlen mágikus szorítás a falhoz vágta volna.
Nyilvánvaló, hogy Nathan műve volt. A támadás nyíltsága felért egy kézjeggyel. A stílust soha senki még csak meg sem kísérelte utánozni. Nagy gyakorlatra vallott és rengeteg energiát igényelt.
Azram rájött, hogy mindez az elmélkedés sehová sem vezet. A fiát a Teknősbéka Páncélja, egy olyan erős korlát védelmezte, amely magától jött létre. Idő és energiapocsékolás lenne azzal kísérletezni, hogy áthatoljon rajta. Ráadásul a fiú – fiú? Ennyi nemzedék után? – kiszolgáltatott helyzetben van. Nem tud a nélkül távozni, hogy a korlátot át ne lépje, akkor viszont Azram azonnal ható varázslatai lehetetlenné teszik a menekülést. Nem, Cabe még fogoly annak ellenére, hogy pillanatnyilag biztonságban van.
A Pokol Fennsík felé nyíló ablakban meglebbent valami. Az egyik szokatlanul viselkedő Fürkész volt az. Azram észrevette, és egy kézmozdulattal beengedte. A szárnyas lény berepült és leszállt a padlóra. Letérdelt a varázsló előtt, taraja remegett az izgalomtól. Azram kíváncsian a fejére tette a kezét.
Sárkánycsapatok. Igazság szerint egy egész hadsereg közeledett minden irányból. A varázsló kastélyához! Azram elkapta a kezét. A Vörös Sárkány indul ellene. Valahogy kiderült, hogy merre van a rejtekhelye. Azt hitte, hogy az ősök bűbája elég erős ahhoz, hogy elrejtse. De ezek szerint nem. Valaki tájékoztatta a Sárkány Királyokat. Azt remélik, hogy most gyanútlan és sebezhető. De bebizonyítja nekik, hogy mindkét feltételezést illetően nagyon tévednek.
Elbocsátotta a Fürkészt de előbb megparancsolta neki, hogy készüljön a küzdelemre. Kérdés azonban, hogy a szárnyas lények meg tudják-e állni a helyüket. Az akarat és az erő nem hiányzik, azonban kevesen vannak. Nem, döntött végül Azram, neki magának is részt kell vennie a csatában, és rövid úton végeznie kell a Vörös Sárkánnyal. E célból szüksége van a kardra.
Az összekötözött test mozdulatlanul hevert. Biztos lévén abban, hogy a fia nem képes megtörni a Teknősbéka Páncélja köré font varázslatokat, a sötét varázsló elhagyta belső szentélyét. Ez a csata majd tudtul adja, hogy az erejével mindenkinek számolnia kell. Ebben a pillanatban Azram legyőzhetetlennek látszott.
Nagyratörő gondolatok töltötték el, miközben elmasírozott. Akkor – és csak akkor –, ha Azram nincs annyira elfoglalva saját világrengető terveivel, észrevehette volna azt a kis fénykört, amely Cabe-től háromlábnyira, a szoba kellős közepén előbukkant a semmiből. Shunning varázslata széthajtotta a padlón fekvő alaknak állított csapdákat. Köpönyegéből kibontakozva az Árnyéknak nevezett boszorkánymester körülkémlelt.
Ajkain mintha mosoly játszadozott volna. Tervei szerint az ősi kastély lakói a csatára való felkészüléssel voltak elfoglalva. A Vörös Sárkány hordái perceken belül látótávolságba érnek. Amikor a küzdelem komolyra fordul, az Árnyék fogja Cabe-t és távozik. Teljesen mellékes, ki lesz végül a győztes. Mind a Sárkány Királyok, mind Azram jócskán vesztenek az erejükből, és ez több mint kielégítő.
Az Árnyék lehajolt, hogy felkeltse Cabe-t. A tiszta erő által alkotott héj visszalökte. A csuklyás varázsló arcán őszinte meglepetés futott át. A dolog váratlanul érte. Mindketten veszélybe kerültek. Az Árnyék valószínűleg túlélné, de nem volt kedvére a gondolat, hogy Azram kezeitől szenvedjen. Cabe számára nincs remény.
Odakint a Fürkészek vijjogása töltötte meg a levegőt, amikor észrevették az ellenséget. Akár megparancsolták nekik, akár nem, az erődöt védeni fogják mindhalálig. Kapcsolatuk ezzel a földdel mélyebb bármilyen varázslatnál. A szárnyas lények szülőföldjének megtámadása azzal jár, hogy kihívják a megsemmisülést. Azramot csak gyors gondolkodása mentette meg ettől a szomorú sorstól. A sárkánycsapatok azonban nem ilyen szerencsések.
Halk nyögés figyelmeztette az Árnyékot, hogy Cabe kezd magához térni. Remélte, hogy az értelmét is ilyen gyorsan visszanyeri.
– Cabe! – Még a suttogás is kiáltásnak hatott.
Cabe kinyitotta, majd megdörzsölte a szemét, és zavarodottan pillantott a színekből felépített furcsa ketrecre, amely fogva tartotta. Az egész olyannak látszott, mintha a szivárvány megőrült volna. Éles tónusok keresztezték egymást és fonódtak össze körülötte. Aztán nagy nehezen a mellette álló alakot vette szemügyre. Amikor rájött, ki is az, megpróbált kitörni a kagylóhéjból. Csak az Árnyék figyelmeztetése akadályozta meg, hogy szükségtelenül megüsse magát.
– Nem így kell ezt csinálni, Cabe. Fel kell oldanod a varázslatot.
– Feloldani a varázslatot? Azram...
A homályos varázsló felemelte kesztyűs kezét. – Erről nem Azram tehet. A Teknősbéka Páncélja egyszerűen önvédelmi bűbáj. Ha valaki, akkor egyedül te idézted fel!
– Az...
– Csönd! Ha túl sokszor kimondod a nevét, meghallhatja még a csata ellenére is!
– Miféle csata?
Az Árnyék dörmögött. – Majd később elmondom! Ha valaha is kiszabadítod magadat!
Cabe nem akart tapasztalatlanságára és gyakorlatlanságára hivatkozni, és arra gondolt, ha legalább nem kívánja, hogy a kagylóhéj eltűnjön, aligha várható, hogy kiszabaduljon.
A Teknősbéka Páncélja elenyészett.
Cabe lenyűgözve felállt. Bár a lába remegett, mégis képes volt egyenesen tartani magát. – Csak ennyit kell tennem?
Társa habozott, mielőtt válaszolt volna. – Igen, ez minden.
Az egymás ellen küzdő nem emberi harcosok vad üvöltése mindkettőjüket felriasztotta. A Pokol Fennsík urának sárkánycsapatai összecsaptak a Fürkészekkel, és Azram egyéb szolgáival. A velőtrázó hangok nem szűntek. Cabe-nek semmi kedve sem volt a kinti mészárlást nézni.
– Gyere! – Az Árnyék kinyújtotta a kezét.
A semmiből hasadék támadt magában a levegőben, amely addig nőtt, amíg mindketten bele nem tudtak lépni. Az arcnélküli varázsló mutatta az utat. Cabe kísértést érzett, hogy megtapogassa a rés szélét, de nem akarta testi épségét kockáztatni. Hátha összezárul a hasadék, amikor a karja még a helyiségben van?
A gondolat nem volt kellemes.
Olyan helyre jutottak, ami nem volt semmi sem. Az Árnyék megállt egy pillanatra, hogy figyelmeztesse Cabe-t.
– Meglehetősen közel vagyunk ahhoz, amit az emberek kárhozatnak neveznek. Szedd össze magad alaposan, és ne törődj azzal, amit hallasz! Ha elveszítjük egymást, sohasem találsz ki innen!
Ezután folytatták útjukat. Cabe a lába elé bámult, megpróbálta kitalálni, min is járhatnak. Mintha a semmibe nézett volna, valami ködös, áttetsző földre. Kíváncsi lett volna, hogy ha elereszti vezetőjét, vajon örökké lefelé zuhant volna-e?
Hangokat hallott, őt szólították. Hívogatták, nevettek és sírtak. Nem hangosan, csak éppen a hallásküszöb fölött. Mindenhonnan suttogások törtek elő. Mindegyikre oda kellett figyelnie és mindegyik megpróbálta eltéríteni.
Az egyik mintha Feketeló sztentori hangja lett volna. Cabe erőlködött, hogy megértse, de vezetője ebben a pillanatban megrántotta. A hang elenyészett és mások foglalták el a helyét. Imádkozott, hogy ne hagyja el a józan esze, mielőtt visszajutnak a valóságba.
Örökké, úgy tűnt, mintha útjuk az örökkévalóságig tartana. Az Árnyék csöndesen viselkedett és szokatlanul durva volt. A hangok nyilvánvalóan rá is hatottak. Ismerve életútját, talán még jobban. Kétségtelen, hogy nem először jár errefelé.
– Ott!
Az Árnyék hangja áttört a suttogáson. Cabe arrafelé sandított, amerre csuklyás társa mutatott. Apró, szinte láthatatlan fénypont bukkant fel. Szinte láthatatlan, amíg rá nem jön valaki arra, hogy más fény egyáltalán nem is világít, kivéve a két utazót övező halvány villogást, amely azóta kísérte őket, hogy beléptek ebbe a rémálomszerű másvilágba. Megújult lelkesedéssel mindketten elindultak a fénypont felé, amely furcsán, ugrásszerűen növekedett. Távolságról ezen a helyen nem volt értelme beszélni. Ami azt egyik pillanatban távolinak tűnt, az a következőben közel került. Váratlanul szinte belesétáltak a fénykörbe.
Az Árnyék szabad kezével átnyúlt a fényen, amin ettől hasadék nyílt. Társa háta mögül Cabe egy sziklás tájat pillantott meg. Akármilyen föld is volt, szikrázott. Szikrázott, mint egy gyémánt.
Átcsúsztak a résen. Cabe nagyon örült, hogy leülhetett. Az Árnyék bezárta a valóságon vágott nyílást és a fiatalabb varázslóhoz lépett. A köpönyeges varázsló arcáról természetesen semmit sem lehetett leolvasni.
– Egy kicsit pihenünk. – Leült Cabe mellé. A talaj köves és egyenetlen volt, de kényelmesen elhelyezkedtek.
Most, hogy a dolgok lecsillapodtak körülötte, Cabe a másikhoz fordult. – Simon – Árnyék, mi történt veled? Azt hittük, meghaltál a Fürkésszel együtt!
– Engem nem könnyű elpusztítani. Bár a varázslat erős volt, a személyes védelmem elegendőnek bizonyult. Úgy nagyjából. Az univerzumok közti űrbe kerültem. Úgy is mondhatnád, valójában meghaltam.
Cabe, akinek eszébe jutott a homályos varázsló sorsa, megremegett. – Hála az isteneknek, nem így történt!
Az Árnyék mintha kicsit bólogatott volna. – Igen. Hála az isteneknek.
– Ki támadta meg Azram erődítményét?
Egész határozottan nevetés hallatszott. – A Sárkány Királyok. Én mondtam meg nekik annak tudatában, hogy így megkapom azt a füstfüggönyt, amire a kiszabadításodhoz szükségem volt. Ilyen a jó együttműködés.
– Honnan tudtad, hogy hol található Azram, és hogy a foglya vagyok?
– Az én erőim sokkal régebbiek, mint azok, amelyek most működnek. Ez némi előnyt ad nekem. Persze, hátrányai is vannak.
Cabe nem erőltette a másik számára nyilvánvalóan kényelmetlen témát. – Feketeló is eltűnt veled együtt.
Társa habozva válaszolt. – Félek, hogy Feketeló elveszhetett.
– Elveszhetett? Hogyan?
– Az univerzumok közti űr hatalmas. Bár az irtózatos állat egy azzal a hellyel, örökre száműzettetett oda. Egy örökkévalóság telhet el, mire megtalálja az onnan kivezető utat. Az is könnyen meglehet, hogy utoljára láttuk. – Az Árnyék lehajtotta a fejét.
Cabe azt kívánta, bárcsak jobban ismerte volna a teremtményt. Biztos volt abban, hogy elborzasztó megjelenése ellenére – ha Feketelónak egyáltalán van olyan – helyén van a szíve.
Egy apró mozdulat vonta el a figyelmét. A valami – túl messze volt ahhoz, hogy jól lehessen látni – szinte azonnal eltűnt. Kérdés, hogy ember, vagy állat volt-e. Cabe olyan halkan figyelmeztette a társát, amennyire csak tudta.
– Árnyék! Valami közeleg!
A csuklyás varázsló lassan felemelte a fejét, mintha misem történt volna. – Le tudnád írni?
Cabe megrázta a fejét. – Nagy volt. Mint egy medve, de nem annyira esetlen. Más, de csak egy árnyékot láttam, ezért nem tudom pontosan megmondani.
– Jobb, ha óvatosak leszünk. Errefelé nincs más választásom.
– Miért? Hol vagyunk? – A megnyugvást aggodalom váltotta fel.
– A Legar Félszigeten, a Kristály Sárkány földjén. Cabe nyugalma oda volt. A Kristály Sárkány egyike volt azon kevés Királyoknak, akik nem törődtek az emberekkel. Közülük a Jég gyűlölte az emberiséget, a Zöld csak az erdei tündérekkel tárgyalt. A Kristály – a Kristály a saját klánjain kívül semmivel sem törődött. Legalábbis ezt hitték róla.
A valami határozottan nem volt emberi. Cabe az Árnyékra nézett. Az arcnélküli varázsló nyugodtan üldögélt, és nyilvánvalóan a világegyetem természetén elmélkedett. Mielőtt Cabe megszólalhatott volna, az Árnyék ujjával csöndre intette.
Nyugodt hangon odasúgta: – Hadd, jöjjön közelebb. Bízzál bennem.
Cabe arra gondolt, hogy a bizalomnak is van határa, de tartózkodott attól, hogy ezt ki is fejtse. Társa mintha elmosolyodott volna. A fiatal varázsló figyelmét a közeledő betolakodóra fordította, de az eltűnt.
A fiú fel akart pattanni. Az Árnyék kinyújtott karjával megállította. Cabe kérdőleg ránézett. A másik válaszképpen fiatal társa mögé mutatott. Cabe megpördült.
Egy örvös állat volt, egy tatu. Felegyenesedve embernél magasabb. Vastag bőr és éles, ujjhosszúságú karmokban végződő mancsok védték. Bundája poros barna színben játszott, furcsa módon nem volt farka, ami ellentétben állt egyébként állati megjelenésével.
A teremtmény visszabámult rá.
Az Árnyék előrelépett és furcsa huhogó hangon megszólalt. A páncélos szörnyeteg türelmesen nézett rá, és amikor a varázsló befejezte, ugyanazon a hangon, csak sokkal mélyebben, válaszolt. Aztán felszívódott. Az Árnyék bólintott és Cabe-hez hajolt. – Azt mondja, elvezet minket egy jobb helyre. A Sárkány Királyok őrjáratai túl gyakran feltűnnek errefelé. – Volt valami furcsa határozottság a hangjában.
– Mi ez?
– Egy Quel. Valamikor ők lakták a Sárkány Birodalom legnagyobb részét. Mára csak a Legar Félsziget maradt meg abból a birodalomból, ami valaha magukkal a sárkányokkal vetekedett.
Cabe még kérdezősködni akart, ám a Quel váratlanul visszatért. De nem egymagában. Társa testesebb, de alacsonyabb volt. Idegen szemeiben rosszindulat izzott. A fiúnak úgy tűnt, tekintete fekete, mint az űr. A környezetéhez hasonlóan a Quel fényesen csillogott. Cabe először azt hitte, a csillogás természetes eredetű, de aztán ráadtak egy vékony köpönyeget, amit apró, ragyogó gyémántok borítottak. Mito Picában vagy Penaclesben a kereskedők kisebb vagyont fizettek volna érte. Az első Quel intett Cabe-nek, hogy vegye fel a köntöst. Az Árnyék köpönyege és csuklyája fölé hasonló ruhát öltött. Csoda, hogy hőgutát nem kapott.
– Mire jó ez?
– A kristályok megtörik és elhajlítják a fényt, és ami még fontosabb, a varázslatokat. De álcázásként is szolgál. A Quelek így beleolvadnak a környezetükbe. Még a Sárkány Király sem találja meg őket. Emberek lévén nekünk fel kell ezt a köpenyt vennünk; a Quelek magukon hordják védőöltözetüket. Ezt még növekedésük legelején felöltik, páncéljuk törései sokkal több kristályt utánoznak.
A rémséges tekintetű teremtmény dühös mozdulatot tett, indulásra akarta ösztökélni őket. Sietve engedelmeskedtek. Cabe észrevette, hogy a másik Quel felzárkózott mögé. Az eszébe sem jutott, hogy esetleg a Sárkány Királyoktól szándékozná megvédeni.
Nehézkes testalkatuk ellenére gyorsan mozogtak. Az Árnyékot és Cabe-t testileg-lelkileg megviselte a sötét másvilágon való átkelés, ezért nehezen tudták tartani az iramot. Egyikük sem szólt egy szót sem, így is takarékoskodtak az erejükkel.
Miután töméntelen sok hegyet megmásztak, és Cabe majdnem biztosra vette, hogy a Quel szándékosan vezeti körbe őket, az egyik halom tetején egy rejtett nyíláshoz értek. Vezetőjük a lyukra, majd rájuk mutatott. Az üzenet világos volt. Az Árnyék bújt be elsőnek. Cabe gyorsan követte.
Az ifjú varázsló meglepetéssel fedezte fel, hogy feltételezésével ellentétben a Quelek alagútjai és barlangjai távolról sem egyszerű odúk. Rövid csúszás-mászás után széles alagút nyílt előttük, ami nemcsak ki volt kövezve, de a falai simábbak, egyenletesebbek voltak annál, mint amilyenre bármelyik mesterember meg tudta volna csinálni. Cabe előrelépett egy kicsit, és észrevette, hogy egy, az üregben épített hatalmas épület küszöbén állnak, amelynek bejárata feltárult előttük. Elcsodálkozott azon, hogy a páncélos teremtményeknek micsoda óriási földalatti építményei vannak.
Az Árnyék türelmetlenné vált. Megszaporázta lépteit, sőt el is hagyta volna a vezető Quelt, aki azonban páncélos, karmos mancsával visszatartotta. A homályos varázsló lelassított, s ismét elfoglalta eredeti helyét a kis csoportban. Amikor beértek az üregbeli városba, megálltak.
Gwen udvarháza természetes sziklák, építmények, és növények elegyéből állt. Legendás alkotás létére is elhalványult a látvány mögött, ami Cabe elé tárult. Igazi metropoliszt vágtak a földbe és a sziklákba. A mélységekből tornyok nyúltak a barlang magas, tükörsima tetejéig. Egyetlen vár vagy erődítmény magassága sem érte el akár a legközelebbi toronyét, amely eltörpült a háttérben állók mellett. Mindenfelé drágakövek csillogtak, egy darabjuk felért egy király váltságdíjával. Azonban furcsa módon életnek semmi jele nem volt az egész tündöklő városban.
A két Quel közül a testesebb huhogni kezdett. Társa hamar válaszolt. Valamiben nem értettek egyet. A magasabbik egyenesen be akart menni a városba, a másik viszont egy ösvényre mutatott, amelyből az üregen végighaladva magába a sziklába vájt átjárók nyíltak. Az Árnyék dühösen beleszólt a vitába a teremtmények furcsa nyelvén. Végül a testesebb győzött. Cabe vágyakozva nézegette a várost, s közben arra gondolt, később egészen biztosan látja még.
Az út folytatása ismét végtelennek tűnt. Cabe csodálta a többiek energiáját; ő már majdnem összeesett, szinte a teljes összeomlás határán állt, ráadásul hosszú ideje nem is evett. Csak a büszkeség, no meg némi félelem tartotta talpon. Egy bizonyos ponton, erőtartalékai segítségével, az Árnyék vette át a vezetést. Ezúttal a Quel nem tiltakozott.
Azokat az alagutakat, amelyekben most jártak, úgy látszott mintha régen nem használták volna, ismét felmerült a kérdés, hányan lehetnek a szörnyetegek. Cabe egyetlen egyet sem látott a rövid idő alatt, amíg a várost nézegette. Ez persze nem bizonyítja azt, hogy lakatlan is lenne.
Az alagútból egy másik barlangba jutottak, amely ugyan csak töredéke volt a várost magában foglaló üregnek, de még így is hatalmasnak látszott. Kristállyal borított, ember nagyságú szikladarabok ezrei borították a barlang falait. A hely állatok, nagyon sok állat szagát árasztotta. Cabe azonnal észrevette, hogy az illat ugyanaz, mint a két Quelé.
– Hol vagyunk?
Bár nem várt választ az Árnyéktól, az mégis felelt.
– A Quelek pihenőhelyén.
– Ahol a halottaikat tartják?
– Nem, ahol a fajukat tartják.
Cabe ránézett, de mint rendesen, most sem lehetett leolvasni semmit társa arcáról. Magyarázat gyanánt az arcnélküli varázsló a falakra mutatott.
Amiről Cabe azt gondolta, hogy szikladarabok, a valóságban ezer és ezer összegömbölyödött és a falba kapaszkodó Quel volt. Kristályszerű páncéljukban kuporogtak szorosan egymás mellett. A fejük alig látszott, a végtagjaik, pedig teljesen láthatatlanok voltak. Cabe nehezen hitte el, hogy alszanak. Csak egy-egy apró mozgás győzte meg erről.
– Alszanak, Cabe Bedlam. És várják az ébredést, hogy ismét szembenézzenek ősi ellenségeikkel, a sárkányokkal. Egy adott időszakban csak néhányuk őrködik. A többiek addig alszanak, amíg meg nem törik a rájuk bocsátott varázs.
– Honnan tudod ezt?
Az Árnyék felnevetett. Cabe nem osztotta a jókedvét. – Néhány emlék mindig megmarad a számtalan előző személyiségem halála dacára. Néhány életemben hosszasan és keményen kutattam ezeket a teremtményeket, mint ahogy Azram az ősök kastélyát kereste.
– Hogyan keltjük fel őket? Ha fel lehetne használni őket a Sárkány Királyok ellen...
– A képességeink messze elmaradtak a szükségestől – eddig. Te, barátom, te vagy az egyetlen, akinek kellő erő áll a rendelkezésére, hogy ezt megtegye.
A két Quel a közelben álldogált és türelmesen várakozott, amíg a két ember beszélget. Végül egyikük kérdőn rájuk huhogott.
– Ez mit jelent? – Cabe-nek hátsó gondolatai támadtak; a Quelek nem tűntek valami finom természetűnek. Hosszúkás pofájuk ragadozó külsejűvé tette őket, a testesebb szeme ráadásul összeszűkült, mintha gyanakodna a két varázslóra.
– Egyszerűen türelmetlen. Most jutottak a legközelebb ahhoz, hogy a varázslat megtörjön. Azt egyikük sem várta, hogy a boszorkánymestereik belehalnak a kísérletezésbe. De az én segítségemmel jóvátehetjük a hibáikat.
Cabe elégedetlensége nem csökkent, s nem tudta elképzelni az okát. – Mondd meg, mit tegyek!
– Remek. Várj. – Az Árnyék valamit mondott vezetőiknek saját nyelvükön. A Quelekkel folytatott rövid megbeszélés után a magasabbik valamiért távozott.
Várakozás közben – aminek okáról Cabe-nek halvány sejtelme sem volt – az Árnyék szemmel látható csodálattal tanulmányozta a termet.
– Ez a hely tele van erővel. Csak itt lehet végrehajtani.
Társa viselkedésében valami furcsának tűnt Cabe-nek. Rossz érzése azonban megszűnt, amikor az Árnyék ismét odafordult hozzá.
– Gyere! Kevés az időnk!
A velük maradt Quel az alvókamra közepén álló kőlaphoz vezette őket. Cabe-nek azok az áldozati oltárok jutottak eszébe, amelyek használatáról bizonyos barbár fajoknál hallott. Az Árnyék szenvedélyesen rácsapott a lapra. Cabe önkéntelenül is hátrálni kezdett – és beleütközött az időközben visszatért másik Quel hegynyi testébe. A teremtmény hátborzongató gyorsasággal átnyalábolta a tehetetlen embert. Szabad kezével egy amulettet kanyarított a nyaka köré, amelynek középpontjában egy vérvörös drágakő lüktetett.
Cabe odakiáltott a másik varázslónak: – Árnyék – Simon! Segíts!
A korábban Simonnak nevezett homályos boszorkánymester megfordult – és felkuncogott. Meghajolt, a köpönyege meglebbent. – Hívj Madracnek – ez alkalommal!

 

 

XIII.

Mito Pica. Még egy adalék a pusztítás történetéhez.
Toma herceg sárkányhordái rajtaütöttek a gyanútlan városon. Az őrök hamar elestek, mikor a lomha és tudattal nem rendelkező aprósárkányok a falaknak rontottak. Vagy elpusztultak, vagy a kövek engedtek.
És az aprósárkányok létszáma csak növekedett.
Sárkánygyíkok, tűzokádók, repülősárkányok – a bosszúhadjáratban megnyomorodott és meghalt mindenki, aki küzdött vagy ellenállt. A legrosszabbak az emberi alakot öltött tűzokádók voltak; nem a vadállatok fékezhetetlenségével, hanem a gondolkodó lény kegyetlen kiszámítottságával öltek. Még az aprósárkányok és a hozzájuk hasonlók is kitértek előlük.
A védelem még nem omlott teljesen össze. A város mélyén állomásozó csapatoknak volt idejük felkészülni. A szállásokhoz érő első hullám csak halálra lelt. Sajnos, a betolakodók túlsúlyban voltak. A megmaradt emberi parancsnokok a visszavonulás mellett döntöttek, ha lehetséges, Zuu, Wenslis vagy Penacles felé, amennyiben a város elesne. Mito Pica polgárai ugyanúgy cselekedtek, mint bármely más város lakói tennék ilyen esetben. Az életükért harcoltak; ha elég gyorsak voltak, sikerrel, és meghaltak, ha lassúnak bizonyultak. Sokkal több volt a polgári áldozat, mint a katona, de hát ez mindig így történik. Ilyen a háború természete.
Így álltak a dolgok, amikor a Lady materializálódott. Még nem nyerte vissza teljesen az erejét. Útközben kétszer meg kellett állnia, mielőtt elérte a haldokló város külső övezetét. A külső övezet kifejezés megszépíti a valóságot; a környéket a harcoló felek mancsa, karma és lába alaposan felszántotta. Sok fát gyökerestől téptek ki. A Lady egy napot felderítéssel töltött. Nem akart őrjáratba, vagy magába Toma hercegbe botlani. A szóbeszéd szerint Toma önmaga is hatalmas varázsló még a régiek közül. Csak a tojásának mintája miatt maradt ki a Sárkány Királyok közül. Mindemellett alárendeltként az Arany hatalma alá tartozott, még ha a rendelkezésére álló erő lehetővé is tette volna, hogy parancsoljon a többieknek.
A feldúlt területet vizsgálgatva bizonytalan gondolat ötlött fel Gwenben a célállomást illetően. A várostól távolabb eső, a mészárlástól érintetlenül hagyott kis falu közelében járt. Toma intelligens és agyafúrt, de ez alkalommal tévedett. Nem Mito Pica nevelte fel Cabe-t – hanem ez a kis névtelen falucska. A szerencséje azon múlt, hogy a vadászmester háza mennyire esett közel a helységhez. Ha közel van, akkor feladhatja a reményt, ha nem...
A semmiből ember formájú, lovon ülő tűzokádók kis csoportja bukkant fel. Három lovast, egy családot, üldöztek. Egy idősebb embert és két fiatalt, talán egy frissen házasodott párt vagy a férfi gyermekeit. A sárkányemberek félelmetes paripáival aligha versenyezhetnek. A két csoport közti távolság csökkent.
Gwen biztonságban volt. Egy varázslattal láthatatlanná tette magát. Ha nem törődik az egésszel, Toma erői sem tudják felderíteni. Ha közbelép, saját esélyeit veszélyeztetheti.
Beavatkozott.
Az ösvény a csatát túlélt néhány fa közt vezetett. A Lady elmosolyodott. A növények a barátai, készséges szolgái közé tartoztak. Megszólította őket, és elmondta, mit is kíván tőlük és miért. Megrezdültek a gondolattól, hogy szolgálhatják.
Az emberek és lovaik sértetlenül áthaladtak. A tűzokádóknak nem volt ekkora szerencséjük. Vezetőjük, aki azt hitte, hogy a prédát szinte már a markában tartja, előretört. Egy ág az arcába csapott, félresöpörte. Egy másik, amely sokkal vastagabb volt, majdnem lesöpörte a lováról. A tűzokádó időben félrehajolt.
A harmadik a torkán találta el, miután az előző éppen csak hogy elsuhant mellette.
Roppanás hallatszott, a vezér kizuhant a nyeregből, feje furcsa szögben meghajlott. Nem volt kétséges, hogy meghalt. Az egyik lovas megpróbálta kikerülni szerencsétlenül járt társát. Elvarázsolt sárkánylova azonban egy föld fölé emelkedő gyökérre lépett, amely egy pillanattal előbb még nem volt ott. Tehetetlen lovasát lehajította a hátáról. Az nyekkent egyet és nem mozdult többé.
Két másik tűzokádó leszállt a lováról. A többiek hátráltak és sisak árnyékolta szemük a környező fákat fürkészte. Gwen megállította szövetségeseit; már így is túl sokáig éreztette jelenlétét. Abban reménykedett, hogy Tomának éppen elég dolga van ahhoz, hogy ne összpontosítsa erőit.
A két lovas fölszedte elesett társait és elcipelte a veszélyes ösvényről. Bűbájának fedezékéből a varázslónő látta, hogy második áldozata is halott. A két testet feltették egy vezeték lóra. A tűzokádók feladták az üldözést; annál is inkább, mert a késlekedés miatt túlságosan lemaradtak. Azt is lehetett rajtuk látni, hogy egyiküknek sem akaródzott keresztülmenni a látszólag ártatlan fák között. A Lady elmosolyodott.
A győzelem érzése nem tartott sokáig. Innen már gyalog kell továbbmennie. Lehetetlenség egyik helyről a másikra csak úgy átugrani, miközben egy kunyhót, keres, ami vagy van, vagy nincs. Toma valószínűleg megérzi a jelenlétét. Ráadásul el is tévesztheti célját.
A Lady megerősítette a láthatatlanná tevő varázslatot és elindult a dúláson, pusztuláson keresztül, át – hála Rheenának, az erdők istenasszonyának – a Toma mészárosai által érintetlenül hagyott kis földdarabon.
Eltelt egy óra. A földet errefelé többé-kevésbé elkerülte a rombolás. Itt-ott kiszakadt fűcsomók jelezték nagyobb csapatok átvonulását, de Gwen nem értett a nyomolvasáshoz. Úgy tűnt, az ösvény arra vezet, amerre egyébként is menni szándékozott. Rossz érzés hasított a szívébe.
Húsz perccel később megpillantott valamit, ami emberi kéz művének látszott. Valaha talán egy kunyhó volt, de nehezen lehetett megállapítani, mert teljesen lerombolták. Majdnem átesett egy halott aprósárkányon, amely elvesztette elvarázsolt alakját, s így senki sem tévesztette volna össze egy lóval. Bár ami azt illeti, egy sárkánnyal sem, mert össze volt égve. Gwen megérintette a maradványait és valami kísértetiesen ismerős dolgot észlelt.
A közelben egy másik alak hevert. A harmadikra néhány lépéssel odább bukkant. Mindkettő még emberi alakjában megölt tűzokádó volt. Abból, hogy fegyvereik még tokjukban voltak, nyilvánvalóan következett, hogy rajtuk ütöttek.
Mi történt a többi támadóval? Hová lettek a kunyhó lakói? A Lady, miután felvértezte magát még erősebb védekező varázslatokkal, óvatosan megközelítette az épület romjait.
Az egykori bejárat körül tűzokádók újabb nyomait lelte fel. Az egyiküket szemmel láthatóan éppen alakváltás közben érte a halál. A félig kinyílt szárnyak, végtagok túl hosszúak voltak, a lábakon karmok. Ezek nem égtek meg, hanem egy szempillantás alatt halálra fagytak.
Ezek a kézjegyek Gwen tudatalattijából egymás után szabadították fel az emlékeket.
Nyöszörgés hallatszott. Megmerevedett és várta, mikor csap le rá a martalócok maradéka. A második nyögésről azonban világosan kiderült, hogy emberről van szó. Egy sárkány hangja reszelős, inkább sziszegő lenne. Ez más volt.
A leomlott északi falon átmászva Gwen belépett a kunyhó romjai közé. A hang elcsendesedett. Az asszony aggódni kezdett, hogy túl későn érkezett. Kevésbé óvatos mozdulatokkal a varázslónő ásni kezdett a nyöszörgés forrása irányába.
A lezuhanó tetőzet temette maga alá a férfit. Gwen rángatni kezdte az egyik gerendát, de az meg se moccant. Bal kezével nyugtalanul bűbájos mozdulatokat tett, noha tudta, hogy minden újabb varázslatával egyre jobban felhívja magára a herceg figyelmét.
Amikor az utolsó gerenda is arrább került, a Lady a lábánál heverő alakra meredt. Bár az arcát nem láthatta, az erdei öltözet és a göndör haj valakire emlékeztette fiatal korából. Lassan fordította el a fejét, nehogy kárt okozzon. Szerencsére a nyaka nem volt eltörve.
Igaza volt. Az arc több mint ismerősnek tűnt. Ezzel együtt a név is eszébe jutott: Hadeen. Részben manó volt, részben alaplény. Nathan Bedlam senkiben sem bízott volna jobban, mint ebben a fél-manóban. Néhányan azt állítják, hogy Hadeen valamikor magának Nathan Bedlamnek volt a tanítója.. Könnyen lehet, hogy ez igaz is.
Hadeen felnyitotta a szemét. Nagyon rövid időre egyenesen ránézett. Elcsúfított arcán mosoly játszott. Valamit motyogott, de Gwen nem értette, közelebb hajolt. – A Borostyán Hölgye, az erdő istennőjének lánya. – Mintha megelégedett volna ezzel a kijelentéssel, a félmanó kilehelte lelkét.
Nagy volt a megrázkódtatás. Olyan közel járt már! Toma egyetlen csapással legyőzte.
– Gwendolyn!
A varázslónő felugrott. A hang Hadeené volt, de nem a mozdulatlan testből eredt.
– Itt vagyok, Gwendolyn.
Egy magas, erős tölgy megrázta lombkoronáját. A Lady bólintott; Hadeen, emberi vonásai ellenére, mégis csak erdőlakó. A benne lakozó manó egy fát választott végső pihenőhelyéül, ezzel járult hozzá a fa, és a környezet gyarapodásához. Így a manó lelke mindig az övéivel lehet.
Mintha a fa mosolygott volna. – Hála Rheenának, megérkeztél, mielőtt meghaltam volna, Gwendolyn. Ha nem így történik, sose harcoltam volna a személyiségem hasonmásáért. Rövid ideig tudok kommunikálni veled.
– Mi történt itt, Hadeen? Hová lett ennek a sárkány csapatnak a maradéka?
A tölgy ágai diadalmasan rezegtek. – Föld, levegő, tűz és víz! Egy alaplényt nem könnyű legyőzni a saját házában! Az elsőt a tisztító lánggal kaptam el. A következőkkel egy tornádó végzett; most valahol a keleti tengerekben lelhetők fel. A víz, dermesztő jég formájában, néhány szörnyetegnek az alvilágból adott ízelítőt. Legtöbbjüket elnyelte a föld. Sajnos, nem tudtam egész idő alatt megvédeni magam. Egyiküknek, amelyiket felgyújtottam, még volt alkalma, hogy bűbájt bocsásson rám, mielőtt meghalt. Akkor ért a csapás, amikor éppen máshová figyeltem.
A fában lakó lélek gyorsan beszélt. Már nem volt sok ideje hátra ahhoz, hogy a tudatosságot felváltsa a tölgy normális természete, és azután a Ladynek az érzelmekkel kell foglalkoznia. Amíg meg nem érti a növényeket, a szükséges információkat nem tudja megszerezni attól a valamitől, ami nem szavakkal, hanem érzésekkel gondolkodik.
– Hadeen...
– Nincs többé Hadeen, csak a tölgy és a vele eggyé váló lélek van.
Az asszony átfogalmazta mondanivalóját. – Az, ami Hadeen volt, te viselted gondját a fiatal Cabe Bedlam-nek, barátod, Nathan unokájának.
– Igen.
– Őt keresem. Azt hiszem, Azram kezei közé került. Tudni szeretném...
A testetlenné vált hang félbeszakította. – Hadeen tudott az álnok fiú erődítményéről. Akiket keresel, nincsenek ott.
Gwen megértette, hogy a fél-manó lelke egyesült a fa anyagával. Kezdett kifutni az időből, és nem tudta meg, merre is keresgéljen.
– Hol van most Cabe?
– A kezdet és a vég közelében. Két agy szelleme kutatja az erejét, amely nem is Cabe-é, hanem az övék és csakis az övék. Ha átadja az erejét, a Quelek felébrednek.
Csalódottsága fölötti haragjában a Lady ismét próbálkozott. – Hadeen, figyelj csak...
A hang harcolt, hogy összeszedje személyisége maradékát – Gwendolyn. Cabe az arctalan varázsló kezében van. Az árnyékos boszorkánymester most a gonosz felé billent. Menj Talakba. Ott várj a szerelmesedre.
– Én nem...
A lélek még távolabbról szólította. – A fia meghalt. Nathan biztos akart lenni abban, hogy legalább az unokája megmarad. Ha ő maga is túléli az eseményeket, az pusztán szerencse. Tudta, hogy a Sárkány Királyok fognak győzni, de bízott benne, hogy a mag újra sarjad.
Az asszony várt. Először csak a szélben susogó levelek válaszoltak.
– Gwendolyn. Csak ők ketten, akik egyek, győzhetnek.
Ez volt minden. A fél-manó Hadeen nem létezett többé. Válaszai csak még nagyobb zűrzavart hagytak maguk után. Ketten, akik egyek? Felsóhajtott. Ha ideje engedné, eltemette volna Hadeen holttestét, de most minden perc késedelem veszélyt jelentett. Ha csapatának elvesztésére nem is, de a kis területen végzett sok varázslatra biztosan felfigyelt Toma.
Jobbra a bozótban valami megmozdult. Gwen félbeszakította a varázslatot, amelynek segítségével Hadeen-nel beszélgetett. Bár ismét láthatatlanná vált, védekezésként a tölgy mögé bújt, amelyben Hadeen egy darabja rejtőzött. Bármikor előfordulhat, hogy a tűzokádók olyan varázslattal élnek, amely az övé ellen hat.
Egy eredeti alakját viselő, szaglászó aprósárkány került a látóterébe. Mivel a Tyber Hegységből származott, nem törődött túl sokat a lombokkal. Az útjába eső kisebb fákat és egyéb növényeket tövestől tépte ki, ahogy a kunyhó maradványai felé totyogott. Két hasonló teremtmény követte, a Sárkány Királyok kutyái.
Gwen tudta, hogy nem képesek megszimatolni, függetlenül attól, merről is fúj a szél. Bár nem volt manó, a Lady igen közeli kapcsolatban állt az erdőkkel. Nem árasztott olyan illatot, amely elárulta volna emberi voltát.
Ezek azonban nem normális értelemben vett kutyák voltak. Amíg kettő a mészárlás nyomait vizsgálta, az első a Lady kedve ellenére az ő irányában szaglászott a levegőbe. Az asszony ereje vezette célba. Tudta, hogy a Sárkány Királyok játszanak egy olyan nyomolvasó ötletével, amely képes felkutatni az erőket, de ez volt az első alkalom, hogy látta az elgondolás megvalósulását. Nem volt kellemes felfedezés.
Az aprósárkányok nyomdokán öt páncélos alak közeledett. Tűzokádó mivoltukat jelezte, hogy nem féltek a nyomolvasóktól. Csak egyikük nem tartott kardot a kezében. A varázslónő őt tartotta a legveszélyesebbnek. Azért lehetett fegyvertelen, mert más módon is meg tudja védelmezni magát.
A sárkányharcosok körbejárták a kunyhót. Nyilvánvalóan a fegyvertelen volt a parancsnok. Rendkívül érdekelte Hadeen holtteste. Gwen megpróbálta visszatartani a lélegzetét. Három tűzokádó és az egyik nyomolvasó csak néhány lépésnyire volt tőle. Ha nincs ott a varázsló, nem jelentettek volna gondot. Az ő jelenléte okozhat akkora késedelmet, hogy a többiek közül valamelyik halálos csapást mérjen rá.
A környék átvizsgálása után a tűzokádók szemlátomást megelégedtek azzal, hogy megállapítsák, nincs túlélő. Mivel többre nem jutottak, a varázsló úgy határozott, ideje távozni. A négy harcos és két nyomolvasó kérdés nélkül engedelmeskedett; a harmadik nyomolvasó azonban kitartóan a Lady rejtekhelye felé nézett. Nem ment közelebb, de nem is adta fel.
A varázsló odasétált az állathoz és kezefejével keményen megütötte. A nyomolvasót vastag bőre megvédte a fájdalomtól, de maga a cselekedet elég volt ahhoz, hogy elszakítsa kötelességétől. A vad megfordult és társai felé kacsázott. A tűzokádó megállt és a tölgyre meredt, mintha tisztában lenne annak igazi természetével. A többiek közül az egyik odaszólt. A varázsló pislantott, a vörös, dühödt szemek egyenesen a köpönyeges varázslónőre irányultak, majd megrázta a fejét. Megnyugodva felsóhajtott, amikor a tűzokádó megfordult és csatlakozott a másik négyhez. Csak akkor lépett ki a fa mögül, amikor látó- és hallótávolságon kívülre kerültek.
Bosszantotta, hogy bujkálnia kell, mint egy védtelen állatnak, de nagyon fontos volt, hogy rejtve maradjon. Hadeentől egy csomó összefüggéstelen információtöredéket kapott. Ezeket valahogy értelmeznie kellett. Érezte, hogy Cabe veszélyben van. Most már azt is tudta, hogy az Árnyék is ellenségükké vált. Jobb, ha a homályos varázslót egyáltalán nem keveri bele. Az új személyisége megőrizhetett bizonyos emlékeket, és ősi erői elvégeznék a többit.
Most, hogy egyedül maradt, az egyetlen dolga volt felidézni következő materializációjának helyét. Talak nincs messze; csak egyszer kell útközben megállnia. Azért fohászkodott, hogy hamar visszanyerje teljes erejét. Az efféle utazási mód nem volt ínyére.
Eszébe jutott egy földút, amely balra kanyarodott. Egyedül ez vezetett Mito Picába a Tyber Hegység közelében fekvő városból. Gwen meg volt győződve arról, hogy a város tartja magát. Gondolatban felidézte a képet és koncentrált. A levegő vibrált körülötte.
A Lady eltűnt.
A Lady materializálódott egy erőtérben. Egy arany páncélos és a Királyokéhoz hasonlóan díszes sisakot viselő sárkányharcos ült előtte. Bal kezében boroskancsót tartott, amit üdvözlésül megemelt.
– Isten hozott, Borostyán Hölgy! – Lord Toma mosolyogva kortyolt a borából.

 

A dolog túl nyilvánvaló volt, sőt, ami azt illeti, túl veszélyes. Magával a Fekete Sárkánnyal való összeütközést jelentheti. Csak azután lehet megállítani a Szürke Ködöket. A Fekete Sárkány uralta őket.
A Fekete Sárkány maga volt a Szürke Köd.
A hibát a felcímkézésben követték el. Nem minden Sárkány Király tűzokádó. Bizonyíték erre a Jég Sárkány. Akkor Lochivar urának miért kellene annak lennie? Nem volt az; repülősárkány volt, mind közül a legerősebb. Mi más tudta volna halálos jelenlétét az egész vidék fölé kiterjeszteni?
A Szürke Ködök megsemmisítéséhez a Fekete Sárkányt kell elpusztítani.
Nem könnyű feladat. Az oroszlánmadár már számos csatát vívott, de a Királyok közül egyikkel sem állt még szemtől szembe. Nathan Bedlam volt az egyetlen, aki győzedelmeskedett felettük, s az is az életébe került. De ha Griflán nem tudja megállítani a zsibbasztó ködöt, Penacles egészen biztosan elesik.
A Lord komolyan fontolgatni kezdte, hogy visszavonul a politikától.
Griflán becsukta a könyvet és visszaadta a könyvtárosnak. A törpe óvatosan vette kézbe, szeme fénylett az izgalomtól. Amikor a Tudás Városának ura távozott, az apró emberke fellapozta azokat az oldalakat, amelyeket ura elolvasott. Nem a leírtak voltak fontosak, hanem a tény, hogy írás volt a könyvben. A gnóm egyedül a könyvekért élt.
A könyvtár eltűnt Griflán szeme elől, de ő nem törődött vele. Sima ügy, gondolta. A könyv a választ egyszerűen adta meg. Semmi trükk. Se rímek, se rejtvények. A törpe kikérdezése haszontalannak bizonyult; a könyvtáros azt állította, hogy csak annyit tudott, melyik kötetre van urának szüksége. Hogy az ötlet honnan jött, arról fogalma sincs, és nem is érdekli; így dolgoznak a könyvtárosok.
Griflán a következő pillanatban, a palotában materializálódott. A kinti hangokból ítélve a lochivariták rohamra készülődtek. Bár általában nem szerette a mágiát, az idővel való takarékoskodás lényeges volt. Néhány kézmozdulatot tett és eltűnt, majd a nyugati falaknál bukkant fel. Az erőszak látványa szinte legyűrte. Fekete páncélos alakok próbálták megmászni a falat. Néhányuk fel is jutott, a védők azonban levágták. A falon kívül számtalan halott hevert. A fanatikusokat ez azonban egy csöppet sem érdekelte. Csak jöttek és jöttek, mindent elborító végtelen hullámokban. Alig lehetett elhinni, hogy tényleg emberi lények.
A veszteséglista a másik oldalon is hosszú volt. Azok, akik az ostromlétrákon feljutottak a fal tetejére, sem voltak tétlenek. Túl sokan esek el a védők közül is. Bár nagyjából tízszer annyi támadó pusztult el vagy sebesült meg, mint védő, a támadók hadereje sokkal nagyobb volt. A létszámok háborújában Penacles biztos vesztes lenne.
Honnan jönnek ezek a betolakodók?
Fent a magasban repülősárkányok és tűzokádók köröztek. Olykor lecsaptak, de hatékonyságukat az íjászok pontos célzása nagyban csökkentette. Ha azok az emberek egyszer elesnek...
– Lord Griflán!
A testes, alaposan felfegyverzett férfi megtaszította. Mindketten arrább gurultak. Pillanatokkal később a hely, ahol Griflán állt, lángba borult. A közeli toronyból az íjászok leszedték a merész hüllőt. A tűzokádó a földre zuhant és összetört egy csomó üres sátrat a közeli bazárban.
Inkább a vállát nyomasztó teher, semmint a halál közelsége miatt, Penacles ura elfintorodott és rámordult az életét megóvó alakra.
– Köszönöm, Blane, de ha azt akarod, hogy értékeljem a cselekedeteidet, gyorsan hemperedj le rólam, mielőtt megfulladok.
A nagy medve elvigyorodott. – Bocsánat Lord Griflán! Amikor feltűntél, a sárkányokban hirtelen egészségtelen érdeklődés ébredt irántad! Valószínűleg parancsot kaptak, hogy állítsanak meg minden áron!
– Nagyon valószínű. Hogy állunk errefelé, Blane? Ki tudunk tartani?
– Azt hiszem. Kezd elfogyni a zombik létrája, még ha az ördögfattyak nem is fogynak, s egyre-másra másznak felfelé. Istenek! Honnan a pokolból jönnek ennyien?
– Bárcsak tudnám. Talán... – Griflán elharapta a mondatot, amikor észrevette, hogy a lochivari hordák elkezdenek visszavonulni. Penacles túlélt még egy napot.
– Talán mit? Lord Griflán?
– Hol a tábornok?
– Az a róka? Valahol kint a déli kapunál. A bokszosok egyik csapata megpróbált a nyugati részhez settenkedni. Úgy képzelem, mostanra kiporolta már őket.
Griflán Blane vállára tette a kezét. A parancsnok önkéntelenül megremegett; az oroszlánmadár karmai könnyedén a hátába mélyedhetnek. Maradt még valami állatias Griflán természetében. Ezt már bizonyította is.
– Blane. Azt hiszem, tudom, hogyan vessek véget ennek a háborúnak, mielőtt mindnyájan elveszünk a ködtől vagy az ellenségtől. – Mintegy végszóra a parancsnok reszelősen felköhögött. – Nincs sok időnk. Meg kell tennem.
– Megtenni – köhögött –, mit?
– Ismerem a Szürke Ködök forrását. Az maga a Fekete Sárkány!
Blane szeme elkerekedett. – Akkor a ködök elpusztításához meg kell ölnöd a Fekete Sárkányt?
A másik bólintott.
A parancsnok elvörösödött. – Azt hiszem, arra gondolsz, hogy csak úgy magad odaballagsz és elintézed! Őrültség!
– Hadsereggel ezt lehetetlen végrehajtani. Az emberi lények áldozatul esnének a ködöknek, amint megközelítenék a Fekete Sárkányt. Cabe, a Lady vagy az Árnyék nélkül csak magam tehetem meg.
– Kész öngyilkosság! Nem engedhetem meg!
Griflán megragadta az egyenruhájának gallérját. Blane egyszerre csak veszélyesen közel találta az arcát az oroszlán madár vadállati pofájához.
– Te nem mondhatod meg nekem, hogy mit tegyek és mit ne! Bocsáss meg, parancsnok, de Penacles nem képes sokkal tovább kitartani! A lochivariták már majdnem végeztek a várossal! Hát nem veszed észre, hogy az íjászok mennyire lelassultak? Minden egyes újabb támadással túl sok embert veszítünk! Nincs más választásom!
Eleresztette a verejtékező katonát, megfordult és a Fekete Sárkány földjei felé nézett. Sötét tömegek hömpölyögtek abba az irányba, a fanatikusok hadainak maradéka. Most először tűnt úgy, hogy kevesebben vannak. Nagyok voltak a veszteségeik. Ám ott vannak még a Fekete klánjai. Sok sárkány még nem szállt be a küzdelembe. De nem sok van addig hátra.
És Kyrgről sem szabad elfelejtkezni. Kétségkívül arra vár, hogy mindkét fél meggyengüljön, azután majd megkísérli megkaparintani a könyvtárat a Sárkány Uralkodó nevében. Vajon ő meddig várakozik?
Blane, meglehetősen zavarban letérdelt Griflán előtt, és odanyújtotta a kardját. – Bocsánatot kérek, uram, cselekedeteimért. Vedd a fegyverem. Ha szembe kell nézned a Fekete Sárkánnyal, még hasznodra lehet.
Griflán elmosolyodott, amennyire csak arcberendezése engedte. – Állj fel, Parancsnok. – Tanulmányozta az előtte álló embert. – Királyi származék vagy?
– Igen.
– Gondoltam. Másod- vagy harmadszülött vagy. Már találkoztam ezzel a típussal. – Blane elvörösödött. – Tartsd meg a kardodat. Biztos vagyok benne, hogy jól szolgálna más esetben, de kevés dolog birkózhat meg egy Sárkány Király páncéljával. Nem, valami másra van szükségem.
– Ha annyira vastag, akkor mágiára lesz szükséged. Ezzel bármi hétköznapi dolgot át lehet vágni. Griflánnak felcsillant a szeme. – Igen! Azt hiszem, megvan! Megengedem Azram játékszerének, hogy kiélje magát!
Blane arcából hirtelen kifutott minden vér. – Az Ördög Penge? Azt mesélik, a királyok helyett a Mesterek lelték halálukat attól az elátkozott fegyvertől!
– Ez nem mese. Mindent elpusztított, amit csak terveztek. Miatta élhet azoknak az átkozott hüllőknek annyi nemzedéke! Azramnak fizetnie kell, a művével a számlának csak egy kis részét lehet kiegyenlíteni!
A környéken a legutóbbi ütközet túlélői hordták el a sebesülteket és holtakat, takarították el a törmeléket és a köveket. A falakon egyre kevesebb az ember. A Fekete Sárkány sietett, nehogy Toma vagy Kyrg megkaparintsa a zsákmányt az orra előtt.
Griflán elszakította tekintetét a látványtól, és ismét a Zuu-beli parancsnokhoz fordult. Ha Toos megérkezik, mindkettőtöket várlak az istállóknál. Ott kapod majd meg az utolsó parancsokat.
– Szükséged lesz ellátmányra.
– Nagyon kevés holmit viszek magammal. Csak akkor reménykedhetem sikerben, ha nagyon gyorsan mozgok.
Blane tisztelgett. Griflán távozott, gondolatai dühöngő áradathoz hasonlítottak. Az Ördög Penge álnok fegyver; azt mondják, még az urán is felülkerekedhet. Mindez persze csak feltételezés, ami az oroszlánmadarat illeti, összesen csak hárman fogták eddig kézbe a pokoli kardot, az első kettő Azram és a Barna Sárkány volt. Ha a penge bűvöletébe estek is volna, tetteiken nem látszott. Griflán azt kívánta, bárcsak megkérdezte volna Cabe-t. Most már túl késő.
Miért maradt ott a fegyver? Azramnak kellett volna. Penacles ura nem hitt a véletlenben. Mindennek oka van, különösen ennek. Nem, az Ördög Pengét okkal hagyták ott. Csapda? Talán. Miért? Azram nem tételezhette fel, hogy valaki majd használni fogja. Ugyanilyen valószínűtlennek tűnt az az ötlet, hogy a varázslót elárulták a szolgái.
Felriadt a gondolataiból, amikor a szobája ajtaja előtt találta magát. A két vas gólem érzelem nélkül meredt rá. Apró bólintására az egyik kitárta az ajtót, Griflán belépett.
Mivel nem bízott a kardban és nem akarta Cabe szobájában hagyni, megparancsolta az egyik gólemnek, hogy hozza oda. Ugyanaz a teremtmény most ott várakozott, s a fém kezében tartott végzetes penge egyenesen az oroszlánmadárra szegeződött. Griflán remélte, hogy a kard az élettelen teremtmények fölött nem bír hatalommal.
Kinyújtotta a karját.
– Add ide a fegyvert.
A gólem úgy ragadta meg a pengét, hogy bárki egy kézzel át tudja venni. Az öklét odatartotta urának. Amikor Griflán megmarkolta az Ördög Pengét, a szőre felborzolódott.
Valami kis bizsergést érzett, de ez volt minden. Furcsa módon szinte elégedetlen volt. Jóllehet Griflán élvezte a kihívást, de nem volt öngyilkos alkat. Azoknak, akik félelem nélkül és szívvel-lélekkel mentek a csatába, rendszerint meglehetősen rövid élet jutott osztályrészül. Az ő tetteit a józan ész vezérelte, legalábbis eddig. Meg kell hagyni, Blane-nek igaza van; ez a küldetés katasztrófával is végződhet.
Bár az oroszlánmadár balkezes volt, az Ördög Pengét a jobbjában tartotta. Szabad kezével kivonta a saját kardját és elhajította. Aztán átvette a kardot a bal kezébe. Egy végső mozdulattal a fekete pengét az üres tokba lökte.
Csak a palotaőrök szállásán raktározott készenléti csomagjából visz magával egyet. Ezzel és egy kulacs vízzel kihúzza valahogy. Griflán vadászatra készült; vadászni pedig nem lehet teli gyomorral. Diplomata vonásai ellenére lényének egy része vad maradt.
Az a rohadt Styx és nővére, Hestia, ma éjszaka közel fognak járni egymáshoz. Ez nem annyira rossz, mint amikor találkoznak, mégis jó lesz elővigyázatosnak lenni.
Keserűen felnevetett. Melyik éjszaka is nem kell óvatosnak lenni?

 

 

XIV.

Madrac Árnyék fölé hajolt. Bár a varázsló arca homályban maradt, a gonoszság őt övező auráját nem lehetett eltéveszteni. Hogy Cabe eddig nem jött erre rá, az sokat elárul a homályos varázsló erejéről.
– Még nem jött el az idő, meg kell várnunk a tizenegyedik óra kezdetét. – Mintha elmosolyodott volna. – Ha kívánod, addig elcseveghetünk.
Cabe kihívóan nézett farkasszemet vele.
– Nem? Nincs kérdésed? Hogy hogyan is van ez az egész? Hogy honnan ismerlek téged és a helyzetedet, hmm? Azt hiszem, tudod, hogy az egyes újjászületéseim után csak töredékes emlékeim maradnak az előző életemről.
Dühe ellenére Cabe figyelt.
– Új korba lépünk, Cabe. A Sárkány Királyok uralkodása a vége felé jár. Hanyatlik. Az Arany olyan uralkodó, aki megfontolt gondolkodás és ellenőrizhetetlen paranoia között ingadozik. Vértestvéreinek többsége áruló civakodó. Többé már nem a földek hideg, hatékony urai. Utolérte őket nagyapád végső fegyvere. Megfertőzte őket az emberségnek nevezett ragály. Idővel még az aprósárkányok elvesztik a jogukat, hogy igazi sárkánygyíknak nevezzék őket.
– Ezt hogy érted?
Halk kuncogás hallatszott. – Hát megszólaltál! A következőről van szó. Észrevetted, hogy a tűzokádók, különösen a hercegek és maguk a Királyok szinte mindig majdnem emberi formájukban parádéznak?
– Ez mindig így volt.
– Tévedsz. Az első Sárkány Királyok sohasem váltottak alakot. Csak miután a mélyére hatoltak az emberi varázslásnak, kezdtek el majdnem emberi alakot ölteni. A nőstényeknek ez valahogy könnyebben ment, noha más varázslatokat nem nagyon tudtak elsajátítani. Az alakváltás annyira megszokottá vált a tűzokádók között, hogy e képességük örökletes lett. Ugyanakkor az eredeti képességeik közül mások meggyengültek.
Az egyik Quel, mancsában nagy, díszes kristállyal, közelebb jött. Cabe hangsúlyozottan nem vett róla tudomást. – Mi köze ennek ahhoz, amiről beszéltél?
– Minden! – A magát most Madracnek nevező lény az alvó Quelek végtelen soraira mutatott. – A Sárkány Királyok kora előtt ezt a földet ezek a lények uralták. Fénykorában a birodalmuk nagyobb volt még a hüllőkénél is. Ahogy a hatalmuk hanyatlani kezdett, betörtek a sárkányok. Az erőviszonyok megváltoztak, némelyikük elszunnyadt, mások előtérbe kerültek.
Intett, hogy a kristályt hozó Quel húzódjon vissza. A páncélos szörnyeteg dühösen huhogott, hatalmas karmos mancsával fenyegető mozdulatot tett. Az Árnyék rászólt, felemelte a hangját, nem kevésbé mérgesen. A Quel végül feladta a vitatkozást és meghátrált.
Az Árnyék visszafordult a foglyához. – A Quel a szertartás miatt aggódik. Nem értik meg, hogy annak egy adott időpontban kell lezajlania. – Lehajolt Cabe-hez és suttogni kezdett, bár valószínűleg nem emberi szövetségesei egyébként sem értették volna. – Jelentős perc lesz ez mindannyiunk számára. Rövid időre elképzelhetetlen erők birtokosa leszel. Aztán a Quelek kiszabadulnak, én pedig megszerzem azt, ami időtlen idők óta kicsúszik a markomból. Menekülj!
Ujjait összefonva a varázsló a teremtmény felé intett. Cabe az egyikről a másikra nézett. Nem tetszett neki a dolgok ilyetén fordulata.
– Mi folyik itt?
– Közeleg az idő. Folytassuk még egy kicsit a beszélgetést. Félek, rövidre kell fognom a történetet. Elég annyit mondanom, hogy az engem kézben tartó erők azokból a régi időkből származnak. Az, amelyik Simon esetében dominált, nem akarja az új kort, a cselekedeteimet most irányító viszont erre az új korra vár. A Sárkány Királyok letűnésével a Quelek és a régi erők visszaszereznék a pozícióikat, és az emberiség nem szerezné meg az uralmat a földek felett. Élete a szolgáké lenne.
– Mint a tiéd?
Nyitott tenyér csattant Cabe arcán. Bár vonásai semmit sem árultak el, a másik dühös volt.
– Amikor az erő átveszi az ellenőrzést, megszabadulok ettől a nevetséges sorstól! Madrac leszek! Csak Madrac! – Az Árnyék fölpillantott. – De félek, a többi rejtély marad számodra! – Felnevetett.
Őrület, gondolta Cabe. Az egyik őrült kezéből a másikéba került! Elfordította a fejét és elkapta a Quel rémisztő pillantását. A Sárkány Királyokkal való összeütközés sem volt kellemes, de most emberek részéről fenyegeti a veszély. Küszködött, hogy megmozduljon, de nem tudott.
Az Árnyék hátat fordított neki. A csuklyás boszorkánymester a foglyának rendkívül ismerősnek tűnő szavakat motyogott, jóllehet Cabe tudta, hogy még sohasem hallotta ezt a nyelvet. Fekete füst baljóslatú pászmái materializálódtak az Árnyék feje körül.
A Quel a Cabe mellkasán lévő kisebb kristályra meredt. A követ övező fénykoszorú először alig volt látható, de ahogy az idő telt, egyre fényesebb lett, különösen, hogy közeledett az óra.
A köpönyeges alakot fölszívták saját varázslatai. Cabe nem törődött vele. Figyelmét a mellkasán fekvő tárgy vonta magára. Minden más elszürkült mellette.
A tizenegyedik óra közeledtével a kristály remegni kezdett. Ami még rosszabb, megesküdött volna, hogy lassan besüllyed a mellébe. Nem vérzett, nem érzett fájdalmat, csak bizsergést.
A Quelen egyre jobban kiütközött az idegesség. Az események teljesen váratlanul érték. A hosszú arc az Árnyék felé fordult, de a mágust még saját varázslata foglalta le. A szörnyeteg, félve, hogy megzavarja a szertartást, csöndben maradt, de a váratlan történéseket felindultan figyelte.
Mint valami élőlény a folyós homokba, úgy merült a drágakő egyre mélyebbre Cabe testébe. A félelmet érdeklődés váltotta fel – és még valami más. Cabe megértette, hogy nem okoz sérülést, hanem segítséget hoz.
Szélkorbácsolta szellemként az Árnyék gyorsan mozgott az ébredő erők közepén, karjával bele-beledöfött a levegőbe, minden egyes mozdulatával növelve a ködök örvénylését. Az alvó Quelek egyként megremegtek. Cabe őrét megzavarta társai mocorgása.
A terem egy távolabbi sarkában sötét és homályos valami bukkant fel. Az őr háttal állt, így csak Cabe tudott a jelenlétéről. Bár ő sem nagyon törődött vele; a kristály elvonta tudatának legnagyobb részét.
A sötétből, mintha csak az örökkévalóságból jönne, kacaj hallatszott. Halkan, éppen csak hallhatóan. A Quel mindenesetre megrezzent és körülnézett. De nem fordult a sötétség felé.
Az Árnyék azonban igen.
– Ki nevet... – Szeme a figyelmét mindezideig elkerülő pontot kutatta. Madrac káromkodott, Cabe-re nézett és hadonászni kezdett.
Úgy tűnt, hogy egy pillanatra a pokol összes erői elszabadultak. A nevetés hirtelen felcsapott, és elnyomott minden más hangot. A csuklyás varázsló, akit speciális megérzései riadóztattak, szabadon engedte varázslatát, amely nem Cabe-re irányult, hanem a sötét sarkot ostromolta. A két erő között kemény küzdelem bontakozott ki. A csata azonban csak rövid ideig tartott. A sötétség úgy nyelte el az Árnyék nagy erejű varázslatát, mint homok a vizet.
A feketeségből az otthonához hasonlóan sötét és rémisztő teremtmény lépett elő. Hatalmas patái árkot vájtak a kőpadlóba. Jeges kék szemek néztek körül. A vad paripa lerázta magáról az ében éjszaka apró morzsáit. Vicsorgása feltárta éles és egyáltalán nem lóra emlékeztető fogait.
Feketeló nekiugrott az Árnyéknak.
A Quel megpróbálta megállítani a rohamozó alakot, de ennek az lett a következménye, hogy a páncélos szörnyeteg eltűnt Feketeló testét alkotó űrben. A fényes szőrű lóalak még csak le sem lassult. Varázsló és örökkévaló összecsapott.
Nem földi barátjának megjelenése feloldotta Cabe-t a kristály bűbája alól. Nem törődve kötelékeinek hirtelen hiányával, felállt. Csak annyit tudott, hogy iszonyatos a veszély ott, ahol két ilyen hatalmas erő küzd egymással.
Feketeló mellső lábával megrúgta a mágust. A rúgástól hegyek omlottak volna le, az árnyékos varázslót azonban éppen csak hogy megtaszította. Az Árnyék visszanyerte az egyensúlyát és egy csomó éles fekete lándzsát hajított a paripa felé. A teremtmény valahogy kikerülte őket, és szokásához híven szemtől szembe rátámadt az ellenfelére.
– Cabe! Talak! Menj Talakba! Eredj!
Az örökkévaló nem mondta ki ezeket a szavakat, csak Cabe agyában visszhangoztak. Mintha bábu lenne, teste gyorsan a kamra bejárata felé mozgott; mögötte az erők egymásnak feszülését jelző zajok robajlottak. Nem élt benne a vágy, hogy megvárja az eredményt.
Időközben a kristály még jobban a mellkasába mélyedt. És megváltozott. A ragyogás színt váltott, a nappali égbolthoz hasonlatos kéksége tovább lüktetett. Cabe mindezt nem vette észre, de minél jobban erőlködött, a drágakő annál inkább pulzált.
Varázslat tette-e, vagy megérzés, Cabe valamiért lehajolt. Abban a magasságban, ahol az előbb még a feje volt, hatalmas, kétélű bárd vágódott mélyen a sziklába. A Quel dühösen huhogott, felemelte a fegyvert és újabb csapásra készülődött.
Cabe félrehengeredett, s így elkerülte, hogy tatuhoz hasonlatos ellenfele elválassza a fejét a testétől, az alvókamrában pedig tovább folyt a titánok harca. A tehetetlen ifjú varázslónak gyilkos ellenfelén kívül a záporozó kövek ellen is védekeznie kellett.
Elkeseredésében bal kezét a Quel felé nyújtotta. Ugyanakkor értelmetlen szavak hagyták el ajkait. Ujjhegyei fölragyogtak. Színük hasonlatos volt a kristályéhoz.
A Quel visszalépett, hogy nagyobb lendületet vegyen a következő csapáshoz, bárdja magasra emelkedett a levegőben – természetellenesen magasra. A fegyver beleállt a mennyezetbe, és felrántotta szerencsétlen tulajdonosát. A szikla, amelyet meggyengített az Árnyék és Feketeló közti küzdelem, lezuhant. A járat beomlott. Cabe előregurult; a Quelnek nem volt ilyen szerencséje és a kövek tonnái maguk alá temették.
Cabe semmi hajlandóságot sem érzett, hogy kiderítse, él-e még a teremtmény, s folytatta kifelé vezető útját. Mágikus ereje ismét megvédte. Sokkal kellemesebben érezte magát, bizodalma is megnőtt. Fel sem tűnt neki, hogy honnan ismeri a varázsigét. Mivel nem volt gyakorlata benne, nem találta meg az utat, amelyet a varázserőt használó többi mágus bejárt.
Átrohant a városon. Több Quel nem bukkant fel. Csak ketten lettek volna? Szinte hihetetlennek tartotta a szerencséjét. Előrejutását semmi sem akadályozta. A bejárat, amelyen keresztül érkeztek, már csak másodpercekre volt, ezért aztán megállt, hogy gondolkodjék egy keveset. Feketeló azt mondta, hogy meneküljön Talakba, de Talak messze van, nagyon messze, északkeletre.
A felszínre kilépve körülkémlelt. A Legar Félsziget megtévesztően békésnek és gyönyörűségesnek látszott. Bármely más alkalommal lenyűgöző lenne felfedezni a vidéket, még ha a Kristály Sárkány ellenőrzi is.
Leszállt az éj. Cabe-nek nem tetszett a gondolat, hogy éjszaka utazzon, de nem látott más lehetőséget. Világítóeszköz nem állt rendelkezésére, de bölcsebbnek látszott, ha nem is gondol ilyesmire. A fáklyafény mérföldekre ellátszik. Cabe abban reménykedett, hogy nincsenek nagy vadállatok a környéken, mivel nem volt nála varázskard, hogy az életét mentse vele. Csak saját erőire és képességeire számíthat.
A látható csillagok állása alapján meghatározta az útirányát. Lába alatt remegett a föld, emlékeztetve arra, hogy micsoda küzdelem folyik odalent. Cabe erőt gyűjtött és elhagyta az alagút száját.
Kiért a szabadba, látta, hogy egy kis baj van. Mindkét hold fent volt, fényük beragyogta a tájat. Lelassította a lépteit. Nem lesz így jó. Feketeló és Madrac-Árnyék csatája bármelyik pillanatban befejeződhet. Ha a csuklyás varázsló győz, másodperceken belül beérheti áldozatát. Cabe azt kívánta, bárcsak tudna teleportálni vagy repülni, vagy odahívni valakit, aki elszállítaná. De az erői nyilvánvalóan még nincsenek erre felkészülve.
Egyetlen élőlény sem moccant. Errefelé nincsenek állatok? Különös. Még rovarok zümmögését vagy éjszakai madarak énekét sem hallotta. Lehet, hogy a Puszta Földek sorsa távolabb ér, mint gondolta? Tudomása szerint még senki sem beszélt a Sárkány Birodalom e távoli részére történt utazásról. Ez vagy azt jelenti, hogy nem mernek beszélni róla, vagy azt, hogy senki sem tért vissza.
Az idő összemosódott. Cabe emlékezett arra, hogy először futott, aztán ment, míg aztán már csak botorkálásra telt erejéből. A Legar Félsziget egy pontján végül összeesett, teljesen kimerítette ez a megpróbáltatás. Nem törődött a mellkasán lévő kristállyal; addigra szinte részévé vált. A hajában bekövetkezett, részben a drágakőnek köszönhető változásról sem tudott. Eredeti hajszíne eltűnt. Az egész haja ezüstösen csillogott.
Átaludta az éjszakát, csak egyszer ébredt fel, akkor is pillanatokra. A föld mozgása zavarhatta meg. A két halhatatlan még mindig hadakozott egymással. Cabe-t azonban ez sem érdekelte abban a percben. Nagyon hamar megint álomba zuhant.
Bár senkit és semmit sem látott, azért volt élet a félszigeten. Egy vagy két apró növényevő surrant el mozdulatlan teste mellett. Nem messze madár repült el. A veszélyes állatok, különösen a vidéket uraló hegyi farkasok, elkerülték a környéket. Valójában azok, amelyek arra jártak, hirtelen megváltoztatták terveiket, és sietve más vadászterületet kerestek maguknak. Minden egyes ilyen alkalommal a kristály fényesen felragyogott.
A beköszöntő reggel meglepetéseket tartogatott. Az első és legfontosabb a nyílt tűz fölött piruló szalonna illata volt, a második, pedig az, hogy észrevette, nincs már egyedül. Olyan gyorsan gurult távolabb a közelében lévő két alaktól, hogy maga is meglepődött rajta.
– Majdnem úgy mozog, mint egy jávorszarvas, úgy ám.
– Huú, úgy érted, többet izeg-mozog, mint egy újszülött szarvasborjú. A fű meg összepiszkolja a szép ruháját, bizony ám.
Ketten voltak. Mivel a Dagora Erdőség közelében élt, Cabe rájuk ismert, noha személyesen még nem találkozott a fajtájukkal. Az erdei manókat semmivel sem lehet összetéveszteni.
Kicsik voltak, vékonyak, és nagyon hasonlítottak egymásra. Cabe-nek válláig sem értek, bár hallott már magas növésűekről is, akik beszivárogtak, és néha be is házasodtak, az emberek közé. Ezek ketten azonban teljes mértékig a fajtájukra ütöttek.
Egymás mellett álltak. Elvigyorodtak és az egyik megszólalt. – Van benne valami a Népből, bizony. Érzed a szagát, ugye?
A másik kicsit nyugtalanul bólintott. – Bűzlik ez, mint az emberek, bár valami mást is érzek.
Cabe úgy döntött, ideje közbevágnia. – Ki?...
– Naná, hogy! Azért csak ennek kell lennie annak a mágusnak, akit keresünk.
– Bocs...
– Annak kell lennie. Nem látszik többnek, nem a.
– Én...
– Becsapósnak látszik. Azt hiszem, mégis van benne valami. Nem nagyon látszik mágusfélének.
A düh forrpontjára jutott. És ki is csordult egy keveset.
– Mágus ez, hidd el!
– Maradj már csöndbe! Megint megteheti, meg ám!
– De hát minek kell neki lyukakat robbantania ebbe a gyönyörű vidékbe?
– Csöndet! – Cabe nehezen fogta vissza a második kitörést.
A két erdei manó elhallgatott. Így mozdulatlanul beváltak volna akár szobornak is valami nagyúr kapujának két oldalára. Cabe-t azonban egyszerűen csak nagyon bosszantották.
– Kik vagytok?
Balról:
– Allanard.
Jobbról:
– Morgyn.
Cabe összefonta a karját.
– Engem kerestek?
Allanard felvonta a szemöldökét és idegesen összerándult. Mindkét famanó azonos ruhát viselt: a zöld erdei öltözéket itt-ott barna foltok színezték. Teljesen beleolvadtak a háttérbe.
– Te vagy Bedlam?
– Én vagyok.
Morgyn bólintott. – Már az arcáról láttam én. Van benned valami a nagyapádból. – Grimaszt vágott. – Meg az apádból is.
– Miért kerestek? Mit akartok?
Mindketten nevetésben törtek ki, de abbahagyták, amikor Cabe arcára tévedt a pillantásuk. Allanard elmosolyodott. – Tőled semmit. Csak szívességből csináljuk. Egy féltestvérünk és nagyapád, a jó Nathan kedvéért.
Morgyn észrevette a kristályt. – Allanard, ennek meg egy átkozott drágakő van a mellkasán.
– Csöndet!
Cabe nem hallgathatta tovább őket. – Ki ez a féltestvér? Miért segítene nekem?
– Miért? Csak figyelte, hogy elszakítod magad a haláltól és felcseperedsz! Ezért! Arról a férfiról beszélünk, akiről azt hitted, hogy az apád, arról!
– Az én...
– Hadeennek hívták. Nathan iránt érzett barátságból viselte gondodat. Lehet, hogy vérségi szálak is belejátszanak a dologba.
– Vérségi? – Cabe elfehéredett.
Allanard megrázta a fejét. Még a haja is zöld volt.
– Mi most rokonságról beszélünk itten. Lehet, hogy rokonunk vagy. Ezért aztán kétszer olyan fontos, hogy segítsünk rajtad. Ráadásul... – most először némi keserűség szőtte át a vidám hangot – tartozunk a sárkánygyíkoknak Hadeenért.
Cabe-hez nem jutottak el az utolsó szavak, gondolatai a föld alól fenyegető veszély körül jártak. Bízott benne, hogy ennek a kettőnek jó közlekedési eszköz áll rendelkezésére. Annál jobb, minél nagyobb távolság választja el a Legar Félszigettől.
Mintha csak igazolni akarná, a föld természetellenes vadsággal megremegett.
Morgyn a földre zuhant. – A törpék nemzete hadba szállt?
Cabe közben visszanyerte az egyensúlyát. – Rosszabb! Egy Árnyéknak hívott boszorkánymester és egy Feketelónak nevezett teremtmény küzd egymással éppen alattunk!
A manók ellátottak a szájukat. Allanard eszmélt előbb. – A fekete paripa és a kettős agyú varázsló csatázik! Egy szót se szóltak erről! Akkor igyekezzünk!
– Hová megyünk? Vannak lovaitok?
– Lovak? Nem vagy egyszerre mágus és vértestvérünk?
– Ezt még meg...
Allanard félbeszakította a beszélgetést. – Gyorsaságra van szükségünk, bár nem tudom, meg lehet-e szökni, ha azok közül az egyik elindul, hogy megkeressen! Morgyn! Ehhez te értesz!
– Úgy van, testvér!
Cabe úgy elcsodálkozott, hogy az iszonyú földalatti harc ki is ment a fejéből. Morgyn elővett egy kis darab krétát és a levegőbe felrajzolt valami formát. Ahogy húzta a vonalat, az ott maradt a levegőben.
Eltelt néhány perc, mire a fiatal varázsló felismerte a rajzot. Kifejezetten madár volt, de a legeslegnagyobb, amit valaha is látott. Ha igazi, a teremtmény mindhármukat képes lenne elvinni.
Morgyn befejezte a lény körvonalait és gyorsan megrajzolt még néhány részletet, a szemeket és a csőrt. A végére maradt a legfurcsább, a madár hátán a három, ember nagyságú ülés. Amikor elégedetten úgy vélte, hogy mindennel kész, amit csak meg akart rajzolni, Morgyn intett a krétadarabbal és dünnyögött valamit, feltehetően manónyelven.
Barnás massza töltötte meg a rajzot. A madár pislogott. A csőre kinyílt, majd becsukódott, rózsaszínű nyelv bukkant ki belőle egy pillanatra. A masszív szárnyak kipróbáltattak és megfelelőnek találtattak. A hatalmas kondorkeselyű elfordította a fejét és alkotójára meredt.
Mindez egyetlen perc alatt történt.
Allanard Cabe-re nézett. – Nos? Mire vársz? Arra, hogy az a homályos pofájú lidérc adja meg a kezdő lökést?
Cabe némi aggodalommal felmászott a madár hátára és beleült a középső ülésbe, amely a legnagyobb volt a három közül. A két erdei manó is elfoglalta a helyét és Morgyn meglegyintette az állat fejét. Az ifjú varázsló rémülten nézett rá.
– Nincs valami gyeplő?
A manó megveregette a művét és elmosolyodott. – Minek nekünk gyeplő?
A kondor felszállt. Cabe úgy kapaszkodott, mintha az élete múlna rajta. Idegesítette, hogy Morgyn az első ülésen csak a lábával tartotta magát és nevetett, akárcsak Allanard. Mindkét manó otthonosan érezte magát különös közlekedési eszközükön. Cabe jobbnak talált volna valami döcögősebb, de könnyebben kormányozható járművet, például egy szekeret.
A kondor egyre magasabbra emelkedett. Cabe még erősebben megkapaszkodott, amikor lepillantott. Allanard kuncogott.
– Nyugodtan nézz csak le. Felhőkön kívül mást úgy se látsz ilyen magasságban! – Ettől Cabe csak még nyugtalanabb lett.
Morgyn szólalt meg az első ülésből. – Fel a fejjel! Egyenesen egy sötét felhőbe szállunk!
A varázslónak alig volt ideje meglepődni, mielőtt a szürkeség elnyelte volna őket. A kondor habozás nélkül beleszállt. Cabe-t borzasztóan zavarta, hogy ezalatt az erdei manók szívből kacagtak. Igen sajátos a humoruk, gondolta Cabe.
Egész testét veríték lepte el, noha egyáltalán nem volt melege. Valami szokatlan szagot érzett a levegőben. Rájött, hogy ilyesmi illat terjeng tavaszi zápor után. Tiszta volt és némileg csökkentette az idegességét. Másodperceken belül elhagyták az esőfelhőt. Mindhárman nedvesek voltak, de társait ez egyáltalán nem zavarta. A szél gyorsan megszárította őket.
Repülés közben Cabe kezdett hozzászokni furcsa utazási módjukhoz. Néha-néha már lenézni is merészkedett. Az első ilyen alkalom csodálattal töltötte el, meglepődve tapasztalta milyen gyorsan haladnak.
Végül még a kapaszkodót is eleresztette és beszélgetni kezdett Morgynnal. – Az ott a Dagora Erdőség alattunk?
Morgyn is lepillantott. – Igen, az ott az otthonunk! Ha elszállítottunk téged, testvér, ide fogunk visszatérni!
A termékeny erdő a rengeteg zölddel és gazdag vadállományával nem emlékeztetett arra, hogy korábban Cabe-nek mennyi veszedelemmel kellett szembenéznie, amikor keresztülhatolt rajta. Tudta, hogy valahol lent ott van a Lady udvarháza is.
– Alig egy órája repülünk! Hihetetlen!
Hátulról Allanard kuncogása hallatszott. – Te csak ne nagyon bátorítsd, Cabe Bedlam! Miattad repülünk ilyen gyorsan!
Bátyja ismét menetiránnyal szembe fordult. A kondor érezhetően felgyorsított. Morgyn halkan nevetett.
Az erdőből egy sötét, zöld alak röppent fel. A nagy távolság ellenére Cabe észrevette, hogy legalább akkora, mint a kondor. Színe és alakja alapján csak sárkány lehet – ebben a magasságban egészen biztosan repülősárkány.
Riasztotta a manókat és a gyorsan emelkedő figurára mutatott, amely üldözőbe vette őket. A manók alaposan megnézték, de semmit sem tettek, hogy elkerüljék a találkozást. Cabe elengedte az egyik kapaszkodót, és tenyerével előre kinyújtotta a bal kezét a repülősárkány felé. Nem tudta egészen pontosan, mi a teendője, de, már bízott abban, hogy valami csak fog történni.
Allanard átkarolta, lefogta a karját és a varázsló fülébe suttogott: – Ne csinálj semmit!
A sárkány kemény szárnycsapásokkal emelkedett feljebb és feljebb. Egyszer csak kihívóan felüvöltött. A kondor egyáltalában nem törődött vele. Cabe kíváncsi lett volna, tudna-e a madár védekezni.
Úgy ötven yard távolságban a sárkány megállt. Vagy fél percig egy helyben lebegett és mozgásukat figyelte. Aztán, mint akit az egész nem érdekel, lebukott, és iszonyatos sebességgel visszarepült az erdőbe. Szinte azonnal eltűnt a szemük elől.
Cabe két társára nézett, miközben igyekezett biztosan tartani magát az ülésében. Morgyn a madarat irányította, Allanard viszont odabólintott neki.
– Látod? Nem kell olyan kapkodva dönteni.
Cabe, ha nem is mert teljesen megfordulni, kicsavarta testét, amennyire csak tudta. – Hogy érted ezt? Minek szállt ide fel a repülősárkány, hogy aztán visszaforduljon anélkül, hogy megtámadott volna minket?
– Az emberek, mint te is, közel laknak ugyan a Dagora Erdőséghez, de nem élnek benne. Mi ott töltjük szinte egész életünket. Ennek ellenéré még mi is csak keveset tudunk igazi urunkról, a Zöld Sárkányról. Ha parancsot ad, mi teljesítjük. Ha azt mondja, bántatlanul átkelhetsz a vidéken, akkor még a legerősebb sárkány sem merészel rád rontani.
– A Zöld Sárkány megengedi, hogy átkeljünk? – Cabe nehezen hitte el. Miért segítene neki az egyik Sárkány Király?
A manó megrázta a fejét. – Ne hívd ki a sorsot, Cabe Bedlam, ne tedd. Ne akarj a Sárkány Királyok gondolataiban olvasni. Majd eljutsz arra a pontra, amikor megkérdezed, ki a barát és ki az ellenség.
Morgyn tréfálta-e meg, vagy egy szélroham, a kondor hirtelen zuhanni kezdett. Cabe-nek erősen kellett kapaszkodnia. Amikor ismét egyenesbe jöttek, a varázsló nem folytatta Allanarddal a beszélgetést. Túlságosan elfoglalták az eddig hallottak.
Az árnyék, Feketeló, a Zöld Sárkány, Griflán...
Kiben bízhat?
Kiben merhet bízni?

 

 

XV.

Először hallatszott valami a Pokol Fennsíknak erről a részéről. Varázslók, boszorkányok, tudósok – mindenki, aki csak a más valóságokkal foglalkozott, hallotta, vagy érezte. Mintha csak Azram erődítménye közelében lettek volna, láthatták az egész szörnyűséget.
A Vörös Sárkány hordái rábámultak. Bámultak és meghaltak. A sötét boszorkánymestert, bár szolgái jobbra-balra hullottak, a tűzokádók még csak érinteni sem tudták. Mint a Halál szelleme hatalmas kaszájával, úgy vágott rendet a soraikban Azram a Névtelennel.
Kevés sárkánynak sikerült megmenekülnie, noha a varázsló csak egy ember volt. Vérszomjasan süvítő kardjával itt is, ott is felbukkant, meglepte ellenfeleit, mielőtt azok egyáltalán észrevették volna jelenlétét. A Névtelen lüktetett. Azram arca elvesztette minden emberi vonását. Kacagva csapott le újra meg újra.
Csak a Vörös Sárkány tartott ki. Összegyűjtötte seregei maradékát, óriási teste eredeti formáját vette fel. A föld magjánál forróbb tüzet okádott. Azram azonban ezt is könnyedén állta, nem fogott rajta a hőség.
Ekkor a Pokol Fennsík ura előhívta földjének anyagát. Bár a sárkány lángjának intenzitását nem érte el a kiáramló magma és gőz bősége, energiája mindent felülmúlt. A Sárkány Királyt nem érdekelte, hogy saját klánjai is együtt hullanak Azram szolgáival, minden áron el akarta pusztítani a boszorkánymestert, aki magával a Káosszal volt felfegyverkezve.
A megolvadt kő és föld csak időlegesen lassította le Azramot, és csak azért, mert át kellett gázolnia rajta. A Névtelen megóvta a hatásuktól és rövid időn belül ismét szabadon mozgott. A gejzírek forró vize éppen hogy megnedvesítette.
Mivel a mágia cserbehagyta, a Vörös Sárkány maga is belevetette magát a küzdelembe. Méteres karmok csaptak le az öntelt emberkére. Azramnak ezzel a támadással is meg kellett birkóznia. Halálos pengéje eltérítette az iszonyatos karmokat, az egyikből le is szelt egy darabot. Alig hárította el az egyik mancsot, máris követte a másik. A varázsló hátrálni kényszerült. Akármilyen nagy erejű is volt a Névtelen, teljesen nem tudta megvédeni saját halandó gyengeségétől. Azram nem ismerte fel az ellentmondást; bár a kard erejének forrása maga a varázsló, az most mégis eltér az ő eredeti szándékaitól. A bíborvörös tűzokádó kitátott pofával rontott a varázslóra, aki egy pillanatra elveszítette az egyensúlyát. Azram alig tudott szemtől szembe megállni vele. A Névtelen süvítve csapott le a Sárkány Királyra. A hatalmas hüllő visszakapta a fejét, a vágás, amely az orrlyukai között érte, bömbölésre késztette. Dühe nagyobb volt a sebénél. A Vörös Sárkány gyorsan felszállt a levegőbe, óriási tömege hihetetlen sebességgel tűnt el a felhők között.
A feketébe öltözött varázsló nyugodtan utána emelkedett és üldözőbe vette. Nem számított, hogy erődítménye romokban hever, szolgáinak többsége pedig vagy halott, vagy szertefoszlott. Csak a másik halála volt a fontos. Azram arcán dühödt őrjöngés tükröződött. Cselekedeteit már a kard diktálta.
Lehetetlenség, hogy egy ekkora test tökéletesen elbújjon a felhők mögé, ám ennek ellenére nem tudta felfedezni ellenfelét. Az azonban nyilvánvalónak tűnt, hogy a Vörös Sárkány nem hátrált meg, a Sárkány Királyoknak, és különösen ennek az egynek, nem szokása megfutamodni a csatából. Azram elmosolyodott. Ha vadászni kell, ám legyen. Árnyék esett rá. Saját akaratából a Névtelen felemelkedett és előredöfött. Végső sikollyal egy, a lenti csatát túlélő sárkány zuhant a földre. A varázsló felmordult; efféle alsóbbrendű teremtmény nem érdekelte. Ennek a területnek az Urát akarta.
A nedvesség és a hűvös levegő némileg megnyugtatta. Rájött helyzetének ingatagságára. A sárkány otthonosan mozog mind a földön, mind a levegőben. Azram, bár alkalmanként repült, a földön mégis biztosabban érezte magát. A karmazsinvörös hüllő tudta, hogyan mozogjon a ködben; a varázsló viszont csak próba-szerencse alapon cselekedhetett.
Minél inkább visszanyerte önuralmát, Azram annál bizonytalanabbá vált. A Névtelen közben nyugodtan lebegett a levegőben. Erejének nyilvánvaló hiánya számos dolgot jelenthetett.
A Vörös Sárkány ezt a pillanatot választotta, hogy csendesen, halálosan lecsapjon. Karmai és állkapcsa készen álltak az ölésre. Azramot a támadás teljesen felkészületlenül érte.
Nem úgy a Névtelent.
Az iszonyatos penge megújult erővel fordította szembe hordozóját a szörnyeteggel. A vadállati őrület visszanyerte uralmát a varázsló teste felett. Azram vad kacajjal a Sárkány Király felé vetette magát. Egyikük sem tudott már kitérni. A bujkálás ideje elmúlt.
Saját kreatúrájának bűbája alatt Azram egyre gyorsabban repült előre, látszott rajta, hogy esze ágában sincs letérni öngyilkos pályájáról. A Vörös Sárkány a lehető legnagyobbra tátotta a pofáját; a másik már akkor sem tudott volna időben irányt változtatni, ha akart volna.
Állkapcsai összecsapódtak, amikor az apró figura eltűnt a fogai között. A tűzokádó szemei a győzelem mámorában ragyogtak. De a ragyogást szinte azonnal sajátosan üveges pillantás váltotta fel, mintha a teremtményt valamiféle gondolat elképesztette volna.
Azonban semmilyen gondolat sem futott át a Vörös Sárkány agyán, hacsak az nem, hogy rájött, mi is történt. A szörny teste holtában megremegett. Aztán egy utolsó rángással zuhanni kezdett. Eközben valami kitört hátul a fejéből. Azram volt; a kard előbb elől, majd hátul átvágta a koponyát. Mindez olyan gyorsan zajlott le, hogy áldozatának nem jutott ideje reagálni.
A lezuhant ellenfelének koponyájából származó leírhatatlan maradványokkal ellepett Azram figyelte, amint a hatalmas tömeg eltűnik alant. Diadalérzet töltötte el. Bebizonyította, hogy ő az úr. Még meg nem siratott apjának sem sikerült úgy elpusztítania egy Sárkány Királyt, hogy ő maga túlélte volna, és íme, Ő, Azram, itt áll – pontosabban lebeg – sértetlenül a leghalálosabb teremtménnyel vívott küzdelem után.
Kijavította magát; nyilvánvalóan ő a leghalálosabb.
Azram mélyen belélegezte a győzelem szagát – nem is említve ruhájának és általában testének bűzét. Felköhögött. Ennyit a siker édes illatáról! Megvonta a vállát. Ez igazán nem ár ahhoz képest, mekkora megelégedésére szolgál a győzelem. Rövidesen megtisztálkodhat.
Önfeledtségében megfeledkezett a Névtelenről. A démoni penge alig lüktetett, mégis úgy tűnt, egy újonnan lelt hatalom érzetét hordozza. Egy olyan hatalomét, amely győzelemről győzelemre nőni fog – függetlenül attól, kinek a kezében éri el.

 

– Hogy érrrzi magát ma, bosssszorkányom?
Az asszony szinte várta, mikor bukkan elő a szájából hosszú, vörös, villás végű nyelve. Volt valami Toma hercegben, ami Kyrgnél, sőt a Sárkány Királyoknál is jobban felkavarta. A nem tudatos aprósárkányokhoz és unokatestvéreikhez hasonlóan többnyire hideg, nem emberi hüllő volt, eltérően bármely más sárkánytól. Gwen úgy vélte, az első Királyokhoz hasonlít, kivéve, hogy Toma nem közéjük született.
Amikor válaszra sem méltatta, a tűzokádó megvonta a vállát és elmosolyodott.
Istenem! A merev tekintet sem segített. Még az agyarai is sokkal élesebbek, mint az uraié.
Toma körbesétálta a buborékot, ezzel arra késztette a foglyát, hogy forogva megpróbálja szemmel tartani az iszonyatos harcost, hátha új cselfogást alkalmaz. A sárkányember képes lett volna erre; erői legalább olyan varázslatosak voltak, mint a Ladyé, ha nem hatalmasabbak. Akkor miért maradt mindig a háttérben, kérdezte magától legalább századszor az asszony. Nem veszteget el a Sárkány Királyok módjára egy ilyen fegyvert.
A tűzokádó szünetet tartott. Mintha csak a gondolataiban olvasna – erre valószínűleg képes is, noha Gwen védőernyőt formált – Toma megszólalt.
– Gondolod, hogy egy... mondjuk, az én képességeimmel megáldott... harcos megelégszik azzal, hogy olyanok szolgája legyen, akik erőben és vezetési képességben nyilvánvalóan kevesebbet érnek nála?
– Azt hittem, hogy te is olyan gyáva vagy, mint az a kegyetlen Kyrg.
A buborék kellemetlenül felforrósodott és levegőtlenné vált. Gwen megpróbálkozott egy varázslattat, de csak fejfájás lett az eredménye. Zihálni kezdett.
Toma néhány percig szemlélte a kínlódást, majd felé intett. A klíma azonnal felfrissült, hűvösebbé vált. A boszorkány hatalmasakat lélegzett a friss levegőből és letörölte az izzadságcseppeket a homlokáról.
Toma már nem mosolygott, és a Lady látta, hogy a nyelve tényleg olyan, mint egy kígyóé. Leült a sátrában található egyetlen székre és töltött magának egy kupa vérvörös bort. Lassú mozdulataiból az asszony rájött, hogy Toma őt akarja a saját szomjúságára emlékeztetni, amivel semmit sem tudott kezdeni, hiszen fogoly volt.
– A közeljövőben kerülj el minden támadó kitörést, Borostyán Hölgy. A legkevesebb az, hogy lélegzetelállító következményei lehetnek. – Hosszan, élvezettel kortyolt a borból.
– Feltettél egy kérdést. Igen, csodálkoztam is. Miért engedelmeskedsz a Királyoknak? Biztos, hogy még az Arany sem ér fel veled.
Ez a megjegyzés kellemesen érintette Tomát, aki erre a vérvörös folyadékból öntött egy keveset egy másik kupába. Felé nyújtotta a kezét, az eltűnt, majd szinte azonnal megjelent Gwen kezében. A boszorkány igyekezett visszafogni ivás közben magát, nehogy a tűzokádó kedvtelésből elvegye az italát.
– Helyesen látod, asszonyom! Egyelőre mégsem akarom apámat letaszítani a trónjáról. Az ő álmai az enyémek is, bár a józanság és az őrület hirtelen váltogatják egymást nála. Csak a hagyományok miatt nem sorolt örökösei közé. Ha valami, hát akkor a tradíció lesz az oka, hogy a többi Király összefog ellene. – A herceg az utolsó szavak elhangzása után kiköpött; ahol a nyála földet ért, füst szállt fel.
– A te erőddel egészen biztosan...
Felemelte a kezét – Megpróbálod meghatározni a képességeim korlátait. Egészen őszintén megmondom, az erőm nem elég arra, hogy kézben tartsam az összes Sárkány Királyt. Ezért munkálkodom egy új vezetés alapjának létrehozásán!
A megjegyzésben megbúvó célozgatások először elkerülték Gwen figyelmét. Csak miután alaposan végiggondolta az elmondottak értelmét, jött rá arra, kivel és miről is beszélget. Ettől alapvetően megváltozott a véleménye, amelyet azóta alakított ki, hogy kiszabadult kristálybörtönéből. Mindnyájan bolondok; még a rettegett Királyok, és – itt némi elégedettséget érzett – a rosszindulatú Azram is olyan könnyen beleestek a dolgok csapdájába.
– Te voltál! Te indítottad el az eseményeket! Te hoztad ezt az új háborút a Sárkány Birodalomra! – szólalt meg Gwen.
A hüllő szemei felragyogtak a rémítő sárkánysisak mögött. Kupáját az asszonyra emelte és ivott. Amikor befejezte, elmosolyodott. Ez ijesztőbb volt, mint bármi más, amit eddig tett.
– Igen! Az ügynökeimen keresztül számos Királyt felpiszkáltam. A legkönnyebb eset a Kék volt, mivel ő a leginkább befolyásolható. A Fekete mindig ugyanazt fújta a Mesterekről, bár gratulálnom kell neki, hogy megtalálta a társadat, ezt a fiatal Bedlam ivadékot. Igazán váratlan nyeremény volt! Így belerángathattam a Barnát, aki még mindig a birtokában tartotta az Ördög Pengét. A bolond! Nevezd előérzetnek, de tudtam, mi lesz a következménye annak, ha találkozik Nathan unokájával. De, még ha a fiú meg is hal, megjátszhattam volna azt a lehetőséget is, hogy mások viszont élnek. Akár el is engedhetnélek, bár jól tudom, azonnal hozzákezdenél, hogy újraéleszd a mágusok légióját.
Toma hencegését olyasvalami megjelenése szakította félbe, ami csak annyira látszott emberinek, hogy az ember paródiája lehessen. Idegesen várakozott, hogy a herceg magához intse. Toma fejbólintással engedélyt adott rá. A teremtmény előrebotorkált kacska lábain, amelyek ráadásul túl rövidek voltak testéhez képest. Átadott urának egy apró, féltekert pergament. A tűzokádó, egy intéssel kiküldte a szolgát. Gwen észrevette a lény igyekezetét, hogy mihamarabb távozhasson ura mellől.
Toma herceg először dühös arcot vágott. Széthajtotta a pergament, és gondosan áttanulmányozta a tartalmát. Amikor a végére ért, az üzenetet lassan letette a bor mellé az asztalra. A tűzokádó maga elé bámult, agyát teljesen lefoglalták az éppen olvasott hírek. A Lady előrehajolt, megpróbálta varázscellájából kisilabizálni a szavakat. Bármitől komorodott is el Toma, érdemes megtudni, mi az.
A herceg észrevette szándékát, és odébb lökte a tekercset.
– Ezekhez az ügyekhez semmi közöd, asszonyom. Majd én foglalkozom velük, ha szükség lesz rá. Hol is tartottunk az előbb?
Gwen nem válaszolt. Az esze az üzeneten járt. Miről szólt? Érinti-e Cabe-t?
– A Királyok szenvednek a túl sok tradíciótól – folytatta Toma. – Azt hiszik, hogy ők, és csak ők parancsolnak az uralkodásra méltó erőknek. – Zavaróan emberi volt a nevetése. – Csak ültem ott, mintha én is közéjük tartoznék, még meg is győztem az egyiket, hogy hatalmában áll feltámasztani halódó királyságát!
Még egy alakváltó! A boszorkánynak egyre kevésbé tetszett, amit hallott. Még a Sárkány Királyok is két formához vannak kötve. Abból, amit Toma mondott, az derült ki, hogy ő még egy harmadik alakban is megjelenik.
– Ez a sajátságos Sárkány Király sose ébresztett gyanút?
– Aligha. A Kristály Sárkány nem tett eleget egyetlen meghívásnak sem. Ha a többi királyság el is pusztítja önmagát, őt ez sem érinti. Megmondta a tanácsnak, hogy sokkal fontosabb feladatok kötik le, semmint hogy vértestvéreivel marakodjon. A feladatok mibenlétéről azonban senki sem tudott. – Megvonta a vállát. – Nem is fontos.
Váratlanul talpra ugrott. – Eddig többnyire én beszéltem. Kedvemre való olyan partnerrel beszélgetni, aki nem a csőcselékhez tartozik, de tőled is minél több információt szeretnék kapni. Erre azonban, sajnálatos módon, egy más alkalommal kerül majd sor. És most bocsáss meg.
Toma tréfásan meghajolt és távozott. A Lady kíváncsian nézett utána. Mivel nem tudta elolvasni az üzenetet, arra sem tudott rájönni, mi foglalta annyira le hirtelen a herceg gondolatait. A börtönéül szolgáló gömböt nem lehetett elmozdítani; varázslatok egy bizonyos helyre rögzítették.
Ki tudja, mikor tér vissza a birodalmi seregek parancsnoka. Gwennek mindenesetre ki kellett használnia a lehetőséget. Egy csöppet leszűkítette a mezőt; a varázslatban, amely fogva tartotta, valahol lennie kell egy kis hézagnak. Az elsők között azt tanulta meg Nathantól, hogy bármely mágus képes megszüntetni egy varázslatot pusztán azzal, hogy rájön, hol van a gyenge pontja. Még a legerősebb varázslatokat is semlegesítheti akár egy bűvészinas is, ha meg tudja határozni ezt a helyet.
A baj csak az, hogy minél összetettebb egy varázslat, annál nehezebb megtalálni a gyenge pontját, ha nem tudjuk, merre keressük. Ez volt az egyik dolog, ami Nathan Bedlamet olyan naggyá tette; rendkívül gondosan építette fel saját varázslatait, és alaposan tanulmányozta másokét.
Az asszony ujjai nagyon finoman tapogatták a buborékot. Hogy megtalálhassa és elmozdíthassa a különböző vonalakat és színeket, amelyek a varázslat alapvető „fizikai” összetevői, igen érzékeny tapintás szükségeltetik. Az alkalmazott mozdulatok és szavak nem annyira fontosak. Természetesen segítségére lehetnek, de bízott abban, hogy a buborékot ezek nélkül is fel tudja nyitni.
Semmi. Leeresztette kezeit, hogy másik pontot tapintson ki. Még mindig semmi. Először jobbra, aztán balra keresgélt. Megérzett valamit. Nem volt erős, de jelzésként értelmezhető. Az apró szakadás valahol a közelben lehetett.
Gwen letörölte a szemébe csorgó verejtéket. Már közel járt! Miközben megállt és visszatartotta a lélegzetét, a hőmérséklet növekedését észlelte. Egyre nehezebben lélegzett, s azonnal abbahagyta ténykedését.
Ez alkalommal újabb hatást is érzékelt. Lassan, de folyamatosan egyre nehezebbnek érezte a testét. A buborék sima aljára kényszerült, arca a burkolatnak feszült. Megsokszorozódott súlya összesajtolással fenyegette. Egyetlen esélye az volt, ha meg sem moccan.
Aztán egy szempillantás alatt minden visszaállt normális állapotába. A Lady megfordult és Toma herceg némileg neheztelő arcát pillantotta meg, aki engedetlen diákját megleckéztető tanárként csóválta a fejét.
– A következő az utolsó alkalom lesz, asszonyom. Nem mintha sokat tehetnél. Amíg... feküdtél, vettem a bátorságot, és megváltoztattam a buborék varázslatát. Garantálom, hogy nem lesz elég időd a hibát megtalálni. Hamarosan elutazunk.
– Elutazunk? Penaclesbe?
A tűzokádón szinte meggyőző tanácstalanság tükröződött. – Penaclesbe? Miért kellene odamennem? Nincs ott semmi, amire szükségem lenne.
Most az asszonyon volt a sor, hogy zavart mutasson. – A könyvtár! A Tudás Városa...
Toma megrázta a fejét. – Tudás Városa! Mostanra Griflán már biztosan megtudta, mennyit ér az a tudás valójában. Gondosan tanulmányoztam a múltját. – Megdörzsölte az állát. – Tudod, mit fedeztem fel? Penacles egyetlen ura sem támaszkodhatott igazán magára a könyvtárra! Ez mind hazugság, Borostyán Hölgy! Nagy beugratás! Az uralkodó természetesen nem hiszi el, mint ahogy a Fekete sem, akinek mindig a városra fájt a foga. Abban az engedelmes bolond Kyrgben ugyancsak nagy a hajlandóság, hogy odavezesse a csapatait, és megvívjon bárki túlélővel a hely birtoklásáért. Azt várja, hogy majd ott találkozunk, de már küldtem neki egy üzenetet, amiben megváltoztatom a parancsait.
Gwen összehúzta a szemét. – Hogyan?
– Csatlakoznia kell a Penaclest ostromló erőkhöz. Nem azonnal, de hamarosan.
Ő is pontosan erre gondolt. Penacles valószínűleg nem tud ellenállni a Kyrg herceg birodalmi csapataival kiegészült ostromlóknak. A tűzokádónak számos hibája van, de vezetői jártassága majdnem eléri Tomáét. Gyanította, hogy a Fekete Sárkány parancsnokainak képességei még csak meg sem közelítik, és ez az oka annak, hogy egészen mostanáig hibát hibára halmoztak.
Valami más döbbentette meg. Arra mindig van esély, hogy Kyrg, a Szürke Ködök ura és számos más tűzokádó vezér megsebesüljön, vagy akár meg is haljon. Ez jótékonyan csökkentené Toma versenytársainak számát.
A sárkányharcos intett az egyik ujjával. A buborék zajtalanul és hajtóerő nélkül lebegni kezdett feléje. – Gyere velem.
Mintha lenne választásom, gondolta dühösen Gwen.
A sátor szárnyai szétcsapódtak, ahogy a buborék áthaladt közöttük. Kinn a Lady meglepetve látta, hogy a tűzokádó hadainak java már indulásra kész. Gyorsan és halkan mozogtak, a maguk nem emberi gyorsaságával feleannyi idő kellett a készülődéshez, mint más seregeknek. Megfigyelte azt is, hogy a szekerek meg vannak pakolva, és aprósárkányokat fognak eléjük. Ebben a pillanatban nyilvánvalóvá vált új céljuk: az egyetlen északra fekvő város, Mito Pica.
Gwen merészen félbeszakította Tomát, aki az előkészületeket irányította. – Miért Talak, Toma herceg? Miért fordulsz vissza azon az úton, amelyiken jöttél?
A gömbben ugrásszerűen megnőtt a hőmérséklet. A normális állapotát csak keserves másodpercek után nyerte vissza. A hadúr az arcát tanulmányozta, hogy leolvassa róla az érzelmeit. – Azt hiszem, nyugodtan elmondhatom neked, mivel aligha tudsz valamit is tenni ellene. A katalizátorom betöltötte szerepét; a terveimet veszélyeztetheti, ha engedem, hogy tovább éljen. Ezért visszatérünk Talakba, hogy helyükre tegyük a dolgokat. Cabe Bedlam meg fog halni, mielőtt teljesen kifejlődhetnének az erői. Halála véget fog vetni minden, a Sárkány Mesterek feltámasztására tett kísérletnek.
A Lady alig hallotta az utolsó szavakat. Cabe Talakban van? Hogy került oda? Azram elkerüli az ilyen helyeket. Következésképpen, bármily hihetetlen is, Cabe vagy megszökött álnok apjától, vagy elrabolták. Ha az előbbiről van szó, akkor még van remény.
Toma hidegen mosolygott, szemei villogtak.
– Feltételezhetem, hogy velünk utazol? Azt gondolom, hálás vagy, hogy találkozhatsz a kedveseddel.
Elpirult. – Ő nem az én...
A sárkányharcos egy kézmozdulattal elhallgattatta. – Nincs kedvem megvitatni az emberi viselkedés furcsaságait. Készen állunk az indulásra. Közvetlen mögöttem fogsz lebegni, hogy kéznél légy, ha beszélgetni akarok veled.
Szándékosan hátat fordított. – Hidd el, teljes biztonságban érzem magam.
Az asszony ezt nem is vitatta.
Toma parancsára humanoid csapatai nyeregbe szálltak. A többieket utasította, hogy menjenek előre. A nyugtalankodók hamar megkóstolhatták az ember-formájú tűzokádók korbácsait. Gwen csodálkozott azon, hogy az alacsonyabbrendű sárkányok miért nem lázadnak fel. Számuk száz az egyhez meghaladta uraikét. Aztán felötlöttek benne a herceg szavai. A sárkányok saját tradícióik rabjai. Ezért elképzelhetetlen, hogy uraik ellen forduljanak; ilyesmit csak királyi pártütők merészelnek, de hát ez is a hagyományok közé tartozik – kivéve, amikor egy nem országló tűzokádóról, mint például Tomáról van szó.
Az is lehet, hogy a sárkányok azért nem lázadnak, mert ostobák hozzá. A boszorkánynak az volt az érzése, hogy mindkét elképzelés helyes. A Sárkány Királyok, és az őket irányító kegyenceik nélkül a legtöbb aprósárkány nem lenne veszélyesebb a csirkefogó sárkánygyíkoknál és baziliszkuszoknál. Az ilyen fenyegetésekkel pedig sokkal könnyebb szembeszállni.
A sereg elképesztően gyorsan mozgott, különös tekintettel a harcoló erők tömegének felszerelésére. Egy órán belül az egész oszlop elhagyta azt, ami valaha Mito Pica környéke volt. A Lady ezt az időt arra használta föl, hogy alaposan megnézze magának a haldokló várost.
Toma a város keleti részében ütötte fel táborát. Ezért aztán az asszony nem tudta megítélni a pusztítás valóságos mértékét. A hangok és a szagok azonban meglehetősen élő képet rajzoltak fel az agyában. A buborék meggátolta abban, hogy távolbalátó képességének segítségével felmérje a károkat.
De az is elég volt a varázslónőnek, amit az elvonulás során látott. A megfeketedett épületek még füstöltek. A falakat, amelyek már annyi ellenségnek álltak ellent, porig rombolták. Gwen gyanította, hogy a csatának ebben a szakaszában maga a hadúr játszotta a főszerepet. Gwen elképzelte a város vajákosainak arcát, amikor minden erőfeszítésük ellenére a falak ledőltek.
Eddig azt hitte, hogy a legnagyobb fenyegetést Azram vagy az Arany jelenti. De tévedett, az igazi veszély forrása csak néhány lépésnyire van tőle.
A romok körüli földek furcsa módon érintetlennek tűntek, kivéve azokat a helyeket, ahol a harcoló szörnyek szerencsétlen áldozataikat hajkurászták. A környékbeli falvakat sem érte kár. A herceg látta, hogy Mito Pica – csak Mito Pica – esett el. Amennyire vissza tudott emlékezni a varázslónő, Hadeen kunyhója volt az egyetlen kivétel.
A hadúr üzenetet küldött mindazoknak, akik szembeszállhatnak vele. Engedelmeskedjetek és életben maradtok. Ha nem engedelmeskedtek – és az engedetlenséget ebben az esetben elég tágan lehetett értelmezni, állapította meg a Lady – lássátok a következményeit. Csak az információk hiánya mentette meg a város sorsától azt a kis települést, ahol Cabe felnőtt.
A sárkányhordák előrenyomultak. Gwen azon gondolkodott, mit tesz Talak, ha ilyen szituációba kerül. Megpróbálják felvenni a harcot, vagy nekitámadnak Cabe-nek, hogy mentsék magukat? Abból, amit az uralkodóról, IV. Rennekről, vagy hogy hívják, innen-onnan összeszedegetett, azt szűrte le, hogy Nathan unokáját aligha látják szívesen. Toma herceg gyorsan mozgó hadai mögött kihunytak Mito Pica utolsó füstölgő zsarátnokai.

 

 

XVI.

– Jobban kell táplálkoznod, Cabe Bedlam, ha meg akarod őrizni az erődet.
Cabe a fatálon levő zöld masszára meredt – ugyanezt eszi negyedik napja – és lassan a földre öntötte. Biztos volt benne, hogy a zabkásalevestől még a fű is azonnal kipusztul.
– Nem kérek többet, köszönöm. Elegem van már ebből... ebből... az akármiből! Elég időt töltöttünk már itt! Amit az erre járóktól hallottunk, abból arra következtetek, hogy a Sárkány Királyoknak itt aligha van szövetségesük.
Allanard nagy élvezettel nyelte le a szájában levő falatot. Cabe színe kezdett az erdei manók öltözékére hasonlítani. – A Sárkány Királyoknak mindenhol vannak szövetségeseik, ahol csak ember él, már megbocsáss a szavaimért. Ti vagytok a fajok közül a legnépesebb, de a legtarkább is.
A szavak Cabe-nak saját apját juttatták eszébe. Lassan bólintott. – Mindemellett Feketeló azt mondta, menjek Talakba. Én megbízom benne. Gondoljatok csak arra, hogy ő védett meg az Árnyéktól.
Morgyn sóhajtott. – Az örökkévaló a saját útját járja. Talán sötét dolgokat is forgat a fejében.
A varázsló utálkozva felpattant. – Ti ketten akár az idők végezetéig keresgélhettek kifogásokat, de én odamegyek. Köszönöm, hogy idáig elhoztatok. Azt hiszem, innen már én is el tudom intézni a dolgokat.
A két manó felállt, Cabe még sosem látta ilyen higgadtnak őket. Allanard kinyújtotta a karját. – Eredj áldásunkkal, Cabe Bedlam. Nem mintha nem akarnánk segíteni neked, de saját népünkre is gondolnunk kell. Mi nem vagyunk olyan harcos fajta, mint a tieid. Ha a Sárkány Uralkodó azt hiszi, hogy mi is tevékenyen föllépünk ellene, biztosan megparancsolja, hogy Mito Pica példájára zúzzanak minket is össze.
– A Zöld Sárkány...
– ... vagy végrehajtja a parancsot, vagy sem. Igazán sajnálom. Egyszerűen nem tudunk mást tenni. Reméljük és imádkozunk érte, hogy azok a vastagbőrű repülő őrszemek nem ismertek fel minket. Az is meglehet, hogy a hordáik elkapják a torkunkat abban a percben, amikor hazaérünk.
A másik manó is kinyújtotta a kezét. – Jó szerencsét, fiú. Örülünk, hogy megismertünk téged és öregapád öregapját.
Cabe, némi bűntudatot érezve korábbi szavaiért, mindkettőjükkel kezet fogott. – Bocsánatot kérek azért, amit mondtam. Remélem, hogy biztonságban hazaértek.
Allanard hamiskásan elmosolyodott. – Hát, nem nekünk lesz nehezebb az utunk.
Cabe búcsút intett, megfordult és elindult a főkapu felé. A háta mögött egy nagy madár szárnycsapásai surrantak. Nem nézett vissza.
Bár az est már egy órával korábban leszállt, emberek jöttek-mentek a kapun át mindkét irányban. Az őrök rutinszerűen ellenőrizték őket. Nem vizsgálódtak valami alaposan.
Egy kereskedő kordéját követve közönyösen odasétált az első katonához. A férfi szinte Blane jóképűbb kiadása volt. A Zuu-beli parancsnoktól eltérően Cabe az őrt az emberek kellemetlen fajtájába sorolta. Úgy döntött, addig nem árulja el, ki ő, amíg belül nem kerül.
Szőrös kéz taszította mellbe. – Hé, gyere ide! Nehogy azt hidd mán, hogy az álmodozók kihagyhatják a vizsgálatot! Ki vónál és mér, utazol üres kézzel?
Cabe kezdte kényelmetlenül érezni magát. Biztos volt benne, hogy meséjét a katona fel se fogná. Ha legalább pénz volna nála, nem lenne probléma. Felszolgáló korában gyakran találkozott ezzel a típussal. Lenézett a ruhájára és előjött az egyetlen elfogadható magyarázattal, amit hamarjában ki tudott találni.
– Magam voltam az úton idefelé, amikor banditák támadtak meg. Elszaladtam, mert hatan voltak. Ráadásul íjjal felszerelkezve. – Szerencse, hogy a drágakövet elfedte az inge. Allanard szerint egy kis varázslattal eltávolítható a ruha anyaga a kristály fölül, és mással helyettesíthető. Bár a manó rámutatott, hogy kevés ember mászkál drágakővel a mellén, ezért több mint valószínű, hogy egy ilyen kő csak a kapzsiságra ösztönözne.
Az őr bólintott. – Na igen, meg-megesik az ilyesmi mostanában! De essen belém a kórság, ha kimegyek útonállókat kergetni. Egyszer már megpróbálták. Heten odavesztek, és egyetlen egyet se csíptek fülön! Rosszabbak a sárkánygyíkoknál is!
Intett, elengedte Cabe-t és az érkezők következő csoportjához fordult, amely fiatal nőkből állt. A rablók és áldozataik teljesen kimentek a fejéből. A varázsló mélyet sóhajtott és továbbment.
Derengett neki, hogy a városba való bejutáshoz felhasználhatta volna erőit is. De szinte azonnal arra is rádöbbent, hogy ennek következményeként akár a falba is beszorulhatott volna, vagy egy kút mélyén végezhette volna útját. Ehelyett a hétköznapi módszerek is megteszik.
A legtöbb városhoz hasonlóan Talakot is fal övezte. Cabe persze tudta, hogy az ilyen falak kevés védelmet nyújtanak a Sárkány Királyok ellen. Penaclesnek szerencséje volt, hogy a vértestvéreire lecsapó Bíbor Sárkány teljesen átépíttette. A sors iróniája, hogy valószínűleg ez mentette meg a Tudás Városát.
Bár a város nem volt olyan gazdag, mint Mito Pica vagy Penacles, mégis mély benyomást tett rá. Ennek főleg az volt az oka, hogy túl messze volt a legtöbb, emberek lakta várostól, és túl közel a hatalmas Tyber Hegységhez. Talak úgyszólván csak magára számíthatott. Ez sajátos építészeti stílust eredményezett.
A legtöbb város fölé tornyok tucatjai emelkedtek, Talakot viszont zikkuratok, piramisszerű építmények jellemezték, az egészen kis üzletektől a lenyűgöző, hegynyi méretű épületekig. Zászlók lobogtak mindenfelé, és a kapunál állónál sokkal fegyelmezettebb katonák vigyázták a népet. Ez annál is tiszteletet ébresztőbb, és erről Cabe nem is tudott, mert a tűzokádók már jártak erre, követelésükre vita nélkül hatalmas mennyiségű húst kaptak.
Egyre kérdésesebbé vált, hogy Feketeló miért éppen ezt a helyet javasolta.
A bazárban a boltok legnagyobb része zárva tartott, annál nagyobb élet zajlott a kapuhoz legközelebbi utcákban található tavernákban, és fogadókban. Némelyikük elegánsnak hatott, általában viszont elérhetetlennek tűntek Cabe-nek, hiszen egyetlen garas sem volt a zsebében. Keze önkéntelenül is az övén lógó zacskóba tévedt, amiben a kevéske kis pénzét szokta tartani.
Pislogott. Ujjai valamilyen pénzdarabot érintettek. Előrántotta és megvizsgálta. A gyenge utcai világításban arany csillant. Ez meglepetésként érte. Cabe nem emlékezett, hol és mikor került hozzá.
Ezért már ennivalót és szállást kaphat egy éjszakára; de jó is volna még egy pár darab belőle. Megrántotta a vállát; ez is tiszta szerencse. Az se rossz, ha legalább egy aranya van. Talán valamelyik manó csempészte a pénzeszacskójába, amikor aludt vagy mással volt elfoglalva. Cabe kiválasztott egy fogadót és elindult felé. A zacskó a lábának ütődött. Megállt. Ismét belenyúlt, kutató köze kerek fémlapokra lelt. Kirántotta a kezét, mintha valami megégette volna.
Legalább egy tucat pénzdarab lehetett a zacskóban. Nem volt kétsége, hogy mind olyanok, mint az, amit a markában tart. Ez nem a manók műve. Inkább Cabe erői válnak egyre aktívabbá és engedelmeskednek gondolatainak. Ezentúl csak csínjával álmodozhat.
Maga a kiválasztott fogadó hajszálnyival jobb volt annál, ahol annak idején dolgozott, a vendégek azonban nem. Leült, valami ennivalót és sört rendelt a felszolgálónőtől. Asztala a tömegtől távolabb állt, csak mögötte ült négy férfi és két nő. Cabe nem törődött velük.
A hely közepét éles fény világította meg. A fénykörben zenekar játszott egyveleget a különböző városok dalaiból. Eközben egy lenge öltözetű fiatal nő erotikus táncot igyekezett előadni, függetlenül attól, mit játszottak a zenészek. A varázsló gyanította, hogy nincs is szüksége zenére, aminek hiányát egyébként se venné senki észre, mert a nagy zajban úgysem lehet hallani.
Meghozták az ételét. Cabe jó étvággyal nekilátott. Észrevette, hogy a koszt szinte teljesen vegetáriánus. Kyrg és Toma seregei elrekvirálták Talakból a húst. A város talán kereskedőket küld Wenslisbe, vagy a nyugatra fekvő mezőgazdasági vidéken vásárol be. A hús hiánya ellenére Cabe ízletesnek találta vacsoráját.
Mivel túlságosan lefoglalta az étkezés, nem törődött a lábára nehezedő, egyre növekvő súllyal. Amikor kényelmetlenné vált, hátratolta az útban levő zacskót. Aztán el is feledkezett róla.
Azonban rövidesen tudomást kellett vennie róla. A háta mögül kiáltások ütötték meg a fülét. Valaki hátulról meglökte. Amikor megfordult, Cabe mind a hat embert a földön találta, amint négykézláb a kiszakadt zacskóból záporozó pénzdarabokat kapkodják föl. Nem szakította meg a véletlenül előidézett varázslatot. Csak gyorsan elapasztotta a pénzfolyamot, ha már megesett a kár.
Gondolkodás nélkül lenyúlt, hogy visszaszerezzen valamit az aranyból. Az egyik testes férfi, hatalmas szakállal és izmokkal, felnézett. Miután rajtakapták, hogy valaki másnak a pénzét szedegeti, kapzsiságát pánik váltotta fel. Előrehajolt, leejtett néhány érmét és lerántotta Cabe-t. Cabe már majdnem beverte az állát a padlóba, amikor valami miatt megtorpant. Nem volt ideje rá, hogy észrevegye. A szakállas megpróbálta belekalapálni a földbe. A reflexei működésbe léptek, és a varázsló félregurult a csapás elől. Még mindig nem bízott saját vad erőiben, ezért Cabe úgy döntött, hogy verekedés helyett inkább megfutamodik. De eltévesztette az utat és a térdelő alakok felé mozdult ahelyett, hogy távolodott volna tőlük. Megbotlott a szakállasban, aki még mindig fájó kezét tapogatta; az egyik nőnek tántorodott, és magával rántotta. Közben mások is meglátták a földön heverő pénzdarabokat. A vendégek legalább fele odaözönlött és kitört az általános verekedés.
Cabe feje két lágy halom között vert fészket. Gyorsan hátrahajolt; a nőn megkönnyebbülés helyett inkább csalódás látszott. Talált egy talpalatnyi szabad helyet, és kimászott a gomolygó tömegből.
Tekintete két egyenruhás lábon akadt meg. A tulajdonos gigantikus figurája a város hadseregének uniformisát viselte. Arca buldogéra emlékeztetett, katonás viselkedése sem ígért jobbat. Hasonlóan öltözött férfiak csoportja élén állt – egy őrjárat éppen a közelben járt.
A katona szó szerint felkapta Cabe-t, egyszerűen csak az útból akarta eltávolítani. A szerencsétlen fiatalembert az egyik őr felé penderítette és elkezdte összeszedni a pénzdarabokért verekedőket.
Gyorsan és hatékonyan végezte a munkát. Néhány percen belül majdnem mindenki belekerült a két csoport egyikébe, vagy a nőkébe vagy a férfiakéba. Cabe meglepetésére néhány, a háttérben álló katona nem volt férfi; később megtudta, hogy a talaki hadsereg körülbelül fele-fele arányban nőkből és férfiakból áll. Ez tényleg újdonság. Nem hallott ilyesminek még az ötletéről sem.
Minderről elfeledkezett, amikor kiterelték őket a fogadóból. Cabe-nek eszébe se jutott, hogy sajátos képességeit használja; egyelőre még sokkal inkább normális embernek tartotta magát. A varázslás egyébként is felhívná a figyelmet rá, különösen a Tyber hegység közelében, ami veszélyesnek bizonyulhat. A foglyokat közös cellába rakták. Valójában ez volt az egyetlen cella. A nőket máshol helyezték el.
Cabe letelepedett a padlóra vetett mocskos szalmára. Ha Talak is követi a legtöbb város példáját, akkor másnap szabadon bocsátják őket, feltéve, hogy képesek kifizetni a bírságot, vagy tudják, honnan szerezzék meg a rávalót. Mire eljön az ideje, majd csak kibűvészkedi a szükséges összeget.
A többi fogoly is letelepedett az újak érkezése után. A legkülönfélébb alakok kerültek össze a cellában, köztük néhány különösen ocsmány pofáról lerítt, hogy hajlamos bármilyen, valaha is előforduló bűn elkövetésére, de most láthatóan egyiküknek sem volt kedve bajt keverni. Cabe lehunyta a szemét, hogy aludjon egy keveset.
– Te! – A hang durva volt és érezni lehetett, hogy a gazdája többet ivott a kelleténél.
A varázsló felemelte a fejét. A szakállasra és két társára esett a pillantása. A negyediknek talán sikerült megszöknie a városi őrök elől. Ezek hárman azonban nélküle is elég gonosznak látszottak.
– Állj fel!
A részegre meredt. Csak nem akar itt verekedni? A választ hamar megkapta; a szakállas lenyúlt és talpra rántotta Cabe-t. Ez már zavaró szokássá válik, gondolta a varázsló.
– Miatta kerültünk ide, ugye? – A szavak a másik kettőnek szóltak, egy alacsony menyétképűnek és egy vékony, sötét banditának, akinek a bajusza a mellét verdeste.
– Úgy van – mondta a Menyét. Ugyanolyan részeg volt, mint a másik. A Bajusz csak bólintott, gyilkos grimaszt vágott Cabe-re és lehetetlennek tűnt, hogy valaha is kijózanodjon. Hármuk közül ő látszott a legrosszabbnak.
– Tartsátok csak! – A szakállas várt, amíg két társa megragadta Cabe karjait, hogy el ne szökhessen.
A testes férfi lendületet vett, hogy leüsse. Felmordult, amikor odacsapott. Olyan részeg volt, hogy áldozatát az arca helyett a mellén találta el.
A morgás ekkor fülsértő sikollyá változott. Nem csak azért, mert a talaki ugyanezt az öklét vágta a padlóba az ivóbeli verekedés során, de azért is, mert Cabe mellén kemény ellenállásba ütközött. A reccsenés, amely a sikolyhoz társult, nem a drágakőtől származott. A Szakáll ez alkalommal eltörte a karját. A varázsló semmit sem érzett.
A zajra szinte azonnal megjelentek az őrök. Egyikük kinyitotta a cella ajtaját, belépett és megállt, szemét végigjártatta a foglyokon, kezét kardja markolatán nyugtatva. Másik hat katona átverekedte magát a tömegen oda, ahol a Menyét és a Bajusz éppen sietve elengedte Cabe-t.
Az őrség kapitánya végigmérte őket. Cabe támadója eltorzult arccal térdelt előtte. A tiszt felmordult és odafordult Cabe-hez.
– Úgy látom, te vagy a központ! Mi folyik itt?
– Nekem akart u-ugrani! – A térdelő alakból gyorsan ömlött a szó.
Egy csizma oldalba rúgta a szakállast, aki ettől a földre zuhant.
– Tőled akarom hallani a választ, itt én kérdezek.
Cabe, aki ismét a kapitány figyelmének középpontjába került, egyenesen belenézett a szemébe. – A fogadóban el akarták venni az aranyamat. Valamiért engem okolnak, hogy idekerültek.
A katona gyanakodva mérte végig. – A te aranyadat?
Cabe témát váltott. – Nézze csak! Találkoznom kell a Királlyal! Odavezetne hozzá?
– Hogyne! Miért ne? – A kapitány hirtelen elmosolyodott, ami nem javított kutyaszerű megjelenésén.
– Mi?... – A varázsló elcsodálkozott. Ez ilyen könnyen megy? Csak kérni kell?
Hitetlenkedő hangokat hallott, a Bajusz meg dühösen felszisszent. Az őrök kapitánya megparancsolta embereinek, hogy a többieket tartsák távol. Visszafordult Cabe-hez.
– Kövess!
Zavartan bár, de boldogan, hogy megszabadult cellatársaitól, Cabe eleget tett az utasításnak. A katonák észrevehető kíváncsisággal néztek parancsnokukra, de egyikük sem merte megkérdőjelezni, amit tett. A fiatal varázsló másodperceken belül elhagyta az épületet a kapitány és négy katona kíséretében.
– Meg kell értened, hogy én csak a Titkárnak mutathatlak be. Ő dönti el, hogy kapsz-e audienciát a királytól, vagy sem. – Ismét elmosolyodott, mosolya azonban üres volt.
Cabe rájött, hogy varázsolt. Véletlenül bűbájt bocsátott a katonára. A szemével, ez világos. Erre is figyelnie kell. Ha nem figyel oda, jobbra-balra varázsolgat, és észre sem veszi.
Hosszú gyaloglás után a legnagyobb zikkurat kapujához értek. Ez volt Talak királyainak palotája. Az Ikrek halvány fénye díszes zászlókra esett. A falakat különös démonok, ördögök és hasonló figurák díszítették. Jobbra mintha egy virágoskert derengett volna. Cabe kíváncsian tűnődött, milyen lehet a hely nappali megvilágításban.
A kapunál két ékes öltözetű lovagba botlottak. Az egyik a kapitánnyal beszélt, ezalatt a másik Cabe-t tartotta szemmel. A társalgás csak egyetlen percig tartott, a végén engedélyezték a belépést.
A palotába érve Cabe íjászokat és gyalogosokat pillantott meg. Továbbra is érthetetlennek találta és zavarta, hogy bár az épület erős védelem alatt áll, sem Tomát, sem Kyrget nem tartóztatták fel.
Négyszer kellett megállniuk. Minden egyes alkalommal megkérdezte az őrszem látogatásuk okát. Csak a kapitány hírneve juttatta őket tovább. Cabe örült, hogy nincs szükség varázslásra.
Mindezt csak azért, hogy találkozhassék a Titkárral. Még az is lehet, hogy Cabe-t nem fogadja a király – hacsak természetesen nem tesz róla. Eszébe jutott, hogy az uralkodók saját udvari mágusokat szoktak tartani, ezért nem érzett vágyat hogy észrevétesse magát.
A kutyaarcú őrparancsnok halkan bekopogott egy vastag, ódon faajtón. Semmi sem jelezte, hogy a helyiségnek valami sajátságos funkciója lenne, de Cabe bízott vezetőjének helyismeretében.
– Lépj be. – A hang öreg volt és iszonyúan reszelős. A varázslót egy öreg papra emlékeztette, aki valamikor a falujukban járt. Minden szabad percét azzal töltötte, hogy meggyőzze a fiatal felszolgálót, hogy csak az ő isteneihez érdemes imádkozni. Elég világos volt, hogy az ifjúban potenciális papot lát. Szerencsére Mito Picából katonák érkeztek, hogy elfogják; úgy tűnt, általában is kedveli a fiatal fiúkat.
Az ajtó kinyílt, egy elképzelhetetlenül magas íróasztal mögött görnyedő alak tekintett le rájuk. Arca halottsápadt, csontos kezével felvett egy tollat és várt, mint a végítélet egyik bírája.
A kapitány megszólalt. – Enos Fontaine kapitány, látogatóval a királyhoz!
A Titkár előhúzott egy pár egymáshoz erősített nagyítólencsét. Feltette a szemére. Még egy újdonság.
– Neved?
Mindenki Cabe-re nézett. Cabe a legjobb tudása szerint válaszolt – Cabe... Cabe, Bedlam.
A szürke szemöldökök magasba szöktek. Ennél több érzelmet nem árult el a Titkár. Az őrök magukban dünnyögtek.
– Rokona vagy Nathan Bedlamnak, a Sárkány Mesternek?
– Hát... az unokája...
– Valóban. – A toll megmerült a tintában, majd egy pergamenhez közelített. A Titkár írt valamit, mielőtt újra a varázslóhoz fordult volna. – Az audiencia célja?
Mi is a célja? Segítséget akar nyújtani a Sárkány Uralkodó megtámadásához? Nem, ez esztelenség. Mit mondjon? Feketeló Talakba küldte, de arról egy szót sem szólt, mit tegyen, miután megérkezett. Cabe feltételezte, hogy az uralkodó erőkről kellene beszélnie. Vagy téved?
A Titkár elképzelhetetlenül öreg volt; annyi mindent látott és annyi mindenben vett részt, hogy el sem tudta volna mesélni a királyoknak, akiket pályája különböző állomásain szolgált. Cabe háttere és hallgatása arra késztette, hogy maga vonja le a következtetéseit.
Intett az őröknek. – Elmehettek! Innentől én veszem kezembe a dolgokat! Menjetek!
Azok örömmel távoztak. Mielőtt Cabe egyszer is levegőt vett volna, egyedül találta magát ezzel a rendkívül rejtélyes emberrel.
A hivatalnok felegyenesedett. – Drayfittnek hívnak. Valaha régen Ishmir, a Madár Mester nevű varázsló inasa voltam. Tanoncidőmet félbeszakította az Átkaroló Háború. Nathan Bedlam rábeszélte Ishmirt, hogy avatkozzon ő is be a küzdelembe.
Cabe elmerengett Drayfitt életén. Ugyancsak jó tanítvány lehetett, ha ennyi generációt túlélt.
Az öregember folytatta. – Ha azért jöttél, hogy egy új hadjárathoz támogatást szerezz, meg kell mondjam, nem fogsz kapni. Talak üres héj. Figyeltem, hogyan sorvad el a Sárkány Uralkodók baljós szeme előtt. Láttam, ahogy Rennek király fecsegő bolonddá épült le. A fia most lép trónra. Melicard azonban még éretlen az uralkodásra. Aligha alkalmas arra, hogy a Sárkány Mesterek új nemzedékével bonyolult ügyekbe keveredjen.
Cabe arra gondolt, hogy mondania kellene valamit, de még ötlete sem volt, mit.
A Titkár szomorú, fáradt szemekkel nézett rá. – Ez az otthonunk függetlenül a sárkányok jelenlétéről a Tyber Hegységben. Ha csatlakozunk valami őrült hadjárathoz, a mancsuk lesújt.
Odanyújtotta a pergament, amire eddig írt. Cabe nem tudta elolvasni az írást a halvány fénynél.
– Ez itt az engedély, hogy Melicard királlyal találkozz. Ha kívánod, aláírom. Ha nem...
Cabe tudta, hogy a Talak uralkodójával való találkozásnak semmi értelme. Drayfittnek igaza van. A város nem nyer a dolgon, viszont állandó megtorlásnak lenne kitéve, ha kiderül, hogy a Sárkány Királyok ellenségeit támogatja. Lám, Mito Pica jóval messzebb van, Toma mégis elpusztította, mert azt gyanította, hogy ott nőtt fel Cabe. Milyen szenvedést okozna Talaknak, ha segítené?
Megrázta a fejét. – Nem kívánok találkozni a királlyal.
Drayfitt összegyűrte a kezében tartott pergament. – Nem teszek említést arról, hogy a városban tartózkodsz. De kérlek, távozz, amilyen hamar csak tudsz.
Cabe bólintott. A Titkár beszólította az őröket, ismét elmerült az asztalán fekvő iratokban. Nem is pillantott fel mindaddig, amíg Cabe mögött be nem csukódott az ajtó.
Az öregember előhúzott egy apró szobrocskát, amely repülő madarat ábrázolt. Szeretettel és szomorúsággal gondolt vissza tanítójára, testvérére.
Cabe több mint két óra hosszat sétálgatott Talak utcáin. Nem zavarta a sötétség, kellemetlenkedő polgárok sem kötöttek bele. Sötét volt a kedve, erői is ezt tükrözték. Még a mellén levő drágakőből sugárzó halvány ragyogást sem vette észre. Annyira részévé vált, hogy már nem is gondolt rá, hacsak olyasmi nem történt vele, ami emlékeztette rá.
Mit keres itt? Mit remélt Feketeló elintéztetni vele? Abban sem volt egészen biztos, hogy a földöntúli paripa még létezik ebben a dimenzióban. Képes-e az Árnyék elvarázsolni? A teremtmény azt állítja, hogy Gwen birtokában van erő; az Árnyék legalább annyira erős és gyakorlott.
Cabe fáradtan, zaklatottan és a végletekig megzavarodva belépett a legközelebbi fogadóba és szobát kért. Gondolkodás nélkül belenyúlt a zacskóba és kihúzott egy aranypénzt. A hajlongó gazdát követve felment a meglehetősen sivár, és gyengén megvilágított szobába.
Amikor a férfi távozott, Cabe bezárta az ajtót és az ágyra vetette magát. Máskor megvizsgálta volna, nincs-e tetű és poloska a fekhelyen, amely felnyögött a súlya alatt. Amikor oldalára fordult, lassan zavaros álomba merült, amelyben ismerős arcok úsztak előtte. Csak egy tűnt idegennek, de nem igazán.
Az erő egy arca volt, amely saját vonásaira emlékeztetett.
A látóhatár mögött, Talaktól kevesebb, mint egynapi járóföldre, Toma herceg csapatai letáboroztak.

 

 

XVII.

Nem volt hová menekülniük, ezért elpusztultak. A legveszedelmesebb harcosok; férfiak és nők, emberi vagy eredeti alakjukban. Meghaltak és kevesen siratták meg őket még a saját fajtájukból is.
A halál zöld hulláma csak akkor állt meg, amikor elérte a Puszta Földek határát. E körzeten belül az utolsó Barna klánok tagjainak teste és csontváza lassan a termékeny új talaj részévé lett. Az állati élet gyorsan megjelent, mintha mágnes vonzotta volna a sarjadó növényzethez.
A varázslat megfogant, a Puszta Földek többé nem voltak puszták.

 

Amikor a sereg a város közelébe ért, Toma herceg átvette a vezetést. A Ladyt kényszerítette, hogy mellette haladjon, noha még mindig be volt zárva a boszorkányos buborékba. Ami a börtönt illeti, elfogadta a vereséget, de tudta, hogy eljön az idő, amikor majd a hadúr kiereszti. Ha ez megtörtént, akkor megfizet, drágán megfizet.
A tűzokádó a kora reggelt választotta érkezése időpontjául, amikor az emberek még éppen csak túl vannak a felkelésen és hozzákezdenek napi teendőikhez. A prédára akkor kell lecsapni, amikor elkezd valamit csinálni, gondolta magában. Emberi analógiával élve, egyik lábával már belelépett a nadrágjába, a másikkal még nem.
Foglyához fordult. – Nos, asszonyom, rövidesen elérjük úti célunkat. Nem ver gyorsabban a szíved a gondolattól, hogy közeledsz a társadhoz?
– Azt kívánom, hogy verjen a te szíved gyorsabban – egészen addig, amíg fel nem robban!
– Micsoda beszéd ez? Jobban teszed, ha jó modort tanulsz. Az ilyen megjegyzésekkel csak magadnak fűtesz be. – Toma addig emelte a hőmérsékletet a buborékban, amíg Gwen izzadni nem kezdett.
Az asszony mosolyt erőltetett arcára. – Mikor unod már meg ezt az elavult cselfogást? Kuktakoromban kellett állandóan felmelegítenem az ételt.
A herceg megmerevedett. Gwen észlelte, hogy a hőmérséklet azonnal leesett. Fogvatartója előrefordult, érdeklődése hirtelen megnőtt a város iránt. Most nem kellett a boszorkánynak erőltetnie a mosolyt. Toma fogékony volt az érzelmek iránt.
Ahogy közeledtek a kapuhoz, a Ladyt meglepte és megijesztette, hogy a város tárva-nyitva fogadja a tűzokádót. Legfeljebb azt várta, hogy Toma herceg majd valami közvetítőn keresztül találkozik Talak uralkodójával, bemegy a városba, ahol szabadon bevonuló serege zavart kelthet, de elsősorban a Sárkány Királyoknak a város fölötti hatalmát hivatott mutatni.
A hétköznapokban a kapuk nyitva állnak, hogy az utazók ki-bejárhassanak rajtuk. Ma azonban az emberek furcsa módon mintha nem lettek volna ott. Megállt minden élet. Még egy sóhaj sem fogadta a hüllő hadurat. Egyetlen rossz mozdulat is halált és pusztulást hozhat.
Toma nem emberi hadának zöme kívül maradt a város falain, a polgárok nagy megnyugvására. Csak rémséges és mindenre hajlandónak látszó testőrei követték a befelé igyekvő herceget. Másik társa a Lady volt, akinek tekintete megállás nélkül Cabe-t kutatta a tömegben. Nagyon szerette volna látni, de azért fohászkodott, nehogy felbukkanjon. Ha a Sárkány Királyok markába kerül, nincs többé remény.
Nem kisebb személyiség, mint a talaki haderők vezénylő tábornoka lovagolt eléjük, hogy üdvözölje a hadurat. Keményen tisztelgett, ahogy feljebbvaló előtt szokás. Toma nem viszonozta az üdvözlést. Nem sokat teketóriázott.
– Rögvest Melicard királyhoz vezetsz. Megértetted?
A tábornok, aki ebben a pillanatban nem látszott katonának, idegesen bólintott. – Igenis, uram! Kérlek, kövess!
Menet közben Gwen nem tudta megállni és feltett egy kérdést: – Melicard király? Mi történt IV. Rennek-kel? Azt hittem, ő Talak királya.
A sárkányharcos hangjában hidegen válaszolt. – Rennek abban a megtiszteltetésben részesült, hogy Kyrg-gel vacsorázhatott, mielőtt féltestvérem Penaclesbe indult. Feltételezem, meglehetősen felizgatta a mód, ahogy ételeinket fogyasztjuk.
A boszorkány belesápadt.
Hamarosan a palota magas zikkuratjához értek. Nem kellett leszállni a nyeregből, mert Melicard, sápadtan, félelmét nehezen titkolva, otthona kapuja előtt várta őket. Mindkét oldalán fél tucat őr állt, de Gwen kételkedett abban, hogy bármit is tehetnének a Toma védelmét ellátó jól képzett gyilkosok ellen. Bár ami azt illeti, a tűzokádónak aligha volna szüksége a katonáira. Csak látványosságnak kellettek.
– Üdvözlet Toma herceg, a Sárkány Uralkodó Birodalmi Seregeinek Vezénylő Parancsnoka! – Melicard hangjában nyilvánvaló ellenszenv lappangott.
– Üdvözlet, Melicard király, aki remélhetőleg erősebb lesz apjánál.
Az ifjú királynak e szavak láthatóan az elevenébe találtak. Bár magas, izmos és kétségkívül jóképű volt, alig lépett felnőttkorba. Még Cabe-nek is több élettapasztalata lehet ennél az ifjonc uralkodónál. A korábbi trónörökös biztosan burokban nőtt fel, mielőtt a hatalomhoz jutott volna.
Melicard visszanyelte dühös válaszát. Érdeklődve Toma foglyára pillantott, majd megkérdezte a hadurat – Mit kívánsz tőlünk? Hús tekintetében nem állunk valami jól, de mindent megteszünk, amit csak tudunk.
Toma nem értett egyet vele. – Amíg egyetlen ember is van Talakban, mindig lesz hús. De nem erről van szó. Nem, a kívánságom kelletlen társammal kapcsolatos.
– Kit tisztelhetek benned, ha merészelhetem megkérdezni? – A fiatal király vette a bátorságot és közvetlenül a boszorkányhoz fordult.
– Az Udvarház Lady Gwendolynja vagyok. A Borostyán Hölgye.
A király szeme elkerekedett; számos történetet hallott a varázslónőről, azt azonban el sem tudta volna képzelni, hogy személyesen is találkoznak.
A hadúr folytatta. – Ennek az asszonynak a társát keressük. Varázsló. Fiatal. Idegen a városban. Cabe Bedlamnek hívják. Azt akarom, hogy estig előkerítsd.
Időbe telt, mire felfogta. Melicard éppen csak most került a trónra. Látta, hogy őrül meg az apja, aztán találkozik egy iszonyú sárkányherceggel, valamint egy gyönyörű és legendás boszorkánnyal, majd utasítást kap, hogy találjon meg egy idegen varázslót valahol a városban, mielőtt lemegy a nap.
– Hogy találjam meg ezt a varázslót? Le tudnád írni valahogy?
Toma leírása bármelyik talaki férfira ráillett. A király beharapta ajkát, egyrészt azért, mert még a gondolatát is gyűlölte annak, hogy kiszolgáltasson egy másik embert egy gyíknak, másrészt azért, mert fogalma sem volt arról, hogy találja meg ezt a Cabe Bedlamet a határidő letelte előtt.
Mintha csak olvasott volna az ifjú uralkodó gondolataiban, a herceg javaslattal állt elő. – Küldd szét a szolgáidat a városban. De úgy, hogy egyetlen része se maradjon ki. Azt hiszem, nagyon valószínű, hogy az, akit keresek, elvégzi helyetted a feladatot.
Bár nem tudta a tanács logikáját követni, saját ötlettel viszont nem tudott előállni, ezért Melicard kecsesen meghajolt nem emberi látogatója előtt. – Azonnal hozzákezdek.
– Néped érdekében remélem is. Ők fizetik meg, ha hibázol. Csak annyit hagyok meg belőlük egy darabban, amennyi a hibád miatti dühét személyesen rajtad élheti ki. – A hercegről lerítt, hogy alaposan tanulmányozta az ember lélektanát.
A király hangja kicsit megremegett. – Kívánsz még valamit?
– E pillanatban nem. Szabadítsd fel palotád egy részét nekem és kíséretemnek. Az ételt is vitesd oda. – Toma mosolya látni engedte éles tépőfogait. – Ezzel megkímélheted magad azoktól a kellemetlenségektől, amik eltérő étkezési szokásainkból adódhatnak.
Melicard alig titkolt megkönnyebbüléssel mentette ki magát. A hadúr húzódozó vendégéhez fordult. – Meggyőződésem, hogy mielőtt a nap lemegy, társad be fog sétálni a palotába. Igazam van?
Gwen megrázta vörös haját. – Azt hiszem, alábecsülöd a képességeit. Nem leszel képes kézben tartani.
– Borostyán kedves Hölgye, nem érdekel, Cabe milyen meglepő képességekkel rendelkezik. Te és a város a markomban vagytok. Én a természetére alapozom számításaimat. Veleszületett jósága vezérli hozzám. Semmi más.
Ezzel embereihez fordult, hogy Gwen elgondolkozhasson azon, amit Cabe-ről tud. Toma hercegnek igaza van; Cabe nem engedi, hogy a várost bármi bántódás érje, különösen azután, ami Mito Picával történt, és ami Penaclessel is megeshet.
A Lady bűntudatosan lehajtotta a fejét. Biztos, hogy Griflán azt hitte, hogy elhagyta. A lochivariták meg addig rohamozzák a Tudás Városának falait, amíg – és ez nagyon valószínűtlen – fel nem morzsolják a védőket, vagy amíg Penacles el nem esik.
Az, hogy veszélyes helyzetben elhagyta embereit, ellentmondott mindannak, amire Nathan tanította. De érte megtenné, ahogy Cabe-ért is megtette. Hirtelen rájött, hogy az ok mindkét esetben ugyanaz.

 

Két dolog zavarta Griflánt, amikor megbotlott egy korhadt fatörzsben. Az egyik természetesen a Fekete Sárkány kimeríthetetlen emberutánpótlásának forrása. Ennek is utána akart nézni, feltéve persze, hogy túléli a Sárkány Királlyal való találkozást. A másik kérdés magát a Szürke Ködök urát érintette. A ködök mérföldről mérföldre terjedtek, amíg el nem érték az oroszlánmadár városát. Csodálkozott rajta, hogyan képes a Fekete Sárkány ennyi észveszejtő ködöt kibocsátani?
Az elképzelésébe és a könyvtárból szerzett tudásába vetett kezdeti bizodalma elpárolgott. Szokatlan volt, hogy a könyvekből egyenesen ki lehessen valamit olvasni. Már a kezdet kezdetén sem bízott az egészben.
Hangos szörcsögés kísérte a mozdulatot, amikor kihúzta a lábát a mocsárból. Lochivar környéke mindenesetre még undorítóbbá és ragacsosabbá vált utolsó látogatása óta. Bár csak lenne szárnya, mint annak a teremtménynek, akinek a nevét viselte. De csak két apró csökevényes csonk jutott neki. Általában a ruhája alá rejtette őket, ez volt az érzékeny pontja.
A következő lépésnél kifinomult hallású fülét kőnek csapódó víz távoli morajlása ütötte meg. Először elcsodálkozott azon, milyen mély a mocsár, de aztán elvetette a gondolatot.
A további kétórás lassú menetelés végén megoldódott a rejtély. Valahol utat tévesztett. A víz moraja az egyik keleti tengerből származott. Griflán elérte a tengerpartot.
Legalább könnyebb a terep, gondolta. Sem állati, sem emberi fele nem kedvelte az ingoványt, amelyen átvágott. Szilárd talajon gyorsabban és csöndesebben haladhatott.
Fáklyák világították meg a helyet, amiről feltételezte, hogy a kikötő lehet. A köddel birkózó világítóeszközök makacsul kibocsátott fényében három nagy vitorlás hajót pillantott meg. A körülöttük tevékenykedő több mint tucatnyi figura lehetett sárkányharcos, lochivarita, vagy bármi más, ami, ha csak távolról is, de emberre emlékeztetett. Néhányuk a szokatlan formájú vízi járművek mellett strázsált, ketten-hárman éppen a dokkok mellett álló épület felé tartottak.
Az őr lépteit jóval előbb meghallotta, mint mielőtt ő maga feltűnt volna. Griflán jóval előnyösebb helyzetben volt; ebben a tejfölszerű ködben sokkal jobban működnek az érzékei ellenfeléinél. Meglapult egy oldalirányban terjeszkedő göcsörtös fa mögött. Az őr a fától négy-ötlábnyira megállt és minden eredmény nélkül a ködöt fürkészte. Az oroszlánmadár összehúzta a szemét; nem lochivarita zombi volt. Ezt már a mozgása elárulta, mielőtt ismeretlen egyenruháját meglátta volna. A látvány kíváncsivá és elégedetté tette Griflánt. Tudta, hogy ezt a katonát élve is el tudja kapni. Egy lochivarita addig küzdene, amíg valamelyikük bele nem pusztul.
A katona gonosz, szakállas végű lándzsát szorongatott a kezében. Pallos lógott az oldalán. A sötétben nem látszott az arca, amit egyébként is valami díszes sisak takart. Lassú, esetlen mozdulatai elárultak, hogy fáradt. Ez azt is jelentheti, hogy hamarosan leváltják, így viszont csökkennek Griflán esélyei. Nem volt sok választása.
Megvárta, míg a katona hátat fordít. Aztán unokatestvéreire emlékeztető kecses, macskaszerű mozdulattal rávetette magát.
Ám őt is meglepetés érte. Fáradtsága ellenére a férfi olyan erős volt, mint egy medve. Szerencsére az oroszlánmadár egyik kezével befogta az őr száját. Gyorsan végezni akart, mielőtt elveszti ezt a kis előnyét. A katonának mégis élve kell maradnia.
Griflán sziszegve belesuttogott a férfi fülébe. – Hagyd abba, vagy kieresztem a körmömet és szétmarcangolom a képedet!
Nem volt benne biztos, hogy a másik elhiszi-e, vagy sem. Arra mindenesetre képes, hogy megtegye, amit mondott. De az őr le is dobhatja magáról. Amikor a katona teste elernyedt, nehezen tudott visszatartani egy megkönnyebbült sóhajt.
Kirántotta az őr pallosát, a hegyét a torkának szegezte. Ugyanakkor elvette a mancsát a szájáról. A katona nem mutatott különösebb hajlandóságot, hogy akcióba lépjen, bár a tőlük nem messze heverő lándzsa felé sandított.
Griflán meglegyintette a karddal. – Fordulj meg.
A fogoly engedelmeskedett. Bozontosságában jobban hasonlított egy medvére, mint az oroszlánmadár gondolta. A férfi morgott valamit, ami csak halványan emlékeztetett a Földeken használt nyelvre. Durva volt és ugatásnak hangzott. Bár szavát meg lehetett érteni.
Bólintott. – Igen, én vagyok Griflán. Hogy te ki vagy, azt mindjárt megmondod. Tudod, milyen messze van a Fekete Sárkány barlangja?
A férfi megrázta a fejét.
Griflán megnyomta a kard hegyét és megismételte a kérdést. Erre már jobb választ kapott. Örült, hogy a férfi gesztusaiból nyitott könyvként lehetett olvasni. Az első válasznál szinte sütött a bizalmatlanság a szeméből és merev mozdulataiból.
Megparancsolta az őrnek, hogy térdeljen le háttal neki. Fogta a vállára vetett kötelet és kettőbe vágta. Az egyik darab siklóhurokban végződött. Ezt a férfi nyakába vetette. A másikkal összekötötte a térdeit, ami lehetetlenné tette, hogy fusson. Aztán utasította a foglyot, hogy álljon fel.
Griflán továbbra is suttogott. – A kezedet szabadon hagyom, hogy megtévesszem a társaidat. A ködben nem látják a lábadon tévő kötelet. Ha megpróbálsz kiabálni, elfutni vagy harcolni, megfojtalak, mielőtt az első szó elhagyja a szádat! Ne gondold, hogy nincs elég erőm megtenni! Megértetted?
Az őr óvatosan bólintott. Az oroszlánmadár indulásra ösztökélte. Először el akarta dobni a pallost, hogy az oldalán lógó Ördög Pengét használja, de meggondolta magát; nem szerette volna túlságosan hamar felhívni magára a figyelmet a fekete karddal.
Útjuk majdnem egy órát tartott. A katona kísérletet sem tett, hogy félrevezesse; kétségkívül elhitte Griflán minden szavát, különösen a siklóhurokkal kapcsolatosakat. Jól tette. Minden egyes szó igaz volt.
Háromszor kellett az őrjáratok miatt megállniuk. Ezek már lochivariták voltak. Eszelős határozottsággal meneteltek az átláthatatlan szürkeségben. Szerencsére Griflán kifinomult fülével mindig időben meghallotta őket. Ez azonban sokkal nehezebbnek bizonyult, mint a foglya esetében; a lochivariták halkan jártak, mint a kísértetek, amelyekre egyébként is emlékeztettek.
Griflánban felrémlett neki, hogy a fanatikusok seregének óriási nagysága valószínűleg az ismeretlen hajókból kirakott rabszolgák és foglyok folyamatos áradatának köszönhető. Foglyának egyenruhája idegesítően ismerősnek tűnt, de minden erőfeszítése ellenére nem tudta hová tenni. Ha eljön az ideje, megkérdezi a férfit. Most azonban mindenekelőtt csöndben kell lenniük.
A látótávolság nullára csökkent. Griflán a kölcsönvett kard hegyét társa hátának szegezte. Tudta, hogy a Fekete Sárkány barlangjának valahol a közelben kell lennie. Arra is rájött, hogy egyikük sem fogja megtalálni, ha a köd még vastagszik. Ráadásul a foglya elkezdett köhögni és az ő torka is reszelőssé vált. Nem volt immunitása a Szürke Ködökkel szemben.
Valami nagy és nehéz test sietett el mellettük. A sziszegésből ítélve Griflán úgy vélte, célba ért. Egy kicsit megrántotta foglya kötelét.
– Fordulj meg – parancsolta.
A férfi a földre roskadt. Kezét dörzsölve Penacles ura a ködben valami hely után nézett, ahol az öntudatlan őrt elrejtheti. Végül egy gazos bozótra esett a választása. A pallos követte gazdáját. Innen már Azram kis játékszerére kell bíznia magát.
Hogy a mindent beborító köd neki fog-e kedvezni, majd kiderül. Tudta, hogy a lochivariták meglehetősen jól tájékozódnak a sűrű ködben, és arról is meg volt győződve, hogy ez a Fekete klánjainak sem jelent nagy gondot. Valamennyire azért elrejti, ennél többet nem is kívánhat.
A sziklák között zajtalanul haladhatott. Griflán több istennek is hálát adott, hogy a rejtekhely körül szilárd talajra lelt. A mocsárban aligha tudta volna csendben becserkészni a sárkányt.
Ahogy közeledett a barlang bejárata felé, hat fáklya halvány fénye is elég volt ahhoz, hogy észrevegye, mi vár rá. Vagy tucatnyi emberi alakot viselő tűzokádó ült az oroszlánmadár által valaha is látott legnagyobb és legutálatosabb aprósárkányok nyergében. Állandóan a levegőbe szimatoltak, ő meg örült, hogy a szél feléje fúj. A köd sajnos továbbra is hömpölygött Penacles irányába, mintha a széljárás egyáltalán nem befolyásolná. A Fekete Sárkány nyilvánvalóan hatalommal bírt az életerőt kiszipolyozó ködök fölött.
Griflán elszántan nekivágott a hegyoldalnak, amerre a Fekete Sárkány otthonának látható része nyílt. Megbizonyosodott arról, hogy az Ördög Penge szilárdan nyugszik a hüvelyében, kimeresztette éles körmeit és kapaszkodni kezdett a sziklákon. Lábával olyan helyeken is talált támaszt, ahol ember aligha lett volna képes. Először lassan, majd megnövekedett önbizalommal egyre gyorsabban haladt előre.
Igyekezett tudomást sem venni arról, hogy mennyire kiszolgáltatott helyzetben van, és a hegyoldalt fürkészte a feje felett. Az oroszlánmadár nem látta, amit keres, ezért gyorsabb mozgásra ösztökélte magát. Átkozott minden másodperc késedelmet, nem csak saját biztonsága miatt, hanem azokért is, akik vezetőjüknek választották. Nem követhet el hibát, ha azt akarja, hogy a város megmeneküljön.
Az egyik kezével a semmibe markolt, ettől majdnem elvesztette az egyensúlyát. Óvatosan körültapogatta a hasadékot. A szélességét megfelelőnek találta. A Sárkány Királyok által használt hatalmas barlangoknak nagy szellőzőnyílásuk kell legyen, hogy a levegő jól cirkuláljon. Az ilyen kürtőket ritkán őrizték, mert kevesen juthattak el hozzájuk, még kevesebben fértek be rajtuk. Griflán is csak nehezen tudta bepréselni magát. Attól sem ijedt meg, hogy esetleg beszorulhat. Erre nem kerülhet sor.
Lábbal előre lassan beleereszkedett a nyílásba. A kardhüvelyt a lába közé szorította. Amikor mellig bejutott, a feje fölé emelte a karját és becsúszott a hegy gyomrába.
A leereszkedés viszonylag könnyen ment. Az idők folyamán a kürtő oldala lekopott, ezért kétoldalt többször ki kellett magát támasztania, hogy le ne zuhanjon. Akkor került a legkellemetlenebb helyzetbe, amikor a járat hirtelen kilencven fokkal elfordult. Egészen ki kellett csavarnia a testét, hogy be ne szoruljon a kanyarba. A hőmérséklet megemelkedett. Bízott benne, hogy a kürtő nem a keltetőbe vezet. Mert ha túléli, hogy a magmával telt gödörbe pottyan, akkor dühös nőstényekkel kell szembenéznie. Vagy szénné ég, vagy megeszik. De ha túl is élné mindezt, felriasztaná az egész barlangot.
A szerencse azonban nem hagyta el. A szellőző egy kisebb kamrában ért véget, amit szemlátomást évek óta nem használtak. Griflán úgy vélte, jóval a talajszint alá került. Talán két-három szinttel járhatott a nagyterem, a Szürke Ködök urának, a Fekete Sárkánynak az udvara fölött. Kivonta az Ördög Pengét. A fegyver várakozóan lüktetett. Griflán ellenállt a sürgetésnek, hogy csak úgy nekiszaladjon az alagutak útvesztőjének. Nem engedhette meg, hogy a kard úrrá legyen a gondolatain.
Az üregekben meglepő módon nyoma sem volt a szürkeségnek. A köd hiányát nem bánta. Bár nem rejtegette őt többé, de az ellenfeleit sem védte. Érezte, hogy ereje növekszik. Azzal nem ért rá foglalkozni, hogy ez a levegő tisztaságának, vagy a nála lévő kard varázslatos hatásának köszönhető-e.
Már a nagyterembe érkezése előtt meghallotta, és meg is érezte a morajt, amelyet a Fekete Sárkány hangja keltett. A királyt felbőszítette valami. Az időnkénti csöndből ítélve beszélgetett valakivel.
Ellenállásba nem ütközött, még őröket sem látott. Griflán tudta, hogy a hüllő uralkodó seregeinek nagy részét harcba vetette, de ismerte a Sárkány Királyokat is. A Fekete egy pillanatra sem engedte, hogy védelem nélkül maradjon; egyébként is egyike volt a legparanoiásabb uralkodóknak.
Griflán, kezében a kivont karddal, halkan lépkedett célja felé. Emberek, vagy a Sárkány Királyokhoz hasonló alakváltók hangja ütötte meg a fülét. Amint feltételezte, vitatkoztak. Közelebb lopakodott a hangok forrásához és egy kis folyosóba jutott, ahonnan jót láthatta az eseményeket.
Mind az embereket, mind a királyt oldalról szemlélte. Az őrhöz hasonlóan sötét színű, szőrös páncélt viseltek, fejüket vad farkassisak fedte. Éppen az egyikük beszélt.
– Mindent elmondtam, amit csak tudtam, uram! Legalább három periódusig nincs több!
Az ébenfekete szörnyeteg hatalmas fejét a beszélő arcához tolta. Orrából-szájából forró, bűzös párák gomolyogtak elő. Griflán észrevette, hogy előbb füstöt lövellt.
Sziszegés. Egy pillanatra kidugta hosszú nyelvét. – Azt hiszem, nem értettél meg, D Shay! A lényeg az idő. Ha van még egy hetem, összezúzom Penaclest, meg az urát, azt az átkozott fattyút!
D Shay megsimogatta divatosra nyírt szakálla hegyét. Amennyi látszott a vonásaiból, az Griflánt rókára emlékeztette. – Nagy örömmel hallom, de félek, nem tudom szállítani a szükséges rabokat. Elegendőnek kell lennie, amennyit eddig kaptál.
– Elegendőnek? Te még sohasem próbáltad lerombolni Penacles falait! – Bosszankodva hátrakapta a fejét.
– Elláttunk téged a kívánt embermennyiséggel. A fizetséggel azonban még adós vagy.
– Ha enyém a Tudás Városa, a testvérem a következő! Aztán megkapjátok a földjeiteket, melegvérű!
– Mi már teljesítettük a ránk eső részt, a többi a te dolgod.
A hatalmas szörny a mennyezetre emelte a szemét. Gondolkodott, mielőtt megszólalt volna. Mintha mosoly futott volna át a pofáján. – Csodálkozom... lehet, hogy a nagy aramiták erősebbnek találják a szomszédaikat, mint gondolták? – Lesunyta a fejét. – Így van, D Shay? Ellenállásba ütköztök, amikor a birodalmatokat ki akarjátok terjeszteni?
D Shay társa kényelmetlenül fészkelődött, ő maga azonban nem. – Megengedem, még nem látják be, hogy csatlakozniuk kell hozzánk, de még kevesebb az idejük, mint neked. Egy éven belül az északi tengerekbe szorítjuk őket.
– Én nem tudok egy évet várni! – Úgy tűnt, hogy a Fekete Sárkány összetörni készül a vendégeit, de aztán visszafogta magát. D Shayt a látvány hidegen hagyta, a szavak azonban nem.
– Megtettük, amit tudtunk, uram. A többi rajtad áll.
– Mi van a boszorkánymestereitekkel?
– Nincs tartalékunk belőlük. És a csapatainknak sincs.
A Szürke Ködök ura kiterjesztette szárnyait, farkával ide-oda csapkodott. A szeme dühösen villogott, miközben igyekezett fékezni magát. – Akkor menjetek! A segítségetek nélkül fogom Penaclest megtörni! Ne féljetek, ha megtettem, amit tennem kell, megkapjátok a földjeiteket!
A sötétruhás meghajolt. – Csak ennyit akartunk megtudni. Gondolom, ezzel végetért a beszélgetésünk?
– Pfah! Mit gondolsz, melegvérű!
D Shay bólintott társának, sarkon fordultak és minden ceremónia nélkül kimentek. A Fekete Sárkány utánuk nézett és alig tudta dühét visszatartani. A köd meg csak gomolygott elő belőle. Egy apró, ragyogó, sötétkék ékszer lógott a nyakában.
Griflán látta, hogy eljött az idő. Ha még vár, csak kihívja a sorsot. A lüktető Ördög Pengével a Sárkány Király hatalmas teste mögé lopakodott – és érezte, hogy valami láthatatlan szövedék ragadja meg.
A repülősárkány mozdulatából önbizalom sugárzott, amint lassan foglya felé fordította a fejét. – Tudtam, hogy eljössz! Azt nem tudtam, hogy mikor, de abban biztos voltam, hogy eljössz! És most elkaptalak!
Micsoda bolond vagyok, átkozódott Griflán magában. Nem csoda, hogy kevés őrre van szüksége.
A Sárkány Király hatalmas teste teljesen betöltötte a teret előtte. Az oroszlánmadár kiszolgáltatottan lógott a semmiben, a halált hozó kard őrülten lüktetett a kezében. A Fekete ránevetett.
– Vissza kell hívnom D Shayt! Halálod fölött érzett öröme biztosan arra fogja ösztönözni, hogy pótolja foghíjas hadseregemet! Pusztulásod Penacles elestét is jelenti!
A kitáruló pofa feléje hajolt. Elkeseredésében Griflán egyesítette akaratát az Ördög Pengéével. A fegyver már megízlelte az egyik Sárkány Király vérét, és egy másikéra szomjazott. Nem lehet megtagadni tőle.
Az állkapcsok már elérték az oroszlánmadarat, amikor a kar és a kard kiszabadult. A penge átsuhant a levegőn. A Fekete Sárkányból éles torokhang szakadt ki. A gigantikus repülősárkány hátratántorodott, szájából vörös folyadék csöpögött. Szemében a győzelem és a gyűlölet érzését valami más váltotta föl – a félelemé. A Fekete Sárkány meghátrált, amikor vélt áldozata kiszabadította magát és odasétált elé. Megszakadt a Szürke Ködök gomolygása. Griflán gyanította, hogy a vágás elevent ért, és a vér befelé tódul a szörny testébe. Feltörő köhögés igazolta elképzelését. A Sárkány Királyt az a veszély fenyegette, hogy belefullad saját testnedveibe.
Penacles urának esze ágában sem volt, hogy hagyja eluralkodnia magán a penge iránti csodálatot. Ettől könnyen a fegyver hipnotikus erőinek hatalmába kerülhet. Ráadásul a kardnak még be kellett fejeznie a feladatát.
A hüllő még mindig vért köhögött. Griflán tátongó sebet pillantott meg belül, a repülősárkány torkában. A sérülést az Ördög Penge a nélkül okozta, hogy odaért volna, maga a fizikai érintkezés talán nem lett volna elég. Azram nem volt bolond. A varázsló kitalálta, hogyan lehet így harcolni, hogy minél kevésbé veszélyeztesse saját életét. A fegyver azonban képes lett volna áthágni az ilyen biztonsági intézkedéseket. Az oroszlánmadárnak nem volt kétsége afelől, hogy saját vérszomja kielégítésére a penge megpróbálja belerángatni valamibe. Ismeretes a démoni kardok ilyenféle szokása.
A Fekete Sárkány éppen csak kezdett magához térni. A Szürke Ködök furcsa módon megszűntek. Az ékszer széttört maradványai a sárkány lábánál hevertek. A Griflán agyában nagy hirtelen számos feltevés fordult meg.
Különböző alakok tűntek fel a kamra bejárataiban. Az elsők között a titokzatos D Shay és hallgatag társa. A többiek emberi és nem emberi őrök és egyebek voltak. Griflánt zavarta a jelenlétük, ugyanakkor további elpusztítandó célpontokra éhezett. Bár ez utóbbi érzést nagyon gyorsan elfojtotta magában, mert csak úgy bűzlött belőle, hogy az Ördög Penge vágyairól van szó.
D Shay egy vészt jósló kétkezes pallost húzott elő a semmiből és elüvöltötte az oroszlánmadár nevét. További szavainak nem, vagy alig volt értelmük. Társa kezében egy legalább olyan fenyegető csatabárd villogott. Katonák és egyéb teremtmények állták el az összes közeli kijáratot. Griflánnak esélye sem volt a menekülésre, de elszánta magát, hogy bevégzi, amit elkezdett. Nem törődve azzal, mi történik körülötte, a Sárkány Király felemelkedő testének rontott.
Még a termet betöltő sikolyok és üvöltések sem ingatták meg, noha nem is hagyták érintetlenül. Nem hallotta, amikor az acél követ ért, és nem hallotta a harsogó nevetést sem, míg az utat nem vágott magának a dühöngő agyán keresztül.
A két ellenfél között ébenfekete villanás, az űr csillogása ívelte át a teret. Ló formáját viselte, de sokkal több volt. Mindketten visszahőkölök, de csak Griflán ismerte fel azonnal. Még hátrább lépett.
A jégkék szemek rátapadtak. – Griflán uram! Téged kereslek!
Azzal a fekete paripa nekirontott!
– Nem! – Felemelte a kardot, hogy védje magát, de tudta, hiába. Az Ördög Penge nyugodt és hideg volt. Még arra sem volt ideje, hogy menekülni próbáljon, amikor a fantom odaért és magával ragadta – valahová máshová.
Csúfos kacaj vett búcsút az üreg lakóitól. Egy valójában nem létező kapun keresztül Feketeló ismét visszatért az Űrbe.

 

 

XVIII.

Fény szűrődött be a Cabe szobájának egyetlen ablakát takaró zsalu résein. Fogalma sem volt róla, mennyi lehet az idő. Teste még sajgott; csak a fülébe hatoló kinti lárma ébresztette fel.
Valakik vitatkoztak az ajtaja előtt.
Furcsa érzésekkel tápászkodott fel. Rácsodálkozott a pazar berendezésre, ami csak álomba merülése után kerülhetett a szobába. Az eredeti bútorok, beleértve az ócska, mocskos ágyat is, eltűntek.
Amikor végre teljesen elmúlt a kábasága, elmosolyodott, mivel emlékezett – emlékezett mindenre. Már nem ugyanaz a Cabe volt, aki lefeküdt előző este.- Minden, még létezésének oka is tisztán állt előtte. A drágakő, amely addig a mellkasába préselődött, a kék plüss szőnyegen hevert, fénye a szokásos kvarc kristályokra emlékeztetett.
Fölemelte a követ, megnézte, és közben arra gondolt, hogy az Árnyék milyen kevéssé fogta fel, mi az ő dolga. A drágakő ellátta feladatát, felszabadította a benne rejtőző erőt, de nem a sötét boszorkánymester szándéka szerint. Gyűjtőlencseként, vagy inkább katalizátorként szolgált saját, és nem az Árnyék, erejéhez. A vészt jósló mágus igazából nem hibáztatható; honnan tudhatta volna, hogy Cabe titkának saját agya van?
Cabe kiejtette a kristályt a kezéből.
A régmúlt emlékei összekeveredtek az utolsó néhány hét eseményeivel. Cabe, akinek az arckifejezése valaki egészen másra emlékeztetett, két nevet mormogott: „Azram!”, aztán „Gwen!”
Az ajtó megreccsent, mintha valami nehéz dolog ütődött volna neki. Az emlékek elenyésztek. A megváltozott Cabe az ajtóhoz ment, hogy kinyissa.
Hat vagy hét férfival találta szemben magát. Köztük volt a fogadós is. Eltartott egy ideig, míg észrevették, hogy az ajtó kitárult, és felocsúdtak meglepetésükből.
– Kapjátok el!
Cabe-t mosolyra fakasztotta a jelenet. Buzgóságukban egyszerre akartak nekirontani. Az ajtó viszont csak egy ember szélességű volt. Az élen járó két legnagyobb darab férfi beszorult, és képtelen volt kiszabadulni társai igyekezete miatt. Némi küszködés után mindketten bezuhantak a szobába, de nem érték el Cabe-t, mert az bölcsen hátralépett. A többiek, kivéve a háttérben ácsorgó alakot, letaposták a fekvőket.
Cabe derűsen szemlélte, ahogy a felállni igyekvők, egyensúlyukat vesztve, egymást rángatják. Az egyetlen talpon lévő előrántotta a tőrét, és megpróbált átugrani a társain. Ugrását azonban a varázsló egy pillantással megakasztotta, a szerencsétlen pedig ottmaradt lebegve a levegőben.
A fiatal boszorkánymester a többiek felé fordult. Odaszegezte őket a falhoz, és a legjobban beijedt figurát kiemelte közülük. A banditaképű alak elsápadt, ahogy közelebb húzta magához, hogy kikérdezze.
– Miért rontottatok nekem? Nem csináltam semmit.
Rémült támadójába visszatért némi bátorság. – Semmit? Hestiára, fejünkre idézted a Sárkány Királyok haragját!
A csendes humor, ami alapvető jellemvonása volt az új Cabe-nek, elszállt. – Ezt hogy érted?
– Az a rémalak, Toma herceg, azt mondja, hogy kő kövön nem marad a városból, ha még ma át nem adunk téged neki.
A hadúr nevének említésétől a varázsló arca még inkább elsötétedett. – Azt hittem, Toma Penaclesbe megy. Minek jött ide?
– Azt mondja, te kellesz neki! – válaszolta a férfi teljesen fölöslegesen.
– Ti meg arra gondoltatok, hogy odasegítetek hozzá? Igazán kedves tőletek.
– Mi mást tehettünk volna?
Cabe bólintott, eszébe jutottak a Titkár szavai. Nem hibáztathatja őket, igazán nem. Egész életük azzal telik, hogy rettegnek a Sárkány Uralkodótól. Egyébként is, mi egy ember élete egy egész városhoz képest?
Zord mosollyal óvatosan kiszabadította foglyait. Azok csak néztek rá, de nem mozdultak.
– Felejtsétek el az egészet. Osszátok el – és azzal a drágakőre mutatott –, amit ezért kaptok. Nekem már nincs rá szükségem.
További beszéd nélkül a nyitott ajtó felé indult. A legközelebb állók utat engedtek neki. Senkinek sem jutott még csak eszébe sem, hogy hátulról ráugorjon; tudták, úgyis hiába. Miközben elhagyta a fogadót, visszatért a humora.
Néhány polgár figyelte, de Cabe minden támadó szándékot kisöpört az agyukból. Nem akart késlekedni, különösen nem most, amikor meg kell birkóznia helyzetének sajátosságával. Nem a mindenki életét fenyegető Sárkány Királyokkal.
Ahogy a város kapuja felé közeledett, a hír megelőzte. Megjelenése kétségtelenné tette, ki is ő. Ezért aztán nem lepődött meg azon sem, amikor találkozott Talak lovon ülő új királyával és kíséretével.
Melicard bólintott. – Üdvözöllek, idegen. Biztosan te vagy az a varázsló, akit az a pikkelyes undor annyira akar.
A király a férfi ősz haját vizsgálgatta. – Nagyon hatalmas varázsló lehetsz, Bedlam mester. Azt hiszem, képes vagy szétverni ennek az alakváltó söpredéknek az egész hadseregét.
Cabe megajándékozta egy mosoly árnyékával. – Talán. Mit kívánsz velem tenni, hűbéruram?
– Holtan szeretném látni azokat a teremtményeket! Kyrg ugyan távol van, de az ura várja, hogy megjelenj. A város issza meg a levét, ha nem teszed!
– Akkor a legjobb, ha indulok.
Melicard lovával elállta Cabe útját. – Indulsz? Megrohamozod őket? Riadóztassam a csapataimat?
Cabe pillantásától a ló arrébb léptetett. – Nem. Ugyanaz a sors várna rátok, mint Pagrasra az Átkaroló Háború idején.
A király igyekezett felidézni tanulmányaiból, mit is jelentenek a varázsló szavai. Pagras Talaktól keletre fekszik. Saját királyságának valaha erős, büszke párja ma már csak rom, vadállatok rejtekhelye.
– Mit fogsz tenni?
– Feladom magam.
A fiatal király vérvörös arccal üvöltött. – Feladod! Elgyávultál?
Cabe vissza se nézett. – Nem vagyok bolond, ha erre gondolsz, hűbéruram.
Melicard követni akarta, de a lova nem moccant. Nem mintha nem akart volna, de egyszerűen nem tudott. Mintha ló és lovasa téglafalnak ütközött volna. Emberei felé fordult. Azok csak ültek lovaikon, és őt nézték. Feldühödött.
– Ne üljetek csak ott, szájtátók! Utána!
A parancsnok habozva válaszolt. – Meg... megpróbáltuk, uram! Sem mi, sem a lovaink nem tudnak megmoccanni, hogy segítsünk neked, vagy elkapjuk a varázslót!
Az ifjú uralkodó belesüllyedt a nyergébe. Agressziója elszállt. Sóhajtott egyet. Mennyivel egyszerűbb volt, amikor még csak trónörökös volt. Legalább nem kellett varázslókkal és sárkányharcosokkal veszkődnie.

 

Toma herceget zavarta a palota. Túl civilizált, túl elegáns volt. A hadúr, pedig született harcos, és hatalmas boszorkánymester. Saját barlangja is ezt tükrözte. A falakat legyőzött ellenségek és megölt állatok trófeái díszítették. Hálókamrája majdnem a felét elfoglalta a lakóhelyének. Itt meg mindenfelé festményekbe, szobrokba és gazdag bútorzatba ütközik a pillantás. Csak véletlenszerűen egy-egy emlékmű vagy páncéling tudta egy időre lekötni a figyelmét. Még a finom ennivaló sem nyugtatta meg. Kárbaveszett egy gyönyörű, frissen vágott ökör. Csak annyira emlékezett hogy valahogyan el volt készítve.
Mérlegelte ellenfele cselekedeteit. Nathan unokafattya, felszínesen nézve a dolgokat, bolondnak tűnik; de az igazi játékosok tudják, hogy a bolond általában egyáltalán nem az. Ezzel még a legerősebb pozícióban lévő ellenfelet is fel lehet bőszíteni. Hacsak az az átkozott varázsló, az az Árnyék, közbe nem avatkozott. Jó vagy rossz oldala felelős-e ezért, ki tudja, mindenesetre a varázsló valamilyen okból összezavarta Tomának a fiatal varázslóra vonatkozó ismereteit. Az oknak azonban nem sok köze lehet a pillanatnyi helyzethez.
Amikor sétája közben a bálteremhez ért, ahol korábban a boszorkányt hagyta – a buborék nem fért át az ajtónyílásokon, neki meg semmi kedve sem volt megszüntetni a varázslatot – kitárta az ajtót és belépett.
A Lady nyugodtan ült a buborékban. Ettől azért a tűzokádó még nem nyugodott meg. Tudta, hogy az asszony agya, ha a teste nem is, azokkal az erőkkel hadakozik, amelyek a varázslatot fenntartották. Hirtelen megemelte a benti hőmérsékletet és szadista örömmel figyelte, hogy ugrál a nő ide-oda haszontalan igyekezetében, hogy ne égjen meg. Aztán visszaállította a gömbben a normális állapotot.
Az asszony ránézett. – Tízszeresen visszakapod még ezt, öö... herceg!
A boszorkány megtorpant egy pillanatra, mielőtt Tomát egy távoli rokonához hasonlította volna, aki mocsárlakó lévén a fészkét a saját ürülékéből építi fel. Toma herceg szokásos hideg mosolyával úgy bólintott, mint amikor a tanító örömmel látja a tanítványa haladását tanulmányaiban.
– Ha az a szó elhagyja az ajkaidat, asszonyom, megégettelek volna. Meg nem ölnélek, mert értékes túsz vagy, de hosszú ideig nagyon szenvedtél volna.
– Meddig kell még ebben a valamiben lennem?
– A társadtól függ. Még nem jött elő. Pedig már most erős kísértést érzek, hogy a földdel tegyem egyenlővé a várost.
– Lehet, hogy nincs is itt. Erre nem gondoltál? Toma kivillantotta vadállati agyarait. – Mindketten jól tudjuk, asszonyom, hogy itt kell lennie a közelben. Elég gyakorlottak vagyunk ahhoz, hogy megérezzük a jelenlétét, különösen azokat az erőket, amiket magában hordoz.
A nő elmosolyodott. – Ismerve az erőit, még mindig azt hiszed, hogy meg tudod állítani?
– Ő még gyakorlatlan. Tudásának legnagyobb része a varázslás ösztönös részéhez tartozik. Ez, pedig nem védi meg, ha az uralkodó elé kerül.
Kürtszó harsant. Toma az ablakhoz sietett és kihajolt. Gwen rettenetesen kívánta, bárcsak képes lenne kilökni. A hadúr visszafordult az ablakból a foglyához.
– Megérkezett a társad! Jön! Azt akarom, ott légy és üdvözöld! – Kisietett a szobából. A Lady gömb alakú zárkája utána lebegett, lakója önkéntelenül is az oldalának szorult. A boszorkány olyan szavakat mormolt, amelyeket normális esetben inkább a város kétes hírű negyedében szokás használni.
A herceg elhessegette a hírhozókat. Egyikük majdnem átzuhant a buborékon, ami Gwen pillanatnyi megelégedésére szolgált. A hadúr és foglya percek alatt kiért a palotából.
Az általános figyelem tárgya éppen belépett a kapun. Cabe, tökéletes szabású sötétkék ruhájában, csillogó ezüst hajával nyugodtan a sárkányharcosok felé sétált.
Toma felvonta a szemöldökét és morgott valamit, amit a Lady nem értett meg. Érezte a spektrum sötétebb oldalának vonzását, ahogy a hadúr használatba vette. A tűzokádó parancsnokot halvány vöröses sugárzás vette körül.
– Állj meg, ahol vagy, Bedlam!
Cabe megállt. Ránézett a hadúr foglyára, arcán megrázkódtatás és aggodalom suhant keresztül. Toma visszanyerte az önbizalmát.
– Igen, ember! Az asszonyod a kezemben van! Bölcsebb dolog, mint gondoltam, most, hogy ismét találkoztunk!
A fiatal varázsló nehezen tartóztatta magát. – Itt vagyok én! Őt meg engedd el!
– Szó se róla. Jelenléte garancia nekem, hogy utunk során jól fogsz viselkedni!
– Utazás? Hová megyünk?
A herceg elmosolyodott, fehér, hegyes fogai győzelmesen megvillantak. – Hová? Természetesen a Tyber hegységbe! Látni akarjuk a Bedlam vér végét!
– Elfelejtkeznél az apámról?
– Azram csak ücsörög, és beteges terveket dédelget. Az én terveimet nem tudja megzavarni.
Ez kíváncsivá tette Cabe-t.
– A te terveidet?
– Mint már elmondtam a társadnak, az utóbbi időben történt eseményeket én idéztem elő. – Nem volt túlságosan szerény.
Cabe bólintott. – Értem. A fattyú uralkodó akar lenni. Ez sok mindent megmagyaráz a Sárkány Királyok belvillongásaiból.
Toma arcát majdnem emberi öröm ragyogta be. – Igen gyors a felfogásod! A háttérből, vagy a Kristály Sárkány alakjában én uszítottam a Barnát! – Az örömöt bizalmatlanság váltotta fel. – Sokkal intelligensebbnek és jól informáltabbnak tűnsz, mint ahogy kémeim jelentették. Örülök, hogy most találtalak meg és nem később. – Odaszólt a szárnysegédjének. – Készítsétek a lovainkat!
A másik kettő egymásra nézett. – Én gyalog megyek, Toma herceg? Nekem nincs lovam.
– Tetszik az ötlet, de félek, túl nagy késedelmet okozna. A gyorsaságot mindennél többre becsülöm.
Ezzel a hadúr egy olyan nyelven, amit hosszú ideje már csak azok használnak, akik a művészetekben járatosak, motyogott valamit és ellenfelére mutatott. Cabe-t a Gwenéhez hasonló buborék vette körül. A fiatal varázsló megvizsgálta, de nem szólt egy szót sem.
– Így fogsz az uralkodó elé kerülni! A Lady majd megismertet ennek az utazási módnak minden előnyével és hátrányával. Azt ajánlom, nála jobban vésd az agyadba a hátrányait. – Toma intett, mire Cabe gömbje felszállt és lebegve csatlakozott a másikhoz.
A herceg rájuk pillantott. – Különös egy papírsúlyú pár. Micsoda egy fajta, el tudom képzelni!
Toma figyelmét lekötötték az indulás körüli teendők. Gwen, kihasználva azt, beszélni akart Cabe-bel, de az fejrázással, és a szájára tett ujjával csöndre intette. Az asszony megzavarodott és nem értette, hogyan is vehetné át a parancsnokságot gyakorlatlan társa. Cabe nem szólt egy szót sem, csak egy jelet intett neki, mielőtt visszafordult volna, hogy a sárkányharcosok készülődését figyelje.
A jel, ahelyett, hogy megnyugtatta volna Gwent, még inkább megzavarta. Az értelmét felfogta, de az eredetét nem. Ezt a sajátságos jelbeszédet összesen ketten ismerték, ő volt az egyik. Egy elkorhadt ősrégi könyvből tanulta sok-sok évvel azelőtt. A másik a könyv gazdája volt, a férfi, a tanító, a szerető. Csak Nathan ismerheti a jelet, ő, aki a könyvet évszázados nyugvóhelyén megtalálta.
A Talak elhagyására tett előkészületek nem vettek sok időt igénybe. A sereg zöme a falakon kívül várakozott és még nem táborozott le. Toma herceg kísérete nem sok felszerelést cipelt magával. Ezért aztán félórán belül a kapunál voltak.
A hadúr körülnézett, amikor elhagyták a várost. – Úgy látszik, Melicard nem búcsúztatott el minket. Különös.
A fiatal király említésekor Cabe felkapta a fejét és lehunyta a szemét. Gwen rájött, mit is csinál, de úgy tett, mintha nem venné észre, tanácstalansága egyre csak nőtt. Tomára pillantott, remélve, hogy az mással van elfoglalva. Szerencsére már elejtette a gondolatot, és a had irányítása kötötte le.
A sereg lassan lódult neki, majd hamarosan felvette a szokásos menetütemet. A herceg, a kíséret és a két ember elfoglalta helyét az oszlop élén. A talaki polgárok a falakon álltak és távozásukat figyelték. Cabe a sokaságot nézte és arra gondolt, bárcsak észrevenné Melicardot. Nem látta a fiatal király arcát, de biztos volt az érzelmeiben.
A Tyber Hegység csúcsai legendák titánjaiként magasodtak előttük. A Kivan Grath, mind közt a legmagasabb, büszkén tekintett le az apró betolakodókra. Minél közelebb ért a menet, annál lenyűgözőbbnek látszott az Istenek Fürkészője.
A hegyekbe vezető úton állatoknak nyoma sem volt, bár Cabe egyszer mintha egy ló koponyáját látta volna. Csak néhány teremtmény menekült lustán félre előlük, bőrszerű külhámjukból ítélve szolgák lehettek, a tűzokádók valami távoli rokonai.
Senki sem beszélt útközben. Toma magával volt elfoglalva; már előre fürdött a remélt dicséretben, amit az apjától fog kapni. Nem valószínű, hogy túl nagy ellenállásba ütközzön Sárkány Királlyá való kinevezése, különösen most, hogy a többiek többsége halott. Ha pedig egyszer Király lesz, módja lesz nyíltan úgy átalakítani a birodalmat, hogy a melegvérűek feletti uralmat évezredekre biztosítsa.
Lady Gwen izgatottan leste, hogy fogy a távolság. Neki olyan volt ez az egész, mint egy lázálom. Olyan helyen jár, amiről gyerekkorában azt hallotta, hogy a gonosz bástyája, ember számára lakhatatlan. A Nathantól kapott képzés mindezen nem változtatott; ehelyett inkább alakot adott a gonosznak. Egy kis biztatásért Cabe-re nézett, mint annak idején a nagyapjára, de a fiatal varázsló elmerült a saját gömbje tanulmányozásában, és ráadásul háttal volt neki. Ezért aztán csendben maradt, még véletlenül sem akarta felhívni a hüllő hadúr figyelmét.
Cabe felfedezte, hogy a gömb olyan összetett dolog, amely állandóan változtatja általános felépítését. Gyanította, hogy az övé sokkal kidolgozottabb a Lady-énél, mivel a herceg láthatóan sokkal jobban aggódott az ő, mint a boszorkány jelenléte miatt. Mindemellett nem volt nehéz rájönni a változások szabályszerűségére. Cabe persze egy percig sem gondolta, hogy bármelyik másik mágus is képes lenne csak úgy megteremteni, különösen ilyen gyorsan. Csak az érdekelte, hogy rájöjjön, hogy lehet gyorsan megszökni belőle, ha szükség lenne rá.
Megelégedve azzal, hogy a gömb elhagyása nem fog problémát jelenteni, a buborék oldalának dőlt, és Gwen megdöbbenésére lehunyta a szemét. Most legjobb, ha takarékoskodik az erejével. Képességeibe vetett újdonsült bizalma ellenére a varázsló tudta, hogy az uralkodó szálláshelyére bekerülni legalább olyan veszélyes, mintha öntudatlanul mérges kígyók fészkébe zuhanna. Mindenképpen csúcsformában kell lennie, amikor megérkezik. A gömbben valahogy nem érzett sem éhséget, sem szomjúságot, tehát ez sem okozhat problémát.
A Kivan Grath messze a fejük fölé tornyosult.
Mivel a sereg nagy volt, az út pedig felfelé vezetett, a hegyeken való átkelés több órát vett igénybe. Gwen reszketett, de nem a hidegtől. Érezte és látta az errefelé lakozó erők színeit. Más erőket is megérzett, sötéteket és világosakat, az általa ismerteknél gyengébbeket és erősebbeket is. Sokkal, de sokkal öregebbek voltak; olyan lények érintését érezte, akik nem emberek, nem sárkányok, s még csak nem is találkozott hasonlókkal. Némelyikük semlegesnek tűnt, másokból szinte jóindulat sugárzott. A boszorkány megpróbált kapcsolatot teremteni velük, de eredménytelenül. Az ő kommunikációjuk meghaladta a képességeit.
Talán nem is baj, döntött végül. Mert ezek is valahogy elfajzott erők voltak. Úgy tűnt, be akarnak hatolni az agyába, hogy saját akaratuk szerint mozgassák. Kitért a velük való minden mentális kapcsolat elől. Néhányuk még próbálkozott, de másra nyilvánvalóan nem volt erejük.
Gwen észrevette, hogy szemmel láthatóan sem Tomát, sem Cabe-t nem zavarják a régi idők árnyai. Bár Cabe-nek lenne oka nyugtalanságra. A Lady tapasztalatból tudta, hogy a varázslóinasok és a gyakorlatlan mágusok sokkal nyitottabbak a kapcsolatfelvételre, mint azok, akik megtanulták elzárni az agyukat a behatolási kísérletek elől. Társa mégis olyan békésen aludt, mintha a saját ágyában lenne. Ezt kis irigységgel a Nathan unokáját körülvevő többi titokzatosság közé sorolta. Bízott abban, hogy élete elég hosszú lesz ahhoz, hogy néhány rejtélyről fellebbentse a fátylat.
De rájött, hogy mindez hiábavaló. Amikor kiszabadult a borostyán börtönből, azt hitte, eljött az ő ideje, hogy valóra váltsa Nathan álmait és visszaszerezze a földeket a Sárkány Királyoktól. Aztán találkozott Cabe-bel és látta, hogy már a kezdet kezdetén legalább olyan hatalmas varázsló, mint szerelmese volt. Majd Feketeló, Griflán, és igen, az Árnyék közbejöttével a boszorkány hinni kezdett abban, hogy a Sárkány Mesterek összes terve megvalósulhat.
Elsötétedett az arca. Ismét Azram rombolta szét az emberek reményeit. Egyesítve erejüket ki tudtak volna tartani a lochivari fanatikusok ellen még akkor is, ha eltekintünk az Árnyék rejtélyes, ám hatalmas erejétől. Erre Azram vad hatalomvágyában, hogy emberek, és sárkányok ura lehessen, ismeretlen okból elrabolta Cabe-t. Az az egy biztos, hogy apai érzelmei ebben nem játszottak szerepet.
Sem ő, sem az oszlop elején haladók közül senki sem vehette észre a levegőt őrült sebességgel átszelő magányos figurát. A betolakodó közvetlen mögöttük bukkant fel, rövidesen beérte az utóvédet.
Láthatóan egyáltalán nem aggasztotta az alatta vonuló haderő nagysága. Még fel is gyorsult.
Egy őrjáratra felszálló felderítő vette észre. Teljesen biztos volt abban, hogy a Tyber Hegységben semmiféle veszély nem fenyeget. Azért meglebbentette bőrfedte szárnyát és közelebb repült.
Amikor felismerte, a felderítő felvijjogott, de akkor már késő volt. Ördögi vigyorral az arcán, a kard varázslatának mindenben alávetve magát, Azram a levegőbe suhintott. Bár a Névtelen nem érhette el a repülősárkányt, az megvonaglott, és átvágott torokkal bukdácsolva lezuhant.
Bár számtalan teremtmény vérét megkóstolta már a varázsló gonosz pengéje, mégis kielégítetlen volt. Étvágya inkább nőtt, és ezzel együtt egyre jobban a hatalmába kerítette Azramot. A hosszú, kanyargó, népes oszlop olyan célpontot nyújtott, amit nem lehetett figyelmen kívül hagyni.
Azram, kezében az ölésre kiéhezett karddal, a Sárkány Uralkodó hordáira támadt.
A menet végéről üvöltés harsant. Toma herceg és a Lady hátrafordult. Cabe felriadt.
Gwen ismerte föl elsőnek a kardforgatót és szinte kiköpte a nevét: – Azram!
Toma úgy fordította nyergesállatát, hogy jól lássa az eseményeket. – Azok ott hátul vagy földhöz ragadtak, vagy bolondok! Túl közel is vannak egymáshoz! – Áthatóan fürkészte az öldöklő varázslót. – Nem hittem, hogy Azram ilyesmit merészel! Vajon...
Csak Gwen hallotta meg a suttogást. – A kard! Másik kardot csinált!
Az asszony először Cabe-re pillantott, majd ismét a herceg seregét összevissza aprító rémre fordította a tekintetét. Még itt is érezte rosszindulatú jelenlétét.
Ugyanezt érezhette a hadúr is. Lángoló vörös szemeiben ijesztő fény villant. Látta az Ördög Pengét, de a Barna nem engedte, hogy bárki is hozzáérjen. A többi Király közül néhányan sejtették, hogy a Puszta Földek ura nem teljesen a saját akaratának engedelmeskedik. Ez Tomát a legkevésbé sem zavarta. A többieket önmagánál sokkal gyengébbnek tartotta. Ha nem juthatott hozzá az egyik kardhoz, majd megkaparintja a másikat.
A herceg biztos volt abban, hogy a seregeire nem számíthat. Már kitört a pánik. A vezetőkön kívül kevés szóba jöhető boszorkánymestert lehetett találni az intelligens klánokban. Tomának eszébe jutott, hogy a Vörös kapta a parancsot, hogy elkapja a varázslót. Következésképpen a Sárkány Királyok sorai ritkábbak voltak, mint valaha.
A hadúr futó pillantást vetett foglyaira, és útnak indította a két gömböt. Apja majd gondoskodik róluk, és megtetézi a dicséretet, amikor Toma megmutatja új szerzeményét. Az elvarázsolt kard birtoklása vitathatatlanná teszi uralkodói jogát a túlélő Királyok előtt.
Gömb alakú cellájuk váratlan felröppenése mindkét mágust felbukfenceztette. Gwen nyerte vissza először az egyensúlyát és figyelte, mit tesz a társa. Cabe néhány másodpercig még hengergődzött, aztán homlokára szorított kézzel felegyenesedett és rávigyorgott. Az asszony nem sok nevetnivalót látott a helyzetükben, és ezt szavak nélkül tudatta is vele.
Meglepetésére a fiatal varázsló arcáról nem tűnt el a mosoly; feltartotta az egyik ujját, mintha azt mondaná, várjunk csak. A Lady óvatosan nézegette. Ez nem az az ember, akit korábban megismert; teljesen más személy áll előtte, akinek a vonásai riasztóan ismerősek.
A férfi láthatóan begyakorlott módon megállította mindkét gömböt. Toma látóköréből már kikerültek, de túlságosan közel voltak rendeltetési helyükhöz. Cabe bal kezét lassan saját buborékjának belső falára fektette, és lassan végighúzta rajta. Hirtelen kinyújtott jobb kezével egy másik, az elsőtől jóval távolabb levő részt simított végig. Halk sziszegéssel a börtön földet ért, és a gömb elpárolgott.
Cabe megismételte az eljárást Gwen buborékjával is, ami ezúttal azonban kétszer annyi ideig tartott, mert körbe kellett járnia, hogy megtalálja a gyenge pontot. Amikor ez is megtörtént, egymás karjába vetették magukat; az ölelkezés jó darabig tartott.
Végül a némiképpen zavarban lévő Cabe törte meg a meghitt együttlétet.
– Mennünk kell.
Körülnéztek. A táj hirtelen lejteni kezdett előttük. Bár a Kivan Grath mellett eltörpült a hegy, amelynek egy kiszögellésén álltak, azért nagyon magas volt. Az alattuk elterülő kietlen és nyugtalanító völgyben életnek nyoma sem látszott, kivéve néhány halványzöld cserjét és egy-két satnya fenyőt. A hegyoldal egy picit jobb volt. A Tyber Hegység éppen olyan barátságtalan, mint a lakói.
Gwen teljesen elvesztette tájékozódó képességét. – Hogy találunk ki innen?
– Nem megyünk ki. Be kell jutnunk, a Kivan Grath mélyén rejtőzködő üregekbe.
Az asszony elsápadt. – Hová? – Igen, igazad van. Ekkora esélyünk nem lesz többé.
– A helyzet azért nem olyan rossz. Ha az Arany Sárkány vár minket, azt hiszi, foglyok vagyunk és nem szabad, elszánt harcosok.
Gwen megnyugodott. És gondolkodóba esett. – Igen, ez valamire emlékeztet. Hogyan szabadítottál ki? – Kérdő tekintetet vetett a férfira.
Cabe kelletlenül leintette. – Később megmagyarázom. Nem merem felborítani a köztünk lévő egyensúlyt.
– Mit?
A varázsló az Istenek Fürkészője felé fordult. – A legjobb, ha nekivágunk, amennyiben ki akarjuk használni a meglepetés erejét.
– Álljunk csak meg! Úgy érted, fogjuk magunkat és bemegyünk... – A Lady megtorpant, amikor Cabe megfordult és elindult a Sárkány Uralkodó szálláshelye felé. Gwen dühösen utána sietett, közben védőszentjéhez imádkozott, hogy megadhassa mindazt a segítséget, amire csak képes – és egyáltalán nem volt biztos benne, hogy ez elegendő lesz.

 

 

XIX.

Penacles városába óvatos remény költözött. A Szürke Ködök annyira elvékonyodtak, hogy a napfény áttört rajtuk. A felderítők nyugtalanságról számoltak be a maradék lochivari légiók soraiban; számos fanatikus láthatóan kimerült, megszállottságuk múlóban volt. A város polgárainak többsége azt hitte, közel a győzelem.
Blane viszont sejtette, hogy a legrosszabb még hátravan.
– Mire gondolsz?
Szavait Tooshoz intézte. A rókaképű tábornok távcsövén keresztül az ellenséget fürkészte. – Azt hiszem, megpróbálják összeszedni magukat még egy rohamra. Minden perc késedelem csökkenti erejüket és növeli a miénket. De ha gyorsan mozognak, még reménykedhetnek abban, hogy pihenés közben lephetik meg a várost.
Blane bólogatott. – Parancsot adtam, hogy mindenki készüljön a nagy roham fogadására. Azt hiszem, készen állnak.
– Jól is teszik. – Toos letette a távcsövet és parancsnok társára nézett. – A lochivariták megmozdultak.
– A pokolba is!
– Úgy van.
Blane visszatérni készült a katonáihoz, de Toos egy kézmozdulattal megállította. Felkapta a távcsövet, és északabbra fordította. Figyelmét az a hatalmas tömeg kötötte le, amely néhány nappal azelőtti érkezése óta mozdulatlan volt.
Most elindultak.
– Blane parancsnok, szedd össze az összes harcképes férfit – és nőt.
– Miért? Mi történt?
– Az a kegyetlen Kyrg nem emberi hadával ellenünk indul. Vége a várakozásnak. Ez lesz a végső összecsapás!
A déli fal kivételével mindenhol kürtök hangja harsant. Aztán halálos csönd ülte meg a várost, ami rettenetesebb volt minden harci zajnál. Várták az iszonyatot.
Mindkét parancsnok csatlakozott az embereihez. Toosnak jutott a nagyobb tömeg, de Blane-nek olyan friss, küzdelemre éhes csapatokkal kell majd szembenéznie, amelyek gyűlöletet táplálnak minden emberi dolog ellen. Az ő feladata majdhogynem teljesíthetetlen. Az északi és a nyugati falakra kevesebb ember jutott, mert a rohamok zöme mindig a keleti oldalra irányult. Kétségtelen, hogy Kyrg többek között ezért támad most.
Az is lehet, hogy azért rohamoznak, mert tudják, hogy Griflán távol van. Kétségtelen képességeik ellenére egyik parancsnok sem tudja a város urához hasonlóan buzdítani a védőket. Griflán lelkiereje felülmúlhatatlan.
A támadó csapatok Penacles felé özönlöttek. A védők számára az emberfolyam ugyanolyan végtelennek tűnt, mint kezdetben. A környéket mozgó alakok lepték el.
Az élen a lochivariták haladtak. A penaclesi íjászok halálos nyílzáporral fogadták őket. Az első csapást elhárította a város, de az ellenség hamarosan válaszol.

 

A hatalmas tintafekete mén árnyékos alakja a Legar Félszigetet és a valaha volt Puszta Földeket elválasztó területen materializálódott. Körülnézett, nem kívánatos idegenek nyomát kereste. Elégedetten állapította meg, hogy minden békés én biztonságos. Feketeló felszegte a fejét és olyan hangot hallatott, ami igazi állat torkát nem hagyta volna el.
A lényegét befogadó valamiből, ami az ő része is volt, egy apró csepp vált ki. Egyre növekedett és terjeszkedett a teremtmény oldalán. Amikor elérte a kellő nagyságot, levált a ménről, és harcias, dühös morgással lepottyant a földre.
Griflán talpraugrott, kezében ott villogott az elvarázsolt kard. Nagymacskához illően felmordult, a végén azonban madárszerű vijjogás hagyta el a torkát. Az Ördög Penge figyelmeztetően az örökéletűre szegeződött.
Ha a Feketeló a szemét is tudta volna forgatni, jól illett volna sztentori hangjához. – Kérlek! Nem azért hoztalak ide, hogy teljesen feleslegesen megpróbálj ledöfni! Mindnyájan kifutunk az időből!
Griflán, noha óvatosan, de egy kicsit leengedte a pengét. – Miről beszélsz, démon? Minek hoztál el onnan, ahol a kötelességemet kellett volna teljesítsem, hogy megmentsem a népem?
– Démon? Miért? Na mindegy! Szükségem van a segítségedre! Azaz, a tiédre és a kardéra!
– Mi célból?
Feketeló bosszúsan felhorkant. – A mi céljainkra, vagy legalább a tiéidre, feltéve, hogy meg tudlak győzni! Csak a te segítségeddel tudom megsemmisíteni az Árnyékot!
– Megsemmisíteni az Ár... Hát még él?
– Ha ez a kifejezés rá is használható! Már nem Simon a neve! Hívd Madracnak, és nyugodtan helyezd a hangsúlyt a neve első szótagjára!
A kard hegye, dacára a fegyver némi ellenállásának, lehanyatlott. – Én is ettől féltem. Amikor nyomát sem leltük a Fürkésszel vívott küzdelem után, biztos voltam benne, hogy bekövetkezett a legrosszabb!
– Hát van is miért félned! Ez a Madrac a leggyorsabb és legerősebb megtestesülése, mióta csak a varázslót ismerem! Alig tudtam elkapni, és nem tudom, meddig vagyok képes fogva tartani! Majdnem mindenre emlékszik előző életeiből, különösen Cabe-re! Ha nem tudok kitörni a csapdából, amit reinkarnációjakor állított, a fiatal varázslót arra használta volna fel, hogy kiszabadítsa az átok alól!
Griflán bólintott. – Akkor már jobb, ha fennmarad a Sárkány Királyok zsarnoksága. Rendben, de utána azonnal vissza kell vinned Lochivarba!
– Lehet, hogy nem lesz rá szükség. A Fekete egy ideig nem lesz képes kibocsátani rémséges ködjeit, ráadásul elvesztette azt a kristályt, amellyel a ködöket irányítja és szabályozza. Kétes ötlet volt ilyesmibe fogni, és csak arra volt jó, hogy fizikailag meggyengítse, szellemileg pedig megzavarja! Létének már nem ura, csakúgy, mint a fanatikusai! – Vadul megrázta a sörényét. – Gyere! Ne pazaroljuk az időt!
Ezzel hirtelen véget vetve a beszélgetésnek, Feketeló hátralépett, megfordult és gyors ügetésbe fogott a kristály földek irányába. Az oroszlánmadár hüvelyébe dugta a pengét és az örökkévaló után sietett. Remélte, hogy a teremtmény nem szándékozik végigvezetni őt azon a kiszikkadt földdarabon, amit a Kristály Sárkány magáénak tartott. Nem nagyon lehetne bármire is használni utána és arra sem vágyott, hogy egyedül maradjon az egész Sárkány Birodalom legkevésbé ismert részén, aminél kevesebbet csak a Jég Sárkány északi pusztaságairól tudtak az emberek. Szerencsére, vagy sajnos, az ébenfekete mén megállt egy kis kráter előtt, amely a földalatti világ mélyébe vezetett. Griflán, vezetője háta mögül belebámult, tolla és szőre egyaránt dühtől reszketett.
– Csak nem képzeled, hogy ide lemászom? Olyan sima a fala, mintha üvegből lenne! – Közben rájött, mit is beszél. – Ezt valamelyikőtök csinálta?
– Az Árnyék. Csak azt érzem, hogy nagy szerencsém volt! Bele nem pusztultam, de nagy fájdalmaim voltak! A varázsló bárki másnál jobban ismer, és most éppen feleleveníti a régi emlékeket! Már tudom, hogy néhány gyenge pontomat már felidézte!
Griflán el sem tudta képzelni, milyen gyenge pontjai lehetnek a szellemszerű lónak, de nem kérdezte meg.
Feketeló folytatta. – Ami a leereszkedést illeti, igazad van! Ha megoldható is lenne, órákig tartana. Ezt nem engedhetjük meg magunknak! Ezért pattanj a hátamra!
– Lovagoljalak meg? – A bátorságát nem lehetett kétségbe vonni, de még Griflánnak is sok volt egy kicsit, hogy fel kell másznia a meglehetősen illékony paripa hátára.
A nyeregbe szállás nem okozott több gondot, mint egy igazi ló esetében, mert az örökkévaló nem szerette volna elveszíteni utasát. Az oroszlánmadár megkapaszkodott és nekiindultak.
Feketeló beleugrott a lyukba és egyenesen zuhant lefelé.
Griflán mindkét karjával átölelte a ló vastag nyakát. Könnyelműségében azt hitte, hogy szállni fognak. Csak most jött rá, hogy Feketelóra, minden ereje ellenére, ugyanazok a szabályok érvényesek, mint mindenki másra, ha egyszer ebben a dimenzióban tartózkodik.
A négy acélpata úgy csapódott neki az üreg aljának, hogy félő volt, eltörik a paripa lába. Feketeló egy percig a földet kapálta, összeszedte magát, aztán bevágtatott a földet átszövő alagutak egyikébe. Griflán, miközben jobbra-balra nézegetett, rájött, hogy az alagutak nem természetes eredetűek. Az egész valahogy a sárkányok előtti időkre utalt. Ettől megnyugodott; az üreg lakói kétségtelenül régen meghaltak.
Feketeló minden előzetes figyelmeztetés nélkül egyszer csak megállt. Griflán azt nézegette, mi lehet előttük, és a lovának kellett emlékeztetnie, hogy még van tennivalójuk. Anélkül, hogy levette volna a látványról a szemét, leugrott és kirántotta a várakozóan lüktető Ördög Pengét.
– Mi az ott?
Folyamatosan változó anyaggömb lüktetett amott, a folyékony feketeség masszája. Ide-oda csavarodott és szünet nélkül alakítgatta magát. Griflán, amennyire arca engedte, elfintorodott. A valami szaga pont olyan kellemetlen volt, mint a látványa.
– Ez az őrült varázsló általam készített börtöne. A lényege az, hogy benne van és én is benne vagyok. Nem mertem jobban beengedni ebbe a dimenzióba, mert széttépheti a valóság szövetét.
– Honnan tudod, hogy még ott van? – Penacles ura nem tudott semmi emberszerűt kivenni a tekergő masszában.
– Tudom.
– Értem. – Nem értette, de fölösleges lett volna beszélni róla.
Feketeló odalépett. – Az Ördög Penge csak akkor tudja megölni, ha pontosan a szívébe hatol. Ezért csak remélhetjük, hogy elpusztul. Ha a másik oldalon lenne, az Árnyék maga kívánná ezt. Mit tegyek?
– Döfj a massza kellős közepébe. A többit elvégzi maga a kard. Magam is megtehetném, de ez az én halálomat is jelentené.
Griflán, aki már a döfésre készült, megtorpant. – Micsoda?
A fagyos szemek csillogtak. – Ne is törődj vele. Ez csak azért van, mert én nem tartozom teljesen ehhez az égitesthez. Te viszont sokkal inkább része vagy ennek a valóságnak; én az űré vagyok! Cselekedj!
Az oroszlánmadár ismét felemelte a démoni pengét és döfni készült.
Ki az?
A szavakat nem hallotta, hanem érezte. Griflán megfordult, hogy mondjon valamit Feketelónak, de a hang félbeszakította, ezúttal nagyobb elszánással.
Griflán! Barátom! Segíts!
Az előtte levő masszára bámult. Lehet, hogy...
– Árnyék?
Te vagy! Légy óvatos! Feketeló a gonosszal cimborál!
– A gonosszal? Nem, Árnyék – vagy inkább Madrac! Hallottam rólad!
Madrac meghalt! Benedict vagyok – ez alkalommal.
– Benedict? – A kardot tartó kéz megremegett. Feketeló szabadjára fogja engedni azokat az ősi gonosz szellemeket, akik még itt élnek, ezen a vidéken! Ki kell engedned, mielőtt megteszi!
Griflán megremegett. Nem nagyon bízott a paripában. Az Árnyék viszont mindig olyan közeli barátja volt, amennyire ez csak lehetséges, meg a tanácsadója is. Mégis mindig Feketelóba vetett bizalmáról beszélt, aki bárki másnál jobban megértette a varázslót.
– Miért habozol? – A hang halk volt, inkább parancsoló, semmint kérdező.
Rápillantott a ménre, nem tudta, higgyen-e neki vagy sem.
Griflán! A pánik megváltoztatta a hangot. Már nem az általa ismert Árnyéké volt.
A feketeségből egy kéz tört ki, valamit szorongatott. Csukló, majd kar követte.
Feketeló felüvöltött. – Megszökik!
A fekete mén emberfeletti gyorsasággal előreugrott. A fekete massza a karral együtt eltűnt. Csak Feketeló állt ott, ő is ingott, mintha egy része nem létezne.
– Döfd át a kardot az oldalamon!
– El akarsz pusztulni?
– Nincs más választás! Nem tudom visszatartani és meg is ölni egyszerre! Még megszökik! Nincs több magyarázat! Gyerünk, tedd meg!
Griflán minden további habozás nélkül belevágta az Ördög Pengét abba, ami Feketeló volt. Fájdalmas üvöltés hallatszott, de nem a Feketelótól eredt. Az oroszlánmadár elengedte a kard markolatát és hanyatt esett, amikor a folyosó belerázkódott a különböző valóságok összecsapásába.
Az elmosódó Feketeló felkacagott, nevetését azonban valami más érzelem is átszőtte. A fantom paripa hosszasan nézett felfelé, az égbolt irányába, suttogóra fogta vissza a hangját. – Na, most már örökre együtt lovagolunk, egyetlen igaz barátom!
A falak és a boltozat megroppantak; Griflán félt, hogy a lezuhanó föld tonnái összenyomják. A folyosó azonban még kitartott, hiszen úgy tervezték, hogy a legerősebb földrengést is kibírja.
Feketetóból már alig látszott valami. Ahogy teltek a másodpercek, egyre kevésbé lehetett észrevenni. Csak az átható kék szemek tűntek valóságosnak. Utoljára még Griflánra szegeződtek, aztán a homályos alak teljesen elenyészett. Csak a kacaj visszangzott.
A remegő kard maradt egyetlen bizonyítéka annak, hogy mi is történt. Griflán lerázta magáról a barna, száraz port, és lehajolt, hogy felvegye. A penge szinte belevisított az agyába. Kétszeresére nőtt a beleszorult erő. Nem akarta megkockáztatni, hogy az Ördög Penge elvegye a szabadságát, ezért visszatette a tokjába a fegyvert, ami még akkor is rázkódott.
Eszébe se jutott, hogy felfedező utat tegyen az alagutakban. Most, hogy Feketeló távozott, a helyet új érzés töltötte meg, az ébredő gonoszé. Az ébenfekete mén jelenléte vagy elfedte, vagy kordában tartotta. Akárhogy is van, tudta, nem biztonságos maradnia.
Az alagútrendszer némi nehézséget jelentett. Vadász és nyomolvasó képességei messze meghaladták az emberekéit. Ennek ellenére sokkal tovább tartott a kiút, mit gondolta. A Feketelónak nagyon sietős volt.
A lyuk aljához érve Griflán kétségbeesetten nézett fel. A oldalfalak üvegszerűsége mit sem változott. Nehéz kapaszkodót találni rajtuk. A másik lehetőség visszafordulni. Akkor inkább érdemes egy lábtörést kockáztatni.
Éles körmök mélyedtek a sziklakemény földbe. Az Ördög Pengét is használhatná, jutott eszébe, de elvetette az ötletet. Csak akkor veszi kézbe a kardot, ha nagyon muszáj. Szabaddá tette a kezét, magasan a feje fölött talált egy kis, kapaszkodásra megfelelő helyet és felhúzódzkodott. A másik kezével kitapogatott egy újabb rést, és ily módon lassan, de folyamatosan feljebb és feljebb kapaszkodott.
A legrosszabb pillanatokat a lyuk szélétől két-három fogásnyira élte át. A föld itt már lágyabb volt és jobban engedett, mint szerette volna. Amikor felnyújtotta az egyik karját, a másik kezéből kipergett a laza por. Csak egy gyors mozdulat mentette meg. Visszafogott az előző helyre; megbillent ugyan, de szilárdan meg tudta magát tartani. Ezután sokkal óvatosabban haladt fölfelé. Amikor felért, levetette magát a földre és mélyeket lélegzett.
Egy idő után képesnek érezte magát, hogy körülnézzen. A látványtól elkerekedett a szeme. A láthatárt a zöld szín uralta. Griflán nem látott még ilyet. Érdeklődéssel és aggodalomtól botladozva elindult a gazdag vegetáció irányába. A tájra nyíló jobb kilátás megerősítette, amit addig csak feltételezett. Ezek a Puszta Földek. Voltak, hogy pontosak legyünk. Ez a zabolátlan, de békés rét ugyancsak ellentmondott a nevének. Madarak röpdöstek fölötte. Fák tarkították itt-ott a tájat, északkeletre pedig egész erdőség látszott. A mozgás állatok, elsősorban nyulak és apróbb lények jelenlétéről árulkodott.
Az oroszlánmadár elragadtatottan sétált a réteken. Micsoda változás állt be ezen a környéken. Szebb volt, mint bármikor, beleértve az Átkaroló Háború előtti időket.
Valami keményre lépett. Széttolta a füvet és egy félig földbe temetett pallost pillantott meg. Kígyós díszítése elárulta, hogy valaha egy tűzokádó harcosé lehetett. Griflán megpróbálta kihúzni, de a talaj nem engedett. Végül föladta és folytatta útját.
A következő felfedezés megrázta. Távolabbról nem tudta azonosítani a tárgyakat. Csak amikor közelebb ért, akkor jött rá, hogy egy felnőtt sárkány csontjait látja. A csontvázat, pontosabban, ami maradt belőle, teljesen benőtte az ártatlannak látszó fű, amely már a láthatárig terjedt. A tűzokádó gerince el volt törve, és nagy részét már föld borította. Húsnak nyoma sem látszott rajta.
Most, hogy már tudta, mit keressen, útja során számos hasonló látvánnyal találkozott. Leginkább az öt páncélos harcos holtteste döbbentette meg; ketten közülük még aprósárkány paripájukon ültek, és az egész csoportot ellepte a zöld. A legjobb úton voltak, hogy anyaguk visszatérjen a földbe és mire beköszönt a tél, már semmi sem fog az itt történtekre emlékeztetni. A testek a Barna klánok jelét viselték.
Mivel hallott Cabe-nek a Barna Sárkánnyal vívott csatájáról, Griflán magától is rájött, mi történt. Ez nem nyugtatta meg. Nem nagyon törődött a mágiával, még a sajátjával sem. A kard az oldalán nem csak fizikai kényelmetlenséget okozott. Tudta, mostantól nem hagyhatja el az Ördög Pengét. Nem kerülhet valami gyöngébb agyú lény kezébe.
Gyomra remegése emlékeztette rá, hogy elég régen nem evett. Griflán mérlegelte, hogy vállalja-e az élelemkeresés veszélyét ezen a vidéken. Az állatokat szemmel láthatóan nem fenyegette semmi, bár mindent megtettek, hogy tetemesen csökkentsék a növényi életet. Őt is érheti támadás, mint a sárkányokat, ha merészel némi gyümölcsöt szedni vagy leölni egy nyulat? Királyságának legnyugatibb határa is több napi útra van. Ennivaló nélkül nem tud megtenni ekkora távolságot. Éhsége ellenére sem merte megkísérelni, hogy elejtsen valami vadat. Nem szeretné úgy végezni, mint a Barna szerencsétlen klánjai.
Percekkel később lovasok tűntek fel.
Hatan voltak. Griflán sasszeme messziről azonosította őket. A napsütésben megvillanó páncélokat és a sisakos fejeket nem lehetett eltéveszteni. Ló helyett aprósárkányok hátán ültek. Itt, a semmi közepén, nem volt okuk a sárkányharcosoknak álruhába bújtatni unokatestvéreiket, bár már csak megszokásból is így tesznek, lelkesen utánozva az általuk annyira lenézett melegvérűeket.
A fű magas és burjánzó. Elrejtőzködhet benne a harcosok elől, hacsak hátasállataik ki nincsenek képezve arra, hogy kiszimatolják az ellenséget. Griflán nem nyúlt az oldalán lógó gonosz fegyver felé. Csak akkor használja, ha feltétlenül szükséges.
Felé lovagoltak, de még nem látták meg. Útjuk a rejtekhelye közelében vezet, és a szél is az ő irányukba viszi a szagát. Óvatosan biztonságosabb helyet keresett magának. Se kedve, se ideje megküzdeni velük; a késlekedés Penacles és barátai vesztét jelentheti.
A kis csapat vezetője művészien díszített sisakot viselt. Céltudatosan arrafelé igyekezett, ahol Griflán rejtőzködött. Személye nem volt kérdéses; sugárzó ereje, a növények királyságával való azonosulása kétségtelenné tette, hogy ő a Dagora Erdőség ura, maga a Zöld Sárkány.
Griflán előhúzta Azram rémséges játékszerét, bár ezzel úgy felhívhatta a Sárkány Király figyelmét a jelenlétére, mintha jelzőtüzet gyújtott volna.
A hat lovas azonnal megtorpant. Rövid várakozás után a vezetőjük lassan elindult előre. Parázsló szemével pontosan a rejtőzködő alakra meredt.
– Hagyd a bolondozást, Griflán lord! Azért jöttem, hogy beszéljek veled, nem pedig melegvérűekre akarok vadászni!
Felesleges volt tovább a magas fűben bujkálnia, ha mindannyian tudták, merre van. Kézben tartva az Ördög Pengét, az oroszlánmadár felemelkedett, hogy szembenézzen a hüllőuralkodóval.
– Mit mondhat nekem egy Sárkány Király? Szavaknak nem adom meg magam. – Halkan, nyugodtan beszélt, hogy leplezze hitetlenségét és utálatát.
A harcosok mozgolódni kezdtek. A Zöld Sárkány négyujjú kezét felemelve csöndet intett. – Nem kérem, hogy add meg magad. Inkább szövetségest keresek.
Az ötlet rettenetesen elképesztette Griflánt. Szerencsére el tudta rejteni meglepetést, mindössze a szeme villant meg.
– Szövetségest? Egy Sárkány Király? Miért?
Égő szemgolyói elhomályosultak, ahogy fáradtság vett erőt a tűzokádón. – Én szembenézek a valósággal, Griflán lord. A Királyok a múlt maradványai. Eljött az Emberiség Kora. Szeretném, ha legalább néhányunk túlélné a változást, és nem esne áldozatul az emberek egyébként jogosan bosszúvágyó fajának! Elegem van az uralkodó és vértestvéreim őrültségéből!
A kard hegye egyenesen a Sárkány Király torkának szegeződött. – Micsoda pálfordulás. Miért kellene hinnem neked?
– Ha bizonyítékot akarsz, kéznél van éppen egy. Amikor Bedlam unoka ivadékának át kellett repülnie a Dagora Erdőség fölött Talak felé menet...
Griflán félbeszakította. – Talak?
– Talak. Nem üldöztem, noha parancsom volt rá. Ami azt illeti, én láttam el a megfelelő közlekedési eszközzel is.
Ez akár igaz is lehet. Griflán egyetlen történetet sem tudott felidézni, ami a Zöld Sárkány gonoszságáról szólt volna. A Dagora Erdőség ura azon kevés Királyok közé tartozott, akik szükségesnél jobban nem avatkoztak bele alattvalóik életébe. Általában semleges maradt, engedte, hogy a természet és gyermekei saját pályájukat fussák.
– Feltéve, hogy elhiszem, amit mondasz, mi a célod?
– Felkeléseteket nem a vértestvéreim részéről fenyegeti a legnagyobb veszély. Ezt pontosan tudom. Az egyik alacsonyabb rangú nemesünk a spektrum sötét oldalának mestere, de ő maga nem uralkodó.
– Toma? Hallottam történeteket...
A Zöld Sárkány sziszegett. – Azok nem történetek, melegvérű! Figyeltem és vizsgálódtam. Okom van azt feltételezni, hogy Toma, egy Sárkány Király alakját magára öltve, résztvett a tanácskozásainkon! – Erre kár volt tovább a szót vesztegetni. Ha egy tűzokádó nem csak egy, hanem több alakot is képes felvenni, akkor hatalmas erőknek parancsol.
Griflán megrágott minden szót és közelről vizsgálgatta a Sárkány Királyt. – Azt hiszem, új keletű lelkesedésed elsősorban attól való félelmedből ered, hogy Toma hatalomra kerülhet. Az emberekkel még csak megbirkózol, ha kell, de Toma esetleg abban a pillanatban megöl, ha nincs többé rád szüksége. – Az egyik harcos a fegyveréhez kapott. – A helyedben nem tennék ilyet, hacsak nem akarsz másik uralkodót!
A kéz lehanyatlott.
A Zöld Sárkány előrehajolt. – Ha mindez nem elég, tudd meg, hogy Azram kiszabadult, és elpusztít mindent, ami csak az útjába kerül. Talán nem kell mondanom, milyen uralkodó lenne belőle! Ha pontos a rendelkezésre álló információ, akkor ő még nagyobb veszélyt jelent, mint Toma!
– Milyen információ? – Griflán első gondolata Cabe és Gwen körül járt.
Válaszként a másik az oroszlánmadár markában szorongatott ébenfekete démonkardra mutatott.
– Nálad van az Ördög Penge, Azram átka! Az iszonyú az, hogy készített egy másikat, amihez képest ez csak egy békanyúzó.
A fegyver úgy lüktetett, mintha feldühödött volna a sértés hallatán. Griflán gyorsan megpróbálta kitalálni, hogyan volt képes a varázsló ilyen sátáni eszköz előállítására. Azram tudása messze meghaladja a fajtájáét. Ez magyarázatot adna arra, miért maradt háttérben, az utóbbi években.
Felsóhajtott, ami furcsa módon félig morgásnak, félig vijjogásnak hallatszott. – Rendben. Elhiszem, amit mondasz – most!
– Milyen kedves tőled. Micsoda szerencse. Még valami: egyike vagyok a Lady patrónusainak, bár nem volt elég erőm megtörni Azram varázslatát. Nem engedem, hogy Gwennek bármi baja essék.
– Tudod, hol van? – Griflán fölöslegesnek tartotta Cabe-ről érdeklődni; biztos volt abban, hogy együtt vannak.
Igaza volt. A Zöld Sárkány északkelet felé intett. – Arrafelé, a Tyber Hegységben. Közeledik a végkifejlet.
– Feltételezem, van valami elképzelésed, másképpen nem távolodtál volna ennyire el saját területedtől.
– Igen, van. Bár ez a vidék sem esik kívül az én felségterületemen, része annak... Vagy igényt tartasz rá?
Griflán megrázta a fejét, közben a Barna klánjainak csontvázain járt az esze.
– Azt hiszem, nem. Nos, elmagyarázom, mire gondoltam.
A Zöld Sárkány vonásai ragadozó mosolyba torzultak.

 

 

XX.

A bronzkapu megfelelő nyitánya volt az alvilágnak. Hihetetlen kora első pillantásra lerítt róla, még jóval a Sárkány Királyok előtt készülhetett. Ám régisége ellenére igazi akadályt jelentett a két mágusnak.
Gwen tekintete végigfutott rajta egészen a tetejéig. – És most mi lesz? Toma kíséret nélkül akart ideküldeni bennünket. Valahol csak kell lenni valami kiskapunak.
– Mit szólnál, ha kopogtatnánk?
Az asszony nem tudta eldönteni, hogy Cabe tréfál vagy egyszerűen nem tudta, mit tegyen. Ez utóbbi mellett kötött ki, ezért hirtelen előrelépett és megdöngette a kaput. Egetverő zaj támadt.
Azt várták, hogy sátáni teremtmények és leírhatatlan dolgok rontanak rájuk. De nem történt semmi, kivéve, hogy a hatalmas kapu lassan feltárult. Senki sem állt mögötte. Csak a tökéletes sötétség fogadta őket. Más választásuk aligha lévén, mindketten beléptek. A Lady szinte önkéntelenül lágy, zöld izzással vette körül magát. Ez lehetővé tette, hogy lásson, de ne látszódjon. A burkot kiterjesztette Cabe-re is. Fölöttük elképzelhetetlen teremtmények, szolgák, kémek, küldöncök csapódtak ide-oda, megriadva a két lénytől, akikkel nem mertek szembenézni. Cabe általa sem értett módon megváltoztatta valóságérzékelésüket. Az árnyékok lecsendesedtek, észre sem vették, hogy betolakodók járnak köztük.
A néhány pislákoló fáklya halovány fényében valami megmoccant előttük. A boszorkány kiterjesztette a zöld izzást, hogy megvilágítsa a teret. A forma megcsúfolása, egy humanoidra éppen csak hogy emlékeztető dolog, megpróbált arrébb totyogni a fényből. Gyors mozgásra nem volt képes, ezért Gwen ki tudta emelni ebből a dimenzióból, mielőtt megszökhetett volna az üregek közti hasadékok és átjárók útvesztőjében.
Cabe megragadta az asszony karját, megszorította, majd odahajolt hozzá. – Megérkeztünk, ugye?
Gwen osztotta véleményét, ezért beleegyezően bólintott. Ekkora erőnek nem lehet kisebb rejtekhelye, mint a Sárkány Uralkodó nagyterme.
Ahogy beléptek, azonnal megérezték, hogy régi korok szelleme lengi be a termet. Baljóslatú kőőrök meredtek rájuk; némelyek alakja felismerhető volt, mások mintha rémálmokból léptek volna elő. Talán fel sem fogható, hány korszakkal előbb kezdték kivájni ezeket az üregeket. Építőikről már biztosan senki sem tud semmit.
A terem közepén ült az Arany Sárkány óriási, vad alakjában.
– Légy üdvözölve, Bedlam. Régen esedékes már ez a találkozás. Évtizedek óta.
A kiterjesztett szárnyak kétoldalt majdnem a falig értek. A Sárkány Uralkodó hátsó lábaira állt, mellső mancsait harcra készen emelte, feje a mennyezetet verte. Élvezettel felmordult.
Gwen képtelen volt segíteni, félelmében hátralépett. Még az új Cabe is ijedtnek tűnt, teste megremegett.
– Nos? Nincs semmi mondanivalód, Sárkány Mester?
Gwen Cabe-re nézett. – Azt hiszi, te Nathan vagy!
– Hiszem? Boszorkány, neked kellene a leghamarabb felismerned szerelmesedet megváltozott külseje ellenére! Ez talán segít!
A spektrum legsötétebb végéről mozgás támadt.
Cabe érezte, hogy valami beburkolja, de nem bántja. Ezért aztán hagyta szorgoskodni.
Sóhaj szakadt fel a Lady-ből. A varázsló végignézett magán; halvány érdeklődés támadt benne kék öltözéke és csuklyája iránt, amit most viselt. Odafordult Gwen-hez. Az asszony eltátotta a száját, és kifutott a vér az arcából. Cabe biztatóan rámosolygott.
Aztán visszafordult a szörnyeteghez. – Igaz is, meg nem is.
Az óriási, kitátott száj lecsapott rá. Cabe félrelökte Gwent, és alig kerülve el az acsarkodó fejet, hátraugrott. A sárkány morogva visszahúzódott.
Az erők egymásnak feszültek, ahogy Cabe toronymagas ellenfele szabadon engedte energiáit. Az Arany, bár maga hüllő, boszorkánysága mégis a legsötétebb fajtához tartozik. Miközben elhárította a tiszta erő rárohanó falát, a varázsló felismerte, hogy mindenki alábecsüli a Sárkány Uralkodót.
A Lady csatlakozott hozzá, erejét egyesítette a férfiéval. A monstruózus szörnyeteg visszakényszerült a trónjára. Felüvöltött, és lángtengert bocsátott rájuk. Cabe mindkettőjük elé védőernyőt vont, de a forróság szinte elviselhetetlenné vált. Elvesztették éppen csak megszerzett lendületüket. A sárkány ismét támadásba lendült.
Karmok zuhantak rájuk. Az egyik hegye beleakadt Cabe karjába, de nem sebesítette meg. Válaszként a varázsló egy fénykitöréssel elvakította a tűzokádót. A szörny dühös morgással vaktában megint vadul odakapott mancsával, azt remélve, hátha el tudja kapni valamelyik ellenfelét. Cabe és társa a falhoz szorult.
Az Arany Sárkány látása kitisztult. Kikémlelte, merre lehet a két apró emberke, és ördögien vigyorogva szemtől szembe rontott rájuk. Rohama közben összetört két-három, időtlen idők óta a talapzatán álló szobrot. A két mágus készen állt a támadás fogadására.
Az alkalmazott csel annyira váratlan volt, hogy majdnem bevált. A váltás egyik pillanatról a másikra ment végbe. Az Arany dühöngő óriásból szempillantás alatt küzdelemre kész harcos lett. A páncélos kar Cabe torka felé nyúlt, miközben az ifjú varázsló még a közben eltűnt monstrum elleni varázslattal volt elfoglalva. A boszorkányt egy villogó, éles kardot tartó kar félresodorta.
Hideg kacaj hatolt Cabe fülébe, amikor a Sárkány Király előredöfött pengéjével. A varázsló alig tudta a szúrást kikerülni; a kard kicsi, ám fájdalmas sebet is ejtett rajta. Vad szemek meredtek rá a sárkánysisak alól, a tűzokádó újra próbálkozott.
Bár a kard hegyét félrelökte, Cabe alig kapott már levegőt, a torkát szorongató maroktól, ami ráadásul azzal is fenyegetett, hogy eltöri a nyakát. Ilyen helyzetben nehéz összpontosítani, mégis kísérletet tett rá. Kinyújtotta a kezét, és összegyűjtötte a legfényesebb színeket. Amikor összeolvadtak, az erőkoncentrátumot az Arany Sárkány agyára bocsátotta. Közben azért imádkozott, hogy ki ne törjön a nyaka.
A sárkányharcos megremegett. Ellenvarázslattal próbálkozott, de a támadás szokatlan volt és túl mélyen ült. Száját kitátotta, a fogai villogtak, mindkét kezét a fejére szorította, és térdre hullott. A szeméből téboly sugárzott. Az Arany Sárkány megzavart agya képtelen volt elviselni az áradatot. Cabe nem mozdult, csak a torkát masszírozta, hogy visszanyerje a lélegzetét.
Az Arany Sárkány megvonaglott és hanyatt esett. Arca hangtalan üvöltésbe fagyott. Csak nagy erőfeszítéssel tudott néhány szót kinyögni. Cabe azonban semmit sem értett belőle.
Valami dühösen felvijjogott. A terem számtalan átjáróinak egyikéből egy sárkányra csak távolról emlékeztető teremtmény bukkant fel. Feje aránytalanul nagy volt testéhez képest, korcs karjait aligha lehetett bármire is használni. Pofáját szakállszerű képződmény fedte.
A Lady sötétségbe burkolta a lényt. Ez még hangosabb rikoltozásra késztette azt, a sötétség pedig elenyészett. Cabe fagyos mezőt épített köré. A lény meglepő erővel harcolt. Mindkét mágus agyát valami rángatni kezdte, ám a mező kitartott.
Félelmében a szörnyeteg megpördült. A mozgás elvonta Cabe figyelmét, a teremtmény kiszabadult és eltűnt a Kivan Grath gyomrában rejlő üregek végtelen labirintusában. Távozásával az Arany Sárkány összeomlott és félig öntudatlan állapotba került.
Cabe letörölte az izzadságot a homlokáról. – Ez meg mi volt?
– Egy Jabberwock. Ritka és veszélyes. Olyan mutáció, amely száznemzedékenként, ha egyszer előfordul. Egyszer olvastam róla valami régi mesét.
– Veszélyes?
– Ha szemtől szembe találkozunk, fel is gyulladhattunk volna.
Cabe kérdően felvonta a szemöldökét. – Felgyulladtunk volna?
– Hacsak valaki nem hóember, valamennyi hőt mindenképpen tartalmaz. Ne kérdezd, hogyan, de a Jabberwock pillantásától ez a hő legalább megezerszereződik! Puff! Spontán robbanás!
– Akkor minek üvölt?
– Talán, hogy megzavarja az áldozatát. Én iszonyú fejfájást kaptam tőle.
A férfi bólintott, arca egyre inkább egy másik emberére hasonlított, ugyanakkor eredeti vonásaiból is sokat megtartott. Gwen mondani akart valamit, ő azonban a lábainál heverő, nyögdécselő alak felé fordította a figyelmét.
– Nehezen hihető, hogy ilyen gyorsan vége az egésznek. – Megrázta a fejét.
– Majdnem legyőzött.
– Kiváló ötlet. Mindkettőnket meglepett.
A Lady gyanakvóan bólogatott. – Igen, de te nagyon hamar magadhoz tértél. Mintha nagy gyakorlatod lenne benne. – Elhallgatott, a szeme megnedvesedett.- Hogyan, Nathan? Hogyan és miért jöttél vissza?
A varázsló odafordult hozzá, és arcán rendíthetetlen mosoly ült. Nathan volt... és mégis Cabe. – Mint már pikkelyes barátodnak említettem, igazad is van, meg nem is.
– Nem.
– Nathan vagyok, de mint mindketten sejtettétek, legalább annyira Cabe is. Egy részemet tekintsd a Cabe vállán ülő angyalnak. Ez jóval több, mint amit akartam.
– Amit akartál?
A férfi félig lehunyta a szemét. Fájdalmas emlékek kísértették. – Nagyjából tudod a történetet, de hadd mondjam el az egészet. Három héttel Penacles megtámadása előtt történt. Azt hittem, ismerem a győzelemhez vezető utat. Ekkor fedeztem fel – én, Nathan – hogy Azram asszonyának fia született. Nem tudom, hogy hívták a nőt. Belehalt a szülésbe.
Megremegett, ahogy az egyik része rájött, mit is vesztett. – A gyermek haldoklott, elsősorban a gondoskodás hiánya miatt. Egyetlen esélye az életben maradásra az a varázslat volt, amire néhány évvel korábban régi kéziratok tanulmányozása során bukkantak. Csak ez az egyetlen esély.
Képek úsztak lassan át Gwen agyán. Nathant látta maga előtt, karjai között az apró batyuval; a férfit, aki annyira belemerült a fiúcska tanulmányozásába, hogy még a szeretett nőt sem engedte magához. Majd későbbi napok emlékei, egyre kimerültebben ugyanazzal a batyuval, amint egy odarendelt szellemszolgával elviteti, mert ereje fogytán van. Végül a küzdelemre készülődő, még sápadtabb Nathan. Ha nem menti meg a gyereket...
Cabe bólintott. – Az Átkaroló Háború másként érhetett volna véget. Az önzés azonban emberi vonás. Én – azaz Nathan – nem engedhette, hogy az unokája meghaljon! Arra is volt esély, hogy valamit akkor is meg lehet menteni mindebből, ha a csata balul üt ki. Így aztán Nathan, szeretetből és kötelességtudásból, életerejének – lelke lényegének – felét unokájának adta. Eddig én – ő nem jött rá, mit jelenthet ez. A többit te már jobban tudod. – A varázsló összeráncolta a homlokát; ez csak egyik jele volt igazi személyisége fölötti mély zavarodottságának.
– Hadeen viselte Cabe – a te – gondodat, és úgy tett, mintha apád lenne. Nathannak és neki előre kellett látnia, hogy eljön ez a nap. – suttogta Gwen.
– Talán. Annyi minden járt a fejemben... De ez most nem érdekes. – Cabe felegyenesedett és körbekémlelt. – Van még néhány elintéznivalónk.
Nem emberi mozgás zaja verte fel a csöndet, amit eddig nem is vettek észre. A varázsló intett, előhívta az erőket, és látta, hogy felőlük nem fenyeget veszély.
– Nem kell tartanunk az üregek lakóitól. Kevesen maradtak; tudják, hogy urukat legyőztük, ezért a hegy gyomrában lévő rejtekhelyeikre menekülnek. Nélküle nincs bennük bátorság. – Lenézett az előtte heverő testre. A Sárkány Királyok Uralkodójáról csak lélegzetvétele árulta el, hogy még életben van.
Gwen elfintorodott. – Azram és Toma még mindig küzdenek odakint. Bárcsak elpusztítanák egymást.
– Kétlem, hogy Toma le tudná győzni Azramot. Ennek az új kardnak még feketébb a bevonata, mint az Ördög Pengének. De abban is biztos vagyok, hogy már rég nem ura a saját agyának.
A Lady elsápadt.
Cabe végignézett a földbe nyúló számtalan átjáró bejáratain. – Igazából egyetlen dolgunk van még. Gwen felszegte a fejét. – Micsoda?
– Valahol itt lent található a keltető.
Az asszony csípőre tette a kezét. – Valahol itt lent egy szörnyeteg csak arra vár, hogy megöljön minket.
Cabe elszántan elmosolyodott. – Nagyobb kedved lenne esetleg ahhoz, hogy a jövőben egy nap a Sárkány Királyok új nemzedékével vívj meg?
– Attól függ, van-e jövőnk, vagy sem! Vele mi lesz?
Az Arany Sárkány még mindig mozdulatlan testére mutatott.
– Itt hagyjuk. Szerintem lábra sem tud állni.
Hangjában némi sajnálat bujkált, mintha Cabe küzdelmüknek más végkifejletére számított volna.
Az asszony nyugtalanul odalépett hozzá. Majd erősen átölelte és megcsókolta. Amikor szétváltak, mélyen a férfi szemébe nézett.
– Mielőtt bármi is történne, akarom, hogy tudd, szeretlek, akárki is vagy.
– Ugyanaz az ember vagyok, akit lenyűgöztél, amikor széttörtem a borostyánt. Csak nemrég tudtam meg magamról az igazságot.
– Igen, ez az egyik dolog, amiről beszélni akarok veled. Hogy lehet, hogy ripsz-ropsz, egyszer csak megismerted magad?
Cabe kuncogott, miközben bevezette az asszonyt az egyik átjáróba. Jó tervezés és vakszerencse, semmi más.
Az üregek szemlátomást a végtelenbe nyúltak, talán legmélyére. Időnként szinte megfulladtak a sárkányok egészen a föld közepéig vezető, ha nem a poklok egymást követő nemzedékeinek bűzétől. A Lady szagcserélő bűbájt vont maguk köré, amitől az alagutak furcsa módon orgonaillatot árasztottak. Cabe nem szólt egy szót sem, csak mosolygott.
Csupán egyetlen harcossal találkoztak. Minden faj képviselői között akadnak hullarablók. A tűzokádóknál sincs másként. Ez éppen az egyik halott vagy menekülő rokonának felhalmozott készletei fölé hajolt. Hogy mit szándékozott a későbbiekben tenni velük, az már örökre titok marad, mert egy nagy hirtelen előrántott csatabárddal nekik támadt.
Cabe nem késlekedett. A sárkányharcos megmerevedett, teste kicsavarodott és összement, hüllő vonásai pedig erőteljesen kiütköztek rajta, noha már nem volt semmiféle sárkány. Az apró gyíkocska elinalt, a varázsló még pillantásra sem méltatta.
A Jabberwock nem mutatkozott. Hogy elrejtse a szörnyet a Királyok figyelő szeme elől, az Arany a mélyben tartotta, biztonságban. Az alsó alagutakat kevesen használták. Az a szóbeszéd járta, hogy régi időkből származó lények kószálnak arrafelé.
Biztos, hogy már eredetileg is rossz átjárót választottak. A keltető általában ennél magasabban szokott lenni; a földalatti vulkáni tevékenység közelében. Már érezték a hőmérséklet emelkedését, a folyosó talán mégis elvezeti őket céljukhoz. Csak az időveszteség bosszantotta Cabe-t. Azram és Toma küzdelme nem fog a végtelenségig tartani.
A keltető bejáratának megpillantása közel sem lepte meg annyira őket, mint az előtte heverő tűzokádó megégett és eltorzult testéé. Óvatosan a nyíláshoz léptek és benéztek.
Tekintetük lángoló vörös szempárba ütközött.
A fiatalokat őrző öreg nőstény hatalmasra nőtt teste miatt nem tudta elhagyni a helyiséget. Majdnem akkora volt, mint az Arany, csak sokkal vadabb kinézetű. Cabe sejtette, hogy nem tud alakot váltani. Ez fontos szempont, ha menekülniük kell.
– Egy lépést se tovább, melegvérű! Egy hullarablótól már megvédtem a gyerekeket, pedig ő az én fajtám volt! – Hatalmas szárnyai alatt sok kis tűzokádót melengetett; három közülük az új Királyok jelét viselte. Az előtérben ácsorgó néhány aprósárkány az idegenekre sziszegett. Túl kicsik voltak ahhoz, hogy bosszúságon kívül más kárt is okozzanak. Az emberek egymásra néztek, majd Cabe lassan belépett. Testét lángok nyaldosták körül.
Amikor a tűz kialudt és a füst eloszlott, a férfi mindkét kezét fölemelte a béke jeléül. – Nem bántjuk a gyerekeket. Máshová kell vinni őket. Ott majd etetik és felnevelik őket.
– Hogy a te fajtád rabszolgái legyenek!
Megrázta a fejét. – Nem. Megkapják mindazokat a jogokat, amit saját gyerekeinknek adunk. Legalább esélyük lesz békében élni. Itt csak a halál vár rájuk.
A nőstény felemelte ráncos fejét, és élesen az apró alakra nézett. – Én fogom felnevelni őket, ahogy már felneveltem számtalan nemzedéket!
– Mivel? Nincs több élelem! Az Arany Sárkány vereséget szenvedett; ami a klánjaiból maradt, elmenekült a Toma herceg és a varázsló Azram közötti csata alatt!
– Toma táplálni fogja a kicsiket!... Ő...
– ... nem győzhet! Mit gondolsz, miért szöktek meg a többiek? Seregét már megtizedelték! Az jobb, ha legközelebb a varázsló jön a gyerekekért?
Ez érzékeny pontot ért. A nőstény megreszketett. Olyan volt az egész, mintha egy dadával közölnék, hogy a gondozottait ezentúl egy vadállat neveli. Szemében fájdalom tükröződött, de végül engedett.
– Fogd őket! – Felemelte szárnyait és előretolta az apróságokat, akik bizonytalanul totyogtak ide-oda, amíg a nőstény meglepően lágy hangon biztatni nem kezdte őket. Még az aprósárkányok is engedelmeskedtek neki, bár folytatták a sziszegést.
– Valamiért bízom benned, melegvérű! Becsületesnek látszol, ami mostanában ritkaság közöttetek, és a mieink között is. – Szárnyait feje köré kanyarította, mintha aludni készülne. – Hagyjatok magamra.
– Mit fogsz most csinálni?
Az öreg nőstény felemelte a fejét, és az egyik szemével egy pillanatra rájuk nézett. Idősebb volt, mint először gondolták. – Rám már nincs szükség. A többi nőstény mind elmenekült. Azt hiszem, aludni fogok. Bizonyára nagyon sokáig.
A nőstény nem volt hajlandó többet megszólalni. Egy utolsó pillantást vetett rájuk, majd ismét szárnyai mögé rejtőzködött. A két ember szavak nélkül terelgetni kezdte a sárkány gyerekeket az alagút felé.
Miközben visszairányított egy elcsellengő tűzokádót a csoportba, Gwen halkan dünnyögött. – - Most mit csináljunk? Arról nem volt szó, hogy szárazdajkát kell játszanom!
Cabe megállt. Megütötte a fülét valami, amit társa nem hallhatott. A sárkány fiókák idegesen mocorogtak. Az asszonyt bosszantotta, hogy sejtik, mit csinál Cabe, ő meg nem.
– Félek, egy darabig mindenképpen gondjaidba kell venned őket.
Gwen válaszolni akart, de nem volt rá alkalma. A varázsló újra meglepetést szerzett neki. Sok éves gyakorlatra valló ügyességgel saját maga kivételével kék, átlátszó gömbbe burkolta az egész társaságot. Még látta a Lady arcán a méltatlankodó kifejezést, de csak szomorúan mosolygott.
A gömb megvillant.
Már hallhatóvá vált a hang. Erőhullám hátán visszhangzott az alagutakban, és mindenhová elért. Cabe azonban jóval előbb megérezte a másik jelenlétét, mielőtt meghallotta volna. Mégis legalább tucatnyi kiáltást megvárt, mire megtette az első lépést.
– Cabe! Fiam! Gyere apádhoz!

 

 

XXI.

Azram szinte gyerekes ujjongással verte szét a termet díszítő egyik ősi kőalakot. A Névtelen úgy suhant át rajta, mint kés a vajon. Szilánkok repkedtek mindenfelé.
Azram megint elüvöltötte magát, a varázslat szétvitte a hangját a lenti mély alagutakban. Micsoda szemtelenség, hogy a fia nem válaszol! Hirtelen haragjában szétzúzott egy két láb vastag kőből készült reliefet.
Az oldalán heverő Toma herceg arca harag és elragadtatás keverékét tükrözte. Nem fizikai kötelékek tartották fogva. Azram különös gonddal kezelte eddigi legnagyobb zsákmányát. A sárkány hadúr közel járt ahhoz, hogy a kard ellenére legyőzze a boszorkánymestert. Csak homályosan emlékezett arra, hogy pontosan miért is van vele ez a fogoly. Amikor megpróbálta felidézni, a varázslón erős fejfájás vett erőt.
A démonkard fényesen izzott abban az időben.
Nagy csalódás volt, amikor minden sárkányok urára tehetetlen bábuként a földön fekve lelt rá. Még a kard sem törődött vele. Az Arany állapota azonban nyilvánvaló bizonyítékul szolgált, hogy Cabe járt erre. Ezért csak idő kérdése, mikor találkoznak. A Névtelen éhesen lüktetett. Még Toma herceg hordái sem lakatták jól. Ráadásul a hadúrral vívott küzdelem idején sokan közülük megszöktek.
Azram agyában majdnem ellenállhatatlan vágy támadt hogy nekivágjon a labirintusnak, de egy tisztább pillanatában rájött, mekkora kockázattal járna ez. A kérdést az döntötte el, hogy megjelent a varázsló vágyának tárgya.
Az egyik átjáróból felbukkanó alak megriasztotta. Az öltözéke nagyon ismerősnek tűnt, a fizikai hasonlóság, pedig undorral töltötte el.
– Üdvözöllek, Azram.
Felmordult, a kard arra ösztökélte, hogy ugorjon előre és vágja le ezt a... ezt a...
– Ebben a ruhában aligha fogod belopni magad a szívembe, fiam!
Mosoly. Ez is olyan ismerős. – Nem áll szándékomban, hogy megkedveltessem magam veled. Legalábbis addig nem, amíg vissza nem hozlak a valóságba.
Tomát minden ceremónia nélkül a földre ejtette. A tűzokádó közelről figyelte mindkét varázslót; tudta jól, hogy a sorsa attól függ, melyikük győz.
Azram hangjából sütött a gonoszság. – Több tisztelettel viseltethetnél az idősebbek iránt, fiam. Kénytelen leszek megdorgálni téged.
Cabe szeme homályos szürkévé vált. – Mindig is szemtelen kölyök voltál, Azram. Semmi sem hatott meg. Én követtem el a hibát; már régen meg kellett volna büntetni.
A Névtelen, bár uralta Azram agyát és testét, majdnem kiesett a markából. Arca halotti maszkká torzult, ahogy Nathan fia és Cabe apja lassan felfogta a szavak értelmét. A harc már majdnem itt eldőlt. Majdnem.
A sötét varázsló felocsúdott. A szemtelenség helyét vegytiszta gyűlölet és... egy csöppnyi félelem foglalta el.
– Apa – suttogott; a szó mintha pokolbéli átok lett volna. Görcsösen markolta az agyromboló kardot.
Cabe felsóhajtott. A sóhaj két dolognak szólt. Nathan a széthullott családért sóhajtozott, Cabe pedig a haszontalan vérontás miatt. A két oldal megegyezésre jutott.
– Elég volt a vérontásból. Másképpen döntjük el a dolgot. Gyors kézmozdulata meglepte Azramot.
A két boszorkánymester szempillantás alatt elhagyta a termet.
– Hol vagyunk?
Azram üvöltött, de a kérdés a kezében szorongatott kardtól eredt. A fegyver egyenetlenül lüktetett a számára nem teljesen érthető helyzetben.
Cabe-Nathan ünnepélyesen kitárta karjait. – A semmiben. Ezt a helyet általában Űrnek hívják. Van, aki szerint a halál létező megfelelője.
Azram meglóbálta a Névtelent. – Vigyél vissza bennünket!
– Nem. Így vagy úgy, de itt és most döntünk.
– Könnyen meg tudnálak ölni! – A kard lecsapott, mintha valami láthatatlan ellenséget vágott volna le.
Nathan erről beszélgetett Cabe-bel. Megvitatták, hogyan válasszák el azt, ami még megmaradt Azramból attól, ami igazából a Névtelen. A démoni kard az ő műve; nagy része maga a varázsló.
– Azram,... fiam, emlékszel az elválásunkra?
Az arc megváltozott. Előtérbe kerültek az emlékek.
– Természetesen! Elküldtél jó messzire! Bennem sohasem bíztál úgy, mint Daynban! Egy sor dologra nem tanítottál meg, mert mindig mindennel túl messzire jutottam, s meg akartam ismerni mind a két oldalt!
– Különösen a sötétebbiket.
– Persze, az sokkal hatékonyabb. Ezt megpróbáltam elmondani neked is. – Azram arcát az elégedettség szinte gyermeki mosolya lepte el.
– Meglepő dolgokat műveltél vele.
A Névtelen megremegett. – Olyasmiket tettem, amit kevés boszorkánymester képes akár csak elképzelni is! Bebizonyítottam, hogy tévedsz! Nem fenyeget veszély!
– Még a kezedben tartott pengétől sem?
– Ettől? Tetszik, apa? Névtelennek hívom. Megmondjam, hogy miért?
Cabe-Nathan megvonta a vállát. – Azt hiszem, tudom az okát.
Mint egy kisgyerek, aki dicséretet vár az apjától, Azram folytatta. – Látnod kellett volna, apa! Semmi sem vetekszik az erejével! Elpusztította a Vörös Sárkányt! Szétvert két hadsereget, legyőzte még a gyíkok legjobb varázslóját is! Semmi sem tudja megállítani!
– Még te sem!
Ez meghökkentette Azramot. – Hogyan?
– Biztos vagy benne, hogy te uralod? Honnan tudjam, hogy nem ő vette át az ellenőrzést fölötted?
A Névtelen vadul lüktetett. Azram arcáról eltűnt minden érzelem. – Természetesen én vagyok a kard ura. Én teremtettem, akár csak az Ördög Pengét, csak ez sokkal jobb.
Cabe megkérdezte Nathant. – Mit teszel?
– Kardot és boszorkánymestert el kell egymástól választani, ha győzni akarunk! – jött a válasz.
Új taktikát kell alkalmazni. – Sosem akartalak elidegeníteni magamtól, Azram.
A démoni fegyver hatalma elenyészett, amikor érzelmek hatották át a rettenetes varázslót. – Gyűlöltél! Mindig Daynt részesítetted előnyben! Daynnak mindig igaza volt! Dayn tökéletes volt! Lelepleztelek mindkettőtöket!
Szomorúság költözött Cabe-Nathan hangjába. – Lenézett téged Dayn? Megbántott valaha?
Szünet. – Nem. Nem. Dayn sose tett ilyet.
– Felvágott előtted? Kinevette-e valaha is a kísérleteidet?
Gyerekes duzzogás. – Nem.
– Megtagadta-e a segítségét, hogy tanítson, amikor nekem már nem volt időm rá?
– Ő – megtanított egy csomó kezdőknek való varázslatra. Megpróbált bátorítani, amikor elmentél.
– Ezért megölted.
– ... megölted. – A Névtelen remegett a markában. Még meg kell tanulnia, hogyan ellenőrizze a változó érzelmeket. Az Azramban bekövetkezett változás felkészületlenül érte.
Vagy, mérlegelte Cabe-Nathan, a készítőjének mégis nagyobb a hatalma felette, mint képzelték?
– Mi a véleményed a tanítóidról? Gőgösek, szigorúak voltak?
Dühös szemek. – Igen! Mindig hajszoltak! Sose hagytak békén!
– Ez a mágia útja. Gyakran mondták nekem, milyen erős vagy és micsoda adottságokkal rendelkezel. Ha nem készítenek fel ilyen keményen, nem élted volna túl, amikor leereszkedtél a spektrum sötét oldalának mélységeibe.
Büszkeség. – Mindent egyedül csináltam!
– Igen? Sose használtál betanított védekezési módokat, vagy megelőző ráolvasásokat, amiket oly sokat memorizáltattak veled? Tudod, hogy én mind a két oldalt tanulmányoztam.
Ezúttal késett a válasz.
– Miért ölted meg őket?
Cabe-Nathan nehezen tudta kikerülni az Azram által rábocsátott varázslatot. A csönd két dolgot takart: a varázsló zavarodottan visszahúzódott gondolataiba, a Névtelen, pedig igyekezett megragadni az alkalmat, hogy visszaszerezze az őt hordozó test fölötti ellenőrzést.
Elmosódott zöld felhő lebegett tova az Űr örökkévaló ürességében. Cabe Azramra szegezte a kezét, mielőtt a megszállott varázsló újabb támadást indított volna ellene. A boszorkánymester kiszolgáltatottan lebegett, karjai leszorítva, teste körül kék izzás.
– Ez közel volt – mondta Nathan. – Köszönöm, hogy figyeltél, Cabe.
– Ez az én testem is.
Azram küszködött, bár arcán nem tükröződött az érzelem. Az ellenőrzés nem volt teljes. A kard ismét vesztett, noha minden egyes csatával egyre közelebb került a test fölötti teljes uralkodáshoz.
– Most mi legyen?
– Jó kérdés.
Az összekötözött varázsló pislogott. Addig harcolt, amíg nyilvánvalóvá nem vált, hogy nem tud kiszabadulni kötelékeiből.
– Apa?
Cabe-Nathan nem tudta palástolni meglepetését. – Igen, Azram?
– Én – én nagyon sajnálom, ami Daynnal történt... meg a tanítóimmal.
– Jól van. Sem Cabe, sem nagyapja nem tudott rájönni a vallomás okára. Ha a Névtelen trükkje, akkor a stratégia hirtelen megváltoztatása; de Azramtól is kitelik valami trükk. Mindenképpen a maradék józan esze látta kárát.
A figyelem lazult egy csöppet. – Apa! – Azram eltűnt. Cabe megpördült.
Az ürességben nyoma sem volt a másiknak. Azram messzire, nagyon messzire távozott.
– Nem hagyhatjuk itt csak úgy?
– A kard és hordozója, egyesítve képességeiket, megtalálták a kiutat. Talán a mi létezési helyünkön, talán egy másik félén. Egyik változatot sem lehet elfogadni, amíg nem ellenőrizzük Azramot. Szünet. Olyan közel jártunk már! Félek, végül elveszíti a csatát a karddal szemben.
– Akkor mit tegyünk?
– Lendülj.
– Lendüljek?
Cabe pontosan ezt csinálta. Az erőivel kis lökést adva magának, belemerült a Semmi ürességébe.
Sokkal később, ha ugyan lehet az idő múlásáról beszélni ezen a helyen, még mindig kutattak. Az Űr ölelte körül őket.
Egyik személyiség sem szólalt meg a repülés során. Az Űr nem serkent beszélgetésre. A növekvő feszültséget enyhítendő, Nathan beszélni kezdett Cabe-hez.
– Elszomorított az Árnyék. Amikor én megismertem, jó ember volt, de aztán ugyanúgy átalakult, mint a közelmúltban. Iszonyúbb sors ez minden elképzelhetőnél.
– Mi történt a földalatti városban? Miért segített nekünk a Quel által rám helyezett kristály? Tudom, hogy az Árnyék nem ezt akarta. – ezt Cabe mondta.
– Bár jó részét érti annak, mit csinálunk, az Árnyék nem jött rá, milyen varázslatot alkalmaztam. Nem tudta, hogy a katalizátora az én mágiám esetében is működik. Megköszönhetjük neki; nélküle még mindig gyakorlatlan lennél. Eredetileg az volt a szándékom, hogy sokkal nyugodtabb környezetben nevelkedjél – szólt Nathan.
– Ez mit jelent? – Cabe kíváncsi lett hosszú gyermekkorára.
– A varázslathoz szükség volt egy... kihordási időre. Hadeen ügyelt rád sok éven át, míg aludtál. Amikor minden elvégeztetett, kiszabadultál. Csak ezután kezdtél növekedni. Abban reménykedtem, hogy a dolgok majd békességesebben folynak. Az én hibám. Belepusztult Hadeen és majdnem áldozatul estél te is.
Apró, idegen objektum lebegett feléjük. Cabe megszakította a belső beszélgetést, és megvizsgálta. Itt-ott találkozott már ilyesmikkel. Mind ehhez hasonló mesterséges tárgyak voltak.
– Az Űr minden másnál közelebb van az univerzum központjához, kivéve magát a Káoszt. Ezért aztán találkozunk még ilyesféle törmelékkel. Mindenütt vannak kapuk.
– Ha ez igaz, miért nincs benne több anyag?
– Az Űr végtelen. Nem kötik sem a Rend törvényei, sem a Káosz véletlenszerűsége.
– Akkor mi ez?
– Az Űr. Kizárólag önmagával azonos.
– Feketeló innen származik.
– A perifériákon él egy kevés bennszülött teremtmény. Ők is ugyanolyan elveszettnek éreznék magukat, mint mi, ha idekerülnének. Mi erősen kötődünk egy bizonyos helyhez. Az egyetlen eszköz, hogy találjunk egy kaput. Ezen át bárhová eljuthatunk.
Cabe-t hirtelen izzadság öntötte el.
Valami!
Mindkét rész egyazon hangon üvöltött fel, amitől Cabe erős, de gyorsan múló fejfájást kapott. A nagy igyekezettől bandzsított, hogy kivegye a távolban feltűnő alakot. Nem hasonlított Azramra. Ami azt illeti, egyáltalán nem látszott ember formájúnak, ahogy közelebb került hozzájuk.
Mi lehet az?
A valaminek négy karja volt, és szinte bagolyszerű arca. Halott testét csillogó öltözék fedte.
Más planétáról vagy univerzumból származhatott. Vagy már akkor halott volt, amikor idekerült, vagy nem bírta ki a megrázkódtatást. Megesik.
A sötétbarna teremtmény magassága elérte a hat lábat. Cabe-t érdekelte volna, milyen lehet az otthona és miért került ide. Nézte, ahogy ellebeg előtte és rájött, hogy milyen ingatag az ő helyzete is.
– Érdekes, hogy mennyi tárggyal találkozunk.
– Miért?
– Egyébként évszázadokig lehet repülni anélkül, hogy egyetlen lénnyel is találkoznánk. Valami fókuszponthoz közeledhetünk.
– Fókuszpont?
– Az ilyen terület – ha annak lehet nevezni – két vagy több kaput foglal magában, ezért sokkal több tárgy vagy ember lép itt be. Meg kell találnunk Azramot, mielőtt átesik egy ilyen kapun, vagy rátalál egyre!
Cabe kicsit felgyorsított, és a lebegő testtel ellenkező irányba mozgott.
– Ott!
Cabe ujja a tőle kicsit jobbra feltűnő apró pontra mutatott. Irányt változtatott és óvatosan feléje indult. Ember volt, bár az egyik nyúlványa hosszabbnak és valahogy eltorzultnak látszott. Közelebb érve, a nyúlvány egy kéz szorongatta kardnak bizonyult.
Azram.
Ernyedten sodródott. Teste furcsa szögben megtört, de a kardot tartó kéz harcra késznek tűnt.
– Menj közelebb.
– Közelebb?
– Közelebb, de alulról!
Így is tett. A látvány mindkét személyiséget megrázta. Azram arca maga volt az iszonyat. A szemek üresen meredtek az űrbe. A Névtelenre pillantva Cabe észrevette, hogy a démoni kard csak halványan lüktetett.
– Különlegesen erős sokk.
– Mitől?
– Az Űr veszélyes a felkészületlenekre nézve. – Nathan nem mondott többet.
– És most?
Sóhaj. – Az én fiamat és a te apádat visszavisszük magunkkal.
– És a kard?
– Ha csak le nem vágjuk a karját, azt is vinnünk kell. Cabe alig érzett valamit a Névtelenből. Nyilván felemésztette az erejét a próbálkozás, hogy kijusson innen. A döntés végül az lett, hogy visszatérnek az üregekbe és keresnek valami biztonságos helyet, ahol a legkisebb kockázattal foglalkozhatnak a varázslóval és a karddal.
Cabe még egy pillantást vetett maga köré a semmibe, aztán megrángatta mentális kötelékét. Mindkét boszorkánymester eltűnt az Űrből.
Dezorientáció.
Cabe a fejét fogva először megbotlott, majd felbukott. Egyedül volt a fejében. A hirtelen üresség még jobban megszédítette. Minden összefutott a szeme előtt. Alig látható hasadék bukkant fel előtte. A varázsló estében igyekezett védeni a testét.
Az újabb látvány sem volt megnyugtatóbb. Felemelt karral a még mindig sokkba merevedett Azram állt a közelében.
A Névtelen erőteljes lüktetéssel diadalmasan lecsapott.
Fehér folt állta útját. A démoni kard kénytelen volt visszakanyarodni, hogy kivédje a hordozója elleni támadást. De elkésett. Egy ébenfekete penge Azram mellébe merült, kioltotta az életét; a test még rángott néhányat.
A két kard egymásnak ütközött. A Névtelen darabokra törte ellenfelét, de kiesett hordozója már élettelen markából. Furcsán, a logikát megcáfoló szögben visszapattant, belezuhant a hasadékba és eltűnt.
Cabe felnézett megmentőjére. Griflán nézett vissza rá madárszemeivel.
– Ha nincs ellenedre, varázsló, hazamennék.

 

 

XXII.

Cabe lenézett az ernyedt, kicsavarodott testre. Egyedül volt gondolataiban. Nathan végleg távozott a Névtelen machinációi következtében, vagy saját elhatározásából. Tudása és jártassága Cabe részévé vált. Ám ebben a percben még ez sem látszott elegendőnek.
– Meg akartam állítani a vérfürdőt.
– Nem rajtad múlott. Én láttam Azramot. Nem maradt belőle semmi, csak maga a kard. Annak a játékszerévé vált. Griflán arrébb lökte a tokot, Azram másik gonosz pengéjének utolsó nyomát. – Sajnálom.
A varázsló hátat fordított neki, gondolatai a Névtelen körül jártak. Merőn lebámult a hasadékba, megpróbálta megérezni a démoni kard jelenlétét, de más, régen elfelejtett erők meghiúsították, hogy megtalálja. Cabe felállt és összeráncolta a homlokát. Hasztalan a keresés.
Felsóhajtott, bízott abban, hogy a Névtelen örökre elveszett. – Azt hittem, meglelem az élősködőt, de meghaladja az erőmet.
Griflán sürgetően nézett rá. Ábrázatára kiült a leplezetlen kíváncsiság. Többet szeretett volna tudni.
Cabe a termet tanulmányozta. Két másik probléma merült fel azonnal.
Toma és a legyőzött uralkodó hiányoztak.
Griflán válaszolt a kérdésre. – Amikor megjelentem, nem volt senki a teremben. Elrejtőztem, feltételeztem, hogy te és a Lady valahol a közelben vagytok. Amikor te és Azram együtt materializálódtatok és láttam, hogy a kard le akar sújtani, közbeléptem.
– A lehető legjobbkor. Köszönöm.
– Hadd kérdezzem meg, hol van a Lady?
Hirtelen felismerés villant át Cabe arcán. – Teleportáltam egy csomó sárkányfiókával Penaclesbe! Te még itt vagy! Ez azt jelenti -
Griflán félbeszakította. – Most nem tudom megmagyarázni, de egyességet kötöttem a Zöld Sárkánnyal. De arra még nem futotta az időmből, hogy megnézzem, mi van a várossal. Talán túl későn érkezett. Elég gondot okozhatott neki az is, hogy ide teleportáljon.
– Akkor lehet, hogy a pusztulásba küldtem Gwent! Dühösen a levegőbe csapott. – Nincs vesztegetni való időnk!
Társának éppen csak egy tiltakozó üvöltésre telt idejéből, mielőtt eltűntek.
A káosz kellős közepén materializálódtak.
Mindenfelé katonák voltak. Mindnyájan futottak. Sárkányharcosok, emberek vegyesen. Nem egymással harcoltak, hanem egy közös ellenséget üldöztek.
Penacles és a Zöld Sárkány csapatai a lochivariták hordáinak és Kyrg herceg katonáinak maradékát űzték.
A Szürke Ködök eloszlottak. A fáradt és rongyos lochivariták elhullottak. Kyrg tűzokádói megpróbáltak ellenállni a Dagora Erdőség ura túlerőben lévő csapatainak, de vereségük csak percek kérdése volt.
Az egyik előttük elhaladó lovas ismeretlen zászlót lobogtatott. Cabe megkésve ismerte fel Mito Pica lobogóját. A lerombolt város túlélői így kívántak gondoskodni arról, hogy a Sárkány Királyok szolgái ne feledjék el hamar városukat. Különösen vérszomjasak voltak, mert nem volt hová hazatérniük.
Griflán felkuncogott. Ez azonban úgy hangzott, mintha köhögne. – Sohase bízz egy Sárkány Királyban! Miközben alkudoztunk, serege az erősítéssel már úton volt ide!
Cabe bólintott, gondolatai csak részben jártak az elhaladó katonákon. Szeme a város falait kutatta, és azt leste, mekkora darabok hiányoznak belőle. Be nem láthatott, nem tudhatta, hogy az ellenségnek sikerült itt-ott betörnie.
Megragadta Griflán vállát. – Kapaszkodj. Bemegyünk a városba.
– Mi??
A látvány közelebbről sem volt kellemesebb. A pusztítás egy sávja egyenesen a palotához vezetett. Jobbra és balra számos épület épen maradt. A támadókat szemlátomást csak egy cél vezérelte: a könyvtár megkaparintása. Griflánnak jól esett volna elmagyarázni nekik, milyen bolondok.
Cabe idegességében elfelejtette a következő ugrásra figyelmeztetni az oroszlánmadárt.
– Legfőbb ideje, hogy megérkezzél!
Griflán a palotájában bekövetkezett károkat vizsgálta meg, amíg arra várt, hogy azok ketten szétváljanak. Csak a falakon futott végig néhány repedés, a padlót pedig itt-ott foltok borították. Szerteszét elesett harcosok tetemei hevertek. Az egyik gólem elpusztult, a másiknak hiányzott az egyik karja és be volt horpadva a törzse. A nagyobb pusztításra utaló nyomok hiánya arra utalt, hogy errefelé nem folytak jelentősebb harcok.
Gwen szólalt meg először. – Attól féltem, hogy Azram megölt téged!
– Nem. Ő halott. Griflánnak meg kellett ölnie.
Az asszony lesütötte a szemét. – Téged sajnállak, nem őt.
– Megértelek. Még valami. – Mély lélegzetet vett, mielőtt folytatta volna. – Ezentúl csak Cabe létezik.
Szünet. – Nagyon jó. Nathan és én – az már rég elmúlt. Erre akkor jöttem rá, amikor arra gondoltam, hogy Azram megölhet téged.
Ismét megcsókolták egymást.
Penacles ura megköszörülte a torkát. – Bocsánatot kérek mindkettőtöktől, de azt hiszem, a Ladynek is tudnia kell a kár nagyságáról.
Az oroszlánmadár hangjában volt valami, amitől még jobban elvörösödtek. Aztán Gwen megnyugodott.
– Olyan rossz a helyzet?
– Az északi és a keleti falat teljesen újjá kell építeni, akár csak a nyugati fal északi sarkát. Láttátok azt a sávot?
Bólintottak.
– Ott folyt a legnagyobb mészárlás. Szerencsére sokan sértetlenek maradtak, bár a katonák között nagyobb a veszteség. Gondoskodni fogok róla, hogy a családjuk ne szenvedjen szükséget. Amíg én uralkodom, senki sem fog szenvedni. Nem találkoztatok véletlenül Toos tábornokkal vagy Blane parancsnokkal? Szeretnék beszélni velük.
Gwen nem válaszolt azonnal. A másik kettőn aggódás vett erőt.
– Toos a tisztogatásokat ellenőrzi. Blane... Blane elesett a könyvtár védelmében.
Cabe szomorúan megrázta a fejét. Az oroszlánmadár sziszegett. Nem ismerték túl régen a Zuu-beli parancsnokot, de mindig barátságos és segítőkész volt. Nélküle a város biztosan elesett volna.
– Hogy történt?
– Az a Kyrg nevű rém kiválasztott egy csapat gyilkost. Egyetlen cél érdekében küzdötték át magukat a védelmen. Blane nyilvánvalóan igyekezett összegyűjteni az embereit, hogy megállítsa őket. Szörnyű veszteségeket szenvedtek, kevesen jutottak be. Nem tudom, mit terveztek volna, ha kezükbe kerül a könyvtár.
– Kyrg abban hisz, hogy minden ellenállást fel kell számolni, függetlenül attól, hogy eléri-e a célját, vagy sem. – Griflán szavai a tűzokádó hadúr iránti megvetésről tanúskodtak.
– Blane néhány megmaradt emberével, itt küzdött meg Kyrggel. A parancsnok személyesen ölte meg a sárkányt, mielőtt egy csatabárd halálra sújtotta.
Hát így történt. A legtragikusabb az volt az egészben, hogy oly sokan haltak meg olyasminek a megszerzéséért vagy megvédéséért, amit föl se tudtak fogni. Mit reméltek a Sárkány Királyok a könyvtár megszerzésétől? Még a Bíbor Sárkány sem tudta megvédeni magát, pedig ő sokkal tovább tanulmányozta bárkinél. Griflán is hiába böngészte egy emberéletnél hosszabb ideig uralkodásának évei alatt.
A könyvtár most nem volt annyira érdekes. A titkai még várhatnak; előbb a halált kell eltemetni.
Griflán odaintett egy szolgát és utasította, hogy hozzon ennivalót – Holnap nekilátunk a város újjáépítésének. Most viszont mindnyájunkra ráfér egy kis pihenés.
Ezt senki sem vitatta.
Egy varázslat segítségével bebalzsamozták, majd a túlélő bajtársak és a penaclesi csapatok díszkíséretében hazaszállították Blane és a csatában elesett többi Zuu-beli katona holttestét. A menethez csatlakoztak a Zöld Sárkány hercegei, akik nyilvánosan ünnepélyes esküt tettek, hogy a jövőben az emberiség oldalán fognak állni. Ez meggondolásra késztetheti Tomát, hogy segítségért forduljon saját fajtájához.
Penacles halottait a hagyományoknak megfelelően eltemették. Griflán minden elesettet kitüntetésben részesített, tekintet nélkül arra, hogy katona volt-e vagy civil. Cabe az újjáépítés terhéből vállalt részt, Gwen a gyógyításban és ellátásban segédkezett. Mindketten emberek voltak, akiknek megvannak a saját korlátaik; segítettek, de nem oldották meg a problémákat.
Amikor nem az embereket segítették, akkor a sárkány nősténytől elhozott apróságok tanítása foglalta le őket. A tűzokádók éppen olyan fogékonyak és neveletlenek voltak, mint az embergyerekek. Az aprósárkányok intelligenciája nem haladta meg a kutyákét vagy a macskákét, ezért átkerültek az istállókba. Ám hamarosan külön istállót kellett nekik építeni, mert a többi állat nyugtalanná vált a vadállatok közelségétől.
A Zöld Sárkány ellátta őket mindenféle jó tanáccsal, de nem vállalta, hogy átvegye az oktatást. Az volt a véleménye, hogy a fiatalokat annyira embernek kell nevelni, amennyire csak lehetséges. Hiszen fajának ez az egyetlen lehetősége, hogy beilleszkedhessen az eljövendő világba.
A felderítők jelentették, hogy a Szürke Ködök teljesen eltűntek Lochivarból a Fekete Sárkánnyal, a maradék fanatikusokkal és sárkányokkal együtt. Griflán kutatásokat végeztetett a keleti tengereken. Valami nyugtalanította az onnan felbukkant rémséges farkassisakos ügynökökkel kapcsolatban. A saját múltját is homály fedte még.
Lady Gwen biztatására Cabe végül elővette a Naplándzsás íjat. Nyilvánvalóvá vált, hogy a Barna Sárkány legyőzése a tudatalattijának, talán Nathanon keresztül megvalósuló műve. Az íj volt Nathan végső öröksége. Cabe számára ez azt jelentette, felkészült arra, hogy nagyapja nyomdokaiba lépjen. Ennek legalább annyira örült, mint a mellette álló asszony jelenlétének.
Az oroszlánmadarat a két mágus zavarta meg királysága szemlélésében. Tudta, miért jöttek. Egy időre el akartak távozni. De csak ők ketten. Griflán halkan nevetett. Ez a legkevesebb, amit adhat nekik. A város már éli a saját életét.
Cabe kezet nyújtott. – Van egy perced?
– Azt hiszem, az ügyek várhatnak egy csöppet, amíg két jó baráttal beszélgetek.
Rámosolyogtak. Cabe rövid szünetet tartott mondanivalója előtt. – Kíváncsiak volnánk, meg tudsz-e lenni egy kicsit nélkülünk. Szeretnénk egy kis időt kettesben tölteni.
Griflán összeráncolta a homlokát, mintha komolyan végig kellene gondolnia a problémát. – Az élelmiszerellátás megoldódott. A gyógyintézetek kezdenek kiürülni. A falak háromnegyed részt elkészültek. Azt hiszem, megleszek nélkületek egy napig – a pár arckifejezése az édességtől eltiltott kisgyerekére emlékeztetett – vagy akár egy hónapig is.
Még egyszer megköszönték a lordnak. Cabe kezet rázott vele és meglapogatta a hátát. Gwen magához húzta a fejét és megcsókolta, amitől szőr és toll fölborzolódott. Gyorsan elnézést kért és hátat fordított nekik, hogy folytassa a város kormányzásának nehéz feladatát.
Griflán szobájából kilépve ismét megcsókolták egymást.
Cabe elvigyorodott. – Hová menjünk?
– Azt hiszem, a legjobb az udvarház lenne. Szeretném felújítani, hogy olyan legyen, mint volt.
A férfi grimaszt vágott. – Azt hittem, hogy pihenni megyünk!
Gwen hosszan átölelte, mielőtt válaszolt volna. – Azért is.
Hirtelen iszonyú fagy lepte el testüket és agyukat.
Amikor elmúlt, Cabe elgondolkozott. – Mi volt ez?
Bár az emléktől még vacogott, Gwen nem engedte, hogy boldogtalanság vegyen erőt rajtuk. – Nem tudom, és nem is érdekel. Most legalábbis nem. Pihenni akarunk, és magunkkal foglalkozni. Majd aztán...
– Aztán?
– Aztán – magához ölelte – megint meg kell mentenünk a Sárkány Birodalmat. Ez minden.
Az ölelést ezúttal semmi sem szakította félbe.