[Stephen King – Végítélet I.-II.] (t)
„A Kölyök hátrálni kezdett. Most már próbálta megtölteni az egyik pisztolyt, de zsibbadt ujjai elejtették a töltényeket. Hirtelen föladta. A fegyver kihullott a kezéből, és nagyot koppant az úttesten. Mintha ez lett volna a jeladás, a farkasok megrohanták.
A félelem magas, reszketeg sivításával a Kölyök sarkon fordult, és az Austin felé rohant. Futás közben második kifordult kurta tokjából, és pisztolya tovapattogott az úttesten. Halk, reccsenő morgással ugrott a legközelebbi farkas, éppen abban a pillanatban, amikor a Kölyök az Austinba vetette magát, és becsapta az ajtót.
Hajszálon múlott. A farkas morogva visszapattant az ajtóról, vörös szeme rémítően forgott. Csatlakoztak hozzá a többiek, és néhány perc múlva a vadak gyűrűbe fogták az Austint. A Kölyök arca kis, fehér teliholdként bámult kifelé.
Azután az egyik farkas megindult Szemétláda Ember felé, háromszögletű fejét lehajtotta, a szeme izzott, mint egy viharlámpa.”
Stephen King
VÉGÍTÉLET
(Tartalom)
TABBYNAK küldöm
a csodák e sötét szelencéjét
ELSŐ KÖTET
A Végítélet képzelt történet, ahogy ez a témájából kiviláglik. Számos eseménye olyan valóságos helyeken játszódik, mint a maine-i Ogunquit, a nevadai Las Vegas és a coloradói Boulder, de még ezeket is voltam bátor megváltoztatni, hogy jobban illeszkedjenek történetem menetéhez. Remélem, hogy azokat az olvasókat, akik ezekben a városokban és a regényben előforduló, más létező helyeken laknak, nem bosszantja föl túlságosan „borzalmas szemtelenségem”, hogy Dorothy Sayerst idézzem, aki ugyancsak szabadon kezelte az efféle tényeket.
Más helyek, mint a texasi Arnette és az arkansasi Shoyo éppen olyan elmeszülemények, mint a cselekmény.
Külön köszönetem Russell Dorrnak és dr. Richard Hermannak, a Bridgton Családi Egészségügyi Központ munkatársainak, akik válaszoltak az influenzára vonatkozó kérdéseimre, megmagyarázva a vírus ama különös szokását, hogy nagyjából kétévenként változik, továbbá a castine-i Susan Artz Manningnak, aki ellenőrizte az eredeti kéziratot.
Legforróbb hálám Bill Thompsonnak és Betty Prashkernek, akik bábáskodtak e könyv világrajövetelénél.
S. K.
KÉRETIK MÉG A VÁSÁRLÁS ELŐTT ELOLVASNI
Jó néhány dolog van, amit előre tudni illik a Végítélet e változatáról, mielőtt Kedves Olvasóm elhagyná vele a könyvesboltot. Éppen ezért remélem, még időben értem utol – remélhetőleg az újdonságok polcánál, a K betűnél áll, hóna alatt a többi vásárolt holmijával, a nyitott könyv felett. Más szóval, remélem, akkor értem utol, amikor a pénztárcája még biztonságban lapul a zsebében. Készen van? Rendben, köszönöm, ígérem, rövid leszek.
Először is, ez nem egy új regény. Ha téves elképzelései lettek volna, akkor itt és most szabaduljon meg tőlük, még biztos távolságban a kasszától, ahol kiveszik a pénzt az Ön zsebéből, hogy az enyémbe tegyék. A Végítélet-et már tíz évvel ezelőtt kiadták.
Másodszor, ez nem egy teljesen friss, gyökeresen különböző változata a regénynek. Hű Olvasóm nem fog régi alakokkal találkozni, akik új módon viselkednek, az elbeszélés menete sem viszi el homlokegyenest ellenkező irányba.
A Végítélet e változata az eredeti regény kibővített formája. Amint mondottam, a régi szereplők nem fognak sajátosan újszerű módon viselkedni, de azt azért fölfedezheti, hogy az első változat csaknem valamennyi alakja több dolgot cselekszik, és ha nem gondoltam volna, hogy ezek a dolgok érdekesek – talán még tanulságosak is –, akkor sohasem kezdek bele ebbe a munkába.
Ha nem erre számított, ne vásárolja meg a könyvet. Ha már megvásárolta, remélem, megőrizte a számlát. A boltban kérni fogják, mielőtt visszafizetik a könyv árát.
Ha ez a bővített változat megfelel Önnek, akkor meghívom, jöjjön velem egy kicsit tovább Sok mindent el akarok mondani, és azt hiszem, jobban elbeszélgethetünk a sarkon túl. A sötétben.
A VÁSÁRLÁS UTÁN OLVASANDÓ
Ez valójában nem annyira előszó, inkább magyarázat, hogy miért jött létre egyáltalán a Végítélet-nek ez az új változata. Már eredetileg is hosszú volt, és ezt a kibővített változatot egyesek – talán sokan – csupán egy olyan szerző úri passziójának tekintik majd, akinek munkái elég sikeresek ahhoz, hogy ezt is megengedhesse magának. Remélem, nem így van, de meglehetősen ostoba volnék, ha nem készülnék föl efféle bírálatra Végtére is számos kritikus eleve felpuffasztottnak és túl hosszúnak tartotta a munkát.
Hogy ez a könyv már kezdettől túl hosszú volt, vagy ez a kiadás teszi azzá, ennek megítélését az Olvasóra bízom. Ezt a kis helyet itt csupán arra szeretném használni, hogy elmondjam, nem a magam vagy egy bizonyos olvasó szórakoztatására adom ki, újra a Végítélet-et, hanem az olvasótábor kedvéért, amely erre kért. Nem tenném, ha nem lennék meggyőződve róla hogy az első változatból kihagyott részektől gazdagabb lesz a történet, és hazudnék, ha azt állítanám, nem érdekel, milyen lesz a fogadtatás.
Megkímélem Önt attól, hogy elmeséljem, hogyan írtam meg a Végítélet-et – a gondolatok lánca, amely egy regény megírásához vezet, ritkán érdekel mást a regényírójelölteken kívül, ők hajlamosak azt hinni, hogy van valamiféle „titkos képlet”, amelynek segítségével üzletileg sikeres regényt lehet írni, pedig nincs. Az embernek van egy ötlete; egy bizonyos ponton beugrik egy másik ötlet, aztán egy vagy egész sor kapcsolatot talál a két ötlet között; fölsejlik néhány alak (eleinte rendszerint alig többek árnyékoknál); fölmerül az író agyában a lehetséges vég (noha amikor eljön, ritkán hasonlít a szerző látomásához); egy bizonyos ponton a regényíró leül egy darab papírral és tollal, vagy írógéppel, vagy szövegdarálóval. Amikor megkérdezik: „Hogyan ír ön?”, mindig azt válaszolom: „Egyszerre egy szót”, és ezt a választ sohasem fogadják el. Pedig így van. Túl egyszerűnek tűnik ahhoz, hogy igaz legyen, de ha tetszik, nézzék csak meg a kínai Nagy Falat: egyszerre mindig csak egy követ, apafej. Ez minden. Egyszerre csak egy követ. Mégis azt olvastam arról a kurva falról, hogy távcső nélkül is látható a világűrből.
Az érdeklődő olvasókkal tudatom, hogy a történetet már elmondtam a Danse Macabre utolsó fejezetében, amely 1981-ben adott szerteágazó, de felhasználóbarát képet a horror műfajáról. Ez nem annak a könyvnek a reklámja; csupán annyit mondok, hogy ott elolvashatják a történetet, ha tetszik, noha ott nem azért szerepel, mintha önmagában érdekes lenne, csupán egy gyökeresen ellentétes szempont illusztrálására.
Ami ezt a könyvet illeti, a lényeg az, hogy megközelítőleg négyszáz kéziratoldalnyi anyagot hagytam ki a végső változatból, mégpedig nem a kiadó miatt; ha ez lett volna a helyzet, megelégszem azzal, hogy a könyv eredeti formája szerint élje a saját életét, és végül természetes halállal múljék ki.
A vágások a könyvelés parancsára történtek. Összeadták az előállítás költségeit, összevetették korábbi négy, keménykötésben megjelent művemmel, és úgy döntöttek, hogy egy ilyen könyv ára 12,95$ lehet, a piac ennyit bír el (hasonlítsák össze ezt az árat a mostani könyvével, barátaim és szomszédaim!). Megkérdeztek, hogy magam kurtítom-e meg a könyvet, vagy jobban szeretném, ha a lektorátusról tenné meg valaki. Kelletlenül beleegyeztem, hogy magam hajtom végre a műtétet. Azt hiszem, elég jó munkát végeztem olyan íróhoz képest, akit gyakorta vádolnak azzal, hogy szómenést kap, ha szövegszerkesztőt lát. Csupán egyetlen epizód – a Szemétláda utazása Indianától Las Vegasig – lett feltűnően sebhelyes az eredeti változathoz képest.
Ha az egész történet megmaradt, kérdezheti valaki, akkor minek bajlódtam? Vajon nem a passziózás esete áll fenn mégis? Szívesebben venném, ha nem így lenne, mert ha igen, akkor életem nagy részében csupán pocsékoltam az időt. Úgy vélem, hogy egy igazán jó mesében az egész mindig több, mint a részek összessége. Ha nem így volna, akkor tökéletesen elfogadható lenne a Jancsi és Juliska alábbi változata:
Jancsi és Juliska egy rendes apa és egy rendes anya gyermekei voltak. A rendes anya meghalt, a fater pedig feleségül vett egy ribancot. Az meg el akarta takarítani az útból a srácokat, hogy több pénzt költhessen magára. Folyton azon nyaggatta gerinctelen és húgyagyú férjecskéjét, hogy vigye ki Jancsit és Juliskát az erdőbe, és ölje meg őket. Az apa az utolsó pillanatban meghátrált, és életben hagyta a gyerekeket, hogy lassan haljanak éhen az erdőben, ahelyett, hogy késével gyorsan és irgalmasan véget vetett volna az életüknek. Miközben a kölykök a fák között csámborogtak, rátaláltak egy mézeskalács házikóra. A ház egy boszorkáé volt, aki emberevésben utazott. Bezárta őket, és azt mondta nekik, hogy amikor jó kövérre híznak, megeszi mindkettejüket. De a srácok túljártak az eszén. Jancsi a saját kemencéjébe vetette a banyát. Megtalálták a kincseit, és bizonyára leltek egy térképet is, mivel végül hazaértek. Amikor megérkeztek, a fater fenékbe rúgta a ribancot, és boldogan éltek, míg meg nem haltak. VÉGE.
Nem tudom, mit gondolnak erről, de ami engem illet, ezt a változatot pocséknak tartom. Benne van az egész történet, de nem elegáns. Olyan, mint egy Cadillac, amelyikről lepucolták a krómozást, a festéket pedig a tompán csillogó fémig maratták. Ez is elmegy valahova, csak, tudják, nem olyan menő.
Nem állítottam helyre mind a négyszáz hiányzó oldalt; bizonyos dolgok, amelyek a vágószoba padlójára hullottak, amikor létrehoztam a kurtított változatot, megérdemelték, hogy oda kerüljenek, és ott is maradtak. Más dolgok, például Frannie összetűzése anyjával, ugyancsak megnövelték a könyv gazdagságát és terjedelmét, amit én olvasóként nagyon élvezek. Egy pillanatra visszatérve a Jancsi és Juliská-ra, emlékezhetnek rá, a gonosz mostoha megköveteli férjétől, hogy hozza el a gyermekek szívét annak bizonyítékaként, miszerint a boldogtalan favágó végrehajtotta a parancsot. A fanyüvő az értelem halvány nyomait mutatja, amikor két nyúl szívét viszi el neki. Vagy vegyük a morzsákból álló híres csapást: Jancsi azért szórja el a morzsákat, hogy ő és a húga visszataláljanak. Firkás fickó! Amikor megkísérli követni a nyomait, rájön, hogy a madarak megették a morzsákat. E részletek nem tartoznak közvetlenül a történethez, mégis ezek alkotják a mesét – ezek a mesemondás nagyszerű és varázslatos elemei. Ezek teszik az egyébként talán ostoba történetet olyan mesévé, amely száz éve elbűvöli és megrémíti olvasóit.
Gyanítom, az én történetemben semmi sincs, ami fölérne Jancsi morzsaösvényével, de azért mindig sajnáltam, hogy rajtam és a Doubleday néhány bennfentes olvasóján kívül senki sem találkozott azzal a dilinyóssal, aki egyszerűen csak Kölyöknek nevezi magát... vagy látta, mi történt vele egy alagút előtt, amely ellenpontja a kontinens másik felén levő alagútnak. Az utóbbi, a New York-i Lincoln alagút, a regény két korábbi alakjának életében kapott szerepet.
Így hát, Hű Olvasóm, íme a Végítélet, olyan formában, ahogy a szerző eredetileg elő akarta vezetni. Most érintetlen minden krómdísz, akár jobb így, akár rosszabb. A mostani változat a lehető legegyszerűbb okra vezethető vissza. Noha sohasem tartozott a kedvenc regényeim közé, mégis úgy tűnik, az emberek ezt szeretik a legjobban a könyveim közül. Ha megszólalok (a lehető legritkábban), az emberek mindig a Végítélet-ről akarnak beszélni. Úgy emlegetik a szereplőket, mintha élő emberek volnának, és gyakran kérdezik: „Mi történt ezzel és ezzel?” – mintha időnként levelet kapnék tőlük.
Elkerülhetetlenül megkérdezik, lesz-e belőle film. A válasz valószínűleg igen. Hogy jó lesz-e? Mind a jó, mind a rossz filmek különös módon csaknem mindig fékezően hatnak a képzeletre (természetesen vannak kivételek; a rögtön bekattanó példa az Óz, a csodák csodája). Társalgás közben az emberek végtelen variációban osztogatják a szerepeket. Én mindig ragyogó Randall Flaggnek képzeltem Robert Duvallt, de hallottam másokat, akik ezt a szerepet Clint Eastwoodnak, Bruce Dernnek vagy Christopher Walkennek adnák. Mindegyik ötlet jónak tűnik, mint ahogy Bruce Springsteenből is érdekes Larry Underwood válna, ha egyszer úgy döntene, hogy megpróbálkozik a filmszereppel (és a videóit nézve úgy vélem, nagyon jól csinálná... noha én személy szerint inkább Marshall Crenshaw-t választanám). Mégis azt hiszem, talán az a legjobb, ha meghagyjuk Stut, Larryt, Glent, Frannie-t, Ralphot, Tom Cullent, Lloydot és azt a sötét fickót az olvasónak, aki olyan életteli és változatos képet fog alkotni róluk fantáziája lencséin át, amelyet a kamera nem képes utánozni. Mert végül is a film nem más, mint a mozgás illúziója, amelyet sok ezer álló fénykép mozgatásával hoznak létre. A képzelet viszont a saját árapálya szerint mozog. A filmek, még a legjobbak is, csak megdermedt fikciók – aki látta a Száll a kakukk fészkére című remekművet, azután elolvasta Ken Kesey könyvét, nehéznek, sőt lehetetlennek találja, hogy ne Jack Nicholsonét képzelje Randie Patrick McMurphy arcának helyére. Ez nem szükségszerűen baj... de akkor is korlátoz. A jó mese érdeme, ha korlátlan és gördülékeny; a jó mese mindenkié, a maga sajátos módján.
Végső soron két okból írok: hogy örömet szerezzek magamnak és másoknak. Remélem, a Sötét Kereszténység e hosszú meséjében mindkettőt sikerült megvalósítanom.
1989. október 4.
Kint az utca tűzben áll
Valcerezik a halál
A hús és a képzelet
Míg a költő idebent
Semmit sem ír félreáll
Akár hatot akár vakot
És a sűrű éjszakában
Kap a pillanat után
Próbálkozik becsülettel
Összeesik üszkös sebbel
Ma éjjel a Dzsungel Földjén
Még csak nem is hulla már
BRUCE SPRINGSTEEN
Világos, hogy nem mehet tovább!
Az ajtó nyílt, a szél bejött,
A gyertyafény lobbant és eltűnt,
Meglebbent a függöny és ő feltűnt,
Ne félj, mondta,
Gyere, Mary!
Ő nem is félt
Hozzá rohant,
Szállni kezdtek...
Kéz a kézben...
„Gyere, Mary;
Ne féld a Kaszást!”
BLUE ÖYSTER CULT
MI EZ A BŰBÁJ?
MI EZ A BŰBÁJ?
MI EZ A BŰBÁJ?
COUNTRY JOE AND THE FISH
Segítségre van szükségünk, ismerte el a költő.
EDWARD DORN
– Sally!
Mormolás.
– Kelj föl, Sally!
Hangosabb mormolás: hammáá békét.
Erősebben rázta.
– Kelj föl! Föl kell kelned!
Charlie.
Charlie hangja. Őt szólongatja. Mióta?
Sally fölmerült az álom mélyéből.
Először az éjjeliszekrényen álló órára pillantott és látta, hogy hajnali negyed három van. Charlie-nak nem szabadna itt lennie; szolgálatban van. Ekkor nézte meg alaposabban, és valami felpattant benne, valami gyilkos előérzet.
A férje halálsápadt volt. A szeme riadt, és kidülledt. Egyik kezében a kocsi kulcsát tartotta. A másikkal még mindig őt rázta, noha ő már kinyitotta a szemét. Mintha Charlie-nak nem jutna el a tudatáig, hogy a felesége fölébredt.
– Charlie, mi az? Mi a baj?
Charlie mintha nem tudta volna, mit mondjon. Ádámcsutkája görcsösen fel-alá járt, de a kis szolgálati bungalóban csak az óra ketyegése hallatszott.
– Tűz van? – kérdezte ostobán az asszony. Ez volt az egyetlen, amire gondolni tudott, amikor férjét ilyen állapotban látta. Tudta, hogy Charlie szülei lakástűzben vesztek oda.
– Bizonyos értelemben – felelte férje. – Más értelemben rosszabb. Öltözz, drágám. Öltöztesd föl La Von babát is. Ki kell jutnunk innen.
– De miért? – kérdezte Sally, miközben kikászálódott az ágyból. Sötét félelem kerítette hatalmába. Semmi sem látszott normálisnak. Mintha álmodna. – Hol? A hátsó udvarban? – De tudta, nem a hátsó udvarral van baj. Még sohasem látta Charlie-t ilyen rémültnek. Mélyet lélegzett, de nem érzett égésszagot.
– Sally drágám, ne tegyél föl kérdéseket! El kell mennünk! Messzire! Csak fogd LaVon babát és öltöztesd!
– Na de hát... van idő a csomagolásra?
Ez mintha megállította volna a férfit. Mintha kizökkentette volna. Sally azt hitte, nála már senki sem lehet rémültebb, de láthatóan nem így volt. Amit ő rémületnek nézett a férfiban, az közelebb állt a pőre pánikhoz. Charlie zaklatottan beletúrt a hajába. – Nem tudom! Ellenőriznem kell a széljárást.
És ezzel a Sally számára érthetetlen, furcsa kijelentéssel faképnél hagyta a feleségét, aki ott állt egy szál baby-dollban a hidegben, rémülten, zavartan, mezítláb. Megőrült Charlie? Mi köze a széljárásnak ahhoz, hogy neki van-e ideje csomagolni? És milyen messzire mennek? Renóba? Vegasba? Salt Lake Citybe? És...
A torkához kapott, amikor egy új gondolata támadt.
Szökés! Az éjszaka közepén távozni azt jelenti, hogy Charlie meg akar szökni.
Bement a kisszobába, LaVon baba birodalmába, egy darabig határozatlanul álldogált, bámulta az alvó gyermeket rózsaszín hálóruhácskájában. Ragaszkodott a halvány reményhez, hogy ez talán mégiscsak egy rendkívül eleven álom. Elmúlik, ő pedig reggel hétkor szokás szerint fölébred, megeteti LaVon babát, maga is megreggelizik, miközben a Ma című kvízműsor első részét bámulja, tojást főz Charlie-nak, aki reggel nyolckor jön, miután lehúzott egy újabb éjszakát a Rezervátum északi tornyában. Két hét múlva ismét nappali szolgálatba kerül, nem lesz ilyen nyűgös, és ha együtt alszanak éjszakánként, Sally se álmodik többé a mostanihoz hasonló bolondságokat és...
– Siess már! – sziszegte a férje, összetörve halvány reményeit. – Csak néhány cuccot kapkodhatunk össze... de az isten szerelmére, asszony, ha szereted őt – mutatott a kiságyra –, akkor máris öltözteted! – Szája elé kapta a kezét, idegesen köhögött, aztán holmikat rángatott elő a fiókos szekrényből, és összevissza begyömöszölte két ócska bőröndbe.
Sally fölébresztette LaVon babát, csitította, amennyire tudta; a hároméves kislány nyűgösködött, nem értette, miért verik föl éjszaka, és sírni kezdett, miközben Sally ráadta a bugyiját, egy blúzt és egy kezeslábast. A gyermek sírása még jobban megijesztette az asszonyt. Más esetek jutottak eszébe, amikor a rendszerint angyalian jó LaVon baba sírt éjszakánként: ha bepállott a popsija a pelenka alatt, fogzott, kruppja volt, vagy ment a hasa. A félelem lassan haraggá változón, amikor látta, hogy Charlie, két markában az ő fehérneműivel, szinte futva megy el az ajtó előtt. Melltartók pántjai úsztak utána, mint szilveszteri duhajokon a szerpentin. Belevágta a fehérneműt az egyik bőröndbe, és becsukta. Sally legjobb kombinéjának a szegélye kilógott, és ő fogadni mert volna, hogy a kombiné elszakadt!
– Mi az? – kiáltotta, és a hangjából áradó indulatosságtól LaVon baba ismét bőgni kezdett, holott már szipogásig lecsillapodott. – Megőrültél? Katonákat küldenek utánunk, Charlie! Katonákat!
– Nem, ma éjjel nem – felelte a férfi, és valami iszonyatos bizonyosság csengett a hangjában. – Az a helyzet, lépes mézem, hogy amennyiben nem taposunk bele a gázba, akkor sohasem fogjuk elhagyni a bázist. Azt sem tudom, hogy a pokolba jutottam le a toronyból. Valahol valami elromlott. Miért is ne? Minden más halálbiztos dolog is elromlott. – És lökött fejhangon felvihogott, amitől Sally úgy megrémült, mint még soha. – Felöltöztetted a babát? Jó. Tedd be néhány ruháját a másik bőröndbe. A többit abba a kék bevásárlószatyorba, ami a gardróbban van. Azután elhúzunk innét. Azt hiszem, menni fog. A szél kelet felől fuj. Hála istennek. Ismét eltakarta a száját, mert köhögött.
– Papa! – követelte LaVon baba, és kitárta a karját. – Papát akarom! Ja! Lovacskázzunk, papa! Lovacskázzunk! Ja!
– Most nem lehet – felelte Charlie, és eltűnt a konyhában. Egy pillanattal később Sally hallotta az edényzörgést. A férfi a tűpénzét vette ki a legfelső polcon álló kék levesestányérból. Sally olyan harminc-negyven dollárt tett eddig félre – egyszerre egy dollárt, néha csak ötven centet. Ez az ő házi pénztára. Akkor hát tényleg baj van. Akármi is az, tényleg baj.
LaVon baba, akitől a papa megtagadta a lovacskázást, holott ritkán, sőt mondhatni, sohasem tagadott meg tőle semmit, újból rázendített. Sally fáradságosan ráadta könnyű kabátkáját, azután a gyerekruhák nagyját csak úgy belegyűrte a bevásárlószatyorba. Még hogy a másik bőröndbe tegye, kész nevetség. Szétpukkadna. Rá kellett térdelnie, hogy bezárhassa. Hálát adott Istennek, hogy LaVon baba szobatiszta, nem kell bajlódni a pelenkákkal.
Charlie visszatért a hálószobába, és most már csakugyan futott. Még akkor is gyömöszölte khakizubbonyának mellzsebébe a levesestányérból származó gyűrött egyeseket és ötösöket. Sally fölkapta La Von babát. A kislány most már teljesen ébren volt, és jöhetett volna a saját lábán, de Sally a karjaiban akarta tudni. Lehajolt, fölkapta a bevásárlószatyrot is.
– Hova megyünk, papa? – kérdezte LaVon baba. – Aluttam.
– Baba alhat a kocsiban – felelte Charlie, és fölmarkolta a két bőröndöt. Sally kombinéjának széle meglebbent. Charlie-nak még mindig olyan merev, fehér volt a szeme. Sallynak új gondolata támadt, amely gyorsan bizonyossággá erősödött.
– Baleset történt? – suttogta. – Jézus, Mária, Szent József, ugye az? Baleset! Odakint!
– Pasziánszoztam – felelte a férfi. – Fölnéztem és láttam, hogy az óra zöldről vörösre váltott. A képernyő felé fordultam. Sally, mind...nyájan...
Elhallgatott, LaVon babát nézte, akinek a nagy szeme még mindig könnyben úszott, de már kíváncsian tekintett az apjára.
– Mind MEG-BOL-DO-GUL-TAK odalent – szótagolta. – Egy-két kivételtől eltekintve, akik mostanra már valószínűleg ugyancsak elmentek.
– Mi az a BOL-DO-GUL-TAK, papa? – kérdezte LaVon baba.
– Semmi érdekes, drágám – válaszolta Sally. A hangja mintha egy óriási szakadék mélyéről hallatszott volna.
Charlie nyelt egyet. Valami fojtogatta. – Mindenütt be kell kattanniuk a mágneses záraknak, ha az óra vörösre vált. Van egy Chubb számítógépük, az mozgatja az egészet, állítólag teljesen üzembiztos. Láttam, mi van a képernyőn, az ajtóhoz ugrottam. Azt hittem, hogy az az átkozott vacak kettévág. Abban a pillanatban be kellett volna záródnia, amikor az óra vörösre váltott, és nem is tudom, hogy mióta volt vörös, amikor felpillantottam és észrevettem a jelzést. De éppen elértem a parkolót, amikor hallottam mögülem a tompa puffanást. Ha csak harminc másodperccel később nézek föl, még most is be lennék zárva abba a toronyba, mint bogár az üvegbe.
– Mi ez? Mi a...
– Nem tom. Nem akarom tudni. Csak annyit tudok, hogy egykettőre megö... LIK-VI-DÁL-TA őket. Ha engem akarnak, el kell hogy kapjanak. Magas a fizetésem a kockázat miatt, de nincs az a pénz, amiért tovább lógnék itt. A szél nyugatnak fuj. Kelet felé indulunk. Most pedig gyerünk.
Az asszony, aki félig-meddig még mindig valamilyen rémálom szereplőjének vélte magát, követte a férfit a felhajtóra, ahol tizenöt éves Chevyjük állt, csöndesen rozsdállva a kaliforniai sivatagi éjszaka illatos sötétjében.
Charlie bedobta a bőröndöket a csomagtartóba, a bevásárlószatyrot pedig a hátsó ülésre. Sally egy pillanatig csak állt az anyósülés ajtajában a kicsivel a karjában, és a bungalót nézte, amelyben az utóbbi négy évet töltötték. Amikor beköltöztek, gondolta, LaVon baba még a testében növekedett, még előtte álltak a lovacskázások.
– Gyere! – szólt rá a férje. – Szállj be, asszony!
Engedelmeskedett. A férfi tolatott, a Chevy fényszórói egy pillanatra végigsöpörtek a házon. Tükörképük olyan volt az ablaküvegen, akár egy űzött állat két szeme.
A férfi feszülten gunnyasztott a volán mögött, az arca nyúzottnak látszott a műszerfal lámpáinak halvány fényében. – Ha a bázis kapuja zárva van, akkor át kell törnöm. – És ezt komolyan gondolta. Sally látta rajta. A térde hirtelen elernyedt.
De nem volt szükség ilyen kétségbeesett lépésre. A támaszpont kapuja tárva-nyitva állt. Az egyik őr egy magazin fölött bóbiskolt. A másikat nem látta Sally. Talán az őrszobában tartózkodott. Ez már a bázis külső része volt, közönséges járműraktár. Az, hogy a támaszpont mélyén mi zajlott, ezeket a fickókat nem érdekelte.
Fölnéztem és láttam, hogy az óra zöldről vörösre váltott.
Sally megborzongott, és megfogta a férfi lábát. LaVon baba ismét elaludt. Charlie kurtán megveregette a felesége kezét, és azt mondta:
– Nem lesz semmi baj, drágám.
Hajnalra Nevadában robogtak kelet felé, és Charlie egyfolytában köhögött.
1990. JÚNIUS 16. – JÚLIUS 4.
Feltelefonáltam a doktort
Mondom neki, doktor, kérem, doktor,
Van egy érzésem, imbolygok, és forgok,
Mondja meg, mi lehet?
Új nyavalyába esek?
SYLVERS EGYÜTTES
Bébi, komálod az emberedet?
Igen fasza gyerek,
Bébi, komálod az emberedet?
LARRY UNDERWOOD
I. KÖNYV
HAPSCOMB TEXACÓJA a 93-as út mellett kuporgott, közvetlenül északra Arnette-től, egy nyavalyás négyutcányi kisvárostól, amely Houstontól száztíz mérföldre található. Ma este itt voltak a törzsvendégek, a kassza mellett ücsörögve itták a sört, mélán beszélgettek, figyelték a nagy, kivilágított cégtáblának csapódó bogarakat.
A benzinkút Bill Hapscomb tulajdona volt, így a többiek mindent ráhagytak, bár Hapscomb sült bolond volt. Ugyanezt az engedékenységet várták volna el, ha a saját boltjukban verődnek össze. Ha bármelyiküknek is lett volna üzlete. De Arnette-re nehéz idők jártak. 1980-ban a városnak két üzeme volt, amelyek papírtermékeket (elsősorban piknikhez és pecsenyesütéshez szükséges holmit), illetve elektromos számológépeket gyártottak. Mostanra a papírgyár bezárt, a számológépüzem betegeskedett, mert mint kiderült, Tajvan sokkal olcsóbban gyártja ezeket a kütyüket, akárcsak a hordozható tévéket és a tranzisztoros rádiókat.
Norman Bruett és Tommy Wannamaker, akik a papírgyárban dolgoztak, most közsegélyből éltek, mivel egy ideje lejárt a munkanélküli-segélyük. Henry Carmichael és Stu Redman, akiket viszont a számológépüzem alkalmazott, ritkán dolgoztak többet heti harminc óránál. A nyugdíjas Victor Palfrey házilag sodort büdös cigarettákat szívott, mivel ennyit engedhetett meg magának.
– Én aszondom – szólalt meg Hap, és a térdére támaszkodva előrehajolt –, hogy ez csak duma, ez a szaros infláció. Meg ez a szaros nemzeti adósság. Van nyomdánk, van papírunk. Ki kell nyomatni ötvenmillió ezerdolláros bankót, és forgalomba kell hozni, a szentségit.
Csupán Palfreyban, aki szerszámgéplakatos volt 1984-ig, volt annyi önérzet, hogy rámutasson Hap legnyilvánvalóbb hülyeségére. Sodort magának egy újabb förtelmesen büdös cigarettát, és azt mondta: – Az sehova se vezetne. Ha megtennék, az ugyanolyan lenne, mint Richmondban a polgárháború utolsó két évében. Akkoriban, ha kedved támadt egy darab mézeskalácsra, és adtál egy konföderációs dollárt a péknek, a pék rátette a mézeskalácsra, és egy ugyanakkora darabot vágott le belőle. A pénz, az csak papír, tudod.
– Ismerek pár embert, aki nem értene veled egyet – morogta savanyúan Hap, és fölvett egy zsíros, vörös, műanyag újságtartót az asztaláról. – Én pedig tartozom ezeknek az embereknek, akik mán kezdenek nagyon izgágáskodni miatta.
Stuart Redman, talán a legcsöndesebb ember Arnette-ben, az egyik repedezett műanyag Woolco széken ült, kezében egy doboz Pabsttal, és kinézett a benzinkút nagy kirakatablakán a 93-as útra. Stu ismerte a szegénységet, abban nőtt fel; fogorvos apja meghalt, amikor ő hétéves volt, Stun kívül még két gyermeket hagyva a feleségére.
Az anyja az arnette-i Vörös Golyó kamionparkolóban kapott munkát – ahol most ül, onnan akár láthatná is, ha 1979-ben nem ég le. Keresett annyit, hogy mind a négyüknek meglegyen a napi betevőjük, de ez volt minden. Amikor kilencéves lett, Stu munkába állt, először Rog Tuckernél, a Vörös Golyó tulajdonosánál: iskola után óránként harmincöt centért segített kirakni a teherautókat, majd a szomszédos Braintree nevű városka vágóhídján, ahol hazudott a koráról, hogy heti húsz órában robotolhasson minimálbérért inaszakadtáig.
Most, miközben Hap és Vic Palfrey vitáját hallgatta a pénzről és a rejtelmes utakról, amelyeken elcsorog, arra gondolt, hogy vérzett kezdetben a keze a targoncától, amellyel megállás nélkül kellett vonszolnia a bőrt és a zsigereket. Igyekezett eltitkolni az anyja elől, de az észrevette, alig egy héttel azután, hogy Stu elkezdett dolgozni. Kicsit sírdogált, pedig nem az az asszony volt, akinél könnyen eltörik a mécses. Mégsem kérte meg a fiát, hogy hagyja abba a munkát. Tudta, milyen helyzetben vannak. Realista volt.
Stu csendjének egy része abból táplálkozott, hogy sohasem volt barátja, vagy ideje a barátkozásra. Tanulni és dolgozni kellett. Kisebbik öccse, Dev egy évvel azután halt meg tüdőgyulladásban, hogy ő fölvette a munkát a vágóhídon, és Stu ezen sohasem tudta magát túltenni. Úgy vélte, a bűntudat miatt van. Devet szerette a legjobban... de öccse elmúlása azt is jelentette, hogy kevesebb szájat kell etetni.
A gimnáziumban fölfedezte a futballt, és ez olyasmi volt, amit az anyja is helyeselt, noha emiatt megrövidültek a munkás órák. – Játsszál csak! – mondta. – Ha van jegy, amellyel kijuthatsz innen, akkor az a futball, Stuart. Játssz! Jusson eszedbe Eddie Warfield! – Eddie Warfield a helyi hős volt. Még a Stuarténál is szegényebb családból származott, de fényes dicsőségre tett szert a helyi gimnázium csapatának hátvédjeként, sportösztöndíjjal jutott be a texasi egyetemre, és évekig játszott a Green Bay Packersben, legtöbbször tartalék hátvédként, de számos emlékezetes pillanata volt kezdőként is. Eddie most egy gyorsétkezde-lánc tulajdonosa volt Nyugaton és Délnyugaton, Arnette-ben pedig mitikus alakká nőtt. Ha Arnette-ben azt mondták: „siker”, akkor Eddie Warfieldre gondoltak. Stu nem volt sem hátvéd, sem Eddie Warfield. De amikor elkezdte a gimnázium harmadik osztályát, úgy tűnt, van esélye, hogy elcsípjen egy kis sportösztöndíjat... azután ott voltak a munka melletti tanulási programok, és az iskola nevelési tanácsadója megemlítette a diákkölcsön lehetőségét is.
Ekkor azonban megbetegedett az anyja, és többé nem tudott dolgozni. Rákja volt. Két hónappal Stu érettségije előtt halt meg, így a fiúra maradt, hogy eltartsa öccsét, Bryce-t. Stu lemondott a sportösztöndíjról, és beállt dolgozni a számológépüzembe. Végül is a nála három évvel fiatalabb Bryce-nak sikerült kitörnie. Most Minnesotában élt, az IBM rendszerelemzője volt. Nem túl sűrűn írt, Stu akkor látta utoljára, amikor a feleségét temették – ugyanaz a fajta rák végzett vele, mint az anyjával. Arra gondolt, hogy talán Bryce-nak is hurcolnia kell a maga bűntudatát... és talán egy kicsit restelli, hogy a testvéréből is csak egy aranyos öregfiú lett egy haldokló texasi városkában, aki nappal egy számológépüzemben robotol, esténként pedig Hapnél vagy az Indiánfejben nyakalja a Magányos Csillag sört.
A házasság volt életének legjobb szakasza, de mindössze tizennyolc hónapig tartott. Fiatal feleségének méhe csupán egyetlen sötét, rosszindulatú gyermeket hordott ki. Ennek már négy éve. Azóta fontolgatta, hogy elhagyja Arnette-et, valami jobb helyet keres magának, de visszatartotta a kisvárosi tehetetlenség – az ismerős helyek, az ismerős arcok szirénhangja. Arnette-ben nagyon kedvelték, és Vic Palfrey egy alkalommal a bókok netovábbjával tisztelte meg, miszerint Stu még a „régi tökös legényekhez” tartozik.
Miközben Vic és Hap egymást gyaktatták, az égen még maradt egy kevés alkonypír, de a földre már leszállt a sötét. Nem sok autó járt mostanság a 93-ason, ez volt az oka Hap számos kifizetetlen számlájának. De Stu mégis úgy látta, hogy egy autó közeledik.
Még vagy negyed mérföldre volt, a nappal kihunyó fényében porosan csillámlott az, ami a krómozásból megmaradt. Stu az éles szemével fölismerte, hogy nagyon öreg Chevrolet, talán '75-ös. Nem égtek a lámpái, és talán ha tizenöt mérfölddel csalinkázott ide-oda az úttesten. Rajta kívül senki sem vette észre.
– Mondjuk, hogy jelzálogkölcsön van ezen a benzinkúton – mondta Vic –, és mondjuk, havi ötven dollárt fizetsz rá.
– Annál jóval többet.
– Jó, most csak a vita kedvéért maradjunk az ötvennél. Tegyük föl, hogy a szövetségiek nekiálltak és nyomtattak neked egy szekérderék pénzt. Akkor az a bank fogja magát, és százötven dollárt akar. Te meg ugyanolyan szegény maradsz, mint voltál.
– Így is van! – erősítette meg Henry Carmichael. Hap ingerülten nézett rá. Véletlenül tudta, hogy Hank rendszeresen kivesz egy-egy kólát az automatából, anélkül hogy kifizetné, továbbá, hogy Hank tudja, hogy ő tudja, következésképpen az ő oldalára kellett volna állnia.
– Nem szükségszerű, hogy így legyen – mondta kilencosztályos iskolázottsága teljes nyomatékával, és nekilátott elmagyarázni, hogy miért.
Stu, aki csak annyit tudott, hogy csúnya kutyaszorítóban vannak, értelmetlen zümmögéssé halkította Hap hangját, és a Chevyt figyelte, amint az úttesten imbolyog. A haladásából ítélve nem jut messzire. Keresztülvágott a záróvonalon, első kerekei porfellegeket vertek föl a bal oldali útpadkán. Majd visszafordult, a saját sávjában haladt, közben majdnem belehajtott az árokba. Azután, mintha a vezető a Texaco nagy fényreklámját szúrta volna ki világítótoronynak, feléje lódult az aszfalton, mint egy lövedék, amely már csaknem teljesen elveszítette a lendületét. Stu most már a vénhedt motor zúgását, a haldokló karburátor zihálását és a kilazult szelepek kattogását is hallotta. A Chevy elvétette a bejáratot, átugratott a járdán. Portól szennyes szélvédője izzott a kutak fölötti neoncsövek fluoreszkáló fényében, így nehéz volt megállapítani, mi van odabent, de Stu látta a vezető homályos alakját, ahogy lomhán rázkódik a zökkenőnél. A kocsi rendületlenül tartotta a tizenöt mérföldes sebességet.
– Mán most azt mondom, ha több pénz kerülne forgalomba, akkor te...
– Hap, jobb lenne, ha kikapcsolnád a szivattyúkat – mondta halkan Stu.
– Mi? A szivattyúkat?
Norm Bruett odafordult, kinézett a kirakati üvegen.
– Krisztus a keresztfán! – kiáltott fel.
Stu fölállt, áthajolt Tommy Wannamaker és Hank Carmichael fölött, és egyetlen mozdulattal kikapcsolta mind a nyolc szivattyút, a két kezével egyszerre négyet-négyet. Így ő volt az egyetlen, aki nem látta a Chevyt, amikor eltalálta a felső sor kútjait, és leborotválta őket.
A lassúságban, amellyel végigszántott rajtuk, volt valami kérlelhetetlen, már-már impozáns. Tommy Wannamaker másnap az Indiánfejben megesküdött, hogy a hátsó lámpák egyszer sem villantak meg. A Chevy csak közeledett egyenletes tizenöt mérföldes sebességgel, mintha a Rózsák Viadalának felvonulásán jönne. Az alváz csikorogva súrolta a betonaljzatot, és amikor a kerekek nekiütődtek, Stu kivételével mindnyájan látták, hogy a vezető feje ernyedten előrebillen, nekicsapódik a szélvédőnek, és csillag alakban megrepeszti az üveget.
A kocsi ugrott egyet, mint az Öreg kutya, amelyikbe belerúgtak, és belegázolt a szuperbenzin kútjába. Az kidőlt és elgurult, néhány benzincseppet fröccsentve. A pumpa kiakadt, és villogva hevert a neonfényben.
Mindnyájan látták, hogy a Chevy kipufogója szikrákat szór, miközben végigkarcolja a cementet, és Hap, aki Mexikóban már látott felrobbanó benzinkutat, ösztönösen eltakarta a szemét, várva a tűzgolyót. De a Chevy csak megfarolt, hátsó része lecsúszott a benzinkút felőli betonaljzatról, eleje az ólommentesnek csapódott, és üres kongassál azt is kidöntötte.
A Chevrolet már-már tudatosan teljes kört írt le, ismét nekiütközött a kútsor betonaljának, de ez alkalommal az oldalával. A hátsó fele újra felugrott az aljzatra, és ezúttal a normál kutat döntötte ki. Itt állt meg a rozsdás kipufogócsövét maga után vonszoló Chevy, miután az országúthoz közelebbi betonaljzat mindhárom kútját szétrombolta. A motor néhány pillanatig még harákolt, azután elhallgatott. Olyan csend támadt, hogy az már ijesztő volt.
– Mi a szent szar! – hebegte Tommy Wannamaker. – Felrobban, Hap?
– Ha felrobbant vóna, az mán megtörtént vóna – állt föl Hap. Válla nekiütődött a térképes polcnak, szerteszét szórva Texas, Új-Mexikó, és Arizona autóútjait. Óvatos diadalérzet öntötte el. A kutak biztosítva voltak, a biztosítást kifizetik. Marynek a biztosítás volt a mániája.
– Ez a fickó ugyancsak bekáfolhatott – jegyezte meg Norm.
– Láttam a hátsó lámpákat – mondta Tommy, az izgalomtól elvékonyodó hangon. – Eccer se villantak. Az istenfáját! Ha hatvannal megy, mostanra mind hóttak lennénk.
Kisiettek az irodából, elöl Hap, Stu zárta a sort. Hap, Tommy és Norm egyszerre érték el az autót. Érezték a benzinszagot, és hallották a Chevy hűlő motorjának halk, percegő kattanásait. Hap kinyitotta a vezetőülés felőli ajtót, és a volánnál ülő férfi úgy fordult ki az ülésből, mint egy ócska mosodai zsák.
– Az istenfáját! – kiáltotta – csaknem sikoltotta – Norm Bruett. Elfordult, potrohára szorította a kezét, és öklendezett. Nem a kocsiból kiforduló férfi okozta (Hap rendesen elkapta, mielőtt a kövezetre zuhant volna), hanem a szag, amely a kocsiból áradt, a vérből, ürülékből, hányásból és emberi bomlásból elegyedett, émelyítő bűz. Hátborzongatóan erős, gyomorforgató halálszag volt.
Hap a következő pillanatban elfordult, és a hónaljánál fogva kihúzta a vezetőt a kocsiból. Tommy sietve fölkapta a földet szántó lábakat, és Happel bevitte a férfit az irodába. Arcuk sárgásra színeződött és eltorzult a mennyezeti neoncsövek fényében. Hap megfeledkezett a biztosításról.
A többiek benéztek a kocsiba, és ekkor Hank fordult el; egyik kezét a szája elé kapta, a kisujja elállt, mint aki éppen most emeli a poharát, hogy köszöntőt mondjon. A benzinkút északi sarkába iramodott, és visszaadta a vacsoráját.
Vic és Stu egy darabig a kocsi belsejét bámulták, aztán egymást, majd ismét a kocsit. Az anyósülésen fiatal nő ült, akinek a combján felcsúszott a ruha. Három év körüli kisfiú vagy kislány támaszkodott neki. Mindketten halottak voltak. A nyakuk tömlővé püffedt, a hús lilásfeketére színeződött, mint a véraláfutás. A szemük alatt is földagadt a bőr. Vic később azt mondta, hogy olyanok voltak, mint a baseballjátékosok, akik lámpakorommal festenek foltot a szemük alá, hogy csökkentsék a csillogást. A szemük vakon dagadt ki üregéből. Az asszony a gyermek kezét fogta. Orrukra rászáradt a sűrű váladék. Legyek döngték körül őket, megültek a nyálkán, ki-be mászkáltak a holtak nyitott szájában. Stu volt a háborúban, de még sohasem találkozott ilyen borzasztóan siralmas látvánnyal. Nem tudta levenni a szemét a két összekulcsolódott kézről.
Együtt hátráltak el a kocsitól, és üres tekintettel meredtek egymásra. Azután a benzinkút felé fordultak. Látták, hogy Hap eszelős sietséggel hadar a nyilvános telefonba. Mögöttük Norm tartott az iroda felé, mindegyre hátrasandítva a rombolásra. A Chevy sofőrülés felőli ajtaja szomorúan tátongott. A visszapillantó tükörről egy pár babacipő csüngött.
Hank megállt az ajtóban, piszkos zsebkendőjével megtörölte a száját. – Jézusom, Stu – mondta boldogtalanul. Stu bólintott.
Hap a telefonon lógott. A Chevy vezetője a földön feküdt. – Tíz percen belül itt lesz a mentő. Láttátok, hogy azok...? – Ujjával a Chevy felé bökött.
– Ja, halottak – bólintott Vic. Ráncos arca sárgásra sápadt, és szerteszét szórta a dohányt, miközben próbált sodorni egy förtelmesen bűzlő cigarettát. – A leghalottabbak, akiket valaha láttam. – Stura nézett, aki kezét a zsebébe dugva bólintott. Ideges volt.
A földön fekvő férfi kásásan felnyögött. Ránéztek. Egy pillanat múlva, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a férfi beszél, vagy legalábbis nagyon erőlködik, hogy beszéljen, Hap melléje térdelt. Végül is ez az ő benzinkútja volt.
Akármi baja volt a kocsiban levő asszonynak és a gyereknek, ugyanaz a baja volt a férfinak is. Orra csapként folyt, lélegzésének volt valami mélytengeri zöngéje, mintha a testében szörcsögne valami. A szeme alatt megduzzadt a bőr, noha még nem volt fekete, csak lilás, mint egy véraláfutás. A nyaka túl vastagnak tűnt, a megdagadt hús dupla tokává gyűrődött az álla alatt. Magas láza lehetett; olyan volt a közelében lenni, mint egy nyitott pecsenyesütő tűzhely mellett guggolni, amelyet megraktak jófajta szénnel.
– A kutya – motyogta. – Kinyírtátok?
– Uram! – szólt hozzá Hap, és gyengéden megrázta. – Kihívtam a mentőt. Nem lesz semmi baj.
– Az óra vörösre váltott – nyöszörögte a férfi, azután köhögni kezdett, húzó, ugatós rohamokban, hosszú pászmákban fröcskölve magából a nyúlós nyálkát. Hap hátrahőkölt, kétségbeesetten fintorgott.
– Jobb lesz megfordítni – javasolta Vic. – Még megfullad itt nekünk.
De mielőtt megtehették volna, a köhögés kapkodó fujtatássá tompult. A férfi ólmosan pislogott, és végignézett a fölötte csoportosuló embereken.
– Hol... vagyok?
– Arnette-ben – felelt Hap. – Bill Hapscomb Texaco-kútjánál. Összetörte egynéhány szivattyúmat. – Sietve hozzátette: – Nem érdekes. Biztosítva voltak.
A földön fekvő férfi igyekezett felülni, de nem bírt. Be kellett érnie azzal, hogy megfogta Hap karját.
– A feleségem... a kislányom...
– Jól vannak – válaszolt Hap, és vigyorgott, akár a fakutya.
– Úgy rémlik, iszonyú beteg vagyok – mondta a férfi. A levegő sűrű, kásás rotyogással jött-ment a tüdejében. – Ők is megbetegedtek. Két napja. Salt Lake City... – Remegő szemhéja lassan leereszkedett. – Beteg... asszem, mégse jöttünk el elég gyorsan...
A távolban fölvisított az arnette-i önkéntes mentők közeledő autójának szirénája.
– Apám – suttogta Tommy Wannamaker. – Ó, apám.
A beteg férfi szemhéja ismét fölpattant. Ezúttal rémült szorongás tükröződött a pillantásában. Megpróbált felülni. Izzadság patakzott az arcán. Megmarkolta Hap karját.
– Sally és LaVon baba jól van? – kérdezte. Nyál fröcsögött a szájából, és Hap érezte a testéből áradó, perzselő forróságot. Ez az ember beteg volt, félőrült és bűzlött. Olyasmi szaga volt, mint ami az öreg kutyatakaróból árad néhanap.
– Jól vannak! – ismételte némileg riadtan. – Maga csak... feküdjön, ne törődjön semmivel, rendben?
A férfi visszahanyatlott. A lélegzete most még reszelősebb lett. Hap és Hank az oldalára fordították, és ettől mintha egy árnyalatnyival könnyebben lélegzett volna. – Tegnap estig egész jól éreztem magam – mondta. – Köhögtem, de ez minden. Éjszaka vertem föl őket. Nem pattantunk meg elég fürgén. LaVon baba jól van?
Ez az utolsó kérdés érthetetlen mormolásba fulladt. A mentő szirénája egyre közelebbről jajongott. Stu a kirakathoz ment, figyelni. A többiek továbbra is körülvették a földön heverő embert.
– Van valami elképzelésed, Vic, hogy mi baja lehet? – kérdezte Hap.
Vic csak a fejét rázta. – Nem tom.
– Talán ehettek valamit – vélte Norm Bruett. – A kocsinak kaliforniai rendszáma van. Nyilván sokat kajálhattak az út menti lóbüfékben. Talán ételmérgezést kaptak valami hamburgertől. Megesik.
A mentő bekanyarodott, farolt egyet az összetört Chevy mellett, majd megállt a roncs és az ajtó között. A tetején a vörös fény őrült iramban forgott. Most már teljesen besötétedett.
– Add a kezed, kihúzlak innét! – kiáltotta hirtelen a földön fekvő férfi, azután elhallgatott.
– Ételmérgezés – mondta Vic. – Igen, az lehet. Remélem, mert...
– Mert mi? – kérdezte Hank.
– Mert máskülönben valami fertőző is lehet. – Vic gondterhelten nézett rájuk. – 1958-ban láttam kolerát odale Nogalesben, az épp így festett.
Három ember lépett be egy hordággyal. – Hap – szólalt meg az egyikük. – Tartsd szerencsédnek, hogy nem robbantották át a göthös seggedet a mennyeknek országába. Ez az a fickó?
Szétváltak, hogy beengedjék őket – Billy Vereckeert, Monty Sullivant, Carlos Ortegát, akiket valamennyien ismertek.
– Ketten vannak a kocsiban – vonta félre Hap Montyt. – Egy asszony és egy kislány. Mindketten halottak.
– Szent ég! Biztos vagy benne?
– Ja. A hapsi nem tudja. Braintree-be viszitek?
– Asszem. – Monty zavartan nézett rájuk. – És mit csináljak azzal a kettővel, aki a kocsiban van? Nem tudom, mit kezdjek velük, Hap.
– Stu kihívhatja az állami rendőrséget. Baj, ha veletek megyek?
– Fenét.
Fölrakták a férfit a hordágyra, és miközben kiügettek vele, Hap odament Stuhoz.
– Bemegyek Braintree-be ezzel a fickóval. Kihivnád az állami rendőrséget?
– Persze.
– Meg Marynek is szólj. Hívd föl, mondd el, mi történt.
– Rendben.
Hap kiloholt a mentőautóhoz, és beszállt. Billy Verecker becsukta mögötte az ajtót, azután szólt a másik kettőnek, akik rémült bűvöletben bámulták a Chevy roncsait.
Néhány pillanattal később a mentő kikanyarodott, a sziréna jajongani kezdett, a végzet vörös fénye lüktető vérszín árnyékokat festett a benzinkút aszfaltjára. Stu a telefonhoz ment, és bedobott egy negyeddollárost.
A CHEVY VEZETŐJE a kórháztól húsz mérföldre meghalt. Vett egy utolsó, bugyborékoló lélegzetet, kiengedte, aprót csuklott, és vége volt.
Hap kivette a zsebéből a levéltárcáját, és belenézett. Tizenhét dollár volt benne készpénzben. Egy kaliforniai jogosítvány tanúsította, hogy tulajdonosa Charles D. Campion. Volt még egy katonai igazolvány és műanyag tokban egy kép a férfi feleségéről és kislányáról. Hap nem akarta látni a fényképet.
Visszagyömöszölte a levéltárcát a halott ember zsebébe, és szólt Carlosnak, hogy kapcsolja le a szirénát. Kilenc óra múlt tíz perccel.
A Maine állambeli Ogunquit partjáról hosszú sziklamóló nyúlt az Atlanti-óceánba, amely vádlón előreszögezett, szürke ujjra emlékeztette Frannie Goldsmitht. Amikor leállította kocsiját a nyilvános parkolóban, látta, hogy Jess a móló végén ül, mint egy árnyék a délutáni napfényben. Fönt sirályok keringtek és vijjogtak. Igazi New England-i életkép. Fran nem hitte, hogy akadna sirály, amelyik merészelné megszeplősíteni fehér potyadékával Jess Rider makulátlan kék pamut munkásingét. Végül is gyakorló költő volt.
Tudta, hogy Jess az, mert tízsebességes bringája oda volt lakatolva a parkolóőr kunyhójáig húzódó vasrácshoz. Gus, a kopaszodó, pocakos őr kijött a lányhoz. Látogatóknak egy dollár volt a parkolási díj, ám Gus tudta, hogy Frannie a városban lakik, rá se kellett néznie a Volvo szélvédőjének sarkába ragasztott öntapadóra. Fran gyakran járt ide.
Naná, gondolta Fran. Sőt itt estem teherbe, ezen a parton, alig négy méterre a dagályvonaltól. Drága Csomagocska, itt fogantál, e kies maine-i partszakaszon, négy méterre a dagályvonaltól, húsz méterrel keletre a parti sziklafaltól, a képen X-szel jelölve.
Gus fölemelte a kezét, a béke jelét mutatta.
– Az embere odaki van a mólón, Goldsmith kisasszony.
– Kösz, Gus. Hogy megy a bolt?
A férfi mosolyogva intett a parkoló felé. Mindent egybevéve talán kéttucatnyi autó állt ott, és a zömükön látni lehetett a kék-fehér HELYBÉLI öntapadót.
– Ilyen korán nincs valami nagy forgalom – felelte Gus. Június 17-e volt. – Várjon két hetet, és akkor majd keresünk némi pénzt a városnak.
– Azt lefogadom. Hacsak el nem csaklizza.
Gus jót nevetett, és bement a kunyhóba.
Frannie nekitámaszkodott kocsija meleg oldalának, levette tornacipőjét, és gumi strandpapucsot húzott. Magas lány volt, gesztenyeszín haja barnássárga ruhájának derekáig ért. Jó alak, elismerő pillantásokra méltó, hosszú láb. Főiskolai tolvajnyelven Fran szerint erre a príma anyag a pontos meghatározás. Ni-ni-ni-ki-jön-itt-ki? Főiskola Szépe, 1990.
Nevetnie kellett magán, és ez a nevetés kicsit kesernyésre sikerült. Úgy csinálsz, mintha ez lenne a legnagyobb újdonság a világon... Hatodik fejezet: Hester Prynne tájékoztatja Dimmesdale tiszteletest Gyöngy közelgő érkezéséről. Csakhogy ő nem Dimmesdale. Ő Jess Rider, húszéves, egy évvel fiatalabb Hősnőnknél, a Kis Frannál. Gyakorló egyetemi diákköltő, amint makulátlan kék pamutingén láthatod.
Megállt a homok szélén, amely kellemesen melegítette a talpát a gumipapucson át. A móló túlsó végén ülő alak még mindig kavicsokat dobált a vízbe. Fran részben szórakoztató, nagyobbrészt riasztó dolgokat gondolt. Jess tudja, hogyan fest a móló végén, gondolta. Lord Byron, magányosan, de megfélemlíthetetlenül. Ott ül a szomorú magányban, és a tengert figyeli, amely visszavezet oda, hol Anglia terül el. De én, a száműzött, talán soha...
A francba!
Nem annyira a gondolat zavarta, mint az, amit elárult a lelkiállapotáról. Az ifjú, akit föltételezése szerint szeret, odakint ül, ő pedig itt áll mögötte, és karikatúrát rajzol róla.
Elindult a mólón, kecses óvatossággal szedegetve a lábát a sziklák és repedések között. Öreg móló volt, valamikor egy hullámtörő részét alkotta. Mostanában a város déli határán horgonyoztak a hajók, ahol három kikötőmedence volt, és egész nyáron csúcsforgalmat bonyolított a hét vacak motel.
Lassan lépkedett, minden erejével próbált megbirkózni a gondolattal, hogy talán kiszeretett a fiúból a tizenegy nap alatt, amióta tudomást szerzett „megpocakosodásáról”, ahogy Amy Lauder mondja. Végül is Jess hozta ebbe a helyzetbe, nem igaz?
Persze az ilyesmihez ketten kellenek. És ő szedte a tablettát. A világ legegyszerűbb dolga. Elment a campus gyengélkedőjébe, közölte a doktorral, hogy fájdalmas a menstruációja, és különböző zavaró bőrelváltozásai vannak, mire a doktor már írta is a receptet. Sőt ingyen adott neki egy hónapra valót.
Ismét megállt, most azonban már kint járt a víz fölött, jobbról és balról hullámok törtek meg a mólón. Az jutott az eszébe, hogy a gyengélkedő orvosai valószínűleg éppen olyan gyakran hallják a fájdalmas menstruációt és a pattanásokat, mint a gyógyszerészek azt, hogy a bátyámnak veszem a gumikat – manapság még talán a szokottnál is gyakrabban. Ennyi erővel azt is mondhatta volna: „Aggyá má' pirulát! Kefélni megyek!” Benne van a korban. Miért lenne szégyenlős? Nézte Jesst, és felsóhajtott. Mert a szégyenlősség életformává vált. Ismét elindult.
Mindenesetre a pirula nem működött. Valaki a kedves Ovril gyár minőségellenőrző osztályán elaludt a gomb mellett. Akárhogy is, elfeledkezett egy tablettáról, és elfeledkezett arról, hogy miről feledkezett el.
Halkan a fiú mögé lépett, és két kézzel megfogta a vállát.
Jess, aki a baljában kavicsokat tartott, a jobbjával pedig Atlanti Anyába hajigálta őket, felkiáltott, és felpattant ültéből. Kavicsok potyogtak szerteszét, és a fiú kishíján belökte Frannie-t a vízbe. Ő maga is csaknem fejest ugrott.
A lány akaratlanul vihogni kezdett, és a szája elé kapta a kezét. A fiú dühösen megpördült. Jó alakú, fekete hajú, aranykeretes szemüveget viselő ifjú volt, akinek szabályos arca, Jess legnagyobb bosszúságára, sehogy sem akarta tükrözni a belső érzékenységet.
– Halálra rémítettél! – bömbölte.
– Ó, Jess – vihogott Fran –, ó, Jess, ne haragudj, de tényleg olyan vicces volt, de tényleg.
– Majdnem beleestünk a vízbe! – felelte a fiú, és haragosan lépett egyet a lány felé.
Fran, hogy megmaradjon a távolság, hátrált egy lépést, közben megbotlott egy sziklában, lehuppant, és csúnyán beverte a fenekét. Összecsattanó fogai ráharaptak a nyelvére, tüzes fájdalom hasított belé, és úgy abbahagyta a kuncogást, mintha késsel vágták volna el a hangját. De annyira viccesnek találta hirtelen elnémulását – kikapcsoltál, rádió vagyok –, hogy ismét vihogni kezdett, bár a nyelve vérzett, és potyogtak a könnyei a fájdalomtól.
– Jól vagy, Frannie? – A fiú aggodalmasan térdelt le mellé.
Mégiscsak szeretem, gondolta a lány bizonyos megkönnyebbüléssel. Akkor rendben van.
– Megsérültél, Fran?
– Csak a büszkeségem – felelte, és hagyta, hogy a fiú fölsegítse. – És egy kicsit a nyelvem. Látod? – Jessre öltötte a nyelvét, hátha kap egy mosolyt jutalmul, de a fiú elkomorodott.
– Jézusom, Fran, tényleg vérzel! – Kivette a farzsebéből a zsebkendőjét, kétkedve nézte, azután visszagyűrte a helyére.
A lány maga előtt látta a képet, amint kéz a kézben sétálnak vissza a parkolóba, ifjú szerelmesek a nyári napsütésben, és az ő szája be van tömve Jess zsebkendőjével. Int a jóindulatúan mosolygó parkolóőrnek, és azt mondja: Jóhahot, Guh.
Ismét elvihogta magát, noha a nyelve fájt, és a szájában kissé émelyítő vérízt érzett.
– Ne nézz ide – szólt affektáltan. – Most olyat teszek, ami nem illik egy hölgyhöz.
A fiú enyhe mosollyal, színpadiasan eltakarta a szemét. A lány feltámaszkodott, kihajolt a mólóról, és köpött egy égővöröset. Phü! Még egyszer. És még egyszer. Végül úgy érezte, kitisztult a szája. Hátranézett és látta, hogy a fiú az ujjai között leskelődik.
– Sajnálom – mondta. – Micsoda seggfej vagyok.
– Dehogy – tiltakozott Jess, de nyilvánvalóan igent gondolt.
– Elmegyünk fagyizni? – kérdezte Fran. – Te vezetsz. Én fizetek.
– Áll az alku. – Jess feltápászkodott, és fölsegítette a lányt. Fran ismét köpött. Lángvöröset.
– Ugye nem haraptam le belőle egy darabot? – riadozott.
– Nem tudom – felelte Jess barátságosan. – Nem nyeltél le valami keményet?
Fran felháborodva kapott a szájához. – Ez nem vicc!
– Tényleg nem, sajnálom. Csak beleharaptál, Frannie.
– Vannak artériák a nyelvben?
Kéz a kézben ballagtak visszafelé a partra. A lány időnként megállt, és köpött egyet a mólóról. Lángvöröset. Ebből ugyan le nem nyel egy csöppet se, fújj, ki van zárva!
– Nincsenek.
– Akkor jó. – Megmarkolta a fiú kezét, és biztatóan mosolygott rá. – Terhes vagyok.
– Csakugyan? Az jó. Tudod, kit láttam Port...
Elhallgatott, ránézett, az arca hirtelen kifejezéstelenné és nagyon, nagyon óvatossá változott. Frannie szíve kicsit megsajdult ettől a nagy óvatosságtól.
– Mit mondtál?
– Terhes vagyok. – Ragyogóan a fiúra mosolygott, és megint köpött a mólóról egy lángvöröset.
– Rossz vicc, Frannie – mondta a fiú bizonytalanul.
– Nem vicc.
Jess csak nézte. Egy idő után ismét elindultak. Amikor keresztülvágtak a parkolón, Gus előjött és intett. Frannie visszaintegetett. Jess úgyszintén.
AZ 1-ES ORSZÁGÚTON megálltak a Tejkirálynőnél. Jess vett egy kólát, és a Volvo kormányánál ülve, elgondolkodva szopogatta. Fran Különleges Banáncsónakot hozatott vele. Az anyósülés ajtajának támaszkodott, úgyhogy fél méter választotta el őket, miközben kanalazta a mogyorót, az ananászlevet és a lejkirálynő műfagylaltját.
– Tudod-e – szólalt meg –, hogy a T.K. fagylaltja javarészt buborék? Tudtad ezt? Sok embernek fogalma sincs róla.
Jess csak nézte, egy szót sem szólt.
– Ez az igazság – folytatta a lány. – Ezek a jégkrémgyártó masinák csak óriás buborékfujó gépek. Ezért adhatja a Tejkirálynő ilyen olcsón a fagylaltját. Üzletelméletből kaptunk róla egy különlenyomatot. Sok bőrt lehet egy rókáról lenyúzni.
Jess csak nézte, és egy szót sem szólt.
– Mármost, ha igazi fagyit akarsz enni, akkor olyan helyre kell menned, mint a Deering Fagylalda és az...
Könnyekben tört ki.
A fiú mellé csúszott, és átkarolta a vállát.
– Frannie, ne tedd ezt. Kérlek.
– Lecsöpögtetem magam a Banáncsónakkal – mondta a lány, még mindig sírva.
Jess zsebkendője ismét előkerült. Feltunkolta Frannie-ről a fagylaltot. Addigra a könnyek helyét szipogás vette át.
– Különleges Banáncsónak Vérmártással – mondta a lány, és vörös szemmel nézett a fiúra. – Nem bírok többet enni. Sajnálom, Jess. Kidobnád?
– Persze – válaszolta a fiú mereven.
Átvette Frantól a fagyit, kiszállt, és a szemétkosárba dobta. Viccesen megy, gondolta Fran, mintha keményen odacsaptak volna neki, ahol a fiúknak a legjobban fáj. Hát, bizonyos értelemben tényleg ott találták el. De ha más szemszögből nézzük, ő is így ment, miután Jess elvette a szüzességét a parton. Olyan érzés volt, mint a csecsemőkori pelenkakiütés elfajultabb esete. Csak a kiütéstől nem pocakosodik meg az ember.
A fiú visszatért, beszállt a kocsiba.
– Tényleg terhes vagy, Fran? – kérdezte hirtelen.
– Tényleg.
– Hogyan történt? Én azt hittem, szeded a tablettát.
– Hát úgy vélem, hogy egy: valaki a drága öreg Ovril minőségellenőrző osztályán elaludt a gomb mellett, amikor az én piruláim haladtak a szállítószalagon, vagy kettő: a menzán valami olyasmivel etetnek titeket, amitől a spermák megcombosodnak, három: esetleg elfelejtettem bevenni egy tablettát, azután el felejtettem, hogy elfelejtettem.
Kemény, vékony, napfényes mosollyal nézett a fiúra, aki egy kicsit hátrébb húzódott.
– Mitől vagy dühös, Fran? Csak megkérdeztem.
– Nos, hogy másképpen válaszoljak a kérdésedre, egy meleg áprilisi estén, valamikor tizenkettedikén, tizenharmadikán vagy tizennegyedikén, a hímvessződet belevezetted a hüvelyembe, orgazmusod volt, ilyen módon sok millió spermát lövelltél...
– Hagyd abba! – csattant föl a fiú. – Nem szükséges...
– Mit? – Fran kifelé kőkeménynek tűnt, de belül rémüldözött. Számtalanszor elképzelte, miképpen játszódik majd le a jelenet, de ez nem szerepelt közöttük.
– Így feldühödnöd – folytatta siralmasan Jess. – Nem foglak magadra hagyni.
– Nem – felelte szelídebben. Ezen a ponton le kellett volna emelnie a fiú kezét a volánról, meg kellett volna fognia, be kellett volna temetnie a kettejük közötti árkot. De nem tudta rávenni magát. Jess, bár szavak nélkül és öntudatlanul, nem akarta, hogy vigasztalják. Fran rádöbbent, hogy így vagy úgy, de a jó időknek és a nevetéseknek egyelőre vége. Ettől ismét rájött a sírhatnék. Dühösen lenyelte a könnyeit. Ő Frannie Goldsmith, Peter Goldsmith lánya, és nem fog hülyén bőgni az ogunquiti Tejkirálynő parkolójában.
– Mit akarsz tenni? – kérdezte Jess, előkotorva a cigarettáját.
– Te mit akarsz tenni?
Jess rágyújtott, és Fran egy pillanatig tisztán látta a bodorodó cigarettafüstön át, miként küzd egy fiú és egy férfi ugyanazért az arcért.
– A fenébe! – szólalt meg Jess.
– Ahogy én látom, a következő lehetőségek vannak – mondta Fran. – Összeházasodunk, megtartjuk a gyereket. Összeházasodunk, és örökbe adjuk a gyereket. Vagy nem házasodunk össze, de megtartom a gyereket. Vagy...
– Frannie...
– Vagy nem házasodunk össze, és nem tartom meg a gyereket. Vagy elmehetek abortuszra is. Minden lehetőséget kimerítettem? Netán kihagytam valamit?
– Frannie, nem beszélhetnénk...
– Most beszélünk! – reccsent rá a lány. – Volt lehetőséged, hogy mondjál valamit, de csak annyira telt, hogy „A fenébe!”. Ezek a te szavaid. Most körvonalaztam a lehetséges választásokat. Természetesen kicsit több időre lesz szükségem, hogy a teljes menetrendet kidolgozzam.
– Kérsz egy cigarettát?
– Nem. Árt a babának.
– Frannie, az istenit!
– Miért kiabálsz? – kérdezte a lány halkan.
– Mert elhatároztad, hogy megnehezíted a dolgomat, amennyire csak lehetséges! – válaszolt indulatosan Jess. Összeszedte magát. – Bocsáss meg. Csak nem bírom elhinni, hogy az én hibám.
– Nem bírod? – Felvont szemöldökkel nézett a fiúra. – Ímé, a szűz fogana az ő méhében!
– Muszáj ilyen istentelenül kekeckedned? Te mondtad, hogy van tablettád! Megbíztam a szavadban. Olyan nagy hiba volt?
– Nem. Nem a te hibád. De ez nem változtat a tényeken.
– Én is így gondolom – bólintott a fiú borúsan, és elnyomta a félig szívott cigarettát. – Akkor hát mi legyen?
– Folyton engem kérdezgetsz, Jess. Én csupán körvonalaztam a lehetőségeket, ahogy én látom. Azt hittem, van még valami ötleted. Marad még az öngyilkosság, de azon pillanatnyilag nem gondolkodom. Így hát válaszd azt a lehetőséget, amelyik kedvedre való, és beszéljünk arról.
– Házasodjunk össze! – mondta Jess hirtelen határozottsággal. Úgy festett, mint egy férfi, aki eldöntötte, hogy a legegyszerűbb módon oldja meg a gordiuszi csomót, vagyis kettévágja. Teljes sebességgel előre, le a fedélzetről a nyafogókkal.
– Nem – csóválta meg a fejét Fran. – Nem akarok hozzád menni.
Jess olyan volt, mintha az arcát összetartó pántokat hirtelen ellazították volna másfél fordulattal. Minden vonása megereszkedett. A kép olyan kegyetlenül mulatságos volt, hogy Frannak barázdált szájpadlásához kellett nyomnia sebesült nyelvét, nehogy ismét vihogni kezdjen. Nem akarta kinevetni Jesst.
– De miért nem? – kérdezte a fiú. – Fran...
– Át kell gondolnom az érveimet, hogy miért nem. Nem fogsz belerángatni egy vitába az indokaimról, amikor még magam sem ismerem őket.
– Te nem is szeretsz – duzzogott a fiú.
– A legtöbb esetben a szerelem és a házasság kölcsönösen kizárják egymást. Keress valami más indokot.
A fiú hosszan hallgatott. Egy újabb cigarettával babrált, de nem gyújtotta meg. Végül megszólalt: – Nem látok más választást, Frannie, mert te erről nem akarsz beszélni. Egyszerűen csak le akarsz torkolni engem.
Ez egy kicsit fájt a lánynak, de azért bólintott.
– Meglehet, igazad van. Az utóbbi néhány hétben engem is jó néhányszor letorkoltak. Például te, Jess. Ha egy rabló támadna rád késsel, ott helyben szemináriumot tartanál neki, hogy meggyőzd, milyen helytelenül cselekszik.
– Az Isten áldjon meg!
– Válassz egy másik lehetőséget.
– Nem. Te már kitaláltad, mit miért teszel. Hátha nekem is szükségem van egy kis gondolkozási időre.
– Jól van. Visszamehetnénk a parkolóba? Ott kiteszlek, még van némi elintéznivalóm.
A fiú döbbenten nézett rá. – Frannie, én idebicikliztem Portlandből! Foglaltam szobát egy városon kívüli motelben. Azt hittem, együtt töltjük a hétvégét.
– A motelszobádban. Nem, Jess. A helyzet megváltozott. Csak menj szépen vissza a tízsebességesedhez, és kerekezz vissza Portlandbe, aztán majd kapcsolatba lépsz velem, miután gondolkodtál egy kicsit. De nem kell nagyon sietned.
– Ne szórakozz már velem, Frannie!
– Nem, Jess, te vagy az, aki szórakoztál velem! – kiáltotta hirtelen heves haragjában, és a fiú ekkor visszakézből könnyedén arcul csapta.
Döbbenten meredt rá.
– Bocsáss meg, Fran.
– Meg van bocsátva – felelte színtelen hangon. – Indulj...
A NYILVÁNOS PARKOLÓIG nem beszéltek egymással. A lány ölbe tett kézzel ült, figyelte az óceán szeleteit, ahogy fel-feltűntek a nyugati sziklafalra épített hétvégi házak között. Úgy néz ki, mint egy nyomortelep, gondolta Fran. Ugyan kiké lehetnek ezek a kunyhók, amelyeknek a többsége még mindig vakon, leeresztett zsalugáterrel néz a nyárba, amely hivatalosan alig egy hét múlva kezdődik? A massachusettsi műszaki egyetem professzoraié. Bostoni doktoroké. New York-i ügyvédeké. Nem ezek az igazi nagymenők, a parti birtokok olyan embereké, akiknek a vagyonát hét-nyolc számjeggyel lehet leírni. De amikor a tulajdonos családok megérkeznek, akkor a Parti úton Gus-nak, a parkoló őrének lesz a legalacsonyabb IQ-ja. A kölykök olyan tízsebességes bringákkal száguldoznak, mint a Jessé. Unatkozó pofát fognak vágni, a szüleikkel homárvacsorákra járnak, és ellátogatnak az ogunquiti vidámparkba. Föl-alá spacíroznak a főutcán, megjátsszak, hogy utcai járókelők a puha nyári, szürkületben. Csak nézte a szépséges, kobalt villanásokat a sűrűn épített házak között, és a látása már megint elhomályosodott a könnyek friss hártyájától. Egy kis fehér felhő sírt.
Elérték a parkolót. Gus intett. Visszaintegettek.
– Sajnálom, hogy megütöttelek, Frannie – mondta Jess fojtottan. – Sohasem volt szándékomban ilyet tenni.
– Tudom. Visszamész Portlandbe?
– Ma éjjel itt maradok, és reggel fölhívlak. De ez a te döntésed, Fran. Ha az abortusz mellett döntesz, összekaparom a pénzt.
– Szellemeskedni akartál?
– Dehogy – felelte a fiú. – Egyáltalán nem. – Arrébb csúszott az ülésen, és barátian megcsókolta a lány arcát. – Szeretlek, Fran.
Nem hiszem, gondolta a lány. Hirtelen egyáltalán nem hiszek benne... de azért szívesen veszem. Ennyit megtehetek.
– Jól van – mondta halkan.
– A Világítótorony motelben leszek. Hívj föl, ha akarsz.
– Rendben. – A volán mögé siklott, és hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. A nyelve kegyetlenül fájt ott, ahol ráharapott.
A fiú odalépett a biciklijéhez, kinyitotta a vasláncot, és a lány mellé gurult. – Szeretném, ha felhívnál, Fran.
A lány mesterkélten mosolygott. – Meglátjuk. Viszlát, Jess.
Sebességbe tette a Volvót, elkanyarodott, és keresztülvágott a parkolón a Parti út felé. Látta, hogy Jess ott álldogál a biciklije mellett, háttal az óceánnak, és azon a napon már másodszor vádolta a fiút azzal, hogy pontosan tudja, milyen képbe kell állni. Ez alkalommal azonban ingerültség helyett egy kis szomorúságot érzett. Továbbhajtott, azon tűnődve, láthatja-e még ugyanolyannak az óceánt, mint a történtek előtt. A nyelve kegyetlenül sajgott. Lejjebb eresztette az ablakot, és kiköpött. Ez alkalommal fehéret. Erősen érezte az óceán sós ízét, amely olyan, mint a keserű könnyeké.
NORM BRUETT délelőtt negyed tizenegykor arra ébredt, hogy a srácok verekednek a hálószoba ablaka alatt, a konyhai rádióból pedig countryzene bömböl.
Buggyos alsógatyában és trikóban odament a hátsó ajtóhoz, feltépte és kiordított: – Kölkök, pofa be!
Pillanatra csönd lett. Luke és Bobby fölnézett az öreg, rozsdás teherautóról, amelyen veszekedtek. Normot, mint mindig, ha a srácait látta, kétfelé rángatták az érzelmei. Fájt a szíve, hogy az Üdvhadsereg turkálójából származó ócska göncöket viselnek, mint Arnette keleti felén a nigger kölykök; ugyanakkor iszonyú harag rázta, amitől a legszívesebben kirohant volna, hogy a szart is kiverje belőlük.
– Igen, papa – mondta fojtottan Luke. Kilencéves volt.
– Igen, papa – visszhangozta Bobby. Hét múlt, közel járt a nyolchoz.
Norm csak állt egy pillanatig, és bőszülten bámulta őket, aztán bevágta az ajtót. Ismét megtorpant, tétován mustrálta a ruháit, amelyeket előző nap viselt. A földön hevertek, a roggyant kettős ágy lábánál, ahova dobta őket.
Az a slampos kurva! Föl se aggatta a holmijaimat!
– Lila! – bődült el.
Semmi válasz. Fontolgatta, hogy újból föltépi az ajtót, és megkérdezi Luke-ot, hova a pokolba ment az asszony. A jövő hétig nincs adomány, és ha már megint a braintree-i munkaközvetítőbe ment, akkor még bolondabb, mint ahogy eddig gondolta.
Nem fárasztotta magát azzal, hogy megkérdezze a srácokat. Fáradt volt, és hasogató fejfájás kínozta. Mintha másnapos lett volna, holott előző este mindössze három sört ivott Hapnál. Pokoli volt az a baleset. Az asszony és a gyerek holtan a kocsiban, a férfi, Campion pedig a kórházba menet halt meg. Mire Hap visszaért, már meg is fordult nála a rendőrség, az autómentő és a temetkezési vállalkozó. Vic Palfrey mind az ötük nevében nyilatkozott a rendőröknek. A temetkezési vállalkozó, aki egyúttal a megyei halottkém is, nem volt hajlandó spekulálni a halál okát illetőleg.
– De nem kolera. És ne ijesztgessék az embereket azzal, hogy ilyesmiket mondanak. Majd lesz boncolás, az eredményt elolvashassák az újságban.
Rohadt kis görcs, gondolta Norm, miközben lassan felöltözött előző napi ruháiba. A fejfájása egyre pocsékabb lett. Jobb, ha a kölykök csöndben maradnak, különben összetöri a csontjukat, hogy legyen miért bőgniük. Mi a francért nincs egész évben iskola?
Gondolkozott, hogy begyűrje-e az ingét a nadrágjába, azután úgy döntött, az elnök ma valószínűleg nem fog idelátogatni, így hát zoknis lábbal kicsoszogott a konyhába. A keletre néző ablakban úgy ragyogott a napfény, hogy hunyorognia kellett.
A tűzhely fölött a repedezett Philco rádió énekelt:
Bééébi, nekem elregélheted.
Bébi, komálod az emberedet?
Igen fasza gyerek.
Mondd csak, bébi, komálod az emberedet?
Szépen állunk, ha ilyen nigger rokit lehet játszani a helyi rádióban! Lekapcsolta a készüléket, mielőtt a feje szétrepedt volna. A rádió mellett egy cédula hevert. Fölvette, és hunyorogva elolvasta.
Kedves Norm!
Sally Hodges aszongya, szüksége van valakire a gyerekei melé ma reggel és aszt is, hogy ad nekem egy dolárt. Ebédre viszamegyek. Van othon kóbász, ha enni akarol. Szeretlek drágám.
Lila
Norm letette a cédulát, aztán állt egy darabig, és többszöri nekifutással valami értelmet próbált találni a dologban. Átkozottul nehéz gondolkodni, ha az embernek fáj a feje. Gyerekfelügyelet... egy dollárért. Ralph Hodges feleségének.
A három elem lassan összeállt. Lila elment pesztrálni Sally Hodges három kölykét, hogy keressen egy rohadt dollárt, és itt hagyta őt Luke-kal és Bobbyval. Biz' isten kemény idők azok, amikor egy férfiembernek otthon kell ülnie és a srácai orrát törölgetni, hogy a felesége elmehessen leszakítani egy rohadt dollárt, amiből még négy liter benzin se telik ki. Rohadt kemény idők.
Tompa harag gyúlt benne, amitől még jobban megfájdult a feje. Odaslattyogott a frizsiderhez – még akkor vette, amikor jó sok túlórája volt –, és kinyitotta. A polcok üresek voltak, nem számítva a maradékokat, amelyeket lila a hűtődobozokba csomagolt. Gyűlölte ezeket a kis műanyag dobozokat. Állott bab, állott kukorica, egy kis maradék chili... semmi olyasmi, amit egy férfiember szívesen enne. Semmi sem volt benne, csak kis Tupperware dobozok, meg három apró, avítt kolbász zsugorfóliában. Lehajolt, az ételeket bámulta. Most még fejének lüktetése is tetézte az ismerős, tehetetlen haragot. Ezek a kolbászok pont úgy festettek, mintha három ilyen pigmeus farkát vágták volna le, akik odalenn laknak valahol Afrikában, esetleg Dél-Amerikában, vagy hol a francban. Bár úgyse volt étvágya. Sőt, hogy megmondja az őszintét, piszokul kavargott a gyomra.
A tűzhelyhez ment, végighúzott egy gyufát a falra szögezett smirglin, meggyújtotta az elülső gázrózsát, föltette a kávét, aztán leült, és tompán várta, hogy felforrjon a víz. Épp mielőtt megtörtént volna, elő kellett rántania a farzsebéből egy jókora zsebkendőt, hogy elkapja a nagy, nedves tüsszentést. Jól meghűltem, gondolta. Nincs nekem elég bajom? Ám egy pillanatra sem jutott eszébe a váladék, amely annak a Campion nevű fickónak a tokmányából özönlött előző este.
HAP ÉPPEN a garázs aknájában szerelt új kipufogót Tony Leominster Scoutjába, Vic Palfrey egy kempingszéken hintázott, Hapot nézte és egy Dr. Peppert ivott, amikor elöl megszólalt a csengő.
Vic megrezzent. – A rendőrség az – mondta. – Mintha az unokatestvéred lenne. Joe Bob.
– Jó.
Hap kimászott a Scout alól, a kezét megtörölgette egy rongydarabban. Miközben keresztülment a műhelyen, hatalmasát tüsszentett. Gyűlölte a nyári náthát. Ez a legrosszabb.
Joe Bob Brentwood, aki legalább két méter magas volt, a kocsija mellett állt, és éppen tankolt. Mögötte ott hevert a három kút, amelyeket Campion előző este letarolt. Olyan szép sorban hevertek, mint a halott katonák.
– Szia, Joe Bob! – jött ki az épületből Hap.
– Hap, te kurafi! – köszönt vissza Joe Bob. Automatára állította a szivattyút, és átlépte a gumicsövet. – Igazán szerencsés vagy, hogy még áll ez a bódé.
– Francot, Stu Redman látta, hogy jön a hapsi, és lekapcsolta a szivattyúkat. Ennek ellenére jócskán szikrázott.
– Mégiscsak átkozott mázlista vagy. Figyelj, Hap, a tankolás mellett még egy ügy miatt jöttem.
– He?
Joe Bob szeme Vicre vándorolt, aki a műhely ajtajában ácsorgott. – Ez az öreg trotty is itt volt tegnap este?
– Ki? Vic? Ja, majd' minden este idejön.
– Tudja tartani a száját?
– Asszem. Rendes öreg szivar.
Az automata töltő kikattant. Hap még kinyomott vagy húszcentnyit, azután a csővéget visszaakasztotta a szivattyúra, és kikapcsolta. Visszament Joe Bobhoz.
– Na? Miről van szó?
– Menjünk csak be. Asszem, jobb, ha az öreg szivar is hallja. És ha van rá módod, híjjal föl mindenkit, aki itt volt.
Keresztülmentek az aszfalton, be az irodába.
– Jó reggelt, biztos úr – szólt Vic.
Joe Bob bólintott.
– Kávét, Joe Bob? – kérdezte Hap.
– Asszem, nem kérek. – Komoran nézett rájuk. – Azt a helyzet, hogy nem tom, a feletteseim örülnének-e, ha tudnák, hogy itt vagyok. Nem hinném. Szóval, ha azok a fickók idejönnek, ne mondják meg nekik, hogy én adtam a tippet, jó?
– Miféle fickók, biztos úr? – kérdezte Vic.
– Az Egészségügyi Minisztériumból – válaszolta Joe Bob.
– Jesszus, kolera volt! Tudtam, hogy az! – szólt Vic.
Hap egyikről a másikra nézett. – Joe Bob?
– Semmit se tudok – felelte Joe Bob, és leült az egyik műanyag Woolco székre. Csontos térde majdnem a füléig ért. Elővett a zubbonya zsebéből egy doboz Chesterfieldet, és rágyújtott. – Aszongya Finnegan, az orvos szakértő...
– Na, az egy okostóni – mordult föl dühösen Hap. – Látnod kelletett volna, Joe Bob, hogy tette-vette magát itten. Mint a kiskokas, améknek először van merevedése. Elhallgattatta a népeket, meg minden.
– Ja, nagy adag szar, kis fazékban – helyeselt Joe Bob. – Nahát, elhívta dr. Jamest, hogy nézze meg ezt a Campiont, és egy harmadik orvost is hívtak, akinek a nevét sem tudom. Azután Houstonba telefonáltak. Végül ma reggel három körül megérkeztek ezek, a Braintree melletti kis reptérre.
– Kik?
– Patológusok. Hárman. A holtak mellett voltak nyolcig. Asszem, felszabdalták őket, bár ezt nem tom biztosan. Azután fölhívták az atlantai Járványügyi Központot, azok meg délutánra lesznek itt. De aszonták, hogy közben ideküldenek néhány fickót, és meg néznek mindenkit, aki este itt volt, meg azokat is, akik a mentővel elvitték a hapsit Braintree-be. Nem tom, de nekem úgy tűnt, hogy karanténba akarják rakni magukat.
– Mi a szent szar! – szólalt meg rémülten Hap.
– Az atlantai Járványügyi Központ szövetségi szerv – mondta Vic. – Tényleg kiküldenek egy repülőre való szövetségit csak úgy, egy kis kolera miatt?
– Fogalmam sincs – felelte Joe Bob. – De úgy gondoltam, hogy joguk van tudni róla. Úgy veszem ki abból, amit hallottam, hogy maguk csak segíteni próbáltak.
– Hálám, Joe Bob – mondta Hap vontatottan. – Mit szólott James és az a másik doktor?
– Nem sokat. De rémültnek látszottak. Még sose láttam ilyen rémült orvosokat. Nekem nem nagyon tetszett.
Súlyos csönd ereszkedett rájuk. Joe Bob az italautomatához ment, s kivett egy üveg Frescát. A szénsav halkan szisszent, amint fölnyitotta a kupakot. Amikor Joe Bob visszaült, Hap elővett a pénztár melletti dobozból egy papír zsebkendőt, megtörölte csöpögő orrát, majd olajos overalljának zsebébe dugta.
– Mi a helyzet Campionnal? – kérdezte Vic. – Meg tudott róla valamit?
– Még vizsgáljuk az ügyet – válaszolta Joe Bob árnyalatnyi fontoskodással. – Az igazolványa szerint San Diegóból való, de a brifkójában talált iratok közül egy csomó már két-három éve lejárt. Már nem érvényes a jogosítványa. A BankAmericardját 1986-ban adták ki, az is elvesztette az érvényességét. Volt nála egy katonai igazolvány is, most azt ellenőrizzük. A kapitány gyanúja szerint Campion legalább négy éve nem élt San Diegóban.
– Engedély nélküli eltávozás? – kérdezte Vic. Előhúzott egy nagy piros kendőt, krákogott, azután beleköpött.
– Még nem tom. De a katonai igazolványa szerint 1997-ig volt a seregben, ő pedig civilben volt, a famíliájával együtt, és kurva hosszú utat tett meg Kaliforniától, és hallgassatok arról, amit mondtam!
– Jó, érintkezésbe lépek a többiekkel, mindenképp elmesélem nekik, amit mondtál – szólt Hap. – Nagyon hálás vagyok.
Joe Bob fölállt. – Persze. Csak a nevemet hagyd ki. Igazán nem szeretném elveszíteni az állásomat. A haverjaidnak nem muszáj tudniuk, hogy ki adta a fülest, igaz?
– Nem bizony – helyeselt Hap, és Vic egyetértett vele.
Ahogy Joe Bob az ajtóhoz indult, Hap kicsit bocsánatkérően megszólalt: – Tartozol egy ötössel a benzinér, Joe Bob. Utálok követelőzni, de ahogy a dolgok most állnak...
– Semmi baj. – Joe Bob átadott neki egy hitelkártyát. – Az állam fizeti. A kártya majd megindokolja, mér voltam itt.
Miközben Hap kitöltötte a számlát, kétszer is tüsszentett.
– Jó lesz, ha ügyelsz rá – jegyezte meg Joe Bob. – Semmi sem olyan rossz, mint egy nyári nátha.
– Nem is tudom.
Vic váratlanul megszólalt mögöttük:
– Talán nem is nátha.
Felé fordultak. Vic rémültnek látszott.
– Reggel tüsszögve és összetörten ébredtem, hatvannak éreztem magam – magyarázta. – Csúnyán fájt a fejem is. Bevettem pár aszpirint, az egy kicsit helyrehozott, de még mindig taknyos vagyok. Talán el kaptuk. Azt, amit Campion. Amitől meghalt.
Hap hosszan nézett rá, és éppen ki akarta fejteni összes érvét, hogy miért nincs igaza Vicnek, amikor ismét tüsszentett.
Joe Bob egy darabig komoran figyelte őket, azután azt mondta: – Tudod, Hap, nem is lenne rossz ötlet bezárni a benzinkutat. Legalább mára.
Hap rémülten rámeredt, és törte a fejét, hogy mivel is akart érvelni. De semmi sem jutott az eszébe. Csak arra emlékezett, hogy ő is folyós orral, fejfájással ébredt. Na, hát egyszer-kétszer mindenki elkaphatja a náthát. De mielőtt ez a Campion nevű alak beállított, ő jól érezte magát. Nem volt semmi baja.
A HÁROM HODGES SRÁC hat-, négy- és másfél éves volt. A két fiatalabb szunyált, a legidősebb kint ásott egy lyukat. Lila Bruett a nappaliban nézte a Gazdagok és szépek-et. Remélhetőleg Sally nem jön haza a film vége előtt. Ralph Hodges vett egy nagy, színes képernyős tévét akkortájt, amikor még jobb idők jártak Arnette-ben, és Lila szerette a délutáni sorozatokat színesben nézni. Minden sokkal szebb volt így.
Nagyot szívott a cigarettájából, majd szaggatottan fújta ki a füstöt, mert elkapta egy köhögőroham. A konyhába ment, és a mosogatóba köpte a felköhögött mocskot. Ezzel a köhögéssel ébredt, egész nap úgy érezte, mintha tollal csiklandoznák a torkát.
Visszament a nappaliba, miután, kikukkantott a kamra ablakán, hogy minden rendben van-e Bert Hodges körül. Most valami reklám ment, két palack vécécsésze-tisztító ropta a kopogóst. Lila tekintete körbevándorolt a szobában. Bár az ő háza lenne ilyen takaros. Sally hobbija az volt, hogy Krisztus-képeket festett ki olyan ábrákon, ahol számok jelölték a színeket, és valamennyi ott függött a nappaliban csinos keretekben. Lila különösen azt a jókora utolsó vacsorát kedvelte, amelyik a tévé fölött lógott; Sally elmesélte, hogy hatvanféle olajfesték kellett hozzá. És csaknem három hónapba telt, amíg befejezte. Valóságos művészi munka volt.
Épp amikor ez eszébe jutott, Cheryl baba sírni kezdett, köhögéstől szaggatott, csúnya, huhogó hangon, lila letette a cigarettát, és besietett a hálószobába. A négyéves Eva még aludt, de Cheryl a hátán feküdt a bölcsőben, és az arca riasztóan lilult. Úgy sivalkodott, mintha fulladna.
Lila, aki nem félt a krupptól, miután mindkét gyereke átesett rajta, fölkapta a kicsit, és erélyesen hátba veregette. Fogalma sem volt róla, hogy Spock doktor javasolja-e ezt az eljárást, mivel sohasem olvasta. Cheryl babánál mindenesetre bevált a kezelés. Békaszerű brekegést hallatott, azután hirtelen döbbenetes mennyiségű sárga váladékot köpött a padlóra.
– Jobb? – kérdezte lila.
– Igen – felelte Cheryl baba. Szinte azonnal ismét elaludt.
Lila papír zsebkendővel törölte föl a mocskot. Soha nem látott még kisgyereket, aki ekkora turhát köpött volna.
Elkomorodva ült vissza a Gazdagok és szépek-hez. Újabb cigarettára gyújtott, az első pöffenet után tüsszentett egyet, azután köhögni kezdett.
EGY ÓRÁJA szállt le az alkony. Starkey egyedül ült egy hosszú asztalnál, sárga papírok között turkálva. Ijesztő dolgokat írtak a papírokra. Starkey harminchat éve szolgálta a hazáját, West Point-i rémült elsőéves kora óta. Kitüntetéseket kapott. Beszélt elnökökkel, tanácsokat adott nekik, és alkalmanként meg is fogadták a tanácsait. Voltak már sötét pillanatai, jó sok, de ez...
Rettegett, annyira rettegett, hogy alig merte bevallani magának. Ez az a fajta félelem, amitől megőrül az ember.
Gépiesen fölállt, odament a falhoz, ahonnan öt üres tévéképernyő bámult a szobára. Ahogy fölkelt, a térde beleütközött az asztalba, amitől az egyik vékony papír leesett az asztallapról. Bágyadtan lebegett a mesterségesen megtisztított levegőben, és elpihent a csempén, félig az asztal árnyékában, félig azon kívül. Ha valaki megáll fölötte, a következőket olvashatta volna:
ZOLÁST NYERT
ÉSSZERŰNEK LÁTSZIK
848 KÓDSZÁMÚ TÖRZS
CAMPION, SALLY (F)
ANTIGÉN-ELTOLÓDÁS ÉS MUTÁCIÓ.
NAGY KOCKÁZAT / RENDKÍVÜLI MORTALITÁS
BECSÜLT FERTŐZŐKÉPESSÉG
ISMÉTLEM 99,4%. ATLANTAI JÁRVÁNYKÖZPONT
ÉRTESÜL. SZIGORÚAN TITKOS. KÉK DOSSZIÉ.
VÉGE
P-T-222312A
Starkey megnyomott egy gombot a középső képernyőn. A kép a szilárd alkotóelemek idegesítő hirtelenségével villant fel. A nyugat-kaliforniai sivatagot mutatta kelet felől. Sivár volt, és ezt a sivárságot kísértetiessé tette az infravörös fénykép vöröses-bíbor árnyalata.
Hát ez az, éppen előttem, gondolta Starkey. A Kék Terv.
A rémület ismét a hatalmába akarta keríteni. A zsebébe nyúlt, és elővett egy kék tablettát. A lánya ezeket „nyugibogyónak” hívta. A nevek nem számítanak; csak az eredmény. Víz nélkül nyelte le, kemény, sima arca egy pillanatra ráncokba szaladt nyeldeklés közben.
Kék Terv.
A többi üres képernyőre pillantott, azután valamennyit bekapcsolta. A négyes és az ötös a laborokat mutatta. A négyes a fizikai, az ötös a vírusbiológiai. Az utóbbi tele volt ketrecekkel, javarészt tengerimalacokéval, rhesusmajmokével, és néhány kutya is akadt, köztük. Egyik se látszott olyannak, mintha aludna. A fizikai laborban még mindig forgott egy kis centrifuga. Starkeyt ez zavarta. Borzasztóan zavarta! Volt valami hátborzongató abban, hogy ez a masina vidáman pörög, miközben Ezwick doktor holtan fekszik mellette a padlón, kezét-lábát szétvetve, mint egy madárijesztő, amelyet ledöntött az erős szél.
Elmagyarázták neki, hogy a centrifuga ugyanazon az áramkörön van, mint a világítás, és ha lekapcsolják, akkor a fény is kialszik. Márpedig ezek a kamerák odalent nincsenek fölszerelve infralencsével. Starkey megértette. Jöhet még Washingtonból nagykutya, és látni akarja a Nobel-díjas tudóst, aki nem egészen egy mérföldre innen holtan hever százharminc méterrel a sivatagi homok alatt. Ha lekapcsoljuk a centrifugát, lekapcsoljuk a professzort is. Elemi dolog. A lánya ezt „22-es csapdájának” hívta.
Újabb „nyugibogyót” kapott be, és a kettes monitorra pillantott. Ezt kedvelte a legkevésbé. Nem tetszett neki az ember, akinek az arca a levesben ázik. Képzeljék csak el, odajön valaki az emberhez, és azt mondja: Te úgy fogod tölteni az örökkévalóságot, hogy a fizimiskád egy tányér levesben ázik! Olyasmi ez, mint a hajdani tortadobálás: rögtön nem mulatságos, ha veled esik meg.
A kettes képernyő a Kék Terv kávézóját mutatta. A baleset csaknem pontosan műszakváltáskor történt, és a kávézóban elég gyéren voltak. Starkey szerint édes mindegy lehetett nekik, hogy a kávézóban, a hálószobájukban vagy a laborjukban halnak-e meg. Mégis, ez az ember, akinek az arca levesben ázik...
Egy kék overallos férfi és egy nő a cukorkaautomata tövében hevert egy kupacban. Egy fehér overallos férfi a Seeburg zenegép mellett feküdt. Az asztaloknál kilenc férfi és tizennégy nő ült; volt, aki a Hostess Twinkies keksz mellé roskadt, mások még mindig szorongatták merev ujjaikkal az üres poharat, amelyből kiömlött a kóla vagy a Sprite. A második asztalnál, a sor végén egy Frank D. Bruce néven azonosított férfi ült, arccal a tányérban, amelyben valószínűleg Campbell marhahúsleves volt.
Az egyes képernyő csupán egy digitális órát mutatott. Június tizenharmadikáig a számok zölden villogtak rajta. Azóta tűzpirosra változtak. Az óra megállt. A számok a következő sorban követték egymást. 06.13.90.02.37.16.
1990. június 13. Hajnali két óra harminchét perc. És tizenhat másodperc. Mögötte fölberregett valami. Starkey egyenként lekapcsolta a képernyőket, és megfordult. Észrevette a padlóra hullott papírlapot, visszatette az asztalra. – Tessék.
Creighton volt az. Komornak látszott, a bőre palaszínre szürkült. Újabb rossz hír, gondolta békésen Starkey. Valaki más is műugrást hajtott végre hideg marhahúslevesbe.
– Szia, Len – mondta csöndesen.
Len Creighton biccentett. – Billy, ez... Krisztusom, nem is tudom, hogy mondjam el neked.
– Azt hiszem, katona, az lesz a legjobb, ha egyszerre mindig csak egy szót.
– Az embereken, akik kapcsolatba kerültek; Campionnal, most végzik Atlantában az előzetes vizsgálatokat, és az eredmények nem jók.
– Mind betegek?
– Öten biztosan. Van egy – a neve Stuart Redman –, aki mostanáig negatív. De amennyire meg tudjuk állapítani, maga Campion is egészségesnek tűnt, több mint ötven órán át.
– Bárcsak ne lépett volna le ez a Campion – jegyezte meg Starkey. – Nagyon laza volt a biztonság, Len. Rendkívül laza.
Creighton bólintott.
– Folytasd.
– Arnette karanténba került. Mostanáig legalább tizenhat influenza A-Prim esetet találtunk. És ezek csak a nyilvánvaló fertőzések.
– A tömegtájékoztatás?
– Mostanáig nem gond. Azt hiszik, hogy lépfene.
– Van még valami?
– Egy nagyon komoly probléma. Van egy texasi országúti járőrünk, bizonyos Joseph Robert Brentwood. Az unokatestvéréé az a benzinkút, ahol Campion megállt. Tegnap reggel beugrott, hogy elmondja Hapscombnak, jönnek az egészségügyiek. Három órával ezelőtt kaptuk el, most úton van Atlanta felé. Közben azonban bejárta Kelet-Texas felét. Isten tudja, hány emberrel került kapcsolatba.
– A francba! – szisszent föl Starkey. Megrémítette hangjának vizenyős remegése, és a libabőr, amely a ágyékától indulva mászott föl a hasáig. A fertőző-képesség 99,4 százalék, ismételgette magában eszelősen, ez pedig 99,4 százalékos mortalitást jelent, mert az emberi szervezet nem képes előállítani a szükséges antitesteket, hogy megállítsa a folyamatosan változó antigén vírust. Valahányszor a szervezet legyártja a megfelelő antitestet, a vírus egyszerűen módosít egy kicsit a formáján. Ugyanezen okból csaknem lehetetlen oltóanyagot készíteni ellene.
99,4 százalék!
– Krisztusom! – suttogta. – Ez minden?
– Hát...
– Rajta. Fejezd be.
Creighton halkan folytatta: – Hammer halott, Billy. Öngyilkosság. Szemen lőtte magát a szolgálati pisztolyával. A Kék Terv titkos anyagai hevertek az aszván. Azt hiszem, arra gondolt, hogy ez az egyetlen búcsúlevél, amelyre bárkinek is szüksége lehet.
Starkey lehunyta a szemét. Vic Hammer a veje... volt. Hogyan fogja ezt elmondani Cynthiának? Sajnálom, Cindy. Vic ma műugrást hajtott végre egy tányér hideg levesbe. Tessék, itt egy „nyugibogyó”. Tudod, hiba történt. Valaki eltévesztett egy dobozt. Valaki más elfelejtett megnyomni egy gombot, amely lezárta volna a támaszpontot. Csupán negyven-egynéhány másodpercet késett, de ez elég volt. A doboz kereskedelmi neve „szippantó”. Az oregoni Portlandben gyártják, a hadügyminisztérium 164480966 sz. szerződése szerint. Ezeket a dobozokat női technikusok rakják össze légszigetelt helyiségekben, és úgy csinálják, hogy azt se tudják, mit művelnek. Egyikük talán éppen arra gondolt, mit főz vacsorára, akinek pedig ellenőriznie kellett a munkáját, esetleg arra gondolt, hogy eladja a családi kocsit. Na szóval, Cindy, az utolsó véletlen az volt, hogy a négyes biztonsági őrhely egyik embere időben vette észre, hogy a számok vörösre váltanak, és kiszökött a szobából, mielőtt az ajtó becsukódott, a mágneses zár pedig működésbe lépett volna. Azután fogta a családját és megpattant. Alig négy perccel azelőtt hajtott ki a főkapun, hogy megszólaltak a szirénák, és lezárták az egész támaszpontot. Csaknem egy órán át senki sem kereste, mert az őrhelyeken nincsenek monitorok – valahol abba kell hagynod az őrök őrzését, különben az egész világ istenverte smasszerokból állna –, egyszerűen feltételezték, hogy ott van, várja a szimatolókat, akik majd elkülönítik a tiszta részeket a szennyezettektől. Így hát nyert némi egérutat, és elég okos volt ahhoz, hogy a mellékutakon haladjon, és elég szerencsés ahhoz, hogy ne olyat válasszon, ahol megfeneklik a kocsija. Azután valamelyik parancsnoknak döntenie kellett, hogy riasszák-e az állami rendőrséget, az FBI-t vagy mindkettőt, miközben a mesebeli kecskebak ide szökkent, oda szökkent, amoda szökkent, és mire eldöntötték, hogyan kellene kezelni az ügyet, addigra ez a boldog seggfej – ez a boldog fertőzött seggfej – elért Texasba, és amikor végül utolérik, már nem fut sehová, mert ő, a felesége és a kislánya valami Braintree nevű sárfészek hullaházának hűtőjében vannak kiterítve. Braintree, Texas. Nos, Cindy, csak azt igyekszem elmondani, hogy ez csupán a véletlenek láncolata volt, amivel meg lehet nyerni a lóverseny fődíját. Némi hozzá nem értés keveredett egy csepp jó szerencsével – illetve úgy értem, balszerencsével, kérlek, bocsáss meg –, de leginkább csak maguktól történtek a dolgok. Egyáltalán nem a férjed hibája. De hát ő volt a kísérlet vezetője, és látta, hogy a helyzet kezd ellenőrizhetetlenné vadulni, és azután...
– Kösz, Len – mondta.
– Billy, szeretnéd, ha...
– Tíz percen belül fönt leszek. Mostantól számítva tizenöt percen belül hívd össze megbeszélésre a vezérkart. Ha ágyban vannak, rugdosd ki őket.
– Igen, uram.
– Len...
– Igen?
– Örülök, hogy éppen te mondtad el nekem.
– Igenis, uram.
Creighton távozott. Starkey az órájára pillantott, azután odament a falra szerelt képernyőkhöz. Bekapcsolta a kettest, és hátratett kezekkel, töprengve bámulta a Kék Terv néma kávézóját.
LARRY UNDERWOOD bekanyarodott a sarkon, és elég nagy parkolóhelyet talált a Datsun Z-nek egy tűzcsap és valakinek a szemétládája között, amely a csatornanyílásra borult. Volt valami undorító a szemétládában, és Larry igyekezett bemagyarázni magának, hogy valójában nem látja a merevedő macskadögöt, és a fehér bundás hasát rágcsáló patkányt. A patkány olyan gyorsan elmenekült a reflektor fénypászmájából, hogy talán nem is volt ott. A macska viszont maradt. Márpedig, töprengett Larry, miközben leállította a motort, ha az ember az egyikben hisz, hinnie kell a másikban is. Nem azt mondják, hogy Párizsban él a világ legtöbb patkánya? Ott az a sok régi csatorna. De New York is alaposan el van látva. Ha jól emlékszik eltékozolt ifjúkorára, New York városának nem minden patkánya jár négy lábon. És egyáltalán, mi az ördögnek parkol itt a roskadozó homokkő ház előtt, a patkányokon gondolkodva?
Öt napja, június 14-én még a napos Dél-Kaliforniában, a narkósok, bolond szekták, a világon egyedülálló bárok, pucér táncosnők és Disneyland földjén tartózkodott. Ma reggel negyed négykor érkezett meg az innenső óceán partjára, és kifizette a díjat, hogy végighajthasson a Triborough hídon. Hirtelen permet kezdett hullani az égből. Csak New Yorkban tud ilyen csökönyösen mogorva lenni a kora nyári permet. Larry látta a sokasodó cseppeket a Z szélvédőjén, ami arra figyelmeztette, hogy keleten közeledik a hajnal.
Kedves New York: hazajöttem!
Talán még a Yankees is a városban van. Ez már megérné az utazást. Menj ki metróval a stadionba, igyál sört, egyél hot dogot, nézd, amint a Yankees a szart is kiveri a Clevelandból vagy a Bostonból...
Gondolatai elsodródtak, és mire visszatért a valóságba, sokkal világosabb volt. A műszerfal óráján hat óra múlt öt perccel. Bizonyára elszundított. Látta, hogy a patkány mégiscsak valóság. A patkány visszatért. A patkány jókora lyukat vájt magának a döglött macska zsigereiben. Larry üres gyomra lassan forogni kezdett. Gondolta, hogy rádudál és elijeszti, de az alvó házak, amelyek előtt őrszemként álltak a szemetesvödrök, visszariasztották.
Lejjebb süllyedt a pilótaülésben, így nem kellett látnia a patkány reggelijét. Csak falatozz, öregem, azután mars vissza a földalatti alagútjaiba. Nem mész ki a Yankee Stadionba ma este? Lehet, hogy összefutunk, öreg haver. Noha kétlem, hogy észrevennél.
Az épület homlokzatát telemázolták festékszórós jelmondatokkal, amelyek egyszerre voltak rejtélyesek és baljósak: CHICO 116, ZORRO 93, KICSI ABIE # 1! Gyerekkorában, az apja halála előtt, ez jó környéknek számított. Két kőkutya őrizte a kétszárnyú ajtóhoz vezető lépcsőt. Egy évvel ezelőtt, amikor elindult a nyugati partra, vandálok a jobb oldalit összetörték, csak a mellső lába maradt meg. Mostanra mindkettő eltűnt, a bal oldali kutya egyik hátsó lábának kivételével. A test, amelynek alátámasztására teremtették, levegővé vált, talán valamelyik Puerto Ricó-i drogos odúját díszíti. Talán éppen ZORRO 93-ét, vagy KICSI ABIE # 1!-ét. Az is lehet, hogy a patkányok szállították el valami kihalt metróalagútba egy sötét éjszakán. Amennyire ismeri az itteni helyzetet, az anyját is elvihették. Föl kellene mennie a lépcsőn, és legalább annak utána kellene néznie, hogy a neve ott van-e még a 15-ös számú lakás postaládáján, de még ehhez is túl fáradt volt.
Nem, csak elücsörög itt és bóbiskol, remélve, hogy a piros kapszula üledéke fölriasztja hét óra tájban. Majd akkor odamegy, és megnézi, hogy az anyja itt lakik-e még. Talán jobb is lenne, ha elköltözött volna. Akkor talán még aYankeesszel se kéne törődnie. Akkor csak bejelentkezne a Biltmore-ba, három napig aludna, azután irány az arany Nyugat. Ebben a fényben, ebben a szitálásban, miközben a lába és a feje még mindig lüktet a strapától, New Yorknak annyi vonzereje volt, mint egy halott kurvának.
Elméje ismét sodródni kezdett, az utolsó kábé kilenc hetet őrölte, igyekezett valamiféle kulcsot találni, amitől minden világos lesz, és megérti, mint lehet az, hogy valaki kőfalakba ütközik hat hosszú éven át, miközben klubokban játszik, demokazettákat készít, bulizik, végigcsinál mindent, azután váratlanul kilenc hét alatt befut. Ezt elrendezni gondolatban olyan feladat, mint egészben lenyelni egy kilincset. Kell lennie valamilyen válasznak, gondolta, magyarázatnak, amely kirekeszti a rút gondolatot, hogy az egész a véletlen szeszélye, a sors egyszerű csavarja, ahogy. Dylan mondja.
Mélyebbre merült a szunyókába, karját keresztbe fonva újra és újra végigfutott az eseményeken, és az egészből valami újat kevert ki, halk, fenyegető ellenpontot, szintetizátoros hangot a hallásküszöb táján, fejgörcsös hallucinációt idéző, baljós hangot; a patkány, amint belerág a macskadögbe, rágcsál, rágcsál, valami ízes falatot keres. Ez az őserdő törvénye, öregem, ha a fákon élsz, akkor hintáznod kell...
Igazából tizennyolc hónapja kezdődött. A Szakadt Rongyokkal játszott egy berkeleyi klubban, és egy ember a Columbiától megszólította. Nem valami nagykutya, csak a műanyag szőlőskert egy másik robotosa. Neil Diamond arra gondol, hogy esetleg fölveszi az ő egyik dalát, azt, amelyiknek az a címe, hogy „Bébi, komálod az emberedet?”.
Diamond egy albumot csinált, csupa saját anyagból, kivéve egy régi Buddy Holly-számot, a „Peggy Sue férjhez ment”-et, és esetleg ráférne még ez a Larry Underwood. Az a kérdés, hogy Larry hajlandó-e eljönni, hogy csináljanak egy demót, azután pedig beülni a kíséretbe? Diamondnak szüksége van egy második akusztikus gitárosra, és nagyon tetszik neki ez a dal.
Larry igent mondott.
A felvétel három napig tartott. Jó mulatság volt. Találkozott Neil Diamonddal, Robbie Robertsonnal és Richard Perryvel is. Megemlítették a nevét az album borítójának belső oldalán, és hivatalos bértáblázat szerint fizették. De a „Bébi, komálod az emberedet?” nem került föl a lemezre. A felvétel második napján Diamond előállt egy új szerzeménnyel, és végül azt tették a helyére.
Hát, mondta az ember a Columbiától, ez bizony baj. Megesik. Tudod, mit, folytatta, akkor is kéne csinálnod belőle egy demokazettát. Meglátom, kezdhetek-e vele valamit. Így hát Larry csinált egy demót, azután ismét az utcán találta magát. Nehéz idők jártak L. A.-ben. Volt néhány buli, de nem túl sok.
Végül gitárosi állást kapott egy klubban, olyasmiket zönögött, hogy „Szelíden hagylak el”, meg „Hold folyó”, miközben agg kandúrok üzletről beszéltek, és olasz kaját burkoltak. Noteszlapokra írta a szövegeket, különben hajlamos volt összekeverni vagy teljesen elfelejteni őket, olyankor csak pöngetett és dudorászott „hmmm-hmmm, ta-da-hmmm”, igyekezett olyan mézédesen nézni, mint Tony Bennett, és közben seggfejnek érezte magát. Betegesen érzékeny lett a liftek és nagyáruházak örökösen zöngicsélő háttérzenéjére.
Azután, kilenc héttel ezelőtt, derült égből villámcsapás: fölhívta az embere a Columbiától. Szeretnék a demóját kislemezként kiadni. Befáradna, hogy kísérje magát? Persze, mondta Larry. Megteheti. Így hát egy vasárnap délután elment a Columbia egyik L. A.-i stúdiójába, és egy órán át a saját hangján kísérte a „Bébi, komálod az emberedet?” dallamát, azután megtámogatta egy dallal, amelyet még a Szakadt Rongyoknak írt, ennek „Zsebmegváltó” volt a címe. Columbiától jött embere írt neki egy csekket ötszáz dollárról, meg egy tetű szerződést, amellyel a lemezcéghez kötötte Larryt. Kezet rázott vele, azt mondta, isten hozta a fedélzeten, halvány, szánakozó mosollyal nézett rá, amikor Larry megkérdezte, hogyan fogják a kislemezt reklámozni, majd távozott. Késő volt már a csekk beváltásához, így Larry lejátszotta az egész műsorát a Ginóban, a csekkel a zsebében. Az est vége felé elénekelte a „Bébi, komálod az emberedet?” szerény változatát. Az egyetlen, aki felfigyelt rá, a Gino tulajdonosa volt, aki felszólította, hogy a niga bibapot tartsa meg a takarítószemélyzetnek.
Hét héttel ezelőtt ismét jelentkezett az embere a Columbiától, és azt mondta, szerezzen egy Billboard-ot. Larry rohant. A „Bébi, komálod az emberedet?” egyike volt a hét három legbiztatóbb számának. Visszahívta a haverját, és az megkérdezte tőle, hogy mit szólna egy vacsorához néhány igazi nagykutyával. Hogy egy albumról beszélgessenek. Mindnyájan elégedettek a kislemezzel, amelyet máris légipostával küldenek Detroitba, Philadelphiába és a maine-i Portlandbe. Úgy tűnik, kajálni fogják. Megnyert egy késő éjszakai Hangviadalt, és négy éjszakán át ment egy detroiti souladón. Láthatólag senki sem vette észre, hogy Larry Underwood fehér ember.
Berúgott a vacsorán, alig érezte a lazac ízét, de mintha senkit sem zavart volna, hogy betintázott. Az egyik nagykutya azt mondta, hogy nem lenne meglepve, ha jövőre a „Bébi, komálod az emberedet?” nyerne egy Grammyt. Ez dicsőségesen csengett Larry fülében. Úgy érezte, álmodik, és azzal a sajátos meggyőződéssel tért vissza a lakásába, hogy okvetlenül elüti egy kamion, és akkor mindennek vége. A Columbia nagykutyái újabb csekkel örvendeztették meg, ezúttal kétezer-ötszáz dollárról. Amikor hazaért, Larry fölvette a kagylót és telefonálni kezdett. Elsőnek Mort „Gino” Greent hívta. Közölte vele, hogy keressen valaki mást, aki eljátssza a „Sárga madár”-t, miközben a vendégek az undorító, fövetlen tésztáin nyammognak. Mindenkit végighívott, aki eszébe jutott, beleértve Barry Grieget a Rongyoktól. Azután kiment, és berúgott, mint a szamár.
Öt héttel ezelőtt a kislemez bejutott a Billboard Legjobb Száz Dala közé. Nyolcvankilencediknek. Külön jelzéssel. Ez volt az a hét, amikor a tavasz igazán elérkezett Los Angelesbe, és egy ragyogó, szikrázó májusi délutánon, amikor a házak annyira fehérek, az óceán olyan kék volt, hogy szinte kiverték a szemet, hadd guruljon üveggolyóként az arcon, első alkalommal hallotta a saját számát a rádióban. Három-négy haverja volt vele, köztük az aktuális csaj, és mérsékelten föl voltak krenkölve a kokótól. Larry a teakonyhából jött, a nappaliba tartott egy csomag Toll House sütivel, amikor meghallotta a KLMT ismerős dumáját – Úúúúúú…j zene! Akkor megmerevedett, mert a saját hangja szólt a Technics hangszórókból:
Tudom, nem mondtam, hogy lemegyek,
Tudom, nem tudtad, hogy lent leszek,
De bééébi, nekem elregélheted.
Bébi, komálod az emberedet?
Igen fasza gyerek,
Bébi, komálod az emberedet?
– Jézusom, ez én vagyok! – mondta. Elejtette a sutit, tátott szájjal, sóbálványként állt, miközben a barátai tapsoltak.
Négy héttel ezelőtt a dala a hetvenharmadik helyre ugrott a Billboard listáján. Kezdte úgy érezni magát, mintha gorombán lökdösnék előre egy régimódi némafilmben, ahol minden túl gyorsan mozog. A telefon folyvást csöngött, a Columbia sivalkodott az albumért, le akarta fölözni a kislemez sikerét. Valami hülye seggfej háromszor hívta föl egy napon, és azt mondta, hogy el kell érnie az Első Helyet, nem most, de már tegnap, és újra föl kell venni vele McCoy „Hang On Sloopy” című számának átdolgozását. Őrület!, ordítozta egyfolytában ez az idióta. Csak egy felújítás, ez könnyen megy, Lar! (Sohasem találkozott a fickóval, de már nem is Larry volt neki, csak Lar.) Őrület lesz! Kibaszottul őrület lesz!
Larry végül elveszítette a türelmét, és azt mondta az őrületeket ordítónak, hogy ha választania kellene, hogy a „Hang On Sloopy”-t dolgozza át, vagy lekötözik és kap egy Coca-Cola-beöntést, inkább ez utóbbit választja. Ezzel letette a kagylót.
A vonat ugyanolyan sebességgel robogott tovább. Zsibbadt fülébe csak úgy ömlött a bizonykodás, hogy öt éven belül ez lehet a legnagyobb lemez. Mindenkinek éhes volt a hangja. Rákapott az amfetaminra, és mintha mindenünnen az ő száma szólt volna. Egy szombat reggel a „Soul Train”-en ment, és Larry a nap hátralevő részében magát győzködte, hogy igen, ez tényleg megtörtént.
Hirtelen nehéz lett elszakadnia Julie-tól, akivel azóta járt, amióta Ginónál haknizott. A lány bemutatott mindenféle alakokat, akik között alig akadt olyan, akit Larry igazán látni akart. Julie hangja hasonlítani kezdett a telefonon jelentkező különféle ügynökökére. Egy hosszú, hangos, epés veszekedés után szakított vele. A lány azt visította, hogy Larry mellénye hamarosan túl nagy lesz ahhoz, hogy beférjen a stúdiók ajtaján, és ötszáz dollárral tartozik neki az anyagért. Fenyegetőzött, hogy megöli magát. Utána Larry úgy érezte magát, mintha egy hosszú párnacsatán esett volna át, amelyben valamennyi párnát alacsony hatásfokú mérgesgázzal itatták át.
Három hete kezdték el az albumot, és Larry nagyjából az összes „kizárólag a te érdekedben” javaslatot kivédte. Minden lehetőséget kihasznált, amit a szerződés nyújtott. A Szakadt Rongyokból három zenészt kért föl – Barry Grieget, Al Spellmant és Johnny McCallt –, továbbá két embert, akikkel korábban már dolgozott, Neil Goodmant és Wayne Stukeyt. Kilenc nap alatt elkészítették az albumot, ennyi időt kaptak a stúdiótól. A Columbia olyan albumot akar, az általuk húszhetesnek tekintett pályafutás alapján, amelyben a „Bébi, komálod az emberedet?” a kezdet és a „Hang On Sloopy” a vég. Larry többet akart.
Az album borítóján Larry ült egy régimódi karmos lábú kádban, nyakig habban. A csempére, a feje fölé a Columbia titkárnőjének rúzsával fölírták, hogy ZSEBMEGVÁLTÓ meg LARRY UNDERWOOD. A Columbia azt szerette volna, ha a lemeznek az a címe, hogy Bébi, komálod az emberedet?, de Larry a legnagyobb mértékben megmakacsolta magát, így végül beérték azzal, hogy a zsugorfóliára rányomtak egy öntapadót A SLÁGER IS RAJTA VAN! felirattal.
Két héttel ezelőtt a kislemez a negyvenhetedik lett, és elkezdődött a buli. Larry egy hónapra kibérelt egy tengerparti házat Malibuban, és azután kissé elködösödtek a dolgok. Emberek járkáltak ki-be, egyre többen. Némelyiket ismerte, de a legtöbb idegen volt. Arra emlékezett, hogy még több ügynök nyaggatta, akik „elő akarták segíteni a karrierjét”. Emlékezett egy lányra, akinek rosszul sikerült az utazás, és anyaszült meztelenül, sikoltozva futott le a csontfehér partra. Arra is emlékezett, hogy kokót szippantott, és tequilával öblítette le. Emlékezett, hogy úgy egy hete fölrázták szombat reggel, és hallotta, amint Kasey Kasem éppen az ő lemezével indít, mivel harminchatodik lett az „Amerika legjobb negyven dala” műsorban. Sok-sok piros kapszulás secobarbitalra is emlékezett, és rémlett, hogy alkudozik a Datsun Z-re, kezében egy négyezer dolláros csekkel, amely akkor jött postán.
Azután, hat nappal ezelőtt elérkezett június 13-a, és ezen a napon Wayne Stukey megkérte Larryt, hogy sétáljanak egyet a parton. Még csak reggel kilenc volt, de a sztereó már bőgött, a tévék is be voltak kapcsolva, és úgy tűnt, hogy az alagsori játékteremben éppen orgiáznak. Larry egy szál alsóban ült egy túltöltött széken a nappaliban, és fontoskodva igyekezett valami értelmet kihámozni egy Superboy című képregényből. Nagyon ébernek érezte magát, de a szavak mégsem kapcsolódtak össze értelmes egységgé. Nem volt gestalt. Wagner mennydörgött a hangszórókból, és Wayne-nek háromszor vagy négyszer kellett ráordítania, hogy megértesse magát. Akkor Larry bólintott. Úgy érezte, mérföldeket lenne képes sétálni.
De amikor a napfény tűként döfött a szemgolyójába, hirtelen megváltoztatta a véleményét. Nincs séta. Hohó! A szeme nagyítólencsévé változott, és ha a nap elég ideig süt keresztül rajta, hamarosan felgyújtja az agyvelejét. Szegény öreg agy, olyan száraz lehet, akár a tapló.
Ám Wayne keményen megragadta a karját, és nem engedett. Lementek a partra, a melegedő fövényen át a sötétebb barna, keményre döngölt, vizes homokra, – és Larry úgy döntött, hogy végül is egész jó ötlet. A bukóhullámok mélyülő zúgása vigasztaló volt. Egy sirály, amely éppen a magasba tartott, úgy függött kifeszülve a kék égen, mint egy odafirkantott fehér M betű.
Wayne megrántotta a karját. – Gyere!
Larry megkapta a mérföldeket, amelyekre képesnek érezte magát. Csakhogy már nem ezt érezte. Csúnyán fájt a feje, a gerince mintha üveggé változott volna. A szemgolyói lüktettek, a veséi tompán fájtak. Az amfetaminos macskajaj nem olyan fájdalmas, mint az a reggel, amikor az ember egy üres Four Roses üveg társaságában ébred, de azért nem is olyan kellemes, mint, mondjuk, Raquel Welchcsel kefélni. Ha lenne nála néhány bogyó, szépen fel tudna kapaszkodni erre a gömbre, amely le akarja gázolni. A zsebébe nyúlt, hogy megkeresse, és csak ekkor ébredt rá, hogy egy szál gatyában van, amit három napja nem cserélt.
– Wayne, vissza akarok menni!
– Sétáljunk még egy kicsit. – Wayne mintha furcsán nézett volna rá, az ingerültség és a szánalom keverékével.
– Nem, ember, nincs rajtam más, mint ez az alsó. Majd jól elkapnak közszeméremsértésért.
– Ezen a partszakaszon kendőt köthetsz a slongodra, és szabadon lengetheted a golyóidat, akkor sem kapnak el közszeméremsértésért. Na gyere, öreg.
– Fáradt vagyok! – nyafogta Larry. Kezdett megharagudni Wayne-re. Így áll bosszút rajta, mert megütötte a kvinternót, miközben ő csak a billentyűs lehet a lemezen. Olyan, mint Julie. Most mindenki gyűlöli. Mindenki kést szorongat a kezében. Szeme elhomályosodott a könnyektől.
– Gyere már, öregem! – ismételte Wayne. Tovább-ballagtak a parton.
Még egy mérföldet mehettek, amikor Larry nagy combizmaiba beleállt a görcs. Felordított, és a homokra rogyott. Úgy érezte, mintha egyszerre két tőrt döftek volna a húsába.
– Görcs! – sivította. – A francba, görcs!
Wayne leguggolt mellé, és addig húzta a lábát, egyiket a másik után, amíg ki nem egyenesedtek. Ismét lecsapott a kín, azután Wayne munkához látott, ütögetni, gyúrni kezdte a csomós izmokat. Az oxigénhiányban szenvedő szövetek végre lazulni kezdtek.
Larry, aki eddig visszafojtotta a lélegzetét, lihegni kezdett. – Öregem! – mondta. – Köszönöm. Ez... kutya pocsék volt.
– Ja – biccentett Wayne, vajmi kevés együttérzést mutatva. – Lefogadom, hogy az volt, Larry. Hogy vagy?
– Jól. De üljünk egy kicsit. Azután visszamehetünk.
– Beszélni akarok veled. Ki kellett hozzalak ide, azt akartam, hogy eléggé magadnál legyél, és megértsd, amit mondok.
– Mi az, Wayne? – Arra gondolt: Na, most kezdődik a nyafogás. De amit Wayne mondott, olyan messze esett a nyafogástól, hogy Larry egy pillanatra ismét a Superboy képregényben érezte magát, mikor igyekezett értelmet találni egy hatszavas mondatban.
– Be kell fejezned a bulit, Larry.
– He?
– A bulit. Amint visszamész. Kihúzod az összes dugót, mindenkinek odaadod a kocsikulcsát, megköszönöd a kellemes mulatságot, és kikíséred őket. Szabadulj meg tőlük.
– Ezt nem tehetem! – kiáltotta döbbenten Larry.
– Pedig jobb lenne – felelte Wayne.
– De hát miért? Ember, épp csak elkezdődött a buli!
– Larry, mennyit fizetett neked a Columbia?
– Miért akarod tudni? – kérdezte ravaszul Larry.
– Azt hiszed, meg akarlak fejni, Larry? Gondolkozz már.
Larry engedelmeskedett, és ébredező, zavarral döbbent rá, hogy Wayne Stukeynak semmi oka megvágni őt. Még nem igazán jött be neki, ő is munkákért kilincselt, mint a legtöbb ember, aki közreműködött az album elkészítésében, de zömükkel ellentétben Wayne gazdag családból származott, és jó viszonyban volt a rokonaival. Az apjáé volt felerészben az ország harmadik legnagyobb elektronikaijáték-gyára, és Stukeyék szerény palotácskában laktak Bel Airben. Larry restelkedve látta be, hogy az ő hirtelen jött vagyona csak aprópénz lehet Wayne szemében.
– Nem, azt nem hiszem – felelte morcosan. – Bocsáss meg. De úgy rémlik, minden ócska suskavadász Las Vegastól nyugatra...
– Szóval mennyi?
Larry gondolkodott. – Hét rongy mindent összevéve. Ennyit mondtak.
– A jogdíjat negyedévente fizetik a kislemez után és félévenként az albumra?
– Ja.
Wayne bólintott.
– Amíg lehet, visszatartják a pénzt a fattyúk. Cigi?
Larry vett egyet, és a tenyerével óvta a tüzet.
–Tudod, hogy mibe fájt neked ez a buli?
– Naná – biccentett Larry.
– A ház bére nem lehetett kevesebb egy ezresnél.
– Ja, ez igaz. – Valójában ezerkétszáz volt, meg ötszáz dollár letét a károkra. Kifizette a letétet és egy félhavi bért, összesen ezeregyszázat, így maradt még hatszáz dollár tartozása.
– Mennyit fizettél az anyagért? – kérdezte Wayne.
– Ó, ember, muszáj, hogy legyen valami. Az olyan, mint a sajt a Ritz kekszen...
– Volt fű, és volt kokó. Szóval mennyi?
– Mint egy kerületi ügyész – duzzogott Larry. – Öt száz és még ötszáz.
– És már a második napon elfogyott.
– Egy fenét! – hökkent meg Larry. – Amikor most kijöttünk, két tálban is láttam. Jó, a zöme elfogyott, de...
– Ember, nem is emlékszel Zsugásra? – Wayne hirtelen átcsúszott Larry vontatott beszédének meglepően jó karikatúrájába. – „Csak írd a számlámra, Dewey! Tele kérem!”
Larry ébredező iszonyattal meredt Wayne-re. Csakugyan emlékezett egy kicsi, vékony, különös hajviseletű emberre, rezzenetfazonnak hívták az ilyet tíz-tizenöt évvel ezelőtt, egy kicsi, rezzenetfrizurát és ELJÖN JÉZUS & MÉRGES LESZ feliratú trikót viselő emberre. Úgy tűnt, hogy ennek az emberkének még a bőre alatt is jófajta anyag van. Még arra is vissza tudott emlékezni, hogy azt mondta ennek a tagnak, Zsugás Deweynak, töltse tele a tálakat, és tegye az asztalra. Ez azonban... hát... napokkal ezelőtt volt.
– Hosszú idő óta te voltál a legnagyobb öröm Zsugás Dewey életében – folytatta Wayne.
– Mennyivel lógok neki?
– A fű nem olyan vészes. Az olcsó. Ezerkétszáz. A kokó viszont nyolc rongy.
Larry egy pillanatig attól félt, hogy elhányja magát. Némán bámult Wayne-re. Igyekezett megszólalni, de csak a szája mozgott: Kilencezer-kétszáz?
– Infláció van, haver – vont vállat Wayne. – Akarod tudni a többit?
Larry nem akarta tudni, de azért bólintott.
– Van az emeleten egy színes tévé. Valaki belevágott egy széket. Azt hiszem, a javítás legalább háromszáz. Lent összekaristolták a faburkolatot. Négyszáz. Ha szerencséd van. Tegnapelőtt betörték a partra néző panorámaablakot. Háromszáz. A nappali szőnyegének lőttek – cigarettától égésnyomok, sör, whisky. Négyszáz. Felhívtam a szeszárudát, ők legalább olyan boldogok a számlájukkal, mint Zsugás az övével. Hatszáz.
– Hatszáz dolcsi a piáért? – suttogta Larry. A sötét rémület nyakig beborította.
– Örülj neki, hogy a legtöbben sört és bort vedeltek. Van még egy négyszáz dolláros számlád a piacon, főképpen pizza, taco, krumpliszirom meg ilyen szarok. De a legrosszabb a lárma. Villámgyorsan befutnak a zsaruk. Les flics. Csendháborítás. Van nálad négy-öt nehézfiú, akik be vannak lőve hernyóval. Található a helyszínen három-négy uncia mexikói barna.
– Az is az én számlámra? – kérdezte rekedten Larry.
– Nem. Zsugás nem foglalkozik heroinnal. Az a Szervezet áruja, és Zsugásnak nem rokonszenves a betoncsizma gondolata. De ha a zsaruk megjönnek, lefogadhatod, hogy a te számládra írják.
– De hát én nem is tudtam...
– Persze hogy nem, te ma született bárány.
– De...
– A teljes számlád ez után a kis banzáj után mostanáig meghaladja a tizenkétezer dollárt – összegezte Wayne. – Fogtad és összeszedted azt a Z-t... mit kóstált?
– Huszonöt – mondta dermedt szájjal. Úgy érezte, mindjárt elsírja magát.
– Mennyid maradt a következő jogdíjcsekkig? Kétezer?
– Nagyjából – mondta Larry. Képtelen volt bevallani Wayne-nek, hogy még ennél is kevesebb: úgy nyolcszáz dollár, fele készpénz, fele csekk.
– Jól figyelj rám, Larry, mert nem érdemled meg, hogy még egyszer elmondjam. A buli itt mindig a levegőben lóg. Errefelé csak két állandó létezik: az állandó szájtépés és az állandó buli. Úgy csapnak le a szagára, mint madarak a víziló hátára, hogy összeszedegessék a nyüveket. Most itt vannak. Söpörd le őket a tetemedről, és zavard el őket.
Larry a több tucat emberre gondolt a házban. Nagyjából minden harmadikat ismerte. Ha arra gondolt, hogy ennek a sok ismeretlen embernek ki kell adnia az útját, elszorult a torka. Mi lesz a véleményük róla? Ezzel a gondolattal szemben ott állt Zsugás Dewey képe, amint újratölti a vendégváró tálat, elővesz a farzsebéből egy noteszt, és mindent az ő számlájára ír. Dewey a rezzenetfrizurájával és a divatos trikójával.
Wayne egykedvűen figyelte, amint a két kép között vonaglik.
– Ember, úgy fogok festeni, mint a világ legnagyobb seggfeje – mondta végül Larry, és gyűlölte a lagymatag nyafogást, ami kijött a száján.
– Ja, elmondanak majd mindenfélének. Azt mondják, hogy Hollywoodra startolsz. Nagykutya lettél. A régi barátaiddal már nem is állsz szóba. Csak éppen egyikük sem a barátod, Larry. A barátaid már három nappal ezelőtt látták, hogy mi történik, és elmentek. Nem nagy öröm úgy látni a barátunkat, amint lehugyozza a gatyáját, és még csak észre sem veszi.
– Akkor most miért mondod? – kérdezte hirtelen feldühödve Larry. Az a felismerés hozta ki belőle a dühöt, hogy az összes igazán jó barátja elpályázott, így visszatekintve gyengus kifogásokkal. Barry Grieg félrevonta, és igyekezett beszélni vele, de Larry éppen repült, csak bólogatott és elnézően mosolygott Barryre. Most az jutott eszébe, hogy Barry talán hasonlóképpen igyekezett figyelmeztetni. Ha erre gondolt, zavarba jött és dühös lett.
– Miért mondod? – ismételte. – Most az az érzésem, hogy nem is kedvelsz engem olyan rohadt nagyon.
– Nem... de nem is utállak. Ennél többet nem tudok mondani. Hagynom kellett volna, hogy beleverjék az orrod a szarba. Neked elég lett volna egy alkalom.
– Hogy érted?
– Meg fogod mondani nekik. Mert van valami kemény benned. Valami, ami olyan, mint amikor sztaniolpapírra harap az ember. Megvan benned az az akármicsoda, ami kell a sikerhez. Szép kis karriert fogsz befutni középutas popban, amire senki sem fog emlékezni öt év múlva. A gimnazista rajongók gyűjteni fogják a lemezeidet. Pénzt fogsz keresni.
Larry keze ökölbe szorult. Szeretett volna belevágni ebbe a flegma arcba. Wayne olyan dolgokat mondott, amitől apró kupac kutyaszarnak érezte magát egy stoptábla mellett.
– Eredj, húzd ki a dugót – folytatta halkan Wayne. – Azután szállj be a kocsidba és húzz el. Egyszerűen indulj el. Maradj távol, amíg a következő csekk a jogdíjjal meg nem érkezik.
– De Dewey...
– Keresek egy embert, aki beszél vele. Örömömre fog szolgálni. Az a hapsi megmondja majd neki, hogy legyen jó kisfiú, várjon a pénzére, és Dewey boldog lesz, hogy megteheti. – Elhallgatott, két kisgyereket figyelt, akik tarka fürdőruhában robogtak le a partra. Egy kutya száguldott mellettük, hangosan és vidáman csaholva a kék égre.
Larry fölállt, és kényszerítette magát, hogy köszönetet mondjon. A tengeri szellő átfújt elnyűtt gatyáján. A szavak úgy hullottak a szájából, mint a téglák.
– Tűnj el valahová, és szedd össze magad – tanácsolta a mellette álló Wayne, miközben a gyerekeket figyelte. – Jó sok mindent össze kell szedned. Hogy milyen menedzser lenne a megfelelő, milyen turnékat akarsz csinálni, milyen szerződésre van szükséged a Zsebmegváltó után. Azt hiszem, menni fogj csinos kis beatzene. Ha adsz magadnak egy kis időt, mindent összeszedsz majd. Az ilyen fickóknak mindig sikerül.
Az ilyen fickóknak mindig sikerül.
Az ilyen fickóknak mindig sikerül.
Az ilyen fickóknak...
VALAKI kopogtatott az ablakon. Larry összerándult, azután felült. Fájdalom hasított a nyakába, és megvonaglott, amikor az élettelen, zsibbadt, görcsbe dermedt izmokba visszatért a vérkeringés. Nemcsak szunyókált, de el is aludt. Újraélte Kaliforniát. De itt és most a szürke New York-i nappal fénye fogadta, és valaki ismét kopog az ablakon.
Óvatosan és fájdalmasan arra fordította a fejét és látta, hogy az anyja kukucskál be, haján fekete háló.
Egy pillanatig csak bámulták egymást az üvegen át, és Larry különös módon meztelennek érezte magát, mint a ketrecbe zárt vad az állatkertben. Azután megelevenedett a szája, elmosolyodott, és leeresztette az ablakot.
– Anya!
– Tudtam, hogy te vagy az – mondta az asszony furcsa, színtelen hangon. – Gyere, szállj ki, hadd lássam, hogy festesz állva.
Larrynek mindkét lába elaludt; tűk és kések döftek föl a sarkán át a vádlijába, miközben kinyitotta az ajtót és kiszállt. Nem számított rá, hogy így találkozik az anyjával, ilyen felkészületlenül, védtelenül. Úgy érezte magát, mint az őrszem, aki elaludt az őrhelyén, és most hirtelen vigyázzt vezényelnek neki. Valahogy azt várta, hogy az anyja kisebbnek, kevésbé magabiztosnak látszik, hála az évek trükkjének, amely őt megérlelte, az anyját viszont változatlanul hagyta.
Erre szinte kísérteties volt, ahogy rajtakapta. Amikor tízéves volt, az anyja szombat reggelenként, amikor úgy gondolta, már eleget aludt, úgy ébresztette föl, hogy egy ujjával megkocogtatta hálószobájának csukott ajtaját. S így keltette föl tizennégy évvel később, miközben ő úgy aludt új kocsijában, akár egy fáradt srác, aki fent akart maradni egész éjjel, és méltatlan testtartásban lepte meg a homokemberke.
Most itt állt az anyja előtt, szénaboglya hajjal, az arcán halvány, meglehetősen buta vigyorral. A tűk még mindig bökdösték a lábát, emiatt topognia kellett. Emlékezett rá, hogy amikor így csinált, az anyja mindig megkérdezte, toalettre kell-e mennie, ezért abbahagyta a mozgást, és tűrte, hadd szurkálják azok a tűk.
– Szia, anya – mondta.
Az asszony szótlanul nézte, és a fiú szívére hirtelen leereszkedett a félelem, mintha egy gonosz madár térne vissza régi fészkébe. Attól félt, hogy az anyja elfordul tőle, megtagadja, olcsó kabátjának hátát mutatja neki, egyszerűen itt hagyja, és elindul a sarkon túli metróállomás felé.
Ekkor az asszony sóhajtott egyet, úgy, mintha súlyos terhet készülne fölemelni. Amikor megszólalt, a hangja olyan természetes és olyan lágyan – kellően – örömteli volt, hogy Larry elfeledkezett első benyomásáról.
– Szia, Larry – mondta. – Gyere haza. Tudtam, hogy te vagy az, amint kinéztem az ablakon. Már beszóltam, és beteget jelentettem.
Megfordult, hogy fölvezesse a fiút a lépcsőn az eltűnt kőkutyák hűlt helye között. Larry három lépéssel utolérte, miközben megrándult a tűktől. – Anya!
Anyja visszafordult, és ő átölelte. Pillanatnyi félelem látszott az asszony arcán, mintha rablótámadásra számított volna ölelés helyett, aztán ez elmúlt, és elfogadta, sőt viszonozta az ölelést. A fiút megcsapta a fehérneműk közé rejtett illatszeres zacskó aromája, és ez váratlan, vad, édes és keserű nosztalgiát ébresztett benne. Egy pillanatig attól félt, elsírja magát, és öntelten bizonyosra vette, hogy az anyja sírni is fog; ez egy Megindító Pillanat volt. Az anyja görnyedt jobb válla fölött látta a döglött macskát, amely félig kilógott a szemétládából. Amikor az asszony elhúzódott, a szeme száraz volt.
– Gyere, csinálok neked valami reggelit. Egész éjjel vezettél?
– Igen – felelte Larry, és a hangja kicsit rekedt volt a felindulástól.
– Jó, gyerünk. A lift elromlott, de hát csak két emelet. Mrs. Halsey sokkal rosszabbul jár az ízületi gyulladásával. Az ötödiken lakik. Ne felejtsd el megtörölni a lábad. Ha nyomokat hagysz, Mr. Freeman velem fog veszekedni. Esküszöm, megérzi a piszok szagát. A piszok az ő ellensége. – Most már a lépcsőn kaptattak felfelé. – Meg tudsz enni három tojást? Csinálok pirítóst is, ha nem bánod, hogy fekete kenyér. Na, gyere. Larry követte az anyját az eltűnt kőkutyák között, kicsit jobban megnézte a helyüket, csak hogy megbizonyosodjon róla, tényleg eltűntek, ő nem zsugorodott hatvan centit, és nem a semmibe tűntek a nyolcvanas évek. Anyja kinyitotta az ajtót és bement. Még a sötét, barna árnyék és az ételszag sem változott.
ALICE UNDERWOOD készített a fiának három tojást, szalonnát, pirítóst, gyümölcslét, kávét. Amikor Larry a kávénál tartott, hátradőlt, és rágyújtott egy cigarettára. Az anyja helytelenítő pillantást vetett rá, de nem szólt. Ettől némiképpen megnőtt az önbizalma; csak egy kicsit, nem nagyon. Az anyja mindig türelmesen ki tudta várni a maga idejét.
Az asszony a szürke mosogatóvízbe merítette a vasserpenyőt, amely szisszent egyet. Nem sokat változott, gondolta Larry. Kicsit öregebb – most ötvenegy éves –, kicsit szürkébb, de még mindig éppen elég fekete szál van a hajában. Egyszerű, szürke ruhát viselt, valószínűleg ebben jár dolgozni. A melle még mindig ugyanolyan duzzadtan dagasztotta a ruhája felső részét, talán még nőtt is egy kicsit. Anya, mondd meg az igazat, tényleg nagyobb lett a melled? Ez az alapvető változás?
A kávéscsésze aljába akarta ütni a hamut; az anyja elkapta előle, és a helyére azt a hamutartót tette, amelyet mindig a szekrényben tartott. A csészealj nedves volt a kávétól, igazán bele lehetett volna hamuzni. A hamutartó tiszta volt, szemrehányóan folttalan. Larry enyhe lelkifurdalással pöckölte bele a hamut. Anyja mindig ki tudta várni a maga idejét, és csak állítgatta föl az apró csapdáit, hogy az ember bokája tiszta vér lett, és egyszerűen dadogni kezdett.
– Visszajöttél hát – mondta Alice. Fölvett egy Table Talk süteményes tányérból egy dörzsiszivacsot, és nekilátott a serpenyőnek. – Mi hozott vissza?
Hát, anyuci, a barátom felvilágosított az élet tényeiről – hogy a seggfejek csapatban járnak, és ez alkalommal én voltam a célpontjuk. Nem tudom, vajon a barát-e a megfelelő szó erre a srácra. Tiszteli a zenémet, amennyire én tisztelem az 1910 Fruitgum Companyt. Rávett, hogy húzzak nyúlcipőt, és talán nem Robert Frost írta, hogy az otthon az a hely, ahová ha elmész, be kell fogadniuk?
Hangosan csak annyit mondott: – Azt hiszem, hiányoztál, anya.
Alice horkantott. – Ezért írtál olyan gyakran?
– Nem vagyok valami híres levélíró. – Lassan föl-le mozgatta cigarettáját. A cigi vége körül füstkarikák keletkeztek, és tovasodródtak.
– Ezt megismételheted.
Mosolyogva mondta: – Nem vagyok valami híres levélíró.
– De még mindig meg tudod bántani anyádat. Ez nem változott.
– Sajnálom – mondta Larry. – Hogy vagy, anya?
Az asszony a szárítóra tette a serpenyőt, kihúzta a dugót, letörölte kivörösödött kezéről a habcsipkét. – Nem túl rosszul – mondta. Odament az asztalhoz, leült. – Olykor fáj a hátam, de vannak rá tablettáim. Azok szépen rendbe hoznak.
– Nem készült ki a hátad az alatt az idő alatt, ami kor nem voltam itt?
– Ó, egyszer. De dr. Holmes rendbe hozott.
– Mama, ezek a csontkovácsok... – egyszerűen csalók. A nyelvébe harapott.
– Micsodák?
Kínosan fészkelődött az anyja ravasz mosolya láttán. – Szabad fehér ember vagy, elmúltál huszonegy éves. Ha segít rajtad, minden rendben.
Az asszony felsóhajtott, és egy tekercs mentazöld Life Savers cukorkát vett elő a ruhája zsebéből. – Rég elmúltam huszonegy. És érzem is. Kérsz? – Larry a fejét rázta az odakínált cukorkára, így Alice a saját szájába pottyantotta.
– Még most is olyan vagy, mint egy lány – mondta, a régi csipkelődő hízelgéssel. Anyja mindig szerette ezt a stílust, de most a mosolynak csupán az árnyéka lopózott az ajkára. – Vannak új férfiak?
– Számos – felelte az asszony. – És te hogy állsz?
– Nincs – felelte Larry komolyan. – Nincs új férfi. Néhány lány akad, de férfi egy se.
Remélte, hogy az anyja elneveti magát, de megint csak a mosoly árnyát látta. Terhére vagyok, gondolta. Ez a helyzet. Nem tudja, mit akarok itt. Végül is nem várhatott három éven keresztül, hogy hátha felbukkanok. Csak arra számíthatott, hogy továbbra sem jelentkezem.
– A régi Larry – mondta Alice. – Sohasem komolyodsz meg. Nem jegyeztél el senkit? Nincs valami rendes kapcsolat?
– Csak játszadozom, anya.
– Mindig is ezt tetted. De legalább sohasem jöttél haza azzal, hogy teherbe ejtettél egy rendes katolikus lányt. Ezt meg kell adnom. Nagyon óvatos, nagyon szerencsés, vagy nagyon udvarias voltál.
Larry igyekezett pókerarcot ölteni. Ez volt az első alkalom életében, amikor az anyja egyáltalán említette a szexet, közvetlenül vagy közvetve.
– Mindenesetre tanulnod kell – mondta Alice. – Azt mondják, az agglegényeké a világ. Ez nem igaz. Az ember csak megöregszik, háklis és undok lesz, mint Mr. Freeman. Az övé a földszinti lakás, mindig ott áll az ablakban, abban a reményben, hogy erősebben fuj a szél.
Larry morgott.
– Hallottam a dalodat a rádióban. Mondtam az embereknek, ez az én fiam. Ez Larry. A legtöbben el sem hitték.
– Hallottad? – Fia csodálkozott, hogy miért nem ezt említette elsőnek, ahelyett, hogy mindenféle csip-csup vacakkal jött elő.
– Persze, folyton megy azon a rock and roll-adón, amelyet a lányok hallgatnak. A WROK-on.
– Tetszett?
– Amennyire nekem tetszik az effajta zene. – Keményen nézett a fiára. – Azt hiszem, egyes részei szuggesztívek. Érzékiek.
Larry rájött, hogy csoszog a padlón, és kényszerítette magát, hogy abbahagyja. – Ennek csak... szenvedélyesen kellett volna hangzania, anya. – Arcát elöntötte a vér. Álmában sem hitte volna, hogy az anyja konyhájában ücsörögve szenvedélyről beszélgetnek.
– A szenvedély helye a hálószoba – felelte kurtán Alice, lezárva mindenféle esztétikai elemzést a fia lemezével kapcsolatban. – És a hangoddal is csináltál valami. Úgy hangzott, mintha valami nigger énekelne.
– Most? – kérdezte vidáman a fiú.
– Dehogy, a rádióban.
– Az a barna hang, komájja a gang – mondta Larry, Bill Withers hangjára mélyítve a sajátját, és közben mosolygott.
– Éppen ilyen – bólintott az anyja. – Amikor lány voltam, Frank Sinatrát tartottuk nagyon merésznek. Most meg itt van ez a rap. Rapnek hívják. Én meg visítozásnak. – Fanyalogva nézte a fiát. – Legalább visítozás nincs a lemezeden.
– Jogdíjat kapok – felelte Larry. – Minden eladott lemez után bizonyos százalékot. Az annyit tesz...
– Eredj már – intette le Alice. – Ez meghaladja számtani képességeimet. Már fizettek, vagy hitelre vetted ezt a kis kocsit?
– Nem fizettek valami sokat – felelte Larry. Nem hazudott éppen, csak szépített a valóságon. – Előleget adtam a kocsira. A többit majd törlesztem.
– Könnyített hitelfeltételek – mondta az anyja baljósan. – Így ment csődbe az apád is. A doktor azt mondta, hogy szívrohamban halt meg, de ez nem igaz. Megszakadt a szíve. Apust a könnyített hitelfeltételek vitték sírba.
Ez régi történet volt. Larry beengedte az egyik fülén, kiengedte a másikon, a megfelelő helyeken bólintott. Az apjának rövidáru-kereskedése volt. Nem messzire tőle nyílt egy nagyáruház, és az üzlet égy éven belül tönkrement. Az öreg az evésbe menekült, hogy vigasztalódjon, három év alatt ötvenöt kilót szedett föl. Holtan esett össze a sarki kifőzdében, amikor a fia kilencéves volt, tányérján egy félig elfogyasztott fasírtos szendviccsel. A virrasztáskor, amikor az anyja nővére igyekezett vigasztalni Alice Underwoodot, akinek semmiféle vigaszra nem volt szüksége, az özvegy azt mondta, rosszabbul is járhatott volna. Az ital is megölhette volna, mondta, miközben nővére válla felett egyenesen a sógorára nézett.
Alice fölnevelte Larryt, közmondásokkal és előítéletekkel zsarnokoskodott fölötte, amíg a fia el nem költözött hazulról. Az utolsó megjegyzése az volt, amikor ő és Rudy Schwartz elhajtottak Rudy öreg Fordján, hogy szegényházak Kaliforniában is vannak. Hát igen, ez az én anyám.
– Itthon akarsz maradni, Larry? – kérdezte halkan az asszony.
A fiú meglepetve nézett rá. – Nem baj?
– Van elég hely. Az összehajtható pótágy a hátsó hálószobában van. Mindenfélét betettem oda, de ki tudod kerülni a dobozokat.
– Jól van – bólintott lassan. – Ha biztos, hogy nem zavarlak. Csak néhány hétre jöttem. Úgy gondoltam, hogy megkeresem a régi haverokat. Markot... Galent... Davidet... Christ... a többieket. Az asszony fölállt, az ablakhoz ment, felhúzta.
– Addig maradsz, amíg jólesik, Larry. Lehet, hogy nem tudom kimutatni az érzelmeimet, de boldog vagyok, hogy látlak. Nem valami szépen búcsúztunk. Éles szavak hangzottak el akkor. – A fia felé fordította arcát, amely még mindig kemény volt, de ugyanakkor eltelt szívettépőn szemérmes szeretettel. – Ami engem illet, sajnálom, amit mondtam. Csak azért tettem, mert szeretlek. Sohasem voltam képes a megfelelő szavakat kimondani, így másokkal pótoltam őket.
– Semmi baj – felelte a fiú az asztalt bámulva. Lefutott az arcából a vörösség. Érezte. – Figyelj, majd nézek melót.
– Csak nyugodtan, ha akarsz. De ha nem, nem muszáj. Még mindig dolgozom. Ezreknek nincs munkájuk. És te még mindig a fiam vagy.
Larrynek eszébe jutott a kukából félig kilógó merev macska, meg Zsugás Dewey, amint mosolyogva tölti a vendégváró tálakat, és hirtelen eleredtek a könnyei. Miközben a kezét nézte, amely sokszorossá maszatolódott a könnyeken át, arra gondolt, hogy az anyjának kellene sírnia. Semmi sem úgy alakult, ahogy gondolta, semmi! Az anyja végül is megváltozott. Ahogy ő is, de nem úgy, ahogy gyanította. Természetellenes változás volt: az anyja nagyobb lett, ő pedig valamiképpen összement. Nem azért jött haza hozzá, mert valahova kellett mennie. Azért jött haza, mert félt, és látni akarta az anyját.
Az asszony a nyitott ajtóban állt, és a fiát figyelte. A nyirkos szellőben lebegő fehér függöny árnyékot vetett az arcára, de csak részben, s ettől kísértetiesen festett. A forgalom zaja behallatszott az ablakon. Az anyja zsebkendőt vett elő a ruhaderekából, odament az asztalhoz, és a fia nyúlkáló kezébe nyomta. Volt valami keménység Larryben, akár a szemére is hányhatná, de mi végre? Az apja puha volt, és Alice a szíve mélyén tudta, hogy igazából ez vitte sírba, Max Underwoodot jobban elintézte a hitel, mint a törlesztés. Szóval honnan ez a keménység? Kinek köszönheti Larry? Vagy kit vádolhat miatta?
A könnyei annyit változtattak a jelleméből kitüremlő sziklán, amennyit egyetlen nyári zivatar módosíthat egy kő alakján. Jó hasznát lehet venni az ilyesfajta keménységnek – Alice tudta ezt, mint olyan asszony, aki egyedül nevelt föl egy fiút abban a városban, amely vajmi keveset törődik az anyákkal és még annál is kevesebbet a fiaikkal –, de Larry még nem jött rá. Még az volt, aminek az anyja mondta: a régi Larry. Megy az útján, nem sokat töpreng, az embereket – önmagát is beleértve – bajba keveri, és amikor már nagyon nagy a baj, akkor segítségül hívja azt a kemény vonást, hogy kiverekedje magát. Hogy a többiekkel mi lesz? Hagyja, hogy elsüllyedjenek, vagy kiússzanak a maguk erejéből. A szikla kemény, és ez a keménység van meg Larry jellemében, de még csak pusztításra használta. Látta a szemében, minden vonásában, a testtartásában... még abban is, ahogy azt a koporsószöget mozgatja, hogy kis füstkarikákat gyártson vele. Sohasem fent ebből a kemény darabból pengét, hogy belevágjon másokba, és már ez is valami, de ha szükség volt rá, elővette, akár egy gyerek – mintha bunkó lenne, amellyel utat tör a csapdákból, amiket maga ásott magának. Egyszer azt mondta magának, hogy Larry meg fog változni. Neki meg kellett változnia, a fia meg fog változni.
De ez itt nem egy fiú; ez egy felnőtt férfi, és Alice attól félt, hogy már mögötte vannak a változás napjai, a mély és alapvető változásoké, amelyeket Alice lelkésze sokkal inkább a lélek, mint a szív változásának nevezett. Volt valami Larryben, amiről az anyjának a táblán végighúzott kréta borzalmas csikorgása jutott az eszébe. Mélyen odabent Larry van csak, egyedül, és bámul kifelé. Ő az egyetlen, akit beenged a saját szívébe. Az anyja mégis szerette.
Arra gondolt, hogy van azért jó is a fiában, nem is kevés. Ott rejtőzik benne, de semmi más nem csalhatja elő, csak valami elemi csapás. Most nem volt katasztrófa, csak a fia sírt.
– Fáradt vagy – mondta Alice. – Tisztálkodj meg. Kihordom a dobozokat, azután lefekhetsz. Azt hiszem, mégiscsak bemegyek ma dolgozni.
Bement a rövid folyosón a hátsó szobába, a fiú régi hálószobájába, és Larry hallotta, amint nyögve arrébb tolja a dobozokat. A fiú lassan megtörölte a szemét. A forgalom zaja behallatszott az ablakon. Igyekezett visszaemlékezni, mikor sírt utoljára az anyja előtt. Eszébe jutott a döglött macska. Anyjának igaza van, elfáradt. Még sohasem volt ilyen kimerült. Lefeküdt, és csaknem tizennyolc órán át aludt.
KÉSŐ délután volt, amikor Frannie kiment hátra, ahol az apja türelmesen gyomlálta a zöldborsót és a babot. Fran kései gyerek volt, apja már a hatvanas éveiben járt, fehér haja kitüremlett örökös baseballsapkája alól. Anyja Portlandbe utazott fehér kesztyűt vásárolni. Fran gyerekkori legjobb barátnője, Amy Lauder a jövő hónapban férjhez megy.
Egy békés pillanatig szeretettel nézte apja hátát. A fény most olyan volt, amilyennek a legjobban szerette, olyan időtlen; Maine legmúlékonyabb jelenségéhez, a kora nyárhoz tartozott. Frannak elég volt, ha januárban erre a különös fényre gondolt, hogy a szíve vadul sajogni kezdjen. Sok-sok jó dolgot rejtett az alkonyba hajló kora nyári délután fénye: baseballt a Little League parkban, ahol Fred mindig harmadiknak játszott, és nagyokat ütött, görögdinnyét; zsenge kukoricát; jeges teát deres poharakban; gyermekkort. Kissé megköszörülte a torkát. – Nincs szükséged segítségre?
Apja megfordult, elvigyorodott. – Szia, Fran. Ásás közben buktam le, igaz?
– Na ja.
– Anyád már itthon van? – Kissé elkomorodott, az után ismét felderült az arca. – Ja, persze hogy nincs, hiszen csak most ment el. Igen, nekiugorhatsz, ha akarsz. Csak ne felejts el kezet mosni utána.
– Egy hölgy keze mindig elárulja szokásait – csúfolódott hanyagul Fran, és horkantott. Peter igyekezett rosszallóan nézni, de nem volt meggyőző.
A lány letérdelt mellé, és gyomlálni kezdett. Verebek csiviteltek, állandó zúgás hallatszott az 1-es főútról, amely alig háztömbnyire volt tőlük. Noha a forgalom még nem érte el a júliusi méreteket, amikor majd' minden napra jutott egy halálos baleset az innentől Kitteryig terjedő szakaszon, de a legjobb úton volt efelé.
Peter elmesélte a napját, a lány a megfelelő kérdéseket tette föl, és időnként bólintott. Apja, aki elmerült a munkájában, nem fogja látni a bólintásait, de a szeme sarkából észreveszi, hogy az árnyéka bólogat. Géplakatos volt egy tekintélyes Sanford autóalkatrész cégnél, a legnagyobb ilyen vállalatnál Bostontól északra. Hatvannégy éves volt, egy éve volt hátra a nyugdíjig. Ugyancsak rövid év lesz, hiszen négy hét szabadsága gyűlt össze; Úgy tervezte, szeptemberben veszi ki, miután a „jöttmentek” hazatakarodtak. Sokszor töprengett a visszavonuláson. Elmondta a lányának, hogy megpróbál nem gondolni a végeérhetetlen szünidőre; mostanra elég nyugdíjas barátja volt, akik tudatták vele, hogy egyáltalán nem egy vakáció. Úgy vélte, nem fog oly mértékben unatkozni, mint Harlan Enders, és nem lesz olyan gyalázatosan szegény, mint Caronék – szegény Paul, egész életében alig mulasztott napot a műhelyből, a felesége és ő mégis arra kényszerültek, hogy eladják a házukat, és a lányukhoz meg a vejükhöz költözzenek.
Peter Goldsmith nem elégedett meg a társadalombiztosítással; sohasem bízott benne, már akkor sem, amikor a rendszer még nem kezdett omladozni a válság, az infláció nyomásától és a biztosítottak egyre növekvő számától. A harmincas-negyvenes években nem sok demokrata élt Maine-ben, mondta figyelmesen hallgató lányának, de az egyikük az ő nagyapja volt, és Isten segedelmével azt nevelt a fiából is. Ogunquit szebb napjaiban a Goldsmithek afféle páriának számítottak. De az apjának volt egy mondása, ugyanolyan vasbordájú mondás, mint a legmegkövesedettebb maine-i köztársaságpárti filozófia: Ne bízz a világ fejedelmeiben, mert jól megkefélnek, ahogy a kormányuk is, amíg a világ világ.
Frannie jót nevetett. Szerette, amikor az apja így beszélt. Nem sűrűn fordult elő, mert az asszony, aki a felesége volt, Frannak pedig az anyja, ki is égette volna a nyelvét azzal a savval, amely az ő szájából olyan sebesen és bőségesen patakzott.
Csak magadban bízhatsz, folytatta Peter, és hagynod kell, hogy a világ fejedelmei elbajlódjanak azokkal, akik megválasztották őket. A legtöbbször nem sokra jutnak, és ez így helyes; megérdemlik egymást.
– Az értékálló pénz a válasz – mondta Frannie-nak. – Will Rogers a földről állította ezt, mivel az az egyetlen, amiből nem tudnak többet csinálni, de ugyanez érvényes az aranyra és az ezüstre is. Az az ember, aki a pénzt szereti, szemét, gyűlöletes fajzat. Az, aki nem tud bánni vele, bolond. Nem kell gyűlölnöd, elég, ha sajnálod.
Fran eltűnődött, hogy az apja vajon a szegény Paul Caronra gondol-e, aki a barátja volt még ifjúkorából, de úgy döntött, inkább nem kérdezi meg.
Azt mindenesetre felesleges lett volna felvetnie, hogy Peter épp elég pénzt spájzolt be, amiből fenntarthassa a családját. Szívesen mondogatta, hogy a lányuk sohasem jelentett terhet, se jóban, se rosszban, és boldogan dicsekedett a barátainak, hogy kijáratott vele minden iskolát. Amit nem ért el Peter pénze és Fran esze, azt a hagyományos módszerrel csinálta a lány: hajtással és keccsöléssel. Keményen kellett hajtani, nagyon keményen, ha az ember ki akart törni a vidéki szarból. Az anyja ezt nem mindig értette. A nők szerepe is megváltozott, akár tetszett nekik, akár nem, és Carlának nehéz volt a fejébe verni, hogy Fran nem férjvadászat céljából tartózkodik az egyetemen.
– Csak azt látja, hogy Amy Lauder férjhez megy – mondta Peter –, és azt gondolja: „Az én Franomnak is ezt kellene tennie. Amy csinos, de az én Franom mellett csak egy repedezett, ócska tányér.” Anyád egész életében a régi mércét használta, és most már nem tud megváltozni. Ezért fordulhat elő, hogy olykor kissé összehorgoltok, és időről időre szikra pattan közöttetek, mint acél és kova között. Senkit sem lehet ezért kárhoztatni. De tartsd az eszedben, Fran, hogy ő túl idős a változáshoz, te viszont elég idős vagy ahhoz, hogy ezt megértsd.
Innen visszatért a munkájához, elmesélte a lányának, hogy az egyik munkatársának majdnem odaveszett a hüvelykujja egy kis présben, mert az esze a biliárdteremben járt, miközben a nyavalyás ujja még a prés alatt volt. Még szerencse, hogy Lester Crowley időben elrántotta. Felsóhajtott, mintha még az emlékezés sem volna kellemes, azután felragyogott, és mesélni kezdett az ötletéről, hogy a motorház díszei között kellene elrejteni az antennát.
Apja szelíd, vigasztaló hangja témáról témára ugrált. Megnyúlt árnyékuk előttük mozgott a sorokban, ugyanúgy megnyugtatva Frant, mint mindig. Azért jött ide, hogy mondjon valamit, de már kora gyermekkorában úgy volt, hogy mesélni jött? aztán itt maradt hallgatni. Az apja sohasem untatta. Amennyire tudta, senki sem unatkozott mellette, kivéve talán az anyját. Az apja született mesélő volt, nem is akármilyen.
Hirtelen észrevette, hogy az apja abbahagyta a beszédet. Leült egy kőre a sor végén, megtömködte a pipáját, és a lányára nézett.
– Mit forgatsz a fejedben, Frannie?
A lány egy pillanatig bambán bámult rá, maga se tudta, hol kezdje. Azért jött ki ide, hogy elmondja, most pedig nem volt biztos benne, hogy képes-e rá.
A csend közéjük telepedett, növekedett, végül olyan örvénnyé dagadt, amelyet nem tudott tovább elviselni. Ugrott.
– Terhes vagyok – mondta egyszerűen.
Az apja abbahagyta a pipa tömködését, és csak nézett. – Terhes – mondta, mintha sohasem hallotta volna ezt a szót. – Ó, Frannie... ez vicc? Vagy játék?
– Nem, apu.
– Na, gyere ide és ülj mellém.
Engedelmesen odament a sor végéhez, és leült az apja mellé. Volt itt egy kőfal, amely elválasztotta a földjüket a szomszédétól. A kőfal mögött kusza, édes illatú sövény emelkedett, amely már réges-rég igen kellemesen elvadult. A lány feje lüktetett, kicsit émelygett a gyomra.
– Ez biztos? – kérdezte az apja.
– Biztos – mondta, és azután – ebben nem volt sem mi tettetés, egy hangyányi sem, egyszerűen nem bírta megállni – nagy hüppögések közepette zokogásban tört ki. Az apja magához ölelte, úgy tűnt, nagyon hosszú ideig. Amikor a könnyek apadni kezdtek, Fran kényszerítette magát, hogy föltegye azt a kérdést, amely a legjobban foglalkoztatta.
– Apu, azért szeretsz?
– Hogy mi? – nézett rá az apja meglepetten. – Hát persze. Nagyon szeretlek, Frannie.
Ez ismét megríkatta, de ez alkalommal az apja hagyta, inkább visszatért a pipájához. Lassan bodorodott a Borkum Riff a mozdulatlan levegőben.
– Csalódtál bennem? – kérdezte Frannie.
– Nem tudom. Még sohasem volt terhes lányom, és nem tudom, hogyan fogadjam a hírt. Jesstől?
A lány bólintott.
– Elmondtad neki?
Újabb bólintás.
– Na és mit válaszolt?
– Azt, hogy elvesz feleségül. Vagy kifizeti az abortuszt.
– Házasság vagy abortusz – mondta Peter Goldsmith, és megszívta a pipáját. – Hamisítatlan kétlövetű Sam.
Fran a kezére nézett, amely szétterpesztett ujjakkal nyugodott a farmerjén. Föld volt az ujjpercek apró redőiben, és föld volt a körmei alatt. Egy hölgy keze elárulja a szokásait, szólalt meg agyában az anyja. Egy terhes leány. Le kell mondanom a templomi tagságomról. Egy hölgy keze...
– Nem akarok a kelleténél bizalmaskodóbb lenni – szólalt meg az apja –, de nem volt... vagy akár te nem voltál... kissé gondatlan?
– Szedtem fogamzásgátlót – felelte Fran. – Nem működött.
– Akkor senkit sem hibáztathatok, hacsak nem kettőtöket – mondta az apja átható pillantással. – Azt pedig nem tehetem, Frannie. Nem hibáztathatlak. Az ember hatvannégy éves korában könnyen elfelejti, milyen volt huszonegynek lenni. Így hát ne beszéljünk arról, ki követett el hibát.
Frannie annyira megkönnyebbült, hogy kicsit beleszédült.
– Anyád egyfolytában hibáztatni fog – folytatta az apja –, és én nem fogom leállítani, de nem értek egyet vele. Megérted ezt?
Bólintott. Az apja sohasem próbált az anyjával vitatkozni. Legalábbis hangosan. Az asszonynak gyilkos nyelve volt. Amikor haragszik, néha elszabadul a nyelve, mondta egyszer Peter a lányának. Ha pedig elszabadul, akkor Carlának kedve támad, hogy másokat vágjon vele, és a megsebzettek nem sokat érnek a kései megbánással. Frannie úgy sejtette, hogy az apjának valamikor régen választania kellett: folyamatos ellenállás, aminek válás lesz a vége, vagy megadás. Az utóbbit választotta – de a saját feltételeivel.
– Apu – kérdezte halkan –, biztos, hogy ki tudsz maradni belőle?
– Arra kérsz, hogy álljak a pártodra?
– Nem tudom.
– Akkor hát mi legyen?
– Anyuval?
– Nem. Veled, Frannie.
– Nem tudom.
– Elvesz feleségül? Azt mondják, két ember megélhetése nem drágább, mint egyé.
– Nem hinném, hogy ezt akarnám. Szerintem, kiszerettem belőle, ha egyáltalán szerettem valaha is.
– A gyerek az oka? – A pipa most már jól szeleit, édes füst gomolygott a nyári levegőben. Árnyak gyülekeztek a kert mélyedéseiben, a tücskök danászni kezdtek.
– Nem a gyerek. Mindenképpen így történt volna. Jess... – elhallgatott, erőlködve próbálta meghatározni, mi a baj Jess-szel, mi az a dolog, ami esetleg elnézhető a várandósság jelentette nyomás alatt, amely arra szorítaná, hogy döntsön és szabaduljon az anyja fenyegető árnyékától, aki most a bevásárlóközpontban néz kesztyűt Fran gyermekkori barátnőjének esküvőjére. A dolgot most el lehet temetni, de csak azért forgolódna a sírjában hat hónapig, tizenhat hónapig, vagy huszonhatig, hogy végül kikeljen és rájuk támadjon. Hamari házasság, hosszú bánat. Egyike anyja kedvenc mondásainak.
– Gyenge – mondta. – Ennél jobban nem tudom el magyarázni.
– Nem igazán bízol benne, hogy megfelel neked, ugye, Frannie?
– Hát, nem – bólintott, és arra gondolt, hogy az apja közelebb jutott a dolgok gyökeréhez, mint ő. Nem bízott Jessben, akinek a bőre alatt is pénz van, és kék pamut munkásinget visel. – Jess jót akar. A megfelelő módon szeretne cselekedni; tényleg ez a szándéka. Csak... két félévvel ezelőtt elmentünk egy szavalóestre. Egy Ted Enslin nevű ember volt az előadó. A terem tömve volt. Mindenki nagyon komolyan figyelt... nagyon feszülten... hogy egy szót se mulasszon. Én meg... ismersz...
Az apja vigasztalóan átkarolta és azt mondta: – Frannie-ra rájött a vihogás.
– Aha. Így volt. Jól ismersz.
– Hát, ismerlek kissé – bólintott az apja.
– Csak úgy jött – mármint a vihogás –, csak úgy a semmiből. Folyton arra gondoltam: „Ó, loncsos ember, ó, loncsos ember, téged jöttünk hallgatni mind, ó loncsos ember!” Olyan üteme volt, mint egy dalnak a rádióban. És elkezdtem vihogni. Nem akartam. Igazán semmi bajom nem volt Mr. Enslin költészetével, nagyon jó versek voltak, csak ahogy kinézett, azzal volt baj. Azzal, ahogy ezek ott bámulták.
Az apjára nézett, hogy miképpen fogadja ezt. Peter csak bólintott, hogy folytassa.
– Szóval ki kellett jönnöm. Úgy értem, muszáj volt. És Jess haragudott rám. Biztosan igaza volt, amikor dühöngött... gyerekes dolog ilyet csinálni, gyerekes így érezni... de gyakran járok így. Nem mindig. Képes vagyok dolgozni...
– Igen, képes.
– De néha...
– Néha bekopogtat Kacaj Király, és te azok közé tartozol, akik képtelenek nem beengedni – folytatta Peter.
– Így van. Mindenesetre Jess nem tartozik az ilyen emberek közé. És ha összeházasodnánk... folyvást arra jönne haza, hogy ez a nem kívánt vendég van nálunk. Nem mindennap, de elég gyakran ahhoz, hogy beguruljon. Azután igyekeznék és... és azt hiszem...
– Azt hiszem, boldogtalan lennél – fejezte be Peter, és szorosabban ölelte magához a lányát.
– Úgy vélem, ez a helyzet – bólintott Fran.
– Akkor hát az anyád sem változtathatja meg a véleményedet.
A lány lehunyta a szemét. Most még jobban megkönnyebbült. Az apja megérti. Valóságos csoda.
– Mi a véleményed az abortuszról? – kérdezte egy idő után.
– Azt hiszem, igazából erről akartál beszélni.
Frannie meglepetten nézett rá.
Peter visszanézett, félig rejtelmesen, félig mosolyogva, egyik bozontos szemöldökét – a balt – kissé felvonta. Az összbenyomás mégis az volt, hogy nagyon komolyan beszél.
– Talán igen – mondta a lány vontatottan.
– Figyelj – kezdte az apja, azután érthetetlen módon elhallgatott. De Fran azért figyelt, hallotta a verebeket, tücsköket, egy repülőgép zúgását a magasban, azt, hogy valaki Jackie-t nógatja, jöjjön már, egy fűnyírót, egy autót, amely éppen gyorsított az 1-es úton.
Már éppen azon volt, hogy megkérdezze az apját, jól van-e, amikor Peter megfogta a kezét, és mégis megszólalt.
– Frannie, nem valami nagy üzlet, ha az embernek ennyire öreg apja van, de ezen nem segíthetek. Egészen 1956-ig nem nősültem meg.
Elgondolkodva nézett a lányára az alkonyati fényben.
– Carla akkortájt egészen más volt. Olyan... ó, a mindenit, akkor még ő is fiatal volt. Akkor változott csak meg, amikor Freddy bátyád meghalt. Ez... Frannie, nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy az anyád ellen beszélek, még ha egy kicsit úgy hangzik is, de nekem úgy tűnik, hogy Carla... nem fejlődött... attól kezdve, hogy Freddy meghalt. Három réteg lakkot meg egy adag gyorsan száradó betont öntött a világlátására, és ezt kikiáltotta jónak. Most olyan, mint egy múzeumőr, és ha azt látja, hogy bárki hozzápiszkál a kiállított eszmékhez, akkor azt mondja neki, hogy kívül tágasabb. De nem mindig volt ilyen. Csak a becsületszavamra hagyatkozhatsz ebben a kérdésben, de tényleg ez a helyzet.
– Milyen volt, apu?
– Hát... – Bizonytalanul nézett végig a kerten. – Nagyon hasonlított hozzád, Frannie. Vihogós volt. Eljártunk Bostonba Red Soxot nézni, és a hetedik ütésnél kijött velem a talponállóba, hogy belökjön egy sört.
– Anyu... sörözött?
– Bizony. A kilencedik menetet javarészt a női vécében töltötte, aztán engem szidott, mert elszalasztottá a játék legjavát, közben pedig ő javasolta nekem, hogy menjünk ki a büfébe egy sörre.
Frannie igyekezett elképzelni az anyját egy korsó Narraganset sörrel a kezében, amint fölnéz az apjára és vihog, mint egy lány a randin. Egyszerűen nem tudta összehozni a képet.
– Nem esett teherbe – folytatta tűnődve az apja. – Orvoshoz mentünk, hogy megtudjuk, melyikünkkel van baj. Az orvos azt mondta, egyikünkkel se. Azután '60-ban megjött a bátyád, Fred, akit az anyád egyszerűen imádott. Az ő apját hívták Frednek. '65-ben elvetélt, és mindketten azt hittük, hogy ezzel vége. Azután '69-ben megjöttél te, egy hónappal előbb, de azért egészségesen, én pedig egyszerűen imádtalak. Mindkettőnknek megvolt az imádottja. De ő elvesztette a magáét.
Komoran elhallgatott. Fred Goldsmith 1973-ban halt meg. Tizenhárom éves volt, Frannie négy. Az ember, aki elütötte, részeg volt. Hosszú listát gyűjtött már össze közlekedési kihágásokból: gyorshajtásból, közúti veszélyeztetésből, ittas vezetésből. Fred még hét napot élt.
– Azt hiszem, az abortusz túlságosan steril név erre – mondta Peter Goldsmith. Lassan formálta a szavakat, mintha fájnának neki. – Azt hiszem, egyszerűen gyerekgyilkosság. Sajnálom, hogy ilyet mondok, hogy ilyen... hajlíthatatlan, merev, akármilyen vagyok... valamiben, amit neked kell fontolóra venned, csak azért, mert a törvény kimondja, hogy fontolóra veheted. Ahogy mondtam már, öregember vagyok.
– Nem vagy öreg, apu – mormolta Frannie.
– De igen, öreg vagyok! – torkolta le Peter gorombán, hirtelen feldúltsággal. – Öregember vagyok, aki igyekszik fiatal lányának tanácsot adni, és ez olyasmi, mintha egy majom próbálna megtanítani egy medvét az asztali etikettre. Tizenhét évvel ezelőtt egy részeg sofőr kioltotta a fiam életét, és a feleségem akkor örökre megváltozott. Ha abortuszról van szó, mindig Fred szempontjából nézem. Ugyanúgy képtelen vagyok másképp nézni, mint ahogy te, Frannie, nem tudtad vihogás nélkül hallgatni a felolvasást. Az anyád a szabványos érvekkel tiltakozna ellene. Erkölcs, mondaná. Kétezer éves erkölcs. Az élethez való jog. Az egész nyugati erkölcsünk ezen alapul. Olvastam filozófusokat. Úgy vettem sorra őket, mint a háziasszony, aki bemegy a reklámcsekkjével a Sears és Roebuckba. Anyád nem jutott túl a Válogatás-on, de mégis én vagyok az, aki a szívével érvel, ő pedig az erkölcs szabályai szerint. Én csak Fredet látom. Belül tört össze. Semmi esélye sem volt. Hadonásszanak csak ezek az élethez való jog mellett ágáló tyúkok a tábláikkal, amelyeken megfojtott magzatok vannak, meg acélasztalra kikapart karok és lábak, na és? Az élet vége sohasem szép. Én csak Fredet látom, amint hét napig fekszik abban az ágyban, összetörve a fáslik alatt. Az élet olcsó, és az abortusz még olcsóbbá teszi. Többet olvastam anyádnál, mégis ő az, aki értelmet talál ebben. Hogy mit teszünk, és mit gondolunk... ezek a dolgok igen gyakran önkényes ítéleteken alapulnak, még ha igazak is. Én nem tudom túltenni magam rajta. Ez olyan, mint egy felköhöghetetlen gombóc a torkomban, hogy minden igazi logika mintha az ésszerűtlenségből fakadna. A hitből. Összevissza beszélek, ugye?
– Nem akarok abortuszra menni – mondta Frannie halkan. – A saját okaim miatt.
– Mik azok?
– A gyerek részben én vagyok – felelte a lány, kissé fölemelve az állát. – Ha ez önzés, hát nem érdekel.
– Örökbe adod, Frannie?
– Nem tudom.
– Azt szeretnéd?
– Nem. Meg akarom tartani.
Peter hallgatott. Frannie helytelenítést érzett ebben a némaságban.
– Ugye az iskolára gondolsz? – kérdezte.
– Nem – rázta meg a fejét az apja. Fölállt, a derekára tapasztotta a kezét, és élvezettel grimaszolva megropogtatta a gerincét. – Arra gondoltam, hogy eleget beszéltünk. És hogy ezt a döntést nem most kell meghoznod.
– Megjött anyu – mondta Frannie.
Peter megfordult, követte lánya pillantását. A kombi akkor kanyarodott be a felhajtóra, a króm villogott a lenyugvó nap fényében. Carla észrevette őket, dudált, és vidáman integetett.
– Meg kell mondanom neki – szólt Frannie.
– Igen. De hagyj még rá egy-két napot.
– Jó.
Segített összeszedni apjának a kerti szerszámokat, azután együtt indultak a kombi felé.
A HALVÁNY FÉNYBEN, amely naplemente után önti el a földet, mielőtt igazán besötétedne, abban a néhány percben, amit a filmesek „varázsórának” neveznek, Vic Palfrey rövid időre magához tért lázálmaiból.
Haldoklom, gondolta. A szó különösen kongott az agyában, ezért meg volt győződve róla, hogy hangosan is kimondta, pedig nem.
Szétnézett; kórházi ágyon feküdt, amelynek fej felőli részét megemelték, hogy Vic tüdeje ne fulladjon bele saját magába. Le volt kötözve rézcsatos hevederekkel, és az ágy oldalát fölhúzták. Asszem, hánykolódhattam, gondolta némi derűvel. Tán tökön rugdaltam őket. Majd kicsit késve: Ki vagyok én?
A nyakán szakállka lógott, és tele volt csomós nyálkával. Fájt a feje. Fura gondolatok keringtek az agyában, tudta, hogy lázálmai voltak... és lesznek is. Beteg volt, és ez még nem a gyógyulás vagy annak kezdete, csupán rövid pihenő.
Jobb csuklóját a homlokára tette, majd úgy rántotta el, mint a tüzes kályhától. A teste forró volt, és tele csövekkel. Két kis átlátszó műanyag cső az orrából lógott. Egy harmadik a kórházi takaró alól kígyózott a földön álló palackig, és Vic egészen biztosan tudta, hogy ennek a másik végét hova rögzítették. Két palack lógott az ágy mellett egy állványon, mindegyikből cső vezetett ki, amelyek Y alakban találkoztak, majd az ő karjánál értek véget, közvetlenül a könyöke alatt. Infúzió.
Az ember azt hinné, hogy ennyi elég. De még drótok is voltak rajta. A fején. Meg a mellén. A bal karján. Egyet mintha egyenesen arra a kurva köldökére ragasztottak volna. És ami mindennek a teteje, hétszentség, hogy a fenekébe is dugtak valamit. De az istenit, hát mi lehet az? Szarradar?
– Hé!
Harsány, méltatlankodó kiáltásra készült. De csupán egy nagyon beteg ember gyötrelmes suttogása telt tőle. Hangját eláztatta a nyálka; Vic fuldokolt.
Anyuska, George viszi be a lovat?
A láz beszélt belőle. Ésszerűtlen gondolat süvített át vakmerő hullócsillagként az ésszerű gondolkodás mezeje fölött. De azért elbolondította egy pillanatra. Már nem sokáig bírja. Ez a gondolat pánikba ejtette. Girhes karjaiból ítélve legalább tizenöt kilót adhatott le, pedig eredetileg se nagyon volt miből. Ez... ez az akármi... meg fogja ölni. Megrémült a gondolattól, hogy talán hülyeségeket beszél, marhaságokat motyog, mint egy szenilis vénember.
Georgie elment, hogy udvaroljon Norma Willisnek. Úgyhogy csak vidd be magad azt a lovat, Vic, légy jó gyerek, húzd a fejére a zabos zsákot.
Nem az én dolgom.
Victor, ugye szereted anyuskát?
Igen. De akkor sem az én...
Ugye szereted anyust? Anyuskának influenzája van.
Ez nem igaz, anyuska! Neked tébécéd van. Az fog megölni. Ezerkilencszáznegyvenhétben volt. És George meg fog halni alig hat nappal azután, hogy partra száll Koreában, épp csak annyi ideje marad, hogy egyetlen levelet írjon, azután bumm, bumm, bumm. George...
Vic, tessék segíteni, vidd be azt a lovat, utoljára mondom!
– Nekem van influenzám, nem neki – suttogta, amikor ismét magához tért. – Nekem.
Az ajtóra nézett, és ugyancsak furinak találta, még kórházhoz képest is. A sarkainál lekerekítették, szegecsek sorakoztak a peremén, és a küszöb tizenöt centi magasan emelkedett a csempézett padló fölé. Ennél még egy Vic Palfrey-féle fuser asztalos is
(Adde a vicclapokat, Vic, elég idejig voltak nálad!)
(Anyus, elveszi a vicclapjaimat! Adide! Adiiiide!)
különbre képes. Ez itt...
(acél)
Volt valami a gondolatban, ami szögként döfött az agyába. Megpróbált feljebb ülni, hogy jobban lássa az ajtót. Igen, az volt. Határozottan. Vasajtó. Miért van kórházban vasajtó mögött? Mi történt? Tényleg haldoklik? Nem lenne jobb most azzal törődni, hogy hogyan találkozzék Istenével? Istenem, mi történt? Kétségbeesetten igyekezett átszakítani a lógó szürke ködöt, de csak hangok törtek át rajta a távolból, hangok, amelyekhez nem tudott neveket kapcsolni.
Én aszondom... hogy ez csak duma... ez a szaros infláció...
Hap, jobb lenne, ha kikapcsolnád a szivattyúkat.
(Hap? Bill Hapscomb? Ki volt az? Én ismerem ezt a nevet.)
Krisztus a keresztfán...
Ja, halottak...
Add a kezed, kihúzlak innét...
Adde a vicclapokat, Vic, te már...
Ebben a pillanatban a nap lebukott a látóhatár mögé, amitől a fényre bekapcsoló áramkör (illetve ebben az esetben a fény hiányára bekapcsoló áramkör) működésbe lépett. Vic szobájában felgyúltak a lámpák. Ahogy a kórterem kivilágosodott, meglátta az ünnepélyesen figyelő arcok sorát a kétrétegnyi üveg mögött, és felordított, mert először azt hitte, ezek azok az emberek, akik az elméjében társalkodtak. Az egyik alak fehér orvosi köpenyben sürgetően intett valakinek, aki Vic látóterén kívül volt, de ő addigra már túljutott a rémületen. Túl gyenge volt ahhoz, hogy sokáig rémüldözzön. Ám a hirtelen riadalom, amit a fény fellobbanása és a bámuló arcok látomása okozott (mintha szellemek esküdtbírósága lenne, orvosi fehérben), felpattintotta elméjének néhány zárját, és már tudta, hol van. Atlantában. A georgiai Atlantában. Jöttek, és elvitték – őt, Hapet, Normot, Norm feleségét és srácait. Elvitték Hank Carmichaelt. Stu Redmant. Egyedül Isten a tudója, még hány embert. Vic megrémült és felháborodott. Jó, hát náthás és tüsszög, de bizonyosan nincs kolerája vagy valami olyan betegsége, amiben az a szegény Campion és a családja szenvedett. Kis láza is lehet, és eszébe jutott, hogy Norm Bruett megbotlott, úgy kellett feltámogatni a repülőgép lépcsőjén. A felesége rémülten sírt, és a kis Bobby Bruettnél is eltörött a mécses – sírt és köhögött. Reszelős, kruppos köhögéssel. A gép a Braintree melletti kis reptéren szállt le, de ahhoz, hogy elhagyhassák Arnette-et, át kellett jutniuk a 93-as út akadályán, és az embereken, akik szögesdrótot húztak... szögesdrótot húztak, ki a sivatagba...
Vörös fény villant a furcsa ajtó fölött. Sziszegés hallatszott, azután olyan hang, mintha pumpálnának. Amikor véget ért, kinyílt az ajtó. Az ember, aki belépett, átlátszó arcvédőben és hatalmas, fehér, túlnyomásos ruhában volt. A védősisak ablaka mögött úgy bólogatott a feje, akár a tokba dugott léggömb. A hátán oxigénpalackot viselt, és amikor megszólalt, olyan fémes és feszes hangon beszélt, amiben nem volt semmi emberi. Mintha egy videojátékból beszélt volna, amelyikben azt mondják, „Próbálja újra, űrkadét”, ha az ember elcseszi az utolsó dobását.
Azt recsegte: – Hogy van, Mr. Palfrey?
De Vic nem tudott felelni. Visszatért a zöld mélységbe. Anyuskát látta a fehér védőruha arclemeze mögött. Anyus fehér ruhában volt, amikor apus utoljára vitte el őt és George-ot a szanatóriumba. Be kellett mennie a szaniba, nehogy a famíliából elkapja valaki a betegségét. A tébécé ragályos. Az ember belehalhat.
Anyussal beszélgetett... azt mondta, jó fiú lesz, és beviszi a lovat... megmondta neki, hogy George elvette a vicclapokat... megkérdezte, jobban érzi-e magát... meg azt is, hogy mit gondol, hazajöhet-e hamarosan... és a fehérbe öltözött ember adott neki egy injekciót, ő még mélyebbre merült, a szavai összefüggéstelenek lettek. A fehérbe öltözött ember az üvegfal mögötti arcokra pillantott, és megrázta a fejét.
Állával bekapcsolta a sisakmikrofont, és azt mondta: – Ha ez sem hat, éjfélre elveszítjük.
Vic Palfreynak véget ért a varázsóra.
– Csak gyűrje föl az ingujját, Mr. Redman! – mondta a csinos, sötét hajú ápolónő. – Egy percig sem tart. – Kesztyűs kézzel fogta a vérnyomásmérő mandzsettáját. Mosolygott a műanyag arcvédő mögött, mintha valamilyen mulatságos titkot osztana meg a férfival.
– Nem – rázta a fejét Stu.
A mosoly kissé megbicsaklott. – De hát csak a vérnyomását akarom megmérni! Egy percig sem tart.
– Nem.
– A doktor utasítása – mondta tárgyilagosan a nővérke. – Kérem.
– Ha a doktor utasítása, akkor tőle akarom hallani.
– Attól tartok, most nagyon elfoglalt. Csak ha maga...
– Várok – mondta nyugodtan Stu, és meg sem mozdult, hogy kigombolja az inge ujját.
– Csak a munkámat végzem. Ugye nem akarja, hogy bajba kerüljek? – Ez alkalommal bűbájos mosollyal nézett rá. – Csak annyit kellene...
– Nem – felelte Stu. – Menjen vissza, mondja meg nekik. Küldjenek valakit.
A zaklatottnak tűnő ápolónő a vasajtóhoz ment, és elforgatott a zárban egy szögletes kulcsot. Beindult a pumpa, az ajtó suhogva kitárult, és ő kilépett. Közben még egy utolsó, szemrehányó pillantást vetett Stura, aki üres tekintettel nézett vissza rá.
Amint csukódott az ajtó, fölpattant, és nyugtalanul odasietett a dupla üvegű, kívülről berácsozott ablakhoz, de mostanra teljesen besötétedett, semmit sem lehetett látni. Visszament, leült. Kifakult farmer, kockás ing volt rajta, barna bakancsának varrása már engedni kezdett a talp mentén. Végigfuttatta kezét az arcán, és rosszallóan megrándult a borostától. Nem engedték borotválkozni, és egykettőre kiszőrösödött.
Semmi kifogása nem volt a vizsgálatok ellen. Amit nem fogadott el, az az volt, hogy sötétben, rémületben tartsák. Nem volt beteg, legalábbis még nem, viszont halálra rémült. Valami gyanús dolog folyt itt, és addig nem volt hajlandó beszállni, amíg el nem mondanak neki valamit arról, hogy mi történt Arnette-ben, és mi köze ehhez annak a Campion nevű fickónak. Legalább legyen valami szilárd alapja a félelmének.
Már korábban is tartottak tőle, hogy kérdezősködni fog, ezt kiolvasta a tekintetükből. Egy kórházban megvannak a módszerek arra, hogy elkendőzzék az ember elől a tényeket. Négy évvel ezelőtt, amikor huszonhét éves feleségét elvitte a méhében kezdődött rák, amely futótűzként harapózott el a testében, Stu megfigyelte, hogyan hárították el az asszony kérdéseit, akár úgy, hogy áttértek más témára, akár úgy, hogy szakkifejezésekkel megtűzdelt, nagy adagokban adták a felvilágosítást. Ő tehát nem kérdezősködött, és látta, hogy ez nyugtalanítja őket. De most itt volt az ideje a kérdezésnek, és ő válaszokat akart kapni. Egy szótagos szavakban.
Néhány üres foltot magától is ki tudott tölteni. Valami nagy baj történt Campionnal, a feleségével és a gyerekével. Úgy kezdődött, mint az influenza vagy a nyári nátha, de azután egyre rosszabbodott, vélhetőleg addig, amíg az ember bele nem fulladt a saját taknyába, vagy el nem égette a láz. Rendkívül fertőző volt.
Két napja, tizenhetedikén délután jöttek érte. Négy katona és egy orvos. Udvariasan, de eltökélten. Ellenkezésről szó sem lehetett; mind a négy katonánál oldalfegyver volt. Stu Redman ekkor ijedt meg igazán.
Szabályos karaván indult Arnette-ből a braintree-i repülőtér irányába. Stu Vic Palfreyval, Happel, a Bruett családdal, Hank Carmichaellal és a feleségével, meg még két tiszthelyettessel utazott, akik annyit sem mondtak, igen, nem vagy talán, akármennyit hisztériázott Lila Bruett.
A többi autó is tele volt. Stu nem láthatta minden utasukat, de ott volt az ötfős Hodges család, meg Chris Ortega, Carlosnak, az önkéntes mentősofőrnek a testvére. Chris volt az Indiánfej pincérje. Látta az idősecske Parker Nasont és a feleségét, akik az ő házának a közelében, a lakókocsiparkban éltek. Stu sejtette, hogy mindenkit begyűjtötték, aki ott volt a benzinkútnál, amikor Campion nekiment a szivattyúknak, továbbá mindenkit, akivel a benzinkútnál tartózkodó személyek később érintkeztek.
A város határánál két olajzöld teherautó zárta le az országutat. Stu gyanította, hogy az Arnette-be vezető többi utat is vélhetőleg ugyanígy eltorlaszolták. Szögesdrótokat feszítettek ki, és amikor az egész várost bekerítik, minden bizonnyal őröket állítanak.
Szóval komoly a dolog. Halálosan komoly.
Türelmesen ült a széken a kórházi ágy mellett, amelyre nem volt szüksége, és várta, hogy a nővér hozzon valakit. Az első valószínűleg egy nulla lesz. Esetleg reggel küldenek végre egy magasabb beosztású személyt, aki elmondhatja, amit tudni szeretne. Ő várhat. A türelem mindig is Stuart Redman erőssége volt.
Hogy valamivel elfoglalja magát, számba vette azoknak az állapotát, akikkel a repülőtér felé tartott. Norm volt az egyetlen, akin látszott a betegség. Köhögött, harákolt, láz gyötörte. A többieken csak a közönséges nátha enyhébb-súlyosabb tünetei mutatkoztak. Luke Bruett tüsszögött. Lila Bruett és Vic Palfrey kissé köhögött. Hap szörtyögött, és eleredt az orra vére. Nem nagyon különböztek a kis Stu elemi iskolájának első és második osztályától, ahol a srácoknak legalább kétharmada folyamatosan hasonló nyavalyában szenvedett.
De amitől a legjobban megrémült – pedig talán csupán véletlen volt –, az akkor történt, amikor rákanyarodtak a leszállópályára. A katonai sofőr hirtelen három bömbölő tüsszentést hallatott. Valószínűleg csak véletlen egybeesés. Június rossz idő Kelet-Közép-Texasban az allergiásoknak. Talán a sofőrön most tört ki a közönséges, mezítlábas nátha, nem az a kísérteties szar, ami őket kapta el. Stu szeretett volna hinni ebben. Mert ha valami ilyen gyorsan ugrik át egyik emberről a másikra...
Katonai kíséretük velük szállt be a repülőgépbe. Flegmák voltak, egyetlen kérdésre sem voltak hajlandók válaszolni, kivéve az úti célt illetőleg. Atlantába tartanak. Majd ott többet mondanak nekik (ami pofátlan hazugság volt). Ezen kívül egy szót sem szóltak.
A gépen Hap ült Stu mellett, és meglehetősen be volt állítva. A repülőgép szintén a hadsereg tulajdona volt, szigorúan hasznossági szempontok alapján megépítve, viszont a kaja és az ital fölvette a versenyt az első osztályú légitársaságokéval. Természetesen nem csinos légikisasszonyok szolgálták föl, hanem egy fapofájú őrmester, de ha ettől eltekintett az ember, akkor egész jól megvolt. Még Lila Bruett is megnyugodott kissé, miután bedobott két pohár szöcskekoktélt.
Hap közelebb hajolt, meleg whiskygőzbe burkolva Stuartot.
– Hát, ezek nagyon fura öregfiúk, Stuart. Egy sincs ötven, egyiken sincs jegygyűrű. Alacsony rangú hivatásosok.
Kábé fél órával földet érés előtt Norm Bruett kis időre elájult, és Lila sikoltozni kezdett. Két kemény arcú utaskísérő takaróba burkolta Normot, és egykettőre magához térítették. Lila, aki már nem volt nyugodt, tovább visított. Egy idő után kitaccsolta a szöcskéket és a csirkesalátás szendvicset, amelyet nemrég evett. Két derék öregfiú feltakarította, a szemük se rebbent.
– Mi ez az egész? – sikoltotta Lila. – Mi baja a férjemnek? Meg fogunk halni? A kicsikéim is meghalnak? – Mindkét hóna alatt szorongatott egy-egy „kicsikét”, akiknek a feje belefúródott anyjuk telt keblébe. Luke és Bobby kínosan érezte magát, rémültek voltak, és meglehetős zavarba hozta őket a felhajtás, amit az anyjuk csapott. – Miért nem felel nekem senki? Ez itt nem Amerika?
– Nem tudná valaki befogni a száját? – morogta Chris Ortega a gép hátuljából. – Egy nyavalygós asszony rosszabb, mint egy zenegép, amékben repedt a lemez.
Az egyik katona belediktált Lilába egy pohár tejet, aki ettől befogta a száját. Az utazás hátralevő részét azzal töltötte, hogy kibámult a mélységben elsuhanó tájra, és dudorászott. Stu sejtette, hogy abban a pohárban nem csak tej volt.
Amikor földet értek, négy Cadillac limuzin várt rájuk. Az Arnette-ből érkezők hármat töltöttek meg. A negyedikbe katonai kísérőik szálltak. Stu gyanította, hogy azok a drága öregfiúk, akik nem viseltek jegygyűrűt – valószínűleg közeli rokonokkal sem rendelkeztek –, mostanra ugyanebben az épületben lehetnek.
Kigyulladt a vörös lámpa az ajtó fölött. Amikor a légsűrítő vagy szivattyú vagy micsoda leállt, egy fehér űrruhás férfi lépett be. Dr. Denninger. Fiatal volt, fekete hajú, olajszín bőrű, markáns arcú, csókos szájú.
– Patty Greertől hallom, hogy kissé meggyűlt önnel a baja – szólalt meg a Denninger mellére szerelt hangszóró, miközben a jövevény Stu felé cammogott. – Egészen fölzaklatta.
– Fölösleges volt felizgatnia magát – felelte hanyagul Stu. Nem volt könnyű derűs hangot megütni, de fontosnak találta, hogy elrejtse félelmét a férfi elől. Denninger úgy nézett ki és úgy viselkedett, mint aki fölfelé nyal, lefelé tapos. Ez a fajta kushad, ha azt képzeli, hogy a másik kézben van a korbács. De ha félelmet szimatol, akkor a régi nótát fújja: a felszínen a „sajnálom, nem mondhatok többet” vékony cukormáza, de alatta a vastag megvetés az ostoba civilekkel szemben, akik többet akarnak tudni, mint ami egészséges.
– Válaszokat akarok – szólt Stu.
– Sajnálom, de...
– Ha azt akarja, hogy együttműködjek magukkal, akkor válaszoljon a kérdéseimre.
– Idővel bizonnyal...
– Megnehezíthetem a dolgukat.
– Képzelem – mondta ingerülten Denninger. – Nincs felhatalmazásom, hogy bármit mondjak magának, Mr. Redman. Magam is igen keveset tudok.
– Gondolom, a véremet vizsgálták. Azokkal a tűkkel.
– Így van – bólintott óvatosan Denninger.
– Mi célból?
– Ismétlem, Mr. Redman: nem mondhatom el önnek, amit magam sem tudok. – Megint olyan ingerülten beszélt, hogy Stu hajlamos volt hinni neki. Ez az alak csak egy önelégültségben úszó technikus a melóban. Nem nagyon tetszett neki.
– A szülővárosom karantén alá került.
– Erről sem tudok semmit. – De közben nem nézett Stu szemébe, aki ebből tudta, hogy most hazudik.
– Hogyhogy nem láttam? – mutatott a falra szerelt tévékészülékre.
– Tessék?
– Ha egy várost lezárnak, és szögesdróttal vesznek körül, az hírnek számít – magyarázta Stu.
– Mr. Redman, csak annyit engedjen Pattynek, hogy a vérnyomását megmérje...
– Nem. Ha bármit akar tőlem, jobb, ha két igen combos férfit küld. De küldhet akárhányat, én megpróbálok lyukat szakítani ezeken a csíramentesített ruhákon. Tudja, ugye, hogy egyáltalán nem látszanak erősnek?
Játékosan odakapott Denninger ruhájához. A férfi hátraugrott, majdnem hanyatt esett. A hangszóróból rémült nyivákolás hallatszott, és a dupla üveg mögött is mocorogtak.
– Gondolom, szívesen belekevernének valamit az ételembe, hogy kiüssenek, de az elszúrná a vizsgálataikat, mi?
– Mr. Redman, ön nem viselkedik ésszerűen! – Denninger tartotta az óvatos távolságot. – Az együttműködés megtagadásával súlyosan árthat hazájának. Megértette?
– Az ki van zárva – felelte Stu. – Pillanatnyilag úgy tűnik, hogy a hazám árt igen súlyosan nekem. Össze zárt egy georgiai kórterembe egy csőszájú, nyamvadt kis dokival, aki azt se tudja, mi a különbség a fecsegve ringó fecske és a recsegve fingó kecske között. Na, húzza a belét innen és küldjön valakit, aki hajlandó beszélni velem, vagy elég srácot, akik képesek kierőszakolni, amire szükségük van. Arra számíthat, hogy küzdeni fogok velük.
Tökéletes nyugalommal ült a széken Denninger távozása után. A nővér nem jött vissza. Két izmos ápoló sem toppant be, hogy megmérje a vérnyomását. Úgy vélte, talán még egy ilyen vérnyomásmérés-szerű kis semmiségnek is ártana, ha csak kényszerrel tudnák kicsikarni. Most egy ideig hagyják, hadd főjön a saját levében.
Fölkelt, bekapcsolta a tévét, és nézte, noha nem látta. Akkora volt benne a félelem, mint egy elszabadult elefánt. Két napja várta, hogy tüsszenteni, köhögni kezdjen, fekete nyálkát harákoljon és köpködjön a klotyóba. Vajon a társai közül van-e már valaki olyan rossz állapotban, mint Campion? A halott asszonyra és a gyerekre gondolt az öreg Chevyben, és folyton lila Bruett arcát látta a halott nyakán, a baba pedig a kis Cheryl Hodges képét viselte.
A tévé sipákolt és recsegett. Stu szíve lassan vert. Távolról hallotta, amint a légtisztító levegőt sóhajtozik a szobába. Egykedvű arca mögött tekergőzött-vonaglott a félelem. Néha nagy volt és rémült, és mindent legázolt: ez az elefánt. Néha kicsi volt, és éles fogakkal rágcsálta: ez a patkány. De nem hagyta el.
Ám csak negyven óra múlva küldtek olyan embert, aki hajlandó volt beszélni.
JÚNIUS 18-ÁN, ÖT ÓRÁVAL azután, hogy beszélt nagybátyjával, Bill Hapscombbal, Joe Bob Brentwood leállított egy gyorshajtót a 40-es texasi műúton, úgy húsz mérföldre Arnette-től. A gyorshajtó a Braintree-ből való biztosítási ügynök, Harry Trent volt. Hatvanöt mérföldes sebességgel haladt olyan helyen, ahol a megengedett legnagyobb sebesség ötven mérföld. Joe Bob átnyújtott neki egy büntetőcédulát. Trent alázatosan átvette, azután azzal szórakoztatta Joe Bobot, hogy megpróbált rásózni egy ház- és életbiztosítást. Joe Bob remekül érezte magát; a halál volt az utolsó dolog, ami az eszébe jutott. Pedig már megbetegedett. Bill Hapscomb Texacójánál nem csak benzint kapott. És Harry Trent sem csupán büntetőcédulát vett át tőle.
Harry társas lény volt, aki szerette a munkáját: aznap és másnap több mint negyven emberre ragasztotta rá a betegséget. Lehetetlen megmondani, hogy az a negyven hány másikat fertőzött meg – ezzel az erővel azt is kérdezhetné az ember, hány angyal képes táncolni egy tű hegyén. Ha mérsékelt becsléssel egyénenként öt embert számolunk, akkor kétszáz jön ki. Ugyané mérsékelt becslés szerint ez a kétszáz ezret fertőzött meg, az ezer ötezret, az ötezer huszonötezret.
A kaliforniai sivatag mélyéből, az adófizetők pénzén valaki útjára indított egy pilótajátékot, amely valóban működött. Igazi, gyilkos levélláncot.
Június 19-én, azon a napon, amikor Larry Underwood hazaért New Yorkba, és amikor Frannie Goldsmith beszámolt apjának az ígérkező kis idegenről, Harry Trent ebéd okán megállt Kelet-Texasban egy Babe's Kwik-Eat nevű csámcsogdában. Sajtburger-menüt evett, édességnek meg egy szeletet Babé zamatos epres sütijéből. Egy kicsit meg volt fázva, afféle allergiás náthája volt, talán ezért tüsszögött és harákolt folyvást. Az étkezés során megfertőzte Babe-et, a tányérmosogatót, az egyik sarokbokszban ülő két teherautó-sofőrt, azt az embert, aki a kenyeret hozta, és azt, aki bejött, hogy lemezt cseréljen a zeneszekrényben. A kedves pipinek, aki felszolgált az asztalánál, haláltól hemzsegő egydolláros borravalót hagyott.
Ahogy ment kifelé, akkor kanyarodott be egy kombi. A tetején csomagtartó volt, és az autót dugig tömték gyerekekkel és csomagokkal. New York-i rendszám díszlett rajta, és a vezetője, aki leeresztette az ablakot, New York-i kiejtéssel kérdezte Harrytől, hogy jut el az észak felé tartó, 21-es műútra. Harry nagyon egyértelműen elmagyarázta a New York-i fickónak, miként juthat el a 21-esre. Ezenfelül neki és egész családjának kézbesítette a halálos ítéletet, úgy, hogy nem is tudott róla.
A New York-i fickó Edward M. Norris rendőrhadnagy volt a Nagy Alma 87. kerületi őrszobájának nyomozati osztályáról. Öt éve ez volt az első igazi nyaralása. Az egész család nagyon jól érezte magát. A srácok a hetedik mennyországban jártak az orlandói Disney Worldben, és fogalmuk sem volt róla, hogy július másodikára az egész család halott lesz. Norris azt tervezte, hogy majd megmondja ő annak a savanyú kurafi Steve Carellának, igenis lehet családdal utazni autón, és még jól is mulatni. Steve, mondja majd neki, lehetsz jó nyomozó, de egy ember, aki nem tud mit kezdeni a családjával, arra sem érdemes, hogy lyukat pisálhasson a hóba.
A Norris család megebédelt Babe-nél, azután Harry Trent szívélyes útbaigazítását követve elindultak a 21-es irányába. Ed és felesége, Trish a déli vendégszeretet dicsérték, miközben a három srác a hátsó ülésen színezett. Azt csak Jézus tudja, gondolta Ed, hogy Carella két szörnye mit művelne hasonló helyzetben.
Éjjel az oklahomai Eustace-ban aludtak egy motelben. Ed és Trish megfertőzték a portást. A srácok, Marsha, Stanley és Hector ráragasztották a fertőzést a játszótéren található összes gyerekre, akik majd mennek tovább Nyugat-Texasba, Alabamába, Arkansasba és Tennessee-be. Trish megfertőzte azt a két nőt, akik két sarokkal arrébb az automata mosodában mostak. Ed, miközben végigment a motel folyosóján, hogy jeget szerezzen, megfertőzte a fickót, akivel az előtérben találkozott. Mindenki kapott szerepet.
Trish hajnalban fölverte Edét, mert Heck, a legkisebb rosszul lett. Csúnyán, ugatva köhögött, és magas volt a láza. Úgy hangzott, mintha kruppja lenne. Ed Norris felnyögött, és azt mondta a feleségének, adjon a gyereknek aszpirint. Ha csak négy-öt napot vár az az átkozott krupp, és a saját házában tör ki a gyereken, akkor Ed egy tökéletes nyaralásra emlékezhetne (nem is szólva az élvezetes kárörvendezésről, amire számított!). Áthallatszott az összekötő ajtó mögül, hogy ugat az a szegény srác: akár egy véreb.
Trish arra számított, hogy Hector tünetei reggelre enyhülnek – a krupp olyan betegség, amelyet súlyosbít a fekvés –, ám huszadikán délre be kellett vallania magának, hogy nem ez történt. Az aszpirin nem csökkentette a lázat; szegény Hecknek egészen üveges lett a szeme. A köhögése olyan mellékzöngéket kapott, ami az anyjának nagyon nem tetszett, a lélegzése nehézzé és hurutossá vált. Akármi volt is ez, úgy tűnt, Marsha is megkapta, és Trishnek hideg kis borzongás futott végig a gerincén, miközben maga is köhögni kezdett, noha ez csak könnyű krahácsolás volt, amit egy apró zsebkendővel is el lehetett fojtani.
– Hecket orvoshoz kell vinnünk – mondta végül.
Ed bekanyarodott egy szervizállomásra, és megnézte a kocsi napellenzőjére csíptetett térképet. A kansasi Hammer Crossingban voltak. – Nem is tudom – mondta. – Talán végül találunk egy orvost, aki megmondja, mit tegyünk. – Felsóhajtott, elnehezedett kezével beletúrt a hajába. – Hammer Crossing, Kansas! Jézus! Miért pont egy ilyen istenverte helyen betegedett meg, a semmi közepén, annyira, hogy doktorra van szükségünk?
Marsha, aki a térképet bámulta az apja válla fölött, azt mondta: – Azt mondja, papa, hogy Jesse James itt rabolt bankot. Kétszer.
– Bassza meg Jesse Jamest! – mordult föl Ed. – Na de, Ed! – kiáltott rá Trish. – Bocs – válaszolta, noha egy fikarcnyit sem bánta a megjegyzését. Továbbhajtott.
Hat hívás után, amelyeknek során Ed Norrisnak két kézzel kellett fékeznie a dühét, találtak egy orvost Pollistonban, aki hajlandó volt megnézni Hectort, ha háromig odaviszik. Polliston nem esett az útjukba, húsz mérföldre volt Hammer Crossingtól, de most csak Hector számított. Ed kezdett nagyon aggódni miatta. Még sohasem látta ennyire elesettnek.
Délután kettőkor dr. Brenden Sweeney külső várójában ültek. Addigra Ed is tüsszögött. Sweeney várószobája tele volt emberekkel; nem is kerültek a doktor színe elé, csak négy óra tájt. Trish nem tudta kihozni Hecket a félöntudatlanság iszapjából, és úgy érezte, ő maga is lázas. Csupán a kilencéves Stan Norris érezte annyira jól magát, hogy izegjen-mozogjon.
Miközben Sweeney várójában ültek, huszonöt embernek adták tovább a betegséget, amelyet a széteső ország hamarosan Gikszer Kapitány néven fog ismerni, köztük egy matrónának is, aki azért ugrott be, hogy kifizesse a számláját, mielőtt továbbment, és megfertőzte egész bridzsklubját.
Ez a matróna Mrs. Robert Bradford volt, a bridzs-klubban Sarah Bradford, a férjének és közeli barátainak Cuki. Este jól játszott, valószínűleg azért, mert Angela Dupray, a legjobb barátnője volt a partnere. Mintha vidám telepátia létesült volna közöttük. Simán megnyerték az első három robbert, a következőben pedig nagy szlemet csináltak. Sarah-nak az volt az egyetlen morzsa a mézben, hogy meghűlt kicsit. Ez nem igazságos, hogy alig lábalt ki az előzőből, ilyen hamar megkapja a következőt náthát.
Miután a parti este tízkor befejeződött, Sarah és Angela beültek egy békés italra egy koktélbárba. Sarah barátnője nem sietett haza. Aznap volt David szokásos otthoni pókerpartija, úgyse tudna elaludni abban a ricsajban... hacsak előbb be nem dob egy kis maga rendelte altatót, jelen esetben két kökényes gin-fizzt.
Sarah Ward 8-at rendelt. Megbeszélték a bridzspartit, és közben sikerült mindenkit megfertőzniük, aki betette a lábát a Pollison koktélbárba, köztük a mellettük söröző két fiatalembert. Útban voltak Kalifornia felé – éppen úgy, ahogy korábban Larry Underwood és barátja, Rudy Schwarz –, hogy szerencsét próbáljanak. Egy barátjuk munkát ígért nekik egy szállítmányozási vállalatnál. Másnap elindultak nyugat felé, szétszórva a betegséget, amerre csak jártak.
A pilótajátékok nem működnek, ez közismert tény. Sohasem érkezik meg az egymillió dollár, amelyet arra az esetre ígérnek, ha egyetlen dollárt küldesz a listavezető név viselőjének, miközben a magadét a sor aljára kanyarítod, és öt barátodnak továbbküldöd a levelet. Ez viszont, Gikszer Kapitány pilótajátéka, úgy működött, mint a karikacsapás. A piramis csakugyan felépült, ha nem is alulról fölfelé, hanem csúcstól lefelé, mely esetben a csúcsot egy Charles Campion nevű, elhunyt biztonsági őr jelentette. Minden a helyére került. Csak éppen nem a postás hozta az egydollárosokkal bélelt levelek tucatjait minden résztvevőnek, hanem Gikszer Kapitány vitt egy-két hullát a hálószobák tucatjaiba, majd árkokba, tömegsírokba, végül az óceánokba a két parton, kőbányákba, befejezetlen házak alapjaiba. És a végén persze ott oszlottak föl a hullák, ahol összeestek.
Sarah Bradford és Angela Dupray együtt tértek vissza parkoló autóikhoz (közben megfertőztek négy-öt embert, akikkel az utcán találkoztak), azután puszit adtak egymásnak, és ki-ki ment tovább a maga útján. Sarah hazament, hogy megfertőzze a férjét és négy pókerező cimboráját, valamint tizenéves lányát, Samanthát. Noha a szülei nem tudtak róla, Samantha borzalmasan félt, hogy elkapta a fiújától a kankót. Ami azt illeti, el is kapta. Ami a további tényeket illeti, semmin sem kellett aggódnia; ahhoz képest, amit az anyjától kapott, egy kiadós kankó annyira volt komoly, mint egy kis ekcéma a homlokon.
Samantha másnap elment, és mindenkit megfertőzött a pollistoni YWCA uszodájában.
És így tovább.
VALAMIVEL alkonyat után kapták el, miközben a 27-es országút padkáján ballagott, amelyet egy mérfölddel hátrébb, ott, ahol keresztülhaladt a városon, még Fő utcának hívtak. Úgy tervezte, hogy egy-két mérföldre innen befordul nyugatra a 63-asra, amely elviszi a kereszteződéshez és a hosszú, északi út kezdetéhez. Talán eltompította kissé az érzékeit az imént bedobott két sör, de azért tudta, hogy valami nincs rendben. Éppen eszébe jutott volna az a négy-öt nehézsúlyú városlakó a kocsma túlsó végéből, amikor előbukkantak fedezékükből, és rárontottak.
Nick küzdött, ahogy tudott, az egyiket leütötte, a másiknak vért fakasztott az orrából – a reccsenésből ítélve el is törhette. Egy-két reményteli pillanatig arra gondolt, hogy talán van esélye a győzelemre. Az a tény, hogy egyetlen hang nélkül küzdött, kissé idegesítette a többieket. Puhák voltak, korábban talán csont nélkül csinálták az ilyesmit, de bizonyosan nem számítottak komoly ellenállásra a hátizsákos, nyeszlett kölyöktől.
Aztán az egyik eltalálta az állát, felhasította az alsó ajkát az iskolai gyűrűjével, és Nick szája telefutott meleg vérrel. Hátratántorodott, mire valaki elkapta a karját. Vadul küzdött, és az egyik karját ki is szabadította, amikor egy ököl elszabadult holdként csapott bele az arcába. Mielőtt az ütéstől bedagadt volna a jobb szeme, ismét azt a gyűrűt látta, amely tompán villant az alkonyi fényben. Csillagokat látott, és érezte, hogy öntudata foszlani kezd, ismeretlen partok felé sodródik.
Ijedtében keményebben küzdött. A gyűrűs megint elébe állt, és Nick, attól tartva, hogy ismét fölhasítja az arcát, hasba rúgta. Iskolai Gyűrű lélegzete elakadt, összegörnyedt, és hangtalanul huhogott, akár egy torokgyulladásban szenvedő bagoly.
A többiek közeledtek. Nick csupán drabális árnyalakoknak látta őket – derék öregfiúknak hívták magukat – szürke ingben, amelynek fölgyűrték az ujját, hogy látni lehessen vaskos, szeplős karjukat. Otromba munkásbakancsot viseltek. Zsíros haj hullott a homlokukba. A búcsúzó nappal utolsó fényében kezdett elfajulni a dolog, mint egy rossz álom. Nick ép szemébe vér csurgott. A hátizsákot letépték a válláról. Ütések záporoztak rá, Nickből báb lett, amely csont nélkül rángott egy rojtosodó madzagon. Mégsem bírt elájulni. Csak a támadók ziháló szuszogását lehetett hallani, amint ököllel csépelték Nicket, meg egy kecskefejő hajlékony trilláját a közeli fenyves mélyéről.
Iskolai Gyűrű feltápászkodott. – Tarcsátok – mondta. – Fogjátok csak meg a hajánál.
Kezek ragadták meg a karját. Valaki más két kézzel markolt ruganyos, fekete hajába.
– Mér nem kiabál? – kérdezte az egyik izgatottan. – Mér nem kiabál, Ray?
– Montam, hogy ne mongyá nevet! – szólt rá Gyűrű. – Le se szarom, mér nem kiabál. Jól megdorgálom. A rohadék megrúgott. Átkozott mocsok, mer az.
Az ököl lecsapott. Nick félrerántotta a fejét, a gyűrű végigbarázdálta az arcát.
– Aszontam, tarcsátok! – mondta Ray. – Há miféle ergyák vattok?
Az ököl ismét lecsapott, és Nick orra szétnyomott, csöpögő paradicsommá változott. Lélegzetéből szuszogás lett. Öntudata ceruzányi sugárrá vékonyodott. A szája kinyílt, kapkodta az éjszakai levegőt. A kecskefejő ismét rákezdte az édes szólót. Nick éppúgy nem hallotta, mint az előbb.
– Tárcsátok! – mondta Ray. – Tárcsátok mán, az istenit!
Az ököl lecsapott. Nick két metszőfoga szétroppant, ahogy az iskolai gyűrű beléjük vágódott. A legnagyobb kín az volt, hogy nem tudott sikoltani. A lábai elgyengültek, összecsuklott. A mögötte állók úgy tartották, mint egy gabonászsákot.
– Ray, elég mán! Megölöd!
– Tárcsátok! A rohadék megrúgott. Megdorgálom érte.
Fény ömlött végig a hatalmas, öreg fenyőkkel megtűzdelt bozótossal szegélyezett úton.
– Jesszuskám!
– Lökjétek mán, lökjétek!
Ez Ray hangja volt, de Ray már nem állt előtte. Nick homályosan hálás volt érte, bár a maradék kis öntudata most a száját maró kínnal foglalkozott. Nyelvén érezte fogai törmelékét.
Kezek lökdösték, az út közepére perdítették. Közeledő fénysugarak meredtek rá, mint színpadon a színészre. Fék sivított. Nick szélmalomként forgatta karjait, igyekezett arrébb menni, de a lábai nem voltak szolgálatban; feladták a küzdelmet. Összerogyott a betonon, kerekéksivítás, fékcsikorgás töltötte be a világot, miközben zsibbadtan várta, hogy elgázolják. Legalább nem fáj többé a szája.
Kavicsok pattantak az arcába, és egy kereket látott, amely harminc centire sem volt tőle. Apró fehér kavics ágyazódott be a gumi bordázatába, mint két ujj közé egy aprópénz.
Egy darab kvarc, gondolta összefüggéstelenül, és elájult.
AMIKOR MAGÁHOZ TÉRT, egy priccsen hevert. Kemény volt, de a legutóbbi három évben keményebb ágyakban is feküdt már. Nagy erőfeszítéssel igyekezett kinyitni a szemét. Mintha összeragadt volna a szemhéja, és a jobb, amelyet eltalált az elszabadult hold, csak félig nyílt ki.
Repedezett, szürke betonmennyezetet látott, alatta szigetelt csövek cikcakkját. Jókora bogár szaladt fürgén az egyik csövön. A látóterét egy lánc osztotta ketté. Kicsit fölemelte a fejét, amitől a fájdalom iszonyú villáma hasított beléje, és egy másik láncot is látott, amely a priccs külső lábától vezetett a falon levő lakatig.
Balra fordította a fejét (újabb villámlás, ezúttal nem olyan gyilkos erejű), és meglátott egy durva betonfalat. Repedések futottak végig rajta, és bőségesen telefirkálták. Némelyik írás friss volt, mások régiek, a legtöbb hiányos iskolázottságról tanúskodott. EZEN A HELYEN BOGARAK VANNAK. LOUIS DRAGONSKY 1987. SEGGLIKBA SZERETEM, OJAN VICES TUD LENNI. GEORGE RAMPUNG ZSEBHOKIZIK. MÉG MINDIG SZERETLEK SUZANNE. EZ EGY SZARR HEJ, JERRY. CLYDE D. FRED 1981. Voltak képek is, nagy, lengő hímvesszőkről, gigászi mellekről, kezdetleges vaginákról. Mindebből rájött, hol van: egy cellában.
Óvatosan felkönyökölt, lábát (amelyen papírpapucs volt) lecsúsztatta a priccs szegélye mentén, azután felült. Ismét hatalmas, családi méretű nyilallás hasított a fejébe, és a gerince riasztót reccsent. A gyomra rémítően felfordult, hányinger fogta el, a legborzalmasabb és legférfiatlanabb fajta, amitől az ember sikoltani szeretne Istenhez, hogy könyörüljön már rajta!
Sikoltás helyett – amúgy sem lett volna képes rá – a térdére könyökölt, két tenyerébe fogta az arcát, és várta, hogy elmúljon az érzés. Egy idő után el is múlt. Érezte a tapaszt, amellyel az arcán végigfutó árkot leragasztották, és amikor meggyűrögette a húsát, rájött, hogy valami mészárosféle még össze is varrta néhány öltéssel a bőrét.
Körülnézett. Apró cellában volt, amelynek alakja leginkább oldalára fordított cipősdobozra emlékeztetett. A priccs mögött rácsos ajtót látott. A priccs fejénél egy fedél és deszka nélküli vécét. Mögötte a magasban – ezt látta meg, amint merev nyakát nagyon-nagyon óvatosan félrefordította – egy kicsiny, rácsos ablakot.
Miután annyi ideig ült a priccs szélén, hogy már nem kellett félnie az ájulástól, letolta a térdéig a formátlan, szürke pizsamanadrágot, amelyet ráadtak, a vécére kuporodott és vizeit, érzése szerint legalább egy óráig. Amikor végzett, felállt, a priccs peremébe kapaszkodva, mint egy öregember. Aggodalmasan kémlelte a csészében a vérnyomokat, de a vizelete tiszta volt. Lehúzta.
A rácsos ajtóhoz óvakodott, és kinézett egy rövid folyosóra. Balra volt a piások cellája. Egy öregember hevert az öt priccs egyikén, a keze fadarabként lógott a földre. Jobbra a folyosó egy ajtóban ért véget, amelyet kitámasztottak. A folyosó közepén zöld ernyős lámpa lógott le, olyasfajta, amilyeneket biliárdtermekben látni.
Fölemelkedett egy árnyék, a kitámasztott ajtón táncolt, majd egy nagydarab, khakiöltönyös ember lépett be a folyosóra. Szolgálati övéről nagy pisztoly lógott. Hüvelykujját a nadrágzsebébe akasztva csaknem egy percen át bámulta Nicket, mielőtt megszólalt: – Eccer, mikor gyerek voltam, elkaptunk egy pumát fönt a hegyekben, lelőttük, majd húsz mérföld kemény földúton vonszoltuk a városig. Ami abból az állatból maradt, mire hazaértünk, a legsiralmasabb dolog volt, amit életembe láttam. Utána mindjárt te következel, fiam.
Nicknek volt egy olyan érzése, hogy ez előre elkészített beszéd, gondosan csiszolt és félretett, kimondottan idegeneknek, csavargóknak szánva, akik időről időre elfoglalták ezt a cipősdoboz alakú cellát.
– Van valami neved, Babaluga?
Nick dagadt, felhasadozott ajkához emelte egyik ujját, és megrázta a fejét. Szájára tette a kezét, majd átlósan belehasított a levegőbe, és ismét megrázta a fejét.
– Mija? Nem tucc beszélni? Mi a szent szar ez? – A szavak elég barátságosak voltak, de Nick nem hallhatta a hangsúlyokat és a hanglejtést. Kimarkolt a levegőből egy láthatatlan tollat, és írni kezdett.
– Ceruzát kérsz?
Bólintott.
– Ha néma vagy, hogyhogy nincs nálad olyan papír?
Nick vállat vont. Kifordította üres zsebeit. Ökölbe szorította a kezét, és behúzott a levegőnek, amitől ismét a fejébe nyilallt a fájdalom, és újra fölkeveredett a gyomra. Öklével könnyedén megütögette a halántékát, a szemét forgatta, és rárogyott a rácsokra. Azután üres zsebeit mutatta.
– Kiraboltak.
Bólintott.
A khakiruhás férfi elfordult, visszament az irodájába. Egy pillanattal később tompa hegyű ceruzával és notesszel tért vissza, amelyeket átdugott a rácsok között. A lapok tetejére a MEMO és a John Baker seriff irodájából származik szavakat nyomtatták.
Nick körbefordította a noteszt, és a ceruza radíros végével megkocogtatta a nevet. Kérdőn felvonta a szemöldökét.
– Ja, az én vagyok. És te ki vagy?
„Nick Andros” – írta. Kidugta a kezét a rácsok között.
Baker megcsóválta a fejét. – Nem rázok kezet veled. Süket is vagy?
Nick bólintott.
– Mi történt veled az éccaka? Soames doki és a felesége kis híján elgázoltak, fiam, mint egy mormotát.
„Megvertek & kiraboltak. Egy mérföldre egy Fő utcai kocsmától. Zack Helye a neve.”
– Az a csehó nem ilyen kölyöknek való, Babaluga. Biztos nem vagy elég öreg, hogy szeszt igyál.
Nick méltatlankodva rázta a fejét. „Huszonkét éves vagyok” – írta. „Nyugodtan megihatok pár doboz sört anélkül, hogy megverjenek & kiraboljanak, vagy nem?”
Baker savanyúan mosolyogva olvasta a följegyzést. – Úgy láccik, Shoyóba nem. Micsinálsz itt, fiam?
Nick letépte az első lapot a noteszről, gombóccá gyűrte, és a padlóra dobta. Mielőtt elkezdhette volna írni a választ, egy kar nyúlt át a rácsokon, és egy vaskéz megmarkolta a vállát. Nick fölkapta a fejét.
– A feleségem takarítja ezeket a cellákat – magyarázta Baker –, és szerintem nem szükséges teleszemetelni a magadét. Dobd csak a budiba.
Nick lehajolt, megrándult a hátába maró fájdalomtól, és fölszedte a papírgalacsint. Odavitte a vécéhez, beledobta, azután felvont szemöldökkel nézett Bakerre. A férfi bólintott.
Nick visszament a rácshoz. Ez alkalommal hosszasan írt, a ceruza csak úgy röpült a papíron. Baker arra gondolt, hogy fogós dolog lehet írni-olvasni tanítani egy süketnéma fiút, és ennek a Nick Androsnak ugyancsak lehet sütnivalója, ha ennyire beletanult. Akadnak fickók itt az arkansasi Shoyóban, akik sose jöttek rá igazán az ízére, és azok közül nem egy Zacknál szokott lógni. De azt mégsem lehet feltételezni egy srácról, aki az imént cseppent a városba, hogy tudjon erről.
Nick átdugta a papírt a rácsok között.
„Utazgatok, de nem vagyok csavargó. Ma egy Rich Ellerton nevű embernek dolgoztam, aki úgy 6 mérföldnyire lakik innen nyugatra. Kitakarítottam a csűrjét & fölhánytam egy rakat szénát a padlásra. A múlt héten az oklahomai Wattsban voltam, kerítést csináltam. Azok, akik összevertek, elvették a múlt heti béremet.”
– Biztos, hogy Rich Ellertonnak dolgoztál? Ezt ellenőrizni tudom. – Baker leszakította a tömbről Nick magyarázatát, igazolványkép nagyságúra hajtogatta, és az inge zsebébe dugta.
Nick bólintott.
– Láttad a kutyáját?
Ismét bólintott.
– Miféle?
Nick a notesz felé intett. „Nagy doberman” – írta. „De kedves. Nem hamis.”
Baker bólintott, elfordult, visszament az irodájába. Nick a rácsoknál ácsorgott, és aggodalmasan bámult utána. Baker egy pillanattal később nagy kulcskarikával tért vissza, kinyitotta a cella ajtaját és félretolta.
– Gyere az irodába – mondta. – Kérsz reggelit?
Nick megrázta a fejét, majd úgy tett, mintha kitöltené és meginna valamit.
– Kávé? Van. Tejszín, cukor?
Nick megrázta a fejét.
– Csak úgy férfimód, mi? – nevetett Baker. – Na, gyere.
Elindult a folyosón, és noha beszélt, Nick nem hallotta, mit mond, mivel a seriff hátat fordított neki, így nem látta a száját. – Nem is bánom a társaságot. Álmatlanságba szenvedek. Legtöbb éccaka nem tudok három-négy óránál többet aludni. Az asszony azt akarja, hogy mutassam meg magam valamék nagyágyú dokinak Pine Bluffban. Ha tovább tart, meglehet, meg is teszem. Mert nézd meg, itt állok hajnali ötkor, még egyetlen lámpa sem ég, és én meg mán itten ülök, oszt kajálom a tojást meg a zsíros rósejbnit, amit onnan fentről hozok, a kamionparkolóból.
Az utolsó mondat közben megfordult, és Nick annyit megértett: „fentről hozok, a kamionparkolóból”.
Felvonta a szemöldökét és vállat vont, jelezve értetlenségét.
– Nem érdekes – legyintett Baker. – Ilyen fiatal kölyöknek még úgysem számít.
A külső irodában Baker feketekávét töltött neki egy hatalmas termoszból. A seriff félig elfogyasztott reggelije egy tányéron árválkodott az íróasztalon. Baker maga elé húzta. Nick a kávét szürcsölte. Fájt a szája, de azért jólesett.
Megütögette Baker vállát, és amikor a seriff fölnézett, Nick a kávéra mutatott, megdörzsölte a gyomrát, és komolyan hunyorított.
Baker elmosolyodott. – Jobb is, ha dicséred. A feleségem főzte. – A szájába lökött egy fél tükörtojást, megrágta, azután Nickre bökött a villájával. – Jó srác vagy. Mint egy ilyen pantomimes. Lefogadom, könnyen megérteted magad, igaz?
Nick meglengette a kezét a levegőben. Comme ci, comme ca.
– Nem tartalak idebe – mondta Baker, és egy szelet pirítóssal felitatta a szaftot –, de mondok neked valamit. Ha maradsz, tán el tudjuk kapni azokat a hapsikat, akik ezt tették veled. Benne vagy?
Nick bólintott, és azt írta: „Gondolja, hogy visszakaphatnám a heti béremet?”
– Az kizárt – mondta nyíltan Baker. – Én csak egy vidéki seriff vagyok, fiam. Az ilyesmihez többre lenne szükség.
Nick bólintott, s vállat vont. Összetette a két kezét, és egy repülő madarat utánzott.
– Ja, hát így valahogy. Hányan voltak?
Nick négy ujját fölemelte, vállat vont, és fölemelte az ötödiket is.
– Tudnád azonosítani valaméket?
Nick fölemelte egy ujját, és azt írta: „Nagy & szőke. A maga mérete, talán valamivel testesebb. Szürke ing & nadrág. Nagy gyűrűt hord. Jobb kéz, gyűrűsujj. Bíbor kő. Ez vágta meg az arcomat.”
Ahogy Baker elolvasta, megváltozott az arca. Először aggodalom, azután düh látszott rajta. Nick azt hitte, a harag ellene irányul, és ismét megijedt.
– Ó, Jézusom! – mondta Baker. – Hát itt kiöntött a brunyálda. Biztos vagy benne?
Nick kényszeredetten bólintott.
– Még valami? Láttál még valamit?
Nick keményen törte a fejét, azután azt írta: „Kis seb. A homlokán.”
Baker a szavakat bámulta. – Ez Ray Booth – mondta. – A sógorom. Köszönöm, fiam. Még csak reggel öt óra van, de máris elrontottad a napomat.
Nick szeme kicsit tágabbra nyílt, és óvatosan, együtt érzőn intett.
– Jól van na – mondta Baker, sokkal inkább magának, mint Nicknek. – Rossz fiú. Janey is tudja. Éppen eleget verte, amikor még gyerekek voltak. De mégis csak testvérek. Asszem, erre a hétre elfelejthetem a szeretetet.
Nick zavartan bámulta a földet. Néhány pillanat múlva Baker megrázta a vállát. A fiú felnézett, várva, mit mond.
– Valószínűleg úgyse lenne jó semmire – mondta a seriff. – Ray és a strici haverjai egymást fogják menteni. A te szavad áll az övékével szemben. Te megütötted valaméket?
„Rayt gyomron rúgtam” – írta Nick. „Egy másikat orrba vertem. Lehet, hogy eltört.”
– Ray országos cimborái Vince Hogan, Billy Warner és Mike Childress – mondta Baker. – Lehet, hogy Vince-t magában kapom, és akkor megtörik. Annyi gerince van, mint egy döglődő medúzának. Ha őt elkapom, akkor utánajárhatok Mike-nak és Billynek. Ray azt a gyűrűt egy főiskolai diákszövetségbe kapta. Másodéves korába kirúgták. – Elhallgatott, a tányérja szélén dobolt. – Asszem, menni fog, fiam, ha te is akarod. De előre figyelmeztetlek, hogy aligha kaphatjuk el őket. Olyan gonoszok és gyávák, mint egy kutyafalka, de mégiscsak városi fiúk, te pedig egy süketnéma jöttment vagy. Ha kiszabadulnak, utánad járnak.
Nick elgondolkodott. Folyvást az a kép járt az eszében, ahogy ide-oda lökdösik, mint valami véres madárijesztőt, és Ray szája formálja a szavakat: Megdorgálom. A rohadék megrúgott. Érezte, amint hátizsákját, az utóbbi két vándorév régi cimboráját lerántják a válláról.
Két szót írt a noteszlapra, és alá is húzta őket: „Próbáljuk meg”
Baker felsóhajtott és bólintott. – Jól van. Vince Hogan a fűrészmalomba dolgozik... illetve ez nem egészen igaz. Inkább csak cseszi ott az időt. Kilenc óra tájba odamegyünk, ha neked megfelel. Talán eléggé ráijesztünk, hogy köpjön.
Nick bólintott.
– Hogy van a szád? Soames doki hagyott tablettát. Azt mondta, valószínűleg pocsékul fogod érezni magad.
Nick szomorúan bólintott.
– Odaadom őket. Ez... – Elharapta a szót, és Nick a maga némafilmvilágából figyelte, amint a seriff robbanó erejű tüsszentéssorozatot fojt el a zsebkendőjében. – Na még ez is – folytatta, de most elfordult, és Nick csak az első szavakat tudta kivenni. – Jól kikaptam a náthát. Jézusom, hát nem nagyszerű az élet? Isten hozott Arkansasban, fiam.
Elment a tablettákért, azután visszatért az ücsörgő Nickhez. Odaadta neki a gyógyszert meg egy pohár vizet, majd óvatosan megdörgölte az állkapcsa tövét. Határozottan fájdalmas daganat nőtt ott. Duzzadt mirigyek, köhögés, tüsszentés, hőemelkedés. Igen, nagyszerű napnak ígérkezik ez a mai!
LARRY MÉRSÉKELTEN vészes macskajajjal ébredt, bár a szájának olyan íze volt, mintha egy sárkányfióka bilinek használta volna, és úgy érezte, nem ott van, ahol lennie kellene.
Szimpla ágyban feküdt, de két párnán. Sülő szalonna illatát érezte. Felült, kinézett az ablakon egy újabb szürke New York-i napra, és az volt az első gondolata, hogy valami borzalmas dolgot csináltak Berkeley-vel: elkoszosodott, kormos lett, megvénült. Azután kezdett visszatérni az éjszaka, és rájött, hogy Fordhamet bámulja, nem Berkeleyt. Egy emeleti lakásban volt a Tremont úton, nem túl messze a Concourse-tól, és az anyja találgatni fogja, hogy hol járt. Felhívta vajon, és szolgált-e magyarázatfélével, akármilyen gyatrával?
Lelógatta a lábát az ágyról. Talált egy gyűrött Winston-dobozt, amelyben egyetlen szál nyűtt külsejű cigaretta maradt. Rágyújtott egy zöld műanyag Bic öngyújtóval. Olyan íze volt, akár az állott lócitromnak. A konyhában tovább sercegett a sülő szalonna, mint amikor elektromos kisülések zavarják a rádiót.
A lányt Mariának hívták, és azt mondta, hogy... mi is? Talán szájhigiénikus? Larry nem tudta, mennyit érthet a higiéniához, de szájban óriási volt. Homályosan emlékezett, hogy úgy bekapták, mint egy sós pálcikát. Crosby, Stills és Nash szólt a szar kis sztereón a nappaliban, arról daloltak, milyen sok víz folyt le a híd alatt, és de sok időt elpacsáltunk. Ha jól emlékszik, Mária ugyan nem pacsálta az idejét. Egy kicsit elalélt, amikor fölfedezte, hogy ő az a Larry Underwood. Az esti vigalom egy bizonyos pontján mintha beugrottak volna egy még nyitva tartó lemezboltba, hogy vegyenek egyet a „Bébi, komálod az emberedet?”-ből.
Nagyon halkan felnyögött, és megpróbálta követni a tegnapot az ártatlan kezdetektől az őrjöngő, habzsoló befejezésig.
A Yankees nem volt a városban, erre emlékezett. Az anyja akkor ment el dolgozni, amikor ő fölkelt, de a konyhaasztalon hagyta a Yankees menetrendjét és egy cédulát: „Larry, mint látod, a Yankees július elsejéig nem jön vissza. Július 4-én kettős meccset játszanak. Ha aznap nincs dolgod, el vihetned anyucit a mérkőzésre. Én fizetem a sört és a hot dogot. A jégen van tojás és kolbász, a kenyérkosárban piskótarolád, ha azt jobban szereted. Vigyázz magadra, fiam.” Majd a jellegzetes Alice Underwood-utóirat: „A srácok zöme, akikkel együtt lebzseltél, mostanra lelépett, bár ki sajnál egy ilyen huligánbandát, de azt hiszem, Buddy Marx a Stricker úton dolgozik egy nyomdában.”
Ha csak rágondolt erre a levélre, összerándult. Semmi „Drága” az ő neve előtt. Semmi „szeretettel” az anyja aláírása előtt. Alice nem hitt a kamu dolgokban. Az igazi dolog a jégszekrényben van. Valamikor, miközben Larry kialudta az autózást Amerikán keresztül, Alice kiment és begyűjtött minden istenverte ennivalót, amit a fia kedvelt. Az emlékezete olyan pontos volt, hogy az rémítő. Egy doboz Daisy sonka. Két font igazi vaj – hogy engedhette ezt meg magának a béréből? Két hatos csomagolású Coca-Cola. Kolbászok a csemegéből. Sült hús, amelyet Alice titkos mártásával marinírozott, ennek összetételét még fiával sem volt hajlandó megosztani, meg egy gallon Baskin-Robbins Peach Delight jégkrém a hűtőszekrényben. Mellette Sara Lee túrótorta. Az a fajta, amelyiknek eper van a tetején.
Hirtelen ötlettel bement a fürdőszobába, nem csupán a hólyagja miatt, de azért is, hogy ellenőrizze a gyógyszerszekrényt. Vadonatúj Pepsodent fogkefe lógott a régi tartóban, ahol összes gyermekkori fogkeféje lógott, egyik a másik után. Volt egy csomag egyszer használatos borotvapenge, egy doboz Barbasol borotvakrém, sőt még egy üveg Old Spice kölni is. Nem módis, mondta volna az anyja – Larry szinte hallotta –, de ezért a pénzért éppen elég illatos.
Ott állt, nézte a tárgyakat, azután elővette az új tubus fogkrémet, és a kezében tartogatta. Semmi „drága”, semmi „szeretettel, anya”. Csak egy új fogkefe, új fogkrém, új kölni. Néha, gondolta, az igazi szeretet éppen olyan néma, mint amilyen vak. Sikálni kezdte a fogát, és azon tűnődött, nem bujkál-e ebben egy dal valahol.
Bejött a szájhigiénikus, egy szál rózsaszín alsószoknyában. – Szia, Larry – mondta. Alacsony volt, csinos, némiképpen emlékeztetett Sandra Dee-re, a mellei a löttyedés legcsekélyebb jele nélkül, kihívóan szegeződtek Larryre. Háromezer mérföldet utazott csak azért, hogy Sandra Dee elevenen falja föl.
– Szia – felelte, és fölkelt. Meztelen volt, de a ruhája az ágy lábánál hevert. Öltözni kezdett.
– Van köntösöm, ha inkább azt vennél föl. Füstölt heringet eszünk szalonnával.
Hering és szalonna? A gyomra összerándult és becsukódott.
– Nem, aranyom, mennem kell. Találkozóm van valakivel.
– Na ne, nem hagyhatsz itt csak így, mint...
– De ez életbe vágó.
– Én is életbe vágó vónék! – A lány átment csikorgóba. Hangja hasogatta Larry fülét, akinek minden különösebb ok nélkül Frédi jutott az eszébe, amint rajzolt tüdeje minden erejével azt bömböli: „VIIILMAAAA!”
– Kilóg Bronx, drágám – mondta.
– Ez meg mit jelent? – A lány csípőre tette a kezét, a zsíros konyhai lapátka acélvirágként meredt ki az ökléből. A mellei csábosan szökdécseltek, de Larry nem csábult. A nadrágjába lépett, és gombolni kezd te. – Tán rosszabb vónék, csak mer a Bronxbú jövök? Mi vagy te, rasszista?
– Dehogyis, és nem is úgy gondoltam – mondta Larry, és mezítláb odament a lányhoz. – Ide figyelj, az a valaki, akivel találkoznom kell, az anyám. Alig két napja érkeztem, és tegnap este nem hívtam föl, nem jelentkeztem... ugye? – kérdezte reménykedve.
– Senkit sem hívtál föl – felelte morcosan a lány. – Lefogadtam volna, hogy az anyád.
Larry visszament az ágyhoz, és belebújt a tornacipőjébe. – Az is. De tényleg. A Chemical Bank Buildingben dolgozik. Gondnok. Illetve, mostanában, úgy tudom, emeleti ellenőr.
– Lefogadom, hogy te nem is az a Larry Underwood vagy, akinek a lemeze jelent meg.
– Azt hiszel, amit akarsz. Sietnem kell.
– Te ócska pöcs! – támadt rá a lány. – Most mit csináljak a kajával, amit főztem?
– Talán dobd ki az ablakon – javasolta Larry.
A lány dühében fölvisított, és hozzávágta a lapátkát. Larry életének bármely más napján nem találta volna el. A fizika egyik első törvénye, hogy egy ilyen lapát nem egyenes vonalban repül, ha egy dühös szájhigiénikus elhajítja. Ez az eset volt a kivétel, amely a szabályt erősíti, hipp-hopp, föl-le, puff, neki egyenesen Larry homlokának. Alig fájt. Amikor lehajolt, hogy fölvegye a lapátkát, akkor látta, hogy két vér-csepp hullott az ágyelő szőnyegre.
Két lépést tett, lapátkával a kezében. – Ezzel kellene eltángáljalak! – ordított a lányra.
– Naná! – hőkölt hátra a lány, és sírva fakadt. – Miért ne? A nagy sztár! Baszik, lelép. Azt hittem, rendes srác vagy. Nem is vagy az! – Könnycseppek peregtek az arcán, és lehullottak az álláról a mellére. A fiú elbűvölve figyelte, amint az egyik könnycsepp végiggördül a jobb mell meredélyén, és megül a bimbó hegyén. Olyan volt, mint egy nagyítólencse. Larry látta a pórusokat és a bimbóudvar belső széléből kinőtt fekete szőrszálat. Jézusom, meg fogok bolondulni, gondolta hüledezve.
– Mennem kell – mondta. Fehér vászonzakója az ágy lábánál hevert. Fölvette, a vállára dobta.
– Nem vagy rendes srác! – kiáltotta a lány, miközben Larry átment a nappaliba. – Csak azért álltam le veled, mert azt hittem, hogy rendes srác vagy!
A nappali láttán Larry legszívesebben felnyögött volna. A díványon, ahol elmosódó emlékei szerint őt kóstolgatták, a „Bébi, komálod az emberedet?”, legalább két tucat példányban. Három további darab a porlepte hordozható sztereó lemezjátszó korongján. A szemközti falon egy hatalmas plakáton Ryan O'Neal és Ali McGraw. Az, hogy megkóstolnak, azt jelenti, hogy sose kell bocsánatot kérned, ha-ha-ha. Jézus, én csakugyan megbolondulok!
A lány a hálószoba ajtajában állt. Még mindig sírt, és szánalmasan festett az alsószoknyájában. Az egyik sípcsontján egy sebhely, ott, ahol a lába borotválása közben megvágta magát.
– Ide figyelj, hívj majd föl – mondta. – Nem haragszok.
Larrynek azt kellett volna mondania, hogy „Persze!”, és vége az ügynek. Ehelyett azt hallotta, hogy kerge nevetés jön ki a száján, majd azt mondja:
– Odaég a heringed!
A lány felvisított, és berontott a szobába, de megbotlott egy párnában, és hasra esett. Egyik karjával felborított egy félig telt tejesüveget, és megbillegtette a szomszédságában álló üres whiskysüveget. Szent ég, gondolta Larry, ezeket kevertük?
Fürgén távozott, és lerobogott a lépcsőn. Az utolsó hat foknál tartott a bejárat előtt, amikor a lány leüvöltött az emeleti folyosóról: – Te nem is vagy rendes srác! Te nem vagy ren...
Larry bevágta az ajtót. Párás, nyirkos meleg ömlött rá, tavaszodó fák és kipufogógáz szagát hozta. Valóságos parfüm volt a sülő zsír és az állott cigarettafüst után. Még mindig a kezében volt az a hülye cigaretta, csak éppen már füstszűrőig szívta, bedobta hát a csatornanyílásba, és nagyot szippantott a friss levegőből. Csodálatos volt elszabadulni abból a tébolydából. Visszatérünk a normalitás ama nagyszerű napjaihoz...
A háta mögött fönt tompa koppanással kivágódott egy ablak, és Larry már tudta, mi következik.
– Remélem, megrohadsz! – visította a lány. Tökéletes bronxi halaskofa. – Remélem, aláeső egy rohadt metrónak! Nem vagy te énekes! Még az ágyban is szar vagy! Te tetű! Ezt dugd föl a seggedbe! Ezt vidd el az anyádnak, te tetű!
A tejesüveg alásüvített az emeleti hálószoba ablakából. Larry lebukott. Az üveg bombaként csapódott a csatornanyílásba, beszórva az utcát szilánkkal. Következett a whisky, szépen pörögve, hogy Larry lábánál zúzódjon szét. Akármi volt is a lány, célozni iszonyúan tudott. Larry futásnak eredt, egyik karját a feje fölé emelve. Hát mégsem lesz vége az őrületnek.
Mögötte egy utolsó, trombitáló üvöltés harsant, győzedelmesen zsíros bronxi kiejtéssel: – NYALJAD KIJA SEGGEM, TE HITVÁNY FAAAATTYYÚÚÚ! – Azután túl volt a sarkon, ráhajolt a gyorsforgalmi felüljárójának korlátjára, és a hisztéria határát súroló, reszketegen harsány röhögéssel figyelte az alatta elhúzó autókat.
– Nem tudtad volna jobban elintézni? – kérdezte, észre sem véve, hogy hangosan beszél. – Apám, ezt jobban is elintézhetted volna. Ez pocsék jelenet volt.
A francba, ember. – Rájött, hogy hangosan beszél, mire újabb röhögőgörcs fogta el. Hirtelen szédítő hányingert érzett, és szorosan behunyta a szemét. A Mazochista Ügyosztály egyik áramköre bekapcsolt, és hallotta, amint Wayne Stukey azt mondja: Van benned valami, ami olyan, mint amikor sztaniolpapírra harap az ember.
Úgy bánt azzal a csajjal, mint egy öreg kurvával, egy csoportos kefélést követő reggelen.
Nem vagy rendes srác.
De az vagyok. De az vagyok.
De amikor a hapsik a nagy bulin tiltakoztak a kirúgás ellen, azzal fenyegette őket, hogy hívja a rendőrséget, és komolyan is gondolta. Talán nem? De igen. Komolyan gondolta. A legtöbben idegenek voltak, az sem érdekelte volna, ha aknára lépnek, de négy-öt tiltakozót még a régi napokból ismert. Wayne Stukey pedig, az a fattyú, összefont karral állt az ajtóban, mint a végítélet maga.
Sal Doria távozóban: Larry, ha ezt csinálja a siker a hozzád hasonló fazonokkal, akkor inkább tovább zenélek a háttérben.
Kinyitotta a szemét, elfordult a felüljárótól, taxit keresett. Hát persze. A sértett barát harap. Ha Sal olyan jó barát, akkor miért akarta kihasználni? Hülye voltam, és senki sem szereti, ha egy hülye megokosodik. Ez az igazság.
Nem vagy rendes srác.
– Rendes srác vagyok – mondta duzzogva. – És egyáltalán, kinek mi köze hozzá?
Jött egy taxi, Larry leintette. A taxis mintha tétovázott volna egy pillanatig, mielőtt leállt. Larry kinyitotta a hátsó ajtót, és beszállt, mielőtt a hapsi meggondolhatta volna magát.
– Manhattan. A Chemical Bank épülete a Park mellett – mondta.
A kocsi besorolt a forgalomba. – Megvágtad a homlokodat, haver – mondta a taxis.
– Egy lány hozzám vágott egy konyhai lapátot – mondta szórakozottan Larry.
A taxis furcsán együtt érző műmosollyal sandított rá, majd elindult. Larry hátradőlt, és azt próbálta kitalálni, hogyan magyarázza meg ezt az éjszakát az anyjának.
LARRY egy fáradt külsejű fekete asszonyt talált a földszinten, aki azt mondta, hogy szerinte Alice Underwood fönt van a huszonnegyedik emeleten, és leltárt csinál. Larry beszállt a liftbe és fölment, abban a tudatban, hogy a többi ember laposakat sandít a homlokára. A vérzés már elállt, de nagyon ronda lehetett így a beszáradt seb.
A huszonnegyedik emeleten egy japán videocég igazgatói irodái sorakoztak. Larry legalább húsz percig járkált a folyosón az anyját keresve, és közben tökhülyének érezte magát. Sok nyugati igazgató is volt itt, de éppen elég japán akadt közöttük, hogy száznyolcvanöt centis termetével kimagasló tökhülyének érezze magát. Az apró férfiak és nők idegesítő keleti kifejezéstelenséggel bámultak ferde szemükkel az ő vérrögös homlokára és a zakó vérpecsétes ujjara.
Végül egy hatalmas páfrány mögött találta meg a BIZTONSÁGI ŐRSÉG & GONDNOKSÁG feliratú ajtót. Megpróbálkozott a kilinccsel. Az ajtó nyitva volt, így bekukkantott. Az anyja odabent volt, formátlan szürke egyenköpenyben, gumiharisnyában és krepptalpú papucsban. A haját fekete háló alá szorította. Háttal állt a fiának. Egyik kezében irattartó karton volt, és mintha a szórópalackos tisztítószereket számolta volna egy magas polcon.
Larryt nagyon kerülgette a bűntudattal elegy kísértés, hogy sarkon forduljon és elfusson. Vissza a garázsba, két sarokra a bérháztól, amelyben az anyja lakik, be a Z-be! Francba az előre kifizetett kéthavi bérleti díjjal! Beszállás, aztán tűzés. Tűzés hova? Akárhova. A maine-i Bar Harborba. A floridai Tampába.
Az utahi Salt Lake Citybe. Bármilyen hely megfelel, csak jócskán túl legyen Zsugás Deweynak meg ennek a szappanszagú odúnak a láthatárán. Nem tudta, a neonlámpák teszik-e, vagy a homlokán levő seb, de piszkosul megfájdult a feje. Hagyd abba a vinnyogást, te nyavalyás picsogó!
– Szia, anya – szólalt meg.
Alice összerezzent, de nem fordult meg. – Aha, Larry. Betaláltál a belvárosba.
– Hát persze. – A fiú egyik lábáról a másikra állt. – Szeretnék bocsánatot kérni. Telefonálnom kellett volna tegnap este...
– Ja. Okos ötlet.
– Buddyval voltam. És... ööö... egy kicsit kirúgtunk a hámból. Nyakunkba vettük a várost.
– Gondoltam, hogy ilyesmiről van szó. Vagy hasonlóról. – A lábával előhalászott egy kis hokedlit, fölkapaszkodott rá, és számolni kezdte a felső polcon sorakozó padlóviaszos flakonokat, könnyedén megérintve őket a hüvelyk- és mutatóujjával. Ágaskodnia kellett, és amikor így tett, a ruhája felhúzódott. Larry látta a barna harisnya fölött a comb megereszkedett húsát, és elfordította a tekintetét. Hirtelen és ok nélkül az jutott az eszébe, hogy mi történt Noé harmadik fiával, aki megbámulta a fatert, mikor az öreg szivar piásan és pucéran hevert a szalmazsákon. Szegény ürgének attól fogva örökre fát kellett vágnia és vizet hordania. Neki is meg az összes leszármazottjának. Ezért vannak most faji zavargások, fiam. Dicsérjük az Urat.
– Ezért jöttél, hogy ezt elmondd? – kérdezte az asszony, először nézve hátra.
– Hát, szóval azt, hogy hol voltam, meg bocsánatot akartam kérni. Piszok dolog volt tőlem, hogy erről megfeledkeztem.
– Ja – ismételte az anyja. – De neked megvan a magad piszkos oldala, Larry. Gondolod, hogy erről nem tudok?
A fiú elvörösödött. – Figyelj, anya...
– Te vérzel. Valamelyik sztriptíztáncosnő eltalált egy túlfeszített G-húrral? – Visszafordult a polcokhoz, és miután összeszámolta a felső sorban levő palackokat, följegyzett valamit a kezében levő lapra. – Valaki magánál felejtett két flakon padlóviaszt a múlt héten – állapította meg. – Váljék egészségére.
– Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek! – mondta erélyesen Larry. Anyja nem rezzent meg a hangtól, ő viszont igen. Egy kicsit.
– Igen, mondtad. Mr. Geoghan ugyancsak kiveri majd a balhét, ha az a nyomorult padlóviasz továbbra is így fogy.
– Nem kocsmában verekedtem, és nem is sztriptízbárban voltam. Szó sem volt ilyesmiről. Ez csak... – Elakadt.
Alice megfordult, azzal a gúnyolódó mozdulattal vonva föl a szemöldökét, amelyre a fiú nagyon jól emlékezett. – Csak mi?
– Hát... – Hirtelenjében nem bírt meggyőző hazugságot kiagyalni. – Ez egy. Ő. Izé. Konyhai lapát.
– Valaki összetévesztett egy rántottával? Jó kis buli lehetett az, amit a Buddy haveroddal végigcsináltatok a városban.
Larry folyton elfelejtette, hogy az anyja játszva lekörözi, mindig lekörözte, és valószínűleg mindig is le fogja körözni.
– Egy lány volt, anya. Hozzám vágta.
– Jófajta lehet – mondta Alice Underwood, és ismét elfordult. – Az a nyomorult Consuela már megint eldugta az igénylő űrlapot. Nem mintha sokra mennénk vele; még sohasem kaptunk meg mindent, amit igényeltünk, de mindig ki kell töltenünk, ámbár hogy miért, azt akkor sem tudnám megmondani, ha az életem függne tőle.
– Anya, haragszol rám?
Az asszony keze hirtelen lehullott. A válla meggörnyedt.
– Ne haragudj – suttogta Larry. – Ne haragudj, jó? He?
Az anyja megfordult, és a fiú valami furcsa szikrát látott a szemében, illetve lehet, hogy nem is furcsa, de nem a neonfény okozza, az fix. Ismét hallotta a szájhigiénikust, megfellebbezhetetlen határozottsággal: Te nem is vagy rendes srác. Egyáltalán miért fárasztotta magát azzal, hogy hazajön, ha ilyesmiket művel az anyjával... és nem számít, hogy az anyja miket művel vele.
– Larry – mondta Alice gyengéden. – Larry, Larry, Larry.
A fiú egy pillanatig arra gondolt, hogy nem is fog ennél többet hallani; még reménykedett is benne.
– Csak ennyit tudsz mondani? „Kérlek, ne haragudj rám, anya, ne haragudj rám?” Hallottalak a rádióban, és még ha nem tetszik is az a dal, amit énekeltél, mégis büszke voltam rá, hogy te énekled. Az emberek faggatnak, hogy csakugyan az én fiam énekel-e, és én azt válaszolom, hogy igen, ez Larry. Azt mondom, hogy mindig tudtál énekelni, és ez nem is hazugság, ugye?
A fiú nyomorúságosan rázta a fejét. Nem bízott benne, hogy képes lenne megszólalni.
– Elmesélem nekik, hogyan kaptad föl Donny Roberts gitárját, amikor még alsós gimnazista voltál, és hogyan szárnyaltad túl alig fél óra múlva, holott ő másodikos kora óta tanult gitározni. Van hozzá tehetséged, Larry, nem mástól kellett megtudnom, legkevésbé tőled. Azt hiszem, te is tudod, mert ez az egyetlen dolog, ami miatt sohasem nyafogtál. Azután elmentél, talán ezt hányjam a szemedre? Ugyan. A fiatalok elmennek. Ez a világ rendje. Néha fáj, de ez a rend. Azután visszajössz. El kell magyaráznia valakinek, hogy miért? Dehogy. Visszajössz, mert slágerlemez ide vagy oda, pácba keveredtél a nyugati parton.
– Nem keveredtem semmiféle pácba! – méltatlankodott a fiú.
– Dehogynem. Ismerem a jeleket. Hosszú ideje vagyok az anyád, engem nem verhetsz át, Larry. Te mindig kerested magadnak a bajt. Néha azt hiszem, képes lennél keresztülmenni az úton, csak hogy beleléphess a kutyaszarba. Isten meg fogja bocsátani nekem, hogy ilyet mondok, mert Isten tudja, hogy ez az igazság. Hogy haragszom-e? Nem. Csalódott vagyok-e? Igen. Azt reméltem, hogy a messzeségben megváltozol. Nem változtál. Elmentél kisfiúként férfitestben, és ugyanígy jöttél vissza, csak a férfi kiegyenesíttette és fazonra vágatta a haját. Tudod, miért gondoltam, hogy hazajössz?
A fiú ránézett, beszélni szeretett volna, de tudta, hogy az egyetlen, amit ki bírna nyögni, csak méregbe hozná mindkettejüket: Ne sírj, anya, jó?
– Azt gondolom, azért jöttél haza, mert nem tudtad kitalálni, hová máshová mehetnél. Nem tudtad, ki más fogadna be. Senki másnak nem mondtam egy rossz szót se rólad, Larry, még a nővéremnek sem, de ha már így alakult, neked megmondom, hogy mi a véleményem. Te afféle elfogadó vagy. Mindig is az voltál. Mintha Isten kihagyott volna belőled valamit, amikor fölépített bennem. Nem vagy rossz, nem ezt akarom mondani. Laknunk kellett néhány olyan helyen apád halála óta, hogy Isten a tudója, kijöhetett volna belőled a gonosz, ha benned van. Azt hiszem, a legrosszabb, amit tőled láttam, az volt, hogy Queensben a Carstairs úton egy csúnya szót írtál abban a házban a földszinti előtér falára. Emlékszel?
Emlékezett. Anyja felkrétázta ugyanazt a szót a homlokára, és háromszor megkerülte vele a háztömböt. Soha többé nem írta le azt a szót, vagy bármilyen más szót épületre, falra vagy rézsűre.
– A legrosszabb, Larry, hogy jót akarsz. Néha azt hiszem, szinte szerencsésebb volna, ha kitörne belőled a rosszaság. Mert így olyan, mintha tudnád, mi a rossz, de azt nem, miként hozd helyre. És én sem tudom. Amikor kicsi voltál, megpróbáltam, minden általam ismert módon. Ezek közül csak az egyik volt, hogy azt a szót a homlokodra írtam... és akkor már kezdtem kétségbeesni, különben sohasem csináltam volna ilyen komiszságot. Te elfogadó vagy. Azért jöttél haza, mert tudtad, hogy én mindenképpen adok. Nem mindenkinek, csak neked.
– Elköltözöm – mondta a fiú, és minden szava olyan volt, mintha száraz vattát köpne. – Ma délután.
Ekkor eszébe jutott, hogy aligha engedheti meg magának a költözést, legalábbis addig, míg Wayne nem küldi el a jogdíj következő részletét – illetve azt, ami megmarad, miután L. A. legéhesebb vérebeit kielégítette. Ami a jelenlegi költségeket illeti, ott van a Datsun Z parkolási díja, méghozzá tisztes összeg, amit pénteken ki kell fizetnie, ha nem akarja, hogy a barátságos szomszéd parkolóőr meglátogassa, márpedig nem akarta. És a tegnapi duhajkodás után, amely ártatlanul kezdődött Buddyval és a menyasszonyával és a szájhigiénikussal, aki a menyasszony ismerőse volt – egy kedves lány Bronxból, Larry, tetszeni fog neked, remek humorérzéke van –, meglehetősen gyéren állt pénz dolgában. Nem. Ha pontos akar lenni, akkor leégett. A gondolattól pánikba esett. Ha most otthagyja az anyját, hova mehet? Szállodába? Bármely portás egy kispiszkosnál különb helyen betegre röhögi magát, és azt mondja, hogy kopjon le. Jó szerelést visel, mégis tudják. Valahogy tudják a fattyak. Képesek kiszagolni az üres bukszát.
– Ne menj – mondta Alice halkan. – Szeretném, hanem mennél el, Larry. Különleges ennivalókat vettem. Talán láttad is. És reméltem, hogy este talán römizhetünk.
– Nem is tudsz römizni, anya! – mondta a fiú, és kissé elmosolyodott.
– Filléres alapon elpáholok egy hozzád hasonló gyereket.
– Talán ha adok száz pont előnyt...
– Na nézzék a kölyköt! – csúfolódott az anyja gyengéden. – Talán én adok neked négyszázat. Maradj, Larry. Mit szólsz?
– Helyes – bólintott a fiú. Ma először érezte jól magát, igazán jól. Bent egy hangocska azt suttogta, hogy ismét elfogad, ugyanaz a régi Larry, a potyaleső, de ő nem volt hajlandó odafigyelni. Végül is az anyjáról van szó, aki megkérte. Igaz, meglehetősen kemény dolgokat mondott, de a kérés az kérés, nem igaz? – Tudod mit? Én fizetem a jegyeket a július negyedikei meccsekre. Telik rá abból, amit ma este kipréselek belőled.
– Te még egy paradicsomból sem tudod kipréselni a levét – válaszolta barátságosan az anyja, azután ismét a polcok felé fordult. – Van a folyosón egy mellékhelyiség. Miért nem mész oda, hogy lemosd a vért a homlokodról? Azután vegyél ki tíz dollárt a pénztárcámból, menj el moziba. Még mindig akad egy-két jó hely a Harmadik sugárúton. Csak ne azokba a koszfészkekbe a Negyvenkilencedik utcában és a Broadwayn.
– Hamarosan én adok pénzt neked – ígérte Larry. – A lemez ezen a héten a tizennyolcadik a Billboard listáján. Sam Goodynál láttam idefelé jövet.
– Ez csodálatos. Ha olyan vastag vagy, akkor miért nem vettél egy példányt, ahelyett, hogy csak nézted?
Hirtelen gombóc akadt meg Larry torkán. Krákogott, de nem tudta felköhögni.
– Jó, nem érdekes – legyintett az anyja. – A nyelvem olyan, mint egy rossz természetű ló. Ha egyszer megindul, akkor addig megy, amíg el nem fárad. Tudhatod. Tizenötöt vegyél ki, Larry. Nevezd kölcsönnek. Azt hiszem, előbb-utóbb visszakapom.
– Visszakapod! – fogadkozott a fiú. Odament az anyjához, és meghúzta a ruhája szegélyét, mint egy kisgyerek. Alice lenézett rá. Larry lábujjhegyre állt, és megcsókolta az arcát. – Szeretlek, anya.
Az asszony meghökkent, nem a csóktól, hanem vagy a szavaktól, vagy a hanghordozástól. – Tudom én azt, Larry – felelte.
– Amit meg mondtál... A pácról. Van egy kicsi, de nem...
Anyja hangja egyszerre hideg és szigorú lett. Olyan hideg, hogy Larry kicsit meg is ijedt.
– Erről nem akarok hallani!
– Jó, jó! – mondta Larry. – Figyelj, anya, melyik a legjobb mozi a környéken?
– A Lux Twin – felelte az asszony –, de nem tudom, mit játszanak.
– Nem érdekes. Tudod, mi jutott eszembe? Van három dolog, amit mindenütt meg lehet találni Amerikában, de igazán csak New Yorkban jó.
– No és, Mr. Kritikus a New York Times-tól? Melyek azok?
– A mozik, a baseball és Nedick hot dogja.
Az asszony elnevette magát. – Nem vagy buta, Larry – nem bizony.
így hát Larry elment a mosdóba. Lemosta a vért a homlokáról. Visszament, és ismét megcsókolta az anyját. Kivett tizenöt dollárt az asszony kopott, fekete erszényéből. Elment a Luxba. Végignézte, amint Freddy Krueger, az őrült, gonosz kísértet kamaszokat szippant be álmaik futóhomokjába, míg mindenki meg nem hal, a hősnőt kivéve. Freddy Krueger látszólag szintén meghalt a film végén, de ezt nehéz volt eldönteni, mivel a film címe után római sorszám állt, és igen népszerű volt. Larry úgy vélte, hogy a borotvaujjú pasas még visszatér, és nem tudta, hogy a mögötte levő sorból hallatszó, kitartó zaj mindennek a végét jelenti: nem lesz több folytatás, és rövid időn belül egyáltalán nem lesz mozi sem.
A Larry mögötti sorban egy ember köhögött.
A SZALON túlsó sarkában volt egy állóóra, amely Frannie Goldsmith egész életét végigkísérte kimért tiktakjával. Az óra volt a foglalata a szobának, amelyet Fran sohasem bírt, de a maihoz fogható napokon egyenesen gyűlölt.
Otthonukban az apja műhelyét kedvelte leginkább, amelyet a házat a csűrrel összekötő szárnyban alakítottak ki. Át kellett bújni egy alacsony, alig másfél méter magas ajtócskán, amely alig látszott a konyhai fatüzelésű sparherd mögött. Már ez jó volt kezdetnek: apró, csaknem rejtett bejárat, olyan kedves, mintha valami tündérmesébe vagy fantáziaországba nyílna. Amikor Frannie nagyobb és idősebb lett, ugyanúgy le kellett hajolnia, mint az apjának – az anyja sohasem lépett be a műhelybe, csak ha elkerülhetetlen volt. Alice Csodaországban-ajtó volt, Fran egy darabig azt játszotta, még az apja elől is titkolva, hogy egy napon, ha kinyitja, nem Peter Goldsmith műhelyét látja, hanem egy föld alatti folyosót Csodaországból Hobbitfalvára, alacsony, mégis kényelmes alagutat, földből készült, legömbölyített falakkal, földes mennyezetűt, dúsan átszőve vaskos gyökerekkel, amelyek jókora púpot okoznak, ha az ember beléjük veri a fejét. Egy alagút, amely nem nyiroktól, dohtól, csúnya bogaraktól és férgektől szaglik, hanem fahéj- és sülő almás pite illatú, amely valahol fönt, Zsáklak éléskamrájában végződik, ahol Zsákos Bilbó uraság éppen a száztizenegyedik születésnapját ünnepli...
Nos, a kényelmes alagút sohasem bukkant elő, de a házban cseperedő Frannie Goldsmithnek a műhely (az apjának néha „szerszámoskamra”, az anyjának „az a mocskos hely, ahová az apád sörözni jár”) is éppen elég volt. Különös szerszámok, fura bigyók. Egy hatalmas szekrény ezernyi fiókkal, mindegyik csurig. Szögek, csavarok, fúrók, csiszolóvásznak (háromfajta: durva, durvább, legdurvább), gyaluk, szintezők, és mindenféle holmi, aminek akkortájt nem ismerte a nevét, és ma sem ismeri. Sötét volt a műhelyben, nem számítva a huzalon lógó, pókhálós, negyvenwattos izzót és a Tensor lámpa ragyogó fénykörét, amely mindig oda irányult, ahol az apja dolgozott. A helyiséget betöltötte a por, az olaj és a pipafüst szaga, és Frannie úgy vélte, ez a törvény: minden apának füstölnie kell. Pipát, szivart, cigarettát, marihuánát, hasist, káposztalevelet, valamit. Mert a füstszag állandó része volt a gyermekkorának.
„Add csak ide azt a villáskulcsot, Frannie! Nem azt, hanem a kicsit. Mi volt ma az iskolában?... Tényleg ezt csinálta?... De miért akart felbuktatni Ruthie Sears?... Igen, csúnya. Nagyon csúnya plezúr. Viszont jól megy a ruhádhoz, nem gondolod? Úgyhogy szólj Ruthie Searsnek, hogy lökjön föl még egyszer, akkor a másik lábadon is lesz egy, mert kettő, az egy pár. Ideadnád azt a nagy csavarhúzót?... Nem, azt a sárga nyelűt.”
„Frannie Goldsmith! Most rögtön gyere ki arról a koszos helyről, és vedd le az iskolai ruhádat! MOST... RÖGTÖN! Piszkos leszel!”
Még huszonegy évesen is, ha bebújt az ajtón, és beállt a munkaasztal meg az öreg Ben Franklin-kályha közé, amely télidőben elképesztő meleget ontott magából, megcsapta valami abból az érzésből, hogy milyen volt kis Frannie Goldsmithnek lenni ebben a házban. Csupán érzékcsalódás volt, majd' mindig átitatta a szomorúság alig ismert bátyja, Fred miatt, akinek a növekedését olyan durván és véglegesen félbeszakították. Csak állt, beszívta a mindent átitató olajszagot, dohszagot, apja pipafüstjének illatát. Már alig emlékezett rá, milyen volt kicsinek, nagyon kicsinek lenni, de itt néha eszébe jutott, és ilyenkor boldog volt.
De most a szalonban állt. A szalonban.
Ha a műhely a gyermekkor boldogsága volt, amelyet apja pipafüstjenek szaga jelképezett (néha gyengéden a lánya fülébe fújta a füstöt, ha Frannie-nak fájt a füle, bár előbb megígértette vele, hogy nem mondja el Carlának, aki nyomban rohamot kapna), akkor a szalon minden volt, amit az ember szeretne elfelejteni a gyermekkorából. Akkor beszélj, ha kérdeznek! Könnyebb összetörni valamit, mint megjavítani! Most azonnal menj föl és öltözz át, nem látod, hogy ez nem a megfelelő ruha? Te sohasem gondolkodsz? Frannie, ne húzogasd a ruhádat, még azt hiszik rólad, hogy bolhás vagy. Mit fog gondolni Andrew bácsi és Carlene néni? Majd' elsüllyedtem szégyenemben miattad! A szalon az, ahol nem szabad beszélni, a szalon az, ahol viszketsz, és nem szabad megvakarni, a szalonban zsarnoki parancsok, unalmas társalgások vannak, és rokonok, akik megcsipkedik az ember arcát, ami fáj, tüsszenteni kell, de nem szabad, köhögni kell, de tilos, és a legkevésbé ásítani szabad.
Ebben a szobában, amelyben az anyja szelleme uralkodott, a díszhelyen volt az állóóra. 1889-ben készítette Carla nagyapja, Tobias Downes, és csaknem azonnal a családi kincs rangjára emelkedett; gondosan becsomagolták és biztosították, amikor a család az ország egyik végéből a másikba költözött (eredetileg a New York állambeli Buffalóból származott, itt volt Tobias műhelye, egy minden kétséget kizáróan ugyanolyan füstös és ronda hely, mint Peteré, noha Carla az ilyen megjegyzést tökéletesen helytelennek tekintette volna), néha a család egyik ágától a másikhoz került, amikor rák, szívroham vagy baleset lecsippentett egy gallyat a családfáról. Ez az óra harminchat éve állt a szalonban, azóta, hogy Peter és Carla Goldsmith beköltöztek a házba. Itt helyezték el, és itt maradt, tikelt és takolt, tagolta az időt egy száraz korban. Egyszer majd az övé lesz, ha akarja, tűnődött Frannie, miközben anyja fehér, döbbent arcát nézte. De ő nem akarja. Nem akarja, nem kell!
Ebben a szobában száraz virágcsokrok álltak üvegharangok alatt. Volt ebben a szobában egy galambszürke szőnyeg, amelybe sötétrózsaszín rózsákat szőttek. Kecses zárt erkély nézett az 1-es számú országútra, amelyet magas fagyalsövény választott el a telektől. Amikor a szomszédban felépítették az Exxon-benzinkutat, Carla addig nyaggatta a férjét komor szenvedéllyel, amíg az el nem ültette a sövényt. Amikor Peter elültette, Carla azért nyaggatta, hogy növessze gyorsabban. Anyjának, Frannie szerint, még a radioaktív műtrágya is megfelelt volna erre a célra. Követelőzésének vehemenciája enyhült, ahogy a fagyal növekedésnek indult. Frannie arra számított, hogy egy-két év múlva abba fogja hagyni, mire a sövény akkorára nő, hogy teljesen eltakarja a bosszantó benzinkutat, és a szalon visszanyeri szűzi voltát.
Legalábbis ebben a témában abbahagyja.
A tapétán nagy zöld levelek és rózsaszín virágok, majdnem olyan árnyalatúak, mint a szőnyeg rózsái. Korai amerikai bútorok, kétszárnyú sötét mahagóniajtó. A kandalló csak dísz, örökös nyírfahasáb csücsül a vörös téglán, amelynek örökös patyolattisztaságát egyetlen koromszemcse se mocskolja. Frannie feltételezése szerint az a fatuskó mostanra úgy kiszáradt, hogy újságpapírként égne, ha meggyújtanák. A tuskó fölött akkora üst lógott, hogy gyereket lehetett volna füröszteni benne. Frannie dédnagyanyjától származott, és örökkön-örökké lógott az örök fatuskó fölött. A képet az Örök Kováspuska tette teljessé a kandalló párkányán.
Időszeletek egy száraz korban.
Egyik legkorábbi emléke, hogy lepisili a galambszürke alapon sötétrózsaszín rózsás szőnyeget. Hároméves lehetett, nemrég lett szobatiszta, és a baleseti kockázat miatt valószínűleg csak különleges alkalmakkor engedték be a szalonba. Valahogy mégis beszabadult, és a látványtól, hogy az anyja nem fut, de repül feléje, megakadályozandó az elképzelhetetlent, bekövetkezett az elképzelhetetlen. Hólyagja engedett, és az anyja szó szerint visított, amikor Frannie popsija körül folyamatosan terjedő foltban palaszürkére sötétedett a galambszürke szőnyeg. A folt végül kijött, de hány türelmes mosás után? Az Úr talán tudja, Frannie Goldsmith nem.
A szalon volt az a hely, ahol az anyja beszélt vele, komoran, egyértelműen és hosszasan, miután rajtakapta Frannie-t és Norman Bursteint a csűrben, hogy egymást vizsgálgatják, miközben ruháik barátságos kupacban halmozódnak oldalt a szénabálán. Mit szólna hozzá Fran, kérdezte Carla, miközben az állóóra ünnepélyesen szeletelte a száraz korban az időt, ha kivinné az 1-es műútra, hogy anyaszült meztelenül megsétáltassa? Mit szólna hozzá? Frannie, aki akkor hatéves volt, sírt, de valahogy sikerült megúsznia a hisztit, amelyet ennek az ígéretnek kellett volna kiváltania.
Amikor tízéves volt, a biciklijével nekirohant egy postaládának, miközben hátranézve kiabált valamit Georgette McGuire-nek. Beverte a fejét, vérzett az orra, lehorzsolta mindkét térdét, és néhány pillanatra szó szerint elveszítette az eszméletét a sokktól. Amikor magához tért, a feljárón a házig botladozott, miközben sírt és iszonyodott, hogy ilyen sok vér jön ki belőle. Az apjához szeretett volna menni, de az apja dolgozott, így bebotladozott a szalonba, ahol az anyja teát szolgált föl Mrs. Vennernek és Mrs. Prynne-nek. Kifelé!, sikoltotta az anyja, és a következő pillanatban rohant hozzá, átölelte, sírt: Ó, Frannie drágám, mi történt a szegény orroddal! De a hátsó konyhába vezette, ahol nyugodtan össze lehetett vérezni a padlót, még vigasztalta is, ám a lány sohasem felejtette el az első szót, amely nem az volt, hogy Frannie!, hanem hogy Kifelé! Az anyját elsősorban a szalon aggasztotta, ahol a száraz kor pergett, és vérnek nem volt helye. Talán Mrs. Prynne sem felejtette el, mert Frannie még a könnyein át is látta, hogy olyan döbbenet fut át az arcán, mintha pofon csapták volna. Ez után a nap után Mrs. Prynne ritkán vizitelt náluk.
Első gimnáziumban rossz jegyet kapott magatartásból, és az anyja természetesen behívta a szalonba, hogy megbeszéljék ezt a jegyet. Az utolsó évben háromszor bezárták, mert puskát adott tovább, és ezt is a szalonban kellett megbeszélni. Itt beszélgettek Frannie törekvéseiről, amelyek egy kicsit mindig sekélyesnek bizonyultak; itt beszélgettek a reményeiről, amelyek egy kicsit mindig olcsónak bizonyultak; itt beszélgettek a panaszairól, amelyek mindig alaptalanok voltak, arról nem is szólva, hogy folyton csak nyafog, siránkozik és hálátlan.
Ebben a szalonban állt a bátyja koporsója egy kecskelábú asztalon, elborítva szárazon illatozó rózsákkal, krizantémokkal és gyöngyvirággal, miközben a sarokban a pókerarcú óra tovább lépkedett, tiktakolva szeletelte az időt egy száraz korban.
– Terhes vagy – ismételte Carla Goldsmith.
– Igen, anyám. – A szája nagyon száraz volt, de akkor sem engedi meg magának, hogy megnyalja az ajkát. Inkább összeszorítja. Arra gondolt: apám műhelyében egy piros ruhás kislány van, mindig is ott lesz, nevetve bujkál az asztal alatt, amelyiknek egyik végére satut erősítettek, vagy plezúros térdét a melléhez szorítva csücsül a nagy, ezerfiókos szerszámos szekrény mögött. Az egy nagyon boldog kislány. De anyám szalonjában egy sokkal kisebb leányka van, aki véletlenül lepisili a szőnyeget, mint egy neveletlen kutya. Mint egy csúnya, rossz kis kutyakölyök. És mindig itt lesz, akármennyire szeretném, hogy elmenjen.
– Ó, Frannie – mondta az anyja. Szavai nagyon gyorsan követték egymást. Az arcához szorította a kezét, mint egy felháborodott aggszűz nagynéni. – Hogy-történhetett-ez!
Jess is ezt kérdezte. Fran ettől gurult be igazán: hogy a fiú is ugyanezt kérdezte.
– Mivel te is a világra hoztál két srácot, anyám, azt hiszem, tudod, hogyan történt.
– Ne szemtelenkedj! – reccsent rá Carla. Tágra nyílt szeme ugyanazt a forró tüzet lövellte, amely gyermekként mindig megrémítette Frannie-t. Szokott gyorsaságával pattant föl (ami ugyancsak megijesztette a kicsi Frant) a csinos zöld ruhát és makulátlan bézs harisnyát viselő, magas asszony, aki általában fodrászatban mosatta, fésültette és kontyoltatta földeresedő haját. Odament a kandallóhoz, mint mindig, amikor zavarban volt. Ott, a kovaköves flinta alatt hevert egy újságkivágásokkal teli nagy füzet. Carla amatőr genealógus volt, és az egész családja szerepelt abban a könyvben... legalábbis 1638-ig visszamenőleg, amikor a legkorábbi ismert ős elég hosszú időre emelkedett ki a londoniak névtelen tömegéből, hogy bejegyezzék valami nagyon régi templom matrikulájába, mint Merton Downs szabadkőművest. A családfát négy éve publikálta a The New England Genealogist, a cikket maga Carla állította össze.
Most a fáradságosan összegyűjtött nevek könyvét babrálta, a biztos terepet, ahol senki sem követhetett el birtokháborítást. Egy tolvaj sincs benne?, mélázott Frannie. Hát alkoholista? Leányanya?
– Hogy tehettél ilyet velem és apáddal? – kérdezte az anyja végül. – Az a Jess volt?
– Jess. Ő az apa.
Carla összerándult erre a szóra.
– Hogyan tehetted? – ismételte. – Mindent elkövettünk, hogy megfelelő módon neveljünk föl! Ez egyszerűen... egyszerűen...
Eltakarta az arcát, és sírni kezdett.
– Hogy tehettél ilyet? – kiáltotta. – Azok után, amit tettünk érted! Ez a hála? Hogy kimész és... és... üzekedsz egy fiúval, mint egy tüzelő szuka? Rossz lány vagy! Rossz lány vagy!
Zokogni kezdett, a kandallópárkánynak támaszkodott, az egyik kezével a szemét takarta el, a másik továbbra is a füzet zöld vászonkötésén csúszkált. Közben az állóóra kitartóan ketyegett.
– Anyám...
– Ne szólj hozzám! Eleget mondtál!
Frannie mereven állt. Úgy érezte, fából van a lába, de ez mégsem így volt, mert remegett. Az ő szeméből is kicsordultak a könnyek, de csak hadd csorogjanak; akkor se távozik megverten még egyszer ebből a szobából. – Akkor én most megyek.
– Az asztalunknál ettél! – kiáltotta hirtelen Carla. – Szerettünk... és támogattunk... és ez a hála! Rossz lány! Rossz lány!
Frannie a könnyektől vakon megbotlott. Jobb lába beleakadt a bal bokájába. Elveszítette az egyensúlyát, és a kezére esett. A halántékát beverte a kávézóasztal sarkába, és egyik kezével a szőnyegre söpört egy vázát virágostul. Nem tört el, de a kibugyogó víz a galambszürkét palaszürkévé sötétítette.
– Na tessék! – sikoltotta Carla majdhogynem győzelmesen. A könnyek fekete gödröt festettek a szeme alá, és árkokat húztak a sminkjén. Megviseltnek, félőrültnek látszott. – Most nézd meg, tönkretetted a szőnyeget, a nagyanyád szőnyegét...
Frannie a padlón ült, kábultan dörzsölte a fejét, még mindig sírt, szerette volna azt mondani, hogy ez csak víz, de most már elbátortalanodott, és nem is volt biztos benne. Tényleg csak víz? Vagy vizelet? Melyik?
Carla Goldsmith szokott hátborzongató fürgeségével fölkapta a vázát, és megrázta Frannie felé. – Mi lesz a következő lépés, kisasszony? Azt tervezed, hogy itt maradsz? Azt várod, hogy etetünk és szállást adunk, miközben a városban mutogatod magad? Gondolom, erre számítasz. Hát nem! Nem! Nem engedem! Nem tűröm!
– Nem akarok maradni – motyogta Frannie. – Azt hitted, ezt akarom?
– Hova mész? A fiúdhoz? Kétlem.
– Robbi Rengartenhez Dorchesterbe, vagy Somersworthbe Debbie Smithhez. – Lassan összeszedte magát, és fölállt. Még mindig sírt, de ugyanakkor kezdett megdühödni. – Nem mintha rád tartozna.
– Nem tartozik rám? – visszhangozta Carla, még mindig a vázát markolva. Az arca fehér lett, mint a pergamen. – Nem tartozik rám? A fedelem alatt laksz, és nem tartozik rám? Te hálátlan kis kurva!
Pofon vágta, méghozzá keményen. Frannie feje hátracsuklott. Abbahagyta halántékának dörzsölését, és az arcát tapogatta, közben hitetlenül bámult az anyjára.
– Ez a hála, hogy jó iskolába járatunk! – mondta Carla, és kegyetlen, ijesztő mosolyra vicsorította a fogát. – Most már sohasem fogod befejezni. Miután összeházasodtatok...
– Nem megyek hozzá. És nem hagyom abba az iskolát.
Carla szeme kitágult. Úgy bámult Frannie-ra, mintha a lány elveszítette volna az eszét. – Miről beszélsz? Abortuszról? Talán abortuszra mész? Gyilkos is akarsz lenni, nemcsak ribanc?
– Megtartom a gyereket. Kihagyom a tavaszi félévet, de a jövő nyárra be tudom fejezni.
– Miből akarod befejezni? Az én pénzemen? Ha erre számítasz, akkor jobban teszed, ha alaposan meggondolod! Egy hozzád hasonló modern lánynak aligha van szüksége a szülei támogatására, nem igaz?
– A támogatás rám férne – mondta halkan Frannie. – Ami a pénzt illeti... majd szerzek.
– Egy fikarcnyi szégyen sincs benned! Egyetlen gondolatot sem pazarolsz másra magadon kívül! – üvöltötte Carla. – Istenem, mi lesz velem és az apáddal! De mit érdekel az téged! Az apád szíve meg fog szakadni és...
– Nem érzem, hogy megszakadni készülne – mondta nyugodtan az ajtóból Peter Goldsmith. A nők megpördültek. Peter az ajtóban állt, de nem lépett be; munkásbakancsának hegye épp ott volt, ahol a szalon szőnyegét fölváltotta a kopottabb folyosói. Frannie hirtelen rádöbbent, milyen sokszor látta már ott állni. Egyáltalán, mikor járt utoljára a szalonban? A lány nem emlékezett rá.
– Te mit keresel itt? – vakkantotta Carla, hirtelen megfeledkezve a férje szívizmait fenyegető szerkezeti hiányosságokról. – Azt hittem, ma sokáig dolgozol.
– Cseréltem Harry Mastersszel – válaszolta Peter. – Fran nekem már elmondta, Carla. Nagyszülők leszünk.
– Nagyszülők! – vijjogta az asszony. Csúnya, eszelős nevetés szakadt ki belőle. – Ezt bízd rám! Elsőnek neked szólt, és te elhallgattad előlem! Jól van. Meg tanultam, hogy ne is várjak mást! De most becsukom az ajtót, és majd mi ketten megbeszéljük ezt a dolgot.
Villogó szemmel meredt Frannie-ra.
– Csak... mi, lányok.
A szalonajtó kilincsére tette a kezét, és meglendítette, hogy becsukja. Frannie még mindig kábultan figyelte, nem értette ezt a hirtelen kilövellő dühöt és marólúgot.
Peter lassan, kelletlenül kinyújtotta a kezét, és félúton megállította az ajtót.
– Peter, azt akarom, hogy ezt bízd rám!
– Tudom. Régen meg is tettem. De most nem, Carla.
– Ez nem a te dolgod!
– Dehogynem – válaszolt nyugodtan a férfi.
– Apu...
Carla a lánya felé pördült, pergamenarca kivörösödött a járomcsontoknál. – Ne beszélj hozzá! – visította. – Most nem vele tárgyalsz! Tudom, hogy mindig ki tudtad hízelegni tőle, hogy helyeselje az összes hülye ötletedet, vagy a pártodra álljon minden dologban, de ma nem vele tárgyalsz, kisasszony!
– Hagyd abba, Carla!
– Kifelé!
– Nem vagyok bent. Láthatod, ho...
– Ne szórakozz velem! Kifelé a szalonomból!
Ezzel nyomni kezdte az ajtót, fejét leszegve, vállát megfeszítve, hogy úgy festett, mint egy emberi és mégis asszonyi, furcsa bika. Peter eleinte könnyedén megtartotta az ajtót, azután már több erő kellett hozzá. Végül az inak is kidagadtak a nyakán, holott csak egy asszony állt vele szemben, aki harmincöt kilóval könnyebb volt nála.
Frannie visítani akart, hogy hagyják abba, azt akarta mondani az apjának, hogy menjen innen, ne kelljen így látniuk Carlát, nyakig ebben a hirtelen, értelmetlen keserűségben, amely mindig is ott ólálkodott körülötte, és most elöntötte. Anyja szája megfagyott, mintha a pántjai berozsdálltak volna.
– Kifelé! Kifelé a szalonomból! Kifelé! Kifelé! Kifelé! Te fattyú, engedd el azt a rohadt ajtót, és KIFELÉ!
Peter ekkor ütötte meg.
Lapos, szinte elenyésző hang volt. Az állóóra nem robbant szét megbotránkozottan tőle, csak ketyegett tovább, mint mindig, amióta először felhúzták. A bútorok sem nyögtek föl. Carla őrjöngő szavai azonban félbeszakadtak, mintha szikével vágták volna el őket.
Térdre esett, az elengedett ajtó visszalendült, és puhán nekicsapódott egy kézzel hímzett kárpitozású, magas hátú viktoriánus széknek.
– Ó, ne, ó, ne – suttogta Frannie kétségbeesetten.
Carla az arcához szorította a kezét, és fölbámult a férjére.
– Ezt már tíz éve vagy még korábban meg kellett volna kapnod – közölte Peter. A hangjában volt némi bizonytalanság. – Mindig mondtam magamnak, hogy nem teszem meg, mert nem pártolom az asszonyverést. Még most sem. De amikor egy személy – legyen férfi vagy nő – kutyává változik és marni kezd, akkor valakinek meg kell fékeznie. Csak azt bánom, Carla, hogy nem volt elég bátorságom hamarabb megtenni. Akkor mindkettőnknek kevésbé fájna.
– Apu...
– Csitt, Frannie – szólt rá Peter gépies szigorúsággal, és a lány elhallgatott.
– Azt mondod, hogy önző – folytatta a férfi, még mindig lefelé nézve, a felesége mozdulatlan, döbbent arcába. – Te vagy az önző. Nem törődtél Frannie-val, amióta Fred meghalt. Akkor úgy döntöttél, hogy a törődés túl sok fájdalommal jár, és biztonságosabb, ha ezentúl csak magaddal törődsz. És így is tettél, újra és újra és újra. Ebben a szobában. Majomszeretettel csüngtél családod halott tagjain, és megfeledkeztél azokról, akik még élnek. És amikor idejött és elmondta, hogy bajban van, a segítségedet kérte, fogadnék, az volt az első gondolatod, hogy mit szólnak majd a Virág- és Kertészklub hölgyei, vagy az, hogy most le kell mondanod Amy Lauder esküvőjét. A fájdalom ok a változásra, de a világ minden fájdalma sem változtatja meg a tényeket. Te voltál önző.
Fölsegítette az asszonyt. Az úgy állt, mint egy alvajáró. Az arckifejezése sem változott; a szeme még mindig hitetlenül tágra nyílt. Még nem tért vissza belé a könyörtelenség, de Frannie tompán azt gondolta, hogy ez csak idő kérdése. Idő kérdése.
– Az én hibám, hogy hagytalak idáig jutni. Nem akartam kellemetlenséget. Nem akartam a csónakot himbálni. Én is önző voltam. Amikor Fran elment az iskolába, azt gondoltam, na, Carla megkapta, amit kívánt, nem fog senkit bántani, csak saját magát, és ha egy ember nem tud róla, hogy bántják, akkor talán nem is bántják. Tévedtem. Korábban is tévedtem, de nem ekkorát. – Gyengéden, de nagy erővel kinyújtotta a kezét, és megragadta Carla vállát. – Mármost: mindezt a férjedként mondom. Ha Frannie-nak szüksége van egy helyre, ahol ellakhat, ez lehet az a hely – mint ahogy mindig is ez volt. Ha pénzre van szüksége, akkor kiveheti a pénztárcámból – ahogy mindig is megtehette. És ha úgy dönt, hogy megtartja a kicsit, akkor gondoskodj tisztességes babazuhanyról, és jóllehet te gondolhatod, hogy senki sem fogja meglátogatni, ám Frannie-nak vannak barátai, jó barátai, és igenis hogy meglátogatják. És mondok neked még egy dolgot. Ha esetleg meg akarja kereszteltetni, az itt fog megtörténni. Itt, ebben a nyomorult szalonban.
Carla álla leesett, és most már hang is jött ki a száján. Először ijesztően hangzott, mintha egy teáskanna fütyülne a forró tűzhelyen. Azután jajgatássá változott.
– Peter, a tulajdon fiadat ravatalozták föl ebben a szobában!
– Igen. Éppen ezért nem tudok jobb helyet elképzelni, hogy megkereszteljenek egy új életet – mondta a férfi. – Fred vérét. Élő vérét. Fred sok éve halott, Carla. Réges-régen megették a kukacok.
Az asszony felvisított, és befogta a fülét. A férfi lehajolt, és elhúzta a tenyerét.
– De a kukacok nem ették meg a lányodat és a lányod gyermekét. Nem érdekes, hogyan fogant: él. Úgy teszel, mintha el akarnád kergetni, Carla. De mid marad, ha sikerrel jársz? Semmid, csak ez a szoba és egy férj, aki meggyűlöl azért, amit tettél. Ha megteszed, még az is megtörténhet, hogy azon a napon mindhárman elmegyünk: én, Frannie és Fred is.
– Fölmegyek és lefekszem – mondta Carla. – Hányingerem van. Azt hiszem, jobb, ha lefekszem.
– Segítek – ajánlkozott Frannie.
– Ne érj hozzám! Maradj az apáddal! Úgy látszik, ezt együtt főztétek ki. Hogy hogyan fogtok tönkretenni ebben a városban! Miért nem költözöl be a szalonba, Frannie? Sarazd össze a szőnyeget, hamuzd ki a tűzhelyet, és szórd a hamut az állóórára! Miért ne? Miért ne?
Nevetni kezdett, és kinyomakodott Peter mellett a folyosóra. Támolygott, mint egy részeg. Peter megpróbálta átkarolni a vállát. Az asszony vicsorított és fújt, akár a macska.
Nevetése zokogásba fulladt, miközben lassan fölvánszorgott a lépcsőn, a mahagónikorlátra támaszkodva; olyan szívszorító tehetetlenség volt ebben a zokogásban, amitől Frannie egyszerre tudott volna sikoltani és hányni. Az apja arcának olyan színe volt, mint a piszkos vászonnak. Carla fölért, megfordult, és olyan riasztóan megtántorodott, hogy Frannie egy pillanatra attól félt, legurul a lépcsőn. Rájuk nézett, láthatóan mondani akart valamit, azután ismét elfordult. Egy pillanattal később a hálószoba ajtajának csukódása tompította el fájdalmának és gyászának viharát.
Frannie és Peter rémülten néztek egymásra, az állóóra pedig nyugodtan ketyegett tovább.
– Majd kisírja magát – mondta higgadtan Peter. – Rendbe jön.
– Csakugyan? – kérdezte Frannie. Lassan odament az apjához, nekitámaszkodott és átölelte. – Én nem hiszem.
– Nem számít. Most ne gondoljunk erre.
– El kell mennem. Nem akar itt látni.
– Maradnod kell. Itt kell lenned, amikor – ha – magához tér, és rájön, hogy szüksége van a jelenlétedre. – Szünetet tartott. – Nekem erre van szükségem, Fran.
– Apu – mondta Frannie, és ismét Peter mellére hajtotta a fejét. – Ó, apu, annyira sajnálom, olyan rohadtul sajnálom...
– Ssss – csitította a férfi, és megsimogatta a haját. A lánya feje fölött látta, hogy a délutáni napfény porosan ömlik be a zárt erkélyen, ahogy szokott, aranyszínűen és békésen, úgy, ahogy múzeumokra és a holtak csarnokaira szokott. – Ssss, Frannie; szeretlek. Szeretlek.
KIGYULLADT a vörös fény. Sziszegett a pumpa. Nyílt az ajtó. A férfi, aki belépett, nem viselt fehér űrhajósruhát, csupán apró, csillogó orrszűrőt, amely kicsit az olyan kétágú ezüstvillára emlékeztetett, amit a háziasszony tesz a svédasztalra, hogy ki lehessen halászni az üvegből az olajbogyót.
– Hello, Mr. Redman! – mondta a férfi, miközben keresztülvágott a szobán. Már nyújtotta is vékony, át tetsző gumikesztyűbe bújtatott kezét, és Stu, aki a meghökkenéstől átesett védekezésbe, megrázta. – Dick Deitz vagyok. Denninger mondta, hogy nem hajlandó többé labdába rúgni, hacsak meg nem mondja valaki, merre van a háló.
Stu bólintott.
– Jó. – Deitz leült az ágy szélére. Alacsony, barna ember volt, és mivel ültében a könyöke majdnem a térdét érte, úgy festett, mint valamelyik Disney-rajzfilmből a manó. – Szóval mit akar tudni?
– Először is azt akarom tudni, miért nem hord űrruhát.
– Mert Geraldo azt mondja, hogy maga nem fertőz. – Deitz a tengerimalacra mutatott a kettős ablak üveg mögött. Az állat ketrece mellett Denninger állt kifejezéstelen arccal.
– Geraldo?
– Geraldo három nap óta a szellőztetőn keresztül a maga levegőjét szívja. Az a betegség, amelyet a barátai megkaptak, könnyen terjed emberről tengerimalacra és viszont. Ha maga fertőző lenne, Geraldo mostanra vélhetőleg megdöglött volna.
– De azért nem kockáztat – jegyezte meg szárazon Stu, és hüvelykujjával az orrszűrőre bökött.
– Nincs benne a szerződésemben – felelte Deitz cinikus mosollyal.
– Mim van?
Deitz simán sorolni kezdte, mintha előadást tartana: – Fekete haja, kék szeme, napbarnított bőre... – Alaposan megnézte Stut. – Nem túl vicces, mi?
Stu hallgatott.
– Meg akar ütni?
– Nem hinném, hogy lenne értelme.
Deitz sóhajtott, megdörgölte az orrnyergét, mintha fájna a feltolt dugóktól. – Figyeljen – mondta. – Amikor a dolgok komolyra fordulnak, én viccelek. Mások bagóznak vagy ragoznak. Ez is egy módja, hogy az ember egyben tartsa magát. Nem kétlem, hogy sokan vannak, akik jobban kezelik a dolgokat. Ami pedig azt illeti, hogy miféle betegsége van, hát amennyire Denninger és kollégái meggyőződhettek róla, egyáltalán nem beteg.
Stu közömbösen bólintott, bár úgy vélte, a kis gnóm belát pókerarca mögé, és észreveszi hirtelen, mély megkönnyebbülését.
– A többieknek mi baja?
– Sajnálom, ez titkosított adat.
– Hogy kapta meg ez a Campion nevű fickó?
– Ez is titkosított.
– Úgy sejtem, köze van a hadsereghez. Valahol baleset történt. Ahogy a birkákkal Utahban harminc éve, csak ez sokkal rosszabb.
– Mr. Redman, már azért is börtönbe kerülhetek, mert annyit közöltem magával, hogy beteg-e vagy sem.
Stu elgondolkodva dörgölte frissen kiütközött borostáját.
– Örülhetne, hogy csak ennyit árultunk el és nem többet – mondta Deitz. – Ugye ezt maga is tudja?
– Mert így jobban szolgálhatom a hazámat – felelte Stu szárazon.
– Nem, ez szigorúan Denninger álláspontja – világosította föl Deitz. – A dolgok rendjében Denninger és én kisemberek vagyunk, de Denninger még nálam is kisebb. Ő csak egy szervomotor. Gyakorlatibb oka van a maga örömének. Tudja, hogy maga is titkosítva van. Eltűnt a föld színéről. Ha eleget tudna, a nagyfejűek úgy is dönthetnének, hogy a legbiztonságosabb dolog az lenne, ha örökre eltűnne.
Stu nem szólt semmit. Megdöbbent.
– De nem azért jöttem, hogy fenyegessem. Nagy szükségünk van rá, hogy együttműködjön velünk, Mr. Redman. Szükségünk van magára.
– Hol vannak azok az emberek, akiket velem együtt hoztak be?
Deitz egy papírlapot vett elő a zsebéből. – Victor Palfrey elhunyt. Norman Bruett, Robert Bruett elhunyt. Thomas Wannamaker elhunyt. Ralph Hodges, Bert Hodges, Cheryl Hodges elhunyt. Christian Ortega elhunyt. Anthony Leominster elhunyt.
A nevek kavarogtak Stu fejében. Chris, a pincér. Mindig tartott egy lefűrészelt, ólmozott Louisville Slugger ütőt a pult alatt, és a kamionsofőrt, aki úgy vélte, hogy Chris csak viccből fenyegetőzik vele, általában nagy meglepetés érte. Tony Leominster, aki azt a nagy Internationalt hajtotta, amelyiknek Cobra CB van a műszerfala alatt. Néha ott lógott Hap kútjánál, de akkor nem volt ott, amikor Campion eltrafálta a szivattyúkat. Vic Palfrey... Krisztusom, egész életében ismerte! Hogy halhatott meg? De a Hodges család volt a legnagyobb ütés.
– Mindnyájan? – kérdezte. – Ralph egész családja?
Deitz megfordította a papírt. – Nem, van még egy kislány. Eva. Négyéves. Ő él.
– Na és hogy van?
– Sajnálom, de ez is titkos adat.
Olyan harag fogta el Stut, amelynek váratlanságát csak egy kellemes meglepetéshez lehet hasonlítani. Felugrott, megragadta Deitz hajtókáját, és rázni kezdte. Szeme sarkából riadt mozgolódást észlelt a kettős üveg mögött. Meghallotta egy sziréna távoli, a szigeteléstől tompított vijjogását.
– Mit tettetek? – üvöltötte. – Mit tettetek? Krisztus szerelmére, mit tettetek?
– Mr. Redman...
– He? Mi a szart tettetek?
Az ajtó sziszegve kitárult. Belépett három nagydarab, olajbarna egyenruhás ember, valamennyien orrszűrővel.
Deitz odanézett és rájuk förmedt: – Kifelé a francba!
A három ember elbizonytalanodott.
– Az a parancsunk.
– Kifelé innen, ez a parancs!
Meghátráltak. Deitz nyugodtan ült az ágyon. A hajtókája összegyűrődött, a haja szerteszét állt. Ez volt minden. Nyugodtan, sőt együtt érzőn nézett Stura, aki egy eszelős pillanatig azt fontolgatta, hogy kitépi az orrszűrőt, azután eszébe jutott Geraldo, milyen hülye név ez egy tengerimalacnak. Tompa kétségbeesés szállta meg, mintha hideg vízzel öntötték volna le. Leült.
– Krisztus a keresztfán – motyogta.
– Hallgasson ide – szólalt meg Deitz. – Én nem te hetek róla, hogy maga idekerült. Sem Denninger, sem a nővérek, akik bejönnek, hogy megmérjék a vérnyomását. Ha valaki felelős, az Campion, de nem kenheti rá az egészet. Eliszkolt, de azok között a körülmények között maga vagy én sem cselekedtünk volna másként. Műszaki hiba tette lehetővé a menekülését. Ez van. Igyekszünk megbirkózni a helyzettel, mindnyájan ezen vagyunk. De ettől még nem leszünk felelősek.
– Akkor ki a felelős?
– Senki – mondta Deitz, és elmosolyodott. – Ebben az esetben a felelősség olyan sokfelé oszlik, hogy eltűnik. Baleset volt. Számtalan más módon is történhetett volna.
– Jó kis baleset! – Stu hangja szinte suttogásig tompult. – Na és mi van a többiekkel? Happel és Hank Carmichaellal meg Lila Bruett-tel? A fiukkal, Luke-kal? Monty Sullivannel...
– Titkosított – felelte Deitz. – Nem akar megint megrázni? Ha jobban érzi magát tőle, csak rajta.
Stu nem válaszolt, de úgy nézte Deitzet, amitől az hirtelen lesütötte a szemét, és a nadrágja élét kezdte babrálni.
– Élnek – mondta –, és idővel talán maga is láthatja őket.
– Na és mi van Arnette-tel?
– Karanténban van.
– Ott ki halt meg?
– Senki.
– Hazudik.
– Sajnálom, hogy így gondolja.
– Mikor kerülök ki innen?
– Nem tudom.
– Titkosított adat? – kérdezte keserűen Stu.
– Nem, csak ismeretlen. Úgy tűnik, maga nem kapta meg a betegséget. Tudni akarjuk, hogy miért. Az után hazamehet.
– Kaphatnék egy borotvát? Viszketek.
Deitz elmosolyodott. – Ha megengedi Denningernek, hogy ismét elkezdhesse a vizsgálatait, akkor szólok egy ápolónak, hogy most rögtön borotválják meg.
– Magam is képes vagyok rá. Tizenöt éves korom óta csinálom.
Deitz határozottan megrázta a fejét. – Azt hiszem, ez nem megy.
Stu szárazon mosolygott. – Attól fél, hogy elvágom a torkom?
– Mondjuk...
Stu rekedt, száraz köhögőrohammal félbeszakította. Kétrét görnyedt tőle.
Ez varázslatos hatással volt Deitzre. Úgy ugrott föl az ágyról, mintha rugó lökte volna ki, és olyan gyorsan rohant a légzsiliphez, hogy a lába szinte nem is érte a földet. Kapkodva előrántotta a zsebéből a szögletes kulcsot, és a zárba tette.
– Ne fáradjon – szólt utána Stu derűsen. – Csak vicceltem.
Deitz lassan megfordult. Most megváltozott az arca. A szája elkeskenyedett, a szeme tágra meredt a dühtől. – Mit csinált?
– Vicceltem. – Stu még szélesebben mosolygott.
Deitz két bizonytalan lépést tett felé. A keze ökölbe szorult, kinyílt, ismét ökölbe szorult. – De hát miért? Miért akarhat valaki viccelni ezzel?
– Sajnálom – vigyorgott Stu. – Ez titkos adat.
– Maga szaros kurafi – mondta Deitz halkan, ámulattal.
– Kifelé. Tűnjön el, és mondja meg nekik, hogy csinálhatják a vizsgálataikat.
Aznap éjjel jobban aludt, mint bármikor, amióta behozták. Rendkívül életszerű álma volt. Mindig sokat álmodott – a felesége panaszkodott is, hogy hánykolódik és motyog alvás közben –, de ilyet még sohase.
Egy vidéki úton állt, pontosan ott, ahol a fekete aszfalt helyét átveszi a csontfehér föld. Izzó, nyári nap sütött le rá. Az út két oldalán kukorica zöldellt, a táblák a végtelenbe nyúltak. Volt egy útjelző tábla is, de olyan poros, hogy nem lehetett elolvasni. A távolban varjak károgtak rekedten. A közelben akusztikus gitáron játszott valaki, ujjal pengetve a húrokat. Vic Palfrey is gitározott, méghozzá milyen szépen.
Ide kell elmennem, gondolta homályosan Stu. Igen, ez az a hely.
Mi is ez a dallam? „Gyönyörű Sion”? „Atyám hónának mezei”? „Isten veled, édes”? Valamilyen gyermekkorában hallott zsoltár, amelyet merítéses keresztelésekkel és piknikezéssel társított. De arra nem emlékezett, melyik volt.
Ekkor félbeszakadt a zene. Felhő takarta el a napot. Stu félni kezdett. Úgy érezte, valami borzalmas van itt, ami rosszabb a járványnál, tűznél vagy földrengésnél. Valami volt a kukoricásban, és őt figyelte. Valami sötét volt a kukoricásban.
Odanézett, és messze az árnyékban, messze a kukoricásban két vörösen izzó szemet látott. Ezek a szemek olyan bénító, reménytelen rémülettel töltötték el, amilyet a tyúk érezhet, amikor menyéttel találkozik. Ő az, gondolta. Az arc nélküli ember. Ó, édes Istenem! Ó, édes Istenem, ne!
Ekkor az álom halványulni kezdett, és Stu fölébredt, nyugtalanul, zavartan és megkönnyebbülve. Bement a fürdőszobába, azután az ablakhoz lépett. Kinézett a holdra. Visszabújt az ágyba, de még egy órába telt, amíg ismét elaludt. Mennyi kukorica, gondolta álmosan. Bizonyára Iowa vagy Nebraska, talán Észak-Kansas. De hát egyik helyen sem járt soha életében.
NEGYED EGY volt. A sötétség egyenletesen nyomta a parányi ablak üvegét. Deitz egyedül ült négyszögletes irodájában, nyakkendőjét meglazította, gallérját kigombolta. Lábát felrakta a jellegtelen fémasztalra, kezében mikrofont tartott. Az asztalon régimódi Wollensak magnó csévélte a szalagot.
– Itt Deitz ezredes – mondta. – Hely: Atlanta, kódszám PB-2. Ez a 16. sz. jelentés, állománynév Kék Terv, mellékállomány Hercegnő/Herceg. Jelentés, állomány és mellékállomány szigorúan titkos, minősítése 2-2-3, csak engedélyezett személyeknek. Ha nem vagy minősítve, hogy meghallgasd, akkor menj a francba.
Elhallgatott, egy pillanatra lehunyta a szemét. Az orsók nesztelenül forogtak, szabatosan engedelmeskedve a mágneses és elektromos változásoknak.
– A Herceg cefetül megijesztett ma este – mondta végül. – Nem részletezem; Denninger jelentésében benne lesz. Az a hapsi boldogan leírja az utolsó vesszőig. Ezenfelül a Herceggel folytatott társalgásom átirata rajta lesz a távközlési lemezen, csakúgy, mint ennek a 23.45 órakor készült szalagnak a hangfelvétele. Kis híján sikerült annyira begurítania, hogy megüssem, mert még a szar is belém fagyott. Most már nem vagyok dühös. Lehetővé tette, hogy a bőrébe bújjak, egy pillanatra átélhettem, milyen érzés úgy majrézni, mint ők. Jó fej, ha az ember belát a Gary Cooper-külső mögé, és nagyon önálló kurafi. Ha neki úgy tetszik, újabb csavarkulcsokat fog bedobálni a fogaskerekek közé. Nincs közeli rokona Arnette-ben vagy akárhol, így nemigen tudjuk sakkban tartani. Denninger azt mondja, vannak önkéntesei – ő állítja –, akik boldogan bemennek, és izomból rábeszélik a lelkesebb együttműködésre, de ha megengednek még egy személyes megjegyzést, azt hiszem, ehhez több izom kell, mint azt Denninger hinné. Meglehet; sokkal több. Emlékeztetőül leszögezem, hogy én ellenzem a dolgot. Az anyám szokta mondani, hogy több legyet lehet fogni cukorral, mint ecettel, és azt hiszem, igaza van.
Ismét a jegyzőkönyvnek: a tesztek szerint még mindig vírusmentes. Ezt kapják ki!
Újból elhallgatott, erőlködött, nehogy elbólintson. Az utóbbi hetvenkét órában csak négy órát sikerült aludnia.
– Jelentés huszonkettő nulla nulla órakor – mondta hivatalosan, és fölvett egy köteget az asztalról. – Henry Carmichael meghalt, miközben én a Herceggel beszélgettem. A zsaru, Joseph Robert Brentwood, fél órája halt meg. Ez nem lesz benne dr. D. jelentésében, de nagyon fosik miatta. Brentwood hirtelen pozitívan reagált a vakcinára, melynek típusa... öö... – A papírok között turkált. – Itt van. 63-A-3. Nézzétek meg a mellékállományban, ha akarjátok. Brentwood láza leesett, a nyaki mirigyek jellegzetes daganata lelohadt, közölte, hogy éhes, megevett egy bevert tojást és egy szelet pirítóst vaj nélkül. Értelmesen beszélt, tudni akarta, hol van és így tovább subidubidú. Azután huszonkettő nulla nulla táján hirtelen kiújult a láz. Félrebeszélt. Leszakította ágyának hevedereit, dülöngélt a szobában, kiabált, köhögött, folyt a taknya meg minden. Majd összeesett és meghalt. Bumm. A csoport véleménye, hogy a vakcina ölte meg. Egy időre jobban lett, de ismét megbetegedett, mielőtt az oltóanyag megölte volna. Vissza a jó öreg tervezőasztalhoz.
Elhallgatott.
– A végére tartogattam a legrosszabbat. Feloldhatjuk a Hercegnő titkosságát, ismét egyszerűen csak Eva Hodges, nőnemű, négyéves, fehér. A négylovas hintó késő délután ismét tökké és egerekké változott. Ha az ember ránéz, minden rendben, még csak nem is szipog. Természetesen lehangolt; hiányzik a mamája. Ezt leszámítva tökéletesen normálisnak látszik. Pedig benne van a baj. Ebéd után a vérnyomása először leesik, azután fölszalad, eleddig Denningernek ez az egyetlen félig-meddig tisztességes diagnosztikai eszköze. Vacsora előtt Denninger megmutatta a köpetből készült metszeteket – isteniek ezek a metszetek, ha az ember fogyózni akar, nekem elhihetitek –, és hemzsegnek azoktól a kocsikerék formájú, rohadt csiráktól, amelyek Denninger szerint egyáltalán nem csírák, hanem inkubátorok. Nem értem, hogy lehet az, hogy tudja, mi ez a dolog, és milyen, mégsem képes megállítani. Lökött nekem egy csomó tudományos rizsát, de szerintem ő sem érti, amit mond.
Deitz cigarettára gyújtott.
– Nos, hova jutottunk ma este? Van egy betegségünk, és annak számos körülhatárolt stádiuma... de némelyek átugranak egyes stádiumokat. Vannak, akik visszaesnek egy stádiummal. Másoknál mindkettő előfordul. Vannak, akik viszonylag sokáig megmaradnak ugyanazon a szinten, mások rakétasebességgel hussannak át mind a négy stádiumon. A mi két „tiszta” alanyunkból egy nem tiszta többé. A másik egy harmincéves tahó, aki éppen olyan egészségesnek tűnik, mint én. Denninger vagy harmincmillió vizsgálatot végzett, és mindössze négy rendellenességet volt képes föllelni: Redmannek nagy mennyiségű anyajegy van a testén. Kicsit hajlamos a magas vérnyomásra, de olyan kis mértékben, hogy az ma még nem igényel orvosi beavatkozást. Stresszes állapotban a bal szeme enyhén tikkel. Denninger azt is mondja, hogy az átlagnál jóval többet álmodik – csaknem egész éjjel, minden éjjel. Ez kiderül azokból az EEG-vizsgálatokból, amelyeket még sztrájkba lépése előtt készítettek róla. Ez minden. Ebből én semmit sem tudok kiokoskodni, akárcsak dr. Denninger, mint ahogy azok sem, akik dr. Demento munkáját ellenőrzik.
Ez megrémít engem, Starkey. Megrémít, mert legföljebb egy nagyon okos doktor, akinek minden tény a birtokában van, lenne képes közönséges megfázásnál komolyabb betegséget diagnosztizálni azoknál az embereknél, akik ezt a betegséget hordozzák. Krisztusom, ma már senki sem megy orvoshoz, hacsak nincs tüdőgyulladása, vagy gyanús csomó a didijében, esetleg belebotlik egy méhkasba. Ehhez nehéz is lenne kihívni a doktort. Így inkább otthon maradnak, sok folyadékot isznak, az ágyat nyomják, azután meghalnak. De mielőtt megtennék, mindenkit megfertőznek, aki belép abba a szobába, ahol tartózkodnak. Már csak arra várunk, hogy a Herceg – azt hiszem, valahol a valódi nevét is kimondtam, de ebben a helyzetben szarok rá – is megkapja ma éjjel, vagy holnap, legkésőbb holnapután. Eddig egy se lett jobban, aki megkapta. Azok a kúrának ott Kaliforniában az én ízlésemhez képest kissé túl jó munkát végeztek.
Deitz, Atlanta PB 2, jelentés vége.
Kikapcsolta a magnót, azután hosszú ideig bámulta. Majd újabb cigarettára gyújtott.
KÉT perc volt hátra éjfélig.
Patty Geer, a nővér, aki Stu vérnyomását akarta megmérni, amikor a férfi sztrájkba lépett, a McCall legújabb számát lapozgatta a nővérszobában, míg arra várt, hogy bemehessen és megvizsgálhassa Mr. Sullivant és Mr. Hapscombot. Hap még ébren van, Johnny Carsont nézi, vele nincs probléma. Szeretett viccelni az ápolónővel, hogy milyen nehéz lenne belecsípni a fenekébe ezen a fehér űrruhán keresztül. Mr. Hapscomb félt, de együttműködött, nem úgy, mint a rémes Stuart Redman, aki csak néz az emberre, és azt se mondja, hogy bú. Mr. Hapscomb az a fajta volt, akit Patty Geer úgy hívott: „derék pajti”. Patty szerint a betegek két kategóriába sorolhatók: a „derék pajtikéba” és a „vén trottyokéba”. Patty, aki egy napot se volt beteg, amióta hétéves korában gördeszkázás közben eltörte a lábát, vajmi kevés türelmet tanúsított a „vén trottyok” iránt. Mert az ember vagy tényleg beteg és „derék pajti”, vagy hipochonder „vén trotty”, aki csak szaporítja a szegény dolgozó lány gondjait.
Mr. Sullivan alszik, és rondán fog ébredni. Nem Patty tehet róla, hogy föl kell keltenie, az ember azt hinné, hogy Mr. Sullivan megérti ezt. Hálásnak kéne lennie, hogy a legjobb ellátást kapja a kormánytól, ráadásul ingyen. Meg is mondja neki, ha ma éjszaka is elkezd „vén trottyot” játszani.
Az óra éjfélt ütött; ideje indulni.
Elhagyta a nővérszobát, és elindult a folyosón a fehér szoba felé, ahol először lezuhanyozik, azután beöltözik a szkafanderbe. Félúton az orra viszketni kezdett. Elővette a zsepijét, és három halkat tüsszentett. Azután visszatette a helyére a zsebkendőt.
Mivel minden gondolatát a kötözködő Mr. Sullivan töltötte ki, nem tulajdonított jelentőséget a tüsszögésnek. Valószínűleg enyhe szénanátha. Eszébe se jutott a nővérszobában kiakasztott nagy, piros betűs parancs: AZONNAL JELENTSE FÖLÖTTESÉNEK A MEGFÁZÁS LEGENYHÉBB TÜNETEIT IS! Aggasztotta őket, hogy ezek a szegény texasiak mi mindent szórhatnak szét a lezárt kórtermekben, de Patty tudta, hogy még egy parányi vírus sem furakodhat be a fehér szkafanderek védett belső világába.
Mindazonáltal útközben megfertőzött egy ügyeletest, egy távozni készülő orvost, meg egy másik nővért, aki éjfélkor lépett szolgálatba.
Új nap kezdődött.
EGY NAPPAL KÉSŐBB, június 23-án az ország egy másik részében nagy fehér Connie száguldott északnak a 180-as műúton. Mehetett úgy kilencvennel-százzal, fehér dukkózása vakított, a krómdíszek szikráztak, de a hátsó ablakok is vad villogással verték vissza a napot.
A Connie kanyargós és elég értelmetlen utat tudhatott maga mögött, amióta Poke meg Lloyd megölték a tulajdonosát, és ellopták valahol Hachitától délre. Fel a 81-esen az US80-as műútig, ahol Poke és Lloyd kezdtek idegesek lenni. Hat embert öltek meg az utóbbi hat napban, beleérve a Continental tulajdonosát, a feleségét és a csúszómászó lányukat. De nem a hat gyilkosság miatt majréztak a sztrádán. Az anyag és a fegyverek miatt. Öt gramm haskó, egy bádog burnótszelence, benne isten tudja, mennyi kokó, és nyolc kiló marcsa. Továbbá két 38-as, három 45-ös, egy 357-es Magnum, amelyet Poke az ő pokerátorának hívott, hat golyós puska – kettő lefűrészelt csövű, csőtáras – meg egy Schmeisser géppisztoly. A gyilkosság kissé meghaladta felfogóképességüket, de azt mindketten tudták, mekkora bajba kerülhetnek, ha az arizonai állami rendőrség elcsípi őket egy lopott kocsival, amelyik tele van anyaggal meg ölővassal. Mindennek a tetejébe államközi szökevények voltak. Amióta áthaladtak a nevadai határon.
Államközi szökevények. Lloyd Henreidnek tetszett a kifejezés. Ezt kapd ki, kis hapsi! Nesze egy ólmos szendvics, randa zsaru!
Így hát északnak fordultak Demingnél, és most a 180-ason téptek; átmentek Hurleyn, Bayardon meg egy valamivel nagyobb városon, Silver Cityn, ahol Lloyd vett egy csomag hamburgert meg nyolc tejturmixot (mi az istennek vásárolt nyolcat az anyaszomorítóból?, hamarosan csokit fognak vizelni), miközben olyan üresen, mégis vidáman vigyorgott a pincérnőre, hogy az még órák múlva is ideges volt. Már azt hittem, az a hapsi rögvest megöl, úgy nézett rám, mesélte délután a főnökének.
Elhagyva Silver Cityt keresztülbőgtek Cliffen, és az út most ismét nyugat felé kanyarodott, éppen abba az irányba, amerre nem akartak menni. Átrepesztettek Buckhornon, és ismét itt voltak ezen az isten háta mögötti vidéken, kétsávos aszfaltúton, homok meg zsályabokrok között, a háttérben dombok és mesák, mindig ugyanaz a régi nóta, legszívesebben leokádná az ember.
– Kezd elfogyni a benzin – jelezte Poke.
– Nem fogyna, ha nem hajtanál olyan kurva gyorsan – morogta Lloyd. Belekortyolt a harmadik tejturmixba, öklendezni kezdett, leeresztette az ablakot, és az egész maradékot kihajította, beleértve azt a három tejturmixot, amelyekbe még bele sem kóstoltak.
– Hopp! Hopp! – kiáltotta Poke. Rugdosni kezdte a gázpedált. A Connie meglódult, leült, meglendült.
– Adj neki, cowboy! – bömbölte Lloyd.
– Hopp! Hopp!
– Rágyújtasz?
– Szívjon, akinek van mit – mondta Poke. – Hopp! Hopp!
Egy nagy, zöld tornazsák volt a padlón Lloyd lábai között. Benne nyolc kiló marihuána. Belenyúlt, kivett egy marékkal, és egy szivar méretű jointot sodort.
– Hopp! Hopp! – A Connie ide-oda járt a fehér záróvonalon.
– Ne csinád! – üvöltötte el magát Lloyd. – Szétszórom az egészet!
– Marad épp elég... hopp!
– Passzoljuk el az anyagot, apám. El kell passzolni ezt az anyagot, különben elcsípnek, és valakinek a csomagtartójába végezzük.
– Jól van, haver. – Poke ismét rendesen vezetett, de duzzogva nézett maga elé. – A te ötleted volt, a te kibaszott ötleted.
– Azt mondtad, jó ötlet.
– Ja, de azt nem tudtam, hogy itt kell furikázni összevissza az egész kurva Arizonába. Hogy érünk így New Yorkba?
– Le kell ráznunk az üldözőket, apám – felelte Lloyd. Lelki szemeivel látta, amint nyílnak a rendőrségi garázsok ajtói, és ezernyi járőrautó indul el az éjszakában, fényszórók sepernek végig a téglafalakon. Kifelé, cimborák, tudjuk, hogy ott vagytok!
– Kibaszott szerencse – mondta Poke még mindig duzzogva. – Fasza munkát végeztünk. Tudod, mink van még az anyag és a fegyverek mellett? Ezerhatszáz dollárunk és háromszáz kibaszott hitelkártyánk, amékeket nem merünk használni. A francba, még annyi pénzünk sincs, hogy teletankoljuk ezt a disznót!
– Majd ad az Isten – felelte Lloyd, és végignyalta a szivart. Meggyújtotta a Connie műszerfalának gyújtójával. – Ezt a szép napot!
– És ha el akarod adni, akkor mit szívunk? – folytatta Poke, aki nemigen lágyult el az isteni gondviselés ötletétől.
– Majd csak néhány unciát adunk el. Eredj már, Poke. Pipálj rá.
Ez mindig megfelelő hatással volt Poke-ra. Felnyerített, és átvette a jointot. Kettejük között drót válltámaszán állt a betárazott Schmeisser. A Connie falta az utat, az üzemanyag mutatója egynyolcadon állt.
POKE ÉS LLOYD egy évvel korábban találkoztak a brownsville-i minimális biztonságú büntetőintézetben, egy nevadai munkatelepen. Brownsville kilencvenhektáros öntözéses gazdaság volt, Tonopah-tól körülbelül hatvan mérfölddel északra, Gabbstól nyolcvan mérfölddel északkeletre. Pocsék hely volt kis-idősöknek. Noha Brownsville Stationt tanyagazdaságnak kiáltották ki, nem sok minden termett benne. A sárgarépa és a saláta kapott egy adagot az izzó napból, lagymatagon tikácsolt egyet, azután elpusztult. A hüvelyesek és a gazok virultak, és az állami törvényhozás fanatikusan hitt benne, hogy itt egyszer szóját fognak termeszteni. De a legenyhébb, amit el lehetett mondani Brownsville tüntető céltudatosságáról, hogy a sivatag istentelenül hosszú idő után sem volt képes virágba borulni. A börtönigazgató (jobban szerette, ha „főnöknek” szólították) azzal hízelgett magának, hogy tökös gyerek, és csak olyan embereket fogadott fel, akiket társaknak tartott a tökösségben. Szívesen mondogatta az új húsoknak, hogy Brownsville főképpen azért minimális biztonságú börtön, mert ami a szökést illeti, olyan, ahogy a nóta mondja: nincs hova futni, bébi, nincs hova bújni. Néhányan megreszkírozták, de a legtöbbet két-három nap múlva visszahozták vörösre égve, naptól vakon, amikor is alig várták, hogy eladhassák mazsolává aszott lelkűket a főnöknek egy korty vízért. Néhányan bolondul kotkodácsoltak, és egy fiatalember, aki három napot volt távol, azt állította, hogy egy nagy kastélyt látott néhány mérföldnyire Gabbstól, egy kastélyt, vizesárokkal, az árkot pedig hatalmas fekete lovakon ülő trollok őrizték. Pár hónappal később, amikor a coloradói megújulási mozgalom prédikátora fellépett Brownsville-ben, ugyanez a fiatalember nagy garral megtért Jézushoz.
Andrew „Poke” Freeman közönséges garázdaságért volt bent, és 1989 áprilisában szabadult. A Lloyd Henreid melletti ágyon aludt, és azt mondta, ha Lloydot érdekli egy nagy buli, akkor ő tud valami érdekeset Vegasban. Lloyd benne volt.
Őt június elsején engedték ki. Azért kasztlizták be, mert nemi erőszakot kísérelt meg Renóban. A hölgy egy hazafelé tartó táncosnő volt, és könnygázt fújt Lloyd szemébe. Szerencsésnek mondhatta magát, hogy megfelezték az idejét, meg a vizsgálati fogságot is beszámították, és jó magaviseletért is elengedtek valamennyit. Brownsville kurva forró hely volt a rossz magaviselethez.
Elcsípett egy Las Vegas-i buszt, és a végállomáson találkozott Poke-kal. Ez lesz az üzlet, mondta Poke. Ismer egy fickót, leginkább „egyszeri alkalomra szóló üzlettársként” lehetne meghatározni, akit bizonyos körökben Gigerli George néven ismernek. Bizonyos munkákat végez egy csoportnak, amelynek tagjai főként olasz, elsősorban szicíliai neveket viselnek. Szigorúan részidős segéd volt. Leginkább azt csinálta ezeknek a szicíliai fazonoknak, hogy hozott és elvitt dolgokat. Néha Vegasból L. A.-be vitt dolgokat; néha L. A.-ből Vegasba szállított dolgokat. Főképpen kis adag anyagot lejmre, nagybani vevőknek. Néha fegyvert szállított. A fegyvereket mindig csak hozta, sohasem vitte. Amennyire Poke felfogta (és Poke felfogása sohasem haladta meg túlságosan azt, amit a filmesek „rövid fókuszúnak” neveznek), ezek a szicíliai figurák néha független tolvajoknak is adtak el fegyvert. Mármost, mesélte Poke, ez a Gigerli George elmondta, hogy kilátásban van egy rendesebb adag szállítmány. Huszonöt százalékot kér az üzletből. Poke és Lloyd betör George-hoz, megkötözik, betömik a száját, elviszik az anyagot, a hihetőség kedvéért esetleg rásóznak egyet-kettőt. George a lelkükre kötötte, hogy ügyesek legyenek, mert ezekkel a szicíliai fickókkal nem lehet viccelni.
– Hát – vonta meg a vállát Lloyd –, jól hangzik.
Másnap Poke és Lloyd meglátogatták Gigerli George-ot, egy nyájas, száznyolcvan centi magas embert, aki oda nem illő apró fejet viselt mestergerenda vállain, olyan nyakon, amely mintha nem is létezett volna. Ondolált szőke haja volt, amitől kicsit úgy festett, mint a híres fogd-ahol-éred birkózó.
Lloydnak voltak bizonyos elgondolásai az üzlettel kapcsolatban, de Poke ismét megváltoztatta a véleményét. Poke ebben nagy volt. George elmondta nekik, hogy következő péntek délután, hat óra tájban jöjjenek. – Viseljetek álarcot, az isten szerelmére – mondta. – És verjétek be az orrom, és húzzatok be a szemem alá! Jézusom, bár sohase keveredtem volna bele!
Eljött a nagy éjszaka. Poke és Lloyd elbuszoztak George utcájának sarkára, és George feljárójának végében felhúzták a síálarcot. Az ajtó be volt zárva, de ahogy George megígérte, nem túl szorosan. A földszinten volt egy játékszoba, abban George, lábánál egy sportzsák, tele fűvel. A pingpongasztalt megrakták fegyverekkel. George be volt ijedve.
– Jézus, ó, Jézus, bár sohase keveredtem volna ebbe bele! – mondogatta, miközben Lloyd ruhaszárító kötelet csomózott a lábára, Poke pedig ragasztószalaggal kötözte össze a kezét.
Lloyd ekkor orrba cseszte, amitől eleredt a vére, Poke pedig szemen csapta, a rendelésnek megfelelően abszolválva a monoklit.
– Aúú! – üvöltötte George. – Muszáj ilyen gorombának lennetek?
– Te akartad, hogy fixen valódinak látszódjék – mutatott rá Lloyd.
Poke egy darab leukoplaszttal beragasztotta George száját. Nekiláttak összeszedni a szajrét.
– Tudod mit, öreg haver? – kérdezte Poke, és megállt.
– Nem én – vihogott Lloyd idegesen. – Semmit se tudok.
– Azon tűnődöm, hogy az öreg George tudja-e tartani a száját.
Lloydnak ez vadi új szempont volt. Egy hosszú, kemény pillanatig elgondolkozva bámulta Gigerli George-ot, míg George őt stírölte hirtelen támadt rémülettel.
Aztán Lloyd azt mondta: – Hát naná. Ő is reszkíroz – de a hangja ugyanolyan kényszeredett volt, mint amilyennek érezte magát. Bizonyos magok, ha elvetik őket, csaknem mindig kikelnek.
Poke mosolygott. – Ó, ezt is mondhatja: „Hé, haverok, találkoztam ezzel a régi barátommal meg a cimborájával. Dumáltunk egy darabig, megittunk néhány sört, és mit szóltok, a kurafiak idejöttek a házhoz és lekapcsoltak. Remélem, elkapjátok őket. Hadd mondjam el, hogy festenek.”
George vadul rázta a fejét, a szeme a rettegés két nagy O betűjévé kerekedett.
A fegyverek addigra egy nehéz, mosodai vászonzsákba kerültek, amelyet a lenti fürdőszobában találtak. Lloyd idegesen megemelte a zsákot, és azt kérdezte: – Na és szerinted mit kéne tennünk?
– Azt hiszem, pokerizálni kéne, öreg cimbora – felelte Poke sajnálkozva. – Ez az egy dolog, amit megtehetünk.
– Ez állati komisz dolognak tűnik azután, hogy be vett minket ebbe.
– A világ komisz, haver.
– Hát igen – sóhajtott Lloyd, és odamentek George hoz.
– Mph! – mondta George, és vadul rázta a fejét. – Mmmmh! Mmmmph!
– Tudom – vigasztalta Poke. – Rohadt dolog, mi? Sajnálom George, ne hidd, hogy nem. Nincs benne személyes elem. Szeretném, ha nem felejtenéd el. A fejét, Lloyd.
Ezt könnyebb volt mondani, mint megcsinálni. Gigerli George vadul csapkodta ide-oda a fejét. A játszószoba sarkában ült, a falak salakbetonból voltak, ő pedig a falba csapkodta a fejét, de úgy tűnt, nem is érzi.
– Kapd el – mondta derűsen Poke, és újabb darab ragasztószalagot tépett le a tekercsről.
Lloyd végre elkapta George haját, és sikerült egy helyben tartania annyi időre, hogy Poke takarosan rátapaszthassa a második csíkot az orrára, elzárva az összes szellőzőcsövet. George ettől valósággal megőrült. Kigurult a sarokból, fetrengett, azután csak feküdt ott, a padlóhoz verte magát, és fojtott hangokat hallatott, Lloyd feltételezte, hogy sikolyokat. Szegény öreg fickó. Csaknem öt percbe telt, hogy elcsendesedjen. Hánytorgott, vonaglott és csapkodott. Az arca olyan vörös lett, mint a jó öreg papa csűrjenek az oldala. A legutolsó, amit csinált, az volt, hogy a lábait vagy huszonöt centi magasba emelte, azután nagy döngéssel leejtette. Lloydot ez arra emlékeztette, amit a Tapsi Hapsi-ban, vagy valami ilyenben látott, úgyhogy kuncogott kicsit, és egy árnyalatnyival vidámabb lett. Addig meglehetősen rémes volt a látvány.
Poke lekuporodott George mellé, és megfogta a pulzusát.
– Na? – kérdezte Lloyd.
– Nem ketyeg itt más, mint az órája, haver – felelte Poke. – Ha már itt tartunk... – Fölemelte George húsos karját, és megnézte a csuklóját. – Nahát, ez csak egy Timex. Azt gondoltam, talán Casio vagy ilyesmi. – Leejtette George karját.
A kocsikulcsok George nadrágjának első zsebében voltak. Az egyik emeleti szekrényben találtak egy Skippy mogyoróvajas dobozt, félig volt tízcentesekkel, azt is magukkal vitték. Összesen húsz dollár és hatvan cent volt benne.
George-nak egy ziháló öreg Mustangja volt, hitvány sebváltóval, ócska lengéscsillapítókkal, a gumijai olyan kopaszok, mint Telly Savalas. A 93-as műúton hagyták el Las Vegast, és délkeletnek indultak Arizonába. Másnap, vagyis tegnapelőtt délre mellékutakon megkerülték Phoenixet. Tegnap kilenc tájt megálltak egy poros, öreg szatócsboltnál Sheldon után, két mérföldre az arizonai 73-as műúttól. Bekopogtattak a boltba, „pokerizálták” a tulajdonost, egyidősebb úriembert, akinek postán rendelt műfogsora volt. Hatvanhárom dollárja volt az öreg csávónak, meg egy kisteherje.
Ennek a kereke ma reggel durrant ki. Egyszerre kettő is, holott az úton nem találtak egyetlen szöget vagy tüskét sem, noha legalább fél óráig keresték, mi okozta a durrdefektet, és közben elszívtak egy szivar méretű jointot. Végül Poke azt mondta, ez csak véletlen egybeesés lehet. Lloyd azt válaszolta, hogy Isten a tanúja, különösebb dolgokról is hallott már. Ekkor jött a fehér Connie, mintegy válasz az imáikra. Noha egyikük sem tudta, már átlépték Arizona határát, Új-Mexikóban voltak, így FBI-os husi lett belőlük.
A Connie vezetője letekerte az ablakot, kihajolt, és megkérdezte: – Szükségük van segítségre?
– De mennyire – felelte Poke, és ott helyben „pokerizálta” a fickót. Egyenesen a szeme közé lőtt a 357-es Magnummal. Szegény pöcs valószínűleg fel sem fogta, hogy mi történt vele.
– MIÉRT NEM kanyarodsz le? – kérdezte Lloyd, és a közeledő kereszteződésre mutatott.
– Hát persze – bólintott vidáman Poke. Visszavette a Connie sebességét nyolcvanról hatvanra. Balra kanyarodott, a jobb kerekek alig hagyták el a betont, és maris egy másik út göngyölődött le előttük. A 78-as országút, amely egyenesen nyugatnak tartott. Így tehát visszatértek Arizonába, nem tudva sem azt, hogy elhagyták, sem azt, hogy az újságok a HÁROM ÁLLAMRA KITERJEDŐ GYILKOSSÁGSOROZAT szerzőinek titulálják őket.
Egy órával később jobboldalt felbukkant egy útjelző tábla: BURRACK 6.
– Bulák? – kérdezte kábán Lloyd.
– Burrack – felelte Poke. Rángatni kezdte a volánt, az autó nagy, elegáns kanyarokat írt le az úttesten. – Hopp! Hopp!
– Nem akarsz megállni? Éhes vagyok, apám.
– Te mindig éhes vagy.
– Baszd meg. Ha elszállok, mindig nassolnom kell.
– Megnassolhatod a kilenchüvelykes pisztolyomat, jó? Hopp! Hopp!
– De komolyan, Poke. Álljunk meg.
– Jól van. Egy kis készpénzt is kell szereznünk. Eléggé leráztuk már az üldözőket. Összeszedünk egy kis lóvét, és elhúzunk északra. Nem sok értelmét látom ennek a szar sivatagnak.
– Jól van – bólintott Lloyd. Nem tudta, hogy a fű dolgozik benne, de hirtelen rátört az üldözési mánia, még rosszabb volt, mint a sztrádán. Poke-nak igaza van. Meg kell állni egy olyan dobásra, mint Sheldonnál. Kell pénz meg valami benzinkúti térkép, ezt a rohadt Connie-t is le kell cserélni valamire, ami beleolvad a háttérbe, azután a mellékutakon irány észak és kelet. Ki a jó büdös francba Arizonából.
– Megmondom neked őszintén, apám – szólalt meg Poke. – Hirtelen olyan idegesnek érzem magam, mint egy hosszú farkú macska egy szobában, amék tele van hintaszékekkel.
– Tudom, mire gondolsz, cukifalat – biccentett komolyan Lloyd, amit egyszerre olyan viccesnek találtak, hogy hahotázni kezdtek.
Burrack szélesen terült el az út mentén. Átvágtak rajta, és a másik végén találtak egy helyet, ahol egybeépítették a kávéházat, szatócsboltot és benzinkutat. A földes parkolóban egy öreg Ford kombi állt meg egy poros Oldsmobile, mögötte leszállító utánfutóval. A ló rájuk bámult, amikor Poke bekanyarodott a Connie-val.
– Hát ez jól fest – mondta Lloyd.
Poke helyeselt. Hátranyúlt a 357-esért, és ellenőrizte, töltve van-e. – Készen vagy?
– Asszem – bólintott Lloyd, és megmarkolta a Schmeissert.
Átvágtak a napégette parkolón. A rendőrség már négy napja tudta, hogy kik ők; mindenütt otthagyták az ujjlenyomatukat Gigerli George házában és a boltban, ahogy „pokerizálták” a protkós öreg főszert. Az öreg furgonját tizenöt méterre találták meg a Continental három utasának holttestétől, és ésszerűnek látszott feltételezni, hogy ugyanazok ölték meg őket, akik Gigerli George-ot és a boltost. Ha Poke és Lloyd a magnó helyett a Connie rádióját hallgatják, megtudhatták volna, hogy Arizona és Új-Mexikó rendőrsége most szervezi az utóbbi negyven év legnagyobb közös hajtóvadászatát két piti kisidősre, akik nem is egészen értik, mit csináltak, amiért ekkora felhajtást kell csapni.
A benzinkút önkiszolgáló volt; a kutasnak csak a szivattyút kellett bekapcsolnia, így hát fölmentek a lépcsőn, aztán be. Három sor konzerv között lehetett a pulthoz menni. Ott egy cowboyruhás ember éppen fizetett egy csomag cigarettáért meg fél tucat Slim Jimért. Félúton a sorok között egy fáradt külsejű, sprőd hajú asszony két spagettimártás között próbált dönteni. A hely szaglott az állott édesgyökértől, naptól, bagótól és kortól. A tulaj szeplős ember volt, szürke ingben. Fehér reklámsapkát viselt, vörös SHELL felirattal. Amikor a szúnyoghálós ajtó becsapódott, fölnézett, és a szeme kitágult.
Lloyd a vállához emelte a Schmeisser drót válltámaszát, és egy sorozatot eresztett a mennyezetbe. A két lelógó lámpa repeszeket szórt, mint a bombák. A cowboy meg akart fordulni.
– Csak maradjanak nyugton, és senkinek nem lesz baja! – kiáltotta Lloyd, Poke pedig azonnal meghazudtolta, mert lyukat lőtt az asszonyba, aki a mártásokat nézegette. A nő kirepült a cipőjéből.
– Mi a szent szar, Poke! – bömbölte Lloyd. – Nem kellett volna...
– Pokerizáltam, öreg haver! – ordított Poke. – Sose nézi többé Jerry Falwellt. Hopp! Hopp!
A cowboyruhás ember csak megfordult. A bal kezében fogta a cigijét. A kirakatüvegen és a szúnyoghálós ajtón beömlő éles fény ragyogó csillagokat gyújtott a napszemüvegén. Egy 45-ös revolver volt az övében, amelyet ráérősen előhúzott, miközben Lloyd és Poke a halott nőt bámulta. Célzott, tüzelt, és Poke arcának bal oldala hirtelen eltűnt a vér, a szövetek, a fogak záporában.
– Meglőtt! – visította Poke. Elejtette a 357-est, és hátratántorodott. Csapkodó keze sima, tacó- és sajtízesítésű krumpliszirmos zacskókat gereblyézett a szálkás padlóra. – Meglőtt, Lloyd! Né má! Meglőtt! Meglőtt! – Nekiment a szúnyoghálónak, kivágta, lezöttyent a fenekére a tornácon, és lerántotta a zsanérjáról az ócska ajtót.
A megdöbbent Lloyd tovább lövöldözött, inkább ösztönösen, mint önvédelemből. A bolt a Schmeisser kattogásától visszhangzott. Dobozok röpködtek. Folyt a széttört üvegekből a ketchup, a vegyes savanyúság, az olajbogyó. A Pepsi hűtőszekrényének üvegajtaja csilingelve rogyott be. A Dr. Pepper, Jolt és Sűrített Narancs dobozai úgy robbantak föl, mint az agyaggalambok. A hab szétfolyt. A cowboyruhás férfi hűvösen, nyugodtan, összeszedetten ismét tüzelt. Lloyd inkább érezte, mint hallotta a golyót, amely elég közel zümmögött el ahhoz, hogy szétfújja a haját. Balról jobbra végighúzta a Schmeissert a helyiségen.
A SHELL sapkás ember olyan hirtelen tűnt el a pult mögött, hogy a kívülálló azt hihette volna, süllyesztő nyelte el. Egy rágógumi-automata szétesett. Vörös, kék és zöld golyók gurultak mindenfelé. A pulton álló üvegek szétdurrantak. Az egyikben marinírozott tojás volt, a másikban marinírozott disznóláb. Tüstént átható ecetszag terjengett a boltban.
A Schmeisser három lyukat ütött a cowboy khakiingén. A cowboynak a hátán jött ki a belső része, és beterítette a MacKenzie krumplit. Összeesett, egyik kezében még mindig a 45-öst szorongatva, a másikban a Lucky Strike-ot.
Lloyd, aki majd' berezelt félelmében, tovább tüzelt. A géppisztoly felforrósodott a kezében. A visszaváltható üdítősüvegekkel töltött láda kondulva felborult. Egy forrónadrágos naptári lány golyót kapott egyik varázsos, barackszínű combjába. Nagy robajjal eldőlt az állvány, amelyen papírkötésű könyvek sorakoztak. Akkor a Schmeisser kifogyott, és fülsiketítő csend lett. Súlyos, orrfacsaró puskaporszaga volt mindennek.
– Mi a szent szar! – szólalt meg Lloyd. Óvatosan megnézte a cowboyt. Nem úgy festett, mint aki gondot okozhatna, akár a közeli, akár a távoli jövőben.
– Meglőtt! – károgta Poke, és visszatámolygott. Olyan erővel vágta ki a lengőajtót, hogy a másik zsanér is kiugrott a helyéből, és az ajtó a tornácra zuhant. – Meglőtt, Lloyd, né má!
– Kicsináltam, Poke – csitította Lloyd, de úgy tűnt, Poke meg sem hallja. Tiszta okádék volt. Jobb szeme izzott, mint egy baljós zafír. A bal eltűnt. A bal arca elpárolgott; ha beszélt, látni lehetett, ahogy mozog az állkapcsa. Innen a legtöbb foga is hiányzott. Ingét átáztatta a vér. Ha a lényeget nézzük, Poke egy okádék volt.
– Hülye fasz, lelőtt! – visította. Lehajolt, fölvette a Magnumot. – Majd én megtanítlak tégedet, hogyan lőjél rám, te süket-fasz!
Úgy ment oda a cowboyhoz, akár egy falusi dr. Sardonicus. Egyik lábát a fenekére tette, mint amikor a vadász egy medvével fényképezkedik, hogy legyen egy képe a kuckójába, és készült, hogy a fejébe ürítse a Magnumot. Lloyd csak állt, eltátott szájjal figyelt, a füstölgő géppisztolyt lógatva, és azon tűnődött, miképpen történt mindez.
Ebben a pillanatban előpattant a pult alól a SHELL sapkás ember, mint paprikajancsi a dobozból, arcán kétségbeesett elszántsággal, mindkét kezével duplacsövű golyóspuskát markolva.
– He? – mondta Poke, és épp jókor nézett oda, hogy telibe kapja a két csövet. Elterült, az arca okádékabb volt, mint bármikor, de egy fikarcnyit sem törődött vele.
Lloyd úgy döntött, ideje távozni. A pénz le van szarva. Pénz mindenütt akad. Világosan látszott, hogy itt az idő, amikor le kell lépni. Megpördült, és hosszú, kacsázó léptekkel elhagyta a boltot, bakancsa alig érintette a padlót.
Félúton járt a lépcsőn, amikor egy arizonai állami rendőrautó kanyarodott a parkolóba. Egy rendőr szállt ki az utasülésből, és pisztolyt rántott. – Álljon meg, de rögtön! Mi folyik itt?
– Három ember meghalt! – kiáltotta Lloyd. – Tiszta okádék! Hátul ment ki a pasi, aki csinálta! Én lelépek!
Odafutott a Connie-hoz, már ült volna be a volánhoz, épp eszébe jutott, hogy a kulcs Poke zsebében van, amikor a rendőr ráordított: – Állj! Állj vagy lövök!
Lloyd megállt. Miután látta Poke arcának gyökeres, sebészi átalakítását, nem tartott sokáig eldöntenie, hogy neki már lőttek.
– Mi a szent szar – motyogta nyomorultul, miközben egy másik rendőr egy nagy lovassági pisztolyt szorított a fejéhez. Az első megbilincselte.
– Mozgás hátra a járőrkocsihoz, cukorfalat!
Kijött a tornácra a SHELL sapkás ember, még mindig a puskát szorongatva. – Lelűtte Bill Marksont! – ordította magas, különös hangon. – A másik meg Storm asszont! Tiszta egy pokol! Lelűttem a másikat! Döglött, mint egy ganajtúró! Eztet is elintézem, ha odább léptek, fiúk!
– Nyugi, Pop – mondta az egyik rendőr. – Vége a murinak.
– Lelövöm álltó hejibe! – bömbölte az öregfiú. – Hídba kűdöm! – Előrehajolt, ahogy az angol inasok bókolnak, és lehányta a cipőjét.
– Nem vinnének el innét, fiúk? – kérte Lloyd a rendőröket. – Asszem, ez megőrült.
– Magadnak köszönd, cukorfalat – mondta a rendőr, aki elsőnek stoppolta le. Pisztolyának csöve fölemelkedett, egyre följebb, megvillant rajta a napfény, azután lecsapott Lloyd Henreid fejére, aki legközelebb este tért magához, Apache megye fogdájának gyengélkedőjén.
STARKEY a kettes képernyő előtt állt, és feszülten figyelte Frank D. Bruce II. o. technikust. Amikor utoljára láttuk Bruce-t, az arca húslevesben ázott. Közben semmi sem változott azon kívül, hogy megerősítették a személyazonosságát. A helyzet normális, minden el van baszva.
Elgondolkodva, hátrakulcsolt kézzel ment tovább Starkey a négyes képernyőhöz, akár egy csapatszemlét tartó tábornok, mint Black Jack Pershing, gyermekkorának bálványa. Itt némileg javult a helyzet. Dr. Emmanual Ezwick még mindig holtan hevert a padlón, de a centrifuga megállt. Tegnap este 1940 órakor a centrifuga finom füstoszlopokat kezdett eregetni. 1995 órakor az Ezwick laboratóriumában fölvett wunga-wunga-wunga teltebb, dúsabb és sokkal kellemesebb ronk! ronk! ronk!-ba ment át. 2107-kor a centrifuga eldalolta utolsó ronk-ját, azután lassan megpihent. Nem Newton mondta, hogy valahol, a legtávolabbi csillagon túl, talán akad test, amely tökéletes nyugalomban leledzik? Newtonnak a távolságot leszámítva mindenben igaza volt, gondolta Starkey. Egyáltalán nem kell olyan messzire menni. A Kék Terv tökéletesen nyugalomba került. Starkey nagyon boldog volt. A centrifuga jelentette az élet utolsó látszatát, a probléma pedig, amelyet Starkey lefuttatott Steffensszel a számítógépen (Steffens úgy nézett rá, mintha megbolondult volna, hát igen, erre már Starkey is gondolt), így hangzott: Előreláthatóan meddig jár még ez a centrifuga? A válasz 6,6 másodperc múlva érkezett: ± 3 ÉV HIBA VALÓSZÍNŰSÉGE KÖVETKEZŐ KÉT HÉTBEN 0,009% HIBA VALÓSZÍNŰSÉGTARTOMÁNYA CSAPÁGYAZÁSBAN 38% HAJTÓMOTORBAN 16% EGYÉB 54%. Okos számítógép. Miután Ezwick centrifugája leégett, Starkey ismét megkérdeztette Steffensszel a gépet. A számítógép kapcsolatba lépett a műszaki osztály adatbankjával, és megerősítette, hogy a gép csakugyan a csapágyai miatt égett le.
Ezt ne felejtsd el, gondolta Starkey, amikor a hívója sürgetően berregni kezdett mögötte. A leégett csapágy az összeomlás pillanatának közelében a ronk-ronk-ronk hangot adta.
Odament, és megnyomta a gombot, amely elhallgattatta a berregést. – Tessék, Len.
– Billy, sürgős hívás érkezett az egyik csoportunktól egy Sipe Spring nevű városból, Texasból. Körülbelül négyszáz mérföldnyire van Arnette-től. Azt mondják, beszélni akarnak veled; parancsnoki döntésre van szükség.
– Miről van szó? – kérdezte nyugodtan. Az elmúlt tíz órában tizenhat „nyugibogyót” kapott be, és általában jól érezte magát. Ronk-nak semmi nyoma.
– Sajtó.
– Ó, Jézusom – sóhajtott lanyhán Starkey. – Kapcsold őket.
Statikus elektromosság sercegett, azon túl érthetetlenül beszélt valaki.
– Egy pillanat – szólt Len.
A sercegés lassan kitisztult.
– Csoport, Oroszlán Csoport, hallasz Kék Bázis? Hallasz? Egy... kettő... három... négy... itt Oroszlán Csoport...
– Hallunk, Oroszlán Csoport – mondta Starkey. – Itt Kék Bázis Egy.
– A probléma az Előre Nem Látott Események Könyvében Cserepes Virág néven szerepel – kongta a bádoghang. – Ismétlem, Cserepes Virág.
– Tudom, mi a fasz a Cserepes Virág – vágott közbe Starkey. – Mi a helyzet?
A hang kábé öt percig fisztulázott Sipe Springsből. Maga a helyzet nem érdekes, gondolta Starkey, mert a számítógép két nappal korábban értesítette őket, hogy egy ilyen helyzet (valamilyen formájú) létrejöttének valószínűsége június előtt 88%. A részletek nem érdekesek. Aminek két szára és övhöz való bújtatója van, az nadrág. A szín nem számít.
Egy Sipe Springs-i doktornak jó megérzései voltak az ottani történteket illetően, amelyeket két houstoni riporter összekapcsolt azzal, ami már megtörtént Arnette-ben, Veronában, Commerce Cityben és a kansasi Pollistonban. Ezek voltak azok a települések, ahol a probléma olyan gyorsan és annyira elfajult, hogy a hadsereget vetették be a karantén létrehozásához. A számítógépnek listája volt huszonöt városról tíz államban, ahol ugyancsak jelentkeztek Kék nyomai.
A Sipe Springs-i helyzet nem volt fontos, mert nem volt egyedi. Az egyediségre Arnette-ben kínálkozott – na jó, talán – esély, de elpuskázták. Az a fontos, hogy a „helyzetet” másra is ki fogják nyomtatni a hadsereg sárga átütő papírján kívül, mármint ha Starkey nem tesz lépéseket. Nem döntötte el, hogy megtegye-e őket vagy se. De amikor a bádoghang elhallgatott, rájött, hogy már döntött. Talán már idestova húsz éve eldöntötte.
Az volt a veleje, hogy mi a fontos. És nem a ragály a fontos; nem is az, hogy Atlanta sterilitása valamilyen módon megsérült, ezért az egész megelőző hadműveletet át kell helyezni Vermontba, a sokkal kevésbé kielégítő stovingtoni intézménybe; még csak nem is az, hogy a Kék az influenza alattomos álcájában terjed.
– A fontos az...
– Ismételd, Kék Bázis Egy – aggodalmaskodott a hang. – Nem hallottuk.
A fontos az, hogy sajnálatos esemény történt. Starkey visszament az időben huszonkét évet, 1968-ig. A San Diegó-i tisztiklubban tartózkodott, amikor megjött a hír Calleyről, és hogy mi történt My Lai Négyben. Starkey négy emberrel pókerezett, akik közül ketten most a Vezérkari Főnökök Egyesített Tanácsának tagjai. A pókert elfelejtették, tökéletesen elfelejtették a vita hevében, hogy mit fog tenni a hadsereg – nem valamelyik fegyvernem, hanem az egész hadsereg – a boszorkányüldözéssel fenyegető washingtoni légkörben. És egyikük, az az ember, akinek ma közvetlen vonala van a nyomorult féreghez, aki 1989. január 20. óta az Államok első emberének álarcában ripacskodik, gondosan leterítette a lapjait a zöld posztós asztalra, és azt mondta: Uraim, sajnálatra méltó esemény történt. És amikor olyan sajnálatra méltó esemény történik, amely az Egyesült Államok hadseregének bármelyik fegyvernemét érinti, akkor nem kérdezzük, hova vezetnek a gyökerei, inkább azt, hogyan metszhetjük meg legkönnyebben az ágait. A szolgálat az apánk és az anyánk. És ha azt látjuk, hogy anyánkat megerőszakolták vagy apánkat megverték és kirabolták, akkor, mielőtt rendőrt hívnánk vagy nyomozásba kezdenénk, előbb eltakarjuk meztelenségüket. Mert szeretjük őket.
Starkey azóta sem hallott senkit, aki ezt ennél jobban megfogalmazta volna.
Kinyitotta íróasztala alsó fiókját, és előkeresett egy vörös szalaggal leragasztott, vékony kék borítékot. A borítékra azt írták: HA A SZALAGOT FELVÁGJÁK, ÉRTESÍTSÉK AZ ÖSSZES BIZTONSÁGI SZERVET Starkey felvágta a szalagot.
– Ott vagy, Kék Bázis Egy? – kérdezte a hang. – Nem hallunk. Ismétlem, nem hallunk.
– Itt vagyok, Oroszlán – szólt Starkey. Az utolsó oldalra lapozott, és végigfuttatta ujját az oszlopon, amely fölé azt írták: RENDKÍVÜLI INTÉZKEDÉSEK A TITKOSSÁG FENNTARTÁSÁRA.
– Oroszlán, tudsz olvasni?
– Tökéletesen, Kék Bázis Egy.
– Trója – mondta hanyagul Starkey. – Ismétlem, Oroszlán: Trója. Visszaolvasást kérek. Vége.
Csönd. Statikus elektromosság távoli dünnyögése. Starkeynak futólag eszébe jutott, amikor gyerekkorában két bádog konzervdobozból és húsz méter viaszos zsinegből csináltak telefont.
– Ismétlem...
– Ó, Jézus! – Egy nagyon fiatal hang nyeldekelt Sipe Springsben.
– Ismételd, fiam – szólt Starkey.
– T-Trója – felelte a hang. Azután szilárdabban: – Trója.
– Nagyon helyes – mondta Starkey nyugodtan. – Isten áldjon, fiam. Végeztem.
– Önt is, uram. Vége.
Kattanás, hangos statikus zörej, újabb csönd, majd Len Creighton hangja. – Billy!
– Igen, Len.
– Fölvettem az egészet.
– Nagyon helyes, Len – mondta fáradtan Starkey. – Jelenthetsz, ahogy tetszik. Természetesen.
– Nem érted, Billy? – mondta Len. – Azt tetted, ami a helyes. Gondolod, hogy én nem tudom?
Starkey szeme lecsukódott. Egy pillanatra cserbenhagyták a nyugibogyók. – Isten áldjon téged is, Len – mondta, és a hangja közel állt az elcsukláshoz. Kiszállt a vonalból, visszament, és megállt a kettes képernyő előtt. Hátrakulcsolta a két kezét, mint Black Jack Pershing, amikor megszemlélte csapatait. Nézte Frank D. Bruce-t és végső pihenőhelyét. Kis időre ismét megnyugodott.
HA AZ EMBER Sipe Springsből délkeletnek indul a 36-os úton, akkor nagy általánosságban Houston felé tart, amely egynapi autóútra van innen. Az utat faló kocsi hároméves Pontiac Bonneville volt, amely nyolcvannal repesztett, és amikor elérte az emelkedő tetejét, és észrevették belőle az utat elzáró jellegtelen Fordot, majdnem baleset történt.
A harminchat éves vezető, egy nagy houstoni lap külsőse, beletaposott a fékbe. A kerekek csikorogtak, a Pontiac orra először megsüllyedt, azután balra csúszott.
– Szent ég! – kiáltotta az anyósülésen a fényképész. A padlóra ejtette gépét, és matatni kezdett a biztonsági övén.
A vezető levette a lábát a fékről, az útpadkán kikerülte a Fordot, azután érezte, hogy a bal kerekek a puha földön csúsznak. A gázba taposott, a Bonneville vonóereje megnőtt, visszasodródott az aszfaltra. Kék füst bodorodott a kerekek alól. A rádió bömbölt:
Bébi, komálod az emberedet?
Igen fasza gyerek.
Bébi, komálod az emberedet?
Ismét a fékbe taposott, és a Bonneville megállt a forró, kihalt délutánban. A vezető reszketegen, rémülten sóhajtott, azután köhögőrohamot kapott. Kezdett megdühödni. Hátramenetbe kapcsolta a Pontiacot, visszatolatott a Ford és a mögötte álló két ember irányába.
– Ide figyelj – mondta idegesen a fényképész. Kövér volt, és gimis kora óta nem verekedett. – Ide figyelj, talán jobb lenne, ha egyszerűen...
Előrebukott, mert az újságíró ismét csikorogva fékezett, dühös rántással üresbe tette a sebességváltót, és kiszállt.
Kezét ökölbe szorítva elindult a Ford mögött álló két fiatalember felé.
– Jól van, kurafiak! – bömbölte. – Majdnem kicsináltatok, és azt akarom...
Négy évet szolgált a hadseregben. Önkéntesként. Még volt ideje, hogy vadonatúj M-3A-ként azonosítsa azokat a fegyvereket, amelyek most kerültek elő a Ford hátuljából. Döbbenten állt a forró texasi napon, és bevizelt.
Felordított, gondolatban megfordult és futni kezdett vissza a Bonneville-hez, de a lába nem mozdult. Tüzet nyitottak rá, a golyók átlyuggatták a mellét és az ágyékát. Miközben térdre esett, két kezét szótlan könyörgésre emelve, újabb lövedék csapódott be három centiméterrel a bal szeme fölött, és letépte a feje felső részét.
A fényképész, aki átkecmergett a hátsó ülésre, fel sem fogta, mi történik, amíg a két fiatalember át nem lépte az újságíró tetemét, és fölemelt fegyverrel el nem indultak felé.
Átsiklott a Pontiac másik ülésére, miközben meleg nyálbuborékokat fújt a szája sarkából. A gyújtás kulcsa még a helyén volt. Megfordult a kocsival, és felüvöltött, amikor lőni kezdték. A kocsi jobbra billent, mintha egy óriás rúgott volna bele a bal hátsó kerekébe, a volán vadul pörögni kezdett a fotós kezében. Fel-alá pattogott, ahogy a Bonneville szökdécselt a lapos keréken. A következő másodpercben az óriás a Pontiac másik oldalát rúgta meg. Szikrák pattogtak az aszfalton. A fotós nyüszített. A Pontiac hátsó kerekei rongyosan és feketén pörögtek. A két fiatalember visszarohant a Fordhoz, amelynek sorozatszáma sok más járműével együtt szerepelt a Pentagon Katonai Járművek Osztályának listáján, és egyikük kis ívben farolva megfordította az autót. A kocsi orra nagyot ugrott, ahogy a padkáról lekanyarodva áthajtottak az újságíró tetemén. Az utasülésen az őrmester hirtelen tüsszentett, és lefröcskölte a szélvédőt.
Előttük a Pontiac ringlispílezett két lapos hátsó kerekén, az orra föl-le ugrált. A volánnál a kövér fotós sírva fakadt, amikor meglátta, hogy a sötét Ford növekedni kezd a visszapillantó tükörben. Padlóig nyomta a gázpedált, de a Pontiac nem akart negyven mérföldnél gyorsabban menni. A rádióban Madonna váltotta föl Larry Underwoodot, és közölte, hogy ő egy anyagias lány.
A Ford megkerülte a Bonneville-t, és a fényképészt egy másodpercre elöntötte a kristályos remény, hogy húz tovább, egyszerűen eltűnik a lehangoló szemhatár mögött, őt pedig békén hagyja.
Azután visszakapcsoltak, és sárhányójukkal meglökték a Pontiac vadul ugráló orrát. Sivított a gyűrődő fém. A fényképész feje a volánnak csapódott, az orrából vér spriccelt.
A fotós, miközben recsegő nyakkal, rémülten pillogott hátra, úgy siklott át a forró műbőr ülésen, mintha bezsírozták volna, és kiugrott az utasülés felőli ajtón. Lerohant az útpadkán. Szögesdrót kerítés állta útját, átugrotta, repült följebb, följebb, mint egy léghajó, és arra gondolt: Meg fogom csinálni, örökké tudnék futni...
A másik oldalon elesett, mert a lába beleakadt a szögesdrótba. Az égre vonítva még mindig nadrágját és gödrös fehér húsát igyekezett kiszabadítani, amikor a két fiatalember, kezükben géppisztollyal, leballagott az útpadkáról.
Miért, próbálta kérdezni, de csak fojtott, tehetetlen nyikorgás jött ki belőle, azután az agya távozott a koponyája hátulján.
Aznap nem született riport arról, hogy a texasi Sipe Springsben járvány vagy egyéb baj fenyeget.
NICK KINYITOTTA az ajtót, amely Baker seriff irodáját elválasztotta a fogda celláitól, mire azonnal cikizni kezdték. Vincent Hogan és Billy Warner Nicktől balra voltak, a két cipősdoboz méretű cellában. Mike Childresst a két jobb oldali egyikébe zárták. A másik üres volt, mégpedig azért, mivel Ray Booth, a bíborköves főiskolai gyűrű birtokosa meglépett a rendőrök elől.
– Hé, te kuka! – kurjantott Childress. – Hé, te szaros kuka! Mi lesz veled, ha kikerülünk innét? He? Mi a szar történik veled?
– Személyesen tépem le a golyóidat, oszt legyömöszölöm a torkodon, amíg meg nem fulladsz! – közölte Billy Warner. – Értve?
Csak Vince Hogan nem vett részt a cikizésben. Mike és Billy nem sok hasznát vette ezen a június 23-i napon, amikor elkapták és behozták őket Calhoun megye fogdájába, hogy itt poshadjanak a tárgyalásig. Baker seriff némi nyomást gyakorolt rá, és Vince máris kitálalt. Baker felvilágosította Nicket, hogy vádat emelhet a három öregfiú ellen, de ha tárgyalásra kerül sor, akkor Nick szava áll szemben ezzel a hároméval – illetve négyével, ha elkapják Ray Bootht.
Az utóbbi két napban Nickben őszinte tisztelet támadt John Baker seriff iránt. Százhuszonöt kilós, egykori parasztgazda volt, akit választói előre kiszámítható módon Big Bad Johnnak tituláltak. Nick nem azért tisztelte, mert Baker megbízta a fogda felmosásával, hogy visszanyerhesse az elveszett heti bérét, hanem mert utánajárt azoknak az embereknek, akik megverték és kirabolták. Úgy viselkedett, mintha Nick a legrégibb és legtiszteletreméltóbb városi családok valamelyikének a tagja volna, nem pedig egy süketnéma csavargó. Nick tudta, hogy itt a déli határvidéken rengeteg olyan seriff akad, aki előbb küldené el hat hónapra munkatáborba vagy útkaparónak.
Nem a megyei járőrkocsival, hanem Baker saját autójával, egy Power Wagonnal mentek ki a fűrészmalomba, ahol Vince Hogan dolgozott. Található volt az autóban a műszerfal alatt egy golyós puska („Mindig lezárva és mindig töltve”, mondta Baker) meg egy villogó, amit akkor tett föl a műszerfalra a seriff, ha rendőrségi ügyekben járt el. Akkor is föltette, amikor két napja bekanyarodtak a fűrészmalom parkolójába.
Baker krákogott, kiköpött az ablakon, kifújta az orrát, és megtörölgette a zsebkendővel vörös szemét. A hangja kezdett hasonlítani egy náthás ködkürtéhez. Nick természetesen nem hallotta, de nem is volt rá szükség. Anélkül is tudta, hogy a seriff csúnyán megfázott.
– Na most, amikor meglátjuk, én elkapom a karját – mondta Baker. – Megkérdezlek téged: „Ez az egyik?” Akkor te egy nagyot bólintasz. Nem érdekel, hogy volt. Te csak bólints, megértetted?
Nick bólintott. Megértette.
Vince, bokáig fűrészporban, a gyalugépet etette nyers deszkákkal. Idegesen vigyorgott John Bakerre, majd kínosan sandított a seriff mellett álló Nickre. Nick arca sovány volt, összevert, és még mindig nagyon sápadt.
– Hello, Big John, mit keresel a munkásosztálynál?
A brigád mindezt látta; szemük komoran siklott Nickről Vince-re, majd Bakerre, azután vissza, mintha a tenisz bonyolult új változatát néznék. Az egyik egy adag bagólevet sercintett a friss fűrészporba, majd letörölte az állát a keze élével.
Baker megragadta Vince Hogan egyik petyhüdt, felégett karját, és előbbre rántotta.
– Hé! Mi a hézag, Big John?
Baker a fiú felé fordította a fejét, hogy Nick olvashasson a szájáról. – Ez az egyik?
Nick határozottan bólintott, és még rá is mutatott Vince-re.
– Mi ez? – tiltakozott ismét Vince. – Sose láttam ezt a kukát.
– Akkor honnat tudod, hogy kuka? Gyerünk, Vince, indulás a hűvösre. Egy-kettő! Megkérheted valamék fiút, hogy hozza be a fogkeféd.
Vince tiltakozott, mikor a seriff odavezette a Power Wagonhoz, és belökte a kocsiba. Tiltakozott, miközben visszavitték a városba. Tiltakozott, amikor bezárták, majd néhány órára ott hagyták, hadd főjön a saját levében. Baker még azzal sem fárasztotta magát, hogy a jogait fölolvassa. – Úgyse értené a hülye hatökör – mondta Nicknek. Amikor Baker dél körül visszatért, Vince túlságosan éhes és túlságosan ijedt volt ahhoz, hogy tovább tiltakozzék. Mindent kitálalt.
Mike Childress egy órákor került be a kaptárba, és Baker éppen akkor ért Billy Warner házához, amikor Billy már pakolta az öreg Chryslert, hogy elpályázzon – a berámolt italkészletből és összeszíjazott bőröndből ítélve jó hosszú útra készült. De valaki szólhatott Ray Boothnak, aki elég okos volt, hogy kicsivel gyorsabban mozogjon.
Baker hazavitte Nicket, hogy bemutassa a feleségének, és vacsorázzanak valamit. A kocsiban Nick azt írta a jegyzettömbre: „Sajnálom, hogy épp a maga sógora. A felesége hogy viseli?”
– Túléli – mondta Baker, már-már hivatalos hangon és testtartással. – Nyilván siratta egy kicsit, de ismeri a testvérét. És azt is tudja, hogy az ember nem válogathatja meg úgy a rokonságát, mint a barátait.
Jane Baker kicsiny, csinos teremtés volt, és tényleg sírt. Nick kényelmetlenül érezte magát, ahogy belenézett a seriffné mélyen ülő szemébe. De az asszony melegen kezet rázott vele, és azt mondta: – Örülök az ismeretségnek, Nick. Elnézést kérek, hogy ilyen bajba keveredtél. Felelősnek érzem magam, hogy az én egyik rokonom is érintett, meg minden.
Nick megrázta a fejét, és félszegen csoszogott.
– Egy kis munkát adtam neki odabe – mondta Baker. – Az őrszoba nagyon lerohadt, amióta Bradley Little Rockba költözött. Főképp festés és takarítás. Egy darabig mindenképpen maradnia kell a... tudod.
– Igen, a tárgyalásra – bólintott Jane.
Ekkor olyan pillanat következett, amelynek nyomasztó csendje még Nicknek is fájt.
Azután az asszony kényszeredett vidámsággal folytatta: – Remélem, szereted a parasztsonkát, Nick. Az lesz tengerivel és egy nagy fazék vagdalt káposztával. Bár sose tudtam olyan káposztát csinálni, amilyet az anyósom. Legalábbis ez itt azt mondja.
Nick megdörzsölte a gyomrát, és elmosolyodott.
A desszertnél (epertorta volt – Nick, aki az utóbbi két hétben meglehetősen szűkös adagokon élt, kétszer is vett) Jane Baker azt mondta a férjének: – Egyre rosszabb a náthád. Túl sokat vállalsz, John Baker. És annyit ettél, mint egy madár.
Baker bűntudatosan bámult egy darabig a tányérjába, azután vállat vont. – Nyugodtan kihagyhatok egy-két étkezést – mondta, és meglapogatta a tokáját.
Nick azon tűnődött, míg figyelte őket, hogy két ember ilyen ordító méretkülönbséggel miként jön ki az ágyban. Csak megoldják valahogy, gondolta magában vigyorogva. Az biztos, hogy láthatóan jól megvannak. Különben sem az én dolgom.
– Ki is vörösödtél. Nem vagy te lázas?
Baker vállat vont. – Á, dehogy... na jó, de legfeljebb hőemelkedés.
– Akkor ma már nem mész be este. Ez parancs.
– Drágám, nekem foglyaim vannak. Még ha nem kell is különösebben figyelni őket, etetni és itatni muszáj.
– Azt Nick is elintézheti – mondta vitát lezáró hangon az asszony. – Te ágyba fekszel. És ne hivatkozz az álmatlanságodra; nem érdekel.
– Nem küldhetem Nicket – védekezett gyengén a seriff. – Süketnéma. Mellesleg nem is seriffhelyettes.
– Nosza, ugorj, eskesd föl seriffhelyettesnek.
– De hát nem is itteni lakos!
– Én nem kürtölöm ki, ha te se kürtölöd – rázta meg a fejét Jane Baker hajthatatlanul. Fölállt, el kezdte leszedni az asztalt. – Most pedig rajta, John, láss neki!
Így lett Nick Andros nem egészen huszonnégy óra alatt shoyói őrizetesből Shoyo seriffhelyettese. Éppen készülődött, hogy visszamenjen a seriff irodájába, amikor Baker lejött a földszinti előszobába. Hatalmasnak, kísértetiesnek tűnt kirojtosodott fürdőköpenyében. Láthatóan zavarta a ruházata.
– Sose lett volna szabad hagynom, hogy rábeszéljen – mondta. – Nem is hagytam volna, ha nem lennék olyan pocsékul. A mellem teljesen eldugult, és olyan forró vagyok, mint egy áruház két nappal karácsony előtt. Gyenge is.
Nick együtt érzőn bólintott.
– Éppen nincs helyettesem. Bradley Caide és a felesége Little Rockba költöztek, miután meghalt a csecsemőjük. Bölcsőhalál volt. Félelmetes dolog. Nem is hibáztatom, hogy elment.
Nick a saját mellére mutatott, azután gyűrűt formált a mutató- és hüvelykujjából.
– Persze, te jól vagy. Csak lásd el őket, megértetted? Van egy 45-ös az íróasztalom harmadik fiókjában, de ne vedd el. A kulcsokat is hagyd. Megértettél?
Nick bólintott.
– Ha visszamész, maradj karnyújtáson kívül. Ha valamék beteget játszik, ne dőlj be neki. A világ legrégibb trükkje. Ha valamék csakugyan megbetegszik, Soames doki majd reggel megnézi. Akkorra én is ott leszek.
Nick elővette a noteszt a zsebéből, és ezt írta: „Hálás vagyok, hogy bízik bennem. Köszönöm, hogy becsukta őket & köszönöm a munkát.”
Baker gondosan elolvasta. – Rendes srác vagy, fiam. Honnan gyöttél? Hogy lehet, hogy ilyen állapotba csak úgy kóricálsz?
„Ez hosszú történet” – körmölte Nick. „Ha akarja, éjjel írok róla néhány sort.”
– Tegyed – bólintott Baker. – Nyilván tudod, hogy a nevedet ellenőriztem rendőri vonalon.
Nick bólintott. Ez kötelező eljárás. De nem volt priusza.
– Majd szólok Jane-nek, hogy híjjá föl Ma Kamionos Megállóját az országút mellett. Ezek a szivarok rendőri brutalitásról fognak üvöltözni, ha nem kapják meg a vacsorájukat.
„Azt is mondja meg nekik Mrs. Baker – írta Nick –, hogy aki hozza, egyenesen jöjjön be. Nem hallom a kopogtatást.”
– Jól van. – Baker egy pillanatig habozott. – A sarokba találsz egy priccset. Kemény, de tiszta. Csak aztán óvatosan, Nick. Nem tudsz segítséget hívni, ha baj van.
Nick bólintott, és ezt írta: „Tudok vigyázni magamra.”
– Ja, elhiszem. Mégis hínék valakit a városból, ha aszinném, hogy valamék... – Elhallgatott, mert bejött Jane.
– Még mindig ezt a szegény fiút untatod? Most már engedd el, mielőtt az a hülye bátyám visszajön, és szétveri őket.
Baker savanyúan elnevette magát. – Asszem, mostanra mán Tennessee-be van. – Hosszan, sípolva sóhajtott, ami nyálkás, mennydörgő köhögőrohamba fulladt. – Asszem, fölmék és lefekszem, Janey.
– Adok neked aszpirint, az leviszi a lázat – mondta az asszony.
Visszanézett Nickre, miközben ment föl a lépcsőn a férje után. – Örülök, hogy találkoztunk, Nick. Körülményektől függetlenül. Csak légy óvatos, ahogy mondja.
Nick meghajolt, az asszony pukedlivel válaszolt. A fiú mintha könnyeket látott volna a szemében.
FÉL ÓRÁVAL azután, hogy Nick visszaért a fogdába, egy piszkos pincérruhát viselő, pattanásos, kíváncsi fiú áthozta a három vacsorát. Nick intett neki, hogy tegye le a tálcákat a priccsre, és miközben a srác rakosgatott, Nick lefirkantotta: „Ez ki van fizetve?”
A pincérfiú olyan összpontosítással olvasta el a szöveget, mint egy egyetemi gólya a Moby Dick-et. – Hápersze – mondta. – A seriff irodája fizeti a cechet. Te nem tucc beszélni?
Nick megrázta a fejét.
– Ciki – felelte a pincér, és sietve távozott, mintha ez az állapot fertőzne.
Nick fogta a tálcákat, és egy seprűnyéllel egyenként betolta a rácsok alatti nyíláson.
Még idejében felnézett, hogy leolvashassa Mike Childress szájáról: – ...tyúkszaros fattyú, mi? – Nick mosolyogva fölmutatta a középső ujját.
– Majd adok én neked ujjat, te kuka – mondta Childress csúnyán vigyorogva. – Ha kikerülök innét, én... – Nick elfordult, így nem ismerhette meg a folytatást.
Ahogy visszament az irodába, leült Baker székére, a jegyzettömböt az itatóslap közepére húzta, egy pillanatig gondolkodott, azután fölírta a lap tetejére:
Nick Andros élettörténete
Tétovázott, elmosolyodott kissé. Volt már néhány fura helyen, de azt legvadabb álmaiban sem gondolta volna, hogy egy seriff irodájában fog ülni mint seriffhelyettes, három embert őriz, akik összeverték, és leírja élete történetét. Egy idő után folytatta az írást:
1968. november 14-én születtem a nebraskai Caslinban. A papám önálló gazdálkodó volt. A mamával folyton a kilakoltatás határán éltek. Három banknak tartoztak. Az anyám hat hónapos terhes volt velem, és a papám elvitte az orvoshoz, amikor a kocsijának a kormányrúdja eltört, és az árokba fordultak. A papám szívrohamot kapott és meghalt.
Ezzel együtt a mama három hónap múlva a világra hozott, és ilyennek születtem. Bizonyosan kemény csapás lehetett neki, ráadásul, hogy a férjét is elveszítette.
Egyedül gazdálkodott 1973-ig, akkor elvették tőle a földet a „nagy buherátorok”, ahogy nevezte őket. Családja nem volt, de írt néhány barátjának az iowai Big Springsbe, és egyikük szerzett neki munkát egy pékségben. Ott éltünk 1977-ig, amikor az anyám balesetben meghalt. Egy motorbiciklis férfi ütötte el, mikor hazafelé jövet átkelt az úttesten. Még csak nem is a férfi hibája volt, egyszerűen balszerencse, elromlott a fékje. Nem is hajtott gyorsan vagy ilyesmi. A baptista egyház rendezett a mamámnak kegyeleti temetést. Ugyanez a templom, az Isteni Kegyelem adott be a Des Moines-i Jézus Krisztus Gyermekei árvaházba. Ez egy olyan hely, amelyet különböző egyházközségek együttesen támogatnak. Itt tanultam meg írni-olvasni...
Itt megállt. A keze fájt, mert ilyen sokat írt, de nem ezért hagyta abba. Kínosan érezte magát, fölhevült és feszengett, amiért újra át kellett élnie a dolgot. Visszament a fogdákhoz, és benézett. Childress és Warner aludt. Vince Hogan a rácsnál állt, cigarettázott, és az üres cellát bámulta a folyosó másik oldalán, ahol Ray Boothnak kellett volna tölteni az éjszakát, ha nem lép le olyan fürgén. Hogan úgy festett, mintha sírt volna, és ez visszavezette az időben Nick Androst ahhoz a morzsányi, néma emberséghez. Volt egy szó, amelyet még gyerekként tanult meg a filmekből. Ez a szó a KIKÖZÖSÍTETT volt. A szónak mindig fantasztikus, lovecrafti zöngéje volt Nick számára, félelmetes szó, amely visszhangzón és kongott az agyában, olyan szó, amellyel le lehetett írni minden árnyalatát annak a félelemnek, amely csak az egészséges világegyetemen kívül és az emberi lelken belül létezik. Egész életében KIKÖZÖSÍTETT volt.
Leült, és újra elolvasta az utolsó sort. Itt tanultam meg írni-olvasni. De ez azért nem volt ilyen egyszerű. Néma világban élt. Az írás kód. A beszéd az ajkak mozgása, a fogak emelkedése-süllyedése, a nyelv tánca. Az anyja megtanította szájról olvasni, és arra is, hogyan írja le a nevét reszketeg, szétfutó betűkkel. Ez a neved, mondta. Ez vagy te, Nicky. De természetesen ő is némán, értelmetlenül mondta. Az első kapcsolat akkor jött létre, amikor az anyja megütögette a papírt, azután a fiú mellét. Nem az a legrosszabb, hogy a süketnéma a némafilmvilágban él, hanem az, hogy nem tudja a dolgok nevét. Négyéves koráig meg sem értette az elnevezés fogalmát. Hatéves koráig nem tudta, hogy azokat a magas, zöld valamiket fáknak hívják. Tudni akarta, de senki sem gondolt rá, hogy megmondja neki, ő pedig nem tudta megkérdezni: KIKÖZÖSÍTETT volt.
Amikor az anyja meghalt, csaknem az egész utat megtette visszafelé. Az árvaház a bömbölő csönd helye volt, ahol komor arcú, vékony fiúk űztek tréfát a siketségéből; két fiú nekirontott, az egyik fiú a száját fogta be, a másik a fülét. Ha nem volt a közelben nevelő, akkor behúztak neki. Miért? Semmi okuk sem volt rá. Kivéve talán, hogy az áldozatok hatalmas fehér osztályának van egy alosztálya: az áldozatok áldozatai.
Nem akart többé kommunikálni, és amikor idáig jutott, akkor maga a gondolkodási folyamat kezdett el rozsdásodni és szétesni. Üresen csellengett egyik helyről a másikra, csak bámulta a névtelen dolgokat, amelyek betöltötték a világot. Figyelte a gyerekcsapatokat a játszótéren, ahogy mozog a szájuk, emelkednek és süllyednek a fogaik, mint fehér felvonóhidak, táncol a nyelvük a beszéd szertartásos nászában. Néha azon kapta magát, hogy egy órán át bámul egyetlen felhőt.
Akkor jött Rudy. Nagydarab, forradásos arcú, kopasz ember. Százkilencvenhárom centiméter magasra nőtt, és vagy hússzorosát nyomta a csenevész Nick Androsnak. Először az egyik alagsori szobában találkoztak, amelyben volt egy asztal, hat-hét szék és egy tévé, amely akkor működött, ha úgy tartotta kedve. Rudy leguggolt, hogy a szeme megközelítőleg Nick szemének magasságába kerüljön. Ekkor hatalmas, heges kezét a szájára, majd a fülére szorította.
Süketnéma vagyok.
Nick mogorván elfordult: Ki nem szarja le?
Rudy pofon csapta.
Nick elesett. A szája kinyílt, és néma könnyek peregtek a szeméből. Nem akart itt lenni ezzel a forradásos óriással, ezzel a kopasz mumussal! Nem is süketnéma, ez csak egy durva tréfa!
Rudy gyengéden talpra állította, és az asztalhoz vezette. Egy üres papírlap hevert rajta. Rudy rámutatott, azután Nickre. Nick duzzogva meredt a papírra, majd a kopasz emberre. Megrázta a fejét. Rudy bólintott, és ismét az üres papírra mutatott. Elővett egy ceruzát, odaadta Nicknek. Ő úgy dobta el, mintha égetne. Rudy ismét pofon vágta.
Újabb néma könnyek. A heges arc halálos türelemmel nézett rá. Megint a papírra mutatott. A ceruzára. Nickre.
A fiú öklébe fogta a ceruzát. Azt a három szót írta le, amelyet ismert, előhívta őket a gondolkodó agyában rozsdásodó, pókhálós szerkezetből. Leírta:
NICHOLAS ANDROS
BAZMEG
Azután kettétörte a ceruzát, és morcosan, kihívóan nézett Rudyra. De Rudy mosolygott. Hirtelen átnyúlt az asztalon, és két kemény, szarus tenyere közé fogta Nick fejét. Keze meleg, gyengéd volt. Nick nem emlékezett, mikor érintették meg utoljára ilyen szeretettel. Az anyja érintette meg így.
Rudy elengedte a fiú arcát. Fölvette a ceruzának azt a felét, amely ki volt hegyezve. A papírt az üres oldalára fordította. A ceruza hegyével megütögette az üres, fehér teret, azután Nicket kopogtatta meg. Megismételte ezt a mozdulatsort. Majd újra. És ismét. Végül Nick megértette.
Te vagy ez az üres papír.
Nick sírni kezdett.
Rudy még hat évig jött.
...itt tanultam meg írni-olvasni. Egy Rudy Sparkman nevű ember segített. Nagyon szerencsés vagyok, hogy találkoztam vele. 1984-ben az árvaház megszűnt. Annyi gyereket helyeztek el másutt, amennyit csak tudtak, de én nem tartoztam közéjük. Azt mondták, hogy egy családhoz kerülök egy időre, az állam majd fizet nekik az eltartásomért. Én Rudyhoz szerettem volna menni, de ő Afrikában dolgozott a Békehadtestben.
Így hát elszöktem. Tizenhat éves voltam, nem hinném, hogy nagyon kerestek volna. Úgy gondoltam, ha nem keveredek bajba, akkor minden rendben lesz. Így is történt. A gimnázium osztályait egyenként végeztem el levelező tagozaton, mert Rudy azt mondta, hogy a tanulás a legfontosabb. Ha majd egyszer megállapodom, leteszem az érettségit. Hamarosan képes leszek rá. Szeretem az iskolát. Talán egyszer főiskolára is megyek. Tudom, hogy őrültségnek hangzik egy magamfajta süketnéma hobótól, de nem hinném, hogy lehetetlent kívánok. Nos, ennyi a történetem.
Másnap reggel Baker fél nyolc felé bejött, miközben Nick éppen a szemétkosarakat ürítette ki. A seriff jobban festett.
„Hogy van?”, írta Nick.
– Egész jól. Éfélig majd' megégtem. Ez volt a legrosszabb lázam gyerekkorom óta. Még az aszpirin se segített. Janey ki akarta híni a dokit, aztán fél egy körül eccerűen leesett a láz. Utána úgy aludtam, mint a tej. És te hogy vagy?
Nick kört formált a hüvelyk- és mutatóujjából.
– Na és a vendégeink?
Nick többször kinyitotta-becsukta a száját, és úgy tett, mintha karattyolna. Dühös arcot vágott. Ütötte-verte a láthatatlan rácsokat.
Baker hátravetette a fejét és jót nevetett, aztán tüsszögött egy sort.
– Fel kéne lépned a tévébe – mondta. – Leírtad az életedet, ahogy ígérted?
Nick bólintott, és odaadta a két kézírásos oldalt. A seriff leült, és gondosan elolvasta. Amikor végzett, olyan hosszú és átható pillantást vetett Nickre, hogy a fiú egy darabig zavartan és elfogódottan szemlélte a saját lábát.
Amikor ismét felnézett, Baker azt mondta: – Tizenhat éves korod óta a magad kenyerén vagy? Hat éve?
Nick bólintott.
– És télleg elvégezted a gimnáziumot?
Nick egy darabig írt egy papírlapra. „Lemaradtam, mert túl későn tanultam meg írni & olvasni. Amikor az árvaház bezárt, még épp csak elkezdtem az iskolát. Hat tanulmányi óraegységet tudtam le ott, másik hatot a chicagói La Salle-ban. A címüket egy levélgyufa borítóján találtam. Még négy kreditem van hátra.”
– Milyen tantárgyakat kell még tanulnod? – kérdezte Baker, azután elfordította a fejét, és felordított. – Kuss legyen odabe! Majd akkor kapjátok meg a süteményt és a kávét, ha jól leszek és végeztem itt, nem előbb!
Nick tovább írt: „Mértan. Haladó matematika. Két év idegen nyelv. Ezek a követelmények a főiskolán.”
– Idegen nyelv. Úgy érted, francia? Német? Spanyol?
Nick bólintott.
Baker fejcsóválva elnevette magát. – Hát ez mindennek a teteje. Egy süketnéma idegen nyelveken akar beszélni. Nem kinevetlek, fiam. Remélem, elhiszed.
Nick mosolygott, bólintott.
– De akkor miért vándorolsz ennyit?
„Amikor még fiatalkorú voltam, nem mertem sokáig egy helyen maradni” – írta Nick. „Attól féltem, hogy megpróbálnak bedugni egy másik árvaházba vagy ilyesmi. Mire elég idősnek látszottam, hogy állandó munkát kapjak, az idők lettek rosszabbak. Azt mondták, összeomlott a tőzsde vagy ilyesmi, de mivel én süket vagyok, nem hallottam meg (ha-ha).”
– A legtöbb helyről hamarosan kitettek volna – mondta Baker. – Nehéz időkben az emberi együttérzés teje nem csordogál valami vastagon, Nick. Ami az állandó munkát illeti, én talán tudok találni neked itt valamit, hacsak ezek a fiúk végképp meg nem utaltatták veled Shoyót, sőt egész Arkansast. De... nem mind vagyunk ilyenek.
Nick bólintott, hogy jelezze, megértette.
– Hogy van a fogad? Jól szétcincálták a szádat.
Nick vállat vont.
– Van még fájdalomcsillapítód?
Nick felmutatta két ujját.
– Nézzed, van némi papírmunkám ezekkel a fiúkkal. Eriggy, folytassad a dolgaidat. Majd később találkozunk.
DÉLELŐTT FÉL TÍZKOR bejött Soames doktor; ő volt az, aki majdnem elütötte Nicket. Bozontos fehér hajú, ráncos csirkenyakú, nagyon szúrós kék szemű, hatvan körüli ember volt.
– Big Johntól hallom, hogy tudsz szájról olvasni – mondta. – Azt is mondja, hogy szeretne olyan állást találni neked, ahol kereshetsz, ezért szeretnék meggyőződni róla, hogy nem halsz-e meg a keze között. Vedd le az ingedet.
– Szent ég, odas! – mordult föl Baker.
– Hát, szép munkát végeztek, meg kell hagyni. – Soames ránézett Nickre, majd szárazon azt mondta: – Fiam, kis híján elveszítetted a bal dididet. – Egy fél hold formájú sebhelyre mutatott, éppen a mellbimbó fölött. Nick hasa és bordái úgy festettek, mint egy kanadai napfelkelte. Soames megnyomkodta, végigkopogtatta, alaposan belenézett a szembogarába. Végül megvizsgálta Nick metszőfogainak romjait, az egyetlen részét a látványos zúzódások között, ami még igazán fájt.
– Ez piszkosul fájhat – mondta. Nick szomorúan bólintott. – Ki fognak esni – folytatta Soames. – Te... – Gyors egymásutánban háromszor tüsszentett. – Bocsánat.
Kezdte visszarakosgatni eszközeit fekete táskájába.
– A prognózis kedvező, fiatal barátom, ha nem ér villámcsapás, és elkerülöd Zack piáldáját. A beszédproblémád testi természetű, vagy a süketségedből ered?
„Testi. Születési fogyatékosság”, írta Nick.
Soames bólintott. – Hát az nagy baj. De próbáld derűsen felfogni, és adj hálát Istennek, hogy nem az agyadat kavarta meg. Fölveheted az ingedet.
Nick engedelmeskedett. Kedvelte Soamest; a maga módján Rudy Sparkmanra emlékeztette, aki egyszer azt mondta, Isten a süketnéma férfiaknak öt centi pluszt adott övön alul, hogy egy kicsit kárpótolja őket azért, amit a kulcscsont fölött elvett.
– Majd szólok a gyógyszertárban, hogy adjanak utánpótlást fájdalomcsillapítóból – ígérte Soames. – Szólj ennek a pénzeszsáknak itt, hogy fizesse ki.
– Hohó! – mondta John Baker.
– Több suskát tett félre lekvárosköcsögökben, mint ahány rücske van a varacskos disznónak – folytatta Soames. Ismét tüsszentett, megtörölte az orrát, beletúrt a holmijába, és elővett egy sztetoszkópot.
– Kívül tágasabb, papus, különben lecsuklak ivásért és garázdaságért – mosolygott Baker.
– Ja, ja, ja – bólintott Soames. – Egy napon túl szélesre nyitod a szádat, és beleesel. Vedd le az ingedet, John, lássuk, akkorák-e a dudáid, mint szoktak.
– Vegyem le az ingemet? Minek?
– Mert a feleséged azt akarja, hogy megnézzelek, azért. Úgy gondolja, hogy beteg vagy, és Isten tudja, miért, de nem szeretné, ha még betegebb lennél. Pedig elégszer mondtam neki, hogy nem kellene bujkálnunk többé, ha te alulról szagolnád az ibolyát. Mozgás, Johnny. Mutasd az irhádat.
– Csak egy kis megfázás volt – mondta Baker, és kelletlenül kigombolta az ingét. – Ma reggel jól érzem magam. Komolyan, Ambrose, te még nálam is pocsékabbul krahácsolsz.
– Azt nem te mondod az orvosnak, hanem az orvos mondja neked. – Miközben Baker lehámozta magáról az ingét, Soames Nick felé fordult, és azt mondta: – Tudod, azért furcsa, hogy éppen most törjön ki a járvány. Mrs. Lathrop ágynak esett, az egész Richie család ugyancsak, a Barker Roadon a legtöbb nímand majd' kiköpi a tüdejét. Még itt is krákog Billy Warner.
Baker kiveckölődött a trikójából.
– Na tessék, mit mondtam? – kérdezte Soames. – Hát nem csodásak a lökhárítói? Még egy ilyen hozzám hasonlatos vén pöcs is kanos lesz tőle.
Bakernek elakadt a lélegzete, ahogy a sztetoszkóp hozzáért. – Jesszus, de hideg! Mit csináltál vele, mélyhűtőbe tárolod?
– Lélegezz – mondta Soames elkomorodva. – Most engedd ki.
Baker kilélegzése gyenge köhögésbe fulladt.
Soames hosszú ideig vizsgálgatta a seriffet. Elölről és hátulról, mindkét oldalon. Végül eltette sztetoszkópját, egy lapoccal lenyomta Baker nyelvét, és belenézett a torkába is. Utána kettétörte a falapot, és a szemétbe dobta.
– Na? – kérdezte Baker.
Soames belenyomta jobb keze ujjait Baker nyakába, közvetlenül az állkapocs alatt. Baker összerándult.
– Meg sem kérdezem, hogy fáj-e – mondta Soames. – John, hazamész és lefekszel, és ez nem tanács, ez parancs.
A seriff pislogott. – Eriggy már, Ambrose – szólt halkan. – Te is tudod, hogy nem tehetem. Három foglyom van, akiket ma délután Camdenbe kell szállítani. Múlt éccaka erre a gyerekre hagytam őket, de nem szándékozom megismételni, és nem is teszem. Néma. Ebbe se egyezek bele, ha tegnap éccaka tudok gondolkozni.
– Ne törődj velük, John. A magad bajával foglalkozz. Valamilyen légúti fertőzésed van, a hangból ítélve jó kiadós, és ez lázzal is jár. Beteg a csőrendszer, Johnny, és hogy tökéletesen őszinte legyek, ez nem tréfa olyan embernél, aki annyi fölösleget cipel, mint te. Feküdj le. Ha holnap reggel még mindig jól érzed magad, akkor megszabadulhatsz a foglyaidtól. Még jobb lenne, ha idehívnád az állami rendőrséget, hogy azok vigyék el őket.
Baker bocsánatkérően nézett Nickre. – Tudod – mondta –, télleg elég kifacsartnak érzem magam. Tán egy kis pihenés...
„Menjen csak haza, feküdjön le” – írta Nick. „Majd én vigyázok. Mellesleg meg kell keresnem azoknak a tablettáknak az árát.”
– Senki sem dolgozik keményebben egy drogosnál – vihogott Soames.
Baker fölvette Nick kétoldalas életrajzát. – Elvihetem ezt Janeynek, hogy elolvassa? Egész odáig van éretted, Nick.
„Hát persze” – firkantotta Nick a jegyzettömbre. „Mrs. Baker nagyon kedves.”
– A maga módján – mondta Baker, és sóhajtva begombolta az ingét. – Már megin megy föl a láz. Pedig már aszittem, vége.
– Vegyél be aszpirint – figyelmeztette Soames, miközben becsukta a táskáját. – Ez a mirigyfertőzés, ez nem tetszik nekem.
– Van egy szivardoboz a legalsó fiókba – mondta Baker. – Egy kis apró. Kimehetsz belőle ebédelni, útközbe megveheted a gyógyszert is. Ezek a fiúk sokkal inkább faszok, mint gazemberek. Jól ellesznek. Csak tegyél be egy elismervényt, hogy mennyit vettél ki. Én megkeresem az állami rendőrséget, és délutánra megszabadulsz tőlük.
Nick ismét kört formált a hüvelyk- és mutató-ujjából.
– Nagyon hamar megbíztam benned – mondta Baker komolyan –, de Janey aszongya, így helyes. Tehát vigyázzál.
Nick bólintott.
ELŐZŐ NAP DÉLUTÁN hat körül bejött Jane Baker. Egy lefedett tányérban vacsorát meg egy dobozos tejet hozott.
Nick azt írta: „Nagyon köszönöm. Hogy van a férje?”
A tipp-topp kockás ingbe és kifakult farmerbe öltözött kicsi, gesztenyebarna hajú asszony elnevette magát. – Ő maga akart jönni, de lebeszéltem. Ma délután olyan magasra szökött a láza, hogy megrémültem, de most már majdhogynem normális. Azt hiszem, az állami rendőrség az oka. Johnny nem igazán boldog, ha nem haragudhat valamiért az állami rendőrségre.
Nick kérdőn nézett rá.
– Azt mondták, hogy senkit sem tudnak küldeni a foglyokért holnap reggel kilencig. Pocsék beteg napjuk volt, több mint húsz rendőr maradt otthon. Egy csomóan meg azzal foglalkoznak, hogy Camdenbe, pláne Pine Bluffba fuvarozzák kórházba az embereket. Mindenfele rengeteg a beteg. Azt hiszem, Am Soames sokkal jobban aggódik, mint mutatja.
Ő maga is aggodalmasnak tűnt. Aztán elővette a mellzsebéből a két összehajtogatott papírlapot.
– Jó kis történet – mondta halkan, és visszaadta a lapokat a fiúnak. – Te vagy a legpechesebb ember, akit valaha ismertem. Csodálatra méltó, ahogy leküzdötted a hátrányodat. Ismételten bocsánatot kell kérnem a bátyám miatt.
Nick zavarában csak a vállát vonogatta.
– Remélem, itt maradsz Shoyóban – mondta az asszony, majd fölállt. – A férjem kedvel téged, és én is. Vigyázz ezekkel a benti emberekkel.
„Vigyázni fogok” – írta Nick. „Mondja meg a seriffnek, hogy jobbulást kívánok neki.”
– Átadom.
Az asszony távozott, Nick éjszakai pihenése azonban nem volt töretlen, időnként fölkelt, ellenőrizte a három foglyot. Biztosan nem voltak nehézfiúk; tíz órára mindnyájan aludtak. Benézett két városi fickó, hogy Nick rendben van-e, ő pedig felfigyelt rá, hogy mindketten náthásnak tűnnek.
Különös álmai voltak, de amikor fölébredt, csak arra emlékezett, hogy zöld kukorica végtelen sorai között megy, valamit keres, és borzalmasan fél valamitől, ami mintha mögötte lenne.
EZEN A REGGELEN korán kelt, gondosan kisöpörte a fogda végét, és nem törődött Billy Warnerrel és Mike Childresszel. Ahogy kiment, Billy utánakiáltott: – Tudod, hogy Ray visszagyön! És ha ő elkap tégedet, akkor azt kívánod, bárcsak vak is lennél, nemcsak süket és néma!
Nick, aki hátat fordított neki, a szöveg nagy részét nem érzékelte.
Visszatérve az irodába fogott egy ócska Time magazint, és olvasni kezdett. Gondolkodott rajta, hogy fölrakja-e a lábát az íróasztalra, de úgy döntött, ez lenne a leggyorsabb módja, hogy bajba kerüljön, ha a seriff visszajön.
Nyolckor szorongva tűnődni kezdett, hogy nem rosszabbodott-e Baker seriff állapota az éjszaka. Most már be kellett volna jönnie, hogy átadhassa a három rabot, ha megjön értük a városi őrjárat. És a gyomra is korgott. Senki se közeledett az út menti kamionparkoló büféjéből. Nick a telefonra pillantott, de inkább viszolyogva, mint vágyódva. Eléggé kedvelte a sci-fi irodalmat, időről időre egy öt- vagy tízcentesért szétesett, papírkötésű könyveket szedett össze öreg csűrök poros polcairól; nem először jutott eszébe, hogy az lenne a nagy nap a világ süketnémáinak, amikor közhasználatúak lesznek a fantasztikus regényekben megjósolt, képernyős telefonok.
Negyed tízkor már nagyon aggódott. Az ajtóhoz ment, amely a cellák folyosójára nyílt, és benézett.
Billy és Mike a cellájuk ajtajánál állt. Mindketten a rácsokat verték a cipőjükkel... ami azt bizonyította, hogy azok az emberek, akik nem tudnak beszélni, elenyésző százalékát képezik a világ kukáinak. Vince Hogan feküdt. Csak a fejét fordította az ajtóhoz lépő Nick felé. Hogan sápadt volt, csupán az arccsontjain virítottak hektikus foltok, míg a szeme alatt karikák sötétlettek. A homlokán izzadság gyöngyözött. Nick belenézett a fásult, lázas szempárba, és rájött, hogy ez az ember beteg. Egyre kínosabban érezte magát.
– Hé, kuka, mi lesz a früstükkel? – kurjantott Mike. – Az öreg Vince úgy fest, mint akinek doktorra van szüksége. Fecsegés nem segít rajta, mi, Bill?
Bill nem akart hőbörögni. – Bocs, haver, amér ordítottam az elébb. Vince tényleg beteg. Orvos kell neki.
Nick bólintott, kiment, igyekezett kitalálni, mit tegyen. Ráhajolt az íróasztalra, és fölírta a noteszbe: „Baker seriff, vagy akárki: Elmentem, hogy kerítsek a foglyoknak valami reggelit, és megkeressem dr. Soamest, mert Vincent Hogannak szüksége van rá. Komolyan betegnek látszik, nem szimulál. Nick Andros.”
Letépte a lapot, és az asztal közepén hagyta. Azután zsebre vágta a noteszt, és kiment az utcára.
A mozdulatlan forróság és az erős növényillat volt az első benyomása. Délutánra kánikula lesz. Az a fajta nap volt, amikor az ember szereti korán lezavarni a munkát és a feladatokat, hogy délután lehetőleg ne kelljen mozdulnia, ám Nick számára különösen tunyának tűnt Shoyo főutcája ezen a délelőttön, sokkal jobban emlékeztetett vasárnapra, mint hétköznapra.
A boltok előtt üres volt a legtöbb átlós parkolóhely. Jött-ment néhány autó és tanyasi kisteher, de nem túl sok. A vasbolt mintha nyitva lett volna, de a Kereskedelmi Bank redőnyei le voltak eresztve, noha alig múlt kilenc.
Jobbra fordult a kamionparkoló felé, amely ötsaroknyira volt. A harmadik saroknál járt, amikor meglátta, hogy Soames doktor kocsija gurul feléje az úttesten, kicsit jobbra-balra billegve, mintha kimerült lenne. Nick hevesen integetett, nem volt biztos benne, hogy Soames megáll, az orvos azonban a járda mellé kanyarodott, hanyagul elfoglalva négy ferde parkolóhelyet. Nem szállt ki, csak ült a volán mögött. Nick megdöbbent. Soames húsz évet öregedett utolsó találkozásuk óta, amikor félvállról csipkelődött a seriffel. Részben a kimerültség okozta, de az nem lehetett magyarázat mindenre, ennyit még Nick is látott. A doktor, mintha csak a gondolatát akarná igazolni, gyűrött zsebkendőt vett elő a mellzsebéből, mint egy öreg bűvész, ha olyan szakállas trükkel próbálkozik, amit már ő is un, és ismételten beleprüsszentett. Amikor ezzel végzett, fejét az ülésnek támasztotta, és a száját félig kinyitotta, hogy levegőhöz jusson. A bőre olyan fényes és sárga volt, hogy Nicknek egy halottra kellett gondolnia.
Akkor Soames kinyitotta a szemét, és azt mondta: – Baker seriff meghalt. Ha emiatt integettél, akkor felejtsd el. Nem sokkal hajnali két óra előtt hunyt el. Most már Janey is beteg.
Nick szeme kitágult. Baker seriff meghalt? De hiszen a felesége csak tegnap este járt nála, és azt mondta, hogy a férje jobban érzi magát. És az asszony... ő jól volt. Nem, ez egyszerűen nem lehet!
– Bizony halott – mondta Soames, mintha Nick fennhangon gondolkozott volna. – És nem ő az egyetlen. Tizenkét halotti bizonyítványt írtam alá az elmúlt tizenkét órában, és tudom, hogy délig újabb húsz ember fog meghalni, hacsak az Úr meg nem kegyelmez. Bár kétlem, hogy az Ő akciója lenne. Gyanúm szerint ebből Őt kirekesztették.
Nick elővette a noteszét, és beleírta: „Mi legyen velük?”
– Nem tudom – felelte Soames. Lassan összegyűrte a cédulát, és a papírgalacsint a csatornanyílásba hajította. – De az egész város elkapja, és én még soha nem féltem ennyire életemben. Magam is beteg vagyok, noha most leginkább a kimerültségtől szenvedek. Nem vagyok már fiatal ember, nem túlórázhatok anélkül, hogy meg ne fizetném az árát. – Fáradt, rémült nyűgösség költözött a hangjába, amit Nick szerencsére nem hallott. – És az önsajnálat nem fog segíteni.
Nick, aki nem vette észre, hogy Soames önmagát sajnálja, csak nézett rá meglepetten.
Soames kiszállt a kocsijából, egy pillanatra belekapaszkodva Nick karjába, hogy el ne essen. Egy öregember szorítása volt ez, aki gyenge és egy kicsit kétségbeesett. – Gyere oda a padhoz, Nick. Jó veled beszélgetni. Gondolom, ezt már mondták neked.
Nick a börtön felé mutatott.
– Ők nem mennek sehova – mondta Soames –, és ha ők is megbetegedtek, a listám végére kerülnek.
Leültek az élénkzöld padra, amelynek támláján a helyi biztosítási társaság hirdetett. Soames hálásan tartotta oda az arcát a nap melegének.
– Hidegrázás és láz – mondta. – Este tíz óta. A hidegrázás csak nemrég jelentkezett. Hál' istennek, hasmenés nem járul hozzá.
„Haza kéne mennie, hogy lefeküdjön”, írta Nick.
– Tényleg azt kéne. Meg is teszem. Csak előbb pihenek néhány percet... – Az orvos szeme lecsukódott, és Nick arra gondolt, hogy elalszik. Azon tűnődött, nem kéne-e lemennie a kamionparkolóba, hogy hozzon valami reggelit Billynek és Mike-nak.
Ekkor, anélkül hogy a szemét kinyitotta volna, ismét megszólalt Soames doktor. – A tünetek nagyon közönségesek – és addig számolta őket, míg az összes ujját szét nem nyitotta maga előtt, mint egy legyezőt. – Hidegrázás. Láz. Fejfájás. Gyengeség, általános rossz közérzet. Étvágytalanság. Fájdalmas vizelés. A mirigyek megdagadnak, először kissé, azután nagyon. Megdagad a hónalj és a lágyék is. A lélegzés gyenge, kihagyó. Nickre nézett.
– Ezek a közönséges megfázás, az influenza, a tüdőgyulladás tünetei. Ezekre vannak gyógyszereink, Nick. Az antibiotikumok elintézik őket, hacsak a beteg nem túl fiatal, túl öreg, vagy valami korábbi betegség nagyon le nem gyengítette. De erre nem hat. A páciens megbetegedhet gyorsan vagy lassan. Nem számít. Semmi sem segít. A dolog elharapózik, vissza húzódik, ismét elharapózik; a gyengeség fokozódik; a duzzanatok rosszabbodnak; végül beáll a halál.
„Valaki hibát követett el.”
– És megpróbálják leplezni.
Nick kételkedve nézett rá, vajon jól olvasta-e az orvos szájáról, amit mondott, tényleg nem beszél-e félre.
– Kicsit paranoiásan hangzik, ugye? – kérdezte Soames, és fáradt humorral nézett rá. – Tudtad, hogy engem megrémít a fiatalabb nemzedékek paranoiája? Mindig attól félnek, hogy lehallgatják a telefonjaikat... követik őket... számítógépes ellenőrzést vezetnek róluk... és most rájöttem, hogy nekik van igazuk, én tévedtem. Az élet remek dolog Nick, de úgy találom, hogy az öregkor kellemetlenül nagy kárt tesz az ember dédelgetett előítéleteiben.
„Hogy érti ezt?” – írta Nick.
– Shoyóban egyetlen telefon sem működik – felelte Soames. Nicknek fogalma sem volt róla, hogy ez válasz-e a kérdésére (Soames mintha csak egy felületes pillantást vetett volna legutóbbi feljegyzésére), vagy pedig a doktor új témára tért át – úgy gondolta, hogy a láz miatt csapong.
A doktor ránézett a meglepett arcra, és mintha arra gondolt volna, hogy a süketnéma nem hisz neki. – Bizony így van – erősítette meg. – Ha megpróbálsz egy számot tárcsázni, amely nem a városban van, akkor magnóra vett üzenetbe ütközöl. Továbbá Shoyo két le- és följáratát a sztrádára akadályokkal zárták el, amelyekre azt írták, hogy ÚTÉPÍTÉS. De nem építkeznek. Csak az útakadályok vannak ott. Jártam kint. Azt hittem, talán félre lehet tolni a torlaszt, de az országúti forgalom szokatlanul lanyhának tűnik ma reggel. És a legtöbb jármű katonai. Teherautók és dzsipek. „Mi a helyzet a többi úttal?” – írta Nick.
– A 63-ast a város keleti végénél felbontották, hogy kicseréljenek egy csőátereszt – mondta Soames. – A nyugati végénél pedig meglehetősen csúnya baleset történt. Két autó teljesen elzárja az úttestet. Kitették a füstgyertyákat, de semmi nyoma rendőröknek vagy autómentőknek.
Elhallgatott, előkereste a zsebkendőjét, és kifújta az orrát.
– Azok az emberek, akik a csövet cserélik, nagyon lassúak Joe Rackman szerint, aki arra lakik. Két órája jártam náluk, megnéztem a kisfiúkat, aki súlyos beteg. Joe azt mondta, hogy az árokásók valójában katonák, noha olyan ruhát viselnek, mint az útkarban tartók, és állami kocsival járnak.
„Honnan tudja?” – írta Nick. Soames fölállt, miközben azt felelte: – Munkások ritkán tisztelegnek egymásnak. Nick is fölállt. „Mellékutak?” – írta.
– Lehetséges – bólintott Soames. – De én orvos vagyok, nem hős. Joe azt mondta, hogy puskákat is látott annak a teherautónak a kabinjában. Katonai karabélyokat. Ha valaki megpróbálja Shoyót a mellékutakon elhagyni, és ha figyelik, ki tudja, mi történik. És mit találhat Shoyón túl? Ismétlem: valaki hibát követett el. Most pedig igyekeznek leplezni. Őrület. Őrület. Természetesen az ilyesmi kiderül, ezt nem lehet sokáig titkolni. De közben hányan fognak meghalni?
Nick rémülten bámult Soames doktor után, aki visszament a kocsijához, és lassan beszállt.
– Na és te, Nick? – nézett ki Soames az ablakon. – Hogy érzed magad? Nátha? Tüsszögés? Köhögés?
Nick csak a fejét rázta.
– Nem próbálod meg elhagyni a várost? Azt hiszem, sikerülne, ha a mezőkön át próbálkozol.
Nick megrázta a fejét, és ezt írta: „Azok az emberek be vannak zárva. Nem engedhetem el őket csak úgy. Vincent Hogan beteg, de a másik kettő egészségesnek látszik. Viszek nekik reggelit, azután meglátogatom Mrs. Bakert.”
– Figyelmes fiú vagy – válaszolta Soames. – Ritkaság az ilyesmi. Ebben a leértékelt korban még ritkább az olyan fiú, akiben van felelősségérzet. Tudom, hogy hálás lesz érte, Nick. Air. Braceman, a metodista lelkész is azt mondta, hogy benéz hozzá. Attól tartok, még sok hívása lesz, mielőtt lemegy a nap. Vigyázol azzal a hárommal, akik be vannak zárva, ugye?
Nick komolyan bólintott.
– Jól van. Délután megpróbálok beugrani hozzád. – Sebességbe tette a kocsiját és elhajtott, fáradtan, kivörösödött szemmel, összeaszottan. Nick gondterhelten bámult utána, azután ismét elindult a kamionparkoló felé. Nyitva volt, de az egyik szakács hiányzott, és a négy pincérnőből három ugyancsak nem jelentkezett a héttől háromig tartó műszakra. Nicknek sokáig kellett várnia a kiszolgálásra. Mire visszament a fogdába, Billy és Mike szörnyen rémültnek tűnt. Vince Hogan félrebeszélt, és este hatra meghalt.
LARRY olyan régen nem járt a Times Square-en, hogy azt várta, valahogy másképpen, varázslatosan fest. A dolgok kisebbnek és jobbnak tűnnek, őt pedig nem ijeszti meg annyira a hely áporodott, büdös és néha veszedelmes életereje, mint srác korában, amikor Buddy Marxszal vagy egyedül idejött, hogy kilencvenkilenc centért megnézzen két filmet, vagy a csillogó szemetet bámulja a kirakatokban, a játékbarlangokban és a biliárdtermekben.
De ugyanolyannak tűnt, ami annál különösebb volt, mert néhány dolog csakugyan megváltozott. Ahogy az ember feljött a lépcsőn a metróból, a sarokról eltűnt az újságosbódé. Fél háztömbnyire, a filléres játékterem helyén, ahol szájuk sarkában fityegő cigarettával, veszedelmes külsejű fiatalemberek játszottak Lakatlan Szigetet vagy Űrversenyt villogó fények és kolompolás közepette, most gyümölcslébüfé volt, előtte fiatal feketék ácsorogtak lágyan riszálva, mintha valahol folyton szólna a dzsessz, olyan dzsessz, amelyet csak fekete fülek hallhatnak. Több lett a masszázsszalon és a pornómozi.
Mégis ugyanolyan volt, és ez elszomorította Larryt. Csak rontott a dolgokon az egyetlen igazi változás: az, hogy most úgy érezte magát, mint egy turista. De talán még a született New York-iak is turistának érzik magukat a Square-en, ahol eltörpülve bámulnak fölfelé, hogy elolvassák a körbe-körbe futó villanybetűket. Larry nem tudta; elfelejtette, milyen érzés New York részének lenni, és nem vágyott rá különösebben, hogy újra tanulja.
Az anyja aznap nem ment dolgozni. Az utóbbi két napban náthával bajlódott, és ma korán reggel lázasan ébredt. Larry hallotta régi szobájának szűk, biztonságos ágyából, amint anyja a konyhában csapkod, tüsszög, és az orra alatt azt dünnyögi „A francba!”, miközben reggelit készít. Bekapcsolja a tévét, híradó a Ma programban. Indiában államcsínykísérlet. Wyomingban felrobbant egy erőmű. A Legfelsőbb Bíróság várhatólag mérföldkövet jelentő ítéletet hoz a melegek jogaival kapcsolatban.
Mire Larry az ingét gombolva kiment a konyhába, a híreknek már vége volt, és Gene Shalit interjúvolt egy kopasz embert. A kopasz saját készítésű állatkákat mutogatott. Azt mondta, negyven éve az üvegfúvás a hobbija, és az erről szóló könyve most fog megjelenni a Random House kiadónál. Ekkor tüsszentett. – Elnézem – mondta Gene Shalit, és kuncogott.
– Tükörtojást vagy rántottát kérsz? – kérdezte Alice Underwood. Még pongyolában volt.
– Rántottát – felelte Larry, mivel tudta, hiába tiltakozna a tojás ellen. Alice véleménye szerint a reggeli mit sem ér tojás nélkül (amit „reccsbogyónak” nevezett, amikor éppen jókedvében volt). Tele van fehérjével, és nagy a tápértéke. Homályos, de átfogó elképzelése volt a tápérték mibenlétéről. Larry tudta, hogy anyja fejében egész lista van a tápláló anyagokról, ahogy azok ellentéteiről is, úgymint gumicukorka, ecetes savanyúság, nyalóka, rózsaszín rágógumi, amit a baseball kártyákhoz adnak, és édes Istenem, mennyi más még!
Leült és figyelte, ahogy az anyja a rántottat süti; ugyanabba az öreg, fekete serpenyőbe ütötte a tojást, ugyanazzal a drót habverővel kevergette, amelyet azóta használ, hogy Larry elsős volt az általános iskolában.
Alice előkapta zsebkendőjét a pongyolája zsebéből, beleköhögött, beletüsszögött, és azt dünnyögte „a francba”, mielőtt visszafordult volna az ételhez.
– Nem mész be, anya?
– Beszóltam, hogy beteg vagyok. Kikészít ez a nátha. Gyűlölök pénteken beteget jelenteni, amit sokan megtesznek, de levert a betegség a lábamról. Lázam is van. A mandulám is bedagadt.
– Hívtál orvost?
– Amikor még elbűvölő leányka voltam, ki lehetett hívni az orvost – mondta Alice. – Most, ha az ember beteg, be kell mennie a kórházi rendelőbe, ahol várhat egész nap valami zöldfülűre, hogy megvizsgáljon azokon a helyeken, ahol véleményük szerint kell – ha-ha – a járó betegeket. Nekem az a véleményem, hogy jobb, ha az ember fenn jár, és addig is gyűjti az egészségbiztosítás csekkjeit. Azok a helyek rosszabbak, mint a Zöld Pecsét Megváltás Központ egy héttel karácsony előtt. Itthon maradok, bekapok egy aszpirint, és holnapra túl leszek a nehezén.
Larry a délelőtt nagy részét otthon töltötte, és igyekezett segíteni. Becipelte a tévét az anyja hálószobájába, a zsinór lógott a karjáról („Majd jól sérvet kapsz, csak azért, hogy megnézhessem a Legyen Ön is milliomos-t”, szipogta Alice), vitt neki gyümölcslevet, egy üveg régi NyQuilt orrdugulás ellen, és leszaladt a boltba is egypár papírkötéses könyvért.
Ezután nem sok tennivaló maradt, legföljebb egymás idegeire mentek volna. Alice álmélkodott, mennyivel rosszabb a vétel a hálószobában, és Larry alig bírta visszanyelni az epés megjegyzést, hogy a rossz vétel még mindig jobb a semmilyen vételnél. Végül azt mondta, kimegy, körülnéz a városban.
– Okos ötlet! – mondta az anyja nyilvánvaló megkönnyebbüléssel. – Én addig alszom egy kicsit. Jó fiú vagy te, Larry.
Így hát lement a keskeny lépcsőn (a lift még mindig nem működött) az utcára, és közben bűntudattal vegyes megkönnyebbülést érzett. Ez a nap az övé volt, és még mindig csörgött némi pénz a zsebében.
De most a Times Square-en nem volt olyan vidám. Lődörgött a téren, a pénztárcáját már régen az egyik belső zsebébe tette. Megállt egy diszkont lemezáruda előtt, megdermesztette a saját hangja, amely a feje fölötti ütött-kopott hangszórókból zengett. A hídról szóló vers:
Nem azért jöttem, hogy megkérjelek, maradj éjszakára,
Vagy hogy megtudjam, láttad-e a fényt.
Nem azért, hogy fontoskodjak, vagy pofozkodjak,
Csak azt kérem, mondd meg, ha tudod,
Bébi, komálod az emberedet?
Komáld, bébi...
Bébi, komálod az emberedet?
Ez én vagyok, gondolta, miközben szórakozottan bámulta a lemezeket, de ma még a zene is nyomasztotta. Mi több, honvágyat keltett benne. Nem akart itt lenni, a szürke mosóteknő ég alatt, a büdös New York-i füstben, miközben egyik kezével folyton a pénztárcáját markolássza, hogy megvan-e még. New York, paranoia a neved. Hirtelen a nyugati parton szeretett volna lenni, egy stúdióban, hogy újabb lemezt készítsen.
Szaporábban lépdelt, és befordult egy játékterembe. Harangok és berregők hasítottak a fülébe; a Gázolóverseny 2000 hangosított változata hörgött, a haldokló gyalogosok nem e világi, elektronikus sikolyaival tetézve. Kedves játék, gondolta Larry, hamarosan követi a Dachau 2000. Azt nagyon fogják csípni. Odament a pénzváltóhoz, és tíz dollárt felváltott negyeddollárosokra. Az utca másik oldalán, a Beef 'n Brew mellett volt egy telefonfülke. Fejből tárcsázta Jane Kuckóját. Jane egy pókerterem, Wayne Stukey néha ott lógott.
Addig dugdosta a negyeddollárosokat a lyukba, míg a keze is megfájdult, és háromezer mérfölddel arrébb csöngeni kezdett a telefon.
Egy női hang szólt bele. – Tessék, itt Jane. Nyitva vagyunk.
– Bárkinek? – kérdezte fojtottan szexi hangon.
– Ide figyelj, okos fiú, ez nem... hé, Larry, te vagy az?
– Ja, én. Szia, Arlene.
– Hol vagy? Nagyon eltűntél, Larry.
– Nos, a keleti parton vagyok – fogalmazott óvatosan. – Valaki azt mondta, hogy vérszopók keresnek, és célszerű kiszállnom a medencéből, amíg le nem kopnak.
– Egy nagy bulival kapcsolatos?
– Igen.
– Arról hallottam – mondta a lány. – Marha pénzbe kerülhetett.
– Nincs ott Wayne, Arlene?
– Úgy érted, Wayne Stukey?
– Hát nem John Wayne-re gondoltam, ő ugyanis halott.
– Úgy érted, nem is hallottad?
– Mit kellett volna hallanom? A túlsó parton vagyok. Hé, jól van, ugye?
– Kórházban van ezzel az influenzával. Gikszer Kapitánnyal, ahogy errefelé hívják. Nem mintha olyan nevetséges lenne. Azt mondják, már egy csomóan belehaltak. Az emberek félnek, otthon maradnak. Hat üres asztalunk van, és te is tudod, hogy a Jane-ben soha nem voltak üres asztalok.
– Hogy van?
– Ki tudja? Minden kórterem tömve van emberekkel, és nincs látogatás. Ez ijesztő, Larry. És egy csomó katona is van itt.
– Kimenősök?
– A kimenősök nem hordanak fegyvert, és nem teherautó-karavánnal közlekednek. Egy csomóan rendesen be vannak ijedve. Jobb neked, ha maradsz, ahol vagy.
– A hírekben egy szó sincs róla.
– Itt is csak arról írt néhány újság, hogy oltassuk magunkat újra influenza ellen. Viszont egyesek azt rebesgetik, hogy a sereg trehányul bánt az egyik kis járványos köcsöggel. Hát nem rémítő?
– Ez csak ijesztgetés.
– Nálatok nincs ilyesmi?
– Nincs – felelte Larry, aztán az anyja náthájára gondolt. És az a rengeteg köhögés és tüsszentés a metróban? Gondolta is, hogy olyan, mint egy tüdőbeteg-gondozó váróterme. De hát minden városban sok a tüsszögés és a folyós orr. A náthabacilusok nyájszelleműek. Szeretnek megosztozni a kincsen.
– Még Janey sincs itt – folytatta Arlene. – Azt mondta, lázas, és bedagadt a mandulája. Pedig azt gondoltam, a vén kurva túl kemény ahhoz, hogy megbetegedjék.
– Amikor megszólal a jelzés, letelt a három perc – szólt közbe a telefonkezelő.
– Hát – mondta Larry –, úgy egy hét múlva vissza megyek, Arlene. Összejöhetünk.
– Részemről rendben. Mindig is szerettem volna egy híres lemezcsillaggal járni.
– Arlene! Ugye véletlenül sem hallottál egy Zsugás Dewey nevű alakról?
– Ó! – mondta nagyon meglepetten a lány. – Ó, a mindenit! Larry!
– Mi van?
– Hála istennek, hogy nem tetted le! Mégiscsak láttam Wayne-t két napja, mielőtt bement a kórházba. Teljesen megfeledkeztem róla! A mindenit!
– Na és mi van?
– Van itt egy boríték. Azt mondta, a tiéd, de meg kért, hogy egy-két hétig tároljam a pénztárfiókban, vagy adjam oda neked, ha látlak. Valami olyasmit mondott, hogy: „Fene szerencsés lesz, ha nem Zsugás Dewey nyalja föl helyette.”
– Mi van benne? – Larry áttette a kagylót az egyik kezéből a másikba.
– Egy pillanat. Megnézem. – Csönd, hasadó papír hangja, majd Arlene: – Egy betétkönyv. A Kaliforniai Első Kereskedelmi Banktól. A végösszeg... aúú! Több mint tizenháromezer dollár. Ha megkérsz, hogy menjek veled vacsorázni, az agyamat a sarokba vágom!
– Semmi szükség rá – vigyorodott el a fiú. – Kösz, Arlene. Őrizd meg nekem.
– Nem, majd bedobom az esőcsatornába. Seggfej.
– Jó az, ha szeretik az embert.
A lány felsóhajtott. – Te túl sok vagy, Larry. Majd olyan borítékba teszem, amelyiken mindkettőnk neve rajta lesz. Akkor nem ejthetsz, mihelyt megérkezel.
– Erre semmi szükség, drágám.
Elköszöntek. Akkor megszólalt a telefonkezelő, három további dollárt követelve a társaságnak. Larry, aki még mindig érezte az arcán a széles, bolond vigyort, készségesen behajigálta a pénzt a lyukba.
Megnézte a fülke polcán szétterített aprót, kivett egy negyeddollárost, és bedobta. Egy pillanattal később kicsengett az anyja lakásában. Az ember első gondolata, hogy megossza valakivel a jó hírt, a második, hogy fejbe verje vele. Larry úgy gondolta – nem, hitte –, hogy most teljes mértékben az első esetről van szó. Azt akarta, hogy megkönnyebbüljenek mind a ketten a hírtől, hogy ő ismét hitelképes.
A mosoly apránként hervadt le az arcáról. A telefon csak csöngött. Talán mégis munkába ment az anyja. Eszébe jutott kipirult, lázas arca, meg hogy hogyan köhögött és tüsszögött a zsebkendőjébe, miközben türelmetlenül motyogta: „a francba”. Nem hitte, hogy bement volna. Nem lenne ereje hozzá.
Letette a kagylót, és gépiesen kivette a készülékből a visszahulló negyeddollárost. Az aprót csörgetve kilépett a fülkéből. Amikor észrevett egy taxit, leintette, és amikor az autó visszasorolt a forgalomba, akkor eredt el az eső.
AZ AJTÓ be volt zárva, és miután kétszer-háromszor kopogtatott, már biztos volt benne, hogy a lakás üres. Elég hangosan dörömbölt ahhoz, hogy felülről visszakopogjon valaki, mint egy ingerült kísértet. De hát be kellett volna mennie, hogy bizonyosat tudjon, viszont nem volt kulcsa. Már éppen megfordult, hogy lemenjen Mr. Freeman lakásába, amikor meghallotta a halk nyögést az ajtó mögül.
Három különböző zár volt az anyja ajtaján, de sohasem használta mindhármat, bár mániákusan tartott a chicanóktól. Larry a deszkának vetette a vállát, az ajtó hangosan recsegett. Ismét nekivetette magát, és a zár engedett. Az ajtó kivágódott és a falnak csapódott.
– Anya!
Ismét az a nyögés.
A lakásban félhomály volt; nagyon hirtelen besötétedett, és most erősen mennydörgött, az eső is hangosabban zuhogott. A nappali ablaka félig nyitva volt, a fehér függönyök az asztalig duzzadtak, hogy azután visszacsapódjanak az ablakba és azon is túl a világítóudvarba. A padlón nedves folt csillogott ott, ahová beesett a zápor.
– Hol vagy, anya?
A nyögés hangosabb lett. Bement a konyhába. Közben ismét mennydörgés morajlott. Majdnem elbotlott az anyjában. Az ajtóban, a földön feküdt, félig a hálószobájában.
– Anya! Jézusom, anya!
Alice próbált arra fordulni, amerről a fia hangját hallotta, de csak a feje mozdult: az állán fordult át a másik orcájára. Hangosan zihált, nyálkás fuldoklással. De a legrosszabb, amit Larry sohasem felejt el, az volt, ahogy a látható szem fölnézett rá. Úgy forgott, mint a disznóé a vágóhídon. Anyja arca izzott a láztól.
– Larry?
– Rögtön visszateszlek az ágyba, anya.
Lehajolt, dühösen megmerevítette a térdét, nehogy remegni kezdjen, és felnyalábolta az anyját. Alice pongyolája szétnyílt, kilátszott a fakóra mosott hálóing és a savófehér lábikrákon kanyargó, püffedt visszerek. Iszonytatóan forró volt. Rémítően. Senki sem maradhat életben, aki ilyen forró. Megsül az agya.
Alice, mintha csak ezt akarná bizonyítani, zsémbesen megszólalt: – Larry, eredj az apádért! A kocsmában van.
– Nyugodj meg – felelte Larry kétségbeesetten. – Csak nyugodj meg és aludj szépen, anya.
– A kocsmában van azzal a fényképésszel! – sivította az asszony a tapintható délutáni sötétségben, miközben gonoszul dörgött az ég. Larry úgy érezte, mintha lomhán csúszkáló nyálka borítaná el a testét. Hűvös szellő fújt át a lakáson, a nappali félig nyitott ablaka felől. Alice, mintha megérezte volna, dideregni kezdett, karja libabőrös lett, hangosan vacogott. Az arca telehold volt a szoba félhomályában. Larry lerántotta a takarót, lefektette az anyját, és állig betakarta. Az asszony azonban továbbra is vacogott, az egész takaró reszketett és rázkódott tőle. Az arca száraz volt, nem izzadt.
– Mondd meg neki, én üzenem, hogy jöjjön! – kiáltotta, aztán elhallgatott, csak nehéz lélegzését lehetett hallani.
Larry visszatért a nappaliba, a telefonhoz indult, azután mégis másfelé fordult. Becsapta az ablakot, csak azután ment a telefonhoz.
A telefonasztalka polcán volt a telefonkönyv. Kikereste az Isteni Irgalmasság Kórház számát, és tárcsázott, miközben odakint tovább dörgött. Egy villámtól olyan lett az imént becsukott ablak, mint egy kék-fehér röntgenlemez. A hálószobában az anyja hörögve kiabált, amitől Larry ereiben megfagyott a vér.
A telefon egyszer kicsöngött, azután zúgott, majd kattant. Derűs géphang szólt bele: – Itt az Isteni Irgalmasság Közkórház üzenetrögzítője beszél. Pillanatnyilag minden vonalunk foglalt. Ha tartja a vonalat, fogadjuk a hívását, amint lehetséges. Köszönöm. Itt az Isteni Irgalmasság Közkórház üzenetrögzítője beszél. Pillanatnyilag minden...
– Levittük a felmosófákat! – sikoltotta az anyja. Mennydörgés robajlott. – Ezek a Puerto Ricó-iak semmit sem tudnak!
– ...fogadjuk a hívását, amint lehetséges...
Lecsapta a kagylót, állt, és izzadt. Milyen istenverte kórház az, ahol egy kibaszott géphang felel, amikor az embernek haldoklik az anyja? Mi folyik itt?
Úgy döntött, lemegy és utánanéz, tudna-e Mr. Freeman vigyázni az anyjára, amíg ő elmegy a kórházba. Vagy magánmentőt kell hívnia? Krisztusom, hogyhogy senki nem tud azokról a dolgokról, amelyekről tudnia kell? Miért nem tanítják az ilyesmit az iskolában?
A hálószobában az anyja hörögve szedte a levegőt.
– Visszajövök – motyogta, és az ajtóhoz ment. Rémült volt, féltette az anyját, de ezalatt egy hang ilyesmiket mondott: Ilyen is csak velem történhet! Meg: Miért azután kellett ilyesminek történnie, amikor jó hírt kaptam? De a leghitványabb ez volt: Mennyire cseszi el ez a terveimet? Mi mindenen kell változtatnom?
Gyűlölte ezt a hangot, azt kívánta, bár halna gyors, csúnya halált, de az egyre csak nyavalygott.
Lerohant a lépcsőn Mr. Freeman lakásáig, miközben mennydörgés zengette meg a sötét felhőket. Ahogy a földszintre ért, a bejárati ajtó kivágódott, és belibbent rajta az esőfüggöny.
A KIKÖTŐPART volt Ogunquit legrégibb szállodája. A kilátás nem olyan jó innen, amióta felépítették az új jachtklubot a másik oldalon, de a mostanihoz hasonlatos délutánon, amikor az ég szaggatott viharfelhőktől ragyás, még így is elég szép a látvány.
Frannie legalább három órája ült az ablaknál, és levelet fogalmazott Grace Duggannek, egy gimnáziumi barátnőjének, akiből most lesz Smith. Nem vallomásos levél volt, amelyben elmeséli terhességét, vagy az anyjával lezajlott jelenetet – ha ilyesmiről írna, csak magát nyomasztaná, egyébként is feltételezte, hogy Grace-t hamarosan értesítik a saját forrásai a kisvárosban. Csupán egy barátságos levéllel próbálkozott. A biciklikirándulásról, amelyet májusban tettünk Jess-szel Rangelybe, Sam Lothrop és Sally Wenscelas társaságában. A biológia záróvizsgáról, ahol szerencsém volt. Peggy Tate (egy másik gimnáziumi barátnő és közös ismerős) új munkájáról, aki épp most lett szenátusi kifutó. Amy Lauder küszöbönálló esküvőjéről.
Ez a levél sehogy sem hagyta magát megírni. Része volt ebben a nap érdekes pirotechnikai játékainak is – hogyan írhatna valaki, miközben kis viharfelhők jönnek-mennek a víz fölött? Mi több, a levélben felsorolt hírek sem látszottak teljesen őszintének. Kissé elcsúsztak, mint a kés a kézben, amellyel magadat vágod meg, ahelyett hogy célodnak megfelelően a krumplit hámoznád meg vele. A biciklikirándulás vidám volt, de ő és Jess nincsenek többé vidám nexusban. Csakugyan szerencséje volt a BY-7 záróvizsgán, de annál pechesebb volt azon a biológia záróvizsgán, amely igazán számít. Sem ő, sem Grace nem voltak különösebben odáig Peggy Tate-ért, Amy közeledő násza pedig Fran jelenlegi állapotában sokkal inkább tűnt betegesen rossz viccnek, mint vígságra való alkalomnak. Amy megy férjhez, de nekem lesz gyerekem, hahaha!
Mivel érezte, hogy be kell fejeznie a levelet, ha nem akar tovább viaskodni vele, ezt írta:
Nekem is megvannak a magam bajai, ó, de mennyire, de egyszerűen nincs kedvem mindent leírni. Éppen elég baj az, hogy gondolnom kell rájuk! De remélem, hogy negyedikén találkozunk, hacsak a terveid nem változtak meg legutóbbi leveled óta. (Egy levél hat hét alatt? Kezdtem arra gyanakodni, öreg, hogy valaki lecsapta az író ujjadat!) Majd ha találkozunk, mindent elmesélek. Fixen rám férnének a tanácsaid. Higgy bennem, és én is hiszek benned,
Fran
A szokott színpadias/nevetséges stílusban kanyarította alá a nevét, félig kitöltve a megmaradt fehér helyet a levélpapíron. Már ettől nagyobb szélhámosnak érezte magát, mint valaha. Az összehajtott levelet a borítékba tette, megcímezte, és nekitámasztotta a tükörnek. Ezzel végzett.
Na. Mi van még?
A nap ismét elborult. Fölállt, és nyugtalanul körbejárt a szobában, azon gondolkodva, hogy ki kellene mennie a szabadba, mielőtt újra rákezd az eső, de hova menjen? Moziba? Az egyetlen új filmet már látta a városban. Jess-szel. Menjen Portlandbe ruhákat nézegetni? Ne vicceljünk. Az egyetlen fazon, amit mostanában nézhetne, az, aminek gumírozott dereka van. Amiben hely van kettőnek.
Három telefonja volt ma, az első jó, a második közömbös, a harmadik rossz. Bárcsak fordítva jöttek volna. Eleredt az eső, ismét elsötétítve a vitorláskikötő mólóját. Elhatározta, hogy sétál egyet, pokolba a közeledő zivatarral. A friss levegőn, a nyári nedvességben talán jobban érzi magát. Meg is állhat valahol egy pofa sörre. A boldogság egy palackban. Vagy legalább egyensúly.
Elsőnek Debbie Smith hívta Sommersworthből. Nagyon fog örülni Frannak, mondta szeretettel. Sőt szüksége van rá. A három lány közül, akikkel megosztotta a lakást, az egyik májusban elköltözött, mert titkárnői munkát kapott egy raktározó cégnél. Ő és Rhoda nem bírják fizetni a bérleti díjat harmadik nélkül. – Ráadásul mindketten nagy családból jöttünk – folytatta Debbie. – Bőgő csecsemők nem izgatnak.
Fran azt mondta, hogy július elsején kész költözni, és csak amikor a helyére tette a kagylót, akkor érezte meg, hogy könnyek peregriek az arcán. A megkönnyebbülés könnyei. Ha elmehet ebből a városból, amelyben felnőtt, akkor nem lesz semmi baj. El az anyjától, sőt még az apjától is. Akkor majd egészséges arányokat ölt a gyerek és a férjtelenség ténye. Jókora tényező lesz, de nem az egyetlen. Van valami állat, bogár vagy béka, amely kétszeresére szokott felfúvódni, ha veszélyben érzi magát. A ragadozó, legalábbis elméletben, meglátja, megijed és eliszkol. Kicsit úgy érezte magát, mint egy ilyen bogár, és itt volt ez a városka, az egész környezet (a gestalt talán még jobb szó lenne rá), amitől így érezte magát. Tudta, hogy senki sem fogja kényszeríteni a skarlát betű viselésére, de azt is tudta, hogy muszáj szakítania Ogunquittel, ha azt akarja, hogy az agya is meggyőzhesse erről a tényről az idegeit. Ha kiment az utcára, érezte, hogy az emberek nem nézik meg, de már készülődnek, hogy megnézzék. Mármint azok, akik egész évben itt laknak, nem a nyári népség. Az itt lakóknak mindig kellett valaki, akit megnézzenek – egy szeszkazán, egy munkanélküli-segélyen lazsáló, az Úri Gyerek, akit bolti lopáson kaptak Portlandben vagy az Old Orchard Beachen... vagy a hasas lány.
A második hívás, a közömbös, Jess Ridertől jött. Portlandből telefonált, és először otthon kereste. Szerencsére ott találta Petert, aki minden megjegyzés nélkül megadta Fran számát a Kikötőpartban.
Mégis úgyszólván az első, amit kérdezett: – Jó kis feszkó volt otthon, mi?
– Hát egy kevés – mondta óvatosan Fran, mert nem akart a témában elmélyedni. Attól olyan cinkosfélék lennének.
– Anyád?
– Miért kérdezed?
– Olyan fajtának tűnik, aki fölkapja a vizet. Van valami a szemében, Frannie. Azt mondja, ha te lelövöd az én szent tehenemet, én lelövöm a tiédet.
A lány hallgatott.
– Bocsáss meg. Nem akartalak megbántani.
– Nem bántottál meg – felelte. Jess leírása egész találó volt – a felszínen mindenképpen –, de a lány még mindig a megbánt ige meglepetésén próbálta túltenni magát. Furcsa volt a fiútól hallani. Lehet, hogy ez csak következmény. Amikor a szerelmed arról beszél, hogy „megbánt” téged, akkor nem a szerelmed többé.
– Frannie, még mindig áll az ajánlatom. Ha igent mondasz, beszerzek két gyűrűt, és még délután viszem.
A bicikliden, gondolta a lány, és majdnem el vihogta magát. Egy vihogás szörnyű és felesleges lett volna Jess-szel szemben, így egy pillanatra befogta a kagylót, nehogy a fiú meghallja, ha mégis kiszakadna belőle. Az elmúlt hat napban többet sírt és vihogott, mint tizenöt éves kora óta összesen, amikor elkezdett randizni.
– Nem, Jess – válaszolta elég nyugodtan.
– De én komolyan gondolom! – mondta a fiú meglepő indulattal, mintha látná, hogy a lány nevetéssel küzd.
– Tudom – felelte Fran. – De én nem vagyok készen rá, hogy férjhez menjek. Én vagyok az oka. Ennek semmi köze hozzád.
– És a kicsi?
– Megszülöm.
– És örökbe adod?
– Még nem döntöttem el.
A fiú egy darabig hallgatott. Fran más hangokat is hallott más szobákból. Nyilván nekik is megvannak a maguk problémái. Bébi, a világ mindennapos dráma. Szeretjük az életünket, úgyhogy keressük a vezető fényt, miközben a holnapot kutatjuk.
– A kicsin gondolkoztam – mondta végül Jess. A lány ebben kételkedett, de talán ez volt az egyetlen közölnivaló, amellyel a fiú megsebezhette. Így is történt.
– Jess...
– Na és hova mész? – kérdezte a fiú élesen. – Nem lakhatsz a Kikötőpartban egész nyáron. Ha szükséged van lakásra, körülnézhetek Portlandben.
– Már van helyem.
– Hol, vagy ezt nem kérdezhetem meg?
– Nem kérdezheted meg – felelte Fran, és a nyelvébe harapott, amiért nem tudta diplomatikusabban mondani.
– Ó – szólt Jess furcsa fahangon. Végül annyit mondott óvatosan: – Frannie, kérdezhetek valamit, anélkül hogy begurulnál? Mert tényleg tudni akarom. Ez nem költői kérdés vagy ilyesmi.
– Kérdezhetsz – felelte Fran gyanakodva. Lélekben megacélozta magát, hogy ne legyen dühös, mert amikor Jess így kezdett valamit, az rendszerint a hímsovinizmus valamely ocsmány és teljesen váratlan megnyilvánulását jelentette.
– Nekem semmiféle jogom nincs ezzel kapcsolatban? – kérdezte Jess. – Én nem osztozhatom a döntés felelősségében?
A lány egy pillanatig tényleg dühös lett, de azután elmúlt ez az érzés. Jess az Jess, igyekszik megvédeni az énképét, ahogy azt minden gondolkodó ember teszi, ha nyugodtan akar aludni. Fran mindig bírta a fiú értelmét, de az ilyesfajta helyzetekben az értelmesség unalmas lehet. A Jesshez hasonló embereket – sőt Frant is – egész életükben arra tanították, hogy az elkötelezettség és a tevékenység a helyes. Néha az embernek meg kell sebeznie magát – méghozzá csúnyán –, hogy rájöjjön, az a jobb, ha elhever a magas fűben, és húzza az időt. A fiú csapdái gyengédek, de azért csapdák. Nem akarja elengedni.
– Jess – mondta –, egyikünk sem akarta ezt a gyereket. Megegyeztünk a tablettában, hogy ne legyen gyerek. Téged semmilyen felelősség nem terhel.
– De...
– Nem, Jess – mondta elég szilárdan.
A fiú sóhajtott.
– Megkeresel, ha letelepszel?
– Azt hiszem.
– Még mindig azt tervezed, hogy visszamész az iskolába?
– Végső soron. Az őszi félévet kihagyom. Talán levelezőn folytatom.
– Ha szükséged van rám, Frannie, tudod, hol leszek. Nem szaladok el.
– Tudom, Jess.
– Ha suskára lenne szükséged...
– Igen.
– Maradjunk kapcsolatban. Nem akarok nyomást gyakorolni rád, de... Látni szeretnélek.
– Jól van, Jess.
– Szervusz, Fran.
– Szervusz.
Amikor letette a kagylót, a búcsúzás véglegesnek, a beszélgetés befejezetlennek tűnt. Rá is jött, miért. Nem tették hozzá, hogy „szeretlek”, és ez most fordult elő első alkalommal. Ez elszomorította. Mondta magának, hogy semmi oka rá, de ez sem segített.
Az utolsó hívás dél körül futott be, az apja kereste. Két napja együtt ebédeltek, akkor mondta, hogy aggasztja a hatás, amit a dolog tesz Carlára. Előző éjjel nem aludt; az éjszakát a szalonban töltötte, az öreg genealógiai föl jegyzéseket forgatta. Ő fél tizenkettőkor lement, hogy megkérdezze, mikor jön föl. Az asszony haja kibontva omlott a vállára. Peter azt mondta, teljesen elvadultnak látszott, mintha nem egészen lenne tisztában a dolgokkal. Az a súlyos könyv az ölében hevert, és ő rá se nézett a férjére, csak lapozott. Azt felelte, nem álmos. Nemsokára fölmegy. Megfázott, mondta a lányának Peter, miközben egy bokszban ültek a Sarok Kifőzdében, és inkább csak nézegették a fasírtot, mint ettek. Carla szipog. Amikor Peter megkérdezte, kér-e egy pohár forró tejet, nem is válaszolt. Tegnap reggel alva találta a székben, térdén a könyvvel.
Amikor fölébredt, úgy tűnt, jobban van, magára talált, de a náthája rosszabbodott. Hallani sem akart róla, hogy kihívják Edmonton doktort, azt mondta, ez csak megfázás. Tapaszt tett a mellére, azt letakarta egy darab négyszögletes flanellel, és kijelentette, hogy az orrürege máris tisztul. De Peter megmondta Frannie-nak, hogy neki nem tetszik a felesége. Noha nem engedte a férjének, hogy megmérje a lázát, ő úgy gondolja, hogy elég magas lehet.
Ma azután hívta föl a lányát, hogy kitört az első vihar. A bíbor és fekete felhők némán tornyosultak a kikötő fölött, eleredt az eső, először pötyörészett, azután szakadt. Miközben beszélgettek, a lány kinézett az ablakon és látta, hogy a hullámtörő mögött a villám beledöf a vízbe, és valahányszor ez megtörtént, a drótban halk recsegés keletkezett, mint amikor a lemezjátszó tűje végigfut a lemezen.
– Ma ágyban maradt – mondta Peter. – Végre beleegyezett, hogy kihívjam hozzá Tom Edmontont, aki megvizsgálta.
– Ott van még?
– Most ment el. Úgy véli, anyádnak influenzája van.
– Istenem – hunyta le a szemét Frannie. – Ez nem tréfa egy nőnek az ő korában.
– Hát nem. – Apja hallgatott egy sort. – Mindent elmondtam a doktornak, Frannie. A gyerekről, arról, hogyan veszekedtetek Carlával. Tom azóta ismer téged, amikor még te is csecsemő voltál, tudja tartani a száját. Tudni akartam, nem ez volt-e az ok. Azt mondta, nem. Az influenza, az influenza.
– Flu made who – mondta fásultan Fran.
– Tessék?
– Nem érdekes – vont vállat a lány. Az apja meglepően széles látókörű volt, de nem lehetett AC/DC-rajongónak nevezni. – Folytasd.
– Hát nemigen van mit folytatni, drágám. A doki azt mondta, rengeteg az influenza errefelé. Egy különösen csúnya változat. Úgy tűnik, délről vándorol fölfelé, és elárasztotta New Yorkot is.
– De hogy egész éjszaka a szalonban aludt... – kezdte a lány kétkedve.
– Edmondon azt mondta, hogy az ülő helyzet valószínűleg még jót is tett anyád tüdejének meg a hörgőinek. Semmi mást nem mondott, de Alberta Edmonton ugyanazoknak az egyleteknek a tagja, mint Carla, így nem is volt rá szükség. Mindketten tudtuk, Fran, hogy anyád valósággal kihívott valami ilyesmit maga ellen. Heti húsz órát tölt a könyvtárban, ő az elnöke a Városi Történelmi Bizottságnak, a Női Klubnak és az Irodalombarátok Klubjának, Fred halála óta ő szervezi a Filléres Menetet a városban, a múlt télen ráadásul létrehozta a Szív Alapítványt. Mindennek a tetejébe igyekezett fölkelteni az érdeklődést a Dél-Maine-i Családfakutató Társaság iránt. Kifáradt, elnyűvődött. Részben ez az oka annak, hogy kiborult tőled. Edmonton csak annyit mondott, hogy vetett ággyal várta az első ellenséges csirát, amely keresztezte az útját. Ennyit kellett csak mondania. Frannie, anyád öregszik, de nem akar tudomást venni róla. Keményebben dolgozott, mint én.
– Mennyire beteg, apu?
– Ágyban fekszik, gyümölcslét iszik, és szedi a tablettákat, amelyeket Tom fölírt. Kivettem a mai napot, holnap pedig Mrs. Halliday jön át. Anyád akarta Mrs. Hallidayt, mert így kidolgozhatják a napirendet a Történelmi Társaság júliusi ülésére. – Hatalmasat sóhajtott. A villámlás ismét megrecsegtette a vonalat. – Néha arra gondolok, hogy a munkába akar belepusztulni.
– Mit gondolsz, haragudna, ha én... – kérdezte Frannie félénken.
– Pillanatnyilag igen. De adj időt neki, Fran. Majd feldolgozza.
Most, négy órával később, miközben az esőkendőjét kötötte meg, azon tűnődött, feldolgozza-e valaha az anyja. Talán ha örökbe adná a gyereket, úgy, hogy a városban senki sem venné hírét. Ami valószínűtlen. Kisvárosi embereknek hihetetlenül kifinomult az orruk. Na és természetesen, ha megtartja a gyereket... de ugye nem is erre gondol valójában? Ugye nem?
Érezte, ahogy dolgozik benne a bűntudat, miközben fölvette könnyű kabátját. Az anyja lestrapálta magát, természetesen. Már akkor látta, amikor hazajött a főiskoláról, és arcon csókolták egymást. Carlának táskák voltak a szeme alatt, a bőre túlságosan sárgás lett, hajának szürkesége, amelyet mindig eltakart a fodrászok ügyessége, feltűnővé vált, a harmincdolláros bemosások ellenére. Mégis...
Hisztérikus volt, a legnagyobb mértékben hisztérikus. Frannie megkérdezte magától, hogy pontosan mennyire taksálja saját felelősségét, ha az anyja influenzája tüdőgyulladássá fejlődik, vagy valamiféle összeomlás lesz a következménye. Esetleg halál. Istenem, milyen félelmetes gondolat. Ez nem történhet meg, kérlek, Uram, ne, természetesen ez nem lehet! A gyógyszerek, amelyeket szed, majd elintézik a betegséget, és ha egyszer Frannie nincs a látóhatáron, mert szép csendben növeszti a kis idegent Sommersworthben, az anyja magához tér az ütéstől, amelyet kénytelen volt elszenvedni. Talán...
Megcsörrent a telefon.
A lány bambán nézte egy pillanatig. Újabb villám lobbant, amit olyan közeli és gonosz mennydörgés követett, hogy Fran felszisszent és ugrott egyet.
Csön, csön, csön.
Már három hívása volt ma, ki lehet még? Debbie-nek nincs szüksége rá, hogy visszahívja, és Jessnek se igen lehet. Talán a „Tárcsázzunk a pénzért”. Vagy egy salátaöntet-ügynök. Még az is lehet, hogy ismét Jess az, újra próbálkozik.
Miközben odament, hogy fölvegye a kagylót, biztosan érezte, hogy az apja keresi, még rosszabb hírekkel. Ez egy sütemény, mondta magának. A felelősség egy sütemény. Némi felelősséget le lehet dolgozni a jótékonysággal, de az ember magát csapja be, ha azt hiszi, hogy nem kell levágnia egy jókora, keserű darabot, hogy az utolsó falatig megegye.
– Halló!
Egy pillanatig senki sem szólt bele, csak a csönd zúgott. Fran értetlenül összeráncolta a szemöldökét, és ismét hallózott.
Ekkor azt mondta az apja: – Fran! – és furcsa, nyeldeklő hangot hallatott. – Frannie! – ismét az a nyeldeklés, és Fran borzadva jött rá, hogy az apja a könnyeivel küszködik. Egyik keze a torkához kapott, és megmarkolta az esőkendő csomóját.
– Apu! Mi az? Anyu?
– Frannie, el kell hogy hozzalak. Én... odaugrom és fölszedlek. Ezt fogom tenni.
– Anyu jól van? – sikoltotta a telefonba. Mennydörgés dübörgött a Kikötőpart fölött, és Frannie annyira megrémült, hogy sírva fakadt. – Mondd meg, apu!
– Rosszabbul van, ennyit tudok – felelte Peter. – Egy órával azután, hogy beszéltünk, rosszabbodott az állapota. Fölment a láza. Félrebeszélt. Igyekeztem elérni Tomot... Rachel azt mondta, hogy nincs otthon, hogy nagyon sok a súlyos beteg... Így hát fölhívtam a Sanford Kórházat, ők pedig azt mondták, hogy mindkét mentőautójuk foglalt, de hozzátették, hogy Carlát fölveszik a listájukra. A listára, Frannie, mi az ördög ez a lista ilyen hirtelen? Ismerem Jim Warringtont, aki az egyik mentőt vezeti, ha csak nincs baleset a 95-ös úton, akkor ott ücsörög, és egész nap römizik. Mi ez a lista? – Már majdnem kiabált.
– Nyugodj meg, apu. Nyugodj meg. Nyugodj meg. – Ismét könnyekben tört ki, elengedte a kendőjét, és a szeméhez kapta a kezét. – Ha még ott van, akkor jobb, ha te magad viszed be.
– Nem... tizenöt perccel ezelőtt megjöttek. Krisztusom, Frannie, már hat ember volt a mentő hátuljában! Az egyik Will Ronson, aki a drogériát vezeti. És Carla... az anyád... kicsit magához tért, amikor betették, és egyre azt hajtogatta: „Nem kapok levegőt, Peter, nem kapok levegőt, miért nem tudok lélegezni?” Ó, Jézus – fejezte be, hirtelen megtört, gyermeki hangon, s ettől a lány még jobban megrémült.
– Tudsz vezetni, apu? Ide tudsz jönni?
– Igen – felelte az apja. – Hát persze. – Úgy tűnt, összeszedi magát.
– A bejárat előtt leszek.
Fran letette a kagylót, és remegő térdekkel lesietett a lépcsőn. A tornácról látta, hogy noha még mindig esik az eső, a viharfelhők már felszakadtak, és a késő délutáni nap áttör közöttük. Ösztönszerűen a szivárványt kereste, és meg is látta, messze kint a víz fölött, a párás, rejtélyes félholdat. A bűntudat rágta és facsarta, bundás lények szaladgáltak a hasában, ahol az a másik dolog is volt. Ismét sírni kezdett.
Edd meg a süteményed, mondta magában, miközben várta az apját. Borzalmas íze van, hát edd meg. Kaphatsz másodjára, sőt harmadjára is. Edd meg a süteményt, Frannie, az utolsó falatig.
STU REDMAN félt.
Kinézett a vermonti Stovingtonban levő szobájának rácsos ablakán, és messze a mélyben egy kisvárost látott, miniatűr benzinkutakat, valamilyen üzemet, egy főutcát, egy folyót, egy műutat, azon túl pedig a legnyugatibb New England gránitgerincét, a Green-hegységet.
Azért félt, mert ez sokkal inkább börtöncella volt, mint kórterem. Félt, mert eltűnt Denninger. Nem látta azóta, hogy az egész őrült cirkusz ide hurcolkodott át Atlantából. Deitz is eltűnt. Stu arra gondolt, hogy Denninger és Deitz is megbetegedtek, talán már meg is haltak.
Valaki tévedett. Vagy ez történt, vagy az, hogy a betegség, amelyet Charles D. Campion hurcolt be Arnette-be, sokkal fertőzőbbnek bizonyult, mint sejtették. Akárhogyan is, az atlantai Járványügyi Központban rés támadt a sterilitáson, és Stu szerint az ott tartózkodók most kapnak rá módot, hogy egy kis közvetlen kutatást végezhessenek az A-Prímának vagy szuperinfluenzának elkeresztelt vírussal.
Még itt is vizsgálták, de valahogy felületesen. Felborult a menetrend. Az eredményeket lefirkantottak, de Stu gyanította, hogy valaki csak átfutja őket, megrázza a fejét, és a legközelebbi papírkosárba dobja a feljegyzéseket.
Bár nem is ez volt a legrosszabb. Hanem a fegyverek. A nővéreket, akik beléptek, hogy vér-, köpet- vagy vizeletmintát vegyenek, most már mindig egy fehérbe öltözött katona kísérte, és a katonánál fegyver is volt, műanyag zacskóban. A zacskó a katona jobb kesztyűjéhez volt erősítve. A fegyver pedig a hadseregben használatos 45-ös volt, és Stunak nem maradt kétsége afelől, hogy ha olyasmi tréfával próbálkozna, mint Deitznél, akkor a 45-ös füstölgő, égő cafatokká tépné a műanyag zacskót, Stu Redman pedig fölvenné a néhai nevet.
Ha ilyesmire vetemednek, akkor ő már feláldozható. Fogságban lenni rossz dolog. Fogságban lenni és feláldozhatónak lenni... nagyon rossz dolog.
Most már minden este nagyon figyelmesen nézte a hatórás híreket. Azokat, akik Indiában államcsínyt kíséreltek meg, „beszivárgott agitátoroknak” bélyegezték, és agyonlőtték. A rendőrség még mindig keresi azt a személyt vagy személyeket, akik tegnap felrobbantottak egy erőművet a wyomingi Laramie-ben. A Legfelsőbb Bíróság 6:3 arányban megszavazta, hogy homoszexuálisokat nem lehet kirúgni a köztisztviselői állásokból. És most első ízben más dolgokról is suttogtak.
Az Atomenergia Bizottság hivatalos képviselői az arkansasi Miller megyében tagadták a reaktorbaleset lehetőségét. Fouke kisváros atomerőművében, a texasi határtól harminc mérföldre, kisebb áramköri zavarok keletkeztek az atommáglya hűtését szabályozó berendezésben, de semmi ok az aggodalomra. A körzetben állomásozó katonai egységeket pusztán az elővigyázatossági intézkedések keretében vezényelték oda. Stu azon tűnődött, ugyan milyen elővigyázatossági intézkedésekhez folyamodik a hadsereg, amennyiben a fouke-i atomreaktorban csakugyan beáll a Kína-szindróma. Arra gondolt, hogy a hadsereg más okból állomásozhat Délnyugat-Arkansasban. Fouke egyáltalán nincs messze Arnette-től.
Egy másik hír szerint a keleti parton kezdeti szakaszban tart az influenzajárvány – orosz mutáció, aggodalomra semmi ok, kivéve a nagyon öregeket és a nagyon fiatalokat. Megkérdeztek egy fáradt New York-i doktort, a brooklyni Isteni Kegyelem Kórház előcsarnokában. Azt mondta, hogy az influenza az orosz A-vírus rendkívül makacs változata, és felszólította a nézőket, hogy oltassák be magukat influenza ellen. Azután hirtelen másról kezdett beszélni, de levették a hangot, csak annyit lehetett látni, hogy mozog a szája. Ismét a bemondót mutatták a stúdióban, aki így szólt: – New Yorkban jelentettek haláleseteket, amelyek a legutóbb kitört influenzajárványnak tulajdoníthatók, de több eset járulékos okának a szennyeződés, sőt talán még az AIDS-vírus jelölhető meg. A kormány hivatalos egészségügyi szerveinek képviselői hangsúlyozzák, hogy ez az orosz A-típusú influenzavírus, és nem a sokkal veszedelmesebb disznóinfluenza. Addig is ajánljuk figyelmükbe a régi jó tanácsot, amint a doktorok javasolják: ágynyugalom, sok folyadék, aszpirin a láz ellen.
A bemondó biztatóan mosolygott... és a kamera mögött valaki eltüsszentette magát.
A nap most érintette meg a látóhatárt, aranyszínűre festve mindazt, ami majd vörös lesz, de hamarosan narancsszínűvé halványodik. Az éjszakák voltak a legrosszabbak. Stut egy olyan országrészbe repítették, amely idegen volt a számára, és éjszaka még idegenebb lett. Ilyen kora nyáron valahogy abnormálisnak, szélsőségesnek, kicsit ijesztőnek tűnt a töméntelen zöld, amit az ablakból látott. Nem voltak barátai; amennyire tudta, mindazok, akikkel egy repülőgépen utazott Braintree-ből Atlantába, mostanra meghaltak. Automaták vették körül, akik fegyvert szögeztek rá vérvétel közben. Féltette az életét, noha még mindig jól érezte magát, és kezdte azt hinni, hogy nem fogja megkapni Ezt, akármi is Ez.
Azon töprengett, hogyan lehetne megszökni innen.
AMIKOR június 24-én Creighton belépett, Starkey hátratett kézzel állt a képernyők előtt. Látta az öregember jobb kezén a villogó West Point-i gyűrűt, és hirtelen megsajnálta. Starkey tíz napja tablettákon élt, közel állt az elkerülhetetlen összeomláshoz. De, gondolta Creighton, amennyiben megalapozott a gyanúja a telefonhívást illetőleg, ez az összeomlás már megtörtént.
– Len – mondta Starkey, mintha meglepődött volna. – Jó, hogy jössz.
– De nada – felelte Creighton halvány mosollyal.
– Tudod, kivel beszéltem telefonon?
– Tényleg ő volt?
– Igen, az elnök. Felmentettek. A hitvány bürokrata felmentett engem, Len. Természetesen tudtam, hogy bekövetkezik. Mégis fáj. Pokolian. Az fáj, hogy ettől a vigyorgó, joviális szarzsáktól jött.
Len Creighton bólintott.
– Hát – Starkey végighúzta kezét az arca előtt. – Ez megvolt. Nem lehet meg nem történtté tenni. Most már te parancsolsz. Azt akarja, hogy menj Washingtonba, amint tudsz. A szőnyegén kell állnod, amíg véres ronggyá rúgja a segged, te meg csak állsz ott, és igenisezel és elviseled. Mentettük, amit tudtunk. Ennyi elég. Meg vagyok győződve róla, hogy elég.
– Ha ez a helyzet, akkor ennek az országnak le kellene borulnia eléd.
– A láng a kezemet égette, de én... én kitartottam, amíg tudtam, Len. Kitartottam. – Nyugodt erővel beszélt, de a szeme visszavándorolt a képernyőkre, a szája egy pillanatra betegesen megrándult. – Nem tudtam volna megtenni nélküled.
– Hát... hátrálhatunk egy vagy három szárazföldi mérföldet, igaz, Bill?
– Mondja még egyszer, katona. Most pedig figyelj. Egy dolog rendkívül fontos. Keresd meg Jack Clevelandet az első adandó alkalommal. Ő tudja, kicsodánk van a két függöny, a vas és a bambusz mögött. Tudja, hogyan lehet érintkezésbe lépni velük, és nem fog habozni, hogy megtegye, amit meg kell tenni. Azt is tudja, hogy sietni kell.
– Nem értelek, Billy.
– A legrosszabbat kell feltételeznünk – mondta Starkey. Furcsa vigyor jelent meg az arcán. Felhúzta a felső ajkát, úgy vicsorgott, mint egy kutya, amelyik a tanyaudvart védi. Az asztalon sárgálló papírokra mutatott. – Most már kikerült az ellenőrzésünk alól. Felbukkant Oregonban, Nebraskában, Louisianában, Floridában. Elszórt esetek Mexikóban és Chilében. Amikor elveszítettük Atlantát, elveszítettük azt a három embert is, akik a legtöbbet tudták a problémáról. Mr. Stuart „Herceg” Redmannel gyakorlatilag sehova sem jutottunk. Tudod, hogy be is oltották Kék vírussal? Azt hitte, nyugtatót kapott. Kiirtotta a vírust, senkinek sincs róla fogalma, hogyan. Ha lenne még hat hetünk, talán megfejthetnénk a trükköt. De nincs. Ez az influenzasztori a lehető legjobb, de parancsoló – parancsoló – szükség van rá, hogy a másik oldal soha ne tudhassa meg, miszerint ez egy mesterséges helyzet, amelyet Amerikában idéztek elő. Ötleteket adna nekik.
Clevelandnek. nyolc-húsz embere van a Szovjetunióban, továbbá öt-tíz minden európai csatlós államban. Azt még én se tudom, hogy a vörös Kínában mennyi. – Starkey szája ismét megremegett. – Ha délután találkozol Clevelanddel, csak annyit kell mondanod neki: Róma elbukott. Nem felejted el?
– Nem – felelte Len. Furcsán hidegnek érezte a száját. – Tényleg azt várod ezektől a férfiaktól és nőktől, hogy megteszik?
– Az embereink egy hete kapták meg a fiolákat. Azt hiszik, radioaktív részecskéket tartalmaznak, amelyeket a mi Sky-Cruise műholdjaink fogtak be. Elég ennyit tudniuk, nem igaz, Len?
– De igen, Billy.
– És ha a dolgok rosszról... rosszabbra fordulnak, nem fogja megtudni senki. A Kék Tervről végig nem tudott senki, ebben egészen biztosak vagyunk. Egy új vírus, egy mutáció... ellenfeleink esetleg gyanakodhatnak, de nem lesz elég idő. Csak kapja meg mindenki a magáét, Len.
– Igen.
Starkey ismét a képernyőket nézte. – Pár éve kaptam a lányomtól egy verseskötetet. Egy Yeats nevű ember írta. A lányom azt mondta, minden katonának Yeatset kéne olvasnia. Gondolom, viccnek szánta. Hallottál valaha erről a Yeatsről?
– Úgy rémlik – bólintott Creighton. Fontolóra vette, majd elvetette az ötletet, hogy figyelmeztesse Starkeyt, miszerint az illető nevét úgy kell ejteni, hogy „Yates”.
– Minden sorát elolvastam – folytatta Starkey, miközben a kávézó örök nyugalmát bámulta. – Főképpen azért, mert a lányom azt hitte, nem fogom meg tenni. Hiba, ha az ember túlságosan kiszámítható. Nem sokat értettem belőle – azt hiszem, az illető bolond volt –, de azért elolvastam. Furcsa költészet. Nem mindig rímel. De volt egy vers abban a könyvben, amely nem megy ki azóta sem a fejemből. Úgy tűnt, mintha az az ember mindent leírt volna, aminek az életemet szenteltem, annak a reménytelenségét, kárhozott nemességét. Azt mondta, hogy a dolgok széthullnak. Azt mondta, hogy a központ nem tart ki. Azt hiszem, ezt úgy értette, Len, hogy a világ megőrül, így hiszem. Ez a Yeats tudta, még ha semmi mást nem tudott is, hogy a világ előbb-utóbb felfeslik a varratoknál.
– Igen, uram – mondta halkan Creighton.
– Amikor először olvastam, libabőrös lettem a végén, és máig így vagyok vele. A szívemből írta. „Ha ideje jő, miféle vad cammog majd Betlehembe, megszületni.” [1]
Creighton némán állt. Nem volt mit mondania.
– A vad úton van... – mondta Starkey, és elfordult. Sírt és vigyorgott. – Úton van, és jócskán vadabb, mint ez a Yeats nevű fickó valaha is képzelhette volna. A dolgok szétesnek. A dolgunk az, hogy annyit tartsunk össze és addig, ameddig csak tudunk.
– Igen, uram – mondta Creighton, és először érezte, hogy az ő szemét is könnyek marják. – Igen, Billy.
Starkey nyújtotta a kezét, amit Creighton két kézzel fogott meg. Starkey keze öreg volt és hideg, akár a levedlett kígyóbőr, amelyben holmi apró prérilakó állatka döglött meg, a saját törékeny csontvázát hagyva a hüllő holt hüvelyében. Könnyek peregtek Starkey alsó szemhéjáról, és lefutottak aprólékos gonddal borotvált arcán.
– Dolgom van – mondta.
– Igen, uram.
Starkey lehúzta West Point-i gyűrűjét a jobb kezéről, és a jegygyűrűjét a balról. – Cindynek – mondta. – A lányomnak. Gondoskodj róla, hogy megkapja, Len.
– Megteszem.
Starkey az ajtóhoz lépett.
– Billy! – szólt utána Len Creighton.
Starkey megfordult.
Creighton mereven állt, a könnyek még mindig peregtek az arcán. Tisztelgett.
Starkey viszonozta, és kilépett az ajtón.
A LIFT HATÉKONYAN zümmögött, jelezte az emeleteket. A riasztó felbőgött – gyászosan, mintha ő is tudná, hogy a figyelmeztetés ilyen helyzetben már veszett fejsze nyele –, amikor Starkey különleges kulcsával kinyitotta a legfelső szintet, hogy beléphessen a gépállomásra. Úgy képzelte, hogy Len Creighton több monitoron figyeli, amint először kiválaszt egy dzsipet, azután nekivág a sivatagnak, keresztül a nagy kísérleti telepen, át egy RENDKÍVÜLI BIZTONSÁGI ÖVEZET, BELÉPÉS KIZÁRÓLAG KÜLÖNLEGES IGAZOLVÁNNYAL feliratú kapun. Az ellenőrző pontok úgy festettek, mint a sztráda kapujánál a pénzbeszedő bódék. Még mindig ott volt a személyzet, csakhogy a sárgás üveg mögött a katonák halottak voltak, és gyorsan mumifikálódtak a száraz, sivatagi hőségben. A fülkék golyóállók voltak, de a vírus ellen nem adtak védelmet. Üveges, besüppedt szemük üresen bámult Starkeyra, ahogy elrobogott mellettük, mint egyetlen mozgó pont a kanyargós földúton, amely félhenger alakú kunyhók és alacsony salakbeton épületek között kígyózott.
Egy lapos kockaház előtt állt meg, amelynek ajtajára azt írták, hogy BELÉPÉS KIZÁRÓLAG A-1-A IGAZOLVÁNNYAL. Az egyik kulcsot arra használta, hogy bejusson, a másikkal a liftet hívta. A lifttől balra piszkafává merevedett halott őr bámulta az őrszoba üvegablaka mögül. Amikor a lift megérkezett és az ajtó kinyílt, Starkey gyorsan belépett. Érezte magán a halott őr szemének csekély súlyát, poros kőként nyomta.
A lift olyan gyorsan süllyedt, hogy a gyomra fölkavarodott. Csengő csendült halkan, amikor megállt. Az ajtó kinyílt, Starkeyt puhán megcsapta az oszlás édeskés szaga. Nem volt túl erős, mert a légtisztítók még működtek, ám teljesen azok sem tudták kiszippantani a szagot. Ha egy ember meghal, azt akarja, hogy tudj róla, gondolta Starkey.
Legalább tucatnyi hulla hevert a lift előtt. Starkey óvatosan araszolt közöttük, nem akart rálépni egy rohadó, viaszos kézre, vagy átbukni egy kinyújtott lábon. Attól felüvöltött volna, amit végképp nem akart. Az ember nem üvölthet egy sírban, mert esetleg megőrül a hangtól, márpedig pontosan ott volt: egy sírboltban. Úgy festett, mint egy bőségesen pénzelt, tudományos kutatási központ, de valójában most már csak sírbolt volt.
Az ajtó becsukódott mögötte: zümmögés hallatszott, a lift automatikusan elindult fölfelé. Starkey tudta, hogy nem jön le többé, hacsak valaki nem használja a kulcsát; amint a telepen bekövetkezett a szivárgás, a számítógépek az összes liftet az általános elszigetelési programra kapcsolták. Miért fekszenek itt ezek a szegény férfiak és asszonyok? Nyilvánvalóan abban reménykedtek, hogy a számítógépek elkúrják a vészhelyzetben alkalmazandó eljárást. Miért ne? Ennek még volt is bizonyos logikája. Minden más elkúródott.
Starkey végigment a kávézóba vezető folyosón, cipősarka visszhangosan kopogott. A hosszú neonok, amelyeket fordított jégkockatartókra emlékeztető dobozokba szereltek, kemény, árnyéktalan fényt vetettek a mennyezetről. Újabb halottak. Egy férfi és egy nő meztelenül, fejükön lyukkal. Szeretkeztek, gondolta Starkey, azután a férfi lelőtte a nőt, majd magát. Szerelem a vírusok között. A férfi még mindig szorította a pisztolyt, egy szabvány katonai 45-öst. A padlócsempén vérpermet, meg valami szürke anyag, amely úgy fest, mint a zabkása. Borzalmas, de szerencsére gyorsan szertefoszló vágyat érzett, hogy lehajoljon és megérintse a halott nő mellét, vajon kemény-e vagy löttyedt.
Arrébb a folyosón egy férfi ült, hátát egy bezárt ajtónak támasztva, nyakában cipőfűzőn lógó cédulával. Az álla leesett, eltakarta a feliratot. Starkey a férfi álla alá dugta az ujját, és hátralökte a fejét. Ettől a férfi szemgolyói halk, húsos cuppanással beestek a koponyába. A szavakat vörös filctollal írták a cédulára. MOST MÁR TUDOD, HOGY MŰKÖDIK, mondta a felirat. VAN MÉG KÉRDÉSED?
Starkey elengedte a férfi állát. A fej ugyanabban a szögben maradt, a sötét szemgödrök sóvárogva bámultak fölfelé. Starkey hátralépett. Ismét elsírta magát, gyanúja szerint azért, mert nincsenek kérdései.
A kávézó ajtaja nyitva állt. Kint jókora parafa faliújság lógott. Starkey látta, hogy rátűzték a június 20-i tekebajnokság hirdetését. A telep bajnoksága a Vad Csatornapatkányok és az Első Csapás nevű csapat között dőlt volna el. Anna Floss szerette volna, ha július 9-én elvinnék Denverbe vagy Boulderbe, cserében beszáll a benzinköltségbe és a kiadásokba. Richard Betts szeretett volna elsózni néhány barátságos kutyakölyköt, skót juhász-bernáthegyi keverékeket. Továbbá a kávézóban tartandó istentiszteletek heti beosztása, felekezetre való tekintet nélkül.
Starkey elolvasta a faliújság összes hirdetését, azután bement.
Itt rosszabb volt a szag, mert romlott étel bűze keveredett a holttestekével. Starkey tompa borzalommal nézett körül.
Néhányan mintha őt bámulták volna.
– Emberek – kezdte, azután öklendezett. Fogalma sem volt, hogy mit akart mondani.
Lassan odament Frank D. Bruce-hoz, aki arccal a levesben hevert. Percekig bámulta Frank D. Bruce-t, azután a hajánál fogva fölemelte a fejét. A tányér is vele jött, ráragasztotta a rég megkocsonyásodott leves. Starkey borzadva csapkodta, míg végül sikerült levernie. A tányér fenékkel fölfelé a padlóra esett. A leves zöme továbbra is megmaradt Frank D. Bruce arcán, mint a penészes zselé. Starkey elővette a zsebkendőjét, és amennyire tudta, letörölgette. Frank D. Bruce szemét összetapasztotta a leves, de Starkey tartózkodott a szemhéjak letisztogatásától. Félt, hogy Frank D. Bruce szeme visszaesik a koponyájába, mint a feliratos emberé. Attól még jobban félt, hogy a ragacstól megszabadított szemhéj fölszalad, mint a roletta. De legjobban attól félt, hogyan nézne rá Frank D. Bruce szeme.
– Bruce közlegény – mondta halkan –, pihenj.
A zsebkendőt gondosan ráterítette Frank D. Bruce arcára. Odaragadt. Starkey megfordult, és hosszú, egyenletes léptekkel, mintha az alakulótéren lenne, kimasírozott a kávézóból.
Félúton visszafelé odaért a férfihoz, akinek cédula lógott a nyakában. Mellé ült, kikapcsolta pisztolytáskája szíját, és a szájába vette a csövet.
A lövés fojtottan, prózaian hangzott. A hullák rá se hederítettek. A légtisztító gondoskodott a lőporfüstről. A Kék Terv bugyraiban csönd lett. A kávézóban Starkey zsebkendője lehullott Frank D. Bruce közlegény arcáról a padlóra. Frank D. Bruce láthatólag nem bánta, viszont Len Creighton azon kapta magát, hogy egyre gyakrabban bámulja a Bruce-t mutató képernyőt, miközben azon töpreng, hogy ha Billy egyszer már lement, mi az ördögnek nem törülte le a levest a halott szemöldökéről? Hamar, nagyon hamar az Egyesült Államok elnökének színe elé kell állnia, de őt jobban aggasztotta a Frank D. Bruce szemöldökére alvadt leves. Sokkal jobban.
RANDALL FLAGG, a sötét ember, hosszú léptekkel gyalogolt délnek az 51-es országúton, és hallgatta, hogyan neszez az éjszaka a keskeny betoncsík két oldalán, amely előbb-utóbb Nevadába viszi Idahóból. Nevadából akármerre mehet. Ez az ő országa volt New Orleanstól Nogalesig, az oregoni Portlandtől a maine-i Portlandig, és senki sem ismerte vagy szerette úgy, mint ő. Tudta, hova vezetnek az utak, és éjszakánként járta őket. Most, egy órával hajnal előtt valahol Grasmere és Riddle között tartott, nyugatra Twin Fallstól, északra a Duck Valley rezervátumtól, amely két állam határán húzódik. Hát nem remek?
Fürgén lépkedett, kopott csizmája kopogott az út kövén, és ha autó fényszórója bukkant föl a látóhatáron, akkor ő visszafakult a puha útpadkán át a magas fűbe, ahol az éji bogarak laktak... és az autó elrobogott mellette, a vezető talán érzett némi futó borzongást, mintha egy légörvényen hajtott volna keresztül, alvó felesége és gyermekei kényelmetlenül fészkelődtek, mintha mindnyájukat ugyanabban a pillanatban érte volna el valamilyen rossz álom.
Délnek indult, délnek az 51-es úton, hegyes orrú cowboycsizmájának nyűtt sarka kopogott a kövezeten; kortalan magas férfi, kifakult, szegecselt farmernadrágban és -dzsekiben. Zsebeit ötven különböző, egymásnak ellentmondó irodalom feszítette – röpiratok minden szezonnak, szavalatok minden rezonnak. Ha ez az ember átnyújtott valakinek egy röplapot, az átvette, függetlenül attól, mi a téma: az atomerőművek veszedelmei, a Nemzetközi Zsidó Kartell szerepe a baráti kormányok megdöntésében, a CIA-kontra-kokain kapcsolat, a földmunkások szövetsége, a Jehova tanúi (Ha Erre A Tíz Kérdésre „Igennel” Tudsz Válaszolni, Akkor MEGVÁLTATTÁL!), a Harcos Egyenlőség Feketéi, a Klán Kódja. Mindez megvolt Flagg-nek, sőt több is. Farmerdzsekijének minden zsebén volt kitűző. A jobb oldalin egy sárga, vigyorgó arc. A bal oldalin egy rendőrsapkás disznó, alatta véresen csöpögő vörös betűkkel: HOGY VAN A DISZNÓD?
Flagg ment, meg nem állt, nem lassított, élt az éjszakában. A szeme szinte lázban égett az éj lehetőségeitől. A hátán öreg, ütött-kopott cserkészhátizsák lógott. Sötét vidámság ült az arcán és talán a szívében is, gondolná a néző – és igaza lenne. Egy gyűlöletesen boldog ember arca volt ez, olyan arc, amely ontotta az undorítóan jóképű meleget, olyan arc, amelytől eltörnek a vizespoharak a fáradt pincérnők kezében a kamionparkolók lóbüféiben, amelytől a kisgyerekek nekitricikliznek a deszkakerítésnek, hogy aztán vonítva rohanjanak anyucihoz, térdükben karó forma, meredező szilánkokkal. Olyan arc volt, amely szavatolta, hogy a kocsmában vérbe fulladjon a vendégek vitája a baseballról.
Délnek haladt az 51-esen, valahol Grasmere és Riddle között, most már közelebb Nevadához. Hamarosan letáborozhat, átalhatja a napot, s csak akkor ébred föl, amikor közeleg az este. Majd olvas, amíg fő a vacsora a kicsiny, füsttelen tábortűzön, nem számít, mit: lehet borító nélküli, szamárfüles pornóregény, vagy talán a Mein Kampf, esetleg R. Crumb egyik képregénye, netán az Első Amerikaiak vagy a Hazafiak Fiai csaholó, reakciós elvi állásfoglalása. Ha nyomtatott szavakkal találkozott, Flagg bármit elolvasott.
Vacsora után ismét útra kel, délnek megy ezen a kiváló kétsávos műúton, ezen az istentől elhagyatott vad vidéken át, figyelve, szaglászva és hallgatózva, miközben az éghajlat szárazabb lesz, megfojtva mindent a zsályabozót és az Ördögszekér kivételével, nézve, miként dagadnak ki a földből a hegyek, akár egy dinoszaurusz csigolyái. Holnap hajnalra vagy holnaputánra áthalad Nevadán, először Owyhee-t érinti, azután Mountain Cityt, ott lakik egy Christopher Bradenton nevű ember, aki majd gondoskodik róla, hogy legyen tiszta kocsija és néhány tiszta okmánya, és akkor föléled lehetőségei dicső pompájában az ország, a test, amelyet utak hajszálereinek nagyszerű szövevénye hálóz be, várva, hogy elvihesse őt, az idegen anyag sötét szemerjét akárhová és mindenüvé, a szívbe, májba, tüdőbe, agyba. Vérrög volt, amely tért keres a tetthez, csontszilánk, amely átfúrható lágy szövetre vadászik, magányos, őrült sejt, amely társra vár, hogy közös háztartásban fölnevelhessenek egy helyre kis rosszindulatú daganatot.
Száguldott, lengetve a karját. Ismerték, nagyon is jól ismerték a rejtőzés főútjain, amelyeken nem járnak mások, mint a szegények, az őrültek, a hivatásos forradalmárok és mindazok, akik úgy megtanultak gyűlölni, hogy a gyűlölet meglátszik az arcukon, akár a nyúlszáj, így sehol sem fogadják őket szívesen, csak a fajtájukbeliek, akik örülnek nekik a jelszavakkal és plakátokkal kidekorált olcsó szobákban, az alagsorokban, ahol lefűrészelt csődarabokat szorítanak kipárnázott satuba, amíg megtöltik őket erős robbanóanyagokkal, hátsó szobákban, ahol holdkóros terveket szőnek: hogy megölnek egy minisztert, elrabolják valamely látogató híresség gyerekét, vagy gránáttal és géppisztollyal betörnek a Standard Oil ülésére, hogy a nép nevében gyilkoljanak. Flagg közismert volt itt, és még a legőrültebbek is csupán alulról mertek fölsandítani sötét, vigyorgó arcába. A nők, akiket az ágyába vitt, megmerevedő testtel fogadták be, és elfordították közben az arcukat, még akkor is, ha olyan felületesre vették a közösülést, mintha nassolnivalóért nyúlnának be a jégszekrénybe. Úgy fogadták be, mintha aranyszemű kos vagy fekete kutya lenne – és amikor végeztek, hidegek voltak, olyan hidegek, lehetetlennek tűnt, hogy még egyszer fölmelegedhessenek. Hogyha Ragg megérkezett egy találkozóra, elhallgatott a hisztérikus fecsegés, a rágalmazás, tiltakozás, vádaskodás, az ideológiai szónoklatok. Egy pillanatig halálos csönd volt, és kezdtek felé fordulni, azután inkább elfordultak, mintha a pusztítás valamilyen régi és borzalmas eszközét hozná a karján, valamit, ami ezerszer rosszabb a plasztik robbanóanyagnál, amelyet alagsorokban gyártanak hitszegő vegyészhallgatók, vagy a fegyvereknél, amelyeket feketepiacon vásárolnak a hadsereg kapzsi géhás őrmesterétől. Úgy rémlett, olyan eszközt hozott körükbe, amely vértől rozsdás, és évszázadok óta a jajveszékelések vazelinjével kenik, de most ismét működőképes, itt van, mint meghitt ajándék, születésnapi torta, nitroglicerin gyertyával. Amikor a beszéd újra kezdődött, az ésszerű és fegyelmezett volt – olyan ésszerű és fegyelmezett, amilyenre csak őrültek képesek –, és mindenben megegyeztek.
Ringatózva haladt, lábára kellemesen simult a csizma, amely kényelmesen ki volt taposva a megfelelő helyeken. A lába és a csizma régi szeretők. Christopher Bradenton Mountain Cityben Richard Fry néven ismeri. Bradenton az egyik ilyen földalatti vonat kalauza volt, amelyen menekülők utaztak. A Weathermentől a Guevara Brigade-ig fél tucat különböző szervezet tudta, hogy Bradentonnak van pénze. Költő volt, aki néha szabadegyetemi órákat tartott, vagy a nyugati államokban, Utah-ban, Nevadában, Arizonában utazgatott, gimnáziumi angolórákon beszélt, középosztálybeli fiúkat és lányokat hökkentett meg (legalábbis remélte) azzal a hírrel, hogy a költészet él – persze narkomán volt, de még mindig maradt benne bizonyos mértékű ocsmány életerő. Ötvenes évei végén járt, de huszonegy évvel ezelőtt azért bocsátották el az egyik kaliforniai egyetemről, mert túlságosan puszi haverságban állt egy szélsőbal diákszervezettel. 1968-ban megruházták a Nagy Chicagói Disznó Konvención, sorra létesítette a kapcsolatot a földalatti csoportokkal, először ő tette magáévá a csoportok őrültségét, azután az kapta be őt szőröstül-bőröstül. A sötét ember lépkedett és mosolygott. Bradenton csak az egyik végét jelentette egy vezetéknek, és ezernyi volt belőlük, a csövekből, amelyekben a bolondok közlekedtek, cipelve magukkal bombáikat és könyveiket. A csövek keresztezték egymást, az útjelzők titkosak voltak, de a beavatottak tudták olvasni őket. New Yorkban Robert Franq néven ismerték, és sohasem vitatták azt az állítását, hogy fekete, holott nagyon fehér volt a bőre. Ő és egy néger vietnami veterán – akinek bőven volt mit gyűlölnie, hogy pótolja hiányzó bal lábát – hat zsarut intéztek el New Yorkban és New Jerseyben. Georgiában Ramsey Forrest volt, Nathan Bedford Forrest távoli leszármazottja, aki fehér lepedőt öltve két nemi erőszakot, egy herélést és egy nigger nyomornegyed felgyújtását könyvelhette el magának. De mindez régen történt, a hatvanas évek elején, a polgárjogi mozgalom első fellángolása idején. Néha arra gondolt, hogy akkor születhetett. Az biztos, hogy nem sok mindenre emlékezett abból, ami korábban történt, kivéve, hogy Nebraskából származik, és hogy valaha egy gimnáziumba járt egy Charles Starkweather nevű, vörös hajú, karikalábú fiúval. Jobban emlékezett az 1960-as és 1961-es polgárjogi menetekre: a verésekre, az éjszakai utazásokra, a templomokra, amelyek felrobbantak, mintha valamely csoda túlságosan nagyra dagadt volna ahhoz, hogy elférjen bennük. Emlékezete szerint 1962-ben elvetődött New Orleansba, és találkozott egy eszelős ifjúval, aki röplapokat osztogatott, hogy Amerika hagyja békén Kubát. Ezt az embert Mr. Oswaldnak hívták, és Flagg átvett néhány röplapot, számtalan zsebei egyikében még mindig van belőle kettő, nagyon öreg és elnyűtt állapotban. Száz különböző Felelős Bizottságban vett részt. Ott volt a tüntetéseken, amelyeket száz különböző egyetem campusán rendeztek ugyanazon tucat cég ellen. Ő írta a kérdéseket, amelyek leginkább összezavarták a hatalmon levőket, amikor eljöttek előadást tartani, de sohasem ő tette föl a kérdéseket; ha a hatalom kufárjai meglátták volna vigyorgó, izzó képét, okot láttak volna benne a riadalomra, és arra, hogy elmeneküljenek a pódiumról. Hasonlóképpen sohasem beszélt a gyűléseken, mert a mikrofonok hisztérikusan sikítottak, az áramkörök kiégtek volna. De beszédeket írt azoknak, akik beszéltek, és ezek a beszédek nemegyszer zavargást eredményeztek, felborított kocsikat, diáksztrájkokat, erőszakos tüntetéseket. A hetvenes évek elején ismert egy darabig egy Donald DeFreeze nevű embert, és ő javasolta neki, hogy vegye föl a Cinque nevet. Segített Cinque-nek kitervelni, hogyan raboljanak el egy örökösnőt, és azt is ő javasolta, hogy ne egyszerűen váltságdíjat kérjenek érte, hanem kergessék az őrületbe. Alig húsz perccel a rendőrség érkezése előtt távozott a kis Los Angeles-i házból, ahol DeFreeze és a többiek megsültek; tovaosont az utcán, hegyes orrú, poros csizmája kopogott a kövezeten, és tüzesen vigyorgott, amitől az anyák fölkapták gyerekeiket és bevitték őket a házba, amitől a terhes nőkre idő előtt rájött a vajúdás. Később, amikor besöpörték a csoport maradványait, a tagok valamennyien úgy tudták, hogy volt még valaki a bandában, talán egy fontos személy, talán csak egy külsős, egy kortalan ember, akit Járkáló Cimborának, de néha Mumusnak is hívtak.
Kitartó, mérföldeket faló lépésekkel haladt. Két napja a wyomingi Laramie-ban volt, abban a környezetvédő terrorista csoportban, amely felrobbantott egy erőművet. Ma az 51-esen halad Grasmere és Riddle között, útban Mountain City felé. Holnap valahol másutt lesz. És boldogabb volt, mint bármikor, mert...
Megállt.
Mert jön valami. Érezte, szinte kóstolta az éjszakai levegőben. Harapni tudta a forró, kormos ízt, amely mindenfelől áradt, mintha Isten vacsorát tervezne, és egy egész civilizációt szánna pecsenyének. A faszén már izzik, kívülről fehér és pelyhes, belül vörös, mint a démon szeme. Hatalmi dolog, felséges dolog!
Itt az átalakulás ideje. Meg kell születnie másodszor, ki kell préselődnie valami nagy, homokszín bestia vajúdó lyukából, amely máris szülési görcsökben fetreng, a lába lassan rángva folyik belőle a szülés vére, naptüzű szeme vadul bámulta a semmit.
Akkor született, amikor változtak az idők, és most ismét változni fognak. Belőne volt a szélben, ennek az idahói puha estének a szelében.
Már csaknem itt az idő? hogy újjászülessen. Tudta. Mi másért lett volna hirtelen képes a varázslatra?
Lehunyta a szemét, forró arcát kissé följebb emelte a sötét ég felé, amely készen állt, hogy fogadja a hajnalt. Összpontosított. Mosolygott. A poros, félretaposott csizmasarok fölemelkedett az útról. Két centire. Négyre. Hatra. A mosoly vigyorrá szélesedett. Most már harminc centire volt a föld fölött. Hatvan centi magasan megállt a levegőben, alatta por karikázott.
Ekkor megérezte a hajnal első, ujjnyi csíkját az égen, és visszaereszkedett. Még nem jött el az idő.
De hamarosan eljön.
Ismét gyalogolni kezdeti vigyorogva keresett egy helyet, ahova lefekhet, amíg eltelik a nap. Hamarosan eljön az idő, és most elegendő ennyit tudni.
LLOYD HENREIDET, akit a phoenixi lapok „angyalarcú, megátalkodott gyilkos”-nak címeztek, két őr vezette a phoenixi városi börtön maximális biztonságú szárnyának folyosóján. Az egyiknek folyt az orra, és mindkettő savanyú képet vágott. A szárny többi lakója a szerpentinparádé helyi változatával üdvözölte Lloydot. Ő itt hírességnek számított.
– Hééé, Henreid!
– Hegyibe, fiú!
– Mondd meg az ügyésznek, hogy ha elenged, nem engedem bántani!
– Sziklaszilárdan, Henreid!
– Rajta, testvér! Rajtarajtarajta!
– Rohadt nagypofájú fattyak – dörmögte a folyós orrú smasszer, és tüsszentett.
Lloyd boldogan vigyorgott. Elkábította újonnan szerzett hírneve. Ez itt biztosan nem olyan, mint Brownsville. Még az étel is jobb. Akit nehézfiúnak tartanak, azt bizonyos tisztelettel kezelik. Tom Cruise érezheti magát így egy világpremieren.
A folyosó végében átmentek egy ajtón és egy két-szárnyú elektromos kapun. Ismét megmotozták, a náthás őr szájon át, lihegve szedte a levegőt, mintha most rohant volna fel a lépcsőn. Utána, ráadásként, átsétáltatták egy fémdetektoron, biztos azért, hogy nem dugott-e valamit a seggébe, mint az a Pillangó nevű hapsi a filmben.
– Rendben – mondta a folyós orrú, egy másik pedig golyóálló üvegkalitkából intett, hogy indulás. Végig mentek egy másik folyosón, amelyet ipari zöldre mázoltak. Itt nagy volt a csönd; semmilyen hang sem hallatszott az őrök lépteinek kopogásán kívül (Lloyd papírtalpú papucsot viselt) és jobb kéz felől az asztmás szuszogás. A folyosó végén újabb őr várt egy zárt ajtó előtt. Az ajtón kis ablak, alig nagyobb egy lőrésnél, az üvegbe drótot ágyaztak.
– Miért van a börtönökben mindig ilyen pisaszag? – kérdezte Lloyd, csak hogy beszélgessen. – Még azok a helyek is pisaszagúak, ahol nincsenek is hapsik bezárva. Talán a sarokba szoktatok brunyálni? – Felnyihogott a gondolatra, amely csakugyan roppant komikus volt.
– Pofa be, gyilkos! – mondta a náthás őr.
– Nem festesz valami szépen – figyelmeztette Lloyd.
– Otthon kéne feküdnöd az ágyadban.
– Pofa be! – mondta a másik.
Lloyd befogta a pofáját. Mindig ez történik, ha beszélgetni szeretne az ember ezekkel az alakokkal. Úgy tapasztalta, hogy a börtönök személyzetének nem volt gyerekszobája.
– Hé, szemétláda! – szólt az ajtónál álló őr.
– Hát hogy vagy, szopós szájú? – vágott vissza fürgén Lloyd. Semmi sem olyan frissítő, mint egy kis baráti szópárbaj. Két napja volt a kaptárban, de máris elkapta a régi sittes elbutulás.
– Ezért elveszíted az egyik fogadat – válaszolta az őr.
– Pontosan egyet, majd számold! Egy fogadat.
– Hé, figyelj már, nem teheted...
– Dehogynem tehetem. Vannak olyan alakok a kaptárban, akik a drága öreg anyukájukat is megölnék két karton Chesterfieldért, te mocsokláda. Nem próbálkozol még egyszer, két fogért?
Lloyd hallgatott.
– Akkor rendben – bólintott az ajtónálló. – Marad az egy fog. Vihetitek be, fiúk.
A náthás őr hidegen mosolyogva kinyitotta az ajtót, a másik bevezette Lloydot. Kijelölt védője már egy vasasztalnál ült, és a táskájából elővett iratokat tanulmányozta.
– Itt van az embere, ügyvéd úr.
A jogász fölnézett. Jó, ha annyi idős, hogy borotválkozhasson, gondolta Lloyd, de hát mit számít? A koldus nem válogathat. Mindenképpen elkapják a tökét, és Lloyd legalább húsz évre számított. Ha az embert elcsípik, a legjobb, ha lehunyja a szemét, és összeszorítja a fogát.
– Nagyon köszönöm...
– Ez az alak – mutatott Lloyd az ajtóban álló őrre – szemétládának nevezett. És amikor valamit visszaválaszoltam, azt mondta, hogy majd felbérel egy fickót, hogy kiverje a fogaimat! Mi a véleménye a rendőrségi brutalitásról?
Az ügyvéd elhúzta a kezét az arca élőn. – Van ebben valami igazság? – kérdezte az ajtónállót.
Az burleszkbe illő Édes jó Istenem, hát hiszed ezt? stílusban forgatta a szemét. – Ügyvéd úr, ezeknek az ürgéknek a tévébe kellene írniuk – mondta. – Annyit mondtam neki, hogy szia, ő is ennyit mondott, kész.
– Ez egy rohadt hazugság! – tiltakozott drámaian Lloyd.
– Megtartom magamnak a véleményemet – mondta az őr, és kőkemény arccal nézett Lloydra.
– Ebben bizonyos vagyok – mondta az ügyvéd –, de azt hiszem, meg fogom számolni Mr. Henreid fogait, mielőtt távoznék.
Halvány, dühös zavarodottság futott át az őr arcán, és összenézett azokkal, akik behozták Lloydot. Lloyd elmosolyodott. Talán mégis rendes srác ez. A legutóbbi két védője két vén pancser volt; az egyik úgy állított be a bíróságra, hogy cígölte magával a végbélzacskóját, hát hinnék, egy kurva zacskót a mesterséges végbelére ragasztva! A vén pancserek le se szarják az ügyfeleiket. Védünk és távozunk, ez a jelmondatuk, rázzuk le őket, hogy minél előbb visszamehessünk a bíróhoz, disznó vicceket mesélni. De talán ez a fickó kiprésel neki egy tízest, fegyveres rablásért. Esetleg még az előzetest is beszámítják. Végül is az egyetlen, akit csakugyan ő „pokerizált”, a fehér Connie tulajdonosának felesége volt, és talán még azt is rákenhetné az öreg Poke-re, Poke nem haragudna érte, úgyis elejtene a kiskést. Lloyd mosolya kissé szélesebb lett. A derűs oldalát kell nézni a dolgoknak. Ez a menetjegy. Az élet túl rövid bármi másra.
Észbe kapott, hogy az őr magára hagyta, és az ügyvédje – eszébe jutott, hogy Andy Devinsnek hívják – furcsán néz rá. Úgy, ahogy az ember egy csörgőkígyót nézhet, amelynek eltörték a gerincét, de a marása még mindig halálos.
– Nagy szarban van, Sylvester! – kiáltotta hirtelen Devins.
Lloyd ugrott egyet. – Mi? Hogy a francba érti, hogy szarban vagyok? Mellesleg szerintem igazán jól leszerelte a vén hájpacnit. Olyan pipás lett, hogy majd' a plafonig ugrott.
– Ide figyeljen, Sylvester, méghozzá jól figyeljen!
– Az én nevem nem...
– Magának a leghalványabb fogalma sincs róla, mekkora pácban van, Sylvester. – Devinsnek pillája se rebbent. A hangja halk és erélyes volt. Szőke haját olyan rövidre nyíratta, hogy alig volt több pihénél. A fejbőre rózsaszínűén ragyogott alatta. Bal kezének gyűrűsujján sima aranykarikát, a jobbja középső ujján valamelyik egyetemi egyesület cifra gyűrűjét viselte. Összecsapta őket, és olyan furcsán, halkan kocogtak, hogy Lloydnak belenyilallt a fogába. – Alig kilenc nap múlva bíróság elé kerül, Sylvester, a Legfelsőbb Bíróság négy éve hozott döntése alapján.
– Mi volt az? – kérdezte Lloyd, olyan kínosan érezve magát, mint még soha.
– A Markham kontra Dél-Carolina-ügy – felelte Devins. – Ez lehetővé teszi, hogy az államok halálbüntetés esetén gyorsított igazságügyi eljárással ítélkezzenek.
– Halálbüntetés! – kiáltotta rémült döbbenettel Lloyd. – Úgy érti, villanyosszék? Hé, ember, én sohasem öltem meg senkit! Esküszöm az Istenre!
– A törvény előtt ez nem számít – válaszolta Devins. – Ha ott volt, akkor bűnös.
– Hogy érti, hogy nem számít? – Lloyd csaknem visított. – Nagyon is számít! De mennyire, hogy számít! Nem én vágtam haza azokat az embereket, hanem Poke! Őrült volt! Ő...
– Befogná a pofáját, Sylvester? – érdeklődött Devins azon a halk, erélyes hangján, és Lloyd befogta. Hirtelen félelmében megfeledkezett a börtönbéli népszerűségről, de még arról a nyugtalanító lehetőségről is, hogy elveszítheti az egyik fogát. Hirtelen látomása támadt, amelyben Csőrike szívatja Sylvestert, a Macskát. Csakhogy Lloyd képzeletében Csőrike nem pöröllyel püfölte el a kopogóst a buta vén bolhafészek fején, nem is egérfogót tolt kutató mancsa elé; Lloyd azt látta, hogy Sylvestert odaszíjazták az Öreg Füstöshöz, miközben a papagáj egy sámlin ül egy nagy kapcsoló mellett. Még a börtönőrök sapkáját is látta Csőrike kis, sárga fején.
Nem volt valami mulatságos kép.
Talán Devins is meglátott valamit az arcán, mert először mutatott mérsékelt elégedettséget. – Előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölésnél nincs olyan, hogy bűnpártolás – mondta. – Az államnak három szemtanúja van arra, hogy maga és Andrew Freeman együtt voltak. Ez elég, hogy megpörköljék a csontos seggét. Megértette?
– Én...
– Jó. Most térjünk vissza a Markham kontra Dél-Carolina-ügyhöz. El fogom mondani magának, egyszerű szavakkal, hogy a maga helyzetére milyen törvények érvényesek. De először emlékeztetnem kell egy tényre, amit kétségtelenül megtanult látogatásai során a kilencedik osztályban: az Egyesült Államok alkotmánya tiltja a kegyetlen és különleges büntetéseket.
– Nagyon helyes is, mint a rohadt villanyosszéket – mondta erényesen Lloyd.
Devins megrázta a fejét. – Ebben a tekintetben a törvény nem világos – mondta –, és egészen négy évvel ezelőttig a bíróságok keresztül-kasul forgatták, hogy értelmet találjanak benne. Vajon a villamosszéket és a gázkamrát jelenti-e a „kegyetlen és különleges büntetés”? Vagy netán a várakoztatást az ítélet és a végrehajtás között? A fellebbezéseket, a halasztásokat, az üresjáratokat, a hónapokat, az éveket, amelyeket bizonyos foglyok – Edgár Smith, Caryl Chessman és Ted Bundy csupán a leghíresebbek – kénytelenek voltak elviselni a különböző siralomházakban? A Legfelsőbb Bíróság a hetvenes évek végén ismételten engedélyezte a halálos ítéletek végrehajtását, de a siralomházak még mindig túlzsúfoltak, és megmaradt az idegesítő kérdés, hogy ez tekinthető-e kegyetlen és különleges büntetésnek? No jó, szóval a Markham kontra Dél-Carolina-ügyben egy embert villamosszékre ítéltek, mivel megerőszakolt és megölt három főiskolás diáklányt. Az, hogy a tettet előre megfontolt szándékkal követte el, kiderült a naplóból, amelyet ez a fickó, John Markham vezetett. A bíróság halálra ítélte.
– A francba! – suttogta Lloyd.
Devins bólintott, és savanyú mosollyal nézett Lloydra. – Az ügy végigment a Legfelsőbb Bíróságig, amely ismét megerősítette, hogy bizonyos körülmények között a halálbüntetés nem kegyetlen és nem különleges. A bíróság azt javasolta, hogy minél előbb, annál jobb... a törvény szemszögéből. Kezdi felfogni, Sylvester? Kezdi már látni?
Lloyd nem látta.
– Tudja, hogy miért lesz a tárgyalása Arizonában, és nem Új-Mexikóban vagy Nevadában?
Lloyd a fejét rázta.
– Mert Arizona egyike a négy államnak, ahol van Főbenjáró Bűnügyekben ítélő Bíróság, amely kizárólag akkor ül össze, ha a halálbüntetést kérik és meg is adják.
– Nem tudom követni.
– Négy napon belül bíróság elé kerül – mondta Devins. – Az állam megengedheti magának, hogy beidézze esküdtnek az első tizenkét férfit és nőt, akiket talál. Én húzom az időt, ameddig tudom, de már az első napon meglesz az esküdtszék. Az állam a második napon adja elő az ügyét. Én igyekszem nyerni egy harmadik napot, és addig obstruálok a nyitó- és zárónyilatkozatokkal, amíg a bíróság félbe nem szakít, de három nap igazán a csúcs. Szerencsések leszünk, ha ennyi összejön. A bíróság visszavonul, és három perc alatt bűnösnek fogja találni magát, hacsak nem történik valami istenverte csoda. Mostantól számítva kilenc nap múlva halálra ítélik, és egy héttel később olyan halott lesz, mint a hús a mészárszékben. Arizona népének tetszeni fog, és tetszeni fog a Legfelsőbb Bíróságnak is. Minél gyorsabb az ítélet, annál nagyobb a boldogság. Tovább nyújthatom egy hétnél – talán –, de nem sokkal.
– Jézusom, de hát ez nem igazság! – kiáltotta Lloyd.
– Ez egy kemény világ, Lloyd – vont vállat Devins.
– Különösen veszett kutya gyilkosok számára, ahogy az újságok és a tévékommentátorok nevezik magát. Igazi nagy ember lett a bűn világában. Valóságos híresség. Még a keleten kitört influenzajárványt is lekörözte az újságokban.
– Én sose pokerizáltam senkit – duzzogott Lloyd. – Mindent Poke csinált. Még a szót is ő tanálta ki.
– Ez nem számít – legyintett Devins. – Ezt igyekszem a kemény koponyájába verni, Sylvester! A bíróság egyszer és csak egyszer felfüggeszti az ügyet, hogy a kormányzó véleményt nyilváníthasson. Fellebbezni fogok, és az új irányelvek szerint a fellebbezésemnek hét napon belül a Főbenjáró Bűnök Bíróságához kell kerülnie, különben azonnal végrehajtják az ítéletet. Ha úgy döntenek, hogy elutasítják a fellebbezést, újabb hét napom van, hogy továbbküldjem az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságához. A maga esetében olyan későn küldöm el, amennyire lehetséges. A Főbenjáró Bűnök Bírósága valószínűleg hajlandó lesz meghallgatni minket – a rendszer még új, és a lehető legkevesebb kritikát akarják. Valószínűleg még Hasfelmetsző Jacket is meghallgatnák.
– Ez mennyi időt jelent nekem? – motyogta Lloyd.
– Ó, egykettőre végeznek – felelte Devins, és most kissé farkasszemen mosolygott. – Mert tudja, ez a testület öt nyugdíjas arizonai bíróból áll. Semmi dolguk, horgásznak, pókereznek, nemes whiskyt iszogatnak, és várják, hogy valami magához hasonló szánalmas szarzsák beállítson a bíróságukra, amely valójában egy csomó számítógépes modem, összekötve a képviselőházzal, a kormányzó irodájával és egymással. Modemes telefon van az autójukban, a hétvégi házukban, még a csónakjukban is, valamint a lakóházukban. Átlagos életkoruk hetvenkettő...
Lloyd összerázkódott.
– ...ami azt jelenti, hogy némelyik elég öreg ahhoz, hogy a daliás idők óta utazzon a jogban, ha nem is bíróként, de ügyvédként vagy ügyvédbojtárként. Valamennyien hisznek a Nyugat Becsületkódexében – gyors tárgyalás, azután kötélre vele! Ez így ment itt kábé 1950-ig. Sorozatgyilkosoknál ez volt az egyetlen módszer.
– Szentséges Jézus, muszáj ezt ilyen részletesen elmondania?
– Tudnia kell, mivel nézünk szembe – felelte Devins. – Ők csak azt akarják biztosítani, hogy maga, Lloyd, ne szenvedjen el valamilyen kegyetlen és különleges büntetést. Hálás lehetne nekik.
– Hálásnak? Inkább szeretném...
– „Pokerizálni” őket? – kérdezte halkan Devins.
– Nem, á, dehogy – felelte Lloyd kevéssé meggyőzően.
– Kérvényünket az új tárgyalásra el fogják utasítani, és minden kifogásomat egykettőre lesöprik. Ha szerencsések vagyunk, a bíróság felkér, hogy állítsak tanúkat. Ha csakugyan adnak egy ilyen lehetőséget, mindenkit behívatok, aki az eredeti tárgyaláson tanúskodott, továbbá mindenkit, aki eszembe jut. Ha megtalálom őket, behívatom a gimis haverjait, hogy tanúskodjanak a jelleméről.
– Hatodikba hagytam abba az iskolát – mondta zordul Lloyd.
– Miután a Főbenjáró elutasít minket, elküldöm a beadványomat a Legfelsőbb Bíróságnak. Arra számítok, hogy még ugyanaznap elutasítja.
Devins elhallgatott, rágyújtott. – Azután mi van? – kérdezte Lloyd.
– Azután? – Devins kissé meglepődött és kétségbeesett Lloyd folytatólagos ostobaságán. – Na, ezután megy a siralomházba az állami börtönben, és élvezi a finom ételt mindaddig, amíg meg nem lovagolja a villámot. Nem tart sokáig.
– Ezt úgyse csinálják meg – mondta Lloyd. – Maga csak ijesztegetni akar engem.
– Lloyd, abban a négy államban, ahol létezik a Főbenjáró Bűnök Bírósága, állandóan csinálják. Mostanáig negyven férfit és nőt végeztek ki a Markham-irányelvek alapján, ami az adófizetőknek némi pluszköltség, de nem sok, mivel ezek a bíróságok az előre megfontolt szándékkal elkövetett gyilkosságok elenyészően kis százalékában ítélkeznek. Továbbá az adófizetők nem bánják, ha halálbüntetésért kell kinyitni a bukszájukat. Szívesen teszik.
Lloyd úgy festett, mint aki rögtön elhányja magát.
– Mindenesetre – folytatta Devins – egy kerületi ügyész csak akkor próbálja meg a Markham-irányelveket alkalmazni egy vádlottra, ha teljes mértékben bűnösnek látszik. Nem elég, ha a kutyának tyúktoll van az orrán; a tyúkólban kell elkapni. Úgy, ahogy magát.
Lloyd, aki alig tizenöt perce még a maximális biztonsági szárny őrizeteseinek éljenzésében lubickolt, most két nyomorult héttel és egy fekete lyukkal nézett szembe.
– Beijedt, Sylvester? – kérdezte Devins majdnem kedvesen.
Lloydnak meg kellett nyalnia az ajkát, hogy válaszolni tudjon. – Jesszuskám, hát persze hogy meg. Abból, amit mondott, úgy tűnik, hótt ember vagyok.
– Nem azt akarom, hogy halott legyen – mondta Devins –, csak azt, hogy megijedjen. Ha beleesik a tárgyalótermi vigyorgásba és hőbörgésbe, akkor beszíjazzák a székbe, és megnyomják a gombot. Maga lesz a negyvenegyedik áldozata a Markham-nak. De ha rám hallgat, talán megúszhatjuk. Nem azt mondtam, hogy megússzuk; azt mondtam, megúszhatjuk.
– Mondja.
– A dolog, amiben bízhatunk, az esküdtszék – mondta Devins. – Tizenkét átlagos arc az utcáról. Az lenne a jó, ha negyvenkét éves hölgyek ülnének a padban, akik még fejből idézik a Micimackó-t, és eltemetik a kedvenc madárkájukat a hátsó udvarban, igen, ezt szeretném. Minden esküdtszéket az összeállítása pillanatában felvilágosítanak a Markham következményeiről. Nem olyan halálos ítéletet hoznak, amelyet hat hónap vagy hat év múlva hajtanak végre, már ha végrehajtják, amikor ők már rég elfelejtették; az a hapsi, akit ők júniusban halálra ítélnek, augusztusra már alulról szagolja az ibolyát.
– Maga aztán piszok jól meg tudja fogalmazni!
Devins rá se hederített. – Bizonyos esetekben ez a tudat elég, hogy az esküdtek ne mondják ki bűnösnek a vádlottat. Ez a Markham visszahatása. Voltak esetek, amikor ordítóan egyértelmű gyilkosokat is futni hagytak, csak mert nem akarták bevérezni a kezüket. – Fölvett egy papírlapot. – Igaz, hogy negyven embert végeztek ki a Markham miatt, viszont hetven esetben kértek halálos ítéletet. Harmincat nem végeztek ki, huszonhatot „nem bűnös”-nek talált az esküdtszék. Mindössze négyen győzték le a Főbenjáró Bűnök Bíróságát, egy Dél-Carolinában, kettő Floridában, egy Alabamában.
– Arizonában senki?
– Senki. Mondtam. A Nyugat Becsületkódexe. Ez az öt öregember azt akarja, hogy a maga bőre a kerítésen száradjon. Ha nem sikerül győzni az esküdtszék előtt, akkor vége. Kilencven az egyhez fogadnám magát.
– Ilyen törvény alapján hány embert tanáltak nem bűnösnek a rendes bírósági esküdtszékek itt, Arizonában?
– Tizennégyből kettőt.
– Hát ez is elég kutyaütő esély.
Devins ismét felvillantotta farkasmosolyát. – Arra is rá kell mutatnom – mondta –, hogy a kettő közül az egyiket a maga őszinte híve védte. Éppen olyan bűnös volt, mint maga, Lloyd. Pechért bíró vagy húsz percig őrjöngött azzal a tíz nővel és két férfival. Már azt hittem, agyvérzést kap.
– És ha nem találnak bűnösnek, akkor, ugye, nem ítélhetnek el még egyszer?
– A legkisebb mértékben sem.
– Vagyis dupla vagy semmit.
– Igen.
– Hú! – Lloyd megtörölgette a homlokát.
– Ha felfogta a helyzetet – mondta Devins –, és azt, hogy hol van a mi helyünk, akár a tárgyra is térhetünk.
– Felfogtam. De azért nem csípem.
– Lökött is lenne, ha csípné. – Devins összefonta a karját, és a könyökére támaszkodott. – Namármost. Elmondta nekem és a rendőrségnek is, hogy maga öö... – elővett az aktatáskájából néhány összekapcsolt papírlapot, és átfutotta őket. – Aha. Itt van. „Soha sem öltem meg senkit. Poke követte el a gyilkosságokat. Ő találta ki a gyilkolást, nem én. Poke bolond volt, épp csak nem forgott, és asszem, áldás a világra nézve, hogy elpatkolt.”
– Igen, ez az igazság, na és? – kérdezte védekezően Lloyd.
– A következő a helyzet – mondta Devins barátságosan. – Emiatt maga félt Poke Freemantől. Félt tőle?
– Na azért nem éppen...
– Az életét féltette.
– Nem hinném, hogy ez...
– Rettegett. Higgye el, Sylvester. Majd' beszart.
Lloyd elkomorodva nézett az ügyvédjére. Annak a fickónak a komorsága volt ez, aki szeretne jó diák lenni, de igen nagy gondot okoz neki, hogy felfogja a leckét.
– Ne én magyarázkodjak, Lloyd! – folytatta Devins. – Nem az én dolgom. Még azt gondolná, azt sugallom, hogy Poke végig be volt állítva...
– De hát be volt állítva! Mindketten be voltunk állítva!
– Nem. Maga nem volt, ő viszont igen. És teljesen becsavarodott, amikor be volt állítva...
– Öregem! Ez nem is butaság! – Lloyd emlékezetének folyosóin Poke Freeman boldogan kurjongatta, hogy Hopp! Hopp!, azután lelőtte azt a nőt a burracki boltban.
– Több alkalommal is fegyvert fogott magára...
– Nem, sosem...
– De igen. Csak egy időre megfeledkezett róla. Az a helyzet, hogy egyszer meg is fenyegette magát, hogy megöli, ha nem segít.
– Hát, volt nálam fegyver...
– Azt hiszem – mondta Devins, szúrósan fürkészve Lloydot –, hogy amennyiben tovább keresgél az emlékezetében, akkor eszébe jut, hogy Poke említette, miszerint a maga fegyverében vaktöltények vannak. Na emlékszik már?
– Most, hogy szóba hozza...
– És senki sem volt jobban meglepve magánál, amikor valódi golyók repültek ki belőle, igaz?
– Hápersze – bólogatott élénken Lloyd. – Majd' szívbajt kaptam.
– Már éppen Poke Freeman ellen akarta fordítani azt a fegyvert, amikor lelőtték, levéve a maga válláról a gondot.
Lloyd ébredő reménnyel leste az ügyvédet.
– Mr. Devins – mondta igen őszintén –, pont így nyiffant ki az a seggfej.
UGYANAZON a délelőttön, valamivel később, a tornaudvaron volt, egy softballmeccset nézett, azon rágódva, amit Devins mondott, amikor odament hozzá egy Mathers nevű nagydarab fogoly, és megemelte a gallérjánál fogva. Mathers feje Telly Savalas módjára simára volt borotválva, és nyájasan ragyogott a forró sivatagi levegőben.
– Hé, lassan a testtel! – szólt Lloyd. – Az ügyvédem minden fogamat megszámolta az utolsó szálig! Tizenhét. És ha te...
– Ja, Shockley is ezt mondta – bólintott Mathers. – Úgyhogy azt mondta...
Térde nekicsapódott Lloyd ágyékának, ahol olyan pengeéles fájdalom hasított belé, hogy Lloyd még sikoltani sem tudott. Görnyedt, vonagló halommá omlott össze, a heréit markolászta, úgy érezte, összezúzódtak. A világ eltűnt a kín vörös függönyében.
Egy idő után, bár nem tudta, milyen sokára, képes volt felnézni. Mathers még mindig őt bámulta, kopasz feje változatlanul villogott. Az őrök célzatosan másfelé néztek. Lloyd nyöszörgött és vonaglott, könnyek peregtek a szeméből, a hasában ólomgolyó izzott vörösen.
– Nem haragszom – mondta őszintén Mathers. – Értsd meg, ez csak üzlet. Személy szerint remélem, hogy megúszod. Ez a Markham-törvény rohadt dolog.
Elslattyogott, és Lloyd meglátta az ajtónálló őrt a rámpa tetején, a teherautó-rakodóban a tornaudvar másik oldalán. Hüvelykujját az övébe akasztotta, és rávigyorgott. Amikor látta, hogy Lloyd teljes mértékben képes rá figyelni, fölemelte mindkét kezének középső ujját. Mathers odaslattyogott a falhoz, és az őr egy csomag Tareytonst dobott neki. Mathers a mellzsebébe dugta, tisztelgést utánzott, elment. Lloyd felhúzott térdekkel feküdt a földön, kezét görcsölő hasához szorította, és Devins szavai visszhangzottak az agyában: Ez egy kemény világ, Lloyd, kemény világ.
Nagy igazság.
NICK ANDROS félrehúzta az egyik függönyszárnyat, és kinézett az utcára. Innen, a néhai John Baker házának emeletéről, balra be lehetett látni Shoyo egész belvárosát, jobbra pedig a 63-as útnak a városból kivezető szakaszát. A Fő utca kihalt. Az üzletek rolói leeresztve. Lehorgasztott fejű, beteges külsejű kutya ült az út közepén, az oldala kibe járt, fehér hab csöpögött a pofájából a hőségtől remegő kövezetre. Fél háztömbbel arrébb egy másik kutya hevert döglötten a csatornarácson.
Jane Baker halk torokhangon nyöszörgött mögötte, de Nick nem hallotta. Behúzta a függönyt, egy pillanatig a szemét törölgette, azután odament az asszonyhoz, aki most ébredt föl. Jane Baker takarókba volt bugyolálva, mivel néhány órával ezelőtt fázott. Most izzadság patakzott az arcán, lerúgta a takarókat – a fiú zavartan látta, hogy néhány helyen átlátszóvá izzadta a hálóingét. De a seriffné nem őt látta, és a fiú nem hitte, hogy most számítana a félmeztelenség. Az asszony haldoklott.
– Johnny, hozd a lavórt! Mindjárt hányni fogok! – kiáltotta.
Nick elővette a lavórt az ágy alól, és az asszony mellé rakta, de a beteg ellökte. A lavór üres kongással esett a padlóra, de a fiú ezt sem hallotta. Fölvette, és tartotta, miközben figyelte az asszonyt.
– Johnny! – sikította Jane. – Nem találom a varródobozomat! Nincs a szekrényben!
Nick töltött egy pohár vizet az éjjeliszekrényen álló kancsóból, és a beteg ajkához tartotta, de az asszony ismét vergődött, majdnem kiverte a poharat a fiú kezéből. Nick maga mögé rakta a poharat, hogy kéznél legyen, ha az asszony megnyugszik.
Még sohasem volt ilyen keserves tudatában némaságának, mint az utóbbi két napban. Braceman metodista lelkész a Baker-házban volt huszonharmadikán, amikor Nick megérkezett. A pap Bibliát olvasott Jane-nel a nappaliban, de idegesnek látszott, és tűkön ült. Nick sejtette is, miért. A láz rózsás, kislányos izzással vette körül az asszonyt, ami éles ellentétben állt gyászával. A lelkész talán attól félt, hogy Jane kokettálni fog vele. Bár valószínűbb, hogy a családját szerette volna összeszedni, hogy eltűnjenek a mezőkön át. Kisvárosban gyorsan terjednek a hírek, és sokan már le is léptek Shoyóból.
Braceman negyvennyolc órája távozott Bakerek nappalijából, és azóta olyan lett minden, mint egy rémálom. Mrs. Baker rosszabbul lett, olyan rosszul, hogy Nick attól félt, meghal, mielőtt a nap lemenne.
Ami még rosszabb, nem ülhetett folyton mellette. Elment a kamionparkolóba, hogy ebédet vigyen három foglyának, de Vince Hogan nem bírt enni. Félrebeszélt. Mike Childress és Billy Warner ki akartak jönni, de Nick nem tudta rávenni magát, hogy kiengedje őket. Nem félelemből; vélhetőleg nem pocsékolnák arra az időt, hogy megruházzák őt a kényelmetlenségekért; a többiekhez hasonlóan mielőbb szerettek volna eltűnni Shoyóból. De az övé volt a felelősség. Megígérte egy férfinak, aki mostanra halott. Előbb-utóbb bizonyosan kezébe veszi az ügyet a rendőrség, és eljönnek a foglyokért.
Baker íróasztalának alsó fiókjában talált egy tokba dugott 45-öst, és néhány percnyi tépelődés után az övére akasztotta. Ahogy lenézett és látta a keszeg csípőjének feszülő fa fegyveragyat, nevetségesnek érezte magát, de a súly vigasztaló volt.
Huszonharmadikán délután kinyitotta Vince celláját, és rögtönzött jégpakolást tett a homlokára, mellére, nyakára. Vince kinyitotta a szemét, és olyan néma, nyomorúságos könyörgéssel nézett rá, hogy Nick azt kívánta, bár mondhatna valamit – ugyanezt szerette volna két nappal később, amikor Mrs. Baker mellett állt –, valamit, ami pillanatnyi vigaszt jelent a férfinak. Csak annyit, hogy Rendbe jössz, vagy Azt hiszem, csökkent a láz, ez is elég lett volna.
Miközben Vince-t ápolta, Billy és Mike ordítozott. Ez nem számított, amíg a beteg fölé hajolt, de valahányszor fölnézett, látta rémült arcukat, szavakat formáló szájukat, amelyeknek mindig ugyanaz volt a jelentése: Kérlek, engedj ki! Nick óvatosan távol tartotta magát tőlük. Még nagyon fiatal volt, de eleget élt ahhoz, hogy tudja, a pánik veszedelmessé teszi az embereket.
Aznap délután föl-alá ingázott a kihalt utcákon, mindig arra számítva, hogy útja egyik végén Vince Hogant találja holtan, a másik végén Jane Bakert. Kereste Soames doktor kocsiját, de nem látta. Aznap délután néhány bolt és a Texaco-kút még nyitva volt, de a fiú egyre inkább meggyőződött róla, hogy a város kiürülőfélben van. Mentek az emberek az erdőben, a favágóösvényeken, sőt végiglábaltak a Shoyo patakon, amely Mount Holly felé menet keresztülfolyt Smackoveren. Nick úgy vélte, hogy még többen lépnek majd le sötétedés után.
A nap éppen lenyugodott, amikor megérkezett a Baker-házhoz, ahol a pongyolásan imbolygó Jane-t a konyhában találta. Teát főzött. Hálásan nézett a belépő Nickre, és a fiú látta, hogy elmúlt a láza.
– Köszönöm, hogy törődtél velem – mondta az asszony nyugodtan. – Sokkal jobban érzem magam. Kérsz egy csésze teát? – Majd könnyekben tört ki.
A fiú odament hozzá, mivel attól félt, hogy Jane Baker elveszti az eszméletét, és ráesik a forró tűzhelyre.
Az asszony a fiú karjába kapaszkodott, és a vállára hajtotta a fejét. Haja sötét áradatként folyt le a könnyű kék köntösön.
– Johnny – mondta a sötétedő konyhában. – Ó, szegény Johnnym!
Bárcsak tudnék beszélni, gondolta boldogtalanul Nick. De nem tudott mást, csak támogatni az asszonyt, majd elvezetni a konyhán át az asztalnál álló székhez.
– A tea...
Magára mutatott, azután leültette az asszonyt.
– Jól van – bólintott Jane. – Jobban érzem magam. Feltűnően. Csak hát... csak... – Eltakarta az arcát.
Nick forró teát készített maguknak, és feltálalta. Szó nélkül iszogatták egy darabig. Az asszony két kézzel fogta a csészét, mint egy gyerek. Végül letette, és megkérdezte: – Nick, hányan kapták meg ezt a városban?
„Nem tudom többé” – írta Nick. „Elég rossz a helyzet.”
– Láttad a doktort?
„Reggel óta nem.”
– Am agyonhajszolja magát, ha nem vigyáz – mondta az asszony. – Ugye vigyáz magára, Nick? Nem hajszolja agyon magát?
Nick bólintott, igyekezett mosolyogni.
– Mi van John foglyaival? Eljött értük az őrjárat?
„Nem” – írta Nick. „Hogan nagyon beteg. Megteszem, amit tehetek. A többiek azt akarják, hogy engedjem ki őket, mielőtt Hogantól elkapnák a betegséget.”
– Ki ne engedd őket! – tiltakozott némileg elevenebben az asszony. – Remélem, eszedbe se jut ilyesmi.
„Nem” – írta Nick, és egy pillanat múlva hozzátette: „Le kell feküdnie. Pihennie kell.”
Az asszony rámosolygott, és amikor megmozdította a fejét, Nick látta a sötét foltokat az állkapcsa alatt. Az a kínos gondolata támadt, vajon csakugyan megúszta-e Mrs. Baker a bajt?
– Igen. Át fogom aludni az egész napot. Azért olyan helytelennek tűnik aludni, amikor John halott... tudod, alig bírom elhinni. Folyton belebotlom a gondolatba, mint valamibe, amit elfelejtettem eltenni. – Nick megfogta a kezét és megszorította. Az asszony fakón mosolygott. – Idővel talán lesz valami, amiért lehet élni. Nick, elvitted már a foglyoknak a vacsorájukat?
Nick megrázta a fejét.
– Pedig kéne. Miért nem használod John kocsiját?
„Nem tudok vezetni – írta Nick –, de köszönöm. Majd lesétálok a kamionparkolóhoz. Nincs messze. Reggel meglátogatom, ha nincs kifogása.”
– Igen – bólintott Jane Baker. – Az jó lesz.
A fiú fölállt, és szigorúan a teáscsészére mutatott.
– Az utolsó cseppig – ígérte az asszony.
Már épp kilépett a szúnyoghálós ajtón, amikor érezte, hogy az asszony tétován megfogja a karját.
– John... – kezdte. Elhallgatott, majd kényszerítette magát, hogy folytassa. – Remélem, hogy... a Curtis-ravatalozóba vitték. John rokonait, meg az enyémeket is, mindig onnan temették. Szerinted odavitték?
Nick bólintott. Jane Baker szeméből kicsordultak a könnyek, és ismét zokogni kezdett.
AMIKOR ESTE eljött Bakerek házából, egyenesen a kamionparkolóba ment. ZÁRVA felirat lógott ferdén a kirakatban. Megkerülte az épületet, de hátul is bezárták, és bent sötét volt. Senki sem felelt a kopogtatásra. Úgy érezte, ilyen körülmények között megengedhető egy kis betörés; Baker seriff aprópénzes dobozában van elég pénz a károk megtérítésére.
Betörte az üveget a zár mellett, és bement. A hely hátborzongató volt még akkor is, amikor felkapcsolta az összes villanyt, a zenegép sötét és halott, az asztali focinál vagy a videojátékoknál senki, a fülkék szabadok, a székek üresek. A grillezőn rajta hagyták a burát.
Nick hátrament, sütött néhány fasírtot a gáztűzhelyen, majd zacskóba tette őket. Vett hozzá egy doboz tejet és egy fél almatortát, amely a pulton állt műanyag bura alatt. Ezután visszatért a fogdába, hátrahagyva egy cédulát, amelyen megírta, ki tört be és miért.
Vince Hogan halott volt. Cellája padlóján feküdt, olvadó jég és nedves törülközők között. A végén a torkát karmolászta, mintha egy láthatatlan fojtogató ellen küzdene. Ujjainak hegye véres volt. Legyek telepedtek rá, majd zümmögve elszálltak. A nyaka olyan fekete és dagadt volt, akár egy autógumi-belső, amelyet szétdurranásig pumpáltak.
– Most mán kiengedsz minket? – kérdezte Mike Childress. – Halott, te kurva kuka, most elégedett vagy? Vagy még mindig bosszút akarsz állni? Mán ő is megkapta! – Billy Warnerre mutatott.
Billy rémültnek látszott. Lázas foltok vöröslöttek a nyakán és az arccsontján; munkásingének ujja, amelybe az orrát törölgette, merev volt a takonytól. – Ez hazugság! – kántálta hisztérikusan. – Hazugság, hazugság, rohadt hazugság! Ez h... – Hirtelen prüszkölni kezdett, hétrét görnyedt, széles ívben köpve nyálát és taknyát.
– Látod? – mondta Mike. – He? Most boldog vagy, te hülye, rohadék kuka? Engedj ki! Őt tartsad itt, ha akarod, de engem engedj ki! Ez gyilkosság, nem más, hidegvérű gyilkosság!
Nick megrázta a fejét, mire Mike tombolni kezdett. Cellája vasrúdjaihoz csapkodta magát, kékre verte az arcát, minden ujjpercét véresre horzsolta. Kidülledő szemmel meredt Nickre, miközben a vasnak csapkodta a homlokát.
Nick megvárta, amíg elfárad, azután a seprűnyéllel áttolta az ételt a cellaajtó alatti résen. Billy Warner egy pillanatig tompán meredt rá, majd enni kezdett.
Mike a vasrácshoz vágta a tejes poharát. Összetört, minden csupa tej lett. A két fasírtot cellájának összefirkált hátsó falához csapta. Az egyik beleragadt egy mustár-, ketchup- és mártásfolt közepébe, amitől olyan groteszkül vidáman festett, mint egy Jackson Pollock-festmény. Az almatortáját laposra taposta. Almadarabok röpködtek. A fehér műanyag tányér széttört.
– Éhségsztrájkot folytatok! – üvöltötte. – Éhségsztrájkot! Semmit se eszek meg! Előbb eszed meg a dákómat, mielőtt bármit is megeszek, amit hozol, te rohadt, süketnéma, idióta seggfej! Te...
Nick elfordult, és a némaság azonnal leereszkedett. Visszatért az irodába, nem tudta, mit tegyen, meg volt rémülve. Ha tudna vezetni, maga vinné őket Camdenbe. De nem tud. És Vince-ről is gondoskodnia kell. Nem hagyhatja itt feküdni, hogy megszállják a legyek.
Két ajtó nyílt az irodából. Az egyik egy ruhásszekrény volt, a másik egy lépcsőházba vezetett. Nick lement és látta, hogy egy pincével ötvözött raktárban van. Hűvös volt idelent. Ez megteszi, legalább egy ideig.
Ismét fölment. Mike a padlón ült, morcosan szedegette össze a széttiport almatortát, összesöpörte a maradványokat, és megette a morzsákat. Nem nézett Nickre.
A fiú átnyalábolta a tetemet, és megpróbálta fölemelni. A hullából áradó betegszagtól felfordult és cigánykerekezett a gyomra. Vince túl nehéz volt. Egy pillanatig tehetetlenül nézett a porhüvelyre. Érezte, hogy a másik kettő a cellaajtóban áll, és iszonyodó bűvölettel bámul. Sejtette, mit gondolnak. Vince közéjük tartozott, lehet, hogy nyafogó fingzsák volt, de mindegy, akkor is együtt lógtak. Úgy halt meg, mint patkány a csapdában, valami szörnyű, püffesztő betegségben, amelyet egyikük sem értett. Nick aznap már nem először tűnődött el azon, hogy ő vajon mikor kezd tüsszögni, mikor lázasodik be, és növeszt ilyen különös daganatot a nyakára.
Megragadta Vince Hogan húsos alkarját, és kihúzta a cellából. Vince feje feléje billent a nyakán nőtt súly miatt, és úgy látszott, mintha őt nézné, némán figyelmeztetve, hogy legyen óvatos, ne zötyögtesse túlságosan.
Tíz percbe telt, amíg levitte a nagydarab ember tetemét a lépcsőn. Nick zihálva lefektette a betonra a neon alá, azután gyorsan letakarta a cella priccséről származó, kirojtosodott katonai takaróval.
Ezután igyekezett gyorsan elaludni, de az álom csak a kora hajnali órákban jött, amikor június huszonharmadika átfordult a másnapba, huszonnegyedikébe. Mindig nagyon élénk álmai voltak, néha félt is tőlük. Ritkán volt igazi lidércnyomása, de mostanában egyre gyakrabban látott baljós álmokat, amelyek olyan benyomást keltettek, hogy semmi sem teljesen az bennük, aminek látszik, hogy a normális világ olyan hellyé torzult, ahol csecsemőket áldoznak leeresztett redőnyök mögött, és fantasztikus fekete gépezetek mennydörögnek szakadatlanul lezárt pincékben.
És természetesen ott volt a rettegés, hogy erre ébred.
Keveset aludt, és arról álmodott, amiről mostanában szokott: a kukoricaföldről, a meleg, növekedő dolgok illatáról, az érzésről, hogy van a közelben valami – vagy valaki –, ami nagyon jó és biztonságos. Az otthon. Ez aztán hideg rettegésbe fakult, amikor tudatosodott benne, hogy van valami a kukoricásban, ami őt figyeli. Nick azt gondolta: Mama, beszabadult a menyét a tyúkólba! És arra ébredt a kora hajnali fényben, hogy kiveri a testét a verejték.
Kávét főzött, azután ment, hogy megnézze két foglyát.
Mike Childress sírt. Mögötte a fasírt még mindig a falon lógott a mártásba száradva.
– Most örülsz? Én is megkaptam! Talán nem ezt akartad? Nem ez a te bosszúd? Hallgassad csak, úgy zihálok, mint egy rohadt tehervonat, amék hegymenetben van!
De Nick elsősorban Billy Warnerre figyelt, aki önkívületben hevert a priccsén. A nyaka megdagadt és fekete volt, a melle görcsösen emelkedett-süllyedt.
Visszasietett az irodába, a telefonra pillantott, azután a düh és bűntudat rohamában leverte a padlóra, ahol a készülék hasznavehetetlenül elfeküdt a zsinór végén. Kikapcsolta a rezsót, és lerohant az utcán a Baker-házhoz. Úgy tűnt, egy óráig nyomta a gombot, mire a köntösébe burkolózott Jane lejött. Ismét kiütött az arcán a láz verejtéke. Nem beszélt félre, de vontatottan, kásásan formálta a szavakat, az ajka felhólyagzott.
– Nick! Gyere be. Mi újság?
„V. Hogan meghalt az éjjel. Azt hiszem, Warner is haldoklik. Borzasztó beteg. Látta Soames doktort?”
Az asszony megrázta a fejét, összeborzongott a könnyű szellőben, tüsszentett, azután megtántorodott. Nick átkarolta a vállát, és egy székhez vezette. Leírta: „Föl tudná hívni a rendelőjét a kedvemért?”
– Igen, persze. Hozd ide a telefont, Nick. Úgy látszik... visszaestem az éjjel.
Nick odavitte a telefont, Jane Baker tárcsázta az orvos számát. Miután több mint fél percen át szorította a füléhez a kagylót, a fiú már tudta, hogy nem fogják fölvenni.
Az asszony megpróbálkozott az otthoni számmal is, azután az asszisztensnő otthonát hívta. Semmi válasz.
– Megpróbálom az állami rendőrséget – mondta, de az első szám után letette a kagylót. – Szerintem még mindig nem működik a távkapcsolás. Tárcsáztam az egyest, de csak vá-vá-vázott a fülemben. – Vértelenül mosolygott, majd patakzani kezdtek a szeméből a könnyek. – Szegény Nick – mondta. – Szegény én. Szegény mindenki. Fel tudnál vinni? Olyan gyengének érzem magam, és nem kapok levegőt. Azt hiszem, hamarosan John mellett leszek. – A fiú ránézett, és azt kívánta, bárcsak tudna beszélni. – Ledőlnék, ha segítenél.
Nick föltámogatta a lépcsőn, azután azt írta: „Visszajövök.”
– Köszönöm, Nick. Derék fiú vagy... – Már el is aludt.
A fiú kiment a házból, megállt a járdán, és azon tűnődött, hogyan tovább. Ha tudna vezetni, akkor még kezdhetne valamit. De...
Észrevette, hogy a túloldalon gyerekbicikli hever a gyepen az egyik ház előtt. Odament, ránézett a házra, amelyhez a bicikli tartozott, és amelyen leengedték a redőnyöket (akárcsak a zavaros álmaiban látott házakét), azután az ajtóhoz lépett, kopogtatott. Senki sem felelt, pedig megismételte.
Visszatért a bringához. Kicsi volt, de annyira nem, hogy ne tudott volna menni rajta, ha nem zavarja, hogy a térde a kormánynak ütközik. Természetesen nevetségesen fog festeni, de nem hitte, hogy maradtak még Shoyóban, akik láthatnák... ha mégis, azok közül is kevésnek lesz kedve a nevetéshez.
Fölült a biciklire, és ügyetlenül végigpedálozott a Fő utcán, el a fogda mellett, azután keletre a 63-as úton, arrafelé, ahol Joe Rackman az útépítőnek álcázott katonákat látta. Ha még ott vannak, és valóban katonák, akkor átadhatja nekik Billy Warnert és Mike Childresst. Már amennyiben Billy életben marad addig. Ha ezek az emberek karanténba zárták Shoyót, akkor bizonyosan ők felelnek a shoyói betegekért is.
Úgy rémlett, egy órán át pedálozott az úttesten, a bicikli eszelősen kanyargott a záróvonalon, Nick térde egyhangú szabályossággal ütődött a kormánynak. De mire odaért, a katonák vagy útépítők vagy akármik már elmentek. Néhány füstgyertya maradt csak, az egyik még szikrázott. Két narancsszínű fűrészbak állta el az utat. Az úttestet felbontották, noha Nick szerint azért át lehetett jutni rajta, ha az ember nem nagyon izgatja magát a kocsija rugója miatt.
Fekete cikázást vélt látni a szeme sarkából. Ugyanakkor feltámadt a szellő, csak afféle lágy nyári fuvallat, de ahhoz elég, hogy magával hozza a rothadás érett és émelyítő szagát. A fekete mozgás egy légyfelhőtől származott, amely folyamatosan hullámzott. Nick átment az út másik oldalán húzódó árokhoz. Az árok mélyén, egy ragyogóan új, hullámbádog csőszelvény mellett négy ember holtteste hevert. Nyakuk és dagadt arcuk fekete volt. Nick nem tudta, katonák-e vagy sem, de nem ment közelebb. Miközben visszafelé tartott a biciklihez, folyvást azt mondogatta magának, hogy nincs itt semmi ijesztő, azok az emberek meghaltak, és a holtak nem árthatnak. Mire húszlépésnyire jutott az ároktól, már futott, és pánikba esve tekert visszafelé Shoyo irányába. A város határában nekiment egy kőnek, és összetörte a bringát. Átesett a kormányon, beverte a fejét, és felsértette a kezét. Egy pillanatig csak kuporgott az út közepén, és egész testében reszketett.
NICK AZON A NAPON, azaz tegnap délelőtt másfél órán át kopogtatott és csöngetett. Csak lesz valaki, aki jól van, mondta magának. Ó teljesen jól érezte magát, bizonyosan nem ő az egyetlen. Kell lennie valakinek, egy férfinak, egy nőnek, talán egy tizenévesnek, akinek van tanulójogosítványa, és esetleg azt mondja: Ja, hát persze! Vigyük be őket Camdenbe. A kombival megyünk. Vagy valami hasonlót.
De nem válaszoltak tucatszori kopogásra és csengetésre sem. Az ajtót annyira nyitották ki, amennyire a lánc engedte, kikukkantott egy beteg, de reménykedő arc, meglátta Nicket, és a remény elhalt. Az arc tagadóan ingott ide-oda, aztán becsukódott az ajtó. Ha Nick tud beszélni, akkor érvelhetett volna, hogy aki járni képes, vezetni is tud. Ha elviszik a foglyait Camdenbe, maguk is eljuthatnak a kórházba. Ott meggyógyítják őket. De hát nem tudott beszélni.
Néhányan megkérdezték, nem látta-e Soames doktort. Egy ember hagymázas dühében kivágta kis tanyaháza ajtaját, egy szál alsógatyában kitámolygott a tornácra, és meg akarta ragadni Nicket. Azt mondta, most megteszi, „amit már Houstonban meg kellett volna”. Valami Jenner nevű alaknak nézte Nicket. Ide-oda tántorgott a tornácon a fiú után, mint zombi egy huszadosztályú rémfilmben. A heréi borzalmasan megdagadtak; olyan volt az alsónadrágja, mintha görögdinnyét gyömöszölt volna bele. Végül összeesett a tornácon. Nick hevesen dobogó szívvel figyelte a fűből. A férfi lagymatagon megrázta az öklét, azután négykézláb bemászott a házba, nem bajlódva azzal, hogy becsukja maga után az ajtót.
De a legtöbb ház megmaradt némának és rejtélyesnek. Nick végül nem tehetett már semmit. Álmainak balsejtelme sompolygott körülötte, és egyszerűen nem bírta kiverni a fejéből, hogy sírok ajtaján kopogtat, halottakat igyekszik fölkelteni, s a tetemek előbb-utóbb válaszolni fognak. Az sem segített, amikor azon győzködte magát, hogy a legtöbb ház üres, lakóik rég elmenekültek Camden, El Dorado vagy Texarkana felé.
Visszament a Baker-házhoz. Jane Baker mélyen aludt, a homloka hűvös volt. De Nick ez alkalommal nem reménykedett.
Dél volt. Visszatért a kamionparkolóba, most már megérezte a rossz éjszakát. Egész teste lüktetett, amióta leesett a bicikliről. Baker 45-öse csapkodta a csípőjét. A parkolóban megmelegített két doboz levest, és termoszokba töltötte. A jégszekrényben levő tej jónak látszott, abból is vitt egy palackkal.
Billy Warner meghalt. Amikor Mike meglátta Nicket, hisztérikusan vihogni kezdett, és mutogatott.
– Kettőnek vége, egy maradt! Kettőnek vége, egy maradt! Most mán bosszút álltál! Igaz? Igaz?
Nick a seprűnyéllel óvatosan áttolta a leveses termoszt a nyíláson, utánaküldött egy nagy pohár tejet. Mike aprókat kortyolva egyenesen a termoszból itta a levest. Nick fogta a maga termoszát, és letelepedett a folyosón. Le fogja vinni Billyt, de először ebédelnie kell. Éhes volt. Amint megitta a levesét, elgondolkodva nézte Mike-ot.
– Azon filózol, hogy vagyok? – kérdezte Mike.
Nick bólintott.
– Ugyanúgy, mint amikor reggel itt hagytál. Fél kila slejmet krákogtam ki. – Reménykedve nézett Nickre.
– Anyukám mindig aszonta, ha így kikrákogod, akkor jobban leszel. Talán enyhébb az esetem, he? Gondolod, hogy lehetséges?
Nick vállat vont. Akármi lehetséges.
– Olyan erős vagyok, mint egy bival! – dicsekedett Mike. – Szerintem ez semmiség. Szerintem én kihordom. Figyelj mán, haver, engedj ki! Kérlek! Most mán könyörgök neked!
Nick gondolkodott.
– Istenit, hát nálad a pisztoly. Semmit se akarok tőled. Csak el akarok tűnni a városból. Először megnézem a feleségemet...
Nick Mike bal kezére mutatott, amelyen nem volt gyűrű.
– Jó, hát elváltunk, de még itt él a városba, odaki a Ridge Roadon. Szeretném látni. Mi a véleményed? – Mike elsírta magát. – Adj egy lehetőséget! Ne zárjál be ebbe a patkányfogóba!
Nick lassan fölállt, kiment az irodába, és kihúzta az íróasztal fiókját. Ott voltak a kulcsok. Mike logikája támadhatatlan; semmi értelme abban bízni, hogy valaki idejön és elviszi őket ebből a szörnyű kavarodásból. Fogta a kulcsokat, visszatért a fogdába. Előhúzta azt, amelyet Big John Baker mutatott neki, a fehér ragtapaszcsíkkal jelöltet, és a rácson át odalökte Mike Childressnek.
– Kösz – dadogta Mike. – Ó, kösz. Sajnálom, hogy megruháztunk. Istenre esküszöm, Ray ötlete volt, én és Vince igyekeztünk leállítani, de hát ivott és begerjedt... – A kulcs zörgött a zárban. Nick hátrább állt, fogta a pisztoly agyát.
Nyílt a cellaajtó, Mike kilépett. – Komolyan gondolom – mondta. – Csak el akarok tűnni ebből a városból. – Görcsösen vigyorogva eloldalazott Nick mellett, majd kivágódott a szűk fogdát az irodától elválasztó ajtón. Mire Nick utánament, Mike mögött már csukódott is az iroda ajtaja.
Nick kilépett az irodából. Mike a járdán állt, kezével a parkolóórára támaszkodott, és az üres utcát nézte.
– Istenem! – suttogta. Megfordult, döbbenten meredt Nickre. – Ez minden? Ez minden?
Nick bólintott, még mindig a pisztolyt szorongatva.
Mike valamit mondani akart, de köhögőroham lett belőle. Eltakarta a száját, azután megtörölte az ajkát.
– Húzok innét – mondta. – Ha van eszed, kuka, te is ezt teszed. Hiszen ez olyan, mint a fekete halál vagy micsoda.
Nick vállat vont. Mike elindult a járdán. Egyre gyorsabban és gyorsabban, végül már futott. Nick figyelte, amíg el nem tűnt a szeme elől, azután bement az irodába. Sohasem látta többé Mike-ot. A szíve könnyebb volt, és hirtelen bizonyosra vette, hogy helyesen cselekedett. Lefeküdt a priccsre, és szinte azonnal elaludt.
AZ EGÉSZ DÉLUTÁNT átaludta a takaró nélküli dikón, és izzadtan ébredt, mégis kicsivel jobban érezte magát. Mennydörgés rázta a dombokat – ő nem hallotta, bár látta a döfködő kékesfehér villámokat –, de senki sem jött Shoyóba azon az éjjelen.
Alkonyatkor lement a Fő utcán Paulie boltjába, aki tévét meg rádiót árult, és újabb bocsánatos betörést követett el. Egy cédulát hagyott a pénztárban, és elvitt egy hordozható Sony tévét a fogdába. Bekapcsolta, és végigfutott az állomásokon. A CBS helyi stúdiója annyit sugárzott, hogy MIKROHUDLÁM-TOVÁBBÍTÁSI NEHÉZSÉGEK, KÉRJÜK, MARADJON ITT. Az ABC a Szeretlek, Lucy-t adta, az NBC pedig az egyik aktuális sorozat epizódját ismételte egy tűzrőlpattant leányzóról, aki szerelő szeretne lenni a roncsderbin. A texarkanai független állomás, amely főképp régi filmekre, kvízjátékokra és Jack Van Impe-féle vallási futóbolondokra szakosodott, beszüntette a sugárzást.
Nick lekapcsolta a tévét, elment a kamionparkolóba, szendvicset és levest készített két főre. Volt abban valami kísérteties, hogy még mindig működött az utcai világítás, fehér fénytócsák követték egymást a Fő utca két oldalán. Kosárba tette az ételt, és elindult. Miközben Jane Baker háza felé tartott, feltűnt három-négy szemmel láthatóan kiéhezett kutya, jöttek a kosárból áradó illatra. Nick előhúzta a 45-öst, de nem tudta rávenni magát a használatára, amíg az egyik kutya nyilvánvalóan meg nem akarta harapni. Ekkor meghúzta a ravaszt; a lövedék másfél méterrel előtte, sivítva pattant föl a betonról, ezüstös ólomcsíkot hagyva maga után. A lövés hangját nem hallotta, de érezte a becsapódás remegését. A kutyák szétugrottak és elszaladtak.
Jane aludt, a homloka, arca tüzelt, és lassan, nehezen lélegzett. Ijesztően elnyűttnek tűnt. Nick hideg vízbe mártott egy mosdókesztyűt, és megtörölte az asszony arcát. Az étel felét az éjjeliszekrényen hagyta, azután lement a nappaliba, és bekapcsolta Bakerek tévéjét, egy jókora, szekrényes, színes készüléket.
A CBS egész éjjel hallgatott. Az NBC tartotta magát a szokásos műsorrendhez, de az ABC helyi adójának képe folyton párásnak tűnt, néha mintha hó esett volna, azután hirtelen ismét rendbe jött. Az ABC csatorna csak régi híradókat közvetített, mintha megsérült volna a hálózata. Nem érdekes, Nick úgyis csak a híreket várta.
Aztán elkezdődtek a hírek, és a fiú teljesen paff lett. A „szuperinfluenza”, ahogy most nevezték, volt az első sztori, de a tévések mindkét állomáson azt mondták, hogy minden ellenőrzés alatt van. Az atlantai Járványügyi Központban oltóanyagot fejlesztettek ki az influenza ellen, és már a jövő hét elején lehet kérni az orvosoktól a védőoltást. Súlyos járványokat jelentenek New Yorkból, San Franciscóból és Londonból is, de valamennyit ellenőrzésük alatt tartják. Egyes területeken, folytatta a bemondó, a nyilvános rendezvényeket ideiglenesen törölték.
Shoyóban, gondolta Nick, az egész várost törölték. Most ki hülyít kit?
A bemondó azzal fejezte be, hogy a legtöbb nagyvárosba továbbra is korlátozzák a beutazást, de a korlátozást föloldják, amint az oltóanyag mindenütt hozzáférhető lesz. Ezután egy michigani repülőszerencsétlenség következett, majd egyes kongresszusi reagálások a Legfelsőbb Bíróság legutóbbi döntésére a melegek jogairól.
Nick lekapcsolta a tévét, kiment Bakerek tornácára, és beleült a hintaágyba. Megnyugtatta a lengés, mert nem hallotta a rozsdás nyikorgást. John Baker folyton elfelejtette beolajozni. Figyelte a szentjánosbogarakat, amint szabálytalan fényfonalakkal szegték be a sötétet. A látóhatáron villám lobbant tompán a felhőkben, mintha a felhők is tartanának szentjánosbogarakat, szentjánosbogárszörnyeket, akkorákat, mint egy dinoszaurusz. Az éjszaka ragacsos volt és nyomasztó.
Mivel Nick számára teljes egészében vizuális eszköz volt a televízió, észrevett valamit a híradókban, amit mások figyelmen kívül hagytak volna. Nem voltak filmbetétek, egyetlenegy sem. Nem voltak baseball-eredmények, talán mert nem baseballoztak többé. Elnagyolt időjárás-jelentés, semmi térkép az alacsony- és magasnyomású térségekről, mintha az Egyesült Államok Meteorológiai Intézete becsukta volna a boltot. Amennyit Nick tudott, ez akár igaz is lehetett.
Mindkét bemondó idegesnek, izgatottnak tűnt. Az egyik meg volt fázva; egyszer beleköhögött a mikrofonba, és bocsánatot kért. Beszéd közben folyton jobbra-balra kapkodták a szemüket a kamera mellett... mintha valaki lenne még a stúdióban, aki azért van ott, hogy a tévések megfelelően viselkedjenek.
Ez volt június 24-e éjszakája. Nyugtalanul aludt a Baker-ház tornácán, és nagyon rossz álmokat látott. Most, a következő nap délutánján Jane Bakernek, ennek a kedves asszonynak a halálát ministrálta végig... és egyetlen szóval sem vigasztalhatta meg.
Az asszony megrángatta a kezét. Nick lenézett a halvány, beesett arcra. Jane bőre most száraz volt, az izzadság elpárolgott róla. De Nicket ez nem vigasztalta meg, és nem adott neki reményt. Jane Baker elmenőben volt. A fiú megtanulta fölismerni az arcot.
– Nick – mondta Jane, és elmosolyodott. Két keze közé fogta a fiúét. – Szerettem volna még egyszer megköszönni. Senki sem szeret egyedül meghalni.
A fiú hevesen rázta a fejét, és az asszony megértette, hogy ez nem az egyetértés jele, hanem a következtetés indulatos tagadásáé.
– De igen – feleselt. – Bár nem érdekes. Van egy ruha abban a szekrényben, Nick. Egy fehér. Meg fogod ismerni a... – Köhögőrohamba fulladt a szava. Amikor magához tért, befejezte a mondatot – ...a csipkéről. Ezt a ruhát viseltem a vonaton, amikor nászútra mentünk. Még mindig jó rám... vagy legalábbis az volt. Most, azt hiszem, talán bő lesz – fogytam egy kicsit –, de nem érdekes. Mindig szerettem azt a ruhát. A Pontchartrain-tóhoz utaztunk Johnnal. Ez volt életem legszebb két hete. Mindig olyan boldog voltam John mellett. Nem felejted el a ruhát, Nick? Azt szeretném, ha ebben temetnének el. Ugye nem fog nagyon zavarni, hogy... föl kell öltöztetned?
A fiú nagyot nyelt, és megrázta a fejét, az ágytakarót bámulta. Jane bizonyára megérezte kényszeredettséggel vegyült szomorúságát, mert nem említette többé a ruhát. Ehelyett más dolgokról beszélt, derűsen, szinte kacéran. Hogyan nyerte meg a „Szép szó” versenyt a gimnáziumban, s jutott el Arkansasba az állami döntőre, ahol az alsószoknyája lecsúszott, és szétterült a lába körül, éppen amikor Shirley Jackson A démon-szerető-jének a végkifejletéhez ért. Beszámolt a nővéréről, aki Vietnamba került egy baptista missziós csoporttal, és nem egy vagy két, de mindjárt három örökbe fogadott gyermekkel tért vissza. Egy kempingezésről három éve, amelyen őt és Johnt fölzavarta a fára egy üzekedéstől morcos jávor szarvasbika, és egész nap le sem engedte őket.
– Így hát ültünk odafönt és smároltunk – mondta álmosan –, mint két gimnazista a balkonon. Jó ég, milyen állapotban volt, mire lejöhettünk. Ő... mi... szerettük egymást... olyan nagyon szerettük... mindig azt gondoltam, hogy a szerelem kormányozza a világot... ez az egyetlen, ami lehetővé teszi, hogy a férfiak és nők állva maradjanak egy olyan világban, ahol a nehézkedési erő mindig le akarja húzni őket... hogy alacsonyan legyenek... és másszanak... annyira... szerettük egymást...
Elszundított, és aludt, amíg újabb önkívületi állapotban föl nem riadt arra, hogy Nick elhúzta a függönyt, vagy talán rálépett egy nyikorgó deszkára.
– John! – sikította nyálkásan fuldokolva. – Ó, John, sose jövök rá ennek a nyamvadt zsákruhának a forszára! John, segítened kell nekem! Segítened kell...
A szavak hosszú, hörgő sóhajba fulladtak, amit a fiú nem hallott, de érzékelt. Janet Baker egyik orrlyukából vér vékony, sötét csermelye fakadt. Hátrahanyatlott a párnára, feje ide-oda rándult, egyszer-kétszer-háromszor, mintha életfontosságú kérdésben döntött volna, méghozzá tagadóan.
Azután elcsendesedett.
Nick félénken megérintette oldalt a nyakát, majd a csuklója belsejét, végül a két melle között. Semmi. Az asszony meghalt. Az éjjeliszekrényen az óra fontoskodva ketyegett, noha egyikük sem hallotta. A fiú egy percre a térdére hajtotta a fejét, sírt egy keveset a maga néma módján. Afféle lassú cseperészésre vagy csak képes, mondta egyszer Rudy, de egy szappanopera-világban ez éppen megfelelő.
Tudta, hogy mi következik, és nagyon nem akarta. Ez nem tisztességes, sírta el magát énjének egy része. Ez nem az ő dolga. De mivel nem volt más – talán többmérföldes körzetben sem –, neki kellett vállalnia. Vagy ezt teszi, vagy itt hagyja az asszonyt, hogy szétrothadjon, erre pedig nem volt képes. Jane Baker jó volt hozzá, és ő túlságosan sok emberrel találkozott, egészségesekkel, betegekkel, akik nem tudtak jók lenni. Szóval neki kell látnia. Minél tovább ül itt ölbe tett kézzel, annál jobban megijed a feladattól. Tudta, hogy hol van a Curtis Temetkezési Vállalat – három sarokkal lejjebb és kettővel nyugatabbra. Nagyon meleg is lesz kint.
Megparancsolta magának, hogy fölálljon, odamenjen a szekrényhez, félig-meddig abban reménykedve, hogy a fehér ruha, a mézeshetek ruhája is csak a lázálom egy darabja. De ott volt. Kicsit megsárgult az évek során, de azért megismerte. A csipkéről. Kivette, és lefektette az ágy lábánál levő padra. A ruhára nézett, azután az asszonyra, és azt gondolta, nemcsak kicsit lesz bő. Nem tudta, milyen kegyetlenül elbánt vele a betegség, akármi volt is az... szerencsére.
Vonakodva odament az asszonyhoz, és elkezdte lehámozni róla a hálóinget. De amikor az ing lekerült, és a seriffné ott feküdt mezítelenül, a félelem eltávozott, csak a szánalom maradt, olyan mélységes szánalom, ami már fájt, és ő ismét sírni kezdett, miközben megmosta a halottat, azután felöltöztette, hogy olyan legyen, mint amikor elutaztak a Pontchartrain-tóhoz. Mikor pedig Jane Baker olyan lett, mint azon a napon, Nick felnyalábolta, és átvitte a temetkezési vállalathoz, csipkeruhásan, ó, igen, csipkeruhásan; úgy vitte, mint vőlegény, aki a végtelen küszöbön lép át, szerelmével a karjában.
VALAMELYIK csoport a campuson, valószínűleg a Diákok a Demokratikus Társadalomért vagy az Ifjú Maoisták, a június 25-ről 26-ra virradó éjszakán ugyancsak megdolgoztatta a sokszorosítót. Reggelre plakátok lepték el a Kentucky Egyetem louisville-i campusának épületeit:
FIGYELEM! FIGYELEM! FIGYELEM! FIGYELEM!
HAZUDNAK NEKTEK! A KORMÁNY HAZUDIK NEKTEK! A SAJTÓ, AMELYET BEKEBELEZTEK A PARAMILITÁRIS DISZNÓK, HAZUDIK NEKTEK! ENNEK AZ EGYETEMNEK A VEZETŐI HAZUDNAK NEKTEK, AKÁRCSAK AZ Ő PARANCSUKRA A GYENGÉLKEDŐ ORVOSAI!
1. NINCS SZUPERINFLUENZA-OLTÁS.
2. A SZUPERINFLUENZA NEM KOMOLY BETEGSÉG, HANEM HALÁLOS BETEGSÉG.
3. A FERTŐZÉSI MUTATÓ ELÉRHETI A 75 %-OT!
4. A SZUPERINFLUENZÁT AZ AMERIKAI PARAMILITÁRIS DISZNÓK FEJLESZTETTÉK KI, ÉS BALESET KÖVETKEZTÉBEN TERJEDT EL!
5. AZ AMERIKAI PARAMILITÁRIS DISZNÓK MOST EL AKARJÁK KENNI GYILKOS BAKLÖVÉSÜKET, AKKOR IS, HA EZ AZT JELENTE, HOGY A LAKOSSÁG 75 %-A ELPUSZTUL!
ÜDVÖZLET MINDEN FORRADALMI ERŐNEK! ELJÖTT KÜZDELMÜNK IDEJE! EGYESÜLJETEK, KÜZDJETEK, HÓDÍTSATOK!
TALÁLKOZÓ A TORNATEREMBEN DU. 7.00-KOR!
SZTRÁJK! SZTRÁJK! SZTRÁJK! SZTRÁJK! SZTRÁJK!
Ami a bostoni WBZ-TV-ben történt, azt előző éjjel a 6. Stúdió három riportere és hat technikusa tervelte ki. Közülük öten rendszeresen összejártak pókerezni, és kilencből hatan már megbetegedtek. Úgy érezték, nincs vesztenivalójuk. Összeszedtek legalább tucatnyi kézifegyvert. A reggeli műsort vezető Bob Palmer vitte be őket egy sporttáskában, amelyben egyébként a jegyzeteit, ceruzákat és számos noteszét tartotta.
Az egész adóállomást kordon vette körül, amelynek tagjai azt állították, hogy a Nemzeti Gárdához tartoznak, de előző éjjel Palmer azt mondta George Dickersonnak, hogy ezek az első, ötven fölötti gárdisták, akiket életében lát.
Reggel 9.01-kor, amikor Palmer elkezdte olvasni azt a vigasztaló szöveget, amelyet tíz perccel korábban nyomott a kezébe a hadsereg altisztje, kezdetét vette a puccs. A kilenc ember elfoglalta a tévéállomást. A katonákat, akik nem számítottak komoly zűrre a puhány civil bagázstól, hiszen azok megszokták, hogy csak távoli tragédiákról tudósítsanak, annyira meglepte a támadás, hogy hagyták magukat lefegyverezni. A tévé más munkatársai is csatlakoztak a kis lázadáshoz, gyorsan megtisztították a hatodik emeletet, és minden ajtót bezártak. A lifteket felhozták a hatodikra, mielőtt a földszinten levő katonák észbe kaptak volna, hogy valami történik. Hárman megpróbáltak fölmászni a keleti tűzlépcsőn, mire Charles Yorkin, egy katonai karabéllyal fölfegyverzett portás, a fejük fölé lőtt. Ez volt az egyetlen lövés.
A WBZ-TV nézői látták, hogy Bob Palmer mondat közben félbeszakítja az adást, és hallották, amint azt mondja: – Jól van, most! – Csoszogás hallatszott a kamerák mögül. Amikor véget ért, sok ezer döbbent néző látta, hogy Bob Palmer kurta csövű pisztolyt tart a kezében.
Nyers, nem mikrofonra termett hang ordított diadalmasan: – Elkaptuk őket, Bob! Elkaptuk a fattyakat! Mindet!
– Jól van, jó munka volt – bólintott Palmer. Azután ismét a kamera felé fordult. – Bostoni polgártársak és mindazon amerikaiak, akik fogjátok ezt az adót! Valami súlyos, ugyanakkor rendkívül fontos dolog történt ebben a stúdióban, és nagyon boldog vagyok, hogy először éppen itt, Bostonban, az amerikai függetlenség bölcsőjében történt! Az utóbbi hét napban ezt az adót olyan emberek szállták meg, akik nemzeti gárdistáknak mondták magukat. Khakiegyenruhás, pisztolyos emberek álltak az operatőreink mellett, a keverőszobákban, a távíróinknál! Meghamisítottuk a híreket? Nagyon szomorúan mondom, hogy ez a helyzet. A kezembe nyomták a szöveget, és kényszerítettek, hogy olvassam föl, úgyszólván a szó szoros értelmében fegyvert szorítva a fejemhez! Amit az előbb olvastam az úgynevezett „szuperinfluenzáról”, az teljes mértékben hazugság volt!
Fények villantak a kapcsolóasztalon. Tizenöt másodpercen belül minden fény égett.
– Operatőreink filmjeit vagy elvették, vagy szándékosan megvilágították. Riportjaink eltűntek. Hölgyeim és uraim, nekünk azonban mégis van filmünk, és vannak riportereink is itt a stúdióban – nem hivatásos riporterek, viszont szemtanúi talán a legsúlyosabb katasztrófának, amellyel ennek az országnak valaha is szembe kellett néznie... és én nem szoktam játszadozni az efféle szavakkal. Most levetítjük önöknek ezt a filmet. Az egész titokban készült, és olykor rossz minőségű. Mi, akik éppen most szabadítottuk föl tévéállomásunkat, mégis úgy gondoljuk, hogy így is eleget láthatnak. Talán még többet is, mint szeretnének.
Fölnézett, zsebkendőt vett elő sportzakója zsebéből, és kifújta az orrát. Akiknek jó színes tévéjük volt, azt is láthatták, hogy kipirultnak, lázasnak tűnik.
– Ha kész, George, akkor indítsd!
Palmer arcát fölváltották a bostoni közkórházban készült képek. A kórtermek tömve voltak. A padlón is betegek feküdtek. A folyosók is megteltek; nővérek szaladgáltak ki-be, sokan ugyancsak betegen, néhányan hisztérikusan zokogtak, mások majdnem olyan hűdötten viselkedtek, mint a katatóniások.
Képek őrökről, utcasarkokon, karjukon fegyverrel. Képek feltört épületekről.
Ismét megjelent Bob Palmer. – Hölgyeim és uraim, ha vannak gyermekeik – mondta halkan –, azt tanácsoljuk önöknek, hogy küldjék ki őket a szobából.
Szemcsés felvétel egy teherautóról, amint tolat a bostoni kikötő egyik mólóján, nagy, olajzöld, katonai teherautó. A móló mellett ponyvával fedett uszály himbálózik. Két, a gázálarcban ráncos földönkívülinek látszó katona ugrik ki a teherautó kabinjából. A kép ugrabugrált, majd mozdulatlanná merevedett, éppen amikor a karónak visszahajtották a teherautó nyitott platóját takaró ponyvát. Ezután beugrottak a rakodótérbe, és az uszályra ömleni kezdtek a hullák. Asszonyok, öregemberek, gyermekek, rendőrök, ápolónők bucskáztak cigánykerekezve, és a hullaárnak nem akart vége szakadni. A filmbevágás egyik pontján azt is látni lehetett, hogy a katonák vasvillával hányják le a halottakat.
Palmer még két órán keresztül mondta a híreket, mind rekedtebben ismertette az újságcikkeket, meginterjúvolta a személyzet más tagjait. Ez egészen addig zajlott így, míg valaki rá nem jött a földszinten, hogy az elhallgattatáshoz nem szükséges visszafoglalni a hatodik emeletet. 11.16-kor a WBZ adóját végleg elhallgattatták – tíz kiló plasztikkal.
Palmert és a többieket, akik fönt voltak a hatodik emeleten, rövid úton kivégezték állampolgári hűtlenség vádjával.
VOLT EGYSZER egy kisvárosi hetilap Nyugat-Virginiában, amelynek durbini Hírharsona volt a címe, és egy James D. Hogliss nevű nyugalmazott ügyvéd adta ki, és mindig sokan vásárolták, mivel Hogliss harcos védelmezője volt a bányászok szervezkedési jogának a negyvenes évek végén meg az ötvenes években, és mert kormányellenes vezércikkeiben pokoltüzet és kénkövet okádott a kormány firkászaira minden szinten, a kisvárostól az unióig.
Hoglissnak volt egy csomó újságkihordó fiúja, de ezen a tiszta nyári reggelen maga hordta szét a lapokat 1948-as Cadillacjén, fel-alá surrogva a nagy, fehér betétes kerekeken Durbin utcáin... amelyek fájdalmasan üresek voltak. Az újságok a Cadillac ülésén és csomagtartójában halmozódtak. Nem ezen a napon szokott megjelenni a Hírharsona, de az újság most csupán egyetlen, nagy betűkből szedett lapból állt, fekete keretben. A tetejére azt nyomtatták, hogy KÜLÖNKIADÁS. Hoglissnak utoljára 1980-ban volt különkiadása, amikor a Katicabogár bánya robbant föl, örökre eltemetve negyven bányászt.
A főcím így szólt: A KORMÁNYERŐK EL AKARJÁK TITKOLNI A JÁRVÁNYT!
Alatta: „James D. Hogliss Hírharsoná-jának exkluzív riportja.”
Majd: „E sorok írójának hitelt érdemlő forrásokból sikerült megtudnia, hogy az influenzajárvány (némelyek Fojtó Kórnak vagy Csőnyaknak hívják itt Nyugat-Virginiában) valójában a szokásos influenzavírus gyilkos mutációja, amelyet a kormányzat fejlesztett ki háborús célokra, tudatosan megsértve a biológiai és vegyi fegyverekre vonatkozó újabb genfi egyezményt, amelyet az Egyesült Államok képviselői hét évvel ezelőtt írtak alá. A forrás, egy jelenleg Wheelingben állomásozó katonatiszt, azt is kijelentette, hogy a hamarosan kiosztandó vakcina »arcátlan hazugság«. Forrásunk szerint mindmáig nem fejlesztettek ki oltóanyagot a betegség ellen.
Polgártársak, ez több mint katasztrófa vagy tragédia; ez a kormányunkba vetett bizalom végét jelenti. Ha csakugyan képesek voltunk rá, hogy ilyet tegyünk magunkkal, akkor...”
Hogliss beteg volt és nagyon gyenge. Minden maradék erejét fölemésztette az újság elkészítése. Energiája a szavakkal együtt távozott, és nem tért vissza. Tüdeje tele volt váladékkal, még a normális légzése is úgy hangzott, mintha dombon fölfelé futna. Mégis módszeresen végigjárta a házakat, mindenütt hagyott egy lapot, holott azt se tudta, laknak-e még ott, és ha igen, van-e bent valakinek jártányi ereje, hogy kijöjjön érte.
Végül elérte a város nyugati szélét, a Szegénysort, kunyhóival, utánfutóival, bűzlő emésztőgödreivel. Már csak a csomagtartóban maradt újság. A csomagtartó fedele lassan emelkedett-süllyedt, miközben Hogliss végigdöcögött a hepehupás úton. Igyekezett leküzdeni iszonyatos fejfájását. Folyton kettőt látott.
Elérte az utolsó házat, egy rozzant putrit, majdnem Rack's Crossing határán, de még mindig maradt egy köteg, talán huszonöt újságja. Öreg bicskájával átvágta a lapokat összekötő zsineget, azután hagyta, hogy a szél vigye őket, ahova akarja, és közben forrására gondolt, egy sötét, űzött tekintetű őrnagyra, akit alig három hónapja vezényeltek el Kaliforniából, ahol valami Kék Terv nevű szigorúan titkos munkán dolgozott. Ez az őrnagy, akit a külső biztonság megszervezésére küldtek ide, folyvást a csípőjén csüngő pisztollyal matatott, miközben mindent elmondott Hoglissnak, amit tudott. Hogliss úgy vélte, már nem tart soká, hogy az őrnagy használja is a fegyvert, ha ugyan eddig nem használta.
Visszamászott a Cadillac volánja mögé, az egyetlen autóba, amellyel huszonhét éves kora óta dicsekedhetett, és rájött, hogy annyira fáradt, vissza se tud menni a városba. Így hát álmosan hátradőlt, hallgatta a mellkasában a szörcsögő hangokat, és figyelte, hogyan sodorja a lusta a szél különkiadásának példányait Rack's Crossing irányába. Némelyik fönnakadt a fák lecsüngő ágain, és különös gyümölcsként lógott rajta. A közelben csobogott a Durbin patak, ahová kisfiúként horgászni járt. Persze hal már nem volt benne – gondoskodtak róla a szénbányászati társaságok –, de maga a hang még mindig megnyugtatta. Lehunyta a szemét, elaludt, s másfél óra múlva meghalt.
ALIG HUSZONHATEZER példány készült el a Los Angeles Times egyoldalas különkiadásából, amikor a szolgálatos tisztek rájöttek, hogy az állítással ellentétben nem reklám szórólapot nyomtatnak. A megtorlás gyors és véres volt. A hivatalos FBI-mese szerint a régi mumus, vagyis „radikális forradalmárok” robbantották fel a Times nyomdáját, huszonnyolc nyomdász halálát okozva. Az FBI-nak nem kellett magyarázkodnia, hogy a robbanás miként juttatott golyót mind a huszonnyolc fejbe, mert a holtakat a járvány sok ezer áldozatának tetemével együtt szórták a tengerbe.
Tízezer példány mégis kijutott, és ennyi elég is volt. A főcím 36 pontos betűkkel harsogta:
A NYUGATI PART A JÁRVÁNY SZORÍTÁSÁBAN
Ezrek menekülnek a halálos szuperinfluenza elől.
A kormány hazudik!
LOS ANGELES – A magukat nemzeti gárdistáknak mondó katonák közül, akik azért jöttek, hogy segítő kezet nyújtsanak a jelenlegi tragédiában, néhányan hivatásosak, és kereken négy, egyenként tíz-tíz év szolgálati időt jelentő csillagot viselnek az ingük ujján. Munkájukhoz tartozik, hogy megnyugtassák a rémült Los Angeles-ieket, miszerint a szuperinfluenza, amelyet a legtöbb helyen Gikszer Kapitánynak ismernek a fiatalok, „csupán némileg fertőzőbb”, mint a londoni vagy hongkongi változat... de ezeket a vigasztaló szavakat légzőkészüléken át mondják. Tervek szerint az elnök ma este, helyi idő szerint 6.00-kor beszédet mond. Sajtótitkára, Hubert Ross kijelentette, hogy azok az állítások, miszerint a beszéd az Ovális Irodára a megtévesztésig hasonlító, de valójában a Fehér Ház bunkerének mélyén található helyiségben hangzik el, „teljes mértékben alaptalanok, hisztérikusak és rosszindulatúak”. A beszéd előzetes példányaiból úgy tűnik, az elnök „el fogja fenekelni” az amerikai népet hiszékenysége miatt, és a mostani pánikot összehasonlítja azzal, amely Orsón Welles Világok harca című rádiójátékát követte a '30-as évek elején.
A Times szeretné, ha az elnök öt kérdésre válaszolna beszédében.
1. Miért akadályozták meg a Times kinyomtatását egyenruhás bérgyilkosok, ami az alkotmányos jogok egyértelmű megsértése?
2. Miért zárták le páncélozott járművekkel és csapatszállítókkal az 5-ös, 10-es és 15-ös főútvonalakat?
3. Ha ez „elhanyagolható méretű influenzajárvány”, miért vezettek be statáriumot Los Angelesben és környékén?
4. Ha ez „elhanyagolható méretű influenzajárvány”, miért húznak ki egész uszálykaravánok, a Csendes-óceánba ürítve tartalmukat? És valóban azt tartalmazzák ezek az uszályok, amitől tartunk, és amit jól tájékozott források megerősítettek – vagyis a járvány áldozatainak holttestét?
5. Végül, ha az oltóanyagot a következő hetekben csakugyan kiosztják az orvosoknak és a kórházaknak, akkor hogyan lehet, hogy a negyvenhat orvos közül, akikkel a lap érintkezésbe lépett, egyetlenegy sem tudott részleteket közölni a szétosztás mikéntjéről? Miért van az, hogy a klinikák közül egyetlenegy sincs, amely felkészült volna az influenzaoltás beadására? Miért van az, hogy a tíz gyógyszertári központ közül, amelyet felhívtunk, egyetlenegy sem kapott áruszállítási jegyzéket vagy kormányűrlapot az oltóanyag szállításával kapcsolatban?
Felszólítjuk az elnököt, hogy válaszoljon ezekre a kérdésekre a beszédében, és mindenekelőtt felszólítjuk, hogy vessen véget ezeknek a rendőrállami eljárásoknak és az igazság eltussolását célzó eszelős erőfeszítéseknek...
Duluthban egy khakisortot és szandált viselő férfi járkált a Piedmont sugárúton, a homlokán nagy hamufolttal, girhes vállán elől-hátul kézzel festett táblával.
Az elsőn ez volt olvasható:
ELJÖTT A VÉGÍTÉLET IDEJE!
KRISZTUS URUNK HAMAROSAN VISSZATÉREND!
KÉSZÜLJ FÖL AZ ISTENEDDEL VALÓ TALÁLKOZÁSRA!
A hátsón pedig ez:
ÍMÉ, A BŰNÖSÖK SZÍVE MEGTÖRETIK!
A NAGY LEKICSINYELTETEK, A KICSINY FÖL-MAGASZTALTATIK!
KÖZELGNEK A GONOSZ NAPJAI! JAJ NEKED, Ó, SION!
Négy motoroszubbonyt viselő, csúnyán köhögő és folyós orrú fiatalember elkapta a khakisortos férfit, és a saját tábláival verték eszméletlenre. Azután elmenekültek, miközben az egyik hisztérikusan visszaordított: – Majd én megtanítalak, hogy ijesztegesd az embereket! Majd én megtanítalak, te félnótás!
A MISSOURI Springfieldben a betelefonálós „Mondd meg a magadét” volt a KLFT legnépszerűbb reggeli rádiós műsora, amelyet Ray Flowers vezetett. Hat telefonvonala volt a stúdióban, és június 26-án reggelre ő maradt a KLFT egyetlen alkalmazottja, aki munkára jelentkezett. Tudatában volt annak, mi folyik a külvilágban, és az megrémítette. Az utóbbi héten ágynak esett minden ismerőse. Springfieldben nem állomásoztak csapatok, de Ray hallotta, hogy Kansas Cityben és St. Louisban bevetették a Nemzeti Gárdát, „a pánik megelőzésére” és a „fosztogatások megakadályozására”. Ray a maga részéről pazarul érezte magát. Töprengve nézte a fölszerelését, a telefonokat, a késleltetőket azoknak a telefonálóknak a kikapcsolására, akik időnként megfeledkeztek magukról, a reklámkazetták állványát („Ha a vécéd túlfolyott,/ És nem érted, mi foly ott,/ Hívjad ki a csöves embert,/ Hívjad föl a Kleen-Ozot mestert!”), és természetesen a mikrofont.
Cigarettára gyújtott, odament a stúdió ajtajához, és bezárta. Bement a fülkéjébe, és azt is bezárta. Lekeverte a konzervzenét, bekapcsolta műsorának szignálját, azután letelepedett a mikrofon elé.
– Hello mindenkinek – mondta –, itt Ray Flowers a „Mondd meg a magadét” szerkesztője, és ezen a reggelen, azt hiszem, csak egy mondanivalónk maradt, igaz? Nevezhetik Csőnyaknak, vagy szuperinfluenzának, avagy Gikszer Kapitánynak, de ez mind ugyanazt jelenti. Rémtörténeteket hallottam arról, hogyan tenyerei rá mindenre a hadsereg, és ha erről akarnak beszélni, készen állok rá, hogy meghallgassam. Még szabad országban élünk, igaz? És mivel magam vagyok itt ma reggel, egy kicsit másképpen csináljuk a dolgokat. Kikapcsoltam a késleltetőt, és azt hiszem, mellőzhetjük a reklámokat is. Ha önök ugyanazt a Springfieldet látják, mint én innen, a KLFT ablakaiból, akkor, azt hiszem, amúgy sem bugyog senkiben a vásárlási kedv.
Na jó – ha nem bírják magukban tartani, ahogy az anyám szokta volt mondani, akkor rajta. Ingyenes számom 555-8600 és 555-8601. Ha foglalt a vonal, csak türelem. Ne felejtsék el, hogy mindent magam csinálok.
Volt egy katonai egység Carthage-ben, ötvenmérföldnyire Springfieldtől. Kiküldtek egy húszfős őrjáratot, hogy vegye gondjaiba Ray Flowerst. Ketten megtagadták a parancsot. Őket a helyszínen agyonlőtték.
Az egy óra alatt, amelynek során elérték Springfieldet, a következő hívások érkeztek Ray Rowershez: egy orvos elmondta, hogy az emberek úgy hullanak, mint a legyek, és szerinte a kormány pofátlanul hazudik a szérumról; egy kórházi ápolónő megerősítette, hogy teherautószám fuvarozzák el a hullákat Kansas City kórházaiból; egy hagymázas hölgy azt állította, hogy az egészet az űrből jött repülő csészealjak okozták; egy paraszt elmondta, hogy egy katonai egység két árokásó géppel éppen most fejezett be egy pokoli hosszú árkot Kansas Citytől délre, a 71-es út mentén a mezőn; és még fél tucat ember mondta el a magáét.
Ekkor megreccsent a stúdió külső ajtaja. – Kinyitni! – kiáltotta egy fojtott hang. – Az Egyesült Államok nevében, kinyitni!
Ray az órájára nézett. Negyed tizenkettő volt.
– Nos – mondta –, úgy tűnik, megérkezett a tengerészet. De mi azért beszélhetünk tovább, nem i...
Automata fegyverek kerepeltek, a stúdió zárja a szőnyegre esett. A cikcakkos lyukból kékes füst szivárgott. Az ajtót bedöntötték, és berontott fél tucat gázálarcos, harci ruhás katona.
– Több katona tört be a külső irodába – jelentette Ray. – Föl vannak fegyverkezve... úgy festenek, mint ha tisztogatásra indulnának az ötven évvel ezelőtti Franciaországban. Nem számítva a gázálarcot...
– Kapcsolja le! – bömbölte egy tagbaszakadt alak őrmesteri csíkokkal a karján. A fülke üvegfala előtt tornyosult, és a karabélyával hadonászott.
– Nem kapcsolom! – kiáltott vissza Ray. Nagyon fázott, és amikor elnyomta a cigarettáját a hamutartóban, látta, hogy az ujjai remegnek. – Ennek az állomásnak engedélye van a Szövetségi Távközlési Hivataltól, és én...
– Én meg visszavonom azt a kibaszott engedélyt! Most pedig kapcsolja le!
– Nem kapcsolom! – ismételte meg Ray, és a mikrofon felé fordult. – Hölgyeim és uraim, parancsot kaptam, hogy kapcsoljam le a KLFT adót, én pedig megtagadtam ezt a parancsot, azt hiszem, teljes joggal. Ezek az emberek nem úgy viselkednek, mint az amerikai katonák, hanem mint a nácik. Én nem...
– Utolsó esély! – Az őrmester fölemelte a fegyverét.
– Őrmester – szólalt meg az egyik katona az ajtónál –, nem hinném, hogy maga csak úgy...
– Ha az az ember még egy szót szól, nyírják ki – mondta az őrmester.
– Azt hiszem, le fognak lőni – mondta Ray Flowers. A következő pillanatban a fülke üvege berobbant, és ő a vezérlőasztalra zuhant. Valahol fülsértően felvinnyogott a feedback, amely hullámokban erősödött. Az őrmester az egész tárat az asztalba ürítette, és a visítás abbamaradt. A kapcsolótábla fényei tovább hunyorogtak.
– Na! – fordult meg az őrmester. – Egyre vissza akarok érni Carthage-ba, és nem...
Három embere egyszerre nyitott rá tüzet, az egyik hátrasiklás nélküli fegyverrel, amely másodpercenként hetven gáztöltésű golyót lőtt ki. Az őrmester kopogva-csoszogva eljárta haláltáncát, azután háttal átzuhant a fülke üvegfalának csonkján. Bakancsos lába megrándult, és néhány üvegcserepet rúgott ki a keretből.
Egy közlegény, akinek savószín arcából kidagadtak a pattanások a megkönnyebbüléstől, könnyekben tört ki. A többiek döbbent hitetlenséggel álltak. A kordit szaga súlyosan, émelyítően ülte meg a levegőt.
– Kinyiffantottuk! – kiáltotta a közlegény hisztérikusan. – Szent ég, kinyiffantottuk Peters őrmestert!
Senki sem válaszolt. Az arcuk még mindig bamba és értetlen volt, bár később csak azt bánták, hogy nem hamarabb tették meg. Ez valami halálos játék volt, de nem az ő játékuk.
A telefon, amelyet Ray Flowers közvetlenül a halála előtt rákapcsolt a hangosítóra, nyivákolni kezdett.
– Ray! Ott van, Ray? – kérdezte egy fáradt orrhang. – Mindig hallgatom a műsorát a férjemmel, és csak azt akarjuk mondani, hogy jó munka volt, ne hagyja, hogy basáskodjanak magával. Rendben, Ray? Ray!... Ray!...
KÖZLEMÉNY 2 ÖVEZET TITKOS KÓDOLT
KÜLDI: LANDON 2 ÖVEZET NEW YORK
CÍMZETT: CREIGHTON PARANCSNOKSÁG
TÉMA: KARNEVÁL MŰVELET
JELENTÉS: A NEW YORK-I KORDON MÉG MŰKÖDIK TESTEK LERENDEZÉSE FOLYAMATBAN VÁROS VISZONYLAG NYUGODT X FEDŐSZTORI VÁRTNÁL GYORSABBAN MEGBUKOTT DE MOSTANÁIG SEMMI OLYASMI AMIT NE TUDNÁNK KEZELNI VÁROS LAKOSSÁGÁNAK NAGY RÉSZÉT SZUPERINFLUENZA OTTHON TARTJA XX KI / BEJÁRATOKNÁL (GEORGE WASH HÍD TRIBOROUGH HÍD BROOKLYN HÍD LINCOLN ÉS HOLLAND ALAGUTAK TOVÁBBÁ KÜLSŐ VÁROSRÉSZEKBEN KORLÁTOZOTT KAPACITÁSÚ GYORSFORGALMI UTAK) ZÁRLATOT FENNTARTÓ CSAPATOK BECSÜLT VESZTESÉGE 50% CSAPATOK TÖBBSÉGE AKTÍV SZOLGÁLATRA ALKALMAS ÉS HASZNÁLHATÓ XXX HÁROM MEGFÉKEZHETETLENNÉ FAJULÓ TŰZESET HARLEM 7. SUGÁRÚT SHEA STADION XXXX DEZERTÁLÁS SÚLYOSBODIK SZÖKEVÉNYEKET MOST MÁR HELYSZÍNEN AGYONLÖVIK XXXXX SZEMÉLYES ÖSSZEGEZÉS HELYZET MÉG KEZELHETŐ DE LASSAN ROMLIK XXXXXX JELENTÉS VÉGE
LANDON 2 ÖVEZET NEW YORK
A coloradói Boulderben pletykálni kezdték, hogy az Egyesült Államok Időjárási és Légügyi Kutatóközpontja a valóságban biológiai hadi létesítmény. A hírt egy félönkívületbe esett denveri lemezlovas is megerősítette. Június 26-án este tizenegykor megkezdődött a lemmingekre emlékeztető tömeges kiáramlás Boulderből. Denver-Arvadából küldtek egy századot, hogy megállítsa őket, de ez annyit ért, mint egy szál vesszőseprűs embert beállítani Augiász istállójába. A több mint tizenegyezer civil – betegek, rémültek, akiknek nem volt más gondolatuk, mint hogy lehetőleg minél több mérföld legyen közöttük és az Időjárási Központ között – egyszerűen legázolta őket. Sokezernyi más boulderi a szélrózsa minden irányát vette célba.
Negyed tizenkettőkor robbanás repesztette meg az éjszakát a Broadwayn, a Légügyi Kutatóközpontban. A központ előcsarnokában egy ifjú radikális, név szerint Desmond Ramage, több mint nyolc kiló plasztikot helyezett el, amelyet eredetileg különböző középnyugati bíróságoknak és börtönöknek szánt. A robbanószer klassz volt, az időzítő viszont bóvli. Ramage egy sor ártalmatlan légkörvizsgáló berendezés és molekuláris szennyezést mérő kütyü társaságában lett porrá.
Eközben tovább folyt a kivándorlás Boulderből.
771 KÖZLEMÉNY 6 ÖVEZET TITKOS KÓDOLT
KÜLDI: GARETH 6 ÖVEZET LITTLE ROCK
CÍMZETT: CREIGHTON PARANCSNOKSÁG
TÉMA: KARNEVÁL MŰVELET
JELENTÉS: BRODSKY SEMLEGESÍTVE ISMÉTLEM BRODSKY SEMLEGESÍTVE EGY PARTI KLINIKÁN TALÁLTÁK MEG MUNKA KÖZBEN TÁRGYALÁS UTÁN HELYSZÍNEN KIVÉGEZVE HAZAÁRULÁSÉRT HELYSZÍNEN KEZELTEK KÖZÜL NÉHÁNYAN MEGPRÓBÁLTAK BEAVATKOZNI 14 POLGÁRI SEBESÜLT 6 HALOTT 3 EMBEREM SEBESÜLT EGYIK SEM SÚLYOS X 6 ÖVEZET MŰKÖDŐKÉPES ERŐI MINDÖSSZE 40% EBBŐL SZOLGÁLATBAN 25% SZUPERINFLUENZÁS VAGY MEGSZÖKÖTT 15% XX A LEGSÚLYOSABB INCIDENS F MINT FRANK TERVVEL KAPCSOLATOS XXX MISSOURI CARTHAGE-BAN ÁLLOMÁSOZÓ T. L. PETERS ŐRMESTERT SÜRGŐS BEVETÉSEN MISSOURI SPRINGFIELDBEN FELTÉTELEZHETŐLEG SAJÁT EMBEREI GYILKOLTÁK MEG XXX HASONLÓ JELLEGŰ INCIDENSEK LEHETSÉGESEK DE NEM BIZONYÍTOTTAK HELYZET GYORSAN ROMLIK XXXX JELENTÉS VÉGE
GARFIELD 6 ÖVEZET LITTLE ROCK
Amikor az este elterült az égen, mint éterrel altatott beteg a műtőasztalon, az ohiói Kent Egyetem kétezer diákja hadiösvényre lépett. A kétezer lázadó között képviseltették magukat az első nyári miniszemeszter hallgatói, az egyetemi újságírás jövőjével foglalkozó szimpózium résztvevői, egy drámai műhely százhúsz színésztanonca, és az Amerika Jövendőbeli Mezőgazdászai ohiói tagozatának kétszáz mezőgazdászreménysége, akiknek a gyűlése történetesen egybeesett a szuperinfluenza futótűzszerű terjedésével. Négy nappal korábban, június 22-én valamennyiüket bekasztlizták a campusra. Az alábbiakban a körzeti rendőrségi adások átirata következik, du. 7.16 és 7.22 között.
– 16-os egység, 16-os egység, hallasz? Vétel.
– Ja, hallak, 20-as egység. Vétel.
– Egy csomó srác jön lefelé a bevásárlóutcán, 16-os. Úgy számolom, hetvenen vannak és... figyelem, 16-os egység, még egy csoport érkezik a másik irányból... Jézusom, ez lehet kétszáz is, ha nem több. Vétel.
– 20-as egység, itt bázis. Hallasz? Vétel.
– Kitűnően hallak, bázis. Vétel.
– Odaküldöm Chummot és Hallidayt. Zárjátok el az utat a kocsival. Mást ne csináljatok. Ha átmennek rajtatok, dobjátok szét a lábatokat, és élvezzétek. Semmi ellenállás, megértettétek? Vétel.
– Ismétlem, bázis, semmi ellenállás. Bázis, a katonák mit keresnek a bevásárlóutca keleti végén? Vétel.
– Miféle katonák? Vétel.
– Én is ezt kérdeztem, bázis. Ezek...
– Bázis, itt Dudley Chumm. A francba, a 12-es egység. Bocs, bázis. Egy csomó srác jön a Burrows Drive-on. Úgy százötvenen. A bevásárlóutca felé tartanak. Valami hülyeséget énekelnek vagy kántálnak. Jesszus, kapitány, katonákat is látunk. Azt hiszem, gázálarc van rajtuk. Úgy tűnik, harcvonalban. Legalábbis innen úgy látszik. Vétel.
– Bázis 12-es egységnek. Csatlakozzatok a 20-as egységhez a bevásárlóutca végén. Az utasítás ugyanaz. Semmi ellenállás. Vétel.
– Vettem, bázis. Indulok. Vége.
– Bázis, itt 17-es egység. Halliday vagyok. Hallotok? Vétel.
– Hallak, 17-es. Vétel.
– Chumm mögött vagyok. Újabb kétszáz kölyök közeledik nyugat-keleti irányban a bevásárlóutca felé. Táblákat visznek, pont mint a hatvanas években. Az egyiken az áll: KATONÁK, DOBJÁTOK EL A FEGYVERETEKET! Látok egy másikat is, ezen az áll, hogy AZ IGAZSÁGOT, A TELJES IGAZSÁGOT, SEMMI MÁST, CSAK AZ IGAZSÁGOT! Ezek...
– Szarok rá, hogy mit mondanak azok a táblák, 17-es egység. Eredjetek Chumm és Peters után, és zárjátok el az utcát. Ezek egyenesen mennek bele a tornádóba. Vétel.
– Értettem. Vettem. Vége.
– Itt az egyetem biztonsági főnöke, Richard Burleigh beszél a campus déli részén állomásozó katonai erők parancsnokához. Ismétlem: itt Burleigh, az egyetem biztonsági főnöke. Tudom, hogy lehallgatják a beszélgetéseinket, úgyhogy kíméljenek meg a hazudozástól meg a mellébeszéléstől. Vétel.
– Albert Philips ezredes, katonai parancsnok. Hallgatjuk, Burleigh főnök. Vétel.
– Bázis, itt 16-os egység. A srácok a háborús emlékműnél gyülekeznek. Úgy tűnik, a katonák felé fordulnak. Ez csúnyán fest. Vétel.
– Itt Burleigh, Philips ezredes. Kérem, közölje szándékait. Vétel.
– Parancsom van rá, hogy a campuson tartózkodó személyeket a campuson tartsam. Feltett szándékom, hogy teljesítem a parancsot. Ha ezek az emberek csak tüntetnek, akkor minden rendben. Ha az a szándékuk, hogy kitörnek a karanténból, az nincs rendben. Vétel.
– De csak nem komolyan...
– Komolyan mondtam, amit mondtam, Burleigh főnök. Vétel és vége.
– Philips! Philips! Feleljen nekem, rohadjon meg! Azok ott nem komcsi gerillák! Gyerekek! Amerikai fiatalok! Nincsen fegyverük! Ezek...
– 13-as egység a bázisnak. Kapitány, a srácok egyenesen a katonák felé tartanak! Lengetik a tábláikat. Éneklik azt a dalt. Azt, amit az a Baez csaj szokott énekelni. Ó! A francba, úgy látom, páran köveket hajigálnak! Ezek... Jézus! Ó, Jézus Krisztus! Ezt nem tehetik!
– Bázis a 13-as egységnek. Mi folyik ott? Mi történik?
– Itt Chumm, Dick. Megmondom neked, mi történik. Mészárlás. Bár lennék vak! Ó, a rohadékok! Ezek... lekaszálják a srácokat! Úgy látom, géppuskával. Amennyire tudom, még figyelmeztetés sem volt! A srácok, akik még állnak... ó, szétszóródnak... szaladnak, amerre látnak. Ó, Krisztusom! Most láttam egy lányt, akit kettéfűrészelt egy sorozat! Vér... legalább hetven-nyolcvan srác fekszik a fűben. Ezek...
– Chumm! Gyertek be! Befelé, 12-es egység!
– Bázis, itt a 17-es egység. Hallasz? Vétel.
– Hallak, a francba, de hol az a kurva Chumm? Bassza meg!
– Chumm és... azt hiszem, Halliday... kiszálltak a kocsiból, hogy jobban lássanak. Visszamegyünk, Dick. Most úgy látom, a katonák egymást lövik. Nem tudom, ki győz, nem is érdekel. Akárki lesz is, valószínűleg velünk folytatja. Ha azok, akik közülünk vissza tudnak menni, vissza is érnek, azt javaslom, menjünk le mindnyájan a pincébe, és várjuk meg, amíg kifogy a lőszerük. Vétel.
– A rohadt életbe...
– A fácánvadászat még zajlik, Dick. Nem viccelek. Vétel. Vége.
A fentiekben átírt beszélgetés nagy részében halk pattogás hallható a háttérből, ami némi hasonlatosságot mutat az égő vadgesztenye hangjával. Valamint cérnavékony sikoltozás hallható... majd az utolsó negyven másodpercben az aknavetők felrobbanó lövedékeinek vastag köhögése.
AZ ALÁBBIAKBAN egy dél-kaliforniai nagyfrekvenciás rádiósávon zajlott beszélgetés dekódolt átirata következik. A rögzítés helyi idő szerint este 7.17 és 7.20 között történt.
– Massingill 10. övezet. Ott vagy, Kék Bázis? Az üzenet kódja Annie Oakley, sürgős-plusz-10. Jelentkezz be, ha ott vagy. Vétel.
– Len vagyok, David. Azt hiszem, hagyhatjuk a hivataloskodást. Senki sem hallgat le.
– Elszabadult, Len. Minden. L. A. lángokban áll. Az egész kurva város és a környék. Minden emberem beteg vagy föllázadt vagy meglógott, vagy versenyt fosztogat a polgári lakossággal. A Bank of America központjának a panorámaszobájában vagyok. Több mint hatszáz ember igyekszik befelé, hogy elkapjon. A zöme hivatásos katona.
– A dolgok széthullnak. A központ nem tart ki.
– Ismételd meg. Nem értettem.
– Nem érdekes. Ki tudsz jutni?
– Francokat. De a csürhe élvonalának adok valamit, amin elgondolkodhat. Van egy hátrasiklás nélküli puskám. Csürhe! Mocskos csürhe!
– Sok szerencsét, David.
– Neked is. Tartsd össze, ameddig lehet.
– Megteszem.
– Nem vagyok biztos...
A beszélgetés ennél a pontnál megszakad. Reccsenő, szakadó hang, a meghasadó fém csikorgása, a szétrobbanó üveg csörömpölése. Rengeteg ordító hang. Kézifegyverek dörgése, azután nagyon közel az adóhoz, annyira közel, hogy a hang eltorzul, súlyos, dübbenő robbanás, ami lehet akár hátrasiklás nélküli fegyver is. Az ordítás, üvöltés közeledik. Gellert kapott golyó csattan, sikoly, nagyon közel a mikrofonhoz, puffanás, aztán csönd.
AZ ALÁBBIAKBAN a San Franciscó-i reguláris katonai sáv átirata következik. A rögzítés helyi idő szerint este 7.28 és 7.30 között történt.
– Katonák, testvéreim! Elfoglaltuk a rádióállomást és a főparancsnokságot! Elnyomóitok halottak! Én, Zénó testvér, eddig a percig Roland Gibbs őrmester, kikiáltom magam Észak-Kalifornia Köztársaság első elnökévé! Miénk a hatalom! Miénk a hatalom! Mindent az ellenőrzésünk alatt tartunk. Ha tisztjeitek megpróbálják hatályon kívül helyezni parancsaimat, lőjétek le őket, mint a kóbor kutyákat az utcán! Mint a kutyákat! Mint a szaros seggű szukákat! Jegyezzétek föl a szökevények nevét, rangját, sorszámát! Írjatok névsort azokról, akik lázító vagy áruló beszédeket tartanak az Észak-Kalifornia Köztársaság ellen! Új nap virrad ránk! Az elnyomó napjának vége! Mi...
Géppuskatűz kelepelése. Sikolyok. Puffanások, dörrenések. Pisztolylövések, újabb sikolyok, hosszan tartó géppisztolysorozatok. Hosszú, haldokló nyögés. Három másodperc csönd.
– Itt Alfred Nunn, az Egyesült Államok hadseregének őrnagya. Ideiglenesen átveszem a San Franciscó-i körzetben állomásozó haderő irányítását. A főhadiszállást elfoglaló maroknyi árulóval leszámoltunk. Mindent kézben tartok, ismétlem, mindent kézben tartok. A hadművelet folytatódik. A szökevényekre és defetistákra a korábbi eljárás érvényes: statáriális hadbíróság, ismétlem, statáriális hadbíróság. Most én...
Újabb fegyverropogás. Sikoly.
A háttérből: – ...mindet! Kapjátok el mindet! Halál a háborús uszítókra...
Fegyverropogás. Aztán csönd.
HELYI IDŐ SZERINT este 9.16; azok, akik a maine-i Portlandben és környékén még elég jól voltak a tévézéshez, rákapcsoltak a VCSH-TV csatornájára, és dermedt iszonyattal nézték, amint egy rózsaszín bőr ágyékkötőt és tengerésztiszti sapkát viselő, egyébként pucér és láthatóan beteg, hatalmas fekete ember sorozatban hajt végre hatvankét nyilvános kivégzést.
Kollégái, ugyancsak feketék, ugyancsak majdnem pucérak, mindnyájan ágyékkötőben és valami jelvénnyel, ami mutatta, hogy egykor hivatásos katonák voltak. Kezükben automata és félautomata fegyverek. A teremben, ahol a stúdió közönsége egykor politikai vitaműsorokhoz, vagy a „Tárcsázz a zsozsóért” kvízjátékhoz asszisztált, a fekete „junta” további tagjai őriztek úgy kétszáz khakiegyenruhás katonát pisztolyokkal és karabélyokkal.
A hatalmas fekete ember, aki rengeteget vigyorgott, meglepően egyenletes és fehér fogakat villogtatva szénfekete arcából, 45-ös automata pisztolyt markolt, és egy nagy üveghenger mellett állt. A régmúltnak tetsző időben ebben a hengerben felszabdalt telefonkönyveket tartottak a „Tárcsázz a zsozsóért” kellékeként.
Most a fekete ember megforgatta, kihúzott egy jogosítványt, és felolvasta: – Franklin Stern közlegény, előre és középre, rend-űűűrség!
A közönséget körülvevő fegyveresek lehajoltak, hogy szemügyre vegyék a mellre tűzött névkártyákat, miközben az operatőr, aki nyilvánvalóan új volt a szakmában, rángatózó ívekben pásztázta a jelenlevőket.
Végül fölrántottak a székről egy üvöltve tiltakozó, világosszőke fiatalembert, aki nem lehetett több tizenkilencnél, és előrevezették a bedíszletezett pódiumra. Két fekete térdre kényszerítette.
A fekete ember elvigyorodott, tüsszentett, kiköpte a slejmet, és a 45-öst a fiatalember halántékához nyomta.
– Ne! – sikoltotta hisztérikusan Stern. – Veletek vagyok, Istenre esküszöm! Velet...
– Az atyafiúszentléleknevében – kántálta a nagy fekete ember vigyorogva, és meghúzta a ravaszt. Már jókora vér és agyvelőfolt volt azon a helyen, ahová Stern közlegényt térdeltették, aki maga is hozzájárult a folt terjedéséhez.
Placcs.
A fekete ember újfent tüsszentett, és kis híján elesett. Egy másik fekete, aki a vezérlőben ült (ő zöld, hosszú ellenzőjű sapkát és szűzfehér alsónadrágot viselt), megnyomta a TAPS gombot, és a stúdió hallgatósága előtt felvillant a felirat. A hallgatóságot/rabokat strázsáló feketék fenyegetően fölemelték fegyvereiket, és a fogoly fehér katonák, akiknek arca izzadságtól és rettegéstől ragyogott, vadul tapsolni kezdtek.
– A következőt! – kiáltotta rekedten az ágyékkötős ember, és ismét megpörgette az üveghengert. Megint megnézte a cédulát, és bejelentette: – Roger Petersen fegyvermester, előre s középre, rend-űűűrség!
Egy ember a közönség soraiban felüvöltött, és sikertelenül próbált kivágódni a hátsó ajtón. Másodpercekkel később a színpadon volt. A zűrzavarban az egyik ember a harmadik sorban megpróbálta letépni az ingéről a névkártyát. Lövés dörrent, ő összecsuklott, és a szeme megüvegesedett, mintha a vacak műsor unalmától merült volna halálra emlékeztető szundikálásba.
Ez a látványosság csaknem negyed tizenegyig tartott, amikor a hadsereg egységei, géppisztollyal, gázálarcban betörtek a stúdióba. A katonák két haldokló csoportja között nyomban kitört a háború.
Az ágyékkötős feketét szinte azonnal eltalálták, telelyuggatva, káromkodva, izzadva, eszeveszetten sorozta automatájával a padlót. Az árulót, aki a kettes kamerát kezelte, hasba lőtték, és ahogy előredőlt, hogy elkapja kifolyó beleit, a kamera lassan körbefordult, ráérős távolit mutatva a pokolból. A félmeztelen őrök viszonozták a tüzet, a gázálarcos katonák megsorozták a nézőteret. A középen ülő, fegyvertelen katonák azon kapták magukat, hogy megmentésük helyett felgyorsították a kivégzésüket.
Egy gyufafejű fiatal férfi a pániktól eszelős arccal hat széksor támláin rohant végig, akár egy cirkuszi akrobata, mielőtt a 45-ös golyók zápora leharapta volna a lábát. Mások a sorok közötti padlószőnyeges folyosókon kúsztak, orrukat a földre szorítva, ahogy azt az alapkiképzésen tanulták, amikor géppuskatűzben kellett kúszniuk. Egy korosabb, deres hajú őrmester felállt, széttárta a karját, mint egy tévés műsorvezető, és teli tüdőből elordította magát, „ÁÁÁLLJ!”. Két oldalról záporoztak rá a lövedékek, ő pedig dzsiggelni kezdett, mint egy széteső báb. A fegyverek dörgésétől, a haldoklók és sebesültek sikolyaitól a stúdió kijelzőtűi ötven decibel fölé ugrottak.
Az operatőr előrezuhant a kamera fogantyújára, és a nézők ennek köszönhetően a tűzharc hátralevő részében kegyelemből csak a mennyezetet láthatták. A fegyverdörgés öt perc múlva elszórt durranásokká ritkult, majd elhallgatott. Csak a sikoltozás folytatódott.
Tizenegy előtt öt perccel a stúdió mennyezetének képét az otthoni képernyőkön felváltotta egy rajzfilmfigura, aki borúsan meredt egy rajzfilm-televízióra. Ennek a készüléknek a képernyőjére azt írták: BOCSÁNAT, PROBLÉMÁINK VANNAK!
Ahogy az este öregedett, ezt szinte mindenkiről el lehetett mondani.
DES MOINES-BEN helyi idő szerint este 11.30-kor egy öreg Buick, amelyet vallásos matricák borítottak – az egyik például arra szólított fel: DUDÁLJ, HA SZERETED JÉZUST –, cirkált fáradhatatlanul a kihalt belvárosi utcákon. Aznap korábban tűz volt Des Moines-ben, amelyben a Hull sugárút déli szakaszának jó része és a Grandview Gimnázium égett hamuvá; ezt zavargás követte, ennek során a belvárost nagyrészt kirabolták.
Mire lement a nap, ezeket az utcákat megtöltötte a nyugtalanul cirkáló sokaság, többnyire huszonöt évesnél fiatalabbak, sokan robogókon. Betörték a kirakatokat, ellopták a tévékészülékeket, ingyen tankoltak a benzinkutaknál, közben lesték, nincs-e valakinél fegyver. Mostanra kiürültek az utcák. Némelyek – főképpen a robogósok – a 80-as országúton tombolták ki a maradék energiájukat. A legtöbben azonban behúzódtak a házakba, bezárták az ajtókat, és szenvedtek a szuperinfluenzától, vagy csak a rettegéstől, miközben a napvilág elvonult a lapos, zöld vidékről. Des Moines olyan lett, mint New York egy újévi monstre szuperbuli után, amikor az utolsó duhajok is szeszgőzös álomba merülnek. A kerekek sustorogva-csikorogva gördültek át az üvegcserepeken, a Buick a Tizennegyedik utcánál nyugatnak fordult az Euclid sugárútra, elhaladt két autó mellett, amelyek egymásba rohantak, és most az oldalukon hevertek, összegabalyodott lökhárítókkal; úgy festettek, mint egy szerelmespár a sikeres kettős öngyilkosság után. A Buick tetejére hangszórót szereltek, amely most kihangosított bugást, vinnyogást kezdett köpni, majd következett a karistolás egy ócska lemez kezdő barázdáiban, azután felhangzott Des Moines kísérteties, kihalt utcáin Maybelle Carter Anya, amint a „Maradj a napos oldalon”-t zöngi édesen:
Maradj a napos oldalon,
Mindig a napos oldalon,
Maradj az élet napos oldalán,
Akkor is, ha sok gondod van, talán
Úgy látod majd, semmi baj,
Ha megmaradsz az élet napos oldalán...
Az öreg Buick csak gurult, nyolcasokat, hurkokat írva le, néha háromszor-négyszer is megkerülte ugyanazt a háztömböt. Ha bukkanóhoz ért (vagy átgördült egy holttesten), a lemez megugrott.
Éjfél előtt húsz perccel a Buick a járda mellé gördült és megállt. Majd ismét gurulni kezdett. A hangszóróból Elvis Presley bégette az „Öreg, kopott kereszt”-et, az éjszakai szél átfújt a fák között, és magával vitte a gimnázium romjainak utolsó füstgomolyát.
IDÉZET az elnök helyi idő szerint este kilenckor tartott, sok helyütt nem látott beszédéből:
– ...amit egy ilyen nagy nemzetnek tennie kell. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy árnyékoktól rémüldözzünk, mint kisgyermek a sötét szobában; de azt sem tehetjük, hogy félvállról vesszük a most kitört súlyos influenzajárványt. Amerikai honfitársaim, felkérem önöket, maradjanak otthon. Ha betegnek érzik magukat, maradjanak ágyban, vegyenek be aszpirint, és igyanak sok, frissítő folyadékot. Biztosra vehetik, hogy legföljebb egy hét múlva jobban érzik magukat. Hadd ismételjem el, amit ma esti beszédem elején mondottam: nem igaz – nem igaz – a. híresztelés, miszerint az influenzának ez a változata végzetes. Az esetek elsöprő többségében arra lehet számítani, hogy a beteg egy héten belül jobban érzi magát. Továbbá...
[köhögőroham]
...továbbá bizonyos radikális államellenes csoportok azt a rémhírt terjesztették, miszerint az influenzának ezt a válfaját netán ez a kormányzat fejlesztette ki lehetséges hadászati célokra. Amerikai honfitársaim, ez nyilvánvaló hamisítás, amit itt és most szeretnék megbélyegezni. Ez az ország jó lelkiismerettel és jóhiszeműen aláírta az újabb genfi egyezményt a mérges gázokról, ideggázokról és a biológiai hadviselésről. Sem most, sem máskor...
[tüsszentőroham]
...nem vettünk részt a genfi egyezmény tilalma alá eső anyagok titkos előállításában. Ez csupán mérsékelten komoly influenzajárvány, nem több és nem kevesebb. Ma este jelentették, hogy számos más országban, köztük Oroszországban és a vörös Kínában ugyancsak felütötte a fejét a kór. Éppen ezért...
[köhögő- és tüsszentőroham]
...arra kérjük önöket, őrizzék meg nyugalmukat, abban a tudatban, hogy ennek a hétnek a végén vagy a következőnek az elején hozzáférhető lesz az oltóanyag azok számára, akik még nem léptek a gyógyulás útjára. A Nemzeti Gárdát kivezényelték egyes területekre, hogy védjék meg a lakosságot a huligánok, vandálok és rémhírterjesztők ellen, de azok a híresztelések teljes mértékben megalapozatlanok, amelyek szerint némely városokat „megszállt” a reguláris hadsereg, vagy hogy a sajtót cenzúrázzák. Amerikai honfitársaim, ez nyilvánvaló hamisítás, amit szeretnék itt és...
PIROS FESTÉKSZÓRÓS firka az atlantai Első Baptista Templom falán:
„Kedves Jézus. Hamarosan találkozunk. Barátod, Amerika.
Ui. Remélem, a hétvégére akad még némi üresedés nálad.”
JÚNIUS 27-E délelőttjén Larry Underwood egy padon ült a Central Parkban, és az állatkertet nézte. Mögötte az Ötödik sugárúton eszelős forgalmi dugóban torlódtak a mostanra elcsöndesült autók, amelyeknek tulajdonosai meghaltak vagy elmenekültek. Valamivel lejjebb az Ötödiken a puccos üzletek romjai füstölögtek.
Onnan, ahol ült, egy oroszlánra, egy antilopra, egy zebrára és valamilyen majomra lehetett látni. A majom kivételével valamennyi elpusztult, Larry szerint nem az influenzától, hanem attól, hogy isten tudja, mióta nem kaptak enni-inni, ez ölte meg őket, kivéve a majmot, de a három óra alatt, amióta Larry a parkban ült, a majom is csupán négyszer-ötször mozdult. Az állat elég eszes volt ahhoz, hogy kicselezze – eddig – az éhezést vagy a szomjhalált, viszont rendesen kikapta az influenzát. Ez egy szenvedő majom. Ez egy kemény, vén világ.
Jobbra az állatokkal díszített óra elütötte a tizenegyet. Az óramű figurái, amelyektől valaha elragadtatásba esett minden gyermek, most üres ház előtt játszottak. A medve a kürtjét fújta, az óramű majma, amely sohasem lesz beteg (de végső soron ő is lejárhat) csörgődobot rázott, az elefánt az agyarával püfölte a dobját. Komor hangok, bébi, rohadtul komor hangok. Világvége-szvit óraműfigurákra.
Egy idő után az óra elnémult, és Larry ismét hallhatta a rekedt ordítást, amelyet irgalmasan tompított a távolság. A szörnykiáltó valahol balra lehetett Larrytől ezen a kellemes délelőttön, talán a Hekscher játszótéren. Talán bele fog esni a pancsolóba és megfullad.
– Jönnek a szörnyek! – ordította a távoli, rekedt hang. Ma reggel szétváltak a felhők, forró és ragyogó idő volt. Egy méh húzott el Larry orra előtt, körözött a közeli virágágy fölött, majd kecsesen leereszkedett egy bazsarózsára. Az állatkertből idehallatszott a legyek álmosító zümmögése, amint le-leszálltak a döglött állatokra.
– Már jönnek a szörnyek! – A szörnykiáltó magas ember volt, tán a hatvanas évei közepén járhatott. Larry az előző éjjelen hallotta, amelyet a Sherry-Netherlandban töltött. Amikor leszállt az éj, a távoli huhogás sötéten zengett a városra boruló természetellenes csöndben, egy holdkóros Jeremiás hangjaként hullámzott, visszhangzott, rezonált, torzult Manhattan utcáin. Larry, aki álmatlanul és teljes kivilágítás közepette hevert a lakosztály királyi méretű dupla ágyán, abszolút ésszerűtlenül meg volt győződve róla, hogy a szörnykiáltó érte jön, őt keresi, ahogyan gyakori rossz álmainak szereplői tették néha. Hosszú ideig úgy rémlett, hogy a hang közeledik – Jönnek a szörnyek! Útban vannak a szörnyek! Már a külvárosban vannak! –, és Larry meg volt győződve róla, hogy a lakosztály háromszorosan bezárt ajtaja berobban, és ott áll majd a szörnykiáltó... aki egyáltalán nem emberi lény, hanem egy gigászi, kutyafejű, rovarszemű, csattogó fogú trollszerűség.
De ma reggel találkozott vele a parkban, és csak egy bolond öregember volt, kordnadrágban, vietnami papucsban és szarukeretes szemüvegben, amelynek egyik szárát ragasztószalag tartotta. Megpróbált szóba elegyedni vele, de a szörnykiáltó rémülten elrohant, futás közben kiabált hátra, hogy a szörnyek bármely pillanatban megjelenhetnek az utcán. Megbotlott egy bokáig érő drótsövényben, és hangos, nevetséges csattanással hasra esett a bicikliúton, a szemüvege is lerepült, de nem törött össze. Larry utánaindult, de mielőtt odaérhetett volna, a szörnykiáltó fölszedte a szemüvegét, és elporzott a Mall irányába, vég nélkül kiabálva figyelmeztetését. Így tehát Larry véleménye tizenkét óra alatt halálos rettegésből mérhetetlen unalommá és enyhe bosszúsággá változott.
Mások is voltak a parkban; Larry beszélt néhányukkal. Körülbelül egyformák voltak, és Larry feltételezte, hogy ő se nagyon különbözhet tőlük. Kábák voltak, összefüggéstelenül beszéltek, miközben folyton az ember kabátujj a után kapkodtak. Történeteik voltak. Mindegyik ugyanarról szólt. Barátaik és rokonaik halottak vagy haldokolnak. Az utcákon lövöldöznek, az Ötödik sugárúton elszabadult a pokol, tényleg igaz, hogy a Tiffanynak vége, létezhet ilyesmi? Ki fog takarítani? Ki szedi össze a szemetet? Nem kellene elhagyniuk New Yorkot? Úgy hallották, hogy csapatok őriznek minden helyet, ahol meg lehetne kísérelni a menekülést. Egy asszony attól rettegett, hogy a patkányok kijönnek a földalattiból, és átveszik az uralmat a világ felett, ami kínosan emlékeztette Larryt a saját gondolataira hazatérésének első napján. Egy fiatalember, aki óriási zacskóból csokoládét majszolt, társalgási hangnemben közölte, hogy megvalósítja élete vágyát. Elmegy a Yankee Stadionba, meztelenül körbefut a pályán, azután az alapponton kiveri. – Ember, ilyen egyszer adódik az életben – mondta Larrynek mindkét szemével kacsintva, azután elballagott, csokiját majszolva.
Sokan betegek voltak a parkban, de nem sokan haltak meg itt. Talán olyan kínos gondolataik támadtak, hogy az állatokkal kajáltatnák fel őket vacsorára, így hát elbújtak a négy fal közé, amikor érezték, hogy közeledik a vég. Larrynek csupán egyetlen találkozása volt a halállal ezen a délelőttön, és az az egy is több volt annál, mint amit kívánt. Fölballagott az Egyes Számú Ösvényen a vécéhez. Kinyitotta az ajtót, és ott egy vigyorgó hulla ült, akinek az arcán férgek araszoltak fürgén, kezét meztelen combján nyugtatta, és beesett szemével egyenesen Larryre meredt. Émelyítően édeskés szag robbant ki a fülkéből, mintha ez az ülő alak rothadó bonbon lenne, édes nyalánkság, amely a zűrzavarban a legyekre maradt. Larry becsapta az ajtót, de elkésett: kikívánkozott belőle a reggeli kukoricapehely, és addig öklendezett, míg a végén attól félt, hogy valami megszakad benne. Isten, ha ott vagy, imádkozott, miközben ismét az állatkert felé botladozott, ha ma fogadóórád van, Nagy Csávó, akkor én azt kérem, hogy ma már ne kelljen több ilyet látnom. Éppen elég rosszak a bolondok, de ez már több, mint amit el tudok viselni. Nagyon köszönöm.
A padon ülve (a szörnykiáltó hallótávolságon kívül került, legalábbis ideiglenesen) azon kapta magát, hogy az öt évvel ezelőtti World Seriesre gondol. Jólesett emlékezni, mert most úgy tűnt, hogy ez volt az utolsó idő, amikor maradéktalanul boldognak érezte magát, fitt volt, az elméje pihent, és nem dolgozott maga ellen.
Ez közvetlenül azután történt, hogy szétváltak Rudyval. Állati ócska, piti ügy volt az a szétválás, és ha még egyszer találkozik Rudyval (sose fog, sóhajtotta az elme), akkor bocsánatot kér tőle. Leborul és megcsókolja a cipője orrát, ha Rudynak erre van szüksége ahhoz, hogy minden a régi legyen.
Nekivágtak az országnak egy ziháló, öreg, 1968-as Mercuryval, amelynek a sebességváltója megboldogult Omahában. Onnantól kezdve néhány hétig dolgoztak, azután nyugat felé stoppoltak, majd újfent dolgoztak néhány hetet, hogy tovább stoppolhassanak. Egy ideig egy nyugat-nebraskai tanyán dolgoztak, közvetlenül Nyugat-Virginia alatt, és egy éjjel Larry hatvan dollárt vesztett pókeren. Másnap kölcsönkért Rudytól, hogy ne legyen pénz nélkül. Egy hónappal később megérkeztek L. A.-be, és Larry kapott állást elsőnek – már ha állásnak lehet nevezni, ha az ember minimálbérért mosogat. Egy este, úgy három héttel később, Rudy megpendítette a kölcsön témáját. Azt mondta, találkozott egy pasassal, aki egy igazán jó munkaközvetítő irodát ajánlott neki, amelyik mindig szerez melót, de ennek a díja huszonöt dollár. Ami történetesen éppen megegyezik azzal az összeggel, amelyet a pókerjátszma után kölcsönzött Larrynek. Rendes körülmények között, mondta Rudy, sohasem említette volna, de...
Larry tiltakozott, hogy már visszafizette a kölcsönt. Kiegyenlítette a számlát. Ha Rudy huszonöt dollárt akar, az rendben van, de reméli, nem igyekszik tőle kétszer bevasalni ugyanazt a kölcsönt.
Rudy azt mondta, hogy nincs szüksége adományra; azt a pénzt akarja, ami jár neki, és nem érdekli Larry Underwood dumája. Jézusom, mondta Larry, és igyekezett derűsen nevetni. Rudy, azt azért sohasem hittem volna, hogy nyugtát kell kérnem tőled. Úgy látszik, tévedtem.
Egyre jobban elfajult a vita, már-már ökölre mentek. Végül Rudy arca kivörösödött. Ez vagy te, Larry, üvöltötte. Ez vagy te. Ilyen vagy te. Mindig azt gondoltam, sohasem tanulom meg a leckét, de azt hiszem, végre mégiscsak sikerült. Baszd meg, Larry!
Rudy elrobogott, Larry követte az olcsó panzió lépcsőházába, miközben előásta a pénztárcáját a farzsebéből. Három tízes lapult szépen összehajtva a titkos rekeszben a fényképek mögött, ezeket Rudy után dobta. Nesze, te kis hazug pöcs! Szedd csak föl! Szedd össze a rohadt pénzedet!
Rudy nagy dörrenéssel becsapta a külső ajtót, és kiment az éjszakába, elindulva siralmas sorsa felé, amely a világ Rudyjaira vár. Nem nézett vissza. Larry a lépcső tetején állt, nehezen lélegzett, és úgy egy perc múlva megkereste a tízdollárosait, fölszedte és visszatette őket a tárcájába.
Most, hogy visszagondolt erre az esetre, azután az eltelt évekre, egyre inkább meggyőződésévé vált, hogy Rudynak volt igaza. Sőt biztos volt benne. Még ha visszafizette is a tartozást Rudynak, akkor is barátok voltak általános iskola óta, és (így visszanézve) úgy tűnt, hogy Larrynek mindig hiányzott tíz centje a vasárnapi matinékra, mert vett egy kis édesgyökérhabot vagy két cukorpálcikát Rudyékhoz menet, vagy kölcsönkért egy ötcentest, hogy kiegészítse vele az iskolai ebédpénzt, vagy hét centet buszjegyre. Az évek során legalább ötven dollárra pumpolhatta meg Rudyt, bár az is lehet, hogy százra. Emlékezett rá, hogyan keményített be, mikor Rudy visszakérte azt a huszonötöt. Agya kivonta a huszonöt dollárt a három tízesből, és azt mondta: Csak öt dollár marad. Ennélfogva már kifizetted. Nem tudom, mikor, de megtetted. Ne is beszéljünk többet a dologról. És nem beszéltek.
De azután egyedül maradt a városban. Nem voltak barátai, és meg sem kísérelte, hogy abban az encinói büfében, ahol dolgozott, barátokat szerezzen. Meg volt győződve róla, hogy ott mindenki hülye görény, a rossz természetű főszakácstól a seggriszáló, gumit rágó pincérnőkig. Igen, szentül hitte, hogy Tony Falodájában mindenki hülye görény, kivéve őt, a nagyszerű és hamarosan befutó (jobb, ha elhiszed) Larry Underwoodot. Egyedül volt a hülye görények világában, úgy szenvedett, mint egy megvert kutya, és olyan honvágya volt, mint akit egy sivatagos szigetre száműztek. Egyre többször gondolt rá, hogy vesz egy AmeriPass buszjegyet, és visszamegy New Yorkba.
Még egy hónap, vagy csak két hét, és meg is teszi... ha nincs Yvonne.
Yvonne Wetterlennel egy moziban találkozott két sarokra a bártól, ahol a lány topless táncosnőként dolgozott. Amikor vége lett a második előadásnak is, a lány sírt, és kereste a széke körül a sorban a táskáját. Abban volt a jogosítványa, a csekk-könyve, a szakszervezeti igazolványa, az egyetlen hitelkártyája, egy fénymásolat a születési anyakönyvi kivonatáról és az egészségbiztosítási kártyája. Larry, noha bizonyos volt benne, hogy a táskát ellopták, ezt mégsem mondta meg, és segített a keresésben. Néha, úgy látszik, tényleg vannak csodák, mert meg is találta három sorral lejjebb, akkor, amikor már kezdték feladni. A fiú sejtette, hogy a táska azért vándorolt lefelé, mert az emberek csoszogtak, miközben a filmet nézték, mert igazán rém unalmas volt. A lány sírva átölelte, úgy köszönte meg. Larry, aki úgy érezte magát, mint Amerika Kapitány, azt mondta, szívesen meghívná fasírtra vagy ilyesmire, hogy megünnepeljék, csak hát szűkében van a kápének. Yvonne azt válaszolta, ő állja a cechet. Larry, a nagyherceg, biztosra vette, hogy ezt fogja hallani.
Találkozgatni kezdtek, és nem egészen két hét múlva már stabil kapcsolatuk volt. Larry jobb munkát talált magának, eladó lett egy könyvesboltban, és a The Hotshot Rhythm Rangers & All-Time Boogie Band nevű együttesben zenélt. Igazából ebben a zenekarban a neve volt a legjobb, de a ritmusgitáros az a Johnny McCall volt, aki később megalapította a Szakadt Rongyokat, az pedig tényleg jó banda lett.
Larry és Yvonne összeköltöztek, és a fiú számára minden megváltozott. Részben azért, mert volt egy lakás, a saját lakása, amelynek a fele bérét fizette. Yvonne föltett pár függönyt, olcsón vettek használt bútort, együtt rendbe hozták, és a banda tagjai meg Yvonne néhány barátja kezdtek följárogatni hozzájuk. Nappal világos volt a lakásban, éjszaka pedig mintha narancsillatot sodort volna a kaliforniai szellő, holott nem volt ott más szag, csak a szmogé. Néha nem jött senki, csak nézték Yvonne-nal a televíziót, a lány olykor hozott neki egy doboz sört, a fotel karfájára ült, és megmasszírozta Larry nyakát. Az ő lakása volt, az otthona, azt a mindenit, és néha éjszaka fölébredt az ágyban az alvó Yvonne mellett, és csodálkozott, hogy milyen jól érzi magát. Azután simán visszasüllyedt az álomba, és ez az igazak álma volt, és egyáltalán nem gondolt többé Rudy Marksra. Legalábbis nem sokat.
Tizennégy hónapig éltek együtt, és minden jó volt, kivéve az utolsó hat hetet, amikor Yvonne háklizni kezdett, amit Larry szerint részben a World Series okozott. Napjait a könyvesboltban töltötte, azután elment Johnny McCall házába, és ők ketten – az egész banda csak hétvégeken gyakorolhatott, mert a másik két havernak éjszakai munkája volt – valamilyen új számon dolgoztak, vagy csak gyakorolták a régi nagyokat, az olyanokat, mint a „Nobody but Me” és a „Double Shot of my Baby's Love”, amelyeket Johnny „igazi gáttörő” zenének nevezett.
Azután hazatért az otthonába, a saját otthonába, ahol Yvonne már elkészítette a vacsorát. Nem ám szar tévévacsorát, hanem igazi házi kosztot. A lányt jól nevelték. Azután átmentek a nappaliba, bekapcsolták a zajládát, és nézték a sorozatokat. Később szeretkeztek. A világ rendben volt, és az övé volt. Akkor semmi sem rágta az agyát. Azóta se volt semmi, ami olyan jó lett volna. Semmi.
Rájött, hogy egy kicsit elpityeredett, és egy pillanatra utálta magát, amiért itt ül egy padon a Central Parkban, és sírdogál a napon, mint valami nyugdíjas vén kripli. Azután eszébe jutott, hogy minden alapja megvan siratni, amit elvesztett, és joga van megrendülni azon, hogy ilyen lett a világ.
Az anyja három napja halt meg. Az Isteni Irgalmasság Kórház folyosóján feküdt egy priccsen, amikor meghalt, sokezernyi más beteg közé bezsúfolva, akik szintén buzgón haldokoltak. Larry mellette térdelt, amikor Alice elment, és azt hitte, megőrül, hogy néznie kell, miként haldoklik az anyja a bélsár- és vizeletszagban, a félrebeszélők, a fuldoklók, az eszelősek pokoli karattyolása, a gyászolók jajveszékelése közepette. Az anyja nem ismerte meg többé; nem következett el a végső felismerés pillanata. A mellkasa egyszerűen megállt zihálás közben, azután nagyon lassan leereszkedett, ahogy az autó leül a lyukas kerékre. Vagy tíz percig kuporgott mellette, nem tudta, mit tegyen, valami zavaros módon arra gondolt, hogy meg kellene várnia, amíg a halotti bizonyítványt kiállítják, vagy valaki megkérdezi, mi történt. De látnia kellett, hogy mindenütt ugyanez történik. Mint ahogy az sem volt kétséges, hogy ez itt az őrültekháza. Nem jött oda hozzá egy komoly ifjú orvos, hogy kifejezze együttérzését, azután beindítsa a halál gépezetét. Előbb-utóbb elvitték volna az anyját, mint egy zsák zabot, azt pedig nem akarta látni. Alice táskája az ágy alatt volt. Larry talált benne egy tollat, egy hullámcsatot és az anyja csekk-könyvét. Egy lapot kitépett a hátuljából, ráírta az anyja nevét, címét és némi számolgatás után a korát. A hullámcsattal az anyja blúzának zsebére tűzte a cédulát, és sírva fakadt. Megcsókolta az anyja arcát, és sírva elmenekült. Úgy érezte magát, mint egy szökevény. Az utcán kicsivel jobb volt, noha abban az időben az utcák tele voltak bolondokkal, betegekkel és katonai őrjáratokkal. Most pedig itt ült ezen a padon, és általánosabb dolgokat siratott: azt, hogy az anyja nem mehetett nyugdíjba, hogy a saját pályafutása véget ért, siratta az időt, amikor L. A.-ben ült és a World Seriest nézte Yvonne-nal, tudva, hogy később jön az ágy és a szerelem, és siratta Rudyt. Leginkább Rudyt. Bárcsak vigyorogva, vállvonogatva kifizette volna Rudynak azt a huszonöt dollárt, megspórolva vele hat elveszett évet.
A MAJOM háromnegyed tizenkettőkor múlt ki.
Az ülőkéjén kuporgott fásultan, kezével támasztva az állát, azután a szemhéja megremegett, előredőlt, és egy végső, borzalmas puffanással a betonra zuhant.
Larry nem akart tovább itt ülni. Fölállt, és céltalanul elindult a sétány és a nagy zenepavilon felé. Vagy tizenöt perce még hallotta a messzeségből a szörnykiáltót, de mostanra nem maradt más hang a parkban, mint a saját cipősarkának kopogása és a madarak csivitelése. Ők láthatóan nem kapták meg az influenzát. Jó nekik.
A pavilonhoz közeledve észrevette, hogy egy nő ül az egyik padon. Ötven lehetett, de nagy fáradsággal igyekezett fiatalabbnak látszani. Drágának tűnő, zöldesszürke nadrágot és ejtett vállú, ráncolt selyem parasztinget viselt... bár Larry tudomása szerint a parasztok nem engedhetik meg maguknak a selymet. Larry lépéseinek kopogására körülnézett. Egyik kezében tablettát tartott, és olyan hanyagul dobta be a szájába, mint egy szem mogyorót.
– Hello – mondta Larry. A nő arca nyugodt volt, a szeme kék. Élesen sütött belőle az értelem. Aranykeretes szemüveget viselt, és a retiküljét mintha nercprém díszítette volna. Négy gyűrűt hordott: egy aranykarikát, két gyémántosat, meg egy krizoberill macskaszemet.
– Izé, nem vagyok veszélyes – mondta a fiú. Gondolta, hogy nevetséges ilyet mondani, de úgy saccolta, hogy a nő legalább húszezer dollárnyi értéket visel az ujjain. Persze lehetnek hamisítványok, de ez a nő nem úgy fest, mint aki üvegpasztára és cirkonra fanyalodik.
– Nem – mondta a nő –, nem látszol veszedelmesnek. Beteg sem vagy. – A hangja enyhén megemelkedett az utolsó szónál, mintha a kijelentés félig-meddig udvarias kérdés lenne. Korántsem volt olyan nyugodt, mint első pillantásra látszott; a nyakán oldalt kicsit tikkelt az izom, és kék szemének eleven értelme mögött ugyanaz a tompa döbbenet lapult, amelyet Larry a saját szemében is látott, amikor reggel megborotválkozott.
– Nem, nem hinném. És maga?
– Egyáltalán nem vagyok beteg. Tudsz róla, hogy egy jégkrémpapír ragadt a cipődre?
Larry lenézett, és látta, hogy tényleg ott van. Elvörösödött, mert gyanította, hogy a nő ugyanilyen hangon hozná a tudomására, ha nyitva lenne a slicce. Fél lábra állva igyekezett lehámozni a papírt.
– Ne ácsorogj, mint egy gólya – mondta a nő. – Ülj le, és úgy próbáld meg. A nevem Rita Blakemoor.
– Örvendek. Larry Underwood.
Leült. A nő kezet nyújtott, Larry könnyedén megrázta. A gyűrűk élei az ujjába vágtak. Azután buzgón eltávolította a papírt a cipőjéről, és pedánsan beledobta a pad melletti szeméttartóba, amelyre azt írták: EZ A TE PARKOD, TARTSD TISZTÁN! Furcsának találta az egész műveletet. Hátrahajtotta a fejét, és elnevette magát. Ez volt az első valódi nevetése azóta, hogy hazaérve a padlón találta az anyját, és rettentően megkönnyebbült, amikor rájött, hogy a nevetés jó érzése mit sem változott. Gyomorból indult és a fogak között távozott a régi, vidám, nemtörődöm módon.
Rita Blakemoor egyszerre mosolygott rá és vele, a fiú pedig megdöbbent a nő lezseren is elegáns csinosságán. Úgy festett, mintha egy Irwin Shaw-regényből lépett volna elő, talán az Éjszakai munká-ból, vagy abból, amit tévére dolgoztak át az ő gyerekkorában.
– Amikor hallottam, hogy jössz, majdnem elbújtam – mondta a nő. – Arra gondoltam, talán a törött szemüvegű ember vagy a sajátos filozófiájával.
– A szörnykiáltó?
– Te hívod így, vagy ő hívja így magát?
– Én hívom így.
– Nagyon találó – mondta Rita. Kinyitotta (talán) nerccel szegett retiküljét, és kivett egy csomag mentolos cigarettát. – Engem egy eszement Diogenészre emlékeztet.
– Igen, csak ő becsületes szörnyeteget keres – felelte Larry, és ismét elnevette magát.
A nő rágyújtott, és füsfelhőt pöffentett.
– De ő sem beteg – mondta Larry. – Viszont a legtöbben azok.
– A házam portása egészségesnek tűnik – jegyezte meg Rita. – Ma reggel ő volt szolgálatban. Öt dollár borravalót adtam neki, amikor eljöttem. Nem tudom, hogy azért adtam-e, mert egészséges, vagy azért, mert dolgozik. Te mit gondolsz?
– Nem ismerem magát eléggé ahhoz, hogy bármit is mondjak.
– Nem, természetesen nem ismersz. – Visszatette a táskába a cigarettát, és a fiú látta, hogy van abban a retikülben egy pisztoly is. Rita követte a pillantását. – A férjemé, aki főhivatású vezérigazgató volt egy jelentős New York-i bankban. Mindig ezt mondta, ha rákérdeztek, mivel vajazza a kalácsát. Főhivatású-vezérigazgató-vagyok-egy-jelentős-New-York-i-bankban. Két éve halt meg. Éppen vacsorázott egy arabbal, abból a fajtából, amelyik mindig úgy fest, mintha bőrének minden látható centiméterét brillantinozná. Agyvérzést kapott. Nyakkendőben halt meg. Gondolod, hogy a mi nemzedékünknél ez a megfelelője annak a régi mondásnak, miszerint valaki csizmában hal meg? Harry Blakemoor nyakkendőben halt meg. Ez tetszik nekem, Larry.
Egy pinty szállt le előttük, és valamit csipegetett a földön.
– Eszelősen félt a betörőktől, ezért tartotta ezt a fegyvert. Larry, a pisztoly tényleg rúg egyet, és nagy zajt csap, amikor elsütik?
Larry, aki még életében nem sütött el fegyvert, azt felelte: – Nem hinném, hogy ez akkorát rúgna. Ez 38-as?
– Azt hiszem, 32-es. – Rita elővette a fegyvert, és a fiú látta, hogy jó csomó kis pirulás üvegcse bújik meg a retikül mélyén. A nő ez alkalommal nem követte a pillantását; apró gyöngyfüzérfát szemlélt, amely tizenöt lépésnyire volt tőlük. – Azt hiszem, kipróbálom. Gondolod, hogy eltalálom azt a fát?
– Nem is tudom – válaszolta a fiú húzódozva. – Nem igazán hinném...
A nő meghúzta a ravaszt, és a fegyver egész tiszteletreméltót durrant. Kis lyuk jelent meg a gyöngyfüzérfán. – Kilyuggattam! – mondta Rita, és elfújta a füstöt a csőből, mint egy mesterlövész.
– Ez igen! – bólintott Larry, és mire az asszony visszarakta a táskába a fegyvert, az ő szíve is visszatért a nagyjából normális ütemhez.
– Emberre nem tudnék lőni vele. Ebben úgyszólván biztos vagyok. És hamarosan nem is lesz kire lőni, igaz?
– Hát, nem tudom.
– Folyton a gyűrűimet nézed. Szeretnél egyet?
– Mi? Dehogy! – Ismét vörösödni kezdett.
– A férjem, mint bankár, a gyémántban hitt. Úgy hitt benne, ahogy a baptisták a Jelenések könyvében. Rengeteg gyémántom van, és mindet biztosították. Mi nem csupán birtokoltunk egy-egy követ az én Harrymmal, de néha el is hittem, hogy előjogunk van a nyomorultra. De ha valaki a gyémántjaimat akarná, én odaadom. Végül is, most már ismét csak kövek, nem?
– Gondolom, igen.
– Természetesen – bólintott Rita, és a nyaka oldalt ismét tikkelt. – Ha egy útonálló megkívánja őket, nem csupán ezeket adnám oda, de mellékelném hozzá a Cartier címét is. Az ő kőgyűjteményük messze különb az enyémnél.
– Mit fog most csinálni? – kérdezte Larry.
– Mit javasolsz?
– Nem is tudom – sóhajtott Larry.
– Ugyanez a válaszom.
– Tudja mit? Találkoztam ma reggel egy fickóval, aki azt mondta, hogy kimegy a Yankee Stadionba, és kive... és maszturbál az alapponton. – Érezte, hogy ismét elvörösödik.
– Jó nagy sétája lesz – mondta a nő. – Miért nem javasolsz valami közelebbi célpontot? – Felsóhajtott, és a sóhaj borzongásba fulladt. Kinyitott a táskáját, elővett egy üveg pirulát, és egy zselés kapszulát a szájába hajított.
– Mi az? – kérdezte Larry.
– E-vitamin – felelte Rita ragyogó műmosollyal. A nyaka oldalt tikkelt, egyszer, kétszer, azután abba hagyta. A nő ismét derűs lett.
– Senki sincs a kocsmákban – mondta hirtelen Larry. – Bementem a Pat'sba a Negyvenharmadik utcán, teljesen üres volt. Van nekik egy hatalmas mahagónipultjuk, bementem mögé, és töltöttem magamnak egy vizespoharnyi Johnnie Walkert. De azután nem akartam ott maradni. Így hát nem üldögéltem tovább a bárnál, hanem kijöttem.
Együtt sóhajtoztak, mint valami kórus. – Nagyon kellemes veled – mondta az asszony. – Nagyon üdítő. És nagyszerű, hogy nem vagy bolond.
– Köszönöm, Mrs. Blakemoor. – Larry meglepődött és megörült.
– Rita. Rita vagyok.
– Rendben.
– Éhes vagy, Larry?
– Őszintén szólva, igen.
– Talán meghívhatnál egy hölgyet ebédre.
– A legnagyobb örömmel.
Rita felállt, és a karját nyújtotta, kicsit mentegetőzve. Ahogy Larry belekarolt, megérezte a nő fehérneműjének illatát, azt az illatot, amely egyszerre vigasztaló és nyugtalanítóan felnőttes, csaknem öreges képzettársításokat keltett benne. Az anyja illatosította ilyen zacskókkal a fehérneműjét számos közös mozilátogatásuk idején.
Azután megfeledkezett erről, miközben kimentek a parkból, végig az Ötödik sugárúton, el a majomtól, a szörnykiáltótól és az édesen illatozó, sötét nyalánkságtól, amelyet örökre ottfelejtettek a nyilvános vécében. Rita szüntelenül fecsegett, és a fiú később semmire sem emlékezett abból, amit mondott (egyvalamire igen: mindig arról álmodott, mondta Rita, hogy fölfelé ballag az Ötödik sugárúton kart karba öltve egy csinos fiatalemberrel, aki elég fiatal ahhoz, hogy a fia lehessen, noha nem az), de a séta akkor is gyakran eszébe jutott, főleg miután a nő kezdett szétesni, mint valami hanyagul megcsinált játék. Emlékezett szépséges mosolyára, könnyed, cinikus, nemtörődöm csevegésére, nadrágjának suhogására.
Bementek egy étterembe, ahol Larry főzött, kicsit ügyetlenül, de Rita mégis megtapsolt minden fogást: a sültet, a rósejbnit, a neszkávét és az epres-rebarbarás pitét.
MARADT EPRES PITE a frizsiderben. Zsugorfóliába volt csomagolva. Frannie hosszasan bámulta tompa, zavaros tekintettel, majd végül kivette. A konyhapultra tette, és vágott egy szeletet. Miközben átkormányozta a szeletet egy kistányérba, egy eperszem tompa plottyanással hullott a pultra. Fölvette és bekapta. A konyharuhával letörölte az apró gyümölcsfoltot. Visszacsomagolta a maradékot a fóliába, és a jégszekrénybe tette.
Fordult volna, hogy nyúljon a süteményért, és ekkor a szekrény melletti késtartóra esett a tekintete. Az apja készítette. Két mágneses rúdból állt, ezekről lógtak a kések, pengével lefelé. A kora délutáni napfény megcsillant a fémen. Fran sokáig bámulta a késeket, ugyanolyan tompa, félig-meddig kíváncsi pillantással, és közben szüntelenül a derekára kötött kötényt gyűrögette.
Végül, úgy tizenöt perc múlva eszébe jutott, hogy valamilyen cselekvés közben akadt el. De mi volt az? Minden különösebb ok nélkül egy sor, egy parafrázis jutott az eszébe: Más szemében a szálkát ne keresd, ha magadéban a gerendát nem látod. Ezen eltűnődött. Szálka? Gerenda? Ez a kép mindig zavarba hozta. Miféle gerenda? Mestergerenda? Tartógerenda? Mert van ugye torokgerenda, talpfagerenda, továbbá egy New York-i polgármester, ugyancsak Gerenda...
– Más szemében a szálkát ne keresd...
Ezek csak eperszemek. Odafordult, és látta, hogy egy légy mászik a süteményen. Elkergette. Hess, légy, ne szállj rá, cukorrágás gyermekszokás.
Hosszú ideig bámulta a süteményt. Azt tudta, hogy az anyja és az apja meghaltak. Az anyja a Sanford Kórházban, az apja pedig, akinek a műhelyében egy kislány valaha otthon érezte magát, most az emeleten, az ágyában fekszik holtan. Miért kell mindennek rímelnie, ami eszébe jut? Ilyen rémes, olcsó rigmusokban, mint az idióta nyelvtörő, ami folyton visszatér, ha lázas? Nem mindenfajta szarka farka tarkabarka...
Felocsúdott, és megrándult az ijedségtől. Valami forró szag terjengett a konyhában. Valami égett.
Odakapta a fejét, és meglátta a rósejbnit, amit feltett sülni a serpenyőben, azután megfeledkezett róla. Büdös füstgomoly felhozott a serpenyőből. Az olaj dühös sercegéssel pattogott a tűzhelyre, ahol azonnal meggyulladt, mintha láthatatlan gázégőt gyújtogatna egy láthatatlan kéz. A serpenyő feneke megfeketedett.
Megérintette a serpenyő nyelét, azután szisszenve elrántotta az ujjait. Most már túl forró volt ahhoz, hogy megfoghassa. Körbetekerte a nyelét konyharuhával, és gyorsan kivitte a sárkányként sziszegő edényt a hátsó ajtón. Letette a tornác felső lépcsőjére. Érezte a lonc illatát, hallotta a méhek zümmögését, de alig vette észre. Egy pillanatra fölhasadt a vastag, tompa takaró, amely négy napja burkolta be érzelmi válaszait, és a lány komolyan megijedt. Megijedt? Nem, ez tompa rettegés volt, lépésnyire a pániktól.
Emlékezett rá, hogy meghámozta a krumplit, és beletette a Wesson olajba sütni. Most már tudott emlékezni. De egy ideig csak... hűű! Egyszerűen kiment a fejéből.
A tornácon állva, egyik kezén a rácsavart konyharuhával, igyekezett pontosan visszaemlékezni, merre tartott gondolatainak vonata, miután odatette a rósejbnit. Ez nagyon fontosnak tűnt.
Nos, először arra gondolt, hogy egy kizárólag rósejbniből álló étkezés nem valami tápláló. Azután arra gondolt, hogy ha még nyitva lenne a McDonald's az 1-es út mentén, akkor nem kéne magának főznie, és lenne fasírt is. Csak beszállna a kocsiba, és elgurulna az ételkiadó ablakig. Venne egy Negyedfontost, meg egy nagy adag sült krumplit, azt a fajtát, amelyet jajveres kartondobozba mérnek. Amin belül apró kis zsírcseppek vannak. Egyértelműen egészségtelen, vitathatatlanul vigasztaló. Terhes asszonyoknak különös kívánságaik vannak.
Ez elvezette a lánc következő szeméhez. A különös kívánságok juttatták eszébe a jégszekrényben lappangó epres süteményt. Hirtelen úgy érezte, hogy semmit sem kíván úgy a világon, mint az epres sutit. Így hát elővette, de valahol az út mentén a szeme megakadt a késtartón, amelyet az apja készített az anyjának (Mrs. Edmonton, az orvos felesége annyira irigyelte ezt a tartót, hogy tavalyelőtt karácsonyra Peter neki is csinált egyet), és eszébe jutott, hogy... rövidzárlat. Szálkák... gerendák... legyek...
– Ó, istenem – mondta az üres hátsó udvarnak és apja gyomlálatlan kertjének. Leült, a kötényt az arcához szorította, és elsírta magát.
Amikor a könnyei fölszáradtak, mintha kicsit jobban érezte volna magát... de még mindig meg volt rémülve. Elvesztettem az eszemet?, kérdezte magától. Vajon így történik, így érzi magát az ember, amikor idegösszeomlást vagy minekhíjjákot kap?
Amióta előző nap este fél kilenckor meghalt az apja, Frannie összpontosító képessége szétmorzsálódott. Elfelejtette, mit csinál, elméje elkóricált valamely álombéli érintő mentén, vagy csak ült, egyáltalán nem gondolt semmire, és annyira érzékelte a világot, mint egy fej káposzta.
Miután meghalt az apja, sokáig ücsörgött az ágy mellett. Végül lement, és bekapcsolta a tévét. Nem volt rá különösebb oka; ahogy mondani szokták, akkor jó ötletnek tűnt. Kizárólag az NBC portlandi állomása, a WCSH adott valami őrült bírósági revüt. Egy fekete ember, aki úgy festett, amilyennek a Ku-Klux-Klan tagja látja legcudarabb rémálmában az afrikai fejvadászt, megjátszottá, hogy pisztollyal fehér embereket végez ki, miközben a nézők tapsoltak. Játéknak kellett lennie – ilyet igaziból nem mutatnak a tévében –, de mégsem látszott játéknak. Eszelős módon az Alice Csodaországban-ra emlékeztette, csak itt nem a Szívkirálynő kiabálta, hogy „Vágjátok le a fejét!”, hanem... mi? Ki? Talán a Fekete Herceg. Nem mintha az az ágyékkötős marhahús nagyon hercegszerű lett volna.
Később (hogy mennyivel később, azt nem tudta volna megmondani), egyenruhások törtek be a stúdióba, tűzharc kerekedett, amit még élethűbben rendeztek meg, mint a kivégzéseket. Látta, amint emberek vágódnak hátra, mert csaknem lefejezték őket a nagy kaliberű golyók, és a vér tulipirosan fröcskölt fölszaggatott nyakuk verőereiből. Emlékezett, hogy szórakozottan az is megfordult a fejében, igazán ki kéne tenni valami jelzést a képernyőre, amiből a szülők tudnák, hogy le kell fektetni a skacokat, vagy csatornát kell váltani. Azt is gondolta, hogy a WCSH-tól visszavehetik a sugárzási engedélyt, mert igazán borzalmasan véres volt a műsor.
Amikor a kamera a mennyezet felé fordult, Fran kikapcsolta a készüléket, mivel nem mutatott mást, mint a mennyezetről lógó stúdiólámpákat, lefeküdt a díványra, és a saját mennyezetét bámulta. Ott aludt el, és ma reggelre félig-meddig meggyőzte magát, hogy csak álmodta a műsort. Mert ez volt a bökkenő; minden olyan lett, mint egy összevissza lengedező szorongásokkal zsúfolt lidércnyomás. Az egész az anyja halálával kezdődött; az apja elmúlása csak megerősítette azt, ami már amúgy is létezett. A dolgok egyre furcsábbak lettek, mint az Alice-ban.
Volt egy városi gyűlés, amelyre az apja elment, noha akkor már beteg volt. Frannie, aki kábának, valószerűtlennek érezte magát – bár testileg semmit sem változott –, elkísérte.
A Városháza tömve volt, sokkal inkább, mint a február végi vagy március eleji gyűléseken. Volt nagy szipogás, köhögés és tüsszögés. A jelenlevők rémültek voltak, és készek, hogy a legcsekélyebb ürügyre dühbe guruljanak. Hangosan, rekedten beszéltek. Fölálltak. Az ujjúkat rázták. Papoltak. Sokan – és nem csak az asszonyok – sírtak.
A kedélyeket az a határozat kavarta föl, hogy a várost le kell zárni. Senkit sem engednek be. Aki menni akar, menjen, feltéve ha megérti, hogy nem jöhet vissza. A ki- és bevezető utakat – elsősorban az 1-est – autókkal elzárják (több mint félórás ordítozás után ezt a Közmunkaügyi Tanács városi tulajdonú teherautóira módosították), és önkéntesek állnak majd őrt puskával az útakadályok mellett. Akik az 1-est akarják használni észak vagy dél felé, azokat elirányítják az északi Wellsbe vagy a déli Yorkba, ahol rákanyarodhatnak a 95-ös államközire, és ilyen módon megkerülik Ogunquitot. Ha valaki ezek után is át akar törni, azt lőjék le. Meg kell ölni?, kérdezte valaki. Naná, felelték jó páran.
Egy kisebb, talán húszfős csoport ragaszkodott hozzá, hogy aki már beteg, azonnal hagyja el a várost. Egyhangúlag leszavazták őket, mert huszonnegyedikén estére, amikor a gyűlést tartották, szinte mindenkinek, aki még nem volt beteg a városban, akadt közeli rokona vagy barátja, aki már elkapta a kórt. Sokan hittek a híradóknak, amelyek váltig állították, hogy hamarosan lesz oltóanyag. Miként nézhetnének ismét egymás szemébe, érveltek, ha annyira megijednének egy meleg helyzettől, hogy kivernék a saját véreiket, mint a kóbor kutyákat?
Ekkor azt javasolták, hogy kergessék el a beteg nyaralókat.
Mire a nyaralók, akik igen sokan voltak, dühösen rámutattak, hogy ők évek óta támogatják a város iskoláit, útjait, szegényeit és nyilvános padjait az adójukkal, amit a hétvégi házaik után fizetnek. Üzletek, amelyek még szeptember közepétől június közepéig se húznák, az ő nyári dollárjaikból tartják fennt magukat. Ha ilyen lovagias módon bánnak velük, akkor Ogunquit lakói bizonyosra vehetik, hogy ők ugyan sohasem jönnek vissza. Az ogunquitiek meg mehetnek vissza homárt fogni, kagylót szedegetni-kapirgálni az iszapból, hogy megéljenek valahogy. A javaslatot, amely a beteg nyaralókat akarta kiűzni a városból, megnyugtatóan elvetették.
Éjfélre fölállították az útakadályokat, és másnapra, huszonötödike hajnalára, jó néhány embert le is lőttek ott; a zömük csak megsebesült, de három-négy meghalt. Többnyire észak felől jöttek, Bostonból áradtak kifelé, rémülettől hűdötten, pániktól bután. Néhányan elég készségesen visszafordultak Yorkba, hogy onnan hajtsanak föl a műútra, de a többség már eszelősen vagy át akarta törni az útakadályt, vagy meg akarta kerülni a földes útpadkán. Őket elintézték.
De délutánra már az útakadályok őrsége is jórészt megbetegedett, arcuk tüzelt a láztól, és folyvást le kellett engedniük a puskájukat, hogy orrot fújhassanak. Néhányan, mint Freddy Delancey vagy Curtis Beauchamp, egyszerűen összeestek. Később elvitték őket a Városházán berendezett ideiglenes kórházba, ahol meghaltak.
Frannie apja, aki az egész útakadálydolgot ellenezte, előző nap reggelre ágynak esett, és Frannie mellette maradt, hogy ápolja. Peter nem engedte, hogy bevigye a gyengélkedőbe, azt mondta, ha meg kell halnia, itthon akar, tisztességesen, magában.
Délutánra a forgalom szinte teljesen elapadt. Gus Dinsmore, a nyilvános parkoló őre azt mondta, sejtése szerint olyan sok autó akadt el az úton, hogy azok a kocsik, amelyeket még egészséges férfiak (vagy asszonyok) vezetnek, képtelenek mozdulni. Ez jó is volt így, mert huszonötödike délutánjára alig háromtucatnyi ember maradt, akik még képesek voltak őrködni. Gus, aki egészen tegnapig makkegészségesnek érezte magát, már maga is csöpögő orral járkált. Tulajdonképpen Frannie-n kívül egyetlen személy volt a városban, aki teljesen egészségesnek tűnt, mégpedig Amy Lauder tizenhat éves öccse. Amy éppen az első városi gyűlés előtt halt meg, már nem vehette föl a szekrényben lógó menyasszonyi ruháját.
Fran ma nem járt kint, senkit sem látott azóta, hogy Gus tegnap délután eljött látogatóba. Délelőtt néhányszor motorzúgást hallott, és egyszer vadászpuska kettős dörrenését, de ez volt minden. Az állandó, töretlen csönd csak fokozta az irrealitás érzését.
És most itt voltak ezek a kérdések, amelyeket fontolóra kellett venni. Legyek... szemek... sütemények. Azon kapta magát, hogy a jégszekrényt hallgatja. Volt benne egy automata jégcsináló, és úgy húsz másodpercenként hallani lehetett a belsejéből az elkészült jégkocka hideg koppanását.
Csaknem egy órán át ült a tányér fölött, tompa, félig-meddig kérdő arccal. Fokozatosan újabb gondolat emelkedett öntudatának felszínére – pontosabban két gondolat, amelyek egyszerre látszottak összetartozónak és teljesen függetlennek. Netán egy nagyobb gondolat egymásba kapcsolódó részei voltak? Miközben tovább hallgatta a frizsider mélyén működő jéggyártó berendezésből kipottyanó jégkockák koppanását, megvizsgálta a gondolatokat. Az első az volt, hogy az apja halott; otthon halt meg, és valószínűleg így tartotta volna jónak.
A második a nappal volt kapcsolatos. Gyönyörű, hibátlan nyári nap volt, az a fajta, amiért a turisták a maine-i tengerpartra mennek. Nem azért, hogy ússzanak, ahhoz a víz sohasem elég meleg; azért mennek, hogy elterüljenek a fényben.
A nap ragyogóan sütött, és Frannie le tudta olvasni a hátsó konyhaablak külső oldalára szerelt hőmérőt. A higany valamivel a huszonhét fok alatt állt. Szépséges nap volt, és az ő apja halott. Van a kettő között kapcsolat a szokásos könnyfacsarón kívül?
Elkomorodva töprengett, zavaros, fásult szemmel. Az elméje körbejárta a kérdést, azután elsodródott más gondolatok felé. De mindig visszatért.
Szépséges, meleg nap van, és az apja halott.
Ezt azonnal megértette. Görcsösen lehunyta a szemét, mintha megütötték volna.
Ugyanakkor a keze akaratlanul megrántotta a terítőt, és a tányér leesett a padlóra. Szétrobbant, mint egy bomba. Frannie sikoltva kapta a kezét az arcához, árkokat szántott rajta az ujjaival. Szeméből eltűnt a tévelygő, fásult határozatlanság, tekintete hirtelen kiélesedett. Mintha keményen pofon ütötték volna, vagy egy üveg kámfort szagoltattak volna vele.
Az ember nem tarthat holttestet a házban. Különösen ilyen forró nyári napon nem.
A fásultság kezdett visszalopakodni, elmaszatolva a gondolat körvonalait. Beárnyékolta, kipárnázta az iszonyatot. Fran ismét hallgatni kezdte a jégkockák csörgését-koppanását...
Leküzdötte. Fölállt, odament a mosogatóhoz, a hideg vizet teljesen kinyitotta, és két marokkal csapkodta enyhén izzadó arcába.
Nem volt más vágya, mint hogy ismét elsodródhasson, de előbb azt a dolgot kell elintéznie. Muszáj. Nem hagyhatja ott heverni az apját az ágyban, amíg a június júliussá rottyan. Ez túl sok lenne, mint abban a Faulkner-novellában, amely minden egyetemi antológiában szerepel. Rózsaszál Emily kisasszonynak. A városatyák nem értették, mi ez a borzalmas bűz, de egy idő után elenyészett. Ez... ez...
– Nem! – sikoltotta hangosan a napfényes konyhában. Járkálni kezdett, és közben gondolkodott. Az első ötlete a helyi temetkezési vállalkozó volt. De hát ki... ki...
– Elég a hátrálásból! – kiáltotta dühösen az üres konyhában. – Ki fogja eltemetni?
És a saját hangjától megjött a válasz. Tökéletesen világosan. Természetesen ő. Ki más? Csakis ő.
DÉLUTÁN fél három volt, amikor meghallotta a felhajtóra kanyarodó kocsit, a fojtott elégedettséggel doromboló erős motort. Letette az ásót a gödör szélére – a kertben ásott, a paradicsomágyás és a saláta között –, és kicsit ijedten megfordult.
Az autó vadonatúj, palackzöld Cadillac Coupe de Ville volt, és a kövér, tizenhat éves Harold Lauder szállt ki belőle. Frannie-ban azonnal felhorgadt a viszolygás. Nem szerette Haroldot, és nem is ismert senkit, aki szerette volna, beleértve néhai nővérét, Amyt is. Valószínűleg az anyja sem volt kivétel. Fran némi fáradt iróniát érzett abban, hogy az egyetlen életben maradt ogunquiti ama nagyon kevés személyek egyike, akiket őszintén utál.
Harold szerkesztette az ogunquiti gimnázium irodalmi magazinját, és különös novellákat írt jelen időben, vagy egyes szám második személyben, esetleg mindkettőben. Lejössz az eszelős folyosón, vattáddal utat törsz a szilánkos ajtón, és fölnézel a csillagok versenypályájára – ilyen volt Harold stílusa.
– A gatyájába rejszol – mondta egyszer bizalmasan Amy. – Mit szólsz ehhez az ocsmánysághoz? Belerejszol a gatyájába, és ugyanazt az alsót hordja addig, míg magától megáll.
Harold haja fekete volt és zsíros. Meglehetősen magasra nőtt, úgy száznyolcvanhárom centire, de legalább százhúsz kilót cipelt. Kedvelte a hegyes orrú cowboycsizmát, a széles katonai bőrövet, amelyet folyton fölrángatott, mert a hasa jócskán nagyobb volt a fenekénél, továbbá a virágmintás ingeket, amelyek vitorlaként dagadoztak rajta. Frannie-t nem érdekelte, hányszor rejszol, mennyi a túlsúlya, vagy hogy ezen a héten Wright Morrist vagy Hubert Selby Jr.-t utánozza-e. De ha ránézett, mindig kényelmetlenül érezte magát, és kicsit utálkozott, mintha valami alapfokú telepátiával erezné, hogy Haroldnak csaknem minden gondolata vékony nyálkától síkos. Azt nem feltételezte, még ebben a helyzetben sem, hogy Harold veszedelmes lehetne, de valószínűleg ugyanolyan kellemetlen, mint mindig, sőt talán még annál is inkább.
Harold nem vette őt észre. A házat nézte. – Van itthon valaki? – ordította, majd benyúlt a Cadillac ablakán, és tülkök. A hang Frannie idegeit tépte. Hallgathatott volna, bár persze mikor Harold megfordul, hogy visszaszálljon a kocsiba, akkor meglátja a gödröt meg őt, amint ott ül a szélén. Egy pillanatig megkísértette a gondolat, hogy bemászik a kert mélyére, és meglapul a borsó meg a bab között, amíg a srác elunja és elmegy.
Na, ebből elég, mondta magának, hagyd ezt abba. Ez itt legalább egy másik emberi lény.
– Itt vagyok, Harold! – szólalt meg.
Harold nagyot ugrott, hájas feneke rázkódott szűk nadrágjában. Nyilvánvalóan nem számított rá, hogy talál valakit. Megfordult. Fran a vádliját söprögetve ment a veteményes széléhez, beletörődve, hogy a fiú megbámulja fehér tornanadrágját és tornafelsőjét. Harold, miközben feléje sietett, éhesen végigcsámcsogta a szemével.
– Szia, Fran! – mondta boldogan.
– Szia, Harold.
– Hallottam, hogy sikerrel állsz ellen a rettenetragálynak, ezért ide jöttem először. Átkutatom a várost. – Rámosolygott a lányra, kimutatva fogait, amelyek legjobb esetben is legföljebb köszönő viszonyban voltak a fogkefével.
– Szomorúan hallom, Harold, ami Amyval történt. Apád és anyád...?
– Attól tartok – bólintott Harold. Egy pillanatra lehajtotta a fejét, azután fölkapta, csapzott haja röpködött. – De hát az élet megy tovább, nem igaz?
– Igen, gondolom – mondta Fran bágyadtan. A fiú szeme ismét a mellén legelészett, és ő azt kívánta, bár volna rajta egy szvetter.
– Hogy tetszik a kocsim?
– Ez Mr. Brannigané, nem? – Roy Brannigan a helyi telekügynök volt.
– Az övé volt – helyeselt közömbösen Harold. – Mindig azt tartottam, hogy a megszorítások korában föl kellene akasztani a legközelebbi Sunoco-reklámra, akinek ilyen pajzsmirigy-túltengéses kocsija van, de mindez megváltozott. Kevesebb ember több petrót jelent. – Petró, gondolta döbbenten Fran, ez tényleg petrót mondott. – Több mindent – fejezte be Harold. A tekintete sunyi csillogással süllyedt le Fran köldökének csészéjére, visszaszökkent az arcára, lesiklott a sortra, majd ismét az arcra ugrott. A mosolya egyszerre volt vidor és feszengő.
– Harold, ha nem haragszol...
– De hát mit csinálsz itt, gyermekem?
Franba ismét megpróbált visszaosonni az irrealitás. Azon kezdett tűnődni, mennyit kell kiállnia az emberi agynak, mielőtt szétszakadna, mint egy túlfeszített gumiszalag? A szüleim meghaltak, de elviselem. Valami rémes betegség terjedt el az egész országban, talán az egész világon, lekaszálva erényeseket és bűnösöket – ezt is kibírom. Gödröt ások a kertben, amelyben az apám alig egy hete gyomlált, és amikor elég mély lesz, bele fogom tenni az apámat – talán még ezt is kibírom. De Harold Laudert Roy Brannigan Cadillacjében, amint a szemével tapizik és „gyermekemnek” szólít? Nem tudom, Uram! Egyszerűen nem tudom!
– Harold – mondta türelmesen. – Nem vagyok a gyermeked. Öt évvel idősebb vagyok nálad. Fizikailag lehetetlen, hogy a gyermeked legyek..
– Ez csak olyan szófordulat – felelte a fiú, kissé hunyorogva a lány fegyelmezett vadságától. – De tényleg, mi ez? Ez a gödör?
– Sír. Az apámnak.
– Ó – szólt Harold Lauder bizonytalan cérnahangon.
– Bemegyek, és iszom egy kis vizet, mielőtt végeznék. Őszintén szólva, Harold, szeretném, ha elmennél. Zaklatott vagyok.
– Meg tudom érteni – mondta a fiú mereven. – De Fran... a kertben?
A lány már indult a ház irányába, de most dühösen megfordult. – Na és mit javasolsz? Tegyem koporsóba, és húzzam ki a temetőbe? Mi az istennek? Szerette a kertjét! Egyáltalán mért szólsz bele? Mi közöd hozzá?
Sírni kezdett. Elfordult és berohant a konyhába, közben majdnem nekiszaladt a Cadillac első lökhárítójának. Tudta, hogy Etarold bámulni fogja szökdécselő fenekét, elraktároz mindent ahhoz a pornófilmhez, amely állandóan pereg a fejében, s ettől még dühösebb, szomorúbb lett, és még keservesebben sírt.
A szúnyoghálós ajtó tompán csapódott mögötte. A mosogatóhoz ment, ivott három pohár hideg vizet, túl gyorsan nyeldekelve, és a fájdalom ezüstszöge döfött a homlokába. Meglepett hasa görcsölni kezdett. Fran egy pillanatig belekapaszkodott a porcelánmosogatóba, szorosan behunyta a szemét és várta, visszajön-e a víz. A gyomra rövidesen azt üzente, hogy elfogadja a hideg vizet, legalábbis feltételesen.
– Fran! – A hang halk volt és habozó.
Megfordult és látta, hogy Harold az ajtó előtt áll, ernyedten lógatva a kezét. Aggodalmasnak és boldogtalannak látszott, és Fran hirtelen megsajnálta Harold Laudert, aki Roy Brannigan Cadillacjével furikázik ebben a szomorú, pusztuló városban, Harold Laudert, aki vélhetőleg sohasem randizott, és általa nyilván nagyvilágiasnak hitt megvetést affektál a randik, a lányok, a haverok, és minden bizonnyal önmagát is beleértve, az egész világ iránt.
– Sajnálom, Harold.
– Dehogyis, nem volt jogom bármit is mondani. Nézd, ha akarod, segíthetek.
– Nem, köszönöm, inkább magam. Ez...
– Személyes ügy. Természetes, megértlek.
Kivehetett volna egy szvettert az előszobaszekrényből, de a fiú természetesen tudta volna, miért kell, és ő nem akarta ismét zavarba hozni. Harold keményen igyekezett jó fiú lenni – ami kicsit olyan lehetett neki, mint idegen nyelven beszélni. Fran visszament a tornácra, egy pillanatig csak álltak, a kertet nézték a gödörrel és a szélére hányt földdel. A délután dallamosan zümmögött körülöttük, mintha mi sem történt volna.
– Mit fogsz csinálni? – kérdezte Haroldot.
– Nem tudom – felelte az. – Tudod... – Elhallgatott.
– Mit?
– Hát, nehéz beszélnem róla. Nem én voltam a legszeretettebb személy New Englandnek ezen a kis foltján. Kétlem, hogy a helyi közösség valaha is szobrot állítana nekem, még akkor sem, ha híres íróvá válnék, ahogy valaha reméltem. Közbevetőleg, azt hiszem, hamarabb leszek öregember derékig érő szakállal, mint híres író.
A lány semmit sem szólt, csak nézte.
– Tehát! – kiáltotta Harold, és a teste megrándult, mintha a szó kirobbant volna belőle. – Tehát kénytelen vagyok álmélkodni ennek az igazságtalanságán. Ez, legalábbis számomra, oly monstruózus igazságtalanságnak tűnik, amitől könnyebb elhinnem, hogy a bunkóknak, akik oktatásunk helyi citadelláját lakják, végül is sikerült belehajszolniuk az őrületbe.
Följebb tolta az orrán a szemüvegét. Fran együtt érzőn állapította meg, hogy tényleg borzalmasak a pattanásai. Senki se mondta neki, hogy a szappan és a víz legalább részben segítene rajta? Vagy túlságosan el voltak foglalva azzal, hogy a bájos, filigrán Amyt csodálják, amint 3,8-as átlaggal keresztülszáguld a Maine Egyetemen, és a huszonharmadik legjobb a több mint ezerfős évfolyamon? A szép Amy, aki olyan okos és eleven volt, míg Harold csak egy pokróc.
– Őrületbe – ismételte halkan Harold. – Körbefurikáztam a városon egy Cadillackel, holott még csak ideiglenes jogosítványom van. És nézd ezt a csizmát. – Felhúzta kicsit a farmert a lábán, megmutatva bonyolult tűzésű, fényes cowboycsizmáját. – Nyolcvanhat dollár. Csak bementem a cipőboltba, és felhúztam az én méretemet. Úgy éreztem magam, mint egy csaló. Egy színész, aki szerepet játszik. Ma akadtak pillanataim, amikor bizonyos voltam benne, hogy megőrültem.
– Nem – felelte Frannie. A fiúnak olyan szaga volt, mintha három-négy napja nem fürdött volna, de a lány most már nem undorodott tőle. – Hol van a határ? Én vagyok a te álmodban, vagy te vagy az enyémben. Nem vagyunk őrültek, Harold.
– Pedig talán jobb volna.
– Valaki jönni fog – mondta Frannie. – Egy idő múlva. Miután ez a betegség, akármi, kiégette magát.
– Ki?
– Valaki vezető – mondta a lány bizonytalanul. – Valaki, aki... szóval... ismét rendet csinál.
A fiú keserűen fölnevetett. – Drága gyermekem... bocs, Fran. Ezt az egészet a vezetők okozták. Ők aztán értenek a rendcsináláshoz. Megoldották a gazdasági válságot, a környezetszennyezést, az olajhiányt, a hidegháborút, és mindezt egy csapásra. Igen, rendet csináltak. Mindent megoldottak, pont úgy, ahogy Nagy Sándor a gordiuszi csomót – egyetlen kardcsapással.
– De hát ez csak az influenzának egy fura típusa, Harold. Hallottam a rádióban...
– Az anyatermészet nem így működik, Fran. A te „valaki vezetőd” összehozott egy rakás bakteriológust, virologust és epidemiologust valami kormányzati kísérleti telepen, hogy lássák, hány csudabogarat tudnak megálmodni. Baktériumokat. Vírusokat. Csíraplazmákat, mit tudom én. És egy napon valamelyik jól fizetett varangy azt mondta, „Né má, micsinátam! Majdnem mindenkit megöl. Hát nem nagyszerű?”, mire adtak neki egy plecsnit, fizetésemelést és egy lakást, azután valaki kiöntötte a cuccot. Na, és te mit fogsz csinálni, Fran?
– Eltemetem az apámat – felelte halkan a lány.
– Ó... természetesen. – Egy pillanatig csak bámult, azután hadarni kezdett. – Nézd, én elmegyek innen. Ki Ogunquitból. Ha tovább maradok, tényleg becsavarodom. Nem jössz velem, Fran?
– Hova?
– Nem tudom. Még nem.
– Hát, ha kitaláltál egy célt, akkor kérdezz meg ismét.
Harold felragyogott. – Jól van, megteszem. Ez... tudod, ez attól függ... – Elhallgatott, és kissé bávatagon lefelé indult a tornác lépcsőjén. Új cowboycsizmája ragyogott a napon. Fran szomorú mosollyal nézett utána.
Harold intett, mielőtt bemászott volna a Caddyba. Fran is fölemelte a kezét. A kocsi ügyetlenül ugrott egyet, amikor a fiú tolatni kezdett, azután zötyögve farolt végig a felhajtón. Elcsámborgott balra, szétnyomta Carla néhány virágát, és kis híján befordult az árokba, miközben kikanyarodott az útra. Majd kétszer dudált, és elhúzott. Fran figyelte, amíg el nem tűnt, azután visszament az apja kertjébe.
NÉGY ÓRA FELÉ kényszerítette magát, hogy fölvánszorogjon. A homloka és a halántéka tompán sajgott a hőségtől, a kimerültségtől és a feszültségtől. Először azt tervezte, hogy vár még egy napot, de attól csak rosszabb lett volna. Hóna alatt az anyja legszebb damasztabroszát vitte, amelyet Carla szigorúan csak vendégeknek vett elő.
Nem ment olyan jól, mint remélte, de messze nem volt olyan rossz, mint ahogy félt tőle. Az apja arcán legyek másztak, összedörzsölték kis, szőrös lábukat, azután elröppentek; a bőr árnyékosra sötétedett, de Fran apja olyan napsütötte volt a kerti munkától, hogy ezt alig lehetett észrevenni... ha az ember elhatározta, hogy nem veszi észre. Nem volt szag, pedig a lány ettől félt a legjobban.
Abban a kettős ágyban halt meg, amelyet sok éven át megosztott Carlával. A lány az anyja oldalán hajtogatta szét az abroszt, úgy, hogy a széle érje az apja karját, csípőjét és lábát. Nagyot nyelt (a feje csúnyábban lüktetett, mint bármikor), és nekikészült, hogy az apját rágurítsa a szemfedőjére.
Peter Goldsmith csíkos pizsamát viselt, amit a lány meghökkentően léhának talált, de ez is megteszi. Az meg sem fordult a fejében, hogy először levetkőzteti, azután ismét felöltözteti az apját.
Megacélozta magát, megragadta a bal kart – kemény és merev volt, mint egy fadarab –, és megfordította az apját. Ekkor ocsmány, hosszú böfögés szakadt fel a testből, és nem akart vége lenni, és úgy karistolt a torokban, mintha sáska mászott volna bele, és most életre kelne a sötét csatornában, hogy ciripeljen és ciripeljen.
Fran sikoltva hátratántorodott, és felborította az éjjeliszekrényt. Az apja fésűi, keféi, az ébresztőórája, egy kis halom aprópénz, néhány nyakkendőcsíptető és mandzsettagomb csörögve hullott a földre. Most már volt szag, bűzös gázszag, az utolsó védelmező ködfelhő is felszakadt, és Fran megtudta az igazságot. Térdre esett, összefonta karjait a feje körül, és jajgatni kezdett. Nem valami életnagyságú bábut temet, hanem az apját, akiben az utolsó, a legeslegutolsó emberi ez az avas gázszag, amely a levegőben lebeg, de ez is hamarosan szertefoszlik.
A világ elszürkült, és gyászának folyamatos vonítása távolinak tűnt, mintha valaki más adná ki ezeket a hangokat, talán az egyik kicsi, barna asszony, akit az ember a tévéhíradóban lát. Eltelt valamennyi idő, fogalma sem volt róla, mennyi, aztán apránként magához tért, tudatára ébredt a dolgoknak, amelyeket még el kellett végeznie. Olyan dolgok voltak, amelyeknek elvégzésére korábban nem tudta volna rávenni magát.
Odament az apjához, megfordította. A tetem ismét böfögött, ezúttal röviden és halkan. A lány megcsókolta a homlokát.
– Szeretlek, apu – mondta. – Szeretlek, Frannie szeret téged. – Könnyei az apja arcára hullottak és csillogtak. Kihámozta a pizsamából, és ráadta a legszebb öltönyét, alig véve tudomást hátának tompa lüktetéséről, nyakának és karjának fájdalmáról, miközben emelgette a súlyos testrészeket, öltöztette, visszafektette őket, hogy másutt folytassa a munkát. Föltámasztotta apja fejét a Tudás Könyve két kötetével, hogy rendesen megköthesse a nyakkendőjét. Az alsó fiókban a zoknik alatt megtalálta a katonai kitüntetéseket – Bíbor Szív, kiváló parancsnoki érem, frontkitüntetések... és a Bronzcsillag, amelyet Koreában érdemelt ki. Feltűzte őket a zakó hajtókájára. A fürdőszobában megkereste a Johnson babapúdert, behintette az apja arcát, nyakát, kezét. A púder édes, nosztalgikus illata ismét könnyeket csalt a szemébe. Teste csúszott az izzadságtól. A kimerültség patkói sötétlettek a szeme alatt.
Ráhajtotta a testre az abroszt, megkereste az anyja varródobozát, és összevarrta a vásznat. Azután még egyszer összevarrta. Majd még egyszer. Zokogó, sípoló nyögéssel sikerült a padlóra engednie a testet anélkül, hogy elejtette volna. Ekkor félájultan megpihent. Amikor úgy érezte, hogy ismét talpra tud állni, megemelte a tetem felső részét, a lépcsőhöz húzta, majd a lehető legkíméletesebben levonszolta a földszintre. Ismét megpihent, sivítva kapkodta a levegőt. A fájdalom most már kemény, éles nyilakkal hasogatta a fejét.
Végigvonszolta a testet a folyosón, keresztül a konyhán, ki a tornácra. Le a lépcsőn. Ekkor ismét pihennie kellett. Mostanra a kora este aranyos fénye öntötte el a tájat. Megint összeroppant, leült a test mellé, fejét az ölébe vette, ringatta, és sírt. Madarak csicseregtek. Egy idő után képes volt keresztülhúzni a kerten.
Végre elkészült. Mire az utolsó földkoloncok is a helyükre kerültek (térden állva illesztette össze őket, mintha kirakóst játszana), negyed kilenc lett. Fran mocskos volt. Csak a szeme körül maradt fehér, ahol a könnyek tisztára mosták. Szédelgett a kimerültségtől. A haja csapzottan lógott az arcába.
– Kérlek, nyugodj békében, apu – motyogta. – Kérlek.
Visszavitte az ásót az apja műhelyéhez, és közömbösen belökte az ajtón. Kétszer kellett megpihennie, miközben fölkapaszkodott a hátsó tornácra vezető hat lépcsőfokon. Villanyt sem gyújtva keresztülbotorkált a konyhán, és lerúgta a tornacipőjét, amikor belépett a nappaliba. Rárogyott a díványra, és azonnal elaludt.
ÁLMÁBAN ISMÉT fölment a lépcsőn az apjához, hogy teljesítse a kötelességét, és tisztességgel eltemesse. Am amikor belépett a szobába, a terítő már a testen volt, a gyász és a veszteség pedig átváltozott valami mássá... félelemmé. Keresztülment az elsötétült szobán, holott nem akarta, inkább menekülni szeretett volna, de nem bírt megállni. A terítő villódzott az árnyékban, kísértetiesen, hátborzongatón, és neki az jutott az eszébe:
Nem az apja van alatta. És ami alatta van, az nem halott.
Valami – valaki –, egy sötét élettől és ocsmány jó kedélytől duzzadó valaki feküdt a vászon alatt, és Frannie akkor sem hajtotta volna vissza az abroszt, ha az élete múlik rajta, de képtelen volt... megállítani... a lábát.
Keze kinyúlt, lebegett a terítő fölött – és lerántotta.
Az vigyorgott, de Fran nem látta az arcát. Jéghideg hullám zúdult a lányra abból a félelmetes vigyorból. Nem, nem látta az arcot, viszont látta az ajándékot, amit ez a szörnyű jelenés hozott az ő meg nem született gyermekének: egy megcsavart ruhafogast.
Menekült, futott a szobából, az álomtól, fölfelé, rövid időre felbukkanva...
RÖVID IDŐRE felbukkanva a nappaliban a hajnali három óra sötétjében, a rettegés tajtékján, az álom már szakadozott, foszlott, csupán sejlett belőle a végítélet, mint egy romlott étel undorító utóíze. Fran pedig a félálom és féléberség pillanatában azt gondolta: Ő az, Ő, a Járkáló Cimbora, az ember, akinek nincs arca.
Azután ismét elaludt, ez alkalommal nem álmodott, és amikor reggel fölkelt, már egyáltalán nem emlékezett az álmára. De amikor a hasában levő gyerekre gondolt, dühödt erővel rohanta meg az oltalmazó akarat, ami kissé zavarba hozta és megrémítette mélységével és szilajságával.
UGYANEZEN az estén, amikor Larry Underwood Rita Blakemoorral hált, Frannie Goldsmith pedig egyedül hált, és különös, baljós álmot látott, Stuart Redman Elderre várt. Három napja várta – és ezen az estén Elder nem okozott csalódást.
Huszonnegyedikén délben Elder bejött két férfi ápolóval, és elvitte a televíziót. Az ápolók cipekedtek, közben Elder félreállt, és pedánsan becsomagolt pisztolyát Stura szögezte. De addigra neki már nem kellett a tévé, nem is kívánta látni – úgyis csak mindenféle zavaros szemét folyt belőle. Annyit kellett tennie, hogy megállt a rácsos ablaknál, és kinézett a mélyben a folyóparti városra. Mert ahogy a nóta mondja: „Nincs szükséged meteorológusra, hogy tudd, merről fúj a szél.”
A füst nem bodorodott többé a textilüzem kéményéből. A festék rikító csíkjai és örvényei eltűntek, a víz ismét tisztán, szennyezetlenül rohant. A legtöbb autó, amely ebből a távolságból csillogó játékszernek tűnt, elhúzott a textilüzem parkolójából, és nem is tért vissza. Tegnap, huszonhatodikán, már csak néhány autó mozgott az országúton, és annak a néhánynak is ide-oda kellett szlalomoznia, mint a síelőknek műlesikláskor. Nem jöttek autómentők, hogy elszállítsák az otthagyott járműveket.
A belváros úgy terült el alatta, mint egy domborművű térkép, és tökéletesen kihaltnak tűnt. A Városháza toronyórája, amely börtönlétének idejét harangjátékával tagolta órákká, reggel kilenc óta nem szólt, és akkor is vontatott, furcsa volt az óraütést megelőző kis dallam, mintha zenélő doboz játszana a víz alatt. A város szélén tűz ütött ki egy út menti kávézóban vagy tán vegyesboltban. Egész délután vidáman égett, fekete füst rajzolódott a kék égre, de egyetlen tűzoltóautó sem érkezett, hogy eloltsa. Ha nem egy aszfaltozott parkoló közepén áll az épület, akkor Stu feltételezése szerint a fél város oda lett volna. Estére a romok még mindig füstölögtek, annak ellenére, hogy délután esett.
Stu azt is feltételezte, miszerint Elder végső parancsa az, hogy ölje meg őt – miért is ne? Csupán eggyel több hulla, ő viszont ismerte kis titkaikat. Képtelenek megtalálni a gyógymódot, vagy rájönni, miben különbözik az ő teste a többiekétől, akikkel végzett a kór. Nemigen fordulhatott meg a fejükben, hogy ugyancsak kevesen maradtak, akiknek Stu beszámolhatna a titkaikról. Elvarratlan szál volt, túsz egy rakás agyalágyult kezében.
Bizonyosra vette, hogy egy tévéfilm vagy egy regény hőse találna módot a menekülésre, a fenébe, vannak, akik a való életben is meg tudnák tenni, de ő nem tartozott közéjük. Végül egyfajta zavarodott belenyugvással úgy döntött, hogy az egyetlen, amit tehet, ha várja Eldert, és igyekszik készen állni.
Elder volt a legbiztosabb jele annak, hogy az intézet kudarcot vallott azzal szemben, amit néha „Kéknek”, máskor „szuperinfluenzának” neveztek. Az ápolók Elder doktornak hívták, pedig nem volt orvos. Ötvenes évei közepén járó, hideg tekintetű, humortalan ember volt. Eldert megelőzően egyik orvos sem érezte szükségesnek, hogy pisztolyt hordjon magával. Elder megrémítette Stut, mert ilyen embernek nem lehet érvelni vagy könyörögni. Ő csak a parancsokra vár. Ha megkapja, végrehajtja őket. Fegyverhordozó volt, a maffia bérgyilkosainak katonai megfelelője, akinek sohasem jut eszébe, hogy megkérdőjelezze a parancsokat a később bekövetkező események fényében.
Három évvel ezelőtt Stu vásárolt egy Gesztenye, a honalapító című könyvet, hogy elküldje egy wacói unokatestvérének. Elővett egy dobozt, hogy beletegye a könyvet, azután, mivel az ajándékok csomagolását még az olvasásnál is jobban utálta, föllapozta az első oldalt, gondolva, kicsit belekukkant, miről is szól ez a könyv. Elolvasta az első oldalt, azután a másodikat... és el volt bűvölve. Egész éjjel fennmaradt, kávézott, cigarettázott, és kitartóan olvasott, annak az embernek a lelkesedésével, aki nemigen szokott puszta szórakozásból könyvet venni a kezébe. Pedig a mindenit, az egész a nyulakról szólt! A legbutább, leggyávább állatokról Isten állatkertjében... csak éppen a fickó, aki ezt a könyvet írta, egészen másképp mutatta be őket. Az olvasó komolyan kezdett érdeklődni a nyulak iránt. Átkozottul jó történet volt, és Stu, aki egy csiga sebességével olvasott, két nappal később befejezte a könyvet.
A legjobban egy kifejezésre emlékezett ebből a könyvből: „merevvé vált”, vagy egyszerűen „elmerevült”. Azonnal megértette, miről van szó, mert éppen elég ilyen elmerevült állatot látott, néhányat el is ütött az országúton. Az az állat, amelyik elmerevül, az út közepén kucorog, a fülét lesunyja, úgy figyeli a feléje rohanó autót, és képtelen elugrani a közeledő halál elől. Egy szarvast el lehet merevíteni egyszerűen azzal, hogy zseblámpával a szemébe világítanak. Ugyanezt teszi a mosómedvével a hangos zene, a papagájjal a kalitka folytonos ütögetése.
Így hatott őrá Elder. Ha belenézett üres kék szemébe, elszállt belőle minden akaraterő. Eldernek talán még pisztolyra sem lenne szüksége, hogy elintézze. Valószínűleg kitanulta a karatét, savatét és az általános piszkos trükköket. Mit tehet egy ilyen ember ellen? Elég volt rágondolnia, hogy elszálljon belőle az akaraterő. Elmerevült. Jó szó a rossz elmeállapotra.
A vörös fény valamivel este tíz után gyulladt ki az ajtó fölött. Stu érezte, hogy könnyű verejték üt ki a karján és az arcán. Ez mindig így volt, valahányszor kigyulladt a vörös fény, mert az egyik ilyen alkalommal Elder egyedül lesz. Egyedül, mert nem akar tanúkat. Valahol ég egy kazán, hogy elhamvassza a járvány áldozatait. Elder majd belegyömöszöli. Kész. Nincs több elvarratlan szál.
Elder belépett. Egyedül.
Stu a kórházi ágyon ült, egyik keze a szék hátán pihent. Elder láttán az ismerős, émelyítő lökést érezte a gyomrában, és az ismerős óhaj fogta el, hogy összefüggéstelen, könyörgő szóáradatot zúdítson ki magából, bár tudta, hogy ezzel semmit sem érne el. Nincs kegyelem a fehér ruha áttetsző maszkja mögötti ábrázaton.
Most minden nagyon tisztának, nagyon színesnek, nagyon lassúnak tűnt. Szinte hallotta, amint a szemgolyói síkosan forognak ágyukban, miközben követik Elder haladását a szobán keresztül. Elder nagydarab, testes ember volt, a fehér ruha feszült rajta. A kezében tartott pisztoly csöve akkorának tűnt, mint egy alagút bejárata.
– Hogy van? – kérdezte Elder, és Stu még a hangszóró bádoghangján át is hallotta, milyen szuszkán beszél. Elder beteg.
– Ugyanúgy – felelte Stu, és csodálkozott hangjának közömbösségén. – Mondja, mikor kerülök ki innen?
– Most már nagyon hamar – válaszolta Elder. A pisztoly úgy általában Stu felé mutatott, nem egyenesen rá, de nem is másfelé. Fojtottan tüsszentett. – Nem beszél valami sokat.
Stu vállat vont.
– Kedvelem, ha egy férfi ilyen – folytatta Elder. – A nagy dumások folyton panaszkodnak, nyafognak, fáj a hasuk. Húsz perce parancsot kaptam magával kapcsolatban, Mr. Redman. Nem olyan sürgős, de gondolom, most is meg lehet csinálni.
– Miféle parancsot?
– Hát azt a parancsot...
Stu szeme elvillant Elder válla mellett, a légzsilipes ajtó magas, szegecselt szegélyére. – Jézusom! – kiáltotta. – Ott egy kurva patkány, miféle hely ez, hogy a patkányok csak úgy futkosnak maguknál?
Elder megfordult, és Stu egy pillanatra szinte túlságosan is álmélkodott fortélyának váratlan sikerén. Azután lesiklott az ágyról, és két kézzel megragadta a szék hátát, éppen akkor, amikor Elder kezdett volna visszafordulni. Elder szeme tágra nyílt, és hirtelen riadtnak tűnt. Stu a feje fölé emelte a széket, előrelépett, és kilencven kilójának minden grammját beleadva lecsapott.
– Vissza! – kiáltotta Elder. – Ne...
A szék lecsapott a jobb karjára. A fegyver elsült, szétszakította a burkolatot, a golyó visítva pattant vissza a padlóról. Azután a fegyver a szőnyegre hullott, ahol ismét elsült.
Stu attól félt, hogy legföljebb még egyszer vághat oda a székkel, mielőtt Elder teljesen magához tér. Elhatározta, hogy jó munkát végez. Nagy, meredek ívben lendített, ahogy Henry Aaron szokta hazafutáskor. Elder maga elé akarta kapni törött jobb karját, de nem sikerült. A széklábak belevágódtak a fehér ruha csuklyájába. A műanyag maszk szilánkokra törve nyomódott bele Elder szemébe és orrába. Elder felüvöltött és hanyatt esett.
Megfordult, négykézláb kúszni kezdett a szőnyegen heverő pisztoly felé. Stu még egyszer megcsóválta a széket, és lesújtott Elder tarkójára. A férfi összerogyott. Stu zihálva lehajolt, fölkapta a fegyvert. Hátralépett, célba vette a fekvő testet, de Elder nem mozdult.
Egy pillanatra hátborzongató gondolata támadt: mi van, ha Elder parancsa nem arra szólt, hogy megölje, hanem hogy kiengedje? De hát ennek semmi értelme. Ha ez lett volna a parancsa, akkor emlegetett volna nyafogást és panaszkodást? Miért mondta volna a parancsról, hogy „nem olyan sürgős”?
Nem – Eldert azért küldték, hogy megölje őt.
Egész testében remegve nézte a fekvő férfit. Ha Elder most fölkel, gondolta Stu, akkor ő közvetlen közelből is valószínűleg mellé lőné mind az öt golyót. De nem nagyon hitte, hogy képes lenne fölkelni. Sem most, sem máskor.
Hirtelen olyan erősen ki akart kerülni innen, hogy szinte vakon vágódott ki a légzsilipes ajtón, akármi várja is mögötte. Több mint egy hete zárták be, és nem vágyott semmi másra, csak hogy friss levegőt szívhasson, azután elmehessen messze, messze, el ettől a szörnyű helytől.
De óvatosan kell cselekednie.
Odament a légzsiliphez, belépett, és megnyomta a FORDULÁS gombot. Beindult a légszivattyú, rövid ideig működött, azután kinyílt a külső ajtó. Mögötte apró szoba volt, amelyben csupán egy asztal állt. Rajta egy köteg lelet... és az ő ruhái. Ezeket viselte a repülőgépen Braintree-től Atlantáig. Ismét megérintette a félelem hideg ujja. Semmi kétség, ez a holmi vele együtt égett volna el a krematóriumban. Az ő leletei, az ő ruhái. Viszlát, Stuart Redman. Stuart Redman nem létezett volna többé. Valóban...
Halk nesz hallatszott mögötte. Fürgén megfordult. Elder támolygott felé, görnyedten, tehetetlenül lóbálva a kezét. Egyik szivárgó szemébe hegyes műanyag szilánk ékelődött. Elder mosolygott.
– Ne mozdulj! – mondta Stu. Fölemelte a fegyvert, két kézzel fogta – a cső mégis reszketett.
Elder semmi jelét sem adta, hogy hallaná. Egyre közeledett.
Stu arca megvonaglott. Meghúzta a ravaszt. A pisztoly ugrott egyet a kezében, és Elder megállt. A mosoly fintorrá torzult, mintha hirtelen megfájdult volna a hasa. Most már egy kis lyuk is volt fehér ruhájának mellrészén. Egy pillanatig állt, imbolygott, azután előrezuhant. Stu egy másodpercig dermedten bámulta, majd berontott a szobába, ahol az ő holmiját halmozták föl az asztalon.
Megpróbálkozott az iroda másik végében levő ajtóval, és az ki is nyílt egy tompa neonfényben fürdő folyosóra. Félúton a liftek felé elhagyott kerekes targonca állt egy helyiségnél, ami valószínűleg a nővérszoba lehetett. Stu halk nyögést hallott. Valaki köhögött, nyers, reszelős hangon, amely sehogy sem akart véget érni.
Visszatért a szobába, összeszedte a ruháit, és a hóna alá csapta, majd kiment, becsukta az ajtót, és elindult a folyosón. Izzadó kézzel szorította Elder pisztolyát. A targoncához érve hátranézett, mert elbizonytalanította a csönd és az üresség. A köhögő elhallgatott. Stu folyvást azt várta, hogy meglátja Eldert, amint kúszik vagy oson utána, azzal a szándékkal, hogy teljesíti utolsó parancsát. Azon kapta magát, hogy visszavágyik szobájának zártságába, az ismert méretek közé.
Újra kezdődött a nyögés, ezúttal hangosabban. A lifteknél egy másik folyosó keresztezte derékszögben az elsőt, és itt, a falnak dőlve állt egy férfi, akiben Stu fölismerte egyik ápolóját. Az arca földagadt és megfeketedett, a melle görcsösen zihált. Ahogy Stu ránézett, ismét nyögni kezdett. Mögötte, magzati testtartásba gömbölyödve, egy halott ember feküdt. Arrébb a folyosón újabb három tetem, az egyik egy nőé. A férfi ápoló – Vic, Stu emlékezett, hogy Vicnek hívják – ismét köhögni kezdett.
– Jézus – suttogta Vic. – Jézus, maga meg mit csinál itt kint? Nem szabad kijönnie.
– Elder bejött, hogy elintézzen, de ehelyett én intéztem el őt – felelte Stu. – Én szerencsés voltam, ő meg beteg.
– Szentséges Jézus, nem is hiszi, milyen szerencsés – mondta Vic. Újabb, ezúttal gyengébb köhögőroham szakadt föl belőle. – Ez fáj, ember, el se hinné, mennyire fáj. Hogy ez hogy bebaszott! Szentséges Krisztus!
– Ide figyeljen, tudok valamit segíteni? – kérdezte zavartan Stu.
– Ha komolyan kérdezi, akkor a fülembe dughatja azt a pisztolyt, és meghúzhatja a ravaszt. Szétszakadt a belsőm. – Ismét köhögni kezdett, azután tehetetlenül nyögött.
De Stu erre nem volt képes, és mikor Vic csak nem hagyta abba a korgó nyögést, Stu idegei felmondták a szolgálatot. Rohant a liftekhez, minél messzebb a félholdra emlékeztető, feketés arctól, félig-meddig arra várva, hogy Vic utánakiált azon a csikorgó, kivédhetetlenül erényes hangon, amelyet a betegekkel szemben mindig használnak, ha valamire szükség van. De Vic csak nyögött, és ez valahogy még rosszabb volt.
Bezárult a liftajtó, és már vitte lefelé, amikor Stunak eszébe jutott, hogy ez csapda is lehet. Esetleg a sebessége. Vagy mérges gáz jön, esetleg egy áramkör átüt, és a lift kioldott kábellel zuhan végig az aknán, míg az alján össze nem törik. A lift közepére lépett, és idegesen kutatott rejtett szellőztetők vagy lyukak után. Klausztrofóbia szorongatta gumikezével, és a lift hirtelen akkorára szűkült, mint egy telefonfülke, majd meg mint egy koporsó. Talán élve eltemetés következik?
Kinyújtotta a kezét az ÁLLJ gomb felé, azután arra gondolt, mi haszna lenne, ha megállna két emelet között. Mielőtt a kérdést megválaszolhatta volna, a lift simán, normálisan megállt.
Mi van, ha fegyveres emberek várnak odakint?
De amikor az ajtó kinyílt, az egyetlen őrszem egy halott asszony volt, nővéregyenruhában. Ő is magzati pózba gömbölyödve hevert a NŐK feliratú ajtó tövében.
Stu olyan sokáig nézte, hogy az ajtó ismét csukódni kezdett. Kinyújtotta a karját, a liftajtó engedelmesen visszasiklott. Kilépett. A folyosó egy elágazáshoz vehetett. Stu elindult arrafelé, nagy ívben kikerülve a halott nővért.
Mögötte zaj hallatszott. Stu megpördült, fölemelte a fegyvert, de csupán a liftajtó csukódott be újra. Egy pillanatig nézte, nagyot nyelt, azután ment tovább. A gumikéz visszajött, dallamot pötyögtetett a csigolyáin, azt mondta, hagyjuk ezt a menjünk-ne-rohanjunk dolgot, inkább húzzunk bele, mielőtt valaki... valami... utolérne. Lépéseinek visszhangja az adminisztrációs szárny félhomályos folyosóján túlságosan emlékeztetett egy csontváz kísérőre – Jössz játszani, Stuart? Nagyon jó. Tejüveg ajtók meneteltek mellette sorban, mindegyik elmondta a saját meséjét: DR. SLOANE, FÖLJEGYZÉSEK ÉS MÁSOLATOK, MR. BALUNGER, MIKROFILM, MÁSOLT AKTÁK, MRS. WIGGS.
A T alakú elágazásnál egy falikút volt, de a meleg, klóros víztől felkavarodott a gyomra. Balra nem volt kijárat; a csempés falon narancsszínű nyíl mutatott a KÖNYVTÁRI SZÁRNY irányába. A folyosó mintha mérföldesre nyúlt volna. Úgy ötvenméternyire fehér ruhás férfi teteme hevert, mint kivetett különös állat egy steril parton.
Egyre romlott az idegállapota. Ez a hely sokkal-sokkal nagyobb volt, mint gondolta. Nem mintha sokat feltételezhetett volna abból, amit eddig látott – két folyosót, egy liftet és egy szobát. Most már sejtette, hogy akkora lehet, mint egy méretesebb nagyvárosi kórház. Órákig bukdácsolhat benne visszhangzó léptekkel, mindegyre hullákra bukkanva. Úgy hevertek elszórva, akár egy ijesztő céllövölde nyereményei. Eszébe jutott, amikor Normát, a feleségét vitte be egy nagy houstoni kórházba, amikor diagnosztizálták nála a rákot. Akárhova ment az ember, apró térkép volt a falon, amelyen apró nyilak mutattak egy pontra. Minden nyílra azt írták: ÖN ITT ÁLL. Azért tették föl a táblákat, hogy az emberek ne tévedjenek el. Úgy, mint most ő. Eltévedt. Öregem, ez már baj. Nagyon nagy baj.
– Ne merevülj el most, amikor már szinte otthon vagy – mondta. A szavai furcsán, érctelenül visszhangzottak. Nem akart hangosan beszélni, ez csak még rontott a dolgon.
Jobbra fordult, háttal a könyvtári szárnynak, elhaladt újabb irodák mellett, újabb folyosóra lelt, befordult. Egyre gyakrabban bámult a háta mögé, és bizonygatta magának, hogy senki sem követi – legföljebb Elder –, de képtelen volt elhinni. A folyosó zárt ajtóban végződött, amelyre azt írták: RADIOLÓGIA. Kézzel írt üzenet lógott a kilincsről: BIZONYTALAN IDEIG ZÁRVA. RANDALL.
Stu visszament, kileselkedett a saroknál, azután elindult ugyanarra, ahonnan jött. A fehér ruhás halott összetöpörödött a távolságtól, alig volt nagyobb egy pöttynél, de olyan változatlannak és öröknek rémlett, hogy Stunak rohanni lett volna kedve, olyan gyorsan, ahogy csak bír.
Jobbra fordult, ismét háttal a hullának. Húsz méterrel arrébb a folyosó megint kettéágazott T alakban. Stu jobbra fordult, és újabb irodák mellett haladt el. A folyosó a mikrobiológiai laborban ért véget. Az egyik fülkében alsónadrágos fiatalember dőlt az íróasztalára. Kómában volt, orrából, szájából folyt a vér. Lélegzése halott kukoricaszárak között zörgő októberi szélre emlékeztetett.
Ekkor Stu csakugyan futásnak eredt, futott egyik folyosóról a másikra, egyre inkább abban a meggyőződésben, hogy innen nincs kiút, legalábbis ezen a szinten. Űzte lábdobogásának visszhangja, mintha Elder vagy Vic elélt volna addig, hogy egy osztag kísérteties katonai rendőrt küldjön a nyomába. Ezt kiszorította egy másik rémkép, amely valahogy kapcsolatban állt az utóbbi éjszakák furcsa álmaival. Annyira beleette magát ez a gondolat, hogy félt megfordulni, félt, ha megteszi, egy fehérbe öltözött alakot látna, amely hosszú lépésekkel közeledik, fehérbe öltözött alakot, akinek nincs arca, csupán a feketeség a plexi arcvédő mögött. Valamilyen félelmetes jelenés, egy orgyilkos a normális időn és téren túlról.
Stu lihegve befordult egy sarkon, tíz lépést futott, mielőtt rájött volna, hogy ez a folyosó zsákutca, és nekirontott egy ajtónak, amely fölött jelzés volt. A jelzés úgy szólt, hogy KIJÁRAT.
Meglökte a rúd alakú fogót, noha meg volt győződve róla, hogy meg sem mozdul, azonban könnyedén kinyílt. Lement négy lépcsőfokot egy újabb ajtóig. A lépcsőfordulótól balra újabb fokok ereszkedtek alá a sűrű sötétben. Ennek a második ajtónak a felső része tiszta üveg volt, cikcakkos dróttal megerősítve. Mögötte pedig csak éjszaka volt, a csodálatos, lágy, nyári éjszaka, és teljes szabadság, amiről ember csak álmodhat.
Stu még mindig megigézve bámult kifelé, amikor a kéz kinyúlt a lépcsőház sötétjéből, és megragadta a bokáját. A lélegzet megakadt Stu torkában, mint egy szálka. Körülnézett, a hasában dermesztő jégtáblák úszkáltak, és meglátott a sötétben egy fölfelé fordított, véres, vigyorgó arcot.
– Gyere le, és egyél csirkét velem, szépségem! – súgta rekedten a haldokló. – Ooooolyan sötét van...
Stu fölordított, és ki akarta tépni magát. A vigyorgó lény a sötétségből nem engedte; beszélt, vigyorgott és kuncogott. Vér vagy epe szivárgott a szája sarkából. Stu belerúgott a bokáját markoló kézbe, azután rátiport. A lépcsőház sötétjében lebegő arc eltűnt. Tompa puffanások sorozata hallatszott... azután elkezdődött a sikoltozás. Hogy fájdalom vagy düh okozta azt Stu nem tudta volna megmondani, nem is érdekelte. Vállával nekidőlt a külső ajtónak. Az kivágódott, ő pedig kitántorgott, összevissza hadonászva próbálta megőrizni az egyensúlyát. De így is elvesztette, és elesett a betonúton.
Felült, lassan, gyanakvón. Mögötte abbamaradt a sikoltozás. Hűvös esti szellő simogatta az arcát, felszárítva homlokán a verejtéket. Valami ámulathoz nagyon hasonló érzéssel látta, hogy van fű és virágágy. Az éjszaka még sohasem illatozott olyan édesen. Félhold lovagolt az égen. Stu hálásan emelte föl az arcát az égre, azután keresztülvágott a gyepen az út felé, amely az alanti Stovington városba vezetett. A fű harmatos volt. Hallotta, amint a szél suttog a fenyőfák között.
– Élek! – mondta Stu Redman az éjszakának. Sírva fakadt. – Élek, hála Istennek, élek, köszönöm neked, Istenem, köszönöm neked, Istenem, köszönöm...
Kicsit támolyogva elindult lefelé az úton.
POR LEBEGETT Texas bozótos földje felett, és a szürkület áttetsző függönyt szőtt, amely szépia szellemképpé változtatta Arnette városát. Bill Hapscomb Texaco felirata leesett, és az út közepén hevert. Norm Bruett házában valaki nyitva hagyta a gázt, és két napja a légkondicionálóban keletkezett szikra a levegőbe röpítette az egész mindenséget, ácsolattal, zsindellyel, Fisher-Price játékokkal terítve be a Babér utcát. A Fő utcában kutyák és katonák hevertek együtt a kanálisban. Randy boltjában pizsamás férfi hasalt a húsos pulton, a karja lelógott. Az egyik kutya, amelyik most a kanálisban hevert, addig zabálta ennek a férfinak az arcát, amíg el nem veszítette az étvágyát. A macskák nem kapták meg az influenzát, és mint füstös árnyak, tucatszám bukkantak elő és tűntek el a szürkületi csendben. Sok házban sercegett a televízió. Egy zsalugáter csapkodott. A Durgin utca közepén, az Indiánfej Kocsma előtt ócska, megfakult, rozsdás vörös kombi ácsorgott, amelynek oldalán már alig lehetett elolvasni a SPEEDAWAY EXPRESS feliratot. A kocsi meg volt pakolva visszaváltható sörös- és üdítősüvegekkel. A Logan közben, Arnette legelőkelőbb szögletében szélharangok csengettyűztek Tony Leominster házában. Tony Scoutja a fölhajtón állt, az ajtaja nyitva maradt. Egy mókuscsalád költözött be a hátsó ülésre. A nap elhagyta Arnette-et, a város egyre sötétebb lett az éj szárnyai alatt. Nem számítva a kis állatok neszezését és surranását meg Tony Leominster szélcsengettyűit, néma volt a városka. Néma volt. Néma volt.
CHRISTOPHER BRADENTON úgy küzdötte ki magát az önkívületből, mint a futóhomokból. Mindene fájt. Az arcát idegennek érezte, mintha valaki tucatnyi helyen szilikont fecskendezett volna bele, és most akkora lenne, akár egy úri tök. A torka merő fájdalom volt, és ami még ijesztőbb, a normális nyílás olyan vékonyra húzódott össze, mint egy kisfiú légpisztolyának csöve. Lélegzete fütyülve járt ki-be ezen a borzalmasan vékony járaton, amelyre nagy szüksége volt, hogy fönntarthassa a kapcsolatot a világgal. De még ez sem elég, mert volt valami, még rosszabb az állandó, lüktető fájdalomnál és a fulladásnál. A forróság volt mindennél rosszabb. Nem emlékezett rá, volt-e valaha ilyen melege, még két éve sem, amikor két szökött politikai foglyot fuvarozott Texasból nyugatra, Los Angelesbe. Ócska Pontiac Tempestjük elakadt a 190-es úton a Halál Völgyében, és neki akkor nagyon melege volt, de ez még rosszabb. Ez belső hőség volt, mintha lenyelte volna a napot.
Felnyögött, le akarta rúgni a takarót, de nem volt hozzá ereje. Ő feküdt az ágyba? Nem valószínű. Valaki vagy valami volt vele a házában. Valaki vagy valami... emlékeznie kellene, de nem bír. Csak arra tudott emlékezni, hogy félt, mielőtt megbetegedett volna, mert tudta, hogy valaki (vagy valami) eljön, és neki... mit is kell tennie?
Ismét felnyögött, feje jobbra-balra hánykolódott a párnán. Csak az önkívületre emlékezett. Forró, szúrós szemű kísértetekre. Az anyja belépett az egyszerű, gerendafalú hálószobába, az anyja, aki 1969-ben meghalt, és így szólt: – Kit, ó, Kit, nem megmontam, ne kevereggyé' azokkal a népekkel, eztet montam. Engem nem érdekel a politika, eztet montam, de ezek, akikkel együtt lógol, olyan bolondok, mint a veszett eb, a jányok pedig cafatok, eztet montam neked, Kit... – Azután az arca szétesett, a felhasadozó sárgás pergamen repedéseiből temetőbogarak rajzottak, ő pedig addig üvöltött, amíg a feketeség megremegett, zavaros kiáltások hallatszottak, bőrcipők kopogása, ahogy az emberek futottak... fények, villogó fények, a gáz szaga, és ismét Chicagóban volt, 1968-ban, a hangok valahol azt kántálták: Az egész világ figyeli Az egész világ figyel! Az egész világ... és a park bejáratánál a csatornában egy lány feküdt, aki farmeroverallt viselt, a lábán semmit, hosszú haja tele üvegcserepekkel, az arcán a vér szikrázó álcája, amely feketének látszott az utcai lámpák szívtelen fehér izzásában, szétzúzott bogarakból álló álarc. Fölsegítette, és a lány sikoltva hátrahőkölt, mert másvilági szörny közeledett a gomolygó gázból, fényes fekete csizmába, katonai zubbonyba, dülledt szemű gázálarcba öltözött teremtmény, egyik kezében bunkóval, a másikban könnygázsprayvel, és vigyorgott. És amikor a másvilági szörny levette a gázálarcot, megmutatva vigyorgó, lángoló arcát, mindketten sikoltottak, mert ez volt az a valaki vagy valami, akire várt, az ember, akitől Kit Bradenton mindig rettegett. A Járkáló Cimbora. Brandenton sikolya úgy szakította át az álom szövetét, ahogy a magas C megrepeszti a finom kristályt, és a coloradói Boulderben találja magát, egy lakásban a Canyon körúton, nyár van és meleg, olyan meleg, hogy az ember még a könnyű alsónadrágba is beleizzad, vele szemben a leggyönyörűbb fiú áll, aki létezik a világon, magas, napbarnított és egyenes, citromsárga bikinibugyiban, amely szerelmesen tapad elbűvölő fenekének minden réséhez és üregéhez, az ember tudja, hogy ha a fiú megfordul, az arca olyan lesz, mint egy Raffaello-angyalé, a csékje pedig akkora, mint a Magányos Idegen lováé. Gyia, Silver, előre! Hol szedted föl? Egy fajgyűlöletet taglaló gyűlésen a campuson vagy egy kávézóban? Stopos? Számít? Ó, olyan meleg van, de itt a víz, egy kancsó víz, egy vízzel teli edény, amelynek oldalán furcsa alakok domborodnak, mellette a tabletta, nem – A TABLETTA! Az, amely elküldi oda, amit ez az angyal a világossárga bugyiban Huxleyföldnek hív, arra a helyre, ahol a mozgó ujj ír és nem mozog, ahol halott tölgyeken nőnek a virágok, és öregem, micsoda merevedés feszíti az alsónadrágot! Volt már Kit Bradenton valaha ilyen kanos, ennyire kész a szerelemre? – Gyere az ágyba – mondja annak a sima, barna hátnak –, gyere az ágyba, tedd meg velem, azután én is megteszem veled. Ahogy szereted. – Először vedd be a tablettát – mondja az, hátra se nézve. – Azután majd meglátjuk. – Beveszed a tablettát, a víz hűvös a torkodban, és apránként különös trükköket művel a szemed, furcsa helyre kerülsz, ahol minden kicsit több vagy kevesebb a derékszögnél. Egy idő után azon kapod magad, hogy az olcsó Grand Rapids komódon álló ventilátort bámulod, azután pedig a saját tükörképedet fölötte, a hullámos tükörben. Az arcod feketének és dagadtnak tűnik, de ne aggódj, ez csupán a tabletta hatása!!! A TABLETTÁÉ!!! – Gikszer – mormogod –, öregem, Gikszer Kapitány, és én oooolyan kanos vagyok... – Futni kezd, és te először a sima csípőt nézed, amelyen olyan mélyen van a bugyi gumija, azután tekinteted felkúszik a lapos, napsütötte hasra, a szépséges, szőrtelen mellre, végül a finoman inas nyakon az arcra... amely az ő arca, beesett, boldog, vadul vigyorgó, nem Raffaello angyaláé, hanem Goya ördögéé, és üres szemgödreiből egy-egy keresztes vipera hüllőarca kukucskál, feléd jön, miközben te sikoltasz, és azt suttogja: Gikszer, babám, Gikszer Kapitány...
Azután félhomály, arcok és hangok, amelyekre nem emlékezett, végül ismét a felszínre tör a kis házban, amelyet a saját kezével épített Mountain City határában. Mert most most van, a nagy forradalmi hullám, amely elnyelte az országot, régen visszavonult, az ifjútörökökből vén fegyencek lettek, akiknek szürkül a szakálla, orrsövényük helyén kokó égette nagy lyukak, ez volt a hajótörés, babám. Régen volt a sárga bugyis fiú, és Boulderben maga Kit Bradenton is alig volt idősebb egy fiúnál.
Istenem, haldoklóm?
Kínzó félelemmel ragadta magával a gondolat, a forróság homokviharként forgott és dagadt a fejében. Kapkodó zihálása hirtelen félbeszakadt, mert egy hang emelkedett föl valahonnan a zárt hálószobaajtó mögül-alól.
Bradenton először arra gondolt, hogy tűzoltó- vagy rendőrautó szirénája. Egyre erősödött, hangosodott, közeledett; vonítása átütött a dobrokoláson, ahogy a lépések dübörögtek a földszinti hallban, majd át a nappalin, föl a lépcsőkön, akkora zajjal, mint a vandál hordák.
Feljebb tolta magát a párnán, megdagadt, feketedő arcát megnyújtotta a rettegés fintora, a szeme karikára tágult, a hang pedig közeledett. Nem sziréna volt már, hanem sikoly, magas és üvöltő, amelyet emberi torok képtelen kiadni, ez egy kísértet süvöltése, vagy valamilyen fekete Kharóné, aki érte jött, hogy átvigye a folyón, amely elválasztja az élők földjét a holtakétól.
A futó lépések egyenesen feléje dübörögtek az emeleti folyosón, recsegtek, nyögtek, tiltakoztak a deszkák a kegyetlen, elnyűtt cowboycsizmasarkak súlya alatt, és Kit Bradenton hirtelen rájött, ki az, és fölüvöltött, amikor az ajtó berobbant, és a kifakult farmerdzsekis férfi berontott, gyilkos vigyorát kések zúgó, fehér köreként villogtatva, ez az arc olyan vidor volt, mint valami eszelős Mikulásé, és egy acélvödröt emelt a jobb válla fölé.
– HIIIIOOOOOUUUÚÚÚ!
– Ne! – sikoltotta Bradenton, és karjait bágyadtan keresztbe tette az arca előtt. – Ne! Neee...!
A vödör megbillent, a víz kiömlött, egy pillanatra a világegyetem legnagyobb csiszolatlan gyémántjaként állt a sárga lámpafényben, Bradenton látta a vízen keresztül a sötét ember arcát, a tükrözés fensőségesen vigyorgó troli arcává tördelte, amely éppen most bújt elő a pokol legsötétebb, szartól eldugult beleiből, hogy kitombolja magát a földön; azután rázúdult a víz, olyan hideg, hogy dagadt torka egy pillanatra ismét megnyílt, nagy gyöngyökben harmatozva magából a vért, belefojtva a lélegzetet Bradentonba, aki egyetlen görcsös rándulással rúgta az ágy lábához a takarót, hogy teste szabadon vergődhessen és hánykolódhasson, miközben az önkéntelen mozdulatok olyan fájdalmakkal ostorozták, mintha kutyák mardosnák futás közben.
Sikoltott. Majd megint. Azután reszketve feküdt, lázas teste tetőtől talpig átázott, a feje lüktetett, a szeme kiguvadt. A torka sebzett vágássá szűkült, és ismét nyomorultul kellett küzdenie a levegőért. Dideregni és vacogni kezdett.
– Tudtam, hogy ez majd lehűt! – kiáltotta vígan a férfi, akit ő Richard Fry néven ismert. Nagy csörrenéssel lecsapta a vödröt. – Most mondd, tudtam, hogy működni fog a trükk, Főnök! Ezért kijár nekem egy köszönet, drága öregem, köszönet, hogy így törődök veled. Meg tudod köszönni? Nem tudsz beszélni? Nem? Mégis tudom, hogy a szíved mélyén beszélni akarsz.
– Jiiii-HAAAAA!
Felugrott, mint Bruce Lee egy kungfu hőseposzban, széttárta térdeit, egy pillanatra mintha megállt volna a levegőben Kit Bradenton fölött, akárcsak a víz, árnyéka maszatot festett Bradenton ázott pizsamájának mellére, és Bradenton gyenge hangon felsikoltott. Azután az egyik térd a bordák egyik oldalán, a másik a másik oldalán csapódott az ágyhoz; Richard Fry kék zsávolyba burkolt ágyéka mint kétágú villa összekötő része közelítette meg néhány ujjnyira a beteg mellkasát, arca úgy lángolt Bradenton arca fölött, mint rémregény pincéjében a fáklya.
– Föl kellett ébresszelek, ember – mondta Fry. – Nem akarnám, hogy elpatkolj, mielőtt beszélgethetnénk kicsinyt.
– Szállj... le... le... le...
– Eredj már, nem is vagyok rajtad, ember. Fölötted lebegek. Mint a nagy, láthatatlan világ.
Bradenton félelmében és kínjában csak lihegni, reszketni tudott, elfordítva csapdába esett szemgolyóját ettől a vidor, füstölgő arctól.
– Beszélnünk kell hajókról, fókákról, vitorlásviaszról, és hogy a méheknek van-e fullánkjuk. Meg azokról a papírokról, amelyek az enyémek, és állítólag nálad vannak, meg az autóról és az autó kulcsairól. Ahogy elnézem a garázsodat, abban csak egy Chevy kisteher van, és tudom, hogy az a tiéd, Kitty-Kitty, szóval hogy is van ez?
– ...azok... a papírok... nem tudok... nem tudok beszélni... – Zihálva kapkodta a levegőt. A fogai csörögtek, mint kismadarak a fán.
– Jobb, ha tudsz beszélni – mondta Fry, és kimeresztette a hüvelykujjait. Mindkettőn duplák az ízületek (akárcsak minden ujján), és a biológia meg a fizika törvényeinek ellentmondó szögekben hajlítgatta őket előre-hátra. – Mert ha nem, akkor kikapom a babakék szemed, és a kulcskarikámra fűzöm, te pedig vakvezető kutyával totyoghatsz a pokolban. – Ujjait belenyomta Bradenton szemébe, ő pedig tehetetlenül rándult volna hátrébb a párnába.
– Beszélj – folytatta Fry –, és éri itt hagyom neked a megfelelő pirulákat. Sőt még meg is támasztalak, hogy lenyelhesd őket. Jól leszel tőlük, ember. A tabletták mindenre jók.
Bradenton, aki most már legalább annyira remegett félelmében, mint a hidegtől, szavakat kényszerített át vacogó fogai között. – Papírok... Randall Flagg nevére. A földszinti kredencben. A szerződés... papírjai alatt.
– Kocsi?
Bradenton kétségbeesetten igyekezett gondolkodni. Szerzett ennek az embernek egy kocsit? Olyan messze volt, elválasztották tőle az önkívület lobogó lángjai, ez az önkívület valamit csinált a gondolkodása folyamatával, teljes memóriabankokat égetett ki. Múltjának egész szakaszaiból lettek füstölgő drótokkal, elfeketedett relékkel zsúfolt, megpörkölt kapcsolószekrények. A helyett a kocsi helyett, amelyről ez a félelmetes ember tudni akart, az első kocsija képe merült föl, egy kerek orrú, 1953-as Studebaker, amelyet rózsaszínűre festett.
Fry gyengéden Bradenton szájára tette egyik kezét, a másikkal pedig befogta az orrát. A beteg rángatózni kezdett alatta. Lepedékes nyögések szöktek ki Fry keze alól. Elengedte áldozata arcát, és megkérdezte: – Segít ez az emlékezésben?
Különös módon segített.
– Autó... – mondta Bradenton, aztán lihegett, mint egy kutya. A világ forgott, majd megállt, és ő képes volt folytatni. – A kocsi... a Conoco-benzinkút mögött parkol... közvetlenül a városon kívül. Az 51-es út mentén.
– A várostól északra vagy délre?
– Dé...dé...
– Ja, dé. Értem. Tovább.
– Le van takarva ponyvával. Bu... Bu... Buick. A kocsi papírjai a kormányoszlopnál. Randall Flagg... néven – Ismét lihegni kezdett, képtelen volt többet mondani vagy tenni, csupán bámulta Fryt tompa reménnyel.
– Kulcsok?
– Padlószőnyeg. Alatt...
Fry hátsója elvágott minden további beszédet azzal, hogy ráereszkedett Bradenton mellére. Úgy ült le, ahogy az ember egy kényelmes zsámolyra telepszik a barátja lakásában, és Bradenton hirtelen meg kis lélegzetet sem tudott venni.
Utolsó lélegzetvételével még egy szót préselt ki magából.
– És kösz – mondta Richard Fry/Randall Flagg affektált vigyorral. – Jó éjszakát, Kit.
Mivel képtelen volt szólni, Kit Bradenton csak forgatta fehéren a szemét a püffedt üregekben.
– Ne gondolj rám haraggal – mondta halkan a sötét ember, miközben lenézett rá. – Csak arról van szó, hogy most már sietnünk kell. A karnevál korán kezdődik Megnyitják a bódékat, a hullámvasutat, a szerencsekereket. Ez az én szerencsés éjszakám, Kit. Érzem. Nagyon erősen érzem. Így hat sietnünk kell.
A CONOCO-KÚT másfél mérföldnyire volt, és mire odaért, már hajnali negyed négy volt. A szél fölerősödött, végignyüszített az utcán, és menet közben három döglött kutya meg egy halott ember tetemet látta A férfi valami egyenruhát viselt. Fölötte keményen és fényesen ragyogtak a csillagok, a világegyetem sötét bőréről lepattanó szikrák.
A Buickot borító ponyva feszesen ki volt cövekéivé a földön, a vászon csapkodott a szélben. Amikor Flagg kihúzta a peckeket, a ponyva ellibegett kelet felé az éjszakában, mint egy nagy barna kísértet. Mar csak az volt a kérdés, hogy ő merre menjen.
Megállt a Buick mellett: jól karbantartott 1975-os modell volt (a kocsik jól elállnak errefelé: kevés a nedvesség, a rozsda nemigen tud beléjük kapni), beleszimmantott a nyári éjszaka levegőjébe, mint egy prérifarkas. A levegőnek sivatagszaga volt, az a fajta, amit csak éjszaka lehet érezni. A Buick egyedül volt ép egy autótemető széttagolt darabjai között, amelyek mint Húsvét-szigeti kőszobrok meredeztek a szélfútta csöndben. Egy motorblokk. Egy combos legény súlyzójára emlékeztető tengely. Egy kupac abroncs, hadd huhogjon bennük a szél. Egy repedezett szélvédő. Több.
Flagg ilyen színhelyeken tudott a legjobban gondolkozni. Ilyen színpadon minden ember lehet Jago.
Elment a Buick mellett, végigfuttatta kezét egy horpadt motorháztetőn, amelyik valaha egy Mustanghoz tartozott. – Hé, kis Cobra, hát nem tudod, hogy el kell eresztened őket... – énekelte halkan. Poros csizmájával belerúgott egy lyukas hűtőbe, és feltárt egy fészket, amelyben drágakövek kacsingattak tompa tűzzel: rubinok, smaragdok, libatojás nagyságú gyöngyök, csillagokkal vetekedő gyémántok. Flagg csettintett. Erre eltűntek. Hova menjen?
A szél keresztüljajongott egy Plymouth összetört oldalsó ablakán. Bent apró lények neszeztek.
Valami más is neszezett mögötte. Megfordult, és Kit Bradenton állt ott, egy szál lehetetlen, sárga alsónadrágban, poétai pocakja úgy lógott a gatya korcára, mint egy zuhanni készülő lavina. Bradenton feléje tartott a detroiti guruló vasak roncsai között. Egy laprugó döfte át a talpát, mint egy szög a keresztfáról, de a seb nem vérzett. Bradenton köldöke fekete szem volt.
A sötét ember csettintett, és Bradenton eltűnt.
Elvigyorodott, és visszament a Buickhoz. Homlokát az anyósülés felőli oldalon a lejtős tetőnek támasztotta. Telt az idő. Kicsivel később kiegyenesedett, még mindig vigyorogva. Már tudta.
Beült a Buick volánja mögé, és néhányszor megnyomta a gázpedált, hogy feltöltse a karburátort. A motor dorombolva életre kelt, a benzinmérő mutatója a T betű fölé ugrott. Elindult, megkerülte a benzinkutat, a fényszórók egy pillanatra befogtak két újabb smaragdot, egy macska lesett gyanakodva a Conoco női vécéje melletti magas fűből. A szájából egér lógott ernyedten. Ahogy meglátta az arcot, amely holdként vigyorgott le rá a vezetőülés ablakából, a macska elejtette zsákmányát, és elinalt. Flagg hangosan, szívből hahotázott, egy olyan ember nevetésével, akinek csupa jó dolog jár az eszében. Mikor a Conoco aszfaltja országúttá változott, jobbra fordult, és elindult délnek.
VALAKI NYITVA HAGYTA az ajtót a maximális biztonságú szárny és a mögötte levő cellák blokkja között; a folyosó acélfalai természetes erősítőként hangosítottak szörnyűséggé az egyhangú kiabálást, amely egész délelőtt nem akart abbamaradni, addig dobálták ide-oda, hogy Lloyd Henreid már arra gondolt, totál becsavarodik itt az ordibálástól és a saját, nagyon természetes félelmétől.
– Mama! – visszhangzott a rekedt kiáltás. – Maamaa!
Lloyd keresztbe tett lábbal ült a cellája padlóján. Két keze síkos volt a vértől; úgy festett, mint aki vörös kesztyűt húzott. Börtönegyenruhájának világoskék pamutinge ragadt a vértől, mert folyton szárazra törölgette a kezét, hogy jobb fogást találjon. Június 29-e volt, délelőtt tíz óra. Hét óra tájt észrevette, hogy priccsének jobb elülső lába laza, és azóta igyekezett kicsavarni a csavarokat, amelyek a padlóhoz, illetve az ágy aljához rögzítették. Mindezt úgy, hogy nem volt más szerszáma a saját ujjain kívül, és a hat csavarból öttel már végzett. Ennek következtében a keze úgy nézett ki, mint a szivacsos nyers fasírt. A hatodik csavar bizonyult a feneségnek, de Lloyd kezdte azt gondolni, hogy akkor is elintézi. Ennél tovább nem volt hajlandó gondolni. Egyetlen dolog menthette meg a pániktól, mégpedig az, ha nem gondolkodik.
– Mamaaa...
Felugrott, sebzett, lüktető ujjaiból vércseppeket fröcskölve a padlóra, és a rácsot markolva, dühösen kiguvadó szemmel kidugta az arcát a folyosóra, amennyire tudta.
– Pofa be, faszszopó! – üvöltötte. – Pofa be, hülyét kapok tőled!
Hosszú szünet következett. Lloyd úgy élvezte a csendet, ahogy valaha a McDonald'sban egy gőzölgő Sajtos Negyedfontost. Hallgatni arany, mindig baromságnak tartotta ezt a mondást, de biztosan ennek is van értelme.
– MAAAAMAAAA – a hang ismét föltolult a cellák acéltorkán, gyászosan, mint egy ködkürt.
– Jézusom! – motyogta Lloyd. – Szentséges Isten! POFA BE! POFA BE! POFA BE, TE ROHADT IDIÓTA!
– MAAAAMAAAAA...
Lloyd visszatért a priccs lábához, vadul nekitámadt, ismét azt kívánva, bárcsak lenne valami a cellában, amit emelőként használhatna, igyekezett nem törődni ujjai lüktetésével és az agyában növekvő pánikkal. Megpróbálta pontosan felidézni, mikor látta utoljára az ügyvédjét – az ilyesmi nagyon hamar elhomályosodott Lloyd elméjében, amely körülbelül annyira tartotta meg az elmúlt események időrendjét, mint rosta a vizet. Három napja. Igen. Egy nappal azután, hogy az a fasz Mathers tökön rúgta. Ismét két őr vitte le a beszélőre, és még mindig Shockley állt az ajtóban, aki így üdvözölte: Nahát, itt van ez a nagyokos gennygóc, mi újság, gennygóc, akarsz valami okosat mondani? Ezután Shockley kinyitotta a száját, és egyenesen Lloyd arcába tüsszentett, telepermetezve sűrű nyálkával. Nesze egy kis náthabaci, gennygóc, mindenkinek van az igazgatótól lefelé, és én hiszek a gazdagság megosztásában. Amerikában még a hozzád hasonlatos mocskos geciláda is megkaphatja a náthát. Azután beengedték, és Devins úgy festett, mint aki valamilyen nagyon jó hírt akar eltitkolni, nehogy végül rossz hír legyen belőle. Azt a birót, akire Lloyd ügyét kiosztották, két vállra fektette az influenza. Két másik bíró ugyancsak beteg, az egyik a most dúló járvány miatt, a másik más okból, így a megmaradtakat valósággal elborítják a peres ügyek. Így talán halasztást kaphatnak. Csak szorítson, mondta az ügyvéd. Mikor fogjuk megtudni?, kérdezte Lloyd. Valószínűleg az utolsó pillanatban, felelte Devins. Majd értesítem, ne aggódjon. De Lloyd azóta sem látta, és most, ahogy visszagondol, az ügyvédjének is folyt az orra és...
– Óóóóóóó Jézus!
Bekapta jobb kezének ujjait, és szopogatta a vért. Az a rohadék csavar engedett egy kicsit, és ez azt jelenti, hogy bizonyosan menni fog. Már a folyosó végén a mamaordító se zavarta... legalábbis nem nagyon. Sikerülni fog. Ezután már csak várni fog, és meglátja, hogy mi történik. Ült, szopogatta az ujjait, pihentette őket. Majd ha végez, széttépi az ingét, és bekötözi a kezét.
– Mama?
– Tudod, hogy micsináljál az anyáddal – motyogta Lloyd.
Azon az estén, mielőtt utoljára beszélt Devinsszel, kezdték elszállítani a beteg foglyokat, vitték őket, hogy finoman fogalmazzunk, mert azokat vitték, akik már nagyon kivoltak. Trask, aki Lloyd jobb oldali szomszédja volt, rámutatott, hogy az őrök zöme is meglehetősen taknyosnak tűnik. Talán el tudunk ezzel érni valamit. Mit?, kérdezte Lloyd. Áztat nem tom, vont vállat Trask. Csontos férfi volt, hosszú kutyaarccal, akit azért tettek ebbe a szárnyba, mert a tárgyalására várt, fegyveres kéregetés és halált okozó fegyverrel végrehajtott támadás miatt. Halasztást, aszonta. Nem tom.
Trask hat jointot dugdosott priccsének vékony matraca alatt, ebből négyet odaadott az egyik smasszernak, aki még mindig elég okénak látszott ahhoz, hogy közölje, mi zajlik odakint. Az őr elmondta, hogy az emberek minden irányba szétszaladnak Phoenixből. Sok a beteg, a manusok szaporábban purcannak ki tőle, mint ahogy egy ló ügetni tud. A kormány azt mondja, hamarosan itt az új oltóanyag, de sokak szerint ez marhaság. Egy csomó kaliforniai rádió igazi rémségekről tudósított, statáriumról, gépkarabéllyal tomboló környékbeliekről, halottak tízezreiről. Az őr azt mondta, nem lenne meglepve, ha kiderülne, hogy a hosszú hajú komcsiszimpi degimpidik tettek valamit a vízbe.
Az őr azt mondta, ő ugyan jól érzi magát, de elhúz innét a francba, amint lejár a szolgálata. Hallotta, hogy a hadsereg holnap reggel elzárja az US17-es, az I-10-es és az US80-as utakat, úgyhogy összeszedi a feleségét, a gyereket, annyi kaját, amennyit tud, és fölmegy a hegyek közé, amíg ez ki nem fúj. Van fönt egy faháza, mondta, és ha valaki harminc méternél közelebb jön, golyót kap a fejébe.
Másnap reggel Trasknak folyt az orra, és azt mondta, lázasnak érzi magát. Dadogott a pániktól, gondolta az ujját szopogató Lloyd. Trask rákiáltott minden arra járó őrre, hogy vigyék ki innét, mielőtt komolyan megbetegszik vagy ilyesmi. A smasszerek még csak rá se néztek, ahogy a többi fogolyra sem, holott azok már olyan nyugtalanok voltak, mint az oroszlánok az állatkertben etetés előtt. Lloyd ekkor kezdett el félni. Rendszerint húsz különböző smasszer tartózkodott az emeleten minden időben. Akkor hogy lehet, hogy alig négy-öt arcot lát a rácsok túloldalán?
Attól a naptól, huszonhetedikétől kezdve Lloyd csak a rácson bedugott étel felét ette meg, a másik felét – becses kis adagokat – a priccs matraca alá rejtette.
Traskra tegnap hirtelen rájöttek a görcsök. Az arca olyan fekete lett, mint a pikk ász, és meghalt. Lloyd vágyakozva nézte Trask félig elfogyasztott ebédjét, de sehogy sem tudta elérni. Tegnap délután még mindig látott néhány őrt az emeleten, de már senkit sem vittek le a gyengélkedőre, nem számított, milyen beteg. Lehet, hogy lent is meghaltak, és az igazgató úgy döntött, kár a benzinért. Senki sem jött, hogy Trask hulláját elvigye.
Lloyd tegnap késő délután elszundított. Amikor fölébredt, a maximális biztonsági szárny folyosója üres volt. Nem adtak vacsorát. A hely most már tényleg úgy festett, mint az oroszlánház az állatkertben. Lloydnak nem volt elég fantáziája, hogy elképzelje, mennyivel vadabbul hangzana, ha tele lenne a maximális biztonságú szárny. Fogalma sem volt, hányan élnek még és elég elevenek ahhoz, hogy a vacsorájukat követeljék, de a visszhangokból ítélve jó néhányan. Lloyd csak annyit tudott biztosan, hogy tőle jobbra Traskon gyűltek a legyek, a balra levő cella pedig üres. Korábbi lakóját, egy fiatal, hantás fekete srácot, aki csak markecolni akart egy nyanyát, de ahelyett megölte, még napokkal korábban levitték a gyengélkedőre. Szemben két üres cellát látott meg egy ember himbálózó lábát, aki a feleségét és a sógorát ölte meg egy babban játszott pókerparti után. A babrament gyilkos, ahogy hívták, a távozás mellett döntött, amihez a nadrágszíját, vagy ha azt elvették tőle, a nadrágját használta.
Később éjszaka, miután a fények automatikusan kialudtak, Lloyd evett egy kevés babot, amit két napja spájzolt el. Borzalmas íze volt, de azért megette. A vécécsészéből ivott rá vizet, azután fölmászott a priccsére, átkarolta felhúzott térdét, és Poke-ot átkozta, amiért ilyen bajba keverte. Az egész Poke hibája. Lloyd önállóan sohasem lett volna elég becsvágyó, hogy kisidősnél nagyobb bajba keveredjék.
Lassanként elcsitult a kaja utáni üvöltés. Lloyd gyanúja szerint nem ő volt az egyetlen, aki némi tartalékot halmozott föl. De nem volt sok. Ha csakugyan elhitte volna, hogy ez történik, sokkal többet tesz félre. Volt valami a gondolatai mögött, amit nem akart látni. Olyan volt, mintha az agya hátulján egy sorozat firhang csapkodna, elrejtve azt, ami mögöttük van. A dolognak csak a sovány, csontvázszerű lábát látni a firhangok szegélye alatt, de ennyi elég is belőle, mert az a láb egy bólogató, aszott hullához tartozik, amelynek a neve ÉHENHALÁS.
– Na ne – mondta Lloyd. – Valaki majdcsak jön Fixen jönnek. Olyan fixen, ahogy a szar foltot hagy a lepedőn.
De nem tudta kiverni a fejéből a nyulat. Az iskolai sorsjátékon nyert egy nyulat és egy ketrecet. A fater nem akarta, hogy megtartsa, de Lloyd valahogy rádumálta, hogy majd ő gondozza és eteti a zsebpénzéből. Szerette azt a nyulat, és gondozta is. Eleinte. Az volt a baj, hogy egy idő után a dolgok kimentek a fejéből Ez mindig így volt. És egy napon, miközben a pennsylvaniai Marathon városában, a roskatag házikójuk előtti beteges juharfára akasztott gumin hintázott lustán, hirtelen vigyázzülésbe vágta magát, mert eszébe jutott a nyúl. Nem gondolt rá... no szóval, több mint két hete. Teljesen kiment a fejéből.
Rohant a csűr melletti kamrához, akkor is nyár volt, mint most, és amikor belépett, a nyúl édeskés szaga úgy csapta képen, mint egy csárdás pofon. A bunda, amelyet annyira szeretett simogatni, csapzott és piszkos volt. Fehér férgek araszoltak fürgén az üregekben, amelyekben valamikor a nyúl csinos rózsaszín szeme ült. A mancsa tépett volt és véres. Lloyd igyekezett bebeszélni magának, hogy azért, mert az állat megpróbálta kikaparni magát a ketrecből, és kétségtelenül így is történt, de akkor suttogni kezdett elméjének valami beteges, sötét része, és azt mondta, az a nyúl az éhezés netovábbjában magát akarta megenni Elvitte a nyulat, ásott egy mély gödröt, és a ketreccel együtt eltemette. Az apja sohasem kérdezte a nyúl felől, talán meg is feledkezett róla, hogy a fiának van egy nyula – Lloyd nem volt lángész, de az apjához képest valóságos szellemóriásnak tűnt –, ám a fiú nem tudta elfelejteni. Mindig is élénk álmok gyötörték, és a nyúl halála után sorozatban látta a szörnyű rémálmokat. Most pedig visszatért a nyúl látomása, miközben felhúzott térddel kuporgott a priccsen, és azt mondogatta magának, hogy valaki biztosan jön, eljön és kiszabadítja. Ő nem kapta meg ezt a Gikszer Kapitány nevű influenzát, ő csak éhes volt. Mint ahogy a nyula éhes volt. Éppen úgy.
Valamivel éjfél után elaludt, és reggel dolgozni kezdett a priccs lábán. Most pedig véres ujjait bámulva, friss borzalommal gondolt annak az egykori nyúlnak a mancsaira, amelyet nem is akart bántani.
JÚNIUS 29-ÉN délután egykor kiszabadította az ágy lábát. Végül a csavar bárgyú könnyűséggel engedett, a láb csörömpölve hullott a cella padlójára, és ő csak bámulta csodálkozva, hogy mi az istennek akarta? A láb megközelítőleg egyméteres volt.
A cella elejébe vitte, és dühösen kalapálni kezdte vele a kékacél rácsokat. – Hé! – bömbölte, miközben a rúd kongott, akár egy mély hangú gong. – Hé, ki akarok menni! Ki akarok innét menni a jó büdös francba, megértettétek? Hé, a nyavalyába, hé!
Megállt és fülelt, amíg a visszhang elhalt. Egy pillanatig teljes volt a csönd, azután a cellák blokkja felől felharsant a repeső, rekedt választ: – Mama! Idele, mama! Idele vagyok!
– Jéézus! – ordította Lloyd, és a sarokba vágta az ágylábat. Órákon át küzdött, gyakorlatilag lemorzsolta az ujjait, csak azért, hogy fölébressze ezt a seggfejet.
A priccsére ült, fölemelte a matracot, és elővett egy darab száraz kenyeret. Tűnődött, hogy hozzátegyen-e egy marék datolyát, azt mondta magának, hogy meg kéne spórolni, azután elmarta az egészet. Fintorogva, egyenként rágcsálta el őket, a kenyeret hagyta a végére, hogy eltüntesse a nyálkás gyümölcsízt a szájából.
Amikor végzett ezzel az evésnek kikiáltott siralommal, céltalanul odament a jobb oldali cellához. Lenézett, és majdnem felkiáltott az undortól. Trask félig a priccsén hevert, félig lelógott, és a nadrágja kissé felhúzódott. A bokája meztelen volt a börtönpapucs fölött. Egy nagy, kövér patkány ebédelt Trask lábszárán. Ocsmány, rózsaszín farkát takarosan szürke teste köré kanyarította.
Lloyd átment a cellája másik sarkába, fölvette az ágylábat. Visszament, egy pillanatig állt, azon tűnődve, észrevette-e az állat, és odébbáll-e a nemszeretem szomszédságból. De a patkány háttal volt, és még csak észre se vette Lloydot, aki felmérte a távolságot, és úgy találta, az ágyláb tökéletesen megfelel.
– Huh! – nyögött föl Lloyd, és meglendítette a „fegyvert”. Rálapította a patkányt Trask lábára, a tetem koppanva leesett a priccsről. A patkány az oldalán hevert, kábultan bámult, és gyengén lihegett. Vérpöttyök ültek a bajuszán. Hátsó lábai mozogtak, mintha kis patkányagya azt mondaná, el kell futni valahová, de a jelek összekeveredtek a gerincvelő mentén. Lloyd ismét lecsapott, és megölte.
– Na megvagy, te szaros! – mondta Lloyd. Letette az ágylábat, és visszament a priccséhez. Áthevült, megrémült és attól félt, hogy elsírja magát. Visszanézett, és azt kiáltotta: – Na, hogy tetszik a patkánypokol, te rohadt kis faszszopó!
– Mama! – hangzott válaszul a boldog kiáltás. – Maamaaa!
– Pofa bel – üvöltötte Lloyd. – Nem vagyok az anyád! Az anyád éppen leszopik valakit egy kuplerájban az indianai Baszomfalvában!
– Mama? – válaszolta a hang, most már eltelve lanyha kétellyel. Azután csönd lett.
Lloyd sírni kezdett. Sírás közben ököllel dörgölte a szemét, mint egy kisfiú. Szeretett volna egy sült húsos szendvicset, szeretett volna az ügyvédjével beszélni, szeretett volna kikerülni innen.
Végül lefeküdt a priccsére, egyik karjával eltakarta a szemét, és maszturbált. Ez is van olyan jó módszer az elalváshoz, mint akármi.
AMIKOR FÖLÉBREDT, hajnali öt óra volt, és a maximális biztonságú szárnyban síri csönd uralkodott. Kábultan lekászálódott a priccséről, amely részegen megdőlt abba az irányba, ahonnan eltávolította alóla a támaszt. Megfogta az ágylábat, megacélozta magát a „Mama!” kiáltások ellen, és kalapálni kezdte a vasrácsot, ahogy a tanyasi szakács hívja a béreseket egy nagy, vidéki vacsorára. Vacsorára. Létezik ennél szebb szó? Sült sonka, krumpli, vörösmártás, friss zöldborsó és tej, Hershey csokiöntettel. Édességnek pedig egy hatalmas öreg tányér eperfagyi. Nem, nincs szó, amely fölérne a vacsorával.
– Hé, senki nincs itt? – kérdezte, és a hangja remegett.
Semmi válasz. Még egy „Mama!” kiáltás sem. Ott tartott, hogy annak is örült volna. Még egy őrült társasága is jobb, mint a halál társasága.
Nagy zörrenéssel ledobta az ágylábat. Visszabotladozott a priccséhez, felfordította a matracot, és leltárt készített. Két kenyérdarab, két marék datolya, egy félig elfogyasztott disznósült, egy szelet szalámi. Kettétépte a szalámit, a nagyobbik felét bekapta, de ez csak fokozta az étvágyát, farkaséhséggé bőszítette.
– Nincs több – suttogta, azután lerágta a disznósültet a csontról, mindenféle névvel illette magát, és ismét sírt egy sort. Itt fog meghalni, éppen úgy, mint a nyula a ketrecében, mint Trask az övében.
Trask.
Hosszú, töprengő percekig nézett be Trask cellájába, figyelte, ahogy a legyek köröznek, leszállnak, elröppennek. Rendes légyügyi L. A. nemzetközi reptér volt az öreg Trask arcán. Végül fogta az ágylábat, odament a rácshoz, átdugta. Ha lábujjhegyre áll, éppen el tudja érni a patkányt, és arrébb kotorhatja a cellája irányába.
Amikor elég közel volt, letérdelt, és áthúzta a saját oldalára. A farkánál fogva fölemelte, és hosszan nézte a szeme előtt himbálózó testet. Azután a matraca alá tette az ernyedt dögöt, távolabbra a még megmaradt élelemtől. Sokáig bámulta a patkányt, mielőtt visszaengedte volna a matracot, amely irgalmasan eltakarta előle a zsákmányt.
– Csak arra az esetre – suttogta Lloyd Henreid – a csendnek. – Kizárólag csak arra az esetre.
Azután fölkapaszkodott a priccs másik végére, az álláig húzta a térdét, és mozdulatlanul gubbasztott.
A SERIFF irodájának ajtaja fölött nyolc óra huszonkettőt mutatott az óra, amikor kialudt a villany.
Nick Andros egy papírkötéses könyvet olvasott, amelyet a vegyesbolt polcáról vett le, egy rémregényt a rémült nevelőnőről, akinek a szemrevaló uraság fiait kellene tanítania egy magányos, szellemjárta birtokon. Nick, noha még félig sem olvasta el a könyvet, máris tudta, hogy a szellem valójában a szemrevaló uraság felesége, akit valószínűleg bezártak a padlásra, és bolond, épp csak nem forog.
Amikor kialudtak a fények, a fiú szívverése meglódult, és egy hang sugdosott valahonnan az elme mélyéből, onnan, ahol a lidércnyomások lapítottak, amelyek most már minden álmában kísértettek: Érted jön... ott van kint, az éjszaka országútjain... a rejtőzés útjain... a sötét ember...
A könyvet az asztalra ejtette, és kiment az utcára. A nappal utolsó fényei még nem tűntek el az égről, de a szürkület már estébe hajlott. Az utcai lámpák nem égtek. Ugyancsak elsötétedett a vegyesbolt kirakatában az éjjel-nappal világító neon. Elnémult a villanypóznák tetején a transzformátorok halk zúgása is; ez utóbbit Nick úgy állapította meg, hogy rátette a kezét az egyikre, de semmit sem érzett a fán kívül. A rezgés, ami neki a hangot pótolta, megszűnt.
Az iroda takarítószekrényében volt gyertya, egész dobozzal, de a gyertyák gondolata nem nagyon vigasztalta meg Nicket. Annyira megrendítette a világosság eltűnése, hogy most csak állt, nyugat felé bámult, és némán könyörgött a fénynek, ne hagyja itt, ne taszítsa ebbe a sötét temetőbe.
De mindhiába. Tíz perccel kilenc után Nick már nem áltathatta magát azzal, hogy még maradt az égen világosság, így visszatért az irodába, és tapogatózni kezdett a szekrény felé, amelyben a gyertyák voltak. Az egyik polcon matatott a megfelelő doboz után, amikor kivágódott mögötte az ajtó, és betámolygott a püffedt, fekete arcú Ray Booth, aki most is viselte csillogó főiskolai gyűrűjét. Egy hete, június huszonkettedikének éjszakája óta lapított az erdőben, a kertek alatt. Huszonnegyedikén reggel rosszul érezte magát, és végül ma este az éhség és a halálfélelem beűzte a városba, ahol senkit sem talált, csak ezt az átkozott kuka korcsot, aki elsősorban felelős azért, hogy ilyen pácba került. A kuka olyan nagy mellénnyel sétált keresztül a főtéren, mintha az övé lenne a város, ahol Ray majdnem az egész életét leélte, derekán a seriff pisztolyával, amelyet mesterlövész módjára még a combjához is odakötött egy zsinórral. Tán azt gondolja, hogy tényleg az övé a város. Ray sejtette, hogy bele fog halni abba az akármicsodába, ami a többieket is lekaszálta, de előbb még megmutatja az átkozott korcsnak, hogy vele nem szórakozhat.
Nick háttal állt neki, és egészen addig fogalma sem volt róla, hogy már nincs egyedül Baker seriff irodájában, amíg a két kéz rá nem zárult a nyakára. A doboz, amelyet épp akkor vett föl, kiesett a kezéből, tőrön viaszgyertyák gurultak a padlón. Félig megfulladt, mire sikerült leküzdenie első rémületét. Hirtelen bizonyossággal érezte, hogy álmainak fekete teremtménye életre kelt: valami pokol pincéjéből jött gonosz lélek van mögötte, amely pikkelyes mancsát akkor szorítja a torkára, amikor megszűnik a világosság.
Azután görcsösen, ösztönszerűen megmarkolta a fojtogató kezeket, és szabadulni próbált. Forró lélegzet csapott a fülébe, noha semmit sem hallott. Sikerült egy hörgő lélegzethez jutnia, mielőtt a mancsok ismét megszorultak volna a torkán.
Úgy tántorogtak a feketeségben, mint árnyéktáncosok. Ray Booth érezte, hogy apad az ereje a viaskodó kölyöktől. A feje lüktetett. Ha nem végez gyorsan a kukával, akkor sohasem végez vele. Minden maradék erejével szorította a girhes kölyök nyakát.
Nick érezte, hogy a világ távolodik. A fájdalom a torkában, amely eleinte éles volt, tompa és távoli lett, majdhogynem kellemes. Bakancsának sarkát belevágta Booth lábába, és ugyanakkor teljes súlyával nekivetette magát a drabális embernek. Booth kénytelen volt hátrálni. Egyik lába egy gyertyára lépett. A gyertya elgurult, Booth nagy robajjal zuhant a földre, magával rántva Nicket, és a keze végre leszakadt a fiú nyakáról.
Nick arrébb gurult, és rekedten zihált. Minden távolivá mosódott, kivéve torkában a fájdalom lassú lüktetését. Gégéjében érezte a síkos vért.
Támadójának, akárki volt is az, zsákszerű, nagydarab alakja lomhán feltápászkodott. Nicknek eszébe jutott a fegyver, és utánakapott. Ott volt a helyén, de nem tudta kiszabadítani. Valahogy megakadt a tokjában. A pániktól őrjöngve hatalmasat rántott rajta. A fegyver elsült. A golyó végigsúrolta a lábát, és a padlóba fúródott.
Az alak úgy zuhant rá, akár a végzet.
Nick lélegzete kirobbant a torkából, azután nagy, fehér kezek markolászták az arcát, a hüvelykujjak belemélyedtek a szemébe. Nick az egyik kézen bíbor villanást látott a halvány holdvilágnál, meglepett szája a „Booth!” szót formálta a sötétben. Jobbja továbbra is a pisztolyt rángatta. Alig érezte a fájdalom forró sistergését a combján.
Ray Booth belevájta a hüvelykujját Nick jobb szemébe. Iszonyú fájdalom lobbant-szikrázott fel a fiú fejében. Végre kirántotta a pisztolyt. Booth munkától kérges ujja fürgén forgott erre-arra, Nick szemgolyóját morzsolva.
Nick fojtott sikolyt hallatott, amely alig volt több heves kilégzésnél, és Booth löttyedt oldalába nyomta a pisztolyt. Meghúzta a ravaszt, és a fegyver tompa puff! hangot adott, amelyet Nick úgy érzékelt, mint erőszakos rúgást a karján; a célgömb beleakadt Booth ingébe. Nick látta a villanást a cső végén, majd egy pillanattal később megérezte a lőporszagot és Booth felizzó ingének bűzét. Ray Booth megmerevedett, azután rárogyott a fiúra.
Nick a fájdalomtól és a félelemtől zokogva lelökte magáról a súlyt. Booth félig leesett, félig lecsúszott róla. Nick kimászott alóla, egyik kezét sebesült szemére szorítva. Hosszú ideig hevert a padlón, a torka lángolt. Úgy érezte, mintha óriási, könyörtelen körző fúródna a halántékába.
Végül kitapogatott egy gyertyát, és meggyújtotta az asztali öngyújtóval. A gyenge, sárga izzásnál látta, hogy Ray Booth hasmánt fekszik a padlón, akár egy döglött bálna a tengerparton. A fegyver pogácsa nagyságú, fekete kört rajzolt az inge oldalára. Rengeteg vér folyt ki belőle. Booth árnyéka hatalmasan, formátlanul terpeszkedett a túlsó falon a gyertyafényben.
Tenyerét még mindig a szemére szorítva, a nyöszörgő Nick bebotladozott a kis fürdőszobába, és belenézett a tükörbe. Látta, hogy vér szivárog az ujjai közül, és vonakodva húzta félre a kezét. Nem tudta bizonyosan, de úgy gondolta, hogy most talán már félszemű is lesz, nem csupán süketnéma.
Visszament az irodába, és belerúgott Ray Booth ernyedt testébe.
Elintéztél, mondta a halott embernek. Először a fogaimat, most meg a szememet. Most boldog vagy? Ha rajtad múlik, mindkét szememet elvetted volna, igaz? Elvetted volna a szemem világát, és itt hagytál volna süketnémán és vakon a holtak világában. Hogy tetszik ez, te tahó?
Ismét belerúgott Boothba, de fölfordult a gyomra attól, ahogy a lába belenyomódott a halott húsba. Kis idő múlva a priccshez hátrált, leült, és fejét a kezére hajtotta. Odakint erősen tartotta magát a sötétség – kialudt a világ minden fénye.
DONALD MERWIN ELBERT, homályos és zavaros általános iskolai múltjának ismerői számára Szemétláda Ember, hosszú ideje, napok óta (hány napja? ki tudja? Szemétláda Ember biztosan nem) őgyelgett fel-alá az indianai Powtanville utcáin, hőkölve a fejében zsinatoló hangoktól, miközben hol félreugorva, hol a kezét fölemelve védekezett a kövek ellen, amelyekkel a kísértetek hajigálták.
Hé, Szemétláda!
Hé, Szemétláda Ember, csíplek, Szemét! Gyújtottál valami kis tüzecskét ezen a héten?
Szemét, mit szólt Semple nyanya, amikor meggyújtottad a nyugdíjcsekkjét?
Hé, Szemétbébi, nem akarsz venni egy kis benzint?
Hogy tetszett a sokk-kezelés, odale Térre Haute-ban, Szemétke?
Szemét...
Hé, Szemétláda...
Néha tudta, hogy ezek a hangok nem igaziak, de olykor azért rájuk kiabált, hogy hagyják abba, és csak ekkor jött rá, hogy kizárólag egy hang van, a sajátja, az verődik vissza a házakról és a boltok homlokzatáról, a Scrubba-Dubba Autómosó salakbeton faláról, ahol valamikor dolgozott, és ahol ült, ma, június 30-a reggelén, és egy mogyoróvajtól, lekvártól, paradicsomtól és Gulden's Diablo mustártól lucsogó nagy szendvicset evett. Nem volt más hang a sajátján kívül, az csapódott a házaknak és a boltoknak, majd visszafordult, mint egy nemszeretem vendég, vissza az ő füléhez. Mert Powtanville valahogy kiürült. Mindenki elment... vagy nem is? Neki mindig azt mondták, hogy bolond, ilyet csak egy dilis gondolhat, hogy a szülővárosa kiürült, nincs benne senki rajta kívül. De a szeme folyvást visszatért az olajtartályokhoz a látóhatáron, amelyek hatalmasak, fehérek és kerekdedek voltak, mint az alacsony felhők. A tartályok Powtanville és a műút között álltak, amely Garyba és Chicagóba vezetett, és ő tudta, mit akar tenni, és hogy az nem álom. Rossz dolog, de nem álom, és ő majd nem tehet ellene.
Megégett az ujjad, Szemét?
Hé, Szemétláda Ember, nem tudod, hogy aki a tűzzel játszik, bepisil?
Mintha elfütyült volna mellette valami, és ő zokogva fölemelte a kezét, a porba ejtette a szendvicset, behúzta a nyakát, de nem volt semmi, nem volt ott senki. A Scrubba-Dubba Autómosó salakbeton fala mögött csak a 130-as indianai országút húzódott Gary felé, de először elhalad a Cheery Olajvállalat hatalmas tartályai mellett. Hüppögve fölemelte a szendvicset, amennyire tudta, letörölte a szürke port a fehér kenyérről, és ismét majszolni kezdte.
Ők álmok voltak? Valaha élt az apja, és a seriff lelőtte az utcán a metodista templom előtt, és neki azóta ezzel kellett élnie.
Hé, Szemét, Greeley seriff lelőtte az öregedet, mint egy veszett kutyát, tudtad, te kibaszott agyatlan?
Az apja bent volt az O'Toole-ban, és volt valami szájalás, és Wendell Elbertnek volt pisztolya, megölte vele a csapost, azután hazament, és megölte Szemétláda két bátyját és nővérét – ó, Wendell Elbert furcsa, méregzsák ember volt, Powtanville-ben bárki megmondhatja, hogy már ez előtt az este előtt réges-rég begolyózott, és azt is megmondhatják, hogy az alma nem esett messze a fájától –, és megölte volna Szemétláda anyját is, csakhogy Sally Elbert sikoltozva elmenekült az éjszakába, karjában ötéves fiával, a később Szemétláda Ember néven ismert Donalddal. Wendell Elbert a bejárati lépcsőn állt, és lőtt rájuk menekülés közben, a golyók vijjogtak és fölcsapták a port az útról, míg végül az utolsó lövésnél felrobbant a kezében az olcsó pisztoly, amelyet egy niggertől vásárolt a Chicago utcában. A szétfröccsenő szilánkok elvitték az arca nagy részét. Akkor elindult az utcán, folyt a szemébe a vér, üvöltött, és hadonászott az olcsó pisztoly csonkjával, amelynek csöve felfúvódott és szétnyílt, akár egy vicces robbanó szivar, és ahogy odaért a metodista templomhoz, jött Greeley seriff Powtanville egyetlen járőrkocsijával, és ráparancsolt, hogy álljon meg és dobja el a fegyvert. Wendell Elbert ehelyett rászögezte szombat esti speciálja roncsát a seriffre, az pedig nem vette észre, hogy a szombat esti speciál szétment, vagy tette, hogy nem veszi észre, ez az eredmény szempontjából közömbös. Beleeresztette Wendell Elbertbe a duplacsövű flintája tartalmát.
Hé, Szemét, leégetted már a FARKADAT?
Körülnézett, hogy ezt ki kiáltotta – úgy hangzott, mintha Carley Yates lett volna, az egyik srác, akivel együtt lógott – csak hát Carley már nem gyerek, mint ahogy ő sem az.
Most már talán ismét Don Elbert lehet Szemétláda Ember helyett, mint ahogy Carley Yates is Carl Yates, aki kocsikat árul a városi Stout Chrysler-Plymouth autószalonban. De Carl Yates elment, mindenki elment, és talán már túl késő ahhoz, hogy ő akárki legyen.
Ő SEM ÜLDÖGÉLT többé a Scrubba-Dubba falának dőlve; a várostól mérföldnyire vagy még annál is messzebb gyalogolt északnyugat felé a 130-as úton. Powtanville városa úgy nyúlt el alatta, mint makettváros egy gyerek játék vasútja mellett. A tartályok alig félmérföldnyire voltak, és ő egyik kezében szerszámosládát vitt, a másikban egy húszliteres marmon-kannát. Ó, olyan rossz, de...
SZÓVAL MIUTÁN Wendell Elbert a föld alá került, Sally Elbert munkát kapott a powtanville-i kávézóban, és egyetlen megmaradt pulyája, Donald Merwin Elbert, valamikor elsőben vagy másodikban elkezdte felgyújtogatni a szemétládákat, azután elszaladt.
Né má, lányok, itt gyön a Szemétláda Ember, oszt leégeti a ruhátokat!
Iiiii! A dilis!
A felnőttek csak harmadikos korában vették észre, hogy mit művel, akkor kijött a seriff, a jó öreg Greeley seriff, és vélhetőleg így lett végül a mostohaapja az az ember, aki lelőtte az apját a metodista templom előtt.
Hé, Carley, van egy találós kérdésem: hogy ölheti meg az apád az apádat?
Nem tom, Petey, hogy?
Én se tom, de kérdezd meg a Szemétláda Embert!
Hihihihahahaha!
MOST A KAVICSOS behajtó elején állt, a válla fájt a szerszámosláda és a benzineskanna súlyától. A kapun ez állt: CHEERY OLAJTÁRSASÁG, RT MINDEN LÁTOGATÓNAK BE KELL JELENTKEZNIE AZ IRODÁBAN! KÖSZÖNJÜK!
Néhány autó volt a parkolóban, de nem sok. A legtöbbnek lapos volt a gumija. Szemétláda Ember végigment az ösvényen, és besiklott a résnyire nyitott kapun. Furcsa kék szeme a pókhálószerű lépcsőre meredt, amely csigavonalban tekergőzött a legközelebbi tartály tetejéig. Egy lánc volt kifeszítve a lépcső alján, rajta felirat lógott: TILOS A BELÉPÉS! A SZIVATTYÚÁLLOMÁS ZÁRVA! Átlépte a láncot, és elindult fölfelé a lépcsőn.
Nem VOLT helyes, hogy az anyja hozzáment Greeley seriffhez. Amikor negyedikbe járt, akkor kezdte felgyújtani a postaládákat, és ekkoriban égette el az öreg Mrs. Semple nyugdíjcsekkjét, és ismét lebukott. Sally Elbert Greeley hisztériás rohamot kapott, amikor új férje megemlítette, hogy el kéne küldeni a fiút arra a helyre Térre Haute-ban. (Te azt hiszed, hogy őrült! Hogy lehet egy tízéves fiú őrült? Te csak meg akarsz szabadulni tőle! Megszabadultál az apjától, most pedig tőle akarsz megszabadulni!) Greeley ezenkívül még azt tehette volna, hogy feljelenti, de az ember nem küld egy tízéves gyereket javítóintézetbe, hacsak nem akarja, hogy liftajtó nagyságú segglyukkal kerüljön elő, és hacsak azt nem akarja, hogy az új felesége elváljon tőle.
FÖL A LÉPCSŐN, föl a lépcsőn. Léptei kongtak a vason. A hangokat lent hagyta, és ilyen magasra senki sem tud követ dobni; a kocsik a parkolóban olyanok voltak, mint a csillogó Corgi játékok. Itt csak a szél hangja hallatszott, amely halkan beszélt a fülébe, és nyögött valamilyen nyílásban; meg egy madár kiáltott a távolban. Körülötte fák és mezők folytak szét a zöld minden árnyalatában, és csak egy kicsit voltak kékesek az álmodó reggeli párától. Most már boldogan mosolygott, miközben követte a kanyargó csigavonalat, egyre csak fölfelé, körbe-körbe.
Amikor fölért a tartály lapos, kerek tetejére, úgy tűnt, a világ tetején áll, és ha felnyúl, kék krétaport tud kaparni az ég fenekéről. Letette a benzineskannát meg a szerszámosládát, és csak bámult. Innen el lehetett látni Garyig, mert most nem volt ipari füst, ami a gyárkéményekből gomolygott, így ott fent is olyan tiszta volt a levegő, mint odalent. Chicago nyári párába csomagolt álom volt, és messze északon az a halványkék villanás vagy a Michigan-tó, vagy káprázat. A levegőnek puha, arany zamata volt, s erről egy jól megvilágított konyhában elfogyasztott békés reggelire kellett gondolnia. És a nap hamarosan égni fog. A kannát hagyta, ahol volt, fogta a szerszámosládát, odavitte a szivattyúszerkezethez, azt kezdte tanulmányozni. Ösztönös érzéke volt a gépekhez; úgy tudott bánni velük, ahogy egyes autisták képesek hétjegyű számokat fejben szorozni és osztani. Ennek semmi köze nem volt a gondolkodáshoz vagy a megismeréshez; egyszerűen hagyta, hogy a szeme néhány pillanatig ide-oda vándoroljon, azután megmozdult a keze, fürge, oldott önbizalommal.
HÉ, SZEMÉTLÁDA, mér a teplomot akartad főgyútani? Mér nem az ISKOLÁT?
Amikor ötödikbe járt, egy elhagyott ház nappaliját gyújtotta föl a szomszédos Sedley városban, és a ház leégett. Mostohaapja, Greeley seriff bevágta a fogdába, mert egy csomó gyerek megverte, és most a felnőttek akarták kezelésbe venni (Ha nem esik, a fél város leégett volna az átkozott gyújtogató kölyök miatt!). Greeley azt mondta Sallynek, hogy Donaldot muszáj elvinniük Térre Haute-ba, hogy elvégezzék rajta a vizsgálatokat. Sally azt felelte, hogy elhagyja, ha ezt meri tenni az ő kicsijével, az egyetlen magzatával, de Greeley csak elment a bíróhoz, és aláíratta a végzést, így a Szemétláda Ember egy időre, jó két évre távozott Powtanville-ből, az anyja pedig elvált a serifftől, akit ugyanabban az évben, valamivel később, a szavazók leváltottak hivatalából, és Greeley végül elment Garyba, és egy autógyár futószalagjánál dolgozott. Sally minden héten meglátogatta Szemetet, és mindig sírt.
SZEMÉTLÁDA suttogott: – Megvagy, kurafí! – azután lopva körülnézett, hogy nem hallotta-e valaki, amikor káromkodott. Természetesen senki sem hallotta, mivel a Cheery Olaj 1. számú tartályának tetején volt, de még ha a földön lett Volna is, ott se maradt senki. A kísérteteket leszámítva. Fölötte dundi fehér felhők vitorláztak.
Egy nagy cső állt ki a szivattyúzó gépezetből, a belső átmérője meghaladta a hatvan centit, a végére olyasmit szereltek, amit az olajosok csatlakozócsőnek hívnak. Ezt szigorúan feltöltéskor és ürítéskor használták, de a tartály most tele volt ólommentes benzinnel, egy kevés ki is csöpögött, talán félliternyi, fénylő nyomokat húzva a tartály tetejére lerakódott finom porban. Szemétláda hátralépett, a szeme ragyogott, egyik kezében jókora kulcsot, a másikban kalapácsot markolt. Leejtette őket, csak úgy kongtak.
Még csak nem is lesz szüksége arra a benzinre, amit magával hozott! Kapta a kannát, felkiáltott – Félre a bombákkal! –, és lehajította a tartályról. Nagy érdeklődéssel figyelte a kanna bukdácsoló, villogó útját. Az út egyharmadánál a marmon nekivágódott a lépcsőnek, visszapattant, majd a földre zuhant, körbe-körbe forogva, fröcskölve a borostyánszínű benzint, mivel az oldala kilyukadt, amikor a lépcsőhöz csapódott.
Szemét visszafordult a csőhöz. Nézte a benzin fénylő tócsáit. Elővett egy levélgyufát a mellzsebéből, és bámulta, bűntudattal, elbűvölve, izgatottan. A gyufa elején egy hirdetés azt tudatta, hogy úgyszólván mindent megtanulhatsz a chicagói La Salle Levelező Iskolában. Egy bombán állok, gondolta. Lehunyta a szemét, remegett a félelemtől és az eksztázistól, és minden ujja elzsibbadt a jól ismert, borzongató izgalomtól.
Hé, Szemét, te rohadt tűzbogár!
TERRE HAUTE-BÓL tizenhárom évesen elengedték. Nem tudták, hogy meggyógyították-e vagy sem, de azt mondták, rendbe jött. Szükség volt a szobájára, hogy egy másik dilis kölyköt is becsukhassanak pár évre. Szemétláda hazament. Lemaradt az iskolában, és nem tűnt valószínűnek, hogy képes behozni. Sokkolták Terre Haute-ban, és amikor visszakerült Powtanville-be, nem tudott emlékezni a dolgokra. Tanult egy vizsgára, de a felét elfelejtette, és fát kapott.
Egy ideig mindazonáltal nem gyújtott tüzeket; legalább ennyi haszna volt a dolognak. Látszólag minden visszatért a régi kerékvágásba. Az apagyilkos seriff eltűnt; Garyban szerelte a fényszórókat a Dodge-ok orrára („kerekeket szerel vázákra”, mondta néha az anyja). Mami visszament dolgozni a powtanville-i kávézóba. Minden rendben volt. Persze a Cheery Olaj fehér tartályai ott meredeztek a látóhatáron, mint túlméretezett, meszelt konzervdobozok, mögöttük Gary ipari füstje látszott – ott lakott az apagyilkos seriff –, mintha a város máris égne. Gyakran eltűnődött, vajon hogyan robbannának föl a Cheery Olaj tartályai. Három különálló dörrenés, elég hangos, hogy ronggyá szaggassa a dobhártyát, és elég fényes, hogy kisüljön a szeme az üregéből? Három tűzoszlop (atya, fiú és szent apagyilkos seriff), amelyek éjjel-nappal égnek hónapokon át? Vagy egyáltalán meg se gyulladnak?
Meg kellett tudnia. A puha nyári szellő elfújta az első két gyufát. Megfeketedett csonkjukat a szegecselt acélra ejtette. Jobbra, közel a tartály szélét övező térdmagasságú lánchoz, észrevett egy rovart, amint lagymatagon vergődött egy benzintócsában. Olyan vagyok, mint ez a bogár, gondolta sértődötten, és azon gondolkodott, milyen világ az, ahol Isten nemcsak hagyja, hogy az ember belekeveredjen egy nagy ragacsos pácba, mint a bogár a benzintócsába, de még életben is hagy, hogy órákig, talán napokig vergődjél... vagy akár évekig, mint ő. Ezért ez a világ megérdemli, hogy leégjen. Lehajtott fejjel állt, hogy meggyújtsa a harmadik gyufaszálat, amint eláll a szél.
AMIKOR VISSZATÉRT, egy darabig dilisnek meg féleszűnek és fáklyásnak hívták, de Carley Yates, aki akkorra már három osztállyal megelőzte, még emlékezett a szemétládákra, így az a név ragadt rá. Amikor tizenhat éves lett, az anyja engedélyével otthagyta az iskolát (Mit akarnak? Tönkrevágták Terre Haute-ban. Beperelhetném üket, ha vóna pézem. Aszongyák, sokkkezelés. Francos villamosszék, eztet mondom én!), és elment dolgozni a Scrubba-Dubba Autómosóba: mosd le a fényszórókat/ mosd le az alvázat/ töröld le az ablaktörlő lapátokat/ töröld le a tükröket/ hé, uram, akar fényezést? Kis ideig mentek a dolgok a maguk útján. Az emberek rákiabáltak az utcasarkokon vagy az elhaladó autókból, tudni akarták, mit szólt Semple nyanya (immár négy éve a sírban), amikor elégette a nyugdíjcsekkjét, vagy nem pisilt-e maga alá, amikor leégette azt a házat Sedleyben, füttyentettek egymásnak, miközben ácsorogtak a cukrászda előtt, vagy az O'Toole ajtaját támasztották; kurjongattak egymásnak, hogy dugják el a gyufát, nyomják el a bagót, mert jön a Szemétláda Ember. A hangok kísértethangokká váltak, de muszáj volt tudomást venni a kövekről, amelyek a sötét sikátorok szájából vagy az utca másik oldaláról röppentek felé. Egyszer valaki fél doboz sört vágott hozzá egy elhaladó autóból, ami éppen homlokon találta, és ő térdre esett.
Ilyen volt az élet: a hangok, az alkalmanként repülő kövek, a Scrubba-Dubba. Ebédszünetben leült oda, ahol ma is ült, megette az ebédet, amit az anyja készített, bámulta a Cheery Olaj tartályait, és tűnődhetett, hogy milyen lenne a robbanás.
Ez volt az élet, amíg egy éjjel ott nem találta magát a metodista templom előterében, kezében húsz liter benzinnel, amit szétlocsolt – különös gondja volt a sarokban halmozódó öreg zsoltároskönyvekre –, majd megállt, és azt gondolta, Ez rossz dolog, talán a rossznál is rosszabb, HÜLYESÉG, tudni fogják, ki csinálta, tudni fogják, akkor is, ha más csinálta, és „elrekkentenek”; gondolkozott róla, és beszívta a benzin szagát, miközben a hangok lebegtek és köröztek a fejében, mint denevérek egy kísértetjárta vártoronyban. Azután lassan mosoly terült szét az arcán, lefelé fordította a kannát, végigfutott a padok közötti folyosón, fröcsögött a benzin, futott az előtértől az oltárig, akár a vőlegény, aki lekéste az esküvőjét, és olyan mohó, hogy máris locsolja a forró lét, pedig illendőbb lenne megtartani a nászágyig.
Azután visszaszaladt az előtérbe, elővett egyetlen szál gyufát a mellzsebéből, végighúzta a farmerja cipzárján, a csöpögő zsoltároskönyvekre dobta, telitalálat, bumm!, és másnap már utazott is az észak-indianai javítóintézetbe, el a metodista templom fekete, füstölgő bordái mellett.
Ott, a Scrubba-Dubba előtt Carley Yates támaszkodott a zászlórúdnak, a szája sarkából Lucky Strike lógott, és elüvöltötte búcsúját, sírfeliratát, üdvözletét és búcsúztatóját: Hé, Szemétláda, mér a teplomot akartad főgyútani? Mér nem az ISKOLÁT?
Tizenhét volt, amikor bekerült a gyerekdutyiba, és amikor tizennyolc lett, átvitték az állami börtönbe, és hogy ott mennyi ideig volt? Ki tudja? Szemétláda Ember biztosan nem tudta. A sitten senkit sem érdekelt, hogy felgyújtotta a metodista templomot. Voltak emberek a sitten, akik ennél sokkal rosszabb dolgokat műveltek. Gyilkoltak. Erőszakot tettek. Szétverték öreg könyvtáros hölgyek fejét. Egyes rabok akartak csinálni vele valamit, mások azt akarták, hogy ő csináljon nekik valamit. Nem bánta. Akkor történt, amikor eloltották a lámpát. Egy kopasz ember azt mondta neki, hogy szereti – szeretlek, Donald –, és ez biztos jobb, mint kövek elől félreugrálni. Néha arra gondolt, hogy akár örökre itt maradna. De éjszaka olykor a Cheery Olajról álmodott, és álmában mindig volt egyetlen földet rázó robbanás, amelyet két újabb követett, és a hang ilyen volt BUMM!.......BUMM! BUMM! Hatalmas, dallamtalan robbanások, amelyek utat törnek maguknak a ragyogó napfényben, úgy formálva a fényt, mint pöröly a vékony rezet. A városban mindenki meg fog állni ott, ahol van, és északra néz, Gary felé, amerre a három tartály állt az ég hátterében, mint túlméretezett, meszelt konzervdobozok. Carley Yates, aki éppen egy kétéves Plymoutht igyekszik eladni egy kisgyerekes házaspárnak, megáll halandzsa közben, és csak néz. Az O'Toole-ból és a cukrászdából kizúdulnak a lebzselők, otthagyják a sört és a csokoládés malátaitalt. A kávézóban az anyja megáll a pénztár előtt. Az új fiú a Scrubba-Dubbában fölegyenesedik a fényszóró mellől, amelyet éppen mosott, a szivacskesztyű még rajta van a kezén, északnak néz, a hatalmas, baljós hang pörölyként zúdul neki a napi tevékenységek vékony rézlemezének: BUMM! Ez volt az álma.
Házirab lett belőle, és amikor ez a furcsa betegség kitört, átküldték a gyengélkedőre, és néhány nappal ezelőtt már nem voltak ott betegek, mert aki megbetegedett, az meg is halt. Mindenki meghalt vagy elmenekült, kivéve egy Jason Debbins nevű fiatal őrt, aki beült a mosodai teherautó fülkéjébe, és főbe lőtte magát.
Hova máshova mehetett volna, mint haza?
A szellő puhán végigsimított az arcán, azután elállt.
Újabb gyufát gyújtott, és leejtette. Egy kis benzinfoltra esett, és a benzin meggyulladt. Kék láng csapott föl, törékeny koszorúvá fonódott, középpontjában az elégett gyufaszállal. Szemétláda az igézettől bénultan figyelte egy darabig, azután fürgén odalépett a lépcsőhöz, amely az aljától a tetejéig körbegyűrűzte a tartályt, és visszanézett. Most remegő hőségen át látta a szivattyú gépezetét; villódzott, akár a délibáb. A négyujjnyinál nem magasabb kék lángok a gépezet felé futottak, szélesedő félkörben közelítették meg a csövet. A bogár vergődése véget ért. Megfeketedett héj maradt belőle.
Hagyhatom, hogy ez történjék velem.
De úgy látszott, mégsem kívánja. Bizonytalanul úgy rémlett, hogy lehet már más célja is az életnek, nagyon nagyszabású és fennkölt. Így hát meglegyintette a félelem, és futni kezdett lefelé a lépcsőn, a cipője kongott, a keze fürgén siklott a meredek, rozsdától ragyás korláton.
Futott egyre lejjebb, körbe-körbe, azon filózva, ugyan mikor kap lángra a csővég körül lebegő benzingőz, mennyi ideig tart, míg akkora meleg lesz, hogy az égés meginduljon lefelé a csőben, a tartály hasa felé?
Lobogó hajjal, arcára fagyott, rettegő vigyorral rohant lefelé, a szél bömbölt a fülében. Félútra ért, elrobogott a hat méter magas CH betűk mellett, amelyek citromzölden rikítottak a tartály fehér falán. Egyre lejjebb és lejjebb, és ha rohanó lába összeakad vagy elbotlik valamiben, úgy fog bukdácsolni, mint a benzinkanna, száraz gallyként ropogó csontokkal.
Közeledett a föld, a fehér kavicstányérok a tartályok körül, a kavicson túl a zöld fű. A parkoló autók kezdték visszanyerni rendes méretüket. Mégis úgy tűnt, mintha lebegne, álmában lebegne, és sohasem érné el a tartály alját, csak futna és futna, és sehova sem érne el. Bomba mellett volt, és a gyutacs már égett.
Messze magasból hirtelen robbanás hallatszott, olyan volt a hangja, mint egy tízcentis petárdának július negyedikén. Tompa csendülés követte, azután valami elzúgott Szemét mellett. Metsző, szinte kéjes félelemmel látta, hogy a cső egyik darabja az. Teljesen fekete volt, és a hőségtől új, izgalmasan lehetetlen formájúra csavarodott.
Szemét egyik kezével megfogta a korlátot, és átvetette magát rajta, közben hallotta, hogy valami roppan a csuklójában. Émelyítő fájdalom futott föl a karján a könyökéig. Az utolsó nyolc métert zuhanva tette meg, és elterült a kavicson. A kavics lenyúzta a bőrt az alkarjáról, de alig érezte. Most már tele volt nyöszörgő, vigyorgó pánikkal, és a nappal nagyon fényesnek látszott.
Szemétláda Ember feltápászkodott, hátranézett, fölfelé, de közben már futott is. A középső tartály tetejének szőke haja nőtt, és ez a haj megdöbbentő gyorsasággal növekedett. Az egész tartály bármelyik pillanatban felrobbanhatott.
Rohant, jobb keze élettelenül lógott törött csuklójáról. Átugrotta a parkoló árkát, talpa az aszfalton csattogott. Keresztülfutott a parkolón, árnyéka a lába mellett siklott, és máris a széles, kavicsos bekötőúton nyargalt, kivágódott a félig nyitott kapun, vissza a 130-as műútra. Keresztülszáguldott rajta, és a túlsó oldalon belevetette magát az árokba, a halott levelek és nyirkos moha puha ágyába, két karját a feje köré fonta, fújtató lélegzete bicskaként szúrt a tüdejébe.
Felrobbant a benzintartály. Nem BUMM! volt, hanem KA-BUFF! Olyan hatalmas és mégis olyan rövid torokhangú, hogy Szemét csakugyan érezte, amint a dobhártyája behorpad, és a szemgolyója kiguvad, mert a levegő valahogy megváltozott. Egy második robbanás követte az elsőt, majd egy harmadik, Szemétláda vonaglott a halott leveleken, vigyorgott, és némán sikoltott. Felült, kezét a fülére tapasztva, amikor egy hirtelen szélroham olyan erővel csapta le, mint egy darab hulladékot.
Mögötte megdőltek a fiatal facsemeték, leveleik lázasan csattogtak, mint szeles napon a zászlócskák a használtautó-kereskedés fölött. Egyik-másik el is tört, olyan halk roppanással, mintha valaki célba lőne. A tartály égő darabjai kezdtek hullani az út túlfelére, némelyik egyenest az úttestre. Kongó hanggal csapódtak be a vasdarabok, ugyanúgy megfeketedtek és kicsavarodtak, mint a cső, s még mindig kiálltak belőlük a szegecsek.
KA-BUMM!
Szemétláda ismét felült, és gigászi tűzfát látott a Cheery Olaj parkolója mögött. A lombjából fekete füst gomolygott egyenesen fölfelé, elképesztő magasságba, mielőtt a szél szétfújhatta és ellapíthatta volna. Csak hunyorgó szemmel lehetett ránézni, és most már a sugárzó hő is perzselte az út túlsó oldalát, a bőr megfeszült tőle, és mintha kifényesedett volna. Szemét szeméből tiltakozva patakzottak a könnyek. Az égből újabb égő vasdarab hullott, rombusz alakú, a legszélesebb részén jó két és fél méter, Szeméttől hat méterre balra, az árokban ért földet, és a nedves mohát borító száraz levelek azonnal izzani kezdtek.
KA-BUMM! KA-BUMM!
Ha itt marad, az öngyulladás visító, vonagló izzásában megy föl az égbe. Feltápászkodott, és futásnak eredt az országút mellett Gary irányába, miközben egyre forróbb lett a levegő, amelyet beszívott. Az íze mindjobban hasonlított a nehézfémekére. Tapogatni kezdte a haját, nem ég-e. Édeskés benzinszag töltötte be a levegőt, teljesen beburkolta. Forró szél lobogtatta a ruháját. Úgy érezte magát, mintha egy mikrohullámú sütőből próbálna menekülni. Az út megkettőződött, majd megháromszorozódott könnyező szeme előtt.
Újabb köhögő bömbölés hallatszott, amikor a növekvő légnyomástól összeomlott a Cheery Olajtársaság irodaépülete. Üvegkardok szelték a levegőt. Beton- és salakbeton tömbök záporoztak az égből és verték az úttestet. Egy fütyülő acéldarab, akkora, mint egy negyeddolláros, és olyan vastag, akár a Mars csokoládé, átszakította Szemétláda ingét, és végigkarcolta a bőrét. A lába előtt akkora darab csapódott a földbe, hogy guajavalekvárt csinálhatott volna a fejéből, majd fölpattant, derekas krátert hagyva maga után.
A rohanó Szemétláda ekkor kijutott a becsapódási övezetből. A vér úgy dobolt a fejében, mintha az agyát meglocsolták volna kettes számú fűtőolajjal, és meggyújtották volna.
KA-BUMM!
Ez egy másik tartály volt. Szemétláda előtt mintha megszűnt volna a légellenállás, hátulról pedig egy hatalmas, meleg kéz lökte, olyan, amely tetőtől talpig pontosan illeszkedett a testéhez; valósággal hajította előre, hogy a lábujjai is alig érték a földet, arcán rémült, bevizelős vigyor ült, mint akit a világ legnagyobb sárkányához kötöztek, hogy repülj, repülj, babám, föl az égbe, amíg a szél el nem megy másfele, ő pedig ott marad, hogy tehetetlenül végigüvöltse a műugrást.
A háta mögül robbanások sortüze hallatszott, Isten lőszerraktára röpült a levegőbe az erény lángjaiban, a sátán ostromolta a mennyeket, és tüzérparancsnoka az a vörös, nyúzott arcú, vadul vigyorgó őrült, a Szemétláda Ember, aki sohasem lesz többé Donald Merwin Elbert.
Képek szökdeltek mellette: útról leszaladt autók, Mr. Strang kék postaládája fölcsapott zászlajával, egy égnek meredő lábú, döglött kutya, távvezeték egy kukoricatábla felett.
A kéz most már nem lökte olyan erősen. Visszatért a légellenállás is. Szemét megkockáztatta, hogy hátranézzen, és látta, hogy a domb, ahol a tartályok álltak, tűzze változott. Minden égett. Ott hátul, mintha maga az út is lángokban állt volna, a nyári fák fáklyaként lángoltak.
Még negyed mérföldet futott, azután átváltott ziháló, szuszogó csoszogásra. Egy mérfölddel arrébb megpihent, visszanézett, beszívta az égés számára oly kellemes illatát. Mivel most nem voltak tűzoltók, sem tűzoltóautók, arra mehet, amerre a szél viszi. Akár hónapokig is éghet. Elpusztul Powtanville, és a tűz továbbterjed dél felé, elpusztít házakat, falvakat, tanyákat, termést, legelőket, erdőket. Akár Terre Haute-ig is eljuthat, azt a helyet is hamuvá porlasztja, ahol ő volt. Még tovább is! Akár...
A tekintete ismét északnak fordult, Gary felé. Most már látta a várost, nagy kéményei csöndesen, makulátlanul álltak, mint krétázott vonások egy világoskék táblán. Mögötte ott van Chicago. Hány benzintartály lehet ott? Hány benzinkút? És hány vonat áll némán a mellékvágányokon, telve propán-bután gázzal és éghető műtrágyával? Hány gyújtós szárazságú nyomornegyed? És hány város van Garyn és Chicagón túl?
Egy egész ország érett meg a gyújtogatásra a nyári nap alatt.
Szemétláda Ember vigyorogva feltápászkodott, és elindult. A bőre már rákvörös volt. Nem érezte, bár éjszaka ez egyfajta önkívületben fogja ébren tartani. Nagyobb és különb tüzek várják. A pillantása lágy, örvendező és sült bolond volt, olyan emberé, aki megtalálta végzetének főtengelyét, és kezébe vette azt.
EL AKAROK menni a városból – mondta Rita hátra sem nézve. A lakás kis erkélyén állt, a kora reggeli szellő belekapott áttetsző hálóingébe, méternyi anyagot lobogtatva be a tolóajtón.
– Jó – mondta Larry. Az asztalnál ült, és rántottás szendvicset evett.
Az asszony megfordult. Nyúzott volt az arca. Ha parkbeli találkozásuk napján elegáns negyvenesnek tűnt, most mintha azon a kronológiai késélen táncolt volna, amely a nőknél a korai hatvanas éveket választja el a késeiektől. Az ujjai között tartott cigarettának reszketett a vége, amitől a füst is rángatózott, amikor Rita az ajkához emelte a cigit, és letüdőzés nélkül pöfékelt.
– Komolyan gondolom.
A fiú a zsebkendőjébe törölte a száját. – Tudom – felelte –, és méltányolom. Mennünk kell.
Rita arcizmai megkönnyebbülésfélébe ernyedtek, és Larry már-már (de nem teljesen) öntudatlan viszolygással arra gondolt, hogy így még öregebbnek látszik.
– Mikor?
– Miért ne mennénk ma? – kérdezte.
– Drága fiú vagy – felelte az asszony. – Innál még egy kis kávét?
– Majd én töltök magamnak.
– Butaság. Te csak ülj, ahol vagy. A férjemnek is mindig töltöttem egy második csészével. Ragaszkodott hozzá. Pedig reggelizés közben sohasem láttam többet belőle a választékánál. A maradék elveszett a The Wall Street Journal vagy valami rémesen fajsúlyos szépirodalom mögött. Valami nem csak jelentőségteljes vagy mély értelmű, de határozottan fajsúlyos mögött. Mint Böll. Camus. Milton, az isten szerelmére. Te kellemes változást jelentesz. – Dévaj pillantást küldött hátra a teakonyhába. – A te arcodat kár lenne újság mögé rejteni.
A fiú bizonytalanul mosolygott. Rita szellemessége erőltetettnek tűnt ma reggel – akárcsak tegnap délután. Eszébe jutott, hogy amikor a parkban találkoztak, az asszony csevegése hanyagul odavetett gyémántokra emlékeztette egy biliárdasztal zöld posztóján. Tegnap délután óta sokkal inkább látszott villogó cirkonnak, ami majdnem tökéletes másolat, de mégiscsak másolat.
– Tessék. – Az asszony eléje tette a csészét, és a keze még mindig annyira reszketett, hogy ráloccsantotta a forró kávét a fiú alkarjára. Larry macskaszerű szisszenéssel hőkölt vissza.
– Ó, bocsánat... – A riadalomnál valamivel több volt Rita arcán; már-már rettegésnek tűnt.
– Semmi baj...
– Nem, én csak... egy hideg borogatás... nem... ülj csak itt... ügyetlen... ostoba...
Könnyekben tört ki, s olyan hangosan hüppögött, mintha most nézte volna végig legjobb barátja értelmetlen halálát, és nem csupán arról lenne szó, hogy kissé leforrázta a fiút.
Larry fölállt és átkarolta. Nem nagyon volt Ínyére a görcs, amellyel Rita viszonozta az ölelést. Úgyszólván kapaszkodott belé. Kozmikus kapaszkodás, Larry Underwood új nagylemeze, gondolta boldogtalanul. A francba. Nem vagy rendes srác. Már megint itt tartunk.
– Sajnálom. Nem tudom, mi a baj velem, sohasem voltam ilyen, annyira sajnálom...
– Jól van, semmi baj. – Gépiesen tovább vigasztalta, simogatva a deresedő hajat, amely annyival jobban fog kinézni (igazság szerint az egész nő jobban fog kinézni), miután Rita hosszabb időt töltött a fürdőszobában.
Természetesen tudta, mi a gond. Egyszerre volt személyes és személytelen. Rá is hatott, de nem olyan hirtelenül és mélyen. Ritánál olyan volt, mintha az utóbbi húsz órában összetört volna benne valami belső kristály.
A személytelen részét valószínűleg a szag jelenti. Most is beszivárgott a lakás nappalijába és az erkélyre, meglovagolta a kora reggeli hűvös szellőt, amely később átadja helyét a mozdulatlan, párás hőségnek, amennyiben ez a nap is olyan lesz, mint az előző három-négy. A szagot nehéz volt meghatározni úgy, hogy megfeleljen a valóságnak, és mégse legyen annyira fájdalmas, mint a meztelen igazság. Mondhatta az ember, hogy olyan, mint a penészes narancs, vagy a romlott hal, vagy arra a szagra emlékeztet, amelyet a metróalagutakban érezni néha, nyitott ablakok mellett, de egyik sem volt teljesen igaz. Ez bizony a rothadó emberek szaga volt, egészen pontosan sok ezer emberé, akik zárt ajtók mögött oszladoztak a forróságban, bár ezt nem akaródzott kimondani.
Az áramszolgáltatás még működött Manhattanben, de Larry szerint ez nem sokáig lesz így. Más helyeken már nem volt áram. Éjszaka kiállt az erkélyre, miután Rita elaludt, és ebből a magasságból látszott, hogy fél Brooklynban és egész Queensben nincs villany. Sötét folt húzódott a Száztizedik utca mentén, egészen Manhattanig. A másik irányba nézve láthatta, hogy ragyognak a fények Union Cityben és – talán – Bayonne-ban, de azon túl New Jersey fekete volt.
Ez a feketeség többet jelentett a fény hiányánál. Egyebek között azt jelentette, hogy nincs többé légkondicionálás, ez a modern kényelem, amellyel ebben a tősgyökeres városi közegben június közepe után is lehet létezni. Azt jelentette, hogy minden ember, aki csöndesen halálozott el a lakosztályban vagy a bérkaszárnyában, most ebben a kemencében oszladozik, és valahányszor Larry idáig jutott gondolatban, eszébe jutott az, amit a parkbéli nyilvános vécében látott. Álmodott is vele, álmában a fekete, édeskés nyalánkság életre kelt, és integetett neki.
Ami a dolog személyes részét illeti, úgy vélte, Ritát az dúlta föl, amit tegnap találtak, mikor végigsétáltak a parkon. Az asszony nevetett, csevegett és vidám volt, amikor elindultak, de visszafelé öregedni kezdett.
A szörnykiáltó az egyik ösvényen feküdt, hatalmas vértócsában. Szemüvege, amelynek mindkét lencséje összetört, merev, kinyújtott bal keze mellett hevert. Úgy látszik, mégis előjött egy szörny, és összeszurkálta a szörnykiáltót. Az émelygő Larry olyannak látta, mint egy emberi tűpárnát.
Rita sikoltott és sikoltott, majd amikor enyhült a hisztériája, ragaszkodott hozzá, hogy temessék el a szörnykiáltót. Megtették. És visszafelé, a lakásba jövet ismét az a nő volt, akivel Larry reggel találkozott.
– Jól van na – mondta a fiú. – Csak egy kis forró kávé. Alig vörösödött ki a bőröm.
– Bekenem Unguentine-nel. Van a gyógyszerszekrényben.
Elindult, de a fiú keményen megragadta a vállát, és leültette. Rita sötét karikás szemmel nézett föl rá.
– Amire most szükséged van, az az evés – mondta Larry. – Rántotta, pirítós, kávé. Azután kerítünk néhány térképet, és meglátjuk, melyik a legjobb út kifelé Manhattanből. Gyalogolnunk kell, ugye, tudod?
– Igen... gondoltam.
A fiú bement a teakonyhába, nem akarta látni az asszony szemében a néma ínséget, és kivette a jégszekrényből az utolsó két tojást. Egy edénybe ütötte őket, a héjat a szemétvödörbe dobta, azután elkezdte fölverni a tojásokat.
– Hova akarsz menni? – kérdezte.
– Micsoda? Én nem...
– Merrefelé? – kérdezte Larry árnyalatnyi türelmetlenséggel. Egy kis tejet öntött a tojáshoz, azután a serpenyőt visszatette a tűzre. – Északra? New England van arra. Délnek? Nem tudom, van-e értelme. Mehetünk...
Fojtott hüppögést hallott. Megfordult és látta, hogy Rita őt nézi, két keze egymást gyúrja az ölében, a szeme fényes. Igyekezett uralkodni magán, de nem sok sikerrel.
– Mi a baj? – kérdezte a fiú, és odament hozzá. – Mi az?
– Nem hiszem, hogy képes vagyok enni – hüppögte az asszony. – Tudom, hogy azt akarod... Igyekszem... de a szag...
Larry keresztülment a nappalin, összehúzta a rozsdamentes sínen sikló tolóajtó két szárnyát, és erélyesen bezárta.
– Tessék – mondta derűsen, remélve, hogy nem látszik rajta a bosszúság. – Jobb?
– Igen – helyeselt buzgón az asszony. – Sokkal jobb. Most már tudok enni.
A fiú visszatért a konyhába, megkavarta a tojást, amely már sercegett. A konyhai eszközök között talált reszelőt. Végighúzogatta rajta a nagy darab sajtot, reszelt egy apró kupacot, rászórta a tojásra. Az asszony valamit matatott mögötte, és a következő pillanatban a lakást betöltötte Debussy, aki túl könnyed és szép volt Larry ízlésének. Nem szerette a könnyed klasszikusokat. Ha az ember klasszikus vacakot akar, rögtön menjen el a végletekig, és hallgasson Beethovent, Wagnert vagy effélét. Minek lacafacázni?
Az asszony hanyagul megkérdezte, hogy miből élt... annak az embernek a hanyagságával, gondolta a fiú némileg sértődötten, akinek a számára sohasem jelentett gondot az olyan pórias dolog, mint a „megélhetés”. Rockénekes voltam, mondta, kissé megdöbbenve azon, milyen fájdalommentesen tudja használni a múlt időt. Hol ezzel a bandával énekelt, hol azzal. Néha a stúdiókban haknizott. Az asszony bólintott, és ezzel vége volt a témának. Larry egyáltalán nem érzett vágyat, hogy meséljen a „Bébi, komálod az emberedet?” sikeréről – ez már a múlthoz tartozott. Az akkori és a mostani élet között akkora hasadék tátongott, hogy azt nem is volt képes teljesen fölfogni. Abban az életben egy kokainkereskedő elől menekült; ebben el tudott temetni egy embert a Central Parkban, és ezt (többé-kevésbé) magától értetődőnek tekintette.
Tányérra tette a tojást, kitöltött egy csésze neszkávét sok tejszínnel és cukorral, ahogy az asszony szerette (maga Larry a kamionsofőrök mondásához tartotta magát, miszerint „ha egy csésze tejszínt és cukrot akarsz, minek kő' bele a kávé?”), és az asztalhoz vitte. Rita egy zsámolyon ült, keresztbe fonta karjait, a könyökét szorongatta, és a sztereóra meredt. Debussy úgy csorgadozott a hangszórókból, mint az olvasztott vaj.
– Tálalva! – hívta Larry.
Rita vérszegényen mosolyogva az asztalhoz lépett, úgy nézett a tojásra, ahogy a mezei futó nézhet a pályán levő akadályokra, azután enni kezdett.
– Jó – mondta. – Igazad volt. Köszönöm szépen.
– Nincs mit – mondta a fiú. – Most ide figyelj. A következőt javaslom. Végigmegyünk az Ötödik sugárúton a Harminckilencedik utcáig, ott nyugatra fordulunk. Átkelünk a Lincoln alagúton New Jerseybe. Ott követhetjük északnyugatnak a 495-ös utat Passaicig, és... jó a tojás? Nem romlott?
Az asszony elmosolyodott. – Finom. – Újabb falatot vett a szájába, és leöblítette egy korty kávéval. – Éppen erre volt szükségem. Folytasd, figyelek.
– Passaictól addig megyünk nyugatnak, amíg az út eléggé kitisztul, hogy autóval folytathassuk. Azután úgy gondoltam, északkeletnek fordulhatnánk, irány New England. Egy nagy hurkot írunk le, látod, mire gondolok? Hosszúnak tűnik, de azt hiszem, megtakarítanánk vele egy csomó balhét. Talán lelünk Maine-ben, az óceán partján egy házat. Kitteryben, Yorkban, Wellsben, Ogunquitben, esetleg Scarboroughban vagy Boothbay Harborban. Na, mi a véleményed?
Töprengve bámult ki az ablakon, miközben beszélt, és amikor visszafordult, csúnyán beijedt egy pillanatra attól, amit látott. Rita olyan volt, mintha megtébolyodott volna. Mosolygott, de ez a fájdalom és a félelem görcsös fintora volt. A verejték nagy, kerek cseppekben ütött ki az arcán.
– Rita! Jézus, Rita, mi...
– ...bocsánat! – Az asszony feltápászkodott, közben felrúgta a széket, majd átrohant a nappalin. Az egyik lába beleakadt a zsámolyba, amelyen ült; a zsámoly az oldalára borult, akár egy túlméretezett sakktábla. Az asszony majdnem elesett.
– Rita!
Ekkor már a fürdőszobában volt, és a fiú hallotta a görcsös öklendezést, ahogy a reggeli visszajött. Ingerülten az asztalra csapott, fölállt és utánament. Hogy utálta, ha az emberek hánynak! Ettől neki is hányhatnékja támadt. Felfordult a gyomra a sajt szagától. Rita a padló vörösbegytojás színű kék csempéjén ült, maga alá húzott lábakkal, a feje még mindig ernyedten lógott a csésze fölé.
Egy darab vécépapírral megtörölte a száját, azután könyörögve nézett a fiúra. Az arca olyan fehér volt, mint a papír.
– Sajnálom, nem tudok enni, Larry. De tényleg. Nagyon sajnálom.
– A nyavalyába, ha tudtad, hogy ez lesz a vége, akkor miért próbálkoztál?
– Mert azt akartad, hogy egyek. És nem akartam, hogy haragudj rám. De mégis haragszol, ugye? Haragszol.
A fiúnak eszébe jutott az éjszaka. Rita olyan őrült energiával szeretkezett vele, hogy neki a korára kellett gondolnia, és egy kicsit viszolygott. Mintha valamilyen testedző gép kapta volna el. Gyorsan elment, úgyszólván önvédelemből, de Rita csak nagy sokára hanyatlott hátra, lihegve, kielégítetlenül. Később, amikor már ő is majdnem elaludt, közelebb húzódott a fiúhoz, és Larryt ismét megcsapta az illatszeres zacskó szaga, ugyanannak egy drágább változata, amit az anyja vett magához, valahányszor moziba mentek, és azt mormolta, ami a fiút visszarántotta az álom küszöbéről, és még jó két órán keresztül nem engedte aludni: Ugye nem hagysz el? Nem hagysz magamra?
Korábban jó volt az ágyban, olyan jó, hogy Larry egészen elhűlt. Rita azután hozta ide, hogy találkozásuk napján megebédeltek, és ami történt, egész természetesnek tűnt. Emlékezett, hogy egy pillanatra viszolygott, amikor meglátta, mennyire lóg Rita melle, és kidagadnak a kék vénái (az anyja visszereire kellett gondolnia), de mindezt elfelejtette, amikor az asszony fölemelte a lábát, és combja meglepő erővel kulcsolódott az ő csípőjére.
Lassan, nevetett. Az elsőkből lesznek az utolsók és az utolsókból az elsők.
Már majdnem elment, amikor az asszony eltolta, és cigarettáért nyúlt.
Mi az ördögöt csinálsz?, kérdezte döbbenten, miközben az öreg virsli sértődötten billegett a levegőben, láthatóan lüktetve.
Az asszony elmosolyodott. Van egy szabad kezed, nem? Nekem is.
Így hát ezt csinálták, miközben cigarettáztak, és az asszony mindenféléről csevegett könnyedén – noha kiszínesedett az arca, egy idő után pihegni kezdett, és a szavai elfeledetten sodródtak tova.
Most!, mondta. Elvette a fiú cigarettáját, és a magáéval együtt elnyomta. Lássuk, be tudod-e fejezni, amit elkezdte!. Ha nem, széttéplek.
Larry befejezte, közös megelégedésre, és akkor elaludtak. Valamivel négy után ébredt, figyelte az alvó asszonyt, és arra gondolt, hogy ezt nevezik tapasztalatnak. Az utóbbi tíz évben sokat kefélt, de ami most történt, az nem kefélés volt. Ez itt sokkal jobb volt, még ha egy kicsit dekadens is.
Hát persze, Ritának voltak szeretői.
Ez annyira felizgatta ismét, hogy fölébresztette az asszonyt.
És ez így ment, amíg meg nem találták a szörnykiáltót tegnap este. Azelőtt is voltak dolgok, amik nyugtalanították, de elfogadta őket. Úgy okoskodott, hogy ha ilyesmi történik, jó, ha csak egy kicsit golyózik be tőle az ember.
Két éjszakával korábban valamivel kettő után arra ébredt, hogy az asszony egy pohár vizet ereszt a fürdőszobában. Larry tudta, hogy valószínűleg újabb altatót vesz be. Azt a nagy sárga-piros kapszulát szedte, amelyet a nyugati parton „dilibogyónak” hívnak. Erős nyugtató. Larry úgy okoskodott, hogy Rita nyilvánvalóan szedhette már jóval korábban is, mielőtt a szuperinfluenza kitört.
Azonkívül folyton követte szobáról szobára, még a fürdőszoba ajtajába is odaállt és beszélt hozzá, miközben ő zuhanyozott vagy könnyített magán. Larry szerette a magányt a fürdőszobában, de azt mondta magának, hogy nem mindenki van így vele. Sok függ a neveléstől. Majd megbeszéli Ritával. Majd egyszer.
De most...
A hátán kell majd cipelnie? Remélhetőleg azt azért mégse! Ennél erősebbnek látszott, legalábbis kezdetben. Többek között... illetve elsősorban azért is vonzotta annyira azon az első napon a parkban. Már a hirdetésnek sem lehet hinni, gondolta epésen. Hogy az ördögbe vigyázzon Ritára, amikor magára sem tud? Elég meggyőzően bebizonyította, miután elkészült a lemez, mint Wayne Stukey habozás nélkül az orra alá dörgölte.
– Dehogy! – mondta. – Nem vagyok dühös! Csak... tudod, én nem vagyok a főnököd. Ha nincs étvágyad, elég, ha megmondod.
– Mondtam neked... mondtam, hogy nem hinném, hogy tudnék...
– A francot mondtad! – fortyant föl a fiú, riadtan és dühösen.
Rita lehajtotta a fejét, a kezét bámulta, és Larry tudta, hogy minden erejével igyekszik nem hüppögni, mert tudja, hogy neki nem tetszene. Egy pillanatra olyan dühbe gurult, mint még soha, és kis híján ráüvöltött: Én nem vagyok az apád, sem a menő férjed! Nem vigyázok rád! Harminc évvel idősebb vagy nálam, a szentségit! Azután megcsapta az önmegvetés ismerős hulláma, és azon rágódott, mi az ördög lelte.
– Bocsáss meg – mondta. – Szívtelen disznó vagyok.
– Dehogy vagy – felelte az asszony, és szipogott. – Éppen csak... most kezdem felfogni az egészet. Ez... tegnap az a szegény ember a parkban... Arra gondoltam, hogy soha, senki sem fogja letartóztatni azokat, akik ezt művelték vele, és nem zárják börtönbe őket. Mennek tovább, és megint elkövetik, újra és újra. Mint az állatok az őserdőben. És az egész kezdett nagyon valóságosnak tűnni. Érted, Larry? Felfogod, hogy mit mondok? – Ráemelte könnytől nedves szemét a fiúra.
– Igen – bólintott ő, de nem lett türelmesebb, és egy picit le is nézte az asszonyt. Persze hogy valóságos a helyzet, hogyne lenne az? Itt vannak a közepében, látták, miként fajul idáig. Az anyja is meghalt; ő végignézte a halálát, és Rita most azt akarja mondani, hogy érzékenyebb a dologra, mint Larry? Ő az anyját veszítette el, Rita azt az embert, aki Mercedesszel furikázta, és mégis az ő vesztesége lenne a nagyobb? Hát ez hülyeség. Hülyeség, és kész.
– Próbálj meg nem haragudni rám – kérte az asszony. – Igyekezni fogok.
Remélem is. Nagyon remélem.
– Nincs semmi baj – mondta, és fölsegítette az asszonyt. – Na gyere. Mi a véleményed? Sok dolgunk van. Jól érzed magad?
– Igen – felelte Rita, de az arca olyan volt, mint amikor Larry tojással kínálta.
– Ha elhagyjuk a várost, jobban fogod érezni magad.
Az asszony gyámoltalanul nézett rá. – Tényleg?
– Naná – felelte Larry lelkesen. – Naná, hogy jobban.
ELSŐ OSZTÁLYÚ helyre mentek.
A Manhattan Sportáruház be volt zárva, de Larry talált egy hosszú vascsövet, és beverte a kirakatot. A riasztó értelmetlenül bömbölt a kihalt utcán. A fiú kiválasztott egy nagy hátizsákot magának, egy kisebbet Ritának. Az asszony mindkettejüknek két váltás ruhát csomagolt – ennyit engedélyezett Larry –, a fiú a gardróbszekrényben talált PanAm repülőstáskába tette őket, a fogkefékkel együtt. A fogkefét kicsit abszurdnak találta. Rita sétához öltözött, fehér selyem halásznadrágba, ujjatlan blúzba. Larry kifakult farmert, fehér inget viselt, az ing ujját feltűrte.
A hátizsákokba semmi mást nem tettek, mint fagyasztva szárított ételt. Semmi értelme, mondta Larry, hogy megterheljék magukat mindenféle cuccal – beleértve a ruhákat –, amikor a folyó túlpartján egyszerűen elvehetik, amire szükségük van. Az asszony lanyhán helyeselt, és érdektelensége ismét felbosszantotta a fiút.
Rövid belső küzdelem után Larry kiutalt még magának egy 30-as puskát és kétszáz lőszert. Gyönyörű fegyver volt, az árcédula szerint, amelyet letépett a sátorvasról és közömbösen a padlóra dobott, négyszázötven dollárt kóstált.
– Tényleg azt hiszed, hogy szükségünk lesz rá? – kérdezte riadtan az asszony. Retiküljében még mindig ott lapult a 32-es pisztoly.
– Azt hiszem, jobb, ha magunkkal visszük – mondta Larry. Nem akart többet mondani, bár eszébe jutott a szörnykiáltó csúnya halála.
– Ó – mondta halkan Rita, és a fiú látta a szemén, hogy ugyanarra gondol, mint ő.
– Ugye nem túl nehéz a hátizsák?
– Ó, dehogy. Nem nehéz. Tényleg nem.
– Mert menet közben nehezebb lesz. Csak szólj, és viszem egy darabig.
– Nem lesz semmi bajom – ígérte az asszony, és elmosolyodott. Amikor kiléptek a járdára, mindkét irányban végignézett az utcán, és azt mondta: – Elhagyjuk New Yorkot.
– Igen.
Rita a fiúhoz fordult. – Boldog vagyok. Úgy érzem magam... ó, mintha kislány lennék. És az apám azt mondaná: „Ma kirándulunk”. Emlékszel, milyen az?
Larry csak egy kicsit mosolygott válaszul, mert eszébe jutottak az esték, amikor az anyja így szólt: – Larry, az a western, amit meg akartál nézni, itt megy a Crestben. Clint Eastwooddal. Mi a véleményed?
– Emlékszem – mondta.
Az asszony lábujjhegyre állt, és egy kicsit igazított a hátizsákján.
– Egy utazás kezdete – mondta, majd azzal folytatta, olyan halkan, hogy a fiú nem tudta, jól hallja-e: „Indul a küszöbről az Út...”
– Tessék?
– Tolkienből idéztem – felelte Rita. – A Gyűrűk Ura. Mindig úgy gondoltam rá, mint a kalandok kapujára.
– Minél kevesebb kaland, annál jobb – mondta Larry, ám szinte akarata ellenére is megértette, hogy az asszony mire céloz.
Rita még mindig az utcát nézte. A kereszteződés közelében, a kőtornyok és a napfényt visszaverő termopán üvegfalak közötti keskeny szurdokban mérföldeken át torlódtak az autók. Mintha egész New York egyszerre döntötte volna el, hogy az utcán parkol.
– Jártam a Bermudákon, Angliában, Jamaicában, Montrealban, Saigonban és Moszkvában – mondta az asszony. – De kirándulni azóta se voltam, hogy kislány koromban apám elvitt engem és Bess nővéremet az állatkertbe. Induljunk, Larry.
EZT A SÉTÁT Larry Underwood sohasem felejtette el. Az jutott eszébe, hogy Rita nem is tévedett túlságosan, amikor Tolkient idézte, az idő és a félig őrült, félig elragadtatott képzelet lencséin át látott mesés tájakat, ahol tündék, entek, trollok és orkok hemzsegnek. New Yorkban egyikükkel sem lehetett találkozni, de annyi minden megváltozott, annyi minden kizökkent önmagából, hogy lehetetlen volt nem a fantázia fogalmaival gondolni rá. Az Ötödik és a Keleti Ötvennegyedik utca sarkán, a parkon és az egykori túlzsúfolt üzleti negyeden túl egy ember lógott a lámpavasról, nyakában FOSZTOGATÓ feliratú táblával. Egy hatszögletű szeméttartály tetején (amelynek oldalán még frissnek tűnő hirdetés reklámozott egy műsort a Broadwayn) anyamacska szoptatta cicáit, és élvezte a délelőtti napsütést. Kezében bőrönddel szélesen vigyorgó fiatalember lépett hozzájuk, és azt mondta Larrynek, hogy ad neki egymillió dollárt, ha tizenöt percig használhatja a nőjét. A millió feltételezhetően a bőröndben volt. Larry levette válláról a puskát, és azt mondta neki, vigye a millióját máshova. – Hát persze, öreg. Ne orrolj rám, rendben? Azért nem hibáztathatsz egy hapsit, ha próbálkozik, rendben? Jó mulatást. Csak lazán.
Nem sokkal azután érték el az Ötödik és Keleti Harminckilencedik utca sarkát, hogy ezzel az emberrel találkoztak (Rita hisztérikus jókedvvel kizárólag John Bearsford Tiptonként volt hajlandó emlegetni, ami semmit sem mondott Larrynek). Dél felé járt, Larry ebédet javasolt. Volt a sarkon egy csemege, de amikor benyitott, olyan töményen tódult ki az oszló hús szaga, hogy Rita hátrahőkölt.
– Jobb, ha nem megyek be, ha meg akarom őrizni azt a kevés étvágyamat, ami maradt – mentegetőzött.
Larry gyanította, hogy találna bent füstölt árut – szalámit, kolbászt, ilyesmit –, de miután innen négysaroknyira találkoztak „John Bearsford Tiptonnal”, még annyi időre sem akarta egyedül hagyni az asszonyt, amíg bemegy és körülnéz. Így aztán fél háztömbnyire nyugatra kerestek egy padot, és szárított gyümölcsöt ettek szárított szalonnával. Az étkezést sajtos Ritz keksszel és egy termosz jeges kávéval fejezték be.
– Ez alkalommal igazán éhes voltam – mondta büszkén az asszony.
A fiú visszamosolygott rá, jobban érezte magát. Jó volt mozogni, tenni valamit. Bizonygatta Ritának, hogy jobban fogja érezni magát, ha elhagyják New Yorkot – akkor csak azért, hogy mondjon valamit, de most, miután a saját kedve is emelkedett, úgy sejtette, tényleg ez az igazság. New York olyan volt, mint egy temető, ahol a holtak még nem találtak nyugodalmat. Minél előbb elhúznak innen, annál jobb. Talán még visszatalál Rita a parkbeli első nap hangulatához. Mellékutakon elmennek Maine-be, és berendezkednek valamelyik puccos nyári lakban. Most északra vándorolnak, aztán szeptemberben vagy októberben délnek. Nyáron Boothbay Harbor, télen Key Biscayne. Klasszul csengett. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy amikor fölállt és a vállára kanyarította a puskát, amelynek elhozatalához ő ragaszkodott, észre sem vette az asszony fájdalomtól eltorzuló arcát.
Most nyugat felé tartottak. Az árnyékuk mögéjük került; először zömök volt, mint egy béka, majd hosszabbodni kezdett, ahogy a délután előrehaladt. Elhagyták az Amerika sugárutat, majd a Hetedik, Nyolcadik, Kilencedik, Tizedik sugárutat is. Az eldugult és néma utcákba belefagyott a mindenféle színű autók folyama, amelyben a taxik sárgája uralkodott. Sok kocsiból koporsó lett; oszladozó tulajdonosaik a volánra dőltek, utasaik megroskadtak, mintha a forgalmi dugóba belefáradva elaludtak volna. Larry azt gondolta, hogy talán két motorbiciklit kellene keríteniük, ha kijutnak a városból. Akkor gyorsabban mozoghatnának, és kikerülhetnék a halott járművek legrondább gócait, amelyek vélhetőleg mindenfelé eldugaszolják a sztrádákat.
Feltéve, ha az asszony tud biciklizni. Mert ahogy a dolgok állnak, kiderülhet, hogy nem tud. Az élet Ritával kezdett nagyon nyűgös lenni, legalábbis bizonyos szempontokból. De ha így lenne is, még mindig felülhet Larry mögé a hátsó ülésre.
A Harminckilencedik és a Hetedik utca kereszteződésében levágott szárú farmert viselő, egyébként pőre fiatalember hevert egy Ding-Dong taxi tetején.
– Halott? – kérdezte Rita, és a hangjára a fiatalember felült, körülnézett, meglátta őket, és intett. Visszaintettek. A fiatalember békésen visszadőlt.
Pontosan két óra múlt, amikor keresztülvágtak a Tizenegyedik sugárúton. Larry fojtott, fájdalmas jajdulást hallott maga mögül, és akkor kapott észbe, hogy Rita már nem lépeget a balján.
Az asszony fél térdre ereszkedett, és a lábát szorongatta. Az elszörnyedő Larry csak most látta, hogy Rita drága, nyitott szandált visel, valószínűleg a nyolcvandolláros árkategóriából, amely tökéletesen megfelel négysaroknyi kirakatnézéshez az Ötödik sugárúton, de hosszabb gyaloglásra – igazából vándorútra –, amilyenbe most vágtak bele...
A bokapánt véresre horzsolta az asszony bőrét. Vér szivárgott alóla.
– Larry, nagyon saj...
A fiú gorombán felrántotta. – Mégis mit gondoltál? – üvöltötte az arcába. Egy pillanatra elszégyellte magát az asszony nyomorúságos riadtságától, ugyanakkor aljas gyönyörűséget érzett. – Úgy vélted, taxival hazavitetheted magad, ha elfárad a lábad?
– Sohasem gondoltam...
– Krisztusom! – Larry beletúrt a hajába. – Sejtem, hogy nem. Vérzel, Rita. Mióta fáj?
Az asszony olyan halkan és rekedten válaszolt, hogy Larry még ebben a természetellenes csöndben is alig hallotta. – Már... hát, azt hiszem, már az Ötödik és a Negyvenkilencedik kereszteződése óta.
– Húsz kibaszott sarok óta fáj a lábad, és nem szóltál semmit?
– Azt gondoltam... esetleg... elmúlik... nem fáj többé... nem akartam... olyan jókedvünk volt... kifelé mentünk a városból... csak arra gondoltam...
– Nem gondoltál te semmit! – vágott közbe dühösen a fiú. – Hogy érezhetnénk jól magunkat, ha ilyen vagy? Úgy néz ki az a kibaszott lábad, mintha felfeszítettek volna egy kurva keresztre!
– Ne káromkodj, Larry – kérte Rita, és zokogni kezdett. – Kérlek, ne... olyan rosszul érzem magam, amikor te... kérlek, ne káromkodj!
A fiút most már elragadta a düh. Később képtelen volt megérteni, miért vágta így ki az összes biztosítékát annak a vérző lábnak a látványa. Pillanatnyilag nem számított. – Bassza meg! Bassza meg! Bassza meg! – rikoltotta Rita arcába. A szavak tompán, értelmetlenül visszhangzottak a magas bérházak között.
A asszony eltakarta az arcát, és meggörnyedt a sírástól. Larry ettől még dühösebb lett. Úgy gondolta, Rita csakugyan nem akar látni; ő csak eltakarja az arcát, és hagyja, hogy a fiú vezesse, miért is ne, mindig akadt valaki, aki vigyázott Hősnőnkre, a Kis Ritára. Valaki, aki vezette a kocsit, bevásárolt, kisikálta a vécécsészét, kifizette az adókat. Mi csak rakjuk föl azt az émelyítően édes Debussyt, takarjuk el a szemünket szépen manikűrözött kezünkkel, a többit hagyjuk Larryre. Vigyázz rám, Larry, miután láttam, hogy mi történik a szörnykiáltóval, úgy döntöttem, nem akarok többet látni. Ez olyan szennyes dolog az én neveltetésemhez és hátteremhez képest.
Larry félrerántotta az asszony kezét. Rita megvonaglott, és ismét el akarta takarni a szemét.
– Nézz rám!
Megrázta a fejét.
– Az istenit, nézz rám, Rita!
Végül megtette, furcsán húzódozva, mint aki arra számít, hogy Larry a nyelve után most már az öklével is nekimegy. A fiú egyik része nem is bánta volna.
– Ismertetem veled az élet tényeit, mivel úgy tűnik, nem érted őket. Az a helyzet, hogy talán még húsz-harminc mérföldet kell megtennünk. Az a helyzet, hogy ha a horzsolásaid elfertőződnek, vérmérgezést kaphatsz és meghalhatsz. Az a helyzet, hogy ideje kihúznod a fejed a homokból, és segíteni egy kicsit nekem.
Az asszony felkarját fogta, és látta, hogy a hüvelykujja csaknem eltűnik a húsban. Dühe lelohadt a vörös foltoktól, amelyek rögtön megjelentek, ahogy elengedte Ritát. Arrébb lépett, ismét elbizonytalanodott, csak azt tudta, hogy túlreagálta a dolgot. Larry Underwood ismét üt. Ha olyan fene okos, miért nem ellenőrizte indulás előtt, mit húz a lábára az asszony?
Mert ez az ő gondja, védekezett savanyúan énjének egy része.
Nem, ez nem igaz. Ez Larry gondja. Mert az asszony nem tudja. Ha magával akarja vinni (és csak ma fordult meg agyában a gondolat, mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha nem tenné), akkor a felelősséget is vállalnia kell.
Rohadjak meg, ha megteszem, mondta a savanyú hang.
Az anyja: Te elfogadó vagy, Larry.
A fordhami szájápolász az ablakból, rikoltva: Azt hittem, hogy rendes srác vagy! Nem is vagy rendes srác!
Valami kimaradt belőled, Larry. Elfogadó vagy.
Ez hazugság! Rohadt HAZUGSÁG!
– Rita – szólalt meg. – Sajnálom.
Az asszony ujjatlan blúzában és fehér halásznadrágjában leült a kövezetre. A haja szürkének, öregesnek tűnt. Lehajtotta a fejét, és fájós lábát fogta. Nem nézett Larryre.
– Sajnálom – ismételte a fiú. – Én... nézd, nem volt jogom, hogy ilyeneket mondjak. – Joga volt, de nem számít. Ha az ember bocsánatot kér, elsimulnak a dolgok. Így működik a világ.
– Eredj, Larry – mondta az asszony. – Nem akarlak lelassítani.
– Azt mondtam, hogy sajnálom! – ismételte a fiú, cseppet zsémbesen. – Kerítünk neked új cipőt és fehér zoknit. Majd...
– Semmi majd. Eredj.
– Rita, sajnálom...
– Ha még egyszer mondod, sikítani fogok. Szar alak vagy, és nem bocsátók meg. Most eredj.
– Mondtam, hogy...
Az asszony hátraszegte a fejét és sikított. A fiú egy lépést hátrált, körülnézett, hallja-e valaki, nem kerül-e elő egy rendőr futólépésben, megtudakolni, miféle borzalmas dolgot művelt ez a fiatalember az idősödő hölggyel, aki cipő nélkül ül a járdán. Kulturális időeltérés, gondolta szórakozottan, de vicces.
Az asszony abbahagyta a sikoltozást, ránézett, és elhessentette, mint valami bosszantó legyet.
– Ezt hagyd abba – tanácsolta Larry –, különben tényleg itt hagylak.
Az asszony csak nézte. A fiú nem tudta elviselni a pillantását. Lesütötte a szemét, és gyűlölte Ritát, amiért erre kényszerül.
– Jól van – mondta. – Kellemes nemi erőszakot és legyilkolást kívánok.
Vállára vetette a puskát, és ismét elindult, most bal felé, az alagút szájához vezető, autókkal eltömött 495-ös lehajtórámpa irányába. Csúnya karambol volt a rámpa tövében; egy ember, aki Mayflower költöztető kisbuszt vezetett, megpróbált betolakodni a forgalomba, és az autók úgy pattogtak szét előtte, mint a tekebábok. Szinte teljesen maga alá gyűrt egy kiégett Pintót. A kisbusz lehorgasztott fejű, karjait lógató vezetője félig kifittyent az ablakon. Vére és hányadéka legyező alakban rászáradt az ajtóra.
Larry körülnézett, bizonyosra vette, hogy meglátja az asszonyt, amint felé tart, vagy áll és vádlón nézi őt. De Rita eltűnt.
– Baszd meg! – mondta ideges sértődöttséggel. – Én próbáltam bocsánatot kérni!
Egy darabig nem bírt továbbmenni; úgy érezte, nyársra húzta a sok száz halott szem, amelyek dühösen bámulják a járművekből. Egy Dylan-szám jutott az eszébe: Vártam rád a fagyott forgalomban... pedig tudtad, hogy másutt kéne lennem... hol vagy ma este, drága Marie?
Látta, amint a nyugat felé tartó gépkocsik négy sávja eltűnik az alagút fekete boltíve alatt, és komolyan megrémült, amikor észrevette, hogy a Lincoln plafonján nem égnek a neonok. Olyan volt, mint egy sírbolt autóknak. Beengedik félútig, aztán mocorogni kezdenek... életre kelnek... hallani fogja, ahogy az ajtók kattanva kitárulnak, majd tompa csattanással becsukódnak... a csoszogó lépéseik...
Kiütött rajta a verejték. A feje fölött madár rikoltott rekedten, és a fiú ugrott egyet. Hülye vagy, szidta magát. Gyerekjáték ez. Annyi a dolgod, hogy maradj a járdán, és semmi idő alatt...
...megfojtanak a járkáló halottak.
Megnyalta az ajkát, és nevetni próbált. Igen csúnyán hangzott. Öt lépést tett arrafelé, ahol a lehajtó csatlakozik a műúthoz, azután ismét megállt. A balján egy Caddy állt, egy El Dorado, és egy megfeketedett, trollarcú asszony meredt ki belőle a fiúra. Az orra gumóvá nyomódott az üvegen. Vér és takony fröccsent szét az ablakon. A férfi, aki a kocsit vezette, a volánra rogyott, mintha valamit keresne a padlón. A Caddy minden ablakát felhúzták; olyan lehet belül, akár egy üvegház. Ha kinyitná az ajtót, az asszony kifolyna és szétloccsanna a kövezeten, mint egy zsák rothadó dinnye, és meleg, pállott szaga lenne, nyálkás, oszlástól burjánzó szaga.
Mint amilyen szaga az alagútnak is lesz.
Sarkon fordult és visszarohant arra, ahonnan jött. A szél, amelyet kavart, felszárította a verejtéket a homlokáról.
– Rita! Rita, figyelj! Azt akarom...
A szavak elhaltak, mikor elérte a lehajtó tetejét. Rita még mindig sehol. A Harminckilencedik utca ponttá szűkült. Larry a déli járdáról átrohant az északira, nyomakodott a lökhárítók között, keresztülmászott motorházakon, amelyek úgy felforrósodtak, hogy hólyagot húztak a bőrére. De az északi járda is üres volt.
Tölcsért csinált a kezéből, úgy kiabált: – Rita! Rita!
Csak a halott visszhang válaszolt: – Rita... ita... ha...
NÉGY ÓRÁRA sötét felhők kezdtek gyülekezni Manhattan fölött, és a mennydörgés ide-oda gördült a város sziklái között. Villámok döftek villáikkal az épületekbe. Mintha az ijesztgető Isten a megmaradt embereket is ki akarná ugrasztani a rejtekhelyükről. A fény furcsa, sárga lett, ami egyáltalán nem tetszett Larrynek. Görcsölt a hasa, és amikor cigarettára gyújtott, ugyanúgy remegett a kezében, ahogy a Ritáéban reggel a kávéscsésze.
A lehajtónak az utca felőli végében ült, hátát a korlát alsó rúdjának vetve. A hátizsákja az ölében, a 30-as mellette támasztotta a korlátot. Azt gondolta, az asszony megijed, és nemsokára visszajön, de nem így történt. Tizenöt perccel ezelőtt felhagyott vele, hogy szólongassa. Frászt kapott a visszhangoktól.
Ismét dörgött a menny, ezúttal közelebbről. Hideg szellő borzolta a fiú ingét, amelyet a verejték a bőréhez tapasztott. Fedett helyet kell találnia, vagy abba kell hagynia a szarakodást, és irány az alagút. Ha nincs elég bátorsága hozzá, akkor egy újabb éjszakát tölthet a városban, aztán átmehet a George Washington hídon, amely száznegyven saroknyira van innen.
Igyekezett ésszerűen gondolkodni az alagútról. Semmi sincs ott, ami megtámadhatná. Elfelejtett magával hozni egy jókora elemlámpát – Krisztusom, az ember nem gondolhat mindenre –, de van egy gázöngyújtója, és korlát is van az úttest és a járda között. Minden más... például az autókban ülő halottakra gondolni... csupán a pánik műve, képregénybe illő ötlet, annyi értelme van, mint félni az öltözőszekrényben lakó mumustól. Ha csak erre tudsz gondolni, Larry, leckéztette magát, akkor nem fogsz megmaradni ebben a szép új világban. Egyáltalán nem. Te...
Villám repesztette meg az eget, csaknem pontosan a fiú feje fölött. Larry összerándult. A villanást robajló mennydörgés követte. Július elseje, gondolta találomra, ez az a nap, amikor ki kell vinned a mucikádat Coney Islandre, hogy torkig lakjatok hot doggal. Ha egy labdával leütsz három, fából faragott tejesüveget, nyersz egy káposztababát. Az esti tűzijáték...
Hideg eső csapott a halántékába, egy másik fröccsenés tarkón találta, majd becsúszott ingének gallérja alá. Tízcentes nagyságú cseppek csapkodtak körülötte. Fölállt, hátára kanyarította a zsákot, vállára vetette a fegyvert. Még mindig nem tudta, merre menjen – vissza a Harminckilencedik utca felé, vagy be a Lincoln alagútba. De fedelet kell találnia, mielőtt szakadni kezd.
Akkorát dördült az ég fölötte, hogy Larry fölkiáltott, talán pontosan olyan hangon, mint a cro-magnoni ősember kétmillió éve.
– Te gyáva kukac! – mondta, és ügetni kezdett az alagút szája felé. Lehajtotta a fejét, mert az eső igencsak rákezdett. Larry hajából folyt a víz. Elhaladt az asszony mellett, aki nekinyomta az orrát a Dorado anyósülés felőli ablakának, igyekezett nem odanézni, de a szeme sarkából így is látta. Az eső úgy csépelte az autó tetejét, mint egy dzsesszdobos. Olyan sűrűn szakadt, hogy a cseppek visszapattantak, és gyér pára keletkezett.
Egy darabig újult rémülettel, tétován ácsorgott az alagút előtt. Ekkor már jég esett, és ez döntött. Nagy jégdarabok voltak, csíptek. Újra felbömbölt a mennydörgés.
Jól van, gondolta a fiú. Jól van, jól van, meg vagyok győzve! Belépett a Lincoln alagútba.
BENT SOKKAL feketébb volt, mint képzelte. A bejárattól eleinte vetődött előre némi tompa fehér fény, így Larry láthatta az autókat, amelyeknek összeértek a lökhárítóik (csúf dolog lehetett itt meghalni, gondolta, miközben a klausztrofóbia ráengedte a fejére sunyi banánfürtujjait, előbb csak simogatva, aztán markolva a halántékát, nagyon rossz lehetett, kibaszottul borzasztó lehetett), meg a boltíves falat burkoló zöldesfehér csempét. Jobbra látta a gyalogjáró korlátját, amely homályosan nyúlt előre. Balra tíz-tizenkét méterenként követték egymást az alagutat tartó oszlopok. Egy felirat azt tanácsolta, hogy NE VÁLTOZTASSON SÁVOT. Voltak elsötétült neonok, amelyeket az alagút mennyezetébe ágyaztak, és látszottak az ipari tévé üres üvegszemei. Miután megtette az első kanyart, amely lustán dőlt jobb felé, egyre nőtt a homály, és Larry nem érzékelt mást, mint a króm tompa villanásait, majd a fény egyszerűen megszűnt létezni.
Előkotorta az öngyújtót, a magasba emelte, és megforgatta a kereket. Siralmasan gyér fényt adott, inkább fokozta a szorongást, ahelyett hogy csökkentette volna. Larry maximumra állította a lángot, de az így sem világított meg egy kétméteres átmérőjű körnél nagyobb területet.
Zsebre vágta a gyújtót, és elindult, kezét könnyedén futtatva a korláton. Az alagútban is volt visszhang, amely még kevésbé tetszett a fiúnak, mint a kinti. A visszhangtól úgy rémlett, mintha valaki lenne mögötte... mintha lopakodva követné. Többször megállt, félrehajtott fejjel, tágra nyílt (bár semmit sem látó) szemmel, és fülelt, amíg a visszhang el nem halt. Egy idő után csoszogni kezdett, nem emelte föl a sarkát a betonról, hogy a visszhang ne térjen vissza.
Valamivel később ismét megállt, és az öngyújtót közel tartotta a karórájához. Négy óra múlt húsz perccel, de nem tudta, mit kezdjen ezzel az adattal. Ebben a feketeségben az időnek nem volt valós értelme. Ami azt illeti, a távolságnak sem; egyáltalán, milyen hosszú a Lincoln alagút? Egy mérföld? Kettő? Biztosan nem lehet két mérföld hosszú a Hudson medre alatt. Mondjuk, egy mérföld. De ha az egész csak egy mérföld, akkor már át kellett volna érnie. Ha az átlagember négy mérföldet tesz meg óránként, akkor tizenöt perc alatt tesz meg egy mérföldet, és ő ennél máris öt perccel többet töltött ebben a bűzlő lyukban.
– Sokkal lassabban haladok – mondta, és nagyot ugrott a saját hangjától. Az öngyújtó kiesett a kezéből, és a járdán koppant. A visszhang feleselt, egy közeledő elmeháborodott veszedelmes vidámságával:
– ...sokkal lassabban... sabban... sabban...
– Jézus! – motyogta Larry, és a visszhang suttogva felelte: – zuss... zuss... zuss...
Megtörölte az arcát, küzdve a pánik ellen, amely nógatta, hogy hagyja abba a gondolkodást, és vakon rohanjon előre. Inkább letérdelt (a térde akkorát roppant, mint egy pisztolylövés, és ez ismét megrémítette), és végigtapogatta a gyalogjáró miniatűr domborzatát – a cement csorba völgyeit, egy régi cigarettacsikk gerincvonulatát, egy apró sztaniolgombóc púpját –, amíg rá nem lelt a Bic öngyújtóra. Néma sóhajjal megmarkolta, fölállt és továbbment.
Már éppen kezdte összeszedni magát, amikor rálépett valami merevre. Felhördült, tántorogva hátrált két lépést. Megacélozta magát, előkotorta az öngyújtót a zsebéből, és meggyújtotta. A láng eszelősen táncolt remegő ujjai között.
Egy katona kezére lépett. A katona az alagút falának vetette a hátát, szétterpesztett lába végignyúlt a járdán. Itt maradt szörnyű őrnek, hogy elállja az utat. Üveges szemmel bámult föl Larryre. Ajka visszahúzódott a fogairól, olyan volt így, mintha vigyorogna. Torkából zsebkés meredt ki hetykén.
Az öngyújtó felforrósodott a fiú kezében. Larry hagyta, hogy elaludjon. Megnyalta az ajkát, görcsösen megmarkolta a korlátot, és addig kényszerítette magát előre, amíg a cipője orra ismét hozzá nem ért a katona kezéhez. Komikusan hatalmas lendülettel átlépte, és akkor lidércnyomásos bizonyosság szállta meg. Mindjárt hallani fogja a bakancs nyiszorgását, ahogy a katona megmozdul, majd kinyújtja a karját, és ernyedt, hideg kezével elkapja az ő lábát.
Valami csoszogó futásfélével megtett újabb tíz lépést, majd megfékezte magát, tudva, hogy ha nem áll meg, a pánik legyőzi, és vakon fog rohanni, miközben szörnyű visszhangok üldözik.
Amikor úgy érezte, visszanyerte némileg az önuralmát, újra nekiindult. De most még rosszabb volt; lábujjai összezsugorodtak a cipőjében, annyira félt, hogy bármelyik pillanatban kapcsolatba kerülhet egy újabb tetemmel, amely elterült a járdán... és ez hamarosan meg is történt.
Felnyögött, és ismét az öngyújtóval matatott. Ezúttal sokkal rosszabb volt. A tetem, amelyhez a lába hozzáért, egy kék öltönyös öregemberé volt. Kopaszodó fejéről az ölébe esett a fekete selyemkipa. A gallérjára hatágú ezüstcsillagot tűzött. Mögötte fél tucat holttest hevert: két nő, egy középkorú férfi, egy nyolcvanhoz közeledő öregasszony és két kamasz fiú.
Az öngyújtó túl forró lett, nem bírta tartani. Eloltotta, és visszacsúsztatta a nadrágja zsebébe, ahol parázsként perzselte a combját. Ezt a csoportot éppúgy nem Gikszer Kapitány kaszálta le, mint arrébb azt a katonát. A fiú látta a vért, a szakadt ruhákat, a törött csempét, a golyónyomokat. Ezeket itt lelőtték. Eszébe jutottak a híresztelések, hogy a katonák elzárták a manhattani szigetről kivezető utakat. Nem tudta, higgye-e vagy sem; sokféle pletykát hallott az utolsó héten, amikor a dolgok szétestek.
A helyzetet elég könnyű volt rekonstruálni. Ezek az emberek elakadtak az alagútban, de nem voltak olyan betegek, hogy ne tudtak volna menni. Kiszálltak a kocsijukból, és akárcsak Larry, a járdán indultak el Jersey felé. Ott lehetett egy parancsnokság, géppuskaállás vagy ilyesmi.
Volt? Vagy most is van?
Larry állt, izzadt, gyűjtötte az elszántságot. A tömör sötétség tökéletes mozivásznat kínált a fantázia játékainak. Látta: steril ruhás, vad tekintetű katonák kuporognak egy infratávcsővel is fölszerelt géppuska mögött, az a parancsuk, hogy lekaszáljanak minden szökevényt, ha kifelé igyekezne az alagútból; egy katona hátramarad, egy önkéntes öngyilkos, éjjellátó szemüvegben, most kúszik Larry felé, késsel a fogai között; két katona némán betölti az aknavetőbe a mérgesgáztartályt.
Mégsem bírta rávenni magát, hogy visszaforduljon. Úgyszólván bizonyos volt benne, hogy ez csak az ő képzelgése, annak pedig, hogy visszamenjen, még a gondolata is elviselhetetlen. A katonák mostanra már bizonyosan távoztak. A halott; akit átlépett, ezt a feltételezést látszik igazolni, de...
De leginkább az előtte elterült holtak zavarták, ahogy egymás hegyén-hátán hevertek, két-három méteren át. Nem tudja átlépni őket, ahogy a katonával tette. És ha letér a járdáról, hogy kerüljön, kockáztatja, hogy eltöri a lábát vagy a bokáját. Ha tovább akar menni, akkor muszáj... nos... muszáj rájuk lépnie.
Mögötte a sötétben megmozdult valami.
Larry megpördült. Azonnal magába szippantotta a rémület, attól az egyetlen, csikorgó hangtól egy lépéstől.
– Ki van ott? – ordította, és lekapta a puskáját.
Semmi válasz, csak a visszhang. Amikor elült, a fiú hallotta – vagy hallani vélte – a lélegzés halk neszét. Dülledt szemmel állt a sötétben, a tarkóján égnek meredt a haj. Visszafojtotta a lélegzetét. Semmi hang. Már éppen a képzelete számlájára írta volna a dolgot, amikor megint hangot hallott... osonó, halk lépéseket.
Vadul az öngyújtója után kapott. Az eszébe sem jutott, hogy így célponttá válhat. Ahogy előrántotta a zsebéből, a gyújtókerék megakadt a bélésben, és az öngyújtó kirepült a kezéből. Koppanva csapódott a korlátnak, azután egy halk bong-gal hullott egy lenti autó csomagtartó- vagy motorháztetejére.
Újra hallatszott az osonás, ezúttal kissé közelebbről, noha lehetetlenség volt megállapítani, milyen közelről. Valaki jön, hogy megölje, rettegésbe tokozódott agya a megbicskázott katona képét vetítette elé, ahogy settenkedik a sötétben...
Még egy halk, csoszogó lépés.
Eszébe jutott a fegyver. A vállához kapta, és tüzelni kezdett. A robbanások olyan fülsiketítően dörögtek a zárt térben, hogy Larry felordított, de ordítása beleveszett a zajba. A torkolattűz vakuval készült, fekete-fehér pillanatfelvételek sorozatát lobbantotta föl a csempéről, a megfagyott forgalomról. A gellert kapott lövedékek vijjogtak, mint a kísértetek. A puska zsibbadttá püfölte Larry vállát, és a fiú ekkor döbbent rá, hogy a visszarúgások elfordították, az úttestet lövi a járda helyett. Mégsem volt képes leállítani magát. Az ujja átvette a parancsnokságot az agyától, és addig rángott értelmetlenül, amíg csak a kakas szárazon, üresen nem kezdett csettegni.
A visszhang ráhömpölyödött. A fiú szeme előtt háromszorosan exponált káprázatok villództak. Tompán érzékelte a kordit szagát és a saját, mélyről feltörő vinnyogását.
Még mindig a puskát markolva ismét megpördült. Belső mozijának vásznán most nem a katonát látta Az Androméda törzs-béli [2] steril ruházatában, hanem H. G. Wells Időgép-e klasszikus képregényváltozatának morlockjait, a púpos és vak teremtményeket, ahogy előhemzsegnek a föld alatti lyukakból, miközben a mélyben egyre csak járnak a motorok.
Nekilátott, hogy átvergődjön a tetemek puha, mégis merev akadályán, bukdácsolt, majdnem elesett, a korlátot markolva vonszolta magát. A lába beleszakadt valami borzalmas nyálkába, amely bűzös gázt böfögött, de Larry alig érzékelte. Levegő után kapkodva ment tovább.
Ekkor mögötte sikoly hasított a sötétségbe, és kővé dermesztette a fiút. Kétségbeesett hang volt, valahol az ép ész határain vacogott: – Larry! Ó, Larry, az isten szerelmére...
Rita Blakemoor volt.
Megfordult. Most zokogás hallatszott, fékevesztett zokogás, amely friss visszhangokkal töltötte meg a teret. Larry egy eszelős pillanatig azt fontolgatta, hogy megy tovább, itthagyja a nőt. Előbb-utóbb kitalál; miért venné magára ismét ezt a nyűgöt? Azután erőt vett magán, és felkiáltott: – Rita! Maradj, ahol vagy! Hallasz?
A zokogás folytatódott.
Visszabukdácsolt a tetemeken át, igyekezett nem lélegezni, arca eltorzult az undortól. Azután futni kezdett az asszony felé, bár nem tudta, meddig kell szaladnia, nem volt biztos benne, merre menjen, mert a visszhang összezavarta. Végül csaknem átesett Ritán.
– Larry! – Átkarolta, úgy szorította a nyakát, mint egy fojtogató. A fiú érezte, hogy Rita szíve eszeveszett sebességgel ver a blúza alatt. – Larry, Larry, ne hagyj egyedül, ne hagyj itt a sötétben...
– Nem hagylak. – Szorosan magához ölelte. – Megsebesültél? Meg... meglőttelek?
– Nem... csak a szelét éreztem... az egyik olyan közel ment el, hogy éreztem a szelét... meg szilánkokat... azt hiszem, csempeszilánkok voltak... az arcomon... megkarcolták az arcomat.
– Jézusom, Rita, nem tudtam! Tisztára rám jött a frász. A sötét miatt. Ráadásul elvesztettem az öngyújtómat... szólnod kellett volna. Megölhettelek volna. – Csak most ködlött föl neki az igazság. – Megölhettelek volna – ismételte döbbent felismeréssel.
– Nem voltam biztos benne, hogy te vagy az. Bementem egy házba, amikor lementél a bekötőúton. Azután visszajöttél és hívtál, és én csaknem... de nem bírtam megtenni... azután két férfi jött, amikor eleredt az eső... azt hiszem, minket kerestek... vagy engem, így hát maradtam, ahol voltam, amikor pedig elmentek, azt gondoltam, talán mégsem mentek el, talán elrejtőztek és engem lesnek, és nem mertem előjönni, amíg eszembe nem jutott, hogy te közben átérsz a túlsó oldalra, és sohasem látlak többé... Így hát én... én... Larry, ugye nem hagysz el? Ugye nem mész el?
– Nem – felelte.
– Nem volt igazam abban, amit mondtam, tévedtem, neked volt igazad, szólnom kellett volna a szandál miatt, úgy értem, a cipő miatt, enni fogok, ha azt mondod... én... én... óóóóóhohohohooo...
– Cssss! – ölelte magához Larry. – Most már nincs semmi baj! Semmi baj! – Ám lelki szemeivel látta, amint vad pánikban lődöz az asszonyra, és arra gondolt, milyen könnyen összezúzhatta volna a karját, vagy kilyukaszthatta volna a gyomrát. Hirtelen borzasztóan kellett pisilnie, és a foga mindenáron vacogni akart. – Indulunk, amint úgy érzed, hogy képes vagy menni. Van idő.
– Volt egy férfi... azt hiszem, férfi... ráléptem, Larry. – Görcsösen nyelt. – Akkor majdnem fölsikoltottam, mégsem tettem, mert arra gondoltam, talán mégsem te vagy előttem. És amikor kiáltottál... a visszhang... nem tudtam megállapítani, hogy te vagy-e... vagy... vagy...
– Még vannak előttünk holtak. Ki fogod bírni?
– Ha velem vagy. Kérlek... ha velem vagy.
– Veled leszek.
– Akkor induljunk. Ki szeretnék jutni innen. – Görcsösen összerándult. – Soha életemben semmit sem szerettem volna ennél jobban.
A fiú kitapogatta az asszony arcát, és megcsókolta, először az orrát, azután a két szemét, végül a száját.
– Köszönöm – mondta alázatosan, noha fogalma sem volt, mit köszön. – Köszönöm. Köszönöm.
– Köszönöm – ismételte a nő. – Ó, drága Larry. Ugye nem hagysz el?
– Nem – ígérte ő. – Nem hagylak el. Csak mondd meg, mikor érzed úgy, hogy indulhatunk, és együtt megyünk tovább.
Amikor Rita úgy érezte, hogy mehetnek, elindultak.
KERESZTÜLGÁZOLTAK a holttesteken, egymás nyakát átkarolva, mint két részeg haver, akik hazafelé támolyognak a szomszédos kocsmából. A tetemeken túl valamilyen útakadály következett. Látni nem látták, de Rita, miután végigfuttatta rajta a kezét, azt mondta, talán egy élére állított ágy lehet. Közösen sikerült átlökniük a gyalogjáró korlátján. Visszhangzó csattanással zuhant egy autóra, amitől mindketten ugrottak egyet, és egymásba kapaszkodtak. Az akadály mögött három újabb holttest hevert, Larry feltételezése szerint azok a katonák, akik a zsidó családot agyonlőtték. Átmásztak rajtuk, és kézen fogva mentek tovább. Kevéssel később Rita megtorpant.
– Mi a baj? – kérdezte Larry. – Valami útban van?
– Dehogy! Látom, Larry! Vége az alagútnak!
A fiú hunyorgott, és rájött, hogy ő is látja. Annyira loppal közeledett a tompa derengés, hogy nem is vette észre, amíg Rita nem szólt. A csempék tompán csillogtak, Rita arca elmosódó folt volt a közelben. Balra láthatta az autók halott folyamát.
– Gyerünk! – mondta győzelmesen.
Hatvan lépéssel arrébb újabb hullák hevertek a járdán, valamennyi katona. Átléptek rajtuk.
– Miért zárták le éppen New Yorkot? – kérdezte az asszony. – Hacsak nem... Larry, talán csak New Yorkban történt ez az egész?
– Nem hinném – felelte a fiú, ennek ellenére meglegyintette az esztelen remény.
Gyorsítottak. Az alagút szája már előttük volt. Két hatalmas katonai szállítóautó állta el az utat, az orruk összeért. A behemótok szinte teljesen elzárták a fényt; ha nincsenek ott, Larry és Rita sokkal korábban észrevették volna az alagútban a világosságot. Újabb hullák hevertek ott, ahol a járda leereszkedett a kifelé vezető rámpára. Átnyomakodtak a teherautók között, keresztülmásztak az összeérő lökhárítókon. Rita nem nézett be a raktérbe, de Larry igen. Félig összeszerelt háromlábú géppuskák, lőszeres ládák voltak benne, és valami dobozos cucc, nyilván könnygáz. És három halott.
Ahogy kiértek, esőtől nyirkos szellő csapta meg őket. Csodásan üde illatától úgy érezték, mégis megérte. Larry meg is mondta Ritának. Az asszony bólintott, és egy pillanatra a fiú vállára hajtotta a fejét.
– Mindazonáltal nem mennék át rajta még egyszer, egymillió dollárért sem – mondta.
– Néhány évig vécépapírnak használhatod a pénzt – jegyezte meg a fiú. – Ne nagyon gyűjtögesd a zöldhasúakat.
– De biztos vagy benne...
– Hogy nem csak New York járt így? – Larry előre mutatott. – Nézd csak.
A pénztárfülkék üresek voltak. A középsőnél kupacban állt az üvegcserép. Mögötte a nyugatnak tartó sávok üresek voltak, ameddig a szemük ellátott, ám a kelet felé haladó sávokat, amelyek az alagúton át az imént elhagyott városba vezettek, eldugaszolta a néma autófolyam. A leállósávban kusza testhalom domborodott; sirályok sokasága őrizte.
– Szentséges Isten – mondta az asszony gyenge hangon.
– Ugyanolyan sokan igyekeztek bejutni New Yorkba, mint amennyien kifelé. Nem tudom, miért bajlódtak azzal, hogy elzárják az alagút jerseyi száját. Valószínűleg ők sem tudták. Nyilván valakinek ez a ragyogó ötlete támadt, szorgalmi feladat...
De az asszony leült az útra, és elsírta magát.
– Ne sírj – térdelt le mellé. Az alagút élménye még túl friss volt benne ahhoz, hogy haragudjon rá. – Minden rendben, Rita.
– Mi van rendben? – zokogta az asszony. – Mi van rendben? Csak egy dolgot mondj.
– Mindenesetre kijutottunk. Ez is valami. És friss levegőt szívunk. New Jersey még sohasem volt ilyen jó szagú.
Sikerült kicsalnia az asszonyból egy szomorú mosolyt. Larry látta a karcolásokat az arcán és a halántékán, ahol eltalálták a csempeszilánkok.
– El kellene mennünk egy drogériába, és be kellene kenni ezeket a vágásokat egy kis peroxiddal – mondta. – Hogy érzed, tudsz járni?
– Igen. – Rita tompa hálával nézett rá, amitől a fiú kínosan érezte magát. – És szerzek másik cipőt is. Tornacipőt. Megteszem, amit mondasz, Larry. Mindent.
– Azért kiabáltam veled, mert ideges voltam – mondta a fiú halkan. Hátrasimította Rita haját, és megcsókolta az egyik sebet a jobb szeme fölött. – Nem vagyok azért olyan rossz fiú – tette hozzá csöndesen.
– Csak ne hagyj el.
Larry fölsegítette, és átkarolta a derekát. Azután lassan elindultak a pénztárfülkék felé, és átsurrantak közöttük, maguk és a folyó mögött hagyva New Yorkot.
VOLT OGUNQUIT központjában egy kis park, abban egy polgárháborús ágyú és egy világháborús emlékmű. Ide jött Gus Dinsmore halála után Frannie Goldsmith; leült a kacsaúsztató mellé, lustán dobálta a vízbe a kavicsokat, és figyelte, hogyan futnak szét a gyűrűk a sima vízen, amíg szét nem zilálódtak a part-menti vízililiomokon.
Gust tegnapelőtt vitte el a tengerparti Hanson-házba, mert attól tartott, ha tovább vár, akkor Gus nem lesz képes járni, és „végső fogságát”, ahogy Fran ősei mondták vérfagyasztó, mégis találó szépítéssel, a forró kis bódéban kell töltenie, a strand nyilvános parkolójában.
Azt várta, hogy Gus még aznap éjjel meghal. Magas láza volt, félrebeszélt, kétszer kiesett az ágyból, és még körbe is tántorgott az öreg Mr. Hanson hálószobájában. Mindent levert, térdre esett, ismét fölkelt. Olyan emberekkel kiabált, akik nem voltak ott, felelt nekik, az örömtől az iszonyatig terjedő érzelmekkel figyelte őket, hogy Frannie már kezdte úgy érezni, Gus láthatatlan társai valódiak, és ő a kísértet. Könyörgött Gusnak, hogy feküdjön vissza az ágyba, de nem fogadott szót. A lánynak állandóan félre kellett állnia az útjából, mert ha nem, Gus fellöki és átgyalogol rajta.
Végül belerogyott az ágyba, és a nyughatatlan önkívületet fölváltotta a nehezen ziháló eszméletlenség, ezt Fran a végső kómának gondolta. De reggel, amikor benézett hozzá, Gus az ágyban ült, és egy puha fedelű westernt olvasott, amit az egyik polcon talált. Megköszönte a lánynak a gondoskodást, és komolyan hozzátette, reméli, előző éjjel nem mondott vagy csinált semmi kínosat.
Amikor Fran azt felelte, hogy nem, Gus kétkedve nézett körül a hálószoba romjain, és megjegyezte, mindenesetre kedves tőle, hogy ilyet mond. A lány főzött egy kis levest, amit Gus jó étvággyal bekanalazott, és amikor arról panaszkodott, milyen nehéz olvasnia a szemüvege nélkül, amelyik őrködés közben törött el a torlasznál, a város déli részén, Fran átvette a könyvet (félresöpörve Gus lanyha tiltakozását), és négy fejezetet olvasott föl annak a nőnek a westernjéből, aki arra fönt, északon lakik, Havenben. Tüzes karácsony volt a címe. John Stoner seriffnek gondjai voltak a wyomingi Roaring Rock város duhajabb elemeivel – és ami még ennél is rosszabb, egyszerűen nem talált karácsonyi ajándékot bájos ifjú feleségének.
Fran sokkal derűlátóbban távozott, abban a reményben, hogy Gus talán felépül. Ám előző nap este ismét rosszabbul volt, és aznap reggel, háromnegyed nyolckor, alig másfél órája meghalt. A végén magához tért, de nem tudta, milyen súlyos az állapota. Vágyódva mondta a lánynak, milyen szívesen inna egy szódás fagylaltot, azt a fajtát, amellyel a tatája traktálta őt és a testvéreit minden július negyedikén, meg a munka ünnepén, amikor elmentek a bangori vásárba. De addigra nem volt áram Ogunquitban – a villanyórák szerint egész pontosan június 28-án este, fél tíz előtt három perccel szűnt meg az áramszolgáltatás –, így fagylalt sem lehetett a városban. Fran azon töprengett, nem volt-e valakinek egy benzines generátora, és azon egy tartalék áramkörre bekötött jégszekrénye, már arra gondolt, hogy fölhajtja Harold Laudert, és tőle kérdezi meg, ám Gus ekkor elkezdte a végső, hörgő harcot a levegőért. Ez öt percig tartott, miközben a lány az egyik kezével Gus fejét támasztotta föl, a másikkal rongyot tartott a szája elé, azzal fogva föl a kiköhögött nyálkát. Azután vége lett.
Frannie leterítette Gust egy tiszta lepedővel, és otthagyta az öreg Jack Hanson ágyában, amely az óceánra nézett. Azután idejött, hogy kavicsokat hajigáljon a tóba, és leginkább semmire se gondoljon. De öntudatlanul érezte, hogy ez egy jó válfaja a gondolattalanságnak; egyáltalán nem hasonlított ahhoz a furcsa fásultsághoz, amely egy nappal az apja halála után borult rá. Azóta egyre jobban összeszedte magát. Hozott egy rózsabokrot Nathan kertészetéből, és szépen elültette Peter sírjának lábához. Úgy vélte, hogy a bokor jól meg fog eredni, ahogy az apja mondta volna. Ez a gondolattalanság egyfajta pihenés volt, miután átsegítette Gust az utolsó pillanatokon, nem pedig a tébolynak az a nyitánya, amelyet korábban elszenvedett. Akkor mintha egy szürke, ocsmány alagúton ment volna át, inkább érzékelt, mint látott árnyak között; olyan alagút volt, amelyen soha többé nem akart végigmenni.
De hamarosan arról kell majd gondolkodnia, mitévő legyen, és a gondolkodásba vélhetőleg be kell vonnia Harold Laudert. Nem azért, mert ők ketten maradtak utolsónak a vidéken, hanem mert fogalma sem volt róla, mi lesz Harolddal, ha senki nincs mellette, aki vigyázzon rá. Nem tartotta magát a világ leggyakorlatiasabb személyének, de mivel rajta kívül nincs itt senki, neki kell megtennie. Még mindig nem kedvelte különösebben, de végül is a fiú igyekezett tapintatos lenni, és még egy kis tisztességtudás is volt benne, illetve, a maga fura módján, egész rendes adag.
Harold nem jelentkezett, amióta négy napja találkoztak, valószínűleg méltányolta Frannak azt az óhaját, hogy gyászolni akarja a szüleit. De a lány időről időre látta Roy Brannigan Cadillacjében, amint céltalanul cirkál. Kétszer, amikor a széljárás megfelelő volt, hallotta a fiú szobájában kattogó írógépet – akkora csend volt, hogy áthallatszott, holott a Lauder-ház legalább másfél mérföldre volt tőlük, és ez a tény még inkább aláhúzta annak a valóságát, ami történt. Fran némileg mulatott azon, hogy Harold rávetődött a Cadillacre, ám az mégse jut eszébe, hogy kicserélje a gépét egy csöndesen zümmögő elektromos torpedóra.
Nem mintha most hasznát venné, gondolta, miközben fölállt, és leporolta sortjának ülepét. A jégkrém és a villanyírógép a múlté. Szomorú nosztalgia fogta el a gondolattól, és megint azon kezdett töprengeni mélységes ámulattal, hogyhogy néhány hét alatt zajlott le ez az elemi csapás.
Kell lennie még embereknek, nem számít, hogy Harold mit mond. Ha a kormányzat átmenetileg lerobbant is, meg kell találniuk a többi szétszóródott embert, hogy majd újjászervezzék. Fran ugyanolyan magától értetődően nélkülözhetetlennek tartotta a „kormányzatot”, mint ahogy azon sem töprengett, miért érez felelősséget Haroldért. Csak. A társadalom fontos dolog.
Otthagyta a parkot, és lassan baktatott a Fő utcán a Lauder-ház felé. Máris meleg volt, de a levegőt fölfrissítette a tengeri szellő. Hirtelen szeretett volna lemenni a partra, keresni egy szép darab moszatot, és elmajszolni.
– Istenem, de undorító vagy! – mondta hangosan. Természetesen nem volt undorító, csak terhes. Ennyi az egész. A jövő héten majd Bermuda hagymás szendvicset kíván. Tormakrémmel a tetején.
Megállt a sarkon, még mindig egy háztömbnyire Haroldéktól, annyira meglepte, milyen régen nem gondolt az „állapotára”. Korábban mindegyre a terhes vagyok gondolatba botlott a legkülönbözőbb sarkok mögött, mint valami csúnya piszokba, amit következetesen elfelejtett föltakarítani: okvetlenül be kéne adnom péntekig a tisztítóba azt a kék ruhát (még néhány hónap, és beakaszthatom a szekrénybe, mert terhes vagyok); azt hiszem, most lezuhanyozom (néhány hónap múlva olyan lesz, mintha egy víziló állna a zuhanyozóban, mert terhes vagyok). Olajat kéne cseréltetnem az autómban, mielőtt a szelepek kiugranak a fészkükből vagy mifene (vajon mit szólna Johnny a Citgónál, ha tudná, hogy terhes vagyok). De mostanra talán már hozzászokott a gondolathoz. Végül is letudott majdnem három hónapot, az út majdnem harmadát.
Először tűnődött el némileg szorongva, hogy ki segít majd világra hozni a gyerekét.
A LAUDER-HÁZ mögül kézi fűnyíró folyamatos klikklikklikk-je hallatszott, és amikor Fran befordult a sarkon, a látvány olyan elképesztő volt, hogy kizárólag a megdöbbenés miatt nem kezdett el hahotázni.
Harold, egy szál szoros, kurta kék fürdőnadrágban, a gyepet nyírta. Fehér bőre ragyogott az izzadságtól, hosszú haja a nyaka körül csapkodott (Harold dicséretére legyen mondva, mintha megmosta volna a nem túl távoli múltban). A fürdőgatya korca fölött és a szárak alatt szilajon szökdécseltek a zsírhurkák. A lába bokáig zöld volt a levágott fűtől. A háta kivörösödött, bár a lány nem tudta eldönteni, hogy az erőfeszítéstől-e vagy a friss leégéstől.
De Harold nem egyszerűen nyírta a füvet, hanem futtában nyírta. Lauderék hátsó gyepe egy festői, zegzugos kőfal felé lejtett, és a közepén egy nyolcszögletű pavilon állt. Ő és Amy ott tartották kislánykori „teadélutánjaikat”, szúrt bele Frannie-ba az emlék, amely váratlanul fájdalmas volt, mert visszavitte azokba a napokba, amikor még meg tudták siratni a Charlotte hálója végét, és boldogan nyüszítettek Chuckie Mayóért, a suli legcsinosabb srácáért. Lauderék gyepe valahogyan angolos volt békés zöldjével, ám most egy kék fürdőnadrágos dervis rontott bele a pásztori képbe. Hallotta, hogy Harold riasztóan zihál, amikor megfordul a pázsit északkeleti sarkában, ott, ahol Lauderék gyepét egy szedersövény választotta el a Wilsonékétól. Ráhajolt a fűnyíró T alakú fogantyújára, és lezúdult a lejtőn. A pengék kerepeltek. A zöld sugárban spriccelő fű ráragadt Harold lábikrájára. A gyepnek legalább a felét lenyírta; egy folyamatosan csökkenő négyszög maradt belőle, közepén a pavilonnal. A lejtő alján Harold megfordult és visszafelé robogott, egy pillanatra eltűnt a pavilon mögött, azután ismét előbukkant, úgy dőlve a fűnyíró fogójára, mint egy Formula 1-es versenyző. Félúton járt, amikor észrevette a lányt. Pontosan ugyanebben a pillanatban Frannie félénken megszólalt: – Harold! – és látta, hogy a fiú könnyezik.
– Hű! – mondta, illetve sikította Harold. A lány kizökkentette magánvilágából, és Fran már attól tartott, hogy szívrohamot kap az ijedséggel tetézett erőfeszítéstől.
Aztán a fiú a ház felé iramodott, szétrugdosva a lenyírt füvet, és a lánynak mintegy mellékesen eszébe jutott, milyen édes illata van a gyepnek a forró nyári napon.
Egy lépést tett utána. – Harold, mi a baj?
A fiú ekkor dübörgött fel a tornác lépcsőjén. Nyílt a hátsó ajtó, Harold berohant, és hangos dörrenéssel bevágta maga mögött. Az ezt követő csöndben egy szajkó rikoltott élesen, és valami apró állat neszezett a bokrok között a kőfal mögött. A fűnyíró elhagyatottan ácsorgott a magas és a lenyírt fű határvonalán, valamivel a filagórián túl, ahol valamikor Fran és Amy, kisujjukat elegánsan eltartva itták a Kool-Aidet a Barbie-konyha bögréiből.
Egy darabig tétovázott, aztán az ajtóhoz ment és bekopogott. Válasz nem jött, de hallotta, hogy valahol bent Harold sír.
– Harold!
Semmi válasz. A sírás folytatódott.
Belépett a hátsó folyosóra, amely sötét, hűvös és illatos volt – balról nyílt Mrs. Lauder kamrája, és amióta Frannie az eszét tudta, itt hátul mindig a szárított alma és a fahéj – a születésről álmodó sütemények – illata szállt.
– Harold!
Végigment a folyosón a konyháig, és az asztalnál ott ült Harold. Kezével a haját markolászta, zöld lába a megfakult linóleumon pihent, amelyet Mrs. Lauder mindig habtisztán tartott.
– Harold, mi a baj?
– Eredj! – kiáltotta könnyes hangon a fiú. – Eredj innen, te nem szeretsz engem!
– Dehogynem. Rendes vagy te, Harold. Talán nem egy hiperszuper, de rendes. – Elhallgatott. – Egyéb ként figyelembe véve a körülményeket meg mindent, nyugodtan elmondhatom, hogy pillanatnyilag te vagy a kedvencem az egész világon.
Ám Harold ettől csak még jobban sírt.
– Van valami innivalód?
– Kool-Aid – felelte a fiú. Szipogott, megtörölte az orrát, és még mindig az asztalt bámulva hozzátette: – Meleg.
– Persze hogy az. A vizet a városi szivattyútól hozod? – Mint sok más kisvárosban, Ogunquitban is megvolt még a közös szivattyú a Városháza mögött, noha az utolsó negyven évben sokkal inkább ereklyének számított, mint gyakorlati vízforrásnak. A turisták néha lefényképezték. Ez itt a városi szivattyú egy kis tengerparti városkában, ahol a nyarat töltöttük. Hát nem fura?
– Igen, onnan.
Fran mindkettejüknek töltött egy pohárral, és leült. A pavilonban kellene innunk, gondolta. Közben mereven eltarthatnánk a kisujjunkat. – Harold, mi a baj?
Harold furcsán, hisztérikusan fölnevetett, a szájához kapta az üdítőt, kiitta, azután letette a poharat.
– Baj? Ugyan mi baj lehetne?
– Úgy értettem, valami konkrét. – Belenyalt a Kool-Aidjébe, és megállta, hogy fintorogjon. Nem volt meleg, Harold nemrég hozhatta a vizet, de elfeledkezett a cukorról.
A fiú végre fölemelte sírástól püffedt, könnytől csíkos arcát. – A mamámat akarom – mondta egyszerűen.
– Ó, Harold...
– Azt gondoltam, amikor történt, amikor meghalt: „Nahát, ez nem is volt olyan rossz.” – A poharát markolva bámulta a lányt, olyan merev, űzött pillantással, amely kissé ijesztő volt. – Tudom, hogy neked borzasztó ezt hallani. De én egyáltalán nem tudtam, hogyan fogadom, amikor meghalnak. Én nagyon érzékeny vagyok. Ezért üldöztek a gyengeelméjűek a borzalmak ama házában, amelyet a városatyák nem restelltek gimnáziumnak nevezni. Úgy gondoltam, megőrülök a gyásztól, ha meghalnak, de legalább egy évre lehanyatlik... hogy úgy mondjam, a belső napom... fogja... fogja... és amikor megtörtént, az anyám... Amy... az apám... azt mondtam magamnak: „Nahát, ez nem is volt olyan rossz.” Én... ők... – Öklével az asztalra csapott, amitől a lány megrezzent. – Miért nem tudom elmondani, amit akarok? – kiáltotta Harold. – Mindig képes voltam rá, hogy elmondjam, amit akarok! Az író dolga, hogy a nyelvvel faragjon, szinte csontig hántson, akkor miért nem tudom elmondani, hogy milyen érzés?
– Ne, Harold. Tudom, hogy érzel.
A fiú döbbenten meredt rá. – Te tudod...? – Megrázta a fejét. – Nem. Nem tudod.
– Emlékszel, amikor eljöttél hozzám? Én pedig sírt ástam? Félőrült voltam. Az idő felében még csak nem is tudtam, mit csinálok. Megpróbáltam rosejbnit sütni, és majdnem leégett a ház. Így ha jobban érzed magad fűnyírás közben, akkor rajta. Bár ha fürdőnadrágban csinálod, le fogsz égni. Máris leégtél – vetett egy bíráló pillantást a fiú vállára. Udvariasságból ivott még egy keveset a pocsék Kool-Aidből.
A fiú megtörölte a száját a kezével. – Sose voltam odáig értük valami nagyon – vallotta be –, de úgy gondoltam, a gyász olyasmi, amit az ember okvetlenül érez. Mint mikor tele van a hólyag, és vizelni kell. Ha közeli rokonok halnak meg, akkor gyászolni kell.
Fran bólintott, és arra gondolt, hogy amit a fiú mond, az különös, de nem butaság.
– Az anyám mindig imádta Amyt. Amy volt a barátnője! – csattant fel öntudatlan és kissé szánalmas gyermetegséggel. – Az apám pedig borzadt tőlem!
Fran megértette. Brad Lauder hatalmas, drabális ember volt, előmunkás egy kennebunki textilgyárban. Nemigen tudhatta, mit kezdjen a kövér csudabogárral, aki az ágyékából fakadt.
– Egyszer félrehívott – folytatta Harold –, és megkérdezte, nem vagyok-e homokos. Így mondta. Annyira megijedtem, hogy elsírtam magam, ő pedig pofon vágott és azt mondta, ha mindig ilyen átkozott pityogós maradok, akkor jobb, ha elhúzok a városból. És Amy... annyit biztosan mondhatok, hogy le se köpött. Csak zavarba hoztam, amikor a barátnőit hazacipelte. Úgy kezelt, mintha valamilyen mocskos szoba volnék.
Fran nagy erőfeszítéssel kiitta a Kool-Aidet.
– Így amikor elmentek, és én sem így, sem úgy nem éreztem, csak arra gondolhattam, hogy velem van a baj. „A gyász nem olyan, mint a térdreflex”, mondtam magamban. De csak magamat bolondítottam. Mindennap jobban hiányoztak. Főképpen az anyám. Ha láthatnám... sokszor nem volt a közelben, amikor szükségem lett volna rá... amikor látni kívántam... túlságosan elfoglalta Amy és Amy dolgai, de hozzám sose volt komisz. Így ma reggel, amikor erre gondoltam, azt mondtam magamban: „Lenyírom a gyepet. Akkor nem fogok rájuk gondolni.” Mégis rájuk gondoltam. És egyre gyorsabban és gyorsabban nyírtam a füvet... mintha el akarnék futni előle... gondolom, ekkor jöttél. Olyan hülyén festek, mint ahogy érzem magam, Fran?
A lány kinyújtotta a kezét, és megsimította a fiú kézfejét. – Semmi baj nincs az érzéseiddel, Harold.
– Biztos? – Ismét azzal a gyerekesen tágra nyílt szemmel bámult rá.
– Igen.
– Leszel a barátom?
– Igen.
– Hála Istennek – mondta Harold. – Hála Istennek. – A keze izzadt, és láthatólag ő is érezte, mert kelletlenül elhúzta. – Kérsz még egy kis Kool-Aidet? – kérdezte alázatosan.
Fran a legdiplomatikusabb mosolyával nézett rá. – Talán később – mondta.
A PARKBAN piknikeztek: mogyoróvajas és lekváros szendvicset, Hostess Twinkie-t és fejenként egy nagy üveg kólát. A kóla finom volt, miután a kacsaúsztatóban lehűtötték.
– Gondolkodtam azon, mihez kezdjek – mondta Harold. – Nem kéred annak aTwinkie-nek az utolját?
– Kösz nem, tele vagyok.
A csoki egyetlen harapásra tűnt el Harold szájában. Frannie megállapította, hogy a kései gyász nem hatott a fiú étvágyára, de azután úgy döntött, hogy komiszság így gondolkozni.
– És mit? – kérdezte.
– Arra gondoltam, hogy menjünk Vermontba – folytatta félénken a fiú. – Eljössz?
– Miért Vermontba?
– Van ott egy Stovington nevű városban egy kormányközpont, ahol a járványos és fertőző betegségeket kutatják. Nem olyan nagy, mint az atlantai, de fixen sokkal közelebb van. Arra gondoltam, hogy ha vannak még emberek, akik ezzel az influenzával foglalkoznak, akkor azok ott lehetnek, talán nem is kevesen.
– Miből gondolod, hogy ők nem haltak meg?
– Hát lehet, hogy meghaltak, meglehet – felelte elég nyűgösen Harold. – De olyan helyeken, mint Stovington, ahol a fertőző betegségekkel foglalkoznak, ahhoz is hozzászoktak, hogy óvatosak legyenek. És ha még dolgoznak, akkor esetleg keresik az olyan embereket, mint mi. Akik védettek.
– Honnan tudod mindezt, Harold? – Nyílt csodálattal bámult a fiúra, aki boldogan elvörösödött.
– Sokat olvasok. Ezek a helyek nem titkosak. Nos, mi a véleményed, Fran?
A lány nagyszerűnek találta az ötletet. Illett a társadalom és a kormány iránti, formátlanul gomolygó szükségletéhez. Azonnal elvetette Harold feltételezését, hogy egy ilyen intézetben minden munkatárs meghalhat. Elmennek Stovingtonba, bekéredzkednek, megvizsgálják őket, és a vizsgálatokból biztosan kijön, miben mások ők, mint a többi ember, akik megbetegedtek és meghaltak. Az eszébe sem jutott, hogy ilyen esetben egyáltalán mi szükség az oltóanyagra.
– Azt hiszem, keresnünk kell egy autóstérképet, hogy megnézzük, hogyan érhetünk oda minél előbb – mondta.
A fiú arca kigyúlt. Egy pillanatra Fran azt hitte, hogy meg fogja csókolni, és most valószínűleg meg is engedte volna, de azután elmúlt a pillanat. Visszamenőleg örült is neki.
AZ AUTÓSTÉRKÉPEN, ahol minden távolság ujjnyi, elég egyszerűnek tűnt. Az 1-es úton az I-95-ig, azon az US302-ig, majd északnyugatnak a 302-es úton, föl Nyugat-Maine tóvidéki városain át New Hampshire csücskébe ugyanazon az országúton, aztán be Vermontba. Stovington alig harminc mérfölddel nyugatra van Barre-tól, amely a vermonti 61-es vagy az I-89-es úton megközelíthető.
– Milyen messze van? – kérdezte Fran.
Harold elővett egy vonalzót, méricskélt, azután a léptéket nézte meg.
– Nem fogod elhinni – mondta borúsan.
– Mennyi? Száz mérföld?
– Több mint háromszáz.
– Istenem – mondta Frannie. – Ez megöli az ötletemet. Valahol olvastam, hogy New England legtöbb államán egy nap alatt keresztül lehet gyalogolni.
– Ez csak duma – felelte Harold a legpedánsabb modorában. – Valóban át lehet jutni négy államon – Connecticuton, Rhode Islanden, Massachusettsen úgy, hogy Vermontban épp átléped a határt – huszonnégy óra alatt, ha megfelelően csinálod, de ez olyasmi, mint kinyitni egy ördöglakatot – könnyű, ha ismered a forszát, lehetetlen, ha nem.
– Honnan a csudából tudod mindezt? – kérdezte vidáman a lány.
– A Guinness Rekordok Könyvéből – felelte lenézően a fiú. – Más néven az ogunquiti gimnázium tanulószobájának bibliájából. Igazából biciklire gondoltam. Vagy... nem is tudom... talán robogóra.
– Harold – mondta a lány ünnepélyesen –, te lángész vagy.
Harold köhögött, elpirult, és ismét elégedettnek látszott. – Holnap reggel átbiciklizhetünk Wellsbe. Van ott egy Honda-kereskedés... el tudsz vezetni egy Hondát, Fran?
– Megtanulom, ha egy ideig lassabban mehetünk.
– Ó, szerintem nem is lenne bölcs dolog gyorsan haladni – mondta komolyan Harold. – Sohasem tudhatod, ha kijössz egy beláthatatlan kanyarból, nem találkozol-e három, egymásba rohant autóval, amelyek elállják az utat.
– Tényleg sohasem tudhatja az ember. De miért várunk holnapig? Miért nem indulunk ma?
– Hát, mert már elmúlt két óra – felelte a fiú. – Nem sokkal jutnánk túl Wellsen, és még föl kell szerelkeznünk. Ez sokkal könnyebb itt, Ogunquitban, ahol mindenről tudjuk, hol van. És természetesen fegyverekre is szükségünk van.
Ez kísérteties volt. Ahogy a fiú kimondta a szót, a lány azonnal a magzatra gondolt. – Miért van szükség fegyverekre?
A fiú egy pillanatig nézte, azután lesütötte a szemét. A nyakából lassan kúszott fölfelé a vörösség.
– Mert nincs rendőrség és bíróság, te pedig nő vagy, méghozzá szép, és néhányan... néhány férfi... esetleg... nem viselkedik úriemberként. Hát ezért.
Az arca kivörösödött, majdhogynem bíborszínt öltött.
Nemi erőszakról beszél, gondolta Fran. Erőszakról. De hogy akarhat bárki is megerőszakolni, amikor én terhes vagyok? Viszont ezt senki sem tudja, Harold sem. És még ha szólna is az erőszakoskodónak: Lenne szíves tartózkodni ettől, mivel én terhes vagyok, várhatná ésszerűen, hogy az azt válaszolja: Jesszus, hölgyem, bocsika, máris megyek, és megerőszakolok egy másik csajt?
– Jól van – mondta. – Szükség van fegyverekre. De akkor is eljuthatnánk ma Wellsbe.
– Van itt még valami tennivalóm – mondta Harold.
MOSES RICHARDSON pajtájában kemenceforróság volt a kupola alatt. Izzadság csurgott a lányon, amíg fölmásztak a szénapadlásra, de mire felkapaszkodtak a padlásról a kupolába vezető rozoga létrán, szakadt róla a verejték, a blúza sötéten tapadt a mellére.
– Tényleg szükség van erre, Harold?
– Nem tudom. – A fiú egy vödör fehér festéket hozott, meg egy széles ecsetet, amelyen még rajta volt a védőcelofán. – De ez a csűr az 1-es útra néz, és azt hiszem, a legtöbb ember onnan jöhet. Mindenesetre nem árthat.
– Ha leesel, csontod törik, és az fájni fog. – Fran feje megfájdult a hőségtől, és az ebédre ivott kóla rendkívül émelyítően lötyögött a gyomrában. – Az pedig azt jelentené, hogy kampec.
– Nem fogok leesni! – felelte idegesen Harold. A lányra pillantott. – Rosszul nézel ki, Fran.
– A hőségtől – felelte ványadtan.
– Akkor menj le, az isten szerelmére! Feküdj le egy fa alá. Figyeld az emberi legyet, amint halálmegvető bátorsággal közlekedik Moses Richardson pajtájának tízfokos lejtésű tetején.
– Ne viccelj. Még mindig azt gondolom, hogy ez ostobaság. És veszedelmes.
– Igen, de jobban érzem magam, ha megcsinálom. Eredj, Fran.
A lány arra gondolt: Nahát, ezt értem csinálja!
A fiú csak állt ott, verejtékezve, rémülten, öreg pókhálókkal meztelen, szalonnás vállán, a szűk farmer korcára fittyent hassal, elszántan, hogy nem hagy ki egyetlen ütést sem, megcsinálja, amit helyesnek vél.
Fran lábujjhegyre állt, és csókot lehelt Harold szájára. – Légy óvatos – intette, azután gyorsan lemászott a lépcsőn, miközben a kóla lötyögött a gyomrában, föl-le, körbe-körbe, juuuúúú; sietett, de annyira nem siethetett, hogy ne vegye észre a fiú szemében a döbbent boldogságot. Még gyorsabban mászott le a szegecselt fokokon a szénapadlásról a szalmás csűrbe, mert sejtette, hogy hányni fog, és bár ő tudta, hogy a hőség teszi meg a kóla meg a magzat, mit gondolna Harold, ha meghallaná? Szóval ki akart jutni, ahol a fiú már nem hallhatta. És sikerült is kijutnia. Hajszál híján.
HAROLD háromnegyed négykor jött le, leégett bőre most már lángolt, karjain festékpöttyök fehérlettek. Miközben ő dolgozott, Fran nyugtalanul szendergett egy szilfa alatt Richardson udvarában, de sose tudott igazán elaludni, folyton várta a leváló zsindelyek zörgését és a szegény, kövér Harold kétségbeesett kiáltását, ahogy zuhan le a csűr tetejének huszonhét méteres magasságából a kemény földre. De ez nem következett be – hála Istennek –, most pedig büszkén állt előtte a fiú: fűzöld lábbal, fehér karral, vörös vállal.
– Miért bajlódtál azzal, hogy lehozd a festéket? – kérdezte Fran kíváncsian.
– Nem akartam fönt hagyni. Öngyulladást okozhat, és akkor elveszítjük a jelzésünket. – A lány ismét arra gondolt, milyen eltökélt a fiú, nem akar kihagyni egyetlen ütést sem. Kicsit ijesztőnek találta.
Fölnéztek a pajta tetejére. A friss festés valósággal villogott a fakózöld zsindelyen, azokra a szövegekre emlékeztette Frant, amelyeket néha látni Délen a csűrök tetején: – MENTS MEG, JÉZUS, KÜLÖNBEN MEGESZNEK A VERES INGYÁNOK! Harold ezt írta:
ELMENTÜNK A VERMONTI STOVINGTONBA,
A JÁRVÁNYKÖZPONTBA
AZ US1-ES ÚTON WELLSIG
AZ ÁLLAMKÖZI 95-ÖSÖN PORTLANDIG
AZ US 302-ESEN BARRE-IG
A 89-ES ÁLLAMKÖZIN STOVINGTONBA
OGUNQUITET 1990. JÚLIUS 2-ÁN HAGYTUK EL
HAROLD EMERY LAUDER
FRANCES GOLDSMITH
– Nem tudom a középső nevedet – mentegetőzött Harold.
– Jó ez így – felelte Frannie, aki még mindig a feliratot nézte. Az első sort közvetlenül a tetőablak alá írták; az utolsót, az ő nevét közvetlenül az esőcsatorna fölé. – Hogy tudtad odaírni az utolsó sort? – kérdezte.
– Nem volt nehéz – felelte öntudatosan a fiú. – Kicsit le kellett lógatnom a lábamat, ennyi az egész.
– Ó, Harold. Miért nem csak a saját nevedben írtad alá?
– Mert mi csapatot alkotunk – felelte, azután kicsit félénken nézett rá. – Talán nem?
– De, azt hiszem... amíg meg nem ölöd magad. Nem vagy éhes? A fiú arca fölragyogott. – Mint a farkas.
– Akkor menjünk enni. Kenek egy kis babaolajat a leégett bőrödre. Föl kéne venned az ingedet, Harold. Nem fogsz aludni ma éjjel.
– Jól fogok aludni – felelte a fiú, és rámosolygott. Frannie visszamosolygott. Konzervet és Kool-Aidet vacsoráztak (Frannie keverte, cukrot is tett bele), majd később, amikor sötétedni kezdett, Harold átment Frannie házához, és valamit cipelt a hóna alatt.
– Amyé volt – mondta. – A padláson találtam. Azt hiszem, akkor kapta mamáéktól, amikor befejezte az alsós gimit. Fogalmam sincs, működik-e, de a vasboltból hoztam néhány elemet. – Megveregette a zsebét, amelyben EverReady elemek dudorodtak.
Hordozható lemezjátszó volt, az a fajta, amelynek műanyag borítója van, és azért találták ki, hogy a tizenhárom-tizennégy éves lányok kivihessék a strandra meg a fűre, ha buli van. Ezt a fajta lemezjátszót 45-ös kislemezekre tervezték, amilyeneket az Osmonds, meg Leif Garret, John Travolta, Shaun Cassidy készített. Fran jól megnézte, és érezte, hogy a szeme megtelik könnyel.
– Hát – mondta – nézzük, működik-e.
Működött. Csaknem négy órán keresztül ültek a dívány két végében, a kávézóasztalra állított hordozható lemezjátszó mellett, és néma, szomorú igézetben úszó arccal hallgatták, amint egy halott világ zenéje betölti a nyári éjszakát.
STU ELEINTE kérdezés nélkül elfogadta a hangot, annyira jellegzetesen hozzátartozott egy derűs nyári reggelhez. Éppen elhagyta South Ryegate városkát New Hampshire-ben, az országút szép tájon kígyózott, csüngő lombú szilfák alatt, amelyek a táncoló napfény pénzérméivel hintették tele az utat. Mindkét oldalon sűrűn nőtt a bozót, a ragyogó szömörce, a kékesszürke boróka, és számos olyan bokor, amelynek Stu a nevét sem tudta. Kelet-Texas után, ahol az út mentén nyoma sincs hasonló változatosságnak, az ő szemének még mindig csoda volt ez a gazdagság. Baloldalt ódon kőfal kígyózott a cserjésben, jobbra kis patak csörgedezett vidáman kelet felé. Itt-ott apró állatok neszeztek az aljnövényzetben (előző nap valósággal megigézte egy nagy szarvasünő, amely a 302-es út fehér vonalán a reggeli levegőt szaglászta), meg madarak lármáztak. És ismét hallotta azt a háttérzajt: kutya ugatott, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Majdnem megtett egy újabb mérföldet, amikor eszébe jutott, hogy a – hangjából ítélve közeledő – kutya mégiscsak szenzáció lehet. Amióta elhagyta Stovingtont, nagyszámú döglött kutyát látott, de élőt egyet sem. Nos, valószínű, hogy az influenza sok embert megölt, de nem mindet. Kutyából is sokat megölt, de nem mindet. Ez az eb mostanra valószínűleg ugyancsak tarthat az embertől. Amikor megérzi Stu szagát, nyilván visszahúzódik a bokrok közé, és hisztérikusan ugat rá, amíg el nem hagyja a területét.
Megigazította a hátán a Day-Glo hátizsákot, és ismét összehajtotta a zsebkendőket, amelyeket a vállszíjak alá dugott. Georgia Giants bakancsot viselt, amelyről a háromnapi gyaloglás lekoptatta az újdonság ragyogását, a fejébe hetyke, széles karimájú vörös filckalapot csapott, a válláról katonai karabély lógott. Nem számított rá, hogy fosztogatókba ütközik, de azért volt egy olyan bizonytalan ötlete, hogy nem árthat a puska. Talán friss húshoz. Hát tegnap látott friss húst, még a patáin állt, de ő túlságosan meglepődött és örült neki, hogysem lövésre gondoljon.
Miután a hátizsák kényelmesen ült a vállán, továbbindult az úton. A kutya a hangja alapján a következő kanyar után lehetett valahol. Talán még látni is fogom, gondolta Stu.
Azért indult a 302-esen kelet felé, mert feltételezte, hogy előbb-utóbb eléri az óceánt. Megegyezett magával: amikor elérem az óceánt, majd eldöntőm, mit tegyek. Addig egyáltalán nem gondolok rá. Útja, amely immár negyedik napja tartott, egyfajta gyógyulás volt. Gondolt rá, hogy kerít egy tízsebességes biciklit, vagy talán egy motort, amellyel kikerülheti az utat eltorlaszoló karambolokat, de úgy döntött, inkább gyalogol. Mindig is szeretett túrázni, a teste valósággal könyörgött a megerőltetésért. Amikor elmenekült Stovingtonból, ahol csaknem két hétig volt bezárva, petyhüdtnek érezte magát, nem volt formában. Vélhetőleg előbb-utóbb ráun a lassú haladásra, és kerít egy biciklit vagy motort, de most megelégedett azzal, hogy kelet felé ballagjon ezen az úton, megbámulja a megbámulnivalókat, lazítson, ha arra van kedve, délután, a nap legforróbb részében szundikáljon kicsinyég. Örült, hogy mindezt megteheti. Apránként megfakult emlékezetében a kijárat őrjöngő keresése, de ha történt valami, ami fölidézte, kiütött a bőrén a hideg verejték. A legnehezebben annak a sejtésnek az emlékét tudta lerázni, hogy követik. Az úton töltött első két éjszakán arról álmodott, amikor utoljára találkozott Elderrel, aki azért jött, hogy teljesítse a parancsot. Az álomban mindig túl lassú volt a székkel. Elder hátralépett a csapás elől, meghúzta a ravaszt, és Stu egy ólmozott bokszkesztyűt érzett a mellén, amely nehéz volt, de nem fájt. Annyiszor álmodta, hogy összetörtén ébredt, de alig érzékelte, olyan boldog volt, amiért él. Múlt éjjel elmaradt az álom. Azt nem hitte, hogy végleg megszabadult a majrétól, de úgy gondolta, apránként kigyalogolja szervezetéből a mérget. Talán sohasem fog teljesen megszabadulni tőle, de ha a java eltűnik, akkor jobban meg tudja fontolni, mi legyen a következő lépés, akár eléri az óceánt, akár nem.
Befordult a kanyarban, és ott volt a kutya, egy vöröses ír szetter. Boldogan csaholt, ahogy megpillantotta Stut, végigrohant az úton, a körmei kocogtak az úttesten, hevesen csóválta a farkát. Felugrott, mellső mancsát Stu hasára tette, amitől a férfi hátratántorodott. – Szia, haver! – köszöntötte vigyorogva.
A kutya vidáman csaholt a hangjától, és újból fölugrott rá.
– Kojak! – csattant egy szigorú hang, amitől Stu ugrott egyet, és körülnézett. – Le! Hagyd békén azt az embert! Teljesen összetaposod az ingét! Nyavalyás dög!
Kojak visszaállt négy lábbal az úttestre, és behúzott farokkal kerülte meg Stut. A dorgálás ellenére ide-oda járt a farka visszafojtott örömében, és Stu úgy vélte, sohasem tanulja meg igazán a tettetés művészetét.
Most már látta a hang – és valószínűleg Kojak gazdáját is. A férfi hatvan körül járhatott, kinyúlt szvettert, ócska, szürke nadrágot viselt... és svájcisapkát. Egy zongoraszéken ült, kezében palettával. Előtte festőállványon kifeszített vászon állt.
Föltápászkodott, letette a palettát a zongoraszékre (Stu hallotta, amint az orra alatt azt dörmögi „Nehogy megfeledkezz róla és ráülj”), és kinyújtott kézzel elindult a jövevény felé. A svájcisapka alól göndörödő szürke haj libegett az enyhe, lágy szellőben.
– Remélem, nincsenek gonosz szándékai azzal a puskával, uram. Glen Bateman vagyok, szolgálatjára.
Stu előrelépett, elfogadta a kinyújtott kezet (Kojak ismét felélénkült, körbetáncolta Stut, noha nem merte újra rávetni magát – legalábbis egyelőre). – Stuart Redman. Ne aggódjon a puska miatt. Nem láttam elég embert ahhoz, hogy csak úgy lődözni kezdjek. Ami azt illeti, senkivel sem találkoztam mostanáig.
– Szereti a kaviárt?
– Sohasem kóstoltam.
– Akkor ideje, hogy megkóstolja. Ha nem ízlene, van egy csomó más étel is. Kojak, ne ugrálj. Tudom, hogy azt tervezed, felújítod őrült szökdécselésedet – úgy olvasok benned, mint egy könyvben –, de fékezd magad. Sose felejtsd el, Kojak, hogy az önuralom választja el a magasabb rendűeket az alacsonyabb rendűektől. Nyughass!
Kojak, miután így a jobbik énjéhez fellebbeztek, lekushadt és lihegett. Kutyaarcán széles vigyor ült. Stu tapasztalata szerint egy vigyorgó kutya vagy harapós kutya, vagy fene jó kutya. Ez nem tűnt harapósnak.
– Meghívom ebédre – mondta Bateman. – Maga az első emberi lény, akivel találkozom, legalábbis a múlt hét óta. Marad?
– Boldogan.
– Déli, ugye?
– Kelet-Texas.
– Tévedtem, keleti. – Bateman kotkodácsolt a saját szellemességén, és visszafordult a képéhez, egy jellegtelen vízfestményhez, amely az úton túli erdőt ábrázolta.
– Én a maga helyében nem ülnék le arra a zongoraszékre – figyelmeztette Stu.
– A francba, dehogyis. Miért tenném? – Megváltoztatta útirányát, és az apró tisztás túlsó vége felé indult. Stu látta, hogy az árnyékban narancs-fehér hűtődoboz áll, amelynek tetejére fehér batisztterítőt tettek. Amikor Bateman széthajtogatta, akkor ismerte föl, hogy mi az.
– A woodsville-i Isteni Kegyelem baptista templom úrvacsorai készletéből származik – jegyezte meg Bateman. – Megmentettem. Nem hinném, hogy a baptistáknak hiányozna. Valamennyien megtértek Jézushoz. Legalábbis a woodsville-i baptisták. Most már személyesen vehetnek részt az úrvacsorán. Ámbátor én azt hiszem, hogy a baptisták meglehetősen szomorú helynek fogják találni a mennyországot, hacsak a vezetőség meg nem engedi nekik a televíziózást – odafönt talán mennyvíziónak nevezik –, amelyen tovább nézhetik Jerry Falwellt és Jack van Impe-et. Mi itt ehelyett inkább a természetben rendezünk egy pogány úrvacsorát. Kojak, ne lépj a térítőre. Önuralom, soha ne feledkezz meg erről, Kojak. Akármit csinálj is, a jelszó, önuralom. Átmennénk az úton kezet mosni, Mr. Redman?
– Inkább Stu.
– Jól van.
Átmentek az úton, és megmosakodtak a hideg, tiszta vízben. Stu boldog volt. Valahogy tökéletesen helyénvalónak tűnt, hogy épp ebben az időben épp ezzel az emberrel találkozzék. Lejjebb Kojak lefetyelte a vizet, azután boldogan csaholva eliramodott az erdőben. Felzavart egy fácánt, és Stu, ahogy figyelte a bozótból kirobbanó madarat, kissé meglepődve arra gondolt, hogy talán helyre rázódhatnak még a dolgok. Valahogyan.
NEM NAGYON ízlett neki a kaviár – a hideg halkocsonyához hasonlított –, de Batemannek volt még paprikája, szalámija, két doboz szardíniája, néhány kissé szotyós almája meg egy nagy doboz Keebler szárított fügerúdja. A füge csodálatosan jót tesz a beleknek, mondta Bateman. Stu beleinek semmi bajuk nem volt, amióta elhagyta Stovingtont, és elindult gyalogtúrájára, viszont szerette a fügét, úgyhogy vagy fél tucat rudat vett magának, de másból is hatalmasan belakott.
A fogások közben, amelyekhez sós-magos kekszet haraptak, Bateman elmesélte Stunak, hogy tanársegéd volt a woodsville-i városi főiskolán. Woodsville egy kisváros („a főiskolájáról és a benzinkútjáról híres”, közölte Bateman), amely hat mérfölddel arrébb van az út mentén. A felesége tíz éve halt meg. Gyermekük nem született. A legtöbb kollégája nem kedvelte, mondta, és ez az érzés a legnagyobb mértékben kölcsönös volt. – Bolondnak tartottak – mondta. – Az, hogy valószínűleg igazuk volt, semmit sem javított a kapcsolatainkon. – Egykedvűen fogadta az influenzajárványt, mesélte, mert így végre visszavonulhatott, és teljes idejében festhetett, ahogy mindig is szerette volna.
Miközben kettészelte a desszertet (egy Sara Lee egyensúlytortát), és a felét papírtálcán Stunak nyújtotta, azt mondta: – Szörnyű festő vagyok, szörnyű. De egyszerűen azt mondom magamnak, hogy az idén júliusban nincs a földön jobb tájképfestő Glendon Pequod Batemannél. Olcsó öncsalás, de legalább az enyém.
– Kojak korábban is a te kutyád volt?
– Dehogy, az mégiscsak döbbenetes egybeesés lenne, ugyebár. Azt hiszem, a város másik végében lakott valahol. Alkalmanként láttam, de mivel fogalmam sincs, mi volt a neve, vettem magamnak a bátorságot, és új nevet adtam neki. Úgy tűnik, nem zavarja. Bocsáss meg egy percre, Stu.
Átkocogott az úton, és Stu hallotta, amint belecsubog a vízbe. Hamarosan visszatért, a nadrágszára térdig fel volt gyűrve, és egy-egy csöpögő, hatdobozos karton Narraganset sört cipelt mindkét kezében.
– Az evéshez kellett volna hoznom. Hülye vagyok.
– Utána is nagyon jólesik – mondta Stu, és kiemelte az egyik dobozt a csomagból. – Köszönöm.
Meghúzták a karikát, és Bateman fölemelte a sörét. – Egészségünkre, Stu. Legyenek boldog napjaink, elégedett lelkünk és kevés vagy semmi hátfájásunk.
– Ámen. – Összekoccintották dobozukat, és ittak. Stunak életében nem ízlett ennyire sör, és valószínűleg nem is fog.
– Te nem vagy a szavak embere – állapította meg Bateman. – Remélem, nem az a véleményed, hogy a világ sírján táncolok, hogy úgy mondjam.
– Nem – felelte Stu.
– Előítéleteim vannak a világgal szemben – mondta Bateman. – Készséggel elismerem. A világ a huszadik század utolsó negyedében legalábbis az én szememben annyi vonzerővel rendelkezik, mint egy vastagbélrákban haldokló, nyolcvanéves ember. Azt mondják, a nyugati világ folyton megbetegszik valamiben, ha a század – minden század – a végéhez közeledik. Mindig gyászlepelbe burkolóztunk, és körbe-körbe járva zokogtuk, hogy jaj neked, Jeruzsálem... vagy Cleveland, ahogy éppen adódik. A tizenötödik század második felében a nyavalyatörés volt ez a betegség. A tizennegyedikben a bubópestis – a fekete halál – tizedelte Európát. A tizenhetedik vége felé a szamárköhögés volt az aktuális kór, az influenza első ismert kitörése pedig a tizenkilencedikhez köthető. Annyira hozzászoktunk az influenza létéhez – már-már olyannak tekintjük, mint a közönséges náthát, nem igaz? –, hogy a történészeken kívül senki sem látszik tudni, miszerint száz évvel ezelőtt még egyáltalán nem létezett.
Bármely adott század utolsó három évtizedéből összeszedett tényekkel és adatokkal szokták bizonyítani a vallási őrültek, hogy Armageddon a kapuk előtt áll.
Természetesen ilyen emberek mindig is voltak, de a századvégeken mintha felduzzadna a létszámuk... és rengeteg ember komolyan veszi őket. Szörnyek bukkannak föl. Attila, a hun, Dzsingisz kán, Hasfelmetsző Jack, Lizzie Borden. Charles Manson, Richard Speck és Ted Bundy a mi időnkben, ha úgy tetszik. Még nálam is fantáziadúsabb kollégáim azt sugallták, hogy a Nyugati Embernek alkalomadtán vastagbélkezelésre van szüksége, purgálásra, és ez történik a századvégeken, hogy tisztán, derűlátón vághasson neki az új századnak. Ebben az esetben különleges beöntést kaptunk, és ha belegondolsz, tökéletesen logikus. Ez alkalommal ugyanis nem egyszerűen egy századvéghez közeledünk, hanem új évezred kezdődik. Bateman tűnődve elhallgatott.
– Ha elgondolom, csakugyan a világ sírján táncolok. Még egy sört?
Stu vett egyet, és elgondolkodott azon, amit Bateman mondott.
– Ez nem igazán a vég – szólt aztán. – Legalábbis nem hinném. Ez csak... szünet.
– Meglehetősen találó kifejezés. Jól mondtad. Visszatérek a képemhez, ha nem haragszol.
– Rajta.
– Láttál másik kutyát? – kérdezte Bateman, amint Kojak boldogan keresztülszökdécselt az úton.
– Nem.
– Én sem. Te vagy az egyetlen ember, akivel találkoztam, de Kojak láthatólag fajtája utolsó példánya.
– Ha ő életben van, élhetnek más kutyák is.
– Ez nem valami tudományos álláspont – felelte derűsen Bateman. – Miféle amerikai vagy? Mutass nekem egy második kutyát – lehetőleg szukát –, és elfogadom azt a tételedet, hogy valahol maradhatott egy harmadik is. De ne feltételezd egyből, hogy van másik. Nem hiszem el.
– Láttam teheneket – mondta elgondolkodva Stu.
– Teheneket igen, és szarvasokat is. De a lovak mind elpusztultak.
– Ez igaz – helyeselt Stu. Útközben számos elhullott lovat látott. Néhány esetben tehenek legeltek a felpüffedt lódögök mellett. – De miért?
– Fogalmam sincs. Mindnyájan ugyanúgy veszünk levegőt, és úgy tűnik, ez a betegség elsősorban a légzőszerveket támadja meg. De nem tudom, nincs-e még valamilyen tényező. Emberek, kutyák, lovak megkapják. A tehenek és a szarvasok nem. Egy darabig eltűntek a patkányok, de mostanában ismét előbukkantak. – Nyugtalanul kevergette a festékeket a palettán. – Mindenfelé macskák, valóságos macskainvázió, és amennyire én látom, a rovarok vígan meg vannak, szokásuk szerint. Az apró faux pas-k – melléfogások –, amiket az emberiség elkövet, egyébként is ritkán hatnak rájuk – és egy influenzás szúnyog még ötletnek is nevetséges. Az égvilágon semmi értelme. Tiszta őrültség.
– Fixen – mondta Stu, és kibontott egy újabb sört. A feje kellemesen zsongott.
– Hajlamosak vagyunk rá, hogy érdekes elmozdulásokat észleljünk a környezetben – folytatta Bateman. Elkövette azt a szörnyű hibát, hogy megpróbálta ráfesteni a képre Kojakot. – Kérdés, hogy a homo sapiens képes lesz-e újratermelni magát ezek után, nagyon kérdéses, de legalább összejöhetünk és megpróbálhatjuk. De vajon Kojak talál-e társat? Lesz-e valaha is büszke apa? Jézusom, sejtésem szerint nemigen.
Bateman fölállt, rátette a palettáját a zongoraszékre, és vett egy újabb doboz sört. – Azt hiszem, igazad van – mondta. – Valószínűleg vannak más emberek, más kutyák, más lovak. De sok állat elpusztulhat anélkül, hogy szaporodna. Lehetett néhány egyed a fogékony fajokban, amelyek éppen vemhesek voltak, amikor az influenza kitört. Most is lehet tucatnyi egészséges nő az Egyesült Államok területén, aki – elnézést az otrombaságért – bekapta a legyet. De néhány állat hajlamos arra, hogy a vissza nem térés szintje alá süllyedjen. Ha kiveszed a kutyát az egyenletből, a szarvas – amely védettnek látszik – el fog szaporodni. Bizonyosan nem maradt elég ember, hogy a szarvaspopulációt alacsonyan tartsa. Néhány évre megszűnik a vadászidény.
– Hát – mondta Stu –, a fölösleges szarvasok éhen fognak halni.
– Nem fognak. Nem mind, a zömük nem. Errefelé semmiképpen. Arról nem beszélhetek, mi történhet Kelet-Texasban, de New Englandben minden kertet bevetettek, és szépen sarjadt a vetés, amikor kitört ez az influenza. A szarvas rengeteg ennivalót talál itt az idén és jövőre. Ráadásul a gabonánk vadon is megterem. Legalább hét évig nem fogsz látni éhező szarvast. Ha néhány év múlva visszajössz errefelé, Stu, félre kell lökdösnöd a szarvasokat, hogy végigmehess az úton.
Stu mindezt végiggondolta, és végül azt mondta: – Nem túlzol egy kicsit?
– Szándékosan nem. Lehet olyan tényező, vagy tényezők, amiket nem vettem figyelembe, de őszintén szólva, nem hinném. Vegyük elméletemet a kutyanépesség teljes vagy majdnem teljes eltűnésének hatásáról a szarvasnépességre, és alkalmazzuk más fajok kapcsolatában. A macskák féktelenül szaporodnak. Mit jelent ez? Nos, azt mondtam, a patkányok alacsonyan álltak a Környezeti Tőzsdén, de visszatérőben vannak. Ha elég macska lesz, ez megváltozhat. Egy patkányok nélküli világ először jól hangzik, bár igazából nem tudom.
– Mire gondoltál, amikor nyitott kérdésnek nevezted, hogy az emberiség képes lesz-e szaporodni?
– Két lehetőség van – mondta Bateman. – Legalább kettő, ahogy most látom. Az első, hogy a babák talán nem védettek a betegség ellen.
– Úgy érted, elpusztulnak, ahogy világra jönnek?
– Igen, vagy már in utero. Kevésbé valószínű, de lehetséges, hogy a szuperinfluenza esetleg meddővé tett minket, akik megmaradtunk.
– Ez őrültség – rázta a fejét Stu.
– A mumpsznak is van ilyen hatása – jegyezte meg szárazon Glen Bateman.
– De ha azoknak a magzatoknak, akik... akik in utero vannak... ha azoknak az anyái immúnisak...
– Igen, bizonyos esetekben a védettség átjut az anyából a gyerekbe éppen úgy, ahogy a fogékonyság. De nem minden esetben. Erre nem számíthatsz biztosan. Azt hiszem, a mostani in utero-babák sorsa nagyon bizonytalan. Az anyjuk valóban védett, ám a statisztikai valószínűség azt mondja, hogy az apák zöme nem az, és mostanra már halottak.
– Mi a másik lehetőség?
– Az, hogy befejezzük a munkát, és magunk irtjuk ki magunkat – mondta nyugodtan Bateman. – Azt hiszem, ez az igazi lehetőség. Nem most rögtön, mert túlságosan szét vagyunk szórva. De az ember csoportszellemű, társadalomalkotó állat, és előbb-utóbb összeverődünk, már csak azért is, hogy elmesélhessük egymásnak, miként éltük túl az 1990-es nagy járványt. A legtöbb kialakuló társadalom hajlik rá, hogy primitív diktatúrákat hozzon létre apró Caesarokkal, hacsak nincs nagyon nagy szerencsénk. Néhányból lehet felvilágosodott, demokratikus közösség, és azt is pontosan meg tudom mondani, mire van szükség egy ilyen társadalomhoz az 1990-es, korai 2000-es években: olyan közösségre, amelyben elég műszaki képzettségű ember van, hogy visszakapcsolják a villanyt. Meg lehet csinálni, nem is nehéz. Nem egy atomháború után vagyunk, amikor minden elpusztul. Minden gépezet megvan, arra vár, hogy valaki odamenjen – a megfelelő valaki, aki tudja, hogyan lehet megtisztítani a dugókat és kicserélni pár kiégett biztosítékot –, és elölről kezdjen mindent. Minden azon múlik, hány megkímélt ismeri a technológiát, amelyet valamennyien magától értetődőnek tekintettünk.
Stu kortyolt a söréből. – Csakugyan?
– Hát persze. – Bateman is ivott, azután előrehajolt, és komoran mosolygott Stura. – Most hadd vázoljak fel neked egy elméleti helyzetet, Mr. Stuart Redman Kelet-Texasból. Tegyük föl, van egy „A” közösség Bostonban és egy „B” közösség Uticában. Tudnak egymásról, és mindkettő ismeri a másik közösség helyzetét. „A” közösség jó formában van. A Beacon Hillen laknak a fényűzés lágy ölén, mivel tagjaik között véletlenül akad egy ezermester. Ez a fickó eleget tud, hogy visszakapcsolja azt az erőművet, amellyel föl lehet éleszteni a Beacon Hillt. Főleg azt kell tudnia, melyik gombot kell megnyomni, amikor az erőmű automatikusan leáll. Ha egyszer elindul, megy automatikusan. A szerelő megtaníthatja „A” társadalom néhány tagját, hogy melyik kart húzzák meg, és melyik mutatókat nézzék. A turbinák olajba ágyazva forognak, abból pedig van bőven, mert mindenki, aki elhasználta, éppen olyan halott, mint a dinoszauruszok, így aztán Bostonban van kakaó. Hidegben lesz meleg, lesz fény, hogy este olvashass, hűtés, hogy jéggel ihasd a whiskydet, ahogy civilizált emberhez illik. Ez az élet úgyszólván megközelíti az idillt. Nincs környezetszennyezés. Nincs kábítószer-probléma. Nincsenek faji zűrök. Nincs hiány semmiből. Nincsenek pénzügyi vagy cserekereskedelmi gondok, mert ha szolgáltatásból nem is, de minden áruból van elég, annyi, amennyi egy ilyen nagyon csökkentett létszámú társadalomnak háromszáz évre elegendő. Szociológiai szempontból egy ilyen csoport vélhetőleg közösségi természetű lesz. Itt nincs diktatúra. Annak a táptalaja, vagyis a hiány, a szükség, a bizonytalanság, a nyomorúság... egyszerűen nem létezik. Boston valószínűleg visszatér a városi gyűlésekkel folytatott kormányzáshoz.
De van egy „B” közösség Uticában. Senki sem ért az erőműhöz. A technikusok meghaltak. Hosszú ideig tart, amíg kitalálják, hogyan működtessék ismét a dolgokat. Eközben fáznak éjszaka (és jön a tél), konzervdobozból esznek, tengődnek. Egy erős ember átveszi az uralmat. Örülnek neki, mert zavarodottak, fáznak és betegek. Hozza ő a döntéseket. Meg is hozza. Elküld valakit egy kéréssel Bostonba. Nem küldenek át a kedvenc technikusukat Uticába, hogy segítsen helyreállítani az erőművet? Különben mehetnek le délre, hosszú, veszedelmes úton, mielőtt beköszöntene a tél. Vajon mit tesz „A” közösség, amikor megkapja ezt az üzenetet?
– Elküldi a fickót? – találgatott Stu.
– Krisztus tökeire, dehogy! Akarata ellenére ott tartanák, sőt ez igencsak valószínű! Az influenza utáni világban a műszaki tudás fogja felváltani az aranyat, mint a csere tökéletes eszköze. És ebben az értelemben „A” közösség gazdag, „B” pedig szegény. Mit tesz hát „B” közösség?
– Gondolom, délnek megy – vélte Stu, és elvigyorodott. – Talán egyenesen Kelet-Texasba.
– Talán. Vagy pedig megfenyegetik a bostoniakat egy nukleáris robbanófejjel.
– Naná – bólintott Stu. – Nem tudják működtetni az erőművüket, de ki tudnak lőni egy atomrakétát.
– Ha nekik lennék, nem bajlódnék rakétával – mondta Bateman. – Csak azt kéne kitalálnom, hogyan lehet leválasztani a robbanófejet, azután elvinném Bostonig egy kombiban. Gondolod, hogy működne?
– Kutya legyek, ha tudom.
– Ha nem, akkor is rengeteg hagyományos fegyver maradt. Ez a helyzet. Itt hever mindenféle anyag, azt várva, hogy valaki fölvegye. És ha „A” és „B” közösségnek egyaránt vannak technikusaik, akkor kidolgozhatnak valami rozsdás nukleáris csapásváltást a vallás miatt, esetleg területi megfontolásból, vagy egy másik vacak ideológiai különbség miatt. Gondolj bele, a világ hat-hét atomhatalma helyett hatvan-hetven keletkezik csak itt, az Egyesült Államok területén. Ha a helyzet más lenne, bizonyosan kövekkel és szöggel kivert bunkókkal csépelnék egymást. De az a helyzet, hogy valamennyi öreg katona eltűnt, és a játékszereiket maguk mögött hagyták. Szomorú erre gondolni, különösen azután, hogy máris mennyi szomorú dolog történt... de attól tartok, mindez teljességgel lehetséges.
Csend borult rájuk. A távolból hallották, ahogy Kojak a fák között ugat, miközben a nappal átfordult a dél tengelyén.
– Tudod – mondta végül Bateman –, alapvetően jó kedélyű ember vagyok. Talán azért, mert alacsony az elégedettségi küszöböm. Emiatt roppantul kevéssé kedveltek a pályámon. Megvannak a hibáim; túl sokat beszélek, amint hallod, förtelmes festő vagyok, amint látod, és borzalmasan bántam a pénzzel. Néha a fizetés előtti három napon át mogyoróvajas kenyeret ettem, és attól váltam hírhedté Woodsville-ben, hogy takarékkönyvet váltottam ki, hogy egy héttel később kivegyem a pénzt. De igazából sohasem voltam lehangolt. Hóbortos, de vidám, ez vagyok én. Életem egyetlen átkát az álmok jelentik. Kamaszkorom óta döbbenetesen élénk álmok kínoznak. Sok meglehetősen csúnya. Amikor még fiatal voltam, trollok vártak a hidak alatt, akik felnyúltak és elkapták a lábam, vagy boszorkánnyal találkoztam, aki madárrá változtatott... kinyitottam a szám, hogy kiáltsak, és csak károgás jött ki rajta. Voltak valaha rossz álmaid, Stu?
– Néha – mondta Stu, és Elderre gondolt, arra, miként hömpölygött utána Elder a lidércnyomásokban, meg a neonfényes folyosókra gondolt, amelyek sohasem értek véget, csak visszakanyarodtak önmagukba, és tele voltak visszhangokkal.
– Hát akkor ismered. Tizenéves koromban nekem is kijutott a szabályszerű kvóta a szexről szóló álmokból, nedves és száraz egyaránt, de ezek olyan álmokkal ötvöződtek, amelyekben a lány varanggyá vagy kígyóvá, esetleg bomló hullává változott. Ahogy idősebb lettem, kudarcokról, lealjasodásról, öngyilkosságról, szörnyű baleseti halálokról álmodtam. A leggyakrabban visszatérő álmom az volt, amelyben lassan halálra zúz egy benzinkút liftje. Feltételezem, hogy mindez a trollálom egyszerű permutációja. Igazából úgy hiszem, az ilyen álmok pusztán pszichológiai hánytatok, és azok, akik ilyeneket álmodnak, inkább szerencsések, mint szerencsétlenek.
– Ha megszabadulsz tőle, nem gyűlik fel benned.
– Pontosan. Mindenféle álommagyarázat van, Freudé a leghíresebb, de én mindig hittem benne, hogy az álom szerepe a közönséges ürítés, semmi több – az álmok a lélek eszközei, amelyekkel időnként megszabadul a szeméttől. Azok, akik nem álmodnak – vagy nem úgy álmodnak, hogy gyakran emlékeznek rá ébredés után –, valamilyen módon szellemi székrekedésben szenvednek. Végül is az az egyetlen gyakorlati kárpótlás a lidércnyomásokért, hogy az ember fölébred és rájön, hogy mindez álom volt.
Stu elmosolyodott.
– De nemrég volt egy rendkívül rossz álom. Visszatér ez is, mint az, amelyben halálra zúzódom a lift alatt, de ehhez képest a liftes egy kiscica. Egyetlen régebbi álmomra sem emlékeztet, valahogy mégis mintha egyszerre lenne mindegyik. Mintha... mintha valamennyi rossz álmom összegezése lenne. És szorongva ébredek, mintha nem is álom, inkább látomás lett volna. Tudom, milyen őrülten hangzik.
– Miről szól?
– Van egy ember – mondta halkan Bateman. – Legalábbis azt hiszem, ember. Egy magas épület tetején vagy talán egy szirt ormán áll. Akárhogy is, olyan magasan van, hogy belemosódik a sok száz méterrel lejjebb terjengő párába. Már majdnem lement a nap, de ő a másik irányba, kelet felé néz. Néha úgy tűnik, farmernadrágot és -dzsekit visel, de gyakrabban csuklyás köpenybe öltözik. Az arcát sohasem látom, a szemét viszont igen. Vörös. És az az érzésem, hogy engem keres – és előbb-utóbb megtalál, vagy én kényszerülök arra, hogy odamenjek hozzá... ami a halálomat jelenti majd. Próbálok kiáltani és... – Zavart vállvonogatással elhallgatott.
– És akkor felébredsz?
– Igen. – Figyelték a visszafelé ügető Kojakot. Bateman megveregette, miközben a kutya beleszimatolt az aluminiumtányérba, és eltakarította az egyensúlytorta utolsó morzsáit.
– Nos, ez csupán egy álom – mondta Bateman. Fölállt, és megrándult, miközben a térde roppant egyet. – Ha elemeznénk, a lélekdoki vélhetőleg azt mondaná, hogy tudat alatti félelmeimet fejezi ki, amelyek szerint előkerül valami vezető, vagy vezetők, akik mindent elindítanak a régi módon. Talán általában a technikától félek. Mert hiszek benne, hogy minden fölemelkedő társadalomnak, legalábbis a nyugati világban, a technika lesz a sarkköve. Kár, hogy így van, nem törvényszerű, hogy így van, mégis így lesz, mert hozzászoktunk. Az emberek nem emlékeznek – vagy úgy döntenek, nem emlékeznek – arra, hogy ezt a sarokkövet magunk készítettük magunknak. A mocskos folyók, az ózonrétegen keletkezett lyukak, az atombomba, a levegőszennyeződés. Csak arra emlékeznek, hogy valaha meleg volt éjszaka, anélkül hogy túl sokat kellett volna erőlködni érte. Látod, egyéb hiányosságaim mellett luddita is vagyok. De ez az álom... ez vadászik rám, Stu.
Stu nem szólt semmit.
– No szóval, haza akarok menni – közölte frissen Bateman. – Félig máris berúgtam, és azt hiszem, mennykőhullás lesz ma délután. – A tisztás végére ment, valamit matatott, és néhány pillanattal később egy talicskával jött vissza. A zongoraszéket alacsonyra csavarta, beletette a talicskába, mellé helyezte a palettát, a piknikhűtőt, és ügyelve az egyensúlyra, mindennek a tetejébe a középszerű festményt.
– Így toltad ki idáig? – kérdezte Stu.
– Addig toltam, amíg meg nem láttam valamit, amit meg akartam festeni. Különböző napokon különböző utakon indulok el. Jó testedzés. Ha keletnek tartasz, miért nem jössz el Woodsville-be, és töltőd az éjszakát a házamban? Felváltva tolhatnánk a talicskát, és még van egy hatos söröm amott a patakban. Az megfelelő hangulatba ringat a fuvarhoz.
– Elfogadom – bólintott Stu.
– Derék ember. Valószínűleg egész úton hazafelé beszélni fogok. A Fecsegő Professzor kezébe kerültél, Kelet-Texas. Ha untatlak, csak mondd, hogy fogjam be a pofám. Nem fogok megsértődni.
– Szeretek másokat hallgatni – mondta Stu.
– Akkor te Isten választottja vagy. Induljunk.
Így hát elindultak a 302-esen, egyikük a talicskát tolta, míg a másik a sört itta. Bateman tevékenységtől függetlenül folyton beszélt, végtelen monológjában egyik témáról a másikra ugrott, közben alig tartott szünetet. Kojak mellettük szökdécselt. Stu egy darabig hallgatta, azután egy időre elkanyarodtak a gondolatai, csatangoltak a maguk útján, majd visszatértek. Nyugtalanította az a kép, amelyet Bateman festett a sok száz elszigetelt, apró közösségről, amelyek között militaristák is lesznek egy olyan országban, ahol úgy hagyták ott a végítélet fegyvereit, mint a gyerekek az építőkockát. De különös módon Glen Bateman álmára gondolt a legsűrűbben, az arc nélküli emberre, aki áll egy magas ház tetején – vagy sziklaperemen –, a vörös szemű emberre, háttal a lenyugvó napnak, aki szüntelenül kelet felé kémlel.
VALAMIVEL ÉJFÉL ELŐTT ébredt, verejtékben fürödve, és attól tartott, hogy ordított is. De a szomszéd szobában Glen Bateman lassan, zavartalanul, szabályosan lélegzett, azt pedig látta, hogy az előszobában Kojak a mancsára hajtott fejjel alszik. A holdfény olyan élesen kirajzolt mindent, hogy az már szürreális volt.
Amikor fölébredt, a könyökén támaszkodott. Most visszaereszkedett a nyirkos lepedőre, és egyik karjával eltakarta a szemét, mert nem akart emlékezni az álomra, de nem tudta megakadályozni.
Ismét Stovingtonban volt. Elder már meghalt. Mindenki meghalt. A helyből visszhangzó sírbolt lett. Egyedül ő maradt életben, de nem találta a kivezető utat. Eleinte igyekezett féken tartani a pánikot. Menj, ne rohanj, ismételgette magának, hamarosan mégis futott. Lépései egyre gyorsabbak lettek, és állandóan hátra akart nézni, hogy megbizonyosodjék róla, csupán a visszhang követi.
Irodaajtók mellett ment el, amelyek tejüvegére fekete betűkkel neveket festettek. Elhaladt egy felborított hordágy mellett. Majd egy nővér teteme következett, fehér szoknyája felcsúszott a combján, és megfeketedett, fintorba torzult arccal meredt a mennyezeti neonlámpák fordított, hideg, fehér jégkockatálcájára.
Végül futásnak eredt.
Egyre gyorsabban futott, az ajtók feltűntek, majd eltűntek, a lába dobogott a linóleumon. Narancsszín nyilak sodródtak visszafelé a fehér salakbetonon. Jelek. Először helyénvalónak tűntek: RADIOLÓGIA, meg B FOLYOSÓ A LABOROKHOZ, és TILOS AZ ÁTJÁRÁS ÉRVÉNYES IGAZOLVÁNY NÉLKÜL. Azután az épület más részébe ért, amelyet sohase látott, és nem is akart látni. Ezeken a falakon a festék pergett, pikkelyes volt. Pár neon kiégett; némelyik úgy zümmögött, mintha az üveglap mögött legyek estek volna fogságba. Néhány tejüveg irodaajtó be volt törve, és a csillag alakú lyukakon át láthatta a romokat és a fájdalom szörnyű testtartásaiba merevedett hullákat. Mindenütt vér. Ezek az emberek nem influenzában haltak meg. Megölték őket. Testükön lyukak és golyónyomok voltak, és olyan szörnyű sebek, amelyeket csak tompa eszközzel lehet okozni. A szemük dülledten meredt ki.
Elrohant egy leállított lift mellett, bele egy hosszú, sötét, csempeburkolatú folyosóba. A túlsó végén újabb irodák következtek, de az ajtókat most gyászfeketére mázolták. A nyilak tűzvörösek voltak. A neonok zümmögtek és villogtak. A feliratok azt mondták: ÚT A KOBALTURNÁKHOZ és LÉZERFEGYVEREK és CSÖRGŐKÍGYÓ RAKÉTÁK és JÁRVÁNYSZOBA. Azután a megkönnyebbüléstől zokogva pillantotta meg egy jobb kanyarban a nyilat és fölötte az áldott szót: KIJÁRAT.
Befordult a sarkon, és az ajtó nyitva állt. Mögötte édesen illatozott az éjszaka. Rohant feléje, és ekkor elállta az utat egy farmernadrágba-dzsekibe öltözött férfi. Stu megtorpant, a kiáltás a torkán akadt, mint a rozsdás vas. Ahogy a férfi a vibráló neonlámpák izzásába lépett, Stu látta, hogy hideg, fekete árnyék van ott, ahol az arcának kellene lennie, és ezt a feketeséget csak két lélektelen, vörös szem döfi át. Lélek, az nem volt, csak egyfajta kajánság. Az volt, valami táncoló, eszelős káröröm.
A sötét ember kinyújtotta a karját, és Stu látta, hogy vér csöpög a kezéről.
– Menny és föld – suttogta az üres lyukból, ahol az arcának kellett volna lennie. – Az egész menny és föld.
Stu fölébredt.
Kojak felnyögött és halkan morgott az előszobában. A mancsai megrándultak álmában, és Stu arra gondolt, hogy még a kutyák is álmodnak. Teljesen természetes dolog az álom, akár az alkalmankénti lidércnyomás is.
De azért hosszú idő telt el, amíg ismét el tudott aludni.
MIUTÁN a szuperinfluenza-járvány lefutott, egy második járvány tört ki, amely durván két hétig tartott. Ez a járvány egészen közönségesnek számított az Egyesült Államokhoz hasonló, iparilag fejlett társadalmakban, és kevésbé terjedt el az olyan fejletlen országokban, mint Peru vagy Szenegál. Az Egyesült Államokban a túlélők tizenhat százalékát vitte el. A Peru- és Szenegál-típusú helyeken a lakosság három százalékát. A második járványnak nem volt neve, mert a tünetek minden esetben mások voltak. Egy Glen Bateman-féle társadalomtudós talán úgy nevezte volna: „természetes halál” vagy „az a régi jó mentőszobai hangulat”. Szigorúan darwini értelemben ez volt a végső csapás – némelyek úgy is mondhatták volna, hogy a legkegyetlenebb.
Sam Tauber öt és fél éves volt. Az anyja június huszonnegyedikén halt meg a georgiai Murfreesboro kórházában. Huszonötödikén az apja és kétéves April húga hunyta le a szemét. Június huszonhetedikén halt meg Mike bátyja, egyedül hagyva Samet, hogy gondoskodjék magáról.
Sam az anyja halála óta sokkos állapotban volt. Révetegen csámborgott Murfreesboro utcáin, evett, amikor éhes volt, néha sírt. Egy idő után abbahagyta a sírást, mert semmi haszna nem volt belőle. A sírás nem hozta vissza az embereket. Éjszaka szörnyűségeket álmodott, amelyekben papa, April és Mike újra és újra meghaltak, feketére dagadt arccal, és a mellük borzalmasan fűrészelt, miközben belefulladtak a saját taknyukba.
Július 2-án reggel Hattie Reynolds háza mögött Sam betévedt egy földiszederrel benőtt rétre. Zavarodottan, üres tekintettel járkált a bokrok között, amelyek legalább kétszer olyan magasak voltak mint ő, addig ette a bogyókat, amíg fekete maszatos lett az ajka és az arca. A tüskék megtépték a ruháját, néha a bőrét is, de rá se rántott. Méhek zümmögtek álmosan körülötte. Nem vette észre az öreg és korhatag kútfedőt, amely a fűben rejtezett a szederindák között. A fa csikorgó, éles reccsenéssel beszakadt a súlya alatt, és Sam hat métert zuhant a kővel kirakott kútban a száraz fenékig, és mindkét lába eltört. Húsz órával később halt meg, legalább annyira a félelemtől és nyomorúságtól, mint a sokktól, éhségtől és kiszáradástól.
IRMA FAYETTE a kaliforniai Lodiban lakott. Huszonhat éves hölgy volt, szűz, aki betegesen rettegett a nemi erőszaktól. Az élete egyetlen hosszú lidércnyomás volt június huszonharmadika óta, amikor megkezdődött a fosztogatás a városban, és nem volt rendőr, aki megállította volna a martalócokat. Irmának kis háza volt egy mellékutcában; az anyjával élt, amíg az 1985-ben meg nem halt agyvérzésben. Amikor a fosztogatás, a puskaropogás megkezdődött, és félelmetesen kurjongató részegek robogtak motorjukon fel-alá az utcákon és az üzleti negyedben, Irma bezárta az ajtókat, azután elrejtőzött a földszinti vendégszobában. Onnan osont föl rendszeresen, csöndesen, mint egy egér, hogy egyen valamit vagy könnyítsen magán. Irma nem szerette az embereket. Tökéletesen boldog lett volna, ha őt nem számítva kihal az egész emberiség. De hát nem így történt. Csak előző nap, amikor már óvatosan kezdett reménykedni, hogy rajta kívül senki sem maradt Lodiban, egy durva, részeg embert látott, aki ide-oda kószált az utcákon egy üveg whiskyvel a kezében, egy hippit, trikóban, amelyre azt írták: LEMONDTAM A SZEXRŐL ÉS A PIÁRÓL, ÉS EZ VOLT ÉLETEM LEGSZÖRNYŰBB 20 PERCE! Hosszú szőke haja zuhatagosan omlott ellenzős sapkája alól a vállára. Szoros farmerjának derekába pisztolyt dugott. Irma addig leste a hálószoba függönye mögül, amíg el nem veszítette szem elől, azután úgy iszkolt le az eltorlaszolt vendégszobába, mintha gonosz varázslattól szabadult volna.
Nem haltak meg valamennyien. Ha maradt egy hippi, akkor több hippi is maradhatott. És valamennyien erőszakoskodni akarnak majd. Őt akarják megerőszakolni. Előbb-utóbb megtalálják és megerőszakolják.
Ezen a reggelen pitymallat előtt felsurrant a padlásra, ahol az apja kevés megmaradt holmiját tárolták kartondobozokban. Az apja kereskedelmi tengerész volt. A hatvanas évek végén hagyta el Irma anyját. Az anya mindent elmesélt a lányának. Tökéletesen őszinte volt vele. Az apja egy vadállat volt, aki berúgott, és meg akarta őt erőszakolni. Mind azt akarják. Ha egy nő férjhez megy, az jogot ad a férfinak, hogy akkor erőszakolja meg, amikor akarja. Akár nappal is. Irma anyja mindig ugyanazzal a három szóval összegezte férje szökését, amelyeket Irma is használt volna a földkerekség csaknem minden férfiának, nőjének és gyermekének halálára: „Nem nagy veszteség.”
A legtöbb dobozban nem volt más, mint olcsó bizsuk, amelyeket apja a külföldi kikötőkben vásárolt – emlék Hongkongból, emlék Saigonból, emlék Koppenhágából. Volt egy fényképalbum is. A legtöbb kép az apját ábrázolta hajókon, néha belemosolygott a kamerába, miközben átnyalábolta vadállati társainak vállát. Nos, a Gikszer Kapitánynak nevezett kór valószínűleg elvitte oda, ahova való. Nem nagy veszteség.
De akadt itt egy fadoboz is, amely apró, aranyszínű zsanérokkal nyílt, és ebben egy pisztoly lapult. Egy 45-ös kaliberű pisztoly. Vörös bársonyon feküdt, és a bársony alatt egy titkos fiókban néhány golyó is akadt. Zöldek voltak, és mintha penészesek lettek volna, de Irma úgy gondolta, azért működőképesek. A golyók fémből vannak. Nem romlanak meg, mint a tej vagy a sajt.
A padlás egyetlen, pókhálós villanykörtéje alatt megtöltötte a fegyvert, azután lement, hogy megreggelizzen a saját konyhaasztalánál. Többé nem fog lyukba bújni, mint egy egér. Fölfegyverkezett. Jobb, ha vigyáznak az erőszaktevők.
Ezen a délutánon kiment az elülső verandára, hogy elolvassa a könyvét. A címe az volt, hogy A Sátán él és virul a Föld bolygón. Zord és szívderítő könyv volt. A bűnösök és méltatlanok azt kapták, amit megérdemeltek, éppen úgy, ahogy a könyv megírta. Mindnyájan eltűntek. Kivéve néhány hippi erőszaktevőt, azokat pedig el tudja intézni. A fegyver ott volt mellette.
Kettő tájt visszatért a szőke hajú férfi. Olyan részeg volt, hogy alig állt a lábán. Meglátta Irmát, felderült az arca, semmi kétség, arra gondolt, milyen szerencsés, hogy végre fölfedezett egy „puncit”.
– Hé, bébi! – rikácsolta. – Csak ketten maradtunk! Milyen régen... – Ekkor rémület felhőzte el az arcát, mert látta, hogy Irma leteszi a könyvet, és fölemeli a 45-öst.
– Hé, ide figyelj, tedd le azt a holmit... töltve van? Hé...!
Irma meghúzta a ravaszt. A pisztoly felrobbant, és azonnal megölte. Nem nagy veszteség.
GEORGE McDOUGALL a New York állambeli Nyack-ban élt. A gimnáziumban matematikát tanított, emellett korrepetálással foglalkozott. Ő és a felesége hívő katolikusok voltak, és Harriett McDougall tizenegy gyermekkel ajándékozta meg a férjét, kilenc fiúval és két lánnyal. Így június 22-től, amikor kilencéves Jeff fia kapta meg a később „influenzás szövődményként” diagnosztizált „tüdőgyulladást”, június 29-ig, amikor tizenhat éves Patrícia lányát (ó, Istenem, olyan fiatal és olyan szívfájdítóan szép volt) terítette le az, amit mindenki – már aki megmaradt – csőnyaknak nevezett, végignézhette annak a tizenkét embernek az elmúlását, akiket a világon a legjobban szeretett, miközben ő majd' kicsattant az egészségtől. Az iskolában azzal tréfálkozott, hogy nem képes megjegyezni összes gyermekének nevét, most viszont elmúlásuk időpontja az agyába maródott: Jeff huszonkettedikén, Marty és Helen huszonharmadikán, a felesége, Harriett, Bill és ifjabb George, Robert és Stan huszonnegyedikén, Richard huszonötödikén, Danny huszonhetedikén, a hároméves Frank huszonnyolcadikán és végül Pat – pedig ő a vége felé úgy festett, mint aki jobban van.
George azt gondolta, megtébolyodik.
Tíz éve az orvos tanácsára kezdett el kocogni. Nem teniszezett, nem kézilabdázott, egy srácnak (természetesen valamelyik sajátjának) fizetett, hogy nyírja a füvet, és rendszerint autóval ment a sarki boltba, amikor Harriettnek szüksége volt egy vekni kenyérre. Ön túlsúlyos, mondta dr. Warner. Ólomsúlyú. Nem tesz jót a szívének. Próbáljon kocogni.
Így hát tréningruhát vett, és minden este kocogott, kezdetben rövid távon, azután egyre messzebbre és messzebbre. Először elfogódott volt, sejtette, hogy a szomszédok a homlokukra mutogatnak és a szemüket forgatják, azután néhány ember, akit mindössze onnan ismert, hogy intettek egymásnak, amikor kimentek a gyepet locsolni, megkérdezte, nem csatlakozhatna-e – biztonságosabb, ha többen vannak. Ettől fogva két legidősebb fia is vele kocogott. Afféle jószomszédsági ügy lett belőle, és noha a tagság folyvást változott, mert emberek kiléptek vagy beléptek, megmaradt szomszédsági ügynek.
Most, hogy mindenki meghalt, ő továbbra is kocogott. Mindennap. Órákon át. Kizárólag kocogás közben, amikor betonon dobogó edzőcipőjére, karmozdulataira, egyenletes, ziháló lélegzésére összpontosított, akkor nem érezte, hogy a feje fölött ólálkodik az őrület. Nem lehetett öngyilkos, mert gyakorló katolikus lévén tudta, hogy azzal halálos bűnt követne el, és Isten valószínűleg valamilyen célra őrizte meg, így hát tovább kocogott. Előző nap csaknem hat órán át futott, míg végül már nem kapott levegőt, és öklendezett a kimerültségtől. Ötvenegy éves volt, nem fiatal ember, gondolta is, hogy ennyi futás nem tesz jót neki, de más, sokkal fontosabb szempontból ez volt az egyetlen dolog, ami jót tett.
Ezen a napon tehát pitymallatkor kelt a javarészt álmatlan éjszaka után (egyfolytában ezt a gondolatot őrölte az agya: Jeff-Marty-Helen-Harriett-Bill-Ifjabb-George-Robert-Stanley-Richard-Danny-Frank-Patty-és-én-azt-gondoltam-hogy-jobban-van), és fölvette a tréningruháját. Kiment, és föl-alá kocogott Nyack kihalt utcáin, a lába néha üvegcserépen recsegett, egyszer átugrott egy törött tévékészüléket, aztán a villanegyed utcáin, ahol le voltak húzva a rolók, és a főutcái kereszteződésben, a borzalmas hármas karambol mellett.
Eleinte kocogott, de azután egyre gyorsabban kellett futnia, hogy a gondolatai ne érjék utol. Kocogott, azután ügetett, majd futott, végül vágtázott ez az ötvenegy éves, deres hajú férfi szürke tréningruhában, fehér edzőcipőben, föl-alá menekült a kihalt utcákon, mintha az ördögök űznék. Negyed tizenkettőkor súlyos koszorúér-trombózist kapott, és holtan zuhant a földre a Tölgy és Fenyő utca sarkán a tűzcsap mellett. Az arckifejezése, mondhatni, hálát tükrözött.
MRS. EILEEN DRUMMOND a floridai Clewistonban július 2-a délutánján nagyon berúgott a DeKuyper mentalikőrtől. Be akart rúgni, mert ha berúgott, akkor nem kellett a családjára gondolni, és a mentalikőr volt az egyetlen szeszfajta, amit elviselt. Előző nap tizenhat éves gyermeke szobájában talált egy zacskó marihuánát, és sikerült rendesen kiütnie magát, de attól csak még rosszabb lett minden. Elszálltan ült egész délután a nappaliban, és zokogott a fotóalbum fölött.
Így hát ezen a délutánon megivott egy egész üveg mentalikőrt, azután rosszul lett, telehányta a fürdőszobát, majd lefeküdt, rágyújtott, elaludt, és az egész ház leégett, tehát már arra sem volt gondja. Feltámadt a szél, úgyhogy majdnem az egész Clewiston is leégett. Nem nagy veszteség.
ARTHUR STIMSON a nevadai Renóban élt. Huszonkilencedikén délután, miután megfürdött a Tahoe-tóban, egy rozsdás szögbe lépett. A seb elüszkösödött. Stimson a szagból állapította meg a bajt, és megpróbálta levágni a saját lábát. Az operáció felénél elájult, és belehalt a sokkba meg a vérveszteségbe Toby Harrah játékkaszinójában, ahol megpróbálkozott a műtéttel.
A MAINE-I SWANVILLE-BEN egy Candice Moran nevű tízéves kislány leesett a biciklijéről, betörte a fejét és meghalt.
MILTON CRASLOW-T, aki az új-mexikói Harding megyében volt gazdálkodó, csörgőkígyó marta meg, és ő fél órával később elhunyt.
A KENTUCKYI MILLTOWNBAN Judy Horton egészen elégedett volt a dolgok állásával. Tizenhat éves volt és csinos. Két évvel korábban két súlyos hibát követett el: hagyta, hogy teherbe essen, és hagyta, hogy a szülei rábeszéljék, menjen hozzá a felelős fiúhoz, az állami egyetem négyszemű gépészmérnök-hallgatójához. A tizenöt éves Judynak hizelgett, hogy egyetemi hallgató kér tőle randit (akkor is, ha gólya), és ha agyonütik, se tud visszaemlékezni, miért hagyta, hogy Waldo – Waldo Horton, micsoda undi név – „keresztülvigye, amit akar”. És ha már be kellett kapnia a legyet, miért éppen Waldóval? Megengedte ő Steve Phillipsnek és Mark Collinsnak is, hogy „keresztülvigyék, amit akarnak”; de ők mindketten benne voltak a milltowni gimi focicsapatában (egész pontosan szólva a Miltoni Pumákban, föl-föl-föl-legények, éljenek-a-kék-fehérek) Judy pedig a szurkolókórust vezette. Ha nincs az undi Waldo Horton, Judyból simán lehetett volna fő kórusvezető. És hogy visszatérjünk a témához, Steve is és Mark is elfogadhatóbb férj lett volna. Mindketten széles vállúak és Marknak dögös, vállig érő szőke haja van. De jött Waldo, senki más nem lehetett, csak Waldo. Judynak annyit kellett tennie, hogy belenéz a naptárjába, és számol. Miután megjött a gyerek, már ezt se kellett tennie. A gyerek pont olyan volt, mint Waldo. Fuj.
Úgyhogy két hosszú éve keccsölt, mindenféle ronda munkákat végzett különböző kajáldákban és motelekben, miközben Waldo iskolába járt. Ezért hát legjobban Waldo iskoláját utálta, még annál is jobban, mint a gyereket és Waldót. Ha ennyire kellett neki a család, akkor miért nem hagyja abba a tanulást és megy el dolgozni? Judy megtette. De a szülei és Waldo szülei nem akarták engedni. Ha ketten vannak, Judy rá tudta volna beszélni (előre meg kellett volna ígértetni vele, mielőtt megengedte Waldónak, hogy hozzányúljon az ágyban), de a négy örömszülő mindig beleütötte az orrát mindenbe. Ó, Judy, a dolgok sokkal jobban mennek majd, ha Waldo rendes munkát kap! Ó, Judy, sokkal szebbnek látnád a világot, ha gyakrabban járnál templomba! Ó, Judy, kapd be a kobrát, és mosolyogjál, amíg le nem megy! Amíg tövig le nem megy.
Ekkor jött a szuperinfluenza, és minden gondját megoldotta. Meghaltak a szülei, meghalt Petié, a kisfia (ezen némileg búsult, de néhány napon belül túltette magát rajta), azután Waldo szülei haltak meg, végül maga Waldo is, és Judy szabad volt. Meg sem fordult a fejében, hogy ő is meghalhat, és persze nem is halt meg.
Nagy, zegzugos bérházban laktak Milltown belvárosában. A ház egyik jellegzetessége, amibe Waldo totál belezúgott (Judynak természetesen szava sem lehetett), hogy a pincéjében volt egy nagy, belépős fagyasztószekrény. A második emeleti lakást 1988-ban vásárolták, és ki volt az, akinek mindig le kellett menni a hátszínért és a fasírtért a frizsibe? Hármat találgathatnak, az első kettő nem számít. Waldo és Petie otthon halt meg. Addigra már nem volt kórház, csak a nagykutyáknak, és a ravatalozók tömve voltak (egyébként is borzalmas ócska helyek, Judy semmi pénzért sem ment volna közel hozzájuk), de még volt villany. Így hát levitte és betette őket a mélyhűtőbe.
Az áram három napja ment ki Milltownban, de odalent még egész rendes hideg volt. Judy tudta, mert naponta háromszor-négyszer lement, hogy megnézze a hullákat. Azt mondta magának, hogy csak ellenőrzésből. Mi másért? Fixen nem kárörömből!
Július 2-án délután is lement, és elfelejtette kitámasztani a gumiékkel a fagyasztószoba ajtaját. Az ajtó rácsapódott, és bekattant a zár. Kétévi jövés-menés után Judy most vette észre, hogy belül az ajtón nincs kilincs. Addigra túl meleg volt a megfagyáshoz, de nem elég hideg az éhezéshez. Így aztán Judy Horton végül mégiscsak a fia és a férje társaságában halt meg.
A MISSISSIPPI Hattiesburgból való Jim Lee háztartásának minden berendezését átkapcsolta egy benzines generátorra, és halálos áramütést szenvedett, amikor kipróbálta, hogy működik-e.
RICHARD HOGGINS fiatal fekete volt, aki egész életét a michigani Detroitban élte le. Az utóbbi öt évben szokott rá arra a finom, fehér porra, amit ő „herójn-nak” nevezett. A mostani járvány során rendkívül kínos elvonási tünetei jelentkeztek, mivel valamennyi ismerős kereskedő és használó meghalt vagy elmenekült.
Ezen a ragyogó nyári délutánon egy szeméttel teleszórt lejtőn ült, meleg 7-Upot ivott, és azt kívánta, bár volna egy kis pora, egy kevéske, megelégedne akár fél adaggal is.
Eszébe jutott Allie McFarlane, és valami, amit róla hallott az utcákon, még mielőtt robbant volna a szarbomba. A népek azt pletykálták, hogy Allie, aki a harmadik legnagyobb volt Detroitban, éppen hozzájutott egy frankó szállítmányhoz. Mindenki jót fog kapni. Nem afféle barna szart. Kínai fehéret, a legjobb anyagot.
Richie nem tudta fixre, hogy McFarlane hol tarthat egy ekkora rendelést – nem egészséges dolog ilyesmiket tudni –, de többször hallotta a pletykát, hogy ha a rendőrök házkutatási parancsot szereznének a Grosse Pointe-i házba, amelyet Allie a nagyapja testvérének vásárolt, akkor egy életre bevarrhatnák Allie-t.
Elhatározta hát, hogy elmegy Grosse Pointe-ba. Egyébként sem volt semmi dolga.
A detroiti telefonkönyvből megszerezte egy bizonyos Erin D. McFarlane címét, aki a Lake Shore Drive-en lakott, és elindult hozzá. Mire odaért, már majdnem besötétedett, és a lába is megfájdult a járástól. Már nem mondogatta magának, hogy ez csak egyszerű séta; lövetet akart, méghozzá nagyon.
Szürke terméskő fal vette körül a birtokot, és Richie úgy mászott át rajta, mint egy fekete árnyék, a kezét összevagdosva a fal tetejébe ágyazott üvegszilánkokkal. Amikor betört egy ablakot, hogy bejuthasson, megszólalt a riasztó, amitől csaknem a gyep közepéig rohant, mire eszébe jutott, hogy már nincsenek rendőrök. Cidrizve, verejtéktől csatakosan ment vissza.
A főbiztosíték le volt kapcsolva, és könnyen lehetett akár húsz szoba is ezen a rohadt helyen. Holnapig kellene várnia, hogy megfelelően körülnézhessen, és legalább három hétbe telik, amíg kellően átfésüli a hédert. És az anyag valószínűleg nincs is itt! Krisztusom! Richie émelyítő kétségbeesést érzett. De legalább a nyilvánvaló helyeket meg fogja nézni.
És az emeleti fürdőszobában tucatnyi fehér portól hasas, nagy műanyag zacskót talált! A vécétartályban voltak, a jól bejáratott helyen. Richie a vágytól betegen bámulta őket, homályosan arra gondolt, hogy Allie megkenhette a megfelelő embereket, ha megengedhette magának, hogy ekkora tételt csak úgy egy kurva vécétartályban tároljon. Ennyi hernyó elég egy embernek akár tizenhat évszázadon át!
Az egyik csomagot a házigazda hálószobájába vitte, és az ágyterítőn föltépte. A keze remegett, miközben előszedte a készségeit, és fölszívta a port. Az eszébe sem jutott, hogy mennyire tiszta lehet az anyag. Az utcán a legerősebb lövés, amivel Richie valaha is találkozott, tizenkét százalékos tisztaságú volt, és attól is úgy elaludt, mintha elájult volna. Azt se mondta, bukj fel. Bumm, és ki volt ütve.
A könyöke fölé szúrta a tűt, és tövig nyomta. Csak éppen ez kilencvenhat százalékos tisztaságú volt. Úgy robbant a véráramba, mint egy robogó tehervonat. Richie rázuhant a heroinos tasakra, összelisztezte a porral az inge elejét. Hat perccel később halt meg.
NEM NAGY VESZTESÉG.
LLOYD HENREID térdelt. Zümmögött és vigyorgott. Időnként megfeledkezett róla, hogy mit dúdol, és a vigyor is elhalványult, amikor zokogott egy sort, azután megfeledkezett a sirásról, és tovább dúdolt. A „Camptown Races” című dalt. Időnként dúdolás és hüppögés helyett csak suttogott az orra alatt, hogy „duu-da, duu-da”. A börtönben halálos csönd volt, nem számítva a dúdolást, a szipogást és az alkalmi duu-dákat, meg az ágyláb halk kaparászását, amellyel Lloyd Trask tetemét próbálta megfordítani, hogy hozzáférjen a lábához. Pincér, hozzon nekem abból a káposztasalátából, és lesz még egy lábszár!
Lloyd úgy festett, mint aki radikális diétába fogott. A rabruha ernyedt vitorlaként lógott rajta. Utoljára nyolc napja tálaltak ebédet ebben a szárnyban. Lloyd bőre megfeszült az arcán, szorosan követte a koponya minden kanyarulatát és szögét. A szeme fényesen villogott. Az ajka visszahúzódott a fogairól. Furcsán foltosnak látszott, mert a haja csomókban kezdett hullani. Őrült benyomását keltette.
– Duu-da, duu-da – suttogta, miközben az ágy lábával horgászott. Valamikor véresre sebezte a kezét, hogy lecsavarja a nyomorultat, de már nem emlékezett rá. Valaha azt gondolta, tudja, milyen az, ha valaki igazán éhes. Az az éhség csupán az étvágy gyenge fodrozódása volt ahhoz képest, amit most érzett.
– Körbelovagol egész éjjel... körbelovagol egész nap... duu-da...
Az ágyláb beleakadt Trask nadrágszárába, de ismét kiakadt. Lloyd lehajtotta a fejét és zokogott, mint egy gyerek. Mögötte, hanyagul az egyik sarokba hajítva hevert annak a patkánynak a csontváza, amelyet Trask cellájában ölt meg öt nappal ezelőtt, június 29-én. A hosszú, rózsaszín farok még mindig ott lógott a csontváz végén. Lloyd többször próbálta megenni, de túl kemény volt. A vécécsészéből már majdnem az összes víz kifogyott, noha nagyon igyekezett takarékoskodni. A cella bűzlött a vizelettől. A folyosóra vizeit, hogy ne szennyezze be az ivóvizét. A beleit nem kellett kiürítenie, ami érthető, tekintve a radikálisnál is radikálisabb diétát.
Túl hamar ette meg az elspájzolt ételt. Most már tudta. Arra gondolt, hogy valaki majdcsak jön. Nem bírta elhinni...
Nem akart enni Traskból. Borzalmas volt a gondolat is, hogy belekóstoljon. Csak az éjszaka sikerült az egyik papucsával telibe találnia egy svábbogarat, amelyet élve evett meg; érezte, amint eszeveszetten evickél a szájában, mielőtt kettéharapta volna. Igazából nem is volt olyan rossz, sokkal ízesebbnek bizonyult a patkánynál. Nem, nem akart enni Traskból. Nem akart emberevő lenni. Olyan, mint a patkány. Közelebb húzta Traskot, hogy elérhesse... de csak végső esetre. Végső esetre. Hallotta, hogy az ember sokkal tovább megvan étel, mint ital nélkül.
(nincs valami sok vizem, de nem fogok most erre gondolni, most erre gondolni)
Nem akart meghalni. Nem akart éhen halni. Túlságosan tele volt gyűlölettel.
A gyűlölet ráérős tempóban épült ki benne az utolsó három napban, az éhséggel párhuzamosan. Feltételezte, hogy ha rég halott házinyula képes lett volna gondolkodni, ugyanígy gyűlölte volna őt (mostanában sokat álmodott, és álmait mindig megzavarta a nyula fölpüffedt teste, csapzott bundája, a szeme helyén nyüzsgő férgek, és a legrosszabb, azok a véres mancsok: amikor fölébredt, rettegő bűvölettel bámulta a saját ujjait). Lloyd gyűlölete egyetlen képszerű fogalomba sűrűsödött, és ez a fogalom A KULCS volt.
Be volt zárva. Valaha helyesnek látszott, hogy ez történt vele. Rossz fiú volt. Nem igazán rossz; Poke volt az igazán rossz fiú. Ő csak csipszar dolgokat csinált volna Poke nélkül. Bizonyos mértékben mégis el kellett vinnie a balhét. Ott volt Vegasban Gigerli George, aztán a fehér Continental három utasa – ezekben részt vett, és úgy vélte, ezekért neki is felelnie kell. Úgy vélte, hogy megérdemelten fektették két vállra, úgy vélte, megérdemli, hogy lehúzzon némi időt. Nem önként és dalolva, de ha az embert elkapják, akkor lenyeli a békát. Ahogy az ügyvédnek mondta, húszasra számit a részvételért a „három államra kiterjedő ámokfutásban”. De a villamosszéket nem, Krisztus nevére, azt nem! Hogy Lloyd Henreid meglovagolja a villámot, az a gondolat egyszerűen... őrültség!
De az a helyzet, hogy náluk volt A KULCS, Bezárták ide, azt tették vele, amit akartak.
Az utóbbi három napban Lloyd kezdte nagy vonalakban felfogni A KULCS jelképes, talizmánszerű hatalmát. A KULCS a jutalmad, ha betartod a szabályokat. Ha nem, akkor bezárhatnak. Ugyanolyan ez, mint a Monopolyban a Menj a börtönbe kártya. Nem mehetsz tovább, nem gyűjthetsz össze kétszáz dollárt. A KULCCSAL bizonyos kiváltságok jártak. Elvehetnek az életedből tíz évet, vagy húszat, negyvenet. Felbérelhetnek olyan alakokat, mint Mathers, hogy megverjenek. Akár az életedet is elvehetik a villamosszékkel.
De attól, hogy náluk A KULCS, még nincs joguk elmenni és őt itt hagyni, hogy éhen haljon. Még nincs joguk arra kényszeríteni, hogy döglött patkányt egyen, vagy megpróbálkozzon a matrac száraz huzatával. Ettől még nincs joguk itt hagyni, ahol, ha életben akar maradni, meg kell ennie a szomszéd cellában lévő embert (már amennyiben képes hozzáférni, duu-da, duu-da).
Vannak dolgok, amiket nem lehet megtenni az emberrel. Attól, hogy kezükben A KULCS, csak egy bizonyos határig mehetnek el, és nem tovább. Itt hagyták, hogy szörnyű halált haljon, holott ki is engedhették volna. Ő nem veszett kutya, aki meggyilkolja az első embert, aki a szeme elé kerül, akármit mondanak is az újságok. Csupa piti ügye volt, amíg nem találkozott Poke-kal.
Így hát gyűlölt, és a gyűlölet azt parancsolta neki, hogy maradjon életben... vagy legalábbis próbálja meg. Egy darabig úgy tűnt, hogy a gyűlölet és az elszánt élni akarás értelmetlen, mert mindazok, akiknél A KULCS volt, megkapták az influenzát. Bosszúja nem érhette el őket. Azután, ahogy egyre éhesebb lett, apránként rájött, hogy az influenza nem ölte meg őket. A hozzá hasonló veszteseket fogja megölni; megöli Matherst, de azt a szemét őrt nem, aki felbérelte Matherst, mert az őrnél van A KULCS. Nem fogja megölni a kormányzót, vagy a börtönigazgatót – az az őr, aki azt mondta, hogy az igazgató beteg, egy hazug genyó. Nem öli meg a szabadlábra bocsátásról intézkedő tiszteket, a megyei seriffeket, az FBI-ügynököket. Az influenza nem árt azoknak, akiknél ott van A KULCS. Nem meri bántani őket. Lloyd viszont bántani fogja őket. Ha elég ideig él, hogy kijusson innen, kiadósan bántani fogja őket.
Az ágyláb ismét beleakadt Trask hajtókájába.
– Gyerünk – suttogta Lloyd. – Gyerünk. Gyere ide, tábori hölgyek éneklik e dalt... egész duu-da nap.
Trask teste lassan, mereven csúszott a cella padlóján. Horgászember nem játszik óvatosabban vagy fortélyosabban a bonitóval, mint ahogy Lloyd Trask-kal. Trask nadrágja egyszer elszakadt, és Lloydnak másutt kellett beakasztania az ágylábat. De végül Trask lába elég közel került, hogy Lloyd átnyúlhasson a rácsok között és megragadhassa... ha akarja.
– Nem haragból teszem – súgta Trasknak. Megérintette a lábát. Megsimogatta. – Nem haragszom, nem foglak megenni, öreg haver. A legkisebb mértében sem.
Még azt sem érzékelte, hogy csorog a nyála.
LLOYD HALLOTT valamit az alkonyat hamuszürke fényében, és először a hang olyan távoli és különös volt – fém kattogott a fémen –, hogy arra gondolt, bizonyosan álmodik. Mostanra meglehetősen egybefolytak az alvás és az ébrenlét szakaszai; szinte észre se vette, mikor átkelt a határon.
Ám ekkor egy hangot hallott, mire vigyázzülésbe vágta magát a priccsén; vadul villogó szeme hatalmasan izzott éhező arcában. A hang lefelé sodródott a folyosókon, isten tudja, milyen messziről, az adminisztrációs szárny irányából, végig a lépcsőházon, azután ismét a folyosók következtek, amelyek a látogatók helyiségeit kötik össze a központi cellák blokkjával, ahol Lloyd volt. Vidáman szökdécselt át kétszeresen elzárt ajtókon, míg elért Lloyd füléig:
– Hahóóó! Van itthon valaki?
Különös módon Lloyd először azt gondolta: Ne válaszolj. Talán elmegy.
– Van itthon valaki? Egyszer jöjjek, kétszer jöjjek?... Jó, már megyek is, csak le akarom rázni Phoenix porát a csizmámról...
Ettől megtört a Lloydot fogva tartó bénaság. A priccshez rohant, fölkapta az ágylábat, és őrjöngve verni kezdte a rácsot; a vason végigszaladó rezgés megrázta ökölbe zárt kezének csontjait.
– Ne! – üvöltötte. – Ne! Ne menjen el! Kérem, ne menjen el!
A hang most már közelebbről hallaszott, az adminisztrációt és a Lloyd szárnyát összekötő lépcsőházból. – Megeszünk, úgy szeretünk... és ó, valakinek... olyan éhes a hangja. – Ezt lusta kuncogás követte.
Lloyd a földre ejtette az ágylábat, és mindkét kezével megmarkolta a cellaajtót. Most már hallotta a lépéseket valahonnan az árnyékból; kitartóan kopogtak a cellasorhoz vezető folyosón. Lloyd a legszívesebben elsírta volna magát megkönnyebbülésében... végül is megmentették... ennek ellenére a szívében félelem volt öröm helyett, egyre növekvő rettegés, és azt kívánta, fogta volna be inkább a száját. Fogta volna be? Az istenért! Mi lehet rosszabb az éhhalálnál?
Az éhhalálról Trask jutott az eszébe. Kezét-lábát szétvetve, hanyatt hevert az alkonyat utáni hamuszürke fényben, az egyik merev lába belógott Lloyd cellájába, és annak a lábnak az ikráján komoly folytonossági hiány látszott. A húsos résznél. Fognyomok voltak rajta. Lloyd tudta, kinek a fogai okozták azokat a nyomokat, de csupán elmosódott emléke volt arról, hogyan ebédelt Trask-filét. Ezzel együtt heves undor, bűntudat és borzalom rázta. Odarohant a rudakhoz, és visszalökdöste Trask lábát a saját cellájába. Majd miután megbizonyosodott róla, hogy a hang gazdája még nem jelent meg, átnyúlt a rácson, és miközben a vasrudak az arcához nyomódtak, lehúzta Trask nadrágját, elrejtve, amit csinált.
Persze nem nagyon kellett sietnie, mivel a cellákhoz vezető folyosó végén be volt zárva a rácsos ajtó, és mivel nem volt villany, a nyomógomb nem működött. Megmentőjének vissza kell mennie és megkeresni A KULCSOT. El kell mennie...
Felhördült, amikor a rácsos kaput működtető villanymotor vinnyogva életre kelt. A cellák közötti csönd felerősítette a hangot, amely a nyíló ajtó ismerős klikk-bumm!-jában végződött.
A lépések kitartóan közeledtek a cellák közötti folyosón.
Lloyd megint a cellaajtóhoz ment, miután rendbe hozta Traskot; de most akaratlanul hátrált két lépést. Tekintete a kinti padlóra esett, és elsőnek egy hegyes orrú, félretaposott sarkú, poros cowboycsizmát pillantott meg, amitől az volt az első gondolata, hogy Poke-nak éppen ilyenje volt.
A csizmák a cella előtt álltak meg.
Lloyd pillantása lassan emelkedett, fölmérve a csizmára simuló kopott farmer szárát, a bőröv rézcsatját (vésett asztrológiai jegyek két koncentrikus körben), a farmerdzsekit, a mellzsebeken a két kitűzőt – az egyiken a Vigyorit, a másikon egy döglött disznót és a HOGY VAN A DISZNÓD? feliratot.
Abban a pillanatban, amikor Lloyd vonakodó pillantása megérkezett Randall Flagg sötét pírban úszó arcához, Flagg elordította magát: – Búú! – A szó végiglebegett a halott cellasoron, azután visszarohant. Lloyd felüvöltött, megbotlott a saját lábában, elesett és sírni kezdett.
– Jól van, na! – vigasztalta Flagg. – Hé, ember, jól van már, na! Minden a legnagyobb rendben van.
Lloyd zokogott. – Kiengedne innen? Kérem, engedjen ki! Nem akarok úgy járni, mint a nyulam, nem akarom úgy végezni, ez nem tisztességes, ha nincs Poke, akkor soha sincsenek másaim, csak piti ügyeim, kérem, engedjen ki, uram, bármit megteszek!
– Szegény fickó. Úgy festesz, mint egy dachaui nyaralás reklámja.
Flagg hangjának együttérzése ellenére Lloyd nem tudta rávenni magát, hogy pillantását magasabbra emelje a jövevény térdénél. Ha még egyszer abba az arcba kell néznie, az megöli. Az az arc egy ördögé.
– Kérem – motyogta. – Kérem, engedjen ki. Éhezem.
– Mióta vagy ide bezárva, barátom?
– Nem tudom – felelte Lloyd, és vékony ujjaival megtörölte a szemét. – Hosszú ideje.
– Hogy lehet, hogy nem haltál éhen máris?
– Tudtam, mi következik – mondta a farmeros lábaknak, miközben ravaszsága lepedőjének utolsó, elrongyolódott maradványait tekerte maga köré. – Elspájzoltam a kosztot. Ezért.
– Ugye az semmi esetre sem történhetett meg, hogy belekóstoltál a szomszéd cellában fekvő derék cimborába?
– Hogy micsoda? – károgta Lloyd. – Micsoda? Dehogyis! Krisztus szerelmére! Hát minek gondol engem? Uram, uram, kérem...
– A bal lába mintha vékonyabbnak tűnne a jobbnál. Csupán ezért kérdeztem, barátom.
– Erről semmit sem tudok – suttogta Lloyd. Egész testében reszketett.
– Na és mi a helyzet Patkány testvérrel? Hogy Ízlett?
Lloyd eltakarta az arcát, és egy szót sem szólt.
– Hogy hívnak?
Lloyd igyekezett megszólalni, de csak nyögés telt tőle.
– Mi a neved, katona?
– Lloyd Henreid. – Megpróbálta kitalálni, mit mondjon következőnek, de összevissza kavargott a feje. Félt, amikor az ügyvédje azt mondta, hogy villamosszékben végezheti, de nem így. Ilyet még soha életében nem érzett. – Az egész Poke ötlete volt! – kiáltotta. – Poke-nak kellene itt lennie, nem nekem!
– Nézz rám, Lloyd.
– Ne – suttogta Lloyd. A szeme vadul forgott.
– Miért ne?
– Mert...
– Folytasd.
– Mert szerintem maga nem valódi – suttogta Lloyd. – És ha valódi... uram, ha valódi, akkor maga az ördög.
– Nézz rám, Lloyd.
Tehetetlenül emelte a tekintetét arra a sötét, vigyorgó arcra, amely a rácsok közötti résben függött. A jobb kéz tartott valamit a jobb szem magasságában. Ahogy rápillantott, Lloyd egyszerre érzett hideget és meleget. Úgy festett, mint egy fekete kő, olyan sötét volt, hogy gyanta- vagy szurokszerűnek tűnt. A közepén egy folt vöröslött, Lloyd leginkább olyannak látta, mint egy vérben úszó, borzalmas szemet, amely félig nyitva meredt rá. Azután Flagg könnyedén elforgatta ujjai között, és a vörös folt most olyannak tűnt, mint... egy kulcs. Flagg ide-oda forgatta a követ. Hol szem volt, hol kulcs.
Szem, kulcs.
Flagg énekelt: – Hozott nekem kávét... hozott nekem teát... elhozott csaknem mindent... kivéve a szegényház kulcsát. Így van, Lloyd?
– Naná – felelte rekedten Lloyd. Le nem vette volna a szemét a sötét kavicsról. Flagg az ujjai között táncoltatta, mint egy bűvész.
– Most már olyan férfi vagy, aki méltányolja egy jó kulcs értékét – mondta az ember. A sötét kő eltűnt összezárt öklében, majd hirtelen ismét előbukkant a másik kezében, és elindult az ujjak között. – Ebben bizonyos vagyok. Mert a kulcs nyitja az ajtókat. Van fontosabb az életben a nyitott ajtóknál, Lloyd?
– Uram, borzalmasan éhes vagyok...
– Persze hogy az vagy – mondta az ember. Aggódó arcot vágott, de annyira eltúlozta, hogy az már groteszk volt. – Jesszusom, egy patkány dehogyis elég! Nahát, tudod, hogy én mit ebédeltem? Finom vesepecsenyét zsömlében, hagymával meg Gulden csípős mustárral. Na, jól hangzik?
Lloyd bólintott, miközben könnyek szivárogtak túl fényes szeméből.
– Volt még rósejbni, meg csokoládés tej, meg aztán desszert... szent ég, hiszen én kínozlak, igaz?Valakinek jól el kéne tángálnia lovaglópálcával, úgy bizony. Bocsánat. Kiengedlek, azután elmegyünk, harapunk valamit, jó?
Lloyd annyira elhűlt, hogy még bólintani sem tudott. Úgy döntött, hogy ez a kulcsos ember valóban egy ördög, vagy ami valószínűbb, káprázat, és ez a látomás addig fog itt állni a cellája előtt, amíg Lloyd holtan esik össze, boldogan beszélve Istenről és Jézusról, meg a Gulden fűszeres barna mustárról, miközben hol eltünteti, hol elővarázsolja a kezében tartott fekete követ. De most elég valódinak tűnt az arcán az együttérzés, és Lloyd mélységesen utálta magát. A fekete kő ismét eltűnt az összezárt ökölben. Amikor az ujjak szétnyíltak, az ámuló Lloyd díszes fejű, lapos ezüstkulcsot pillantott meg az idegen tenyerén.
– Édes-jó-Istenem! – károgta.
– Tetszik? – kérdezte a sötét ember elégedetten. – Ezt a trükköt, Lloyd, egy masszázsszalon üdvöskéjétől tanultam a New Jersey-i Secaucusban. Secaucus ad otthont a világ legnagyobb disznóhizlaldáinak.
Lehajolt, és bedugta a kulcsot a cellaajtó zárjába. Ez furcsa volt, mert ha jól szolgálja Lloydot az emlékezete (bár ez mostanában már nem túl biztos), akkor ezeken a cellákon nincs kulcslyuk, mert valamennyit központilag nyitják és zárják. Mégsem volt kétsége afelől, hogy az ezüstkulcs működni fog.
Éppen amikor a helyére kattant a kulcs, Flagg megállt, Lloydra nézett, ravaszul elvigyorodott, és Lloydot hullámban öntötte el a kétségbeesés. Trükk volt az egész!
– Bemutatkoztam már? A nevem Flagg, két g-vel. Örülök az ismeretségnek.
– Hasonlóképpen – károgta Lloyd.
– Arra gondoltam, hogy mielőtt kinyitnám ezt a cellát és elmennénk vacsorázni, tisztáznunk kellene bizonyos dolgokat.
– Hát persze – károgta Lloyd, és ismét sírni kezdett.
– A jobb kezem leszel, Lloyd. Olyan magasra kerülsz, mint Szent Peter. Amikor kinyitom ezt az ajtót, a kezedbe adom a királyság kulcsait. Nem rossz üzlet, mi?
– Ja – suttogta Lloyd, és ismét elfogta a félelem. Most már majdnem teljesen besötétedett. Flagg alig volt több árnyéknál. A szemét azonban tökéletesen jól látta. Úgy izzott a sötétben, akár a hiúzé, az egyik balra a kulcslyuk rúdjától, a másik jobbra. Lloyd rettegett, de valami mást is érzett: egyfajta vallásos elragadtatást. Örömet. A kiválasztottság örömét. Azt, hogy valamiképpen győzött... valamin.
– Szeretnél elbánni azokkal az emberekkel, akik itt hagytak, igaz?
– Öregem, de mennyire! – felelte Lloyd, egy pillanatra megfeledkezve rettegéséről, amelyet elnyelt az éhes, szíjas harag.
– Nemcsak azokkal, de mindenkivel, aki ilyesmit tesz – folytatta Flagg. – Az ilyesfajta alakokkal, igaz? Egy bizonyosfajta személyiséggel, akinek a hozzád hasonló ember csak szemét. Mert ők fent vannak. Szerintük egy ilyen magadfajtának nincs joga az élethez.
– Bizony így van – bólintott Lloyd. Kínzó éhsége hirtelen másfajta éhséggé változott. Ugyanúgy átváltozott, ahogy a fekete kőből ezüstkulcs lett. Ez az ember alig néhány mondatban pontosan kifejezte azokat a bonyolult dolgokat, amelyeket érzett. Nem a kapuőr volt az, akivel el akart bánni – Nahát, itt ez a nagyokos gennygóc, mi újság, gennygóc, akarsz valami okosat mondani? –, mert nem a kapuőr volt az egyetlen. Igen, nála is ott volt A KULCS, de nem ő csinálta. Valaki adta neki. Nyilván az igazgató volt, de mégsem az igazgató készítette A KULCSOT. Lloyd a készítőket, a kovácsokat szerette volna megtalálni. Ők bizonyosan nem kapják el az influenzát, és neki velük van dolga. Ó, igen, jó kis dolga.
– Tudod, hogy a Biblia mit mond az ilyen emberekről? – kérdezte halkan Ragg. – Azt mondja, hogy aki fölmagasztaltatott, az megaláztatik, és aki megaláztatott, az fölmagasztaltatik, a hajlíthatatlanok nyaka megtöretik. És tudod, hogy mit mond a hozzád hasonlatos emberekről, Lloyd? Áldottak a szelídek, mert ők öröklik meg a földet. És azt is mondja, hogy áldottak a lelki szegények, mert meglátják majd Istent.
Lloyd bólogatott. Bólogatott és sírt. Egy pillanatra mintha izzó glória formálódott volna Ragg feje fölött, olyan erős fényű, hogy ha Lloyd sokáig nézte volna, hamuvá égeti a szemét. Azután elmúlt... ha egyáltalán létezett, de valószínűleg nem, mert Lloyd nem veszítette el éjszakai látását.
– Mármost, te nem vagy túlságosan nagy koponya – folytatta Flagg –, de te vagy az első. És van egy olyan érzésem, hogy nagyon hűséges leszel. Te és én, Lloyd, messzire juthatunk. Ez jó idő a magunkfajtának. Nekünk csak most kezdődik az élet. Mindössze a szavadra van szükségem.
– Sz-szavamra?
– Ez az, ami összetart bennünket, téged és engem. Nincs visszakozás. Nem lehet elaludni őrszolgálatban. Nagyon hamar jönnek majd mások is – már elindultak nyugat felé –, de most csupán mi vagyunk. Odaadom neked a kulcsot, ha a szavadat adod nekem.
– Én... a szavamat adom – mondta Lloyd, és a szavak mintha furcsán reszketve megálltak volna a levegőben. Lloyd félrehajtott fejjel hallgatta ezt a reszketést, és szinte látta a szavakat: sötéten izzottak, akár az északi fény, ha egy halott szeméből tükröződik vissza.
Azonnal megfeledkezett róluk, amikor a kulcs tolla elfordult a zárban. A következő pillanatban a zárszerkezet Flagg lába elé hullott, füstcsíkok szivárogtak belőle.
– Szabad vagy, Lloyd. Gyere ki.
Lloyd hitetlenül, habozva megérintette a rudakat, mintha attól félne, hogy megperzselik, és csakugyan, a vas melegnek tűnt. De amikor meglökte az ajtót, az könnyedén, hangtalanul félrecsúszott. Rámeredt megmentőjére, az izzó szempárra.
Flagg a kezébe tett valamit. A kulcsot.
– Ez most már a tiéd, Lloyd.
– Az enyém?
Flagg megragadta Lloyd ujjait, ráhajtotta őket a kulcsra... és Lloyd érezte, amint mozog, változik a tenyerében. Rekedten fölkiáltott, ujjai széttárultak. A kulcs eltűnt, a helyén a vörös foltos fekete kő hevert. Fölemelte, csodálattal bámulta, erre-arra forgatta. A vörös folt hol kulcsnak tűnt, hol koponyának, végül ismét véres, félig lehunyt szemnek.
– Az enyém – felelte magának Lloyd. Ez alkalommal magától zárta öklébe a követ, és vadul szorította.
– Nem vacsoráznánk valamit? – kérdezte Flagg. – Sokat kell még ma mennünk.
– Vacsora – felelte Lloyd. – Ide vele.
– Egy csomó tennivalónk van – mondta boldogan Flagg. – És nagyon gyorsnak kell lennünk. – Együtt indultak a lépcső felé, otthagyva a holtakat celláikban. Amikor a legyengült Lloyd megbotlott, Flagg megragadta a karját a könyöke fölött és fölemelte. Lloyd megfordult és belenézett a vigyorgó arcba. Amit érzett, az több volt a hálánál. Már-már szeretethez volt hasonló.
NICK ANDROS BAKER seriff irodájában aludt a priccsen, de álma nem volt nyugodt. Egy rövidnadrágot leszámítva meztelen volt, teste olajosan fénylett a verejtéktől. Előző este elalvás előtt az volt az utolsó gondolata, hogy reggelre halott lesz; a sötét ember, aki folyamatosan üldözte a lidércnyomásokban, valamiképpen áttöri az álom utolsó vékony sorompóját is, és elragadja.
Különös volt. A szeme, amelyet Ray Booth átnyomott a sötétségbe, két napig fájt. A harmadik napon tompa sajgássá enyhült az érzés, hogy óriási körzőt szúrtak a halántékába. Ha ezzel a szemével nézett, szürke maszatot látott, szürkés homályt, amelyben néha alakok úsztak, legalábbis úgy rémlett. Ám nem a szemsérülése öli meg, hanem a golyó horzsolta seb a lábán.
Nem fertőtlenítette. Szinte észre se vette, annyira fájt a szeme. A sekély horzsolás a jobb combján kezdődött, és a térdénél ért véget; másnap kissé csodálkozva vizsgálgatta nadrágján azt a lyukat, amelyen át a lövedék távozott. Egy nappal később, június 30-án a seb pereme kivörösödött, és annak a lábnak minden izma fájt.
Elsántikált Soames doktor rendelőjébe, keresett egy üveg hidrogén-peroxidot, majd az egészet ráöntötte a körülbelül huszonöt centi hosszú sebre. Az eső után köpönyeg tipikus esete. Estére az egész jobb lába lüktetett, mint egy szuvas fog, és a bőr alatt a vérmérgezés nyújtogatta sugár alakban sokatmondó vörös csápjait az éppen hogy hegedni kezdő seb körül.
Július elsején ismét elment Soames rendelőjébe, és penicillint keresve átkutatta a gyógyszeres szekrényt. Talált valamennyit, és pillanatnyi habozás után lenyelte a mintacsomagban levő két tablettát. Nagyon jól tudta, hogy meghal, ha a szervezete érzékeny a penicillinre, de úgy vélte, a másik választása: ennél még csúnyább halál. A fertőzés egyre terjedt. A penicillin nem ölte meg, de nem is okozott érzékelhető javulást.
Tegnap délre magasra szökött a láza, és gyanította, hogy az idő nagy részét önkívületben töltötte. Rengeteg ennivalója volt, de nem kívánta az ételt, csak a desztillált vizet, amelyet a seriff hűtőjében talált, és itta egyik pohárral a másik után. Mire tegnap este elaludt (vagy elájult), majdnem az egészet megitta, és fogalma sem volt róla, honnan szerezhet utánpótlást. Lázas állapotában nem is nagyon törődött vele. Hamarosan meghal, és akkor nem kell aggódnia többé semmi miatt. Nem volt odáig a halálért, de azért nagy megkönnyebbüléssel töltötte el a gondolat, hogy többé nem fog fájni semmi, és nem kell aggódnia semmiért. A lába lüktetett, viszketett, égett.
Az alvás ezekben a napokban és éjszakákon, miután megölte Ray Bootht, nem is tűnt alvásnak. Az álmai folyamatosak voltak. Úgy rémlett, minden ismerőse visszatért tapsrend szerint a függöny elé. Rudy Sparkman rámutatott a fehér papírlapra: Te vagy ez az üres lap. Az anyja vonalakat és köröket kopogtat egy másik fehér lapon, megtörve annak tisztaságát: Ez annyit tesz, hogy Nick Andros, drágám. Ez te vagy. Jane Baker félrefordítja arcát a párnán, és azt mondja: Johnny, szegény Johnnym! Álmaiban Soames doktor újra és újra megkérte John Bakert, hogy vesse le az ingét, Ray Booth azt hajtogatta: Tárcsátok... megdorgálom... a rohadék megrúgott... tarcsátok... Ezekben az álmokban, ellentétben a korábbiakkal, nem szájról olvasott. Csakugyan hallotta, amit ezek az emberek mondtak. Az álmok hihetetlenül élénkek voltak. Akkor halványultak el, amikor lábában a fájdalom közelítette az ébredéshez. Majd újabb jelenet következett, amikor ismét mélyebbre merült az álomban. Két álmában olyan alakok szerepeltek, akikkel még soha nem találkozott, és ezekre az álmokra emlékezett a legélénkebben ébredés után.
Egy magas helyen volt. A föld úgy terült el a lába alatt, mint egy domborművű térkép. Sivatag volt, fönt a magasban eszelős tisztasággal villogtak a csillagok. Egy ember állt mellette... nem, nem ember volt, hanem egy ember körvonala. Mintha a valóság szövetéből vágták volna ki az alakját, és ami Nick mellett állt, az egy negatív ember volt, ember formájú fekete lyuk. És ez a körvonal azt suttogta: – Mindent, amit látsz, neked adok, ha térdre borulva imádsz engem. – Nick megrázta a fejét, hátrébb akart lépni a meredélytől, attól félt, hogy az árnyék kinyújtja fekete karjait, és átlöki a peremen.
– Miért nem beszélsz? Miért csak a fejedet rázod?
Álmában megtette a mozdulatot, amit az ébrenlét világában is olyan sokszor: ujját az ajkára illesztette, tenyerének az élét a torkához... és ekkor meghallotta magát, amint azt mondja, tökéletesen csengő, gyönyörű hangján: – Nem tudok beszélni. Néma vagyok.
– De hiszen tudsz beszélni. Tudsz, ha akarsz.
Nick ekkor kinyújtotta a kezét, hogy megérintse az árnyat; félelmét egy pillanatra elsöpörte az ámulat és az izzó öröm áradata. De ahogy a keze közeledett az alak vállához, az jéghideggé hűlt, olyan hideggé, hogy az már valósággal perzselt. Elrántotta a kezét, ujjpercein jégkristályok nőttek. És ekkor felfogta, hogy hall. Hallotta a sötét alak hangját; egy vadászó éjjeli madár kiáltását; a szél végeérhetetlen zúgását. Csodálatában ismét megnémult. A világnak új kiterjedése támadt, amely sohasem hiányzott neki, mert sohasem tapasztalta meg, de most a helyére került. Hallotta a hangokat. Mindegyikről tudta, micsoda, nem kellett mondani neki. Szépek voltak. Szép hangok. Húzogatta ujjait az ingén, és ámult, miként susog sebesen a körme alatt a vászon.
Ekkor a sötét ember felé fordult, és Nick rettenetesen félni kezdett. Ez a teremtmény, akármi legyen, nem ingyen tesz csodát.
...ha térdre borulva imádsz engem.
Nick pedig eltakarta az arcát, mert akart mindent, amit a fekete ember-árny mutatott neki erről a sivatagi magas helyről: városokat, asszonyokat, kincset, hatalmat. De mindenekelőtt azt az elbűvölő hangot akarta hallani, amelyet az ujjai keltettek az ingén, az óra ketyegését egy üres házban éjfél után, és az eső titkos neszeit.
Mégis, a szó, amit kimondott, a nem volt, és az a dermesztő hideg ismét nekizuhant, és meglökte, és Nick zuhant, egyre zuhant némán sikoltva, miközben bukdácsolt lefelé a felhős mélybe, le abba a szagba...
...a kukoricáéba?
Igen, a kukoricáéba. Ez a másik álma volt, amely beleszűrődött az előzőbe, alig különítette el őket választóvonal. A kukoricásban volt, a zöld kukoricák között, és érezte a nyári föld, a tehéntrágya és a növekvő dolgok illatát. Fölállt és elindult a sorban, ahol találta magát, egy pillanatra megtorpant, amikor rájött, hogy hallja a szél halk susogását, amint átoson a júliusi kukorica zöld, kardszerű levelei között... és még valami mást.
Zenét?
Igen, valamiféle zenét. És álmában azt gondolta: „Szóval ezt értik rajta.” Elölről hallatszott, és ő ment tovább, mivel tudni akarta, miből jön a szép hangok különös sorozata, „zongorából”, „kürtből”, „csellóból” vagy miből.
Orrában a nyár forró illata, fölötte az égbolt kék kupolája, és ez a kedves dallam. Álmában még sohasem volt boldogabb. Ahogy közeledett a hang forrásához, ének is csatlakozott a zenéhez, vénséges hang volt, olyan, mint a sötét bőr, kissé kásássá puhította a szavakat, mintha az ének gulyás lenne, amit többször fölmelegítettek, de sohasem lesz íztelen. Nick elbűvölten lépkedett tovább.
Egyedül érkezem a kertbe,
Mikor még harmatos a rózsa,
Hallom a hangot, lelkem fülel,
Isten... fia... immár köze-e-el
Jár utamon, szól hozzám szava,
Azt mondja, övé vagyok,
És a mi közös boldogságunk
Mindenki... másnak... titok.
Ahogy a vers véget ért, Nick kidugta a fejét a kukoricasorok közül, és egy tisztást látott, azon egy házikót, nem sokkal nagyobbat kunyhónál, amelyet balról rozsdás szemeteshordó, jobbról ócska autógumiból készült hinta keretezett. Az autógumi egy almafáról lógott, amely göcsörtös volt ugyan, mégis szépségesen zöldellt benne az élet. A ház előtti, kifelé dőlő, szálkás, öreg verandát vénséges vén, olajfoltos bakok tartották. Az ablakok nyitva voltak, és gyengéd nyári szellő fújta ki-be a rongyos, fehér függönyöket. A tetőről a maga furcsa, vénhedt módján megdőlt, hegyes kalapos, horpadt, füstös, galvanizált bádogkémény meredt az égnek. A ház a tisztáson ült, és a négy égtáj felé kukorica nyúlt el, ameddig a szem ellátott; csak északon törte meg egy földút, amely ponttá keskenyedett a szemhatáron. Nick mindig ekkorra tudta meg, hogy hol van: a nebraskai Polk megyében, Omahától nyugatra, Osceolától kicsit északra. Messze túl a földúton erre haladt az US 30-as műút, és Columbus terült el a Platte északi partján.
A verandán Amerika legöregebb asszonya ül, háziruhában, pápaszemesen, egy fekete asszony, akinek pihés, fehér, vékony szálú haja van, és a termete is vékony, olyan vékony, hogy attól lehet tartani, mindjárt felkapja az élénk délutáni szellő, fellebbenti a magas kék égbe, és meg sem áll vele egészen a coloradói Julesburgig. A zeneszerszám pedig, amelyen játszik (talán ez húzza le, ez tartja a földön) egy „gitár”, és Nick azt gondolja álmában: Szóval így szól egy „gitár”. Szép. Úgy érzi, el tudna álldogálni itt egész nap, figyelve, amint az öreg fekete asszony üldögél a bakokra támasztott verandán a nebraskai kukoricás közepén, itt, Omahától nyugatra, Osceolától kicsit északra Polk megyében, és hallgatná a muzsikáját. Az öregasszony arcát millió redő szántja, akár egy olyan területét, ahol a föld még nem alakult ki teljesen – folyók és szurdokvölgyek a barna pergamenbőrön, gerincvonulatok az áll csúcsa alatt, csontok kanyargós hordalékdombjai a homlok tövénél, a szemek barlangjai fölött. Ismét rázendített, és kísérte magát az öreg gitárral.
Jéé-zus, nem akaa-nááá-jőőni
Ó, Jéé-zus, nem akaa-nááá-jőőni,
Jézus, nem akarnál jönni?
Mert most... van a szükség ideje
Ó, most... van a szükség ideje
Most van a...
Mondd csak, fiam, ki szögezett oda, arra a helyre?
Ölébe teszi a gitárt, mint egy kisbabát, és közelebb inti magához Nicket. A fiú előrelép. Azt mondja, csak hallani akarta az éneket, mert igen szép.
Hát, az éneklés Isten bolondozása, a nap nagy részét ezzel töltöm... hogy állsz azzal a fekete emberrel?
Megrémít. Félek...
Fiam, félj is. Még ha egy fa is alkonyatkor, ha megfelelő módon nézed, jobb, ha félsz tőle. Dicsérjük az Urat, mindnyájan halandók vagyunk.
De hogy mondjak nemet neki? Hogyan...
Hogy veszel levegőt? Hogy álmodol? Senki sem tudja. De gyere el hozzám látogatóba. Bármikor jöhetsz. Abagail anya, így hívnak. Asszem, errefelé én vónék a legöregebb asszony, de még mindig magam sütöm a tésztámat. Gyere bármikor, fiam, hozd el a barátaidat is.
De hogy keveredhetek ki ebből?
Az Isten áldjon meg fiam, sose keveredik ki senki. Csak tedd, amit jónak látsz, és látogasd meg Abagail anyát, ahányszor kedved van. Én, gondolom, itt leszek; többé nemigen mozdulok ki. Szóval gyere, látogass meg. Én éppen...
...itt leszek, éppen itt...
Apránként ébredt föl, amíg el nem tűnt Nebraska, és a kukorica illata, és Abagail anya ráncos, sötét arca. A valódi világ beszűrődött, nem annyira felváltotta az álomvilágot, mint ráülepedett, míg azt nem lehetett látni többé.
Az arkansasi Shoyóban volt, a neve Nick Andros, sohasem beszélt, nem is hallotta még a „gitár” hangját... de még élt.
Felült a priccsen, letette a lábát a padlóra, és megvizsgálta a sebet. A duzzanat lelappadt kissé. A fájásból csak lüktetés maradt. Gyógyulok, gondolta nagy megkönnyebbüléssel. Azt hiszem, rendbe jövök.
Fölkelt a priccsről, és úgy, rövidgatyában az ablakhoz sántikált. A lába merev volt, de ez olyasfajta merevség, amit némi gyakorlással föl lehet lazítani. Kinézett a néma városra, amely nem Shoyo volt, csupán a város teteme, és tudta, hogy még ma elmegy innen. Nem jut messzire, de akkor is el kell indulnia.
Hova menjen? Nohát, ezt alighanem tudja. Az álmok csak álmok, de kezdetnek megteszi az északkeleti irány. Nebraska felé.
Július 3-án, délután negyed kettőkor kerekezett ki a városból. Még reggel becsomagolt, tett a zsákba néhány penicillinpirulát, hátha szüksége lesz rá, mellé pedig konzerveket, többnyire Campbell paradicsomlevest és Chef Boyardee raviolit, mert ez volt a két kedvence. Csomagolt továbbá több doboz lőszert a pisztolyhoz, és magához vett egy kulacsot.
Végigment az utcán, és addig nézegetett be a garázsokba, amíg megtalálta, amire szüksége volt: egy tízsebességes biciklit, amely éppen illett a magasságához. Óvatosan, kis sebességgel tekert végig a Fő utcán, fájós lába lassan melegedett bele a munkába. Nyugat felé haladt, árnyéka fekete árnyékbiciklin követte. Elhaladt a peremvárosi mutatós, menő villák mellett, amelyek örök időkre itt maradnak behúzott függönyökkel.
Éjszaka egy tanyaházban hált, Shoyótól tízmérföldnyire. Július negyedikén estére csaknem elérte Oklahomát. Azon az estén, mielőtt nyugovóra tért volna egy másik tanyaházban, ég felé fordított arccal figyelte, amint egy meteorzápor végigkaristolja hideg, fehér fényével az éjszakát. Arra gondolt, hogy még sohasem látott ehhez foghatóan szépet. Akármi várjon rá, örül, hogy életben maradt.
LARRY fél kilenckor napfényre és madárdalra ébredt. Mindkettő ámulatba ejtette. Amióta elhagyták New Yorkot, minden reggel napfény és madárdal. És mint ingyenes ráadás, ha úgy tetszik, ajándék, a levegő tiszta, friss illata. Meg Rita is észrevette. Larry folyton azt gondolta: hat, ez olyan jó, amennyire egyáltalán lehet! De egyre jobb lett, annyira jó, hogy az embernek akaratlanul az jutott eszébe, hogy mit művelt ezzel a bolygóval. És azon is kellett töprengenie, hogy vajon mindig ilyen-e az illata a levegőnek például Minnesotában meg Oregonban és a Sziklás-hegység nyugati lejtőin?
Ahogy feküdt a kétszemélyes hálózsák ráeső részében, a kétszemélyes sátor alacsony vászonteteje alatt, amellyel július másodika reggelén, Passaicban egészítették ki úti fölszerelésüket, Larry arra az időre emlékezett, amikor Al Spellman, a Szakadt Rongyok egyik tagja megpróbálta rábeszélni, menjen el vele és másik két vagy három sráccal egy táborozásra. Kelet felé indulnának, egy éjszakát Vegasban töltenének, azután elmennének egy Loveland nevű, coloradói helységbe. Vagy öt napig sátoroznának a hegyekben Loveland fölött.
– Meghagyhatod ezt a „Felső-Sziklás-hegység” rizsát John Denvernek – gúnyolódott Larry. – Összemarnak a szúnyogok, és jól bekapsz egy adag mérges szömörcét a seggedbe, amikor elmész a bozótba szarni. Ha esetleg meggondolnátok magatokat, és úgy döntenétek, hogy Vegasban táboroztok öt napig, akkor csörögj ide.
Pedig talán az is ilyen volt: önállóság, amikor senki sem nyaggat (Rita kivételével, és az ő nyaggatását ki lehetett bírni), jó levegőt szívsz, éjszaka nem forgolódsz és hánykolódsz, csak bumm, elalszol, mintha kalapáccsal vágtak volna fejbe. Nincsenek problémák, legfeljebb az, hogy másnap milyen úton haladj tovább, és mennyi időbe telik az utazás. Egész frankó.
És ez a reggel a vermonti Benningtonban, útban kelet felé a 9-es műút mentén, ez egy különleges reggel, mert július negyedike van, a függetlenség napja.
Felült a hálózsákban, és Ritára nézett, de az asszony még aludt, semmi sem látszott belőle, csak testének körvonalai a hálózsák steppelt anyaga alatt és egy hajtincse. No, ma reggel stílusosan fogja ébreszteni.
Elhúzta a cipzárt a maga oldalán, és anyaszült meztelenül kimászott. Egy pillanatra libabőrös lett, azután érezte, hogy a levegő kellemesen meleg, máris úgy huszonkét fok körül lehet. Újabb szép nap ígérkezik. Kikecmergett a sátorból, és fölállt.
A sátor mellett 1200 köbcentis Harley-Davidson parkolt, csupa feketeség és króm. A hálózsákhoz és a sátorhoz hasonlatosan Passaicban újították. Addigra túl voltak három autón, kettőt borzalmas forgalmi dugók állítottak meg, a harmadik elakadt a sárban Nutley után, amikor megpróbáltak kikerülni két egymásba rohant tehert. A motorbicikli volt a megoldás. Ki lehetett kerülni vele a karambolokat. Ha a járművek komolyan feltorlódtak, még mindig el lehetett menni vele a parkolósávon, vagy akár egy mellékúton, ha akadt ilyen. Rita nem szerette – félt tőle, hogy a hátsó ülésen kell kuporognia, és eszeveszetten kapaszkodott a fiúba –, de egyetértett azzal, hogy ez az egyetlen gyakorlati megoldás. Az emberiség utolsó forgalmi dugója igazán osztályon felülire sikerült. Amióta elhagyták Passaicot és kiértek a vidékre, nagyon jól elvoltak. Július 2-án keresztülvágtak New York államon, és Quarryville határában verték föl sátrukat, a párás és rejtelmes Catskillstől nyugatra. A harmadik délutánon keletnek fordultak, éppen alkonyatra érkeztek meg Vermontba. És itt, Benningtonban állapodtak meg.
A városon kívül egy magaslaton vertek sátrat, és Larry, miközben meztelenül vizeit a motor mellett, megcsodálhatta a képeslapra illő New England-i város látképét. Két tiszta fehér templom, tornyaik úgy meredeznek, mintha át akarnák szúrni a hajnali kék eget; egy magániskola borostyánnal befutott, szürke terméskő épületei; egy üzem; két vöröstéglás iskola; rengeteg nyárizöld köntösbe öltözött fa. Az egyetlen dolog, ami elrontotta egy icipicit a képet, hogy az üzem kéményéből nem bodorodott füst, és a sok csillogó játék autó fura szögekben parkolt a főutca szerepét is betöltő sztrádán, amelyet Larry és Rita követett. De a napos csöndben (mert csönd volt, nem számítva egy-egy csicsergő madarat) Larry akár visszhangozhatta volna a néhai Irma Fayette érzelmeit, ha ismerte volna a hölgyet: nem nagy veszteség.
Csak hát július 4-e van, és ő állítólag még mindig amerikai.
Megköszörülte a torkát, köpött, kicsit dudorászott, hogy hangoljon. Mély lélegzetet vett, átengedve csupasz mellét és fenekét a könnyű nyári szellő simogatásának, és dalra fakadt:
Ha a hajnal felkel,
ó, látod-e, mondd,
Ami alkony szálltán
büszkeségünkben fénylett?
Elfújta az egészet, arccal Bennington felé, a végén átmenve egy kis parodisztikus bőgésbe, mert Rita mostanra nyilván a sátor ajtajában áll mosolyogva.
Miután befejezte, lazán tisztelgett egy épület felé, amelyről feltételezte, hogy az lehet a Városháza, azután megfordult, azzal az elképzeléssel, hogy a jó öreg Egyesült Államok függetlenségének újabb évét legjobb lenne egy jó öreg összamerikai keféléssel kezdeni.
– Larry Underwood hazafitanonc kíván nagyon kellemes...
A sátorlap még mindig zárva volt, és Larryt megint elfogta az ingerültség, de határozottan elfojtotta. Rita nem lehet folyton az ő hullámhosszán. Ha az ember elismeri ezt és számitásba veszi, akkor a legjobb úton van egy normális kapcsolat felé. Az alagútban szerzett ijesztő tapasztalatok óta nagyon keményen igyekezett alkalmazkodni az asszonyhoz, és úgy gondolta, egészen szép sikereket ért el.
Képzeld magad a helyébe, ez a nyitja. Tudatosítsd magadban, hogy jóval öregebb, élete nagy részében hozzászokott, hogy mindene megvan. Természetes, hogy sokkal nehezebb alkalmazkodnia egy világhoz, ahol minden a feje tetejére állt. Ott vannak például a pirulák. Larry nem szakadt meg a gyönyörűségtől, amikor fölfedezte, hogy az asszony az egész elcseszett gyógyszertárát magával hozta egy lecsavarható tetejű lekvárosüvegben. Sárgazubbonyost, Quaaludest, Darvont, meg még valamit, amit Rita az én „kis karbantartóimnak” nevezett. Ez vörös volt. Ha az ember bedobott belőle hármat egy löket tequilával, egész álló napon át pattogott, mint a nikkelbolha. Larrynek nem tetszett, mert a túl sok feldobóra, lelombozóra meg kiegyenlítőre úgy rá lehet kapni, hogy az ember sose szabadul tőlük. És azért sem tetszett, mert ha nagyon tűhegyre vesszük, ez neki volt egy pofon, nem igaz? Mert min kell annyit idegeskednie az asszonynak? Miért nehéz átaludnia az éjszakát? A fiú fixen átaludta. Talán nem törődik vele Larry? Fészkes fekete fenét nem törődik.
Visszament a sátorhoz, de egy pillanatig habozott. Talán hagynia kéne, hadd aludjék. Talán kimerült. De...
Lenézett a dikicsére, az pedig nem nagyon akarta hagyni, hogy Rita tovább aludjék. Így hát Larry felhajtotta a sátorvásznat, és bemászott.
– Rita!
A friss hajnali levegő után azonnal mellbe vágta a benti ájer; bizonyára félig aludt az előbb, hogy nem tűnt föl neki. A szag nem volt elviselhetetlen, mivel a sátor klasszul szellőzött, de azért elég erős volt a hányás és a betegség édes-savanykás szaga.
– Rita! – Növekvő riadalommal figyelte, hogy milyen mozdulatlanul fekszik, csak az a száraz fürt bodorodik elő a hálózsákból. Négykézláb odamászott. A hányásszag annyira erősödött, hogy a gyomra összerándult tőle. – Rita, jól vagy? Kelj föl, Rita!
Semmi mozgás.
Így hát megfordította az asszonyt, és a hálózsákon félig le volt húzva a cipzár, mintha Rita kifelé igyekezett volna az éjszakába, talán rájött, hogy mi történik vele, küzdött és vereséget szenvedett, Larry pedig egész idő alatt olyan békésen aludt mellette, mint a Sziklás-hegység Őmagassága. Megfordította Ritát, akinek a kezéből kiesett az egyik pirulásüveg, a szeme fénytelen, zavaros golyóvá, változott a félig lehunyt szemhéj alatt, és a szája tele volt a zöld hányadékkal, amely megfojtotta.
Úgy rémlett, nagyon hosszú ideig bámult a halott arcba. Az orruk csaknem összeért, a sátor egyre forrósodott, végül olyan lett, mint egy padlás egy késő augusztusi délutánon, mielőtt a hűsítő zivatar kitörne. Larry feje is egyre dagadt. Rita szája tele volt ezzel a szarral. Nem tudta levenni róla a szemét. Ugyanaz a kérdés futkározott körbe-körbe az agyában, mint gépnyúl az agárversenyen: Mennyi ideig aludhattam azután, hogy meghalt? Visszataszító, apám. Visszataszító.
Bénultsága megtört, kimászott a sátorból, mindkét térdét felhorzsolta, amikor kiért a puszta földre. Azt hitte, rögvest ő is kidobja a taccsot, de erőszakkal visszafojtotta, semmit sem gyűlölt annyira, mint a hányást, azután arra gondolt, apám, és én még azért mentem vissza, hogy MEGBASSZAM! Mire egyetlen lendülettel jött ki belőle minden, és Larry sírva éviekéit arrébb a gőzölgő disznóságtól, szájában és orrában a gyűlöletes, ocsmány ízzel.
EGÉSZ DÉLELŐTT nem ment ki a fejéből az asszony. Bizonyos fokig – sőt őszintén szólva nagyon – megkönnyebbült a halálától. Alátámaszt mindent, amit az anyja vagy Wayne Stukey mondott róla, vagy az a buta tyúk a Fordham Egyetem közelében levő bérházban. Larry Underwood Fordham Fénye.
– Nem vagyok rendes srác – szólt hangosan, és ahogy kimondta, jobban érezte magát. Könnyebb lett bevallani az igazat, márpedig az igazmondás a legfontosabb. Egyezséget kötött magával, a tudatalattinak abban az akármelyik hátsó szobájában, ahol a hatalom szürke eminenciásai űzik az ipart, hogy vigyázni fog az asszonyra. Meglehet, nem volt rendes srác, de gyilkos sem, és amit az alagútban művelt, az fene közel állt a szándékos emberöléshez. Tehát vigyázni fog az asszonyra, nem ordít vele, akármennyire feldühíti is néha, például mikor a Harleyn ülve belemarkol a karmaival, nem fog begurulni, akármennyire hátráltatja Rita, bármilyen ostobán tud viselkedni egyes dolgokban. Tegnap este egy doboz borsót állított tüzük parazsába anélkül, hogy kilyuggatta volna a doboz tetejét, a fiúnak kellett kihalásznia, megpörkölődve, földagadva, három másodperccel azelőtt, hogy bombaként felrobbant volna, és valószínűleg megvakította volna őket röpködő bádogszilánkjaival. Na és talán beolvasott Ritának miatta? Dehogy. Nem tette. Megeresztett egy könnyed tréfát, és napirendre tért a dolog fölött. Ugyanez volt a helyzet a pirulákkal. Úgy döntött, hogy ez az asszony dolga.
Talán meg kellett volna beszélned vele. Talán szerette volna, ha beszéltek róla.
– Nem vitadélutánon voltunk! – jelentette ki hangosan. Itt életben kellett maradni. Rita nem volt képes rá. Talán tudta is, azóta, hogy a Central Parkban hanyagul belelőtt a gyöngyfüzérfába azzal az olcsónak tűnő 38-assal, amely fel is robbanhatott volna a kezében. Talán...
– Talán egy szart! – kiáltotta dühösen. Ajkához emelte a kulacsot, de üres volt, és neki még mindig a szájában volt a nyálkás íz. Talán országszerte vannak Ritához hasonló emberek. Az influenza nem csak túlélőtípusokat hagyott életben, mi a fenének tett volna különbséget? Lehet valahol az országban egy srác, kicsattanóan egészséges, aki ellenállt az influenzának, és éppen most haldoklik mandulagyulladásban.. Ahogy Henny Youngman mondaná: „Hé, haverok! Egymillió ilyenem van!”
Larry az országút mellett ült egy kikövezett leállósávban. Lélegzetelállító volt a délelőtt arany ködében New York felé menetelő Vermont látványa. Egy tábla közölte, hogy ez itt a Tizenkét Mérföldes Kilátó. Larry úgy vélte, hogy jóval messzebb lát tizenkét mérföldnél. Tiszta napokon az öröklétig ellátni. A leállósáv túlsó végén térdig érő fal emelkedett, cementtel összeragasztott sziklákból rakva, a fal tövében néhány törött sörösüveg. Meg egy használt koton. Nyilván a gimnazisták jártak ide alkonyatkor, és nézték, ahogy kigyulladnak a fények alant a városban. Először rajongtak, azután izéitek. KNÜ, ahogy mondani szokták: kibaszott nagy ügy.
Akkor miért érzi magát ilyen rosszul? Igazat mondott, nem? Igen. És az igazság legrosszabb része az, hogy megkönnyebbült, nem igaz? Hogy leesett a válláról a mázsás súly?
Nem, a legrosszabb egyedül lenni. Magányosnak lenni.
Régi mondás, de igaz. Szerette volna valakivel megosztani ezt a látványt. Valakihez odafordulni és elmondani szerény bölcsességgel: Derűs napon az örökkévalóságig elláthatsz. Az egyetlen társasága egy másfél mérföldnyire levő sátorban van, a szája tele zöld hányással. Merevedőben. Megszállják a legyek.
Larry a térdére hajtotta a fejét, és lehunyta a szemét. Azt mondta magának, hogy nem fog sírni. Legalább annyira gyűlölt sírni, mint hányni.
A VÉGÉN MÉGIS nyúlnak bizonyult. Nem bírta eltemetni. Gondolt a legrondább dolgokra, nyüvekre, bogarakra, a mormotákra, amelyek megérzik a szagát és idesereglenek egy nassra; arra az aljasságra, hogy az egyik ember úgy hagyja ott a másikat, mint egy cukorkáspapírt vagy eldobott kólásdobozt. De valahogy az is méltalannak látszott, hogy eltemesse, és őszintén szólva (és most már csak igazat mondhat, nemde?) az egész csak ócska okoskodás. Azt kibírta volna, hogy lemegy Benningtonba, betör a Mindig Népszerű vasboltba, fog egy Mindig Népszerű ásót meg egy Mindig Népszerű csákányt; azt is kibírta volna, hogy visszajön ide, a szépséges, csöndes nyugalomba, és ás egy Mindig Népszerű sírt a Mindig Népszerű Tizenkét Mérföldes Kilátó mellett. De hogy bemenjen abba a sátorba (ahol most már olyan szag lehet, mint a Central Park nyilvános vécéjében, ahol most már az örökkévalóságig fog ülni a Mindig Népszerű sötét, édes nyalánkság), végig lerántsa a cipzárt a hálózsák másik oldalán, kihúzza a merev, püffedt testet, a hónaljánál fogva elvonszolja a gödörig, azután belegurítsa, azután rászórja a földet, nézve, mint potyog a rög a kidagadó visszerektől csomós, fehér lábakra, mint ragad bele a hajba...
Nana, haver. Asszem, erre alszok egyet. Ha nyúl vagyok, legyek nyúl. Mak-mak-mak.
Visszament a sátorhoz, és fölhajtotta a sátorlapot. Talált egy hosszú botot. Nagyot lélegzett a friss levegőből, bent tartotta, és a bottal kihalászta a ruháit. Kezében a csomaggal elhátrált, és felöltözött. Újabb mély belégzés, visszatartás, és a bottal előhalászta a cipőjét is. Leült egy kidőlt fára, és felhúzta.
A ruhája olyan szagú volt.
– A francba! – suttogta.
Látta Ritát, félig kint volt a hálózsákból, félig bent, merev kezét kinyújtotta, begörbült ujjai még mindig a pirulásüveget formázták, pedig az már nem volt ott. Félig hunyt szemhéja alól mintha vádlón nézett volna a fiúra. Larrynek ismét az alagútra kellett gondolnia, és a sétáló hullák látomására. Gyorsan leeresztette a bottal a sátorlapot.
De még így is érezte magán Rita szagát.
Így hát elsőnek is megállt Benningtonban, az áruházban pucérra vetkőzött, tetőtől talpig átöltözött, három váltást, négy pár zoknit és alsót vételezett. Még új bakancsot is talált. Amikor megbámulta magát a hármas tükörben, látta, ahogy szétterül mögötte az üres bolt, és hanyagul a járdának döntve áll a Harley-Davidson.
– Dögös cucc – mormolta. – Ez már döfi. – De nem akadt senki, aki az ízlését dicsérte volna.
Elhagyta a boltot, és életre rugdosta a Harleyt. Gondolt rá, hogy meg kéne állnia a vasboltnál, hátha tud szerezni másik sátrat és hálózsákot, de pillanatnyilag minden vágya az volt, hogy távozhasson Benningtonból. Majd később megáll valahol.
Fölfelé nézett, oda, ahol a terep lassan emelkedni kezdett, miközben kifelé húzott a Harleyval a városból, már látta is a Tizenkét Mérföldes Kilátót, de azt a helyet nem, ahol a sátrat fölverték. Igazán minden a legjobban...
Visszanézett az útra, és torkon ragadta a rémület. Egy lószállitót vontató International-Harvester kisteher kanyarodva próbált kikerülni egy autót, és a lószállító felborult. Larry egyenest feléje tartott a Harleyval, mert nem figyelte, hogy merre megy.
Élesen jobbra fordult, új bakancsával a földet karistolva, és majdnem sikerült is kikerülnie. Ám a bal oldali lábtámasz elkapta a vontató hátsó lökhárítóját, és kirántotta alóla a motort. Larry csontrepesztő dübbenéssel ért földet az út szélén. A Harley egy pillanatig zörgött mögötte, azután elnyugodott.
– Jól vagy? – kérdezte hangosan. Hála istennek, hogy legföljebb hússzal mehetett. Hála istennek, hogy Rita nem volt vele, rá is jött volna az ötperc a hisztitől. Bár persze, ha Rita vele van, akkor nem fölfelé bámul, hanem ADT – azaz a dolgával törődik, a gyengébbek kedvéért.
– Jól vagyok – felelte magának, de azért ebben nem volt biztos. Felült. A csend ráülepedett, úgy, ahogy néha előfordult – akkora csend volt, hogy ha az ember belegondolt, már attól hajlamos lett a flúgra. Most még Rita nyafogása is megnyugtatta volna. Hirtelen minden megtelt ragyogó villanásokkal, és a fiú megrémült, hogy el fog ájulni. Azt gondolta: tényleg megsebesültem, csak egy perc, és érezni fogom, amint a sokk elmúlik, akkor megérzem, csúnyán megvágtam magam vagy ilyesmi, és ki tesz rá szorítókötést?
De amikor a pillanatnyi gyengeség elmúlt, végignézett magán és úgy találta, még sincs nagy baj. Mind a két kezét megvágta, az új nadrág ronggyá szakadt a jobb térdén – a térdét is lehorzsolta –, de ezek csak karcolások voltak, és egyáltalán, mi a hézag, mindenki borult már motorral, egyszer-egyszer bárkivel megesik.
De azért tudta, mi a hézag. Úgy beverhette volna a fejét, hogy betörik a koponyája, és fekhetne a forró napon, amíg meg nem hal. Vagy megfojthatta volna a saját hányadéka, mint egy bizonyos, mostanában elhunyt barátját.
Reszketeg lábbal odament a Harleyhoz és fölállította. Nem látszott rajta sérülés, mégis másképpen festett. Korábban csak egy masina volt, egész jóképű gép, azzal a kettős rendeltetéssel, hogy szállítsa őt, és úgy érezhesse magát rajta, mint James Dean, vagy, mondjuk, Jack Nicholson A Pokol Angyalai két keréken című filmben. De a króm most mintha rávigyorgott volna, mint egy vásári kikiáltó, aki biztatja, ugorjon csak föl, lássuk, van-e annyira férfi, hogy meglovagolja a kétkerekű szörnyeteget.
Harmadik rúgásra beindult a motor, és Larry sétatempónál alig gyorsabban elgurult Benningtonból. Karján hideg verejtékből viselt pántot, és még soha, de soha nem kívánta annyira, hogy másik emberi arcot lásson, mint most. Ám aznap nem látott.
DÉLUTÁN EGY KICSIT gyorsabban ment, de amint a sebességmérő elérte a húsz mérföldet, nem tudta rávenni magát, hogy gázt adjon, még akkor se, ha előtte tiszta az országút. Wilmington peremén volt egy sportbolt, itt megállt, újított hálózsákot, vastag kesztyűt és bukósisakot, de még sisakban sem tudta rákényszeríteni magát huszonöt mérföldnél többre. Ha nem látta be a kanyart, addig lassított, hogy szinte már tolta a nagy mocit. Folyton magát látta, amint öntudatlanul fekszik az út mentén, és elvérzik, mert nincs, aki segítsen.
Öt óra tájt Brattleboro közelében kigyulladt a lámpa, amely azt jelezte, hogy a Harley túlhevült. Larry leállt, és undorral vegyes megkönnyebbüléssel kikapcsolta a motort.
– Akár tolhattad volna – mondta. – Ezt hatvan mérföldre tervezték, te átkozott hülye!
Otthagyta, besétált a városba, azt se tudva, visszajön-e még a motorért.
Éjjel a brattleborói városi parkban aludt, a zenepavilon részleges oltalmában. Amint besötétedett, lefeküdt, és azonnal el is aludt. Egy idő után felriadt egy hangra. Az órájára nézett. A vékony rádiumos vonalak tizenegy húszat karcoltak a számlapra. Felkönyökölt és belebámult a sötétségbe. Hirtelen hatalmasnak érezte a pavilont, hiányolta a kis sátrat, amely megtartotta testének melegét. Micsoda klassz kis kanavász anyaméh volt!
Ha volt is valami hang, az elhalt már; még a tücskök is hallgattak. Nem tévedett? Lehetséges ez?
– Van itt valaki? – kérdezte, és megijedt a saját hangjától. A puskája után tapogatózott, és egy hosszú, rémítő pillanatig nem találta. Amikor végre meglelte, gondolkodás nélkül meghúzta a ravaszt, ösztönösen, ahogy az óceánban fuldokló ember kap a mentőöv után. Ha nem lett volna bebiztosítva, el is süti. Esetleg magát lövi le.
Volt valami a csöndben, az biztos. Talán egy ember, talán egy nagy és veszedelmes állat. Természetesen egy ember is lehet veszélyes. Például egy olyan alak, aki megszurkálta szegény szörnykiáltót, vagy olyan, mint John Bearsford Tipton, aki egymilliót ajánlott készpénzben, hogy használhassa az asszonyát.
– Ki az?
Volt egy elemlámpa a csomagjában, de hogy előkotorhassa, ahhoz le kellett volna tennie a puskát, amelyet az ölébe fektetett. Mellesleg... tényleg látni akarja, hogy ki az?
Így hát csak ült, várva, hogy mozduljon valami, vagy megismétlődjön a hang, amely fölébresztette (tényleg hang volt? vagy csupán álmodta?), és egy kicsivel később bóbiskolni kezdett, aztán elaludt.
Hirtelen fölkapta a fejét, szeme kitágult, az izmai megfeszültek. Most csakugyan volt hang, és ha az éjszaka nem lenne felhős, a hold, amely csaknem megtelt, megmutatná...
De nem akarta látni. Nem, egyáltalán nem akarta! Mégis előredőlt, és félrehajtott fejjel hallgatta a poros csizmasarkak távolodó kopogását, ahogy halad nyugat felé a vermonti Brattleboro főutcáján, egyre halkul, majd belevész a dolgok természetes zümmögésébe.
Hirtelen eszelős vágy fogta el, hogy fölugorjon, azt se bánva, ha bokájáig csúszik a hálózsák, és felordítson: Gyere vissza, akárki vagy is! Nem érdekel! Gyere vissza! De valóban szeretne ilyen biankó csekket adni Akárkinek? A pavilon fölerősítené az ordítását – a könyörgését. És mi van, ha azok a csizmasarkak csakugyan visszafordulnak, egyre hangosabban kopogva a csöndben, ahol még a tücskök sem ciripelnek?
Fölállás helyett lefeküdt, magzati pózba kuporodott, keze a puskát szorította. Ma éjjel nem alszom el még egyszer, gondolta, de három perccel később már aludt, és másnap reggel egészen biztos volt benne, hogy az egészet csak álmodta.
MIKÖZBEN LARRY UNDERWOOD elszenvedte július negyedikei borulását a motorral, mindössze egy állammal odébb, Stuart Redman egy nagy sziklán ült az út mentén, és ebédelt. Közeledő motorok hangját hallotta. Egyetlen korttyal kiitta a sörét, és gondosan visszahajtotta a borítót a Ritz keksz viaszpapír csövére. Puskája mellette támasztotta a sziklát. Fölvette, kibiztosította, azután kicsit közelebb magához visszatette. Motorok jönnek, a hangról ítélve kicsik. Kettő-ötvenesek? Ebben a nagy csendben lehetetlen volt megmondani, hogy milyen messze lehetnek. Talán tíz mérföldre, de csak talán. Bőven van ideje, hogy egyen még, ha akar, de nem akart. Addig is melegen süt a nap, és kellemes elgondolni, hogy magához hasonlatos teremtményekkel találkozik. Nem látott élő embert, amióta elhagyta Glen Bateman woodsville-i házát. Ismét a puskára pillantott. Kibiztosította, mert a hozzá hasonló teremtmények olyanok is lehetnek, mint Elder. Otthagyta a sziklának támasztva, mert reménykedett benne, hogy inkább Bateman-félék lesznek – csak talán nem olyan savanyúan látják a jövőt. A társadalom ismét megjelenik, mondta Bateman. Jegyezd meg, nem a „megújul” szót használom. Az ugyanis hátborzongató szellemeskedés lenne. Az emberi faj roppant kevéssé hajlamos a megújulásra.
Ám Bateman a maga részéről nem akart beszállni a társadalom ismételt megjelenésébe. Tökéletesen elégedettnek tűnt – legalábbis pillanatnyilag – azzal, hogy sétálgasson Kojakkal, képeket mázoljon, a kertben tegyen-vegyen, és elmélkedjen az influenza irtóhadjárata okozta társadalmi következményeken.
Ha errefelé jössz vissza, Stu, és fenntartod a meghívásodat, valószínűleg igent fogok mondani. Ez az emberi faj átka. Szociábilis. Ahogy Krisztus megállapította volt: „Bizony mondom nektek, valahányszor ketten-hárman összejönnek közületek, mindig lesz egy másik fickó, akiből a szart is kiveritek!” Elmondjam neked, hogy a társadalomtudomány mit tanít az emberi fajról? Dióhéjban összefoglalom. „Mutass nekem egy magányos férfit vagy nőt, és én mutatok egy szentet. Adj kettőt, egymásba szeretnek. Adj hármat, és feltalálják a 'társadalomnak' nevezett elbűvölő dolgot. Adj négyet, és nekilátnak piramist építeni. Adj ötöt, és kirekesztenek egyet. Adj hatot, és feltalálják az előítéletet. Adj hetet, és hét éven belül újra föltalálják a hadviselést. Lehet, hogy az embert Isten képére alkották, de az emberi társadalmat az Ő ellenlábasáéra, és a társadalom folyton hazafelé igyekszik.”
Tényleg így van? Ha igen, akkor Isten irgalmazzon nekik! Stu mostanában sokat gondolt régi barátaira és ismerőseire. Az emlékezetnek nagy hajlandósága volt rá, hogy bagatellizálja vagy tökéletesen kirostálja kellemetlen tulajdonságaikat, azt, ahogy Bill Hapscomb az orrát vájta, majd a cipője talpára kente a fikát, hogy Norm Bruettnek könnyen eljárt a keze a gyereknevelésben, hogy Billy Verecker azzal a visszatetsző módszerrel szabályozta a háza táján a macskaszaporulatot, hogy Range Riders bakancsával széttaposta az újszülött cicák törékeny koponyáját.
A gondolatok tökélyre törekedtek. Hajnali vadászatok tűzött zubbonyba és narancsszín fényvisszaverő mellénybe bugyoláltan. Póker Ralph Hodges házánál, amikor Willy Craddock mindig panaszkodik, hogy csupán négy dollárja van, még akkor is, ha húsz hever előtte. Hatan-heten tolják vissza az útra Tony Leominster Scoutját, amikor tökrészegen az árokba hajtott, és a támolygó Tony Istenre meg az összes szentjére esküdözik, hogy csak ki akart kerülni egy mexikói vizeshátúakkal zsúfolt teherautót. Jézusom, hogy nevettek! Chris Ortega örökös etnikai viccei. Kirándulás Huntsville-be a kurvákhoz, ahol Joe Bob Brentwood lapostetűt kapott, és mindenkinek azt igyekezett bemagyarázni, hogy a hall díványától kapta, nem a fenti kurváktól. Marha jó idők voltak! Talán nem abban az értelemben, ahogyan a bárokba, puccos éttermekbe, múzeumokba járó kifinomult lelkek képzelik, de azért jók. Ezekre a dolgokra gondolt, újra és újra végigvette őket, ahogy egy vén remete rakosgatná zsíros pakliból a pasziánszot. Leginkább más emberek hangját szerette volna hallani, hogy megismerhessen valakit, hogy odafordulhasson hozzá, és azt mondhassa: Láttad ezt? Például mikor olyan dolog történik, mint a meteorzápor az éjszaka. Stu nem volt beszédes ember, de nem szeretett egyedül lenni, sohasem szeretett.
Így aztán kicsit kiegyenesedett ültében, amikor a motorbiciklik végül kifordultak a kanyarból, és látta, hogy két 250-es Honda, az egyiken egy tizennyolc év körüli srác ül, a másikon egy valamivel idősebb lány. A lány élénksárga blúzt és világoskék farmert viselt.
Észrevették, hogy ott ül a sziklán, és mindkét Honda kicsit megfarolt, amikor lovasaik meglepetésükben megrántották a kormányt, mert kis időre elveszítették az uralmat járművük fölött. A fiú szája tátva maradt meglepetésében. Egy pillanatig nem volt világos, hogy megállnak-e, vagy felgyorsítanak, és továbbmennek nyugat felé.
Stu fölemelte üres kezét, és barátságosan azt mondta: – Hello! – Szíve hangosan kalapált. Szerette volna, ha megállnak. Megálltak.
Egy pillanatra zavarba hozta, milyen mereven állnak. Különösen a fiú, akinek mintha most pumpáltak volna egy gallon adrenalint a vérébe. Stunak persze volt fegyvere, de nem szögezte rájuk, és ők is föl voltak fegyverezve; a fiúnál pisztoly volt, a lány kis szarvasvadászpuskát viselt keresztbe vetve a hátán, akár egy színésznő, aki Patty Hearstöt alakítja, nem túl nagy meggyőződéssel.
– Azt hiszem, Harold, nincs itt semmi baj – mondta a lány, de a Harold nevű fiú továbbra is szétvetett lábbal állt motorja fölött, és csodálkozva, ugyanakkor mérlegelő rosszindulattal szemlélte Stut.
–Azt mondtam, azt hiszem... – kezdte újra a lány.
– És ezt honnan tudod? – fortyant föl Harold, továbbra sem véve le a szemét Sturól.
– Nos, örülök a találkozásnak, ha ez számít – mondta Stu.
– És mi van, ha nem hiszem el? – kérdezte Harold kihívóan. Stu látta rajta, hogy frászban van. Frászban tőle, Stutól, és a felelősségtől, amelyet a lány iránt érez.
– Nem tudom – mászott le a szikláról. Harold keze megindult a pisztolytáska felé.
– Harold, azt hagyd! – szólt rá a lány. Azután elhallgatott, és egy pillanatra tökéletesen reménytelennek tűnt, hogy bármilyen irányban is folytathassa a három pontból álló csoport rajzát, amelyek, ha összekötik őket, pontosan meghatározhatatlan alakú háromszöget fognak alkotni.
– AÚÚÚÚ – nyögte Frannie, miközben egy mohos foltra ereszkedett az útszéli szilfa tövében. – Sose múlik el a bőrkeményedés a sejhajomról, Harold.
A megszólított csak morgott valamit savanyúan.
A lány Stuhoz fordult. – Ült már százhetven mérföldet egyfolytában egy Hondán, Mr. Redman? Nem javaslom.
Stu elmosolyodott. – Hová lesz a menés?
– Az miért tartozik magára? – kérdezte nyersen Harold.
– Ez meg miféle viselkedés? – pirított rá Fran. – Mr. Redman az első személy, akit látunk azóta, hogy Gus Dinsmore meghalt! Ha nem azért jöttünk, hogy másokkal találkozzunk, akkor egyáltalán minek indultunk el?
– Csak vigyázni akar magára – mondta nyugodtan Stu. Szakított egy fűszálat, és a szájába tette.
– Pontosan így van – helyeselt Harold engesztelhetetlenül.
– Én azt hittem, hogy egymásra vigyázunk – jegyezte meg a lány, mire Harold sötétvörösre pirult.
Adj nekem három embert, és megalkotják a társadalmat, gondolta Stu. De az ő társadalmához ez a kettő lenne a megfelelő? Tetszett neki a lány, de a fiúról az volt a benyomása, hogy egy beijedt nagypofájú. Márpedig egy beijedt nagypofájú igen veszélyes lehet bizonyos... vagy bizonytalan körülmények között.
– Ahogy akarod – motyogta Harold. Lekicsinylő pillantást vetett Stura, és elővett egy csomag Marlborót a zubbonya zsebéből. Rágyújtott. Úgy dohányzott, mint aki csak nemrégen szokott rá. Mondjuk, tegnapelőtt.
– A vermonti Stovingtonba megyünk – felelte Frannie. – Van ott egy járványközpont. Mi – mi a baj? Mr. Redman! – A férfi hirtelen elsápadt. A fűszál, amelyet rágcsált, az ölébe pottyant.
– Miért oda? – kérdezte Stu.
– Mert történetesen van ott egy intézet, amely a fertőző betegségekkel foglalkozik – magyarázta Harold fensőbbségesen. – Az én gondolatom az volt, ha maradt valami rend ebben az országban, vagy bármilyen fölöttes hatóság, amely megmenekült a csapástól, az valószínűleg Stovingtonban vagy Atlantában található, ahol egy másik ilyen központ áll.
– Így igaz – bólintott Frannie.
– Időpocsékolás – mondta Stu.
Frannie döbbentnek tűnt, Harold sértődöttnek; a vörösség ismét kúszni kezdett fölfelé a gallérja alól.
– Aligha hinném, öregem, hogy maga a legfelelőbb ennek megítélésére.
– Pedig én azt hiszem. Onnan jövök.
Most mindketten döbbentnek tűntek. Döbbentnek és hüledezőnek.
– Maga tudott róla? – kérdezte feldúltan Frannie. – Ellenőrizte?
– Nem, nem így volt, hanem...
– Maga hazudik! – fisztulázta Harold.
Fran látta Redman szemében a harag riasztóan hideg villanását, azután a szem visszaváltozott barátságos barnára. – Nem. Nem hazudok.
– Én pedig azt mondom, hogy igen! Én azt mondom, hogy maga semmi más, mint...
– Pofa be, Harold!
A fiú sebzetten nézett a lányra. – De Frannie, hogyan hihetsz...
– Hogy lehetsz ilyen otromba és ellenséges? – kérdezte indulatosan a lány. – Legalább meghallgatnád, hogy mit akar mondani!
– Nem bízom benne.
Akkor egálban vagyunk, gondolta Stu.
– Miért nem bízol valakiben, amikor csak most találkoztál vele? Harold, igazán undorító vagy!
– Hadd mondjam el, honnan tudom – szólalt meg halkan Stu. Röviden összefoglalta történetét, amely azzal kezdődött, hogy Campion nekiment Hap szivattyúinak. Vázolta, hogyan szökött meg Stovingtonból egy hete. Harold tompán bámulta a kezét, amellyel mohadarabkákat tördelt le és tépkedett szét. De a lány arca olyan, volt, mint egy tragikus ország széthajtott térképe, és Stu megsajnálta. Elindult ezzel a sráccal (ami, és ezt a fiú javára kell írni, egészen jó ötlet volt), mindennek ellenére remélve, hogy maradt valami a régi, magától értetődőnek tekintett utakból. Nos, csalódott. A pillantásából ítélve keserűen.
– Atlanta is? A járvány mindkettőt elérte? – kérdezte a lány.
– Igen – bólintott Stu, mire Frannie könnyekre fakadt.
Stu szerette volna megvigasztalni, de a fiúnak nem lenne ínyére. Harold feszengve nézett Franra, azután a kézelőjén elmaszatolt mohára. Stu odaadta a lánynak a zsebkendőjét. Fran szórakozottan, föl se nézve megköszönte. Harold morcosan meredt Stura, a szeme olyan volt, mint egy pákosztos kisfiúé, aki magának akarja az egész doboz sütit. Hogy meg fog lepődni, gondolta Stu, ha rájön, hogy egy lány nem azonos egy doboz sütivel!
Amikor a könnyek szipogássá csitultak, a lány megszólalt: – Azt hiszem, Harold és én köszönettel tartozunk magának. Legalább megkímélt minket egy hosszú úttól, amelynek a végén csak csalódás várt volna ránk.
– Szóval hiszel neki? Csak így? Kanyarít itt egy mesét, és te csak... csak úgy vevő vagy rá?
– Harold, miért hazudna? Mi haszna belőle?
– Hát honnét tudhatnám, mi jár a fejében? – zsémbelt Harold. – Gyilkos is lehet. Vagy erőszaktevő.
– Én nem hiszek az erőszakban – mondta elnézően Stu. – Talán te tudsz róla valamit, amit én nem.
– Elég! – vágott közbe Fran. – Harold, nem próbálnál meg kevésbé borzalmasan viselkedni?
– Borzalmasan? – üvöltötte Harold. – Igyekszem vigyázni rád – magunkra –, az olyan állatira borzalmas?
– Nézzétek! – mondta Stu, és feltűrte az inge ujját. A könyökénél több, gyógyulófélben levő szúrás nyoma és egy fakuló véraláfutás látszott. – Mindenféle anyagot nyomtak belém.
– Lehet, hogy drogos – vont vállat Harold.
Stu válasz nélkül visszahajtotta az ingujját. Természetesen a lány miatt van az egész. A fiú hozzászokott a gondolathoz, hogy birtokolja. Nos, vannak lányok, akiket lehet birtokolni, és vannak, akiket nem. Úgy tűnik, ez itt a második csoportba tartozik. Magas, csinos, és nagyon üde. Sötét szeme és haja hozzájárul az összbenyomáshoz, amelyet akár hamvas gyámoltalanságnak lehetne értelmezni. Könnyű lenne átsiklani a szemöldöke között azon a halvány redőn (az akarom-vonalon, ahogy Stu anyja hívta), amely mélyebb lesz az elszántságtól, kezének fürge ügyességén, vagy akár azon a határozott mozdulaton, amellyel a haját hátradobja a homlokából.
– Akkor most mit tegyünk? – kérdezte Fran, elengedve a füle mellett Harold legutóbbi hozzájárulását a vitához.
– Mindenképpen menjünk tovább – felelte Harold, majd amikor a lány ránézett, és a homlokán elmélyült a vonás, sietve hozzátette: – Hát, végül is csak kell mennünk valahova. Persze biztos igazat mond, de azért még utánanézhetünk. Azután eldöntjük, mi a teendő.
A lány Stura pillantott, egyfajta nem-szeretném-megbántani-az-érzékenységedet kifejezéssel. A férfi vállat vont.
– Jól van? – nógatta Harold.
– Gondolom, mindegy – felelte Frannie. Szakított egy pitypangot, és szétfújta a bóbitáját.
– Senkit sem láttatok idefelé jövet? – kérdezte Stu.
– Egy kutyát, amelyik egészségesnek tűnt. Embert nem.
– Én is láttam egy kutyát. – Mesélt nekik Batemanről és Kojakról. Amikor befejezte, azt mondta: – Én a partvidékre tartottam, de ti azt mondjátok, egyetlen lélek sincs arrafelé, és akkor nincs értelme, hogy arra menjek.
– Sajnálom – mondta Harold a legkevésbé sem sajnálkozó hangon. Fölállt. – Készen vagy, Fran?
A lány Stura nézett, habozott, azután fölállt. – Vissza a csodálatos fogyasztómasinára. Köszönjük, Mr. Redman, hogy elmondta, amit tud, akkor is, ha a hír nem valami szuper.
– Egy pillanat! – mondta Stu, és ugyancsak fölállt. Habozott, mert ismét az jutott eszébe, ezek-e a megfelelő emberek. A lány az, de a fiú fixen csak tizenhétéves, és a „mindenkit utálok” betegség súlyos válfajában szenved. De maradt annyi ember, hogy válogathat? Nemigen.
– Azt hiszem, valamennyien embereket kerestünk – mondta. – Szeretnék hozzátok csapódni, ha lehet.
– Nem! – vágta rá Harold.
Fran zavartan nézett Heroldról Stura és vissza. – Talán mi...
– Ne törődj vele. Nem!
– Nekem nincs szavazati jogom?
– Mi van veled? Talán nem látod, hogy csak egy dolgot akar? Krisztusom, Fran!
– Ha baj van, három ember jobb, mint kettő – mondta Stu. – Az pedig fix, hogy egynél jobb.
– Nem! – ismételte Harold. A keze a pisztoly agyára siklott.
– De igen – mondta Fran. – Nagyon fogunk örülni, ha velünk tart, Mr. Redman.
Harold megpördült a sarkán. Olyan dühös és sértődött volt az arca, hogy Stu izmai egy pillanatra megfeszültek, mert arra gondolt, talán megüti a lányt. Azután ismét elernyedt. – Tényleg így érzel? Ha csak valami kifogást keresel, hogy megszabadulj tőlem, rajta! – Könnybe lábadt a szeme a dühtől, és erre még mérgesebb lett. – Ha ezt akarod, rendben! Menj tovább vele! Én végeztem veled! – Eldübörgött a Hondák felé.
Frannie sebzetten nézett Stura, majd Haroldhoz fordult.
– Egy pillanat – mondta Stu. – Maga maradjon itt, kérem.
– Ne bántsa – mondta Fran. – Kérem.
Stu a fiú után ügetett. Harold terpeszben állt a Hondája fölött, és igyekezett beindítani. Dühében teljes gázt adott, és ettől túl sok benzin került a hengerbe, gondolta Stu; ha ekkora gázzal csakugyan elindul, akkor felágaskodik egy kerékre, nekiviszi az öreg Haroldot egy fának, majd rázuhan.
– Menjen innét! – kiáltotta dühösen Harold, és a keze ismét a pisztoly agyát kereste. Stu rátette a kezét Haroldéra, mintha piros pecsenyét játszanának, a másik kezével a karját fogta meg. Harold szeme hatalmasra nyílt, Stu véleménye szerint hajszálra volt attól, hogy veszedelmes legyen. Nem csupán féltékeny, ez alaposan leegyszerűsítené a dolgokat. Itt az önérzet és a lány oltalmazójának új énképe forgott kockán. Isten tudja, milyen balfasz volt korábban, a potrohával, a hegyes orrú csizmájával és a beképzelt dumájával. De az új kép alatt ott maradt a hit, hogy még mindig balfasz, az is marad, és nem létezik újrakezdés. Ugyanígy viselkedne Batemannel vagy egy tizenkét éves gyerekkel. Minden háromszöghelyzetben magát látná legalul.
– Harold! – mondta, majdnem a fiú fülébe.
– Engedjen! – A súlyos test könnyűnek tűnt a feszültségtől; zümmögött, mint egy vezeték.
– Harold, lefeküsztök egymással?
Harold összerándult. Stu tudta, hogy nem.
– Semmi köze hozzá!
– Nincs is. Csak bizonyos dolgokat muszáj tisztázni. Ő nem az enyém, Harold. Ő egy szuverén ember. Nem fogom megpróbálni, hogy elvegyem tőled. Sajnálom, hogy ilyen gorombán kell beszélnem, de jobb, ha tudjuk, ki hol áll. Kettő és egy, ez volt eddig a felállás, és ha elmentek, ismét kettő és egy lesz. Semmi haszon belőle.
Harold nem szólt, de reszkető keze megnyugodott.
– Olyan világos leszek, amennyire lehetséges – folytatta Stu, még mindig nagyon közel hajolva a fiú füléhez (amely tele volt barna zsírral), és vette a fáradságot, hogy nagyon, nagyon nyugodtan beszéljen. – Tudod és én is tudom, hogy egy férfinak nem kell megerőszakolnia a nőket. Nem, amíg tudja, mihez kezdjen a kezével.
– De hát... – Harold megnyalta a szája szélét, és az út felé pillantott, ahol még mindig ott állt Fran, karját a melle alatt keresztbe fonva, tenyerébe fogva a könyökét, és aggodalmasan figyelte őket. – Ez undorító!
– Hát, talán igen, talán nem, de ha egy férfi olyan nő mellett van, aki nem akarja beengedni az ágyába, akkor annak a férfinak csak ez a lehetőség marad. Én mindig a kezemet választom. Azt hiszem, te is, mivel még mindig önként van veled. Csak világosan akarok beszélni, magunk között. Nem azért vagyok itt, hogy kiszorítsalak, mint egy falu bikája a vidéki táncmulatságon.
Harold keze ellazult a pisztolyon. Ránézett Stura. – Úgy gondolja? Én... megígéri, hogy nem beszél róla?
Stu bólintott.
– Szeretem – mondta rekedten Harold. – Tudom, hogy nem szeret, de világosan beszélek, ahogy maga mondta az előbb.
– Ez a legjobb. Nem akarok beszállni. Csak veletek akarok menni.
– Megígéri? – kérdezte Harold hevesen.
– Aha, meg.
– Rendben.
Harold lassan leszállt a Hondáról. Visszamentek Franhoz.
– Velünk jöhet – mondta Harold. – És én... – Stura nézett, és nehézkes méltósággal mondta: – Bocsánatot kérek, amiért olyan seggfej voltam.
– Hurrá! – csapta össze a kezét Fran. – Most, hogy ez megvan, merre tartsunk?
Végül is arra mentek tovább, amerre Fran és Harold eredetileg tartottak, nyugati irányba. Stu azt mondta, amennyiben sötétedésig elérik Woodsville-t, Glen Bateman szívesen látja őket éjszakára – reggel talán még arra is rááll, hogy velük tartson (Harold erre ismét vasvillaszemmel nézett). Stu Fran Hondájával ment, a lány Harold mögé ült. Twin Mountainban megálltak ebédelni, és nekiláttak az ismerkedés lassú, óvatos műveletének. Stu viccesnek találta a fiatalok beszédét, szélesen ejtett a-ikat, másképpen képzett r-jeiket. Nyilván ő is ugyanilyen vicces lehet nekik, talán még viccesebb.
Egy elhagyott falatozóban ettek, és Stu azon kapta magát, hogy mindegyre Fran arcán felejti a tekintetét: élénk szemén, kicsi, de határozott állán, az indulatokat jelző redőn a szemöldöke között. Tetszett neki a külseje és a beszéde, még az is tetszett, ahogy sötét haját hátrasederíti a halántékából. Ezzel kezdődött a felismerése, hogy végső soron mégis kell neki a lány.
1990. JÚLIUS 5. – SZEPTEMBER 6.
A Mayflower hajóval jöttünk,
azzal, amely a holdon vitorlázott.
A legkétesebb órában jöttünk,
amerikai dallamot fújva,
De jól van, rendben van,
nem lehetsz örökké áldott...
PAUL SIMON
Ugyancsak kéne egy lehajtó,
ugyancsak kéne egy parkoló,
ahol éjjel-nappal serceg a fasírt a rostélyon.
Igen! Wurlitzeren ugrálnak a lemezek az USA-ban.
Jaj de nagyon örülök, hogy itt lakom az USA-ban.
Amit kívánsz, mindazt mi megkaptuk az USA-ban.
CHUCK BERRY
II. KÖNYV
AZ OKLAHOMAI May főutcájának közepén egy halott ember hevert.
Nick nem lepődött meg. Sok holttestet látott, amióta elindult Shoyóból, és gyanította, hogy ezredrészét se látta a hulláknak, amelyek mellett elhaladt. Egyes helyeken olyan erős halálszaga volt a levegőnek, hogy már attól az ájulás kerülgette az embert. Egy halottal több vagy kevesebb már nem számít.
De amikor a hulla felült, Nickben akkorát robbant a rettenet, hogy ismét elvesztette az ellenőrzést a biciklije fölött. A bringa megbillent, azután kacsázni kezdett, majd felborult, és gorombán odavágta Nicket az oklahomai 3-as számú országút betonjához. Megsebezte a kezét, és fölrepedt a bőr a homlokán.
– Az ántiját, uram, maga ugyancsak elhasalt! – mondta a tetem, és elindult Nick felé olyan léptekkel, amelyeket leginkább barátságos cammogásként lehet leírni. – Hát nem? Az biztos is!
Nick semmit sem hallott az egészből. Egy foltot nézett az aszfalton a két keze között, ahová felhasadt homlokából csöpögött a vére, és azon töprengett, milyen mély lehet a seb. Amikor egy kezet érzett a vállán, eszébe jutott a hulla, és négykézláb iszkolt arrébb. Ép szeme, amelyet nem takart tapasz, villogott a rémülettől.
– Ne izgujjék má! – szólalt meg a halott, és Nick látta, hogy egyáltalán nem halott, hanem egy fiatalember, aki boldogan néz rá. Egyik kezében whiskysüveget szorongatott, és Nick most már mindent értett. Nem holttest volt, hanem élő ember, aki berúgott, és az út közepén feküdt le aludni.
Bólintott, hüvelyk- és mutatóujjából kört formálva. Ekkor egy meleg vércsepp pottyant abba a szemébe, amelyet Ray Booth megmunkált, és csípni kezdte. Fölemelte a tapaszt, és az alkarjával kitörölte a vért. Ma egy kicsivel többet látott, de ha becsukta a jó szemét, akkor a világ egyelőre még visszahátrált valamilyen színes gomolyba. Helyére igazította a foltot, a járdához ment, és leült egy kansasi rendszámú Plymouth mellé, amely lassan süppedt egyre mélyebbre a kerekein. A kocsi tükröző lökhárítójában jól láthatta felhasadt homlokát. Csúnya volt, de nem mély. Majd megkeresi a gyógyszertárat, fertőtleníti, és rátesz egy gyorstapaszt. Úgy vélte, még mindig elég penicillin van a szervezetében ahhoz, hogy úgyszólván bármivel megküzdjön, de ilyen közel a golyóhorzsolás emlékéhez borzadt a fertőzés gondolatától. Sziszegve szedegette ki a sódermorzsalékot a tenyeréből.
A whiskysüveget szorongató ember kifejezéstelen arccal bámulta. Ha Nick felnézett volna, bizonyosan rögtön látja a furcsaságát. Amikor ő elfordult, hogy a lökhárító tükrében megvizsgálja sérüléseit, az ember arcából elszivárgott az élet. Üres lett, kifejezéstelen, redőtlen. Kifakult, de tiszta melles nadrágot és súlyos munkásbakancsot viselt. Százhetvenkét centis lehetett, a haja olyan szőke volt, hogy szinte fehérnek tetszett. Az üres tekintetű szem ragyogó kéksége a kukoricaselyem hajjal félreérthetetlenül svéd vagy norvég ősökről árulkodott. Nem látszott többnek huszonháromnál, de Nick később megtudta, hogy negyvenöt körül lehet, mivel emlékezett a koreai háború végére, és a papájára, aki egy hónappal később egyenruhában jött haza. Az kizárt, hogy ezt az ujjából szopta volna. A fantáziálás nem Tom Cullen műfaja volt.
Ott állt üres arccal, mint egy robot, amelyiknek kihúzták a dugóját. Azután apránként visszaszivárgott az arcába a lélek. Whiskytől kivörösödött szeme pislogni kezdett. Elmosolyodott. Ismét eszébe jutott, mi is a helyzet.
– Az ántiját uram, maga ugyancsak elhasalt! Hát nem? Az biztos is! – Pislogva nézte Nick vértől ragacsos homlokát.
Nick elővett egy noteszt meg egy Bic tollat a mellzsebéből; egyik sem potyogott ki az eséskor. Azt írta: „Csudára megijesztett. Azt hittem, hogy meghalt, erre fölült. Van gyógyszertár a városban?”
Megmutatta az overallos embernek. Az átvette. Ránézett az írásra. Azután visszaadta, és mosolygott. – Tom Cullen vagyok. Nem tudok olvasni. Csak harmadikig jártam, de akkor tizenhat lettem, és a papám kivett az oskolából. Azt mondta, túl nagy vagyok.
Gyengeelméjű, gondolta Nick. Én nem tudok beszélni, ő nem tud olvasni. Egy pillanatig tökéletesen paff volt.
– Az ántiját, uram, maga ugyancsak jól elhasalt! – rikkantotta Tom Cullen. Bizonyos értelemben most kérdezte először. – Hát nem? Az biztos is!
Nick bólintott. Eltette a noteszt és a tollat. Egyik kezével befogta a száját, és megrázta a fejét. Begörbített tenyerét a füléhez emelte, és újra megrázta a fejét. Bal kezét a torkára helyezte, és megrázta a fejét.
Cullen értetlenül vigyorgott. – Fáj a foga? Egyszer nekem is fájt. A mindenit, de sajgott! Az biztos is!
Nick megrázta a fejét, és újra végigment a némajátékon. Cullen ez alkalommal fülfájásra gyanakodott. Nick az égre emelte a kezét, és odament a biciklijéhez. A festék lepattogzott róla, de sértetlennek látszott. Fölszállt, kicsit tekert vele az úton. Igen, ez rendben van. Cullen boldogan mosolyogva kocogott mellette. A tekintete el nem engedte volna Nicket. Legalább egy hete senkit sem látott.
– Nem szeretne beszélgetni? – kérdezte, de Nick nem nézett körül, és nem úgy tűnt, mintha hallaná. Tom megrángatta az ingét, és megismételte a kérdést.
A biciklis ember a szájára tette a kezét, és megrázta a fejét. Tom elkomorodott. Az ember most a lábtámaszra döntötte a biciklit, és a kirakatokat bámulta. Úgy tűnt, megtalálta, amire szüksége van, mert föllépett a járdára, azután odament Mr. Norton patikájához. Ha be akar menni, akkor nincs szerencséje, mert a bolt zárva van. Mr. Norton elhagyta a várost. Körülbelül mindenki más is bezárt, és elhagyta a várost, kivéve a mamát és a barátnőjét, Mrs. Blakelyt, de ők mindketten halottak.
A nem beszélő ember most az ajtót próbálgatta. Tom megmondhatta volna, hogy hiába, még akkor is, ha a NYITVA felirat lóg az ajtón. A NYITVA felirat hazudik. Ami nagy baj, mert Tom boldogan ivott volna egy fagylaltos szódat. Sokkal jobb, mint a whisky, amelyiktől először jól érezte magát, azután elálmosodott, végül úgy fájt tőle a feje, hogy majd' kettéhasadt. Lefeküdt, hogy elmúljon a fejfájás, de egy csomó bolondságot álmodott egy emberről, aki pont olyan fekete ruhában volt, amilyenben Deiffenbaker tiszi szokott járni. A fekete ruhás ember végigkergette az álmain. Tomnak úgy tűnt, hogy ez egy nagyon rossz ember. Kizárólag abból az egy okból ivott, mert nem volt szabad, a papa is azt mondta, a mama is, de most mindenki elment, hát miért ne próbálná ki? Megteheti, ha akarja.
De mit csinál most a nem beszélő ember? Fölveszi a szemétkosarat a járdáról és... mit csinál? Betöri Mr. Norton kirakatát? RECCS! A mindenit, kutya legyen, ha nem! Most benyúl, kinyitja az ajtót...
– Hé, uram, ezt nem teheti! – kiáltotta Tom, felháborodástól és izgalomtól reszkető hangon. – Ezt törvénytelen! H-O-L-D és ez annyit tesz, hogy törvény-telen. Nem tudja, hogy...
De az ember már bent volt, és még csak meg sem fordult.
– Maga talán süket? – kiáltotta sértődötten Tom. – Az biztos is! Maga...
Elhallgatott. A lelkesedés és izgalom eltűnt az arcáról. A robotból ismét kihúzták a dugót. Mayben megszokott dolog volt, amikor Csoki Tom így viselkedett. Ment az utcán, kicsit kerekded skandi arcán az örökös boldogsággal nézegette a kirakatokat, aztán egyszer csak földbe gyökerezett a lába, és kikapcsolt. Valaki fölkiáltott „Ott jön Tom!” és máris kitört a nevetés. Ha a papával volt, az öreg összevonta a szemöldökét, és oldalba könyökölte Tomot, sőt többször a vállára csapott, vagy hátba vágta, amíg Tom magához nem tért. De Tom papáját egyre kevesebbszer lehetett látni 1988 elejétől, mert összeállt egy vörös fejű pincérnővel, aki a Boomer Bár & Grillben dolgozott. DeeDee Packalotte-nek hívták (de sokat viccelődtek a nevével!), és úgy egy éve megpattant Don Cullen-nel. Csak egyszer látták őket egy olcsó bolhafészekben innen nem messze, az oklahomai Ökrödben, de az volt az utolsó alkalom.
A legtöbben Tomnak ezeket a hirtelen kikapcsolásait a gyengeelméjűség újabb jelének tekintették, holott több köze volt a normális gondolkodáshoz. Az ember gondolkodási folyamata a dedukción és az indukción alapul (legalábbis a lélekgyógyászok így mondják), míg a szellemileg visszamaradott egyének képtelenek ezekre a deduktív és induktív ugrásokra. Valahol a mélyben vannak vonalak, ahol rövidzárlat keletkezett, elromlottak a kapcsolók. Tom Cullen nem volt súlyosan visszamaradott, fel tudott állítani egyszerű következtetéseket. Alkalomadtán – amikor kikapcsolt – világosan látta még a bonyolultabb induktív és deduktív összefüggéseket is. Az ilyen következtetések lehetőségét úgy érzékelte, mint mikor a normális ember azt mondja, hogy „a nyelve hegyén van”. Ha ez történt, Tom búcsút mondott a való világnak, amely számára nagyjában-egészében az érzéki benyomások pillanatnyi sorozata volt, és lemerült az elméjébe. Úgy viselkedett, mint az az ember, aki egy ismeretlen, elsötétített szobában mászkál négykézláb a padlón, kezében egy lámpa dugójával, nekimegy a bútoroknak, míg a szabad kezével a konnektort keresi.
Azt mondta: Maga talán süket?
Ez az ember nem úgy viselkedett, mint aki hallja, amit Tom mond, kivéve, ha egyenesen ránézett. És egy szót sem szólt hozzá, még annyit sem, hogy szia. Az emberek néha nem válaszoltak Tom kérdéseire, mert valami az arcában elárulta, hogy odafönt kilazultak a deszkák. De ha ilyesmi történt, akkor azok az emberek, akik nem válaszoltak, dühösnek, szomorúnak látszottak, vagy elvörösödtek. Ez nem így tett – a hüvelyk- és mutatóujjából kört formált, és Tom tudta, hogy ez azt jelenti, oké zsoké... mégsem beszélt.
A kezét a fülére tette, és megrázta a fejét.
A kezét a szájára tette, és ugyanígy cselekedett.
A kezét a nyakára tette, és megint ugyanaz.
A szoba kivilágosodott: a kapcsolat létrejött.
– Az biztos is! – kiáltotta Tom, és arcába visszatért az élet. Véreres szeme fölragyogott. Berontott Norton gyógyszertárába, megfeledkezve róla, hogy ez törvénytelen. A nem beszélő ember vattára öntött valamit, aminek olyan szaga volt, mint a Bactine-nak, azután letörölte vele a homlokát.
– Hé, uram! – rontott be Tom. A nem beszélő ember nem fordult meg. Tom egy pillanatra meglepődött, azután minden az eszébe jutott. Megütögette Nick vállát, mire az megfordult. – Maga süketnéma, ugye? Nem hall! Nem beszél! Igaz?
Nick bólintott. Tom erre valami elképesztően reagált. Fel-felugrált, és vadul tapsolt.
– Gondoltam! Hurrá nekem! Magamtól kitaláltam! Éljen Tom Cullen!
Nicknek vigyorognia kellett. Nem emlékezett rá, hogy mikor szerzett bárkinek is ekkora örömet az ő fogyatékossága.
A BÍRÓSÁG ELŐTTI kis téren egy tengerészgyalogos szobra állt, második világháborús egyenruhában, korabeli fegyverekkel. Az emlékművön levő tábla szerint a szobrot a Harper megyei fiúknak állították, akik MEGHOZTÁK A LEGNAGYOBB ÁLDOZATOT HAZÁJUKÉRT. Ennek az emlékműnek az árnyékában üldögélt Nick Andros és Töm Cullen, miközben Underwood Csípős Sonkát meg Underwood Csípős Csirkét ettek krumpliszirommal. Nicknek egy X volt a homlokán ragtapaszból a bal szeme fölött. Tom szájáról olvasott (ami nem volt éppen könnyű, mert Tom beszéd közben is tömte a fejét), és azon tűnődött, hogy kutyára unja már a konzervkaját. Egy jókora marhasültre vágyott, vegyes körítéssel.
Üldögéltek, és Tom egyfolytában kerepelt. Meglehetősen sokszor ismételte magát, és beszédét kiadósan fűszerezte Az biztos is! és Hát nem?! kurjantásokkal. Nick nem bánta. Akkor tudta csak meg, mennyire hiányoznak neki az emberek, amikor találkozott Tommal, és az is csak most lett világos előtte, hogy titokban mennyire félt attól, hátha ő az utolsó élő ember a földön. Egyszer még az is átfutott az agyán, hogy mindenki meghalt a süketnémákon kívül. Most, gondolta magában mosolyogva, talán azt a lehetőséget kellene fontolóra vennie, hogy mindenki meghalt a süketnémákon és a szellemileg visszamaradottakon kívül. Ez a gondolat, amely mulatságosnak tűnt két órakor, a fényes nyári délutánon, éjszaka majd visszatér kísérteni, és akkor már egyáltalán nem tűnik mulatságosnak.
Azon tűnődött, hogy Tom szerint vajon hova ment a többi ember. Már értesült Tom papájáról, aki néhány éve meglépett egy pincérnővel, és arról, hogy Tom a Norbutt-tanyán volt béres, és hogy két éve Mr. Norbutt úgy döntött, Tom „elég jól elvan” ahhoz, hogy egy fejszét a kezébe lehessen adni, meg a „nagyfiúkról”, akik egy éjjel rámentek Tomra, és hogy ő hogyan harcolt velük, „amíg majdnem meghaltak, és én elvittem őket a kórházba törésekkel, H-O-L-D, vagyis törésekkel, ez az, amit Tom Cullen csinált”, és azt is megtudta, hogyan találta Tom az anyját Mrs. Blakely házában, és mindketten halottak voltak a nappaliban, így hát Tom eloldalgott. Jézus nem jön le, hogy a halottakat a mennybe vigye, ha valaki figyeli, mondta Tom (Nick arra gondolt, hogy Tom számára Jézus valamifajta fordított Mikulás, aki fölfelé viszi a holtakat a kéményen át, ahelyett hogy lefelé hozná az ajándékokat). De semmit sem mondott May elnéptelenedéséről, vagy a városon átcikázó útról, amelyiken semmi sem mozdult.
Kezét könnyedén Tom mellére tette, megállítva a szavak csobogását.
– Mi az? – kérdezte Tom.
Nick nagy kört írt le a karjával a belvárosi házak felé. Komikus zavart ültetett az arcára, összeráncolta a homlokát, félrehajtotta a fejét, megvakarta a tarkóját. Azután járó mozdulatokat tett az ujjaival a fűben, végül kérdőn nézett Tomra.
Riasztó dolgot látott. Csakugyan, Tom mintha meghalt volna, annyira élettelen lett az arca. A szeme, amely az imént még ragyogott a sok-sok mondanivalótól, ködös kék üveggolyóvá változott. A szája tátva maradt, Nick láthatta a nyelvén a krumpliszirom ázott morzsáit. A keze ernyedten pihent az ölében.
Aggodalmasan nyújtotta a kezét, hogy megérintse, de mielőtt megtehette volna, Tom teste összerándult. A szemhéja repdesett, és az élet úgy tért vissza a tekintetébe, ahogy a víz tölti meg a vödröt. Vigyorogni kezdett. Akkor se lett volna egyértelműbb, ami történt, ha egy HEURÉKA! szót tartalmazó buborék jelenik meg a feje fölött.
– Azt akarja tudni, hova mentek az emberek! – kiáltotta.
Nick erősen bólogatott.
– Hát, azt hiszem, Kansas Citybe mentek! – mondta Tom. – Az biztos is, hogy igen! Feszt azt hajtogatta mindenki, milyen kisváros ez. Itt semmi se történik. Nem lehet szórakozni. Még a görkoripálya is bezárt. Most nincs semmi, csak az autósmozi, ott meg nem játszanak semmit, csak olyan izé-mizélő vacakokat. A mamám mindig azt mondja, hogy a népek elmennek, de a népek nem jönnek vissza. Mint a papám, aki lelépett a Boomer kávézó pincérnőjével, úgy hívják, hogy H-O-L-D, ami azt jelenti, hogy DeeDee Packalotte. Szóval azt hiszem, hogy egyszerre lett tele mindenkinek a hócipője, és így elmentek. Biztosan Kansas Citybe, az biztos is, hát nem? Oda kellett hogy menjenek. Kivéve Mrs. Blakelyt és a mamámat. Jézus majd eljön, hogy fölvigye őket a magasságos mennybe, és ringatja őket az örökkévaló harmonikában.
Tom monológja újra kezdődött.
Elmentek Kansas Citybe, gondolta Nick. Akár még igaz is lehet. Mindenkit, aki a szegény, szomorú bolygón maradt, összeszedett Isten keze, és vagy az örökkévaló „harmonikában” ringanak, vagy a Nevezett ismét lerakta őket Kansas Cityben.
Hátradőlt, remegő szemhéjai a modern versek vizuális megfelelőivé törték Tom szavait, egy olyan nagybetű nélküli alkotássá, amilyeneket e. e. cummings ír:
a mama mondta
de én nem
én meg aszontam nekik, én aszontam, hogy jobb
ne keverjük a
Éjszaka, amelyet egy csűrben töltött, rosszakat álmodott, most pedig tele hassal az az egyetlen vágya...
az biztos is
H-O-L-D ez azt jelenti
biztos azt kívánja
Nick elaludt.
AMIKOR FÖLÉBREDT, először csodálkozott, azon a bamba módon, amely a hosszú nappali alvások után fogja el az embert, hogy miért izzad ennyire. Ahogy fölült, megértette. Délután háromnegyed négy volt, több mint két és fél órát aludt, és a nap közben kibújt a háborús emlékmű mögül. De nem csak ezért. Tom Cullen a gondoskodás valóságos orgiájában betakargatta, hogy ne fázzon. Két pokróccal és egy tűzött ágytakaróval.
Félrelökte a takarókat, fölállt, nyújtózott. Tom sehol. Nick lassan elindult a téren, azon tűnődve, mitévő tegyen Tommal – már ha egyáltalán tesz valamit. A csoki fickó a tér túlsó oldalán levő élelmiszerboltból kosztolt. Lelkifurdalás nélkül bement, és a dobozokon levő képek alapján elvette, amit megkívánt, mert, mint Tom kifejtette, az áruház ajtaja nem volt bezárva.
Nick lustán tűnődött, vajon mihez kezdett volna Tom, ha zárva találja az ajtót. Ha elég éhes, akkor valószínűleg elfelejtette vagy félretette volna a gátlásait. De mi lesz vele, ha elfogy az ennivaló?
Ám igazából nem is ez zavarta Tommal kapcsolatban. Inkább a szívfájdító lelkesedés, amellyel őt üdvözölte. Meglehet, szellemileg visszamaradt, gondolta Nick, annyira azonban nem az, hogy ne erezné magányosnak magát. Az anyja és a közmegegyezés szerinti nagynéni meghaltak. A papája régen eltűnt. Munkaadója, Mr. Norbutt és May összes lakosa egy éjjelen, amíg Tom aludt, lelépett Kansas Citybe, s itt hagyta Tomot, hogy föl-alá csellengjen a főutcán, mint egy szelíden gyagyás kísértet. És olyan dolgokba üti az orrát, amikbe nem kellene, például a whiskybe. Ha megint berúg, még kárt tesz magában. És ha kárt tesz, és nem lesz senki, aki ápolja, az valószínűleg Tom végét jelentené.
Viszont... egy süketnéma és egy szellemileg visszamaradott? Mi hasznát vehetik egymásnak? Az egyik hapsi nem tud beszélni, a másik nem tud gondolkodni. Nem, ez nem volt tisztességes. Tom tud gondolkodni, legalábbis valamicskét, viszont nem tud olvasni, Nick pedig nem táplált illúziókat azzal kapcsolatban, hogy mikor fárad bele a Tom Cullennel játszott kitalálósdiba. Nem mintha Tom valaha is megunná. Ő ugyan nem, az biztos is.
Megállt a járdán a park bejáratánál, kezét a zsebébe dugta. Nos, határozta el, az éjszakát itt tölthetem vele. Egy éjszaka nem számít. Végső soron főzhetek neki egy tisztességes kaját.
Ettől kicsit felvidulva elindult, hogy megkeresse Tomot.
NICK A PARKBAN aludt ezen az éjszakán. Nem tudta, hogy Tom hol alszik, de amikor reggel fölébredt, kicsit harmatosan, de máskülönben klasszul, a falkányi Corgi kisautó meg a jókora műanyag Texaco-benzinkút fölé görnyedő Tom volt az első, amit meglátott.
Tom bizonyára úgy döntött, hogy ha be lehet törni a Norton Gyógyszertárba, akkor máshová is szabad. Háttal Nicknek ült a filléres áruház előtt a járdán, amelynek szélén legalább negyven kisautó sorakozott. Mellette hevert a csavarhúzó, amellyel Tom fölfeszítette a kirakatot. Voltak itt Jaguarok, Mercedes-Benzek, Rolls-Royce-ok, egy méretarányos Bentley hosszú, citromzöld motorházzal, egy Lamborghini, egy Cord, egy tízcentis, fölspécizett Pontiac Bonneville, egy Corvette, egy Maserati és, Isten óvjon és irgalmazzon nekünk, egy 1933-as Moon! Tom elmerülten kuporgott fölöttük, ki-be toligálta őket a garázsba, tankolt a játék kútnál. Nick látta, hogy a szerelőműhelyben működik az emelő; Tom időről időre fölemelt egy kocsit, és úgy tett, mintha csinálna valamit alatta. Ha Nick nem lett volna süket, Tom Cullen képzeletének működését is hallhatta volna a csaknem tökéletes csöndben – az ajkakkal pörgetett prrrrrrr-t, miközben gurította az autókat az aszfalton, a működő benzinszivattyú csk-csk-csk-ding!-jét a föl-alá járó emelő ssssss-jét. Ám így is elkapott néhány foszlányt a társalgásból, amelyet a benzinkút tulajdonosa folytatott a pici autókban ülő pici néppel: Tele, uram? Normállal? Lefogadhatja! Hadd töröljem le azt a szélvédőt, asszonyom! Azt hiszem, a porlasztóval lehet baj. Tegyük ki a levegőre, lássuk azt a csúnyát. Vécé? Azt lefogadhassa. Rögvest a sarkon túl!
És mindezek fölött, mérföldeken át az ég boltosodott minden irányban, az a darab, amelyet Isten utalt ki Oklahoma eme csücskének.
Nick arra gondolt: Nem hagyhatom itt. Ezt nem tehetem meg. És hirtelen keserűség, teljesen váratlan szomorúság öntötte el, olyan erővel, hogy egy pillanatig azt hitte, rögtön elsírja magát.
Elmentek Kansas Citybe, gondolta. Ez történt. Elmentek Kansas Citybe.
Keresztülment az úton, és megütögette Tom karját. Tom ugrott egyet és hátranézett. Széles, bűntudatos mosoly jelent meg az ajkán, és a gallérjáig elvörösödött.
– Tudom, hogy ez kisfiúknak való, nem felnőtt férfiaknak – mentegetőzött. – Tudom, az biztos is, a papa monta.
Nick vállat vont, elmosolyodott, széttárta a kezét. Tom megkönnyebbülten nézett rá.
– Most már az enyém. Az enyém, ha akarom. Ha bemehet a patikába, hogy kihozzon valamit, akkor én is bemehetek az áruházba, hogy kihozzak valamit. Az biztos is, hát nem? Ugye nem kell visszavinnem?
Nick megrázta a fejét.
– Az enyém – mondta boldogan Tom, és vissza fordult a garázshoz. Nick ismét megütögette a vállát, Tom felnézett. – Mi az?
Nick megrángatta az inge ujját, Tom elég készségesen fölállt. Nick odavezette az utcán, ahol a biciklije állt a lábtartón. Magára mutatott. Azután a biciklire. Tom bólintott.
– Persze. Ez a bicikli a magáé. Az a Texaco-garázs meg az enyém. Nem veszem el a biciklijét, maga meg nem veszi el a garázsomat. Az biztos is!
Nick megrázta a fejét, magára mutatott. Azután a biciklire. Majd a főutcára. Integetett: pápá.
Tom nagyon csöndes lett. Nick várt. Tom habozva megszólalt: – Elmegy, uram?
Nick bólintott.
– Nem akarom! – tört ki Tom. A szeme kitágult, nagyon kék lett, könnyek ragyogtak benne. – Kedvelem magát! Nem akarom, hogy maga is Kansas Citybe menjen!
Nick magához húzta Tomot, és egyik karjával átkarolta. Magára mutatott. Aztán Tomra. A biciklire. Kifelé a városból.
– Nem értem – mondta Tom.
Nick türelmesen ismét végigment a műsorán. Ez alkalommal is integetett, hogy pápá, azután az ihlet pillanatában fölemelte Tom kezét, és azzal is búcsút intett.
– Azt akarja, hogy magával menjek? – kérdezte Tom. A hitetlenkedő öröm mosolya ragyogta be az arcát.
Nick megkönnyebbülten bólintott.
– Persze! – bömbölte Tom. – Tom Cullen megy! Tom... – Megállt, a boldogság egy része lehervadt az arcáról, és gyanakodva sandított Nickre. – Elvihetem a garázsomat?
Nick egy pillanatig gondolkodott, azután bólintott.
– Remek! – Tom vigyora ismét előbukkant, mint a nap a felhők mögül. – Tom Cullen megy!
Nick odavezette a biciklihez, Tomra mutatott, azután a biciklire.
– Ilyenen még sose mentem. – Tom kétkedve bámulta a bicikli sebességváltóját és magas, keskeny nyergét. – Asszem, jobb, ha nem próbálom. Tom Cullen leesne egy ilyen módis bringáról.
De Nick ettől vérszemet kapott. Ilyenen még sose mentem, ez azt jelenti, hogy valamilyen biciklin már ült. Már csak találni kell egy jófajta egyszerűbbet. Tom le fogja lassítani, ez elkerülhetetlen, de annyira talán mégse. És egyáltalán, hova sietnének? Az álmok csak álmok. Mégis érzett valami belső sürgetést, erős, bár meghatározhatatlan késztetést, amely fölért egy tudat alatti paranccsal.
Odavezette Tomot a benzinkútjához. Rámutatott, azután mosolyogva bólintott. Tom buzgón lekuporodott, majd megállt a két keze a levegőben, miközben két autó után nyúlt. Fölnézett Nickre, gondterhelten, nyilvánvaló gyanakvással. – Ugye nem megy el Tom Cullen nélkül?
Nick határozottan megrázta a fejét.
– Akkor jó! – mondta Tom, és magabiztosan visszafordult a játékaihoz, Nick pedig önkéntelenül megsimogatta a haját. Tom fölnézett és félénken rámosolygott. Nick visszamosolygott. Nem, nem hagyhatja itt. Semmiképpen.
MAJDNEM DÉL volt már, mire talált egy biciklit, amiről úgy gondolta, megfelel Tomnak. Nem számított rá, hogy ilyen sokáig fog tartani, de a lakosság meglepően nagy része bezárta a házát, garázsát és a melléképületeket. Többnyire mocskos, pókhálós ablakokon kellett bekukucskálnia árnyékos garázsokba, reménykedve, hogy észreveszi a megfelelő biciklit. Jó három órát töltött azzal, hogy utcáról utcára járt, ömlött róla a verejték, a nap kitartóan kalapálta a tarkóját. Egyszer visszament, hogy újból ellenőrizze a Western Autót, de nem bizonyult jó ötletnek; a kirakatban csak két darab háromsebességes bicikli volt, egy női és egy férfi-, az összes többi szét volt szedve.
Végül a város déli végén, egy különálló kis garázsban találta meg, amit keresett. Ezt is bezárták, de az ablaka elég nagy volt ahhoz, hogy bemászhasson. Kővel betörte az üveget, óvatosan kiszedte a szilánkokat az öreg, repedezett gittből. Bent irgalmatlan hőség volt, a garázs bűzlött az olajtól és a portól. A bringa, egy régimódi Schwinn fiúbicikli, egy sima gumijú, hámló oldalú, tízéves Mercedes kombi mellett állt.
Amilyen a formám, ez az átkozott bicaj is rokkant lesz, gondolta Nick. Hiányzik a lánc, lapos a gumi, ilyesmi. Ám ez alkalommal szerencséje volt. A bicikli simán gurult. Volt gumija, méghozzá nem is kopott; minden csavar és csillagkerék szorosnak látszott. Kosara nem volt, erről majd tennie kell, viszont volt védőlánca, és a falon, a gereblye és a hólapát között váratlan prémium lógott: egy majdnem új Briggs pumpa.
Tovább kutatott, és talált egy kanna 3-in-One olajat az egyik polcon. A hőséggel mit sem törődve leült a repedezett betonpadlóra, és gondosan beolajozta a láncot meg a két csillagkereket. Amikor ezzel végzett, rácsavarta az olajosflakonra a kupakot, és zsebre tette.
A pumpát egy tekercs bálázókötéllel együtt ráerősítette a Schwinn hátsó kerekén levő csomagtartóra, azután kinyitotta a garázsajtót, és kitolta a bicajt. A friss levegő még sohasem tűnt illatosabbnak. Behunyta a szemét, teleszívta a tüdejét, kifordult az útra, nyeregbe szállt, és lassan végigtekert a főutcán. Remekül ment. Épp ez kell Tomnak... feltéve, ha tényleg tud biciklizni.
Megállt saját Raleighja mellett a filléres áruház előtt. Talált egy jókora biciklikosarat a sportosztályon a bolt végében, és már fordult, hogy távozzék, amikor megakadt a szeme valamin: egy Klaxon kürtön, krómcsengővel és nagy, vörös gumigömbbel. Nick vigyorogva betette a kürtöt a kosárba, azután átment a vasárurészlegbe csavarhúzóért és állítható kulcsért. Kisietett az áruházból. Tom békésen hevert a második világháborús tengerész árnyékában a főtéren, és szundikált.
Nick rátette a kosarat a Schwinn kormányára, és fölerősítette a Klaxon kürtöt. Visszatért az áruházba, és szerzett egy jókora bevásárlótáskát.
Átment az élelmiszerboltba, s megtöltötte a táskát konzervhússal, gyümölccsel és zöldséggel. Éppen megállt, hogy néhány chilibabos konzervet is betegyen, amikor észrevette, hogy árnyék suhan el a szemben levő polcsor mögött. Ha képes lett volna hallani, akkor már tudja, hogy Tom fölfedezte a biciklijét. A Klaxon rekedt, elnyújtott Húúúú-ÓÓÓ-Ga! vonítása Tom Cullen villogásától ellenpontozva hullámzott az utcán.
Nick kinyomakodott a bolt ajtaján, és látta, hogy Tom egyre gyorsabban teker a főutcán, szőke haja, ingének alja lobog a szélben, és nyomkodja a duda gombócát, mintha az élete múlna rajta. Az üzleti negyed végét jelző Arco-benzinkútnál megfordult és visszafelé tekert. Arcán hatalmas, győzedelmes vigyor ült. A garázst a bicikli kosarába tette. Nadrágzsebei és khakiingének zsebei dagadtak a Corgi modellektől. A nap fényesen villogott a küllők pergő körein. Nick kicsit szomorúan gondolta, milyen jó lenne hallani a kürtöt, csak azért, hogy tudja, neki is tetszik-e annyira, mint Tomnak.
Tom integetett, azután továbbkerekezett az utcán. Az üzleti negyed túlsó végénél ismét megfordult és visszafelé indult, még mindig a kürtöt nyomkodva. Nick rendőr módra fölemelte a kezét, hogy megállítsa. Tom farolva fékezett. A verejték nagy gyöngyökben ült az arcán. A bicikli pumpájának gumicsöve csapkodott. Tom lihegett, vigyorgott.
Nick kifelé mutatott a városból, és búcsút intett.
– Még mindig magammal vihetem a garázst?
Nick bólintott, és Tom bikanyakába vetette a bevásárlótáska pántját.
– Most rögtön indulunk?
Nick ismét biccentett. Hüvelyk- és mutatóujjából kört formált.
– Kansas Citybe?
Nick megrázta a fejét.
– Ahova akarunk?
Nick bólintott. Igen, ahova csak akarnak, gondolta, de az akárhova valószínűleg valahol Nebraskában lesz.
– Tyű! – kiáltotta boldogan Tom. – Jól van! Igen! Tyű!
A 283-AS ÚTON haladtak északnak, és alig két órája pedáloztak, amikor nyugaton viharfelhők kezdtek gyülekezni. Az áttetsző esőfátyolba burkolózó vihar gyorsan utolérte őket. Nick nem hallhatta a mennydörgést, de látta, ahogy a villámok szigonya ledöf a felhőkből. Olyan fényesek voltak, hogy kékesbíbor káprázatot hagytak a szemfenéken. Ahogy közeledtek Rosston határához, ahol Nick kelet felé akart fordulni a 64-es úton, az esőfátyol eltűnt a felhők alól, és az ég furcsán fenyegető, sárgás árnyalatot öltött. A frissítő szél, amely Nick bal arcát legyezte, teljesen elült. A fiú, maga se tudta, miért, kezdett nagyon ideges lenni, és furcsán tehetetlennek érezte magát. Soha, senki sem mondta neki, hogy a légnyomás hirtelen és erőteljes csökkenésére való reagálás egyike a néhány ösztönnek, amelyeken az ember máig osztozik az állatokkal.
Tom ekkor ráncigálni kezdte az ingujját. Kétségbeesetten rángatta. Nick ránézett. Döbbenten látta, hogy Tomnak minden szín kiment az arcából. A szeme hatalmas, libegő csészealjjá változott.
– Tornádó! – bömbölte. – Tornádó jön!
Nick a tölcsért kereste, de semmit sem látott. Visszafordult Tomhoz, közben azon gondolkodott, milyen módon nyugtassa meg. De Tom eltűnt. Lekanyarodott jobbra a mezőre, és kanyargós, ellapult nyomot hagyott maga mögött a magas fűben.
Átkozott hülye, dühöngött Nick. Eltöröd azt a kurva tengelyt!
Tom egy negyedmérföldnyire levő csűr felé tartott, amely egy földút végén álló silóval volt összeépítve. Nick, még mindig idegesen följebb tekert a műúton, átemelte a bringát a tehénkapun, azután a földes mellékúton a csűrhöz kerekezett. Tom biciklije a töltés külső oldalán hevert. Még azzal sem bajlódott, hogy lehajtsa a lábtámaszt. Nick puszta feledékenységnek tekintette volna, ha nem látja korábban többször is, hogy Tom használja a támaszt. Rémületében az a kevés esze is elment, gondolta Nick.
Szorongó izgalmában még egy utolsó pillantást vetett a háta mögé, és amit jönni látott, attól földbe gyökerezett a lába.
Iszonyú sötétség közeledett nyugat felől. Nem felhő volt, sokkal inkább a fény teljes hiánya. Tölcsér alakja volt, és első pillantásra háromszáz méter magasnak tűnt. Felül szélesebb volt, mint lent, és az alja nem egészen érte a földet. A csúcsától mintha még a felhők is elfutottak volna, mintha a tölcsér valamely rejtelmes taszító erővel bírna.
A tölcsér úgy háromnegyed mérföldnyire ért földet, és egy hullámbádog tetejű, hosszú kék épület – talán szerelőműhely vagy fűrészáruraktár – hangos döndüléssel felrobbant. A fiú természetesen nem hallotta, de a remegés elérte, megtántorodott tőle. Az épület befelé látszott robbanni, mintha a tölcsér kiszívott volna belőle minden levegőt. A következő pillanatban a bádogtető kettétört. Részei a magasba szökkentek, fölfelé keringve, mint a megveszett búgócsigák. Nick megigézve szegte hátra a nyakát, hogy kövesse útjukat.
A legrosszabb álmaimat látom megvalósulni, gondolta, és egyáltalán nem ember, noha olykor annak tűnik. Igazából forgószél. Félelmetes, nagy fekete forgószél robban ki nyugatról, felszív mindent és mindenkit, aki elég balszerencsés ahhoz, hogy az útjába kerüljön. Ez...
Ekkor megragadták a két karját, szó szerint lerántották a lábáról, és bevonszolták a csűrbe. Körülnézett, meglátta Tom Cullent, és ezen egy pillanatra meglepődött. Annyira megigézte a vihar, hogy meg is feledkezett Tom Cullen létezéséről.
– Lefelé! – lihegte Tom. – Gyorsan! Gyorsan! Az biztos is, igen! Tornádó! Tornádó!
Nick végre igazán megijedt, kiszakadt eddigi félönkívületéből, és ismét rájött, hol és kivel van. Miközben hagyta, hogy Tom odavezesse a csűr viharpincéjének lépcsőjéhez, valami különös, zümmögő reszketést érzékelt. Egész életében ez a jelenség állt a legközelebb ahhoz, amit hangnak lehet nevezni. Olyan volt, mint a szaggató fájdalom az agya közepében. Azután, miközben Tom mögött ment lefelé a lépcsőn, olyasmit látott, amit sohasem fog elfelejteni: a csűr oldalának deszkái egyenként szakadtak ki, és vitorláztak fölfelé a felhőkbe, mintha egy láthatatlan fogó barna, rothadt fogakat húzna ki sorjában. A padlóra hintett széna emelkedni kezdett, tucatnyi parányi tölcsérbe pöndörödött, amelyek bókoltak, billegtek, csúszkáltak. A zümmögő reszketés makacsabb lett.
Tom ekkor belökött egy súlyos deszkaajtót, és áttaszította Nicket a sötétbe. Nyirkos penész és oszlás szaga csapta meg a fiú orrát. A fény utolsó sugaránál megállapította, hogy egy család patkányrágta tetemével osztják meg a viharpincét. Azután Tom bevágta az ajtót, és teljes lett a sötétség. A remegés csökkent, de nem szűnt meg.
Pánik osont oda Nickhez, és a fiúra borította széttárt köpenyét. A sötétség a tapintásra és a szaglásra csökkentette az érzékelést, és egyiknek az üzenete sem volt vigasztaló. Érezte lába alatt az állandó remegést, és orrát eltömte a halál szaga.
Tom görcsösen szorította a kezét, és Nick közelebb húzta magához a visszamaradottat. Érezte, hogy Tom remeg, és azon tűnődött, sír-e, netán beszélni próbál. Ez a gondolat valamelyest csökkentette a félelmét, és egyik karjával átölelte Tom vállát. Tom is átnyalábolta az ő vállát. Mozdulatlanul, egymásba kapaszkodva álltak a sötétben.
A remegés erősödött Nick lába alatt, úgy rémlett, még a levegő is remeg az arca előtt. Tom még görcsösebben kapaszkodott belé. Nick vakon és süketen várta, hogy mi következik, és arra gondolt, hogy ha Ray Booth a másik szemét is elintézi, akkor egész hátralevő életét így kellett volna leélnie. Ha ez történik, alighanem már napokkal ezelőtt főbe lövi magát, és minden véget ér.
Később alig volt képes hinni az órájának, amely makacsul állította, hogy mindössze tizenöt percet töltöttek a viharpince sötétjében, noha a logika is azt mondta, hogy mivel az óra még mindig jár, igaza van. Nicknek korábbi életében fogalma sem volt róla, hogy az idő milyen szubjektív, milyen hajlékony lehet. Neki úgy tűnt, legalább egy órát voltak lent, de inkább kettőt vagy hármat. Ahogy múlt az idő, egyre erősödött a benyomása, hogy ő és Tom nincsenek egyedül a viharpincében. Persze ott voltak a holttestek – valami szegény ördög a vég előtt lehozta ide a családját, talán azzal a hagymázas okoskodással, hogy mivel más természeti csapásokat is itt vészeltek át, esetleg ez alkalommal is megússzák –, de ő nem a tetemekre gondolt. Nicknek egy holttest puszta tárgy volt, ugyanolyan, mint egy szék, Írógép vagy szőnyeg. Egy holttest csak egy lélektelen tárgy, amely kitölti a tér egy darabját. Ő egy másik lény jelenlétét érezte, és egyre jobban megértette, hogy ki – vagy mi – is az.
A sötét ember volt, aki álmaiban kelt életre, a teremtmény, annak a szellemét érezte meg a forgószél fekete szívében.
Valahol... talán a sarokban, vagy jobbra mögöttük... figyel. Vár. A megfelelő pillanatban megérinti őket, és ők... mi lesz velük? Természetesen megtébolyodnak a félelemtől. Ennyi. Látja őket. Ebben Nick biztos volt. Olyan szeme van, amellyel úgy lát a sötétben, akár a macska, vagy valamilyen hátborzongató földönkívüli. Mint az, abban A ragadozó című filmben. Igen, így valahogy. A sötét ember olyan szeleteit is érzékeli a színképnek, amelyet az emberi szem sohasem lesz képes, és ő mindent lassúnak és vörösnek lát, mintha az egész világot vörösre festették volna egy hordó vérrel.
Nick először képes volt megkülönböztetni ezt a képzelgést a valóságtól, de ahogy telt az idő, mindinkább meggyőződésévé vált, hogy a képzelet a valóság. Úgy érezte, a sötét ember lélegzete a tarkóját legyezi.
Már éppen azon volt, hogy nekiugrik az ajtónak, föltépi és fölrohan a lépcsőn, nem számít, mi van odafönt, amikor Tom megelőzte. Karja, amely Nicket ölelte, hirtelen eltűnt. A következő pillanatban a viharpince ajtaja kivágódott, olyan vakítóan erős, fehér fény ömlött be rajta, hogy Nick a jó szeme elé kapta a kezét. Kísérteties, reszketeg pillanatképben látta, amint Tom Cullen fölfelé támolyog és botladozik a lépcsőn, ő pedig követte, vakon tapogatózva a fényben. Mire fölért, a szeme hozzászokott a világossághoz.
Úgy emlékezett, a fény nem volt ennyire erős, amikor lementek, és már látta is, miért. A csűr tetejét letépte a vihar. Úgy oda lett, mintha sebészkéssel távolították volna el; olyan tiszta munka volt, hogy még szilánkokat sem hagyott, és csak a padlón heverő kevés törmelék maradt a valahai menedékből. A tető pereméről három tetőgerenda lógott, amelyekről csaknem valamennyi léc hiányzott. Olyan volt itt állni, mint egy történelem előtti szörnyeteg csontvázában.
Tom nem állt meg, hogy számba vegye a kárt. Úgy menekült kifelé a csűrből, mintha maga az ördög üldözné. Csak egyszer nézett vissza, a szeme hatalmas volt és már-már komikusan rémült. Nick nem tudta megállni, hogy vissza ne pillantson a viharpincébe. A lépcső ócska, szálkás, horpadtra koptatott fokokkal ásított az árnyékban. A padlót szénával szórták föl, és két pár kéz meredt ki az árnyékból. Az ujjakat csontig lerágták a patkányok.
Ha netán volt is lent valami, Nick nem látta.
De nem is akarta látni.
Követte Tomot a szabadba.
TOM RESZKETVE állt a biciklije mellett. Nick egy pillanatra elámult a, tornádó különös ízlésén, amely szinte az egész csűrt elvitte, viszont nem kellettek neki a biciklik, de ekkor észrevette, hogy Tom sír. Odament hozzá, és átkarolta a vállát. Tom tágra nyílt szemmel bámulta a csűr megroskadt, kettős ajtaját. Nick összeérintette a hüvelyk- és mutatóujjának hegyét. Tom egy pillanatra odanézett, de nem jelent meg arcán az a mosoly, amelyben Nick reménykedett. Szemében üres, merev pillantás ült, ami egyáltalán nem tetszett Nicknek.
– Valaki volt lent – szólalt meg hirtelen Tom.
Nick mosolygott, ám hidegnek érezte a mosolyt. Fogalma sem volt, hogyan fest a vidámság utánzata, de pocséknak érezte. Tomra, magára mutatott, azután éles, elvágó mozdulatot tett a levegőben a feje mellett.
– Nem – rázta a fejét Tom. – Nem csak mi. Valaki más. Valaki, aki a forgószélből jött.
Nick vállat vont.
– Nem mehetnénk? Kérem!
Nick bólintott.
Visszatolták biciklijüket a műútra, azon a csapáson, amelyet a forgószél vágott, tövestül kitépve a füvet, feltörve a rögöt. A vihar Rosston nyugati végén csapott le a földre, kelet-nyugati irányban átrohant az US283-ason, a korlátokat és az összekötő kábeleket zongorahúr gyanánt hajigálta a levegőbe, kikerülte a tőlük balra álló csűrt, és keresztülszántott a házon, amely a csűr mellett állt valaha. Négyszáz méterrel arrébb, egy mező közepén hirtelen eltűnt a nyoma. A felhők most kezdtek felszakadozni (noha még mindig esett a könnyű, frissítő eső), a madarak zavartalanul énekeltek.
Nick figyelte, miként dolgoznak az erős izmok Tom inge alatt, ahogy átemeli a biciklijét az út szélén heverő kábelkupacon. Ez a fickó megmentette az életemet, gondolta. A mai napig sohasem láttam még forgószelet. Ha ott hagyom Mayben, amit fontolgattam, akkor mostanra halott lennék.
Ő is átemelte járgányát a tépett kábeleken, hátba paskolta Tomot, és rámosolygott.
Kell találnunk még valakit, gondolta Nick. Muszáj, mert tudatni akarom Tommal, hogy köszönöm. Meg a nevemet is. Még azt sem tudja, hogy hívnak, hiszen nem tud olvasni.
Egy darabig állt és ezen tűnődött, azután biciklire szálltak és elkerekeztek.
ÉJJEL A ROSSTONI Jaycees' Little League bal pályáján táboroztak. Az este felhőtlen és csillagos volt. Nick gyorsan elaludt, semmit sem álmodott. Másnap hajnalban ébredt, és arra gondolt, milyen jó, hogy társsal utazik, milyen nagy különbség ez.
Nebraskában csakugyan van egy Polk megye. Először meghökkent tőle, bár az utóbbi néhány évben egyfolytában utazgatott. Bizonyára beszélt valakivel, aki említette ezt a Polk megyét, vagy onnan jött, de a tudata megfeledkezett róla. 30-as út is van. Ám ennek ellenére nem tudott hinni benne, legalábbis ilyen fényes reggelen nem, hogy tényleg talál ott egy néger asszonyt, aki ücsörög a verandáján egy kukoricaföld közepén, és gitárkísérettel himnuszokat énekel. Nem hitt az előérzetekben és a látomásokban, de fontosnak tűnt, hogy menjenek valamerre és embereket keressenek. Nick bizonyos értelemben osztozott Fran Goldsmith és Stu Redman törekvésében az újbóli csoportosulásra. Amíg ez be nem következik, a világ idegen és kizökkent marad. Mindenütt veszedelem ólálkodik. Az ember nem láthatta, de érezte, ahogy előző nap Nick megérezni vélte abban a pincében a sötét ember jelenlétét. Érezni lehetett, hogy mindenütt ott a veszedelem, a házakban, a következő út-kanyarban, talán még a főutakat ellepő autók és kamionok alatt is. És ha nem most van, akkor két-három nap múlva lesz. Veszély, suttogta Nick minden porcikája. A HÍD HASZNÁLATON KÍVÜL. ROSSZ ÚTVISZONYOK NEGYVEN MÉRFÖLDÖN ÁT. EZEN A PONTON TÚL SENKIÉRT SEM VÁLLALUNK FELELŐSSÉGET.
Része volt ennek a borzalmas, lehengerlő lelki megrázkódtatás, amelyet a kihalt vidék okozott. Nicket Shoyo bizonyos fokig megvédte tőle. Az nem számított, hogy Shoyo üres, legalábbis nem nagyon, mert olyan kicsi helyet foglal el a dolgok rendjében. De ha az ember elindult, olyan volt... erről eszébe jutott egy Walt Disney-film, amelyet gyermekkorában látott, egy természetfilm. A képernyőt egy tulipán töltötte be, olyan gyönyörű, hogy az embernek elállt a lélegzete. Azután a kamera szédítő hirtelenséggel távolodott, és látni lehetett, hogy az egész mező tulipánokkal van teli. Sokkoló élmény volt. Túlterhelte az érzékeket, valami belső áramkör is kiégett, halk sercenéssel, és elvágta a bemeneti utat. Ez túl sok volt. Ugyanígy hatott Nickre az utazás. Shoyo üres volt, azt meg tudta szokni. De McNab is üres volt, és Texarkana meg Spencerville is; Ardmore porig égett. Északnak tartott a 81-es műúton, és nem látott mást, mint szarvasokat. Kétszer látta jelét élő embernek: egy talán kétnapos tábortüzet, meg egy szarvast, amelyet lelőttek és takarosan megnyúztak. De emberrel nem találkozott. Ez elég, hogy becsavarodjon valaki, amikor fokozatosan tudatosodik benne a dolog irdatlansága. Nem csak Shoyo, McNab vagy Texarkana volt kihalt; Amerika hevert itt, mint egy hatalmas, kidobott konzervdoboz, alján néhány elfelejtett szem zöldborsóval. Amerika mögött pedig ott van az egész világ, és ettől Nick annyira elszédült és émelygett, hogy inkább nem is gondolt rá.
Inkább a térkép fölé hajolt. Ha tovább gurulnak, talán úgy járnak, mint a domboldalon lefelé gördülő hógolyó, amely egyre növekszik. Kis szerencsével fölszedhetnek még néhány embert itt és Nebraskában (vagy azok szedik föl őket, ha egy nagyobb csoporttal találkoznak). Nebraska után meg nyilván másfelé mennek. Olyan volt ez, mint egy lovagi kaland, végcél nélkül – nincs Grál, kard sem áll ki semmiféle üllőből.
Északkelet felé vágunk át, föl Kansasba. A 35-ös út elviszi őket a 81-eshez, és a 81-es eljuttatja őket a nebraskai Swedeholmba, ahol tökéletes derékszögben keresztezi a nebraskai 92-es műutat. Egy másik műút, a 30-as, derékszögű háromszög átfogójaként köti össze ezt a kettőt. Valahol ebben a háromszögben található az a vidék, amelyről álmodott.
Ahogy erre gondolt, különös, izgatott előérzet fogta el.
Mozgott valami a látótere szélén. Fölnézett. Tom felült, mindkét kezével megdörgölte a szemét, és arcának alsó fele valósággal eltűnt egy gigászi ásításban. Nick elvigyorodott, Tom visszavigyorgott rá.
– Továbbmegyünk ma? – kérdezte. Nick bólintott. – A mindenit, ez jó! Szeretek biciklizni. Az biztos is! Remélem, sohasem állunk meg!
Nick eltette a térképet, és közben arra gondolt: Ki tudja? Talán még teljesül a kívánságod.
AZNAP DÉLELŐTT keletnek fordultak, és egy útkereszteződésben ebédeltek, nem messze az Oklahoma-Kansas határtól. Július 7-e volt és kánikula.
Kevéssel azelőtt, hogy megálltak volna enni, Tom a szokott farolással fékezett. Egy útjelző táblára meredt, amelyet a puha útpadkában félig besüppedt betonaljzatra rögzítettek. Nick megnézte. A jelzés szerint: ÖN MOST ELHAGYJA AZ OKLAHOMAI HARPER MEGYÉT, ÉS BELÉP AZ OKLAHOMAI WOODS MEGYÉBE.
– Ezt el tudom olvasni – mondta Tom, és ha Nick hallotta volna, akkor mulat és meghatódik azon, ahogy Tom hangja átsiklik magas, reszketeg szavalásba: „Ön most elhagyja az oklahomai Harper megyét, és belép az oklahomai Woods megyébe.” – Nickhez fordult. – Tudta ezt, uram? Nick megrázta a fejét.
– Életemben nem jártam Harper megyén kívül, az biztos is, hogy Tom Cullen nem volt sehol. De a papám egyszer elhozott ide, és megmutatta ezt a táblát. Megmondta nekem, hogy ha valaha is a túloldalon kap, akkor a szart is kiveri belőlem.
Nick együtt érzőn csóválta a fejét.
– Kansas City Woods megyében van?
Ismét csak a fejét rázta.
– De belépünk Woods megyébe, mielőtt bárhová mehetnénk?
Nick bólintott.
Tom szeme fölvillant. – Ez a világ? Nick nem értette. Elkomorodott... fölvonta a szemöldökét... vállat vont.
– A világ az a hely, amire gondoltam – magyarázta Tom. – Bemegyünk a világba, uram? – Habozott, majd tétován, komolyan megkérdezte: – Woods a világ neve?
Nick lassan bólintott.
– Jól van – felelte Tom. A táblára pillantott, jobb szeméből kitörölt egy leperegni készülő könnyet, az után ismét a biciklire pattant. – Jól van, menjünk. – Egyetlen további szó nélkül átkelt a megyehatáron, és Nick követte.
ÉPP AKKOR ÉRTÉK EL Kansast, mielőtt túl sötét lett volna ahhoz, hogy tovább kerekezzenek. Vacsora után Tom elfáradt és duzzogott; játszani akart a garázsával. Tévét akart nézni. Nem akart tovább biciklizni, mert fájt a feneke az üléstől. Fogalma sem volt az államhatárok mibenlétéről, így Nickkel ellentétben nem érzett örömet, amikor egy újabb útjelző tábla mellett haladtak el, miszerint ÖN BELÉPETT KANSAS TERÜLETÉRE. A szürkület addigra úgy elsötétedett, hogy a fehér betűk libegni látszottak a barna jelzés fölött, akár a kísértetek.
Negyed mérfölddel az államhatáron túl álltak meg egy víztorony alatt, amelynek olyan hosszú acéllábai voltak, mint H. G. Wells marslakóinak. Tom azonnal elaludt, amint bemászott a hálózsákjába. Nick még üldögélt egy darabig, figyelte, ahogy előbújnak a csillagok. A föld mélyfekete volt, és Nicknek mélységesen csöndes. Kevéssel azelőtt, hogy ő is bebújt volna a hálózsákjába, egy holló ereszkedett le egy közeli kerítés oszlopára, és mintha őt nézte volna. Apró fekete szemét véres félkörrel szegélyezte a némán emelkedő, dagadt, narancsszínű-nyári hold tükröződése. Volt valami ebben a hollóban, ami nem tetszett Nicknek. Kínosan érezte magát tőle. Keresett egy nagy göröngyöt, és a holló felé hajította. Az szétcsapta szárnyait, baljósan meredt a fiúra, majd eltűnt az éjszakában.
Ezen az éjjelen az arc nélküli emberről álmodott, amint áll a magas tetőn, kezét kelet felé nyújtva, azután a kukoricásról – a kukorica magasabbra nőtt nála – és a zenéről. Csak ez alkalommal tudta, hogy zene, és ez alkalommal tudta, hogy gitár. Hajnalban fájdalmasan feszülő hólyaggal ébredt, az asszony szavaira: Abagail anyának hívnak... jöhetsz hozzám, amikor csak akarsz.
KÉSŐ DÉLUTÁN, amint kelet felé haladtak Comanche megyében a 160-as országúton, leálltak a meglepetéstől, mert talán tucatnyi bölényből álló kisebb csorda ballagott nyugodtan az úton keresztül, jobb legelőt keresve. Az út északi oldalán szögesdrót kerítés állta útjukat, de a bölények ledöntötték.
– Mik ezek? – kérdezte félénken Tom. – Ezek nem tehenek!
Mivel Nick nem tudott beszélni, Tom pedig olvasni, Nick nem mondhatta meg neki. Ezen a napon, 1990. július 8-án a szántóföldön aludtak, negyven-mérföldnyire nyugatra Deerheadtől.
JÚLIUS 9-E VOLT. Egy öreg, kecses szil árnyas tövében ebédeltek egy részben leégett tanyaház udvarán. Tom fél kézzel kolbászt evett konzervdobozból, a másikkal egy autót toligált ki-be a benzinkútjába, miközben egy népszerű dal refrénjét ismételgette. Nick már kívülről tudta, amit leolvasott Tom szájáról: „Bébi, komálod az emberedet / igeeen fahaszaha gyerek / bébi, komálod az emberedet?”
Nicket kicsit elcsüggesztette és egyben lenyűgözte az ország mérete; korábban sohasem tudta, milyen könnyű az égnek bökni a hüvelykujjunkat, mert előbb-utóbb bejön az átlagok törvénye. Egy autó megáll, rendszerint férfi vezeti, és legtöbbször egy doboz sör pihen kényelmesen a két lába között. Tudni akarja, meddig mész, ezért a markába nyomod a cédulát, amely mindig kéznél van a mellzsebben, és ez áll rajta: „Hello, a nevem Nick Andros. Süketnéma vagyok. Sajnálom. ***-ba tartok. Köszönöm, hogy elvisz. Tudok szájról olvasni.” Ennyi az egész. Hacsak a hapsinak nincs valami baja a süketnémákkal (némelyeknek volt, noha ez a kisebbséget jelentette), az ember beugrott a kocsiba, és az autó már repítette is oda, ahova igyekezett, vagy legalábbis jó darabon elvitte. Az autó utat evett, és a kipufogóján mérföldeket eregetett. Az autó a teleportálás egyik formája. Az autó legyőzte a térképet. De most nincs autó, bár ezeken az utakon praktikus szállítóeszköz lenne, akár hetven-nyolcvan mérföldön át egyhuzamban, ha az ember óvatos. Ha pedig végképp elakad az ember, akkor egy darabig gyalogol, azután kerít másik autót. Kocsi nélkül olyanok, mint a hangyák, amelyek egy elesett óriás mellén másznak, hangyák, amelyek vég nélkül trappolnak egyik mellbimbótól a másikig. És így Nick félig kívánta, félig ábrándozott róla, hogy ha végre találkoznak valakivel (feltéve, ha bekövetkezik), ugyanaz történik, mint a stopolás többnyire gondtalan napjaiban: a következő dombtető mögül előcsillan az ismerős króm, a napban villanó fém, amely vakit, mégis örömmel tölti el a szemet. Lehet egy tökéletesen átlagos amerikai autó, Chevy Biscayne vagy Pontiac Tempest, drága öreg detroiti gördülő vas. Nick álmaiban sohasem szerepelt Honda, Mazda vagy Yugo. Odagördül az amerikai szépség, és kormánynál egy férfi ül majd, aki hetykén kitolja az ablakon napsütötte könyökét. Elmosolyodik, és azt mondja: – Azt a szentségit, srácok! Hát nem vagyok egy mázlista kurafi, hogy megláttalak tikteket, fiúk! Na, ugrás befele. Ugrás, oszt lássuk, merre tovább!
De aznap senkit sem láttak, és tizedikén Julie Lawryval futottak össze.
ISMÉT DÖGMELEG VOLT. A délután nagy részét úgy tekerték végig, hogy az ingüket a derekukra kötötték, és mindketten olyan barnára sültek, mint az indiánok. Aznap nem haladtak Valami jó ütemben az almák miatt. A zöld almák miatt.
Egy tanyaudvaron öreg almafára leltek, a gyümölcse zöld, kicsi és savanyú volt, de ők már hosszú ideje majd' elepedtek a friss gyümölcsért, olyannak érezték hát, mint az ambróziát. Nick kettő után megfékezte magát, Tom viszont mohón bevágott vagy hatot, egyiket a másik után, egészen a magházig lerágta őket. Nem törődött Nick integetésével, hogy abba kéne hagynia; amikor valamit a fejébe vett, akkor Tom Cullen éppen olyan elragadó tudott lenni, mint egy négyéves, nyakas gyerek.
Úgyhogy Tomot délelőtt tizenegytől majd' egész délután kínozta a hasmars. Kis patakokban csurgott az arcán a verejték. Nyöszörgőn. Le kellett szállnia a bicikliről, és még a kis emelkedőkön is tolnia kellett. Noha Nicket bosszantotta a lassúság, valami keserves mulatságot talált a dologban.
Amikor délután négy fele elértek Pratt városát, Nick elhatározta, hogy ennyi elég volt egy napra. Tom hálásan lerogyott a buszmegálló egyik padjára az árnyékban, és azonnal elszunnyadt. Nick otthagyta, és végigment a kihalt üzleti negyeden, hogy egy gyógyszertárra leljen. Kerít Pepto-Bismolt, és belediktálja Tomba, ha fölébred, akár tetszik neki, akár nem. Ha egy egész üveggel kell megitatnia, hogy Tom végre elduguljon, akkor annyit fog. Másnap jobb tempóban akart haladni.
Talált egy boltot a Pratt mozi mellett. Beosont a nyitott ajtón, és egy pillanatig csak állt, beszíva az ismerős, forró, állott levegőt. Más szagok is keveredtek belé, erősek és émelyítők. A parfümszag volt a legerősebb. Talán néhány üveg felrobbant a hőségben.
Körülnézett, a hasmenés elleni gyógyszereket kereste, igyekezett visszaemlékezni, hogy a Pepto-Bismol eláll-e ilyen forróságban. Majd elolvassa a címkén. A szeme átsiklott egy kirakati babán, és két sorral arrébb meglátta, amit keresett. Kettőt lépett feléje, amikor észbe kapott, hogy drogériában még sohasem látott kirakati babát.
Visszanézett, és meglátta Julie Lawryt.
A lány dermedten állt, egyik kezében egy üveg parfümmel, a másikban kis üvegpálcával, amivel a kölnit szokták kipróbálni. Porcelánkék szeme nagyra tágult a döbbent hitetlenkedéstől. Barna haját a háta közepéig lógó, rikító selyemsállal kötötte hátra. Rózsaszín pulóvert viselt és farmersortot, amelyet olyan rövidre vágott hogy elment volna bugyinak. Egy csomó pattanás volt a homlokán, meg egy szépen fejlett példány az álla kellős közepén.
Sóbálvánnyá meredve bámultak egymást Nickkel a kihalt bolton át. Azután a parfümös üveg kiesett a lány kezéből, és szétrobbant, mint egy bomba. Ravatalozóra emlékeztető, melegházi ájer öntötte el a boltot.
– Jézusom, te valódi vagy? – kérdezte a lány remegő hangon.
Nick szíve meglódult, és a vér vadul lüktetett a halántékában. Még a látása is bizonytalankodni kezdett, fénypontok táncoltak a látóterében.
Bólintott.
– Nem kísértet vagy?
Megrázta a fejét.
– Akkor mondj valamit. Ha nem vagy kísértet, mondj valamit.
Nick végighúzta a kezét a szája, majd a torka előtt.
– Ez meg mi akar lenni? – A lány hangja kicsit hisztérikussá vált. Nick nem hallotta... de megérezte, látta az arcán. Nem mert közelebb lépni, mert ha megteszi, a lány elszalad. Nem gondolta, hogy félne egy másik személytől; a lány inkább attól tarthat, hogy csak látomása van, és be fog csavarodni. Megint kétségbeesett. Ha legalább beszélni tudna...
Ehelyett ismét eljátszotta némajátékát. Végül is ez volt az egyetlen, amit tehetett. Ez alkalommal mintha megértették volna.
– Nem tudsz beszélni? Néma vagy?
Bólintott.
A lány élesen fölnevetett, leginkább csalódásában. – Vagyis végre felbukkan valaki, és az is néma? Nick vállat vont, fanyarul elmosolyodott.
– Nahát – mondta a lány, és a polcok között elindult felé –, nem is vagy rosszképű. Ez is valami. – Kezét a fiú karjára tette, mellének domborulata majdnem érintette azt a kart. Nick legalább háromféle parfümöt érzett rajta, de a parfümök sem fedték el az orrfacsaró izzadságszagot.
– Julie-nak hívnak – mondta a lány. – Julie Lawry. És téged? – Kicsit vihogott. – Nem tudod megmondani, igaz? Szegény. – Valamivel közelebb hajolt, és a melle végigsúrolta Nick karját. A fiúnak kezdett nagyon melege lenni. Mi az ördög, gondolta feszengve, ez még gyerek.
Elhúzódott, elővette a zsebéből a noteszt, és írni kezdett. Egy-két sor után a lány a vállához hajolt, hogy lássa, mit ír. Nem viselt melltartót. Jézus. Hát az biztos, hogy gyorsan legyőzte a félelmét. Nick írása kissé egyenetlen lett.
– Ó, tyű! – mondta a lány, amikor a fiú írni kezdett – mintha Nick majom lenne, amely egy különösen bonyolult kunsztot mutat be. Nick a noteszét nézte, így nem „olvashatta” le a lány szavait, de érezte lélegzetének csiklandó melegét.
„Nick Andros vagyok. Süketnéma. Egy Tom Cullen nevű emberrel utazom, aki enyhén fogyatékos. Nem tud olvasni, és abból se ért mindent, amit elmutogatok, csak ha nagyon egyszerűek. Úton vagyunk Nebraskába, mert azt hiszem, ott lehetnek emberek. Gyere velünk, ha akarsz.”
– Jó! – vágta rá a lány, azután, mivel eszébe jutott, hogy sükettel van dolga, megkérdezte, nagyon gondosan formálva a szavakat: – Tudsz szájról olvasni?
Nick bólintott.
– Jól van – mondta a lány. – Úgy örülök, hogy látok valakit, kit érdekel, hogy süketnéma vagy fogyatékos. Itt olyan kísérteties. Alig tudok aludni, amióta kiment a villany. – Mint egy vértanú, fájdalmas vonalakba rendezte az arcát, amelyek sokkal jobban illettek egy szappanopera hősnőjéhez, mint élő emberhez. – Tudod, mami és papi két hete haltak meg. Mindenki halott rajtam kívül. Olyan magányos voltam. – Zokogva vetette magát Nick karjaiba, és vonaglani kezdett a fiún, a gyász trágár paródiájában.
Amikor elhúzódott, a szeme száraz volt és csillogott.
– Hé, csináljuk már! – mondta. – Te egész cuki vagy.
Nick szájtátva meredt rá. Ez nem igaz, gondolta.
Pedig igaz volt. A lány megrángatta az övét. – Na, gyerünk. Szedem a pirulát. Biztonságos. – Egy pillanatra elhallgatott. – Ugye képes vagy rá? Úgy értem, csak azért, mert nem tudsz beszélni, az nem jelenti azt, hogy erre sem vagy képes...
Nick kinyújtotta a kezét, talán a lány vállát akarta arrébb tolni, ehelyett a melléhez ért. Ennél több ellenállásra nem volt képes. Az összefüggő gondolatok is elpárologtak az agyából. Lefektette a lányt a padlóra, és meghágta.
KÉSŐBB ODAMENT az ajtóhoz, és miközben az övét csatolta, kinézett, ellenőrizte, megvan-e Tom. Még mindig a padon hevert a parkban, és nem létezett a világ számára. Az újabb parfümösüveggel matató Julie a fiú után jött.
– Ez az a gyagyás? – kérdezte.
Nick bólintott. Nem tetszett neki a szó. Kegyetlennek érezte.
A lány magáról kezdett beszélni, és Nick nagy megkönnyebbülésére megtudta, hogy tizenhét éves, nem sokkal fiatalabb nála. Mami és a barátai mindig Angyalarcúnak vagy röviden Angyalnak hívták, mondta, merthogy olyan fiatalnak látszik. A következő órában rengeteg mindenről beszélt, amiben Nick képtelen volt különválasztani az igazságtól a hazugságokat... vagy ha így jobban tetszik, a szépítéseket. A lány talán épp egy ilyen hozzá hasonlóra várt, aki nem tudja félbeszakítani az életéről szóló végtelen monológot. Nick szeme már belefáradt abba, hogy figyelje a szavakat formáló, rózsaszín ajkakat, de ha csak egy pillanatra is elfordította a tekintetét, hogy ellenőrizze Tomot, vagy rápillantson a túloldalon a ruhabolt betört kirakatára, a lány keze azonnal megérintette az arcát, és visszakalauzolta a szemét a szájához. Julie azt akarta, hogy a fiú mindent „halljon”, egy szava se vesszen kárba. Nick eleinte bosszankodott, azután unni kezdte. Egy óra elteltével, bármily hihetetlen, azt kívánta, bárcsak sohase találkoztak volna, vagy pedig Julie gondolja meg magát, és ne akarjon velük menni.
Julie „bukott” a rockzenére meg a marihuánára, és csípett valamit, amit „kolumbiai rövid körnek” és „löketnek” hívott. Volt fiúja, de annyira berágott a helyi gimnázium vezetésében érvényesülő „államkapitalista szellemen”, hogy áprilisban otthagyta a gimit, és belépett a tengerészgyalogsághoz. Julie azóta nem látta, de minden héten írt neki. Ő és a barátnői, Ruth Honinger és Mary Beth Gooch elmentek Wichitába minden koncertre, és múlt szeptemberben stoppal eljutottak egész Kansas Cityig, hogy élőben lássák Van Halent és a Heavy Metál Szörnyeit. Azt állította, hogy „megvolt neki” a Dokken basszusgitárosa, és ez volt „életem legbaróbb élménye”; csak „sírt és sírt”, mikor az anyja meg az apja huszonnégy órán belül meghalt, bár az anyja „marha prűd” volt, az apja pedig „folyton cseszegette” Ronnie, a barátja miatt, aki elment a városból, hogy belépjen a tengerészgyalogsághoz; azt tervezte, hogy érettségi után kozmetikus lesz Wichitában, vagy „elstopolok Hollywoodba, és szerzek munkát valamelyik cégnél, amelyik a sztárok otthonát csinálja, mert marha báró vagyok lakberendezésben, és Mary Beth azt mondta, hogy velem jön”.
Hirtelen eszébe jutott, hogy Mary Beth Gooch halott, és vele együtt szállt sírba a kozmetikusság meg a sztárok otthonaiban végzett lakberendezés lehetősége... meg minden és mindenki más. Ettől mintha őszintébben elkeseredett volna, ám ez sem volt érzelmi vihar, csak egy rövid zápor.
Amikor a szavak árja kicsit apadni kezdett – legalábbis ideiglenesen –, Julie megint „csinálni” akarta (ahogy szemérmesen kifejezte magát). Nick megrázta a fejét, mire a lány elbiggyesztette az ajkát. – Talán nem is akarok veletek menni – mondta.
Nick vállat vont.
– Kuka, kuka, kuka! – szólt Julie váratlan, metsző gonoszsággal. A szeme égett a rosszindulattól. Azután elmosolyodott. – Nem úgy gondoltam. Csak vicceltem.
Nick kifejezéstelenül nézett rá. Mondtak már rá gonoszabb dolgokat is, de volt valami ebben a lányban, ami nagyon nem tetszett neki. Valami nyughatatlan kiszámíthatatlanság. Ez, ha megharagszik, nem ordít és nem pofozkodik, hanem karmol. Nick hirtelen bizonyosra vette, hogy Julie hazudott a kora felől. Ez nem tizenhét, nem tizennégy és nem huszonegy, hanem mindig annyi, amennyinek a férfi akarja... amíg jobban kívánod, mint ő téged, nagyobb szükséged van rá, mint neki rád. Szexuálisan túlfűtöttnek tűnt, ám Nick úgy vélte, hogy ez a szexualitás csupán egy másik személyiségjegy megnyilvánulása. Tünet. A tünet szót akkor használjuk, ha valaki beteg. Tényleg betegnek tartotta Julie-t? Bizonyos értelemben az volt, és a fiú váratlanul megriadt, hogy milyen hatással lehet Julie Tomra.
– Hé, ébredezik a barátod! – mondta Julie.
Nick körülnézett. Igen, Tom már ült a padon, torzonborz üstökét vakargatta, és sápatagon bámészkodott. Nicknek hirtelen eszébe jutott a Pepto-Bismol.
– Hé, szia! – trillázta Julie, és átrohant az úttesten Tomhoz, miközben mellei édesen szökdécseltek szoros pulcsija alatt. Tom szeme már eddig is elkerekedett, de most valósággal kocsányon lógott.
– Szia? – mondta/kérdezte lassan, és Nickre sandított megerősítésért/magyarázatért.
A fiú nem mutatta kínos nyugtalanságát. Vállat vont, bólintott.
– Julie vagyok – mondta a lány. – Hogy s mint, cukorfalat?
Nick mélyen elgondolkodva – és szorongva – ment vissza a drogériába, hogy elhozza, amire Tomnak szüksége van.
– NENE – tiltakozott Tom, és a fejét rázva hátrált. – Nene, én ezt nem. Tom Cullen nem szereti a gyógyszert, az biztos is, rossz íze van.
Nick, kezében a Pepto-Bismol háromszögletű palackjával, tehetetlen indulattal nézte. Julie-ra pillantott, aki állta a tekintetét. Ugyanaz a tűz égett a szemében, mint mikor kukának nevezte őt – nem évődő hunyorgás, hanem kemény, humortalan fény. Akinek tulajdonképpen nincs humorérzéke, annak ilyen a tekintete, ha elhatározza, hogy csipkelődni fog.
– Nagyon jól van, Tom! – helyeselt. – Ne is idd meg, mert méreg!
Nicknek tátva maradt a szája. A lány csípőre tett kézzel, kihívóan visszavigyorgott, hogy most térítse Tomot jobb belátásra! Talán ez volt siralmas bosszúja, amiért a fiú visszautasította másodszori kínálkozását.
Nick ismét Tomra nézett, és meghúzta a Pepto-Bismolos üveget. A harag tompán feszítette a halántékát. Nyújtotta Tomnak a gyógyszert, de ő nem volt meggyőzve.
– Nem, nene, Tom Cullen nem iszik mérget – mondta. Nick egyre vadabb dühbe jött, mert látta, hogy Tom retteg. – A papa áztat mondta, hogy ne. Áztat mondta, ha megöli a patkányokat a csűrbe, akkor Tomot is megöli! Nem kő méreg!
Nick nem bírta tovább Julie önelégült vigyorát. Hirtelen félfordulatot tett, és nyitott tenyérrel, keményen pofon csapta a lányt. Tom elkerekedett, rémült szemmel bámulta.
– Te...! – kezdte a lány, és egy pillanatig nem talált szavakat. Kissé elvörösödött, és hirtelen göthösnek, romlottnak és aljasnak látszott. – Te hülye kukafattyú! Csak vicceltem, te hígagyú! Te nem üthetsz meg engem! Rohadj meg, te nem üthetsz meg!
Nicknek ugrott, de a fiú visszalökte. Julie letoccsant farmeres ülepére, és a fogait vicsorítva bámult föl Nickre. – Letépem a tökeidet! – hörögte. – Ezt nem teheted velem!
Nick, noha remegett a keze, lüktetett a feje, előkapta a tollat, és nagy, dülöngélő betűkkel írni kezdett. Letépte a lapot, és odatartotta a lánynak. A dühtől lángoló szemű Julie a földre csapta a papírt. A fiú fölvette, megragadta a lány tarkóját, és az arcába nyomta a cédulát. Tom pityeregve hátrált.
– Jól van! – visított Julie. – Elolvasom! Elolvasom azt a szaros leveledet!
Három szó volt az egész: „Nincs szükségünk rád.”
– Baszd meg! – ordította Julie, és kitépte magát a fiú szorításából. Néhány lépést hátrált a járdán. A szeme olyan nagy és kék volt, mint amikor a boltban szó szerint egymásba botlottak, de most a gyűlölet szikrázott belőle. Nick nagyon fáradt volt. Miért éppen ezt, az összes lehetséges ember közül?
– Nem maradok itt – közölte Julie Lawry. – Jövök. És te nem akadályozhatod meg.
De igen. A lány még nem fogta fel? Nem, gondolta Nick, még nem. Számára ez az egész holmi hollywoodi forgatókönyv, katasztrófafilm élőben, amelyben az övé a főszerep. Ez egy olyan film, amelyben Julie Lawry, más néven Angyalarcú, mindig megkapja, amit akar.
Előhúzta a tokból a revolvert, és a lány lába elé célzott. Julie nagyon elcsöndesedett, a vörösség elpárolgott az arcából. A tekintete megváltozott, mindenestül másképpen festett, most először látszott valahogy valódinak. Valami belépett a világába, amit, legalábbis a saját észjárása szerint, nem tudott úgy manipulálni, hogy az neki kedvezzen. Egy fegyver. A fiú váratlanul legalább annyira undorodott, mint amennyire elfáradt.
– Nem úgy értettem – mondta a lány gyorsan. – Azt teszem, amit mondasz, biz' isten.
A fiú intett a fegyverrel, hogy tűnés.
A lány megfordult és elindult, menet közben hátrafelé pislogva. Egyre gyorsabban lépkedett, azután futni kezdett. Befordult a sarkon és eltűnt. Nick eltette a pisztolyt. Remegett. Beszennyezettnek, csüggedtnek érezte magát, mintha Julie Lawry valamiféle embertelen lény lenne, aki sokkal inkább hajaz a halott fák alatt hemzsegő, hidegvérű bogarakra, mint az emberekre.
Megfordult, Tomot kereste, de annak nyoma sem volt.
Visszafelé kocogott a naptól perzselt utcán, a feje borzalmasan hasogatott, a szeme, amelyet Ray Booth megdolgozott, lüktetett. Csaknem húsz percbe került, amíg rálelt Tomra. Kétutcányira az üzleti negyedtől, egy hátsó verandán gunnyasztott. Rozsdás hintaszékben ült, és ölelte magához a Fisher-Price garázsát. Nick láttán sírva fakadt.
– Kérem szépen, ne tessék megitatni, ne tessék mérget itatni Tom Cullennel, a papa is megmondta, hogy ha megöli a patkányokat, engem is megöl, az biztos is... kéééérem!
Nick ekkor vette észre, hogy a kezében még mindig ott van a Pepto-Bismol. Eldobta az üveget, és odamutatta Tomnak üres tenyerét. A hasmenésnek majd ki kell futnia magát. Nagyon kösz, Julie.
Tom zokogva jött le a veranda lépcsőjén. – Sajnálom – hajtogatta sírva. – Sajnálom, Tom Cullen sajnálja.
Együtt sétáltak vissza a főutcára... ahol megtorpantak és csak bámultak. Mindkét biciklit felborították.
A kerekeket összehasogatták. Hátizsákjaik tartalmát szétszórták az úttesten.
Ebben a pillanatban elsüvített valami Nick arca előtt – érezte –, Tom pedig fölvisított, és futásnak eredt. Nick csak állt döbbenten egy pillanatig, körbetekintett, és véletlenül a megfelelő időben a megfelelő irányba nézve még láthatta a második lövés torkolattüzének lobbanását. A Pratt Szálloda emeleti ablakából lőttek. Valami, ami gyorsított stoppolótűre emlékeztetett, kilyuggatta az inggallérját.
Megfordult és Tom után futott.
Nem tudhatta, hogy Julie lőtt-e még; amikor utolérte Tomot, csak annyit tudott biztosan, hogy egyiküket sem találta el. Legalább megszabadultunk ettől a pokolfajzattól, gondolta, ám mint kiderült, ez csak félig volt igaz.
AZNAP ESTE egy csűrben aludtak három mérföldre Pratt-tól, és Tom folyton felriadt, mert rosszakat álmodott, aztán Nicket is fölverte megnyugtatásért. Másnap tizenegy körül érték el Iukát, és ott találtak két jó biciklit egy Bringa- és Sportvilág nevű boltban. Nick, aki végre kezdett magához térni a Julie-val való találkozásból, úgy tervezte, majd kiegészítik a fölszerelésüket Great Bendben, amit legkésőbb tizennegyedikén kellett elérniük.
De július 12-e délutánján, úgy háromnegyed három tájban valami villant a bal kormányra szerelt visszapillantó tükörben. Megállt (a bambuló Tom, aki mögötte tekert, átgurult a lábán, de Nick alig vette észre), és hátranézett. A villanás hajnalcsillagként kúszott föl a mögöttük levő dombra, egyszerre vakítva és megörvendeztetve a szemét – alig tudta elhinni. Chevy kisteher volt, régi darab, jó öreg detroiti guruló vas, lassan szlalomozott a 281-es út egyik sávjáról a másikra, kerülgetve a szétszóródva megrekedt járműveket.
Melléjük ért (Tom vadul integetett, de Nick csak állt dermedten, térdei között tartva a bringa vázát), és lefékezett. Mielőtt a vezető kidugta volna a fejét, s Nick arra gondolt, talán Julie Lawry az, gonosz, győzedelmes mosolyával. Magával hozta a fegyvert, amellyel korábban meg akarta ölni őket, és ilyen közelről kizárt, hogy elhibázza. A pokolban sincs annyi düh, mint egy megsértett asszonyban.
De a felbukkanó arc egy negyvenes férfié volt, aki tollat tűzött kackiásan félrecsapott szalmakalapjának kék bársonyszalagjába, és amikor elvigyorodott, naptól szikkadt arcát valósággal fölszabdalták a barátságos ráncok.
És azt mondta: – Könyörülő Krisztusom a körhintán, de örülök nektek, srácok! De még mennyire! Másszatok csak be, és lássuk, merre tovább!
Így ismerkedett meg Nick és Tom Ralph Brentnerrel.
KEZDETT BEGOLYÓZNI – nem tudtad ezt, bébi? Ha jól tudja, ez a sor Huey „Zongora” Smithtől van. Jó régi. Robbanás a múltból. Huey „Zongora” Smith, emlékszel, hogyan szól? Ah-ah-ah-ah, dééééjo... gúba-gúba-gúba-gúba... ah-ah-ah-ah. Satöbbi. Huey „Zongora” Smith tudása, bölcsessége, társadalmi állásfoglalása.
– Baszd meg a társadalmi állásfoglalást – szögezte le. – Huey „Zongora” Smith az én időm előtt volt.
Évekkel később Johnny Rivers lemezre vette Huey egyik dalát. „Rokizó Tüdőgyulladás és Bugivugi Influenza”. Larry Underwood erre nagyon tisztán emlékezett, és úgy vélte, remekül illik a mostani helyzethez. Jó öreg Johnny Rivers! Jó öreg Huey „Zongora” Smith!
– Baszd meg – javasolta ismét. Borzalmasan festett. Sápadt, törékeny kísértetként botladozott New England országútján. – Adjátok vissza a hatvanas éveket!
Hát persze, a hatvanas évek, azok voltak a szép idők. A hatvanas évek közepe, vége. Virággyerekek. Andy Warhol a rózsaszín keretes pápaszemeivel és a kurva Brillo dobozaival. A Velvet Underground. Visszatérő Kreatúra Yorba Lindáról. Norman Spinrad, Norman Mailer, Norman Thomas, Norman Rockwell és a jó öreg Norman Bates a Bates motelből, he-he-he! Dylan kitörte a nyakát. Barry McGuire a „Pusztítás évadját” károgta. Diana Ross megemelte Amerika minden fehér srácának öntudatát. Azok a csodálatos bandák, gondolta Larry kábultan, adjátok nekem a hatvanas éveket, és dugjátok föl magatoknak a nyolcvanasokat! Rock and roll témában a hatvanas évek voltak az Aranyhorda Utolsó Hurrája. Cream. Rascals. Spoonful. Az Airplane-ben Grace Slick énekel, Norman Mailer a szólógitárnál, és a jó öreg Norman Bates a doboknál. Beatles. Who. Dead...
Elesett és beverte a fejét.
A világ feketén elúszott, azután ragyogó törmelékekben tért vissza. Megtörölte a halántékát, és vékony vérhab maradt rajta. Nem számít. Bazmeg, ahogy a ragyogó és dicsőséges hatvanas évek közepe táján mondták. Hogyne esne el és verné be a fejét, amikor az utolsó héten képtelen volt úgy elaludni, hogy ne lidércnyomásból riadjon, és jó éjszakának számított, ha a sikoly megakadt a garatjánál? Mert ha az ember sikolt, és arra a hangra ébred, még inkább rájön a frász.
Álmok a Lincoln alagútról. Valaki jött mögötte, csak az álmokban nem Rita volt. Az ördög volt, aki az arcára fagyott fénytelen vigyorral osont Larry után. A fekete ember nem sétáló halott volt, annál sokkal rosszabb. Larry a rossz álmok lomha, iszapos vakrémületével rohant, láthatatlan hullákon bukdácsolva, tudva, hogy kitömött trófeák üveges pillantásával bámulják autókriptáikból, amelyek itt dermedtek bele a közlekedési dugóba, holott lehetnének másutt is, futott, de mi haszna futni, ha a fekete ördög-ember, a fekete varázsló-ember úgy lát a sötétben, mint az éjjellátó készülék? És egy idő után a sötét ember duruzsolni kezd: Gyere, Laarry, gyere, menjünk együtt, Laarry...
A vállán fogja érezni a fekete ember leheletét, és ekkor fogja kiverekedni magát az álomból, ekkor szökik el az álomból, és a sikoly forró csontként akad meg a torkán, de az is lehet, hogy kiszakad a szájából, olyan hangosan, hogy a holtak is felébrednének tőle.
Nappal a fekete ember látomása visszavonult. A sötét alak szigorúan éjszakai műszakban dolgozott. Nappal a Nagy Egyedüllét vette munkába, amely egy fáradhatatlan rágcsáló – patkány vagy talán menyét – éles fogaival rágta bele magát a fiú agyába. Nappal Rita töltötte ki a gondolatait. A szép Rita, a parkolóóra-ellenőr. Gondolatban újra és újra megfordította, látta félig zárt szemét, egy döbbenten és szenvedve elpusztult állat tekintetét, a szájat, amelyet ő csókolt, tele állott, zöld hányadékkal. Olyan könnyen halt meg az éjszaka, ugyanabban a kurva hálózsákban, és ő most...
Tehát begolyózás. Ez van, nem? Ez történik vele. Begolyózik.
– Begolyózok – nyögte. – Ó, Jézusom, elmegy az eszem!
Énjének egy része, amely még megőrzött némi észszerűséget, kijelentette, hogy ez bizony igaz lehet, de pillanatnyilag inkább a hőség törte le. Azután, ami Ritával történt, nem volt képes motorbiciklire ülni többé. Egyszerűen nem tudta megtenni; olyan volt, mint egy lelki zárlat. Folyvást látta magát, amint szétkenődik az országúton. Végül hagyta a fenébe. Azóta gyalogolt – hány napja? Négy? Nyolc? Kilenc? Nem tudta. Ma reggel tíztől a kilencvenes években volt, most délután négy van, a nap a hátát süti, ő pedig nem visel kalapot.
Nem emlékezett, hány napja hagyta ott a motorbiciklit. Nem tegnap, és valószínűleg nem is tegnapelőtt (meglehet, de inkább nem), de mit számít? Leszállt, sebességbe tette, gázt adott, és elengedte a kuplungot. A járgány úgy tépte ki magát remegő, beteg kezéből, mint egy keringő dervis; előrerontott, és levetette magát a 9-es országútról valahol Concordtól keletre. Úgy rémlik, a városnak, ahol meggyilkolta a motorbiciklijét, Gossville volt a neve, bár ez se érdekes. Nem tudta mire használni többé a mocit. Legföljebb óránként tizenöt mérfölddel mert menni, és még ennyinél is lidércnyomásos látomásai voltak, hogy átrepül a kormány fölött, és széttöri a koponyáját, vagy egy beláthatatlan kanyaron túl egy felfordult teherautóba csapódik, és tűzgömbben végzi. Egy idő után kigyúlt az a túlmelegedést jelző kurva lámpa, naná, hogy kigyúlt, és Larry valósággal látta a bolhabetűkkel írott GYÁVA szót a kis vörös gömb tokján. Volt idő, amikor nemcsak magától értetődőnek találta a mocit, de kimondottan élvezte is a rohanás érzését, ahogy a szél süvített az arca mellett, a kövezet pedig elmosódottan suhant alig tizenöt hideg centivel a lábtartó alatt. Igen. Amikor Rita még vele volt, mielőtt Rita átváltozott volna egy bő falásnyi zöld hányadékká és résnyire szűkült szemmé, akkor még élvezte is.
Így hát elküldte a motort, hogy zuhanjon át a padkán, bele a gyomoktól fuldokló árokba, majd rettegő gyanakvásfélével bámult utána, mintha a gép fölkelhetne, hogy lecsapja. Gyerünk!, gondolta. Gyerünk, fulladj már le, te rohadék! De a motorbicikli sokáig nem tette meg neki ezt a szívességet. Sokáig tombolt és bőgött lent az árokban, a hátsó kereke hasztalan forgott, a lánc éhesen falta a tavalyi avart, és felhőkben köpte a barna, keserű szagú port. Kék füstöt böfögött a krómozott kipufogó. Már akkor eléggé kiborult, hogy valami természetfölöttire gondoljon, hogy a motor megrázza magát, kikel sírjából, és őt rágja szét... vagy pedig hogy egy délutánon hangosodó motorberregésre néz hátra, és meglátja saját verdáját, ezt az átkozott verdát, amelyik nem fulladt le és halt meg tisztelettudóan, hanem egyenesen feléje bőg az országúton, legalább nyolcvannal, és a sötét ember, ez a nehézfiú hajol a kormányra, mögötte pedig Rita Blakemoor ül szélben lobogó fehér selyem halásznadrágban, az arca krétafehér, szeme félig zárva, a haja száraz és halott, mint a kukoricacsuhé télidőn. Aztán a motor nagy sokára köhögni, harákolni, köpködni kezdett, visszalőtt, és amikor végre leállt, Larry lenézett rá, és szomorú volt, mintha saját énjének egy részét ölte volna meg. Motor nélkül képtelen volt komoly támadást intézni a csönd ellen, és a csönd valamilyen módon rosszabb volt, mint az a félelme, hogy meghal, vagy súlyosan megsérül egy balesetben. Azóta gyalogolt. Számos kisvároson ment keresztül a 9-es út mentén, ahol voltak motorkerékpár-szalonok, vadonatúj modellekkel, még a kulcs is bennük fityegett, de ha túl sokáig nézte őket, egészségtelenül rikító Technicolor színekben rémlett föl az alakja, ahogy az út mellett hever vértócsában, mintha égy olyan borzalmasságában is valahogy lenyűgöző Charles Band-rémfilmből vágták volna ki, amelyben kamionkerekek lapítják szét az embereket, vagy meleg belszerveikben kelnek és fejlődnek ki hatalmas, ismeretlen bogarak, hogy fröcsögő húscafatok gyomorkeverő látványosságának keretében bukkanjanak elő, így tehát ment tovább, sápadtan, reszketve, és cipelte a csend súlyát. Ment tovább, felső ajkán és halántékán verejtékgyöngyök filigrán csokrocskáival.
Lefogyott, de hogy is ne? Egész nap gyalogolt, mindennap hajnaltól napszállatig. Nem aludt. A lidércnyomás négy óra felé fölzavarta, ilyenkor meggyújtotta tábori lámpáját, mellé kuporodott, és várta, míg annyira fölkel a nap, hogy folytatni merje az útját. Addig ment, míg szinte már semmit sem látott, akkor letáborozott, kapkodva, lapítva, mint a fegyenc, aki megszökött a közös láncról. Táborverés után sokáig feküdt éberen, és úgy érezte magát, mint akinek két gramm kokain grasszál a szervezetében. Ó, bébi, rázz, reszkess és remegj! Abban is hasonlított a masszív kokósokhoz, hogy keveset evett, mert sohasem volt éhes. A kokó és a rettegés nem csinál étvágyat. Larry ama réges-régi kaliforniai buli óta nem nyúlt szerhez, viszont egész idő alatt rettegett. Ha madár rikoltott az erdőben, összerezzent. Ha apró állat halálsikolyát hallotta, mert elkapta egy nagyobb, majd' kiugrott a bőréből. Túl volt a vékonyságon és a cingárságon, átesett a girhességen, most valamilyen metaforikus (vagy metabolikus) kerítésen egyensúlyozott a girhesség és az aszottság között. Szakállt növesztett, tulajdonképpen egész klassz, aranyozott rozsdavörös szakállt, két árnyalattal világosabbat a hajánál. Besüppedt szeme úgy villogott üregében, mint két veremcsapdába esett riadt, apró állat.
– Begolyózok! – nyögte ismét. Elborzadt a töredezett nyüszítésben árulkodó, megtört kétségbeeséstől. Valaha volt egy Larry Underwood, akinek volt egy mérsékelten szenzációs lemeze, akinek az volt a látomása, hogy ő lesz korának Elton Johnja... istenem, hogy nevetne ezen Jerry Garcia... és az a hapsi alakult át ezzé a megtört lénnyé, aki itt kúszik a 9-es út fekete aszfaltján valahol New Hampshire déli részén, csúszik-mászik, mert ő már csak – ahogy Jim Morrison énekelné – egy csúszómászó kígyókirály, az bizony. Annak a másik Larry Underwoodnak nyilvánvalóan semmi köze ehhez a csúszómászó csipszarhoz... ehhez...
Megpróbált fölállni, de nem sikerült.
– Ó, de hát ez nevetséges! – mondta félig nevetve, félig sírva.
A domb másik oldalán, úgy kétszáz méternyire, szépséges délibábként ragyogott egy fehér, zegzugos New England-i tanyaház. Zöldek voltak a deszkái, zöld a szegélye és zöld a zsindelytető. A háztól zöld gyep hullámzott lefelé, amely csak most kezdett kissé bozontosnak tűnni. A pázsit lábánál kis patak futott; Larry hallotta a csörgedezést és csobogást, és valósággal elbűvölte a hang. A parton, valószínűleg a birtok határát jelezve, kőfal kígyózott, a fal fölé, egymástól egyenlő távolságra nagy, árnyas szilfák hajoltak. Most csak végre kell hajtania a Világhírű Csúszásmászást, hogy ledőljön egy kicsit az árnyékban, és azt is fogja tenni. És ha egy kicsit jobban érzi magát... úgy általában... akkor talán feltápászkodhatna, elmehetne a patakhoz, ihatna és mosakodhatna. Valószínűleg bűzlik. Kit zavar? Mit számít, hogy büdös, most, hogy Rita halott?
Vajon még mindig a sátorban fekszik?, tűnődött betegesen. Felpüffedt? Gyűlnek rá a legyek? Hasonlít már a fekete, édes nyalánkságra a Central Park nyilvános vécéjében? Hol a pokolban lehetne másutt? Talán Bob Hope-pal golfozik Palm Springsben?
– Krisztusom, ez borzasztó – suttogta, és átkúszott az úton. Bizonyosra vette, hogy ha eléri az árnyékot, lábra tud állni, de úgy látszott, túl nagy erőfeszítésbe kerül. Ahhoz azonban gyűjtött elég energiát, hogy lopva hátrabámuljon, arra, ahonnan jött, és ellenőrizze, nem akarja-e elütni a motorja.
Az árnyékban legalább tizenöt fokkal hűvösebb volt. Larry az öröm és a megkönnyebbülés hosszú sóhajával fújta ki tüdejéből a levegőt. Megérintette a tarkóját, amelyet agyonkalapált a nap, de rögtön vissza is kapta fájdalmas szisszenéssel. Leégett? Használjon Xylocaine-t! És a többi hülye rizsa. Vigyék ezeket az embereket a tűző napról. Égj, bébi, égj! Watts. Emlékszel Wattsra? A múlt egy újabb robbanása. Az egész emberi faj csak egy dörgő robbanás a múltból, hatalmas, arany gázrobbanás.
– Ember, te beteg vagy – állapította meg. Fejét nekidöntötte a szilfa rücskös törzsének, és lehunyta a szemét. Napfoltos árnyak alkottak vörös-fekete, mozgó mintákat szemhéjának bélésén. Édes és vigasztaló volt a víz csörgedező, csobogó hangja. Még egy perc, és odamegy, iszik, és megmosakszik. Csak egy perc.
Elszundított.
A percek tovafolydogáltak, a szundikálás alvássá mélyült, napok óta az első mély, álomtalan álommá. Keze ernyedten pihent az ölében. Vézna mellkasa emelkedett-süllyedt, szakálla még vékonyabbnak mutatta az arcát, amelyen olyan gondterhelt kifejezés ült, mintha egy mészárlás magányos menekültje lenne, akinek senki sem hisz. A napégett arcon lassanként kisimultak a redők. Csigavonalban lecsúszott az öntudatlanság legmélyebb szintjére, és ott megpihent, mint egy apró folyami teremtmény, amely lustán átszunyálja a nyarat a hideg sárban. A nap lejjebb ereszkedett az égen.
A közelben, a patak partján kicsit megzörrent a bokrok fényűző függönye, mintha valami osonna közöttük, megállna, ismét elindulna. Egy idő után egy fiú bukkant elő. Talán tizenhárom lehetett, talán tíz, és korához képest magasra nőtt. Egy szál alsónadrágot viselt, egyenletes mahagónibarnára sült, csak az alsónadrág korca fölött maradt egy vakítóan fehér sáv. Bőre szúnyog- és bolhacsípésektől volt rücskös, amelyek között akadt néhány új, de többnyire régiek voltak. Jobbjában henteskést markolt, amelynek körülbelül harminc centiméter hosszú, fűrészes élű pengéje ragyogott a napfényben.
Kissé előrehajolva addig osont a szilfa és a kőfal felé, míg közvetlenül Larry mögött állt. Tengervízre emlékeztető, zöldeskék szeme enyhén ferde metszésű volt, ami kínaiassá tette. A pillantása kifejezéstelen volt, némileg állatias. Fölemelte a kést. Egy nő azt mondta, halkan, de határozottan: – Ne! A gyerek a nő felé fordult, fejét félrehajtva hallgatózott, a kést még mindig a magasba emelve. Viselkedése egyszerre volt kérdő és csalódott. – Figyeljük, és majd meglátjuk – mondta a női hang.
A fiú állt, pillantása leplezetlen vágyakozással járt ide-oda Larry és a kés között, azután ugyanúgy vonult vissza, ahogy jött.
Larry tovább aludt.
AMIKOR FÖLÉBREDT, elsőként az tűnt föl neki, hogy jól érzi magát. A második, hogy megéhezett. A harmadik, hogy a nap hibás – úgy tűnik, visszafelé vándorolt az égen. A negyedik pedig, hogy már elnézést a kifejezésért, de rögvest bevizel.
Fölállt, és miközben hallgatta, amint az izületei finoman ropognak nyújtózás közben, rájött, hogy nem csupán szunyókált, de egész éjjel aludt. Az órájára nézett, és látta, hogy miért hibás a nap. Délelőtt negyed tíz múlt öt perccel. Megéhezett. A nagy fehér házban biztosan van kaja. Leveskonzerv, talán még marhahús is. Megkordult a gyomra.
Mielőtt fölment volna, levetkőzött, letérdelt a patak mellett, és az egész testét lemosta. Észrevette, milyen girhes lett – nem táplálta a mozdonyt. Fölállt, megtörülközött az ingével, és visszahúzta a nadrágját. Néhány kő kidugta nedves, fekete hátát a patakból, ezeken átkelt a túlpartra. Ott hirtelen megdermedt, és a sűrű bozótos felé figyelt. A félelem, amely ébredés óta lappangott benne, hirtelen fellobbant, mint egy szétrobbanó fenyőtoboz, majd ugyanolyan hamar le is lohadt. Csak egy mókus vagy mormota volt, amit hallott, de róka is lehetett. Semmi más. Közömbösen elfordult, és elindult a gyepen, föl a nagy, fehér házhoz.
Félúton egy gondolat emelkedett fel tudata tükrére: buborékot vetett és pukkant egyet. Mellékesen történt, mindenféle harsona nélkül, ám Larrynek földbe gyökerezett tőle a lába.
A gondolat a következő volt: Miért nem biciklivel utaztál?
Megállt a pázsit közepén, egyenlő távolságra a ház és a patak között, és hüledezett a gondolat egyszerűségén. Gyalogolt, amióta az ároknak eresztette a Harleyt. Gyalogolt, kifárasztotta magát, végül összeesett a napszúrástól, vagy valamitől, ami annyira hasonlít a napszúráshoz, hogy a különbség elhanyagolható. Közben pedig pedálozhatott volna, mehetett volna kocogó tempóban, ha azt tartotta a megfelelőnek, és mostanra valószínűleg már a tengerparton lenne, most választaná ki a hétvégi házat, amelyikbe beköltözik.
Nevetni kezdett, először halkan, mert kicsit borzongott a hangtól a nagy csöndességben. Ha az ember nevetni kezd, amikor senki nincs a közelében, hogy vele nevessen, ez csak újabb jele az egyirányú útnak, amely a mesés maszlagmezőre vezet. De ez a nevetés olyan valódinak és szívből jövőnek tűnt, olyan fenemód egészséges volt, annyira emlékeztetett a régi Larry Underwoodra, hogy nem tartotta vissza. Csípőre tett kézzel, hátrahajtott fejjel állt, és teli torokból hahotázott saját döbbenetes ostobaságán.
Mögötte, ahol a parti bozótfal a legsűrűbb volt, zöldeskék szempár figyelte mindezt, és leste, ahogy Larry továbbhalad a pázsiton a ház felé, közben fejcsóválva még mindig fel-felnevet. A szempár figyelte, ahogy fölmegy a verandára, és belöki az ajtót, amely nem volt bezárva. Figyelte, ahogy eltűnik bent. Azután megremegtek a bokrok, és pontosan úgy zizegtek, mint amikor Larry fölfigyelt rá, hogy aztán közömbösen elforduljon. A fiúcska, aki keresztülfurakodott a bokrok között, még mindig meztelen volt, leszámítva az alsónadrágot, és továbbra is a henteskést szorongatta.
Újabb kéz bújt elő, és megsimogatta a gyerek vállát. A fiú azonnal megtorpant. Előjött a nő, magas, parancsoló alak, ennek ellenére meg sem rezzent tőle a bokor. Haja sűrű, ragyogó fekete volt, amelyet a legtisztább fehérséggel vakító, széles pászmák szőttek át: döbbenetes, lenyűgöző haj. Varkocsba fonva lógott a vállára, és csak ott kezdett vékonyodni, ahol elérte a mellek domborulatát. Aki erre a nőre ránézett, annak elsőnek a magassága tűnt föl, aztán a haja rántotta magához a tekintetet, mert szinte szemmel is tapintani lehetett, milyen erősek és mégis sikamlósak a hajszálai. És ha az ember férfiember, akkor az jutna eszébe, milyen lehet ez a haj, amikor szabadon, kibontva omlik szét egy párnán a holdfényben. A férfiember azon kezdene tűnődni, milyen lehet ez a nő az ágyban. Ő azonban még sohasem fogadott magába férfit. Tiszta volt. Várt. Álmai voltak. Egyszer a főiskolán találkozott a jóstáblával. És ismét azon töprengett, vajon ez-e az a férfi.
– Várj – mondta a fiúnak.
Fölemelte az elkínzott gyermekarcot a maga higgadt arcához. Tudta, mi a baj.
–A házzal nem lesz semmi baj. Miért bántaná a házat, Joe?
A fiú visszafordult, a házat nézte vágyakozón, aggodalmasan.
– Ha elindul, követjük.
A fiú gonoszul rázta a fejét.
– De igen, követnünk kell. Követnem kell. – Erősen érezte, hogy így van. Talán nem ő az, de akkor is egy szem a láncban, amelyet évek óta követ, egy lánc, amely immár a végéhez közeledik.
Joe – valójában nem ez volt a neve – vadul fölemelte a kést, mintha a nőbe akarná vágni. Az nem mozdult, hogy védekezzen vagy meneküljön, így a gyerek lassan leeresztette a pengét. A ház felé fordult, és a levegőt kaszabolta.
– Nem, nem szabad – mondta a nő. – Mert emberi lény, és elvezet minket... – Elhallgatott. Más emberi lényekhez, így akarta folytatni. Emberi lény, és elvezet minket más emberi lényekhez. De nem volt biztos benne, hogy valóban erre, vagy ha igen, akkor csak erre gondolt-e. Máris érezte a vívódást, és kezdte azt kívánni, bár sohase látta volna Larryt. Ismét meg akarta simogatni a fiút, de az dühösen elhúzódott. A gyerek fölnézett a nagy, fehér házra, és a szeme féltékenyen izzott. Egy idő után visszaosont a bokrok közé, szemrehányó pillantást vetve a nőre. Az követte, hogy vigyázzon rá, nehogy valami baj legyen. A fiú lefeküdt, összegömbölyödött, magzati pózba, a kést a melléhez szorította. Bekapta a hüvelykujját, és lehunyta a szemét.
Nadine visszatért oda, ahol a patak tavacskává szélesedett, és letérdelt. Ivott a tenyeréből, azután letelepedett, hogy szemmel tartsa a házat. A szeme nyugodt volt, az arca majdnem olyan, mint egy Raffaello-madonnáé.
KÉSŐBB A DÉLUTÁN folyamán, amikor Larry a 9-es út egy fákkal szegélyezett szakaszán biciklizett, zöld fényvisszaverő tábla magasodott föl előtte. Kicsit álmélkodva megállt, hogy elolvassa. A felirat szerint most lép be MAINE, SZÜNIDŐFÖLD-re. Alig tudta felfogni; hihetetlen távolságot tett meg gyalog a félelem kábulatában. Vagy így történt, vagy kiesett néhány napja. Másodszor olvasta el a feliratot, amikor valami – zaj az erdőben, vagy talán a fejében – arra késztette, hogy éles pillantást vessen hátra. Semmi sem volt mögötte, csak a 9-es út, amely kihaltan futott visszafelé New Hampshire-be.
A nagy, fehér ház óta, ahol száraz zabpelyhet és sajtot reggelizett némileg állott Ritz keksszel, többször határozottan úgy érezte, hogy követik és figyelik. Hallott dolgokat, talán még látott is a szeme sarkából. Megfigyelőképessége, amely csak most kezdett életre kelni ebben a különös helyzetben, folyvást ugrott a tudatalattiból szinte ki sem emelkedő, parányi ingerekre, idegvégződéseit szüntelenül ingerelték semmiségek, amelyek még összegeződve sem haladták meg a bizonytalan gyanakvás szintjét, és ő csak annyit érzett, hogy figyelik. Ez azonban nem rémítette meg, mint korábban. Semmi köze sem volt a látomásokhoz vagy önkívülethez. Ha valaki figyeli, de nem jön közelebb, az azt jelenti, hogy valószínűleg fél. És ha a szegény, öreg, beesett Larry Underwoodtól fél valaki, Larrytől, aki ahhoz is nyúl, hogy óránként huszonöt mérföldes sebességgel motorozzon, akkor attól a valakitől aligha érdemes izgulni.
Megállt terpeszben a bringa fölött, amelyet egy sportboltban kerített, úgy négymérföldnyire a nagy fehér háztól, és csengő hangon megszólalt: – Ha van itt valaki, akkor miért nem bújik elő? Nem foglak bántani!
Nem jött válasz. Larry állt az úton az államhatárt jelző táblánál, figyelt és várt. Madár csipogott, azután áthussant az égen. Semmi más nem mozdult. Egy idő után továbbindult.
ESTE HAT ÓRÁRA elérte North Berwicket, egy kisvárost, ahol összefutott a 9-es és a 4-es műút. Elhatározta, hogy itt letáborozik, és reggel továbbmegy a tengerpart felé.
A 9-es és 4-es út kereszteződésénél volt egy kis bolt, ahol kiemelt egy hatos rekesz sört a döglött hűtőből. Black Label volt, ezzel a márkával még nem találkozott – feltételezhetően helyi gyártmány. Elvett még egy nagy zacskó Humpty Dumpty sós-ecetes krumpliszirmot, meg két doboz Dinty Moore marhagulyást. Betette a hátizsákjába, és kiment a boltból.
Szemben egy étterem volt, és Larrynek egyetlen pillanatra úgy rémlett, mintha két hosszú árnyék húzódna vissza a látóteréből. Lehet, hogy csak a szeme csalta meg, de nem hitte. Fontolgatta, hogy átfut az úttesten, és megpróbálja meglepni őket a rejtekhelyükön: ipiapacs, vége a játéknak, srácok. De aztán úgy döntött, mégsem teszi. Tudta, milyen a félelem.
Inkább tolta egy kicsit a bringát a műúton; a megtömött táska a kormányon himbálózott. Egy facsoport mögött meglátott egy nagy, téglafalú iskolát. Annyi fát gyűjtött össze a ligetben, hogy telt belőle egy tisztességes tűzre; neki is látott az iskola aszfaltozott játszóudvarának közepén. A közelben patak csörgedezett, elfolyt egy szövőgyár mellett, azután eltűnt az országút alatt. Behűtötte a patakvízben a söröket, és a saját dobozában megfőzte az egyik gulyást. Beleült a játszóudvar egyik hintájába, lassan lengett előre-hátra, úgy ette meg a gulyást cserkész evőeszközével, miközben árnyéka hosszan elnyúlva keresztezte a kosárlabdapálya kifakult vonalait.
Elgondolkozott, miért fél olyan kevéssé azoktól az emberektől, akik követik őt – mert most már biztos volt benne, hogy legalább ketten, de lehet, hogy többen vannak. Ezzel kapcsolatban az is eszébe jutott, miért érezte olyan jól magát egész nap, mintha a tegnap délutáni alvás során kiürült volna a szervezetéből valami fekete méreg. Csak pihenésre volt szüksége? Ez minden? Túl egyszerűnek látszott.
Ha ésszerűen gondolkozik, azt kell feltételeznie, hogy ha követői bántani akarnák, már megpróbálkoztak volna vele. Lesből lelőtték volna, vagy arra kényszerítik, hogy adja oda a saját fegyverét. Elvehettek volna, amit akarnak... de ismét csak ésszerűen gondolkozva (olyan jó volt ésszerűen gondolkozni, mert az utóbbi néhány napban egész gondolkodása elmerült a rettegés maró savfürdőjében), ugyan mije lehet, amire áhítozhatnának? Ami a világi javakat illeti, mindenkinek jut elegendő, mert rendkívül kevés volt az a mindenki, aki megmaradt. Miért bajlódna az ember azzal, hogy lopakodik és gyilkol és az életét kockáztatja, most, amikor Amerika összes kirakatában elérhető minden, amiről az ember valaha is álmodozott a budiban, a Sears katalógussal az ölében? Csak betöri az üveget, bemegy és elviszi.
Minden, kivéve embertársaink társaságát. Ez volt a prémium, és ezt Larry is nagyon jól tudta. Épp azért nem félt igazán, mert úgy gondolta, ezeknek az embereknek éppen erre van szükségük. Vágyuk előbb-utóbb legyőzi félelmüket. Ő vár, amíg ez bekövetkezik. Nem tör rájuk, hogy szétriassza őket, mint valami fogolycsapatot; az csak rontana a dolgokon. Két nappal ezelőtt valószínűleg olajra lépett volna, ha észrevesz valakit. Túlságosan ki volt borulva ahhoz, hogy mást tegyen. Így hát várhat. De öregem, most már komolyan látni akart valakit. Komolyan.
Visszament a patakhoz, és elöblítette étkészletét. Kihalászta a hatos csomag sört a vízből, és visszatért a hintához. Lepattintotta az első doboz tetejét, és az étterem felé emelte a sört, ahol az árnyakat látta.
– Egészségetekre! – mondta, és egy húzásra lenyelt fél doboz sört. Csak úgy csúszott!
Hét óra is elmúlt, mire végzett a hat dobozzal, a nap nyugodni készült. Szétrugdosta a tábortűz utolsó néhány zsarátnokát, és összeszedte a holmiját. Azután félig részegen, kellemes hangulatban negyed mérföldet kerekezett a 9-es úton, ott talált egy házat, amelynek szúnyoghálós tornáca volt. A biciklit leállította a pázsitra, elővette a hálózsákját, és egy csavarhúzóval kifeszítette a tornácajtót.
Ismét körülnézett, remélte, hogy meglátja a férfit vagy nőt – érezte, hogy még mindig szemmel tartják –, de az utca csöndes és üres volt. Megvonta a vállát, és bement.
Korán volt, arra számított, hogy legalább egy darabig álmatlanul hever majd, de láthatólag még mindig volt lemaradása az alvásban. Tizenöt perccel azután, hogy lefeküdt, már aludt is, lassan, egyenletesen lélegzett, a puska a jobb keze ügyében.
NADINE FÁRADT VOLT. Úgy rémlett, ez élete leghosszabb napja. Kétszer bizonyosra vette, hogy fölfedezték őket, egyszer Strafford közelében, azután Maine és New Hampshire határán, amikor a férfi hátranézett és kiáltott. Nadine-t nem izgatta, hogy észreveszi-e őket. Ez az ember nem volt őrült, mint az, aki tíz napja ment el a nagy, fehér ház mellett. Az katona volt, tele fegyverekkel, gránátokkal és lőszeres hevederekkel. Nevetett és sírt, és azzal fenyegetett egy Morton hadnagy nevű valakit, hogy lerobbantja a tökeit. Morton hadnagyot sehol sem lehetett látni, valószínűleg nagy szerencséjére, amennyiben élt még. Attól a katonától Joe is megrémült, ami abban a helyzetben nagyon jól jött.
– Joe!
Körülnézett.
Joe eltűnt.
Ő pedig már majdnem elaludt, elsüllyedt az álomban. Lelökte a takarót, fölállt, és összeborzongott, mert százféle sajgás hasogatta. Mikor töltött utoljára ennyi időt biciklin? Valószínűleg soha. És akkor még itt van az állandó, idegőrlő erőfeszítés, hogy megtalálja az arany középutat. Ha túl közel kerülnek, akkor a férfi meglátja őket, és az fölzaklatja Joe-t. Ha túlságosan lemaradnak, akkor letérhet a 9-es útról egy másikra, ők pedig elveszítik. Ez viszont őt zaklatná föl. Az sohasem jutott az eszébe, hogy Larry kört leírva mögéjük kerülhet. Szerencsére (legalábbis Joe szerencséjére), ez Larry fejében sem fordult meg.
Egyre azt hajtogatta magában, hogy Joe majd megszokja a gondolatát, hogy szükségük van erre a férfira... és nem csak rá. Nem lehetnek meg egyedül. Ha egyedül maradnak, egyedül halnak meg. Joe-nak hozzá kell szoknia a gondolathoz; azelőtt ugyanúgy nem élt légüres térben, mint ahogy Nadine sem. Az embereket meg kell szokni.
– Joe! – ismételte halkan.
Kúszhatott a gyerek olyan csöndesen a bozótban, mint egy vietkong, a nő füle az utóbbi három hétben ráhangolódott a mozgására, és ráadásul szerencséjére fent volt a hold. Halk neszezést és kavicsropogást hallott, és máris tudta, hova tart a fiú. Fájdalmaival nem törődve követte. Negyed tizenegy volt.
A North Berwick Grille mögött táboroztak (már ha tábornak lehet nevezni két, a fűre terített takarót), az áruházzal szemben, a bicikliket egy melléképületben helyezték el az étterem mögött. A férfi, akit követtek, a szembenső oldalon, az iskola udvarán evett („ha átmennénk, fogadom, hogy adna nekünk a vacsorájából, Joe,” mondta Nadine ravaszul. „Forró... és milyen finom az illata! Lefogadom, hogy sokkal jobb, mint a felvágott.” Joe szeme úgy kikerekedett, hogy látszott a szemfehérje, és baljósan lengette kését Larry irányába), majd továbbment, amíg talált egy szúnyoghálós verandát. Abból, ahogy kormányzott, Nadine úgy sejtette, hogy kicsit berúgott. Most a kiszemelt ház verandáján aludt.
Szaporázta a lépést, időnként megrándult, amikor, egy-egy kavics beleszúrt a talpába. Balra házak voltak, Nadine áttért a pázsitra, amely kezdett mezővé vadulni. A dúsan harmatos, édesen illatozó fű a lábikrájáig ért. Eszébe jutott az az idő, amikor egy fiúval ilyen fűben rohangált, csak akkor telihold volt, nem fogyó hold, mint most. Az izgalom forró, édes labdája gömbölyödött az ágyékában, a melle telten, éretten és nagyon buján feszült. Megrészegítette a hold és a fű, amely beharmatozta a lábát éjszakai nedveivel. Tudta, hogy ha a fiú utoléri, akkor neki adja a lányságát. Indiánként rohant át a kukoricáson. Utolérte a fiú? Mit számit most már?
Gyorsabban futott, felszökkent egy betonozott autófelhajtóra, amely jegesen ragyogott a sötétben.
Ott volt Joe, a szúnyoghálós veranda szélén állt, ahol a férfi aludt. Fehér alsónadrágja vakított az éjszakában; a bőre olyan sötét volt, hogy az ember első pillantásra azt gondolta volna, az alsónadrág magától lebeg a levegőben, vagy pedig H. G. Wells láthatatlan embere viseli.
Joe epsomi volt, ezt tudta róla a nő, mert ott talált rá. Nadine Dél-Barnsteadból jött, egy kisvárosból, amely tizenöt mérföldre északkeletre van Epsomtól. Módszeresen kutatott egészséges emberek után, nem szívesen hagyta el saját házát a szülővárosában. Koncentrikus körök mentén haladt, amelyek egyre nagyobbak lettek. Csak Joe-val találkozott, aki öntudatlan és lázas volt valamilyen állat marásától... patkány vagy mókus lehetett a seb méretéből ítélve. A gyepen ült egy epsomi házban, az alsónadrágját nem számítva meztelenül, és egy henteskést markolt, mint egy kőkorszaki vadember, vagy egy haldokló, de még mindig ádáz pigmeus. A nőnek voltak tapasztalatai a fertőzések terén. Bevitte a gyereket a házba. Vajon az övék volt? Valószínű, bár addig nem lehet biztosra venni, amíg Joe nem mondja meg. A házban sok halott volt: anya, apa, három másik gyermek, a legidősebb úgy tizenöt. Nadine talált egy orvosi rendelőt, ahol volt fertőtlenítő, antibiotikum és kötszer. Nem tudta biztosan, melyik antibiotikum a megfelelő, és azt is tudta, hogy megölheti a fiút, ha rosszul választ, de ha semmit sem csinál, akkor a gyerek mindenképpen meghal. A harapás a bokáján volt, amely akkorára dagadt, akár egy autóbelső. Szerencséje volt. Három napon belül a boka a normális méretűre apadt, és leesett a láz is. A fiú megbízott benne. Senki másban, csak benne. Amikor reggelente fölébredt, a gyerek kapaszkodott belé. Elmentek a nagy, fehér házba. Nadine Joe-nak szólította. Nem ez volt a neve, de tanári pályafutása során Nadine Jane-nek hívott minden kislányt, akinek nem tudta a nevét, a kisfiúkat pedig Joe-nak. Jött a katona, nevetett, sírt, és Morton hadnagyot átkozta. Joe ki akart rohanni, és meg akarta ölni a késsel. Most meg itt ez a férfi. Nadine félt elvenni tőle a kést, mert az volt Joe talizmánja. Ha ilyesmivel próbálkozna, maga ellen fordíthatná. Úgy aludt, hogy magához szorította a kést, és amikor egy éjszaka Nadine megpróbálta elvenni, sokkal inkább azért, mert kíváncsi volt, megteheti-e, a gyerek azonnal fölébredt, anélkül hogy moccant volna. Az egyik percben még aludt, akár a tej. A következőben vadul meredt a nőre nyugtalanító, szürkéskék, kínai vágású szemével. Fojtott morgással húzta magához a kést. Nem beszélt.
Most fölemelte a kést, leeresztette, ismét fölemelte. Halk torokhangon morgott, és a szúnyogháló felé döfködött. Talán arra biztatta magát, hogy berohanjon az ajtón.
Nadine mögé lépett, nem különösebben igyekezett csöndben lenni, de a kisfiú nem hallotta; Joe elveszett a saját világában. Nadine, nem is gondolkozva, szempillantás alatt elkapta a fiúcska csuklóját, és erőszakosan megcsavarta az óra járásával ellenkező irányba.
Joe sziszegve felhördült, Larry Underwood fészkelődött álmában, megfordult, ismét elcsendesedett. A kés a fűre esett kettejük között, fűrészfogain megtapadtak a holdfény ezüstös szilánkjai. Olyanok voltak, mint a csillogó hópelyhek.
A fiú dühösen, szemrehányóan és bizalmatlanul bámult rá. Nadine kérlelhetetlenül bámult vissza. Arrafelé mutatott, amerről jöttek. Joe rosszindulatúan rázta a fejét. A szúnyoghálóra mutatott és mögötte a hálózsákos, sötét csomagra. Borzalmasan egyértelmű mozdulattal végighúzta a hüvelykujját az ádámcsutkáján, aztán elvigyorodott. Nadine még sohasem látta vigyorogni, és megborzongott. Akkor sem lehetett volna barbárabb látvány, ha azokat a fényes, fehér fogakat hegyesre reszelik.
– Nem – mondta halkan. – Különben most rögtön fölébresztem.
Joe megriadt. Hevesen rázta a fejét.
– Akkor gyere vissza velem. Aludj.
A fiú lenézett a késre, azután ismét föl a nőre. A barbárság, legalábbis most, eltűnt belőle. Csak egy elveszett kisfiú volt, aki a maciját akarta, vagy a rongyos takarót, amely a bölcső óta kíséri. Nadine homályosan sejtette, hogy itt a pillanat, amikor elveheti tőle a kést, elég, ha szilárdan megrázza a fejét. – Nem. – És mi lesz azután? Joe visítani fog? Visított, miután a holdkóros katona eltűnt a szemük elől. Visított és visított, a rettegés és a harag fülsértő, artikulálatlan sivalkodásával. Akar-e Nadine úgy megismerkedni éjnek évadján a hálózsákos férfival, hogy ilyen visításoktól csengjen a kettejük füle?
– Visszajössz velem?
Joe bólintott.
– Rendben – mondta a nő halkan. A fiú lehajolt és fölkapta a kést.
Együtt mentek vissza, a fiú bizakodva bebújt Nadine mellé, a betolakodóról megfeledkezett, legalábbis egyelőre. Átölelte a nő nyakát, és elaludt. Nadine az ismerős sajgást érezte a hasában, amely sokkal mélyebb és parancsolóbb volt annál, amit az erőfeszítés okozott. Ez női fájás volt, és semmi sem mulaszthatta el. Elaludt.
VALAMIKOR HAJNALBAN ébredt – órát nem viselt – fázva, megmerevedve és rémültén, hirtelen ijedséggel, hogy Joe ravaszul kivárta, amíg ő elalszik, azután visszalopakodott a házhoz, és átvágta az alvó férfi torkát. Joe karja már nem ölelte. Felelősnek érezte magát a fiúért, mindig felelősnek érezte magát az apróságokért, akik nem kérték, hogy a világra jöjjenek, de ha Joe ezt tette, akkor ő a sorsára hagyja. Életet kioltani, amikor ennyien meghaltak, most ez az egyetlen megbocsáthatatlan bűn. És már nem sokáig bírja Joe-val segítség nélkül; vele lenni olyan, mintha ketrecbe zárnák egy ingerlékeny oroszlánnal. Az oroszlánhoz hasonlóan Joe sem tudott (vagy nem akart) beszélni, csak bömbölt eltévedt kisfiú-hangján.
Felült és látta, hogy a gyerek még mellette van, csak álmában kicsit arrébb húzódott. Magzatként gömbölyödött össze, hüvelykujját a szájába dugta, és szorította a kés markolatát.
A nő félig-meddig alva odébb ment a fűben, vizelt, azután visszabújt a pokróc alá. Reggel nem tudta, tényleg fölébredt-e az éjjel, vagy csak álmodta.
HA ÁLMODTAM, gondolta Larry, akkor szép álmaim lehettek. Egyikre sem emlékezett. Ismét a réginek érezte magát, és úgy vélte, ma jó napja lesz. Ma meglátja az óceánt, összetekerte a hálózsákját, felkötötte a bicikli csomagtartójára, visszatért a hátizsákjáért... és megtorpant.
Kibetonozott ösvény vezetett a veranda lépcsőjéhez. Az ösvény két oldalán harsogón zöldellt a hosszú szálú fű. Jobbra, a veranda közelében letaposták a harmatos gyepet. Ha a harmat elpárolog, a fű ismét kiugrik, de most még őrizte a lábnyomok formáját. Larry városi fiú volt, nem afféle erdei ember (sokkal közelebb állt hozzá Hunter Thompson, mint James Fenimore Cooper), de vaknak kellett volna lennie, hogy ne vegye észre a nyomokat, amelyek kétfélék voltak: egy nagy és egy kicsi. Valamikor az éjszaka idejöttek a szúnyoghálóhoz, és megnézték. Összeborzongott. Nem szerette a lopakodást, és a visszatérő félelem első érintését még kevésbé.
Ha nagyon hamarosan nem jelentkeznek, gondolta, akkor én próbálok meg rajtuk ütni. Már pusztán az a gondolat, hogy képes megtenni, félig-meddig helyreállította az önbizalmát. Fölkapta a hátizsákját, és elindult.
Délre Wellsnél elérte az 1-es műutat. Feldobott egy pénzérmét: fej volt. Délnek fordult az 1-esen, otthagyta a pénzt, amely egykedvűen csillogott a porban. Joe húsz perccel később megtalálta, és úgy meredt rá, mint a hipnotizőr kristályára. A szájába kapta, de Nadine kiköpette vele.
Két mérfölddel lejjebb látta meg Larry a hatalmas kék állatot, amely ma álmosan lustálkodott. Egészen más volt, mint a Csendes-óceán, vagy az Atlanti-óceán Long Islandnél. Ez a rész nyájasnak, majdhogynem szelídnek hatott. A víz sötétebb, már-már kobaltkék volt, és egyik rohanó hullámát a másik után küldte ki a partra, hogy beleharapjanak a sziklákba. Tojásfehérje sűrűségű hab szökkent a levegőbe, azután visszahullott. A hullámok szüntelenül morogtak és dübörögtek a parton.
Larry leállította a biciklijét, és az óceán felé indult, megmagyarázhatatlan, mélységes izgalommal. Itt volt, eljutott arra a helyre, ahol a tenger az úr. Ez a kelet határa. A föld vége.
Keresztülvágott egy mocsaras mezőn, bakancsa tocsogott a buckák és nádcsomók között visszamaradt vízben. Erős és termékeny árapályszag volt. Ahogy közelebb ért a földnyelvhez, a talaj vékony bőre lehámlott, és átütött rajta a gránit meztelen csontja, a gránit, Maine végső igazsága. Habfehér sirályok csaptak jajgatva-vijjogva a kék magasba. Még sohasem látott ennyi madarat egy helyen. Eszébe jutott, hogy fehér szépségük ellenére a sirályok dögevők. Ezt a gondolatot egy majdnem kimondhatatlan követte, amely azonban mégis megformálódott az agyában, mielőtt elhessenthette volna: Mostanában jó lehetett a fogás.
Ismét elindult, bakancsa most naptól szikkadt sziklán kopogott és csosszant, amelynek rései azonban örökké nedvesek lesznek a permet fonalaitól. A repedésekben kacsakagylók nőttek, itt-ott szétszórt csontkartács hevert, a kagylóhéjak, amelyeket a sirályok ejtettek le a magasból, miután kiették belőlük a puha húst.
Egy pillanattal később megállt a meztelen földnyelven. Szembe kapta a tengeri szelet, amely hátrafújta sűrű, hosszú haját a homlokából. Fölemelte az arcát, beletartotta a kék állat nyers, tiszta, sós illatába. Az üveges, kékeszöld hullámok lassan közeledtek, tarajuk egyre élesebben kirajzolódott, ahogy laposodott alattuk a fenék, csúcsukat előbb csak tajtékcérna szegte, aztán sűrű tejszínhab csucsorodon rajta. Végül öngyilkosként vágódtak a szikláknak, úgy, ahogy az idők kezdete óta, és önpusztításuk közben a szárazföldből is kiharaptak egy mákszemnyit. Köhögő, sulykoló dörej hallatszott, ahogy a víz belekényszerült egy félig elmerült sziklacsatornába, amelyet az eonok során faragott magának.
Larry először balra, azután jobbra fordult, és látta, hogy minden irányban ugyanaz történik, ameddig a szem ellát... tarajos parti hullámok porlanak permetté, de neki mindenekelőtt a színek végtelen bőségétől állt el a lélegzete.
Elérte a föld végét.
Leült, lelógatta a lábát a szikla peremén, és némi áhítatfélét érzett. Fél órát vagy még többet ücsörgött ott. A tengeri szellő meghozta az étvágyát: beletúrt a hátizsákba, és ebédet keresett. Jóízűen evett. A felcsapódott permet feketére festette farmerja szárát. Tisztának, frissnek érezte magát.
Visszafelé ballagott a limányon át, még mindig annyira elmerülve gondolataiban, hogy először azt hitte, a sirályok visítanak. Éppen föl akart pillantani az égre, mikor a félelem undok zökkenésével döbbent rá, hogy emberi visítást hallott. Csatakiáltást.
Elkapta a pillantását az égről, és látta, hogy egy kisfiú rohan felé az úton, izmos lábai úgy mozognak, mint a dugattyúk. Egyik kezében hosszú henteskést szorongatott. Egy szál alsónadrág volt rajta, lábát csíkosra karmolta a szederinda. Mögötte az út másik oldalán akkor bukkant elő a bozótból és a csalánosból egy nő. Sápadt volt, a kimerültség patkói sötétlettek a szeme alatt.
– Joe! – kiáltotta, majd futásnak eredt, úgy, mintha fájna neki a mozgás.
Joe rá se hederített, rohanó meztelen lába fröcskölte a limány sekély vizét. Arca görcsös, gyilkos vigyorra torzult. A feje fölé emelt henteskés villódzott a napsugárban.
Ez meg akar ölni, gondolta Larry. Teljesen letaglózta az ötlet. Ez a kölyök... mit ártottam én neki?
– Joe! – sikoltotta a nő éles, fáradt, kétségbeesett hangon. Joe rohant, a távolság csökkent.
Larrynek még maradt ideje megállapítani, hogy a puskáját a biciklinél hagyta, azután a visító kölyök rárontott.
Mikor nagy ívben lecsapott a henteskéssel, Larry dermedtsége megtört. Oldalra lépett, gondolkodás nélkül fölemelte a jobb lábát, és derékon rúgta a kölyköt vizes, sárga bakancsával. Rögtön meg is szánta, olyan semmi kis gyerek volt – felborult, akár a tekebábu. Ádáznak látszott, de nem volt nehézsúlyú.
– Joe! – kiáltotta Nadine. Belebotlott egy buckába és térdre esett, fehér blúzát befente barna sárral. – Ne bántsa! Ez csak egy kisfiú! Kérem, ne bántsa! – Föltápászkodott és tovább botladozott.
Joe hanyatt esett. Úgy terült el, mint egy X, a karjai V alakot alkottak, a két lába egy második, fordított V-t. Larry lépett egyet, és rátaposott a gyerek jobb csuklójára, a sáros földhöz szögezve a kést tartó kezet.
– Engedd el a bökőt, kölyök!
A fiú sziszegett, azután morogva hurukkolt, mint a pulykakakas. Kivicsorította a felső fogsorát, kínai szeme gyilkosan meredt Larryre. Rálépni ennek a fiúnak a csuklójára olyan volt, mintha egy sebesült, mégis veszedelmes kígyót tartana fogva. Érezte, hogyan igyekszik kiszabadítani a kezét, nem érdekli, mennyi bőrbe, húsba vagy akár törött csontba kerül. Félig felült, és megpróbálta megharapni Larry lábát a vizes, vastag zsávolyon át. Larry még keményebben rátaposott a vékony csuklóra, és Joe felkiáltott – de nem a fájdalomtól, hanem a dactól.
– Engedd el, kölyök!
Joe tovább küzdött.
Így folytatódott volna, amíg Joe ki nem szabadítja a kést, vagy Larry el nem töri a gyerek csuklóját, ha nem ér oda a sáros, lihegő, fáradtságtól támolygó Nadine.
Larryre rá se nézve térdre esett. – Engedd el! – mondta halkan, de határozottan. Verejtékes, de nyugodt arca alig ujjnyira volt Joe eltorzultan vonagló képétől. A fiú kutyaként kapkodott a nő felé, és tovább rángatta a kezét. Larry elszántan igyekezett megtartani az egyensúlyát. Ha a kölyök most kiszabadul, elsőnek valószínűleg a nőt szúrja meg.
– Engedd... el! – mondta a nő.
A gyerek morgott. Összeszorított fogai közül hab csurrant. Jobb arcán egy kérdőjel alakú sárfolt volt.
– Itt hagyunk, Joe. Én hagylak itt. Vele megyek. Hacsak nem leszel jó.
Larry talpa alatt a kar megfeszült, azután ellazult. De a kölyök fájdalmasan, vádlón, szemrehányóan nézett a nőre. Amikor tekintete összekapcsolódott Larryével, ő meglátta benne az égő féltékenységet. Noha vödörszám csurgott róla a verejték, mégis fázott attól a pillantástól.
A nő megnyugtatóan beszélt tovább. Senki sem bántja Joe-t. Senki sem hagyja itt. Ha elengedi a kést, akkor mindenki a barátja lesz.
Larry talpa alatt fokozatosan ellazult és engedett a kar. A fiú csöndesen feküdt, az eget bámulta. Larry leemelte a bakancsát a karjáról, villámgyorsan lehajolt és fölkapta a kést. Megfordult és elhajította, ki a földnyelv irányába. A penge pörögve szórta a nap sugarait. Joe furcsa szeme követte a pályáját, és egyetlen hosszú, üvöltő fájdalomkiáltás szakadt föl a torkán. A kés halk koppanással felpattant a szikláról, és áthullott a peremen.
Larry megfordult és végignézte őket. A nő Joe jobb alkarját bámulta, amelyen ostyaszerű, dühösen, vádlóan vöröslő nyomot hagyott Larry bakancsának talpa. Sötét szeme fölemelkedett a nyomról Larry arcára, és a tekintete tele volt fájdalommal.
Larry érezte, hogy a régi védekező, önáltató szavak feltolulnak benne – Meg kellett tennem, nem az én hibám, ide figyeljen, hölgyem, meg akart ölni –, mert úgy rémlett, abból a fájdalmas szempárból az ítélet sugárzik: Te nem vagy rendes srác.
Végül nem szólt semmit. A helyzet olyan volt, amilyen, a kölyök kényszerítette arra, amit tett. Ahogy ránézett a fiúra, aki felhúzott térdekkel, siralmasan kuporgott, és szopta a hüvelykujját, kételkedni kezdett, hogy tényleg Joe volt a kezdeményező. Rosszabbul is végződhetett volna, ha valamelyikük megsebesül vagy meghal.
Így hát nem szólt semmit. Állta a nő szelíd pillantását, és azt gondolta: Azt hiszem, megváltoztam. Valahogy. Nem tudom, hogy mennyire. Hirtelen eszébe jutott egy bizonyos Barry Grieg, aki valaha beszélt neki egy Los Angeles-i ritmusgitárosról: a neve Jory Baker volt, mindig időben érkezett, sohase késett a próbáról, nem cseszett el meghallgatást. Nem olyasfajta gitáros volt, akin megakad az ember szeme, nem olyan mutatványos, mint Angus Young vagy Eddie Van Halén, de azért értette a dolgát. Egyszer, mesélte Barry, Jory Baker volt egy Sparx nevű zenekar motorja, amelyről mindenki úgy vélte, hogy ez a banda lesz az Év Sikere. Zenéjük a korai Creedence-ére emlékeztetett: kemény rock and roll, gitáron előadva. Jory Baker írta a legtöbb szöveget, ő volt a vokál. Azután karambol, csonttörés, kórház, sok drog. Úgy jött ki, ahogy a John Prine-dalban éneklik, ezüstlemezzel a fejében, majommal a hátán. A Demeroltól fejlődött a heroinig. Párszor elgyepálták. Egy idő után már csak utcai drogos volt, matató ujjakkal gyűjtögette az aprót a buszállomáson, és az utak mentén lógott. Azután, egy tizennyolc hónapos időszak elteltével valahogy feltisztult, és tiszta maradt. Sok minden elment belőle. Nem volt többé hajtóerő sem az Év Sikerénél, sem sehol, de mindig időben érkezett, sohasem hagyta ki a próbát, nem cseszte el a meghallgatásokat. Nem sokat beszélt, de a bal karjáról eltűnt a szúrások országútja. És Barry Grieg erre azt mondta: Kijött a másik oldalon. Ez volt minden. Senki sem tudta megmondani, mi van a régi és az új személyiség között, senki sem képes föltérképezni a pokolnak azt a kék és magányos szeletét. Nincsen térkép a változásokról. Az ember egyszerűen... kiér a másik oldalon.
Vagy nem.
Valahogy megváltoztam, gondolta tétován Larry. Én is kiértem a másik oldalon.
Megszólalt a nő: – Nadine Cross vagyok. Ez itt Joe. Örülök, hogy találkoztunk.
– Larry Underwood.
Kezet ráztak, mindketten halványan elmosolyodtak a mozdulat abszurditásán.
– Menjünk vissza az útra – javasolta Nadine.
Elindultak. Néhány lépés után Larry visszanézett Joe-ra, aki még mindig térdelt, és a hüvelykujját szopta, láthatólag nem volt tudatában a távozásuknak.
– Jönni fog – mondta halkan a nő.
– Biztos?
– Egészen biztos.
Ahogy odaértek az úttest kavicsos padkájához, Nadine megbotlott, és Larry megfogta a karját. A nő hálásan nézett rá.
– Leülhetnénk?
– Hát persze.
Így hát letelepedtek a kövezetre egymással szemközt. Kis idő múlva Joe feltápászkodott, és trappolni kezdett feléjük, közben meztelen lábát bámulta. Kicsit távolabb ő is leült. Larry gyanakodva nézett rá, azután ismét Nadine Cross felé fordult.
– Szóval ti ketten követtetek.
– Tudtad? Igen. Gondoltam.
– Mióta?
– Két napja – felelte Nadine. – Abban a nagy házban voltunk Epsomban. – Larry meglepődésének láttán hozzátette: – A pataknál. Amikor elaludtál a sziklafalnál.
Larry bólintott. – Éjjel pedig mindketten odajöttetek, hogy megbámuljatok, miközben a verandán alszom. Talán hogy lássátok, van-e szarvam és hosszú, vörös farkam.
– Az Joe volt – mondta halkan a nő. – Utánamentem, amikor észrevettem, hogy otthagyott. Honnan tudtad?
– Ott maradt a nyomotok a harmatos fűben.
– Ó. – A nő most alaposabban megnézte magának, és Larry nem sütötte le a szemét, pedig szerette volna. – Nem szeretném, hogy haragudj ránk. Feltételezem, ez nevetségesen hangzik azután, hogy Joe éppen most akart megölni, de nem ő a hibás.
– Ez a valódi neve?
– Nem, csak én hívom így.
– Úgy fest, mint egy vadember a National Geographic valamelyik filmjében.
– Igen, éppen olyan. Egy ház gyepén találtam rá – talán a saját házuk volt egy Rockway nevű helyen –, egy marástól betegen. Talán patkány harapta meg. Nem beszél. Morog és hörög. Ma reggelig képes voltam kézben tartani. De én... tudod, belefáradtam... és... – Vállat vont. A mocsár száradó iszapja kínai írás jeleket festett a blúzára. – Kezdetben felöltöztettem. Az alsónadrágon kívül mindent levetett. Végül belefáradtam. A szúnyogok és a moszkitók láthatóan nem zavarják. – Elhallgatott. – Szeretnénk veled menni. Azt hiszem, itt nincs helye a szemérmeskedésnek, tekintve a körülményeket.
Larry arra gondolt, vajon mit szólna, ha mesélne neki az utolsó asszonyról, aki vele akart jönni. De nem fog; az az epizód mélyen el van temetve, még ha a kérdéses asszony nincs is. Ugyanannyira nem buzgott benne a vágy, hogy szóba hozza Ritát, mint ahogy a gyilkos sem szövi bele áldozata nevét a társasági csevelybe.
– Nem tudom, merre megyek – mondta. – New Yorkból jöttem, gondolom, a hosszabbik úton. Az volt a tervem, hogy keresek a parton egy szép házat, és letelepszem úgy októberig. De minél többet mentem, annál jobban vágytam más emberek társaságára. Minél többet megyek, annál jobban kicsinál a dolog.
Rosszul fejezte ki magát, és nem is volt képes ennél többre, anélkül hogy felhozná Ritát vagy a sötét emberrel kapcsolatos lidércnyomásait.
– Sokszor nagyon megijedtem – mondta óvatosan –, mert magam vagyok. Elég paranoiás dolog. Mintha az ember folyton azt várná, hogy lecsapnak rá az indiánok, és megskalpolják.
– Más szóval, abbahagytad a házkeresést, és elkezdted keresni az embereket.
– Igen, talán.
– Bennünket megtaláltál. Kezdetnek megteszi.
– Azt hiszem, inkább ti találtatok meg engem. És ez a fiú nyugtalanít, Nadine. Ezt nyíltan meg kell mondanom. A kése elveszett, de a világ tele van késekkel, amelyek csak azt várják, hogy valaki fölszedje őket.
– Igen.
– Nem akarok brutálisan fogalmazni... – Elhallgatott, remélve, hogy a nő befejezi helyette, de az semmit sem mondott, csak nézett rá sötét szemével.
– Hajlandó lennél itt hagyni? – Megvolt, kiköpte, mint egy kődarabot, és megint nem úgy beszélt, mint egy rendes srác... de helyes-e, tisztességes lenne-e bármelyikükkel szemben, ha egy rossz helyzetet azzal rontanának tovább, hogy a nyakukba vesznek egy tízéves pszichopatát? Megmondta Nadine-nak, hogy brutális lesz, és nyilván az is volt. De ez egy brutális világ.
Joe belefúrta furcsa tengerszín pillantását.
– Ezt nem tudom megtenni – mondta nyugodtan Nadine. – Tudom, hogy veszélyes, és hogy a fenyegetés elsősorban ellened irányul. Féltékeny. Attól fél, hogy fontosabbá válhatsz nekem, mint ő. Nagyon is lehet, hogy ismét megpróbálkozik... valamivel, hacsak meg nem győzöd róla, hogy nincs szándékodban... – Elhallgatott, ezt a részt nem fejtette ki. – De ha én elhagyom, az egyenértékű a gyilkossággal. Abban pedig nem veszek részt. Túl sokan haltak meg ahhoz, hogy még többet öljünk.
– Ha elvágja a torkom az éjszaka közepén, akkor abban veszel részt.
A nő lehajtotta a fejét.
Larry azt mondta, olyan halkan, hogy csak Nadine hallhassa (nem tudta, hogy Joe, aki figyeli őket, érti-e, miről beszélnek): – Valószínűleg már éjjel megtette volna, ha nem jössz utána. Nem így van?
– Ezek olyan dolgok, amelyek megeshetnek – felelte a nő lágyan.
Larry elnevette magát. – Az Eljövendő Krisztus Szelleme?
Nadine fölnézett. – Veled akarok menni, Larry, de nem hagyhatom el Joe-t. Neked kell döntened.
– Nem könnyíted meg a dolgot.
– Manapság nem könnyű az élet.
Larry elgondolkodott. Joe az útpadkán ült, és őket figyelte tengerszín szemével. Mögötte az igazi tenger csapkodta szünet nélkül a sziklákat, mennydörögve a rejtett csatornákban, amelyeken át beszivárgott a szárazföld alá.
– Rendben van – mondta. – Szerintem veszedelmesen lágyszívű vagy, de... rendben.
– Köszönöm – felelte Nadine. – Felelek Joe tetteiért.
– Ez nagy vigaszomra szolgál majd, ha megöl.
– Akkor hátralevő életemet ezzel a teherrel kell leélnem – felelte Nadine, és összeborzongott, mert jeges szélként csapta meg a bizonyosság, hogy a nem is olyan távoli jövőben gúnykacajba csap át minden szó, amelyet az élet szentségéről mondott. Nem, gondolta. Nem fogok ölni. Azt nem. Soha.
ESTE A WELLSI nyilvános strand puha, fehér homokján táboroztak. Larry nagy tüzet rakott a legutóbbi dagály határát mutató hínárcsík fölött, és Joe, aki a tűz másik oldalára ült le, távol tőle és Nadine-tól, apró gallyakkal táplálta a lángokat. Alkalmanként nagyobb darabokat is dugott a tűzbe, megvárta, amíg fáklyaként lángra kapnak, azután elrohant a homokon, magasba tartva az égő gallyat, mint egy szál születésnapi gyertyát. Látták, amíg el nem hagyta a tábortűz tízméteres körét, azután már csak a fáklyaláng lobogott hátrafelé a vad száguldás kavarta mesterséges szélben. Föltámadt kissé a tengeri szellő is, hűvösebb volt, mint napok óta. Larry homályosan emlékezett az esős időre, amely azon a délutánon kezdődött, amikor az anyját haldokolva találta, közvetlenül azelőtt, hogy a szuperinfluenza eltrafálta volna New Yorkot, mint egy teljes sebességgel száguldó tehervonat. Eszébe jutott a mennydörgés meg a lobogó fehér függönyök. Kissé összeborzongott. A szél csigavonalú lángot kavart a tűzből, föl a fekete, csillagos ég felé. Szikrák röpültek egyre magasabbra, majd kialudtak. Az őszre gondolt, amely még messze van, de korántsem annyira, mint júniusban, amikor a padlón találta eszméletlen anyját. Ismét összeborzongott egy kicsit. Északon, messzebb a parton Joe fáklyája bókolt. Ettől az egyetlen, pisla fénytől a hatalmas, néma sötétségben Larry még magányosabbnak érezte magát, és fázott. A hullámok hömpölyögtek és mennydörögtek.
– Te tudsz játszani?
Ugrott egyet a nő hangjára, és a gitártokra nézett, amely mellette hevert a homokban. Egy Steinway zongorának támaszkodva állt a nagy ház zeneszobájában, ahova vacsoráért törtek be. Larry jól megrakta a hátizsákját dobozokkal, hogy pótolja, amit ma megettek, és a gitárt gépiesen hozta el, még csak bele se nézett, milyen – ilyen házban valószínűleg csak minőséget tartanak. Nem játszott ama őrült malibui buli óta, annak pedig megvan már vagy hat hete. Egy másik életben történt.
– Igen – mondta, és fölfedezte, hogy szeretne játszani, nem a nő kedvéért, hanem mert jó érzés, könnyit a lelkén. És amikor az ember tüzet rak a parton, akkor valakinek játszania is kell a gitáron. Ez a törvény szinte kőbe van vésve.
– Lássuk, mi van benne – mondta, és fölkattintotta a csatokat.
Jóra számított, mégis kellemes meglepetésként érte, amit a tokban talált. Egy tizenkét húros Gibson volt, gyönyörű hangszer, az is lehet, hogy rendelésre készült. Ahhoz nem értett eléggé a gitárokhoz, hogy ezt megítélhesse. Tudta, hogy a bundok berakása valódi gyöngyház: vörös-narancs szikrákat kaptak ki a tűz fényéből, és szivárvánnyá bővítették őket.
– Ez gyönyörű – mondta Nadine.
– Meghiszem azt.
Megpendítette a húrokat, és tetszett neki a zengésük, még így, kissé lehangolódottan is. A hang teltebb, erőteljesebb volt, mint ami a hathúros hangszerekből kicsalogatható. Harmonikus, de kemény. Ez a jó az acélhúros gitárokban, ez a szép, kemény hang. A húrok Fekete Gyémánt márkájúak voltak, kicsit csicsásak, de őszinte hangot adtak, némileg nyerset, ha az ember akkordot váltott – zing! Elmosolyodott, eszébe jutott, hogy Barry Grieg mennyire lenézte a sima, egyszerű gitárhúrokat. „Csúszós dollárosnak” nevezte őket. A jó öreg Barry, aki Steve Miller szeretett volna lenni, ha felnő.
– Min mosolyogsz? – kérdezte Nadine.
– A régi időkön – felelte, és kicsit szomorúnak érezte magát.
Hallás után felhangolta a hangszert, egész jól ment, és közben Barryra, Johnny McCallra és Wayne Stukeyra gondolt. Éppen végzett, amikor Nadine könnyedén megütögette a vállát, ő pedig fölnézett.
Joe állt a tűznél, az égett fadarab elfeledetten lógott a kezéből. A furcsa szempár őszinte bűvölettel meredt Larryre, a kisfiú szája tátva maradt.
Nadine azt mondta, halkan, olyan halkan, hogy akár Larry gondolata is lehetett volna: – A zene kezessé tesz...
Larry pengetni kezdett egy érdes dallamot, egy régi bluest, amelyet még kamaszkorában tanult egy Elektra népzenei lemezről. Eredetileg talán Koerner, Ray és Glover játszotta. Amikor úgy vélte, elkapta a dallamot, jól kiengedte a parton, azután énekelni kezdett... énekelni mindig is jobban tudott, mint gitározni.
Láthatod, bébi, hogy hosszú útról jövök,
Az éjszakát nappallá teszem, mama,
Mer' itt vagyok,
Hosszú útról értem haza,
De hallhatod, hogy gyövök, bébi,
Mer csupálom a fekete szerszámom.
A kisfiú most már vigyorgott, hüledezve, mintha egy boldogító titkot fedezett volna föl. Larry szerint úgy festett, mint aki hosszú-hosszú ideje szenved attól, hogy a lapockái közötti elérhetetlen helyen viszket, és végre talált valakit, aki pontosan tudja, hol kell megvakarni. Átfutotta emlékezetének régen nem használt archívumát egy másik versszakot keresve, és talált is egyet.
Olyanokat tudok, amit más férfiak nem, mama,
Nem találják a számokat, bébi, nem működik a
Hódító gyökér.
Én viszont meglelem, mer' messziről gyöttem haza,
Te meg hallhatod, amint gyövök,
Mer csupálom a fekete szerszámom.
A fiú szeme kigyúlt a leplezetlen, boldog vigyortól. Olyan a szeme, gondolta Larry, hogy nem lesz az a hajadon, akinek el nem ernyednek majd tőle a combizmai. Zenei átmenetet játszott, nem is rosszul. Ujjai a megfelelő hangokra bírták a húrokat: keményekre, csillogókra, cseppet csiricsárékra, olyanokra, mint a talmi, valószínűleg lopott ékszerek, amelyeket papírzacskóból árusítanak az utcasarkon. Kicsit cifrázta a futamot, azután gyorsan visszahátrált a jó öreg háromujjas E-dúrhoz, mielőtt teljesen elcseszte volna. Az utolsó versszakból nem emlékezett mindenre, valami vasúti sínről volt szó, így hát megismételte az első versszakot, és befejezte a dalt.
Amikor elhallgatott, Nadine nevetett és tapsolt. Joe eldobta a faágat, és örömében vadul huhogva ugrált a homokban. Larry el sem hitte, hogy így megváltozhasson, és figyelmeztette magát, nehogy túl sokat várjon tőle. Mert ha így tesz, kockáztatja, hogy csalódás éri.
A zene kezessé teszi a vadállatokat.
Létezik-e, töprengett kelletlenkedő gyanakvással, hogy ilyen egyszerű legyen a dolog? Joe hadonászott, Nadine azt mondta: – Azt szeretné, ha játszanál még valamit. Megtennéd? Ez csodálatos. Jobban érzem magam. Sokkal jobban.
Így hát eljátszotta Geoff Muldaur „A belvárosba menet” című számát, saját „Sally Fresno-blues”-át; a „Springhilli bányaszerencsétlenség”-et és Arthur Crudup „Jól van mamá”-ját. Átkapcsolt primitív rock and rollra – „Milk Cow Blues”, „Jim Dandy”, „Twenty Flight Rock” (a kórus bugi-vugi ritmusát is utánozta, amennyire tudta, noha az ujjai kezdtek lassulni, zsibbadni, és már fájtak), majd befejezésül egy dalt, amelyet mindig is szeretett, Jody Reynolds számát: „A végtelen álmot”.
– Nem tudok többet játszani – mondta Joe-nak, aki mozdulatlanul állt az egész előadás alatt. – Az ujjaim. – Kinyújtotta a kezét, megmutatta a mély bevágásokat, amelyeket a húrok hagytak az ujjbegyein, és a berepedéseket a körmén.
A fiú is kinyújtotta a kezét.
Larry egy kicsit várt, azután magában vállat vont. A nyakánál fogva átadta a gitárt a kisfiúnak. – De sokat kell ám gyakorolni – mondta.
A legdöbbenetesebb dolog következett, amit valaha látott. Joe szinte hibátlanul eljátszotta a „Jim Dandy”-t, inkább huhogta, mint mondta a szavakat, mintha a nyelve hozzáragadt volna a szájpadlásához; nem tudta eléggé lefogni a húrokat, hogy megfelelően zengjenek, és akkordjait kásásan, lomhán váltogatta. Tompa, kísérteties hang jött a gitárból – mintha teletömték volna vattával –, de máskülönben tökéletes másolata volt annak, ahogy Larry pengette el a dallamot.
Amikor végzett, Joe kíváncsian nézett az ujjaira, mintha azt próbálná megérteni, hogyhogy lejátsszák a Larrytől hallott dallam lényegét, ugyanakkor képtelenek ugyanazt a csengést kihozni a gitárból.
Larry valahonnan messziről hallotta a saját zsibbadt hangját: – Csak az van, hogy nem fogod le elég erősen. Kérget – kemény foltokat – kell növesztened az ujjaid hegyére. És a bal kezed izmait is edzened kell.
Joe figyelmesen hallgatta, de Larry nem tudta, csakugyan megértette-e. Nadine-hoz fordult. – Tudtad, hogy képes erre?
– Nem. Éppen úgy meglepett, mint téged. Ezek szerint csodagyerek vagy ilyesmi?
Larry bólintott. A fiú végigfutott a „Minden rendben, mamá”-n, csaknem pontosan utánozva Larry játékának minden árnyalatát. De a húrok néha fahangokat adtak, mert Joe ujjai inkább lefojtották a rezgést, mintsem kiengedték.
– Hadd mutassam meg – mondta Larry, és nyújtotta a kezét a gitárért. Joe szeme azonnal összeszűkült a gyanakvástól. Larry szerint a gyerek arra gondolt, hogy a kés a tengerben végezte. Hátrébb lépett, szorosan markolta a gitárt. – Jól van – mondta Larry. – A tied. Ha tanulni akarsz, akkor figyelj engem.
A kisfiú huhogott egyet, és elrobogott a part mentén, magasan a feje fölé tartva a gitárt, mint egy áldozati ajándékot.
– Össze fogja törni – mondta Larry.
– Dehogy – felelte Nadine. – Nem hinném.
VALAMIKOR ÉJSZAKA Larry felébredt és felkönyökölt. Nadine csupán egy elmosódó női alak volt három takaróba burkolózva, a kialudt tűz mellett. Larryvel átellenben aludt Joe. Ő is be volt bugyolálva, de a feje kilátszott a takarókból. Szopta megnyugtató hüvelykujját, másik kezét a felhúzott lábai közé fogott, tizenkét húros Gibson nyakán nyugtatta. Larry megigézve nézte. Elvette a fiú kését és elhajította; a gyerek talált helyette egy gitárt. Jól van. Legyen az övé. Gitárral legalább senkit sem tud leszúrni, ahhoz ez túl tompa. Larry ismét elaludt.
Amikor reggel fölébredt, Joe egy sziklán ült a gitárral az ölében, meztelen lábát a hullámokban áztatta, és a „Sally Fresno-blues”-t játszotta. Jobban ment neki. Nadine húsz perccel később ébredt, és sugárzó mosolyt vetett rá. Larry arra gondolt, milyen bájos nő, és egy dallamtöredék jutott az eszébe valamiből, amit Chuck Berry írt: „Nadine, drágám, te vagy az?”
Hangosan csak ennyit mondott: – Na, lássuk, mi van reggelire.
Tüzet rakott, mellé ültek, hogy csontjaikból kiűzzék az éjszakai hideget. Nadine tejporral zabkását készített, azután erős teát ittak, amelyet konzervdobozban főztek, hobó módra. Joe a Gibsonnal az ölében evett. Larry kétszer is rámosolygott, és arra gondolt, nem lehet nem szeretni valakit, aki szereti a gitárt.
DÉL FELÉ kerekeztek az US1-es úton. Joe a záróvonalon hajtott, néha egy mérfölddel is megelőzve a többieket. Egyszer, mikor utolérték, békésen tolta a biciklijét az út szélén, és szedrezett, méghozzá igen mulatságos módon – feldobta a levegőbe a gyümölcsöt, és amikor lefelé hullott, tévedhetetlenül elkapta a szájával. Egy órával később a függetlenségi háború egyik emlékművén találtak rá, amint üldögél és a „Jim Dandy”-t pengeti.
Valamivel tizenegy előtt furcsa torlaszhoz érkeztek egy Ogunquit nevű város határában. Három rikító narancssárga városi szemeteskocsi hajtott föl az útra, padkától padkáig elzárva az átjárást. Az egyik kukásautó hátuljában egy valaha volt ember varjú csipkedte porhüvelye hevert. Az utóbbi tíz nap forrósága elvégezte rajta a munkáját. Ahol nem fedte ruha, ott valósággal fortyogott a férgektől.
Nadine elfordult. – Hol van Joe? – kérdezte.
– Nem tudom. Valahol elöl.
– Bárcsak ne látta volna. Gondolod, hogy látta?
– Valószínűleg – mondta Larry. Azon tűnődött, hogy főúthoz képest az 1-es félelmetesen kihalt; amióta elhagyták Wellst, alig több mint két tucat megrekedt járművel találkoztak. Most már értette, miért. Ennek a városnak a másik végében valószínűleg sok száz, talán sok ezer autó torlódott föl. Tudta, mit jelent Nadine-nak Joe. Jobb lett volna megkímélni ettől a kisfiút.
– Miért zárták el az utat? – kérdezte a nő. – Miért tettek ilyet?
– Karanténba akarták zárni a városukat. Úgy gondolom, a túloldalon is találunk egy akadályt.
– Vannak még halottak?
Larry a lábtámaszra állította a biciklit, és megnézte. – Három – mondta.
– Jól van. Nem akarom látni őket.
Larry bólintott. Megkerülték a szemeteskocsikat, azután továbbkerekeztek. A műút ismét a tengerhez közeledett, itt hűvösebb volt. A nyári lakok hosszú, csiricsáré sorban követték egymást. Emberek ilyen lepratelepen nyaraljanak?, csodálkozott Larry. Miért nem mindjárt a Harlembe mentek, hadd fürödjenek a srácok a tűzoltócsapok sugarában?
– Nem valami szépek, ugye? – kérdezte Nadine. Most már mindkét oldalról ez a másodosztályú parti üdülőhely vette őket körül: benzinkutak, sült kagylós standok, fagylaltozók, lázas pasztellszínre festett motelek, minigolfpályák.
Ez a látvány két okból is fájt Larrynek. Énjének egy része felháborodott ezen a szomorú, otromba csúnyaságon, és azoknak az elméknek a rútságán, amelyek hosszú, országúti vidámparkká változtatták a fenségesen vad partszakaszt a kombival érkező családok kedvéért. Ám lelkének egy mélyebb, titkosabb rétege azokról az emberekről susogott, akik más nyarakon megtöltötték ezeket a helyeket és ezt az utat. Szalmakalapos hölgyekről, tekintélyes hátsójukhoz képest túl feszes rövidnadrágban. Piros-fekete csíkos rögbimezt viselő gimnazista srácokról. Lányokról strandruhában, szíjszandálban. Jégkrémtől maszatos képű, visongó, apró gyerekekről. Amerikai emberek voltak, és egyfajta szurtos, vonzó romantika áradt belőlük, akárhol verődtek is össze, mindegy, hogy egy aspeni menedékházban vagy a maine-i 1-es út mentén mutatták be prózaian titkos szertartásaikat. És most mindezek az amerikaiak eltűntek. Egy villám lehasította egy fa ágát, és beborította a fagylaltozó parkolójába a gigászi, műanyag reklámfigurát, ahol úgy hevert, mint a rossz tanulónak járó, sápatag szamársapka. A fű kezdett elvadulni a minigolfpályán. Ez az útszakasz Portland és Portsmouth között valaha hetvenmérföldnyi vidámpark volt, most pedig csupán kísérteties elvarázsolt kastély, ahol minden óramű lejárt.
– Nem, nem valami szépek – helyeselt –, de valaha a miénk volt, Nadine. Valaha a mienk volt, még akkor is, ha személyesen sohasem jártunk itt. Most pedig vége.
– De nem örökre – felelte nyugodtan a nő. Larry ránézett a tiszta, ragyogó arcra. Nadine homloka, amelyből hátrafésülte döbbenetes fehér csíkos haját, lámpaként világított. – Nem vagyok vallásos, de ha az lennék, azt mondanám, ami történt, az Isten ítélete. Száz vagy talán kétszáz év múlva ismét a miénk lesz.
– Azok a teherautók nem fognak eltűnni kétszáz év alatt.
– Nem, de az út igen. Az autók egy mező vagy egy erdő közepén állnak majd, kakastaréj, boldogasszony papucsa nő ott, ahol a kerekük volt. Nem lesznek többé teherautók. Műtárgyak lesznek.
– Azt hiszem, tévedsz.
– Hogyan tévedhetnék?
– Mert más embereket keresünk – mutatott rá Larry. – Mit gondolsz, miért tesszük?
A nő zavartan nézett rá. – Hát... mert ez a helyes – mondta. – Az embereknek szükségük van más emberekre. Nem érezted? Amikor egyedül voltál?
– De igen – felelte Larry. – Ha nem találkozunk, megbolondulunk a magányosságtól. Ha meg találkozunk, akkor egymástól bolondulunk meg. Amikor Összejövünk, sokmérföldnyi nyári lakot építünk, és szombat esténként egymást gyilkoljuk a kocsmákban. – Elnevette magát. Hideg és boldogtalan hang volt, híján minden jókedvnek. Hosszú ideig csüngött az üres levegőben. – Nincs válasz. Olyan, mintha egy tojásba lennénk bezárva. Gyerünk, Joe már vár.
A nő még egy darabig állt a biciklije fölött, zaklatottan nézte a távolodó fiú hátát. Azután elindult utána. Larrynek nem lehet igaza. Nem lehet. Ha minden ok nélkül ilyen borzalom történt, akkor van-e értelme bárminek? Miért élnek egyáltalán?
JOE VÉGÜL IS nem sokkal előzte meg őket. Amikor utolérték, egy felhajtón parkoló kék Ford lökhárítóján ült. Valahol talált egy pucér tyúkokkal teli magazint, azon bámészkodott, és Larry kínosan feszengve látta, hogy a kisfiúnak merevedése van. Egy pillantást vetett Nadine-ra, de a nő másfelé nézett – meglehet, szándékosan.
A felhajtóhoz érve Larry megkérdezte: – Jössz?
Joe félretette az újságot, és ahelyett hogy fölállt volna, torokhangú, kérdő hangsúlyú hablatyolásba kezdett, és a levegőbe mutogatott. Larry fölkapta a fejét, egy pillanatig azt hitte, a fiú egy repülőgépre mutat. Akkor Nadine fölkiáltott: – Nem az égen, a csűrön! – A hangja feszült és fojtott volt az izgalomtól. – A csűrön! Hála érted Istennek, Joe! Mi sohase láttuk volna meg!
Odament Joe-hoz, és magához ölelte. Larry a csűr felé fordult, amelynek fakó, zsindelyes tetejéből valósággal kiugrottak a fehér betűk:
ELMENTÜNK
A VERMONTI STOVINGTONBA,
A JÁRVÁNYKÖZPONTBA
Ezután útmutatások sorozata következett, majd legalul:
OGUNQUITOT 1990. JÚLIUS 2-ÁN HAGYTUK EL
HAROLD EMERY LAUDER
FRANCES GOLDSMITH
– Jézus Krisztus, ugyancsak kitette a seggét a szélnek, amikor ezt az utolsó sort odaírta – állapította meg Larry.
– A járványügyi központ! – mondta Nadine oda se hallgatva. – Miért is nem gondoltam rá? Alig három hónapja olvastam róla cikket a vasárnapi mellékletben! Oda mentek!
– Ha még élnek.
– Még élnek? Hát persze hogy élnek. A járványnak július 2-án vége volt. És ha fel tudtak kapaszkodni arra a csűrtetőre, akkor bizonyosan nem voltak rosszul.
– Egyikük minden bizonnyal jó állapotban volt – helyeselt Larry, akinek kelletlenkedő izgatottságféle feszítette a gyomrát. – Ha belegondolok, hogy átjöttem Vermonton!
– Stovington messze északra van a 9-es műúttól – mondta szórakozottan Nadine, aki még mindig a csűr tetejét bámulta. – Mindazonáltal mostanra ott kell lenniük. Ma két hete volt július 2-a. – A szeme fellángolt. – Gondolod, hogy mások is lehetnek abban a járványközpontban, Larry? Szerinted lehetséges? Hiszen ők mindent tudnak a karanténról és a védőruhákról. Akkor biztosan valamilyen gyógymódon dolgoznak, ugye?
– Nem tudom – mondta óvatosan Larry.
– Hát persze hogy így van! – felelte a nő türelmetlenül és kissé szertelenül. Larry még nem látta ilyen izgatottnak, még akkor sem, amikor Joe előadta döbbenetes utánzását a gitáron. – Lefogadom, hogy Harold és Frances tucatnyi embert talált ott, talán több százat is! Azonnal indulunk! A legrövidebb út...
– Várj csak! – szólt rá Larry, és megfogta a vállát.
– Hogyhogy várjak? Felfogod, hogy...
– Azt felfogom, hogy ha ez a felirat két hete várt ránk, akkor még várhat egy kicsit. Közben ebédeljünk. Az öreg Joe, a Gitárok Bolondja itt alszik el állva.
A nő körbepillantott. Joe ismét a magazint bújta, de kezdett elálmosodni, és meglehetősen üveges tekintettel bámult. Karikák éktelenkedtek a szeme alatt.
– Azt mondtad, épp most esett át egy fertőzésen – folytatta Larry. – És neked is hosszú, nehéz utat kellett megtenned... nem is szólva arról, amikor követned kellett a Kékszemű Gitárost.
– Igazad van... erre nem gondoltam.
– Csak egy jó ebédre és egy jó szunyókálásra van szüksége.
– Hát persze. Joe, bocsáss meg. Nem gondolkodtam.
Joe álmos és eléggé közömbös mordulással válaszolt.
Larry torkát görcsként feszítette a félelem attól, amit mondani készült, de akkor is ki kellett mondania. Ha nem mondja, Nadine teszi meg, mihelyt módja lesz gondolkozni... és mellesleg talán itt az ideje, hogy kipróbálja, mennyire változott meg.
– Nadine, tudsz vezetni?
– Vezetni? Úgy érted, van jogosítványom? Igen, de az autó nem valami gyakorlatias ötlet, amikor az utak be vannak dugulva, igaz? Úgy értem...
– Nem autóra gondoltam – mondta Larry, és hirtelen a szeme elé ugrott a kép, ahogy Rita a rejtélyes fekete ember mögött kuporog (elméje nyilván velük jelképezi a halált), feketén és fakón ülnek meg egy szörnyeteg Harleyt, mint az apokalipszis kísérteties lovasai. A gondolattól kiszáradt a szája, a halántéka lüktetni kezdett, de amikor folytatta, a hangja szilárd volt, és ha elcsuklott is, Nadine, úgy tűnik, nem vette észre. Furcsamód Joe tekintett föl szendergéséből, mintha az ő fülét megütötte volna a változás.
– Én motorbiciklire gondoltam. Jobb időket futhatunk kisebb erőfeszítéssel, és megkerülhetünk minden... na, hát minden rendetlenséget az úton. Ahogy a város szélén gyalog kerültük meg a szemeteskocsikat.
A nő szemében felcsillant az izgatottság. – Igen, ezt megtehetjük. Még sohasem vezettem motort, de majd te megmutatod, hogy mit tegyek, ugye?
Azokra a szavakra, hogy még sohasem vezettem, Larry félelme növekedni kezdett. – Igen – bólintott. – De leginkább azt tanítom meg, hogyan kell lassan vezetni, amíg bele nem jössz. Nagyon lassan. Egy motorbicikli – még egy kicsi is – sohasem bocsátja meg a hibákat, és én nem tudlak orvoshoz vinni, ha összetöröd magad az országúton.
– Akkor ezt csináljuk. Mi... Larry, te motoroztál, mielőtt találkoztunk volna? Biztosan így volt, különben nem értél volna ilyen gyorsan ide New Yorkból.
– Kidobtam – mondta a fiú elszántan. – Idegesített, hogy egyedül motorozom.
– Nos, most már nem vagy többé egyedül – jelentette ki Nadine csaknem vígan. Joe felé perdült. – Vermontba megyünk, Joe! Azért, hogy emberekkel találkozzunk. Hát nem remek? Nem nagyszerű?
Joe ásított.
NADINE azt mondta, túlságosan izgatott ahhoz, hogy aludjon, mégis lefeküdt Joe-val együtt. Larry bement Ogunquitba, hogy keressen egy motorkerékpár-kereskedést. Nem talált semmit, de Wells felől jövet mintha látott volna ilyen boltot. Visszatért, hogy szóljon Nadine-nak, de ők mindketten aludtak a kék Ford árnyékában, ahol Joe a Gallery-t tanulmányozta.
Ő is ledőlt kis időre, de nem bírt elaludni. Végül keresztülment az úttesten, azután átlábalt a térdig érő komócsin között a csűrhöz, amelyre a jelzést festették. Ezernyi szöcske pattogott vadul előle, és Larry arra gondolt: Nekik én vagyok a járvány. Nekik én vagyok a sötét ember.
A csűr széles, kettős ajtajának közelében talált két üres Pepsis dobozt és egy félig megevett szendvicset. Normálisabb időben a sirályok régen felfalták volna az ételmaradványokat, de hát változtak az idők, és most kétségtelenül tartalmasabb táplálékhoz jutnak. Félrerúgta a maradékot meg az egyik dobozt.
Vigye ezeket a bűnügyi laborba, Briggs őrmester! Azt hiszem, a gyilkosunk végre elkövetett egy hibát.
Igenis, Underwood felügyelő. Szerencsés nap virradt Hatökrödre, amikor a Sótlan Járd elhatározta, hogy ideküldi kegyedet.
Eh, mit, őrmester. Csak a munkámat végzem.
Larry bement a sötét forróságba, amelyben füsti fecskék szárnya pirregett bársonyosan. Édesen szaglott a széna. Az állásokban nem volt állat; a gazda elengedhette őket, hogy inkább éljenek vagy haljanak a szuperinfluenza szeszélye szerint, mintsem itt nézzenek szembe a biztos éhhalállal.
Ezt jegyezze föl a kórboncnok számára, őrmester.
Máris megtörtént, Underwood felügyelő.
Lenézett a földre, és észrevette egy édesség csomagolópapírját. Fölvette. Csokoládés Payday cukorrúd volt benne valamikor. A felirat festőjének lehet kurázsija, de az ízlése, az nulla. Akinek ízlik a csokoládés Payday, bizonyára túl sok időt töltött a tűző napon.
A tető egyik tartógerendájához szögezve egy lépcső vezetett a padlásra. Larry máris ragadt a verejtéktől, és még azt sem tudta, hogy tulajdonképpen miért van itt, mégis fölmászott. A padlás közepén (lassan ment, fél szemmel a patkányokat lesve) sokkal hagyományosabb lépcső vezetett a kupolába, és ez a lépcső tele volt fehér festékpöttyökkel.
Azt hiszem, újabb nyomba botlottunk, őrmester.
Felügyelő úr, ön megdöbbent! Következtetőképességét csupán vonzó külseje és szaporítószervének rendkívüli mérete múlja fölül!
Szó se róla, őrmester.
Fölment a kupolába. Itt melegebb volt, agysorvasztó forróság. Larry arra gondolt, hogy ha Frances és Harold dolguk végeztével itt hagyta volna a festéket, a csűr vagy egy hete vígan porig ég. Az ablakok porosak voltak, tele foszladozó pókhálóval, amelyeket kétségkívül Gerald Ford elnöksége idején szőttek. Az egyik ablakot kifeszítették, és amikor Larry kihajolt, lélegzetelállító látvány tárult eléje sokmérföldes sugarú körben.
A csűrnek ez az oldala kelet felé nézett és olyan magasra emelkedett, hogy innen csak egy kis út menti hulladéknak tetszett az üzletsor, amely borzalmasan csúfnak rémlett a föld színéről nézve. A sztráda mögött fenségesen nyúlt el az óceán, a közeledő hullámokat takarosan kettéosztotta a kikötő északi végéből kinyúló móló. A föld olyan volt, mint egy nyár közepén készült olajfestmény, csupa zöld és arany, a délután mozdulatlan párájába csomagolva. Só és tengervíz illatozott. Ha Larry lenézett a tetőre, fejjel lefelé el tudta olvasni Harold üzenetét.
Összerándult a gyomra már a gondolatra is, hogy kimásszon arra a tetőre ilyen magasan a föld fölött. És valóban le kellett lógatnia a lábát az esőcsatornából, hogy fölírhassa a lány nevét.
Miért bajlódott ezzel ennyit, őrmester? Azt hiszem, ez az egyik kérdés, amelyet föl kell tennünk magunknak.
Ha maga mondja, Underwood felügyelő.
Leereszkedett a lépcsőn, lassan, óvatosan. Ez az idő nem alkalmas lábtörésre. Odalent valami más keltette föl a figyelmét, egy véset az egyik támgerendában, meglepően friss és fehér, harsány ellentétben a csűr vénhedt, poros sötétjével. Larry odament a gerendához, és rámeredt a faragásra, azután hüvelykujjának begyét is végigfuttatta rajta, részben mulatságból, részben csodálatból, hogy egy másik emberi lény akkor csinálta ezt, miközben ő Ritával észak felé vándorolt. Újra végighúzta a körmét a faragott betűkön.
H. L.
L
F. G.
Egy szív. Nyíllal átdöfve.
Azt hiszem, őrmester, a pacák szerelmes lehet.
– Jó neked, Harold – mondta Larry, és kijött a csűrből.
A WELLSI BOLT Honda-lerakat volt, és abból, ahogyan a mintapéldányok álltak, Larry kikövetkeztette, hogy kettő hiányzik. Nagyon büszke volt a második nyomra egy összegyűrt cukorkáspapírra a szemétkosár köze lében. Egy csokoládés Payday papírja. Úgy festett, hogy valaki – valószínűleg a szerelmes Harold Lauder megette a cukorkáját, miközben eldöntötte, melyik motor lenne a legjobb neki és imádottjának. Összegyűrte a papírt, és a szemétkosárba dobta. De mellétalált.
Nadine szerint a következtetése helyes volt, noha őt nem nyűgözte le annyira, mint Larryt. Az utazás lázától izgatottan szemlélte a megmaradt motorokat. Joe a bolt bejárati lépcsőjén ült, a Gibsonon játszott, és elégedetten huhogott.
– Figyelj, Nadine – mondta Larry –, most öt óra van. Teljesen lehetetlen, hogy ma elinduljunk.
– De hát még maradt három óra naplementéig! Nem ücsöröghetünk itt! Elveszítjük őket!
– Ha elveszítjük, akkor elveszítjük – mondta a fiú. – Harold Lauder egyszer már hagyott útmutatást, hogy merre mennek. Ha folytatja az útját, valószínűleg ismét megteszi.
– De...
– Tudom, hogy aggódsz – mondta Larry, és rátette kezét a nő vállára. Érezte, hogy ismét gyülekezik benne a régi türelmetlenség. Erőszakkal kellett megfékeznie. – De még sohasem motoroztál.
– Viszont tudok biciklizni. És tudom, hogy kell használni a kuplungot, ahogy már mondtam. Kérlek, Larry! Ha nem pocsékoljuk az időt, akkor ma éjjel már New Hampshire-ben táborozhatunk, és holnap estére félúton leszünk! Mi...
– A francba, ez nem olyan, mint a bicikli! – tört ki a fiú. A gitár bongva elhallgatott. Látta, hogy Joe hátranéz, és a szeme máris összeszűkül a bizalmatlanságtól. A mindenit, de tudok bánni az emberekkel, gondolta Larry, és ettől még dühösebb lett.
– Ez fáj – mondta Nadine szelíden.
Larry odanézett és látta, hogy ujjai belemélyednek a nő vállának puha bőrébe. Dühe tompa szégyenkezéssé szelídült.
– Bocsánat – mondta.
Joe még mindig őt nézte, és Larry rádöbbent, hogy amit a fiúnál nyert, annak a felét most elvesztette. Talán annál is többet. Nadine mondott valamit.
– Tessék?
– Azt mondtam, magyarázd el, miért nem olyan, mint egy bicikli.
Larry első gondolata az volt, hogy ráordít: Ha olyan sokat tudsz, akkor eredj, próbáld ki! Lássuk, hogy fest a világ, ha a fejed hátrafelé áll! Ezt is visszanyelte, és arra gondolt, hogy nemcsak a fiúnál vesztett teret. Magánál is. Talán kijött a másik oldalon, de a régi, gyermekes Larry egy része is vele jött, beleakadva a sarkába, mint egy árnyék, amely a déli verőfényben összezsugorodik, de nem tűnik el teljesen.
– Nehezebb – mondta. – Ha megbillented, nem tudod olyan könnyen visszabillenteni, mint egy biciklit. Egy ilyen 360-as százhatvan kiló. Nagyon gyorsan megszokod, hogy megbirkózz ezzel a súlytöblettel, de a megszokás mindenképpen belekerül egy kis időbe. Egy normális kocsiban kézzel váltasz sebességet, és lábbal adsz gázt. A motoron fordítva van: a sebességet lábbal kell váltani, a gázt kézzel kell adni, és ezt sokkal nehezebb megszokni. Jobb lábbal a hátsó kereket fékezed, a jobb oldali kézifékkel az első kereket. Ha megfeledkezel erről, és csak a kéziféket használod, akkor valószínűleg átrepülsz a kormányon. És meg kell szoknod az utasodat is.
– Joe-t? Azt gondoltam, veled megy!
– Én boldogan elvinném – mondta Larry. – De nem hiszem, hogy most hajlandó lenne velem jönni. Igaz?
Nadine egy hosszú, gondterhelt pillanatig Joe-t bámulta. – Nem – erősítette meg, azután felsóhajtott. – Még az is lehet, hogy velem sem akar majd jönni. Lehet, hogy megijeszti a motor.
– Ha így lesz, te vagy a felelős érte. Én pedig mind kettőtökért. Nem akarom látni, amint felborulsz.
– Veled is ez történt? Valakivel voltál?
– Igen – bólintott Larry –, és borultam. De addigra az asszony, aki velem volt, már meghalt.
– Összetörte a motorját? – Nadine arca nagyon nyugodt volt.
– Nem. Ami történt, arra azt mondanám, hogy hetven százalékig baleset, harmincig öngyilkosság volt. Amire szüksége volt tőlem... barátság, megértés, segítség, nem is tudom... nem kapott belőle eleget. – Most már ideges volt, a halántéka lüktetett, a torka összeszorult, könnyek szúrták a szemét. – Rita volt a neve. Rita Blakemoor. Csak az van, hogy veletek szeretnék jobban szerepelni. Veled és Joe-val.
– Larry, miért nem beszéltél korábban erről?
– Mert fáj beszélni róla – felelte a fiú egyszerűen. – Nagyon fáj.
Ez volt az igazság, de nem a teljes igazság. Ott voltak az álmok. Vajon Nadine-nak vannak rossz álmai? Múlt éjjel, amikor kis időre felébredt, a nő nyugtalanul hánykolódott, motyogott. De ma semmit sem mondott róla. És Joe? Vajon ő álmodik rosszakat? Hát, róluk nem tud mit mondani, de Underwood, a Scotland Yard félelem nélküli felügyelője tartott ezektől az álmoktól... és ha Nadine felbukik a motorral, az álmok visszatérnek.
– Akkor holnap megyünk – mondta a nő. – Taníts meg motorozni ma este.
DE AZ ELSŐ FELADAT az volt, hogy feltankolják a két kicsi motort, amelyeket Larry kiválasztott. A kereskedésnek volt szivattyúja, de elektromosság nélkül nem működött. Újabb cukorkáspapírt talált a padlón, a föld alatti tartály fedele mellett, amiből arra következtetett, hogy azt nemrégiben fölfeszítette az ötletekben sosem szűkölködő Harold Lauder. Akármilyen boldogtalan szerelmes és Payday-rajongó volt ez a Harold, Larry egyre jobban tisztelte, sőt a rokonszenvét is megelőlegezte neki. Már el is képzelte magának Haroldot: harmincas éveiben járhat, talán gazdálkodó, szálas, napbarnított, csontos, és ha könyvekből nem is igen pallérozta magát, ugyancsak vág az esze. Elvigyorodott. Micsoda bolond játék szellemi portrét készíteni valakiről, akivel sohasem találkoztunk, mert az eredeti sohasem olyan, amilyennek az ember képzeli. Ezt mindenki tudja, aki látott már százötven kilós lemezlovast cérnavékony hanggal.
Miközben Nadine összecsapott egy hideg vacsorát, Larry körbejárta a kereskedést. Talált egy méretes acél szeméttartót. Az oldalának jókora feszítővasat döntöttek, a tetején egy darab összetekert gumicső hevert.
Már megint veled találkoztam, Harold! Csak nézze meg, Briggs őrmester. Emberünk felszívott egy kis benzint a föld alatti tartályból, hogy elindulhasson. Csodálkozom, hogy nem vitte magával a csövet.
Lehet, hogy levágott belőle egy darabot, és ez csak a maradék, Underwood felügyelő – már megbocsásson, de ez itt egy szemeteskandli.
Jupiterre, őrmester, kegyednek igaza van. Oda fogok hatni, hogy önt előléptessék.
Fogta a feszítővasat meg a gumicsövet, és visszament a tartály fedeléhez.
– Joe, ide tudnál jönni egy percre segíteni?
A fiú fölnézett sajtból és kekszből álló vacsorájából, és bizalmatlanul nézett Larryre.
– Menj csak, minden rendben – mondta Nadine halkan.
Joe kicsit csoszogva odament. Larry becsúsztatta a feszítővasat a tartály tetejének hasadékába. – Nehezedj rá a teljes súlyoddal, és meglátjuk, fel tudjuk-e emelni – mondta.
Egy pillanatig azt hitte, a fiú nem értette meg, vagy nem akarja megtenni, amire kéri. Azután megragadta a vas végét, és lenyomta. A karja vékony volt, de szíjas izmok feszültek rajta, az a fajta izomzat, amely a szegény családok dolgozó férfi tagjain mindig megfigyelhető. A fedél kissé megemelkedett, de ahhoz nem eléggé, hogy Larry aládughassa az ujjait.
– Feküdj rá a vasra – mondta a gyereknek. Azok a félvad, ferde szemek egy pillanatig hidegen tanulmányozták, azután Joe ráhasalt a feszítővasra. A lába elvált a földtől, amikor a teljes súlyával lenyomta.
A fedél ez alkalommal kicsivel jobban megemelkedett, eléggé ahhoz, hogy Larry aládughassa az ujjait. Miközben azért küszködött, hogy jobb fogást találjon, eszébe jutott, ha a gyerek még mindig nem szereti őt, akkor itt a fényes alkalom, hogy kimutassa. Ha Joe elengedi a feszítővasat, akkor a lemez dörrenve lezuhan, és Larry elveszti valamennyi ujját a hüvelykjei kivételével. Larry látta, hogy ez Nadine-nak is eszébe jutott. Az egyik motort bámulta, de most megfordult, hogy őket figyelje, egész teste megfeszült. Sötét szeme ide-oda járt a fél térdre ereszkedett Larry és Joe között, aki Larryt lesve engedte rá súlyát a feszítővasra. Tengerszín szeme kifürkészhetetlen volt, Larry pedig még mindig nem talált megfelelő fogást.
– Nincs szükség segítségre? – kérdezte Nadine higgadtan, a normálisnál kissé élesebb hangon.
Larry szemébe belefolyt a verejték. Kipislogta. Még mindig nem jó. Érezte a benzinszagot.
– Azt hiszem, elboldogulunk – pillantott a nőre. Egy perccel később ujjai rövid hornyot tapintottak a fedél alján. Nekifeszült, a fedél reccsenve megemelkedett, majd tompa puffanással zuhant az aszfaltra. Hallotta Nadine sóhaját. A feszítővas a földre hullott. Larry megtörölte izzadó homlokát, és a kölyökre nézett.
– Ez szép munka volt, Joe – mondta. – Ha elengeded azt a fedelet, akkor hátralevő életemben a fogaimmal húztam volna föl-le a cipzáramat a sliccemen. Köszönöm.
Nem várt választ (legfeljebb értelmezhetetlen huhogást, miközben Joe visszament, hogy tovább gusztálja a motorokat), de a gyerek rozsdás, akadozó hangon azt mondta: – Nics-mit.
Larry Nadine-ra sandított, aki visszabámult rá, azután Joe-ra. Meglepődött és örült, valahogy mégis olyan volt az arca, mint aki számított erre. Larry már látta ezt az arcot, csak azt nem tudta, hol.
– Joe – kérdezte –, azt mondtad, nincs mit?
A kisfiú élénken bólogatott. – Nics-mit. Nics-mit.
Nadine mosolyogva kinyújtotta a karját. – Ez jó, Joe! Nagyon, nagyon jó! – Joe odakocogott hozzá, és egy-két pillanatig hagyta, hogy a nő ölelgesse. Azután ismét a motorokat bámulta, huhogva és magában kuncogva.
– Tud beszélni – mondta Larry.
– Tudtam, hogy nem néma – felelte Nadine. – De csodálatos tudni, hogy magához térhet. Azt hiszem, mindkettőnkre szüksége volt. Két félre. Ő... ó, nem is tudom.
Larry észrevette, hogy elpirul, és sejtette is, miért. Leeresztette a gumicsövet a cementpadló lyukába, és hirtelen rájött, amit csinál, azt könnyen lehet jelképes (és meglehetősen nyers) némajátéknak tekinteni. Élesen nézett a nőre. Az gyorsan elfordult, de nem elég gyorsan, hogy Larry ne látta volna, milyen élénk figyelemmel kíséri tevékenységét, vagy azt, hogy Nadine mennyire elvörösödött.
AZ UNDOK FÉLELEM ismét ágaskodott benne. – Krisztus szerelmére, Nadine! – kiáltotta. – Vigyázz! – A nő annyira a kormányzásra összpontosított, nem is figyelte, merre megy, és ötmérföldes sebességgel éppen egy fenyőfának irányította a motort.
Felnézett, és riadtan azt mondta: „Ó!” Azután túl élesen kanyarodva felborult a motorral. A Honda lefulladt.
Larry odafutott hozzá, a szíve a torkában dobogott.
– Jól vagy? Nadine! Ugye...
A nő remegve föltápászkodott, lehorzsolt kezét nézve. – Igen, jól vagyok. Hülye voltam, hogy nem figyeltem, hova megyek. A motor megsérült?
– Ne törődj azzal a rohadt motorral, hadd nézzem a kezed.
A nő fölemelte a kezét, Larry pedig a zsebéből elővett egy műanyag flakon Bactine-t, és beszórta a horzsolást.
– Te reszketsz – mondta a nő.
– Azzal se törődj – felelte Larry nyersebben, mint akarta. – Ide figyelj, talán jobb, ha mégis biciklivel megyünk. Ez veszélyes...
– A lélegzés is az – felelte a nő nyugodtan. – És arra gondolok, hogy Joe veled mehet, legalábbis eleinte.
– Nem fog...
– Én azt hiszem, hogy igen – ellenkezett Nadine, és a fiú arcába nézett. – És te is ezt hiszed.
– Jó, hagyjuk abba ma estére. Már alig látunk, olyan sötét van.
– Még egyszer hadd menjek. Nem olvastad, hogy amikor a lovad ledob, azonnal vissza kell ülnöd?
Odabaktatott hozzájuk Joe. Áfonyát szemelgetett egy motorossisakból. Számos vadáfonyabokrot talált a kereskedés mögött, és gyümölcsöt szedett, miközben Nadine az első leckéjét vette motorozásból.
– Én is így tudom – mondta megadóan Larry. – De ugye figyelni fogsz, hogy merre mész?
– Igenis, uram. Úgy lesz, uram. – A nő tisztelgett, azután a fiúra mosolygott. Szépséges, lassú mosolya megvilágította az egész arcát. Larry visszamosolygott, mert nem tehetett mást. Ha Nadine mosolygott, még Joe is visszamosolygott rá.
Ez alkalommal a nő kétszer körbemotorozta a parkolót, azután kicsit túl élesen fordulva kikanyarodott az útra, amitől Larrynek ismét a torkában dobogott a szíve. De ügyesen lerakta a lábát, ahogy a fiú tanította, majd elindult fölfelé a domboldalon, és eltűnt a szemük elől. Larry még látta, hogy óvatosan kettesbe teszi a motort, hallotta, amint továbbkapcsol hármasba, amikor leereszkedett az első dombról. A motor hangja zümmögéssé halkult, majd semmivé olvadt. Larry aggodalmasan állt a homályban, időnként szórakozottan agyoncsapott egy-egy szúnyogot.
Joe odaballagott hozzá, a szája kék volt. – Nics-mit – mondta, és elvigyorodott. Larrynek sikerült kiszorítania magából egy ideges mosolyt. Ha egyhamar nem jön vissza a nő, akkor utánamegy. Fejében feketén táncoltak a látomások, amelyekben egy árokban, kitört nyakkal heverve találta meg Nadine-t.
Már éppen odament a másik motorhoz, azon tűnődve, hogy Joe-t magával vigye-e, amikor ismét felhangzott a zümmögés. Hamarosan a Honda motorhangjává erősödött, hallatszott, amint a nő simán négyesbe teszi a sebességváltót. Larry fölengedett... egy kicsit. Gyászosan állapította meg, hogy addig képtelen lesz tökéletesen felengedni, amíg a nő azon az izén ül.
Nadine felbukkant a bekapcsolt fényszórójú motorral, és Larry mellé kanyarodott.
– Klassz, mi? – Leállította a motort.
– Már utánad akartam menni. Azt hittem, baleset ért.
– Bizonyos értelemben. – Amikor látta, hogy a fiú megmerevedik, hozzátette: – Túl lassan fordultam, elfelejtettem a kuplungot. Leállt a motor.
– Aha. Ennyi elég ma estére, ugye?
– Igen – bólintott a nő. – Fáj a farkcsontom.
AZNAP ÉJJEL a takarójába burkolózott Larry azon töprengett, odajön-e hozzá a nő, ha Joe elalszik, vagy nem kellene-e neki odamennie? Kívánta Nadine-t, és abból, ahogy a nő azt a gumicsővel előadott abszurd némajátékot nézte, úgy vélte, Nadine is kívánja őt. Végül elaludt.
Azt álmodta, hogy eltévedt egy kukoricaföldön. De zenét hallott, valaki gitározott. Joe volt az. Ha megtalálja Joe-t, akkor minden rendben lesz. Így hát követte a hangot, ha kellett, áttörtetett egyik sorból a másikba, és végül kiért egy szabálytalan alakú tisztásra. Apró kis ház állt rajta, tornáca rozsdás, vén bakokra támaszkodott. Nem Joe gitározott, hogyan is gitározhatott volna? Joe az ő bal kezét fogta, Nadine a jobbot. Vele voltak. Egy öregasszony gitározott, egyfajta dzsesszes spirituálét, ami megmosolyogtatta Larryt. A tornácon ülő öregasszony fekete volt, és körülbelül a legöregebb asszony, akit Larry életében látott. De volt benne valami, amitől jól érezte magát... olyan jól, mint kisfiú korában, amikor a mama váratlanul megölelte, és azt mondta: Itt van a legjobb fiú, itt van Alice Underwood örökkön kedvenc fiúja!
Az öregasszony abbahagyta a játékot és rájuk nézett.
Jó órában legyen mondva, társaságom van! Lépjetek előre, ahol láthatlak benneteket, mert a szemem már nem olyan, mint valaha.
így hát kéz a kézben, mindhárman előreléptek, és Joe menet közben kinyújtotta a kezét, és lassú ingamozgásba lendített egy sima öreg autógumiból készült hintát. A kerék fánk formájú árnyéka ide-oda siklott a gazos udvaron. Kicsiny tisztáson voltak, szigeten a kukoricatengerben. Észak felé földút húzódott, amely ponttá keskenyedett a látóhatáron.
Akarnál játszani az öreg dobozomon?, kérdezte az öregasszony Joe-t, ő pedig buzgón előrelépett, és átvette a gitárt a csomós kezekből. Azt a dallamot kezdte pengetni, amelyet követve átjutottak a kukoricáson, csak gyorsabban és jobban csinálta az öregasszonynál.
Az Isten áldja, de jól játszik. Én mán túl öreg vagyok. Nem tudom rávenni az ujjaimat, hogy gyorsabban mozogjanak. A reoma miatt. De 1902-ben a Városházán játszottam. Én voltam az első néger, aki valaha ott játszott, a legeslegelső.
Nadine megkérdezte tőle, hogy kicsoda. Ez a hely mintha örökkévaló lett volna, a nap egy órával besötétedés előtt állt meg az égen, a hinta, amelyet Joe meglendített, ide-oda lengett a gazos udvaron. Larry azt kívánta, bárcsak örökké itt maradhatna, ő és a családja. Ez jó hely volt. Az arctalan ember itt sohasem éri utol őt, Joe-t vagy Nadine-t.
Abagail anyának hívnak. Asszem, én vónék a legvénebb asszony Kelet-Nebraskában, de még mindig van némi sütnivalóm. Gyertek hozzám olyan gyorsan, amilyen hamar csak lehet. Mennünk kell, mielőtt kiszimatol bennünket.
Felhő takarta el a napot. A hinta lengése semmivé apadt, a gitár elhallgatott, és Larry tarkóján fölmeredt a szőr. Az öregasszony semmit sem látszott észrevenni.
Ki szimatolhat ki bennünket?, kérdezte Nadine, és Larry azt kívánta, bár tudna beszélni, hogy rákiáltson, szívja vissza a kérdést, mielőtt az elszabadulna és nekik ugorhatna.
A fekete ember. Az ördög szolgája. Istennek hála, közöttünk és közötte ott van a Sziklás-hegység, de ez nem sokáig fogja visszatartani. Ezért kell összefogózkodnunk, Coloradóban. Isten eljött hozzám egy álomban, és megmutatta, hol. De sietnünk kell, sietni, amennyire bírunk. Szóval gyertek, látogassatok meg. Mások is jönnek.
Nem, felelte Nadine hideg, rettegő hangon. Mi Vermontba megyünk. Csak Vermontba, egy rövid útra.
A te utad hosszabb lesz, mint a miénk, ha nem győzöd le a hatalmát, felelte az öregasszony Larry álmában. Nagyon szomorúan nézett Nadine-ra. Asszony, ez itt jó embered lehetne. Küszködik, hogy kivessen magából valamit. Miért nem kapaszkodsz belé, ahelyett hogy kihasználod?
Nem! Vermontba megyünk, VERMONTBA!
Az öregasszony szánalommal nézett rá. Ha nem vigyázol, egyenesen a pokolba mész, Éva lánya. És ha odaérsz, akkor megfogod tudni, hogy a pokol hideg.
Az álom ekkor fölrepedt, sötét hasadékokra szakadt, amelyek elnyelték Larryt. Abban a sötétben valami osont mögötte. Valami hideg, kegyetlen, és hamarosan meg fogja látni vigyorgó fogait.
De mielőtt ez megtörtént volna, Larry fölébredt, fél órával pitymallat után. A világot sűrű fehér köd burkolta be, amely szétoszlik, amint a nap magasabbra hág. A motorbicikli-kereskedés úgy emelkedett ki a ködből, mint egy fa helyett salakbetonból épített, különös hajó orra.
Valaki volt mellette, és látta, hogy nem Nadine jött oda hozzá az éjszaka, hanem Joe. A kisfiú mellette feküdt, hüvelykujjával a szájában, és reszketett álmában, mintha Larry lidércnyomása őt is elkapta volna. Larry azon töprengett, mennyire lehetnek mások Joe álmai, mint az övéi... és hanyatt fekve a fehér ködbe bámulva addig gondolkodott ezen, amíg egy óra múlva föl nem ébredtek a többiek is.
MIRE BEFEJEZTÉK a reggelit, és a holmijukat fölrakták a motorokra, a köd eléggé feloszlott ahhoz, hogy indulhassanak. Ahogy Nadine mondta, Joe simán hajlandó volt fölülni Larry mögé; sőt előbb ült föl, mintsem kérték volna.
– Lassan – mondta Larry negyedszer. – Nem fogunk sietni csak azért, hogy balesetet szenvedjünk.
– Remek! – lelkesedett Nadine. – Olyan izgatott vagyok! Olyan ez, mint egy felfedezőút!
A fiúra mosolygott, de Larry nem bírt visszamosolyogni. Rita Blakemoor mondott valami nagyon hasonlót, amikor elhagyták New York Cityt. Két nappal azelőtt mondta, hogy meghalt.
EPSOMBAN MEGÁLLTAK ebédelni. Sült sonkát ettek konzervdobozból, azután narancslét ittak a fa alatt, ahol Larry elaludt, Joe pedig késsel a kezében állt fölötte. Larry megkönnyebbülten jött rá, hogy a motorbiciklivel való utazás korántsem olyan borzasztó, mint gondolta; a legtöbb helyen egész tisztességes idővel tudtak haladni, csak a városokban kellett sétatempóra váltaniuk. Nadine rendkívül óvatos volt, a beláthatatlan kanyarokban lassított, és még a nyílt útszakaszokon sem sürgette Larryt, hogy lépjék túl a folyamatosan tartott, óránként harmincöt mérföldes sebességet. Larry úgy számította, hogy amennyiben rossz idő nem lassítja őket, tizenkilencedikére Stovingtonban lesznek.
Concordtól nyugatra álltak meg vacsorázni. Itt Nadine azt mondta, hogy egy csomó időt takaríthatnának meg a Lauder-Goldsmith-féle útvonalból, ha egyenesen északnak mennének az I-89-es összekötő úton.
– Egy csomó forgalmi dugó lehet rajta – kétkedett Larry.
– Majd kanyargunk – felelte magabiztosan a nő –, és használhatjuk a leállósávot is, ha szükséges. A legrosszabb, ami történhet, hogy vissza kell térnünk egy kijárathoz, hogy egy mellékúton menjünk tovább.
Vacsora után még két órát motoroztak, és valóban az egyik padkától a másikig húzódó torlasszal találkoztak az észak felé vezető úton. Közvetlenül Warner után bebicskázott egy lakókocsis utánfutót vontató autó; a vezető és felesége, akik hetek óta halottak voltak, gabonás zsákként roskadoztak Electrájuk első ülésén.
Közös együttműködéssel sikerült átemelniük a motorokat az autó és a kifordult utánfutó között. Ettől túlságosan elfáradtak, hogy továbbmenjenek, és ezen az éjszakán Larry nem fontolgatta, hogy odamenjen-e Nadine-hoz, aki tőle három méterre burkolózott takaróiba (a kisfiú kettejük közé feküdt). Azon az éjszakán túl fáradt volt ahhoz, hogy alváson kívül mással is foglalkozzék.
MÁSNAP délután olyan akadályhoz értek, amelyet nem tudtak megkerülni. Egy vontatókocsis kamion fordult föl, és mögötte tucatnyi másik rohant egymásba. Szerencsére alig kétmérföldnyire mögöttük volt az enfieldi leágazás. Visszamentek, legurultak az összekötő úton, azután fáradtan és elbátortalanodva megálltak az enfieldi városi parkban húszpercnyi pihenőre.
– Te mit csináltál azelőtt, Nadine? – kérdezte Larry. Eszébe jutott, milyen kifejezés ült a nő szemében, amikor Joe végre beszélni kezdett (a kisfiú azóta a „Larry, Nadine, köfönöm”, meg „vécézek” szavakkal bővítette szótárát), és most ennek alapján találgatott. – Tanár voltál?
A nő meglepetten nézett rá. – Igen. Eltaláltad.
– Kisgyerekeket tanítottál?
– Csakugyan. Elsősöket és másodikosokat.
Ez megmagyarázta, miért volt képtelen magára hagyni Joe-t. A kisfiú, szellemileg legalábbis, visszacsúszott a hétévesek szintjére. – Hogy jöttél rá?
– Valamikor randiztam egy Long Island-i beszéd-terapeutával – magyarázta Larry. – Tudom, hogy ez úgy hangzik, mint egy New York-iakról szóló vicc kezdete, de tényleg ez az igazság. Az Ocean View iskolarendszerben dolgozott. Alsósokkal. Olyanokkal, akik nehezen beszéltek, farkastorkuk, nyúlajkuk volt, vagy nem hallottak. Azt szokta mondani, hogy a gyerekek beszédhibáit úgy lehet kijavítani, ha megmutatod nekik a megfelelő ejtést. Mutasd meg, mondd a szót. Mutasd meg, mondd a szót. Újra és újra, amíg csak nem kattan valami a gyerek fejében. És amikor erről a kattanásról beszélt, éppen úgy nézett, mint te, amikor Joe azt mondta, „nics-mit”.
– Tényleg? – A nő kicsit vágyakozva mosolygott. – Szerettem a kicsiket. Voltak köztük sérültek, de abban a korban még senkit sem lehet helyrehozhatatlanul elrontani. A kicsik az egyetlen igazán jó emberi lények.
– Ez olyan romantikus elképzelés, nem? A nő vállat vont. – A gyerekek jók. És ha az ember velük dolgozik, akkor romantikussá válik. Nem olyan nagy baj. A te beszédterapeutád talán nem szerette a munkáját?
– Dehogynem – sietett helyeselni Larry. – Férjnél voltál? Azelőtt? – Itt volt megint – ez az egyszerű, mindenütt jelenlevő szó. Azelőtt. Csupán három szótag, de mindent magában foglal.
– Férjnél? Nem, sohasem voltam férjnél. – Nadine ismét idegesnek tűnt. – A klasszikus vénkisasszony tanítónő vagyok, fiatalabb, mint amennyinek látszom, de öregebb, mint ahogy érzem magam. Harminchét éves vagyok. – Larry pillantása akaratlanul a nő hajára siklott, és Nadine bólintott, mintha a fiú hangosan beszélt volna. – Korai őszülés – magyarázta tárgyszerűen. – A nagyanyám negyvenéves korára galambősz volt. Azt hiszem, én legalább öt évvel tovább fogom bírni.
– Hol tanítottál?
– Pittsfieldben, egy magániskolában. Nagyon előkelő volt. Borostyánnal befuttatott falak, a játszótéren a legújabb játékok. Fütyülünk a válságra, teljes gőzzel előre. A kocsipark két Thunderbirdből, három Mercedes-Benzből, két Lincolnból és egy Chrysler Imperialból állt.
– Nagyon jó lehettél.
– Igen, azt hiszem – mondta a nő ártatlanul, azután elmosolyodott. – De ma már nem sokat számít.
A fiú átkarolta. A nő kissé összerezzent, és Larry érezte, hogy megmerevedik. A keze és a válla meleg volt.
– Inkább ne – mondta szorongva a nő.
– Nem akarod?
– Nem, nem akarom.
Larry értetlenül húzta vissza a karját. A nő kívánta, hogy átkarolják, ez egészen biztos; a fiú érezte Nadine vágyakozásának enyhe, de tisztán észlelhető hullámait. A nő arca pipacsvörös volt, és kétségbeesetten bámulta a kezeit, amelyek úgy matattak az ölében, mint két sebesült pók. Szeme sírósan fénylett.
– Nadine...
(te vagy az, drágám?)
A nő ránézett, és Larry látta, hogy mindjárt elsírja magát. Éppen szólni akart, amikor Joe ballagott oda hozzájuk, kezében a gitár tokjával. Bűntudatosan néztek rá, mintha olyasmin kapta volna rajta őket, ami sokkal bensőségesebb a beszélgetésnél.
– Hölgy – közölte Joe társalgási hangon.
– Mi? – kérdezte Larry zavarodottan és értetlenül.
– Hölgy! – ismételte Joe, és hüvelykujjával a háta mögé bökött.
Larry és Nadine összenézett.
Hirtelen egy negyedik hang hallatszott, egy felindulástól fuldokló, magas hang, olyan váratlan, mint az Úr hangja.
– Hála Istennek! – kiáltotta. – Ó, hála Istennek!
Fölálltak, és a nőre néztek, aki félig-meddig futva közeledett az utcán. Egyszerre nevetett és sírt.
– De örülök, hogy találkoztunk! – mondta. – Annyira örülök, hogy találkoztunk, hála Istennek...
Megtántorodott, és elesett volna, ha a fiú el nem kapja. Larry huszonöt évesnek nézte. Farmert és egyszerű, fehér pamutblúzt viselt. Az arca sápadt volt, természetellenesen merev pillantású kék szeme úgy bámult Larryre, mintha igyekezne meggyőzni a mögötte levő agyat, hogy ez nem látomás, hogy ez a három ember, aki őt nézi, tényleg itt van.
– Larry Underwoodnak hívnak – mondta a fiú. – A hölgy Nadine Cross. A kisfiú Joe. Nagyon boldogok vagyunk, hogy találkoztunk.
A nő egy pillanatig bámulta szótlanul, azután lassan otthagyta, és Nadine-hoz lépett.
– Annyira örülök... – kezdte – ...örülök, hogy találkoztunk. – Kicsit megtántorodott. – Istenem, ti valódi emberek vagytok?
– Igen – bólintott Nadine.
A nő a nyakába borult, és zokogott. Nadine átölelte. Joe az utcán állt egy elakadt kisteher mellett, fogta a gitár tokját, és a hüvelykujját szopta. Végül odament Larryhez, és fölnézett rá. Larry odanyújtotta a kezét. Csak álltak ott, és komolyan bámulták az asszonyokat, így ismerték meg Lucy Swannt.
LUCY LELKESEN csatlakozott hozzájuk, amikor elmondták, hogy merre tartanak, mert okuk van hinni, hogy arrafelé legalább még két ember él, de az is lehet, hogy többen vannak. Larry keresett Lucynak egy közepes méretű hátizsákot az enfieldi sportboltban, és Nadine elkísérte Lucyt városszéli házába, hogy segítsen becsomagolni... két váltás ruhát, alsóneműt, tartalék cipőt, esőkabátot. Meg képeket néhai férjéről és lányáról.
Éjjel egy Quechee nevű városban táboroztak, amely már az államhatáron túl, Vermontban volt. Lucy Swann elmesélte rövid, egyszerű történetét, amely nem nagyon különbözött azoktól, amelyeket majd másoktól fognak hallani. A történet beépített eleme volt a fájdalom és a sokk, amely legalábbis kurjantásnyi közelségbe hozta Lucyt az őrülethez.
Férje június huszonötödikén betegedett meg, a lánya másnap. Ápolta őket, amennyire tudta, folyvást azt várva, mikor dönti le a kórság, ahogy New Englandnek ebben a zugában hívták a betegséget. Huszonhetedikére, mikor a férje kómába esett, Enfield elszakadt a külvilágtól. A televízió műsora alkalomszerű és furcsa lett. Az emberek hullottak, mint a legyek. Az országúton az előző hetekben sűrű csapatmozgások zajlottak, de egyik egység sem törődött olyan apró helységgel, mint a New Hampshire-i Enfield. Június huszonnyolcadikán kora reggel meghalt a férje. A lánya állapota egy kicsit mintha javult volna huszonkilencedikén, hogy aztán hirtelen rosszul legyen estefelé. Tizenegy óra tájt halt meg. Július 3-ára Lucyn és egy Bill Dadds nevű öregemberen kívül mindenki meghalt Enneldben. Bill beteg volt, mondta Lucy, de mintha sikerült volna erőt vennie a betegségen. Azután a függetlenség napjának reggelén holtan találta Billt a főutcán; felpüffedt és megfeketedett, mint a többiek.
– Így hát eltemettem a családomat és Billt is – mondta a ropogó tűznél ülve. – Egy egész napig tartott, de nyugovóra helyeztem őket. Azután arra gondoltam, jobb lesz, ha elmegyek Concordba, ahol az anyám és az apám lakott. De... valahogy sohasem szántam rá magamat. – Könyörgő szemmel nézett rájuk. – Olyan nagy baj ez? Gondoljátok, hogy még élnek?
– Nem – felelte Larry. – A védettség nem örökletes. Az anyám... – A tűzbe nézett.
– Muszáj volt összeházasodnuk Wesszel – mondta Lucy. – Ez az érettségim utáni nyáron történt – 1984-ben. Anya és apa nem akarták, hogy elvegyen. Azt akarták, hogy menjek el valahová, szüljem meg a gyereket és adjam örökbe. De nem tettem. Anya azt mondta, válás lesz a vége. Apa azt mondta, Wes egy senki, örökös pancser. Erre én azt mondtam: „Lehet, de hadd lássuk, mi történik.” Vállalni akartam a kockázatot. Értitek?
– Igen – bólintott Nadine. Lucy mellett ült, és mély részvéttel nézte.
– Kedves kis otthonunk volt, és biztosan nem gondoltam, hogy így fog végződni – folytatta Lucy, és akkorát sóhajtott, ami zokogásnak is beillett. – Igazán olyan szépen berendezkedtünk mi hárman. Wes sokkal inkább Marcyért emberelte meg magát. A baba volt neki a nap égen. Azt gondolta...
– Ne folytasd – kérte Nadine. – Ez azelőtt volt.
Megint ez a szó, gondolta Larry. Ez a kis, három szótagos szó.
– Igen. Elmúlt. És azt hiszem, valahogy elboldogultam volna. El is boldogultam, amíg el nem kezdődtek a rossz álmok.
Larry fölkapta a fejét. – Álmok?
Nadine Joe-ra nézett. Egy pillanattal korábban még szundikált a tűz mellett. Most Lucyt bámulta, a szeme villogott.
– Rémálmok, lidércnyomások – felelte Lucy. – Nem mindig ugyanazt álmodom. Legtöbbször egy ember üldöz, és nem látom pontosan, hogy néz ki, mert teljesen be van bugyolálva egy hogyishívják, egy köpenybe. Az árnyékban, a sikátorokban áll. – Megborzongott. – Már féltem elaludni. De most talán...
– Fek-kete emberrr! – rikoltotta Joe olyan vadul, hogy mindnyájan összerázkódtak. A gyerek felpattant, és mint egy törpe Lugosi Béla, előrenyújtotta a kezét, ujjai karmokká görbültek. – Fek-kete emberrr! Rémálom! Kerget! Engem kerget! Keres! – Nadine-hoz bújt, és gyanakodva meredt a sötétbe.
Kis időre csönd telepedett rájuk.
– Ez őrület – mondta Larry, azután elhallgatott. Mindnyájan ránéztek. A sötétség hirtelen nagyon sötétnek tűnt, és Lucy megint rémültnek látszott..
Larry kényszeritette magát, hogy folytassa. – Lucy, álmodsz valaha is... nos, egy nebraskai helyről?
– Egy éjjel egy öreg néger asszonyról álmodtam – felelte Lucy –, de az nem tartott sokáig. Valami olyasmit mondott: „Eljöttél látogatóba.” Azután ismét Enfieldben voltam, és az a... az a rémítő alak kergetett. Ekkor fölébredtem.
Larry olyan sokáig nézett rá, hogy az asszony elpirult, és lesütötte a szemét.
A fiú Joe-ra pillantott. – Joe, álmodtál valaha is... öö, egy kukoricásról? Egy öregasszonyról? Egy gitárról? – Joe csak nézett rá Nadine ölelő karjaiból.
– Hagyd békén, csak fölzaklatod! – kérte Nadine, de az ő hangja tűnt zaklatottnak.
Larry gondolkozott. – Egy házról, Joe? Egy kis házról, amelynek a tornáca bakokra támaszkodik?
Joe szeme mintha felcsillant volna.
– Hagyd abba, Larry! – mondta Nadine.
– Egy hintáról, Joe? Autógumiból készült hintáról?
Joe megrándult Nadine ölelésében. Hüvelykujját kivette a szájából. Nadine igyekezett visszatartani, de Joe kitépte magát.
– A hinta! – ujjongott. – A hinta! A hinta! – Megpördült maga körül, és először Nadine-ra, azután Larryre mutatott. – Te! Meg te! Sokszor!
– Sokszor? – kérdezte Larry, de Joe ismét elcsöndesedett.
Lucy Swann elhűlt. – A hinta – mondta. – Arra én is emlékszem. – Larryre nézett. – Miért álmodjuk ugyanazt? Valaki talán sugaraz minket?
– Nem tudom. – A fiú Nadine-ra pillantott. – Te is álmodtál ilyeneket?
– Én nem álmodom! – felelte a nő élesen, és azonnal lesütötte a szemét. Larry azt gondolta: Hazudsz. De miért?
– Nadine, ha te... – kezdte.
– Mondtam neked, hogy én nem álmodom! – kiáltott rá élesen, már-már hisztérikusan Nadine. – Nem hagynál békén? Muszáj nyaggatnod?
Fölugrott, és szinte futva otthagyta a tüzet. Lucy tétován nézett utána egy pillanatig, azután fölállt: – Utánamegyek.
– Igen, az jó lesz. Joe, te maradj velem, jó?
– Jó – felelte Joe, és nyitogatni kezdte a gitártok csatjait.
LUCY ÉS NADINE tíz perccel később tért vissza. Larry látta, hogy mindketten sírtak, de úgy tűnt, most már rendben vannak.
– Sajnálom – mondta Nadine Larrynek. – Nyilván azért, mert örökösen feszült vagyok, és ilyen különös módokon tör ki.
– Semmi baj.
A témát nem hozták szóba ismét. Ültek és hallgatták Joe-t, aki végigment a repertoárján. Kezdett tényleg jól játszani, és most már dalfoszlányok is előbukkantak a huhogások és nyögések között.
Végül lefeküdtek, Larry a sor egyik végén, Nadine a másikon, Joe és Lucy kettejük között.
Larry először a magas helyen álló fekete emberről álmodott, azután a tornácon üldögélő fekete öregasszonyról. Csak ebben az álomban tudta, hogy a fekete ember közeledik, a táblában lépked, torz ösvényt tapos a kukoricásban, jön az arcára fagyott, borzalmas, tüzes vigyorral, egyre közelebb és közelebb.
Sötét éjszaka riadt föl, és nem kapott levegőt a rettegéstől. A többiek aludtak, mint a tej. Az álomban valahogy tudta. A fekete ember nem üres kézzel jött a kukoricásban. Hozta karjaiban, mint egy áldozati ajándékot, Rita Blakemore megmerevedett, felpüffedt, oszladozó hulláját, amelyet kikezdték a mormoták és a menyétek. Hozta a néma vádat, amelyet majd odavet Larry lábához, hogy megvallja bűnét a többieknek, hogy hangtalanul hirdesse, miszerint ő nem rendes srác, valami hiányzik belőle, vesztes, aki mindent csak elfogad.
Végül ismét elaludt, és már nem álmodott semmit reggel hétig, amikor mereven, fázva, éhesen ébredt arra, hogy sürgősen vécéznie kell.
– Ó, ISTENEM – mondta üres hangon Nadine. Larry ránézett, és olyan csalódást látott, amelynek már a könnyekhez sincs ereje. A nő sápadt volt, csodaszép szeme felhős és tompa.
Július 19-e volt, negyed nyolc, az árnyékok hosszúra nyúltak. Egész nap kerekeztek, néhányszor álltak csak meg ötpercnyi pihenőkre, illetve ebédszünetre az onnan félórányira levő Randolphban. Egyikük sem panaszkodott, noha hatórányi motorozás után Larry egész teste elzsibbadt, sajgott, és mintha tűkkel szurkálták volna tele.
Most egymás mellett ácsorogtak egy öntöttvas kerítés mentén. Mögöttük terült el Stovington városa, amely nem sokat változott ahhoz képest, amilyennek Stu Redman látta az intézetben töltött utolsó napjaiban. A kerítésen és a pázsiton túl, amely valaha gondozott volt, de mostanra elvadult, és levelekkel-gallyakkal szórták tele a délutáni viharok, ott állt maga az intézet, a háromemeletes épület, amelynek nagyobb része Larry szerint a föld alá volt elrejtve.
Kihalt volt, néma és üres.
A pázsit közepén tábla állt, a következő felirattal:
STOVINGTON JÁRVÁNYÜGYI KÖZPONT
KORMÁNYHIVATAL!
A LÁTOGATÓK KÖTELESEK BEJELENTKEZNI
A PORTÁN!
Mellette egy másik tábla is állt, és ők ezt bámulták.
7-ES ÚT RUTLANDIG
4-ES ÚT SCHUYLERVILLE-BE
29-ES ÚTON AZ I-87-IG
I-87-EN DÉL FELÉ I-90-IG
I-90 NYUGATRA
ITT MINDENKI HALOTT
NYUGATRA INDULUNK NEBRASKÁBA
MARADJATOK AZ ÚTVONALUNKON
FIGYELJÉTEK A JELZÉSEKET
HAROLD EMERY LAUDER
FRANCES GOLDSMITH
STUART REDMAN
GLENDON PEQUOD BATEMAN
1990. JÚLIUS 8.
– Harold, öregem – dünnyögte Larry. – Alig várom, hogy megrázzam a kezed, és fizessek neked egy sört... vagy egy Paydayt.
– Larry! – szólt élesen Lucy.
Nadine elájult.
JÚLIUS 20-ÁN délelőtt háromnegyed tizenegy előtt öt perccel kitotyogott a tornácra, magával vitte a kávéját és a pirítóst, ami szokása volt, ha a Coca-Cola hőmérő tíz foknál többet mutatott a mosogató mögötti ablakban. Remek nyár volt, a legjobb, amire 1955 óta Abagail anya vissza tudott emlékezni, ez volt az az év, amikor az anyja tiszteletreméltó korban, kilencvenhárom évesen meghalt. Igazán kár, hogy nincsenek körülötte emberek, hogy élvezhetnék az időt, gondolta, miközben óvatosan leült karfa nélküli hintaszékébe. De élvezték-e valaha is? Némelyek természetesen igen; a fiatal szerelmesek, meg az öregebb népek, akiknek a csontjai jól emlékeztek a tél halálos ölelésére. Mostanra a fiatal és az öreg népek egyaránt elmentek, és a legtöbben azok közül is, akik a két kor között voltak. Isten kemény ítélettel sújtotta az emberi fajt.
Némelyek tán vitába szállnának ilyen súlyos ítélettel, de Abagail anya nem tartozott közéjük. Isten egyszer már elintézte vízzel, és valamivel később majd tűzzel fogja intézni. Abagail anyának nem az a dolga, hogy Istent megítélje, ámbátor azt kívánta, bárcsak ne tartaná a szájához azt a poharat. De ítélet dolgában az anya beérte a válasszal, amelyet Isten Mózesnek adott az égő csipkebokorból, amikor Mózes kérdésekkel rohanta meg. Ki vagy te?, kérdezte Mózes, és Isten visszavág abból a bokorból, amúgy hetykén: Vagyok, aki VAGYOK. Más szóval, Mózsi, ne itt tipródj ennél a bokornál, hanem vonszold arrébb habtestedet.
Lihegve nevetett és bólogatott, a pirítóst addig mártogatta kávéscsészéjének széles szájába, amíg elég puha lett ahhoz, hogy megcsócsálja. Már tizenhat éve is van annak, hogy búcsút mondott az utolsó fogainak. Fogatlanul jött elő az anyja méhéből, és fogatlanul megy a sírjába. Alig egy évre rá, amikor éppen betöltötte a kilencvenhármat, Molly, a dédunokája és a férje hoztak neki anyák napjára egy műfogsort, de attól fájt az ínye, és csak akkor tette be, ha tudta, hogy Molly és Jim eljönnek. Akkor kivette a polcon levő dobozból, jól leöblítette, és betette a szájába. Ha maradt ideje, mielőtt Molly és Jim megérkeztek, pofákat vágott a foltos konyhai tükörben, és morgott azokkal a nagy, fehér, műfogakkal, és majd' megszakadt a nevetéstől. Úgy festett, mint egy öreg, fekete aligátor az Everglades-mocsarakból.
Vén és gyenge volt már, de az esze még jól vágott. Abagail Freemantle a neve, 1882-ben született, és ezt születési anyakönyvi kivonattal is tudja bizonyítani. Sok mindent látott földi ideje során, de semmi sem ért föl azzal, ami az utóbbi hónapban történt. Nem, sohasem esett meg ilyesmi, és most eljött az ideje, hogy maga is kivegye a részét a dolgokból, bármennyire gyűlölte is a gondolatot. Öreg volt. Pihenni akart, élvezni az évszakok forgását addig, amíg Isten bele nem fárad az ő napi programjának nézésébe, és úgy nem dönt, hogy elszólítja a Dicsőség hónába. De hát mi történik, ha az ember megkérdezi Istent? Csak azt a választ kapja, hogy Vagyok, aki VAGYOK, és nem többet. Amikor a saját Fia imádkozott, hogy múljon el tőle a keserű pohár, Isten még csak nem is válaszolt... ő pedig igazán messze alatta marad annak a szintnek. Csak egy közönséges bűnös, és éjszaka, amikor szél kelt és átfújt a tengerin, megrémítette a gondolat, hogy Isten lenézett arra a kis lánycsecsemőre, aki 1882 elején kandikált ki az anyja lába közül, és azt mondta magának: Derekas ideig itt tartom őt. Lesz egy kis dolga 1990-ben, egy egész pakkra való kalendáriumnak a túlsó oldalán.
Itteni ideje Hemingford Home-ban végéhez közeledik, és utolsó munkája nyugaton várja, a Szikláshegység közelében. Ő elküldte Mózest hegyet mászni, Noét pedig hajót ácsolni; végignézte, hogy a saját Fiát egy fára szögezzék. Mit törődik azzal, hogy Abby Freemantle milyen nyomorultul retteg az arc nélküli embertől, aki az álmaiban lopakodik?
Sohasem látta; nem kellett látnia. Árnyék volt, amely délben átfut a kukoricán, hideg fuvallat, véres varjú, amely lenéz a telefondrótról. Az ő hangja szólt minden hangból, amely valaha megijesztette – ha halkan szólt, ő volt a szú percegése a lépcsők alatt, azt mondta, hogy minden szeretted hamarosan elmúlik; ha hangosan, akkor ő volt a délutáni mennydörgés a felhőkben, amelyek úgy torlódtak nyugatról, mint fortyogó Armageddon. Néha pedig egyáltalán nem hang, csak az éjszakai szél magányos susogása a tengeriben, de Abagail tudta, hogy ő az, és ez volt a legrosszabb, mert ilyenkor az arc nélküli ember alig egy cséppel tűnt kevesebbnek Istennél; ilyenkor úgy rémlett az anyának, hogy meg is érinthetné azt a sötét angyalt, amely némán átsuhant Egyiptom fölött, megölve az elsőszülötteket minden házban, ahol a kapufélfát nem jelölték meg a bárány vérével. Ez mindennél jobban megrémítette. Félelme ismét gyermekké tette, és tudta, hogy miközben mások ismerik őt, és félnek tőle, csak neki adatott meg a tiszta látomás szörnyűséges hatalma.
– Ó jaj – mondta, és az utolsó darabka pirítóst is a szájába pottyantotta. Ringatózott és kávézott. Ragyogó, fényes nap volt, egyik testrésze sem kínozta különösebben, amiért rövid hálaimát mondott. Nagy az Isten, jó az Isten; ezeket a szavakat a legkisebb gyermekek is megtanulhatják, és ezek magukba foglalják az egész világot és mindazt, ami a világban van, jót és gonoszt.
– Nagy az Isten – mondta Abagail anya –, jó az Isten. Köszönet Neked a napfényért. A kávéért. A kellemes bélmozgásért, amelyben az éjszaka részem volt, igazad van, a datolya tényleg hatott, csak, Istenem, úgy utálom az izét. Nagy az Isten.
A kávé elfogyott. Letette a csészét, és ringatózott, a nap felé fordítva az arcát, ezt a szén ereivel átszőtt, különös, élő sziklát. Elbóbiskolt, azután elaludt. Szíve, amelynek a falai mostanra csaknem olyan vékonyak lettek, mint az itatóspapír, egyre csak vert, mint minden percében az eddig eltelt 39 630 napnak. Akár a bölcsőben fekvő gyermeknek, neki is a mellére kellett volna tenned a kezed, hogy meggyőződj róla, egyáltalán lélegzik-e még. De a mosoly nem tűnt el az arcáról.
A dolgok bizonyosan megváltoztak az ő kislánykora óta. A Freemantle család felszabadított rabszolgaként érkezett Nebraskába, és Molly, Abagail tulajdon dédunokája csúnyán, cinikusan nevetett, miközben arra célzott, hogy a pénzt, amelyből Abby apja megvásárolta otthonukat – a dél-carolinai Lewisból való Sam Freemantle fizette ki neki azért a nyolc évért, amelyet a tata és a testvérei a polgárháború után még lehúztak a birtokon –, „lelkiismereti pénz” volt. Abagail tartotta a száját, amikor Molly ilyesmit mondott – Molly, Jim és a többiek fiatalok voltak és nem értettek semmit, csak az igazán jót és az igazán rosszat –, de magában a szemét forgatta, és azt mondta magának: Lelkiismereti pénz? Hát van ennél tisztább?
Így aztán a Freemantle család letelepedett Hemingford Home-ban, és Abby, a tata és a mama utolsó gyermeke már a saját otthonában született. A tata kijátszotta azokat, akik nem vásároltak szerecsenytől, és azokat is, akik nem adtak el nekik semmit; egyszerre mindig csak egy csipetnyi földet vett, hogy ne riassza meg azokat, akiket aggasztottak „ezek a fekete fattyúk a Columbus útról”; ő volt az első Polk megyében, aki megpróbálkozott a vetésforgóval; az első, aki kipróbálta a műtrágyát; és 1902 márciusában Gary Sites eljött a házukhoz, közölni John Freemantle-lel, hogy beválasztották a kisparasztok érdekvédelmi szervezetébe, a Grange-be. Ő volt egész Nebraska államban az első fekete ember, aki a Grange-hez tartozott. Az az év volt a csúcs.
Abagail szerint mindenki, aki visszatekint az életére, ki tud választani egy évet, hogy azt mondhassa: „ez volt a legjobb”. Úgy tűnik, mindenkinél léteznek olyan varázsos évadok, amikor minden összejön, simán, dicsőségesen, tele csodákkal. Csak később ámul el az ember, miképpen történhetett ez. Mintha egyszerre tízféle zamatos ételt tartanál a jégveremben, és így azok átvesznek egy leheletnyit a többiek illatából; a gombában van egy árnyalatnyi sonka és a sonkában gomba; a borjúhús fölveszi kicsinyég a fogoly erős aromáját, amelyben viszont egy cseppnyi uborka található. Élete későbbi részében az ember azt kívánja, bár egy kicsit jobban szétfolyhattak volna a jó dolgok, amelyek abban a különleges évben összejöttek, bárcsak elvehetne egy keveset az arany dolgokból, és átültethetné ide, abba a hároméves szakaszba, amelyből semmiféle jóra nem emlékszik, de még rosszra sem, és tudja, hogy a dolgoknak így kell menniük a világban, amelyet Isten megteremtett, Ádám és Éva meg félig lerontott – a szennyest ki kell mosni, a padlót fel kell sikálni, a babákra vigyázni kell, a ruhákat meg kell foltozni; három év, amely alatt semmi sem töri meg az idő folyásának szürkeségét, kivéve a húsvétot, a július negyedikét, a hálaadás napját meg a karácsonyt. De nincs válasz arra, hogy Isten miként rendezi el az Ő csodáit, és Abby Freemantle-nek, akárcsak az apjának, 1902 volt a csúcs.
Abby arra gondolt, hogy – persze az apján kívül – ő volt az egyetlen a családban, aki felfogta, milyen nagy, mondhatni, hallatlan dolog bekerülni a Grange-be. A tata volt az első néger Nebraskában, aki bekerült a Grange-be, és nagyon valószínű, hogy az Egyesült Államokban is. A tatának nem voltak illúziói azzal kapcsolatban, hogy ezért családjával együtt meg kell majd fizetnie az árat, elviselve azoknak az embereknek – Ben Conveigh volt a főkolompos – a durva tréfáit és faji gúnyolódásait, akik ellenezték a tata felvételét. De azt is látta, hogy Gary Sites valamivel többet ajánlott neki a túlélésnél: Gary lehetőséget kínált, hogy ő is felvirágozzon a kukoricaövezettel.
A Grange tagjaként nem lesz több gondja a jó vetőmagra. Ugyanígy nem kell majd Omaháig vinnie a terményét, hogy eladhassa. Talán még a vízjogok körüli torzsalkodásnak is vége lehet Ben Conveigh-vel, aki megveszekedetten utálta a niggereket, például John Freemantle-t, és a Gary Sites-féle niggerbarátokat. Talán még a megyei adófelügyelő is abbahagyja az örökös szekatúrát. Így aztán John Freemantle elfogadta a meghívást, és a szavazás ment a maga útján (biztató természetességgel), és voltak ocsmány viccek és megjegyzések, hogy egy mosómedve fennakadt a Grange padlásán, meg arról, hogy amikor a nigger csecsemő fölmegy a mennyekbe és megkapja a kis, fekete szárnyait, akkor nem angyalnak nevezzük, hanem denevérnek, és Ben Conveigh egy ideig körbejárt, és azt mondogatta az embereknek, hogy a Grange Titkos Köteléke kizárólag azért szavazta meg John Freemantle fölvételét, mert hamarosan itt a Gyermekek Vására, és szükségük lesz egy niggerre, aki eljátssza az afrikai orangutánt. John Freemantle úgy tett, mint aki nem hallja meg ezeket a dolgokat, és otthon a Bibliát idézte – „A szelíd válasz elfordítandja a haragot”, továbbá „Testvéreim, amiként vettek, ugyan arattok is”, és a kedvencét, amelyben nem alázat, hanem komor várakozás csengett: „A szelídek öröklik a földet.”
Apránként aztán megnyerte a szomszédait. Nem valamennyit, az olyan veszetteket, mint Ben Conveigh és a féltestvére, George, nem nyerte meg, és ugyanez volt a helyzet Arnoldékkal és Deaconékkal is, de a többieket igen. 1903-ban vacsorára látták vendégül Gary Sitest és a családját, a tisztaszobában volt a vendégség, akkurát mint a fehéreknél.
És 1902-ben Abagail gitározott a Grange Hallban, és nem is a zenés műsorban; a fehér népek tehetségkutató versenyén játszott az év végén. Az anyja vadul ellenezte; ez volt egyike a kevés esetnek, amikor nyíltan, a gyermekek előtt tiltakozott férje valamely ötlete ellen (de hát akkorra a fiúk már életük deléhez közeledtek, és Johnnak már egy suhintásnyinál több dér volt a fején).
– Tudom, hogy volt ez! – sírt a mama. – Te meg Sites és az a Frank Fenner, ti főztétek ezt ki! Nekik megfelel, John Freemantle, de mi ütött a te fejedbe? Ezek fehérek! Leülhetsz velük a hátsó udvaron, és beszélgethetsz a szántásról! Akár a belvárosba is bemehetsz, hogy megigyál egy pofa sert velük, már ha Nate Jackson beeriszt a korcsmájába! Remek! Tudom, min mentél át ezekben az években, senki se tudja jobban! Tudom, hogy akkor is ott a mosoly az arcodon, amikor úgy fájhatott a szívednek, mint a futótűz! De ez egész más! Ez a saját lányod! Mit mondasz néki, ha megáll ott a csinos fehér ruhájába, oszt kinevetik? Mit csinász, ha rohatt paradicsomokkal dobálják meg, mint Brick Sullivant, amikor énekelni akart a zenés műsorban? És mit mondasz neki, ha odamegyen hozzád a ruhája elején a rohadt paradicsomokkal, és megkérdi: „Tata, mért? Mért csinálják ezt, és mért hagyod, hogy ezt csinálják?”
– Hát, Rebecca – felelte John –, asszem, jobb, ha eztet rá és Davidre hagyjuk.
David az első férje volt; 1902-ben Abagail Freemantle-ből Abagail Trotts lett. David Trotts fekete béres volt a Valparaiso útról, és egyhuzamban harminc mérföldet kutyagolt, hogy neki udvarolhasson. John Freemantle egyszer azt mondta Rebeccának, hogy a medve ugyancsak jól megszorongatta ezt a Davy gyereket, hogy ilyen fürge legény lett belőle. Jó sokan kinevették az első férjét, és ilyesmiket mondtak, hogy: „Asszem, sejtem, ki hordja a nadrágot abba a falamijába.”
Pedig David nem volt papucsférj, csak csöndes és elgondolkodó. Amikor azt mondta John és Rebecca Freemantle-nek, „amit Abagail helyesnek tart, azt gondolom, azt meg kell tenni”, akkor ő áldotta ezért, és azt mondta az anyjának és az apjának, hogy belevág.
Így hát 1902. december 27-én, három hónapja várandósan az elsőszülöttjével fölment a Grange Hall színpadára a halálos csöndben, amely akkor ereszkedett le, amikor a szertartásmester bejelentette a nevét. Közvetlenül előtte Gretchen Tilyons szerepelt, aki sikamlós francia táncot adott elő, a hímnemű hallgatóság tomboló füttye, éljenzése és lábdobogása közepette mutogatva a bokáját és az alsószoknyáját.
Ott állt a sűrű csöndben, tudva, hogyan festhet fekete arca és nyaka az új, fehér ruhában, és a szíve rettenetesen vert, miközben azt gondolta: Elfelejtettem minden szót, minden egyes szót, megígértem a tatának, hogy nem fogok sírni, nem számít, mi történik, nem sírok, de Ben Conveigh is itt van, és amikor elordítja magát, hogy NIGGER, akkor, asszem, mégiscsak elbőgöm magam, miért is keveredtem bele ebbe? A mamának volt igaza, följebb törekedtem, mint ahol a helyem van, és most megfizetek érte...
A csarnok tele volt fölfelé forduló fehér arcokkal, amelyek őt nézték. Minden széken ültek, és két sorban még álltak is a csarnok végében. A petrólámpák izzottak és pislákoltak. A vörös bársonyfüggönyöket hurkákba göngyölték, és arany kötelekkel rögzítették.
Arra gondolt: Abagail Freemantle vagyok, jól zenélek, és jól énekelek; és ezt nem azért tudom, mert bárki is mondta.
És a mozdulatlan csöndben énekelni kezdte az „Öreg kopott kereszt”-et, ujjai pengették a dallamot. Ezután egy akkordot fogott, és kicsivel erőteljesebb dallam következett, a „Mennyire szeretem Jézust”, azután egy még keményebb, a „Georgiai táborozás”. Az emberek most már ide-oda himbálóztak, szinte akaratuk ellenére. Némelyek vigyorogtak, és a térdüket csapkodták.
Egyveleget énekelt a polgárháború dalaiból: „Amikor Johnny hazamasírozott”, „Menetelés Georgián át” és „Mogyorószemek” (ennél még többen mosolyogtak; a férfiak tekintélyes része a köztársaság hadseregének veteránja volt, éppen elég földimogyorót ettek, amíg letöltötték a szolgálatot). A „Ma este a régi táborhelyen verjük föl a sátrat” című dallal fejezte be, és ahogy az utolsó akkord ellebegett a csöndben, amely most elgondolkodó és szomorú volt, Abby arra gondolt: Na most, ha rohadt paradicsomot akartok hagyigálni, vagy akármit, csak rajta. A legjobban játszottam és énekeltem, és igazán remek voltam.
Amikor az utolsó akkord tovalebegett a csöndben, a némaság egy hosszú, elvarázsolt pillanatig tartott, mintha az emberek, akik azokon a székeken ültek és a hátsó falnál álltak, nem találnák azonnal a visszafelé vezető utat. Azután kitört a taps, és hosszú hullámban gördült Abby felé, aki elpirult, zavarba jött, egyszerre volt melege és fázott. Látta anyját, aki szégyenkezés nélkül sírt, apját és Davidét, aki ragyogva nézett rá.
Ekkor le akart jönni a színpadról, de kitört a „Még! Még!”, így aztán mosolyogva játszani kezdte az „Ásd ki a krumplimat” című dalt. Ez egy kicsit rizikós volt, de Abby úgy vélte, ha a Gretchen Tilyons megmutathatta a bokáját a közönségnek, akkor ő is elénekelheti ezt a dalt, amely egy icipicit disznó. Végül is ő férjes asszony.
Kiásta valaki a krumplimat,
Amit a ládámban hagyott,
Most meg elment a valaki,
És engem pácban hagyott!
Hat hasonló versszakból állt (némelyik még rosszabb volt), ő pedig valamennyit végigénekelte, és minden versszak utolsó soránál hangosabb lett az éljenzés. Később úgy gondolta, hogy ha valamit is rosszul csinált azon az estén, az az volt, hogy ezt a nótát választotta, mivel valószínűleg pont ilyet vártak egy niggertől.
Befejezte, mire megint kitört a mennydörgő éljenzés, és azt kiabálták, hogy „Még!”. Ismét felment a színpadra, és amikor a tömeg elcsöndesedett, azt mondta: – Nagyon köszönöm mindnyájuknak. Remélem, nem gondolnak tolakodónak, ha megkérem magukat, hadd énekeljek el még egy dalt, amelyet külön megtanultam, de sohasem gondoltam volna, hogy itt énekelhetem el. De ez a legjobb dal, amit ismerek, arról szól, hogy Lincoln elnök és ez az ország mit tett értem és az enyéimért, még mielőtt megszülettem volna.
Most nagy csönd lett, mindenki feszülten figyelt. A családja bálványmereven ült, valamennyien együtt a bal oldali széksorban, mint egy pötty szederlekvár egy fehér zsebkendőn.
– Annak következtében, ami a polgárháború közepén történt – folytatta határozottan –, jöhetett ide az én családom, hogy ilyen derék szomszédságban élhessünk.
Ezután elénekelte és eljátszotta a „Csillagos-sávos lobogó”-t, mindenki fölállt, figyelt, ismét előkerült néhány zsebkendő, és amikor végzett, olyan tapsvihar tört ki, hogy még a tető is megemelkedett.
Ez volt életének legdicsőbb napja.
VALAMIVEL DÉL UTÁN mocorgott, felült, és belehunyorgott a napfénybe a száznyolc éves öregasszony. Rosszul aludt, hanyatt fekve, ami nagyon megnyomorgatta. Ilyen is lesz egész nap, ő aztán tudja.
– Ajvé! – mondta, és óvatosan fölállt. Elindult lefelé a tornác lépcsőjén, óvatosan belekapaszkodott a rozzant karfába, meg-megrándulva a fájdalom tőreitől a hátában és a tűktől a lábában. A vérkeringése már nem olyan, mint valaha... miért is lenne? Időről időre figyelmeztette magát annak következményeire, ha elalszik abban a hintaszékben. Amikor elszunnyad, visszatérnek a régi idők, ami csodálatos, ó, nagyon is, jobb ez, mint a tévét bámulni, de pokolian megfizet érte, amikor fölébred. Szidhatta magát, de olyan volt, mint egy öreg kutya, amelyik elterül a kandalló előtt. Ha leül a napon, akkor elalszik, kész. Ennél többet nem mondhat ebben a témában.
Elérte a lépcső alját, megállt, „módot adott a lábának, hogy utolérje őt”, azután harákolt, majd köpött egyet. Amikor nagyjából úgy érezte magát, mint rendesen (nem számítva hátának nyomorúságát), lassan hátrakerült a budihoz, amelyet Victor unokája húzott föl a ház mögött 1931-ben. Bement, először bezárta az ajtót, beakasztotta a kampót, mintha nem néhány feketerigó lenne odakint, hanem egész tömeg, azután leült. Egy pillanattal később vizelni kezdett, és elégedetten felsóhajtott. Ez újabb dolog az öregséggel kapcsolatban, amit elfelejtettek közölni vele (vagy csak nem figyelt oda?) – az ember nem tudja többé, hogy mikor kell vizelnie. Úgy tűnik, kimegy minden érzékenység a hólyagjából, és ha nem vigyáz, csak akkor veszi észre a bajt, ha ruhát kell cserélnie. Nem szeretett piszkos lenni, így naponta hatszor-hétszer kijárt ide, éjszaka pedig az ágy mellé készítette a serblit. Molly Jimje egyszer azt mondta, hogy olyan, mint a kutya, amelyik nem tud elmenni egyetlen tűzoltócsap mellett anélkül, hogy üdvözlésre ne emelné a hátsó lábát, és ezen akkorát nevetett, hogy a könny is kicsordult a szeméből, és lepergett az arcán. Molly Jimje reklámigazgató volt Chicagóban, és igazán szépen boldogult... eddig. Mert nyilván elment a többiekkel. Molly is. Isten áldja a lelkűket, most már Jézussal vannak.
Az utolsó évben Molly és Jim voltak az egyetlenek, akik egyáltalán ellátogattak ide. A többiek, úgy látszik, megfeledkeztek róla, hogy ő még él, de ezt meg tudta érteni. Túlélte a korát. Olyan volt, mint egy dinoszaurusz, amelynek már nem illene húst viselni a csontjain, mert leginkább egy múzeumban (vagy a temetőben) lenne a helye. Megértette, hogy nem akarnak idejönni őérte, de azt már nem, hogy miért nem akarnak eljönni a földért. Nem mintha sok maradt volna; néhány hektár az eredeti tekintélyes birtokból. Mindazonáltal még mindig az övék volt; még mindig az ő földjük. De úgy tűnik, a fekete népek immár nem sokat törődnek a földdel. Szinte mintha szégyellnék. Elmentek, utat kerestek a városokba, és legtöbbjük, Jimhez hasonlatosan, igazán sokra vitte... de hogy fájt Abagail anya szíve, ha arra gondolt, hogy az a sok fekete ember elfordította arcát a földtől!
Molly és Jim két éve vízöblítéses vécét akartak építeni neki, és megsértődtek, amikor visszautasította. Próbálta elmagyarázni, hogy megértsék, de Molly egyre csak azt hajtogatta: – Abagail anya, százhat éves vagy. Mit gondolsz, hogyan érzem magam a tudattól, hogy itt kell kuporognod akkor is, amikor alig néhány fok van fagypont felett? Nem tudod, hogy a hirtelen hideg elintézheti a szívedet?
– Ha az Úr akarja, akkor magához vesz – felelte Abagail, és tovább kötött, ők meg persze azt hitték, hogy azt nézi, és nem látja, ahogy összenéznek a szemüket forgatva.
Néhány dolgot az ember nem engedhet meg. Úgy tűnt, ez a másik, amit a fiatalok nem tudnak. Még '82-ben, amikor betöltötte a százat, Cathy és David tévékészüléket vett neki, és azt el is fogadta. A tévé nagyszerű masina az idő múlatására, ha az ember magányos. De amikor Christopher és Susy azzal jöttek, hogy bevezettetik hozzá a vizet, akkor éppen úgy elutasította őket, mint Mollyt és Jimet, amikor olyan kedvesek voltak, hogy felajánlották a vízöblítéses vécét. Vitatkoztak, hogy az ásott kútja sekély, akár ki is száradhat, ha még egy olyan nyár jön, mint az 1988-as, amikor akkora aszály volt. Ez igaz, mégis nemet mondott. Természetesen úgy gondolták, hogy meghőbörödött, hogy a szenilitás egyik rétegét a másik után veszi magára, ahogy a padló a pasztát, ő azonban tudta, hogy az esze ugyanúgy vág, mint régen.
Föltápászkodott, a lyukon bedobott egy kis meszet, és kidöcögött a napfényre. Tisztán tartotta a budit, de vannak áporodott, öreg helyek, nem számít, milyen tiszta szaguk van.
Mintha Isten hangja suttogott volna a fülébe, amikor Chris és Susy fölajánlották, hogy beköttetik ide a vizet... Isten hangja akkor is visszatért, amikor Molly és Jim el akarták hozni neki azt a porcelántrónust, oldalán az öblítővel. Isten beszélni szokott az emberekkel; talán nem szólt Noénak a bárkáról, meghagyva neki, hány könyök hosszú, mély és széles legyen? Dehogynem. Abagail anya hitt benne, hogy Ő hozzá is beszél, nem égő csipkebokorból vagy tűzoszlopból, hanem inkább csendes, halk hangon: Abby, szükséged lesz a kézi szivattyúdra. Élvezd az elektronyosságot, Abby, de azért csak töltsd föl a petrólámpákat is, messed a kanócot. Olyan rendbe tartsad a vermet, ahogy az anyád tartotta előtted. És ne engedd, Abby, hogy a fiatalság olyasmire beszéljen rá, ami ellenkezik az én akaratommal Ők a rokonaid, én azonban az Atyád vagyok.
Megállt az udvar közepén, kinézett a kukoricatengerre, amelyet csak a Duncan és Columbus felé vezető földút tört meg északi irányban. Hárommérföldnyire a háztól az utat leaszfaltozták. Az idén jó lesz a termés, igazán nagy szégyen, hogy senki sem fogja learatni a varjakon kívül. Szomorú arra gondolni, hogy a nagy, vörös aratógépek idén szeptemberben bent maradnak a színekben, szomorú arra gondolni, hogy az idén nem lesz tengerihántó verseny és csűr-döngölés. Szomorú arra gondolni, hogy száznyolc esztendő óta először nem lesz itt Hemingford Home-ban, hogy lássa, miként változik a nyár, helyet adva a pogány, jókedvű ősznek. Nagyon szerette ezt a nyarat, mert ez az utolsó – ezt világosan érezte. És nem itt fog megpihenni, hanem nyugatabbra, idegen földben. Keserű gondolat.
Odacsoszogott az autógumi hintához, és meglendítette. Egy öreg traktorkerékből készült, Lucas bátyja csinálta 1922-ben. Azóta sokszor cserélték a kötelét, de a gumit soha. A vászon már több helyen előbukkant, és a belső perembe mély teknőt nyomott a fiatal popsik több nemzedéke. A kerék alatt egy mély és poros horpadás volt a földben, a gaz már régen feladta a kísérletezést, hogy itt megtelepedjen, az ágról pedig, amelyre a kötelet erősítették, eltűnt a kéreg, kilátszott a fa fehér csontja. A kötél lassan nyiszorgott, és ezúttal Abagail hangosan szólott:
– Kérlek, Uram, Uram, ha nem muszáj, inkább múljék el tőlem ez a keserű pohár, ha lehetséges. Öreg és rémült vagyok, és legfőképpen itt szeretnék pihenni az otthoni földben. Készen állok rá, akár ebben a pillanatban is, ha kívánod. Legyen meg a Te akaratod, Uram, de Abby akkor is csak egy fáradt, csoszogó, fekete öregasszony. Legyen meg a Te akaratod.
Csupán az ágon súrlódó kötél nyiszorgott, és a tengeriben sertepertélő varjak károgtak. Abagail anya ráhajtotta öreg, ráncos homlokát az almafa öreg, ráncos kérgére, amelyet az apja ültetett réges-régen, és keserűen sírt.
ÉJJEL AZT ÁLMODTA, hogy gitárját nyakánál fogva ismét megy fölfelé a Grange Hall lépcsőjén a szép, fiatal Abagail, a három hónapja gyermekkel áldott, sötét etióp ékkő fehér foglalatban, kapaszkodik, kapaszkodik abban a csöndben, kavarognak a gondolatai, de mindenekfölött egy uralkodik: Abagail Freemantle Trotts vagyok, jól zenélek, és jól éneklek. És ezt nem onnan tudom, mert bárki mondta volna.
Álmában lassan megfordult, szembenézett azokkal a föltekintő, holdfehér arcokkal, a fényesen kivilágított csarnokkal, és az elsötétedett, kicsit párás ablakokról, a bársonydrapériák arany köteleiről visszaverődő, puha izzással.
Ebbe az egy gondolatba kapaszkodott keményen, és játszani kezdte az „Ősöreg sziklá”-t. Játszott, és a hangja szárnyalt, nem feszülten és idegesen, hanem pontosan úgy, mikor gyakorolt, dúsan és puhán, mint a sárga lámpafény, és azt gondolta: Le fogom győzni őket. Isten segítségével legyőzöm őket. Ó, népem, ha szomjas vagy, talán nem fakasztok vizet a sziklából? Legyőzöm őket, David büszke lesz rám, a mama és a tata is büszkék lesznek rám, én magam is büszke leszek magamra, zenét teremtek a levegőből és vizet a sziklából...
Ekkor pillantotta meg őt először. Messze hátul egy sarokban állt, az ülések mögött, a karját összefonta a mellén. Farmert és dzsekit viselt, a zsebein kitűzőket. Poros, félretaposott sarkú, fekete csizma volt rajta, olyan lábtyű, amely sok sáros mérföldet hagyhatott maga mögött. A homloka fehér volt, mint a gázlámpa, az arca vértől harsogó vörös, a szeme izzó kék gyémántszilánk, csak úgy szikrázott benne a pokoli jókedv, mintha a Sátán Fattya átvette volna a Mikulás helyét. Perzselő, tüzes vigyorral mutogatta a fogait, mintha vicsorogna. Fehér, éles, formás foga volt, menyétfogak.
Fölemelte a kezét, és mindkettőt ökölbe szorította, olyan szoros, kemény ökölbe, mint az almafa göcse. Vigyora vidám és rendkívül ocsmány volt. Ökléből vércseppek szivárogtak.
A szavak kiszáradtak Abagail fejében. Keze elfelejtette, hogyan kell játszani; egy végső, fülsértő pendülés után csönd lett.
Isten! Isten!, kiáltotta, de Isten elfordította arcát. Ekkor fölállt Ben Conveigh, az arca vörösen lángolt, apró disznószeme izzott. Nigger kurva!, üvöltötte. Mit keres ez a nigger kurva a mi színpadunkon? Egyetlen nigger kurva sem képes zenét varázsolni a levegőből! Egyetlen nigger kurva sem fakaszt vizet a sziklából!
Vad, helyeslő bömbölés válaszolt. Az emberek előrezúdultak. Látta, hogy föláll a férje, és megpróbál fölkapaszkodni a színpadra. Egy ököl szájon találta, David hanyatt esett.
Vigyétek ezeket a koszos mosómedvéket a csarnok végébe!, harsogta Bill Arnold. Valaki a falnak lökte Rebecca Freemantle-t. Valaki más – úgy rémlett, Chet Deacon – az egyik vörös bársony ablakfüggönybe tekerte Rebeccát, azután az egyik arany kötéllel megkötözte, azt kiabálva: Idessetek! Felöltöztetett mosómedve! Felöltöztetett mosómedve!
Mások odarohantak Chet Deaconhoz, és valamennyien öklözni kezdték a bársonyfüggönyben vergődő asszonyt.
Mama!, sikoltotta Abby.
Kitépték a gitárt érzéketlen ujjai közül, és a színpad szélén forgáccsá verték szét.
Vadul meredt a csarnok végében álló sötét emberre, de annak a motorja már beindult, olajozottan, tüzesen-forrón működött; mehetett máshová.
Mama!, sikoltotta ismét, azután durva kezek rántották le a színpadról, a ruhája alá nyúlkáltak, markolászták, a fenekét csipkedték. Valaki akkora erővel húzta meg a kezét, hogy a válla is megrándult, és rászorította valami kemény, merev dologra.
Ben Conveigh hangja a fülében: Hogy tetszik az én ősöreg sziklám, te nigger lotyó?
Forgott körülötte a terem. Látta, hogy az apja oda akarja küzdeni magát az anyja ernyedt alakjához, és látta, amint egy fehér kéz előhúz egy üveget az egyik összehajtott tábori szék mögül. Recsegés, koppanás, az üveg szilánkos nyaka megvillant a lámpák meleg fényében, miközben belevágták apja arcába. Látta, amint az apja kidülledő szeme elpukkan, mint két szőlőszem.
Akkorát sikoltott, hogy sikoltásának ereje szétrepesztette a szobát, elsötétedett minden, és ő ismét Abagail anya volt, száznyolc éves, túl öreg, Istenem, túl öreg (mindazonáltal legyen meg a Te akaratod), a tengeriben lépkedett, a rejtelmes tengeriben, amely sekélyen, de szélesen gyökerezik a földben, elveszett a tengeriben, amely ezüstös a holdfényben és fekete az árnyékban; hallotta a nyáréjszakai szellőt, amely gyengéden motoz a szárak között, érezte növekvő, élő illatát, ahogy egész hosszú-hosszú életében (sokszor elgondolta, hogy ez az a növény, amely a legközelebb van az élethez, a tengeri, szaga magának az életnek a szaga, ó, háromszor ment férjhez, és három férjet temetett el, David Trottsot, Henry Hardestyt és Nate Brookst, három férfi volt az ágyában, üdvözölte őket, ahogy asszonynak kell üdvözölni a férfit, engedett nekik, és mindig ott volt az az epekedő öröm, és arra gondolt, Ó Istenem mennyire szeretek buja lenni az emberemmel és mennyire szeretem ha ő is buja hozzám amikor azt teszi velem amit tesz amit belém fecskendez, és néha a csúcs pillanatában a tengerire gondolt, a szelíd tengerire, amely nem túl mélyre, de szélesen teríti a gyökereit, a húsra gondolt, azután a tengerire, és amikor mindennek vége volt, a férje mellette hevert, és betöltötte a szobát a szeretkezés szaga, az ondó szaga, amelyet az embere belélövellt, a nedvek szaga, amellyel az asszony olajozta az útját, és olyan szag volt, mint a lefosztott tengericsőé, édes és enyhe, igazi finom illat).
Mégis félt, szégyellte, hogy ilyen bensőséges kapcsolatban van a televénnyel, a nyárral, a növekvő dolgokkal, mert nem volt egyedül. Ő is itt volt vele, két sorral jobbra vagy balra, mögötte lopakodott, vagy előtte osont. A sötét ember itt volt, poros csizmáját a talaj húsába vágta, csomókat vájt ki belőle, vigyorgott az éjszakában, mint egy viharlámpa.
Ekkor megszólalt, most először beszélt hangosan, és a hold odavetítette árnyékát, magas, görnyedt, torz árnyékát abba a sorba, amelyben Abagail anya ment. A hangja olyan, mint amikor októberben nyögni kezd az éjszakai szél az öreg, szikkadt tengeriszárak között, amikor ezek a fehér, terméketlen szárak úgy kerepelnek, mintha pusztulásukról mesélnének. Ez a végzet hangja.
Azt mondta: Véred az öklömben, vénséges anya. Ha Istenhez imádkozol, imádkozz, hogy előbb vegyen magához mintsem meghallanád, amint fölmegyek a lépcsődön. Nem te varázsoltál zenét a levegőből, nem te fakasztottál vizet a sziklából, és véred az öklömben van.
Ekkor fölébredt, fölkelt a hajnal előtti órán, és először azt hitte, bepisilt az ágyba, de csak az éjszakai verejték volt az, sűrű, mint a májusi harmat. Vékony teste tehetetlenül reszketett, és minden porcikája pihenést áhított.
Uram, múljék el tőlem e pohár!
Ura nem válaszolt. Csak a kora hajnali szél kopogtatott könnyedén az ablaktáblákon, amelyek megereszkedve zörögtek – gittelni kellett volna őket. Végül felült, begyújtott öreg, fatüzelésű kályhájába, és föltette a kávét.
A KÖVETKEZŐ NÉHÁNY napban sok dolga volt, mert társasága ígérkezett. Álmok és fáradtság ide vagy oda, sohasem vette félvállról a társaságot, és most sem áll szándékában ezt tenni. De nagyon lassan fog haladni, vagy elfelejt dolgokat – manapság sok mindenről megfeledkezett –, vagy rossz helyre teszi őket, hogy a végén úgy kell rohangálnia, mint póknak a falon.
Az első dolog, hogy elmenjen Addie Richardson tyúkóljához, az pedig jókora út, négy-öt mérföld. Azon töprengett, hogy az Úr nem küld-e neki egy sast ehhez a négy mérföldhöz, esetleg Illést a tüzes szekerével, hogy odavigye.
– Ez istenkáromlás – mondta magának elnézően. – Az Úr erőt ad, nem taxit.
Miután elmosta néhány tányérját, felhúzta súlyos bakancsát, és fogta a botját. Még mostanában is ritkán használta, de ma szüksége lesz rá. Négy mérföld oda, négy mérföld vissza. Tizenhat éves korában száguldott volna odafelé, és ügetett volna vissza, de a tizenhat éves kor régen mögötte maradt.
Reggel nyolckor indult, remélve, hogy délre eléri a Richardson-tanyát, és átalhatja a nap legforróbb szakát. Késő délután leöli a csirkéket, azután szürkületkor hazajön. Csak sötétedés után ér haza, erről pedig eszébe jutott az éjszakai álma, de az az ember még messze van. Az ő társasága viszont sokkal közelebb.
NAGYON LASSAN HALADT, még annál is lassabban, mint szerette volna, mert a nap kövér volt és hatalmas. Nem nagyon izzadt – nem akadt a csontjain fölös hús, amitől verejtékezzen –, de mire elérte Goodellék postaládáját, egy kicsit pihennie kellett. Leült a borsfájuk árnyékában, és megevett néhány fügerudat. Nem látott sem sast, sem taxit. Ezen kicsit kuncogott, fölállt, lesöprögette ruhájáról a morzsákat, és továbbment. Semmi taxi. Az Úr azoknak segít, akik segítenek magukon. Akkor is érezte, hogy minden izülete hangol; ma éjjel koncert lesz.
Menet közben egyre erősebben rá kellett támaszkodnia a botjára, és a csuklója egyre jobban megszenvedte. Sárga nyersbőr fűzős bakancsa csoszogott a porban. A nap egyre verte, és ahogy telt az idő, az árnyéka egyre rövidült. Ezen a reggelen több vadállatot látott, mint bármikor a húszas évek óta: rókát, mosómedvét, tarajos sült, fekete menyétet. Mindenütt ott voltak a varjak, lármáztak, károgtak, köröztek az égen. Ha Abagail anya hallja, ahogy Stu Redman és Glen Bateman beszélget arról, mennyire szeszélyesen – legalábbis nekik szeszélyesnek tűnt – irtott ki a szuperinfluenza bizonyos állatokat, míg másokat megkímélt, bizonyára nevetett volna. Elvitte a háziállatokat, és meghagyta a vadakat, ilyen egyszerű ez. Néhány háziállat megmaradt, de a métely általában az embert vitte el, és legjobb barátait. Elvitte a kutyákat, és meghagyta a farkasokat, mert a farkasok vadak, a kutyák pedig nem.
Mélyen beágyazott gyújtógyertya szórta forró, vörös szikráit a két csípőjében, a térdeiben, bokáiban, abban a csuklójában, amely a botra támaszkodott. Lépkedett, és Istenével társalkodott, néha némán, néha hangosan, és nem volt tudatában a kettő közötti különbségnek. Ismét elmerült a múltjában. Igen, 1902 volt a legjobb év. Azután mintha felgyorsult volna az idő, a nagy, vastag kalendárium lapjai egyre csak peregtek, alig volt köztük szünet. A test élete olyan gyorsan véget ér... hogyan is fáradhat ennyire bele az életbe?
Davy Trottstól öt gyermeke született; egyikük, Maybelle, megfulladt egy almadarabtól a Régi Hely hátsó udvarában. Abby éppen a mosott ruhát aggatta a kötélre, és megfordulva látta, hogy a kicsi hanyatt fekszik, a torkát markolássza, és bíborvörös. Végül kivette az almadarabot, de addigra csöndes és hideg volt a kis Maybelle, az egyetlen lány, akit valaha szült, és az egyetlen számos gyermeke közül, aki véletlen balesetben halt meg.
Most egy szilfa árnyékában ült le Nauglerék kerítésénél, ahonnan látta, hogy kétszáz méterrel arrébb a földutat fölváltja az aszfalt; ez volt az a hely, ahol a Freemantle útból Polk megyei út lett. A nap heve reszketett az aszfalt fölött, és a látóhatár higannyá vált, ragyogott, mint az álombéli víz. Forró napokon mindig ott van ez a higany, ameddig a szem ellát, de sohasem lehet odaérni. Vagy legalábbis neki sohasem sikerült.
David 1913-ban halt meg influenzajárványban, nem is különbözött olyan nagyon a mostanitól, amely olyan sok embert lekaszált. 1916-ban, harmincnégy évesen hozzáment Henry Hardestyhez, egy északról, Wheeler megyéből való fekete gazdához. Direkt azért jött ide, hogy neki udvaroljon. Henry özvegyember volt hét gyermekkel, kettő kivételével felnőttek, kirepültek. Hét évvel volt idősebb Abagailnál. Két fiúval ajándékozta meg, mielőtt a felfordult traktorja megölte volna 1925 késő nyarán.
Egy évvel később hozzáment Nate Brookshoz, és az emberek beszéltek erről – ó, igen, az emberek beszélnek, hogy mennyire szeretnek fecsegni, néha úgy tűnik, nem is áll másból az életük. Nate Henry Hardesty bérese volt, és neki jó férje. Talán nem olyan kedves, mint David, és bizonyosan nem olyan állhatatos, mint Henry, de jó ember, aki szépen megcsinált mindent, amit a felesége mondott. Amikor egy asszony kicsit kezdi érezni az éveket, jó dolog tudnia, hogy ki az úr a háznál.
Hat fia összesen harminckét unokát termett neki. A harminckét unoka, amennyire tudta, kilencvenegy dédunokát gyártott, és a szuperinfluenza idején már három ükunokája is volt. Több is lett volna, ha nincsenek a pirulák, amelyeket mostanában szednek a lányok gyermekáldás ellen. Jobban szeretnek szexinek lenni. Abagail sajnálta őket modern gondolkodásukért, de sohasem beszélt erről. Istenre tartozik, hogy megítélje, bűnös dolog-e pirulát szedni (és nem arra a kopasz vén fingra Rómában – Abagail anya világéletében metodista volt, és pokolian büszke rá, hogy sohasem közösködött a fűevő katolikusokkal), de ő tudta, miről maradnak le ezek a lányok: az eksztázisról, amely akkor jön el, amikor az ember megállt az Árnyak Völgyének peremén, az eksztázisról, amely akkor jön el, amikor odaadja magát emberének és Istenének, amikor azt mondja, legyen meg a te akaratod és legyen meg a Te akaratod; a szex végső eksztázisáról az Úr szeme előtt, amikor egy férfi és egy asszony újraéli Ádám és Éva ősbűnét, csak most már lemosva és megszentelve a bárány vérével. Ó, jaj...
Szeretett volna vizet inni, szeretett volna otthon lenni a hintaszékében, szeretett volna egyedül lenni. Most vette észre, hogy balra a nap megvillan a tyúkól tetején. Egy mérföld, nem több. Negyed tizenegy volt, ami nem is olyan rossz teljesítmény egy ilyen öreg tyúktól. Bemegy, és alszik egyet a délutáni hűvösségig. Nincs abban bűn. Főleg az ő korában. Átcsoszogott az út szélén, súlyos bakancsát vastagon belepte a por.
Hát jó sok rokona áldhatta őt hajlott korában, és ez is valami. Voltak olyanok, mint Linda és az a piszlicsáré ügynök férje, akiknek méltóságukon aluli volt idejönni vizitbe, de voltak olyan derék gyerekek is, mint Molly, Jim, David és Kathy, akik fölértek ezer Lindával és piszlicsáré ügynökkel, akik ajtótól ajtóig handlíroznak víz nélküli főzőfazekakkal. Legutolsó testvére, Luke 1949-ben halt meg nyolcvanvalahány éves korában, utolsó gyermeke, Samuel pedig 1974-ben, ötvennégy éves korában. Túlélte valamennyi gyermekét, pedig ennek nem így kellene lennie, de úgy tűnt, az Úrnak különleges tervei vannak vele kapcsolatban.
1982-ben, amikor betöltötte a százat, a képe benne volt az omahai újságokban, és elküldték hozzá egy tévériportert, hogy interjút csináljon vele. – Minek tulajdonítja tisztes korát? – kérdezte tőle a fiatalember, és csalódottan nézett rá, amikor meghallotta rövid, majdhogynem udvariatlan válaszát: – Istennek. – Azt szerették volna hallani, hogy méhviaszt evett, vagy tartózkodott a disznósülttől, vagy felpolcolta a lábát alvás közben. De hát ő semmi ilyesmit nem csinált, és miért hazudott volna? Isten életet ad, és elveszi, amikor akarja.
Cathy és David hoztak neki egy tévét, így nézhette magát a híradóban, és kapott egy levelet Reagan elnöktől (aki maga sem mai gyerek), amelyben gratulált neki „előrehaladott korához” és ahhoz a tényhez, hogy a köztársaságpártra szavaz, amióta csak szavaz. De hát ki másra szavazhatott volna, Roosevelt és a bandája mind kommunisták voltak. Amikor százéves lett, Hemingford Home városa „örök időkre” fölmentette az adófizetés alól, ugyanazon előrehaladott kor miatt, amelyhez Reagan is gratulált. Volt egy diplomája, amely igazolta, hogy ő a legöregebb élő személy Nebraskában, mintha a gyerekek arról álmodoznának, hogy öregek akarnak lenni, ha nagyok lesznek. Bár az adó, az jó volt, még akkor is, ha a többi tiszta bolondság, mert ha nem mentesítik, akkor azt a keveset is elvesztette volna, amije még maradt. A java része egyébként is rég nincs már meg; a Freemantle-birtok és a Grange hatalma az 1902-es varázslatos évben érte el a csúcsot, és azóta csak hanyatlott. Mindössze négy hektár maradt. A többit elvitték adóba, vagy eladták pénzért az évek során... és szégyen kimondani, de a legjavát a tulajdon fiai herdálták el.
Tavaly küldtek neki egy levelet, valami New York-i egyesülettől, amelynek Amerikai Geriátriai Társaság volt a neve. A levélben azt írták, hogy ő a hatodik legöregebb ember az Egyesült Államokban, és a harmadik legöregebb asszony. A legöregebb fickó a kaliforniai Santa Rosában élt. Ez a Santa Rosa-i alak százhuszonkét éves volt. Kérte Jimet, hogy keretezze be neki a levelet, és fölakasztotta az elnök gratulációja mellé. Jimnek február óta nem volt érkezése megcsinálni. Most, hogy belegondol, az volt az utolsó alkalom, hogy látta Mollyt és Jimet.
Elérte a Richardson-tanyát. Teljesen kimerült, egy pillanatra nekidőlt a kerítésoszlopnak, amely a legközelebb volt a csűrhöz, és vágyakozva nézett a ház felé. Benn hűvös lehet, hűvös és kellemes. Úr érezte, száz évet tudna aludni. Mégis, mielőtt megtehetné, még egy dolgot el kell végeznie. Sok állat hullott el ebben a betegségben – lovak, kutyák patkányok –, és tudnia kell, hogy ez érvényes-e a csirkékre is. Ugyancsak keserű tréfa lenne, ha kiderülne, azért tette meg ezt az utat, hogy a végén csupán döglött csirkéket találjon.
Elcsoszogott a tyúkól felé, amelyet egybeépítettek a csűrrel, de megállt, amikor kodácsolást hallott bentről. Egy pillanattal később egy kakas kukorékolt felháborodottan.
– Jól van – motyogta. – Ez akkor rendben van. Épp elfordult, amikor meglátta a farakás mellett elnyúló testet, amely egyik kezével az arcát takarta. Bill Richardson volt, Addie sógora. Már belekóstoltak az erre járó állatok.
– Szegény ember – mondta Abagail. – Szegény, szegény ember. Angyalseregek énekeljenek neked, nyugodj békében, Billy Richardson.
Visszafordult a hűvös, csalogató ház felé. Úgy tűnt, mérföldnyire van, noha csak keresztül kellett mennie a tanyaudvaron. Maga se tudta, képes-e rá; nagyon kimerült.
– Legyen meg az Úr akarata – mondta, és elindult.
A NAP BESÜTÖTT a vendégszoba ablakán, ahol lefeküdt és elaludt, amint levette a bakancsát. Hosszú ideig nem értette, miért olyan fényes a nap; ugyanazt érezte, mint Larry Underwood, amikor a New Hampshire-i kőfal mellett fölébredt.
Felült, amitől minden feszülő izma s törékeny csontja sikított. – Mindenható Isten, átaludtam a délutánt és az egész éjszakát!
Ha ez a helyzet, akkor csakugyan fáradt lehetett. Annyira megmacskásodott a teste, hogy legalább tíz percbe telt, amíg kikászálódott az ágyból, és végigment a folyosón a fürdőszobáig; másik tíz percbe, amíg fölhúzta a cipőt. Valóságos kínszenvedés volt járni, de tudta, hogy muszáj elindulnia. Ha nem teszi, a merevség beleveszi magát, olyan lesz, mintha vasból lenne.
Sántikálva botorkált el a tyúkólig, és belépett, visszahőkölve a tüzes forróságtól, a tyúkok szagától és a bomlás elkerülhetetlen bűzétől. A vízutánpótlás automatikus volt, Richardson artézi kútjában jól működött a gravitációs szivattyú, de az étel java elfogyott, és a hőség is sok szárnyast megölt. A gyengébbek már rég éhen pusztultak, vagy agyoncsipkedték őket, szerteszét hevertek az étel- és ürülékfoltos padlón, mint valami szomorúan olvadozó hó apró torlaszai.
A megmaradt csirkék zöme hatalmas szárnycsapkodással menekült az útjából, de a kotlósok csak ültek, és pislogva, bután figyelték lassú, sántikáló közeledését. Olyan sok betegség van, amely megöli a csirkéket, hogy Abagail attól félt, az influenzát is megkapták, de egészségeseknek látszottak. Az Úr gondoskodik róla.
Megfogta a három legkövérebbet, a fejüket a szárnyuk alá dugta. Azonnal elaludtak. Zsákba dugta őket, és ekkor be kellett látnia: annyira elmerevedett, hogy föl se tudja emelni. Kénytelen volt húzni a zsákot a padlón.
A többi csirke óvatosan figyelte a kakasülőről, amíg el nem ment, és akkor folytatták dühös veszekedésüket a csökkenő étel fölött.
Már kilenc óra felé járt. Leült a padra, amely körülvette Richardsonék udvarának tölgyfáját, és gondolkodni kezdett. Még mindig az eredeti ötlet tűnt a legjobbnak, amely szerint a szürkület hűvösében menne haza. Veszített egy napot, de a társaság még csak közeledik. Ez a nap arra lenne jó, hogy elintézze a csirkéket és megpihenjen.
Izmai máris kicsit könnyebben mozogtak a csontokon, és szokatlan, de egész kellemes kapirgálást érzett a szegycsontja alatt. Eltelt néhány pillanat, amíg rájött, hogy... éhes! Ezen a reggelen tényleg éhes, hála Istennek, mióta is eszik csak azért, mert így szokás? Olyan volt, mint a mozdony fűtője, aki szenet lapátol a kazánba. Majd ha elválasztja ezt a három tyúkot a fejétől, megnézi, mit hagyott Addie a kamorában, és az Úr nevére, élvezni is fogja, amit lel. Látod?, leckéztette magát. Az Úr jobban tudja. Áldott bizonyosság, Abagail, áldott bizonyosság.
Nyögve és zihálva vonszolta a kenderzsákot a favágótőkéhez, amely a csűr és a fáskamra között állt. A fáskamra ajtaján megtalálta Billy Richardson fejszéjét két pecken, a gumikesztyű szépen be volt gyűrve a penge alá. Fogta a szerszámot, és kiment.
– Mármost, Uram – szólalt meg a jutazsák mellett állva sárga bakancsában, és fölnézett a felhőtlen, nyárközépi égre. – Adtál nekem erőt, hogy eljöjjek idáig, és hiszem, adsz a visszafelé útra is. Prófétád, Ézsaiás azt mondja, ha egy férfi vagy asszony hisz a Seregek Urában, olyan szárnyakat kap, mint egy sas. Én nem sokat tudok a sasokról, Uram, kivéve, hogy elég ronda természetű, de messze látó madarak, de van három brojlercsirkém ebben a zsákban, szeretném lekapni a fejüket, méghozzá nem puszta kézzel. Legyen meg a Te akaratod, ámen.
Fölemelte a jutazsákot, kinyitotta és belenézett. Az egyik tyúk még mindig a hóna alá dugta a fejét és aludt. A másik kettő egymást csipkedte, noha nem nagyon tudtak mozogni. A zsákban sötét volt, és a tyúkok azt gondolták, hogy éjszaka van. Csak egy New York-i demokrata lehet butább egy kotlóstyúknál.
Abagail kivette az egyik tyúkot, és a tőkére fektette, mielőtt a szárnyas észbe kapott volna. Keményen lecsapott a fejszével, megrándult, mint mindig, amikor a penge végső, halálos puffanással belemart a fába. A fej a porba hullott a tőkéről. A fejetlen tyúk vért spriccelve, csapkodó szárnyakkal elszaladt a tanyaudvaron. Kis idő múlva rájött, hogy megdöglött, és illedelmesen lefeküdt. Kotlóstyúkok és New York-i demokraták, Uram, Uram.
Azután el is végezte a munkát, és már nem kellett aggódnia, hogy elfuserál valamit, vagy saját magát vágja meg. Isten meghallgatta imáit. Három jó tyúk, már csak annyi a dolga, hogy hazavigye őket.
Visszatette a madarakat a jutazsákba, azután a helyére akasztotta Billy Richardson fejszéjét. Majd ismét bement a tanyaházba, hogy lássa, mit lehetne enni.
A KORA DÉLUTÁN egy részében szunyókált, és azt álmodta, hogy közeledik a társasága; Yorktól délre járnak, egy ócska kis teherautón utaznak. Hatan jönnek, egyikük egy süketnéma fiú. Mindazonáltal erős ifjú. Ó az egyike azoknak, akikkel beszélnie kell.
Fél négykor kelt, kicsit merev volt, ennek ellenére frissnek, kipihentnek érezte magát. A következő két és fél órában a csirkéket mellyesztette, időnként megpihenve, amikor a munka túl sok fájdalmat okozott csúzos ujjainak, azután tovább dolgozott. Munka közben himnuszokat énekelt – „A város hét kapujá”-t (Uram, halleluja), a „Higgy és engedelmeskedj”-et, és a kedvencét, a „Kertben”-t.
Mire végzett az utolsó szárnyassal, minden ujja fájt, és a nappali fény kezdte fölvenni azt a szelíd, aranyos árnyalatot, ami azt jelenti, hogy az alkony kísérete megérkezett. Július végén jártak, a napok rövidülni kezdtek.
Ismét bement, hogy harapjon valamit. A kenyér állott volt, de korántsem penészes – a penész sohasem merte volna felütni zöld arcát Addie Richardson konyhájában –, és talált egy mogyoróvajjal félig teli csuprot. Evett egy vajas szendvicset, csinált egy másikat, amelyet a ruhája zsebébe dugott arra az esetre, ha megéhezne.
Fél hét múlt tíz perccel. Kiment, fölvette a jutazsákot, és óvatosan leereszkedett a tornác lépcsőjén. Rendes módon egy másik zsákba kopasztott, de néhány toll elszökött, és most Richardsonék víz híján kiszáradóban levő sövényén lebegett.
Abagail nagyot sóhajtott, és azt mondta: – Készen vagyok, Uram. Hazafelé tartok. Lassan haladok, nem hinném, hogy éjfél előtt hazaérek, de a Könyv azt mondja, ne félj jobban az éjszaka borzalmaitól, mint amelyek délben röpködnek. Úton vagyok, hogy teljesítsem az akaratodat, amennyire képes vagyok rá. Kérlek, gyere velem. Jézus kedvéért, ámen.
Mire elérte azt a helyet, ahol abbamaradt az aszfalt, és földút lett belőle, teljesen besötétedett. Tücskök cirpeltek, békák brekegtek valamilyen vizes helyen, valószínűleg Cal Goodell tehénúsztatójában. Fölkelt a nagy, vörös hold, amelynek vérszíne akkor tűnik csak el, ha magasabbra kúszik az égen.
Leült, hogy pihenjen, és megette mogyoróvajas kenyerének felét (mit nem adott volna egy kis finom feketeribizli-lekvárért, hogy elnyomja a dohos ízt, de Addie a pincében tartotta, amit télire eltett, az pedig túl sok lépcsőt jelentett volna). A jutazsák mellette hevert. Ismét fájt mindene, ereje se maradt, pedig még két és fél mérföldet kellett megtennie... mégis, különös módon lelkesnek érezte magát. Mikor járt kint utoljára sötétedés után, a csillagok kupolája alatt? Olyan fényesen ragyogtak, mint mindig, és ha szerencséje van, még hullócsillagot is láthat, és kívánhat valamit. Ilyen meleg, csillagos éjszakán, amikor a látóhatár mögül kikandikál a nyári hold, a vörös arcú szerető, ismét eszébe jutott lánykora, furcsa felindulásaival, szeszélyeivel, hevüléseivel, dicső sebezhetőségével, amellyel a Rejtély peremén állt. Ó, ő is volt kislány! Vannak, akik nem hinnék el, ahogy azt sem képesek felfogni, hogy az óriás szikvója zöld fenyőcsemeteként kezdte. De mégis volt kislány, és abban a korban az éjszakai gyermeki félelmek már fakultak kissé, a felnőtt félelmek pedig, amelyek éjszaka bújnak elő, amikor minden néma, és az ember meghallhatja örök lelkének hangját, azok a félelmek még úton voltak. Ebben a rövid időszakban illatos kirakós volt az éjszaka; olyan idő volt ez, amelyben ha az ember kinézett a csillagporos égre, és hallgatta a kábító illatokat hozó szellő motozását, közel érezte magát a világegyetem szívveréséhez, a szerelemhez, az élethez. Úgy érezte, hogy örökké fiatal marad és ez... Véred az öklömben. Hirtelen megrántották a zsákját, amitől meglódult a szívverése.
– Hé! – sikoltotta recsegős, meglepett vénasszonyhangján. Visszarántotta a zsákot, amelynek alján apró hasadás tátongott.
Halk morgás hallatszott. Az út szélén nagy, barna menyét kuporgott a kavicsos úttest és a tengeri között. Szemében, amellyel Abagailt nézte, vörös szikrákat gyújtott a holdfény. Csatlakozott hozzá egy másik. Azután még egy. És még egy.
Abagail anya az út másik oldala felé nézett, és látta, hogy meny étek szegélyezik, amelyek őt bámulják mérlegelő, gonosz szemükkel. Megérezték a zsákban levő csirkék szagát. Hogyhogy ilyen sokan képesek voltak utánaosonni?, csodálkozott Abagail növekvő félelemmel. Egyszer megharapta egy menyét; benyúlt a Nagy Ház tornáca alá egy elgurult piros gumilabda után, és mintha egy maréknyi tű döfött volna az alkarjába. Felsikoltott, legalább annyira a váratlan gonoszság miatt, amely tűzvörös sajgással ütött el a dolgok megszokott rendjétől, mint a tulajdonképpeni fájdalomtól. Visszarántotta a karját, és a menyét ott lógott rajta, Abby vére gyöngyözött sima barna bundáján, teste kígyóként csapkodott a levegőben. Sikoltozott, a karját lengette, de a menyét nem engedte el; mintha a részévé vált volna.
Testvérei, Micah és Matthew az udvaron voltak; az apjuk a tornácon éppen egy postai katalógust tanulmányozott. Mindnyájan odafutottak, és egy pillanatig sóbálványként bámulták a tizenkét éves Abagailt, amint körbe-körbe rohangál a tisztáson, ahol hamarosan felépül a csűr, a barna menyét úgy lóg a karjáról, mint a stóla, hátsó lábai támasztékért kapálóznak a levegőben. Vér permetezett Abby ruhájára, lábára, cipőjére.
Az apja cselekedett elsőnek. John Freemantle fölkapott a favágótőke mellől egy hasábot, és elbődült: – Állj meg, Abby! – Hangja, amely a legfőbb parancs volt Abby számára csecsemőkora óta, úgy hasított át az elméjét borító pánik dadogásán és fecsegésén, amire valószínűleg semmi más nem lett volna képes. Megállt, mint a cövek, a fahasáb fütyülve lecsapott, kínzó fájdalom nyilamlott végig a lány válláig (bizonyosra vette, hogy eltört a karja), azután a barna dolog, amely ilyen kínt és megdöbbenést okozott – annak a néhány pillanatnak az iszonyú forróságában a két érzés teljesen fölcserélhetővé vált –, a földön hevert, az ő vérétől csíkosan és csapzottan, és ekkor Micah fölugrott a levegőbe, majd két lábbal visszaesett a meny étre, borzalmas recsegés hallatszott, az a fajta, ami megtölti az ember fejét, ha kemény cukorkát ropogtat, és ha a lény eddig nem döglött volna meg, akkor most okvetlenül megtette. Abagail nem ájult el, de zokogó, sivítozó hisztériás rohamot kapott.
Addigra Richard, a legidősebb fiú is odafutott, sápadt, ijedt arccal. Komoran, riadtan néztek össze az apjával.
– Életemben még sohasem láttam menyétet így viselkedni – mondta John Freemantle, és megfogta zokogó lánya vállát. – Hála Istennek, hogy anyád ippeg kiment az út mellé, babért.
– Talán... – kezdte Richard.
– Fogd be a szád! – reccsent rá az apja, mielőtt a fiú folytathatta volna. A hangja egyszerre volt dühös, hideg és rémült. És Richard befogta a száját – olyan gyorsan és keményen csukta be, hogy Abby hallotta a kattanást. Ekkor azt mondta az apja: – Gyere a szivattyúhoz, Abagail drágám, hadd mossuk le rólad ezt a rondaságot.
Egy évvel később Luke-tól tudta meg, hogy az apjuk nem akarta, hogy Richard hangosan kimondja: az a menyét, amelyik ilyesmit tesz, bizonyára veszett, és ha ez a helyzet, akkor Abby a legszörnyűbb halált halta volna, ami a kínvallatáson kívül létezik. De a menyét nem volt veszett; a seb tisztán gyógyult. Ettől függetlenül Abagail attól a naptól mindmostanáig úgy rettegett ettől a teremtménytől, ahogy mások a patkánytól vagy a póktól. Bárcsak őket ragadta volna el a járvány a kutyák helyett! De nem így történt és ő... Véred az öklömben.
Az egyik előreszökkent, és beletépett a jutazsák durva szélébe.
– Hé! – sikoltotta. A menyét elcikázott, úgy tűnt vigyorog, jutaszál lógott a szájából. Ő küldte ezeket – a sötét ember. Elnyelte a rettegés. Most már sok száz volt belőlük, szürkék, barnák, feketék, mind megérezték a csirkék szagát. Felsorakoztak az út két oldalán, egymás mellett nyüzsögtek, alig várták, hogy rárontsanak arra, amit megszimmantottak.
Oda kell adnom nekik. Semmiért volt az egész. Ha nem adom oda nekik, akkor engem tépnek darabokra. Semmiért volt az egész.
Elméjének sötétjében látta a sötét ember vigyorgását, látta, amint előrenyújtja az öklét, és a vér csöpög belőle.
Újabb rántás a zsákon. Még egy. Az út másik oldalán hemzsegő menyétek lassan közeledtek, hassal a porban csúszva. Apró, vad szemük úgy villogott a holdfényben, mint a jégtörő kés. Íme lássátok, aki bennem hisz, soha el nem vész... mert jelemet őreá tettem, és semmi sem vehet rajta erőt... ő az enyém, monda az Úr...
Fölállt, még mindig rémülten, de már tudta, mit kell tennie. – Tűnjetek innen! – kiáltotta. – Igen, ez csirke, de az én társaságomé! Most pedig tűnés!
Hátrahúzódtak. Mintha kényelmetlen aggodalom látszott volna az apró szemekben. Hirtelen elpárologtak, mint a sodródó füst. Csoda!, gondolta, és ujjongó hála töltötte el Isten iránt. Váratlanul megdermedt.
Valahol messze nyugaton, a Sziklás-hegység mögött, amely még ide se látszik, hirtelen fölpattan egy szem – egy villogó Szem –, feléje fordult, őt kereste. Olyan tisztán hallotta a hangját, mintha fennhangon beszélne: Ki van ott? Te vagy az, öregasszony?
– Tudja, hogy itt vagyok – suttogta az éjszakában. – Ó, segíts meg, Uram. Most segíts, mindnyájunkat segíts meg.
A zsákot maga után húzva ment tovább hazafelé.
KÉT NAPPAL KÉSŐBB, július 24-én bukkantak fel. Abagail anyának nem sikerült annyira felkészülnie, mint szerette volna; megint sántított, és majdnem ágyhoz volt kötve, csak vánszorogni tudott botra támaszkodva egyik helyről a másikra, alig bírt vizet szivattyúzni a kútból. Egy nappal azután, hogy levágta a csirkéket és megharcolt a menyétekkel, délután sokáig aludt a kimerültségtől. Azt álmodta, hogy valami hideg, magas hágóban van a Sziklás-hegységben, a Nagy Vízválasztótól nyugatra. A 6-os műút kígyózott a tornyos sziklafalak között, amelyek a déli háromnegyed tizenkettő és a tizenkét óra ötven perc közötti szakaszt leszámítva egész nap árnyékot vetettek erre a nyiladékra. Álmában nem nappal volt, hanem holdtalan, sötét éjjel. Valahol farkasok üvöltöttek. És hirtelen egy Szem nyílt ki abban a sötétben, iszonytatóan fordult ide-oda, miközben a szél magányosan járt a fenyők és a kék hegyi lucok között. Ő volt az, és őt kereste.
Amikor fölébredt abból a hosszú, álomterhes alvásból, fáradtabb volt, mint amikor lefeküdt, és ismét hálát adott az Úrnak, hogy segítette, vagy legalábbis megváltoztatta azt az irányt, amerre Az akarta terelni őt.
Legyen észak, dél vagy kelet, Uram és én a dicséretedet zengve hagyom el Hemingford Home-t. De ne legyen nyugat, ne kelljen a sötét ember felé mennem! A Sziklás-hegység nem elég nagy közöttünk. Az Andok sem lennének elegendőek.
De ez sem számít. Ha az az ember elég erőre kap, előbb-utóbb eljön megnézni azokat, akik kiállnak ellene. Ha nem az idén, akkor jövőre. A kutyák elpusztultak, elvitte őket a járvány, de a farkasok megmaradtak a magas hegyekben, készen rá, hogy szolgálják a Sátán Fattyát.
És nem csupán a farkasok fogják szolgálni.
AZON A NAPON, amikor végre megérkezett a társasága, reggel hétkor kelt, és kettesével vitte be a gallyakat, amíg forró nem lett a tűzhely, és meg nem telt a fásláda. Isten hetek óta először hűvös, felhős nappal áldotta meg. Estére eleredhet az eső. Legalábbis az a csípője, amelyik 1958-ban eltört, ezt mondta.
Elsőnek a pitét sütötte meg, amelyet a kamrája polcain sorakozó befőttekkel és a kerti friss rebarbarával és eperrel töltött meg. Az eper éppen most érett, hála Istennek, és jó volt tudni, hogy nem vész kárba. Már magától a főzéstől is jobban érezte magát, mert a főzés az élet maga. Egy áfonyás pite, két epres-rebarbarás és egy almás. Illatuk betöltötte a reggeli konyhát. Mint egész életében, most is a konyhaablakba tette ki őket hűlni.
A lehető legjobb tésztát csinálta, noha nehéz volt friss tojás nélkül – ott járt a tyúkólban, mégsem hozott, ezért senkit sem szidhatott magán kívül. Tojás vagy sem, kora délutánra a göcsörtös linóleumpadlójú kis konyhát betöltötte a sülő csirkék aromája. Elég meleg lett odabent, így hát kisántikált a tornácra, hogy elolvassa a napi igét, miközben a Felső Szoba szamárfüles utolsó példányával legyezte az arcát.
A csirke pont olyan könnyűre és zamatosra sikerült, ahogy akarta. Majd az egyik fickó tör két tucat zsenge cukorédes tengerit, és kellemesen elköltik idekint.
Miután a sültet papírtörülközőre tette, kiment a hátsó tornácra a gitárjáért, leült és játszani kezdett. A kedvenc himnuszait énekelte, magas, reszketeg hangja messzire szállt a csöndes levegőben.
Kín és kísértés tesz próbára,
Számtalan nyűg nyomaszt?
Emeljük magasra szívünket,
Dicsérjük imával az Urat!
A dallam annyira tetszett neki (bár a hallása úgy megromlott, hogy sohasem tudhatta biztosra, jól fel van-e hangolva öreg gitárja), hogy eljátszott egy újabb himnuszt, majd, még egyet és még egyet.
Éppen belekezdett a „Sion felé menetelünk”-be, amikor észak felől motor hangját hallotta, amint a megyei út felől közeledik. Abbahagyta a dalt, noha ujjai továbbra is szórakozottan pengették a húrokat, miközben fejét félrehajtva fülelt. Jönnek, igen, Uram, remekül megtalálták az utat, és most már láthatta is a kisteher nyomán szálló porzászlót, miután a jármű elhagyta az aszfaltot, és elindult a földúton, amely az ő udvaránál ér véget. Pezsgő, vendégváró izgalom töltötte el, boldog volt, hogy mindenből a legjavát adhatja nekik. Két térde közé fogta a gitárt, elárnyékolta a szemét, noha a nap még nem sütött ide.
Sokkal hangosabban berreg a motor, és ott, ahol a tengeri helyet ad Cal Goodell marhagázlójának, egy perc múlva...
Igen, már látta, egy öreg Chevrolet tanyai kistehert, amint lassan közeledik. A kabinja zsúfolásig; ahogy elnézte, vagy négy ember szorongott benne (a távolba jól látott, azzal nem volt semmi baj, még száznyolc éves korában sem), hárman a raktérben álltak, és átnéztek a kabin fölött. Egy csontos szőke embert látott, egy vörös hajú lányt és középen... igen, ez ő, egy fiú, aki most járja a férfiúság iskolájának utolsó osztályát. Sötét haj, keskeny arc, magas homlok. Meglátta a tornácon üldögélő Abagail anyát, és vadul integetni kezdett. A szőke ember nyomban csatlakozott hozzá. A vörös lány csak bámult. Abagail anya fölemelte a kezét, és visszaintegetett.
– Köszönöm, Uram, hogy elhoztad őket – motyogta rekedten. Forró könnyek peregtek le az arcán. – Nagyon köszönöm neked, Uram.
A kisteher csikorogva, szökdécselve befordult az udvarba. A volánnál ülő ember szalmakalapot viselt kék bársonyszalaggal, a szalag mellé nagy tollat tűzött.
– Jiiiiii-húúúú! – bömbölte, és integetett. – Helló, anya! Nick azt mondta, úgy gondolja, itt leszel, és tényleg itt is vagy! Jiiiii-húúúú! – Nyomni kezdte a dudát. Egy ötvenes férfi ült mellette, meg egy hasonló korú asszony és egy vörös kord kezeslábast viselő kislány. A kislány, aki tövig bekapta a hüvelykujját, a másik kezével félénken integetett.
A teher még meg sem állt, amikor a szemtapaszt viselő, sötét hajú fiatalember – Nick – átugrott a raktér oldalfalán. Miután visszanyerte az egyensúlyát, lassan elindult Abagail anya felé. Az arca komoly volt, de a szeme ragyogott az örömtől. Megállt a tornác lépcsőjénél, azután csodálkozva végigjártatta tekintetét... a házon, az udvaron, az öreg fán, amelyről a kerékből készült hinta lógott. De mindenekelőtt őt bámulta.
– Hello, Nick – mondta Abagail. – Örülök, hogy látlak. Isten áldjon.
A fiú elmosolyodott, és kicsordult a könnye. Fölment a lépcsőn, és megfogta az öregasszony kezét. Abagail anya odatartotta ráncos arcát, amelyre a fiú csókot lehelt. Mögötte megállt a kisteher, és mindenki kiszállt. A férfi, aki vezette, ölben hozta a vörös kezeslábast viselő kislányt, akinek be volt gipszelve a jobb lába, és karjával szorosan átölelte a vezető napégette nyakát. Mellettük állt az ötvenes asszony, őmellette a vörös hajú lány és a szőke, szakállas ifjú.
Nem, ez nem ifjú, gondolta Abagail anya, hanem csajbókos. A sor végén a másik férfi állt, aki a fülkében ült, és acélkeretes szemüvegének lencséit törölgette.
Nick sürgetően nézett az öregasszonyra, ő pedig bólintott.
– Jól cselekedtél – mondta. – Az Úr idehozott, Abagail anya megetet.
– Isten hozott valamennyiőtöket! – tette hozzá emelt hangon. – Nem maradunk sokáig, de mielőtt továbbmennénk, megpihenünk, megtörjük együtt a kenyeret, és megismerkedünk.
A kislány fölcsipogott a gépkocsivezető karjának biztonságából: – Te vagy a legöregebb néni a világon?
Az ötvenes nő rászólt: – Ssss, Gina!
De Abagail anya csak csípőre tette a kezét, és nevetett. – Meglehet, én vagyok az, gyermekem. Meglehet, én vagyok.
MEGHAGYTA NEKIK, hogy terítsék szét vörös kockás abroszát az almafa túlsó oldalán, és a két nő, Olivia és June megterített ebédre, miközben a férfiak elmentek tengerit törni. Abagail anya egykettőre megfőzte a csöveket, és mivel nem volt valódi vaja, olajat és sót adott hozzá.
Keveset beszélgettek evés közben – inkább csak az állkapcsok rágását és az elégedettség nyögéseit lehetett hallani. Abagailnak örült a szíve, ahogy elnézte őket, ezek az emberek méltányolták a konyháját. Érdemes volt elmenni Richardsonékhoz és megküzdeni a menyétekkel. Tulajdonképpen nem is voltak nagyon éhesek, de amikor az ember egy hónapja más se eszik, mint dobozos ételt, akkor rendkívül megéhezik bármire, ami friss és tisztességesen van elkészítve. Ő maga három darab sültet, egy cső kukoricát és egy kis epres-rebarbarás süteményt evett. Mire végzett, annyira eltelt, mint poloska a matracban.
Amikor leszedtek, és kávét főztek, azt mondta a teher vezetője, egy Ralph Brentner nevezetű, nyájas, nyílt arcú ember: – Ez volt aztán a kaja, asszonyom. Nem is emlékszem rá, mikor ettem ehhez foghatót. Hálás köszönetem.
A többiek helyeslőleg mormogtak. Nick elmosolyodott és bólintott.
Megszólalt a kislány. – Odamehetek és az öledbe ülhetek, nagyinéni?
– Azt hiszem, ehhez túl nehéz vagy, drágám – mondta az idősebb nő, Olivia Walker.
– Ugyan már – legyintett Abagail. – Azon a napon, amikor én nem tudok az ölembe venni egy csimotát egy kis időre, rám is terítik a halotti leplet. Gyere csak, Gina.
Ralph odavitte, a kislány elhelyezkedett. – Ha túl nehéz lesz, csak nekem szóljon. – Megcsiklandozta Gina arcát kalapjának tollával. A kislány fölkapta a kezét, és vihogni kezdett. – Ne csiklandjál, Ralph! Ne merészelj csiklandozni!
– Ne aggódj – mondta Ralph derűsen. – Túlságosan tele vagyok ahhoz, hogy sokáig csiklandozzak bárkit is. – Visszaült.
– Mi történt a lábaddal, Gina? – kérdezte Abagail.
– Eltörtem, amikor kiestem a csűrből – felelte Gina. – Dick gyógyította meg. Ralph azt mondja, Dick megmentette az életemet. – Csókot lehelt az acélkeretes szemüveget viselő férfi felé, aki elpirult, megköszörülte a torkát, majd elmosolyodott.
Nick, Tom Cullen és Ralph véletlenül találkoztak Dick Ellisszel Kansas közepén; az út szélén gyalogolt, hátán a zsákjával, kezében egy vándorbottal. Állatorvos volt. Másnap áthaladtak egy Lindsborg nevű kisvároson, és éppen megálltak ebédelni, amikor gyönge jajgatást hallottak a város déli vége felől. Ha a szél az ellenkező irányba fúj, akkor meg sem hallják.
– Isten kegyelme – mondta derűsen Abby, és megsimogatta a kislány haját.
Gina három hete volt egyedül. Egy-két napja a nagybátyja szénapadlásán játszott, amikor a korhadt padlódeszka beszakadt, és ő tizenkét métert zuhant a szénakazalba. A széna felfogta az esést, de a kislány lebucskázott róla, és eltörte a lábát. Dick Ellis eleinte borúlátó volt az esélyeit illetően. Helyi érzéstelenítőt adott neki, hogy helyre tehesse a lábát; ám Gina nagyon sokat fogyott, és az általános testi állapota olyan rossz volt, hogy Dick attól félt, a kislány meghal (a kulcsszót betűzte, miközben Gina McCone zavartalanul játszadozott Abagail anya ruhájának gombjaival).
Gina olyan gyorsan gyógyult, hogy az mindnyájukat meglepte. Azonnal összebarátkozott Ralphfal és hetyke kalapjával. Ellis fojtott, bátortalan hangon azt mondta, hogy szerinte a gyereket a gyötrő magányosság viselte meg leginkább.
– Hát persze – helyeselt Abagail. – Ha nem vettétek volna észre, biztosan elsorvad.
Gina ásított. A szeme nagy és üveges lett.
– Most már elveszem – szólalt meg Olivia Walker.
– Vidd be a kisszobába, a folyosó végén – mondta Abby. – Te is lefekhetsz aludni, ha akarsz. Ez a másik lány... mit is mondtál, drágám, mi a neved? Kihussant az agyamból.
– June Brinkmeyer – felelte a vörös hajú lány.
– Nahát, te meg velem alszol, June, hacsak nincs más ötleted. Az ágy nem elég nagy kettőnknek, és asszem, ha elég széles lenne, akkor se aludnál szívesen egy ilyen magamfajta vén szőlőkaró mellett, de van odafönt egy matrac, azt használhatod, ha nincs benne bogár. Majd valamelyik nagydarab ember lehozza neked.
– Hát persze – bólintott Ralph.
Olivia elvitte Ginát, aki útközben elaludt. A konyha, amelyben többen voltak, mint évek óta bármikor, besötétedett. Abagail anya fölállt, három petróleumlámpát gyújtott, egyet az asztalra, egyet a spórra (az öntöttvas Blackwood már kihűlt, és elégedetten pattogott magában), és egyet a tornác ablakába. A sötétség visszavonult.
– Lehet, hogy a régi utak jobbak – szólalt meg hirtelen Dick, és mikor valamennyien ránéztek, elvörösödött, és ismét krákogott. Abagail csak kuncogott.
– Úgy értem – folytatta kissé védekezőn Dick –, hogy ez az első házias étel, amit... nos, amit, azt hiszem, június harmincadika óta ettem. És én magamnak főztem. Amit én csináltam, az aligha nevezhető házias ételnek. A feleségem... ő pazarul főzött. Ő... – Elnémult.
Olivia lépett be a konyhába. – Rögtön elaludt – mondta. – Ugyancsak fáradt volt a kislány.
– Maga itthon süti a kenyerét? – kérdezte Dick Abagail anyától.
– Persze. Mindig is én csináltam. Természetesen ez nem kelesztett kenyér volt; az összes kovász megromlott. De van másfajta kenyér is.
– Imádom a kenyeret – mondta egyszerűen a férfi. – Helen... a feleségem... hetente kétszer sütött kenyeret. Az utóbbi időben mást se kívánok, mint kenyeret. Adjon három szelet kenyeret meg egy kis eperlekvárt, és boldogan halok meg.
– Tom Cullen fáradt – közölte hirtelen Tom. – H-O-L-D, ez azt jelenti, hogy fáradt. – Csontropogtatót ásított.
– Lefekhetsz a csűrben – mondta Abagail. – Egy kicsit dohos szaga van, de száraz.
Egy pillanatig mindnyájan az eső kopogását hallgatták, volt már egy órája is, hogy eleredt. Magányosan elszomorító hang lett volna. Társaságban kellemes, titkos nesz, amely összezárta őket. Végigcsörgedezett a galvanizált bádog esőcsatornán, és belepotyogott az esővizes hordóba, amelyet Abby még mindig ott tartott a ház hátsó végében. A távolban, Iowa fölött mennydörgés brummogott.
– Asszem, van kempingfelszerelésetek? – kérdezte az anya.
– Mindenféle – bólintott Ralph. – Jól megleszünk. Gyerünk, Tom. – Fölállt.
– Azt szeretném, Ralph – állította meg Abagail –, ha te és Nick maradnátok még egy darabig.
Nick egész idő alatt az asztalnál ült, szemközt az öregasszony hintaszékével, a konyha túloldalán. Az ember azt hinné, tűnődött Abagail, hogy ha valaki nem tud beszélni, egészen elgyámoltalanodik, és valahogy észrevehetetlen lesz egy szobában, ami tele van emberekkel. De Nickben volt valami, amitől ez mégsem következett be. Mozdulatlanul ült, úgy követte a társalgás fonalát, amely körbe-körbe járt, arca mindig tükrözte, amit mondtak. Ez az arc nyílt és értelmes volt, de ilyen fiatal emberhez képest eléggé elnyűtték a gondok. Abagail anya többször megfigyelte, hogy a beszélők ránéznek, mintha Nicktől várnának megerősítést a mondandójukhoz. Nagyon is érzékelték az ottlétét. Az öregasszony azt is látta, hogy a fiú többször kinéz az ablakon a sötétbe, és az arca zaklatott.
– Lehoznátok nekem azt a matracot? – kérdezte halkan June.
– Máris hozzuk Nickkel – állt föl Ralph.
– Én nem akarok kimenni egyedül ebben a sötétben abba a hátsó csűrbe – közölte Tom. – Az biztos is!
– Majd én veled megyek, cimbora – mondta Dick.
– Meggyújtjuk a viharlámpát, és lefekszünk. – Fölállt.
– Még egyszer köszönjük, asszonyom. Nem is kell mondanom, milyen finom volt minden.
A többiek visszhangozták a köszönetet. Nick és Ralph lehozták a matracot, amelyről kiderült, hogy nem költözött bele bogár. Tom és Dick kimentek a csűrhöz, ahol hamarosan föllobbant a lámpa. Nem sokkal azután Nick, Ralph és Abagail anya magukra maradtak a konyhában.
– Zavarja, ha rágyújtok, asszonyom? – kérdezte Ralph.
Ralph fölállt a hamutartóért. Abby Nickre nézett. A fiú khakiinget, farmert, kifakult vászonmellényt viselt. Volt benne valami, amitől az öregasszony úgy érezte, régóta ismeri, vagy mindig is meg akarta ismerni. Ahogy ránézett, csendes felismerés és a befejezettség érzése töltötte el, mintha ez a perc lenne sors. Mintha életének egyik végében az apja, John Freemantle állna, magasan, feketén, büszkén, a másik végében meg ez az ember, aki fiatal, fehér, néma, és egyetlen szeme beszédesen ragyog abban a gondterhelt arcban.
Kinézett az ablakon és látta, ahogy a lámpa fénye a csűr ablakán át megvilágítja az udvar egy kis darabját. Érzik-e vajon még benne a tehenek szaga? Vagy három éve nem is járt benne. Utolsó tehenét, Daisyt 1975-ben adta el, de 1987-ben még érződött a tehénszag. Valószínűleg ma is. Nem érdekes; vannak annál rosszabb szagok is.
– Asszonyom!
Tekintete visszatért a konyhába. Ralph most Nick mellett ült, kezében egy noteszlappal, és hunyorogva nézte a lámpafényben. Nick noteszt, golyóstollat tartott a térdén, és még mindig az öregasszonyt figyelte.
– Nick aszongya... – Ralph zavartan megköszörülte a torkát.
– Folytasd.
– A papíron az áll, hogy nehéz a maga szájáról olvasni, mert...
– Tudom én, miért – felelte Abagail. – Egyet se féljen.
Fölállt, és a pohárszékhez csoszogott. Föntről a második polcon volt egy műanyag edény, és abban egy fogsor lebegett zavaros folyadékban, mint egy orvosi szemléltető eszköz.
Kihalászta a fogsort, leöblítette friss vízzel.
– Uram Istenem, már eleget szenvedtem – mondta Abagail siralmasan, és helyére pattintotta a protézist. – Beszélgethetünk – mondta. – Ti ketten vagytok a vezetők, és egynéhány dolgot tisztázni kell.
– Nohát – felelt Ralph –, ez rám nem áll. Én sose voltam több, mint részidős gyári munkás és részidős paraszt. Több volt a bőrkeményedésem, mint az eszmei elképzelésem. Asszem, ez a Nick itt a főnök.
– Tényleg így van? – pillantott az öregasszony Nick-re.
Nick röviden írt valamit, és Ralph hangosan felolvasta:
„Csakugyan az én ötletem volt, hogy ide jöjjünk. De ezt a főnökséget nem hinném.”
– Oliviával és June-nal innen déli irányban kábé kilencven mérföldnyire találkoztunk – mondta Ralph. – Tegnapelőtt volt, ugye, Nick?
A fiú bólintott.
– Akkor már errefelé jöttünk, anya. Az asszonyok is észak felé tartottak. Dick szintén. Csak úgy összecsapódtunk.
– Láttatok másokat? – kérdezte Abagail.
„Nem”, írta Nick. „De volt egy olyan érzésünk – Ralphnak is –, hogy mások figyelnek bennünket, rejtekből. Azt hiszem, félnek. Még mindig nem jutottak túl azon, ami történt.”
Az öregasszony bólintott.
„Dick azt mondta, egy nappal azelőtt, hogy csatlakozott volna, motorbiciklit hallott valahol délen. Így hát vannak mások is a közelben. Azt hiszem, az ijeszti meg őket, hogy viszonylag nagyobb csoportot látnak együtt.” – Miért jöttetek ide? – Ráncok hálójába zárt szeme élesen nézett a fiúra.
Nick irt: „Álmodtam magáról. Dick Ellis azt mondja, egyszer ő is. Gina, a kislány, »nagyinéninek« nevezte jóval előbb, semhogy ideértünk. Leírta a házát. Az autógumiból készült hintát.”
– Isten áldja meg a gyermeket – mondta Abagail anya szórakozottan. Ralphra nézett. – És te?
– Egyszer-kétszer, asszonyom – felelte a férfi. Megnyalta a száját. – A legtöbbször én inkább arról... a másik hapsiról álmodok.
– Milyen másik hapsiról?
Nick leírta. Bekarikázta, amit írt. Rögtön Abbynak adta. Közelre már nem látott olyan jól pápaszem vagy a megvilágított nagyítólencse nélkül, amelyet tavaly szerzett be Hemingford központjában, de ezt azért el tudta olvasni. Nagybetűs írás, mintha Isten írta volna Belsazár palotájának a falára. Be volt karikázva, és Abagailt kirázta a hideg, pusztán attól, hogy ránézett. Eszébe jutottak a hason kúszva nyüzsgő menyétek az úton, ahogy tűhegyes, gyilkos fogaikkal rángatják a jutazsákot. Eszébe jutott az az egyetlen vörös szem, amely kinyílik, feltárja magát a sötétnek, néz, fürkész, most már nem egy magányos öregasszonyt, hanem egy egész csapat férfit és asszonyt... meg egy kislányt.
Ez a két szó volt bekarikázva: sötét ember.
– MEGMONDOTTÁK nekem – szólt Abagail anya, és összehajtotta a papírt, kisimította, megint összehajtotta, most ügyet sem vetve csúzos ujjainak nyomorúságára –, hogy nyugatra kell mennünk. Az Úristen mondotta nekem álmomban. Nem akartam ráhallgatni. Öregasszony vagyok, nem kívánok mást, mint hogy ezen a kis darab földön haljak meg. Százhúsz éve a családom tulajdona, de nem úgy rendeltetett, hogy itt haljak meg, mint ahogy Mózes sem mehetett be Kánaánba Izrael gyermekeivel.
Elhallgatott. A két férfi komolyan figyelte a lámpafényben, odakint lassan, szüntelenül hullott az eső. Már nem dörgött a menny. Uram, gondolta az öregasszony, de sajognak ezek a fogak! Szeretném kivenni, és lefeküdni végre.
– Két évvel azelőtt kezdtem el álmokat látni, hogy kitört volna a járvány. Mindig is álmodtam, és néha valóra váltak az álmaim. A prófécia Isten adománya, és mindenkiben van belőle egy csipetnyi. A nagyanyám Isten ragyogó lámpájának mondta, néha csak ragyogásnak. Álmaimban láttam magam, amint nyugat felé tartok. Először csak néhány emberrel, azután többekkel, majd még többekkel. Nyugatra, mindig csak nyugatra, amíg meg nem látom a Sziklás-hegységet. Addigra egész karaván lesz belőlünk, talán kétszázan vagy még többen is leszünk. És jelek is lesznek... nem, nem Isten jelei, hanem rendes útjelző táblák, és mindegyiken ilyenek vannak, hogy BOULDER, COLORADO, 609 MÉRFÖLD vagy EZ AZ ÚT BOULDERBE VEZET.
Elhallgatott.
– Ezek az álmok megijesztettek. Sohasem mondtam el egy léleknek sem őket, nem árultam el, mennyire megrémítettek. Asszem, úgy éreztem magam, ahogy Jób érezhette, amikor Isten kiszólt neki a forgószélből. Még azt is próbáltam tettetni, hogy ezek csak álmok, egy bolondos öregasszony futott az Isten elől, ahogy Jónás elszaladt. De a nagy hal akkor is bekapott bennünket, látjátok! És ha Isten aszongya, hogy Abby, szólanod kell, akkor muszáj szólanom. És mindig úgy éreztem, hogy valaki jönni fog hozzám, valaki különleges ember, és hogy abból fogom megtudni, hogy elkövetkezett az idő.
Az asztalnál ülő Nickre nézett, aki ünnepélyesen nézett vissza rá a jó szemével Ralph Brentner cigarettafüstjének ködén keresztül.
– Rögtön tudtam, ahogy megláttalak – folytatta az öregasszony. – Te vagy az, Nick. Isten megjelölte ujjával a szívedet. De Neki nem csak egy ujja van, és vannak mások is, errefelé jönnek, Istennek hála, és rajtuk is ott az Isten jegye. Róla is álmodtam, hogyan figyel most is minket, és Isten bocsásson meg gyenge lelkemnek, szívem mélyén elátkoztam. – Sírni kezdett, fölállt, hogy igyon egy kis vizet és megmossa az arcát. A könnyei abból a részéből fakadtak, ami az emberi volt benne, a gyönge és esendő.
Amikor visszafordult, Nick írt valamit. Kitépte a lapot a noteszéből, és odaadta Ralphnak.
„Erről az Isten-részéről nem tudok, de azt igen, hogy itt munkálkodik valami. Mindenki, akivel találkoztam, északnak tartott. És hogy maga a válasz. Álmodott a többiekről is? Dickről? June-ról vagy Oliviáról? Talán a kislányról?”
– Róluk nem. Egy szűkszavú férfiról. Egy asszonyról, aki a gyermekét hozza. Egy korodbeli ifjúról, aki a gitárjával jön felém. És rólad, Nick.
„És gondolja, az a megoldás, hogy Boulderbe megyünk?”
– Ezt kell tennünk – felelte Abagail anya.
Nick egy pillanatig céltalanul babrált a noteszén, azután írni kezdett. „Mennyit tud a sötét emberről? Tudja, ki ő?”
– Azt tudom, mit forral, de azt nem, hogy kicsoda. Ő a legtisztább gonoszság, ami a világban létezik. A többi rossz piszlicsáré csak a gonoszságban. Bolti tolvajok, szexőrültek, meg akik szeretnek bunyózni. De ő hívni fogja őket. Már el is kezdte. Sokkal gyorsabban összegyűlnek, mint mi. Mire lépni fog, asszem, még több embere lesz. Nemcsak a hozzá hasonló gonoszak, de a gyengék is... a magányosak... és azok, akik elhagyták szívükből Istent.
„Lehet, hogy nem is létezik”, írta Nick. „Talán csak...” Gondolkoznia kellett, amihez a tolla végét rágta. Végül folytatta: „...a saját énünk rémült, rossz oldala. Talán mi álmodunk dolgokról, amelyekre, attól félünk, mi is képesek vagyunk.”
Ralph elkomorodott, miközben ezt felolvasta, de Abby rögvest felfogta, mit akar Nick mondani. Nem nagyon különbözött attól, amit az utóbbi húsz évben feltünedezett újfajta lelkészek hajtogattak. Hogy igazából nem létezik Sátán, ez volt a hitvallásuk. Van gonosz, valószínűleg az eredendő bűntől származik, de benne van mindnyájunkban, és ugyanúgy lehetetlen eltávolítani, mint ahogy tojást se lehet kivenni a héjából anélkül, hogy feltörnénk. Ezeknek az újfajta prédikátoroknak a nézete szerint a Sátán olyan, mint egyfajta kirakós játék – a világban élő összes férfi, asszony és gyerek hozzátesz egy darabkát, hogy összeálljon. Igen, jó modernül hangzik, csak az a baj vele, hogy nem igaz. És ha Nick megengedi magának, hogy továbbra is így gondolkozzék, a sötét ember megeszi vacsorára.
– Álmodtál rólam – mondta a fiúnak. – Én nem létezem?
Nick bólintott.
– Én is álmodtam rólad. Te talán nem létezel? Istennek hála, itt ülsz egy notesszel a térdeden. Ez a másik ember, Nick, ugyanúgy létezik, mint te vagy én. – Igen, létezik. A menyétekre és a sötétben kinyíló vörös szemre gondolt. Rekedt volt a hangja, amikor folytatta: – Nem ő a Sátán – mondta –, de ő és a Sátán ismerik egymást, és ősidők óta tanácskoznak.
A Biblia nem írja, mi történt Noéval és családjával, miután az ár leapadt. De nem lennék meglepve, ha félelmetes tusakodás tört volna ki ama néhány ember lelkéért – a lelkűkért, a testükért, a gondolkodásmódjukért. És nem lepne meg, ha velünk is ez történne.
Ő most a Sziklás-hegységtől nyugatra van. Előbb-utóbb keletre jön. Talán nem az idén, nem, csak akkor, ha elkészült. És nekünk az a dolgunk, hogy megküzdjünk vele.
Nick zaklatottan rázta a fejét.
– De igen – mondta halkan az öregasszony. – Majd meglátod. Keserű napok állnak előttünk. Halál és félelem, árulás és könnyek. És nem mindnyájan fogjuk megélni a végét.
– Nekem ez nem tetszik – motyogta Ralph. – Nincs elég bajunk a nélkül a pacák nélkül is, akiről maga és Nick beszélnek? Nem elég baj nekünk, hogy nincsenek se doktorok, se villany, se semmi? Miért kell nekünk még ezt a nyamvadt belépti díjat is leperkálnunk?
– Ezt nem tudom. Isten útja. Ő nem magyarázza el az indokait az Abby Freemantle-féléknek.
– Ha ez az Ő útja – mondta Ralph –, nahát, akkor szeretném, ha visszavonulna, és átadná az irányítást valami fiatalabbnak.
„Ha a sötét ember nyugaton van”, írta Nick, „akkor talán szednünk kéne a sátorfánkat és kelet felé kellene indulnunk.”
Abagail anya türelmesen rázta a fejét. – Nick, minden dolog az Urat szolgálja. Nem gondolod, hogy ez a fekete ember is? Ezt teszi, akármilyen titokzatos is az Úr célja. A fekete ember követni fog téged, mindegy, hova futsz, mert Isten célját szolgálja, és Isten azt akarja, hogy megküzdj vele. Semmi haszna annak, hogy az ember megfusson a Seregek Urának akarata elől. Az az ember vagy asszony, aki megpróbálja, csupán a fenevad gyomrában végzi.
Nick gyorsan írt valamit. Ralph tanulmányozta, megdörgölte az orrát, és nagyon szerette volna, ha nem kellene felolvasnia. Az effajta öreg mamák nem csípik az ilyen dumákat, amit Nick most írt. Valószínűleg szentségtörésnek fogja nevezni, méghozzá olyan hangosan, hogy felveri a házat.
– Mit mond? – kérdezte Abagail.
– Azt mondja... – Ralph megköszörülte a torkát; kalapján táncolt a toll. – Azt mondja, hogy nem hisz Istenben. – Miután az üzenetet továbbította, boldogtalanul nézett a cipőjére, és várta a robbanást.
De az öregasszony csak kuncogott, aztán fölállt, és odament Nickhez. Megfogta a kezét és megpaskolta. – Az Isten áldjon meg, Nick, nem számít az. Ő hisz benned.
A MÁSNAPOT IS Abby Freemantle otthonában töltötték, és ez volt a legszebb napjuk azóta, hogy a szuperinfluenza visszahúzódott, mint ahogy a vizek leapadtak az Ararát hegyén. Az eső valamikor hajnalban elállt, kilenc órára az égbolt kellemes középnyugati freskóvá változott, napsütéssel és felhőfoszlányokkal. Minden irányban kukorica villódzott, mint a drága smaragd. Hetek óta nem volt ilyen hűvös.
Tom Cullen azzal töltötte a délelőttöt, hogy kezét széttárva föl-le rohangált a kukoricasorok között, és riogatta a varjakat. Gina McCone elégedetten ült a porban a kerékhinta mellett, és a rengeteg papírbabával játszott, amelyeket Abagail talált a hálószobaszekrénye egyik fiókjának mélyén. Előzőleg ő és Tom a Fisher-Price garázzsal játszottak, amelyet Tom hozott az oklahomai May áruházából. Tom egész készségesen megtette, amit Gina akart.
Dick Ellis, az állatorvos félénken odalépett Abagail anyához, és megkérdezte, van-e a környéken valaki, aki disznókat tartott.
– Hát a Stoneréknak mindig voltak disznaik – mondta az öregasszony. A tornácon ült a hintaszékében, a gitárját hangolva figyelte Ginát, aki begipszelt lábát mereven maga elé nyújtva játszadozott az udvaron.
– Gondolja, hogy valamelyik még életben lehet?
– Meg kell nézned. Meglehet. Lehet az is, hogy kidöntötték a hídlás falát, és vaddisznónak álltak. – A szeme felcsillant. – Az is lehet, hogy ismerek valakit, aki éccaka disznósültről álmodott.
– Lehet, hogy ismer – bólintott Dick.
– Öltél valaha disznót?
– Nem, asszonyom – felelte a férfi immár szélesen vigyorogva. – Férget már hajtottam egypárból, de egyet se vágtam. Mindig az a fajta voltam, akit az erőszak ellenzőjének neveznek.
– Mit gondolsz, elviseltek Ralphfal egy női böllért?
– Meglehet – bólintott a férfi.
Húsz perccel később útnak indultak, Abagail a két férfi között ült a Chevy fülkéjében, botját királyian két térde közé igazítva. Stoneréknál két süldőre leltek a hátsó hídlásban, amelyek majd' kicsattantak az egészségtől. Úgy tűnt, hogy amikor kifogytak a moslékból, gyengébb és kevésbé szerencsés óltársaikat fogyasztották el.
Ralph fölszerelte Reg Stoner láncos emelőjét a csűrben, és Abagail utasításait követve Dicknek sikerült kötelet kötnie az egyik süldő hátsó lábára. A visítozó és vergődő állatot elvonszolták a csűrig, és fejjel lefelé föllógatták a láncos emelővel.
Ralph egy kilencven centis henteskéssel jött elő a házból – hál' istennek, ez már nem is kés, valóságos bajonét, gondolta Abby.
– Hát én nem tudom, képes vagyok-e megtenni – vallotta be a férfi.
– Jó, akkor add ide – nyújtotta a kezét Abagail. Ralph kétkedve nézett Dickre. Az vállat vont. Ralph odaadta a kést.
– Uram – szólt Abagail –, köszönjük Neked az ajándékot, amelyet bőkezűségedben adtál nekünk. Áldd meg ezt a disznót, hogy táplálhasson minket, ámen. Álljatok arrébb, srácok, ömleni fog a vér.
Egyetlen gyakorlott nyisszantásával átvágta a disznó torkát – vannak dolgok, amiket az ember nem felejt el, legyen akármilyen öreg –, aztán hátralépett, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak telt tőle.
– Megraktátok a tüzet az üst alatt? – kérdezte Dicktől. – Jó nagy tüzet odakint az udvaron?
– Igenis, asszonyom – felelte Dick tiszteletteljesen, és képtelen volt levenni a szemét a disznóról.
– A kefék megvannak? – kérdezte most Ralphtól.
Ralph felmutatta a két sárga, merev sörtéjű, nagy súrolókefét.
– Jó, akkor vigyétek ki, üstbe vele. Ha egy darabig főtt, le lehet sikárolni a sörtét. Ezután úgy meghámozhatjátok Disznó uraságot, mint a banánt.
A két férfi kissé zöldnek tűnt a kilátástól.
– Élénken – sürgette őket Abagail. – Kabátostul nem ehetitek meg. Először le kell vetkőztetni.
Ralph és Dick Ellis összenézett, nyeltek egyet, és lassan leeresztették a disznót. Délután háromra végeztek a munkával, és Abagail anyával meg egy raktérnyi disznóhússal tértek vissza, vacsorára pedig friss disznósültet ettek. Egyik férfi sem evett valami sokat, de Abagail két szeletet vágott be egymaga, külön élvezte, ahogy a rösse ropog a műfogai között. Nincs semmi, ami a friss húshoz fogható lenne!
KILENC ÓRA tájban Gina elaludt, Tom Cullen pedig Abagail anya hintaszékében szunyókált a tornácon. Messze nyugatra néma villámok szikráztak az égen. A többi felnőtt a konyhában gyülekezett Nick kivételével, aki elment sétálni. Abagail tudta, hogy a fiú vívódik, és sajnálta.
– Mondja, ugye igazából nem száznyolc éves? – kérdezte Ralph, mert eszébe jutott valami, amit az öregasszony mondott, amikor elindultak disznóölő kirándulásukra.
– Várj csak! – felelte Abagail. – Mindjárt mutatok valamit uraságodnak! – Bement a hálószobába, és a komód fiókjából elővette a bekeretezett levelet, amelyet Reagan elnöktől kapott. Odavitte Ralphhoz, és az ölébe tette. – Ezt olvasd el, fiacskám! – mondta büszkén.
Ralph olvasta, „...századik születésnapja alkalmából... egyike a hetvenkét bizonyítottan százéves embernek, akik az Amerikai Egyesült Államokban... a bejegyzett republikánusok közül az ötödik legöregebb... üdvözlettel gratulál Ronald Reagan elnök, 1982. január 14.” – Tágra nyílt szemmel nézett föl. – Nahát, nyakig merüljek a sz... – Elhallgatott, fülig vörösödött zavarában. – Bocsásson meg, asszonyom.
– Mi mindent láthatott! – ámult Olivia.
– Semmi olyasmit, ami összemérhető lenne azzal, amit az utolsó hónapban láttam. – Sóhajtott. – Vagy amit érzésem szerint ezután fogok látni.
Kinyílt az ajtó, és Nick lépett be – a beszélgetés félbeszakadt, mintha eddig csak az időt töltötték volna, míg őt várták. Az öregasszony látta az arcán, hogy döntött, és azt is sejtette, mi az. Nick odaadott neki egy cédulát, amelyet a tornácon firkanthatott, Tom mellett állva. „Legjobb lesz, ha holnap indulunk Boulderbe”, írta Nick.
Az öregasszony fölpillantott a céduláról Nick arcára. A fiú lassan bólintott. Abagail továbbadta az írást June Brinkmeyernek, aki Oliviának nyújtotta. – Tényleg az lesz a legjobb – helyeselt Abby. – Semmivel sem kívánom jobban nálad, de asszem, tényleg az a legjobb. Mitől határoztad el magadat?
A fiú majdhogynem haragosan vállat vont, és rámutatott.
– Legyen hát – mondta Abagail. – Hitem Istenbe vetem.
Nick azt gondolta: bár én is megtehetném.
MÁSNAP, július 26-a reggelén rövid tanácskozás után Dick és Ralph készülődni kezdtek a teherautóval Columbusba. – Utálom lecserélni – közölte Ralph –, de ha te mondod, Nick, hogy kell, hát legyen.
Nick azt írta: „Gyertek vissza olyan gyorsan, ahogy tudtok.”
Ralph kurtán fölnevetett, és körülnézett az udvaron. June és Olivia ruhát mosott egy nagy teknőben, amelynek egyik végéből mosódeszka meredt ki. Tom a kukoricásban volt, a varjakat riogatta – ezt az elfoglaltságot végtelenül szórakoztatónak találta. Gina a Corgi modellekkel és a garázzsal játszott. Az öregasszony a hintaszékben szunyókált és hortyogott.
– Neked aztán ugyancsak sürgős beledugnod a fejed az oroszlán szájába, Nicky.
„Van más hely, ahova mehetnénk?”, válaszolt Nick.
– Ez igaz. Semmi értelme csak úgy hányódni. Olyan értéktelennek érzi magát tőle az ember. Észrevetted már, hogy az ember csak akkor van jól, ha előre nézhet?
Nick bólintott.
– Jól van. – Ralph megveregette a fiú vállát, és elfordult. – Dick, készen állsz egy kocsikázásra?
Tom Cullen előrohant a tengeriből. Ingére, nadrágjára, hosszú szőke hajára kukoricaselyem tapadt. – Én is! Tom Cullen is kocsikázni akar! Az biztos is!
– Akkor gyere – bólintott Ralph. – Na tessék, tetőtől talpig, elől-hátul csupa kukoricaselyem vagy. És még egy varjút sem fogtál! Hadd söpörjelek le.
Tom üresen vigyorogva hagyta, hogy Ralph lesöpörje az ingét és a nadrágját. Nick szerint az utóbbi két hét volt Tom életének legboldogabb időszaka. Olyan emberek között volt, akik elfogadták és kedvelték. Miért is ne tették volna? Lehetett félcédulás, ám ebben az új világban ritkaság, élő ember volt.
– Szia, Nicky – köszönt Ralph, és bemászott a Chevy volánja mögé.
– Szia, Nicky – visszhangozta Tom Cullen még mindig vigyorogva.
Nick megvárta, amíg a kisteher eltűnik, azután bement a színbe, ahol talált egy ócska ládát meg egy doboz festéket. Kitörte a láda egyik oldalát, és rászögezett egy hosszú kerítéslécet. Kivitte a táblát és a festéket az udvarra, és gondosan festeni kezdett, miközben Gina érdeklődéssel figyelte a válla fölött.
– Mi van ráírva? – kérdezte.
– Az, hogy „Elmentünk a coloradói Boulderbe. Mellékutakon haladunk, hogy elkerüljük a forgalmi dugókat. 14-es polgári sáv” – olvasta Olivia.
– És mit jelent ez? – kérdezte az éppen odaérkező June. Fölkapta Ginát, és figyelték Nicket, amint gondosan a földbe szúrja a karót, úgy, hogy a felirat az Abagail anya udvarába vezető földút felé nézzen. A karó utolsó, méteres darabja eltűnt a földben. Most már csak egy szélvihar döntheti ki. Természetesen a világnak ebben a részében előfordulnak hatalmas szélviharok; arra gondolt, amelyik kis híján elvitte őt és Tomot, meg hogy mennyire féltek a pincében.
Írt valamit a noteszbe, azután June-nak nyújtotta.
„Az egyik, amit Dicknek és Ralphnak szereznie kell Columbusban, egy CB-rádió. Valakinek egész nap a 14-es sávot kell majd figyelnie.”
– Ó – biccentett Olivia. – Okos.
Nick komolyan megkocogtatta a homlokát, és elmosolyodott.
A két nő visszament teregetni. Gina fél lábon szökdécselve visszatért a játék autókhoz. Nick keresztülment az udvaron, fölhágott a tornác lépcsőjén, és leült a szundikáló öregasszony mellé. Kinézett a kukoricaföldre, és azon tűnődött, mi vár rájuk.
Ha te mondod, Nick, hogy kell, hát legyen.
Vezetővé vált. Megválasztották, és még csak nem is értette, hogy miért. Az ember nem fogad el parancsokat egy süketnémától; olyan ez, mint egy rossz vicc. Dicknek kellett volna vezetni őket. Az ő szerepe a balról harmadik alabárdosé, néma szerep, akit csak az anyja ismer meg. De attól kezdve, hogy találkozott Ralph Brentnerrel, aki csak úgy ment bele a vakvilágba az országúton, elkezdődött az a játék, hogy valaki mondott valamit, aztán őt nézte, helyeslést várva. A nosztalgia köde máris kezdte belepni azt a néhány napot Shoyo és May között, mielőtt találkozott volna Tommal és a felelősséggel. Könnyű volt elfelejteni, hogy milyen magányos volt, mennyire félt, hogy a folytonos lidércnyomások az őrület előjelei. Könnyű volt arra emlékezni, hogy csupán magára kellett vigyáznia, alabárdosnak kellett lennie, balról a harmadiknak, statisztának ebben a szörnyű játékban.
Tudtam, ahogy megláttalak. Te vagy az, Nick. Isten megjelölte ujjával a szívedet...
Nem, ezt nem tudom elfogadni. Mellesleg Istent sem. Legyen az öregasszonynak egy Istene, az öregasszonyoknak szükségük van Istenre, éppen úgy, mint a beöntésre vagy a Lipton zacskós teára. Ő egyszerre egy dologra fog összpontosítani, arra, hogy egyik lábát a másik elé rakja. Juttassuk el őket Boulderbe, azután majd meglátják, hogyan tovább. Az öregasszony azt mondta, hogy a sötét ember tényleg létezik, nem csupán egy lélektani jelkép, de ő ezt sem akarta elhinni... a szívében mégis elhitte. A szíve elhitt mindent, amit az öregasszony mondott, és ez megrémítette. Nem akart vezető sem lenni.
Te vagy az, Nick.
Egy kéz szorította meg a vállát. Ugrott egyet ijedtében, azután megfordult. Az öregasszony fölserkent a szundikálásból. Lemosolygott a fiúra karfa nélküli hintaszékéből.
– Csak ülök itt, és a Nagy Válságra gondolok – mondta. – Tudod-e, hogy egymérföldes körben a tatámé volt itt minden föld? Ez így igaz. Nem kis fortély egy fekete embertől. Én meg gitároztam és énekeltem a Grange Hallban ezerkilencszázkettőben. Régen volt, Nick. Nagyon-nagyon régen.
Nick bólintott.
– Azok voltak a szép napok, Nick – legalábbis a legtöbbje. De asszem, semmi sem tart örökké. Csak Isten szeretete. A tata meghalt, és a fiai megosztoztak a földön, egy darab jutott az első férjemnek is, nem sok, valami hatvan hektár. Ennek a hatvannak egy részén áll ez a ház is. Négy hektár, ennyi maradt. Ó, gondolom, most akár az egészet visszavehetnem, de valahogy nem lenne ugyanaz.
Nick megpaskolta a csont-bőr kezet. Az öregasszony nagyot sóhajtott.
– A testvérek nem mindig tudnak összedolgozni, és többnyire patvarkodnak. Csak gondolj Káinra és Ábelre! Mindenki előmunkás akart lenni, senki sem kívánt béres lenni! Eljött 1931, és a bank visszavonta a papírjait. Akkor már összefogtak volna, de addigra késő volt. 1945-re minden elveszett, kivéve az én hatvan hektáromat, meg azt a negyven vagy ötven hektárt, ahol most Goodellék háza áll.
Előkereste a zsebkendőjét a ruhája zsebéből, lassan, elgondolkodva megtörölgette a szemét.
– Végül egyedül maradtam, pénz és minden nélkül. Minden évben, amikor eljött az adófizetés napja, mindig elvettek egy darabot, én meg kijöttem ide, hogy megnézzem azt a részt, amelyik nem volt az enyém többé, és elsirattam, ahogy most is sírok. Minden évben lecsíptek egy darabot adóba, így történt. Egy kicsi itt, egy kicsi ott. Ami maradt, azt bérbe adtam, de sohasem kaptam eleget, hogy fedezze az átkozott adóikat. Azután, amikor százéves lettem, örökre felmentettek az adófizetés alól. Igen, lemondtak róla, miután ezen a kis földdarabon kívül mindent elvettek. Igazán nagylelkű tőlük, nem? A fiú könnyedén megszorította a kezét, és ránézett.
– Ó, Nick – mondta Abagail anya –, gyűlöletet tápláltam szívemben az Úr iránt. Minden férfi és asszony, aki szereti Őt, gyűlöli is egyúttal, mert kemény Isten, féltékeny Isten, Ő Az, Aki, és ebben a világban hajlamos rá, hogy a szolgálatot fájdalommal viszonozza, miközben azok, akik a gonoszt szolgálják, Cadillac kocsikban flangálnak az utakon. Még az is keserű öröm, hogy Őt szolgálhatjuk. Megteszem, amit akar, de emberi részem átkozta Ót a szívem mélyén. „Abby”, mondja nekem az Úr, „lesz majd itt neked egy munka valamikor. Ezért addig kell élned, amíg a hús megkeseredik a csontjaidon. Hagyom, hogy lásd valamennyi gyermeked halálát, és te még azután is a földön fogsz járni. Hagyom, hogy lásd, amint a tatád földje apránként elvész. Végül az lesz a jutalmad, hogy idegenekkel kell itt hagynod mindent, amit szeretsz, hogy idegen földön halj meg, félbe-szerbe hagyva a munkát. Ez az én akaratom, Abby”, mondja nekem, és én azt válaszolom, „Igen, Uram”, felelem, „legyen meg a Te akaratod”, és a szívemben megátkozom, és azt kérdezem: „Miért, miért, miért?” – és azt az egyetlen választ kapom: „Hol voltál, amikor én megteremtettem a világot?”
Keserű áradatban peregtek a könnyek az arcán, átáztatták ruhája elejét. Nicket ámulatba ejtette, hogyan lehet ennyi könny egy ilyen öreg asszonyban, aki olyan száraznak és vékonynak tűnik, mint egy halott gally.
– Segíts, Nick! – folytatta Abby. – Csak azt akarom tenni, ami helyes.
A fiú keményen megszorította a kezét. Mögötte Gina kuncogott, és az ég felé tartotta az egyik játék autót, hogy ragyogjon és szikrázzon a napsugárban.
DICK ÉS RALPH délre értek vissza, Dick egy új Dodge kisbusz volánja mögött, Ralph pedig egy vörös autómentőt vezetett, amelynek az elejére tolólemezt szereltek, a hátulján daru horga himbálózott. Tom hátul állt, és lelkesen integetett. A tornác elé kanyarodtak, és Dick kiszállt a kisbuszból.
– Marha jó CB van ebben az autómentőben – mondta Nicknek. – Negyvencsatornás. Ralph egész beleszeretett.
Nick vigyorgott. Jöttek a nők, és ők is megnézték a járgányokat. Abagail megjegyezte, hogy Ralph odakíséri June-t az autómentőhöz, hogy megmutassa a rádiót, és helyeselte, amit látott. Az asszonynak derekas csípeje volt, fajin kiskapu lehet ott lent középen. Annyi apróság jöhet még ki rajta, ahányat June csak akar.
– Szóval mikor indulunk? – kérdezte Ralph.
Nick leírta a választ: „Evés után. Kipróbáltad a CB-t?”
– Ja – bólintott Ralph. – Teljes egészében, oda-vissza. Borzalmas sercegés; van rajta szűrőgomb, de úgy tűnik, nem működik valami jól. Ezzel együtt megesküdnék, hogy minden statikus zaj ellenére hallottam valamit. Messziről. Lehet, hogy egyáltalán nem hangok voltak. De megmondom neked őszintén, Nicky, nem nagyon tetszett. Mint azok az álmok.
Elhallgattak.
– Nos – törte meg Olivia a csendet –, főzök valamit. Remélem, senkit nem zavar, ha két nap egyhuzamban disznóhúst kell ennie.
Senkit nem zavart. És egy órára a kempingcuccok – na meg Abagail hintaszéke és gitárja – mind fent voltak a kisbuszon, és elindultak, az autómentővel az élen, hogy az mindent eltolhasson, ami elzárja az utat. Abagail elöl ült a kisbuszban, miközben mentek nyugat felé a 30-as úton. Nem sírt. Botját a két térde közé fogta. A sírás ideje elmúlt. Az Úr akaratának tengelyébe került, és meg kell lennie az Ő akaratának. Meg is lesz, ám Abagail anya az éjszaka sötét szívében felnyíló, vörös szemre gondolt, és rettegett.
JÚLIUS 27-E, késő este volt. Egy útjelző táblánál táboroztak le, amelyet alaposan megtépáztak a nyári viharok, de még így is hirdette, hogy Kunkle Fairgrounds. Maga Kunkle, az ohiói Kunkle délre terült el. Tűz üthetett ki benne, és Runkle javarészt elpusztult. Stu azt mondta, valószínűleg villámlás okozta. Harold természetesen vitatta. Mostanában, ha Stu Redman azt mondta, hogy a tűzoltóautó vörös, akkor Harold Lauder tényekkel és számokkal bizonyította, hogy manapság a legtöbb zöld. Fran sóhajtott és megfordult. Nem tudott elaludni. Félt az álomtól.
Tőle balra öt motor állt egy sorban, mindegyik a lábtámaszra dőlve; holdfény hunyorgott krómozott kipufogócsöveiken és fémszerelvényeiken. Mintha a Pokol Angyalainak egyik bandája ezt a helyet választotta volna, hogy ledögöljenek éjszakára. Nem mintha az Angyalok valaha is hajlandók lettek volna ilyen puncirázó mocikon járni, mint ezek a Hondák és Yamahák. Ők „disznókon” robogtak... vagy ezt csak a tévéből szedte, valamelyik régi American-International motoros sagából? A Vad Angyalok, Az Ördög Angyalai, A Pokol Angyalai keréken. Fran gimnazista korában a motoros képek mindig menők voltak az autóskajáldákban, a Wells Drive-Innben, a Sanford Drive-Innben, a South Portland Twinben, az ember fizetett, azután válogathatott. Most aztán fuccs, az összes autóskajáldának fuccs, nem is említve a Pokol Angyalait és a drága öreg American-International-filmeket.
Írd be a naplódba, Frannie, mondta magának, és a másik oldalára fordult. Ma nem. Ma aludni fogunk, akár jönnek álmok, akár nem.
Húszlépésnyire onnan, ahol feküdt, láthatta a többieket, úgy hevertek hálózsákjukban, mint a Pokol Angyalai egy kiadós sörözést követően, ami után a film összes szereplője kettyint, kivéve Peter Fondát és Nancy Sinatrát. Harold, Stu, Glen Bateman, Mark Braddock, Perion McCarthy. Végy be ma éjszakára Sominexet és aludj...
Nem Sominexet vettek be, hanem fejenként fél szem Veronált. Stu ötlete volt, amikor az álmok rendesen elfajultak, és valamennyien kezdtek becsavarodni és elviselhetetlenné válni. Félrevonta Haroldot, mielőtt szóba hozta volna a többieknek, mert Harold-nak úgy lehetett hízelegni, ha az ember a véleményét kérdezte, és mert a fiú csakugyan tudott. Jó, hogy tudott, de ugyanakkor elég majrés is volt, mintha egy ötödosztályú isten utazna velük, aki többé-kevésbé mindentudó, ugyanakkor érzelmileg ingatag, és képes bármely pillanatban szétesni. Harold szerzett egy második pisztolyt Albanyban, ahol Markkal és Perionnal találkoztak, és most úgy viselte őket a csípőjén a keresztbe vetett szíjakon, mint egy legújabb Johnny Ringó. Fran aggódott Haroldért, de kezdett félni is tőle. Már azon gondolkozott, mi lesz, hogyha Harold megbuggyan valamelyik éjszaka, és elkezd lődözni a két pisztollyal. Gyakran eszébe jutott az a nap, amikor rajtaütött Haroldon a hátsó udvarban, ahogy minden érzelmi sáncot lerombolva, egy szál fürdőnadrágban nyírta a füvet, és sírt.
Tudta, hogy mondaná Stu, nagyon halkan, már-már cinkosan: Harold, baj van ezekkel az álmokkal. Van egy ötletem, de nem tudom, hogyan valósítsam meg... egy enyhe nyugtató... de el kell találnunk a helyes adagot. Ha túl sok, senki sem ébred föl a zűrre. Mit javasolsz?
Harold egy szem Veronált javasolt, ezt bármelyik gyógyszertárban beszerezhetik, és ha ez megtöri az álmokat, akkor visszamennek háromnegyed szemre, ha az működik, fél szem is elég. Stu beszélt négyszemközt Glennel, akinek ugyanaz volt a véleménye, így megejtették a kísérletet. Negyed szemnél az álmok kezdtek visszaszivárogni, így fél tablettánál maradtak.
Legalábbis a többiek.
Frannie is minden este megkapta az adagját, de nem vette be. Nem tudta, árt-e a kicsinek a Veronál, de nem kockáztatott. Azt mondják, még egy aszpirin is képes megszakítani a kromoszómaláncot. Így hát szenvedett az álmoktól – szenvedett, ez a megfelelő szó. Főleg egy tért vissza mindig; ha álmodott is mást, azok az álmok előbb-utóbb átfolytak ebbe. Ogunquiti házában volt, és a sötét ember kergette. Fel-alá árnyas folyosókon, keresztül az anyja szalonján, ahol az óra továbbra is tagolta az időt egy száraz korban... Fran tudta, hogy elmenekülhetne, ha nem kellene a tetemet cipelni. Az apja testét vitte lepedőbe burkolva, és ha elejti, a sötét ember csinálna vele valamit, valami iszonyú módon meggyalázná. Így hát futott, noha tudta, hogy a másik egyre közelebb kerül, amíg a vállára nem ejti a kezét, a forró, viszolyogtató kezét. Akkor Fran teljesen elgyengül, apja lepelbe burkolt teste kicsúszik a karjaiból, és megfordul majd, hogy azt mondja: Vigyed, csinálj akármit, nem érdekel, csak ne kergess tovább!
És ott lesz ő, valami szerzetesi csuhára emlékeztető sötét, csuklyás köpenyben, és semmi sem látszik az arcából, csupán a hatalmas, boldog vigyora. Kezében az elgörbített, összecsavart ruhafogas. Ekkor csapott le a lányra az iszonyat, mint egy párnás ököl, és verejtéktől ragacsos bőrrel küzdötte fel magát az álomból. A szíve majd' kiugrott, és soha többé nem akart elaludni.
Mert az nem az apja holttestét akarta, hanem a méhéből az élő gyermeket.
ISMÉT MEGFORDULT. Ha nem képes hamarosan elaludni, akkor tényleg előveszi a naplóját, és ír bele. Július 5-e óta vezette, bizonyos értelemben a kicsinek. Ezzel tett hitet mellette, hogy a magzat életben marad. Azt akarta, hogy a gyereke tudja, milyen volt. Hogyan érkezett el a járvány egy Ogunquit nevű helyre, hogyan menekült el az anyja Harolddal, s mi történt. Azt akarta, hogy a gyerek tudja, hogyan történt.
A holdfény elég erős volt az íráshoz, és két-három oldal után mindig elálmosodott. Gondolta, hogy irodalmi tehetségéhez fér némi kétség. Mindazonáltal adni akart még egy esélyt az alvásnak.
Lehunyta a szemét.
És megint Haroldra gondolt.
A helyzetet megkönnyítette volna Mark és Perion érkezése, ha ők nem állnak össze már előbb. Perion harminchárom éves volt, tizenegy esztendővel idősebb Marknál, de ebben a világban ez nem sokat számított. Megtalálták egymást, vigyáztak egymásra, és örültek, hogy együtt lehetnek. Perion bevallotta Frannie-nak, hogy megpróbálkoznak egy babával. Hál' istennek tablettát használtam, és nincs bennem hurok, mondta Peri. Hogy a fenébe vettem volna ki?
Frannie már-már mesélt a gyerekről, akivel viselős volt (a harmadik hónap végén járt), de valami visszatartotta. Attól félt, hogy még jobban elmérgesítené a kellemetlen helyzetet.
Most tehát hatan voltak és nem négyen (Glen határozottan megtagadta, hogy motorozzon, így mindig Stu vagy Harold mögött ült), de a helyzet nem változott azzal, hogy még egy nő csatlakozott hozzájuk.
Na és mi van veled, Frannie? Te mit akarsz?
Ha már egy ilyen világban kell élnie, gondolta, testében egy biológiai órával, amely hat hónap múlva megszólal, akkor azt szeretné, ha olyan embere lenne, mint Stu Redman – nem, nem olyat akar. Őt akarja. Teljes nyíltsággal elismerte ezt a tényt.
A civilizáció eltűntével az emberi társadalom motorjáról lekopott minden krómozás és mütyürke. Glen Bateman gyakran előhozta ezt a témát, amely Haroldnak mértéken fölül tetszett.
Frannie úgy vélte, hogy a nők egyenjogúsági mozgalma (ha már őszinte lesz, akkor legyen feltétlenül az), többé-kevésbé nem más, mint a technikai társadalom kinövése. A nők ki vannak szolgáltatva a testüknek. Kisebbek. Többnyire gyengébbek. Egy férfi nem eshet teherbe, de egy nő igen – ezt minden négyéves tudja. Egy terhes asszony pedig sebezhető. A civilizáció fölkínálta a józanság esernyőjét, amelynek mindkét nem aláállhatott. Felszabadítás – ez az egy szó mindent elmond. Mielőtt a civilizáció megteremtette a gondos és jóságos védelmi rendszert, a nők ingóságok voltak. Ne szépítsük, ingóságok voltunk, gondolta Fran. Azután véget értek a gonosz napok. A Nők Krédója pedig, amelynek a falon kellett volna lógnia a Ms. magazin szerkesztőségében, lehetőleg gobelines technikával kivarrva, a következőképpen szólt: Köszönet, Férfiak, az utakért! Köszönet, Férfiak, az autó föltalálásáért és a rézbőrű Ingyánok lemészárlásáért, akik úgy gondolták, jó lenne, ha még egy darabig övék maradna Amerika, mivel ők előbb jöttek. Köszönet, Férfiak, a kórházakért, a rendőrségért, az iskolákért! Most pedig én is szavazni szeretnék, jogot akarok, hogy a saját utamat járjam, és megvalósíthassam önmagamat. Valaha rabszolga voltam, de ez mostanra elavult. Napjainkra a rabszolgaságnak vége; éppen annyira nincs szükség arra, hogy rabszolga legyek, mint amennyire nem szükséges vitorlás tekenőn átkelnem az Atlanti-óceánon. A sugárhajtású gépek biztonságosabbak és gyorsabbak, mint a vitorlás tekenők, és a szabadságnak több értelme van, mint a rabszolgaságnak. Én nem félek a repüléstől. Köszönet, Férfiak!
És mit lehet erre mondani? Semmit. A bunkók moroghatnak az elégetett melltartók miatt, a reakciósok eljátszhatják értelmiségi játékaikat, az igazság csak mosolyog. Most minden megváltozott, méghozzá hetek alatt – hogy mennyire, azt csak az idő mondhatja meg. De ahogy feküdt az éjszakában, tudta, hogy szüksége van egy férfira. Ó, Istenem, de mennyire!
Nem csupán arról van szó, hogy vigyáznia kell magára és a babára, ezért meg kell keresnie az egyes számot (feltételezhetőleg a kettest is). Vonzónak találta Stut, különösen Jess Riderhez képest. Stu higgadt, rátermett ember, és legelsősorban is nem az a fajta, akiről az apja azt mondta volna, hogy „húsz font bikaszar egy tízfontos zacskóban”.
Stu is vonzódott hozzá. Ezt azóta tudta, hogy először ebédeltek együtt július negyedikén egy kihalt étteremben. Egy pillanatra – egyetlenegy pillanatra – összevillant a szemük, és a pillanat felforrósodott, mint áramingadozásnál, amikor túlterhelés felé szaladnak a mutatók. Frannie gyanúja szerint Stu is tudta, mi az ábra, de várt, hogy a lány dönthessen a maga idejében. Kezdetben Harolddal volt, ennélfogva Harold ingósága. Ez egy kanszagú gondolat, ám Frannie attól tartott, hogy ez most ismét egy kanszagú világ lesz, legalábbis átmenetileg.
Ha legalább lenne valaki Haroldnak, de hát nincs, Fran pedig vélhetőleg nem tud sokáig várni. Eszébe jutott az a nap, amikor Harold a maga ügyetlen módján szeretkezni próbált vele, hogy visszavonhatatlanul kinyilvánítsa a tulajdonjogát. Mikor volt az? Két hete? Hosszabb időnek tűnt. Az egész múlt távolabbinak látszott. Úgy nyúlt, mint Bonomo meleg török karamellája. Sose fog elaludni, mert hol azért szorong, mitévő legyen Harolddal, hol azért, mit tenne Harold, ha ő összeállna Stuarttal, hol az álmoktól retteg.
Ezen tűnődve végül elszunnyadt.
AMIKOR FÖLÉBREDT, még sötét volt. Valaki rázogatta. Tiltakozva motyogott – egy hete először aludt pihentetően, álmok nélkül –, azután kelletlenül fölébredt, mert arra gondolt, itt a reggel, ideje továbbindulni. De miért indulnának sötétben? Ahogy felült, észrevette, hogy a hold még alacsonyan jár. Harold rázta, rémültnek látszott.
– Harold! Valami baj van?
Látta, hogy Stu is ébren van. Glen Bateman szintén. Perion kihűlt tábortüzük mellett térdelt.
– Mark – mondta Harold. – Beteg.
– Beteg? – kérdezte a lány, és ekkor a hamukupac túloldaláról, ahol Perion térdelt és a két férfi állt, halk nyögés hallatszott. Frannie-ban fekete oszlopként nőtt a félelem. A betegség volt az, amitől a legjobban rettegtek.
– Harold, ugye nem... influenza? – Mert ha Mark elkapta Gikszer Kapitány valamely kései változatát, az azt jelenti, hogy valamennyien elkaphatják. A vírus talán még itt van a levegőben. Talán mutálódik. Hogy jobban bekaphassalak, édesem.
– Nem, nem influenzás. Nem is hasonlít rá. Fran, ettél ma este a konzervosztrigából? Vagy amikor délben megálltunk ebédelni?
Fran törte a fejét, mert még ködös volt az alvástól. – Igen, mindkét alkalommal – felelte. – Nagyon finom volt. Szeretem az osztrigát. Ételmérgezés? Erről van szó?
– Fran, én csak kérdezem. Egyikünk sem tudja, mi ez. Nincs orvos a háznál. Hogy vagy? Jól érzed magad?
– Jól, csak álmosan. – De már nem volt álmos.
Újabb nyögés hallatszott, mintha Mark őt vádolná, hogy jól érzi magát, amikor ő nincs jól.
– Glen szerint vakbélgyulladás.
– Mi?
Harold csak gyászosan vigyorgott és bólintott. Fran fölállt, és átment a többiekhez. Harold boldogtalan árnyként követte.
– Segítenünk kell neki – mondta Perion. Gépiesen beszélt, mintha már számtalanszor elmondta volna. A szeme szüntelenül vándorolt egyikükről a másikra, tekintete annyira tele volt rettegéssel és tehetetlenséggel, hogy Frannie úgy érezte, őt vádolja. Gondolatai önzőn átugrottak a benne növekvő magzatra, ő pedig igyekezett arrébb tolni őket, de a gondolatok, amilyen önzők, nem voltak hajlandók távozni. Menj távolabb!, visította énjének egyik része. Azonnal menj innen, hátha ragályos! Glenre nézett, aki sápadtnak és öregnek látszott a viharlámpa egyenletesen izzó fényében.
– Haroldtól hallom, hogy szerinted vakbélgyulladás? – kérdezte a lány.
– Nem tudom – felelte Glen, egyszerre felindultan és rémülten. – Bizonyos tünetek arra utalnak; lázas, a hasa kemény és püffedt, tapintásra fájdalmas...
– Segítenünk kell neki! – ismételte Perion, és könnyekben tört ki.
Glen megérintette Mark hasát, és a férfi félig lehunyt szeme hirtelen nagyra tágult. Felnyögött. Glen elrántotta a kezét, mintha forró kályhához ért volna, és alig leplezett vakrémülettel nézett Sturól Haroldra, majd vissza Stura. – Mit javasolnak az urak?
Harold görcsösen nyeldekelt, mint akinek megakadt valami a torkán, és az fojtogatja. Végül kinyögte: – Adjunk neki aszpirint.
Perion, aki a könnyein át bámulta Markot, megpördült és rámeredt a fiúra. – Aszpirint? – kérdezte hüledezve. – Aszpirint? – Ezúttal már kiabált. – Ennyire telik a nagypofájú okostónitól? Aszpirin?
Harold zsebre vágta a kezét, és nyomorultul bámult, nem tiltakozott a ledorongolás ellen.
Stu szólalt meg, nagyon halkan. – De hát igaza van, Perion. Pillanatnyilag az aszpirin a legtöbb, amit adhatunk. Mennyi az idő?
– Gőzöd sincs, hogy mit csinálj! – kiáltott az asszony. – Miért nem ismered be?
– Negyed négy – szólt Frannie.
– Mi lesz, ha meghal? – Peri hátravetette sötétbronz haját az arcából, amely puffadt volt a sírástól.
– Hagyd őket békén, Peri – szólalt meg Mark tompa, fáradt hangon, amitől valamennyien összerezzentek. – Megteszik, amit tehetnek. Ha ez ennyire fáj, azt hiszem jobb, ha inkább meghalok. Adjatok aszpirint. Vagy bármit.
– Máris hozom – mondta Harold, aki alig várta, hogy eltűnhessen. – Van a hátizsákomban. Különlegesen erős Excedrin – tette hozzá, mintha a helyeslésüket várná, azután elindult, majdnem hasra esve a sietségtől.
– Segítenünk kell neki! – hajtogatta Perion, mint egy refrént.
Stu félrevonta Glent és Frannie-t.
– Van valami ötletetek, hogy mihez kezdjünk? – kérdezte halkan. – Meg kell mondjam, nekem nincs. Perion dühös Haroldra, pedig az aszpirin kétszer jobb ötlet, mint bármi, ami nekem eszembe jutott.
– Csak fel van dúlva – jegyezte meg Fran.
Glen sóhajtott. – Talán csak szorulás. Túl sok a salakanyag. Talán elég lenne, ha mozogna, és kitisztulnának a belei.
Frannie megrázta a fejét. – Nem hiszem, hogy erről van szó. A szorulás nem jár lázzal. És azt sem hiszem, hogy attól ennyire felpüffed a hasa. – Olyan volt, mintha Marknak egy éjszaka alatt daganata nőtt volna. Frant a rosszullét kerülgette, ha rágondolt. Nem is tudta, mikor rémült meg ennyire (kivéve, mikor álmodott). Mit is mondott Harold? Nincs orvos a háznál. Milyen igaz. Milyen borzalmasan igaz. Istenem, minden egyszerre szakad rá, az egész világ összeomlik. Milyen rettenetesen egyedül vannak. Iszonyúan messzire mentek a kötélen, és valaki megfeledkezett a védőhálóról. A nyúzott arcú Glenről Stura pillantott. Mindketten rendkívül gondterheltek voltak, de a választ egyikük sem ismerte.
Mögöttük Mark ismét felnyögött, és Perion vele jajgatott, mintha ő is erezné a fájdalmat. Frannie hite szerint bizonyos értelemben így is volt.
– Mit tegyünk? – kérdezte tehetetlenül.
A magzatra gondolt, és folyton az a kérdés kínozta, amely befészkelte magát a fejébe: Mi lesz, ha császározni kell? Mi lesz, ha császározni kell? Mi lesz...
Mark ismét nyögött, mint egy borzalmas próféta, és Fran gyűlölte érte.
Nézték egymást a reszkető sötétben.
Fran Goldsmith naplójából
1990. július 6.
Némi rábeszélés után Mr. Bateman beleegyezett, hogy velünk jöjjön. Azt mondja, a cikkei („Nagy szavakkal írtam őket, így senki sem jött rá, milyen együgyűek”, mondja ő), valamint az első és második szemeszterben húsz éven át halálra untatott diákok, a Deviáns Viselkedésről és a Vidéki Társadalom Szociológiájáról nem is szólva, tehát ezek után úgy döntött, nem hagyhatja ki ezt a lehetőséget.
Stu tudni akarta, milyen lehetőségre gondol.
– Azt hittem, ez világos – mondja Harold azon az ELVISELHETETLENÜL BEKÉPZELT hangján (néha igazán drága tud lenni, ugyanakkor hamisítatlanul gennyes is tud lenni, és ezen az estén az utóbbi volt). – Mr. Bateman...
– Kérlek, szólítsatok Glennek – mondja ő nagyon nyugodtan, de Harold olyan vasvillaszemmel mered rá, mintha valamilyen társadalmi betegséggel vádolták volna meg.
– Glen, azt hiszem, szociológusként lehetőséget lát arra, hogy első kézből tanulmányozzon egy társadalmat. Azt szeretné megtudni, hogy a tények hogyan passzolnak az elmélethez.
Nos, hogy rövidre fogjam, Glen (akit mostantól így hívok, ha egyszer ezt szereti) ezzel nagyjából egyetértett, de hozzátette: – Valamint vannak még elméleteim, amelyeket leírtam, és remélem, hogy bizonyíthatom vagy elvethetem őket. Nem hinném, hogy a szuperinfluenza hamujából feltámadó ember bármiben hasonlítani fog ahhoz, aki a Nílus völgyéből került elő, csonttal az orrában, és egy nőt vonszolva a hajánál fogva. Ez az egyik elmélet.
Stu, a maga csöndes módján erre azt mondta: – Mivel minden itt hever körülöttünk azt várva, hogy ismét fölvegyük. – Olyan komornak látszott, miközben ezt mondta, hogy meglepődtem, de még Harold is furcsálló tekintettel bámulta.
De Glen csak bólintott, és azt felelte: – így igaz. A technikai társadalom, hogy úgy mondjam, levonult a pályáról, de hátrahagyta a kosárlabdáit. Valaki kerülközik, aki emlékszik a játékra és megtanítja a többieket is. Ez igazán klassz, nem? Később majd le kellene írnom.
[De én máris leírtam arra az esetre, ha elfelejtené. Ki tudja? Az Árnyék, hi-hi.]
Ekkor azt mondja Harold: – Ez úgy hangzik, mintha azt hinnéd, hogy újra kezdődik az egész: a fegyverkezési verseny, a környezetszennyezés és így tovább. Ez a következő elméleted? Vagy csupán függelék az előzőhöz?
– Nem pontosan – kezdte Glen, de mielőtt folytathatta volna, Haroldból kitört a vesszőparipája. Nem tudom leírni szóról szóra, mert amikor izgatottá válik, akkor hadar, de amit mondott, annak az volt a summája, hogy noha meglehetősen rossz véleménye van általában az emberekről, nem hinné, hogy ennyire ostobák lennének. Azt mondta, úgy gondolja, hogy ez alkalommal betartatnak bizonyos törvényeket. Többek között, hogy nem ütik bele az orrukat olyan rondaságokba, mint a maghasadás és a fleurozott szénhidrogén (valószínűleg rosszul írtam le, hát igen) a sprayk meg effélék. Egy dologra emlékszem, amit mondott, mert nagyon kifejező kép volt. – Csak azért, mert a gordiuszi csomót elvágták, nekünk nincs okunk ismét megkötni.
Láttam, hogy mindenáron kötözködni akar – Haroldot többek között azért nehéz szeretni, mert mindenáron fitogtatni akarja, mennyit tud (és biztosan sokat tud, azt meg kell hagyni, Harold szuperfej) –, de Glen csak annyit válaszolt: – Idővel majd elválik, ugyebár.
Egy órával ezelőtt fejeztük be a beszélgetést. És most egy emeleti hálószobában vagyok, Kojak a padlón hever mellettem. Jó kis kutya! Minden egész kényelmes, emlékeztet az otthonomra, de igyekszem nem sokat gondolni rá, mert elsírom magam. Tudom hogy ez borzalmasan hangzik, de úgy szeretném, ha valaki segítene megmelegíteni ezt az ágyat. Még jelöltem is van rá.
Ezt verd ki a fejedből, Frannie!
Így hát holnap indulunk Stovingtonba, és tudom, hogy Stunak nem nagyon tetszik az ötlet. Fél attól a helytől. Nagyon bírom Stut, bárcsak Harold is jobban kedvelne. Ő mindent annyira megnehezít, de nyilván nem tehet róla, ilyen a természete.
Glen úgy határozott, hogy Kojakot itt hagyja. Nagyon sajnálja, hogy ezt kell tennie, még akkor is, ha a kutya simán talál majd magának kaját. Mégsem tehetünk mást, hacsak nem találunk egy oldalkocsis motort, és még akkor is megeshet, hogy szegény Kojak frászt kap és kiugrik belőle, akkor pedig megsebesül vagy elpusztul. Mindenesetre holnap indulunk.
Emlékeztető: A Texas Rangersnek (baseballcsapat) volt egy nagyon jó kapója, Nolan Ryan, aki minden labdát elkapott, híres volt gyors játékáról. Voltak még röhögőgépes tévékomédiák, nevetést vettek magnóra, és a vicces részeknél alájátszották, abban a hiszemben, hogy a néző jobban szórakozik tőle. Az ember megszokta, hogy mélyhűtött tortát és pitét vásárolhat az áruházban, amit csak ki kellett olvasztani, és már ehette is. Nekem Sara Lee túrós epertortája volt a kedvencem.
1990. július 7.
Nem tudok sokat írni. Egész nap kerekeztünk. A póm úgy érzi magát, mint egy fasírt, & a hátamban szikla van. Éjszaka megint az a rémes álmom volt. Harold ugyanarról az Pemberről? álmodott, és borzasztóan felizgatta magát, mivel nem tudta megmagyarázni, hogyan álmodhattuk mindketten nagyjából ugyanazt. Stu azt mondja, ő még mindig Nebraskáról és a fekete öregasszonyról álmodik, aki egyre biztatja, jöjjön el, látogassa meg bármikor.
Stu szerint valami Holland Home, Hometown vagy hasonló nevű helységben lakik. Azt mondja, ő meg tudná találni. Harold kinevette, majd nagy szavalatba kezdett arról, hogy az álmok pszicho-freudi kivetítődései dolgoknak, amelyekről nem merünk gondolkodni, ha ébren vagyunk. Azt hiszem, Stu dühös volt, de fékezte magát. Annyira félek, hogy egyszer kirobban a kettejük közötti ellenségeskedés. BÁRCSAK NE KÖVETKEZNE BE!
Stu mindenesetre azt mondta: – Akkor hogy lehet, hogy Frannie és te ugyanazt álmodtátok? –, amire Harold morgott valamit a véletlen egybeesésekről, és elvonult.
Stu megmondta Glennek és nekem, hogy Nebraskába szeretne menni Stovington után. Glen vállat vont, és azt mondta: – Miért ne? Valahova csak kell menni.
Haroldnak természetesen elvi ellenvetései lesznek. A fene beléd, Harold, nőj már föl!
Emlékeztető: a '80-as évek elején benzinkorlátozás volt, mert Amerikában mindenki kocsival jár, és elhasználtuk az olajtartalékaink java részét, az arabok pedig revolvereztek bennünket. Olyan sok pénzük volt, hogy szó szerint nem tudták elkölteni. Volt egy Who nevű rock and roll együttes, amely néha azzal fejezte be az élő koncertjét, hogy szétverték a gitárokat és az erősítőket. Ezt nevezték „feltűnő fogyasztásnak”.
1990. július 8.
Késő van, és én ismét elfáradtam, de igyekszem annyit írni, amennyit lehetséges, mielőtt a szemhéjam LECSAPÓDIK. Harold kábé egy órája elkészítette a feliratot (nagyon kelletlenül, annyit mondhatok), és elhelyezte a stovingtoni intézet gyepén. Stu segített a táblát fölállítani, és rendületlen nyugalommal állta Harold pitiáner gúnyolódását.
Én igyekeztem fölkészíteni magam a csalódásra. Sohasem hittem, hogy Stu hazudik, és azt sem, hogy Haroldnak tényleg ez volt a véleménye. Így aztán biztos voltam benne, hogy mindenki halott, de akkor is megrázó élmény volt, és sírtam is. Nem tehetek róla.
De nem én voltam az egyetlen, aki megrendült. Amikor Stu meglátta a helyet, halottsápadt lett. Rövid ujjú ing volt rajta, és láttam, hogy a karja libabőrös. A szeme, amely általában kék, most palaszínűvé vált, mint az óceán egy szürke napon.
A második emeletre mutatott, és azt mondta: – Az volt a szobám.
Harold felé fordult, és láttam, hogy valamelyik Harold Lauder-féle szabadalmazott Nagyokos Megjegyzésre készül, de meglátta Stu arcát, és befogta a pofáját. Azt hiszem, ez igazán bölcs dolog volt tőle.
Kicsivel később azt mondja Harold: – Na, akkor én bemegyek és körülnézek.
– És miért akarod ezt tenni? – kérdezte Stu, és a hangja majdnem hisztérikus volt, de erősen igyekezett fékezni magát. Megrémített, annál is inkább, mert máskor olyan hűvös, mint egy pohár jeges víz. Ezzel is azt bizonyítva, hogy Harold milyen kevéssé tudott az idegeire menni.
– Stuart – kezdte volna Glen, de Stu félbeszakította.
– Minek? Hát nem látjátok, hogy ez egy halott hely? Nincs fúvószenekar, nincsenek katonák, nincs sem mi. Higgyétek el – mondja –, ha van itt valaki, már lerohantak volna minket. Fönt volnánk azokban a fehér szobákban, mint egy rakás kibaszott tengerimalac. – Rám néz, azután azt mondja: – Bocs, Fran, nem akartam így beszélni, de ki vagyok borulva.
– Hát én pedig bemegyek – mondja Harold –, ki jön velem? – de láttam, hogy még ő is szeretne NAGY & MERÉSZ lenni, de igazából be van ijedve.
Glen azt mondta, hogy vele megy, Stu pedig hozzátette: – Menj be te is, Fran. Nézz be. Tapasztald meg magad.
Szerettem volna azt mondani, hogy inkább kint maradok vele, mert olyan feszültnek látszott (és tudod, igazából nem is akartam bemenni), de akkor meg Harold balhézott volna, így aztán azt mondtam, rendben van.
Ha nekünk – Glennek és nekem – bármiféle kétségeink lettek volna Stu történetével kapcsolatban, akkor azonnal elmúltak volna, ahogy kinyitottuk az ajtót. Az a szag. Ugyanezt éreztük a nagyobb városokban, amelyeken keresztülmentünk, olyan szag, mint a romlott paradicsomé, és, ó, Istenem, ismét sírok, de ez nem tisztességes, hogy nem elég, hogy az ember meghal, még büdös is, mint...
Várj
(később)
Na tessék, megvolt a második KIADÓS SÍRÁSOM egy napon belül, na tessék, mik meg nem történnek a Kis Fran Goldsmithtel, a mi Hős Lányunkkal, aki olyan erős, mint a sörecet, kilenc icce egy főzet, hehe, ahogy a régi mondás tartja. Na, több sírás nincs ma este, ezt megígérem.
Szóval bementünk, azt hiszem, a beteges kíváncsiság hajtott. Nem tudom, a többiek hogy voltak vele, de én valahogy látni szerettem volna azt a szobát, ahol Stut fogva tartották. Mindenesetre, tudod, nemcsak a szag zavart, hanem hogy milyen hideg volt ez a hely a kinti világhoz képest. Egy csomó gránit és márvány, és igazán fantasztikus lehetett a hőszigetelés is. A felső két emeleten melegebb volt, de lent az a szag... és a hideg... mint egy sír. FUJJ.
Kísérteties is volt, mint egy kihalt ház – összebújtunk hárman, mint a birkák, és boldog voltam, hogy nálam van a fegyverem, még akkor is, ha csak egy 22-es. A lépéseink visszhangzottak mögöttünk, tudod, mintha valaki lopakodva követne, és ismét eszembe jutott az álmom, amelyiknek a fekete ruhás ember a főszereplője. Nem csoda, hogy Stu nem akart velünk jönni.
Végül odaértünk a liftekhez, és fölmentünk az emeletre, semmi sem volt ott, csak irodák... és egy csomó holttest. A másodikat úgy rendezték be, mint egy kórházat, de minden kórteremnek légzsilipes ajtaja volt (Harold és Glen egyhangúlag ezt állította) és különleges kukucskaablakai. Itt rengeteg hulla hevert a szobákban és a folyosókon egyaránt. Nagyon kevés nő akadt köztük. Vajon a végén megpróbálták evakuálni őket? Olyan sok minden van, amit sohasem fogunk megtudni. De miért is akarnánk?
Na szóval, az előtérben, amely a főfolyosóra vezet, ahol a liftaknák vannak, találtunk egy szobát, amelyiknek nyitva volt a légzsilipes ajtaja. Egy halott férfi hevert ott, de nem páciens volt (azok valamennyien fehér kórházi hálóinget viseltek), és bizonyosan nem az influenza végzett vele. Nagy, alvadt vértócsában feküdt, és úgy nézett ki, mintha a szobából próbált volna kimászni, amikor meghalt. Volt ott egy törött szék, és minden fel volt borogatva, mintha verekedtek volna odabenn.
Glen hosszú ideig nézelődött, azután azt mondta: – Úgy gondolom, jobb lesz, ha Stunak semmit se mondunk erről a szobáról. Szerintem nagyon közel járt hozzá, hogy itt haljon meg.
Ránéztem az ott heverő hullára, és jobban cidriztem, mint bármikor.
– Mire gondolsz? – kérdezte Harold, és még ő is csöndesebb lett. Egyike volt a kevés alkalomnak, amikor úgy beszélt, mintha kikapcsolták volna benne az erősítőt.
– Azt hiszem, ez az úriember azért jött, hogy megölje – felelte Glen –, és hogy Stu valamiképpen fölébe kerekedett.
– De miért? – kérdeztem. – Miért akarták megölni Stut, ha egyszer immúnis? Ez értelmetlen!
Rám nézett, és a tekintete rémítő volt. Már-már olyan halott, mint egy makréláé.
– Az nem számít, Fran – mondta. – Úgy tűnik, az értelemnek nem sok tér jutott ezen a helyen. Van egy fajta gondolkodásmód, amely nagy jelentőséget tulajdonít a titkosságnak. Olyan őszintén és fanatikusan hisznek benne, mint egyes vallási csoportok Jézus isteni mivoltában. Mert némely embernek még akkor is létszükséglet, hogy fedezze magát, amikor nagyjából már minden elpusztult. Vajon hány immúnis személyt ölhettek meg Atlantában, San Franciscóban és a topekai vírusközpontban, mielőtt a járvány végzett velük is, és véget vetett a vérengzésüknek? Látod ezt a barmot? Örülök, hogy halott. Csak Stut sajnálom, akinek valószínűleg egész életében rossz álmai lesznek miatta.
Tudod, mit csinált ezután Glen Bateman? Ez a kedves ember, aki szörnyű rossz képeket fest? Odament, és belerúgott a halott ember arcába. Harold fojtottan felnyögött, mintha őt rúgták volna meg. Azután Glen újra lendületet vett a rúgáshoz.
– Ne! – ordítja Harold, de Glen azért ismét belerúgott a halottba. Majd elfordult, és a keze fejével megtörölte a száját, de legalább a szeme elveszítette azt a borzalmas döglötthal-pillantását.
– Gyerünk – azt mondja –, tűnés innen. Stunak igaza van. Ez halott hely.
Így hát kimentünk, és Stu a központ magas kőkerítésénél ült a vaskapunak támaszkodva, és én szerettem volna... na rajta, Frannie, ha nem tudod elmondani a naplódnak, akkor kinek mondod el? Szerettem volna odafutni hozzá és megcsókolni, és megmondani, hogy mindnyájan szégyelljük, amiért nem hittünk neki. Meg azért is, hogy mit szájaltunk, hogy milyen nehéz időket éltünk át a járvány idején, ő pedig alig szólt, holott az az ember majdnem megölte őt.
Istenem, bele fogok szeretni, azt hiszem, a világ legjobb szerelme lehetne az enyém, ha Harold nem tenné tönkre az esélyeimet!
Mindenesetre (mert mindig van egy mindenesetre, még most is, amikor az ujjaim olyan zsibbadtak, hogy majd' leesnek), Stu ekkor mondta először, hogy Nebraskába akar menni, ellenőrizni, igazat álmodott-e. Makacs és kissé restelkedő volt az arca, mintha megint valami leereszkedő megjegyzésre számítana Haroldtól, de Harold annyira berezelt a stovingtoni intézetben tett „kirándulásunktól”, hogy csupán jelképes ellenállásra telt tőle. De még ezzel is felhagyott, amikor Glen nagyon tartózkodóan megjegyezte, hogy éjjel ő is az öregasszonyról álmodott.
– Persze lehet, hogy csak azért, mert Stu elmesélte az ő álmát – mondta, és elvörösödött –, de figyelemreméltóan hasonló álom volt. Harold azt mondta, tényleg figyelemreméltó, de Stu közbevágott: – Várj egy percet, Harold, van egy ötletem.
Az volt az ötlete, hogy mindnyájan fogtunk egy papírt, és leírtuk, amire a múlt hét álmaiból emlékeztünk, azután összevetettük a jegyzeteket. Ez elég tudományosnak tűnt, így Harold sem találhatott benne túl sok morognivalót.
Nos, az egyetlen álom, amelyet láttam, az volt, amit már leírtam, és nem fogom megismételni. Csak annyit mondok, hogy leírtam, beleértve az apámra vonatkozó részt, de kihagytam a kicsit és a ruhafogast, amely mindig ott van a sötét embernél.
Amikor összevetettük a feljegyzéseket, az eredmény elég meglepő volt.
Harold, Stu és én valamennyien álmodtunk a „sötét emberről”, ahogy én hívom. Stunak & nekem szerzetesi csuhában jelenik meg, és nem látható az arca, mert mindig árnyékban van. Haroldnál mindig egy sötét ajtónyílásban áll, és úgy csalogatja, „mint egy kerítő”. Harold néha látja a lábát és szemének villanását – „olyan szeme van, mint a menyétnek”, ahogy írta.
Stu és Glen álmai az öregasszonyról nagyon hasonlítanak. Olyan nagy a hasonlóság, hogy szinte nem is érdemes belemenni az ecsetelésébe (így közlöm „irodalmiasan”, hogy a kezem elzsibbadt). Mindenesetre egyetértenek abban, hogy az öregasszony a nebraskai Polk megyében lakik, noha nem tudják pontosan a városka nevét – Stu azt mondja, Hollingford Home, Glen szerint Hemingway Home. Elég közeli változatok. Mindketten úgy érzik, hogy meg tudnák találni. (Jól jegyezd meg, naplóm: az én sejtésem a „Hemingford Home”.)
Glen azt mondta: – Ez igazán figyelemreméltó. Úgy tűnik, hamisítatlan okkult élményben osztozunk. – Harold természetesen megvetően fújt egyet, de azért, úgy látszott, eléggé szöget ütött a fejében a dolog. Kizárólag azon az alapon hajlandó csatlakozni, mert „valahova csak kell mennünk”. Reggel indulunk. Félek, izgatott vagyok, de főképpen boldog, hogy elhagyjuk Stovingtont, amely egy temető. És az öregasszonyt bármikor elcserélem a sötét emberre.
Emlékeztető: „Ne kapd föl a vizet”, ez annyit jelent, hogy ne indulatoskodj. „Király” és „dögös”, ezt akkor mondják, ha jó valami. „Sétagalopp”, ez annyi, hogy könnyű megcsinálni. „Szambázik” a.m. jól szórakozik, és sokan viseltek olyan pólót, amire az volt írva, hogy SZAR VAN, és az is volt... és van. Nagyon elterjedt szó volt az „okés” (először idén hallottam), ami azt jelenti, hogy minden a legnagyobb rendben. A „kégli” régi szó, mostanában szorította ki a „héder” vagy „kéró” szavakat, és azt a helyet jelöli, ahol a szuperinfluenza előtt laktunk. Nagyon menő volt ilyeneket mondani, hogy „kamelom a kéglidet”. Hülyén hangzik, mi? De hát ilyen az élet.
PONTOSAN dél volt.
Perion kimerülten aludt Mark mellett, akit két órája elővigyázatosan átvittek az árnyékba. Hol magához tért, hol elveszítette az eszméletét, és mindenkinek akkor volt jobb, ha nem volt magánál. Az éjszaka hátralevő részében még ellenállt a fájdalomnak, de hajnalhasadás után föladta a küzdelmet, és ha eszméletén volt, üvöltésétől megfagyott a többiek vére, akik tehetetlenül nézték egymást. Senki sem kívánt ebédelni.
– Ez vakbél – mondta Glen. – Nem hiszem, hogy kétség férne hozzá.
– Talán megpróbálhatnánk... izé, megoperálni – vélte Harold. Glenre nézett. – Nem feltételezem, hogy te...
– Megölnénk – mondta ki nyíltan Glen. – Te is tudod, Harold. Ha képesek lennénk is fölnyitni úgy, hogy ne vérezzen el, amire nem vagyunk képesek, nem tudnánk megkülönböztetni a vakbelet a hasnyálmirigytől. Ezek nincsenek felcédulázva.
– Akkor öljük meg, ha nem teszünk semmit – vitatkozott Harold.
– Meg akarod próbálni? – kérdezte epésen Glen. – Néha csodálkozom rajtad, Harold.
– Nem úgy látom, hogy te nagy segítséget jelentenél az adott helyzetben – vágott vissza Harold elvörösödve.
– Na elég, menjetek már! – szólt rájuk Stu. – Mi értelme egymást marni? Hacsak nem a zsebkésetekkel akartok operálni, akkor a kérdés mindenképpen elméleti.
– Stu! – hápogott Frannie.
– Na? – A férfi vállat vont. – A legközelebbi kórház mögöttünk van Maumee-ben. Sohasem jutnánk el vele odáig. Még abban sem vagyok biztos, hogy az útelágazásig el tudnánk vinni.
– Természetesen igazad van – motyogta Glen, és megdörgölte borostás arcát. – Harold, bocsánatot kérek. Nagyon ideges vagyok. Tudtam, hogy valami ilyesmi bekövetkezhet – bocsánat, bekövetkezik –, de azt hiszem, csak elméletileg vettem számításba. Az egészen más, mint a régi dolgozószobámban ülni, és teljesen fölösleges dolgokon töprengeni.
Harold motyogott valami kelletlen bocsánatkérést, azután mélyen zsebre dugott kézzel elballagott. Úgy festett, mint egy duzzogó, túlfejlett tízéves.
– Miért nem vihetjük el? – kérdezte Pran kétségbeesetten, Sturól Glenre nézve.
– Mert mostanra a vakbele nagyon megdagadt – felelte Glen. – Ha kilyukad, akkor tíz ember meg öléséhez elég mérget önt ki magából.
Stu bólintott. – Hashártyagyulladás.
Frannie előtt forgott a világ. Vakbélgyulladás? Az semmi manapság. Semmi. Ha befekszik az ember epekővel, néha a féregnyúlványát is lecsippentik, egy füst alatt, ha úgyis nyitva a has. Eszébe jutott, hogy egyik általános iskolai barátjának, egy Charley Biggers nevű kisfiúnak, akit mindenki Biggynek hívott, ötödik és hatodik között, a szünidőben vették ki a vakbelét. Két vagy három napot volt kórházban. Orvosilag egy vakbélműtét semmiség.
Mint ahogy orvosilag a szülés is az.
– De ha nem csináltok semmit – kérdezte –, akkor is kilyukad, nem?
Stu és Glen feszengve összenéztek, és nem szóltak.
– Akkor pontosan olyan vacakok vagytok, ahogy Harold mondja! – robbant ki a lány. – Valamit muszáj csinálnotok, még ha csak bicskával is! Muszáj!
– Miért nekünk? – kérdezte dühösen Glen. – Miért nem te? Még egy orvosi könyvünk sincs, az isten szerelmére!
– De hát ti... ő... ez nem történhet meg! A vakbélműtét állítólag semmi!
– Hát lehet, hogy régen semmiség volt, de ma már biztos valami – mondta Glen, ám a lány addigra sírva elrohant.
HÁROM ÓRA TÁJT került elő, szégyenkezve, bocsánatkérésre készen. Ám sem Glen, sem Stu nem volt a táborban. Harold letörten ült egy kidőlt fatörzsön. Perion törökülésben kuporgott Mark mellett, és vizes ruhával törülgette az arcát. Sápadtnak, de fegyelmezettnek tűnt.
– Frannie! – kiáltotta Harold, amikor észrevette, és valósággal felragyogott.
– Szia, Harold – köszönt a lány, és odament Perihez. – Hogy van?
– Alszik – felelte Perion, de Mark nem aludt, ezt még Fran is látta. Öntudatlan volt.
– Hova lettek a többiek? Nem tudod, Peri?
Harold válaszolt helyette. A lány mögé lépett, és Fran érezte, hogy Harold mennyire szeretné megérinteni a haját vagy a vállára tenni a kezét. Ő viszont nem akarta. Mostanában már mindig kínosan érezte magát Harold társaságában.
– Elmentek Kunkle-ba. Keresnek egy orvosi rendelőt.
– Arra gondoltak, esetleg találnak néhány könyvet – mondta Peri. – És néhány... néhány eszközt. – Nyelt egyet, a torka hallhatóan kattant. Tovább hűsítette Mark arcát, időnként belemártotta a rongyot egy csajkába, azután kifacsarta.
– Igazán sajnáljuk – mondta feszengve Harold. – Tudom, hogy hülyén hangzik, de tényleg így van.
Peri fölnézett, és elgyötörtén, szelíden mosolygott Haroldra. – Tudom – mondta. – Köszönöm. Senki sem hibás. Hacsak Istent nem számítjuk, természetesen. Ha van Isten, akkor az Ő bűne. És ha találkozom Vele, tökön fogom rúgni.
Perionnak lóképe és parasztosan vaskos alakja volt. Fran, aki mindenkiben sokkal előbb látta meg a jót, mint a kevésbé előnyös tulajdonságokat (Haroldnak például fiúhoz képest igazán szép keze volt), felfigyelt rá, hogy Perinek puha, vörösesbarna, pompás haja van, sötét indigókék szeme pedig szép és értelmes. Elmesélte, hogy a New York-i egyetemen tanult antropológiát, sokoldalú közéleti tevékenységet is végzett, harcolt többek között a nők jogaiért és az AIDS áldozatainak törvény előtti egyenlőségéért. Sohasem ment férjhez. Mark, mesélte egyszer Frannie-nak, olyan jó volt hozzá, amit ő sohasem várt el egy férfitól. A többi ismerőse vagy rá sem hederített, vagy besorolták „röfinek”, illetve „bányarémnek”. Elismerte, hogy normális körülmények között talán Mark is azoknak a csoportjába tartozna, akik rá se hederítenének, de a körülmények nem voltak normálisak. Június utolsó napján ismerték meg egymást Albany-ban (Perion a szüleivel nyaralt ott), és némi beszélgetés után úgy döntöttek, elhagyják a várost, mielőtt a bomló testekben szaporodó baktériumok megtehetnék velük azt, amire a szuperinfluenza nem volt képes.
Így hát elmentek, a következő éjszakán szeretők lettek, sokkal inkább kétségbeesett magányosságukban, mint valódi vonzalomból (ez olyan női dolog volt, Frannie be sem írta a naplójába). Mark jó volt hozzá, mondta Peri Frannak azzal a kissé döbbent lágysággal, ahogyan a csúnya nők szoktak meglepődni, ha fölfedeznek egy kedves férfit egy kemény világban. Kezdte megszeretni, és minden nappal jobban szerette.
És most itt van ez.
– Fura – mondta. – Itt mindenkinek van valamilyen főiskolai végzettsége Stu és Harold kivételével, és te is biztosan továbbtanulsz, ha a dolgok a maguk normális útján haladnak, igaz, Harold?
– Gondolom, igen – bólintott Harold.
Peri ismét Mark felé fordult, és gyengéden, szerelmesen törölgetni kezdte a homlokát. Frannie-nak egy színes nyomat jutott az eszébe a családi Bibliából, amelyen három asszony előkészíti a temetésre Jézus testét – megkenik olajakkal és fűszerszámokkal.
– Frannie irodalmat tanult, Glen szociológiát tanított, Mark amerikai történelemből készült doktorálni, Harold, te is irodalmat akartál tanulni, író akartál lenni. Leülhetünk, és csodálatos léggömbhámozást rendezhetünk. Mint ahogy meg is tettük, igaz?
– Igaz – helyeselt Harold. A hangja, amely normális körülmények között fűrészelt, most annyira eltompult, hogy alig lehetett hallani.
– A liberális bölcsészképzés megtanít rá, hogyan gondolkodjál – ezt olvastam valahol. A kemény tények amelyeket megtanulsz, ehhez képest másodlagosak. A legfontosabb, amit az iskolából magaddal viszel, az, hogy miként kell építő módon elemezni és következtetni.
– Ez jó – mondta Harold. – Ez tetszik.
A keze mégis ráereszkedett Fran vállára. A lány nem rázta le, de képtelen volt a kínos érzést elhessegetni.
– De nem jó! – mondta vadul Peri, és Harold úgy meglepődött, hogy lekapta a kezét a lány válláról. Fran rögtön jobban érezte magát.
– Nem? – kérdezte Harold némileg szeppenten.
– Haldoklik! – vágta rá Peri, nem hangosan, de dühösen, tehetetlenül. – Haldoklik, mert valamennyien kizárólag azt tanuljuk meg, hogyan lökjük a süketet a koleszban és az egyetemi városok olcsó albérleteiben. Ó, én mesélhetnék nektek az új-guineai midi népről, és Harold is elmagyarázhatná a modern angol költők irodalmi technikáját, de mi haszna ebből az én Markomnak?
– Ha lenne itt egy medikus... – kezdte tétován Fran.
– Igen, ha. De nincs. Még egy autószerelő sincs, vagy valaki, aki agráregyetemet végzett, és legalább látott volna egy állatorvost, mikor egy lovat vagy egy tehenet gyógyít. – Rájuk nézett, indigókék szeme még sötétebb lett. – Akármennyire bírlak benneteket, pillanatnyilag boldogan elcserélném az egész bagázst egy orvosra. Ti mindannyian féltek hozzányúlni, holott tudjátok, mi lesz vele, ha semmit nem csináltok. Ez rám is érvényes, nem tekintem magamat kivételnek.
– De legalább a két... – Fran elhallgatott. Már éppen ki akarta bökni, hogy De legalább a két férfi elment, azután úgy döntött, nem lenne szerencsés fogalmazás, mikor Harold itt van. – Legalább Stu és Glen elment. Ez is valami, nem?
Peri sóhajtott. – Igen, ez valami. De Stu határozott úgy, hogy mennek. Ő az egyetlen közöttünk, aki végre eldöntötte, hogy minden jobb annál, mint állni és a kezünket tördelni. – Frannie-ra nézett. – Mondta neked, hogy azelőtt mivel foglalkozott?
– Gyári munkás volt – vágta rá Fran, és nem vette észre, mennyire elfelhősödik Harold homloka attól, hogy milyen jól értesült. – Számítógépekbe szerelt be áramköröket. Talán számítógép-technikusnak mondhatnád.
– Hö! – mondta Harold, és savanyúan mosolygott.
– Ő az egyetlen, aki érti, hogyan kell szétszedni dolgokat – mondta Peri. – Amit Mr. Batemannel tesznek, az majdnem biztosan megöli Markot, de még mindig jobb, ha úgy öli meg valaki, hogy igyekszik meggyógyítani, mint ha csak állnánk itt és néznénk, hogyan hal meg... mint egy kutya, amelyiket elgázoltak az utcán.
Erre sem Harold, sem Fran nem tudott mit válaszolni. Csak álltak és figyelték Mark sápadt, elkínzott arcát. Harold egy idő után ismét Fran vállára tette izzadt kezét. A lány visítani tudott volna.
STU ÉS GLEN háromnegyed négyre értek vissza. Az egyik motorbiciklin jöttek, amelynek hátuljára egy fekete orvosi táskát és több nagy, fekete könyvet kötöztek.
– Megpróbáljuk – Stu csak ennyit mondott.
Peri fölnézett. Az arca fehér és elgyötört volt, a hangja nyugodt. – Megteszitek? Kérlek rá. Mindketten ezt kérjük.
– STU! – szólalt meg Perion.
Tíz perccel múlt négy. Stu a fa alatt szétterített gumilepedőn térdelt. Az izzadság patakokban folyt az arcán. A szeme űzötten, lázasan csillogott. Frannie nyitott könyvet tartott a férfi elé, és felváltva lapozott hol az egyik színes mellékletre, hol a másikra, valahányszor Stu fölemelte a tekintetét és bólintott. Mellette a halálosan sápadt Glen Bateman tartott egy spulni vékony, fehér cérnát. Közöttük rozsdamentes acéleszközök voltak egy dobozban. A dobozra vér fröccsent.
– Megvan! – kiáltotta Stu ujjongva. A szeme két ponttá szűkült. – Itt van a kis fattyú! Itt van! Éppen itt!
– Stu! – szólalt meg Perion.
– Fran, mutasd csak ismét a másik képet! Gyorsan! Gyorsan!
– Ki tudod venni? – kérdezte Glen. – Jézusom, Kelet-Texas, te tényleg azt gondolod, hogy képes vagy rá?
Harold elment. Kezét a szájára tapasztva idejekorán otthagyta a társaságot. Az utóbbi tizenöt percben nekik háttal ácsorgott a keletre elterülő kis ligetben. Most visszafordult, és nagy, kerek arcán felsütött a remény.
– Nem is tudom – vont vállat Stu –, de lehet. Igenis lehet.
Mereven nézte a színes mellékletet, amelyet Fran tartott eléje. Könyökéig véres volt, mintha skarlátszín estélyi kesztyűt húzott volna.
– Stu! – ismételte Perion.
– Különálló fönt és lent – suttogta Stu. A szeme fantasztikusan felvillant. – A vakbél. Önálló kis egység. Ez... töröld meg a homlokomat, Frannie, Jézusom, úgy izzadok, mint egy kibaszott disznó... kösz... Uramisten, nem akarom jobban megvágni, mint muszáj... ezek az átkozott zsigerek... de jesszuskám, ha muszáj. Muszáj.
– Stu! – szólt Perion.
– Add ide az ollót, Glen. Nem, ne azt. A kicsit.
– Stu!
Végre ránézett.
– Nem szükséges – mondta a nő lágyan, nyugodtan. – Meghalt.
Stu ránézett, összehúzott szeme lassan kitágult.
A nő bólintott. – Majdnem két perce. De azért köszönöm. Köszönöm a próbálkozást.
Stu hosszan nézett rá. – Biztos? – suttogta végül.
A nő ismét bólintott. Csendesen peregtek a könnyek az arcán.
Stu elfordult, elejtette az apró szikét, és a legmélyebb kétségbeesés mozdulatával kapta a szeme elé a kezét. Glen fölállt, és hátra sem nézve elballagott, görnyedten, mintha ütést kapott volna.
Frannie átölelte Stut és magához szorította.
– Hát ennyi – mondta a férfi. Újra és újra elmondta, olyan lassan és tompán, hogy a lány megrémült. – Ennyi. Ez minden. Ennyi. Ennyi.
– Mindent megtettél, amit tehettél – mondta a lány, és még szorosabban ölelte át, mintha a férfi elrepülhetne.
– Ennyi – ismételte Stu tompa véglegességgel.
Frannie szorosan ölelte. Akármit gondolt az elmúlt három és fél hétben a „legjobb szerelemről”, egyetlen félreérthető mozdulatot sem tett Még most is csaknem kínosan óvakodott kimutatni érzelmeit Stu iránt. Egyszerűen az egyik túlélő kapaszkodott a másikba. Úgy tűnt, Stu is megérti. Keze felkúszott Fran vállára, és megszorította, véres nyomokat hagyva a lány khakiingén, megjelölve, mintha valami rémes bűncselekményben lennének társak Valahol mátyásmadár rikoltott nyersen, valamivel közelebb Perion kezdett el sírni.
Harold Lauder, aki nem tudta megkülönböztetni a túlélők ölelkezését a szerelmesekétől, növekvő gyanúval és félelemmel nézte Stut és Frannie-t. Egy hosszú perc után dühösen elcsörtetett a bokrok között, és csak jóval vacsora után került elő.
FRAN KORÁN REGGEL ébredt. Valaki rázogatta. Kinyitom a szemem, és Glen vagy Harold lesz az, gondolta álmosan. Kezdjük elölről az egészet, és addig csináljuk, amíg jól nem lesz. Azok, akik nem a történelemből...
De Stu volt. Már majdnem kivilágosodott párába burkoltan lopakodott a hajnal, mint új arany vékony vattapólyában. A többiek kupacban aludtak.
– Mi az? – ült föl. – Valami baj van?
– Ismét álmodtam – felelte a férfi. – Nem az öregasszonyról, a... a másikról. A sötét emberről. Annyira megijedtem, szóval...
– Elég – mondta a lány, megrémülve a férfi arckifejezésétől. – Azt mondd, amit mondani akarsz, kérlek.
– Perion. Veronállal. Kiszedte Glen hátizsákjából.
A lány sziszegve engedte ki a levegőt.
– Öregem – mondta Stu megtörten. Frannie. – Halott, Frannie. Istenem, micsoda kupleráj.
A lány szólni akart, de képtelen volt rá.
– Asszem, föl kell keltenem a többieket – mondta Stu szórakozottan. Megdörgölte az arcát, amely szúrt a borostától. Fran még nem felejtette el, hogyan horzsolta a bőrét előző nap, amikor átölelte. A férfi dúltan nézett rá. – Mikor lesz már vége?
– Szerintem soha – felelte halkan Fran.
Pillantásuk összekapcsolódott a kora hajnal fényében.
Fran Goldsmith naplójából
1990. július 12.
Ma este Guilderlandtól (New York) nyugatra táborozunk, végre elértük a Nagy Sztrádát, a 80/90-es országutat. Többé-kevésbé elcsitult az izgalom a tegnap délutáni találkozás fölött Markkal és Perionnal (nem gondolod, hogy szép név? Én igen). Beleegyeztek, hogy hozzánk csapódnak... igazság szerint ők javasolták, mielőtt mi tehettük volna meg.
Abban nem vagyok biztos, hogy Harold felajánlotta volna. Tudod, milyen. Egy kicsit paff lett (azt hiszem, Glen is) a sok vasalástól, amit Perionék hoztak, beleértve a félautomata puskákat (kettőt). De Haroldnak mindenekfölött muszáj előadnia a maga kis áriáját... tudod, hogy szereti, ha megjegyzik.
Azt hiszem, már oldalakat töltöttem meg HAROLD PSZICHOLÓGIÁJÁVAL, és ha eddig nem ismerted meg, akkor már sohasem fogod. Hőbörgése és összes pöffeszkedő kijelentése mögött egy nagyon bizonytalan kisfiú bujkál. Nem igazán képes elhinni, hogy a dolgok megváltoztak. Egyik fele – azt hiszem, a nagyobbik – továbbra is úgy tartja, hogy gimnáziumi kínzói egy szép napon kikelnek sírjukból, és ismét papírgalacsinokat köpködnek rá, vagy Hokizó Lauder-nek (Amy közlése) hívják. Néha arra gondolok, hogy jobb lett volna neki (és talán nekem is), ha nem futunk össze Ogunquitban. Én a régi életéhez tartozom, valaha a nővére legjobb barátnője voltam és így tovább és így tovább. Furcsa kapcsolatunkat a következőképpen lehetne összegezni: akármilyen különösnek tűnjék is, ha akkor tudom azt, amit most, valószínűleg inkább Harolddal barátkozom Amy helyett, aki leginkább a klassz kocsikon járó fiúkra meg a Sweetie's ruháira harapott, s aki (Isten bocsássa meg, hogy ilyet mondok, halottakról vagy jót, vagy semmit, de ez az igazság) hamisítatlan ogunquiti sznob volt, amilyen csak az lehet, aki egész évben ott lakik. Harold a maga furcsa módján sokkal jobb fej. Ha éppen nem arra összpontosítja a szellemi energiáit, hogy seggfej legyen. De hát tudod, Harold képtelen elhinni, hogy bárki is jó fejnek tartsa. Énjének egy része hatalmas erőfeszítéseket tesz, hogy unalmas polgárrá váljék. El van szánva rá, hogy valamennyi problémáját magával hozza ebbe a nem-is-olyan-szép új világba. Még az is lehet, hogy a hátizsákjába dugta őket, a csokoládés Payday cukorka mellé, amit annyira szeret.
Ó, Harold, ó, jesszusom, nem is tudom.
Emlékeztető: A Gillette papagáj. „Kérem, ne szorongassa a Charmint.” A járkáló Kool-Aid-kancsó, amelyik azt szokta mondogatni, „Ó... IHIGGEEENN!” „O.B. Tampon... amit egy nőgyógyásznő talált fel.” Beszélgetés a sztárokkal. Az élőhalottak éjszakája. Brrr! Ez túlságosan közeli találat. Abbahagyom.
1990. július 14.
Nagyon hosszú és nagyon komoly beszélgetést folytattunk ma délben ezekről az álmokról, a kelleténél valószínűleg sokkal hosszabb szünetet tartva. Mellesleg közvetlenül északra vagyunk a New York-i Bataviától.
Tegnap Harold (hozzá képest) nagyon bátortalanul azt javasolta, hogy kezdjünk spájzolni Veronált, és nagyon kis adagokkal próbáljuk „megszakítani az álomciklust”, ahogy fogalmazott. Én támogattam az ötletet, nehogy valakiben fölmerülhessen a gondolat, miszerint gáz van velem, de azt tervezem, hogy nem veszem be az adagomat, mivel nem tudom, milyen hatása lehet a Magányos Lovasra (remélem Magányos; nem vagyok biztos benne, hogy ikrekkel is el tudok-e bírni).
Miután ezt a javaslatot elfogadták, Marknak volt egy megjegyzése. – Tudjátok – mondja –, az ilyen dolgokon igazából nem szabad túl sokáig gondolkozni. Legközelebb esetleg azon fogunk rágódni, hogy nem Mózes vagy József vagyunk-e, akiknek közvetlen vonaluk volt az Úristenhez.
– Az a sötét ember nem a mennyekből telefonál – így Stu. – Ha ez interurbán hívás, akkor úgy vélem, sokkal alacsonyabb helyről érkezett.
– Vagyis Stu azt akarja mondani, hogy az Öreg Hasított Patájú kerget – sipít közbe Frannie.
– Ez is van olyan jó magyarázat, mint bármi más – mondja Glen. Mindnyájan ránéztünk. – Nos – folytatta némileg védekezve –, ha teológiai szempontból vizsgáljuk, eléggé úgy fest, hogy egy kaukázusi krétakörben állunk a menny és a pokol között. Ha a szuperinfluenza hagyott életben jezsuitákat, azok most bediliznek.
Ettől a megjegyzéstől Mark akkorát nevetett, hogy az oldalát fogta. Én nem igazán értettem, de hallgattam.
– Hát én azt gondolom, hogy ez az egész nevetséges! – szúrta közbe Harold. – Záros határidőn belül Edgar Cayce-nél és a lélekvándorlásnál fogtok kikötni!
A Cayce-t Case-nek ejtette, és amikor kijavítottam (úgy ejtsd, mint Kansas City kezdőbetűit), egy igazi BORZASZTÓAN KOMOR HAROLD-féle pillantást vetett rám. Nem az a fajta hapsi, kedves naplóm, aki eláraszt hálájával, ha kijavítod egy-egy apró tévedését!
– Valahányszor valami nyíltan paranormális dolog adódik elő – mondta Glen –, a teológiai magyarázat az egyetlen, amely passzol, és amelynek töretlen a belső logikája. Ez az oka, hogy a fizika és a vallás mindig kéz a kézben járt, a jelenkori hittel gyógyítókig bezárólag.
Harold morgott valamit, de Glen azért folytatta – Az én megérzésem az, hogy a jelenlevők valamennyien médiumok... csak ez annyira belénk szervesült, hogy nagyon ritkán vesszük észre. Valamint ez az adottság nagymértékben preventív, és ez is akadályozza, hogy észrevegyük.
– Miért? – kérdeztem.
– Mert negatív tényező, Fran. Nem olvasta valamelyikőtök James D. L. Staunton 1958-as tanulmányát a vonat- és repülőszerencsétlenségekről? Eredetileg egy szociológiai folyóiratban jelent meg, de időnként a bulvárlapok is kiszálaztak belőle ezt-azt.
Mind a fejünket ráztuk.
– Pedig olvasnotok kellett volna – mondta. – James Staunton az a típus volt, akit húszéves tanítványain „oltári jó fejnek” neveztek volna, nyájas modorú klinikai szociológus, aki hobbiból foglalkozott az okkult jelenségekkel. Számos cikket írt különböző témákról mielőtt átment volna a túloldalra, hogy közvetlen kutatásokat folytasson.
Harold horkantott egyet, de Stu és Mark vigyorgott. Attól félek, én is.
– Akkor mesélj nekünk a repülőgépekről és a vonatokról – így Peri.
– Nos, Staunton több mint ötven repülőgép-katasztrófa statisztikáját nézte át 1925-től kezdve, továbbá 1900-tól több mint kétszáz vonatbalesetet is megvizsgált. Minden adatot számítógépbe táplált. Alapvetően három tényező kapcsolódását vizsgálta: azokat, akik utaztak a balesetet szenvedett járműveken, azokat, akik meghaltak, és a járművek befogadóképességét.
– Nem értem, hogy mit akart ezzel bizonyítani – szólalt meg Stu.
– Hogy megérthesd, tudnod kell, hogy egy második adatsort is betáplált a számítógépbe – ez alkalommal ugyanannyi számú repülőgépet és vonatot, amelyek nem szenvedtek balesetet.
Mark bólintott. – Kontrollcsoport és kísérleti csoport. Elég megalapozottnak tűnik.
– Viszonylag egyszerű eredményre jutott, amelynek következményei azonban döbbenetesek. Kár, hogy tizenhat táblázaton kell átrágni magunkat, hogy megvilágosodjék a statisztika igazsága.
– Miféle igazság? – kérdeztem.
– Tele repülőgépek és vonatok ritkán szenvednek balesetet – felelte Glen.
– Micsoda őrült MARHASÁG! – kiáltotta Harold.
– Egyáltalán nem – így Glen. – Ez volt Staunton elmélete, és a számítógép megerősítette. Azokban az esetekben, amikor a repülőgépek vagy a vonatok balesetet szenvedtek, az utasok legföljebb a helyek hatvanegy százalékát vették igénybe. Azokban az esetekben, amikor semmi sem történt, a kihasználtság hetvenegy százalék volt. Több mint tizenöt százalékos különbséget mutatott ki a számítógép, és az ilyenfajta kutatásban ezt már szignifikánsnak nevezik. Staunton rámutatott, hogy statisztikai szempontból három százaléknyi eltérés is érzékelhető, és igaza van. Egy ekkora eltérés megfelel Texas méretének. Staunton következtetése az, hogy az emberek tudják, mely repülőgépek vagy vonatok fognak balesetet szenvedni... azaz öntudatlanul megérzik a jövőt.
Sally néninek súlyos gyomorgörcse van közvetlenül azelőtt, hogy a 61-es járat elindulna Chicagóból San Diegóba. És amikor a gép lezuhan a nevadai sivatagban, mindenki azt mondja: „Ó, Sally néni, az a gyomorgörcs igazán Isten ajándéka volt.” De amíg James Staunton nem jött, más sem gondolt rá, hogy valójában harminc embernek volt gyomorfájása... vagy fejfájása... vagy csak az a furcsa érzés a lábában, amikor a test igyekszik megmagyarázni a fejnek, hogy valami rendhagyó fog történni.
– Egyszerűen nem tudom elhinni – így Harold, mi közben gyászosan csóválja a fejét.
– Hát nézd – válaszolja Glen –, egy héttel azután, hogy először olvastam Staunton cikkét, egy Majestic Airlines lezuhant a Logan repülőtéren. Mindenki meghalt, aki rajta volt. Nos, felhívtam a Majestic irodáját a Logan repülőtéren, miután kicsit lecsillapodtak a kedélyek. Azt mondtam, hogy a manchesteri Union-Leader riportere vagyok – kis hazugság a jó ügy érdekében. Azt mondtam, különszámot állítunk össze a légi katasztrófákról, és meg tudnák-e mondani, hány utas nem szállt föl a gépre azok közül, akik jegyet váltottak. Az illető férfi kicsit meglepettnek tűnt, azt mondta, a légitársaság személyzete is éppen erről beszél. Tizenhat. Tizenhatan nem szálltak gépre. Megkérdeztem, mennyi a visszalépések átlaga a Denver-Boston útvonalon, és azt válaszolta, hogy három.
– Három – ámult Perion.
– Pontosan. De a fickó még nem fejezte be. Azt mondta, ezenfelül visszamondták tizenöt helyfoglalást, aminek az átlagos száma nyolc. Így aztán, noha a szalagcímek azt ordították, hogy 94 EMBER HALT MEG A LOGAN REPÜLŐTÉRI SZERENCSÉTLENSÉGBEN, azt is hozzá kell olvasni, hogy 31 EMBER PEDIG ELKERÜLTE A HALÁLT.
Hát... még sokat beszéltünk erről a paranormális izéről, de meglehetősen messzire jutottunk a saját álmaink témájától és attól, hogy az égben létezik-e a Nagy Igazságtevő. Egy dologról volt még szó (ez azután történt, hogy Harold a legmélyebb undorral odébbállt), mégpedig Stu megkérdezte Glentől, hogy ha ilyen okkultak vagyunk, akkor hogyhogy nem érezzük meg egy szerettünk halálát, vagy hogy a házunkat elfújja a tornádó, meg a többit?
– Vannak pontosan ilyen esetek – válaszolta Glen –, de bevallom, egyáltalán nem mindennaposak... és nem könnyen igazolhatók számítógép segítségével. Érdekes kérdés. Van egy elméletem...
(Mindig van neki, igaz, naplóm?)
...amely szerint ez a fejlődéssel kapcsolatos. Tudjátok, valaha az embernek – vagy az őseinek – farka volt, bundája, és sokkal élesebb érzékszervei a mostaniaknál. Hogy ma miért nincs így? Gyorsan, Stu! Itt a lehetőség, hogy osztályelső légy, meg a többi!
– Hát, asszem, ugyanazért, amiért nem viselünk autósszemüveget és porköpenyt a vezetéshez. Az ember kinő dolgokat. Elér egy pontra, ahol nincs rájuk szüksége többé.
– Pontosan. És minek a megérzés, ha alkalmatlan gyakorlati célokra? Miféle földi hasznod származik abból, ha dolgozol az irodádban, és hirtelen beléd hasít, hogy a feleséged a piacról hazafelé jövet meghalt karambolban? Valaki majdcsak fölhív és közli, nem? Ez az érzék már régen elfonnyadt, ha egyáltalán a birtokunkban volt. Levetettük a farkunkkal és a bundánkkal együtt.
Engem azért izgatnak ezek az álmok – folytatta Glen –, mert mintha valami eljövendő csatát jósolnának. Ködös képeket kapunk a főszereplőről... és az ellenlábasáról. Az ellenségéről, ha így jobban tetszik. Ha ez a helyzet, akkor talán olyan ez, mint ránézni a repülőgépre, amellyel utaznunk kellene... és megkapni a gyomorgörcsöt. Talán olyan eszközöket kapunk, amelyek segítségével formálhatjuk a saját jövőnket. Egyfajta negyedik dimenziós szabad akarat: lehetőség, hogy előre választhassunk az események között.
– De hát nem tudjuk, hogy mit jelentenek az álmok – jegyeztem meg.
– Nem tudjuk. De még megtudhatjuk. Nem tudom, azt jelenti-e egy csipet paranormális adottság, hogy isteniek vagyunk; sok ember simán elfogadja a látás csodáját, és nem hiszi, hogy a látás Isten létezését bizonyítja, én is közéjük tartozom; de abban hiszek, hogy ezek az álmok építő erőt képviselnek, még akkor is, ha megrémítenek. A Veronállal kapcsolatban is vannak fenntartásaim. A szedése nagyon olyan, mint meghúzni a Pepto-Bismolt a fájós gyomrunkra, hogy fölszállhassunk a repülőgépre.
Emlékeztető: Gazdasági válságok, korlátozások, a Ford Growler prototípus, amely száz kilométert tesz meg négy liter benzinnel. Kész csodaautó. Ennyi, abbahagyom. Ha nem rövidítem a bejegyzéseimet, akkor ez a napló olyan hosszú lesz, mint az Elfújta a szél, még mielőtt a Magányos Lovas megérkezik (csak kérem, ne Silver nevű fehér lovon). Ó igen, egy másik dolog, Amire Emlékezni kell. Edgar Cayce. Nem felejthetem el. Ő állítólag meglátta a jövőt álmaiban.
1990. július 16.
Csupán két bejegyzés, mindkettő az álmokkal kapcsolatos (lásd a két nappal ezelőtti bejegyzéseket). Először is Glen Bateman nagyon sápadt és csöndes lett az elmúlt két napban, és ma este láttam, amint extra adag Veronált vett be. Az a gyanúm, hogy kihagyott két adagot, és az eredmény valami NAGYON rossz álom lehetett. Ez aggaszt. Szeretném, ha találnék rá módot, amivel megkörnyékezhetem és kifaggathatom, de nem találok ilyet.
Másodszor: a saját álmaimról. Tegnapelőtt (a beszélgetés napjának éjszakáján) semmi, úgy aludtam, mint egy csecsszopó, és semmire nem emlékeztem. Tegnap éjjel álmodtam először az öregasszonyról. Semmit sem tudok hozzáfűzni ahhoz, amit eddig elmondtak róla, kivéve, hogy a KEDVESSÉG és JÓSÁG dicsfénye veszi körül. Meg tudom érteni, miért igyekszik annyira Stu Nebraskába, még akkor is, ha el kell viselnie Harold gúnyolódását. Ma reggel teljesen felfrissülve ébredtem, és arra gondoltam, ha képesek vagyunk elérni ezt az öregasszonyt, Abigail anyát, akkor minden rendben lesz. Remélem, tényleg ott lakik. (Mellesleg totál biztos vagyok benne, hogy a falu neve Hemingford Home).
Emlékeztető: Abigail anya!
AMIKOR megtörtént, gyorsan történt.
Július 30-án negyed tíz körül járt az idő, alig egy órája voltak úton. Lassan haladtak, mert éjjel erősen esett, és az út még csúszott. Nemigen beszélgettek előző reggel óta, amikor Stu először Frannie-t, azután Haroldot és Glent keltette föl, hogy beszámoljon Perion öngyilkosságáról. Magát vádolja, gondolta nyomorultul Fran, olyasmiért, ami kábé annyira az ő hibája, mint egy vihar.
Szerette volna elmondani neki, részben mert Stunak szüksége volt rá, hogy megpirongassák az önhittségéért, részben mert szerette. Ezt a tényt nem titkolhatta többé maga elől. Fran azon tűnődött, talán meggyőzhetné róla, hogy Peri halála nem az ő hibája... de ha megteszi, ezzel együtt okvetlenül be kell vallania az érzelmeit. Ennyi erővel a kabátja ujján is viselhetné a szívét, ahol a férfi láthatja. Sajnos Harold is látná. Így ezt elvetette... de csak ideiglenesen. Előbb-utóbb úgyis meg kell tennie, Harold ide vagy oda. Elég sokáig kímélte. Meg kell tudnia... aztán vagy elfogadja, vagy nem. Attól tartott, hogy Harold inkább az utóbbit választja. Egy ilyen döntés valami borzalmashoz vezethet. Végül is tele vannak stukkerrel.
Még akkor is ezen rágódott, amikor kifordultak egy kanyarból, és az út közepén egy nagy, lakókocsis vontató terpeszkedett, amely padkától padkáig elzárta az átjárást. Rózsaszín, rozsdás oldalán még csillogott az éjszakai eső. Elég meglepő volt, de a padkán további járművek is parkoltak – három kombi meg egy nagy autómentő teher. Emberek is álltak mellettük, legalább tucatnyian.
Fran annyira meglepődött, hogy túl hirtelen fékezett. Hondája megfarolt a nedves úton, és kis híján lefordult róla, mire képes volt megállítani. Addigra mind a négyen megálltak, többé-kevésbé vonalban, keresztben az úttesten, és ugyancsak hüledezve pislogtak, hogy ilyen sok élő emberrel találkoznak.
– Jól van, leszállni! – mondta az egyik férfi. Magas, homokszín szakállú ember volt, sötét napszemüvegben. Fran fejében hirtelen időutazás kezdődött, vissza a maine-i kereszteződéshez, ahol egy rendőr leállította gyorshajtásért.
Mindjárt a jogosítványunkat kéri, gondolta. De ez itt nem egy magányos országúti rendőr, büntetőcédulával a kezében. Négy férfi volt, hárman a homokszín szakállú mögött álltak rövid harcvonalban. A többiek mind nők. Legalább nyolcan. Sápadt, rémült kis csoportokban ácsorogtak a kombik mellett.
A szakállasnál pisztoly volt. A mögötte állók puskát tartottak a kezükben. Ketten részben katonai felszerelést viseltek.
– Leszállni, kurvanyátok! – ismételte a szakállas, és az egyik embere felhúzta a puskáját. Hangos, keserűen parancsoló hang volt a párás reggelben.
Glen és Harold összezavarodott és megriadt. Ennyi. Simán leszedik őket, gondolta Frannie növekvő pánikban. Még nem egészen fogta föl a helyzetet, de tudta, hogy az egyenlet hibás. Négy férfi, nyolc nő, mondta az agya, majd szirénázva ismételte: Négy férfi! Nyolc nő!
– Harold – mondta halkan Stu. Valami villant a szemében. Felismerés. – Harold, ne... – Azután minden egyszerre történt.
Stu a hátán keresztbe vetve viselte a puskáját. Meggörnyesztette a vállát, hogy a szíj lecsússzon, és a következő pillanatban a kezében volt a fegyver.
– Ne merészeld! – üvöltötte dühösen a szakállas. – Garvey! Virge! Ronnie! Szedjétek le őket! Kivéve a nőt!
Harold a pisztolyai után kapott, de elfelejtette, hogy még mindig a tokjukba vannak szíjazva.
Glen Bateman továbbra is értetlenül, hüledezve ült Harold mögött.
– Harold! – ordította Stu.
Frannie nekiveselkedett, hogy levegye a puskáját. Úgy érezte, a levegő hirtelen láthatatlan melasszá sűrűsödött, sziruposan tocsogó anyaggá, amelyen úgyse tudja időben átverekedni magát. Rádöbbent, hogy valószínűleg itt fognak meghalni.
Az egyik lány felsikított: – MOST!
Frannie pillantása a lányra ugrott, miközben tovább viaskodott a puskájával. Nem is igazán lány volt; legalább huszonöt éves. Hamvasszőke haja rongyos sisakként borult a fejére, mintha mostanában sövényvágó ollóval csinált volna frizurát.
Nem mindegyik nő mozdult meg; némelyik szinte katatónná merevedett a félelemtől. De a szőke lány és három másik igen.
Mindez hét másodpercen belül történt.
A szakállas ember a pisztolyával célba vette Stut. Amikor a fiatal szőke nő felsikoltott, hogy „Most!”, a cső kissé feléje rándult, akár a varázsvessző, ha vizet érez. A fegyver elsült, olyan hangot adva, mint amikor acéldarab üti át a kartonpapírt. Stu motorostul eldőlt, Frannie a nevét sikoltotta.
Azután Stu felkönyökölt (mindkét könyökét felhorzsolta a beton, és a Honda az egyik lábára dőlt), és tüzelt. A szakállas ember úgy szökkent hátra, mint varietében a csepűrágó, amikor lelép a színről a ráadás után. Kifakult, skót kockás inge felfújódott és lobogott. Automata pisztolya az ég felé lendült, négyszer megismételte a kartont átütő acél puffanását, aztán a szakállas elterült.
A mögötte levő három férfi közül ketten megpördültek a szőke nő kiáltására. Az egyik kilőtte régimódi Remington tizenkettese mindkét csövét. Nem támasztotta meg a tust, csak a jobb csípője mellett tartotta, és amikor a puska elsült, akkorát szólva, mint mennydörgés egy kis szobában, hátrafelé kirepült a fegyveres kezéből, és lenyúzta a bőrt az ujjairól. A Remington hangosan koppant az úton. Az egyik asszony arca, aki nem mozdult a szőke nő kiáltására, eltűnt egy elképesztő vérzuhatagban, Frannie valósággal hallotta, hogy záporozik a vér az aszfaltra, mintha eleredt volna az eső. Az egyik szem sértetlenül, mit sem értő bódulatban meredt ki a véres maszkból, azután az asszony arcra esett. A mögötte levő County Squire kombit rostává lyuggatta az őzsörét, az egyik ablakból tejszínű szilánkok patakzottak.
A szőke lány birokra kelt a másik emberrel. A puska, amelyet a férfi markolt, elsült kettejük között. Egy másik lány fölkapta az elejtett Remingtont.
A harmadik ember, aki nem fordult a nők felé, tüzelni kezdett Franra. Frannie szétvetett lábbal ült a motorján, kezében a puskájával, és bután bámult rá. Az olajbarna bőrű férfi olasznak tűnt. A lány érezte, hogy egy golyó zúgva elhúz a bal halántéka mellett.
Haroldnak végre sikerült kiszabadítania az egyik pisztolyát. Fölemelte, és az olajbarna bőrű férfira sütötte. A távolság nem volt több tizenöt lépésnél. Elhibázta. Golyó ütötte lyuk nyílt a rózsaszín utánfutón, balra a barna bőrű ember fejétől. Az ránézett Haroldra, és azt mondta: – Mos má télleg megöllek, te kurafi!
– Ne tedd! – sikította Harold. Eldobta a pisztolyát, és fölemelte üres kezét.
A férfi háromszor lőtt Haroldra. Mindháromszor mellé. A harmadik golyó járt a legközelebb ahhoz, hogy kárt okozzon, Harold Yamahájának kipufogócsövéről pattant vissza. A jármű felborult, levetette magáról Haroldot és Glent.
Eddig húsz másodperc telt el. Harold és Stu a földön feküdt. Glen törökülésben ücsörgött az úton, és még mindig úgy nézett, mint aki nincs tisztában vele, hogy hol van, vagy mi folyik itt. Frannie kétségbeesetten igyekezett lelőni az olajbarna bőrű férfit, mielőtt az lőhetné le Haroldot vagy Stut, de a puskája nem sült el, meg sem tudta húzni a ravaszt, mert elfelejtette kibiztosítani a fegyvert. A szőke nő tovább dulakodott a másik férfival, és az a lány, aki az elejtett puskáért kapott, most egy másikkal huzakodott a Remington birtoklásáért.
Az olajbarna bőrű férfi idegen, kétségkívül olasz nyelven káromkodva ismét célba vette Haroldot, ám ekkor Stu lőtt. A barna bőrű férfi homloka behorpadt, és ő összeesett, mint egy zsák krumpli.
Egy harmadik nő is beszállt a Remingtonért folytatott küzdelembe. A pasas, aki elejtette a puskát, félre akarta lökni. A nő a lába közé kapott, belemarkolt a fegyveres ágyékába, és megcsavarta. Fran látta az alkarját, amelyen könyékig kiugrottak az inak. A férfi üvöltött. Elveszítette érdeklődését a fegyver iránt. A heréjét markolva, kétrét görnyedve botladozott arrébb.
Harold odakúszott elejtett pisztolyáért, fölkapta, és a szerszámát szorongató férfira tüzelt. Háromszor lőtt, mindháromszor mellé. Mint Bonnie és Clyde, gondolta Frannie. Jézusom, minden véres!
A tépett szőke nő alulmaradt a küzdelemben, amelyet a másik ember puskájának megszerzéséért vívott. A férfi kiszabadította a fegyvert, és a nő felé rúgott, talán a gyomrát célozta, de a combját találta nehéz bakancsával. A nő hátratántorodott, a karjaival csápolt, hogy ne veszítse el az egyensúlyát, végül belefenekelt egy tócsába.
Most lelövi, gondolta Frannie, de a férfi megpördült, mint egy részeg katona, amikor hátraarcot csinál, és gyorsan tüzelni kezdett három nőre, akik a Country Squire oldalához lapultak.
– Jaaa! Kurvák! – visította emez úriember. – Jaaa! Kurvák!
Az egyik asszony összerogyott, és megszigonyozott halként vonaglott a kombi és a felfordult vontató között. A másik kettő futásnak eredt. Stu rálőtt a férfira, de elvétette. Az ember az egyik menekülő nőre lőtt, és nem vétette el. A nő az ég felé lökte a kezét, és összeesett. A másik élesen elkanyarodott balra, és berohant a rózsaszín vontató mögé.
A harmadik férfi, aki elvesztette a puskáját és nem tudta visszaszerezni, körbe-körbe botorkált a lágyékát markolva. Az egyik nő célba vette a puskával, és meghúzta mindkét ravaszt, miközben behunyt szemmel, grimaszolva várta a dörgést. Semmi. A fegyver nem volt megtöltve. A nő megfordította, és a csövénél fogva kurta ívben lecsapott. Eltévesztette a férfi fejét, a nyaka és a jobb válla közötti hajlatba talált bele. A férfi térdre esett, és mászni kezdett. A rongyos farmert és KENT ÁLLAMI EGYETEM feliratú kék pulóvert viselő nő követte, és csépelte a puskával. A férfi mászott, most már patakokban ömlött a vére, a kenti egyetem pulóverét viselő nő tovább bunkózta.
– Jaaaa, kurvák! – visította a másik ember, és rálőtt egy kábult, motyogó, középkorú asszonyra. A távolság nem lehetett több egy méternél, a nő beledughatta volna a kisujját a csőbe. A férfi mégis elvétette. Ismét meghúzta a ravaszt, ám ez alkalommal a puska csak csettent.
Harold két kézre fogta a pisztolyát, ahogy a zsaruktól látta a moziban. Meghúzta a ravaszt, és a golyó szétzúzta a férfi könyökét. Elejtette a puskát, ugrálni kezdett, és magas, jajongó hangokat hallatott. Frannie-t arra emlékeztette, amikor Tapsi Hapsi azt mondja: „Kéééérlek!”
– Eltrafáltam! – ujjongott Harold. Eltrafáltam! Istenemre, eltrafáltam!
Frannie-nak végre eszébe jutott a biztosító kar. Éppen akkor biztosította ki a puskáját, amikor Stu ismét lőtt. A második férfi eldőlt, most a gyomrát markolászta a könyöke helyett, és visított.
– Istenem, Istenem mondta szelíden Glen. A tenyerébe temette az arcát, és sírni kezdett.
Harold ismét lőtt A férfi teste ugrott egyet. Már nem visított.
A Kent Állami Egyetem pulóverét viselő nő ismét lecsapott a puskatussal, és ez alkalommal telibe találta a kúszó férfi fejét. Úgy hangzott, mint amikor Jim Rice telibe talál egy magas kemény labdát. A diófa tus és a férfi feje széthasadt.
Egy pillanatig csönd volt. Egy madár belekiáltott a csöndbe: Vitvit... vitvit...vitvit.
Akkor a pulóveres lány szétvetett lábbal megállt harmadik férfi hullája fölön, és olyan elnyújtott, ősi diadalüvöltést hallatott, amely élete végéig kísérteni fogja Fran Goldsmitht.
A SZŐKE LÁNY Dayna Jurgens volt az ohiói Xeniából. A Kent Állami Egyetem pulóverét viselő lányt Susan Sternnek hívták. A harmadik nő, aki megmogyorózta a remingtonost, Patty Kroger névre hallgatott. A másik kettő valamivel idősebb volt náluk. A legidősebb, mondta Dayna, Shirley Hammet volt. A másik nőnek, aki a harmincas évei közepén járt, nem tudtak a nevét; sokkos állapotban tévelygett, amikor Al, Garvey, Virge és Ronnie két napja fölszedte Archbold varosában.
Ők kilencen letértek az országútról, és letáboroztak egy tanyaházban Columbiától nyugatra, az indianai határon túl. Valamennyien sokkos állapotban voltak, és Fran később arra gondolt, hogy ha valaki megfigyelte volna haladásukat a sztrádán felfordult rózsaszín vontatótól a tanyaházig, azt hitte volna, hogy a helyi bolondokháza kirándul. A combig érő fű, amely még nedves volt az éjszakai esőtől, hamarosan átáztatta a nadrágjukat. Fehér pillangók röpködtek lomhán, mert a szárnyuk még nehéz volt a párától, részeg köröket és nyolcasokat írtak le körülöttük. A nap nem sok sikerrel próbált áttörni, mert egyelőre csak fényes folt volt az egész eget elborító, fehér felhőtakarón. De a felhők ellenére máris meleg volt, párás meleg, és a levegő megtelt kavargó varjúfelhőkkel és nyers, csúf károgásukkal. Mostanság több a varjú, mint az ember, révedezett Fran. Ha nem vigyázunk, még lecsipegetnek minket a föld színéről. A fekete madarak bosszúja. Vajon húsevők a varjak? Nagyon tartott tőle, hogy igen.
Az értelmetlenség eme kitartó és a foszladozó felhőtakaró mögötti naphoz foghatóan alig látható (de 1990. július harmincadika félelmes, nyirkos délelőttjének napjához hasonlóan erőteljes) csordogálása alatt Fran fejében újra és újra lejátszódott a tűzharc. Az asszony arca masszává torzul a puskatűzben. Stu elesik. A halálos rettegés pillanata, amikor biztosra vette, hogy a férfi meghalt. Egy ember azt ordítja: Jaaa, kurvák! Azután Tapsi Hapsira emlékeztető hangokat ad ki, amikor Harold kilyuggatja. A szakállas ember pisztolyának acél-szaggatja-a-kartonpapírt hangja. Susan Stern primitív diadalüvöltése, amint szétvetett lábbal áll ellensége hullája fölött, akinek széthasadt koponyájából forró agyvelő szivárog.
Glen lépkedett a lány mellett, vékony, gunyoros arcát szétzilálta a megrendülés, szürke haja pihésen röpködött a feje körül, mintha a pillangókat utánozná. Fran kezét fogta, és egyfolytában paskolgatta.
– Nem szabad hagynod, hogy hasson rád – mondta. – Micsoda borzalom... máskor is megtörténhet. A legjobb védelem a tömeg. Tudod, társadalom. A társadalom a pillére annak, amit civilizációnak nevezünk, és ez az egyetlen ellentéte a törvényen kívüliségnek. Az efféle... dolgokat... a hasonló ügyeket... magától értetődőnek kell felfognod. Ez elszigetelt jelenség. Gondolj rájuk úgy, mint trollokra. Igen! Trollokra, yogokra vagy ifritekre. Született szörnyekre. Én elfogadom ezt. Ragaszkodom hozzá, hogy az igazság magától értetődő, mondhatni, társadalomszerkezeti erkölcs. Haha!
A nevetése félig-meddig nyöszörgésbe fúlt. Fran „Igen, Glen”-nel központozta a töredékes mondatokat, de úgy tűnt, a férfi meg sem hallja. Enyhe hányásszaga volt. A pillangók nekik csapódtak, azután tovaröppentek, hogy intézzék pillangóügyeiket. Már majdnem odaértek a tanyaházhoz. A csata még egy percig sem tartott. Nem egészen egy perc, ám Fran gyanította, hogy agya tárolni fogja közkívánatra lejátszandó műsornak. Glen a kezét paskolgatta. A lány szerette volna azt mondani, hogy hagyja abba, de attól félt, hogy a férfi elsírja magát, ha szól neki. Elviselte a paskolást, azt viszont nem bírta volna ki, ha Glen Bateman elsírja magát.
Stu egyik oldalán Harold lépkedett, a másikon a szőke lány, Dayna Jurgens. Susan Stern és Patty Kroger az Archboldban fölszedett, névtelen, katatón nőt fogták közre. Shirley Hammet, az a nő, akit közvetlen közelről nem tudott lelőni a halála előtt Tapsi Hapsit utánozó férfi, valamivel arrébb lépkedett, motyogott, és a lepkék után kapkodott. A társaság lassan haladt, de Shirley Hammet mindenkinél lassúbb volt. Szürke haja rendetlenül lógott az arcába, bamba szeme úgy meredt a világba, mint rémült egérkék a fúrólyukból.
Harold szorongva nézett Stura. – Kinyuvasztottuk őket, mi, Stu? Hazavágtuk őket! Kiontottuk a belüket!
– Igen, Harold.
– Öregem, muszáj volt megtennünk – harciaskodott Harold, mintha Stu azt sugallta volna, hogy a dolgok másképpen is alakulhattak volna. – Vagy mi, vagy ők!
– Szétlőhették volna a fejeteket – mondta halkan Dayna Jurgens. – Én két sráccal voltam, amikor ránk támadtak. Richet és Damont lesből szedték le. Amikor vége volt, fejbe is lőtték őket a biztonság kedvéért. Muszáj volt megtennetek. Máskülönben mostanra halottak volnátok.
– Máskülönben halottak volnánk! – kiáltotta Harold Stunak.
– Jól van – bólintott Stu. – Nyugi, Harold.
– Hát persze! Nem kell izgulni! – bömbölte lelkesen Harold. Reszketeg kézzel matatott a hátizsákjában, elővett egy csokoládés Paydayt, és majdnem elejtette, amíg sikerült lehántania róla a papirost. Vadul káromkodott, azután falni kezdte, két kézre fogva, mint a nyalókát.
Elérték a tanyaházat. Harold, miközben a cukorkát rágcsálta, lopva végigtapogatta magát – tudnia kellett, hogy nem sebesült meg. Nagyon rosszul érezte magát. Félt lenézni az ágyékára. Biztosra vette, hogy bevizelt röviddel azután, hogy a rózsaszín utánfutónál amúgy istenigazából beindult a hepaj.
A NYOMASZTÓ falatozás közben, amelynek során többnyire csak csipegettek, de senki sem evett igazán, leginkább Dayna és Susan mesélt. Patty Kroger, aki tizenhét éves volt és világszép, időnként kiegészítette ezzel-azzal. A névtelen asszony a poros konyha legtávolabbi sarkában kuporgott. Shirley Hammet az asztalnál ült, állott Nabisco Honey Grahams kétszersültet evett, és motyogott.
Dayna Richard Darliss és Damon Bracknell társaságában hagyta el Xéniát. Hogy a városban hányan maradtak élve...? Ő csak három embert látott, egy nagyon öreg embert, egy asszonyt és egy kislányt.
Dayna és barátai kérték ezt a három embert, hogy csatlakozzanak hozzájuk, de az öreg elhessegette őket, mondván, hogy nekik „a sivatagban van dolguk”.
Július nyolcadikától Dayna, Richard és Damon rosszakat kezdtek álmodni valami mumusról. Nagyon ijesztő álmok voltak. Rich, mesélte Dayna, a fejébe vette, hogy a mumus igazi, és Kaliforniában él. Az volt a véleménye, hogy ez az ember, ha ugyan ember, jelenti a dolgot, amiért a másik három túlélő a sivatagba igyekszik. Dayna és Damon kezdtek aggódni Rich elméjének épségéért. Az álombéli embert „nehézfiúnak” hívta, és azt állította, hogy „sereget” gyűjt nehézfiúkból. Azt is mondta, hogy ez a sereg hamarosan kitör nyugat felől, és minden élőt rabszolgaságba dönt, először Amerikában, azután a világ többi részén. Dayna és Dámon négyszemközt már kezdték pedzegetni a lehetőséget, hogy egy éjjel otthagyják Richet, mert arra gyanakodtak, hogy saját álmaikat is Rich Darliss látomásai szuggerálják beléjük. Williamstownban befordultak egy kanyarba és látták, hogy nagy szemeteskocsi fekszik az oldalán az út közepén. Mellette egy kombi és egy autómentő parkolt.
– Azt hittük, újabb karambol – mondta Dayna, és idegesen ropogtatott egy kétszersültet az ujjai között – és persze ezt is kellett hinnünk.
Leszálltak a motorról, hogy megkerüljék a szemeteskocsit, és ekkor nyitott tüzet a négy – Rich kifejezésével élve – nehézfiú az árokból. Richet és Damont megölték, Daynát foglyul ejtették. Ő lett a negyedik tagja annak, amit néha „állatkertként”, máskor „háremként” emlegettek. Ebbe tartozott többek között a motyogó Shirley Hammet, aki akkor még szinte normális volt, noha többször megerőszakolták, análisan közösültek vele, szodómiára kényszerítették és arra, hogy mind a négyükkel hajtson végre fellációt. – Egyszer – mesélte Dayna –, amikor Shirley nem tudta visszatartani magát, amíg valamelyik elviszi a bokrok közé, Ronnie egy marék szöggel törölte ki a fenekét. Három napig vérzett utána.
– Jézus Krisztus – mondta Stu. – Melyik volt az?
– A puskás – felelte Susan Stern. – Akinek szétvertem az agyát. Szeretném, ha most is itt feküdne a padlón, hogy megismételhessem.
A homokszín szakállú, napszemüveges férfit csak Doki néven ismerték. Ő és Virge egy katonai különítmény tagjai voltak, amelyet a járvány kitörésekor küldtek Akronba. A munkájuk a „sajtókapcsolatok fenntartása” volt, ami a „sajtó elnyomásának” a szépítő elnevezése a katonai zsargonban. Amikor ezt a feladatot flottul teljesítették, áttértek a „tömegellenőrzésre”, ami a menekülő fosztogatók lelövöldözésének és a helyben maradt rablók felakasztásának a szépítő elnevezése a katonai zsargonban. Június huszonhetedikén a Doki azt mondta a többieknek, hogy a parancsnoki láncban több a lyuk, mint a lánc. A saját embereinek a többsége is túl beteg volt ahhoz, hogy őrjáratba induljon, de ez nem is igen számított, mert Akron polgárai nagyon gyengék voltak ahhoz, hogy akár írják, akár olvassák az újságokat, nem is beszélve a bankok és ékszerboltok fosztogatásáról.
Június 30-ára az egység megszűnt – tagjai meghaltak, haldokoltak vagy szétszóródtak. Tulajdonképpen csak két szóródó volt, Doki és Virge, akik akkor kezdték szervezni állatkertjüket. Garvey július elsején csatlakozott hozzájuk, Ronnie harmadikán. Ezek után felvételi zárlatot rendeltek el különös kis klubjukban.
– De egy idő után túl sokan lettetek volna velük szemben – mutatott rá Glen.
Teljesen váratlanul Shirley Hammet válaszolt.
– Tabletták – mondta, csapdába esett egérként nézve rájuk szürke tincseinek függönye mögül. – Tabletták reggel, hogy fölkeljünk, tabletták este, hogy lefeküdjünk. Föl és le. – Hangja elhalkult, az utolsó szavakat alig értették. Elnémult, azután ismét motyogni kezdett.
Susan Stern vette föl a történet fonalát. Őt és az egyik megölt asszonyt, Rachel Carmodyt július 17-én szedték föl Columbus mellett. Addigra a társaság karavánban utazott, két kombival és az autómentővel. Azzal tolták félre az útjukból a roncsokat vagy torlaszolták el az utat, attól függően, mire kínálkozott lehetőség. A Doki a gyógyszereket egy túlméretezett zacskóban az övére akasztva hordta. Erős nyugtató lefekvéskor; könnyebb utazáshoz; vörös a köztes időben.
– Reggel fölkeltem, kétszer-háromszor megerőszakoltak, azután vártam, hogy a Doki tablettát osszon – mondta tárgyilagosan Susan. – Mármint a nappali tablettát. A harmadik napra felmaródások keletkeztek a... na szóval, a hüvelyemben, és mindenféle normális közösülés nagyon fájt. Ronnie volt a reményem, mert őt mindig csak le kellett szopni. De a tabletták után megnyugodtam. Nem álmosodtam el, csak nyugodt lettem. A dolgok valahogy már nem tűntek fontosnak, ha az ember beburkolózhatott néhány ilyen kék tablettába. Nem kívántunk mást, csak hogy ölbe tett kézzel ülhessünk és figyeljük, hogy változik a táj, vagy ölbe tett kézzel figyeljük, ahogy az autómentő félretol valamit az útból. Egy napon Garvey begurult, mert az egyik lány, nem lehetett több tizenkettőnél, nem volt hajlandó... mindegy, nem mondom el. Túl szörnyű. Így hát Garvey szétlőtte a fejét. Még csak nem is érdekelt. Én csak... nyugis voltam. Egy idő után az ember már nem is gondolt a menekülésre. Nem kívántunk mást, csak azt a kék tablettát. Dayna és Patty Kroger bólintott. De úgy látszik, rájöttek, hogy nyolc nő a felső határ. Amikor július 22-én fölszedték Susant, nemcsak az ötvenes férfit gyilkolták meg, akivel a lány vándorolt, hanem egy nagyon öreg asszonyt is, aki úgy egy hete volt az „állatkert” tagja. Amikor a sarokban gunnyasztó névtelen lányt fölszedték Archbold mellett, egy tizenhat éves kancsal lányt lőttek le helyette és hagytak ott egy árokban. – A Dokinak volt erről egy vicce – mesélte Patty. – Azt mondta: „Nem megyek át a létra alatt, nem keresztezem fekete macska útját, és nem utazom tizenhárom emberrel.”
Huszonkilencedikén szúrták ki Stut és a többieket. Az állatkert egy piknikezőhelyen táborozott az országút mellett, amikor a négyes arra jött.
– Garvey azonnal rád harapott – biccentett Susan Frannie felé. A lány összeborzongott.
Dayna közelebb hajolt. – Abból se csináltak titkot – mondta halkan –, kinek a helyére szánnak. – Alig észrevehetően Shirley Hammett felé biccentett, aki még mindig motyogott, és kétszersültet evett.
– Szegény asszony – mondta Frannie.
– Dayna határozott úgy, hogy ti lehettek a megmentőink – folytatta Patty. – Vagy az utolsó esélyünk. Három férfi volt a csapatotokban – ezt ő és Helen Roget is látta. Három fegyveres. És a Doki egy hangyabokányit túlságosan bízott a felborított teherautó trükkben. Úgy viselkedett, mintha hivatalos személy lenne, és a csapatok férfi tagjai – bedőltek neki. És lelőtték őket. Ment, mint a karikacsapás.
– Dayna megkért, hogy ma reggel próbáljuk meg nem bevenni a tablettákat – folytatta Susan. – Ők is eltrehányultak némileg az ellenőrzésben, mi pedig tudtuk, hogy ma sok dolguk lesz a nagy vontatóval, amíg kitolják az útra és felborítják. Nem mondtuk meg a többieknek, nem tudott róla, csak Dayna, Patty és Helen Roget... az egyik lány, akit Ronnie lelőtt. És természetesen én. Helen azt mondta: „Ha rajtakapnak, hogy a tablettákat visszaköpjük a tenyerünkbe, megölnek.” Mire Dayna azt felelte, hogy előbb-utóbb mindenképpen meg fognak ölni, még szerencsések vagyunk, ha előbb, és tudtuk, hogy igaza van. Így hát megtettük.
– Nekem jó sokáig a számban kellett tartanom a magamét – szólalt meg Patty. – Már kezdett szétolvadni, mire kiköphettem. – Daynára nézett. – Szerintem Helen kénytelen volt lenyelni a magáét. Az lassíthatta le annyira.
Dayna bólintott. Leplezetlen melegséggel nézett Stura, ami Frannie-t kínos érzéssel töltötte el. – Most is működött volna a dolog, ha nem használod az eszedet, nagyfiú.
– Korántse voltam én olyan okos – tiltakozott Stu.
– Majd legközelebb az leszek. – Fölállt, az ablakhoz ment, kinézett. – Tudjátok, ez azért ijesztő – mondta.
– Hogy mennyire megokosodunk mind.
Frannak egyre kevésbé tetszett, hogy Dayna milyen együtt érzőn nézi a férfit. Nincs joga ilyen együtt érzőn nézni azok után, amiken átment! És sokkal csinosabb, mint én vagyok, mindennek ellenére, gondolta Fran. Továbbá kétlem, hogy terhes.
– Ez egy okosodós világ, nagyfiú – közölte Dayna. – Használd az eszed, különben meghalsz.
Stu megfordult, ránézett, úgy, hogy először látta igazán, Frant pedig a vegytiszta féltékenység döfte oldalba. Túl sokáig vártam, gondolta. Ó, Istenem, hagytam, hogy megtörténjen, túl sokáig vártam.
Véletlenül Haroldra pillantott, és látta, hogy sunyin somolyog, egyik kezével eltakarva a száját. Mintha örömében mosolygott volna. Fran hirtelen szeretett volna fölállni, hanyagul odalejteni Haroldhoz, és kikaparni a szemét.
Soha, Harold!, visítaná közben. Soha!
Soha?
Fran Goldsmith naplójából
1990. július 19.
Ó, Uram. Megtörtént a legrosszabb. A könyvekben legalábbis, ha megtörténik, akkor mindennek vége, vagy minimum valami megváltozik, de a való életben minden folyik tovább, mint egy szappanoperában, ahol sohasem kezdődik el semmi. Talán lépnem kellene, hogy a dolgok tisztázódjanak, kockáztatni, de annyira félek tőle, hogy valami történhet közöttük és... Mondatot nem lehet úgy befejezni, hogy „és”, de félek leírni, mi következne.
Hadd mondjak el mindent, drága naplóm, még akkor is, ha nem valami nagy élvezet leírni. Egyenesen gyűlölök rágondolni.
Glen és Stu alkonyattájt bement a városba (ez ma este történetesen az ohiói Girard volt), hogy valami élelmet szerezzenek, remélhetőleg sűrítményeket és fagyasztva szárított kaját. Azt könnyű szállítani, és némelyik sűrítmény igazán ízletes, viszont nekem az összes fagyasztva szárított tápnak egyforma az íze, nevezetesen, akár a száraz pulykaszaré. És mikor ettél volna száraz pulykaszart, amire az összehasonlítást alapozod? Nem érdekes, naplóm, bizonyos dolgokat csak úgy mond az ember, ha-ha.
Megkérdezték Haroldot és engem, hogy nem akarunk-e velük menni, de én azt mondtam, erre a napra már eleget motoroztam, talán inkább nélkülem intézzék el, Harold is nemet mondott, hogy inkább vizet forralna. Valószínűleg már megvoltak a maga tervei. Sajnálom, hogy ilyen fondorkodónak kell feltüntetnem, de tényleg az.
[Jegyzet: Borzalmasan émelygünk a forralt víztől, amelynek nincs íze, és TELJESEN HIÁNYZIK belőle az oxigén, de Mark és Glen azt mondják, hogy az üzemek stb. korántsem álltak még le olyan régen ahhoz, hogy a folyók & patakok megtisztulhattak volna, különösen az iparosodott északnyugaton & ott, amit Rozsdaövezetnek hívnak, így hát a biztonság kedvéért valamennyien forralunk. Folyton abban reménykedünk, hogy előbb-utóbb rábukkanunk nagyobb tétel palackozott ásványvízre, és ennek már meg kellett volna történnie – legalábbis Harold ezt állítja –, de a zöm rejtelmes módon eltűnt. Stu szerint sokan úgy vélték, a csapvíztől betegedtek meg, és elhasználtak egy csomó ásványvizet a haláluk előtt.]
Mark és Perion is elmentek, névleg vad gyümölcsöt szedni, diétánk kiegészítésére, valószínűleg valami-más célból – nagyon finoman intézik & azt mondom, jó nekik –, így hát először fát gyűjtöttem a tűzhöz, azután alá is gyújtottam Harold üstjének... és hamarosan jött is egy üsttel (nyilvánvalóan addig maradt a pataknál, hogy megfürödhessen és hajat moshasson). Az üstöt fölakasztotta arra a hogyishíjákra, ami a tűz fölött van. Azután jön & leül mellém.
Üldögéltünk egy fatörzsön, erről-arról beszélgettünk, amikor hirtelen átkarolt, és megpróbált megcsókolni. Azt mondom, megpróbált, de valójában sikerült, legalábbis először, mert annyira meglepődtem. Azután arrébb ugrottam – visszanézve komikusnak tűnik, noha még mindig fáj –, és hanyatt estem, le a fatörzsről. Felszakította a blúzomat, és méter hosszan leszedte a bőrt. Felvisítottam. Mondhatom, a történelem ismétli magát, ez kicsit sok volt, nagyon olyan, mint amikor Jess kint volt a hullámtörőn, és én elharaptam a nyelvemet... annyira hasonlított ahhoz az esethez, hogy az már aggasztó.
Harold egy másodperc alatt fél térdre veti magát mellettem, kérdi, jól vagyok-e, és tiszta haja tövéig elpirul. Néha igyekszik fagyosnak, bonyolultnak látszani – olyannak tűnik, mint egy fásult fiatal író, aki folyvást azt a különleges Szomorú Kávéházat keresi a nyugati parton, ahol eltöltheti a napot olcsó csigert iszogatva és Jean-Paul Sartre-ról vitatkozva –, de a külszín alatt, jól leplezve, egy tizenéves lapul, a legkevésbé sem felnőtt fantáziálásokkal. Legalábbis szerintem. Nagyobbrészt a szombati matiné szintjén: Tyrone Power a Kasztíliai kapitány-ból, Humphrey Bogart a Sötét átjáró-ból, Steve McQueen a Bullit-ból. Stresszes időszakokban mindig ez az oldala bukkan elő, nem is tudom, talán azért, mert olyan keményen elnyomja magában a gyereket. Mindenesetre amikor Bogartot adja, engem mindig arra a pasira emlékeztet, aki Woody Allen Játszd újra, Sam-jében játszotta Bogie-t.
Szóval letérdelt mellém, és azt kérdezte: „Jól vagy, bébi?”, én pedig vihogni kezdtem. Mint mondtam, a történelem ismétli magát! De több volt ez helyzetkomikumnál. Ha csak erről lett volna szó, vissza tudom fojtani a nevetést. Nem, ebben több volt a hisztéria. A rossz álmok, a szorongás a babáért, a Stu iránti érzéseim, a mindennapos utazás, a lemerevedés, a fájdalom, a szüleim elvesztése, hogy örökre megváltozott minden... először csak vihogás jött, azután hisztérikus nevetés, amit nem tudtam visszafojtani.
– Mi olyan nevetséges? – kérdezte Harold fölállva. Azt hiszem, borzasztó erényes hangot használt, de addigra nem tudtam Haroldként gondolni rá, hanem azt a gyagyás Donald kacsa-képet láttam magam előtt. Donald kacsa totyog a nyugati civilizáció romjain át, és dühösen hápog: Mi olyan nevetséges, he? Mi olyan nevetséges? Mi olyan kibaszottul nevetséges? Az arcom elé kaptam a kezem & csak vihogtam & zokogtam & vihogtam, amíg Harold azt nem gondolta rólam, hogy teljesen megkompolyodtam.
Kis idő után képes voltam megfékezni magam. Letöröltem a könnyeimet, és meg akartam kérni Haroldot, nézze meg a hátamat, mennyire jött le róla a bőr. Mégsem tettem, mert attól tartottam, hogy talán biztatásnak veszi. Élet, biztatás, Frannie üldözése, ohó, ez nem is olyan vicces.
– Fran – mondja Harold –, nagyon nehéz nekem folytatni.
– Akkor talán ne is folytasd – mondtam.
– Muszáj – így ő, és rájöttem, hogy nem fogja elfogadni a tagadó választ, hacsak nem közlöm ordítva. – Frannie – azt mondja –, szeretlek.
Azt hiszem, egész idő alatt tudtam, hogy nehéz lesz. Könnyebb lett volna, ha csak azt kívánja, hogy feküdjek le vele. A szerelem veszélyesebb a dugásnál, én csak tudom. Hogyan mondjak nemet Haroldnak? Ennek egy módja van, nem számít, kinek kell mondani.
– Én nem szeretlek, Harold – válaszoltam.
Az arca darabokra esett. – Őt szereted, ugye? – kérdezte, és az arca csúnya fintorba torzult. – Stu Redmant.
– Nem tudom – mondtam. Most már forrt bennem a méreg, amit nem mindig tudok féken tartani, gondolom, anyai örökség. De asszonyi módra küzdöttem vele Harold érdekében. Ennek ellenére éreztem, hogy indulataim megfeszítik pórázukat.
– Tudom. – A hangja éles volt, telve önsajnálattal. – Jól van, tudom. Már azon a napon tudtam, amikor találkoztunk vele. Nem akartam, hogy velünk jöjjön, mert tudtam. Ő meg azt mondta...
– Mit mondott?
– Hogy nem kellesz neki! Hogy az enyém lehetsz!
– Mintha egy pár új zoknit adott volna neked, igaz, Harold?
Nem válaszolt, talán rájött, hogy túl messzire ment. Némi erőfeszítés után felidéztem azt a napot Fabyannál. Harold azonnal úgy reagált Stura, mint a kutya, amikor idegen eb jelenik meg az udvarában. Szinte láttam, amint a tarkóján felborzolódik a serte. Megértettem, hogy amit Stu mondott, azért mondta, hogy visszaemeljen bennünket a kutyák szintjéről az emberekére. Talán nem ezért van ez az egész? Ez a pokoli harc, amelyet most vívunk? Ha nem, akkor miért igyekszünk annyira, hogy tisztességesek maradjunk?
– Én senki tulajdona nem vagyok, Harold – mondtam.
Motyogott valamit.
– Tessék?
– Azt mondtam, még megváltozhat a véleményed.
A nyelvemen volt az éles visszavágás, de lenyeltem. Harold pillantása valahol messze járt, az arca nagyon nyugodt és nyílt volt, és azt mondta: – Láttam én már ezt az alakot. Jobb, ha elhiszed, Frannie. Ez az a hapsi, aki hátvéd a focicsapatban, de az osztályban csak ücsörög, papírgalacsinokkal lövöldöz, mindenkinek beinti a nemzetközi egyezményes jelet, mert tudja, hogy a tanárnak úgyis át kell engednie legalább egy kettessel, hogy tovább játszhasson. Ő az a hapsi, aki a szurkolókórus legcsinosabb csajával fut, aki azt hiszi róla, hogy ő a Jézus Krisztus. Ő az, aki fingik, amikor az angoltanár megkér, hogy olvasd föl a fogalmazásodat, mert az a legjobb az egész osztályban. Igen, ismerem a hozzá hasonló faszokat. Sok szerencsét, Fran.
Ezzel otthagyott. Éreztem, hogy ez nem az a FENSÉGES, DÜBÖRGŐ KIVONULÁS, amire készült. Sokkal inkább arról volt szó, hogy volt egy titkos álma, és azt én kilyuggattam – az álom az, hogy a dolgok megváltoztak, a valóság, hogy igazából semmi sem változott. Isten a tanúm, borzalmasan sajnáltam, mert amikor elment, egyáltalán nem játszotta a megcsömörlött cinikust, hanem VALÓDI cinizmust érzett, nem fásultat, hanem olyan éleset & metszőt, mint a kés éle. Megverten ment el. Ó, de amire Harold sohasem lesz képes rájönni, az az, hogy először a fejében kéne lejátszódnia egy kis változásnak, látnia kellene, hogy a világ ugyanolyan marad, amíg ő maga nem változik. Úgy gyűjtögeti a visszautasításokat, ahogy állítólag a kalózok a kincseket...
Nahát. Mindenki visszajött, megettük a vacsorát, elfüstölték a cigarettát, kiosztották a Veronált (az enyém a zsebemben van, ahelyett hogy a gyomromban olvadozna), a népség lefekvéshez készülődik. Harolddal való fájdalmas összetűzésünk után az az érzésem, hogy semmi sincs megoldva, kivéve, hogy figyelni fog engem és Stut, lesi, mi történik. Émelygek és értelmetlenül dühöngök, amikor ezt írom. Milyen jogon figyel bennünket? Milyen jogon mérgesíti még tovább ezt a nyomorult helyzetet?
Emlékeztető: Sajnálom, naplóm. Biztos az idegállapotom teszi. Semmire sem emlékszem.
AMIKOR FRANNIE rátalált, Stu egy sziklán ült, és szivarozott. Kis, kerek mélyedést vájt magának a bakancsa sarkával, azt használta hamutartónak. Nyugat felé nézett, ahol a nap most volt lemenőben. A felhők szétváltak annyira, hogy a nap átkukkanthasson közöttük vörös fejével. Noha csak tegnap találkoztak a négy nővel, a csapat új tagjaival, úgy rémlett, hosszú idő telt el. Viszonylag könnyen kiemelték a kombikat az árokból, és a motorokkal együtt jókora karaván vonult lassan nyugat felé az országúton.
A szivar szagáról az apjára és az apja pipájára kellett gondolnia. Az emlékkel együtt szökött a tudatába a fájdalom, amely gyorsan nosztalgiává szelídült. Kezdelek elfelejteni, apu, gondolta. Nem hinném, hogy haragudnál érte.
Stu fölnézett. – Frannie! – szólt őszinte örömmel. – Hogy vagy?
A lány vállat vont. – Vagyogatok.
– Megosztod velem a sziklámat és a naplemente látványát?
Fran leült mellé, a szíve kissé gyorsabban vert. Bár mi másért jött ide? Tudta, hogy Stu melyik úton hagyta el a tábort, mint ahogy azt is tudta, hogy Harold, Glen és két lány bement Brightonba CB-rádióért (ez a változatosság kedvéért Glen ötlete volt és nem Haroldé). Patty Kroger a táborban maradt, hogy a két háborús sérültet vigyázza. Shirley Hammeten mutatkoztak a jelek, hogy kifelé tart a kábultságból, bár ma éjszaka egykor azzal verte fel őket, hogy álmában sikoltozott, és védekezőn karmolászta a levegőt. A másik, a névtelen nő, úgy tűnik, másfelé indult el. Leült. Evett, ha etették. Ürítkezett. Nem tett föl kérdéseket. Csak álmában élt igazán. Még nagy adag Veronál után is gyakran nyöszörgött, és néha sikoltozott. Frannie úgy vélte, tudja, miről álmodhat az a szegény lélek.
– Úgy látom, hosszú út áll még előttünk, igaz? – szólalt meg.
A férfi egy pillanatig nem válaszolt, azután azt felelte: – Hosszabb, mint gondolnánk. Az öregasszony már nincs Nebraskában.
– Tudom – kezdte a lány, de lenyelte a folytatást.
Stu rápillantott, és halványan elvigyorodott. – Asszonyom, kegyed ellógja a gyógyszerelést.
– Le vagyok leplezve – felelte Fran sápatag mosollyal.
– Nem mi vagyunk az egyetlenek – mondta Stu. – Ma délután beszéltem Daynával – (Fran azt a féltékeny – és ijedt – rántást érezte belül, amikor Stu ilyen magától értetődően ejtette ki a nő nevét) –, és azt mondta, hogy sem ő, sem Susan nem akarják bevenni.
Fran bólintott. – Miért hagytad abba? Kábítószereztek... azon a helyen?
A férfi leverte a hamut a földbe vájt hamutartóba. – Éjszakára csak enyhe nyugtatókat adtak. Nem kellett elkábítaniuk. Szépen, fórsriftosan be voltam zárva. Nem, én három napja hagytam abba, mert úgy éreztem... hogy elvesztettem a kapcsolatot. – Egy pillanatig tűnődött, azután elmagyarázta. – Ez igazán jó ötlet, hogy Glen és Harold hoz egy CB-rádiót. Tudod, hogy mi az adó-vevő? Kétirányú kapcsolatot jelent. Volt Arnette-ben egy cimborám, Tony Leominster, neki volt egy ilyenje a Scoutjában. Jókora kütyü. Az ember dumálhat a népekkel, de akár segítségért is sipítozhat, ha bajba kerül. Ezek az álmok majdnem olyanok, mintha az ember fejében egy CB-rádió lenne, azzal a különbséggel, hogy az adás valamiért tönkrement, csak venni tudunk.
– Lehet, hogy mi adunk – mondta halkan Fran.
A férfi meglepetten nézett rá.
Egy darabig csöndben üldögéltek. A nap átkukkantott a felhők résein, mintha gyorsan el akarna köszönni, mielőtt lesüllyedne a látóhatár alá. Fran meg tudta érteni, hogy miért imádták az ősemberek. Amióta a gigászi csönd napról napra halmozódott benne a csaknem üres országban, súlyával égetve bele Fran agyába a maga igazságát, nagyobbnak és fontosabbnak – személyesebbnek – látszott a nap, és mellesleg a hold is. Utoljára kiskorukban néztek így le rájuk a ragyogó égi hajók.
– Szóval leálltam – mondta Stu. – Tegnap éjszaka a fekete emberről álmodtam. Ez volt eddig a legrosszabb. Berendezkedik valahol a sivatagban. Úgy rémlik, Las Vegasban. És Frannie... azt hiszem, embereket feszít keresztre. Azokat, akikre megorrol.
– Mit csinál?
– Ezt álmodtam. Keresztek sorakoznak a 15-ös út mentén, csűrgerendákból és telefonpóznákból fabrikálva. Emberek lógnak róluk.
– Ez csak álom – mondta a lány szorongva.
– Meglehet. – Stu szivarozott, és a vörös felhőket nézte nyugat felé. – De a másik két éjszakán, mielőtt összefutottunk volna ezekkel a hibbantakkal, akik rabságban tartották a nőket – róla álmodtam, az asszonyról, aki Abigail anyának nevezi magát. Egy ócska kisteher fülkéjében ült, amely a 76-os út szélén parkolt. A földön álltam, egyik karommal az ablakra támaszkodtam, és olyan természetesen diskuráltam vele, mint most veled. Azt mondja: „Még gyorsabban kell haladnotok, Stuart; ha egy magamfajta öregasszony meg tudja tenni, akkor egy nagydarab kemény texasinak is képesnek kell lennie rá.” – Stu elnevette magát, eldobta a szivart, a sarkával eltaposta, majd valahogy szórakozottan, mintha maga se tudná, mit csinál, átkarolta Frannie vállát.
– Coloradóba mennek – mondta a lány.
– Én is azt hiszem.
– Vajon... Dayna vagy Susan álmodott róla?
– Mindketten. És tegnap éjjel Susan is álmodott a keresztekről. Éppen úgy, mint én.
– Most már sok ember követi az öregasszonyt.
Stu helyeselt. – Húszan, talán még többen. Azt is tudod, hogy majdnem mindennap elmegyünk emberek mellett. Csak megbújnak, és várják, hogy odébbálljunk. Félnek tőlünk, de ő... hozzá, gondolom, el fognak menni. A maguk tempója szerint.
– Vagy a másikhoz – jegyezte meg Frannie.
Stu bólintott. – Igen, az is lehet. Fran, miért nem szeded a Veronált?
A lány reszketegen sóhajtott, és azon tűnődött, elmondja-e. Szerette volna, de félt, hogy mit szól hozzá a férfi.
– Az asszonyok útjai kiszámíthatatlanok – mondta végül.
– Csakugyan – helyeselt a férfi. – De talán megvan a módja, hogy az ember kitalálja, mire gondolnak.
– Mi... – kezdte a lány, de Stu elhallgattatta egy csókkal.
A FŰBEN FEKÜDTEK a szürkület pisla fényében. Az izzó vörös helyet adott a hűvösebb bíbornak, miközben szeretkeztek, és Frannie most már a csillagokat is látta az utolsó felhőkön át. Holnap jó idő lesz az utazáshoz. Kis szerencsével maguk mögött hagyhatják Indiana nagy részét.
Stu lustán agyoncsapott egy szúnyogot, amely a melle fölött lebegett. Az inge egy közeli bokron lógott. Fran viselte a magáét, de végig kigombolta. A szövet horzsolta a mellét. Nagyobbodók, gondolta, most még csak kicsivel, de észrevehetően... legalábbis számomra.
– Már darab ideje akartalak – mondta Stu maga elé. – Gondolom, tudod.
– El akartam kerülni a zűrt Harolddal – felelte a lány. – És van még valami más is, ami...
– Haroldnak még hosszú utat kell bejárnia – elmélkedett Stu –, de megvan benne a hozzávaló egy tisztességes férfihoz, ha megkeményedik. Kedveled, ugye?
– Nem ez a megfelelő kifejezés. Nincs is igazi szó arra, amit Harold iránt érzek.
– Na és irántam? – kérdezte a férfi.
A lány ránézett, és nem tudta kimondani, hogy szereti, nem bírta kimondani, pedig akarta.
– Nem – mondta Stu, mintha a lány vitatkozott volna vele –, csak szeretném a dolgokat egyenesbe hozni. Gondolom, egyelőre nem szeretnéd, hogy ha Harold tudomást szerezne erről. Nem így van?
– De igen – bólintott Fran hálásan.
– Így helyes. Ha nem verjük nagydobra, talán majd kialakul magától. Láttam, hogy Pattyt nézegeti. Ő korban hozzáillő.
– Hát, nem tudom...
– Úgy érzed, hogy hálával tartozol neki, ugye?
– Azt hiszem. Csak mi maradtunk meg Ogunquitban és...
– Az csupán véletlen volt, Frannie, nem több. Ne hagyd, hogy bárki a fejedre nőjön olyasvalamiért, ami pusztán véletlen volt.
– Én is így gondolom.
– Azt hiszem, szeretlek – mondta a férfi. – Nem könnyű nekem ilyesmit kimondani.
– Azt hiszem, én is. De van még valami...
– Tudtam.
– Kérdezted, miért hagytam el a gyógyszert. – Az ingét gyűrögette, nem mert a férfira nézni. A szája természetellenesen kiszáradt. – Úgy gondoltam, ártana a babának – suttogta.
– Ártana a... – Stu elhallgatott. Aztán megragadta a lányt, és maga felé fordította. – Terhes vagy?
Fran bólintott.
– És senkinek nem mondtad el?
– Nem.
– Harold. Ő tudja?
– Rajtad kívül senki.
– A mindenségit – mondta Stu. Olyan áthatóan nézte a lányt, hogy az megriadt. Úgy képzelte, hogy két dolog történhet: vagy azonnal itt hagyja a férfi (ahogy Jess kétségtelenül megtette volna, ha rájön, hogy a más gyerekével viselős), vagy átöleli, és azt mondja, ne aggódjon, ő majd mindenről gondoskodni fog. Nem számított erre a meglepett, figyelmes vizsgálódásra, és erről eszébe jutott az az este, amikor az apjának mondta el a kertben. Az ő pillantása volt ilyen. Bár elmondta volna Stunak, mielőtt szeretkeztek! Talán akkor egyáltalán nem feküdtek volna le egymással, de legalább nem erezné úgy, hogy a férfi valamiképpen lépéselőnyhöz jutott, hogy ő... hogyan is szól a régi mondás? Hibás áru. Vajon erre gondol a férfi? Honnan tudja?
– Stu? – szólalt meg riadtan.
– Senkinek nem mondtad el – ismételte a férfi.
– Nem tudtam, hogy. – A könnyek közel jártak a felszínhez.
– Mikorra várod?
– Januárra – felelte, és a könnyek kicsordultak.
A férfi átölelte, és szavak nélkül tudatta vele, hogy minden rendben. Nem azt mondta, hogy ne aggódjék, majd ő gondoskodik mindenről, csak ismét szeretkezett vele, és a lány még sohasem volt ilyen boldog.
Egyikük sem vette észre Haroldot, aki olyan árnyékszerű és néma volt, mint maga a sötét ember, ahogy lapult a bokrok között, és őket nézte. Egyikük sem tudta, hogy a szeme keskeny, gyilkos réssé szűkült, amikor a vége felé Fran feljajdult örömében a kielégüléstől.
Mire befejezték, már teljesen besötétedett.
Harold némán elsurrant.
Fran Goldsmith naplójából
1990. augusztus 1.
Tegnap este nem írtam semmit, túlságosan izgatott, túl boldog voltam. Összejöttünk Stuval!
Egyetértett vele, hogy jobb lesz titokban tartani Magányos Lovasomat, amíg lehetséges, remélhetőleg egészen addig, amíg le nem telepedünk. Ha ez Colorado lesz, hát nekem megfelel. Ahogy most érzem magam, a hold hegyei is megfelelnének. Úgy hangzik ez, mintha egy kótyagos iskolás lány írta volna? Hát ha egy hölgy már a naplójában sem lehet kótyagos iskolás lány, akkor hol lehet?
De még valamit el kell mondanom, mielőtt ejtem a Magányos Lovas témáját. Az „anyai ösztönömhöz” van köze. Egyáltalán létezik ilyesmi? Azt hiszem, igen. Valószínűleg a hormonok miatt. Hetek óta nem érzem a régi énemet, bár nagyon nehéz elválasztani a terhességem okozta változásokat a szörnyű világkatasztrófa változásaitól. Ám van bennem bizonyos féltékenység (a „féltékenység” tulajdonképpen nem a megfelelő kifejezés, csak ma este ez közelíti meg leginkább azt, amit jónak érzek), olyan érzés, hogy egy kicsit közelebb kerültem a világegyetem központjához, és meg kell védenem ezt a helyet. Emiatt tűnik veszélyesebbnek a Veronál, mint a rossz álmok, noha józan eszem azt mondja, hogy egyáltalán nem ártana a babának – legalábbis olyan kis mennyiségben, amennyit a többiek bevesznek. Feltételezem, ez a féltékenység is hozzátartozik a szerelemhez, amelyet Stu Redman iránt érzek. Úgy érzem, hogy kettő helyett szeretek, ahogy enni is kettő helyett eszem.
Egyébként sietnem kell. Szükségem van az alvásra, nem számít, hogy milyen álmok jönnek. Nem tudtunk olyan gyorsan haladni Indianában, mint reméltük – az Elkhart-kereszteződésnél borzalmas dugó akadályozott bennünket. Jó néhány katonai jármű is akadt közöttük. Halott katonákat is láttunk. Glen, Susan Stern, Dayna és Stu annyi fegyvert gyűjtöttek össze, amennyit tudtak – vagy 2 tucat karabélyt, néhány gránátot és – igen, emberek, így igaz – egy rakétavetőt. Miközben ezt írom, Harold és Stu igyekeznek kitalálni, hogy működik, mivel van hozzá 17-18 rakéta is. Kérlek, Uram, ne hagyd, hogy felrobbantsák magukat.
Ami Haroldot illeti, el kell mondanom neked, kedves naplóm, hogy SEMMIT SEM SEJT (ez úgy hangzik, mint egy régi Bette Davis-film címe, igaz?). Ha elérjük Abigail anya csapatát, azt hiszem, meg kell mondanom neki; nem lenne tisztességes, ha tovább titkolnám, és jöjjön, aminek jönnie kell.
De ma olyan vidám & barátságos volt, amilyennek még sohasem láttam. Olyan sokat vigyorgott, hogy azt hittem, megreped az arca! Ő kérte, hogy Stu segítsen neki a veszedelmes rakétavetővel és...
De már jönnek is vissza. Később befejezem.
FRANNIE MÉLYEN, álomtalanul aludt. Mindnyájan aludtak, Harold Lauder kivételével. Valamivel éjfél után fölkelt, nesztelenül odaosont Frannie-hoz, megállt mellette és lenézett rá. Most nem mosolygott, mint egész nap. Időnként úgy érezte, hogy a mosoly kettérepeszti az arcát, és kavargó agya kiömlik a résen. Megkönnyebbülés lett volna.
Ott állt, lenézett a lányra, hallgatta a nyári tücskök cirpelését. A kutyák napjaiban járunk, gondolta. A kutyák napjai, július huszonötödikétől augusztus huszonnyolcadikáig tartanak a Webster szerint. Azért nevezik így őket, mert állítólag ekkor vész el a legtöbb kutya. Lenézett Franra, aki édesen aludt, a pulcsiját használva párnának. A hátizsákja mellette hevert.
Minden kutyának megvan a maga napja, Frannie.
Letérdelt, a térde dermesztőt roppant, de senki se mozdult. Kicsatolta a lány hátizsákját, kioldotta a zsineget, és belenyúlt. Ceruza zseblámpája sugaránál átvizsgálta a hátizsák tartalmát. Frannie mély álmában motyogott valamit, és mocorgott. Harold visszafojtotta a lélegzetét. Amit keresett, a zsák legalján találta meg három tiszta blúz és egy szamárfüles autóstérkép társaságában. Egy Spiral noteszt. Kihúzta, fellapozta az első oldalon, és rávilágított Frannie apró betűs, de jól olvasható kézírására.
1990. július 6. – Némi rábeszélés után Mr. Bateman beleegyezett, hogy velünk jöjjön...
Harold összecsukta a füzetet, és visszasurrant vele a hálózsákjához. Annak a hajdani kisfiúnak érezte magát, akinek kevés barátja volt (körülbelül hároméves koráig élvezte a bababáj rövid idejét, azután lett belőle csúnya, kövér közröhej), de sok ellensége, akit a szülei elviseltek valahogy, mert a szemük Amyre volt betájolva azóta, hogy megtette első lépéseit az Amerikai Szépség hosszú kifutóján, a fiúnak, aki a könyvekhez fordult vigasztalásért, a fiúnak, aki úgy vészelte át, hogy nem választották be a baseballcsapatba, és mindig mellőzték a cserkészeknél, hogy lett belőle Long John Silver, Tarzan vagy Philip Kent... a fiúnak, aki éjszaka változott át mindezekké a takaró alatt, amikor az elemlámpa fényében forgatta a nyomtatott lapokat, izgalomtól kerekre nyílt szemmel, alig érezve a saját fingja szagát; ez a fiú most fejjel lefelé bemászott a hálózsákjába, egyik kezében Frannie naplójával, a másikban az elemlámpájával.
Amikor az elemlámpa fényét a napló első oldalára irányította, egy pillanatra visszatért a józan esze. Elméjének egyik fele egy pillanatig olyan hangosan kiáltotta: Harold! Hagyd abba!, hogy belerázkódott. Majdnem engedelmeskedett. Égy röpke pillanatra lehetségesnek látszott, hogy megálljon és visszavigye a naplót oda, ahonnan elvette, hogy visszarakja, hagyja, hogy minden menjen a maga útján, mielőtt valami szörnyű és visszafordíthatatlan történne. Egy pillanatra úgy tűnt, el tudja tolni a keserű poharat, ki tudja önteni, és újratölti azzal, ami ebben a világban várja. Add föl, Harold, könyörgött az ép ész hangja, de talán máris késő volt.
Tizenhat éves korában föladta Burroughs, Stevenson és Robert Howard világát más fantáziálások kedvéért, amelyeket nagyon szeretett és nagyon gyűlölt – nem rakétákért és kalózokért, hanem lányokért, akik áttetsző selyempizsamában térdeltek előtte szaténpárnákon, miközben Harold, a Hatalmas meztelenül lustálkodott trónján, ahonnan bármikor megdorgálhatta őket kis bőrkorbácsokkal, ezüstfejű nádpálcákkal. Keserű álmok voltak ezek, amelyekben az ogunquiti gimnázium minden csinos lánya felbukkant előbb-utóbb. Ezek az álmodozások mindig azzal végződtek, hogy fokozódó feszültség után kirobbant ágyékából a termékenyítő folyadék, amely sokkal inkább átok volt, mint áldás. Azután elaludt, miközben hasán pikkelyesen száradt a sperma. Minden kutyakölyöknek megvan a maga napja.
Most ismét itt voltak a keserű fantáziálások, a régi sérelmek, amelyek körülvették, mint sárguló lapok, régi barátok, akik sohasem halnak meg, akiknek a foga sohasem vásik el, akiknek halálos vonzalma sohasem gyengül.
Az első oldalra lapozott, a zseblámpát a szavakra irányította, és olvasni kezdett.
NAPFELKELTE ELŐTT egy órával visszarakta a naplót Fran hátizsákjába, azután becsatolta a zsákot. Nem óvatoskodott különösebben. Ha a lány fölébred, gondolta hidegen, akkor megöli, azután elmenekül. Hova? Nyugatra. De nem áll meg Nebraskában, még Coloradóban sem, ó, dehogy. A lány nem ébredt föl.
Visszament a hálózsákjához. Keserűen maszturbált. Amikor eljött az álom, csak felületes volt. Azt álmodta, hogy egy meredek lejtő közepén haldoklik, görgetegkövek és holdbéli szirtek között. Magasan fönt, az éjszakai termálszeleket meglovagolva keselyűk gyülekeztek, várva, hogy hozzájussanak a vacsorájukhoz. Nem volt hold, nem voltak csillagok...
Ekkor egy félelmetes Szem nyílt ki a sötétben: rókaszerű, szörnyűséges szem. A Szem elborzasztotta, mégis fogva tartotta. A Szem hívta. Nyugatra, ahol az árnyak most gyülekeznek alkonyati haláltáncukhoz.
AMIKOR ESTE letáboroztak, az illinoisi Joliettől nyugatra jártak. Volt egy láda sörük, jót beszélgettek, nevettek. Érezték, hogy az eső elmaradt mögöttük Indianával. Mindenkinek feltűnt, hogy Harold sohasem volt még ilyen vidám.
– Harold – mondta később Frannie, amikor a társaság szétszéledt –, még sose láttalak ilyen vidámnak. Mi történt?
A fiú dévajul rákacsintott. – Minden kutyának megvan a maga napja, Fran.
A lány kicsit meglepetten visszamosolygott. Úgy vélte, ez csak amolyan Harold-féle rejtélyeskedés. Nem számít. Az számít, hogy a dolgok végre rendbe jöttek.
AZON AZ ÉJSZAKÁN Harold elkezdte írni a saját naplóját.
TÁNTOROGVA, csapkodva kapaszkodott fölfelé egy hosszú emelkedőn, a nap forrósága rotyogtatta a gyomrát, és sütötte az agyát. Az országút reszketett a visszavert hőtől. Valaha Donald Merwin Elbert volt, most már örökre Szemétláda Ember lett, és látta maga előtt Cibolát, a Hetedik Mennyország Mesevárosát.
Hogy mióta vándorolt nyugat felé? Mennyi idő telt el a Kölyök óta? Az Isten talán tudja. Szemétláda Ember azonban nem. Napok telhettek el. Éjszakák. Ó, az éjszakákra emlékezett!
Imbolyogva állt rongyaiban, és lenézett Cibolára, az ígéret Városára, az Álmok Városára. Roncs lett belőle. A csuklója, amelyik eltört, amikor átugrotta a Cheery Olaj tartályához pántolt lépcső korlátját, rosszul forrt össze, görccsé torzult, amelyen foszlottan lógott az elkoszolódott Ace pólya. Azon a kezén az ujjaiban minden csont valahogy összehúzódott, és karmos manccsá változtatták a kezet. A bal karját könyöktől vállig elborította a lassan gyógyuló, égett vadhús. Már nem bűzlött és nem gennyedzett, de az új bőr rózsaszínű és szőrtelen volt, mint egy baba teste. Torzonborz szakállú, vigyorgó, eszelős arcán hámlott a leégett bőr, és tele volt varral, mert fejre esett, amikor biciklijének első kereke búcsút mondott a váznak. Mocskos kordnadrágot és kifakult J. C. Penney zsávolyinget viselt, amelyen verejtékfoltok terjengtek. Nemrég még új hátizsákja stílusában és anyagában alkalmazkodott gazdájához – az egyik szíja elszakadt, Szemét megcsomózta, amennyire tudta, most ferdén lógott a válláról, mint zsalu egy kísértetjárta ház ablakáról. Poros volt, repedéseit megtöltötte a sivatag homokja. Madzaggal befűzött tornacipőjéből csupaszon meredezett Szemétláda plezúros, homok marta bokája.
Bámulta a távoli várost a mélyben. Arcát a vad, acélkék égen izzó nap felé emelte, amely kemenceforrósággal árasztotta el. Felordított. Állati, győzelmes üvöltés volt, nagyon hasonlatos ahhoz, amelyet Susan Stern hallatott, amikor a saját puskájának tusával lékelte meg Tapsi Hapsi fejét.
Csoszogó győzelmi táncot járt a 15-ös országút forró, reszkető felszínén, miközben a sivatagi sirokkó homokot fújt át a betonon, és a Pahgranat- meg a Spotted-hegyláncok kék ormai az eonok óta megszokott közönnyel fűrészelték a vakító eget. Az út másik oldalán egy Lincoln Continentalt és egy T-Birdöt csaknem betemetett a homok, utasaik mumifikálódtak a biztonsági üveg mögött. Szemétláda oldalán felfordult kisteher hevert, amelynek csak az alváza és a kerekei álltak ki a homokból.
Szemétláda táncolt. Laffogó, otromba tornacipője részeg csárdást dobrokolt az úttesten. Rongyos inge lobogott. Kulacsa csapkodta a hátizsákot. A pólya lógó vége libegett a szél forró leheletétől. A rózsaszín, sima vadhús nyersen ragyogott. Vénák órarugói dülledtek a halántékán. Egy hete jött Isten serpenyőjében, Utahon át délnyugatnak, keresztül Arizona csücskén, be Nevadába, és mostanra megbolondult, mint egy őserdei remete.
Tánc közben egyhangúan gajdolt, ugyanazokat a szavakat hajtogatva egy dallamra, ami akkor volt sláger, amikor a Térre Haute-i intézetben lakott, „Lent a bárban” volt a címe, és egy Erő Tornya nevű fekete együttes játszotta. A szavakat viszont maga találta ki. Ezt énekelte:
– Ci-a-bola, Ci-a-bola, bump-ti, bump-ti, bump! Ci-a-bola, Ci-a-bola, bump-ti, bump-ti, bump! – Minden befejező bump!-ot apró szökkenés követett, amíg hullámozni kezdett a világ a hőségtől, a szemfájdítóan villogó ég alkonyati szürkére sötétedett, és Szemétláda félájultan az útra rogyott, miközben túlterhelt szíve őrülten mennydörgött kiszikkadt mellében. Utolsó erejével motyogva és vigyorogva átkapaszkodott a felborult kisteheren, lehevert apadó árnyékában, reszketett a hőségtől, és lihegett.
– Cibola! – károgta. – Bumpti-bumpti-bump!
Karmos kezével leakasztotta a válláról a kulacsot, megrázta. Majdnem üres volt. Nem számít. Kiissza utolsó cseppig, itt fekszik, amíg a nap le nem nyugszik, azután lemegy az országúton egyenesen Cibolába, a Hetedik Mennyország Mesevárosába. Ma este soha ki nem apadó aranykutakból fog inni. Addig azonban nem, amíg a gyilkos nap le nem megy. Isten a legnagyobb tűzbogár valamennyi között. Valamikor régen egy Donald Merwin Elbert nevű fiú elégette az öreg Semple nyanya nyugdíjszelvényét. Ugyanez a fiú felgyújtotta a metodista templomot Powtanville-ben, és ha ebben a héjban maradt még valami Donald Merwin Elbertből, az bizonyosan hamuvá égett az indianai Gary olajtartályaival. Több mint kilenc tucat volt belőlük, és úgy lobbantak föl, mint a petárdák sora Éppen időben volt, július negyedikén. Szép. Ennek a tűznek a végeztével csak a Szemétláda Ember maradt, az összeszabdalt bal karjával, a testében égő tűzzel, amely soha nem alszik ki... legalábbis addig, míg a teste faszénné nem ég.
És ma este Cibola vizét fogja inni, és olyan íze lesz, mint a bornak!
Fejre állította a kulacsot, és nyeldeklő torkába küldte a maradék pisimeleg vizet. Amikor elfogyott, a kulacsot a sivatagba hajította. Izzadságharmat ütött ki a homlokán. Dideregve hevert, kéjesen élvezte a vízgörcsöket.
– Cibola! – motyogta. – Cibola! Jövök! Jövök! Megteszem, amit csak akarsz! Az életem a tiéd! Bumpti-bumpti-bump!
Most, hogy a szomjúság kínja enyhült kissé, ólálkodni kezdett körülötte az álom. Már csaknem elaludt, amikor egy gondolat szúrta át elméjének földjét, mint egy jeges tőrpenge:
Mi van, ha Cibola csak délibáb?
– Nem – motyogta. – Nem, hohó, nem.
De az egyszerű tagadás nem hessegette el a gondolatot. A penge próbálkozott, döfködött, karnyújtásnyira tartva az álmot. Mi van, ha megitta az utolsó csepp vizét is egy délibáb tiszteletére? A maga módján tudta, hogy őrült, és világos, hogy ilyet csak őrültek csinálnak. Ha ez délibáb, akkor itt hal meg a sivatagban, és a keselyűk vacsoráznak belőle.
Végül nem bírta tovább az ocsmány lehetőséget. Föltápászkodott, visszament az úttestre, leküzdötte a gyengeség és émelygés hullámait, amelyek le akarták teríteni. A domb tetejéről aggodalmasan kémlelte a jukkától, ördögszekértől, ördög köpenyétől tüskés, hosszú, lapos síkságot. A lélegzete megakadt a torkán, sóhajjá göngyölődött szét, mint egy tüskén fennakadt ingujj.
Ott volt!
Cibola, a régiek meséje, amelyet olyan sokan kerestek, de csak a Szemétláda Ember találta meg!
Messze lent a sivatagban, kék hegyek között csillogtak tornyai, sugárútjai, maguk is kéken a távolság párájában. Pálmafák is voltak ott... látta a pálmafákat... a mozgást... és vizet!
– Ó, Cibola... – nyöszörögte, és visszatántorgott a kisteher árnyékába. Tudta, hogy a város messzebb van, mint ahogy látszik. Ma este, miután Isten fáklyája elhagyja az eget, úgy fog sietni, mint még soha. Eléri Cibolát, és az első dolga az lesz, hogy fejest ugrik az első szökőkútba, amely útjába kerül. Azután megkeresi őt, az embert, aki utasította, hogy jöjjön ide. Azt az embert, aki miatt idáig vándorolt síkságokon, hegyeken, végül a sivatagon át, mindezt egy hónap alatt, iszonyúan összeégett karral.
Ő az, aki Van – a sötét ember, a nehézfiú. Cibolában várta Szemétláda Embert, és övéi voltak az éjszaka seregei, a halál fehér arcú lovasai, amelyek nyugatról fognak belenyargalni a felkelő nap arcába. Megindulnak ordítva, vigyorogva, izzadságtól és puskaportól bűzölögve. Lesz majd sikoltozás, de a Szemétláda Embert nem izgatják a sikolyok, lesz erőszak és leigázás és egyéb dolgok, amelyekkel még kevesebbet törődik, lesznek gyilkosságok, amelyek lényegtelenek...
...és lesz egy Nagy Égés.
Ez annál inkább izgatta. Álmaiban eljött hozzá a sötét ember, egy magas helyről széttárta karját, és egy lángban álló országot mutatott Szemétládának. Bombaként robbanó városokat. Tűzvonalak között pusztuló szántóföldeket. Chicago, Pittsburgh, Detroit és Birmingham olajtól lángoló folyóit. A sötét ember valami nagyon egyszerű dolgot mondott álmaiban, olyat, ami után Szemétláda futásnak eredt: Magasra emellek a tüzérségemben. Te vagy az az ember, aki nekem kell.
Az oldalára fordult, arcát és szemhéját marta és izgatta a szélfutta homok. Elveszítette a reményt – igen, amióta a kerék kiesett a biciklijéből, elveszítette a reményt. Isten, az apagyilkos seriff Istene, Carley Yates Istene, úgy látszik, végül erősebb, mint a sötét ember. Mégis megtartotta a hitét, és továbbment. És végre, amikor úgy tűnt, hogy elég ebben a sivatagban, mielőtt elérné Cibolát, ahol a sötét ember várakozik, megpillantotta messze lent, ahogy a napfényben álmodik.
– Cibola! – suttogta, és elaludt.
AZ ELSŐ ÁLMOT Garyban látta több mint egy hónapja, miután megégette a karját. Azzal a tudattal feküdt le aludni, hogy meg fog halni; senki sem élhet túl ilyen borzalmas égést. Egy refrén lüktetett a fejében: A fáklyáért él, a fáklyáért hal. Érte él, érte hal.
A lába egy kis városi parkban cserbenhagyta, eldőlt, a bal karja oldalra csapódott, mint egy halott tárgy, ingujja füstölgött. A fájdalom óriási, hihetetlen volt. Sohasem gondolta volna, hogy létezik ilyen fájdalom. Boldogan futott egyik olajtartálytól a másikig, fölszerelte a kezdetleges időzítőket, amelyeknek acélcsövében acélkupak választotta el a gyúlékony paraffinkeveréket egy kis adag savtól. A tartályok tetején levő túlfolyócsövekbe dobta őket. Amikor a sav átrágja magát az acélon, a paraffin meggyullad, és ettől belobban a tartály. Úgy tervezte, hogy mielőtt begyulladnának, elmegy Gary nyugati végébe, ahhoz a zűrzavaros kereszteződéshez, ahonnan különböző utak vezetnek Chicago vagy Milwaukee felé. Onnan akarta figyelni a műsort, ahogy az egész mocskos város eltűnik a tűzviharban.
De rosszul számolt az utolsónál, vagy rosszul csinálta. Kigyulladt, miközben ő egy csavarkulccsal még a túlfolyón dolgozott. Vakító fehér láng lövellt belőle, az égő paraffin kiböffent a csőből, és az egész bal karját beborította tűzzel. Ez nem holmi fájdalom nélküli, könnyű gyújtófolyadék volt, amelyet az ember a levegőbe fröccsent, hogy ott lobbanjon föl, mint egy nagy gyufa. Olyan kínszenvedés volt, mintha vulkánba dugta volna a karját.
Vijjogva, eszelősen rohangált az olajtartály tetején, vissza-visszapattanva a derékig érő korlátról, mint egy emberi tivoli. Ha nincs ott az a korlát, akkor átlendül az oldalfalon, és kútba dobott fáklyaként pörögve zuhan le. Egy baleset mentette meg az életét; a bokája összeakadt, és ahogy elesett, a bal karja a teste alá gyűrődött, és ez elfojtotta a lángokat.
Felült, még mindig félőrülten a fájdalomtól. Később majd azt gondolja, hogy csupán a vak szerencse – vagy a sötét ember akarata – mentette meg attól, hogy halálra égjen. A paraffinsugár java része mellétalált, így hát hálás volt – de a hála csak később jött. Akkor csupán jajgatni tudott, miközben ide-oda ringatózva eltartotta testétől sebesült karját, amelyen füstölögve-percegve húzódott össze a bőr.
Ahogy a fény fakult az égen, homályosan eszébe jutott, hogy tucatnyi időzítő berendezést helyezett el. Azok bármikor elsülhetnek. Csodálatos lenne meghalni és megszabadulni ettől a nyomorúságtól, de lángok között halni meg maga a borzalom.
Valahogy levonszolta magát a tartályról, és eltántorgott, ide-oda kígyózva a halott forgalomban, távol tartva megsült kezét a testétől.
Mire elért egy kis parkot a város közepe táján, már alkonyodott. A fűre ült két snúrpálya között, és megpróbált emlékezni, mi a teendő égés esetén. Be kell vajazni, mondaná Donald Merwin Elbert anyja. De az csak forrázás esetére érvényes, vagy ha kilőtt a szalonna kövérje, és lespriccelt forró zsírral. Nem tudta elképzelni, hogyan vajazhatná be azt a fekete katyvaszt, ami a válla és a könyöke között recsegett; még azt sem tudta elképzelni, hogy megérinti.
Öld meg magad. Ez az, ez lesz a jegy. Megváltja magát ebből a nyomorúságból, mint egy öreg kutyát... Hirtelen gigászi robbanás hallatszott a varos keleti végéből, mintha a létezés szövete kettéhasadt volna. A tűz folyékony oszlopa szökkent a magasba az alkonyat mélyülő indigókékjében. Szemétládának könnyező, tiltakozó hasadékká kellett összeszorítania a szemet.
A tűz még kínjai között is elégedettséggel töltötte el... mi több, gyönyört okozott, kielégítette. A tűz volt a legjobb gyógyszer, még a morfinnál is jobb, amelyet másnap talált (házirabként a börtönben ugyanúgy dolgozott a gyengélkedőn, mint a könyvtárban vagy a szerelőműhelyben, úgyhogy tudott egyet-mást a morfinról, az Elavilról és a Darvon Complexről). Pillanatnyi kínjait nem kapcsolta össze a tűzoszloppal. Csak annyit tudott, hogy a tűz jó, a tűz szép, a tűz olyasmi, amire szüksége volt és mindig szüksége lesz. Csodálatos tűz!
Pillanatokkal később a második olajtartály is felrobbant, és Szemétláda még három mérfölddel arrébb is érezte a kitáguló levegő meleg lökését. Újabb és újabb tartályok robbantak föl. Kis szünet után recsegő sorozatban hat repült a levegőbe, és most már túl erős volt a fény ahhoz, hogy belenézzen, mégis odabámult, vigyorgott, a szeme tele volt sárga lángokkal, megfeledkezett sebesült karjáról, elfelejtette az öngyilkosságot.
Több mint két órába telt, amíg valamennyi tartály felrobbant, és addigra leszállt a sötét, de most mégsem volt sötét, az éjszaka sárga és narancsszín lángoktól fénylett. A látóhatár keleti íve tűztől reszketett. Eszébe jutott egy Classic képregény, gyerekkorában nézegette, H. G. Wellstől a Világok harcá-nak képregény változata. Most, évekkel később a fiú, a könyv tulajdonosa eltűnt, de itt volt helyette Szemétláda Ember, és Szemét ismerte a marsbéliek csodálatos, borzalmas halálsugarának titkát.
Ideje volt elhagyni a parkot. A hőmérséklet máris tíz fokkal emelkedett. Nyugat felé kellett mennie, hogy a tűz előtt maradjon, ahogy Powtanville-ben tette, versenyre kellett kelnie a pusztítás táguló ívével. De nem volt olyan állapotban, hogy versenyezzen. Így hát elaludt a füvön, és a tűz fénye egy fáradt gyerek arcán játszott, akivel rosszul bánnak.
Álmában eljött a sötét ember csuklyás köpenyben, az arca nem látszott... Szemétláda Ember mégis úgy gondolta, látta már ezt az alakot. Amikor Powtanville-ben gúnyolták a cukrászdánál és a kocsmában lebzselő tekergők, úgy tűnt, ez az ember is köztük van, némán, elgondolkodva. Amikor a Scrubba-Dubbá-ban dolgozott (lemosta a fényszórókat, lerázta az ablaktörlőt, lemosta az alvázat, hé, uram, kér egy viaszolást?), ahol addig viselte a szivacskesztyűt a jobbján, amíg a keze olyan lett, mint a fakó, döglött hal, a körmei pedig fehérek, akár a friss elefántcsont, mintha ennek az embernek az arca vigyorgott volna szilaj, eszelős örömmel a szélvédőn patakzó vízréteg alatt. Amikor a seriff bedugta a Terre Haute-i vihogóba, ő állt a feje mellett, mint vigyorgó diliházi asszisztens, abban a szobában, ahol a sokkot adták, keze a műszerfalon (Kisütöm az agyad, fiacskám, rásegítlek az útra, amelyen Donald Merwin Elbertből Szemétláda Ember leszel, na, ehhez kérsz viaszolást?), hogy ezer zizegő voltot küldjön az agyába. Hát persze hogy ismerte ezt a sötét embert, ez az az arc, amelyet sohasem látsz pontosan, övé a kéz, amely a pikkeket osztja a halott pakliból, ő néz a lángok mögül, ő vigyorog a világ sírjából.
– Megteszem, amit csak akarsz – mondta hálásan álmában. – Életem a tiéd!
A sötét ember a köpenye alatt kitárta a kezét, fekete sárkánnyá változtatva a palástot. Valami magaslaton álltak, és alattuk Amerika lángolt.
Magasra emellek a tüzérségemben. Te vagy az az ember, aki nekem kell.
Ekkor megpillantott egy toprongyos tízezrekből álló sereget, számkivetett férfiakat és nőket, akik a sivatagon keresztül robogtak a hegyek közé, egy durva bestiasereget, amelynek végre eljött az órája; teherautókon, dzsipeken, csapatszállítókon, lakókocsikban és tankokon; minden férfi és nő egy sötét kődarabot viselt a nyakában, és némelyik kő mélyén vörös forma sejlett, ami lehetett egy Szem, és lehetett egy Kulcs. Magát is látta egy kamionban, vastag kerekű óriási tartálykocsin, és tudta, hogy a kocsi napalmzselével van megtöltve... és mögötte oszlopban teherautók jöttek, tele pressziós bombákkal, Teller-aknákkal, plasztik robbanóanyaggal; lángszórókkal, világitó-bombákkal, hőkereső rakétákkal; gránátokkal, géppuskákkal és rakétavetőkkel. Elkezdődött a haláltánc, a hegedűk és gitárok húrja máris füstölt, a kénkő és kordit bűze betöltötte a levegőt.
A sötét ember ismét fölemelte a kezét, és amikor leengedte, minden hideg és néma volt, a tüzek kialudtak, még a hamu is kihűlt, és egy pillanatig ismét csupán Donald Merwin Elbert volt, kicsi, félős, zavart. Ebben a pillanatban gyanította, hogy ő csupán egy paraszt a sötét ember hatalmas sakkjátszmájában, és becsapták.
Azután látta, hogy a sötét ember arca nincs teljesen elrejtve többé; két sötétvörös zsarátnok izzik a mély lyukakban, ahol a szemének kéne lennie, és megvilágítják pengevékony orrát.
– Megteszem, amit akarsz – mondta hálásan Szemét álmában. – Életem a tiéd! A lelkem a tiéd!
– Elküldelek téged az égetésre – mondta súlyosan a sötét ember. – El kell jönnöd a városomba, és ott minden világossá válik.
– Hol? Hol? – kérdezte Szemét a remény és várakozás kínpadán.
– Nyugaton – felelte a sötét ember, és fakulni kezdett. – Nyugaton. A hegyek mögött.
Ekkor fölébredt, és még mindig éjszaka volt, és az éjszaka még mindig ragyogott. A lángok közeledtek. A hőség fojtogatta. Házak robbantak föl. A csillagok eltűntek, eltakarta őket az olajfüst sötét leple. Finom koromeső hullott. A snúrpályákat fekete hó borította.
Most, mikor volt célja, rájött, hogy tud járni. Nyugat felé sántikált, és időről időre látta, hogy mások is elhagyják Garyt, és hátranéznek a lángfalra. Bolondok, gondolta Szemét már-már együtt érzőn. Meg fogtok égni. Megfelelő időben megégtek. Nem vették észre; számukra a Szemétláda Ember csak egy túlélő volt. Eltűntek a füstben, és valamikor hajnal után Szemétláda Ember átsántikált Illinois állam határán. Chicago északra volt, Joliét délnyugatra, a tűz eltűnt a szemhatárt elsötétítő füstben. Július másodika hajnala volt.
Elfelejtette álmát, hogy földig égeti Chicagót, elfelejtette a vasúti mellékvágányokon és a taplószáraz bérkaszárnyákban eldugott benzinszállítókról és cseppfolyós gázzal töltött teherkocsikról szőtt álmait. Fikarcnyit sem érdekelte a Szelek Városa. Azon a délutánon betört Chicago Heights egyik rendelőjébe, ahol lopott egy doboz fecskendővel egybecsomagolt morfiumot. Ez kicsit csökkentette a fájdalmat, de volt egy sokkal fontosabb mellékhatása: Szemétládát kevésbé érdekelte a fájdalom, ami kínozta.
Este szerzett egy drogériából egy nagy tégely vazelint, és centi vastagon bekente a karját. Nagyon szomjas volt, folyton csak inni kívánt. A sötét ember ábrándképei döglegyekként zúgtak ki-be az agyában. Amikor alkonyatkor összerogyott, már érlelődött benne a gondolat, hogy a város, amelybe a sötét ember irányítja, bizonnyal Cibola a Hetedik Mennyországban, az Ígéret Városa.
Éjjel ismét eljött hozzá álmában a sötét ember, és gunyoros vihogással megerősítette, hogy tényleg így van.
A Szemétláda Ember ezekből a zavaros álomtöredékekből ébredt a dermesztő sivatagi hidegre. A sivatag vagy jég, vagy tűz; nincs középút.
Halk nyögéssel fölállt, összehúzva magát, amennyire bírta. A feje fölött csillagmiriád ragyogott szinte karnyújtásnyira, és hideg lidércfényben fürdette a sivatagot.
Visszament az útra, és közben sziszegett, annyira fájt felhorzsolt, puha bőre, a számtalan szúrás és szaggatás. De mit számítottak már. Egy pillanatra megállt, és lenézett a városra, amely álmodott az éjszakában (itt-ott apró szikrák villantak, mint elektromos tábortüzek). Nekiindult.
AMIKOR ÓRÁKKAL KÉSŐBB a hajnal festeni kezdte az eget, Cibola majdnem olyan távolinak tűnt, mint mikor először pillantotta meg a dombról. Bolond fejjel megitta az összes vizét, megfeledkezve arról, hogy itt minden nagyobbnak látszik a valóságosnál. Nem mert sokat gyalogolni napfelkelte után, mert félt a kiszáradástól. Ismét le kell feküdnie, mielőtt a nap megmutatja teljes erejét.
Egy órával napfelkelte után az út mentén egy Mercedes-Benzre talált, amelynek jobb oldala az ajtó tetejéig a homokba merült. Kinyitotta az egyik bal oldali ajtót, és kirángatta a két ráncos, majomszerű utast – egy öregasszonyt, aki számos karperecet viselt, meg egy öregembert, akinek színpadias, fehér haja volt. Szemétláda motyogva kivette a kulcsot az önindítóból, megkerülte a járművet, és kinyitotta a csomagtartót. A bőröndök nem voltak bezárva. Különféle ruhadarabokat aggatott a Mercedes ablakaira, és sziklákkal lenyomtatta őket. Most már volt egy hűvös, homályos barlangja.
Bemászott és elaludt. Mérföldekkel nyugatra Las Vegas városa ragyogott a nyári nap fényében.
NEM TUDOTT autót vezetni, ezt nem tanították meg neki a börtönben, de biciklizni igen. Július 4-én, azon a napon, amikor Larry Underwood fölfedezte, hogy Rita Blakemoor túladagolta a gyógyszert, és meghalt álmában, Szemétláda Ember kerített egy tízsebességes biciklit, és azzal kerekezett tovább. A haladása először lassú volt, mert bal karjának nem sok hasznát vette. Az első napon kétszer is elesett, egyszer pontosan megégett karjára, ami borzalmasan fájt. Addigra az égett kar bőven váladékozta a gennyet a vazelin alól, a szaga förtelmes volt. Szemét időnként gondolt az üszkösödésre, de nem engedte meg magának, hogy sokáig időzzön a témánál. Keverni kezdte a vazelint fertőtlenítő kenőcsökkel, nem tudva, segítenek-e, de az biztos, hogy nem árthatnak. Tejszerű, nyúlós trutymó lett belőle, olyan, mint az ondó.
Apránként megszokta, hogy többnyire fél kézzel kormányozzon, és egész jó sebességgel haladt. A táj laposabb lett, a bringa vígan repült. Kitartóan pedálozott az égés és a morfin ellenére, amely állandó bódulatban tartotta. Rengeteg vizet ivott, és farkasétvággyal evett. A sötét ember szavain gondolkodott: Magasra helyezlek a tüzérségemben. Te vagy az az ember, aki nekem kell. Milyen szépek voltak ezek a szavak – hát volt bárki is, akinek szüksége volt rá? Gondolatban újra és újra elismételte őket, miközben kerekezett a forró középnyugati nap alatt. Dünnyögni kezdte a „Lent a bárban”-t. A szavak (Ci-a-bola! Bumpti-bumpti-bump!) is megérkeztek a maguk idejében. Még nem volt annyira őrült, mint később, de a legjobb úton volt feléje.
Július 8-án, azon a napon, amikor Nick Andros és Tom Cullen a kansasi Comanche megyében megpillantották a legelésző bölényeket, a Szemétláda Ember keresztülvágott Mississippin, annak négy városán, Davenporton, Rock Islanden, Bettendorfon és Molinén. Már Iowában járt.
Tizennegyedikén, amikor Larry Underwood Kelet-New Hampshire-ben a nagy fehér ház közelében ébredt, Szemétláda Ember Council Bluffstól északra átkelt Missourin, és megérkezett Nebraskába. Ismét tudta használni egy kicsit a bal kezét, lábizmai megerősödtek, egyre csak pedálozott, hatalmas ösztöke hajtotta.
Missouri nyugati felében járt, amikor először kezdett gyanakodni, hogy talán maga Isten állt Szemétláda Ember és az ő sorsa közé. Valami baj volt Nebraskával, valami borzasztó baj. Valami, amitől megijedt. Nebraska körülbelül úgy festett, mint Iowa... mégsem volt ugyanaz. Korábban minden éjszaka eljött az álomban a sötét ember, de amióta Szemét átkelt Nebraskába, nem jelentkezett többé.
Ehelyett egy öregasszonyról kezdett álmodni. Ezekben az álmokban hasmánt feküdt egy kukoricaföldön, csaknem bénán a félelemtől és a gyűlölettől. Ragyogó reggel volt. Hallotta a varjúcsapatok károgását. Előtte a kukorica széles, kardszerű levelei alkottak rostélyt. Nem akarta, de nem volt ereje parancsolni magának, amikor reszkető kézzel kinyúlt, széthajtotta a leveleket, majd átlesett az így keletkezett résen. Öreg házat látott egy tisztás közepén. A ház köveken vagy emelőkön állt. Volt ott egy almafa is, az egyik ágáról egy autógumiból készült hinta lógott. A tornácon egy öreg, fekete asszony ült, gitározott, és régimódi spirituálét énekelt. A dal álomról álomra változott, és Szemétláda már hallotta a legtöbbet, mert valaha ismert egy asszonyt, egy bizonyos Donald Merwin Elbert nevű fiú anyját, aki a háztartási munka közben sok ilyen dalt énekelt.
Ez az álom lidércnyomás volt, de nem azért, mintha valami rendkívül borzalmas történt volna a végén. Az ember elsőre azt mondta volna, nincs ebben az álomban semmi ijesztő. Kukorica? Kék ég? Öregasszony? Autógumi hinta? Mi lehet ebben ijesztő? Az öregasszonyok nem hajigálnak köveket, és nem kiabálnak, különösen nem olyan öregasszonyok, akik régimódi, otthonról ismert Jézus-dalokat énekelnek, mint „Azon a szép reggelen”, meg az „Apránként, édes Uram, apránként”. A világ Carley Yatesei szoktak köveket hajigálni.
De jóval mielőtt az álom véget ért volna, Szemetet már megdermesztette a félelem, mintha nem is az öregasszonyt lesné, hanem valami titkot, valami nem is nagyon titkolt fényt, amely mindjárt kilövell az asszony mögül, és olyan vakítóan tüzes ragyogásba vonja, hogy ahhoz képest Garyban az olajtartályok csak gyertyalángok a szélben – olyan vakító fénybe, ami hamuvá égeti Szemétláda Ember szemét. Az álomnak ebben a részében csak arra tudott gondolni: Ó, kérlek, szabadíts meg tőle, nem akarok közösködni ezzel a vén tyúkkal, kérlek, kérlek, szabadíts meg engem Nebraskából!
Ekkor a dal, amelyet az öregasszony játszott, fülsértő csörömpöléssel félbeszakadt. Az asszony pontosan oda nézett, ahol ő kukucskált a levelek vastag rostélyának apró résén. Az arca vén volt, ráncos, a haja olyan gyér, hogy kilátszott a barna koponyája, de a szeme ragyogott, mint a gyémánt, tele azzal a fénnyel, amelytől Szemétláda félt.
Öreg, reszketeg, de erős hangon kiáltotta: Menyétek a tengeriben!, mire Szemétláda érezte, hogy átváltozik, és ahogy lenézett, látta, amint menyétté változott, szőrös, feketésbarna, alattomos lénnyé, orra megnyúlt, kihegyesedett, szeme fekete gyönggyé zsugorodott, ujjai karmokká görbültek. Menyét volt, gyáva éjszakai lény, amely a gyengéket és a kicsiket pusztítja.
Ekkor sikoltani kezdett, és a sikoltásaira ébredt, verejtékben fürödve, kidülledt szemmel. Végigtapogatta magát, hogy ember-e még. A rémült ellenőrzés után a fejét ragadta meg, hogy emberi feje van-e még, nem pedig valami hosszú, sima, áramvonalas, szőrös lövedék.
Három nap alatt négyszáz mérföldet tett meg keresztül Nebraskán, a rettegés magas oktánszámú üzemanyagjától hajtva. Julesburg közelében lépett Coloradóba, és az álom kezdett szépia árnyalatúvá fakulni.
(Ami Abagail anyát illeti, július 15-én éjszaka fölriadt – röviddel azután, hogy Szemétláda Ember elhaladt Hemingford Home-tól északra: iszonyúan fázott, egyszerre félt és szánakozott, sajnálta azt az ismeretlen valakit vagy valamit. Úgy gondolta, unokájáról, Andersről álmodhatott, aki hatévesen halt meg egy ostoba vadászbalesetben.)
Július 18-án, a coloradói Sterlingtől délnyugatra, Brushtól néhány mérföldnyire Szemétláda találkozott a Kölyökkel.
SZEMÉTLÁDA szürkületkor ébredt. Az ablakra aggatott ruhák ellenére a Mercedes átforrósodott. A torka smirglivel bélelt száraz kúttá szikkadt. A halántéka lüktetett. Kidugta a nyelvét, és amikor megérintette az ujjával, mintha egy halott ághoz ért volna. Felült, kezét a Mercedes volánjára tette, aztán a fájdalomtól sziszegve kapta el. Ingével kellett bebugyolálnia a kilincset, hogy ki tudjon szállni. Azt hitte, csak úgy kilép, de túlbecsülte az erejét és alábecsülte kiszáradásának mértékét ezen az augusztusi estén: a lábai összecsuklottak, az útra rogyott, amely szintén forró volt. Nyöszörögve, sebesült rákként kúszott a Mercedes árnyékába. Ott felült, lihegve lógatta le a fejét és a karjait két hegyes térde közé. Betegen bámulta a két hullát, amelyet pár órája kiráncigált az autóból, az asszonyt, aszott karján karperecekkel, a férfit a színpadias fehér hajával mumifikálódott majomarca fölött.
El kell jutnia Cibolába napfelkelte előtt. Ha nem sikerül, meghal... méghozzá közvetlenül a célja előtt! A sötét ember nem lehet ilyen kegyetlen – biztosan nem!
– Életem a tiéd – suttogta Szemétláda, és amikor a nap lesiklott a hegyek háta mögött, fölállt, és elindult a tornyok, minaretek és Cibola sugárútjai felé, ahol ismét kigyúltak a fényszikrák.
Ahogy a nappal hősége helyet adott a sivatagi éjszaka hűvösének, ő is könnyebben haladt. Madzaggal összefűzött, kitaposott tornacipője leffegett és puffogott az I-15-ösön. Lógatta a fejét, mint haldokló napraforgó a tányérját, ezért nem is vette észre a zöld fényvisszaverő táblát, amelyen az állt, LAS VEGAS 30, amikor elhaladt mellette.
A Kölyökre gondolt. Voltaképpen most itt kellene lennie. Együtt kellene behajtaniuk Cibolába, a Kölyök kétszemélyes kupéján, a kipufogók dörejét visszhangozná a sivatag. De a Kölyök méltatlannak bizonyult, és Szemét egyedül ment tovább a pusztában.
Lába emelkedett, majd koppant. – Ci-a-bola! – károgta. – Bumpti-bumpti-bump!
Éjfél felé összeesett az út mellett, és szorongó szendergésbe süllyedt. A város közelebb volt.
Megcsinálja.
Biztosan megcsinálja.
SOKKAL ELŐBB hallotta a Kölyköt, mint hogy meglátta volna. Kelet felől közeledett a szűrő nélküli kipufogók durva mennydörgése. A hang a 34-es országút felől hallatszott a coloradói Yuma irányából. Szemét első gondolata az volt, hogy elrejtőzik, ahogy korábban is tette, amikor találkozott azzal a néhány túlélővel, akik Gary óta az útjába kerültek. De ez alkalommal valami arra ösztönözte, hogy maradjon, ahol van, az útpadkán, szétvetett lába között a biciklivel, szemrehányóan hátranézve.
A mennydörgés egyre hangosabb lett, a nap megvillant a krómon és
(??TŰZÖN??)
valami rikító narancsszínűn.
A vezető észrevette. Az utórobbanások kerepelő géppuskatüze közepette visszakapcsolta a sebességet. A műút forró csíkokban hántotta le a Goodyear gumikat. Amikor a járgány Szemétláda mellé ért, nem alapjáratban zúgott, hanem lihegett, mint egy gyilkos fenevad, amelyet vagy meg lehet szelídíteni, vagy nem, és kiszállt belőle a vezető. De Szemétláda először csak a kocsit bámulta. Ismerte az autókat, szerette őket még akkor is, ha ő maga sohasem szerezte meg a jogosítványt. Ez igazi szépség volt, olyan jármű, amelyen valaki éveken át dolgozott, sok ezer dollárt ölt beje, olyan darab, amelyet rendszerint csak a különleges kocsik kiállításán lehet látni, egy szerelem gyermeke.
Eredetileg 1932-es kétszemélyes Ford kupé volt, de a tulajdonos nem állt meg a szokott újításoknál, amelyeket a kétszemélyes kupékra szoktak volt fölszerelni. Addig folytatta a munkát, amíg ki nem alakította valamennyi amerikai autó paródiáját, egy ragyogó sci-fi-járművet, amelynek számos kipufogócsövén kézzel festett lángok csapkodtak. A festék kályhaarany volt. A krómozott csövek csaknem az egész kocsi mentén végigfutottak, és vad villogással verték vissza a napfényt. A szélvédő domború buborék volt. A hátsó sárhányók rendkívül magasak és szélesek, hogy elférjenek a gigászi Goodyear Wide Oval gumik. A motorházból egy kompresszor állt ki, mint valami különös fűtőcső. A koromfekete alapon zsarátnokra emlékeztető, vörös csillámokkal meghintett kocsitetőből acél cápauszony meredt a magasba. Mindkét oldalára két szót írtak, a sebesség érzékeltetésére hegyesszögben megdöntött betűkkel: A KÖLYÖK.
– Hé, te osztán jó nagy rondára nőttél – affektálta elnyújtott orrhangon a vezető, mire Szemétláda a festett lángokról a gördülő bomba vezetőjére összpontosította a figyelmét.
Százötvennyolc centiméter magas volt. A haját feltupírozták, ondolálták, pomádézták és brillantinozták. Ez a frizura egymaga hat centivel nyújtotta meg. A huncutkák a gallérja fölött futottak össze valami olyanba, ami nem is kacsafarok volt, hanem valóságos kvintesszenciája valamennyi kacsafarokban végződő frizurának, amit csak hordtak a világ punkjai és huligánjai. Fekete, hegyes orrú csizmát viselt, gumírozott oldalút. Az emelt kubai sarok további hat centiméterrel növelte a magasságot, amely így elérte a tiszteletreméltó százhetven centimétert. A szegecselt, fakó farmer olyan feszes volt, hogy el lehetett olvasni, mikor verték a zsebében levő aprót. A zsávoly kék szoborrá domborította a nett kis farpofákat, míg elöl úgy hatott, mintha velúrzacskóba gyömöszölt golflabdákkal lenne alábélelve. Vadnyugati stílusú, fakóbordó selyemingét sárga szegély és hamis zafírgombok díszítették. A mandzsettagombokat mintha fényezett csontból készítették volna, és Szemétláda később rájött, hogy csakugyan abból vannak. A Kölyöknek két készlete volt, az egyik párat emberi zápfogból, a másikat egy dobermann metszőfogaiból fabrikálták. Ehhez a csodainghez a nappali hőség ellenére fekete bőr motoroszubbonyt viselt, a hátán sassal. A zubbony tele volt cikcakkos cipzárakkal, amelynek fogai gyémántként ragyogtak. A vállpánton és az övön három nyúlláb fityegett: egy fehér, egy barna, egy Szent Patrick-napi élénkzöld. Ez a zubbony még csodálatosabb volt, mint az ing, és nyikorgott a bőséges olajozástól. A sas fölé A KÖLYÖK szavakat hímezték fehér selyemszállal. Az arc, amely fölfelé bámult Szemétláda Emberre a csillogó hajtorony és a villogó motoroszubbony fölhajtott gallérja közötti területről, kicsi volt és sápadt, egy baba arca. Vastag és duzzogó, egyébként hibátlanul metszett szája, halott, szürke szeme, tökéletesen ránctalan széles homloka, és furcsa, pufók ábrázata volt. Úgy nézett ki, mint egy csecsemő Elvis.
Lapos hasán két fegyveröv keresztezte egymást, és a csípőjén lógó pisztolytokokból két hatalmas 45-ös meredt elő.
– Hé haver, mongyá má valamit! – affektálta orrhangon a Kölyök.
A Szemétláda nem tudott mást kitalálni, mint azt, hogy: – Tetszik a kocsid.
Ez volt az igazság. Talán az egyetlen igazság. Öt perccel később az utasülésben ült, és a kupé felgyorsult a Kölyök szokásos utazósebességére, amely úgy kilencvenöt mérföld körül járt. A bicikli, amely Kelet-Illinoistól idáig hozta Szemétláda Embert, fakuló folttá olvadt a látóhatáron.
A Szemétláda Ember félénken célzott rá, hogy ilyen sebesség mellett a Kölyök nem lesz képes észrevenni egy roncsot vagy útelzárást, ha ilyesmibe botlanak (valójában már több is útjukba akadt; a Kölyök egyszerűen elszlalomozott mellettük, a Wide Ovalok pusztába sikoltott tiltakozásától kísérve).
– Hé, öreg – mondta a Kölyök. – Jók a reflexeim. Jó az időzítésem. Háromötöd másodperc alatt reagálok. Elhiszed?
– Igen, uram – felelte Szemétláda sápadtan. Úgy érezte magát, mint aki most piszkált föl pálcával egy kígyófészket.
– Kedvellek, öreg – mondta a Kölyök furcsa, zönögő hangján. Babaszeme meredten nézte a rikító narancsszín volán fölött a reszkető utat. Pöttyök helyett halálfejekkel mintázott, nagy szivacskocka táncolt-lengett a visszapillantó tükrön. – Vegyé' csak essört a hátsó ülésről.
Coors volt, meleg, és Szemétláda Ember utálta a sört, de gyorsan lehajtott egyet, és azt mondta, nagyon jó volt.
– Öregem – mondta a Kölyök. – A Coors az egyetlen sör. Coorst pisálnék, ha tunnék. Elhiszed ezt az avétos vakért?
A Szemétláda elhitte ezt az avétos vakért.
– Engem a Kölyöknek hínak. A lúizijánai Shreveportból származom. Figyejj csak! Ez a fenevad nyerte Délen az összes nagy rodejó díját. Elhiszed ezt az avétos vakért?
A Szemétláda Ember azt mondta, hogy el, és ivott még egy meleg sört. Az adott körülmények között ez látszott a legcélszerűbbnek.
– Hogy hínak, öreg?
– Szemétláda Embernek.
– Mija? – A halott babaszem egy szörnyű pillanatig megpihent Szemétláda arcán. – Viccelsz velem? Senki se viccelhet a Kölyökkel. Jobb, ha elhiszed ezt az avétos vakért.
– Elhiszem – biztosította buzgón Szemétláda –, de akkor is így neveznek. Mert fel szoktam gyútani az emberek szemétládáit, postaládáit és egyebeit. Az öreg Semple nyanya nyugdíjszelvényét is felgyútottam. Ezért elküldték a javítóba. És én égettem fel a metodista templomot az indianai Powtanville-ben.
– Télleg? – kérdezte boldogan a Kölyök. – Öregem, úgy hangzik, hogy te tök becsavarodtál. Nincs ezzel semmi baj. Ez rendben. Én kedvelem az őrült embereket. Magam is őrült vagyok. Éppen csak nem forgók. Szemétláda Ember, mi? Ez tetszik. Két bolond egy pár. A kibaszott Kölyök és a kibaszott Szemétláda Ember. Pacsit, Szemét.
A Kölyök kezet nyújtott, és Szemétláda olyan gyorsan megszorongatta, ahogy csak tudta, hogy a Kölyöknek mindkét keze a volánon lehessen. Kisüvítettek egy kanyarból, és ott hevert egy Bekins kamion, amely majdhogynem teljes szélességében elzárta az országutat, és a Szemétláda az arca elé kapta a kezét, készen rá, hogy azonnal átlendül az asztrálsíkra. A Kölyöknek arcizma se rándult. A kupé vízibogárként farolgatott az országút bal oldalán, elsiklottak a teherautó kabinja mellett, még a kocsi festése sem sérült meg.
– Ez közel volt – mondta Szemétláda, amikor meg tudott szólalni anélkül, hogy a hangja remegett volna.
– Hé, öreg – mondta színtelen hangon a Kölyök. Azután egyik babaszeme ünnepélyes kacsintásra csukódott, – Ne is mondd, majd én mondom Mit szólsz a sörhöz? Kibaszottul kassi, mi? Szuper dolog ezzel menni az után a gyerekbringa után, nem?
– Tényleg szuper – felelte a Szemétláda Ember, és ismét nagyot kortyintott a meleg Coorsból. Őrült volt, de annyira még nem, hogy vitatkozzon a Kölyökkel, amikor az vezet. Ments Isten.
– Hát, nincs értelme kerülgetni a kását – mondta a Kölyök, miközben hátranyúlt, hogy vegyen egy doboz sört. – Asszem, ugyanoda tartunk.
– Én is úgy gondolom – felelte Szemétláda óvatosan.
– Ne hülyülj – mondta a Kölyök. – Nyugat felé. Egyenest a hegyibe. Hiszed ezt az avétos vakért?
– Biztosan.
– Te is álmodtál arról a fekete repülőszerkós mumusról, mi?
– Úgy érted, a papról.
– Mindig úgy értem, ahogy mondom – felelte fahangon a Kölyök. – Ne te mondd nekem, te pöcs, majd én mondom neked. Az egy fekete repülősruha, és a hapsin pilótaszemüveg van. Mint egy John Wayne-filmben a második világháborúról. Olyan nagy a szemüveg, hogy nem látod azt a genya pofáját. Rémes egy vén rejszmanfréd, mi?
– Ja – helyeselt Szemétláda, és kortyolt meleg söréből. A feje zsongani kezdett.
A Kölyök rágörnyedt a narancsszínű volánra, és egy vadászpilótát kezdett utánozni, nyilván egy olyat, aki most keveredett tűzharcba a második világháborúban. A kupé riasztóan csalinkázott az út egyik szélétől a másikig, miközben a hurkokat, zuhanórepüléseket és kanyarokat utánozta.
– Nyíííííuuuuu... e-e-e-e-e-e-e... ratatatata... kapd má el azt a kurva svábot... Kapitány! Banditák tizenkét óránál! Fordítsd má oda azt a léghűtéses ágyút, te hülye pöcs... rata... ratatatata! Elkaptuk, uram! Minden tiszta... Hűűűűjjjuuuu! Figyelem, fiúk! HŰŰŰŰjjjuuuu!
Kifejezéstelen arccal játszotta végig a játékot, egyetlen jól megolajozott hajszála sem esett ki a kegyelemből, miközben ide-oda rángatta a kocsit az úton, és közben robogott előre. Szemétláda Ember szíve dübörgött. Testét vékony verejtékhártya borította. Megitta a sörét. Pisilnie kellett.
– De engem nem ijeszt meg – mondta a Kölyök, mintha egy pillanatra sem szakították volna félbe előbbi beszélgetésüket. – A francba, dehogy. Tökös gyerek, de a Kölyök elbánt már más tökös gyerekek kel. Elhiszed ezt az avétos vakért?
– Naná – bólintott Szemétláda.
– Csíped a Főnököt?
– Naná – bólintott Szemétláda. A leghalványabb fogalma sem volt róla, hogy ki vagy ki volt a Főnök.
– Kurvára jobb is, ha csíped a Főnököt. Figyelj, tudod, hogy micsinálok?
– Nyugatra mész? – kockáztatta meg Szemétláda Ember. Ez biztonságosnak látszott.
A Kölyök türelmetlenül nézett rá. – Úgy értettem, hogy azután. Azután. Tudod, hogy mit csinálok azután?
– Nem. Mit?
– Egy darabig csak lapítok. Felmérem a helyzetet. Felfogod ezt az avétos vakért?
– Hát persze – bólintott Szemétláda.
– Kurva jó. Ne is mondd, majd én mondom neked. Csak felmérem. Felmérem a nagy embert. Azután...
A Kölyök elhallgatott, merengve bámult át a narancsszínű volán fölött.
– Mi van azután? – kérdezte habozva Szemétláda.
– Kivonom a forgalomból. Elkűdöm a halott ember kanyarjába. Kicsapom az anyaszomorító Cadillac Ranchra legelni. Elhiszed?
– Ja, persze.
– Átveszem a hatalmat – mondta magabiztosan a Kölyök. – Lekapcsolom, és otthagyom a Cadillac Ranchon. Csatlakozz hozzám, Szemétember, vagy hogy a nyavalyába hívod magad. Nem fogunk babot enni disznóhússal. Több csirkét eszünk majd, mint amennyit ember látott.
A kétszemélyes kupé bőgve tovaszáguldott az országúton, a festett lángok lobogtak a csöveken. Szemétláda Ember ült az utasülésben a meleg sörrel az ölében és zavarral az elméjében.
MÁR CSAKNEM hajnalodott augusztus 5-én, amikor Szemétláda Ember megérkezett. Cibolába, más néven Vegasba. Az utolsó öt mérföldön valahol elveszítette a bal tornacipőjét, és most, miközben lefelé ballagott a kanyargós bekötőúton, lépései valahogy így hallatszottak: slap-THUMP, slap-THUMP, slap-THUMP. Mintha defektes autógumi csapkodna.
Már majdnem beadta a kulcsot, de egy kisebb csoda folytán mégis itt ment a Stripen, amely tele volt pusztuló kocsikkal és számos halott emberrel, legtöbbjüket már kikezdték a keselyűk. Megcsinálta. Itt van Cibolában. Próbára tették, és kiállta a próbát.
Száz és száz ócska csehót látott. Voltak olyan táblák, hogy SZABAD SZOBA, meg HARANGVIRÁG ESKÜVŐI KÁPOLNA, meg HÁZASSÁG 60 MÁSODPERC ALATT, DE EGY ÉLETEN ÁT TART! Látott egy Ezüst Árnyék Rolls-Royce-t, amely félig behajtott egy szexbolt kirakatába. Látott egy meztelen nőt, aki fejjel lefelé lógott egy lámpaoszlopról. Elröppent előtte a Las Vegas-i Sun két lapja. Újra és újra felbukkant a főcím a csapkodó-pörgő papíron: A JÁRVÁNY EGYRE ROSSZABB, WASHINGTON NÉMA. Látott egy óriásplakátot, amelyen az állt: NEIL DIAMOND! AZ AMERICANA HOTELBEN, JÚNIUS 15. – AUGUSZTUS 30.! Valaki a HALJ MEG, LAS VEGAS, BŰNEID MIATT! szavakat mázolta egy ékszerbolt kirakatának üvegére, amely mintha kizárólag jegygyűrűk árusítására szakosodott volna. Látott egy felfordított zongorát, amely úgy hevert az úttesten, mint egy nagy, döglött faló. Szeme megtelt ezekkel a csodákkal.
Ahogy ballagott tovább, több reklámot is látott, amelyeknek neonja évek óta először volt halott a nyár közepén. Flamingó. A Menta. Dűnék. Szahara. Üvegcipő. Imperial. De hol vannak az emberek? Hol van a víz?
Alig érzékelve, mit csinál, hagyta, hogy a lába vigye előre. Lekanyarodott a Stripről. A feje lógott, álla a mellére csuklott. Menet közben szundikált. Amikor belebotlott a járdába, hasra esett, és véresre verte az orrát a kövezeten, és amikor fölnézett és észrevette, mi van előtte, alig hitt a szemének. Fel se tűnt, hogy folyik a vére rongyos kék ingére. Mintha még mindig aludna, és benne lenne az álmában.
Magas, fehér épület nyúlt a sivatagi égbe, egy sivatagi monolit, egy tű, egy emlékmű, minden ízében olyan fenséges, mint a Szfinx vagy a Nagy Piramis. A keleti homlokzat ablakai baljós jelként verték vissza a kelő nap vörös fényét. Eme csontfehér sivatagi építmény bejáratát két irdatlan aranygúla fogta közre. A bejárat eresze fölötti hatalmas bronzmedalionba vicsorgó oroszlánfejet domborítottak.
Efölött, ugyancsak bronzból, egyszerű, de félelmetes felirat: MGM GRAND HOTEL.
De ami megragadta Szemét tekintetét, az a parkoló és a bejárat közötti füves négyszögön állt. Szemétláda bámult, és csak támaszkodott véres kezeire, amelyek között a kibomló pólya tekergőzött, és bámulta a szökőkutat naptól félig vak, fakókék szemével. Halkan felnyögött.
A szökőkút működött. Isteni kő- és elefántcsont építmény volt, arannyal cizellálva és kirakva. Színes fények játszottak a permet fölött, amitől bíborszínű lett, azután sárga, narancssárga, majd vörös és zöld. Nagyon hangos volt a visszahulló víz zubogása.
– Cibola – motyogta, és feltápászkodott. Az orrából még mindig csöpögött a vér.
Támolyogni kezdett a szökőkút felé. Támolygásból ügetésbe váltott. Az ügetés futássá, az rohanássá, végül vad száguldássá gyorsult. Térdének varas dugattyúi majdnem a nyakát csapkodták. Egy szó szökkent ki a szájából, hosszú szó, amely szerpentinként emelkedett az ég felé, embereket csalt az ablakba a magasban (ki látta őket? Isten talán, vagy az ördög, de Szemétláda Ember biztosan nem). A szó egyre hangosabb és élesebb lett, egyre nyúlt, ahogy Szemét közeledett a szökőkúthoz, és ez a szó ez volt:
– CIIIIIBOLAAAAAA!
A végső „aaa” a végtelenbe veszett, benne volt minden öröm, amit valaha ismert földi ember, és akkor ért véget, amikor Szemét nekiment a szökőkút mellmagasságú falának, felhúzódzkodott, és belevetette magát a hihetetlenül hűvös és csodálatos fürdőbe. Pórusai megnyíltak, mint milliónyi száj, és szivacsként szürcsölték a vizet. Felsikoltott. Lehajtotta a fejét, felszívta a vizet, és kifújta magából egy köhögéssel keresztezett tüsszentésben, egy loccsanással fújva vért, vizet és taknyot a szökőkút oldalára. Lehajtotta a fejét, és úgy ivott, mint egy tehén.
– Cibola! Cibola! – tutúlta lelkesen. – Életem a tiéd!
Kutyaúszással megkerülte a szökőkutat, ismét ivott, azután kimászott a peremre, és ügyetlen puffanással a fűre pottyant. Ez mindent megért, az egészet megérte. Vízgörcs kínozta, hirtelen hangos röffenéssel hányt. De még hányni is oltári volt.
Feltápászkodott, és nyomorék kezével a szökőkút peremébe kapaszkodva ismét ivott. Ez alkalommal a hasa hálásan fogadta az ajándékot.
Teletöltött kecskebőr tömlőként locsogva támolygott az alabástromlépcső felé, amely ennek a mesés épületnek a bejáratához vezetett a két aranypiramis között. Félúton ismét elkapta a görcs, és kétrét hajlította. Amikor elmúlt, Szemét sebzetten vergődött tovább. A forgóajtóknál kevés megmaradt erejének minden foszlányát össze kellett szednie, hogy az egyiket megmozdíthassa. Benyomakodott egy plüss-szőnyeges előtérbe, legalább egy mérföld hosszúba. A lába alatt a szőnyeg vastag, dús és áfonyaszínű volt. Az előtérben egy regisztrációs pult, egy postapult, egy kulcsos pult és pénztárablakok sorakoztak. Minden üres. Jobbra egy díszes rácsozatú korlát mögött volt a kaszinó. Szemétláda Ember ámulva nézte a bedobós automaták sűrű sorait, amelyek úgy álltak ott, mint a díszszemle katonasága pihenjben, mögöttük a rulett- és kockavető asztalokat és a márványkorláttal körülvett baccarat-asztalokat.
– Van itt valaki? – károgta Szemétláda, de senki sem felelt.
Ekkor megijedt, mert ez a hely a kísérteteké volt, olyan hely, ahol szörnyek ólálkodhatnak, de a félelmen erőt vett a fáradtsága. Lebotladozott a lépcsőn, be a kaszinóba, át a Kocka báron, ahol kezében egy pohár Poland vízzel Lloyd Henreid ült csöndesen a; árnyékok között, és őt figyelte.
Odament egy zöld posztóval borított asztalhoz, amelyen a rejtélyes AZ OSZTÓNAK 16-OT ÜTNIE ÉS 17-ET TARTANIA felirat állt. Szemétláda felkapaszkodott rá, és azonnal elaludt. Hamarosan csaknem fél tucat ember állta korul az alvó, toprongyos Szemétládát.
– Mihez kezdjünk vele? – kérdezte DeMott.
– Hadd aludjék – felelte Lloyd. – Flaggnek szüksége van rá.
– Igen? És ki a fene egyáltalán az a Flagg? – kérdezte egy hang.
Lloyd megfordult és ránézett a férfira, aki kopaszodott, legalább harminc centivel magasabb volt nála, mindazonáltal hátrált egy lépést Lloyd tekintetének súlyától. Lloyd nyakában lógott az egyetlen kő, amelyet nem tömör, fekete borostyánból csiszoltak, mert kicsiny, nyugtalanító vörös folt csillogott a közepén.
– Nagyon szeretnéd látni, Hec? – kérdezte Lloyd.
– Nem – felelte a kopaszodó férfi. – Hé, Lloyd, tudod, hogy nem...
– Hát persze. – Lloyd lenézett a blackjackasztalon alvó férfira. – Flagg hamarosan jön – mondta. – Ezt a fickót várja. Ez valami különlegesség.
Szemétláda Ember minderről mit sem tudva hortyogott az asztalon.
SZEMÉTLÁDA ÉS A KÖLYÖK július 18-a éjszakáján egy motelben szálltak meg a coloradói Goldenben. A Kölyök szomszédos szobákat választott, amelyeket ajtó kötött össze. Az ajtó be volt zárva. A Kölyök, aki már jól be volt állítva, ezt az apró problémát úgy oldotta meg, hogy szétlőtte a zárat egyik 45-ösének három golyójával.
Fölemelte egyik csizmácskáját, és belerúgott az ajtóba, amely megremegett, és finom, kék puskaporfelhőben kinyílt.
– Első osztályú – mondta. – Melyiket akarod? Válassz, Szemétláda.
A Szemétláda Ember a jobb oldali szoba mellett döntött, és egy ideig békén hagyták. A Kölyök elment valahova. A Szemétláda Ember éppen azt az ötletet őrölte magában, hogy egyszerűen beleolvad a homályba, mielőtt valami igazán rossz dolog történne – ezt a lehetőséget igyekezett egyensúlyba hozni a közlekedési eszköz hiányával –, amikor visszatért a Kölyök. A Szemétláda Ember riadtan látta, hogy egy bevásárlókocsit tol maga előtt, amely tele van hatos Coors sörökkel. A babaszemek véreresen néztek a vörös gyűrűkből. A tornyos frizura kezdett szétbomlani, mint egy törötten nyújtózkodó órarugó, zsíros hajcsomók lógtak a Kölyök fülére-arcába, amitől úgy festett, mint egy veszedelmes (bár abszurd) barlanglakó, aki megtalálta és magára húzta egy időutazó ottfelejtett bőrzubbonyát. A nyúllábak ide-oda lengtek a zubbony derékrészén.
– Meleg – mondta a Kölyök. – De hát ki nem fütyül rá, igazam van?
– A legnagyobb mértékben – bólintott Szemétláda Ember.
– Kapaszkodj essörbe, seggfej – mondta a Kölyök, és odadobott egy dobozt. Amikor Szemétláda meghúzta a karikát, és az arca tele lett habbal, a Kölyök furcsa cérnahangon hahotázott, két kézzel fogva lapos hasát. Szemétláda halványan elmosolyodott. Elhatározta, hogy még ma este meglép, mihelyt ez az apró szörnyeteg megadja magát az álomnak. Elege volt. És amit a Kölyök a sötét papról mondott... Szemétládának olyan hatalmas félelmei voltak, hogy még csak formába sem tudta sűríteni őket. Ilyet mondani akár csak tréfából is, olyan volt, mint egy templomi oltárra szarni, vagy föltartani az arcunkat a viharos égre, és a villámnak könyörögni, hogy csapjon belénk.
A legrosszabb az volt, hogy Szemét meglátása szerint a Kölyök nem tréfált.
Szemétláda Ember nem óhajtott fölmenni a hegyekbe és szlalomozni azokban a hajtűkanyarokban ezzel az egész nap (és láthatólag egész éjjel) vedelő bolond törpével, aki azt mondja, hogy letaszítja a sötét embert, és a helyére áll.
Eközben a Kölyök két perc alatt két sört dobott be, összegyűrte a dobozokat, és közömbösen a kettős ágyra hajigálta őket. Egyik kezében friss sörrel, a másikban az ajtónyitogató 45-össel morcosan nézte az RCA Chromacolort.
– Nincs kibaszott villanyosság, így oszt nincs kibaszott tévé sem – mondta. Minél többet ivott, annál erősebb lett déli kiejtése, annál jobban összemosta a szavakat. – Hogy rühellem ezt. Annak örülök, hogy az összes seggfej kipurcant, de a Jézus-elcseszett-szerelmére, hun a HBO? Hun vannak azok a rohadt szabadfogású meccsek? Hun a Pléboj-csatorna? Abbion jó vót, Szemétkém. Úgy értem, sose mutatták, ahogy a hapsik kinyalják a köcsögöt, szőrös pitét esznek, szakállas kagylót kajolnak, érted, mire gondolok, de némelyik csajszinak az álláig ért a virgácsa, érted, hogy mija faszról beszélek?
– Hát persze – mondta Szemétláda.
– Remek pofa vagy. Ne is mondd, majd én mondom.
A Kölyök a halott tévére bámult. – Te béna picsa – mondta, és rálőtt. A képcső nagy, üres pukkanással robbant szét. Üveget okádott a szőnyegre. Szemétláda Ember fölkapta a karját, hogy a szemét védje, és a söre közben kiömlött a zöld nejlonszőnyegre.
– Nimá, a béna faszt! – kiáltotta a Kölyök. A hangjából mérhetetlen megbotránkozás sütött. A 45-ösével hirtelen Szemétládára célzott, a cső akkorának tűnt, mint egy óceánjáró kéménye. Szemétláda heréje összehúzódott. Arra gondolt, hogy összevizelhette magát, de nem volt benne biztos.
– Ezért szétcsapom a burádat – mondta a Kölyök. – Kiöntötted a sört. Ha más lenne, egy szót se szónék, de Coorst öntötté ki. Én, ha tehetném, Coorst hugyoznék, elhiszed ezt az avétos vakért?
– Hát persze – suttogta Szemétláda.
– És gondolod, hogy manapság főznek még Coorsot, Szemétkém? Olyan kurvára valószerűnek tűnik?
– Nem – suttogta Szemétláda. – Nyilván nem.
– Kurvára igazad van. Ez egy veszélyeztetett fajta. – Kissé megemelte a fegyvert. Szemétláda Ember arra gondolt, hogy vége az életének, most biztosan vége. Azután a Kölyök ismét lejjebb engedte a fegyvert... egy kicsit. Tökéletesen üres lett az arca. Szemétláda sejtése szerint ez azt jelentette, hogy a Kölyök mélyen elgondolkodik. – Mondok valamit, Szemétke. Kapol egy másik dobozzal, oszt benyomod. Ha az egészet be tudod nyomni, akkor nem kűdelek el a Cadillac Ranchra. Elhiszed ezt az avétos vakért?
– Mi... mi az, hogy benyomni?
– Jézus Krisztus, haver, olyan hülye vagy, mint egy kűcsónak! Megiszod az egész dobozzal anékül, hogy megállnál, ez a benyomni! Hol tőtötted az idődet, abba a kibaszott Afrikába? Jól figyelj, Szemétke. Ha beléd kell erisztenem egyet, igyenest a szemedbe kapod. Ezt a szart dumdummal tőtöttem meg. Kinyit, mint a pinty, és odatálal vacsorának a svábbogarak elé ezen a szemétdombon. – Intett a pisztolyával, miközben mereven nézte vörös szemével Szemétládát. A felső ajkán sörhab száradt.
Szemétláda odament a kartonhoz, kiválasztott egy sört, és meghúzta a kupakot.
– Rajta. Minden cseppet. És ha kiokádod, akkor neked annyi.
Szemétláda ember fölfelé fordította a doboz alját. A sör lefelé gurgulázott a torkán. Görcsösen nyékiekéit, ádámcsutkája föl-le járt, mint egy majom a rúdon. Amikor a doboz kiürült, a lábai közé hajította, végtelennek tűnő küzdelmet folytatott a hányinger ellen, majd egy hosszú, visszhangos böffenéssel visszanyerte az életét. A Kölyök hátravetette fejecskéjét, és csilingelő gyönyörűséggel nevetett. Szemétláda émelygő vigyorral megtántorodott. Egyszerre már nem kicsit volt részeg, hanem nagyon.
A Kölyök elrakta a fegyvert.
– Jól van. Nem rossz, Szemétláda Ember. Nem is olyan kibaszott rossz.
A Kölyök tovább ivott. Összegyűrt dobozok halmozódtak a motel ágyán. Szemétláda egy doboz Coorst fogott a térdei közé, abból kortyolgatott, valahányszor úgy tűnt, hogy a Kölyök helytelenítőleg pillant rá. A Kölyök megállás nélkül motyogott, a hangja egyre kásásabb és déliesebb lett, ahogy nőtt az üres dobozok halma. A helyekről mesélt, ahol járt. Versenyekről, amelyeket megnyert. Egy rakomány anyagról, amelyet a mexikói határon hozott át egy mosodai teherautóban, aminek 442 lóerő volt a motorházában. Csúnya ügy volt, mondta. Az egész anyag csúnya, elcseszett dolog. Ő maga sohasem érintette, de cimbikém, ha az ember néhány fuvarnyit elintéz ebből a szarból, akkor arany vécépapírral törölheti a seggét. Végül kezdett bóbiskolni, kis, vörös szeme egyre hosszabb időszakokra csukódott le, azután kényszeredetten ismét félárbocra emelkedett a szemhéja.
– Elkapom, Szemétke – motyogta a Kölyök. – Odamegyek, körülnézek, addig csókolgatom azt a kibaszott seggit, amíg meglátom, hogy állnak a dogok. De a Kölyöknek senki se dirigálhat. Nincs az az Isten. Legalábbis nem sokáig. Nem szarozok. Ha én nekilátok a melónak, akkor az megy, mint a mennykő. Ilyen a stílusom. Nem tudom, hogy kicsoda, honnat gyütt, hogy képes adásokat küldeni abba az elbaszott buránkba, de ammá biztos, hogy kizavarom abbul – ásítás – a szaros városbul. Becsukom a botot. Elkűdöm a Cadillac Ranchra. Velem tarts, Verébke, vagy hogy a francba hínak.
Lassan hanyatt dőlt az ágyon. A frissen felbontott sörösdoboz kiesett elernyedő kezéből. Újabb adag Coorstól ázott a szőnyeg. A karton kiürült. Szemétláda számítása szerint a Kölyök egymaga huszonegy dobozzal nyakalt be. Szemétláda Ember nem tudta megérteni, hogy egy ilyen kis ember hogyan képes meginni ennyi sört, azt viszont megértette, hogy mi az ábra: itt az ideje, hogy lelépjen. Tudta, hogy ezt kell tennie, de gyenge volt, ittas és beteg. Semmi mást nem kívánt annyira, mint hogy alhasson egy cseppet. Ez még belefér, nem? A Kölyök egész éjjel aludni fog, mint egy darab fa, lehet, hogy még a délelőtt felét is átalussza. Bőven van idő egy kis szundikálásra.
így hát bement a másik szobába (a Kölyök ájult állapota ellenére lábujjhegyen), és becsukta az összekötő ajtót, amennyire tudta – nem túl nagy sikerrel. A golyók valahogy elgörbítették. Az éjjeliszekrényen volt egy felhúzható ébresztőóra. Szemétláda felhúzta, beállította éjfélre, mivel nem tudta (nem is érdekelte), hogy valójában mennyi az idő, a csengőt pedig öt órára állította. Lefeküdt a kettős ágy egyik oldalára, még a cipőjét sem vetette le. Öt percen belül elaludt.
Valamivel később felébredt, a hajnal sötét kriptájában, miközben egy száraz kis szélvihar sör és hányás szagát fújta az arcába. Valami volt az ágyában, valami forró, sima és mocorgó. Első, pánikszerű gondolata az volt, hogy egy menyét szabadult ki nebraskai álmából a valóságba. Sírósan elnyöszörögte magát, amikor rájött, hogy az ágyban fekvő állat, noha nem nagy, menyétnek azért túl méretes. Fájt a feje a sörtől; a fájdalom kegyetlenül fúrta a halántékát.
– Fogj meg – suttogta a Kölyök a sötétben. Szemétláda kezét megragadták, és rávezették egy kemény, henger alakú dugattyúforma, lüktető valamire. – Verd ki. Rajta, verd ki, tudod, hogy kell, azonnal láttam rajtad. Rajta, te kibaszott hokis, verd ki.
Szemétláda Ember tudta, hogyan kell. Ez több értelemben is megkönnyebbülést jelentett. A sitten sokat megtudott a hosszú éjszakákról. Azt mondták, rossz, hogy ez buziság, de amit a buzik csináltak, még mindig jobb volt, mint amit egyesek tettek, akik azzal töltötték az éjszakáikat, hogy kiélesített kanálnyelet döftek a lábszárukba, vagy csupán feküdtek a priccsükön, ropogtatták az ízületeiket, bámultak és vigyorogtak.
A Kölyök olyan pisztolyt adott Szemétláda kezébe, amelyet megértett. Összeszorította a markát, és rákezdett. Ha végez, a Kölyök ismét elalszik. Akkor leléphet.
A Kölyök lélegzete szaggatottá vált. Csípője egyszerre mozgott Szemétláda rántásaival. Szemét először nem is vette észre, hogy a Kölyök kicsatolja az övét, azután lehúzza a famerjét és az alsónadrágját a térdéig. Szemétláda hagyta. Nem számít, ha a Kölyök bele akar hatolni. Máskor is megtörtént vele. Az ember nem hal bele. Ez nem méreg.
Megdermedt a keze. Akármi nyomódott a végbeléhez, az nem hús volt. Hideg acél.
Hirtelen rájött, hogy mi az.
– Ne! – suttogta. A szeme rémülten kitágult a sötétben. Most már homályosan láthatta a gyilkos babaarcot a tükörben, ahogy a vörös szemébe lógó hajával lebeg az ő válla fölött.
– De igen – suttogta vissza a Kölyök. – Nehogy kihaggyá egyetlen ütemet is, Szemétke. Egy kibaszott ütemet se. Különben meghúzom a ravaszt ezen a kütyün. Szétveti a szarógépedet, aztán pápá. Dumdum Szemétke. Elhiszed ezt az avétos vakért?
A nyüszítő Szemétláda ismét működni kezdett. Nyüszítése a fájdalom apró zihálásaivá fajult, ahogy a 45-ös csöve belehatolt, forogva, nyomva, szakítva. Lehetséges, hogy ez felizgatta? Pedig így történt.
Végül a Kölyök is észrevette az izgalmát.
– Fincsi, mi? – zihálta. – Tudtam, hogy az lesz, te gennyzsák. Szereted, ha seggbe kúrnak, he? Mondd, hogy igen, gennyzsák. Mondd, hogy igen, különben mehecc a pokolba.
– Igen – nyöszörögte Szemétláda.
– Akarod, hogy én csinájjam neked?
Nem akarta. Izgalom ide vagy oda, nem akarta. De több esze volt annál, hogy bevallja. – Igen.
– Akkor se nyúlnék a pöcsödhöz, ha gyémántbul vóna. Csináld magad. Mit gondolsz, Isten mér adott két kezet?
Meddig tartott? Azt csak Isten tudhatja; Szemétláda Ember nem. Egy perc, egy óra, egy korszak – mi a különbség? Azt biztosra vette, hogy abban a pillanatban, amikor a Kölyök kielégül, két dolgot fog érezni egyszerre: a kis szörnyeteg ondójának forró sugarát a hasán, és az őrjítő fájdalmat, ahogy a dumdumgolyó átsüvít a belső szervein. Egy végső beöntést.
Azután a Kölyök csípője megmerevedett, hímvesszője görcsösen rángatózott a Szemétláda Ember kezében. Szemét ökle síkos lett, mint egy gumikesztyű. Egy pillanattal később a Kölyök kihúzta a pisztolyt. A megkönnyebbülés könnyei peregtek Szemétláda arcán. Nem félt a haláltól, legalábbis a sötét ember szolgálatában nem, de nem akart ebben a sötét motelszobában egy pszichopata kezétől meghalni. Addig nem, amíg meg nem látta Cibolát. Imádkozhatott volna Istenhez, de ösztönszerűleg tudta, hogy Isten nem érez együtt olyanokkal, akik hitszegők lettek a sötét ember kedvéért. És egyáltalán, mit tett Isten valaha a Szemétláda Emberért? Vagy akár Donald Merwin Elbertért?
A szuszogó csöndben a Kölyök dalra fakadt, hamisan, recsegve, az elalvás határán:
Ki olyan híres, mint én és a haverok... ezért is kopnak le rólunk a rossz alakok...
Horkolni kezdett.
Na, most lelépek, gondolta Szemétláda Ember, de attól félt, hogy ha megmozdul, fölébreszti a Kölyköt. Lelépek, amint biztos leszek benne, hogy elaludt. Öt perc. Annál nem tarthat tovább.
De senki sem tudja a sötétben, hogy meddig tart öt perc; leghelyesebb azt mondani, hogy a sötétben nem létezik öt perc. Várt. Hol elszundított, hol fölriadt, nem is tudva, hogy bóbiskol. Hamarosan lecsúszott az álom lejtőjén.
Sötét úton állt, amely nagyon magasra vezetett. A csillagok olyan közel voltak, hogy kézzel is elérhette volna őket; úgy érezte, lekaphatná őket az égről és betehetné egy üvegbe, mint a szentjánosbogarakat. Borzasztó hideg volt. Sötét volt. Homályosan, a csillagfénybe dermedten látta a nyers sziklafalakat, amelyeket átvágott az út.
A sötétben valami elindult felé.
Ekkor megszólalt az ő hangja, sehonnan és mindenhonnan: A hegyekben jelet adok neked. Megmutatom a hatalmamat. Megmutatom, mi történik azokkal, akik ellenem fordulnak. Várj. Figyelj.
Vörös szemek nyíltak a sötétben, mintha valaki három tucat, burával takart vészjelző lámpát gyújtogatna, majd párosával kapná le róluk a burát. Szemek voltak, és varázsgyűrűbe foglalták Szemétláda Embert. Először azt hitte, menyétszemek, de ahogy a gyűrű szorosabbá vált, látta, hogy nagy, szürke hegyi farkasok, a fülük előremered, hab csöpög sötét pofájukról.
Félt.
Nem ellened mennek ők, jó és hív szolgám. Látod?
Azzal elmentek. A lihegő, szürke timberfarkasok csak úgy otthagyták.
Figyelj, mondta a hang.
Várj, mondta a hang.
Az álom véget ért. Fölébredt, és látta, hogy ragyogó napfény süt be a motel ablakán. Az ablak előtt a Kölyök állt, akin egyáltalán nem látszott, hogy éjjel milyen küzdelmet folytatott a hajdan volt Adolph Coors Társaság termékeivel. Haja, mint előző nap, ragyogó kunkorokba és tincsekbe volt fésülve. Éppen a tükörképében gyönyörködött. Bőrzubbonyát a szék hátára terítette. A nyúllábak úgy lógtak a dzseki derekáról, mint bitófán függő piciny tetemek.
– Hé, gennyzsák! Mán azt gondoltam, megint meg kéne kennem a mancsod, hogy fölébredj. Na gyere, nagy nap áll előttünk. Sok minden történik ma, igaz?
– Persze hogy igaz – helyeselt Szemétláda Ember különös mosollyal.
AMIKOR a Szemétláda Ember augusztus 5-én felbukkant az álomból, még mindig az MGM Grand Hotel kaszinójának blackjackasztalán hevert. Előtte foncsoros napszemüveget viselő, sima szőke hajú fiatalember ült egy székben. Szemét elsőnek a férfi nyakában lógó követ vette észre a sporting nyitott gallérjának V-jében. Fekete volt, a közepében egy piros cirommal, amitől olyan lett, mint farkasszem az éjszakában.
Megpróbálta közölni vele, hogy szomjas, de csak egy gyenge „Gó!” hangra tellett.
– Asszem, jó kis időt eltölthettél a tűző napon – mondta Lloyd Henreid.
– Te ő vagy? – suttogta Szemétláda. – Te...
– A nagyfiú? Nem, nem ő vagyok. Flagg L. A.-ben van. De tud arról, hogy megjöttél. Ma délután beszéltem vele rádión.
– Jön?
– Miért, csak hogy téged lásson? Egy fenét! Itt lesz, ha eljön az ideje. Te és én, cimbora, kisemberek vagyunk. – Megismételte a kérdést, amit a magas férfinak tett föl reggel, nem sokkal azután, hogy Szemétláda Ember bebotladozott. – Annyira várod, hogy lássad?
– Igen... nem... nem tudom.
– Hát, akárhogy fordul is, jó esélyed van rá.
– Szomjas...
– Hát persze. Tessék. – Odaadott egy nagy termoszt, ami Cherry Kool-Aiddel volt megtöltve. Szemétláda egy húzásra kiitta, azután a hasát markolva, nyögve összegörnyedt. Amikor a görcs elmúlt, buta hálával bámult Lloydra.
– Mit gondolsz, bírsz enni valamit?
– Asszem.
Lloyd a mellette álló emberhez fordult, aki lustán pörgetett egy rulettkereket, és hagyta, hogy a kis fehér golyó kattogva ugráljon.
– Roger, eriggy, szólj Whitneynek vagy Stephanie-Ann-nek, hogy dobják meg ezt az embert egy kis rósejbnivel és egy adag fasírttal. Dehogy, a francot, mit is mondok? Rögtön kidobná a taccsot tőle. Leves. Adjanak neki valami levest. Az megfelel, öreg?
– Akármi – felelte hálásan Szemétláda.
– Van itt egy emberünk – mondta Lloyd –, Whitney Horgannak hívják, régebben hentes volt. Kövér, hangos szarzsák, de hogy tud főzni! Jézusom! És itt mindene megvan. A generátorok még működtek, amikor ideértünk, és a mélyhűtők tele voltak. Kibaszott Vegas! Hát nem a legelbaszottabb hely, amit valaha is láttál?
– Igen – válaszolta Szemétláda. Máris megkedvelte Lloydot, holott még a nevét sem tudta. – Ez itt Cibola.
– Hogy micsoda?
– Cibola. Sokan keresték.
– Ja, rengeteg ember kereste föl az évek során, de a legtöbben úgy mentek el, hogy megbánták a percet, amikor rátaláltak. De hát hidd, ahogy akarod, cimbora – úgy tűnik, te is majdnem megfőttél, amíg ideértél. Mi a neved?
– Szemétláda Ember.
Úgy tűnt, Lloyd egyáltalán nem találja különösnek a nevét. – Micsoda név. Fogadjunk, hogy bringás voltál. – Kezet nyújtott. Ujjhegyei még viselték a phoenixi börtön halványuló nyomát, ahol majdnem éhen halt. – Lloyd Henreid. Örülök, hogy találkoztunk, Szemétláda. Isten hozott a Nyalóka hajó fedélzetén.
Szemétláda megrázta a felé nyújtott kezet, és küszködött, nehogy elsírja magát a hálától. Amióta az eszét tudta, ez volt az első alkalom életében, amikor valaki kezet nyújtott neki. Itt volt. Befogadták. Végre valamin belülre került. Kétszer is megjárta volna a sivatagot ezért a pillanatért, a másik karját és a két lábát is megégette volna.
– Köszönöm – motyogta. – Köszönöm, Mr. Henreid.
– Egy francot, testvérem – ha nem hívsz Lloydnak, akkor kidobjuk azt a levest.
– Akkor hát Lloyd. Kösz, Lloyd.
– Így már jobb. Miután ettél, fölviszlek, és adok neked egy szobát. Holnap kapsz valami munkát. Azt hiszem, a nagyfiúnak valami külön feladata van a számodra, de addig is tele vagyunk tennivalóval. Ezt a helyet részben már beindítottuk, de korántsem mindent. Egy brigád a Boulder gátnál van, próbálják visszakapcsolni az áramot. Egy másik a víztartalékon melózik. Őrjáratozunk is, naponta hat-nyolc embert gyűjtünk be, de azzal egyelőre nem kell foglalkoznod. Annyi napot kaptál, hogy elég egy hónapra.
– Én is azt hiszem – mondta Szemétláda Ember halvány mosollyal. Máris hajlandó lett volna az életét adni Lloyd Henreidért. Minden bátorságát összegyűjtve rámutatott a kőre, amely Lloyd torkának homorulatában ült. – Az...
– Ja, közülünk azok, akik szolgálatban vannak, mind ilyet viselnek. Az ő ötlete. Zsett. De tudod, egyáltalán nem kő. Olyan, mint egy olajbuborék.
– Úgy értem... a vörös fény. A szem.
– Te is annak látod, mi? Egy folt. Az ő specialitása. Nem én vagyok a legokosabb hapsi a szolgálatában, még a jó öreg Las Vegasban se, messze nem. De én... a francba, szóval úgy is mondhatnád, hogy a liblingje vagyok. – Rámeredt Szemétládára. – Talán te is az vagy, ki tudja? Én biztosan nem. Zárkózott alak ez a Flagg. Rólad speciel külön hallottunk. Én és Whitney. Ez egyáltalán nem a szokásos eljárás. Túl sokan jönnek ahhoz, hogy külön nyilvántartsák őket. – Szünetet tartott. – Bár asszem, ő megteheti, ha akarja. Asszem, mindenkit számon tudna tartani, ha akarná. Szemétláda Ember bólintott.
– Tud varázsolni – mondta Lloyd kissé rekedten. – Láttam. Tudod, nem szeretnék ellenséges viszonyba kerülni vele.
– Igen – bólintott Szemétláda. – Láttam, hogy mi történt a Kölyökkel.
– Miféle kölyökkel?
– Azzal a fickóval, akivel a hegyekig jöttem. – Megborzongott. – Nem akarok beszélni róla.
– Jól van, ember. Már jön is a levesed. És Whitney majd csinál mellé egy fasírtot is. Szeretni fogod. Nagyszerű hamburgereket gyárt, csak próbáld nem kihányni, jó?
– Jó.
– Nekem még el kell mennem egy-két helyre, emberekkel kell találkoznom. Öreg haverom, Poke nem hinne a szemének, ha most látna. Én vagyok a legelfoglaltabb egylábú ember a seggberúgó-versenyen. Viszlát később.
– Persze – felelte Szemétláda, és csaknem félénken hozzátette: – Köszönet. Köszönet mindenért.
– Ne nekem köszönd – felelte barátságosan Lloyd. – Neki köszönd.
– Megteszem – ígérte Szemétláda Ember. – Minden éjjel. – De már csak magának beszélt. Lloyd már félúton járt az előcsarnokban, azzal az emberrel tárgyalt, aki a levest és a fasírtot hozta. Szemétláda Ember szeretettel nézte őket, amíg el nem tűntek a szeme elől, akkor enni kezdett, valósággal zabált, amíg majdnem mindent el nem tüntetett. Nagyon finom lett volna, ha nem néz bele a levesestányérba. Paradicsomleves volt, és az olyan színű, mint a vér.
Félretolta a tányért, hirtelen elment az étvágya. Nagyon jó, hogy Lloyd Henreidnek mondhatta, hogy nem akar beszélni a Kölyökről, de attól még nem tud nem gondolni rá egyfolytában.
Odament a rulettkerékhez, közben azt a pohár tejet iszogatta, amit az ételhez adtak. Tétován megpördítette a kereket, és belepottyantottá a kis golyót a vályúba. Körbefutott a peremen, azután nekiütközött a vajatoknak, és ide-oda pattogott. A Kölyökre gondolt. Azon tűnődött, jön-e valaki, hogy megmutassa a szobáját. A Kölyökre gondolt. Azon töprengett, hogy vajon a golyó vörös vagy fekete számra ugrik-e végül... de főképpen a Kölyökre gondolt. A szökdécselő, pattogó golyó belezöttyent az egyik vájatba, és ez alkalommal ott is maradt. A kerék megállt. A golyó a zöld nullán volt.
A bank nyer.
A FELHŐTLEN, huszonhét fokos melegben, amikor nyugat felé indultak Goldenből a 70-es úton, egyenesen neki a Sziklás-hegységnek, a Kölyök hűtlen lett a Coorshoz egy üveg Rebel Yell whisky kedvéért. Két további üveg ült közöttük a sebváltóházon, mindegyik szépen becsomagolva kartonpapír tejesdobozba, így nem tudtak elgurulni és eltörni. A Kölyök belekortyolt az üvegbe, a kortyot lenyomtatta egy nyelet Pepsi-Colával, azután teli tüdőből felüvöltött, hogy a francba!, vagy juhúúú!, vagy szexmasina! Többször megjegyezte, hogy Rebel Yellt vizelne, ha tehetné. Megkérdezte Szemétláda Embert, hogy elhiszi-e ezt az avétos vakért. Szemétláda Ember, aki sápadt volt a félelemtől, és még mindig macskajajos az éjszakai három sörtől, azt mondta, igen.
Ezen az úton még a Kölyök sem száguldozhatott százzal. Hatvan mérföldre csökkentette a sebességet, és az orra alatt a kibaszott hegyekről morgott valamit. Azután felragyogott. – Ha megérkezünk Utahba és Nevadába, behozhatunk egy csomó időt, Szemétláda! Ez a kis drága síkságon százhatvanra képes. Elhiszed ezt az avétos vakért?
– Persze, jó kis kocsi – felelte Szemétláda, és úgy mosolygott, mint egy beteg kutya.
– Lefogadhatod a seggedbe. – Ivott egy kortyot a Rebel Yellből. Leöntötte egy kis Pepsivel. Teli torokból felüvöltött, hogy juhhúúú!
Szemétláda émelyegve nézett ki a tovaszáguldó tájra, amely a délelőtti napfényben izzott. Az országút egyenesen a hegyeknek tartott, időnként hatalmas szirtek és sziklák között haladtak. Ezek voltak azok a sziklák, amelyeket álmában látott. Vajon sötétedés után ismét kinyílnak a vörös szemek?
Megborzongott.
Nem sokkal később észrevette, hogy a sebességük hatvanról negyven mérföldre csökkent. Azután harmincra. A Kölyök egyhangúan és borzalmasan káromkodott az orra alatt. A kupé ide-oda kanyargott a kitartóan sűrűsödő járművek között, amelyek halálos némaságban álltak az úton.
– Mi a szar ez? – dühöngött a Kölyök. – Mit csináltak ezek? Mind három és fél kibaszott kilométer magasan akartak meghalni? Hé, hülye faszok, félre az útból! Nem hallotok? Tűnés a faszba az utamból!
Szemétláda Ember megrándult.
Kiértek egy kanyarból, és egy iszonyatos, négyes karambollal álltak szemben, amely tökéletesen elzárta az I-70-es nyugatra vezető sávját. Az úttesten kezét-lábát szétvetve hasalt egy hulla, akin cserepesen száradt a vér. Mellette törött baba feküdt. A dugót balról két méter magas acélkorlát határolta. Jobbra a föld a felhős mélybe zuhant.
A Kölyök kortyintott egyet a Rebel Yellből, és a szakadék felé kormányozta a kupét. – Kapaszkodj, Szemétláda – suttogta –, kerülünk.
– Nincs elég hely – felelte reszelős hangon Szemétláda Ember. Torkában acélráspolyt húzogattak.
– Dehogynem, éppen elég van – suttogta a Kölyök. A szeme villogott. Elkezdett lefelé araszolni autójával az útról. A jobb oldali kerekek már a padka földjén surrogtak.
– Én kiszállok! – mondta sietve Szemétláda, és megragadta az ajtó kilincsét.
– Ülsz, ahol vagy – reccsent rá a Kölyök –, különben hótt gennyzsák leszel.
Szemétláda odanézett. Az egyik 45-ös csöve bámult rá vissza. A Kölyök feszülten vihogott.
A Szemétláda Ember hátradőlt. Szerette volna behunyni a szemét, de nem bírta. Az autó feléje eső oldalán eltűnt az utolsó tizenöt centis földsáv. Egyenesen lelátott a kékesszürke fenyők és hatalmas vándorkövek tájképére. Elképzelte, hogy még húsz centi föld van a kétszemélyes kupé Wide Oval kerekei mellett... még öt...
– Még két és fél – dudorászta a Kölyök, a szeme nagyra tágult, a szája fülig repedt. A verejték kristálytisztán gyöngyözött fakó babahomlokán. – Már... csak egy... van.
Nagyon gyorsan lett vége. Szemétláda ember érezte, hogy a kocsi jobb hátsó kereke hirtelen kifelé csúszik, és élesen lebillen. Hallotta a hulló kavicsok záporát, először a kavicsokét, azután a nagyobb kövekét. Felüvöltött. A Kölyök borzalmasan káromkodott, első sebességbe kapcsolt, és padlóig nyomta a gázpedált. Balról, ahol alig egy centire egy felfordult VW mikrobusz teteme hevert, gyűrődő fém csikorgott.
– Repülj! – bömbölte a Kölyök. – Mint egy madár! Repülj! A francba, REPÜLJ!
A kupé hátsó kerekei megpördültek. Egy pillanatig még gyorsabban sodródtak a szakadék felé. Azután a jármű előreugrott, és ismét ott voltak négy kerékkel az úttesten, az autóhegy túloldalán.
– Mondtam neked, hogy megcsinálja! – kiáltotta a Kölyök diadalmasan. – A francba! Hát nem megcsináltuk? Nem megcsináltuk, Szemétke, te kibaszott köcsög?
– Megcsináltuk – felelte halkan Szemétláda Ember. Egész teste feltartóztathatatlanul reszketett. Azután, második alkalommal ismeretségük óta, öntudatlanul azt mondta ki, ami megmentette az életét – ha nem mondja, a Kölyök biztosan megöli; ezen a sajátos módon ünnepelt volna. – Jól jöttél, cimbora – mondta. Mostanáig soha, senkit nem nevezett „cimborának”.
– Ööö... nem olyan nagy ügy – mondta leereszkedően a Kölyök. – Legalább két másik fickó akad az országban, aki képes rá. Elhiszed ezt az avétos vakért?
– Ha te mondod, Kölyök.
– Ne is mondd nekem, drágám, majd én mondom neked. Na, akkor gyerünk tovább. Előttünk a nap.
De nem jutottak messzire. A Kölyök kupéja alig tizenöt perccel később, ezernyolcszáz mérföldnyire kiindulópontjától, a louisianai Shreveporttól, végleg megállt.
– Ezt nem hiszem el – mondta a Kölyök. – Ezt... a rohadt életbe... NEM HISZEM EL!
Kivágta a vezetőülés felőli ajtót, és kiugrott, kezében a negyedére apadt Rebellel.
– TŰNÉS AZ UTAMBÓL! – bömbölte, groteszkül szökdécselve magas sarkú csizmáiban, mint a pusztítás parányi ereje, üvegbe zárt földrengés. – TŰNÉS AZ UTAMBÓL, KURVÁK, HULLÁK VAGYTOK, MENNYETEK A KIBASZOTT TEMETŐBE, SEMMI KERESNIVALÓTOK AZ UTAMBAN!
Elhajította a Rebel Yellt, amely pörögve repült, borostyánszínű csöppeket szórva, és száz darabra zúzódott egy öreg Porsche oldalán. A Kölyök némán állt, zihált, és egy kicsit imbolygott.
A probléma ez alkalommal nem volt olyan egyszerű, mint a négy feltorlódott járműnél. Itt a forgalom volt a probléma. A kelet felé vezető sávokat három méter széles, füves csík választotta el a nyugat felé haladó sávoktól, és a kupé ezen valahogy elboldogult volna, de a feltételek mindkét oldalon ugyanolyanok voltak: mind a négy sávot eltömte a hatsávnyi forgalom, lökhárító lökhárítót ért, ajtó ajtóhoz tapadt. A leállósávok éppúgy tele voltak, mint az utazósávok. Némelyik vezető megpróbálta a középvonalat használni, noha az egyenetlen, hepehupás volt, tele sziklával, amely úgy ütötte át a vékony, szürke talajréteget, mint a sárkányfog. Talán volt néhány erősebb, négykerék-meghajtású jármű, amelyek itt is elmentek, ám Szemétláda a középső vonalon csupán az összetört, behorpadt, szétzúzódott detroiti csotrogányok temetőjét látta. Mintha a tömegőrület megfertőzte volna az összes vezetőt, és elhatározták volna, hogy egy apokaliptikus derbit vagy eszelős versenyt tartanak itt fönt az I-70-es úton. Colorado, Szikláshegység, gondolta Szemétláda Ember, láttam, hogy Chevyk esnek az égből. Majdnem felvihogott, sietve eltakarta a száját. Ha a Kölyök most meghallja, hogy kuncog, akkor valószínűleg soha többé nem fog nevetni.
A Kölyök visszarontott magas sarkú csizmájában, tündöklő, gondosan frizírozott hajával. Az arca olyan volt, mint egy törpe baziliszkuszé. A szeme kimeredt a dühtől. – Nem hagyom itt ezt a kurva kocsit – mondta. – Értve? Kizárt. Nem hagyom itt. Indulj el gyalog, Szemétke. Menj előre, nézd meg, milyen sokáig tart ez a kurva dugó. Talán van egy teherautó az úton, mit tudom én. Azt tudom, hogy visszafelé nem mehetünk. Leszakadt az útpadka. Meg sem állnánk lentig. De ha ez itt csak egy elakadt teherautó vagy ilyesmi, akkor nem érdekel. Egyesével lerugdosom ezeket a szemétládákat, átlököm a sziklaperemen. Meg tudom csinálni, jobb, ha elhiszed ezt az avétos vakért. Mozgás, haver.
Szemétláda nem vitatkozott. Óvatosan elindult az út mentén, ide-oda kanyargott az álló kocsik között, készen rá, hogy lebukjon és futni kezdjen, ha a Kölyök lőni találna. De a Kölyök nem lőtt. Amikor megítélése szerint biztos távolságra jutott (ti. ki a pisztoly lőtávolából), fölmászott egy tartálykocsira és visszanézett. A Kölyök, a miniatűr huligán a pokolból, aki fél mérföld távolságban csakugyan baba méretűvé töpörödött, a kocsijának támaszkodva éppen ivott. Szemétláda Ember integetni akart neki, de azután úgy döntött, nem lenne jó ötlet.
A SZEMÉTLÁDA EMBER aznap helyi idő szerint fél tizenegykor indult útnak. Lassan haladt – gyakran kellett átmásznia motorházakon, autók, teherautók tetején, olyan szorosan álltak – és mire elérte az első LEZÁRT ALAGÚT feliratot, már délután negyed négy volt. Tizenkét mérföldet tett meg. Tizenkét mérföld nem olyan nagy távolság – különösen olyasvalakinek, aki az ország területének huszadát biciklivel tette meg –, de tekintve az akadályokat, igazán figyelemreméltó teljesítmény. Már régen visszamehetett volna, hogy szóljon a Kölyöknek, miszerint lehetetlen továbbjutni... ha szándékában állt volna visszamenni. Természetesen nem volt. Szemétláda Ember sohasem olvasott valami sok történelmi munkát (az elektrosokk után az olvasás gondot jelentett), de anélkül is tudta, hogy régen a királyok és császárok puszta rosszkedvből megölették a rossz hírek hozóit. Elég volt, amit tudott: éppen eleget látta a Kölyköt ahhoz, hogy ne kívánja látni többé.
Ott állt, az útjelző táblát vizslatta, amelynek fekete betűit narancsszínű, rombusz alakú lapra festették. A táblát kidöntötték, egy kocsi kereke alatt hevert, amely úgy festett, mint a világ legöregebb Yugója. LEZÁRT ALAGÚT. Miféle alagút? Előrebámult, elárnyékolta a szemét, és mintha látott volna valamit. Újabb háromszáz métert haladt, ha muszáj volt, átmászott a kocsikon, amíg csak oda nem ért az összetört járművek és holttestek riasztó zűrzavarához. Némelyik kocsi és teherautó tengelyig leégett. Sok volt közöttük a katonai jármű. Számos hulla khakiruhát viselt. A csatajelenet mögött – Szemétláda elég biztosra vette, hogy az volt – folytatódott a forgalmi dugó. E mögött pedig a keleti és nyugati sávok egyaránt eltűntek egy kettős lyukban, amely fölött a sziklába vágott felirat hirdette, hogy ez itt az EISENHOWER ALAGÚT.
Dobogó szívvel közelebb ment, maga se tudta, miért. Az a két furat a sziklában megijesztette, és ahogy közeledett, a félelem nyílt rettegéssé változott. Tökéletesen megértette volna Larry Underwood iszonyodását a Lincoln alagút iránt; ebben a pillanatban ismeretlen testvérek voltak a közös rettegésben.
A fő különbség az volt, hogy miközben a Lincoln alagút gyalogjárdája magasan az úttest fölött húzódik, itt a szintkülönbség meglehetősen csekély volt, így némelyik autó megpróbált oldalt előbbre furakodni, két kerékkel a járdán, kettővel az úttesten. Az alagút két mérföld hosszú volt. Csak úgy lehetett bejárni, ha az ember autótól autóig kúszik a szurokfeketeségben. Ez órákba tellett.
Szemétláda Ember úgy érezte, hogy a zsigerei vízzé válnak.
Hosszú ideig állt, és az alagutat bámulta. Larry Underwood jó egy hónapja a félelme ellenére elindult az alagútban. Szemétláda Ember hosszas gondolkodás után megfordult, és elindult vissza, a Kölyök irányába, a válla megroskadt, a szája széle remegett. Nemcsak azért fordult vissza, mert itt nem lehetett könnyen haladni, esetleg az alagút hossza zavarta (világéletében Indianában lakott, elképzelése sem volt az Eisenhower alagút hosszáról). Larry Underwoodot a túlélés egyszerű logikája, a jól felfogott önérdek mozgatta: New York sziget, és neki ki kellett jutnia róla. Ennek az alagút volt a leggyorsabb módja. Így hát olyan gyorsan ment át rajta, ahogy bírt; úgy csinálta, mint amikor az ember befogja az orrát, és gyorsan lenyeli azt a gyógyszert, amelyről tudja, hogy pocsék ízű. Szemétláda Ember megalázott lény volt, aki hozzászokott a sors és a saját megmagyarázhatatlan természete pofonjaihoz... és mindezt lehajtott fejjel viselte. Még jobban, szinte az agymosottságig elgyengítette a Kölyökkel való találkozás, amely fölért egy elemi csapással. Olyan sebességgel röpítették, ami egymaga felért egy agykárosodással. Halállal fenyegették, ha nem hajt föl egy doboz sört egyhuzamban, anélkül hogy utána kihányná. Megerőszakolták egy pisztoly csövével. Majdnem lezuhant az országút széléről egy háromszáz méter mély szakadékba. Ezek után képes összegyűjteni annyi bátorságot, hogy átkússzon a hegy gyökerébe fúrt lyukon, ahol ki tudja, milyen rémek lappanganak a sötétségben? Nem képes. Mások talán képesek lettek volna rá, de a Szemétláda Ember nem. És volt is bizonyos logika abban, hogy visszafordul. Igaz, hogy ez a megvertek és félőrültek logikája, de mégis megvan a maga beteges vonzereje. Ó nem szigeten volt. Ha estig és holnap estig is visszafelé kell gyalogolnia, hogy egy utat találjon, amely nem átmegy a hegyen, hanem megkerüli, akkor is megteszi. Az igaz, hogy el kell haladnia a Kölyök mellett, de úgy vélte, a Kölyök esetleg meggondolta magát, és elpályázott, bármennyire kardoskodott az ellenkezője mellett. Az is lehet, hogy csontrészeg. Az is megtörténhet (noha Szemétláda kételkedett benne, hogy neki ilyen rendkívüli szerencséje legyen), hogy egyszerűen meghalt. Legrosszabb esetben a Kölyök még ott van, figyel és várakozik. Szemétláda vár sötétedésig, akkor eloson mellette, mint
(egy menyét)
valami kis állat a bozótosban. Azután folytatja útját kelet felé, amíg megtalálja azt az utat, amelyet keres. Visszafelé sokkal hamarabb ért el ahhoz a tartálykocsihoz, amelynek a tetejéről utoljára látta a Kölyköt és mesés, kétüléses kupéját. Ez alkalommal nem mászott föl rá, mert tisztán kirajzolódtak volna a körvonalai az esti égen, hanem kúszni kezdett járműtől járműig, és igyekezett nagyon csöndesen haladni. Lehet, hogy a Kölyök éberen figyel. Egy ilyen alaknál sohasem lehet tudni... és nem érdemes kockáztatni. Bár magával hozta volna valamelyik katona fegyverét, akkor is, ha még sohasem fogott fegyvert. Továbbkúszott, az út menti kavicsok fájdalmasan szúrták elnyomorodott kezét. Nyolc óra volt, a nap lenyugodott a hegyek mögött.
Szemétláda megállt annak a Porschénak a motorháza mögött, amelyhez a Kölyök hozzávágta a whiskysüveget, és óvatosan kikukkantott. Igen, ott volt a kétszemélyes kupé, lángoló kályhaarany festésével, domború szélvédőjével, és a cápauszony is hasította a zúzódásszínű esti eget. A Kölyök a volán mögött kuporgott, a szeme csukva, a szája nyitva. Szemétláda Ember szíve győzelmi dalt dobolt. Csontrészeg!, lüktette szíve három szótagban. Csontrészeg! A mindenit! Csontrészeg! Úgy saccolta, legalább húsz mérföldet megtehet, mire a Kölyök magához tér a másnaposságból.
Azért óvatos volt. Autótól autóig lopakodott, mint egy vízibogár, amely a halastó néma tükrén úszik, balról megkerülte a kupét, iszkolt a növekvő hézagokban. Már elhagyta a kocsit, már maga mögött hagyta. Most már csak a távolságot kell növelnie maga és a között az őrült...
– Állj csak meg, te hülye faszszopó!
Szemétláda dermedten állt négykézláb. Bevizelt, és agyában eszelősen csapkodott a pánik fekete madara.
Lassanként fordult meg, nyakában recsegtek az inak, mint az ajtózsanérok egy kísértetjárta házban. Ott ragyogott a Kölyök zöld-arany színjátszó ingben, nap fakította kordnadrágban. Mindkét kezében egy-egy 45-öst tartott, arca iszonyúan eltorzult a gyűlölettől és a haragtól.
– É-én csak e-ellenőriztem az utat – hallotta Szemét a saját hangját. – Hogy biztosan tiszta-e az út-útpadka.
– Ja. Négykézláb ellenőrizted, te pöcs. Majd én megtisztítom azt a kibaszott útpadkádat. Állj föl.
Szemétládának valahogy sikerült föltápászkodnia és állva maradnia úgy, hogy egy kocsi kilincsébe kapaszkodott. A Kölyök két 45-ösének csövei nagyobbnak tűntek az Eisenhower alagút ikerfuratánál. A halállal néz szembe. Tudta. Ez alkalommal nincs olyan szó, amely elfordíthatná róla.
Némán imádkozott a sötét emberhez: Kérlek... ha ez a te akaratod... életem a tiéd!
– Mi van arrébb? – kérdezte a Kölyök. – Karambol?
– Alagút. Teljesen el van dugulva. Ezért jöttem vissza, hogy ezt elmondjam. Kérlek...
– Alagút! – A Kölyök felnyögött. – Szentséges-atyafiságos-Jézus! – Ismét acsarogni kezdett. – Te hazudsz nekem, te rohadt buzi?
– Nem! Esküszöm, hogy nem! A felirat aszongya, hogy Izenhuver alagút. Asszem, ez volt odaírva, de nekem nehezen megy a hosszú szavak kiolvasása. Én...
– Pofa be, seggfej. Milyen messze van?
– Nyolc mérföld. Talán még több.
A Kölyök egy pillanatig nem szólt, nyugat felé nézett az országúton. Azután villogva meredt Szemétláda Emberre. – Azt akarod bemesélni nekem, hogy ez a forgalmi dugó nyóc mérföld hosszú? Te hazug szarzsák! – Pisztolyain félig felhúzta a kakast. Szemétláda, aki nem tudta megkülönböztetni a félig felhúzottat az egészen felhúzott kakastól, azt pedig egy zsák békától, úgy sikoltozott, mint egy asszony, és kezével eltakarta a szemét.
– Nem hazudok! – sikoltotta. – Nem hazudok! Esküszöm! Esküszöm!
A Kölyök hosszan bámult rá. Végül visszaengedte a fegyverek kakasát.
– Meg foglak ölni, Szemétke – mondta mosolyogva. – Elveszem azt az anyaszomoritó életedet. De először visszamegyünk ahhoz a kocsirakáshoz, améket reggel megkerültük. Kitolod a kisbuszt a szegélyre. Aztán én visszamegyek, és keresek egy másik utat. Nem hagyom ezt a kurva kocsit – tette hozzá zsémbesen. – Olyan nincs.
– Kérlek, ne ölj meg – suttogta Szemétláda. – Kérlek, ne.
– Ha tizenöt percnél hamarabb tolod félre azt a WV-t, akkor talán nem öllek meg – felelte a Kölyök. – Elhiszed ezt az avétos vakért?
– Igen – válaszolta Szemétláda. Ám elég volt egy pillantás a természetellenesen villogó szemekre, hogy egy szót se higgyen el.
Visszaindultak a torlaszhoz, Szemétláda Ember reszkető lábakkal vánszorgott a Kölyök előtt, aki páváskodva illegette magát, bőrzubbonyának rejtett redői halkan nyiszorogtak. Babaszáján bizonytalan, már-már édes mosoly játszadozott.
MIRE VISSZAÉRTEK a halomhoz, már majdnem teljesen bealkonyult. A VW mikrobusz az innenső oldalon volt, három-négy halott utasának összegubancolódott kezét-lábát szerencsére nem lehetett látni a gyorsan fogyatkozó fényben. A Kölyök elment a mikrobusz mellett, megállt az útpadkán, és azt a helyet nézte, ahol tíz órája átnyomakodtak az autótorony mellett. A kupé egyik keréknyomát még látni lehetett, de a másik az útpadkával együtt eltűnt.
– Nyista – mondta tömören. – Itt még eccer nem lehet elmenni, hacsak előbb valamit nem viszünk vagy tolunk arrébb. Ne is mondd nekem, majd én mondom neked.
Szemétláda Ember egyetlen pillanatig kacérkodott a gondolattal, hogy odamegy a Kölyökhöz, és megpróbálja lelökni a szikláról. Azután a Kölyök megfordult. Elővette a pisztolyokat, és hanyagul Szemétláda derekának szegezte őket.
– Nahát, Szemétke. Csúnya dogokat forgatsz a fejedben. Ne is próbáld tagadni. Úgy olvasok benned, mint egy kibaszott könyvben.
Szemétláda hevesen rázta a fejét.
– Nehogy mán elhibázzál nálam valamit, Szemétke. Az egész világon ez az egy dolog, amit nem szabad. Most pedig told meg azt a kisbuszt. Tizenöt perced van.
Egy Austin parkolt a megszakadt középvonalon. A Kölyök kinyitotta az utasülés ajtaját, közömbösen kirántotta egy tizenéves lány feldagadt hulláját (a kezében maradt kart olyan szórakozottan hajította félre, mint a lerágott pulykacomb csontját), és beült, lábát kint hagyva az aszfalton. Derűsen intett a pisztolyokkal Szemétláda Ember roskatag, reszkető alakja felé.
– Fogy az idő, jó haver. – Hátravetette a fejét, és énekelni kezdett: – Ó... itt jön Johnny a pöcsével a kezében, ő az egytökű ember, aki megnyeri a ro-dí-ÓT... helyes, Szemétke, te kis pöcs, told csak, mán csak tizenkét perced maradt... maradt itt és maradt ott, rajta, te kis fasz, mozgás jobb, bal, jobb...
Szemétláda nekifeküdt a mikrobusznak. Megfeszítette a lábát, és megtolta. A jármű talán öt centit mozdult a szakadék felé. Szívében ismét virágozni kezdett a remény – az emberi szív elpusztíthatatlan gyomja. A Kölyök kiszámíthatatlan, az indulatai mozgatják, Carley Yates és haverjai a biliárdteremből az ilyenre mondták, hogy olyan hülye, hogy éppen csak nem forog. Talán ha tényleg félretolja a kisbuszt és megtisztítja az utat a Kölyök drágalátos kupéja előtt, akkor ez a holdkóros életben hagyja. Talán.
Lehajtotta a fejét, megmarkolta a VW alvázának a szélét, és minden erejével meglökte. Fájdalom hasított nemrég megégett karjába, és tudta, hogy az érzékeny új szövet hamarosan felhasad. Azután a fájdalom kínná válik.
A busz nyolc centit mozdult. Izzadság csöpögött Szemétláda homlokáról a szemébe, úgy csípett, mint a meleg motorolaj.
– Ó, itt jön Johnny a pöcsével a kezében, ő az egytökű ember, aki megnyeri a ro-dí-ÓT! – dúdolta a Kölyök. – Na, maradt itt és maradt o...
A dal félbetört, mint egy merev ág. Szemétláda Ember félénken fölnézett. A Kölyök kimászott az Austin utasüléséről. Oldalt állt Szeméthez képest, és a kelet felé vezető sávokat figyelte, amelyek mögött szikláé, bokros lejtő magasodott, betöltve a fél eget.
– Mi a szar volt ez? – suttogta a Kölyök.
– Én nem hallottam se...
Ekkor meghallott valamit. Apró kavicsok és kövek peregtek le az országút túlsó felére. Olyan hirtelen tért vissza az álma, hogy megdermedt a vére, és kiszáradt a szája.
– Ki van ott! – üvöltötte a Kölyök. – Jobb, ha válaszolsz! Válaszolj, a rohadt életbe, mert lövök!
Választ kapott ugyan, de nem emberi hangon. Üvöltés harsant az éjszakában, mint egy rekedt sziréna, először a magasba szökkent, azután gyorsan torokhangú morgássá tompult.
– Szentséges Jézus! – mondta a Kölyök hirtelen cérnahangon.
Farkasok ereszkedtek le a lejtőn, majd átügettek a felezővonalon, kiéhezett szürke timberfarkasok, a szemük vörösen fénylett, tátott szájukból csurgott a nyál. Több mint kéttucatnyian voltak. Szemétláda a rettegés eksztázisában ismét bevizelt.
A Kölyök az Austin csomagtartója mögé lépett, fölemelte 45-öseit, és tüzelni kezdett. Lángok nyaldosták a csöveket; a dörgés ide-oda ugrált a szirtfalak között. Úgy hangzott, mint egy tüzérségi zárótűz. Szemétláda Ember felkiáltott, és a fülébe dugta a mutatóujját. Az éjszakai szellő rongyosra tépte, szétfújta a puskapor friss, forró, átható füstjét. A kordit szaga az orrát marta.
A farkasok sebes kocogással közeledtek, nem lassítottak, nem gyorsítottak. A szemük... Szemétláda Ember képtelen volt levenni a szemét a szemükről. Ezek nem közönséges farkasszemek, az egészen biztos. Ezek az Úr szemei, aki a farkasok Ura és az ő Ura is. Hirtelen visszaemlékezett imájára, és nem félt többé. Kihúzta az ujját a füléből. Nem törődött az ágyékán terjengő nedvességgel. Elmosolyodott. A Kölyök kiürítette fegyvereit, három farkast terítve le. A tokba ejtette a két 45-öst, meg sem kísérelte újratölteni őket, és nyugat felé fordult. Tíz lépést tett, azután megállt. Újabb farkasok kocogtak feléje a nyugati sávokon, úgy kerülgetve a megrekedt járművek árnyait, mint a rongyos ködfoszlányok. Az egyik az ég felé emelte a pofáját, és üvölteni kezdett. Hangjához újabb csatlakozott, ahhoz egy harmadik, a harmadikhoz egy egész kórus. Azután ismét elindultak.
A Kölyök hátrálni kezdett. Most már próbálta megtölteni az egyik pisztolyt, de zsibbadt ujjai elejtették a töltényeket. Hirtelen föladta. A fegyver kihullott a kezéből, és nagyot koppant az úttesten. Mintha ez lett volna a jeladás, a farkasok megrohanták.
A félelem magas, reszketeg sivításával a Kölyök sarkon fordult, és az Austin felé rohant. Futás közben második pisztolya kipottyant kurta tokjából, és tovapattogott az úttesten. Halk, reccsenő morgással ugrott a legközelebbi farkas, éppen abban a pillanatban, amikor a Kölyök az Austinba vetette magát, és becsapta az ajtót.
Hajszálon múlott. A farkas morogva visszapattant az ajtóról, vörös szeme rémítően forgott. Csatlakoztak hozzá a többiek, és néhány perc múlva a vadak gyűrűbe fogták az Austint. A Kölyök arca kis, fehér teliholdként bámult kifelé.
Azután az egyik farkas megindult Szemétláda Ember felé, háromszögletű fejét lehajtotta, a szeme izzott, mint egy viharlámpa.
Életem a tiéd...
Szemétláda szilárd léptekkel ment elébe, és most már egy cseppet se félt. Kinyújtotta égett kezét, és a farkas megnyalta. Aztán az állat leült, megtépett, bozontos farkát lábai köré penderítve.
A Kölyök tátott szájjal bámult.
Szemétláda a szeme közé mosolygott, és fölemelte a középső ujját.
Mindkét középső ujját.
Azután felsivított: – Baszd meg! Ki vagy vonva a forgalomból! Hallasz? ELHISZED EZT AZ AVÉTOS VAKERT? KI VAGY VONVA! NE MONDD NEKEM, MAJD ÉN MONDOM NEKED!
A farkas állkapcsa gyengéden rázárult Szemétláda jó kezére. Szemét lenézett. Az állat felállt, és könnyedén megrántotta a kezét. Nyugat felé húzta.
– Rendben – mondta derűsen Szemétláda. – Jól van, fiam.
Elindult. A farkas mögé sorakozott, úgy ballagott a nyomában, mint egy jól képzett kutya. Miközben távolodtak, öt másik állat is csatlakozott hozzájuk az álló kocsik közül. Most egy farkas előtte ment, egy mögötte, kettő-kettő pedig a két oldalán, mintha valami nagy méltóságot kísérnének.
Egyszer megállt és hátranézett. Sohasem felejtette el, amit látott: az üldögélő farkasok türelmes, szürke gyűrűjét a kis Austin körül, a Kölyök kifelé bámuló, kerek, sápadt arcát, az ablaküveg mögött tátogó száját. A lógó nyelvű farkasok mintha fölvigyorogtak volna rá. Mintha azt kérdezték volna, ugyan mikor rúgja ki a sötét embert az öreg Las Vegasból? Na, mikor?
Szemétláda Ember azon tűnődött, meddig kell vajon a farkasoknak az agyarak gyűrűjébe fogni a kis Austint. A válasz természetesen az, hogy amíg szükséges. Nincs mit enni (hacsak a tizenéves lány mellett nem ült még valaki), nincs mit inni, a délutáni hőmérséklet a kocsi szűk belső terében eléri talán az ötvennégy fokot, vegyük hozzá a melegház-hatást. A sötét ember ölebei bevárják, amíg a Kölyök éhen hal, vagy eléggé megőrül ahhoz, hogy kinyissa az ajtót és megpróbáljon elmenekülni. Szemétláda Ember vihogott a sötétben. A Kölyök nem valami nagydarab. Legföljebb egy falas jut fejenként, de még az is megmérgezheti az állatokat.
– Nincs igazam? – kiáltotta, és felvihogott a ragyogó csillagokra. – Ne mondd nekem, hogy elhiszed ezt az avétos vakért! Majd ÉN mondom neked, baszd meg!
Szürke, kísérteties társai komolyan ügettek körülötte, nem törődve üvöltözésével. Amikor a Kölyök kupéjához értek, a Szemét sarkában levő farkas odaügetett, megszagolta az egyik Wide Óval gumit, azután gúnyosan vigyorogva fölemelte a hátsó lábát, és levizelte.
Szemétláda Embernek nevetnie kellett. Addig nevetett, amíg könnyek csurogtak a szeméből, hogy leperegjenek ráncos, borostás arcán. Őrültsége, mint egy finom serpenyős ragu, már csak a sivatagi napot várta, hogy egy végső rottyantással megadja neki azt az árnyalatnyi fűszert, ami még hiányzott.
Továbbmentek, Szemétláda Ember és a kísérete. Ahogy a forgalom sűrűbb lett, a farkasok, a vörösen csillogó szemű, vérengző, néma társak hasmánt átkúsztak a kocsik alatt, vagy fölugrottak a Szemét melletti motorházakra és kocsitetőkre. Amikor éjfél felé elérték az Eisenhower alagutat, Szemétláda nem habozott, hanem szilárd léptekkel megindult a nyugati bejárathoz. Mitől kellene félnie most? Hogyan félhet valaki, akinek ilyen testőrsége van?
Hosszú út volt, alighogy elkezdődött, Szemét máris tökéletesen elveszítette az időérzékét. Vakon tapogatózott egyik autótól a másikig. Egyszer a keze valami undorító, nedves puhaságba süllyedt, és büdös gáz sziszegett rémesen. Még ekkor sem ijedt meg. Időről időre látta a vörös szemeket a sötétben, mindig elöl, mutatva az utat.
Egy idő múlva ismét friss levegőt érzett, és sietősre fogta. Egyszer elveszítette az egyensúlyát, nekiesett egy autó motorháztetőjének, és fájdalmasan beverte a fejét a következő jármű lökhárítójába. Kis időre rá felnézett, és ismét megpillantotta a csillagokat, amelyek a hajnal közeledtével sápadni kezdtek. Kiért.
Őrei elpárologtak, ám Szemétláda térdre esett, és hosszú, összefüggéstelen, értelmetlen imában mondott köszönetet. Most már látta, hogyan működik a sötét ember keze, tisztán látta.
Mindannak ellenére, amin keresztülment előző nap reggel óta, amikor arra ébredt, hogy a Kölyök a tükörben csodálja a frizuráját a Golden motel szobájában, Szemétláda túlságosan föl volt ajzva, hogy elaludjon. Inkább gyalogolt tovább, maga mögött hagyta az alagutat. A forgalom az alagút nyugati oldalán is elakadt, de elég ritkás volt, úgyhogy két mérföld után kényelmesebben haladhatott. A felezővonalon túl az autók végeérhetetlen sora állt a keleti sávokon, várva, hogy bejusson az alagútba.
Délben leért a vaili hágóból Vailba, keresztülment a bérházak között. A fáradtság most vett erőt rajta. Betört egy ablakot, kinyitott egy ajtót, talált egy ágyat. És másnap kora reggelig nem is emlékezett semmi másra.
A VALLÁSI TÉBOLYNAK az a szépsége, hogy mindent képes megmagyarázni. Ha egyszer az ember elfogadja Istent (vagy a Sátánt) a halandó világ összes eseményének eredendő okául, akkor nem marad hely a választásnak... vagy a véletlennek. Ha egyszer az ember megtanulja az olyan varázsigéket, mint „tükör által homályosan” meg „a rejtelmek által teszi Ő nyilvánvalóvá a csodáit”, a logikát boldogan ki lehet hajítani az ablakon. A vallási téboly egyike a tévedhetetlen módoknak, amelyekkel meg lehet magyarázni a világ szeszélyeit, mert kiküszöböli a véletlent. Az igazi vallási megszállott mindenre talál választ.
Valószínűleg ez volt az oka annak, hogy Vailtól nyugatra az országúton Szemétláda Ember egy varjúval társalgott csaknem húsz percen át, mivel meg volt győződve róla, hogy a sötét ember küldöttével... vagy magával a sötét emberrel beszélget. A varjú hosszan, némán bámulta egy magas telefonvezetékről, nem akart elrepülni, amíg el nem unja magát, vagy meg nem éhezik... vagy amíg Szemétláda be nem fejezi áradó hálálkodását és hűségesküit.
Grand Junction közelében szerzett egy másik biciklit, és július 25-én már Nyugat-Utahban kerekezett a 4-es úton, amely elvezette az I-89-es keleti szakaszához, az pedig beletorkollt az I-15-ösbe, a nagy délnyugati ágba, amely az északi Salt Lake Cityből lemegy a kaliforniai San Bernardinoig. Amikor új biciklije első kereke hirtelen úgy döntött, hogy megválik a masina többi részétől, és elszáguldott a sivatagba, Szemétláda Ember a kormányon átlendülve a fejére pottyant, akkora reccsenéssel, ami akár be is törhette volna a koponyáját (legalább negyvennel haladt, amikor ez történt, és nem viselt sisakot). Öt perccel később mégis képes volt fölállni, noha tucat vágásból, horzsolásból csurgott az arcán a vér, és képes volt eljárni fintorgó-csoszogó kis táncát, sőt még kántálni is tudott: – Cii-a-bo-la, életem a tiéd, Ci-a-bola, bumpti, bumpti, bum!
Nincs is vigasztalóbb egy megvert léleknek vagy betört koponyának, mint egy jókora adag „Legyen meg a te akaratod”.
AUGUSZTUS 7-ÉN Lloyd Henreid belépett a szobába, amelyben előző nap helyezte el a kiszáradástól félrebeszélő Szemétláda Embert. Szép szoba volt az MGM Grand Hotel harmincadik emeletén. Volt benne egy kerek ágy, selyem ágyneművel, és a plafonon egy kerek tükör, pont akkora, mint az ágy. Szemétláda Ember Lloydra nézett.
– Hogy vagy, Szemétláda? – kérdezte Lloyd, és visszanézett.
– Jól – felelte Szemétláda Ember. – Jobban.
– Némi kaja, ital meg pihenés, ez az, amire szükséged van – mondta Lloyd. – Hoztam tiszta ruhát. Meg kellett saccolnom a méretedet.
– Jónak tűnik. – Szemétláda sose tudta megjegyezni a méretét. Átvette a farmert és a munkásinget Lloydtól.
– Ha felöltöztél, gyere le reggelizni – mondta Lloyd. Majdhogynem tiszteletteljesen beszélt. – Mindnyájan a büfében eszünk.
– Jól van. Rendben.
A büfé zsongott a társalgástól, ő pedig megtorpant, mert hirtelen elöntötte a félelem. Fel fognak rá nézni, amikor belép. Fölnéznek, és nevetni fognak. Valaki vihogni kezd a terem hátsó sarkában, valaki más csatlakozik hozzá, azután az egész helyiség zengeni fog a hahotától, és ujjal mutogatnak rá.
– Hé, dugjátok el a gyufákat, gyün a Szemétláda Ember!
– Hé, Szemét! Micsinált az öreg Semple nyanya, amikor felgyújtottad a nyugdíjcsekkjit?
– Nem nedves az ágyad, Szemétke?
Verejték ütött ki a bőrén, nyálkásnak érezte magát a zuhany ellenére, amelyet Lloyd távozása után vett. Emlékezett rá a fürdőszobatükörből, hogy az arcát lassan gyógyuló hegek borítják, a teste túlságosan girhes, a szeme túl kicsi tátongó üregében. Igen, ki fogják nevetni. Hallgatta a társalgás zümmögését, az evőeszközök csörömpölését, és arra gondolt, hogy egyszerűen lelép.
Ekkor eszébe jutott, hogy a farkas milyen gyengéden fogta meg a kezét és vezette el a Kölyök bádogsírjától. Kihúzta magát, és belépett a terembe.
Néhányan felpillantottak, azután tovább ettek és beszélgettek. Lloyd, aki egy nagy asztalnál ült a terem közepén, fölemelte a kezét és intett neki. Szemétláda odakígyózott hozzá az asztalok között a Kenó vaksi eredményhirdető táblája alatt. Három másik ember is ült az asztalnál. Valamennyien sonkát és rántottat ettek.
– Szolgáld ki magad – mondta Lloyd. – Ez itt afféle önkiszolgáló gőzasztal.
Szemétláda Ember fogott egy tálcát, és kiszolgálta magát. A pult mögötti, piszkos fehér szakácsruhába öltözött nagydarab ember figyelmesen nézett rá.
– Maga Mr. Horgan? – kérdezte Szemétláda Ember félénken.
Horgan elvigyorodott, kimutatta hiányos fogsorát. – Ja, de senki sem hí így, öreg. Szólítsál csak Whitey-nek. Jobban vagy? Amikor bejöttél, úgy festettél, mint egy madárijesztő.
– Persze, sokkal jobban vagyok.
– Vegyél tojást. Amennyi csak kell. De a rósejbnit hagyd. A helyedbe ezt tenném. A kolompér vén és kemény. Jó, hogy meggyöttél, öregem.
– Kösz – felelte Szemétláda.
Visszament Lloyd asztalához.
– Szemétláda, ez itt Ken DeMott. A kopaszodó hapsi Hector Drogan. Ez a kölyök pedig, aki azt próbálja kiültetni a pofázmányára, ami a segge likában virágzik, Nagy Ásznak nevezi magát. Valamennyien biccentettek.
– Ő az új hús – folytatta Lloyd. – A neve Szemétláda Ember.
Kezet ráztak. Szemétláda villázni kezdte a tojást. Fölnézett a torzonborz szakállú fiatalemberre, és halk, udvarias hangon megkérte: – Ideadná a sót, Mr. Nagy?
Pillanatnyi meglepetés következett, ahogy egymásra néztek, azután valamennyien hahotában törtek ki. Szemétláda rájuk meredt, mellében dagadt a pánik, azután meghallotta a nevetést, de igazán hallotta, az elméjével éppen úgy, mint a fülével, és megértette, hogy nem volt benne rosszindulat. Senki sem fogja megkérdezni, hogy miért nem az iskolát gyújtotta föl a templom helyett. Senki sem fogja piszkálni az öreg Semple nyanya nyugdíj csekkje miatt. Ó is mosolyoghat, ha akar. És akart.
– Mr. Nagy – vihogott Hector Drogan. – Ó, Ász, ez csak te lehetsz. Mr. Nagy, ez tetszik. Miiiiszter Náááágy. Öregem, ez kurva jó.
Nagy Ász odaadta Szemétládának a sót. – Ember, én csak Ász vagyok. Mindig is az voltam. Ne hívjál Mr. Nagynak, és én sem foglak Mr. Embernek hívni, rendben?
– Jó – felelte még mindig mosolyogva Szemétláda Ember. – Rendben.
– Ó, Mr. Naaagy? – sivította Heck Drogan hamis falzettben. Azután ismét nevetésben tört ki. – Ász, ezt sose mosod le magadról. Esküszöm, hogy nem.
– Meglehet, de isten bizony, túlélem – felelte Nagy Ász, és fölállt, hogy elmenjen tojásért. A keze egy pillanatra megszorította közben Szemétláda Ember vállát. Ez a kéz meleg és határozott volt. Baráti kéz, amely nem akarja csípni vagy ráncigálni.
Szemétláda Ember villázta a tojást, odabent pedig jó meleget érzett. Ez a meleg és jóság olyan idegen volt, hogy már-már betegségnek rémlett. Evés közben igyekezett körülhatárolni és megérteni. Végignézett a körülötte levő arcokon, és arra gondolt, hogy érti, mi ez.
Boldogság.
Micsoda rendes banda, gondolta.
Utána pedig rögtön: Hazaértem.
EZEN A NAPON otthon maradt, hogy kialudja magát, de másnap egy csomó más emberrel kibuszozott a Boulder gáthoz. Ott azzal töltötték a napot, hogy rézkábeleket tekercseltek kiégett villanymotorok tengelyére. Egy olyan munkapadnál dolgozott, ahonnan ki lehetett látni a vízre – a Mead-tóra –, és senki sem ellenőrizte. Szemétláda Ember feltételezte, hogy nincs előmunkás vagy ilyesmi, mert mindenki éppen olyan élvezettel csinálja a dolgát, mint ő.
A valóságról másnap értesült.
DÉLELŐTT negyed tizenegy volt. Szemétláda Ember a padjánál ült, a rézdrótot hajlítgatta, az elméje millió mérföldre járt, miközben az ujjai a munkát végezték. Fejében éppen egy dicsérő zsoltárt fogalmazott a sötét ember tiszteletére. Eszébe jutott, hogy szereznie kellene egy nagy könyvet (egy Könyvet), és le kéne írnia a gondolatait róla. Az a fajta könyv lenne, amelyet a népek időnként elővennének, hogy olvasgassanak belőle. Olyan népek, akik pont azt érzik vele kapcsolatban, mint Szemétláda.
Odajött a padjához Ken DeMott. A sivatagi barnaság alatt sápadtnak és rémültnek tűnt. – Gyerünk – mondta. – Vége a melónak. Visszamegyünk Vegasba. Mindenki. A buszok odakint várnak.
– He? Miért? – pislogott rá Szemétláda.
– Nem tom. Az ő parancsa. Lloyd továbbította.
Tedd magad sebességbe, Szemét. Okosabb nem faggatózni, ha a nehézfiúról van szó.
Szemét nem faggatózott. Kint, a Hoover Drive-on három Las Vegas-i iskolabusz parkolt járó motorral. Férfiak és nők szálltak be. Nem sokat beszélgettek; a kora délelőtti visszautazás szöges ellentéte volt a szokott buszozásnak a munkába és vissza. Nem volt viccelődés, csevegés, csipkelődés a nagyjából húsz nő és harminc férfi között. Mindenki magába zárkózott.
Ahogy közeledtek a városhoz, Szemétláda Ember hallotta, hogy az ülések közti folyosó másik oldalán azt mondja egy pasas a szomszédjának: – Heck az. Heck Drogan. A nyavalyába, hogy tudta kiszúrni az a kísérteties alak?
– Pofa be! – mondta a másik, és gyanakodva sandított Szemétláda Emberre.
Szemétláda elfordította a pillantását, és kinézett az ablakon a sivatagra. Ismét meg volt zavarodva.
– JÉZUSOM! – mondta az egyik asszony, amikor leszálltak a buszról, de ez volt az egyetlen megjegyzés.
Szemétláda meglepetten nézett körül. Úgy tűnt, mindenki itt van, aki Cibolában lakik. Mindenkit visszahívtak, néhány nyomkereső kivételével, akik akárhol lehettek a mexikói félszigettől Nyugat-Texasig. Laza félkörben álltak a szökőkút körül, hat-hét sorban, összesen vagy négyszázan. Egyesek a hátsó sorokban szállodai székekre álltak, hogy lássanak. Amíg Szemétláda közelebb nem ért, azt hitte, hogy a szökőkutat bámulják. A nyakát méregetve látta, hogy valami fekszik a gyepen a szökőkút előtt, de nem látta, hogy mi az.
Egy kéz ragadta meg a könyökét. A fehér, ideges arcú Lloyd volt. – Téged kereslek. Ő később majd látni akar. Látogasd meg. Közben ezt elintézzük. Istenem, hogy gyűlölöm. Gyere. Segítségre van szükségem, és téged jelöltek ki.
Szemétláda Ember körül forgott a világ. Ő akarja látni! Ő! De közben itt van ez... akármi is ez.
– Mi az, Lloyd? Mi az?
Lloyd nem válaszolt. Még mindig fogta könnyedén Szemét karját, és a szökőkút felé vezette. A tömeg szétnyílt, mondhatni, visszarettent előlük. A keskeny folyosót, amelyen haladtak, mintha az undor és a félelem hideg rétegei szigetelték volna el.
A tömeg előtt Whitney Horgan állt, és cigarettázott. Egyik lábát fölpolcolta a tárgyra, amelyet Szemétláda eddig nem látott jól. Egy fakereszt volt. A függőleges szára négy méter hosszú. Kezdetleges kis t-re emlékeztetett.
– Mindenki itt van? – kérdezte Lloyd.
– Ja – bólintott Whitey –, gondulom. Winky körbetelefonált. Kilenc emberünk van államon kívül. Flagg azt mondja, velük ne törődjünk. Hogy vagy, Lloyd?
– Jól – felelte Lloyd. – Illetve... nem jól, de hát tudod – túlélem.
Whitey Szemétláda Ember felé biccentett. – Mennyit tud a srác?
– Semmit sem tudok – felelte Szemétláda, aki zavartabb volt, mint bármikor. Remény, megilletődés és félelem vívták benne kétséges kimenetelű küzdelmüket. – Mi ez az egész? Valaki mondott valamit Heckről...
– Ja, Heck az – bólintott Lloyd. – Kokózott. Rohadt dolog, gyűlölöm ezt az egész rohadtságot. Gyerünk, Whitey, mondd, hogy hozzák.
Whitey otthagyta Lloydot és Szemétládát, a földben levő négyszögletes lyukhoz lépett. A lyukat kibetonozták. Éppen megfelelő méretűnek és mélységűnek tűnt ahhoz, hogy befogadja a kereszt végét. Ahogy Whitney „Whitey” Horgan felügetett a két aranygúla közötti széles lépcsősoron, Szemétláda Ember érezte, hogy kiszárad a szája. Hirtelen megfordult, először a néma tömeg felé, amely félhold alakban várakozott a kék ég alatt, azután Lloyd irányába, aki sápadtan és csöndesen várakozott, a keresztet bámulta, és egy pattanás fehér végét piszkálta az állán.
– Te... mi... felszögezzük? – kérdezte végül Szemétláda. – Erről van szó?
Lloyd hirtelen benyúlt kifakult ingének zsebébe. – Hoztam valamit neked. Ő adta, hogy adjam át neked. Nem kényszeríthetlek, hogy átvedd, de marhára jó, hogy eszembe jutott. Kéred?
Inge mellzsebéből előhúzott egy vékony aranyláncot, amelynek a végén fekete borostyánkő lógott. A kőben apró piros pont izzott, éppen olyan, mint az övében. Lloyd meglengette Szemétláda Ember szeme előtt, mint egy hipnózishoz használt függőt.
Az igazság annyira benne volt Lloyd szemében, hogy nem lehetett félreismerni. Szemétláda Ember tudta, hogy nem szabad sírva fetrengenie a földön – sem előtte, sem senki más előtt, de különösen előtte nem –, azt állítva, nem értette meg, miről van szó. Ha ezt elfogadod, mindent elfogadsz, mondta Lloyd szeme. Hogy mi tartozik ehhez a mindenhez? Természetesen Heck Drogan. Heck és a kibetonozott lyuk a földön, az a lyuk, amely épp elég nagy, hogy beleférjen Heck keresztfájának a vége.
Lassan a kőért nyúlt. A keze megtorpant, mielőtt kinyújtott ujjai megérinthették volna az aranyláncot.
Ez az utolsó esélyem. Az utolsó, hogy Donald Merwin Elbert legyek.
De egy másik hang, amely sokkal parancsolóbban beszélt (mégis volt benne bizonyos gyengédség, mint egy lázas homlokra helyezett hűvös kézben), azt mondta neki, hogy a választás ideje régen elmúlt. Ha most Donald Merwin Elbertet választja, akkor meghal. Amennyiben szabad akaratából (ha egyáltalán van ilyenje a világ Szemétláda Embereinek) követte a sötét embert, akkor el kell fogadnia az ajándékát. A sötét ember megmentette attól, hogy a Kölyök keze által haljon meg (az eszébe se jutott Szemétnek, hogy a sötét ember pont ezért küldhette a Kölyköt), és ez bizonyosan azt jelenti, hogy a sötét embernek köszönheti az életét, annak, akit Járkáló Cimborának neveznek. Az életét! Nem ő maga ajánlotta föl újra és újra?
De a lelkedet... azt is fölajánlottad?
Ezt is, azt is, gondolta Szemétláda Ember, és egyik kezével gyengéden megfogta az aranyláncot, a másikkal a sötét követ. A kő hideg és sima volt. Egy pillanatra az öklébe szorította, csak hogy lássa, föl tudja-e melegíteni. Nem hitte, hogy képes lenne rá, és igaza volt. Így hát a nyakába kanyarította, ahol úgy érintette a bőrét, mint egy apró jégdarab. De nem törődött a jeges érzéssel.
Az a jeges érzés kiegyensúlyozta az elméjében örökké égő tüzet.
– Mondd azt magadnak, hogy nem ismered – szólalt meg Lloyd. – Úgy értem, Hecket. Mindig ezt csinálom. Ez megkönnyíti. Ez...
A szálloda széles ajtószárnyai kivágódtak. Őrjöngő, rémült üvöltés csapott ki. A tömeg felsóhajtott.
Kilencfős csapat lépkedett le a lépcsőfokokon. Hector Drogan volt középen. Úgy viaskodott, mint egy tigris, amelyet hálóba csaltak. Az arca halálsápadt volt, nem számítva a járomcsontján a két lázvörös foltot. Izzadság patakzott bőrének minden centiméteréről. Anyaszült meztelen volt. Öt ember fogta. Egyikük Nagy Ász volt, az a kölyök, akit Hec a neve miatt ugratott.
– Ász! – makogta Hector. – Hé, Ász, mit mondasz? Egy kis segítség a srácnak, rendben? Ember, mondd meg neki, hogy hagyják ezt abba, tiszta vagyok, Istenre esküszöm, hogy teljesen kitisztultam. Mit mondasz? Segíts egy kicsit! Kérlek, Ász!
Nagy Ász egy szót sem szólt, csak szorosabban markolta Heck rángatózó karját. Ennyi elég volt válasznak. Hector Drogan ismét sikoltozni kezdett. Kérlelhetetlenül keresztülvonszolták a pavilonok között a szökőkút felé.
Mögötte egy sorban, mint komor temetkezési vállalkozók, három ember jött: Whitney Horgan, nagy táskával a kezében; egy Roy Hoopes nevű férfi létrával; és Winky Winks, egy kopasz ember, aki folyton kacsingatott. Winky csiptetős dossziét hozott, amelyre egy gépelt papírlapot rögzítettek.
Hecket a kereszthez rángatták. A félelem iszonyú sárga szaga áradt belőle; a szeme forgott, kivillant zavaros fehérje, akár a lovaké viharban.
– Hé, Szemétke! – mondta rekedten, miközben Roy Hoopes letette mellé a létrát. – Szemétláda Ember! Mondd nekik, haver, hogy hagyják abba. Mondd, hogy tiszta vagyok. Mondd meg nekik, hogy az ilyen félelem jobb, mint a világ legfrankóbb rehabilitációja. Öreg, mondd meg nekik!
Szemétláda a lábát nézte. Ahogy lehajtotta a fejét, a fekete kő ellendült a mellétől, bekerült a látóterébe. A vörös villanás, a szem, mintha egyenesen őt bámulta volna.
– Nem ismerlek – motyogta.
A szeme sarkából látta, hogy Whitey fél térdre ereszkedik, a szája sarkából cigaretta lóg, bal szemével hunyorog a füst miatt. Kinyitotta a táskát. Hegyes faszegeket húzott elő. A rémült Szemétláda Embernek akkorának rémlettek, mint a sátorcövekek. Whitey lefektette a szögeket a fűre, azután elővett egy nagy fakalapácsot.
A körülötte mormoló hangok ellenére Szemétláda Ember motyogása behatolt Hector Drogan pániktól ködös agyába. – Hogy érted azt, hogy nem ismersz? – kiáltotta vadul. – Alig két napja együtt reggeliztünk! Ezt a kölyköt Mr. Nagynak nevezted. Hogy érted azt, hogy nem ismersz, te tyúkszaros, gyáva alak?
– Egyáltalán nem ismerlek – ismételte Szemétláda, ez alkalommal kicsit hangosabban, és majdnem fellélegzett. Csupán egy idegent látott maga előtt, egy idegent, aki egy kicsit emlékeztetett Carley Yatesre. A keze a kőre tévedt, és megmarkolta. Hűvössége még inkább megnyugtatta.
– Te hazug! – sikoltotta Heck. Ismét küzdeni kezdett, izmai megfeszültek, lüktettek, izzadság csurgott meztelen mellén és karjain. – Te hazug! Hiszen ismersz! Ismersz, te hazug!
– Nem ismerlek. Nem ismerlek, és nem is akarlak ismerni.
Heck újra üvölteni kezdett. A négy ember lihegve kapaszkodott belé.
– Gyerünk – mondta Lloyd.
Hecket hátrébb vonszolták. Az egyik ember, aki fogta, kinyújtotta a lábát, és elbuktatta. Heck félig a keresztre esett, félig mellé. Winky közben elkezdte olvasni az irattartóra rögzített gépelt papírlap szövegét, éles hangja láncfűrészként hasított keresztül Heck üvöltésén:
– Figyelem, figyelem, figyelem! Randall Flagg, a Nép Vezetője, az Első Polgár parancsára, ez az ember, név szerint Hector Alonzo Drogan, megfeszítés útján kivégeztetik kábítószer-használat bűntette miatt.
– Ne! Ne! Ne! – sikoltotta Heck őrjöngő ellenpont ként. Verejtéktől síkos bal karja kiszabadult Nagy Ász szorításából, Szemétláda ösztönszerűen letérdelt, és visszanyomta, rákényszerítve a csuklót a kereszt fájára. Egy másodperccel később Whitey letérdelt Szemétláda mellé a fakalapáccsal és két otromba szöggel. A cigaretta még mindig ott lógott a szája sarkában. Olyan volt, mint aki éppen egy kis ácsmunkát végez el a hátsó kertjében.
– Ja, igen, így tartsd, Szemétláda. Máris szögelem. Egy percig sem tart.
– A Nép Társadalmában nincs megengedve a kábítószer-fogyasztás, mert csökkenti az egyén képességét a hasznos hozzájárulásra a Nép Társadalmához – hirdette ki Winky. Gyorsan beszélt, mint egy árverési kikiáltó, a szeme forgott, kacsingatott, hunyorgott. – Különösen ebben az esetben, amikor a vádlott, Hector Drogan a kokain élvezetéhez szükséges eszközök és jelentős kokaintartalék társaságában találtatott.
Heck üvöltése elérte azt a magasságot, amitől megrepedtek volna a kristályok, ha lett volna itt repedni való kristály. A fejét ide-oda csapkodta. A szája habzott. Patakzott a karjáról a vér, miközben hatan, beleértve Szemétláda Embert is, beemelték a keresztet a betonozott lyukba. Hector Drogan, aki hátracsapta fejét a fájdalom görcsében, kirajzolódott az ég hátterén.
– ...ez a Nép Társadalmának javát szolgálja – süvöltötte kérlelhetetlenül Winky. – Ez a hirdetmény ünnepélyes figyelmeztetéssel és Las Vegas népének szóló üdvözlettel zárul. Az ítélet szegeztessék a gonosztevő feje fölé, és jelöltessék meg az Első Polgár, névszerint RANDALL FLAGG pecsétjével.
– Istenem, hogy FÁJ! – üvöltötte Hector Drogan föntről. – Istenem, Istenem, ó, Istenem Istenem Istenem!
A tömeg még csaknem egy órán át ott maradt, mindenki félt, hátha megjegyzik, hogy ő távozott elsőként. Sokak arcán undor látszott, másokon álmatag izgalom... de ha akadt közös nevező, az a félelem volt.
Szemétláda Ember azonban nem félt. Miért is félt volna? Nem ismerte ezt az embert.
Egyáltalán nem ismerte.
AZNAP ESTE negyed tizenegy volt, amikor Lloyd belépett Szemétláda Ember szobájába. Rápillantott, és azt mondta: – Fel vagy öltözve. Rendben. Azt hittem, már lefeküdtél.
– Dehogy – felelte Szemétláda Ember. – Fent vagyok. Miért?
Lloyd halkan folytatta. – Itt az idő, Szemétke. Látni akar. Flagg.
– Ő...?
– Igen.
Szemétláda Ember el volt ragadtatva. – Hol van? Életemet adom érte, ó, igen...
– A legfelső emeleten – mondta Lloyd. – Akkor jött meg, amikor elégettük Drogan testét. A Partról érkezett. Már itt volt, amikor Whiteyvel visszaértünk a töltésről. Senki sem látta jönni-menni, de mindig tudni lehet, hogy mikor ment el. Vagy mikor jött meg. Na gyerünk.
NÉGY PERCCEL KÉSŐBB a lift elérte a legfelső emeletet, és kilépett belőle a lángoló arcú, guvadt szemű Szemétláda Ember. Lloyd nem követte.
Szemétláda felé fordult. – Te nem...?
Lloyd megpróbált mosolyogni, de nem sok sikerrel. – Nem, azt akarja, hogy egyedül menj be hozzá. Sok szerencsét, Szemétláda.
Mielőtt bármit mondhatott volna, a liftajtó becsukódott, és Lloyd eltűnt.
Szemétláda Ember megfordult. Széles, pompázatos előtérben volt. Két ajtó nyílt belőle... és a végében levő most lassan feltárult. Sötét volt odabent. De Szemétláda látta, hogy egy alak áll az ajtóban. És a szemét is látta. Vörös szemét.
A szíve lassan vert, a szája kiszáradt, miközben elindult az alak felé. Ahogy közeledett, mintha egyre hidegebb lett volna. Libabőr ütött ki napégette karján. Valahol mélyen odabent Donald Merwin Elbert hullája megfordult sírjában, és mintha kiáltani akart volna. Azután ismét csönd lett.
– A Szemétláda Ember! – mondta egy halk, elbűvölő hang. – Milyen jó, hogy itt vagy. Milyen nagyon jó.
A szavak porként hullottak Szemét szájából: – Az... az életem a tiéd.
– Igen – mondta csitítóan az ajtóban álló alak. Ajkai fehér vigyorra húzódtak. – De nem hinném, hogy erre szükség van. Gyere be. Hadd nézzelek meg.
Szemétláda Ember belépett, lázasan ragyogó szemmel, az alvajárók elernyedt arcával. Az ajtó becsukódott, és ő ott maradt a félhomályban. Borzalmasan forró kéz zárult Szemétláda Ember jeges karjára... ettől hirtelen megnyugodott.
– Van egy kis munka a számodra a sivatagban, Szemétláda – mondta Flagg. – Remek munka. Már ha akarod.
– Bármit – suttogta Szemétláda Ember. – Bármit.
Randall Flagg átkarolta a ványadt vállakat. – Elküldelek téged az égetésre – mondta. – Gyere, igyunk valamit, és beszéljük meg ezt a dolgot.
És A VÉGÉN az égés igazán nagyszerűre sikeredett.
MÁSODIK KÖTET
AMIKOR Lucy Swann fölébredt, Pulsar órája háromnegyed tizenkettőt mutatott. Néma villámok csapkodtak nyugaton a hegyekben – a Sziklás-hegységben, helyesbített némi tisztelettel. Korábban sohasem jutott nyugatabbra Philadelphiánál, ahol a sógora él. Élt egykor.
A dupla hálózsák másik fele üres volt; ez ébresztette föl. Arra gondolt, hogy egyszerűen megfordul és tovább alszik – a fiú majd visszajön az ágyba, ha akar –, de azután fölkelt, és némán elindult arrafelé, ahol sejtette, a tábortól nyugatra. Ruganyosan lépkedett, egy lelket sem zavart föl. Kivéve természetesen a Bírót; tíz perc múlva éjfél, de Farris bíró sohasem alszik el őrségben! A Bíró hetvenéves volt, és Jolietben csatlakozott hozzájuk. Most már tizenkilencen voltak: tizenöt felnőtt, három gyerek és Joe.
– Lucy? – kérdezte halkan a Bíró.
– Igen. Nem látta...
Halk kuncogás. – Persze hogy láttam. Kiment az országútra. Ugyanoda, ahová tegnap meg tegnapelőtt éjjel is.
Lucy közelebb húzódott az öregemberhez, és meglátta a térdén a nyitott Bibliát. – Bíró, agyonerőlteti a szemét.
– Csacsiság. Az ilyesmihez a csillagfény a legjobb. Talán az egyetlen megfelelő fény. Hogy is van? Nem rabszolga élete van-é az embernek a földön, és az ő napjai nem olyanok-é, mint a béresnek napjai? A mint a szolga kívánja az árnyékot, és mint a béres reményli az ő bérét: úgy részesültem én keserves hónapokban és nyomorúságnak éjszakái jutottak számomra. Ha lefekszem, azt mondom: mikor kelek föl? de hosszú az estve, és betelek a hánykolódással reggeli szürkületig.
– Óriási – mondta Lucy minden lelkesedés nélkül. – Igazán szép, Bíró.
– Ez nem szép, ez Jób. Jób könyvében semmi szép nincs, Lucy. – Becsukta a Bibliát. – És betelek a hánykolódással reggeli szürkületig. Ez a maga embere, Lucy: Larry Underwood ától cettig.
– Az. – Lucy sóhajtott. – Most már csak azt szeretném tudni, mi baja.
A Bírónak voltak sejtései, de hallgatott.
– Nem az álmoktól van – folytatta az asszony. – Senki sem álmodik többé, hacsak Joe nem. Ő pedig... más.
– Igen. Más. Szegény fiú.
– És mindenki egészséges. Legalábbis amióta Mrs. Vollman meghalt. – Két nappal azután, hogy a Bíró csatlakozott hozzájuk, egy Dick és Sally Vollman néven bemutatkozó házaspár is növelte Larry és válogatott túlélő csapata létszámát. Lucy rendkívül valószínűtlennek tartotta, hogy az influenza egyszerre kíméljen meg férjet és feleséget, és gyanította, hogy az ő házasságuk csak afféle élettársi viszony, és igen rövid ideje tart. Negyvenes éveikben járhattak, és láthatóan nagyon szerelmesek voltak. Azután, egy hete, az öregasszony Hemingford Home-i házában Sally Vollman megbetegedett. Két napig táboroztak ott, tehetetlenül várták, hogy jobban legyen vagy meghaljon. Meghalt. Dick Vollman velük maradt, de egész más ember lett belőle – csöndes, elgondolkodó, sápadt.
– A szívére vette, ugye? – kérdezte Farris bírótól.
– Larry olyan ember, aki viszonylag későn talál magára az életben – felelte a Bíró, és megköszörülte a torkát. – Legalábbis nekem úgy tűnik. Az ilyen emberek sohasem biztosak magukban. Minden megvan bennük, amit az állampolgári ismeretek tantárgya mond a jó honfiról: partizánok, de sohasem vakbuzgók, tisztelik a tényeket, figyelemmel vannak a körülményekre, de sohasem hajlítják meg őket a tények, kényelmetlenül érzik magukat vezető helyzetben, de ritkán hárítják át a felelősséget, ha egyszer elfogadták... vagy rájuk erőltették. Ők a legjobb vezetők a demokráciában, mert valószínűtlen, hogy beleszeretnek a hatalomba. Éppen ellenkezőleg. És amikor a dolgok rosszul mennek... mint amikor Mrs. Vollman meghalt... Talán cukorbeteg volt? – szakította félbe önmagát. – Elképzelhető. A cianózisos bőr, az, hogy olyan hamar kómába esett... meglehet, meglehet. De ha ez a helyzet, akkor hol az inzulinja? Lehet, hogy szándékosan hagyta, hogy meghaljon? Lehetett öngyilkosság?
Töprengve hallgatott, ujjait összekulcsolva az álla alatt. Olyan volt, mint egy borongó, fekete ragadozó madár.
– Azt kezdte mondani, ha a dolgok elromlanak – nógatta gyengéden Lucy.
– Ha elromlanak – amikor egy Sally Vollman meg hal, cukorbajban, belső vérzésben, akármiben –, az olyan ember, mint Larry, magát vádolja. Azok az emberek, akiket az állampolgári ismeretek tankönyvei bálványoznak, ritkán érnek jó véget. Melvin Purvis, a harmincas évek szuperdetektívje a szolgálati pisztolyával ölte meg magát 1959-ben. Amikor Lincolnt meggyilkolták, idő előtt megvénült ember volt, aki az ideg-összeroppanás felé haladt. Megszoktuk, hogy az elnökök a szemünk láttára esnek szét a tévében – kivéve persze Nixont, aki inkább erősödött a hatalomtól, mint a vámpírdenevér a vértől, és Reagant, aki túl butának tűnt ahhoz, hogy megöregedjék. Úgy sejtem, Gerald Forddal is ez volt a helyzet.
– Azt hiszem, van itt valami más is – mondta szomorúan Lucy.
A Bíró kutatóan nézett rá.
– Hogy is szól ez? Hajnalhasadtáig forgolódik és mocorog?
Farris bíró bólintott.
Lucy folytatta: – Meglehetősen jó leírása a szerelmes férfinak, nem?
A Bíró meghökkenve bámulta. A nő egész idő alatt tudta, amiről ő hallgatott. Lucy vállat vont, és mosolygott, de nagyon keserűen. – Az asszonyok tudják az ilyesmit – mondta. – Szinte mindig tudják.
Mielőtt a Bíró válaszolhatott volna, elindult az út felé, ahol Larry üldögélt, és Nadine Crosson töprengett.
– LARRY!
– Itt vagyok – felelte kurtán. – Miért keltél fel?
– Fáztam – mondta az asszony. A fiú törökülésben gubbasztott a padkán, mintha meditálna. – Jut itt egy kis hely?
– Persze. – Arrébb húzódott. Az út még őrzött egy keveset a nappal gyorsan fogyatkozó melegéből. Az asszony leült. A fiú átkarolta. Lucy becslése szerint ma éjjel ötvenmérföldnyire lehetnek Bouldertől. Ha holnap kilenckor elindulnak, ebédre megérkezhetnek a Boulderi Szabad Övezetbe.
A rádióban beszélő férfi nevezte Boulderi Szabad Övezetnek; Ralph Brentnernek hívták, és azt is mondta (némileg zavartan), hogy ez inkább csak rádióhívójel, de Lucynak tetszett, mert jól hangzott. Igaznak hangzott. Mintha új kezdetet jelentene. Nadine Cross majdhogynem vallásos rajongással fogadta a nevet, mint egy talizmánt.
Három nappal azután, hogy Larry, Nadine, Joe és Lucy megérkeztek Stovingtonba, és a járványközpontot üresen találták, Nadine javasolta, hogy kerítsenek egy CB-rádiót, és figyeljék a negyven csatornát. Larry lelkesen fogadta az ötletet – mint a nő minden ötletét, gondolta Lucy. Egyáltalán nem értette Nadine Crosst. Larry a szó szoros értelmében imádta, Nadine azonban a napi rutintevékenységen kívül szóba sem állt vele.
A CB jó ötlet volt, még akkor is, ha ilyen jéghideg agyban fogant, amely csak Joe iránt mutatott melegséget. Ez a legkönnyebb módja, hogy más csoportokkal fölvegyék a kapcsolatot, mondta Nadine, és megbeszélhetik velük a találkozást.
Ez némi értetlenkedő vitát váltott ki csoportjukban, amely addigra fél tucat főre duzzadt, mert csatlakozott hozzájuk Mark Zellman, aki valamikor New York állam északi részében volt hegesztő, és Laurie Constable huszonhat éves ápolónő. Az értetlenkedő vita újabb indulatos veszekedésbe csapott át az álmokról. Laurie kezdett el tiltakozni, mondván, pontosan tudják, hova mennek. A találékony Harold Laudernek és csapatának nyomait követik Nebraskába. Hát persze hogy ezt teszik, ugyanazon okból. Az álmok túlságosan szuggesztívek voltak ahhoz, hogy ne vegyenek róluk tudomást.
Némi huzakodás után Nadine valósággal hisztériás lett. Ő nem lát álmokat, ismétli, nem lát semmiféle nyomorult álmot! Ha a többiek önhipnózist gyakorolnak egymás között, ám tegyék. Amennyiben van valamilyen ésszerű alapja annak, hogy ennyire igyekeznek Nebraskába – például a stovingtoni jelzőtábla –, ám tegyék. De azt akarja, értsék meg, hogy ő egy csomó metafizikai hülyeség alapján nem megy oda! Ha nincs kifogásuk ellene, ő inkább a rádióban hisz, mint a látomásokban.
Mire Mark barátságos, foghíjas mosollyal fordult a feszült arcú Nadine-hoz, és megkérdezte: – Ha nincsenek álmaid, akkor hogyhogy tegnap éccaka arra ébredtem, hogy beszéltél álmodban?
Nadine holtsápadt lett. – Hazugnak nevezel? – kérdezte már-már sikoltva. – Mert ha igen, akkor jobb, ha valamelyikünk most rögtön távozik innen! – Joe pityeregve közelebb húzódott hozzá.
Larry elsimította a dolgot, beleegyezett a CB-rádióba. És a múlt héten adásokat kezdtek fogni, mégpedig nem Nebraskából (amely, mint az álmok megmondták, kiürült, mielőtt odaértek volna – sőt maguk az álmok is megfakultak, elveszítették sürgető felhangjukat), hanem a hatszáz mérfölddel nyugatabbra fekvő, coloradói Boulderből, és a jeleket Ralph erős adója sugározta.
Lucy még emlékezett a boldog, szinte mámoros arcokra, amikor a statikus elektromosság sercegéséből kibontakozott Ralph Brentner elnyújtott oklahomai orrhangja: – Itt Ralph Brentner, Boulderi Szabad Övezet. Ha hallotok, válaszoljatok a 14-es csatornán. Ismétlem, 14-es csatorna!
Hallották Ralphot, de az adójuk nem volt elég erős, hogy válaszoljanak, legalábbis akkor még. Ám most már közelebb értek, és az első adás óta megtudták, hogy az öregasszony, akinek Abagail Freemantle a neve (noha Lucy mindig mint Abagail anyára gondolt rá), és csapata voltak az első érkezők, de azóta kettesével, hármasával szállingóznak az emberek, bár jött már harmincas csoport is. Amikor Brentner először fölvette velük a kapcsolatot, kétszáz ember élt Boulderben; ma estére, amikor egymással diskuráltak – most már az ő CB-jük is könnyedén legyőzte a távolságot –, több mint háromszázötvenen voltak. Az ő csoportjukkal elérhetik a négyszázat is.
– Mire gondolsz? – kérdezte Lucy, és rátette kezét a fiú karjára.
– Erre az órára és a kapitalizmus halálára – mutatott Larry a Pulsarra. – Kaparj kurta, neked is jut – és a kurta, aki a legkeményebben kapart, kivájta magának a piros-fehér-kék Cadillachez a Pulsar órát. Most igazi demokrácia van. Amerika bármelyik asszonyának lehet Pulsar órája és kékróka bundája. – Elnevette magát.
– Lehet – felelte az asszony. – De mondok neked valamit, Larry. Talán nem sokat tudok a kapitalizmusról, de erről az ezerdolláros óráról tudok valamit. Azt, hogy nem valami jó.
– Nem? – A fiú meglepetten és mosolyogva nézett rá. Halvány mosoly volt, de őszinte. Lucy örült, mert neki szólt. – Miért nem?
– Mert senki sem tudja, mennyi az idő – felelte csípősen Lucy. – Négy-öt napja sorban megkérdeztem Mr. Jacksont, Markot és téged. Mindnyájan más időt adtatok meg, és mindnyájan azt mondtatok, hogy az órátok legalább egyszer megállt... emlékszel arra a helyre, ahol a világidőt tartották számon? Egyszer egy orvosi váróban olvastam róla cikket egy magazinban. Elképesztő. A másodperc mikro-mikrorészéig eljutottak. Volt ingaórájuk, meg napórájuk, meg minden. Most néha eszembe jut az a hely, és begurulok. Biztosan megállt az összes óra, és hiába van ezerdolláros Pulsarom, amelyet egy ékszerboltból újítottam, mégse mutatja az időt másodpercre pontosan, ahogy kéne. Az influenza miatt. Az istenverte influenza miatt.
Elhallgatott, és egy darabig némán üldögéltek. Azután Larry felmutatott az égre. – Nézd!
– Mit? Hol?
– Három óra magasságában. Most már két óránál.
Lucy nézte, de semmit sem látott abból, amit a fiú mutatott, amíg Larry meg nem fogta meleg kezével az arcát, és be nem állította a fejét. Lucynak elakadt a lélegzete. Ragyogó fény, csillagfény, de egyenletes, nem hunyorog. Sebesen repült az égen kelet-nyugati irányban.
– Istenem! – kiáltotta az asszony. – Ez egy repülőgép, ugye, Larry? Egy repülőgép!
– Nem. Műhold. Valószínűleg fönt fog keringeni az elkövetkező hétszáz évben.
Csak ültek és figyelték, amíg el nem tűnt a szemük elől a Sziklás-hegység sötét tömbje mögött.
– Larry! – mondta az asszony halkan. – Miért nem hajlandó Nadine bevallani? Az álmokat.
A fiú alig észrevehetően megmerevedett, és Lucy már bánta, hogy szóba hozta a dolgot. De most már megtörtént, és elszánta magát, hogy folytatja a témát... hacsak Larry le nem állítja.
– Azt mondja, ő nem álmodik.
– Pedig igen. Igaza volt Marknak. És beszél álmában. Egyik éjjel olyan hangos volt, hogy fölébresztett.
A fiú ránézett. Hosszú idő után megkérdezte: – Mit mondott?
Lucy gondolkodott, igyekezett pontosan felidézni. – Hánykolódott a hálózsákjában, és azt ismételgette: „Ne, olyan hideg, nem bírom, ha csinálod, olyan hideg, olyan hideg.” Azután a haját kezdte húzni. Álmában a saját haját húzgálta. És nyögött, de úgy, hogy kirázott a hideg.
– Az emberek álmodhatnak rosszakat, Lucy. Ez még nem jelenti azt, hogy... hogy róla álmodnak.
– Jobb, ha nem sokat beszélünk róla sötétedés után, ugye?
– Igen, jobb.
– Nadine úgy viselkedik, mintha kezdene fölfesleni. Érted, hogy gondolom?
– Igen. – Értette. Nadine-nak, noha konokul állította, hogy nem álmodik, sötét karikák voltak a szeme alatt, mire elérték Hemingford Home-ot. Sűrű hajának fenséges fonata feltűnően fehérebb lett. És ha megérintették, ugrott egyet. Összerándult.
– Szereted, ugye? – kérdezte Lucy.
– Ó, Lucy! – mondta a fiú szemrehányóan.
– Nem, csak tudni akarom... – Ránézett Larryre, és hevesen megrázta a fejét. – El kell mondanom. Látom, hogyan nézel rá... ahogy ő néz rád néha, amikor valamivel el vagy foglalva, és... biztonsággal megteheti. Szeret téged, Larry. De fél.
– Mitől fél? Mitől?
Eszébe jutott, amikor megpróbált szeretkezni vele három nappal a stovingtoni kudarc után. A nő attól kezdve elcsöndesedett – alkalmanként még mindig vidám volt, de látni lehetett, hogy megdolgozik a vidámságért. Joe elaludt. Larry leült mellé, és egy ideig beszélgettek, nem pillanatnyi helyzetükről, hanem a régi dolgokról, biztonságos dolgokról. Larry megpróbálta megcsókolni. A nő ellökte, elfordította a fejét, de Larry még érezhette azokat a dolgokat, amelyekről Lucy beszélt. Újra próbálkozott, gorombán és gyengéden egyszerre, mert istentelenül kívánta. És Nadine egy pillanatra engedett, megmutatta, milyen lenne, ha...
Azután kitépte magát Larry öleléséből, sápadtan elfordult, a karját szorosan összefonta a melle előtt, keze a könyökét markolta, és lehajtotta a fejét.
Ne csináld ezt még egyszer, Larry. Kérlek, ne. Különben fogom Joe-t, és elmegyek.
De miért? Miért, Nadine? Miért csinálsz ebből ilyen iszonyú nehéz ügyet?
Nem válaszolt. Csak ült lehajtott fejjel, a sötét foltokkal a szeme alatt.
Elmondanám, ha tehetném, mondta végül, és elment, hátra se nézett.
– Volt nekem egy barátnőm, aki hasonlóképpen viselkedett – szólt Lucy. – Utolsó éves voltam a gimiben. Joline-nak hívták. Joline Majors. Nem járt gimnáziumba. Kimaradt, mert hozzáment a fiújához, aki tengerész volt. A lány terhes volt, amikor összeházasodtak, de elvetélt. Az embere sokat volt távol, és Joline... szeretett bulikra járni. Nagyon szeretett, a férje pedig egy féltékeny barom volt. Azt mondta neki, ha egyszer is rajtakapja, hogy bármit csinál a háta mögött, akkor mindkét karját eltöri, és elcsúfítja az arcát. El tudod képzelni, milyen lehet az az élet? A férj hazajön, és azt mondja: „Nos, én most ismét kihajózom, szerelmem. Csókolj meg, azután egy kicsit hentergünk a szénában, ja, és mellesleg, ha visszajövök, és azt hallom, hogy valakivel összeszűrted a levet, hát eltöröm mind a két karod, és elcsúfítom az arcod.”
– Hát igen, nem lehet valami kellemes.
– Aztán egy idő múlva megismerkedett egy sráccal – folytatta Lucy. – Segédedző volt a burlingtoni gimiben. Titkokban találkoztak, folyton azt lesték, nem figyelik-e őket, és nem is tudom, a férj rájuk állított-e valakit, de egy idő múlva már nem is számított, mert Joline szabályosan begolyózott. A férje barátját gyanította a hapsiban, aki a buszra várt a sarkon. Abban a hapsiban, akinél bejelentkeztek Herbbel valami bolhafészek motelben. Még akkor is, ha az a motel New York államban volt. Vagy a zsaruban, aki elirányította őket egy piknikezőhelyre. Annyira kikészült, hogy felsikoltott, ha egy ajtót bevágott a szél, vagy összerázkódott, ha valaki jött fel a lépcsőházukban. Mivel pedig a házukban hét kis lakás volt, valaki mindig jött azon a lépcsőn. Herb annyira megrémült, hogy otthagyta. Nem Joline férjétől rémült meg, hanem az asszonytól. És mielőtt a férje visszajött, Joline idegösszeomlást kapott. Mindezt azért, mert egy kicsit túlságosan is szerették... és mert a férj megőrült a féltékenységtől. Nadine erre a lányra emlékeztet, Larry. Sajnálom őt. Nem vagyok odáig érte, de ezért sajnálom. Borzalmasan néz ki.
– Azt mondod, hogy Nadine úgy fél tőlem, ahogy az a lány a férjétől?
– Meglehet – felelte Lucy. – Bár mondok neked valamit – akárhol legyen is Nadine férje, nem itt van.
A fiú kicsit kínosan fölnevetett. – Vissza kéne mennünk. Holnap nehéz napunk lesz.
– Igen – mondta az asszony, és arra gondolt, hogy Larry egyetlen szavát sem értette meg. Hirtelen elsírta magát.
– Hé – mondta a fiú. – Hé. – Megpróbálta átkarolni.
Az asszony ellökte. – Megkapod tőlem, amit akarsz; erre semmi szükség!
A fiúban még elég maradt a régi Larryből, hogy arra gondoljon, nem hallatszik-e el az asszony hangja a táborig.
– Lucy, én sohasem csavartam ki a karod – mondta sötéten.
– Ó, de hülye vagy! – kiáltotta az asszony, és ráhúzott a fiú lábára. – Miért ilyen ostobák a férfiak, Larry? Csak fekete-fehért láttok. Nem, sohasem csavartad ki a karom. Én nem vagyok olyan, mint ő. Az ő karját kicsavarhatod, akkor is szemen köp, és összeszorítja a térdét. A férfiaknak mindenféle nevük van az olyan lányokra, mint én; úgy hallottam, a vécéfalakra szokták fölírni. Pedig csupán arról van szó, hogy az embernek szüksége van a melegre, arra, hogy melegítsék. Szüksége van a szerelemre. Ez olyan nagy baj?
– Nem, dehogyis az. De Lucy...
– De nem hiszel ebben – mondta megvetően az asszony. – Így hát tovább üldözöd őnagyságát, közben pedig Lucy is megteszi egy kis vízszintes tornához naplemente után.
A fiú csöndesen ült, bólintott. Ez igaz volt az utolsó szóig. Túlságosan fáradt, túlságosan meggyötört ahhoz, hogy vitatkozzon. Úgy tűnt, Lucy is látja ezt; az arca megenyhült, és rátette kezét Larry karjára.
– Ha sikerül becserkészned, Larry, én leszek az első, aki virágcsokrot ad nektek. Sohasem voltam haragtartó fajta. Csak... próbálj meg nem túl nagyot csalódni.
– Lucy...
Olyan váratlan, érdes erővel csattant föl, hogy a fiú karja egy pillanatra libabőrös lett. – Csak arra gondoltam, hogy a szerelem nagyon fontos, mert egyedül a szerelem, a jó kapcsolatok segítenek át ezeken bennünket; az ellenségünk a gyűlölet, vagy ami annál is rosszabb, az üresség. – Lehalkította a hangját. – Igazad van. Későre jár. Visszamegyek, lefekszem. Jössz?
– Igen – felelte a fiú, s ahogy fölállt, minden számítás nélkül magához ölelte az asszonyt, és szívből megcsókolta. – Szeretlek, amennyire tőlem telik, Lucy.
– Tudom – felelte az asszony, és fáradtan rámosolygott. – Tudom, Larry.
Ez alkalommal hagyta, hogy a fiú átkarolja a vállát. Együtt mentek vissza a táborba, óvatosan szeretkeztek, azután elaludtak.
NADINE ÚGY ébredt föl, mint a macska a sötétben, húsz perccel azután, hogy Larry Underwood és Lucy Swann visszatért a táborba, tíz perccel azután, hogy a szeretkezést követően elszunnyadtak.
A rettenet feszült húrjai zengtek ereiben.
Valaki akar engem, gondolta, míg figyelte száguldó szívverésének lassulását. Sötétséggel teli, hatalmas szeme a szilfa csüngő ágait nézte, amelyek árnyékkal szőtték át az eget. Ez az. Valaki akar. Tehát igaz.
De... olyan hideg.
Szülei és testvére meghaltak egy autóbalesetben, amikor hatéves volt; nem ment el velük, hogy meglátogassa a nagynénjét és nagybátyját, inkább otthon maradt, hogy egy barátjával játsszon az utcán. Különben is, a bátyját jobban szerették nála. Testvére nem olyan volt, mint ő, a kis félszerzet, akit egy árvaház bölcsőjéből emeltek ki négy és fél hónapos korában. A bátyja származása világos volt. A bátyja – kérem a harsonákat – a Saját Gyerekük volt. Nadine viszont mindig és örökre Nadine-é volt. A föld gyermeke.
A baleset után a nagybátyja és a nagynénje vette magához, mert nem voltak más rokonai. Kelet-New Hampshire-ben a White-hegységben éltek. Emlékezett rá, hogy a nyolcadik születésnapján fölvitték a fogaskerekűvel a Washington-hegyre, és a magasságtól eleredt az orra vére, ők pedig megharagudtak rá. A Bácsi és a Néni túl öregek voltak, ötvenes éveik közepén jártak, amikor ő tizenhat lett, ez volt az az év, amikor fürgén futott a harmatos füvön a holdfényben, a bor éjszakáján, amikor az álmok kicsapódnak a híg levegőben, mint a képzelet éjszakai teje. A szerelem éjszakáján. És ha a fiú utoléri, megadott volna neki minden jutalmat, amit adhatott. Számít, hogy utolérte-e? Futottak, ez a lényeg.
De nem érte utol. Felhő úszott a hold elé. A harmat hirtelen ragacsos lett, kellemetlen, ijesztő. A bor fémes köpetté keseredett a szájában. Valamilyen átalakulás történt benne, úgy érezte, várnia kell, muszáj várnia.
És hol volt ő akkor, jövendőbelije, sötét vőlegénye? Miféle utcákon, milyen sikátorokban kopogott tova a külvárosi sötétben, miközben bent a koktélkeverő merev zörgése szabdalta a világot rendes, ésszerű szeletekre? Milyen hideg szél volt az övé? Vajon hány dinamitrúd rejlett elnyűtt hátizsákjában? Ki tudja, hogy hívták, amikor Nadine tizenhat éves volt? Milyen öreg lehet? Hol az otthona? Miféle anya ölelte magához? Nadine egyedül abban volt biztos, hogy éppen olyan árva, mint ő, és csak ezután jön el az ideje. Többnyire olyan utakon járkált, amelyeket még nem építettek meg, de Nadine fél lábbal már rálépett azokra az ösvényekre. Még messze a kereszteződés, ahol majd összefutnak. A férfi amerikai, ezt tudta róla, olyan ember, aki szereti az almás pitét és a tejet, méltányolja a piros kockás kelme vagy a tarka pamutszövet parasztos szépségét. Otthona Amerika, útjai titkos utak, a rejtőzködés főútjai, a föld alatti sínpárok, ahol rúnákkal jelzik az útirányt. Ő a másik férfi, a másik arc, a nehézfiú, a sötét ember, a Járkáló Cimbora, kinek kopott csizmasarka tovakopog az illatos nyáréjszakában.
Mert nem tudjátok sem a napját, sem az óráját, melyen a vőlegény eljő.
Feltöretlen testtel várta. Tizenhat éves korában majdnem elbukott, és a főiskolán megint. Mindkét fiú dühösen és zavartan távozott, éppen úgy, mint most Larry, mert megérezték benne a keresztutat, az előre elrendeltetés rejtélyes találkozási pontját.
Boulder az a pont, ahol az utak elválnak.
Az idő közel. Ő hívta, megparancsolta, hogy jöjjön.
Főiskola után eltemetkezett a munkájában, két másik lánnyal lakott közös lakásban. Miféle két lánnyal? Hát, a lányok jöttek-mentek. Csak Nadine maradt, kedves volt a fiatalemberekkel, akik váltakozó szobatársait hazakísérték, de őt magát sohase kísérte haza senki. Feltételezte, hogy beszélnek róla, vénkisasszonynak nevezik, talán még azt is pedzegetik, hogy óvatos leszbikus. Ez nem volt igaz. Egyszerűen...
Feltöretlen.
Vár.
Néha úgy tűnt, lesz változás. A játékokat rakta el a nap végén a néma osztályteremben, és hirtelen megállt, a szeme éberen fölragyogott, a paprikajancsi elfeledetten lógott a kezéből. Arra gondolt: Változás közeledik... nagy szél van ébredőben. Néha, amikor ilyen gondolatok szállták meg, azon kapta magát, hogy hátranéz, mintha üldözné valaki. Azután megtört a varázs, és ő idegesen elnevette magát.
Tizenhat éves korában kezdett el őszülni a haja, abban az évben, amikor kergették, de nem kapták el – először csak néhány tincs, amelyek döbbenetesen hatottak a feketeségben, és nem is őszek voltak, nem ez a jó szó rá... hanem fehérek, hófehérek.
Évekkel később bulin volt a diákszövetség alagsorában. Félhomály volt, egy idő után a népek párosával elszállingóztak. Több lány – köztük Nadine – egész éjszakás kimenőt jelentett a kollégiumban. Elszánta magát, hogy véghezviszi, amit kell... de visszatartotta valami, amit eltemettek a hónapok és az évek. Másnap, a reggeli hét óra hideg fényében belenézett a kollégiumi mosdóban a tükrök hosszú láncába, és látta, hogy a fehér megint leharapott egy darabot, látszólag egyetlen éjszaka alatt, ami persze lehetetlen.
Így aztán teltek az évek, tovaketyegtek, mint évszakok egy száraz korban, néha szenvedélyek támadtak benne, igen, szenvedélyek, és néha verejtékben fürödve, kéjes elevenséggel és éberséggel, egyszerre forrón és fázva ébredt az éjszaka halott sírjában, szennyes önkívületfélében fantáziálva az ágy árkában sötét, bizarr szexről. Forró folyadékban forgolódott. Készen állt, ugyanakkor fékezte magát. Reggelente aztán, amikor odament a tükörhöz, úgy rémlett, hogy még több fehér szálat lát a hajában.
Ezekben az években kívülről csak Nadine Cross volt: kedves, jó a gyerekekhez, jó munkaerő, egyedülálló. Valaha egy ilyen nő megjegyzéseket és kíváncsiságot váltott ki a közösségből, de hát változnak az idők. Szépsége olyan különleges volt, hogy valamiképpen tökéletesen helyénvalónak tűnt így élnie.
Az idők ismét változóban voltak.
Most eljött a változás, és álmaiban kezdte megismerni jövendőbelijét, megértette kissé, még akkor is, ha az arcát sohasem láthatta. Ő az, akire várt. Hozzá akart menni... de mégsem. Neki volt szánva, mégis félt tőle.
Azután jött Joe, majd Larry. A dolgok ettől kezdve borzasztóan bonyolultak lettek. Úgy érezte magát, mint egy kötélhúzási verseny középső köre. Tudta, hogy tisztasága, szüzessége valamiképpen fontos a sötét embernek; hogy ha enged Larrynek (vagy más férfinak), a sötét bűbáj véget ér. Pedig vonzódott Larryhez. Egész tudatosan készült, hogy az övé lesz – megint az volt a szándéka, hogy most átesik a dolgon. Legyen az övé, legyen vége, legyen mindennek vége. Fáradt volt, és Larry az igazi. Túl sokáig várt a másikra, túl sok száraz éven keresztül.
Illetve Larry mégsem volt az igazi... legalábbis eleinte úgy tűnt. Nadine azzal a megvetéssel söpörte félre első próbálkozásait, ahogy egy kanca hessenti el a legyet a farkával. Emlékezett rá, hogy azt gondolta: Ha ez minden, amire képes, akkor ki hibáztathat azért, mert visszautasítom udvarlását?
Ennek ellenére követte a fiút. Ez tény. Csak hát annyira szeretett volna másokkal találkozni, nem csupán Joe miatt, de azért is, mert már ott tartott, hogy magára hagyja a fiút, egyedül indul nyugatra megkeresni emberét. Csupán az évek alatt beléivódott, a gyerekek iránti felelősségérzet vette rá, hogy továbbra is gondot viseljen a kisfiúra... meg aztán bizonyos volt benne, hogy Joe meghal, ha magára hagyja.
Egy világban, ahol ilyen sokan haltak meg, még több halált okozni a legsúlyosabb bűn.
Így hát elindult Larryvel, aki végül is jobb volt a semminél vagy a senkinél.
De kiderült, hogy Larry sokkal jobb a semminél vagy a senkinél – olyannak tűnt (talán még a saját szemében is), mint az az érzékcsalódást okozó víz, amely sekélynek tűnik, alig öt-tíz centiméteresnek, de amikor beledugja a kezét az ember, váratlanul vállig vizes lesz. Ott volt rögtön elsőnek az, ahogy összebarátkozott Joe-val. Másodiknak Joe reagálása, harmadiknak Nadine tulajdon féltékenysége Larry és Joe egyre szorosabb kötelékére. A wellsi motorkereskedésben Larry mindkét kezének ujjait föltette a kisfiúra, és nyert.
Ha nem összpontosítanak mindketten a benzintartály fedelére, akkor láthatták volna, hogy Nadine szája ernyedt O-ra kerekedik a meglepetéstől. Moccanni se tudott, úgy bámulta a feszítővas fényes vonalát, hogy mikor billen meg és zuhan le. Csak később tudatosodott benne, amikor mindennek vége lett, hogy folyton azt várta, mikor kezdődik az üvöltés.
Azután a fedél fölemelkedett, és Nadine-nak szembe kellett néznie saját hibás ítéletével. Ez már sarkalatos tévedés volt. Ebben az esetben Larry jobban ítélte meg Joe-t nála, és minden szakképesítés nélkül sokkal hamarabb ismerte ki a gyereket. Nadine csak utólag jött rá, hogy milyen fontos volt a gitárepizód, milyen gyorsan és alapvetően meghatározta Larry és Joe kapcsolatát. És mi állt ennek a kapcsolatnak a központjában?
Nos, természetesen a támaszkodás – mitől mástól nyilallt végig Nadine-on a váratlan féltékenység? Ha Joe támaszkodik Larryre, akkor az normális, elfogadható. Őt az dúlta föl, hogy Larry is támaszkodott Joe-ra, valamiképpen szüksége volt rá, nem úgy, mint neki... és Joe tudta ezt.
Vajon félreismerte Larry jellemét? Most úgy vélte, igen. Az ideges, önző külső csak máz, a kemény igénybevétel gyorsan koptatja. Pusztán az a tény, hogy ezen a hosszú úton összetartotta a társaságot, bizonyítja elszántságát.
A következtetés világosnak tűnt. Elhatározhatta, hogy szeretkezik Larryvel, de énjének egy része továbbra is kitartott a másik férfi mellett... és ha szeretkezik Larryvel, ezt a részt ölte volna meg örökre. Nem volt biztos benne, hogy képes lenne rá.
És most már nem ő volt az egyetlen, aki a sötét emberről álmodott.
Ez eleinte fölzaklatta, azután megrémítette. Már akkor is félt, amikor még csak Joe-val és Larryvel vetette össze álmait; amikor találkoztak Lucy Swann-nal, és az asszony elmondta, hogy hasonlóakat álmodik, a rémület őrült rettegéssé fajult. Többé nem mondhatta magának, hogy a mások álmai csak hasonlítanak az övéire. Mi van, ha minden megmaradt ember ezt álmodja? Mi van, ha nem csupán neki, de minden életben maradt halandónak most jött el a sötét ember ideje?
Ez a gondolat mindennél magasabbra korbácsolta a legnagyobb rettegés és a szenvedélyes vonzalom egymással vitázó érzelmeit. A pánikkal határos makacssággal ragaszkodott Stovington ötletéhez. Stovington, jellegénél fogva, az ép elme és a józanság jelképeként magasodott a fekete mágia dagályában, amelyet Nadine érzett maga körül. De a kihalt Stovington gúnyt űzött a biztos révből, amelyet a nő elképzelt. Az ép elme és a józanság jelképe hullaház volt.
Ahogy elindultak nyugat felé, útközben fölszedve az életben maradottakat, fokozatosan elhalt az a reménye, hogy megúszhatja a dolgot összeütközés nélkül. Úgy halt el, ahogyan Larry becsülete nőtt a szemében. A fiú most Lucy Swann-nal hált, de mit számit az? Csak szólnia kell. A többiek két ellentétes álmot álmodtak: a sötét emberről és az öregasszonyról. Az öregasszony mintha egy elemi erőt jelképezett volna, míg a sötét ember egy másikat. Az öregasszony a pólus, amely fokozatosan maga köré gyűjti a többieket.
Nadine sohasem álmodott róla.
Csak a sötét emberről. És amikor a többiek álmai kifakultak, éppen olyan megmagyarázhatatlanul, ahogy jöttek, az ő álmai még erősebbek és tisztábbak lettek.
Sok olyan dolgot tudott, amit a többiek nem. A sötét ember neve Randall Flagg. Azokat, akik nyugaton szembeszálltak vele, vagy kifogásolták, ahogy a dolgait intézi, keresztre feszíttette, vagy megőrjítette és kicsapta őket bolyongani a Halál Völgyének fortyogó medencéjében. San Franciscóban és Los Angelesben még maradt néhány műszaki ember, de csak ideiglenesen, mert hamarosan elindultak Las Vegasba, ahol egyre nőtt a létszám. Flaggnek nem volt oka a sietségre. A nyár átjutott a delelőjén. A Szikláshegység hágóit hamarosan ellepi a hó, és ha van is hóeke, nincs elég ember, hogy kezelje őket. Lesz egy hosszú tél az uralom megszilárdítására. Aztán jövő áprilisban... vagy májusban... Nadine feküdt a sötétben, és fölnézett az égre. Boulder volt az utolsó reménye. Az öregasszony volt az utolsó reménye. Az ép elme és a józanság, amelyet Stovingtonban remélt megtalálni, Boulderben kezdett kialakulni. Ők a jók, gondolta, a jó fiúk. Bár ilyen könnyű lenne neki is, aki beleragadt ellentmondó vágyai őrült pókhálójába.
Újra és újra belézendült a szilárd meggyőződés G-húrja, hogy egy ilyen megtizedelt világban a gyilkosság a legsúlyosabb bűn, márpedig a szíve határozottan, minden kétséget kizáróan megmondta, hogy Randall Flagg a halálban utazik. De ó, hogy vágyott hideg csókjára – sokkal jobban, mint a gimnazista vagy a főiskolás srácéra... attól tartott, hogy még Larry Underwood csókjánál és ölelésénél is jobban.
Holnap Boulderben leszünk, gondolta. Talán akkor megtudom, hogy vége az útnak vagy...
Egy hullócsillag karcolta végig az eget, és Nadine gyermek módjára kívánt valamit.
ELJÖTT A HAJNAL, gyengéd rózsaszínre festette a keleti eget. Stu Redman és Glen Bateman félúton jártak a Flagstaff oldalában Nyugat-Boulderben, ahol a Sziklás-hegység első előhegyei történelem előtti látomásként emelkednek ki a síkságból. Stu olyannak látta a hajnali fényben a kopár és csaknem szögletes kőfalak között kapaszkodó fenyőket, mint egy földből kinyúló, óriás kéz ereit. Valahol keleten Nadine Cross ekkor merült pihenést nem adó, felületes álomba.
– Délutánra fájni fog a fejem – mondta Glen. – El sem hiszem, hogy egész éjjel fenn voltam és nyakaltam, mint gimnazista koromban.
– A napfelkelte megéri – felelte Stu.
– Igen. Szép. Jártál már valaha a Sziklás-hegységben?
– Soha – mondta Stu. – De boldog vagyok, hogy idejöttem. – Fölemelte borosüvegét, és meghúzta. – Nekem is zúg a fejem. – Némán gyönyörködött a tájban néhány pillanatig, azután ferde mosollyal nézett Glenre. – Most mi fog történni?
– Történni? – vonta föl a szemöldökét Glen.
– Hát persze. Ezért hoztalak föl ide. Azt mondtam Frannie-nak: „Jól leitatom, aztán kicsavarom belőle, amit tud.” Azt mondta, oké.
Glen elvigyorodott. – A borosüveg alján nincsenek tealevelek.
– Nincsenek, de Fran elmondta, mivel foglalkoztál korábban. Szociológiával. Csoportok interakciójával. Úgyhogy lehet egy csomó megalapozott sejtésed.
– Kenegesd meg a tenyerem egy kis ezüsttel, ó, tudományok éhezője.
– Rá se ránts az ezüstre, bőrhajú. Holnap kinyitom neked a First National Bank boulderi fiókját, és adok egymillió dollárt. Hogy hangzik?
– De komolyan, Stu – mit akarsz tudni?
– Azt hiszem, ugyanazt, amit a néma srác, az Andros. Mi lesz most? Nem tudom jobban megfogalmazni.
– Társadalom lesz – mondta lassan Glen. – Hogy miféle? Azt most még lehetetlen megmondani. Már legalább négyszáz ember él itt. Az érkezők arányából, amely minden nappal növekszik, úgy vélem, szeptember elejére leszünk vagy ezerötszázán. Október elsején négyezer-ötszázan, és mire novemberben leesik a hó, és elzárja az utakat, talán már nyolcezren is. Írd le az egyes számú jóslatot.
Glen derültségére Stu csakugyan előhúzott farmerjának hátsó zsebéből egy noteszt, és lefirkantotta, amit hallott.
– Nehéz elhinnem – mondta. – Keresztüljöttünk az egész országon, és összesen nem láttunk száz embert.
– Igen, de azok mind ide igyekeztek, nem?
– Igen... ficnikben.
– Hogy miben?
– Ficnikben. Az anyám szokta mondani. Fikázod a mamám stílusát?
– Sohasem jön el az a nap, amikor annyira elveszítem az életösztönömet, hogy fikázzam egy texasi mamáját, Stuart.
– Hát az biztos, hogy jönnek. Ralph öt-hat csoporttal van érintkezésben, velük együtt túllépjük az ötszázat a hét végére.
Glen ismét elmosolyodott. – Igen, és Abagail anya ott ül vele a „rádióállomáson”, de nem beszél a CB-adóba. Azt mondja, attól fél, hogy megrázza az áram.
– Frannie szereti az öregasszonyt – mondta Stu. – Részben azért, mert olyan sokat tud a gyerekszülésről, részben... egyszerűen szereti. Tudtad?
– Igen. Szinte mindenki így van vele. – Nyolcezer ember télire – tért vissza Stu a témához. – Apám!
– Ez csak számtan. Mondjuk, az influenza elpusztította a lakosság kilencvenkilenc százalékát. Talán nem ilyen rossz a helyzet, de azért használjuk ezt a számot kiindulásnak. Ha az influenza kilencvenkilenc százalékban végzetes volt, ez azt jelenti, hogy az eredmény kutyára közel jár a kétszáznyolcvanmillióhoz, csak ebben az országban. – Ránézett a megrendült Stura, és komoran bólintott. – Talán nem ilyen rossz az arány, de ezzel a számmal nagyon közel járhatunk az igazsághoz. A nácik ehhez képest pitiánerek.
– Uram Atyám – mondta Stu száraz hangon.
– De még így is maradt több mint kétmillió ember, ami egyötöde a járvány előtti Tokió, és negyede a járvány előtti New York lakosságának. És mindez egyedül ebben az országban. Mármost azt hiszem, hogy ennek a kétmilliónak a tíz százaléka belehalhatott az influenza utóhatásaiba. Az általam utósokknak minősített jelenség áldozatai. Olyanok, mint szegény Mark Braddock, akinek kilyukadt a vakbele, vagy baleset érte őket, öngyilkosok lettek, esetleg meggyilkolták őket. Marad 1,8 millió. De gyanítjuk, hogy létezik egy Ellenség is, igaz? A sötét ember, akiről álmodtunk. Valahol tőlünk nyugatra. Hét állam terül el arrafelé, amelyeket a saját jogán a birodalmának nevezhet... ha tényleg létezik.
– Azt hiszem, csakugyan létezik – mondta Stu.
– Nekem is ez az érzésem. De hogy ő uralkodjon az összes ottani lakoson? Ezt ugyanúgy nem hiszem el, mint azt, hogy Abagail anya automatikusan uralkodik a szárazföldi Egyesült Államok maradék negyvenegy államán. Azt hiszem, a dolgok lassú áramlásban voltak, és ez az állapot most kezd véget érni. Az emberek gyűlnek. Amikor New Hampshire-ben először beszélgettünk, tucatnyi jelentéktelen ]kis közösséget láttam magam előtt. Amire nem számítottam – mert nem tudtam róla –, az ennek a két, ellentétes álomnak az ellenállhatatlan vonzása volt. Ez olyan új tényező, amit senki sem láthatott előre.
– Azt akarod mondani, hogy végül kilencszázezer emberünk lesz, és neki is lesz kilencszázezer embere?
– Nem. Kezdetben a közeledő tél fog rendet vágni. Először nálunk, és még keményebb lesz a sorsa azoknak a kis csoportoknak, amelyek nem érnek ide a hó előtt. Felfogod, hogy még egyetlen orvosunk sincs a Szabad Övezetben? Egészségügyi személyzetünk egy állatorvosból és Abagail anyából áll, aki több használható népi gyógymódot felejtett el, mint amennyit nekünk valaha is alkalmunk lesz megtanulni. Mégis elég fura lenne, ha ők próbálnák acéllemezzel foltozni a koponyádat, ha esetleg elesnél, és betörnéd a fejedet, nem?
Stu nyerített. – Az öreg Rolf Dannemont valószínűleg előhúzná Remingtonját, és lyukat csinálna bennem a napfénynek.
– Azt hiszem, Amerika összlakossága jövő tavasszal nem fogja meghaladni az 1,6 milliót, és ez még derűlátó becslés. Én nagyon elégedett leszek, ha elérjük a milliót.
– Egymillió ember! – mondta Stu rémülten. Végignézett az alattuk elterülő, javarészt üres Boulderen, amely felragyogott, amint a nap emelkedni kezdett a lapos, keleti látóhatáron. – Ezt nem tudom elképzelni. A város egyszerűen kipukkad!
– Boulder nem képes befogadni őket. Tudom, hogy ez észbontó, amikor végigmész a belváros üres utcáin vagy ki a Table Mesához, de akkor sem. Meg kell teremtenünk magunk körül a közösségeket. A helyzet az, hogy itt lesz egy hatalmas közösség, a keleti országrész pedig kongani fog.
– Miért gondolod, hogy az emberek többsége ide jön?
– Erre nagyon tudománytalan magyarázatom van – felelte Glen, és beleborzolt a tonzúrájába. – Szeretem azt hinni, hogy az emberek többsége jó. És azt hiszem, hogy akármi vezényli is nyugaton a parádét, az a velejéig rossz. De van egy gyanúm... – Elhallgatott.
– Rajta, folytasd.
– Folytatom, mert ittam. De ez közöttünk marad, Stuart.
– Rendben.
– Szavadat adod?
– Szavamat adom – bólintott Stu.
– Azt hiszem, a technikusok zöme neki jut – mondta végül Glen. – Ne kérdezd, miért; ez csak megérzés. A műszaki képzettségű emberek általában jobban szeretnek a szoros fegyelem, az egyenesen elérhető célok légkörében dolgozni. Szeretik, ha a vonatok időben érkeznek. Ami itt, Boulderben van, az tiszta zűrzavar, mindenki szaladgál, a maga dolgát intézi... nekünk pedig, ahogy a diákjaim fogalmaznának, „gatyába kellene rázni” magunkat. Az a másik fickó viszont... Lefogadom, ő tesz róla, hogy a vonatok időben érkezzenek, és még a kacsái is libasorban járjanak. És hát a műszakiak is csak olyan emberek, mint mi; odamennek, ahol a leginkább megfelel nekik az élet. Gyanítom, Ellenségünk annyi műszakit gyűjt össze, amennyit csak lehet. Szarni a parasztokra, csak annyi embere legyen, akik le tudják porolni azokat az idahói rakétasilókat, és ismét működőképes állapotba hozhatják őket. Ugyanez a helyzet a tankokkal és a helikopterekkel, talán még egy B-52-esük is lesz, ha nem mindjárt kettő, csak hogy párosával legyenek. Kétlem, hogy máris eljutott volna idáig – sőt inkább szinte biztos vagyok benne, hogy nem. Most valószínűleg még csak összpontosítja, ami erőt össze tudott gyűjteni, helyreállítja a távközlést... talán még azt is megengedi magának, hogy megszabaduljon a galamblelkűektől. Róma sem egy nap alatt épült föl, és ezt ő is tudja. Van ideje. De amikor elnézem, ahogy a nap lemegy esténként – nem hülyéskedek Stuart –, megrémülök. Nincs szükség többé rossz álmokra ahhoz, hogy féljek. Elég, ha azokra gondolok, akik a Szikláshegység túloldalán vannak, és olyan szorgalmasak, mint a méhecskék.
– És mit tehetünk mi?
– Állítsak össze neked egy listát? – vigyorgott Glen.
Stuart az ütött-kopott noteszre mutatott. GYERÜNK BUGIZNI!, szólított föl a táncospár árnyképével szemléltetett szöveg bugyirózsaszín alapon. – Ja – mondta.
– Viccelsz.
– Dehogy viccelek. Te magad mondtad, Glen, hogy valahol el kell kezdenünk gatyába rázni magunkat. Én is így érzem. Minden nappal jobban elkésünk. Nem ülhetünk itt a farkunkat verve és a CB-t hallgatva. Aztán majd egy napon arra ébredünk, hogy a nehéz fiú légierővel megtámogatott páncélos hadoszlop élén lejt be Boulderbe.
– Ezt nem holnap látod meg – mondta Glen.
– Nem. De mi lesz jövő májusban?
– Az lehetséges – mondta halkan Glen. – Igen, nagyon lehetséges.
– Na és mit gondolsz, mi lesz velünk?
Glen nem szavakkal válaszolt. Egyértelmű mozdulatot tett jobb mutatóujjával, mintha meghúzná a ravaszt, azután sietve felhörpintette a maradék bort.
– Bizony – bólintott Stuart. – így hát lássunk munkához. Mondd.
Glen lehunyta a szemét. A ragyogó napfény megérintette ráncos arcát és homlokát.
– Jól van – mondta. – Tehát, Stu. Először: helyreállítani Amerikát. Egy kis Amerikát. Minden jó és rossz ízével egyetemben. A szervezés és a kormány az első.
Ha most kezdjük, olyan kormányt alakítunk, amilyet akarunk. Ha várunk, amíg a lakosság megháromszorozódik, akkor súlyos gondjaink lesznek.
Mondjuk, mához egy hétre, augusztus tizennyolcadikára Összehívunk egy gyűlést. Mindenkit elvárunk. A gyűlés előtt kellene egy rögtönzött Szervezőbizottság. Legyen, mondjuk, hét fő. Te, én, Andros, Fran, esetleg Harold Lauder, és még ketten. Ennek a bizottságnak a dolga lesz, hogy összeállítson egy napirendet az augusztus tizennyolcadikai gyűlésre. És már most mondhatok néhány témát, amelyeknek ott a helye ebben a napirendben.
– Lökjed.
– Először is föl kell olvasni és ratifikálni kell a Függetlenségi Nyilatkozatot. Másodszor, az alkotmányt. Harmadszor, az Emberi Jogok Nyilatkozatát. A ratifikáció név szerinti szavazással történik.
– Krisztusom, Glen, mindnyájan amerikaiak vagyunk...
– Nem, éppen ebben tévedsz – nyitotta ki a szemét Glen. Beesett és véreres volt. – Maroknyi túlélő vagyunk, akiknek nincsen kormánya. Zagyva egyvelege mindenféle kor- és vallási csoportnak, osztálynak és fajtának. A kormányzat, az egy eszme, Stu. Tényleg az, ha eltekintesz a bürokráciától és a szarakodástól. Tovább megyek. Ez csak egy bevésés, ösvény, amelyet az emlékezet tört az agyban. Mi most kulturális eltolódásban vagyunk. Ezeknek az embereknek a többsége még mindig hisz a képviseleti kormányban, a köztársaságban, abban, amit „demokráciá”-nak tartanak. De a kulturális eltolódás sohasem tart sokáig. Egy idő után beindulnak a zsigeri reakciók: az elnök halott, a Pentagon kiadó, a termeszeket és a svábbogarakat nem számítva senki sem vitatkozik a képviselőházban vagy a Szenátusban. Népünk nagyon hamar rá fog jönni, hogy a régi utaknak vége, és a társadalom tetszés szerint újjászervezhető bármilyen régi formában. Mi pedig el akarjuk – el kell – kapnunk őket, még mielőtt fölébrednének, és valami hibbantságot csinálnának. Stura szögezte mutatóujját.
– Ha valaki az augusztus tizennyolcadikai gyűlésen fölállna és azt javasolná, hogy Abagail anya kapjon teljhatalmat, és te, én meg ez az Andros nevű pofa legyünk a tanácsadói, közfelkiáltással elfogadnák, áldott tudatlanságban afelől, hogy Huey Long [3] óta először szavaztak meg egy működőképes amerikai diktatúrát.
– Ó, ezt nem tudom elhinni. Itt egyetemet végzett emberek vannak, ügyvédek, politikai aktivisták...
– Lehet, hogy azok voltak. Most csak egy csapat fáradt, rémült ember, aki nem tudja, mit történt vele. Lehet, hogy némelyek tiltakoznának, de befognák a szájukat, ha azt mondanád nekik, hogy Abagail anya és a tanácsadói hatvan nap múlva leteszik a hatalmat. Nem, Stu, nagyon fontos, hogy az első dolog, amit ratifikálunk, a régi társadalom szelleme legyen. Erre gondoltam, amikor azt mondtam, hogy helyre kell állítani Amerikát. Ennek így kell lennie, ameddig az Ellenségnek nevezett ember közvetlenül fenyeget bennünket.
– Folytasd.
– Jól van. A napirend következő pontja az, hogy a kormányzat úgy működjék, mint a New England-i városi önkormányzatok. Tökéletes demokrácia. Amíg viszonylag kevesen vagyunk, megfelel. Csak a városi tanácsosok testülete helyett hét... képviselőnk lesz, gondolom. A Szabad Övezet képviselői. Na, hogy hangzik?
– Nekem tetszik.
– Én is azt hiszem, hogy jó lesz. Majd teszünk róla, hogy ugyanazokat válasszák meg, akik a rögtönzött bizottság tagjai voltak. Lerohanunk mindenkit, és megszerezzük a szavazatokat, mielőtt az emberek a saját haverjaikat tolnák előtérbe. Gondosan kiválogathatjuk azokat, akik jelölnek, majd támogatnak minket. Olyan simán átmegyünk a szavazásnál, mint libán a fos.
– Hát ez klassz – mondta csodálattal Stu.
– Persze – mondta önelégülten Glen. – Ha rövidre akarod zárni a demokratikus eljárást, fordulj szociológushoz.
– Mi jön ezután?
– Ez nagyon népszerű lesz. A következő programpont: Határozat: Abagail anya abszolút vétójogot kap a Testület határozatai fölött.
– Jézusom! És ő belemegy?
– Azt hiszem. Viszont nem hinném, hogy bármikor is gyakorolná ezt a jogát, legalábbis olyan körülmények között, amelyeket előre láthatok. Nem számíthatunk arra, hogy itt működő kormányzat jöjjön létre, hacsak nem őt nevezzük ki címzetes kormányfőnek. Ő a közös nevező. Mindnyájunknak voltak paranormális tapasztalatai, amelyek körülötte forognak. És van valami... kisugárzása. Az emberek ugyanazokat a jelzőket használják, amikor leírják: jó, gyengéd, öreg, bölcs, okos, kedves. Ezeknek az embereknek van egy álmuk, hogy majd' frászt kapnak, és van egy másik, amitől biztonságban érzik magukat. Szeretik a jó álmok forrását, és bíznak benne, annál inkább, minél rémítőbb a másik álom. Vele pedig megértetjük, hogy csak névleg a vezetőnk. Szerintem ő is így akarja. Öreg, fáradt...
Stu megrázta a fejét. – Öreg és fáradt, de ezt a problémát a sötét emberrel úgy tekinti, mint valami vallásos keresztes hadjáratot, Glen. És nem ő az egyetlen. Te is tudod.
– Úgy érted, elhatározhatja, hogy kimutatja a foga fehérét?
– Talán nem is olyan nagy baj – jegyezte meg Stu. – Végül is ő az, akivel álmodtunk, nem holmi Képviselők Testületével.
Most Glen csóválta meg a fejét. – Álom ide vagy oda, nem tudom elfogadni azt a gondolatot, hogy csupán parasztok vagyunk valami posztapokaliptikus játszmában, amely a jó és a gonosz között zajlik. Ez irracionális, a mindenségit!
Stu vállat vont. – Jó, ebbe most ne merüljünk bele. Azt hiszem, jó az az ötleted, hogy vétójogot kapjon. Bár nem hinném, hogy elég lenne. Javaslati jogot is kéne adnunk neki, éppen úgy, mint vétójogot.
– De nem lehet teljhatalma – szólt közbe sietve Glen.
– Nem, a javaslatait a Képviselők Testületének kell helybenhagynia – mondta Stu, azután ravaszul hozzátette: – Különben azon kapjuk magunkat, hogy csak egy gumi pecsétnyomó vagyunk a kezében, ahelyett hogy fordítva lenne.
Hosszabb csönd következett. Glen a tenyerébe hajtotta a homlokát. Végül megszólalt: – Igen, igazad van. Nem lehet csak orrszobor... legalább azt a lehetőséget tudomásul kell vennünk, hogy neki is lehetnek ötletei. És itt becsomagolom zavaros kristálygömbömet, Kelet-Texas. Mert Abagail anya az a típus, akit a szociológia lovasai mástól irányítottnak neveznek.
– És ki az a más?
– Isten? Thor? Allah? Paprika János? Nem számít. A lényeg, hogy az öregasszonyt nem szükségszerűen az mozgatja, amire ennek a társadalomnak szüksége van, vagy amivé lennie kell. Ő más hangra hallgat. Mint Szent Johanna. Most nyitottad föl a szememet arra, hogy esetleg teokráciánál köthetünk ki.
– Teok... minél?
– Isten uralmánál – mondta Glen. Nem volt túl boldog a hangja. – Amikor kisfiú voltál, Stu, álmodtál valaha arról, hogy férfikorodra egy száznyolc éves, nebraskai fekete öregasszony hét főpapjának/papnőjének egyike leszel?
Stu mereven bámulta. Végül azt kérdezte: – Maradt még egy kis bor?
– Elfogyott.
– A francba.
– Ja – bólintott Glen. Némán tanulmányozták egy mást, azután hirtelen nevetésben törtek ki.
BIZONYÁRA EZ VOLT a legszebb ház, amelyben Abagail anya valaha lakott, és miközben ült a szúnyoghálós tornácon, emlékezete visszatért ahhoz az ügynökhöz, aki 1936-ban vagy '37-ben járt Hemingfordban. Ő volt a legmézesebb nyelvű fickó, akivel életében találkozott; még a madarakat is ledumálta volna a fáról. Mikor megkérdezte ezt a fiatalembert, név szerint Mr. Donald Kinget, mi dolga vóna Abby Freemantle-lel, ő azt válaszolta: – Az én dolgom, hölgyem, az öröm. A kegyed öröme. Szeret olvasni? Netán hallgat rádiót? Vagy talán csak letámasztja az öreg virgácsokat egy sámlira, oszt hallgatja, hogyan zajlanak a dolgok a világegyetem hatalmas tekecsarnokában?
Abby bevallotta, hogy mindezt élvezi, azt viszont nem, hogy a Motorolát egy hónapja eladta, mert ki kellett fizetni kilencven bála szénát.
– Nos, én ilyesmit árulok – magyarázta a mézes beszédű utazó ügynök. – Azt is lehet mondani, hogy Electrolux porszívó extrákkal, de valójában szabadidőt árulok. Bedugja, és a pihenés egészen új lehetőségei tárulnak föl kegyed előtt. Fizetni pedig csaknem olyan könnyű, mint amilyenné a házimunka válik.
Akkortájt mélyen benne jártak a válságban, még arra sem tellett, hogy az unokája születésnapjára hajszalagot vegyen, és szó sem lehetett Electroluxról. De hogy milyen mézesen beszélt az a Mr. Donald King az indianai Peruból! Nahát! Sohasem látta többet, de nem felejtette el a nevét. Lefogadta volna, hogy összetörte valami fehér hölgy szívét. Neki nem lett porszívója addig, amíg véget nem ért a náci háború, mert akkor úgy tűnt, hirtelen mindenki megengedhetett magának mindent, még a fehér szemétnép is Mercuryt rejtegetett a pajtájában.
Ebben a házban, amelyről Nick azt mondta neki, hogy a boulderi Mapleton Hill kerületben van (Abagail anya lefogadta volna, hogy nem sok fekete élhetett itt a járvány kitörése előtt), mindenféle kütyü megvolt, amiről valaha hallott, sőt olyasmi is, amiről nem is hallott. Mosogatógép. Két porszívó, az egyik szigorúan csak az emeleti szobákhoz. Hulladékőrlő a mosogatóban. Mikrohullámú sütő. Ruhamosó és -szárító. Volt valami szerkentyű a konyhában, ami úgy festett, mint egy közönséges acéldoboz, és Nick jó barátja, Ralph Brentner mondta, hogy az „szeméttömörítő”, az ember beletesz fél métermázsa maradékot, és hokedli méretű kockában kapja vissza. A csodák nem akartak elfogyni.
Bár ha belegondol, volt néhány, ami elfogyott.
Ahogy ringatózott a tornácon, tekintete egy konnektorra tévedt, amely a deszkába volt mélyítve. Nyaranta a háziak valószínűleg kijöttek ide, és rádiót hallgattak, vagy a műsort nézték egy olyan ügyes kis kerek tévén. Nincs az egész országban közönségesebb dolog ezeknél a kis konnektoroknál, rajtuk a lyuk, ahova a dugót kell nyomni. Még az ő hemingfordi kunyhójában is akadt. Az ember észre sem veszi ezeket... addig, amíg nem működnek többé. Akkor rájön, hogy az élete igen nagy része kapcsolódik hozzájuk. A szabadidő, az öröm, amit a néhai Don King magasztalt... mindezek a fali konnektorokból származnak. Ha egyszer nincs bennük feszültség, akkor az összes mikrosütő és szeméttömörítő masina nem jó másra, mint hogy az ember a kabátját, kalapját rájuk akassza.
Lám! Az ő kis háza jobban fel volt szerelve, hogy túlélje ezeknek a kis mütyüröknek a halálát, mint ez itt. Itt valakinek a Boulder patakból föl kellett hoznia a vizet, és a biztonság kedvéért föl kellett forralni, mielőtt használta volna. Odahaza volt saját kéziszivattyúja. Itt Nicknek és Ralphnak kellett ideszállítani teherautóval egy csúnya szerkentyűt, aminek Port-O-San a neve; a hátsó udvarba tették. Odahaza megvolt a saját pervátája. A Maytag mosó-szárítógépet szempillantás alatt kicserélte volna saját teknőjére, de meg kellett kérnie Nicket, hogy szerezzen neki egyet, Brad Kitchner pedig valahol felhajtott egy mosódeszkát meg egy kis jó, régimódi lúgos szappant. Nyilván vén nyűg nyanyának tartják, hogy maga akarja mosni a szennyest – méghozzá sokat –, de istenfélő ember tisztán jár, ő életében soha nem adta oda a szennyesét másnak, nem áll szándékában most elkezdeni. Időnként vannak kisebb balesetei, ahogy öregeknél előfordul, de amíg képes mosni magára, addig az ilyen balesetek csak rá tartoznak, senki másra.
Persze vissza fogják hozni a villanyt. Ez volt az egyik, amit Isten megmutatott neki álmaiban. Jó sok mindent tudott arról, hogy mi lesz itt – volt, amit az álmaiból, másokat józan esze folytán. A kettő túlságosan összefonódott ahhoz, hogy szétválaszthatta volna.
Ezek az emberek hamarosan felhagynak vele, hogy futkossanak, mint a levágott fejű csirkék, és összejönnek. Nem volt társadalomkutató, mint Glen Bateman (aki mindig úgy méregette, akár a versenyügynök a hamis tízest), de azt tudta, hogy az emberek egy idő után mindig összejönnek. Az emberiség áldása és átka a barátkozás. Ha hat embert vinne egy templomtetőn a megáradt Mississippi, rögtön nekiállnának bingózni, amint a tető megakad egy homokzátonyon.
Először valami kormányfélét akarnak majd, nyilván olyat, amelyiknek ő lenne a magja. Ezt persze nem engedheti, akármennyire szeretné; nem ez Isten akarata. A földi dolgokban csak hadd csináljanak rendet ők. Kapcsolják vissza a villanyt, az nagyon jó, elsőnek a „szeméttömörítőt” fogja kipróbálni. Kapcsolják csak vissza a gázt, nehogy befagyjon a becstelenebbik felük a télen. Csak jöjjenek össze, készítsenek terveket, mindez nagyon jó. Ő ugyan nem fogja beleütni az orrát a dolgaikba. Ahhoz fog ragaszkodni, hogy Nick vegyen részt a vezetésben, és talán Ralph. Az a texasi is megfelelőnek látszik, nagyon ért hozzá, hogy tartsa a száját, ha az agya nem működik. Úgy gondolta, hogy nyilván akarni fogják azt a kövér fiút, Haroldot is, és ő nem fogja megakadályozni, noha neki nem tetszik. Idegesítette Harold. Folyvást vigyorog, de a vigyor sohasem ér el a szeméig. Kellemes a modora, a megfelelő mondatokat mondja, de a szeme olyan, mintha két hideg kovaszilánk állna ki a földből.
Úgy sejtette, hogy Haroldnak van valami titka. Valami büdös, csúf dolog, pállott borogatásban a szíve közepén. Az öregasszonynak fogalma sem volt, mi lehet az; nem Isten rendelése, hogy lássa, így tehát nem is számít az Ő plánumaiban erről a közösségről. Akkor is kínos elgondolni, hogy ez a kövér fiú benne legyen a legfelsőbb tanácsban... de ő ugyan nem szól.
Neki, gondolta elégedetten, akkor van dolga és szava a tanácsaikban és döntéseikben, ha a sötét emberről van szó.
Nincs neve, noha szívesen hívatja magát Flaggnek... legalábbis egy ideje. A hegység túloldalán máris munkához látott. Abagail semmit sem tudott a terveiről; éppen úgy rejtve maradtak előtte, mint a titkok ennek a Harold nevű kövér fiúnak a szívében. De nem is kellett ismernie őket különösebben. Flagg célja világos és egyszerű: el akarja pusztítani őket.
Az öregasszonynak döbbenetesen árnyalt képe volt Flaggről. Az emberek, akik a Szabad Övezetbe érkeztek, mind eljöttek hozzá, és ő fogadta valamennyit, még akkor is, ha néha fárasztónak... és valamennyien el akarták mondani, hogy álmodtak róla és arról a másikról. Rettegtek tőle, Abagail anya pedig bólogatott, legjobb képessége szerint vigasztalta és bátorította őket, noha tudta, hogy többségük akkor sem ismerné meg Flagget, ha találkozna vele az utcán... hacsak ő nem akarná, hogy felismerjék. Lehet, hogy éreznék – hideg borzongás formájában, mint amikor az ember sírján végigmegy egy liba, lázrohamszerű hirtelen forróságban, vagy a fülbe és a halántékba nyilalló éles, pillanatnyi fájdalomként. De ezek az emberek tévednek, ha azt hiszik, hogy két feje, hat szeme van, esetleg nagy, hegyes szarv nő ki a homlokából. Valószínűleg nem nagyon különbözik attól az embertől, aki a tejet vagy a postát hozza.
Sejtette, hogy a tudatos gonosz alatt öntudatlan feketeség rejtőzik. Ettől mások a föld sötét gyermekei; nem képesek dolgokat készíteni, csak összetörni őket. Isten, a Teremtő az embert a saját képére alkotta, azaz minden férfi és nő, aki az Ő fényességében lakozik, ugyancsak teremtő, aki szereti kinyújtani a kezét, és valamilyen ésszerű formába rendezni a világot. A fekete ember csak formátlanítani akar, csak arra képes. Antikrisztus? Inkább anti-Teremtő.
Persze vannak követői; ebben nincs semmi új. Hazug, hiszen az apja a Hazugságok Apja. Olyan lesz nekik, mint egy égig érő, nagy neonreklám, amely tűzijátékkal kápráztatja őket. A formátlanítás eme inasai nem fogják észrevenni, hogy Flagg, akár a neonreklám, újra és újra ugyanazokat az egyszerű mintákat ismétli. Nem tudják felfogni, hogy ha az ember kiengedi a gázt, amely ezeket a csinos mintákat alkotja a csövek szövevényében, akkor az némán elsodródik és szertefoszlik, semmi íz, egy szippantásnyi szag sem marad utána.
Vannak, akik még időben levonják a megfelelő következtetést, hogy Flagg királysága sohasem lesz a béke földje. Birodalmának határán, az őrtornyok és a szögesdrótok földjén legalább annyira szolgálják az áttértek visszatartását, mint a behatolók távol tartását.
Vajon győzhet-e?
Abagail nem kapott rá biztosítékot, hogy a sötét ember nem győzhet. Tisztában volt vele, hogy a sötét ember legalább annyira tudatában van az ő létezésének, mint ő a másikénak, és semminek sem örülne annyira, mint ha láthatná az ő girhes fekete porhüvelyét egy telefonpóznákból barmolt kereszten, hogy varjak csipkedjék. Azt is tudta az öregasszony, hogy rajta kívül is vannak páran – de csak páran –, akik álmodtak a megfeszítésekről. Gyanította, hogy egyedül neki mondták el, senki másnak. És senki sem válaszolt a kérdésre: Vajon győzhet?
Ezt neki sem kell tudnia. Isten diszkréten dolgozik, és neki tetsző módon. Kedvére volt, hogy Izrael gyermekei nemzedékeken át izzadjanak és robotoljanak az egyiptomi iga alatt. Kedvére volt, hogy Józsefet eladják rabszolgának, miután durván letépik róla a szép, tarka köntöst. Kedvére volt, hogy száz nyavalya látogassa meg a boldogtalan Jóbot, és az is kedvére volt, hogy a saját egyetlen fiát fellógassák a keresztfára, és egy hülye viccet tűzzenek a feje fölé.
Isten játékos lenne, ha halandónak születik. Otthon, Hemingford Home-ban egész nap egy sakktábla mellett görnyedne Pop Mann szatócsboltjának tornácán. Vörös és feketét, fehér és feketét játszana. Abby szerint Istennek a játék többet ért, mint a cél, a játék maga a cél. A maga idejében győzni fog. De nem okvetlenül az idén vagy ezer év múlva... az öregasszony pedig nem becsülte volna alá a sötét ember ügyességét és ravaszságát. Ha Flagg neongáz, akkor ő egy parányi sötét porszem a kiszáradt föld fölött lebegő nagy esőfelhőben. Csupán egy baka – ami igaz, az igaz, már rég obsitoskorban van! – az Úr szolgálatában.
– Legyen meg a Te akaratod – mondta, és kötényének zsebébe nyúlt a csomag földimogyoróért. Legutóbbi orvosa, dr. Staunton azt mondta, ne egyen sósat, de mit tudott az? Mindkét orvosát túlélte, akik nyolcvanhatodik születésnapja óta adtak neki életviteli tanácsokat, és ha akar, mogyorót is eszik. Szörnyen csípi az ínyét, na és! talán nem ízletes?
Miközben rágcsált, Ralph Brentner jött föl az ösvényen, tarkóra tolt tollas kalapban. A kalapot levette, ahogy kopogtatott a tornácajtón.
– Ébren vagy, anya?
– Igen – felelte Abby mogyoróval teli szájjal. – Lépj be, Ralph, nem is rágcsálom ezt a mogyorót, csak csócsálom.
Ralph elnevette magát, és belépett. – Néhányan a kapu előtt várnak, szeretnének beköszönni, ha nem vagy túl fáradt. Alig egy órája érkeztek. Szerintem egész jó társaság. A vezetőjük egy olyan hosszú hajú, de egész klassz. Underwoodnak híjják.
– Hát rendben, küldd föl őket, Ralph – mondta.
– Máris. – Megfordult, hogy elmenjen.
– Hol van Nick? – kérdezte az öregasszony. – Nem láttam se ma, se tegnap. Túl jó dolga van, nem látogatja már az öregeket?
– Kint van a víztározónál – mondta Ralph. – Ó és az a villanyszerelő, Brad Kitchner megnézik az erőművet. – Megdörgölte az orrát. – Ma reggel voltam odakint. Minden főnök odakint van, kellett legalább egy indián, akinek parancsolgathatnak.
Abagail anya kuncogott. Kedvelte Ralphot. Egyszerű lélek, de okos. Van érzéke hozzá, hogy működnek a dolgok. Az öregasszony nem csodálkozott, hogy Ralphra bízták azt, amit mindenki Szabad Övezet Rádiónak nevezett. Az a fajta ember volt, aki képes epoxigyantával megragasztani a traktor akkumulátorát, amikor az kezd szétmenni, és ha a ragasztó használ, leveszi formátlan kalapját, megvakarja kopaszodó fejét, és úgy vigyorog, mint egy tizenegy éves gyerek, aki végzett a házimunkával, és vállára kapta a horgászbotját. Igen hasznos, ha a közelben van, amikor nem mennek a dolgok, és az a fajta ember, akinek akkor is sikerül felmerülnie, amikor az idők mindenki mást döntenek. Képes a megfelelő szelepet megszerezni a biciklipumpához, amikor nem passzol bele a szokottnál nagyobb kerékbe, ő az, aki ránézésre tudja, mi a teendő, amikor fura zümmögő hangok jönnek a mikrohullámú sütőből, viszont amikor egy cég bélyegzőórájával kell megküzdenie, valahogy mindig későn blokkol befelé, és korán blokkol kifelé, és nem túl hosszú idő után kiteszik a szűrét. Tudja, hogy lehet megtrágyázni a tengerit megfelelően kezelt disznószarral, és azt is tudja, hogy kell a csemegeuborkát szedni, viszont sohasem lesz képes felfogni az autókölcsönzési szerződést, vagy kitalálni, miképp rázták át minden alkalommal a kereskedők. Ha ő tölt ki egy felvételi kérelmet, az úgy fest, mintha egy Hamilton-Beach keverőgépen ment volna keresztül... eltévesztett rovatok, szamárfül, tintafoltok, zsíros ujjlenyomatok. A munkakönyve olyan lehet, mint egy ostábla, amely egy tehergőzösön bejárta a világot. De amikor magának a világnak a szövete kezd fölfesleni, a Ralph Brentnerek azok, akik nem félnek azt mondani: „Csapjunk csak ide egy kis epoxit, aztán majd meglátjuk, kitart-e.” És sokkal többször kitart, mint nem.
– Rendes fickó vagy, Ralph, tudod? Igazán rendes.
– Te is az vagy, anya. Nem fickó, de tudod, hogy mire gondolok. Szóval kijött ez a Redman, amikor melóztunk. Nickkel akart beszélni valamilyen bizottságról.
– És Nick mit mondott?
– Ó, hát teleírt pár oldalt. De akármi lesz is, nekem megfelel, ha neked megfelel, Abagail anya. Igaz?
– Eredj már, egy olyan öregasszony, mint én, mit is szólhatna ilyesmiben?
– Sokat – felelte Ralph komolyan, szinte döbbenten. – Te vagy az oka, hogy itt vagyunk. Úgy vélem, megtennénk, akármit kívánsz is.
– Én csak annyit kivánok, hogy szabadon élhessek, ahogy mindig is éltem, mint minden amerikai. Csak annyit akarok, hogy elmondhassam a mondanivalómat, ha itt az ideje. Mint minden amerikai.
– No, ez biztosan így lesz.
– A többiek is így érzik, Ralph?
– Lefogadhatod.
– Akkor minden rendben. – Abagail derűsen ringatózott. – Mindenkinek eljön az ideje. Az emberek csak csellengenek itt. A legtöbb csak azt várja, hogy valaki annyit mondjon nekik, állj már arrébb.
– Akkor mehetek?
– Mi célból?
– Hát Nick és Stu megkért, hogy keressek egy nyomdát, és ha működik, akkor adnak egy kis villanyt, hogy beindítsam. Azt mondtam, nincs szükségem villanyra, csak elmék a gimnáziumba, és megtekerem a legnagyobb stencilgépet, amit találok. Röplapot akarnak csinálni. – Megcsóválta a fejét. – Nem is keveset! Hétszázát. Pedig csak négyszáz-egynéhányan vagyunk.
– Tizenkilencen pedig a kapunál várakoznak, és hőgutát kapnak, miközben mi itt cseverészünk. Engedd be őket.
– Máris – indult Brentner.
– Ralph!
A férfi visszafordult.
– Ezer darabot nyomtass – mondta az öregasszony.
BESORJÁZTAK a kapun, amint Ralph kinyitotta nekik, és az öregasszony megérezte saját vétkét, azt, amiről úgy tartotta, hogy a bűnök anyja. A bűnök apja a lopás; a tízparancsolat lényege a „Ne lopj”-ban csúcsosodik ki. A gyilkosság életlopás, a paráználkodás asszonylopás, a felebarát dolgainak megkívánása titkos, rejtett lopás, amely a szív barlangjában történik. Az istenkáromlás az Úr nevének ellopása, amikor valaki kilopja az Úr Házából, kiviszi és megsétáltatja az utcákon, mintha strichelő kurva lenne. Ő maga sose volt tolvaj, legföljebb ártalmatlan csóreszoló nagy néha.
A bűnök anyja a büszkeség.
A büszkeség a Sátán női oldala az emberfajban, a bűn csöndes tojása, amely mindig termékeny. A büszkeség miatt nem mehetett be Mózes Kánaánba, ahol a szőlő akkorára nőtt, hogy rúdon kellett cipelnie. Ki fakasztott vizet a sziklából, amikor szomjasak valánk?, kérdezték Izrael fiai, s Mózes azt felelte, én tettem azt.
Mindig büszke asszony volt. Büszke volt a padlóra, amelyet négykézláb mosott föl (de ki adta a kezet, a térdet, magát a vizet, amellyel felmosott?), büszke volt gyermekeire, akik derék embernek bizonyultak – egyik se került soha börtönbe, egyiket sem csípték rajta kábítószerrel vagy üveggel a kézben, egyik sem kefélt a lepedő rossz oldalán –, de hát a gyermekek anyái Isten lányai. Büszke volt az életére, de az életét nem ő formálta. A büszkeség az akarat átka, és egy asszonynál fortélyai is vannak a büszkeségnek. Vénkorára se tanulta ki altatásait, nem győzte le csábításait.
Amint besorjáztak a kapun, azt gondolta: Én vagyok az, akit látni akarnak. És ennek a bűnnek a sarkában kéretlenül jöttek az istenkáromló szóképek: úgy járulnak hozzá, mint akik úrvacsorát vesznek, az élen fiatal vezetőjük, lesütött szemmel, mellette egy szőke nő, mögöttük egy kisfiú egy sötét szemű nővel, akinek fekete haját fehér tincsek szövik át, azután a többiek libasorban.
A fiatalember fölkapaszkodott a tornác lépcsőjén, de asszonya megállt a lépcső aljában. A fiú haja hosszú, ahogy Ralph mondta, de tiszta. Derekas vörösarany szakállat növesztett. Határozott arcába a gond vésett friss redőket a szája köré és a homlokára.
– Hát tényleg létezik – mondta halkan.
– Magam is mindig így gondolom – felelte az öregasszony. – Abagail Freemantle vagyok, de a népek itt Abagail anyának hívnak. Isten hozott nálunk.
– Köszönöm – felelte a fiú rekedten, és Abby látta, hogy a könnyeivel küszködik. – Én... boldog vagyok, hogy itt lehetek. A nevem Larry Underwood.
Abby kezet nyújtott, a fiú áhítattal, könnyedén megszorította, és az öregasszonyba ismét lobot vetett az a kemény nyakú büszkeség. A fiú úgy fogta a kezét, mintha Abagail anyában tűz égne, amely megperzselheti.
– Én... álmodtam magáról – mondta félszegen.
Az öregasszony mosolygott, bólintott. A fiú mereven elfordult, majdnem megbotlott. Görnyedt vállal ment le a lépcsőn. Most már kiengedhet, gondolta Abby. Most, hogy itt van, rá fog jönni, hogy nem kell az egész világ terhét a vállára vennie. Olyan embernek, aki kételkedik magában, nem lenne szabad túl sokáig, túl keményen erőlködnie, amíg be nem érik, és ez a fiú, Larry Underwood még egy kicsit zöldnek tűnt, aki könnyen hajlik. Azért tetszett neki.
Most az asszonya következett, csinos kis jószág, a szeme olyan, akár az ibolya. Merészen, de nem gőgösen nézett Abagail anyára. – Lucy Swann vagyok. Örülök, hogy megismerhetem. – És noha nadrágot viselt, úgy tett, mint aki pukedlizik.
– Örülök, hogy eljöttél, Lucy.
– Nem haragszik, ha megkérdem... szóval... – Lesütötte a szemét, és lángvörösre pirult.
– A legutóbbi számolás szerint száznyolc – mondta Abby gyengéden. – Némely napokon azonban úgy érzem, mintha kétszáztizenhat éves lennék.
– Álmodtam magáról – mondta Lucy, majd zavartan visszatért a többiekhez.
Most a sötét szemű nő és a kisfiú következett. A nő komoran, mereven nézett rá; a fiú arca őszinte csodálatot tükrözött. A gyerekkel minden rendben volt. A nőtől azonban megcsapta a sir hidege. Ő van itt, gondolta. Ennek a nőnek az alakjában jött el... mert több alakban is képes jönni... mint farkas... mint varjú... mint kígyó.
Komolyan féltette magát, és egy pillanatra úgy érezte, ez a furcsa, fehér csikós hajú nő mindjárt kinyújtja a kezét, és szinte oda se figyelve kitöri a nyakát. A pillanatig, amíg az érzés tartott, Abagail anyának úgy rémlett, hogy a nő arca eltűnik, és ő az időn meg a téren tátongó lyukba néz, egy lyukba, ahonnan két sötét, elátkozott szem mered rá, kárhozott, űzött, reménytelen szemek.
De ez csak egy nő, nem ő. A sötét ember sohasem merészkedne ide, még más alakban sem. Ez csak egy nő – méghozzá nagyon szép –, kifejező, érzékeny arcú nő, aki egyik karjával a fiú vállát fogja át. Csupán elrévedt egy pillanatra. Ez lehetett.
Nadine Crossnak ez a pillanat maga volt a zűrzavar. Semmi baja nem volt, amikor beléptek a kapun. Egészen addig nem volt semmi baja, amíg Larry beszélni nem kezdett az öregasszonnyal. Akkor kis híján elájult az undortól és a rettegéstől. Az öregasszony képes... mire képes?
Képes látni.
Igen. Attól félt, hogy az öregasszony képes belelátni, oda, ahol a sötétség már megtelepedett, és szépen növekedett. Félt, hogy az öregasszony föláll, és leleplezi, követeli, hogy hagyja ott Joe-t, és menjen oda (hozzá), ahova szánták.
Zűrzavaros félelmeik homályából kémlelték egymást. Felmérték egymást. A pillanat rövid volt, de kettejüknek nagyon hosszúnak tűnt.
Ő van benne a nőben, a Sátán Fattya, gondolta Abby Freemantle.
Minden erejük benne rejlik, gondolta Nadine. Ő a mindenük, akkor is, ha másképp gondolják.
Joe egyre nyugtalanabb lett mellette, a kezét rángatta.
– Helló – mondta vékony, síri hangon. – Nadine Cross vagyok.
– Tudom, hogy ki vagy – felelte az öregasszony.
A szavak a levegőben lógtak, hirtelen elmetszve a többiek csevegését. Azok meglepetten odafordultak, hogy mi az.
– Csakugyan? – kérdezte halkan Nadine. Hirtelen úgy tűnt, hogy Joe az egyetlen védelme, az egyetlenegy.
Lassan maga elé állította a fiút, mint egy túszt. Joe különös tengerszeme fölnézett Abagail anyára.
– Ez itt Joe. Őt is ismeri? – kérdezte Nadine.
Abagail anya továbbra is farkasszemet nézett a nővel, aki Nadine Crossnak nevezte magát, de a tarkóját vékony hártyaként lepte el a verejték.
– Éppen úgy Joe a neve, ahogy az enyém Cassandra – mondta. – És nem hiszem, hogy te vagy a mamája. – Megkönnyebbülten nézett a fiúcskára, de közben nem tudta elfojtani a furcsa érzést, hogy a nő valamiként legyőzte – a kettejük közé tolt kislegényt használta arra, hogy megakadályozza Abagail anyát a kötelessége teljesítésében... ó, de olyan hirtelen történt, és ő nem volt fölkészülve!
– Mi a neved, legény? – kérdezte a fiút.
A gyerek küzdött, mintha csont akadt volna a torkán. – Nem fogja megmondani – szólt Nadine, és kezét a fiú vállára tette. – Nem tudja megmondani. Nem hinném, hogy emlé...
Joe lerázta a kezet, és mintha ez törte volna át a sorompót. – Leo! – mondta hirtelen erővel és teljesen érthetően. – Leo Rockway, ez vagyok én! Leo vagyok! – és kacagva Abagail anya karjába vetette magát. Az emberek elnevették magukat és tapsoltak. Nadine kikerült a figyelem sugarából, és Abby ismét érezte, hogyan foszlik szét valami rendkívül fontos lehetőség.
– Joe! – szólította Nadine. Az arca zárkózott volt, újra fegyelmezett.
A fiú kicsit elhúzódott az öregasszonytól, és ránézett Nadine-ra.
– Gyere! – hívta az, és most ő nézett mereven Abbyre, neki beszélt, nem a gyereknek. – A néni öreg. Fájdalmat okozhatsz neki. Nagyon öreg... és nem nagyon erős.
– Ó, elég erős vagyok én ahhoz, hogy egy ilyen legénykét szeretgethessek egy kicsinyég – felelte Abagail, de a hangjában furcsa bizonytalanság csengett. – Úgy fest, mint akinek nagyon nehéz útja volt.
– Hát, mostanra elfáradt. És látom, hogy maga is fáradt lehet. Gyere, Joe.
– Szeretem őt! – mondta a fiú, és nem mozdult. Nadine mintha visszahőkölt volna. A hangja éles lett. – Gyere onnan, Joe!
– Ez nem az én nevem! Leo! Leo! Ez az én nevem!
Az új zarándokok kis csoportja ismét elhallgatott.
Tudták, hogy valami váratlan történt, talán még mindig történik, de nem értették, mi az.
A két asszony pillantása ismét keresztezte egymást, mint két szablya.
Tudom, hogy ki vagy, mondta Abby tekintete.
Nadine válaszolt: Igen. Én is tudom, hogy ki vagy.
De ez alkalommal ő sütötte le elsőnek a szemét.
– Jól van – mondta. – Leo, vagy ahogy neked tetszik. Csak gyere már, mielőtt még jobban kifárasztod. A kisfiú kelletlenül elengedte Abagail anya karját.
– Gyere el, látogass meg, amikor csak akarsz – mondta Abby, de nem nézett Nadine-ra.
– Jó! – mondta a kisfiú, és csókot dobott neki. Nadine arca kővé vált. Nem beszélt. Ahogy lementek a lépcsőn, átkarolta a gyerek vállát, de sokkal inkább úgy festett, mintha vonszolná, nem vigasztalná. Abagail anya figyelte a távozásukat, és tudta, hogy ismét elszalasztott valamit. Ahogy a nő arca eltűnt a szeme elől, a látomás is elmosódott. Már nem volt biztos benne, hogy mit érzett. Hiszen ez csak egy nő, ugye?
A fiatalember, Larry Underwood a lépcső tövében állt, és az arca olyan volt, mint egy viharfelhő.
– Miért viselkedtél így? – kérdezte a nőt, és noha lehalkította a hangját, Abagail anya tökéletesen hallotta.
A nő rá se hederített. Szó nélkül elment mellette. A fiúcska esdekelve nézett Underwoodra, de a nő volt a főnök, legalábbis pillanatnyilag, és a kisfiú hagyta, hogy magával vigye, hogy elvigye.
Pillanatnyi csönd lett, amit Abby hirtelen nem tudott áthidalni, pedig át kellett volna...
...nem igaz?
Nem az ő dolga, hogy áthidalja?
Tényleg?, kérdezte egy halk hang. Ez a dolgod? Asszony, hát ezért hozott ide Isten? Hogy te legyél a Szabad Övezet Hivatalos Fogadóbizottsága?
Nem hinném, tiltakozott. A nőnek igaza volt: FÁRADT vagyok.
Sok alakban jön, folytatta a halk belső hang. Farkas, varjú, kígyó... nő.
Mit jelent ez? Mi történt itt? Mi volt ez, az Isten szerelmére?
Itt ültem önelégülten, vártam, hogy hajbókolva köszöntsenek – igen, ezt csináltam, mi haszna tagadni –, és most eljött ez a nő, és valami történt, és én nem tudom, mi volt az. De volt valami ezzel a nővel... ugye? Biztos vagy benne? Biztos vagy benne?
Eljött a csönd pillanata, és mintha valamennyien őt nézték volna, várva, hogy bizonyítson. És ő nem tette meg. A nő és a fiú eltűntek a szeme elől; itt hagyták, mintha ők lennének az igazi hivők, ő pedig valamiféle bóvli, vigyorgó Szanhedrin, amelyen máris átlátnak. De hát én öreg vagyok! Ez nem tisztességes! Rögtön ezután egy másik hang szólalt meg, halk, szelíd, ésszerű, olyan hang, ami semmiképpen sem az övé volt: Ahhoz nem vagy túl öreg, hogy tudd, hogy a nő…
Újabb ember közeledett, habozva, bocsánatkérőn. – Üdv, Abagail anya – mondta. – Zellman volnék. Mark Zellman. A New York-i Lowville-ből. Álmodtam magáról.
Hirtelen választás elé került, amelyet csak egy pillanatra látott át tapogatózó elméje. Válaszolhat ennek a férfinak az üdvözlésére, kicsit évődhet vele, hogy megnyugtassa (de nem nagyon, nem egészen az a célja), azután folytathatja a következővel, az azutánival és így tovább, fogadhatja hódolatukat, mint újabb pálmaleveleket, de megteheti, hogy nem törődik a többiekkel. Követheti gondolatai fonalát le, saját mélységeibe, keresve, hogy mit is akart az Úr tudatni vele.
Az a nő...
...mi?
Számít? A nő elment.
– Volt nekem egy dédunokaöcsém, aki valaha New York állam északi részén lakott – mondta fesztelenül Mark Zellmannak. – Egy Rouse's Point nevű helyen. Ott van mindjárt Vermonttal szemben, a Champlain-tó partján. Bizonyára sohasem hallottál róla?
Mark Zellman azt válaszolta, dehogynem hallott; New York államban mindenki ismeri azt a várost. Járt talán ott valaha? Az arca tragikusan megtört. Nem, sohase járt. Pedig mindig szeretett volna elmenni.
– Amiket Ronnie írt nekem róla, nem sokat veszítettél. – Zellman ragyogva távozott.
A többiek is feljöttek, hogy a korábban érkezett csoportokhoz hasonlatosan eleget tegyenek a szokásnak, éppen úgy, ahogy majd azok, akik a következő napokban és hetekben érkeznek. Egy tizenéves fiú, név szerint Tony Donahue. Egy Jack Jackson nevű ember, aki autószerelő volt. Egy fiatal ápolónő, Laurie Constable – a legjobbkor érkezett. Egy Richard Farris nevű öregember, akit mindenki Bírónak nevezett; ő olyan élesen nézett rá, hogy Abby már-már kényelmetlenül érezte magát. Dick Vollman. Sandy DuChiens – kellemes név, francia. Harry Dunbarton, aki alig három hónapja még szemüveget árult, abból élt. Andrea Terminello. Egy Smith. Egy Rennett. És még sokan mások. Valamennyiükkel beszélt, bólogatott, mosolygott, megnyugtatta őket, de az öröm, amelyet más napokon érzett, mára elpárolgott, csak a sajgást érezte a csuklójában, ujjaiban, térdében, ezenfelül rágott benne a gyanú, hogy hamarosan használnia kell a Port-O-San-t, ha nem akarja, hogy folt essen a ruháján.
Mindezen túl, noha egyre halványulva (bár teljesen csak éjszakára múlik el), de benne maradt az érzés, hogy valamit elszalasztott, aminek nagy jelentősége van, és amit később még nagyon megbánhat.
JOBBAN TUDOTT gondolkodni, amikor írt, ezért mindent lefirkantott, ami fontos lehetett. Két filctollat használt hozzá: egy kéket és egy feketét. Nick Andros a Baseline Drive-on levő ház dolgozószobájában ült. A házat Ralph Brentnerrel és annak asszonyával, Elise-zel osztotta meg. Csaknem besötétedett. A ház gyönyörű volt, a Flagstaff tömegének tövében állt, de valamivel Boulder fölött, így a nappali széles ablakaiból be lehetett látni az utakat és utcákat. A város úgy terült el, mint egy óriási terepasztal. Az ablakokat kívülről valamilyen ezüstös, tükröző anyaggal vonták be, így a gazda kinézhetett, de a járókelők nem láttak be. Nick sejtette, hogy a ház értéke valahol 450 000 és 500 000 dollár között lehet... és a tulajdonos a családjával együtt rejtélyesen eltűnt.
Hosszú útján Shoyótól Boulderig, amelynek során először egyedül utazott, azután Tom Cullennel és a többiekkel, számos városon, városkán ment keresztül, és mindegyik bűzlött, mint egy vágóhíd. Boulder-ben sem számíthatott másra... és mégis más volt. Igen, itt is voltak hullák, sok ezer, és ezekkel kellett valamit kezdeni, mielőtt véget érnek a forró, száraz napok, és elkezdődnek az őszi esők, amelyek felgyorsítják a bomlást és a betegségek terjedését... mégsem volt elég holttest. Vajon feltűnt-e valakinek Stu Redmanen kívül? Talán Laudernek. Lauder szinte mindent észrevesz.
Minden egyes hullákkal zsúfolt házra vagy középületre tíz másik esett, amely üres volt. Valamikor a járvány utolsó görcseiben Boulder polgárainak zöme, a betegek éppúgy, mint az egészségesek, elhagyták a várost. Miért? Nick nem gondolta, hogy igazán számítana, és talán sohasem fogják megtudni. Maradt az elképesztő tény, hogy Abagail anyának sikerült elvezetnie őket az Egyesült Államok talán egyetlen városába, amelyből hiányoztak a járvány áldozatai. Ettől még egy Nickhez hasonló agnosztikusnak is el kellett tűnődnie, honnan szerzi az öregasszony az értesüléseit.
Nicknek három szobája volt a ház alagsorában, igazán szép szobák, a falakat csomós fenyődeszkával burkolták. Ralph unszolását elhárítva nem volt hajlandó megnövelni a lakóterét, máris úgy érezte magát, mint egy betolakodó, de tetszettek neki a szobák... és amíg Shoyóból Hemingford Home-ba ért, nem is tudatosodott benne, mennyire hiányoznak az idegen arcok. Még mindig nem élvezte ki eléggé a dolgot.
Ezenfelül ez volt a legkülönb hely, ahol valaha élt. Saját bejárata volt a ház hátuljában, tízsebességes biciklijét a kapu alacsony, kinyúló eresze alatt tartotta, ahol tengelyig merült a nemzedékek óta illatosan korhadó nyárfalevelek paplanjába. Nick gyűjteni kezdte a könyveket, amit mindig szeretett volna, de sohasem volt rá módja a vándorlás évei során. Akkoriban rengeteget olvasott (a mostani új időkben ritkán volt lehetősége leülni, és jó hosszan eltársalogni egy könyvvel); némelyik könyv a – nagyobbrészt még üres – polcokon régi barát volt, amelyeket annak idején napi két centért lehetett kölcsönözni könyvtárakból, bár az utóbbi pár évben sohasem töltött el elég időt egy városban, hogy rendes könyvtári jegye legyen. A többit még nem olvasta, ezek olyan könyvek voltak, amelyekre a kölcsönkönyvtár hívta fel a figyelmét. Miközben ült filctollaival és a papírral, egy ilyen könyv hevert az asztalon a jobb keze mellett: a Házam lángra gyullad William Styrontól. Egy tízdollárost tett be könyvjelzőnek, amelyet az utcán talált. Az utcákon sok pénz volt, a csatornákba fújta a bankókat a szél, ő pedig még mindig hüledezett és mulatott azon, hány ember – köztük ő is – megáll, hogy fölszedje őket. Minek? A könyv most ingyen van. Az eszmék ingyen vannak. Néha föllelkesítette ez a gondolat. Néha pedig megrémítette.
A papír, amire írt, egy rugós iratrendezőből származott, amelyben a gondolatait tartotta: félig napló volt, félig bevásárlólista. Rájött, hogy élvezi a listázást; valamelyik őse könyvelő lehetett. Ha meg volt zavarodva, a listakészítés gyakran segített rendet tenni.
Visszatért az előtte heverő üres laphoz, amelynek a szélére értelmetlen ábrákat firkált.
Úgy rémlett, mindazok a dolgok, amelyeket szeretnének, vagy amelyekre szükségük lenne a régi életből, ott halmozódnak a kelet-boulderi erőműben, mint poros kincs egy sötét szekrényben. Kellemetlen szorongás bujkált a Boulderben összeverődött emberekben, olyan érzés, amely közvetlenül a tudat küszöbe alatt lappangott – mintha rémült gyerekek volnának, akik sötétedés után bóklásznak egy kísértetházban. Bizonyos értelemben Boulder csakugyan bűzlő kísértetváros volt, ahol szigorúan átmeneti jelleggel tartózkodhatnak. Volt egy ember, egy Impening nevű fickó, aki valaha Boulderben lakott, a Longmont Diagonal negyedben levő IBM-gyárban volt biztonsági őr; ő mintha szántszándékkal idegesíteni akarta volna őket. Mindenkinek elmesélte, hogy 1984-ben, szeptember 14-én négy centi hó esett a városban, és novemberre olyan hideg lett, hogy még a rézmajomnak is lefagytak a tökei. Nick az ilyesfajta beszédnek akart minél hamarabb véget vetni. Arról nem beszélve, hogy ha Impening katona lett volna, megfenyítik az ilyen beszédért; bár ez a létező legértelmetlenebb okoskodás. Az a lényeg, hogy Impening nyugodtan beszélhetne a világba, ha az emberek olyan házba léphetnének be, ahol ég a villany, a kazán pedig egyetlen gombnyomásra forró levegőt fúj a rostélyokon át. Nick attól tartott, hogy amennyiben ez nem történik meg az első hideghullám betöréséig, akkor az emberek egyszerűen szétszóródnak, és ebben a világ összes gyűlése, képviselője és ratifikációja sem tudja megakadályozni őket.
Ralph szerint az erőmű nincs olyan rossz állapotban, legalábbis úgy látszik. A személyzet leállított néhány berendezést; több masina magától állt le. A hatalmas turbinák közül néhány tönkrement, talán valamilyen óriási elektromos zárlat következtében.
Ralph azt mondta, hogy néhány kábelt ki kell cserélni, de úgy vélte, Brad Kitchnerrel és vagy tucatnyi más emberrel együtt képesek lesznek megoldani. Ennél sokkal nagyobb munkabrigádra lesz szükség, hogy eltávolítsák a tönkrement generátorokról az összeolvadt, megfeketedett rézdrótokat, majd újratekercseljék őket. A denveri műszaki boltok tele voltak a szükséges rézdróttal; Ralph és Brad a múlt héten maguk néztek utána. Ha lesz munkás kéz, szeptemberre, a munka napjára ismét világítani fognak a lámpák.
– Akkor pedig a legnagyobb bulit csapjuk, amit csak ez a nyavalyás város valaha látott – ígérte Brad.
Törvény és Rend. Ez volt a másik, ami nyugtalanította. Rá lehet ezt lőcsölni Stu Redmanre? Nem akarja majd elfogadni a megbízatást, de Nick úgy gondolta, talán rá tudja beszélni... és ha erőteljesebb meggyőzésre van szükség, rá tudja venni Stu barátját, Glent, hogy támogassa őt. Igazából shoyói rövid és borzalmas foglárkodásának emléke zavarta, amely még mindig annyira fájt, hogy képtelen volt huzamosabb ideig foglalkozni vele. Vince és Billy haldoklik, Miké Childress pedig ugrál a vacsoráján, miközben ostobán, kihívóan azt ordítja: Éhségsztrájk! Kibaszott éhségsztrájkba kezdtem!
Belésajdult a gondolat, hogy talán bíróságokra és börtönökre... esetleg még hóhérra is szükségük lesz. A Krisztusát, ez itt Abagail anya népe, nem a sötét emberé! A sötét ember nyilván nem bajlódik ilyen kicsinységekkel, mint bíróság és börtön. Ő gyorsan, biztosan és kegyetlenül büntetne. Nincs szüksége a börtönök fenyegetésére, amikor hullák lógnak az I-15-ös mentén a telefonpóznákról, hogy madarak lakmározzanak belőlük.
Nick remélte, hogy a törvényszegés csak szerény méreteket ölt. Máris akadt jó néhány részeg rendzavarás. Egy srác, aki igazán fiatal volt még a vezetéshez, föl-alá száguldozott a Broadwayn egy behemót vontatóval, a járókelők nagy riadalmára. Végül nekihajtott egy megrekedt kenyeres kocsinak, és felhasította a homlokát – és Nick szerint szerencsés volt, hogy ennyivel megúszta. Azok az emberek, akik látták, tudták, hogy túl fiatal a vezetéshez, de egyikük sem érzett kellő tekintélyt magában ahhoz, hogy megállítsa.
Tekintély. Szervezet. Leírta a szavakat a noteszébe, azután kétszer bekarikázta őket. Attól, hogy ők Abagail anya népe, még nem szereztek védettséget a gyengeség, ostobaság vagy a rossz társaság ellen. Nick azt nem tudta, hogy ők Isten gyermekei-e vagy sem, de azt igen, hogy amikor Mózes lejött a hegyről, azok, akik nem az aranyborjút imádták lelkesen, a süketet lökték hasonló lelkesedéssel. És azzal a lehetőséggel is szembe kellett nézniük, hogy valakit megszúrnak kártyázás közben, netán lelőnek valakit egy asszony miatt.
Tekintély. Szervezet. Ismét bekarikázta ezeket a szavakat, és most olyanok voltak, mint a foglyok, akiket hármas kerítés mögött őriznek. Milyen jól összeillenek... és milyen sajnálatosan összehangzanak.
NEM SOKKAL KÉSŐBB Ralph jött be. – Holnap megint érkeznek néhányan, Nicky, holnapután pedig egész felvonulás lesz. A második csoport meghaladja a harminc főt.
„Jó”, írta Nick. „Lefogadom, hamarosan jön egy orvos is. Legalábbis a nagy számok törvénye ezt sugallja.”
– Ja – helyeselt Ralph. – Akkor aztán szabályos, istenesváros leszünk.
Nick bólintott.
– Beszéltem azzal fickóval, aki a mai csapatot vezette. Larry Underwood a neve. Okos ember, Nick. Vág az esze, mint a borotva.
Nick felvonta a szemöldökét és egy ?-et rajzolt a levegőbe.
– Hát, meglátjuk – felelte Ralph. Tudta, hogy mit jelent a kérdőjel: mondj még adatokat. – Azt hiszem, hat-hét évvel idősebb nálad, és talán nyolc-kilenccel fiatalabb Redmannél. De az a fajta, akiről azt mondtad, hogy figyeljünk rá. A megfelelő kérdéseket teszi fel.
?
– Az első, hogy ki a főnök – mondta Ralph. – A második, hogy mi lesz ezután. A harmadik, hogy ki fogja megcsinálni.
Nick bólintott. Igen, ezek jó kérdések. De vajon ez-e a megfelelő ember? Ralphnak igaza lehet. De tévedhet is.
„Holnap megpróbálok találkozni vele & üdvözlöm”, írta egy újabb papírlapra.
– Ja, ez jó lenne. Rendes srác. – Ralph toporgott. – Beszéltem az anyával egy kicsit, mielőtt Underwood és az emberei eljöttek bemutatkozni. Úgy beszéltem vele, ahogy akartad.
?
– Aszongya, csak így tovább. Mozogjunk. Aszongya, az emberek csak csámborognak itt, szükségük van néhány vezetőre, akik megmondják nekik, hogy álljanak arrébb.
Nick hátradőlt a székében, és némán kacagott. Azután azt írta: „Fixre vettem, hogy ez lesz a véleménye. Holnap beszélek Stuval & Glennel. Kinyomtattad azokat a röplapokat?”
– Ja? Azokat? A francba, hát persze – bólintott Ralph. – A Krisztus szerelmére, a délutánom nagyobb része elment rá. – Odaadott Nicknek egy példányt. Még mindig erősen szaglott a stencilfesték, nagy betűi voltak, megakadt rajta a szem. A grafikát maga Ralph csinálta:
TÖMEGGYŰLÉS!!!
KÉPVISELŐ-TESTÜLET JELÖLÉSE ÉS
VÁLASZTÁSA!
1990. augusztus 18. este 8.30
Hely: SZÉP IDŐBEN Canyon sugárút,
Park & Zenepavilon
ESŐBEN Chautauqua Hall a Chautauqua parkban
GYŰLÉS UTÁN FRISSÍTŐ!
Ezt két kezdetleges térkép követte az újonnan jöttek és azok számára, akik még nem sok időt töltöttek Boulder fölfedezésével. Alatta meglehetősen apró betűkkel azoknak a neve, akiknek a személyében Nick, Glen és Stu aznap némi vita után megegyeztek:
Ideiglenes Bizottság
NICK ANDROS
GLEN BATEMAN
RALPH BRENTNER
RICHARD ELLIS
FRAN GOLDSMITH
STUART REDMAN
SUSAN STERN
Nick rámutatott a frissítőt ígérő sorra, és felvonta a szemöldökét.
– Ja, jól van, na. Odajött Frannie, és azt mondta, hogy könnyebben begyűjthetjük őket, ha adunk valamit. Ő és a barátnője, Patty Kroger majd gondoskodnak róla. Süti meg Za-Rex. – Ralph elfintorodott. – Ha aközött kell választanom, hogy Za-Rexet igyak vagy bikahúgyot, akkor leülök, hogy alaposan megfontoljam a dolgot. Az enyémet neked adom, Nicky.
Nick elvigyorodott.
– Csak egy gondom van – folytatta Ralph komolyabban –, az, hogy ti bevettetek engem ebbe a bizottságba. Tudom, hogy ez mit jelent. Azt jelenti: „Gratulálunk, te kapod az összes nehéz melót.” Nem nagyon bánom, úgyis keccsöltem egész életemben. De a bizottságoknak állítólag eszméik vannak, én pedig nem vagyok az a kimondott eszmei ember.
Nick gyorsan fölvázolt a noteszlapra egy CB-készüléket és a háttérbe egy rádió-adótornyot, amelynek a tetejéből az elektromosság villámai csaptak ki.
– Ja, de az egészen más volt – mondta Ralph savanyúan.
„Nagyon meg fogsz felelni”, írta Nick. „Hidd el.”
– Hát, ha te mondod, Nicky. Majd igyekszem. Mégis azt hiszem, hogy jobban járnátok, ha ezt az Underwood pofát vennétek be.
Nick megrázta a fejét, és Ralph vállára csapott. Ralph jó éjszakát kívánt, és fölment. Amikor eltávozott, Nick hosszú ideig elgondolkodva nézte a plakátot. Ha Stu és Glen meglátja – és biztos volt benne, hogy mostanra elébük került –, akkor tudni fogják, hogy önhatalmúlag kihagyta Harold Laudert az ideiglenes bizottság névsorából. Nem tudta, mit szólnak hozzá, de hogy eddig nem állítottak be, az valószínűleg jó jel. Cserében elvárhatják, hogy ő is lemondjon valakiről, és ha kell, meg is teszi, ha ezzel távol tarthatja Haroldot a csúcstól. Ha muszáj, Ralphot is föláldozza. Amúgy sincs odáig a helyért, pedig a fenébe, Ralph ösztönösen intelligens, és megvan az a csaknem megfizethetetlen képessége, hogy végiggondolja a problémák minden szögletét. Nagyon megfelelne az állandó bizottságba is, és Nick úgy érezte, Stu és Glen máris teletömték a bizottságot a barátaikkal. Ha ő, Nick azt akarja, hogy Lauder ne kerüljön be, akkor bele kell egyezniük. Hogy simán végrehajthassák a vezércselt, nem szabad széthúzásnak lennie a csapatban. Mondd, mama, hogy vette ki a bácsi a nyulat a kalapból? Hát, fiacskám, nem tudom biztosan, de azt hiszem, a régi „ejtsd át őket sütivel és Za-Rexszel” trükköt dobta be. Az mindig bejön.
Visszatért a laphoz, amelyre Ralph érkezése előtt firkált. Rámeredt a szavakra, amelyeket nem is egyszer, hanem háromszor karikázott be, mintha foglyul akarná ejteni őket. Tekintély. Szervezet. Hirtelen még egy szót irt alájuk – volt elég hely. Most ezek voltak háromszorosan bekarikázva:
Tekintély. Szervezet. Politika.
De nem azért akarta kiütni a képből Laudert, mert úgy érezte, hogy Stu és Glen Bateman igyekeznek bejátszani magukat az ő focipályájára. Persze, bizonyos fokú sértett hiúság is dolgozott benne. Különös is lett volna, ha nem ez a helyzet. Bizonyos értelemben ő, Ralph és Abagail anya találták ki a Boulderi Szabad Övezetet.
Máris több száz ember lakik itt, és ha Bateman nem téved, még több ezer van úton, gondolta, miközben tollával a bekarikázott szavakat ütögette. Minél tovább nézte őket, annál csúfabbul festettek. De amikor Ralph meg én, meg az anya és Tom Cullen a társaság többi részével megérkeztünk ide, az egyedüli élőlények, amelyekkel találkoztunk, a macskák voltak, meg az a szarvas, amelyik az állami parkerdőből lejött, hogy az emberek kertjeiben torkoskodjék... még a boltokba is benézett. Emlékszel arra, amelyik bement a Table Mesa nagyáruházba, azután pedig nem tudott kijönni? Mint az őrült rohangált föl-alá a sorok között, leverte az árut, elesett, azután fölugrott és továbbrohant.
Zöldfülűek voltunk persze, még egy hónapot sem töltöttünk itt, de mégiscsak mi voltunk az elsők! Így hát van benne némi sértődöttség is, de nem ez az igazi ok, ami miatt nem akarom, hogy Harold bekerüljön. Azért nem akarom, mert nem bízom benne. Folyton mosolyog, de van egy vízálló
(mosolyálló?)
réteg a szája és a szeme között. Egy időben volt valami nézeteltérés közte és Stu között Frannie miatt, és mindhárman azt állítják, hogy vége, de kíváncsi lennék, tényleg így van-e. Néha látom, milyen szorongva néz Frannie Haroldra. Mintha azon tűnődne, mennyire van „vége” annak, aminek vége van. Harold ragyogó koponya, de valahogy labilisnak tűnik.
Nick megcsóválta a fejét. És ez még nem minden. Nemegyszer eltöprengett azon, nem fog-e megbolondulni Harold Lauder.
Főképpen a vigyora miatt. Nem szeretnék titkokat megosztani olyasvalakivel, aki így vigyorog, és úgy fest, mint aki rosszul alszik éjszakánként.
Lauder nem megy. Bele kell nyugodniuk.
Becsukta az iratrendezőjét, és eltette íróasztalának alsó polcára. Aztán fölállt és vetkőzni kezdett. Zuhanyozni szeretett volna. Piszkosnak érezte magát.
A világ, gondolta, nem Garp szerint, hanem az influenza szerint. Ez a szép új világ. Ámbátor nem tűnt valami szépnek vagy különösebben újnak. Mintha valaki egy nagy cseresznyebombát tenne egy gyerek játékdobozába. Hatalmas durranás, mindenki szétszalad. Játékok szóródnak szét a gyerekszobában. Van, ami tönkremegy, másokat meg lehet javítani, de a legtöbb játék csak szétszóródik. Ezek a dolgok még egy kicsit túl forróak ahhoz, hogy meg lehessen fogni őket, de nagyon jól kezelhetőek, ha majd lehűlnek.
Közben az a dolguk, hogy válogassanak. Kidobják azt, amit nem lehet többé használni. Félretegyék a játékokat, amelyeket meg kell javítani. Listát készíteni arról, ami rendben van. Új játékdobozt barkácsolni, hogy el lehessen tenni a dolgokat, szép új dobozt. Erős dobozt. Van abban valami rémítő és émelyítő könnyedség – és vonzerő –, amivel a dolgok szétrobbanthatók. A kemény munka az összerakás lesz. A besorolás. A javítás. A listázás. És természetesen annak a kiselejtezése, ami nem működik többé.
Illetve... rá tudtad szánni magadat valaha is arra, hogy kidobd a használhatatlant?
Megállt a fürdőszoba felé félúton, meztelenül, ruháival a karján.
Olyan csöndes az éjszaka... de hát nem a csönd szimfóniája az ő összes éjszakája? Mitől lett libabőrös?
Attól, mert megérezte, hogy nem játékok azok, amiket a felállítandó Szabad Övezet Bizottságnak össze kell szednie, egyáltalán nem játékok. Hirtelen úgy érezte, az emberi szellem valamilyen bizarr varróegyletéhez csatlakoztak, ő, Redman, Bateman, Abagail anya, sőt igen, még Ralph is a nagy rádiójával és bömbölő szerkentyűivel, szétharsogják a halott földrész széltében-hosszában a Szabad Övezet jelét. Mindnyájuknál tű van, és talán azért öltögetnek, hogy meleg takarót varrjanak a tél hidege ellen... vagy csak rövid szünet után ismét nekilássanak szemfödelet varrni az emberiségnek, lábtól kezdve, onnan haladva fölfelé.
SZERETKEZÉS UTÁN Stu elaludt. Mostanában kevés ideje volt az alvásra, és éjszaka Glen Batemannel tervezte a jövőt némi ital mellett. Frannie felöltözött, és kiment az erkélyre.
A ház, amelyben laktak, a belvárosban állt, a Pearl utca és a Broadway sarkán. A lakásuk a másodikon volt, ahonnan beláthatta a Pearl kelet-nyugati és a Broadway észak-déli kereszteződését. Szeretett itt lakni, ebben a szélrózsában. Az éjszaka meleg volt, a levegő nem mozdult, az ég fekete leplét millió csillag pettyezte. Halvány, jeges csillogásuk kirajzolta nyugaton a Flatirons toronymagas kőtömbjeit.
Frannie végighúzta a kezét a nyakától a combjáig. Selyempongyolát viselt, alatta semmit. Keze simán átcsúszott a mellén, de ahelyett, hogy laposan és egyenesen siklott volna tova az ágyék alacsony buckájáig, enyhe dombot talált, amely két hete még ekkora se volt.
Kezd látszani, nem nagyon, de azért ma este Stu már tett egy megjegyzést, hanyagul, sőt viccesen: Meddig csinálhatjuk anélkül, hogy öö, megnyomnám a srácot?
Vagy kislányt, felelte vidáman. Mit szólnál négy hónaphoz, Főnök?
Klassz, válaszolta Stu, és kéjesen beléje csusszant.
Korábban sokkal komolyabban beszélgettek róla. Nem sokkal azután, hogy megérkeztek Boulderbe, Stu azt mondta, hogy a babáról beszélgettek Glennel, és Glen nagyon óvatosan fölvetette, hogy a szuperinfluenza vírusa még jelen lehet. Ha így van, a kicsi meghalhat. Nyugtalanító gondolat volt (az ember, gondolta Fran, mindig számíthat Glen Batemanre egy-két Nyugtalanító Gondolat erejéig), de ha az anya immúnis, akkor a magzat...?
Márpedig itt rengeteg ember volt, aki a járvány miatt elvesztette a gyermekét.
Igen, de ez azt is jelentheti...
Mit jelenthet?
Nos, egyrészt azt jelentheti, hogy az itt összegyűltek csupán az emberiség végjátékát játsszák, egy rövid zárótételt. Ezt nem akarta, nem tudta elhinni. Ha igaz lenne...
Valaki jött az utcán; oldalt fordult, hogy elférjen a két kerekével a járdán álló kukásautó és a Pearl utcai Konyha nevet viselő étterem fala között. Panyókára vetett, könnyű zubbonyt viselt, és egyik kezében valamit tartott, ami lehetett palack vagy hosszú csövű pisztoly. Másik kezében papírlap volt, valószínűleg címet írtak rá, abból ítélve, ahogy a házszámokat nézegette. Végül az ő épületük előtt állt meg. Úgy bámulta az ajtót, mintha azon gondolkodna, mitévő tegyen most. Frannie szerint úgy festett, mint egy magánnyomozó valamelyik tévésorozatban. Alig hat méterrel állt a férfi feje fölött, és nehéz helyzetbe került. Ha lekiált neki, akkor esetleg megijeszti. Ha nem teszi meg, akkor kopogtatni kezd, és fölébreszti Stuartot. Egyáltalán mit keres itt pisztollyal a kezében... már ha az tényleg pisztoly?
A jövevény hirtelen hátraszegte a fejét és fölnézett, valószínűleg azért, hogy lát-e fényt az épületben. Frannie még mindig lefelé bámult. Egymás szemébe néztek.
– Szentséges ég! – kiáltotta a férfi. Önkéntelenül hátralépett, le a járdáról a csatornába, és a fenekére zöttyent.
– Ó! – kiáltotta ugyanakkor Frannie, és maga is hátralépett az erkélyen. A háta mögött párkányos bangó díszlett egy nagy cserépben. Frannie meglökte a hátsójával. A cserép imbolygott, mintha elhatározta volna, hogy él még egy kicsit, azután hangos csörrenéssel levetette magát az erkély palakövére.
A hálószobában Stu felnyögött, megfordult, és tovább aludt.
Frannie elkerülhetetlenül vihogni kezdett. Mindkét kezét a szája elé kapta, de hiába szorította össze az ajkát, így is kitört belőle a vihogás, rekedt, fuldokló kis suttogások formájában. Ismét egy ügyes dobás, gondolta, és megállíthatatlanul vihogott a markába. Ha lenne nála egy gitár, akkor egyenesen a fejére ejthettem volna a nyomorult vázát. O sole mio... RECCS! A hasa fájt, olyan kétségbeesetten igyekezett visszafojtani a nevetést.
Összeesküvő susogás hallatszott föl az erkélyre. – Hé, te, ott... te, az erkélyen... pssszt!
– Pssszt – suttogta magának a lány. – Pssszt, ó, de remek.
Ki kell rohannia, mielőtt nyeríteni kezd, mint egy szamár. Sohasem tudta visszafojtani a nevetést, ha egyszer rájött. Fürgén átvágott az elsötétített hálószobán, a fürdőszoba ajtajáról lekapott egy tömörebb – és szemérmesebb – köntöst, és gumimaszkként rángatózó arccal végigszaladt a folyosón. Sikerült kilépnie a pihenőre, mielőtt a nevetés kiszabadult volna. Az utolsó lépcsőfokokat vad kotkodácsolás közepette tette meg.
A férfi – most látta rajta, hogy fiatalember – föltápászkodott, és a ruháját söprögette. Karcsú, jó alakú srác volt, arca nagy részét eltakarta a szakáll, amely nappali fényben szőke, vagy talán vöröses-homokszínű lehetett. Sötét karikák övezték a szemét, de azért búsan mosolygott.
– Mit vertél le? – kérdezte. – Úgy hangzott, mintha zongora lett volna.
– Egy cserepet – magyarázta Fran. – Ez... ez... – Ám ekkor ismét rájött a vihogás, és csak arra volt képes, hogy a fiúra mutasson, némán pukkadozzon, fejét csóválja, majd fájó hasára szorítsa a kezét. Könnyek peregtek az arcán. – Olyan furinak látszottál... tudom, hogy nem illik ilyet mondani valakinek, akivel először találkozunk... nahát!
– A régi világban – vigyorodott el a fiú – a következő lépésem az lenne, hogy beperelnélek negyedmillióra. Puff neki. Bíró úr, fölnéztem, ez az ifjú hölgy meg lebámult rám. Igen, azt hiszem, még pofákat is vágott. Igen, mindenesetre volt arca. Helyt adunk a szegény felperes keresetének. Tíz perc szünet.
Egy kicsit nevetgéltek. A fiatalember tiszta, kopott farmert és sötétkék inget viselt. A nyári éjszaka meleg és enyhe volt, és Frannie kezdett nagyon örülni, hogy lejött.
– A kegyed neve nem Fran Goldsmith véletlenül?
– Meglehet. De nem ismerem uraságodat.
– Larry Underwood. Ma érkeztünk. Igazából egy Harold Lauder nevű fickót keresek. Azt mondták, hogy a Pearl utca 261-ben lakik Stu Redmannel, Frannie Goldsmithtel és néhány más emberrel.
Ettől elapadt a vihogás patakja. – Harold itt lakott, amikor megérkeztünk Boulderbe, de egy ideje levált. Most az Arapahoe-n lakik, a város nyugati végében. Megadhatom a címét, ha akarod, még el is igazítlak.
– Nagyon köszönöm. De azt hiszem, várok holnapig. Nem kockáztatom meg még egyszer ezt az utat.
– Ismered Haroldot?
– Igen is, meg nem is – éppen úgy, ahogy téged. Noha őszintén be kell vallanom, nem ilyennek képzeltelek. Lelki szemeimmel afféle Frank Fazetta-féle szőke valkűrnek láttalak, lehetőleg két 45-össel a csípődön. De mindenképpen örülök, hogy találkoztunk. – Kezet nyújtott, és Frannie zavart, halvány mosollyal megrázta.
– Attól tartok, a leghalványabb fogalmam sincs róla, miről beszélsz.
– Ülj le a járdára egy percre, és elmagyarázom.
A lány leült. Egy szellő kísértete futott végig az utcán, fölkapta a papírokat, és meglibegtette az öreg szilfa leveleit, amely háromsaroknyira, a bíróság gyepén állt.
– Hoztam valamit Harold Laudernek – mondta Larry. – De az meglepetés, így ha előbb találkozol vele, mint én, akkor egy szót se.
– Hát persze – bólintott Frannie, aki még kevésbé értette a dolgot.
A fiú fölemelte a hosszú csövű pisztolyt, ám az egyáltalán nem fegyver volt, hanem hosszú nyakú borosüveg. A lány a csillagfény felé fordította a címkét de még így is alig tudta kisilabizálni a nagy, nyomtatott betűket – fölül azt, hogy BORDEAUX, lent a dátumot: 1947.
– Ez volt a legjobb évjárat ebben a században – mondta a fiú. – Legalábbis öreg barátom ezt szokta mondani. Rudynak hívták. Isten nyugtassa és fogadja be a lelkét.
– De hát 1947... az negyvenhárom éve volt! Ez nem... romlik meg?
– Rudy mindig azt mondta, hogy a jó bordói sohasem romlik meg. Ohio óta cipelem. Ha rossz bor, akkor világlátott rossz bor.
– És Haroldnak hoztad?
– Meg ezeket is. – Elővett valamit a zubbonya zsebéből, és odaadta. Frannak nem kellett a csillagfény felé fordítania, hogy elolvashassa a szöveget. Nevetésben tört ki. – Payday nyalóka! – kiáltotta. – Harold kedvence... de honnan tudod?
– Hát ez a történet.
– Akkor meséld el!
– Jól van. Hol volt, hol nem volt egy Larry Underwood nevű fickó, aki Kaliforniából New Yorkba ment, hogy lássa a drága öreg mamáját. Nem ez volt az egyetlen oka utazásának, de a többi ok kicsivel kevésbé kellemes, úgyhogy maradjunk a kellemes oknál, jó?
– Miért is ne? – helyeselt Fran.
– És íme, a Gonosz Nyugati Boszorkány vagy a Pentagon valamelyik seggfeje szörnyű járványt zúdít az országra, és mielőtt annyit mondhatnál, „Itt jön Gikszer Kapitány”, mindenki meghal New Yorkban. Beleértve Larry mamáját is.
– Sajnálom. Az én mamám és papám is meghalt.
– Ja, mindenki mamája és papája meghalt. Ha mindenkinek küldünk kondoleáló levelezőlapot, akkor egy sem marad. De Larry egyike volt a szerencséseknek. Egy Rita nevű hölggyel hagyta el a várost, aki nem volt fölkészülve arra, ami történt. Sajnos, Larry pedig arra nem volt fölkészülve, hogy segítsen neki.
– Senki sem volt fölkészülve.
– De egyesek gyorsabban alkalmazkodtak, mint mások. Mindenesetre Larry és Rita a maine-i part felé indultak. Vermontig jutottak, amikor a hölgy túladagolta az altatót.
– Ó, Larry, ez igazán szörnyű.
– Larry nagyon a szívére vette. Többé-kevésbé úgy vélte, hogy Isten mondott ítéletet az ő jelleme fölött. Továbbá tény, hogy egy-két beavatott ember is megmondta, miszerint Larry legromolhatatlanabb tulajdonsága az önzés, amely az '59-es Cadillac műszerfalára állított fényvisszaverő madonnaként tündököl.
Frannie kicsit fészkelődött a járdán.
– Remélem, nem untatlak, de ez hosszabb ideje forr bennem, és van köze a történet Harold-fejezetéhez. Oké?
– Oké.
– Kösz. Azt hiszem, amióta megérkeztünk, és találkoztam azzal az öregasszonnyal, egy baráti arcot várok, hogy ezt kiönthessem magamból. Azt hittem, Harold lesz az. Na szóval, Larry továbbment Maine felé, mert nem mehetett máshova. Akkor már nagyon rosszakat álmodott, de mivel egyedül volt, nem tudhatta, hogy mások is így jártak. Azt hitte, hogy ez folyamatos idegösszeomlásának egy újabb tünete. Végül elért egy kis parti városba, név szerint Wellsbe, ahol találkozott egy Nadine Cross nevű nővel és egy különös kisfiúval, akiről később kiderült, hogy Leo Rockwaynek hívják.
– Wells – álmélkodott halkan a lány.
– Ekkor a három utazó feldobott egy pénzdarabot, hogy merre menjenek az 1-es országúton, és mivel írás volt, elindultak délnek, ahol végül elérték...
– Ogunquitot! – fejezte be boldogan Frannie.
– Pontosan. És ott, egy csűrön, hatalmas betűkkel fölírva találkoztam először Harold Lauderrel és Frances Goldsmithtel.
– Harold fölirata! Ó, Larry, de boldog lesz!
– Követtük a csűr iránymutatását Stovingtonon át Nebraskába, azután Abagail anya kunyhójának útjelzése nyomán értünk el Boulderbe. Útközben találkoztunk másokkal is. Köztük volt egy Lucy Swann nevű lány, aki most az asszonyom. Szeretném! ha megismerkednétek. Szerintem tetszene neked.
Addigra valami történt, amit Larry nem igazán akart. Kis csapata négy főről hatra nőtt. A hat találkozott négy továbbival New York állam északi részén, és ők is csatlakoztak. Mire elértünk Harold jelzőtáblájához Abagail anya hátsó udvarában, már tizenhatan voltunk, és mire távoztunk, három újabb emberrel szaporodtunk. Larry lett a vezére ennek a daliás csapatnak. Nem volt szavazás vagy ilyesmi. Egyszerűen így alakult. Márpedig ő nem igazán kívánta a felelősséget. Púp volt a hátán. Éjszakánként fölriadt miatta. Dilibogyót kezdett szedni. De hát furán működik az ember kókuszában a velő. Nem adtam föl. Az embernek van önbecsülése. És én – mármint ő mindig attól félt, hogy elcsesz valamit, és egy reggel arra ébred, hogy valaki holtan fekszik a hálózsákjában, mint Rita Vermontban, és mindenki ott áll, rámutat és azt mondja: „A te hibád. Nem tudtál semmit kitalálni, ez a te hibád.” Ez olyasmi, amiről nem tudtam beszélni senkivel, még a Bíróval sem...
– Ki az a Bíró?
– Farris bíró. Egy öreg szivar Peoriából. Azt hiszem, tényleg bíró volt valaha az ötvenes évek elején, körzeti bíró vagy ilyesmi, de már régen visszavonult, amikor kitört az influenza. Ezzel együtt vág az esze. Ha rád néz, megesküdnél, hogy röntgenszeme van. Na szóval, Harold fontos volt nekem. Mondhatnám, méretarányosan. – Kuncogott. – Az a csűr! Öregem! A felirat utolsó sora, a te neved, olyan alacsonyan van, hogy a szélbe kellett lógatnia a seggét, amíg odaírta.
– Igen. Aludtam, amíg csinálta. Különben leállítottam volna.
– Kezdtem fogalmat alkotni róla – mondta Larry. – Találtam egy Payday cukorkás papírt annak az ogunquiti csűrnek a kupolájában, azután ott volt a faragás a gerendán...
– Milyen faragás?
Érezte, hogy Larry tanulmányozza a sötétben, és kicsit összébb húzta a köntöst... nem óvatosságból, hiszen ettől a fiútól nem kellett tartania, pusztán idegességből.
– Csak az ő kezdőbetűi – mondta hanyagul Larry. – H.E.L. Ha ugyan ez volt a vége, most már nem tudnám megmondani. De azután a wellsi motorkerékpárboltban...
– Ott voltunk!
– Tudom, hogy ott voltatok. Láttam, hogy két motor hiányzik. Ami még nagyobb hatással volt rám, hogy Harold leszívott egy kis üzemanyagot a föld alatti tartályból. Biztos segítettél neki, Fran. Én kutya közel jártam ahhoz, hogy elveszítsem az ujjaimat.
– Nem kellett segítenem. Harold addig kajtatott, amíg talált valami kéziszivattyút...
Larry felnyögött és a homlokára csapott. – Kéziszivattyú! Jézusom! Sose figyeltem meg, hogy szívják le az üzemanyagot! Úgy érted, egyszerűen addig mászkált, amíg... kerített egy szivattyút... és bedugta a lyukba?
– Hát... igen.
– Nahát, Harold! – mondta Larry olyan csodálattal, amit Fran korábban sohasem hallott Harold Lauder nevével kapcsolatban. – Hát ez is az egyik olyan trükkje volt, amik nekem nem jutottak az eszembe. Szóval, elértünk Stovingtonba. És Nadine ott olyan izgatott lett, hogy elájult.
– Én sírtam – mondta Fran. – Annyit bőgtem, hogy azt hittem, már sohasem hagyom abba. Már úgy készültem rá, hogy amikor odaérünk, valaki majd üdvözöl és azt mondja: „Hello! Lépjetek be, tetvetlenítés jobbra, kávézó balra.” – Megcsóválta a fejét. – Most olyan hülyeségnek tűnik.
– Én nem csalódtam. A rettenthetetlen Harold ott járt előttem, jelet hagyott, és továbbállt. Úgy éreztem magam, mint holmi zöldfülű keleti, aki az indián után megy a Nyomkereső-ben.
Larry képe Haroldról egyszerre lenyűgözte és megdöbbentette a lányt. Hát nem Stu vezette a csapatot, attól kezdve, hogy elindultak Vermontból Nebraská-ba? Őszintén szólva, nem emlékezett. Addigra mindnyájukat az álmok nyomasztották. Larry olyan dolgokra emlékeztette, amelyeket elfelejtett... vagy még rosszabb, magától értetődőnek vett. Harold az életét kockáztatta, hogy kiírja azt a szöveget a csűrre – akkor bolond vakmerőségnek tartotta, végül mégis lett haszna. És ahogy benzint szerzett a föld alatti tartályból... ez Larrynek óriási vállalkozás volt, de Haroldnak láthatólag magától értetődő. Kicsinek érezte magát, és bűntudata támadt. Többé-kevésbé mindnyájan vigyorgó létszámfelettinek tekintették Haroldot, holott jó néhány trükköt mutatott be az elmúlt hat hétben. Hát annyira belehabarodott Stuba, hogy egy vadidegennek kell rámutatnia néhány, Harolddal kapcsolatos igazságra? Ennél is kellemetlenebbül érintette az a tény, hogy egyszer csak saját lábára állt, és teljesen felnőtt módjára viselkedett Stuarttal és vele szemben.
Larry folytatta: – Tehát Stovingtonban ott az újabb tábla, flottul kiegészítve az országutak számával, igaz? A fűben pedig újabb Payday-papiros integetett. Úgy éreztem magam, mintha törött ágak és letaposott fűszálak helyett Harold csokoládés Payday-papirosait nyomoznám. Nos, nem követtük végig az útvonalatokat. Az indianai Gary közelében északnak fordultunk, mert ott pokoli tűz volt, az egész város leégett. Úgy tűnt, a város összes olajtartálya felrobbant. A kitérő során szedtük föl a Bírót, megálltunk Hemingford Home-ban – addigra tudtuk, hogy az öregasszony elment, tudod, az álmok megsúgták, mégis mindnyájan látni akartuk azt a helyet. A kukoricát... az autógumi hintát... érted, mire gondolok?
– Hát persze – felelte halkan Frannie. – Értem.
– Én meg egész idő alatt idegbeteg voltam, egyre azt vártam, valami történni fog, megtámad egy motoros banda vagy ilyesmi, elfogy a vizünk, mit tudom én.
A mamámnak volt egy könyve, még a nagyanyjától örökölte, azt hiszem. Az Ő léptei nyomában, ez volt a címe. Rövid történeteket tartalmazott olyan fickókról, akik szörnyű problémákkal küzdenek. Javarészt erkölcsi gondokkal. Az író hapsi azt mondta, hogy az ilyen kérdések megoldásához mindössze annyit kell kérdezni: „Mit tenne Jézus?” Ebből mindig útmutatást lehet nyerni. Tudod, mit gondolok? Ez egy zen kérdés, egyáltalán nem kérdés, csupán arra alkalmas, hogy megvilágítsa az elmédet, mintha azt mondanád, hogy Om, miközben az orrod hegyét bámulod.
Fran elmosolyodott. Azt tudta, hogy az ő anyja mit mondana az ilyesmire.
– Így amikor komolyan kezdtem becsavarodni, Lucy – ő a barátnőm, említettem már? – azt mondta: „Gyerünk, Larry, tedd föl a kérdést.”
– Hogy mit tenne Jézus? – kérdezte derűsen Fran.
– Nem, hanem hogy Harold mit tenne? – felelte komolyan Larry. Fran paff lett. Nem tehetett róla, de nagyon szeretett volna ott lenni, amikor Larry csakugyan találkozik Harolddal. Vajon milyen lesz a reakciója?
– Egyik éjjel egy tanyaudvaron táboroztunk, és csakugyan majdnem elfogyott a vizünk. Volt ott egy kút, de persze nem tudtunk vizet venni, mert nem volt áram, a pumpa pedig nem működött. És Joe – bocs, a valódi neve Leo – folyton odajött, és azt mondta: „Szomjas, Larry, naggyon szomjas.” Szörnyen idegesített. Éreztem, hogy pattanásig feszülnek az idegeim, és ha még egyszer odajön, biztosan megütöm. Aranyos ember vagyok, mi? Meg akartam ütni egy zavart gyereket. De az egyéniség nem változik olyan gyorsan. Még rengeteg időm van, hogy tovább építsem.
– Épségben elhoztad őket Maine-ből – mutatott rá Frannie. – Nálunk meghalt valaki. Átfúródott a vakbele. Stu megpróbálta megoperálni, de nem sikerült. Mindent összevéve, annyit mondhatok, hogy klasszul csináltad.
– Harold és én csináltuk klasszul – helyesbített a fiú. – Na szóval, Lucy azt mondja: „Gyorsan, Larry, tedd föl a kérdést.” Feltettem. Volt ott egy szélkerék, amely a csűrbe hozta föl a vizet. Jól forgott, mégsem jött egy csepp víz se a csapokból. Kinyitottam a szélkerék lábánál levő nagy dobozt, abban volt a gépezet, és láttam, hogy a főtengely kiugrott a helyéből. Visszatettem és bingó! Annyi vizünk lett, amennyit akartunk. Hideg és fincsi. Hála Haroldnak.
– Hála neked. Harold igazából nem volt ott, Larry.
– Jó, de ott volt a fejemben. Most pedig itt vagyok, és hoztam neki bort meg cukorkát. – A lányra sandított. – Tudod, én valamiért azt hittem, hogy veled él.
A lány megrázta a fejét, és lenézett összekulcsolt ujjaira. – Nem. Ő... nem Harold.
A fiú hosszú ideig nem szólt, de Fran érezte, hogy őt tanulmányozza. Végül annyit mondott: – Jó, akkor hol tévedtem? Harolddal kapcsolatban?
A lány fölállt. – Most már mennem kéne. Nagyon örültem, hogy találkoztunk, Larry. Gyere el holnap, látogasd meg Stut. Hozd el Lucyt is, ha nincs túl sok dolga.
– Mi a baj vele? – kérdezte a fiú fölállva.
– Ó, nem is tudom – válaszolta Fran rekedten. Hirtelen majdnem elsírta magát. – Most azt kell éreznem, mintha... mintha nagyon, aljasul viselkedtem volna Harolddal, és nem is tudom... miért, vagy hogyan csináltam... talán én vagyok a hibás, hogy nem szeretem úgy, mint Stut? Talán az én hibám?
– Jaj, dehogy! – döbbent meg Larry. – Ide figyelj, sajnálom. Tolakodó voltam. Megyek.
– Megváltozott! – tört ki Frannie. – Nem tudom, hogyan és miért, és néha arra gondolok, talán előnyére... de nem tudom... nem igazán tudom. És néha félek.
– Haroldtól?
A lány nem válaszolt, csak a lábát bámulta. Arra gondolt, hogy máris túl sokat beszélt.
– Elmondanád, hogyan jutok el hozzá? – kérdezte gyengéden a fiú.
– Az nem nehéz. Menj egyenesen az Arapahoe-ra, amíg el nem érsz egy kis parkig... azt hiszem, Eben G. Fine park a neve. A park jobbra van, Harold kis háza balra, éppen átellenben.
– Rendben, köszönöm. Örülök a találkozásnak, Fran, cseréptöréssel együtt.
A lány mosolygott, de lélektelenül. Az este minden vidámsága elszállt belőle.
Larry fölemelte a palackot, és ferdén somolygott. – Ha előbb találkoznál vele, mint én... erről egy szót se, jó?
– Hát persze.
– Jó éjt, Frannie.
Visszament arra, amerről jött. Fran nézte, amíg eltűnik a szeme elől, azután fölballagott, és bebújt az ágyba Stu mellé, aki úgy aludt, mint a tej.
Harold, gondolta, és állig húzta a takarót. Hogyan mondhatta volna el ennek a Larrynek, aki olyan kedvesnek tűnt a maga furcsa, elveszett módján (de hát nem vagyunk mind elveszettek?), hogy Harold kövér, gyerekes, és meg van zavarodva? Hogyan mondhatta volna el, hogy egy napon, nem is olyan régen, rajtakapta bölcs Haroldot, leleményes Haroldot, Mit-tenne-Jézus Haroldot, amint fürdőgatyában nyírja a füvet, és sír? Hogy mondhatta volna el neki, hogy a néha duzzogó, gyakran rémüldöző Haroldból, akivel Ogunquittől Boulderig jött, kemény politikus lett, az a hátbaveregetős, nahát-öregem-de-jó-hogy-látlak típus, aki ezzel együtt egy mérges kígyó színtelen, kifejezéstelen tekintetével bámul az emberre?
Ma este sokáig kell várnia az álomra. Harold reménytelenül beleszeretett, ő pedig reménytelenül szerette Stu Redmant, és az is biztos, hogy ez egy kemény, öreg világ. Mostanában kilel a hideg, valahányszor meglátom Haroldot. Bár úgy tűnik, leadott legalább öt kilót, és nincs már annyi pattanása sem, engem mégis kilel...
Lélegzete hallhatóan elakadt, felkönyökölt, szeme kitágult a sötétben.
Valami mozgott benne.
Keze a dereka alatti enyhe dudorra siklott. Még biztosan túl korai. Csak képzeli. Csak...
Csak nem az.
Lassan visszafeküdt, a szíve vadul vert. Majdnem fölkeltette Stut, de azután meggondolta magát. Bár inkább ő ültette volna bele ezt a babát Jess helyett. Ha így lenne, akkor fölkeltené és megosztaná vele a pillanatot. A következő babánál majd így tesz. Már természetesen ha lesz következő baba.
Ismét mozgott, de olyan gyengén, hogy akár bélgáz is lehetett. Ám Fran jobban tudta. Ez a baba. És a baba él.
– Dicsőség – suttogta magának, és visszafeküdt. Kiment a fejéből Larry Underwood és Harold Lauder. Mindent elfelejtett, ami azóta történt, hogy az anyja megbetegedett. Várta, hogy ismét mozogjon, figyelte a jelenlétét magában, és így aludt el. A babája él.
HAROLD egy széken ült a magának kiszemelt kis ház pázsitján, fölnézett az égre, és egy régi rock and roll-számon gondolkodott. Gyűlölte a rockot, de ennek majd' minden sorára emlékezett, még a banda neve is eszébe jutott: Kathy Young és az Ártatlanok. Az énekesnek vagy énekesnőnek vagy akárminek magas, epekedő, reszketeg hangja volt, ami valahogy fölkeltette Harold figyelmét. Aranyfinomság, ahogy a lemezlovasok hívták. Egy robbanás a múltból. Egy lemez, ami remek. Az énekesnő a hangja után ítélve tizenhat éves lehetett, savószín, szőke, csúnyácska. Úgy tűnt, mintha egy képnek énekelne, amely többnyire elbújik a fiókos szekrényben, csak késő éjjel kerül elő, mikor mindenki más alszik a házban. Reménytelen volt a hangja. A képet, amelyhez énekelt, talán a nővére évkönyvéből vágta ki, és a helyi bika van rajta, a focicsapat kapitánya, a diáktanács elnöke. A bika a szurkolókórust vezető lánynak csempészi be a lompost egy kihalt kettyintőúton, miközben messze tőle a kertvárosban ez a csúnyácska lány, akinek melle nincs, viszont van pattanása a szája sarkában, azt énekli:
„Ezer csillag az égen... tőlük tudom... téged szeretlek, téged imádlak... mondd, hogy szeretsz... mondd, hogy az enyém vagy, csak az enyém...”
Ma éjjel több mint ezer csillag volt az égen, de ezek nem a szerelmesek csillagai. A Tejút puha csipkéje nem erre húzódik. Itt egy mérfölddel a tenger szintje fölött olyan élesek és kegyetlenek a fények, mintha Isten jégtörő késsel lyuggatta volna ki ezt a fekete bársonyt. Ezek a gyűlölködők csillagai, ezért Harold úgy érezte, joga van kívánni valamit. Fényes-csillag-jó-barátom-teljesítsd-a-kívánságom. Dögöljenek meg az emberek.
Némán ült, hátrahajtotta a fejét, mint egy borongó csillagász. A haja hosszabb volt, mint korábban, de már nem piszkos, csapzott és csimbókos. Többé nem szaglott úgy, mint aki szénapadláson zsebhokizott. Még a pattanásai is elmúltak, amióta felhagyott az édességgel. A kemény munkától és a sok gyaloglástól fogyott is valamennyit. Kezdett egész rendesen kinézni. Az utóbbi néhány hétben megesett, hogy elment valami tükröző felület előtt, és hökkenten pillantott a képre, mintha vadidegent látna.
Fészkelődött. Az ölében könyv hevert, egy hosszúkás alakú, márványos, kék kötésű, műbőr borítójú könyv. A kandalló egyik laza köve alá rejtette, amikor távol járt. Ha megtalálnák, akkor neki vége Boulderben. A borítóba egyetlen aranyfüstös szót préseltek: FŐKÖNYV. Ezt a naplót kezdte vezetni, miután elolvasta Franét. Az első hatvan oldalt máris megtöltötte margótól margóig apró, szoros betűivel. Nem tagolta bekezdésekkel, egyetlen betűtömb volt, a gyűlölet úgy ömlött belőle, mint genny a tályogból. Nem is gondolta, hogy ilyen sok gyűlölet van benne. Mostanra el kellett volna fogynia az áradatnak, ellenben egyre nőtt. Mint a régi viccben: miért volt minden fehér Custer tábornok utolsó védelmi vonalában? Mert az indiánok egyre jöttek és...
És miért gyűlölködik ennyire?
Kiegyenesedett ültében, mintha a kérdés valahonnan kintről érkezett volna. Kemény kérdés ez, talán csak kevesen tudnak válaszolni rá, a kiválasztott kevesek. Einstein talán nem azt mondta, hogy mindössze hat ember van a világon, aki megérti az E=mc2 képlet minden következményét? És mi van a saját koponyájában levő egyenlettel? A Harold-féle relativitás. A métely sebessége. Ó, kétszer ennyi oldalt is meg tudna tölteni, mint amennyit eddig teleírt, még sötétebb, még misztikusabb szöveggel, eltévedhetne saját óraszerkezetében, és még mindig nem találná a hajtórugót. Talán... megerőszakolja magát. Erről van szó? Elég közel jár az igazsághoz. Ocsmány és folyamatos szodómia. Az indiánok csak jönnek és jönnek.
Hamarosan elhagyja Bouldert. Egy-két hónap, nem több. Amint kitalálja, miként egyenlítsen. Azután elindul nyugat felé. Amikor odaér, kinyitja a száját, és beköp mindent erről a helyről. Elmondja, mi folyik a nyilvános megbeszéléseken, és ami annál is fontosabb, mi folyik a zártkörűeken. Biztosan bekerül a Szabad Övezet Bizottságába. Örülnek majd neki, az a hapsi, az ottani góré megjutalmazza... nem egy gyűlölni való céllal, hanem a gyűlölet tökéletes hordozójával, egy hosszú, feketén csillogó Gyűlölet Cadillac-kel, egy Rémcedesszel. Majd beleül, és az elhozza őt ide a gyűlöletével. Ő és Flagg szétrúgják ezt a nyomorúságos települést, mint egy hangyabolyt. De először rendezi a számlát Redmannel, aki hazudott neki, és ellopta az asszonyát.
Igen, Harold, de miért gyűlölködsz?
Nem, erre nincs megfelelő válasz, csak egyfajta... egyfajta indokolás a gyűlölethez. Egyáltalán tisztességes kérdés ez? Nem az. Ugyanígy megkérdezhetnének egy asszonyt, miért szült meg egy fogyatékos csecsemőt.
Volt idő, egy óra vagy egy pillanat, amikor fontolgatta, hogy kidobja a gyűlöletet. Ez azután történt, hogy elolvasta Fran naplóját, és rájött, hogy a lány végérvényesen Stut választotta. Ez a hirtelen felismerés úgy hatott rá, mint hideg víz a meztelen csigára; a lanyhán elnyúló, keresgélő organizmus tömör kis golyóvá húzódik. Abban az órában vagy pillanatban tudatára ébredt, hogy el is fogadhatja a helyzetet, és ettől fellelkesült, de el is borzadt. Eközben tudta, hogy új személyiséggé válhat, friss Harold Lauderré változhat, akit a szuperinfluenza éles, kíméletlen szikéje választ le a régiről. A többieknél sokkal tisztábban érezte, hogy erre való a Boulderi Szabad Övezet. Az emberek nem azok, akik voltak. Ez a kisvárosi társadalom a járvány előtti Amerika egyetlen közösségére sem hasonlít. Nem látták, mert nem állnak a határokon kívül, mint Harold. Férfiak és nők laknak együtt, láthatólag nem szándékozva helyreállítani a házasságkötés szertartását. Egész embercsoportok élnek együtt kommunához hasonlatos kis alcsoportokban. Nem nagyon veszekednek. Jól elvannak egymással. És ami a legkülönösebb, egyikük sem kérdőjelezi meg az álmok... vagy akár a járvány mélyenszántó teológiai jelentőségét. Boulder klónozott társadalom, ez a tabula annyira rasa, hogy nem érzékeli újdonsült szépségét.
Harold érzékelte, és gyűlölte.
Messze a hegyeken túl egy másik klón él. A sötét rosszindulat egy dugványa, magányos tumorsejt a régi testületi politizálás döglődő teteméből, magányos képviselője annak a ráknak, amely elevenen falta föl a régi társadalmat. Egyetlen sejt, de máris nekilátott, hogy lemásolja magát újabb ráksejtekben. A társadalom megkapja a régi küzdelmet, amelyet az egészséges szövet folytat a rosszindulatú behatoló elpusztítására. De minden egyes magányos sejtnek szembe kell néznie a réges-régi kérdéssel, amely a Kert óta kísért – megetted az almát, vagy békén hagytad? Ott nyugaton már eszik az almás pite és az almabor moslékját. Ott vannak az éden gyilkosai, a sötét puskások.
Ő maga, amikor szembekerült a tudással, hogy képes elfogadni a helyzetet, úgy, ahogy van, eldobta az új lehetőséget. Ahhoz, hogy megragadhassa, meg kellett volna ölnie önmagát. Sikoltva tiltakozott ellene minden elszenvedett megaláztatás kísértete. Meggyilkolt álmai és törekvései hátborzongató életre keltek, és megkérdezték, vajon ilyen könnyen elfelejti őket. Az új Szabad Övezet társadalmában ő csak Harold Lauder lehet. Amott viszont herceg.
A sejtburjánzás vonzotta. Sötét karnevál volt ez – kivilágított óriáskerekek forogtak a fekete tájban, végeérhetetlen vurstli mulattatta a Haroldhoz hasonlókat, és a fősátorban az oroszlánok megették a nézőket. A káosz kakofóniája kiáltott Harold ért.
Kinyitotta a naplót, és határozottan leírta a csillagfényben:
1990. augusztus 12. (kora reggel) Azt mondják, a két nagy emberi bűn a gőg és a gyűlölet. Tényleg így van? Én azt választom, hogy a nagy erényként gondolok rájuk. Ha utat engedsz a gőgnek és a gyűlöletnek, ez azt jelenti, hogy örökre megváltoztatod a világot. Nemesebb dolog, ha magadhoz öleled, terjeszted őket; ez azt jelenti, hogy a világ örökre megváltozik számodra. Belevágok a nagy kalandba.
HAROLD EMERY LAUDER
Becsukta a könyvet. Bement a házba, visszatette a kandalló üregébe, és óvatosan eligazította rajta a követ. A fürdőszobába ment, viharlámpáját a mosdókagylóra tette, hogy megvilágítsa a tükröt, és a következő tizenöt percben a mosolygást gyakorolta. Már egészen jól ment.
RALPH PLAKÁTJA, amely az augusztus 18-i gyűlést hirdette, mindenütt megjelent a városban. Sok izgatott beszélgetésnek adott tápot, legtöbbször a hétszemélyes ideiglenes bizottság jó és rossz tulajdonságait vitatták.
Abagail anya kimerültén feküdt le, mielőtt a fények eltűntek az égről. Nappal folyamatosan érkeztek a látogatók, valamennyien azt akarták tudni, hogy mi a véleménye. Az anya közölte, hogy a bizottság majdnem minden jelöltjével egyetért. Az emberek roppantul szerették volna tudni, részt vesz-e egy állandóbb bizottságban, ha a nagygyűlésen efféle alakul. Abby azt mondta, túl fárasztó lenne, de a bizottság választott tagjainak minden segítséget megad, ha szükségét érzik. Többször kifejtették neki, hogy kollektíven megbuktatnának minden bizottságot, amely elutasítaná Abagail anya segítségét. Az öregasszony fáradtan, de elégedetten feküdt le.
Nick Andros is ugyanígy tért nyugovóra. Egy kézi stencilgépen készült egyetlen plakát egy nap alatt lehetséges választókká alakította a Szabad Övezetben lézengő menekülteket. Tetszett nekik; úgy érezték, van végre egy helyük, ahol a hosszú szabadesés után megvethetik a lábukat.
Délután Ralph kivitte az erőműbe. Ő, Ralph és Stu megegyeztek, hogy holnapután tartanak egy előzetes megbeszélést Stu és Frannie lakásán. Így mind a hetüknek két napja lesz, hogy meghallgassák, mit beszélnek az emberek.
Nick mosolyogva mutatta haszontalan füleit.
– A szájról való olvasás még jobb – mondta Stu. – Tudod, Nick, kezdem azt gondolni, hogy tényleg jutunk valamire azokkal a lerobbant motorokkal. Ez a Brad Kitchner marhára meg tudja fogni a munka végét. Ha lenne tíz ilyen emberünk, szeptember elsejére a város tökéletesen működne.
Nick kört formált mutató és hüvelykujjából, azután bementek.
EZEN A DÉLUTÁNON Larry Underwood és Leo Rockway nyugat felé ballagtak az Arapahoe utcán Harold háza felé. Larry azt a hátizsákot cipelte, amelyet az országot átutazva nyűtt el, de most csak a borosüveg és fél tucat Payday volt benne.
Lucy elment hat emberrel, akik két teherautóval nekiláttak megtisztítani az eldugult utakat és utcákat Boulderben és környékén. A baj az volt, hogy csak úgy maguktól láttak neki dolgozni – a szórványos tevékenységet néhány összeverődött ember űzte, amikor éppen olyanjuk volt. Roncsmentő méhek egymást gyilkoló méhek helyett, gondolta Larry, és a szeme megakadt az egyik telefonpóznára szögezett, TÖMEGGYŰLÉS-t hirdető plakáton. Talán ez a válasz. A fenébe, az emberek itt dolgozni akarnak; arra van szükségük, hogy valaki összefogja a dolgokat, és megmondja, mit csináljanak. Elsősorban vélhetőleg el akarják törölni annak bizonyítékait, ami kora nyáron történt (lehetséges, hogy már nyár vége van?), úgy, ahogy az ember letörli a tábláról a disznó szavakat. Talán nem tudjuk megcsinálni Amerika egyik végétől a másikig, gondolta a fiú, de arra képesnek kell lennünk, hogy itt Boulderben végezzünk még hóhullás előtt, ha az anyatermészet hajlandó együttműködni.
Megfordult, mert üvegcsörömpölést hallott. Leo szerzett valakinek a sziklakertjéből egy nagy követ, és belevágta egy öreg Ford hátsó ablakába. Hátul, a lökhárítón egy öntapadó arra biztatott, hogy HÚZD MÁR A SEGGED FÖL A HÁGÓBA – HIDEG PATAK KANYON.
– Ezt ne csináld, Joe.
– Leo vagyok.
– Leo – helyesbített. – Ne csináld.
– Miért ne? – kérdezte Leo derűsen, és Larrynek hosszú idő óta először nem jutott eszébe megfelelő válasz.
– Mert csúnya hangja van – mondta végül.
– Aha. Jó.
Továbbmentek. Larry zsebre tette a kezét. Leo utánozta. Larry belerúgott egy sörösdobozba. Leo elkanyarodott, hogy belerúghasson egy kőbe. Larry fütyülni kezdett egy dallamot. Leo sziszegve kísérte. Larry megsimogatta a fiú fejét, ő pedig fölnézett rá különös, kínai szemével, és vigyorgott. A Krisztusát, még belepistulok!, gondolta Larry. Jó messzire jutottunk!
Odaértek a parkhoz, amelyet Frannie említett; átellenben fehér zsalugáteres, zöld házikó állt. Az ajtóhoz vezető betonösvényen téglával megrakott talicska, mellette egy szemétláda fedele, benne előre kikevert habarcspor, amihez csak vizet kell önteni. Mellette, háttal az utcának, széles vállú, övig meztelen fickó kuporgott, hátán alapos leégés hámló nyomaival. Egyik kezében vakolókanál volt. Alacsony, ívelt téglafalat épített egy virágágy köré.
Larry arra gondolt, amit Fran mondott: Megváltozott... nem tudom, hogyan és miért, vagy hogy előnyére-e... és néha félek.
Előrelépett, és föltette a hosszú országjárás közben kiagyalt kérdést: – Feltételezem, Harold Lauderhez van szerencsém?
Harold összerándult meglepetésében, azután megfordult, egyik kezében egy téglával, a másikban a maltertól csöpögő kanállal, amelyet félig fölemelve tartott, akár egy fegyvert. Larry a szeme sarkából mintha azt látta volna, hogy Leo hátrahőköl. Az első gondolata persze az volt, hogy Harold egyáltalán nem olyan, amilyennek elképzelte. Második gondolata a malteroskanálhoz kapcsolódott: Istenem, csak nem vág fejbe azzal a vacakkal? Harold arca komoran megfeszült, a szeme keskeny és sötét volt. A haja laza hullámokban hullott izzadó homlokába. Ajkát annyira összeszorította, hogy vékony vonallá fehéredett.
Majd hirtelen átalakulás ment végbe, olyan gyors és tökéletes, hogy Larry sohasem tudta később teljesen elhinni, hogy látta Harold feszült, mosolytalan arcát, olyan emberét, aki sokkal inkább arra Használja a vakolókanalat, hogy befalazzon valakit egy pinceboltba, mintsem téglafalat húzzon egy virágágy köré.
Széles, ártalmatlan vigyorral elmosolyodott, amitől gödröcskék keletkeztek a szája sarkában. A szeméből kihunyt a fenyegető árnyalat (palackzöld lett, hogyan lehet egy ilyen tiszta és ártalmatlan tekintetet fenyegetőnek vagy éppen sötétnek látni?). Heggyel lefelé beledugta a kanalat a habarcsba – cupp! –, a nadrágja korcába törölte a kezét, majd kinyújtotta. Larry arra gondolt: Istenem, ez még gyerek, nálam is fiatalabb. Ha tizennyolc éves, akkor megeszem a gyertyákat a legutóbbi születésnapi tortájáról.
– Nem hinném, hogy ismernélek – mondta Harold vigyorogva, miközben kezet fogtak. Erős szorítása volt, pontosan háromszor rázta meg Larry kezét, azután elengedte. Erről Larrynek George Bush kézszorítása jutott az eszébe, amikor az öreg szárcsa a választási kampány során jattolt vele. Sok évvel ezelőtt egy politikai nagygyűlésen volt, amelyen az anyja tanácsára vett részt. Ha nem engedheted meg magadnak a mozit, menj az állatkertbe. Ha azt sem, akkor nézz politikust.
De Harold vigyora fertőző volt, és Larry visszavigyorgott. Gyerek vagy sem, politikusi kézrázás vagy sem, ez a vigyor tökéletesen őszintének hatott, és annyi idő után, annyi cukorkáspapír után ez itt Harold Lauder volt személyesen.
– Nem, valóban nem ismersz – közölte. – Én viszont ismerlek téged.
– Csakugyan? – kiáltott föl Harold, és még szélesebben vigyorgott. Ha még tovább vigyorog, gondolta derűsen Larry, a szája összeér a koponyáján, és fejének a felső kétharmada egyszerűen leesik.
– Maine-től kezdve követlek az országon át – mondta.
– Ne viccelj! Tényleg?
– Tényleg. – Kinyitotta a hátizsákját. – Tessék, hoztam neked valamit. – Elővette az üveg bordóit, és Harold kezébe nyomta.
– Ezt igazán nem kellett volna – szabadkozott Harold, és némi meglepetéssel bámult az üvegre. – Ezerkilencszáznegyvenhét?
– Jó évjárat – bólintott Larry. – És ez is a tiéd.
Majd' fél tucat Paydayt helyezett Harold másik tenyerébe. A fiú a fűre ejtette az egyiket. Lehajolt, hogy fölvegye, és közben Larry egy pillanatra ismét az előbbi kifejezést láthatta az arcán.
Azután Harold mosolyogva fölegyenesedett. – Honnan tudtad?
– Követtem a nyomaidat... és a cukorkáspapírjaidat.
– Hát, szép kis alak vagyok. Gyere be a házba. Adjunk egy kicsit a szájtépésnek, ahogy a papám szerette mondani. A srác iszik egy kólát?
– Persze. Kérsz kólát, L...
Megfordult, de Leo már nem volt mellette. Visszament a járdára, és egy repedést bámult a kövezeten, mintha roppantul érdekelné.
– Hé, Leo! Kérsz egy kólát?
Leo motyogott valamit, amit Larry nem értett.
– Rendesen beszélj! – kiáltotta ingerülten. – Minek adott neked hangot az Isten? Azt kérdeztem, kérsz-e kólát.
Leo alig hallhatóan felelt: – Inkább, visszamegyek Nadine mamihoz.
– Mi az ördög? Hiszen csak most jöttünk!
– Vissza akarok menni! – mondta Leo, fölpillantva a betonról. A nap túlságosan fényesen villant meg a szemén, és Larry arra gondolt, Az isten szerelmére, mi ez? Hiszen majdnem sir!
– Egy pillanat – mondta Haroldnak.
– Hát persze – vigyorgott Harold. – A gyerekek néha félénkek. Én is az voltam.
Larry odament Leóhoz, és lekuporodott mellé, hogy egy szintben legyen a szemük. – Mi a hézag, öcskös?
– Csak vissza akarok menni – válaszolta Leo, de nem nézett rá. – Nadine mamit akarom.
– De hát... – Tehetetlenül elhallgatott.
– Vissza akarok menni. – Fölnézett Larryre, a szeme átvillant a fiú válla fölött, a pázsitja közepén álló Haroldra. Azután ismét a betont bámulta. – Kérlek.
– Nem szereted Haroldot?
– Nem tudom... nincs vele semmi baj... csak vissza akarok menni.
Larry felsóhajtott. – Visszatalálsz?
– Hát persze.
– Jól van. De én inkább azt szeretném, ha bejönnél és meginnál velünk egy kólát. Régen várom, hogy találkozhassam Harolddal. Ezt te is tudod, ugye?
– I-igen.
– Utána együtt mehetünk vissza.
– Én nem megyek be abba a házba! – sziszegte Leo, és egy pillanatra ismét Joe lett, az üres és vad tekintetű Joe.
– Jól van! – felelte sietve Larry. Fölállt. – Menj egyenesen haza. Figyellek, hogy ezt teszed-e. És ne maradj az utcán.
– Nem maradok. – Azután azt sziszegte fojtottan: – Miért nem jössz vissza velem? Most rögtön! Mehetnénk együtt. Kérlek, Larry! Jó?
– Jó ég, Leo, mi a...
– Nem érdekes – legyintett Leo. És mielőtt Larry bármit mondhatott volna, a kisfiú már el is rohant. Larry utánanézett, amíg el nem tűnt a szeme elől, majd némileg elkomorodva visszafordult Haroldhoz.
– Semmi baj – vont vállat Harold. – A gyerekek fura lények.
– Hát ez biztosan az, de azt hiszem, megvan rá az oka. Sok mindenen ment keresztül.
–Lefogadom – válaszolta Harold, s ettől Larryt röpke gyanakvás fogta el. Úgy érezte, hogy ez a hirtelen támadt részvét egy vadidegen gyerek iránt annyira igazi csak, mint a tojáspor.
– Na, gyere be – invitálta Harold. – Tudod, te vagy az első vendégem. Frannie és Stu jártak kint néhányszor, de az nem nagyon számit. – Vigyora mosollyá apadt, kicsit szomorkás mosollyá, és Larry megsajnálta a fiút – mert igazából még fiú volt. Magányos, és erre jön Larry, a régi Larry, akinek soha nincs egy jó szava senkire, és pillanatnyi hangulatból ítéli meg. Ez nem tisztességes. Ideje, hogy leszokjon erről az átkozott bizalmatlanságról.
– Örülök neki – mondta.
A nappali kicsi volt, de kényelmes. – Majd beteszek még néhány új bútort, ha odáig jutok – mondta Harold. – Modern holmit. Krómot és bőrt. Ahogy a reklám mondja, „Ne törődj az árakkal, MasterCardom van”.
Larry szívből nevetett.
– Van néhány mutatós poharam a pincében, most jutottam hozzájuk. A cukorkát neked kell megenned, ha nem haragszol – végeztem az édességgel, fogyni akarok, de bort azért ihatunk, ez különleges alkalom. Mögöttünk jöttél Maine-től, nahát, a jelzéseimet – jelzéseinket – követve! Ez már valami. El kell mesélned. Addig helyezd magad kényelembe abban a zöld székben. Ez a legjobb ezen a pocsék helyen.
Larrynek volt egy utolsó, kétkedő gondolata e szózuhatag alatt: Úgy is beszél, mint egy politikus – simán, sebesen, gördülékenyen.
Harold távozott, Larry pedig leült a zöld székre. Hallotta, hogy ajtó nyílik, azután Harold nehéz léptei dobognak lefelé egy lépcsőn. Körülnézett. Hát egyáltalán nem a világ legcsodásabb nappalija, de egy vastag szőnyeggel és néhány modern bútorral igazán jól be lehet rendezni. A legjobb része a kőkandalló és a kémény volt. Szép munka, gondos kéz műve. De volt egy laza kő a kandalló aljában. Larrynek úgy rémlett, kijár a helyéről, és egy kicsit gondatlanul rakták vissza. Ha így hagyná, az olyan, mintha kimaradna egy darab a kirakósból, vagy nem igazítaná meg a ferde képet a falon.
Fölkelt, fölemelte a követ. Harold még mindig lent szöszmötölt. Larry már éppen vissza akarta rakni a kőkockát a helyére, amikor észrevette, hogy egy könyv van a lyukban, borítóját vékonyán belepte a kőpor, de nem annyira, hogy eltakarja az egyetlen, aranyfüsttel írott szót: FŐKÖNYV.
Kicsit szégyenkezett, mintha szándékosan kémkedett volna, visszatette a követ a helyére, éppen akkor, mikor Harold ismét fölfelé dübörgött a lépcsőn. Ez alkalommal a kő tökéletesen illeszkedett, és mire Harold visszatért a nappaliba, mindkét kezében egy-egy gömb alakú pohárral, Larry már ismét a zöld széken ült.
– Egy perc, és elöblítem őket a lenti mosogatóban – mondta Harold. – Kicsit porosak.
– Így is jó ez – felelte Larry. – Nézd, én nem merek megesküdni rá, hogy a bordói nem romlott meg. Akkor ihatunk ecetet.
– Aki semmit sem kockáztat – vigyorgott rá Harold –, az semmit sem nyer.
Larry ettől a vigyortól kínosan érezte magát, és hirtelen a főkönyv jutott az eszébe – vajon Haroldé, vagy a ház előző gazdája után maradt? És ha Haroldé, mi az ördög lehet benne?
FELBONTOTTÁK a bordóit, és közös megelégedésükre úgy találták, hogy finom. Fél órával később mindketten kellemesen becsiccsentettek. Harold kicsivel jobban, mint Larry. Ennek ellenére vigyora megmaradt, sőt szélesedett.
Larrynek némileg megoldódott a nyelve a bortól. – Ezek a plakátok! – mondta. – A tizennyolcadikai tömeggyűlés! Hogyhogy te nem vagy benne ebben a bizottságban, Harold? Azt gondoltam volna, hogy egy ilyen fickó, mint te, magától értetődően tag lesz.
Harold mosolya még szélesebb, joviálisabb lett.
– Hát, én rémesen fiatal vagyok. Nyilván úgy gondolják, hogy még nincs elég tapasztalatom.
– Nekem meg az a véleményem, hogy állati nagy kár. – Csakugyan az a véleménye? Az a vigyor. A gyanakvás villanásra elkapott, sötét pillantása. Tényleg ez a véleménye? Nem tudta.
– Ki tudja, mit tartogat a jövő? – mondta szélesen vigyorogva Harold. – Minden kutyának eljön a napja.
LARRY ÖTKOR TÁVOZOTT. Barátságosan búcsúzott el Haroldtól; a fiú vigyorogva kezet rázott vele, és azt mondta, látogassa meg máskor is. De Larrynek valahogy az volt az érzése, hogy Harold egy fikarcnyit se bánja, ha többé sohasem látja.
Lassan végigment a betonösvényen a járdáig, és megfordult, hogy integessen, de Harold már bement. Az ajtót is becsukta. Nagyon hűvös volt a házban, mert a nagy reluxaredőnyök mind le voltak eresztve, és ez bent nem volt feltűnő, de ahogy kint állt, hirtelen eszébe jutott, hogy még nem járt más boulderi házban, ahol redőny és függöny takarta volna az ablakot. Bár természetesen rengeteg ház volt a városban, ahol elfüggönyözték az ablakokat. A halottak házaiban. Amikor megbetegedtek, behúzták a függönyöket, kizárva a világot. Elfüggönyözték magukat, és elbújtak meghalni, mint minden, vesztét érző állat. Az élők – talán öntudatlanul elismerve a halál tényét – felengedték a redőnyöket, a függönyöket széthúzták. Larrynek egy kicsit megfájdult a feje a bortól. Megpróbálta bemagyarázni magának, hogy a macskajajon kívül a megérdemelt büntetés okozza a borzongását; így jár az, aki falmelléki muskotályosként nyakalja a fajbort. De nem egészen ez volt az igazság, sőt egyáltalán nem ez volt! Végignézett az utcán, és arra gondolt: Hála istennek a csőlátásért. Hála istennek a szelektív érzékelésért. Különben valamennyien egy Lovecraft-novellában lennénk.
Gondolatai összevissza csapongtak. Váratlanul szentül meg volt győződve róla, hogy Harold őt lesi a redőny rései között, ujjai fojtogató mozdulattal zárulnak össze és nyílnak szét, arcát eltorzítja a gyűlölet. ...Minden kutyának eljön a maga napja. Ezzel egy időben eszébe jutott a benningtoni kioszkban töltött éjszaka, amikor arra a borzalmas érzésre ébredt, hogy valaki van ott... és hallotta (vagy csupán álmodta?) a nyugat felé tartó, poros csizmák kopogását. Elég! Ne hülyítsd magad tovább! Csizmadomb, folytatta a szabad társítást az agya. Az isten szerelmére, hagyd már abba, bárcsak sohase gondoltam volna a halottakra, a halottakra a leeresztett rolók, összehúzott függönyök mögött a sötétben) amely olyan, mint egy alagút, a Lincoln alagút, Krisztusom, mi van, ha megmozdulnak, mocorogni kezdenek, szentséges ég, kijönnek...
Váratlanul a bronxi állatkert jutott eszébe, ahová kicsikorában vitte el az anyja. Bementek a majomházba, és a szag úgy csapott le Larryre, akár egy ököl, és ez az ököl nem is az orrára koppintott, de mindjárt az orrlikába furakodott be. Már fordult is volna kifelé, de az anyja megállította.
– Csak lélegezz normálisan, Larry – mondta. – Öt perc múlva már nem fogod érezni ezt a bűzt.
Így hát csak állt, nem hitt neki, nagyon igyekezett nem hányni (már hétévesen is a hányást utálta a legjobban), és kiderült, hogy mégis az anyjának van igaza. Amikor legközelebb az órájára nézett, látta, hogy már fél órája vannak a majomházban, és nem értette, hogy a hölgyek, akik belépnek, miért kapják hirtelen undorral az orruk elé a kezüket. El is mondta az anyjának, és Alice Underwood jót nevetett.
– Ó, még mindig nagyon büdös van itt. Csak nem neked.
– Hogy lehet az, mama?
– Nem tudom. Mindenki így van vele. Csak annyit kell mondanod magadnak, „Ismét érezni akarom, milyen VALÓJÁBAN a majomház szaga”, és jól szívd be a levegőt.
Így is tett, és a szag csakugyan ott volt, sőt még erősebb és rosszabb lett, mint először, és a virsli meg a cseresznyés pite ismét elindult fölfelé egy nagy, undorító buborékban. Larry rohanni kezdett az ajtó és a mögötte levő friss levegő felé; csak így sikerült – éppen hogy – visszatartani az ételt.
Ez a szelektív érzékelés, gondolta most, és a mama tudta, mi az, még ha a nevét nem ismerte is. A gondolat éppen hogy kikerekedett benne, amikor már hallotta is az anyja hangját, Csak annyit kell mondanod magadnak, „Ismét érezni akarom, hogy milyen VALÓJÁBAN Boulder szaga”. És tényleg érezte, érzékelte a szagát. Megszagolta, ami a zárt ajtók és leeresztett redőnyök mögött volt, szagolta a lassú bomlást, amely még itt is terjengett, pedig a város csaknem üres volt.
Gyorsabban lépkedett, még nem futott, de nagyon kevés hiányzott hozzá, és szagolta ezt a túlérett, orrfacsaró, rothadtgyümölcs-szagot, erős bűzt, amelyet a többekkel együtt már ő sem érzékelt tudatosan, mert mindenütt ott volt, mindent átitatott, átszínezte a gondolataikat, és az ember nem eresztette le a redőnyöket szeretkezés közben, mert a leeresztett redőnyök mögött a halottak fekszenek, az élők pedig még szeretnének kilátni a világba.
Kifelé kívánkozott belőle minden, most nem virsli és cseresznyés pite, hanem a bor és a Payday cukorka. Mert ez itt egy majomház, amelyből nincs kiút, hacsak át nem költözöl egy lakatlan szigetre, és noha még mindig ugyanúgy undorodik a hányástól, most...
– Larry! Jól vagy?
Annyira meglepődött, hogy halk sivítás – Jiii! – szökött ki a torkán, és ugrott egyet. Leo ült a járdán, háromsaroknyira Harold házától. Egy pingponglabda volt nála, azt ütögette a kövezethez.
– Mit csinálsz te itt? – kérdezte Larry. A szívverése lassan visszatért a normális ütemhez.
– Veled akartam hazamenni – mondta félénken Leo –, de nem szerettem volna bemenni annak az embernek a házába.
– De miért nem? – kérdezte Larry. Leült a járdára Leo mellé.
A kisfiú vállat vont, tekintete a pingponglabdát követte. A labda halk kopp! kopp! hangokkal ütődött a betonnak, azután visszapattant Leo markába.
– Nem tudom.
– Leo!
– Mi van?
– Ez nagyon fontos nekem. Mert kedvelem Haroldot... és mégsem kedvelem. Kétirányú érzéseim vannak vele kapcsolatban. Éreztél már kétféleképpen valakivel kapcsolatban?
– Nekem csak egyirányú érzésem van vele kapcsolatban. – Kopp! Kopp!
– Hogyan?
– Félek – mondta egyszerűen Leo. – Hazamegyünk Nadine mamihoz és Lucy mamihoz?
– Persze.
Szó nélkül ballagtak tova az Arapahoe-n. Leo pattogtatta a pingponglabdát, és ügyesen elkapdosta.
– Sajnálom, hogy ilyen sokáig kellett várnod – mondta Larry.
– Ó, nem érdekes.
– De igazán, ha tudom, jobban sietek.
– Volt mit csinálnom. Egy hapsi gyepén találtam ezt. Egy pongpinglabda.
– Pingpong – helyesbített szórakozottan Larry. – Mit gondolsz, Harold miért ereszti le a rolókat?
– Hát hogy senki se lásson be – válaszolta Leo. – Hogy titkos dolgokat csinálhasson. Olyan, mint a halott emberek, igaz? – Kopp! Kopp!
Ballagtak, elérték a Broadway sarkát, délnek fordultak. Most már másokat is láttak; asszonyok nézegették a ruhaboltok kirakatát, egy ember csákánnyal a vállán érkezett valahonnan, egy másik hanyagul válogatta a horgászfelszerelést egy sportbolt betört kirakatából. Larry látta a csapatából Dick Vollmant, aki a másik irányba biciklizett. Intett Larrynek és Leónak. Visszaintegettek.
– Titkos dolgokat – tűnődött hangosan Larry, és most már nem igazán akart bármit is kihúzni a kisfiúból.
– Talán a sötét emberhez imádkozik – mondta félvállról Leo. Larry megrándult, mintha feszültség alatt levő kábelhez ért volna. Leo nem vette észre. Ismét a pingponglabdát pattogtatta, először a járdának, majd megvárta, míg onnan fölpattan a téglafalra, amely mellett mentek, és csupán akkor kapta el... kopp-vapp!
– Tényleg így gondolod? – kérdezte Larry, és nagyon igyekezett, hogy a hangja természetesen csengjen.
– Hát, nem tudom. Ő nem olyan, mint mi. Sokat mosolyog. De én azt hiszem, férgek vannak benne, attól mosolyog. Nagy, fehér férgek eszik az agyát. Mint a pondrók.
– Joe... akarom mondani, Leo...
Leo sötét, távoli, kínai szeme hirtelen kitisztult. Elmosolyodott. – Nézd, ott van Dayna! Őt szeretem. Hé, Dayna! – kiabálta, és integetett. – Van rágód?
Dayna, aki éppen egy pókhálóvékony tizsebességes bicikli lánckerekét olajozta, megfordult és mosolygott. Benyúlt a mellzsebébe, és öt darab gyümölcsös rágót vett elő, legyezővé tárva őket, mint a kártyalapokat. Leo, a pingponglabdáját szorongatva, boldog nevetéssel rohant hozzá, hosszú haja lobogott, és otthagyta Larryt, aki csak bámult utána. Hogy fehér kukacok vannak Harold mosolya mögött... honnan vette Joe (nem, Leo, ő Leo, legalábbis úgy gondolja) ezt a rafinált – és rettenetes – gondolatot? A kisfiú félig transzban van. És nem ő az egyetlen; hányszor látott ittléte óta embereket, amint megállnak az utcán, üresen nézik a semmit egy pillanatig, azután továbbmennek? A dolgok megváltoztak, az emberi érzékelést mintha egy fokkal följebb srófolták volna.
Vérfagyasztó gondolat.
Felrázta magát, elindult Leóhoz és Daynához, akik a rágógumin osztoztak.
EZEN A DÉLUTÁNON Stu az épület mögötti kis udvarban találta Frannie-t, aki ruhát mosott. Egy lapos teknőt megtöltött vízzel, beleszórt egy fél doboz mosóport, és addig kavargatta egy mosófával, amíg valami undok hab lett belőle. Fran nem hitte, hogy ez lenne a megfelelő módszer, de egye meg őt a fene, ha odamegy Abagail anyához, és elárulja a tudatlanságát. Beledöntötte a ruháikat a jéghideg vízbe, azután komoran belécsubbant, és elkezdett körbe-körbe lucsogni és tipródni, mint egy szőlőt taposó, szicíliai paraszt. Ez az ön új Maytag 5000 mosógépe, gondolta. Kétlábas, csűrdöngölő eljárás, tökéletesen megőrzi a ragyogó színeket, kíméli a kényes anyagokat és...
Megfordult és észrevette az emberét, amint a hátsó udvarba vezető ajtóban áll, és derűsen figyeli. Frannie szünetet tartott, kissé lihegett.
– Haha, nagyon vicces! Mióta állsz ott, okostojás?
– Pár perce. Egyáltalán, mit csinálsz? Az erdei vad kacsa násztáncát járod?
– Újfent haha. – Hűvösen nézett a férfira. – Még egy ilyen vicc, és a díványon töltheted az éjszakát, esetleg fönt a Flagstaffon Glen Bateman barátodnál.
– Nézd, nem akartam...
– Az ön ruhái is közte vannak, Mr. Stuart Redman. Lehetsz Alapító Atya meg minden, ettől függetlenül még marad kipufogónyom az alsógatyádon.
Stu vigyora addig szélesedett, amíg elnevette magát. – Ez durva volt, drágám.
– Pillanatnyilag nem vagyok emelkedett hangulatban.
– Jó, szállj ki egy percre. Beszélnem kell veled.
A lány boldogan kiszállt, bár lábat kell majd mosnia, mielőtt visszaszállna. A szíve gyorsan vert, nem repesve, inkább keservesen, mint egy hűséges gépalkatrész, amelyet a józan észre fittyet hányva kihasználtak. Ha az ük-ük-ükanyámnak ezt kellett csinálnia, gondolta Fran, akkor jogosult volt a szobára, amelyből anyám becses szalonja lett később. Talán ez volt az erény jutalma.
Kissé elbátortalanodva nézett le a lábára és a vádlijára. Még mindig szürke hártyát vont rá a szappanhab. Undorodva törölte le.
– Amikor a feleségem kézzel mosott – mondta Stu –, akkor... hogy is hívják? Azt hiszem, mosódeszkát használt. Emlékszem, az anyámnak három is volt.
– Ismerem – felelte ingerülten Frannie. – June Brinkmeyerrel fél Bouldert bejártuk, hogy találjunk egyet. Nem találtunk. A technika ismét visszaütött.
A férfi újra elmosolyodott.
Frannie csípőre tette a kezét. – Föl akarsz dühíteni, Stuart Redman?
– Dehogy. Csak arra gondoltam, talán tudom, honnan szerezzek neked ilyen mosódeszkát. Juneynak is jut, ha akar.
– Hol?
– Először hadd nézzek utána. – Elkomolyodott, át karolta Frant, homlokához szorította a homlokát. – Én méltányolom, hogy mosod a ruháimat – mondta –, és azzal is tisztában vagyok, hogy egy állapotos nő jobban tudja az emberénél, mit szabad tennie és mit nem. De Frannie, miért fárasztód magad ezzel?
– Miért? – A lány döbbenten nézett rá. – Miért, mit akarsz hordani? Mocskos ruhában akarsz járni?
– Frannie, a boltok tele vannak ruhával. És az én méretem teljesen normális.
– És a régieket dobjuk ki, csak mert piszkosak?
A férfi kissé bizonytalanul vállat vont.
– Hohó, ez nem megy – tiltakozott Fran. – Ez a régi módszer, Stu. Mint azok a dobozok, amelyekbe a Big Macedet csomagolták, vagy a vissza nem váltható palackok. Ezt nem kezdhetjük újra.
A férfi könnyedén megpuszilta. – Jól van. Csak a következő mosónap az enyém, megértetted?
– Hát persze. – Csalafintán elmosolyodott. – És az meddig tart? Amíg megszülök?
–Amíg meg nem csináljuk az erőművet – felelte Stu. – Akkor elhozom neked a legnagyobb, legfényesebb mosógépet, amit valaha láttál, és magam szerelem be.
– Ajánlat elfogadva – nyugtázta Fran egy forró csókkal. Stu visszacsókolta, erős keze nyughatatlanul motozott a lány hajában. Elharapózó melegség lett az eredmény (sőt gerjedelem, ne szemérmeskedjünk, begerjedek, mindig begerjeszt, ha ilyet csinál), amely Frannak először a mellbimbóit keményítette meg, azután levándorolt az ágyékába.
– Jobb, ha abbahagyod – mondta rekedten –, hacsak nem akarsz áttérni a beszédről a cselekvésre.
– Beszélgetni talán később is ráérünk.
– A ruhák...
– Az áztatás jót tesz a megkövült piszoknak – mondta Stu komolyan. A lány nevetni kezdett, a férfi elhallgattatta egy csókkal, aztán fölemelte, talpra állította, és bevezette a házba. Fran nagyon melegnek érezte a vállán a napot. Korábban is ilyen meleg volt?, kérdezte magától eltűnődve. Ilyen erősen sütött? Az utolsó kiütés is eltűnt a hátamról... vajon az ultraibolya sugárzás az oka, vagy a magasság? Minden nyáron így van ez? Ilyen meleg van itt?
Stu akkor már mindenfélét csinált, már a lépcsőn mindenfélét csinált vele, levetkőztette, begerjesztette, hogy Fran minél jobban szeresse.
– NEM, TE ÜLJ LE – mondta.
– De...
– Komolyan mondom, Frannie.
– Stuart, ezek összekocsonyásodnak, vagy mi. Fél doboz mosóport szórtam bele...
– Ne aggódj.
Így hát leült a kerti székbe, az árnyékos eresz alá. Stu két széket hozott maguknak, amikor visszatértek. A férfi levetette a cipőjét és a zokniját, térdig felhajtotta a nadrágját. Amikor belépett a teknőbe, és komolyan föl-alá járkált a ruhákon, a lány tehetetlenül vihogni kezdett.
Stu odanézett. – A díványon akarod tölteni az éjszakát?
– Nem, Stuart – felelte a lány őszinte bűnbánattal, azután ismét rájött a vihogás... míg végül könnyek peregtek az arcán, és gyomorizmai gumiszerűvé ernyedtek. Miután kissé magához tért, azt kérdezte: – Harmadszor és utoljára, mit akartál mondani?
– Ja igen. – Stu ide-oda menetelt, mostanra egész vastag habréteget vert föl. Amikor visszataposta a föl bukkanó farmert, krémszerű tajtékcsík fröccsent a gyepre. Frannie arra gondolt: Ez egy kicsit olyan, mint a... na ne, elég ebből, abbahagyni, ha nem akarsz elvetélni a röhögéstől.
– Ma este lesz az ideiglenes bizottság első ülése – mondta Stu.
– Két láda sör, sajtos keksz, reszelt sajt, pepperoni, mi még...
– Nem erről van szó, Frannie. Ma odajött hozzám Dick Ellis, és azt mondta, hagyjuk ki a bizottságból.
– Tényleg? – hökkent meg Fran. Dick olyan ember benyomását keltette, aki nem futamodik meg a felelősségtől.
– Azt mondta, boldogan szolgál minden minőségben, miután kaptunk egy valódi orvost, de most nem megy. Ma huszonöt fő érkezett, és az egyiküknek üszkösödik a lába. Megkarmolta magát, amikor átmászott egy rozsdás szögesdrót kerítés alatt.
– Hát ez nagy baj.
– Dick megmentette... ő meg az ápolónő, aki Underwooddal jött. Szép, magas lány, Laurie Constable a neve. Dick azt mondta, ő nem tudta volna megmenteni ezt az asszonyt, ha nincs vele a nővér. Na szóval, térdnél levágták a lábát, és mindketten kimerültek. Három órán át tartott. Ezenfelül egy kisfiúnak görcsös rohamai vannak, és Dick majd' megőrül, mert nem tudja, epilepszia-e, valamilyen agyi nyomás, esetleg cukorbaj. Sok ételmérgezés is volt, amit a romlott kaja okozott, és Dick azt állítja, hogy egyesek bele is halhatnak, hacsak nem plakátolunk ki nagyon sürgősen tanácsokat, hogyan kell összeválogatni az élelmiszertartalékot. Nézzük csak, hol is tartottam? Két törött kar, egy influenzás eset...
– Istenem! Influenzát mondtál?
– Nyugi. Ez közönséges influenza. Semmi majré, az aszpirin leviszi a lázat... és nem szökik föl újra. Fekete foltok sincsenek a nyakon. De Dick nem tudja, milyen antibiotikumot használjon, ha egyáltalán szükséges, éjfélig égeti a petrót, hogy rájöjjön. Attól is fél, hogy az influenza elterjed, és az emberek pánikba esnek.
– Ki kapta meg?
– Egy Rona Hewett nevű nő. Majdnem végig gyalogszerrel jött a wyomingi Laramie-ból, Dick szerint bőven megérett a bacira.
Fran bólintott.
– Szerencsénkre ez a Laurie Constable láthatólag nagyon bukik Dickre, pedig feleannyi idős. Azt hiszem, ezzel nem lesz baj.
– Nagy vagy, Stuart, hogy kegyes áldásodat adod rájuk.
A férfi elmosolyodott. – Akkor is, Dick negyvennyolc éves, és a szíve nincs teljesen rendben. Most úgy érzi, hogy nem oszthatja magát túl sok felé... az ég szerelmére, gyakorlatilag most tanulja, hogy legyen orvos. – Komolyan nézett Franra. – Én megértem, hogy Laurie mit eszik rajta. Ezen a fertályon Dick közelíti meg leginkább azt, akit hősnek lehet nevezni. Vidéki lódoktor, és be van rezelve, hogy megöl valakit. És tudja, hogy minden nappal újabb emberek jönnek, és köztük jó páran ramaty állapotban lesznek.
– Akkor hát még egy fő szükséges a bizottságba.
– Igen. Ralph Brentner odáig van ezért a Larry Underwood nevű hapsiért, és abból, amit tőled hallottam, ugyancsak rátermettnek tűnik.
– Igen, az. Úgy vélem, megfelelne. Ma találkoztam az asszonyával a belvárosban. Lucy Swann a neve. Borzasztó aranyos, és számára Larry a nap az égen.
– Azt hiszem, minden rendes asszony így gondolkodik az emberéről. Bár, Frannie, meg kell mondanom, nekem nem tetszik, hogy így lelkizett az életéről valakinek, akit akkor látott először.
– Azt hiszem, ez azért volt, mert Harolddal indultam el. Szerintem Larry nem értette, miért veled élek, és nem Harolddal.
– Kíváncsi volnék, mire ment vele.
– Kérdezd meg.
– Meg is teszem.
– Felkínálod neki, hogy legyen bizottsági tag?
– Inkább igen, mint nem. – Megállt. – Én inkább azt az öreg szivart hívnám, akit Bírónak neveznek. De hát ő hetvenéves, és az fene sok.
– Beszéltél róla Larryvel?
– Nem, Nickkel beszéltem. Nick Andros marhára okos, Fran. Megváltoztatott pár dolgot Glenben és bennem. Glen egy kicsit kiborult, de még neki is el kellett ismernie, hogy Nick ötletei igen jók. Na szóval, a Bíró mondta Nicknek, hogy Larry az a fajta, akit keresünk. Azt mondta, Larry éppen mostanában fedezte föl, hogy jó valamire, és ettől sokkal jobb lett.
– Ez elég nyomós ajánlás.
– Igen – bólintott Stu. – De kiderítem, mire jutott Harolddal, mielőtt felhívnám keringőre.
– Mi van Harolddal? – kérdezte a lány nyugtalanul.
– Azt is kérdezhetném, mi van veled, Fran. Még mindig felelősnek érzed magad miatta.
– Csakugyan? Nem is tudom. De ha rá gondolok, még mindig van egy kis bűntudatom, ezt őszintén megmondhatom.
– Miért? Mert kiütöttem a nyeregből? Fran, szeretted te valaha is?
– Nem. Az istenért, dehogy! – A lány majdnem összerázkódott.
– Egyszer hazudtam neki – mondta Stu. – Illetve... nem is volt igazán hazugság. Ez azon a napon történt, amikor mi hárman találkoztunk. Július negyedikén. Azt hiszem, Ő már akkor megérezte, hogy mi következik. Azt mondtam neki, hogy nem kellesz. Honnan tudhattam volna akkor, hogy ez igaz vagy nem? A könyvekben létezhet olyan, hogy szerelem első látásra, de a való életben...
Elhallgatott, és laposan vigyorgott.
– Mit vigyorogsz, Stuart Redman?
– Hát, csak úgy gondolkodom – felelte a férfi –, hogy a való életben eltartott... – tűnődve megsimította az állat. – Ó, mondhatnám, legalább négy óráig.
Fran megcsókolta az arcát. – Ez nagyon kedves volt.
– Ez az igazság. Na szóval, azt hiszem, még mindig orról rám amiatt, amit mondtam.
– Sose mondott egy rossz szót se rád, Stu... vagy bárki másra.
– Valóban nem – helyeselt Stu. – De mosolyog. És ez nem tetszik nekem.
– Csak nem gondolod, hogy... bosszúra készül vagy ilyesmi?
Stu mosolyogva kiegyenesedett. – Nem, Harold nem olyan. Glen azt hiszi, hogy az ellenzék esetleg Harold körül kristályosodhat ki. Ez rendben van. Csak azt remélem, nem igyekszik tönkretenni, amit most csinálunk.
– Ne felejtsd el, hogy fél és magányos.
– És féltékeny.
– Féltékeny? – A lány eltűnődött, azután megrázta a fejét. – Nem hinném – komolyan nem. Beszélgettem vele, és azt észrevettem volna. Az viszont lehet, hogy kitaszítottnak érzi magát. Szerintem arra számított, hogy benne lesz az ideiglenes bizottságban...
– Ez Nick egyoldalú – így mondják? – döntése volt, amihez mind csatlakoztunk, éspedig azért, mert egyikünk sem bízik meg Haroldban teljes mértékben.
– Ogunquitban – szólt a lány – ő volt az elképzelhető legelviselhetetlenebb kölyök. Nagyrészt, gondolom, azért, mert a családban elfoglalt helyzetét így kompenzálta... a családja olyannak láthatta, mintha egy ludvérctojásból bújt volna ki vagy ilyesmi... de az influenza után mintha megváltozott volna. Legalábbis nekem úgy tűnt. Úgy látszott, hogy nagyon igyekszik... nos, férfivá válni. Azután ismét megváltozott. Egyik pillanatról a másikra. Örökké mosolyog. Már nem lehet igazán beszélgetni vele. Bezárkózott... saját magába. Éppen úgy, mint akik megtérnek vagy elolvasnak... – Hirtelen elnémult, és olyan döbbenet villant meg a szemében, ami nagyon hasonlított a félelemre.
– Mit olvasnak?
– Valamit, ami megváltoztatja az életüket – felelte a lány. – A tőké-t. A Mein Kampf-ot. Vagy ellopott szerelmes leveleket.
– Miről beszélsz?
– He? – Fran úgy nézett körül, mint aki mély álomból ébred. Azután elmosolyodott. – Semmiről. Nem látogatod meg Larry Underwoodot?
– Dehogynem... ha nincs kifogásod ellene.
– Helyeslem, a legnagyobb mértékben egyetértek. Indulj. Sicc. A találkozó hétkor kezdődik. Ha sietsz, akkor még időben visszaérsz, hogy vacsorázhass előtte.
– Rendben.
Stu már annál a kapunál járt, amely a hátsó kertet választotta el az elsőtől, amikor a lány utánakiáltott:
– Ne felejtsd el megkérdezni, hogy mi a véleménye Haroldról!
– Ne aggódj – bólintott Stu. – Nem felejtem el.
– És figyeld a szemét, miközben válaszol!
AMIKOR STU hanyagul megkérdezte, hogy mi a véleménye Haroldról (eddig szóba se hozta, hogy üresedés van az ideiglenes bizottságban), Larry Underwood szeme egyszerre lett óvatos és meglepett.
– Fran mesélt neked az én Harold-mániámról, igaz?
– Ja.
Larry és Stu egy kis tanya nappalijában ültek, amely a Table Mesán állt. A konyhában Lucy a vacsorát készítette, konzervkaját melegített rezsón, amelyet Larry szerelt föl neki. Palackos gázzal működött. Munka közben a „Honky Tonk Woman” részleteit dudorászta, és nagyon boldognak tűnt.
Stu rágyújtott. Az adagját napi öt-hatra csökkentette; nem szívesen gondolt rá, hogy a tüdőrákját esetleg Dick Ellis operálja meg.
– Nos, amikor Haroldot követtem, folyton azt mondtam magamnak, hogy bizonyosan nem úgy fest, amilyennek elképzelem. Így is lett, de még mindig azt igyekszem kitalálni, milyen lehet. Állatian szívélyes volt. Jó házigazda. Felbontotta a bort, amit hoztam, és egymás egészségére ittunk. Jól mulattam. De...
– De?
– Hátulról közelítettük meg, Leo és én. Téglafalat húzott a virágágya köré, aztán megfordult... azt hiszem, nem hallotta, hogy jövünk, amíg meg nem szólaltam... és akkor egy percre azt gondoltam: „Szent ég, ez a hapsi most megöl engem.”
Lucy megjelent az ajtóban. – Stu, nem maradnál vacsorára? Mindjárt kész.
– Kösz, de Frannie visszavár. Legföljebb negyed órát maradhatok.
– Biztos?
– Kösz, Lucy, majd legközelebb.
– Jól van. – Visszament a konyhába.
– Csak azért jöttél, hogy Haroldról faggass? – kérdezte Larry.
– Nem. – Stu döntött. – Azért jöttem, hogy megkérdezzem, nem vennél-e részt a mi kis ideiglenes bizottságunkban. Az egyik tagnak, Dick Ellisnek vissza kellett mondania.
– Csak így? – Larry odament az ablakhoz, és kinézett a néma utcára. – Azt gondoltam, hogy visszatérhetek a magánéletbe.
– Természetesen te döntesz. Nekünk szükségünk van még egy emberre. Téged ajánlottak.
– Ha nem haragszol, megkérdem, ki...
– Kérdezősködtünk. Frannie szerint te nagyon is megfelelsz. Nick Andros pedig beszélt – jó, nem beszélt, tudod, hogy csinálja – az egyik embereddel, aki veled érkezett. Farris bíróval.
Larry örülni látszott. – A Bíró ajánlott engem? Ez remek. Tudod, inkább őt kéne bevennetek. Olyan okos, mint az ördög.
– Nick is ezt mondta. De ugyanakkor hetvenéves, és a mi egészségügyi ellátásunk meglehetősen kezdetleges.
Larry félig-meddig mosolyogva fordult Stu felé. – Ez a bizottság nem is olyan ideiglenes, mint ahogy látszik, igaz?
Stu is elmosolyodott, és kicsit fölengedett. Még mindig nem igazán döntötte el, hogyan erezzen Larry Underwood iránt, de az elég világos, hogy a srác nem tegnap lépett le a falvédőről. – Háát, így is föl lehet fogni. Szeretnénk, ha a bizottságunkat megszavaznák egy teljes időszakra.
– Lehetőleg ellenszavazat nélkül – mondta Larry, és barátságosan, de szúrós – nagyon szúrós – szemmel nézett Stura. – Hozhatok egy sört?
– Jobb, ha nem. Pár napja túl sokat ittunk Glen Batemannel. Fran türelmes lány, de a türelmének is van határa. Mi a véleményed, Larry? Velünk lovagolsz?
– Azt hiszem... eh, a francba, igen. Azt gondoltam, semmi sem tehetne boldogabbá, mint hogy ideérek, lerakom az emberek gondját, hogy a változatosság kedvéért fájjon miattuk másnak a feje. Erre, már bocsánat a fogalmazásért, kijön a gálám az unalomtól.
– Ma este lesz egy kis találkozó nálunk, hogy meg beszéljük a tizennyolcadikai nagygyűlést. El tudsz jönni?
– Hát persze. Hozhatom Lucyt?
Stu lassan megrázta a fejét. – Még csak nem is beszélhetsz róla egy darabig.
Larry mosolya lehervadt. – Én nem szeretem a romantikus összeesküvéseket, Stu. Jobban szeretem, ha minden nyíltan zajlik, mert így elejét vehetjük a későbbi balhénak. Azt hiszem, ami júniusban történt, azért történt, mert túl sokan túlzásba vitték a titkolózást. Ez nem Isten csapása volt, ezt az ember baszta el.
– Na, ez ügyben jobban teszed, ha nem vitázol az anyával – mondta Stu. Még mindig derűsen mosolygott. – Történetesen egyetértek veled. De vajon ugyanígy éreznél háború idején is?
– Nem tudlak követni.
– Az az ember, akiről álmodtunk. Kétlem, hogy magától lelépne. Larry meglepetten, elgondolkodva nézett rá.
– Glen azt mondja, megérti, miért nem beszél erről senki – folytatta Stu –, noha mindnyájunkat figyelmeztettek. Az emberek itt még mindig olyanok, mintha légnyomást kaptak volna. Úgy érzik, hogy a poklot járták meg, amíg ideértek. Nem akarnak mást, mint sebeiket nyalogatni és eltemetni a halottaikat. De ha Abagail anya itt van, akkor ő meg ott van. – Az ablak felé biccentett, amely mögött a Flatirons-hegység magasodott nyári párában. – És noha az emberek többsége itt úgy viselkedik, mintha nem gondolna rá, lefogadnám az utolsó dolláromba, hogy ő ránk gondol.
Larry a konyhába vezető ajtóra pillantott, de Lucy már kiment beszélgetni a szomszéd Jane Hovingtonnal.
– Gondolod, hogy utánunk szimatol? – kérdezte halkan. – Igazán remek ötlet vacsora előtt. Meghozza az étvágyat.
– Larry, én magam sem vagyok biztos semmiben. De Abagail anya azt mondja, hogy nincs vége, így vagy úgy, de folytatódik, amíg vagy ő el nem kap minket, vagy mi őt.
– Remélem, ezt nem terjeszti az öregasszony. Ezek az emberek meg sem állnának Ausztráliáig.
– Azt hittem, nincs ínyedre a titkolózás.
– Igen, de ez... – Larry elhallgatott. Stu szelíden mosolygott, és Larry savanyúan visszamosolygott rá. – Jól van. Egy pont neked. Megbeszéljük, és tartjuk a szánkat.
– Remek. Akkor hétkor találkozunk.
– Persze.
Együtt mentek az ajtóig. – Még egyszer köszönöm Lucynak a meghívást – mondta Stu. – Frannie és én hamarosan szaván fogjuk.
– Jól van. – Stu már az ajtónál járt, amikor Larry utánaszólt: – Hé.
Stu kérdőn visszafordult.
– Van egy kisfiú – mondta lassan Larry –, aki Maine óta velünk jött. A neve Leo Rockway. Neki is megvannak a gondjai. Lucy és én, hogy úgy mondjam, megosztozunk rajta egy Nadine Cross nevű nővel. Tudod, ez a Nadine is elég fura bogár.
Stu bólintott. Hallott bizonyos pletykákat a különös kis jelenetről, amely Abagail anya és Nadine Cross között lezajlott, amikor Larry meghozta a csoportját.
– Nadine vigyázott Leóra, mielőtt összefutottam volna velük. Leo valahogy belelát az emberekbe. Nem ő az egyetlen. Talán mindig is voltak ilyen emberek, de most egy kicsit több bukkan föl, mint az influenza előtt. És Leo... nem volt hajlandó betenni a lábát Harold házába. Még a gyepre sem akart rálépni. Ez elég... fura, nem?
– Az – helyeselt Stu.
Elgondolkodva néztek egymásra egy pillanatig, azután Stu elment haza, és megkapta a vacsoráját. Fran gondterheltnek látszott, nem sokat beszélt az asztalnál. Miközben az utolsó tányérokat mosta el egy meleg vízzel teli műanyag vödörben, az emberek elkezdtek szállingózni a Szabad Övezet Ideiglenes Bizottságának első ülésére.
MIUTÁN STU elment Larryhez, Frannie fölszaladt a hálószobába. A ruhásszekrény sarkában volt a hálózsák, amelyet motorbiciklijének csomagtartójára szíjazva keresztülcipelt az országon. A személyes holmiját egy kisebb, cipzáras tasakban tartotta. A legtöbb ilyen holmi már megtalálta a helyét a Stuval közös lakásban, de néhány még nem, és ezek a hálózsák lábrészében lapultak. Volt itt több tégely tisztítókrém – az anyja és apja halála után hirtelen kiütéses lett, de ez már enyhült –, egy doboz egészségügyi betét, arra az esetre, ha pötyörészni kezdene belőle a vér (hallotta, hogy néha előfordul terhes nőkkel), és két doboz olcsó szivar: az egyikre azt írták, EZT A SRÁCNAK!, a másikra, EZT A CSAJNAK! A legutolsó tárgy a naplója volt.
Kihúzta, és elgondolkodva nézte. Mindössze nyolc vagy kilenc alkalommal írt bele, amióta megérkeztek Boulderbe, és a legtöbb bejegyzés kurta, szinte töredékes volt. A nagy szózuhatagok addig tartottak, amíg úton voltak... ez olyan, mint szülés után, gondolta kissé bánatosan. A legutóbbi négy napban nem írt bele egy sort sem, és gyanította, hogy végül tökéletesen el fogja felejteni, bár feltett szándéka volt folytatni, amíg a dolgok le nem ülepednek kissé. A kicsinek. Mindenesetre most eszébe jutott a napló.
Mint azok az emberek, akik megtérnek... vagy elolvasnak valamit, ami megváltoztatja az életüket... például ellopott szerelmes leveleket...
Váratlanul úgy rémlett, hogy a könyv nehezebb lett, és már abba bele fog izzadni, hogy felnyitja a kartonborítót, és... és...
Hirtelen hátrapillantott, a szíve vadul vert. Mozgott itt valami?
Talán egér surrant a fal mellett. Biztosan nem több. Valószínűbb, hogy képzelődik. Semmi, egyáltalán semmi oka, hogy hirtelen a fekete palástos emberre, a ruhaakasztós emberre gondoljon. A kicsi él, biztonságban van, ez csupán egy füzet, amelyről nem lehet megállapítani, olvasta-e valaki, és ha lenne is rá mód, azt nem lehetne kideríteni, hogy Harold Lauder volt-e az illető.
Mégis kinyitotta a naplóját, és lassan forgatta a lapokat, amelyeken rajta volt a közelmúlt lenyomata, mint egy fekete-fehér amatőrkép. Az elme otthoni mozija.
Ma este megcsodáltuk őket, és Harold nagy beszédet tartott a színről & szerkezetről & tónusról. Stu nagyon komolyan rám kacsintott. Én gonosz, visszakacsintottam...
Harold természetesen elvből ellenkezni fog. A fene beléd, Harold, nőj már föl!
...láthattam rajta, hogy valamelyik Harold Lauder-féle Szabadalmazott Nagyokos Kijelentésre készül...
(Istenem, Fran, miért hordtál róla össze ennyit? Mi célból?)
Hát, tudod, Harold... a hőbörgése... a pöffeszkedő szavai & kinyilatkoztatásai mögött... egy bizonytalan kisfiú...
Ez július 12-én volt. Összeborzadt, gyorsan továbblapozott, átfutott néhány oldalt, sietett, hogy a végére érjen. Mondatok ugrottak elő, hogy pofon csapják: A változatosság kedvéért Haroldnak tiszta szaga volt... Harold lélegzete ma este adhatott egy kör előnyt a sárkánynak... És még egy, csaknem profetikus: Úgy gyűjtögeti a visszautasításokat, mint kalózok a kincseket. De minek? Hogy titkos felsőbbrendűségét és üldözési mániáját táplálja? Vagy vissza akar vágni?
Ó, ő listát készít... kétszer is átnézi... kitalálja... ki a rossz és ki a jó...
Elérte augusztus elsejét, ami alig két hete volt. A bejegyzés a lap alján kezdődött. Tegnap este nem írtam semmit, túlságosan izgatott, túl boldog voltam! Voltam-e valaha ilyen boldog? Nem hinném. Összejöttünk Stuval! És...
Itt volt vége az oldalnak. Lapozott. Legfölül ezek a szavak voltak: kétszer szeretkeztünk. De szinte alig látta, mert a tekintete a lap közepére tévedt. Ott, az anyai ösztönről szóló blablázás mellett volt valami, ami megfogta a szemét, és amitől csaknem kővé dermedt.
Egy sötét, zsíros ujjlenyomat.
Riadtan gondolta: egész nap motoroztam, mindennap. Persze mosakodtam, amikor alkalom adódott, azért csak piszkos maradhatott a kezem és...
Kinyújtotta a kezét, és egyáltalán nem lepődött meg, amikor látta, hogy csúnyán reszket. Ráhelyezte az ujjlenyomatra a hüvelykujját. A folt sokkal nagyobb volt.
Hát persze, mondta magának. Ha az ember valamit szétken, akkor az természetesen nagyobb lesz. Erről van szó, ez minden...
De az a hüvelykujjlenyomat nem volt szétkenve. A kis vonalak, hurkok és kanyarok többsége még most is tisztán látszott.
Továbbá a folt nem zsír vagy olajfolt volt, hiába is áltatta volna magát.
Hanem megszáradt csokoládé.
Payday, gondolta émelyegve. Csokoládéval bevont Payday cukorkarúd.
Egy pillanatig még megfordulni is félt, nehogy meglássa Harold vigyorát, ahogy lebeg a válla fölött, mint az Alice Csodaországban fakutyájáé. Harold vastag ajka mozog, miközben ünnepélyesen mondja: Minden kutyának megvan a maga napja, Frannie. Minden kutyának megvan a maga napja.
De még ha bepillantott is ebbe a naplóba, ez szükségszerűen azt jelenti-e, hogy valamilyen titkos bosszúra készül Fran, Stu vagy valaki más ellen? Természetesen nem.
De Harold megváltozott, suttogta egy belső hang.
– A fenébe, ennyire azért nem! – kiáltotta az üres szobának. Kicsit megrezzent a saját hangjától, azután reszketegen fölnevetett. Lement, és nekilátott vacsorát készíteni. Korán esznek a találkozó miatt... de a találkozó hirtelen már nem is tűnt olyan fontosnak.
Részletek az Ideiglenes Bizottság
ülésének jegyzőkönyvéből:
1990. augusztus 13.
Az ülést Stu Redman és Frances Goldsmith lakásán tartották. Az Ideiglenes Bizottság minden tagja jelen volt, azaz a következők: Stuart Redman, Frances Goldsmith, Nick Andros, Glen Bateman, Ralph Brentner, Susan Stern és Larry Underwood...
Stu Redmant választották az ülés levezető elnökének, Frances Goldsmitht jegyzőkönyvvezetőnek.
Ez a jegyzőkönyv (mellékelve a böffentéseket, torokköszörüléseket, lényegtelen megjegyzéseket tartalmazó Memorex kazettákat – minden bolondnak, aki képes meghallgatni) a First Bank of Boulder széfjébe kerül.
Stu Redman bemutatta az ételmérgezéssel foglalkozó röplapot, amelyet Dick Ellis és Laurie Constable írt (azzal a figyelemfelkeltő címmel, hogy HA ESZEL, AKKOR EZT EL KELL OLVASNOD!). Azt mondta, Dick szeretné, ha kinyomtatnák és kiszögeznék Boulder-szerte még az augusztus 18-i nagygyűlés előtt, mivel máris tizenöt ételmérgezéses eset volt, kettő meglehetősen komoly. A bizottság 7:0 arányban megszavazta, hogy Ralph ezer példányt készítsen Dick plakátjából, és szervezzen be tíz embert, akik segítenek terjeszteni...
Susan Stern felvetett még egy témát, amelyet Dick és Laurie még a gyűlés előtt szeretne elintéztetni (mindnyájan nagyon bántuk, amiért egyikük sincs itt). Az a véleményük, hogy alakítani kell egy Temetési Bizottságot; Dick ötlete, hogy ezt föl kell venni a nagygyűlés napirendjére, méghozzá nem mint egészségkárosító tényezőt – az esetleg pánikot okozhatna –, hanem „mert így tisztességes”. Mindnyájan tudjuk, hogy meglepően kevés halott maradt Boulderben a járvány előtti lakosság számához képest, de nem tudjuk, hogy miért... nem mintha ez most számítana. De így is sok ezer tetem van még, és azoktól meg kell szabadulnunk, amennyiben itt akarunk maradni.
Stu megkérdezte, hogy mennyire komoly a probléma, és Sue azt válaszolta, szerinte csak ősszel okoz majd igazi gondot, amikor a száraz, forró időjárás általában nyirkosra fordul.
Larry szavazásra tette föl Dick javaslatát, hogy fölvegyük-e az augusztus 18-i nagygyűlés programpontjai közé a Temetési Bizottságot. 7:0 arányban megszavazva.
Ekkor Nick Andros jelentkezett. Ralph Brentner felolvasta Nick előre megfogalmazott hozzászólását, amelyet most szó szerint idézek:
„Az egyik legfontosabb kérdés, amelyet ennek a bizottságnak meg kell tárgyalnia, hogy teljes egészében megbízunk-e Abagail anyában, és tájékoztatjuk-e mindarról, ami titkos vagy nyílt megbeszéléseinken elhangzik. Más szóval: hajlandó-e Abagail anya teljes bizalmára méltatni ezt a bizottságot – és az ezt követő állandó bizottságot –, és tájékoztatja-e a testületet mindarról, ami közte és az Isten vagy Akárki közötti találkozásokon elhangzott... különös tekintettel a titkos részekre?
Lehet, hogy zagyván hangzik, de hadd magyarázzam meg, mert ez gyakorlati ügy. Most rögtön meg kell határoznunk Abagail anyának a közösségben elfoglalt helyét, mert a mi problémánk nem merül ki abban, hogy ismét a saját lábunkra kell állnunk. Ha csak ennyiről lenne szó, akkor egyáltalán nem lenne szükségünk Abagail anyára. De mint valamennyien tudjuk, van még egy gond, nevezetesen az az ember, akit néha sötét embernek, illetve Glen szavával, az Ellenségnek hívunk. Létezését nagyon egyszerűen bizonyítom, amivel, azt hiszem, Boulder egész lakossága egyetért, ha egyáltalán gondolkozni akar róla. Íme: álmodtam Abagail anyáról, és ő létezik; álmodtam a sötét emberről, ezért neki is léteznie kell, noha sohasem láttam. Az emberek szeretik Abagail anyát, én is szeretem. De nem jutunk messzire – sőt sehova –, ha nem az ő jóváhagyásával tesszük, amit teszünk.
Ezért kora délután elmentem hozzád és kereken nekiszegeztem a kérdést: Velünk tart-e? Azt mondta, igen – de nem feltételek nélkül. Teljesen őszinte volt. Azt mondta, hogy szabadon vezethetjük a közösséget minden »világi ügyben« – így fogalmazott. Takarítsuk ki az utcákat, osszuk ki a házakat, kapcsoljuk vissza a villanyt.
Ugyanakkor nagyon világosan megmondta, hogy minden ügybe bele akar szólni, ami a sötét emberrel kapcsolatos. Hite szerint Isten és a Sátán sakkpartijának részei vagyunk valamennyien; a Gonosz fő ügynöke ebben a játékban az Ellenség, akit Abagail anya Randall Flaggnek nevez (szó szerint idézem: »most ezt a nevet használja«), míg Isten bizonyos, csak általa ismert okokból az öregasszonyt választotta ügynökének. Abagail anya meg van győződve róla, és ezzel történetesen én is egyetértek, hogy harc lesz, mert vagy mi, vagy a sötét ember. Az anya úgy gondolja, hogy itt ez a harc a legfontosabb, és ragaszkodik hozzá, hogy avassuk be minden kérdésbe, amely érinti ezt a küzdelmet... és azt az embert.
Mármost én nem akarok elmélyedni mindennek a vallási vetületeiben, vagy azon vitatkozni, igaza van-e az öregasszonynak; minden másodlagos jelentést félretéve is nyilvánvaló, hogy itt helyzet van, amellyel meg kell birkóznunk. Így hát lenne egy sor javaslatom.”
Némi vita követte Nick nyilatkozatát.
A következő javaslatai voltak: Megegyezne-e a bizottság abban, hogy tartózkodik az Ellenséggel kapcsolatos teológiai, vallási vagy természetfölötti aspektusok megvitatásától? A bizottság 7:0 arányban megszavazta, hogy nevezett vitákat mellőzi, legalábbis az ülés folyamán.
Nick ekkor újabb javaslatot nyújtott be: Egyetért-e a bizottság azzal, hogy a legfontosabb, belső, titkos ügyünk az a kérdés, miként vegyük föl a harcot azzal, akit sötét ember, Ellenség vagy Randall Flagg néven ismerünk? Glen Bateman támogatta a javaslatot, hozzátéve, hogy időről időre lehetnek más ügyek is – mint a Temetési Bizottság valódi indoka –, amelyet titokban kell tartanunk. A bizottság a javaslatot 7:0 arányban megszavazta.
Ekkor Nick visszatért eredeti javaslatához, hogy Abagail anyát tájékoztassuk minden nyilvános és titkos határozatról, amelyet a bizottság hoz.
A javaslat 7:0 arányban átment.
Egy ideig Abagail anyával foglalkozott a bizottság, azután Nick javaslatára áttért magára a sötét emberre. Nick javasolta, hogy küldjünk három önkéntest nyugatra, hogy csatlakozzanak a sötét ember népéhez, és értesüléseket szerezzenek arról, mi is történik ott.
Sue Stern azonnal jelentkezett. Némi heves vita után Stu elfogadta Glen Bateman javaslatát, miszerint Határozatban rögzítjük, hogy az Ideiglenes Bizottság, majd később az állandó bizottság tagjai közül senki sem jelentkezhet önkéntes felderítői szolgálatra. Sue Stern tudni akarta, hogy miért.
Glen: Mindenki tiszteli őszinte vágyadat, amellyel segíteni akarsz nekünk, de az a helyzet, hogy egyszerűen nem tudom, vajon azok az emberek, akiket elküldünk, visszajönnek-e, és ha igen, mikor, illetve milyen állapotban. Közben az a nem is annyira jelentéktelen munka hárul ránk, hogy gatyába rázzuk Bouldert, ha nem haragszol a nyers kifejezésért. Ha elmész, valaki mással kell betöltenünk a helyedet, akivel mindazt közölnünk kell, amit eddig határoztunk. Nem hinném, hogy megengedhetnénk magunknak az ilyen időpocsékolást.
Sue: Nyilván igazad van... vagy legalábbis ésszerűen hangzik... de néha azon gondolkodom, hogy ez a két dolog mindig – vagy akár általában – ugyanazt jelenti-e. Amit mondtál, az nem más, mint hogy a bizottság tagjai közül senkit sem küldhetünk el, mert olyan elcseszettül fontosak vagyunk. Így hát mi csak... csak... nem is tudom...
Stu: Lapulunk a bozótban?
Sue: Igen. Köszönöm. Pontosan erre gondoltam. Mi lapulunk a bozótban, és mást küldünk oda, talán azért, hogy keresztre feszítsék egy telefonpóznára, netán valami még rosszabb történjen vele.
Ralph: Mi lehet ennél rosszabb?
Sue: Nem tudom, de ha valaki tudja, az Flagg. Gyűlölöm.
Glen: Gyűlölheted, de nagyon tömören meghatároztad a helyzetünket. Mi itt politikusok vagyunk. Az új korszak első politikusai. Csak reménykedhetünk benne, hogy ügyünk igazságosabb, mint némelyik azok közül, amelyekért a korábbi politikusok a halálba küldtek másokat.
Sue: Sohasem gondoltam volna, hogy politikus leszek valaha.
Larry: Isten hozott a klubban.
Glen javaslata, miszerint az Ideiglenes Bizottság egyetlen tagja sem küldhető felderítésre, 7:0 arányban – noha rosszkedvűen – átment. Fran Goldsmith ekkor megkérdezte Nicket, hogy miféle képességek alapján választjuk ki a jövendőbeli titkosügynököket, és mit várunk tőlük, mit kell felderíteniük.
Nick: „Nem tudhatjuk, hogy mit kell megtudnunk, amíg vissza nem jönnek. Ha visszajönnek. Az a helyzet, hogy a leghalványabb fogalmunk sincs arról, mi zajlik ott. Többé-kevésbé olyan horgászok vagyunk, akik emberi csalit használnak.”
Stu azt mondta, ő úgy gondolja, hogy a bizottságnak kell kiválasztania azokat, akiket fel akar kérni. Ezzel mindenki egyetértett. A bizottság szavazata után a kérdésről folytatott vita nagy részét szó szerint írtam át a magnószalagról. Fontosnak tűnt, hogy legyen följegyzésünk a felderítőkről (vagy kémekről) hozott határozatairól, mert ez a kérdés nagyon kényes és nyugtalanító.
Larry: Nekem van egy javaslatom, amelyet szeretnék föltenni szavazásra. Gondolom, ti, akik nem ismeritek, különösnek fogjátok találni, mindazonáltal jó ötlet lehet. Szeretném, ha Farris bírót küldenénk.
Sue: Azt az öregembert? Larry, te megkompolyodtál!
Larry: Ő a legokosabb öreg szivar, akivel valaha is találkoztam. Csak megjegyzem, mindössze hetvenéves. Ronald Reagan idősebb volt, amikor elnök lett. Fran: Hát ezt nem nevezném nagyon komoly ajánlásnak.
Larry: A bíró egészséges, mint a makk. A sötét ember nem is gyaníthatja, hogy egy ilyen vén trottyot küldünk rá... és tudod, számításba kell vennünk a gyanakvását. Várnia kell egy ilyen húzást, és én nem nagyon lennék meglepve, ha határőrsége lenne, amely megszűri az érkezőket, hogy ki a kém. És – tudom, ez brutálisan fog hangzani, különösen Frannak – ha elveszítjük Farrist, nem olyat vesztettünk, aki előtt még jó ötven év áll. Fran: Igazad van, brutálisan hangzik. Larry: Csak annyit akarok hozzátenni, miszerint tudom, hogy a Bíró igent fog mondani. Nagyon szeretne segíteni. És én hiszek benne, hogy képes végrehajtani.
Glen: Ez a találat ült. Más vélemény? Ralph: Nekem mindegy, mert nem ismerem ezt az urat. De nem hinném, hogy le kéne írnunk a Bírót, csak mert öreg. Végül is, ha azt vesszük, ki itt a főnök – egy öregasszony, aki már a százat is meghaladta. Glen: Ez is jó találat.
Stu: Úgy beszélsz, mint egy teniszbíró, bőrhajú. Sue: Ide figyelj, Larry. Mi van, ha Farrisnak sikerül becsapnia a sötét embert, azután holtan esik össze szívrohamban, miután elhúzta a csíkot, és útban van visszafelé?
Stu: Ez akárkivel megtörténhet. Baleset is érheti. Sue: Egyetértek... de egy öregembernél rosszabbak az esélyek.
Larry: Ez igaz, de te nem ismered a Bírót, Sue. Ha ismernéd, akkor tudnád, hogy az előnyök meghaladják a hátrányokat. Igazán okos ember. A védelem támaszkodhat rá.
Stu: Azt hiszem, Larrynek igaza van. Ez olyasmi, amire Flagg talán nem számít. Támogatom a javaslatot. Ki van mellette?
A bizottság 7:0 arányban megszavazta.
Sue: Nos, én támogattam a te jelöltedet, Larry – talán te is támogathatod az én jelöltemet.
Larry: Igen, ez a politika. [Általános nevetés.] Ki az?
Sue: Dayna.
Ralph: Dayna ki?
Sue: Dayna Jurgens. Több benne a kurázsi, mint bárki nőben az ismeretségi körömben. Tudom, hogy nem hetvenéves, de azt hiszem, ráállna, ha megpendítenénk neki az ötletet.
Fran: Igen – ha tényleg meg kell ezt tennünk, akkor ő jó lesz. Támogatom.
Stu: Rendben. Tehát kijelentjük és támogatjuk, hogy felkérjük Dayna Jurgenst. Ki van mellette?
A bizottság 7:0 arányban megszavazta.
Glen: Jól van. És ki lesz a harmadik?
Nick (Ralph felolvasásában): „Ha Frannak nem tetszett Larry javaslata, attól tartok, az enyém még kevésbé fog. Javasolom...”
Ralph: De Nick, te megőrültél! Ezt nem gondolhatod komolyan!
Stu: Rajta, Ralph, olvasd csak.
Ralph: Hát... azt mondja, hogy az ő javaslata... Tom Cullen.
A bizottság felhördül.
Stu: Jó. Nické a szó. Olvasd, Ralph.
Nick: „Mindenekelőtt én legalább annyira ismerem Tomot, mint Larry a Bírót, valószínűleg még jobban is. Szereti Abagail anyát. Bármit megtenne érte, akár lassú tűzön is megsüttetné magát. Komolyan mondom, nem túlzok. Ha az anya kéri, Tom tűzbe menne érte.”
Fran: Ó, Nick, ezt senki sem vitatja, de hát Tom...
Stu: Hagyd, Fran, most Nické a szó.
Nick: „Másodsorban, ugyanazt el tudom mondani róla, amit Larry a Bíróról. Az Ellenség nem számit rá, hogy egy visszamaradottat küldünk kémkedni. A ti reagálásotok a legjobb érv arra, hogy ez jó ötlet.
A harmadik – és utolsó – érvem pedig az, hogy Tom lehet visszamaradott, de nem féleszű. Egyszer megmentette az életemet, amikor jött a forgószél, és sokkal gyorsabban reagált, mint bárki, akit ismerek. Tom gyerekes, de még egy gyerek is képes megtanulni bizonyos dolgokat, ha belesulykolják, megtanítják, és ismét sulykolják. Teljesen kivitelezhetőnek tartom, hogy Tomnak betanítsunk egy egyszerű mesét. Nagy valószínűséggel azt fogják hinni, hogy azért küldtük el, mert...”
Sue: ...mert nem akarjuk beszennyezni a génállományunkat? Mondhatom, gyönyörű.
Nick: „...mert visszamaradott. Azt is mondhatja nekik, hogy haragszik azokra, akik elküldték, szeretné megbosszulni. Azt a legfontosabb belevésnünk, hogy történjék akármi, sohase változtasson a történeten.”
Fran: Na ne, én nem tudom elhinni...
Stu: Hagyd abba, Nické a szó. Tartsunk rendet.
Fran: Igen. Bocsánat.
Nick: „Némelyek közületek úgy érezhetik, hogy mivel Tom visszamaradott, könnyebb kibillenteni a történetéből, mint egy fejlettebb értelmi képességű egyént, de...”
Larry: Ja.
Nick: „...de éppen a fordítottja igaz. Ha én azt mondom Tomnak, hogy muszáj ragaszkodnia a meséhez, amit elmondok neki, akkor bármi történjék, ragaszkodni fog hozzá. Egy úgynevezett normális ember akár órákig bírja, hogy vízzel kínozzák, villanyozzák, szálkákat döfjenek a körme alá...”
Fran: Ilyesmi nem történhet, ugye? Ugye? Mármint senki sem gondolhatja komolyan, hogy ilyesmi megeshet, igaz?
Nick: „...mielőtt azt mondaná: »Oké, feladom. Elmondom, amit tudok.« Tom egyszerűen nem tesz ilyesmit. Ha elégszer elmondjuk neki, akkor nem pusztán megjegyzi; majdnem el is hiszi, hogy igaz. Ezzel csak azt akartam világossá tenni, hogy véleményem szerint számos okból Tom visszamaradottsága valójában előny egy ilyen küldetésnél. »Küldetés«, ez valahogy nagyon fellengzősen hangzik, de éppen erről van szó.”
Stu: így gondolod, Ralph?
Ralph: Kicsit még ennél is több.
Sue: Ha csakugyan egy ilyen fedőtörténet szerint él majd ott, Nick, akkor honnan az ördögből fogja tudni, hogy ideje hazatérni?
Ralph: Bocsánat, hölgyem, de most pont ez következik.
Sue: Ó.
Nick (Ralph olvassa): „Tomot hipnózisnak vetjük alá, mielőtt elmenne. Ismétlem, ez nem légből kapott ötlet; amikor ez az eszembe jutott, megkérdeztem Stan Nogotnyt, nem próbálná-e meg hipnotizálni Tomot. Hallottam, amikor eldicsekedett vele, hogy bulikon néha szórakozott ilyesmivel. Nos, Stan úgy gondolta, nem fog működni a dolog... de Tom hat másodperc alatt elaludt.”
Stu: Oda vagyok. Az öreg Stan ilyesmiket tud, mi?
Nick: „Az ötlet, hogy Tom nagyon érzékeny lehet az ilyesmire, Oklahomában jutott az eszembe, amikor találkoztam vele. Az évek hosszú során láthatólag kifejlesztette a módját, hogy bizonyos mértékben hipnotizálja saját magát. Ez segít neki a kapcsolattartásban. Azon a napon, amikor találkoztunk, nem értette, mi van velem – miért nem szólok hozzá, miért nem válaszolok a kérdéseire. Folyvást a szám elé tettem a kezem, azután a torkomra, hogy mutassam, néma vagyok, de egyáltalán nem értette. Ennél jobban nem tudtam elmagyarázni neki. Tökéletesen mozdulatlan lett. A tekintete elrévedt. Azután magához tért, és pontosan úgy viselkedett, mint amikor a hipnotizőr azt mondja a páciensnek, hogy ébredjen föl. És tudta. Csak így. Magához tért, és az agyában ott volt a válasz.”
Glen: Ez igazán elképesztő.
Stu: Csakugyan.
Nick: „Öt napja azt mondtam Stannak, hogy adjon neki hipnotikus állapotban egy utasítást. A lényeg az volt, hogy amikor Stan azt mondja, »Igazán szeretnék látni egy elefántot«, akkor Tom nagy késztetést érezzen arra, hogy a sarokba menjen és fejre álljon. Stan fél órával az ébredés után mondta ki a kulcsmondatot, és Tom azonnal a sarokba sietett és fejre állt. Mindenféle játékok meg üveggolyók potyogtak ki a zsebéből. Azután leült, elvigyorodott, és azt mondta nekünk, 'Most már csak arra vagyok kíváncsi, hogy Tom Cullen miért tette ezt'.”
Glen: Ilyesmit már én is hallottam tőle.
Nick: „Mindenesetre, ez az egész hipnózis csak bevezető két nagyon egyszerű feladathoz. Az egyik, hogy hipnózis utáni sugallatként rögzítsük benne, bizonyos idő múlva vissza kell térnie. A legegyszerűbb, ha a holdhoz kötjük az időpontot. A teliholdhoz. Kettő: mély hipnotikus állapotban rá kell vennünk, hogy amikor visszajön, lehetőleg tökéletes pontossággal beszámoljon arról, amit látott.”
Ralph: Itt van vége annak, amit Nick leírt. Hú.
Larry: Ez úgy hangzik, mintha A mandzsúriai jelölt című régi filmből lenne.
Stu: Micsoda?
Larry: Nem érdekes.
Sue: Van még egy kérdésem, Nick. Arra is be tudod programozni Tomot – azt hiszem, ez a jó szó rá –, hogy semmilyen információt ne adjon ki abból, amit mi itt csinálunk?
Glen: Nick, erre hadd válaszoljak én, és ha nem értesz egyet, akkor rázd meg a fejed. Azt is mondhatnám, hogy Tomnak egyáltalán nincs szüksége programozásra. Nyugodtan elmondhat bármit, amit rólunk tud. Ami Flagg-gel kapcsolatos, azt amúgy is titokban tartjuk, ezenfelül pedig nem sok olyasmit csinálunk, amit magától ne tudna vagy sejtene... még akkor is, ha a kristálygömbje éppen nem működik.
Nick: „Pontosan.”
Glen: Jól van – én máris támogatom Nick javaslatát. Azt hiszem, itt mindent megnyerhetünk, és nincs semmi vesztenivalónk. Elképesztően merész és eredeti ötlet.
Stu: Támogatom és helyeslem. Még tárgyalhatunk róla, ha gondoljátok, de ne sokat. Egész éjjel itt leszünk, ha nem gyorsítunk egy kicsit. Van még valami megbeszélnivaló?
Fran: Lefogadhatod. Glen, azt mondtad, hogy mindent megnyerhetünk és semmit sem veszíthetünk. Na és mi van Tommal? Mi van a nyavalyás lelkünkkel? Titeket talán nem izgat, srácok, hogy ezek az emberek esetleg beleszurkálnak... mindenfélét... Tom körmei alá, vagy elektrosokkot alkalmaznak nála, de engem bizony aggaszt. Hogyan lehettek ilyen hidegvérűek? Nick hipnotizálja, hogy úgy viselkedjen, mint egy... egy csirke, amelyiknek a fejét egy zacskóba dugták! Szégyellhetnétek magatokat! Én azt hittem, hogy a barátotok!
Stu: Fran...
Fran: Nem, végigmondom, amit akarok. Nem fogom a kezeimet mosni a bizottságban, nem is megyek el sértődötten, ha leszavaztok, de akkor is elmondom, amit akarok. Tényleg azt akarjátok, hogy ez a kedves, zavaros agyú fiú úgy viselkedjen, mintha U-2-es gép lenne? Hát egyikőtök sem érti meg, hogy ez nem más, mint újrakezdeni a régi szarakodást? Nem látjátok? Mit csinálunk, ha megölik, Nick? Mit teszünk, ha mindnyájukat megölik? Új bogarakat tenyésztünk ki? Gikszer Kapitány jobb változatait? Csönd támadt, miközben Nick a válaszát írta. Nick (Ralph olvasta föl): „Azok a kérdések, amelyeket Fran föltett, engem is nagyon mélyen érintenek, de akkor is fenntartom a javaslatomat. Nem érzem jól magam, amikor ott állok Tom fejénél, és nem érzem magam jól, miközben elküldöm egy olyan helyre, ahol megkínozhatják, sőt megölhetik. De újra rá kell mutatnom arra, hogy mindezt Abagail anyáért, az ő eszményeiért, az ő Istenéért teszi meg, és nem értünk. Abban is hiszek, hogy minden eszközt föl kell használnunk, ami csak a rendelkezésünkre áll, hogy véget vessünk ennek a fenyegetésnek. Ott embereket feszítenek keresztre. Az álmaim nyomán ebben biztos vagyok, és tudom, hogy néhányan közületek ugyancsak álmodtak erről. Maga Abagail anya is. Azt is tudom, hogy Flagg maga a Gonosz. Ha valaki Gikszer Kapitány új változatát kidolgozza, Frannie, az ő lesz, és rajtunk próbálja majd ki. Szeretném megállítani, amíg még megtehetjük.”
Fran: Mindez igaz, Nick. Nem vitatkozhatom veled. Tudom, hogy gonosz. Igen, tudom, akár a Sátán Fattya is lehet, ahogy Abagail anya szokta volt mondani. De mi ugyanarra a gombra tesszük a kezünket, hogy megállítsuk. Emlékszel az Állatfarm-ra? „A disznók már annyira hasonlítottak az emberre, hogy nem lehetett látni a különbséget.” Igazából, azt hiszem, azt akarom hallani, hogy azt mondod – még ha Ralph olvassa is föl –, hogy ha mi megnyomjuk azt a gombot annak érdekében, hogy megállítsuk őt... ha megtesszük... akkor az lesz az utolsó alkalom, egyszer és mindenkorra. Vajon mondhatod ezt nekem?
Nick: „Azt hiszem, ebben nem lehetek biztos. Egyáltalán nem.”
Fran: Akkor én nemmel szavazok. Ha embereket kell nyugatra küldenünk, akkor legalább olyanokat küldjünk, akik tudják, mit kockáztatnak.
Stu: Van még valami más?
Sue: Én is ellene szavazok, de sokkal gyakorlatiasabb okból. Ha így haladunk, a végén egy vénemberrel meg egy csökivel dolgozunk együtt. Bocsánat a kifejezésért, én is kedvelem őt, de akkor is az. Ellene vagyok, nincs más mondanivalóm.
Glen: Tedd föl szavazásra, Stu.
Stu: Rendben. Akkor szavazzunk, ahogy az asztal körül ülünk. Én igennel szavazok. Frannie?
Fran: Nem.
Stu: Glen?
Glen: Igen.
Stu: Suze?
Sue: Nem.
Stu: Nick?
Nick: „Igen.”
Stu: Ralph?
Ralph: Hát – nekem sem tetszik jobban a dolog, de ha Nick mellette van, akkor én is vele tartok. Igen.
Stu: Larry?
Larry: Legyek őszinte? Azt hiszem, ez az ötlet úgy bűzlik, hogy egy közvécében érzem magam. Gondolom, az ilyesfajta ötletek csak muszájból születnek. Rohadtul szar helyzetben. Igennel szavazok.
Stu: A szavazás 5:2-es eredményt hozott.
Fran: Stu!
Stu: Igen?
Fran: Szeretném megváltoztatni a szavazatomat. Ha tényleg el akarjuk küldeni Tomot, akkor jobb, ha valamennyien tesszük. Sajnálom, hogy ilyen zűrzavart okoztam, Nick. Tudom, hogy ez fáj neked – látom az arcodon. Olyan őrültség az egész! Miért kell ennek megtörténnie? Annyit mondhatok, ez egyáltalán nem olyan, mint egy diáktanács ülése. Frannie igennel szavaz. Sue: Akkor én is. Egységfront. Nixon szilárdan áll, azt mondja, nem vagyok bűnöző. Igen.
Stu: A szavazás aránya 7:0. Itt egy zsebkendő, Fran. És szeretném, ha benne lenne a jegyzőkönyvben, hogy szeretlek.
Larry: Az is legyen benne, hogy be kéne rekesztenünk az ülést.
Sue: Támogatom.
Stu: Akkor javaslom és támogatom, hogy rekesszük be az ülést. Aki helyesli, emelje föl a kezét. Aki ellenzi, az készüljön föl rá, hogy fejbe vágjuk egy korsó sörrel. A szavazás eredménye 7:0.
– LEFEKSZEL STU?
– Igen. Késő van?
– Mindjárt éjfél. Elég késő.
Stu bejött az erkélyről. Bokszeralsó volt rajta, semmi más; napcserzette bőre mellett szinte vakító volt a fehérsége. Frannie, aki az ágyban könyökölt, mellette egy Coleman gázlámpa világított, megint meglepődött szerelmének magabiztos mélységén.
– Az ülésen gondolkodtál?
– Igen. Azon. – Az éjjeliszekrényen álló kancsóból töltött magának egy pohár vizet, és elfintorodott, mert a forralt víz íztelen volt.
– Szerintem nagyszerűen elnököltél. Ugye Glen megkérdezte, megtennéd-e a nyilvános ülésen is? Zavar? Visszautasítottad?
– Nem, azt mondtam, elvállalom. Azt hiszem, meg tudom csinálni. Azon a három emberen gondolkodom, akiket a hegyeken túlra küldünk. Mocskos dolog kémeket kiküldeni. Igazad volt, Frannie. Csak az a baj, hogy Nicknek is igaza van. Ilyen esetben mi a teendő?
– Azt hiszem, legjobb a lelkiismereted szerint szavazni, azután olyan jól aludni éjszaka, amennyire lehet. – Kinyújtotta a kezét, és megfogta a lámpa gombját. – Készen állsz a lámpaoltásra?
– Igen. – A lány leoltotta a lámpát, a férfi beugrott mellé az ágyba. – Jó éjt, Frannie – mondta. – Szeretlek.
Fran a mennyezetet bámulta. Megbékült a gondolattal, hogy Tom Cullen elmegy... de ez azért mégis egy csokoládéfoltos ujjlenyomat maradt a lelkiismeretén.
Minden kutyának megvan a maga napja, Fran.
Talán most rögtön meg kellett volna mondanom Stunak, gondolta. De ha ez probléma, akkor az ő problémája. Várnia kell – figyelni... és majd észreveszi, ha bármi történik.
Még sokáig nem jött szemére álom.
A HAJNALI ÓRÁKBAN Abagail anya álmatlanul feküdt az ágyában. Megpróbált imádkozni. Fölkelt, anélkül hogy lámpát gyújtott volna, és fehér pamut hálóingében letérdelt. Homlokát a Bibliájához szorította, amely az Apostolok cselekedeteinél volt kinyitva. Ott, ahol a keményfejű öreg Saul megtért a damaszkuszi úton. Elvakította a fény, és lehullott a hályog a szeméről. Ez volt a Biblia utolsó könyve, amelyben a tanokat csodák támasztották alá, és mi más a csoda, mint Isten kezének működése a földön? És ó, vajon nincs-e az ő szemén is hályog, amelynek le kell hullnia?
A szobában nem hallatszott más, mint a petróleumlámpa halk sziszegése, a felhúzható Westclox ketyegése és az ő suttogó hangja.
– Mutasd meg a bűnömet, Uram. Nem tudom, mi az. Azt tudom, hogy valamit elnéztem, holott látnom kellett volna. Nem tudok aludni, nem tudok vécére menni, és nem erezlek Téged, Uram. Úgy érzem magam, mintha egy kikapcsolt telefonba imádkoznék, és ez most rosszkor jött. Hogyan engesztelhetlek meg Téged? Hallgatlak, Uram. Figyelek a szívemben szóló, halk suttogásra.
És hallgatózott. Eltakarta szemét ízületi gyulladástól csomós ujjaival, és még mélyebben meggörnyedve igyekezett kitisztítani elméjét. De minden sötét volt, sötét, mint a bőre, sötét, mint a felszántott föld, amely a jó magra vár. – Kérlek, Uram, Uram, kérlek, Uram...
De a kép, amely kikerekedett, egy magányos földút volt a kukoricatengerben. Egy asszonyt látott, aki frissen leolt csirkéket vitt jutazsákban. És jöttek a menyétek. Előreszökkentek, és a zsákot rángatták. Érezték a vér szagát, a bűn öreg vérét és az áldozat friss vérét. Hallotta, ahogy az öregasszony fölemeli szavát Istenhez, de az vékony és nyöszörgő volt, nyűgösködő hang, nem alázatosan könyörgött, ahogy azt Isten akarata szerint kell, akármi légyen is a helye a világ rendjében, hanem követelte, hogy Isten mentse meg, mert be akarja fejezni a munkát... a munkáját... mintha ismerné Isten gondolatait, és ő parancsolhatna az Ő akaratának. A menyétek még merészebbekké váltak, a megviselt zsák szakadozni kezdett, ahogy rángatták és cincálták. Az asszony ujjai túl öregek, túl gyengék voltak. Mikor a csirkék elfogynak, és a menyétek még mindig éhesek lesznek, az asszonynak fognak esni. Igen. Ok...
És ekkor a menyétek szétszóródtak, vinnyogva futottak az éjszakába, miután félig fölfalták, ami a zsákban volt, és az asszony lelkesen gondolta: Isten végül csak megmentett! Dicsőség az Ó nevének! Isten megmentette jó és hűséges szolgáját!
Nem, Isten, vénasszony. Én.
Látomásában megfordult, tüzes félelem ugrott a torkának, olyan íze volt, mint a friss réznek. És ott a Sziklás-hegység hatalmas timberfarkasa furakodott ki a tengeriből, akár egy foszladozó, ezüstös kísértet, pofáját gúnyos vigyorra tátotta, a szeme égett. Vert ezüstből való, barbár szépségű nyakörvet hordott, amelyről a legfeketébb borostyánkőből való apró dísz lógott... közepén kis piros villanással, amely szemre emlékeztetett. Vagy egy kulcsra.
Abby keresztet vetett, mutató- és kisujjával a szemmelverést hárító jelet mutatta a félelmetes jelenés felé, de a vigyor még szélesebb lett, az izmos nyelv rózsaszínűén fityegett az állkapcsok közül.
Érted jövök, anya. Nem most, de hamarosan. Levadászunk, mint kutyák a szarvast. Én vagyok minden, amire gondolsz, és még annál is több. Én vagyok a mágikus ember. Én vagyok az ember, akiről beszél az utókor. A te embereid ismernek a legjobban, anya. Hódító Jánosnak hívnak.
Távozz! A Mindenható Isten nevében, hagyj békén!
De annyira félt! Nem a körülötte levő embereket féltette, akiket álmában a zsákban levő csirkék jelképeztek, hanem saját magát. A lelke mélyén félt, a lelkét féltette.
A te Istenednek nincs hatalma rajtam, anya. Az ő eszközei gyengék.
Nem! Nem igaz. Az én erőm tíz ereje, a sas szárnyaival emelkedem...
De a farkas csak vigyorgott és közeledett. Abby visszahőkölt orrfacsaró és vad lélegzetétől. Ez volt a borzalom délben és a rettegés, amely az éjféllel jön el, és ő félt. Borzalmasan félt. És a farkas, még mindig vigyorogva, két hangon kezdett el beszélni, kérdezte magát, és válaszolt is.
– Ki fakasztott vizet a sziklából, amikor szomjasak voltunk?
– Én voltam! – válaszolta a farkas nyűgös, félig sipító, félig reszketeg hangon.
– Ki mentett meg minket, amikor elgyöngültünk? – kérdezte a vigyorgó farkas, az orra már csak néhány ujjnyira volt az öregasszonytól, és vágóhídi szagot fújt rá.
– Én voltam – vinnyogta a farkas még közelebb húzódva, vigyorgó pofája tele volt éles halállal, vörös szeme gőggel. – Ó, borulj térdre, és magasztald a nevem, én fakasztok vizet a sivatagban, magasztald a nevem, én vagyok a jó és hűséges szolga, aki vizet hoz a sivatagban, és a nevem ugyanaz, mint az Úré...
A farkas kitátotta a száját, hogy bekapja az öregasszonyt.
– ...A nevemet – motyogta. – Magasztald a nevemet, magasztald Istent, akitől minden áldás való, magasztaljátok Istent ti lenti teremtmények...
Fölemelte a fejét, és kábán körülnézett. Bibliája a padlóra esett. Hajnal hasadt a keletre néző ablakban.
– Ó, Uram! – kiáltotta hatalmas, reszkető hangon.
Ki fakasztott vizet a sziklából, amikor szomjasak voltunk?
Mi volt ez? Jóságos Isten, mi volt ez? Ezért borítja hályog a szemét, hogy ne lássa a dolgokat, amelyeket látnia kellene?
Keserű könnyek hullottak a szeméből. Lassan, kínosan feltápászkodott, és odament az ablakhoz. A gyulladás tompa stoppolótűkkel döfködte csípője és térde ízületeit.
Kinézett, és tudta, mit kell tennie.
Visszament a szekrényhez, lehúzta magáról a fején át a fehér pamut hálóinget, és a padlóra dobta. Ott állt pőrén, föltárva testét, amelyet úgy elborítottak a ráncok, hogy az idő nagy folyójának medre is lehetett volna.
– Legyen meg az akaratod – mondta, és öltözködni kezdett.
Egy órával később lassan bandukolt nyugat felé a Mapleton sugárúton, a város mögötti erdős dombok és keskeny szurdokvölgyek felé.
STU ÉPPEN az erőműben volt Nickkel, amikor Glen berohant. Minden bevezető nélkül közölte: – Abagail anya elment! Nick metszőn nézett rá.
– Miről beszélsz? – kérdezte Stu, egyúttal félrehúzva Glent a munkások elől, akik éppen a tönkrement turbinákat tekercselték.
Glen bólintott. Öt mérföldet tekert a bicajjal idáig, és még mindig alig kapott levegőt.
– Elmentem hozzá, hogy beszélgessünk a tegnap esti találkozóról, és lejátsszam neki a szalagokat, ha meg akarja hallgatni. Beszélni akartam vele Tomról, mert bizonytalan vagyok e tekintetben... azt hiszem, éjszaka az dolgozott bennem, amit Frannie mondott. Korán akartam végezni, mert Ralph azt mondta, két csoport érkezik ma, és tudjátok, az anya szereti üdvözölni őket. Fél kilenc tájban mentem oda. Nem válaszolt a kopogtatásomra, így hát bementem. Azt gondoltam, hogy ha alszik, akkor békén hagyom... de meg akartam bizonyosodni felőle, hogy nem... nem halt-e meg vagy ilyesmi... hiszen olyan öreg.
Nick pillantása rátapadt Glen szájára.
– De nem volt otthon. És ezt találtam a párnáján. – Odaadott nekik egy papírtörülközőt. Nagy, reszketeg betűkkel ez az üzenet állt rajta:
Kis időre el kell mennem. Vétkeztem, és azt hittem, ismerem Isten gondolatait. A bűnöm a KEVÉLYSÉG, és Ő azt akarja, hogy keressem meg ismét a helyemet a művében.
Hamarosan újra veletek leszek, ha Istennek ez az akarata.
Abby Freemantle
– A mindenségit! – szentségeit Stu. – Most mit csináljunk? Mit gondolsz, Nick?
Nick átvette a papírt, és tanulmányozta a szöveget. Visszaadta Glennek. A vadság eltűnt az arcáról, helyét szomorúság vette át.
– Azt hiszem, el kell halasztanunk az esti gyűlést – mondta Glen.
Nick megrázta a fejét. Elővette a noteszét, írt valamit. Letépte, odaadta Glennek. Stu is elolvasta a válla fölött.
„Ember tervez, Isten végez. A. anya szerette ezt a mondást, gyakran idézte. Glen, magad mondtad, hogy az anyát kívülről irányítja Isten, a saját lelke vagy valami látomás, akármi. Mit tegyünk? Elment. Ezen nem változtathatunk”.
– De a ribillió – kezdte Stu.
– Igen, ribillió, az lesz – helyeselt Glen. – Nick, nem kellene legalább összehívni a bizottságot, hogy megvitassuk?
Nick azt írta: „Mi célból? Mire való a tanácskozás, ami semmit sem old meg”?
– Nos, akkor fölállítunk egy kutatócsapatot. Nem juthatott messzire.
Nick kétszer aláhúzta azt a mondatot, hogy „Ember tervez, Isten végez”, és azt írta alá: „Ha esetleg megtalálod, hogyan hozod vissza? Láncra verve?”
– Jézusom, dehogy! – kiáltotta Stu. – De hát nem hagyhatjuk, hogy csak úgy kóboroljon, Nick! Az az őrült ötlete támadt, hogy megbántotta Istent. Mi van, ha úgy érzi, hogy el kell vonulnia a vadonba, mint valami ótestamentumi alaknak?
Nick azt írta: „Majdnem bizonyos vagyok benne, hogy pontosan ezt tette.”
– Na látod!
Glen megfogta Stu karját. – Lassíts egy kicsit, Kelet-Texas. Vizsgáljuk meg ennek a kihatásait.
– Vigye el az ördög a kihatásokat! Nem látom, miféle kihatása lehet annak, hogy egy öregasszony éjjel-nappal kószál, amíg bele nem hal!
– Ő nem akármilyen öregasszony. Ő Abagail anya, és itt ő a pápa. Ha a pápa úgy határoz, hogy elmegy Jeruzsálembe, és te jó katolikus vagy, talán vitatkozni kezdesz vele?
– A fenébe, te is tudod, hogy ez nem ugyanaz!
– De igen, ez ugyanaz. Ugyanaz. Legalábbis a Szabad Övezet lakói így fogják látni. Stu, hajlandó vagy határozottan kijelenteni, hogy nem Isten küldte ki a bozótba?
– Neeeem... de hát...
Nick írni kezdett, majd megmutatta Stunak, akinek úgy kellett kihámoznia némelyik szó értelmét. Nick rendszerint gyöngybetűkkel írt, de most sietett, talán türelmetlen is volt.
„Stu, ez semmin sem változtat, kivéve, hogy valószínűleg nem tesz jót a Szabad Övezet harci moráljának. De még ez sem biztos. Az emberek nem fognak szétszóródni, csak azért, mert ő elment. Ez azt jelenti, hogy nem most kell egyeztetni vele a terveinket. Talán jobb is.”
– Rögtön megbolondulok – szólt Stu. – Néha úgy beszélünk róla, mint valami akadályról, útelzárásról, amelyet meg kell kerülni, néha meg mintha ő lenne a pápa, és ha akarna, se tehetne rosszat. Történetesen én szeretem. Mit akarsz, Nicky? Hogy valaki ősszel hasra essen a holttestében az egyik kanyonban, a várostól nyugatra? Azt akarod, hogy kint hagyjuk, hogy... úrvacsorát adhasson a varjaknak?
– Stu – mondta. Glen gyengéden. – Az ő döntése volt, hogy eltávozik.
– Francba ezzel a felfordulással – felelte Stu.
ABAGAIL ANYA eltűnésének híre délre bejárta a közösséget. Ahogy Nick előre megmondta, az általános érzés sokkal inkább a boldogtalan belenyugvás volt, mint a riadalom. A közösség szerint el kellett mennie, „iránymutatásért imádkozni”, ezáltal segítve nekik, hogy a megfelelő úton haladjanak tovább a tizennyolcadikai találkozó után.
– Nem akarnék olyan szentségtörést elkövetni, hogy istennek nevezem – mondta Glen a parkban elköltött sietős ebéd közben –, de bizonyosan Isten megbízásából cselekszik. Bármely közösség hitének erejét felmérheted abból, mennyit gyengül, ha eltávolítják annak jelképét.
– Ezt nem tudom követni.
– Amikor Mózes összetörte az aranyborjút, az izraeliták nem imádták tovább. Amikor az áradás elöntötte Baál templomát, az amalekiták úgy döntöttek, hogy Baál mégse olyan kóser isten. De Jézus már kétezer éve nem jött vissza az ebédszünetből, és az emberek nem csupán követik tanításait, de abban a hitben élnek és halnak, hogy végül visszatér, és ha ez bekövetkezik, minden rendben lesz. A Szabad Övezet valahogy ilyenformán érez Abagail anya iránt. Ezek az emberek tökéletesen biztosak benne, hogy visszajön. Mondták neked?
– Igen – bólintott Stu. – El sem tudom hinni. Egy öregasszony elkóborol, erre mindenki azt mondja, hogy nahát, kíváncsi lennék, időben visszaér-e a nagygyűlésre a kőbe vésett tízparancsolattal.
– Lehet, hogy igen – felelte komolyan Glen. – Mindenesetre nem mindenki éri be annyival, hogy nahát. Ralph Brenner gyakorlatilag tövestül kitépte a haját.
– Jó Ralphnak. – Szúrósan nézett Glenre. – Na és veled mi a helyzet, bőrhajú? Te hogy állsz a dologhoz?
– Szeretném, ha nem hívnál így. Elég méltatlan. De mondok neked valamit... ami egy kicsit furcsa. Az öreg Kelet-Texasról kiderül, hogy sokkal ellenállóbb az Igével szemben, amit az öregasszony terjeszt a közösségben, mint az agnosztikus vén medve társadalomtudós. Hiszek benne, hogy visszajön. Valahogy elhiszem. Frannie-nak mi a véleménye?
– Nem is tudom. Ma délelőtt még nem láttam. Akár el is mehetett, hogy sáskát és vadmézet falatozzon Abagail anyával. – A Flatironsra nézett, amely a kora délután kék párájában emelkedett a magasba. – Jézusom, Glen, remélem, hogy nincs semmi baj az öregasszonnyal.
FRAN NEM TUDTA, hogy Abagail anya elment. A délelőttöt a könyvtárban töltötte, a kertészkedésről olvasott. Nem ő volt az egyetlen tanuló. Két-három embert is látott, akik mezőgazdasági könyveket bújtak, egy szemüveges ifjú a Hét független erőforrás otthonod számára című könyvet böngészte, egy tizennégy körüli csinos szőke lány pedig a 600 egyszerű recept című papírkötéses művet olvasta.
Délben eljött a könyvtárból, és végigsétált a Walnut utcán. Már félúton járt hazafelé, amikor találkozott Shirley Hammett-tel, az idősebb nővel, Dayna, Susan és Patty Kroger útitársával. Azóta megdöbbentően helyrejött. Egészen úgy festett, mint egy fürge és takaros városanya.
Megállt, üdvözölte Frant. – Mit gondolsz, mikor jön vissza? Mindenkitől ezt kérdem. Ha a városnak lenne újságja, akkor beírnék, hogy legyen népszavazás. Olyasmi, mint hogy „Mit gondol Bunghole szenátor álláspontjáról az olajválsággal kapcsolatban?” Meg efféle.
– Ki jön vissza mikor?
– Természetesen Abagail anya. Hol voltál, te lány, a kamrában?
– Mi ez az egész? – kérdezte Frannie riadtan. – Mi történt?
– Hát ez az. Senki nem tudja igazán. – És elmondta Frannak, hogy mit történt, mialatt ő a könyvtárban volt. – Egyszerűen csak... elment? – kérdezte elkomorodva Frannie.
– Igen. Persze visszajön – tette hozzá Shirley magabiztosan. – Az üzenetben ez áll.
– „Ha Isten is úgy akarja?”
– Ez csak olyan szófordulat – mondta Shirley, és némileg hidegen nézett Franra.
– Hát... remélem. Kösz, hogy elmesélted, Shirley. Még mindig fáj a fejed?
– Ó, dehogy. Most már teljesen elmúlt. Én rád fogok szavazni, Fran.
– Hogy? – A lány elméje messze járt, az új értesüléseket emésztette, és egy pillanatig a leghalványabb fogalma sem volt arról, hogy Shirley miről beszél.
– Az állandó bizottságba!
– Ó. Persze, köszönöm. Még abban sem vagyok biztos, hogy kívánom-e a helyet.
– Jól fogod csinálni. Te és Susy is. Na, nekem mennem kell, Fran, viszlát.
Elváltak egymástól. Fran a lakásuk felé sietett, hallani szerette volna, hogy Stu vajon tud-e még valamit. Az, hogy ilyen hamar, közvetlenül a tegnap esti ülés után tűnt el az öregasszony, babonás félelemmel töltötte el a szívét. Nem tetszett neki, hogy a fontosabb döntéseket – például néhány ember nyugatra küldését – nem vihetik Abagail anya ítélőszéke elé. Fran úgy érezte, hogy az öregasszony távozásával túl sok felelősség szakadt az ő vállára.
Amikor hazaért, a lakást üresen találta. Tizenöt perccel késte le Stut. A cukorszóró alatti üzenetben ennyi állt: „9.30 tájban jövök. Elmentem Ralphfal és Harolddal. Ne aggódj. Stu.”
Ralph és Harold?, gondolta, és hirtelen félelem fogta el, aminek semmi köze sem volt Abagail anya távozásához. Most miért féltem Stut? Istenem, ha Harold próbálkozik valamivel... valami bolondsággal... Stu széttépi. Hacsak... hacsak Harold nem lopakodik mögé és...
Görcsösen keresztbe fonta karjait. Fázott, és azon tűnődött, mit csinálhat Stu Ralphfal és Harolddal.
9.30 tájban jövök.
Nagyon hosszúnak tűnt a hátralevő idő.
Egy pillanatig állt a konyhában, komoran bámulva hátizsákját, amelyet a pultra helyezett.
Elmentem Ralphfal és Harolddal.
Akkor hát Harold kis háza az Arapahoe utca végében ma este fél tízig kihalt. Természetesen csak akkor, ha nem éppen ott vannak, és ha ott vannak, akkor csatlakozhat hozzájuk, hogy kielégítse kíváncsiságát.
Egy perc alatt kibiciklizhet odáig. Ha nincs ott senki, akkor találhat valamit, amitől megnyugszik a lelke... vagy... de erre nem is akart gondolni.
Megnyugtatod a lelkedet?, gúnyolta egy belső hang. Vagy még bolondabb leszel? Tegyük föl, TALÁLSZ valami vicceset. Akkor mi van? Mit kezdesz vele?
Nem tudta. Az igazat megvallva, a leghalványabb fogalma sem volt róla.
Ne aggódj. Stu.
De aggódott. Az az ujjlenyomat a naplójában azt jelentette, hogy van miért aggódnia. Mert abból az emberből, aki ellopja a naplódat és megdézsmálja a gondolataidat, abból hiányzik a legelemibb tisztesség vagy bármiféle gátlás. Az ilyen ember mögé osonhat annak, akit gyűlöl, és lelökheti valamilyen magas helyről. De használhat követ is. Vagy egy kést. Vagy lőfegyvert.
Ne aggódj. Stu.
De ha Harold ilyet tesz, akkor el kell hagynia Bouldert. Akkor mihez kezd...
Fran tudta, hogy mihez kezd akkor Harold. Azt nem tudta, hogy Harold olyasfajta ember-e, amilyennek ő feltételezi – most még fixen nem az –, de azt igen, hogy most van hely az ilyen emberek számára. Van bizony.
Felkapta a hátizsákját, és kiment. Három perccel később már a Broadwayn biciklizett a délutáni ragyogó napfényben az Arapahoe felé, és azt gondolta közben: Biztos Harold nappalijában lesznek, kávéznak, és Abagail anyáról beszélnek. Senkinek semmi baja. Abszolúte semmi.
DE HAROLD kis háza sötét volt és kihalt... és be volt zárva.
Ez önmagában is különös Boulderben. A régi korban az ember bezárta a lakást, ha elment, hogy senki se lopja el a tévéjét, a sztereóját, a felesége ékszereit.
De most ingyen volt a sztereó, a tévé, nahát sok hasznát lehetett venni így, hogy nem volt kakaó, ami működtesse, ami meg az ékszert illeti, az ember bármikor bemehetett Denverbe, és hozhatott egy zsákra valót.
Miért zárod be az ajtódat, Harold, amikor minden ingyen van? Mert senki sem fel annyira a rablóktól, mint a tolvaj? Lehetséges ez?
Ő nem volt betörő. Már megfordult volna, hogy távozzon, amikor eszébe jutottak a pinceablakok. A föld fölött nyíltak, homályosak voltak a piszoktól. Az első, amellyel megpróbálkozott, félresiklott a sínjén, kelletlenül utat engedve, és egy kis port hintve a pince padlójára.
Fran körülnézett, de a világ csöndes volt. Haroldon kívül senki sem lakott ilyen messze az Arapahoe-n. Ez is különösnek tűnt. Harold annyit vigyoroghatott, hogy majd' szétrepedt az arca, hátba csapkodhatta az embereket, elvegyülhetett a nép között, vígan fölajánlhatta és föl is ajánlotta a segítségét, amikor szükség volt rá, néha akkor is, ha nem, meg tudta kedveltetni és meg is kedveltette magát az emberekkel – és tény, hogy nagy respektusa volt Boulderben. De hogy hol választott lakást... ez már más, nem? Ez kissé más képet fest arról, hogy Harold miként látja a társadalmat és benne a saját helyét... talán. De az is lehet, hogy egyszerűen szereti a csöndet.
Bekúszott az ablakon, összekoszolva közben a blúzát, és lepottyant a padlóra. A pinceablak most egy szintben volt a szemével. Semmivel sem volt jobb tornásznak, mint betörőnek, tehát oda kell majd valamit állítania, hogy kijusson.
Körülnézett. A pincében zsibongóval keresztezett játékszobát alakítottak ki, olyasmit, amit apu is mindig tervezgetett, de sohasem tudott sort keríteni rá, gondolta Fran, és belényilallt a szomorúság. A falakat csomós fenyődeszka lambériával burkolták, kvadrofon hangszórókat ágyaztak belé, volt álmennyezet, volt egy nagy doboz tele kirakós játékokkal és könyvekkel, meg egy villanyvonat- és egy versenyautópálya részeivel. Volt egy jéghokipálya is, amelyen a közönyös Harold egy láda kólát tartott. Ez volt a gyerekszoba, amelynek falait teleragasztották plakátokkal. A legnagyobb, amely mostanra öreg és törékeny lett, a vigyorgó George Busht ábrázolta, amint éppen kijön egy harlemi templomból, a kezét a magasba emeli. A felirat hatalmas vörös betűkkel hirdette: UGYE NEM AKAROD BENNE HAGYNI A LEKVÁRBAN A ROCK AND ROLL KIRÁLYÁT?
Hirtelen még szomorúbb lett, mint... nos, az igazat megvallva nem is emlékezett rá, mikor volt ilyen szomorú utoljára. Volt része sokkban, félelemben, nyílt rettegésben, bénító gyászban, de ez a mély, sajgó szomorúság új volt. Hirtelen honvágyat érzett Ogunquit, az óceán, a jó maine-i dombok és fenyők után. Minden különös ok nélkül eszébe jutott Gus, az ogunquiti nyilvános strand parkolójának őre, egy pillanatra úgy érezte, hogy megszakad a szíve a veszteségtől és a gyásztól. Mit keres itt, a síkság és az országot kettéválasztó hegység határán? Ez nem az ő helye. Nem tartozik ide.
Szipogott egyet, de ez olyan rémítően és magányosan hangzott, hogy mindkét kezét a szájához kapta, aznap már másodszor. Elég volt, Frannie, nem vagy már gyerek. Ilyen hatalmas dolgon nem teheted magad túl ilyen gyorsan. Egyszerre mindig egy kicsit. Ha sírnod kell, sírj később, ne itt, Harold Lauder pincéjében. Előbb a munka.
A plakát mellett volt a lépcső. Keserű kis mosollyal haladt el a fáradhatatlanul vigyorgó George Bush előtt. Nekem most biztosan kijutott a lekvárból, gondolta. Valaki bőségesen adagolja.
Mire a pincelépcső tetejére ért, biztosra vette, hogy zárva lesz az ajtó, de könnyedén kinyílt. A konyha rendes és kifogástalan állapotban volt, az étkezőben az edények el voltak rakva vagy a szárítón sorakoztak, a kis gázrezsó le volt mosva, szinte szikrázott... de a sülő zsír szaga még mindig a levegőben lebegett, mint Harold régi énjének kísértete, azé a Haroldé, aki úgy lépett be az életébe, hogy Roy Brannigan Cadillac-jével autózott ki a házukhoz, amikor ő az apját temette.
Az biztos, hogy nagy pácba kerülök, ha Harold most hazajön, gondolta, és ettől hirtelen hátra kellett néznie. Félig-meddig azt várta, hogy Harold ott áll a nappaliba vezető ajtóban, és rávigyorog. Senki nem volt ott, de a szíve kellemetlenül dübörögni kezdett.
Semmi sem volt a konyhában, így hát bement a nappaliba.
Sötét volt, olyan sötét, hogy kínosan érezte magát. Harold nemcsak az ajtót tartja zárva, de a zsalugátereket is. Megint úgy érezte magát, mintha Harold személyiségének öntudatlan kivetülését látná. Miért ereszti le valaki a rolókat egy kisvárosban, ahol az élők erről ismerik fel a halottak házait?
A nappali, akár a konyha, makulátlanul rendben volt, de a bútor ósdi és kicsit rozoga. A szoba legszebb darabja a kandalló volt, hatalmas kőépítmény, az eleje akkora, hogy a párkányára le lehessen ülni. Egy pillanatra le is ült, és elgondolkodva körülnézett. Ahogy megmozdult, úgy érezte, hogy a feneke alatt az egyik kő laza, és már éppen föl akart állni, hogy megvizsgálja, amikor kopogtattak.
A félelem fullasztó pehelydunnája zuhant rá. Megbénult a hirtelen rettegéstől. Elakadt a lélegzete, és csak később jött rá, hogy egy kicsit bepisilt.
Ismét kopogtattak, fél tucatszor, erélyesen.
Istenem, gondolta. Hála istennek, a zsalugáterek be vannak csukva!
Ezt a megállapítást annak hideg bizonyossága követte, hogy a biciklijét kint felejtette, ahol mindenki láthatja. Tényleg így van? Kétségbeesetten igyekezett gondolkodni, de egy hosszú pillanatig semmi más nem jutott eszébe, csak valami értelmetlen hablatyolás, ami nyugtalanítóan ismerős volt: Előbb látod meg a szomszédod szemében a szálkát, mint a magadéban a gerendát...
Ismét kopogtattak, és egy női hang kérdezte: – Van itthon valaki?
Fran szobormereven ült. Hirtelen eszébe jutott, hogy a biciklit hátul hagyta, Harold ruhaszárító kötele alatt. A ház homlokzata felől nem látható. De amennyiben Harold látogatója elhatározza, hogy a hátsó ajtóval is próbálkozik...
A bejárati ajtó kilincse – Frannie látta a rövid folyosón át – hiábavalóan forgott egy félkörnyit jobbra-balra.
Akárki is az, remélem, nem jobb betörő nálam, gondolta Frannie, és a szájára kellett szorítania a két kezét, hogy visszafojtsa a kitörni készülő, eszelős röhögést. Ekkor nézett le pamutnadrágjára és vette csak észre, mennyire megijedt. De legalább nem szartam be az ijedségtől, gondolta. Legalábbis még nem. A röhögés hisztérikus rémülettel bugyborékolt benne, valahol a felszín alatt.
Ekkor leírhatatlan megkönnyebbüléssel hallotta, hogy lépések kopognak távolodóban Harold betonösvényén.
Amit ezután tett, az egyáltalán nem tudatos döntés eredménye volt. Nesztelenül végigfutott a folyosón a bejárati ajtóhoz, és a szemét a zsalugáter és az ablak közötti keskeny hasadékra szorította. Egy nőt látott, akinek hosszú, sötét haját fehér csíkok tarkázták. Fölszállt egy kis Vespa robogóra, amely a járda mellett parkolt. Amikor a motor berregve életre kelt, a haját hátravetette és feltűzte.
Ez az a Cross nevű nő, aki Larry Underwooddal érkezett! Ismeri Haroldot?
Nadine sebességbe tette a robogót. Kis rándulással indult, és hamarosan eltűnt szem elől. Fran hatalmasat sóhajtott, és kocsonyaként remegett a lába. Kinyitotta a száját, hogy kiengedje a reszketeg és megkönnyebbült nevetést, amely a felszín alatt bugyborékolt. Ehelyett könnyekben tört ki.
Öt perccel később, miután túl ideges volt ahhoz, hogy bármit is keressen, a pinceablak alá húzott egy fonott széket, és kiszuszakolta magát a szabadba. Miután kijutott, amennyire csak bírta, messzire lökte a széket, nehogy elárulja, mire használták. Persze nem a helyén volt, de az emberek ritkán vesznek észre ilyesmit... és úgy festett, hogy Harold nemigen használja a pincét, legföljebb a Coca-Colát tartja lent.
Helyére tolta az ablakot, és felült a bringájára. Még mindig gyengének és rémültnek érezte magát, kicsit émelygett a félelemtől. Legalább a nadrágom megszáradt, gondolta. Legközelebb, ha betörsz valahová, Frances Rebecca, ne felejts el pelenkát venni.
Kigurult Harold udvarából, és olyan gyorsan hagyta maga mögött az Arapahoe-t, ahogy csak bírta. Visszatért a belvárosba, a Canyon sugárútra. Tizenöt perccel később a lakásukban volt.
Néma csend.
Kinyitotta a naplóját, ránézett a csokoládétól maszatos ujjlenyomatra, és azon tűnődött, hol lehet most Stu.
Vajon Harold vele van-e?
O, Stu, kérlek, gyere haza! Szükségem van rád!
Ebéd után Stu otthagyta Glent, és hazament. Üres tekintettel ült a nappaliban, azon töprengett, hol lehet Abagail anya, és azon is, vajon igaza lehet-e Nick-nek és Glennek abban, hogy ennyiben kell hagyni a dolgot. Ekkor kopogtattak.
– Stu! – szólt be Ralph Brentner. – Stu, itthon vagy?
Harold Lauder állt mellette. Harold mosolya megváltozott, de nem tűnt el teljesen; úgy festett, mint egy víg gyászoló, aki igyekszik komolyan viselkedni a temetés alatt.
Ralph, akit nagyon búsított Abagail anya eltűnése, fél órája találkozott a fiúval. Harold hazafelé tartott, miután egy vízszállító csapatnak segített a Boulder patak mellett. Ralph kedvelte Haroldot, aki mindig hajlandó volt meghallgatni a szomorú történeteket, és együtt búsulni a mesélővel... és úgy tűnt, soha nem kíván viszonzást. Ralph elmesélte a történetet Abagail anya eltűnéséről, beleértve félelmeit, hogy az öregasszony talán szívrohamot kapott, vagy valamelyik törékeny csontja nem bírja, esetleg a szabad ég alatt töltött éjszaka következtében szenderül jobblétre.
– És tudod, hogy minden nyavalyás délután esik az eső! – fejezte be, miközben Stu kávét töltött. – Ha megázik, akkor biztosan megfázik. Akkor mi van? Azt hiszem, tüdőgyulladás.
– Na és mit tehetünk? – kérdezte Stu. – Nem kényszeríthetjük, hogy visszajöjjön, ha nem akar.
– Hát nem – helyeselt Ralph. – De Haroldnak jó ötlete támadt.
Stu most a fiúra nézett. – Hogy vagy, Harold?
– Prímán. Te?
– Remekül.
– Hát Fran? Vigyázol rá? – Pillája se rebbent, úgy nézett Stura, derűs, jókedvű fények táncoltak a szemében, de a férfinak egy pillanatra olyan benyomása támadt, hogy a mosolygó szemek olyanok, mint odahaza a Brakeman-bányató vizén megcsillanó napfény – a víz nagyon kellemesnek tűnik, de a meder egyre csak mélyül, olyan fekete mélységekig, ahová a napfény sohasem ér le, és az évek során négy fiú is az életét vesztette a kellemes külsejű Brakeman-bányatóban.
– Amennyire lehet – felelte. – Nos, milyen ötleted támadt, Harold?
– Hát nézd. Én megértem Nick szempontját. Glenét is. Fölismerték, hogy a Szabad Övezet egy fajta teokratikus jelképnek tekinti Abagail anyát... márpedig nagyjából az egész övezet nevében beszélnek, igaz?
Stu ivott egy korty kávét. – Hogy érted azt, hogy teokratikus jelkép?
– Azt mondanám, hogy földi képmása az Istennel kötött szerződésnek – mondta Harold, és a szeme kicsit elfátyolosodott. – Mint a szentáldozás, vagy Indiában a szent tehenek.
Stu ettől kicsit fölélénkült. – Igen, ez jó. Azok a tehenek... hagyják, hogy csak úgy mászkáljanak az utcákon, és forgalmi dugót okozzanak, igaz? Ki-be járnak a boltokba, de el is mehetnek a városból.
– Igen – helyeselt Harold. – De a legtöbb tehén beteg, Stu. Mindig az éhenhalás határán járnak. Némelyik gümőkóros. És mindez azért van, mert jelképek. Az emberek meg vannak győződve róla, hogy Isten vigyáz rájuk, mint ahogy a mi embereink is. Ugyanezt hiszik Abagail anyáról. De nekem kétségeim vannak azzal az istennel kapcsolatban, aki azt mondja, hagyjuk csak nyugodtan, hogy egy szegény, buta, szenvedő tehén csak úgy kóboroljon.
Ralph egy pillanatig kényelmetlenül feszengett, és Stu tudta, mit érezhet. Ugyanazt, amit ő. Hogy Harold az istenkáromlás szélén táncol.
– Mindenesetre – folytatta élénken Harold, egyelőre békén hagyva India szent teheneit – azt nem változtathatjuk meg, ahogy az emberek éreznek iránta...
– Nem is akarjuk – jegyezte meg gyorsan Ralph.
– Így van! – kiáltotta Harold. – Végül is ő hozott minket ide, és nem éppen rövidhullámú rádió segítségével. Az az ötletem, hogy megbízható motorjainkkal délután kutassuk át Boulder nyugati oldalát. Ha elég közel leszünk egymáshoz, akkor adó-vevőkkel tartani tudjuk a kapcsolatot.
Stu bólintott. Egész idő alatt ilyesmit akart. Szent tehenek és Isten ide vagy oda, nem helyes, hogy hagyják az öregasszonyt magában kóborolni. Ennek semmi közé a valláshoz; inkább szívtelen nemtörődömségnek nevezné.
– Ha pedig megtaláljuk – folytatta Harold –, akkor megkérdezhetjük, nincs-e valamire szüksége.
– Mint például egy utazásra, vissza a városba – szólt közbe Ralph.
– Legalább figyelemmel kísérhetjük – mondta Harold.
– Jól van – bólintott Stu. – Ez fene jó ötlet, Harold. Csak hadd írjak egy sort Frannak.
De miközben az üzenetet írta, folyvást olyan érzése volt, hogy vissza kéne néznie Haroldra – hogy lássa, mit csinál, és milyen kifejezés ül a szemében.
Harold a Boulder és Nederland közötti kanyargós útszakaszt kérte és kapta, mert úgy vélte, ez a legvalószínűtlenebb rész. Még ő se tudná megjárni egy nap alatt, nemhogy egy bolond vén szatyor. De kellemes volt motorozni, és módot adott a gondolkodásra is.
Most, háromnegyed hatkor, úton volt visszafelé. Hondája egy pihenőben parkolt, ő pedig egy piknikasztalnál ült, kóla és sütemény mellett. Az adó-vevő a Honda kormányáról lógott, az antennája teljesen ki volt húzva, és a szerkezetben halkan recsegett Ralph Brentner hangja. Ezeket a szerkentyűket csak rövid távon lehetett használni, és Ralph valahol fönt volt a Flagstaff-hegységben.
– ...Napkelte amfiteátrum... semmi nyoma... itt vihar van.
Azután Stu hangja, sokkal erősebben és közelebbről. A Chautauqua parkban volt, alig négymérföldnyire Haroldtól. – Ismételd meg, Ralph.
Megint Ralph hangja, valósággal bőgve. A végén még megüti a guta. Az igazán szép befejezése lenne ennek a napnak. – Idefönt semmi jele! Lemegyek, mielőtt besötétedik! Vége!
– Vettem – felelte Stu, és rosszkedvűnek tűnt. – Harold, megvagy? – A fiú felállt, Slim Jimtől ragacsos kezét a nadrágjába törölte. – Harold! Harold Laudert hívom! Veszed, Harold?
Harold a középső ujját – a baszóujjad, ahogy Ogunquitban hívták a gimnáziumi Neander-völgyiek – az adó-vevő felé nyújtotta; azután benyomta az adás gombot, és derűsen, mégis némi lehangoltságot mímelve beleszólt: – Itt vagyok. Félrementem... úgy rémlett, hogy látok valamit az árokban. Csak egy ócska zakó volt. Vége.
– Jó, rendben. Miért nem jössz le a Chautauquába, Harold? Itt megvárhatjuk Ralphot.
Imádsz parancsolgatni, te fasz, mi? Lehet, hogy van valamim a számodra. Az bizony meglehet.
– Harold, hallasz?
– Igen. Bocs, Stu, elbambultam. Tizenöt perc múlva ott vagyok.
– Hallasz, Ralph? – bömbölte Stu, amitől Harold összerezzent. Ismét a magasba emelte a középső ujját, és sunyin vigyorgott. Ezt kapd ki, te vadnyugati anyaszomorító.
– Vettem, a Chautauqua parkban lesztek – Ralph hangja halványan szűrődött át a statikus elektromosság recsegésén. – Úton vagyok. Vétel és vége.
– Én is úton vagyok – szólt Harold. – Vétel és vége.
Kikapcsolta az adó-vevőt, betolta az antennát, megint a kormányra akasztotta a készüléket, de egy pillanatig csak ült a Hondán anélkül, hogy berúgta volna. Katonai zubbonyt viselt; a vastag bélés még augusztusban is jól jön, ha az ember kétezer méter magasság fölött motorozik. De ez a zubbony még egy célt szolgált. Számos cipzáras zsebe volt, és az egyikben egy Smith & Wesson 38-as lapult. Harold elővette a pisztolyt, és csak forgatta a kezében. Meg volt töltve, és nyomta a markát, mintha azt akarná világossá tenni, mire készítették: halálra, pusztításra, gyilkosságra.
Ma este?
Miért ne?
Azért kezdeményezte ezt az utat, mert esélyt akart teremteni rá, hogy elég ideig egyedül legyen Stuval és megtehesse, amit tervezett. Most úgy tűnt, itt az alkalom a Chautauqua parkban, tizenöt perc múlva. De a kirándulásnak volt egy másik célja is.
Nem akart elmenni Nederlandig, a Boulder fölött megbújó, nyomorúságos városkáig, amelynek egyetlen nevezetessége az volt, hogy állítólag itt is bujkált a szökésben levő Patty Hearst. De miközben egyre följebb kapaszkodott a lábai között duruzsoló Hondával, és a levegő hideg borotvapengeként karistolta az arcát, történt valami.
Ha az ember az asztal egyik végére egy mágnest tesz, a másikra pedig egy acélgolyót, akkor semmi sem történik. Ha közelebb tolja a golyót, lassan csökkentve a távolságot (Harold egy pillanatig tartogatta ezt a képet az elméjében, ízlelgette, emlékeztette magát, hogy beírja a naplójába, ha este hazamegy), akkor eljön az idő, amikor a lökés után a golyó tovább gurul, mint amennyire számítottunk. Megáll ugyan, de úgy tűnik, kelletlenül, mintha életre kelt volna, és életéhez hozzátartozna a sajnálat, amelyet a tehetetlenség törvénye miatt érez. Egy újabb kis lökés, és az ember szinte – vagy ténylegesen is – látja, hogy a golyó reszket az asztalon, valósággal táncol, reszket, mint a mexikói ugróbab, amelyet a bazárokban árulnak, és amely úgy fest, akár egy ujjperc nagyságú fadarab, de féreg lakik benne. Még egy lökés, a súrlódás/tehetetlenség egyensúly megbomlik, a mágnes vonzereje lefele húzza a mérleg serpenyőjét. A golyó, amely most már teljesen életre kelt, magától mozog, egyre gyorsabban, amíg el nem éri a mágnest, hogy odatapadjon.
Döbbenetes, elbűvölő folyamat.
Amikor júniusban véget ért a világ, a mágneses erő még nem volt érezhető, bár Harold (aki sohasem tért el a racionális-tudományos észjárástól) szerint az ilyen kérdéseket tanulmányozó fizikusok úgy gondolnák, hogy ez a jelenség szorosan összefonódik a nehézkedéssel, amely a világegyetem alapköve.
Útban Nederland felé nyugati irányban haladt, fölfelé, a levegő egyre dermesztőbb lett, látta a viharfelhőket, amelyek lustán tornyosultak Nederlandon túl a még magasabb csúcsok fölött, és Harold érezte, ahogy megindul benne a folyamat. Közeledett az egyensúly pontja... és nem sokkal utána erősödik a vonzás. Ő volt az acélgolyó, amely olyan távolságban volt a mágnestől, hogy egy kis lökés is messzebbre viheti, mint amennyire normális körülmények között ennyi erővel eljuthatna. Érezte, ahogy remeg.
Élete során ekkor jutott a legközelebb a misztikus élményhez. A fiatalság elutasít mindent, ami misztikus, mert ha elfogadná, az egyet jelentene az empirikus gondolkodás halálának elfogadásával. Tehát Harold is elutasította. Az öregasszony valamiféle médium, gondolta, Flagg, a sötét ember ugyancsak. Emberi rádióadók, nem többek. Valódi hatalmuk a jelzéseikkel kikristályosított, eltérő társadalmakban testesül meg. Legalábbis ő így gondolta.
De ahogy Nederland hitvány főutcájának a végén megállította a Hondáját, amelynek semleges fénye izzott, mint a macska szeme, és hallgatta a szél télies süvítését a fenyők és nyárfák között, valami többet érzett mágneses vonzásnál. Iszonyú, irracionális erő áradt nyugat felől, vonzása olyan hatalmas volt, hogy a fiú úgy érezte, megőrül. Úgy érezte, ha megkockáztatja, hogy kimozduljon az egyensúlyi állapotból, akkor minden akaratereje elvész. Úgy, ahogy van, üres kézzel elindul.
Akkor pedig, noha nem ő a hibás, a sötét ember megöli.
Így hát megfordult. Hideg megkönnyebbülést érzett, mint az öngyilkosság előtt álló ember, aki hosszú ideig szemlélt egy hatalmas szakadékot. Igen, megölheti Redmant, egyetlen golyóval, közvetlen közelről. Azután maradhat, nyugodtan várhat, amíg felbukkan az az oklahomai prosztó. Újabb lövés a halántékra. Senki sem figyel föl a lövésekre; rengeteg a vad, és sokan vadásznak a városba merészkedő szarvasokra.
Tíz perc múlva hét óra. Fél nyolcra mindkettővel végezhet. Fran csak tíz harminckor vagy még később fog riasztani, és ő addigra már messzire járhat, elindul nyugatra Hondájával, a főkönyvvel a hátizsákjában. De mindez nem történhet meg, ha csak az idejét vesztegeti a motoron ülve.
A Honda második rúgásra beindult. Jó kis motor. Harold elmosolyodott. Harold elvigyorodott. Harold határozottan jókedvet sugárzott. Elindult a Chautauqua park felé.
MÁR ALKONYODOTT, amikor Stu meghallotta, hogy Harold motorja bekanyarodik a parkba. Egy pillanattal később meglátta a Honda felvillanó fényszóróját a fölfelé kapaszkodó utat szegélyező fák között. Azután meglátta Harold sisakos fejét, amint jobbra-balra nézegetve keresi őt.
Stu egy sziklás tűzrakó hely szélén ült, integetett és kiabált. Harold egy pillanattal később észrevette, visszaintett, és visszakapcsolt második sebességbe.
Az együtt töltött délutánnal a hátuk mögött Stu határozottan jobb véleménnyel volt Haroldról... sőt jobb véleménnyel, mint bármikor. A fiú ötlete fene jó, akkor is, ha nem vált be. És Harold ragaszkodott hozzá, hogy neki jusson a Nederlandba vivő út... ami bizonyosan igen hűvös lehetett a vastag zubbony ellenére. Ahogy fölfelé jött, Stu látta rajta, hogy az örökös vigyor sokkal inkább vicsorgásnak tűnik; az arca feszült volt és túl sápadt. Csalódott, mert nem úgy alakult a dolog, ahogy várta, gondolta Stu. Hirtelen elvörösödött a bűntudattól, amiért ő és Frannie úgy kezelték Haroldot, mintha állandó vigyora és túlzottan bizalmaskodó nyájassága csak álcázás lenne. Eszükbe jutott-e, hogy a srác csak tiszta lapot próbál kezdeni, és azért áll hozzá ilyen furán, mert korábban nem tett ilyesmit? Nem jutott eszükbe.
– Semmit se találtál, mi? – kérdezte Haroldot, miközben fürgén leugrott a tűzrakóhely sziklájáról.
– De nada – felelte Harold. Ismét előbukkant a vigyor, gépiesen, erőtlenül, mint egy görcs. Az arca még mindig furcsa volt és halálosan sápadt. A kezét mélyen a zubbonya zsebébe dugta.
– Rá se ránts. Az ötlet jó volt. Lehet, hogy már otthon van. Ha nem, holnap tovább kereshetjük.
– Az annyi, mintha egy halottat keresnénk.
Stu felsóhajtott. – Talán... igen, talán. Volna kedved nálunk vacsorázni, Harold?
– Hogy mi? – Harold valósággal hátrahőkölt a fák gyülekező árnyai közé. Vigyora feszültebbnek látszott, mint bármikor.
– Vacsorára – ismételte Stu türelmesen. – Nézd, Frannie is örülni fog, ha láthat. Nem viccelek. Tényleg így van.
– Hát, talán – felelte Harold, aki még mindig mintha kínosan feszengett volna. – De én... no hát, tudod, hogy bele voltam esve. Talán jobb, ha most hagyjuk. Nem sértődöttségből. Ti olyan jól összeilletek. Tudom. – Mosolya megújult őszinteséggel ragyogott föl. Ragályos volt; Stu is elmosolyodott.
– Hát, ahogy gondolod, Harold. De az ajtónk mindenkor nyitva áll.
– Kösz.
– Nem, én tartozom köszönettel – mondta Stu komolyan.
Harold pislogott. – Nekem?
– Azért, mert segítettél a kutatásban, amikor mindenki más úgy döntött, hogy a természetre bízza, végezze el a magáét. Még akkor is, ha nem lesz belőle semmi. Kezet rázol velem? – Kinyújtotta a kezét. Harold egy pillanatig üresen bámult rá, és Stu már azt hitte, hogy nem fog kezet adni. Azután kivette a zubbonya zsebéből a jobbját – mintha megakadt volna valamiben, talán egy cipzárban –, és kurtán megrázta Stu kezét. Tenyere meleg volt és kicsit izzadt.
– Stu a fiú elé lépett, és lenézett az útra. – Ralphnak már itt kéne lennie. Remélem, nem történt baleset ebben a rohadt hegységben. Ő... na, ott van.
Az út szélére lépett; egy második fényszóró villant föl az úton, és végigjátszotta a bújócskát a fák sorfala mentén.
– Igen, ő az – mondta Harold különös, színtelen hangon Stu mögött.
– Valaki van vele.
– M-mi?
– Ott. – Stu egy második motorbicikli fényszórójára mutatott az első mögött.
– Aha. – Ismét az a különös, színtelen hang. Stu erre már megfordult.
– Jól vagy, Harold?
– Csak elfáradtam.
A második jármű Glen Batemané volt, egy kis teljesítményű robogó; ez állt a legközelebb a motorbiciklihez ama járművek közül, amire hajlandó volt felülni, és Nadine Vespája úgy festett mellette, mint egy Harley. Ralph mögött Nick Andros ült. Nick meghívta őket, hogy menjenek el Ralphfal közös házába, és igyanak egy kávét és/vagy egy konyakot. Stu elfogadta, Harold elutasította, noha még mindig feszült és fáradt volt.
Pokolian csalódott, gondolta Stu. Azon töprengett, hogy ez az első alkalom, amikor megsajnálta Haroldot. Rég időszerű volt. Maga is csatlakozott Nick meghívásához, de Harold csak rázta a fejét, és azt mondta, hosszú volt a nap. Inkább hazamegy, és lefekszik aludni.
MIRE HAZAÉRT, Harold annyira reszketett, hogy alig tudta bedugni a kulcsot a bejárati ajtó zárjába. Úgy ugrott be, mintha attól félne, hogy egy őrült lopakodik mögötte az ösvényen. Bevágta az ajtót, elfordította a kulcsot, rátolta a reteszt. Azután egy pillanatra nekitámasztotta a fejét az ajtónak, behunyta a szemét. Érezte, hogy mindjárt kitör belőle a hisztérikus sírás. Amikor összeszedte magát, végigtapogatózott a folyosón a nappaliba, és mindhárom gázlámpáját meggyújtotta. A szoba kivilágosodott, és a fényben jobb volt.
Leült kedvenc székébe, és lehunyta a szemét. Amikor a szívverése lelassult kissé, odament a kandallóhoz, elmozdította a laza követ, és elővette FŐKÖNYV-ét. Ez megvigasztalta. Az ember egy főkönyvben tartja számon az adósságait, a számlákat, gyűjti kinnlevőségeit. Végül is ezért fizetik a könyvelőket.
Visszaült, odalapozott, ahol abbahagyta, habozott, azután leírta: 1990. augusztus 14. Majdnem másfél órán át írt, tolla szántotta a papírt sort sor után, oldalt oldal után töltött meg. Az arca írás közben felváltva volt eszelősen vidám, unalmasan erényes, ijesztő és derűs, fájdalmas és szélesen vigyorgó. Amikor végzett, elolvasta, amit írt (Ezek az én leveleim a világnak, amely sohasem válaszol nekem...), miközben szórakozottan dörzsölgette fájó jobb kezét.
Visszatette a főkönyvet, rá a követ. Megnyugodott; mindent kiírt magából; rettegését és dühét a lapokra zúdította, és ez ismét erőssé tette. Ez jó volt. Néha, miután végzett az írással, még nyugtalanabb lett; ezek voltak azok az alkalmak, amikor tudta, hogy hamis, amit írt, vagy nem elég szorgalommal fente az igazság tompa élét, hogy vágjon – és vér serkenjen a nyomában. De ma este nyugodt, derűs lélekkel tette a helyére naplóját. A harag, félelem, kudarcérzés biztonságosan elzárva pihent a könyvben, egy kődarab tartotta vissza, amíg ő aludt.
Harold felhúzta az egyik rolót, és kitekintett a néma utcára. Fölnézett a Flatironsra, és nyugodtan gondolt rá, milyen közel járt hozzá, hogy előrántsa a 38-asát, és mindennek ellenére megpróbálja kinyírni négyüket. Ez beadott volna a szenteskedéstől bűzlő, ideiglenes bizottságuknak. Ha végez velük, akkor még a határozatképességhez sem maradtak volna elegen.
De az épelméjűség foszladozó zsinórja kitartott. Képes volt elengedni a pisztolyt, és megrázni annak az áruló tolvajnak a kezét. Fogalma sincs róla, hogyan volt képes erre, de hála Istennek, mégiscsak sikerült. A lángelme képessége, hogy tűr – tehát tűrni fog.
Most már elálmosodott; hosszú és eseményekben dús nap állt mögötte.
Kigombolta az ingét, két lámpát eloltott a háromból, az utolsót pedig fölvette, hogy a hálószobába menjen. Ahogy keresztülvágott a konyhán, földbe gyökerezett a lába.
A pinceajtó nyitva volt.
Odasietett, magasra emelte a lámpát, és lement három fokot. Félelem markolta meg a szívét, elkergetve a nyugalmat.
– Ki van itt? – kiáltotta. Semmi válasz. Rálátott a hokiasztalra. A plakátokra. A túlsó sarokban egy állványon tarka csíkos krokettkalapácsok támaszkodtak a falnak.
Újabb három lépést tett. – Van itt valaki?
Nem; érezte, hogy nincs. De ez nem csökkentette a félelmét.
Lement a lépcső aljába, a feje fölé emelte a lámpát. A pince túlsó végében egy szörnyeteg árnyék-Harold, olyan nagy és fekete, mint a Morgue utcai majom, hasonlóképpen cselekedett.
Volt valami a padlón? Igen. Volt.
Keresztülment a versenyautó-pálya mögött az ablakhoz, amelyen Fran bebújt. A padlóra kevéske barna föld szóródott. Harold letette a lámpát a föld mellé. A folt közepében egy teniszcipő talpa látszott, tisztán, mint egy ujjlenyomat... nem rácsos vagy cakkos, hanem körök és vonalak váltakoztak rajta. Rámeredt, beleégette az agyába, azután könnyű felhővé rúgta szét a földet, elpusztítva a lenyomatot. Az arca élő panoptikumi viaszlárva volt a Coleman lámpa fényében.
– Ezért megfizetsz! – kiáltotta halkan. – Akárki voltál is, ezért megfizetsz! De meg ám! De mennyire!
Fölment a lépcsőn, keresztül-kasul bejárta a házát, valami jelét kereste a behatolásnak. Semmit sem talált. A nappaliban fejezte be a kutatást, és most már egyáltalán nem volt álmos. Éppen arra a következtetésre jutott, hogy valaki – talán egy kölyök – kíváncsiságból betört ide, amikor FŐKÖNYV-ének gondolata akkora lángot vetett benne, mint egy fáklya az éjszakai égen. A betörés oka olyan világos, olyan ijesztő volt, hogy majdnem elnézte.
Odafutott a kandallóhoz, fölkapta a követ, és kirántotta a FŐKÖNYV-et a helyéről. Most első ízben fogta föl teljes mértékben, hogy milyen veszedelmes ez a könyv. Ha valaki megtalálja, akkor mindennek vége. Ezt minden ember közül neki kellene a legjobban tudnia; talán nem Fran naplójával kezdődött minden?
A FŐKÖNYV. A talp lenyomata. Ez utóbbi azt jelenti, hogy az előbbit fölfedezték? Természetesen nem. De hogyan bizonyosodhat meg erről? Sehogy, ez a tiszta és pokoli igazság.
Helyére tette a kandalló kövét, a FŐKÖNYV-et pedig magával vitte a hálószobába. A párnája alá dugta Smith & Wesson revolverével együtt, és arra gondolt, hogy el kéne égetnie, de tudta, hogy nem fogja megtenni. Élete legjobb írása volt a könyv borítói között, az egyetlen mű, amely a hit és személyes elkötelezettség eredményeként született.
Lefeküdt, belenyugodva, hogy az éjszaka álomtalanul telik el, elméje szüntelenül a lehetséges rejtekhelyek körül forgott. Egy laza deszka alá tegye? A szekrény mögé? Vagy folyamodjon az ellopott levél trükkjéhez, és hagyja merészen az egyik könyvespolcon, egy kötet a többi között, a Válogatás-tól [4] és a Totális nő-től közrefogva? Nem – ez túl nagy merészség; sohasem lenne képes nyugodtan elhagyni a házat. Na és mi van, ha a bankban helyezi el, egy széfben? Nem, ezt nem teheti – azt akarta, hogy vele legyen, ott, ahol láthatja.
Végül elálmosodott, és elméje, melyet felszabadított a közelgő álom, lassan, minden tudatos irányítás nélkül csapongott, akár egy lassú tivolijáték. El kell dugnom, ez a lényeg... ha Frannie jobban eldugja a magáét... ha nem olvastam volna, mit gondol valójában rólam... az álszentsége... ha ő...
Hirtelen felült az ágyban. Halkan felkiáltott, a szeme nagyra tágult.
Hosszú ideig ült így, és egyszer csak reszketni kezdett. Vajon megtudta? Fran lábnyomát látta? Naplók... füzetek... főkönyvek...
Végül visszafeküdt, de még sokáig nem tudott elaludni. Azon tűnődött, hogy Fran Goldsmith rendszeresen visel-e tenisz- vagy tornacipőt. És ha teniszcipőt, akkor milyen mintázatú a talpa?
Talpnyomok, lélekminták. Amikor elaludt, álmai nyugtalanok voltak, és többször is nyomorúságosan kiáltozott a sötétben, mintha dolgokat akarna elkergetni, amelyeket örökre beengedett.
STU NEGYED TÍZRE ért haza. Fran összegömbölyödve ült a kettős ágyban, a férfi egyik ingét viselte – majdnem a térdéig ért –, és az Ötven barátságos növény című könyvet olvasta. Fölkelt, amikor Stu belépett.
– Hol voltál? Aggódtam!
Stu elmagyarázta Harold ötletét, hogy megkeressék Abagail anyát, így legalább egyik szemüket rajta tarthatják. A szent teheneket nem említette. Miközben kigombolta az ingét, ezzel fejezte be: – Téged is magunkkal vittünk volna, fiam, de sehol sem találtunk.
– A könyvtárban voltam – felelte a lány. Figyelte a férfit, ahogy leveszi az ingét, és beleteszi a takaros szennyeszsákba, amely a fürdőszobaajtó belső oldalán lógott. Jó szőrös volt, a melle is, a háta is. Fran azon mélázott, hogy amíg nem találkozott Stuval, kissé visszataszítónak találta a szőrös férfiakat. Nyilván azért gondol ilyen kergeségeket, mert túlságosan megkönnyebbült Stu visszatérésétől.
Azt most már tudta, hogy Harold olvasta a naplóját. Borzasztóan félt attól, hogy Harold megpróbál egyedül maradni Stuval és... hát, csinál vele valamit. De miért ma, éppen ma, amikor ő minderre rájött? Ha Harold nem piszkálta ezt a tüzet, nem az a logikus feltételezés, hogy egyáltalán nem akarja fölszítani? És az nem lehetséges, hogy az ő naplóját olvasva belátta, mennyire hiábavaló Fran után futnia? Abagail anya eltűnésének hírére éppen megfelelő hangulatban volt, hogy baljós jeleket olvasson ki a csirkebelekből, de az a helyzet, hogy Harold a naplóját olvasta, és nem a világ bűneinek meggyónását. Ha elmondja Stunak, amit talált, csak annyit ér el, hogy hülyének tűnik, és esetleg a férfi megharagszik Haroldra... és valószínűleg rá is, hogy miért volt ilyen hülye.
– Semmi nyomát sem láttátok, Stu?
– Egyáltalán semmit.
– Harold hogy viselkedett?
Stu levette a nadrágját. – Egész jól bírta. Sajnálta, hogy nem mentünk többre az ötletével. Meghívtam, vacsorázzon nálunk, amikor csak akar. Remélem, nincs kifogásod ellene. Tudod, azt hiszem, hogy kezdem megkedvelni a hapsit. Azon a napon, amikor New Hampshire-ben találkoztunk, nincs az az isten, hogy képes lettél volna meggyőzni erről. Baj, hogy meghívtam?
– Nem – felelte a lány némi elmélázó csönd után. – Nem, én is szeretnék jó viszonyban lenni vele. – Én itthon ülök, és azon rágódom, hogy Harold szét akarja csapni Stu fejét, tűnődött Fran, ő pedig meghívja vacsorára. Ennyit a terhes asszonyok ösztönéről!
Stu megszólalt: – Ha Abagail anya reggelig nem kerül elő, azt hiszem, megkérem Haroldot, hogy jöjjön ki megint velem.
– Én is szeretnék menni – mondta gyorsan Fran. – És akadnak itt még néhányan, akik nincsenek teljesen meggyőződve róla, hogy a hollók majd etetni fogják. Például Dick Vollman egy. Larry Underwood kettő.
– Jó, rendben – felelte a férfi, és bebújt mellé az ágyba. – Mondd csak, mit hordasz ez alatt az ing alatt?
– Egy olyan nagy, erős embernek, mint te, igazán rá kéne jönnie az én segítségem nélkül is – felelte Fran prűden.
Kiderült, hogy semmit.
A MÁSNAPI szerény csoport reggel nyolc órakor indult fél tucat kutatóval – Stuval, Frannal, Harolddal, Dick Vollmannal, Larry Underwoddal és Lucy Swann-nal. Délre a társaság tizenkettőre duzzadt, alkonyatra pedig (amelyet a szokásos eső és villámlás kísért a hegylábak körül) több mint ötven ember fésülte át a bozótost Bouldertől nyugatra, átlábaltak a patakokon, véges-végig cserkészték a kanyonokat, és minden lépésnél kapcsolatot tartottak a CB-adókon.
A lemondó félelem különös hangulata vette át fokozatosan az előző napi belenyugvás helyét. A szuggesztív álmok ellenére, amelyek Abagail anyából afféle félistent csináltak az Övezetben, a legtöbb ember elég ésszerűen szemlélte az életben maradás kérdését: az öregasszony jócskán elmúlt száz, és a szabadban, egymagában töltötte az éjszakát. És most már a második éjszaka közelgett.
Az a fickó, aki tizenkét fős csoportjával Louisianától verekedte keresztül magát az országon Boulderig, tökéletesen összegezte a helyzetet. Amikor elmondták neki, hogy Abagail anya elment, ez a Norman Kellogg nevezetű ember a földhöz vágta ellenzős sapkáját, és azt mondta: – Ilyen az én rohadt balszerencsém... ki ment utána, hogy fölhajtsa?
Charlie Impening, aki többé-kevésbé az Övezet házi vészmadarává nőtte ki magát (ő terjesztette azt a szívderítő hírt, hogy itt már szeptemberben leesik a hó), arra kezdett célozgatni, hogy ha Abagail anya lelépett, ez talán annak a jele, hogy valamennyiüknek ezt kell tenniük. Végül is Boulder átkozottul közel van. Hogy mihez van túl közel? Nem érdekes, úgyis tudod, hogy mihez van túl közel, és New Yorkban vagy Bostonban sokkal nagyobb biztonságban érezné magát Mavis Impening Charlie nevű fia. Nem szerzett híveket. Az emberek elfáradtak, meg akartak állapodni. Ha hideg lesz, és nincs fűtés, akkor talán megmozdulnak, de előbb nem. Gyógyultak. Impeningnek udvariasan azt felelték, ha menni akar, menjen egyedül. Ő azt mondta, tud várni, amíg még néhány ember meglátja a fényt. Glen Bateman hallott olyan véleményt is, hogy Charlie Impeningből ritka fuser Mózes válna.
Glen Bateman úgy vélte, a „lemondó félelem” azért vett erőt a közösségen, mert minden álmuk ellenére még mindig ésszerűen gondolkodó emberek voltak, még akkor is, ha féltek attól, ami a Sziklás-hegységen túl történik. A babonaságnak, mint az igaz szerelemnek, idő kell, hogy növekedjen és tükröződjék. Ha befejezel egy csűrt, mondta Nicknek, Stunak és Frannak, miután a sötétség leszálltával végeztek arra az estére, akkor lópatkót szögezel az ajtófélfára, hogy benn tartsd a szerencsét. De ha kiesik egy szög, és a patkó lefelé fordul, ettől még nem hagyod ott a csűrt.
– Eljöhet az a nap, amikor mi vagy a gyermekeink talán elhagyják a csűrt, amikor a lópatkó kiönti a szerencsét, de ez csak évek múlva következhet be. Pillanatnyilag mindössze kicsit elanyátlanodva, furcsán érezzük magunkat. Azt hiszem, ez elmúlik. Ha Abagail anya halott – Isten a tanúm, remélem, hogy nem az –, valószínűleg ez a legmegfelelőbb időszak arra, hogy ez a közösség visszanyerje lelki egészségét.
Nick azt írta: „De ha ő jelentette az ellensúlyt Ellenségünkkel szemben, akkor kell valaki, hogy kiegyensúlyozza a mérleget...”
– Igen, tudom – bólintott rosszkedvűen Glen. – Tudom. Lehet, hogy múlóban a napok, amikor a lópatkó nem számított... vagy máris elmúltak. Hidd el, tudom.
Frannie szólalt meg: – Ugye nem gondolod komolyan, Glen, hogy az unokáid babonás bennszülöttek lesznek? Boszorkányokat égetnek, és az ujjaik, között köpködnek, hogy szerencsét hozzon?
– Nem látok a jövőbe, Fran – válaszolta Glen, és a lámpa fényében arca öregnek és elnyűttnek tűnt – talán egy olyan varázsló arca volt, aki kudarcot vallott. – Még azt sem tudtam megfelelően meghatározni, hogy milyen hatása van Abagail anyának a közösségre, amíg Stu világossá nem tette előttem a Flagstaff-hegységben. De egyet tudok: mindnyájan két esemény miatt vagyunk itt. A szuperinfluenzát az emberiség ostobaságának számlájára írhatjuk. Nem számít, hogy mi voltunk a tettesek, vagy az oroszok, netán a lettek. Hogy ki ürítette ki a kelyhet, az elveszítette a fontosságát az általános igazság mellett: Minden észszerűség végénél tömegsír tátong. A fizika, a biológia törvényei, a matematika alapigazságai, mind hozzátartoztak a halálúthoz, mert az ember az, ami. Ha nem lett volna Gikszer Kapitány, akkor lett volna valami más. Nagy divat szidni a „technikát”, de a „technika” csupán a fa törzse, és nem a gyökere. A gyökerek a racionalizmusba mélyednek, és ezt a szót úgy határozom meg: „A racionalizmus az az eszme, amely szerint egyszer mindent megérthetünk a létezés állapotáról.” Ez egy halálos út. Mindig is az volt. Úgyhogy a szuperinfluenzát a racionalizmus számlájára írhatod, ha úgy tetszik. De a másik okot, ami miatt itt vagyunk, az álmok jelentik, azok pedig irracionálisak. Megegyeztünk, hogy nem beszélünk erről az egyszerű tényről, amíg a bizottságban vagyunk, de most nem vagyunk a bizottságban. Így hát elmondom, amiről mindnyájan tudjuk, hogy igaz: mi itt egy olyan hatalom akaratának vagyunk alávetve, amit nem tudunk megérteni. Véleményem szerint ez azt jelenti, hogy talán kezdjük elfogadni – most még csak tudat alatt és a kulturális eltolódás miatt visszacsúszásokkal – a létezés másik meghatározását. Eszerint mi sohasem érthetünk meg semmit a létezésről. És ha a racionalizmus halálos út, akkor az irracionalizmus nagyon is az élet útja lehet... legalábbis, amíg más következtetésre nem kell jutnunk.
Stu nagyon vontatottan beszélt, amikor megszólalt: – Nos, nekem is megvannak a babonáim. Nevetek rajtuk, mégsem kerülhetem meg őket. Tudom, hogy nincs nagy különbség aközött, hogy egy gyufáról két vagy három cigarettát gyújt meg az ember. Nem megyek át létra alatt, és vigyázok arra, hogy fekete macska ne keresztezze az utamat. De hogy tudomány nélkül éljek... esetleg a napot imádva... amikor, mennydörög, azt higgyem, hogy szörnyek tekéznek az égben... Hát nem hiszem, hogy ez menne nekem, bőrhajú. Ez egyfajta rabszolgaságnak tűnik.
– De tegyük föl, hogy ezek a dolgok igazak? – kérdezte Glen halkan.
– Hogy mi?
– Tegyük föl, hogy elmúlt a racionalizmus kora. Én magam majdnem bizonyosra veszem. Tudod, hogy korábban is jött-ment; egyszer már-már elhagyott minket a '60-as években, az úgynevezett Vízöntő-korban, és állati hosszú szabadságra ment a középkorban. Na és tegyük föl... képzeljük el úgy a racionalizmus távozását, mintha ragyogó fény aludna ki, és mi megláthatnánk... – Elhallgatott, magába nézett.
– Mit láthatnánk meg? – kérdezte Fran.
Glen rájuk emelte a szemét; tekintete szürke és különös volt, mintha saját belső fénye világította volna meg.
– A fekete mágiát – mondta halkan. – A csodák világegyetemét, ahol a vizek fölfelé folynak, trollok élnek a legmélyebb erdőkben, és sárkányok a hegyek gyomrában. Ragyogó csodákat, fehér erőket. „Lázár, jöjj ki.” A víz borrá változását. És... és talán... az ördög kiűzetését.
Elhallgatott, azután elmosolyodott.
– Az élet útját.
– És a sötét ember? – kérdezte Fran csöndesen.
Glen vállat vont. – Abagail anya a Sátán Fattyának nevezi. Talán ő a racionális gondolat utolsó mágusa, aki összegyűjti a technológia eszközeit ellenünk. És talán van még valami, ami nála is sokkal sötétebb. Én csak annyit tudok, hogy ő létezik, és már nem gondolom, hogy a szociológia vagy a pszichológia, vagy akármelyik ológia véget vet a hatalmának. Azt hiszem, csak a fehér mágia képes erre... és a mi fehér mágusunk valahol odakint van, egyedül kóborol. – Hangja elcsuklott, és gyorsan lesütötte a szemét.
Odakint besötétedett, szellő ereszkedett le a hegyekből, és friss esőcseppeket vágott Stu és Fran nappalijának ablakához. Glen rágyújtott a pipájára. Stu elővett egy marék aprópénzt a zsebéből, és föl-le rázogatta, azután kinyitotta a kezét, hogy lássa, hány fej és hány írás lesz közötte. Nick elmélyülten firkált noteszének lapjára, magában Shoyo üres utcáit látta, és hallotta – igen, hallotta –, amint egy hang azt suttogja: Eljön érted, kuka. Közeledik.
Egy idő után Glen és Stu begyújtott a kandallóba. Némán figyelték a lángok táncát.
MIUTÁN ELMENTEK, Fran rosszkedvűnek, boldogtalannak érezte magát. Stu is borongós volt. Fáradtnak látszik, gondolta a lány. Holnap itthon kéne maradnunk, hogy beszélgessünk, és délután szundikáljunk egy keveset. Könnyedebben kéne vennünk a dolgokat. A Coleman lámpára nézett, és azt kívánta, bárcsak inkább villanylámpa lenne, ragyogó elektromos fény, amely egy falikapcsolóval bepöccinthető.
Szemét könnyek marták. Dühösen korholta magát, hogy ne kezdje újra, ne növelje a gondjaikat, de énjének egy része, amely a vízműveket ellenőrizte, mintha nem hallgatott volna rá.
Ekkor hirtelen felragyogott Stu ábrázata. – A mindenit! Majdnem megfeledkeztem róla!
– Miről?
– Megmutatom! Maradj csak itt! – Kiment, és ledübörgött a lépcsőn. A lány odament az ajtóhoz, és egy pillanat múlva hallotta, amint a férfi fölfelé tart. Volt valami a kezében, és az egy... egy...
– Stuart Redman, ezt hol szerezted? – kérdezte boldog meglepetéssel.
– A Népzenei Boltból – vigyorgott rá a férfi.
Fran fölvette a mosódeszkát, és ide-oda forgatta a fényben.
– Nép...?
– A Walnut utcából.
– Mosódeszka egy zeneboltban?
– Aha. Van ott egy nagyon dögös teknő is, de valaki lyukat ütött benne, és basszusra hangolta.
A lány nevetni kezdett. Letette a mosódeszkát a díványra, odament Stuhoz, és mohón átkarolta. A férfi keze felfutott a mellére, mire Fran még szorosabban ölelte. – A doktor dudazenét rendelt neki – suttogta.
– He?
Arcát a férfi nyakához szorította. – Mert attól jól érzi magát. Legalábbis a dal ezt mondja. Akarod, hogy én is jól erezzem magam, Stu?
A férfi mosolyogva kapta föl. – Hát – mondta –, azt hiszem, tehetünk egy próbát.
MÁSNAP DÉLUTÁN negyed háromkor Glen Bateman kopogtatás nélkül tört be a lakásba. Fran elment Lucy Swannhoz, hogy tésztához kovászt készítsenek. Stu egy Max Brand-westernt olvasott. Fölnézett, meglátta a sápadt, riadt, meredt szemű Glent, és nyomban lerakta a könyvet.
– Stu! – szólt Glen. – Öregem! Stu, de örülök, hogy itt talállak.
– Mi a baj? – kérdezte nyersen Stu. – Valaki... megtalálta?
– Nem – rázta meg a fejét Glen. Hirtelen leült, mintha a lábai nem bírnák el többé. – Nem rossz a hír, hanem jó. Csak nagyon különös.
– Mi? Micsoda?
– Kojak. Ebéd után szundikáltam egy kicsit, és amikor fölébredtem, Kojak aludt a tornácon. Jól el van intézve, Stu, úgy néz ki, mintha átment volna egy turmixgépen, amelynek tompák a kései, de mégiscsak ő az.
– Úgy érted, a kutya? Az a Kojak?
– Róla beszélek.
– Biztos vagy benne?
– Ugyanaz a biléta van a nyakában, rajta Woodsville N. H. felirat. Ugyanaz a vörös nyakörv. Ugyanaz a kutya. Borzasztóan lefogyott, és nyilván verekedett is. Dick Ellis – roppant boldog, hogy a változatosság kedvéért állattal dolgozhat – azt mondja, hogy az egyik szeme világát végleg elvesztette. Csúnya sebek vannak az oldalán és a hasán, némelyik elfertőződött, de Dick ellátta. Adott neki egy nyugtatót, beragasztotta a hasát. Dick azt mondta, hogy úgy fest, farkassal verekedett, talán nem is eggyel. De nem veszett. Tiszta. – Glen lassan csóválta a fejét, és két könnycsepp gördült le az arcán. – Az a nyavalyás kutya utánam jött! Bárcsak ne hagytam volna ott, hogy magától kelljen jönnie! De rohadtul érzem magam!
– Nem volt mit tenni, Glen. Nem jöhetett motorbiciklin.
– Igen, mégis... követett, Stu. Az ember ilyesmit csak a Star Weekly-ben olvashat... Hűséges Kutya Kétezer Kilométeren Át Követte Gazdáját. Hogy lehetséges ilyesmi? Hogy?
– Talán ugyanúgy, ahogy nálunk. Tudod, a kutyák álmodnak, ez biztos. Még sohasem láttál olyat, amelyik alszik a konyhapadlón, a mancsai pedig rángatóznak? Volt egy öreg fickó Arnette-ben, Vic Palfrey, ő mondta mindig, hogy a kutyáknak két álmuk van, a jó és a rossz. A jó, amikor a lábuk rángatózik. A rossz, amikor morognak. Ha egy kutyát a rossz álmából, a morgósból ébresztesz föl hirtelen, akkor sokkal valószínűbb, hogy megharap, mint az, hogy nem.
Glen döbbenten csóválta a fejét. – Azt állítod, hogy álmodott...
– Semmivel sem állítottam furcsábbat, mint te a tegnapi estén – mondta szemrehányóan Stu.
Glen elvigyorodott, és bólintott. – Ó, én ilyesmiket órákon át tudok mondani. Egyike vagyok a nagy, egész napos sóderolóknak. Amikor tényleg történik valami.
– Ébredj föl a pulpituson, aludj el a kapcsolónál.
– Baszd meg, Kelet-Texas. Eljössz megnézni a kutyámat?
– Hát hogy a fenébe ne!
GLEN HÁZA a Spruce utcában volt, kétsaroknyira a Boulderado Szállodától. A tornác rácsára fölkapaszkodó borostyán jórészt elpusztult, éppen úgy, mint a gyep és a boulderi virágok többsége – a város túlnyomó részében a napi locsolás nélkül győzedelmeskedett a száraz éghajlat.
A tornácon egy kis, kerek asztalon gin és tonic állt. (– Hát nem borzasztó jég nélkül? – kérdezte Stu, mire Glen azt válaszolta: – A harmadik után már észre sem veszed.) Az ital mellett egy hamutartó hevert, benne öt pipa, továbbá a A Zen és a motorkerékpár-ápolás művészete, a Négy golyó és Az én gyors puskám – egy-egy kötete, mindegyik kinyitva. Ezenkívül volt még az asztalon egy felbontott csomag sajtos keksz.
Kojak a tornácon hevert, megviselt pofáját békésen pihentette a mellső lábán. Botsovány volt, és szánalmasan megtépték, Stu mégis fölismerte, még rövid ismeretség után is. Leguggolt, és simogatni kezdte Kojak fejét. A kutya fölébredt, és boldogan nézett rá. Úgy tűnt, mintha vigyorogna, ahogy a kutyák szokták.
– Jó kis kutya! – mondta Stu, és nevetséges gombócot érzett a torkában. Ahogy egy gyorsan osztott kártyacsomagban fölvillannak a lapok, úgy jutott eszébe valamennyi kutyája azóta, hogy a mamától megkapta Old Spike-t, amikor még alig volt ötéves. Jó sok kutya volt. Talán nem annyi, ahány lap egy pakliban van, de azért jó sok. Jó dolog a kutya, és amennyire tudja, Boulderben Kojak az egyetlen. Fölnézett Glenre, azután lesütötte a szemét. Sejtette, hogy még az egyszerre három könyvet olvasó, öreg, kopasz szociológus sem szereti, ha rajtakapják, amint itatja az egereket.
– Jó kutya – ismételte Stu, és Kojak a farkával csapkodni kezdte a tornác deszkáit, feltételezhetően azért, mert egyetértett vele abban, hogy ő csakugyan jó kutya.
– Bemegyek egy percre – mondta rekedten Glen. – Be kell ugranom a mellékesbe.
– Persze – helyeselt Stu, és nem nézett föl. – Hé, öregfiú, vén Kojak, jó fiú voltál! Nem igaz?
Kojak helyeslően dobogott a farkával.
– Meg tudsz fordulni? Játsszál halottat, fiam. Fordulj meg.
Kojak engedelmesen a hátára fordult, a hátsó lábait szétvetette, a mellsők a levegőben kapáltak. Stu aggódón, gyengéden végigfuttatta kezét a fehér pólyán, amellyel Dick Ellis fáslizta be Kojakot. A pólya körül látta a vörös, duzzadt szélű karcolásokat, amelyek a kötés alatt bizonyosan vágásokká mélyülnek. Valami megtámadhatta, és az nem egy másik kóbor kutya volt. Kutya a pofájának vagy a torkának ugrott volna. Amivel Kojak megküzdött, az kutyánál alacsonyabb lény volt. Valami lopakodó lény. Talán farkasfalka támadt rá, de Stu nem hitte, hogy Kojak képes lett volna elmenekülni egy falka elől. Akármi volt is, nagyon szerencsés a kutya, hogy nem belezték ki.
Csapódott az ajtó, Glen kijött a tornácra.
– Akármi támadt is neki, nem sokkal vétette el az életfontosságú szerveket – jegyezte meg Stu.
– A sebek mélyek voltak, sok vért vesztett – helyeselt Glen. – Nem tudom magam túltenni azon, hogy sorsára hagytam.
– Dick szerint farkasok voltak.
– Farkasok, vagy talán kojotok... de azt is mondta, valószínűtlen, hogy kojotok voltak, azok nem ilyen nyomokat hagynak, és én egyetértek vele.
Stu megveregette Kojak alfelét, és a kutya a hasára hengeredett. – Miként lehet, hogy majd' minden kutya elpusztult, és egy helyütt – legalábbis a Sziklás-hegységtől keletre – mégis maradt annyi farkas, hogy megtámadjon egy ilyen jó kutyát?
– Azt hiszem, ezt sohasem fogjuk megtudni – válaszolta Glen. – Mint ahogy azt sem, hogy ez az átkozott járvány miért vitte el a lovakat és hagyta meg a teheneket, ölte meg a legtöbb embert, de minket nem. Még csak elképzelésem sincs. Én csak begyűjtők egy kocsiderék Gainesburgert, hogy feltápláljam Kojakot.
– Igen. – Stu a kutyára nézett, akinek lassan lecsukódott a szeme. – Megtépték, de a családi ékszerei rendben vannak – láttam, amikor hanyatt fordult. Nem gondolod, hogy ideje lenne szukát keresni mellé?
– Ez bizony így van – helyeselt elgondolkodva Glen. – Kérsz egy kis meleg gint tonikkal, Kelet Texas?
– Egy fenét. Lehet, hogy nincs több iskolám egy év technikumnál, de azért barbár nem vagyok. Sör van?
– Ó. Azt hiszem, akad még egy doboz Coors. Noha az is meleg.
– Jöhet. – Elindult Glen után a házba, azután megállt, megfogta a szúnyoghálós külső ajtót, és a szundikáló kutyára nézett. – Te csak aludj, öregfiú – mondta. – Jó, hogy megjöttél.
Bement Glen után.
DE KOJAK nem aludt.
A valaholban feküdt, ahol minden élőlény sok időt tölt, amikor súlyosan megsebesül, de nem annyira, hogy rávetüljön a halál árnyéka. Forrósághoz hasonlatos erős viszketegség gyötörte, de ez a viszketés a gyógyulást jelezte. Glen jó sok órát tölthet majd azzal, hogy elvonja a figyelmét, nehogy levakarja magáról a kötést, felszakítsa a sebet, és újra elfertőzze. De ez majd később lesz. Kojak most (noha ő időnként még mindig Big Steve-ként gondolt magára, mert ez volt az eredeti neve) elégedetten sodródott a valaholban. A farkasok Nebraskában támadták meg, miközben szomorúan szimatolta körbe azt a bakokon álló kunyhót Hemingford Home kisvárosban. AZ EMBER szaga – AZ EMBER érzete – vezette el arra a helyre, de ott megszűnt. Merre ment? Nem tudta megállapítani. És akkor jöttek a farkasok, négyen voltak, úgy törtek elő a kukoricásból, mint a halottak tépett szellemei. Izzó szemmel, fogukat vicsorgatva nézték Kojakot, halk, reszelős morgással jelezték szándékukat. Kojak morogva, merev lábbal hátrált előlük, fölkaparva a földet Abagail anya udvarán. Balra a kerékből készült hinta lógott, lapos, kerek árnyékát a földre vetette. A vezérfarkas éppen akkor támadt, amikor Kojak hátsó fele besiklott a tornác árnyékába. Alacsonyra célzott, a kutya hasát akarta feltépni, a többiek követték. Kojak átugrott a vezér csattogó állkapcsai fölött, feltárva véknyát a farkasnak, és amikor a vezér harapni és karmolni kezdett, megkapta a nyakát, mélyre hasító foga vért fakasztott, a farkas felüvöltött, szabadulni próbált, hirtelen oda lett a bátorsága. Ahogy arrébb rántotta magát, Kojak állkapcsa villámsebesen csapott le a farkas védtelen pofájára, és az állat förtelmes vonítást hallatott, mert orra a cimpáknál kettényílt, rongyokra és cafatokra szakadt. Nyüszítve menekült kínjában, vércsöppeket szórva, eszelősen rázta a fejét, és a rokon állatok kezdetleges telepátiájának segítségével Kojak elég érthetően leolvasta az ismétlődő gondolatot:
(darazsak vannak bennem, ó, a darazsak, a darazsak a fejemben vannak, ó)
Ekkor a többiek indultak támadásra, az egyik balról, a másik jobbról, mint hatalmas, tömpe golyók, a trió harmadik tagja lapos kúszásban, vicsorogva kapkodott, hogy kitépje a kutya zsigereit. Kojak jobbra tört ki, nyersen felugatott, elsőnek a jobbról támadóval akart megküzdeni, hogy bejuthasson a tornác alá. Ha odaér, megállíthatja őket, talán végleg. Most, miközben a tornácon hevert, lassú balettfélében elevenedett meg előtte a küzdelem: a morgások, üvöltések, a csapások, visszavonulások, a vér szaga, amely megszállta az agyát, és fokozatosan harci géppé változtatta, aki csak később ébred tudatára a saját sebeinek. A tőle jobbra levő farkast félvakon, a torkán hatalmas, tátongó, valószínűleg halálos sebbel küldte az első után. De a farkas is megtépte őt; a legtöbb seb csak felszíni volt, de két vágás igen mélyre hatolt, ezek majd lassan gyógyulnak, és ákombákom kis t-re emlékeztető, kanyargós vadhús marad utánuk. Már nagyon öreg kutya volt (márpedig Kojak még tizenhat évet ért meg, jóval túlélte Glen Batemant), de ezek a sebek még akkor is fájtak és lüktettek esős napokon. Kiszabadította magát, bemászott a tornác alá, és amikor a megmaradt két farkas egyike, amelyet elöntött a vérszomj, utána akart kúszni, Kojak rávetette magát, leszorította, és feltépte a torkát. A másik nyugtalanul vinnyogva egészen a kukoricásig hátrált. Ha Kojak harcra készen előjön, akkor lába közé húzott farokkal menekül. De a kutya nem jött elő, legalábbis akkor nem. A maga részéről végzett. Csak feküdt az oldalán, gyorsan, felületesen lihegett, a sebeit nyalogatta, és mély hangon morgott, ha látta, hogy az utolsó farkas árnyéka közelebb húzódik. Ekkorra már sötét volt, párás félhold haladt Nebraska fölött az égen. Valahányszor az utolsó farkas meghallotta, hogy Kojak él, és feltételezhetően még mindig harcra kész, nyüszítve hátrált. Valamivel éjfél után elkullogott, egyedül hagyta Kojakot, hogy elpusztuljon, vagy életben maradjon. A kora hajnali órákban egy másik állat jelenlétét érezte meg, ettől annyira megrémült, hogy halkan nyüszíteni kezdett. Ez a kukoricásban volt, ott mászkált, talán rá vadászott. Kojak reszketve hevert, várta, vajon megtalálja-e őt ez a borzalmas lény, amelyet egyszerre érzett Embernek, Farkasnak és Szemnek, valami sötét dolog, mint egy ősöreg krokodil, amelyik a kukoricásban lopakodik. Bizonyos idő múlva, miután a hold lenyugodott, Kojak megérezte, hogy elment. Elaludt. Három napon át hevert a tornác alatt, csak akkor jött elő, ha az éhség vagy a szomjúság kicsalta. Az udvaron, a kézi szivattyú alatt mindig összegyűlt egy kis tócsára való víz, a házban pedig mindenféle finom táplálék akadt, nem is kevés, abból az ételből, amit Abagail anya főzött Nick csapatának. Mire úgy érezte, hogy képes továbbmenni, addigra azt is tudta, merre tartson. Nem a szag irányította, hanem a saját halandó idejének mélységéből sugárzó forróság, egy izzó csomó, tőle nyugatra. Így hát elindult, az utolsó ötszáz mérföldet javarészt három lábon sántítva tette meg, úgy, hogy fájdalom marta a hasát. Időről időre megérezte AZ EMBER szagát, és ebből tudta, hogy jó irányba tart. Végül ideért. AZ EMBER itt volt. Farkasok viszont nem voltak. Étel is akadt. Nem érezte azt a sötét Valamit... az Embert, akinek farkasszaga van, és a szeme sok mérföldről észrevesz, ha az útjába kerülsz. Most minden rendben van. Így gondolkodva (amennyire a kutyák képesek gondolkodni a világról, amelyet kizárólag érzékszerveiken keresztül tapasztalnak meg), Kojak mélyebbre süllyedt az öntudatlanságba, most már tényleg elaludt, derűs álmot látott, amelyben nyulakat kergetett a hasig érő lóherében és komócsinban, amely kellemesen hűsítő harmattal itatta át a szőrét. Big Steve-nek hívták. Mindenfelé nyulak szaladgáltak ezen a szürke és végtelen hajnalon... Miközben álmodott, rángatózott a mancsa.
Részletek az Ideiglenes Bizottság ülésének
jegyzőkönyvéből:
1990. augusztus 17.
EZT AZ ÜLÉST Larry Underwood otthonában tartották a Déli Negyvenkettedik utcában a Table Mesa negyedben. A bizottság minden tagja jelen volt.
Az első napirendi pont az Ideiglenes Bizottság állandó bizottsággá való megválasztásával foglalkozik. Szót kap Fran Goldsmith.
Fran: Stu és én megegyeztünk abban, hogy a legjobb, legkönnyebb módon úgy választottak volna meg mindnyájunkat, ha a választási listát Abagail anya támogatja. Ez megmentett volna attól a gondtól, hogy akad esetleg húsz ember, akik a barátaikat javasolják, és ezzel felborítják az egész eljárást. De most más módszert kell kitalálnunk. Semmi olyasmit nem javasolok, ami nem tökéletesen demokratikus, és ti mindnyájan ismeritek a tervet, én csupán újra hangsúlyozni szeretném, hogy biztosnak kell lennünk abban, hogy lesz valaki, aki jelöl és támogat minket. Nyilvánvalóan nem egymást fogjuk jelölni – ez túlságosan maffiaszerű eljárás. És ha nem találtok egy személyt, aki javasol, és egy másikat, aki támogatja ezt a javaslatot, akkor mindenképpen le kell mondanotok a helyetekről.
Sue: Tyű! Ez furfangos, Fran.
Fran: Igen, egy kicsit.
Glen: Visszatérünk a bizottság erkölcsének témájához, s noha bizonyos vagyok benne, hogy ez a dolog mindnyájunkat foglalkoztat, mégis szeretném inkább elhalasztani a következő hónapokra. Azt hiszem, megegyezhetünk abban, hogy a Szabad Övezet érdekeit szolgáljuk, a többi meg ráér.
Ralph: Kicsit mérgesnek tűnsz, Glen.
Glen: Kicsit mérges vagyok. Ezt elismerem. Már maga az a tény, hogy ilyen sok időt töltünk ezzel a témával, pontosan jelzi, hogy merre húz a szívünk.
Sue: A pokolba vezető út...
Glen: Jó szándékkal van kikövezve, igen, és mivel valamennyien szorongunk a saját szándékaink miatt, biztosan a mennyekhez vezető főútvonalat építjük.
Glen azzal folytatta, miszerint ő a kémek, vagy felderítők, vagy akárkik ügyében akart felszólalni, de most inkább azt szeretné, ha ezt tizenkilencedikén vitatnánk meg. Stu megkérdezte, miért.
Glen: Mert lehet, hogy nem mindnyájan leszünk itt tizenkilencedikén. Valakit kiszavazhatnak. Távoli lehetőség, de senki sem tudja, hogy egy nagy csapat ember mit fog tenni, ha egy helyre gyűlik. Olyan óvatosnak kell lennünk, amennyire csak lehetséges.
Pillanatnyi csönd következett, azután a bizottság 7:0 arányban megszavazta, hogy tizenkilencedikén összeül, már mint Állandó Bizottság, hogy megvitassa a felderítők, vagy kémek, vagy mifenék kérdését.
Stu szót kért, hogy egy harmadik kérdést terjeszthessen a bizottság elé, amely Abagail anyát érintette.
Stu: Mint tudjátok, eltávozott, olyan okokból, amelyeket csak ő ismer. Üzenete szerint „egy időre elment”, ami meglehetősen tág fogalom, és majd akkor jön vissza, ha „Isten úgy akarja”. Ez pedig nem túl biztató. Három napja kiküldtünk egy kutatócsapatot, de semmit sem találunk. Nem akarjuk visszarángatni, ha egyszer nem akar visszajönni, de ha ott fekszik valahol törött lábbal vagy ájultan, az egészen más. Az is gond, hogy nem vagyunk elegen a bozót átkutatásához. A dolog másik oldala, hogy ez lelassít az erőmű helyreállításában. Nincs szervezés. Így hát szeretnék engedélyt kérni, hogy a holnap esti nagygyűlésen fölvethessem a kutatócsapat, az erőmű-helyreállítás és a temetési brigád kérdését. Szeretném, ha Harold Laudert bíznánk meg a vezetésével, mivel ez elsősorban az ő ötlete volt.
Glen azt mondta, nem hinné, hogy bármiféle kutatócsapat jó hírt hozhatna egy hét után. Végül is a kérdéses személy száznyolc éves. A bizottság testületileg mindent elfogadott, azután 7:0 arányban meg is szavazta Stu javaslatát. A teljes őszinteség kedvéért rögzítenem kell, hogy számos kétkedő megjegyzés hangzott el Harold vezérségével kapcsolatban, de Stu rámutatott, miszerint ez az ő ötlete volt, és ha nem őt nevezik ki vezetőnek, az fölér egy pofonnal.
Nick: „Visszavonom Haroldot illető megjegyzéseimet, de alapvető fenntartásaimat nem. Egyszerűen nem kedvelem.”
Ralph Brentner megkérdezte, hogy Stu vagy Glen leírná-e Stu javaslatát a kutatócsapatról, hogy bevehesse a napirendbe, mivel úgy tervezte, hogy még ezen az estén sokszorosítja a gimnáziumban. Stu kijelentette, hogy szívesen leírja.
Larry Underwood ekkor javasolta, hogy rekesszük be az ülést, Ralph támogatta, és 7:0 arányban megszavaztuk.
Frances Goldsmith, titkár
MÁSNAP csaknem teljes számban megjelent a lakosság, és Larry Underwood, aki csak egy hete tartózkodott az Övezetben, először alkothatott fogalmat róla, mekkorára növekedett a közösség. Egy dolog látni, ahogy az emberek jönnek-mennek az utcán rendszerint egyesével, kettesével, és egészen más dolog látni őket egy helyen, a Chautauqua teremben. Telt ház volt, minden széket elfoglaltak, sokan ültek a sorok között, vagy álltak a csarnok végében. Különös, halk mormogás hallatszott, de senki sem fecsegett. Larry ma találkozott először egész napos esővel, valami szitáló, lágy permettel, amely nem annyira átáztatta az embert, mint a látását zavarta, és a közel hatszáz fős tömeggyűlés folyamán is halk percegéssel verte a tetőt. A csarnokban a szüntelen lapozgatás ütötte a legnagyobb zajt, ahogy az emberek a sokszorosított programot nézegették, amelyet két kártyaasztalra tornyoztak a kétszárnyú bejárat mellett.
A program a következő volt:
BOULDERI SZABAD ÖVEZET
Közgyűlés
1990. augusztus 18.
1. A Szabad Övezet beleegyezik, hogy elolvassa és megerősíti az Egyesült Államok Alkotmányát.
2. A Szabad Övezet beleegyezik, hogy elolvassa és megerősíti az Amerikai Egyesült Államok Alkotmányának részét képező Emberi Jogok Nyilatkozatát.
3. A Szabad Övezet jelöli és megválasztja a Szabad Övezet hét képviselőjét, akik az Övezet kormányaként működnek tovább.
4. A Szabad Övezet beleegyezik, hogy vétójogot adjon Abagail Freemantle-nak bármely ügyben, amelyben a Szabad Övezet képviselői döntenek:.
5. A Szabad Övezet létrehoz egy kezdetben legalább húszfős Temetési Bizottságot, amely tisztességesen elföldeli az influenzajárványban elhunytakat.
6. A Szabad Övezet létrehoz egy kezdetben legalább hatvan főt számláló Erőműbizottságot, hogy még a hideg idő beállta előtt helyreállítsa az elektromosságot.
7. A Szabad Övezet létrehoz egy legalább tizenöt fős kutatócsoportot, amelynek az a célja, hogy megállapítsa Abagail Freemantle hollétét, amennyibe lehetséges.
Larry azon kapta magát, hogy idegesen kapkodva repülőgépet hajtogat a napirendből, amelyet szóról szóra tudott. Az Ideiglenes Bizottság egyfajta mulatság volt, olyan, mint egy játék – gyermekjáték, mint egy parlamenti ülés valakinek a nappalijában, miközben körben ülnek, kólát isznak, eszegetik Frannie süteményét, és megbeszélik a dolgokat. Még az a rész is játéknak tűnt, amikor arról volt szó, hogy kémeket küldenek a hegyeken át, egyenesen a sötét ember ölébe, részben azért, mert úgysem tudta elképzelni, hogy ő ilyet tenne. Teljesen meg kell gárgyulnia annak, aki szembenéz egy élő lidércnyomással. De a zárt üléseken a szobában, a Coleman gázlámpa kellemes fényében mindez rendben lévőnek tetszett. És ha a Bírót, vagy Dayna Jurgenst, vagy Tom Cullent elkapják, ez – legalábbis a zárt ülésen – nem látszott fontosabbnak, mint elveszíteni egy bástyát vagy a királynőt egy sakkpartiban.
Most viszont, a csarnok közepén ülve, egyik oldalán Lucyval, másikon Leóval (Nadine-t egész nap nem látta, és úgy tűnt, Leo sem tudja, hol van; „kint”, hangzott közömbös válasza), hirtelen felfogta az igazságot, és úgy érezte, mintha zsigereiben faltörő kos működne teljes sebességgel. Ötszáznyolcvan ember gyűlt itt össze, és a legtöbbnek fogalma sem volt róla, hogy Larry Underwood nem rendes srác, vagy arról, hogy az első ember, akire Larry Underwood megpróbált vigyázni a járvány után, gyógyszermérgezésben halt meg.
A keze nyirkos és hideg volt. Megint nekilátott, hogy repülőt hajtogasson a napirendből, de megállította magát. Lucy megfogta az egyik kezét, megszorította, és rámosolygott. Larry csupán olyasmivel tudott válaszolni, amit ő maga grimasznak érzett, a szívében pedig az anyja hangját hallotta: Valami kimaradt belőled, Larry.
Ahogy erre gondolt, elfogta a pánik. Vajon kihátrálhat-e még ebből, vagy már késő? Semmi szüksége erre a malomkőre. Máris tett egy javaslatot a zárt ülésen, amely szerint Farris bírót elküldhetik a halálba. Ha őt leszavazzák, akkor más kerül a helyébe, és más szavazatával küldik el a Bírót, igaz? Biztosan. Megszavazzák, hogy valaki mást küldenek. Amikor Laurie Constable engem nevez meg, egyszerűen fölállok és azt mondom, hogy visszautasítom a jelölést. Végtére, senki sem kényszeríthet, igaz? Nem, ha egyszer úgy döntök, hogy ki akarok maradni. És ki a nyavalyának van szüksége veszekedésre?
Wayne Stukey akkor régen a parton azt mondta neki: Van benned valami, ami olyan, mint mikor sztaniolpapírba harap az ember.
Lucy halkan odaszólt: – Nagyon jól megfelelsz majd.
Ugrott egyet: – Mi?
– Azt mondtam, nagyon jól megfelelsz majd. Igaz, Leo?
– Hát persze – bólintott Leo. A szemét le nem vette volna a teremről, mintha még mindig nem tudna megbékülni a méreteivel. – Nagyon is.
Nem érted, buta tyúk, gondolta Larry. A kezemet szorítod, és nem érted, hogy ha én rossz döntést hozok, abba mindketten belehalhattok. A legjobb úton vagyok afelé, hogy meggyilkoljam Farris bírót, ő pedig támogatja az én rohadt jelölésemet. Micsoda rohadt egy balhé. Halk nyikkanás hagyta el a torkát.
– Mondtál valamit? – kérdezte Lucy.
– Nem.
Stu ekkor átment a színen az emelvényhez, vörös pulóvere és a farmerja nagyon tiszta és ragyogó volt a vészvilágítás nyers fényében. A világítást egy Honda generátor szolgáltatta, amelyet Brad Kitchner és erőművi csoportjának néhány tagja szerelt föl. A taps valahol a csarnok közepén kezdődött, Larry nem tudta meg, hogy hol, és énjének cinikus fele mindig meg volt győződve róla, hogy ezt Glen Bateman szervezte, aki a tömegmozgatás és manipuláció helyi szakembere volt közöttük. Igazából nem nagyon számított. Az első szórványos taps viharrá erősödött, a színpadon Stu megállt az emelvény mellett, és mulatságosan döbbentnek tűnt. A tapsba éljenzések és füttyök keveredtek.
Ekkor az egész hallgatóság talpra ugrott, a taps olyanná dagadt, mint egy sűrű zápor, az emberek kiabáltak: „Éljen! Éljen!” Stu felemelte a kezét, de nem hagyták abba, ha lehet, a zaj még erősödött. Larry oldalra, Lucyra pillantott, és látta, hogy ő is bőszen tapsol, le nem veszi a szemét Sturól, a szája reszketeg, de győzedelmes mosolyra görbül. Sírt. A másik oldalán Leo tapsolt, olyan erővel csapkodta össze a tenyerét, hogy majd' letört a keze. Az öröm paroxizmusában Leót cserbenhagyta fáradságosan visszanyert szókincse, úgy, ahogy az olykor előfordul, ha az ember új, második nyelvet tanul. Ilyenkor csupán hangosan, lelkesen huhogott.
Brad és Ralph egy hangfalat is bekötöttek, és Stu most belefújt a mikrofonba, majd megszólalt: – Hölgyeim és uraim...
De a taps csak nem akart alábbhagyni.
– Hölgyeim és uraim, ha helyet foglalnának...
De nem óhajtottak helyet foglalni. A taps egyre zúgott, és Larry lenézett a kezére, amely megfájdult, és látta, hogy éppen olyan őrjöngve tapsol, mint a többiek.
– Hölgyeim és uraim...
A taps visszhangzóan mennydörgött. A magasban egy füstifecske-család, amely a járvány kitörése után beköltözött erre a jó és zárt helyre, most eszeveszetten röpködött, le-lecsapva, körözve, rémülten igyekeztek szabadulni innen, oda, ahol nincsenek emberek.
Magunkat tapsoljuk, gondolta Larry. Azt a tényt, hogy itt vagyunk, élünk, együtt vagyunk. Talán köszönünk együttlétünknek, nem tudom. Szervusz, Boulder. Végre. Jó itt lenni, jó élni.
– Hölgyeim és uraim, nagyon örülnék, ha helyet foglalnának, kérem.
A taps apránként halkulni kezdett. Most már hallani lehetett, hogy a nők – és néhány férfi is – szipognak. Orrot fújtak. Beszélgetés sustorgott. Az egész terem zajongott, miközben az emberek leültek.
– Boldog vagyok, hogy mindnyájan itt vannak – mondta Stu. – Azért is boldog vagyok, hogy magam is itt lehetek. – Az erősítő felvisított, Stu pedig azt morogta az orra alatt, „hülye vacak”, amelyet a szerkezet felhangosítva sugárzott szét a terembe. Nevetés futott végig a tömegen, Stu elpirult. – Azt hiszem, mindnyájunknak meg kell szoknunk, hogy ismét használhatjuk ezt a cuccot – mondta. Megint kitört a taps.
Amikor ismét csönd lett, Stu folytatta: – Azok kedvéért, akik nem ismernek, Stuart Redman vagyok, a texasi Arnette-ből származom, bár meg kell mondjam, ez nagyon távolinak tűnik onnan, ahol most vagyok. – Megköszörülte a torkát, a hangfal egy pillanatra fölvisított, mire óvatosan hátrébb lépett a mikrofontól. – Én is ideges vagyok, ezért legyenek elnézőek velem...
– Elnézzük, Stu! – bömbölte lelkesen Harry Dunbarton. Megjegyzését helyeslő nevetés követte. Olyan, mint egy tábori találkozó, gondolta Larry. Mindjárt himnuszokat éneklünk. Ha itt lenne Abagail anya, lefogadom, már ott tartanánk.
– Legutóbb akkor nézett rám ennyi ember, amikor a mi kis összevont gimnáziumunkban focimeccs volt, és akkor huszonegy másik hapsit is bámultak, nem is beszélve a miniszoknyás lányokról.
Szívből jövő nevetés.
Lucy átkarolta Larry nyakát, és a fülébe súgta. – Miért izgult? Igazán természetesen beszél! Larry bólintott.
– De ha elnézőek velem, akkor sikerül valahogy folytatnom – mondta Stu.
Újabb taps. Ez a tömeg megtapsolná Nixon lemondási beszédét is, azután megkérnék, hogy ismételje meg zongorakísérettel, gondolta Larry.
– Először is el kell magyaráznom, mi az Ideiglenes Bizottság, és egyáltalán, hogyan kerültem én ide – mondta Stu. – Heten gyűltünk össze, megterveztük ezt a gyűlést, és sikerült valahogy megszervezni is. Még sok tennivaló vár ránk. Szeretném most bemutatni önöknek bizottságunk tagjait, remélem, takarékoskodnak a tapssal, mert közösen állították össze a napirendet, amelyet önök a kezükben tartanak. Először is Miss Frances Goldsmith. Állj föl, Frannie, és mutasd meg magad, hogy festesz szép ruhában.
Fran fölállt. Csinos, fűzöld ruhát viselt szerény gyöngysorral, amely a régi napokban kétezer dollárba került volna. Megtapsolták, a tapsot némi elismerő füttyögés zárta.
Fran lángvörösen ült le, és mielőtt a taps teljesen elhallgatott volna, Stu folytatta. – Mr. Glen Bateman a New Hampshire-i Woodsville-ből.
Glen fölállt, megtapsolták. Mindkét kezével V-t mutatott a tömegnek, amely helyeslően morajlott.
Stu utolsó előttiként mutatta be Larryt. A fiú fölállt, érezte, hogy Lucy felmosolyog rá, és ezután elveszett a taps meleg hullámában. Egyszer, gondolta, egy másik világban voltak koncertek, és akkor ezt a fajta tapsot a zárásra tartogatták volna, ha elénekli a „Bébi, komálod az emberedet?” című alkotását. Ez jobb volt. Csak egy pillanatig állt, de sokkal hosszabbnak tűnt az idő. Tudta, hogy nem fogja visszautasítani a jelölést.
Stu utolsónak Nicket mutatta be, és ő kapta a leghosszabb, leghangosabb tapsot.
Amikor elhalt a tapsorkán, Stu azt mondta: – Ez nincs benne a napirendben, de úgy vélem, a nemzeti himnusz eléneklésével kezdhetnénk a programot. Azt hiszem, emberek, még emlékeznek a szavakra és a dallamra.
Ismét sustorgás hallatszott, ahogy az emberek fölálltak. Újabb szünet következett, mindenki azt várta, hogy a másik kezdje. Azután egy édes lányhang szárnyalt föl, az első néhány szót egyedül énekelte. – „Ha a hajnal felkel, ó...” – Frannie hangja volt, de Larrynek egy pillanatra úgy tűnt, hogy egy másik hang is hallatszik, a sajátja, és a hely sem Boulder volt, hanem Vermont északi része, és a nap július 4., amikor a köztársaság kétszáztizennégy éves volt, és Rita holtan hevert a sátorban a háta mögött, a szája tele volt zöld hányadékkal, és egy gyógyszeres üveget szorított merevedő kezében.
Libabőrös lett, hirtelen úgy érezte, hogy figyeli őket valami, ami, ahogy a Who együttes énekelte a régi dalban, mérföldeken, mérföldeken és mérföldeken is átlát. Valami félelmetes, sötét és idegen. Egy pillanatig attól tartott, hogy kirohan innen, elfut, és meg se áll. Ez már nem játék. Ez komoly dolog; gyilkos dolog. Talán még annál is rosszabb.
Ekkor újabb hangok csatlakoztak az elsőhöz. – „...látod-e, mondd...” Lucy is énekelt, fogta a fiú kezét, megint sírt, ahogy mások is, a legtöbben sírtak, keservesen siratták az elveszett, az elszökött amerikai álmot, a krómozott kerekűt, a porlasztósat, amely nem ismer határt, és Larry már nem a halott Ritát látta, hanem magát és az anyját a Yankees-stadionban szeptember 29-én, amikor a Yankeesnek csak másfél játéka maradt a Red Soxszal szemben, és még minden lehetségesnek tűnt. A stadionban ötvenötezer ember szorongott, mind álltak, a mezőnyjátékosok a sapkájukat a szívükre szorították, Guidry a dombon állt, Rickey Henderson a mélyben („Ami alkony szálltán...”), a reklámok fellobbantak a bíbor félhomályban, éjjeli lepkék és mindenféle szárnyas rovarok koppantak halkan a fényszórókon, és ott nyüzsgött körülöttük New York, az éjszaka, a fények városa.
Larry is csatlakozott az énekhez, és amikor elhallgattak, ismét feldübörgött a taps, ekkor ő is sírt egy kicsit. Rita elveszett. Alice Underwood elveszett. New York elveszett. Amerika elveszett. Még ha sikerül is megverniük Randall Flagget, tehetnek bármit, sohasem teremthetik meg többé a sötét utcák és ragyogó álmok világát.
STU, AKIRŐL a vészvilágítás nyers fényében szakadt a verejték, ismertette az első napirendi pontot, melynek értelmében fel kell olvasni az alkotmányt és az Emberi Jogok Nyilatkozatát, hogy ratifikálhassák őket. A himnusz rá is erősen hatott, amivel nem volt egyedül. A hallgatóság több mint a fele könnyezett.
Senki sem ragaszkodott a felolvasáshoz – amire parlamenti eljárás során joguk lett volna –, és Stu ezt mélységes hálával vette tudomásul. Nem volt valami képzett felolvasó. A „felolvasást” a Szabad Övezet polgárai helyeslőleg tudomásul vették. Glen Bateman javasolta, hogy fogadják el a két okmányt a Szabad Övezet törvénykezésének alapdokumentumaként.
Hátulról megszólalt egy hang. – Támogatom!
– Javasolták, támogatták – mondta Stu. – Ki szavaz igennel?
– IGEN! – zúgott a tetőig. Kojak, aki Glen széke mellett aludt, fölnézett, pislogott, azután ismét a mancsai közé ejtette az orrát. Egy pillanattal később újra fölnézett, amikor a tömeg mennydörgő tapsban tört ki. Tetszik nekik a szavazás, gondolta Stu. Megadja nekik azt az érzést, hogy végre ismét parancsolhatnak valamiben. Isten tudja, mennyire szükségük volt erre az érzésre. Mindnyájunknak szükségünk volt rá.
Ezzel vége volt a bevezetőnek, Stu érezte az izmai mélyén mocorgó feszültséget. Most, gondolta, majd meglátjuk, miféle csúnya meglepetések várnak ránk.
– A napirend harmadik pontja következik – kezdte, és akkor ismét meg kellett köszörülnie a torkát. Felvisított a hangfal, amitől még jobban verejtékezett. Fran nyugodtan nézett föl rá, bólintott, hogy folytassa. – Aszongya „A Szabad Övezet megnevezi és megválasztja a Szabad Övezet hét képviselőjét”. Ez azt jelenti...
– Elnök úr! Elnök úr!
Stu fölnézett macskakaparásos jegyzeteiből, és valódi félelem döfött belé, amit valami előérzetféle kísért. Harold Lauder jelentkezett. Öltönyt és nyakkendőt viselt, a haját szépen megfésülte, és a székek közötti folyosó közepén állt. Glen valamikor azt mondta, hogy az ellenzék Harold körül kristályosodhat ki. De ilyen hamar? Stu remélte, hogy nem. Egy fejvesztett pillanatig arra gondolt, hogy nem ad szót Haroldnak – de Nick és Glen figyelmeztették, milyen veszélyek rejlenek az ilyen eljárásokban. Vajon nem tévedett-e, amikor azt gondolta, hogy Harold megváltozott? Úgy tűnik, mindjárt megtudja.
– Az elnök szót ad Harold Laudernek.
Fejek forogtak, nyakak feszültek, hogy az emberek jobban lássák Haroldot.
– Szeretném javasolni, hogy az Ideiglenes Bizottság tagjait in toto [5] ismerjük el Állandó Bizottságnak. Már ha ez lehetséges. – Harold leült.
Pillanatnyi csönd következett. Stu kétségbeesetten töprengett: Toto? Toto? Nem így hívták a kutyát az Óz-ban?
Ekkor ismét dagadni kezdett a tapsvihar, betöltötte a helyiséget, és tucatnyi hang kiáltotta: – Támogatom! – Harold ismét derűsen ült a helyén, mosolygott, és az emberekkel beszélgetett, akik a hátát veregették.
Stu jó párszor lecsapott a kalapácsával, mire csönd lett.
Ezt előre kitervelte, gondolta Stu. Ezek az emberek megfognak választani minket, de Haroldra fognak emlékezni. Egyikünk sem volt képes ennyire a dolog lényegére tapintani, még Glen sem. Ez a Harold fenemód megközelíti a lángészt. Akkor miért ilyen ideges? Talán féltékeny? Jól döntött Haroldról két napja, amikor a vezetői posztokat elosztották?
– Elhangzott egy javaslat – szólt bele a mikrofonba, ez alkalommal nem törődve a sivítással. – Emberek, elhangzott egy javaslat! – Csöndet parancsolva lecsapott kalapácsával. – Javasolták és támogatták, hogy az Ideiglenes Bizottságot úgy, ahogy van, válasszuk meg a Szabad Övezet Állandó Bizottságává. Mielőtt megbeszélnénk ezt a javaslatot, vagy szavaznánk róla, szeretném megkérdezni, van-e valaki a bizottságban, aki tiltakozik, vagy ki akar lépni a testületből.
Csönd lett.
– Helyes – mondta Stu. – Van ellenvélemény?
– Nem hinném, hogy lenne, Stu – szólalt meg Dick Ellis. – Ez nagyszerű ötlet. Szavazzunk!
Ezt a megjegyzést taps követte. Stunak nem kellett további biztatás. Charlie Impening hadonászott, hogy észrevegyék, de Stu nem törődött vele – jó példája a szelektív érzékelésnek, mondta volna Glen Bateman –, és föltette szavazásra a kérdést.
– Azok, akik egyetértenek Harold Lauder indítványával, kérem, szíveskedjenek igent mondani.
– Igen!! – bömbölték, amitől a füsti fecskék ismét nyugtalanul csapongani kezdtek.
– Ellenszavazat?
Senki sem ellenkezett, még Charlie Impening sem – legalábbis szavakban. Nem hangzott el egyetlen nem sem a teremben. Így Stu áttérhetett a következő programpontra, és közben kissé kábultnak érezte magát, mintha valaki – név szerint Harold Lauder – mögé lopakodott volna, hogy jól fejbe csapja egy nagy gumikalapáccsal.
– LESZÁLLUNK és toljuk egy darabig, jó? – kérdezte Fran. Fáradtnak tűnt.
– Persze. – Stu leszállt a biciklijéről, és gyalog ment tovább a lány mellett. – Jól vagy, Fran? A gyerek nyaggat?
– Nem. Egyszerűen csak fáradt vagyok. Negyed egy van, nem vetted észre?
– Igen, késő van – helyeselt Stu, így aztán bajtársi hallgatásban tolták egymás mellett a bringájukat. A gyűlésnek egy órája lett vége, a legtöbb vita az Abagail anya után kutató csapat kapcsán merült föl. A többi programpont minimális szóváltás után átment, noha Farris bíró lenyűgöző magyarázatot adott arra, miért is van ilyen kevés halott Boulderben. A boulderi Camera napilap utolsó négy száma szerint az az eszelős rémhír terjedt el a városban, hogy a szuperinfluenza a Broadwayn levő Légi Kutatóintézetből indult ki. A központ szóvivői – az a néhány, aki még dolgozott – tiltakoztak, hogy ez ostobaság, és közölték, hogy bárki bejöhet az intézetbe, ahol nem találhat veszedelmesebb dolgokat a légszennyeződés-mérőknél meg a szélirányjelző berendezéseknél. Mindennek ellenére a pletyka nem maradt abba, valószínűleg azoknak a borzalmas, június végi napoknak a hisztérikus hangulata miatt. Az intézetet felrobbantották vagy felgyújtották, és a lakosság nagy része elmenekült.
A Temetési Bizottság és az Erőműbizottság Harold Lauder egy kiegészítésével ment át – úgy tűnik, a fiú alaposan felkészült a gyűlésre –, amelynek következtében mindkét bizottság tagjainak létszámát a duplájára emelték, így a Szabad Övezet teljes lakosságából százan kerültek beléjük.
A kutatócsapat témája ugyancsak gond nélkül átment, bár az Abagail anya eltűnésével kapcsolatos viták kiújultak. Glen azt tanácsolta Stunak még a gyűlés előtt, hogy ne korlátozza a hozzászólásokat ebben a témában, hacsak nem muszáj; ez a kérdés mindenkit nyugtalanít, különösen az a gondolat, hogy szellemi vezetőjük azt hiszi, valami bűnt követett el. Legjobb, ha kiöntik, ami a szívüket nyomja.
Az öregasszony két bibliai utalással zárta üzenetét: Példabeszédek 11,1-3 és Példabeszédek 21,28-31. Farris bíró, mint egy tárgyalásra készülő ügyvéd, lelkiismeretesen kikereste a megfelelő idézeteket, fölállt, és recsegős, apokaliptikus, öregemberes hangján felolvasta őket. A Példabeszédek tizenegyedik verse azt mondja, „Az álnok font utálatos az Úrnál, az igaz mérték pedig kedves néki. Kevélység jő: gyalázat jő; az alázatosoknál pedig bölcsesség van. Az igazakat tökéletességük vezeti; de a hitetleneket gonoszságuk elpusztítja.” A huszonegyedik vers hasonlóképpen folytatja: „A hazug bizonyság elvész; a ki pedig jól figyelmez, örökké szól. Megkeményíti az istentelen ember az ő orczáját; az igaz pedig jól rendeli az ő útját. Nincs bölcsesség, és nincs értelem, és nincs tanács az Úr ellen. Készen áll a ló az ütközetnek napjára; de az Úré a megtartás!”
Miután a Bíró elszónokolta (másnak nem lehetett nevezni) ezt a két részletet a Szentírásból, szerteágazó – és gyakran komikus – beszélgetés következett. Valaki fenyegetően közölte, hogy amennyiben a versek számát összeadjuk, kijön a harmincegy, vagyis ahány fejezete van a Jelenések könyvének. A Bíró ismét fölállt és kijelentette, hogy az Apokalipszisnak részben huszonegy fejezete van, legalábbis az ő Bibliájában ez a helyzet, másrészt ha huszonegyet és tizenegyet összeadnak, az harminckettő, és nem harmincegy. Az önjelölt számmisztikus morgott valamit, de nem szólalt meg többé.
Egy másik pofa azt állította, hogy az Abagail anya eltűnését megelőző éjszakán fényeket látott az égen, és Ézsaiás próféta is megerősítette a repülő csészealjak létezését... úgyhogy azért ezen nagyon érdemes lenne elgondolkozni. Farris bíró ismét fölállt, ez alkalommal arra mutatott rá, hogy az előző úriember összetévesztette Ézsaiást Ezékiellel, és hogy az utalás nem pontosan repülő csészealjakra vonatkozik, hanem olyan kerékre, amelyben mintha „más kerék volna”, és ő a maga részéről legföljebb házastársi csetepatékban látott repülő csészealjat.
A többi beszélgetés főleg az álmokat melegítette föl, amelyek mostanára túlnyomórészt abbamaradtak, és maguk is teljesen álomszerűek lettek. Egyik ember a másik után állt föl, hogy tiltakozzon a kevélység vádja miatt, amellyel Abagail anya illette magát. Méltatták udvariasságát, azt, hogy milyen ügyesen tudott embereket megvigasztalni egyetlen szóval vagy mondattal. Ralph Brentner, akit egészen kukává rémített a tömeg nagysága – de azért elhatározta, hogy elmondja a magáét – fölállt, és ebben a hangnemben beszélt csaknem öt percig, majd azzal fejezte be, hogy nem ismert jobb asszonyt, amióta az anyja meghalt. Amikor leült, látszott rajta, hogy mindjárt elsírja magát.
Mindent összevéve a beszélgetés kényelmetlenül emlékeztette Stut-t egy virrasztásra, és ez azt súgta neki, hogy a szívükben félig-meddig már föladták a reményt. Ha most visszatér Abby Freemantle, akkor örülni fognak neki, körülrajongják, még mindig hallgatnak rá... de ugyanakkor azt is észre fogja venni, gondolta Stu, hogy a helyzete némiképpen megváltozott. Ha most szembekerülne a Szabad Övezet Bizottságával, vétójog ide vagy oda, egyáltalán nem garantált, hogy az anya győzne. Ő elment, és a közösség megmaradt. A közösség nem fogja ezt elfelejteni, miközben félig máris elfelejtették azoknak az álmoknak a hatalmát, amelyek egy kis időre egész életüket meghatározták.
A gyűlés után több mint kéttucatnyi ember ücsörgött a gyepen a Chautauqua csarnok mögött; az eső elállt, a felhők felszakadtak, és az este kellemesen hűvös volt. Stu és Frannie leültek Larryhez, Lucyhoz, Leóhoz és Haroldhoz.
– Ma este állatira közel jártál hozzá, hogy kiüss minket a nyeregből – mondta Larry Haroldnak. Könyökével oldalba bökte Frannie-t. – Mondtam neked, hogy nagy koponya, igaz?
Harold csak vigyorgott, és szerényen vállat vont. – Akadt néhány ötletem, ennyi az egész. Ti heten kezdtétek el megint mozgatni a dolgokat. Legalább az a kiváltság megillet benneteket, hogy lássátok, mi következik a kezdet után.
Most, tizenöt perccel azután, hogy otthagyták a rögtönzött összejövetelt, és még mindig volt tíz perc hazáig, Stu megismételte: – Biztos, hogy jól érzed magad?
– Igen. Csak egy kicsit elfáradt a lábam.
– Fő a laza lelki tartás, Frances.
– Ne nevezz így, tudod, hogy utálom.
– Bocsánat. Nem történik meg még egyszer. Frances.
– Minden férfi rohadék.
– Igyekszem megjavulni, Frances – őszintén mondom.
A lány kiöltötte a nyelvét, amely érdekesen méretes volt, de a férfi meg mert volna esküdni rá, hogy Fran szíve nincs benne a csipkelődésben, így hát annyiban hagyta. Fran sápadtnak és meglehetősen fásultnak tűnt, meglepő ellentétben volt azzal a Frannie-val, aki néhány órával korábban olyan lelkesen énekelte a himnuszt.
– Valami lehangolt, drágám?
A lány megrázta a fejét, Stu mégis mintha könnyeket látott volna a szemében.
– Mi a baj? Mondd el nekem.
– Semmi. Ez a gond. A semmi aggaszt. Vége, és most értettem meg, hogy nincs többé semmi. Kevesebb mint hatszáz ember énekelte a „Csillagos sávos lobogó”-t. Csak most hasított belém. Nincsenek virslis sátrak. Ma este nem forog Coney Islanden az óriáskerék. Seattle-ben senki sem iszik lefekvés előtt egy utolsó pohárral a Space Needle tetején. Valaki végre kitalálta, hogyan söpörje ki Bostonból a drogot és a Times Square-ről a húskereskedelmet. Ezek borzasztó dolgok voltak, de azt hiszem, a gyógymód sokkal rosszabb a betegségnél. Érted, mire gondolok?
– Igen.
– A naplómban nyitottam egy rövid rovatot, aminek az a címe, hogy „Emlékeztető”, hogy a gyerek majd tudja... ó, annyi dolog van, amit sohasem fog megismerni. És ez elszomorít, ha rágondolok. Úgy is nevezhetném, hogy a „Dolgok, amelyek elvesztek”. – Hüppögött egy kicsit, és megállította a biciklit, hogy a szája elé tett kézzel próbálja visszafojtani.
– Ezzel mindenki így van – mondta Stu, és fél karral átölelte a lányt. – Sok ember sírja ma álomba magát. Hidd el.
– Nem tudom, hogyan lehet meggyászolni egy egész országot – felelte Fran, aki most már hangosabban sírt –, de azt hiszem, lehetséges. Ezek... ezek a kis dolgok mind megmaradtak az agyamban. Autóügynökök. Frank Sinatra. Az Old Orchard Beach júliusban, amikor tömve van emberekkel, a legtöbben Quebecből jönnek. Az a hülye alak az MTV-től – azt hiszem, Randy volt a neve. Az idők... ó, Istenem, pont úgy beszélek, mint egy ku-ku-hülye Rod M-McKuen-vers!
A férfi átölelte, a hátát veregette, és eszébe jutott Betty nénje, aki sírógörcsöt kapott egy kenyér miatt, amelyik nem akart megkelni – már nagy volt a hasa, úgy hét hónapja nőhetett benne Laddie, az unokaöccse –, és azt mondogatta Stunak, miközben a szemét törölgette egy konyharuhával, hogy ne is törődjön vele, minden állapotos asszony két ugrásra van a bolondokházától, mert folyton rotyog bennük a lé, amelyet a mirigyeik kevernek.
Frannie egy idő után megszólalt: – Jól van. Jól van. Jobban vagyok. Menjünk.
– Frannie, szeretlek – közölte Stu. Tovább tolták a bicikliket.
A lány megkérdezte: – Neked mi volt a legjobb, amire emlékszel? Mi az a dolog?
– Na, hát tudod – felelte Stu, azután halkan nevetve megállt.
– Nem, nem tudom, Stuart.
– Ez hülyeség.
– Mondd csak el.
– Nem tudom, hogy akarom-e. Rögtön keresni fogod a hapsikat a hosszú ujjú zakóval.
– Mondd el! – Már több arcát látta Stunak, de ez a furcsa, érthetetlen tétovaság új volt számára.
– Még sohasem meséltem el senkinek – felelte a férfi –, de az utóbbi néhány hétben sokszor gondoltam rá. Valami történt velem 1982-ben. Akkor éppen Bill Hapscomb benzinkútjánál dolgoztam. Bérmunkásként alkalmazott, amikor tudott, mert elbocsátottak a városi számológépüzemből. Részidősként, este tizenegytől zárásig dolgoztam, az pedig akkortájt hajnali háromkor volt. Nem volt valami sok dolgom attól kezdve, hogy az emberek hazamentek a háromtól tizenegyig tartó műszakból a Dixie Papírgyárból, és menet közben föltankoltak nálunk... sok éjszaka telt el úgy, hogy egyetlen autó sem állt meg tizenkettő és három között. Csak ültem ott, és könyvet vagy újságot olvastam, és sok éjszakát átszundikáltam. Érted?
– Igen. – Valóban értette. Lelki szemei előtt látta őt, a férfit, aki az ő embere lesz az idők teljességében és a dolgok furcsasága folytán, egy széles vállú férfit, ahogy alszik egy Woolco széken, a térdén könyv hever borítóval fölfelé. Látta, ahogy alszik a fehér fények szigetén, a texasi éjszaka hátországában. Szerette azt a férfit ebben a képben, ahogy szerette őt minden képben, amelyet csak rajzolt róla magának.
– Na, hát ezen az éjszakán negyed három lehetett, és Hap íróasztalánál ültem, fölraktam rá a lábam, és valami westernt olvastam – Louis L'Amour, Elmore Leonard vagy efféle lehetett, amikor odagördült egy nagy öreg Pontiac, minden ablaka leeresztve, és a magnóról őrült módjára bömbölt Hank Williams. Még a dalra is emlékszem – a „Movin On”. Ott ül benne egy szál magában egy fickó, nem öreg és nem fiatal. Mutatós ember volt, de valahogy kicsit ijesztő – úgy értem, látszott rajta, hogy képes ijesztő dolgokat tenni anélkül, hogy sokat gondolkodna rajta. Dús, göndör sötétbarna haja volt. Egy üveg bor állt a két lába között, és egy pár polisztirol kocka lógott a visszapillantó tükörről. Azt mondja: „Tele”, én megmondtam, hogy rendben, de egy percig csak álltam és őt néztem. Mert ismerősnek tűnt. Jó az arcmemóriám.
A sarokhoz értek, szemben volt a házuk. Megálltak. Frannie szorongva kémlelte a férfit.
– Így hát azt mondtam neki: „Nem ismerem valahonnan? Nem Corbettből vagy Maxinból valósi?” Bár magam se gondoltam, hogy azokból a városokból ismerném. Ő meg azt felelte: „Nem, de egyszer keresztülutaztam Corbetten a családommal, amikor még gyerek voltam. Úgy rémlik, mintha Amerika minden városán keresztülutaztam volna gyerekkoromban. A papám a légierőnél szolgált.”
Így hát hátramentem, teletankoltam a kocsit, és egész idő alatt rajta törtem a fejem, pergettem sorra az arcokat, és akkor beugrott. Hirtelen tudtam. Rohadtul közel jártam hozzá, hogy összepisiljem magam, mert annak a Pontiacnak a volánjánál egy olyan ember ült, aki akkor már nem élt.
– Ki volt az, Stuart? Ki volt az?
– Nem, hagyd csak, hogy a magam módján mondjam el, Frannie. Egyébként akárhogy mesélem is, őrült egy történet. Visszamentem az ablakhoz, és azt mondom neki: „Hat dollár harminc cent.” Adott két ötdollárost, és azt mondta, tartsam meg a visszajárót. Aztán azt mondom neki: „Azt hiszem, fölismertelek.” Ő meg azt mondja, „Hát meglehet”, és különös, dermesztő mosollyal nézett rám, miközben Hank Williams egyfolytában arról énekelt, hogy megy be a városba. Azt mondom neki: „Ha az vagy, akinek gondolom, akkor neked halottnak kéne lenned.” Ő meg azt válaszolja: „Ember, nem kéne mindent elhinned, amit olvasol.” Mire én: „Szereted Hank Williamst?” Csak ez jutott az eszembe. Mert láttam, Frannie, hanem mondok semmit, akkor csak föltekeri azt a motoros ablakot, és eltép az éjszakába... én pedig szerettem volna vele menni, ugyanakkor nem szerettem volna vele menni. Még nem. Addig nem, amíg nem vagyok biztos. Akkor még nem tudtam, hogy vannak dolgok, amiben az ember sohasem lehet biztos, nem számít, hogy mennyire szeretne megbizonyosodni.
Azt mondja nekem: „Hank Williams az egyik legjobb. Szeretem az ilyen útra való zenéket.” Azután folytatja: „New Orleansba megyek, egész éjjel vezetek, holnap egész nap alszom, azután jöhet a kocsma éjszakára. Ugyanolyan? New Orleans?” Én meg megkérdezem: „Mint micsoda?” Mire ő: „Tudod jól.” Erre én: „Hát, tudod, tisztára a Dél, ámbár jóval több a fa arrafelé.” Ezzel megnevettettem. Azt mondja: „Talán még találkozunk.” De én nem akartam még egyszer látni, Frannie. Mert olyan szeme volt, mint annak az embernek, aki hosszú ideig nézett a sötétbe, és talán meg is látta, mi van a mélyén. Azt hiszem, ha valaha látom ezt a Flagg nevű pofát, talán neki lesz egy kicsit hasonló a szeme.
A fejét csóválta. Keresztültolták az úttesten a bicikliket, azután leállították őket. – Ez jutott az eszembe. Utána gondolkoztam rajta, hogy megveszem néhány lemezét, de mégsem tettem. A hangja... jó hangja van, de engem kilel a hideg tőle.
– Stuart, kiről beszélsz?
– Emlékszel a Doors együttesre? Az az ember, aki azon az éjszakán megállt, hogy benzint tankoljon Arnette-ben, Jim Morrison volt. Fejemet rá.
A lánynak tátva maradt a szája. – De hát ő meghalt! Franciaországban! Ő... – Elnémult. Mert volt valami furcsa Morrison halálában, nem igaz? Valami titok.
– Csakugyan? – kérdezte Stu. – Ki tudja. Meglehet, így van, és a fickó, akit láttam, csak egy alak volt, aki hasonlít rá, de...
– Tényleg azt gondolod? – kérdezte a lány.
Most már a ház lépcsőjén ültek, a válluk összeért, mint amikor a kisgyerekek várják, hogy a mama behívja őket vacsorázni.
– Igen – felelte a férfi. – Igen. Egészen idén nyárig azt gondoltam, hogy ez volt életem legkülönösebb élménye. Öregem, tévedtem.
– És sohasem mondtad el senkinek – csodálkozott a lány. – Láttad Jim Morrisont évekkel állítólagos halála után, és sohase mondtad senkinek. Stuart Redman, Isten kombinációs zárat adott neked száj helyett, amikor erre a világra küldött.
Stu elmosolyodott. – Hát, teltek az évek, ahogy a könyvekben mondják, és valahányszor arra az éjszakára gondoltam – időről időre előfordult –, egyre biztosabb lettem benne, hogy végső soron nem ő volt. Inkább valaki, aki egy kicsit hasonlított hozzá. Egész jól eltemettem magamban ezt a témát. De az elmúlt néhány hétben azon kaptam magam, hogy ismét ezen töröm a fejem. Egyre többet gondolok rá. A fenébe, talán még mindig él. Az lenne csak a röhejes, nem?
– Ha él is – mondta a lány –, nincs itt.
– Nincs – helyeselt Stu. – Nem is számítok rá, hogy idejön. Láttam a szemét.
Fran a karjára tette a kezét. – Ez ugyanaz a történet.
– Igen, és valószínűleg húszmillió ember van ebben az országban, aki hasonlít rá... akárcsak Elvis Presleyre vagy Howard Hughesra.
– Már nincs.
– Nem, már nincs. Harold ugyancsak virított ma, igaz?
– Azt hiszem, erre mondják, hogy másra terelni a szót.
– Igen, talán igazad van.
– Igen – mondta a lány. – Jól szerepelt.
Aggodalmas volt a hangja, és a szemöldöke enyhe ráncba húzódott. Stu rámosolygott. – Kicsit zavar, igaz?
– Igen, de most úgyse mondom. Annyira odavagy érte.
– Ez nem tisztességes, Fran. Engem is zavar. Ott volt a két előkészítő gyűlés... mindent átrágtunk ötször... legalábbis így gondoltuk... és akkor jön Harold. Csinál egy kis nyissz-nyisszt itt, egy kis nyissz-nyisszt amott, és azt mondja, „Hát nem erre gondoltatok?”, mi meg azt, válaszoljuk: „De igen, kösz, Harold. Erre gondoltunk.” – Stu megcsóválta a fejét. – Javasolni az általános választást, hogyhogy ez nekünk nem jutott eszünkbe, Fran? Ez nagyon jó ötlet. És még csak nem is vitatkoztunk róla.
– Jó, hát egyikünk sem tudta biztosan, hogy milyen hangulatban lesznek. Én azt gondoltam – különösen miután Abagail anya elment –, hogy komorak, talán rosszindulatúak lesznek, főleg hogy ez az Impening károgott nekik, mint egy halálmadár...
– Már azon gondolkoztam, mivel lehetne befogni a száját – mondta Stu.
– De szó sem volt ilyesmiről. Úgy... ujjongtak, hogy együtt lehetnek. Nem érezted?
– De igen.
– Majdnem olyan volt, mint egy vallási nagygyűlés. Nem hinném, hogy Harold előre kitervelte. Csupán megragadta a pillanatot.
– Egyszerűen nem tudom, mit gondoljak Haroldról – mondta Stu. – Azon az estén, amikor Abagail anyát kerestük, komolyan sajnáltam. Amikor Ralph és Glen felbukkantak, egyszerűen borzalmasan festett, mint aki mindjárt elájul vagy ilyesmi. De amikor most beszélgettünk a füvön, és mindenki gratulált neki, úgy felfújta magát, mint egy varangyos béka. Mint aki kívül mosolyog, belül meg azt mondja: „Na, látjátok, ennyit ér a bizottságotok, ostoba banda.” Olyan, mint azok a türelemjátékok, amiknek sose jöttünk rá a forszára gyerekkorunkban. A kínai összerakok, vagy az a három egymásba kapcsolt acélkarika, amelyeket szét lehet szedni, ha megfelelő irányba húzzuk.
Fran kinyújtotta a lábát, és megszemlélte. – Ha már Haroldról beszélünk, látsz valami furcsát a lábamon, Stuart?
Stu megfontoltan megnézte a végtagokat. – Semmit. Csupán azt, hogy ezt a furi Earth cipőt hordod, amit innen újítottál az utcából. És irtó nagy, természetesen.
A lány ráhúzott. – Az Earth cipő nagyon jót tesz a lábnak. A legjobb újságok állítják. És hogy felvilágosítsalak, a lábam hetes méretű. Ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy kicsi.
– Egyáltalán, mi van a lábaddal? Késő van, drágám.
– Ismét tolni kezdte a biciklijét, a lány pedig követte.
– Szerintem semmi. De Harold folyvást a lábamat bámulta. A gyűlés után, amikor kint ültünk a füvön, és mindenféléről beszélgettünk. – Kicsit elkomorodva megcsóválta a fejét. – Vajon miért érdeklődik Harold Lauder a lábam iránt? – kérdezte.
LARRY ÉS LUCY kettesben, kézen fogva sétált haza. Leo már korábban bement a házba, ahol „Nadine mamival” lakott.
– Jó kis gyűlés volt – mondta Lucy, miközben az ajtó felé ballagtak. – Sose gondoltam volna... – Torkán akadt a szó. Sötét alak bontakozott ki a tornácuk árnyékából. Larryt torkon ragadta a félelem tüzes marka. Ez ő, gondolta vadul. Értem jött... Megfogom látni az arcát.
Azután meg csodálkozott, hogy miért gondolt ilyesmit, hiszen csak Nadine Cross az. Kékesszürke ruhát viselt, a haja, a legtisztább fehér sávokkal átszőtt, sötét haja kibontva omlott a hátára.
Lucy olyan mellette, mint egy használt autó a rozsdatemetőben, gondolta önkéntelenül, azután gyűlölte magát a gondolatért. A régi Larry beszélt így... a régi Larry? Azt is mondhatná, hogy a régi Ádám.
– Nadine – szólalt meg reszketeg hangon Lucy, kezét a melléhez szorítva. – Halálra rémítettél. Azt gondoltam... nem is tudom, mit gondoltam.
Nadine rá se hederített. – Beszélhetnék veled? – kérdezte Larryt.
– Micsoda? Most? – Oldalpillantást vetett Lucyra, legalábbis úgy gondolta, hogy ezt tette... később képtelen volt emlékezni rá, milyen volt Lucy abban a pillanatban. Mintha elhomályosították volna, de nem egy ragyogó, hanem egy sötét csillag.
– Most. Most kell beszélnünk.
– Reggel jobb lenne...
– Most kell, Larry. Vagy soha.
Ismét Lucyra nézett, és ez alkalommal látta is, látta az arcán a lemondást, ahogy ide-oda jár a tekintete közte és Nadine között. Látta a fájdalmat.
– Rögtön jövök, Lucy.
– Nem, nem fogsz jönni – mondta az asszony tompán. A könnyek felszikráztak a szemében. – Ugyan, dehogy jössz te.
– Tíz perc.
– Tíz perc, tíz év – mondta Lucy. – Azért jött, hogy elvigyen. Hoztál nyakörvet és szájkosarat is, Nadine?
Nadine-nak nem létezett Lucy Swann. A szeme, az a sötét, nagy szem csak Larryt látta. Larrynek mindig ez lesz a legkülönösebb, leggyönyörűbb szempár, amely visszajár, nyugodt, mély pillantásával, ha fáj valami, ha baj van, vagy éppen csak eszünket akarjuk veszíteni a gyásztól.
– Mindjárt jövök, Lucy – mondta gépiesen.
– De ő...
– Eredj.
– Persze hogy megyek. Ő megjött. Én el vagyok bocsátva.
Felszaladt a lépcsőn, megbotlott a tetején, visszanyerte az egyensúlyát, kinyitotta az ajtót, becsapta, félbevágva a kezdődő zokogás hangját.
Nadine és Larry hosszú ideig bámulták egymást, mintha révületbe estek volna. Így történik ez, gondolta a fiú. Amikor meglátsz egy szempárt a másik oldalon, és nem felejted el többé, vagy meglátsz valakit a zsúfolt földalatti másik végében, aki kiköpött másod, vagy hallasz egy nevetést az utcán, amely az első lányé is lehetne, akivel szeretkeztél...
De valami megkeseredett a szájában.
– Sétáljunk el a sarokig és vissza – mondta Nadine halkan. – Ennyit megtehetsz.
– Jobb, ha bemegyek. Állati rosszkor jöttél.
– Kérlek! Csak a sarokig és vissza! Ha akarod, letérdelek, úgy könyörgök. Ezt akarod? Tessék. Látod?
A fiú rémületére csakugyan letérdelt, kicsit felhúzva a szoknyáját, hogy megtehesse, megmutatva meztelen lábszárát, és azt a különös bizonyosságot ültetve el Larryben, hogy a többi része is meztelen a ruha alatt. Hogy miért gondolta? Nem tudta. A nő nem vette le róla a szemét, amitől Larry szédülni kezdett, rosszullét kerülgette az erőtől, aminek ahhoz volt köze, hogy Nadine előtte térdel, és a szája pont egy szinten van a...
– Állj föl! – mondta gorombán. Kézen ragadta Nadine-t és fölrántotta, igyekezett nem látni, hogy a szoknya még följebb csúszik, mielőtt visszahullana, hogy Nadine combja olyan, mint a tejszín, a fehérnek az az árnyalata, amely még nem sápadt és halott, hanem eleven, egészséges és kísértő.
– Gyerünk! – mondta már-már erőtlenül.
Nyugat felé mentek, a hegyek negatívjai felé, amelyek a sötétség háromszögeiként oltották ki az eső után előbújt csillagokat. Larryt mindig valami furcsa érzés fogta el, ha éjszakánként ment a hegyek irányába, furcsa, de ugyanakkor izgató, és ez most még erősebb lett attól, hogy Nadine könnyű keze pihent a könyöke hajlatában. Mindig is élénk álmai voltak, és három-négy napja ezekről a hegyekről álmodott; azt álmodta, hogy trollok laknak közöttük, ragyogó, zöld szemű, ocsmány teremtmények, vízfejű hülyék, rövid ujjú, erős kezekkel. Fojtogató kezekkel. Idióta trollok vigyázzák a hegység hágóit. Várják, hogy eljöjjön az ő ideje – a sötét emberé.
Lágy szellő kanyargott az utcán, papírdarabokat kergetve. Elhaladtak a King Sooper áruház előtt, néhány bevásárlókocsi állt a nagy parkolóban, mint halott őrszemek, a fiúnak a Lincoln alagút jutott az eszébe. Abban is voltak trollok. Halottak voltak, de ez nem jelenti azt, hogy új világuk összes trolija halott.
– Nem könnyű elkezdeni – szólalt meg Nadine, még mindig halkan. – Nehéz, mert Lucynak igaza van. Téged akarlak. És attól félek, hogy elkéstem. Azt akarom, hogy maradj velem.
– Nadine...
– Ne! – kiáltotta a nő vadul. – Hadd fejezzem be. Itt akarok maradni, hát nem érted? Ha együtt élnénk, képes lennék rá. Te vagy az utolsó esélyem – mondta megtört hangon. – Joe elment.
– Dehogy ment! – mondta Larry. Lomhának, ostobának, zavarodottnak érezte magát. – Letettük a házadnál hazafelé jövet. Nincs ott?
– Nincs. Joe ágyában egy Leo Rockway nevű fiú alszik.
– Miről...
– Ide hallgass – mondta a nő. – Hallgass meg, nem tudsz hallgatni? Amíg velem volt Joe, minden rendben volt. Rendelkeztem... annyi erővel, amennyi kellett. De nincs rám szüksége többé. Nekem pedig az kell, hogy valakinek szüksége legyen rám.
– Szüksége van rád!
– Természetesen – bólintott Nadine, és Larry ismét félt. A nő már nem Leóról beszélt; ő pedig nem tudta, hogy kiről beszél. – Szüksége van rám. Ettől félek. Ezért jöttem hozzád. – A fiúhoz lépett, fölemelt fejjel nézett rá. Larry érezte titkos, tiszta illatát, és kívánta. Ám énjének másik része visszafordult Lucyhoz. Énjének ez a része az, amelyre szüksége van, ha itt akar maradni Boulderben. Ha elengedi, és Nadine-hoz pártol, akkor akár ma éjjel megszökhetnek Boulderből. Akkor neki vége. A régi Larry győzedelmeskedik.
– Haza kell mennem – mondta. – Sajnálom. Ezt magadnak kell megoldanod, Nadine. – „Oldd meg magad”, nem ezt a kifejezést használta különböző változatokban egész életében? Miért ilyen formában kell kiszakadnia belőle, mikor tudja, hogy igaza van? Ez mégis fogva tartja, kifordítja önmagából, kétkedéssel tölti el.
– Feküdj le velem – mondta a nő, és átkarolta a nyakát. Testét Larryéhoz sajtolta, a fiú érezte puhaságát, ruganyosságát, melegét, és azt, hogy igaza volt, Nadine a ruha alatt nem visel semmit. Egy szál semmiben van, gondolta, és borzongató izgalom öntötte el.
– Jól van, érezlek – mondta a nő, és vonaglani kezdett, oldalra, föl-le, kéjes súrlódást teremtve. – Szeretkezz velem, és mindennek vége. Biztonságban leszek. Biztonságban. Biztonságban leszek.
A fiú fölemelte a kezét, és később sem tudta, hogyan volt képes rá, amikor három gyors mozdulattal és egy lökéssel benne lehetett volna a nő melegében, úgy, ahogy Nadine kívánta, mégis sikerült kinyújtania a kezét, szétfejtette Nadine ujjait, és olyan erővel taszította el magától a nőt, hogy az megbotlott, majdnem elesett. Halk nyögés szakadt föl belőle.
– Larry, ha tudnád...
– Nem tudom! Miért nem próbálod elmondani, ahelyett hogy... hogy megerőszakolnál?
– Megerőszakolni! – ismételte a nő, és éles hangon fölnevetett. – Ó, hát ez vicces! Én! Téged megerőszakolni! Ó, Larry!
– Akármit akarsz is tőlem, megkaphattad volna. Megkaphattad volna a múlt héten, vagy az azelőtti héten. Az azelőtti héten én kértelek rá. Én akartam megtenni.
– Akkor még túl korán volt – suttogta a nő.
– Most pedig késő – felelte a fiú, és gyűlölte saját brutális hangját, de nem tudta megfékezni magát. Még mindig reszketett a vágytól, milyen legyen a hangja? Mit akarsz, he?
– Hát jó. Isten veled, Larry.
Elfordult. Ebben a pillanatban nem csak Nadine volt, aki örökre elfordult tőle. Ő volt a szájhigiénikus. Ő volt Yvonne, akivel együtt lakott Los Angelesben – Larry dühös lett rá, így hát fölrántotta a bugizócipőjét, és otthagyta, tartsa fenn Yvonne egyedül a bérelt lakást. Ő volt Rita Blakemoor.
És ami a legrosszabb, ő volt az anyja.
– Nadine!
Nem fordult meg. Sötét árny volt, nem lehetett megkülönböztetni a többi sötét árnytól, csak amikor keresztülment az úttesten. Azután végképp eltűnt a hegyek fekete háttere előtt. Ismét utánakiáltott, de a nő nem válaszolt. Volt valami rémítő abban, ahogy otthagyta őt, ahogy beleolvadt a fekete háttérbe.
Állt ökölbe szorított kézzel a King Sooper előtt, homlokán verejték gyöngyözött, noha hűvös volt az éjszaka. Kísértetei körülfogták, és végre tudta, mivel fizet meg az, aki nem rendes srác: az indítékai sohasem tiszták, sohasem hisz a sebben, ha nem dughatja bele a hüvelykujját, sohasem tudja kiöblíteni a szájából a kétkedés savanyú ízét és...
Fölkapta a fejét. A szeme addig tágult, míg úgy rémlett, ki akar esni a fejéből. Ismét föltámadt a szél, különös huhogó hangokat hallatott valamelyik üres ajtónyílásban, és Larry úgy hallotta, mintha a távolban csizmasarok kopogna az éjszakában, egy kopott csizma sarka valahol a hegyek lábánál, ahonnan idáig sodorja a kora hajnali vacogtató szellő.
Mocskos csizmasarkak kopognak a Nyugat sírja felé.
LUCY HALLOTTA, amikor a fiú bejött a házba. A szíve meglódult. Csitítgatta magát, hogy Larry valószínűleg csak a holmijáért jött vissza, de a szívverés nem lassult. Engem választott, ez a gondolat kalapált az agyában, ez hajtotta a szívét, hogy úgy dörömböljön, mint egy gőzkalapács.
Noha nem bírta leküzdeni izgalmát és reménykedését, mereven hanyatt feküdt az ágyban, várt, és nem nézett mást, csak a mennyezetet. Igazat mondott, amikor kijelentette, hogy az olyan lányoknak, mint ő és Joline barátnője, az az egyetlen hibájuk, hogy túlságosan nagy szükségük van a szeretetre. De ő mindig hűséges fajta volt. Nem hamiskártyás. Nem csalta meg a férjét, és sohase csalta meg Larryt, még akkor se, ha azokban az években, mielőtt megismerkedett volna velük, nem volt éppen apáca... de ami volt, elmúlt. Az embernek egyszerűen nincs hatalma a dolgok fölött, amelyeket elkövetett, nem teheti meg nem történtté őket. Ilyen hatalma csak az isteneknek van, viszont nem adatott meg a férfinak és a nőnek, és ez talán így helyes. Ha másképpen lenne, az emberek valószínűleg még vén korukban, a haláluk percében is a tizenéves korukat igyekeznének átírni. Ha az ember tudja, hogy a múlton nincs hatalma, akkor talán képes megbocsátani.
Lopakodó könnyek folytak az arcán.
Nyílt az ajtó, és meglátta Larry árnyát.
– Lucy! Ébren vagy?
– Igen!
– Fölgyújthatom a lámpát?
– Ha akarod.
Egy pillanatig csak a gáz sziszegését hallotta, azután kigyulladt a fény. A fiú lejjebb csavarta a lángot. Sápadtnak, megrendültnek látszott.
– Mondanom kell valamit.
– Nem kell. Csak gyere az ágyba.
– El kell mondanom. Én... – A homlokára szorította a kezét, beletúrt a hajába.
– Larry! – ült föl az asszony. – Jól vagy?
A fiú mintha nem is hallotta volna, és beszéd közben nem nézett rá. – Szeretlek. Ha akarsz, a tied vagyok. De nem tudom, hogy sokra mész-e velem. Nem én vagyok a legjobb fogásod, Lucy.
– Vállalom a kockázatot. Gyere az ágyba.
Megtette. Tették, amit kellett. Amikor vége volt a szerelmeskedésnek, az asszony azt mondta Larrynek, hogy szereti, és ez igaz is volt, Isten tudja, mennyire, és úgy látszik, Larry ezt akarta hallani, ezt kellett hallania, bár Lucynak úgy rémlett, hogy még sokáig nem aludt el. Éjszaka egyszer fölébredt (vagy csak álmodta), és úgy tűnt, Larry az ablaknál áll, kinéz, a fejét félrehajtja, mintha figyelne, a fények és árnyékok űzött maszkot festenek az arcára. De a nappal fényében már biztos volt benne, hogy csak álmodott; nappal a fiú ismét a régi önmaga volt.
Alig három nap múlva hallották Ralph Brentnertől, hogy Nadine Harold Lauderhez költözött. Erre a hírre Larry arca mintha megfeszült volna, de ez csupán egy pillanatig tartott. És noha Lucy nem szerette magát ezért, Ralph Hírétől könnyebben lélegzett. Úgy tűnt, mindennek vége.
NEM SOKKAL AZUTÁN, hogy Larryvel találkozott, Nadine hazatért. Belépett a nappaliba, és meggyújtotta a lámpát. Magasra emelte, a ház hátuljába ment, egy pillanatra állt csak meg, hogy bevilágítson a fiú szobájába. Csak tudni akarta, hogy Larry igazat mondott-e. Igazat mondott.
Leo kezét-lábát szétvetve aludt az ágyneműn, egy szál alsónadrágban... a vágások és karcolások kifakultak, a legtöbb teljesen eltűnt, és a napsütötte barnaság, amelyet akkor szerzett, amikor gyakorlatilag meztelenül járkált, szintén fakulóban volt. Ám ennél több is megváltozott, gondolta Nadine. Valami az arcában lett más – még most is láthatta, holott a gyerek aludt. A néma, elmaradhatatlan vadság eltűnt róla. Nem volt Joe többé. Ez csak egy kisfiú volt, aki egy fárasztó nap után alszik.
Arra az éjszakára gondolt, amikor arra ébredt, hogy a gyerek nincs mellette. Ez a maine-i North Berwickben történt, úgyszólván kontinensnyire. Követte a házig, ahol Larry aludt a tornácon. Bent aludt, Joe kint állt, némán, vadul hadonászott a késsel, és nem volt közöttük más, csak a vékony, átvágható szúnyogháló. És ő elvitte onnan.
Vakító villámként hasított belé a gyűlölet, szikrák pattogtak, mint mikor acél csap le a kovára. A Coleman lámpa remegett a kezében, vad árnyak ugrándoztak és táncoltak tőle. Hagynia kellett volna a gyereket, hogy tegye, amit akar! Neki magának kellett volna kinyitnia az ajtót Joe előtt, be kellett volna engednie, hogy ledöfhesse, fölszabdalhassa, belevághasson, kilyuggassa, kibelezze és elpusztítsa. Azt kellett volna...
De a fiú most megfordult, és nyöszörgött, mint aki ébredezik. A keze kinyúlt és a levegőt csapkodta, mintha fekete árnyat kergetne el álmában. Nadine visszahúzódott, homlokán lüktetett a kidagadó ér. Volt valami idegen a fiúban, nem tetszett neki ez a mostani mozdulata. Mintha érzékelné a gondolatait.
Most már lépnie kell. Gyorsan.
Bement a szobájába. A padlón szőnyeg hevert. Azon egy keskeny ágy állt – egy vénlány ágya. Ez volt minden. Még egy kép sem volt a falon. A szobából minden jellegzetesség hiányzott. Kinyitotta a szekrény ajtaját, és turkálni kezdett a ruhák mögött. Aztán letérdelt, de már izzadt. Tarkára festett dobozt húzott elő, a tetején felnőttek nevettek, akik társasjátékot játszottak. Egy legalább háromezer éves társasjátékot.
A spiritiszta írótáblát egy belvárosi bűvészboltban találta, de a házban nem merte használni, addig nem, amíg a fiú itt volt. Illetve egyáltalán nem merte használni... egészen mostanáig. Valami beűzte a boltba, és amikor meglátta az írótáblát csiricsáré dobozában, borzalmas küzdelem zajlott le benne, az a küzdelem, amelyet a pszichológusok undor/megszállottság névvel illetnek. Akkor éppen úgy izzadt, mint most, két dolgot akart egyszerre: hátra se nézve kirohanni a boltból, és fölkapni a dobozt, azt a félelmetesen vidám dobozt, és hazavinni. Ez az utóbbi félelmetesebb volt, mert mintha nem is ő kívánta volna.
Végül elhozta.
Ez négy napja történt. A megszállottság minden éjszakával erősödött, míg végül ma, az érthetetlen félelmektől félőrülten elment Larryhez egy szál kékesszürke ruhában, amely alá nem vett fehérneműt. Örökre véget akart vetni a félelemnek. A tornácon várta, amíg hazatérnek a gyűlésről, meg volt győződve róla, hogy végre helyesen cselekszik. Ugyanaz a csillagfényes, könnyű mámor öntötte el, amelyet nem érzett azóta, hogy a harmattól lucskos füvön futott a fiú elől. Csak ez alkalommal a fiú elkaphatja. Hagyja, hogy elkapja. Ez lesz a vég.
De amikor elkapta, a fiú nem kívánta őt.
A dobozt a melléhez szorítva fölállt, és eloltotta a lámpát. Larry megvetette, márpedig nem azt mondják, hogy a pokolban nincs annyi fúria...? Egy megvetett nő nyugodtan trafikálhat az ördöggel... vagy a szolgájával.
Csak annyi időre állt meg, hogy fölvegye a nagy elemlámpát az előszoba asztaláról. A ház mélyén a kisfiú felkiáltott álmában, Nadine egy pillanatra megdermedt, a haj felborzolódott a tarkóján.
Azután kiment.
A Vespa a járdán várakozott, az a Vespa, amellyel néhány napja ment el Harold Lauder házához. Minek ment oda? Tucatnyi szót sem váltott Harolddal, amióta megérkezett Boulderbe. De annyira Összezavarodott az írótáblától, annyira rettegett, mert ő még mindig álmodott, holott már senki mást nem látogattak az álmok, hogy úgy érezte, beszélnie kell róla Harolddal. Ettől az érzéstől is félt, ez is eszébe jutott, miközben a Vespa gyújtókulcsát a helyére dugta. Ahhoz a hirtelen sürgetéshez hasonlatosan, amikor fölkapta az írótáblát (Lepje meg barátait! Vidítsa föl összejöveteleit!, mondta a doboz fedele), most is úgy rémlett, hogy a gondolat kívülről érkezik. Talán az ő gondolata. Engedelmesen elment Haroldhoz, de a fiú nem volt otthon. A ház be volt zárva, ez volt az egyetlen bezárt ház, amelyet látott Boulderben, a redőnyök is le voltak eresztve. Neki ez inkább tetszett, és pillanatnyi keserű csalódást okozott, hogy Haroldot nem találja otthon. Ha otthon van, akkor beengedhette volna őt, és bezárta volna mögötte az ajtót. Bementek volna a nappaliba, és beszélgetnek, talán szeretkeznek, vagy elmondhatatlan dolgokat művelnek együtt, és senki sem tudta volna meg.
Harold háza elzárt hely volt.
– Mi történik velem? – suttogta a sötétbe, de a sötétnek nem volt válasza. Beindította a Vespát, a motor folyamatos böfögése trágáran hangzott az éjszakában. Sebességbe tette a járművet, és elporzott. Nyugat felé.
A mozgástól, az arcát legyező hűvös éjszakai levegőtől végre jobban érezte magát. Fújd el a pókhálókat, éjszakai szél. Tudod, igaz? Amikor minden választás elvétetik, akkor mit teszel? Azt választod, ami marad. Választod a sötét kalandot, amelyet neked szántak. Larry hadd hegyezze a buta farkincáját a mozimagazin agyú, egy szótagos szókincsű, repedő bugyogóra. Te túllépsz rajtuk. Te kockáztatsz... amit kockáztatnod kell.
Elsősorban magadat kockáztatod.
Az út letekeredett a Vespa kis fényszórója előtt. Kettesbe kellett visszakapcsolnia, amikor emelkedni kezdett; most a Baseline Roadon járt, előtte feketén magasodott a hegység. Hadd gyűlésezzenek. Ezek azzal foglalkoznak, hogy visszakapcsolják a villanyt; az ő szeretője a világgal foglalkozik.
A Vespa motorja köhögött és erőlködött, de valahogy bírta. Borzalmas, mégis izgató félelem kerítette hatalmába Nadine-t, és a motorbicikli vibráló nyerge kezdte fölfűteni ott lent, alatta (nahát, síkos a pálya, Nadine, gondolta fűrészelő humorral, csúnya, csúnya, CSÚNYA!). Jobbra szakadék volt. Ott nincs más, csak a halál. És fönt? Majd meglátja. Már túl késő visszafordulni, és egyedül ettől a gondolattól paradox módon és kéjesen szabadnak érezte magát.
EGY ÓRÁVAL KÉSŐBB megérkezett a Napkelte amfiteátrumba, bár a nap majd csak három vagy annál is több óra múlva fog fölkelni. A amfiteátrum közel volt a Flagstaff-hegység csúcsához, és a Szabad Övezet majdnem minden tagja, aki elég ideje élt Boulderben, kirándult már a csúcs közelében levő kempingbe. Tiszta időben – márpedig a városban csaknem minden nap tiszta volt, legalábbis a nyár folyamán – az ember láthatta Bouldert és dél felé az elnyúló I-25-öst, amely Denver és a tőle kétszáz mérföldre levő, párába burkolózó Új-Mexikó felé vezetett. Kelet felé a síkság húzódott Nebraskáig, egy kőhajításnyira a Boulder-kanyon keskeny szakadéka hasította keresztül a fenyvesekkel benőtt hegylábat. Régi nyarakon sárkányrepülők lavíroztak madárként a termiteken a Napkelte amfiteátrum fölött.
Nadine most csupán azt láthatta, amit a hatelemes lámpa megmutatott, amikor letette egy piknikasztalra a szakadék közelében: egy művészeknek való, nagy rajztömböt, egy üres oldalnál kinyitva, és azon a háromsarkú írótáblát, mint egy háromszögletű pókot. A pók fullánkja a tábla aljából kiálló ceruza volt, amely könnyedén érintette a papírt.
Nadine félig mámoros, félig rettegő, lázas állapotban volt. Miközben ideért a nyavalyásan lihegő Vespán, amely a leghatározottabban nem arra készült, hogy hegyet másszon, ugyanazt érezte, mint Harold Nederlandban. Őt érezte meg. De miközben Harold ezt mérnöki pontossággal érezte, acéldarabhoz hasonlítva magát, amelyet egy mágnes vonz, maga felé húz, Nadine egyfajta misztikus eseményként, egy határ átlépéseként érzékelte. Mintha ez a hegység, amelynek még csak a lábánál jár, egyfajta senki földje lenne két hatalmi szféra között – Flagg nyugaton, az öregasszony keleten. És itt a varázslat mindkét irányból hatott, keveredett, létrehozta a saját egyvelegét, amely nem tartozott sem Istenhez, sem a Sátánhoz, de teljes mértékben pogány volt. Olyan volt, mintha egy kísértetek járta házban lenne.
Na és az írótábla...
A MADE IN TAIWAN feliratú, rikító dobozt közömbösen odalökte a szélnek, hadd vigye. Maga a tábla gyatra nyomású tárgy volt, farost vagy gipszalapon. De ez sem számított. Csupán egyszer használatos eszköz volt – egyszer merte használni –, és még egy gyatra eszköz is megfelel a céljának: hogy feltörjön egy ajtót, bezárjon egy ablakot, leírjon egy Nevet.
Visszaidézte a dobozra írt szavakat: Lepje meg barátait! Vidítsa föl összejöveteleit!
Mi volt az a dal, amit Larry néha a Hondáján ülve bömbölt, miközben az úton robogtak? Halló, központ, mi a baj a vonalával? Beszélni akarok a...
Kivel? Ez itt a kérdés.
Eszébe jutott az idő, amikor a főiskolán használta az írótáblát. Több mint tizenkét éve történt... de akár tegnap lett volna. Fölment a koleszban a másodikra, hogy megkeressen egy Rachel Timms nevű lányt, akivel egy osztályban tanítottak, mert meg akart beszélni vele valamit a gyógyító olvasásról. A szoba tele volt lányokkal, legalább hatan-nyolcan voltak, vihogtak és nagyokat nevettek. Emlékezete szerint Nadine azt hitte róluk a viselkedésük alapján, hogy füveztek vagy valami keményebbel anyagoztak.
– Hagyjátok abba! – mondta Rachel, aki maga is vihogott. – Hogy várhatjátok el a szellemektől, hogy kapcsolatba lépjenek velünk, ha úgy csináltok, mint egy szamárcsorda?
A vihogó szamarak gondolatát olyan mulatságosnak találták, hogy egy darabig a női kacagás friss szélvihara kavargott a szobában. Ott állt az összeszerelt írótábla, olyan, mint ez a mostani, egy pók, három vaskos lábon, lefelé mutató ceruzával. Miközben a lányok vihogtak, Nadine fölemelt egy rajzmappából kitépett, jókora lapot, és átfutotta az „asztrálsíkról érkezett üzeneteket”.
Tommy aszongya, hogy már megint epres tusfürdőt használsz.
A mama azt üzeni, jól van.
Csunga! Csunga!
John azt mondja, hogy nem finganál olyan sokat, ha kevesebbet ennél a CAFETERIA BABBÓL!!!!
És más efféle ostobaságok.
A vihogás most már eléggé elcsöndesedett, így hát újra kezdhették a játékot. Három lány ült az ágyra, mindegyik másik oldalról tette rá az ujjait az írótáblára. Egy pillanatig semmi sem történt. Azután a tábla megremegett.
– Ezt te csináltad, Sandy! – mondta vádlón Rachel.
– Nem én voltam!
– Sssss!
Az asztal ismét megremegett, és a lányok elhallgattak. Megmozdult, megállt, ismét mozgott. Leírt egy F betűt.
– Fa... – mondta a Sandy nevű lány.
– Faszt neked is – szólalt meg valaki más, mire ismét kitört a vihogás.
– Ssss! – csitította őket szigorúan Rachel.
Az írótábla gyorsabban mozgott, leírta az A, T, E, R betűket is.
– Drága fater, itt a kicsikéd – mondta egy Patty Akárkicsoda nevű lány, és vihogott. – Ez biztosan a faterom, szívrohamban halt meg, amikor hároméves voltam.
– Még folytatja – jegyezte meg Sandy.
Ü, Z, E, N, I, betűzte fáradságosan a tábla.
– Mi folyik itt? – kérdezte Nadine suttogva egy magas, lóarcú lánytól, akit nem ismert. A lóarcú lány zsebre tett kézzel állt, és utálkozva nézett rá.
– Egy csomó csaj, akik olyan játékot játszanak, amit nem értenek – felelte. – Ez folyik – mondta még fojtottabb suttogással.
– FATER ÜZENI PATTYNAK – olvasta föl Sandy. – Ez tényleg a te drága faterod, Pats.
Újabb vihogás.
A lóarcú lány szemüveget hordott. Most kihúzta a kezét az overallja zsebéből, és levette a szemüvegét. Megtisztogatta, és közben suttogva magyarázott Nadine-nak. – Az írótábla olyan eszköz, amelyet a spiritiszták és a médiumok használnak. A kineszteziológusok...
– Milyenológusok?
– Olyan tudósok, akik a mozgást, az izmok és az idegek együttműködését tanulmányozzák.
– Ó.
– Azt állítják, hogy az írótábla csakugyan válaszol az apró izommozgásokra, valószínűleg sokkal inkább a tudatalatti mozgatja, mint a tudatos én. A spiritiszták és médiumok természetesen azt állítják, hogy az írótáblát a szellemvilág képviselői mozgatják...
A tábla köré csoportosult lányok ismét hisztérikus vihogásra fakadtak. Nadine a lóarcú válla fölött átnézve olvasta: FATER ÜZENI PATTYNAK, HOGY NEM KÉNE.
– ...olyan sokat használnia a klotyót – egészítette ki az egyik néző, mire megint kitört a nevetés.
– Akármi is az ábra, ezek csak hülyülnek – jegyezte meg a lóarcú megvető horkanással. – Oktalan dolog. A médiumok és a tudósok egyetértenek abban, hogy az automatikus írás veszélyes lehet.
– Úgy gondolod, hogy a szellemek ma este barátságtalanok? – kérdezte könnyedén Nadine.
– Lehet hogy a szellemek mindig barátságtalanok – felelte a lóarcú, és éles pillantást vetett rá. – De az is lehet, hogy olyan üzenet érkezik a tudatalattiból aminek a fogadására egyáltalán nem vagy felkészülve. Tudod, vannak az automatikus írásnak dokumentált esetei, amikor az írás teljesen kiszabadul az ellenőrzés alól. Az emberek megbolondultak.
– Ó, azt hiszem, nagyon eltúlzod a dolgot. Ez csak játék.
– A játék néha komolyra fordul.
Falrengető hahota követte a lóarcú megjegyzését, mielőtt Nadine válaszolhatott volna. A Patty Akár-kicsoda nevű lány leesett az ágyról, a földön feküdt, a gyomrát szorította, vihogott és rúgkapált. A teljes üzenet így szólt: FATER ÜZENI PATTYNAK, HOGY NEM KÉNE A SUBMARINE-VERSENYEKRE JÁRNIA LEONARD KATZZAL.
– Ezt te csináltad! – mondta Patty Sandynek, amikor végre föltápászkodott.
– Nem én voltam! Tényleg!
– Ez az apád volt! A Nagy Túlról! Odakintről! – mondta egy másik lány Pattynak, Nadine véleménye szerint egészen jól utánozva Boris Karloffot. – Ne feledkezz meg róla, amikor legközelebb leveszed a bugyidat Leonard Dodge-ának hátsó ülésen.
Ezt az élcet újabb hahota követte. Ahogy elhalt, Nadine előrenyomakodott, és meghúzta Rachel Karját. Meg akarta kérdezni, melyik részt jelöltek ki, hogy azután diszkréten leléphessen.
– Nadine! – kiáltotta Rachel. A szeme vígan szikrázott. Az arcán rózsák virítottak. – Ülj le, lássuk, van-e számodra üzenete a szellemeknek!
– Ne, igazából csak azért jöttem, hogy megkérdezzem, mit jelöltek ki a gyógyító o...
– Ó a fenébe az olvasással! Ez fontos, Nadine Ez remek! Meg kell próbálnod. Gyere, Ülj le mellem. Janey, te menj a másik oldalra.
Janey leült Nadine-nal szemben, és Rachel Timms ismételt sürgetésére Nadine azon kapta magát, hogy könnyedén ráteszi nyolc ujját az írótáblára. Valamilyen okból hátranézett a lóarcú lányra aki rögtön és nyomatékosan megrázta a fejét. Szemüvege két fehér tűzkoronggá változott a mennyezetvilágítás neonfényében.
Ahogy most állt, és egy másik írótáblát bámulj hatelemes lámpa fényében, eszébe jutott, hogy akkor pillanatnyi félelmet érzett, de átvillant a fején az is, amit a lóarcú lánynak mondott – ez csak játék, az isten szerelmére, és mi borzalom történhet egy rakás röhencsélő lány között? Lehet, hogy létezik ellenségesebb környezet a jó és rossz szellemek számára, Nadine nem tudott ilyet elképzelni.
– Mindenki fogja be – parancsolta Rachel. – Szellemek, van valami üzenetetek nővérünknek, cserkésztársunknak, Nadine Crossnak?
Az írótábla nem mozdult. Nadine kicsit zavarban volt.
– Ini-mini-csili-bili – mondta a lány, aki Boris Karloffhoz hasonlatosan jól utánozta Jávorszarvas Jenő hangját is. – A szellemek beszélni készülnek!
Újabb vihogás.
Nadine elhatározta, hogy ha a másik két lány nem mozdítja meg hamarosan az írótáblát, hogy valami bárgyúságot firkantsanak vele, akkor megteszi ő, valami rövid, de nyájas üzenet, mondjuk, BÚÚ! erejéig, hogy választ kaphasson a kérdésére és távozhasson.
Már éppen készülődött, amikor a tábla gorombán megrándult az ujjai alatt. A ceruza sötét átlót rántott a tiszta papírra.
– Hé, szellemek! Ne rángassatok! – mondja kissé bizonytalanul. – Ezt te csináltad, Nadine?
– Nem.
– Janey?
– Á, dehogy. Tényleg.
Az írótábla ismét megrándult, csaknem kirepült az ujjaik alól, és felrohant a papír bal felső sarkába.
– Azannya! – mondta Nadine. – Éreztétek...
Érezték, noha később sem Rachel, sem Jane Fargood nem volt hajlandó beszélni róla, Nadine pedig úgy érezte, egyik lány szobájában se látják szívesen az után az este után. Mintha mindnyájan féltek volna túl közel kerülni hozzá.
Az írótábla váratlanul rezegni kezdett az ujjaik alatt, mintha egy alapjáratban doromboló kocsi motorházának fedelére támaszkodnának. A vibrálás állandó, nyugtalanító volt, és nem az a fajta mozgás – ezt rögtön érezni lehetett –, amit ember elő tudna idézni.
A lányok elhallgattak. Az arcokon az a furcsa kifejezés tűnt fel, mind mindenkién, aki elmegy egy szeánszra, és ott tényleg történik valami furcsa – az asztalok táncolni kezdenek, láthatatlan ujjak kopognak a falon, vagy a médium füstszürke teleplazmát kezd eregetni az orrából. Sápadt, várakozó kifejezés, mintha egyrészt azt kívánnák, hagyják abba a kísérletet, másrészt pedig azt, hogy folytassák. Zaklatott, rettegő felindulás... és ha valóban feltűnik egy emberi arcon, az leginkább a koponyára emlékeztet, amely mindig ott lapul egy ujjnyira a bőr alatt.
– Hagyjátok abba! – kiáltotta hirtelen a lóarcú lány. – Rögtön hagyjátok abba, különben megbánjátok!
Jane Fargood is fölvisított a rémülettől: – Nem tudom levenni az ujjamat!
Valaki fojtottan sikoltott. Ugyanebben a pillanatban Nadine rájött, hogy az ő ujjai is odaragadtak a táblához. Karjának izmai összecsomósodtak az erőfeszítéstől, annyira igyekezett elszakítani ujjhegyeit az írótáblától, de azok maradtak, ahol voltak.
– Jól van, vége a játéknak – mondta Rachel feszült, rémült hangon. – Ki...
A tábla hirtelen írni kezdett.
Villámsebesen mozgott, rángatta az ujjúkat, hol kinyújtotta a karjukat, hol visszalökte, ami vicces lett volna, ha nincs az a tehetetlenség a csapdába esett három lány arcán. Nadine később arra gondolt, hogy olyan volt, mintha a karja beleakadt volna egy tornagépbe. A tábla korábban dülöngélő ákombákomokat rótt, mint egy hétéves gyerek, most viszont határozott, erőteljes, jókora nagybetűkkel szántotta a fehér papírt. Volt benne valami fáradhatatlan és gonosz.
NADINE, NADINE, NADINE, írta a forgó tábla. HOGY SZERETNÉM HA TE LENNÉL A SZERELMEM HA TE LENNÉL A KIRÁLYNŐM HA TE HA TE HA TE TISZTA LENNÉL NEKEM HA ÉRINTETLEN LENNÉL NEKEM HA TE HA TE HALOTT LENNÉL NEKEM HALOTT LESZEL
A tábla hurkot írt le, rohant, azután újra kezdte, valamivel lejjebb.
HALOTT LESZEL A TÖBBIEKKEL BENNE VAGY A HALOTTAK KÖNYVÉBEN A TÖBBIEKKEL NADINE VELÜK HALOTT NADINE VELÜK ROHAD HACSAK HACSAK
Megállt. Dobolt. Nadine azt hitte, azt remélte – ó, mennyire remélte –, hogy vége, azután a tábla ismét a papír szélére rohant, és újra kezdte. Jane kétségbeesetten fölsikoltott. A többi lány arca olyan volt, mint a csodálkozás és a rémület döbbent, fehér O betűje.
A VILÁG A VILÁG HAMAROSAN A VILÁG HALOTT LESZ ÉS MI MI MI NADINE NADINE ÉN ÉN ÉN MI MI MI VAGYUNK MI VAGYUNK MI VAGYUNK
A betűk most szinte sikoltottak a lapon:
MI A HALOTTAK HÁZÁBAN LESZÜNK NADINE
Az utolsó szó háromcentis nagybetűkkel virított a papíron, azután az írótábla legurult az asztalkáról, hosszú grafitvonalat húzott maga után, mint egy üvöltést, leesett a padlóra és kettétört.
Ezt pillanatnyi döbbent csönd követte, azután Jane Fargood fejhangú, zokogó hisztériás rohamot kapott. Nadine emlékezete szerint a dolog úgy ért véget, hogy a kollégiumi felügyelőnő feljött, hogy lássa, mi a baj, és már az orvost akarta hívni, amikor Jane összeszedte magát egy kicsit.
Rachel Timms egész idő alatt nyugodtan, sápadtan ült az ágyon. Amikor a felügyelő és a legtöbb lány (köztük a lóarcú, aki kétségtelenül úgy érezte, hogy senki sem prófétanő a saját hazájában) eltávozott, színtelen, különös hangon megkérdezte Nadine-tól: – Ki volt ez, Nadine?
– Nem tudom – felelte a lány az igazságnak megfelelően. A leghalványabb fogalma sem volt róla. Akkor.
– Nem ismerted meg a kézírását?
– Nem.
– Na, akkor legjobb, ha fogod ezt... ezt a följegyzést odaátról, vagy akárhonnan... és visszamész a szobádba.
– Te kértél meg, hogy üljek le! – tört ki Nadine-ból. – Honnan tudhattam volna, hogy ilyesmi... ilyesmi történik? Az isten szerelmére, én csak udvariasságból mentem bele!
Rachelben volt annyi tisztesség, hogy elvörösödjön; némi bocsánatkérést is mormogott. Ennek ellenére a továbbiakban kerülte Nadine-t, holott Rachel Timms volt az egyike a néhány lánynak, akihez Nadine igazán közel érezte magát az első másfél egyetemi évben.
Akkortól mostanáig sohasem érintett ilyen farostból készült, háromszögletű pókot.
De hát az idő végtére is... kiforogta, hogy úgy mondjuk.
Csakugyan.
A szíve hangosan vert, miközben leült a piknikasztal melletti padra, és az ujjait könnyedén rányomta az írótábla két oldalára. Szinte azonnal megmozdult az érintésétől, és Nadine-nak eszébe jutott az üresjáratban zümmögő autó. De ki a vezető? Kicsoda ő valójában? Ki szállt be, ki csapta be az ajtót, és tette naptól feketére égett kezét a volánra? Kinek a poros, ócska cowboycsizmába bújtatott lába tipor rá brutálisan a gázra, hogy elvigye őt... hova is?
Vezető, hova viszel?
Túl a segítségen és a reményen, ült a kerekre tágult szemű Nadine a padon, a Flagstaff-hegység csúcsán, és még sohasem érezte ennyire, hogy egy határon van. Kelet felé nézett, de érezte, hogy az mögötte közeledik, ránehezedik, lerántja, mint halott asszonyt a lábára kötött súly: Flagg sötét jelenléte közeledett, állandó, kérlelhetetlen hullámokban.
A sötét ember ott volt valahol az éjszakában, és ő, Nadine kiejtett egy szót, mint valami varázsigét, idézve és igézve minden korok fekete szellemeit:
– Mondd.
És az ujjai alatt a tábla írni kezdett.
Kivonatok a Szabad Övezet Állandó Bizottságának
jegyzőkönyvéből:
1990. augusztus 19.
EZT AZ ÜLÉST Stu Redman és Fran Goldsmith lakásában tartották. A Szabad Övezet Bizottság minden tagja jelen volt.
Stu Redman magát is beleértve mindnyájunknak gratulált az Állandó Bizottságba való megválasztásunk alkalmából. Javaslatot tett, amely szerint köszönőlevelet fogalmazunk Harold Laudernek, amelyet a bizottság minden tagja aláír. A javaslat egyhangúan átment.
Stu: Ha végeztünk a régi dolgokkal, Glen Bateman-nek lenne néhány témája. Magam sem tudok többet róluk, mint ti, de gyanítom, hogy az egyik a következő nagygyűléssel kapcsolatos. Igaz, Glen?
Glen: Kivárom a magam idejét.
Stu: Ez jellemző rád, bőrhajú. A fő különbség egy öreg iszákos és egy öreg, kopaszodó egyetemi professzor között, hogy a professzor kivárja a maga idejét, mielőtt ledumálná a füledet a fejedről.
Glen: Köszönet bölcsességed gyöngyszemeiért, Kelet-Texas.
Fran közbeszólt, miszerint látja, hogy Stu és Glen pompásan mulatnak, de tudni szeretné, rátérnek-e végre a lényegre, mivel a kedvenc tévéműsora kilenckor kezdődik. Ezt a megjegyzést valószínűleg nagyobb nevetés fogadta, mint amit megérdemelt.
Az első igazi kérdés a felderítőké volt, akiket nyugatra küldünk. Röviden, a bizottság elhatározta, hogy felkéri Farris bírót, Tom Cullent és Dayna Jurgenst, vállalkozzanak az útra. Stu javasolta, hogy azok az emberek beszéljenek velük, akik jelölték őket, vagyis Larry Underwood kérje meg a Bírót, Nick Tomot – Ralph Brentner segítségével –, Sue pedig Daynát.
Nick közölte, hogy Tommal néhány napig dolgozni kell, Stu erre megjegyezte, hogy ez fölveti az indulás kérdését. Larry véleménye szerint nem küldhetik együtt őket, mert akkor együtt buknak le. Azzal folytatta, miszerint a Bíró és Dayna valószínűleg gyanítja, hogy rajtuk kívül más kémek is útnak indulnak, de ameddig nem tudják a nevüket, addig nem fecseghetnek róluk. Fran erre azt mondta, hogy a fecsegés aligha a megfelelő szó, tekintve, mire képes velük a nyugati ember – már amennyiben ember.
Glen: Én nem lennék ilyen borúlátó a helyedben, Fran. Amennyiben az Ellenségnek némi értelmet tulajdonítunk, akkor tudja, hogy nem látjuk el a – felderítőinket, azt hiszem, így kell mondani – létfontosságú információkkal. Tudni fogja, hogy nem sokra megy a kínzással.
Fran: Úgy érted, megveregeti a buksijukat, és figyelmezteti őket, ne tegyenek ilyet többé? Nekem van egy olyan gyanúm, hogy pusztán élvezetből is megkínozhatja őket. Erre mit mondasz? Glen: Nem sokat mondhatok. Stu: A döntést meghoztuk, Frannie. Közösen megegyeztünk abban, hogy elküldjük embereinket abba a veszedelembe, és mindnyájan tudjuk, hogy ennek a döntésnek a meghozatala nem volt tréfadolog.
Glen javasolta, hogy fenntartásokkal egyezzünk meg a következő menetrendben: a Bíró augusztus huszonhatodikán indul, Dayna huszonhetedikén, Tom pedig huszonnyolcadikán, egyikük sem tud a többiekről, és mindegyik más úton megy. Ez elég időt hagy a Tommal való munkára, tette hozzá.
Nick javasolta, hogy Tom Cullen kivételével, akivel akkor fognak beszélni, amikor hipnotikus állapotba kerül, a másik két embernek azt kell javasolni, akkor jöjjenek vissza, amikor érzésük szerint kell, de az időjárást is vegyék figyelembe: a hegyekben már október első heteiben erős havazások lehetnek. Nick javasolta, tanácsoljuk nekik, hogy ne töltsenek három hétnél többet nyugaton.
Fran azt mondta, hogy délnek kerülhetnek, ha a havazás túl korán kezdődne, de Larry nem értett egyet, mert ott van az útban a Sangre de Cristo-hegylánc, hacsak nem akarnak Mexikóig kerülni. És ha mégis megteszik, valószínűleg akkor sem látnánk viszont őket tavaszig.
Larry azt mondta, ha ez a helyzet, akkor talán a Bírót kéne elsőnek indítanunk. Azt javasolta, hogy az időpont augusztus 21. legyen, azaz holnapután.
Ezzel lezártuk a felderítők... vagy kémek (kinek hogy tetszik) témáját.
Glen kapott szót. Mostantól a magnószalagot idézem:
Glen: Indítványozom, hogy augusztus huszonötödikére hívjunk össze egy nagygyűlést, és javasolni fogok néhány témát, amelyeket fölvethetünk.
Először is szeretnék rámutatni valamire, ami talán meglep titeket. Feltételeztük, hogy körülbelül hatszáz ember él az Övezetben. Ralph nagyszerű, pontos nyilvántartást vezetett az érkező nagyobb csoportok létszámáról, erre alapoztuk a népességre vonatkozó becslést. Ugyanakkor egyesével is jönnek emberek, naponta legalább tízen. Mármost ma elmentem Leo Rockwayjel a Chautauqua nagytermébe, és összeszámoltuk a székeket. Hatszázhét jött ki. Nem mond ez nektek valamit?
Sue Stern megjegyezte, hogy ez nem a teljes létszám, mert az emberek hátul is álltak, és a széksorok közé is ültek. Rögtön láttuk, hogy Glen hova akar kilyukadni, és azt hiszem, a megfelelő kifejezés az volt, hogy a bizottságnak leesett az álla.
Glen: Nincs rá módunk, hogy megfelelően megbecsüljük, mennyi ülő- és állóhely van ott, de elég világosan emlékszem a gyűlésre, és azt kell mondanom, hogy a legkonzervatívabb becslés szerint is legalább száz. Ebből láthatjátok, hogy legkevesebb hétszáz ember tartózkodik az Övezetben. A Leo és jómagam által végzett számítás eredményeképpen egyik pontnak javaslom, hogy hozzunk létre egy Népszámláló Bizottságot.
Ralph: Nahát, a mindenit! Ezt nem gondoltam.
Glen: Nem tehetsz róla. Te legalább tucatnyi vasat tartasz a tűzben, és mindnyájan megegyezünk benne, hogy nagyon jól forgatod őket...
Larry: Öregem, ezzel én is egyetértek.
Glen: ...de még ha naponta mindössze négy idegen érkezne is, ez hetente csaknem harminc új embert jelentene, de gyanúm szerint sokkal valószínűbb a tizenkét-tizennégy fős csoport. Nem rohannak valamelyikünkhöz bemutatkozni, és mivel Abagail anya elment, olyan hely sincs, ahol számba vehetné őket az ember az érkezésük után.
Fran Goldsmith támogatta, hogy Glen javaslata a Népszámláló Bizottságról fölkerüljön az augusztus 25-i nagygyűlés napirendjére, mondván, hogy a bizottság a felelős a Szabad Övezet minden lakosának számbavételéért.
Larry: Mindent támogatok, ha jó, gyakorlati ok van rá. Mégis...
Nick: „Mégis mi, Larry?”
Larry: Hát... nincs nekünk elég dolgunk anélkül is, hogy mindenféle szemét bürokráciával piszmognánk?
Fran: Én máris látok egy megfelelő okot, Larry.
Larry: És mi az?
Fran: Nos, ha Glennek igaza van, ez azt jelenti, hogy egy nagyobb termet kell szereznünk a legközelebbi találkozóra. Ez egy. Ha huszonötödikére összejön nyolcszáz ember, akkor aligha tudjuk begyömöszölni őket a Chautauqua auditóriumba.
Ralph: Jézusom, erre nem gondoltam. Mondtam nektek, hogy nem vagyok én erre a munkára megfelelő.
Stu: Nyugi, Ralph, mindent jól csinálsz.
Sue: Akkor hát hol tartjuk meg a nyavalyás gyűlést?
Glen: Várjunk egy percet, várjunk egy percet. Egyszerre csak egy dolgot tárgyaljunk. Már van egy nyavalyás javaslat a nyavalyás szőnyegen!
7:0 arányban megszavaztuk, hogy a Népszámláló Bizottság kerüljön a következő nagygyűlés napirendjére.
Stu ekkor javasolta, hogy az augusztus 25-i gyűlést tartsuk a Munzinger auditóriumban, amelynek nagyobb a befogadóképessége, valószínűleg meghaladja az ezer főt.
Glen kért és kapott ismét szót.
Glen: Mielőtt továbblépnénk, szeretnék rámutatni, hogy van még egy jó ok a Népszámláló Bizottság létrehozására, kicsit komolyabb annál, hogy buli előtt tudni kell, mennyi mártogatóst és hány zacsi krumpliszirmot kell beszerezni. Tudnunk kell, hogy ki jön... de azt is, hogy ki megy. Mert szerintem szökdösnek az emberek. Lehet, hogy üldözési mániám van, de megesküdhetek, hogy vannak arcok, amelyeket megszoktam, és mostanában nem látom őket. Akárhogy is, miután végeztünk a Chautauqua parkban, Leóval kimentünk Charlie Impening házához. És tudjátok, mit találtunk? Az a ház üres volt, Charlie holmija eltűnt, és maga Charlie is eltávozásra ment.
Némi felzúdulás a bizottságban, szitkokkal fűszerezve, amelyeket, noha igazán színes kifejezések voltak, mégsem rögzítek ebben a jegyzőkönyvben.
Ralph megkérdezte, mi hasznunk abból, ha tudjuk, hogy ki távozott. Azt mondta, ha az olyan pofák, mint Impening, el akarnak menni a sötét emberhez, azt tekintsük szerencsénknek. A bizottság több tagja megtapsolta Ralphot, aki úgy elpirult, ha szabad ezt mondanom, mint egy iskolás fiú.
Sue: Nem, én értem, hogy Glen mire gondol. Az információk állandó kiáramlására.
Ralph: Na és mit tehetünk? Vágjuk sittre őket?
Glen: Akármilyen csúnyán hangzik, azt hiszem, ezt nagyon komolyan fontolóra kell vennünk.
Fran: Na nem. Kémeket küldeni... ezt még beveszi a gyomrom. De bezárni embereket, csak azért, mert nem tetszik nekik, ahogy a dolgokat intézzük? Jézusom, Glen! Ez már tiszta titkosrendőrség!
Glen: Igen, csakugyan arrafelé hajlik a dolog. De a helyzetünk rendkívül veszélyes. Úgy állítod be, mintha én az elnyomást pártolnám, ami szerintem elég tisztességtelen. Kérdezem, csakugyan azt akarod, hogy folytatódjék az agyelszívás, holott tudomásod van az Ellenségről?
Fran: Akkor is utálom! Az '50-es években Joe McCarthynak ott volt a kommunizmus. Nekünk itt van a sötét ember. De jó nekünk!
Glen: Fran, felkészültél arra a lehetőségre, hogy valaki valamilyen kulcsfontosságú értesüléssel távozik? Például, hogy Abagail anya elment?
Fran: Ezt Charlie Impening is elmondhatja neki. Milyen egyéb kulcsfontosságú értesülésünk van még, Glen? Hiszen leginkább csak lézengünk céltalanul.
Glen: Azt akarod, hogy tudomást szerezzen a létszámunkról? Hogy hol tartunk műszakilag? Hogy még egy orvosunk sincs?
Fran azt felelte, hogy inkább ez, mint hogy embereket zárjunk be csak azért, mert nem tetszik nekik, ahogy itt a dolgok mennek. Stu ekkor javasolta, Vessük el azt az ötletet, hogy embereket bezárjunk, csak azért, mert másképp látják a dolgokat. Ezt a javaslatot elfogadtuk, csak Glen szavazott ellene.
Glen: Jobb, ha hozzászoktok a gondolathoz, hogy előbb-utóbb foglalkoznotok kell a kérdéssel, és inkább előbb. Már az is éppen elég baj, hogy Charlie Impening mindent eldalol Flaggnek. De kérdezzétek csak meg magatoktól, akarjátok-e beszorozni egy elméleti x-szel azt, amit Impening tud. Mindegy, szavazzatok le. De van még valami... gondoltatok már arra, hogy határozatlan időre választottak meg? Nem tudjuk, hogy hat hétig, hat hónapig vagy hat évig vagyunk hivatalban. Én egy évet javasolnék... annak elégnek kell lennie, hogy a kezdet végére jussunk, ahogy Harold mondta. Szeretném látni ezt az egyéves dolgot a következő nagygyűlés napirendjén.
Még egy utolsó téma, és végeztem. A városi gyűlésekkel történő kormányzás – mert alapvetően ezt csináljuk, mint választott elöljárók – nagyon jól működik egy darabig, amíg el nem éri a lélekszám a kábé háromezret, de ha túlságosan megnő a város, gyűlésre többnyire a klikkezők fognak járni, meg azok, akik a fejszét köszörülik... és zászlót akarnak, hogy lobogtathassák. Az tehát a javaslatom, hogy nagyon alaposan gondolkodjunk el rajta, miként alakíthatnánk át Bouldert köztársasággá, télen vagy kora tavasszal.
Némi informális vita követte Glen utolsó javaslatát, de ezen a gyűlésen nem követte cselekvés. Nick kapott szót, és odaadott valamit Ralphnak, hogy olvassa föl.
Nick: „Ezt ma, tizenkilencedike reggelén írtam, miközben az esti gyűlésre készültem, és át fogom adni Ralphnak, hogy olvassa föl utolsó napirendi pontként. Néha nagyon nehéz némának lenni, de igyekszem végiggondolni minden következményét annak, amit javasolni akarok. Szeretném, ha a következő nyilvános gyűlés napirendi pontjai között szerepelne ez is: 'A Szabad Övezet alapítsa meg a Torvény és Rend Bizottságát, Stu Redman vezetésével'.”
Stu: Ez nagyon nem szép tőled, Nick.
Glen: Érdekes. Oda térünk vissza, amiről az előbb beszéltünk. Hadd fejezze be, Stuart – majd te is elmondhatod a magadét.
Nick: „Ennek a Törvény és Rend Bizottságnak a székhelye a boulderi megyei bíróság épülete legyen. Stunak meglesz a joga, hogy helyetteseket nevezzen ki, a harmincas létszámhatárig önállóan, harmincon felül a Szabad Övezet Bizottság többségének, hetvenen fölül a városi nagygyűlés többségének egyetértésével. Szeretném, ha javaslatomat fölvennék a következő nagygyűlés napirendjére. Természetesen helyeselhetjük, amíg belefeketedhetünk, ha Stu nem egyezik bele.”
Stu: Amilyen igaz!
Nick: „Elég sokan vagyunk ahhoz, hogy szükségünk legyen törvényre. Anélkül a dolgok összezavarodnak. Ott van a Gehringer fiú esete, aki a Pearl utcában rendezett gyorsulási versenyt. Végül összetörte a járgányt, és örülhet, hogy megúszta egy vágással a homlokán. Meg is ölhette volna magát, vagy valaki mást. Mindenki, aki látta, mit csinál, tudta, hogy ebből baj lesz, H-O-L-D, ez azt jelenti, baj, ahogy Tom szokta mondani. De senki sem érezte úgy, hogy meg kellene állítani, mivel nem volt meg hozzá a tekintélyük. Ez egy dolog. Azután ott van Rich Moffat. Nyilván mind ismeritek Richet, de azoknak, akik mégsem ismernék, elmondom, hogy valószínűleg ő az Övezet egyetlen gyakorló alkoholistája. Nagyjából tisztességes fickó, amikor józan, de amikor iszik, akkor nem beszámítható, és igen sokat iszik. Három-négy napja teletankolta magát, és elhatározta, hogy az Arapahoe-n minden ablakot betör. Beszéltem vele, amikor kicsit kijózanodott – már ahogy én beszélni szoktam, jegyzetekkel –, és nagyon szégyellte magát. Hátramutatott, ahonnan jött, és azt mondta: 'Most nézd meg! Hát nézd meg, mit csináltam. Tiszta üveg a járda! Mi van, ha valamelyik srác megvágja magát? Engem hibáztatnak majd érte'.”
Ralph: Nem sajnálom. Egy fikarcnyit se.
Fran: Eredj már, Ralph. Mindenki tudja, hogy az alkoholizmus betegség.
Ralph: A seggem, az betegség. Nem betegek, hanem disznók.
Stu: Mindketten eltértetek a napirendtől. Hé, bőrt a fogatokra!
Ralph: Bocs, Stu. Máris folytatom Nick levelét.
Fran: Én meg legalább két percig hallgatok, elnök úr. Megígérem.
Nick: „Hogy egy hosszú történetet rövidre fogjak, találtam Richnek egy seprűt, és eltakarította a nagyját annak a disznóságnak, amit csinált. Egész rendes munkát végzett. De igaza volt, amikor megkérdezte, miért nem állította meg valaki. Régen az ilyen Rich-féle fickók közelébe se juthattak a magas oktánszámú töménynek, amit igazán kívántak, be kellett érniük a vinkóval. De most hihetetlen mennyiségű pia várja, hogy valaki levegye a polcról. Továbbá én tényleg hiszek abban, hogy Richnek nem lett volna szabad elérnie a második ablakig, ő viszont minden ablakot bevert az utca déli oldalán, háromsaroknyi hosszban. Azért hagyta abba, mert elfáradt. Van itt még egy példa: egy férfi, akinek a nevét nem említem, rájött, hogy az asszonya, akinek a nevét szintén nem említem, a délutáni pihenő idejét egy harmadik fél társaságában tölti. Azt hiszem, mindnyájan tudjuk, kiről beszélek.”
Sue: Ja, azt hiszem. Nagy ember nagy öklökkel.
Nick: „Mindenesetre a kérdéses férfi megverte a harmadikat és az ügyben szereplő nőt is. Mármost, nem hiszem, hogy bármelyikünknek számítana, kinek van igaza, és ki téved...”
Glen: Ebben tévedsz, Nick.
Stu: Hadd fejezze be, Glen.
Glen: Nem bánom, de erre a pontra még vissza akarok térni.
Stu: Jól van. Folytasd, Ralph.
Ralph: Jó, most már mindjárt vége.
Nick: „...mert az számít, hogy ez az ember bűncselekményt követett el, garázdaságot meg testi sértést, mégis szabadon távozhatott. A három eset közül az utóbbi nyugtalanítja leginkább a polgárokat. Most olvasztótégely társadalomban élünk, igazi zagyvalékban, ahol mindenféle vita és ellentét elképzelhető. Nem hinném, hogy bármelyikőnk is határvidéki társadalmat akarna kiépíteni Boulderben. Csak képzeljétek el a helyzetet, ha a kérdéses férfi valamelyik zálogházból kihozott volna egy 45-öst, és verés helyett agyonlőtte volna a másik kettőt. Akkor egy gyilkos járkálna köztünk.”
Sue: Istenem, Nicky, mi ez? A mai napra rendelt szent ige?
Larry: Igen, ez csúnya dolog, de igaza volt. Van egy régi mondás, azt hiszem, a tengerészet érdeme: „Ami elromolhat, az el is fog romlani.”
Nick: „Stu máris a mi nyilvános és privát vitavezetőnk, ami azt jelenti, hogy az emberek máris tekintélyt tulajdonítanak neki. Személy szerint is hiszem, hogy Stu jó ember.”
Stu: Köszönöm a kedves szavakat, Nick. Nyilván még nem vetted észre, hogy betétes cipőben járok. De komolyan – elfogadom a kinevezést, ha ez a kívánságod. Nem igazán vágyom erre az átkozott munkára – amennyit én Texasban ebből láttam, a rendőri munka javarészt abból áll, hogy az ember a hányadékot pucolja az ingéről, amikor az ilyen Rich Moffat-féle alakok leokádják, vagy olyan hülyéket kapar össze az utakon, mint a Gehringer fiú. Csupán annyit kérek, ha ezt előhozzuk a gyűlésen, erre is vonatkozzék az egyéves időtartam, akárcsak a bizottsági munkára. És egyértelműen közölni szándékozom, hogy ennek az évnek a végén lemondok. Ha ez elfogadható, akkor rendben van.
Glen: Azt hiszem, mindnyájunk nevében mondhatom, hogy ez így rendben van. Szeretném megköszönni Nick javaslatát, és a jegyzőkönyv kedvéért kijelentem, hogy zseniális ötlet. A magam részéről támogatom.
Stu: Jól van, a javaslatot fölteszem szavazásra. Van még valakinek kérdése?
Fran: Igen, van. Mi lesz, ha valaki szétlövi a fejedet?
Stu: Nem hinném...
Fran: Nem, te nem hinnéd. Te nem így gondolod. No és Nick akkor mit mond nekem, ha rosszul gondolod? „Ó, bocsesz, Fran?” Ezt fogja mondani? „Az embered a megyei bíróságon van, golyóval a fejében, azt hiszem, hibát követtünk el?” Jézusmária és Szent József, nekem gyerekem lesz, és ti egy Pat Garrettet akartok csinálni Stuból!
Újabb tízpercnyi vita következett, ennek zöme lényegtelen; Fran, engedelmes titkárunk jókorát bőgött, azután fegyelmezte magát. 6:1 arányban megszavazták, hogy Stu legyen a Szabad Övezet békebírája, és Fran ez alkalommal nem változtatta meg a szavazatát. Glen kérte, hogy adjanak szót neki, mielőtt véget érne az összejövetel.
Glen: Ez megint afféle közbevetett gondolat, nem szükséges szavazni, csak meg kéne fontolnunk. Visszatérek Nick harmadik esetéhez a törvény és rend ügyben. Az eset ismertetését azzal fejezte be, hogy nem kell törődnünk azzal, kinek van igaza, ki téved. Azt hiszem, ez esetben ő téved. Véleményem szerint Stu a legtisztességesebb ember, akivel valaha találkoztam. Mindazonáltal a bűnüldözés bíróság nélkül nem igazságszolgáltatás, csak polgárőrség, ahol az ököl uralkodik. Most tegyük föl, hogy a fickó, akit mindnyájan ismerünk, szerez egy 45-öst, megöli a nőt és annak a szeretőjét. Továbbá tegyük föl, hogy Stu mint békebíró odamegy, nyakon ragadja és beviszi a sittre. Mi van azután? Meddig tartjuk ott? Törvény szerint egyáltalán nem tarthatjuk ott, legalábbis az alkotmány értelmében, amelyet tegnap este fogadtunk el, mert e szerint egy ember mindaddig ártatlan, amíg bíróság előtt be nem bizonyítják a bűnösségét. Mármost azt tudjuk, hogy lakat alatt kell tartanunk. Nem éreznénk biztonságban magunkat, ha kint mászkálna az utcákon. Így tehát bekaszliznánk, még akkor is, ha ez nyilvánvalóan alkotmányellenes, mert ha a biztonság és az alkotmányosság kerülnek összeütközésbe, a biztonságnak kell győznie. De úgy illik, hogy helyreállítsuk az összhangot a biztonság és az alkotmányosság között, olyan gyorsan, ahogy csak lehetséges.
Fran: Ez nagyon érdekes, és azzal is egyetértek, hogy ezen gondolkodnunk kell, de pillanatnyilag azt javaslom, rekesszük be az ülést. Késő van, és én nagyon elfáradtam.
Ralph: Öregem, támogatom a javaslatot. A bíróságról majd legközelebb beszélünk. Pillanatnyilag olyan sok mindennel van tele az agyam, hogy csak forog körbe. Az ország helyreállítása sokkal keményebb dolog, mint elsőre látszik.
Larry: Ámen.
Stu: Felteszem szavazásra a kérdést. Mi a véleményetek, emberek?
7:0 arányban megszavaztuk.
Frances Goldsmith, titkár
– MIÉRT ÁLLTÁL meg? – kérdezte Fran, amikor Stu lassan odakerekezett a járdához, és letette a lábát. – Még egy saroknyira vagyunk. – Szeme vörös volt a találkozón elsírt könnyektől, és Stu sohasem látta még ilyen fáradtnak.
– Ez a békebíróság – kezdte.
– Stu, nem akarok beszélni róla.
– Valakivel muszáj megbeszélnem, drágám. És Nick nem téved. Én vagyok a logikus választás.
– Baszd meg a logikádat. Mi lesz velem és a kicsivel? Bennünk nem látsz logikát, Stu?
– Tudom, mit akarsz a kicsinek – felelte halkan a férfi. – Nem megmondtad éppen elégszer? Olyan világba akarod megszülni, amelyik nem teljességgel őrült. Biztonságot akarsz neki. Mindezt én is akarom. De ezt nem akartam mondani a többiek előtt. Ez csak rám és rád tartozik. Te és a kicsi vagytok a legfőbb okai annak, hogy igent mondtam.
– Tudom – felelte Fran halk, elcsukló hangon.
A férfi az álla alá dugta az ujját, és megemelte az arcát. Rámosolygott, és a lány is megpróbált mosolyogni. Fáradt mosoly volt, és könnyek peregtek az arcán, de mégis jobb volt, mintha egyáltalán nem mosolyogna.
– Minden jóra fordul – ígérte Stu.
A lány lassan megcsóválta a fejét, Néhány könnye elrepült a meleg nyáréjszakába.
– Én nem hiszem – mondta. – Egyáltalán nem hiszem.
SOKÁIG HEVERT álmatlanul az éjszakában, s arra gondolt, hogy meleg csak abból származik, ami ég – Prométheusznak is ezért tépkedte a máját a sasmadár –, és hogy a szerelemhez vér is tapad.
Alattomosan hatalmasodott el rajta a bizonyosság – mint valami alattomosan elhatalmasodó érzéstelenítés –, hogy végül vérben fognak gázolni. Erre a gondolatra védőn a hasára tette a kezét, és hetek óta először jutott eszébe az álma: a sötét ember vigyora... és az elgörbített ruhafogas.
AMELLETT, HOGY egy válogatott csapattal Abagail anya nyomait kutatta, Harold Lauder benne volt a Temetési Bizottságban is, és az egész augusztus 21-ét öt másik emberrel egy szemeteskocsi hátuljában töltötte, bakancsosan, védőruhásan, vastag gumikesztyűben. A Temetési Bizottság vezetője, Chad Norris azon a helyen tartózkodott, amelyet, mondhatni, vérfagyasztó nyugalommal, csak 1. sz. Temetkezőhelynek nevezett. Tíz mérföldre volt Bouldertől – azon a olyan területen valaha felszíni szénbányászat folyt. A hely az augusztusi nap égető sugarai alatt éppen olyan sivár és kopár volt, mint a hold hegyei. Chad kelletlenül fogadta el a hivatalát, mert valaha egy temetkezési vállalkozó segédje volt a New Jersey-i Morristown-ban.
– Nincs ebben semmi temetkezés – mondta ma reggel a Greyhound buszvégállomáson az Arapahoe és a Walnut utca kereszteződésében, ahonnan indultak. Meggyújtott egy Winstont, és rávigyorgott a körülötte ülő húsz emberre. – Azaz temetés lesz, de nem olyan, mint egy temetkezési vállalatnál, ha értitek, mire gondolok.
Néhány görcsös mosoly válaszolt neki. Haroldé volt a legszélesebb. A hasa folyamatosan korgott, mert nem mert reggelizni. Nem volt biztos benne, hogy magában tudja tartani az ételt, tekintve a munka természetét. Ragaszkodhatott volna Abagail anya felkutatásához, és senki sem mondott volna egyetlen tiltakozó szót sem, noha az Övezet minden gondolkodó koponyája számára (ha ugyan volt rajta kívül még egy gondolkodó koponya a Szabad Övezetben – ami nagy kérdés) világos lehetett, hogy az öregasszonyt tizenöt emberrel felhajtani a Bouldert övező sok ezer négyzetmérföldnyi erdőben és síkságon, egyszerűen komikus vállalkozás. És természetesen az is lehetséges, hogy sohasem hagyta el Bouldert, amire láthatólag senki sem gondolt (és ez egyáltalán nem lepte meg Haroldot). Ott lehet bármelyik házban a központon kívül, és sohasem találhatják meg, hacsak valamennyi házat át nem kutatják, Redmannek és Androsnak egy szava sem volt, amikor Harold azt javasolta, hogy a kutatás afféle hétvégi és esti foglalkozás legyen, ami azt jelezte, hogy ők is lezártnak tekintik az ügyet.
Ragaszkodhatott volna hozzá, de kit kedvelnek legjobban valamennyi közösségben? Kiben bíznak meg leginkább? Hát természetesen abban, aki a legpiszkosabb munkát vállalja, méghozzá mosolyogva. Azt az embert, aki elvégzi azt, amit te nem vállalnál.
– Olyan lesz, mintha ölfát temetnénk – mondta Chad. – Ha így gondoltok rá, akkor nem lesz baj. Néhányan eleinte hányni fogtok. Nincs ebben semmi szégyen; csak igyekezzetek olyan helyre menni, ahol a többiek nem láthatnak. Ha egyszer hánytál, már könnyebben fogsz tudni úgy gondolni rá: ölfa. Semmi más, csak ölfa.
Az emberek kínosan meredtek egymásra.
Chad három, egyenként hatfős csoportra osztotta őket, és előrement két emberrel, hogy előkészítsék a helyet, ahová a halottakat viszik. A három csoport mindegyike kapott egy városrészt. Harold kocsija a Table Mesa negyedben töltötte a napot, onnan haladtak lassan nyugat felé a Denver-Boulder kereszteződés lehajtójától. Föl a Martin Drive-on a Broadway kereszteződésig. Le a Harminckilencedik utcán, azután vissza a Negyvenediken. A többnyire kétszintes belvárosi házak ezen a környéken harminc éve épülhettek. Akkortájt húzhatták föl őket, amikor Boulder lakosságának létszáma növekedni kezdett.
Chad ellátta őket a helyi Nemzeti Gárda fegyverraktárából vételezett gázálarccal, de nem kellett használniuk, amíg ebéd után (ebéd?, miféle ebéd? Haroldé egy doboz Berry almáspite-töltelékből állt; mást nem tudott magába erőltetni) be nem léptek a Végnapok Szentjei-templomba, a Table Mesa Drive alsó szakaszán. A hívek fertőzötten jöttek ide, és itt haltak meg, több mint hetvenen. Iszonyú bűz volt.
– Ölfa – mondta Harold egyik társa magas, felháborodott, hisztérikus hangon, Harold pedig megfordult és elbukdácsolt mellette. Megkerülte egy csinos téglaépület sarkát, amely választások idején szavazóhelyiségként szolgált, és kiadta magából a Berry almáspite-tölteléket, miközben nyugtázta, hogy Norrisnak igaza van: tényleg jobban érezte magát.
Két fordulóba és a délután java részébe telt, amíg kiürítették a templomot. Húsz ember, hogy megszabaduljanak az összes boulderi hullától, gondolta Harold Már-már mulatságos. Boulder korábbi lakosainak zöme elfutott, mint a nyúl, mert berezeltek a Légi Kutatóintézettől, de mégis... Még ha az érkezők növelik is a Temetési Bizottság létszámát, aligha tudják elföldelni a hullák többségét az első komoly hóviharig (nem mintha ő be akarná várni), és az emberek zöme sohasem fogja megtudni, milyen közel álltak ahhoz, hogy a nyakukba kapjanak egy új járványt, amellyel szemben nem voltak védettek.
A Szabad Övezet Bizottsága tele van ragyogó eszmékkel, gondolta megvetően. A bizottság igazán jól elvan természetesen addig, amíg a drága öreg Harold Lauder megköti a cipőfűzőjüket. Erre jó a drága öreg Harold, arra azonban nem, hogy bekerüljön abba a rohadt Állandó Bizottságba. Ments Isten. Ahhoz sohasem lesz elég jó, ahogy nem volt elég jó, hogy összeszedjen egy csajt az ogunquiti tánciskolából, még ha egy bányarémet is. Jóságos ég, csak Haroldot ne. Ne felejtsük, emberek, hogy ha addig a közmondásos pontig csupaszítjuk a dolgot, ahol a medveféle emlős kiüríti a beleiből a hajdinakását, hogy ez nem analitikus, logikus téma, a józan észhez sincs köze. Ha a lényegig csupaszítjuk a dolgot, akkor ez egy kibaszott szépségverseny.
Nos, valaki emlékszik. Valaki jegyzi a pontokat. És ennek a valakinek a neve – hallhatnánk a dobpergést, maestro? – Harold Emery Lauder.
Így hát visszament a templomba, megtörölte a száját, kipréselt magából egy vigyort, és bólintott, hogy kész folytatni a munkát. Valaki hátba verte, amitől Harold vigyora még szélesebb lett, miközben arra gondolt: Egy napon elveszíted ezért a kezedet, szaros.
Az utolsó menettel 4.15-kor végeztek, az utolsó végnapi szent hulláját is feldobták a kukásautóra. A városban nehézkesen kanyarogtak a dugók között, de a Colorado 119-esen három városi autómentő dolgozott egész nap, félretolták az elakadt járműveket az út két oldalán húzódó árkokba. Úgy hevertek ott, mint valami óriásgyermek felborított játék autói.
A temetkezési helyen már parkolt két narancsszínű teherautó. Emberek állták körül őket, már levették a kesztyűjüket, ujjaik fehérek voltak, az ujjhegyük vörös, mivel egész nap a gumikesztyűben izzadtak. Dohányoztak és beszélgettek. A legtöbbjük nagyon sápadt volt.
Norris és két segítője mindent előkészített. Szétterítettek egy hatalmas műanyag lepedőt a sziklás talajon. A louisianai Norman Kellogg, aki Harold teherautóját vezette, odatolatott a műanyag szélére. Lecsapódott a raktér hátsó fala, és az első tetemek félig megmerevedett rongybabaként hullottak a műanyag lepedőre. Harold szeretett volna elfordulni, de attól tartott, hogy a többiek ezt a gyengeség jelének tekintenék. Nem nagyon zavarta a zuhanó hullák látványa; a hang idegesítette. Az a hang, amit akkor keltettek, amikor ráhullottak leendő szemfedőjükre.
A teherautó motorjának hangja elmélyült, hidraulikus vinnyogás hallatszott, a raktér megemelkedett. A holtak groteszk emberi esőként zuhogtak. Harold egy pillanatra megszánta őket, olyan mélységesen, hogy az már szinte fájt. Ölfa, gondolta. Milyen igaza volt. Ez minden, ami maradt. Csupán... ölfa.
– Hó! – bömbölte Chad Norris, és Kellogg előbbre gurult a teherautóval, majd leállította a motort. Chad és segítői gereblyéket fogva a műanyagra léptek, és Harold most már elfordult, úgy tett, mintha az eget vizsgálná, nem fog-e esni, és ezzel nem volt egyedül – mégis hallott valami hangot, ami kísértette az álmaiban, és ez a hang a halott nők és férfiak zsebéből potyogó aprópénz csörgése volt, amikor Chad és segítői szétterítették a tetemeket gereblyéikkel. A pénzdarabok a műanyagra hullottak, a hang Haroldot abszurd módon emlékeztette a szöcskejátékra. Rothadás émelyítő, édeskés szaga terjengett a meleg levegőben.
Amikor visszanézett, a három ember az erőfeszítéstől nyögve, dagadó karizmokkal húzta össze a lepedő széleit. Néhányan, köztük Harold is, beszálltak segíteni. Chad Norris elővarázsolt egy hatalmas ipari drótfűző gépet. Húsz perccel később a munkának ez a része véget ért, a műanyag úgy hevert a földön, mint egy óriási zselatinkapszula. Norris fölmászott egy élénksárga buldózer fülkéjébe, és elfordította a gyújtókulcsot. A hasadozott vaslap leereszkedett. A gép megindult.
Egy Weizak nevű ember, aki szintén Harold teherautóján utazott, reszketeg léptekkel ment odébb, mint egy rosszul mozgatott bábu. Cigaretta táncolt az ujjai között. – Ember, én ezt nem tudom nézni – mondta, miközben elment Harold mellett. – Ez igazán furi. A mai napig nem is tudtam, hogy zsidó vagyok.
A buldózer előretört, és a nagy műanyag csomagot belelökte a földbe ásott hosszú, szögletes árokba. Chad visszatolatott, leállította a motort, lemászott. Intett a köré gyülekezett embereknek, odament az egyik köztisztasági teherautóhoz, egyik csizmás lábát rátette a felhágóra.
– Nincs szükség ünneplésre – mondta –, de fene jó munkát végeztetek. Úgy számítom, legalább ezer egységet intéztünk el ma.
Egységet, gondolta Harold.
– Tudom, hogy ez a fajta munka sokat kivesz az emberből. A bizottság újabb két személyt ígért még a hét vége előtt, de tudom, hogy ez nem változtat azon, amit éreztek, srácok – meg mellesleg én is érzek. Csak annyit mondok, ha elegetek van, úgy érzitek, hogy nem bírtok ki még egy napot, azért még nem kell elkerülnötök az utcán. De ha úgy gondoljátok, hogy nem bírjátok tovább, akkor rohadt fontos, hogy keressetek valakit, aki holnap átveszi a helyeteket. Szerintem ez a legfontosabb munka az Övezetben. Most még nem tragikus, de ha még húszezer holttestet hagyunk Boulderben a következő hónapra, amikor az idő csapadékosabbra fordul, akkor az emberek meg fognak betegedni. Ha úgy érzitek, menni fog, akkor holnap találkozunk a buszvégállomáson.
– Én ott leszek – mondta valaki.
– Én is – tette hozzá Norman Kellogg. – Miután ma este hat órát fürdök. – Ezt a megjegyzést nevetés fogadta.
– Rám számíthattok – szólt Weizak.
– Rám is – tette hozzá Harold.
– Mocskos munka – mondta Norris halk, felindult hangon. – Derék emberek vagytok. Kétlem, hogy a többiek valaha is felfognák, mennyire.
Haroldot megcsapta az összetartás, a bajtársiasság szele. Hirtelen rémülettel küzdeni kezdett ellene. Ez nem volt benne a tervben.
– Holnap találkozunk, Sólyom – mondta Weizak, és megszorította a vállát.
Harold hökkenten, védekezve vigyorgott. Sólyom? Miféle vicc ez? Természetesen rossz. Olcsó gúnyolódás. A kövér, pattanásos Harold Laudert Sólyomnak nevezik. Érezte, hogyan emelkedik benne a régi, fekete gyűlölet, ezúttal Weizak ellen. Ám hirtelen átcsapott zavarodottságba. Már nem volt kövér. Még zömöknek sem nagyon lehetett nevezni. A legutóbbi hét hétben a pattanásai is eltűntek. Weizak nem tudott róla, hogy ő valaha az iskolai viccek céltáblája volt. Nem tudhatott arról sem, hogy az apja egyszer megkérdezte tőle, nem homokos-e. Azt sem tudta, hogy volt egy népszerű nővére, akinek ő lett a keresztje. És még ha tudott volna is róla, valószínűleg magasról leszarja.
Harold bemászott az egyik teherautó hátuljába. A feje tehetetlenül kavargott. A régi gúnyolódások, a régi sebek, a kifizetetlen adósságok olyan értéktelennek tűntek, mint a papírpénz, amely Amerika minden bankját fulladásig megtöltötte.
Tényleg így van? Igaz lehet ez? Pánikba esett, egyedül volt, félt. Nem, döntött végül. Ez nem lehetséges. Mert gondolkozzunk csak. Ha az ember elég erős akaratú, hogy ellenálljon a mások lesajnálásának, akik buzinak, nyűgnek vagy egyszerűen szarzsáknak tartják, akkor ahhoz is van akarata, hogy ellenálljon...
Minek?
A mások elismerésének?
Ez nem egyfajta... nos, egyfajta elmebeteg logika?
Egy régi idézet merült föl zavart elméje felszínére, valami generális védekezett ezzel, amikor a japán-amerikaiakat internálták a II. világháború alatt. A tábornoknak kifejtették, hogy a nyugati parton egyetlen szabotázs sem történt, holott ott lakott a legtöbb, amerikai állampolgárságot szerzett japán. A generális erre azt válaszolta: Már az is baljós fejlemény, hogy egyetlen szabotázs sem történt.
Ez jellemző rá is?
Igen?
A teherautó bekanyarodott a buszvégállomás parkolójába. Harold átugrott a kocsi oldalán, miközben azon tűnődött, hogy még a mozgáskoordinációja is ezer százalékkal javult, akár azért, mert fogyott, akár a csaknem folyamatos izommunka, akár mindkettő miatt.
Ismét föltámadt a gondolat, amely konokul nem hagyta, hogy eltemessék: Kincset érhetnék ennek a közösségnek.
De hát kizárták.
Az nem számít. Elég eszem van hozzá, hogy feltörjem a zárat az ajtón, amelyet becsaptak a pofám előtt. És azt hiszem, elég bátorságom van hozzá, hogy ki is tárjam, ha egyszer a zárat kinyitottam.
De...
Elég! Elég! Akár kéz- és lábbilincset is viselhetnél, amelyekbe ezt a szót sajtolták! De! De! De! Nem hagynád abba, Harold? A szentségit, nem másznál le végre arról a kibaszott magas lóról?
– Hé, ember, jól vagy?
Harold ugrott egyet. Norris volt az, aki éppen kijött a diszpécser irodájából, amelyet most ő foglalt el. Fáradtnak tűnt.
– Én? Jól vagyok. Csak gondolkodtam.
– Jól van, csak rajta. Úgy veszem észre, ha ezt csinálod, mindig csak haszna van belőle ennek a bandának.
Harold megrázta a fejét. – Nem igaz.
– Nem? – kérdezte Chad. – Letehetlek valahol?
– Kösz. Vár a helikopterem.
– Tudod mit, Sólyom? Asszem, a fiúk többsége tényleg visszajön holnap.
– Igen, én is így vélem. – Odament a motorjához, és fölszállt. Akarata ellenére is élvezte új ragadványnevét.
Norris megcsóválta a fejét. – Sose hittem volna. Azt gondoltam, ha meglátják, milyen meló ez, száz más munka jut az eszükbe, amit előbb el kell végezniük.
– Megmondom, mit gondolok – szólt Harold. – Azt hiszem, sokkal könnyebb egy mocskos munkát elvégezni saját magadnak, mint valaki másnak. Némelyik srác egész életében először dolgozik saját magának.
– Igen, ebben van valami. Viszlát holnap, Sólyom.
– Nyolckor – helyeselt Harold, és elhajtott az Arapahoe-n a Broadway felé. Jobbra egy javarészt asszonyokból álló csapat autómentővel meg egy daruval igyekezett kiegyenesíteni egy bebicskázott nyerges vontatót, amely részben elzárta az úttestet. Egész kis tömeg figyelte, mit csinálnak. A település növekszik, gondolta Harold. Az emberek felét sem ismerem.
Hazafelé menet egyfolytában azon a problémán rágódott és emésztődött, amelyről azt hitte, régen megoldotta. Amikor hazaért, egy kis, fehér Vespa parkolt a járdán. A lépcsőn pedig egy nő ült.
FÖLÁLLT, amikor Harold feljött az ösvényen, és kezet nyújtott. Egyike volt a legdöbbenetesebb nőknek, akit Harold valaha látott – természetesen korábban is találkozott vele, de nem ilyen közelről.
– Nadine Cross vagyok – mondta. A hangja mély volt, szinte fátyolos, a keze erős és hűvös. Harold tekintete akaratlanul a nő testére siklott, ezt a szokását utálták a lányok, de képtelen volt nem ezt tenni. Úgy tűnt, ez a nő nem bánja. Könnyű pamutvászon nadrágot viselt, amely rásimult hosszú lábára, és valamilyen laza, kék, selyemszerű anyagból készült, ujjatlan blúzt. Melltartót viszont nem. Vajon hány éves? Harminc? Harmincöt? Talán fiatalabb. Idő előtt őszül.
Mindenütt?, kérdezte énjének örökké kanos (és láthatólag örökké szűzi) része, mire a szíve kicsit gyorsabban vert.
– Harold Lauder – mondta mosolyogva. – Larry Underwood csapatával jöttél, ugye?
– Igen, velük.
– Stut, Frannie-t és engem követtetek a Nagy Semmin át, ahogy értesültem. Larry a múlt héten meglátogatott, hozott nekem egy üveg bort és cukorkát. – Hamis repedtfazék-hangon mondta, és hirtelen biztosra vette, a nő tisztában van vele, hogy felméri, gondolatban levetkőzteti. Alig bírta megállni, hogy meg ne nyalja a száját, de kibírta... legalábbis egyelőre. – Igazán rendes srác.
– Larry? – A nő elnevette magát, furcsa, kissé titokzatos hangon. – Igen, Larry jó srác.
Egy pillanatig nézték egymást, Harold még sohasem látott ilyen leplezetlenül számító tekintetű nőt. Ismét tudatosodott benne az izgalom és a hasában ébredező forró idegesség.
– Nos – szólalt meg. – Mit tehetek kegyedért ezen a délutánon, Miss Cross?
– Kezdetnek szólíthatsz Nadine-nak. Azután meghívhatsz vacsorázni. A többi majd kialakul.
Az ideges izgalom terjedni kezdett. – Nadine, itt maradnál vacsorára?
– Nagyon szívesen – mosolyodott el Nadine. Amikor a kezét a fiú karjára tette, az úgy érezte, mintha kisebb áramütés érte volna. A nő egy pillanatra sem vette le a szemét Haroldról. – Köszönöm.
Harold beledugta a kulcsát a zárba, közben azt gondolta: Ha most megkérdezi, hogy miért zárom az ajtómat, dadogva és makogva fogom keresni a választ, és úgy nézek majd ki, mint egy hülye.
De Nadine nem kérdezett semmit.
NEM Ő FŐZÖTT vacsorát, hanem a nő.
Harold odáig jutott, hogy teljesen lehetetlen akár csak félig is tisztességes kaját készíteni konzervből, de Nadine-nak kiválóan sikerült. A fiúba beléhasított, mivel foglalkozott egész nap, és megrémült. Kérdezte Nadine-t, nem foglalná-e el magát húsz percig valamivel (valószínűleg valami nagyon gyakorlati okból jött, figyelmeztette magát kétségbeesetten), amíg ő megtisztálkodik.
Mire visszatért – két vödör vizet is elhasznált a mosakodáshoz –, a nő a konyhában tett-vett. A víz vidáman forrt a palackos gázzal működő tűzhelyen. Amikor a fiú belépett, Nadine éppen fél csésze szarvacskatésztát öntött az edénybe. Valami finom sistergett a serpenyőben a másik gázrózsán; francia hagymaleves illata keveredett a vörösboréval és a gombáéval. A fiú gyomra felmordult. Étvágya hirtelen lerázta a nap borzalmas munkájának béklyóit.
– Csodás illata van – mondta. – Nem kellett volna főznöd, de nem panaszkodom.
– Sztroganoff-ragu – felelte Nadine, és rámosolygott. – Attól tartok, csak amolyan rögtönzés. A konzervmarha nem az a húsfajta, amit a világ legjobb éttermeiben használnak, de hát... – vállat vont, jelezve a korlátokat, amelyek között élniük kell.
– Igazán kedves, hogy megcsináltad.
– Semmiség. – Ismét olyan számítón nézte, és ahogy félig felé fordult, blúzának selymes anyaga kirajzolta a bal mellét. A fiú érezte, hogy forróság kúszik föl a nyakán, és minden erejével igyekezett megakadályozni a merevedését. Gyanította, hogy az akaratereje nem lesz elegendő a feladathoz. Sőt mélyen alatta marad. – Nagyon jó barátok leszünk – mondta a nő.
– Mi... tényleg?
– Igen. – Visszafordult a tűzhelyhez, láthatóan lezárta a témát, otthagyva Haroldot egy halom lehetőséggel.
Ezután társalgásuk szigorúan hétköznapi témákra korlátozódott... javarészt a Szabad Övezet pletykáira. Ezekből máris gazdag készlet állt a rendelkezésükre. Egyszer, az étkezés közepe táján Harold ismét meg akarta kérdezi, mi hozta ide a nőt, de ő csak elmosolyodott, és megrázta a fejét. – Szeretem látni, ahogy egy férfi eszik.
Harold egy pillanatig azt hitte, valaki másról beszél, azután rájött, hogy róla van szó. Ő pedig evett; háromszor vett a Sztroganoffból, és a konzervhús egyáltalán nem csökkentette az étel élvezeti értékét, legalábbis Harold véleménye szerint. A társalgás mintegy magától csobogott, lehetővé téve, hogy Harold jóllakassa a gyomrában az éhfarkast, és a szemét a nőn legeltesse.
Döbbenetesnek tartotta? Gyönyörű volt. Érett szépség. A hajába, amelyet laza lófarokba kötött, hogy könnyebben főzőcskézhessen, hófehér tincsek keveredtek, és nem szürkék, ahogy először gondolta. A szeme sötét és komoly volt, és amikor rászögezte Haroldra, a fiú szédülni kezdett. Halk, meghitt hangja olyan hatással volt Haroldra, ami egyszerre volt kínos és már-már észbontóan gyönyörűséges.
Amikor végeztek az étkezéssel, a fiú fel akart állni, de a nő nem engedte. – Kávét vagy teát?
– Igazán én is...
– Igazán te is, de mégse te fogod. Kávét, teát... vagy engem? – Ekkor elmosolyodott, és ez nem olyasvalakinek a mosolya volt, aki enyhén szólva merész dolgot javasolt („kihívóan beszélt”, mondaná a drága anyuci, helytelenítő vonallá keskenyedő szájjal), hanem álmatag kis mosollyal, ami zamatos, mint a tejszínhab a ragacsos süteményen. És ismét az a számító tekintet.
A fortyogó agyú Harold eszelős nemtörődömséggel válaszolta: – Az utóbbi kettőt – és csak hatalmas erőfeszítéssel fojtotta el kamaszos vihogását.
– Jó, kezdjük a kettőnk teájával – mondta Nadine, és odament a tűzhelyhez.
Abban a pillanatban, ahogy a nő hátat fordított, Haroldnak a fejébe szökött a vére; az arca kétségtelenül bíborszínt öltött, mint egy cékla. Szép kis úriember vagy!, szidalmazta magát lázasan. Amilyen átkozott hülye vagy, félreértettél egy tökéletesen ártatlan megjegyzést, és valószínűleg eltoltál egy jó alkalmat. És meg is érdemelted. Rohadtul megérdemelted!
Mire a nő visszajött a gőzölgő teáscsészékkel az asztalhoz, Harold piros arca fakult valamicskét, és sikerült visszanyernie a nyugalmát. A szédülés ugyanolyan hirtelen kétségbeeséssé változott, s érezte (nem először), hogy testét és elméjét akarata ellenére belegyömöszölték az indulatok hatalmas hullámvasútjának fülkéjébe. Gyűlölte, de képtelen volt kiszállni.
Ha egyáltalán érdekeltem, gondolta (és ugyan miért érdekelném, tette hozzá borúsan), akkor kétségtelenül megfizetek azért, mert megcsillogtattam gyermeteg humoromat.
Nos, ilyesmit máskor is csinált már, és úgy vélte, képes együtt élni a tudattal, hogy ismét így járt.
A nő a csésze pereme fölött ismét zavarba ejtően nyílt pillantással nézett rá, és megint elmosolyodott, mire a fiút cserbenhagyta a higgadtság addig sikeresen összegyűjtött maradéka is.
– Segíthetek valamiben? – kérdezte Harold. Ez úgy hangzott, mint valami otromba kétértelműség, mégis muszáj volt mondania valamit, mert a nő minden bizonnyal határozott céllal jött ide. Érezte, hogy zavartan védekező mosolya lehervad a szájáról.
– Igen – felelte a nő, és határozottan letette a teáscsészét. – Igen, segíthetsz. Talán segíthetünk egymásnak. Átjönnél a nappaliba?
– Persze. – A keze reszketett, ki is löttyentett egy kis teát, amikor letette a csészéjét, és fölállt. Miközben követte Nadine-t a nappaliba, észrevette, hogy milyen simán feszül a nadrág a nő fenekén. A nőknél a bugyi széle töri meg a simaságot, ezt olvasta valahol, talán az egyik magazinban, amit a hálószobája ruhásszekrényének a mélyén tartott a cipősdobozok mögött, és a magazin azzal folytatta, hogy ha egy nő igazán akarja azt a bársonysima benyomást, akkor tangát vesz vagy semmit.
Nyelt egyet; legalábbis megpróbált nyelni. Mintha egy hatalmas csomó zárta volna el a nyelőcsövét.
A félhomályos nappaliban csak a leeresztett redőnyökön beszivárgó izzás világított. Fél hét volt, a délután a szürkület felé haladt. Harold odament az egyik ablakhoz, hogy a redőnyt felhúzva több fényt eresszen be, de a nő a karjára tette a kezét. A fiú visszafordult, a szája kiszáradt.
– Ne. Hagyd leeresztve. Így legalább magunkban vagyunk.
– Magunkban – károgta Harold. A hangja olyan volt, akár egy öreg, rekedt papagájé.
– Hogy ezt tehessem – mondta a nő, és könnyedén a karja közé lépett.
A testét leplezetlenül és teljes hosszában hozzányomta a fiúéhoz, akivel ez életében először történt meg, és a döbbenete teljes volt. Fehér pamuttrikóján és Nadine kék selyemblúzán át külön-külön érezte a két mell puha érintését. A nő kemény, mégis sebezhető hasa nekifeszült, és nem visszakozott az ő merevedésétől. Édes illata volt, talán parfüm, de az is lehet, hogy a saját szaga, és ez úgy hatott Haroldra, mint egy váratlanul elárult titok. Keze megtalálta Nadine haját, és beletúrt.
Végül abbamaradt a csók, de a nő nem lépett arrébb. A teste továbbra is puha tűzként melegítette. Talán nyolc centivel lehetett alacsonyabb, és fölnézett Haroldra. A fiúnak homályosan eszébe jutott, hogy milyen mulatságos tréfája az életnek: amikor a szerelem – vagy legalábbis tűrhető másolata – végre rátalál, az olyan, mintha oldalvást bebújt volna egy csicsás női magazin mellékletének szerelmi történetébe. Egyszer a Redbook-nak küldött névtelen levélben kifejtette, hogy az ilyen történetek kiagyalói érvet jelentenek a kényszerű eugenetika híveinek.
De Nadine most fölnézett rá, félig nyílt ajka nedves volt, a szeme ragyogott, majdhogynem... majdhogynem... igen, majdhogynem szikrázott. Az egyetlen részlet, amely nem illett szigorúan a Redbook életszemléletéhez, az ő meglepő méreteket öltött merevedése volt.
– Most – mondta a nő. – Menjünk a díványhoz.
Valahogy odaértek, azután összegabalyodtak, a nő haja kibomlott és a vállára omlott; parfümje mintha mindenütt illatozott volna. A fiú megfogta a mellét, és ő nem bánta; sőt tekergőzött és vonaglott, hogy Harold jobban hozzáférhessen. A fiú nem cirógatta; marcangolni akart az eszement gerjedelemtől.
– Szűz vagy – mondta Nadine. Ez nem kérdés volt... és könnyebb lett így, mert nem kellett hazudnia. Bólintott.
– Akkor először így csináljuk. Legközelebb lassabb lesz. Jobb.
Kigombolta a fiú farmerját, lehúzta a cipzárt a sliccén. Végighúzta könnyű mutatóujját a köldök alatt. Harold bőre megremegett, megrándult az érintésétől.
– Nadine...
– Ssss! – Eltakarta lezúduló haja, nem lehetett olvasni az arcából.
Szétnyílt a cipzár, és a Nevetséges Dolog, amelyet még nevetségesebbé tett a fehér pamutburok (hála istennek, hogy zuhany után alsóneműt váltott), előszökkent, mint a bohóc a dobozából. A Nevetséges Dolog nem volt tudatában saját nevetséges külsejének, mivel halálosan komoly dolga volt. A szüzek dolga mindig halálosan komoly – nem öröm, hanem tapasztalat.
– A blúzom...
– Levehetem...?
– Igen, szeretném. Azután veled foglalkozom.
Veled foglalkozom. A szavak tovább visszhangoztak Harold fejében, mint mikor követ dobnak a kútba, azután mohón szívni kezdte Nadine mellét, amely sós volt és édes.
A nő nagyot sóhajtott. – Harold, ez finom.
Veled foglalkozom, pattogtak-koppantak a fiú agyában a szavak.
A nő keze az alsónadrág korca alá siklott, a farmer a fiú bokájáig csúszott, miközben a kulcsok értelmetlenül zörögtek.
– Emelkedj – suttogta Nadine, és ő engedelmeskedett.
Alig egy percig tartott. Harold felkiáltott a csúcson, nem bírta visszafojtani. Mintha valaki egy egész ideghálózathoz érintett volna gyufát, olyan idegekhez, amelyek mélyre bukva szövik a lágyék eleven pókhálóját. Megértette, hogy miért talált annyi író hasonlóságot az orgazmus és a halál között.
Azután feküdt a homályban, a feje a díványnak támaszkodott, a melle zihált, a szája nyitva volt. Félt lenézni. Úgy érezte, literszámra fröcskölte magából az ondót.
Fiatal barátom, olajat találtunk!
Szégyenkezve nézett föl, zavarta, hogy milyen hipp-hopp elsült. De a nő csak mosolygott azzal a nyugodt, sötét szemével, amely mintha mindent tudott volna. Egy nagyon fiatal lány szeme volt ez egy viktoriánus festményről. Egy lányé, aki talán túl sokat tud az apjától.
– Bocsánat – motyogta.
– Miért? – Nadine szeme egyre az arcát fürkészte.
– Nem sok hasznod lehetett belőle.
– Au contraire, nagyon is kellemes volt. – De a fiú úgy gondolta, nem egészen az igazat mondja. Mielőtt ideje lett volna ezen elgondolkodni, a nő folytatta: – Fiatal vagy. Még annyiszor megismételhetjük, ahányszor akarod.
A fiú csak bámult rá szótlanul, nem volt képes megszólalni.
– De egy dolgot tudnod kell. – Rátette könnyű kezét Haroldra. – Mit is mondtál nekem, hogy szűz vagy? Hát én is az vagyok.
– Te! – Annyira meghökkenhetett, hogy az már nevetségesen hatott, mert Nadine a fejét hátravetve nevetett.
– Nincs hely a szüzességnek a bölcselmedben, Horatio?
– Nem... igen... de...
– Szűz vagyok. És az is maradok. Mert valaki másra vár, hogy... ne legyek többé szűz.
– Kire?
– Tudod, hogy kire.
A fiú rámeredt, hirtelen kihűlt. A nő nyugodtan nézett vissza rá.
– Őrá?
Nadine félig elfordulva bólintott.
– De azért tudok mutatni neked mindenfélét – mondta, miközben még mindig nem nézett rá. – Csinálhatunk mindenfélét. Olyan dolgokat, amikről még csak nem is... nem, ezt visszavonom. Talán álmodtál róluk, de arra nem gondoltál, hogy te is megteszed majd. Játszhatunk. Akár be is rúghatunk tőle. Kéjeleghetünk benne. Mi... – Elhallgatott, azután ránézett, olyan alattomosan és buján, hogy Harold ismét mocorogni kezdett. – Bármit – akármit – megtehetünk, egy apróság kivételével. Az pedig igazán nem olyan fontos, igaz?
Képek peregtek szédítően Harold előtt. Selyemsálak... csizmák... bőr... gumi. Ó, Jézus! Egy iskolás fiú fantazmagóriái. A szexuális magány bizarr esete. De ugye ez csak álom? Fantáziából nemzett fantázia, egy sötét álom gyermeke. Mindezt akarta, akarta Nadine-t, de még többet akart.
Az a kérdés, mennyivel elégszik meg?
– Bármit elmondhatsz nekem – folytatta a nő. – Leszek az anyád, vagy a nővéred, a kurvád, a rabszolgád. Csak annyit kell tenned, hogy megmondod, Harold.
Hogy visszhangzott mindez az elméjében! Hogy elkábította!
Kinyitotta a száját, de a hang, ami kijött belőle, úgy szólt mint egy repedt harang kongása. – De ezért fizetni kell. Igaz? Fizetni kell. Mert semmi sincs ingyen. Még most sem, amikor minden körülöttünk hever, azt várva, hogy fölvegyük.
– Azt akarom, amit te akarsz – mondta a nő. – Tudom, hogy mi van a szívedben.
– Azt senki nem tudja.
– Ami a szívedben van, az van a főkönyvben is. Elolvashatnám – tudom, hol van –, de nincs rá szükségem.
A fiú összerezzent, és vad bűntudattal meredt rá.
– Ott szokott lenni, az alatt a kilazult kő alatt – mutatott a kandallóra Nadine –, de elraktad onnan. Most a padlás szigetelése mögött van.
– Honnan tudod? Honnan tudod?
– Onnan, hogy ő mondta nekem. Ő... mondjuk úgy, hogy levelet írt nekem. És ami ennél is fontosabb, rólad is beszélt, Harold. Hogyan vette el a cowboy az asszonyodat, azután kihagyott a Szabad Övezet Bizottságból. Ő akarja, hogy együtt legyünk, Harold. És ő nagylelkű. Mostantól addig, amíg elmegyünk innen, egyfolytában vakáción vagyunk.
Megérintette a fiút, és elmosolyodott.
– Mostantól, amíg el nem érkezik az előadás ideje. Megértetted?
– Én...
– Nem – felelte a nő –, te nem. Még nem. De fogod, Harold. Fogod.
A fiúnak az a hibbant ötlete támadt, hogy megkéri, szólítsa Sólyomnak.
– És később, Nadine? Később mit akar?
– Amit te. És amit én. Amit majdnem megtettél Redmannel, az első estén, amikor elmentetek az öregasszony után... csak sokkal nagyobb mértékben. És amint ez megvan, mehetünk hozzá, Harold. Vele lehetünk. Vele maradhatunk – valami önkívületfélé-ben félig lehunyta a szemét. Talán bizarr módon, de az a tény, hogy a nő a másikat szereti, de neki adja oda magát – és még élvezheti is –, ismét felébresztette Haroldban a forró és türelmetlen vágyat. – És ha nemet mondok? – A szája hideg, hamuszerű volt.
Nadine vállat vont, és a melle szépen hintázott a mozdulattól. – Az élet megy tovább, nem igaz, Harold? Én majd keresek valami más módot, hogy megtegyem, amit meg kell tennem. Te is továbbmész. Előbb-utóbb találsz egy lányt, aki megteszi azt... az apróságot neked. De az az apróság nagyon fárasztó egy idő után. Nagyon fárasztó.
– Honnan tudod? – kérdezte ferde vigyorral.
– Tudom, mert a szex az élet kicsiben, és az élet fárasztó – az időt különböző várószobákban tölti az ember. Itt lehet valami kis dicsőséged, Harold, de mi végre? Unalmas, lenullázott élet lesz belőle, és te mindig emlékezni fogsz rám, ahogy itt vagyok blúz nélkül, és mindig azon fogsz töprengeni, hogy fest hetek meztelenül. Azon fogsz tűnődni, milyen lehet, amikor mocskos dolgokat súgok neked... vagy mézet csurgatok az egész... testedre... azután lenyalom... és azon fogsz tűnődni...
– Elég – mondta a fiú. Az egész teste remegett.
A nőé viszont nem.
– Azt hiszem, azon is el fogsz tűnődni, milyen lehet a világ az ő oldalán – mondta. – Lehet, hogy elsősorban ezen fogsz tűnődni.
– Én...
– Dönts, Harold. Visszavegyem a blúzom, vagy vegyek le mindent?
Hogy meddig töprengett? Nem tudta. Később már azt sem tudta, hogy egyáltalán megfontolta-e a kérdést. De amikor megszólalt, a szavaknak halálíze volt a szájában: – A hálószobába. Menjünk a hálószobába.
A nő rámosolygott, olyan győzelmesen, teli érzéki ígéretekkel, hogy a fiú beleborzongott.
Nadine megfogta a kezét.
És ekkor Harold Lauder megadta magát végzetének.
A BÍRÓ HÁZA a temetőre nézett.
Ő és Larry vacsora után a hátsó teraszon ültek, Roi-Tan szivart szívtak, és figyelték, ahogy a napnyugta halvány narancsszínűvé sápad a hegyormok körül.
– Amikor kisfiú voltam – mondta a Bíró –, egy macskaugrásnyira laktunk Illinois legelegánsabb temetőjétől. A Remény Hegye volt a neve. Minden este, vacsora után az apám, aki akkor a hatvanas évei elején járt, sétált egyet. Néha én is vele mentem. Ha a séta éppen a tökéletesen karbantartott temető mellett vezetett el, akkor azt mondta: „Mit gondolsz, Teddy? Van valami remény?”, és én azt válaszoltam: „Egy Hegynyi Remény van”, és mindannyiszor hatalmasat hahotázott, mintha először hallotta volna. Néha arra gondolok, hogy azért mentünk el a temető mellett, hogy elsüthessük ezt a tréfát. Vagyonos ember volt, de úgy látszik, nem ismert ennél jobb viccet.
A Bíró megszívta a szivart, az álla leereszkedett, a vállát fölhúzta.
– 1937-ben halt meg, amikor én még a tízes éveimben jártam – mondta. – Azóta hiányzik. Egy fiúnak nincs szüksége az apjára, hacsak nem jó apa, az viszont nagyon is szükséges. Nincs remény, csak a Reménység Hegye. Hogy élvezte! Hetvennyolc éves öregember volt, amikor elment. Úgy halt meg, mint egy király, Larry. Éppen otthonunk legkisebb helyiségében trónolt, újsággal az ölében.
Larry, aki nem tudta, mit válaszoljon erre a meglehetősen bizarr, nosztalgikus megjegyzésre, inkább semmit sem mondott.
A Bíró felsóhajtott. – Nemsokára egészen jól fog működni itt minden – mondta. – Mármint ha ismét bevezetitek az áramot. Ha nem, az emberek idegesek lesznek, és elindulnak dél felé, még mielőtt megjönne a rossz idő, hogy bezárja őket ide.
– Ralph és Brad azt mondja, meglesz. Én bízom bennük.
– Akkor reméljük, hogy a bizalmad megalapozott, igaz? Talán jobb is, hogy az öregasszony elment. Talán ő is tudta, hogy így a legjobb. Talán az embereknek szabadon, maguknak kell eldönteniük, hogy milyen fények világítanak az égen, és egy fának vajon arca van, vagy az az arc csupán a fény és árnyék játéka. Megértettél, Larry?
– Nem, uram – felelte őszintén a fiú. – Egy szót se.
– Nem tudom, fel kell-e találnunk ismét az istenek, bölcsek és az utánuk következők összes fárasztó dolgait, mielőtt újra föltalálnánk a vízöblítéses vécét. Én ezt mondom. Kíváncsi volnék, ez-e az istenek ideje.
– Gondolod, hogy halott?
– Hat napja ment el. A kutatócsapat semmi nyomát sem találta. Igen, azt hiszem, hogy halott, de még most sem vagyok biztos benne. Megdöbbentő asszony, teljesen kívül állt minden normális koordináta rendszeren. Meglehet, ez az egyik oka, amiért szinte boldog vagyok, hogy elment, mert én afféle racionális, vén, goromba pokróc vagyok. Szeretek végighaladni a napi megszokáson, meglocsolni a kertemet – láttad, hogy rendbe hoztam a begóniákat? Erre büszke vagyok –, elolvasni a könyveimet, papírra vetni a jegyzeteimet a járványról írandó könyvemhez. Szeretem mindezt megtenni, hogy azután lefekvéskor megigyak egy pohár bort, és nyugodt lélekkel aludhassak el. Igen. Egyikünk sem kíván csodákat, baljós előjeleket, nem számít, mennyire szeretjük a kísértethistóriákat és a rémfilmeket. Egyikünk sem akarja igazán látni a Betlehemi Csillagot, vagy éjszaka egy tűzoszlopot. Békét, ésszerűséget, megszokást akarunk. Ha meglátjuk Isten arcát egy öregasszony fekete arcában, az okvetlenül eszünkbe juttatja, hogy minden istenhez tartozik egy ördög is – és a mi ördögünk talán közelebb van, mint gondolni szeretnénk.
– Ezért vagyok itt – mondta zavartan Larry. Rettenetesen szerette volna, ha a Bíró nem hozza szóba a kertjét, a könyveit, a följegyzéseit és a lefekvés előtti borát. Neki remek elképzelése volt egy baráti találkozóról, és a közben hanyagul elejtett javaslatról. Most azon töprengett, egyáltalán megteheti-e, anélkül hogy kegyetlen és gerinctelen félkegyelműnek látsszék.
– Tudom, miért vagy itt. Beleegyezem.
Larry akkorát ugrott, hogy a nádszék megfeszült, és nyikorogni kezdett. – Ki mondta neked? Ez állítólag szigorúan titkos, Bíró! Ha valaki a bizottságból szivárogtatta ki, akkor nagy gáz van.
A Bíró fölemelte májfoltos kezét, és elhallgattatta. Szeme megvillant kortól elnyűtt arcában. – Csöndesebben, fiacskám, csöndesebben! Senki sem szivárogtatta ki a bizottságodból, már amennyire én tudom, és én közel tartom a fülemet a földhöz. Nem, én súgtam meg a titkot magamnak. Miért jöttél ide ma este? Az arcod önmagában is tanulmány, Larry. Remélem, nem játszol pókért. Amikor fölsoroltam néhány egyszerű örömömet, láthattam, hogy az arcod megnyúlik, elkomorodik... meglehetősen mulatságos, döbbent kifejezés jelent meg rajta...
– Ez olyan vicces? Hogyan nézhetnék ki boldogan, amikor... amikor...
– Nyugatra küldesz – fejezte be csöndesen a Bíró. – Hogy kikémleljem azt a vidéket. Nem erről van szó?
– De, pontosan.
– Gondolkodtam is, meddig tart, amíg ez az ötlet fölmerül. Ez természetesen rendkívül fontos, hogy a Szabad Övezetnek minden esélye meglegyen az életben maradásra. Nincs valódi elképzelésünk arról, hogy mi zajlik ott. Akár a hold sötét oldalán is lehetne.
– Ha valóban létezik.
– Ó, létezik. Ilyen vagy olyan formában, de létezik. Efelől ne legyenek kétségeid. – Elővett egy körömcsiptetőt a nadrágzsebéből, és nekilátott az ujjainak, a kis kattanásokkal ellenpontozva a beszédét. – Áruld el, megvitatta a bizottság, mi történjék, ha úgy döntünk, hogy jobb nekünk odaát? Ha úgy döntünk, hogy maradunk?
Larryt megdöbbentette ez a gondolat. Azt felelte a Bírónak, hogy tudomása szerint ez senkinek sem jutott az eszébe.
– Úgy gondolom, már a kezében a vezetés – mondta a Bíró csalóka tétovasággal. – Tudod, ebben is lehet vonzerő. Ez az Impening is nyilvánvalóan ezt érezte meg.
– Jobb szabadulni a szeméttől – mondta sötéten Larry, és a Bíró hosszan, szívből nevetett.
Amikor elkomolyodott, azt mondta: – Holnap indulok. Azt hiszem, egy Land-Roverrel. Északnak Wyomingba, azután nyugatra. Hála istennek, még elég jól vezetek! Egyenesen keresztülmegyek Idahón, azután irány Észak-Kalifornia. Talán két hétig is eltart, visszafelé még hosszabb lesz az út. Meglehet, addigra már a hó is leesik.
– Igen. Beszéltünk erről a lehetőségről is.
– És én öreg vagyok. Az öregek hajlanak rá, hogy rakoncátlankodjon a szívük, netán elbutuljanak. Feltételezem, küldtök másokat is?
– Hát...
– Nem kell beszélned róla. Visszavonom a kérdést.
– Nézd, visszautasíthatod – tört ki Larryből. – Senki sem nyom pisztolyt a fe...
– A felelősséget akarod magadról rám tolni? – kérdezte a Bíró.
– Talán. Lehet, hogy így van. Lehet, hogy azt gondolom, a visszatérésre való esélyed egy a tízhez, annak pedig, hogy olyan értesülésekkel térj vissza, amelyeket csakugyan felhasználhatunk döntéseinkhez, egy a húszhoz. Meglehet, azt próbálom szépen kifejezni, hogy hibát követtem el. Hogy talán túl öreg vagy ehhez.
– Túl öreg vagyok a kalandokhoz – mondta a Bíró, és eltette a körömcsíptetőt –, remélem azonban, ahhoz még nem vagyok túl öreg, hogy azt tegyem, amit helyesnek tartok. Van odakint valahol egy öreg asszony, aki valószínűleg nyomorúságos halált hal, mert így érzi helyesnek. Nem kétlem, hogy vallási megszállottságból teszi. De az emberek, akik erősen igyekeznek a megfelelő dolgot cselekedni, mindig bolondnak tűnnek. Megyek. Fázni fogok. A beleim nem működnek tökéletesen. Magányos leszek. Hiányozni fognak a begóniáim. Mégis... – Larryre nézett, és a szeme villogott a sötétben. – De ravasz is leszek.
– Azt elhiszem – felelte Larry, és a szemét csípték a könnyek.
– Hogy van Lucy? – kérdezte a Bíró, aki láthatólag lezárta távozásának témáját.
– Jól van – mondta Larry. – Mindketten jól vagyunk.
– Nincs semmi baj?
– Nincs – felelte, de közben Nadine-ra gondolt. Nagyon aggasztotta, hogy milyen kétségbeesett volt a nő, amikor utoljára találkoztak. Te vagy az utolsó esélyem, mondta. Különös, szinte öngyilkos beszéd. Ugyan miféle segítséget nyújthatott volna neki? Lelkit? Ez nevetséges, amikor a legtöbb, amit az egészségügyben felmutathatnak, egy lódoktor. Még az imavonalak is megszűntek a telefonnal együtt.
– Jó, hogy Lucyval vagy – mondta a Bíró –, de azt hiszem, te inkább a másik nő miatt aggódsz.
– Igen, így van. – A többit rendkívül nehéz volt ki mondani, viszont attól, hogy bevallotta egy másik embernek, sokkal jobban érezte magát. – Szerintem, azt fontolgatja, hogy öngyilkos lesz. – Gyorsan folytatta: – Nem miattam, nehogy azt hidd, hogy bármelyik lány is elteszi magát láb alól csak azért, mert nem kaphatja meg a szexi öreg Larry Underwoodot. De a fiú, akire vigyázott, kibújt a gubójából, és azt hiszem, most egyedül érzi magát, mivel senki sem függ tőle.
– Ha a depressziója tovább mélyül, és ciklikussá válik, akkor csakugyan megölheti magát – mondta a Bíró dermesztő közönnyel.
Larry döbbenten nézett rá.
– De te csak egy ember vagy – folytatta a Bíró. – Nem igaz?
– De igen.
– És meghoztad a döntésedet?
– Igen.
– Véglegesen?
– Igen, véglegesen.
– Akkor élj együtt vele – zárta le a témát nagy élvezettel a Bíró. – Az isten szerelmére, Larry, nőj már föl. Fejlessz ki magadban némi önbizalmat. Isten a tudója, túlságosan sok az ocsmány dolog, de egy keveset használj az erkölcsi gátlásaid mellé, ez rendkívül fontos! Olyan ez a léleknek, mint egy jó árnyékvető a bőrödnek a legforróbb napsugarak ellen. Egyedül te lehetsz a saját lelkiismereted kapitánya, és időről időre valami nagyokos lélekidomár még az ebbéli képességeidet is megkérdőjelezi. Nőj föl! Lucy kedves asszony. Hogy az ő és a te lelked mellett még további felelősséget akarsz vállalni, az túl sok, és az emberiség egyik népszerűbb útja a katasztrófák előidézéséhez, a túlzott igényesség.
– Szeretek veled beszélgetni – mondta Larry. Mindketten meglepődtek és jót derültek ennek a megjegyzésnek a leplezetlen naivitásán.
– Valószínűleg azért, mert pontosan azt mondom, amit hallani akarsz – felelte derűsen a Bíró. Majd hozzátette: – Tudod, számos módja van annak, hogy az ember öngyilkosságot kövessen el.
Nem sokkal később Larrynek alkalma volt rá, hogy jóval keservesebb körülmények között emlékezzék a Bíró szavaira.
MÁSNAP REGGEL negyed kilenckor hagyta el Harold teherautója a Greyhound végállomást, hogy visszamenjen a Table Mesa övezetbe. Harold, Weizak és két másik ember ült a raktérben. Norman Kellogg és egy társuk a kabinba került. Éppen elérték az Arapahoe és a Broadway kereszteződését, amikor vadonatúj Land-Rover gurult el lassan mellettük.
Weizak integetett, és odakiáltott: – Hova lesz a menet, Bíró?
A Bíró, aki elég komikusan festett gyapjúpulóverében és mellényében, megállt. – Azt tervezem, ma átmegyek Denverbe – felelte nyájasan.
– Na és ezzel a masinával odaérsz? – érdeklődött Weizak.
– Hát, talán, ha kikerülöm a főútvonalakon a dugókat.
– Ha valamelyik pornóbolt előtt mész el, ugyan pakold már meg a csomagtartódat!
Ezt a kis tréfát Harold kivételével mindenki nevetéssel fogadta, beleértve a Bírót is. A fiú sápadtnak és kimerültnek látszott ezen a reggelen, mintha rosszul aludt volna. Igazából alig aludt valamit. Nadine szavának állt; éjjel jó néhány álmát megvalósította. A nyirkos, változatos álmokat, hogy úgy mondjuk. Máris alig várta az estét, és Weizak vicce a pornográfiáról csupán halvány mosolyt csalt az arcára most, hogy közvetlen tapasztalatai voltak. Nadine még aludt, amikor eljött. Mielőtt két óra tájt elaludtak, azt mondta Haroldnak, hogy el akarja olvasni a főkönyvet. Azt válaszolta, csak rajta, ha ez a kívánsága. Lehet, hogy ezzel kiszolgáltatja magát a nő kénye-kedvének, de túl zavarodott volt ahhoz, hogy ezt átgondolja. Mégiscsak ez volt a legjobb írás, ami valaha kikerült a kezéből. A kérdést az döntötte el, hogy így akarta – nem is, szüksége volt rá. Arra volt szüksége, hogy valaki más is elolvassa, tanulmányozza a jó munkáját.
Kellogg kihajolt a kabinból a Bíró felé. – Vigyázz magadra, papa. Jó? Füri népek furikáznak mostanában az utakon.
– Tényleg így van – válaszolta a Bíró különös mosollyal. – Majd vigyázok. Jó napot az uraknak. Neked is, Weizak.
Ezt újabb nevetésroham követte. Elváltak egymástól.
A BÍRÓ NEM Denver felé tartott. Amikor elérte a 36-os utat, keresztülvágott rajta, és a 7-esen haladt tovább. A reggeli nap ragyogón, puhán sütött, és ezen a másodrendű úton nem akadt annyi kocsi, hogy elzárják az utat. Brighton városa már rosszabbnak bizonyult; egy helyen el kellett hagynia az országutat, hogy a helyi gimnázium focipályáján keresztülhajtva kerüljön ki egy elképesztő forgalmi dugót. Addig ment kelet felé, amíg el nem érte az I-25-öst. Egy jobb kanyar bevitte volna Denverbe. Ehelyett balra – észak felé – fordult, és elindult a bekötőúton. Félúton üresbe tette a sebességváltót, és ismét balra, nyugat felé nézett, ahol derűsen nyúlt az égbe a Sziklás-hegység, és a tövénél terült el Boulder.
Azt mondta Larrynek, hogy túl öreg a kalandokhoz, de Isten bocsássa meg neki, ez hazugság volt. A szíve húsz éve nem vert ilyen fürgén, a levegő nem volt ilyen édes, a színek nem tűntek ilyen ragyogónak. Az I-25-ösön halad Cheyenne-ig, ott nyugat felé kanyarodik, akármi várja is a hegyek mögött. A bőre kiszáradt a kortól, erre a gondolatra mégis bizsergett és lúdbőrzött kissé. Az I-80-ason nyugatnak Salt Lake City felé, azután Nevadán át Renóig. Ott ismét északnak fordulhat, de ez már aligha számít. Mert valahol Salt Laké és Reno között, de talán még hamarabb megállítják, kikérdezik, és valószínűleg elküldik valahova, ahol ismét kikérdezik. És az egyik helyen kap egy meghívást.
Még az sem lehetetlen, hogy magával a sötét emberrel találkozik.
– Mozgás, öregem – nógatta magát halkan.
Sebességbe tette a váltót és elindult a kereszteződésben. Itt három út vezetett északnak, és mindegyik viszonylag üres volt. Ahogy sejtette, a forgalmi dugók és többszörös balesetek Denver környékén viszonylag hatékonyan elzárták a forgalom áramlását. Sűrűbb volt a forgalom a záróvonalon túl – szegény bolondok délnek tartottak, vakon remélve, hogy ott talán jobb lesz –, de ezen az oldalon könnyen lehetett haladni. Legalábbis egy darabig.
Farris bíró tovahajtott, és boldog volt, hogy elindult. Előző éjjel rosszul aludt. Ezen az éjszakán sokkal jobban kipihente magát a csillagok alatt, öreg testét alaposan bebugyolálva egy hálózsákba. Azon tűnődött, vajon látja-e még Bouldert, és úgy vélte, az esélyek ellene szólnak. Mégis nagyon izgatott volt.
Ez volt életének egyik legkellemesebb napja.
KORA DÉLUTÁN Nick, Ralph és Stu kibiciklizett Észak-Boulderbe egy stukkókkal díszített kis házhoz, amelyben Tom Cullen lakott. Tom háza máris vonatkozási pont lett Boulder „régi” lakói számára. Stan Nogotny azt mondta, hogy olyan, mintha a katolikusok, baptisták meg a hetednapi adventisták összeálltak volna a demokratákkal és a Moon szekta híveivel, hogy létrehozzanak egy vallási-politikai Disneylandet.
A ház előtti gyepen bizarr közöttük tucatnyi Mária, amelyeknek némelyike rózsaszín műanyag flamingókat etetett. A legnagyobb flamingó Tomnál is magasabb volt, tüskében végződő lába erősítette a földhöz. Volt még egy óriási kívánságok kútja, díszes vödrében sötétben világító Jézus állt, a kezét kinyújtva... nyilván éppen megáldotta a rózsaszín flamingókat. A kívánságok kútja mellé jókora gipsztehén került, amely egy madárfürdőből ivott.
Felpattant a bejárati ajtó, és kilépet rajta a derékig meztelen Tom. Ha az ember messziről nézi, gondolta Nick, akkor megesküdne rá, hogy valami fantasztikusan férfias író vagy festő, azzal a ragyogó kék szemével és nagy, vörösesszőke szakállával. Ahogy közelebb érünk, föl kell adnunk ezt a gondolatot valami kevésbé intellektuális kedvéért... talán az ellenkultúra valamelyik kézművese, akinél a giccs helyettesíti az eredetiséget. És amikor már elég közel jutottunk, és ő percenként mérföldes sebességgel karattyolni kezd, akkor bizonyosodhatunk csak meg róla, hogy Tom Cullen padlásán egy jókora darabon hiányzik a szigetelés.
Nick tisztában volt vele, hogy többek között azért rokonszenvezik Tommal, merthogy róla is feltételezték a szellemi visszamaradottságot, először azért, mert testi fogyatékossága hátráltatta az olvasás és írás elsajátításában, később pedig azért, mert az emberek azt hiszik, hogy aki süket is meg néma is, bizonyára szellemileg is hibás. Volt alkalma elsajátítani az ezzel kapcsolatos szlenget. Néhány téglája hiányzik. Meglágyult odafönt. Nincs ki a négy kereke. A fickónak lék van a fején, és kicsorgott az agya. Ez a hapsi aztán nem nagyon pakolta meg a zsákját. Visszaemlékezett arra az éjszakára, amikor megállt Shoyo határában, Zack csehójában néhány sörre – ez volt az az éjszaka, amikor Ray Booth és a cimborái megtámadták. A csapos a pult távolabbi végében állt, bizalmasan előredőlve, hogy egy törzsvendéggel beszélgessen. A kezével félig eltakarta a száját, így Nick csak töredékeket tudott leolvasni, bár nem is kellett ennél többet megértenie. Süketnéma... valószínűleg csöki... ezek a hapsik csaknem mindig csökik...
De a szellemi visszamaradottságra használt rút kifejezések között volt egy, amely illett Tom Cullenre. Ezt az egyet nagy együttérzéssel Nick is gyakran használta elméje csöndjében. A kifejezés úgy hangzott: Nem játszik teljes paklival. Ez a baj Tommal. Ez a lényeg. És Tom esetében az a legszomorúbb, hogy olyan kevés lap hiányzik, csupa kis értékű – káró kettes, treff hármas, ilyesmi. De ezek nélkül a lapok nélkül nem lehet egy rendes partit összehozni. Még egy pasziánszot sem lehet kirakni, ha ezek a lapok nincsenek benne a pakliban.
– Nicky! – bömbölte Tom. – Örülök, hogy látlak! Az biztos is! Tom Cullen nagyon örül! – Átkarolta Nick nyakát, és megölelte. Nick érezte, amint a rossz szemét könnyek marják a fekete tapasz alatt, amelyet az ilyen fényes napokon még mindig hordott. – És Ralph is! Nahát. Te meg... lássuk csak...
– Én – kezdte Stu, de Nick hirtelen lecsapott a balkezével, hogy hallgasson. Gyakorolta a mnemonikát Tommal, és láthatólag bevált. Ha az ember összekapcsol egy ismert dolgot egy névvel, amire emlékezni akar, gyakran beugrik a helyére, és megragad benne. Erre is Rudy tanította sok-sok hosszú évvel ezelőtt.
Előkapta a noteszét a zsebéből, és írni kezdett. Azután odaadta Ralphnak, hogy olvassa föl.
Ralph kicsit elkomorodva olvasta: „Mi az, amit annyira szeretsz, amit bográcsban tálalnak, hússal, zöldséggel és szafttal?”
Tom elcsöndesedett. Az élet eltűnt az arcából. A szája ernyedten kinyílt, maga volt a megtestesült hülyeség.
Stu kényelmetlenül fészkelődött. – Nick, nem gondolod, hogy...
Nick a szájára tette az ujját. Ugyanebben a pillanatban Tom ismét életre kelt.
– Stew! [6] – mondta szökdécselve és nevetve. – Te vagy Stew! – Nickre nézett megerősítésért, és Nick a győzelemV betűjét mutatta neki.
– H-O-L-D, ez azt jelenti Stew, Tom Cullen tudja, mindenki tudja ezt!
Nick a ház ajtajára mutatott.
– Be akartok jönni? Az biztos is! Mindnyájan bemegyünk. Tom éppen díszíti a házát.
Ralph és Stu derűs pillantásokat váltva követték Nicket és Tomot a tornáclépcsőhöz. Tom mindig „díszített”. Nem „bútorozott”, mert a ház természetesen be volt bútorozva, amikor beköltözött. Aki belépett, Lúdanyó pokolian összezagyvált világába került.
Hatalmas, aranyozott kalitka lógott az ajtó felett, ülőkéjére kitömött zöld papagájt drótoztak. Nicknek le kellett buknia, hogy elférjen alatta. Tom egyáltalán nem véletlenszerűen díszít, gondolta. Ha úgy tenne, akkor a ház nem lenne több, mint egy ócskásbódé. De ebben volt valami több, valami, ami túlért a normális felfogóképesség határán. A nappali kandallója fölé hitelkártya-hirdetéseket akasztottak szögletes keretben, gondosan középre zárva. ISTEN HOZTA A VISA CARDNÁL. CSAK ANNYIT MONDJON, HOGY MASTERCARD. MEGBECSÜLJÜK ÖNT AZ AMERICAN EXPRESSNÉL. DINER'S CLUB. Mármost az a kérdés: honnan tudta Tom, hogy ezek a jelek egy sorozathoz tartoznak? Nem tudott olvasni, mégis valahogy fölfogta a mintát.
A kávézóasztalon egy nagy polisztirol tűzcsap állt. Az ablakpárkányon egy rendőrautó villogó lámpája bontotta hűvös kék fénylegyezővé a napsugarat.
Tom keresztülvezette őket az egész házon. Az alagsori játékszobát megtöltötték a kitömött madarak és állatok, amelyeket Tom egy preparátor műhelyében talált; a madarakat szinte láthatatlan zongorahúrra rögzítette, amitől lebegni látszottak a baglyok és a sólymok; volt még egy molyette, fehér fejű halászsas is, amelynek egyik sárga üvegszeme hiányzott. Az egyik sarokban mormota állt a hátsó lábán, a másikban egy hörcsög, a harmadikban egy büdösborz, a negyedikben egy menyét. A szoba közepén, mintegy a kis állatok figyelmének középpontjában, egy prérifarkas.
Az emeletre vezető lépcső korlátját vörös és fehér csíkos Cont-Tact papír borította, így leginkább egy borbélyreklámra emlékeztetett. A fönti folyosón zongorahúrra akasztott vadászgépek csüngtek – Fokkerek, Spadok, Stukák, Spitfire-ek, Zérók, Messerschmittek. A fürdőszoba padlója ragyogó neonkékre volt mázolva, ezen gyülekezett Tom népes játék hajóflottája, amely egy zománcfesték tengeren vitorlázott a négy fehér porcelánsziget és a fehér porcelán szárazföld, azaz a kád négy lába és a vécé alja körül.
Végül Tom visszavitte őket a földszintre. Leültek a hitelkártyamontázs alá, szemben John és Róbert Kennedyvel, akik háromdimenziósan emelkedtek ki az aranyszegélyű felhőkből. Azt írták alájuk, hogy TESTVÉREK EGYÜTT A MENNYEKBEN.
– Tetszik Tom díszítése? Mit gondoltok? Szép?
– Nagyon szép – felelte Stu. – Mondd csak, azok a lenti madarak... nem mennek az idegeidre?
– Az biztos is, hogy nem! – felelte meglepetten Tom. – Tele vannak fűrészporral!
Nick odaadott egy noteszlapot Ralphnak.
– Tom, Nick azt szeretné tudni, van-e kedved hozzá, hogy megint hipnotizáljunk. Mint ahogy Stannal csináltuk. Csak ez alkalommal fontos, nem csak játék. Nick azt mondja, utána elmagyarázza, miért.
– Csak rajta – bólintott Tom. – Teee... most... nagyon... ááálmos vagy... igaz?
– Igen, ez az – helyeselt Ralph.
– Azt akarjátok, hogy megint az órát nézzem? Nem bánom. Tudjátok, amikor ide-oda leng. Nagggyon... ááálmos... – Kétkedve sandított rájuk. – Csak hát én nem érzem magam nagyon álmosnak. Az biztos is, hogy nem. Tegnap este korán feküdtem le. Tom Cullen mindig korán fekszik, mert nincs tévé, amit nézhetne.
Stu halkan megszólalt: – Tom, akarsz látni egy elefántot?
Tom szeme abban a pillanatban lecsukódott. A feje előrebillent. A lélegzete lelassult. Stu döbbenten figyelte. Nick megmondta neki a kulcsmondatot, s nem tudta, elhiggye-e, hogy tényleg működik. Arra pedig végképp nem számított, hogy ilyen gyorsan hat.
– Mint amikor a csirke fejét a szárnya alá dugják – csodálkozott Ralph.
Nick odaadta Stunak a találkozó előre elkészített „szövegkönyvét”. Stu egy hosszú pillanatig nézett rá. Nick visszanézett, azután bólintott, hogy Stu kezdheti.
– Tom, hallasz engem? – kérdezte Stu.
– Igen, hallak – felelte Tom, és annyira más volt a hangja, hogy Stu fölkapta a fejét.
Ez a hang teljesen eltért Tom szokásos hangjától, és Stu nem tudta hova tenni. Olyasvalamire emlékeztette, ami tizennyolc éves korában történt, amikor a gimnáziumi érettségire készült. A szertartás előtt a fiúk öltözőjében voltak, az összes srác, akivel együtt járt... nos legalább négyükkel az első osztály első napja óta, de a többieket is majdnem olyan régen ismerte. És egy pillanatra meglátta, mennyire megváltozott az arcuk a régi, elsős napok óta, ez volt a megvilágosodás pillanata, ahogy állt az öltöző csempepadlóján, kezében a fekete köpennyel. A változásnak ettől a látomásától megremegett akkor is, most is. Azok az arcok, amelyekbe akkor belenézett, nem gyerekarcok volt... de még nem is felnőtt férfiaké. Ezek még az átmeneti korban voltak, arcok, két meghatározott létforma között. Ez a hang, amely Tom Cullen tudatalattijának árnyékos földjéről érkezett, éppen úgy hatott, mint azok az arcok, csak végtelenül szomorúbb volt. Stu azt gondolta, hogy ez egy örökre kitagadott ember hangja.
De hát azt várták tőle; hogy folytassa, és neki folytatnia kellett.
– Stu Redman vagyok, Tom.
– Igen. Stu Redman.
– Itt van Nick is.
– Igen, ő is itt van.
– Ralph Brentner is.
– Igen, Ralph is.
– A barátaid vagyunk.
– Tudom.
– Szeretnénk, ha megtennél valamit, Tom. Az Övezetért. Veszélyes.
– Veszélyes...
Tom arca elkomorodott, mint amikor a felhő árnyéka lassan végigkúszik egy nyárközepi kukoricaföldön.
– Félni fogok? Félni fogok a... – Sóhajtva elhallgatott.
Stu gondterhelten nézett Nickre.
Nick szája az igen szót formálta.
– Ez ő – mondta Tom, és gyászosan sóhajtott. Mintha a fagyos novemberi szél futott volna végig a tölgyek tar ágai között. Stu ismét érezte valahol mélyen a borzongást. Ralph elsápadt.
– Ki az, Tom? – kérdezte szelíden.
– Flagg. A neve Randy Flagg. A sötét ember. Azt akarjátok, hogy... – Ismét az a nyomorult sóhaj, hosszan, keserűen.
– Honnan tudod, Tom? – Ez nem volt benne a szövegkönyvben.
– Álmok... láttam az arcát álmaimban.
Láttam az arcát álmaimban. De hiszen az arcát egyikük sem látta. Az rejtve maradt előttük.
– Te láttad őt?
– Igen...
– Hogy néz ki, Tom?
Tom hosszú ideig hallgatott. Stu úgy vélte, nem is kap választ, s már készült, hogy visszatérjen a „szövegkönyvhöz”, amikor Tom megszólalt: – Úgy néz ki, mint bárki, akit az utcán láttok. De amikor elvigyorodik, a madarak holtan hullanak le a telefondrótokról. Ha egy bizonyos módon néz rád, akkor a prosztatád megbolondul, és égni kezd a vizeleted. A fű megsárgul és elpusztul ott, ahova köp. Ő mindig kívül van. Az időn is. Nem ismeri magát. A neve ezer démoné. Jézus egyszer egy konda disznóba űzte. A neve Légió. Fél tőlünk. Mi belül vagyunk. Ismeri a varázslást. Képes hívni a farkasokat és élni a varjakban. Ő a sehol királya. De fél tőlünk. Fél a... bentiektől.
Elhallgatott.
Ők hárman összenéztek, és olyan sápadtak lettek, mint a sírkövek. Ralph lekapta a kalapját, és görcsösen gyömöszölte. Nick eltakarta a szemét. Stu úgy érezte, hogy a torka üveggyapotból van.
A neve Légió. Ő a sehol királya.
– Tudsz nekünk mondani még valamit róla? – kérdezte halkan.
– Csak annyit, hogy én is félek tőle. De megteszem, amit akartok. Csak hát Tom... nagyon fél. – Ismét az a rettegő sóhaj.
– Tom – szólalt meg hirtelen Ralph. – Tudod-e, hogy Abagail anya... él-e még? – Arca kétségbeesett és feszült volt, mint aki mindenét egy lapra tette föl.
– Él. – Ralph nagyot sóhajtva hátradőlt a székében. – De még nincs jóban Istennel – tette hozzá Tom.
– Még nincs jóban Istennel? Miért, Tommy?
– A vadonban van, Isten fölemelte a vadonba, nem fél a borzalomtól, amely délben repül, vagy a rettegéstől, amely éjszaka kúszik... nem marja meg a kígyó, és nem csípi a méh... de még nincs jóban Istennel. Nem Mózes keze fakasztott vizet a sziklából. Nem Abagail keze fordította vissza a menyéteket üres hassal. Szánni kell őt. Látni fog, de túl későn. Halál lesz. Az Ő halála. Az anya a folyó rossz oldalán hal meg. Ő...
– Állítsd meg – nyögte Ralph. – Nem tudod megállítani?
– Tom! – szólt Stu.
– Igen.
– Te ugyanaz a Tom vagy, akivel Nick találkozott Oklahomában? Te ugyanaz a Tom vagy, akit akkor ismerünk, amikor ébren vagy?
– Igen, de én több vagyok annál a Tomnál.
– Nem értem.
Kissé kiegyenesedett, álmatag arcán nyugalom ült.
– Én Isten Tomja vagyok.
Stu döbbenetében majdnem elejtette Nick noteszét.
– Azt mondod, hogy megteszed, amit akarunk.
– Igen.
– De azt látod... gondolod, hogy visszajössz?
– Ezt nem láthatom, és nem mondhatom meg. Merre kell mennem?
– Nyugatnak, Tom.
Tom felnyögött. Olyan hang volt ez, amitől Stu tarkóján égnek állt a haj. Mibe küldjük? Talán ő tudja. Talán maga is benne volt, csak éppen Vermontban, a folyosók útvesztőjében, ahol a visszhang miatt úgy rémlett, mintha lépések követnék. És közelednének.
– Nyugatra – mondta Tom. – Igen, nyugatra.
– Azért küldünk, hogy körülnézz, Tom. Hogy nézz és láss. Azután gyere vissza.
– Visszajövök és beszélek.
– Meg tudod tenni?
– Igen. Hacsak el nem kapnak és meg nem ölnek.
Stu megrándult. Mindnyájan megrándultak.
– Magadban mész, Tom. Mindig nyugat felé. Megtalálod a nyugatot?
– Ahol a nap lemegy.
– Igen. És ha bárki megkérdezi, miért vagy ott, akkor ezt kell mondanod: Kidobtak a Szabad Övezetből...
– Kidobtak engem. Tomot kidobták. Kitettek az útra.
– ...mert gyengeelméjű vagy...
– Kitették Tomot, mert gyengeelméjű.
– ...és mert esetleg összeállsz egy asszonnyal, és annak idióta gyermekei lehetnek.
– Idióta gyermekek, mint Tom.
Stu gyomra tehetetlenül háborgott. Úgy érezte, mintha a feje vasból volna, és most tanulná meg, hogy kell izzadni. Mintha valami szörnyű, émelyítő másnaposság kínozná.
– Most ismételd meg, hogy mit fogsz mondani, ha valaki megkérdezné, miért vagy nyugaton.
– Kidobták Tomot, mert gyengeelméjű. Az biztos is. Attól féltek, hogy úgy teszek egy asszonnyal, ahogy ti tesztek a pöcsötökkel az ágyban. Teherbe ejtem, és idióta gyereket szül.
– Így van, Tom. Ez.
– Kidobnak – mondta halk, szomorú hangon. – Kidobják Tomot a szép házából, és útilaput kötnek a talpa alá.
Stu elhúzta reszkető kezét a szeme előtt. Nickre nézett. Nick megduplázódott, azután megháromszorozódott. – Nick, nem tudom, hogyan fejezhetném be – mondta tehetetlenül.
Nick Ralphra nézett, aki fehér volt mint a fal, és csak a fejét rázta.
– Befejezni – szólalt meg váratlanul Tom. – Ne hagyjatok kint engem a sötétben.
Stu kényszerítette magát, hogy folytassa.
– Tom, tudod, hogy milyen a telehold?
– Igen... nagy és kerek.
– Nem a félhold, és nem is a majdnem telehold.
– Nem – biccentett Tom.
– Ha meglátod a nagy, kerek holdat, gyere vissza keletre. Vissza hozzánk. Vissza a házadba, Tom.
– Amikor meglátom, visszajövök – helyeselt Tom. – Hazajövök.
– És ha visszafele jössz, akkor éjszaka gyere, nappal aludj.
– Éjszaka jövök, nappal alszom.
– Helyes. És amennyire lehet, ne hagyd, hogy bárki meglásson.
– Nem hagyom.
– De Tom, valaki mégis megláthat.
– Igen, valaki megláthat.
– Ha valaki meglát, Tom, akkor öld meg.
– Megölöm – mondta kétkedve Tom.
– Ha egynél többen vannak, fuss.
– Futok – ismételte Tom sokkal nagyobb meggyőződéssel.
– De próbáld úgy csinálni, hogy egyáltalán ne lássanak. Meg tudod ismételni az egészet?
– Igen. Akkor jövök vissza, amikor telehold van. Nem félhold, nem újhold. Éjszaka megyek, nappal alszom. Nem hagyom, hogy bárki is meglásson. Ha valaki mégis meglát, akkor megölöm. Ha egynél többen vannak, akkor elfutok. De igyekszem úgy csinálni, hogy senki ne lásson meg.
– Nagyon jó. Azt akarom, hogy néhány másodperc múlva fölébredj. Rendben van?
– Rendben.
– Ha megkérdem az elefántot, akkor fölébredsz, jó?
– Jó.
Stu hosszú, reszketeg sóhajtással dőlt hátra. – Hál' istennek, vége.
Nick a szemével helyeselt.
– Honnan tudja ezeket a dolgokat? – motyogta Stu.
Nick intett, a noteszát kérte. Stu odaadta, boldog volt, hogy megszabadul tőle. Az ujjai annyira izzadtak, hogy átlátszóvá áztatták a papírt Nick írásával. Nick írt valamit, és odaadta Ralphnak. Ralph lassan mozgó ajakkal elolvasta, azután átnyújtotta Stunak.
„A történelem folyamán jó néhány ember úgy vélte, hogy az őrültek és a gyengeelméjűek közel állnak az istenihez. Nem hinném, hogy bármi olyasmit mondott, aminek gyakorlati haszna lenne a számunkra, mégis szörnyen megijesztett. Varázslat, mondta. Hogyan harcolhatnánk varázslat ellen?”
– Ez már sok nekem, az biztos – dörmögte Ralph. – Azokra a dolgokra, amiket Abagail anyáról mondott, nem is akarok gondolni. Keltsd föl, Stu, és tűnjünk innen minél előbb. – Közel állt ahhoz, hogy elsírja magát.
Stu előrehajolt. – Tom!
– Igen.
– Akarsz elefántot látni?
Tom szeme azonnal kinyílt, és körülnézett. – Én mondtam nektek, hogy nem fog működni – közölte. – Az biztos is. Tom nem álmos a nap közepén.
Nick egy papírlapot adott Stunak, aki rápillantott, azután azt mondta Tomnak: – Nick azt üzeni, jól csináltad.
– Tényleg? Az előbb fejen álltam? Nem, Tom, gondolta Nick keserű szégyenkezéssel, ezúttal sokkal jobb trükköket mutattál be.
– Nem – felelte Stu. – Tom, azért jöttünk, hogy megkérjünk, segíts nekünk.
– Én? Segíteni? Hát persze! Szeretek segíteni!
– Ez veszélyes, Tom. Azt akarjuk, hogy nyugatra menjél, azután gyere vissza, és mondd el, hogy mit láttál.
– Rendben, persze – felelte Tom a legcsekélyebb habozás nélkül, de Stu úgy látta, hogy egy pillanatig árnyék fut át az arcán... és megmarad egy ideig ártatlan, kék szeme mögött. – Mikor?
Stu gyengéden Tom nyakára tette a kezét, és azon tűnődött, mi az ördögöt csináljon. Hogy a fenébe találjon ki az ember ilyen dolgokat, ha nem Abagail anya, és nincs közvetlen vonala az egekbe? – Nemsokára – mondta szeretettel. – Nagyon hamar.
AMIKOR STU visszaért a lakásba, Frannie épp vacsorát készített.
– Harold volt itt – mondta. – Megkérdeztem, nem marad-e vacsorára, de elment.
– Aha.
Fran jól megnézte. – Stuart Redman, miféle kutya mart beléd?
– Azt hiszem, egy Tom Cullen nevű. – Mindent elmesélt.
Leültek a vacsorához. – Mit jelent ez? – kérdezte Fran. Az arca sápadt volt, és nem nagyon evett, csak tologatta az ételt a tányér egyik oldaláról a másikra.
– Átkozott legyek, ha tudom – válaszolta Stu. – Azt hiszem, ez egyfajta... látomás. Nem is értem, hogy nem fordult meg a fejünkben, hogy Tom Cullennek látomásai lehetnek a hipnózis alatt, főleg az álmok után, amelyeket láttunk. Ha azok nem látomások voltak, akkor nem tudom, mik.
– De hát az már régen volt... legalábbis nekem úgy tűnik.
– Igen, nekem is – helyeselt Stu, és rájött, hogy ő is csak piszkálgatja az ételt.
– Nézd, Stu. Tudom, megegyeztünk, hogy ha lehetséges, nem beszélünk a bizottság ügyeiről az üléseken kívül. Azt mondtad, akkor egész idő alatt csak civakodnánk, és valószínűleg igazad van. Egy szót sem szóltam azért, mert huszonötödike után Dillon békebíró leszel, igaz?
A férfi kurtán elmosolyodott. – Nem szóltál, Frannie.
– De megkérdem tőled, hogy még mindig jó ötletnek tartod-e, hogy Tom Cullent nyugatra küldjük. Azok után, ami ma délután történt.
– Nem tudom – felelte Stu. Félretolta a tányérját. Alig evett belőle. Fölállt, odament a folyosón levő fiókos szekrényhez, és megkereste a doboz cigarettát. A fogyasztását napi három-négyre csökkentette. Meggyújtott egy szálat, jól leszívta az állott dohány füstjét a tüdejére, azután kifújta. – Ennek a történetnek a pozitív oldala, hogy elég egyszerű és hihető. Kidobtuk, mert féleszű. Senki sem lesz képes ettől eltéríteni. És ha tényleg visszajön, akkor hipnotizálhatjuk – az isten szerelmére, annyi idő elég hozzá, amíg csettintesz az ujjaddal –, és máris elmond mindent, amit látott, a lényeges és lényegtelen dolgokat egyaránt. Az is lehet, hogy jobb szemtanú lesz, mint a többiek. Nem kételkedem benne.
– Ha visszatér.
– Igen, ha. Utasítottuk, hogy kelet felé csak éjszaka utazzon, nappal rejtőzzön el. Ha egynél több embert lát, akkor fusson. De ha csak egy személlyel találkozik, akkor ölje meg.
– Stu, ezt nem tehetitek!
– Természetesen megtettük! – A férfi dühösen megpördült a sarkán. – Nem babra megy a játék, Frannie! Tudnod kell, mi történik, vele... vagy a Bíróval... vagy Daynával... ha elkapják őket! Máskülönben miért tiltakoztál annyira?
– Jól van – felelte halkan a lány. – Jól van, Stu.
– Nem, ez nincs jól! – tiltakozott a férfi, és szikrafelhőt szórva elnyomta a frissen gyújtott cigarettát egy cserép hamutartóban. Jó néhány szikra a keze fejére pattant, ő pedig vadul lesöpörte őket. – Egyáltalán nincs rendben, hogy egy gyengeelméjű srácot küldünk ki, hogy harcolja meg a harcunkat, és az sincs rendben, hogy úgy mozgatunk embereket, mintha parasztok volnának egy elbaszott sakktáblán, és az sincs rendben, hogy gyilkosságra adunk parancsot, mint valami maffiafőnökök. De nem tudom, mi mást tehetnénk. Egyszerűen nem tudom. Ha nem jövünk rá, mire készül, kurva nagy esélyünk van rá, hogy a jövő tavasszal egy napon az egész Szabad Övezetből egyetlen hatalmas gombafelhő legyen.
– Jól van, na! Jól van!
A férfi lassan ökölbe szorította a kezét. – Ordítottam veled. Sajnálom. Nem volt rá jogom, Frannie.
– Semmi baj. Nem te voltál az, aki kinyitotta Pandora szelencéjét.
– Azt hiszem, együtt nyitottuk ki – felelte a férfi tompán, és egy újabb cigarettát vett ki a dobozból. – Mindenesetre amikor azt mondtam... hogy is nevezzem? Szóval mikor azt mondtam neki, hogy ha útközben valakivel találkozik, akkor ölje meg, elkomorodott az arca. De ez rögtön el is tűnt róla. Nem tudom, hogy Ralph vagy Nick egyáltalán látta-e. De én igen. Olyan volt, mintha azt gondolná: „Jó, értem, mit akarsz, de ha eljön az ideje, tudom, mit fogok tenni.”
– Azt olvastam, hogy hipnózisban sem lehet senkit rávenni olyasmire, amit ébren nem tenne meg. Az ember nem lépi át erkölcsi elveinek határát, csak azért, mert ezt mondják neki hipnotikus állapotban.
Stu bólintott. – Igen, én is erre gondoltam. De mi van, ha ez a Flagg pasas a keleti határai mentén fölállított egy határzárat? Ha én lennék a helyében, én megtenném. Ha Tom belefut ebbe a zárba nyugat felé menet, akkor a története megvédi. De ha visszafelé, keletnek tart, és akkor találkozik velük, akkor ölnie kell, vagy megölik. És ha Tom nem öl, akkor könnyen lehet belőle halott.
– Talán túlságosan aggódsz emiatt – felelte Frannie. – Úgy értem, ha tényleg van ilyen zár, az ugyancsak vékony lehet.
– Igen ötvenmérföldenként egy ember, valahogy így. Hacsak nincs ötször annyi embere, mint nekünk.
– És hacsak nem szereltek föl és működtetnek máris valami rendkívül bonyolult berendezést, radart, infravöröset meg ilyesmit, amit a kémfilmekben lehet látni, mert akkor Tom aligha szaladhat beléjük, igaz?
– Mi is ebben reménykedünk. De...
– De súlyos lelkifurdalásod van – fejezte be a mondatot halkan Fran.
– Úgy fest? Hát... lehet. Mit akart Harold, drágám?
– Egy csomó térképet hozott. Olyan területekét, amelyeken a csoport már kereste Abagail anyát. Mindenesetre Harold éppen úgy dolgozik a Temetési Bizottságban, mint a keresőcsapatban. Nagyon fáradtnak tűnt, de nem csupán a Szabad Övezetben viselt tisztségei miatt. Úgy veszem észre, mással is foglalkozik.
– És mi az?
– Van egy nője.
Stu felvonta a szemöldökét.
– Emiatt nem maradt vacsorára. Mit gondolsz, ki az?
Stu a mennyezetre sandított. – Ki képes Harolddal együtt élni? Lássuk csak...
– Így aztán jól ki fogod találni. Mit képzelsz, mit csinálsz? – Tréfásan felé csapott, a férfi pedig vigyorogva húzódott el tőle.
– Vicces, mi? Inkább feladom. Ki az?
– Nadine Cross.
– Az a fehér csíkos hajú nő?
– Ő az.
– A mindenit, az biztosan legalább kétszer annyi idős.
– Kétlem – mondta Frannie –, hogy kapcsolatuknak ezen a pontján ez nagyon érdekelné Haroldot.
– Na és Larry tudja?
– Ezt nem tudom, és még kevésbé érdekel. Az a nő most már nem Larry csaja. Ha az volt egyáltalán.
– Igen – bólintott Stu. Örült, hogy Harold talált magának valakit, de a téma nem nagyon érdekelte. – Mi Harold véleménye erről a keresőcsoportról? Mondott neked valamit?
– Hát, ismered. Sokat mosolyog, de... nem túl reménykedve. Azt hiszem, ezért tölti idejének javát a Temetési Bizottságban. Tudtad, hogy Sólyomnak hívják?
– Tényleg?
– Ma hallottam. Nem is tudtam, hogy kiről beszélnek, amíg rá nem kérdeztem. – Tűnődött egy darabig, azután elnevette magát.
– Mi olyan vicces? – kérdezte Stu.
Fran kinyújtotta tornacipős lábát. A talpán körök és vonalak váltogatták egymást. – Megdicsérte a tornacipőmet – mondta. – Hát nem lökött?
– Te vagy lökött – vigyorodott el Stu.
HAROLD HAJNAL ELŐTT ébredt, ágyékában tompa, noha nem egészen kellemetlen sajgással. Kicsit megborzongott, ahogy fölkelt. Hajnalonta észrevehetően hűvösebb lett, noha még csak augusztus huszonkettedikét írtak, és az ősz a naptár szerint még egy hónapnyi távolságban várakozott.
Annál forróbb volt a dereka alatt, de még mennyire. Elég volt rápillantania a nő fenekének zamatos ívére az áttetsző bugyi alatt, amelyben aludt, és máris tüzesedni kezdett. Nadine nem haragudna, ha fölébresztené... hát, lehet, hogy haragudna, de nem tiltakozna. Valójában Harold még mindig nem tudta, mi rejlik a sötét szempár mögött, és egy kicsit félt is tőle.
Ébresztés helyett csöndben felöltözött. Nem akart összekapni Nadine-nal, bár olykor kedve lett volna.
Egy helyre volt szüksége, ahol egyedül lehet és gondolkodhat.
Felöltözve, kezében a csizmájával, megállt az ajtóban. A szoba hűvösében, az öltözködés hétköznapi mozdulatai közepette elhagyta a vágya. Most megérezte a szoba szagát, és az nem volt valami vonzó.
Csak egy apróság, mondta, egyetlen dolog, amit vígan nélkülözhetnek. Talán igaz. A nő olyasmikre volt képes a szájával és a kezével, hogy az szinte hihetetlen. De ha olyan apróság, akkor miért van ennek a szobának olyan állott, kicsit savanyú szaga, amit ő pocsék éveinek magányos örömeivel társított?
Talán azt akarod, hogy rossz legyen.
Zavarba ejtő gondolat. Kiment, halkan becsukta maga mögött az ajtót.
Nadine szeme abban a pillanatban kinyílt, ahogy az ajtó becsukódott. Felült, elgondolkodva nézte az ajtót, azután visszafeküdt. A teste sajgott a vágy lassú, kielégítetlen körözésétől. Mintha menstruációs görcsei lettek volna. Ha az olyan apróság, gondolta (fogalma sem volt róla, mennyire hasonlítanak gondolatai a Haroldéira), akkor miért érez így? Éjjel egyszer össze kellett szorítania az ajkát, hogy föl ne kiáltson: Hagyd ezt abba, NYOMD belém! Megértetted? NYOMD belém, gyömöszöld belém, TÖMJ MEG vele! Azt hiszed, hogy amit csinálsz, az jó nekem? Nyomd belém, és Krisztus szerelmére – vagy inkább az enyémre –, legyen vége ennek az őrült játéknak!
A fiú az ő lába közé fúrta a fejét, a vágy különös hangjait hallatta, olyan hangokat, amelyek komikusak lettek volna, ha nem olyan őszintén sürgetőek, csaknem vadak. A nő fölnézett, a szavak ott remegtek az ajkán, és egy arcot látott (vagy csak úgy gondolta?) az ablak mögött. Vágya abban a pillanatban hamuvá hűlt.
Az ő arcát látta, ahogy vadul rávigyorog.
Sikoly nyomakodott ki a torkán... és ekkor eltűnt az arc, nem is volt más, csupán mozgó árnyék az elsötétedett üvegen, porfoltokkal keveredve. Csak mumus, amelyet a gyermek vél látni a ruhásszekrényben vagy sunyin összetekeredve a sarokban a játékszekrény mögött.
Nem több.
Csakhogy ez több volt. Még most, a hajnal hideg, ésszerű fényében sem bírta másképpen látni. Veszélyes lett volna másképpen látni. Ő volt az, és figyelmeztetni akart. A jövendőbeli figyelemmel kíséri aráját. Egy megbecstelenített menyasszony elfogadhatatlan.
A mennyezetre bámulva arra gondolt: Leszopom, és ez nem megbecstelenítés. Hagyom, hogy hátulról csinálja, és ez sem megbecstelenítés. Úgy öltözöm föl neki, mint egy olcsó strichelő kurva, és ez is tökéletesen rendben van.
Ennyi elég, hogy az ember elgondolkodjon azon, miféle férfi a vőlegénye.
Nadine hosszú, hosszú ideig bámulta a mennyezetet.
HAROLD neszkávét csinált, fintorogva megitta, azután fölmarkolt két hideg Pop-Tartot, és kiment a bejárati lépcsőhöz. Leült, megette a süteményeket, miközben a hajnal osont a vidéken.
Visszatekintve az utolsó néhány nap úgy festett, mintha egy őrült karneválon venne részt. Egybemosódtak a narancsszínű teherautók, Weizak, amint megveregeti a vállát és Sólyomnak szólítja (mostanában mindnyájan így nevezték), a hullák, a végeérhetetlen, áporodott áradat, azután a hazatérés a halottak közül a kerge szex végeérhetetlen áradatához. Elég, hogy megzavarja a fejét.
De most, a lépcsőn ülve, amely olyan hideg, akár a márvány sírkő, gyomrában a lotyogó, förtelmes kávéval, elnyámmoghatja a fűrészporízű, hideg süteményeket, és gondolkodhat. Tiszta fejűnek és egészségesnek érezhette magát az őrület évada után. Beléhasított, hogy ő, aki mindig cro-magnoninak tekintette magát a bőgő Neander-völgyiek között, mostanában nagyon keveset gondolkodik. Vezették, ha nem is az orránál, de a hímvesszőjénél fogva.
Frannie Goldsmithre gondolt éppen akkor, amikor a Flatirons-hegységre pillantott. Frannie járt a házában azon a napon, ezt most már biztosan tudta. Valamilyen ürüggyel elment abba a lakásba, ahol a lány Redmannel élt, abban a reményben, hogy szemügyre veheti a cipőjét. Kiderült, hogy a cipőnek, amit visel, a mintája pontosan illett a pince padlóján talált lábnyomba. Körök és vonalak a szokásos cikcakk helyett. Ez nem kétséges, babám.
Úgy vélte, minden nehézség nélkül összerakhatja az eseményeket. Fran valahogy rájött, hogy ő olvasta a naplóját. Bizonyára ujjlenyomatot hagyott valamelyik oldalon... talán nem is egyet. Így hát eljött a házába, hogy keressen valami támpontot arra vonatkozóan, mi Harold véleménye az olvasottakról. Valami írást.
Természetesen ott volt a főkönyv. De nem találta meg, ebben Harold biztos volt. A főkönyvben feketén-fehéren leírta, hogy Stuart Redman meggyilkolását tervezi. Ha a lány ilyesmire bukkan, akkor szól Stunak. De még ha nem teszi is meg, nem tudta volna olyan könnyeden és természetesen fogadni, mint ahogy tegnap tette.
Végzett az utolsó Pop-Tarttal is, elfintorodott a hideg cukormáz és a még hidegebb lekváros töltelék ízétől. Úgy döntött, hogy gyalog és nem biciklivel megy el a buszvégállomáshoz; hazafelé majd leteszi Teddy Weizak vagy Norris. Könnyű zubbonyának cipzárját az álláig húzta a hideg ellen, amely csak egy óra múlva múlik el. Elhaladt az üres házak hosszan húzódó árnyéka mellett, és miután hatsaroknyit ment az Arapahoe-n, lendületes, merész X-eket pillantott meg az ajtókon. Ez is az ő ötlete. A megjelölt házakat a Temetési Bizottság már átvizsgálta, és elszállította az összes tetemet. Az X a kereszteződés. Azok, akik a megjelölt házakban éltek, örökre eltávoztak. Még egy hónap, és az X-ek elöntik Bouldert, jelezve egy korszak végét.
Itt az ideje, hogy gondolkodjék, méghozzá alaposan. Úgy rémlik, hogy amióta Nadine-nal találkozott, felhagyott a gondolkodással... de talán már korábban letett róla.
Azért olvastam el a naplóját, mert sértett és féltékeny voltam, gondolta. Azután betört a házamba, valószínűleg azért, hogy elolvassa az én naplómat, de nem találta meg. De talán már az a sokk is elegendő bosszúnak, amit egy ilyen betolakodás okoz. Haroldot bizonyosan kiborította. Talán tekinthetné úgy, hogy kvittek Frannal.
Tulajdonképpen már nem is kívánja Frannie-t, igaz?... Igaz?
Érezte mellében a harag mogorva üszkének izzását. Talán nem igaz. De ez nem változtat a tényen, hogy kirekesztették. Noha Nadine nem sokat mesélt azokról az okokról, amelyek miatt hozzá jött, Haroldnak volt egy olyan érzése, hogy a nőt is kirekesztették valahogyan, elutasították, hátat fordítottak neki. Kívülállók voltak, és a kívülállók összeesküvéseket szőnek. Talán ez az egyetlen, ami megőrzi az ép elméjüket. (Ne felejtsd el majd beírni a főkönyvbe, gondolta Harold, aki mostanra majdnem beért a belvárosba.)
A hegység másik oldalán a kívülállók egész csapata van. És amikor elég kívülálló gyűlik össze, valami rejtelmes ozmózis kezdődik, és máris belülre került az ember. Bent meleg van. Kis dolognak tűnik, hogy bent meleg van, de valójában igen nagy dolog. A világon a legfontosabb.
Lehet, hogy nem is akar egálba kerülni. Nem akar lehiggadni, csak azért, hogy robotoljon, egy huszadik századi halottaskordét hajtson, értelmetlen köszönőleveleket kapjon az ötleteiért, és öt évet várjon, amíg Bateman visszavonulja drága bizottságából, és így ő is bekerülhet... és mi van, ha úgy döntenek, hogy megint kihagyják? Megtehetik, mert nem a korával van a baj. Bevették azt az átkozott süketnémát, aki alig néhány évvel idősebb nála.
A harag üszke most már fényesen izzott. Gondolkodni, hát persze, gondolkodni – könnyű ezt mondani, és néha megtenni is, de mi haszna a gondolkodásnak, amikor az ember csak a közröhejre, vagy ami még rosszabb, köszönőlevélre számíthat a világot irányító Neander-völgyiektől?
Feltűnt a végállomás. Korán jött, ő volt az első. Egy plakátot ragasztottak az ajtóra, amely huszonötödikére újabb gyűlést hirdetett. Nyilvános gyűlés? Nyilvános rejszolás.
A várótermet a Greyhound Ameripass utazási plakátjaival és hirdetéseivel tapétázták ki, fényképek mutatták, ahogy a nagy, anyaszomorító panorámabuszok végiggördülnek Atlantán, New Orleanson, San Franciscón, Nashville-en, mindenütt. Leült, és hideg, reggeli szemmel végignézett az elsötétült tivolijátékokon, kólaautomatákon, a kávéfőzőn, amely meleg levest is adott, a szaga valamelyest döglött haléra emlékeztetett. Rágyújtott egy cigarettára, a gyufát a padlóra dobta.
Elfogadták az alkotmányt. Hoppá. Milyen nagyon-nagyon és igen-igen. Sőt azt a kirelejzumát, elénekelték a csillagos-sávos zászlót is. De tegyük föl, hogy feláll Harold Lauder, és nem néhány épitő javaslattal él, hanem ismerteti velük a járványt követő első év tényeit?
Hölgyeim és uraim, a nevem Harold Emery Lauder, és azért vagyok itt, hogy elmondjam önöknek a régi dal szavaival, miszerint az alapvető dolgok alkalmazkodnak az idők változásához. Mint Darwinnál. Legközelebb, ha fölállnak és eléneklik a nemzeti himnuszt, barátaim és szomszédaim, akkor ezen is gondolkodjanak el: Amerika halott, ámen, halott, mint Jacob Marley meg Buddy Holly és a Nagy Bopper, meg Harry S. Truman, de azok az alapelvek, amelyeket Mr. Darwin körvonalazott, még mindig nagyon elevenek – olyan elevenek, mint Jacob Marley szelleme, amely megjelent Ebenezer Scrooge-nak. Miközben kegyedék az alkotmányos szabályok szépségén elmélkednek, szenteljenek némi időt arra is, hogy elgondolkodjanak Randall Flaggen, a Nyugat Emberén. Nagyon kétlem, hogy neki elég ideje volna efféle marhaságokra, mint nyilvános gyűlés, meg ratifikáció, meg viták a legszebb liberális modorban. Ehelyett arra összpontosít Darwin után, hogy felkészüljön, és az önök hullájával törölje le a világegyetem nagy műanyag pultját. Hölgyeim és uraim, hadd hívjam föl szerényen a figyelmet arra, hogy miközben igyekszünk helyrehozni a világítást, és arra várunk, hogy egy orvos érkezzen boldog kis kaptárunkba, ő talán buzgón keres egy képzett pilótát, hogy lebombáztassa vele Bouldert Francis Gary Powers legjobb hagyományai szerint. Miközben azon az égető problémán vitatkozunk, hogy ki legyen az Utcaseprő Bizottságban, ő valószínűleg már létrehozta a Puskapucoló Bizottságot, nem is szólva az aknavetőkről, rakétakilövőkről, és vélhetőleg a baktériumfegyvereket előállító intézetekről. Természetesen tudjuk, hogy ebben az országban egyetlen intézet sincs, amely biológiai vagy baktériumfegyvereket gyártana, ettől nagy ez az ország – micsoda ország, ha-ha-ha –, de azért fel kellene fogniuk, hogy miközben mi szorgalmasan körbeállítjuk az ekhós szekereket, ő...
– Szia, Sólyom, túlórázol?
Harold mosolyogva fölnézett. – Igen, gondoltam, egy keveset ráverek – mondta Weizaknak. – Majd blokkolok, ha bejövök. Máris lógsz hat dolcsival.
Weizak elnevette magát. – Nagy franc vagy, Sólyom, tudod?
– Igen – helyeselt Harold még mindig mosolyogva, és újra megkötötte a bakancsa fűzőjét. – Nem is akármilyen.
STU A KÖVETKEZŐ napot az erőműben töltötte, motorokat tekercselt, és este hazabiciklizett. Éppen elérte a First National Bankkal szembeni kis parkot, amikor Ralph ráköszönt. Letámasztotta a biciklijét, és odament a fedett buszmegállóhoz, ahol Ralph üldögélt.
– Örülök, hogy látlak, Stu. Van egy perced?
– Csak egy. Máris kések a vacsoráról. Frannie aggódni fog.
– Jó. Kint voltál az erőműben, és rezet tekercseltél, ahogy a kezed elnézem. – Ralph szórakozottnak és nyugtalannak látszott.
– Igen. Még a védőkesztyű sem sokat ér. A kezemnek annyi.
Ralph bólintott. Talán féltucatnyi ember volt a parkban, némelyik a keskeny vágányú vasutat nézegette, amely valaha Denverrel kötötte össze Bouldert. Három fiatal nő piknikhez terített. Stu nagyon kellemesnek találta, hogy itt üldögélhet, ölbe tett fájós kézzel. Talán nem is olyan rossz dolog a békebíróság, gondolta. Legalább megmenekülök ettől a kelet-boulderi átkozott szerelőszalagtól.
– Hogy haladtok odakint? – kérdezte Ralph.
– Én nem tudom, én csak kisegítő vagyok, mint a többiek. Brad Kitchner azt mondja, megy, mint a karikacsapás. Azt mondja, szeptember első hetének végén lesz áram, lehet, hogy még hamarabb is, és a hónap közepén már fűthetünk. Persze ő még elég fiatal ahhoz, hogy jósolgasson.
– Én pedig rátenném a pénzemet – jegyezte meg Ralph. – Bízom benne. Bőven kijutott neki abból, amit munkahelyi gyakorlatnak hívnak. – Nevetni próbált, de csak sóhaj lett belőle, amely nagyon mélyről indult a nagydarab emberben.
– Miért lóg ennyire az orrod, Ralph?
– Hallottam pár hírt a rádióban – mondta. – Van ami jó, van ami... hát, nem annyira jó, Stu. Tudatni akarom veled, mivel amúgy sem lehet titokban tartani. Sok embernek van CB-je az Övezetben. Gondolom, hallották páran, amikor a közeledőkkel beszéltem.
– Hányan vannak?
– Több mint negyvenen. Van közöttük egy George Richardson nevű orvos is. Jó fejnek tűnik. Megfontoltnak.
– Hát ez igazán jó hír!
– A tennessee-i Derbyshire-ből való. A csoport legtöbb tagja középdéli. Na szóval, volt közöttük egy állapotos asszony, aki tíz napja, tizenharmadikán lebetegedett. Ez a doktor vezette le a szülést – ikrei lettek –, és mind jól voltak. Legalábbis eleinte. – Ismét elhallgatott, csak a szája mozgott.
Stu megragadta az ingét. – Meghaltak? A csecsemők meghaltak? Ezt akarod mondani? Hogy meghaltak? Mondd már, a francba is!
– Meghaltak – felelte Ralph halkan. – Az egyik tizenkét óra múlva. Úgy rémlik, megfulladt. A másik két nappal később. Richardson semmivel se tudta megmenteni őket. Az asszony teljesen megbolondult. Halálról és pusztulásról károg, hogy nem születnek többé csecsemők. Stu, vigyázz, hogy Fran ne legyen ott, amikor megjönnek. Ezt akartam mondani. És rögtön tudasd is vele, mi történt. Mert ha nem teszed, majd megteszi más.
Stu lassan elengedte Ralph ingét.
– Ez a Richardson tudni akarta, hány állapotos asszony van nálunk, azt feleltem, hogy tudomásom szerint csak egy. Kérdezte, hányadik hónapban, azt válaszoltam, a negyedikben. Jól mondtam?
– Már az ötödikben. De Ralph, biztos benne a doktor, hogy azok az újszülöttek a szuperinfluenzába haltak bele? Biztos?
– Egyáltalán nem, és ezt is el kell mondanod Frannie-nak, hogy értse. Azt mondta, számos oka lehet... az anya étrendje... valamilyen öröklött hiba... légúti fertőzés... vagy tudod, az is lehet, hogy egyszerűen gyengék voltak. Azt mondta, valami Rh-faktor is lehetett az oka. Egyszerűen nem tudja megmondani, mivel egy mező közepén születtek, a nyavalyás államközi 70-es mellett. Azt mondta, összeült a csoport három vezetőjével, és késő estig tárgyaltak a dologról. Richardson elmagyarázta, mit jelenthet, ha Gikszer Kapitány ölte meg azokat az újszülötteket, és milyen fontos lenne tudni, mi volt a halál oka.
– Mi is beszélgettünk erről Glennel – szólt komoran Stu –, aznap, amikor megismertem. Július negyedikén. De régen volt... mindenesetre ha a szuperinfluenza ölte meg azokat a csecsemőket, ez azt jelenti, hogy negyven-ötven éven belül itthagyhatjuk az egész kócerájt a patkányoknak, a legyeknek és a verebeknek.
– Úgy sejtem, Richardson is ilyesmit mondhatott nekik. Mivel alig negyven mérföldnyire voltak Chicagótól nyugatra, rábeszélte őket, hogy másnap forduljanak vissza, mert akkor elvihetik a tetemeket egy nagy kórházba, ahol felboncolhatja őket. Azt mondta, biztosan akarta tudni, nem a szuperinfluenza-e a tettes. Éppen eleget látott június végén. De azt hiszem, minden doktor így van vele.
– Így.
– De reggelre a csecsemők eltűntek. Az az asszony eltemette őket, és nem mondta meg, hogy hova. Két napig áskáltak, mert azt gondolták, túl messzire nem vihette őket a tábortól, és nem is áshatta túl mélyre, hiszen épphogy megszült. De nem találták meg a csecsemőket, az asszony pedig nem mondta, hol keressék őket, akárhogy próbálták magyarázni, milyen fontos lenne. Szegény asszony teljesen megzavarodott.
– Ezt meg tudom érteni – mondta Stu, és arra gondolt, mennyire akarja Frannie ezt a gyereket.
– Az orvos azt mondta, még ha a szuperinfluenza volt is a tettes, immúnis szülőknek akkor is lehet immúnis gyereke – reménykedett Ralph.
– Kábé egy a milliárdhoz az esélye annak, hogy Fran gyerekének vér szerinti apja védett volt – szólt Stu. – Az biztos, hogy nincs itt.
– Hát igen, aligha lehetett védett, igaz? Sajnálom, hogy ilyesmit kellett mondanom, Stu, de úgy gondoltam, jobb, ha tudod. Így elmondhatod neki.
– Nem repesek az örömtől – vont vállat Stu.
De amikor hazaért, kiderült, hogy valaki már elmondta a nagy hírt.
– FRANNIE!
Semmi válasz. A vacsora a tűzhelyen – eléggé odaégve –, de a lakás sötét és csöndes.
Stu bement a nappaliba és körülnézett. A kávézóasztalon egy hamutartóban két cigarettacsikk, holott Fran nem dohányzik, ő pedig nem ezt a fajtát szívja.
– Bébi!
Bement a hálószobába, és ott feküdt Fran az ágyon a félhomályban, és a mennyezetet bámulta. Püffedtre sírta könnymaszatos arcát. – Szia, Stu – szólt halkan.
– Ki mondta el? – kérdezte a férfi dühösen. – Kiben nem fért meg a jó hír? Akárki volt is, eltöröm azt a rohadt karját!
– Sue Stern volt. Jack Jacksontól hallotta. Neki van CB-je, és hallotta, mit beszélt az az orvos Ralphfal. Úgy gondolta, jobb, ha ő közli velem, mielőtt más közli tapintatlanul. Szegény kis Frannie. Őt kímélni kell. Csak karácsonykor szabad kibontani. – Halkan felnevetett. Olyan szomorú volt a hangja, hogy Stu majd' elsírta magát.
Az ágyhoz ment, lefeküdt a lány mellé, félresimította Fran haját a homlokából. – Drágám, ez nem biztos. Egyáltalán nem.
– Tudom, hogy nem biztos. És talán még így is lehetnek közös gyerekeink. – Megfordult, ránézett vörösre sírt, boldogtalan szemével. – De nekem ez kell. Olyan nagy baj ez?
– Nem. Persze hogy nem baj.
– Csak fekszem itt és várom, hogy mozogjon vagy csináljon valamit. Egyszer éreztem mozogni, azon az éjszakán, amikor Larry idejött, mert Haroldot kereste. Emlékszel?
– Igen.
– Akkor rúgott egyet, de nem akartalak felébreszteni. Most már bánom, hogy nem tettem. Annyira bánom! – Ismét sírni kezdett, egyik karjával eltakarva az arcát, hogy a férfi ne lássa.
Stu fölemelte a kart, lefektette Fran mellé, és megcsókolta a lányt. Frannie görcsösen átölelte, majd elernyedt. Szavait csak félig-meddig lehetett hallani, mert a férfi nyakába mondta őket:
– Sokkal rosszabb attól, hogy nem tudom. Most már csak várhatok. És jó sokat kell várnom, hogy láthassam, megél-e egy napot a gyerekem a testemen kívül.
– Nem egyedül fogsz várni – mondta a férfi.
A lány ismét magához szorította, aztán sokáig feküdtek mozdulatlanul.
NADINE CROSS öt perce szedegette össze a holmiját régi házának nappalijában, mire fölfedezte a sarokban az egy szál alsóban gunnyasztó kisfiút, aki a hüvelykujját szopva bámulta őt furcsa zöldesszürke, kínai metszésű szemével. A nő annyira megdöbbent a gyerek láttán – és a tudattól, hogy a gyerek egész idő alatt itt volt –, hogy rémült szíve kihagyott egy ütemet, és ő fölsikoltott. A puha fedelű könyvek, amelyeket éppen be akart gyömöszölni a hátizsákjába, papírsuhogás közepette hullottak a padlóra.
– Joe... azaz, Leo...
Kezét rátapasztotta a mellére, mintha így akarná fékezni szívének őrült rohanását. De a szíve ettől sem óhajtott lassítani. Baj, hogy ilyen váratlanul vette észre a fiút, de még nagyobb baj, hogy öltözetre és viselkedésre a gyerek pontosan olyan, mint amikor először találkoztak New Hampshire-ben. Ez már túl sok a múltból. Mintha egy irracionális isten hirtelen gonoszsággal átszuszakolná egy időhurkon, és arra ítélné, hogy ismét átélje az utóbbi hat hetet.
– Megállt bennem az ütő, úgy megijesztettél – mondta gyenge hangon.
Joe egy szót sem szólt.
Nadine lassan odament hozzá, félig-meddig azt várva, hogy hosszú konyhakést pillant meg a fiú kezében, mint azon az első napon, de az a kéz, amelynek hüvelykujját Joe nem gyömöszölte a szájába, ártalmatlanul pihent az ölében. A nő látta, hogy a napsütött barnaság tejszínűvé fakult. Eltűntek a tüskék és tövisek karcolásai. De a szeme... lidérces pillantású szeme nem változott. Akármi gyűlt is bennük cseppenként azóta, hogy a tűz mellett meghallotta Larry gitározását, az mostanra eltűnt. Éppen olyan volt a szeme, mint amikor először találkoztak, és ez alattomos rettegéssel töltötte el a nőt.
– Mit csinálsz te itt?
Joe nem szólt.
– Miért nem vagy Larryvel és Lucy mamival?
Semmi válasz.
– Itt nem maradhatsz – szólt Nadine, tárgyilagos hangra törekedve, ám mielőtt folytathatta volna, beléhasított, hogy tulajdonképpen mióta van itt a kisfiú?
Augusztus 24. reggele volt. Az előző két éjszakát Haroldnál töltötte. Arra gondolt, hogy a gyerek talán már negyven órája ül abban a székben, tövig bekapva a hüvelykujját. Természetesen ez nevetséges ötlet volt, Joe-nak ennie és innia kellett (tényleg?), de amint egyszer felbukkant benne ez a gondolat/kép, nem akart távozni. Ismét megborzongott, és valami elkeseredettségfélével állapította meg, mennyire megváltozott: valaha félelem nélkül aludt együtt ezzel a kis vademberrel, akkor, amikor felfegyverkezett és veszedelmes volt. Most nem volt nála fegyver, de Nadine mégis rettegett tőle. Azt hitte, hogy
(Joe? Leo?)
korábbi énjét végleg eltakarították. Most pedig visszatért. És itt van.
– Nem maradhatsz itt – mondta. – Csak azért jöttem vissza, hogy néhány holmit összeszedjek. Elköltözöm. Összeköltözöm... egy férfival.
Ó, Harold tényleg az?, gúnyolta egy belső hang. Azt gondoltam, csupán egy szerszám, meghatározott feladatra.
– Leo, ide figyelj...
A fiú megrázta a fejét, a mozdulat apró, de észrevehető volt. Belefúrta komoran villogó pillantását az asszony arcába.
– Nem Leo vagy?
Alig észrevehető fejrázás.
– Joe vagy?
Ugyanolyan gyenge bólintás.
– Jó, rendben. De meg kell értened, hogy igazából nem számít, ki vagy – mondta erőltetett türelemmel. Nem bírt szabadulni az őrült benyomástól, hogy egy időhurokban van, pontosan az előző helyre került vissza. Ettől irreálisnak és rémültnek érezte magát. – Életünknek ez a része – az, amelyben kettesben voltunk –, ez a rész véget ért. Megváltoztál, megváltoztam, és nem tudunk visszaváltozni.
De a fiú továbbra sem vette le róla különös szemét, és láthatóan nem értett egyet.
– És ne bámulj rám! – fortyant fel a nő. – Nagyon udvariatlan dolog megbámulni másokat!
Most mintha vádló lett volna a gyerek tekintete. Mintha azt sugallta volna, hogy az is udvariatlanság, ha magára hagyunk valakit, még ennél is udvariatlanabb megvonni a szeretetünket valakitől, akinek szüksége van rá, aki függ tőlünk.
– Ez most nem olyan, mintha egyedül lennél – mondta. Elfordult, hogy fölszedje az elejtett könyveket. Ügyetlenül, sután térdelt le, a térdei ropogtak, mint a tűzijáték rakétái. Bedobálta a könyveket a hátizsákba, rá az egészségügyi betétekre, az aszpirinre és a fehérneműjére, az egyszerű pamut fehérneműkre, amelyek egészen mások voltak, mint azok, amelyeket Harold vad mulatságaira vett föl.
– Neked ott van Larry és Lucy. Szereted őket, és ők is szeretnek téged. Legalábbis Larry szeret, és csak ez számít, mert a nő azt szereti, amit Larry. Olyan, mint egy darab indigó. Az én életem megváltozott, Joe, és nem az én hibámból. Egyáltalán nem. Így hát ne is próbálkozz azzal, hogy bűntudatot keltesz bennem.
Be akarta csatolni a hátizsákot, de az ujjai reszkettek, ezért nehezen boldogult. A csönd egyre súlyosabb lett körülötte.
Végül fölállt, a zsákot a hátára lendítette.
– Leo. – Igyekezett nyugodtan, ésszerűen beszélni, ahogy szokta, amikor az osztályaiban a problémás gyerekek hisztériás rohamot kaptak. Csak most nem működött a dolog. A hangja ide-oda csúszkált, és ahogy a gyerek kicsit megrázta a fejét a Leo névre, az még rosszabbá tette a dolgot.
– Nem Larry és Lucy a baj – mondta gonoszul Nadine. – Azt még meg tudnám érteni. Igazából a vén szatyorért hagytál el engem, ugye? Azért az ostoba vénasszonyért a hintaszékben, aki a műfogaival vigyorgott bele a világba. De ő elment, így hát visszarohantál hozzám. Csak ez nem így működik, megértetted? Nem működik!
Joe semmit sem szólt.
– Amikor könyörögtem Larrynek... letérdeltem, úgy könyörögtem neki... oda se méltóztatott hallgatni! Túlságosan lefoglalta, hogy a nagy embert játssza. Így hát láthatod, hogy ez egyáltalán nem az én hibám. Egyáltalán nem!
A fiú szenvtelenül bámult rá.
Visszatért a rettegés, és maga alá temette a zűrzavaros haragot. Nadine az ajtóhoz hátrált, matatva kereste a kilincset. Végre megtalálta, elfordította, és kitárta az ajtót. Élvezetes hűvösség csapta meg a vállát.
– Eredj Larryhez – motyogta. – Isten veled, kölyök.
Sután elfordult, egy pillanatra megállt a lépcső tetején, igyekezett összeszedni a gondolatait. Hirtelen eszébe jutott, hogy az egész talán hallucináció volt, amit a bűntudata gerjesztett... a bűntudat, mivel elhagyta a gyermeket, a bűntudat, hogy túl sokáig várakoztatta Larryt, a bűntudat azok miatt, amiket Harolddal csinált, és a még sokkal rosszabb dolgok miatt, amelyek rájuk várnak. Tálán egyáltalán nem is volt a kisfiú a házban. Nem volt valósabb, mint Poe fantáziaképei – az öregember szívverése, amely úgy hangzott, mint egy vattába csomagolt óra ketyegése, vagy Pallasz Athéné mellszobrának vállán a holló.
– „Észrevétlen koppan ajtóm” [7] – suttogta gépiesen, és ettől olyan borzalmas, károgó vihogás szakadt föl belőle, amely valóban nem sokban különbözhetett a holló hangjától.
Ezt ki kell derítenie.
Odament a bejárat melletti ablakhoz, és benézett annak a háznak a nappalijába, amely valaha az övé volt. Nem mintha tényleg az övé lett volna. Ha valaki csak egy hátizsákra való holmit akar elvinni egy házból, az a ház sohasem volt az övé. Ahogy benézett, egy halott feleség szőnyegét, függönyeit, tapétáját látta, meg egy halott férj pipaállványát, a Sports Illustrated hanyagul szétszórt példányait a kávézóasztalon. A kandalló párkányán halott gyerekek fényképe. A sarokban levő széken pedig egy halott asszony kisfia ült alsónadrágban, ült, csak ült, még mindig úgy ült...
Nadine botladozva menekült, kis híján felbukott a virágágyást védő alacsony drótrácsban, attól az ablaktól balra, ahol belesett a szobába. Felszökött a Vespára, és elindult. Teljes sebességgel robogott néhány sarkot, vakmerően szlalomozott a mellékutcában álló járművek között, de apránként megnyugodott.
Mire elérte Harold lakását, némileg visszanyerte a nyugalmát. De azt is tudta, hogy gyorsan véget kell vetnie az Övezetben való tartózkodásának. Ha nem akar megőrülni, mihamarább le kell lépnie.
A GYŰLÉS a Munzinger teremben rendben lezajlott. Azzal kezdték, hogy elénekelték a nemzeti himnuszt, de ez alkalommal a legtöbb szem száraz maradt; így szokott lenni, ha valami hamarosan szertartássá válik. A Népszámlálási Bizottság élére a szokásos módon megválasztották Sandy DuChienst. Ő és négy segítője azonnal átfésülték a termet, megszámolták a fejeket, megtudakolták a neveket. A gyűlés végén Sandy hatalmas éljenzéstől kísérve bejelentette, hogy jelenleg 814-en vannak az Övezetben, és megígérte (mint kiderült, elhamarkodottan), hogy a legközelebbi gyűlésre készít egy „telefonkönyvet” – egy reményei szerint hetenként megújítható jegyzéket, amely betűrendben tartalmazza az itt élők korát, boulderi címét, korábbi címét és korábbi foglalkozását. Mint kiderült, a bevándorlási hullám olyan erős, mégis olyan kiszámíthatatlan volt, hogy Sandy mindig lemaradt két-három héttel.
Megállapodtak a Szabad Övezet Bizottságának hivatali idejében is, és néhány különös javaslat után (az egyik tíz évet mondott, a másik élethossziglant, és Larry megnevettette az egész termet, amikor azt mondta, hogy ezek az időszakok neki sokkal inkább letöltendő börtönbüntetésnek tűnnek, mint mandátumnak) megszavazták az évenkénti választást. Harry Dunbarton integetett a terem végében, és Stu megadta neki a szót.
Harry bömbölve mondta, hogy mindenki hallja:
– Még egy év is soknak bizonyulhat. Nekem egyáltalán semmi kifogásom a bizottságban levő hölgyek és urak ellen, szerintem rohadt jó munkát végeznek – fütty, taps –, de kicsúszhat a kezükből, ha még tovább növekszik a létszám.
Glen jelentkezett, és Stu neki is szót adott.
– Elnök úr, ez nincs benne a napirendben, de azt hiszem, Mr. Dunbarton rendkívül helytálló megjegyzést tett.
Azt elhiszem, hogy igazat adsz neki, bőrhajú, gondolta Stu, mivel alig egy hete te vetetted föl ugyanezt.
– Szeretném javasolni, hogy alakítsunk egy Népképviseleti Kormányzati Bizottságot, hogy igazán működésbe hozhassuk az alkotmányt. Azt hiszem, Harry Dunbarton alkalmas lesz a bizottság vezetőjének, és magam is boldogan dolgoznék benne, hacsak valaki úgy nem gondolja, hogy két funkcióm nem egyeztethető össze.
Újabb éljenzés.
Az utolsó sorban Harold odafordult Nadine-hoz, és a fülébe súgta: – Hölgyeim és uraim, a következő pont a nyilvános bacchanália lesz.
A nő lassan, sötéten elmosolyodott, és a fiú megszédült tőle.
Stut hatalmas éljenzéssel megválasztották a Szabad Övezet békebírájának.
– Megteszem, ami tőlem telik – mondta. – Néhányan azok közül, akik most üdvözölnek, később esetleg más nótát fognak fújni, ha elkapom őket, mert olyasmit csinálnak, amit nem kellene. Hallod, Rich Moffat?
Hatalmas hahota. Rich, aki most is csaprészeg volt, lelkesen csatlakozott.
– De nem tudom, miért is lenne itt komoly gond. Ahogy én látom, a békebíró legfontosabb dolga annak megakadályozása, hogy az emberek kárt tegyenek egymásban. És nem lehet közöttünk senki, aki ezt akarná. Máris túlontúl sok emberben esett kár. Azt hiszem, elég, ha ennyit mondok.
A tömeg hosszan éltette.
– Most lássuk a következő pontot – mondta Stu –, ami kapcsolódik a békebírósághoz. Öt emberre lesz szükségünk, akik a Törvényhozási Bizottságot fogják alkotni, különben én úgy fogom érezni, hogy nincs jogom bárkit is lecsukni. Halljam a neveket!
– Mit szólnál a Bíróhoz? – bömbölte valaki.
– Igen, a Bíró, az nagyon jó lesz! – kiáltotta valaki más.
A fejek várakozóan forogtak, várták, hogy föláll a Bíró, és a szokott rokokó stílusban elfogadja a jelölést; suttogás futott végig a termen, amint újra elmesélték, miként pukkasztotta ki Farris a repülő csészealjak léggömbjét. Az emberek letették a napirendeket, tapsolni készültek. Stu pillantása találkozott Glenével, mindketten bosszúsak voltak: a bizottságnak előre kellett volna számolnia az eshetőséggel.
– Nincs itt – mondta valaki.
– Ki látta? – kérdezte izgatottan Lucy Swann. Larry kínosan nézett rá, de az asszony tovább kereste a Bírót.
– Én láttam!
Érdeklődő mormolás. Teddy Weizak fölállt a terem hátsó részében. Idegesnek látszott, mániákusan tisztogatta acélkeretes szemüvegét a kendőjével.
– Hol?
– Hol van, Teddy?
– A városban?
– Mit csinál?
Teddy Weizak elborzadt a kérdések zárótüzétől. Stu lecsapott a kalapácsával. – Enyje, emberek!
Csak sorban!
– Két napja láttam – mondta Teddy. – Egy Land-Rovert vezetett. Azt mondta, elmegy Denverbe. Azt nem közölte, miért. Még viccelődtünk is rajta. Fel volt dobva. Ennyit tudok. – Lángvörösen leült, és tovább tisztogatta a szemüvegét.
Stu ismét kopogott, csendet kérve. – Sajnálom, hogy nincs itt a Bíró. Azt hiszem, ő lenne a megfelelő ember, de mivel nincs itt, talán másvalakit is jelölhetnénk...?
– Ne hagyjuk ennyiben! – tiltakozott Lucy felugorva. Testhezálló farmer kezeslábast viselt, a közönség hímnemű tagjainak zöme rögtön felkapta a fejét. – Farris bíró öreg ember. Mi van, ha megbetegedett Denverben, és nem tud visszajönni?
– Lucy – szólt Stu –, Denver nagyváros.
Különös csend ülte meg a termet, miközben az emberek ezt a közlést emésztették. Lucy sápadtan leült, Larry átkarolta. Pillantása találkozott Stuéval, aki lesütötte a szemét.
Egy félszívvel tett javaslat indítványozta, hogy a Törvényhozási Bizottság ügyét napolják el, amíg a Bíró visszajön, de húszperces vita után elvetették. Volt másik jogászuk is, egy Al Bundell nevű, huszonhat év körüli fiatalember, aki késő délután érkezett Richardson doktor csapatával, és amikor felajánlották neki, elfogadta az elnökséget, mondván, nagyon reméli, hogy senki nem csinál túl nagy gazemberséget a következő egy-két hónapban, mert legalább annyi ideig tart, amíg kidolgoznak valamiféle váltakozó törvénykezési rendszert. Farris bírót távollétében beválasztották a bizottságba.
A sápadt, izgő-mozgó Brad Kitchner, aki enyhén nevetségesnek tűnt öltönyben és nyakkendőben, odament az emelvényhez, elejtette előre elkészített beszédét, rossz sorrendben szedte össze a lapokat, és végül megelégedett annyival, hogy bejelentette: reményeik szerint szeptember másodikán vagy harmadikán visszakapcsolják a villanyt.
Ezt a bejelentést olyan éljenzés követte, amiből Brad elég önbizalmat mentett, hogy stílusosan befejezze hozzászólását, és majdhogynem peckesen ment a helyére.
Chad Norris volt a következő, és Stu később azt mondta Frannie-nak, hogy éppen a megfelelő módon vezette föl a témát: folyamatban van a halottak elföldelése, úgy, ahogy a tisztesség követeli, senki sem érezheti magát jól addig, amíg ezt el nem végezték, hogy az élet mehessen tovább, de mindenkinek megkönnyebbülés lesz, ha az őszi esőzésekig befejezhetik vele. Két önkéntest kért, de három tucatot kaphatott volna, ha akar. Befejezésül megkérte a jelenlegi Lapátbrigád tagjait (így nevezte őket), hogy álljanak föl és hajoljanak meg.
Harold Lauder éppen csak fölemelkedett, és már ült is vissza. Voltak, akik a gyűlésről távozóban megjegyezték, milyen okos, mégis milyen szerény fickó. Valójában Nadine suttogott a fülébe mindenfélét, és félt többet tenni annál, mint hogy feldugja a fejét és biccent. Szép kis zászlórudat mutogathatott volna slicctájékon.
Amikor Norris elhagyta az emelvényt, Ralph Brentner vette át a helyét. Bejelentette, hogy végre van orvosuk. George Richardson fölállt (dörgő taps; Richardson két kézzel mutatta a béke jelét, mire a taps éljenzésbe csapott át), azután közölte, hogy tudomása szerint úgy hatvan ember érkezik néhány napon belül.
– Nos, ennyi volt a napirend – mondta Stu. Végignézett az összegyűlteken. – Szeretném, ha Sandy DuChiens ismét feljönne ide, és elmondaná, hányan vagyunk, de mielőtt ez megtörténne, van még valami, amit ma kellene elintéznünk?
Várt. Látta Glen arcát a tömegben, észrevette Sue Sternt, Larryt, Nicket és természetesen Frannie-t. Mindnyájan kicsit feszültnek tűntek. Ha valaki szóba akarja hozni Flagget és meg akarja kérdezni, mit végeztek ebben az ügyben, akkor azt most fogja megtenni. De csönd volt. Tizenöt másodperc múlva Stu átadta a szót Sandynek, aki stílusosan be is rekesztette az ülést. Miközben az emberek kifelé sorjáztak, Stu arra gondolt: Hát, megint sikerült.
Az ülés után többen odamentek hozzá gratulálni, köztük az új orvos. – Ezt nagyon jól csináltad, békebíró! – mondta Richardson, és Stu egy pillanatig majdnem hátranézett, hogy kihez beszél a doki. Azután észbe kapott, és hirtelen megijedt. A törvény embere? Inkább csaló.
Egy év, mondta magának. Egy év és nem több. De azért félt.
STU, FRAN, SUE STERN ÉS NICK együtt mentek vissza a központba, lábuk üresen kopogott a betonjárdán, miközben keresztülvágtak a campuson a Broadway felé. Körülöttük halkan beszélgetve áradt a tömeg hazafelé. Fél tizenkettő felé járt.
– Hideg van – mondta Fran. – Bár dzsekit is vettem volna a pulcsira.
Nick bólintott. Ő is fázott. A boulderi esték mindig hűvösek, de ma nem lehetett több tíz foknál. Ez eszükbe juttatta, hogy ez a különös, szörnyű nyár a vége felé jár. Nick nem először kívánta, bárcsak jobban szerette volna Abagail anya Istene vagy múzsája vagy akármije Miamit vagy New Orleanst. Bár ha jobban belegondol, az sem lehet olyan nagyszerű. Magas páratartalom, sok eső... és sok hulla. Boulder legalább száraz.
– Majd' megállt bennem az ütő, amikor azt kívánták, hogy a Bíró legyen a Törvényhozó Bizottság tagja – mondta Stu. – Erre számíthattunk volna.
Frannie bólintott, Nick pedig azt firkantotta a noteszébe: „Persze. Hiányozni fog. Tom & Dayna is. Ez van.”
– Gondolod, hogy gyanút fognak? – kérdezte Stu.
Nick bólintott. „Azon fognak rágódni, hogy nem nyugatra mentek-e.”
Ezen valamennyien eltűnődtek, miközben Nick elővette gázöngyújtóját, és elégette a papírt.
– Hát ez baj – mondta végül Stu. – Tényleg így véled?
– Naná – felelte borúsan Sue. – Mi másra gondolhatnának? Hogy Farris bíró elment a vidámparkba szellemvasutazni?
– Puszta szerencséből úsztuk meg a mai estét, mert senki se hozta szóba, mi zajlik nyugaton – vélte Fran.
„Azért bizony”, írta Nick. „Szerintem legközelebb ezzel is meg kell küzdenünk. Ezért javaslok egy újabb nagygyűlést, amint lehetséges. Talán három hét múlva. Szeptember 15-én?”
– Halaszthatjuk odáig, ha Brad csakugyan visszakapcsolja a villanyt – mondta Sue.
– Szerintem vissza fogja – felelte Stu.
– Hazamegyek – közölte Sue. – Holnap nehéz napom lesz. Dayna elindul. Elkísérem Colorado Springsig.
– Biztonságos ez, Sue? – kérdezte Fran.
A lány vállat vont. – Neki biztonságosabb, mint nekem.
– Hogyan fogadta? – kérdezte Fran.
– Dayna fura lány. Atléta volt az egyetemen. A tenisz és az úszás voltak az erősségei, noha mindenféle sportot űzött. Lent Georgiában valami kisvárosi egyetemen járta az első két évet, de közben is együtt volt a gimis fiújával. Az meg egy olyan bőrzakós alak volt, én Tarzan, te Jane, úgyhogy mars ki a konyhába, és zörögjenek azok a fazekak és serpenyők. Azután a szobatársa, aki nagy liberális volt, elvonszolta néhány női emancipációs gyűlésre.
– Minek hatására még a szobatársát is túlszárnyalta – találgatott Fran.
– Először libsi lett, azután leszbi – felelte Sue.
Stu úgy állt meg, mintha villám csapott volna bele. Frannie sandán somolygott. – Na, világ ékessége! – biztatta. – Lássuk, működik-e még a zsanér az állkapcsodban.
Stu egy kattanással becsukta a száját.
Sue folytatta: – Egyszerre két sziklával csapott le barlanglakó barátjára. Az felfújta magát, és egy pisztollyal ment utána. Ő meg lefegyverezte. Azt mondja, ez volt életében a nagy fordulópont. Azt mesélte, mindig is tudta, hogy ő az erősebb és ügyesebb – ezt tudta az értelmével. De miután megtette, már a zsigereivel is tudta.
– Azt mondod, hogy gyűlöli a férfiakat? – kérdezte Stu, mereven bámulva Sue-t.
Susan megrázta a fejét. – Most biszex.
– Miszex? – kérdezte kétkedve Stu.
– Mind a két nemmel boldog, Stuart. Remélem, most nem kezded dögönyözni a bizottságot, hogy a „Ne ölj!” mellett vezesse be még a puritán törvényeket is.
– Éppen elég aggódnivalóm van anélkül is, hogy beleüssem az orrom abba, ki kivel fekszik le – dörmögte a férfi, és mindnyájan elnevették magukat. – Csak azért kérdeztem, mert nem szeretném, ha valaki úgy kezdene bele ebbe, mint valami keresztes hadjáratba. Nekünk szemekre van szükségünk odaát, nem gerillaharcosokra. Ez menyétnek való munka, nem oroszlánnak.
– Ezt ő is tudja – felelte Susan. – Fran azt kérdezte, hogyan fogadta, amikor felvetettem, elmenne-e a kedvünkért. Nagyon is jól. Egyrészt emlékeztetett rá, hogy ha azokkal az emberekkel maradtunk volna... emlékszel, hogy találkoztunk, Stu?
A férfi bólintott.
– Ha velük maradunk, akkor előbb-utóbb hullák leszünk vagy nyugaton kötünk ki, mivel arrafelé tartottunk... legalábbis, amikor elég józanok voltak ahhoz, hogy el tudják olvasni az útjelző táblákat. Azt mondta, így is gondolkozott már rajta, hol az ő helye az Övezetben, és arra jutott, hogy leginkább az Övezeten kívül. Azt is mondta...
– Mit? – kérdezte Fran.
– Hogy igyekszik visszajönni – felelte meglehetősen kurtán Sue, és többet nem szólt. Amit ezenfelül mondott Dayna Jurgens, az kettejük dolga, amit még a bizottság tagjainak sem szükséges tudniuk. Dayna úgy indul nyugatra, hogy egy huszonöt centis rugós kést csatol a karjára rugós kapcsolóval. Ha erősen hátrahajtja a csuklóját, akkor a rugó lecsap, és puff, egykettőre nő egy hatodik, huszonöt centis, kétélű ujja. Úgy érezte, hogy legtöbbjük – a férfiak – nem értenék meg.
Ha elég nagy diktátor, akkor talán mindent a kezében tart. Amennyiben eltűnne, akkor a többiek talán összepattannának és egymás ellen fordulnának. Talán végük lenne az ő halálával. És ha elég közel kerülök hozzá, Susie, akkor jobb, ha vele van az őr ördöge.
Megölnek, Dayna.
Meglehet. Az is, hogy nem. De már az az öröm is megérné, ha látnám, hogy a belei kiömlenek a padlóra.
Susan talán megállíthatta volna, de nem is próbálkozott. Megelégedett a kicsikart ígérettel, hogy Dayna ragaszkodik az eredeti tervhez, feltéve, ha nem adódik tökéletes alkalom. Ebbe Dayna is belement, bár Sue nem hitte, hogy a barátnőjének megadatik a lehetőség. Flagget jól őrzik. Mégis, az utóbbi három napban, amióta szóba hozta, hogy a barátnője elmehetne kémkedni nyugatra, Sue Sternnek nagyon nehezére esett az alvás.
– Hát – mondta a többieknek –, most elmegyek, lefekszem. Éccakát, emberek.
Elballagott, kezét katonai zubbonyának zsebébe fúrva.
– Öregebbnek látszik – mondta Stu.
Nick írt valamit, azután megmutatta.
Mint mi is, ez állt a papíron.
STU MÁSNAP REGGEL éppen úton volt az erőműbe, amikor meglátta Susant és Daynát, amint végigkerekeznek a Canyon sugárúton. Integetett, ők pedig odakanyarodtak hozzá. Daynát még sohasem látta szebbnek. Haját élénkzöld selyemsállal kötötte hátra, farmert, pamutinget és nyitott, nyersbőr kabátot viselt. Egy hálózsák volt a biciklire szíjazva.
– Stuart! – kiáltotta, és mosolyogva intett.
Ez leszbikus?, kétkedett a férfi.
– Úgy hallottam, rövid kirándulásra indulsz – mondta.
– Bizony. És nem láttál.
– Nem ám – bólintott Stu. – Sose láttalak. Rágyújtasz?
Dayna elvett egy Marlborót, és a tenyerével takarta a gyufát.
– Vigyázz magadra, te lány.
– Vigyázok.
– És gyere vissza.
– Remélem, visszajövök.
Nézték egymást a derűs nyárvégi reggel fényében.
– Vigyázz Frannie-ra, nagyfiú.
– Vigyázok.
– Ne szívd mellre a békebíróságot.
– Majd igyekszem, amennyire tőlem telik.
A lány eldobta a cigarettát. – Mit mondasz, Suze? Susan bólintott, sebességbe tette a biciklit, és idegesen elmosolyodott.
– Dayna?
A lány a férfira nézett. Stu szelíden szájon csókolta.
– Sok szerencsét.
Dayna elmosolyodott. – Az igazi jó szerencse kedvéért meg kell ismételned. Nem tudtad?
Stu ismét megcsókolta, ez alkalommal ráérősebben és alaposabban. Leszbikus?, tűnődött ismét.
– Frannie szerencsés asszony – közölte Dayna. – Mondhatod, hogy én mondtam.
Stu mosolyogva hátralépett, nem igazán tudta, mit szóljon, így hát hallgatott. Két sarokkal arrébb a Temetési Bizottság egyik narancssárga teherautója baljós előjelként keresztülmennydörgött a kereszteződésen, és megtörte a pillanat varázsát.
– Na gyerünk – mondta Dayna. – Fel, derítésre.
Elhajtottak, Stu pedig a járdáról nézett utánuk.
SUE STERN két nap múlva tért vissza. Elmondta, hogy látta Daynát, amint karikázik nyugat felé Colorado Springsből, addig nézett utána, amíg nem látszott más belőle, csak egy pötty, amely beleolvadt a hatalmas, néma tájba. Azután sírt egy kicsit. Az első éjjelt Monumentben töltötte, és hajnalban ébredt, valami vérfagyasztó, halk nyöszörgésre. A tanyasi út melletti árok felől jött, ahol táborozott.
Végül összeszedte a bátorságát, elemlámpájával bevilágított a rozsdás csőbe, és fölfedezett egy kiéhezett, reszkető kutyakölyköt. Hat hónaposnak tűnt. Hátrahőkölt a kéz elől, Sue pedig a csőbe nem fért be. Végül bement Monument városába, betört a helyi élelmiszerboltba, és a pitymallat első hideg fényében egy hátizsáknyi kutyatáppal jött vissza. Ez bevált. A kölyök vele együtt kerekezett vissza, szépen becsomagolva a bicikli nyeregtáskájába.
DICK ELLIS mennybe ment a kutyakölyöktől. Ír szetter szuka volt, fajtiszta, vagy ha nem, a különbség úgyszólván elhanyagolható. Ha idősebb lesz, akkor Kojak bizonyára örülni fog az ismeretségnek. A hír végigsöpört a Szabad Övezeten, és ezen a napon Abagail anya eltűnésének témáját kiszorította a kutya Ádám és Éva körüli lelkesedés. Susan Stern hősnővé magasztosult, és a bizottság tudomása szerint senki sem kérdezte meg, mit keresett Monumentben, Bouldertől messze délre azon az éjszakán.
De Stu arra a reggelre emlékezett, amelyen figyelte, mint karikázik a két lány a Denver-Boulder országút felé. Mert az Övezetben soha senki se látta többé Dayna Jurgenst.
AUGUSZTUS 27.; csaknem szürkület; a Vénusz ragyogott az égen.
Nick, Ralph, Larry és Stu a lépcsőn ültek, Tom Cullen háza előtt. Tom bömbölve ütögette a krokett-labdákat a gyepen fölállított kapukon át.
Itt az idő, írta Nick.
Stu halkan megkérdezte, hogy nem kell-e ismét hipnotizálni, de Nick csak a fejét rázta.
– Na jó – mondta Ralph. – Nem hiszem, hogy végig bírnám csinálni. – Elkiáltotta magát: – Tom! Hé, Tommy! Gyere csak ide!
Tom vigyorogva odaloholt. – Tommy, ideje indulni – mondta Ralph. Tom mosolya megváltozott. Mintha most vette volna észre, hogy sötétedik.
– Indulni? Most? De már az biztos is, hogy nem! Amikor besötétedik, Tom lefekszik az ágyba, H-O-L-D, ez azt jelenti, hogy az ágyba. Tom nem szeret kint lenni sötétedés után. A mumusok miatt. Tom... Tom...
Elhallgatott, a többiek szorongva néztek rá. Tompa hallgatásba merült. Azután kijött belőle... de nem a szokásos módon. Most nem volt hirtelen lelkesedés, ahogy az élet egy rohammal visszaköltözött bele, ez lassan, kelletlenül, már-már szomorúan történt.
– Nyugatra menni? – kérdezte. – Úgy értitek, hogy annak van itt az ideje?
Stu a vállára tette a kezét. – Igen, Tom. Ha képes vagy rá.
– Az országúton.
Ralph fojtottan motyogott valamit, és elment a ház mögé. Tom mintha észre sem vette volna. A pillantása Stu és Nick között vándorolt.
– Éjszaka utazni. Nappal aludni – mondta bele az alkonyatba, azután nagyon lassan hozzátette: – És látni az elefántot.
Nick bólintott.
Larry fölkapta Tom holmiját, amely a lépcső mellett hevert. Tom lassan, álmatagon átvette.
– Légy óvatos, Tom – mondta reszelős hangon Larry.
– Óvatos. Az biztos is. Igen.
Stu késve gondolt rá, hogy nem kellett volna egyszemélyes sátrat is adni Tomnak, azután elvetette az ötletet. Tom csak belekergülne, amíg hiába próbálja fölállítani.
– Nick – suttogta Tom. – Tényleg meg kell tennem?
Nick átkarolta, és lassan bólintott.
– Jól van.
– Csak maradj a nagy, négysávos autópályán, Tom – mondta Larry. – Amelyikre az van írva, hogy 70. Ralph kivisz a motorbiciklijével az útig.
– Igen, Ralph. – Elhallgatott. Ralph visszajött a ház mögül. A szemét törölgette a kendőjével.
– Készen vagy, Tom? – kérdezte fátyolos hangon.
– Nick! Meglesz még a házam, amikor visszajövök?
Nick buzgón bólogatott.
– Tom szereti a házát. Az biztos is.
– Tudjuk, Tommy. – Stunak forró könnyek csípték a torkát.
– Jól van, készen állok. Kivel megyek?
– Velem, Tom – mondta Ralph. – Végig a 70-es úton, emlékszel?
Tom bólintott, és elindult Ralph motorja felé. Egy pillanat múlva Ralph is követte, széles válla megroskadt. Még a kalapszalagjából kimeredő toll is szomorúnak tűnt. Felült a motorra, berúgta. Egy pillanattal később kikanyarodott a Broadwayre, és elindult kelet felé. Ott álltak és figyelték, ahogy a motorbicikli egyre kisebbé válik, majd mozgó árnyképpé töpörödik, és csak a táncoló fényszóró mutatta, merre jár a bíbor alkonyban. Azután ez a fény is eltűnt a Holiday Twin Drive-in épülettömbje mögött.
Nick lehajtott fejjel, zsebre tett kézzel otthagyta őket. Stu utána akart menni, de a fiú majdhogynem dühösen megrázta a fejét, és intett, hogy ne. Stu visszatért Larryhez.
– Ez van – mondta Larry. Stu borúsan biccentett.
– Gondolod, hogy látjuk még valaha, Larry?
– Ha nem, akkor mi heten – jó, Fran talán nem, ő mindig ellenezte – életünk hátralevő részében azzal a tudattal eszünk és alszunk, hogy mi küldtük.
– Nick még inkább, mint mi.
Figyelték, ahogy Nick baktat a Broadwayn, majd beleolvad a sűrűsödő árnyak közé. Azután egy percig Tom elcsöndesedett házát figyelték.
– Menjünk innen – mondta hirtelen Larry. – Ahogy eszembe jut ez a sok kitömött állat... hirtelen első osztályú frászt kapok tőlük.
Amikor elmentek, Nick még mindig ott állt Tom Cullen házának gyepén, zsebre vágott kézzel, lehorgasztott fejjel.
GEORGE RICHARDSON, az új orvos a Dakota Ridge Medical Centerben ütötte föl a sátrát, mert így közel volt a boulderi városi kórház az orvosi felszerelésével, hatalmas gyógyszerkészletével és műtőivel.
Augusztus 28-án munkába is állt, Laurie Constable és Dick Ellis segítségével. Dick kérte, hadd távozzék az embergyógyászat világából, de nem kapott engedélyt. – Prímán dolgozol itt – mondta Richardson. – Sokat tanultál, és még többet fogsz. Mellesleg túl sok itt a tennivaló ahhoz, hogy egymagám csináljam. Meg fogunk bolondulni, ha egy-két hónapon belül nem jön még egy orvos. Ezért hát gratulálok, Dick, te vagy az Övezet első mentőse. Adj neki egy csókot, Laurie.
Laurie engedelmeskedett.
Ezen a késő augusztusi délelőttön tizenegy órakor Fran lépett be a várószobába. Kíváncsian, kicsit idegesen nézett körül. Laurie egy pult mögött ült, és egy ócska Ladies' Home Journal-t olvasott.
– Szia, Fran! – ugrott fel. – Gondoltam, hogy előbb-utóbb meglátogatsz minket. George éppen Candy Jonesszal foglalkozik, de rögtön te kerülsz sorra. Hogy érzed magad?
– Kösz, nagyon jól – felelte Fran. – Azt hiszem...
Az egyik vizsgálószoba ajtaja kinyílt, és Candy Jones lépett ki, őt pedig egy magas, hajlott hátú, kordnadrágot és a mellén Izod aligátoros márkajelzésű sportinget viselő férfi követte. Candy kétkedve sandított a kezében tartott, rózsaszín anyaggal teli üvegre.
– Biztos, hogy ez az, ami kell? – kérdezte gyanakodva Richardsont. – Még sohasem volt ilyenem. Azt gondoltam, hogy védett vagyok.
– Hát nem az, és most már van ilyenje – vigyorodott el George. – Ne felejtse el a keményítőfürdőt, és ez után kerülje a magas füvet.
Az asszony bánatosan elmosolyodott. – Jacknak is van. Bejöjjön?
– Ne, viszont fürödhetnek együtt a keményítőben.
Candy elszontyolodva bólintott, azután észrevette Frant. – Szia, Frannie, hogy vagy, kislány? – Jól. Este?
– Borzalmasan. – Fölemelte az üveget, hogy Fran elolvashassa a címkére írt CALADRYL szót. – Mérges szömörce. Nem is sejted, hol kaptam meg. – Felragyogott. – De lefogadom, azt igen, hogy Jack hol kapta meg.
Kissé csodálkozó derűvel néztek a távozó Candy után, aztán megszólalt George: – Miss Goldsmith, ugyebár? A Szabad Övezet Bizottságából. Örvendek.
Fran kezet rázott vele. – Kérem, maradjunk a Frannál. Vagy lehet Frannie is.
– Jól van, Frannie. Mi a probléma?
– Állapotos vagyok – felelte Fran. – És pokolian félek. – Minden átmenet nélkül sírva fakadt.
George átkarolta a vállát. – Laurie, öt perc múlva szükségem lesz rád.
– Igenis, doki.
Bevezette a vizsgálóba, leültette a fekete kárpittal borított asztalra.
– Na. Szóval mi az oka a könnyeknek? Mrs. Wentworth ikrei?
Frannie nyomorultul bólintott.
– Az nehéz szülés volt, Fran. Az anya masszív dohányos. Az újszülöttek túlságosan kis súlyúak voltak még ikreknek is. Késő este érkeztek, nagyon hirtelen. Nem volt alkalmam boncolást végezni. Regina Wentwortht néhány csapatbéli asszony vette gondjaiba. Azt hiszem – azt remélem –, hogy felépül a jelenlegi pszichotikus állapotából. De most csak annyit mondhatok, hogy azok az ikrek eleve két kör hátránnyal indultak. A halál oka bármi lehetett.
– Beleértve a szuperinfluenzát.
– Igen, azt is.
– Tehát várjunk, és majd meglátjuk.
– Egy fenét. Most először is csinálok egy teljes nőgyógyászati vizsgálatot. Minden szakaszban megvizsgállak, mint a többi nőt is, aki teherbe esik vagy már állapotos. A General Electricnek volt egy jelmondata: „A haladás a mi legfontosabb termékünk.” Itt az Övezetben a csecsemők a mi legfontosabb termékeink, és ennek megfelelően kezeljük őket.
– Ezzel együtt nem tudjuk.
– Nem tudjuk. De azért fel a fejjel, Fran.
– Jól van. Majd megpróbálom.
Kopogtattak, belépett Laurie. Átadott George-nak egy űrlapot, és az orvos elkezdte összeállítani Fran anamnézisét.
AMIKOR VÉGE VOLT a vizsgálatnak, George kis időre átment a másik szobába. Laurie maradt, amíg Fran felöltözött.
Miközben Fran a blúzát gombolta, Laurie azt mondta halkan: – Tudod, irigyellek. Bizonytalanságtól függetlenül. Dick és én majd' megbolondulunk, úgy igyekszünk összehozni egy gyereket. Igazán vicces, én, aki ZÉRÓ NÉPESSÉG kitűzővel jártam dolgozni. Persze zéró népességnövekedést jelentett, de ha most gondolok arra a kitűzőre, kiráz a hideg. Ó, Frannie, a tied lesz az első. És én tudom, hogy minden rendben lesz. Rendben kell lennie.
Fran csak mosolygott és bólogatott, nem akarta emlékeztetni Laurie-t, hogy nem az ő gyereke lesz az első.
Mrs. Wentworth ikrei voltak az elsők.
És Mrs. Wentworth ikrei meghaltak.
– FRANKÓ – mondta George fél órával később.
Fran felvonta a szemöldökét, egy pillanatig azt hitte, a doki rosszul ejtette a nevét. Minden ok nélkül eszébe jutott, hogy harmadik általánosig az utcájukban lakó kis Mikey Post hívta Frankónak.
– A kicsi. Jól van.
Fran előkotort egy papír zsebkendőt, és a markába szorította. – Úgy éreztem, hogy mozog... de ez régebben volt. Azóta semmi. Attól féltem...
– Él, minden rendben, de kétlem, hogy csakugyan érezted a mozgást. Inkább bélgáz lehetett.
– A gyerek volt – felelte halkan Fran.
– Hát, akár ő volt, akár nem, a jövőben többet fog mozogni. Január elejétől közepéig várhatod. Hogy hangzik?
– Jól.
– Rendesen eszel?
– Igen... legalábbis nagyon igyekszem.
– Jól van. Hányingered nem volt mostanában?
– Eleinte volt egy kevés, de már elmúlt.
– Remek. Testmozgás?
Egy lidérces pillanatig látta magát, amint az apja sírját ássa. Pislogott egyet, hogy eltűnjön a látomás. Az egy másik élet volt. – Igen, jócskán.
– Híztál?
– Úgy két és fél kilót.
– Az jó. Hízhatsz még hatot. Ma nagylelkű hangulatban vagyok.
Fran elvigyorodott. – Te vagy a doktor.
– Igen, és nem is akármilyen, úgyhogy a legjobb helyen jársz. Fogadd meg az orvosod tanácsát, és messzire jutsz. Mármost, ami a biciklit, motort és mopedet illeti. Mondjuk, november tizenötödike után szigorúan tilos mind. Addigra különben sem sokan fognak ilyesmivel utazgatni. Túlságosan hideg lesz. Ugye nem viszed túlzásba az ivást és a dohányzást?
– Nem.
– Ha hébe-hóba kedved támad egy pohárra elalvás előtt, az még belefér. Felírok neked vitaminokat; a város bármely gyógyszertárában beszerezheted...
Frannie-ból kipukkadt a nevetés. Az orvos bizonytalanul elmosolyodott.
– Valami vicceset mondtam?
– Nem. A körülmények viccesek.
– Ó! Igen, értem. Nos, legalább senki sem panaszkodik többé a túl magas gyógyszerárakra, igaz? Még egy utolsó dolog, Fran. Használtál valaha méhen belüli fogamzásgátlót?
– Nem, miért? – kérdezte Fran, és ekkor eszébe jutott az álma: a sötét ember a ruhaakasztóval. Megborzongott. – Nem – ismételte.
– Jól van. Ennyi. – Az orvos fölállt. – Nem mondom, hogy ne szorongj...
– Ne is – helyeselt a lány. A nevetés eltűnt a szeméből. – Ne mondd.
– Arra viszont megkérlek, hogy a szorongást csökkentsd a minimumra. Az anya túlzott szorongása fölboríthatja a belső elválasztású mirigyek termelésének egyensúlyát. És ez nem tesz jót a kicsinek. Nem szívesen írok föl nyugtatót terhes asszonynak, de ha gondolod...
– Nem, erre nem lesz szükség – mondta Fran, de miközben kilépett a forró délutáni napfénybe, tudta, hogy terhessége második felének minden percében üldözni fogják Mrs. Wentworth halott ikrei.
AUGUSZTUS HUSZONKILENCEDIKÉN három csoport érkezett, az egyik huszonkét tagú volt, a másik tizenhat, a harmadik huszonöt. Sandy DuChiens sorra látogatta a bizottság hét tagját, és közölte, hogy a Szabad Övezetnek több mint ezer lakója van.
Boulder már nem volt kísértetváros.
HARMINCADIKA ESTÉJÉN Nadine Cross a pincében állva figyelte Haroldot, és kínosan érezte magát.
Amikor Harold olyasmit csinált, aminek nem volt semmi köze a vele űzött, bizarr szexhez, akkor mintha elvonult volna a saját zugába, ahol Nadine nem ellenőrizhette. Ha ezen a helyen tartózkodott, hidegnek tűnt; mi több, úgy látszott, megveti őt és saját magát is. Az egyetlen dolog, ami akkor sem változik benne, a gyűlölet – Stuart Redman és a bizottság többi tagja iránt.
Volt a pincében egy működésképtelen hokijáték, Harold ennek a likacsos felszínén dolgozott. Egy könyv hevert előtte. A kinyitott oldalon egy ábra volt. Ezt nézte, majd ellenőrizte a szerkezetet, amelyen dolgozott, és javított rajta valamit. A jobb keze mellett szép rendben sorakoztak a Triumph motorbicikli javítókészletének szerszámai. Apró drótdarabkák hevertek a hokiasztalon.
– Figyelj – szólalt meg szórakozottan –, sétálhatnál egyet.
– Miért? – A nő kicsit megsértődött. Harold arca feszült és mosolytalan volt. Nadine megértette, hogy miért mosolyog annyit Harold: mert ha abbahagyja, akkor őrültnek látszik. A nő gyanította, hogy őrült is, vagy legalább közel jár hozzá.
– Mert nem tudom, hogy milyen öreg ez a dinamit – felelte Harold.
– Mire gondolsz?
– Az öreg dinamit izzad, drága szívem – mondta a fiú, és ránézett. Nadine látta, hogy az arca úszik a verejtékben, mintha ezt akarná bizonyítani. – Hogy teljesen pontos legyek, szivárog. És ami kiszivárog belőle, az tiszta nitroglicerin, a világ egyik leglabilisabb anyaga. Így ha öreg, meglehetősen nagy az esély rá, hogy ez a kis tudományos program keresztülrepít minket a Flagstaff-hegység csúcsán, egyenesen Óz birodalmába.
– Jó, azért nem kéne ilyen beképzelten beszélned – felelte Nadine.
– Nadine! Ma chére?
– Mi van?
Harold nyugodtan, mosoly nélkül nézett rá. – Fogd már be az a rohadt pofádat.
A nő engedelmeskedett, de nem ment el sétálni, noha szeretett volna. Ha ez Flagg akarata (és az írótábla azt mondta neki, hogy Harold útján lesz gondja a bizottságra), akkor a dinamit nem öreg. De még ha öreg lenne, akkor sem robban föl, amíg szükség nem lesz rá... igaz? Egyáltalán mekkora uralma van Flaggnek az események fölött?
Elegendő, mondta magának, éppen elegendő. De nem volt biztos benne, és a bizonytalansága egyre nőtt. Visszatért a házába, és Joe elment – ez alkalommal örökre. Nadine ellátogatott Lucyhoz, és elég sokáig elviselte a hideg fogadtatást, csak hogy megtudja, miszerint amióta ő Haroldhoz költözött, Joe (Lucy természetesen Leónak hívta) „bizonyos mértékig visszaesett”. Lucy nyilvánvalóan ezért is őt hibáztatja... de ha egy lavina lezúdul a Flagstaff-hegységből, vagy egy földrengés kettéhasítja a Pearl utcát, Lucy valószínűleg ezekért is őt hibáztatná. Nem mintha hamarosan nem lenne meg minden oka, hogy őt és Haroldot hibáztassa. Mégis keserűen csalódott, hogy nem láthatta Joe-t még egyszer, és nem adhatott neki búcsúpuszit. Ő és Harold már nem sokáig lesznek a Szabad Övezetben.
Nem érdekes, jobb, ha hagyod, hogy tökéletesen eltávolodjék, most, amikor belekezdtél ebbe az ocsmányságba. Csak ártanál neki... és lehet, hogy magadnak is, mert Joe... lát dolgokat, tud dolgokat. Ne legyen többé Joe, én pedig ne legyek Nadine mami. Változzon vissza örökre Leóvá.
De akkor sem kerülhette meg az ellentmondást. Nem hitte, hogy az Övezet egyetlen lakójának is lenne még hátra egy évnél több ideje, és ez a fiúra is érvényes. Hogy éljenek, az ellenkezik az ő akaratával...
...így hát az igazat megvallva, nemcsak Harold az eszköze. Te is. Te, aki valaha a legsúlyosabb bűnnek tekintetted a járvány utáni világban akár egyetlen élet kioltását...
Hirtelen azon kapta magát, hogy azt kívánja, bárcsak öreg lenne az a dinamit, hogy robbanjon föl és vessen véget mindkettejük életének. Kegyes véget. Majd azon tűnődött, mi történik azután, hogy átjutnak a hegyeken, és ágyékában ismét meggyulladt az ismerős, síkos meleg.
– Tessék – mondta gyengéden Harold. Beleeresztette a szerkentyűt egy cipősdobozba, és félretette.
– Kész?
– Igen. Kész.
– Működni fog?
– Nem akarod kipróbálni? – Szavai keserűen gúnyosak voltak, de a nő nem törődött vele. Most megint azzal az éhes, sunyi, kisfiús pillantással méregette, amelyet Nadine könnyen fölismert. Harold visszatért arról a távoli helyről – onnan, ahol a főkönyvet írta, amelyet ő is elolvasott, azután közömbösen visszatett a kandalló laza köve alá, ahol eredetileg is volt. Most már tud bánni a fiúval. A beszéde most már csak beszéd.
– Akarod azzal kezdeni, hogy nézed, miket játszok magammal? – kérdezte. – Mint múlt éjjel?
– Ja – bólintott a fiú. – Rendben. Jól van.
– Akkor gyerünk föl. – Rákacsintott. – Előremegyek.
– Ja – mondta rekedten a fiú. Apró izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokán, de most nem a félelemtől. – Menj előre.
Így hát Nadine előrement, és érezte, hogy a fiú fölfelé bámul, a kislányos matrózruha kurta szoknyája alá. A szoknya alatt nem viselt semmit.
Becsukódott az ajtó; a tárgy, amelyet Harold készített, ott ült a homályban, a nyitott cipősdobozban. Elemmel működő adó-vevő volt a rádiósboltból. A hátulja hiányzott. Nyolc dinamitrúd volt rászerelve. A könyv nyitva maradt. A boulderi közkönyvtárból származott, és a Nemzeti Tudományos Díj 65 győztese volt a címe. Az ábra azt mutatta, hogyan lehet egy kapucsengőt beszerelni egy hasonló cipősdobozba. A képszöveg pedig ezt mondta: Harmadik díj, 1977, Nemzeti Tudományos Kiállítás, készítette Brian Ball, a vermonti Rutlandból. Mondd ki a szót, és a csengő sok mérföldnyire megszólal!
Néhány órával később Harold visszatért a pincébe, rátette a fedőt a cipősdobozra, óvatosan fölvitte, és elhelyezte a konyhaszekrény legfelső polcán. Ralph Brentnertől hallotta, hogy a Szabad Övezet Bizottság meghívta Chad Norrist, szólaljon fel a legközelebbi ülésen. És az mikor lesz?, kérdezte Harold közömbösen. Szeptember 2-án, felelte Ralph.
Szeptember 2.
LARRY ÉS LEO a járdán ültek a ház előtt. Larry meleg Hamm sört ivott, Leo meleg narancslét. Boulderben bármilyen dobozos italt lehetett inni ezekben a napokban, ha az embert nem zavarta, hogy meleg. A ház mögött a fűnyíró berregett mogorván, kitartóan. Lucy nyírta a gyepet. Larry fölajánlotta, hogy megcsinálja, de Lucy csak a fejét rázta. – Inkább Leóból szedd ki, mi a baja.
Augusztus utolsó napja volt.
Egy nappal azután, hogy Nadine Haroldhoz költözött, Leo nem jelent meg a reggelinél. Larry a szobájában találta, a gyerek alsónadrágra vetkőzött, és a hüvelykujját szopta. Nem beszélt, ellenséges volt. Larry jobban megrémült, mint Lucy, mert az asszony nem tudta, hogy Leo milyen volt, amikor Larry először találkozott vele. Akkor Joe-nak hívták, és késsel hadonászott.
Azóta majdnem egy hét eltelt, Leo kicsit jobban lett, de nem tért teljesen magához, és nem volt hajlandó beszélni arról, hogy mi történt.
– Az a nő csinált vele valamit – mondta Lucy, miközben rácsavarta a tanksapkát a fűnyíró benzintartályára.
– Nadine? Miből gondolod?
– Eredetileg nem akartam említeni. Az egyik nap itt volt, amikor te Leóval horgászni mentél a Hideg patakra. A fiút akarta látni. Örültem, hogy nem vagytok itthon.
– Lucy...
Az asszony csókot lehelt az ajkára, a fiú keze a napozó alá siklott, és barátian megszorította, amit talált. – Korábban rosszul ítéltelek meg – folytatta Lucy. – Azt hiszem, örökké sajnálni fogom. De sohasem tudom megszeretni Nadine Crosst. Valami baj van vele.
Larry nem felelt, de úgy gondolta, hogy Lucy valószínűleg jól ítéli meg a helyzetet. Azon az éjszakán a King Sooper előtt Nadine úgy viselkedett, mintha megőrült volna.
– Még valami. Amikor itt volt, nem Leónak nevezte a fiút. A másik nevén hívta, Joe-nak.
Larry üresen bámulta, ahogy az asszony megrántja az automata indítót, és elindul a fűnyíróval.
Most, fél órával a beszélgetés után, itta a sört, és Leót figyelte, hogyan ütögeti azt a pingponglabdát, amelyiket Harold háza felé menet találtak. Ahol most Nadine is lakik. A kis, fehér labda maszatos volt, de nem horpadt be. Tak-tak-tak, pattogott a kövezeten. Pattogj, labdácska, hadd játsszon a fiúcska.
Leo (mert most már Leo, nem igaz?) aznap nem akart bemenni Harold házába.
Abba a házba, ahol most Nadine mami él.
– Nem akarsz horgászni, öcsi? – kérdezte hirtelen Larry.
– Nincs hal – mondta Leo. Larryre nézett különös, tengerzöld szemével. – Ismered Mr. Ellist?
– Persze.
– Azt mondja, ihatunk a vízből, ha visszatérnek bele a halak. Ihatunk anélkül... – huhogni kezdett, ujjaival a szeme előtt integetett. – Tudod.
– Anélkül, hogy felforralnánk?
– Igen.
Tak-tak-tak.
– Bírom Dicket. Őt és Laurie-t. Mindig ad valamit enni. Dick attól tart, hogy nem lesznek képesek, de szerintem igen.
– Mire?
– Gyereket csinálni. Dick azt hiszi, hogy túl öreg. De szerintem nem így van.
Larry már majdnem megkérdezte, hogy Leo és Dick miképpen beszélhettek ilyen témáról, azután mégsem kérdezte. Dick sosem beszélne egy kisfiúval olyan személyes dologról, mint a gyerekcsinálás. Leo egyszerűen... tudja.
Tak-tak-tak.
Igen, Leo tud dolgokat... vagy megérzi őket. Nem akart bemenni Harold házába, és valamit mondott Nadine-ról is... Larry nem emlékezett pontosan, hogy mit... de nem felejtette el a beszélgetést, és nagyon kínosan érezte magát, amikor meghallotta, hogy Nadine Haroldhoz költözött. Olyan volt, mintha a fiú transzba került volna, mintha...
(...tak-tak-tak...)
Figyelte a szökdécselő pingponglabdát, és hirtelen Leóra nézett. A fiú szeme sötét és távoli volt. A fűnyíró hangja is távoli, álmosító dongássá változott. A nap puhán, melegen sütött. Leo ismét transzba esett, mintha olvasna Larry gondolataiban, és egyszerűen válaszolna rájuk.
Leo elment, hogy lássa az elefántot.
Larry nagyon közömbösen megszólalt: – Igen, azt hiszem, tudnak csinálni egy gyereket. Dick a külsejéből ítélve nem lehet idősebb ötvenötnél. Cary Grant már majdnem hetven volt, amikor gyereke született, ha jól emlékszem.
– Ki az a Cary Grant? – kérdezte Leo. A labda ugrált.
(Forgószél. Észak, északnyugat.)
– Nem tudod? – kérdezte a gyereket.
– Színész volt – felelte Leo. – Játszott a Forgószél-ben. Meg az Északnyugat-ban.
(Észak, északnyugat.)
– Úgy értem, az Észak, északnyugat-ban – hagyta rá Leo, pillanatra sem véve le a szemét a pattogó pingponglabdáról.
– Így van – bólintott Larry. – Hogy van Nadine mami, Leo?
– Joe-nak hívott. Neki Joe vagyok.
– Ó. – Hideg borzongás kúszott fölfelé Larry hátán.
– Nem jól van.
– Nem jól?
– Egyikük sincs jól.
– Nadine és...
(Harold?)
– Igen, ő.
– Nem boldogok?
– Ő csak bolondítja őket. Azt hiszik, hogy szüksége van rájuk.
– Ő?
– Ő.
A szó ott lebegett a nyári levegőben.
Tak-tak-tak.
– Nyugatra mennek – folytatta Leo.
– Jézus! – motyogta Larry. Most már nagyon fázott. A régi félelem végigsöpört rajta. Tényleg hallani akarja ezt? Mintha egy kripta ajtaját figyelné, amint lassan kinyílik egy néma temetőben, a résen előbújik egy kéz...
Akármi is az, nem akarom hallani, nem akarok tudni róla!
– Nadine mami azt akarja gondolni, hogy a te hibád – mondta Leo. – Azt akarja gondolni, hogy te hajszoltad Harold karjába. De szándékosan várt. Addig várt, amíg te túlságosan megszeretted Lucy mamit. Addig várt, amíg biztos nem lett benne. Mintha Ő törölné ki Nadine mami agyából azt a képességet, hogy megkülönböztesse a jót a rossztól. Apránként törli ki. És ha végez, Nadine éppen olyan bolond lesz, mint mindenki más nyugaton. Talán még bolondabb.
– Leo – suttogta Larry.
Leo azonnal rávágta:
– Joe-nak hív. Neki Joe vagyok.
– Én is úgy hívjalak? – kérdezte kétkedve Larry.
– Nem. – Mintha könyörgés lett volna a kisfiú hangjában. – Ne, kérlek, ne tedd.
– Hiányzik Nadine mami, ugye, Leo?
– Ő meghalt – mondta Leo dermesztő egyszerűséggel.
– Ezért maradtál el olyan sokáig azon az éjszakán?
– Igen.
– És ezért nem beszéltél?
– Igen.
– De most beszélsz.
– Mert beszélhetek hozzád és Lucy mamihoz.
– Igen, természetesen...
– De nem mindig! – kiáltotta vadul a fiú. – Nem mindig, ha nem beszélsz Frannie-val! Beszélj vele! Beszélj Frannie-val!
– Nadine-ról?
– Nem!
– Akkor miről? Rólad?
Leo hangja egyre erősebbé, élesebbé vált. – Minden le van írva! Tudod! Frannie tudja! Beszélj Frannie-val!
– A bizottság...
– Nem a bizottság! A bizottság nem segít neked, senkinek nem segít, a bizottság a régi út, ő nevet a bizottságotokon, mert az a régi út, a régi utak pedig az ő útjai, ezt tudod, tudja Frannie is, ha ti beszéltek egymással, akkor...
Leo keményen a földhöz vágta a labdát – TAK! –, embernél is magasabbra pattant, leesett és elgurult. Larry nézte, a szája kiszáradt, a szíve ijesztően dübörgött.
– Elejtettem a labdámat – mondta Leo, és utána rohant.
Larry csak ült és figyelte.
Frannie, gondolta.
OTT ÜLTEK a zenepavilon deszkáin, a lábukat lógatva. Egy órával járt sötétedés előtt, néhány ember sétált a parkban, voltak, akik kéz a kézben. A gyerekek órája a szeretőké is, gondolta értelmetlenül Fran. Larry most mesélt el mindent, amit Leo mondott a transzban, és a lánynak még mindig kavargott az agya.
– Nos, mit gondolsz? – kérdezte Larry.
– Nem tudom, mit gondoljak – felelte halkan –, kivéve, hogy egyáltalán nem tetszenek a dolgok, amik mostanában történnek. Látomásos álmok. Egy öregasszony, aki Isten szócsöve egy darabig, azután elmegy a vadonba. Most meg egy kisfiú, aki láthatólag telepatikus. Az élet olyan, mint egy tündérmese. Néha arra gondolok, hogy a szuperinfluenza meghagyta az életünket, de elvette az eszünket.
– Azt mondta, hogy beszélnem kell veled. Így hát beszéltem.
A lány nem válaszolt.
– Hát – mondta Larry –, ha bármi eszedbe jutna...
– Le van írva – mondta halkan Frannie. – Igaza van ennek a gyereknek. Azt hiszem, ez az egész probléma gyökere. Ha nem lettem volna olyan hülye, olyan beképzelt, hogy mindent leírok... ó, hogy a fene egyen meg!
Larry meglepetten nézett rá. – Miről beszélsz?
– Haroldról – felelte a lány –, és félek. Stunak nem mondtam el. Szégyelltem magam. Naplót vezetni olyan ostobaság... és most Stu... komolyan kedveli Haroldot... a Szabad Övezetben mindenki kedveli Haroldot, téged is beleértve. – Elnevette magát, de a nevetés kásás volt a könnyektől. – Végül is ő volt a te... szellemi vezetőd idejövet, nem?
– Nem egészen értlek – felelte vontatottan Larry. – Elmondanád, mitől félsz?
– Az a helyzet, hogy... nem is tudom igazán. – A fiúra nézett, a szeme könnyektől csillogott. – Azt hiszem, Larry, jobban teszem, ha elmondom, amit tudok. Valakivel beszélnem kell. Isten látja a lelkemet, nem tudom többé magamban tartani, és Stu... hát ő nem az a személy, akinek ezt hallania kell. Legalábbis nem elsőnek.
– Rajta, Fran. Ki vele.
Így hát elmesélt neki mindent, azzal kezdve, hogy Harold júniusban odahajtott ogunquiti házukhoz Roy Brannigan Cadillacjével. Miközben beszélt, az utolsó napsugár is kékes árnyékká sötétült. A parkból kezdtek elszivárogni a szeretők. Fölkelt a hold vékony karéja. A Canyon sugárút magas bérházában meggyulladt néhány gázlámpa. Mesélt a fiúnak a csűr tetején a feliratról, hogy miközben ő aludt, Harold az életét kockáztatva fölírta az ő nevét legalulra. Hogyan futottak össze Stuval Fabyanban, és milyen éles, tűnj-el-az-én-cubákomtól módon viselkedett Harold. Mesélt a naplójáról és a benne talált ujjlenyomatról. Mire befejezte, már kilenc óra is elmúlt, és a tücskök ciripelni kezdtek. Csönd telepedett közéjük, és Fran riadtan várta, hogy Larry megtörje. De a fiú elmerült a gondolataiban.
Végül megszólalt: – Mennyire vagy biztos abban az ujjlenyomatban? Egészen bizonyos, hogy Haroldé?
A lány csak egy pillanatig habozott. – Igen. Már az első pillanatba tudtam, hogy Harold ujjának lenyomata.
– A csűr, amelyen a feliratot hagyta – mondta Larry. – Emlékszel arra az éjszakára, amikor találkoztunk, és én azt mondtam, hogy jártam odafönt? És hogy Harold belevéste a kezdőbetűit a gerendába?
– Igen.
– Nem csak a saját kezdőbetűit. A tieidet is. Egy szívbe. Éppen úgy, ahogy egy szerelmes kissrác vésné bele az iskolapadba.
A lány a szeméhez emelte a kezét, és letörölte a könnyeket. – Micsoda zűrzavar – mondta rekedten.
– Drágám, te nem vagy felelős Harold Lauder cselekedeteiért. – Mindkét kezével megfogta Fran kezét, és megszorította. – Végy példát rólam, az originál bunkóról és balfácánról. Emiatt nem vádolhatod magad. Mert ha megteszed... Olyan erősen szorította Fran ujjait, hogy az már fájt, de az arca szelíd maradt. – Mert ha ezt teszed, a végén megbolondulsz. Éppen elég egy embernek a saját ingét viselnie, nem kell még a másét is fölvennie.
Elengedte Fran kezét, és egy darabig hallgattak.
– Úgy gondolod, hogy Harold meg akarja ölni Stut? – kérdezte végül. – Tényleg azt gondolod, hogy ilyen komoly a helyzet?
– Igen – felelte a lány. – Nem tartom lehetetlennek. Talán az egész bizottságot meg akarja ölni. De nem tudom, hogy mi...
Larry keze ráhullott a vállára, és olyan keményen megmarkolta, hogy Fran elnémult. A fiú tartása megváltozott, a szeme kitágult. Az ajka némán mozgott.
– Larry! Mi...
– Amikor lement – suttogta Larry. – Lement, hogy dugóhúzót vagy ilyesmit keressen.
– Mi?
A fiú olyan lassan fordult felé, mintha a feje rozsdás zsanérokon mozogna. – Tudod – mondta –, volna egy módja, hogy eldönthessük. Nem szavatolhatom, mert nem láttam a könyvet, de... tökéletesen passzolna az egész... Harold elolvasta a naplódat, és nemcsak információt szerzett belőle, hanem egy ötletet is. A fenébe, talán még azért is féltékeny, mert neked jutott először az eszedbe. Talán a legnagyobb írók nem írtak valamennyien naplót?
– Azt akarod mondani, hogy neki is van naplója?
– Aznap, mikor a bort vittem neki, lement a pincébe, én meg körülnéztem a nappalijában. Azt mondta, hogy még beszerez néhány króm- és bőrbútort, én meg igyekeztem elképzelni, hogyan festenek majd. És észrevettem egy meglazult követ a kandalló...
– IGEN! – kiáltotta a lány olyan hangosan, hogy Larry ugrott egyet. – Azon a napon, amikor bemásztam... és Nadine Cross jött... a kandallónál ültem... emlékszem arra a laza kőre. – Ismét Larryre nézett. – Már megint. Mintha valami az orrunknál fogva vezetne minket...
– Véletlen egybeesés – felelte a fiú, de a hangja bizonytalanul csengett.
– Csakugyan? Mindketten jártunk Harold házában. Mindketten észrevettük a laza követ. És most mindketten itt vagyunk. Ez tényleg véletlen egybeesés?
– Nem tudom.
– Mi volt a kő alatt?
– Egy főkönyv – felelte a fiú lassan. – Legalábbis ezt a szót nyomtatták a borítójára. Nem néztem bele. Akkor arra gondoltam, éppen úgy lehet a ház előző tulajdonosáé, mint Haroldé. De ha tényleg így van, akkor Harold nem találta volna meg? Mindketten észrevettük a laza követ. Így hát kijelenthetjük, hogy megtalálta. Még ha az a fickó, aki ott lakott az influenza előtt, teleírta is a maga kis titkaival – hogy mennyit csalt az adóval, milyen szexfantáziái voltak a lányával kapcsolatban, mit tudom én –, azok a titkok nem lehettek Harold titkai. Érted?
– Igen, de...
– Ne szakíts félbe, hebehurgya csitri, amikor Underwood felügyelő felvilágosít. Így hát ha azok a titkok nem Harold titkai, miért rejtette azt a főkönyvet a kő alá? Mert az ő titkai. Az Harold naplója.
– Gondolod, hogy még mindig ott van?
– Talán. Azt hiszem, jobb, ha megnézzük.
– Most?
– Holnap. Kint lesz a Temetési Bizottsággal, Nadine pedig délutánonként az erőműnél segít.
– Rendben – mondta a lány. – Szerinted szóljak Stunak?
– Miért ne várhatnánk? Semmi értelme felizgatni, amíg nem tudjuk, van-e a könyvben valami fontos. El is tűnhetett. Az is lehet, hogy nincs benne más, csak a tennivalók listája. Lehet, hogy tele van tökéletesen ártalmatlan dolgokkal. Vagy Harold nagypolitikai terveivel. Kódolhatta is.
– Erre nem is gondoltam. Mit csinálunk, ha van benne... valami fontos?
– Akkor, azt hiszem, a Szabad Övezet Bizottsága elé visszük a dolgot. Egy újabb ok, hogy gyorsan cselekedjünk. Másodikán nagygyűlés. A bizottság majd elintézi.
– El?
– El hát! – felelte Larry, de közben arra gondolt, amit Leo mondott a bizottságról.
A lány lesiklott a színpad széléről a földre. – Jobban érzem magam. Kösz, hogy idejöttél, Larry.
– Hol találkozunk?
– Harold lakásával szemben, a kis parkban. Mit szólnál holnap délután egy órához?
– Rendben – bólintott Larry. – Akkor viszlát ott.
Frannie könnyebb szívvel tért haza, mint hetek óta bármikor. Ahogy Larry mondta, a választásaik meglehetősen világosak. A főkönyv bebizonyíthatja, hogy minden félelmük alaptalan. De ha mégsem...
Ha mégsem, akkor döntsön a bizottság. Mint Larry emlékeztette, másodikán találkoznak Nick és Ralph lakásában, kint a Baseline Roadon.
Mikor hazaért, Stu a hálószobában ült, egyik kezében filchegyű kihúzóval, a másikban bőrbe kötött könyvvel, amelynek aranyozott címe így szólt: Bevezetés a coloradói büntetőjogba.
– Nehéz olvasmány – jegyezte meg Fran, és szájon csókolta a férfit.
– Aha. – Stu áthajította a szobán a könyvet, amely nagy puffanással landolt a komód tetején. – Al Bundell hozta. Ugyancsak nem lustálkodnak a Törvénykezési Bizottságnál. Szeretne beszélni a Szabad Övezet Bizottsággal, amikor holnapután találkozunk. Hát te mit csináltál, szép kisasszony?
– Larry Underwooddal beszélgettem.
Stu jobban megnézte magának. – Fran, te sírtál?
– Igen – felelte ő, rezzenéstelenül állva a férfi tekintetét –, de most már jobban érzem magam. Sokkal jobban.
– A kicsi?
– Nem.
– Akkor mi a baj?
– Majd holnap este elmondom. Mindent elmondok, ami megfordult a fejemben. Addig semmi kérdés, jó?
– Komoly az ügy?
– Stu, még nem tudom.
A férfi hosszan nézett rá.
– Jól van, Frannie – mondta. – Szeretlek.
– Tudom. Én is szeretlek.
–Ágy?
A lány elmosolyodott. – Versenyezzünk.
SZEPTEMBER ELSEJE szürke, esős, borongós, felejteni való napként indult – de a Szabad Övezet lakói mégsem felejtették el soha. Ez volt az a nap, amikor az áram visszatért Észak-Boulderben... legalábbis kis időre.
Déli tizenkettő után tíz perccel az erőmű vezérlőtermében Brad Kitchner ránézett a mögötte álló Stura, Nickre, Ralphra és Jack Jacksonra. Idegesen elmosolyodott, és azt mondta: – Üdvöz légy, Mária, hadd menjen a masina.
Erélyesen lefelé rántott két nagy kapcsolót. Az alattuk tátongó hatalmas, barlangszerű teremben két kísérleti generátor vinnyogni kezdett. Az öt ember odament a faltól falig érő polarizált üveggel borított ablakhoz, és lenéztek arra a csaknem száz férfira és nőre, akik Brad utasítására valamennyien védőszemüveget viseltek.
– Ha valamit rosszul csináltunk, akkor inkább kettő menjen szét, mint ötvenkettő – mondta korábban.
A generátorok egyre hangosabban vinnyogtak.
Nick oldalba bökte Stut, és az iroda mennyezetére mutatott, mire Stu fölnézett és elvigyorodott. Az áttetsző lap mögött a neonok halványan izzani kezdtek. A generátorok egyre gyorsabban forogtak, magas, folyamatos zümmögésbe kezdtek, és egyenletesen jártak. Lent az összegyűlt munkások önkéntelen tapsban törtek ki, néhányan föl-fölszisszenve; a kezükön szinte nem is volt bőr, mivel gyötrelmes órákon át tekercselték a rézdrótot.
A neonok már fényesen, normálisan ragyogtak.
Nick épp az ellenkezőjét érezte, mint Shoyóban, amikor elment az áram – nem sírbatételt, hanem feltámadást.
A két generátor Észak-Boulder egy kis részét látta el árammal a North utca környékén. Voltak emberek ebben a körzetben, akik nem tudtak a kísérletről, és úgy menekültek, mintha a pokol ördögei kergetnék őket.
A tévékészülékeken ismét havazott. A Spruce utcában zümmögve életre kelt egy robotgép, és megpróbálta fölverni a rég beledermedt sajt-tojás keveréket. A motorja hamarosan leégett a túlterheléstől. Egy kihalt garázsban egy elektromos fűrész éledt föl, és fűrészport köpött a zsigereiből. Kályhák kezdtek el izzani. Marvin Gaye felvonított egy Viaszmúzeum nevű ódon lemezbolt hangszóróiból; a diszkósított beatzene úgy zengett, mintha a múlt egy álma kelt volna életre: Táncoljunk... ordítsunk... de dögös világban lakunk... táncoljunk... ordítsunk...
A Maple utcán szétment egy transzformátor, bíbor szikrák esőztek csigavonalban a nedves fűre, majd kihunytak.
Az erőműben az egyik generátor magasabb, kétségbeesettebb hangon kezdett vinnyogni. Azután füstölt. Az emberek a pánik határán álltak. A terem kezdett megtelni az ózon gyomorforgatóan édeskés szagával. Élesen felrikoltott egy csengő.
– Túl magas! – bömbölte Brad. – A rohadt rövidzárlat! Túlfeszültség!
Keresztülnyargalt a szobán, és fölrántotta a két kapcsolót. A generátorok vinnyogása elcsitult, de még el sem hallgatott teljesen, amikor lentről hangos koppanás és sivítás hallatszott, amit tompított a biztonsági üveg.
– A francba – mondta Ralph. – Az egyik kigyulladt.
A fejük fölött a neonlámpák izzása borongós fehér fénnyé sápadt, majd végképp kialudt. Brad kirontott az ajtón a lépcső tetejére. – Habot rá! Gyorsan!
Sok haboltó volt a generátor körül, a tüzet elfojtották. Az ózonszag még ott lebegett a levegőben. A többiek a lépcsőn tolongtak Brad körül.
Stu rátette a kezét a vállára. – Sajnálom, hogy így alakult, öregem – mondta.
Brad vigyorogva fordult felé. – Sajnálsz? Mit?
– Hát kigyúlt, nem? – kérdezte Jack.
– De mennyire! Az biztos, hogy kigyúlt! És valahol a North utca környékén egy transzformátor szétment. A francba, megfeledkeztünk róla! Megbetegedtek, meghaltak, de a haláluk előtt nem járták körbe a lakást, hogy mindent lekapcsoljanak! Egész Boulderben mennek a tévék, a tűzhelyek, az elektromos takarók. Rengeteg energia szivárog el. Ezeket a generátorokat úgy építették, hogy átkapcsoljanak, ha valahol nagy a forgalom, miközben másutt kicsi. Ez itt igyekezett átkapcsolni, de a többiek le vannak állítva, értitek? – Valósággal reszketett az izgalomtól. – Gary! Emlékeztek, hogy égett porig Indianában?
Bólintottak.
– Nem lehetek biztos benne, az ember sohasem lehet biztos semmiben, de ami itt történt, az ott is megtörténhetett. Lehet, hogy az áram nem ment ki elég hamar. Egy rövidzárlatos elektromos takaró elég lehet megfelelő körülmények között, ahogy Mrs. O'Leary tehene felrúgta azt a lámpást Chicagóban. A generátorok igyekeznek átkötni, de nincs hova. Így hát leégnek. Azt hiszem, szerencsések vagyunk, hogy így történt – ezt higgyétek el.
– Ha te mondod – felelte kétkedve Ralph.
Brad folytatta. – Újra kezdjük a munkát. De – öntudatlan izgalommal csettintett az ujjaival – addig nem adunk rá újra kakaót, amíg biztosra nem mehetünk. Össze tudunk hozni még egy brigádot? Úgy tucatnyi embert?
– Persze – bólintott Stu. – Minek?
– Kikapcsoló Brigádnak. Pár ember körbejár Boulderben, és kikapcsol mindent, ami bekapcsolva maradt. Addig nem kapcsolhatjuk vissza az áramot, amíg nem végeztek. Ember, nincs is tűzoltóságunk. – Kicsit eszelősen nevetett.
– A Szabad Övezet Bizottsága holnap este ülést tart – mondta Stu. – Gyere és magyarázd el, hogy miért kéred őket, és meg fogod kapni az embereket. De biztos vagy benne, hogy nem lesz még egy túlterhelés?
– Igen, totál biztos! Ma sem történt volna meg, ha nem marad annyi cucc bekapcsolva. Ha már itt tartunk, valakinek ki kéne menni Észak-Boulderbe, hogy megnézze, nem égett-e le.
Senki sem tudta, hogy Brad viccel-e vagy sem. Mint kiderült, számos kisebb tűz keletkezett, a legtöbb túlmelegedett berendezésektől. Egyik sem harapózott el az őszi szemerkélésben. Az Övezet lakói később csak arra emlékeztek, hogy 1990. szeptember elsején ismét volt áram, még akkor is, ha nem tartott tovább harminc másodpercnél.
EGY ÓRÁVAL KÉSŐBB Fran bekarikázott az Eben G. Fine parkba, amelyik Harold házával szemben terült el. A park északi végében a piknikasztalok mögött a Boulder patak csörgedezett derűsen. A reggeli, szemerkélő eső finom párává változott.
Körülnézett, Larryt kereste, de nem látta, így leállította a biciklijét. Keresztülment a nedves füvön a hinták felé, amikor egy hang azt mondta: – Itt vagyok, Frannie.
Döbbenten nézett a bódé irányába, amelyben a vécék voltak, és egy pillanatra mérhetetlen, zűrzavaros félelem fogta el. Magas alak állt a kurta folyosóban, amely a két vécé között húzódott, és Fran egy pillanatra azt gondolta...
Azután az alak előlépett, és Larry volt az, kifakult farmerban és khakiingben. Fran megnyugodott.
– Megijesztettelek? – kérdezte a fiú.
– Egy kicsit. – Leült az egyik hintára, szívverése lassulni kezdett. – Csak egy árnyékot láttam, ahogy ott áll a sötétben...
– Bocsáss meg. Arra gondoltam, hogy biztonságosabb, még akkor is, ha innen nem lehet rálátni Harold házára. Látom, te is biciklizel.
A lány biccentett. – Csöndesebb a motornál.
– Az enyémet eltüntettem szem elől, abba a tárolóba. – Egy fal nélküli, alacsony tetejű épület felé biccentett, amely a játszótér mellett állt.
Frannie áttolta a biciklijét a hinták és a csúszda között, be a tárolóba. Dohos bűz fogadta. Úgy gondolta, hogy ez a hely azoknak a srácoknak adott ideiglenes menedéket, akik túl fiatalok vagy túl piásak voltak ahhoz, hogy vezessenek. Tele volt sörösüvegekkel és cigarettacsikkekkel. Gyűrött bugyi a túlsó sarokban, egy kis tűz maradványai az innensőben. Leállította a biciklijét Larryé mellett, és gyorsan kiment. Ezen az árnyékos helyen a rég halottak szexelésének pézsmaszagával az orrában túlságosan is könnyű volt elképzelnie, hogy a sötét ember ott áll mögötte, egy elgörbített ruhafogassal a kezében.
– Igazi Holiday Inn, mi? – jegyezte meg szárazon Larry.
– Hát, nem épp így képzelem a kellemes szállást – jegyezte meg Fran némi borzongással. – Larry, nem számít, mi sül ki, ma este mindent el akarok mondani Stunak.
Larry bólintott. – Igen, és nemcsak azért, mert a bizottság tagja. Ő a békebíró is.
Fran meghökkenve nézett rá. Igazából most fogta csak fel, hogy ez a kis expedíció azzal is végződhet, hogy Harold börtönbe kerül. Beosonnak a házába, bármiféle házkutatási parancs vagy hasonló nélkül, és átkutatják.
– A fenébe – mondta.
– Nem hangzik túl jól, igaz? – helyeselt a fiú. – Akarod, hogy lefújjuk?
A lány hosszan gondolkodott, azután megrázta a fejét.
– Helyes. Azt hiszem, így vagy úgy, meg kell tudnunk, mi a helyzet.
– Biztos vagy benne, hogy mindketten elmentek?
– Igen. Láttam, ahogy Harold kora reggel fölszáll a Temetési Bizottság egyik teherautójára. Az Erőmű Bizottság pedig minden tagját meghívta a próbajáratra.
– Biztos vagy benne, hogy a nő elment?
– Nagyon furcsán venné ki magát, ha nem tenné, igaz?
Fran gondolkodott, azután bólintott. – Gondolom, igen. Mellesleg Stu reméli, hogy hatodikára a város nagy részét ellátják árammal.
– Az igazán nagy nap lesz – mondta Larry, és arra gondolt, milyen szép lenne beülni a Shannonba vagy a Törött Dobba egy nagy Fender gitárral meg egy még nagyobb erősítővel, és játszani valamit – akármit, ami egyszerű, de erős üteme van –, méghozzá teljes hangerővel. Talán a „Gloriá”-t vagy a „Kutyasétáltatás”-t. Igazából bármit, a „Bébi, komálod az emberedet?” kivételével.
– Talán – szólalt meg Fran – ki kellene találni valami fedőtörténetet. Csak a biztonság kedvéért.
Larry ferdén elvigyorodott. – Ha valamelyikük itthon lenne, mondd azt, hogy újságra gyűjtünk előfizetőket.
– Haha, Larry.
– Jó, mondhatjuk, hogy azért jöttünk, hogy elmeséld, amit most mondtál nekem a villany visszakapcsolásáról. Ha itthon van valaki.
Fran bólintott. – Igen, ez jó lesz.
– Ne áltasd magad, Fran. Ez a nő akkor is gyanakodna, ha azt mondanánk neki, hogy azért jöttünk, mert most jelent meg Jézus Krisztus, és föl-alá sétál a városi vízgyűjtő felszínén.
– Ha van miért bűntudatosnak lennie.
– Igen, ha van miért bűntudatosnak lennie.
– Gyerünk – mondta Fran pillanatnyi gondolkodás után. – Induljunk.
NEM VOLT SZÜKSÉG fedőtörténetre. Az erélyes kopogtatás az első, majd a hátsó ajtón meggyőzte őket arról, hogy Harold háza csakugyan üres. Jobb is így, gondolta Fran, mert minél többet töprengett ezen a fedőtörténeten, annál vacakabbnak látszott.
– Hogy jutottál be? – kérdezte Larry.
– A pinceablakon át.
Oldalra kerültek. Fran őrködött, Larry hiábavalóan próbálta félrehúzni az ablakot.
– Lehet, hogy te bejutottál – mondta a fiú –, de most zárva van.
– Nem, csak beragadt. Hadd próbáljam.
De ő sem járt több szerencsével. Első, titkos útja és a mai nap között Harold valamikor jól bezárta az ablakot.
– Most mit csinálunk? – kérdezte a fiút.
– Betörjük.
– Larry, azt meglátja.
– Hadd lássa. Ha nincs rejtegetnivalója, akkor azt fogja hinni, hogy gyerekek voltak, betörték egy üres ház ablakát. Hiszen fixen üresnek látszik, mivel minden redőnye le van eresztve. Ha pedig mégis van rejtegetnivalója, akkor halálra izgulja magát, és ezt meg is érdemli. Nem igaz?
A lány kétkedve sandított rá, de nem állította meg, amikor Larry levette az ingét, az öklére és az alkarjára csavarta, és belevágott a pinceablakba. Csörömpölve hullott az üveg, a fiú körbetapogatózott, és megtalálta a kilincset.
– Na itt van! – Kinyitotta az ablakot, az félresiklott. Larry bemászott, és megfordult, hogy segítsen a lánynak. – Csak óvatosan, gyermekem. Kéretik nem elvetélni Harold Lauder pincéjében.
Elkapta Frant a hóna alatt, és a padlóra állította. Körülnéztek a játékszobában, ahol a krokettkészlet őrködött. A hokiasztalon apró, színes villany drótok hevertek szétszórva.
– Mi ez? – kérdezte a lány, és fölvett egy darabkát. – Korábban nem volt itt.
A fiú vállat vont. – Harold talán egy jobb egérfogón dolgozik.
Kihalászott egy dobozt az asztal alól. A tetején az állt: DELUXE VALÓDI ADÓ-VEVŐ, ELEM NÉLKÜL. Larry kinyitotta a dobozt, de már a súlya elárulta, hogy üres.
– Adó-vevőt épít egérfogó helyett – mondta Fran.
– Ez nem építőkészlet. Ez, ha megveszed, máris működik. Talán módosított rajta. Rá vall. Emlékszel, hogy szidta Stu a vételt, amikor Harolddal és Ralph-fal elmentek Abagail anyát keresni?
A lány bólintott, bár ennek ellenére volt valami azokban a drótdarabkákban, ami nagyon zavarta.
Larry ledobta a dobozt a padlóra, és elmondta azt, amit később egész élete legbődületesebb tévedésének tartott: – Nem érdekes. Gyerünk.
Fölmentek a lépcsőn, de az ajtó most zárva volt. Fran a fiúra nézett, aki vállat vont. – Hát eddig eljöttünk, igaz?
Fran bólintott.
Larry néhányszor meglökte a vállával az ajtót, hogy felderítse, hol van a zár a másik oldalon, azután keményen nekivágódott. Fémes csörrenés hallatszott, egy kattanás, és az ajtó felpattant. Larry lehajolt, és a konyha linóleumpadlójáról fölvett egy teljes zárat. – Ezt vissza tudom tenni, és nem fog észrevenni semmit. Mármint ha kéznél van egy csavarhúzó.
– Minek izgatod magad? Úgyis meglátja a törött ablakot.
– Ez igaz. De ha a zár ismét az ajtón van, akkor... mit mosolyogsz?
– Rakd vissza nyugodtan a helyére. Csak aztán hogyan fogod behúzni a pinceajtó innenső oldaláról?
A fiú elgondolkodott, azután ezt mondta: – A mindenit, hogy én hogy utálom az okos nőket! – A konyhapultra dobta a zárat. – Na nézzük, mi van a kandalló köve alatt.
Bementek az árnyékos nappaliba, és Fran szorongani kezdett. Nadine-nak legutóbb nem volt kulcsa. Most, ha hazajön, lesz nála. Igazán rossz vicc lenne, ha Stunak békebírói minőségében legelsőnek a saját feleségét kellene lecsuknia betörésért és illetéktelen behatolásért.
– Ez az, ugye? – mutatta Larry.
– Igen. Siess, ahogy bírsz.
– Bár jó esély van rá, hogy elvitte innen. – Ez volt az igazság. Nadine tette vissza a helyére, a kandalló köve alá. Larry és Fran mit sem tudtak erről, de amikor Larry félrehúzta a laza követ, a könyv ott hevert a sekély mélyedésben, és puhán fénylettek rajta a FŐKÖNYV aranyozott betűi. Rámeredtek. A szoba váratlanul forróbbnak, fojtogatóbbnak, sötétebbnek rémlett.
– Na – szólalt meg Larry –, most csodáljuk vagy olvassuk?
– Te – felelte Fran. – Én hozzá se akarok érni.
Larry kivette a lyukból a könyvet, és automatikusan letörölte a fehér kőport a borítóról. Találomra lapozgatott benne. Azzal a filctollal írták, amely a Keményfejű harcias márkanevet viselte. Ez lehetővé tette, hogy Harold parányi gyöngybetűkkel – egy rendkívül öntudatos, talán megszállott ember betűivel – írjon. Nem tagolta bekezdésekkel. Jobbra és balra csupán hajszálvékony margót hagyott, de az olyan egyenes volt, mintha vonalzóval húzták volna.
– Három napba is beletelne, hogy elolvassam – mondta Larry, és a könyv elejére lapozott.
– Várj csak! – mondta Fran, és átnyúlt a fiú karja fölött, hogy néhány lapot visszaforgasson oda, ahol a szavak folyamát egy bekeretezett rész törte meg. A keretbe valami jeligefélét írtak:
Hogy valaki a csillagát követhesse, az magasabb rendű Erőt, valamiféle Gondviselést feltételez; de nem lehetséges-e, hogy maga a követés egy még nagyobb Hatalom gyökere? Az ISTENEDNEK, az ÖRDÖGÖDNEK egyaránt kulcsa van a világítótoronyhoz; az utóbbi két hónapban olyan sokat és keményen viaskodtam ezzel; de mindnyájunkat ő ruházott fel a NAVIGÁCIÓ felelősségével.
HAROLD EMERY LAUDER
– Bocs – mondta Larry. – Nekem ez magas. Te érted?
Fran lassan megrázta a fejét. – Azt hiszem, Harold azt akarja ezzel mondani, hogy követni éppen olyan tiszteletreméltó dolog lehet, mint vezetni. De mint mottó nem hinném, hogy egyhamar kiüti a nyeregből az „Aki nyárban nem gyűjt, télen keveset fut”-öt.
Larry folytatta visszafelé a lapozást, átfutott újabb négy-öt bekeretezett bölcsességet, amelyeket Harold mindig nagy betűkkel írt alá.
– Tyű! – szólalt meg. – Ezt nézd, Frannie!
Azt mondják, a két legnagyobb emberi bűn a büszkeség és a gyűlölet. Valóban így van? Én úgy döntöttem, hogy erényként gondolok rájuk. Ha engedsz a büszkeségnek és a gyűlöletnek, akkor örökre megváltoztatod a világot. Még nemesebb dolog szabadjára engedni őket; ez azt jelenti, hogy a világ örökre megváltozik a számodra. Belevágok a nagy kalandba .
HAROLD EMERY LAUDER
– Ezek egy súlyosan beteg elme gondolatai – mondta Fran. Fázni kezdett.
– Ez a gondolkodás lökött bennünket ebbe a szarba – helyeselt Larry. Sebesen lapozott a könyvben visszafelé. – Fogy az időnk. Lássuk, mit találunk itt.
Egyikük sem tudta, mire számítson. Semmit sem olvastak el a főkönyvből a bekeretezett jeligéken kívül, csupán alkalmanként egy-két mondatot, amelyeknek Harold szövevényes stílusa miatt (úgy tűnt, a mellérendelt mondatszerkezetet Harold Lauderre való tekintettel találták fel) kevés vagy semmi értelme sem volt.
Éppen ezért érte hideg zuhanyként őket az, amit a könyv elején olvastak.
A napló az első lap tetején kezdődött. Pedánsul jelölték is egy bekarikázott egyessel. Itt még bekezdés is volt, az egyetlen az egész könyvben, amennyire Frannie látta, nem számítva a bekeretezett jeligéket. Úgy olvasták az első mondatot a kettejük között tartott könyvből, mint két kisgyerek a kottát az énekkari próbán, és Fran elfúló cérnahangon azt mondta, „Ó!”, majd hátrált, és a szájára szorította a kezét.
– Fran, ezt a könyvet magunkkal kell vinnünk – mondta Larry.
– Igen...
– És megmutatjuk Stunak. Nem tudom, hogy Leónak igaza van-e abban, hogy ezek a sötét ember oldalán állnak, de az biztos, hogy Harold veszedelmesen zavart. Te is láthatod.
– Igen – ismételte a lány. Gyengének, kábának érezte magát. Szóval így ért véget a naplók dolga. Mintha tudta volna, mintha mindezt tudta volna azóta, hogy meglátta a nagy ujjlenyomatot, és folyvást azt mondogatta magának, hogy ne ájulj el, ne ájulj el!
– Fran! Frannie! Jól vagy?
Larry hangja. Messziről.
Az első mondat ez volt Harold főkönyvében: A legnagyobb örömöm lesz ezen az apokalipszis utáni elbűvölő nyáron, amikor majd megölöm Mr. Stuart Kutyafasz Redmant; és esetleg megölöm őt is.
– RALPH! Ralph Brentner, itthon vagy? Hahó! Van valaki itthon?
A lépcsőn állt, a házat nézte. Nem volt motorbicikli az udvaron, csak néhány bicaj támaszkodott az egyik oldalon. Ralph már meghallotta volna, de itt a némára kell gondolni elsősorban. A süketnémára. Az ember kékre üvöltheti magát, akkor sem válaszol, és mégis otthon lehet.
Nadine egyik karjáról a másikra csúsztatta a bevásárlószatyrot, megforgatta a kilincset, s kiderült, hogy nyitva van az ajtó. Belépett a finoman szemerkélő ködből. Apró előszobában volt. Négy lépcsőfok vezetett föl a konyhába és egy másik lépcső le az alagsorba, ahol Harold állítása szerint Andros lakik. A legbűbájosabb arcával lement, közben a magyarázatot ismételgette magában arra az esetre, ha a fiú lent volna.
Azért jöttem egyenesen ide, mert gondoltam, úgysem hallod, ha kopogtatok. Néhányan szeretnénk tudni, lesz-e túlóra, hogy újratekercseljük a két leégett motort. Brad mondott neked erről valamit?
Lent csak két szoba volt. Az egyik a háló, olyan egyszerű, mint egy szerzetes cellája. A másik a dolgozószoba. Volt benne egy asztal, egy nagy szék, szemétkosár, könyvespolc. Az íróasztal teteje tele volt szórva papírdarabokkal. Nadine lustán nézegette őket. A legtöbbnek kevés értelme volt – sejtette, hogy ezek Nick társalgásának maradványai (Én is azt hiszem, de nem kérdezhetnénk meg tőle, nem tudná-e egyszerűbben megcsinálni?, olvasta az egyiken). Mások inkább emlékeztetők voltak, firkantások, gondolatok. Némelyik a Harold főkönyvében található bekeretezett részeket juttatta eszébe, amelyeket a fiú gúnymosollyal nevezett a „jobb élet felé vezető irányjelzőknek”.
Az egyiken ezt olvasta: Beszélni Glennel a kereskedelemről. Tudja valaki közülünk, hogyan kell elkezdeni a kereskedést? Áruhiány, igaz? Vagy egy kellően módosított sarok valamelyik piacon? Mesterségek. Ez lehet a kulcsszó. Mi van akkor, ha Brad Kitt úgy dönt, hogy ezentúl nem ad, hanem elad? Vagy a doki? Mivel fizethetnénk? Hmmm.
Egy másikon: A közösség védelme kétirányú utca.
A következőn: Valahányszor a törvényről beszélünk, éjszaka mindig lidércnyomásom van, amelyben Shoyó-ban vagyok. Figyelem, ahogy meghalnak. Figyelem, ahogy Childress a cella falához vágja a vacsoráját. A törvény, a törvény, mit kezdjünk az átkozott törvénnyel? Főbenjáró bűnök. Most egy vihogós gondolat. Ha Brad helyreállítja az elektromos hálózatot, mennyi idő múlva kéri meg valaki, hogy bütyköljön egy villamosszéket?
Kelletlenül elfordult a céduláktól. Lenyűgöző volt átnézni egy olyan ember papírjait, aki egyedül írásban képes kifejezni a gondolatait (egyik egyetemi professzora szívesen mondogatta, hogy a gondolkodás folyamata sohasem teljes az artikuláció nélkül), de itt már végzett. Nick nincs itt, senki sincs itthon. Ha túl sokáig ácsorog lent, csak szükségtelenül kockáztatja a szerencséjét.
Fölment. Harold azt mondta, hogy valószínűleg a nappaliban találkoznak. Hatalmas helyiség volt, vastag, borszín szőnyeg borította a padlót. A szobát egy szabadon álló kandalló uralta, amelynek sziklákból épített kéménye átfúrta a mennyezetet. Az egész nyugati fal üvegből készült, nagyszerű kilátást nyújtott a Flatirons-hegységre. Nadine olyan feltűnőnek érezte magát tőle, mint egy bogár a falon. Tudta, hogy a thermoplex üveg külső felét jóddal futtatták be, így a külvilág csak egy tükröző felületet lát, de ez nem enyhítette a kiszolgáltatottság benyomását. Gyorsan akart végezni.
A szoba déli oldalán megtalálta, amit keresett: egy mély ruhásszekrényt, amelyet Ralph nem takarított ki. Kabátok lógtak benne, és a hátsó sarokban méter magas halomban álltak a bakancsok, ujjatlan kesztyűk, téli gyapjúholmik.
Sietve kirakta az ételt a szatyorból. Kizárólag álcázásból voltak benne, csak egyetlen rétegben. A paradicsomszószos és szardíniakonzervek alatt rejtőzött a dinamittal és adó-vevővel töltött cipősdoboz.
– Ha beteszem a szekrénybe, akkor is működni fog? – kérdezte. – Az újabb fal nem fojtja el a robbanást?
– Nadine – felelte Harold –, ha a berendezés működni fog, és semmi okom sincs azt gondolni, hogy nem fog, akkor elviszi a házat és a környező domboldal nagy részét. Tedd, ahova akarod, csak ne lehessen észrevenni, amíg el nem kezdődik az ülés. Egy ruhásszekrény nagyon megfelelne. Az újabb fal berobban, és repeszgránátként működik. Megbízom az ítélőképességedben, drágám. Olyan lesz, mint a régi mesében a vitéz szabólegény és a legyek. Hetet egy csapásra. Csak ebben az esetben egy rakás politikus svábbogárral van dolgunk.
Nadine félrelökte a bakancsokat és sálakat, gödröt vájt közöttük, és becsúsztatta a cipősdobozt. Letakarta, azután kihátrált a szekrényből. Na. Készen van. Többé-kevésbé.
Sebesen elhagyta a házat, hátra sem nézett, igyekezett nem törődni azzal a hanggal, amely sehogy se akart elhalni, a hanggal, amely azt mondta, menjen vissza, vágja el a drótokat, amelyek összekötik a gyutacsot az adó-vevővel, azt mondta, hagyja ezt abba, mielőtt megbolondulna. Vagy nem ez várakozik valahol az úton, talán már két hétre sem? Talán nem az őrület a végső, logikus következmény?
A szatyornyi ételt a Vespa csomagtartójába csúsztatta, és berúgta a motort. Miközben távolodott, a hang csak mondta a magáét: Ugye nem hagyod azt ott? Nem hagyod ott azt a bombát, ugye?
Egy olyan világban, ahol ennyien meghaltak...
Bedőlt a kanyarban, alig látta, merre jár. A könnyek kezdték elhomályosítani a látását.
...a legnagyobb bűn az emberi élet elvétele.
Itt hét életről volt szó. Nem is, többről, mert a bizottság számos albizottság jelentését hallgatja meg.
Megállt a Baseline és a Broadway sarkán, és arra gondolt, hogy megfordul, visszamegy. Egész testében reszketett.
Később sohasem tudta elmagyarázni Haroldnak, hogy pontosan mi történt – az az igazság, hogy meg sem próbálta. Előzetes volt a rá váró borzalomból.
Feketeség kúszott a látóterébe.
Olyan volt, mintha enyhe szélben fodrozódó, sötét függönyt eresztenének lassan lefelé. Néha meglódul a szél, a függöny jobban csapkod, a szegélye alatt látható egy kis fény, egy darabka a kihalt kereszteződésből.
De a fekete sötétítő végül csak eltakarta a látóterét, és Nadine hamarosan elveszett alatta. Megvakult, megsiketült, nem érzékelt a tapintásával. A gondolkodó teremtmény, a Nadine-ego meleg, fekete gubóban sodródott, amely olyan volt, mint a tengervíz, mint a magzatvíz.
Érezte, hogy ő belekúszik.
Sikoltani akart, de nem volt szája, amellyel sikoltson.
A behatolás: entrópia.
Nem tudta, hogy ezek a szavak mit jelentenek így egymás mellett; csak annyit, hogy igazak.
Ilyet még sohasem érzékelt. Később hasonlatokkal próbálta leírni, de valamennyit elvetette:
Úszol, és a meleg víz közepén váratlanul egy dermesztően hideg foltba érsz.
A fogorvos novokaint ad, hogy kihúzza a fogad. Egy rántás, és fájdalom nélkül kijön. Vért köpsz a zománcozott fehér mosdóba. Egy lyuk van benned; kilyukasztottak. Bele tudod csúsztatni a nyelvedet a lyukba, ahol egy másodperccel korábban még élő részed volt.
Az arcodat nézed a tükörben. Hosszú ideig bámulod. Öt percig, tízig, tizenötig. Még csak nem is pislogsz. Egyfajta intellektuális borzalommal figyeled, amint az arcod változik, éppen úgy, mint Lon Chaney Jr.-é egy vérfarkastörténetben. Idegenné válsz magadnak, olajbarna bőrű Doppelgängerré, idegbeteg, sápadt, ferde szemű Vámpirává.
Egyik sem igazán találó, de mindegyikben volt belőle valami.
A sötét ember beléhatolt, és hideg volt.
AMIKOR KINYITOTTA a szemét, az első gondolata az volt, hogy a pokolba került.
A pokol a fehérség volt, a sötét ember antitézisének tézise. Nézte a fehér, elefántcsontszínű, kifakult semmit. Fehér-fehér-fehér. Ez volt a fehér pokol, és mindenütt ott volt.
Ránézett a fehérségre (lehetetlen volt belenézni), lenyűgözve, gyötrődve, percek teltek el, míg rájött, hogy érzi a combjai között a Vespát, és újabb szín – zöld – jelent meg a látótere szélén.
Egy rándítással kitört a fagyott bámulásból, és körülnézett. A szája petyhüdten remegett, bávatag szemét elhódította az iszonyat. A sötét ember benne volt, Flagg benne volt, és amikor megjött, elhajtotta Nadine-t öt érzékszervének ablakától, a valóságba vezető egérutaktól. Úgy hajtotta, ahogy autót vagy teherautót hajt az ember, és idehozta... hova?
A fehérség felé pillantott, és egy hatalmas, üres mozivásznat látott a késő délután esős egének fehérje előtt. Megfordult, és meglátta a falatozót. Rikító, húsra emlékeztető rózsaszínnel volt bemázolva. A homlokzaton ez állt: ISTEN HOZOTT A HOLIDAY TWINBEN! ÉLVEZD A MULATSÁGOT A CSILLAGOK ALATT MA ESTE!
A sötétség a Baseline és a Broadway sarkán szállt le rá. Most messze kint volt a Huszonnyolcadik utcában, csaknem a város határán, ahonnan az út... Longmontba vezet?
Még mindig érezte Flagg ízét, messze hátul a tudatban, mint hideg köpést a padlón.
Karók vették körül, acélkaró őrszemek, mindegyik másfél méter magas, mindegyiken egy hangszóró. A lába kavicson állt, amelyen átütött a fű és százszorszép. A Holiday Twinben nemigen ment az üzlet június közepe óta. Mondhatnánk, holt szezon volt szórakoztatóipari szempontból.
– Miért vagyok itt? – suttogta.
Csak úgy, mondta, magában; nem várt választ. Tehát amikor mégis választ kapott, a rettegés sikolya szakadt föl a torkából.
Az összes hangszóró egyszerre esett le az oszlopokról a gazzal benőtt kavicsra. Hatalmassá erősített CSUNK! hallatszott, mintha egy holttetem zuhant volna a murvára.
– NADINE! – bégették a hangszórók, és ez az ő hangja volt, ettől sikoltott csak igazán! A kezét a fejéhez kapta, tenyerével betapasztotta a fülét, de az összes hangszóró egyszerre üvöltött, nem volt menekvés a hatalmas hang elől, melyet megtöltött a félelmetes vidámság, az ijesztő, komikus vágy.
– NADINE, NADINE, Ó, MENNYIRE SZERETEM SZERETNI NADINE-T, KISKUTYÁM, SZÉPSÉGES...
– Hagyd abba! – sikoltotta vissza, pattanásig feszítve hangszálait, mégis szánalmas volt a hangja az óriási üvöltéshez képest. Egy pillanatra mégis elnémult a hang. Csend lett. A lezuhant hangszórók óriásrovarok rücskös szemeiként néztek föl rá a kavicsról.
Nadine keze lassan lecsúszott a füléről.
Megőrülsz, vigasztalta magát. Erről van szó. A várakozásfeszültsége... meg Harold játékai... végül a bomba elhelyezése... felborult a pohár, drágám, és megőrültél. Valószínűleg így a legjobb.
De nem őrült meg, és ezt ő is tudta.
Sokkal rosszabb volt, mint ha megőrült volna.
Mintha csak ezt akarnák bizonyítani, a hangszórók most olyan szigorú, ugyanakkor már-már durcás hangon bődültek el, akár egy gimnáziumi igazgató, amint dorgálja az iskolarádión át a tanuló ifjúságot valamilyen közös disznóságért: – NADINE. TUDJÁK!
– Tudják! – szajkózta a nő. Nem volt biztos benne, hogy kik tudják, vagy mit tudnak, de abban igen, hogy elkerülhetetlen volt.
– OSTOBÁK VOLTATOK! ISTEN TALÁN SZERETI AZ OSTOBASÁGOT; ÉN NEM!
A szavak recsegtek-gurultak a késő délutánban. Nadine-ról nyirkosan lógott a ruha, a haja csapzottan tapadt sápadt arcába, és dideregni kezdett.
Ostoba, gondolta. Ostoba, ostoba. Tudom, hogy mit jelent ez a szó. Azt hiszem. Azt hiszem, halált jelent.
– MINDENT TUDNAK... A CIPŐSDOBOZ KIVÉTELÉVEL. A DINAMITRÓL NEM TUDNAK.
Hangszórók. Hangszórók mindenütt. Fölfelé bámulnak rá a fehér kavicsról, az esőben összecsukódott százszorszépek közül leselkednek.
– MENJETEK A NAPFELKELTE AMFITEÁTRUMBA. MARADJATOK OTT. HOLNAP ESTIG. AMÍG TALÁLKOZNAK. AZUTÁN TE ÉS HAROLD JÖHETTEK. JÖHETTEK HOZZÁM.
Akkor Nadine-t elfogta az egyszerű, sugárzó hála. Ostobák voltak... de kaptak egy második lehetőséget. Elég fontosak ahhoz, hogy lehetőséget kapjanak. És hamarosan, nagyon hamar vele lesz... azután pedig megőrül, ebben úgyszólván biztos volt, és azzal vége.
– Lehet, hogy a Napfelkelte amfiteátrum túl messze van – mondta. A hangszálai annyira fájtak, hogy csak károgni tudott. – Lehet, hogy túl messze van a... – Mihez is? Ó! Ó, igen! Helyes! – Az adó-vevőnek. A jeladáshoz. Semmi válasz. A hangszórók csak hevertek a kavicson százszámra, és mereven bámulták.
Berúgta a Vespát, a kis motor köhögve életre kelt. Összerándult a visszhangtól. Úgy szólt, mint a puskalövés. Szeretett volna eltűnni erről az ijesztő helyről, messze a bámuló hangszóróktól.
El kell mennie.
Ahogy megfordult, a robogó megbillent. Szilárd talajon meg tudta volna tartani, de a Vespa hátsó kereke kifarolt a laza kavicson, a robogó nagy puffanással eldőlt. Nadine véresre harapta a száját, és megvágta az arcát. Űzötten, meredt szemmel feltápászkodott, hajtott tovább. Egész testében reszketett.
Már az átjáróban volt, amelyen a kocsik szoktak felhajtani az autósmozihoz, már látta a pénztárt, amely olyan volt, mint egy apró útvámszedő kassza. Ki fog jutni. Elmegy innen. Szája ellágyult a hálától.
Mögötte egyszerre bődült el több száz, életre kelt hangszóró, és a hang most énekelt, iszonyúan, dallamtalanul kántált: LÁTNI FOGLAK... A RÉGI, ISMERŐS HELYEKEN... ÁTÖLELLEK SZÍVEMBEN... EGÉSZ NAPON ÁÁÁÁÁT...
Nadine sikított, új, repedtfazék-hangján.
Akkor hatalmas, szörnyű hahota támadt, sötét, kongó kotkodácsolás, amely mintha az egész földet betöltötte volna.
– JÓL CSINÁLD, NADINE! – bömbölte a hang. – JÓL CSINÁLD, SZÍVEM, DRÁGASÁGOM!
Addigra elérte az utat, és a legnagyobb sebességgel, ami a Vespától telt, menekült vissza Boulderbe, otthagyva a testetlen hangot és a bámuló hangszórókat... ugyanakkor mégis magával vitte őket a szívében, örökre.
A BUSZVÉGÁLLOMÁSNÁL várta Haroldot. Amikor a fiú meglátta, az arca megdermedt, és kiment belőle minden szín. – Nadine – suttogta. Az éthordó kiesett a kezéből, és zörögve hullott a kövezetre.
– Harold – mondta a nő. – Tudják. El kell...
– A hajad, Nadine, istenem a hajad! – Az arca mintha csupa szemből állt volna.
– Ide figyelj!
Ettől mintha kissé magához tért volna. – J-jól van. Mi az?
– Elmentek a házadba, és megtalálták a könyvedet. Elvitték.
Háborúzó indulatok Harold arcán: harag, rémület, szégyen. Apránként elszivárogtak, azután mint mély vízből felbukkanó, iszonyú hulla, fagyott vigyor öntötte el ezt az arcot. – Ki? Ki tette?
– Azt nem tudom, és nem is számit. Abban biztos vagyok, hogy Fran Goldsmith volt az egyik. Talán még Bateman, esetleg Underwood. Nem tudom. De eljönnek érted, Harold.
– Honnan tudod? – Gorombán megragadta a vállát, mert eszébe jutott, hogy a nő rakta vissza a főkönyvet a kandalló köve alá. Megrázta, akár egy rongybabát, de Nadine minden félelem nélkül nézett rá. Harold Laudernél sokkal szörnyűbb dolgokkal nézett ő farkasszemet ezen a hosszú-hosszú napon. – Te kurva, honnan tudod?
– Ő mondta.
Harold keze lehullott.
– Flagg? – suttogta. – Ő mondta neked? Beszélt veled? És ő tette ezt is? – Kísérteties volt a vigyora, a lovon ülő Kaszás vigyorog így.
– Miről beszélsz?
Egy vasedénybolt közelében beszélgettek. Harold a vállánál fogva az üveg felé fordította a nőt. Nadine sokáig bámulta a tükörképét.
A haja fehér volt. Teljesen fehér. Egyetlen fekete csík sem maradt benne.
Ó, mennyire szeretem szeretni Nadine-t!
– Gyerünk – mondta. – El kell hagynunk a várost.
– Most?
– Sötétedés után. Addig elrejtőzünk, és összeszedünk valami kempingfelszerelést, amire az úton szükségünk lesz.
– Nyugatnak indulunk?
– Még nem. Holnap estig nem.
– Lehet, hogy már nem akarom megtenni – suttogta Harold. Még mindig a nő haját nézte.
Nadine rátette a fiú kezét a hajára. – Késő, Harold – mondta.
FRAN ÉS LARRY a konyhaasztalnál álltak Stu és Fran lakásában, és kávéztak. Lent Leo nyúzta a gitárját, amelyet Larry segített kiválasztani az Earthly Soundsnál. Szépséges, hatszáz dolláros Gibson volt, kézzel faragott, cseresznyefa nyakkal. Utólag még kerített hozzá egy elemes lemezjátszót és tucatnyi folk/blues albumot. Most Lucy volt a gyerekkel, és a kisfiú meglepően jó utánzatában Dave van Ronk „Backwater Blues”-a sodródott feléjük.
Hát, öt napon át esett
Az ég nappal is olyan lett, mint éjjel...
Nagy balhéra van kilátás
A bayou-ban ma éjjel.
A nappalit a konyhától elválasztó boltíven át Fran és Larry láthatta Stut, aki kényelmes, kedvencszékében ült, ölében Harold főkönyvével. Délután négy óta ült ott. Most kilenc óra volt, teljesen besötétedett. Nem kért vacsorát. Mikor Frannie odanézett, éppen lapozott.
Odalent Leo befejezte a „Backwater Blues”-t, és szünet következett.
– Jól játszik, mi? – kérdezte Fran.
– Jobban, mint ahogyan én valaha is fogok – felelte Larry. Ivott egy korty kávét.
Lent hirtelen ismerős zene következett, gyors átkötés egy nem egészen szabályos bluesdallamhoz, amitől Larry kezében megállt a kávéspohár. Azután felhangzott Leo éneke, halkan, megnyerően elegyítve a dalt a lassú, sodró beathez:
Tudom, nem mondtam, hogy lemegyek,
Tudom, nem tudtad, hogy lent leszek,
De bé-é-é-bi, nekem elregélheted,
Bébi, komálod az emberedet?
Igen fasza gyerek,
Bébi, komálod az emberedet?
Larry kiöntötte a kávéját.
– Hoppá! – mondta Fran, és hozott egy konyharuhát.
– Hagyd rám – mondta a fiú. – Ügyetlen voltam.
– Maradj csak. – Gyorsan felitatta a kávét. – Erre emlékszem. Éppen az influenza előtt volt sláger. Az egész belvárosban ezt lehetett hallani.
– Gondolom.
– Mi volt a hapsi neve? Aki ezt írta?
– Nem emlékszem – felelte Larry. – A slágerek olyan gyorsan jönnek és mennek.
– Igen, de ebben volt valami ismerős – mondta a lány, miközben a konyharuhát kicsavarta a mosogatóba. – Különös. Mint mikor ott van a nyelved hegyén a szó, ugye?
– Bizony – bólintott Larry.
Stu halk csattanással becsukta a főkönyvet, és Larry megkönnyebbülten látta, hogyan néz Fran az emberére, amikor az belépett a konyhába. A szeme először az oldalán viselt pisztolyt kereste. Stu azóta hordta, hogy megválasztották békebírónak, és sokat viccelődött vele, hogy egyszer lábon lövi magát. Fran egyáltalán nem értékelte a viccet.
– Nos? – kérdezte Larry.
Stu arca nagyon gondterhelt volt. Letette a főkönyvet az asztalra, és leült. Fran töltött volna neki a kávéból, de megrázta a fejét, és a lány karjára tette a kezét. – Kösz, nem, drágám. – Szórakozottan, zavartan meredt Larryre. – Mindent elolvastam, és most pokolian fáj a fejem. Nem szoktam hozzá, hogy ennyit olvassak. A legutolsó könyv, amit csak úgy leültem és végigolvastam, egy nyulakról szóló történet volt. A Gesztenye, a honalapító. Volt egy unokaöcsém, és éppen elkezdtem olvasni...
Egy pillanatra töprengve hallgatott.
– Azt olvastam – jegyezte meg Larry. – Klassz könyv.
– Egy csomó nyúl szerepelt benne – folytatta Stu –, és igazán jó dolguk volt. Nagyok, kövérek voltak, és mindig egy helyen laktak. Volt ott valami rossz is, de egyetlen nyúl sem tudta, hogy mi az. Mintha nem is akarták volna tudni. Csak... csak tudod, volt ott egy paraszt...
Larry mondta tovább: – Békén hagyta a nyúltelepet, így mindig jutott a fazekába egy nyúl, ha arra volt gusztusa. Az is lehet, hogy eladta őket. Így vagy úgy, megvolt a saját kis nyúltenyészete.
– Igen. És volt aztán ez a nyúl, libapimpónak hívták, aki verseket írt a ragyogó drótról – azt hiszem, ez volt az a csapda, amit a paraszt a nyulaknak állított. Libapimpó erről írt verset. – Fáradtan, hitetlenkedve csóválta meg a fejét. – És erre emlékeztet engem Harold. Libapimpóra, a nyúlra.
– Harold beteg – mondta Fran.
– Igen. – Stu rágyújtott. – És veszedelmes.
– Mit tegyünk? Tartóztassuk le?
Stu megütögette a főkönyvet. – Ő és ez a Cross nevű nő valamit terveznek, amitől véleményük szerint örömmel fogadják őket nyugaton. A könyv azonban nem szól róla, hogy mi az.
– Egy csomó ember azt mondja, hogy nem is olyan bolond – mondta Larry.
– Letartóztatjuk? – ismételte Fran.
– Nem tudom. Szeretném előbb megbeszélni a bizottság többi tagjával. Mi lesz holnap este, Larry?
– A találkozó két részből áll majd: lesz egy nyilvános és egy zárt része. Brad szeretne beszámolni a Lekapcsoló Brigádjáról. Al Bundell előzetes jelentést akar adni a Törvényhozó Bizottságról. Na, lássuk csak... George Richardson elmondja, mikor van rendelési idő a Dakota Ridge-en, azután Chad Norris következik. Ezután elmennek, és magunkra maradunk.
– Ha szólunk Al Bundellnek, hogy maradjon, és beszámolunk neki Haroldról, akkor biztosak lehetünk benne, hogy nem jár el a szája?
– Ebben biztos vagyok – mondta Fran.
– Bár itt lenne a Bíró – szólalt meg Stu ingerülten. – Kedveltem azt az embert.
Egy pillanatig hallgattak, a Bíróra gondoltak, töprengtek, vajon mi lehet vele ma este. Felhallatszott, hogy Leo a „Sister Kate”-et játssza Tom Rushtól.
– De ha Alnak kell lennie, legyen Al. Csak két választást látok. Ezt a párost ki kell vonnunk a forgalomból. De nem akarom lecsukni őket, a fenébe is.
– Akkor mi marad? – kérdezte Larry.
Fran válaszolt. – Száműzetés.
Larry a lány felé fordult. Stu a cigarettáját bámulva lassan bólintott.
– Csak úgy elkergetjük a srácot? – kérdezte Larry.
– Mindkettejüket – felelte Stu.
– De Flagg örülni fog nekik nem? – kérdezte Frannie.
Stu ránézett. – Drágám, ez nem a mi gondunk.
A lány bólintott, és azt gondolta: O, Harold, nem akartam, hogy ez legyen a vége! Egy pillanatig sem akartam, hogy ez legyen a vége!
– Van valami fogalmatok, hogy mit tervezhetnek? – kérdezte Stu.
Larry vállat vont. – Erről az egész bizottságot meg kellene kérdezned, Stu. De azért néhány dolgot én is el tudok képzelni.
– Mint például?
– Szabotázs az erőműben. Gyilkossági kísérlet ellened s Frannie ellen. Ez az első kettő, ami eszembe jut.
Fran sápadtnak és komornak tűnt.
Larry folytatta: – Noha nem mondja ki egyenesen, azt hiszem, azért ment akkor Abagail anya után veled és Ralphfal, mert remélte, hogy kettesben maradtok, és megölhet.
– Volt rá lehetősége – felelte Stu.
– Talán megijedt.
– Nem hagynátok abba? – kérdezte fásultan Fran. – Kérlek.
Stu fölállt, visszament a nappaliba. Ott volt a CB-rádiója egy akkumulátorra akasztva. Némi csöngés után megkapta Brad Kitchnert.
– Brad, te nyavalyás! Itt Stu Redman. Figyelj. Tudsz néhány embert mozgósítani, hogy ma éjjel őrizzék az erőművet?
– Persze – hallatszott Brad hangja –, de mi az istennek?
– Nézd, ez kényes ügy, Bradley. Hallottam innen-onnan, hogy valaki esetleg megpróbál ott bajt keverni.
Brad válasza meglehetősen goromba volt.
Stu bólintott, kicsit elmosolyodott. – Tudom, mit érzel. Ez, amennyire én tudom, csak ma estére és esetleg holnap estére szól. Azt hiszem, utána egyenesbe jönnek a dolgok.
Brad azt mondta, simán tud mozgósítani tizenkét embert az Erőmű Bizottságból, közülük bármelyik boldogan kiherél egy lehetséges bajkeverőt. – Rich Moffat kavar valamit?
– Nem Richről van szó. Figyelj, majd beszélünk, rendben?
– Rendben, Stu. Kiküldöm őket őrködni.
Stu kikapcsolta a rádiót, és visszament a konyhába. – Az emberek eltűrik, hogy úgy titokzatoskodjunk, ahogy akarunk. Tudjátok, azért ez megrémít. Az öreg bőrfejű szociológusnak igaza van. Királynak is kikiálthatnánk magunkat itt, ha akarnánk.
Fran megfogta a kezét. – Azt akarom, hogy ígérjetek meg valamit. Mind a ketten. Ígérjétek meg nekem, hogy a holnap esti ülésen végképp lezárjátok ezt. Azt akarom, hogy vége legyen.
Larry bólintott. – Száműzetés. Igen. Ez sosem jutott volna az eszembe, de lehet, hogy ez a legjobb megoldás. Na, összeszedem Lucyt meg Leót, és hazamegyek.
– Holnap találkozunk – mondta Stu.
– Igen – bólintott a fiú, és kiment.
SZEPTEMBER 2-ÁN, egy órával hajnal előtt Harold a Napfelkelte amfiteátrum pereméről nézett lefelé. A város eltűnt a feketeség árkában. Nadine mögötte aludt a kis, kétszemélyes sátorban, amit néhány kempingcuccal akkor szedtek össze, amikor kiosontak a városból.
Visszajövünk még. Diadalszekéren.
Azért a szíve mélyén Harold ebben kételkedett. A sötétség több értelemben is hatott rá. Azok az átkozott fattyúk mindent elloptak tőle – Frannie-t, az önbecsülését, azután a főkönyvet, most pedig a reményt. Úgy érezte, lefelé csúszik.
A szél erősen fújt, lobogtatta a haját, a sátor feszes vászna kitartó géppuskaropogással csapkodott. Mögötte Nadine felnyögött álmában. Ijesztő hang volt. Harold úgy vélte, hogy a nő éppen olyan elveszett, mint ő, talán még rosszabbul is járt. A hangok, amelyeket álmában kiadott, nem arra vallottak, mintha szépeket álmodna.
De én képes vagyok megőrizni az ép eszemet. Meg tudom tenni. Ha képes vagyok ép elmével végigcsinálni, akármi várjon is rám, az már valami lesz. Igen, valami.
Azon tűnődött, ott vannak-e most lent Stu és a cimborái, körülveszik-e kis házát, várják-e hazatérését, hogy letartóztassák és hűvösre vágják. Bekerülhetne a történelemkönyvekbe – már ha a nyomoronc megmaradna, hogy megírhassa őket – mint a Szabad Övezet első rabja. Üdv a nehéz időknek. A SÓLYOM KALITKÁBA KERÜLT, és így tovább és így tovább, minden elolvasható. Nahát, sokáig várakozhatnak. Ő nekivágott saját kalandjának, és túlságosan élesen emlékezett rá, milyen volt, amikor Nadine rátette az ő kezét a fehér hajára, és azt mondta: Késő, Harold. A szeme meg olyan volt, mint egy halotté.
– Jól van – suttogta Harold. – Átesünk rajta. Körülötte a szeptemberi szél zúgott a fák között.
A SZABAD ÖVEZET BIZOTTSÁG ülése tizennégy órával később kezdődött Ralph Brentner és Nick Andros közös házának nappalijában. Stu, aki egy kárpitozott karosszékben ült, sörösdobozának peremével megkocogtatta az asztal végét. – Jól van, emberek, akkor kezdünk.
Glen Larry mellett ült a kandalló ívelt párkányán, háttal a kis tűznek, amelyet Ralph gyújtott. Nick, Susan Stern és Ralph a díványon helyezkedtek el. Nick keze ügyében az elmaradhatatlan toll és a notesz. Brad Kitchner az ajtóban állt egy doboz Coorsszal, és Al Bundell-lel beszélgetett, aki szódás whiskyt szopogatott. George Richardson és Chad Norris a nagy üvegfalnál foglaltak helyet, és figyelték, ahogy a nap lemegy a Flatirons fölött.
Frannie a ruhásszekrénynél ült, ahol Nadine a bombát elhelyezte, kényelmesen nekitámaszkodott az ajtajának. Hátizsákját, benne Harold főkönyvével, a lába közé rakta.
– Rendet, azt mondtam, rendet! – szólt Stu, és erőteljesebben kopogott. – Működik az a magnó, bőrhajú?
– Működik – felelte Glen. – Látom, a szád is működik, Kelet-Texas.
– Csak megolajozom, és máris rendben lesz – mosolyodott el Stu. Körülnézett a nagy nappaliban-ebédlőben szétszóródott tizenegy emberen. – Jól van... lássunk munkához, de először is szeretném megköszönni Ralphnak, hogy fedelet adott a fejünk fölé, italt és kekszet a kezünkbe...
Igazán jól kezdi, gondolta Frannie. Próbálta felmérni, mennyit változott Stu az óta a nap óta, amikor ő és Harold találkozott vele, de nem volt képes rá. Az ember túlzottan elfogult azokkal, akik nagyon közel állnak hozzá, gondolta. De abban biztos volt, hogy találkozásuk idején Stu elhűlt volna az ötlettől, hogy majd' tucatnyi ember között övé az elnöki szék... és valószínűleg nagyot ugrott volna, ha azt hallja, hogy ezer ember előtt elnököl a Szabad Övezet tömeggyűlésén. Olyan Stut láthatott, aki a járvány nélkül elképzelhetetlen lett volna.
Feszabadított téged, drágám, gondolta. Siratom a többieket, mégis nagyon büszke vagyok rád, és nagyon szeretlek.
Kicsit fészkelődött, hogy kényelmesebben támaszkodjon a szekrényajtónak.
– Először vendégeinknek adom meg a szót – mondta Stu –, azután rövid zárt ülést tartunk. Van valakinek megjegyzése?
Senkinek nem volt.
– Jól van – mondta Stu. – Akkor a szó Brad Kitchneré, ti pedig jól figyeljetek, mert ő az az ember, aki három nap múlva lehetővé teszi, hogy jeget rakhassatok a whiskytekbe.
Ez a kijelentés lelkes tapsot kapott. Brad lángvörösen, a nyakkendőjét igazgatva kiállt a szoba közepére, és útközben majdnem hasra esett egy zsámolyban.
– Én. Igazán. Boldog. Vagyok. Hogy. Itt lehetek – kezdte reszketeg, monoton hangon. Úgy nézett ki, mint aki bárhol másutt boldogabb lenne, akár még a Déli-sarkon is, egy pingvinkongresszuson. – A... öö... – elhallgatott, a noteszét tanulmányozta, azután felragyogott. – Az erőmű! – kiáltotta annak az embernek a hangján, aki nagy fölfedezést tett. – Az erőmű majdhogynem működőképes. Bizony.
Ismét a noteszét lapozgatta.
– Tegnap két generátorunk kiment, amint tudjátok, az egyik túlterhelődött és odakozmált. Hogy úgy mondjam. Úgy értem, az, amelyik túlerőltette magát. Pontosabban túlterhelődött. Hát... tudjátok, mire gondolok.
A többiek kuncogni kezdtek, és ez látszólag kicsit segített Bradnek.
– Ez azért fordulhatott elő, mert amikor a járvány lecsapott, sok minden bekapcsolva maradt, mi pedig nem indítottuk be a többi generátort, hogy átvegyék a túlterhelést. Azzal védjük ki ennek a kockázatát, hogy bekapcsoljuk a többit is – három vagy négy könnyedén elbírja ezt a terhelést –, de ez nem küszöböli ki a tűzveszélyt. Így hát mindent lekapcsolunk, amit csak lehet. Kályhákat, elektromos takarókat, minden ilyesmit. Igazából a következőre gondoltam: a leggyorsabb módszer az lehet, ha minden házban, amelyik lakatlan, lekapcsoljuk a főkapcsolót. Értitek? Mármost, mire készen állunk az áram bekapcsolására, néhány elemi tűzvédelmi intézkedést kell tennünk. Vettem magamnak a bátorságot, hogy ellenőrizzem a kelet-boulderi tűzoltóállomást és...
A tűz barátságosan pattogott. Minden rendben lesz, gondolta Fran. Harold és Nadine noszogatás nélkül is elmentek, és talán így a legjobb. Ez megoldja a problémát, és Stu is biztonságban lesz tőlük. Szegény Harold, sajnállak, de a végén sokkal inkább féltem tőled, mint amennyire szántalak. A szánalom még megvan, és félek attól, ami történhet veled, de örülök, hogy üres a házad, és elmentél Nadine-nal. Boldog vagyok, hogy békén hagytál minket.
HAROLD EGY TELEFIRKÁLT piknikasztalon ült, mint egy holdkóros Zen kézikönyv ábrája. Lábát keresztbe vetette. Tekintete távoli, ködös, töprengő volt. Elment arra a hideg és idegen helyre, ahova Nadine nem tudta követni, és amelytől a nő félt. A fiú a cipősdobozban levő adó-vevő párját tartotta a kezében. A hegyek lélegzetelállító párkányokon, fenyőktől fuldokló szakadékokon át zuhantak a mélybe. Mérföldekkel arrébb, talán tíz, talán negyven mérföldre a föld az amerikai középnyugattá lapulva nyúlt a homályos, kék látóhatárig. A világnak arra a részére már leszállt az éjszaka. A nap éppen lebukott a hegyek mögött, amelyeket fakuló arannyal rajzolt körül.
– Mikor? – kérdezte Nadine. Borzalmasan fel volt ajzva, és borzalmasan kellett pisilnie.
– Hamarosan – mondta Harold. Vigyora édes mosollyá szelídült. A nő még sohasem látta ilyennek az arcát. Néhány percbe beletelt, amíg azonosítani tudta. Harold boldog volt.
A BIZOTTSÁG 7:0 arányban megszavazta, hogy Brad csapatát húsz férfival és nővel erősítik meg, a Kikapcsoló Brigád céljára. Ralph Brentner beleegyezett, hogy a tűzoltóság két tartálykocsiját megtölti a boulderi víztározónál, és odarendeli őket az erőműhöz, amikor Brad bekapcsolja az áramot.
Chad Norris volt a következő. Kezét zsávolynadrágja zsebébe gyömöszölve halkan beszámolt a munkáról, amit a Temetési Bizottság végzett az utóbbi három hétben. Elmondta, hogy hihetetlen mennyiséget, huszonötezer holttestet földeltek el, több mint nyolcezret hetente, és úgy véli, mostanra túl vannak a nehezén.
– Szerencsések vagy áldottak vagyunk – folytatta. – Ez a tömeges kivándorlás – csak így tudom nevezni – elvégezte a munka dandárját nélkülünk. Egy hasonló, Boulder nagyságú városban ez akár egy évet is igénybe venne. Arra lehet számítani, hogy október elsejéig újabb húszezer holttest kerül a földbe; valószínűleg még sokáig találunk szétszórtan áldozatokat, de szeretném, ha tudnák: a munkát elvégeztük, és nem hiszem, hogy túlságosan aggódnunk kellene a temetetlen halottakból terjedő betegségek miatt.
Fran ismét fészkelődött, hogy kinézhessen a nap búcsúzó fényébe. A csúcsokat körülrajzoló arany kevésbé látványos citromszínű árnyalattá fakult. Hirtelen honvágyat érzett, ami teljesen váratlanul tört rá, és majdnem rosszul lett a hevességétől.
Öt perc volt még nyolc óráig.
HA NEM MEGY a bokrok közé, akkor bepisil. Megkerült egy bokorcsoportot, leguggolt és megkönnyebbült. Amikor visszajött, Harold még mindig a piknikasztalon ült, lazán lógatva ujjai között az adó-vevőt. Kihúzta az antennát.
– Harold – mondta a nő. – Későre jár. Már elmúlt nyolc óra.
A fiú közömbösen nézett rá. – A fél éjszakát ott töltik, egymás hátát csapkodják. Amikor eljön az idő, megnyomom a gombot. Ne aggódj.
– Mikor?
Harold mosolya üresen kiszélesedett. – Amint besötétedik.
FRAN ELNYOMOTT egy ásítást, miközben Al Bundell magabiztosan Stu mellé lépett. Későre járt, a lány hirtelen szeretett volna a saját lakásukban lenni Stuval. Nem a fáradtság okozta, nem is a honvágy. Valahogy nem akaródzott ebben a házban lennie. Teljesen oktalan érzés volt, viszont nagyon erős. Ki szeretett volna menni. Pontosabban azt szerette volna, hogy valamennyien kimenjenek. Ma estére elvesztettem a boldog gondolataimat, mondta magának. Ez csak az állapotos asszonyok nyavalygása.
– A Törvényhozó Bizottság négy ülést tartott a múlt héten – mondta éppen Al –, és igyekszem az eredményt olyan röviden összefoglalni, amennyire lehetséges. A rendszer, amely mellett döntöttünk, egyfajta törvényszék. Az ülnököket kisorsoljuk, hasonlóan ahhoz, ahogy a fiatalembereket válogatják sorozáskor... – Fúj! Pssssz! – szólalt meg Susan, amit egyetértő nevetés fogadott.
Al elmosolyodott. – De hozzáteszem, hogy azt hiszem, az efféle törvényszéki tevékenységben való részvétel összehasonlíthatatlanul kellemesebb, mint a szoba füstje és a katonai szolgálat. A törvényszék három, tizennyolc évét betöltött felnőttből áll, akik hat hónapon át vannak szolgálatban. A nevüket egy nagy hengerből húzzák ki, amely Boulder valamennyi nagykorú lakosának nevét tartalmazza.
Larry keze a levegőbe emelkedett. – Kaphatnak felmentést, ha indokolt?
Al összevonta a szemöldökét a közbeszólás miatt. – Ezen még dolgozom. Kell majd...
Fran kínosan fészkelődött. Sue Stern rákacsintott, Fran nem kacsintott vissza. Megrémült – méghozzá saját alaptalan félelmétől rémült meg, ha ez egyáltalán lehetséges. Honnan ered ez a fojtogató, klausztrofóbiás félelem? Tudta, hogy az ilyen alaptalan érzésekkel nem szabad törődni... legalábbis így volt ez a régi világban. De mi van Tom Cullen önkívületeivel? Na és Leo Rockway?
Kifelé innen!, kiáltotta hirtelen a belső hang. Kifelé, mindnyájan!
De hát az egész olyan őrültség. Ismét mocorgott, és úgy döntött, inkább nem szól.
– ...egy rövid nyilatkozat a felmentést kérő személytől, de nem hinném...
– Valaki jön! – mondta hirtelen Fran, és fölpattant ültéből.
Csönd lett. Valamennyien hallották a felpörgetett motorok berregését, ahogy fölkapaszkodtak a Baseline-on, méghozzá gyorsan. Megszólaltak a dudák. Frannie-t elöntötte a pánik. – Figyeljetek! – hadarta. – Valamennyien!
Meglepett, aggodalmas arcok néztek rá.
– Frannie, te... – szólalt meg Stu.
A lány nagyot nyelt. Úgy érezte, mintha óriási súly ülne a mellén. – Ki kell mennünk innen! Azonnal!
NYOLC ÓRA HÚSZ volt. Az utolsó fények is eltűntek az égről. Elérkezett az idő. Harold kicsit kihúzta magát, és a szájához emelte az adó-vevőt. A hüvelykujja könnyedén pihent az ADÁS gombon. Ezt megnyomja, és máris pokolra küldheti őket, mondván...
– Mi az?
Nadine keze a karjára nehezedett, megzavarva őt, és előre mutatott. Messze lent fények virágfüzére kígyózott fölfelé a Baseline-on. A nagy csöndben hallották a motorok zúgását. Harold némi nyugtalanságot érzett, de nem törődött vele.
– Hagyj békén – mondta. – Itt az idő.
Az asszony keze lehullott a válláról. Arca fehér folt volt a sötétben. Harold megnyomta az ADÁS gombot.
FRAN SOHASEM tudta meg, hogy a szavai vagy a motorzúgás indította-e el a többieket. De nem voltak elég gyorsak. Ez örökre nyomni fogja a szívét; nem voltak elég gyorsak.
Stu ért ki elsőnek. A motorok visszhangosan mennydörögtek. Izzó fényszórókkal keresztülhajtottak a Ralph háza alatti kis vízmosást átívelő hídon. Stu keze ösztönszerűen a pisztoly agyára simult.
Nyílt a szúnyoghálós ajtó, Stu odafordult, azt hitte, Frannie az. De nem ő volt; Larry jött ki.
– Mi az, Stu?
– Nem tudom. De jobb, ha kimegyünk.
A motorok felkanyarodtak az ösvényre, és Stu kissé megnyugodott. Meglátta Dick Vollmant, a Gehringer gyereket, Teddy Weizakot, és másokat is felismert. Most már bevallotta magának, mi volt a legfőbb félelme: az, hogy az izzó fényszórók és a bömbölő motorok Flagg felderítőit jelentik, azaz kitört a háború.
– Dick! – kiáltotta. – Mi az ördög ez?
– Abagail anya! – bömbölte túl Dick a motorzajt.
Egyre több motor töltötte meg az udvart, miközben a bizottság tagjai kitódultak a házból. Táncoló fényszórók és ringlispílező árnyak karneváljává változott az udvar.
– Mi van? – ordította Larry. Most kijött Glen, Ralph és Chad Norris, amitől Larrynek és Stunak lejjebb kellett menniük a lépcsőn.
– Visszajött! – Dicknek magának is üvöltenie kellett, hogy hallani lehessen a motorzajban. – Borzalmas állapotban van! Szükségünk van orvosra... Uramisten, csodára lenne szükségünk!
George Richardson tolakodott át közöttük. – Az öregasszony? Hol?
– Gyerünk, doki! – kiáltott rá Dick. – Ne kérdezz! Csak siess, az ég szerelmére!
Richardson fölugrott a motorra Dick Vollman mögé. Dick élesen kanyarodott, és átfurakodott a motorkerékpárok között.
Stu szeme találkozott Larryével. Larry ugyanúgy álmélkodott, mint ő, és Stu fejében egy sötét felhő gomolygott... és hirtelen mindent elnyelt a sejtelem, hogy rettentő nagy baj készülődik!
– NICK, GYERE! Gyere! – kiáltotta Fran, és megragadta a fiú vállát. Nick a nappali közepén állt, nyugodt, mozdulatlan arccal.
Nem tudott beszélni, de hirtelen tudta. Tudta. A semmiből és mindenhonnan tudta. Valami van a ruhásszekrényben.
Hevesen megtaszította Frannie-t.
– Nick...!
EREDJ!, intett Nick.
Fran engedelmeskedett. Nick a szekrényhez fordult, feltépte az ajtót, eszelős gyorsasággal rángatta kifelé a rendetlen kupacot, és közben Istenhez imádkozott, nehogy késő legyen.
FRAN HIRTELEN ott állt Stu mellett, az arca sápadt, a szeme hatalmas. Megragadta a férfi kezét. – Stu... Nick még mindig bent van... valami... valami...
– Frannie, miről beszélsz?
– Halálról! – sikoltotta a lány. – Halálról beszélek, és NICK MÉG MINDIG BENT VAN!
FÉLRELÖKÖTT néhány sálat, egyujjas kesztyűt, és valamit kitapintott alattuk. Egy cipősdoboz. Megragadta, és ekkor, mint valami sötét halottidézésen, Harold Lauder hangja szólt ki a dobozból.
– Mi van Nickkel? – ordította Stu, és megmarkolta a lány vállát.
– Ki kell hoznunk... Stu... valami történni fog, valami félelmetes...
Al Bundell odaordított: – Mi az ördög folyik itt, Stuart?
– Nem tudom! – felelte Stu.
– Stu, kérlek, ki kell hoznunk Nicket! – sikoltotta Fran.
Ebben a pillanatban a levegőbe repült mögöttük a ház.
Amikor megnyomta az ADÁS gombot, a statikus elektromosság elnémult, a helyét baljós csönd vette át, űr, amely azt várta, hogy Harold betöltse. Keresztbe tett lábbal ült a piknikasztalon, és igyekezett összeszedni magát.
Azután fölemelte a karját, ökléből előpattant a mutatóujj, és ebben a pillanatban olyan volt, mint az öreg, roncs Babe Ruth, aki a hazafutás helyét mutatja a Wrigley Fielden, egyszer s mindenkorra befogva a gúnyolódók és nagyszájúak pofáját.
Határozottan, de nem ordítva beleszólt az adó-vevőbe: – Itt Harold Emery Lauder beszél. A szabad akaratomból teszem mindezt.
Kékesfehér szikra üdvözölte az Itt-et. Lángnyelv a Harold Emery Lauder beszél-t. Halk, bágyadt pukkanás ért el a füléig a Szabad akaratomból közben, mintha petárdát dugtak volna egy bádogkannába, és mire kimondta, hogy teszem mindezt, és elhajította a fölöslegessé vált adó-vevőt, tűzvirág nyílt a Flagstaff-hegység lábánál.
– Szünet, szünet, minden rendben, vettem és vége – mondta halkan Harold.
Nadine átkarolta, olyan szorosan tartotta, mint pillanatokkal korábban Frannie Stut. – Meg kell bizonyosodnunk róla. Meg kell bizonyosodnunk arról, hogy elkaptuk őket.
Harold ránézett, azután a rombolás virágzó rózsájára mutatott alant. – Gondolod, hogy bárki túlélhette ezt?
– Én... én nem tu... tudom, Harold, én... – Nadine elfordult, a hasára szorította a kezét, és öklendezni kezdett. Mély, kitartó, nyers hang volt. Harold enyhe megvetéssel nézte.
A nő végül visszafordult. Sápadtan lihegett, papír zsebkendővel törülgette a száját. – Most mi legyen?
– Most irány nyugat – mondta Harold. – Hacsak nem tervezed, hogy lemész, és hangulatfelmérést végzel.
Nadine megborzongott.
Harold lesiklott a piknikasztalról, és megrándult, mert földet érő lábát tűk kezdték szurkálni. Mindkettő megmacskásodott.
– Harold... – nyúlt utána Nadine. A fiú arrébb húzódott, majd rá se nézve a nőre, bontani kezdte a sátrat.
– Arra gondoltam, hogy várhatnánk holnapig – szólalt meg félénken Nadine.
– Persze! – vicsorított rá a fiú. – Amíg tíz-húsz ember el nem határozza, hogy fölpattan a motorjára, és elkap minket. Tudod te, mit csináltak Mussolinival?
A nő megrándult. Harold összecsavarta a sátrat, jó szorosra húzta a tartóköteleket.
– És nem érünk többet egymáshoz. Annak vége. Megadtam Flaggnek, amit akart. Elpusztítottuk a Szabad Övezet Bizottságot. Lemostuk őket. Bekapcsolhatják az elektromosságot, de mint működő csoportot kinyírtuk őket. Ő majd olyan nőt ad nekem, aki mellett te úgy festesz, mint egy krumpliszsák, Nadine. Te... te pedig megkapod őt. Minden rendben, igaz? De azért, ha én hordanám a te cipődet, kicsit reszketnék.
– Harold, kérlek! – A nő szédült, sírt. A fiú láthatta az arcát a tűz halvány izzásában, és megsajnálta. Ezt az érzést azonban úgy kényszerítette ki a szívéből, ahogy a nemszeretem piást lódítják ki a belvárosi kocsmából, ahol mindenki ismer mindenkit. A gyilkosság megváltoztathatatlan ténye örökre nyomni fogja Nadine lelkét, ettől izzik olyan betegesen a tekintete. Na és? Az övét is nyomja. Súlyos kőként nyomja belül.
– Szokj hozzá – szólt durván. Földobta a sátrat a motorja csomagtartójára, és nekilátott, hogy rákötözze. – Nekik lent végük van, nekünk is, mint ahogy mindazoknak kampec, akik a járványban haltak meg. Isten égi horgászkirándulásra ment, és hosszú ideig ott is marad. Tökéletesen besötétedett. Most a sötét ember ül a sofőrülésben. Ő. Szokjál hozzá.
A nő torkából sikolyhoz hasonló nyögés szakadt föl.
– Gyerünk, Nadine. Két perce véget ért a szépségverseny. Segíts fölpakolni ezt a szart. Napkeltekor már száz mérfölddel odébb szeretnék lenni.
Egy pillanat múltán a nő hátat fordított az alanti pusztulásnak – a rombolásnak, amely ebből a magasságból szinte jelentéktelennek tetszett –, és segített a fiúnak bepakolni a kempingfelszerelés maradékát a nyeregtáskákba és az ő drót csomagtartójába. Tizenöt perccel később maguk mögött hagyták a tűzrózsát, és nyugati irányban nekiindultak a hűvös, szeles sötétségnek.
FRAN GOLDSMITH számára a nap fájdalommentesen, egyszerűen zárult. Meleg lökés érte a hátát, és keresztülrepítette az éjszakán. A szandálja lemaradt a lábáról.
Mi a...?, gondolta.
A válla csapódott a földbe, keményen odavágódott, de még ekkor sem fájt. A vízmosásban volt, amely észak-déli irányban húzódott Ralph hátsó udvara mögött.
Egy szék landolt előtte, szép rendesen, négy lábra. A kárpitozott ülés feketén füstölgött.
Mi a...?
Valami a szék ülőkéjének csapódott, majd legurult róla. Ez a valami csöpögött. A lány lanyha iszonyattal állapította meg, hogy egy kart lát.
Stu! Stu! Mi történik?
Folyamatos morzsoló robaj nyelte el, és mindenfelé tárgyak kezdtek zuhogni. Kövek. Fadarabok. Téglák. Egy üvegkocka, amelyen pókhálószerű repedések futottak szét (nem ilyen kockákból készült a könyvespolc Ralph nappalijában?). Egy motorossisak, amelyen hátul borzalmas, halálos lyuk tátongott. Mindent világosan látott... túlságosan is. Alig néhány másodperce még sötét volt...
Ó, Stu, Istenem, hol vagy? Mi történik? Nick! Larry!
Sikoltozás. A morajlás folytatódott. Világosabb volt, mint délben. Minden apró kavics árnyékot vetett. Még mindig záporoztak a tárgyak körülötte. Egy deszka az orra előtt állt bele a földbe, a végéből tizenöt centis szög meredezett.
...a kicsi...!
Ezt rögtön egy újabb gondolat követte, az önmagát ismétlő balsejtelem: Ezt Harold tette, Harold tette, Harold...
Valami a fejének, nyakának, hátának csapódott. Hatalmas tárgy volt, mint egy kipárnázott koporsó.
Ó, ISTENEM, Ó, A KICSIM...
Azután magába szippantotta a sötétség, a semmibe, ahova még a sötét ember sem követhette.
MADARAK.
Madarakat hallott.
Fran feküdt a sötétben, sokáig hallgatta a madarakat, mielőtt rájött volna, hogy a sötétség nem igazán sötét. Vöröses, mozgékony, békés volt. A gyermekkora jutott róla az eszébe. Szombat reggel, nincs iskola, nincs templom, sokáig lehet aludni. Az a nap, amikor az ember fölébred, hogy aztán lustálkodhasson. Fekhet behunyt szemmel, és semmit sem lát, csupán a vörös sötétséget, ahogy a szombati napfény átszűrődik a szemhéj hajszálereinek finom képernyőjén. Hallgatja a vén tölgyeken ülő madarakat, talán még a tenger sós illatát is érzi, mert Frances Goldsmith a neve, tizenegy éves egy ogunquiti szombat reggelen...
Madarak. Hallotta a madarakat.
De hát ez nem Ogunquit; ez
(Boulder)
Sokáig meglepetten bámulta a vörös sötétséget, azután hirtelen eszébe jutott a robbanás.
(Robbanás?)
(Stu!)
Kinyílt a szeme. Hirtelen megrettent „Stu!”
És Stu ott ült mellette az ágyon, egyik alkarján tiszta fehér kötés, arcán csúnya vágás virított, és a hajának egy része leégett, mégis ő volt Stu, és élt, és amikor Fran kinyitotta a szemét, nagy megkönnyebbülés ömlött el az arcán, és azt mondta: – Frannie! Hála istennek!
– A gyerek – mondta a lány. A torka kiszáradt. Csak suttogásra tellett tőle.
A férfi üres tekintettel nézett rá. Vak félelem béklyózta Frant. Hideg volt és dermesztő.
– A gyerek! – erőltette ki dörzspapírral bélelt torkán a szavakat. – Elveszítettem a babát?
Stu ekkor már megértette. Jó karjával ügyetlenül átkarolta a lányt. – Nem, Frannie, nem. Nem veszítetted el a babát.
Ekkor a lány sírni kezdett, forró könnyek peregtek le az arcán, és görcsösen átölelte a férfit, bár minden izma jajgatott a fájdalomtól. Átölelte. A jövő várhat. Most csupán olyan dolgokra volt szüksége, amelyek itt vannak ebben a napsütötte szobában.
A madárdal beáradt a nyitott ablakon.
KÉSŐBB MEGKÉRDEZTE: – Mondd el. Mennyire rossz? Stu gondterhelten, szomorúan nézett rá. – Fran...
– Nick? – suttogta. Nyelt egyet, aprót kattant a torka. – Láttam egy kart, egy leszakadt kart...
– Jobb lenne várni...
– Nem. Tudnom kell. Mennyire súlyos a helyzet?
– Hét halott – felelte a férfi halk, reszelős hangon. – Tulajdonképpen szerencsénk volt. Rosszabb is lehetett volna.
– Ki, Stuart?
Ügyetlenül megfogta a kezét. – Nick az egyik, drágám. Volt az a nagy üvegtábla – tudod, az a jóddal futtatott üveg –, és az... az... – Egy pillanatra elnémult, a kezét bámulta, azután ismét a lányra nézett. – Őt... bizonyos sebhelyek... segítségével tudtuk azonosítani... – Elfordította az arcát. Fran hörögve sóhajtott.
Amikor Stu képes volt folytatni, azt mondta: – És Sue. Sue Stern. Még bent volt, amikor a robbanás történt.
– Ez... egyszerűen lehetetlennek tűnik, igaz? – kérdezte Fran kábán. Zsibbadtnak érezte magát.
– Igaz.
– Még ki?
– Chad Norris – felelte a férfi. Fran megint sóhajtott.
Egyetlen könnycsepp futott le a szeme sarkából; szinte szórakozottan törölte le.
– Csupán ők hárman maradtak odabent. Kész csoda. Brad azt mondja, abban a ruhásszekrényben legalább nyolc-kilenc dinamitrúdnak kellett lennie. És Nick majdnem... ha elgondolom, hogy a keze rajta volt azon a cipősdobozon...
–Ne – mondta a lány. – Ezt sosem tudjuk meg.
– Ez nem sokat segít – felelte Stu.
A másik négy azok közül való volt, akik motorbiciklin jöttek föl a városból – Andrea Terminello, Dean Wykoff, Dale Pedersen és egy fiatal lány, Patsy Stone. Azt nem mondta el Frannak, hogy Patsyt, aki Leót tanította fuvolázni, Glen Bateman Wollensak magnójának egy pörgő darabja találta el, és szinte lefejezte.
Fran bólintott; fájt a nyaka. A hátába a legkisebb mozdulattól is belenyilallt a fájdalom.
Húszan sebesültek meg a robbanásban; egynek, Teddy Weizaknak a Temetési Bizottság tagjának, nem sok esélye volt, hogy felépül. Ketten válságos állapotban voltak. Egy Lewis Deschamps nevű ember a fél szemére megvakult. Ralph Brentner bal kezének harmadik és negyedik ujját veszítette el.
– Én mennyire sérültem meg? – kérdezte Fran.
– Néhány vágás, egy megrándult hát, egy lábtörés – mondta Stu. – George Richardson ennyit mondott. A robbanás keresztülrepített az udvaron. Akkor tört el a lábad és rándult meg a hátad, amikor a dívány rád zuhant.
– Dívány?
– Nem emlékszel?
– Emlékszem valamire, olyan volt, mint egy koporsó... egy kipárnázott koporsó...
– Na, az volt a dívány. Én magam rángattam le rólad. Üvöltöttem és... azt hiszem, elég hisztérikusan viselkedtem. Larry odajött segíteni, erre szájon vágtam. Igen rossz állapotban voltam. – Fran megsimogatta a férfi arcát, Stu pedig megfogta a kezét. – Azt hittem, meghaltál. Emlékszem, azt gondoltam, nem is tudom, mit csinálok, ha tényleg ez a helyzet. Azt hiszem, megbolondultam volna.
– Szeretlek – mondta a lány.
A férfi átölelte – gyengéden a fájós hát miatt –, és egy darabig így maradtak.
– Harold? – kérdezte a lány.
– És Nadine Cross – bólintott a férfi. – Megtámadtak. Keményen lecsaptak. De messze nem olyan keményen, mint szándékukban állott. Ha elkapjuk őket, mielőtt messzire jutnak nyugat felé... – Kinyújtotta sebekkel, vágásokkal szabdalt kezét, és olyan hirtelen zárta össze, hogy az ujjpercek kattantak. A csuklóján kidagadtak az inak. Hirtelen jeges mosoly jelent meg az arcán, amitől Fran megborzongott. Túlságosan ismerős volt.
– Ne mosolyogj így – mondta. – Soha.
A mosoly elhalt. – Az emberek hajnal óta fésülik át utánuk a hegyeket. Mondtam nekik, akármi történjék is, ötven mérföldnél ne menjenek messzebb Boulder-től, és azt hiszem, Harold elég ravasz ahhoz, hogy ennél messzebbre jusson. De azt már tudjuk, hogyan csinálta. A robbanóanyagot összekötötte egy adó-vevővel...
Frannak elakadt a lélegzete, Stu aggodalmasan hajolt fölé.
– Mi a baj, kicsim? A hátad?
– Nem. – Hirtelen megértette, mire célzott Stu azzal, hogy Nick keze a cipősdobozon volt, amikor a szerkezet működésbe lépett. Hirtelen mindent megértett. Vontatottan ejtve a szavakat beszámolt a drótdarabkákról és az adó-vevő dobozáról, amely a hokiasztal alatt volt. – Ha átkutatjuk az egész házat, ahelyett hogy azt az átkozott könyvet keressük, megtalálhattuk volna a bombát – mondta, és a hangja megtört, elfátyolosodott. – N-Nick és S-S-Sue élne és... A férfi átkarolta. – Szóval ezért volt olyan letört Larry egész reggel? Azt hittem, azért, mert megütöttem. Frannie, honnan tudhattátok volna? Honnan lehetett volna tudni?
– Tudnunk kellett volna! Tudnunk kellett volna! – Arcát a férfi vallanak meghitt sötétjébe rejtette. Ismét megeredtek a könnyek, égetőn, forrón. Stu átölelte, ügyetlenül fölé hajolt, mert a villannyal működő kórházi ágyat nem lehetett megemelni.
– Nem akarom, hogy magadat vádold, Frannie. Megtörtént. Én azt mondom neked, hogy senki – talán egy robbantási szakértő nyomozót kivéve – nem jött volna rá néhány drótdarabból és egy dobozból, hogy mi történt. Ha elöl hagytak volna pár dinamitrudat vagy gyutacsot, akkor talán más lett volna a helyzet. De nem hagytak. Nem hibáztatlak, és az Övezetben senki sem fog hibáztatni.
Miközben beszélt, agyában két dolog fonódott össze, lassan, megkésve.
Csak hárman voltak odabent... kész csoda.
Abagail anya... visszajött... ó, borzalmas állapotban van... csodára lesz szükségünk!
A lány halk, fájdalmas sziszegéssel följebb támaszkodott, hogy belenézhessen Stu arcába. – Abagail anya – mondta. – Mindnyájan bent lettünk volna a robbanáskor, ha nem jönnek föl, hogy elújságolják...
– Kész csoda – ismételte Stu. – Megmentette az életünket. Még ha ő maga... – Elhallgatott.
– Stu!
– Megmentette az életünket azzal, hogy akkor jött vissza, amikor. Frannie, az életünket mentette meg!
– Meghalt? – kérdezte Fran. Megragadta a férfi kezét. – Stu, ő is meghalt?
– Negyed nyolckor jött vissza a városba. Larry Underwood fia vezette kézen fogva. A gyerek egy szót sem bírt kinyögni, tudod, milyen, amikor izgatott, de odavezette Lucyhoz. Ekkor Abagail anya összeesett. – Stu a fejét csóválta. – Istenem, hogy bírt addig is elmenni... és mit csinálhatott, mit ehetett... Mondok neked valamit, Fran. Sokkal több dolog van a világban – és azon kívül –, mint azt Arnette-ben valaha is álmodtam volna. Azt hiszem, ez az asszony tényleg Istentől való. Volt.
A lány lehunyta a szemét. – Ugye, meghalt? Azért jött vissza, hogy meghaljon.
– Még nem. Bármily furcsa, és George Richardson azt mondja, hogy hamarosan meghal, de még él. – Riadtan, sebzetten nézett rá. – És én félek. Megmentette az életünket azzal, hogy visszajött, de én félek tőle, és félek attól, amiért visszajött.
– Hogy érted, Stu? Abagail anya sohasem bántana...
– Abagail anya azt csinálja, amit az istene mond neki – felelte nyersen a férfi. – Ez ugyanaz az Isten, aki a saját fiát is megölte, legalábbis én így hallottam.
– Stu!
A tűz kialudt a férfi szeméből. – Nem tudom, miért jött vissza, egyáltalán megmarad-e addig, hogy mondjon nekünk valamit. Egyszerűen nem tudom. Lehet, hogy meghal anélkül, hogy visszanyerné az öntudatát. George azt mondja, ez a legvalószínűbb. Azt azonban tudom, hogy a robbanás... Nick halála... az öregasszony vissza jövetele... ezektől lehullott a város szeméről a hályog. Róla beszélnek. Tudják, hogy Harold volt az egyik, aki a robbanást előidézte, de úgy vélik, ő volt az, aki a kezét mozgatta. A fenébe, én is így gondolom. Sokan azt mondják, amögött is Flagg van, hogy Abagail anya úgy jött vissza, ahogy. Én nem tudom. Úgy tűnik, semmit sem tudok, de félek. Lehet, hogy rossz vége lesz. Korábban nem volt ilyen érzésem, de most már igen.
– De hát vagyunk mi – mondta a lány, már-már könyörögve. – Itt vagyunk mi és a kicsi, ugye? Ugye?
A férfi hosszú ideig nem válaszolt. Fran már azt hitte, nem is fog. Végül mégis megszólalt: – Igen. De meddig?
MÁR MAJDNEM besötétedett ezen a napon, szeptember harmadikán, és az emberek lassan – mondhatni, céltalanul – sodródtak a Table Mesa Drive, Larry és Lucy háza felé. Egyenként; párosával, hármasával jöttek. Leültek a házak lépcsőin, ahol az ajtók még Harold X jelét viselték. Ültek a járdán és a gyepen, mely sárgásbarnára égett a száraz és hosszú nyárvégen. Keveset, halkan beszéltek. Szívták cigarettájukat, pipájukat. Brad Kitchner is ott volt, felkötött karját vaskos fehér pólya takarta. Candy Jones is ott volt, továbbá felbukkant Rich Moffat két üveg Black Velvet társaságában, egy újságkihordó táskában hozta magával. Norman Kellog Tommy Gehringer mellett ült, ingujját feltűrte, látni lehetett napégette, szeplős bicepszét. Őt utánozva a Gehringer fiú ugyancsak feltűrte az inge ujját. Harry Dunbarton és Sandy DuChiens kézen fogva gubbasztottak egy takarón. Dick Vollman, Chip Hobart és a tizenhat éves Tony Donahue egy fedett átjáróban ültek, félsaroknyira Larry házától, és egy üveg Canadian Clubot adogattak körbe, amelyet meleg Seven-Uppal öblítettek le. Patty Kroger Shirley Hammett mellé telepedett. Piknikkosarat is hoztak magukkal. A kosár tele volt, de csak csipegettek belőle. Nyolc órára az utca zsúfolásig volt emberrel. Valamennyien a házat nézték, amely előtt Larry biciklije és George Richardson hatalmas Kawasaki 650-ese parkolt.
Larry a hálószoba ablakából figyelte őket. Mögötte az ágyukban Abagail anya feküdt öntudatlanul. Az öregasszonyból olyan száraz betegszag áradt, hogy Larrynek hányingere lett tőle – utált hányni –, mégsem mozdult. Ezzel vezekelt, amiért megmenekült, holott Nick és Susan meghalt. Halk hangokat hallott maga mögül, az öregasszony ágya körül virrasztók beszélgettek. George kis időre átment a kórházba, hogy megvizsgálja a többi betegét. Már csak tizenhatan voltak. Három embert elengedett. Teddy Weizak meghalt.
Larrynek haja szála se görbült.
A régi Larry – akkor sem veszíti el a fejét, ha körülötte mindenki más elveszti. A robbanás keresztülrepítette az utcán, bele egy virágágyba, de egy karcolás sem esett rajta. Éles repeszek záporoztak körülötte, de valahogy mind elkerülte. Nick meghalt, Susan meghalt, ő pedig sértetlen maradt. Igen: a régi Larry Underwood.
Virrasztók bent, virrasztók kint. Saroktól sarokig. Legalább hatszázán vannak. Harold, ha visszajönnél tucatnyi kézigránáttal, befejezhetnéd a munkát. Harold. Az országon keresztül követte, az eldobált Payday cukorkáspapírok és okos rögtönzések nyomán. Ő kis híján elveszítette az ujjait, miközben benzint szerzett Wellsben. Harold talált egy szivattyút, és egyszerűen kiszívta. Harold javasolta, kik legyenek a különböző bizottságok tagjai, és a lakosság támogatta. Harold volt az, aki javasolta, hogy az ideiglenes bizottság tagjait egészében válasszák meg. Az okos Harold. Ő és a főkönyve. Ő és a vigyora.
Nagyon szép és jó, amit Stu mondott, hogy senki sem számíthatta ki a hokiasztalon heverő néhány drótdarabból, mire készül Harold és Nadine. Csak hát Larry nem fogadta el ezt az okoskodást. Látta már korábban is Harold pazar ötleteit. Például, hogy legalább hat méter magasban feliratot rögtönzött egy csűr tetejére, a szentségit! Sejthette volna! Underwood felügyelő nagyszerűen meglelte a nyalóka papírjait, de amikor dinamitról volt szó, már nem remekel. Underwood felügyelő egy hülye barom.
Larry, ha tudnád...
Nadine hangja.
Ha akarod, letérdelek, úgy könyörgök.
Az is egy újabb lehetőség lett volna, hogy elhárítsa a gyilkosságot és a pusztulást... olyan lehetőség, amelyről soha senkinek nem beszélt, nem bírta rávenni magát. Vajon már akkor is ezen dolgoztak? Valószínűleg. Ha nem is éppen a dinamitot drótozták össze az adó-vevővel, akkor is valami általános terven munkálkodtak.
Flagg tervén.
Igen, a háttérben mindig ott volt Flagg, a sötét bábjátékos, aki Harold, Nadine, Charlie Impening és Isten tudja, hány más ember zsinórjait rángatja. Az Övezet lakói boldogan meglincselnék Haroldot, pedig ez Flagg műve... és Nadine-é. Na és ki küldte a nőt Haroldhoz, ha nem Flagg? De mielőtt odament volna, előbb Larryt kereste meg. Ő pedig elzavarta.
De hogyan mondhatott volna igent? Ő felelősséggel tartozott Lucyért. Ez pedig mindennél fontosabb, nem csupán az asszony, de maga miatt is – érezte, hogy még egy-két melléfogás, és neki mint férfinak, vége. Szóval elzavarta Nadine-t, és Flagg most feltételezhetően elégedett előző éjszakai munkájával... ha csakugyan Flagg a neve. Ó, Stu még él és beszél a bizottság nevében – ő az a száj, amelyet Nick sohase használhatott. Glen is él, aki a bizottság esze, de a szíve, az Nick volt, mint ahogy Sue, Frannie-val együtt a lelkiismerete. Igen, gondolta keserűen, mindent összevéve remek éjszakai munkát végzett az a mocsok. Meg kell jutalmaznia Haroldot és Nadine-t, ha odaérnek.
Elfordult az ablaktól, homloka tompán lüktetett. Richardson Abagail anya érverését vizsgálta. Laurie a T alakú állványról lógó infúzión matatott. Dick Ellis mellette állt. Lucy az ablaknál ült, és Larryt nézte.
– Hogy van? – kérdezte Larry George-ot.
– Ugyanúgy – felelte Richardson.
– Túléli az éjszakát?
– Nem tudom megmondani, Larry.
Az ágyban fekvő asszony ráncos, szürke bőrrel borított csontvázzá fogyott. Mintha nem lett volna neme. Haja javarészt kihullott, melle lelappadt, tátott száján reszelősen járt ki-be a lélegzet. Larryt a yucatáni, szikkadttá füstölt, kortalan múmiákra emlékeztette, amelyek nem bomlottak el, csak összezsugorodtak.
Igen, az volt most, nem az anya, csak egy múmia. Csak a lélegzete sziszegett, ahogy a könnyű szellő motoz a szénaszálak között. Hogyan lehet még életben?, tűnődött Larry... és vajon min mehetett keresztül? Milyen céllal? Ez nyilván valami tréfa, nagy, kozmikus közröhej. George azt mondta, hallott már hasonló esetekről, de ilyen szélsőségesről még soha, és nem hitte, hogy előfordul valaha a praxisában. Az öregasszony valahogy... megette saját magát. A teste még akkor is működött, amikor rég össze kellett volna omlania az alultápláltságtól. Magából emésztett fel darabokat, táplálékként. Lucy, aki beemelte az ágyba, azt mondta a fiúnak halk, csodálkozó hangon, hogy alig volt súlyosabb, mint egy játék sárkány, amely csak a szélfúvásra vár, hogy örökre elszálljék.
Most is Lucy szólalt meg az ajtóból, fölrezzentve őket: – Valamit mondani akar.
Laurie tétován megjegyezte: – Mély kómában van, Lucy... nagyon valószínű, hogy nem nyeri vissza az öntudatát...
– Azért jött vissza, hogy mondjon nekünk valamit. Isten nem engedi elmenni, amíg ezt el nem végzi.
– De hát mi lehet az, Lucy? – kérdezte Dick.
– Azt nem tudom – felelte az asszony –, de félek hallani. Azt tudom. A halálnak még nincs vége. Csak most kezdődött. Ezért félek.
Hosszú csönd következett, amelyet George Richardson tört meg: – Át kell mennem a kórházba. Laurie, Dick, mindkettőtökre szükségem lesz.
De csak nem hagysz magunkra minket ezzel a múmiával? Larrynek az ajkába kellett harapnia, hogy ki ne csússzon a száján.
George, Dick és Laurie az ajtóhoz mentek. Lucy hozta a kabátjukat. A hőmérséklet ezen az estén már alig érte el a tizenöt fokot, és ingujjban biciklizni ugyancsak kellemetlen.
– Tehetünk érte valamit? – kérdezte Larry halkan George-ot.
– Lucy tudja kezelni az infúziót – felelte George. – Semmi más tennivaló nincs. Láthatod... – Elhallgatott. Hát persze, valamennyien látták. Az ágyban feküdt, nem?
– Jó éjszakát, Larry, Lucy – búcsúzott Dick. Távoztak. Larry visszament az ablakhoz. Mindenki fölállt, figyelt. Vajon él? Meghalt? Haldoklik? Talán meggyógyul, Isten segedelmével? Mondott valamit?
Lucy átkarolta a derekát, amitől Larry összerándult. – Szeretlek – mondta az asszony.
Larry összeszedte magát, magához ölelte Lucyt. Lehajtotta a fejét, és tehetetlenül reszketni kezdett.
– Szeretlek – ismételte az asszony nyugodtan. – Minden rendben. Hadd jöjjön. Hadd jöjjön ki belőled, Larry.
A fiú elsírta magát. A könnyek forrók és kemények voltak, mint a puskagolyók. – Lucy...
– Ó, Lucy, Istenem, miért van mindez? – sírta, és az asszony nyakába fúrta a fejét, Lucy pedig ölelte, olyan szorosan, ahogy bírta, még semmit nem tudva, miközben mögöttük Abagail anya reszelősen lélegzett, öntudatlansága mélyén lebegve.
GEORGE LÉPÉSBEN hajtott az utcán, közben újra és újra megismételte az üzenetet: Igen, még él. Az előrejelzés nem biztató. Nem, nem mondott semmit, és nem valószínű, hogy fog. Hazamehettek. Ha valami történik, értesültök róla.
A sarkon gyorsított, és befordult a kórház felé. A kipufogó bőgött-recsegett, a hang visszapattant a házfalakról, majd semmivé foszlott.
Az emberek nem mentek haza. Egy darabig álldogáltak, ismét beszélgetni kezdtek, minden szót mérlegeltek, amit George mondott. Vajon mit jelenthet az előrejelzés? Öntudatlanságot. Agyhalált. Ha az agya halott, akkor vége. Agyhalált szenvedett személytől annyira várható, hogy megszólal, mint egy doboz zöldborsótól. Nos, természetes körülmények között talán így van, de a dolgok manapság aligha természetesek, igaz?
Visszaültek. Besötétedett. Felizzottak a Coleman lámpák a házban, ahol az öregasszony feküdt. Később majd hazamennek, és álmatlanul hánykolódnak.
A beszéd a sötét emberre fordult. Ha Abagail anya meghal, akkor ez nem azt jelenti, hogy ő az erősebb?
Mit jelent az, hogy „nem szükségszerűen”?
Nos, én megmondom kereken, hogy ő a Sátán maga.
Én meg azt gondolom, hogy az Antikrisztus. A saját időnkben éljük meg a Jelenések könyvét... hogyan is kételkedhetnénk benne? „És a harag pohara kitöltetett...” – nekem erről a szuperinfluenza jut az eszembe.
Marhaság, az emberek azt mondják, Hitler volt az Antikrisztus.
Ha visszatérnek az álmok, én megölöm magam.
Én álmomban egy földalatti-állomáson voltam, és ő volt a jegyszedő, de nem láthattam az arcát. Féltem. Berohantam a metróalagútba. Azután meghallottam őt, amint utánam rohan. És közeledik.
Én álmomban lementem egy pincébe, hogy felhozzak egy üveg savanyított görögdinnyét, és láttam, hogy valaki áll a kazánnál... egy árnyék csupán. És tudtam, ő az.
A tücskök ciripelni kezdtek. Csillagok szóródtak szét az égen. Az emberek komnmentálták a hideget, ahogy kell. Megitták az italokat. Pipák és cigaretták izzottak a sötétben.
Hallottam, hogy az erőműben jól haladnak, nemsokára mindent bekapcsolnak.
Jól teszik. Ha egyhamar nem lesz világítás és fűtés, akkor nagy bajba kerülünk.
Halk mormogás hallatszott, a homályban most már arctalanul.
Azt hiszem, a tél miatt nem kell izgulni. Ez biztos. Nem lehet átjutni a hágókon. Tele vannak autókkal és hóval. De tavasszal...
És ha van pár atombombája?
Az atom még hagyján, de mi van, ha olyan mocskos neutronbombája van? Vagy valami más a többi hat kehelyből?
Vagy repülőik?
Nem tudom.
Kutya legyek, ha tudom.
Még csak egy rohadt sejtésem sincs.
Áss egy lyukat, ugorj bele, és kapard el magad.
Tíz óra tájt Stu Redman, Glen Bateman és Ralph Brentner érkezett, halkan beszélgettek, röplapokat osztogattak, lelkére kötve az embereknek, hogy adják tovább azoknak, akik nincsenek itt ma este. Glen kicsit bicegett, mert a robbanáskor egy repülő tűzhelygomb kicsippentett egy darabot a jobb lábikrájából. A sokszorosított cédulán az állt: A SZABAD ÖVEZET GYŰLÉSE * MUNZINGER TEREM * SZEPTEMBER 4. * ESTE 8.00.
Mintha ez lett volna a jel a távozásra, az emberek némán elsodródtak a sötétben. Többségük eltette a röplapot, de jó páran gombóccá gyűrték és eldobták. Mindnyájan hazamentek, és azt találgatták, hogy fognak aludni.
Vagy netán mit álmodnak.
A TEREM MEGTELT, mégis rendkívüli volt a csend, amikor Stu másnap este megnyitotta a gyűlést. Mögötte Larry, Ralph és Glen ült. Fran igyekezett fölkelni, de a háta még mindig nagyon fájt. Ralph, akinek nem szúrt szemet a helyzet vérfagyasztó iróniája, adóvevőn keresztül számolt be neki az ülésről.
– Van néhány dolog, amit meg kell beszélnünk – mondta Stu nyugodt, begyakorlott szerénységgel. A hangja, noha alig erősítették, betöltötte a csöndes termet. – Azt hiszem, nincs itt senki, aki ne tudna a robbanásról, amely megölte Nicket, Sue-t és a többieket, és senki, aki ne tudná, hogy Abagail anya visszajött. Mindezt meg kell beszélnünk, de előbb szeretnénk néhány jó hírt is közölni. Éppen ezért hallgassátok meg Brad Kitchnert. Brad?
Bradet lanyha taps köszöntötte, amikor az emelvényre lépett. Most korántsem volt olyan ideges, mint az előző gyűlésen. Ahogy elült a taps, megfordult, szembenézett a teremmel, két kezével megkapaszkodott a szónoki emelvényben, és egyszerűen annyit mondott: – Holnap visszakapcsoljuk az áramot.
Ez alkalommal sokkal erőteljesebb taps követte a bejelentést. Brad fölemelte a kezét, de a tapsvihar nem csitult. Így telt el harminc másodperc vagy még több. Később Stu azt mesélte Frannie-nak, hogy ha nem lettek volna az előző este eseményei, valószínűleg lerángatják Bradet, és a vállukon viszik körbe a teremben, mint egy csatárt, ha a félvonalról gólt szerez a bajnokság utolsó harminc másodpercében. Olyan közel jártak a nyár végéhez, hogy nagyjából tényleg erről volt szó.
Végül alábbhagyott a taps.
– Délben kapcsoljuk be az áramot, és szeretném, ha mindnyájan otthon lennétek és készülnétek rá. Hogy mire? Négy dologra. Figyeljetek, ez fontos. Először is, a házatokban kapcsoljatok le minden lámpát, elektromos berendezést, amelyet nem szándékoztok használni. Másodszor, tegyétek ugyanezt a környékbeli lakatlan házakban. Harmadszor, ha gázszagot éreztek, keressétek meg a forrását és zárjátok el, akármi is az. Negyedszer, ha tűzoltószirénát hallotok, akkor induljatok a hang forrása felé... de megfontoltan, odafigyelve. Semmi szükség rá, hogy bárki motorbalesetben kitörje a nyakát. Na már most, van kérdés?
Számos kérdés volt, és valamennyi a Brad által elsoroltakkal foglalkozott. Mindegyikre türelmesen válaszolt, idegességének egyetlen jele az volt, hogy kis, fekete noteszát szüntelenül gyürkélte a kezében.
Amikor a kérdések lassabban csörgedeztek, Brad azt mondta: – Ismételten szeretném megköszönni a segítségét mindazoknak, akik ott gürcöltek. Szeretnék emlékeztetni rá, hogy az Erőmű Bizottság nem oszlott fel. Lesznek még áramszünetek, továbbá vannak kábelek is olajtartalék Denverben, amit fel kell mérni és át kell hozni ide. Remélem, mindnyájan benne lesztek. Mr. Glen Bateman azt mondja, hogy talán tízezer ember is összegyűlik itt, mire leesik a hó, tavaszra pedig még többen leszünk. Van egy erőmű Longmontban és Denverben is, és ezeket is be kell kötnünk a hálózatba, még a jövő év vége előtt...
– De nem akkor, ha a nehézfiú lesz a nyerő! – kurjantotta valaki nyersen a terem végéből.
Egy pillanatra halotti csönd támadt. Brad görcsösen szorította a szónoki emelvényt, az arca holtsápadt volt. Nem fogja tudni befejezni, gondolta Stu, de Brad folytatta, és a hangja meglepően tárgyszerű volt.
– Akárki mondta is ezt, az én dolgom az áram. De azt hiszem, mi jóval azután is itt leszünk, hogy az a fickó beadta a kulcsot és eltűnt. Ha nem hinnék ebben, akkor nála tekercselném a motorokat. Ki nem szarja le?
Lelépett az emelvényről, és ekkor valaki más bődült el: – Átkozottul igazad van!
A taps ez alkalommal dörgő, hosszan tartó, már-már ádáz volt, ám valami mellékzönge érződött, ami nem tetszett Stunak. Hosszasan kellett kopognia a kalapáccsal, amíg helyreállt a rend.
– A napirend következő pontja...
– Baszd meg a napirendedet! – sivította egy fiatal asszony. – A sötét emberről beszéljünk! Flaggről beszéljünk! Rég időszerű lenne!
Mennydörgő helyeslés. „Nincs a napirendben!”, ordították. Helytelenítő megjegyzések a fiatalasszony nyers szavairól. Zsibongó hangzavar.
Stu akkorát csapott a fakockára, hogy lerepült a kalapács feje. – Ezt itt egy gyűlés! – ordította. – Lehetőséget kaptok, hogy elmondhassatok mindent, amit akartok, de amíg én vagyok az elnöke ennek a gyűlésnek, addig megkövetelek... bizonyos... RENDET! – Az utolsó szavakat olyan hangosan bömbölte, hogy a gerjedő hangfalak visítása keresztülszelte a termet, visszapattant, mint a bumeráng, és végre csönd lett.
– Nos – folytatta Stu, szándékosan halk, nyugodt hangon –, ezek után beszámoló következik arról, hogy mi történt Ralphnál szeptember másodikának éjszakáján, és azt hiszem, ez rám hárul, mivel engem választottatok meg a közbiztonság felelősének.
Ismét nyugalom volt, de ahogy a Brad megjegyzését követő taps nem tetszett Stunak, ugyanúgy ez a csönd sem nyugtatta meg. Az emberek előrehajoltak, feszülten figyeltek, az arcokon mohó kifejezés ült. Ez nyugtalanította és zavarta, mert mintha a Szabad Övezet gyökeresen megváltozott volna a legutóbbi negyvennyolc óra alatt, nem tudni, mivé. Hasonlóképpen érezte magát, mint amikor kiutat keresett a stovingtoni Járványügyi Központból – mintha légy volna, amely egy láthatatlan pók hálójában küszködik. Olyan sok arcot nem ismert, olyan sok az idegen...
De nem volt idő ezen töprengeni.
Röviden leírta az eseményeket, amelyek a robbanáshoz vezettek, kihagyta Fran utolsó pillanatban támadt előérzetét; amilyen hangulatban voltak, ez szükségtelennek tűnt.
– Tegnap reggel Brad, Ralph és én odamentünk, és több mint három órán keresztül turkáltunk a romok között. Amit találtunk, az valószínűleg egy adó-vevőhöz drótozott dinamitbomba volt. Úgy tűnik, ezt a szerkezetet a nappali ruhásszekrényében rejtették el. Bill Scanlon és Ted Frampton egy másik adó-vevőt is találtak fönt, a Napkelte amfiteátrumban, és feltételezzük, hogy a robbanószerkezetet onnan hozták működésbe. Ez...
– Egy francot feltételezzük! – ordította Ted Frampton a harmadik sorból. – Az a fattyú Lauder és a kis kurvája voltak a tettesek!
Bizonytalan mormogás futott végig a termen.
Ezek a jó fiúk? Szart sem törődnek Nickkel, Sue-val, Chaddel és a többiekkel. Olyanok, mint valami lincselő tömeg, csupán az érdekli őket, hogy elkapják Haroldot és Nadine-t, és fellógassák őket... mint holmi talizmánokat a sötét ember ellen.
Véletlenül elkapta Glen pillantását; Glen alig láthatóan, cinikusan vállat vont.
– Ha még valaki engedély nélkül bekiabál, akkor berekesztem az ülést, és ti nyugodtan beszélgethettek egymással – mondta Stu. – Ez itt nem dumaparti. Ha nem tartjuk be a szabályokat, hova jutunk? – Ted Frampton dühösen pillantott föl, Stu pedig farkasszemet nézett vele. Néhány másodperc múlva Ted lesütötte a szemét.
– Gyanítjuk, hogy Harold Lauder és Nadine Cross volt a tettes. Erre megvan a jó okunk, néhány meglehetősen nyomós bizonyítékkal rendelkezünk. Azonban egyik sem közvetlen bizonyíték, és remélem, hogy ezt mindnyájan jól az eszetekbe vésitek. Duzzogó suttogás morajlott föl, majd halt el.
– Én csak annyit mondhatok – folytatta Stu –, hogy ha történetesen visszajönnének az Övezetbe, akkor hozzátok elém őket. Majd én bezárom mindkettejüket, és Al Bundell gondoskodik róla, hogy legyen tárgyalás az ügyben... ha pedig tárgyalás lesz, akkor ők is felsorakoztathatják az enyhítő körülményeket, már ha van ilyen. Mi itt... állítólag a jó fiúk vagyunk. Azt hiszem, tudjuk, hol vannak a rosszak. És mivel mi vagyunk a jók, ez azt jelenti, hogy civilizált módon intézzük az ügyeinket.
Reménykedve tekintett rájuk, de csak meglepett rosszallást talált. Stuart Redman tanúja volt, amint a legjobb barátai közül kettőt felrobbantanak, mondták ezek a szemek, és tessék, azokat mentegeti, akik elkövették!
– Mellesleg, azt hiszem, ők a tettesek – mondta. – De akkor is a megfelelő módon fogunk eljárni. Azért vagyok itt, hogy közöljem veletek, miszerint így lesz.
Tekintetek fúródtak belé. Több mint ezer pár szem, és mindegyik mögött ugyanazt a gondolatot érezte: Egyáltalán, mi az ördögről beszélsz? Ezek leléptek. Elmentek nyugatra. Úgy csinálsz, mintha kétnapos madármegfigyelő túrára ruccantak volna ki.
Töltött magának egy pohár vizet, ivott egy kortyot, hátha megszabadul a torkát kínzó szárazságtól. A víz forralt, íztelen volt, elfintorodott tőle. – Mindenesetre ez az álláspontunk – mondta sután. – Azt hiszem, most az következik, hogy kiegészítsük a bizottságot teljes létszámúra. Ezt ma este aligha tudjuk megtenni, de nem árt, ha elgondolkodtok, ki az, akit szeretnétek – egy kéz emelkedett ki a tömegből, Stu rámutatott. – Rajta. Csak mutatkozz be, hogy mindenki tudja, ki vagy.
– Sheldon Jones vagyok – mondta egy kockás gyapjúinget viselő, nagydarab férfi. – Miért nem vágunk bele, és választunk most rögtön két új tagot? Én Ted Framptont javaslom.
– Hé, én támogatom! – kiáltotta Bili Scanlon. – Remek!
Ted Frampton összecsapta a kezét, és megrázta a fejét a szétszórtan tapsolok felé, Stut pedig ismét kétségbeesett zavarodottság fogta el. Komolyan gondolják, hogy Nick Androst Ted Framptonnal pótolhatják? Ez csak rossz vicc lehet. Ted próbálkozott az Erőmű Bizottságnál, de túl soknak találta a munkát. Ezután átsodródott a Temetési Bizottsághoz, és úgy tűnt, ez jobban megfelel neki, noha Chad említette Stunak, hogy ő az egyik olyan fickó, aki hajlamos összevonni a kávészünetet az ebédszünettel, azt pedig egy félnapos pihenővé nyújtja. Készségesen csatlakozott a tegnapi kutatáshoz Harold és Nadine után, valószínűleg a változatosság kedvéért. Ő és Bill Scanlon pusztán a szerencséjüknek köszönhetően találták meg az adó-vevőt a Napkeltében (Ted javára irható, hogy ezt nem is tagadta), de ettől olyan népszerűségre tett szert, ami egyáltalán nem tetszett Stunak.
Ismét Glen tekintetét kereste, és csaknem pontosan kiolvasta a gondolatát cinikus pillantásából, szája sarkának rándulásából: Talán fel tudjuk használni Haroldot, hogy ezt is az előnyünkre fordítsuk.
Hirtelen egy szó jutott eszébe, amelyet Nixon használt, és ahogy utánakapott, nyomban megértette kétségbeesésének és zavarodottságának forrását. A szó a „felhatalmazás”. Az ő felhatalmazásuknak vége. Eltűntette két éjszakával korábban egy villanás és egy dördülés.
– Sheldon – szólalt meg –, talán tudod, hogy kit akarsz, de azt hiszem, akad néhány ember, aki szeretné megfontolni ezt a dolgot. Tegyük föl szavazásra a kérdést. Azok, akik közületek ma este akarnak új képviselőket választani, mondjanak igent. Meglehetősen kevés igent kiáltottak.
– Azok, akik szeretnének legalább egy hetet gondolkodni rajta, mondjanak nemet.
A nemek hangosabbak voltak, de nem nagyon. Igen sok ember tartózkodott, mintha nem is érdekelné őket a téma.
– Jól van – mondta Stu. – Terv szerint mához egy hétre, szeptember tizenegyedikén itt találkozunk a Munzinger teremben, hogy javasoljuk és megszavazzuk a jelölteket a bizottság megüresedett helyeire.
Meglehetősen hitvány sírfelirat, Nick. Bocsáss meg.
– Most dr. Richardson beszél Abagail anyáról és a robbanás sérültjeiről. Doki!
Richardson erős tapsot kapott, amikor szemüvegét tisztogatva előlépett. Elmondta, hogy kilencen haltak meg a robbanás következtében, három ember még válságos állapotban van, ketten súlyos sérüléseket szenvedtek, nyolcuk állapota kielégítő.
– Tekintve a robbanás erejét, azt hiszem, szerencsénk volt. Most pedig áttérek Abagail anyára.
Az emberek előredőltek.
– Úgy vélem, elég lesz egy nagyon rövid kijelentés, utána pedig egy kis magyarázat. A kijelentés a következő: semmit sem tehetek érte.
Suttogás futott át a tömegen, azután elhallgatott. Stu boldogtalannak látszott, de nem volt igazán meglepve.
– Az Övezetben lakók közül azok, akik már a távozása előtt is itt éltek, elmondták nekem, hogy a hölgy a saját bevallása szerint száznyolc éves. Ezt nem tudom ellenőrizni, de annyit mondhatok, hogy ő a legöregebb ember, akit valaha láttam vagy kezeltem. Azt mondták, két hete ment el, és becslésem – nem, sejtésem – szerint ebben az időben egyáltalán nem fogyasztott főtt ételt. Úgy tűnik, gyökereken, füveken, növényeken és hasonló dolgokon élt. – Elhallgatott. – Visszatérése óta egyszer távozott belőle kevés salakanyag, ami apró ágakat és szárakat tartalmazott.
– Istenem! – suttogta valaki, és lehetetlen volt meg mondani, hogy a hang férfié vagy nőé volt-e.
– Az egyik karján mérges szömörce csípésnyomai láthatóak. Mindkét lábán fekélyek vannak, amelyek gennyeznének, ha nem lenne annyira...
– Hé, nem hagynád már abba? – rikoltotta fölállva Jack Jackson sápadt, dühös, kétségbeesett arccal. – Hát nincs benned egy szemernyi rohadt tisztesség?
– A tisztesség nem az én illetékességi köröm, Jack. Csupán az állapotáról számolok be. Öntudatlan, rosszul táplált, s mindenekelőtt nagyon, nagyon öreg. Azt hiszem, meg fog halni. Bárki más esetében nem használnék feltételes módot. De... mint ti mindnyájan, én is álmodtam róla. Róla és a másikról.
Ismét halk suttogás hallatszott, olyan volt, mint a szellő motozása, és Stu érezte, hogy tarkóján megborzong, azután égnek áll a haj.
– Számomra az ilyesfajta ellentétes álom misztikusnak tűnik – mondta George. – Az a tény, hogy mindnyájan megtapasztaltuk, minimum telepatikus képességekre utal. De én nem foglalkozom parapszichológiával és teológiával, ahogy a tisztelet sem az én dolgom, méghozzá ugyanabból az okból: egyik sem tartozik a szakmámhoz. Ha ez az asszony Istené, akkor Ő talán meggyógyíthatja. Én nem vagyok rá képes. Mondhatom, már az is csoda, hogy még mindig él. Ez az én véleményem. Van valakinek kérdése?
Nem volt. Döbbenten bámulták, néhányan leplezetlenül sírtak.
– Köszönöm – mondta George, és a némaság tengerében visszatért a székéhez.
– Jól van – súgta Stu Glennek. – Te jössz.
Glen minden bevezetés nélkül a szónoki emelvényhez ment, és magabiztosan megmarkolta a szélét... – Mindenről beszéltünk, a sötét ember kivételével – kezdte.
Újfent suttogás támadt. Többen ösztönösen keresztet vetettek. Egy öregasszony a bal oldali széksorokban gyorsan rátette a kezét a szemére, a szájára és a fülére, kísértetiesen utánozva Nick Androst, majd ismét összekulcsolta ujjait az ölében heverő vaskos, fekete retikülön.
– Zárt üléseken már szóba került – folytatta nyugodt, társalgási hangon Glen –, és abban a zárt körben felmerült, hogy nyilvánosan is előhozakodjunk-e a témával. Az volt a vélemény, hogy az Övezetben senki sem szeretne erről beszélni, azok után, hogy milyen őrült álmokat kellett végigszenvednünk idefelé jövet. Talán szükség volt némi időre, hogy összeszedjük magunkat. Azt hiszem, most már itt az ideje, hogy előhozakodjunk a témával. Húzzuk csak elő a fényre. A rendőrségnek van egy ügyes szerkentyűje, azonosítókészletnek nevezik, ezt használják a szakértők, hogy megrajzolják a bűnözők arcát a szemtanúk elbeszélése alapján. A mi esetünkben nincs szó arcról, de vannak töredékek, amelyekből legalább körvonalazni tudjuk Ellenségünket. Meglehetősen sok emberrel beszéltem erről, és szeretném bemutatni az én vázlatomat.
Ennek az embernek a neve Randall Flagg, bár némelyek Richard Frye-nak, Robert Freemontnak, esetleg Richard Freemantle-nek nevezik. Az R. F. kezdőbetűknek lehet valami jelentősége, de mi a Szabad Övezet Bizottságban nem tudtuk kitalálni, mi lehet az. Jelenléte – legalábbis álmainkban – félelmet, nyugtalanságot, rettegést, borzalmat kelt. A vele való testi érintkezést minden egyes esetben a hidegséggel társították.
Bólogattak, és ismét felhangzott az izgatott suttogás. Stu arra gondolt, éppen olyanok, mint a fiúk, amikor fölfedezik a szexet, Összevetik tapasztalataikat, és rájönnek, hogy minden beszámoló megközelítőleg hasonló dolgokat tartalmaz. Eltakarta somolygó száját, és emlékeztette magát, hogy ezt majd el kell mondani Frannak.
– Ez a Flagg nyugaton van – folytatta Glen. – Ugyanannyian „látták” Las Vegasban, Los Angelesben, San Franciscóban, Portlandben. Némelyek – köztük Abagail anya – azt állították, hogy Flagg keresztre feszítteti azokat, akik kilépnek a sorból. Úgy tűnik, mindenki meg van győződve róla, hogy összecsapás készülődik közte és közöttünk, és ez a Flagg semmitől nem riad vissza, hogy legyőzzön minket. És ez a semmitől vissza nem riadás meglehetősen sokat takar. Páncélosokat. Nukleáris fegyvereket. Talán... járványt.
– De szeretném elkapni azt a mocskos fattyút! – sivította Rich Moffat. – Majd adnék én neki ebből a kibaszott járványból!
Kitört a feszültséget oldó nevetés, és megtapsolták Richet. Glen könnyedén elmosolyodott. Ő mondta el ezt a szöveget Richnek fél órával a gyűlés kezdete előtt, és Rich csodálatosan adta elő. Az öreg kopasznak egy dologban támadhatatlanul igaza van, jött rá Stu: nagygyűlések esetén igen hasznos lehet a szociológia tudományának ismerete.
– Jól van, most körvonalaztam, amit tudunk róla – folytatta Glen. – Utolsó megjegyzésem, mielőtt vitát nyitnék, a következő: azt hiszem, Stunak igaza van, amikor azt mondja, hogy Harold és Nadine esetében civilizáltan kell eljárnunk, ha elkapjuk őket, ámbátor hozzá hasonlóan én is azt hiszem, hogy ez valószínűtlen. Ugyancsak hozzá hasonlatosan nekem is az a véleményem, hogy amit elkövettek, azt Flagg parancsára tették.
Szavai nagy visszhangot keltettek a teremben.
– Ezzel az emberrel számolni kell. George Richardson azt mondta nektek, hogy a miszticizmus nem az ő szakmája. Az enyém sem. De a következőket mondom: azt hiszem, hogy ez a haldokló öregasszony legalább annyira jelképezi a jó erőit, mint ahogy Flagg a gonoszéit. Úgy vélem, akármilyen erő irányítja ezt az asszonyt, az hozott össze ide minket. Nem hinném, hogy ez az erő most cserbenhagyná a közösséget. Talán meg kéne ezt beszélnünk, ki kéne szellőztetni azokat a lidércnyomásokat. Talán el kéne döntenünk, hogy mit tegyünk vele. De nem jöhet ide csak úgy jövő tavasszal, hogy átvegye az Övezetet, legalábbis akkor nem, ha erősen őrködtök. Most visszaadom a szót Stunak, aki a vitát vezeti.
Utolsó mondatánál kitört a tapsvihar, és Glen elégedetten indult vissza a helyére. Jókora bottal piszkálta meg őket... vagy inkább az a kifejezés a helyénvaló, hogy úgy játszott a tömegen, mintha hegedű lenne? Nem igazán számít. Sokkal inkább dühösek voltak, mint rémültek, készen álltak a küzdelemre (noha meglehet, jövő áprilisra, egy hosszú tél végére kissé lehűlnek)... és mindenekelőtt készek a beszélgetésre.
A következő három órában csak beszéltek. Éjfélkor néhány ember távozott, noha nem sokan. Ahogy Larry sejtette, semmi jó nem sült ki belőle. Csőstül jöttek a vad javaslatok: saját bombázó és/vagy nukleáris fegyvertár, csúcstalálkozó, kommandós különítmény. Csak néhány gyakorlatias ötlet merült föl.
Az utolsó órában egyik ember a másik után állt fel, és felidézte az álmát, a hallgatóság kifogyhatatlan érdeklődésére számot tartva... Stut azokra a szexről szóló, végeérhetetlen locsogásokra emlékeztette, amelyekben (főként hallgatóként) tizenéves korában vett részt.
Glent meglepte és föllelkesítette a növekvő hajlandóság a beszédre, és az izgalomtól villamos légkör, amely az ülés kezdetét jellemző tompa üresség helyét átvette. A régen esedékes, nagy katarzison estek át, ami Glent ugyancsak a szexszel kapcsolatos beszélgetésekre emlékeztette, csak másképpen. Úgy beszélnek, gondolta, mint azok az emberek, akiket saját bűneik, kudarcaik titkai fűznek össze hosszú ideje, és akik csak most fedezték föl, hogy ezek a titkok, ha kibeszélik őket, végül is emberméretűek. Miután a mélyre elvetett rettegést ezen a maratoni megbeszélésen végre learatták, az kezelhetőbbé vált... talán még le is lehetett győzni.
A gyűlés hajnali fél kettőkor ért véget, Glen Stuval együtt távozott, és Nick halála óta először érezte jól magát. Úgy vélte, megtették az első, határozott lépést magukból kifelé, egy esetleges csatatér irányába.
Felébredt benne a remény.
AZ ÁRAMOT szeptember 5-én kapcsolták vissza, ahogy azt Brad megígérte.
A légiriadó szirénája hatalmas, bőgő huhogással kelt életre a megyei bíróság épületén, kicsalva a rémült embereket az utcára; fejvesztve bámulták a derült kék eget, hogy mikor pillantják meg a sötét ember légierejének gépeit. Néhányan a pincéjükbe szaladtak le, és ott is maradtak, amíg Brad meg nem találta és ki nem cserélte a kiégett biztosítékot. Akkor szégyenkezve előbújtak.
Elektromos tűz támadt a Willow utcában, mire egy csoport önkéntes tűzoltó azonnal odarohant és eloltotta. Egy csatornafedél a levegőbe repült a Broadway és Walnut kereszteződésében, tizenöt méter magasba röppent, azután az Óz játékboltra zuhant.
Volt valami egyszerű és végzetszerű abban, hogy az Övezet ezt a napot az Áram Napjának nevezte el. Valami ismeretlen okból egy autókarosszéria-bolt felrobbant a Pearl utca külső felén. Rich Moffat ott ült egy kapuban a szemben levő járdán, mellette az újságkihordó táska, benne egy üveg Jack Daniels, amikor eltalálta egy rozsdás acél oldallemez, és azonnal megölte. Nem tört be több ablakot.
Stu éppen Frannál volt, amikor a neon életre kelt a kórterem mennyezetén. A férfi figyelte, ahogy pislog, pislog, pislog, végül a régi, ismerős módon világítani kezd. Akkor tudta csak levenni róla a pillantását, amikor már három perce égett egyenletes fénnyel. Amikor ismét Franra nézett, látta, hogy a lány szeme csillog a könnyektől.
– Fran! Mi a baj? Fáj valami?
– Nick – felelte Frannie. – Olyan kár, hogy Nick nem él már, hogy ezt láthassa. Támassz föl, Stu. Szeretnék imádkozni érte, ha tudnék. Hadd próbáljam meg.
Tartotta a lányt, de nem tudta, imádkozott-e vagy sem. Hirtelen nagyon hiányzott neki Nick, és jobban gyűlölte Harold Laudert, mint bármikor. Frannak van igaza. Harold nem csupán megölte Nicket és Sue-t; ellopta tőlük a fényt.
– Sss – csitította a lányt. – Frannie, ssss.
De még sokáig sírt. Amikor a könnyek végre elapadtak, Stu a gomb segítségével föltámasztotta az ágyat, és bekapcsolta az asztali lámpát, hogy Fran lásson olvasni.
STUT RÁZTÁK, hogy ébredjen fel, de sokáig tartott, amíg teljesen magához tért. Elméje lassan végigfutott egy végeérhetetlen listán, azoknak a nevén, akik megpróbálták elrabolni az álmát. Ott volt az anyja, aki azt mondta neki, hogy ideje fölkelni, megrakni a kályhát, azután irány az iskola. Ott volt Manuel, a mocskos Nuevo Laredó-i kupleráj kidobóembere, aki azt mondta, hogy elfogyott a húsz dollárja, ha egész éjjel maradni akar, az újabb húsz dollár. Ott volt a fehérbe öltözött ápolónő, aki meg akarta mérni a vérnyomását, és torokkenetet akart venni, tenyésztésre. Ott volt Frannie.
Ott volt Randall Flagg.
Ez az utóbbi gondolat úgy hatott rá, mintha egy vödör hideg vizet öntöttek volna az arcába. Egyikük se volt. Glen Bateman állt ott, mellette Kojak.
– Téged aztán nehéz felébreszteni, Kelet-Texas – mondta Glen. – Mintha kőszobor lennél. – Csak egy elmosódó árnyék volt a szinte teljes sötétségben.
– Talán legjobb lenne, ha kezdetnek mindjárt fölkapcsolnád azt az átkozott lámpát.
– Hát, erről teljesen megfeledkeztem.
Stu fölkapcsolta a lámpát, pislogott a hirtelen fényben, és bagoly módjára bámult a felhúzott ébresztőórára. Hajnali háromnegyed három volt.
– Mit csinálsz itt, Glen? Ha nem vetted volna észre, aludtam.
Miután letette az órát, figyelmesen pillantott Glen-re. Sápadtnak, rémültnek... és öregnek tűnt. A ráncok mélyen belevésődtek űzött arcába.
– Mi a baj?
– Abagail anya – felelte halkan Glen.
– Halott?
– Isten bűnömül ne vegye, de szinte azt kívánom, bár az lenne. Magához tért. Minket akar látni.
– Kettőnket?
– Ötünket. Tudta... – hangja rekedten elcsuklott. – Tudja, hogy Nick és Susan meghalt, és azt is, hogy Fran a kórházban van. Nem tudom, honnan, de tudja.
– És a bizottsággal akar tárgyalni?
– A maradékával. Haldoklik, és azt mondja, hogy mindnyájunknak akar mondani valamit. Én nem tudom, akarom-e hallani.
HIDEG VOLT AZ ÉJSZAKA – nemcsak borzongató, hanem kifejezetten hideg. Stunak jólesett a szekrényből előrántott zubbony, amelynek cipzárját felhúzta a nyakáig. Dermesztő hold függött az égen, erről Tom jutott az eszébe, akinek azt az utasítást adta, hogy amikor megtelik, akkor jöjjön vissza, és számoljon be nekik arról, amit látott. A hold éppen csak hogy túljutott az első negyedén. Isten tudja, hol nézhet le most Tomra, Dayna Jurgensre vagy Farris bíróra. Isten a tudója, miféle különös dolgokat lát.
– Elsőnek Ralphot értesítettem – mondta Glen. – Megkértem, hogy menjen be a kórházba, és hozza el Frant.
– Ha a doktor jóváhagyná, hogy fölkeljen, akkor hazaküldte volna – mondta dühösen Stu.
– Ez különleges eset, Stu.
– Ahhoz képest, hogy nem akarod hallani az öreg asszony mondandóját, nagyon sürgős jelentkezned nála.
– Félek nem megtenni – felelte Glen.
A DZSIP TÍZ PERCCEL három előtt állt meg Larry házánál. A ház fényben úszott – most már nem gázlámpák világították meg, hanem jófajta villany. Minden második utcalámpa is égett, nem csupán itt, de városszerte, és Stu mindegyiket megbámulta Glen dzsipjéből. Az utolsó nyári bogarak a hidegtől lomhán verdestek magukat a nátriumgőz gömböknek.
Éppen kiszálltak a dzsipből, amikor fényszórók söpörtek végig a sarkon. Ralph zörgő, öreg kisteherje parkolt le a dzsip mellett. Ralph kiszállt, Stu gyorsan az utasülés felőli oldalra került, ahol Frannie ült, hátát egy kockás díványpárnának támasztva.
– Szia, bébi – mondta halkan.
A lány megfogta a kezét. Arca sápadt kör volt a sötétben.
– Nagyon fáj? – kérdezte Stu.
– Nem nagyon. Kaptam egy kis Advilt. Csak azt ne kérd, hogy siessek.
Stu kisegítette a lányt a teherből, Ralph fogta a másik karját. Mindketten látták, ahogy összerándult, miközben kilépett a kocsiból.
– Vigyelek?
– Jól vagyok. Csak karolj át, jó?
– Hát persze.
– És lassan menj. Mi, nagymamák nemigen tudunk sietni.
Megkerülték a kisteher hátulját, inkább csoszogtak, mint lépkedtek. Amikor elérték a járdát, Stu látta, hogy Glen és Larry az ajtóban állnak, és őket figyelik. Olyanok voltak a fény hátterében, mintha fekete modellező kartonból vágták volna ki az alakjukat.
– Mi lehet ez, mit gondolsz? – mormogta Frannie.
Stu megrázta a fejét. – Nem tudom.
Fölmentek az ösvényen. Frannie-nak láthatóan fájdalmai voltak, Ralph segített Stunak bevinni a házba. Larry Glenhez hasonlóan sápadt volt és aggodalmas. Kifakult farmert viselt, az ingét félregombolta, lábán drága papucscipő.
– Nagyon sajnálom, hogy föl kellett zavarnom benneteket – mondta. – Vele voltam, hol elszundítottam, hol fölébredtem. Virrasztottunk. Megértitek?
– Igen, értem – mondta Frannie. Valamilyen okból a virrasztásról az anyja nappalija jutott az eszébe... méghozzá sokkal gyengédebb, megbocsátóbb fényben, mint azt valaha is gondolta volna.
– Lucy egy órája feküdt le. Éppen fölébredtem a szundikálásból és... Fran, segíthetek?
Fran megrázta a fejét, és nagy erőfeszítéssel elmosolyodott. – Nem, jól vagyok. Folytasd.
– Ő pedig engem nézett. Csak suttogni tud, de tökéletesen érthető. – Larry nyelt egyet. Mind az öten ott álltak a folyosón. – Azt mondta, hogy az Úr napkeltekor hazaviszi. De mielőtt ez megtörténne, beszélnie kell ötünkkel. Megkérdeztem tőle, mire gondol, és azt felelte, az Úr már elvitte Nicket és Susant. Tudta. – Reszketegen felsóhajtott, és beletúrt hosszú hajába.
Lucy bukkant föl a folyosó végén. – Csináltam kávét. Itt van, ha kéritek.
– Köszönöm, édes – felelte Larry.
Lucy tétován nézett rá. – Veletek mehetek?Vagy ez titkos, mint a bizottság?
Larry Stura nézett, aki halkan azt mondta: – Hadd jöjjön. Az az érzésem, hogy ez az ügy nem titok többé.
A folyosóról beléptek a hálószobába. Lassan mozogtak, fölvették Fran tempóját.
– Megmondja nekünk – szólalt meg hirtelen Ralph. – Az anya megmondja nekünk. Semmi értelme emésztődni.
Együtt léptek-be, Abagail anya haldokló pillantásának ragyogó sugarába.
FRAN TUDOTT egyet-mást az öregasszony testi állapotáról, de ez akkor is megrendítette. Semmi sem maradt belőle, csak a bőr kemény hártyája és a csontokat összekötő inak. A szobában egy csöppet sem érződött a bomlás vagy a közeledő halál szaga; inkább száraz szag volt, mint egy padláson... nem is, inkább mint egy szalonban. Az infúziós tű félig kilógott a bőrből, egyszerűen nem volt hova szúrni.
A szeme azonban mit sem változott. Meleg, gyengéd, megértő volt a tekintete. Ez megkönnyebbülés volt, de Fran mégis érzett egyfajta borzongást... a szó szoros értelmében nem félelmet, talán inkább valami szentséget – áhítatot. Azt érezte, hogy valami közeledik. Nem a végzet, de valami iszonyú felelősség, ami sziklaként egyensúlyoz a fejük fölött.
Ember tervez – Isten végez.
– Ülj le, kislány – suttogta Abagail anya. – Szenvedsz.
Larry odavezette egy karosszékhez. Fran halk, megkönnyebbült, nyöszörgő sóhajjal leült, noha tudta, hogy egy idő múlva az ülés is fájni fog.
Abagail anya még mindig őt nézte ragyogó szemével.
– Hamarosan itt a gyerek – suttogta.
– Igen... hogyan...
– Sssss...
Csend borult a szobára, mély csend. Fran elbűvölve, megbabonázva nézett a haldokló öregasszonyra, akit előbb látott az álmaiban, mint az életben.
– Nézz ki az ablakon, kislány.
Fran az ablak felé fordult, amelynél nemrég Larry állt, és nézett ki a két napja összegyűlt emberekre. Nem nyomasztó sötétséget látott, hanem nyugodt fényt. Ez nem a szoba világításának visszatükröződése volt, hanem a reggel. Húzott kockás függönyökkel takart ablakú, világos gyerekszoba halvány, kicsit eltorzult tükörképét látta. Volt benne egy bölcső – de üresen. Volt egy járóka – az is üres. Csillogó, műanyag pillangók lebegtek fölötte – de csak a szél mozgatta őket. Jeges félelem markolta meg Fran szívét. A többiek látták az arcát, de nem értették meg; ők semmit sem láttak az ablakban, csak az utcai lámpa által megvilágított gyep egy darabját.
– Hol a gyerek? – kérdezte rekedten.
– Nem Stuart a gyerek apja, kislány. De az élete Stuart és Isten kezében van. Ennek a kislegénynek négy apja lesz. Már ha Isten egyáltalán megengedi neki, hogy lélegzetet vegyen.
– Hogy lélegzetet...
– Isten ezt elrejti a szemem elől – suttogta az öregasszony.
Az üres gyerekszoba eltűnt. Fran csak a sötétséget látta. A rettegés összeszorította ökleit, és az ő szíve a két ököl között dobogott.
Abagail anya tovább suttogott: – A Sátánfajzat magához szólította menyasszonyát, és anyává akarja tenni. Vajon életben hagyja a te gyermekedet?
– Hagyja abba! – nyöszörögte Frannie. Kezébe temette az arcát.
Csönd, mélységes csönd ülte meg a szobát. Glen Bateman arca öreg, tompa fényszóró volt benne. Lucy keze lassan föl-alá matatott fürdőköpenye nyakán. Ralph a kezében szorongatta a kalapját, szórakozottan piszkálgatta a szalagba tűzött tollat. Stu Frannie-t nézte, de nem bírt odamenni hozzá. Most nem. Futólag eszébe jutott az az asszony a gyűlésen, aki gyorsan végigfuttatta a kezét a szemén, a fülén, a száján, amikor szóba került a sötét ember.
– Anya, apa, feleség, férj – suttogta Abagail anya. – Mindez ellenére van a Magasságok Fejedelmének, a sötét reggelek urának. A kevélység bűnébe estem. Akárcsak ti mindnyájan, akik bűnös kevélységben leledzetek. Talán nem hallottátok a mondást, hogy ne vessétek hiteteket ennek a világnak az uraiba és fejedelmeibe?
Mindnyájan feszülten figyelték.
– A villanyvilágítás nem válasz, Stu Redman. A CB-rádió sem, Ralph Brentner. A szociológia sem ér semmit, Glen Bateman. És az se állítja meg, Larry Underwood, ha egész életedben vezekelsz a múltért, ami egy régen lezárt könyv. És a te kisfiad sem állítja meg, Fran Goldsmith. Fölkelt a rossz hold. Semmit sem tervezhettek Isten előtt.
Végignézte őket. – Isten úgy rendelkezik, ahogy neki tetszik. Nem ti vagytok a fazekas, ti csupán az agyag vagytok. Meglehet, az az ember nyugaton a kerék, amely összetör titeket. Nem engedtetett meg, hogy ezt megtudjam.
Abban a haldokló sivatagban döbbenetes volt az a könnycsepp, amely megjelent a bal szemében, és lefutott az arcán.
– Anya, mit tegyünk? – kérdezte Ralph.
– Húzódjatok közelebb mindnyájan. Rövid az időm. Dicsőségesen hazaérek, soha ember nem indult el készségesebben nálam. Gyertek ide.
Ralph az ágy szélére ült. Larry és Glen az ágy lábához állt. Fran a fájdalomtól fintorogva fölállt, Stu odahúzta a székét Ralph mellé. A lány ismét leült, és hideg ujjaival megfogta a férfi kezét.
– Isten nem azért hozott titeket össze, hogy bizottságot vagy közösséget játsszatok – mondta az öregasszony. – Csupán azért vagytok együtt, hogy továbbküldhessen titeket egy feladat elvégzése céljából. Azt kívánja, hogy próbáljátok meg összezúzni ezt a Sötét Fejedelmet, a Távoli Mérföldek eme Emberét.
Ketyegő csönd. Csak Abagail anya sóhajtása hallatszott benne.
– Azt gondoltam, hogy Nick vezet majd titeket, de hát Ő elvette – noha nekem úgy tűnik, Nick még nem ment el véglegesen. Nem, egyáltalán nem. De neked kell vezetned, Stuart. És ha az Ő akarata az, hogy elvigyen, akkor te jössz, Larry. Ha pedig téged is elvisz, akkor Ralph következik.
– Úgy tűnik, én vagyok leghátul a sorban – kezdte Glen. – Mi a...
– Vezet? – kérdezte hidegen Fran. – Vezet? Hová?
– Hová, hát nyugatra, kislány – mondta Abagail anya. – Nyugatra. Te nem mégy. Csak ők négyen.
– Nem! – Fran a fájdalmai ellenére is fölpattant. – Miket beszél maga? Hogy ezek itt négyen csak úgy a kezére adják magukat? A Szabad Övezet szíve, lelke, bátorsága? – A szeme lángolt. – Hogy keresztre feszítse őket, jövő nyáron pedig idesétáljon, és mindenkit lemészároljon? Nem fogom végignézni, hogy a férjemet feláldozzák a maga gyilkos istenének! Bassza meg az istenét!
– De Frannie! – hápogott Stu.
– Gyilkos Isten! Gyilkos Isten! – köpte a szavakat a lány. – Milliók – talán milliárdok – haltak meg a járványban. További milliók utána. Még azt sem tudjuk, hogy a gyermekek életben maradnak-e. Még ez sem elég Neki? Addig folytatja, amíg a föld a patkányok és a svábbogarak örökségévé válik? Nem isten ő, hanem ördög, maga pedig a boszorkánya!
– Hagyd abba, Frannie!
– Semmi gond. Végeztem. Haza akarok menni. Vigyél haza, Stu. Nem a kórházba, hanem haza.
– Csak meghallgatjuk, mit akar mondani.
– Jó. Te majd meghallgatod kettőnk helyett is. Én elmegyek.
– Kislány.
– Ne nevezzen így!
Az öregasszony keze kivágódott, és elkapta Frannie csuklóját. A lány megdermedt, a szeme lecsukódott, a feje hátracsuklott.
– Ne... N-N-Ne... Ó, ISTENEM... STU...
– Hé! Hé! – bömbölte Stu. – Mit csinálsz vele?
Abagail anya nem válaszolt. A pillanat megnyúlt, Örökkévalóságnak tűnt, azután az öregasszony elengedte a lányt.
Fran lassan, kábultan dörgölni kezdte a csuklóját ott, ahol Abagail anya megfogta, bár nem volt rajta vörös gyűrű, sem bemélyedés, amely szorításra utalt volna. Szeme hirtelen kitágult.
– Drágám? – szólította meg aggodalmasan Stu.
– Elmúlt – motyogta Fran.
– Mi... miről beszél? – Stu körülnézett, a többiek is döbbentnek látszottak. Glen a fejét rázta. Sápadt és ideges volt, de nem hitetlenkedő.
– A fájdalom... a sajgás. A hátamban. Elmúlt. – Bambán bámult Stura. – Nyomtalanul elmúlt. Nézd. – Lehajolt, és könnyedén megfogta a cipője orrát: egyszer, azután még egyszer. Azután harmadszor is lehajolt, és tenyerével a földre támaszkodott, anélkül hogy a térde meghajlott volna.
Fölegyenesedett, szeme találkozott Abagail anya pillantásával.
– Ezzel akar megvesztegetni az istene? Mert ha igen, akkor megtakaríthatta volna ezt a varázslatot. Inkább élek a fájdalommal, mintsem Stut elengedjem.
– Istennek nincs szüksége megvesztegetésre, gyermekem – suttogta Abagail anya. – Ő csupán jelet ad, és hagyja, hogy az emberek a saját akaratuk szerint cselekedjenek.
– Stu nem megy nyugatra! – közölte Fran, de most már nemcsak ijedtnek, de zavartnak tűnt.
– Ülj le! – mondta Stu. – Meghallgatjuk, amit az anyának el kell mondania.
Fran döbbenten, hitetlenül, elveszetten leült. A keze mindegyre visszatévedt a derekára.
– Nyugatra mentek – suttogta Abagail anya. – Nem visztek magatokkal sem ételt, sem vizet. Még ma induljatok, abban a ruhában, ami rajtatok van. Gyalog mentek. Annyit tudok, hogy egyikőtök nem ér célba, de azt nem, hogy melyikőtök esik el. Azt tudom, hogy a többiek eme Flagg elé kerülnek, aki egyáltalán nem ember, hanem természetfölötti lény. Nem tudom, vajon az-e Isten akarata, hogy megverjétek őt. Nem tudom, hogy Isten akarata szerint látjátok-e még Bouldert. Ezeket a dolgokat nem engedtetett meg látnom. De ő Las Vegasban van, és nektek oda kell mennetek, és ott helyt kell állnotok. Elmentek, és nem vallotok kudarcot, mert a Seregek Urának Mindent Elérő Karja vezet majd titeket. Isten segedelmével megálljátok a helyeteket.
Bólintott.
– Ez minden. Elmondtam a magamét.
– Nem – suttogta Fran. – Ez nem lehet.
– Anya – kezdte Glen károgó hangon. Megköszörülte a torkát. – Anya, mi nem járunk „a megértés útján”, ha érted, mire gondolok. Mi... nem vagyunk megáldva azzal a közelséggel, amellyel te fordulsz ennek a dolognak a mozgatójához. Ez nem a mi utunk. Frannak igaza van. Ha csak úgy odamegyünk, akkor lemészárolnak, valószínűleg már az első őrállomásnál, ahova eljutunk.
– Hát nincs szemed? Láthattad, hogy Isten meggyógyította Frant általam. Gondolod, arra rendel benneteket, hogy a Sötétség Fejedelmének legutolsó talpnyalója lelőjön, megöljön benneteket?
– De anya...
– Nem. – Fölemelte a kezét, és legyintett. – Nem az én dolgom, hogy vitatkozzam veled vagy meggyőzzelek, csupán ismertettem veletek Isten terveit. Figyelj, Glen.
Általános rémületre Glen Bateman hangja szólalt meg Abagail anya szájából. Fran halk kiáltással hátrahőkölt, és nekiment Stunak.
– Abagail anya az ördög fattyának nevezte – mondta az erős, férfias hang, valahonnan az öregasszony lelappadt mellkasából, fogatlan szájából. – Lehet, hogy ő a racionális gondolkodás utolsó varázslója, aki a technika eszközeit gyűjti össze ellenünk. Talán több, sötétebb ennél. Csak azt tudom, hogy létezik. És többé nem hiszem, hogy a szociológia, a pszichológia vagy bármilyen ológia megállíthatja. Azt hiszem, csupán a fehér mágia képes rá.
Glen szája tátva maradt.
– Igaz dolgok ezek, vagy hazugság rejlik eme szavakban? – kérdezte Abagail anya.
– Nem tudom, hogy igazak-e vagy sem, de az én szavaim – mondta reszketeg hangon Glen.
– Bízzatok. Mindnyájan bízzatok. Larry... Ralph... Stu... Glen... Frannie. Különösen te, Frannie. Bízzatok... és engedelmeskedjetek Isten szavának.
– Van választásunk? – kérdezte keserűen Larry.
Az öregasszony csodálkozva nézett rá. – Választásotok? Mindig van választás. Istennél mindig van. Az akaratotok még mindig szabad. Cselekedjetek, ahogy akartok. Nincs rajtatok lábbilincs. Viszont... ez az, amit Isten elvár tőletek.
Ismét csönd lett, olyan, mint a mély hó. Ralph törte meg. – A Biblia azt mondja, hogy Dávid végzett Góliáttal. Én elindulok, ha azt mondod, anya, hogy így helyes.
Az öregasszony megfogta a kezét.
– Én... – szólalt meg Larry. – Én is megyek. Oké. – Felsóhajtott, kezét a fejére szorította, mintha fájna. Glen kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de mielőtt megtehette volna, súlyos, fáradt sóhajtás hallatszott a sarokból, azután pedig egy puffanás.
Lucy volt az, akiről mindenki megfeledkezett. Elájult.
A HAJNAL MEGÉRINTETTE a világ peremét.
Larry konyhaasztalánál ültek, és kávét ittak. Négy óra ötven volt, amikor Fran kijött a folyosóra, és megállt az ajtóban. Az arca püffedt volt a sírástól, de nem sántikált. Csakugyan meggyógyult. – Azt hiszem, most megy el – mondta.
Bementek. Larry átkarolta Lucyt.
Abagail anya súlyos, üres, reszelős lélegzetvétele borzalmasan emlékeztetett a szuperinfluenzára. Szó nélkül körbeállták az ágyat, elmerülve az áhítatban és a félelemben. Ralph biztos volt benne, hogy valami történik a végén, Isten csodát tesz. Isten talán villámok között veszi magához az anyát. Vagy meglátják sugárzó lelkét, amint kisuhan az ablakon, föl az égbe.
De az öregasszony csak úgy meghalt.
Végsőt lélegzett, a legeslegutolsót. Beszívta, bent tartotta, aztán kifújta a levegőt. A melle nem emelkedett meg többé.
– Elvégeztetett – suttogta Stu.
– Isten legyen irgalmas a lelkéhez – mondta Ralph, aki nem félt többé. Keresztbe tette az öregasszony kezét a beesett mellkason, és megeredtek a könnyei.
– Én megyek – mondta hirtelen Glen. – Igaza volt. Fehér mágia. Ez minden, ami maradt.
– Stu – suttogta Frannie. – Kérlek, Stu, mondj nemet!
Valamennyien őt nézték – valamennyien.
Most neked kell vezetned, Stuart.
Arnette-re gondolt, az öreg csotrogányra, amely Charles D. Campiont hozta halott rakományával, és úgy nyílt föl, miután nekiment Bili Hapscomb kútjainak, mint egy gonosz Pandora szelencéje. Eszébe jutott Denninger meg Deitz, és hogy hogyan kezdődött azokkal a mosolygó doktorokkal, akik folyvást csak hazudtak neki a felesége állapotáról – és lehet, hogy maguknak is hazudtak. De mindenekelőtt Frannie-ra gondolt. És arra, amit Abagail anya mondott. Ez az, amit Isten elvár tőletek.
– Frannie – kezdte. – Mennem kell.
– Hogy meghalj. – A lány keserűen, majdhogynem gyűlölettel nézett rá, azután Lucyra, mintha támogatást remélne. De Lucy réveteg és távoli volt, nem segített.
– Ha nem megyünk, akkor meghalunk – mondta Stu, tapogatva kereste az utat a szavak között. – Igaza volt. Ha várunk, eljön a tavasz. Akkor pedig mi következik? Hogyan állítjuk meg? Nem tudjuk. Fogalmunk sincs. Soha nem is volt. A homokba dugtuk a fejünket. Nem tudjuk megállítani, kivéve, ahogy Glen mondja. Fehér mágiával. Vagy Isten erejével.
A lány keservesen elsírta magát.
– Frannie, ne tedd ezt! – kérlelte a férfi, és meg akarta fogni a kezét.
– Ne érj hozzám! – sikoltotta a lány. – Te már halott ember vagy, hulla vagy, úgyhogy hozzám ne érj!
Élőképként állták körül az ágyat, amíg föl nem kélt a nap.
Stu és Frannie tizenegy órára ért föl a Flagstaff-hegységbe. Félúton leparkoltak, Stu vitte a fedeles kosarat, Fran a térítőt és egy üveg Blue Nunt. A piknik a lány ötlete volt, de különös, félszeg csönd állt közéjük.
– Segíts szétteríteni – mondta Fran. – Figyelj a tüskékre.
Kicsi, lejtős tisztáson voltak, háromszáz méterre a Napfelkelte amfiteátrum alatt. Boulder kék párában terült szét alant. Ma ismét teljes volt a nyár. A nap erősen, hatalmasan sütött. A fűben tücskök hangicsáltak. Egy szöcske szökkent föl, Stu jobb kezének sebes lendületével elkapta. Érezte, hogy rémülten mocorog az ujjai között.
– Pökjél és elerisztlek – mondta a gyermekkori rigmust, és föltekintve látta, hogy Fran szomorúan nézi. Elfordította a fejét, és pökött egyet. A férfinak megfájdult a szíve a láttán. – Fran...
– Ne, Stu. Ne beszélj róla. Most ne.
Szétterítették a fehér damasztabroszt, amelyet Fran a Boulderado Szállóból emelt el, és fürge, gazdaságos mozdulatokkal (Stu csodálkozva figyelte, milyen kecsesen hajlong, mintha nem sérült volna meg a háta) szétrakosgatta korai ebédjüket: ecetes uborkát és fejes salátát, hideg sonkás szendvicset, bort, és desszertnek almás lepényt.
– Jó étel, jó hús, jó Isten, jó étvágyat – mondta Fran. A férfi leült mellé, vett egy szendvicset és némi salátát. Nem volt éhes. Belül fájt valami. De azért evett.
Amikor végeztek a jelképes szendviccsel, a saláta zömével – a friss zöldség finom volt – és a vékony szelet almás pitékkel, a lány megkérdezte: – Mikor indultok?
– Délben – felelte a férfi. Cigarettára gyújtott, kezével eltakarta a lángot.
– Mennyi idő alatt értek oda?
Vállat vont. – Gyalog? Nem tudom. Glen nem valami fiatal. Mellesleg Ralph sem. Ha harminc mérföldet teszünk meg naponta, akkor talán október elejére odaérünk.
– És ha korán leesik a hó a hegyekben? Vagy Utah-ban?
A férfi vállat vont.
– Kérsz még bort? – kérdezte a lány.
– Nem. Növeli a savamat.
Fran töltött magának egy újabb pohárral, és megitta.
– Vajon tényleg Isten hangja volt, Stu? Tényleg az volt?
– Nem tudom, Frannie, nem tudom.
– Álmodtunk az öregasszonyról, és ő létezett. Ez az egész dolog csak része valami ostoba játéknak, ugye, ezt te is tudod, Stuart? Olvastad valaha Jób könyvét?
– Hát, sohasem voltam valami menő a Bibliában.
– A mamám az volt, s nagyon fontosnak tartotta, hogy Fred bátyám és én rendelkezzünk bizonyos vallási alapismeretekkel. Sohasem mondta, hogy miért. Annyi hasznom volt belőle, hogy mindig tudtam válaszolni a „Kockázat” játék bibliai kérdéseire. Emlékszel a „Kockázat”-ra, Stu?
A férfi halványan elmosolyodva felelte: – Most pedig itt áll az önök vendége, Alex Trebeck.
– Ez az egyik. Visszafelé csinálták. Megadták a választ, és neked kellett kitalálni a kérdést. Amikor a Bibliára került a sor, mindig tudtam, mi a kérdés. Jób volt a tét Isten és az Ördög között. Az Ördög azt mondta: „Hát persze hogy imád Téged. Szerencsés. De ha elég sokáig hugyozol az arcába, akkor megtagad.” Így hát Isten tartotta a fogadást. És győzött. – Fásultan elmosolyodott. – Isten mindig győz. Lefogadom, hogy a Boston Celticsnek szurkol.
– Talán ez is egy fogadás – mondta Stu –, de az ő életükről van szó, azokról a népekről odalent. Meg arról a kis krapekról benned. Hogy is hívta? Kislegénynek?
– Még csak nem is ígért semmit – mondta Fran. – Ha megteszi, akkor... de csak akkor... talán egy kicsit könnyebb lenne elengednem téged.
Stu nem tudta, mit mondjon erre.
– Hát most már nemsokára itt a dél – mondta Fran. – Segíts összepakolni, Stuart.
A félig elfogyasztott ebéd az abrosszal és a borral együtt visszakerült a fedeles kosárba. Stu körülnézett, és arra gondolt, hogy mindössze néhány morzsa mutatja, hol ebédeltek... és a madarak hamarosan erről is gondoskodnak. Amikor fölpillantott, látta, hogy Frannie őt nézi, és sir. Odalépett hozzá.
– Jól vagyok. Csak a terhességtől van. Mindig folyik a szemem. Nem tehetek róla.
– Semmi baj.
– Stu, szeretkezz velem.
– Itt? Most?
A lány bólintott, azután kissé elmosolyodott. – Minden rendben lesz. Ha vigyázunk a tüskékre.
Ismét szétterítették az abroszt.
A BASELINE ROAD tövében Fran megállította a férfit ott, ahol négy napja még Ralph és Nick háza volt. Az épület hátulja szétrobbant. A hátsó udvart törmelék borította. Összetört digitális rádiós óra ült a szétszaggatott hátsó sövényen. Mellette a dívány hevert, amely maga alá gyűrte Frannie-t. A hátsó lépcsőn fölszáradt vérfolt látszott. A lány rámeredt.
– Ez Nick vére? – kérdezte. – Lehetséges ez?
– Frannie, mi bajod? – kérdezte Stu kényelmetlenül.
– Az ő vére?
– Édes istenem, nem tudom! Lehetséges.
– Tedd rá a kezed, Stu.
– Frannie, megbolondultál?
Elmélyült a ránc a lány homlokán, az „akarom”-vonal, amely elsőnek tűnt föl rajta New Hampshire-ben.
– Tedd rá a kezed!
Stu kelletlenül rátette kezét a foltra. Nem tudta, hogy Nick vére-e vagy sem (őszintén szólva úgy vélte, inkább nem), de a mozdulat kísérteties, ijesztő érzéssel töltötte el.
– Most pedig esküdj meg, hogy visszajössz.
A lépcső túl melegnek tűnt, szerette volna elvenni a kezét. – Fran, hogyan...
– Isten nem mozgathat mindent! – sziszegte a lány. – Egyáltalán nem. Esküdj, Stu, esküdj meg!
– Frannie, esküszöm, hogy megpróbálom.
– Azt hiszem, ez elég lesz, ugye?
– Le kell mennünk Larryékhez.
– Tudom... – De még szorosabban kapaszkodott belé. – Mondd, hogy szeretsz.
– Tudod, hogy így van.
– Tudom, de mondd ki. Hallani akarom.
A férfi megfogta a vállát. – Fran, szeretlek.
– Köszönöm – mondta a lány, és a férfi vállára hajtotta a fejét. – Most már, azt hiszem, búcsút tudok mondani neked. Azt hiszem, most már el tudlak engedni.
Átölelték egymást a romos hátsó udvaron.
LARRY HÁZÁNAK lépcsőjéről figyelték a prózai indulást. A négy férfi egy pillanatra megállt a járdán, semmiféle csomag, hálózsák, felszerelés nem volt náluk... ahogy az utasítás szólt. Valamennyien átöltöztek, nehéz túrabakancsot húztak.
– Isten veled, Larry – mondta Lucy. Az arca sápadtan fénylett.
– Emlékezz, Stuart – mondta Fran. – Emlékezz, mire esküdtél.
– Igen. Emlékszem.
Glen a szájához emelte a kezét, és füttyentett. Kojak, egy csatornarácsot vizsgálgatott, futva érkezett.
– Akkor induljunk – szólalt meg Larry. Az arca éppen olyan sápadt volt, mint Lucyé, a szeme szokatlanul ragyogott, szinte villogott. – Mielőtt elveszteném a bátorságomat.
Stu csókot lehelt az öklén keresztül, ezt se csinálta azóta, hogy az anyja fölrakta az iskolabuszra. Fran visszaintegetett. A könnyek ismét megeredtek, forrón csípték a szemét, de nem engedte, hogy leperegjenek. Belevágtak. Egyszerűen elmentek. Már félúton voltak a sarok felé, amikor valahol megszólalt egy madár. A déli nap minden drámaiság nélkül, melegen sütött. Elérték a sarkot. Stu megfordult, és ismét integetett. Larry ugyancsak. Fran és Lucy visszaintegettek. Átmentek az úttesten. Eltűntek. Lucy valósággal rosszul lett a veszteségtől és a félelemtől.
– Édes Istenem – nyögte.
– Menjünk be – mondta Fran. – Teáznék.
Bementek. Fran elővette a teáskannát. Megkezdték a várakozást.
A NÉGY FÉRFI LASSAN ballagott a délutánban délnyugat felé, és közben nem sokat beszéltek. Goldennek mentek, ahol első éjjel le akartak táborozni. Elhaladtak a tömegsírok mellett, most már három volt egymás mellett, és négy óra tájt, amikor árnyékuk kezdett hosszan elnyúlni mögöttük, és a hőség kezdett elszivárogni a nappalból, megérkeztek egy városhatárt jelző táblához Boulder déli peremén. Stu úgy érezte, mindnyájan közel állnak ahhoz, hogy megforduljanak és visszatérjenek. Előttük a halál sötétsége várakozott. Mögöttük egy kis meleg, egy kis szeretet. Glen elővett egy kék skót kockás kendőt a farzsebéből, összecsavarta, és a feje köré kötötte. – Negyvenharmadik fejezet, a Kopasz Szociológus fölteszi izzadság elleni kendőjét – mondta tompán. Kojak előttük járt, már átlépte Golden határát, boldogan szimatolt a vadvirágok között.
– Ó, öregem – szólalt meg Larry, és hangján érződött, hogy sirassál küszködik. – Úgy érzem, vége mindennek.
– Ja – bólintott Ralph. – Én is ezt érzem.
– Nem akar valaki öt perc pihenőt? – kérdezte minden remény nélkül Glen.
– Ejnye! – mosolyodott el halványan Stu. – Nyavalyások, hát örökké akartok élni?
Továbbmentek, maguk mögött hagyták Bouldert. Este kilencre már letáboroztak Goldenben, fél mérföldre onnan, ahol a 6-os út elkanyarodik a Hideg patak mentén, egyenesen a Sziklás-hegység köves szívébe.
Egyikük sem aludt valami jól ezen az első éjszakán. Máris messzire érezték magukat az otthontól, a halál árnyékában.
1990. SZEPTEMBER 7. – 1991. JANUÁR 10.
Ez a föld a tied,
ez a föld az enyém,
Kaliforniától
New Yorkig,
vörösfenyő-erdőktől
a Golf-áramlatig,
ez a föld az enyém és a tied.
WOODY GUTHRIE
„Hé Szemétláda, mint mondott az öreg Semple nyanya, amikor elégetted a nyugdíjcsekkjét?”
CAKLEY YATES
Ha leszáll az éj, Sötét lesz a földön, Csak a hold süt, De én nem félek, Amíg mellettem állsz.
BEN E. KING
III. KÖNYV
A SÖTÉT EMBER Oregon keleti határai mentén állította föl ellenőrző pontjait. A legnagyobb Ontarióban volt, ahová az I-80-as út Idaho felől befut; itt hat ember állomásozott, akik egy nagy Peterbut teherautó utánfutójában laktak. Már több mint egy hete laktak itt, és egész idő alatt húszas és ötvenes tétekben pókereztek, bár a pénz annyit ért, mint a Monopoly zsetonjai. Az egyik ember keze ügyében közel hatvanezer dollár halmozódott, egy másik, aki a járvány előtt évi tízezer dollárt keresett, több mint negyven rongyot tárolt egy vödörben.
Szinte egész héten esett az eső, és az idegek pattanásig feszültek a lakókocsiban. Portlandből jöttek, és oda is akartak visszamenni. Ott asszonyok is voltak. Egy szögről nagy hatósugarú adó-vevő lógott, amelyből azonban csak a statikus elektromosság sercegett. Azt várták, hogy a rádióból egyszerű szavakat hallanak: Gyertek haza. Ez azt jelentené, hogy az embert, akire lesnek, valahol másutt fogták el.
Az ember, akire lesnek, kábé hetvenéves, testes, kopaszodó. Szemüveget hord, és fehér-kék négykerékmeghajtású terepjárót vezet, dzsipet vagy International-Harvestert. Ha meglátják, meg kell ölniük.
Idegesek voltak és unatkoztak – két nap alatt még a legtompább elméjű játékos is ráunt az újdonságra, hogy igazi pénzzel, nagy tétben pókerezhetnek –, annyira azonban még nem unatkoztak, hogy csak úgy, a maguk szakállára visszamenjenek Portlandbe. Utasításaikat magától a Járkáló Cimborától kapták, és bármennyire nem bírták az esőben a bezártságot, tőle még jobban féltek. Ha eltolják a dolgot, és ő rájön, akkor Isten irgalmazzon nekik.
Így hát csak kártyáztak, és felváltva ki-kilestek a lőrésen, amelyet a kocsi oldalfalába vágtak. Az I-80-ason senki sem járt a sötét, kitartó esőben. De ha a Scout jön, azt észreveszik... és megállítják.
– Ő a másik oldal kéme – mondta a Járkáló Cimbora azzal a borzalmas vigyorral. Egyikük sem tudta volna megindokolni, hogy miért olyan borzalmas, de ha az ember felé fordult, az úgy érezte, mintha a vére forró paradicsomlevessé változna az ereiben. – Kém, és mi tárt karokkal fogadhatnánk, mindent megmutathatnánk neki, hogy azután békésen hazaküldjük. De nekem szükségem van rá. Mindkettejükre. És visszaküldjük majd a fejüket a hegyeken túlra, mielőtt leesne a hó. Hadd rágódjanak rajtuk egész télen. – És bömbölve nevetett a portlandi városközpont előadótermében összegyűlt emberek előtt. Azok visszamosolyogtak, de mosolyuk hideg és erőltetett volt. Fennhangon gratulálhattak egymásnak, hogy ilyen felelős posztra választották ki őket, de magukban azt kívánták, hogy azok az ujjongó, félelmetes menyétszemek inkább bármi másra szegeződjenek, csak ne rájuk.
Volt egy másik nagy őrhely is messze délre Ontariótól, Sheaville-ben. Itt négy ember tanyázott egy kis házban, közvetlenül az I-95-ös mentén, amely itt kígyózott lefelé az Alvord-sivatag furcsa sziklaalakzatai, mogorva, sötét vízfolyásai irányába.
A többi őrhelyen kettesével őrködtek, ezekből is akadt tucatnyi, kezdve Flora apró városától, amely a 3-as út mellett, alig hatvanmérföldnyire terült el a washingtoni államhatártól, egészen az Oregon-Nevada határon levő McDermittig.
Öregember, kék-fehér, négykerék-meghajtású járművel. Minden őrhely ugyanazt az utasítást kapta: Öljétek meg, de a feje maradjon épen. Az ádámcsutkája fölött nem lehet vér vagy zúzódás.
– Nem akarok hibás árut küldeni nekik – mondta Randy Flagg, és ismét felbömbölt borzalmás hahotája.
Az Oregon és Idaho közötti északi határt a Kígyó folyó jelenti. Ha az ember Ontariótól, ahol a hat ember az értéktelen pénzével pókerezik, északi irányban követi a folyót, macskaugrásnyira ér Copperfieldhez. A Kígyó folyó itt leír egy kanyart, amit a geológusok járomnak neveznek, és közvetlenül Copperfield mellett van a Járom-gát. Szeptember hetedik napján, miközben Stu Redman és csapata fölfelé kapaszkodott a 6-os számú coloradói műúton, tőlük ezer mérföldre délkeletre Bobby Terry a copperfieldi filléres áruházban ült, mellette halomban álltak a képregények, ő pedig azon tűnődött, hogy vajon milyen állapotban lehet a Járom-gát, a zsilipkapuk nyitva vannak-e vagy zárva. Kint a 86-os oregoni műút futott az áruház mellett.
Ő és társa, Dave Roberts (most a feje fölött alszik egy lakásban) között már régen beszédtéma volt a gát. Egy hete esett. A Kígyó folyó megduzzadt. Tegyük fel, az öreg Járom-gát úgy dönt, hogy enged. Ez bizony rossz hír lenne. Száguldó vízfal söpörné el Copperfieldet és az öreg Bobby Terryt, meg az öreg Dave Robertset is, akik talán meg sem állnának a Csendes-óceánig. Megbeszélték, hogy kimennek, megnézik, vannak-e repedések a gáton, de végül mégsem merték megtenni. Flagg parancsa világos volt: Maradjatok fedezékben.
Dave rámutatott, hogy Flagg akárhol lehet. Nagy utazó, és máris azt pletykálják róla, hogy hirtelen bukkan föl isten háta mögötti, kicsiny falvakban, ahol legföljebb tucatnyi ember javítja az elektromos hálózatot, vagy gyűjti a fegyvereket egy elhagyatott katonai raktárból. Úgy jelenik meg, mint valami kísértet. Csakhogy ez egy vigyorgó, fekete kísértet volt, poros, félretaposott sarkú csizmában. Néha egyedül volt, olykor Lloyd Henreid is vele tartott, egy nagy Daimler volánja mögött, az autó fekete volt, mint egy halottaskocsi, és ugyanolyan hosszú is. Néha gyalog érkezett. Az egyik pillanatban még nem volt ott, a másikban igen. Egyik nap lehetett Los Angelesben (legalábbis a pletyka szerint), hogy egy nappal később Boise-ben bukkanjon föl... gyalog.
Dave azonban arra is rámutatott, hogy még Flagg sem képes egyszerre hat különböző helyen lenni. Egyikük kimehetne ahhoz az átkozott gáthoz, vethetne rá egy pillantást, azután visszajöhetne. Az esély ezer az egyhez volt az ő javukra.
Jó, csináld, mondta Bobby Terry. Engedélyezem. De Dave bizonytalan vigyorral visszautasította a lehetőséget. Mert Flagg valamilyen módon tudta a dolgokat, még akkor is, ha nem szimatolt utánuk. Voltak, akik azt mondták, hogy természetfölötti hatalommal bír az állatok birodalmának ragadozói felett. Egy Rose Kingman nevű nő azt állította, hogy látta, amint csettintett a telefondróton ülő varjaknak, és azok a vállára röppentek, és ez a Rose Kingman erősködött, hogy a madarak egyre azt károgták „Flagg... Flagg... Flagg...”
Bobby Terry tudta, hogy ez röhej. Csak egy idióta hihette el, de Bobby Terry anyja, Delores nem nevelt idiótát. Tudta ő, hogyan terjednek az efféle történetek, mindenki tódít rajtuk egy kicsit, miközben szájról szájra járnak. A sötét ember pedig boldogan bátorította az ilyen szófia beszédeket.
De akkor is némi atavisztikus félelmet keltettek benne ezek a mesék, mintha a mélyükön rejtezne egy szemernyi igazság. Voltak, akik azt állították, hogy képes magához hívni a farkasokat, vagy elküldeni a lelkét macska képében. Volt egy ember Portlandben, aki azt állította, hogy amikor gyalogol, abban a hitvány, öreg cserkészhátizsákjában magával visz egy menyétet vagy egy jégmadarat, vagy egy kevésbé megnevezhető lényt. Mindez hülyeség. Mégis... tegyük föl, hogy képes beszélni az állatokkal, akár egy sátáni dr. Doolittle. Tegyük föl, kimegy, hogy megnézze azt az átkozott gátat, ami nyilvánvaló ellentétben van az ő parancsaival, és mondjuk, ő észreveszi.
Az engedetlenség büntetése a keresztre feszítés.
Bobby Terry úgy vélte, hogy az az öreg gát amúgy sem dől össze.
Kipöckölt egy szál Kentet a dobozból, rágyújtott, elfintorodott a forró, száraz íztől. Még hat hónap, és egyetlen átkozott cigarettát sem lehet majd elszívni. Bár lehet, hogy még jó is. Ez a kurva cigi úgyis életveszélyes.
Felsóhajtott, és egy újabb képregényt húzott elő a halomból. Valami elbaszott röhejes szemét volt, a Tini Mutáns Nindzsa Teknőcök sorozatból. Azt állította a Nindzsa Teknőcökről, hogy „hősök páncélban”. Keresztülhajította Raffaellót, Donatellót és hülye haverjaikat a bolton. A képregény zizegve landolt a pénztárgép tetején. Az ember, elmélkedett Bobby, többek között az ilyen Tini Mutáns Fingzsák Teknőcök miatt gondolja úgy, hogy a régi világ megérett a pusztulásra.
Fölvette a következőt, ez a Denevérember volt – ez legalább egy olyan hős, akiben lehet egy kicsit hinni –, és a második, oldalra lapozott, amikor meglátta a kék terepjárót, ahogy nyugat felé tart. Hatalmas kerekei fölcsapták a sáros esővizet.
Bobby Terry tátott szájjal bámult az elhúzó terepjáró után. Nem tudta elhinni, hogy éppen most haladt el őrhelye mellett az a kocsi, amelyikre vadásznak. Az igazat megvallva, a lelke mélyén azt hitte, hogy az egész csak hülyítés.
Az ajtóhoz nyargalt és felrántotta. Kirontott a járdára, még mindig a Denevérember-t szorongatva. Talán csak hallucináció. Flagg gondolatától bárki képes hallucinálni.
De nem látomás volt. Látta a terepjáró tetejét, amikor a városból kifelé mentet felbukkant a következő dombon. Visszarohant az üres filléres áruházba, és közben teli tüdővel üvöltötte Dave nevét.
A BÍRÓ KOMORAN markolta a volánt, igyekezett úgy tenni, mintha nem létezne izületi gyulladás, vagy ha mégis, akkor ő mentes tőle, de ha mégsem, akkor nem zavarja a nedves idő. Ennél tovább nem ment, mert az eső tény volt, és nem maradt más remény, csak a Reménydomb.
Azért nem ment túl messzire a fantáziálásban sem.
Három nap óta esőben vezetett. Néha csupán szemerkélt, de nagyobbrészt derekas, kiadós felhőszakadás volt. És ez is tény. Néhány helyen már-már elmosta az utat; jövő tavasszal sok helyen járhatatlanok lesznek. E kis kirándulás során többször hálát adott Istennek a Scoutért.
Az első három napon az I-80-ason küszködött, és ez meggyőzte, hogy 2000 előtt aligha ér el céljához, ha nem tér le a mellékutakra. Az államközi út hosszú szakaszokon kísértetiesen üres volt, egyes helyeken képes volt kettes sebességgel ide-oda kanyarogni az elakadt járművek között, de túlságosan gyakran volt kénytelen beakasztani a terepjáró horgát valamelyik kocsi hátsó lökhárítójába, hogy csörlővel húzza félre az útról, így csinálva helyet magának, amelyen továbbjuthat.
Mire Rawlinsba ért, elege lett. Északkeletnek fordult az I-287-esen, megkerülte a Nagy Vízválasztó Medencét, s két nappal később már Wyoming északkeleti csücskében táborozott, a Yellowstone-tól keletre. Odafönt az utak szinte teljesen üresek voltak. Az utazás Wyomingon és Kelet-Idahón át olyan volt, mint egy lidércálom. Sohase gondolta volna, hogy a halál ilyen súlyosan megülhet egy üres tájat és egy emberi lelket. Mégis így volt – a hatalmas, nyugati ég alatt rosszindulatú csönd ülepedett a vidékre, ahol valaha a szarvasok és winnebago indiánok kószáltak. Ez érződött a kidőlt telefonpóznákon, amelyeket senki sem javított meg, és a kisvárosok hideg, várakozó csöndjében, amelyeken áthajtott: Lamontban, Muddy Gapben, Jeffrey Cityben, Landerben, Crowheartban.
Minél jobban ránehezedett az üresség, annál magányosabb lett, annál jobban beléje ette magát a halál. Egyre szilárdabb meggyőződésévé vált, hogy sohase látja viszont a Boulderi Szabad Övezetet, vagy azokat, akik ott élnek, Frannie-t, Lucyt, a Lauder srácot, Nick Androst. Kezdte megérteni, mit érezhetett Káin, amikor Isten száműzte Nód földjére.
Csak az a föld édentől keletre terült el.
A Bíró viszont nyugat felé tartott.
Akkor volt benne a legerősebb ez az érzés, amikor átlépte a Wyoming-Idaho határt. A Targhee-hágónál lépett be Idahóba, egy könnyű ebédre megállt az út mentén. Nem hallatszott más, csak egy közeli, megduzzadt csermely mogorva zúgása, és valami különös csikorgás, mint mikor piszok kerül az ajtózsanérba. Feje fölött a kék ég kezdett megtelni makrélapikkelyekkel. Nedves idő közeledik, és vele együtt jön az ízületi gyulladás, amely a megerőltetés és a vezetés hosszú órái ellenére mostanáig nem zavarta, és...
...és mi volt ez a csikorgás?
Amikor befejezte az ebédjét, előhúzta a Garandját a kocsiból, és lement a patakparti piknikezőhelyre – szelídebb időkben kellemes környék lehetett az evéshez. Egy kis facsoportban számos asztal volt elszórtan. Az egyik fáról akasztott ember lógott, a cipője majdnem a földet érte, a feje groteszk módon félrebillent, és alig valami húst hagytak rajta a madarak. A nyikorgást az okozta, hogy a kötél ide-oda lengett az ágon, amelyre ráhurkolták. Már kis híján elszakadt.
Ebből tudta meg, hogy nyugaton van.
Azon a délutánon négy óra tájt fröccsentek szét az első esőcseppek a szélvédőn. Azóta zuhogott.
Két nappal később érte el Butte városát, akkorra annyira fájtak az ujjai és a térde, hogy egy teljes napra bevette magát egy motelszobába. Elnyúlt a nagy csöndben, forró törülközőt csavart a kezére és a térdére, a Törvény és társadalmi csoportok-at olvasta Laphamtől. Közben úgy festett, mintha a Vén Tengerészt keresztezték volna egy Forge-völgyi túlélővel.
Mikor továbbindult, jól fölszerelkezett aszpirinnal és pálinkával, türelmesen felkutatta a mellékutakat, a kocsit négykerék-meghajtásra kapcsolta, és tovacsobogott a sáros utakon, ha tehette, inkább kikerülte a romos járgányokat, mintsem a csörlőt használja, így takarította meg magának a munkával járó hajlongást és erőlködést. De hát ez nem mindig volt lehetséges. Ahogy szeptember 5. táján, két napja, a Lazac folyó-hegység közelébe ért, kénytelen volt másfél mérföldön át horgon vontatni visszafelé egy nagy ConTel telefonos teherautót, amíg az út széle lejteni nem kezdett, és belezúdíthatta a nyavalyást egy folyóba, amelynek nem tudta a nevét.
Szeptember 4-e éjszakáján, egy nappal azelőtt, hogy áthaladt volna Copperfielden, New Meadowsban táborozott, és akkor elég különös dolog történt. A Ranchhand Motelben húzódott meg, a kulcsot a portáról hozta el, és még prémium is várta a szobában: egy elemes hősugárzó, amelyet az ágy lábánál helyezett el. Az alkonyat hetek óta először találta igazi melegben és kényelemben. A hősugárzó erős, puha fényben izzott. Farris bíró alsónadrágra vetkőzött, fölverte a párnákat, és azt az esetet olvasta, amikor egy, a mississippi Brixtonból való, iskolázatlan fekete asszonyt tíz évre ítéltek közönséges bolti lopásért. A kerületi ügyész helyettese, továbbá három ülnök is fekete volt, és Lapham láthatóan azt akarta kimutatni, hogy...
Kopp, kopp, kopp – hallatszott az ablakban.
A Bíró öreg szíve megdermedt a mellében. Elejtette a könyvet. Megmarkolta a széknek támasztott Garandot, mindenre fölkészülve az ablak felé fordult. A fedőtörténet kirepült a fejéből, ahogy egy szalmabábot magával ragad a szél. Ez az, tudni akarják majd, hogy kicsoda, honnan jött...
Egy varjú volt az.
A Bíró kissé megnyugodott, még egy halvány, reszketeg mosolyt is megengedett magának.
Csak egy varjú.
Ült az ablakpárkányon az esőben, fényes tollai komikusan összetapadtak, és apró szemével nézte a csöpögő ablaküveg mögött az öreg jogászt, a világ legvénebb kémjét, aki egy szállodai ágyban fekszik Nyugat-Idahóban, és nincs rajta mát, mint egy bokszer-alsó, amire a LOS ANGELES LAKERS feliratot nyomták bíborral és arannyal, hasán pedig egy súlyos jogi értekezés hever. A varjú valósággal vigyorgott a látványtól. A Bíró megkönnyebbült, és visszavigyorgott. Jól van, magam ijesztettem meg magam. De miután két hete haladt már ezen az üres tájon, úgy érezte, joga van némi idegességre.
Kopp, kopp, kopp.
A madár megkocogtatta az üveglapot a csőrével. Éppen úgy, mint korábban.
A Bíró mosolya kicsit halványodott. Volt valami a varjú nézésében, ami nem igazán tetszett neki. Még mindig mintha vigyorogna, de Farris megesküdött volna rá, hogy megvetően, gúnyosan vigyorog.
Kopp, kopp, kopp.
Mint a holló, amely megült Pallasz Athéné vállán. Mikor tudom meg azokat a dolgokat, amelyek ismerete fontos a távoli Szabad Övezet számára? Sohamár. Lesz-e fogalmam róla, hol lehetnek repedések a sötét ember páncélján? Sohamár.
Visszaérek épségben?
Sohamár.
Kopp, kopp, kopp.
A varjú őt nézte, és vigyorogni látszott.
És akkor álomszerű, herefonnyasztó bizonyossággal tudta, hogy ez itt a sötét ember; a lelke, a ka-ja valahogy belevetítődik ebbe az esőáztatta, vigyorgó varjúba, amely őt figyeli és ellenőrzi.
Lenyűgözve bámulta.
A varjú szeme mintha megnőtt volna. A Bírónak feltűnt, hogy a szemet vörös gyűrű övezi, sötét, dús, rubinvörös. Az esőcseppek becsapódtak, lefutottak, becsapódtak, lefutottak. A varjú előrehajolt, és nagyon ráérősen megkocogtatta az üveget.
A Bíró arra gondolt: Azt hiszi, hogy hipnotizál Talán van is egy kis igaza. De az is lehet, hogy túl öreg vagyok az ilyesmihez. Na és tegyük föl... hülyeség, de tegyük föl, hogy ő az. Mondjuk, fölkapom ezt a puskát? Négy éve nem vettem részt skeetlövészeten, de '76-ban és '79-ben bajnok voltam, és még '86-ban is egészen tűrhető eredményeim voltak. Nem fényesek, abban az évben már meg sem közelítettem a csúcsot, a büszkeségem addigra jobb formában volt, mint a szemem, de még mindig elég jó voltam ahhoz, hogy huszonkét ember közül az Ötödik legyek. Ez az ablak pedig sokkal közelebb van, mint a skeetlövészet céltáblái. Ha ő az, vajon meg tudom ölni? Vajon a ka-ja – ha egyáltalán létezik ilyesmi – csapdába esik a haldokló varjú testében? Nagyon méltatlan dolog lenne, ha egy öreg trotty vetne véget az egésznek azzal a teljesen hétköznapi megoldással, hogy megöl egy fekete madarat Nyugat-Idahóban?
A varjú vigyorgott. A Bíró most már biztosra vette, hogy a madár vigyorog rá.
Hirtelen lendülettel felült, a Garandot fürge, biztos mozdulattal a vállához emelte – nem is álmodta volna, hogy ilyen jól megy. A varjú mintha megriadt volna. Esőáztatta szárnyai verdesni kezdtek, vízcseppeket fröcsköltek szerteszét. Szeme mintha megnőtt volna a félelemtől. A Bíró fojtott károgást hallott, és egy pillanatra meglegyintette a győzedelmes bizonyosság: ez itt a fekete ember, aki rosszul ítélte meg a Bírót, és nyomorult életével fizet érte...
– EZT KAPD KI! – mennydörögte a Bíró, és meghúzta a ravaszt.
De a kakas nem csapott le, mert nem biztosította ki a fegyvert. A következő pillanatban semmi sem volt az ablaküveg mögött az esőcseppeken kívül.
A Bíró az ölébe eresztette a Garandot, tompának, ostobának érezte magát. Azt mondta magának, ez végül is csak egy varjú volt, pillanatnyi szórakozás, hogy élénkebbé tegye az estét. És ha kilövi az ablaküveget és beengedi az esőt, akkor azzal múlathatta volna az időt, hogy keres magának egy másik szobát. Igazán szerencsés.
Ennek ellenére rosszul aludt éjjel, többször fölébredt és az ablak felé bámult, meg volt győződve róla, hogy kísérteties kopogást hall. Ha a varjú történetesen ismét leszáll oda, akkor nem is repül el többé. Kibiztosította a puskát.
De a varjú nem tért vissza.
Másnap reggel továbbindult nyugat felé, ízületi gyulladása nem rosszabbodott, de bizonyosan nem is javult; éppen tizenegy múlt, amikor egy kis kávézóban megállt ebédelni. Alighogy befejezte a szendvicset és egy termosznyi kávét, amikor meglátta, hogy saroknyira tőle nagy, fekete varjú ereszkedik le szárnycsapkodva a telefondrótra. A Bíró elbűvölve figyelte, a termosz vörös kupakja megdermedt félúton az asztal és a szája között. Ez természetesen nem lehetett ugyanaz a varjú. Mostanra milliósra nőhetett a varjak száma, és valamennyi pimasz és kövér. De érezte, hogy ez mégiscsak ugyanaz a madár; elfogta a balsejtelem, és tudta, hogy mindennek vége.
Elment az étvágya.
Folytatta útját. Néhány nappal később délután negyed egykor már Oregonban volt, és nyugatnak tartott a 86-os műúton, áthajtott Copperfield városán, pillantást sem vetett a filléres áruházra, ahonnan Bobby Terry szájtátva, döbbenten figyelte. A Garand az anyósülésen hevert kibiztosítva, mellette egy doboz lőszer. A Bíró úgy döntött, ezentúl minden varjút lelő, amivel csak találkozik.
Biztos, ami biztos.
– GYORSABBAN! Nem tudod ezt a nyavalyást gyorsabban hajtani?
– Nyald ki a seggem, Bobby Terry. Csak azért, mert elaludtál, semmi okom rá, hogy kockáztassam a nyakamat.
Dave Roberts az ötcentes áruház melletti sikátorban, az orral az utca felé parkoló Willys International volánja mögött ült. Mire Bobby Terry fölverte, az öreg trotty a kocsijával már tíz perc előnyt szerzett. Az eső zuhogott, nem sokat lehetett látni. Bobby Terry ölében egy Winchester hevert. Az övébe egy 45-ös Coltot dugott.
Dave, aki cowboycsizmát és farmert viselt, felül pedig egyetlen szál sárga esőkabátot, ferdén ránézett.
– Ha továbbra is markolászod annak a puskának a ravaszát, akkor lyukat fogsz ütni az ajtódon, Bobby Terry.
– Csak kapd el – mondta Bobby Terry. Magában motyogott. – A gyomrába. A gyomrába kell lőni. Akkor nem marad nyom a fején. Rendben.
– Ne beszélj magadban. Azok az emberek, akik magukban beszélnek, magukkal játszanak. Én ezt gondolom.
– Hol van ez? – kérdezte Bobby Terry.
– Majd elkapjuk. Hacsak nem álmodtad az egészet. Nem lennék a helyedben, ha így van, testvér.
– Nem álmodtam. A Scout volt. De mi van, ha lekanyarodott?
– Hova? – kérdezte Dave. – A sztrádáig nincsen más, csak a tanyasi utak. Húsz métert sem tehet meg anélkül, hogy tengelyig merülne a sárba a négykerék-meghajtással együtt. Nyugi, Bobby Terry.
Bobby Terry nyomorultul mondta: – Nem tudok lenyugodni, folyton azon eszem magam, milyen érzés, ha kiakasszák az embert száradni egy telefonpóznára a sivatagban.
– Az meglehet!... De nini! Látod? Az istállóját, a kipufogójában van az orrunk!
Előttük vagy egy hónapja összeütközött Chevy és egy nagy, súlyos Buick. Ott hevertek az esőben, az utat egyik szélétől a másikig eltorlaszolták, mint temetetlen masztodonok rozsdálló csontjai. Jobbra mély, friss keréknyomok préselődtek az útpadkába.
– Ez ő – mondta Dave. – Ezek a nyomok még nincsenek ötpercesek.
Oldalra fordította a Willyst, és megkerülte a karambolt, vadul ugrálva a padkán. Visszakanyarodott, éppen ott, ahol korábban a Bíró, és mindketten látták a sáros halszálkamintás nyomot, amelyet a Scout hagyott az aszfalton. A következő domb tetején észrevették, hogy éppen akkor tűnik el a kocsi két mérfölddel arrébb egy kerek halom mögött.
– Juhhé! – bömbölte Dave Roberts. – Előre!
Padlóig nyomta a gázpedált, és a Willys hatvan mérföld fölé gyorsult. A szélvédőn ezüstös köddé vált az eső, mivel az ablaktörlőnek reménye sem volt rá, hogy fölvegye vele a versenyt. A halom tetején, valamivel közelebb ismét megpillantották a másik járművet. Dave megrántotta a villogó lámpa kapcsolóját, és a lábával beállította a világításszabályozót. Néhány pillanat múlva felvillantak a Scout féklámpái.
– Jól van – mondta Dave. – Barátságosak teszünk. Vedd rá, hogy kiszálljon. Ne cselekedj meggondolatlanul, Bobby Terry. Ha ezt jól csináljuk, kapunk két lakosztályt a vegasi MGM Grand Hotelben. Ha elcsesszük, kivágják a seggünk lyukát. Ezért nehogy elbaszd. Vedd rá, hogy kiszálljon.
– Istenem, miért nem Robinette-en át jött? – nyafogott Bobby Terry. Megmarkolta a Winchestert.
Dave ráhúzott a kezére. – Azt a puskát ne vidd magaddal.
– De...
– Pofa be! És vigyorogjál, a fene beléd!
Bobby Terry vigyorogni kezdett. Mintha egy vidámparki gépesített bohóc vicsorgott volna.
– Ó, te barom! – reccsent rá Dave. – Majd én elintézem. Maradj ebben az átkozott kocsiban.
Lehúzódtak a másik kocsi mellé, amely két kerékkel az úttesten, kettővel a laza útpadkán állt. Dave mosolyogva kiszállt. Keze sárga esőkabátja zsebében volt. A bal zsebében egy 38-as Police Special pihent.
A Bíró óvatosan kiszállt a kocsiból, rajta is sárga esőkabát volt. Vigyázva lépkedett, mintha törékeny vázát cipelne. Az izületi gyulladás úgy lapított benne, mint egy tigris. Bal kezében a Garandot tartotta.
– Hé, ugye nem akar lelőni azzal? – kérdezte a Willysből kiszállt ember barátságos mosollyal.
– Nem én – mondta a Bíró. Túl kellett kiabálniuk az esőkopogást. – Bizonyára Copperfieldben voltak.
– Ott bizony. Dave Roberts vagyok. – Kezet nyújtott.
– Farris a nevem – mondta a Bíró, és ő is nyújtotta a jobb kezét. A Willys utasülése felé pillantott és látta, hogy Bobby Terry kihajol, két kézre fogva a 45-öst. A csőről esőcseppek hullottak. Halálsápadt arcán még mindig ott ült a ráfagyott vidámparki bohócvigyor.
– A fattyú! – mormogta a Bíró, és kihúzta a kezét Roberts esőtől síkos szorításából, éppen akkor, amikor a férfi zsebből lőtt. A golyó közvetlenül a gyomor alatt ütötte át a Bíró derekát, szétlapult, pörgött, kinyílt, és a gerinctől jobbra távozott, akkora lyukat ütve, mint egy teáscsésze. A Garand az öregember kezéből a kövezetre hullott, ő pedig nekicsapódott a terepjáró nyitott ajtajának.
Egyikük sem vette észre azt a varjút, amelyik az út túlsó oldalán ereszkedett le a telefondrótra.
Dave Roberts egyet lépett előre, hogy befejezze a munkát. Bobby Terry éppen ekkor nyitott tüzet a Willys utasülésének ablakából. A golyó elvitte Roberts torkának nagyobb részét, szinte letépte a helyéről. Vérpatak csörgött az esőkabát elején, elkeveredve a zuhogó esővel. Roberts Bobby Terry felé fordult, állkapcsa a haldoklás döbbenetében, hangtalanul tátogott, a szeme kidülledt. Két lépést tántorgott előre, azután eltűnt a döbbenet az arcáról. Minden eltűnt. Holtan esett össze. Az eső pattogott és dobolt esőkabátja hátán. – A francba, há né má! – üvöltötte Bobby Terry a legnagyobb elkeseredéssel.
A Bíró arra gondolt: Elmúlt az ízületi gyulladásom. Ha életben maradnék, ámulatba ejteném az orvosi szakmát. Az ízületi gyulladás legjobb gyógyszere egy golyó a belekbe. Édes Istenem, ezek rám vártak. Flagg mondta nekik? Biztosan ő volt, Jézus segítsen mindenkinek, akit a bizottság ide küld...
A Garand az úton hevert. Lehajolt érte, és közben érezte, hogy a belei kifelé igyekeznek a testéből. Furcsa érzés volt. Nem túl kellemes. Nem érdekes. Megmarkolta a puskát. Ki van biztosítva? Igen. Fölemelte. Mintha ötszáz kilós lett volna.
Bobby Terry végre elszakította ámuló tekintetét Dave hullájától, éppen időben ahhoz, hogy lássa, a Bíró lőni készül. Az öregember az úton ült. Esőkabátja a szegélyétől a melléig vörös volt a vértől. A Garand csövét a térdével kellett megtámasztania.
Bobby lőtt, de nem talált. A Garand hatalmas mennydörgéssel elsült, és üvegtörmelék záporozott Bobby Terry arcába. Felordított, biztos volt benne, hogy meghalt. Azután látta, hogy a szélvédő eltűnt, és megértette, hogy még él.
A Bíró nehézkesen igazított az irányzékon, talán két fokkal arrébb fordította a térdén a Garand csövét. Bobby Terry, akinek az idegei most már végképp felmondták a szolgálatot, gyors egymásutánban háromszor meghúzta a ravaszt. Az első golyó lyukat ütött a Scout fülkéjének oldalán. A második a jobb szeme fölött találta el a Bírót. Egy 45-ös jókora fegyver, és közelről hatalmas, csúnya lyukat üt. Ez a golyó elvitte a Bíró koponyájának felső részét, és a kocsinak lökte a testet. A fej hirtelen hátracsuklott. Bobby Terry harmadik golyója fél centivel a száj alatt találta el a Bírót, belerobbantva a szájába a fogait, ahonnan a haldokló az utolsó lélegzetével beszippantotta őket. Az álla és az arccsontja megsemmisült. Az ujjai a végső görcsben meghúzták a Garand ravaszát, de a golyó vadul elfütyült a fehér, esős égbe.
Leszállt a csend.
Eső kopogott a Scout és a Willys tetején. A két halott esőkabátján. Ez volt az egyetlen hang, amíg a varjú rekedten károgva föl nem szállt a telefondrótról. Ez kizökkentette Bobby Terryt a kábulatából. A még mindig füstölgő 45-öst markolva, lassan kiszállt a kocsiból.
– Ez én voltam – mondta bizalmasan az esőnek. – Szétlőttem a seggét. Jobb, ha elhiszed. Leszámolás az O.K. Corralnál. A rohadt életbe! A jó öreg Bobby Terry gajdeszba küldte!
Ámde ébredező borzalommal kellett rájönnie, hogy végül is nem a Bíró fenekét lőtte szét.
A Bíró a Scoutnak dőlve halt meg. Bobby Terry megragadta esőkabátjának a gallérját, előrerántotta, és nézte, mi maradt az arcából. Őszintén szólva, csak az orra. Az igazat megvallva, az sem volt valami fényes formában.
Akárki lehetett volna.
A rettegés kábulatában Bobby Terry ismét hallotta, amit Flagg mondott: Sértetlenül akarom visszaküldeni.
Szentséges ég, ez akárki lehet. Mintha szándékosan éppen az ellenkezőjét csinálta volna, mint amit a Járkáló Cimbora parancsolt. Két közvetlen találat az arcba. Még a fogai is eltűntek. Az eső csak dobolt, dobolt.
Itt végzett. Ez az ábra. Nem mer keletnek menni, és nem mer nyugaton sem maradni, mert esetleg szőrén kell megülnie egy telefonpóznát vagy... vagy valami rosszabbat.
Van ennél rosszabb?
Amíg az a vigyorgó őrült parancsol, addig Bobby Terry nem kételkedett benne, hogy van. No és mi a válasz?
Kezével a hajába túrva, még mindig a Bíró romos arcába bámulva megpróbált gondolkodni.
Dél. Ez a válasz. Dél. Nincsenek többé határőrök. Délre, Mexikóba megy, és ha az nem lenne elég messze, akkor irány Guatemala, Panama, talán az a kibaszott Brazília. Kiszáll az egész kuplerájból. Nincs többé kelet, nincs többé nyugat, csak Bobby Terry, biztonságban, és olyan messze a Járkáló Cimborától, amennyire az öreg táncos cipellője viszi...
Új hang az esős délutánban.
Bobby Terry fölkapta a fejét.
Az eső, igen, acélos hangon dobol a két jármű tetején, és mormolnak az alapjáratban működő motorok és...
Fura kopogás, mintha kopott csizmasarkak dobognának egy mellékút makadámján.
– Ne – suttogta Bobby Terry.
Fordulni kezdett.
A kopogás gyorsult. Gyors lépés, ügetés, kocogás, futás, vágta, és Bobby Terry odafordult, de későn, mert ő jött, Flagg jött, mint valami borzalmas szörnyeteg a létező legiszonytatóbb rémfilmből. A sötét ember arca pozsgásan piroslott, szeme csak úgy villogott a jófajta cimboraságtól, széles vigyorra húzott szájából nagy, éhes, ragadozófogak hatalmas sírkövei meredeztek, éles cápafogak, kezét kinyújtotta, a hajában fényes, fekete varjútollak lobogtak.
Ne, próbálta mondani Bobby Terry, de hang nem jött ki a torkán.
– HÉ, BOBBY TERRY, TE AZTÁN JÓL ELCSESZTED! – bömbölte a sötét ember, és rávetette magát a szerencsétlen Bobby Terryre.
Vannak rosszabb dolgok is a keresztre feszítésnél.
Vannak fogak.
DAYNA JURGENS meztelenül feküdt a hatalmas dupla ágyon, hallgatta a zuhany kitartó sziszegését, és nézte magát a nagy, kör alakú mennyezeti tükörben, amely pontosan akkora és olyan formájú volt, mint az ágy, amelyet tükrözött. Arra gondolt, hogy a női test akkor fest a legjobban, amikor kinyúlva, hanyatt fekszik, a has belapul, a mellek természetesen az égnek állnak, amikor a nehézkedési erő nem húzza le őket. Délelőtt fél tíz volt. Szeptember 8. A Bíró tizennyolc órája halt meg, Bobby Terry jóval később, pechjére.
A víz egyre zuhogott.
Tisztaságmániás, gondolta. Kíváncsi vagyok, mi történt vele, amitől félórákat zuhanyozik egyhuzamban?
Gondolatai visszatértek a Bíróhoz. Ki hitte volna? A maga módján ragyogó ötlet. Ki gyanakodna egy öregemberre? Nos, úgy látszik, Flagg. Valahogyan megtudta, mikor és megközelítőleg hol. Őröket állított az Idaho-Oregon határon azzal a paranccsal, hogy öljék meg.
De valahogy elfuserálták a munkát. Tegnap este vacsoraidő óta Las Vegas krémje sápadtan, lesütött szemmel járt. Whitney Horgan, aki marha jó szakács, valami olyasmit szolgált föl, ami leginkább kutyatápra emlékeztetett, és túlságosan odakozmált ahhoz, hogy bármiféle íze legyen. A Bíró meghalt, de valami elromlott.
Fölkelt, odament az ablakhoz, és kinézett a sivatagra. Két nagy, a Las Vegas-i gimnázium tulajdonát képező buszt látott, amint nyugat felé gurulnak a 95-ös úton a forró napfényben, kifelé az Indian Springs légi támaszpontra, ahol Dayna tudomása szerint a sugárhajtású gépek pilótáit képezték ki. Több mint tucat ember volt nyugaton, akik tudtak repülni, de a Szabad Övezet nagy szerencséjére egyik sem ismerte a Nemzeti Gárda Indian Springsben állomásozó gépeit.
De gyorsan tanultak. Ajjaj, de mennyire.
Dayna számára az volt a legfontosabb a Bíró halálában, hogy itt olyasmit tudnak, amit nem tudhattak volna. Lenne egy kémük a Szabad Övezetben? Úgy vélte, lehetséges; a kémkedés olyan játék, amelyet ketten is játszhatnak. De Sue Stern azt mondta neki, hogy a döntés, miszerint kémeket küldenek nyugatra, szigorúan a bizottságon belül maradt, abban pedig erősen kételkedett, hogy hetük közül bármelyik is Flagg embere volna. Abagail anya tudott volna róla, ha valamelyik bizottsági tag pettyes. Ebben Dayna biztos volt.
Maradt egy lehetőség, amely elvette az étvágyát. Az, hogy Hagg magától tudja az ilyesmit.
Ma van a nyolcadik napja, hogy Dayna Las Vegasban tartózkodik, és amennyire meg tudta állapítani, teljesen befogadták a közösségbe. Éppen elég információt szedett össze, hogy mindenki halálra rémüljön Boulderben. Ehhez egymagában a pilóták kiképzőprogramja is elegendő volt. De ami őt személyesen a leginkább megrémítette, az volt, ahogy az emberek elfordultak, ha Flagg neve szóba került, úgy tettek, mintha nem is hallották volna. Némelyek keresztbe tették az ujjúkat, térdet hajtottak, vagy egyik markukkal eltakarva a szemmelverést hárító jelet mutatták.
Ez volt nappal. Éjszaka, ha az ember csöndesen megült a Grand Hotel Cub Bárban, vagy a Cashbox Ezüst Papucs termében, olyan történeteket hallhatott róla, hogy az maga volt a mítoszgyártás. Lassan, akadozva beszéltek, nem néztek egymásra, és többnyire sört vedeltek. Ha az ember valami erősebbet ivott, akkor eljárhatott a szája, és az veszedelmes. Dayna tudta, hogy nem minden igaz, amit mondanak, de máris nehéz volt elválasztani az aranyozott hímzést a szövettől. Hallotta, hogy Flagg képes az alakváltoztatásra, hogy vérfarkas, hogy maga indította útjára a járványt, hogy ő az Antikrisztus, aki eljött a Jelenések könyvének jóslata szerint. Hallott Hector Drogan keresztre feszítéséről, és hogy ő csak úgy magától tudott Hector kokózásáról... amint láthatóan azt is tudta, hogy a Bíró úton van.
Az éjszakai beszélgetések során sohasem említették Flagget ezen a néven; mintha attól tartottak volna, hogy ha kiejtik a nevét, meg is idézik, mintha egy dzsinn lenne, amelyet kiengedtek a palackból. Úgy hívták, hogy sötét ember. Járkáló Cimbora. A magas ember. Patkány Erwins pedig Öreg Osonó Júdásnak nevezte.
Ha tud a Bíróról, akkor nem ésszerű gondolat, hogy róla is tud?
Elzárták a zuhanyt.
Szedd össze magad, drágám. Ő gerjeszti ezt a sok zöldséget. Magasabbnak látszik tőle. Lehetséges, hogy van egy kémje a Szabad Övezetben – nem szükségszerűen a bizottság tagjai közt, lehet olyasvalaki is, aki közölte vele, hogy Farris bíró nem az az áruló típus.
– Nem kéne pucéran mászkálnod, nyuszikám. Megint kanossá teszel.
Dayna buja és hívogató mosollyal fordult a férfi felé, miközben arra gondolt, de szívesen levinné a konyhába, hogy azt a valamijét, amire olyan rohadtul büszke, áthajtsa Whitney Horgan ipari húsdarálóján. – Mit gondolsz, miért mászkálok pucéran?
A férfi az órájára nézett. – Hát, talán van még negyven percünk. – A hímvesszője máris lüktetni kezdett... mint egy vízkereső varázspálca, gondolta savanyú derűvel Dayna.
– Hát akkor gyere. – A férfi megindult felé, Dayna azonban a mellére mutatott. – Vedd le azt. A frászt hozod rám.
Lloyd Henreid lenézett az amulettre, a sötét könnycseppre, amelyben egyetlen cirom vöröslött, és levette. Az éjjeliszekrényre tette, az apró szemű ezüstlánc halkan szisszent. – Most jobb?
– Mindenképpen.
Kitárta a karjait. A férfi egy pillanat múlva rajta volt. Egy pillanattal később pedig már döfölte is.
– Tetszik? – lihegte. – Finom érzés, nyuszikám?
– Istenem, de jó – nyögte a lány, és közben a csupa fehér zománc és villogó acél húsdarálóra gondolt.
– Hogy?
– Azt mondtam, nagyon jó! – sikoltotta.
Röviddel később orgazmust miméit, vadul dobálta a csípőjét, és sikoltozott. Másodpercek múlva (négy napja osztotta meg az ágyát Lloyddal, és mondhatni, tökéletesen fölvette a ritmusát), miközben érezte, hogy a férfi ondója végigfut a combján, véletlenül az éjjeliszekrényre pillantott.
Fekete kő.
Vörös villanás.
Mintha őt bámulná.
Hirtelen az a borzalmas érzése támadt, hogy bámulja is, hogy ez az ő szeme, emberi szemlencséje, amely úgy mered rá, mint Szauron Szeme Frodóra Barad-Dúr sötét erődjéből Mordor éjfekete földjén, sűrű árnyak mezején.
Lát engem, gondolta reménytelen rémülettel abban a védtelen pillanatban, mielőtt ismét követelte volna jogait az ésszerű gondolkodás. Mi több: KERESZTÜLLÁT rajtam.
EZUTÁN LLOYD beszélni kezdett, ahogy Dayna remélte is. Ez is része volt a ritmusának. Átkarolta a lány meztelen vállát, rágyújtott egy cigarettára, nézte alakjukat az ágy fölötti tükörben, és elmesélte, mi újság.
– Boldog vagyok, hogy nem hívnak Bobby Terrynek – mondta. – De mennyire. A főember azt akarta, hogy a vén fing feje sértetlen maradjon, egy plezúr se lehetett volna rajta. Át akarta küldeni a Sziklás-hegységen. Erre mi történik? Az a balfasz két 45-ös golyót ereszt az arcába. Közvetlen közelről. Asszem, megérdemelte, amit kapott, de örülök, hogy nem voltam ott.
– Mi történt vele?
– Nyuszikám, ezt ne is kérdezd.
– Honnan tudta? A nagyfiú?
– Ott volt.
A lány megborzongott.
– Egyszerűen csak ott volt?
– Ja. Egyszerűen csak ott van, ahol baj történik. Jesszuskám, ha elgondolom, mit tett Eric Strellerton-nal, azzal a nagyokos ügyvéddel, amikor én meg Szemétláda L. A.-be mentünk...
– Mit csinált?
Hosszú ideig azt hitte, nem fog válaszolni. Rendszerint el tudta terelni a kívánt irányba, hódolatosan gyengéd, puha kérdésekkel éreztetve Lloyddal, hogy (kishúgának soha el nem felejtett szavaival élve) ő a Királyszar a Pulykatrágya-hegységben. De most az volt az érzése, hogy túl messzire ment, míg Lloyd különös, feszült hangon meg nem szólalt:
– Egyszerűen csak nézett rá. Eric lökte azt a rossz dumát, hogy hogyan kell megszervezni a vegasi vállalkozást... így kéne tennünk ezt, amúgy meg amazt. Szegény öreg Szemét – tudod, neki nincs ki a négy kereke – csak bámult rá, mintha tévésztár lenne vagy ilyesmi. Eric föl-le járt, mintha a bíróság előtt lenne, és fixen tudná, hogy úgy lesz, ahogy ő akarja. Ő pedig csak annyit mondott – ilyen szelíden –, hogy „Eric”. Eric pedig ránézett. Semmit sem láttam. De Eric sokáig nézte. Talán öt percig is. A szeme egyre jobban kiguvadt... azután nyálazni kezdett... azután vihogni kezdett... ő vele együtt vihogott, és ez megrémített. Ha Flagg nevet, akkor az ember megrémül. De Eric csak vihogott, és akkor ő azt mondta: „Amikor visszamentek, tegyétek ki a Mojave-sivatagban.” Így hát kitettük. Eric talán még most is ott csámborog. Öt percig nézett Ericre, és elvette az eszét.
Nagyot szívott a cigarettájából, és elnyomta. Azután átkarolta a lányt. – Miért beszélünk mindig ilyen szarságról?
– Nem is tudom... hogy mennek a dolgok Indian Springsben?
Lloyd felragyogott. Az Indian Springs-i terv az ő ötlete volt. – Jól. Igazán jól. Október elsejére, de talán még hamarabb is három olyan emberünk lesz, akik képesek kezelni a Skyhawk gépeket. Hank Rawson tényleg kurva jó. Aztán ott van ez a Szemétláda Ember, az egy elbaszott lángész. Bizonyos dolgokban nem nagy elme, de amikor fegyverekről van szó, hihetetlen, mire képes.
Dayna kétszer találkozott Szemétláda Emberrel. Mindkét alkalommal végigfutott rajta a borzongás, amikor azok a különös, iszapos szemek véletlenül rávillantak, és tapintható volt a megkönnyebbülése, amikor másfelé fordultak. Nyilvánvaló volt, hogy a többiek közül sokan – Lloyd, Hank Rawson, Ronnie Sykes, a Patkányember – úgy tekintenek Szemétládára, mint egy talizmánra, egy szerencsét hozó zsu-zsura. Az egyik karja a friss vadhús iszonyú összevisszasága volt, és a lánynak egy különös dolog jutott eszébe, ami két napja történt. Hank Rawson beszéd közben cigarettát dugott a szájába, meggyújtotta a gyufát, de befejezte a történetét, mielőtt rágyújtott volna, így hát eloltotta a gyufát. Dayna látta, hogy Szemétláda Ember tekintete hogyan tapad a gyufa lángjára, mintha még a lélegzete is kihagyott volna. Mintha egész lénye abban az apró lángban összpontosult volna. Mintha egy éhező embert látott volna, aki kilencfogásos vacsorát bámul. Azután Hank eloltotta a gyufát, és a megfeketedett csonkot a hamutartóba dobta. Ezzel vége lett a pillanatnak.
– Ért a fegyverekhez? – kérdezte Lloydot.
– Prímán. A Skyhawkokhoz szárny alatti, föld-levegő rakéták járnak. Gébics a nevük. Fura, hogy ennek az összes szarnak van neve, nem? Senki nem volt képes rájönni, hogyan lehet ezeket a vacakokat fölszerelni a gépekre. Senki nem tudta, hogyan lehet kiélesíteni vagy a műszerfalról irányítani őket. Az istállóját, már az is több mint egy napunkba került, hogy kitaláljuk, hogyan hozzuk ki a raktárból a nyavalyásokat, így aztán Hank azt mondta, „Jobb, ha idehozzuk Szemétkét, amikor visszajön, ő talán ki tudja ókumlálni”.
– Amikor visszajön?
– Ja, ez egy furi figura. Most már csaknem egy hete van Vegasban, de hamarosan megint lelép.
– Hova?
– A sivatagba. Fog egy Land-Rovert, és már megy is. Én mondom neked, fura egy alak. A maga módján ez a Szemét legalább olyan fura, mint a nagyfiú. Innen nyugatra nincs semmi, csak sivatag és istenverte pusztaság. Én csak tudom. Töltöttem némi időt innen nyugatra egy pokoli fészekben, aminek Brownsville Station volt a neve. Nem tudom, hogy él meg arrafelé, de életben marad. Új játékok után kutat, és mindig úgy jön vissza, hogy hoz néhányat. Alig egy héttel azután, hogy visszajöttünk L. A.-ből, nagy halom katonai géppuskával érkezett meg, amelyeken lézeres irányzék is volt – tévedhetetlen géppuskák, ahogy Hank nevezi őket. Most Teller-aknákat, érintő aknákat, repesz aknákat és egy tartályra való Parathiont hozott. Azt mondta, egy rahedli Parathiont talált. Továbbá annyi lombtalanítót, amivel egész Coloradót úgy le lehetne kopasztani, mint egy tojást.
– Honnan szedi ezeket?
– Mindenhonnan – felelte egyszerűen Lloyd. – Kiszagolja, nyuszikám. Nem is olyan különös dolog. Nyugat-Nevada és Kelet-Kalifornia nagy része a jó öreg U.S.A. tulajdonában volt. Itt próbálták ki a játékaikat, az atombombáig bezárólag. Egy nap majd egy ilyet is előhúz valahonnan.
Elnevette magát. Dayna hideget, szörnyű hideget érzett.
– A szuperinfluenza is valahol itt kezdődött. Erre rátenném minden pénzem. Talán Szemét még ezt is megtalálja. Én mondom neked, ez egyszerűen kiszimatolja ezeket a helyeket. A nagyfiú azt mondja, hogy csak menjen nyugodtan a saját feje után, és ő pontosan ezt csinálja. Tudod, hogy mi a kedvenc játékszere mostanában?
– Nem – felelte Dayna. Nem volt biztos benne, hogy tudni szeretné... de hát mi másért volt itt?
– Lángszórók.
– Mik ezek a lángszórók?
– Öt van belőlük odakint Indian Springsben, szépen felsorakozva, mint a Formula-1-es versenyautók. – Lloyd elnevette magát. – Vietnamban használták őket. A bakák öngyújtónak hívták. Tele vannak napalmmal. Szemét harap rájuk.
– Remek – motyogta a lány.
– Na szóval, amikor Szemétláda visszajött, kivittük Springsbe. Hümmögött, motyogott a Gébicsek körül, azután hat óra alatt kiélesítette és fölszerelte őket. Hinnéd? A légierő technikusait kábé kilencven éve képezik ki az ilyenre. De hát tudod, ők nem a Szemét. Ez valami elbaszott lángész.
Azt akarod mondani, hogy idiot savant. Lefogadom, azt is tudom, hogyan szerezte azokat az égési sérüléseket.
Lloyd az órájára nézett, és felült. – Ha már Indian Springsről beszélünk, ki kell mennem oda. Csak előbb lezuhanyozom. Csatlakozol hozzám?
– Ez alkalommal nem.
Felöltözött, miközben ismét sziszegni kezdett a zuhany. Mostanáig mindig úgy tudta intézni, hogy akkor öltözzön és vetkőzzön, amikor a férfi nem tartózkodott a szobában, és az volt a szándéka, hogy ez így is maradjon.
Felcsatolta a csíptetőt az alkarjára, belecsúsztatta a rugós kést. Egy gyors csuklómozdulat, és a huszonöt centis penge a tenyerébe siklik.
Nos, gondolta, miközben belebújt a blúzába, egy lánynak kell hogy legyenek bizonyos titkai.
DÉLUTÁN egy utcalámpákat karbantartó brigádban dolgozott. Abból állt a munkája, hogy egy egyszerű szerkentyűvel ellenőrizte az izzókat, és eltávolította őket, ha kiégtek vagy összetörték a vandálok, amikor Las Vegasban tombolt a szuperinfluenza. Négytagú brigádjuk egy állványos teherautóval csühögött a városban oszloptól oszlopig, utcáról utcára.
Késő délután Dayna az állvány tetején szerelte le a plexiüveg burát az egyik lámpáról, és közben azon tűnődött, mennyire kedveli munkatársait, különösen a szép, vagány Jenny Engstromot, az egykori sztriptíz-táncosnőt, aki most a gépkezelő volt, és az a fajta lány, akit Dayna szívesen fogadott volna a legjobb barátnőjévé, és ugyancsak zavarta, hogy Jenny itt van, a sötét ember oldalán. Ez annyira zavarba hozta, hogy nem mert magyarázatot kérni Jennytől.
A többiek is rendesek voltak. Dayna úgy találta, hogy Vegasban több a bolond, mint az Övezetben, de egyikük sem növesztett agyarakat, és holdkeltekor nem változtak denevérré. Valamint sokkal keményebben dolgoztak, mint Dayna emlékezete szerint az Övezet lakói. A Szabad Övezetben olyan embereket lehetett látni, akik egész nap csak lazsáltak a parkokban, és voltak, akiknél déltől kettőig tartott az ebédszünet. Itt ilyesmi nem fordulhatott elő. Reggel 8-tól délután 5-ig mindenki dolgozott, vagy Indian Springs-ben, vagy a városban a karbantartó brigádokban. Az iskola is újra kezdődött. Húsz gyerek volt Vegasban, négytől (a négyéves Daniel McCarthy volt a város kedvence, becenevén Dinny) tizenöt évesig. Találtak két embert, akiknek volt diplomájuk, és heti öt napon folyt tanítás. Lloyd, aki akkor hagyta abba az iskolát, amikor harmadszor járta az első gimnáziumot, roppant büszke volt az oktatási lehetőségre, amelyet teremtettek. A gyógyszertárak nyitva álltak, senki sem őrizte őket. Az emberek csak jöttek-mentek... de senki sem hozott el aszpirinnál vagy Gelusilnál erősebb szert. Nyugaton nem létezett a kábítószer problémája. Aki látta, mi történt Hector Drogannal, tudta, milyen büntetés jár ezért a szokásért. Nem voltak Rich Moffatok sem. Mindenki barátságos és normális volt. És bölcs dolognak tűnt, ha senki sem iszik erősebbet a palackozott sörnél.
Németország 1938-ban, gondolta a lány. A nácik? Ó, azok elbűvölő emberek. Valóságos atléták. Nem járnak bárokba, azok csak a turisták kedvéért léteznek. Hogy mit csinálnak? Hát órákat.
Méltányos ez az összehasonlítás?, tűnődött bizonytalanul Dayna, és Jenny Engstromra gondolt, akit annyira kedvelt. Nem tudta... de úgy vélte, hogy talán igen.
Ellenőrizte a burában a foglalatba csavart izzót. Rossz volt. Eltávolította, gondosan a lába közé helyezte, és elővette az utolsó új körtét. De jó, hogy vége felé jár a nap. Ez...
Lepillantott és megdermedt.
Az emberek visszafelé tartottak a buszmegállótól, most jöttek Indian Springsből. Mindnyájan szórakozottan felpillantottak, ahogy az emberek mindig felnéznek, ha valaki magasan van. Ez az ingyencirkusz-tünetcsoport.
Egy arc, amely fölnéz Daynára... Széles, mosolygó, csodálkozó arc. Édes Jézus a mennyekben, ez Tom Cullen? Maró, sós izzadság csörgött a szemébe, duplán látott tőle. Mire kitörölte, az arc eltűnt. A buszmegálló felől érkező emberek már félúton jártak az utcában, lóbálták az uzsonnás zacskókat, beszélgettek, tréfálkoztak. Dayna utánanézett annak az alaknak, akit Tomnak vélt, de hátulról nehéz volt megmondani. Tom? Tomot küldték? Nyilván nem. Ez akkora őrültség, hogy az már majdnem...
Majdnem okos dolog.
Mégsem tudta elhinni.
– Hé, Jurgens! – kurjantotta rezes hangon Jenny. – Elaludtál odafönt, vagy csak magadhoz nyúltál?
Dayna áthajolt az alacsony korláton, és lenézett Jenny fölfelé fordított arcára. Odamutatta neki a középső ujját. Jenny elnevette magát. Dayna visszafordult, nagy nehezen a helyére pattintotta a burát, és mire végzett, a nap is véget ért. Visszafelé a garázsba csendes volt és gondterhelt... annyira, hogy Jenny még megjegyzést is tett rá.
– Csak nincs mondanivalóm – közölte félmosollyal.
Ez nem lehetett Tom.
Vagy mégis?
– FÖLKELNI! Kelj föl! A büdös életbe, kelj már föl, te kurva!
Éppen kifelé kászálódott zavaros álmából, amikor egy láb a keresztcsontját találta, és lerepítette a nagy, kerek ágyból a padlóra. Azonnal fölébredt, zavartan hunyorogva.
Lloyd volt ott, hideg dühvel nézett le rá. Whitney Horgan. Ken DeMott. Nagy Ász. Jenny. Csak éppen Jenny nyílt arca ugyancsak üres és hideg volt.
– Jen...?
Semmi válasz. Dayna föltérdelt, homályosan tudatosodott benne, hogy meztelen, de sokkal élesebben érzékelte a letekintő hideg arcok gyűrűjét. Lloyd olyan képet vágott, mint az az ember, akit elárultak, és most fedezte föl az árulást.
Álmodom?
– Szedd magadra a rongyaidat, te hazug, kémkedő szuka!
Akkor hát nem álom. Érezte, amint a rettegés, mintegy megrendelésre, betelepszik a gyomrába. Tudtak a Bíróról, és most már róla is tudnak. Ó mondta meg nekik. Ránézett az éjjeliszekrényen levő órára. Hajnali negyed négy. A titkosrendőrség ideje, gondolta.
– Hol van? – kérdezte.
– Közel – mondta komoran Lloyd. Az arca fakó volt, és fénylett. Az amulettje ott lógott nyitott inge V alakú kivágásában. – Fogod még kívánni, hogy messzebb legyen.
– Lloyd.
– Mi van?
– Megfertőztelek vérbajjal, Lloyd. Remélem, megrothadsz tőle.
Lloyd pontosan a mellcsontja alatt rúgta meg, amitől Dayna hanyatt esett.
– Remélem, megrothadsz, Lloyd.
– Pofa be, öltözz.
– Kifelé. Senki férfi előtt nem öltözöm.
Lloyd ismét belerúgott, ez alkalommal jobb karjának bicepszébe. A fájdalom borzalmas volt, Dayna szája reszketve lefelé görbült, de nem sírta el magát.
– Kicsit szarban vagy, mi, Lloyd? Pont Mata Harival feküdtél le? – vigyorgott rá, miközben a fájdalom könnyei ragyogtak a szemében.
– Nyughass, Lloyd! – mondta Whitney Horgan. Halált látott Lloyd szemében. Gyorsan előrelépett, megfogta a másik karját. – Kimegyünk a nappaliba. Jenny szemmel tarthatja, amíg felöltözik.
– És mi van, ha úgy dönt, hogy kiugrik az ablakon?
– Nem lesz rá lehetősége – mondta Jenny. Széles arca halálsápadt volt, és Dayna csak most vette észre, hogy pisztoly lóg a csípőjéről.
– Amúgy sem teheti meg – mondta Nagy Ász. – Az ablakok itt csak dísznek vannak, még ezt sem tudtad? Néha a nagy vesztesek, miután fölkeltek az asztaltól, szerettek volna egy nagyot repülni, és ez nem tett volna jót a szálloda jó hírének. Ezért ezeket nem lehet kinyitni. – Pillantása Daynára tévedt, és egy árnyalatnyi együttérzés volt a szemében. – Márpedig? bébi, te most ugyancsak nagy vesztes vagy.
– Nyughass, Lloyd – ismételte Whitney. – Valami olyasmit csinálhatsz, amit később megbánsz – fejbe rúgod vagy ilyesmi –, ha nem húzol innen.
– Jól van. – Együtt mentek az ajtóhoz, ott Lloyd visszanézett. – Majd ő megdorgál, te szuka.
– Lloyd, te voltál a legszarabb szerető, akivel valaha dolgom volt – felelte Dayna mézédesen.
Lloyd már ugrott volna neki, de Whitney és Ken DeMott elkapták és kilökték az ajtón. A dupla ajtó halk kattanással becsukódott.
– Öltözz, Dayna – mondta Jenny.
Dayna fölállt, még mindig a karján levő bíbor zúzódást dörgölve. – Neked tetszenek az ilyen alakok? – kérdezte. – Ezért vagy itt? Az ilyen Lloyd Henreid-féle figurák?
– Te feküdtél le vele, nem én. – Jenny arcán először látszott düh és neheztelés. – Azt gondolod, szép dolog idejönni és kémkedni az emberek után? Mindent megérdemelsz, amit csak kapsz. És sokat fogsz kapni, nővér.
– Egy okból feküdtem le vele. – Felhúzta a bugyiját. – És más okból kémkedtem.
– Nem fognád be a pofád?
Dayna megfordult, farkasszemet nézett Jennyvel. – Egyáltalán tudod te, hogy mit csinálnak ezek itt, te lány? Mit gondolsz, miért tanulnak repülni az Indian Springs-i gépekkel? Mit gondolsz, azok a Gébics rakéták azért kellenek, mert Flagg egy káposztababát akar nyerni a macájának a vidéki vásáron?
Jenny szája vonallá keskenyedett. – Ez nem az én dolgom.
– Akkor se lesz a te dolgod, ha ezeket a gépeket jövő tavasszal elindítják a Sziklás-hegység felé, és azon túl eltörölnek minden élőt?
– Remélem, megteszik. Vagy mi, vagy ti; ő mondta. És én hiszek neki.
– Hitlernek is hittek. De te nem is hiszel, te csak be vagy szarva.
– Öltözz, Dayna.
Dayna felhúzta a nadrágját, begombolta, felhúzta a cipzárt. Azután a kezét a szájához kapta. – Azt... azt hiszem hányni fogok... Istenem! – Felmarkolta a blúzát, összegörnyedve berohant a fürdőszobába, és bezárta az ajtót. Hangosan öklendezett közben.
– Nyisd ki az ajtót, Dayna! Nyisd ki, különben szétlövöm a zárat!
– Rosszul vagyok! – Ismét hangosan öklendezett. Lábujjhegyre állt, végigtapogatta a gyógyszeres szekrény tetejét, hálát adva Istennek, hogy itt hagyta a kését és a rugós csiptetőt, közben újabb húsz másodpercért imádkozott...
Megtalálta a csiptetőt. Felhúzta. Most már más hangok is hallatszottak a hálószoba felől.
Bal kezével kinyitotta a mosdó csapját. – Egy perc, a fenébe, rosszul vagyok!
De nem adtak neki egy percet. Valaki akkorát rúgott az ajtóba, hogy megremegett a keretében. Dayna a helyére pattintotta a kést. Úgy simult az alkarjához, mint egy halálos nyíl. Kétségbeesett kapkodással fölrántotta a blúzát, és begombolta a kézelőket. Vizet locsolt a szájába. Lehúzta a vécét.
Újabb rúgás érte az ajtót. Dayna elforgatta a kilincset, és azok bezúdultak, Lloyd eszelős tekintettel, Jenny lövésre tartott pisztollyal, Ken DeMott és Nagy Ász mögött.
– Taccsoltam – mondta hidegen Dayna. – Milyen kár, hogy nem bámulhattátok, mi?
Lloyd megragadta a vállát, és kilökte a hálószobába.
– Ki kéne törnöm a nyakad, te picsa.
– Ne feledkezz meg a gazdi hangjáról. – Begombolta a blúzát, miközben villámló szemmel nézte őket. – Ő a kutyaúristenetek, igaz? Megcsókoljátok a seggét, és imádjátok.
– Jobb, ha befogod – dörmögte mogorván Whitney.
– Csak magadnak ártasz vele.
Dayna Jennyre nézett, képtelen volt felfogni, hogy a nappali nyílt mosolyú, malac humorú lányból miként lett ez az üres arcú éjszakai lény. – Hát nem látjátok, hogy elölről akar kezdeni mindent? – kérdezte kétségbeesetten. – A gyilkolást, a lövöldözést... a járványt?
– Ő a legnagyobb és a legerősebb – felelte Whitney különös gyengédséggel. – Le fog radírozni benneteket a föld színéről.
– Nincs több beszéd – mondta Lloyd. – Induljunk.
Meg akarták fogni a karját, de Dayna elhúzódott, szorosan keresztbe fonta a karjait, és megrázta a fejét. – Tudok járni – mondta.
A KASZINÓ kihalt volt, mindössze néhány fegyveres ült vagy állt az ajtóknál, akik mintha rendkívül érdekes látnivalókat találtak volna a falakon, a mennyezeten és az üres játékasztalokon, amikor kinyílt a lift ajtaja, és Daynát maga előtt terelve kilépett Lloyd csapata.
A pénztárablakok sora mögötti ajtóhoz vitték. Lloyd elővett egy kis kulcsot, és beléptek. Gyorsan átterelték a lányt egy banknak látszó területen, ahol számológépek, papírszalagokkal teli szemétkosarak, gumiszalaggal és gemkapcsokkal teli dobozok álltak mindenfelé. A számítógépek képernyői üresek és szürkék voltak. A pénztárgépek fiókjai nyitva álltak. Némelyikből kiömlött a pénz a csempézett padlóra. A legtöbb bankó ötvenes és százas volt.
A pénztári terület végében Whitney egy újabb ajtót nyitott ki, és Daynát a szőnyeges folyosón egy üres recepcióhoz vitték. Ízléses berendezés. Szabálytalan formájú fehér asztal a jó ízlésű titkárnőnek, aki néhány hónapja köhögve, nagy zöld nyálkacsomókat köpködve lehelte ki a lelkét. A falon Klee-stílusú nyomat. A földön derűs világosbarna, vastag szőnyeg. A hatalom székhelyének előtere.
A félelem hideg vízként csörgedezett Dayna testének üregeiben, merevvé, félszeggé tette mozgását. Lloyd az íróasztal fölé hajolt, és megnyomta a távközlés gombját. Dayna látta, hogy kissé verejtékezik.
– Elhoztuk, R. F.
Hisztérikus nevetés bugyborékolt Daynában, és nem bírta visszafojtani – nem mintha erőltette volna. – R. F.! R. F.! Hát ez jó! Rendes Fiú! – Eszelősen vihogott. Jenny hirtelen pofon ütötte.
– Pofa be! – sziszegte. – Nem tudod, hogy mi vár rád.
– Én tudom – nézett rá Dayna. – Te és a többiek, ti nem tudjátok.
A mikrofonból megszólalt egy meleg, örvendező, barátságos hang. – Nagyon jó, Lloyd, köszönöm. Küldd be, kérlek.
– Egyedül?
– De mennyire. – Mielőtt szétkapcsolt volna a vonal, elnéző kuncogás hallatszott. Dayna szája kiszáradt ettől a hangtól.
Lloyd megfordult. Most már bőségesen verejtékezett, a homlokán nagy csöppekben ült az izzadság, és könnyként pergett az arcán. – Hallottad. Indulás.
A lány összekulcsolta a melle alatt a karját, hogy a penge befelé legyen. – Gondolom, ezt megtagadhatom.
– Akkor berángatlak.
– Nézz már magadra, Lloyd. Annyira félsz, hogy még egy korcs kutyakölyköt sem tudnál berángatni. – Végigmérte a többieket. – Mindnyájan rettegtek. Jenny, te gyakorlatilag becsináltál a bugyidba. Nem tesz jót a bőrszínednek, drágám. De a bugyidnak sem.
– Hallgass, te mocskos csúszómászó – suttogta Jenny.
– A Szabad övezetben sohasem féltem ennyire – mondta Dayna. – Jól éreztem ott magam. Azért jöttem ide, hogy megmaradjon ez a jó érzés. Nincs ebben semmi politika. El kéne gondolkodnotok ezen. Talán azért árulja a félelmet, mert nincs semmi más eladnivalója.
– Hölgyem – szólalt meg bocsánatkérően Whitney –, én biztosan szívesen elhallgatnám még a prédikációja folytatását is, de ez az ember várja. Sajnálom, de vagy kimondja az áment, és önként átmegy azon az ajtón, vagy én fogom berángatni. Elmondhatja neki az egész történetét, ha egyszer odabent lesz... amennyiben elég nyála marad a beszédhez. De addig is, a mi felelősségünk, hogy mi történik. – Különös, gondolta a lány, őszinte sajnálat cseng a hangjában. Sajnos, ugyanakkor őszinte félelem is.
– Semmi szükség rá.
Kényszerítette a lábát, hogy elinduljon, azután már kicsivel könnyebb volt. A halálba megy. Ez fix. Ha így van, hát legyen. Nála van a kése. Először a férfinak, ha lehetséges, azután saját magának, ha szükséges.
Arra gondolt: A nevem Dayna Roberta Jurgens, és félek, de féltem már korábban is. Csak azt veheti el tőlem, amit egy napon magamtól is oda kellett volna adnom az életemet. Nem hagyom, hogy megtörjön. Amennyire lehetséges, igyekszem megakadályozni, hogy maga alá gyűrjön. Szépen szeretnék meghalni... és azt fogom tenni, amit akarok.
Elfordította a kilincset, és belépett a belső irodába... Randall Flagg színe elé.
A SZOBA nagy volt, majdnem üres. Az íróasztalt a túlsó falhoz tolták, az igazgató forgatható széke mögéje szorult. A képeket vászonnal takarták le. A lámpák le voltak kapcsolva.
A szoba végében félrehúzták a függönyt a sivatagra néző üvegfal előtt. Dayna még sohasem látott meddőbb és elutasítóbb tájat. A hold olyan volt, mint egy apró, villogóra fényesített ezüstpénz. Már csaknem megtelt.
Az üvegfalnál egy emberalak állt, és kifelé nézett.
Azután is kifelé bámult, hogy a lány belépett, egykedvűen a hátát mutatta, mielőtt megfordult volna. Meddig tart, amíg egy ember megfordul? Két, legföljebb három másodpercig. De Daynának úgy rémlett, hogy a sötét ember egy örökkévalóságig fordul, egyre többet mutatva meg magából, akár a hold, amelyet figyelt. Gyermek lett újra, akit elzsibbasztott a rettegő kíváncsiság. Egy pillanatra annyira belegabalyodott Flagg igézetének pókhálójába, hogy bizonyosra vette, ha majd egy örökkévalóság múlva teljesen megfordul, az álomalakot látja: egy gótikus, csuklyás szerzetest, akinek csuklyája a tökéletes sötétségre borul. Egy arctalan, negatív embert. Rá fog nézni, és akkor ő megőrül.
Azután Flagg ránézett, meleg mosollyal elindult Dayna felé, aki döbbenten gondolta: Nahát, annyi idős, mint én!
Randy Flaggnek sötét, kócos haja volt. Az arca mutatós, pirospozsgás, mintha sok időt töltött volna a sivatagi szélben. Vonásai mozgékonyak, érzékenyek, a szemében jókedv táncolt, olyan szeme volt, mint egy kisgyereknek, aki e pillanatban kapja meg a csodálatos, titkos meglepetést.
– Szia, Dayna!
– H-H-Helló. – Ennél többet nem tudott mondani. Mindenre fölkészült, de erre nem. Elméje kiütötten tántorgott a szorítóban. Flagg mosolygott a zavara láttán, azután bocsánatkérően széttárta karjait. Kopott galléros, kifakult kockás ing volt rajta, szegecselt farmer, és nagyon ócska, félretaposott sarkú cowboycsizma.
– Mire számítottál? Vámpírra? – A mosolya szélesebb lett, szinte követelte, hogy visszamosolyogjanak rá. – Arcváltoztatóra? Mit mondtak neked rólam?
– Félnek – felelte a lány. – Lloyd... izzad, mint egy disznó. – Flagg mosolya még mindig választ követelt, és Dayna minden erejét összeszedte, hogy ne mosolyogjon rá. Az ő parancsára rugdosták ki az ágyból. Idehozták, hogy... minek is? Vallatni? Mondjon el mindent, amit tud a Szabad Övezetről? Nem hitte, hogy sok mindent mondhatna, amit Flagg már ne tudna.
– Lloyd – mondta Flagg, és bánatosan elnevette magát. – Lloyd meglehetősen keserves élményeken ment keresztül Phoenixben, amikor éppen tombolt az influenza. Nem szeret beszélni róla. Én mentettem meg a haláltól – a mosolya még lefegyverzőbb lett, ha ez egyáltalán lehetséges –, és azt hiszem, még a halálnál is rosszabb sorstól, ahogy mondani szokták. Nagymértékben azonosít engem ezzel a tapasztalattal, noha nem én hoztam abba a helyzetbe. Elhiszed?
A lány lassan bólintott. Hitt neki, és hirtelen az jutott eszébe, vajon Lloyd állandó zuhanyozása nincs-e kapcsolatban ezekkel a „meglehetősen keserves phoenixi élményekkel”. És még valamit érzett amire sohasem számított volna Lloyd Henreiddel kapcsolatban: sajnálatot.
– Na jó. Ülj le, drágám.
A lány tétován nézett körül.
– A padlóra. Az jó lesz. Beszélnünk kell, méghozzá őszintén. A hazugok ülnek székben, mi mellőzzük őket. Nos, telepedj le, mintha barátok volnánk, akik egy tábortűz két oldalán ülnek. Ülj le, lányom! – A szeme valósággal szikrázott a visszafojtott jókedvtől, mintha az oldala repedezne a kacagástól, amelyet alig tud visszatartani. Törökülésbe ereszkedett, azután hívogatóan fölnézett Daynára, és az arca mintha azt mondta volna: Ugye nem hagysz itt gunnyasztani egyedül a padlón, ebben a nevetséges irodában?
Pillanatnyi habozás után leült. Ő is keresztbe vetette a lábát, a kezét könnyedén rátette a térdére A rugós tartóban pihenő kés súlya vigasztalóan húzta az alkarját.
– Azért jöttél ide, hogy kikémleld az országot, drágám – mondta a férfi. – Ez a pontos helyzetmeghatározás?
– Igen. – Semmi értelme sem lett volna a tagadásnak.
– És azt is tudod, hogy általában milyen sors vár a kémekre hadiállapot idején?
– Igen.
A férfi mosolya napfényként terjedt az arcán – Akkor igazán nagy szerencse, hogy nincs hadiállapotban a te néped az enyémmel.
Dayna elhűlt.
– De hát tudod, hogy így van – mondta Flagg halk, őszinte hangon.
– De hát... te... – Ezernyi zavart gondolat kavargott a fejében. Indian Springs. A Gébicsek. Szemétláda Ember a lombtalanítóval és az öngyújtóival. Ahogy azonnal témát változtatnak, ha ennek az embernek a neve – vagy megjelenése – kerül szóba. És az az ügyvéd, Eric Strellerton. Kiégett aggyal kóborol a Mojave-sivatagban.
Nem tett mást, csak ránézett.
– Megtámadtuk talán ezt a ti úgynevezett Szabad Övezeteteket? Tettünk talán bármiféle hadmozdulatot ellenetek?
– Nem... de...
– Na és ti talán megtámadtatok?
– Természetesen nem!
– Nem. És nincsenek ilyen terveink. Nézd csak! – Hirtelen fölemelte jobb kezét, és csövet formált. Dayna, ahogy átnézett rajta, látta az üvegfal mögötti sivatagot.
– A nagy nyugati sivatag! – kiáltotta a férfi. – A Nagy Lópikula! Nevada! Arizona! Új-Mexikó! Kalifornia! Embereim egy része Washingtonban van, Seattle körül, meg az oregoni Portlandben. Egy maroknyi pedig Idahóban és Új-Mexikóban. Túlságosan szétszóródtunk ahhoz, hogy egy-két évig akár gondolhatnánk is népszámlálásra. Sokkal sebezhetőbbek vagyunk, mint a ti Övezetetek. A Szabad Övezet olyan, mint egy jól szervezett méhkas vagy kommuna. Mi nem vagyunk többek egy konföderációnál, amelynek cím szerint én vagyok a vezetője. Mindnyájunknak jut hely. Még 2190-ben is lesz. Már amennyiben a csecsemők életben maradnak, amit még legalább öt hónapig nem tudhatunk. Ha így lesz, és az emberiség folytatódik, akkor hagyjuk a harcokat, amelyeket nagyapáink vívtak. Vagy az ő nagyszüleik. Az isten szerelmére, hát miért harcolnánk?
– Semmiért – motyogta a lány. A torka kiszáradt. Szédelgett, és még valami más is fölébredt benne... remény? Flagg szemébe nézett. Úgy rémlett, nem bírja elszakítani a pillantását a férfiétól, de nem is akarta. Nem fog megőrülni. Flagg egyáltalán nem akarja megőrjíteni. Ez itt... egy nagyon ésszerűen gondolkodó ember.
– Nincs gazdasági oka, hogy harcoljunk, és nincs technikai oka sem. A politikánk kicsit más, de ez igazán nem komoly dolog, mivel köztünk van a Sziklás-hegység.
Hipnotizál.
Hatalmas erőfeszítéssel kényszerítette magát, hogy eltépje a pillantását a férfiétól, és a holdat nézze a válla fölött. Flagg mosolya kicsit megfakult, és mintha a bosszúság árnyéka suhant volna át vonásain. Vagy csak képzelte? Amikor visszafordította a tekintetét (ez alkalommal óvatosabban), a férfi ismét gyengéden mosolygott.
– Megöletted a Bírót – mondta nyersen. – Valamit akarsz tőlem, és ha megkapod, engem is megöletsz.
Flagg türelmesen nézett rá. – Az Idaho-Oregon határvonalon mindenütt vannak őrállások, és ők csakugyan kutattak Farris bíró után, ez igaz. De nem azért, hogy megöljék! Az volt a parancsuk, hogy hozzák el nekem. Tegnapig Portlandben tartózkodtam. Beszélni akartam vele, ahogy most veled beszélek, drágám: nyugodtan, ésszerűen, gyakorlatiasan. Két őröm találkozott vele az oregoni Copperfieldben. Eleve lövöldözve szállt ki, egyik emberemet halálosan megsebesítette, a másikat pedig megölte. A sebesült lőtte le a Bírót, mielőtt meghalt volna. Sajnálom, hogy így alakult. Még annál is jobban, mint ahogy azt te képes lennél megérteni. – A szeme elsötétedett, és a lány hitt neki... de valószínűleg nem úgy, ahogy Flagg szerette volna elhitetni vele. Dayna ismét azt a hidegséget érezte magában.
– Itt nem így beszélnek róla.
– Vagy nekik hiszel, drágám, vagy nekem. De ne feledd, nekik én parancsolok.
Nagyon jó rábeszélő... pokolian ért hozzá. Szinte ártalmatlannak látszik – holott ez nem egészen igaz, ugyebár? Az egész abból van, hogy látja ezt a férfit... vagy valamit, ami férfinak látszik. Ez önmagában elég megkönnyebbülés, hogy kocsonyává lágyuljanak tőle. Flaggnek van fellépése, és nem hiányzik belőle az a politikusi képesség, hogy laposra hengerelje a mások legjobb érveit... ám az, ahogy tette, mélységesen nyugtalanította Daynát.
– Ha nem akarsz háborút, akkor mire valók a sugárhajtású gépek és a többi szajré Indian Springsben?
– Védelmi intézkedések – vágta rá a férfi. – Ugyan ezt tesszük a kaliforniai Searless-tónál és az Edwards légi támaszponton. Van egy csoport a washingtoni Yakima Ridge atomerőműben is. A te néped is meg fogja ezt tenni, ha eddig nem tette.
Dayna nagyon lassan megrázta a fejét. – Amikor elhagytam az Övezetet, még mindig azon igyekeztek, hogy újra beindítsák a villanyvilágítást.
– Boldogan küldenek nekik két-három technikust, ha nem tudnám, hogy a ti Brad Kitchneretek máris nagyon szépen halad. Tegnap volt egy kis rövidzárlatuk, de villámgyorsan megoldotta a problémát. Az Arapahoe-ban túlfeszültség keletkezett.
– Honnan tudod mindezt?
– Ó, megvannak a magam útjai – felelte Flagg jóindulatúan. – Mellesleg visszament az öregasszony. A drága öreg mami.
– Abagail anya?
– Igen. – A szeme távoli, ködös volt; talán szomorú.
– Meghalt. Milyen kár. Igazán reméltem, hogy egy szer személyesen is találkozunk.
– Halott? Abagail anya halott?
A ködös pillantás feltisztult, a férfi rámosolygott. – Tényleg ennyire meglep?
– Nem. Csak az lep meg, hogy visszament. És az még jobban, hogy te tudsz róla.
– Azért ment vissza, hogy meghaljon.
– Mondott valamit?
Flagg arcáról egy pillanatra félrecsúszott a kedélyes maszk; sötét, dühös értetlenség látszott rajta.
– Nem – felelte. – Azt gondoltam, hogy fog... hogy beszélni fog. De kómában halt meg.
– Biztos?
A férfi mosolya megújult, úgy ragyogott, mint a nyári napsugár, amely felszívja a földről a ködöt.
– Ne is törődj vele, Dayna. Kellemesebb dolgokról beszéljünk, például a te visszatérésedről. Bizonyos vagyok benne, hogy inkább lennél az Övezetben, mint itt. Van valamim, amit magaddal kell vinned. – Az ingébe nyúlt, elővett egy szarvasbőr zacskót, abból pedig három, benzinkutaknál árult térképet. Átnyújtotta a térképeket Daynának, aki növekvő zavarodottsággal bámulta őket. A hét nyugati államot ábrázolták. Bizonyos övezeteket vörösre festettek. A térképek alján levő, kézzel írott eligazítás szerint a vörös azokat a területeket jelzi, ahol a lakosság lélekszáma ugrásszerűen nőtt.
– Nekem akarod adni ezeket?
– Igen. Én tudom, hogy ti merre vagytok; azt akarom, hogy tudjátok, az én embereim merre laknak. Ez a jóhiszeműség és a barátság gesztusa. Ha majd visszatérsz, szeretném, ha közölnéd velük, hogy Flagg nem akarja bántani őket, és Flagg népe sem. Mondd meg nekik, hogy ne küldjenek többé kémeket. Ha embereket akarnak ideküldeni, akkor nevezzék őket követségnek... vagy diákcserének... vagy akármilyen hülyeségnek. De jöjjenek nyíltan. Elmondod?
Dayna kábult volt, mintha kiütötték volna. – Hát persze. Elmondom nekik. De...
– Ez minden. – Ismét széttárta üres tenyerét. A lány meglátott valamit, és riadtan előrehajolt.
– Mit néztél? – A kérdésnek éle volt.
– Semmit.
De látta, és az elkeskenyedő szempárból fölmérhette, hogy Flagg is tudja, mit látott. Flagg tenyerén nem voltak vonalak. Olyan sima és üres volt a bőr, mint egy csecsemő hasa. Sem életvonal, sem szerelmi, se körök, gyűrűk, hurkok. Csak... az űr.
Egymást nézték, Dayna úgy érezte, nagyon sokáig.
Azután Flagg talpra ugrott, és elindult az íróasztal felé. Dayna ugyancsak fölállt. Már-már elhitte, hogy elengedik. A férfi leült az asztal sarkára, és maga elé húzta a belső távközlés dobozát.
– Megmondom Lloydnak, hogy olajozza meg a motorodat – mondta. – És azt is, hogy tankolja föl. Most már nem kell aggódni az üzemanyaghiány miatt, igaz? Jut mindenkinek. Noha volt idő – emlékszem rá, és valószínűleg te is, Dayna –, amikor úgy tűnt, hogy az egész világon gombafelhők fognak nőni az ólommentes benzin hiánya miatt. – Megcsóválta a fejét. – Az emberek nagyon, nagyon ostobák voltak. – Hüvelykjével megnyomta a mikrofon gombját. – Lloyd!
– Ja, jelen!
– Feltöltetnéd Dayna motorját, és idehozatnád a szálloda elé? Távozik tőlünk.
– Igen.
Flagg kikapcsolta a mikrofont. – Hát ennyi, drágám.
– Csak úgy... elmehetek?
– Igen, asszonyom. Volt szerencsém. – Fölemelte a kezét, és az ajtó felé mutatott – de a tenyerét lefelé tartotta.
Dayna az ajtóhoz ment. Épphogy megérintette a kilincset, amikor a férfi megszólalt: – Csak még valami. Egy... jelentéktelen apróság.
Dayna megfordult, s ránézett. Flagg barátsággal, szélesen vigyorgott rá, de a lánynak egy töredék másodpercre eszébe jutott egy nyelvét lógató hatalmas, fekete szelindek, amely úgy letépi az emberi kart a tűhegyes fogaival, mintha mosogatórongy volna.
– Mi lenne az?
– Van itt még egy emberetek – mondta Flagg. A mosolya szélesebbé vált. – Ki lehet az?
– Honnan az ördögből tudhatnám azt én? – kérdezte Dayna. Tom Cullen!... hasított belé. Lehet, hogy tényleg ő az?
– Ó, eredj már, drágám. Azt hittem, egyenesbe jutottunk.
– Csakugyan – mondta a lány. – Ha egyenesen előre nézel, akkor láthatod, hogy én teljesen őszinte voltam. A bizottság engem küldött... meg a Bírót... és ki tudja, hány embert még... és nagyon körültekintőek voltak, hogy ne fecseghessünk egymásról, ha valami... történne, tudod.
– És ha úgy döntünk, hogy letépjük néhány körmödet?
– Jól van. Engem Sue Stern kért meg. Azt hiszem, Larry Underwood... ő is tagja a bizottságnak...
– Tudom, hogy kicsoda Mr. Underwood.
– Igen, na szóval, azt hiszem, a Bírót ő kérte fel. De hogy bárki mást... – Megrázta a fejét. – Akárki lehet. Akár többen is. Amennyire tudom, mind a hét bizottsági tag felelős a kémek toborzásáért.
– Igen, ez lehetséges, de mégsem így van. Csak egy ember jött, és te tudod, hogy ki az. – Mosolya még szélesebb lett, és Dayna most már megijedt tőle. Nem volt természetes. Döglött halra emlékeztetett, szennyvízre, és a hold felszínére, ha teleszkópon nézik. Attól félt, hogy feszülő hólyagja mindjárt kiengedi a forró folyadékot.
– Tudod – ismételte Flagg. – Nem, én...
Flagg ismét a mikrofon fölé hajolt. – Lloyd elment már?
– Nem, még itt vagyok. – Drága hangszóró, jó hangátadás.
– Várj még Dayna motorjával – mondta Flagg. – Van még valami... – a lányra nézett, a szeme töprengve csillogott – ...amit meg kell vizsgálnunk – fejezte be.
– Jól van.
Kattant a hangszóró. Flagg összekulcsolta ujjait, és mosolyogva nézett a lányra. Nagyon sokáig nézett. Dayna izzadni kezdett. A férfi szeme egyre nőtt és sötétedett. Olyan volt belenézni, mintha nagyon régi, nagyon mély kútba bámulna. Ezúttal nem sikerült elfordítania a tekintetét.
– Mondd meg – kérte a férfi nagyon halkan. – Ne kelljen ízetlenkednünk, drágám.
Nagyon messziről hallotta a saját hangját: – Ez az egész csak színjáték volt, igaz? Egy kis monodráma.
– Drágám, én nem értem, hogy mire gondolsz.
– Dehogynem. Hiba volt, hogy Lloyd rögtön válaszolt. Amikor azt mondod neki, hogy békaügetés, ő már szökdécsel is. Már félúton kellett volna lennie a Stripen a motorommal. Csak akkor nem, ha azt mondtad neki, hogy maradjon, mert úgysem akarsz elengedni.
– Drágám, te borzasztó üldözési mániában szenvedsz. Gyanítom, hogy a férfiakról szerzett tapasztalataidból ered. Talán az utazó állatkertből. Iszonyú lehetett. Bizony, ez iszonyú tud lenni, és azt egyikünk sem szeretné, igaz?
A lány ereje elszivárgón; úgy rémlett neki, hogy a lábain át folyik lefelé, szabályos erővonalakban. Akaratereje utolsó cseppjeivel ökölbe szorította zsibbadt jobb kezét, és odavágott a jobb szeme fölé. Olyan fájdalom robbant a koponyájába, hogy a látása elhomályosodott. A feje hátracsuklott, tompa koppanással csapódott az ajtónak. Tekintete elszakadt Flaggétől, és érezte, hogy visszatér az akarata. És az ereje az ellenállásra.
– Te aztán igazán jó vagy – mondta rekedten.
– Tudod, hogy ki az – felelte a férfi. Fölállt az asztalról, és elindult felé. – Tudod, és meg is fogod mondani nekem. Az, hogy fejbe vágod magad, nem segít rajtad, drágám.
– Hogy lehet az, hogy nem ismered? – kiáltotta Dayna. – Tudtál a Bíróról, és tudtál rólam! Hogyhogy nem tudsz...
Flagg márványhideg keze szörnyű erővel ereszkedett a vállára. – Ki az?
– Nem tudom.
A férfi megrázta, mint egy rongybabát, miközben vadul, borzalmasan vigyorgott. A keze hideg volt, de az arca a sivatag perzselő hőjét sugározta. – Tudod. Mondd meg. Ki az?
– Miért nem tudod?
– Mert nem látom! – üvöltötte Flagg, és áthajította a lányt a szobán. Dayna csonttalanul rogyott össze, és mikor meglátta maga fölött a félhomályban annak az arcnak a keresőfényét, engedett a hólyagja, meleg spriccelt végig a lábszárán. Az ész kedves, készséges arca eltűnt. Randy Flagg eltűnt. Ez a Járkáló Cimbora, a magas ember, a nagyfiú. Isten legyen irgalmas hozzá.
– El fogod mondani – szólt a férfi. – El fogod mondani, amit tudni akarok.
Dayna rábámult, azután lassan föltápászkodott. A kés súlyosan nyomta az alkarját.
– Igen, megmondom – felelte. – Gyere közelebb.
A férfi vigyorogva előrelépett.
– Nem, sokkal közelebb. A füledbe akarom súgni.
Még közelebb lépett. Dayna érezte a belőle sütőhőt, a dermesztő hideget. A fülében dallamtalan színuszhang zúgott. Érezte a rothadás erős, édeskés, fojtogató bűzét. Az őrület szagát. Olyan volt, mint a sötét pincében rothadó zöldség.
– Közelebb! – suttogta rekedten.
Flagg még egy lépést tett. A lány csapott egyet a csuklójával. Hallotta, ahogy a rugó pattan. Súly hullott a tenyerébe.
– Nesze! – sikoltotta hisztérikusan, és nagy erővel fölfelé döfött, ki akarta belezni, úgy akarta itt hagyni, hogy körbe-körbe botorkál a szobában, a belei pedig gőzölgő halomban lógnak belőle. Ám a férfi bömbölve felröhögött, hátraszegte a fejét, az arca lángolt, és csípőre tett kézzel tekergőzött és hajlongott példátlan jókedvében.
– Na de drágám! – kiáltotta, és ismét hahotázni kezdett.
Dayna bután bámult a kezére. Ropogós sárga banán volt benne. Még a kék-fehér Chiquita öntapadót sem felejtették le róla. Iszonyodva ejtette a szőnyegre, ahol beteg, sárga vigyor lett belőle, mintha Flagget utánozná.
– El fogod mondani – suttogta a férfi. – Hát persze hogy elmondod.
Dayna tudta, hogy igaza van.
Hirtelen megpördült, olyan fürgén, ami még a sötét embert is váratlanul érte. Egyik fekete keze odakapott, de csak a blúz hátát érte el, és egy darab selyemrongy maradt a markában.
Dayna az üvegfalnak ugrott.
– Ne! – bődült el a férfi. Dayna érezte, hogy fekete szélként ront utána.
Lendületet vett, alsó lábszára dugattyúként lökte előre. A feje búbjával találta el az üveget. Tompa, fahangú reccsenés hallatszott, meglepően vastag üvegcserepek zuhogtak a személyzeti parkolóba. A becsapódási pontból kanyargós repedések higanyszálai futottak szét az üvegen. Daynát a lendület félig átvitte az ablakon. Ott fennakadt, és vérzett.
Érezte vállán Flagg kezét, és az jutott eszébe, vajon mennyi időbe telik, amíg a sötét ember beszédre bírja. Egy óra? Kettő? Valószínűleg haldoklik, de még ez sem elég.
Tomot láttam, te pedig azért nem érzed, vagy mit tudom én, mit csinálsz, mert ő más, ő...
Flagg húzni kezdte vissza.
Egyszerűen ölte meg magát: nagy lendülettel jobbra fordította a fejét. Egy borotvaéles üvegszilánk mélyen a torkába fúródott. Egy másik a jobb szemét döfte át. Teste megmerevedett, keze az üvegen csapkodott. Azután elernyedt. Amit a sötét ember visszarángatott az irodájába, az már csak egy vérző zsák volt.
Dayna elment, talán diadallal.
Flagg dühtől üvöltve belerúgott. A holttest renyhe közönye még jobban felbőszítette. Bömbölve, vicsorogva körberugdalta a szobán. Szikrák röpködtek a hajából, mintha a belsejében elektromos mezőt gerjesztő, zümmögő ciklotron kelt volna életre, elemmé változtatva a sötét embert. A szeme sötét tűzzel égett. Bőgött és rúgott, rúgott és bőgött.
Kint Lloyd és társai fakón néztek egymásra. Végül nem bírták tovább. Jenny, Ken és Whitney eloldalogtak, savószín ábrázatukat gondosan annak az embernek a vonásaiba idomítva, aki semmit sem hall, és nem is akar hallani.
Csak Lloyd maradt, nem azért, mintha annyira akarta volna, hanem mert tudta, hogy ezt várják el tőle. Végül Flagg behívta.
A SZÉLES ÍRÓASZTALON ült, keresztbe vetett lábbal, kezét farmeres térdére ejtve. Elnézett Lloyd feje mellett, csak úgy a levegőbe. Huzat volt, és Lloyd látta, hogy az üvegfal középen be van törve. A lyuk éles széle vértől volt ragacsos.
A padlón egy nagyjából emberforma csomag hevert függönybe csavarva.
– Szabadulj meg ettől – parancsolta Flagg.
– Igen – suttogta rekedten Lloyd. – A fejet levágjam?
– Vidd el az egészet a várostól keletre, locsold le benzinnel, és égesd el. Megértetted? Égesd el. Égesd el az egész szart!
– Rendben.
– Igen – mosolygott jóságosan Flagg.
Reszketve, kiszáradt szájjal, a rettegéstől csaknem nyöszörögve küszködött Lloyd az ormótlan csomaggal. Az alsó része ragadt. U alakba hajlott Lloyd karjaiban, kicsúszott, puffanva ért földet. Lloyd megrettent pillantást vetett Flaggre, de az továbbra is lótuszülésben ült, és kifelé bámult. Lloyd ismét felnyalábolta a csomagot, és az ajtó felé tántorgott.
– Lloyd!
Megállt, visszanézett. Apró nyögés szakadt ki belőle. Flagg még mindig lótuszban ült, de most húsz centiméterrel az asztallap fölött lebegett, és derűsen nézett végig a szobán.
– M-m-mi az?
– Megvan még a kulcs, amelyet Phoenixben adtam neked?
– Igen.
– Legyen kéznél. Közeledik az idő.
– I-igenis.
Várt, de Flagg nem szólt többet. Csak lebegett a sötétben, mint egy észbontó hindu fakír trükk, kifelé bámult, és szelíden mosolygott.
Lloyd sietve távozott, és boldog volt, mint mindig, hogy élve és ép ésszel megúszta.
CSÖNDESEN TELT EL a nap Vegasban. Lloyd délután két óra tájban, benzintől bűzölögve tért vissza. Feltámadt a szél, és ötkor már föl-alá süvöltött a Stripen, gyászosan huhogva a szállodák között. A pálmák, amikor júliusban és augusztusban a város víz nélkül maradt, elpusztultak, most megtépázott harci lobogókhoz hasonlóan csapkodtak. Furcsa formájú felhők sodródtak az égen.
A Cub Bárban Whitney Horgan és Ken DeMott sört iszogatott, és tojássalátás szendvicset evett. Három idős hölgy – a Furi nővérek, mindenki így hívta őket – csirkéket tartott a város peremén, ők szállították a tojást. Lent a kaszinóban a kis Dinny McCarthy mászkált boldogan körbe az egyik asztalon, és műanyag katonákkal játszott.
– Né má, a kis mókust – mondta Ken gyengéden. – Valaki megkért, vigyáznék-e rá egy órát. Én bizony egész héten rajta tartanám a szemem. Azt kívánom Istentől, bárcsak az enyém lenne. A feleségem csak egyszer volt terhes, akkor is két hónappal korábban szült. A kicsi a harmadik napon halt meg az inkubátorban. – Fölnézett, látta, hogy Lloyd jön.
– Szia, Dinny! – szólt oda a kisfiúnak.
– Jojd! Jojd! – kiabálta Dinny. Rohant a játékasztal széléhez, leugrott, odaszaladt a férfihoz. Lloyd fölvette, meghintáztatta, azután melegen magához ölelte.
– Adsz puszit Lloydnak? – kérdezte a gyereket.
Dinny cuppanós puszikkal árasztotta el.
– Hoztam neked valamit – mondta Lloyd, és fóliába csomagolt Hershey's Csókot húzott elő a mellzsebéből.
Dinny boldog zajongással karolta át. – Jojd?
– Mi van, Dinny?
– Miért olyan a szagod, mint egy benzinfáklyának?
Lloyd mosolygott. – Szemetet égettem, aranyom. – Eredj játszani. Ma ki a mamád?
– Angelina. – Úgy mondta, hogy Angyejina. – Az után megint Bonnié jön. Szeretem Bonnie-t. De Angelinát is.
– Ne mondd meg neki, hogy Lloyd cukorkát adott neked, mert Angelina elfenekeli Lloydot.
Dinny megígérte, hogy nem fog árulkodni, azután elrobogott, azon a képen vihogva, hogy Angelina fenekeli Lloydot. Egy-két perc múlva ismét az asztalon volt, és csokoládéval teli szájjal vezényelte hadseregét. Jött Whitney fehér kötényében. Két szendvicset hozott Lloydnak meg egy üveg hideg Hamm sört.
– Kösz – mondta Lloyd. – Klasszul fest.
– Szíriai házikenyér – mondta Whitney büszkén.
Lloyd egy darabig nyámmogott. – Látta valaki? – kérdezte végül.
Ken megrázta a fejét. – Azt hiszem, megint elment.
Lloyd elgondolkodott. Kint a szokásosnál erősebben vonított a szél, a hangja magányos és elveszett volt a sivatagban. Dinny szorongva fölkapta a fejét egy pillanatra, azután tovább játszott.
– Asszem, valahol kint van – mondta végül Lloyd. – Nem tudom, hogy miért, de ez az érzésem. Kint van, és várja, hogy valami történjen. Csak azt nem tudom, hogy mi.
Whitney halkan megkérdezte: – Mit gondolsz, kiszedte belőle?
– Nem – felelte Lloyd, miközben Dinnyt figyelte. – Nem hinném. Valahogy elfuserálódott a dolog. A csajnak... a csajnak vagy szerencséje volt, vagy túljárt az eszén. És ez nemigen szokott előfordulni.
– Hosszabb távon nem számít – jegyezte meg Ken, de gondterheltnek tűnt.
– Nem, tényleg nem. – Lloyd egy ideig a szelet hallgatta. – Talán visszamegy L. A.-be. – De igazából nem ezt gondolta, és ez látszott is az arcán.
Whitney visszatért a konyhába, és újabb kör sört hozott. Némán ittak, nyugtalanító dolgokra gondoltak. Először a Bíró, most pedig a csaj. Mindkettő halott. És egyik sem beszélt. Egyik sem maradt sértetlen, ahogy ő parancsolta. Mintha a régi Yankees, Mantle, Maris és Ford Yankeese veszítette volna el az első két nyitó játékot a profi ligák bajnokságán. Nehéz és ijesztő volt elhinniük.
A szél erősen fújt egész éjjel.
SZEPTEMBER 10-ÉN késő délután Dinny a szállodai negyedtől északra elterülő, kis városi parkban játszott. Ezen a héten Angelina Hirschfield volt az „anyja”. Angelina egy padon ült, és egy fiatal lánnyal beszélgetett, aki öt hete, tíz nappal Angie érkezése után vetődött Las Vegasba.
Angie Hirschfield huszonhét éves volt, a lány tíz évvel fiatalabb. Szoros farmersortot viselt és kurta napozófelsőt, amely abszolút semmit sem bízott a képzeletre. Volt valami trágár a feszes, vonzó ifjú test és a gyerekes, duzzogó, elég üres arc ellentétében. Végeérhetetlen egyhangúsággal beszélt rocksztárokról, szexről, pocsék munkájáról, amelynek során a konzerválószert kellett tisztítania a fegyverekről Indian Springsben, szexről, a gyémántgyűrűjéről, szexről, hiányolt tévéműsorokról és szexről.
Angie azt kívánta, bárcsak menne el szexelni, és hagyná békén. Remélhetőleg Dinny legalább harmincéves lesz, mielőtt erre a lányra sor kerül az anyaságban.
Ebben a pillanatban Dinny fölnézett, elmosolyodott, és fölkiáltott: – Tom! Hé, Tom!
A park másik végében egy nagydarab, szalmaszőke férfi csoszogott, jókora éthordót cipelve. – Nahát, az a hapsi piásnak látszik – mondta a lány Angie-nak.
Angie elmosolyodott. – Nem, az Tom. Ő csak...
De Dinny már elrobogott, és teli tüdőből, hangosan kiabált: – Tom! Várj, Tom!
Tom vigyorogva odafordult. – Dinny! Hahó!
Dinny felszökkent rá. Tom elejtette az éthordóját, és megragadta a gyereket. Körbehintáztatta.
– Repülőzz velem, Tom! Repülőzz!
Tom megragadta Dinny csuklóját, és forgatni kezdte, egyre gyorsabban. A centrifugális erő mindjobban kiegyenesítette a kisfiú testét, míg végül a lábai párhuzamosak lettek a földdel. Visongva nevetett. Két-három forduló után Tom gyengéden letette.
Dinny botladozva kacagott, igyekezett visszanyerni az egyensúlyát. – Még egyszer, Tom! Még egyszer!
– Nem, mert elhányod magad. És Tomnak haza kell mennie. Az biztos is.
– Jó, Tom. Szia!
– Azt hiszem – mondta Angie a lánynak –, Dinny Lloyd Henreidet és Tom Cullent szereti a legjobban az egész városban. Tom Cullen együgyű, de... – A lányra nézett, és elhallgatott. A másik elkeskenyedő szemmel, töprengve méregette Tomot.
– Egy másikkal jött? – kérdezte.
– Kicsoda? Tom? Dehogy, tudomásom szerint egy maga érkezett másfél hete. Azoknál az embereknél volt az Övezetben, de elkergették. Az ő veszteségük a mi nyereségünk, ennyit mondhatok.
– Nem jött vele egy kuka? Egy süketnéma, kuka hapsi?
– Egy süketnéma? Nem, egész biztos, hogy egyedül volt. Dinny nagyon szereti.
A lány addig nézett Tom után, amíg eltűnt a szemük elől. Eszébe jutott egy üveg Pepto-Bismol. Eszébe jutott egy odafirkantott üzenet: Nincs szükségünk rád. Ez Kansasban történt, ezer évvel ezelőtt. Rájuk lőtt. Bárcsak megölte volna őket, különösen a kukát.
– Julie! Jól vagy?
Julie Lawry nem válaszolt. Tom Cullen után bámult. Majd kis idő múlva mosolyogni kezdett.
A HALDOKLÓ EMBER kinyitotta a Permacover noteszt, levette a kupakot tolláról, egy pillanatig töprengett, azután írni kezdett. Ez különös; valaha könnyen siklott a tolla a papíron, mintha jóindulatú varázslat segítségével töltötte volna tele a tetejétől az aljáig a lapokat, egyiket a másik után, most pedig küzdöttek és vonakodtak a szavak, a betűk nagyok és reszketegek voltak, mintha a saját időgépével visszajutott volna az általános iskola alsóbb osztályába.
Azokban a napokban az apja és az anyja még szerették valamelyest. Amy még nem virágzott ki, saját sorsa, amely szerint ő lesz a Furi Ogunquiti Kövér Srác, Aki Esetleg Buzeráns is, még nem döntetett el. Emlékezett, ahogy ül a napsütötte konyhaasztalnál, lassan, szóról szóra másolja az egyik Tom Swift-könyvet egy Blue Horse írótáblára – farost, kék vonalak –, mellette pedig egy üveg kóla áll. Hallotta az anyja szavait, amelyek a nappaliból sodródtak ki. Néha a telefonba beszélt, néha a szomszédhoz.
Ez csak bébiháj, az orvos is megmondta. Hála istennek, semmi baja a mirigyeinek. És olyan okos!
Figyelte ahogy betűről betűre hízik a szöveg. Figyelte, ahogy a mondatok szóról szóra növekszenek. Figyelte, hogyan sorjáznak a bekezdések, mindegyik egy tégla a nyelvnek nevezett vár körülsáncolt, hatalmas erődítményében.
„Ez lesz az én legnagyobb találmányom – mondta Tom határozottan. – Figyeld, mi történik, amikor kihúzom a lemezt, de nehogy elfelejtsd befogni a szemed!”
A nyelv téglái. Egy kő, egy lap, egy meg nem talált ajtó. Szavak. Világok. Mágia. Élet és halhatatlanság. Hatalom.
Nem is tudom, honnan örökölte, Rita. Talán a nagyapjától. Lelkipásztor volt, és azt mondják, ő tartotta a legcsodálatosabb prédikációkat...
Figyelte, ahogy a betűk egyre jobbak lesznek az idő múlásával. Figyelte, ahogy összekapcsolódnak, a nyomtatott betűk elmaradtak, most már írt. Gondolatok, ötletek gyűjtése. Elvégre ennyi a világ, semmi más, csak gondolatok és ötletek. Végül kapott egy írógépet (addigra nem sok más maradt neki; Amy a gimnáziumba járt, tagja lett a National Honor Society-nek, a szurkolókórusnak, a színjátszókörnek, a vitaklubnak, színjeles lett, a fogairól lekerült a szabályozó, és a legeslegjobb barátnőjét Frannie Goldsmith-nek hívták... az öccse bébihája pedig nem tűnt el, holott már tizenhárom éves volt, és védekezésképpen nagy szavakat használt, és lassan kibontakozó borzalommal kezdett rájönni, hogy mi az élet, milyen valójában: egy nagy kondér, és ő benne az egyetlen misszionárius, akit lassú tűzön megfőznek). Az írógép aztán kihozta belőle a többit. Először lassú volt, nagyon lassú, az állandó elütések hihetetlenül bántották. Olyan volt ez, mintha a gép tevékenyen – de sunyin – ellenállna az akaratának. De amint beletanult, kezdte megérteni, milyen is valójában a masina – egyfajta mágikus vezeték az agya és a meghódítandó papír között. Mire kitört a szuperinfluenza-járvány, percenként több mint száz szót tudott gépelni, végre lépést tarthatott száguldó gondolataival, megfékezhette őket. Azonban sohasem hagyott föl egészen a kézírással, emlékezett rá, hogy a Moby Dick-et is kézzel írták, akár csak A skarlát betű-t vagy az Elveszett Paradicsom-ot.
Azt az írást, amelyet Frannie látott a főkönyvben, sokéves gyakorlattal fejlesztette ki – bekezdés nélkül, megszakítás nélkül, nincs hely a szemnek, hogy megpihenjen. Munka volt ez – szörnyű, a kezet görcsbe rántó munka –, de a szerelem robotja. Szívesen és hálásan használta az írógépet, de úgy vélte, legjobb gondolatait inkább kézírással örökíti meg.
És most a legutolsókat rögzíti ugyanígy.
Fölnézett, meglátta az égen lassan köröző sivatagi ölyveket, éppen úgy festettek, mint egy Randolph Scott-féle szombat délelőtti matinéban, vagy Max Brand valamelyik regényében. Gondolatban már írta is: Harold meglátta az égen köröző, várakozó sivatagi ölyveket. Egy ideig nyugodtan bámulta őket, azután ismét a naplója fölé hajolt.
Ismét a naplója fölé hajolt.
Végül csak kénytelen volt visszatérni a kezdetek dülöngélő ákombákomjaihoz, amelyeket szaggatott motorikus ellenőrzése lehetővé tett. Fájó szívvel emlékezett a napos konyhára, a hideg kólásüvegre, az ócska, penészes Tom Swift-könyvekre. Arra gondolt (és le is írta), hogy most végre talán boldoggá tehetné az apját és az anyját. Leadta a bébihájat, és noha technikailag még szűz, erkölcsileg biztos, hogy nem homokos.
Kinyitotta a száját, és azt károgta: – Pálinkás jó reggelt, mama!
A lap felénél járt. Ránézett arra, amit írt, azután a lábára, amely kicsavarodva, törötten lógott. Törötten? Ez túl enyhe szó. Szétzúzva. Ennek a sziklának az árnyékában ült öt napja. Minden élelme elfogyott. Már tegnap vagy tegnapelőtt szomján halt volna, ha nincs közben két erős zápor. A lába rothadt. Zöld és bűzös volt, a húsa annyira megdagadt, hogy a feszülő khakiszövet leginkább kolbászhéjnak tűnt.
Nadine rég elment.
Harold fölvette a mellette heverő pisztolyt, és ellenőrizte, hány lőszere van. Aznap több mint századszor csinálta ezt. A zivatarok idején gondosan szárazon tartotta a fegyvert. Három tölténye maradt. Az első kettőt Nadine-ra lőtte ki, amikor a nő lenézett rá, és azt mondta, nélküle megy tovább.
Egy hajtűkanyarban voltak. Nadine belül haladt, Harold a Triumphjával kívül, úgy hetvenmérföldes sebességgel a coloradói Nyugati lejtőn a utah-i határ felé. A kanyar külső szélén volt egy olajfolt; Harold már napok óta rágódott ezen a folton. Túl tökéletesnek látszott a dolog. Honnan az olajfolt? Bizonyosan nem járt erre semmi az utóbbi két hónapban. Annyi idő pedig bőven elegendő, hogy egy ilyen folt fölszáradjon. Mintha az ő vörös szeme figyelte volna őket, várva a megfelelő pillanatot, hogy egy olajfoltot varázsoljon oda, és Harold így kikerüljön a játékból. Hagyta, hogy átkísérje Nadine-t a hegyeken, nehogy baj legyen, azután lapátra tette. Ahogy mondani szokták, a mór megtette kötelességét.
A Triumph nekicsúszott a korlátnak, Harold pedig átfordult rajta, mint egy bogár. Iszonyatos fájdalmat érzett a jobb lábában. Hallotta a tompa reccsenést, ahogy eltört. Felordított. Azután rögös terep következett, amely émelyítően meredek szögben ereszkedett a szakadék felé. Valahonnan lentről hallotta a sebesen csörgedező vizet.
Földnek csapódott, fölpattant, bucskázott, felüvöltött, megint a jobb lábára érkezett, hallotta, hogy egy másik helyen is eltörik, újra a levegőbe szökkent, visszahullott, gurult, és hirtelen fennakadt egy halott fában, amelyet valami százéves vihar fordított ki a földből. Ha nincs ott a fa, belezuhan a szakadékba, és a hegyi pisztrángok vacsoráltak volna belőle, nem a sivatagi ölyvek.
Leírta noteszébe, még mindig álmélkodva dülöngélő, gyerekméretű betűin: Nem vádolom Nadine-t. Ez igaz is. Akkor azonban őt vádolta.
Hűdötten, összetörten, véresre nyúzva, jobb lábában iszonyatos fájdalommal föltámaszkodott, és kicsit följebb kúszott a lejtőn. Messze fönt megpillantotta Nadine-t, amint átnéz a korláton. Az arca fehér és apró volt, mint egy baba arca.
– Nadine! – kiáltotta károgva. – A kötelet! A bal nyeregtáskában van!
A nő csak nézte. Harold már arra gondolt, hogy nem hallotta, és épp megismételni készült, amikor meglátta, hogy a nő feje jobbra-balra mozog. Nagyon lassan. A fejét rázza.
– Nadine! Nem tudok fölkapaszkodni a kötél nélkül! Eltört a lábam!
A nő nem felelt. Csak nézte, most már a fejét sem rázta. A fiú úgy érezte, mély veremben van, és a nő annak a pereméről nézi.
– Nadine, dobd le a kötelet!
Ismét lassú fejrázás, és ez olyan szörnyű látvány volt, mintha kriptaajtót csuknának rá egy emberre, aki még nem halt meg, csak valami szörnyű dermedtség vett erőt rajta.
– NADINE! AZ ISTEN SZERELMÉRE!
Végül a hangja is lesodródott hozzá. Halk, de tökéletesen érthető volt a hegység csöndjében. – így volt elrendezve, Harold. Mennem kell. Nagyon sajnálom.
De mégse mozdult, ott maradt a korlátnál, figyelte őt, ahogy fekszik hatvan méterrel lejjebb. Máris körüldöngték a legyek, szorgalmasan kóstolgatták a vérét a különböző sziklákon, amelyeknek nekicsapódott, és felsebezte magát.
Harold mászni kezdett fölfelé, törött lábát maga után húzta. Először nem volt benne gyűlölet, nem akart golyót ereszteni a nőbe. Csak létfontosságúnak tűnt, hogy elég közel legyen, mert látni akarta az arcát.
Éppen elmúlt dél. Kánikula volt. Izzadság csurgott az arcáról az éles kavicsokra és sziklákra, miközben fölfelé mászott. Könyökét használva kapaszkodott, a bal lábával tolta magát, mint egy sérült rovar. A lélegzet hörögve, forrón szakadt ki a torkából. Fogalma sem volt róla, hogy milyen régen mászik, de egyszer-kétszer beütötte a rossz lábát a kiszögellésekbe, és az iszonyatos fájdalomtól elszürkült előtte a világ. Jó néhányszor tehetetlenül nyöszörögve visszacsúszott.
Végül be kellett látnia, hogy nem bír továbbmenni. Az árnyékok megváltoztak. Három óra telt el. Nem emlékezett rá, hogy mikor nézett föl utoljára a korlátra és az útra; egy óra bizonyosan eltelt azóta. Fájdalmában csak az előrehaladás perceit érzékelte. Nadine valószínűleg régen elment.
De még ott volt, és noha legföljebb nyolc méterrel lehetett magasabban, a nő arckifejezése pokolian világos volt. Szomorúság, gyász ült az arcán, de a szeme hideg és távoli volt. A tekintete nála időzött.
Ekkor kezdte el gyűlölni, és a pisztolytok után tapogatózott. A fegyver a helyén volt, mindössze karcolások keletkeztek az agyon. Kicsatolta a tokot, fortélyosan ráborult, hogy a nő ne láthassa.
– Nadine...
– Jobb ez így, Harold. Neked is jobb, hiszen az ő útja sokkal rosszabb. Ezt te is belátod, nem? Nem akarhatsz szemtől szemben állni vele, Harold. Úgy érzi, aki képes volt az egyik felet elárulni, az el fogja árulni a másikat is. Megölne, de előbb megőrjítene. Megvan hozzá a hatalma. Rám bízta a választást, így... vagy az ő módján. Én ezt választottam. Ha elég bátor vagy, hamar véget ér. Tudod, hogy mire gondolok.
Akkor ellenőrizte először (amit később több százszor, sőt több ezerszer megtett), hogy töltve van-e a felsebzett, megszaggatott könyöke takarásában rejlő pisztoly.
– Na és te? – kiáltotta. – Te talán nem vagy áruló?
A nő hangja szomorú volt. – Én a szívemben sohasem árultam el őt.
– Én pedig azt hiszem, hogy pontosan ott árultad el! – kiáltott Harold. Igyekezett nagyon őszinte arcot vágni, de valójában a távolságot mérlegelte. Legföljebb két lövést adhat le. És a pisztoly hírhedten pontatlan fegyver. – Azt hiszem, ezt ő is tudja.
– Szüksége van rám – felelte a nő –, és nekem is őrá. Sohasem voltál benne, Harold. Ha tovább is együtt maradunk, akkor talán... talán megengedem, hogy csinálj velem valamit. Azt az apróságot. És az mindent tönkretenne. A legcsekélyebb mértékben sem kockáztathatom, hogy ez megtörténjék, ennyi áldozat, vér és ocsmányság után. Mindketten eladtuk a lelkünket, de belőlem még maradt annyi, hogy csorbítatlan értékű legyek.
– Majd adok én neked csorbítatlan értéket! – mondta Harold, és sikerült feltérdelnie. A nap vakította. Szédülés ragadta meg durva kézzel, a fejében giroszkóp pörgött. Úgy rémlett, hangokat hall – egy hangot –, döbbenten tiltakozó ordítást. Meghúzta a ravaszt. A sziklák ide-oda dobálták a dörejt, amíg el nem halt. Nadine komikusan meglepődött.
Nem feltételezte, hogy képes vagyok rá!, gondolta részeg diadalfélével Harold. A nő szája meghökkent O-vá kerekedett, és úgy maradt. A szeme nagyra tágult. Ujjai kiegyenesedtek és szétnyíltak, mintha valami eszeveszett futamot készülne elzongorázni. A pillanat olyan édes volt, hogy a fiú elvesztegetett egy-két másodpercet az élvezetével, és nem is tudatosodott benne, hogy nem talált. Amikor rájött, hátrébb húzta a pisztolyt, és úgy próbált célozni, hogy jobb csuklóját megtámasztotta a bal kezével.
– Harold! Ne! Ezt nem teheted!
– Csakugyan nem? Olyan kis dolog meghúzni egy ravaszt! Dehogynem tehetem!
Nadine annyira meghökkent, hogy mozdulni se bírt. Az irányzék a nyaka tövén állapodott meg, és a fiú hirtelen, hideg bizonyossággal érezte, hogy pontosan így kell végződnie, az erőszak rövid és értelmetlen kirobbanásában. Elkapta, ott van a célgömbben. De amikor az ujja rágörbült a ravaszra, két dolog történt. Később azt mondta magának, hogy a laza kavics engedett, vagy sérült lába csuklott össze, vagy mindkettő. Ez akár igaz is lehetett. De olyan érzés volt... olyan érzés volt, mintha meglökték volna, és se akkor, se az eltelt hosszú éjszakák alatt sem tudta meggyőzni magát az ellenkezőjéről. A nappali Harold az utolsó pillanatig makacsul racionális maradt, de éjszaka beleszivárgott az ocsmány bizonyosság, hogy maga a sötét ember lépett közbe, hogy megzavarja. A lövés, amelyet Nadine nyaka tövének szánt, mellé ment: hatalmas, impozáns, elegáns ívet írt le a közömbös, kék égen. Harold visszagurult-bukfencezett a száraz fáig, a jobb lába begörbült, bicsaklott, a kín leple borította el bokától ágyékig.
Nekicsapódott a fának és elájult. Amikor magához tért, már leszállt az alkony, a háromnegyedéig megtelt hold ünnepélyesen emelkedett a vízmosás fölé.
Nadine elment.
Az első éjszakát a rettegés lázálmában töltötte, biztos volt benne, hogy nem képes fölkapaszkodni az útra, és a szakadékban hal meg. Ám amikor kivilágosodott, verejtékezve és a fájdalomtól zihálva nekivágott, hogy fölvonszolja magát.
Hét órakor indult el, éppen akkor, amikor a Temetési Bizottság nagy, narancssárga teherautója elhagyta a buszvégállomást Boulderben. Délután ötkor egyik nyúzott, hólyagos kezével végre megmarkolta a korlát sodronyát. A motorbiciklije még ott volt; csaknem sírt a megkönnyebbüléstől. Őrjöngő sietséggel előszedett a nyeregtáskából néhány konzervet meg egy nyitót, kinyitotta az egyik dobozt és két marokkal tömte magába a hideg marhahúsvagdalékot. De romlott íze volt, és hosszas kínlódás után kihányta.
Ekkor kezdte felfogni a kikerülhetetlen tényt, hogy közeledik a halála. Eldőlt a Triumph mellé, maga alá gyűrve kicsavarodott lábát, és sírt. Utána tudott aludni egy kicsit.
A következő napon zuhogott az eső. Harold bőrig ázott, vacogott. Kínos igyekezettel, a testével óvta a pisztolyt a nedvességtől. Üszkösödő lába bűzleni kezdett. Aznap este kezdett el írni a Permacover noteszbe, és akkor fedezte föl első ízben, hogy a kézírása visszafejlődött. Folyvást Daniel Keyes könyvére gondolt – Virágot Algernonnak volt a címe. Ebben egy tudóscsoportnak valahogy sikerült egy szellemileg visszamaradt portást lángelmévé változtatni... egy időre. Azután a szegény fickó elveszítette, amit nyert. Hogy is hívták? Valamilyen Charley, igaz? Ez biztos, mert ez volt a címe a filmnek, amelyet a regényből készítettek. Charly. Igazán jó film volt. Nem olyan jó, mint a történet, amelyik emlékezete szerint tele volt a hatvanas évek pszichedelikus hülyeségeivel, ennek ellenére nagyon jó. Harold a régi napokban sokat járt moziba, és még több filmet látott a család képmagnóján. Azokban a napokban, amikor a világot a Pentagon úgymond, „életképesnek” minősítette. A legtöbb filmet egyedül nézte meg.
Írt, a szavak lassan álltak össze a noteszben a nehézkes betűkből:
Azon tűnődöm, valamennyien meghaltak-e? Az egész bizottság? Ha így van, sajnálom. Félrevezettek. Ez gyenge mentség arra, amit tettem, de esküszöm mindenre, amit ismerek, hogy ez az egyetlen mentségem, ami számít. A sötét ember éppen olyan valóság, mint a szuperinfluenza, olyan valós, mint az atombombák, amelyek még mindig ott rejlenek valahol ólombélésű rekeszeikben. Amikor eljön a vég, és olyan rémítő lesz, amilyennek a jó emberek mindig képzelték, mindeme derék emberek egyetlen dolgot mondhatnak az ítélőszék előtt: félrevezettek.
Elolvasta, amit leírt, és vékony, reszkető kezével megtörölte a homlokát. Nem volt ez jó magyarázat; rossz magyarázat volt. Akárhogy szépítette is, még mindig bűzlött. Ha valaki a főkönyve után olvassa el, azt láthatja, hogy mennyire álszent. Az anarchia királyának tekintette magát, de a sötét ember átlátott rajta, és minden erőfeszítés nélkül egy zsák reszketeg csontot csinált belőle, amely itt hal csúf halált az országúton. A lába akkorára dagadt, mint egy autógumi tömlője, bűzlött, mint egy rothadó, túlérett banán, és miközben ült, feje fölött ölyvek köröztek és csapongtak a termálokat meglovagolva, ő pedig igyekezett ésszerűsíteni a kimondhatatlant. Elhúzódó kamaszkorának esett áldozatul, ilyen egyszerű a dolog. Saját halálos látomásai mérgezték meg.
Úgy érezte, haldokolva visszanyert egy keveset ép eszéből, és talán még némi méltóságra is szert tett. Nem akart lealacsonyodni odáig, hogy hitvány kifogásocskák mankóin botorkáljon a notesz lapjain.
– Boulderben még lehetett volna belőlem valami – mondta halkan, és ez az egyszerű, félelmetes igazság könnyeket csalt volna a szemébe, ha nem olyan fáradt és kiszáradt. Ránézett a napló küszködő betűire, azután a Coltra. Hirtelen azt akarta, hogy legyen vége, és igyekezett kitalálni, hogyan vethet véget az életének, a legigazabb, legegyszerűbb módon, ahogy csak lehetséges. Még a korábbiaknál is szükségesebbnek látta, hogy leírja és maga mögött hagyja gondolatait annak, aki megtalálja, akár egy, akár tíz év múlva.
Megmarkolta a tollat. Gondolkodott. Írt:
Bocsánatot kérek a pusztításért, amit okoztam, de nem tagadhatom, hogy saját akaratomból tettem. Iskolai dolgozataimat mindig úgy írtam alá, hogy Harold Emery Lauder. A kézirataimat – akármilyen hitványak voltak – ugyanígy szignáltam. Isten bocsássa meg, valaha egy csűr tetejére írtam méteres betűkkel. Ezt az írást a Boulderben kapott nevemmel írom alá. Akkor nem akartam elfogadni, de most önként vállalom.
Tiszta tudattal halok meg.
A lap aljára szép betűkkel odaírta: Sólyom.
Betette a noteszt a Triumph nyeregtáskájába. Rácsavarta a tollra a kupakot, és a zsebébe dugta. A Colt csövét a szájába vette, és fölnézett a kék égre. Eszébe jutott egy játék, amelyet gyermekkorában játszottak, egy olyan játék, amelyben a többiek folyton szekálták, mert sohasem merte végigcsinálni. Volt egy kavicsgödör az egyik mellékút közelében, annak a pereméről kellett leugrani, hogy szívszorító zuhanás után a homokon kössön ki az ember, és addig hemperegjen, míg föl nem kapaszkodik ismét.
Mindenki, kivéve Harold. Ő csak állt a meredély szélén, és végigkántálta, hogy Egy... Kettő... Három! Éppen úgy, mint a többiek, de a varázsige sohasem működött. A lábai nem vitték tovább. Nem tudta rászánni magát az ugrásra. A többiek aztán hazáig kergették, kiabáltak vele, Beszari Haroldnak hívták.
Arra gondolt: Ha csak egyszer rá tudtam volna szánni magam, hogy ugorjak... csak egyszer... akkor talán most nem lennék itt. Nos, a végén meg kell fizetni mindenért.
Arra gondolt: Egy... Kettő... HÁROM!
A pisztoly elsült.
Harold ugrott.
LAS VEGASTÓL északra van a Kivándorló-völgy; ezen az éjszakán egy tűz apró szikrája izzott a kusza vadonban. Randall Flagg ült mellette, rosszkedvűen sütötte egy kis nyúl tetemét. Kitartóan forgatta az állatot az egyszerű nyárson, amelyet maga készített, figyelte, ahogy sistereg és zsírt csöpögtet a tűzre. Könnyű szellő támadt, szétfújta a finom illatot a sivatagban, összegyűltek rá a farkasok. Két magaslattal arrébb ültek, és üvöltve köszöntötték a csaknem tele holdat és a sülő hús illatát. Flagg időnként rájuk pillantott, ilyenkor kettesével-hármasával egymásnak estek, haraptak, kapkodtak, erőteljes hátsó lábukkal rúgtak, amíg a leggyengébbet el nem űzték. Ekkor a megmaradtak ismét üvölteni kezdtek, pofájukat a dagadt, vöröses holdra emelve.
De most még a farkasok is untatták.
Farmerjét, kopott csizmáját, birkabőr zubbonyát viselte, két kitűzővel a mellzsebeken: a vigyorissal és azzal, amelyik azt kérdezte: HOGY VAN A DISZNÓD? Éjszakai szél cibálta a gallérját.
Nem tetszett neki a dolgok állása.
Baljós jelek voltak a szélben, gonosz jóslatok lebegtek fölötte, mint a denevérek a kihalt csűrök sötét padlásán. A vénasszony meghalt, és először azt gondolta, hogy ez jó. Mindennek ellenére félt a vénasszonytól. Meghalt, és ő azt mondta Dayna Jurgensnek, hogy kómában volt a halála előtt... de tényleg így volt? Ebben most már nem volt annyira biztos.
Vajon beszélt végül? És ha igen, mit mondott?
Mik a terveik?
Flagg egyfajta harmadik szemet fejlesztett ki magában. Olyan volt ez, mint a lebegés képessége; olyasmi, amit elfogadott, de sohasem értett igazán. Képes volt elküldeni magától, hogy lásson... majdnem mindent. De néha ez a szem rejtélyes módon megvakult. Be tudott nézni oda, ahol a vénasszony haldokolt, látta, hogy körégyűlnek, akik épphogy megúszták Harold és Nadine kis meglepetését... de ekkor a látomás elhalványult, ő ismét a sivatagban volt a hálózsákjában, fölfelé bámult, és nem látott mást, csak a Cassiopeiát csillagos hintaszékében. A belsejében egy hang azt mondta: Elment. Azt várták, hogy beszéljen, de nem tette.
Azonban nem bízott többé ebben a belső hangban.
Aztán ott volt a kémek zavarba ejtő dolga.
A Bíró fejét szétlőtték.
A lány az utolsó pillanatban elmenekült. Pedig tudta, a fenébe is! Tudta!
Hirtelen dühös pillantást vetett a farkasokra. A legközelebbi fél tucat egymásnak esett, torokhangjuk olyan volt a sötétségben, mintha vászon hasadna.
Minden titkukat tudta, kivéve... hogy ki a harmadik. Ki lehet az? Újra és újra kiküldte a Szemet, amely nem mutatott neki mást, mint a hold idióta arcát. H-O-L-D, ezt azt jelenti, hogy hold.
Ki lehet a harmadik?
Hogyan szökhetett meg a lány? Ez teljesen váratlanul érte. Nem maradt más a markában, mint egy foszlány a blúzból. Tudott a késéről, az csak gyerekjáték volt, de nem érezte meg a halálugrást, neki az üvegfalnak. És az a hidegvér, amellyel pillanatnyi habozás nélkül eldobta az életét. Alig néhány másodperc, és nem volt többé.
Gondolatai úgy üldözték egymást, mint a menyétek a sötétben.
A dolgok kezdtek kissé fölfesleni a széleken. Ez nem tetszett neki.
Például Lauder. Ott van Lauder.
Kiválóan játszotta a szerepét, mint azok a kis, felhúzós játékok, a hátukból kiálló kulccsal. Eredj ide. Menj oda. Tedd ezt. Tedd azt. A dinamitbomba mégiscsak kettejüket intézte el – annyi tervezés, annyi erőfeszítés vált semmivé, mert az a haldokló vén nigger némber visszatért. Azután... mikor Haroldot már kiiktatta... Lauder kis híján megölte Nadine-t! Még mindig felforrt benne a meglepett harag, ha erre gondolt. És az a hülye picsa csak állt ott tátott szájjal, várva, hogy ismét célba vegyék, mintha szeretné, hogy Lauder megölje. Márpedig ki az, akinek örökre vége lenne, ha Nadine meghalna?
Ki, ha nem a fia?
A nyúl elkészült. Levette a nyársról, és bádogtányérjára tette.
– Na jól van, seggfej tengerészek, lehet zabálni! – Ezen hangosan fölnevetett. Valaha a tengerészeinél szolgált? Úgy rémlik. De csak szigorúan Parris Islanden. Volt ott egy srác, egy csöki, úgy hívták, hogy Boo Dinkway. Ők...
Hogy is?
Flagg elkomorodva bámulta a tányérját. Beleverték az agyagba a jó öreg Boo-t azokkal a póznákkal? Felakasztották volna? Rémlik valami benzin is. De mivel kapcsolatban?
Hirtelen dühében majdnem belevágta a tűzbe a frissen sült nyulat. Emlékeznie kellene rá, a fenébe is!
– Zabáljatok csak, bakák! – suttogta, de ez is csak halvány rezzenés volt az emlékek útján.
Elveszítette magát. Valaha képes volt visszaemlékezni a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évekre, úgy, ahogy az ember végig tud nézni két lépcsősort, amely egy elsötétített szobába vezet. Most már csak a szuperinfluenza óta eltelt eseményekre emlékezik világosan. Ezen túl nincs más, csak köd, amely néha kissé fölszakadozik, éppen annyira, hogy felmutasson néhány rejtelmes tárgyat vagy emléket (például Boo Dinkwayt... ha létezett egyáltalán ilyen személy), majd visszaereszkedik.
A legkorábbi, amire megbízhatóan emlékszik, hogy délnek ballag az US51-es úton Mountain City felé, hogy meglátogassa otthonában Kit Bradentont.
Mintha akkor született volna. Újjászületett.
Szigorúan véve nem ember többé, ha egyáltalán az volt valaha. Olyan, mint egy hagyma, amelyet szét lehet hántani rétegekre, csak most róla az emberi vonások hámlanak: a tudatos gondolkodás, az emlékek, talán a szabad akarat is... ha létezett egyáltalán ilyesmi.
Nekilátott a nyúlnak.
Valaha, ebben eléggé biztos volt, gyorsan el tudott tűnni, ha a dolgok kezdtek gajra menni. De most nem teszi. Ez az ő helye, az ő ideje, helyt kell állnia. Nem számít, hogy nem jött rá, ki a harmadik kém, hogy Harold a végén kicsúszott az ellenőrzése alól, és elképesztő szemtelenségében meg akarta ölni a megígért menyasszonyt, fiának anyját.
Valahol a sivatagban Szemétláda Ember szimatol a fegyverek után, amelyekkel örökre le lehet radírozni a bosszantó, fárasztó Szabad Övezetet. Szeme nem tudta követni Szemétláda Embert, és Flagg úgy vélte, hogy egyes vonásaiban Szemétláda még nála is különösebb, afféle emberi véreb, aki egy radar halálos pontosságával szimatolja ki a kordit, a napalm és a gelignit helyét.
Egy hónap vagy még annyi sem kell hozzá, és a Nemzeti Gárda gépei repülni fognak, a szárnyuk alá erősített Gébics rakétákkal. És ha már biztos, hogy az ara fogant, akkor repülnek keletre.
Álmatagon nézett a kosárlabdaszerű holdra, és elmosolyodott.
Van egy másik lehetőség. A Szem idővel majd megmutatja neki. Odamehet, akár varjúként, akár farkasként, akár rovaraként, mondjuk, az imádkozó sáska elég kicsi, hogy belopakodjon egy gondosan álcázott szellőzőnyíláson, amelyet tüskés sivatagi fűcsomók vesznek körül. Addig szökdécsel vagy mászik a sötét csövekben, míg keresztülsiklik a légkondicionáló rostélyán vagy az elcsendesedett szellőztető ventilátor nyílásán.
Az a hely a föld alatt van. Kalifornia határán innen és túl.
Edények vannak ott, egyik sor a másik után, mindegyik felcímkézve: szuperkolera, szuperlépfene, a bubópestis tökéletesített, új változatban, valamennyi rendelkezik az; antigén-módosulás képességével, amely szinte tökéletesen halálossá tette a szuperinfluenzát. Sok száz van belőlük ezen a helyen, válogatott ízekben, ahogy a gumicukor reklámja mondja.
Mi lenne, ha egy kevés belekerülne a Szabad Övezet vizébe?
Esetleg egy hercig légitámadás? Karácsonyra egy kis légionáriusbetegség, vagy óhajtana netán sertésinfluenzát, tökéletesített, új változatban?
Randy Flagg, a Nemzeti Gárda szánkóján közlekedő sötét Télapó szórhat egy kevés vírust minden kéménybe?
Várhat, és tudni fogja, mikor van itt az idő. Valami megsúgja neki.
Minden rendben lesz. Ezúttal nem lesz gyors eltűnés. A csúcson van, és ott is marad.
A nyúl elfogyott. Eltelve a forró étellel ismét jól érezte magát. Fölállt, és a bádogtányérról szétszórta a csontokat az éjszakába. A farkasok támadtak, harcoltak, morogtak, haraptak és acsarogtak, a szemük üresen forgott a holdfényben.
Flagg állt, kezét a csípőjére tette, és fölnevetett a holdra.
MÁSNAP KORA REGGEL Nadine elhagyta Glendale városát, és továbbment Vespájával az I-15-ös úton. Hófehér haja kibontva lobogott utána, és nagyon emlékeztetett egy menyasszonyi uszályra.
Sajnálta Vespáját, amely olyan sokáig és hűségesen szolgálta, ám most az utolsókat rúgta. A sebesség, a sivatagi hőség, a Sziklás-hegységen való fáradságos átkelés, a karbantartás hiánya megtette a magáét. A fordulatszám-mérő reszketni kezdett, ahelyett hogy békésen pihent volna az 5 X 1000 számon. Nem számít. Ha kileheli páráját, mielőtt odaérne, akkor gyalog megy tovább. Most már senki sem üldözi. Harold meghalt. És ha gyalogolnia kell, ő tudomást szerez róla, és küld valakit, hogy fölvegye.
Harold rálőtt! Megpróbálta megölni!
Elméje folyton visszatért ide, akármennyire szerette volna elfelejteni. Úgy rágcsálta, mint kutya a csontot. Nem gondolta volna, hogy ez lesz. Flagg álmában látogatta meg azon az első éjszakán a robbantás után, amikor Harold végre megengedte, hogy letáborozzanak. Azt mondta neki, hogy addig mehet Harolddal, amíg el nem érik a Nyugati lejtőt, amely már csaknem Utah-ban van. Akkor egy gyors, fájdalommentes baleset éri majd a fiút. Egy olajfolt. Kicsúszik oldalra. Semmi hűhó, semmi rendetlenség, semmi zűrzavar.
De nem volt gyors, sem fájdalommentes, és Harold kis híján megölte őt. A golyó alig három centire süvített el az arca mellett, és ő képtelen volt mozdulni. Megdermedt a döbbenettől, és nem értette, hogyan tehetett a fiú ilyet, miként engedhették neki, hogy egyáltalán próbálkozzon ilyesmivel!
Igyekezett ésszerű magyarázatot találni, hogy Flagg így akart ráijeszteni, emlékeztetve rá, kihez tartozik. De ennek semmi értelme! Ez őrültség! Még ha lenne is valami értelme, egy szilárd, mindentudó belső hang azt állította, hogy ez a lövöldözés olyasmi volt, amire Flagg nem készült fel.
Igyekezett elkergetni a hangot, bezárni előle az ajtót, ahogy az épelméjű ember csukja be az ajtaját egy nemkívánatos személy előtt, akinek gyilkosság van a szemében. De nem tudta megtenni. A hang azt mondta, pusztán a szerencse az oka, hogy még él. Hogy Harold golyója éppen úgy a szeme között is érhette volna, és ez nem Randall Flaggen múlott.
Hazugnak nevezte a hangot. Flagg mindent tud, még a legkisebb verébfi sem...
Nem, az Isten, felelte a hang kérlelhetetlenül. Ó. pedig nem Isten. Puszta szerencse, hogy még élsz, és ez azt is jelenti, hogy nem az ő kegyéből. Semmivel sem tartozol neki. Megfordulhatsz és visszamehetsz, ha akarsz.
Vissza, ez nevetséges. Hova vissza?
A hang nem sokat tudott mondani e téren; Nadine meg is lepődött volna, ha tud. Ha a sötét ember lába agyagból van, akkor ő ezt a tényt kicsit későn fedezte föl.
Igyekezett a sivatagi reggel hűvös szépségére összpontosítani a hang helyett. De az csak vele maradt, olyan halk és kitartó volt, hogy alig érzékelte:
Ha nem tudta, hogy Harold föl fog lázadni és megtámad téged, akkor még mi mindent nem tud? És vajon legközelebb is mellé megy a golyó?
De édes Istenem, ha egyszer késő! Napokkal, hetekkel, talán évekkel késett el. Miért várt ez a hang addig, amikor már úgyis hiábavaló minden szó?
És a hang, mintha egyetértene, végleg elnémult, és otthagyta őt a reggelben. Nem gondolkozott, csak bámulta mereven a legöngyölődő utat. Ez az út Las Vegasba vezet. Ez az út hozzá vezet.
A VESPA délután lehelte ki a páráját. Reszelős kondulás hallatszott a zsigereiből, és a motor leállt. Nadine valami égett gumira emlékeztető, forró, rendellenes szagot érzett, a motorblokkból párállott elő. A sebessége a megszokott negyven mérföldről egyre csökkent, végül nem haladt gyorsabban egy gyalogosnál. Legurult a leállósávra, és néhányszor berúgta az indítót, tudva, hogy úgyis hiába. Megölte a motort. Megölte, mint egy csomó mást is, miközben úton volt a férjéhez. Ő a felelős azért, hogy azon az utolsó, robbanékony hangulatú ülésen elpusztult a Szabad Övezet Bizottság összes tagja és meghívott vendégeik. És Harold. És hoppá, el ne felejtsük Fran Goldsmith meg nem született gyermekét.
Ettől felfordult a gyomra. Áthajolt az út menti korláton, és kihányta könnyű ebédjét. Forrónak, lázasnak, nagyon betegnek érezte magát, ő volt az egyetlen élőlény ebben a napégette sivatagi lidércnyomásban. Olyan meleg volt... olyan meleg.
Visszafordult, megtörölte a száját. A Vespa az oldalán hevert, mint egy döglött állat. Nadine néhány pillanatig nézte, azután elindult. Már elhagyta a Száraz-tavat. Ez azt jelenti, hogy ma éjjel az úton kell aludnia, ha senki sem szedi föl. Kis szerencsével holnap reggel ér el Las Vegasba. És hirtelen biztos volt benne, hogy a sötét ember hagyja gyalogolni. Éhesen és szomjasan, sivatagi naptól perzselten kell majd Las Vegasba érnie, úgy, hogy régi életének minden darabkája ki legyen öblítve a szervezetéből. Az a nő, aki kisgyermekeket tanított egy New England-i magániskolában, elmúlt, halott, akárcsak Napóleon. Kis szerencsével az a korholó és aggodalmas halk hang volt az utolsó régi rész, ami elhagyta, de végül természetesen neki is távoznia kellett.
Továbbment, a délután múlóban volt. Verejték csurgott az arcán. Azon a ponton, ahol az út összeért a fakult farmerkék éggel, a szokásos higany villódzott. Kigombolta könnyű blúzát, azután le is vette, fehér pamut melltartóban gyalogolt tovább. Leég? Na és? Őszintén szólva, drágám, le se szarom.
Alkonyatra iszonyú vörösre égett, a kulcscsontjánál szinte bíborszínre. Megborzongatta a hirtelen jött este hűvöse, és eszébe jutott, hogy a kempingfölszerelését a Vespán hagyta.
Tétován nézett körül, itt-ott látott néhány autót, némelyiket a motorház diszkeséig elborította a homok. A gondolatra, hogy egy ilyen sírban éjszakázzon, felfordult a gyomra – sokkal rosszabbul érezte magát, mint az borzalmas leégéséből következett volna.
Lázas vagyok gondolta.
Nem mintha számítana. Elhatározta, hogy inkább egész éjjel gyalogol, mint hogy az egyik ilyen autóban aludjon. Bárcsak ismét a középnyugaton lehetne! Ott találna egy csűrt, egy szénakazlat, egy lóherést. Egy tiszta, puha helyet. Itt csak az út volt, a homok, a sivatag napégette, kemény földje.
Félresöpörte a haját az arcából, és tompán megállapította, hogy szeretne meghalni.
A napkorong már lemerült a látóhatár alá, hajszálpontosan a fény és a sötét határán egyensúlyozott. A feltámadó szél hideg volt, mint a halottak. Hirtelen félve nézett körül. Túl hideg volt.
A meredek hegyormok hirtelen monolitokká váltak. A homokdűnékből baljós, ledöntött kolosszusok lettek. Még a tüskés saguaro is úgy szegeződött az égre, mint a csontkéz, amely vádaskodón kinyúlik a sekély homoksírból.
A feje fölött az ég kozmikus kereke forgott.
Egy dal egyik sora jutott eszébe, egy Dylan-számból, amely hideg volt és vigasztalan: Krokodilként vadászott... a kukorica között támadott...
Majd nyomban ezután egy másik dal az Eaglestől, egy váratlanul rémítő dal: És én veled akarok aludni ma éjjel a sivatagban... amikor mindenfelé millió csillag ragyog...
Hirtelen rádöbbent, hogy ő itt van.
Tudta, mielőtt megszólalt volna.
– Nadine. – Az ő halk hangja volt a sűrűsödő sötétből. Végtelenül lágy, a megérkezés, a végső, mindent elborító rettegés hangja.
– Nadine, Nadine... mennyire szeretem szeretni Nadine-t.
Megfordult, és a férfi ott volt, és ő mindig is tudta, hogy egy napon ott lesz, milyen egyszerű is ez. Egy öreg Chevrolet szedán motorházán ült (vajon az előbb is itt volt? Nadine nem tudta biztosra, de szerinte nem volt itt), keresztbe vetett lábbal, a keze könnyedén pihent kifakult farmerjának térdén. Ránézett, és gyengéden mosolygott. De a szeme egyáltalán nem volt gyengéd. A szem meghazudtolta, hogy ez a férfi képes gyengédségre. Fekete vidámság ficánkolt a szemében, úgy ficánkolt, mint az akasztott lába, aki most zuhant le a bitófa csapóajtaján.
– Szervusz – mondta a nő. – Itt vagyok.
– Igen. Végre itt vagy. Ígéret szerint. – A mosolya kiszélesedett, kezét a nő felé nyújtotta. Nadine megfogta, és ahogy hozzáért, megcsapta a sugárzó forróság. A férfi úgy árasztotta magából, mint egy jól meg rakott cserépkályha. Sima, vonalak nélküle tenyere rásimult Nadine kezére... azután megragadta, mint a bilincs.
– Ó, Nadine – suttogta, és odahajolt, hogy megcsókolja. A nő egy picit elfordította a fejét, fölnézett a csillagok hideg tüzére, és a csók így inkább a torkát érte, mint a száját. A férfit nem lehetett elbolondítani. Nadine érezte a bőrén, hogy gúnyosan vigyorog.
Viszolygok tőle, gondolta.
De a viszolygás csak pikkelyes var volt valami még rosszabbon, egy beszáradt, sokáig rejtegetett vágyon, egy kortalan pattanáson, amely végre beérett, és ocsmány váladékot, poshadt édességet nedvedzett. A férfi keze végigfutott a hátán, és sokkal forróbb volt a felégett bőrnél. Nadine hozzásimult, és a lábai között a keskeny rés hirtelen megduzzadt, megtelt, érzékenyebb, tudatosabb lett. Nadrágjának varrása mintegy trágárul dörgölte, amitől vakarózni szeretett volna, hogy megszabaduljon a viszketéstől egyszer és mindenkorra.
– Árulj el nekem egy dolgot – szólalt meg.
– Bármit.
– Azt mondtad: „ígéret szerint.” Ki ígért meg neked? Miért engem? És hogy szólítsalak? Még ezt sem tudom. Életem nagyobbik felében tudtam rólad, és még a nevedet sem ismerem.
– Szólíts Richárdnak. Ez a valódi nevem. Hívj így.
– Ez az igazi neved? Richard? – kérdezte a nő kétkedve, mire a férfi elnevette magát a nyaka hajlatában, amitől Nadine bőrén végigkúszott az undor és a vágy. – És ki ígért meg?
– Nadine – mondta a férfi –, azt elfelejtettem. Gyerünk.
Még mindig az asszony kezét fogva lesiklott a kocsi motorházáról, és Nadine majdnem kirántotta a karját, hogy elrohanjon... de mi értelme lett volna? Legföljebb utánaered, elkapja és megerőszakolja.
– A hold – szólt a férfi. – Telehold van. És én is tele vagyok. – Odahúzta a nő kezét simára kopott farmerjának ágyékára, és valami borzalmas volt ott, ami önálló életet élve lüktetett a cipzár rovátkolt hidege alatt.
– Ne – motyogta a nő, és igyekezett elhúzni a kezét. Arra gondolt, milyen messze van ez attól a másik holdsütötte éjszakától, milyen lehetetlenül messze. Ez volt a másik vége az idő szivárványának.
A férfi kinyújtotta a kezét. – Gyere a sivatagba, légy a feleségem – mondta.
– Nem!
– Már késő nemet mondanod, drágám.
Vele ment. Volt ott egy hálózsák, és egy tábortűz megfeketedett csontjai a hold ezüstös csontjai alatt. A férfi lefektette.
– Jól van – lehelte. – Akkor hát jól van. – Az ujjai az övcsatján, azután a gombon, majd a cipzáron matattak.
Nadine meglátta, mit tartogat neki, és felsikoltott.
Erre a hangra előpattant az éjszakában a sötét ember hatalmas, villogó, trágár vigyora, és a sajt formájú, dagadt hold üresen bámult le rájuk.
Nadine egyfolytában sikított, arrébb akart mászni, de a férfi megragadta, ekkor minden erejével igyekezett a lábát összeszorítani, ám amikor az egyik redőtlen tenyerű kéz behatolt a térdei közé, azok vízként váltak szét, és a nő arra gondolt: Föl fogok nézni... fölfogok nézni a holdra... nem fogok semmit érezni, és vége lesz... vége lesz... semmit sem fogok érezni...
Amikor a férfi halott hidegsége belécsusszant, sikoltás szakadt ki belőle, azután viaskodni kezdett, de hiába. A férfi, a behatoló, a romboló faltörő kosként verte bele magát, Nadine combjain hidegen ömlött a vér, azután már benne is volt, egészen a méhéig, a hold jeges, ezüst tűzként csillogott a szemében, és amikor a férfi elment, az olyan volt, mint az olvadt vas, olvasztott nyersvas, olvasztott réz, azután ő is elment, sikoltva, hihetetlen gyönyörben, elment borzalomban, rettegésben, áthaladt a nyersvas és rézkapukon az őrület puszta földjére, keresztülrohant, levélként sodródott a férfi bömbölő hahotájától hajtva, látta, hogyan olvad szét a másik arc, egy démon lógó nyelvű, bozontos pofája lebegett fölötte, a szeme helyén lámpások izzottak sárgán, ablakok, amelyeken át az ismeretlen pokolba láthatni, de mégis bennük villogott az a félelmetes vidámság, szemek, amelyek ezer sötét éjszakán pásztázták a városok kanyargós sikátorait; csillogó, villogó, végső soron ostoba szemek. A férfi megint elélvezett... és megint... és megint. Úgy tűnt, sohasem merül ki. Hideg. Halálosan hideg volt. És öreg. Öregebb az emberiségnél, öregebb a földnél. Újra és újra megtöltötte éji csírával, közben nyerítve röhögött. Föld. Fény. Elmenés. És megint. Nadine utolsó felszakadó sikolyát elkapta a sivatagi szél, és magával vitte az éjszaka legmélyebb kamoráiba, ahol ezernyi fegyver várakozik új gazdájára, aki majd bejelenti rájuk igényét. Bozontos démonfej, lógó, villás nyelv. Halott párája Nadine arcát legyezte, de ő már az őrület földjén járt. A vaskapuk bezáródtak.
A hold...!
A HOLD MÁR CSAKNEM lenyugodott.
Flagg fogott egy újabb nyulat, puszta kézzel kapta el a remegő jószágot, és kitörte a nyakát. Újabb tüzet rakott a régi csontjaiból, a nyúl azon sült, ízletes zamatfonalakat eregetve. Most nem voltak farkasok. Ma éjjel távol maradtak, és így is volt illő. Végül is ez a nászéjszakájuk, és ez a bávatag, megroskadt kupac a tűz másik oldalán az ő szende menyasszonya.
Odahajolt, fölemelte öléből a kezét. Amikor elengedte, a kéz a levegőben maradt, a száj magasságában. A férfi egy pillanatig nézte ezt a jelenséget, azután visszatette a kezet a nő ölébe. Az ujjak lomhán mocorogtak, mint a döglődő kígyók. Flagg úgy tett, mintha két ujjal bele akarna bökni a szemébe; a nőnek pillája sem rebbent. Ugyanolyan üresen bámult maga elé.
Flagg őszintén meglepődött.
Mit csinált vele?
Nem emlékezett.
Nem is számít. Terhes volt. Mit számít, ha katatón? Tökéletes inkubátor. Kihordja a fiát, megszüli, és azután, ha betöltötte feladatát, meghalhat. Végül is erre való.
Elkészült a nyúl. Kettétörte. A nő részét apró darabokra tépte, mintha csecsemőt akarna etetni. Egyenként megetette vele a darabkákat. Némelyik falat félig rágottan kiesett a nő szájából az ölébe, de a nagyját megette. Ha ilyen marad, ápolónőre lesz szükség. Jenny Engstrom talán megteszi.
– Ez nagyon jó volt, drágám – mondta lágyan.
A nő üresen nézett föl a holdra. Flagg gyengéden rámosolygott, és megette az esküvői vacsorát.
A jó szextől mindig megéhezett.
VALAMIVEL KÉSŐBB felriadt, és értetlen rémülettel ült föl a hálózsákjában... azzal az ösztönszerű félelemmel, ahogy az állatok félnek, a ragadozók érzékelik, hogy őket is lehet üldözni.
Álmodott? Látomása volt...?
Jönnek.
Riadtan igyekezett megérteni a gondolatot, valamilyen összefüggésbe helyezni. Nem tudta. Csak lógott magában, mint valami gonosz rontás.
Most már közelebb vannak.
Kik? Kik vannak közelebb?
Az éjszakai szél suttogva futott el mellette, és mintha szagot sodort volna. Valaki jön és...
Valaki megy.
Miközben aludt, valaki elhaladt a tábora mellett kelet felé. A láthatatlan harmadik? Nem tudta. Ez volt a telehold éjszakája. Megszökött a harmadik? A gondolat pánikot hozott.
Igen, de kijön?
Nadine-ra nézett. Magzati testtartásba kuporodva aludt, éppen olyan pózban, mint amilyet az ő fia is fel fog venni a hasában alig néhány hónap múlva.
De vannak-e még hónapjai?
Ismét olyan érzése támadt, hogy a szélek fölfeslenek. Visszafeküdt, és azt hitte, nem alszik többet ezen az éjszakán. Mégis elaludt. És mire másnap reggel beért Vegasba, megint mosolygott, majdhogynem megfeledkezett az éjszakai pánikról. Nadine engedelmesen ült mellette az ülésen, nagy babaként, hasában gondosan elrejtett maggal.
A Grand Hotelhez mentek, és ott megtudta, mi történt, amíg aludt. Új tekintetet látott a szemükben, gyanakvót és kérdőt, és a félelem ismét meglegyintette könnyű lepkeszárnyaival.
KÖRÜLBELÜL AKKOR, amikor Nadine Cross kezdett felfogni bizonyos igazságokat, amelyeknek talán magától értetődőknek kellett volna lenniük a számára, Lloyd Henreid magányosan ült a Cub Bárban, pasziánszozott, és csalt. Dühöngött. Tűz volt Indian Springsben, egy ember meghalt, három megsebesült, és egyikük valószínűleg bele fog halni súlyos égési sérüléseibe. Senki sem akadt Vegasban, aki tudta volna kezelni az ilyen égést.
Carl Hough hozta a hírt. Irtóra be volt gurulva, pedig nem az a fajta ember, aki könnyen indulatba jön. Az Ozark légitársaság pilótájaként dolgozott a járvány előtt, a tengerészgyalogságtól szerelt le, és könnyedén ketté tudta volna törni Lloydot fél kézzel, miközben daiquirit kever a másikkal. Carl azt állította, hogy több embert ölt meg hosszú és változatos pályafutása alatt, és Lloyd hajlott rá, hogy higgyen neki. Nem mintha félt volna tőle; a pilóta nagydarab, kemény ember volt, de éppen úgy rettegett a Járkáló Cimborától, mint bárki más nyugaton, márpedig Lloyd Flagg talizmánját viselte. De ő volt az egyik pilótájuk, és ezért kesztyűs kézzel kellett bánni vele. Talán különös, de Lloyd született diplomatának bizonyult. Ezt egyszerű, de ijesztő bizonyítványokkal támasztotta alá: több hetet töltött egy Poke Freeman nevű bolond társaságában, és életben maradt, hogy ezt el is mondhassa. Ugyancsak több hónapot töltött Randall Flagg-gel, s még mindig szuszogott, és eszén is volt. Carl szeptember 12-én két óra tájt érkezett, a motorossisakot a hóna alatt hozta. Égés éktelenkedett a bal arcán, és az egyik keze felhólyagzott. Tüzet jelentett. Csúnya ügy, de nem olyan csúnya, mint lehetett volna. Egy üzemanyagtartály felrobbant, és szétfröcskölte az égő benzint az aszfalton.
– Jól van – mondta Lloyd. – Gondoskodom róla, hogy a nagyfiú megtudja. A sebesültek a gyengélkedőben vannak?
– Ja. Ott. Nem hiszem, hogy Freddy Campanari napnyugtáig húzza. Azaz két pilóta maradt, én és Andy. Ezt közöld vele, és közölj még valamit, ha visszajön. Azt akarom, hogy az a faszfej Szemétláda Ember takarodjék. Csak ebben az esetben maradok.
Lloyd rásandított Carl Houghra. – Biztos?
– Csak mondd meg neki.
– Hát mondok én neked valamit, Carl – felelte Lloyd. – Ezt az üzenetet én nem adom át. Ha neki akarsz parancsokat osztogatni, akkor tedd meg magad.
Carl hirtelen megzavarodott, és egy kicsit megrémült. Furcsán festett a félelem azon a darabos arcon. – Ja, megértelek. Csak elfáradtam, és ki vagyok borulva. Marhára fáj az arcom. Nem akartam veled balhézni.
– Semmi baj, öreg. Azért vagyok itt. – Néha azt kívánta, bárcsak ne így lenne. A feje máris megfájdult.
Carl folytatta: – De akkor is mennie kell. Ha nekem kell közölnöm, akkor megteszem. Tudom, hogy nála van az egyik olyan fekete kő. Asszem, ugyancsak jóba van a magas emberrel. De akkor is, hallgass meg. – Leült, sisakját a baccarat-asztalra tette. – A Szemétláda okozta a tüzet. Az istenit, hogy fogunk valaha is felszállni, ha közben a nagyfiú egyik embere fáklyákat csinál a kurva pilótákból?
Többen is jártak a Grand Hotel előterében, és kínosan sandítottak az asztal felé, amelynél Lloyd és Carl ültek.
– Halkabban beszélj, Carl.
– Jól van. De érted a gondomat, nem?
– Mennyire biztos, hogy Szemét tette?
– Ide figyelj – hajolt előre Carl –, ott volt a szerelőcsarnokban, igaz? Hosszú ideig. Sok ember látta ott, nem csupán én.
– Én azt gondoltam, valahol kinn van. A sivatagban. Tudod, anyagot keres.
– Na, hát visszajött, érted? A homokjáró, amit magával vitt, tele van anyaggal. Isten tudja, hol szedte össze. Én biztosan nem. Na, szóval beugrott a srácokhoz kávészünetre. Tudod, milyen. A fegyverek olyasmit jelentenek neki, mint a gyerekeknek a nyalóka.
– Ja.
– Amit most utoljára mutatott, az egy ilyen gyújtóbomba. Letéped a szalagot, akkor fellobban némi foszfor. Azután fél óráig, negyven percig semmi, attól függően, milyen hosszú a gyújtózsinór, érted? Felfogod? Azután jön a tűz. Kicsi, de nagyon erős.
– Ja.
– Na, így. Szemétláda megmutatta, valósággal elélvezett a cucctól, mire Freddy Campanari aszongya: „Hé, Szemét, aki a tűzzel játszik, bepisil.” Steve Tobin – ismered, olyan furi alak, mint egy gumimackó – aszongya: „Emberek, jó lesz eldugni a gyufát, Szemétláda visszatért a városba.” Erre a hapsi teljesen begolyózott. Körülnézett, valamit motyogott az orra alatt. Mellette ültem, és valami ilyesmit motyogott: „Tőlem senki se kérdezi még egyszer, mi van a Semple nyanya szelvényével!” Te érted ezt?
Lloyd a fejét rázta. Az egész Szemétláda Embert nem értette.
– Ekkor egyszerűen elment. Fogta a cuccot, amit megmutatott, és elszelelt. Hát, egyikünk sem érezte magát valami fényesen. Nem akartuk megbántani. A legtöbben kedvelik Szemétládát. Vagy legalábbis kedvelték. Tudod, olyan, mint egy gyerek.
Lloyd bólintott.
– Egy órával később az a rohadt tartálykocsi felrobbant, mint egy rakéta. Miközben a törmeléket szedtük össze, véletlenül felnéztem, hát ott van a Szemétláda a homokjárójával a barakkoknál, és a távcsövén figyel minket.
– Ez minden? – kérdezte megkönnyebbülten Lloyd.
– Nem. Egyáltalán nem. Ha csak ennyi lenne, akkor nem látogatlak meg, Lloyd. De elgondolkodtam azon, hogyan robbant föl az a tartálykocsi. Éppen erre való a gyújtóbomba. Vietnamban a vietkong éppen így robbantotta föl egy csomó lőszerraktárunkat, a saját gyújtóbombáinkkal. Az ember bedugja a teherautó kipufogójába. Ha senki nem indítja be a kocsit, akkor robban, amikor az időzítő elsüti. Ha valaki beindítja, akkor azért robban. Így vagy úgy, bumm, nincs többé teherautó. Az egyetlen dolog, ami nem illik a képbe, hogy mindig van tucatnyi tartálykocsi a telephelyen, de meghatározott sorrend nélkül használjuk őket. Így aztán, miután szegény öreg Freddyt elvittük a gyengélkedőbe, John Waite és én odamentünk. John volt az ügyeletes a telephelyen, és jól felhúzta magát. Ő látta ott korábban Szemétládát.
– Biztos benne, hogy a Szemétláda Ember volt az?
– Nehéz eltéveszteni azt az embert, akinek könyökéig odakozmált a keze, nem gondolod? Érted? Addig senki sem gondolt rosszra. Csak matatott ott, ez a dolga, nem?
– Igen, azt hiszem, így is mondhatjuk.
– Így aztán John és én átnéztük a többi teherautót. És mit ad Isten, minden egyes darabon találtunk egy gyújtóbombát. A kipufogóra szerelték fel őket, közvetlenül az üzemanyagtartály alá. Az egyetlen ok, ami miatt az robbant föl, amelyet használtunk, az volt, hogy annak még forró volt a kipufogócsöve, ahogy az előbb mondtam, érted? De a többi is közel járt hozzá. Két-három darab már füstölt is. Némelyik üres volt, de legalább öt tele volt repülőbenzinnel. Még öt perc, és félig elveszítettük volna az átkozott támaszpontot.
Jézusom, gondolta Lloyd gyászosan. Ez tényleg nagy baj. Olyan nagy, hogy nagyobb nem is lehetne.
Carl mutatta felhólyagzott kezét. – Ezt akkor szereztem, amikor az egyik füstölő izét leszedtem. Most már érted, hogy miért kell mennie?
– Talán – mondta tétován Lloyd – valaki ellopta azokat a bombákat a homokjáró hátuljáról, miközben Szemét vizeit vagy valami mással volt elfoglalva.
Carl türelmesen tovább magyarázott: – Nem így történt. Valaki megsértette, miközben a játékait mutogatta, és ezért mindnyájunkat fel akart gyújtani. Kurva közel járt hozzá, hogy sikerüljön neki. Valamit tenni kell, Lloyd.
– Rendben van, Carl.
A délután hátralevő részét azzal töltötte, hogy Szemétláda után kérdezősködött – látta-e valaki, tudja-e, hogy merre van. Óvatos pillantásokat és tagadó válaszokat kapott. Gyorsan terjedt a hír. Talán jó is volt így. Aki csak látta, sietett jelenteni abban a reményben, hogy szól az érdekében egy jó szót a nagyfiúnál. De Lloydnak volt egy gyanúja, hogy senki sem fogja látni a Szemétládát. Kicsit forró lett a lába alatt a talaj, visszaszáguldott a sivatagba a homokjárójával.
Lenézett a pasziánszra, és megállta, hogy ne söpörje az egészet a földre. Inkább elővett még egy ászt, és folytatta. Nem érdekes. Ha Flaggnek szüksége van rá, akkor csak érte nyúl és begyűjti. Az öreg Szemétláda éppen úgy a kereszten végzi, mint Hec Drogan. Pech, öreg.
De titokban, a szíve mélyén azért kételkedett.
Mostanában olyan dolgok történtek, amik nem tetszettek neki. Például Dayna. Flagg tudott róla, ez igaz, de a lány nem beszélt. Sőt valamiképpen a halálba menekült, és ők semmivel sem tudtak meg többet a harmadik kémről.
Ez a másik dolog. Hogy lehet, hogy Flagg nem tud semmit a harmadik kémről? Tudott az öreg fingról, és amikor visszajött a sivatagból, tudott Daynáról, még azt is pontosan megmondta nekik, hogy bánik el vele. De nem jött be.
És most itt a Szemétláda Ember. A Szemétláda nem egy közönséges senki. Talán az volt a régi napokban, de többé nem az. A fekete ember kövét viseli, ugyanúgy, mint Lloyd. Azután, hogy Flagg megpiszkálta annak a nagypofájú ügyvédnek az agyát L. A.-ben, Lloyd azt is látta, hogy a Szemétláda vállára teszi a kezét, és azt mondja neki gyengéden, hogy minden álma igaz álom. És Szemétláda azt suttogta: „Az életem a tiéd.”
Azt már nem tudta, mi egyéb zajlott le kettejük között, de az világosnak tűnt, hogy Szemétláda Flagg áldásával mászkál a sivatagban. Erre most ugyanez a Szemétláda Ember egyszer csak őrjöngeni kezd. Ami fölvet néhány meglehetősen komoly kérdést. Hát ezért ült egymagában Lloyd az asztalnál még este kilenckor is, csalt a pasziánszban, és azt kívánta, bárcsak berúghatna.
– Mr. Henreid!
Most meg mi van? Fölnézett, és meglátott egy csinos, durcás képű lányt. Szoros, fehér sort. Napozó, amiből még a bimbóudvara is kilóg. Az fix, hogy fehérmájú bige, de most ideges és sápadt volt, szinte betegnek látszott. Megszállottan rágcsálta egyik hüvelykujjának körmét, és a férfi látta, hogy valamennyi körme tövig van rágva.
– Mit akarsz?
– Én... Mr. Flagg-gel szeretnék találkozni – mondta a lány. Az erő egykettőre kiment a hangjából, a végén már csak suttogott.
– Tényleg? Mit gondolsz, talán én vagyok a társadalmi szervező titkára?
– De hát... azt mondták... hogy magát keressem.
– Ki mondta?
– Hát, Angie Hirschfield. Ő volt az.
– Hogy hívnak?
– Hát Julie. – Vihogott, de ez csak afféle reflex volt. A rémült pillantás nem hagyta el az arcát, és Lloyd fáradtan tűnődött, hogy most meg miféle szarbombára számítson. Az ilyesfajta lányok nem akarnak Flagg-gel találkozni, hacsak nincs rá nagyon komoly okuk. – Julie Lawry.
– Na hát, Julie Lawry, Flagg most nincs Las Vegasban.
– Mikor jön vissza?
– Azt nem tudom. Jön-megy, és nincs nála nyomkövető. Nem is számol be nekem az útjairól. Ha van valami mondanivalód, akkor mondd el nekem, és majd én gondoskodom róla, hogy megkapja az üzenetet. – A lány kétkedve nézett rá, és Lloyd megismételte, amit Carl Houghnak mondott délután. – Ezért vagyok itt, Julie.
– Jól van. – Majd hadarva: – Ha fontos, akkor mondja meg neki, hogy én mondtam el. Julie Lawry.
– Rendben.
– Nem fogja elfelejteni?
– Nem, az istenfáját! Miről van szó?
A lány elbiggyesztette a száját. – Jó, azért nem kell olyan türelmetlennek lenni.
A férfi felsóhajtott, és letette az asztalra a maroknyi kártyát. – Nem. Szerintem se. Na, miről van szó?
– A kukáról. Ha itt van, akkor, azt hiszem, kémkedik. Csak gondoltam, hogy tudnia kéne róla. – A szeme gonoszul felvillant. – A kurafi fegyvert fogott rám.
– Miféle kuka?
– Hát láttam a csökit, ezért feltételezem, hogy a kuka is itt lehet vele, nem? Ők pedig nem a mi fajtánk. Szerintem biztosan a másik oldalról jöttek.
– Szóval ezt gondolod, mi?
– Ja.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz. Hosszú napom volt, és fáradt vagyok. Ha nem kezdesz el értelmesen beszélni, Julie, akkor lefekszem.
Julie leült, keresztbe vetette a lábát, és elmesélte Lloydnak, hogy találkozott Nick Androsszal és Tom Cullennel a szülővárosában, a kansasi Prattban. Beszélt a Pepto-Bismolról („Én csak vicceltem azzal a gyagyással, erre ez a süketnéma pisztolyt fog rám!”). Még arról is beszámolt, hogyan lövöldözött rájuk, miközben elhagyták a várost.
– És mit bizonyít ez? – kérdezte Lloyd, amikor a lány befejezte. Kicsit fölkeltette a kíváncsiságát a „kém” szó, de utána unatkozó félálomba merült.
Julie elbiggyesztette a száját, és rágyújtott. – De hát mondtam magának. Az a csöki itt van. Lefogadom, hogy kémkedik.
– Azt mondtad, hogy Tom Cullen a neve?
– Ja.
A férfi halványan emlékezett valamire. Cullen egy nagydarab, szőke hapsi, kétségtelen, hogy néhány deszkája kicsit laza, de az biztos, hogy nem olyan veszélyes, mint amilyennek ez a viszketős luvnya beállítja. Igyekezett másra is visszaemlékezni, de semmi nem jutott az eszébe. Az emberek még mindig áramlottak Vegasba, naponta vagy hatvanan jöttek. Lehetetlen volt valamennyit megjegyezni, és Flagg azt mondta, hogy a népvándorlás még nőni is fog, mielőtt elapadna. Esetleg elmegy Paul Burlsonhoz, aki aktákat fektetett föl minden vegasi lakóról, hátha talál valamit erre a Cullenre nézvést.
– Letartóztatja? – kérdezte Julie.
Lloyd ránézett. – Téged tartóztatlak le, ha nem kopsz le rólam – mondta.
– Szép kis alak! – rikácsolta Julie zsémbesen fölfelé kanyarodó hangon. Felugrott, és gyilkosan meredt Lloydra. A lába a nyakáig ért a szoros fehér pamutsortban. – Tehet nekem egy szívességet!
– Majd meglátom.
– Igen, persze, ezt már ismerem.
Eldobogott, feneke szoros kis körökben himbálózott felháborodásában.
Lloyd bizonyos fáradt derűvel nézte, arra gondolt, hogy a világ tele van ilyen csirkékkel – még most, a szuperinfluenza után is fogadni mert volna, hogy egy csomó lézeng mindenfelé. Könnyű megdönteni őket, de utána tanácsos őrizkedni a körmeiktől. Puszi havernői a pókoknak, amelyek szex után fölfalják a párjukat. Két hónap telt el, és még mindig fúj arra a néma fickóra. Mit is mondott, mi a neve? Andros?
Lloyd előhúzott egy megviselt fekete noteszt a farzsebéből, megnyalta az ujját, és egy üres oldalra lapozott. Ez volt az emlékeztető füzete, telis-tele följegyzésekkel – minden benne volt, amire emlékeznie kellett, attól kezdve, hogy borotválkozni kell, mielőtt Flagg-gel találkozik, addig, hogy egy titkos memorandumot kell készíteni a Las Vegas-i patikai leltár végett, mielőtt tünedezni kezdene a morfium és a kodein. Hamarosan ideje újabb noteszt beszerezni.
Jellegtelen, iskolás macskakaparásával beírta: Nick Andros vagy Androtes – néma. A városban? Alá pedig: Tom Cullen, Paul nézzen utána. A noteszt visszacsúsztatta a zsebébe. Negyven mérfölddel keletebbre a sötét ember elhálta rég esedékes nászát Nadine Cross-szal a ragyogó sivatagi csillagok alatt. Nagyon érdekelte volna, ha megtudja, hogy Nick Andros egyik barátja Las Vegasban van.
De aludt.
Lloyd mogorván bámulta a pasziánszot, megfeledkezett a rossz természetű Julie Lawryról és feszes kis seggéről. Megint csalt egy ásszal, és gondolatai engedelmesen visszatértek a Szemétláda Emberhez és ahhoz, hogy Flagg mit fog szólni – vagy tenni –, ha Lloyd tájékoztatja.
UGYANABBAN az időben, amikor Julie Lawry azzal az érzéssel hagyta el a Cub Bárt, hogy nem tett mást, csupán teljesítette állampolgári kötelességét, egy másik városrészben Tom Cullen lakásának ablakánál állt, és álmatagon bámulta a teleholdat. Ideje indulni. Ideje visszamenni.
Ez a lakás nem olyan volt, mint a saját háza Boulderben. Ez be volt rendezve, de nem volt kidíszítve. Egyetlen plakátot sem akasztott föl, egyetlen kitömött madár sem lógott zongorahúrról. Ez a hely csak egy várakozószoba, és most itt az ideje az indulásnak. Boldog volt. Gyűlölt itt lenni. Valahogy szaga volt ennek a helynek, száraz és rothadó szaga, ami sose jön le az ember ujjairól. Az itteniek általában kedvesek, és némelyiket éppen úgy kedvelte, mint a boulderieket, az olyanokat, mint Angie vagy a kisfiú Dinny. Senki sem csúfolta azért, mert lassú. Munkát adtak neki, viccelődtek vele, ebédidőben pedig cserélgették, ami az éthordójukban volt, aszerint, kinek mi ízlett jobban. Kedves emberek, amennyire meg tudta ítélni, nem nagyon különböznek a boulderiektől, mégis... Valahogy szaguk volt.
Mintha valamennyien vártak és figyeltek volna. Néha különös csönd vette körül őket, és a szemük mintha megüvegesedett volna, mintha valamennyien ugyanazt a szorongató álmot látnák. Bizonyos dolgokat megtettek anélkül, hogy magyarázatot kértek volna arra, miért kell megtenniük, vagy mi a célja cselekedetüknek. Mintha valamennyien boldog maszkot viseltek volna, és a valódi arcuk, a maszk alatti arcuk egy szörny pofája lenne. Egyszer látott egy ijesztő filmet, amiben erről volt szó. Az egyik ilyen szörnyet vérfarkasnak hívták. A hold magasan lebegett a sivatag fölött, kísértetiesen, magasan és szabadon.
Látta Daynát a Szabad Övezetből. Csak egyszer, aztán soha többé. Vajon mi történhetett vele? Ő is kémkedett? Visszament?
Nem tudta. De félt.
Egy kis hátizsák hevert a La-Z-Boy karosszékben, amely a lakás használhatatlan beépített tévéjével szemben állt. Ez a hátizsák tele volt vákuumcsomagolt sonkaszeletekkel, Slim Jimmel és Saltinesszal. Fölvette, a hátára igazította.
Éjszaka utazz, nappal aludj.
Úgy lépett ki a ház udvarára, hogy még csak hátra se nézett. A hold annyira ragyogott, hogy árnyékot vetett a repedezett betonra, amelyen a valahai nagymenők parkolták le más államok rendszámaival ellátott autóikat.
Fölpillantott a kísérteties pénzre, amely fönt lebegett.
– H-O-L-D, ez azt jelenti, hogy hold – suttogta. – Az biztos is. Tom Cullen tudja, hogy ez mit jelent.
A biciklije a bérház rózsaszín stukkós falának volt döntve. Egyszer megállt, hogy megigazítsa a hátizsákot, azután nyeregbe szállt, és elindult az államközi műúton. Este tizenegy órára elhagyta Las Vegast, azután az I-15-ös mellékútján pedálozott tovább kelet felé. Senki sem látta. Nem harsant föl a riadó.
Elméje puha, semleges állapotba süllyedt, mint szinte mindig, amikor a legsürgősebb feladatokkal végzett. Kitartóan kerekezett, csak annyit érzékelve, hogy a szelíd éjszakai szellő kellemesen hűti izzadt arcát. Itt-ott kikerült egy-egy homokdűnét, amelyik bekúszott a sivatagból, és fehér, csontvázszerű karjait végignyújtotta az úton, és amikor már jó messzire került a várostól, a megrekedt kocsikkal és teherautókkal kellett megbirkóznia – tekintsétek műveimet, ti hatalmasok, és essetek kétségbe, mondhatta volna Glen Bateman a maga gunyoros módján.
Hajnali kettőkor megállt, bekapott néhány Slim Jimet, kekszet, és a bicikli oldalára csatolt nagy termoszból ivott egy kis Kool-Aidet. Azután továbbment. A hold lenyugodott. A biciklikerék minden fordulatával távolabb került tőle Las Vegas. Ez jó érzéssel töltötte el.
De szeptember 13-án, hajnali negyed ötkor keresztülcsapott rajta a félelem bukóhulláma. Váratlansága és érthetetlensége csak még rémítőbbé tette. Tom kis híján felkiáltott, de a hangszálai hirtelen befagytak. A lábait mozgató izmok elernyedtek, magától gurult a csillagok alatt. Mellette lelassult a sivatag fekete-fehér negatívja.
Ő volt a közelében.
Az arc nélküli ember, a démon, aki most a földön járt.
Flagg.
A magas ember, ahogy elnevezték. A vigyorgó ember, ahogy Tom a szíve mélyén hívta. Ám ha a vigyora az emberre irányult, akkor megdermedt a vére, a húsa pedig hideg és szürke lett. Ha ránézett egy macskára, az szőrcsomókat öklendezett. Ha átment egy épülőben levő házon, az emberek a körmükre csaptak a kalapáccsal, a zsindelyeket fordítva szögezték oda, és alvajáróként lesétáltak a gerendák végéről és...
...és ó, édes Istenem, ébren van!
Nyöszörgés szakadt ki Tom torkából. Érezte a hirtelen éberséget. Úgy tűnt, látja/érzi, amint egy Szem nyílik ki a kora hajnal sötétjében, egy félelmetes, vörös Szem, amely egy kicsit még csipás és zavart az álomtól. Körbefordul a sötétben. Néz. Őt nézi. Tudja, hogy Tom Cullen ott van valahol, csak azt nem, hogy merrefelé.
A lába zsibbadtan megkereste a pedált, és taposott, egyre gyorsabban, ráhajolva a kormányra, hogy legyőzze az ellenszelet, egyre gyorsult, míg a végén majdnem repült. Ha útközben találkozik egy gépkocsironccsal, egyenesen belehajt, és talán meg is öli magát.
Ám fokozatosan azt is érezhette, hogy elmarad a sötét, forró jelenlét. És a legnagyobb csoda, hogy a félelmetes vörös Szem, amely az útját fürkészte, átnézett rajta, anélkül hogy meglátta volna (biztos azért, mert annyira a kormányra hajoltam, gondolta Tom Cullen), azután ismét becsukódott.
A sötét ember ismét elaludt.
Hogy érzi magát a nyúl, amikor a sólyom árnyéka sötét keresztként vetül rá... majd a madár tovaröppen, nem áll meg, nem is lassít? Hogyan érzi magát az egér, amikor a lyuk előtt naphosszat kuporgó macskát fölkapja a gazda, és minden lacafacázás nélkül kiteszi az ajtó elé? Hogyan érzi magát a szarvas, amikor a lábai csöndesen elviszik a félelmetes vadász mellett, akit elnyomott az ebéd után bedöntött három korsó sör? Talán semmit sem, vagy talán ugyanazt, mint Tom Cullen, amikor kikarikázott ennek a hatalomnak a fekete és veszedelmes hatóköréből: a megkönnyebbülés hatalmas, szinte villamos napkitörését, az újjászületést. És elsősorban azt az alig megérdemelt biztonságot, amihez akkora szerencse kellett, hogy az biztosan nem lehet más, mint égi jel.
Hajnali ötig biciklizett. Előtte az ég sötétkékjébe beleszövődött a napfelkelte aranya. A csillagok megfakultak.
Tom nagyon elfáradt. Kicsit még karikázott, azután hetven méterre az országúttói jobbra észrevett egy meredek lejtőt. Leengedte a biciklit a száraz vízmosásba. Miután tanácskozott az ösztöneivel, annyi száraz füvet és mezquitocserjét halmozott a bringára, hogy csaknem teljesen befedte. A biciklitől tíz méterre két nagy szikla dőlt egymásnak. Bemászott az árnyékukba, a feje alá gyűrte a zubbonyát, és úgyszólván azonnal elaludt.
A JÁRKÁLÓ CIMBORA visszatért Vegasba.
Délelőtt fél tíz körül állított be. Lloyd látta érkezését. Flagg is látta Lloydot, de nem vett tudomást róla. Egy nőt vezetett keresztül a Grand Hotel előcsarnokán. Az emberek utánafordultak a nőnek, noha szinte mindenki borzadt attól, hogy a sötét emberre nézzen. A nő haja hófehér volt, és olyan iszonyatosan leégett, hogy Lloydnak az Indian Springs-i robbanás áldozataira kellett gondolnia. Fehér haj, rémesen leégett bőr, tökéletesen üres szem. Pillantása, amellyel a világba nézett, annyira híján volt a kifejezésnek, hogy az már nemcsak a békesség, de a gyengeelméjűség határán is túl volt. Lloyd csak egyszer látott hasonló szemet. Los Angelesben, miután a sötét ember végzett Eric Strellertonnal, az ügyvéddel, aki azt akarta elmondani neki, hogyan kell a dolgokat intézni.
Flagg senkire sem nézett. Vigyorgott. Bevezette a nőt a liftbe. Az ajtó bezárult mögöttük, fölmentek a legfelső emeletre.
A következő hat órában Lloyd szorgalmasan igyekezett mindent megszervezni, hogy ha Flagg hívatja és jelentést kér, készen álljon. Úgy vélte, mindent elintézett, már csak egy dolog maradt függőben: fel kell hajtania Paul Burlsont, és meg kell kérdeznie, mije van erről a Tom Cullenről, hátha ez a Julie Lawry csakugyan valami fontosba botlott bele. Lloyd szerint nem volt valószínű, de Flaggnél jobb félni, mint megijedni. Sokkal jobb.
Fölvette a kagylót, és türelmesen várt. Néhány pillanat múlva kattanás hallatszott, majd beleszólt Shirley Dunbar tennessee-i orrhangja: – Központ!
– Szia, Shirley, Lloyd vagyok.
– Lloyd Henreid! Hogy vagy?
– Megvagyok, Shirl. Tudnád nekem kapcsolni a 6214-et?
– Pault? Nincs otthon. Kiment Indian Springsbe. De lefogadom, hogy el tudom érni a támaszpont központján át.
– Jó, akkor próbáld meg.
– Máris. Mondd csak, Lloyd, mikor jössz el, hogy megkóstold a kávétortámat? Két-három naponta sütök frisset.
– Nemsokára, Shirley – felelte fintorogva Lloyd. A nő negyvenéves volt, nyolcvanegy kiló... és meg akarta fogni Lloydot. Sokat csipkedték miatta, különösen Whitney és Ronnie Sykes. De klassz központos volt, csodákat művelt a vegasi vonalakkal. A villanyt nem számítva a telefonhálózat – legalábbis a legfontosabb vonalak – helyreállítása volt az elsőrendű feladat, de a legtöbb automata központ kiégett, így visszatértek a konzervdobozok és a viaszolt zsinegek szintjére. És állandóak voltak a rövidzárlatok. Shirley kísérteties ügyességgel kezelte azt, amit kezelhetett, és türelmes volt ahhoz a három-négy telefonoshoz, akik még tanulták a szakmát.
Ezenkívül jó kávétortát sütött.
– Tényleg nemsokára – tette hozzá Lloyd, és arra gondolt, milyen szép is lenne, ha Julie Lawry feszes gömbölyűségeibe át tudnák ültetni Shirley Dunbar ügyességét és gyengéd alázatosságát.
A nő elégedettnek tűnt. A vonalban csipogás, sípolás hallatszott, majd olyan visszhangzó, fejhangú sivítás, hogy Lloyd elfintorodott, és eltartotta a kagylót a fülétől. Azután érdes berregés következett a vonal másik oldalán.
– Bailey, kezelő – szólalt meg fémhangon valaki a távolban.
– Lloyd vagyok! – ordította ő a telefonba. – Paul ott van?
– Milyen Haul, Lloyd? – kérdezte Bailey.
– Paul! Paul Burlson!
– Ja ő! Igen, éppen kólát iszik.
Szünet következett – Lloyd már arra gondolt, hogy a rozoga kapcsolat megszakadt – azután Paul jött a telefonhoz.
– Kiabálnunk kell, Paul. A vonal pocsék. – Lloyd nem volt teljesen biztos benne, hogy Paul Burlson tüdőkapacitása elegendő-e az ordítozáshoz. A csontos kis emberke vastag lencséjű szemüveget hordott, és néhányan Mr. Fázósnak hívták, mert ragaszkodott a háromrészes öltönyhöz még Vegas agyrepesztő hőségében is. Viszont jó ember volt, igen megfelelő az elhárítás főnökének, és Flagg azt mondta Lloydnak, amikor éppen beszédes kedvében volt, hogy Burlson 1991-re a titkosrendőrséget fogja irányítani. Méghozzá nagyon jóóól, tette hozzá Flagg meleg, szerető mosollyal.
Paul képes volt kicsit hangosabban beszélni.
– Veled van a névjegyzéked? – kérdezte Lloyd.
– Igen. Stan Bailey és én egy programot hozunk össze a munkások váltására.
– Megnéznéd, hogy szerepel-e rajta egy Tom Cullen nevű fickó?
– Egy pillanat. – Ez a pillanat két-három percre is elnyúlt, Lloyd már megint azon tűnődött, nem szakadt-e meg a vonal. Ekkor megszólalt Paul. – Igen, Tom Cullen... ott vagy még, Lloyd?
– Itt bizony.
– Az ember sohasem lehet biztos a telefonban, hogy van-e még valaki a másik végén. Becslés szerint huszonkettő és harmincöt között lehet. Ezt ő sem tudja biztosan. Enyhén fogyatékos. Ügyesen dolgozik. A takarítószemélyzethez osztottuk be.
– Mióta van Vegasban?
– Nem egészen három hete.
– Coloradóból jött?
– Igen, de hát tucatnyi emberünk van, aki kipróbálta az ottani életet, és nem tetszett neki. Kidobták a hapsit. Egy normális nőt izélgetett, gondolom, attól tartottak, hogy nem tesz jót a génbankjuknak. – Paul elnevette magát.
– Megvan a címe?
Paul megadta, Lloyd lefirkantotta a noteszába.
– Ez minden, Lloyd?
– Csak még egy név kéne, ha van egy kis időd.
Paul elnevette magát – halk, nyűgös nevetés volt. – Hát persze, éppen kávészünetet tartok.
– A név Nick Andros.
Paul azonnal válaszolt: – Ez a név szerepel a vörös listámon.
– Ó? – Lloyd olyan gyorsan gondolkodott, ahogy csak bírt, és ez meg sem közelítette a fény sebességét. Halvány fogalma sem volt arról, hogy Paul „vörös listája” mi lehet. – Ki adta meg neked ezt a nevet?
Paul ingerülten válaszolt: – Mégis, mit gondolsz? Ugyanaz a személy, aki a vörös lista valamennyi nevét megadta.
– Aha. Kösz. – Elbúcsúzott, letette a kagylót. Ilyen rossz kapcsolási viszonyok mellett lehetetlen cseveg ni, és Lloydnak túl sok gondolkodnivalója volt ahhoz, hogy még ezzel is bajlódjon.
Vörös lista.
Ezeket a neveket Flagg kizárólag Paulnak adta meg – noha Paul feltételezte, hogy Lloyd tud róla. Vörös lista, mit jelenthet ez? A vörös a megállást jelenti.
A vörös veszélyt jelent.
Ismét fölvette a kagylót.
– Központ.
– Shirl, megint Lloyd vagyok.
– Nahát, Lloyd, csak nem...
– Shirley, most nem fecseghetek. Beleakadtam valamibe, ami talán komoly dolog.
– Rendben, Lloyd. – Shirley hangja elveszítette kacérságát, és hirtelen teljesen üzletszerű lett.
– Kit lehet elérni a biztonságiak közül?
– Barry Dorgant.
– Kapcsold. És sohasem beszéltem veled.
– Igen, Lloyd. – A hangban most félelem csengett. Lloyd is félt, ugyanakkor izgatott is volt.
Egy pillanattal később bejelentkezett Dorgan. Derék ember, amiért Lloyd mélységesen hálás volt. Túlságosan sok Poke Freeman-stílusú alak igyekezett bejutni a rendőrséghez.
– Azt akarom, hogy kapjatok el nekem valakit – mondta Lloyd. – Élve. Még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy néhány emberedet elveszíted. A neve Tom Cullen, és valószínűleg otthon éred. Hozd be a Grand Hotelbe. – Megadta Barrynek Tom címét, az után megismételtette vele.
– Mennyire fontos, Lloyd?
– Nagyon. Ha jól csinálod, akkor valaki, aki nagyobb nálam, igen-igen elégedett lesz veled.
– Rendben. – Barry letette a kagylót, Lloyd úgyszintén, mivel bízott benne, hogy a másik vette az üzenetet: Ha elbaszod, akkor valaki nagyon haragudni fog rád.
Barry egy órával később hívta föl, és azt mondta, úgyszólván biztos benne, hogy Tom Cullen lelépett.
– De hát csöki – folytatta Barry –, és nem tud vezetni. Még egy robogót sem. Ha keletnek tart, akkor nem lehet messzebb a Száraz-tónál. Elkaphatjuk, Lloyd, tudom, hogy képesek vagyunk rá. Add meg a zöld jelzést. – Barry valósággal repesett. Egyike volt annak a négy-öt embernek Vegasban, akik tudtak a kémekről, és olvasott Lloyd gondolataiban.
– Hadd gondolkozzam rajta – felelte Lloyd, és letette, mielőtt Barry tiltakozhatott volna. Sokat javult a gondolkozásban a szuperinfluenza óta, de ez akkor is túl sok volt neki. Valamint zavarta a vörös lista ügye. Miért nem közölték ezt vele?
Amióta Phoenixben találkozott Flagg-gel, először támadt az a nyugtalanító érzése, hogy a helyzete sebezhető is lehet. A titkokat meg kell tartani. Valószínűleg még elkaphatják Cullent; Carl Hough és Bili Jamieson egyaránt képes elvezetni az Indian Springs-ben tárolt katonai helikoptereket, ha kell, rárepülhetnek minden útra, amely keleti irányban kifelé vezet Nevadából. Ráadásul ez a fickó nem a Hasfelmetsző Jack vagy dr. Octopus, csak egy menekülő csöki. De a Krisztusát! Ha tudott volna erről az Andros akárkiről, amikor Julie Lawry meglátogatta, akkor Cullent már észak-vegasi kis lakásában lefülelhették volna.
Valahol bent nyílt egy ajtó, és beengedte a félelem hűvös szellőjét. Flagg elkúrta. Flagg képes kételkedni Lloyd Henreidben. És az naaagy bajt jelent!
Mégis el kell mondania. Nem dönthet egymaga egy embervadászatról. Azután nem, ami a Bíróval történt. Fölkelt, hogy odamenjen a belső telefonokhoz. Ekkor találkozott Whitney Horgannal, aki éppen onnan jött.
– Az ember az, Lloyd – mondta. – Látni akar.
– Jól van – mondta, és meglepődött, milyen nyugodt a hangja, holott belül már nagyon nagyra nőtt a félelem. Mindenekelőtt azt nem szabad elfelejtenie, hogy régen éhen halt volna Phoenixben a cellájában, ha nincs Flagg. Semmi értelme áltatnia magát: ő szőröstül-bőröstül a sötét emberé.
De nem tudom elvégezni a munkámat, ha elzárja előlem az értesüléseket, gondolta a lift felé tartva. Megnyomta a tetőlakás gombját, és a lift fürgén emelkedni kezdett. És megint az a kínzó, kellemetlen érzés, hogy Flagg nem tudott valamit. A harmadik kém egész idő alatt itt volt, és Flagg nem tudott róla.
– GYERE BE, Lloyd! – Flagg lusta mosolya egy unalmas, kék kockás frottírköpeny felett.
Lloyd belépett. Akár egy grönlandi ház kertje. Magasra volt állítva a légkondicionálás. Mégis, ahogy közeledett a sötét emberhez, megérezte a testéből sugárzó hőt. Mintha egy olyan szobába lépett volna, amelyben kicsi, de nagy teljesítményű kazán üzemel.
A sarokban egy fonott, fehér székben ült a nő, aki reggel érkezett Flagg-gel. A haját gondosan feltűzték, és ingruhát viselt. Az arca olyan üres és bávatag volt, hogy Lloydot kirázta tőle a hideg. Kamaszkorában néhány barátjával dinamitot loptak egy építkezésről, meggyújtották és a Harrison-tóba dobták, ahol felrobbant. A robbanás után a felszínen úszó döglött halak bámultak ilyen félelmetesen üres, karikás szemekkel.
– Szeretném neked bemutatni Nadine Crosst – mondta Flagg halkan a háta mögül, amitől Lloyd ugrott egyet. – A feleségem.
Lloyd meglepetten nézett Flaggre, de csak a szokott gúnyos vigyort, a táncoló szemeket látta.
– Drágám. Lloyd Henreid a jobbkezem. Lloyd és én Phoenixben találkoztunk, ahol Lloyd őrizetben volt, aminek következtében éppen készült bevacsorázni egy fogolytársából. Sőt az előételt már el is fogyaszthatta. Jól mondom, Lloyd?
Lloyd sötétvörösre pirult, és semmit se szólt, noha a nő vagy bolond volt, vagy annyi anyag lehetett benne, hogy akár a holdon is tartózkodhatott volna.
– Adj neki kezet, drágám! – mondta a sötét ember.
Nadine robot módjára kezet nyújtott. A szeme továbbra is közömbösen meredt egy pontra, valahol Lloyd válla fölött.
Jóságos isten, ez bolond!, gondolta Lloyd. Az erős légkondicionálás ellenére könnyű verejték ütött ki egész testén.
– Örvendeknaccsám – mondta, és megszorította a puha, meleg húst, és roppantul szerette volna a nadrágja szárába törölni a tenyerét. Nadine keze továbbra is ernyedten lebegett a levegőben.
– Most már leeresztheted a kezed, szerelmem – mondta Flagg.
Nadine visszaeresztette az ölébe a kezét, majd matatni és motozni kezdett. Lloyd borzalomhoz hasonló érzéssel döbbent rá, hogy a nő maszturbál.
– A feleségem indiszponált – mondta Flagg, és kuncogott. – Valamint áldott állapotban van, hogy úgy mondjam. Gratulálhatsz, Lloyd. Papa leszek. – Ismét vihogott, és olyan volt a hangja, mint mikor patkányok iszkolnak egy ócska fal mögött.
– Gratulálok – mondta Lloyd, noha dermedtnek és kéknek érezte az ajkait.
– Nyugodtan kiönthetjük a kis szívünket Nadine előtt, igaz, drágám? Olyan néma, mint a sir. Mi újság Indian Springsben?
Lloyd pislogott és igyekezett magasabb fordulatra kapcsolni szellemi motorját, mivel védekeznie kellett, és meztelennek érezte magát. – Halad – nyögte ki végül.
– Halad? – A sötét ember feléje fordult, és Lloyd egy pillanatig bizonyosra vette, hogy Flagg kinyitja a száját és bekapja az ő fejét, akár egy nyalókát. Hátrahőkölt. – Hát ez nem olyasmi, amit részletes elemzésnek neveznék, Lloyd.
– Vannak más dolgok...
– Ha más dolgokról akarok beszélni, akkor majd más dolgokról kérdezlek. – Flagg hangja megemelkedett, kényelmetlenül közelített a rikácsoláshoz. Lloyd még sohasem látta, hogy a viselkedése ilyen gyökeresen megváltozott volna, és iszonyúan megijedt tőle. – Pillanatnyilag Indian Springsről akarok jelentést hallani, és jobb, ha nekilátsz, Lloyd, már a te érdekedben is!
– Rendben – motyogta Lloyd. – Jól van. – Elővette a noteszét a farzsebéből, és a következő félórában Indian Springsről, a Nemzeti Gárda gépeiről és a Gébics rakétákról beszélgettek. Flagg kezdett lecsillapodni, bár ezt nehéz volt megállapítani róla, és nagyon rossz ötlet volt befejezettnek venni bármit is a Járkáló Cimboránál.
– Gondolod, át tudnak repülni Boulderbe két héten belül? – kérdezte. – Mondjuk, október elsején?
– Asszem, Carl képes rá – felelte kétkedve Lloyd. – De hogy a másik kettőnek megy-e, azt nem tudom.
– Azt akarom, hogy készen álljanak – mormolta Flagg. Fölállt és járkálni kezdett a szobában. – Azt akarom, hogy azok az emberek lyukakban bújjanak meg jövő tavaszig. Éjszaka akarok lecsapni, amikor alszanak. Megszórjuk azt a várost széltében-hosszában. Azt akarom, hogy olyan legyen, mint Hamburg vagy Drezda a II. világháború után. – Lloyd felé fordult, az arca fehér volt, mint a pergamen, sötét szeme saját őrült tüzétől lángolt. A vigyora, akár egy szablya.
– Ebből majd megtanulják, hogy küldjenek ide kémeket. Tavaszra barlangokban fognak lakni. Akkor odamegyünk, és disznóvadászatot rendezünk. Ebből majd megtanulják, hogy küldjenek ide kémeket.
Lloyd végre megtalálta a nyelvét. – A harmadik kém...
– Megtaláljuk, Lloyd. Emiatt ne aggódj. Elkapjuk a fattyút. – Visszatért sötéten bűvölő mosolya. De Lloyd egy pillanatra meglátta a dühös és zavarodott félelmet, mielőtt az a mosoly ismét megjelent volna. A félelem pedig olyan kifejezés volt, amit még soha sem látott ezen az arcon.
– Azt hiszem, tudjuk, ki az – mondta halkan.
Flagg egy kis jadefigurát forgatott az ujjai között, azt vizsgálgatta. Most megdermedt a keze. Nagyon csöndes lett, furcsa összpontosítás lopakodott az arcára. A Cross nevű nő szeme most mozgott először:
Flaggre nézett, aztán elkapta a tekintetét. A tetőlakásban megsűrűsödött a levegő.
– Micsoda? Mit mondtál?
– A harmadik kém...
– Nem – mondta Flagg hirtelen határozottsággal. – Nem. Árnyékra vetődsz, Lloyd.
– Ha jól vettem ki, akkor egy Nick Andros nevű fickó barátja.
A jadefigura kiesett Flagg ujjai közül és összetört. Egy pillanattal később Lloyd az inge elejénél fogva kiemelkedett a székéből. Flagg olyan gyorsan suhant keresztül a szobán, hogy Lloyd még csak nem is látta. Az orruk majdnem összeért, Flagg arcából csak úgy sütött a beteges forróság, fekete menyétszeme alig ujjnyira volt Lloydétól.
– Csak ülsz itt és Indian Sprinsről fecsegsz? – sipította Flagg. – Ki kellene dobjalak azon az ablakon!
Valami – talán az, hogy sebezhetőnek látta a sötét embert, talán csak a tudat, hogy Flagg úgysem öli meg, amíg minden értesülést ki nem facsar belőle – megoldotta Lloyd nyelvét, hogy felszólaljon a maga védelmében.
– Próbáltam elmondani! – kiáltotta. – Te fojtottad belém! És eltitkoltad a vörös listát, akármi is az! Ha tudtam volna róla, akkor tegnap este elkapom azt a rohadt csökit!
Keresztülrepült a szobán, nekicsapódott a falnak. Csillagok lobbantak a fejében, kábultan zuhant a parkettára. Megrázta a fejét, hogy magához térjen. A fülében magas hangú zümmögést hallott.
Flagg mintha megőrült volna. Darabos mozdulatokkal rohangált a szobában, az arca elsötétedett a haragtól. Nadine összehúzta magát a székében. Flagg egy nippes polchoz ért, amelyen apró menazséria volt halványzöld jadeállatkákból. Egy másodpercig hökkenten bámulta őket, azután valamennyit a padlóra söpörte. Úgy robbantak szét, mint apró gránátok. Meztelen lábbal szétrugdalta a nagyobb darabokat, csak úgy röpködtek a levegőben. Sötét haja a homlokába hullott, egy mozdulattal hátradobta a tincseket, azután Lloyd felé fordult. Groteszk rokonszenv és együttérzés látszott az arcán – mindkét érzelem pont olyan valódi, mint egy új háromdolláros, gondolta Lloyd. Odament Lloydhoz, hogy fölsegítse, és Lloyd megfigyelte, hogy Flagg nem mutatott fájdalmat, amikor rálépett az éles szélű jadetörmelékre... és nem is vérzett.
– Sajnálom – mondta Flagg. – Igyunk valamit. – Kezet nyújtott, fölsegítette Lloydot. Akár egy hisztiző gyerek, gondolta Lloyd. – Bourbon megfelel?
– Persze.
Flagg odament a bárszekrényhez, és hatalmas adagokat töltött. Lloyd a felét leküldte egy kortyra. A pohár csattant az asztalon, amikor letette. De legalább jobban érezte magát.
– Úgy gondoltam, hogy sohasem lesz szükséged a vörös listára – mondta Flagg. – Nyolc név volt rajta, illetve most már csak öt. Ők alkották a kormányzó tanácsot a vénasszonnyal együtt. Andros az egyikük. De most már halott. Igen, Andros halott, ebben biztos vagyok. – Összehúzott szemmel, baljós tekintettel bámult Lloydra.
Lloyd előadta a történetet, időről időre belenézett a noteszába. Nem igazán volt rá szüksége, de így elkerülhette azt a füstölgő tekintetet. Julie Lawryval kezdte, és Barry Dorgannal végezte.
– Azt mondod, visszamaradott – tűnődött Flagg.
– Igen.
Boldogság ömlött el Flagg arcán, és bólogatni kezdett. – Igen – mondta, de nem Lloydnak. – Igen, ezért nem láthattam...
Félbeszakította magát, a telefonhoz ment. Pillanatokkal később már Barryvel beszélt.
– A helikopterek. Ültesd Carlt az egyikre, Bill Jamiesont a másikra. Maradjatok állandó rádiókapcsolatban. Küldj ki hatvan – nem is, száz embert. Zárjanak le minden utat Kelet- és Dél-Nevadában. Gondoskodj róla, hogy ott legyen náluk Cullen leírása. És óránként kérek jelentést.
Letette a kagylót, és elégedetten dörzsölgette a tenyerét. – Elkapjuk. Azt kívánom, bárcsak visszaküldhetnénk a fejét annak a csavargó Andros haverjának. De hát ő már halott. Ugye, Nadine?
A nő csak bámult.
– A helikoptereknek nem sok hasznát veszed ma este – mutatott rá Lloyd. – Három órán belül sötét lesz.
– Ne morogj, öreg Lloyd – mondta vidáman a sötét ember. – Holnap elég időnk lesz a helikopterekre. Nem lehet messze. Nem, egyáltalán nem lehet messze..
Lloyd idegesen gyűrögette a spirálfüzetet, és azt kívánta, bárcsak máshol lehetne. Flagg most jó hangulatban van, de Lloyd nem hitte, hogy ez kitart, miután meghallja, mi újság a Szemétládával.
– Van még valami – mondta kelletlenül. – A Szemétláda Emberrel kapcsolatos. – Azon tűnődött, vajon most is kirobbant-e egy újabb jadetörő hisztériás rohamot.
– A drága Szemétke. Kint jár kutatóúton?
– Nem tudom, hol van. De mielőtt kiment volna, csinált egy kis trükköt Indian Springsben. – Elmesélte a történetet, éppen úgy, ahogy Carl mesélte el neki egy nappal korábban. Flagg arca elsötétedett, amikor meghallotta, hogy Freddy Campanari halálosan megsebesült, de mire Lloyd végzett, ismét derűs volt az arca. Ahelyett hogy dühöngeni kezdett volna, csak türelmetlenül legyintett.
– Jól van. Ha visszajön, öljétek meg. De gyorsan és fájdalom nélkül. Nem akarom, hogy kínlódjon. Reméltem, hogy talán... tovább tart. Te ezt valószínűleg nem érted, Lloyd, de én bizonyos... rokonságot éreztem ezzel a sráccal. Azt gondoltam, talán használhatom – és így is volt –, de azért sohasem voltam biztos benne. Még egy szobrászmesterrel is előfordulhat, hogy a kés megcsúszik a kezében, ha hibás késről van szó. Így van, Lloyd?
Lloyd, aki semmit sem tudott a szobrászatról és a szobrászok késeiről (ő azt hitte, kalapácsot és vésőt használnak), bólintott. – Hát persze.
– És nagy szolgálatot tett nekünk azzal, hogy fölszerelte a Gébicseket. Hiszen ő volt az, nem?
– De igen, ő volt.
– Vissza fog jönni. Mondd meg Barrynek, hogy... szabadítsa meg a nyomorúságától. Ha lehet, fájdalommentesen. Pillanatnyilag sokkal jobban érdekel ez a tőlünk keletre bujkáló, visszamaradott fickó. El is engedhetném, de hát alapelvek is vannak a világon. Talán alkonyaira végezhetünk vele. Nem gondolod, drágám?
Leguggolt Nadine széke mellé. Megérintette a nő arcát, aki úgy rántotta el a fejét, mintha vörösen izzó piszkavassal perzselték volna meg. Flagg elvigyorodott, és ismét megérintette. Nadine ezúttal reszketve tűrte.
– A hold! – mondta vidáman Flagg. Talpra ugrott. – Ha a helikopterek nem találják meg sötétedés előtt, ma éjjel telehold lesz. Lefogadom, most is az I-15-ösön kerekezik fényes nappal. Elvárja, hogy a vénasszony Istene vigyázzon rá. De hát a vénasszony meghalt, nem igaz, drágám? – Vidáman nevetett. – Gyanítom, hogy az Istene is. Minden rendbe jön. És Randy Flagg lesz a góré.
Ismét megérintette a nő arcát. Az felnyögött, mint egy sebesült állat.
Lloyd megnyalta száraz ajkát. – Akkor én lelépnék, ha lehet.
– Jól van, Lloyd, jól van. – A sötét ember hátra se nézett, olyan megigézve bámulta Nadine arcát. – Minden rendben van. Nagyon is rendben.
Lloyd olyan gyorsan lépett le, ahogy csak tudott, úgyszólván futva távozott. A liftben minden újra előjött, és meg kellett nyomnia a VÉSZMEGÁLLÍTÓ gombot, amikor elöntötte a hisztéria. Legalább öt percen át sírt és nevetett. Amikor elmúlt a vihar, kicsit jobban érezte magát.
Nem esett szét, mondta magának. Akad néhány kisebb probléma, de még mindegyiken úrrá lesz. A meccsnek valószínűleg október elsején lesz vége, de tizenötödike táján biztosan. Minden jól megy, éppen ahogy mondta, és nem érdekes, hogy kis híján megölt... ne törődj vele, hogy furcsábbnak tűnik, mint bármikor...
TIZENÖT PERCCEL később felhívta Indian Springsből Stan Bailey. Már-már hisztériás volt a Szemét iránti haragtól és a sötét embertől való félelmében.
Carl Hough és Bili Jamieson délután hat óra két perckor indult felderítőútra Vegastól keletre. Az egyik kiképzés alatt álló pilóta, Cliff Benson, Carl gépével ment mint megfigyelő.
6.12-kor mindkét helikopter felrobbant a levegőben. Akármennyire megdöbbent, Stan öt embert küldött a 9-es hangárba, ahol két további darálót és két nagy Baby Huey helikoptert tároltak. Mind az öt gépen találtak robbanóanyagot, továbbá közönséges konyhai órával összekötött gyutacsot. Nem ugyanolyan gyújtók voltak, mint amilyeneket a tartálykocsikra szerelt Szemétláda, de nagyon hasonlítottak rájuk. Nem sok helye maradt a kétségnek.
– A Szemétláda Ember volt – mondta Stan. – Teljesen begolyózott. Csak Isten tudja, hogy még mi mindent drótozott be idekint!
– Ellenőrizzetek mindent – felelte Lloyd. A szíve majd' kiugrott a félelemtől. Az adrenalin csak úgy fortyogott a szervezetében, és attól félt, hogy a szeme kiesik az üregéből. – Mindent ellenőrizzetek! Fogd az összes emberedet odakint, és az utolsó kütyüig nézzetek át mindent azon a kurva támaszponton! Megértettél, Stan?
– Most mit izgulsz?
– Hogy mit izgulok? – üvöltötte Lloyd. – Körvonalazzam neked, te szaros? Mit fog a nagyfiú mondani, ha az egész támaszpont...
– Amúgy is halott minden pilótánk – jegyezte meg halkan Stan. – Hát nem érted, Lloyd? Még Cliff is, pedig nem volt olyan kurva jó. Hat emberünk van, akik még sohase repültek egyedül, és oktatóink sincsenek. Mi szükségünk már a repcsikre, Lloyd?
És letette, otthagyva a vonal végén a döbbent Lloydot, aki csak most kezdte felfogni, mekkora a baj.
TOM CULLEN valamivel este fél tíz után ébredt, szomjasan és elmerevedve. Ivott a kulacsából, kimászott a két egymásnak támaszkodó szikla alól, és a sötét égre pillantott. A hold rejtelmesen és derűsen lebegett a feje fölött. Ideje volt indulni. De óvatosnak is kell lennie, az biztos is.
Mert most már kergetik.
Álmodott. Nick beszélt hozzá, és ez furcsa volt, mert Nick nem tud beszélni. Ő H-O-L-D, ami azt jelenti, hogy süketnéma. Mindent le kellett írnia, és Tom alig tudott olvasni. De az álmok furi dolgok, azokban akármi megeshet, és Tom álmában Nick beszélt.
Azt mondta: – Tudnak rólad, Tom, de ez nem a te hibád. Te mindent jól csináltál. Balszerencse. Most már óvatosnak kell lenned. Le kell térned az útról, Tom, de továbbra is keletnek menjél.
Tom értette, mi az, hogy kelet, de azt nem tudta, hogy ne tévedjen el a sivatagban. Könnyen lehet, hogy körbe fog járni.
– Tudni fogod – mondta Nick. – Először menj az Isten Ujja felé...
Tom most visszaakasztotta a kulacsot az övére, és összekészítette a hátizsákot. Visszament az országúthoz, a biciklijét hagyta, ahol volt. Fölkapaszkodott a padkára, és végignézett mindkét irányba. Elkocogott a záróvonalig, és újabb óvatos nézelődés után átügetett az I-15-ös nyugatra tartó sávjain.
Most már tudnak rólad, Tom.
A lába beleakadt a túlsó oldalon a korlát kábelébe. Legurult a töltésen, meg sem állt az aljáig. Egy pillanatig csak feküdt, a szíve hevesen vert. Semmilyen hang sem hallatszott a sivatag rögös földjén végigfutó szél halk nyüszítésén kívül.
Fölállt és pásztázni kezdte a látóhatárt. A szeme éles volt, a sivatag levegője pedig kristálytiszta. Hamarosan megpillantotta a csillagokkal teleszórt ég háttere előtt, úgy meredt a magasba, mint egy felkiáltójel. Isten Ujja. Ha kelet felé nézett, a monolit tíz óra felé esett. Úgy vélte, egy-két óra alatt odaér. De a tiszta levegő nagyító hatása még egy Tom Cullennél tapasztaltabb utazót is megtévesztett volna. Egyre ment a kőujj felé, és csodálkozott, hogy az sehogy se akar közeledni. Elmúlt éjfél, azután két óra. A csillagok hatalmas égi órája elfordult. Tom már azon kezdett töprengeni, hogy az a mutatóujj nem délibáb-e. Megdörgölte a szemét, de az még mindig ott volt. Mögötte az országút elveszett a sötét távolban.
Amikor ismét az Ujjra nézett, mintha kicsivel közelebb lett volna, és hajnali négyre, amikor egy belső hang azt súgta, hogy ideje valami jó rejtekhelyet keresni nappalra, már semmi kétsége sem volt afelől, hogy sokkal közelebb van hozzá. Ezen az éjszakán azonban nem fogja elérni.
Na és ha eléri (tegyük föl, nem találják meg nappal)? Akkor hogyan tovább?
Nem számít.
Majd Nick megmondja neki. A jó öreg Nick.
Tom alig várta, hogy visszaérjen Boulderbe, és lássa Nicket, az biztos is.
Talált egy egész kényelmes helyet egy hatalmas sziklagerinc árnyékában, és azonnal elaludt. Aznap éjjel harminc mérföldet tett meg északkelet felé, és megközelítette a Mormon-hegységet.
Délután hatalmas csörgőkígyó mászott be mellé, menekülve a hőség elől. Összetekeredett Tom mellett, egy darabig aludt, azután tovakúszott.
DÉLUTÁN FLAGG a napozóterasz szélén állt, és kelet felé nézett. A nap négy óra múlva megy le, és akkor ismét elindul a csöki.
Erős és kitartó sivatagi szél fújta el fekete haját forró homlokából. A város átmenet nélkül adta át helyét a sivatagnak. Néhány hirdetőtábla állt a semmi szélén, és kész. Olyan nagy a sivatag, annyi rejtekhelyet kínál. Régebben is elmentek emberek a pusztába, és sohasem látták őket többé.
– De ezúttal nem – suttogta. – Elkapom. Elkapom.
Nem tudta, miért olyan fontos elkapni a gyagyást; a probléma ésszerű magyarázata folyton elsiklott előle. Egyre nagyobb vágyat érzett az egyszerű cselekvésre, hogy mozogjon, tegyen valamit. Romboljon.
Előző este, amikor Lloyd jelentette a helikopterek felrobbanását és a három pilóta halálát, minden rendelkezésére álló erejét össze kellett szednie, hogy ne kapjon üvöltöző dührohamot. Az első gondolata az volt, hogy parancsot ad egy páncélososzlop azonnali összeállítására – tankok, lángszórók, páncélozott teherautók, az egész cugehőr. Öt nap alatt Boulderben lehetnek. Másfél hét alatt lemoshatnák az egész büdös szemétdombot. Hát persze.
És ha korán esik le a hó a hágókban, akkor vége a hatalmas Wehrmacht-nak. Máris szeptember 14. A jó időt már nem lehet biztosra venni. Hogy az ördögbe ment el ilyen gyorsan az idő?
De hát ő a legerősebb ember az egész földön, nem? Lehet egy hozzá hasonlatos Oroszországban, Kínában vagy Iránban, de ez legalább tíz évig nem jelenthet problémát. Most csak az számít, hogy fölfelé megy a szerencsecsillaga, ezt tudta, érezte. Erős, a csöki csak ennyit mondhat nekik... ha ugyan megússza, hogy eltévedjen a sivatagban vagy halálra fagyjon a hegyekben. Csak annyit mondhat nekik, hogy Flagg népe reszket a Járkáló Cimborától, és engedelmeskednek a Járkáló Cimbora minden parancsának. Csak olyasmit mondhat nekik, ami tovább gyengíti akaraterejüket. Akkor miért mardossa kitartóan az érzés, hogy muszáj megtalálnia és megölnie Cullent, mielőtt elhagyná a Nyugatot?
Mert ezt akarom, és el fogom érni, amit akarok, és ez elég indok.
Aztán itt van a Szemétláda Ember. Úgy gondolta, végleg megszabadulhat tőle. Félredobhatja, mint egy hibás szerszámot. De Szemétnek sikerült az, amire az egész Szabad Övezet nem volt képes. Homokot szórt a sötét ember hódoltságának bejáratott fogaskerekei közé.
Rosszul ítéltem meg...
Gyűlöletes gondolat volt, és nem is engedte meg elméjének, hogy ebből következtetéseket vonjon le. Poharát kihajította az alacsony korlát fölött, figyelte, ahogy villogva pörög, azután zuhan, és egy öncélúan gonosz gondolat, egy nyűgös gyerek gondolata futott át az agyán: Remélem, valakinek a fejére esik!
A mélyben az üvegpohár becsapódott a parkolóba és szétrobbant... olyan mélyen volt, hogy a sötét ember nem is hallotta.
Nem találtak több bombát Indian Springsben. Az egész támaszpontot a feje tetejére állították. A Szemétláda, úgy látszik, csak azt szerelte föl bombával, ami a szeme elé került, vagyis a 9-es hangár helikoptereit és a tartálykocsikat.
Flagg megismételte a parancsát, hogy aki meglátja a Szemétládát, azonnal ölje meg. Határozottan idegesítette a gondolat, hogy Szemétláda kint kóborol a kormány tulajdonát képező sivatagban, ahol Isten tudja, miket raktároztak. Idegesítette.
Igen. A szépséges bizonyosság elpárolgóban volt. Hogy mióta párolog? Ezt nem tudta volna pontosan megmondani. Csak annyit tudott, hogy a dolgok kezdenek fölfesleni. Lloyd is megérezte. Onnan tudta, ahogy a férfi ránéz. Nem is lenne rossz ötlet, ha Lloydot baleset érné még a tél vége előtt. Túlságosan puszipajtás a palotaőrséggel, olyan emberekkel, mint Whitney Horgan és Ken DeMott. Még Burlson is, aki elárulta a vörös listát. Szórakozottan arra gondolt, hogy Paul Burlsont elevenen nyúzza meg ezért. De ha Lloyd tud a vörös listáról, akkor mindez nem... – Pofa be – motyogta. – Pofa... be! De a gondolat nem távozott ilyen könnyen. Miért nem adta meg Lloydnak a Szabad Övezet legfelső vezetőinek a nevét? Nem tudta, nem emlékezett. Úgy rémlik, akkortájt tökéletesen megfelelő érvei voltak, de minél inkább igyekezett ezeket megragadni, annál inkább kisiklottak az ujjai közül. Talán valami buta, sunyi elhatározásból, hogy nem szabad egy lapra föltenni mindent – talán azt érezte, hogy nem szabad túl sok titkot bízni egy emberre, akkor se, ha olyan ostoba és hűséges, mint Lloyd?
Álmélkodó zavar fodrozta az arcát. Egész idő alatt ilyen hülye döntéseket hozott?
Mellesleg mennyire hűséges Lloyd? Az a pillantása...
Hirtelen úgy döntött, hogy semmivel sem törődik, és lebeg inkább. Az mindig feldobta. Erősebbnek, derűsebbnek érezte magát, és kitisztult a feje. Kinézett a sivatagi égre.
(Én vagyok, én vagyok, én vagyok, ÉN VAGYOK...) Kopott csizmasarka elvált a terasztól, emelkedett három centit. Azután hatot. Eltöltötte a béke. Hirtelen tudta, hogy megtalálja a válaszokat. Minden világosabb lett. Először is...
– Tudod, hogy érted jönnek.
A bágyadt fahangra visszazuhant. Az ütközés végigfutott a lábán és a gerincoszlopán át az álláig, a fogai összeverődtek. Úgy pördült meg, mint egy macska. De bimbózó vigyora lehervadt, amikor meglátta Nadine-t. A nő fehér hálóinget viselt, amelynek légies anyaga méteres hullámokat vetett. A haja, amely ugyanolyan fehér volt, mint a hálóinge, szanaszét lobogott. Olyan volt, mint egy zavart elméjű, fakó Szibilla, a férfi akaratlanul megijedt tőle. A nő aprót lépett feléje. A lábán nem volt semmi.
– Jönnek. Stu Redman, Glen Bateman, Ralph Brentner és Larry Underwood. Jönnek és megölnek, mint egy tyúktolvaj menyétet.
– Boulderben vannak – felelte Flagg. – Az ágyuk alá bújtak, és gyászolják a nigger vénasszonyt.
– Nem – mondta közönyösen Nadine. – Már majdnem Utah-ban vannak. Hamarosan ideérnek. És felszámolnak, mint egy járványt.
– Pofa be. Menj le.
– Lemegyek – mondta a nő, és egyre közeledett. Most ő mosolygott, és a mosolya megriasztotta Flagget. A düh pozsgája lehervadt az arcáról, és mintha furcsa, forró életereje is vele ment volna. Egy pillanatig vénnek és sebezhetőnek tűnt. – Lemegyek... és te is.
– Eredj innen.
– Lemegyünk – énekelte mosolyogva a nő. Irtózatos volt. – Lefelé, leeee...
– Boulderben vannak!
– Már majdnem ideértek.
– Eredj le!
– Minden itteni műved szétesik, miért is ne? A gonosz hatékony élete mindig viszonylag rövid. Az emberek pusmognak rólad. Azt mondják, Tom Cullen lelépett, még egy ilyen együgyű, visszamaradott srác is képes volt túljárni Randall Flagg eszén. – Egyre gyorsabban beszélt, szavai valósággal egymásra torlódtak lenézően mosolygó szájában. – Azt mondják, hogy a fegyverszakértőd meghibbant, és te ezt nem láttad előre. Attól félnek, hogy amit legközelebb hoz a sivatagból, az inkább nekik fog ártani, mint a Kelet népének. És szökdösnek. Tudtad?
– Hazudsz! – suttogta Flagg. Az arca fehér lett, mint a pergamen, a szeme kidülledt. – Ezt nem merik megtenni. És ha mégis, én tudni fogok róla.
Nadine üres tekintettel meredt a férfi válla fölött a távolba, kelet felé. – Látom őket – suttogta. – Éjnek évadján hagyják ott őrhelyüket, és a te Szemed nem látja meg őket. Elhagyják az őrhelyüket és elosonnak. Húszfős brigád megy el dolgozni, és tizennyolcan jönnek vissza. Megszöknek a határőrök. Félnek, hogy felbillen a hatalom egyensúlya. Elhagynak téged, elhagynak, és azok, akik maradnak, a kisujjukat sem mozdítják majd, amikor a Kelet emberei eljönnek, hogy egyszer és mindenkorra végezzenek veled...
Elpattant. Valami elpattant benne.
– HAZUDSZ! – üvöltötte. Keze lecsapott a nő vállára, Nadine kulcscsontja ceruzaként tört ketté. Flagg a feje fölé emelte, fel a kifakult sivatagi égbe, majd sarkon fordult és elhajította, ki- és fölfelé, ahogy az előbb a poharat. Látta a nő arcán a megkönnyebbülés és a győzelem mosolyát, szemében a hirtelen visszatért értelmet, és megértette. Nadine hergelte, hogy ezt tegye, mert valahogy rájött, hogy csak Flagg bocsáthatja szabadon...
És az ő gyerekét hordozza!
Kihajolt az alacsony korláton, majdnem kiesett, annyira igyekezett visszacsinálni a jóvátehetetlent. A hálóing lobogott. Flagg megmarkolta a légies kelmét, érezte, hogy szakad, csak egy rongy marad a kezében, olyan áttetsző, hogy látta rajta keresztül az ujjait – ami az álomból marad ébredés után.
Azután eltűnt a nő, zuhant, lábujjai a föld felé mutattak, nyakáig fölrepült hálóinge az arca előtt lobogott. Nem sikoltott.
Némán hullott, mint egy hibás rakéta.
Amikor meghallotta a földnek csapódó test leírhatatlan puffanását, Flagg hátravetette a fejét és felvonított.
Nem érdekes, nem érdekes.
Még mindig a kezében tart mindent.
Ismét kihajolt a korláton, és nézte, hogyan futnak össze, mint a mágneshez a vasreszelék. Vagy a férgek egy darab hulladékra.
Olyan kicsinek tűntek, és ő olyan magasan áll fölöttük.
Úgy döntött, ismét lebeg, és visszanyeri a nyugalmát.
De hosszú, hosszú időbe telt, amíg a csizmasarka ismét elhagyta a napozóteraszt, és amikor megtette, akkor is alig fél centivel emelkedett a beton fölé. Nem tudott magasabbra jutni.
TOM ESTE nyolckor ébredt, de még túl világos volt, hogy elindulhasson. Várt. Álmában ismét eljött Nick, és beszélgettek. Jó volt Nickkel beszélgetni.
A nagydarab szikla árnyékában feküdt, és figyelte, ahogy az ég sötétedik. A csillagok már kikukucskáltak. Eszébe jutott a Pringle krumpliszirom, és megkívánta. Ha visszaért az Övezetbe – ha vissza fog érni az Övezetbe –, annyit eszik, amennyi belefér. Pringle krumpliszirommal falja tele magát. És sütkérezni fog a barátai szeretetében. Ez hiányzott a legjobban Las Vegasban, az egyszerű szeretet. Elég kedves emberek voltak, meg minden, de nem sok szeretet akadt bennük. Mert túlságosan el voltak foglalva a félelemmel. A szeretet nem nő valami nagyra ott, ahol a félelem az úr, ahogy a palánta se nő meg ott, ahol mindig sötét van.
Csak a gomba és a mérges galóca nő meg nagyra és kövérre a sötétben, ennyit még ő is tud, az biztos is.
– Szeretem Nicket és Frannie-t és Dick Ellist és Lucyt – suttogta Tom. Ez volt az imája. – Szeretem Larry Underwoodot és Glen Batemant is. Szeretem Stant és Ronát. Szeretem Ralphot. Szeretem Stut. Szeretem...
Különös, hogy milyen könnyen jutnak eszébe a nevek. Amikor az Övezetben élt, boldog volt, ha Stu neve az eszébe jutott, amikor meglátogatta. Gondolatai visszatértek a játékaihoz. A garázsához, autóihoz, modellvasútjaihoz. Órákon át játszott velük. De kíváncsi volt rá, vajon akkor is ilyen sokat játszik-e majd, amikor visszatér innen... ha visszatér. Mert az már nem lesz ugyanaz. Ami szomorú, de talán jó is.
– Az Úr az én pásztorom – idézte halkan. – Azért semmiben meg nem fogyatkozom. Gyönyörűséges és füves helyeken legeltet engemet. És kies vizek mellé viszen engemet. És kung-fuval pofán csapja ellenségeimet. Ámen.
Most már elég sötét volt, ezért elindult. Ezen az éjszakán fél tizenkettőkor elérte az Isten Ujját, és megállt falatozni. A terep itt magasabb volt, úgyhogy visszanézett arrafelé, ahonnan jött, és mozgó fénypontokat látott. Az országút, gondolta. Engem keresnek.
Ismét északkeletre nézett. Messze elöl, alig kivehetően (két napja volt telihold, most már fogyni kezdett), egy hatalmas, kerek gránitkupolát látott. Feltételezte, hogy ez a következő úti cél.
– Tom lába fáj – suttogta magának, de nem minden derű nélkül. Sokkal rosszabb dolgok is vannak egy fájó lábnál. – H-O-L-D, ez azt jelenti, hogy fáj a lábam.
Tovább gyalogolt, az éj elmaradt mögötte, és amikor hajnalban lefeküdt, csaknem negyven mérfölddel előrébb jutott. Tőle keletre, a közelben húzódott a Nevada-Utah határ.
Reggel nyolcra mélyen aludt, feje alá a zubbonyát hajtogatta össze párnának. Szemgolyója ide-oda siklott lehunyt szemhéja mögött.
Nick eljött, Tom pedig beszélgetett vele.
Az alvó Tom homloka összeráncolódott. Elmondta Nicknek, mennyire várja, hogy ismét találkozzanak.
De Nick érthetetlen okból elfordult tőle.
Ó, HOGY ISMÉTLI magát a történelem: Szemétláda Ember megint elevenen rotyogott az ördög serpenyőjében – de ez alkalommal semmi reménye sem maradt, hogy Cibola hűsítő szökőkútjai segítenek rajta.
Ezt érdemlem és semmi mást.
A bőre megégett, lehámlott, megégett, ismét lehámlott, és nem bámult, hanem megfeketedett. Lábon járó bizonyítéka volt annak, hogy az ember végül olyanná alakul, amilyen belül. Szemétláda úgy festett, mint akit lelocsoltak benzinnel, azután gyufát gyújtottak mellette. Szeme kékje kifakult az állandó sivatagi fényben, és aki belenézett, az mintha valami különös, dimenziókon túli lyukba nézett volna a világűrben. A sötét ember ruházatának furcsa utánzatát viselte – kigombolt nyakú, vörös kockás inget, kifakult farmert és sivatagi csizmát, amely máris össze volt karcolva, hasogatva, gacsosra volt taposva. De a vörös foltos amulettet eldobta. Nem érdemelte meg, hogy viselje. Méltatlannak bizonyult rá, és kivettetett, mint a tökéletlen ördögök.
Megállt a tűző napon, és vékony, reszkető kezét a homlokához emelte. Erre a helyre és időbe igyekezett – egész élete csak előkészület volt. A pokol izzó folyosóin haladt végig, hogy ideérjen. Elviselte az apagyilkos seriffet, elviselte azt a helyet Terre-Haute-ben, elviselte Carley Yatest. Különös, magányos élete után mégis barátokra lelt. Lloydra. Kenre. Whitney Horganra.
Jaj, Istenem, mindent elcseszett! Megérdemelte, hogy itt sercegjen az ördög serpenyőjében. Vajon létezhet megváltás a számára? A sötét ember talán tudja. Szemétláda nem.
Mostanra már alig emlékezett, mi történt – talán mert elkínzott agya nem akart emlékezni. Több mint egy hetet töltött a sivatagban utolsó katasztrofális visszatérése előtt Indian Springsbe. Egy skorpió megcsípte bal kezének középső ujját (a baszóujjat, ahogy valamikor Carley Yates nevezte következetes közönségességgel a valahai Powtanville-ben), és ez a keze akkorára dagadt, mintha egy gumikesztyűt megtöltötték volna vízzel. Földöntúli tűz égett a fejében. Mégis továbbment.
Végül visszaért Indian Springsbe, de még akkor is úgy érezte magát, mint aki valaki más képzeletének a koholmánya. Vidáman csevegett azokkal az emberekkel, akik megnézték a szerzeményeit – gyújtóbombákat, gyalogsági aknákat, csupa apróságot. Szemétláda először érezte magát igazán jól azóta, hogy megcsípte a skorpió.
És ekkor minden figyelmeztetés nélkül elcsúszott az idő, és ő ismét Powtanville-ben volt. Valaki azt mondta: „Aki tűzzel játszik, bepisil, Szemétke!” Fölnézett és azt várta, hogy Billy Jamiesont látja majd, de nem Bill volt, hanem Rich Groudemore Powtanville-ből, vigyorgott, a fogát piszkálta egy gyufával, ujjai feketék voltak a zsírtól, mert a Texaco szerelőműhelyéből slattyogott le a sarki biliárdterembe, hogy ebédszünetben lökjön párat. Valaki más meg azt mondta: „Jobb lesz elraknod, Richie, mert Szemétke visszatért a városba”, és ez először úgy hangzott, mintha Steve Tobin mondta volna, de nem ő volt. Carley Yates volt az, öreg, elnyűtt, csuklyás motoroszubbonyában. Szemét egyre növekvő rémülettel figyelte, hogy mind ott vannak, a nyugtalan holtak, akik életre keltek. Richie Groudemore, Carley, Norm Morrisette és Hatch Cunningham, aki alig volt tizennyolc, amikor megkopaszodott, és a többiek Faszszopó Hatchnak hívták.
Gúnyosan vigyorogtak rá. És akkor már csőstül jött, az évek lázas ködén át: Hé, Szemétke, mér nem a SULIT gyútottad föl? Hé, Szemétke, pörkűté má göbét? Hé, Szemétláda Ember, azt hallottam, hogy Ronson gyújtófolyadékot prüsszentel, igaz ez?
Azután Carley Yates: Hé, Szemétláda, mit mondott az öreg Semple nyanya, amikó főgyútottad a nyugdíjszelvényit?
Rájuk akart ordítani, de csak suttogás jött ki belőle: – Tőlem senki se kérdje még egyszer, mi van a Semple nyanya szelvényével! – Azután futásnak eredt.
A többi csak álom volt. A gyújtóbombák összeállítása, fölszerelése a telephelyen a teherautókra. Keze végezte a munkáját, agya közben zavarosan forgott, messze járt. Az emberek látták, ahogy jön-megy a telep meg a lufiszerű, hatalmas gumikra szerelt homokjáró között, némelyik még integetett is, de senki nem jött oda, hogy megkérdezze, mit csinál, végül is a nyakában lógott Flagg amulettje. Szemétláda dolgozott, és közben Terre Haute-ra gondolt.
Terre Haute-ban egy gumira kellett ráharapnia, amikor sokkolták, és a műszerek mellett álló ember néha úgy festett, mint az apagyilkos seriff, néha Carley Yatesre emlékeztetett, néha pedig Faszszopó Hatchra. Mindig hisztérikusan esküdözött magában, hogy ez alkalommal nem idegesíti föl magát. De mindig ideges lett.
Amikor a tartálykocsikkal végzett, átment a legközelebbi hangárba, és az ott levő helikoptereket is fölszerelte bombákkal. Hogy jól menjen a meló, időzítőket akart, így hát bement az étkező konyhájába, ahol talált vagy tucatnyi olcsó műanyag időzítőt. Tizenöt percre vagy fél órára lehetett beállítani őket, és amikor elérték a nullát, akkor azt mondták, hogy ding, az ember ebből tudhatta, hogy ideje kivenni a pitét a sütőből. Csak ahelyett, hogy dinget mondana, gondolta Szemétláda, ez alkalommal bummot fog mondani. Ez tetszett neki. Ez igen jó. Ha Carley Yates vagy Rich Groudermore föl akar szállni ezekkel a helikopterekkel, akkor nagy, kövér meglepetés éri majd őket. Egyszerűen hozzákapcsolta az időzítőket a helikopterek gyújtásához.
Amikor végzett, egy pillanatra visszatért a józan esze. Egy pillanatra volt választása. Csodálkozva nézett körül a visszhangos hangárban álló helikoptereken, azután a kezére pillantott. Úgy szaglott mindkettő, mint egy tekercs elégen gyutacs. De ez itt nem Powtanville. Ott nincsenek helikopterek. Az indianai nap nem süt ilyen vad ragyogással. Ez itt Nevada. Carley és a kocsmai haverjai halottak. A szuperinfluenza ölte meg őket.
Szemétláda megfordult, és kétkedve nézte saját keze munkáját. Mit csinál, tönkreteszi a sötét ember felszerelését? Ez értelmetlen, őrültség. Gyorsan vissza kell csinálnia.
Ó, de olyan szépek a robbanások!
A szép tüzek!
Lángoló repülőbenzin ömlik. Helikopterek robbannak föl a levegőben. Olyan szép.
És hirtelen eldobta új életét. Napégette arcán sunyi mosollyal visszaügetett a homokjáróhoz. Beszállt és elhajtott... de nem túl messzire. Várt, és végül az egyik tartálykocsi kigurult a telephely garázsából, és keresztülmászott az aszfalton, mint egy nagy olajbarna rovar. Amikor felrobbant, zsíros tűz repült minden irányba, Szemétláda elejtette a távcsövét, tagolatlanul az ég felé bődült, örömében az öklét rázta. De az öröm nem tartott sokáig. A helyét halálos félelem, émelyítő, gyászos szomorúság vette át.
Északnyugatnak tartott a sivatagban, már-már öngyilkos sebességgel hajszolta a homokjárót. Hogy mennyi ideig? Azt nem tudta. Ha azt mondták volna neki, hogy szeptember tizenhatodika van, csak bólint, anélkül hogy egy szót is értett volna.
Arra gondolt, hogy megöli magát, hogy semmi más nem maradt számára, most már minden kéz ellene fordult, és ez az, amit meg kell tennie. Amikor beleharapsz a kézbe, amelyik etet, akkor várható, hogy ököllé záródik. Ez nemcsak egyszerűen így megy; ez így igazságos. Három nagy kanna benzin volt a terepjáró hátsó felében. Lelocsolhatja magát, azután gyufát gyújthat. Ezt érdemli.
De nem tette meg. Nem tudta, miért. Valami erő, ami sokkal hatalmasabb volt lelkifurdalásánál, magányosságánál, megállította. Úgy tűnt, ha halálra égeti magát, mint a buddhista szerzetesek, az sem elég vezeklés. Elaludt. Amikor fölébredt, rájött, hogy egy új gondolat lopakodott az agyába alvás közben, mégpedig az, hogy: MEGVÁLTÁS.
Lehetséges ez? Nem tudta. De ha talál valamit... valami nagyot... és elviszi a sötét embernek Las Vegasba, akkor sem lehetséges? És még ha a MEGVÁLTÁS lehetetlen is, talán a JÓVÁTÉTEL nem. Ha ez igaz, akkor még van rá esélye, hogy elégedetten haljon meg.
De mi? Mi lehet az? Mi elég nagy a MEGVÁLTÁS-hoz vagy akár a JÓVÁTÉTEL-hez? Nem elegendőek a gyalogsági aknák, egy flottára való lángszóró, gránátok vagy automata fegyverek. Ezek közül egyik sem elég nagy. Tudta, hogy hol van két nagy kísérleti bombázó (a kongresszus tudomása nélkül építették őket, és kamu hadügyi pénzekből fedezték a költségeket), de nem tudta őket elvinni Vegasba, de még ha képes lett volna rá, akkor sem akad senki, aki repülni tud velük. A külsejükből ítélve legalább tízfős legénység kellene hozzájuk, ha nem több.
Olyan volt, mint egy éjjellátó készülék, amely érzékeli a hőt a sötétben, és feltárja a hőforrások elmosódó, vörös ördögalakjait. Valami különös módon képes volt rá, hogy megérezze azokat a dolgokat, amelyek itt maradtak a puszta földeken, ahol annyi katonai terven dolgoztak. Egyenesen nyugatra is mehetett, a Kék Terv szülőhelyére, ahonnan az egész elindult. De a hideg járvány nem az ő ízlése szerint való, és a maga zavaros, de nem minden logikát nélkülöző módján úgy vélte, hogy Flagg ízlésének sem felel meg. A járvány nem törődik azzal, kit öl meg. Talán jobb lett volna az emberi fajnak, ha a Kék Terv kiagyalói ezt az egyszerű tényt jól az agyukba vésik.
így hát északnyugat felé indult Indian Springsből, a légierő Nellis lőterére. Megállította járművét, amikor odaért a magas, szögesdrót kerítéshez, amelyen táblák jelezték: U.S. KORMÁNYZATI TULAJDON, TILOS AZ ÁTJÁRÁS!, meg FEGYVERES ŐRSÉG!, meg KUTYÁVAL ŐRZÖTT TERÜLET!, meg EZEKBEN A VEZETÉKEKBEN NAGYFESZÜLTSÉGŰ ÁRAM KERING. De az áram halott volt, éppen úgy, mint az őrkutyák vagy a fegyveres őrség, így hát Szemétláda Ember behajtott, időről időre helyesbítve az irányát. Vonzotta valami. Nem tudta, hogy mi az, de arra gondolt, hogy valami nagy. Elég nagy.
A járgány Goodyear gumiabroncsai kitartóan gurultak Szemétládával a száraz vízmosásokon, föl a lejtőkön, amelyek annyira tele voltak sziklákkal, hogy úgy festettek, mint a földből félig kiálló stegosaurus-tüskék. A levegő csöndes és száraz volt. A hőmérséklet megközelítette a negyven fokot. Az egyetlen hang a terepjáró módosított Studebaker motorjának zümmögése volt.
Ahogy fölért egy kerek dombra, meglátta, mi van alatta. Üresbe kapcsolta a sebességváltót, hogy jobban szemügyre vehesse.
Odalent alacsony épületek bújtak össze, higanyként vibrálva a hőségben. Félhenger alakú barakkok és alacsony salakbeton házak váltakoztak. Itt-ott járművek álltak a poros utcákon. Az egészet három sorban szögesdrót vette körül, és látni lehetett a drótok között a porcelánszigetelőket. Ezek nem olyan kis, ujjnyi szigetelők, mint amik a kisfeszültségű villanydrótot tartják, hanem valóságos óriások, akkorák, mint egy ököl. Kelet felől kétsávos, kövezett út vezetett a megerősített géppuskaállásra emlékeztető őrházhoz. Itt nem lógtak táblácskák, hogy ELLENŐRIZTESSE FÉNYKÉPEZŐGÉPÉT A SZOLGÁLATOS KATONAI RENDŐRREL!, vagy HA TETSZETT, AMIT LÁTOTT, EMLÍTSE MEG KONGRESSZUSI KÉPVISELŐJÉNEK. Az egyetlen látható tábla piros volt sárga alapon, a veszély színeiben, a szöveg kurta, lényegretörő: AZONNAL IGAZOLJA MAGÁT!
– Köszönöm – suttogta Szemétláda. Fogalma sem volt róla, mit köszön. – Ó, köszönöm... köszönöm. – Különleges érzéke vezette el erre a helyre, de csak annyit tudott, hogy itt van. Valahol.
Sebességbe tette a váltót, és elindult lefelé a lejtőn. Tíz perccel később az őrház felé gördült. Az úton fekete-fehér csíkos sorompók állták el az utat. Kiszállt, hogy szemügyre vegye őket. Az ilyen helyeken nagy generátorok gondoskodtak róla, hogy kimaradás esetén is okvetlenül legyen áram. Kételkedett benne, hogy akár egyetlen generátor is termelne áramot három hónap után, de még mindig nagyon óvatosnak kellett lennie, és mielőtt bemenne, célszerű megbizonyosodnia róla, hogy minden kialudt. Amit akart, az nagyon közel volt. Nem engedte meg magának, hogy túlbuzgó legyen és megsüljön, mint a pecsenye a mikrohullámú sütőben.
A tizenöt centis, golyóálló üveg mögött egy katonai egyenruhába öltözött múmia bámult valamit Szemét háta mögött.
Szemétláda az őrháznál átbújt a sorompó alatt, és odament a kis betonépület ajtajához. Lenyomta a kilincset, az ajtó nyitva volt. Ez jó. Ha egy ilyen helyen bekapcsolják a vészáramköröket, akkor valószínűleg mindent automatikusan lezárnak. Ha éppen szarik az ember, akkor bezárják a budiba, amíg a válság el nem múlik. De ha nincs többé elektromosság, akkor ismét minden kinyílik.
A halott őrnek száraz, édeskés, érdekes szaga volt, mint a cukros fahéjjal megszórt pirítósnak. Nem dagadt meg és rothadt szét; egyszerűen kiszáradt. Még mindig fekete foltok voltak a nyakán, Gikszer Kapitány márkajele. A sarokban, a háta mögött egy Browning automata karabély támaszkodott a falnak. Szemétláda Ember magához vette és kiment.
A tűzkárt egyes lövésre állította, babrált az irányzékkal, azután csontos jobb válla homorulatába szorította a fegyvert. Megcélozta az egyik porcelánszigetelőt, és elsütötte a karabélyt. Hangos, tapsra emlékeztető csattanás hallatszott, Szemét érezte a kordit izgalmas szagát. A szigetelő szétporladt, de nem jelent meg a magasfeszültségű elektromosság bíbor-fehér izzása. Szemétláda Ember elmosolyodott.
Dúdolva odament a kapuhoz, és megvizsgálta. Az őrházhoz hasonlóan ez sem volt bezárva. Kicsit kinyitotta, azután lekuporodott. Egy harckocsiaknát telepítettek a kövezet alá. Nem tudta, honnan tudja, de biztos volt benne. Lehet, hogy ki van élesítve; az is lehet, hogy nincs.
Visszament a homokjáróhoz, sebességbe kapcsolta, és áthajtott a sorompón. Az reccsenő, csikorgó zajjal tört össze, és a hatalmas ballonkerekek átgurultak rajta. A sivatagi nap könyörtelenül izzott. Szemétláda Ember furcsa szeme boldogan szikrázott. A kapu előtt kiszállt a terepjáróból, azután ismét sebességbe kapcsolta. A vezető nélküli jármű elindult, és áthajtott a kapun. Szemétláda Ember beugrott az őrszobába.
Behunyta a szemét, de nem hallatszott robbanás. Ez jó; tényleg teljesen leállt minden. A biztonsági rendszer működhet egy, talán két hónapig is, de a hőség és a karbantartás hiánya tönkreteszi. Ennek ellenére nagyon óvatosnak kell lennie.
Homokjárója közben vígan gurult, egyenesen egy hosszú, félhenger alakú barakk rozsdás fala felé. Szemétláda Ember utánakocogott, éppen akkor érte utol, amikor nekiütközött a járdának, amelyen egy útjelző közölte, hogy az Illinois utcában vannak. Üresbe állította a sebességváltót, és a homokjáró megállt. Beszállt, tolatott, és az épület elé kanyarodott.
Egy barakk volt. Árnyas belsejét betöltötte az a bizonyos fahéjas cukorillat. Talán húsz katona hevert szerteszét az ötvenágyas barakkban. Szemétláda Ember végigment az ágysorok közötti folyosón, azon tűnődve, hova is tart. Itt nem volt semmi érdekes. Ezek az emberek valaha egyfajta fegyverek voltak, de az influenza elintézte őket.
De volt valami az épület végében, ami érdekelte. Egy jel. Odalépett, hogy elolvassa. A hőség borzalmas volt. A feje lüktetett és megdagadt. De mikor odaállt a jel elé, elmosolyodott. Igen, ez az. Valahol ezen a támaszponton van az, amit keres.
A jel egy rajzfilmfigurát ábrázolt egy zuhanyozóban. Szorgosan szappanozta rajzolt nemi szervét, amelyet csaknem teljesen eltakartak a rajzolt buborékok. Alatta a következő szöveg állt: NE FELEJTSD EL! A TE ÉRDEKED, HOGY NAPONTA ZUHANYOZZ!
Alatta egy sárga-fekete jel volt, amelyen három háromszög tartott közös középpontba.
A sugárzás jele.
Szemétláda Ember úgy nevetett a csöndben, mint egy gyerek, és összecsapta a kezét.
WHITNEY HORGAN a szobájában találta Lloydot, a nagy, kerek ágyon feküdt, amelyet nemrég még Dayna Jurgensszel osztott meg. Hatalmas adag gin-tonikot egyensúlyozott meztelen mellén. Ünnepélyesen bámulta saját képét a feje fölötti tükörben.
– Gyere be – mondta, amikor meglátta Whitneyt. – Csak semmi formaság, az isten szerelmére. Ne is kopogtass. Fattyú. – Az utolsó szót kásásan ejtette.
– Berúgtál, Lloyd? – kérdezte óvatosan Whitney.
– Dehogyis. Még nem. De a legjobb úton vagyok afelé.
– Ő itt van?
– Kicsoda? Félelem Nélküli Vezetőnk? – Lloyd felült. – Valahova elment. Ő az Éjszaka Vándora. – Felnevetett, és visszafeküdt.
Whitney halkan megszólalt: – Vigyázhatnál, hogy mit mondasz. Tudod, hogy nem jó ötlet kemény piával kezdeni, amikor ő...
– Baszd meg.
– Jusson eszedbe, mi történt Hec Drogannal. Meg Strellertonnal.
Lloyd bólintott. – Igazad van. A falnak is füle van. Ezeknek a kibaszott falaknak fülük van. Hallottad már ezt a mondást?
– Ja, egyszer-kétszer. Itt ez igaz mondás, Lloyd.
– Azt lefogadhatod. – Lloyd hirtelen felült, és keresztülhajította a szobán az italt. A pohár összetört. – Legalább lesz dolga a takarítóknak, igaz, Whitney?
– Jól vagy, Lloyd?
– Jól vagyok. Kérsz egy gint tonikkal?
Whitney egy pillanatig habozott. – Nem. Citrom nélkül nem szeretem.
– Hé, jó, hogy mondod! Van citromom. Egy kis kinyomós palackban. – Odament a bárszekrényhez, és fölemelt egy palack Realime-ot. – Éppen úgy fest, mint a Zöld Óriás bal heréje. Füri, mi?
– Olyan az íze, mint a citromnak?
– Persze – bólintott rosszkedvűen Lloyd. – Mit gondolsz, milyen íze van? Pacalpörkölt? Vagy mi? Légy férfi, igyál velem.
– Hát... jó.
– Menjünk az ablakhoz, hadd lássák.
– Nem! – vágta rá Whitney nyersen. Lloyd megállt a bárszekrény felé menet, az arca hirtelen elsápadt. Whitneyre nézett, pillantásuk összeakadt.
– Jó, persze – mondta Lloyd. – Bocs, ember. Rossz az ízlésem.
– Rendben van.
De nem volt rendben, és ezt mindketten tudták. Előző nap próbálta a toronyugrást a nő, akit Flagg a „menyasszonyaként” mutatott be. Lloyd emlékezett rá, hogy Nagy Ász azt mondta, Dayna nem tud kiugrani az erkélyről, mert az ablakok nincsenek kinyitva. A tetőlakásban viszont van egy napozóterasz. Bizonyára úgy gondolták, hogy az igazi nagymenők – javarészt arabok – sohasem vetik le magukat. Jól ismerték őket.
Kevert Whitneynek egy gin-tonikot, azután leültek, és némán iszogattak egy darabig. Odakint a nap vörös izzásban készült lemenni. Végül Whitney szólalt meg, olyan halkan, hogy alig lehetett hallani: – Tényleg azt hiszed, hogy magától ugrott le?
Lloyd vállat vont: – Mit számít? Igen. Azt hiszem, magától. Te talán nem tennéd meg, ha hozzá kéne menned? Akkor kérsz?
Whitney a poharát nézte, és némi meglepetéssel konstatálta, hogy csakugyan kér. Odaadta a poharat Lloydnak, aki a pult felé indult. Lloyd bőkezűen bánt a ginnel, és Whitney kellemesen elkábult.
Megint csöndben ittak egy darabig, figyelték a naplementét.
– Mit hallottál erről a Cullen nevű fickóról? – kérdezte végül Whitney.
– Semmit. Eltűnt. Kámforrá vált. Egy szót sem hallottam róla, és Barry sem hallott egy szót sem. Semmit a 40-es útról, a 30-as útról, a 2-es, 74-es vagy az I-15-ös útról. A mellékutakról sem. Valamennyit végignézték, és semmi. Valahol kint van a sivatagban, és ha éjszaka megy tovább, és ki tudja totózni, miképpen tartson keletnek, akkor kicsúszik. És különben is, mit számít? Mi az ördögöt mondhat?
– Nem tudom.
– Én sem. Hadd menjen, ez a véleményem.
Whitney kényelmetlenül érezte magát. Lloyd ismét veszedelmesen közel állt hozzá, hogy bírálja a főnököt. Még jobban zúgott a feje, és boldog volt. Lehet, hogy hamarosan elég bátorságot gyűjt ahhoz, hogy kimondja, aminek a kimondásáért idejött.
– Mondok neked valamit – hajolt előre Lloyd. – Elveszítette az iramot. Hallottad valaha ezt a mondást? Itt a nyolcadik menet, és elveszítette az iramot, és most már nincs kibaszott bemelegítés az öltözőben.
– Lloyd, én...
– Kérsz?
– Kérek.
Lloyd új italokat kevert. Az egyiket odaadta Whitneynek, aki megborzongott, amikor belekortyolt. Csaknem tiszta gin volt.
– Elveszíti az iramot – tért vissza Lloyd a mondókájához. – Először Dayna, azután ez a Cullen. A tulajdon felesége – ha egyáltalán az volt – fogja magát és leugrik. Gondolod, hogy ez a műugrás a tetőteraszról benne volt a terveiben?
– Nem kéne erről beszélnünk.
– Aztán ott van a Szemétláda Ember. Csak nézd meg, hogy az a hapsi mit csinált egymagában. Ilyen barátokkal kinek van szüksége ellenségekre? Csak ezt szeretném tudni.
– Lloyd...
De Lloyd csak a fejét rázta. – Egyáltalán nem értem. Minden olyan jól ment, egészen addig az éjszakáig, amikor odajött és azt mondta, hogy a Szabad Övezetben meghalt az öreg nyanya. Azt mondta, hogy az utolsó akadály is elhárult az utunkból. Mégis ekkortól kezdtek zűrössé válni a dolgok.
– Lloyd, igazán nem hinném, hogy erről kellene...
– Most már nem tudom. Jövő tavasszal megtámadhatjuk őket földi erőkkel. Az holtbiztos, hogy korábban nem megy. De jövő tavaszra csak az Isten tudja, hogy mivel szerelkeznek föl, érted? Még azelőtt kéne támadnunk, hogy kitalálnának valami furi meglepetést, de most már nem vagyunk képesek. És Krisztus a kereszten, ott van még nekünk gondnak a Szemétláda. Kint kajtat a sivatagban, és marhára biztosra veszem...
– Lloyd – szólt halk, fojtott hangon Whitney. – Hallgass meg.
Lloyd aggodalmasan előrehajolt. – Mi van? Mi a baj, öreg cimbora?
– Még azt sem tudom, vajon elég bátor leszek-e ahhoz, hogy megkérdezzelek – mondta Whitney. Görcsösen szorította a poharát. – Én, Nagy Asz, Ronnie Sykes meg Jenny Engstrom. Lelépünk. Nem akarsz velünk jönni? Az istenit, megőrültem, hogy ilyeneket mondok, amikor olyan közel állsz hozzá.
– Leléptek? Hova?
– Asszem, Dél-Amerikába. Brazíliába. Az talán elég messze van innen. – Elhallgatott, vívódott, azután folytatta. – Sok ember lelép. Vagy talán nem sok, de jó néhány, és mindennap többen mennek el. Nem hisznek benne, hogy Flaggnek sikerülni fog. Néhányan északnak tartanak, Kanadába. Az rohadtul hideg nekem. De innen elmegyek. Keletnek mennék, ha azt hinném, hogy azoknak szükségük van rám. És ha biztos lehetnék benne, hogy átjuthatunk. – Hirtelen elhallgatott, és nyomorultul nézett Lloydra. Az arcára volt írva, hogy véleménye szerint túl messzire ment.
– Igazad van – felelte halkan Lloyd. – Én nem foglak befújni, öregem.
– Itt... minden elromlott – mondta nyomorúságosan Whitney.
– Mikor terveztétek el? – kérdezte Lloyd. Whitney összevont szemöldökkel, gyanakvóan nézett rá.
– Ó, felejtsd el, amit kérdeztem – mondta Lloyd. – Kérsz?
– Még nem – felelte Whitney a poharát bámulva.
– Én igen. – Odament a pulthoz. Háttal Whitneynek folytatta: – Nem mehetek.
– He?
– Nem tehetem! – mondta élesen Lloyd, és megfordult. – Tartozom neki. Sokkal. Ő hozott ki, amikor nagy szarba kerültem Phoenixben, és azóta is vele vagyok. Hosszabb időnek tűnik, mint amennyi a valóságban volt. Néha mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta.
– Ezt lefogadom.
– De van még más is. Valamit csinált velem, valahogy fényesebbé tett, vagy mi. Nem tudom, hogy mi ez, de nem vagyok ugyanaz, mint voltam, Whitney. Nem is hasonlítok önmagámra. Azelőtt... előtte... csak piti játékos voltam. Most meg az én dolgom irányítani az ügyeket, és egész jól mégy. Mintha könnyebben gondolkodnék. Igen, kifényesített. – Lloyd fölemelte a melléről a vörös foltos követ, egy pillanatra ránézett, azután visszaejtette. A nadrágjába törölte a kezét, mintha valami rondaságot érintett volna. – Tudom, hogy most sem vagyok egy lángelme. Mindent le kell írnom a noteszomba, különben elfelejtem. De ha mögöttem áll, képes vagyok parancsolni, és időnként a dolgok jóra fordulnak. Korábban csak parancsokat kaptam, és mindig bajba keveredtem. Megváltoztam... és ő változtatott meg. Igen, sokkal hosszabbnak tűnik az idő, mint a valóságban.
Amikor Vegasba értünk, alig tizenhatan voltak itt. Ronnie volt az egyik; aztán itt volt még Jenny, meg a szegény öreg Hec Drogan. Rá vártak. Amikor beértünk a városba, Jenny Engstrom a csinos kis térdeire ereszkedett, és megcsókolta a csizmáját. Lefogadom, ezt sohasem mesélte el neked az ágyban. – Fanyarul Whitneyre mosolygott. – Most pedig le akar lépni. Nos, nem hibáztatom érte, ahogy téged sem. De az biztos, hogy kevéssel is el lehet rontani a jót, igaz?
– Te maradsz?
– Végestelen-végig, Whitney. Az övéig, vagy az enyémig. Ennyivel tartozom neki. – Nem tette hozzá, hogy még mindig hisz a sötét emberben annyira, hogy sokkal valószínűbbnek tartsa Whitney és a többiek pusztulását a kereszten, mint az ellenkezőjét. Aztán volt még más is. Itt ő Flagg után a második. Mit csinálhatna Brazíliában? Whitney és Ronnie egyaránt okosabbak nála. Ő meg Nagy Ász csak másodhegedűsök lehetnének, és ez nem az ízlése szerint való. Valaha nem zavarta, de hát a dolgok megváltoztak. És amikor az ember feje megváltozik, akkor rájön, hogy ez szinte mindig örökre szóló dolog.
– Nos, nekünk talán sikerülni fog – mondta sután Whitney.
– Hát persze – bólintott Lloyd, és azt gondolta: De nem szeretnék a cipődben lenni, amikor Flagg rájön, miben mesterkedtek. Nem szeretnék a cipődben lenni, amikor rátok talál Brazíliában. Akkor a legkisebb gondotok a keresztfa lesz...
Fölemelte a poharát. – Egészségedre, Whitney.
Whitney is fölemelte a poharát.
– Senkinek ne legyen baja – mondta Lloyd. – Ezt kívánom. Senkinek ne legyen baja.
– Ember, erre szívesen iszom – mondta lelkesen Whitney, és mindketten így tettek.
Whitney hamarosan távozott. Lloyd tovább ivott. Fél tíz tájt aludt el, és piásan hortyogott a kerek ágyon. Semmit sem álmodott, és ez megérte a másnapi macskajajt.
AMIKOR A NAP szeptember 17-én fölkelt, Tom Cullen a utah-i Gunlocktól kicsit északra táborozott le. Olyan hideg volt, hogy látta a lélegzetét. A füle dermedt, jeges volt. De jól érezte magát. Éjjel egy kátyús, rossz út közelében haladt el, és látta, hogy három ember ül körül egy ropogó tüzet. Mindhármuknál fegyver volt.
A sziklák vadonjában próbált elosonni mellettük – most már a utah-i pusztaság szegélyén járt –, de az apró kavicsok lezúdultak a vízmosásba. Tom megdermedt. Meleg pisi csurgott le a lába szárán, de csak egy óra múlva vagy még később vette észre, hogy belecsinált a nadrágjába, mint egy csecsemő.
Mindhárman odafordultak, ketten a karjukra támasztott fegyverükhöz kaptak. Tom fedezéke gyenge volt, alig takarta. Egy árnyék volt a többi árnyék között. A hold egy felhőzátony mögé bújt. Ha ezt a pillanatot választja, hogy előbukkanjon...
Az egyik férfi ellazult. – Szarvas – mondta. – Mindenfelé mászkálnak.
– Utána kéne néznünk – vélte egyikük.
– Dugd föl az ujjadat a seggedbe, és annak nézz utána – szólt a harmadik, és ezzel vége is volt az ügynek. Visszaültek a tűz mellé, és Tom tovább lopakodott, minden lépését kitapogatva, figyelve a kínzó lassúsággal távolodó tábortüzet. Egy óra múlva már csak egy szikra volt a háta mögött. Végül eltűnt, és Tomnak nagy kő esett le a szívéről. Kezdte biztonságban érezni magát. Még mindig a Nyugaton volt, és nagyon jól tudta, hogy óvatosnak kell lennie – az biztos is –, de a veszély többé nem látszott annyira közvetlennek, mintha mindenfelé ingyánusok vagy zsiványok grasszálnának.
És most, amikor följött a nap, szoros gombócba gömbölyödött a bokrok tövén, és aludni készült. Néhány pokrócot kell szereznem, gondolta. Kezd hideg lenni. Azután elnyomta a buzgóság olyan hirtelen és teljességgel, ahogy mindig.
Nickkel álmodott.
A SZEMÉTLÁDA EMBER megtalálta, amit keresett. Mélyen a föld alatt végigment egy folyosón, amely olyan sötét volt, mint egy bánya. Bal kezében elemlámpát vitt. Jobbjával puskát markolt, mert meglehetősen kísérteties volt a környék. Elektromos targoncán ült, amely szinte hangtalanul gurult végig a széles folyosón. Olyan halkan zümmögött, hogy alig érte el a hallásküszöböt.
A targoncán vezetőülés és egy jókora raktér volt. Ezen a raktéren egy atomrakéta feje állt.
Súlyos teher.
Hogy mennyire súlyos, azt Szemétláda nem tudta felmérni, mert kézzel meg sem tudta mozdítani. Hosszú volt, henger alakú. Hideg. Amikor kezét végigfuttatta az ívelt felszínen, nehéz volt elhinnie, hogy egy ilyen hideg, halott fémdarab hogyan tartalmazhat olyan sok hőt.
Hajnali négykor talált rá. Visszament a műhelybe, és magához vett egy vonóláncot. Rászerelte a rakétafejre. Kilencven perccel később kényelmesen pihent az elektromos targoncán, orral fölfelé a bomba, az orrán levő felirat szerint az A161410USAF. A kocsi keménygumi kerekei észrevehetően lassabban forogtak, miután Szemét rátette a terhet.
A folyosó végére ért. Pont előtte volt a teherlift, az ajtaja hívogatóan tárva-nyitva állt. Éppen elég nagy ahhoz, hogy beálljon a targoncával, de hát természetesen nem volt áram. Szemétláda a lépcsőn jött idáig. Ugyanígy hozta le a vonóláncot is. Az elég könnyű volt a fejhez képest. Mindössze hetvenöt kiló körül lehetett. Mégis igen kemény munka volt öt lépcsőfordulón át idáig hozni.
Mármost hogyan vigye föl a rakétafejet?
Motoros csörlővel, súgta elméje.
Ahogy ott ült a kocsin és tétován körbevilágított, Szemétláda biccentett. Hát persze, ez a megoldás. Felcsörlőzni. Felszerel odafönt egy motort, és lépcsőfokról lépcsőfokra felhúzza, ha másképpen nem megy. De hol a fenébe talál egyben egy harmincméteres láncot?
Hát talán nem talál. Azonban összehegeszthet többet. Vajon működik ez? Kitartanak a hegesztések? Nehéz volt megmondani. És ha még kitartanak is, mi lesz a lépcsőfordulókkal?
Leugrott, és a néma sötétben megsimogatta a rakétafej sima, gyilkos felszínét.
A szerelem mindig talál megoldást.
A targoncán hagyta a fejet, és ismét elindult fölfelé a lépcsőn, hogy lássa, mit talál. Egy ilyen támaszponton, mint ez, mindenből kell lennie legalább egy kevésnek. Meg fogja találni, amire szüksége van.
Két emelet után megállt, hogy kiszuszogja magát. Hirtelen eszébe jutott: vajon nem ér sugárzás? Ezeket a cuccokat árnyékolni szokták, ólommal borítják. De a filmekben, amiket a tévében látott, azok az emberek, akik radioaktív anyagokkal dolgoztak, mindig védőruhát viseltek, és a mellükön egy darab film volt, amelyik elszíneződött, ha sugárzás érte őket. Mivel azt nem hallani. Nem is látni. Csak beleeszi magát az ember húsába, csontjába. Még azt sem tudhatja, hogy beteg, csak amikor hányni kezd, kihullik a haja, és percenként rohangál a vécére.
Mindez vele is megtörténik?
Rájött, hogy nem érdekli. Fel fogja vinni ezt a bombát. Valahogy fölviszi. Valahogy elviszi Las Vegasba. Valamilyen módon feledtetnie kell azt a szörnyűséget, amit Indian Springsben művelt. Ha vezeklés közben meghal, hát meghal.
– Életem a tiéd – suttogta a sötétben, és ismét elindult fölfelé.
ÉJFÉLRE JÁRT szeptember 17-én. Randall Flagg kint volt a sivatagban, lábától az orráig betakarva három pokróccal. A negyedik pokrócot burnuszként csavarta a feje köré, így csak a szeme és az orra hegye látszott.
Hagyta, hogy apránként elszivárogjanak a gondolatai. Egyre nyugodtabb lett. A csillagok hideg boszorkányfénnyel égtek.
Kiküldte a Szemet.
Apró, fájdalommentes rántással különítette el magától. Tovaröppent, némán, mint egy sólyom, fölemelkedett a sötét termálszeleken. Eggyé vált az éjszakával. A varjú, a farkas, a menyét, a macska szeme volt. Eggyé vált a skorpióval, a hetyke járású földi pókkal. Ő volt a halálos méreggel átitatott nyílhegy, amely vég nélkül siklik a sivatagi levegőben. Akármi történt is, a Szem nem hagyta el.
Erőlködés nélkül röppent tova, a földi dolgok szétterültek alatta, mint egy óra számlapja.
Jönnek... már Utah közelében járnak...
Magasan, némán repült a világtemető fölött. Alatta kifehéredett sírkőként nyúlt el a sivatag, amelyet az országút fekete szalagja osztott ketté. Kelet felé szállt, most járt a határon, messze maga mögött hagyta a testet, melynek villogó szeme befordult és vakfehér volt.
Most változni kezdett a táj. Dombok, különös, szélvájta oszlopok, asztallap simaságú mesák váltakoztak. Az országút egyenesen futott közöttük. Messze északon a Bonneville Sós Síkságok nyújtóztak. A Koponya-völgy valahol nyugaton volt. Repült. A szél hangja halott és távoli volt...
Valahol Richfieldtől délre egy sas ült egy öreg, villám sújtotta fenyő villájában. Megérezte, hogy valami elhúzott mellette, valami gyilkos élességgel látó lény zúg a levegőben. A madár rettenthetetlenül szárnyat bontott és felröppent, ám valami vigyorgó, gyilkos hideg félrelökte. A bódult sas majdnem a földig zuhant, mielőtt összeszedte magát.
A sötét ember Szeme kelet felé tartott.
Most az I-70-es műút fölött lebegett. A városok roskatag kupacok voltak, nem élt bennük senki, csak a patkányok, a macskák és a szarvasok, az erdő máris megindult az utcák felé, az ember szaga kimosódott a környékből. Egymást követték a városkák, Freemont, Green River, Sego, Thompson és Harley Dome. Ezután újabb kihalt város következett, a coloradói Grand Junction. Azután...
Grand Junctiontól délre tábortűz szikrázott.
A Szem csigavonalban ereszkedni kezdett.
A tűz kialvóban volt. Négy alak aludt körülötte.
Szóval igaz.
A Szem hidegen vizsgálta őket. Jönnek. Olyan okokból, amiket ő nem tud fölmérni, tényleg jönnek. Nadine igazat mondott.
Halk morgás hallatszott, és a Szem más irányba fordult. A tűz másik oldalán egy kutya feküdt, a fejét leeresztette, a farkát behúzta. A szeme baljós borostyánként izzott. Folyamatosan morgott, mintha vásznat tépnének. A Szem rámeredt, a kutya félelem nélkül nézett vissza. Felhúzta az ajkát, vicsorított.
Az egyik alak felült. – Kojak – motyogta. – Az istállóját, nem fognád be a pofádat?
Kojak tovább morgott, a nyakán fölállt a szőr.
A férfi, aki most ébredt – Glen Bateman –, hirtelen támadt szorongással körülnézett. – Ki van ott, fiam? – suttogta a kutyának. – Van ott valami?
Kojak tovább morgott.
– Stu! – rázta meg ez az alak a mellette fekvőt. Az motyogott valamit, aztán elcsendesedett.
A sötét ember, aki most a sötét Szem volt, eleget látott. Fölfelé lendült. A kutya a következő pillanatban fölemelte a fejét, úgy követte a mozgását. A halk morgás ugatásba csapott át, elébb hangosan, azután halkult, halkult és elmúlt.
Némaság, surrogó sötétség.
Ismeretlen idő múlva megállt a sivatag fölött, lenézett magára. Lassan süllyedt, közeledett a testhez, majd belesiklott. Egy pillanatig a szédülés különös érzése fogta el, ahogy a két dolog eggyé olvadt. Azután a Szem eltűnt, csak a saját szeme létezett, amely fölfelé bámult a hideg, ragyogó csillagokra.
Tényleg jönnek.
Flagg elmosolyodott. Vajon az öregasszony mondta nekik, hogy jöjjenek? Szót fogadtak volna neki, ha a halálos ágyán parancsolja, hogy ilyen újszerű módon kövessenek el öngyilkosságot? Nagyon lehetséges.
Megfeledkezett egy dologról, amely olyan elképesztően egyszerű volt, hogy az már megalázó: Nekik is megvannak a gondjaik, ők is félnek... és ennek eredményeképpen óriási hibát követtek el.
Talán még az is lehetséges, hogy kidobták őket?
Elméje szeretettel időzött ennél a lehetőségnél, de nem igazán tudott hinni benne. Saját akaratukból jönnek. Úgy burkolóznak az erénybe, mint a misszionáriusok a köpenyükbe, amikor a kannibálok falujához közelednek.
Ó, milyen kedves!
A kétségnek vége. A félelemnek vége. Már csak annyi maradt, hogy a négy fejet lándzsahegyre tűzzék, és közszemlére tegyék az MGM Grand Hotel szökőkútja előtt. Minden személyt összegyűjt Vegasban, felsorakoztatja őket, hogy lássák. Még fényképeket is készíttet, kinyomtatja őket röplapokon, és elküldi L. A.-be, San Franciscóba, Spokane-be és Portlandbe.
Öt fej. Mert a kutya feje is póznára kerül.
– Derék kutyus – mondta Flagg, és először nevette el magát hangosan azóta, amióta Nadine beugratta, hogy dobja le a tetőről. – Derék kutyus – ismételte vigyorogva.
Aznap éjjel jól aludt, és reggel üzenetet küldött, hogy háromszorozzák meg az őrséget a utah-i és nevadai utakon. Mostantól nem egy kelet felé tartó embert keresnek, hanem négy, nyugat felé közeledő férfit és egy kutyát. Élve kell elfogni őket. Élve, akármibe kerül.
Ó, igen.
TUDJÁTOK – mondta Glen Bateman, és Grand Junction felé nézett a kora reggeli fényben –, évekig hallottam azt a mondást, hogy „Ez szívás”, és nem tudtam, mit jelent. Most már, azt hiszem, tudom. – A reggelijét bámulta, amely Hajnalcsillag Tanya műkolbászból állt, és elfintorodott.
– Dehogyis, ez jó – mondta Ralph komolyan. – Azt a moslékot kellett volna megkóstolnod, amit a seregben adtak.
A tábortűz mellett ültek, amelyet Larry gyújtott egy órával korábban. Meleg ruhát és kesztyűt viseltek, és a második csésze kávénál tartottak. A hőmérséklet nem érte el a plusz két fokot, az ég felhős, komor volt. Kojak olyan közel szunyókált a tűzhöz, amilyen közel lehetett anélkül, hogy megégette volna a bundáját.
– Végeztem a lelkiismeretem táplálásával – állt föl Glen. – Adjátok nekem a szegényeket és az éheseket. Illetve csak a szemetet adjátok ide. Elásom.
Stu odaadta a papírtányért és a poharat. – Ez a kis séta már igazán nem csekélység, mi, bőrhajú? Lefogadom, hogy húszéves korod óta nem voltál ilyen formában.
– Ja, vagy hetven éve – tette hozzá Larry, és elnevette magát.
– Stu, én sohasem voltam ilyen formában – felelte Glen komoran, fölvette a szemetet és egy műanyag zsákba tette, hogy elássa. – Soha nem is akartam ilyen formába kerülni. De nem érdekes. Ötven év kitartó agnoszticizmus után, úgy látszik, az a sorsom, hogy egy fekete öregasszony Istenét kövessem a halál torkába. Ha egyszer ez a sorsom, hát ez a sorsom. Ennyi a történet. De inkább gyalogolok, mint autózok, hogy a lényegre térjek. A gyaloglás tovább tart, következésképpen tovább élek... néhány nappal mindenesetre. Elnézést, uraim, közben én tisztességes temetést rendezek ennek a kis mosléknak.
Figyelték, amint egy kis ásóval a tábor szélére megy. Ez a kis „coloradói és nyugati gyalogséta”, ahogy Glen hívta, leginkább őt viselte meg. Ő volt a legidősebb, Ralph Brentnernél tizenkét évvel többet számlált. Ennek ellenére figyelemreméltóan felvidította a többieket. Állandóan gúnyolódott, de gyengéden, úgy tűnt, megbékélt önmagával. Az a tény, hogy nap nap után képes volt továbbmenni, mély benyomást tett a többiekre. Ötvenhét éves volt, és Stu látta, hogyan mozgatja fintorogva ujjait az utóbbi három hideg reggelen.
– Nagyon fáj? – kérdezte előző nap Glentől, amikor egy órája úton voltak.
– Az aszpirin jót tesz neki. Tudod, ez ízületi gyulladás, nem olyan vészes, mint négy-öt év múlva lenne, és őszintén szólva, Kelet-Texas, én már nem nézek ki magamnak annyi időt.
– Tényleg azt gondolod, hogy elintéz?
Glen Bateman különös dolgot mondott ekkor:
– Nem félek a gonosztól. – És ezzel vége volt a beszélgetésnek.
Hallották, ahogy a fagyott földet túrja, és közben káromkodik.
– Jó fej, mi? – jegyezte meg Ralph.
Larry bólintott. – Szerintem is.
– Mindig azt gondoltam, hogy az egyetemi tanárok puhák, de ez az ember bizonyosan nem az. Tudod, mit mondott, amikor megkérdeztem, hogy miért nem hajítja egyszerűen az út szélére a szemetet? Azt mondta, nem szabad újrakezdenünk ezt a fajta gondolkodást. Azt mondta, már túl sokszor kezdtük újra ezt a régi szart.
Kojak fölállt, odakocogott, hogy megnézze, mit csinál a gazdája. Hallották Glen hangját: – Na, itt vagy, te nagy rakás szerencsétlenség! Már találgattam, hová mehettél. Akarod, hogy téged is elássalak?
Larry elvigyorodott, és előhúzta az övére csíptetett járásmérőt. Egy goldeni sportboltban kerítette. Az ember beállította a lépéshosszára, azután az övre kellett csippenteni, olyan volt, mint egy ácsceruza. Egy szamárfüles, többszörösen összehajtogatott papírra minden este leírta, mennyit mentek aznap.
– Láthatom azt a fecnit? – kérdezte Stu.
– Hát persze – bólintott Larry, és odaadta.
A lap tetejére Larry azt írta: Boulder-Vegas: 771 mérföld. Ezalatt pedig egy táblázat következett:
Dátum Mérföld Összesen
Szept. 06. 28,1 28,1
Szept. 07. 27,0 55,1
Szept. 08. 26,5 81,6
Szept. 09. 28,2 109,8
Szept. 10. 27,9 137,7
Szept. 11. 29,1 166,8
Szept. 12. 28,8 195,6
Szept. 13. 29,5 225,1
Szept. 14. 32,0 257,1
Szept. 15. 32,6 289,7
Szept. 16. 35,5 325,2
Szept. 17. 37,2 362,4
Stu elővett egy papírdarabot a tárcájából, és számolni kezdett. – Sokkal jobb időket futunk, mint induláskor, de még mindig négyszáz mérföldet kell megtennünk. A francba, még félúton sem vagyunk.
Larry bólintott. – Tényleg jobban haladunk. Hegyről lefelé. Glennek igaza van. Miért siessünk? Azok a hapsik rögvest kicsinálnak; ahogy odaérünk.
– Ebben én nem tudok hinni – mondta Ralph. – Persze meglehet, hogy meghalunk, de az nem lesz ilyen pofonegyszerű. Abagail anya nem küldött volna el minket, ha azonnal megölnének és kész. Egyszerűen nem tette volna.
– Én abban sem hiszek, hogy ő küldött volna – jegyezte meg halkan Stu.
Larry mérföldmérője négy jól hallható kattanással jelezte, hogy tulajdonosa beállította a mai napra: 000,0. Stu földdel elfojtotta a tábortüzet. Folytatódtak a reggeli kis szertartások. Tizenkét napja voltak úton. Stunak úgy tűnt, hogy a napok örökké így folynak: Glen joviálisan szidalmazza az ételt, Larry följegyzi a szamárfüles lapra, mennyit tettek meg, isznak két csésze kávét, valaki elássa az előző napi szemetet, valaki más földdel szórja be a tüzet. Mindez megszokássá, jó megszokássá vált. Az ember megfeledkezett róla, mi az úti cél, és ez jó volt. Reggelenként Fran roppant távolinak tűnt – Stu nagyon tisztán, de nagyon távol látta, mint egy medalionban tartott fényképet. Esténként azonban, amikor leszállt a sötétség, a hold vitorlázott az égen, a lány nagyon közelinek tetszett. Majdnem olyan közelinek, hogy meg lehessen érinteni... és természetesen éppen ez fájt. Időnként még Abagail anyába vetett hite is keserű kétségbe fordult, és szerette volna fölverni társait, elmondani, hogy bolondot csinálnak magukból, gumilándzsákkal támadnak meg egy gyilkos szélmalmot, jobban tennék, ha megállnának a legközelebbi városkában, kerítenének néhány motorbiciklit, és visszamennének. Jobban teszik, ha megragadnak még egy kevés fényt és szerelmet, amíg tehetik – mert ez a kevés az, amit Flagg engedélyez nekik.
De ez éjszaka volt. Reggelente mindig helyesnek látszott továbbmenni. Eltűnődve nézte Larryt; vajon ő gondol-e Lucyjára éjszakánként? Álmodik-e róla, szeretné-e...
Kojakkal a sarkában Glen visszament a táborba, járás közben kicsit meg-megrándulva. – Na, indítsuk útnak őket – mondta. – Igaz, Kojak?
A kutya a farkát csóválta.
– Azt mondja, Las Vegas, vagy a teljes csőd – fordított Glen. – Gyerünk.
Fölkapaszkodtak a Grand Junction felé lejtő I-70-es töltésére, és megkezdték aznapi útjukat.
DÉLUTÁN ELEREDT a hideg eső, megborzongatta őket, és eláztatta társalgásukat. Larry magában ballagott, kezét a zsebébe fúrva. Először Harold Lauderre gondolt, akinek holttestét két napja találták meg – hallgatólagos egyetértéssel nem beszéltek róla –, azután arra a személyre, akinek Larry a Farkasember nevet adta.
Az Eisenhower alagúttól keletre találkoztak vele. A sztráda itt teljes mértékben bedugult, és a halál szaga émelyítően erős volt. A Farkasember félig kilógott egy Austinból. Szegecselt farmer volt rajta és selyemmel hímzett vadnyugati stílusú ing. Az Austin körül több farkasdög hevert. Maga a Farkasember az utasülésről lógott, és egy döglött farkas hasalt a mellén. A hulla keze a farkas nyakát szorította, az állat az ember torkának szegezte véres pofáját. Az eseményeket rekonstruálva úgy tűnt, egy farkasfalka ereszkedett le a magasabb csúcsok közül, észrevették ezt a magányos embert, és megtámadták. A Farkasembernek volt fegyvere. Jó néhány állatot leterített, miközben az Austinig hátrált.
Vajon mennyi ideig tartott, amíg az éhség kikényszerítette menedékhelyéről?
Larry nem tudta, de nem is akarta tudni. De azt látta, hogy a Farkasember borzalmasan sovány. Talán egy hétbe is beletelt. Nyugat felé tartott, akárki volt is, azért ment, hogy a sötét emberhez csatlakozzék, de Larry mégsem kívánt senkinek ilyen borzalmas sorsot. Egyszer, két nappal azután, hogy kiértek az alagútból, és biztos távolságra értek a Farkasembertől, szóba hozta Stunak.
– Miért marad ilyen sokáig egy helyben egy csomó farkas, Stu?
– Nem tudom.
– Úgy értem, ha enni akartak valamit, nem találtak volna mást?
– Én is erre gondolok.
Félelmetes rejtély maradt ez Larrynek, egyre ezen rágódott, noha tudta, hogy sohasem jön rá a megoldásra. Akárki volt is a Farkasember, nem hiányzott belőle a kurázsi. Végül az éhségtől és a szomjúságtól hajtva kinyitotta az utasülés felőli ajtót. Az egyik farkas rávetette magát, és feltépte a torkát. De a Farkasember megfojtotta, mielőtt maga is meghalt volna.
Ők négyen úgy jutottak át az Eisenhower alagúton, hogy összekötötték magukat kötéllel. A szörnyű sötétben Larry elméje visszaszállt addig az útig, amelyet a Lincoln alagúton át tett meg. Csak most nem Rita Blakemoor arca üldözte, hanem a Farkasemberé, amelyre ráfagyott a végső vicsorgás, miközben a farkassal megölték egymást.
Vajon a farkasokat ráküldték arra az emberre?
De ez a gondolat túlságosan nyugtalanító volt ahhoz, hogy hajlandó legyen akár csak mérlegelni is. Igyekezett kiverni a fejéből, hogy továbbmehessen, de ez bizony nem volt könnyű.
AZNAP ÉJJEL LOMA mögött táboroztak le, elég közel Utah állam határához. A vacsorájuk az úton talált ételből és forralt vízből állt, mint mindig – szó szerint követték Abagail anya utasításait: Menjetek abban a ruhában, amely rajtatok van. Semmit ne vigyetek magatokkal.
– Utah-ban rosszabb lesz a helyzet – jegyezte meg Ralph. – Azt hiszem, ha arra megyünk, tapasztalhatjuk, hogy Isten csakugyan figyel-e ránk. Van ott olyan rész, több mint száz kilométer, ahol egyetlen város, de még csak egy benzinkút vagy egy út menti kávézó sincs. – Nem látszott túlzottan zavarni a kilátás.
– Víz? – kérdezte Stu.
Ralph vállat vont. – Abból sincs sok. Azt hiszem, lefekszem.
Larry követte példáját. Glen ébren maradt, hogy elszívjon egy pipa dohányt. Stunak volt néhány cigarettája, rágyújtott.. Egy darabig némán füstöltek.
– Messze van ide New Hampshire, bőrfejű – mondta végül Stu.
– Na, hát Texas sincs éppen macskaugrásnyira. Stu elmosolyodott. – Hát nincs. Úgy ám.
– Gondolom, hiányzik Fran.
– Ja. Hiányzik, aggódom miatta. A gyerekért is. Sötétedés után még rosszabb.
Glen pöfékelt. – Semmin sem változtathatsz, Stuart.
– Tudom. De azért aggódom.
– Hát persze. – Glen kiverte a pipáját egy sziklán. – Valami különös történt az éjszaka, Stu. Egész nap azon rágódtam, hogy tényleg megtörtént-e, vagy álmodtam, vagy mi a helyzet.
– Mi volt az?
–Hát, éjszaka arra ébredtem, hogy Kojak morog valamire. Már elmúlhatott éjfél, mert a tűz leégett. Kojak a másik oldalon állt, a nyakán fölmeredt a szőr. Mondtam neki, hogy pofa be, de még csak rám se nézett. A jobb oldalam felé bámult. Én meg arra gondoltam: Mi van, ha farkasok jönnek? Amióta láttuk az a fickót, akit Larry Farkasembernek hív...
– Igen, az nem volt szép látvány.
– De semmi sem volt ott. Tisztán látszott. A semmire morgott.
– Csak szagot fogott.
– Igen, de még csak most jön az őrült része. Néhány perc múlva érezni kezdtem... nos, valami határozottan furcsát. Úgy éreztem, mintha lenne valami az országút töltése fölött, és hogy az engem figyel. Mindnyájunkat. Úgy éreztem, ha megfelelően hunyorítok, talán meg is látom. De nem akartam látni. Mert úgy éreztem, mintha ő lenne az. Olyan érzés volt, mintha Flagg lenne, Stuart.
– Valószínűleg semmi sem volt ott – felelte egy pillanat múlva Stu.
– Biztosan éreztem, hogy van. Éppúgy éreztem, mint Kojak.
– Jó, tegyük föl, valamiképpen figyel minket. Na és, akkor mit tudunk csinálni?
– Semmit. De nem tetszik ez nekem. Nem tetszik, hogy képes figyelni minket... ha ezt tette. Marhára megijedtem tőle.
Stu elszívta a cigarettáját, gondosan elnyomta a csikket egy szikla oldalán, de még mindig nem indult a hálózsákja felé. Kojakra nézett, aki a tűz mellett hevert, orrát a mancsaira fektette, és őket figyelte.
– Szóval Harold halott – mondta végül.
– Igen.
– Istentelen nagy kár. Kár Sue-ért és Nickért. És azt hiszem, Haroldért is.
– Egyetértek.
Nem volt mit mondani. Egy nappal azután találták meg Haroldot és haldoklásában írott, szánalmas üzenetét, hogy kijöttek az Eisenhower alagútból. Ő és Nadine nyilván a Loveland-hágón át jöttek, mert Harold mellett még mindig ott volt Triumph motorja – legalábbis a maradványai –, és Ralph azt mondta, hogy egy piros babamobilnál nagyobb jármű aligha jöhetett át az alagúton. Az ölyvek elvégezték rajta a munkájukat, de Harold még mindig merev kezében szorította a Permacover noteszt. A 38-as úgy állt ki a szájából, mint egy furcsa nyalóka, és noha nem temették el, Stu azért a pisztolyt kivette. Gyengéden. Látva, hogy a sötét ember milyen hatékonyan rombolta szét Haroldot, és milyen hanyagul hajította félre, miután eljátszotta a szerepét, csak még jobban gyűlölte Flagget. Az az érzése támadt, hogy holmi eszetlen gyermekek keresztes hadjáratába ugratták be őket, és noha tudta, hogy tovább kell menniük, éppen úgy kísértette Harold összetört lábú teteme, mint Larryt a Farkasember fintora. Rájött, hogy Haroldért éppen úgy meg akar fizetni Flaggnek, mint Nickért és Susanért... de egyre biztosabbra vette, hogy erre sohasem lesz módja.
De azért jobb, ha óvatos leszel, gondolta komoran. Jobb, ha vigyázol magadra, ha kartávolságra kerül tőled, te eszelős.
Glen kicsit megrándulva fölállt. – Megyek, lefekszem, Kelet-Texas. Ne is könyörögj, hogy maradjak. Igazán bánatos buli volt.
– Hogy van az ízületi gyulladásod?
Glen elmosolyodott, és annyit mondott: – Nem vészes –, de sántikált, miközben odament a hálózsákjához.
Stu arra gondolt, hogy nem kéne elszívnia még egy cigarettát – ha napi egyet-kettőt szív, készlete elegendő a hét végéig –, azután mégiscsak rágyújtott. Ez az este a többihez képest nem volt túl hideg, de nem kétséges, hogy, legalábbis ezen a magaslati tájon, vége a nyárnak. Ez elszomorította, mert nagyon erős volt az a sejtelme, hogy nem fog még egy nyarat látni. Amikor ez elkezdődött, fél munkaidőben dolgozott egy zsebszámológépeket gyártó üzemben. Egy Arnette nevű városkában élt, és szabadidejének java részét Bill Hapscomb Texaco-benzinkútjánál lógta el, hallgatta a többiek marhaságait a gazdaságról, a kormányról, a nehéz időkről. Akkor egyikük sem sejtette, hogy milyenek az igazi nehéz idők. Elszívta a cigarettáját, és a csikket a tábortűzbe dobta.
– Vigyázz magadra, Frannie fiam – mondta, és bebújt a hálózsákjába. Álmában mintha odajött volna a táborukhoz Valami, ami rosszindulatú szemmel figyelte őket. Lehetett farkas emberi értelemmel. Vagy egy varjú, vagy egy menyét, amely hason csúszik a bozótban. De lehetett ennél testetlenebb lény is, egy Szem.
Nem félek a gonosztól, motyogta álmában. Igen, még ha a halál völgyében járok, akkor sem félek a gonosztól. Nincs gonosz.
Végül az álom elhalványodott, és ő nyugodtan aludt tovább.
Másnap reggel ismét korán útnak indultak, Larry masinája ketyegve számolta a mérföldeket, miközben az országút lustán kanyargott erre-arra a szelíd nyugati lejtőn Utah felé. Nem sokkal dél után maguk mögött hagyták Coloradót. Aznap este a utah-i Harley Dome-tól nyugatra táboroztak le. A nagy csend először hatott rájuk rosszindulatúan, nyomasztóan. Ralph Brentner este lefekvéskor azt gondolta: Most már a Nyugaton vagyunk. Kikerültünk a mi térfelünkről, az övén vagyunk.
Ezen az éjszakán Ralph egy farkasról álmodott, amelynek egyetlen vörös szeme volt, és a pusztaságból jött, hogy őket figyelje. Eredj innen, mondta neki Ralph. Eredj, nem félünk! Nem félünk tőled!
SZEPTEMBER 21-ÉN délután kettőkor maguk mögött hagyták Segót. A következő nagyobb város Stu zsebtérképe szerint Green River. Azután hosszú, hosszú ideig semmi. Akkor, ahogy Ralph mondta, valószínűleg kipróbálhatják, hogy Isten velük van-e vagy sem.
– Igazság szerint – mondta Larry Glennek – én nem annyira az étel, mint az ital miatt aggódom. A legtöbben, akik útra kelnek, tesznek egy kis kaját a kocsiba, kekszet vagy fügét, ilyesmit.
Glen elmosolyodott. – Talán elküldi majd nekünk az Úr áldásának záporát.
Larry felnézett a felhőtlen kék égre, és elhúzta a száját az ötletre. – Néha arra gondolok, hogy az öregasszony elhallgatta a végét.
– Talán tényleg – mondta szelíden Glen. – Ha olvasol egy kis teológiát, akkor rájössz, hogy Isten gyakran beszél haldoklókon és őrülteken át. Nekem úgy tűnik – és itt bújik elő a jezsuita belőlem –, hogy ennek megvannak a lelki okai. Egy őrült, vagy olyasvalaki, aki a halálos ágyán fekszik, alaposan megváltozott lelkiállapotba kerül. Egy egészséges ember hajlik rá, hogy megszűrje az isteni üzenetet, a saját személyiségén keresztül értelmezze. Más szóval, egy egészséges emberből ugyancsak pocsék próféta lesz.
– Isten útjai – mondta Larry. – Tudom. Tükör által homályosan. Az enyém ugyancsak homályos tükör, meg kell hagyni. Miért gyalogolunk ezen az úton, amikor egy hét alatt magunk mögött hagyhatnánk az egészet motorral? De mivel őrültséget készülünk tenni, azt hiszem, őrült módjára kell megtennünk.
– Amit mi csinálunk, annak egy sor történelmi előzménye van – mondta Glen –, és én tökéletesen egészséges lélektani és szociológiai okokkal is indokolva látom ezt a gyaloglást. Nem tudom, hogy ezek Isten érvei-e vagy sem, de számomra van értelmük.
– Mint például? – kérdezte Stu. Ralph odalépett, hogy ő is hallja.
– Jó néhány amerikai indián törzsnél a „látomás” fontos része volt a férfiavatás szertartásának. Ha eljött az idő, hogy valaki férfivá váljék, ki kellett mennie a vadonba, méghozzá fegyvertelenül. Elvárták, hogy megöljön valamit, és két éneket kellett költenie – az egyiket a Nagy Szellemről, egy másikat a saját vadász, lovas, harcos és férfiúi kiválóságáról –, és egy látomást is át kellett élnie. Ezalatt nem volt szabad ennie. El kellett jutnia egy bizonyos magasságig – szellemileg éppen úgy, mint testileg –, és ott kellett várnia, hogy jöjjön a látomás. És végül természetesen meg is jött. – Kuncogott – Az éhezés remek kábítószer.
– Szerinted az anya azért küldött ide minket, hogy látomásaink legyenek? – kérdezte Ralph.
– Talán azért, hogy egy tisztító eljárás során erőt és szentséget nyerjünk – válaszolta Glen. – Tudod, a dolgok elvetése jelképes cselekmény. Talizmán jellegű. Amikor tárgyakat vetsz el magadtól, akkor elveted mindazt, ami jelképesen kapcsolódik hozzájuk. Tisztítani kezdesz. Nekilátsz, hogy kiürítsd az edényt.
Larry lassan csóválta a fejét. – Nem tudlak követni.
– Nos, vegyünk egy értelmes embert a járvány előttről. Törjük össze a tévéjét, mit fog csinálni este?
– Olvas – felelte Ralph.
– Meglátogatja a barátait – mondta Stu.
– Bekapcsolja a sztereót – vigyorgott Larry.
– Persze, mindezt megteszi – mondta Glen. – Ugyanakkor hiányzik neki az a tévé. Lyuk támad az életében ott, ahol a tévénézés volt. Lelke mélyén még mindig erre gondol: Kilenc órakor bekapok néhány sört, azután megnézem a Red Sox mérkőzését a tévében. És amikor odamegy és meglátja a készülék hűlt helyét, piszkosul csalódik. Megszokott életének egy része felborult, nem igaz?
– Aha – helyeselt Ralph. – A mi tévénk egyszer két hétig rossz volt, és éri nem éreztem jól magam, amíg meg nem javították.
– Ha gyakran nézett tévét, akkor nagyobb a lyuk az életében, és kisebb, ha csak keveset használta. De valami eltűnt. Na most vegyük el valamennyi könyvét, minden barátját, a sztereóját. Vegyük el tőle az ételt is, csak azt eheti, amit menet közben össze tud szedni. Ez egy ürítő eljárás, ugyanakkor az ego is csökkenni kezd. Az egyéniségük, uraim, átváltozik ablaküveggé. Vagy még inkább üres pohárrá.
– De mi mindennek a célja? – kérdezte Ralph. – Miért kell keresztülmennünk ezen a zavaros valamin?
– Ha olvasod a Bibliát – felelte Glen –, akkor meg láthatod, mennyire hagyományos eljárás a próféták között, hogy időnként kimennek a pusztaságba – ez az Ótestamentum Mágikus-Misztikus útja. [8] Ezeknek az utaknak a tartama rendszerint negyven nap és negyven éjszaka, ami héberül azt jelenti: „Senki sem tudja pontosan, mennyi időre ment el, de jó sok idő volt.” Emlékeztet ez titeket valakire?
– Hát persze, az anyára – felelte Ralph.
– Mármost gondoljatok magatokra, mint valami elemre. Tudjátok, valójában erről van szó. Az agyatok kémiai úton átalakított elektromossággal működik. Mellesleg az izmaitok is elemként viselkednek – egy acetilkolin nevű vegyi anyag lehetővé teszi, hogy a töltés kisüljön, amikor mozognotok kell, és amikor meg akartok állni, egy másik vegyi anyag, a kolineszteráz jön a segítségetekre. A kolineszteráz lebontja az acetilkolint, így az idegek ismét rossz vezetőkké válnak. Ez is jó. Különben abba a helyzetbe jutnátok, hogy elkezditek vakarni az orrotokat, de sohasem tudjátok abbahagyni. Na jó, a helyzet a következő: minden, amit gondoltok és tesztek, csökkenti az elem töltését. Mint a kocsiban a kiegészítők.
Valamennyien erősen figyeltek.
– Ha a tévét nézitek, könyvet olvastok, beszélgettek a barátaitokkal, megesztek egy kiadós vacsorát... mindez lemeríti az elemet. Egy normális élet – legalábbis ahogy az a nyugati civilizációban zajlott – olyan volt, mint egy autó, amelyben motor mozgatja az ablakokat, a fékeket, az üléseket, egyszóval mindent. De minél több kiegészítőd van, annál kevesebb töltése lesz az akkumulátornak. Igaz?
– Ja – bólintott Ralph. – Még egy nagy Delco sem képes soha túltöltődni, amikor egy Cadillacben van.
– Nos, mi most lehántjuk a kellékeket. Feltöltődünk.
– Ha egy kocsi akkumulátorát túl sokáig töltöd, akkor felrobban – szólalt meg bizonytalanul Ralph.
– Igen – helyeselt Glen. – Akárcsak az emberek. A Biblia mesél nekünk Izajásról, Jóbról és a többiekről, de azt nem mondja el, hogy hány próféta tért vissza a vadonból olyan látomásokkal, amelyek tönkretették az agyát. Úgy képzelem, nem is egy. Mindazonáltal én egészséges tisztelettel viseltetem az emberi elme és lélek iránt, még ha akadnak is olyan ellenpéldák, mint ez a Kelet-Texas itt...
– Szállj le rólam, bőrhajú – mordult föl Stu.
– Akárhogy is, az emberi elme kapacitása jelentősen nagyobb, mint akár a legnagyobb Delco akkumulátoré. Azt hiszem, szinte a végtelenségig lehet tölteni. Bizonyos esetekben még azon túl is.
Egy darabig némán lépkedtek, a hallottakat emésztve.
– Változunk? – kérdezte halkan Stu.
– Igen – bólintott Glen. – Úgy vélem.
– Fogytunk – mondta Ralph. – Máris látom rajtatok, srácok. Nekem meg nagy benga sörhasam volt. Most, ha lenézek, ismét látom a cipőm hegyét. Sőt az egész lábamat.
– Lelkiállapot – szólalt meg hirtelen Larry. Amikor mindnyájan ránéztek, kicsit zavarba jött, de folytatta. – Volt egy ilyen érzésem az utóbbi héten, de nem voltam képes megérteni. Talán most sikerül. Jól éreztem magam. Mintha egy fél jointot szívtam volna el valami igazán erős fűből, vagy szippantottam volna egy adag kokót. De hiányzott az a bódító érzés, ami a droggal jár. Ha az ember anyagozik, úgy érzi, a normális gondolkodás valahogy kikerül az ellenőrzése alól. Most viszont úgy érzem, hogy kiválóan tudok gondolkodni, sőt talán még jobban is, mint máskor. Ugyanakkor fel vagyok dobva. – Elnevette magát. – De lehet, hogy mindez az éhségtől van.
– Az éhség is része – helyeselt Glen –, de nemcsak erről van szó.
– Ami engem illet, egyfolytában éhes vagyok – mondta Ralph –, de nem látszik fontosnak. Igazán jól érzem magam.
– Én is – mondta Stu. – Évek óta nem voltam testileg ilyen jó állapotban.
– Ha kiüríted az edényt, ugyanakkor kiüríted belőle mindazt a szart, ami benne úszkált – mondta Glen. – A fölös dolgokat. A tisztátalanságokat. Hát persze hogy jó érzés. Ez a teljes testi-lelki purgálás.
– Ugyancsak sajátosan magyarázod el a dolgokat, bőrhajú.
– Lehet, hogy nem elegáns, de pontos.
– Segít ez nekünk vele szemben? – kérdezte Ralph.
– Nos – felelte Glen –, ezért van az egész. Efelől nincs kétségem. De majd meglátjuk, igaz?
Továbbmentek. Kojak bukkant elő a bozótból, egy darabig velük kutyagolt, a körmei kocogtak a 70-es út aszfaltján. Larry lenyúlt, megborzolta a bundáját. – Jó öreg Kojak – szólalt meg. – Tudtad, hogy elem vagy? Egy nagy, kövér, öreg Delco akkumulátor, élethosszig tartó garanciával?
Úgy tűnt, Kojak nem tudta, vagy nem törődött vele, de megcsóválta a farkát, hogy jelezze, együtt érez Larryvel.
ESTE SEGÓTÓL tizenöt mérföldre nyugatra táboroztak le, és mintegy a délutáni beszélgetés alátámasztásaként nem találtak ennivalót, először azóta, hogy elhagyták Bouldert. Glen készített az utolsó adag neszkávéjukból egy bögre italt, azt adták kézről kézre. Az utolsó tíz mérföldet úgy tették meg, hogy egyetlen kocsit sem láttak.
Másnap reggel, útjuk huszonkettedik napján egy felborult Ford kombit találtak, amelyben négy tetem volt, kettő közülük kisgyerek. A kocsiban két doboz állatalakos kekszet találtak és egy nagy zacskó avas krumpliszirmot. A keksz volt jobb állapotban. Öt részre osztották.
– Ne zabálj, Kojak! – korholta az állatot Glen. – Csúnya kutya! Hova lett a jó modorod? Ha már nincs modorod – kénytelen vagyok ezt feltételezni –, akkor hol van belőled a savoir fairé? [9]
Kojak a farkát csóválta, és ahogy bámulta a kekszet, világosan látszott, hogy semmivel sem szorult bele több savoir fairé, mint jó modor.
– Akkor kaparj, kurta, neked is lesz – mondta Glen, és odaadta a kutyának a saját utolsó kekszét, egy apró tigrist. Kojak fölzabálta, azután tovább szaglászott.
Larry egyszerre kapta be az egész adagját, körülbelül tíz állatkát. Lassan, álmodozva rágott. – Észrevettétek valaha is – kérdezte –, hogy ezeknek az állatos kekszeknek enyhe, citromos utóíze van? Emlékszem rá még gyerekkoromból. Mostanáig eszembe sem jutott.
Ralph, aki egyik kezéből a másikba hajigálta az utolsó két kekszet, most bekapta az egyiket. – Igen, igazad van. Tényleg van egy kis citromos utóíze. Bárcsak itt lenne az öreg Nicky. Azt sem bánnám, ha még több részre kellene osztanunk ezt a kekszet.
Stu bólintott. Végeztek a keksszel, és továbbmentek. Ezen a délutánon találtak egy Great Western Markets teherautót, amely láthatólag Green Riverbe tartott. A jármű rendesen kikanyarodott a leállósávba, a vezető hátradőlt, és a volánnál halt meg. A kocsi hátuljából származó sonkakonzervet ebédeltek, de egyikük sem kívánt túl sokat. Glen azt mondta, összehúzódott a gyomruk. Stunak nem tetszett a sonka szaga – nem romlott volt, hanem túl erős. Túl érett. Felfordult tőle a gyomra. Alig tudta rávenni magát, hogy egy szeletet egyen. Ralph azt mondta, alig várja, hogy ismét találjanak legalább három doboz állatkekszet, amin jót nevettek. Még Kojak is keveset evett, azután elindult, hogy felderítsen valami szagnyomot.
Este Green Rivertől keletre táboroztak le, és a kora reggeli órákban porhó hullott.
A HUSZONHARMADIK NAPON, valamivel dél után érték el a vízmosást. Az ég egész nap borús volt, és nem volt valami meleg – elég hideg van a havazáshoz, gondolta Stu –, akár hóviharra is számíthattak.
Megálltak a vízmosás szélén, Kojak Glen lába mellé telepedett, és előbb lenéztek, azután a túlsó oldalra. Valahol északra átszakadhatott egy gát, de az is lehet, hogy az erős nyári záporok okozták. Akárhogy is, hatalmas ár vonult végig a San Rafaelen, amely némelyik évben csupán aszóvölgy. A víz legalább tízméternyit elmosott az I-70-esből. A szakadék úgy tizenhat méter mély volt, törmelékkőből és üledékes kavicsból álló partjai omladoztak. A fenekén kitartóan csörgedezett a víz.
– A fenébe! – szólalt meg Ralph. – Valakinek oda kéne csörögnie a utah-i Állami Útfelügyeletnek, hogy csináljon valamit.
Larry előremutatott. – Oda nézzetek! – mondta. Az ürességbe bámultak, amelyben most kezdtek feltűnni a különös, szélfaragta oszlopok és monolitok. Vagy száz méterrel lejjebb a San Rafael medrében meglátták a korlátokat, kábeleket és az aszfaltút hatalmas tábláit. Egy darab, amelyen a szaggatott fehér felezővonal is látszott, apokaliptikus ujjként meredt a felhős, viharos égre.
Glen lenézett a törmelékes vízmosásba, zsebre vágta a kezét. Szórakozott, álmatag kifejezés ült az arcán. Stu halkan megkérdezte: – Menni fog, Glen?
– Azt hiszem, igen.
– Hogy van az ízületi gyulladásod?
– Volt már rosszabb. – Kényszeredetten elmosolyodott. – De őszintén szólva, volt már jobb is.
Nem volt kötelük, hogy egymáshoz kössék magukat. Elsőnek Stu indult el óvatosan. Nem tetszett neki, ahogy a föld olykor megindul alatta, a sziklák és a föld aprókat csuszamlanak. Egyszer azt hitte, hogy elveszíti a lába alól a talajt, és a fenekén csúszik végig a lejtőn. Elkapott egy sziklakiugrást és abba kapaszkodott görcsösen, amíg nem talált szilárdabb terepet a lábának. Azután Kojak robogott el vidáman mellette kis porszökőkutakat gyártva, apró földcsuszamlásokat indítva. Egy pillanattal később már lent is állt a fenéken, a farkát csóválta, és barátságosan csaholt föl Stura.
– Te kurva, hencegő dög! – morgott Stu, és óvatosan tovább igyekezett lefelé.
– Máris jövök – szólt oda Glen. – Hallottam ám, hogy mit mondtál a kutyámra!
– Óvatosan, kopasz! Rohadt óvatos légy! Nagyon laza a talaj.
Glen lassan indult lefelé, elővigyázatosan haladt egyik kapaszkodótól a másikig. Stu minden alkalommal megfeszült, amikor látta, hogy a laza föld kicsúszik Glen ütött-kopott bakancsa alól. Haját finom ezüstként lebegtette a füle mögött a feltámadó szellő. Stunak eszébe jutott, hogy amikor először találkozott Glennel, aki középszerű festményét pingálta a New Hampshire-i út mellett, barátja haja még csak deresedett.
Egészen addig a pillanatig, amíg Glen a vízmosás sáros fenekére nem tette a lábát, Stu meg volt győződve róla, hogy lezuhan, és két darabban érkezik. Megkönnyebbülten felsóhajtott, és a vállára csapott.
– Csak nyugi, Kelet-Texas – szólt rá Glen, és lehajolt, hogy felborzolja Kojak bundáját.
– Csakhogy itt vagy – mondta Stu.
Ralph következett, óvatosan mozgott egyik kapaszkodótól a másikig, az utolsó két métert egy ugrással megtette. – Öregem – mondta. – Ez a moslék olyan laza, mint a libafos. Vicces lenne, ha nem tudnánk fölkapaszkodni a másik oldalon, és négy-öt mérföldet gyalogolhatnánk árral szemben, hogy találjunk egy menetelesebb szakaszt, igaz?
– Még ennél is viccesebb lenne, ha újabb áradás jönne, miközben mi kapaszkodót keresünk – felelte Stu.
Larry fürgén, ügyesen jött, alig három perc alatt lent volt. – Ki megy föl elsőnek? – kérdezte.
– Miért nem próbálkozol te, ha már ilyen fürge vagy? – kérdezte Glen.
– Hát persze.
Figyelemreméltóan tovább tartott felkapaszkodni; az álnok partoldal kétszer is megindult alatta, kis híján elesett. De végül elérte a szakadék peremét, és leintegetett nekik.
– Ki a következő? – kérdezte Ralph.
– Én – mondta Glen, és átment a túlsó parthoz.
Stu elkapta a karját. – Ide figyelj – mondta. – Mehetünk egy keveset ár ellen, hogy találjunk egy enyhébb lejtőt, ahogy Ralph mondta.
– Hogy elveszítsünk egy egész napot? Amikor gyerek voltam, negyven másodperc alatt fölfutottam az ilyen terepen, és az érverésem nem emelkedett hetven fölé.
– Most már nem vagy gyerek, Glen.
– Nem. De azért maradt bennem némi erő.
Mielőtt Stu bármit mondhatott volna, Glen megindult. A lejtő egyharmadánál megállt pihenni, azután folytatta. Már csaknem félútnál volt, amikor belekapaszkodott egy kiugró palasziklába. Az azonban kifordult a helyéből, és Stu biztos volt benne, hogy az öreg a fenékig bucskázik, gyulladásos ízületein hemperegve.
– A francba! – sóhajtotta Ralph.
Glen csapkodott, és valahogy megőrizte az egyensúlyát. Jobbra dőlt, újabb hat métert ment fölfelé, pihent, azután továbbhaladt. A perem közelében leszakadt egy sziklakiszögellés, amelyre ráállt, és vissza-bucskázott volna, ha nincs Larry. Ő azonban elkapta Glen karját, és felhúzta.
– Semmiség az egész! – kiáltott le Glen.
Stu megkönnyebbülésében elvigyorodott. – Hogy állsz az érveréseddel, kopasz?
– Azt hiszem, kilencven körül lehet – ismerte el Glen.
Ralph úgy mászott föl a meredek parton, mint valami kitartó hegyikecske, minden lépését ellenőrizte, nagy óvatossággal emelte és rakta le a lábát. Amikor elérte a szakadék peremét, Stu is elindult.
Egészen lezuhanása pillanatáig úgy vélte, hogy ez a lejtő valamivel könnyebben járható, mint az, amelyen leereszkedtek. Jobbak voltak a kapaszkodók, a lejtő szöge is enyhébb volt valamelyest. A felszín azonban sziklatörmelék és márgás talaj keveréke volt, és borzalmasan csúszott a nedves időben. Stu érezte, milyen gonosz a terep, és óvatosan kapaszkodott.
A mellkasa már kiemelkedett a perem mögül, amikor a sziklakiszögellés, amelyen a bal lábával állt, hirtelen eltűnt. Csúszni kezdett. Larry utánakapott, de ez alkalommal elvétette. Stu megmarkolta az úttest kiugró darabját, az azonban a kezében maradt. Bután bámulta, és közben egyre gyorsabban siklott lefelé. Elhajította az aszfaltdarabot, és közben úgy érezte magát, mint a Csúnya Prérifarkas. Már nem is kell más, mint hogy a gyalogkakukk dudáljon, amikor elérem a feneket!
A térde nekicsapódott valaminek, és beléhasított a fájdalom. Markolászta volna a síkos felszínt, amely most már ijesztő sebességgel siklott el mellette, de csupán sár maradt a kezében.
Nekiütközött a törmelék közül kimeredő, tompa nyílhegy alakú sziklának, bucskázott egyet, a lélegzete elakadt. Három métert repült, és a lábszára rossz szögben érte el a talajt. Hallotta a reccsenést. A fájdalom azonnali és rettenetes volt. Felordított. Csinált egy hátraszaltót. A szája telement földdel. Éles kavicsok húztak véres csíkokat az arcán és a karján. Ismét a sérült lábára érkezett, és hallotta, hogy másutt is eltörik. Ez alkalommal nem ordított, hanem sikoltott.
Az utolsó öt métert hason csúszva tette meg, mint a kisgyerek a csúszdán. Majd megállapodott, sáros nadrággal, eszeveszetten dobogó szívvel. A lábát fehér tűz égette. A kabátja és az inge felcsúszott az álláig.
Eltört. De mennyire? Ahogy érzem, elég csúnya törés. Legalább két helyen, de lehet, hogy több helyen is. És kiugrott a térdem.
Larry apró szökkenésekkel ereszkedett le a lejtőn, mozgása szinte gúnynak hatott azután, ami Stuval történt. Letérdelt mellé, és föltette azokat a kérdéseket, amelyeket Stu már föltett magának.
– Mennyire pocsék, Stu?
Stu felkönyökölt, és Larryre nézett. Az arca fehér volt a sokktól, és barna földcsíkok tarkították.
– Úgy számolom, lesz vagy három hónap, mire ismét járni tudok – mondta. Úgy érezte, mindjárt elhányja magát. Fölnézett a felhős égre, ökölbe szorította a kezét és megrázta.
– ÓÓ, A FRANCBA! – ordította.
RALPH ÉS LARRY sínbe tették a lábszárát. Glen elővett egy üveget, amelyben, mint mondta, az „izületes piruláit” tartotta. Stu nem tudta, mi van az üvegben, és Glen nem volt hajlandó elárulni, de a fájdalom a lábában távoli zümmögéssé változott. Nagyon nyugodtnak, sőt derűsnek érezte magát. Eszébe jutott, hogy ők valamennyien csak kölcsönkapták az idejüket, nem szükségszerűen azért, mert útban vannak Flagg-hez, hanem mert túlélték Gikszer Kapitányt. Mindenesetre ő tudta, mit kell tenni... és rajta lesz, hogy meg is tegyék. Larry éppen most hallgatott el. Valamennyien aggodalmasan álltak, várták, hogy mit mond. Az pedig elég egyszerű volt. – Nem.
– Stu – szólalt meg gyengéden Glen –, te nem érted...
– Megértem. Azért mondom, hogy nem. Nincs visszaút Green Riverbe. Nincs kötél. Nincs autó. Azzal megszegjük a szabályokat.
– Ez nem kurva játék! – kiáltotta Larry. – Itt meghalsz!
– Te pedig majdnem bizonyosan meghalsz Nevadában. Most pedig induljatok. Van még négy órátok napnyugtáig. Semmi szükség rá, hogy elpocsékoljátok.
– Nem fogunk itt hagyni – mondta Larry.
– Sajnálom, de itt fogtok hagyni. Én mondom.
– Nem. Most én vagyok a parancsnok. Az anya azt mondta, bármi történik veled...
– Akkor ti továbbmentek.
– Nem. Nem. – Larry körülpillantott, Glentől és Ralphtól várt támogatást. Ők gondterhelten néztek vissza. Kojak figyelmesen ült mellettük, farkát csinosan a mancsai köré rendezte.
– Ide hallgass, Larry! – mondta Stu. – Ez az egész út azon az elgondoláson alapul, hogy az öregasszony tudta, mit beszél. Ha elkezdesz ezzel vitatkozni, akkor mindent elrontasz.
– Igen, így van – helyeselt Ralph.
– Nem így van, te seggfej! – tiltakozott Larry, dühösen utánozva Ralph színtelen oklahomai tájszólását. – Nem Isten akarata volt, hogy Stu itt lepottyanjon, de még csak nem is a sötét ember csinálta. Csak laza volt a talaj, egyszerűen laza volt a talaj! Nem hagylak itt, Stu! Elegem volt abból, hogy embereket hagyjak magam mögött!
– De igen. Itt fogjuk hagyni – mondta halkan Glen.
Larry hitetlenül bámult rá, mintha elárulta volna. – Azt gondoltam, hogy a barátod!
– Az is. De ez nem számít.
Larry hisztérikusan fölnevetett, és kicsit arrébb ment a szakadékban. – Te megőrültél. Tudsz róla?
– Nem őrültem meg. Megegyeztünk valamiben. Körbeálltuk Abagail anya halálos ágyát, és belementünk a dologba. Ez csaknem bizonyosan a halálunkat jelenti, és ezt mi is tudtuk. Megértettük az egyezséget. Most pedig továbbra is be kell tartanunk.
– Jó, én is azt akarom, az istenit! Nem kell Green Rivernek lennie; kerítünk egy kombit, beletesszük, és továbbmegyünk...
– Gyalog kell mennünk – mondta Ralph. Stura mutatott. – Ő nem tud gyalogolni.
– Jó. Rendben. Eltört a lába. Akkor mit javasoltok, mit tegyünk? Lőjük le, mint a lovakat szokás?
– Larry – kezdte Stu.
Mielőtt folytathatta volna, Glen megragadta Larry ingét és maga felé rántotta. – Kit akarsz te megmenteni? – A hangja hideg és szigorú volt. – Stut vagy magadat?
Larry csak bámult rá, az ajka mozgott.
– Ez nagyon egyszerű – folytatta Glen. – Nem maradhatunk... ő pedig nem jöhet.
– Nem vagyok hajlandó ezt elfogadni – suttogta Larry. Az arca holtsápadt volt.
– Ez egy próba – mondta hirtelen Ralph. – Pontosan az.
– Talán őrültségi próba – felelte Larry.
– Szavazzunk – szólt a földön Stu. – Én arra szavazok, hogy induljatok tovább.
– Én is – mondta Ralph. – Sajnálom, Stu. De ha Isten figyel ránk, akkor a figyelme talán rád is kiterjed...
– Ezt én nem csinálom – közölte Larry.
– Te nem Stuval törődsz – válaszolta Glen. – Magadban próbálsz megmenteni valamit. De ez alkalommal az a helyes, ha továbbmegyünk, Larry. Muszáj mennünk.
Larry lassan dörgölte a száját a kézfejével. – Maradjunk itt ma éjszakára – mondta. – Gondoljuk végig a dolgot.
– Nem! – utasította el Stu.
Ralph bólintott. Összenéztek Glennel, azután az öreg előhalászta zsebéből az „ízületi pirulákat”, és Stu kezébe tette. – Morfium alapú gyógyszer – mondta. – Három-négy szemnél több valószínűleg végzetes hatású lehet. – Pillantását belefúrta Stu szemébe. – Megértettél, Kelet-Texas?
– Igen. Megértettelek.
– Miről beszéltek? – kiáltotta Larry. – Mi az ördögöt javasolsz neki?
– Talán nem érted? – kérdezte Ralph olyan mély megvetéssel, hogy Larryben bennszakadt a szó. Azután ismét azzal a lidércnyomásos gyorsasággal pergett végig előtte minden, mint az idegen arcok, amikor az ember végigkocsizik a karneválon: pirulák, feldobók, nyugtatók, csitítók. Rita. Megfordítja a hálózsákjában és látja, hogy halott és merev, zöld hányás csorog a szájából, mint egy buli undok emléke.
– Ne! – Igyekezett kitépni az üveget Stu kezéből.
Ralph megragadta a vállát. Larry viaskodott.
– Engedd el – mondta Stu. – Beszélni akarok vele. – Ralph még mindig fogta a fiú vállát, és bizonytalanul nézett Stura. – Na, engedd már el!
Ralph elengedte, de gyanakodva figyelt, hogy ismét közbeléphessen.
– Gyere ide, Larry – kérte Stu. – Guggolj le.
Larry odament és leguggolt. Nyomorultul nézett Stu arcába. – Ez nem igazság, öreg. Ha valaki lezuhan, és eltöri a lábát, akkor nem lehet... nem lehet csak úgy otthagyni, hogy meghaljon. Hát nem érted? Hé, öreg... – Megérintette Stu arcát. – Kérlek. Gondolkodj.
Stu megfogta Larry kezét és megszorította. – Azt gondolod, hogy bolond vagyok?
– Nem! Dehogy, csak...
– És gondolod, hogy azok az emberek, akik ép eszük birtokában vannak, nem dönthetnek a sorsukról a maguk akarata szerint?
– Ó, öreg! – Larry sírva fakadt.
– Larry, ez nem a te hibád. Azt akarom, hogy menjetek tovább. Ha kijuttok Vegasból, errefelé fogtok visszajönni. Talán Isten küld egy hollót, hogy tápláljon engem, nem tudhatod. Egyszer olvastam egy vicclapban, hogy az ember hetven napig is ellehet étel nélkül, ha van vize.
– A tél előbb ideér. Három napon belül meghalsz a szabad ég alatt, még akkor is, ha nem használod a pirulákat.
– Ez nem a te dolgod. Ennek már nem vagy részese.
– Ne küldj el, Stu.
Stu komoran válaszolt: – De elküldlek.
– Francba! – Larry fölállt. – Mit fog mondani rólunk Fran? Amikor megtudja, hogy itt hagytunk a ragadozóknak és az ölyveknek?
– Semmit sem fog mondani, ha nem mész tovább, és nem fékezed meg ezt az alakot. És Lucy sem fog mondani semmit. Sem Dick Ellis. Se Brad. Se senki.
– Jól van – mondta Larry. – Megyünk. Holnap. Ma éjjel itt táborozunk le, és talán lesz egy álmunk... valami...
– Nincsenek álmok – felelte gyengéden Stu. – Sem jelek. Ez nem így működik. Itt maradsz egy éjszakát, és semmi sem történik, azután még egy éjszakát akarsz maradni, majd még egyet... most rögtön indulnotok kell.
Larry otthagyta, elfordult, lehorgasztotta a fejét. – Jól van – mondta végül olyan halkan, hogy alig lehetett hallani. – Akkor úgy lesz, ahogy akarod. Isten irgalmazzon nekünk.
Ralph odament Stuhoz, letérdelt mellé. – Tehetünk érted valamit, Stu?
Stu elmosolyodott. – Igen. Gore Vidal összes művei kellenének, azok a könyvek Lincolnról és Aaron Burról meg a többiekről. Mindig is el akartam olvasni őket. Most, úgy tetszik, van rá lehetőségem.
Ralph szomorúan elmosolyodott. – Bocs, Stu. Úgy látszik, hülye vagyok.
Stu megszorította a karját, és Ralph arrébb lépett. Glen jött oda. Ő is sírt, és amikor leült Stu mellé, megint eleredt a könnye.
– Eredj már, kisbaba – mondta Stu. – Nem lesz semmi bajom.
– Larrynek igaza van. Ez borzasztó. Olyan, mint amit egy lóval tennénk.
– Tudod, hogy ezt kell tenni.
– Gondolom, igen, de ki tudhatja valójában? Hogy van a lábad?
– Pillanatnyilag nem fáj.
– Rendben, nálad vannak a pirulák. – Glen meg törölte a szemét. – Isten veled, Kelet-Texas. Irtóra örülök, hogy megismertelek.
Stu félrefordította a fejét. – Ne búcsúzz végleg, Glen. Mondd inkább, hogy viszlát, az több szerencsét hoz. Valószínűleg legföljebb félútig jutsz fölfelé ezen az átkozott oldalon, és már pottyansz is vissza, azután egész télen itt fogunk kártyázni.
– Nem tart olyan sokáig – felelte Glen. – Én érzem, te nem?
Mivel ő is érezte, Stu visszafordult. – De igen – felelte, azután halványan elmosolyodott. – De nem félek a gonosztól, igaz?
– Igaz! – válaszolta Glen. A hangja rekedt suttogássá halkult. – Húzd ki a dugót, ha muszáj, Stuart. Ne vacakolj.
– Nem fogok.
– Akkor hát, Isten veled.
– Isten veled, Glen.
A három férfi összeverődött a szakadék nyugati oldalánál, és miután még egyszer hátranéztek, Glen elindult fölfelé. Stu növekvő riadalommal követte az útját. Glen hanyagul, szinte óvatlanul ment, alig nézett a lába elé. A föld megcsúszott alatta egyszer, azután még egyszer. Mindkét alkalommal szórakozottan kapaszkodóért nyúlt, és mindkét alkalommal talált is. Amikor fölért a peremre, Stu hosszú, rekedt sóhajban engedte ki visszatartott lélegzetét.
Ralph volt a következő, és amikor ő is fölért, Stu még egyszer, utoljára, odaszólt Larrynek. Belenézett az arcába és arra gondolt, hogy egyre inkább emlékeztet a késői Harold Lauderre – feltűnően nyugodt, a szem figyelmes, kicsit óvatos. Ez az arc csak azt mutatja, amit meg akar mutatni.
– Most már te vagy a főnök – mondta. – Menni fog?
– Nem tudom. Megpróbálom.
– Te hozod a döntéseket.
– Csakugyan? Nekem úgy rémlik, az elsőt mindjárt elutasították. – Szemébe most utat talált egy érzelem: a neheztelés.
– Igen, de több ilyen nem lesz. Ide figyelj – az emberei elkapnak titeket.
– Igen, én is így gondolom. Vagy elkapnak, vagy lesből lőnek le, mint a kutyákat.
– Nem, én azt hiszem, elkapnak és elvisznek hozzá. Úgy gondolom, pár napon belül. Ha Vegasba értek, tartsd nyitva a szemed. Várj. Elkövetkezik.
– Mi, Stu? Mi következik el?
– Nem tudom. Amiért odaküldtek. Légy készen. Tudni fogod, amikor elkövetkezik.
– Visszajövünk érted, ha lehet. Tudod.
– Igen, persze.
Larry gyorsan fölment a partoldalon, és csatlakozott két társához. Megállt, visszaintett. Stu válaszul fölemelte a kezét. Elmentek. Soha többé nem látták Stu Redmant.
TIZENHAT MÉRFÖLDRE táboroztak onnan, ahol Stut hagyták. Újabb vízmosáshoz értek, de ez kisebb volt az előzőnél. Igazából azért haladtak ilyen keveset, mert elkedvetlenedtek. Nehéz volt megmondani, visszanyerik-e még a kedvüket. A lábuk mintha súlyosabb lett volna. Egyikük sem akart a másik arcába nézni, mivel attól tartottak, saját bűntudatuk tükröződne benne.
Sötétedéskor letáboroztak, és a környező bokrokból tüzet raktak. Volt vizük, de élelmük nem. Glen beletömködte az utolsó adag dohányt a pipájába, és hirtelen az jutott az eszébe, hogy vajon Stunak maradt-e cigarettája. A gondolat elvette a kedvét a dohányzástól, kiverte pipáját egy sziklán, és szórakozottan szétrugdosta a Borkum Riff utolsó szálait. Amikor néhány perccel később egy bagoly huhogott valahol a sötétségben, körülnézett.
– Mondjátok, hol van Kojak? – kérdezte.
– Hát nem fura? – kérdezte Ralph. – Nem emlékszem, hogy láttam volna az utóbbi néhány órában.
Glen fölállt. – Kojak! – kiáltotta. – Hé, Kojak! Kojak! – A hangja magányosan visszhangzott a pusztaságban. Válaszképpen nem harsant ugatás. Ismét leült, és belesüppedt a keserűségbe. Halkan felsóhajtott. Kojak csaknem az egész kontinensen át követte. Most pedig elment. Olyan volt ez, mint valami borzalmasan baljós előjel.
– Gondolod, hogy elkapta valami? – kérdezte halkan Ralph.
– Talán Stuval maradt – szólalt meg Larry nyugodt, elgondolkodó hangon.
Glen meglepetten fölnézett. – Talán – mondta elmélázva. – Lehet, hogy csakugyan ez történt.
Larry egy kaviccsal labdázott. – Azt mondta, Isten talán küld neki egy hollót, hogy táplálja. Kétlem, hogy akadna itt akár csak egy darab is, így hát Ő talán egy kutyát küld Stu segítségére.
A tűz roppant egyet, szikraoszlopot repített a sötétségbe, ahol egy kurta pillanatig ragyogva örvénylett, azután kihunyt.
AMIKOR STU meglátta a sötét árnyékot, amely egyenesen felé tartott a szakadékba, föltámaszkodott a legközelebbi görgetegkőnek, lábát mereven maga elé nyújtotta, és méretes követ keresett elgémberedett kezével. Csontig átfagyott. Larrynek igaza volt. Ha ezen a hőmérsékleten két-három napig a földön fekszik, az meg fogja ölni. Hacsak ez a valami előbb el nem intézi. Kojak naplementéig maradt vele, azután otthagyta, könnyedén fölkapaszkodott a vízmosás oldalán. Stu nem hívta vissza. A kutya visszatalál Glenhez, és vele megy tovább. Talán ez az ő része a játékban. De most azt kívánta, bárcsak kicsit tovább maradt volna. Jó, hogy nála vannak a pirulák, de azért nem örülne, ha a sötét ember valamelyik farkasa tépné szét.
Keményebben markolta a követ. A sötét árnyék húszméternyire megállt. Azután ismét elindult, feketén az éjszaka sötétjében.
– Na gyere! – mondta nyersen Stu.
A fekete árnyék megcsóválta a farkát és jött. – Kojak?
Ő volt az. Hozott valamit a szájában, és lepottyantotta Stu lába mellé. Leült, és farkával a földet verdesve várta a dicséretet.
– Jó kutya! – álmélkodott a meglepett Stu. – Jó kutya!
Kojak egy nyulat hozott neki.
Stu elővette a zsebkését, kinyitotta, gyors mozdulatokkal kibelezte a nyulat. Fölvette a gőzölgő beleket, és odadobta Kojaknak. – Kéred? – Kérte. Stu megnyúzta a nyulat. Nem volt ínyére a gondolat, hogy nyersen kell megennie.
– Fa? – kérdezte különösebb remény nélkül. A vízmosásban szerteszét rengeteg ág és fadarab hevert, amelyeket a víz hagyott maga mögött, de egyiket sem volt képes elérni.
Kojak a farkát csóválta, és nem mozdult.
– Hozol? Ho...
De Kojak eltűnt. Megpördült, elhúzott a vízmosás keleti oldala mentén, és már rohant is visszafelé egy nagy darab uszadékfával a fogai között. Leejtette Stu mellé, és vakkantott. A farka fürgén verdesett.
– Jó kutya! – ismételte Stu. – De még mennyire! Hozd, Kojak!
A vígan csaholó Kojak ismét eltűnt. Húsz perc alatt elég fát hordott össze egy nagyobbacska tűzhöz. Stu gondosan szilánkokat hasított gyújtósnak. Ellenőrizte a készletét, és látta, hogy másfél levél gyufája van. A második szállal sikerült meggyújtania a tüzet, azután gondosan táplálta. Hamarosan meglehetős meleg áradt a tűzből, és a hálózsákjában kuporgó Stu olyan közel húzódott hozzá, amennyire tudott. Kojak a tűz másik oldalán hevert, az orrát a mancsára fektette.
Amikor a tűz leégett kissé, Stu nyársra húzta a nyulat, és megsütötte. Hamarosan olyan erősen és ínycsiklandóan illatozott, hogy korogni kezdett a gyomra. Kojak fölneszelt, és figyelmes érdeklődéssel nézte a nyulat.
– A fele a tied, a fele az enyém, nagyfiú, jó lesz így?
Tizenöt perccel később levette a tűzről a nyulat, és sikerült úgy kettétépnie, hogy ne nagyon égesse meg az ujjait. A hús egyes helyeken megpörkölődött, másutt félig nyers maradt, mégis árnyékba borította a Great Western Markets dobozolt sonkáját. Jó étvággyal befalták Kojakkal... és éppen végeztek, amikor vérfagyasztó vonítás hallatszott le a vízmosásba.
– Uramjézus! – mondta nyúlhússal tele szájjal Stu.
Kojak talpra ugrott, nyakán fölmeredt a szőr, és morogni kezdett. Merev lábbal megkerülte a tüzet, és ismét felmordult. Akármi üvöltött is, elhallgatott.
Stu lefeküdt, egyik keze ügyében a jókora kődarabbal, másik mellett a nyitott zsebkésével. A csillagok hidegek, magasak, közömbösek voltak. Gondolatai megkeresték Frant, majd ugyanolyan gyorsan otthagyták. Ez túlságosan fájt, tele has ide vagy oda. Nem fogok aludni, gondolta. Legalábbis nem sokat.
Mégis elaludt, Glen egyik pirulájának segítségével. És amikor a tűz parazsa zsarátnokká hűlt, Kojak odament hozzá, és mellette aludt, átadva Stunak teste melegét. Így esett, hogy a csapat felbomlását követő első estén Stu evett, miközben a többiek éheztek, és jól aludt, míg a többieket rossz álmok és a gyorsan közeledő végzet balsejtelme kínozta.
HUSZONNEGYEDIKÉN Larry Underwood háromfős zarándokcsoportja harminc mérföldet tett meg, és a San Rafael-dombtól északkeletre táborozott le. Ezen az éjszakán fagypont alá csökkent a hőmérséklet. Tüzet raktak, és szorosan melléje feküdtek. Kojak nem csatlakozott hozzájuk.
– Mit csinálhat Stu ma este? – kérdezte Ralph Larryt.
– Haldoklik – felelte Larry. Rögtön meg is bánta ezt a választ, amikor látta, hogyan fut végig a fájdalom Ralph egyszerű, becsületes arcán, de nem tudta, mivel tegye jóvá. Végül is úgyszólván biztos volt benne, hogy igazat mondott.
Feküdt, és különös bizonyossággal érezte, hogy holnap lesz a nagy nap. Akármi következik is, már csaknem ott vannak.
Rossz álmai voltak ezen az éjszakán. Legvilágosabban arra emlékezett ébredéskor, hogy egy Shady Blues Connection nevű zenekarral turnézott. A Madison Square Gardent bérelték ki, és minden jegy elkelt. Mennydörgő taps fogadta őket, amikor a színpadra léptek. Larry odament, hogy megigazítsa a mikrofont, a megfelelő magasságba állítsa, de nem tudta megmozdítani. Odament a szólógitáros mikrofonjához, de azon sem lehetett állítani. Ugyanez volt a helyzet a basszusnál, az orgonistánál. Moraj és ütemes taps hallatszott a tömeg felől. A Shady Blues Connection tagjai egyenként eltűntek a színpadról, miközben sunyin vigyorogtak magas, pszichedelikus inggallérjukba, amilyeneket a Byrds tagjai viseltek 1966 táján, amikor Roger McGuinn nyolc mérföld magas volt. Vagy nyolcszáz. Larry egyik mikrofontól a másikig ment, igyekezett legalább egyet beállítani. De mindegyik minimum három méter magasan volt, és nem mozdultak. Úgy néztek ki, mint egy csomó rozsdamentes acélkobra. Valaki a tömegben követelni kezdte a „Bébi, komálod az emberedet?” című számot. Azt nem játszom többé, próbálta mondani. Azt abbahagytam, amikor a világ véget ért. Nem hallották, egyre hangosabban kántáltak, a hátsó sorokban kezdték, azután végigsöpört a hangorkán a nézőtéren, egyre erősebben és hangosabban: Bébi, komálod az emberedet! Bébi, komálod az emberedet! BÉBI, KOMÁLOD AZ EMBEREDET!
A kántálás még a fülében harsogott, amikor fölébredt. Egész testét kiverte a verejték.
Nem kellett hozzá Glen, hogy megmagyarázza, miféle álom volt ez, vagy mit jelentett. Az álom, amelyben nem érik el a mikrofonokat, nem tudják beállítani őket, éppoly mindennapos a rockzenészek között, mint az, hogy a színpadon vannak, és elfelejtenek egy egyszerű dalt. Larry sejtette, hogy minden előadó álmodik hasonlóakat...
Előadás előtt.
A gyarlóság álma. Egyetlen egyszerű, nyugtalanító félelmet fejez ki: Mi van, ha nem tudom? Mi van, ha akarom, mégse tudom? A rettegés attól, hogy képtelen megtenni a hitnek azt a kis minőségi ugrását, ahol minden művész – énekes, író, festő, zenész – kezdődik.
Járj a kedvében az embereknek, Larry.
Kinek a hangja ez? Az anyjáé?
Te elfogadó vagy, Larry.
Nem, mama, nem vagyok. Nem játszom többé azt a számot. Abbahagytam, amikor a világ véget ért. Becsszavamra.
Visszafeküdt, és ismét elszundított. Az utolsó gondolata az volt, hogy Stunak igaza volt: a sötét ember elkapja őket. Holnap, gondolta. Akármi vár is ránk, már csaknem ott vagyunk.
DE HUSZONÖTÖDIKÉN senkit sem láttak. Egykedvűen baktattak a ragyogó kék ég alatt, és sok madarat és vadat láttak, embert azonban egyet se.
– Meglepő, milyen gyorsan visszatért a vadon – jegyezte meg Glen. – Tudtam, hogy gyors folyamat lesz, és természetesen a tél egy kicsit le fogja lassítani, de ez akkor is megdöbbentő. Alig száz nap telt el a járvány kitörése óta.
– Igen, de nincs egyetlen kutya vagy ló sem – mondta Ralph. – Ez azért nem tisztességes. Feltaláltak valami bacit, ami csaknem az egész emberiséget kiirtja, de ez nem elég nekik. Még a két kedvenc állatát is el kell vinnie. Lekaszálta az embert és a legjobb barátait.
– És meghagyta a macskákat – morogta rosszkedvűen Larry.
Ralph felragyogott. – No hát, ott van Kojak...
– Ott volt Kojak.
Ez megölte a társalgást. Komoran néztek le rájuk a dombok, amelyeken akár tucatnyi ember is elbújhatott, fegyverekkel és távcsövekkel. Larryt nem hagyta el az előérzete, hogy a mai a döntő nap. Valahányszor elértek egy dombtetőt, azt várta, hogy útakadályt pillant meg a mélyben. És valahányszor nem így történt, orvtámadás járt az eszében.
A lovakról beszélgettek. A kutyákról, a bölényekről. A bölény visszajön, mondta nekik Ralph – Nick és Tom Cullen látta őket. Nincs messze a nap – talán már az ő életükben bekövetkezik –, amikor a bölények ismét elsötétítik a síkságokat.
Larry tudta, hogy ez az igazság, ugyanakkor azt is, hogy nem igaz – az ő életük talán tíz perc múlva véget ér.
Már majdnem besötétedett, ideje volt táborhelyet keresni. Elérték az utolsó domb tetejét, Larry arra gondolt: Na most. Itt lesznek.
De senki nem volt ott.
Egy LAS VEGAS 260 feliratot viselő, fényvisszaverő zöld tábla közelében táboroztak le. Viszonylag bőségesen ettek aznap: tacós krumpliszirmot, üdítőt és két Slim Jimet, amelyet egyenlően elosztottak.
Holnap, gondolta ismét Larry, és elaludt. Azt álmodta, hogy ő és Barry Greig meg a Szakadt Rongyok a Madison Square Gardenben játszanak. Ez volt a nagy lehetőség – valami szuperbanda előzenekara voltak, amelyet valami nagyvárosról neveztek el. Boston, vagy talán Chicago volt a neve. És minden mikrofon megint legalább három méter magasan volt, ő pedig egyiktől a másikig botladozott, miközben a hallgatóság ütemesen tapsolt, és megint a „Bébi, komálod az emberedet?” követelte.
Lenézett az első sorba, és nyakon öntötte a félelem jeges vize. Ott ült Charles Manson, a homlokán az X helyén egy begyógyult, fehér heg, tapsolt és kántált. Ott volt Richard Speck is, hetyke, pimasz pillantással nézett föl rá, szájában füstszűrő nélküli cigaretta fityegett. A sötét embert vették közre. John Wayne Gacy ült mögöttük. [10] Flagg vezényelte a kántálást.
Holnapi gondolta ismét Larry, miközben az egyik túl magas mikrofontól a másikig botladozott a Madison Square Garden forró álomfényei alatt. Holnap meglátlak.
DE NEM TÖRTÉNT MEG sem a következő, sem az azutáni napon. Szeptember 27-én este Freemont Junctionnál táboroztak le, és itt bőven találtak ennivalót.
– Folyvást azt várom, hogy vége lesz – mondta Larry Glennek azon az estén. – És mindennap, amikor nem történik meg, csak rosszabb a dolog.
Glen bólintott. – Ugyanígy érzek. Furcsa lenne, ha kiderülne, hogy csak délibáb, nem? Semmi más, csak kollektív lelkiismeretünk lázálma.
Larry egy pillanatig meglepetten tűnődve nézett rá. Azután lassan megcsóválta a fejét. – Nem. Nem hinném, hogy álom lenne.
Glen elmosolyodott. – Én sem, ifjú ember. Én sem.
A következő napon jött létre a kapcsolat.
DÉLELŐTT TÍZ ÓRA volt, amikor fölértek egy domb tetejére, és alattuk, nyugatra, ötmérföldnyi távolságban két, orral egymásnak állított autó zárta le az országutat. Pontosan úgy, ahogy Larry várta.
– Baleset? – kérdezte Glen.
Ralph elárnyékolta a szemét. – Nem hinném. Nem úgy állnak.
– Az ő emberei – mondta Larry.
–Igen, én is így gondolom – helyeselt Ralph. – Mit csinálunk most, Larry?
Larry elővette a farzsebéből a kendőjét, és megtörölte az arcát. Ezen a napon mintha visszatért volna a nyár, vagy inkább érződött a délnyugati sivatag hője. A hőmérséklet megközelítette a harminc fokot.
De ez száraz meleg, gondolta nyugodtan. Csak egy kicsit izzadok. Éppen csak egy kicsit. Visszagyömöszölte a kendőt a zsebébe. Most, hogy tényleg elérték őket, úgy érezte, minden rendben. Megint olyan különös érzése támadt, hogy ez az egész színjáték, műsor, amit elő kell adni.
– Lemegyünk, és meglátjuk, Isten tényleg velünk van-e. Rendben, Glen?
– Te vagy a főnök.
Ismét elindultak. Fél óra múlva elég közel jártak ahhoz, hogy lássák, miszerint az orral egymás felé fordított kocsik valaha a utah-i országúti rendőrségé voltak. Több fegyveres várt rájuk.
– Vajon lelőnek? – kérdezte Ralph társalgási hangon.
– Hát, nem tudom – felelte Larry.
– Mert némelyik puska mesterlövészfegyver. Távcső is van rajtuk. Látom, ahogy a napfény megvillan a lencséken. Ha le akarnak lőni, ezen a távon akármikor megtehetik.
Tovább ballagtak. Az útzárnál levő emberek két csoportra oszlottak, öten voltak elöl, akik fegyvereiket a három közeledőre szögezték, hárman a kocsik mögött kuporogtak.
– Nyolcan vannak, Larry? – kérdezte Glen.
– Igen, nyolcat látok. Hogy vagytok?
– Én jól – felelte Glen.
– Ralph?
– Csak azt szeretném, ha tudnánk, mit tegyünk, amikor eljön az idő – felelte Ralph. – Mindössze ennyit szeretnék.
Larry egy pillanatra megfogta a kezét, és megszorította. Azután Glenét is megszorította.
Mérföldnyire sem voltak a terepjáróktól. – Nem fognak egyenesen lelőni – mondta Ralph. – Különben már megtették volna.
MOST MÁR meg tudták különböztetni az arcokat. Larry kíváncsian nézegette őket. Az egyiknek sűrű szakálla volt. A másik fiatal volt, de majdnem kopasz – ciki lehetett neki, hogy már a suliban hullott a haja, gondolta Larry. A harmadik rikító sárga füles sapkát viselt, amelyre egy vigyorgó tevét rajzoltak, a teve alá pedig a SZUPERPÚP szót írták régimódi, cikornyás betűkkel. Az egyik alak éppen úgy festett, mint egy könyvelő. 357-es Magnumon matatott, és háromszor olyan idegesnek tűnt, mint amilyennek Larry érezte magát; úgy festett, mint aki rögvest lábon lövi magát, ha nem csillapodik le.
– Hát nem különböznek a mieinktől – jegyezte meg Ralph.
– Dehogynem – felelte Glen. – Mindnyájan tele vannak aggatva vassal.
Húsz lépésre az utat elzáró rendőrautóktól Larry megállt, társai követték példáját. Flagg emberei és Larry zarándokjai egy pillanatig halálos csendben bámulták egymást. Azután Larry Underwood szelíden megszólalt: – Helló.
A kis ember, aki leginkább könyvelőnek tűnt, előrelépett. Még mindig a Magnumját piszkálta. – Glendon Bateman, Lawson Underwood, Stuart Redman és Ralph Brentner?
– Mondd csak, hülyegyerek – kérdezte Ralph –, ugye te nem tudsz számolni?
Valaki elnyihogta magát. A könyvelőforma ember elvörösödött. – Ki hiányzik?
Larry válaszolt. – Stut baleset érte az idevezető úton. És azt hiszem, veled is ezt történik, ha tovább idétlenkedsz azzal a fegyverrel.
Most már többen is vihogtak. A könyvelő visszadugta a pisztolyt szürke nadrágjának korcába, amitől még nevetségesebben festett.
– A nevem Paul Burlson – mondta –, és a rám ruházott hatalomnál fogva letartóztatlak benneteket, és megparancsolom, hogy kövessetek.
– Kinek a nevében? – kérdezte azonnal Glen.
Burlson megvetően nézett rá... de a megvetés valami mással keveredett. – Tudjátok, kiről beszélek.
– Akkor mondd ki.
De Burlson néma maradt.
– Félsz? – kérdezte Glen. Végignézett a nyolc emberen. – Annyira féltek tőle, hogy még a nevét sem meritek kimondani? Jól van, akkor megnevezem én. A neve Randall Flagg, de ismerik még sötét ember, továbbá magas ember, valamint Járkáló Cimbora néven is. Tálán nem így hívja némelyiktek? – A hangja felkúszott a düh csengő, magas oktávjába. Néhányan bizonytalanul sandítottak egymásra, és Burlson is hátrált egy lépést. – Nevezhetitek Belzebubnak is, mert az is az ő neve. Hívhatjátok Nyarlathotepnek, Áháznak és Astarothnak. Azt is mondhatjátok, hogy R'yelah, Szeti vagy Anubisz. A neve légió, a pokol pártütője, és megcsókolhatjátok a seggét. – A hangja visszaváltott társalgási szintre. – Gondoltuk, jobb az ilyesmit tisztázni.
– Fogjátok meg őket – mondta Burlson. – Fogjátok meg és lőjétek le az elsőt, amelyik megmoccan.
Egy különös pillanatig senki sem mozdult, és Larry azt gondolta: Nem fogják megtenni, éppen úgy félnek tőlünk, mint mi tőlük, sőt jobban, noha náluk vannak a fegyverek...
Burlsonra nézett, és azt mondta: – Kit akarsz átverni, te kis szarzsák? Mi menni akarunk. Ezért jöttünk idáig.
Ekkor megmozdultak, majdhogynem úgy, mintha Larry adta volna ki a parancsot. Őt és Ralphot az egyik terepjáró hátuljába tuszkolták, Glent a másikba. Acélrácsok mögé kerültek. A kocsikban nem voltak belül kilincsek.
Letartóztattak, gondolta Larry. Mulattatta a gondolat.
Négy ember szállt be az első ülésekre. A terepjáró tolatott, megfordult, és elindult nyugat felé. Ralph sóhajtott.
– Megijedtél? – kérdezte Larry halkan.
– Kutya legyek, ha tudom. Olyan jó érzés nem kutyagolni, hogy nem is tudom.
Az elöl utazók egyike hátraszólt: – Az a nagyszájú öregember. Ő a főnök?
– Nem. Én vagyok.
– Hogy hívnak?
– Larry Underwood. Ő Ralph Brentner. A harmadik társunk Glen Bateman. – Kinézett a hátsó ablakon. A másik terepjáró mögöttük jött.
– Mi történt a negyedik társatokkal?
– Eltörte a lábát. Ott kellett hagynunk.
– Hát az kemény dolog lehet. Barry Dorgan vagyok. Vegasi biztonsági erők.
Larry érezte, hogy az Örülök, hogy találkoztunk abszurd fordulata tolakszik az ajkára, erre elmosolyodott. – Mennyi idő alatt érünk Las Vegasba?
– Hát, nem tudunk túl gyorsan repeszteni, mert az úton dugók vannak. A város környékén már letakarítottuk az utakat, de így is sokáig tart, míg odaérünk. Öt órába is beletelik.
– Az semmiség – csóválta meg a fejét Ralph. – Mi már három hete úton vagyunk, ahhoz képest öt óra ebben a kocsiban semmi.
Dorgan addig helyezkedett az ülésen, amíg rájuk nem tudott nézni. – Nem értem, hogy miért gyalogoltatok. Ami azt illeti, azt sem értem, miért jöttetek. Tudnotok kellett, hogy ez lesz a vége.
– Küldtek minket – felelte Larry. – Gondolom, azért, hogy megöljük Flagget.
– Hát, haver, arra nincs sok esélyetek. Te és a cimboráid egyenesen a Las Vegas-i megyei börtönbe kerültök. Nincs tovább. Ő különös érdeklődést mutat irántatok. Tudta, hogy jöttök. – Elhallgatott. – Reménykedjetek benne, hogy gyorsan végez veletek. De nem hiszem, hogy ez a szándéka. Mostanában nincs jó kedvében.
– Miért nincs? – kérdezte Larry.
De Dorgan láthatólag úgy érezte, hogy eleget mondott – talán túl sokat is. Válasz nélkül elfordult. Larry és Ralph figyelték az elsuhanó sivatagi tájat. Alig három hét alatt újdonság lett a sebesség.
VALÓJÁBAN HAT ÓRÁBA is beletelt, mire elérték Las Vegast. A sivatag közepén hevert, mint egy valószínűtlen, metszett kő. Az utcákon sok ember járt; vége volt a munkanapnak, és ők élvezték a kora este hűvösségét a gyepen, a buszmegállókban levő padokon, vagy leültek a használaton kívüli esküvői kápolnák és zálogházak kapujában. Kíváncsian bámulták a utah-i országúti rendőrség elrobogó autóit, majd folytatták csevegésüket.
Larry elgondolkodva nézett körül. Az elektromosság működik, az utcák tiszták, a fosztogatás nyomai eltűntek. – Glennek igaza volt – mondta. – A vonatok időben járnak. Mégis kíváncsi lennék, vajon ez-e az egyetlen módja a vasút működtetésének. Dorgan, az embereitek mind úgy festenek, mint az idegbetegek.
Dorgan nem válaszolt.
Megérkeztek a megyei fogházhoz, és hátra kerültek. A két rendőrautó egy lebetonozott udvaron állt meg. Amikor Larry kiszállt, megrándult, mert az izmai megmacskásodtak a hosszas mozdulatlanságtól. Látta, hogy Dorgan két bilincset vesz elő.
– Ugyan, eredj már – mondta. – De igazán.
– Sajnálom. Az ő parancsa.
Most Ralph szólalt meg: – Életemben még sohasem bilincseltek meg. Néhányszor elkaptak és bevarrtak a piások cellájába, mielőtt megnősültem, de sohasem bilincseltek meg. – Lassan beszélt, még hangsúlyosabb oklahomai kiejtéssel, és Larry rájött, hogy iszonyúan dühös.
– Parancsom van – felelte Dorgan. – Ne tedd nehezebbé, ha nem muszáj.
– Parancsod – mondta Ralph. – Tudom, ki parancsol neked. Ő ölte meg a barátunkat, Nicket. Miért szövetkezel ezzel a sátán kutyájával? Amikor csak úgy magadtól cselekszel, egész rendes hapsinak tűnsz. – Olyan dühös kíváncsisággal meredt Dorganra, hogy az megcsóválta a fejét, és másfelé nézett.
– Ez a munkám – felelte –, és el is végzem. Elég volt. Nyújtsd előre a csuklódat, különben kényszert kell alkalmaznom.
Larry kinyújtotta a kezét, Dorgan megbilincselte. – Mi voltál? – kérdezte kíváncsian a fiú. – Azelőtt?
– Rendőr Santa Monicában. Másodosztályú nyomozó.
– Mégis vele tartasz. Ez... bocsásd meg, hogy ezt mondom, de igazán furcsa.
Glen Batemant lökdösték oda hozzájuk.
– Mit lökdösitek? – kérdezte haragosan Dorgan.
– Ha hat órán át hallgattad volna azt a sok szarságot, amit ez a fickó hablatyolt, akkor magad is lökdösnéd – mondta egyik embere.
– Nem érdekel, hogy mennyi szarságot hallgattatok, vegyétek le róla a kezeteket. – Dorgan Larryre nézett. – Miért olyan furcsa, hogy vele vagyok? Zsaru voltam már tíz évvel Gikszer Kapitány előtt is. És láttam, mi történik, ha a hozzátok hasonlók veszik át a vezetést.
– Fiatalember – mondta Glen elnézően –, néhány bántalmazott kisgyermekkel és kábítószeressel szerzett tapasztalatod még nem indokolja, hogy egy szörnyeteg mellé állj.
– Vigyétek őket – mondta nyugodtan Dorgan. – Külön cellák, külön szárnyak.
– Nem hinném, hogy képes leszel élni a választásoddal, fiatalember – mondta Glen. – Nem látszol virtigli nácinak.
Ezúttal maga Dorgan lökte meg.
LARRYT ELVÁLASZTOTTÁK két társától, és egy üres folyosóra vezették, amelyen olyan feliratok sorakoztak, hogy TILOS KÖPKÖDNI, ZUHANY & TETVETLENÍTÉS, az egyiken pedig az állt: NEM VENDÉG VAGY.
– Nem bánnék egy zuhanyt – mondta.
– Talán – mondta Dorgan. – Meglátjuk.
– Mit látunk meg?
– Hogy mennyire vagy hajlandó együttműködni. Dorgan kinyitott egy cellát a folyosó végén, és betessékelte Larryt.
– Mi lesz a bilinccsel? – kérdezte Larry, és kinyújtotta a kezét.
– Persze. – Dorgan kinyitotta a bilincset, és levette a csuklójáról. – Most jobb?
– Sokkal.
– Még mindig zuhanyozni akarsz?
– Hát persze. – Larry mindenekelőtt nem akart egyedül maradni, hallgatni, amint a visszhangos folyosón távolodnak a lépések. Ha egyedül marad, visszatér a félelem.
Dorgan apró noteszt vett elő. – Hányan vagytok? Az Övezetben?
– Hatezren – mondta Larry. – Minden csütörtök este bingózunk, a főnyeremény egy tízkilós pulyka.
– Akarsz zuhanyozni vagy nem?
– Persze hogy akarok – felelte, de többé nem hitt benne, hogy fog is.
– Hányan vagytok?
– Huszonötezren, de négyezren tizenkét év alattiak, és ingyen utaznak a tömegközlekedési járműveken. Gazdasági szempontból kész leégés.
Dorgan ránézett, becsapta a noteszét.
– Ez nem megy, ember – mondta Larry. – Képzeld magad az én helyembe.
Dorgan megrázta a fejét. – Nem tudom megtenni, mert nem vagyok bolond. Miért vagytok itt? Mit képzeltetek, mi hasznotok belőle? Holnap vagy holnapután meg fog ölni titeket. És ha ő akarja, hogy beszélj, akkor beszélni fogsz. Ha azt akarja, hogy dzsiggelj, és közben kiverd a farkad, akkor azt is meg fogod tenni. Bizonyára megőrültetek.
– Az öregasszony mondta, hogy jöjjünk. Abagail anya. Valószínűleg álmodtál róla.
Dorgan megrázta a fejét, de a szeme hirtelen kerülte Larryét. – Nem tudom, hogy miről beszélsz.
– Akkor hagyjuk.
– Biztos, hogy nem akarsz beszélgetni velem? Nem akarsz zuhanyozni?
Larry elnevette magát. – Azért ilyen olcsó nem vagyok. Küldjétek ti kémeket a mi oldalunkra. Már ha találtok olyat, aki nem úgy fest, mint egy menyét, amikor Abagail anya neve szóba kerül.
– Ahogy akarod – mondta Dorgan. Visszament a folyosón a hálóval borított lámpák alatt. A túlsó oldalon átlépett az acélrácos ajtón, amely végiggurult mögötte, és tompa dörrenéssel becsukódott.
Larry körülnézett. Akárcsak Ralph, ő is előfordult néhányszor fogdában – egyszer nyilvános helyen történő alkoholfogyasztás, másszor egy uncia marihuána birtoklása miatt. Lángoló ifjúság.
– Hát, nem a Ritz – motyogta.
A priccs matraca határozottan penészesnek tűnt, és Larry kissé morbid módon azon tűnődött, vajon meghalt-e rajta valaki júniusban vagy július elején. A vécé működött, de rozsdás vízzel ment tele, amikor először lehúzta, ami biztos jele annak, hogy régen nem használták. Valaki otthagyott egy papírkötéses westernt. Larry fölvette, azután letette. Ült a priccsen, a csöndet hallgatta. Mindig utált egyedül lenni – ugyanakkor bizonyos értelemben mindig is egyedül volt... amíg meg nem érkezett a Szabad Övezetbe. És most nem is volt olyan szörnyű, amennyire félt tőle. Elég rossz volt, de meg tudott birkózni vele.
Holnap vagy holnapután meg fog ölni titeket.
Csak hát Larry nem hitt benne. Ez egyszerűen nem történhet meg.
– Nem félek a gonosztól – mondta a börtönszárny halott csendjében, és tetszett neki a csengése. Ismét kimondta.
Lefeküdt, és az jutott eszébe, hogy végül csaknem az egész utat megtette visszafelé a nyugati partra. Az út azonban hosszabb és különösebb lett, mint bárki képzelte volna. És még nincs egészen vége.
– Nem félek a gonosztól – ismételte. Elaludt, az arca nyugodt, békés volt, és nem álmodott semmit.
MÁSNAP TÍZ ÓRAKOR, huszonnégy órával azután, hogy először megpillantották a fogdát a távolból, Randall Flagg és Lloyd Henreid eljöttek Glen Batemanhez.
Glen keresztbe tett lábbal ült a cellája padlóján. Talált egy széndarabot a priccse alatt, és éppen most írta föl a férfi és női nemi szervek vésetei, nevek, telefonszámok és trágár versikék közé: Nem én vagyok a fazekas, sem a fazekas korongja, én az agyag vagyok; vajon a forma szépsége nem függ-e legalább annyira az agyag belső tulajdonságaitól, mint mestere ügyességétől? Éppen megcsodálta ezt a közmondást – vagy aforizma volt? –, amikor az elhagyott épületszárny hőmérséklete mintha tíz fokot zuhant volna. Kinyílt az ajtó a folyosó végén. Minden nedvesség felszikkadt Glen szájában, a szén kettétört az ujjai között.
Csizmasarkak kopogtak a folyosón, felé tartottak.
Más lépések is hallatszottak, erőtlenebbek és jelentéktelenebbek, amelyek ellenpontozva igyekeztek tartani a tempót.
Ez bizony ő. Meg fogom látni az arcát.
Az ízületi gyulladása hirtelen rosszabb lett. Sőt borzalmasabb. Úgy rémlett, a csontjait kilyukasztották, és megtöltötték üvegcseréppel. Ennek ellenére érdeklődő, várakozó mosollyal az arcán fordult oda, amikor a csizmasarkak megálltak a cellája előtt.
– Szóval te vagy az! – mondta. – És feleolyan mumusnak sem tűnsz, mint ahogy elképzeltük.
A rácsok túlsó oldalán két ember állt. Flagg jobbra volt Glentől. Farmert viselt fehér selyeminggel, amely fényesen csillogott a sötétben. Vigyorgott Glenre. Mögötte egy alacsonyabb férfi állt, ő egyáltalán nem mosolygott. Csapott álla volt, a szeme túl nagynak tűnt az arcához képest. A bőrszíne elárulta, hogy nem neki való a sivatagi éghajlati felégett, lehámlott, azután ismét felégett. A nyakában vörös cirmos fekete követ hordott. Zsíros, gyantaszerű kő volt.
– Szeretném bemutatni kollégámat – mondta Flagg vihogva. – Lloyd Henreid, ismerd meg Glen Bateman szociológust, a Szabad Övezet Bizottság tagját, egyúttal a Szabad Övezet agytrösztjének utolsó tagját, miután Nick Andros halott.
– Örvendek – motyogta Lloyd.
– Hogy van az ízületi gyulladásod, Glen? – kérdezte Flagg. A hangja együtt érző volt, de a szemében féktelen vidámság és rejtett tudás szikrái villóztak.
Glen gyorsan kinyitotta és összezárta az öklét, majd visszamosolygott Flaggre. Senki sem tudhatta, milyen erőfeszítésébe kerül ez a mosoly.
Az agyag belső értéke!
– Jól – felelte. – Igazán jót tett neki, hogy négy fal között aludhattam, köszönöm.
Flagg mosolya egy árnyalatnyit halványodott. Glen észrevett benne némi meglepetést és haragot. Vagy félelmet?
– Elhatároztam, hogy elengedlek – mondta élénken. Mosolya ismét felragyogott, fényesen, rókaszerűen. Lloyd felhördült a meglepetéstől, és Flagg felé fordult. – Nem igaz, Lloyd?
– Öö... hát persze – mondta a férfi. – Azám.
– Az jó! – felelte Glen könnyedén. A gyulladás egyre mélyebbre vájta bele magát az ízületeibe, amelyek megdermedtek és feldagadtak, mintha jég és tűz érné őket.
– Kapsz egy kis motorbiciklit, és mehetsz, ahova akarsz.
– Természetesen nem mehetek el a barátaim nélkül.
– Természetesen nem. Mindössze annyit kell tenned, hogy megkérsz. Letérdelsz és megkérsz rá.
Glen szívből nevetett. Hátravetette a fejét, és hosszan hahotázott. Nevetés közben a fájdalom csökkenni kezdett az ízületeiben. Jobban lett, erősebbnek érezte magát, ismét fölénybe került.
– Hát te aztán nagy franc vagy! – közölte. – Megmondom, mit csinálj. Miért nem keresel egy szép, nagy homokdombot, fogsz egy pörölyt és kalapálod föl az egészet a fenekedbe?
Flagg arca elsötétedett. A mosoly elszállt, a szeme, amely korábban sötét volt, mint Lloyd nyakbavalójának borostyánja, most sárgán csillant. Kinyújtotta a kezét, és megragadta a zárat. Elektromos zümmögés hallatszott. Tűz szökkent elő Flagg ujjai közül, égett szag terjengett a levegőben. A zár feketén, füstölögve hullott a földre. Lloyd felkiáltott. A sötét ember megragadta a rudakat, és félretolta a sínen mozgó rácsot.
– Hagyd abba a nevetést!
Glen még hangosabban nevetett.
– Ne nevess rajtam!
– Te semmi vagy! – mondta Glen, és még mindig vihogva, könnyező szemét törölgette. – Ó, bocsáss meg... csak hát mindnyájan annyira féltünk tőled... olyan nagy ügyet csináltunk belőled... legalább annyira saját ostobaságunkat nevetem ki, mint a te lényegtelenségedet...
– Lődd le, Lloyd! – Flagg a másik ember felé fordult. Az arca borzalmasan rángatózott. A keze ragadozómanccsá görbült.
– Ohó, ölj meg magadj ha meg akarsz ölni – mondta Glen. – Biztosan képes vagy rá. Érints meg az ujjaddal, és máris megáll a szívem. Vess rám fordítva keresztet, és máris agyembóliám lesz. Hívd le a villámot fönti rejtekéből, és máris kettéhasít. Ó... ó, Istenem... ó, jó ég!
A priccsére rogyott, hempergett, majd' szétrepedt a nevetéstől.
– Lődd le! – ordított rá a sötét ember Lloydra.
Sápadtan, a félelemtől remegve Lloyd előkaparta az övéből a pisztolyát, majdnem elejtette, azután igyekezett célba venni Glent. Két kézzel kellett fognia a fegyvert.
Glen, még mindig mosolyogva, Lloydra nézett. Lehetett volna akár a tanszék koktélpartiján New Hampshire-ben, a woodsville-i kultúrgettóban, egy jó vicc után, készen arra, hogy a beszélgetést visszaterelje a komolyabb elmélkedés csatornáiba.
– Ha valakit le kell lőnie, Mr. Henreid, akkor őt lője le.
– Most rögtön, Lloyd.
Lloyd vakon meghúzta a ravaszt. A golyó iszonyút dördült a zárt térben. A visszhang dühösen pattogott. De a lövedék mindössze némi betont csippentett ki a falból, öt centire Glen jobb vállától lepattant, valami mást is eltalált, azután vijjogva elröpült.
– Ennél többre nem vagy képes? – bömbölte Flagg. – Lődd le, te idióta! Ott áll előtted!
– Igyekszem...
Glen mosolya nem változott, és csak egy kicsit rándult meg a pisztolylövés hangjára. – Ismétlem, ha valakit le kell lőnie, őt lője le. Tudja, hogy igazából nem emberi lény. Egyszer egy barátomnak úgy írtam le, mint a racionális gondolkodás utolsó varázslóját. Ez pontosabb elemzés, mint gondoltam. De mostanra kezdi elveszíteni a varázserejét. Távozik belőle, és ezt ő is tudja. Most rögtön lője le, és mindnyájunkat megment, Isten tudja, mennyi vérfürdőtől és haláltól. Flagg arca nagyon nyugodt lett. – Egyikünket mindenképpen le kell lőnöd, Lloyd – mondta. – Én hoztalak ki a zárkából, amikor az éhhalál fenyegetett. Az ilyen hapsiknak akartál megfizetni. Az ilyen kis embereknek, akik nagyokat mondanak.
– Uram, úgyse tesz bolonddá – szólt Lloyd. – Úgy van, ahogy Randy Flagg mondja.
– De hát hazudik. Tudod, hogy hazudik.
– Több igazat mondott nekem, mint bárki más, aki szóba állt velem az egész tetves életemben – felelte Lloyd, és háromszor elsütötte a pisztolyt. Glen hátratántorodott, megperdült, és eldőlt, mint egy rongybaba. Vér fröccsent a félhomályos levegőbe. Nekiütközött a priccsnek, visszapattant, a földre zuhant. Igyekezett felkönyökölni.
– Hát jól van, Mr. Henreid – suttogta. – Maga nem képes többre.
– Fogd be, te nagypofájú vén tróger! – bömbölte Lloyd. Ismét tüzelt, és Glen Bateman arca eltűnt. Megint lőtt, a test élettelenül ugrott egyet. Újra lőtt. Sírva húzta meg a ravaszt. Könnyek peregtek dühös, napégette arcán. Eszébe jutott a nyúl, amelyről megfeledkezett, és a nyúl a saját lábát ette meg. Eszébe jutott Poke és a fehér Connie-ben ülő népek, meg Gigerli George. Eszébe jutott a phoenixi börtön, a patkány, és hogy nem bírta megenni a matracának a tömését. Eszébe jutott Trask, és az, hogy Trask lába egy idő után kezdett emlékeztetni egy Kentucky Fried Chicken-ebédre. Ismét meghúzta a ravaszt, de a fegyver csak élettelen kattanást hallatott.
– Jól van – mondta halkan Flagg. – Jól van. Jól csináltad. Jól csináltad, Lloyd.
Lloyd a földre dobta a pisztolyt és hátrahőkölt. – Ne érj hozzám! – kiáltotta. – Nem miattad csináltam!
– Dehogynem – felelte lágyan Flagg. – Lehet, hogy úgy gondolod, nem miattam tetted, mégis ez a helyzet. – Kinyújtotta a kezét, megérintette a borostyánt, amely Lloyd nyakában lógott. A tenyerébe szorította, és amikor ismét kinyitotta ujjait, a kő eltűnt, kis ezüstkulcs volt a helyén.
– Azt hiszem, ezt ígértem meg – mondta a sötét ember. – Egy másik börtönben. Ó tévedett... én megtartottam az ígéretemet, igaz, Lloyd?
– Igen.
– A többiek elhagytak, vagy azt tervezik, hogy elhagynak. Tudom, kik azok. Minden nevet tudok. Whitney... Ken... Jenny... ó, igen, tudom a nevüket.
– Akkor miért nem...
– Állítom meg őket? Nem is tudom. Talán jobb, ha elmennek. De te, Lloyd. Te az én jó és hív szolgám vagy, ugye?
– Igen – suttogta Lloyd. Ez volt a végső megadás. – Igen, az vagyok.
– Nélkülem még akkor is csak egy kis szar lettél volna, ha túléled a börtönt. Így van?
– Igen.
– A Lauder srác tudta ezt. Tudta, hogy én tehetem nagyobbá. Magasabbá. Ezért jött hozzám. De túlságosan tele volt gondolatokkal... túlságosan tele volt... – Hirtelen zavarodottnak és öregnek tűnt. Azután türelmetlenül legyintett, és ismét kivirágzott a mosoly az arcán. – Lehet, hogy nem lesz jó vége, Lloyd. Még ez is lehet, valami okból, amit én nem tudok meg érteni... de azért az öreg varázslónak maradt még egy-két trükkje, Lloyd. Egy vagy kettő. Most pedig figyelj. Az idő kevés, és nekünk meg kell állítanunk ezt a... bizalmi válságot. Csírájában kell elfojtanunk. Holnap lezárjuk Underwood és Brentner ügyét. Most pedig nagyon figyelj...
LLOYD ÉJFÉL UTÁN került csak ágyba, és hajnalig nem tudott elaludni. A Patkányemberrel beszélt. Paul Burlsonnal beszélt. Továbbá beszélt Barry Dorgan-nal, aki egyetértett azzal, hogy elkészíthető – és valószínűleg el is készül – hajnalig, amit a sötét ember akar. A szerelést huszonkilencedikén este tízkor kezdte az MGM Grand Hotel előtti gyepen egy tízfős brigád, ívhegesztőkkel, kalapácsokkal, szegecsekkel és nagy tétel acélcsővel. Két teherautó rakterében idehordott csövet szereltek össze a szökőkút előtt. A hegesztőkészülékek ívei hamarosan valóságos tömeget vonzottak.
– Nini, Angie mami! – lelkendezett Dinny. – Tűzijáték!
– Igen, de itt az idő, hogy a jó kisfiúk ágyba bújjanak. – Angie Hirschfield titkos félelemmel elhúzta a gyereket, mert úgy érezte, valami rossz készülődik, talán olyan gonosz, mint a szuperinfluenza.
– Látni akarom! Látni akarom a szikrákat! – vonította Dinny, de a nő gyorsan és kérlelhetetlenül elvontatta.
Julie Lawry odasündörgött a Patkányemberhez, az egyetlen hapsihoz Vegasban, akit túlságosan rémesnek tartott ahhoz, hogy lefeküdjék vele... legföljebb végszükség esetén. A Patkányember fekete bőre csillogott a hegesztési ív kék-fehér ragyogásában. Úgy kiöltözött, mint egy etióp kalóz – bő selyemnadrág, vörös selyemöv, nyeszlett nyakán ezüstdollárokból fűzött ékesség.
– Mi lesz ez, Patkány? – kérdezte a lány.
– Patkányember azt nem tudhassa, drágám, de Patkányembernek vannak ötletei. De mennyire hogy vannak! Úgy tűnik, fekete munka lesz itt holnap, ugyancsak fekete. Nem akarsz elsuttyanni egy gyors numerára a Patkánnyal, drágám?
– Talán – mondta Julie –, de csak akkor, ha tudod, hogy mi ez az egész.
– Hónapra az egész Vegas tudhassa – mondta Patkány. – Lefogadhatod arra az édes, zamatos seggedre. Gyere el a Patkányemberrel, cukifalat, és megmutatja neked Isten kilencezer nevét.
De Julie a Patkányember nagy bosszúságára lelépett.
Mire Lloydnak sikerült elaludni, a munka is befejeződött, a tömeg szétszéledt. A két teher rakterének végében két nagy ketrec állt, amelyeken jobbról-balról jókora, négyszögletes nyilasokat hagytak. A közelben négy autó parkolt, mindegyik vontatóhorgos. Mindegyik horogra vastag acél vonóláncot szereltek. A láncok végigkígyóztak a Grand Hotel gyepén, és a ketrecek nyílásaiban értek véget.
És minden lánc végén egyetlen kézbilincs lógott.
SZEPTEMBER 30-ÁN hajnalban Larry hallotta, ahogy a folyosó végén félrehúzzák az ajtót. Gyorsan közeledtek a lépések. Larry a priccsén feküdt, kezét összefonta a feje alatt. Éjjel nem aludt, hanem
(gondolkodott? imádkozott?)
Mindegy. Akárhogy is, a régi seb végre összezárult, békén hagyta. A két ember, aki egész életében volt – a valós és az ideális – egyetlen lénnyé olvadt össze. Az anyjának tetszett volna ez a Larry. Meg Rita Blakemoornak. Ennek a Larrynek sohasem lett volna szüksége rá, hogy Wayne Stukey világosítsa föl a tényekről. Ezt a Larryt még a hajdanvolt szájszépész is kedvelte volna.
Meghalok. Ha van Isten – és most már hiszem, hogy kell lennie –, akkor ez az Ő akarata. Meghalunk, és ez valamiképpen, a halálunkkal fog véget érni.
Sejtette, hogy Glen Bateman már meghalt. Egy napja lövéseket hallott az egyik szárnyból, sok lövést, inkább abból az irányból, amerre Glent vitték, nem Ralphéból. Nos hát, Ralph öreg volt, ízületi gyulladás kínozta, és akármit tervez is nekik Flagg reggelre, az alighanem nagyon ronda lesz.
A lépések a cellájához értek.
– Kelj föl, aranypofa! – szólította egy vidám hang. – A Patkányember eljött a savószín seggedért.
Larry fölnézett. Ezüstdollárokból fűzött nyakláncot viselő, vigyorgó fekete kalóz állt a cellaajtóban, egyik kezében kivont karddal. Mögötte állt a szemüveges könyvelőforma típus. A Burlson.
– Mi van? – kérdezte Larry.
– Drága öregem – felelte a kalóz –, a vég. A legvégső vég.
– Rendben – bólintott Larry, és fölkelt.
Burlson hadart, és Larry látta rajta, hogy rémült. – Azt akarom, hogy tudd, ez nem az én ötletem.
– Amennyire látom, itt semmi sem a te ötleted – mondta Larry. – Tegnap kit öltetek meg?
– Batemant – sütötte le a szemét Burlson. – Megpróbált megszökni.
– Szökni próbált – morogta Larry. Nevetni kezdett. Patkányember csúfondárosan csatlakozott hozzá. Együtt nevettek.
Nyílt a cellaajtó. Burlson előrelépett a bilinccsel. Larry nem ellenkezett, nyújtotta a kezét. Burlson ráadta a karperecet.
– Szökni próbált – mondta a fiú. – Mostanában lesz az a nap, amikor téged lőnek majd le szökés közben, Burlson. – Szeme a kalózra villant. – Téged is, Patkány. Lepuffantanak, amikor szökni próbálsz. – Ismét elnevette magát, és ez alkalommal a Patkányember nem csatlakozott. Mogorván nézett Larryre, és fölemelte a kardját.
– Tedd azt le, te barom! – szólt rá Burlson.
Libasorban indultak el: Burlson, Larry, a Patkányember. Amikor kiléptek a folyosó végén levő ajtón, öt ember csatlakozott hozzájuk. Egyikük Ralph volt, ugyancsak megbilincselve.
– Hé, Larry – szólt szomorúan. – Hallottad? Elmondták?
– Igen. Hallottam.
– Fattyúk. Ugye már az utolsókat rúgják, igaz?
– Igen. Igaz.
– Pofa be! – mordult rájuk föl valamelyik kísérő. – Ti rúgjátok mindjárt az utolsókat. Csak türelem, majd meglátjátok, mi vár rátok. Jó kis buli lesz.
– Nem, itt a vég – erősködött Ralph. – Nem is tudjátok? Hát nem érzitek?
Patkány odarohant Ralphhoz és meglökte. – Pofa be! – ordította. – A Patkányember nem akar több rohadt sápatag vudut hallani! Egy szót se többet!
– Irtóra sápadt vagy, Patkány – vigyorgott rá Larry. – Irtó sápadt. Te vagy olyan savószín, mint a béka segge.
A Patkányember ismét kirántotta a kardját, de a mozdulatban nem volt fenyegetés. Rémültnek látszott, mint minden kísérő. Volt valami a levegőben, egy sejtelem, hogy mindnyájan beléptek valami rohanva közeledő, hatalmas dolog árnyékába.
Egy olajbarna, LAS VEGAS MEGYEI BÖRTÖN feliratú kisbusz állt a napsütötte udvar szélén. Larryt és Ralphot fellökdöstek a járgányra. Csapódtak az ajtók, felbőgött a motor, és már indultak is. Kemény fapadon ültek, összebilincselt kezüket a térdük közé ejtve.
Ralph halkan megszólalt: – Hallottam, amint az egyik azt mondja, hogy mindenki ott lesz, aki Vegasban lakik. Gondolod, hogy keresztre feszítenek, Larry?
– Hát, valami ilyesmi következik. – A nagydarab férfira nézett. Ralph mélyen a fejébe húzta izzadságfoltos kalapját. A toll tépett és csapzott volt, de még mindig kihívóan meredezett a szalag mellől.
– Félsz, Ralph?
– Rohadtul – suttogta. – Nem bírom a fájdalmat. Még injekcióért sem akaródzott elmennem orvoshoz. Mindig találtam ürügyet, hogy kihagyhassam. Na és te?
– Ugyanaz. Átjönnél és leülnél mellém?
Ralph a bilincseit csörgetve fölállt, és átült Larry mellé. Néhány pillanatig hallgattak, azután Ralph szólalt meg. – Rohadt hosszú sort kapáltunk végig.
– Az már igaz.
– Csak azt szeretném tudni, hogy mivégre volt az egész. Csak annyit látok, hogy szép kis cirkusz lesz belőlünk. Mindenki eljön megnézni a nagy számot. Ezért csináltuk végig?
– Nem tudom.
A csöndben csak a kisbusz zúgott. Szó nélkül ültek a padon, fogták egymás kezét. Larry félt, de a félelem mögött zavartalanul kitartott és egyre erősödött a béke.
– Nem félek a gonosztól – motyogta. De félt. Lehunyta a szemét. Lucyra gondolt. Az anyja jutott az eszébe. Véletlenszerű gondolatok úszkáltak az agyában. Hideg reggelek, amikor föl kellett kelni, hogy iskolába menjen. Az az idő, amikor hányt a templomban. Talált egy pornómagazint a csatornában, és megnézte Rudyval, mindketten kilencévesek voltak. Yvonne Wetterlinnel nézte a baseballmeccseket első Los Angeles-i őszén. Nem akart meghalni, félt a haláltól, de legjobb tudása szerint békét kötött magával. Végül is sohasem ő választott, és most már el kellett hinnie, hogy a halál csak átmenet, egy hely, ahol várni kell, ahogy az öltözőben várunk, mielőtt kimennénk játszani.
Ellazult, amennyire tudott, és igyekezett felkészülni.
MEGÁLLT A KISBUSZ, az ajtókat félrehúzták. Ragyogó napfény ömlött be, Larry és Ralph kábultan pislogtak. Patkányember és Burlson beugrottak a buszba. A napfénnyel együtt beözönlött a hang is – halk, zsongó mormogás, amire Ralph gyanakodva fölkapta a fejét. Larry azonban tudta, hogy mi ez a hang.
1986-ban a Szakadt Rongyok a legnagyobb hakniján vett részt – Van Halen és Chavez Ravine előzenekara voltak. Akkor pont ilyen hangot hallott, mielőtt kimentek volna a színpadra. Így amikor kiléptek a kisbuszból, tudta, hogy mire számíthat, és pillája se rebbent, bár hallotta, hogy Ralph levegő után kap.
Egy hatalmas szálloda-kaszinó gyepén álltak. A bejáratot két aranypiramis fogta közre. A füvön két teherautó parkolt, rakterűkben acélrudakból készített ketreccel.
Emberek vették körül őket.
Szabálytalan kört képeztek a gyepen. Megtöltötték a kaszinó parkolóját, a bejárathoz vezető lépcsőket, az autófelhajtót, ahol egykor a vendégek álltak meg, amíg a portás oda nem füttyentett egy londinert. Még az utcára is jutott belőlük. Némelyik fiatalember a nyakába vette a barátnőjét, hogy jobban lásson. A halk mormogás a tömegállat hangja volt.
Larry végigfuttatta rajtuk a szemét. Senki sem állta a tekintetét. Minden arc sápadtnak, távolinak tűnt, rajtuk volt a halál jegye, és láthatólag tudták is. Mégis itt voltak.
Őt és Ralphot a ketrecek felé lökdösték. Menet közben Larry észrevette a vonóhorgos kocsikat a láncokkal. Mégis Ralph volt az, aki megértette a rendeltetésüket. Végül is élete nagy részét gépek között töltötte.
– Larry – mondta szárazon. – Ezek széttépnek minket!
– Mozgás befelé – mondta a Patkányember, és állott fokhagymaszagot lehelt Larry arcába. – Mássz csak föl, cukipofa. Te meg a haverod meglovagoljátok a tigrist.
Larry fölkapaszkodott a teherautó platójára.
– Add csak az inged, cukipofa.
Larry levette az ingét, és övig meztelenül állt, a reggeli hűvös szellő jólesett a testének. Ralph is levetkőzött. Suttogás futott végig a tömegen, azután elhalt. Útközben nagyon lefogytak, minden bordájuk kilátszott.
– Mars be a ketrecbe, sápatag.
Larry behátrált a ketrecbe.
Most Barry Dorgan osztogatott parancsokat. Ide ment, oda ment, arcára merevedett undorral ellenőrizte az előkészületeket.
A négy vezető beszállt a kocsikba, és beindították a motorokat. Ralph csak állt egy pillanatig, azután elkapta az egyik láncvégre hegesztett bilincset, és keresztüldobta a keskeny lyukon. Éppen fejbe találta Paul Burlsont. A tömeg idegesen vihogott.
Dorgan odaszólt: – Ezt ne csináld, cimbora. Különben odaküldök néhány embert, hogy lefogjanak.
– Tegyék csak a dolgukat – mondta Larry Ralphnak. Lenézett Dorganra. – Hé, Barry! Ezt a Santa Monica-i rendőrségen tanultad?
Újabb nevetés futott végig a tömegen. – Rendőrségi brutalitás! – kiáltotta valamelyik merészebb lélek. Dorgan elvörösödött, de nem szólt. Beljebb húzta a láncokat Larry ketrecébe, és Larry leköpte őket, kicsit meglepve, hogy egyáltalán volt nyál a szájában. Halk éljenzés hallatszott a tömeg végéből, és Larry arra gondolt, talán ez az, talán most föllázadnak...
De a szíve mélyén nem hitte. Túl sápadt volt az arcuk, túlságosan titkolózó. A hátsó sorok kihívása – értelmetlen volt, nem több, mint amikor a kölykök bekiabálnak egy előadáson a terem végéből. Kétely volt itt – érezni lehetett – és fásultság. De Flagg még ezt is hamis színben tüntette föl. Ezek az emberek meg fognak pattanni valamelyik éjszakán a nagy semmibe, amivé a világ változott. És a Járkáló Cimbora hagyja őket, mert tudja, hogy csupán a kemény magot kell kézben tartania, az olyanokat, mint Dorgan meg Burlson. A szökevények, az éjszakai lopakodók később még begyűjthetők, hogy megfizessenek, mert nem elég erősek a hitben. Nem lesz itt nyílt lázadás. Dorgan, Patkányember és egy harmadik beléptek a ketrecbe. Patkányember odatartotta a lánc végére hegesztett bilincset Larry csuklójához.
– Nyújtsd ki a karod – mondta Dorgan.
– Hát nem nagyszerű dolog a törvény és a rend, Barry?
– Nyújtsd már ki, a fenébe is!
– Rosszul nézel ki, Dorgan. Hogy van a szíved mostanában?
– Utoljára mondom, barátom. Dugd át a karod azokon a lyukakon!
Larry megtette. Rákattintották a csuklójára a bilincseket. Dorgan és a többiek kihátráltak, becsukták az ajtót. Larry jobbra nézett és látta, hogy Ralph lehorgasztott fejjel, kinyújtott karokkal áll a ketrecében. Őt is megbilincselték.
– Emberek, tudjátok, hogy ez helytelen! – kiáltotta Larry, és hangja, amelyet sokéves éneklés edzett, meglepő erővel zengett. – Nem várom, hogy megállítsátok, de azt igen, hogy emlékezzetek rá! Azért ölnek meg minket, mert Randall Flagg fél tőlünk! Fél tőlünk, és fél azoktól az emberektől, akik ideküldtek minket! – Egyre erősödő suttogás futott végig a tömegen. – Emlékezzetek rá, hogyan halunk meg! És ne felejtsétek el, hogy legközelebb ti halhattok meg így, minden méltóság nélkül, mint az állatok, egy ketrecben!
A halk mormolás tovább erősödött, haragosan zúgott... azután csönd lett.
– Larry! – szólt oda Ralph.
Flagg jött le a nagyszálló lépcsőjén, mellette Lloyd Henreid. Flagg farmert viselt, kockás inget, a zsávoly-zubbonyt a két kitűzővel, lábán cowboycsizmát. A hirtelen csöndben hallani lehetett a csizmasarkak kopogását az úton, és ez volt az egyetlen hang... az idő hangja.
A sötét ember vigyorgott.
Larry lebámult rá. Flagg a két ketrec között megállt és fölnézett. Vigyora sötéten igézett. Olyan ember volt, aki tökéletesen uralja a helyzetet, és Larry hirtelen tudta, hogy ez a vízválasztó pillanat, életének apoteózisa.
Flagg elfordult tőlük, és szembenézett a tömeggel. Végigfutott rajtuk a tekintete, és egyikük sem állta. – Lloyd – mondta halkan. Lloyd, aki sápadtnak, megviseltnek, betegnek tűnt, átadott neki egy összetekert papírlapot.
A sötét ember szétgöngyölte, szeméhez emelte, és beszélni kezdett. A hangja mély, zengő volt, kellemesen áradt szét a csöndben, mint egyetlen ezüst hullám egy fekete tavon. – Közhírré teszem, hogy ez egy igaz törvény, amelyet én, Randall Flagg hoztam a saját nevemben, szeptember harmincadikán, az ezerkilencszázkilencvenes évben, másként a járvány utáni Első Évben.
– Nem is Flagg a neved! – bömbölte Ralph. Döbbent suttogás morajlott a tömegben. – Miért nem mondod meg nekik a valódi nevedet?
Flagg rá se hederített.
– Közhírré teszem, hogy ezek az emberek, Lawson Underwood és Ralph Brentner kémek, akik nem jó szándékkal jöttek Las Vegasba, hanem inkább álnok okokból, akik belopakodtak az államba, és a sötétség leple alatt...
– Hát ez jó – mondta Larry –, mivel fényes nappal jöttünk a 70-es úton! – Kiáltássá erősödött a hangja. – Délben kaptak el az államközi országúton, hol van itt a sötétben lopakodás?
Flagg türelmesen végigvárta, mintha érezné, hogy Larrynek és Ralphnak joga van válaszolni a vádakra... nem mintha ez végső soron számítana.
Folytatta: – Közhírré teszem, hogy ezeknek az embereknek a csoportja a felelős az Indian Springsben elkövetett szabotázsért, a helikopterekre szerelt bombákért, Carl Hough, Bill Jamieson, Cliff Benson haláláért. Ennélfogva gyilkosságban bűnösek.
Larry szeme a tömeg szélén álló férfira tévedt. Noha Larry ezt nem tudta, Stan Bailey volt az, Indian Springs parancsnoka. Látta Bailey arcán az értetlenséget és a meghökkenést, és valami Láda Ember-féle badarságot olvasott le a szájáról.
– Közhírré teszem, hogy ezeknek az embereknek a csoportja más kémeket is küldött hozzánk, akik meghaltak. Az ítélet úgy szól, hogy ezeknek az embereknek példásan kell bűnhődniük, ezért darabokra szaggattatnak. Mindenkinek kötelessége és felelőssége közületek, hogy végignézze a büntetést, hogy emlékezzetek rá, és elmondhassátok másoknak, hogy mit láttatok ma.
Flagg mosolya felvillant, ez alkalommal bátorítani akart, de semmivel sem volt melegebb és emberibb, mint egy cápa vicsorgása.
– A gyermekesek felmentést kapnak, ők elmehetnek.
Az autók felé fordult, amelyek alapjáraton zümmögtek, és apró füstfelhőket eregettek a reggelbe. Miközben odanézett, mozgolódás támadt a tömeg élén. Hirtelen egy ember tolakodott ki a tisztásra. Nagydarab férfi volt, az arca majdnem olyan fehér, mint szakácsruhája. A sötét ember Lloyd kezébe nyomta a tekercset, amikor Whitney Horgan kinyomakodott a tisztásra. Lloyd keze olyan görcsösen reszketett, hogy tisztán hallatszott a kettészakadó papír reccsenése.
– Hé, emberek! – kiáltotta Whitney.
Zavart mormogás futott végig a tömegen. Whitney egész teste remegett, mintha szélütés érte volna, feje egyfolytában biccentgetett. Flagg egy ragadozó mosolyával figyelte Whitneyt. Dorgan megindult a szakács felé, de Flagg leintette.
– Ez nem helyes! – rikoltotta Whitney. – Hát nem látjátok?
Halálos csend. Mintha valamennyien sírkövekké váltak volna.
Whitney görcsösen nyeldekelt. Ádámcsutkája föl-alá szaladgált, mint majom a rúdon.
– Valamikor amerikaiak voltunk! – kiáltotta végül. – Az amerikaiak nem így szokták csinálni! Nem voltam nagy ember, én mondom nektek, csak egy szakács voltam, de azt tudom, hogy az amerikaiak nem tesznek ilyet, nem hallgatnak valami cowboycsizmás gyilkos bolondra...
Rémült, suttogó sóhaj szakadt föl Las Vegas újdonsült lakóiból. Larry és Ralph meglepetten összenézett.
– Mert az! – folytatta Whitney. A verejték könnyként csurgott le rövidre nyírt haja alól az arcára. – Végig akarjátok nézni, ahogy ezt a két hapsit a szemetek láttára tépik darabokra? Gondoljátok, hogy így kell kezdeni egy új életet? Én mondom nektek, lidércnyomásotok lesz tőle egész hátralevő életetekben!
A tömeg helyeslően felzúgott.
– Ezt meg kell állítanunk! – mondta Whitney. – Hát nem látjátok? Időre van szükségünk, hogy... hogy...
– Whitney. – A hang sima volt, mint a selyem, alig több suttogásnál, mégis elegendő ahhoz, hogy elnémítsa a szakácsot. Flagg felé fordult, az ajkai némán mozogtak, a szeme olyan merev volt, mint egy makréláé. A verejték most már patakokban csurgott az arcán.
– Whitney, jobb lett volna, ha csendben maradsz. – Flagg hangja halk volt, mégis meghallotta mindenki. – Akkor elengedtelek volna... miért is ne?
Whitney ajka mozgott, de egy hang sem hagyta el a száját.
– Gyere ide, Whitney.
– Nem! – suttogta Whitney, de senki sem hallotta tiltakozását, csak Lloyd, Ralph, Larry és valószínűleg Barry Dorgan. Whitney lába megmozdult, mintha nem hallotta volna, amit a szája mondott. Félretaposott fekete tornacipője surrogott a fűben, miközben úgy ment a sötét ember elé, akár egy kísértet.
A tömeg tátott szájjal, dülledt szemmel figyelte.
– Ismertem a terveidet – mondta a sötét ember. – Tudtam, hogy mit akarsz, mielőtt megtetted volna. És hagytam volna, hogy eliszkolj, addig, amíg vissza nem akarlak venni. Egy év múlva, tíz év múlva. De most már késő, Whitney. Ezt elhiheted.
Whitney még egyszer utoljára megtalálta a hangját. Fojtott kiáltás szakadt ki belőle. – Te egyáltalán nem vagy ember! Te maga az... ördög vagy!
Flagg kinyújtotta bal kezének mutatóujját, úgy, hogy majdnem hozzáért Whitney Horgan állához. – Igen, ez igaz – mondta olyan halkan, hogy Lloydon és Larry Underwoodon kívül senki sem hallotta. – Az vagyok.
Kék, ózonillatú, sercegő tűzgömb ugrott elő táncolva Flagg ujjbegyéből, nem nagyobb, mint az a pingponglabda, amelyet Leo ütögetett a földhöz.
Az őszi szél sóhaja futott végig a tömegen.
Whitney felsikoltott, de nem mozdult. A tűzgömb megpihent az állán. Hirtelen égő hús fojtogató szaga öntött el mindent. A labda végiggördült a száján, összeforrasztotta ajkait, a sikolyt Whitney kidülledő szemei mögé zárta. Végiggurult az egyik arcán, üszkös árkot hagyva maga után.
Lezárta a szemét.
Megállt a szakács homloka fölött, és Larry hallotta, ahogy Ralph beszél, ugyanazt hajtogatja újra meg újra, és ő is csatlakozott hozzá a litániában: – Nem félek a gonosztól... nem félek a gonosztól... nem félek a gonosztól...
A gömb fölfelé gurult Whitney homlokán, és most a perzselődő haj forró bűze érzett. Legurult a tarkójára, fura, kopasz csikót húzva. Whitney megtántorodott, egy pillanatig még állt, azután eldőlt, szerencsére arcra.
A tömeg hosszú, süvítő sóhajt hallatott: Aaaahhhh! Ugyanígy sóhajtanak július negyedikén, ha különösen jól sikerül a tűzijáték. A kék tűzgömb a levegőben lebegett, most már nagyobb volt, és olyan fényes, hogy csak hunyorogva lehetett ránézni. A sötét ember rámutatott, a gömb lassan a tömeg felé gördült. Az első sorban állók – közöttük a mészfehér Jenny Engstrom – hátrahőköltek.
Flagg mennydörgő hangon kérdezte őket: – Van még valaki más itt, aki nem ért egyet az ítéletemmel? Ha van, most szóljon!
A kihívást mély csönd követte.
Flagg elégedettnek látszott. – Akkor hát...
Hirtelen elfordultak tőle a fejek. Meglepett mormolás futott végig a sokaságon. Az emberek kiabálni kezdtek, és noha lehetetlen volt világosan érteni a szavaikat, a hangjukban csodálat és meglepetés csengett. A golyó lebukott, bizonytalanul pörgött.
Villanymotor zümmögése csapta meg Larry fülét. És újból hallotta azt a fura nevet, ahogy szájról szájra jár, sohasem teljesen tisztán, sohasem teljes alakban: Ember... Láda Ember... Szemét... Szemétke...
Valaki keresztülhajtott a tömegen, mintha csak a sötét ember kihívására akarna felelni.
FLAGG ÚGY ÉREZTE, rettegés oson szívének kamráiba. Az ismeretlen, váratlan esemény rettegése volt. Mindenre számított, még Whitney bolondos szónoklatára is a pillanat hevében. A tömeg – az ő tömege – kettévált, hátrált. Ekkor magas, tiszta, dermesztő sikoly hallatszott. Valaki futásnak eredt. Másvalaki követte. A tömeg végsőkig feszült idegei elpattantak; az emberek egymást taposták le.
– Nyughassatok! – ordította Flagg teli torokból, de hiába. A tömeg erős széllé vált, és a szelet még a sötét ember sem állíthatja meg. Borzalmas, tehetetlen harag támadt benne, elkeveredett a félelemmel, új, robbanásveszélyes elegyet hozva létre. Már megint félresikerült valami. Az utolsó pillanatban valahogy elromlott, akár az oregoni öreg jogásznál, a nőnél, aki elvágta a saját torkát az ablaküveggel... és Nadine-nál... Nadine lezuhant...
Futottak a négy égtáj felé, keresztüldobogtak az MGM Grand Hotel gyepén, át az úton a Strip irányába, mert meglátták az utolsó vendéget, aki a végére érkezett, mint egy rémmese komor kísértete. Talán egy végső, iszonyú büntetés képét látták meg benne.
És meglátták azt is, amit a visszatérő vándor magával hozott.
Amint a tömeg szétszaladt, Randall Flagg is meglátta, éppen úgy, mint Larry és Ralph meg a dermedt Lloyd Henreid, aki még mindig kezében tartotta a kettétépett tekercset.
Donald Merwin Elbert volt az, akit mostanában Szemétláda Ember néven ismertek, míg a világ világ és még két nap, halleluja, ámen.
Hosszú és koszos villanytargonca volánjánál ült. A tartós akkumulátorok csaknem teljesen lemerültek. A járgány zümmögött, zsongott, ugrált. A Szemétláda Ember bolond bábuként táncolt a volán mögött.
A sugárbetegség végső fázisában volt. Megkopaszodott. Rongyos ingéből kinyúló karjait nyílt, gennyedző kelések borították. Arcának bugyborékoló, vörös masszájából egyetlen, sivatagi naptól fakult kék szem meredt ki, szörnyű, tébolyult értelem csillant meg benne. A fogai kihullottak. A körmei leváltak. A szemhéja szakadozott cafattá vált.
Olyan volt, mint aki magának a pokolnak az égő, föld alatti, sötét szájából hajtott ide villanytargoncáján.
Flagg dermedten bámulta. Mosolya eltűnt. Harsány pirospozsgái lehervadtak. Fakó üveg lett az arca.
A Szemétláda Ember hangja eksztatikusan bugyogott a keshedt mellkasból: – Elhoztam... elhoztam neked a tüzet... kérlek... bocsáss meg...
Lloyd felrázta magát. Lépett egyet, azután még egyet. – Szemétke... Szemétke koma... – Hangja nem volt több károgásnál.
Az egyetlen szem megmozdult. Fájdalmasan forogva kereste Lloydot. – Lloyd? Te vagy az?
– Én vagyok, Szemétláda. – Lloyd egész teste remegett, úgy, mint Whitneyé. – Hé, mi jót hoztál? Ez egy...
– Ez a Hatalmas – közölte boldogan Szemétláda. – Ez egy atombomba. – Imbolygott, mint új hívő az újjászületési nagygyűlésen. – Az atombomba, a Hatalmas, a nagy tűz, életem, a tiéd!
– Vidd innen, Szemétláda! – suttogta Lloyd. – Ez veszélyes. Ez... ez süt. Vidd el...
– Vitesd innen vele, Lloyd! – A sötét ember, aki most sápadt ember volt, valósággal vinnyogott. – Vitesd vissza vele oda, ahonnan hozta. Vitesd...
Szemétláda működő szeme egyre nagyobb meglepetést sugárzott. – Ki ez? – kérdezte, azután elkínzott üvöltéssé vált a hangja. – Hol van ő? Elment. Hol van? Mit csináltál vele?
Lloyd a legnagyobb erőfeszítéssel folytatta: – Szemétláda, meg kell szabadulnod ettől a dologtól. Te...
– Larry! Larry! – kiáltotta hirtelen Ralph. – Isten keze! – Arca rémítő örömet sugárzott. A szeme ragyogott. Az égre mutatott.
Larry fölnézett. Meglátta az elektromosság labdáját, amelyet Flagg az ujja hegyéből pöccintett elő. Iszonyatos méretűvé dagadt. Az égen függött, a Szemétláda felé pattogott, hajszálvékony szikrákat eregetve. A levegő annyira megtelt elektromossággal, hogy Larry minden szál szőre égnek állt tőle.
Az a dolog az égen úgy festett, mint egy kéz.
– Neeeee! – jajongott a sötét ember.
Larry ránézett... de Flagg nem volt többé. Tisztán látta, hogy valami szörnyeteg áll az előtt a hely előtt, ahol az imént Flagg volt. Valami púpos, görnyedt, csaknem formátlan lény – valami, aminek hatalmas, sárga szemét vékony fekete macskapupilla hasítja ketté.
Azután eltűnt.
Larry látta Flagg ruháit – a zubbonyt, a farmert, a csizmákat –, amint egyenesen állnak, noha nincs bennük semmi. Egy töredék másodpercig még őrizték az őket kitöltő test formáját. Azután összeomlottak.
A recsegő kék fény a sárga villanytargonca felé rohant, amelyet a Szemétláda Ember valahogy elhozott a Nellis lőtérről. Elvesztette a haját, vért hányt, végül kiköpte a fogait is, ahogy a sugárbetegség egyre mélyebbre rágta bele magát, de ez nem rendítette meg az elszántságát, hogy visszatérjen a sötét emberhez.
A kék tűzgömb a targonca hátsó részére vetette magát, keresve, hogy mi az, ami magához vonzotta.
– Bassza meg, nekünk lőttek! – kiáltotta Lloyd Henreid. Fejére tapasztotta a kezét, és térdre esett.
Ó, Isten, köszönöm, Istenem!, gondolta Larry. Nem félek a gonosztól, nem f...
Néma fehér fény töltötte meg a világot.
Erényest és bűnöst egyaránt elemésztett a szent tűz.
STU HAJNALBAN ébredt a rossz éjszaka után, és didergett, pedig Kojak mellette hevert összegömbölyödve. A reggeli ég hidegkéken ragyogott. Bár vacogott, a teste tűzforró volt. Belázasodott.
– Láz – motyogta. Kojak fölnézett rá. Megcsóválta a farkát, és elügetett a vízmosásba. Egy darab száraz fával tért vissza, amit Stu lába mellé fektetett.
– Lázat mondtam, nem ágat, de azt hiszem, ez is megteszi – mondta Stu. Hozatott Kojakkal még vagy tucatnyi ágat. Hamarosan lobogott a tűz. Még mellette is reszketett, miközben verejték csörgött az arcán. Ez az irónia netovábbja. Influenzája vagy valami hasonló betegsége volt. Két nappal azután tört ki rajta, hogy Glen, Larry és Ralph otthagyta. Újabb két napig mintha csak kóstolgatta volna – érdemes megszállnia? Láthatólag érdemes volt. Stu egyre rosszabbul lett. És ma reggel már igen rosszul érezte magát.
A zsebében levő kacatok között talált egy ceruzacsonkot, a noteszát (benne a Szabad Övezet szervezeti felépítését, amely egykor életfontosságúnak, ma kissé bolondosnak tetszett), meg a kulcskarikáját. Hosszú ideig meglepetten bámulta a kulcskarikát. Az utóbbi napokban többször elővette, és mindannyiszor meglepődött, milyen fájó szomorúságot és nosztalgiát érez. Ez itt a lakáskulcsa. Ez itt a szekrénykulcsa. Ez a kocsijának, egy rozsdás, 1977-es Dodge-nak a tartalék kulcsa – amennyire tudja, még mindig ott parkol Arnette-ben a Thompson utca 31. szám alatti társasház mögött.
A kulcskarikán műanyag keretbe foglalva egy kartonlap is volt a címével: STU REDMAN, THOMPSON utca 31, TEL: (713) 555-6283. Levette a kulcsokat a karikáról, egy pillanatig elgondolkodva táncoltatta őket a tenyerében, azután elhajította valamennyit. Az egykori Stu Redman utolsó darabkái szétrepültek a vízmosásban, eltűntek egy zsályabokorban, ahol nyílván az idők végezetéig hevernek majd. Kihúzta a kartonlapot a keretből, azután egy üres lapot tépett a noteszból.
Drága Frannie, írta a tetejére.
Elmesélt neki mindent, ami addig történt, amíg el nem törte a lábát. Megírta, hogy bár reménykedik a viszontlátásban, kételkedik benne. Legföljebb abban reménykedhet, hogy Kojak visszatalál az Övezetbe. Tenyerével szórakozottan letörölgette a könnyeit, és leírta, hogy szereti a lányt. Elvárom, hogy gyászolj meg, azután menj tovább, írta. Neked és a kicsinek tovább kell lépnetek. Most ez a legfontosabb. Aláírta, apróra hajtogatta a lapot, és betolta a cím helyébe a műanyag tokba. Azután a kulcskarikát ráakasztotta Kojak nyakörvére.
– Jó kutya – mondta, amikor végzett. – Nem mennél el körülnézni? Keress egy nyulat vagy ilyesmi!
Kojak felszökdécselt a lejtőn, ott, ahol Stu eltörte a lábát, és eltűnt. Stu a keserűség és a derű keverékével figyelte, azután fölvette azt a 7-Up palackot, amelyet Kojak hozott tegnap ág helyett. Megtöltötte az árok sáros vizével. Amikor a víz megnyugodott, a sár leülepedett az aljára. Pocsék ital volt, de ahogy az anyja mondta volna, az még sokkal pocsékabb lenne, ha egyáltalán nem lenne vize. Lassan ivott, apránként csillapította a szomját. Alig tudott nyelni.
– Az biztos, hogy az élet egy kurva – motyogta, majd jót nevetett magán. Egy-két pillanatig simogatta a nyakán, közvetlenül az álla alatt levő duzzanatokat. Azután hátradőlt, törött lábát maga elé nyújtotta, és elszenderedett.
EGY ÓRÁVAL KÉSŐBB hirtelen fölriadt, és a földet markolászta a félálom vakrémületében. Lidércnyomása volt? Ha igen, úgy tűnt, még mindig folytatódik. A föld lassan mozgott a keze alatt.
Földrengés? Földrengés lenne errefelé?
Egy pillanatig belekapaszkodott a gondolatba, hogy az egész csak delírium, hogy felszökött a láza, miközben aludt. De ahogy a szakadék peremére nézett, látta, hogy a föld apró, sáros csíkokban csúszik lefelé. Szökdécseltek-bucskáztak a kavicsok, csillám, kvarc villant döbbent szeme előtt. Azután halk, tompa moraj hallatszott – és mintha belenyomakodott volna a fülébe, majd a következő pillanatban zihálni kezdett, mert mintha az áradás vágta vízmosásból kiszippantották volna a levegőt.
Vinnyogás hallatszott a feje fölül. Kojak alakja rajzolódott ki a hasadék nyugati peremén. Farkát a lábai közé kapta, és nyugat felé, Nevada irányába bámult.
– Kojak! – kiáltotta hirtelen pánikba esve Stu. Rettegett attól a morajtól – mintha Isten toppantott volna hirtelen a sivatag földjén, nem is olyan távol innen.
Kojak leszökdécselt a szakadék oldalán, és vinnyogva szaladt a férfihoz. Stu átkarolta, és érezte, hogy a kutya reszket. Látnia kell, látnia kell! Hirtelen feltétlen bizonyossággal tudta, hogy most történik meg az, aminek meg kellett történnie.
– Fölmegyek, fiacskám – motyogta.
Kúszni kezdett a vízmosás keleti szegélye felé. Ez egy kicsit meredekebb, de több kapaszkodót kínál. Az utóbbi három napban úgy gondolta, fel tudna mászni, de nem látta értelmét. A legkomiszabb szelektől megvédte a szakadék, vize is volt. De most muszáj volt felmásznia. Látnia kell. Bunkóként húzta maga mögött törött lábát. Megtámaszkodott a két kezén, hátraszegte a fejét, és megnézte, hol van a perem. Nagyon magasnak, nagyon távolinak tűnt.
– Nem fog menni, fiacskám – mondta Kojaknak, mindazonáltal nekivágott.
Friss törmelékhalom emelkedett a fenéken ennek a legutóbbi... földrengésnek a következtében. Vagy akármi volt is. Stu átvonszolta magát rajta, azután elindult fölfelé a lejtőn, a két keze és a bal lába segítségével. Tizenegy métert tett meg, azután hatot elvesztett, mielőtt képes volt megragadni egy kiugró kvarcdarabot és megállítani a csúszását.
– Semmiség, nem tesz semmit – lihegte, és megpihent.
Tíz perccel később ismét nekiveselkedett, és újabb kilenc métert haladt. Pihent. Ismét elindult. Egy olyan helyre ért, ahol nem volt kapaszkodó, és balra kellett araszolnia, hogy találjon. Kojak mellette baktatott, nyilván azon elmélkedve, mit akar ez a bolond, aki otthagyta a vizet és a finom, meleget adó tüzecskét.
Meleg van. Túlságosan meleg.
Bizonyára visszatért a láz, de legalább enyhült a reszketés. Friss verejték gyöngyözött az arcán és a karján. Csatakos, zsíros haja a szemébe lógott.
Uram, elégek! Legalább negyven, negyvenegy fokos lázam van...
Véletlenül Kojakra pillantott. Csaknem egy percre volt szüksége, amíg tudatosodott benne, mit lát. Az állat lihegett. Nem a láz teszi, vagy nem csak a láz, mert Kojaknak is melege van.
A feje fölött madárraj húzott el hirtelen, céltalanul keringve és vijjogva.
Ők is érzik. Akármi is az, a madarak is érzik.
Ismét megindult, a félelem új erőt kölcsönzött neki. Eltelt egy óra, kettő. Megküzdött minden méterért, minden centiért. Délután egy órakor már csak két méter választotta el a peremtől. Látta a feje fölött az út kiugró roncsait. Alig két méter, de itt a lejtő nagyon meredek és sima volt. Megpróbált úgy kúszni, mint egy kígyó, de az országút alapja, a kavicságy túlságosan laza volt, kifordult a lába alól, és attól félt, ha sokat mocorog, ismét leszánkázik a szakadék fenekéig, és valószínűleg eltöri a másik lábát is.
– Elakadtam – motyogta. – Jó kis balhé. Na most hogyan tovább?
Nagyon hamar megtudta. Meg se mozdult, a föld mégis csúszni kezdett alatta. Csúszott két centit, megkapaszkodott. Törött lába súlyosan lüktetett, és ő elfelejtette zsebre tenni Glen tablettáit.
Újabb öt centit csúszott. Azután huszonötöt. Bal lába már a levegőben lógott. Csak a keze tartotta, és ahogy odanézett, az is éppen csúszni kezdett, tíz apró árkot vájva a nyirkos rögbe.
– Kojak! – kiáltotta kétségbeesetten, noha nem számított semmire. De Kojak hirtelen ott termett. Stu vakon belekapaszkodott a nyakába, bár nem várta, hogy az állat mentse meg, csak kapaszkodott, ahogy a fuldokló teszi. Kojak nem akarta lerázni. Ásni kezdett. Egy pillanatra élőképpé dermedtek. Azután Kojak megindult, két centiméterenként ásta magát előre, körmei kopogtak a kis köveken és kavicsokon. Törmelék hullott Stu arcába, lehunyta a szemét. Kojak húzta, közben úgy lihegett Stu jobb fülébe, mint egy légsűrítő.
Résnyire nyitotta a szemét és látta, hogy már csaknem fönt vannak a szakadék pereménél. Kojak leszegte a fejét. Hátsó lába dühödten dolgozott. Újabb húsz centit tett meg, és ez elég is volt. Stu kétségbeesett kiáltással elengedte a kutya nyakát, és megragadta az út kiugró részét. Letört a súlya alatt. Egy másik darabot markolt meg. Két körme matricaként hajlott vissza, és Stu felordított. A fájdalom iszonyú volt, magához tért tőle. A jó lábával úgy dolgozott, akár egy dugattyú, és végre – valahogy – lihegve, lehunyt szemmel elterült az I-70-es betonján.
Kojak addigra mellette volt. Nyüszített, és Stu arcát nyalogatta.
A férfi felült, és nyugat felé bámult. Hosszú ideig csak nézett, megfeledkezve a hőségről, amely még mindig meleg, püffedt hullámokban csapkodta az arcát.
– Istenem – mondta végül gyenge, megtört hangon. – Nézd ezt, Kojak. Larry! Glen! Végük! Istenem, mindennek vége! Mindennek!
A gombafelhő úgy meredt ki a láthatárból, mint egy ököl egy hosszú, poros alkar végén. Örvénylett, a szélei felpuhultak, már oszladoztak. Komor narancsvörös fény izzott mögötte, mintha a nap elhatározta volna, hogy már kora délután lenyugszik.
Tűzvihar, gondolta Stu.
Las Vegasban mindenki halott. Valaki jobbra húzott valamit, amikor balra kellett volna, és elsült egy atomfegyver... méghozzá a formájából és a nyomokból ítélve jókora darab. Talán egy egész raktárra való. Glen, Larry, Ralph... talán még el sem érték Vegast, de még ha úton voltak is, elég közel jutottak, hogy élve süljenek meg.
Mellette Kojak nyöszörgött boldogtalanul.
Radioaktív felhő. Merre fog fújni a szél?
Számít?
Eszébe jutott a Frannak szóló levél. Hozzá kell írnia, mi történt. Ha a szél keletnek fújja a radioaktív hamut, akkor gondjaik lehetnek... mi több, azt is tudniuk kell, hogy amennyiben Las Vegas volt a sötét ember támaszpontja, akkor az most eltűnt. Az emberek megsemmisültek az összes halálos játékszerrel együtt, amelyek ott heverve csak arra vártak, hogy fölvegye őket valaki. Mindezt hozzá kell írnia a levélhez.
De nem most. Most túl fáradt. Kimerítette a kapaszkodás, de még annál is jobban annak a szétoszló gombafelhőnek a döbbenetes látványa. Nem érzett diadalt, csak tompa, gyötrő fáradtságot. Lefeküdt a kövezetre, és az volt az utolsó gondolata, mielőtt elaludt volna: Vajon hány megatonnás? Nem hitte, hogy ezt valaha bárki is megtudja, vagy egyáltalán tudni akarja.
HAT ÓRA UTÁN ébredt. A gombafelhő eltűnt, de a nyugati ég dühös, vörös-rózsaszín fényben izzott, olyan volt, mint az égett hús felhólyagzott bőre. Stu kivonszolta magát a leállósávra, és kimerültén visszahanyatlott. Megint rázta a hideg, és felszökött a láza is. Megérintette a csuklójával a homlokát, és próbálta kitalálni, mennyi lehet. Negyvennél több.
Kojak kora este jött vissza egy nyúllal. Lefektette Stu lábához, és a farkát csóválta, várta a dicséretet.
– Jó kutya – mondta Stu fáradtan. – Nagyon jó kutya.
Kojak farka gyorsabban vert. Igen, csakugyan jó kutya vagyok, jelezte az állat. De továbbra is Stut bámulta, láthatóan várt valamit. A szertartás egy része még nem zajlott le. Stu igyekezett végiggondolni, mi maradt ki. Az agya nagyon lassan forgott; alvás közben valaki melaszt tölthetett a fogaskerekei közé.
– Jó kutya – ismételte, és a döglött nyúlra nézett. Azután eszébe jutott, noha még abban sem volt biztos, hogy van-e nála gyufa. – Hozd, Kojak! – mondta, főleg azért, hogy a kutya kedvében járjon. Az állat elrobogott, és hamarosan jókora darab száraz fával tért vissza.
Stunál volt ugyan gyufa, de erős szél fújt, a keze pedig csúnyán reszketett. Hosszú időbe telt, amíg a tűz meggyulladt. Már a tizedik gyufával próbálta meggyújtani az aprófát, de a szél ismét elfújta a lángot. Stu gondosan újra fölépítette a rakást, a gyufát a testével és a kezével védte. Nyolc szál maradt egy LaSalle Business School feliratú levélben. Megsütötte a nyulat, odaadta Kojaknak a felét, de a maga részéből alig tudott egy keveset enni. A maradékot odalökte Kojaknak. A kutya nem vette el. Csak nézte, és szorongva nyüszített.
– Edd csak, fiam. Én nem bírom.
A kutya fölfalta. Stu nézte és reszketett. Két takarója természetesen lent maradt.
Lement a nap, és a nyugati ég harsogó színekben pompázott. Ez volt a leglátványosabb naplemente, amelyet Stu valaha látott... de meg volt mérgezve. Eszébe jutott a MovieTone egyik híradós riporterének a lelkesedése a '60-as évek elejéről, hogy micsoda gyönyörű naplementék vannak még hetekkel egy-egy atomrobbanás után is! És természetesen földrengések után!
Kojak bukkant elő a vízmosásból, és valamit hozott a szájában – Stu egyik takaróját. A férfi ölébe pottyantotta. – Hé – mondta Stu, és reszketegen átölelte. – Te aztán remek kutya vagy, tudsz róla?
Kojak farkcsóválással jelezte, hogy tudja.
Stu maga köré tekerte a takarót, és közelebb húzódott a tűzhöz. Kojak odafeküdt mellé, és hamarosan mindketten aludtak. De Stu álma felszínes, bizonytalan volt, a delírium határán bukdácsolt. Valamivel éjfél után annyira kiabált álmában, hogy fölébresztette Kojakot.
– Hap! – kiáltotta. – Jobb, ha leállítod a szivattyúkat! Jön! Érted jön a fekete ember! Jobb, ha leállítod a szivattyúkat! Abban az ócska kocsiban jön!
Kojak szorongva nyüszített. Az Ember beteg. Érezte rajta a betegséget, és ehhez egy új szag is keveredett. Egy fekete szag. Ilyen szaga volt a nyulaknak, amikor rájuk vetette magát. Ilyen szaga volt a farkasnak, amelyet kibelezett Abagail anya Hemingford Home-i házában. Ilyen szaga volt a városoknak, amelyeken keresztülvágott Boulder és Glen Bateman felé. A halál szaga volt. Ha képes lett volna megtámadni és kikergetni az Emberből, megteszi. De ez benne volt. Az Ember beszívta a jó levegőt, és a közelgő halál szagát fújta ki. Nem volt mit tennie, csak várhatott és végignézhette a pusztulását Ismét fojtottan nyüszített, azután elaludt.
Stu reggel lázasabban ébredt, mint bármikor. Az álla alatti mirigyek akkorára dagadtak, mint egy-egy golflabda. A szeme, mint két forró üveggolyó.
Haldoklom... igen, ez már biztos.
Odahívta Kojakot, levette róla a kulcskarikát, és kivette a lakcímtartóból a levelét. Gondosan formált betűkkel hozzáírta, amit látott, azután a papírt visszatette a helyére. Ismét lefeküdt és elaludt. Azután valahogy megint sötétedni kezdett. Újabb látványos, iszonyú naplemente izzott-remegett nyugaton. Kojak pedig egy hörcsögöt hozott vacsorára.
– Igazán remek voltál!
Kojak vadul csóválta a farkát, és szégyenlősen vigyorgott.
Stu megsütötte, kettéosztotta az állatot, és kényszerítette magát, hogy megegye a ráeső részt. Kemény volt, az íze borzalmas, vad, és amikor végzett vele, görcsölni kezdett a gyomra.
– Ha meghalok, azt akarom, hogy menj vissza Boulderbe – mondta a kutyának. – Menj vissza, keresd meg Frant. Keresd Frannie-t. Jól van, te vén, nagydarab, buta kutya?
Kojak kétkedve csóválta a farkát.
Egy órával később Stu gyomra figyelmeztetően felmordult. Annyi ideje volt, hogy felkönyököljön, így nem mocskolta össze magát, amikor a ráeső hörcsögadag egyszerre kirontott belőle.
– A francba! – motyogta nyomorultul, azután elszundított.
Hajnaltájt ébredt, felkönyökölt, a feje zúgott a láztól. Látta, hogy kialudt a tűz. Nem számít. Most már föladja.
Valami hang hallatszott a sötétből, az ébresztette föl. Kövek, kavicsok. Kojak jön fölfelé a szakadék oldalában...
Csak az a baj, hogy Kojak mellette szundikál.
Amikor ránézett, a kutya fölébredt. A fejét fölemelte mancsairól, a következő pillanatban felállt, a vízmosás felé nézett, és mélyen, torokból morgott.
Tovább zörögtek a kövek és kavicsok. Valaki – valami – közeledett.
Stu ülő helyzetbe küzdötte magát. Ez ő, gondolta. Ott volt, de valahogy elmenekült. Most itt van, és az a szándéka, hogy elintézzen, mielőtt az influenza megtehetné.
Kojak morgása erősödött. Fölmeredt a nyakán a szőr, a fejét lesunyta. A zörgés közeledett. Stu halk lihegést hallott. Azután szünet következett, elég hosszú ahhoz, hogy Stu letörölje a karjával a verejtéket a homlokáról. Egy pillanattal később sötét árnyék emelkedett föl a vízmosás peremén, fej és váll takarta el a csillagokat.
Kojak merev lábbal, morogva elindult.
– Hé! – szólalt meg egy zavart, de valahogy ismerős hang. – Hé, Kojak, te vagy az? Tényleg?
A morgást mintha elvágták volna. Kojak örömmel, farkcsóválva robogott előre.
– Ne! – károgta Stu. – Ez csapda! Kojak...!
De a kutya már föl-alá szökdécselt az alak körül, amely végre fölért az útra. És az az alak... ugyancsak volt benne valami ismerős. Elindult Stuhoz, Kojakkal a sarkában. A kutya szüntelen, örömteli csaholással üdvözölte. Stu megnyalta a száját, és készült, hogy harcoljon, ha muszáj. Úgy gondolta, egyet, esetleg kettőt még be tud húzni.
– Ki az? – kiáltotta. – Ki van ott?
A sötét alak megállt, azután megszólalt.
– Hát Tom Cullen az a ki, az biztos is, hogy igen. H-O-L-D, ez azt jelenti, Tom Cullen. De ki van ott?
– Stu – mondta, és a hangja mintha messziről jött volna. Most már minden messzi volt. – Hello, Tom, örülök, hogy látlak. – De nem látott, és nem az éjszaka miatt. Stu elájult.
OKTÓBER MÁSODIKÁN tért magához, noha sem ő, sem Tom nem tudta a pontos dátumot. Tom hatalmas tüzet rakott, bebugyolálta Stu-t a hálózsákjába és a takaróiba. Ő a tűz mellett ült, és nyulat sütött. Kojak elégedetten hevert a földön kettejük között.
– Tom – szólalt meg Stu.
Tom odafordult. Stu látta, hogy szakállt növesztett; alig hasonlított arra az emberre, aki öt hete elhagyta Bouldert, hogy nyugatra menjen. Kék szeme boldogan csillogott. – Stu Redman! Végre magadhoz tértél, az biztos is, igen! Boldog vagyok! Öregem, de jó, hogy látlak! Mit csináltál a lábaddal? Úgy gondolom, fájhat. Egyszer az enyém is fájt. Leestem egy szénakazalról, és azt hiszem, eltört. Elfenekelt a papám? Az biztos is! Ez még azelőtt volt, hogy meglépett volna DeeDee Packalotte-al.
– Az enyém is eltört. De még hogy. Tom, borzalmasan szomjas vagyok...
– Ó, van víz. Mindenféle. Tessék.
Odaadott Stunak egy műanyag palackot, amelyben valaha tejet tartottak. A víz tiszta volt és ízletes. Nem volt benne homok. Stu mohón ivott, azután az egészet kihányta.
– Lassan és nyugodtan – intette Tom. – Ez a megoldás. Lassan és nyugodtan. Öregem, de jó, hogy látlak. Ugye fáj a lábad?
– Igen, eltörtem. Egy hete vagy még régebben. – Megint ivott, és a víz most megmaradt benne. – De rosszabb is van a lábamnál. Nagyon beteg vagyok, Tom. Lázas. Figyelj ide.
– Igen! Tom figyel. Csak mondd, hogy mit csináljak. – Előrehajolt, és Stu arra gondolt: Nahát, sokkal értelmesebbnek tűnik. Létezik ilyen? Hol járt Tom? Tud valamit a Bíróról? Vagy Daynáról? Olyan sok dolgot kell megbeszélniük, de erre most nincs idő. Egyre rosszabb lesz. A mellében mély, kerepelő hang hallatszott, mintha láncok csörögnének. A tünetek nagyon hasonlítottak a szuperinfluenzára. Nem vicces?
– Le kell vinnem a lázat – mondta Tomnak. – Ez az első dolog. Ismered az aszpirint?
– Persze. Aszpirin. Gyorsan-gyorsan-gyorsan segít..
– Bizony így van. Elindulsz az út mellett, Tom. Belenézel minden kocsi kesztyűtartójába. Az elsősegélycsomagot keresd: az egy doboz, rajta piros kereszt. Ha találsz aszpirint egy ilyen dobozban, hozd ide. És ha találsz valamelyik kocsiban egy kempingfelszerelést, hozz egy sátrat. Jó?
– Persze! – állt föl Tom. – Aszpirin és sátor, azután megint minden jobb lesz.
– Hát, kezdetnek megteszi.
– Mondd csak – szólalt meg Tom –, hogy van Nick? Álmodom róla. Az álmokban elmondja nekem, hova menjek, mert az álmokban tud beszélni. Az álmok fura dolgok, igaz? Valahányszor megpróbálok beszélni vele, mindig elmegy. Ugye jól van? – aggodalmasan nézett Stura.
– Ne most – kérte Stu. – Én... most nem tudok beszélni. Erről nem. Csak szerezz aszpirint, jó? Akkor beszélünk.
– Jól van... – de a félelem úgy ült az arcán, mint egy szürke felhő. – Kojak, elmész Tommal?
Kojak elment. Együtt indultak kelet felé. Stu lefeküdt, és eltakarta a szemét a karjával.
AMIKOR STU magához tért, már szürkült. Tom rázta föl. – Stu! Kelj föl! Kelj föl, Stu!
Stut megrémítette, hogy az idő milyen hirtelen szökkenésekkel halad – mintha személyes valósága fogaskerekének néhány foga kikopott volna. Tom segített neki felülni, és amikor már ült, le kellett hajtania a fejét a térde közé, úgy köhögött. Olyan hosszan és erősen köhögött, hogy megint majdnem elájult. Tom riadtan figyelte. Stu apránként összeszedte magát. Szorosabban húzta magára a takarókat. Ismét reszketni kezdett.
– Mit találtál, Tom?
Tom elővett egy elsősegélyládát. Volt benne leukoplaszt, Mercurochrome és egy nagy üveg Anacin. Stu döbbenten tapasztalta, hogy képtelen kinyitni a gyerekbiztos fedelet. Oda kellett adnia Tomnak, aki végül nagy nehezen kinyitotta. Stu bekapott három Anacint, azután a műanyag palackból leöblítette őket.
– És ezt is találtam – mondta Tom. – Egy kocsiban volt kempingfölszerelés, de nem akadt sátor. – Hatalmas, püffedt kettős hálózsák volt, kívül ragyogó narancsszínű, a peremén pedig vidám csillagok és sávok váltakoztak.
– Igen, ez nagyon jó. Majdnem olyan jó, mint egy sátor. Jól csináltad, Tom.
– És ez is itt van. Ugyanabban a kocsiban találtam. – Tom a zubbonyába nyúlt, és féltucatnyi alufóliába csomagolt holmit vett elő. Stu alig hitt a szemének. Fagyasztva szárított sűrítmények voltak. Tojás. Zöld borsó. Tök. Szárított marha. – Ugye étel, Stu? Ételek képe van rajta, az biztos is.
– Étel – helyeselt hálásan Stu. – Azt hiszem, az egyetlen fajta, amit meg tudok enni. – A feje zúgott, és valahol messze, az agya közepén szédítő élességgel pengett egy C hang. – Tudunk melegíteni egy kis vizet? Nincs lábasunk vagy bográcsunk.
– Majd keresek valamit.
– Igen, az jó lesz.
– Stu...
Stu belenézett abba a zaklatott, siralmas arcba, amely még most is egy kisfiúé volt, a szakáll ellenére, és lassan megrázta a fejét.
– Halott, Tom – mondta gyengéden. – Nick meghalt. Már majdnem egy hónapja. Ez egy... politikai dolog volt. Úgy mondhatnám, hogy merénylet. Sajnálom.
Tom lehajtotta a fejét, és Stu látta a frissen rakott tűz fényénél, hogy könnyei az ölébe potyognak. Szelíd, ezüstös esőként hullottak a csöppek. De Tom néma maradt. Végül fölnézett, kék szeme jobban ragyogott, mint valaha. Megtörölte a tenyerével.
– Tudtam – mondta rekedten. – Nem akartam arra gondolni, hogy tudom, mégis tudtam. Az biztos is. Hátat fordított és elment. Ó volt a legjobb barátom, Stu – tudtad?
Stu kinyújtotta a kezét, és megfogta Tom lapáttenyerét. – Tudtam, Tom.
– Igenis, ő volt. H-O-L-D, ez azt jelenti, hogy a legjobb barátom. Borzalmasan hiányzik. De elmegyek a mennyekbe, hogy láthassam. Tom Cullen majd ott meglátogatja. És akkor beszélgethetünk, és én is tudok majd gondolkodni. Ugye így lesz?
– Egyáltalán nem lepne meg, ha így lenne, Tom.
– A gonosz ember ölte meg Nicket. Tom tudja. De Isten elintézte azt a gonosz embert. Láttam. Isten keze lenyúlt az égből. – Hideg szél fütyült végig Utah pusztáin, Stu erősen reszketni kezdett a szorításában. – Elintézte azért, amit Nickkel és a szegény Bíróval tett, az biztos is.
– Mit tudsz a Bíróról, Tom?
– Halott! Fönt Oregonban! Lelőtték!
Stu fáradtan bólintott. – És Dayna? Róla tudsz valamit?
– Tom látta őt, de nem tudta. Azt a munkát adták nekem, hogy takarítsak. Amikor aztán egyik nap jöttem hazafelé, láttam, amint a saját munkáját végzi. Fönt volt a levegőben, és egy lámpában cserélte ki a körtét. Rám nézett és... – Egy pillanatra elhallgatott, és amikor ismét megszólalt, sokkal inkább magához beszélt, mint Stuhoz. – Vajon látta Tomot? Tudta, hogy Tom az? Tom nem tudja. Tom... úgy gondolja... hogy fölismerte. De Tom nem látta többet.
Nem sokkal ezután elment, hogy begyújtson ezt-azt, magával vitte Kojakot is, és Stu elszundított. Nem egy bádogdobozzal tért vissza, amiben Stu legjobb esetben reménykedett, hanem egy serpenyőt hozott, amelyben akár egy karácsonyi pulykát is el lehetett volna készíteni. Láthatólag mindenféle kincs akadt a sivatagban. Stu láztól felhólyagzott, fájó szájjal is elvigyorodott. Tom elmesélte, hogy egy narancsszínű kisteherből hozta, amelyre egy nagy U-t írtak – Stu sejtette, hogy olyasvalakitől származik, aki minden földi vagyonával együtt menekült a szuperinfluenza elől. Nekik nagy hasznukra lesz.
Fél órával később kész volt az étel. Stu óvatosan evett, főleg zöldséget, annyi vizet tett a sűrítménybe, hogy az leginkább olyan lett, mint a híg zabkása. Mindent megevett, és kicsivel jobban érezte magát, legalábbis átmenetileg. Nem sokkal vacsora után ő és Tom elaludtak, Kojak pedig kettejük közé heveredett.
– IDE FIGYELJ, Tom.
Tom lekuporodott Stu nagy, gomolygó hálózsákja mellé. Ez reggel történt. Stu csak egy falat reggelit volt képes lenyelni; a torka fájt, és csúnyán bedagadt, fájtak az ízületei. A köhögés még rosszabb lett, és az Anacin nem sokat ért mint lázcsillapító.
– Fedél alá kell kerülnöm, és valami gyógyszerhez kell jutnom, mielőtt meghalnék. Mármost, a legközelebbi város Green River, és az is hatvan mérföldre van innen. Kocsival kell mennünk.
– Tom Cullen nem tud autót vezetni, Stu. Az biztos is!
– Jó, tudom. Nem lesz könnyű dolgom, mert borzalmasan beteg vagyok, és eltörtem a nyavalyás lábamat.
– Hogy érted?
– Hát... most ne törődj vele. Túl nehéz lenne elmagyarázni. Még csak ne is törődjünk vele, mert nem ez a legnagyobb bajunk. Az első dolgunk, hogy szerezzünk egy kocsit. A legtöbb itt áll már három hónapja vagy még régebben. Az akkumulátorok lemerültek, így hát némi szerencsére lesz szükségünk. Találnunk kell egy olyan álló autót, amelynek normál sebváltója van, és valamelyik domb tetején áll. Sikerülhet. Ez itt dimbes-dombos vidék. – Azt nem tette hozzá, hogy a kocsinak meglehetősen ép állapotban kell lennie, és nem árt, ha némi benzin is van benne... a slusszkulcsról nem is beszélve. A tévében minden hapsi tud dróttal indítani, Stu azonban nem volt birtokában ennek a titoknak.
Fölnézett az égre, amelyet elöntöttek a felhők. – A dolog nagyobb része rajtad múlik, Tom. Te leszel a lábam.
– Jól van, Stu. Ha szerzünk egy kocsit, visszamegyünk Boulderbe. Tom Boulderbe kívánkozik, te is?
– Mindennél jobban, Tom. – A Sziklás-hegység felé nézett, amely halvány árnyék volt a látóhatáron. Vajon már leesett a hó a magas hágókon? Majdnem biztos. És ha nem, akkor hamarosan megtörténik. A világnak ezen a magas és Istentől elhagyatott részén korán beköszönt a tél. – De eltarthat egy darabig – tette hozzá.
– Mikor indulunk?
– Amint kész vagyunk a travois-val.
– Tra...?
Odaadta Tomnak a zsebkését. – Lyuggasd ki a hálózsák alját. Csinálj mindkét oldalon egy-egy lyukat.
Legalább egy órába telt, amíg végeztek. Tom talált két nagyjából egyenes rudat, azokat keresztüldugta a hálózsák alján fúrt lyukon. Hozott egy tekercs kötelet a költözködő ember teherautójából, ugyanonnan, ahonnan a serpenyő származott, és Stu ezzel odakötötte a hálózsákot a botokhoz. Az eredmény sokkal inkább valami őrült riksára emlékeztette Stut, mint a síksági indiánok travois-jára.
Tom fölvette a rudakat, és kétkedve a saját vállára nézett. – Benne vagy, Stu?
– Igen. – Arra gondolt, vajon meddig tart ki oldalt a hálózsák cérnája, mikor bomlik föl a lyuk körül. – Mennyire vagyok nehéz, Tommy?
– Nem vészes. Sokáig el tudlak húzni. Indulás!
Megindultak. A vízmosás, amelyben Stu eltörte a lábát – s amelyet halála helyének hitt –, lassan elmaradt mögöttük. Akármilyen gyenge volt Stu, vad lelkesedés fogta el. Semmi esetre sem itt fog meghalni. Valahol meghal, valószínűleg nem is sokára, de nem lesz egyedül abban a sáros árokban. A hálózsák ide-oda imbolygott, és ő is vele lengett. Elálmosodott. Tom egyre vastagabb felhőpajzs alatt húzta. Kojak mellettük ügetett.
STU AKKOR ÉBREDT FÖL, amikor Tom letette.
– Elnézést – mentegetőzött Tom. – Pihennie kell a karomnak. – Először megforgatta, azután megfeszítette a karjait.
– Annyit pihensz, amennyit akarsz – mondta Stu. – Lassan járj, tovább érsz. – A feje lüktetett. Megkereste az Anacint, lenyelt kettőt csak úgy, víz nélkül. Úgy érezte, mintha a torkát dörzspapírral bélelték volna ki, és valami szadista lélek gyufákat gyújtogatna rajta. Ellenőrizte a hálózsák varrását. Ahogy várta, kezdett felbomlani, de még nem volt túl veszélyes. Egy hosszú, egyenletes lejtőnek tartottak, éppen ilyet keresett. Egy ilyen, több mint két mérföld hosszú ereszkedőn kiengedett kuplunggal egész jól föl lehet gyorsítani egy autót. Az ember egyesből kettesbe vagy hármasba kapcsolva indíthat.
Vágyakozva nézett balra, ahol egy szilvaszínű Triumph állt ferdén a leállósávban. Csontvázszerű valami dőlt a volánra élénk színű gyapjúpulóverben. Ez jó kis kézi sebváltós kocsi, de az kizárt, hogy ő a darabokra tört lábát begyömöszölje erre a szűk helyre.
– Milyen messzire jutottunk? – kérdezte Tomot, ő azonban csak a vállát vonogatta. Mindenesetre nem kis távolság lehet. Tom legalább három órán át vonszolta, amíg megpihent. Ez hatalmas erőről árulkodott. A régi tereptárgyak eltűntek a távolban. Tom, akinek olyan fizikuma volt, mint egy ifjú bikának, hat-nyolc mérföldön át cipelte, miközben Stu aludt. – Annyit pihensz, amennyit csak akarsz – ismételte. – Ne fáraszd ki magad.
– Tomnak ez oké. O és Ká, ez annyit tesz oké, az biztos is, ezt mindenki tudja.
Tom hatalmas ebédet hányt a gallérja mögé, miközben Stu alig néhány falatot volt képes lenyelni. Azután továbbmentek. Az út változatlanul fölfelé kanyargott, és Stu kezdett rájönni, hogy ez bizonyára egy hegy lehet. Ha elérik a gerincet anélkül, hogy a megfelelő kocsival találkoznának, akkor újabb néhány órába beletelik, amíg elérnek egy másikat. Azután besötétedik. Esni vagy havazni fog, a felhőkből ítélve. Szép hideg éjszakájuk lesz itt a nedvességben. Akkor pedig Isten veled, Stu Redman.
Odaértek egy Chevrolet kombihoz.
– Állj – károgta. Tom letette a saroglyát. – Eredj oda, nézz be a kocsiba. Számold meg a padlón a pedálokat. Mondd meg nekem, hogy kettő van benne vagy három.
Tom odaügetett, és kinyitotta a kocsi ajtaját. Virágmintás ruhát viselő múmia csúszott ki belőle, mint valami rossz vicc. A táskája is kiesett, kozmetikumokat, zsebkendőket, pénzt szórva szét.
– Kettő – szólt hátra Tom.
– Jól van. Akkor tovább kell mennünk.
Tom visszajött, nagyot sóhajtott, és megragadta a tróglit. Negyed mérfölddel arrébb VW kisbuszhoz értek.
– Akarod, hogy megszámoljam a pedálokat? – kérdezte Tom.
– Most nem kell. – A kisbusz három lapos keréken állt.
Stu kezdett arra gondolni, hogy semmit sem találnak, mert nem lesz akkora szerencséjük. Elmentek egy kombi mellett, ennek egyik kereke volt csak lapos, ezzel talán próbálkozhattak volna, de Tom azt mondta, csak két pedálja van. Ez azt jelentette, hogy automata, vagyis használhatatlan a számukra. Mentek tovább. A hosszú domb ellapult, kezdett kiegyenesedni. Még egy kocsi tűnt fel, az utolsó esély. Stu szíve összeszorult. Ősöreg Plymouth volt, legföljebb 1970-es. Kész csoda, hogy egyik kereke sem eresztett le, viszont a rozsda tartotta össze az ütött-kopott járgányt. Stu még Arnette-ből tudta, hogy senki sem bajlódik egy ilyen tragacs karbantartásával. Az akkumulátor nyilván öreg és repedezett, az olaj feketébb lehet, mint az éjfél egy akna mélyén, viszont rózsaszín szőrme borítja a volánt, és valószínűleg kitömött, hamisgyémánt-szemű pudli bólogat a hátsó ablakban.
– Megnézzem? – kérdezte Tom.
– Ja, nézd. Koldusok ne válogassanak, igaz? – Finom, hideg pára kezdett szitálni az égből.
Tom keresztülment az úttesten, és benézett a kocsiba, amely üres volt. Stu vacogva feküdt a hálózsákban. Végül Tom visszatért.
– Három pedál – mondta.
Stu gondolkodni próbált. Az a magas, édes-savanyú zümmögés a fejében folyton meg akarta akadályozni.
Az öreg Plymouth majdnem biztos, hogy alkalmatlan. Átkelhetnek a hegy másik oldalára, de onnantól minden kocsi rossz irányban áll, hegynek fölfelé, hacsak át nem mennek az elválasztó vonalon... amely itt egy sziklás fél mérföldet jelent... de addigra besötétedik.
– Tom, segíts föl.
Tom valahogy talpra állította anélkül, hogy a törött lába túlságosan megszenvedte volna. A feje lüktetett és zúgott. Fekete üstökösök futottak át a látómezején, és majdnem elájult. Azután egyik karját Tom nyaka köré kanyarította.
– Pihenni – motyogta. – Pihenni...
Fogalma sem volt, hogy mennyi ideig álltak ott ebben a pózban, de Tom türelmesen tartotta, miközben Stu ki-be libegett a félöntudatlanság szürke árnyalataiban. Amikor végre visszatért a világ, Tom még mindig béketűrőn támogatta. A pára lassú, hideg szemerkéléssé sűrűsödött.
– Tom, segíts átmenni a túloldalra.
Tom egyik karjával átölelte Stu derekát, és áttámolyogtak oda, ahol az öreg Plymouth ácsorgott a leállósávon.
– Motorház – motyogta Stu, és a Plymouth hűtőrácsa körül babrált. Izzadságcseppek gördültek végig az arcán. Rázta a hideg. Megtalálta a motorház zárját, de nem tudta meghúzni. Odavezette Tom kezét, és végre fölnyílt a motorháztető.
A motor olyan volt, amilyenre számított – mocskos és elhanyagolt V8-as. De az akkumulátor egyáltalán nem volt olyan rossz állapotban, mint ahogy tartott tőle. Sears volt, nem csúcsminőség, de a dátum szerint a szavatosság 1991-ig szólt. A lázrohamokkal küszködő Stu visszafelé számolt, és úgy becsülte, hogy az akkumulátor májusban került a helyére.
– Próbáld ki a dudát – mondta Tomnak, és a kocsinak dőlt, amíg Tom behajolt a volán fölé. Hallotta, hogy a fuldoklók még a szalmaszálba is belekapaszkodnak, és most már megértette őket. Az ő utolsó esélye az életben maradásra egy hátsó udvarból megszökött tragacs.
A duda felbődült. Akkor jó. Ha van kulcs, akkor be lehet indítani. Tulajdonképpen meg kéne nézetnie Tommal, de ha meggondolja, nem is számít. Ha nincs kulcs, akkor nagy valószínűséggel vége.
Lecsukta a motorháztetőt, és a helyére kattintottá a zárat, miközben teljes súlyával a kocsira feküdt. Azután odaszökdécselt a vezető ajtajához, és benézett, azt várva, hogy mindjárt meglátja a slusszkulcs hűlt helyét. De a kulcsok ott voltak, műbőr tasak fityegett alattuk a tulajdonos A. C. kezdőbetűivel. Óvatosan előrehajolva elfordította a kulcsot. A benzinmérő tűje valamivel a negyed fölé siklott. Ez valóságos rejtély volt. Vajon A. C, a kocsi tulajdonosa miért szállt ki, hogy gyalog menjen tovább, holott kocsival is megtehette volna?
Szédelgő állapotában Stunak eszébe jutott Charles Campion, aki úgyszólván holtan nekiment Hap szivattyúinak. Az öreg A. C-t elkapta a szuperinfluenza, méghozzá csúnyán. Terminális állapot. Kihúzódik az országút szélére, leállítja a kocsi motorját – nem azért, mert eszébe jut, hanem mert beidegzett szokása –, azután kiszáll. Delíriumban van, talán látomásai is vannak. Kibotladozik a utah-i pusztába, nevet, énekel, motyog, kacag és ott hal meg. Négy hónappal később történetesen Stu Redman és Tom Cullen jár arra, és a kocsiban ott a kulcs, az akkumulátora viszonylag friss, benzin is van...
Isten keze.
Nem ezt mondta Tom Vegasszal kapcsolatban? Isten keze lenyúlt az égből. És talán Isten hagyta itt nekik ezt az ütött-kopott '70-es Plymoutht, mint a mannát a sivatagban. Ez őrültség volt, ámbár nem nagyobb őrültség, mint az, hogy egy százéves fekete asszony vezet el egy csoport menekültet az ígéret földjére.
– És mindig ő volt a nyerő – károgta. – Egészen végig ő maradt a nyerő.
– Tessék, Stu?
– Nem érdekes. Mozgás, Tom.
Tom beszállt. – Autózni fogunk? – kérdezte reménykedve.
Stu leeresztette a vezetőülés melletti ablakot, így Kojak is beugorhatott, amit egy sor óvatos szimmantás után meg is tett. – Nem tudom. De imádkozz, hogy ez a tragacs beinduljon.
– Jó! – helyeselt Tom.
ÖT PERCBE KERÜLT, amíg Stu bevergődött a volán mögé. Ferdén ücsörgött, szinte már ott, ahol a harmadik ülésnek kellett volna lennie. Kojak figyelmesen ült a hátsó ülésen, és lihegett. A kocsi tele volt szórva McDonald's-dobozokkal meg Taco Bells csomagolópapírral, és úgy szaglott, mint az állott kukoricaszirom.
Stu elfordította a kulcsot. Az öreg Plymouth fürgén krákogott húsz másodpercig, azután a motor akadozni kezdett. Stu megnyomta a dudát, amely ez alkalommal csak rekedten károgott. Tom arca megnyúlt.
– Még nem végeztünk – mondta Stu. Bátorította magát; még bujkál némi kakaó abban a Sears akkumulátorban. Kinyomta a kuplungot, és kettesbe tette a kocsit. – Nyisd ki az ajtót és tolj meg minket. Azután ugorj be.
Tom kétkedve kérdezte: – Nem rossz irányba tart ez a kocsi?
– Pillanatnyilag igen. De ha be tudjuk indítani ezt a szarkupacot, akkor ezen is egykettőre segítünk.
Tom kiszállt, és megtolta a kocsit az ajtóoszlopnál fogva. A Plymouth gurulni kezdett. Amikor a sebességmérő elérte az öt mérföldet, Stu azt mondta: – Ugorj be, Tom.
Tom beszállt, és bevágta az ajtót. Stu a gyújtáskapcsolót „be” állapotba fordította és várt. A kormányt nehéz volt forgatni így, hogy a motor nem működött, és majd' minden elszivárgó erejét felhasználta, hogy a Plymouth orrát egyenesen az úton tartsa. A sebességmérő tűje fölfelé mászott, 10, 15, 20. Némán gurultak lefelé a hegyről, amelyre Tom csaknem egész nap fölfelé cipelte. A harmat megült a szélvédőn. Stu késve jött rá, hogy otthagyták a saroglyát. Huszonöt mérföld. – Ez nem működik, Stu – mondta aggodalmasan Tom.
Harminc mérföld. Ennyi elég. – Isten segítsen minket – mondta Stu, és kiengedte a kuplungot. A Plymouth ugrálni és rángatózni kezdett. A motor életre kelve köhögött, köpködött, leállt. Stu felnyögött, legalább annyira kétségbeesésében, mint azért, mert a fájdalom belehasított törött lábába.
– A francba! – kiáltotta, és ismét kinyomta a kuplungot. – Pumpáld a gázpedált Tom! Használd a kezedet!
– Melyik az? – kérdezte Tom aggodalmasan.
– Az a hosszú!
Tom lekuporodott a padlóra, és kétszer megpumpálta a gázpedált. A kocsi ismét felgyorsult, de Stu kényszerítette magát, hogy várjon még. Már félig megtették az utat lefelé a völgybe.
– Most! – kiáltotta, és ismét kiengedte a kuplungot.
A Plymouth föléledt. Kojak ugatott. Fekete füst gomolygott a rozsdás kipufogóból, azután kékre változott. A kocsi futni kezdett, köhögve, egyenetlenül, két hengere kihagyott, de mégis ment. Stu fölkapcsolt harmadikba, ismét visszaengedte a kuplungot, minden pedált a bal lábával működtetve. – Megyünk, Tom! – bömbölte. – Gurulunk!
Tom boldogan nyerített. Kojak ugatott, a farkát csóválta. Korábbi életében, Gikszer Kapitány előtt, amikor még a Nagy Steve névre hallgatott, gyakran utazott gazdája kocsijában. Jó volt újra autózni új gazdáival.
Négy mérfölddel arrébb találtak egy helyet, ahol meg lehetett fordulni a kelet és nyugat felé haladó sávok között. CSAK HIVATALOS JÁRMŰVEKNEK, figyelmeztetett a szigorú felirat. Stunak sikerült elég jól kezelnie a tengelykapcsolót ahhoz, hogy rá tudjanak kanyarodni a keleti sávokra, csupán egy olyan rossz pillanatuk volt, amikor az öreg kocsi köhögött, ugrándozott és azzal fenyegetett, hogy leáll. De a motor most már bemelegedett, és könnyen átjutottak ezen a pillanaton. Visszakapcsolt hármas sebességbe, azután zihálva lazított kicsit, próbálta lelassítani gyors és egyenetlen szívverését. A szürkeség vissza akart térni, hogy ellepje, de ezt nem engedhette meg magának. Néhány perccel később Tom észrevette a ragyogó, narancsszínű hálózsákot, amely Stu rögtönzött saroglyája volt.
– Szia! – integetett vidáman. – Szia, mi megyünk Boulderbe, az biztos is!
Annak is örülnék, ha ma este Green Riverig érnénk, gondolta Stu.
Sötétedés után értek oda, Stu óvatosan, kis sebességgel haladt a Plymouthtal a sötét utcákon, amelyeken elhagyott autók álltak. A főúton megálltak egy épület előtt, amely Utah Hotel néven hirdette magát. Hitvány gerendavázas, háromszintes épület volt, Stu szerint a Waldorf-Astoriának még most sem kellett aggódnia a versenytárs miatt. A feje ismét zúgni kezdett, és ő ide-oda lengett a valóság határán. A kocsi az utolsó húsz mérföldön időnként mintha tele lett volna emberekkel. Fran. Nick Andros. Norm Bruett. Egyszer oldalt nézett, és mintha Chris Ortega, az Indiánfej csaposa ült volna az anyósülésen.
Fáradt. Volt valaha is ilyen fáradt?
– Itt vagyunk – motyogta. – Itt töltjük az éjszakát, Nicky. Kész Vagyok.
– Tom vagyok, Stu. Tom Cullen. Az biztos is.
– Igen, Tom. Megállunk. Be tudsz segíteni?
– Hát persze. Igazán remekül elindítottad ezt az öreg kocsit.
– Innék még egy sört – mondta Stu. – És nincs egy cigarettád? Majd' meghalok egy szálért. – A volánra dőlt.
Tom kiszállt, és bevitte a szállodába. Az előcsarnok nyirkos és sötét volt, de akadt benne egy kandalló, mellette pedig félig töltött fásláda állt. Tom egy kopott diványra fektette Stut, amely fölött nagy, kitömött jávorszarvasfej díszelgett, azután tüzet rakott, miközben Kojak körültrappolt, és végigszaglászott mindent. Stu lassan, reszelősen lélegzett. Időnként motyogott, és olykor érthetetlen dolgokat sikoltozott, amitől Tomban meghűlt a vér.
Hatalmas tüzet rakott, azután körülnézett. Talált párnákat és takarókat magának és Stunak. A díványt, amelyen barátja feküdt, közelebb tolta a tűzhöz, azután magának is megágyazott rajta. Kojak feküdt a másik oldalra, körbevették a beteget testük melegével.
Tom a mennyezetet bámulta, amely bádogból készült, és a sarkokban pókhálók lógtak. Stu nagyon beteg. Ez aggasztó dolog. Ha ismét fölkelnek, Tom megkérdezi tőle, mit tehetne a betegsége ellen. De tegyük föl... mondjuk, nem ébred fel? Odakint fölerősödött a szél, süvöltve száguldott a szálloda mellett. Eső verte az ablakot, éjfélre, miután Tom elaludt, a hőmérséklet újabb négy fokot csökkent, jeges dara karistolt. Messze nyugaton, a viharfront élén hatalmas radioaktív felhő száguldott Kalifornia felé, ahol még többen halnak majd meg.
Hajnali két óra tájt Kojak fölemelte a fejét, és bizonytalanul vinnyogott. Tom Cullen fölállt. A szeme tágra nyílt, a tekintete üres volt. Kojak ismét szűkölt, de Tom nem figyelt rá. Odament az ajtóhoz, és kilépett a süvöltő éjszakába. Kojak az előtér ablakához baktatott, fölrakta a mancsát, kinézett. Sokáig bámult, közben halk, boldogtalan hangokat adott. Az után visszament és lefeküdt Stu mellé. Odakint a szél üvöltött-sivított.
MAJDNEM meghaltam – mondta Nick. Tom mellett ballagott a kihalt járdán. A szél kitartóan üvöltött, végtelen kísértetvonat száguldott a fekete égen. A mellékutcákból furcsa, fojtott huhogás hallatszott. Mumusok, mondta volna Tom ébren, és aztán elszalad. De hát nem volt ébren – nem egészen –, és Nick is vele volt. A havaseső hidegen csapkodta az arcát.
– Tényleg? – kérdezte Tom. – Hú!
Nick elnevette magát. Mély, dallamos hangja volt, jó hang. Tom szerette hallgatni, ahogy beszélt.
– Tényleg. És tényleg hú. Az influenza nem bírt velem, de egy kis karcolás a lábamon majdnem elintézett. Nézd csak ezt.
A hideggel látszólag nem törődve kicsatolta az övét, és letolta a nadrágját. Tom kíváncsian odahajolt, mint egy kisfiú, akinek engedik, hogy megnézzen egy szemölcsöt, amelyből szőr nő ki, vagy egy érdekes sebet vagy szúrást. Nick lábán alig gyógyult, csúnya heg futott végig. Az ágyék alatt kezdődött, a comb vastag húsában, elkanyarodott a térd mellett a sípcsont felé, és ott végül eltűnt.
– És ez majdnem megölt téged?
Nick felhúzta a farmerját, és becsatolta az övet. – Nem volt mély, de elfertőződött. A fertőzés azt jelenti, hogy rossz csírák kerülnek bele. A fertőzés a legveszélyesebb dolog, Tom. A fertőzés miatt ölt meg a szuperinfluenza csírája minden embert. Elsősorban a fertőzés az oka, hogy az emberek csírákat akarnak készíteni. Az elme fertőzése.
– Fertőzés! – ismételte megbűvölten Tom. Megint mentek, szinte lebegtek a járdán.
– Tom, Stu is fertőzést kapott.
– Ne... ne mondj ilyet, Nick... megijeszted Tom Cullent, az biztos is, megijeszted!
– Tudom, Tom, és sajnálom. De muszáj tudnod. Mind a két tüdejét megtámadta a tüdőgyulladás. Majdnem két héten át aludt a szabad ég alatt. Vannak dolgok, amiket meg kell tenned érte. Még így is nagy a valószínűsége, hogy meghal. Erre is föl kell készülnöd.
– Ne, ezt ne...
– Tom! – Nick a vállára tette a kezét, de Tom nem érzett semmit... mintha Nick keze nem lenne több füstnél. – Ha meghal, akkor neked és Kojaknak tovább kell mennetek. Vissza kell térned Boulderbe, hogy elmondd nekik, láttad Isten kezét a sivatagban. Ha ez Isten akarata, akkor Stu veled megy... idővel. Ha pedig Istennek az az akarata, hogy Stu meghaljon, akkor ez fog történni. Akárcsak az én esetemben.
– Nick! – könyörgött Tom. – Kérlek...
– Nem ok nélkül mutattam meg a lábam. Vannak tabletták a fertőzés ellen. Az ilyen helyeken.
Tom körülnézett és meglepve látta, hogy már nem az utcán vannak, hanem egy sötét boltban. Egy gyógyszertárban. A mennyezetről egy tolószék lógott zongorahúron, mint kísérteties gépi tetem. Tomtól jobbra egy reklám harsogta: KONTINENCIA-KÉSZLET.
– Nos, uram? Segíthetek?
Tom megpördült. Nick állt a pult mögött fehér köpenyben.
– Nick?
– Igen, uram. – Nick tablettákat tartalmazó apró üvegeket rakosgatott Tom elé. – Ez itt penicillin. Nagyon jó tüdőgyulladás ellen. Ez itt ampicillin és ez amoxicillin. Ugyancsak jó anyag. Ez V-cillin, legtöbbszőr gyerekeknek adják, ez még akkor is hat, ha a többiek már nem. Sok vizet kell innia, jó lenne gyümölcslé is, de lehet, hogy azt nem találsz. Ezért ezt add neki. C-vitamin-tabletták. Azonkívül meg kell jártatni...
– Én nem tudok ennyit megjegyezni! – jajongott Tom.
– Attól tartok, muszáj. Mert nincs senki más. Egyedül vagy.
Tom sírni kezdett.
Nick előrehajolt. Meglendült a karja. Nem volt ez pofon – Tomnak ismét olyan érzése támadt, hogy füstön halad keresztül –, mégis úgy érezte, hogy a feje hátracsuklik. Mintha kattant volna valami a fejében.
– Hagyd ezt abba! Most nem lehetsz kisbaba, Tom! Légy férfi! Az isten szerelmére, légy már férfi!
Tom rámeredt, kezét az arcára szorította, a szeme nagyra tágult.
– Járkáltasd – folytatta Nick. – A jó lábára lépjen. Hurcold, ha muszáj. De ne hagyd a hátán feküdni, mert megfullad.
– Ő nem ő saját maga – mondta Tom. – Kiabál... olyan emberekkel kiabál, akik nincsenek is ott.
– Lázálmai vannak. Mindenképpen járkáltasd. Amennyit csak tudsz. Vetesd be vele a penicillint, egyszerre egy tablettát. Adj neki aszpirint. Tartsd melegen. Imádkozz. Ez minden, amit tehetsz érte.
– Jól van, Nick. Jól van, megpróbálok férfi lenni. Igyekszem emlékezni. De szeretném, ha itt lennél, az biztos is!
– Tedd meg, ami tőled telik, Tom. Ez minden.
Nick eltűnt. Tom fölébredt, és a kihalt gyógyszertárban találta magát a receptátvevő pultnál. Az üveglapon négy, tablettával teli üvegcse állt. Tom hosszú ideig bámult rájuk, azután összeszedte őket.
HAJNALI NÉGYRE ért vissza, a vállára rádermedt a havaseső. Odakint elcsöndesedett a vihar, keleten megjelent a hajnal vékony, tiszta vonala. Kojak lelkesen üdvözölte. Stu felnyögött és fölébredt. Tom letérdelt mellé. – Stu!
– Tom? Nem kapok levegőt.
– Hoztam gyógyszert, Stu. Nick mutatta meg nekem. Vedd be, és szabadulj meg attól a fertőzéstől. Most rögtön be kell venned egyet. – A csomagból, amelyet magával hozott, előszedte a négy üvegcsét és egy hosszú palack Gatorade-et. Nick tévedett a gyümölcslét illetően. A Green River Superette áruház tele volt palackos gyümölcslével.
Stu a tablettákat nézte, közel emelte a szeméhez őket. – Tom, honnan szerezted ezeket?
– A gyógyszertárból. Nick adta nekem őket.
– Nem lehet!
– De lehet! Lehet! A penicillinnel kell kezdeni, hogy meglássuk, hat-e. Melyik a penicillin?
– Ez itt... de Tom...
– Nem. Be kell venned. Nick ezt mondta. És járkálnod kell.
– Nem tudok járkálni. Az egyik lábam eltört. És beteg is vagyok. – Stu hangja nyűgös, panaszos lett. Amolyan beteghang.
– Muszáj. Különben én foglak hurcolni – felelte Tom.
Stu elveszítette vékony kapcsolatát a valósággal. Tom a szájába dugta az egyik penicillinkapszulát, és Stu gépiesen lenyelte a Gatorade-del, hogy meg ne fulladjon. Így is összegörnyedve köhögött, és Tom hátba veregette, mintha büfiző csecsemő lenne. Ezután ráállította a jó lábára, és körbehurcolta az előtérben, Kojak aggodalmasan követte őket.
– Kérlek, Isten – mondta Tom. – Kérlek, Isten, kérlek, Isten.
Stu felkiáltott: – Tudom már, Glen, honnan hozzak neki mosódeszkát! A zeneboltban van! Láttam egyet a kirakatban!
– Kérlek, Isten – lihegte Tom. Stu feje a vállára billent. Olyan forró volt, mint egy kemence. Törött lábát használhatatlanul vonszolta maga után.
Boulder sohasem látszott távolibbnak, mint ezen a nyomorúságos délelőttön.
STU KÉT HÉTIG küzdött a tüdőgyulladással. Literszám itta a Gatorade-et, a V-8-at, a Welch szőlőlevet és a különböző márkájú narancsleveket. Ritkán volt tudatában, hogy mit iszik. A vizelete erősen savas volt. Csecsemő módjára összecsinálta magát, olyan sárga, híg s ártalmatlan bélsarat ürített magából, mint a kisbabák. Tom tisztogatta. Tom körbehurcolta a Utah Hotel előterében. Tom várta az éjszakát, amikor végre magához tér, nem azért, mert Stu félrebeszélt álmában, hanem mert végre megszűnt a nehéz zihálás.
A penicillin két nap után csúnya, vörös kiütéseket okozott, és Tom áttért az ampicillinre. Ez jobbnak bizonyult. Október 7-én Tom arra ébredt, hogy Stu mélyebben alszik, mint bármikor napok óta. Az egész teste verejtékben ázott, de a homloka hűvös volt. A láz leesett az éjszaka. A következő két napban Stu alig csinált valamit alváson kívül. Tomnak meg kellett küzdenie vele, hogy ébren maradjon annyi ideig, amíg beveszi a tablettáit és megeszi a Utah Hotel étterméből hozott kockacukrot.
Október 11-én visszaesett, és Tom iszonyúan félt, hogy ez a vég. De a láz nem emelkedett olyan magasra, és a lélegzése egyáltalán nem volt olyan nehézkes és reszelős, mint ötödike és hatodika szörnyű reggelén.
Október 13-án Tom kábult szundikálásból tért magához az előtér egyik székében. Látta, hogy Stu ül és körbebámul. – Tom – suttogta. – Élek.
– Igen! – felelte vidoran Tom. – Az biztos is!
– Éhes vagyok. Össze tudnál csapni egy kis levest, Tom? Amiben tészta is van?
Tizennyolcadikára kissé visszanyerte az erejét. Öt perc alatt kerülte meg az előcsarnokot azokon a mankókon, amelyeket Tom hozott neki a gyógyszertárból. Állandó, őrjítő viszketés kínozta, ahogy a csontok kezdtek összekapcsolódni törött lábában. Október 20-án ment ki először a szabad levegőre, jégeralsóba és hatalmas irhabundába bugyolálva.
Meleg és napos idő volt, de érződött a hűvösség is. Boulderben még ősz közepe lehet, aránylanak a nyárfák, de itt a tél szinte kartávolságnyira került. Az árnyékos helyeken, amelyeket a nap nem tudott elérni, Stu láthatta a fagyott, összeállt hófoltokat.
– Nem is tudom, Tom – mondta. – Azt hiszem, átmehetünk Grand Junctionba, de onnan nem tudom, hogyan tovább. A hegyekben sok lehet a hó. És egy darabig semmiképpen nem merek mozdulni. Magamhoz kell térnem.
– Mennyi időbe telik, amíg összeszeded magad, Stu?
– Nem tudom, Tom. Majd meglátjuk.
STU ÚGY DÖNTÖTT, nem indulnak el túl hamar, nem erőlteti az indulást – elég közel járt a halálhoz, így jobban méltányolta felgyógyulását. Szerette volna annyira összeszedni magát, amennyire lehetséges. Az előtérből átköltöztek két, egymásba nyíló földszinti szobába. A szemben levő szoba lett Kojak ideiglenes kutyaháza. Stu lába tényleg összeforrt, de mivel a csontok nem illeszkedtek jól, sohasem lesz belőle egyenes lábszár, hacsak George Richardson nem töri el újra, hogy megfelelően összeillessze. Amikor elhagyta a mankót, sántított.
Mindazonáltal nekilátott tornászni, igyekezett megerősödni. Sokáig tart, amíg a lába visszanyeri hatékonyságának hetvenöt százalékát, de végül is egy egész tele van rá.
Október 28-ára Green Rivert körülbelül tizenkét centis porhó borította el.
– Ha nem indulunk hamarosan – mondta Stu Tomnak, miközben kibámult a hóra –, akkor az egész nyamvadt telet a Utah Hotelben tölthetjük.
Másnap elmentek a Plymouthtal a városszéli benzinkúthoz. Tom végezte a munka oroszlánrészét, miközben gyakori szüneteket tartva lecserélték a kopott hátsó kerekeket egy pár szöges téli gumira. Stu gondolt rá, hogy talán át kéne nyergelniük egy négykerék-meghajtású terepjáróra, de végül, meglehetősen irracionális módon, úgy döntött, hogy nem kockáztatják a szerencséjüket. Befejezésül Tom négy, egyenként huszonöt kilós homokzsákot tett a Plymouth csomagtartójába. Mindenszentekkor hagyták el Green Rivert, és továbbmentek kelet felé.
NOVEMBER 2-ÁN érték el Grand Junctiont, és ez, mint kiderült, alig három órán múlott. Az ég egész délelőtt ólomszürke volt, és ahogy bekanyarodtak a főutcára, az első hópelyhek végigszánkáztak a Plymouth motorházán. Útközben legalább fél tucat hózáporon hajtottak keresztül, de ez itt nem hózápor volt. Az ég komoly havazást ígért.
– Jól nézz körül – mondta Stu. – Lehet, hogy itt maradunk egy darabig.
Tom előremutatott. – Ott! Egy motel, a tetején csillaggal!
A csillaggal jelzett motel a Grand Junction Holiday Inn volt. A felirat és a hívogató csillag alatt esőtető húzódott, a peremén nagy, vörös betűk hirdették:
STEN HOZT ND JUNC ON NY RI F SZTIV L N '90 JÚNIUS 12-JÚ S 4!
– Jól van – mondta Stu. – Az egy Holiday Inn.
A járda mellé kanyarodott, leállította a Plymouth motorját, amely, bár ezt még egyikük sem tudta, soha többé nem fog működni. Délután kettőre a néma és kifogyhatatlan hópelyhek fehér függönnyé sűrűsödtek. Négy órára a könnyű szél viharrá erősödött, hajtotta a havat, torlaszokat tornyozott föl, amelyek szinte lidérces gyorsasággal nőttek. Egész éjjel havazott. Amikor Stu és Tom másnap reggel fölkeltek, Kojakot ott találták az előtér nagy, kettős ajtajánál, amint kifelé bámul a szinte mozdulatlan, fehér világba. Semmi sem moccant, csak egy kékszajkó illegette magát az utcán heverő napvető ponyva rongyain.
– A nemjóját! – suttogta Tom. – Be vagyunk havazva, mi, Stu?
Stu bólintott.
– Hogyan kerülünk haza Boulderbe ezen keresztül?
– Meg kell várnunk a tavaszt – felelte Stu.
– Olyan sokáig? – szontyolodott el Tom. Stu átkarolta a nagydarab férfi-fiú vállát.
– Elszalad az idő – mondta, noha egyáltalán nem volt biztos benne, hogy bármelyikük is képes lesz olyan sokáig várni.
STU CSAK NYÖGÖTT és lihegett egy darabig a sötétben. Végül akkorát kiáltott, hogy fölébredt, és visszatért álmából a Holiday Inn motelszobájába. Felkönyökölt, és tágra nyílt szemmel bámulta a sötétet. Hosszan, reszketegen felsóhajtott, és az éjjeliszekrényen levő lámpa után tapogatózott. Kétszer is megnyomta a kapcsolót, mire észbe kapott. Furcsa, hogy milyen nehezen nyugszik bele az ember az elektromosság hiányába. Megkereste a földön a Coleman lámpát, és inkább azt gyújtotta meg. Amikor már égett, könnyített magán a serblibe, ezután leült az asztal melletti székbe. Az órájára nézett és látta, hogy hajnali negyed négy.
Ismét ugyanaz az álom. A Frannie-álom. A lidércnyomás.
Mindig ugyanaz. Frannie vajúdik, arca verejtékben fürdik. Richardson a lábai között áll, Laurie Constable a doktor mellett, hogy segítsen. Fran lábai rozsdamentes acélkengyelben...
Nyomd, Frannie! Bírd ki! Jól csinálod.
De ahogy nézi George komor szemét a maszk fölött, Stu tudja, hogy Frannie egyáltalán nem jól csinálja. Valami baj van. Laurie megtörölte Fran izzadó arcát, hátrafésülte a haját a homlokából.
Farfekvéses szülés.
Ki mondta ezt? Kísérteties, testetlen hang volt, fojtott és vontatott, mint egy 45-ös lemez, amelyet 33 1/3-on forgatnak le.
Farfekvéses szülés.
George hangja: Jobb, ha hívod Dicket. Mondd meg neki, hogy esetleg...
Laurie hangja: Doktor, rengeteg vért vesztett...
Stu cigarettára gyújtott. Förtelmesen állott volt, de ilyen álom után bármilyen vigasz megfelel. Csak egy szorongásos álom. Jellegzetesen hímsoviniszta gondolat, hogy a dolgok nem mehetnek jól, ha nem vagy ott. Fel a fejjel, Stuart, Fran jól van. Nem minden álom válik valóra.
De túl sok akadt közülük az elmúlt fél évben, amely valóra vált. Nem hagyta el az az érzés, hogy ebben a visszatérő álomban egy jövőbeli eseményt, Fran szülését mutatják meg neki.
Elnyomta a félig elszívott cigarettát, és üresen bámult a gázlámpa kitartó izzásába. November 29-e volt, már négy hete laktak a Grand Junction-i Holiday Innben. Lassan telt az idő, de elfoglalhatták magukat azzal, hogy egy egész városban portyázhatnak szórakoztató holmik után.
Stu talált egy közepes méretű Honda generátort a Grand Avenue-n egy alkatrész-kereskedésben, és Tommal együtt elvontatták a városházához, amely a Holiday Inn-nel szemben volt, miután fölrakták egy vonólánccal ellátott szánkóra, azután a teherszán elé befogtak két hójárót – más szóval igen hasonló módon dolgoztak, mint Szemétláda Ember, amikor elvitte utolsó ajándékát Randall Flaggnek.
– Mit csinálunk vele? – kérdezte Tom. – Bekötjük a szállodába a villanyt?
– Ahhoz ez túl kicsi – felelte Stu.
– Akkor minek? Mi célból hoztuk? – Tom valósággal táncolt a türelmetlenségtől.
– Majd meglátod – válaszolta Stu.
Berakták a generátort a városháza kapcsolószekrényébe, és Tom azonnal megfeledkezett róla – ahogy Stu remélte is. Másnap elment hójáróval a Grand Junction Sixplexbe, és a vonóláncot meg a teherszánt fölhasználva ezúttal önállóan leeresztette a raktárból az emeleti ablakon át azt az öreg, harmincöt milliméteres filmvetítőt, amelyet egyik felfedezőútján talált. A vetítőt műanyagba csomagolták, majd, a burkolat porrétegéből ítélve, egyszerűen megfeledkeztek róla.
A lába szépen gyógyult, de még így is közel három órába került, hogy a városháza bejáratától elvigye a gépet az előtér közepéig. Három targoncát használt, és egyre azt várta, hogy Tom bekukkant. Ha őt is bevonja, gyorsabban haladt volna, de elrontja a meglepetést. Ám Tom a maga dolgával volt elfoglalva, és Stu egész nap nem látta. Amikor öt óra tájt piros képpel, sálba bugyolálva belépett a Holiday Innbe, már várta a meglepetés.
Stu elhozta mind a hat filmet, amit a Grand Junction-i moziban játszottak. Vacsora után hanyagul megjegyezte: – Gyere át velem a városházára, Tom.
– Minek?
– Majd meglátod.
Átballagtak a behavazott utca túloldalára, a motellel szemközti épületbe. Stu az ajtóban Tom kezébe nyomott egy doboz pattogatott kukoricát.
– Hát ez minek? – kérdezte Tom.
– Nem nézhetsz filmet pattogatott kukorica nélkül, te nagy buta – vigyorgott rá Stu.
– FILMET?
– Hát persze.
Tom berontott a városházára. Észrevette a felállított, teljesen fölszerelt vetítőgépet. Látta, hogy a csarnok végében le van eresztve a nagy mozivászon. A hatalmas, üres padló közepén két felcsapható szék állt.
– Tyű! – suttogta, és az arcán megjelent az a leplezetlen csodálat, amiben Stu reménykedett.
– Három nyáron át dolgoztam a braintree-i Starlite autósmoziban – magyarázta Stu. – Remélem, még nem felejtettem el, hogy kell megragasztanom a nyavalyást, ha netán elszakad a film.
– Tyű! – ismételte Tom.
– A tekercsek cserélése között várnunk kell. Nem tudok visszamenni, hogy hozzak egy másik gépet. – Átlépett a kábelek zűrzavarán, amelyek a vetítőből a kapcsolószekrénybe zárt Honda generátorig vezettek, meghúzta az indítózsinórt. A generátor vidáman duhogni kezdett. Stu, amennyire tudta, becsukta a szekrény ajtaját, hogy elnémítsa a zajt, és lekapcsolta a lámpákat. Öt perccel később egymás mellett ülve nézték Sylvester Stallonét, amint százával mészárolja a kábítószer-kereskedőket a Rambo IV.: A tűzharc című opusban. Tizenhat városházi hangszóróból bőgött a Dolby sztereó, néha olyan erővel, hogy nem lehetett hallani a párbeszédeket (már amennyire ezek párbeszédek voltak)... de nekik így tetszett.
Stu elmosolyodott. Egy idegen akár hülyének is nevezhette volna, hiszen egyszerűen ráköthetett volna egy sokkal kisebb generátorra egy videomagnót, és filmek százait nézhették volna meg, közvetlenül a Holiday Innben. De Stu véleménye szerint a tévében nézett film nem ugyanaz, de nem ám. És nem csak ezért csinálta. Egyszerűen az a helyzet, hogy rengeteg agyonütni való idejük volt... és néhanapján az idő átkozottul nehezen akar meghalni.
Az egyik mindenesetre a legutolsó Disney-rajzfilm volt, az Oliver és társai, amelyet nem adtak ki video-változatban. Tom többször megnézte, és gyerekként kacagott Oliver, a Minden Hájjal Megkent Ember és Fagin bolondozásán, aki a rajzfilmben egy bárkában lakik New Yorkban, és egy lopott repülőgép ülésén alszik.
A filmek mellett Stu több mint húsz autómodellt is összeállított, többek között egy Rolls-Royce-t, amely kétszáznegyven darabból állt, és a szuperinfluenza előtt hatvanöt dollárt kóstált. Tom viszont felépített egy különös, de valahogy mégis lenyűgöző terepasztalt, amely a Holiday Inn legnagyobb különtermének legalább a felét elfoglalta; papírmasét, alabástromgipszet, különböző ételfestékeket használt hozzá, és az egészet elnevezte Alfa Holdbázisnak. Hát igen, elfoglalták magukat, mégis...
Őrültségeket gondolsz!
Ellazította a lábát. Jobb állapotban volt, mint arra valaha is számított, részben a Holiday Inn tornatermi súlyzóinak és testedző gépeinek köszönhetően. Még mindig meglehetősen merev volt és fájt is, de képes volt mankó nélkül sántikálni. Majd lassan és lazán csinálják. Úgyszólván biztosan meg tudja tanítani Tomot Hómacskát vezetni, amelyet errefelé majdnem mindenki tart a garázsában. Napi húsz mérföld, sátrakkal, nagy hálózsákokkal, sok fagyasztva szárított élelmiszerrel...
Hát persze, s ha a Vail-hágóban megindul egy lavina, akkor te meg Tom majd integethettek neki egy zsák fagyasztva szárított sárgarépával, és mondhatjátok neki, hogy tűnés innen. Ez hülyeség!
De...
Elnyomta a cigarettáját, lekapcsolta a gázlámpát. De még sokáig nem tudott elaludni.
REGGELI UTÁN azt mondta: – Tom, mennyire szeretnél visszajutni Boulderbe?
– És látni Frant? Dicket? Sandyt? De mennyire szeretnék visszajutni Boulderbe, Stu! Ugye a kis házamat nem adták oda másnak?
– Nem, biztosan nem. Mit gondolsz, érdemes lenne vállalni a kockázatot?
Tom meglepve nézett rá. Stu már újabb magyarázattal akart szolgálni, amikor Tom megszólalt: – Az biztos is, hogy minden egy kockázat, ugye?
Ilyen egyszerűen döntötték el. November utolsó napján elhagyták Grand Junctiont.
NEM KELLETT megtanítania Tomot a hó járó vezetésének alapjaira. Stu talált egy szörnyeteg masinát a Coloradói Útfenntartóknál, alig mérföldnyire a Holiday Inntől. Túlméretezett motorja és olyan terelő-lapja volt, amely a legrosszabb hófúvásokon is át tudott vágni. És ami a legfontosabb, úgy módosították, hogy egy nagyméretű, nyitott raktárfülkét szereltek rá. Valaha mentőfelszerelést tarthattak benne. A fülke elég nagy volt ahhoz, hogy egy jókora kutya kényelmesen elférjen benne. A városban számos bolt szakosodott a szabadtéri sportokra, így semmi gondot sem jelentett az utazáshoz szükséges fölszerelés összeszedése, annak ellenére, hogy a szuperinfluenza nyáron tört ki. Könnyű sátrakat és vastag hálózsákokat vittek magukkal, továbbá fejenként egy pár túra sílécet (ámbátor arra a gondolatra, hogy Tomot meg kell tanítania a sífutás alapelemeire, Stuban megfagyott a vér), egy jókora Coleman gázkályhát, lámpákat, gázpalackokat, tartalék elemeket, sűrített élelmet meg egy nagy, távcsöves Garand puskát.
Az első napon délután két órára Stu megbizonyosodott róla, hogy félelme, amely szerint valahol elakadnak a hóban és éhen halnak, teljesen alaptalan. Az erdők valósággal hemzsegtek a vadaktól; életében nem látott ennyi állatot. Később, a délután folyamán lőtt egy szarvast, az elsőt azóta, hogy ellógott a suliból, hogy vadászni mehessen Dale bácsikájával. Az akkori zsákmány egy csontos ünő volt, a húsa vad ízű és meglehetősen kesernyés a lelegelt csalán miatt, legalábbis Dale bácsi azt állította. Ez itt bika volt, szép, súlyos, széles vállú. De hát, gondolta Stu, miközben a Grand Junction-i sportboltból vételezett nagykéssel kibelezte, a tél még csak most kezdődött. A természetnek megvannak a maga módszerei a túlszaporodás kivédésére.
Tom tüzet rakott, Stu legjobb tudása szerint földarabolta a szarvast, közben nehéz kabátjának szárnyai merevek és csúszósak lettek a vértől. Mire végzett, már három órája besötétedett, és rossz lába ugyancsak tiltakozott. A Dale bácsival elejtett szarvast egy Schoey nevű öregemberhez vitték, aki egy kunyhóban lakott a Braintree városhatárt jelző táblánál. Ő három dollárért meg öt kiló húsért megnyúzta és feldarabolta az állatot.
– Bár itt lenne ma este az öreg Schoey – sóhajtotta.
– Ki?
– Senki, Tom. Magamban beszéltem.
Mint kiderült, a vadhús megérte a küszködést, mert porhanyós volt és zamatos. Miután teleették magukat, Stu még megsütött tizenöt kiló szarvashúst tartaléknak, és becsomagolva elrakta a hójáró egyik kisebb raktárládájába, hogy másnapra is jusson. Az első napon mindössze tizenhat mérföldet tettek meg.
EZEN AZ ÉJSZAKÁN változott az álom. Ismét a szülőszobában volt. Minden vérben ázott – Stu fehér köpenyének ujjai merevek és csúszósak voltak a vértől. A Frannie-t takaró lepedő lucskos volt a vértől. És a lány még mindig sikoltozott.
Jön már, lihegte George. Itt az ideje, hogy végre kijöjjön, Frannie, már várja, hogy megszülessen, úgyhogy nyomd! NYOMD!
És jött, a végső vérpatakkal együtt. George kihúzta a csecsemőt a medencéjénél fogva, mert farfekvéssel született.
Laurie sikoltozni kezdett. Rozsdamentes acéleszközök zuhogtak a földre...
Mert egy farkas volt az, dühösen vigyorgó emberi arccal, az ő arcával, Flagg volt az, ismét eljött az ideje, nem halt meg, még nem halt meg, még mindig ezen a világon járt, Frannie megszülte Randall Flagget...
A saját hangos zihálására ébredt. Sikoltott volna?
Tom még aludt, olyan mélyen bebújt a hálózsákjába, hogy Stu csak egy hajtincsét látta. Kojak Stu mellett gömbölyödött össze. Minden rendben van, ez csak egy álom...
És ekkor magányos üvöltés emelkedett az égnek, kapaszkodott, jajveszékelt, a kétségbeesett borzalom ezüst harangjátéka... egy farkas, vagy talán egy gyilkos szellemének sikolya.
Kojak fölemelte a fejét.
Stu egész teste, karja, lágyéka, combja lúdbőrzött.
Az üvöltés nem ismétlődött meg.
Stu elaludt. Reggel összecsomagoltak és továbbmentek. Tom vette észre és mutatta meg, hogy a szarvas belei mind egy szálig eltűntek. Csupán a letaposott hó és egy rózsaszín folt tanúskodott Stu vadászatáról, semmi több.
ÖT JÓ NAPJUK VOLT, ezalatt eljutottak Rifle-ba. Másnap reggel erősödő hóviharra ébredtek. Stu azt mondta, szerinte itt kéne kivárniuk a végét, megszánhatnak a helyi motelben. Tom kinyitotta az előtér ajtaját, és Stu behajtott a hójáróval. Ahogy Tomnak mondta, ez alkalmas garázs volt, noha a járgány nehéz kerekei felzabálták az előtér vastag szőnyegének nagy részét.
HÁROM NAPON ÁT havazott. Amikor december 10-én fölkeltek és kiásták magukat, a nap ragyogóan sütött, és a hőmérséklet fagypont fölé emelkedett. A hó most már jóval mélyebb volt, és nagyon nehézzé vált követni az I-70-es út kanyarulatait. De nem az országút aggasztotta Stut ezen a ragyogó, meleg és világos napon. Késő délután, amikor a kék árnyak hosszabbodni kezdtek, Stu lelassította, azután leállította a hójáró motorját, félrehajtotta a fejét, és úgy tűnt, egész testével figyel.
– Mi az, Stu? Mi... – ekkor Tom is meghallotta. Bal felől, a magas hegyekből halk morajlás hallatszott, amely az expresszvonat zakatolására emlékeztető, mély zúgássá erősödött, azután elhalkult. A délután ismét csöndes volt.
– Stu! – nézett rá aggodalmasan Tom.
– Ne aggódj – felelte Stu, és arra gondolt: Majd én aggódom kettőnk helyett is.
KITARTOTT A meleg idő. December 13-ára megközelítették Shoshone-t, és még mindig fölfelé kapaszkodtak, a Sziklás-hegység csúcsainak irányába. A Loveland-hágó lesz az a pont, ahonnan ismét ereszkedni kezdenek.
Többször hallották a lavinák halk morajlását, néha messziről, néha olyan közelről, hogy nem tehettek mást, csak bámultak fölfelé, várakoztak, és remélték, hogy a fehér halál hatalmas lepedői nem takarják el előlük az eget. Tizenkettedikén az egyik lavina elsöpörte azt a helyet, ahol alig fél órával korábban haladtak el, és az összetömörödött hó tonnái betemették a hójáró nyomát. Stu egyre jobban félt, hogy a motor vibrálása végül megöli őket, olyan hótömeget indít el, amely tizenkét méter mélyre temeti őket, még mielőtt felfognák, mi történt. De nem tehetett mást, mint hogy ment tovább, és remélte a legjobbakat.
Ekkor a hőmérséklet ismét süllyedt, a fenyegetés enyhült valamelyest. Újabb vihar következett, ők két napra megálltak. Azután kiásták magukat, és mentek tovább... s éjszaka üvöltöttek a farkasok. Néha messze, néha olyan közel, mintha a sátraik mellett lennének. Kojak felugrott, halkan, mélyen morgott, teste acélrugóként feszült. De a hideg kitartott, a lavinák ritkábbak lettek, noha tizennyolcadikán épphogy elmenekültek az egyik elől.
December 22-én Avon város határában Stu ráfutott a műút töltésére. Az egyik pillanatban egyenletes, biztonságos, óránkénti remek tízmérföldes sebességgel haladtak, hófelhőket hagyva maguk mögött. Tom éppen lemutatott az alattuk elterülő kisvárosra, amely néma volt, mint egy 1980-as fénykép, csak egyetlen fehér templomtorony tört a magasba az ereszekig érő szűz hóból. A következő pillanatban a hójáró orra lefelé billent.
– Mi a franc – kezdte Stu, de csak ennyire volt ideje.
A hójáró előredőlt. Stu levette a gázt, de elkésett. Különös súlytalanságot érzett, mint mikor fejest ugrik az ember a trambulinról, és a felszökkenést ellensúlyozza a nehézkedési erő húzása. Fejjel előre zuhantak le a hóekéről. Stu elveszítette szem elől Tomot és Kojakot. Hideg hó tömte tele az orrát. Amikor kiáltásra nyitotta a száját, a torkára ment a hó. A hátán csúszott. Bukdácsolt, zuhant, és végül belefúrta magát egy vastag hótakaróba.
Úgy küzdötte magát fölfelé, mint egy úszó. Tüzet lélegzett be. A torkát égette a hó.
– Tom! – kiáltotta a hóban taposva. Furamód ebből a szögből tisztán látta a töltésoldalt, azt is, ahol lefutottak róla, apró lavinát indítva útjára. Ötven méterrel arrébb meredek szögben ugrott ki a hóból a hójáró hátulja, akár egy narancsszínű bója. Különös, hogy vízként gondol rá... csak nem fulladt meg Tom?
– Tom! Tommy!
Kojak bukkant elő. Olyan volt, mint akit tetőtől talpig beszórtak porcukorral. Melléig érő hóban szökdécselt Stu felé.
– Kojak! – kiáltotta Stu. – Keresd Tomot! Keresd Tomot!
Kojak ugatott, és fáradságosan megfordult. Elindult egy pont felé, ahol felkavarodott a hó, és ismét csaholni kezdett. Küszködve, havat köpködve Stu is odaért, és körbetapogatózott. Egyik kesztyűs kezével megfogta Tom zubbonyát, és vadul megrántotta. Tom felbukkant, levegő után kapkodott, öklendezett. Mindketten hanyatt estek a havon. Tom hápogott és pihegett.
– A torkom! Forró! Juj, te jó ég, juj, juj...
– Ez a hidegtől van, Tom. Elmúlik.
– Fulladoztam...
– Most már nincs semmi baj, Tom. Rendbe jövünk.
Hevertek a havon, igyekeztek levegőhöz jutni. Stu átkarolta Tom vállát, hogy csillapítsa a nagydarab ember remegését. A távolban fölerősödve, majd elhalkulva egy újabb lavina hideg hangja morajlott.
A NAP HÁTRALEVŐ részét azzal töltötték, hogy megtegyék a maradék háromnegyed mérföldet, amely a baleset helyét elválasztotta Avon városától. Az föl sem merült bennük, hogy megmentsék a hójárót vagy a rajta levő készleteiket; túlságosan meredek volt a lejtő. Minden ott maradt legalább tavaszig – illetve ahogy a dolgok most állnak, örökre.
Fél órával alkonyat után értek a városba, túlságosan átfázva és kifáradva ahhoz, hogy másra is teljen, mint hogy tüzet rakjanak és keressenek egy félig-meddig meleg helyet, ahol alhatnak. Ezen az éjszakán nem voltak álmaik – csak a legmélyebb kimerültség feketesége.
Reggel nekiláttak, hogy ismét fölszereljék magukat. Ez kemény munkának bizonyult egy olyan kisvárosban, mint Avon, sokkal keményebbnek, mint Grand Junctionban. Stu ismét mérlegelte, hogy ne itt húzzák-e ki a telet – ha azt mondja, hogy ez a helyes, Tom nem vitatkozik, és éppen tegnap kaptak érthető leckét abból, mi történik azokkal, akik túlságosan elbizakodottak. De végül is elvetette az ötletet. A gyerek valamikor január elejére várható. Szeretett volna ott lenni, amikor megjön. A saját szemével akarta látni, hogy minden rendben van.
Végül Avon kurta főutcájának a végén találtak egy John Deere márkaboltot, és a bemutatóterem mögötti raktárban két használt Deere hójárót. Egyik sem volt megközelítőleg sem olyan jó, mint az útkarbantartó vállalat járműve, amellyel lehajtott az útról, de az egyiknek különlegesen széles, megerősített futófelülete volt, és Stu úgy gondolta, ez is megteszi. Sűrített élelmet nem leltek, kénytelenek voltak megelégedni a konzervekkel. A nap második felét azzal töltötték, hogy a házakat fésülték át kempingfelszerelés után, és ez a munka egyiküknek sem tetszett túlzottan. Mindenfelé ott hevertek a járvány áldozatai, mint groteszkül felbomlott kiállítási tárgyak egy jégbarlangban.
Jócskán beesteledett már, mire a főút melletti panzióban ráleltek a legtöbb holmira, amire szükségük lehetett. Amikor kitört a szuperinfluenza, valószínűleg fiatalemberek laktak a házban, akik azért jöttek Coloradóba, hogy mindazt megtegyék, amiről John Denver szokott énekelni. A padláson, egy nagy zöld műanyag szemetestasakban Tom a „Sziklás-hegységi Kemény” egy igen hatékony változatát is megtalálta. – Mi ez? Dohány, Stu?
Stu elvigyorodott. – Hát, azt hiszem, némelyek azt hitték. Ez bolondfű, Tom. Hagyd csak ott.
Gondosan megpakolták a hójárót, elrakták a konzerveket, lekötözték az új hálózsákokat és sátrakat. Addigra ismét előbújtak az első csillagok, ezért úgy döntöttek, még egy éjszakát töltenek Avonban.
Miközben lassan visszafelé haladtak a kérges havon ahhoz a házhoz, ahová bevették magukat, Stu csendes meghökkenéssel gondolta, hogy másnap szenteste. El sem tudta hinni, hogy ilyen gyorsan megy az idő, de karórájának naptára bizony ezt mutatta. Több mint három hete hagyták el Grand Junctiont.
A háznál megszólalt: – Te és Kojak menjetek be és rakjátok meg a tüzet. Nekem még van egy kis dolgom.
– Mi az, Stu?
– Az meglepetés – felelte.
– Meglepetés? És én fogom kitalálni?
– Igen.
– Mikor? – Tom szeme megvillant.
– Pár nap múlva.
– Tom Cullen nem tud pár napot várni a meglepetésre, az biztos is.
– Tom Cullennek bizony várnia kell – vigyorgott rá Stu. – Egy óra múlva visszajövök. Te csak készülődj az indulásra.
– Hát... jól van.
Inkább másfél óra volt, mire Stu pontosan azt szerezte meg, amire szüksége volt. Tom a következő két-három órában örökösen a meglepetéssel nyaggatta, Stu azonban hallgatott, és egy idő után Tom megfeledkezett a dologról.
Ahogy feküdtek a sötétben, Stu azt mondta: – Fogadok, most azt kívánod, bárcsak maradtunk volna Grand Junctionban?
– Á, nem is – felelte álmosan Tom. – Vissza akarok menni az én kis házamba, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet. Csak azt remélem, hogy nem futunk le megint az útról, és nem bukunk föl a hóban Tom Cullen majdnem megfulladt!
– Hát, majd lassabban megyünk, és jobban figyelünk – mondta Stu, mellőzve, mi történik velük, ha ez még egyszer bekövetkezik... és nincs menedék járóföldnyire.
– Mit gondolsz, mikorra érünk oda, Stu?
– Hát egy darabig még eltart, öregem. De odaérünk. És azt hiszem, most jobb, ha alszunk egyet, jó?
– Én is azt hiszem.
Stu leoltotta a lámpát.
Aznap éjjel azt álmodta, hogy Frannie és borzalmas farkasgyermeke meghaltak a szülés után. Hallotta, amint George Richardson azt mondja a messzeségben: Az influenza az oka. Nem születik több gyermek az influenza miatt. A terhesség halált jelent az influenza miatt. Csirke minden fazékban, farkas minden méhben. Az influenza miatt. Nekünk lőttek. Az emberiségnek lőttek. Az influenza miatt.
Valahonnan közelebbről a sötét ember üvöltő röhögése hallatszott. Egyre közelebbről.
KARÁCSONY NAPJÁN jó ütemben kezdtek utazni, és ez így maradt egészen újévig. A hó felszíne megkérgesedett a hidegben. A szél kavargó felhőkké fújta a hókristályokat, majd porszerű, halszálka mintájú dűnéket épített, amelyeken a John Deere hójáró könnyedén átvágott. Napszemüveget vettek, hogy elkerüljék a hóvakságot.
Ezen a karácsonyon a havon táboroztak le huszonnégy mérföldnyire Avontól, nem messze Silverthorne városától. Már a Loveland-hágó torkában jártak, a hóba fojtott Eisenhower alagút valahol alattuk, keletre húzódott. Miközben arra vártak, hogy a vacsorájuk megmelegedjen, Stu meglepő dolgot fedezett föl Csak szórakozásból átvágta fejszével a hó kérgét, kikaparta alóla a porszerű havat, és alig karhossznyira a felszíntől, amelyen üldögéltek, kék fémet fedezett föl. Már majdnem felhívta Tom figyelmét a leletre, de azután meggondolta magát. A gondolat, hogy alig hatvan centivel a forgalom fölött ülnek, alig hatvan centire vannak Isten tudja, hány halottól, nem volt éppen megnyugtató.
Amikor Tom huszonötödike reggelén negyed nyolckor fölébredt, látta, hogy Stu már fönt van és a reggelit főzi, és ez különleges esemény volt, mert általában Tom kelt elsőnek. Egy lábasban Campbell zöldségleves lógott a tűz fölött, éppen kezdett forrni. Kojak nagy lelkesedéssel figyelte a műveletet.
– 'Reggelt, Stu – mondta Tom. Felhúzta a zubbonya cipzárját, majd félig kimászott a hálózsákból és a sátorlap alól. Rettenetesen kellett pisilnie.
– 'Reggelt – felelte hanyagul Stu. – És boldog karácsonyt.
– Karácsony? – nézett rá Tom, és már el is felejtette a pisilést. – Karácsony? – kérdezte ismét.
– Karácsony reggel. – Hüvelykujjával Tom balja felé bökött. – Ennyi telt tőlem.
A kérges hóba szúrva egy lucfenyő hatvancentis csúcsa állt. Egy csomag ezüst jégcsappal volt feldíszítve, amit Stu az avoni filléres áruház raktárában talált.
– Egy fa! – suttogta Tom áhítattal. – És ajándékok. Ugye, azok ott ajándékok, Stu?
Csomagok hevertek a hóban a fa alatt, mindegyik kék selyempapírba burkolva, rajtuk ezüst esküvői csengettyűk – karácsonyi csomagolópapír nem volt a filléres áruházban, még a raktárban sem.
– Csakugyan ajándékok – bólintott Stu. – Neked. Azt hiszem, a Mikulás hozta.
Tom sértődötten nézett Stura. – Tom Cullen tudja, hogy nincs is Mikulás! Az biztos is! Ezeket te adod! – Legörbült a szája. – És nekem semmi ajándékom nincs! Elfelejtettem... nem tudtam, hogy karácsony van... buta vagyok! Buta! – Ökölbe szorította a kezét, és a homlokát csapkodta. Már-már elsírta magát.
Stu leguggolt mellé a hóba. – Tom – mondta –, te már ideadtad nekem a karácsonyi ajándékot.
– Nem, én nem adtam. Elfelejtettem. Tom Cullen nem más, mint egy ostoba, H-O-L-D, ez azt jelenti, ostoba.
– De hát tudod, hogy adtál! A legszebb ajándékot! Még élek. Ha te nem vagy, már nem élnék.
Tom értetlenül nézett rá.
– Ha nem jössz arra, akkor abban a vízmosásban halok meg Green River mellett. És ha nem vagy velem, Tom, akkor tüdőgyulladásban, vagy influenzában, vagy az ördög tudja, miben halok meg a Utah Hotelben. Nem is értem, hogyan találtál rá a megfelelő tablettákra... hogy Nick vagy Isten volt, aki segített, vagy csak szerencséd volt, de mégis megtetted. Nem szabad butának nevezni magad. Ha nem vagy velem, akkor sohasem érem meg ezt a karácsonyt. Adósod vagyok.
– De ez nem ugyanaz! – tiltakozott Tom, bár azért ragyogott az örömtől.
– Ez ugyanaz – felelte Stu komolyan.
– Hát...
– Rajta, bontsd ki az ajándékaidat. Lássuk, mit hozott a Mikulás. Az biztos, hogy én hallottam a szánkójának a csengettyűit az éjjel. Azt hiszem, az influenza nem jutott el az Északi-sarkig.
– Hallottad őt? – Tom gyanakodva meredt Stura, hátha viccel.
– Valamit hallottam.
Tom elvette az első csomagot, és óvatosan kibontotta. Műanyag tokos tivolijáték volt benne, vadonatúj szerkentyű, amilyenért minden gyerek kajabált tavaly karácsonykor, mellette két tartós elem. Tom szeme felragyogott a láttán. – Kapcsold be – nógatta Stu.
– Nem, először látni akarom, mit kaptam még.
Volt egy pulóver, amin egy pihenő sielő állt ferde lécein, és a síbotokra támaszkodott.
– Aszongya: „ÁTKELTEM A LOVELAND-HÁGÓN” – magyarázta Stu. – Mi még nem keltünk át, de azt hiszem, hamarosan odaérünk.
Tom azonnal lerántotta csuklyás dzsekijét, és magára kapta a pulóvert, majd visszavette a dzsekit.
– Remek! Remek, Stu!
Az utolsó csomag, a legkisebb, egyszerű ezüstérmet tartalmazott, amely finom ezüstláncon lógott. Tom úgy látta, mintha egy 8-as feküdne az oldalán. Meglepve és csodálattal bámulta.
– Mi ez, Stu?
– Egy görög jelkép. Még régről emlékszem rá, egy Ben Casey című orvosi műsorból. A végtelenséget jelenti, Tom. Az örökkévalóságot. – Kinyújtotta a karját, és megfogta Tom medaliont tartó kezét. – Azt gondolom, mégis eljutunk Boulderbe, Tommy. Azt gondolom, eleve oda kell nekünk érnünk. Szeretném, ha hordanád, ha nincs ellenedre. És ha valaha szívességre lesz szükséged, és azon gondolkodsz, hova fordulhatnál, csak nézz rá és jusson eszedbe Stuart Redman. Rendben?
– Végtelenség – mondta Tom, a medált forgatva. – Örökkévalóság.
A láncot átbújtatta a fején.
– Emlékezni fogok erre – mondta. – Tom Cullen emlékszik majd rá.
– A francba! Majdnem elfelejtettem! – Stu benyúlt a maga sátorlapja alá, és még egy csomagot húzott elő. – Boldog karácsonyt, Kojak! Neked hadd nyissam ki én. – Lefejtette a csomagolást, és elővett egy doboz Harz-hegységi Kutyacsámcsit. Egy maroknyit szétszórt a havon, és Kojak fürgén föl is falta. Visszament Stuhoz, és reménykedve csóválta a farkát.
– Majd később – mondta Stu, és zsebre tette a dobozt. – Viselkedjél, ez legyen a jelszavad minden cselekedetedben, ahogy az öreg bőrhajú mondja... mondaná. – Hangja rekedten szólt, könnyek csípték a szemét. Hirtelen hiányzott Glen, Larry, és Ralph is, hetykén hátracsapott kalapjával. Hirtelen mindnyájan hiányoztak, mindenki, aki eltávozott, rettenetesen hiányzott. Abagail anya megmondta, hogy vérben gázolnak majd, mielőtt ennek vége lesz. Stu Redman egyszerre átkozta és áldotta érte.
– Stu! Jól vagy?
– Igen, Tommy, jól vagyok. – Hirtelen hevesen magához ölelte Tomot, aki viszonozta az ölelést. – Boldog karácsonyt, vén csibész.
Tom habozva megkérdezte: – Elénekelhetek egy dalt, mielőtt továbbmennénk?
– Persze, ha akarod.
Stu a „Szól a kis harang”-ot, vagy a „Frosty, a hóember”-t várta gyerekesen fals fahangon. Ám Tom meglepően kellemes tenorban elénekelt egy részletet „Az Istennek szent angyalá”-ból.
– Az Istennek szent angyala – csengett szelíden ekhózva a fehér pusztaságban – mennyekből hogy... alászálla... és a pásztorokhoz juta... nékiek... eképpen szóla...
Stu csatlakozott, és bár neki nem volt olyan szép hangja, mint Tomnak, de azért jól összeillett a kettejüké, miközben szállt a régi, kedves himnusz a karácsonyi reggel mély, templomi csendjében.
– E mai nap egy kisgyermek... szűztől született tinéktek...
– Ez az egyetlen rész, amire emlékszem – mondta Tom némi bűntudattal, ahogy elhallgattak.
– Nagyon szép volt – felelte Stu. Kis híján elsírta magát. Nem sok hiányzott hozzá, az pedig felizgatta volna Tomot. Visszanyelte a könnyeit. – Ideje indulnunk. Ne pocsékoljuk a nappali fényt.
– Hát persze. – Stura nézett, aki nekilátott a sátor lapját összehajtogatni. – Ez a legjobb karácsony egész életemben, Stu.
– Boldog vagyok, Tommy.
Röviddel ezután ismét úton voltak, keleti irányban, fölfelé a ragyogóan hideg karácsonyi nap alatt.
MÁR MAJDNEM a Loveland-hágó tetején éjszakáztak, közel négyezer méter magasságban a tengerszint fölött. Mindhárman egy sátorban aludtak, mivel a hőmérséklet a mínusz huszonkilenc fokhoz közelített. A szél egyfolytában fújt, olyan éles hideg volt, mint a jól kifent konyhakés pengéje, és a sziklák hosszú árnyékában, a tél szinte kézzel is megérinthető csillagtengere alatt farkasok üvöltöttek. Keletre és nyugatra gigászi kripta volt a mélyben a világ.
Korán reggel, még sötétben ébredtek Kojak ugatására. Stu, kezében a puskával a sátor nyílásához kúszott. Most látta először a farkasokat. Lejöttek a birodalmukból, és laza gyűrűt vontak a tábor köré. Most nem üvöltöttek, csak néztek. A szemük mélyzölden villogott, és mintha szívtelenül vigyorogtak volna.
Stu csak úgy vaktában lőtt vagy hatot, amivel szétszórta őket. Az egyik farkas a magasba ugrott, és összerogyott, mint egy rongycsomó. Kojak odakocogott, megszagolta, azután fölemelte a lábát és rávizelt.
– A farkasok még mindig az övéi – jegyezte meg Tom. – És azok is maradnak.
Még mindig félálomban volt, lomha bódulatban bámult maga elé. Stu hirtelen rájött, mi a helyzet: Tom ismét abba a kísértetiesen delejes állapotba került.
– Tom... meghalt? Tudod?
– Ő sohasem hal meg – mondta Tom. – Benne van a farkasokban, az biztos is. A varjakban. A csörgőkígyókban. A bagoly árnyékában éjfélkor és a skorpióéban délben. Fejjel lefelé pihen a denevérekkel. Vak, mint ők.
– Visszajön? – sürgette Stu. Egész teste megdermedt.
Tom nem válaszolt.
– Tommy...
– Tom alszik. Elment elefántot nézni.
– Tom, látod Bouldert?
Kint a hajnal dermesztő, fehér vonallal írta körül a fűrészes, terméketlen csúcsokat.
– Igen. Várnak. Valamilyen szóra. A tavaszra. Boulderben minden nyugodt.
– Látod Frannie-t?
Tom arca felragyogott. – Igen, Frannie! Kövér! Szerintem babája lesz. Lucy Swann-nál van. Lucynak is babája lesz. De először Frannie következik. Csak... – Tom arca elsötétült.
– Tom! Csak mi?
– A baba...
– Mi van a babával?
Tom tétován nézett körül. – Ugye farkasokra lőttünk? Elaludtam, Stu?
Stu kényszeredetten mosolygott. – Egy kicsit, Tom.
– Egy elefántról álmodtam. Furi, mi?
– Ja. – Mi lehet a babával? Mi lehet Frannal?
Kezdte gyanítani, hogy nem érkeznek időben, és akármit látott is Tom, az megtörténik, mielőtt odaérnek.
A JÓ IDŐ három nappal újév előtt megszűnt, és ők megálltak Kittredge városkában. Most már elég közel jártak Boulderhez, így a késlekedés keserű csalódást okozott mindkettejüknek. Még Kojak is ideges volt.
– Ugye hamarosan továbbmegyünk, Stu? – kérdezte Tom reménykedve.
– Nem tudom – felelte Stu. – Remélem. Ha még két napig kitartott volna a jó idő, talán odaértünk volna. A fenébe! – Felsóhajtott és vállat vont. – Talán megússzuk hózáporral.
De a tél legrosszabb vihara érte utol őket. Öt napon át havazott, olyan hótorlaszok keletkeztek, amelyek egyes helyeken elérték a négy, sőt az öt métert. Amikor január másodikán kiásták magukat, a nap lapos és kicsi volt, mint egy megkopott rézpénz, és minden útjelző eltűnt. A városka üzleti negyede zömmel nem csupán hó alá került, de valósággal beletemetkezett. A dűnékbe és torlaszokba eszelős hullámokat faragott a szél. Egy másik bolygón is lehettek volna.
Továbbmentek, de lassabban, mint bármikor; az útkeresés folyamatos bosszúságból komoly problémává változott. A hójáró folyvást elakadt, ki kellett ásni. 1991 második napján pedig újra kezdődött a lavinák vonatzúgása.
Január negyedikén elértek arra a helyre, ahol az US 6-os országút leválik a főútról, hogy tovahaladjon Golden felé, és noha egyikük sem tudta – nem voltak álmaik vagy előérzeteik –, ez volt az a nap, amikor Frannie Goldsmith vajúdni kezdett.
– Na jó – mondta Stu, amikor megálltak az elágazásnál. – Legalább nincs többé gond, hogy megtaláljuk az utat. A sziklába robbantották. Mindazonáltal fene nagy szerencsénk van, hogy ráleltünk a leágazásra.
Az úton maradni csakugyan elég könnyű volt, de átjutni az alagutakon már kevésbé. Ahhoz, hogy megtalálják a bejáratot, egyes esetekben le kellett ásniuk a porszerű hóba, máskor korábbi lavinák megkeményedett maradékán kellett átjutniuk. A hójáró bömbölve, siralmasan csattogott az úttesten.
Ennél is rosszabb volt az alagutak ijesztő belseje – Larry vagy Szemétláda Ember mesélhetett volna nekik. Olyan sötétben haladtak, mintha egy bánya fenekén járnának, csupán a hójáró reflektorának fénykúpját tolták maguk előtt, mert az alagút mindkét végét betemette a hó. Amikor bent voltak, mintha sötét jégszekrénybe zárták volna őket. A haladás kínosan lassú volt, a túlsó oldalon a kijutás valóságos mérnöki munka, és Stu nagyon tartott tőle, hogy egyszer olyan alagútba mennek bele, amely áthatolhatatlan, akármennyit nyögnek, lihegnek és húzgálják a kocsikat az úttesten. Ha ez megtörténik, akkor meg kell fordulniuk, hogy visszatérjenek az államközi műútra. Legalább egy hetet veszítenek. A hójárót nem hagyhatják hátra; az egyet jelentene egy fájdalmas lassúsággal végrehajtott öngyilkossággal. Boulder pedig őrjítően közel volt. Január hetedikén, két órával azután, hogy ismét kiásták magukat egy alagútból, Tom fölállt a hójáró hátsó ülésén, és előremutatott. – Mi az, Stu?
Stu fáradt, nyűgös és rosszkedvű volt. Az álmok abbamaradtak, de ez különös módon még ijesztőbb volt, mint amikor jelentkeztek.
– Ne állj föl, miközben haladunk, Tom, hányszor mondtam már neked? Hanyatt esel, fejjel a hóba és...
– Igen, de mi az ott? Úgy fest, mint egy híd. Át kelünk valahol folyón, he?
Stu odanézett, bámult, azután levette a gázt, megálltak.
– Mi az? – kérdezte aggodalmasan Tom.
– Felüljáró – motyogta Stu. – Én... én nem is tudom elhinni...
– Felüljáró? Felüljáró?
Stu megfordult és megmarkolta Tom vállát. – Ez a goldeni felüljáró, Tom! Ez itt a 119-es, a 119-es út! A Boulderbe vezető út! Alig húszmérföldnyire vagyunk hazulról! Talán még annál is kevesebb van hátra!
Tom végre megértette. A szája tárva maradt, és mulatságos arckifejezése láttán Stu hangosan fölnevetett és hátba vágta. Most még a lábában érzett állandó sajgás sem zavarta.
– Ugye most már majdnem otthon vagyunk, Stu?
– Igen, igen, igeeeeen!
Összefogózkodtak és ügyetlen körtáncot roptak, elestek, hógolyóztak, teleszórták egymást porhóval. Kojak döbbenten bámult... de aztán körbeugrálta őket, csaholt és a farkát csóválta.
AZNAP ÉJJEL Goldenben táboroztak, és korán reggel továbbindultak Boulder felé. Egyikük sem aludt valami jól. Stu sohasem érzett ilyen várakozást, ami elkeveredett a Frannie és a csecsemő iránti szüntelen aggodalommal.
Egy órával dél után a hójáró köhögni és köpködni kezdett. Stu leállította, és lekapta a kannát Kojak kis fülkéjének oldaláról. – Ó, Krisztusom! – mondta, és halálosan elsápadt.
– Mi a baj, Stu?
– Én! Én vagyok a baj. Tudtam, hogy ez a rohadt kanna üres, és elfelejtettem megtölteni. A rohadt izgalomtól, gondolom. Hogy lehettem ekkora hülye?
– Elfogyott a benzinünk?
Stu elhajította a kannát. – Nyertél. Hogy lehettem ilyen ökör?
– Biztosan Frannie-ra gondoltál. Most mit csináljunk, Stu?
– Gyalog megyünk, legalábbis megpróbáljuk. Szükséged lesz a hálózsákodra. A konzerveket elosztjuk, és beletesszük a hálózsákokba. A sátrakat hátrahagyjuk. Sajnálom, Tom. Az egész az én hibám.
– Semmi baj, Stu. Mi lesz a sátrakkal?
– Azt hiszem, jobb, ha itt hagyjuk őket, öregem.
Aznap nem érték el Bouldert. Alkonyatkor letáboroztak, mert kimerítette őket a gázolás a porhóban. Könnyűnek tűnt, de úgy lelassította őket, hogy valósággal másztak. Ezen az éjszakán nem gyújtottak tüzet. Nem volt fa, és mindhárman túlságosan fáradtak voltak ahhoz, hogy ásni kezdjenek a hóban. Magas, hullámzó hódűnék vették körül őket. Sötétedés után nem láttak izzást az északi látóhatáron, noha Stu aggodalmasan figyelt arra.
Hideg vacsorát ettek, azután Tom eltűnt a hálózsákjában, és azonnal elaludt, anélkül hogy jó éjszakát kívánt volna. Stu fáradt volt, és a sérült lába borzalmasan sajgott. Nagy szerencsém lesz, ha nem fogom sokáig viselni ennek az útnak a következményeit, gondolta.
De másnap már Boulderben lesznek, és igazi ágyban alszanak!
Riasztó gondolat jutott eszébe, miközben bemászott a hálózsákjába. Elérik Bouldert, és Boulder üres lesz – olyan üres, mint Grand Junction, meg Avon és Kittredge volt. Üres házak, üres boltok, épületek, amelyeknek a teteje beroskadt a hó súlyától. Az utcákat hóátfuvások torlaszolják el. Semmilyen hang sem hallatszik, csak a fölmelegedés okozta olvadó hó cseperészik – azt olvasta a könyvtárban, hogy Boulderben nem számít ritkaságnak, ha a hőmérséklet hirtelen harminc fokot emelkedik a tél közepén. De mindenki elment, mint az álom szereplői ébredéskor. Mert a világon nem maradt senki más, csak Stu Redman és Tom Cullen.
Őrült gondolat, de nem tudott szabadulni tőle. Kimászott a hálózsákjából, és ismét észak felé nézett, remélve, hogy halvány fényt pillant meg a látóhatár táján, ahogy ez előfordul emberi települések közelében. Valamit biztosan látnia kell. Igyekezett visszaemlékezni, hány emberre becsülte a létszámot Glen arra az időre, mikor leesik a hó, és elzárja az utakat.
Nem jutott eszébe. Nyolcezer? Lehetséges ez? Nyolcezer ember nem túl sok, némi izzásnál többre aligha képesek, még akkor sem, ha van már áram. Talán...
Talán inkább le kéne feküdnöd és elfelejtened ezt a marhaságot. Hagyjuk a holnap gondját holnapra.
Lefeküdt, és néhány percnyi hánykolódás és forgolódás után a kimerültség megtette a magáét. Elaludt. Álmában Boulderben járt, a nyári Boulderben, ahol minden gyep sárga és halott a hőségtől és a locsolás hiányától. Az egyetlen hang egy be nem zárt ajtótól származott, amely csapkodott a könnyű szellőben. Mindenki elment. Még Tom is.
Frannie!, kiáltotta, de csak a szél válaszolt, meg a csapkodó ajtó.
MÁSNAP KÉT ÓRÁIG újabb mérföldeket tettek meg. Felváltva törték az utat. Stu kezdte azt hinni, hogy még egy napig úton lesznek. Őmiatta lassultak le. A lába görcsölt. Hamarosan mászni fogok, gondolta. Tomra maradt az úttörés java.
Amikor megálltak, hogy megegyék hideg konzervebédjüket, az jutott eszébe, hogy nem is látta Frannie-t igazán kigömbölyödött állapotban. Még lehet rá alkalmam. De nemigen hitte. Egyre jobban erősödött benne a meggyőződés, hogy az egész nélküle zajlik majd le... akár jobb, akár rosszabb ez így.
Most, egy órával azután, hogy befejezték az ebédet, még mindig annyira elmerült gondolataiban, hogy majdnem nekiment Tomnak, aki megállt.
– Mi a baj? – kérdezte, és a lábszárát dörgölte.
– Az út – felelte Tom. Stu sietve körülnézett.
Hosszú, ámuló hallgatás után azt mondta: – Lemegyek az árokba.
Egy hópadon álltak, amely legalább három méter magas volt. A jégkérges hó meredeken lejtett az árok mélyén húzódó út felé, amelyen jobbra egyszerűen ennyi állt egy táblán: BOULDER, VÁROSHATÁR.
Stu nevetni kezdett. Leült a hóba, és égnek emelt arccal bömbölt, rá se hederítve Tom meghökkenésére. Végül azt mondta: – Ekézték az utat. Látod? Megcsináltuk, Tom! Megcsináltuk! Kojak! Gyere ide!
Szétszórta a Kutyacsámcsi maradékát a hópad tetején, és Kojak fölzabálta, miközben Stu cigarettázott, Tom pedig az utat bámulta, amely úgy bukkant föl a sokmérföldes hómezőn, mint egy bolond látomása.
– Megint Boulderben vagyunk – mormolta halkan.
– Tényleg ott vagyunk. V-Á-R-O-S-H-A-T-Á-R, ez azt jelenti, hogy Boulder, az biztos is.
Stu vállon veregette, és eldobta a cigarettáját. – Gyerünk, Tommy. Vonszoljuk haza porhüvelyünket.
NÉGY ÓRA tájt ismét havazni kezdett. Hat órára besötétedett, és az út fekete aszfaltja kísértetiesen fehér volt a lábuk alatt. Stu most már csúnyán sántított, szinte csak vonszolta magát. Tom egyszer meg is kérdezte tőle, nem akar-e pihenni, de Stu csak a fejét rázta.
Nyolcra a hó megsűrűsödött, szinte zápor lett belőle. Egyszer-kétszer elvétették az irányt, és nekimentek az útszéli hópadnak, mielőtt helyesbítettek volna. A lábuk alatt síkossá vált az út. Tom kétszer is elesett, azután negyed kilenc tájt Stu esett rá a rossz lábára. Összeszorította a fogait, hogy elfojtsa a nyögést. Tom futott, hogy fölsegítse.
– Jól vagyok – mondta Stu, és föltápászkodott.
Húsz perccel később fiatal, ideges hang nyikordult a sötétben. Földbe gyökerezett a lábuk.
– K-ki az?
Kojak morogni kezdett, tarkóján fölmeredt a szőr. Tomnak elakadt a lélegzete. Stu rémítő hangot hallott a szélsüvöltésen át: puskazávár kattanását.
Őrszemek. Őröket állítottak. Vicces lenne, hogy idáig küzdöttük magunkat, és a Table Mesa bevásárlóközpont mellett lelőnének az őrök. Igazán vicces. Ezt még Randall Flagg is méltányolná.
– Stu Redman! – kiáltotta a sötétbe. – Stu Redman van itt! – Nagyot nyelt, hallhatóan kattant a torka. – Ki van ott?
Hülye. Nemigen lehet olyan, akit ismersz...
De a hang a hóból, mégiscsak ismerősen csengett. – Stu! Stu Redman?
– Tom Cullen is velem van... az ég áldjon meg, ne lőjetek le!
– Ez trükk? – A hang mintha magával vitatkozott volna.
– Nem trükk! Tom, mondj már valamit!
– Szia – szólt engedelmesen Tom.
Szünet következett. A hó hullott, a szél süvített. Azután az őr (igenis, ismerős a hangja) megszólalt: – Stu régi lakásában volt egy kép a falon. Mit ábrázolt?
Stu őrjöngve törte a fejét. Visszatért a hang, a felhúzott puskazávár kattanása. Arra gondolt, Istenem, itt állok a hóviharban, és ki akarom találni, milyen kép volt a lakásban – a régi lakásban, azt mondja. Fran bizonyára Lucyhoz költözött. Lucy csúfolódott azon a képen, azt szokta mondani, hogy John Wayne vár az indiánokra, csak nem lehet látni...
– Frederic Remington! – bömbölte teli torokból. – Az a címe, hogy A harci ösvény!
– Stu! – kiáltott vissza az őrszem. Sötét árnyék vált ki a hóból, csúszkálva-billegve futott hozzájuk. – Ezt nem hiszem el!
Ekkor már ott volt előttük, és Stu látta, hogy Billy Gehringer az, aki olyan sok gondot okozott a nyáron az autókázásával.
– Stu! Tom! És Kojak, Krisztusom! Hol van Glen Bateman és Larry? Hol van Ralph?
Stu megcsóválta a fejét. – Nem tudom. Kint voltunk a hidegben, Billy. Fázunk.
– Hát persze, a szupermarket itt van az út mellett. Hívom Norm Kellogot... Harry Dunbartont... Dick Ellist... a francba, fölverem az egész várost! Ez nagyszerű! Nem tudom elhinni!
– Billy...
Billy ismét felé fordult, és Stu közelebb sántikált hozzá.
– Billy, Fran gyereket várt...
Billy elcsöndesedett. Azután csak annyit suttogott: – A francba, erről elfeledkeztem.
– Megvan a gyerek?
– George. Ezt George Richardson tudja megmondani, Stu. Vagy Dan Lathrop. Ő az új doki, négy héttel azután érkezett, hogy ti elmentetek, fül-orr-gégész volt, de nagyon j...
Stu alaposan megrázta Billyt, félbeszakítva a lázas karattyolást.
– Mi a baj? – kérdezte Tom. – Valami baj van Frannie-val?
– Beszélj, Billy! – sürgette Stu. – Kérlek.
– Fran jól van – mondta Billy. – Nincs semmi baja.
– Ezt hallottad?
– Nem. Láttam. Együtt mentünk Tony Donahue-val, virágot vittünk az üvegházból. Ez az üvegház Tony ötlete, mindenfélét termel benne. Kizárólag azért van még mindig bent a kórházban, mert egy olyan hogyishívjákot csináltak vele, egy olyan római szülést...
– Császármetszést?
– Ja, igen, mert a csecsemő rosszul állt benne. De ne aggódj. Három nappal azután látogattuk meg, hogy meglett a kicsi, január hetedikén voltunk nála, két napja. Vittünk neki pár szál rózsát. Úgy gondoltuk, kicsit felvidítjuk, mert...
– A gyerek meghalt? – kérdezte komoran Stu.
– Nem halt meg – felelte Billy, azután igen kelletlenül hozzátette: – Még nem.
Stu hirtelen kizuhant a messzi űrbe. Nevetést hallott... és farkasüvöltést...
Billy kétségbeesetten hadart tovább: – Az influenza miatt van. Megkapta Gikszer Kapitányt. Ezért mindnyájunknak vége, legalábbis ezt mondják az emberek, Frannie negyedikén szülte meg, fiú, három kiló huszonöt deka, és először rendben volt, és azt hiszem, az Övezetben mindenki berúgott, Dick Ellis azt mondta, olyan volt, mintha a függetlenség napja és a győzelem napja egybeesett volna, azután hatodikán... csak úgy megkapta. Igen, öregem – mondta Billy, és a hangja rekedten elcsuklott. – Elkapta, a francba is, hát nem remek istenhozott, rohadtul sajnálom, Stu...
Stu kinyújtotta a kezét, megfogta Billy vállát, közelebb húzta.
– Először mindenki azt mondta, hogy jobban lehet, mint a rendes influenzánál... vagy a bronchitis... talán krupp... de a dokik azt mondták, frissen született babák szinte soha nem kapnak el ilyesmit. Ez olyasmi, mint a természetes ellenálló képesség, mivelhogy olyan kicsik. És George meg Dan... a múlt évben olyan sok influenzás esetet láttak...
– Hogy nemigen tévednek – fejezte be Stu helyette.
– Ja – suttogta Billy. – Ezt elhiheted.
– Micsoda szemétség – motyogta Stu. Elfordult Billytől, és elindult az úton.
– Stu, hova mész?
– A kórházba – felelte Stu. – Meglátogatom a feleségemet.
FRAN ÉBREN feküdt, az olvasólámpa égett mellette, fénylő tócsát vetett a tiszta, fehér lepedő bal oldalára. A fényfolt közepén egy Agatha Christie-regény hevert borítóval fölfelé. Ébren volt, de lassan kezdett elszunnyadni, abba az állapotba került, ahol az emlékek varázsos módon világosakká válnak, mintha átmennének álmokba. Eltemette az apját. Ami azután történt, az nem számít, de eléggé kihúzta magát a döbbenet lökéshullámából, hogy megtegye, amit kell. Amit a szeretet megkövetelt. Utána vághat magának egy szelet epres-rebarbarás pitét. Nagy lesz, zamatos és nagyon-nagyon keserű.
Marcy fél órával korábban nézett be, hogy ellenőrizze, és Fran megkérdezte: – Peter meghalt már? – és miközben beszélt, mintha megduplázódott volna az idő, így nem is volt biztos benne, hogy a csecsemő Peterre vagy a nagyapa Peterre, az elhunytra gondol.
– Ssss, jól van – mondta Marcy, de Frannie sokkal őszintébb választ látott a szemében. Az újszülött, akit Jess Riderrel csinált, valahol négy üvegfal között haldoklik. Talán Lucy csecsemőjének több szerencséje lesz; mindkét szülője ellenálló volt Gikszer Kapitánnyal szemben. Az Övezet mostanra leírta az ő Peterjét, és közös reményét azokba az asszonyokba vetette, akik tavaly július elseje után estek teherbe. Ez brutális, de tökéletesen érthető viselkedés.
Elméje sodródott, az alvás határvidékén vándorolgatott, felmérve múltjának földjét, szívének tájképeit. Eszébe jutott az anyja szalonja, ahol egy száraz kor évszakjai váltották egymást. Stu szemére gondolt, az első pillantásra, amelyet Peter Goldsmith-Redmanre vetett. Arról álmodott, hogy Stu itt van, a szobájában.
– Fran!
Semmi sem úgy működött, ahogy kellett volna. Minden remény csalódássá változott, olyan hamis volt, mint azok az Audioanimatronic állatok a Disney Worldben, csak egy rakás óramű, csalás, műhajnal, álterhesség, egy...
– Hé, Frannie!
Álmaiban látta, hogy Stu visszajön. Megáll a kórterem ajtajában, vastag, kapucnis irhazubbonyban. Újabb csalás. De úgy látta, hogy ennek az álom-Stunak szakálla van. Hát nem mulatságos?
Azon kezdett tűnődni, hogy csakugyan álom-e, amikor észrevette, hogy Tom Cullen áll mögötte. És... csak nem Kojak ül Stu mellett?
Hirtelen az arcához kapott és keményen megcsípte magát, annyira, hogy a bal szeme könnyezni kezdett. Semmi sem változott.
– Stu? – suttogta. – Istenem, Stu, te vagy az?
Az arcát sötétre égette a nap, kivéve a szeme körül, amit valószínűleg napszemüveggel védett. Ez olyan részlet volt, ami nem szerepelne egy álomban...
Ismét megcsípte magát.
– Én vagyok – lépett a szobába Stu. – Most már ne csipkedd magad tovább, drágám. – Olyan erősen sántított, hogy majdnem elesett. – Frannie, hazajöttem.
– Stu! – kiáltotta a lány. – Tényleg te vagy az? Ha te vagy az, gyere ide!
Odament hozzá és átölelte.
STU A FRAN ágya mellé húzott széken ült, amikor George Richardson és Dan Lathrop beléptek. Fran azonnal megfogta Stu kezét, és már-már fájdalmas erővel markolta. Vonásai megkeményedtek, és Stu hirtelen meglátta, milyen lesz, ha megöregszik; egy pillanatra úgy nézett ki, mint Abagail anya.
– Stu – mondta George. – Hallottam a visszatérésedről. Csodálatos. Nem is kell mondanom, mennyire boldog vagyok, hogy látlak. Mindnyájan örülünk.
Kezet ráztak, és George bemutatta Dan Lathropot. Dan azt mondta: – Mindnyájan hallottuk, hogy robbanás történt Las Vegasban. Tényleg láttad?
– Igen.
George bólintott, azután úgy tűnt, elveszítette érdeklődését Stu iránt, és Fran felé fordult.
– Hogy érzed magad?
– Jól. Boldog vagyok, hogy visszatért a férjem. Mi van a kicsivel?
– Igazság szerint – szólalt meg Lathrop –, ezért vagyunk itt.
Fran bólintott. – Meghalt?
George és Dan egymásra néztek. – Frannie, szeretném, ha nagyon figyelnél, és nem értenéd félre amit mondok...
Könnyedén, visszafojtott hisztériával csak annyit felelt: – Ha meghalt, akkor egyszerűen mondd meg.
– Fran – szólt Stu.
– Úgy tűnik, Peter magához tér – mondta derűsen Dan Lathrop.
Egy pillanatra a teljes döbbenet csöndje ülte meg a szobát. Fran, akinek ovális arca sápadtnak látszott a gesztenyeszín hajtömegben, úgy nézett föl Danre, mintha az hirtelen eszelős klapanciákat kezdett volna ontani magából. Valaki – Laurie Constable vagy Marcy Spruce – benézett, azután továbbment. Ezt a pillanatot Stu sohasem feledte el.
– Micsoda? – suttogta végül Fran.
– Nem szabad feladnod a reményt – szólt George.
– Azt mondtatok... magához tért – mondta Fran döbbenten. Eddig a pillanatig nem is tudatosodott benne, mennyire belenyugodott a fia halálába.
George folytatta: – Dan és én sok ezer esettel találkoztunk a járvány során. Fran... észrevehetted, nem azt mondtam, hogy „kezeltünk”, mert nem hinném, hogy bármelyikünk is képes lett volna a betegek sorsán akár egy jottányit is változtatni. Helyesen mondom, Dan?
– Igen.
Fran homlokán ismét megjelent az „akarom”-redő, amelyet Stu New Hampshire-ben vett észre először, a találkozásuk utáni órákban. – Az isten szerelmére, nem beszélnél világosabban?
– Igyekszem, de óvatosnak kell lennem, és óvatos is leszek – felelte George. – A fiad életéről beszélünk, és nem hagyom, hogy sürgess. Azt akarom, hogy megértsd a gondolatmenetünket. Véleményünk szerint Gikszer Kapitány egy antigénjét változtató influenzafajta. Mármost, minden influenzának – a régieknek – más volt az antigénje; ezért tért vissza két-három évente a védőoltások ellenére. Kitör, mondjuk, egy A-típusú influenza, egy hongkongi, és beoltunk ellene, azután két évvel később egy B-típusú következik, és megbetegszel, mert az oltás egy másik típus ellen hat.
– De azután ismét meggyógyulsz – szólt közbe Dan –, mert a szervezeted végül kitermeli a megfelelő antitesteket. A tested megváltozik, hogy fölvegye a küzdelmet az influenzával. Gikszer Kapitány esetében az a helyzet, hogy maga az influenza változik valahányszor a szervezeted védekezni kezd. Ilyen módon sokkal inkább az AIDS vírusához hasonlít, mint azokhoz a közönséges influenzavírusokhoz, amelyekhez szervezetünk már hozzászokott. Ugyancsak az AIDS-hez hasonlatosan addig változtatja a formáját, amíg a test ki nem fárad. Az eredmény elkerülhetetlenül a halál.
– Akkor mi miért maradtunk meg? – kérdezte Stu. – Nem tudjuk – felelte George. – Nem hinném, hogy valaha megtudjuk. Az egyetlen dolog, amiben biztosak lehetünk, hogy aki immúnis, az nem betegszik meg, visszaveri a betegséget; egyáltalán nem kaphatja meg. Ami ismét visszavisz Peterhez. Dan?
– Igen. A kérdés kulcsa Gikszer Kapitány esetében az, hogy az emberek majdnem úgy festenek, mintha felépülnének, de sohasem gyógyulnak meg teljesen. Mármost ez a csecsemő, Peter negyvennyolc órával a születése után betegedett meg. Semmi kétség, Gikszer Kapitányról van szó, a tünetek klasszikusak. De azok az elszíneződések az áll alatt, amelyet George és én a negyedik, végső stádiumhoz társítunk, nem jelentek meg nála. Másrészt a javulások ideje egyre hosszabb lesz.
– Ezt nem értem – mondta zavartan Fran. – Mi a...
– Valahányszor az influenza változik, Peter ugyancsak rögtön változik – magyarázta George. – Technikailag még mindig megvan a lehetősége, hogy visszaesik, de sohasem éri el a végső, kritikus állapotot. Úgy tűnik, kiheveri a betegséget.
Egy pillanatig tökéletes volt a némaság.
– Félig immúnissá tetted a gyereket, Fran – szólt Dan. – Megkapta a betegséget, de most úgy gondoljuk, képes legyőzni. Elméletben Mrs. Wentworth ikreinek is megvolt ez az esélyük, de a körülmények sokkal inkább ellenük dolgoztak – és én még mindig azt hiszem, hogy nem szuperinfluenzában haltak meg, hanem a szövődményei miatt. Tudom, ez nagyon kis különbség, mégis alapvető lehet.
– És a többi nő, aki olyan férfitól lett terhes, aki nem immúnis? – kérdezte Stu.
– Úgy gondoljuk, nekik végig kell nézniük, amint csecsemőik hasonló fájdalmas küzdelmen mennek át – mondta George –, és némelyik gyerek meg is halhat. Egy ideig Peter is közel állt hozzá, és ez a jövőben is bekövetkezhet. De nagyon hamar elérünk ahhoz a ponthoz, amikor a Szabad Övezet – a világ – minden csecsemője immúnis szülőktől származik. És noha nem helyes jósolgatni, azért lefogadnám, hogy amikor ez bekövetkezik, akkor megnyertük a játékot. Közben pedig alaposan figyeljük Petert.
– Nemcsak mi figyeljük alaposan, ha ez vigaszt jelent – tette hozzá Dan. – Pillanatnyilag Peter az egész Szabad Övezet gyereke.
– Én csak azt akarom, hogy éljen, mert ő az enyém, és én szeretem őt – suttogta Fran. Stura nézett. – Ő a kapcsolatom a régi világgal. Sokkal jobban hasonlít Jessre, mint rám, és ennek örülök. Így tűnik helyesnek. Ugye megérted, szerelmem?
Stu bólintott, és különös dolog jutott az eszébe – milyen jó lenne leülni Happel, Norm Bruett-tel, Vic Palfreyval, és benyomni egy sört, figyelni, ahogy Vic elkészíti egyik förtelmesen bűzös, saját kezűleg sodort cigarettáját, és elmesélni nekik, hogy mindez hogyan alakult. Mindig is Néma Stunak hívták; az öreg Stu, mondták, még akkor se mondaná, hogy „szar”, ha tele lenne vele a szája. Most azonban ledumálná a fülüket a fejükről. Egész éjjel és egész nap beszélne. Vakon megragadta Fran kezét, és a szemét csípték a könnyek.
– Most vizitelünk – állt föl George –, de a szemünket le nem vesszük Peterről, Fran. Ha valami biztosat tudunk, rögtön közöljük veled.
– Mikor kaphatom meg? Ha... ha nem...?
– Egy hét múlva – felelte Dan.
– Olyan sokára!
– Mindnyájunknak hosszú lesz ez az idő. Hatvanegy állapotos nő van az Övezetben, és kilencen közülük még az influenza előtt estek teherbe. Nekik különösen hosszú lesz ez az idő. Stu! Örülök, hogy találkoztunk. – Dan kezet nyújtott, Stu megrázta. Az orvos gyorsan távozott, mint az az ember, akinek sok a dolga, és azt el is akarja végezni.
George is kezet rázott vele. – Legkésőbb holnap délután találkozunk, jó? Csak mondd meg Laurie-nak, melyik időpont a legmegfelelőbb.
– Minek?
– A lábad miatt – felelte George. – Pocsék, nem?
– Ki lehet bírni.
– Stu! – ült föl Frannie. – Mi a baj a lábaddal?
– Törött, rosszul forrt össze, túlságosan igénybe vett – felelte George. – Csúnya. De rendbe lehet tenni.
– Hát... – vont vállat Stu.
– Semmi hát! Hadd lássam, Stuart! – Megjelent az „akarom”-redő.
– Később – felelte Stu.
George fölállt. – Látogasd meg Laurie-t, jó?
– Azt fogja tenni – mondta Frannie.
Stu elvigyorodott. – Megyek. Főnöknő döntött.
– Nagyon jó, hogy visszajöttél – mondta George. Látszott, hogy ezer dolgot szeretne kérdezni. Könnyedén megcsóválta a fejét, és határozottan becsukta az ajtót maga mögött.
– Na, lássuk, hogy mész – mondta Frannie. Az „akarom”-vonal elmélyült a homlokán. – Hé, Frannie...
– Rajta, lássuk, hogy mész.
Tett néhány lépést a kedvéért. Kicsit úgy festett, mint a viharos fedélzeten egyensúlyozó tengerész. Amikor felé fordult, látta, hogy Fran sír.
– Ó, Frannie, ne csináld ezt, drágám.
– Muszáj – felelte Fran, és a kezét az arcára szorította.
Leült mellé, és félrehúzta a kezét. – Nem. Nem muszáj.
Gyámoltalanul nézett rá, még mindig hullottak a könnyei. – Olyan sok ember halt meg... Harold, Nick, Susan... és mi van Larryvel? Glennel és Ralphfal?
– Nem tudom.
– És mit mondunk Lucynak? Egy óra múlva itt lesz. Mindennap eljön, és negyedik hónapos terhes. Stu, ha megkérdezi...
– Meghaltak – válaszolt Stu inkább magának, mint a feleségének. – Én ezt gondolom. A szívemben biztos vagyok benne.
– Ne így mondd – könyörgött Fran. – Akkor ne, ha Lucy itt van. Összetöröd a szívét, ha ilyeneket mondasz.
– Azt hiszem, ők voltak az áldozat. Isten mindig áldozatot követel. A keze véres. Hogy miért? Nem tudom megmondani. Nem vagyok túl okos ember. Talán, hogy tanuljunk belőle. Csak annyit tudok biztosan, hogy a bomba ott robbant föl és nem itt, és egy ideig biztonságban vagyunk. Egy kis ideig.
– Flaggnek vége? Tényleg vége?
– Nem tudom. Azt hiszem... őrt kell állnunk miatta. Idővel valaki meg fogja találni azt a helyet, ahová a Gikszer Kapitányhoz hasonló csírákat rejtették, és akkor azt a helyet meg kell tölteni földdel, be kell hinteni sóval, és imádkozni kell fölötte. Imádkozni mindnyájunkért.
AZNAP ESTE sokkal később, éjfél körül Stu egy kerekes kocsiban végigtolta Frant a kórház kihalt folyosóján. Laurie Constable mellette lépdelt. Frannie gondoskodott róla, hogy Stu időpontot kérjen Laurie-tól.
– Stu, úgy festesz, mint akinek inkább a tolókocsiban lenne a helye – jegyezte meg Laurie.
– Pillanatnyilag egyáltalán nem zavar – felelte Stu Nagy üvegablakhoz értek, amely mögött kékre és rózsaszínre festett szoba volt. Mozgó szerkentyű lógott a mennyezetről. Csupán egyetlen bölcső volt foglalt, az első sorban.
Stu elbűvölve bámulta.
A bölcső elejére azt írták: GOLDSMITH-REDMAN PETER. FIÚ. SÚLY 3 KILÓ 30 DEKA. A. PRANCES GOLDSMITH, V. A. JESSE RIDER (H.)
Peter bömbölt.
Apró kezét ökölbe szorította. Az arca vörös volt. Fején fekete bozont ágaskodott. Kék szemével úgy nézett Stura, mintha őt okolná minden nyomorúságáért.
Homlokán mély, függőleges ránc húzódott... egy „akarom”-vonal.
Frannie ismét elsírta magát.
– Frannie, mi a baj?
– Azok az üres bölcsők – felelte zokogva. – Olyan rossz. Teljesen egyedül van. Nem csoda, hogy sír, Stu, teljesen egyedül van. Istenem, ennyi üres bölcső...
– Nem sokáig marad egyedül – mondta Stu, és átkarolta a vállát. – Nekem úgy tűnik, egész jól viseli. Nem ez a véleményed, Laurie?
De Laurie addigra otthagyta őket a csecsemőszoba ablaka előtt.
Stu letérdelt Frannie mellé, sziszegve, mert fájt a lába, és együtt csodálták Petert, mintha ő volna az első gyerek a világon. A csecsemő kis idő után elaludt, öklöcskéjét a melléhez szorítva, ők pedig figyelték... és csodálták, hogy egyáltalán ott van.
MÁJUSNAP
VÉGRE MAGUK mögött hagyták a telet.
Hosszú volt, és Stu, aki Kelet-Texashoz szokott, rendkívül keménynek találta. Két nappal azután, hogy visszatért Boulderbe, a jobb lábát újra eltörték és megigazították, ez alkalommal azonban súlyos gipszbe zárták, amelyet nem vehetett le áprilisig. Addigra a gipsz olyan külsőt öltött, mint valami hihetetlenül bonyolult autótérkép; olyannak látszott, mintha az Övezetben mindenki aláírta volna, holott ez nyilvánvaló lehetetlenség. Március elsejétől ismét csörgedezni kezdtek a zarándokok, és azon a napon, ami a régi világban az adóbevallás napja volt, a Szabad Övezetnek csaknem tizenegyezer lakója volt, legalábbis Sandy DuChiens szerint, aki most a Népszámlálási Bizottság vezetője és tucatnyi ember főnöke volt, és ennek a bizottságnak saját terminálja volt a First Bank of Boulderben.
Stu és Fran ott álltak Lucy Swann-nal a piknikezőhelyen félúton a Flagstaff-hegység oldalában, és figyelték a májusi vadászatot. Úgy tűnt az Övezet minden gyermeke érdekelt volt a dologban (no meg nem kevés felnőtt). A májusi kosár, amelyet krepp-papír szalagokkal díszítettek föl és gyümölcsökkel és játékokkal tömtek tele, Tom Cullenen lógott. Ez Fran ötlete volt.
Tom elkapta Bill Gehringert (Billy öntudatos tiltakozása ellenére, miszerint ő túl öreg az ilyen gyerekjátékokhoz, önként csatlakozott), együtt megfogták az Upshaw fiút (vagy Upsonnak hívják? Stunak nehezére esett mindenki nevét észben tartania), és ők hárman ráleltek Leo Rockwayre, aki a Brentner-szikla mögé bújt. Maga Tom ragasztott rá címkét.
Folyt a vadászat Nyugat-Boulderben, gyerekek és kamaszok csapatai rohangáltak az utcákon, amelyek mostanra nagyjából üresek lettek, Tom bömbölve cipelte kosarát. Végül ismét fölértek ide, ahol a nap forró volt, a szél melegen fújt. A megcímkézett gyerekek száma kétszázra nőtt, együtt folytatták a kutatást a maradék fél tucat után, akik még „kint” voltak. A játék során legalább hat szarvast ijesztettek el, melyek nem akartak részt venni a dologban.
Két mérfölddel följebb a Napkelte amfiteátrumban hatalmas piknikebédet tálaltak ott, ahol valaha Harold Lauder várta a megfelelő pillanatot, hogy beleszóljon adó-vevőjébe. Délben két- vagy háromezer ember ül majd le együtt és néz kelet felé Denver irányába, miközben vadhúst, paprikás tojást, mogyoróvajas és lekváros szendvicseket esznek, utána pedig friss pite lesz a desszert. Lehet, hogy ez az utolsó tömeggyűlés, amit az Övezetben tartanak, hacsak el nem mennek Denverbe abba a stadionba, ahol valamikor a Vadlovak fociztak. Mostanra, május első napjára a kora tavaszi szivárgás folyóvá duzzadt. Április 15-e óta újabb nyolcezer ember érkezett, és eddigre elérték a tizenkilencezres létszámot – legalábbis ideiglenesen ennyit állapított meg Sandy Népszámlálási Bizottsága, amely képtelen volt lépést tartani az eseményekkel. Ritkának számított az a nap, amikor csak ötszázan jöttek.
A járókában, amelyet Stu hozott föl és bélelt ki takarókkal, Peter teli torokból bömbölni kezdett. Fran elindult, de Lucy ért oda előbb, aki a nyolcadik hónapban járt, és akkora volt, mint egy hegy.
– Figyelmeztetlek – mondta Fran –, a pelenka a baj forrása. A hangból meg lehet állapítani.
– Egy kis kaksitól még nem alélok el. – Lucy kiemelte a sértődötten vonító Petert a járókából, és gyengéden hintáztatta a napfényben. – Szia, baba. Mi újság? Nem túl sok, mi?
Peter szirénázott.
Lucy letette egy takaróra, amelyet a pólyázóról hoztak el. Peter hangosan tutúlva oldalazni kezdett. Lucy megfordította, és kikapcsolta kék kordbársony nadrágját. Peter a levegőt rugdalta.
– Miért nem mentek el sétálni? – kérdezte Lucy. Franra mosolygott, de Stu úgy látta, a mosolya szomorú.
– Csakugyan, miért is nem megyünk? – helyeselt Fran, és Stuba karolt.
A férfi beleegyezett. Átvágtak az úton, és elindultak a derűs, zöld mezőn, amely meredeken emelkedett a sodródó fehér felhők és a ragyogóan kék ég felé.
– Mi volt ez? – kérdezte Stu.
– Tessék? – Fran egy kicsit túlságosan ártatlannak tűnt.
– Ez a pillantás.
– Milyen pillantás?
– Megismerek minden pillantást, amellyel már találkoztam – felelte Stu. – Lehet, hogy nem tudom, mit jelent, de azt igen, hogy mikor láttam.
– Ülj le, Stu.
– Itt jó lesz?
Leültek, és kelet felé néztek, ahol a terep több lankán át ereszkedett a kék párába vesző síkság felé. Nebraska ott volt valahol a pára mélyén.
– Ez komoly. És nem tudom, hogyan beszéljek róla, Stuart.
– Kezdd el, ahogy jónak látod – felelte a férfi, és megfogta a kezét.
Ahelyett, hogy beszélni kezdett volna, Fran arca megrándult. Egy könnycsepp gördült le az arcán, ajka remegve legörbült.
– Fran...
– Nem fogok sírni! – kiáltotta dühösen, de jöttek az újabb könnyek, és zokogni kezdett. Stu zavartan átkarolta, és csak várt.
Amikor úgy látta, hogy túl vannak a nehezén, megszólalt: – Na, most mondd el nekem. Mi ez az egész?
– Honvágyam van, Stu. Vissza akarok menni Maine-be.
Mögöttük a gyerekek kiabáltak és hujjogtak. Stu elképedten nézett a feleségére. Azután kicsit bizonytalanul elvigyorodott. – Ez minden? Azt hittem, minimum azt közlöd, hogy elválsz. Nem mintha valaha is megkaptuk volna az egyház áldását, ahogy mondani szokták.
– Sehova nem megyek nélküled – mondta az asszony. Előhúzott egy papír zsebkendőt ingének mellzsebéből, és megtörölte a szemét. – Talán nem tudtad?
– De igen.
– De akkor is vissza akarok menni Maine-be. Álmodtam is róla. Te sohase álmodsz Kelet-Texasról, Stu? Arnette-ről?
– Nem – felelte őszintén a férfi. – Azt se bánom, ha soha többé nem kell látnom Arnette-et. Ogunquitba akarsz menni, Frannie?
– Végül talán. De nem most rögtön. Szeretnék elmenni Nyugat-Maine-be, oda, amit úgy hívnak, Tóvidék. Te majdnem ott jártál, amikor Harold és én találkoztunk veled New Hampshire-ben. Van ott néhány gyönyörű hely, Stu. Bridgton... Sweden... Castle Rock. A halak csak úgy szökdécselnek a tavakban. Idővel letelepedhetnénk a parton. De az első évben nem bírnám elviselni. Túl sok az emlék. Elsőre túl sok lenne. A tenger túl nagy. – Lenézett idegesen rángatózó kezeire. – Ha itt akarsz maradni... hogy segíts nekik az ügyek intézésében... megértelek. A hegyek is gyönyörűek, csak... nekem nem elég otthonosak.
A férfi kelet felé nézett, és fölfedezte, hogy végre nevet tud adni annak, ami olvadás óta mocorgott benne: tovább akart menni. Túl sok ember volt itt; nem léptek éppen egymás sarkára, legalábbis még nem, de kezdtek az idegeire menni. Voltak övezetiek (mostanában így nevezték magukat), akiket nem zavart az ilyesmi, szinte élvezték. Jack Jackson, aki az új Szabad Övezet Bizottság feje lett (mostanra kilenctagúra bővült), az egyik ilyen ember. Brad Kitchner volt a másik – Bradnek száz terve volt, és minden élőt használni tudott a megvalósításhoz. Az ő ötlete volt, hogy beindítsák az egyik denveri tévéállomást. Régi filmeket vetítettek minden este hattól egyig, kilenckor tízperces híradó is volt.
Hugh Petrella, aki Stu távollétében a békebírói feladatokat átvette, nem olyasfajta ember volt, akit Stu nagyon kedvelt volna. Már attól kínosan érezte magát, hogy Petrella kampányt folytatott a tisztség elnyeréséért. A kemény, puritán ember arcát mintha baltával faragták volna ki. Tizenhét helyettese volt, és minden gyűlésen újabbakat követelt – ha Glen itt lenne, gondolta Stu, akkor azt mondaná, hogy újra kezdődött a végtelen amerikai harc a törvény és az egyén szabadsága között. Petrella nem rossz ember, hanem kemény ember... és Stu érzése szerint feltétlenül hisz abban, hogy a törvény a válasz minden problémára. Ez jobb békebíróvá teszi, mint amilyenné Stu bármikor is válhatott volna.
– Tudom, hogy fölajánlottak neked egy helyet a bizottságban – mondta habozva Fran.
– Igen, de szerintem ez csak afféle megtiszteltetés.
Fran megkönnyebbültnek tűnt. – Hát...
– Van egy olyan érzésem, hogy boldogok lennének, ha visszautasítanám. Én vagyok a régi bizottság utolsó tagja. És mi egy válságbizottság voltunk. Most nincs válság. Mi lesz Peterrel, Frannie?
– Azt hiszem, elég idős ahhoz, hogy júniusban utazhasson – felelte az asszony. – És szeretném megvárni, amíg Lucy megszüli a gyerekét.
Amióta Peter január 4-én világra jött, tizennyolc szülés volt. Négy végződött halállal, a többi rendben lezajlott. Hamarosan megindult az immúnis szülőktől származó gyerekek áradata, és nagyon lehetséges, hogy Lucyé lesz az első. Június 14-ére volt kiírva.
– Mit szólnál ahhoz, ha július elsején indulnánk? – kérdezte a férfi.
Fran arca ragyogni kezdett. – Jó lesz! Tényleg akarod?
– Hát persze.
– Nem csak azért mondod, hogy örömet szerezz?
– Nem – rázta meg a fejét a Stu. – Mások is távoznak. Nem sokan, legalábbis egyelőre. De néhányan elmennek.
Az asszony kitárta a karját, és átölelte férjét. – Talán szünidő lesz – mondta. – Vagy talán... talán igazán megtetszik nekünk ott. – Félénken nézett Stura. – Talán ott akarunk majd maradni.
A férfi bólintott. – Lehet, hogy így lesz. – De közben azon tűnődött, jó lesz-e nekik, ha évekig megülnek egy helyben.
Lucyra és Peterre pillantott. Lucy a takarón ült, és Petert hintáztatta. A kisfiú vihogott, és igyekezett elkapni az asszony orrát.
– Arra nem gondoltál, hogy megbetegedhet? Meg te is. És mi lesz, ha ismét teherbe esel?
Az asszony elmosolyodott. – Vannak könyvek. Áttanulmányozhatjuk őket. Nem élhetünk állandó rettegésben, igaz?
– Gondolom, nem.
– Könyvek és jó gyógyszerek. Megtanulhatjuk a használatukat, és ha kifogynak, megtanulhatjuk a készítésüket. Betegség és halál... – Végignézett a hatalmas mezőn, ahol izzadtan és lihegve loholtak az utolsó gyerekek a piknikezőhely felé. – Az itt is megtörténhet. Emlékszel Rich Moffatra? – Stu bólintott. – És Shirley Hammettre?
– Igen. – Shirley agyvérzésben halt meg februárban.
Frannie megfogta a kezét. A szeme ragyogott a határozottságtól. – Azt mondom, ragadjuk meg a lehetőséget, és éljük úgy az életünket, ahogy akarjuk.
– Jól van. Jól hangzik. Helyesnek tűnik.
– Szeretlek, Kelet-Texas.
– Szintén, nagysám.
Peternél eltört a mécses.
– Na, nézzük, mi a baja a császárnak – mondta az asszony. Fölkelt, leverte a fűszálakat a nadrágjáról.
– Mászni akart, és beverte az orrát – mondta Lucy, és odaadta Petert Frannak. – Szegény kicsi.
– Szegény kicsi – helyeselt Fran, és a vállához szorította Petert. A kisfiú bizalmasan a nyákára hajtotta a fejét, Stura nézett és elmosolyodott. Stu visszamosolygott.
– Kukucs, baba – mondta. Peter elnevette magát.
Lucy ránézett Stura, azután Franra. – Ugye elmentek? Rábeszélted.
– El – felelte Stu. – De azért addig itt maradunk, hogy meglássuk, te mire mész.
– Örülök neki – mondta Lucy.
A messzeségben megkondult egy harang. Zendülései belefúrták magukat a napba.
– Ebéd – állt föl Lucy. Megütögette terebélyes hasát. – Hallod, fiam? Enni megyünk. Aú, ne rugdoss, megyek már.
Stu és Fran is fölállt. – Te viszed a fiút – mondta Fran.
Peter elaludt. Ők hárman együtt ballagtak fölfelé a dombon a Napkelte amfiteátrum felé.
NYÁRI NAPNAK ALKONYÚLATA
A VERANDÁN ÜLTEK, amikor a nap lenyugodott, és Petert figyelték, aki lelkesen mászkált az udvar porában. Stu egy fonott nádszékben ült, amely homorú lett a sokéves használattól. Arrébb Fran ült a hintaszékben. Az udvaron, Petertől balra az autógumiból készült hinta egy lyukas fánk egydimenziós árnyékát vetítette a földre a nap utolsó, gyengéd sugaraiban.
– Ugye hosszú ideig élt itt? – kérdezte halkan Fran. – Nagyon hosszú ideig – helyeselt Stu, és Peterre mutatott. – Csupa piszok.
– Van víz. Van egy kéziszivattyúja. Csak föl kell tölteni. Minden kényelem megvan, Stuart.
A férfi bólintott, és egy szót sem szólt. Meggyújtotta a pipáját, nagyokat pöffentett. Peter megfordult, hogy ott vannak-e még.
– Szia, baba – mondta Stu, és integetett.
Peter elesett. Négykézlábra állt, és ismét elkezdett körözni. A földút végében, ott, ahol keresztülvágott a kukoricáson, egy kis Winnebago lakókocsi állt, amelynek az elejére csörlőt szereltek. Ragaszkodtak a mellékutakhoz, de a csörlő ott is jól jött.
– Magányos vagy? – kérdezte Fran.
– Nem. Talán egy idő múlva az leszek.
– Félted a kicsit? – Megpaskolta a hasát, amely még tökéletesen lapos volt.
– Nem én.
– Peter fel fogja húzni az orrát.
– Majd leengedi. Lucynak ikrei lettek. – Az égre mosolygott. – Hitted volna?
– Láttam őket. Azt hiszem, amit látok. Mit gondolsz, mikor érünk Maine-be, Stu?
A férfi vállat vont. – Július vége felé. Éppen elég időnk lesz, hogy nekilássunk felkészülni a télre. Aggódsz?
– Nem én – csúfolódott az asszony. Fölállt. – Nézd már, csupa piszok!
– Mondtam.
Figyelte, ahogy Fran lemegy a tornác lépcsőjén, és felnyalábolja a kicsit. Ott ült most, ahol Abagail anya üldögélt gyakorta sokáig, és az életre gondolt, ami rájuk vár. Úgy vélte, minden rendben lesz. Idővel visszatérnek Boulderbe, hogy a gyerekeik találkozhassanak koruknak megfelelő társakkal, udvarolhassanak, megházasodhassanak, újabb gyerekeket csinálhassanak. De az is lehet, hogy Boulder egy része utánuk megy. Sokan voltak, akik megkérdőjelezték a terveiket... de a szemükben vágy volt, nem lenézés vagy harag. Nem Stu és Fran voltak az egyetlenek, akiket elkapott a vándorolhatnék. Harry Dunbarton, aki korábban szemüveget árult, Minnesotáról beszélt. Mark Zellman Hawaiit emlegette a leggyakrabban. Meg akart tanulni repülni, hogy odamehessen.
– Mark, megölöd magad! – korholta méltatlankodva Fran.
Mark ravaszul mosolygott, és azt felelte: – Bagoly mondja verébnek, Frannie.
Stan Nogotny elgondolkodva emlegette a Délt; talán néhány évre megáll Acapulcóban, azután lemegy Peruba. – Mondok neked valamit, Stu. Ez a sok ember úgy idegesít engem, mint a féllábút egy seggberúgó-verseny. Tucatnyi emberből egyet ha ismerek. A népek bezárják a házukat éjszakára... ne nézz így rám, ezek tények. Ha engem hallgatsz, el nem hinnéd, hogy tizenhat éven át éltem Miamiban, és minden éjjel bezártam a házat. A francba! Ez olyan szokás, amit szívesen elfelejtettem volna. Mindenesetre kezdünk túl sokan lenni itt. Sokat gondolkodtam Acapulcón. Mármost, ha sikerül meggyőznöm Janeyt...
Nem is lenne rossz dolog, gondolta Stu, miközben figyelte a vizet szivattyúzó Frant, ha a Szabad Övezet szétesne. Glen Bateman helyeselné, ebben úgyszólván biztos volt. A megfelelő célokat szolgálná. Jobb szétválni, mielőtt...
Mielőtt?
Az utolsó gyűlésen, épp távozni készültek Frannal, Hugh Petrella engedélyt kért és kapott, hogy fölfegyverezze a helyetteseit. Ez volt az ügy Boulderben, amikor utolsó heteiket töltötték ott – mindenki állást foglalt a kérdésben. Június elején egy részeg összeverekedett az egyik helyettessel, és behajította a Pearl utcai Törött Dob bár kirakatába. A helyettest harminc öltéssel varrták össze, és vérátömlesztést is kapott. Petrella azt mondta, ez nem történhetett volna meg, ha az emberének van egy Police Specialja, amelyet rászögezhet a piásra. Ezen folyt a vita. Sokak (Stu is közéjük tartozott, noha leginkább megtartotta magának a véleményét) szerint, ha a helyettesnél fegyver van, akkor az összecsapás egy halott piással végződik, és nem egy sebesült seriffhelyettessel.
Mi történik azután, hogy a seriffhelyettesek fegyvert kapnak? Mi a logikus következmény? A válasz mintha Glen Bateman tanáros, kicsit száraz hangján érkezett volna: nagyobb fegyvereket kérnek. Aztán rendőrautót. És ha fölfedeznek egy Szabad Övezetet lent Chilében vagy talán fönt Kanadában, akkor Hugh Petrellából hadügyminisztert csinálnak, csak úgy, mert fő az elővigyázat, és talán őrjáratokat indítanak, mert végül is...
Ezek a holmik mindenfelé csak úgy hevernek, és várják, hogy valaki fölszedje őket.
– Fektessük le – mondta Fran, ahogy felment a lépcsőn.
– Jó.
– Egyáltalán, minek ülsz itt ilyen komoran?
– Tényleg komornak látszom?
– De mennyire.
A férfi fölfelé hajlította ujjaival a szája sarkát. – Na, most jobb?
– Sokkal. Segíts lefektetni.
– Boldogan.
Miközben követte Frant Abagail anya házába, arra gondolt, jobb, sokkal jobb lenne, ha szétesne a közösség, és az emberek szétszóródnának. A szervezett társadalmat halasszák el, ameddig lehetséges. Mindig a szervezet jelenti a problémát. Amikor a sejtek kezdenek összecsapódni, és elsötétednek. Csak akkor van szükségük a rendőröknek fegyverekre, amikor már nem emlékeznek a nevekre... az arcokra...
Fran meggyújtotta a petróleumlámpát, amely szelíd sárga fénybe vonta őket. Peter csöndesen, máris álmosan nézett föl rájuk. Sokat játszott. Fran ráadta a hálóingecskéjét.
Mindnyájan idővel fizethetünk, gondolta Stu. Peter életének idejével, a gyermekeiével, talán még a dédunokáim életével is. Talán egészen 2100-ig, de annál tovább aligha. Talán még addig sem tart. Ennyi ideje van szegény Földanyának, hogy egy kicsit összeszedje magát. A pihenés évadja.
– Mi? – kérdezte Fran, és a férfi rájött, hogy hangosan motyogott.
– A pihenés évadja – ismételte meg.
– Ez mit jelent?
– Mindent – mondta, és megfogta Fran kezét.
Lenézett Peterre, és azt gondolta: Talán ha elmondjuk neki, hogy mi történt, ő is elmondja a saját gyermekeinek. Figyelmezteti őket. Drága gyerekek, a játékok a halált jelentik – égési sebeket, sugárbetegséget és fekete, fojtogató járványokat. Ezek a játékok veszedelmesek; az emberek agyában élő gonosz vezette Isten kezét, amikor ezek készültek. Kérlek, soha ne játsszatok ezekkel a játékokkal, drága gyermekek. Soha többé ne vegyétek elő őket. Kérlek... kérlek, tanuljatok ebből a leckéből. Legyen ez az üres világ a tankönyvetek.
– Frannie – mondta, és megfordította az asszonyt, hogy a szemébe nézhessen.
– Tessék, Stuart?
– Gondolod... gondolod, hogy az emberek valaha is képesek tanulni?
Az asszony kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, habozott, elhallgatott. Sercegett a petróleumlámpa. Fran szeme nagyon kéknek tűnt.
– Nem tudom – felelte végül. Úgy tűnt, nem elégíti ki a válasz; igyekezett, hogy mondjon még valamit, amivel némi fényt csempészhet a válaszba, de nem mondhatott mást:
– Nem tudom.
Segítségre van szükségünk, vélte a Költő.
EDWARD DORN
HAJNALBAN ÉBREDT.
Csizmásan.
Felült és körülnézett. Egy parton ült, amely fehér volt, mint a csont. Fölötte a porcelánkék ég magas boltozata. Mögötte a türkiz tenger tört meg a messziségben egy korallzátonyon, hogy azután gyengéden csapkodjon a különös csónakok között, amelyek...
(kenuk, vendéghajós csónakok)
Tudta... de honnan?
Fölállt, és majdnem elesett. Reszketett. Rosszul érezte magát. Rongyok lógtak róla.
Megfordult. A zöld őserdő szinte a szemének ugrott, sötét dzsungel volt, indák és széles levelek keveréke, köztük buja, nyíló virágok, amelyek...
(olyan rózsaszínűek, mint egy kóristalány mellbimbója)
Ismét zavarba jött.
Mi az a kóristalány?
És mi a mellbimbó?
Egy arapapagáj fölrikácsolt a láttán, vakon fölrepült, neki egy vén banjanfa vastag törzsének, és holtan zuhant a fa tövébe, lábait az égnek meresztve.
(égnek meresztett lábbal ült az asztalon)
Egy mongúz ránézett vörös, borostás arcára, és felfordult az agyembóliától.
(egy nővér jön be kanállal és pohárral)
Egy bogár, amely fürgén kapaszkodott egy nipapálma törzsén, megfeketedett és összezsugorodott, amikor az elektromosság apró, kék villáma csapott át két tapogatója között.
(és szaftot kezd csöpögtetni a jajajájából)
Ki vagyok én?
Nem tudta.
Hol vagyok?
Számít?
Elindult – támolyogva – az őserdő széle felé. Szédelgett az éhségtől. A hullámverés üresen zúgott a fülében, mint az őrült vér zsongása. Elméje üres volt, mint egy újszülött agya.
Félúton volt a mélyzöld erdő felé, amikor az szétvált, és három ember lépett elő. Azután négy. Majd fél tucat.
Barna, sima bőrű nép.
Rámeredtek.
Ő meg vissza.
Elkezdődtek a dolgok.
A hat emberből nyolc lett. A nyolcból tucat. Mindnyájuknál lándzsa volt. Fenyegetően emelgették. A borostás férfi rájuk meredt. Farmer és ócska, repedezett cowboycsizma volt rajta, más semmi. Felsőteste olyan fehér volt, mint egy ponty hasa, és félelmesen sorvadt.
A lándzsák megemelkedtek. Ekkor az egyik barna ember – a vezető – egy szót ismételt újra és újra, egy szót, amely úgy hangzott, Jun-na!
Igen, jönnek a dolgok.
Nagyon helyes.
Elsőnek a neve.
Elmosolyodott.
Ez a mosoly olyan volt, mintha vörös nap sütne ki fekete felhők közül. A mosoly megmutatta a ragyogó fehér fogakat és a meghökkentően izzó szempárt. A béke egyetemes mozdulatával tartotta feléjük vonalak nélküli tenyerét.
Azok elvesztek a vigyor hatalmától. A lándzsák a homokba hullottak; az egyik ferdén, remegve fúródott a földbe.
Értik, amit mondok?
Csak néztek.
– Habla español?
Nem értették. Határozottan no habla azt a kurva español.
Mit jelent ez?
Hol van?
Nos, idővel minden világos lesz. Rómát sem egy nap alatt építették föl, Akronról vagy Ohióról nem is beszélve. És a hely nem számít.
A hely, ahol megállt, sohasem számított. Csak az, hogy ott volt... és még mindig megállt a lábán.
– Parlez-vous français?
Semmi válasz. Elbűvölve meredtek rá.
Próbálkozott a némettel, azután bömbölve belenevetett ostoba birkaképükbe. Egyikük tehetetlenül zokogni kezdett, mint egy gyermek.
Egyszerű népség. Primitívek; együgyűek; tanulatlanok. De én fel tudom használni őket. Igen, tökéletesen fel tudom használni őket.
Elindult feléjük, vonalak nélküli tenyere még mindig kifelé fordítva, és egyre mosolygott. A szemében szikrázott a tüzes, őrült öröm.
– A nevem Russell Faraday – mondta tiszta, tagolt hangon. – Küldetésem van.
Rámeredtek, rettegve, elbűvölten.
– Azért jöttem, hogy segítsek rajtatok.
Térdre estek és leborultak előtte, és ahogy sötét árnya rájuk vetült, vigyora is kiszélesedett.
– Azért jöttem, hogy megtanítsalak titeket, hogyan legyetek civilizáltak.
– Jun-na! – zokogott a főnök az örömtől és a rémülettől. És amikor megcsókolta Russell Faraday lábát, a sötét ember nevetni kezdett. Nevetett, nevetett és nevetett.
Az élet kerék, egyetlen ember sem képes sokáig fölül maradni rajta.
És végül mindig ugyanarra a helyre fordul vissza.
1975. február
1988. december
1. Ferencz Győző fordítása.
2. Utalás Michael Crichton regényére. (A ford.)
3. Louisiana állam diktatórikus módszereiről hírhedt kormányzója a '30-as években. (A ford.)
4. A Válogatás a Reader's Digest magyar kiadása. Amerikában valószínűleg az eredetit olvassák.
5. Teljes egészében. (latin)
6. Az írek zöldséges birkagulyásának neve. (A ford.)
7. E. A. Poe: A holló. (Kosztolányi Dezső fordítása)
8. Utalás a Beatles együttes dalára. (A ford.)
9. Gyakorlati ész. (francia)
10. Hírhedt sorozatgyilkosok voltak az USA-ban. (A ford.)