Stephen King
TOM GORDON SEGÍTS!

(Tartalom)

 

OWEN FIAMNAK,
aki végül sokkal többet tanított nekem
a baseballról, mint én neki.
1998. június

 

BEMELEGÍTÉS

 

A világnak fogai vannak, és beléd marhat, amikor csak akar. Trisha McFarland ezt már kilencévesen megtanulta. Egy kora júniusi napon délelőtt tíz órakor anyja Dodge típusú autójának hátsó ülésén ült, kék Red Sox-baseballmezét viselte (melynek hátán az állt, hogy 36 Gordon), és Monával, a babájával játszott. Tíz óra harminckor eltévedt az erdőben. Tizenegy órakor próbált megnyugodni, és igyekezett kiverni a fejéből, hogy: Ez komoly, ez véresen komoly! Próbált nem gondolni arra, hogy ha az ember eltéved az erdőben, súlyosan megsérülhet. Meg is halhat.
És mindez csak azért, mert pisilnem kellett... gondolta; egyébként nem is kellett olyan nagyon pisilnie. Különben is, megkérhette volna anyát és Pete-et, hogy várjanak egy percet, amíg ő elbújik egy fa mögött. Már megint veszekedtek, Jézusom, hogy ez micsoda meglepetés, és Trisha ezért maradt le egy kicsit, anélkül hogy szólt volna. Ezért tért le az Ösvényről, és bújt a bokrok mögé. Egyszerűen ki kellett fújnia magát. Belefáradt már abba, hogy a veszekedésüket hallgassa, hogy úgy tegyen, mintha vidám és nyugodt lenne, miközben legszivesebben az anyjára orditana, hogy Hát akkor engedd el! Ha annyira vissza akar menni apához Maldenbe, hadd menjen. Én magam vinném el, ha lenne jogosítványom, csak hogy végre csend és nyugalom legyen! És akkor mi történne? Mit mondana anya? Milyen arcot vágna? És Pete! Már majdnem tizennégy éves, és nem is hülye, hát akkor miért nincs több esze? Miért nem hagyja abba? Elég ebből a szarságból! legszívesebben ezt mondaná neki (és tulajdonképpen mindkettőjüknek), elég már ebből a szarságból.
Egy éve történt a válás, és a gyerekeket az anyjuknak ítélték. Pete elkeseredetten és igen hosszasan tiltakozott az ellen, hogy Boston külvárosából Dél-Maine-be költözzenek. Részben valóban azért, mert apával akart maradni, és ez a legjobb fegyver, amit anya ellen felhasználhat (valami tévedhetetlen ösztön megsúgta neki, hogy ezzel hatolhat legmélyebbre és okozhatja a legnagyobb fájdalmat), de Trisha tudja, hogy nem ez az egyetlen ok, és nem is a legfontosabb. Pete tulajdonképpen azért akar elmenni, mert utálja a Sanford Középiskolát.
Maldenben egészen jól megvolt. Ő vezette a számítógépklubot, amelyet saját kis birodalmának tekintett. Voltak barátai is; igaz, hogy bénák, de egy csapatban jártak, így a rossz fiúk nem köthettek beléjük. A Sanford Középsuliban viszont nincsen számítógépklub, és csak egyetlen barátja akadt, Eddie Rayburn. Januárban azonban Eddie elköltözött; ő is a szülői szakítás áldozata lett. Pete pedig magányossá és mindenki szabad prédájává vált. És ami még ennél is rosszabb: kinevetik. Csúfnevet ragasztottak rá, amelyet egyenesen gyűlöl: CompuPEter.
Amikor Pete és Trisha nem Majdenben, az apjuknál töltik a hétvégét, anyjuk kirándulni viszi őket. Anya elkeseredetten ragaszkodik a hétvégi kiruccanásokhoz, Trisha viszont teljes szívéből azt kívánja, bárcsak mondana le róluk – a legborzalmasabb veszekedések ugyanis ilyenkor zajlanak –, jól tudja azonban, hogy ez nem fog bekövetkezni. Quilla Andersen (anya visszavette a leánykori nevét, és persze Pete-nek ez sem tetszik) ki mer állni a meggyőződése mellett. Trisha egyszer hallotta, amint apa nagyapával beszélt telefonon. „Ha Quilla ott lett volna Little Big Hornnál, az indiánok elvesztették volna a csatát.” Trisha nem szereti, ha apa ilyesmit mond anyáról – egyrészt gyerekes, másrészt árulás –, mégis el kell ismernie, hogy van egy adag igazság ebben a sajátságos megjegyzésben.
Az elmúlt fél év során, miközben egyre romlott a helyzet Pete és anya között, elmentek Wiscassetbe az autómúzeumba; a Shaker Faluba, Gray-be; a New England-i Plant-A-Toriumba, Észak-Wyndhamban; a randolphi Six-Gun Citybe; egy kenutúrára a Saco folyón és egy sítúrára Sugarloafba (ahol Trisha kificamította a bokáját, és ezen a szülei nevetséges módon összevesztek; hű de milyen jó móka a válás, milyen nagyon jó móka!).
Pete befogja a száját, ha igazán tetszik neki az úti cél. Six-Gun Cityre először azt mondta, hogy „csecsemőknek való”, de aztán anya megengedte, hogy az egész napot a videojátékok között töltse, és Pete, ha nem is lett igazán jó kedve, legalább csendben maradt. Viszont ha nem tetszik neki, amit anya választott (legjobban a Plant-A-Toriumot utálta; hazafelé különösen harapós kedvében volt), nagylelkűen megosztja véleményét a többiekkel. A „Ne szólj szám, nem fáj a fejem” nem jellemző rá. És anyára sem. Trisha a maga részéről úgy véli, ez egy nagyszerű bölcsesség, de hát elég egyetlen pillantást vetni rá, hogy az ember megállapítsa: apja lánya. Ez néha zavarja, többnyire viszont örül neki.
Trishát sosem érdekelte, hová mennek szombatonként. Tökéletesen elégedett lett volna a szórakoztatóparkok és minigolfpályák sovány diétájával is, mert ezek legalább csillapítják az egyre szörnyűbb vitákat. Anya viszont azt akarta, hogy a kirándulások tanulságosak legyenek – ezért választotta a Plant-A-Toriumot és a Shaker Falut is. Pete egyebek mellett azt is nehezményezi, hogy szombatonként is művelődéssel nyüstölik, amikor pedig a szobájában játszhatna a számítógépén. Egyszer-kétszer olyan választékosan közölte a véleményét (egészen jól összefoglalta: „Szívás”), hogy anya visszaküldte az autóhoz, és megmondta neki, hogy „szedje össze magát”, amíg ő és Trisha visszaérnek.
Trisha többször szerette volna megmondani anyának, hogy ne kezelje úgy Pete-et, mint egy óvodást, akit sarokba kell állítani – egy nap majd, amikor visszaérnek a kocsihoz, üresen fogják találni, mert Pete elindult Massachusettsbe autóstoppal –, de persze nem szólt semmit. A szombati kirándulások borzalmasak voltak, de anya ezt sosem ismerte volna el. Egy-egy ilyen nap végére Quilla Andersen legalább öt évvel idősebbnek látszott, mint amikor elindultak; mély árkok szántották arcát a szája körül, és megállás nélkül dörzsölgette a halántékát, mintha fejfájás gyötörte volna... mégsem adná fel.Trisha jól tudja ezt. Ha az anyja ott lett volna Little Big Hornnál, az indiánok talán mégis győztek volna, de sokkal nagyobb veszteségek árán.
Az e heti túra célja az állam nyugati része. Az Appalache-turistaút kígyózik keresztül a területen, útban New Hampshire felé. Előző este a konyhaasztalnál anya fényképeket mutogatott egy útikalauzból: jókedvű turisták sétálgatnak az erdei utakon, és a Középső-White-hegység időrágta, mégis félelmetes csúcsain állva, szemüket kezükkel árnyékolva a festői szépségű, hatalmas, erdős völgyeket csodálják.
Pete is ott ült az asztalnál, és halálosan unott képet vágott. Nem volt hajlandó egyetlen pillantásnál többet szentelni a brosúrának. Ami pedig anyát illeti, ő nem volt hajlandó tudomást venni az érdeklődés eme szemmel látható hiányáról. Trisha szokás szerint, nagyon fellelkesült. A hangja ilyenkor olyan, mint egy televíziós vetélkedő résztvevőjéé, aki majdnem a bugyijába pisil, mert nyert egy étkészletet. És hogyan érzi magát ilyenkor? Mint a ragasztó, amely összetart valamit, ami már régen kettétört. Gyenge ragasztó.
Quilla becsukta a füzetecskét, és megfordította. Térkép volt a hátoldalán. Rábökött egy kígyózó kék vonalra. – Ez a 68-as út. Ebben a parkolóban hagyjuk a kocsit. – Egy kis kék négyzetre mutatott. Majd egy kanyargó vörös vonalat követett végig az ujjával. – Ez itt az Appalache-turistaút. A 68-as és a 302-es út között húzódik. Csak hat mérföld. Közepes nehézségű. Hát... ez a rövid szakasz itt féltávnál valamivel nehezebb, de nem annyira, hogy hegymászó-felszerelésre vagy ilyesmire lenne szükségünk.
Egy másik kék négyzetre bökött. Pete a kezére támasztotta a fejét, és az ellenkező irányba bámult. Tenyere mögött gúnyos mosolyra húzta a szája szélét. Idén kezdett pattanásos lenni, és egy friss rügy most is ott virít a homlokán. Trisha szereti a bátyját, de néha – mint például tegnap este, amikor anya az útvonalat magyarázta a konyhaasztalnál – egyszerre utálja is. Legszívesebben megmondaná neki, hogy ne viselkedjen úgy, mint egy pisis. Mert hát ez a lényeg, ha a dolgok mögé nézünk, ahogy apa szokta mondani. Pete fülét-farkát behúzva akar elmenekülni, vissza Malden-be, mert egy pisis. Nem törődik anyával, se Trishával, és azzal sem, hogy hosszú távon jó lesz-e neki apával. Csak az érdekli, hogy ne legyen senki a tornaterem lelátóján, amikor uzsonnázik. Csak arra gondol, hogy amikor csengetés után belép a terembe, valaki mindig rákiált, hogy „Hé, CompuPEter! Na, mi van, buzikám?”
– Ehhez a parkolóhoz érkezünk – folytatta anya, és vagy valóban nem vette észre, hogy Pete nem is néz a térképre, vagy csak úgy tett. – Három óra körül jön erre egy mikrobusz, és visszavisz minket a kocsinkhoz. Két óra múlva már itthon is vagyunk, és ha nem leszünk túl fáradtak, elmegyünk moziba. Na, hogy tetszik?
Tegnap este Pete meg se szólalt, ma reggel viszont igen sok mondanivalója akadt. Már a kocsiban elkezdte. Nem is akart jönni; egyébként is hülyeség ez az egész; ráadásul hallotta, hogy eső lesz; és hát miért kell egy egész szombatot az erdőben tölteni az évnek abban a szakában, amikor legtöbb a rovar; mi lesz, ha Trisha hozzáér a mérges szömörcéhez (mintha érdekelné!); és így tovább. Blablabla. Sőt volt bőr a képén azt is megemlíteni, hogy a vizsgáira kellene tanulnia. Pete soha életében nem tanult szombaton, már amennyire Trisha vissza tud emlékezni. Anya először nem szólt semmit, végül azonban Pete kezdett az idegeire menni. Ha elég ideje van rá, Pete mindig eléri ezt. Mire megérkeztek a kicsi, poros parkolóba, anya ujjai már teljesen elfehéredtek, annyira szorította a kormánykereket, és szaggatottan beszélt. Trisha már nagyon jól ismeri ezeket a tüneteket: anya a Sárga Fázisból a Vörös Fázis felé halad. Mindent összevéve, nagyon hosszú hatmérföldes sétának néznek elébe a nyugat-maine-i rengetegben.
Trisha először megpróbálta elterelni a figyelmüket. Legszebb hűha-ez-egy-étkészlet!-hangján kiáltott fel, valahányszor istállót, legelésző lovakat vagy éppen egy festői temetőt pillantott meg. Ők ketten viszont tudomást sem vettek róla. Egy idő után Trisha már csak ült a hátsó ülésen Monával az ölében (apa Moanie Balognának hívja), a hátizsák mellette, és hallgatta őket. Közben arra gondolt, hogy vagy elsírja magát, vagy most azonnal megőrül. Vajon bele lehet bolondulni abba, hogy a család állandóan veszekszik? Lehet, hogy anya nem is azért dörzsölgeti a halántékát, mert fáj a feje, hanem mert megpróbálja megakadályozni, hogy agya spontán égés, robbanásszerű nyomáscsökkenés, vagy valami hasonló szörnyűség áldozata legyen.
Trisha menekülésképpen kitárja az ajtót kedvenc ábrándja előtt. Leveszi baseballsapkáját, és az ellenzőn végighúzódó, lendületes filctollvonásokkal odakanyarított aláírást nézegeti. Ez majd jobb kedvre deríti! Tom Gordon aláírása. Pete Mo Vaughnt szereti, anya Nomar Garciaparráért rajong, Trishának és az apjának viszont Tom Gordon a kedvenc Red Sox-játékosa.Tom Gordon a Red Sox befejező dobójátékosa. A nyolcadik vagy kilencedik játékrészben lép a színre, amikor a meccs már a vége felé jár, de a Sox még vezet. Apa azért csodálja Gordont, mert sosem veszíti el a hidegvérét – „Villámnak jeges víz folyik az ereiben”, mondogatja Larry McFarland –, és Trisha is ezt szokta mondani, és néha még hozzáteszi, hogy azért szereti Gordont, mert van elég mersze ahhoz, hogy három-nullás állásnál dobjon egy csavart labdát (ezt az apja olvasta fel neki a Boston Globe-ból). Csak Moanie Balognának és (egyszer) a barátnőjének, Pepsi Robichaud-nak árult el ennél többet. Pepsinek annyit mondott, hogy Tom Gordon „eléggé jól néz ki”. Monával szemben viszont szélnek eresztette minden óvatosságát, és kijelentette, hogy a 36-os a leghelyesebb férfi a világon, és ha egyszer megérintené a kezét, hát biztosan elájulna. Ha pedig megcsókolná, még ha csak az arcát is, valószínűleg belehalna.
Miközben az anyja és a bátyja az első ülésen veszekednek – a kirándulásról, a Sanford Középiskoláról, félresiklott életükről –, Trisha a sapkáját nézegeti, amelyet az apja hozott neki márciusban, éppen az idény kezdete előtt, és ezt gondolja:
A Sanford Parkban vagyok egy adagos napon, Pepsiékhez megyek a játszótéren keresztül. Egy srác áll a hot-dogos kocsinál. Kék farmert és fehér pólót visel, nyakában aranylánc. Háttal áll nekem. A lánc rám kacsint a napfényben. Aztán a srác megfordul és... ó, nem tudom elhinni! De mégis! Ő az, Tom Gordon Rejtély, hogy miért van itt Sanfordban, de ő az, valóban ő az! Istenem, a szeme, éppen olyan, mint amikor a jelre vár! Az a szempár. Mosolyog, és azt mondja, eltévedt, és megkérdezi, vajon ismerek-e egy North Berwick nevű várost, és tudom-e, hogyan lehet eljutni oda. Istenem, édes Istenem, reszketek. Képtelen vagyok megszólalni! Ha kinyitom a szám, csak egy kis száraz nyikkanásfog kibukni belőlem, amire apa azt mondja, egérfing. De ha nagyon keményen próbálkozom, tudok beszélni. Majdnem természetes a hangom. Azt felelem...
Aztán ő, majd újra én, és megint ő: Trisha elképzeli, hogyan beszélgetnének, és az első ülésen zajló veszekedés egyre távolodik. (Trisha arra a következtetésre jutott, hogy néha a csend az élet legszebb ajándéka.) Még akkor is a baseballsapkája ellenzőjén lévő aláírást bámulja, amikor anya befordul a parkolóba. Lélekben még mindig messze jár (Trisha a saját kis világában van – mondaná erre az apja), nem is sejti, hogy fogak rejtőznek a dolgok szokásos szövetében, és hogy ezt hamarosan meg fogja tudni. Sanfordban van, nem a TR-90-es körzetben. A városi parkban van, nem pedig az Appalache-turistaút egyik bejáratánál. Tom Gordonnal, a 36-ossal van, aki felajánlja, hogy vesz neki egy hot-dogot, ha eligazítja North Berwick felé.
Ó, mennyei boldogság!

 

 

ELSŐ JÁTÉKRÉSZ

 

Anya és Pete rövid szünetet tartottak, amíg kipakolták a hátizsákokat és Quilla vesszőből font növénygyűjtő kosarát a kocsi csomagtartójából. Sőt Pete segített Trishának megigazítani a hátizsákját. Meghúzta az egyik pántot, és Trishának az az ostoba reménye támadt, hogy most már minden rendben lesz.
– Srácok, megvannak az esőköpenyek? – kérdezte anya az égre pillantva. Még szép kék volt az ég, nyugaton viszont már sűrűsödtek a felhők. Nagyon valószínű, hogy esni fog, de minden bizonnyal nem olyan hamar, hogy Pete elégedetten nyafoghatna azon, hogy bőrig áznak.
– Az enyém itt van, anya! – csiripelte Trisha ó-srácok-étkészlet hangján. Pete motyogott valamit, ami akár igen is lehetett.
– Az ebéd?
Igenlő válasz Trisha részéről, újabb halk morgás Pete felől.
– Jó, mert nem adok az enyémből!
Anya bezárta a kocsit, majd keresztülvezette őket a poros parkolón egy táblához: Nyugati Turistaút alatta pedig egy nyíl. Talán még egy tucat autó állt a parkolóban, az övéket kivéve mindegyik rendszámtáblája másik államból származott.
– A rovarriasztó? – kérdezte anya, ahogy ráléptek az ösvényre, amely a turistaúthoz vezet. – Trish?
– Itt van! – csicseregte Trisha, bár erről nem volt egészen meggyőződve. Nem akarta viszont, hogy megálljanak, és anya átvizsgálja a hátizsákját. Pete erre biztosan újra beindulna. Ha továbbmennek, a bátyja talán meglát valamit, ami felkelti az érdeklődését, vagy legalább egy kis időre eltereli a figyelmét. Mondjuk, egy mosómedvét. Vagy egy szarvast. Egy dinoszaurusz éppen megfelelne. Trisha erre felkacagott.
– Mi olyan vicces? – kérdezte anya.
– Csak elgondolkoztam – válaszolta Trisha. Quilla Összevonta a szemöldökét. Ez a kifejezés tipikus Larry McFarland-izmus.
Hadd ráncolja csak a homlokát!, gondolta Trisha. Nem érdekel. Gondoljon, amit akar. Én itt vagyok vele, és nem panaszkodom, mint az a vén morgó medve! De ő akkor is az apám, és én akkor is szeretem. És mintegy nyomatékul, megérintette sapkája ellenzőjét.
– Oké, srácok, menjünk. És tartsátok nyitva a szemeteket!
– Utálom ezt az egészet – nyögött fel Pete. Ez volt az első tisztán artikulált hang a részéről azóta, hogy kiszálltak a kocsiból. Trisha gondolatban így fohászkodott:
– Kérlek, Istenem, küldj valamit! Egy szarvast, egy dinoszauruszt, vagy egy ufót. Mert ha nem, megint elkezdik.
Isten nem küldött egyebet, mint néhány szúnyogfelderítőt, akik kétségkívül hamarosan közlik a fősereggel, hogy friss hús a láthatáron. Mire elhaladtak az Észak-Conway 5,5 MÉRFÖLD tábla mellett, ők ketten újra teljes gőzzel belelendültek, és nem vettek tudomást sem az erdőről, sem Trisháról; egymáson kívül semmiről sem. Blablabla. Olyan ez, mint valami beteges rögeszme.
Ugyanakkor szégyen, mert lemaradnak az igazi szépségekről: a fenyők édeskés gyantaillatáról, a felhők közelségéről – nem is felhők, inkább szürkésfehér füstcsóvák. Csak a felnőttek képesek rá, hogy olyan unalmas dolgot, mint a séta, a hobbijuknak tekintsenek. Ez viszont tényleg nem rossz. Nem tudni, vajon az egész Appalache-turistaút ilyen jó állapotban van-e – valószínűleg nem –, de ha mégis, akkor érthető, miért gyalogolja végig ezt a hosszú távot az, akinek nincsen jobb dolga. Széles, kanyargós sugárút az erdőn át. Természetesen nincsen kikövezve, és egyenletesen emelkedik, de eléggé könnyen járható. Trisha kis bódét pillantott meg az út mellett. Benn egy szivattyú és egy tábla: Iható víz. Kérjük, töltse föl az Ön után jövőknek!
Van egy palack víz a hátizsákjában, de egyszeriben Trisha semmit sem akart jobban az egész világon, mint feltölteni a szivattyút, és hideg, friss vizet inni rozsdás ajkairól. Közben pedig azt képzelné, hogy ő Bilbo Baggins, úton a Ködös Hegység felé.
– Anya! Meg tudnánk állni, amíg...?
– A barátkozás kemény munkával jár, Peter. – Anya nem is pillant Trishára. – Nem várhatsz arra, hogy a srácok maguktól odamenjenek hozzád.
– Anya, Pete! Megállnánk, hogy...?
– Nem érted! – kiált fel Pete hevesen. – Halvány fogalmad sincs az egészről! Nem tudom, hogyan mentek a dolgok, amikor te jártál középiskolába, de most minden egészen más.
– Pete! Anya! Anyuci! Van itt egy szivattyú... – Tulajdonképpen volt ott egy szivattyú. Nyelvtanilag így helyes, mert a szivattyú már mögöttük van, és minden egyes lépéssel távolodnak tőle.
– Ez nem igaz! – vágja rá anya. Nem csoda, hogy megőrjíti Pete-et, gondolja Trisha. Aztán bosszúsan: Azt se tudják, hogy itt vagyok! A Láthatatlan Lány, ez vagyok én. Ezzel az erővel otthon is maradhattam volna. Egy szúnyog a fülébe zümmög, és Trisha ingerülten odakap.
Elágazáshoz értek. A turistaút fő ága – már nem olyan széles, mint egy sugárút, de azért még elfogadható – balra fordul, és tábla jelzi: Észak-Conway 5,2. A másik ág, a tábla szerint a Kezar Notch 10, keskenyebb és meglehetősen bozótos.
– Hé, pisilnem kell! – próbálkozott a Láthatatlan Lány, de persze rá sem hederítettek. Ők ketten csak mennek az Észak-Conway felé vezető úton, egymás mellett lépkednek, mint a szerelmesek, egymást nézik, mint a szerelmesek, és vitáznak, mint a legádázabb ellenségek. Otthon kellett volna maradnunk, gondolja Trisha. Ezt otthon is megtehetnék, én pedig legalább olvasgathatnék. Mondjuk, elolvasnám újra A Babó-t. Az olyan emberekről szól, akik szeretnek az erdőben sétálni.
– Kit érdekelnek! Pisilek – mondta aztán durcásan, és egy kis darabon elsétált az út Kezar Notch felé vezető ágán. A fenyők, amelyek a fő ösvénytől szerényen visszahúzódtak, itt kékesfekete ágaikkal nyújtózkodva tolonganak az út felé. Aljnövényzet is van: áthatolhatatlan bozót, Trisha a mérges szömörce jellegzetes fénylő leveleit kereste a szemével, de nem talált egyet se. Hála Istennek az apró kegyekért. Anya mutatott neki képeket ezekről a növényekről, és megtanította rá, hogyan ismerheti fel őket. Ez már két éve történt, amikor az élet még vidámabb és egyszerűbb volt. Akkoriban Trisha sokat sétált anyával az erdőben. (A Plant-A-Toriummal kapcsolatban például az volt Pete legfájóbb panasza, hogy anya akart odamenni. Ez nyilvánvaló volt, és Pete egész nap ezen lovagolt. Túlságosan elvakult ahhoz, hogy észrevegye, milyen önző módon viselkedik.)
Az egyik séta alkalmával anya azt is megtanította neki, hogyan pisilnek a lányok az erdőben. – A legfontosabb, talán az egyetlen fontos dolog, hogy nem szabad a szömörcés közepén csinálni. Figyelj. Nézz engem, és csináld ahogyan én.
Trisha körülnéz. Egy lélek sem jár erre, ezért elhatározza, hogy lesz, ami lesz, letér az ösvényről. A Kezar Notch felé vezető út járatlannak látszik. Sikátor a fő ösvényhez képest, Trisha mégsem akar éppen a kellős közepén leguggolni. Ez illetlenség.
Letér az útról, és még mindig hallja, hogy anyáék vitáznak. Később, amikor már egyedül kóborol az erdőben, és megpróbál nem gondolni arra, hogy meg is halhat, Trisha felidézi az utolsó mondatot, amit még tisztán hallott; bátyja sértődött, felháborodott hangját: „Nem tudom, miért nekünk kell fizetnünk azért, amit ti rontottatok el!”
Trisha tett néhány lépést a hang irányába, óvatosan kikerülve egy földiszeder-bokrot, bár farmert viselt, nem rövidnadrágot. Megállt, visszanézett, és még mindig látta a Kezar Notch-i ösvényt... ami egyúttal azt jelenti, hogy bárki arra járó látja őt: guggol és pisil, a hátán félig megpakolt hátizsák, a fején Red Sox-sapka. Kellemet-lenSEGG, ahogy Pepsi mondaná (Quilla Andersen egyszer megjegyezte, hogy a közönséges szó mellett Penelopé Robichaud képének kellene szerepelnie a lexikonban.)
Trisha leereszkedett egy enyhe lejtőn, tornacipője kissé megcsúszott a tavalyi, halott levelek szőnyegén. A lejtő aljáról már nem látni az ösvényt. Rendben. A másik irányból, az erdőn túlról egy férfi hangja, válaszul pedig egy lány nevetése hallatszik.Turisták, a hang alapján nem túl messze. Miközben kigombolta a farmerét, Trishának eszébe jutott, hogy ha az anyja és a bátyja lélegzetvételnyi szünetet tartanak oly érdekfeszítő vitájukban, és hátranéznek, hogy hugi vajon hogy van, és vadidegeneket látnak ott helyette, biztosan aggódni fognak.
Helyes! Legalább néhány percig másra gondolnak, nem saját magukra.
A mutatvány, mondta az anyja azon a két évvel ezelőtti napon az erdőben, nem maga a pisilés – a lányoknak ez éppen olyan jól megy, mint a fiúknak –, hanem az, hogy az ember közben ne áztassa el a ruháját.
Trisha kényelmesen megkapaszkodott egy közeli fenyő kinyúló ágában, behajlította a térdét, és szabad kezével a lába közé nyúlva elhúzta a nadrágját és a bugyiját a tűzvonalból. Semmi sem történt – hát nem jellemző? –, és Trisha felsóhajtott. Egy szúnyog vérszomjasan zümmögött bal füle mellett, de Trishának nem volt több keze, hogy elzavarja.
– Jaj, étkészlet! – mondta dühösen, de ez olyan komikusan hangzott, olyan nagyon ostoba és röhejes volt, hogy kitört belőle a nevetés. A nevetéssel együtt a pisilés is megindult. Amikor végzett, tétován körülnézett. Keresett valamit, amivel befejezhetné a műveletet, de aztán úgy döntött – ez is az apja szavajárása –, hogy nem tolja el. Kissé megrázta a popsiját (mintha ez használna!), és felrántotta a nadrágját. Mikor a szúnyog ismét az arca mellett berregett, gyorsan lecsapta, és elégedetten nézegette a kis véres pacát a tenyerén: – Azt hitted, harcképtelen vagyok, haver?
Elindult az emelkedő irányába. Aztán, ahogy élete legrosszabb ötlete megfogant az agyában, megfordult: nem a Kezar Notch-i ösvény felé megy vissza. Az utakY-ban ágaztak el. Egyszerűen csak átsétál az Y csücskénél, és már ott is van a fő ösvényen. Pofonegyszerű. Semmi esélye annak, hogy eltéved, hiszen olyan tisztán hallani a másik két turista hangját. Kizárt dolog, hogy eltévedjen.

 

 

MÁSODIK JÁTÉKRÉSZ

 

A vízmosás, amelyben Trisha pihenőt tartott, a nyugati oldalon sokkal meredekebb volt, mint ott, ahol lejött. A faágakba kapaszkodva sikerült csak felmásznia, de aztán egyenletesebb talajon haladt tovább a hangok irányába. Az aljnövényzet sűrű volt, és néhány tüskés, tömött bokrot ki kellett kerülnie. Ilyenkor szemét mindig arra a pontra szegezte, amerre az utat sejtette. Így ment körülbelül tíz percig, aztán megállt. A mellkasa és gyomra közötti érzékeny ponton, ahol a test összes drótja egy csomóba fut, érezte a nyugtalanság első ficánkolásait: mint egy halacska. Nem kellett volna már elérnie az Appalache-turistaút észak-conwayi ágát? Dehogynem. Nem tett meg nagy utat a Kezar Notch-i ágon, talán csak ötven lépést (de hatvannál biztosan nem többet; legfeljebb hetvenet). AzY két ága közötti nyílás pedig nem lehet túl széles.
Feszülten figyelt az út felől érkező hangokra, az erdő azonban csendes volt. Majdnem teljesen néma, de azért nem egészen. Hallani a szél susogását a hatalmas, vén fenyők között, egy szajkó vijjogását és egy harkály távoli kopácsolását, amint kiássa tízóraiját egy odvas fából. Hallani néhány újonnan érkezett szúnyogot is (most már mindkét füle mellett zümmögnek), emberi hangot viszont nem. Mintha ő lenne az egyetlen emberi lény ebben a hatalmas erdőben. Bár a gondolat nevetséges, a halacska újra ficánkolni kezd. És most kissé erősebben.
Újra nekiindult. Gyorsan szedte a lábát, mert már szeretett volna az úton lenni és megkönnyebbülni. Óriási kidőlt fa állta útját. Túl magas volt ahhoz, hogy átmásszon rajta, ezért Trisha úgy döntött, inkább átkúszik alatta. A legokosabb az lenne, ha megkerülné, de félt, hogy közben teljesen megkavarodik.
Már megkavarodtál, súgja egy borzongató, hideg hang a fejében.
– Fogd be! Nem igaz. Fogd be azonnal! – feleli Trisha suttogva, és térdre ereszkedik. A mohával benőtt öreg törzs alatt üreg tátong. Trisha bemászik. Nedves levelek bélelik az üreget, de mire ezt észreveszi, a pólója már átázott. Nem baj. Továbbkúszott. A hátizsák a fatörzsnek ütődött – puff.
– A fene egye meg! – suttogta Trisha (most éppen ez a kedvenc káromkodásuk Pepsivel; valahogy olyan angol vidéki udvarház-hangulata van). Feltérdelt, lesöpörte a pólójára ragadt nyirkos leveleket, és közben észrevette, hogy reszket a keze.
– Nem is félek – mondta szándékosan fennhangon, mert a suttogást egy kissé ijesztőnek találta. – Egy cseppet sem. Az út itt van valahol. Öt percen belül odaérek, aztán majd futok egy kicsit, hogy utolérjem őket. – Levette a hátizsákot, és maga előtt tolva újra kúszni kezdett a fa alatt.
Félúton járt, amikor valami megmozdult alatta. Lepillant: kövér, fekete kígyó siklik a levelek között. Hirtelen minden gondolata egyetlen néma, tejfehér rémület- és undorrohamban oldódik fel. Bőre jéggé dermed, torka elszorul. Arra is képtelen, hogy a kígyó szóra gondoljon; csak érzi, hogy hűvösen lüktet meleg keze alatt. Trisha felsikolt, és megpróbál lábra állni, megfeledkezve arról, hogy még a fa alatt van. Egy vastagabb ágcsonk, olyan, mint egy amputált alkar, fájdalmasan a veséjébe döf. Trisha összegörnyed, majd amilyen gyorsan csak tud, kisiklik a fa alól. Éppen úgy, mint egy kígyó.
Az undorító dög eltűnt, a rémület viszont nem akar csillapodni. Egy kígyó volt a keze alatt! Elbújt a halott levelek között, és éppen az ő keze alatt! Hála istennek, nem marta meg. És ha több is van? És ha a többi mérges? És ha az egész erdő tele van velük? Az erdők általában tömve vannak olyan dolgokkal, amelyeket nem szeret az ember, amelyektől fél és ösztönösen undorodik, amelyek megpróbálják alattomos, fejvesztett pánikkal elborítani az ember agyát. Miért is egyezett bele, hogy ide jöjjenek?! És ráadásul örömmel!
Hátizsákját pántjánál fogva rohant tovább, és az minden lépésnél a lábának ütődött. Válla felett gyanakvó pillantásokat vetett a kidőlt fára és minden levéllel borított helyre. Attól félt, újra meglátja a kígyót, sőt egy egész hadseregre valót, mint valami horrorfilmben. A gyilkos kígyók inváziója, a főszerepben Patrícia McFarland. Lebilincselő történet egy kislányról, aki eltévedt az erdőben, és...
– Nem té... – kezdte, de mivel egyfolytában hátrafelé tekingetett, megbotlott egy kőben, amely kiállt az avarral borított talajból. Meginogott, szabad kezével hadonászva, eleve kudarcra ítélt erőfeszítéssel próbálta megtartani egyensúlyát, végül azonban keményen a földre huppant. Az oldalára esett, és égető fájdalom nyilalt a hátába ott, ahol az ág megszúrta;
Az oldalán feküdt, az avaron (a levelek nedvesek, de nem olyan gusztustalanul cuppogósak, mint a kidőlt fa alatt), zihálva kapkodta a levegőt, és a szeme között lüktetést érzett. Egyszerre ráébredt, hogy már nem tudja, merre kell mennie. Minduntalan hátrafelé tekingetett, és meglehet, hogy már nem a jó irányba tart.
Akkor menj vissza a fához. A kidőlt fához. Állj oda, ahol kimásztál alóla, és nézz egyenesen előre. Az lesz az irány, amerre menni akarsz. Arra lesz az út.
Valóban? Akkor hogyan lehetséges az, hogy még nem ért oda?
Könnyek szöktek a szemébe, de Trisha vadul visszapislogta őket. Ha elkezd sírni, nem lesz képes elhitetni magával, hogy nem fél. Ha elkezd sírni, bármi megtörténhet.
Lassan visszasétált a kidőlt, mohalepte fához, mert még egy pillanatig sem akart rossz irányba menni. Nem szívesen tért vissza oda, ahol a kígyót látta (mérges vagy sem, gyűlöli Őket), de tudta, hogy muszáj. Látta a helyet, ahol a kígyót megpillantotta (és jaj, Istenem, érezte); Trisha-méretű gödör az erdő talaján. Máris kezd megtelni vízzel. Csüggedten végigsimította pólója elejét; nedves és sáros. Különös módon ez az eddigi legriasztóbb előjel: azt jelenti, hogy változás állt be az eredeti tervben. És ha az új tervben az szerepel, hogy kidőlt fák alatti nyirkos üregekben csússzon-másszon, a változás nem kedvező.
Először is: miért tért le az útról? Miért tévesztette szem elől az ösvényt? Csak azért, mert pisilnie kellett? Ha így van, bizonyára megbolondult. Újabb Őrültség volt, hogy azt hitte, biztonságban keresztül tud sétálni a feltérképezetlen (most éppen ez a kifejezés jutott eszébe) erdőn. A mai kirándulás valóban tanulságosra sikeredett. Trisha megtanulta, hogy az úton kell maradni. Mindegy, mennyire kell pisilnie az embernek, vagy hogy mennyi blablát kell végighallgatnia, az útról nem szabad letérni. Ha az ösvényen megy az ember, a Red Sox-pólója tiszta és száraz marad. És nem ficánkol az a halacska a mellkas és a gyomor közötti üregben. Az úton biztonságban van az ember.
Biztonságban.
Trisha hátranyúlt, megérintette a vesetájékát, és érezte, hogy lyuk tátong a pólóján. Az ág kiszakította. Remélte, hogy ez nem történt meg. Visszahúzta a kezét, és az ujjai hegyén apró vérfoltok éktelenkedtek. Szipogva felsóhajtott, és kezét a farmerébe törölte.
– Nyugalom. Legalább nem rozsdás szög volt. Szerencse a szerencsétlenségben – ez anyja egyik bölcsessége, most viszont ez sem segít. Trisha még soha életében nem érezte magát kevésbé szerencsésnek.
Egész hosszában végignézte a fát, egyik tornacipős lábát pedig bedugta a levelek közé. A kígyónak nyoma sincs. Valószínűleg nem mérges kígyó volt, de hát, Istenem, olyan borzalmasak! Láb nélkül csúsznak-másznak, és ki-be rángatják gusztustalan nyelvüket. Nem tudja kiverni a fejéből, hogy a tenyere alatt mocorgott, mint egy hideg izom.
Miért nem a bakancsot vettem fel?, kérdezte önmagától Reebok edzőcipőjére nézve. Miért ez az átkozott tornacipő van rajtam? A válasz magától értetődő: mert a tornacipő éppen megfelelő az ösvényre... az eredeti terv pedig az volt, hogy az ösvényen fog sétálni.
Trisha egy pillanatra lehunyta a szemét. – Minden rendben. Nem szabad elveszíteni a fejem és pánikba esni. Egy-két percen belül emberi hangokat fogok hallani.
Ez alkalommal sikerült meggyőznie magát, és rögtön jobb kedvre derült. Megfordult, terpeszbe állt, és fenekét a fa mohával lepett törzséhez támasztotta. Arra. Egyenesen előre. Arra van az út. Arra kell lennie.
Lehet, hogy arra van. De talán okosabb lenne várni. Várni, amíg nem hallok valamit És akkor biztosan jó irányba indulnék.
De képtelen lenne várni. Az úton szeretne már lenni, a lehető leghamarabb maga mögött akarja hagyni ezt a rémisztő tíz percet (vagy talán már tizenötöt). Felvette a hátizsákot – most nincs itt a mérges, állandóan háborgó, de alapjában véve azért rendes báty, hogy ellenőrizze a pántokat –, és újra elindult. Rátaláltak a törpeszúnyogok és a muslicák is. A feje körül zümmögtek; olyan sokan voltak, hogy Trishának úgy tűnt, fekete pettyek táncolnak a szeme előtt. Elhessegette őket, de nem ütött le egyet sem. Anya azt mondta, hogy a szúnyogokat le lehet csapni, a kisebbeket viszont tanácsos egyszerűen elzavarni. Talán éppen azon a napon mondta ezt, amikor megtanította, hogyan pisilnek a lányok az erdőben. Quilla Andersen (csak akkor még Quilla McFarlandnek hívták) szerint a csapkodás inkább vonzza a törpeszúnyogokat és a muslicákat, és így a szenvedő alany egyre kellemetlenebbül érzi magát. Az erdei rovarokkal kapcsolatban ajánlatos lovak módjára gondolkozni. Tégy úgy, mintha neked is lenne farkad, amivel elzavarod őket, tanácsolta anya.
Trisha a kidőlt fánál állt, a rovarokat hessegette, de nem csapta le Őket, és közben egy magas fenyőre szegezte a tekintetét. Körülbelül harminc-negyven méterre van tőle északi irányban, már amennyire meg tudja állapítani. Odament, megfogta ragadós törzsét, és visszanézett a kidőlt fára. Úgy tűnik, egyenes vonalban haladt.
Ezen felbátorodva egy élénkpiros bogyókkal tarkított bokorcsoportot célzott meg. Egyik erdei sétájuk alkalmával Trisha elmagyarázta anyának, hogy ez madárberkenye, és halálosan mérgező. Pepsi Robichaud-tól tudja. Anya erre elnevette magát: A híres Pepsi sem tud mindent. Micsoda megkönnyebbülés! Trisha, ez teacsarab. Egyáltalán nem mérgező. Olyan íze van, mint a Teabogyó rágóguminak. Annak, amelyiknek rózsaszín a csomagolása. Anya a szájába gyömöszölt egy maréknyi bogyót, és amikor Trisha látta, hogy nem esik össze eltorzult arccal fuldokolva, maga is megkóstolta. Szerinte a Gumigolyóéra hasonlít az íze. A zöldre, amelytől bizsereg az ember szája.
Trisha a bokrokhoz ment, hogy leszedjen néhány bogyót, amitől majd felvidul. Aztán mégsem tette. Nem éhes, ráadásul soha életében nem érezte magát ennyire képtelennek arra, hogy felviduljon. Belélegezte a puha zöld levelek fűszeres illatát (Quilla szerint ezeket is meg lehet enni, bár Trisha sose próbálta – végtére is ő nem mormota). Visszanézett a fenyőre. Megállapította, hogy a vonal még mindig egyenes, és kiszúrt egy harmadik tájékozódási pontot; ezúttal egy kettéhasadt sziklát, amely olyan volt, mint egy kalap egy régi, fekete-fehér filmből. Aztán egy csoport nyírfát szemelt ki, onnan pedig lassan elsétált addig a buja páfránycsomóig, amely egy emelkedőn nőtt.
Olyan keményen összpontosított a tájékozódási „objektumokra” (nincs több hátranézelődés, kicsim!), hogy még mielőtt észrevette volna, már ott is állt a páfrányok mellett. Bocsánat a szójátékért, de nem látta a fától az erdőt. Egyik ponttól a másikig haladt, és úgy érezte, sikerült egyenes vonalon maradnia. De mi van, ha ez az egyenes vonal rossz irányba vezet? Ez nagyon valószínű, mert különben már az úton lenne. Megtehetett úgy...
– Ejnye – mondta, és a hangja viccesen elcsuklott, ami egyáltalán nem tetszett neki –, egy mérföldet. Legalább egy mérföldet.
Körülötte mindenhol rovarok. A szeme előtt törpeszúnyogok és muslicák, a fülénél pedig gyűlöletes szúnyogok köröztek helikopterként, őrjítő módon zümmögve. Le akarta csapni az egyiket, de elhibázta. Csak annyit ért el, hogy most cseng a füle. Nem szabad még egyszer ütnie. Ha elkezdi, az lesz a vége, hogy saját magát fogja csapkodni, mint egy rajzfilmfigura.
Ledobta a hátizsákot, leguggolt, kicsatolta, és belenézett. Itt van a kék esőköpenye; a papírzacskó, benne a saját készítésű ebéd; a Gameboy; egy kis napolaj – nincs rá szükség, mert a nap teljesen elbújt, és az ég utolsó kék szeletei is eltűntek); az üveg víz; egy palack Surge; egy zacskó Twinkies; és egy zacskó burgonyaszirom. A rovarriasztó viszont nincs sehol. Sejthette volna! Jobb híján napolajat kent magára – legalább a muslicákat távol tarthatná –, aztán mindent visszarakott a hátizsákba. Egy pillanatra megtorpant, a Twinkiest nézegette, aztán mégis visszadugta a zsákba. Egyenesen imádja a krémes süteményt – annyi idős korára, mint Pete, az arca bizonyára egyetlen hatalmas pattanás lesz, ha nem tanul meg lemondani az édességről –, de még egyáltalán nem éhes.
Egyébként az is lehetséges, hogy soha nem leszel annyi idős, mint Pete, szólal meg a nyugtalanító belső hang. Hogyan lakozhat az emberben ilyen hideg, félelmetes hang? Egy ilyen áruló! Lehet, hogy sose jutsz ki ebből az erdőből.
– Kuss, kuss, kuss! – sziszegte Trisha, és remegő kézzel csatolta be a hátizsákot. Fel akart állni, a mozdulat azonban félbeszakadt; egyik térde a páfrányok mellett, a puha talajban, a feje előreszegve, és a levegőt szimatolta, mint a fiatal őz, amely első felfedezőútjára indul, messze az anyjától. Csakhogy Trisha nem szimatolt, hanem fülelt, minden erejével erre az egy érzékre összpontosítva.
Ágak zizegése a bágyadt fuvallatban. Szúnyogok zümmögése (rohadt, gusztustalan dögök!). Harkály. Egy varjú távoli károgása. A hangok és a csend legvégső határán pedig repülőgépzúgás. Semmi hang az ösvény felől. Egyetlen hang se. Mintha az észak-conwayi utat eltörölték volna. És amikor a repülőgép bugása is elenyészett, Trisha végre beismerte az igazságot.
Felállt. A lába gyenge, a gyomra nehéz. A feje viszont, mint egy gázzal teli léggömb, amelyet ólomsúlyhoz kötöttek. Hirtelen rászakadt a magány, fojtogatta a nyomasztó, mégis nyilvánvaló tény, hogy kiűzetett az övéi közül. Átlépte a pálya határát, olyan messzire kóborolt, ahol az általa megszokott szabályok már nem érvényesek.
– Hé! – kiáltotta. – Hall engem valaki? Van itt valaki? Hahó! – Válaszért fohászkodott, de nem történt semmi. Végül kimondta a legszörnyűbbet: – Segítség! Eltévedtem! Segítség, eltévedtem! – Egyszerre föltolulnak a könnyek, már képtelen visszatartani őket. Nem tudja már elhitetni magával, hogy ura a helyzetnek. A hangja remeg, mint egy kisgyereké, aztán majdnem olyanná válik, mint a csecsemő sivítása, akit a babakocsiban felejtenek. Ez a hang jobban megrémíti, mint bármi más ezen a borzalmas reggelen. Az egyetlen emberi hang az erdőben az Ő zokogó, visító segélykiáltása. Segítségért kiáltozik, mert eltévedt.

 

 

HARMADIK JÁTÉKRÉSZ

 

Úgy tizenöt percig kiáltozott. Olykor tölcsért formált a tenyeréből, és arra irányította a hangját, amerre az utat sejtette. Jobbára azonban csak állt a páfrányok mellett, és ordított. Egy utolsót sikított – nem szó volt, inkább éles, félelemből és dühből gyúrt vijjogás –, olyan erősen, hogy belefájdult a torka. Aztán leült hátizsákja mellé, és arcát a kezébe temetve sírt. Keservesen zokogott úgy öt percig (lehetetlen biztosan megállapítani, mert az órája otthon maradt az éjjeliszekrényén; újabb remek húzás a Nagy Trisha részéről), és amikor abbahagyta, egy kicsit jobban érezte magát. A rovarokat leszámítva. Mindenhol ott vannak. Másznak, zümmögnek, zúgnak, a vérét akarják inni és a verejtékét szürcsölgetni. Az őrületbe kergetik. Trisha felállt, és Red Sox-sapkájával hadonászott a levegőben. Újra és újra emlékeztette magát, hogy nem szabad csapkodni, de tudta, hogy hamarosan elfogja kezdeni, ha nem történik valami. Képtelen lesz megállni.
Menjen vagy maradjon? Nem tudta eldönteni, melyik lenne a jó megoldás. Túlságosan rémült volt ahhoz, hogy ésszerűen gondolkodjon. Végül a lába döntött helyette. Ismét nekilódult, ijedten nézett jobbra-balra, és bedagadt szemét törölgette. Ahogy az arcához emelte a karját, vagy fél tucat szúnyogot fedezett fel rajta. Vaktában odacsapott, és megölt hármat. Kettő már pukkadásig ette magát. Általában nem izgatja fel saját vére látványa, most viszont minden erő kiszaladt a lábából. Leült egy öreg fenyőcsoport mellé a tűszőnyegre, és sírt még egy kicsit. Fáj a feje, a gyomra émelyeg. De hát nem is olyan régen még a kocsiban ültem! A kocsiban, a hátsó ülésen, és hallgattam a marakodásukat! Aztán eszébe jutott, hogyan úszott bátyja dühös hangja a fák között: „Nem tudom, miért nekünk kell fizetnünk azért, amit ti rontottatok el!” Talán ezek az utolsó szavak, amelyeket Pete-től hallott. Megborzongott a gondolatra, mintha szörnyű árnyalakot látott volna.
Ezúttal gyorsabban száradtak fel a könnyei, és a sírás sem volt olyan heves. Mire ismét feltápászkodott (észre sem vette, hogy a feje körül hadonászott a sapkájával), valamennyire megnyugodott. Már biztosan észrevették, hogy eltűnt. Anya első gondolata valószínűleg az volt, hogy Trisha begurult a veszekedés miatt, és visszament a kocsihoz. Keresték, szólongatták, aztán visszafordultak, és megkérdeztek mindenkit, akivel az ösvényen találkoztak, hogy láttak-e errefelé egy baseballsapkás kislányt (Trisha szinte hallja az anyját: „Kilencéves, de a korához képest magas, és idősebbnek látszik”). Visszaértek a parkolóba, és Trisha nem volt a kocsiban. Ekkor komolyan aggódni kezdtek. Anya biztosan nagyon megijedt. Ez bűntudatot és félelmet kelt Trishában. Nagy felhajtás lesz, talán még a vadőrök és az erdészek is bekapcsolódnak a keresésbe. És mindez az ő hibája. Mert letért az útról.
Zavarodottságához most már aggodalom is társul. Megszaporázta lépteit. Remélte, hogy eléri az utat, mielőtt mindez megtörténne, még mielőtt – az anyja szavaival élve – „nyilvános hajcihő” válna belőle. Eddigi óvatosságát félretéve szaporázta lépteit, és mind nyugatabbra kanyarodott, anélkül, hogy ezt észrevette volna. Egyre távolodott az Appalache-turistaúttól és a mellékutaktól és ösvényektől. Amerre tartott, nemigen volt más, mint sűrű, sötét rengeteg, dús bozót, gaztól burjánzó vízmosások és egyre nehezebb terep. Felváltva kiáltozott és fülelt, fülelt és kiáltozott. Meglepődött volna, ha tudja, hogy az anyja és a bátyja még mindig veszekednek, és észre sem vették, hogy hugi hiányzik.
Egyre gyorsabban szedte a lábát, kezével hajtotta a kavargó muslicafelhőt, és már nem foglalkozott azzal, hogy kikerülje a bokrokat, egyszerűen átverekedte magát rajtuk. Kiáltozott és fülelt, fülelt és kiáltozott, de már nem figyelt igazán. Nem érzékelte, hogy egy egész szúnyograj sorakozik a tarkóján, éppen a haja alatt, és mint részegek az ivóban, vedelnek a bőség poharából. Nem érezte, hogy az arcán húzódó vékony, félig felszáradt könnycsíkokban törpeszúnyogok vergődnek.
Amikor a kígyót a tenyere alatt érezte, hirtelen esett pánikba, most viszont hátborzongatóan apránként. Agya kizárta a külvilágot. Egyre gyorsabban ment, de nem is nézte, merre. Segítségért kiáltozott, de a saját hangját sem hallotta. Fülelt, de még azt sem vette volna észre, ha valaki a legközelebbi fától visszakiáltott volna. Azt sem észlelte, hogy szaladni kezdett. Meg kell nyugodnom, gondolta, és tornacipős lába kocogásból futásba váltott. A kocsiban voltam, és a futás vágtává gyorsult. Nem tudom, miért nekünk kell fizetnünk azért, amit ti rontottatok el!, gondolja, és épphogy sikerült elrántania a fejét egy kiálló ág elől, amely a szemét célozta meg. Így csak bal arcát találta el, véres csíkot karcolva bele.
A szellő, amely futás közben az arcát legyezgette, hűvös és különös módon üdítő volt. Óriási recsegés-ropogás kíséretében vágott át egy bozóton, de a hang nagyon távolinak tűnt (nem érzékelte, hogy a tüskék kiszakítják a farmerét, és sekély árkokat vájnak a karjába). Teljes gőzzel iramodott fel egy emelkedőn. Sapkája csálén állt a fején, haja lobogva verdeste a hátát – a gumigyűrű, amely lófarokba fogta, már régen elveszett. Átugrotta a kis fákat, amelyek bizonyára egy korábbi vihar során dőltek ki, megmászott egy magaslatot... és egyszeriben széles, kékesszürke völgy bukkant fel előtte. A túloldalon, mérföldekre tőle, rézvörös gránitsziklák. Közvetlenül előtte azonban nincs más, csak az ezüstszürkén csillámló kora nyári levegő, amelyet átszelve az anyja nevét sikoltva zuhanna a halálba.
Az agya újra kikapcsolt, elveszett a tejfehér, esztelen rémületben, a teste viszont felismerte, hogy lehetetlen időben lefékezni és megakadályozni, hogy lezuhanjon a szikláról. Egyetlen reménye maradt: más irányba kell terelnie a mozgását, mielőtt még késő lenne. Trisha hirtelen balra kanyarodott, közben jobb lába a mélység fölé lendült. Hallotta, amint a kavicsok a talpa alatt estükben az ódon kőfalhoz koppannak, majd egy kicsi patakba csobbannak.
Trisha végigszaladt a vékony határvonalon, ahol a fák alatti tűlevélszőnyeg átadja helyét a szikla szélét jelentő csupasz kőnek. Agya zavaros, őrjítő képekben adta tudtára azt, ami hajszál híján megtörtént. Ehhez társultak egy fantasztikus film halvány emlékképei, amelyben a hős az őrjöngő dinoszauruszt a szakadékba csalja, a biztos halálba.
Félig kidőlt kőrisfa állt előtte, utolsó hat métere a szakadék felé nyúlt, mint a hajó orra. Trisha mindkét kezével megragadta, és szorosan átkarolta. Összekaristolt, véres arca a puha törzshöz préselŐdött, tüdeje minden lélegzetvételnél sípolt, szinte sikított. Aztán Trisha szörnyű zokogásban tört ki. Sokáig állt így, egész testében remegve, a fát ölelve. Végül kinyitotta a szemét. Fejét jobbra fordítva letekintett, még mielőtt megálljt parancsolhatott volna magának.
Ezen a ponton a szakadék csak tizenöt méter mély, fenekén jégkori, szilánkos kőtörmelék, amelyből alacsony, élénkzöld bokorcsoportok sarjadnak, és egy halom rothadó, halott fa, amelyeket a viharos szél taszított le a szikláról. Szörnyű kép rémlett fel Trisha lelki szemei előtt: látta magát, amint sikítva és kapálózva zuhan a farakás felé, majd egy korhadt ág átszúrja az állát, a fogai között siklik, nyelvét a szájpadlásához szegezi, mint vörös papírcetlit, végül pedig beledöf az agyába és megöli.
– Ne! – sikította. A kép egyszerre undorító és rémisztő. Levegő után kapkodott.
– Minden rendben – mondta halkan, gyorsan. Csak most vette észre apró sérüléseit. Lüktetnek, és csípi őket a verejték: a földi szeder okozta sebeket a karján, a karmolást az arcán. – Minden rendben. Minden oké, kislány – ezzel elengedte a kőrisfát. Megtántorodott, ezért újra megragadta a fatörzset. A pánik kezdett úrrá lenni rajta. Agya egy része még azt is el tudta képzelni, hogy a talaj megbillen alatta, és leveti a szikláról.
– Minden rendben – hadarta újra csendesen. Megnyalta felső ajkát; sós. – Semmi baj. Semmi baj – ismételgette, mégis három percbe telt, míg meg tudta győzni a karjait, hogy lazítsák el halálos szorításukat. Amikor végre sikerült elengednie a fát, Trisha hátralépett, arrébb a szakadéktól. Feltette a sapkáját (észre sem vette, hogy fordítva; az ellenzője hátul), és végignézett a völgyön. Az ég megroggyant az esőfelhők súlya alatt. Milliónyi fát látni, emberi jelenlétnek viszont a nyomát sem – még egy tábortűz füstjét sem.
– Minden rendben. Jól vagyok – és még egy lépést hátrált a szakadéktól. Felsikoltott, ahogy valami kígyó (kígyó) végigsúrolta a térdhajlatát. Csak a bokrok! Teacsarab, tele vannak vele az erdők. A rovarok ismét támadnak. Újrarendezték soraikat, ésTrisha szeme előtt apró fekete pettyek százai táncolnak. A pettyek most nagyobbak lesznek, és szétpattannak, mint fekete rózsabimbók. Trishának éppen annyi ideje marad, hogy arra gondoljon: Elájulok; ez az ájulás, és ezzel hanyatt esik. A bokrok közé zuhan, szeme fennakad, a rovarok pedig csillámló felhőként lógnak sápadt kis arca felett. Egy-két másodperc múlva már landolnak is az első szúnyogok a szemhéján, és falatozni kezdenek.

 

 

A NEGYEDIK JÁTÉKRÉSZ ELSŐ FELE

 

Anya bútort tologat, ez voltTrisha első gondolata, amikor magához tért. A második pedig, hogy apa elvitte a lynni Good Skatesbe, és amit hall, nem más, mint a vén, kacskaringós csapáson rollerező gyerekek. Valami hideg pottyan az orrára, és Trisha kinyitja a szemét. Újabb jéghideg vízcsepp toccsan a homloka kellős közepén. Erős fénycsík fut át az égen, mire Trisha összerándul és hunyorít. Másodjára is megdördül az ég; Trisha megijed és összegömbölyödik. Ösztönösen embriópózba kucorodik, és rekedt sikitás szakad ki belőle. Aztán megnyílik az ég.
Trisha felült, és feltette baseballsapkáját. Kapkodva szedte a levegőt, mint akit a hideg tóba löktek (és így is érezte magát). Feltápászkodott. Az ég újra felmorajlik, ahogy egy villám bíbor-színű sebet hasít belé. Trisha csak áll, eső csöpög az orra hegyéről, a haja az arcára simul. A völgyben egy magas, félholt lucfenyő hirtelen lángra lobban, és két izzó darabban zuhan a földre. Egy pillanattal később zuhog, mintha dézsából öntenék, a völgy pedig szürke gézbe burkolt szellemmé változik.
Trisha a fák védelmező lombja alá tántorgott. Letérdelt, kinyitotta a hátizsákot, és kivette a kék esőköpenyt. Maga köré kerítette (Jobb későn, mint soha, mondaná most az apja), és leült egy kidőlt fára. A feje még kába, a szemhéja pedig duzzadt és viszket. A fák felfogják az eső egy részét, de nem az egészet. A felhőszakadás iszonyúan heves. Trisha felrántotta az esőköpeny kapucniját, és hallgatta a ráhulló esőcseppek kopogását. Mint az autó tetején. Az elmaradhatatlan rovarfelhő a szeme előtt táncolt, és ő erőtlenül legyintett felé. Semmi sem tántorítja el őket, és állandóan éhesek. Míg eszméletlen voltam, a szemhéjamon lakmároztak, és a hullámmal is ez fog történni. Erre a gondolatra újra elsírta magát. Halk, csüggedt sírás volt ez. Továbbra is próbálta elzavarni a rovarokat, és közben minden mennydörgésre összerezzent.
Óra és nap nélkül idő sem létezett. Trisha csak annyit érzékelt, hogy a kidőlt fán kuporgott kék esőköpenyében, míg a vihar elvonult kelet felé, és a mennydörgés a legyőzött, de még nyughatatlan vad morgásává halkult. Minden porcikájából csöpög a víz. A szúnyogok zúgnak; egyikük benn ragadt a köpeny kapucnijában. Trisha kívülről megnyomja a kapucnit a hüvelykujjával, és a zümmögés azonnal abbamarad.
– Nesze, nesze. Most aztán elbántam veled, te szemét – mondja vigasztalhatatlanul. Fel akart kelni, és ekkor a gyomra felmorajlott. Eddig nem volt éhes, most viszont annál inkább. Önmagában is borzalmas a tudat, hogy eléggé régen kóborol már ahhoz, hogy megéhezzen. Vajon menynyi szörnyűség vár még rá? Örül, hogy nem tudja, nem láthatja előre. Talán semmi, felelt önmagának. Hé, kislány, fel a fejjel! Talán minden borzalmat magad mögött hagytál már.
Levetette a köpenyt. Mielőtt kinyitotta volna a hátizsákot, bánatosan végignézett magán. Tetőtől talpig csurom víz, és élete első ájulása eredményeként tűlevelek borítják. Még soha nem ájult el. Ezt el kell mesélnie Pepsinek; feltéve, hogy valaha viszontlátják még egymást.
– Ne kezdd ezt! – rótta meg magát, és kicsatolta a hátizsákot. Kipakolta az enni- és innivalót, és takaros sorban maga elé rakosgatott mindent. Az ebédet tartalmazó papírzacskó láttán a gyomra még vadabbul korgott. Hány óra lehet? Anyagcseréje rejtett órája szerint délután három körül; nyolc óra telt el azóta, hogy a reggeli kukorica-pelyhet kanalazgatta, és öt azóta, hogy elindult ezen az átkozott, végtelen úton. Délután három óra. Esetleg már négy.
A papírzacskóban egy kemény tojás, egy tonhalas szendvics és néhány zellerrúd bújt meg. És itt van a burgonyaszirom (kicsi zacskó), a víz (meglehetősen nagy üveg), a Surge (nagy, félliteres üveg; Trisha imádja), és a Twinkies.
A citromízű szóda láttán Trisha inkább szomjasnak, mint éhesnek érezte magát. És majd megőrült egy kis édességért. Kinyitotta hát az üveget, ajkához emelte, majd megtorpant. Akármennyire szomjas is, nem lenne okos dolog rögtön leguritani a felét. Lehet, hogy eltölt még itt egy kis időt. Agya egy része reszketve próbált menekülni a gondolat elől (nevetséges ötlet!), Trisha azonban ezt most nem engedheti meg magának. Ha kijut az erdőből, újra gondolkodhat gyerekként, a jelenlegi helyzetben viszont annyira felnőttként kell viselkednie, amennyire csak lehetséges.
Hiszen láttad, mi van körülötted: hatalmas völgy, amelyben nincs más, csak fák. Nincs út, se füst. Óvatosnak kell lenned. Vigyáznod kell a tartalékaidra. Anya ugyanezt mondaná. És apa is.
Három nagy korty szódát engedélyezett magának, aztán elvette az üveget a szájától. Böfögött, és gyorsan ivott még két kortyot. Gondosan visszacsavarta a kupakot, és a többi étel sorsát fontolgatta.
Végül a tojás mellett döntött. Megpucolta, a tojáshéj darabkáit gondosan visszatette a zacskóba (se akkor, és később sem jutott eszébe, hogy a szemetelés – vagy egyéb jele annak, hogy arra járt – akár meg is mentheti az életét), és megsózta. Erre újra kitört belőle a zokogás. Látta magát, amint tegnap este a konyhában sót szórt egy darabka zsírpapírra, majd összetekerte, éppen úgy, ahogyan anya mutatta. Látta a saját árnyékát, amelyet a feje feletti lámpa fénye vetett a Firmica pultra, hallotta a TV-híradót a nappaliból, és a nyikorgást, amint a bátyja az emeleten járkált. Tisztasága majdnem a látomás szintjére emeli az emlékképet. Úgy érzi most magát, mint a fuldokló, aki még emlékszik, milyen volt a hajón; milyen nyugodt és kényelmes, milyen gondtalanul biztonságos.
Kilencéves, közel a tízhez, és a korához képest nagy. Éhsége erősebbnek bizonyult, mint az emlékek vagy a félelem. Megsózta a tojást, és még mindig szipogva gyorsan befalta. Fenséges volt! Könnyedén meg tudott volna enni még egyet, vagy talán kettőt is. Anya szerint a tojás „koleszterinbomba”, de anya most nincs itt, és a koleszterin nem olyan nagy ügy, ha az ember eltéved az erdőben, össze van karistolva, és a szemhéja úgy feldagadt a csípésektől, hogy úgy érzi, mintha valami súly lehúzná (talán a szempillákhoz ragadt csiriz).
Trisha szemezett egy darabig a Twinkieszel, majd kibontotta a zacskót, és megevett egyet. – FENN-sé-ges – mondta; mind közül ez Pepsi legnagyobb dicsérete. Ezt egy korty víz követte. Aztán, mielőtt egyik keze árulóvá válva még valamit a szájába gyömöszölhetett volna, visszarakta a maradék ételt a papírzacskóba (most egy kicsit jobban le lehet tekerni a száját), újra ellenőrizte a háromnegyed üveg Surge kupakját, és mindent gondosan a hátizsákba pakolt. Közben az ujjai végigsúroltak egy kis dudort a hátizsák oldalfalán, s erre hirtelen túláradó jókedv lett úrrá rajta – amit talán részben a friss kalóriák is tápláltak. A walkman! Elhozta a walkmant! Ez az, kislány!
Kicipzározta a belső zsebet, és olyan áhítattal emelte ki a walkmant, mint ahogyan a papok szolgáltatják ki az oltáriszentséget. A fejhallgató vezetéke a walkman doboza köré tekerve, a kicsi füldugók gondosan a fekete műanyag testhez erősítve. Az a kazetta van benne, amely jelenleg neki és Pepsinek a kedvence (a Tubthumper a Chumbawambától), Trishát viszont most a zene nem érdekli. Felteszi a fejhallgatót, magnóról rádióra váltja a készüléket, és bekapcsolja.
Először nem hall mást, csak recsegést, mert a rádió egy portlandi állomásra, a WMGX-re van állítva. Egy kicsit továbbhaladva az FM hullámhosszon a norwayi WOXO-hoz ér, az ellenkező irányban pedig megtalálja a WCAS-t, amely Castle Rock rádióállomása, a kicsiny városkáé, amelyen útban az Appalache-turistaút felé áthaladtak. Szinte hallja a bátyját, amint az újonnan felfedezett, tinédzsergúnytól csöpögő hangon valami olyasmit mondott, hogy „WCASI Ma Mucsajpuszta, holnap a világ!”. És ez tényleg egy mucsajpusztai állomás, efelől semmi kétség. Nyerítő countryénekesek, mint például Mark Chesmutt ésTrace Adkins váltakoznak egy bemondónővel, aki olyanok hívását várja, akik mosógépeket, szárítókat, Buickokat és vadászpuskákat szeretnének eladni. De ez legalább kapcsolat az emberek világával, hangok itt, a vadonban, és Trisha dermedten ül a kidőlt fán, sapkájával szórakozottan legyezgeti az állandó rovarfelhőt. Az első pontosidőjelzés három óra kilenckor volt.
Három óra harminckor a bemondónő felfüggesztette Közösségi Kereskedelmi Szolgálatát arra az időre, amíg beolvasta a helyi híreket. Castle Rock lakossága méltatlankodva tiltakozik egy bár ellen, ahol mostanában topless táncosnők lépnek fel péntek és szombat esténként; tűz ütött ki egy helyi szanatóriumban (senki sem sérült meg); és július negyedikén, vadonatúj lelátókkal és hatalmas tűzijáték kíséretében, ismét megnyílik a Castle Rock-i Autóverseny-pálya. Esős délután, derült éjszaka, másnap napsütés, harmincöt-negyven fokos csúcshőmérséklettel. Ennyi. Semmi eltűnt kislány. Trisha nem tudja, hogy most megkönnyebbülést vagy aggodalmat érezzen.
Éppen ki akarta kapcsolni a rádiót, hogy takarékoskodjon az elemekkel, amikor a bemondónő hozzátette: „Ne feledjék, hogy a Boston Red Sox ma este hétkor küzd meg azzal a bosszantó New York Yankeeszel; végighallgathatják a meccset itt a WCAS-en, ahol mindannyian izgatottan várjuk a nagy eseményt. És most vissza a...”
Most vissza a legszarabb naphoz, ami csak adódhat egy kislány Hetében, gondolta Trisha, és kikapcsolta a rádiót, a vezetéket pedig újra a karcsú műanyag test köré tekerte. Az igazság azonban az, hogy amióta az az undok halacska elkezdett úszkálni ott középtájon, most először érzi majdnem jól magát. Részben azért, mert evett valamit, de gyanította, hogy a rádiónak több köze van a dologhoz. Hangok, igazi emberi hangok, és ilyen közelről.
Egy-egy szúnyogcsapat ült mindkét combján, és megpróbáltak keresztülfúrni a farmerén. Hál' istennek nem rövidnadrágot vett fel. Mostanra már csak lerágott csont maradt volna belőle.
Trisha elzavarta a szúnyogokat, és felállt. Most hogyan tovább? Mi a teendő, ha eltévedünk az erdőben? Tud valamit róla egyáltalán? Hát, azt, hogy a Nap keleten kel fel és nyugaton megy le; körülbelül ez minden. Egyszer hallotta valakitől, hogy a moha a fák északi vagy talán a déli oldalán nő, de már nem emlékszik, melyiken. Talán az lenne a legjobb, ha leülne itt, megpróbálna építeni egy búvóhelyet (sokkal inkább a rovarok, mint az eső ellen, az esőköpeny kapucnijában ismét vannak szúnyogok, és az őrületbe kergetik), várna, hátha erre téved valaki. Ha lenne gyufája, talán még tüzet is rakhatna – az eső nem hagyná, hogy továbbterjedjen –, és valaki talán meglátná a füstöt. És persze, ha a disznónak szárnya lenne, a szalonna repülne. Ezt az apja mondta egyszer. – Várjunk csak, várjunk – mondta. Van valami a vízzel kapcsolatban is. A víz segítségével ki lehet találni az erdőből. És most mit...? Eszébe jutott, és erre újra eltöltötte az öröm. Olyan hevesen, hogy szinte beleszédült; meg is ingott egy kicsit, mint a fülbemászó zene hangjára szokott az ember.
Keress egy patakot. Ezt nem az anyja mondta, hanem az egyik Kis Ház-könyvben olvasta már nagyon régen, talán úgy hétéves korában. Ha az ember talál egy patakot, és követi a folyását, az vagy kivezeti az erdőből, vagy egy nagyobb patakba ömlik. Ha ez utóbbi történik, az ember követi ezt is, amíg ki nem keveredik az erdőből, vagy amíg a patak egy még nagyobb vízfolyásba nem torkollik. Végül azonban a folyó víznek mindenképpen ki kell jutnia az erdőből, mert mindig a tengerbe ömlik, a tengernél pedig nincsenek erdők, csak tengerpart és sziklák és az esetleges világítótorony. De hogyan találjon folyó vizet? Természetesen úgy, hogy követi a partmeredélyt. Azt, amelyikről majdnem lezuhant, amilyen hülye volt. Ez majd állandó irányba tereli, és előbb vagy utóbb talál egy csermelyt. Az erdők tele vannak csermelyekkel, ahogyan a – mondás tartja.
Újra a vállára vette a hátizsákot (rajta volt az esőköpeny is), majd óvatosan elindult a szakadék és a kidőlt kőrisfa felé. Most, hogy visszatekint, arra, ahogyan fejest ugrott a rémületbe, úgy érzi magát, mint a felnőttek, amikor gyerekkori rosszaságaikra gondolnak, zavar és elnézés keveredik bennük; de még mindig nem képes túl közel menni a szakadék széléhez. Biztosan rosszul lenne. Talán megint elájulna... vagy hányna. És nagyon rossz ötlet lenne kihányni az ételt, amikor ilyen kevés van belőle.
Balra fordult inkább, és a fák között folytatta útját, közben a völgybe vezető szakadék úgy hat méterre volt tőle jobbra. Néha-néha kényszerítette magát, hogy közelebb menjen a szakadékhoz, és meggyőződjön róla, nem veszítette el – hogy a szakadék és a tágas kilátás még ott van. Feszülten várta a hangokat, de mérsékelt reménnyel; most már bárhol lehet az ösvény, és csupán a vakszerencse műve lenne, ha belebotlana. Már sokkal inkább a folyó víz csobogását kereste, és végül meg is hallotta.
Nem sokat segít rajtam, ha a patak átbukik azon a hülye sziklán, és vízesés lesz belőle, gondolta, és arra a következtetésre jutott, hogy ellenőriznie kell a szakadékot, mielőtt eléri a patakot. Csak nehogy csalódjon!
A fák errefelé kissé visszahúzódtak, az erdő és a szakadék közötti részt bokrok tarkítják. Négy-öt hét múlva buja áfonyaterméstől fognak roskadozni. A bogyók azonban most még csak apró gumók, zöldek és ehetetlenek. Teacsarab viszont van bőven; most annak van szezonja, és jó ötlet ezt észben tartani. Ha esetleg szükség lenne rá.
Az áfonyabokrok között a talaj egyenetlen, és csúszós az elaprózódott kövek miatt. A tornacipője alól kiszűrődő csikorgás törött tányérokat juttatott Trisha eszébe. Lassan lépkedett a kőtörmeléken, és amikor már csak három méterre volt a szakadék szélétől, térdre ereszkedett, és mászva ment tovább. Biztonságban vagyok, tökéletes biztonságban, mert tudom, hogy a szakadék ott van, semmi ok az aggodalomra, a szíve mégis egyre kalapált. Mikor aztán a szakadék széléhez ért, Trisha zavarában felnevetett, mert a szakadék már nem is volt igazán szakadék.
Bár eléggé messzire el lehet látni, a terep ezen az oldalon fokozatosan lejt – Trisha olyan feszülten fülelt, és annyira a gondolataiba mélyedt (ez többnyire abból állt, hogy emlékeztette magát arra: nem szabad elveszítenie a fejét és megbolondulnia), hogy ezt észre sem vette. Átverekedte magát az utolsó bokorfalon, és lenézett.
A szakadék itt úgy négy méter mély lehet, és már nem teljesen merőleges – a csupasz kőfelszín meredek, törmelékes lejtővé vált. Lenn csenevész fák, újabb gyümölcs nélküli áfonyabokrok és szederbozót van. Közöttük pedig az elaprózódott jégkori kövek szétszóródott halmai. A felhőszakadásnak már vége, a mennydörgés barátságtalan morgássá szelídült, az eső viszont továbbra is szitál, és a kőhalmokat olyan simává és rideggé varázsolja, mint a vizes szénpor.
Trisha hátrébb mászott, felállt, és folytatta útját a bokrokon át a vízcsobogás felé. Most már kezd elfáradni, fáj a lába, mégis úgy érzi, alapjában véve minden rendben van. Még mindig fél, de már nem annyira. Meg fogják találni. Ha valaki eltéved az erdőben, mindig megtalálják. Küldenek repülőgépeket, helikoptereket és fickókat vérebekkel, és addig kutatnak, amíg az eltűnt személy elő nem kerül.
Vagy talán úgyszólván megmentem saját magam. Találok egy házikót valahol az erdő mélyén, betörök egy ablakot, ha az ajtó zárva van, és senki sincs otthon, használom a telefont...
Szinte látja magát egy vadászlakban, amelyet tavaly ősz óta nem használtak; a bútorokon megsárgult, virágmintás lepedők, a deszkapadlón medvebőr. Érzi a por és a régi kályha hamuszagát; az álomkép olyan tiszta, hogy még a réges-régi kávé illatát is érzi. A ház üres, de a telefon működik. Régimódi készülék, a kagyló olyan nehéz, hogy két kézzel kell felemelnie, de a lényeg, hogy működik, és ő beleszól:
– Halló, anya? IttTrisha. Nem tudom igazán, hogy hol vagyok, de minden rend...
Annyira elmélyedt a képzeletbeli házikóban és a képzeletbeli telefonhívásban, hogy kis híján beleesett a kis patakba, amely az erdő mélyéről bukkant elő, és a kőtörmelékes lejtőn zuhan alá.
Trisha megmarkolta egy égerfa ágát, a patakot nézte, és elmosolyodott. Igazán szar volt ez a nap, nagyon szar, de úgy tűnik, végre fordul a szerencséje, és ez megérdemel egy nagy hurrát. A lejtő pereméhez ballagott. A patak habosan, sietve loccsan alá, és itt-ott egy nagyobb kőnek ütközve permetfelhőt szór a levegőbe, amelyből egy napsütéses délutánon gyönyörű szivárvány lenne. A lejtő a víz mindkét partján csúszósnak és megbízhatatlannak látszik – azok a laza, vizes kövek. Viszont vannak itt bokrok. Ha megcsúszik, megragadja egyiküket, mint az égerfát a patak szélén.
– A víz elvezet az emberekhez – mondta Trisha, és nekivágott a lejtőnek.
A patak jobb partján ereszkedett, apró, oldalazó szökellésekkel. Először minden rendben ment, bár a lejtő meredekebb volt, mint ahogyan fentről látszott, és az egyenetlen talaj minden lépésnél elmozdult a tornacipője alatt. A hátizsák, melynek egészen mostanáig alig volt tudatában, kezdett olyan lenni, mint egy nagy, ingatag baba egy indián gyerekhordó puttonyban; Trishának minden mozdulatánál a kezével kellett egyensúlyoznia. De egyébként minden rendben, és ez fenemód jó dolog, mert amikor félúton lefelé Trisha megállt, a testsúlyát tartó jobb lábfejét teljesen elnyelte a laza kőtörmelék, és rájött, hogy már nem tudna visszamászni. Így vagy úgy, a völgy az egyetlen esélye.
Újra elindult lefelé. Az út háromnegyedénél egy rovar – nagy, nem légy, nem is szúnyog – csapódott az arcába. Egy darázs volt, és Trisha hangos kiáltással kapott az arcához. A hátizsák durván a völgy felé eső oldalára billent, jobb lába megcsúszott, és Trisha hirtelen elveszítette az egyensúlyát. Elesett, a válla akkora puffanással ütődött a kőlejtőnek, hogy a fogai összekoccantak, aztán pedig csúszni kezdett.
– A rohadt életbe! – kiáltotta, és a talajba markolt. Csak némi laza kő maradt a kezében, amely vele együtt csúszott, és éles fájdalom szúrt a tenyerébe, ahogy egy nagyobb, éles kvarcdarab megvágta. Elkapott egy bokrot, de azok a hülye, laza gyökerei elengedték. Jobb lába nekiütŐdött valaminek, majd fájdalmas szögben meghajlott, és Trisha hirtelen a levegőben találta magát, a világ forgott vele, ahogy meglepetésszerű bukfencet vetett.
A hátán ért földet, és szétterpesztett lábbal csúszott tovább, kétségbeesetten hadonászott, és sikított fájdalmában, rémületében és meglepetésében. Az esőköpenye és a pólója felcsúszott a lapockájáig; éles kődarabok bőrfoszlányokat téptek ki a hátából. A sarkával próbált fékezni. Bal lábfeje nekiment egy kiálló agyagpaladarabnak, és Trisha a jobb oldalára perdült. Ettől meghemperedett – először hason, aztán háton, majd újra hason volt, a hátizsák a hátába mélyedt, ahányszor átfordult. Az ég alul volt, a lejtő gyűlöletes kőtörmeléke felül, aztán helyet cseréltek – partnert forgat gyorsan, és csere.
Trisha az utolsó tíz métert a bal oldalán csúszva tette meg, bal keze kinyújtva, arca a könyökhajlatába fúrva. Olyan erősen ütődött neki valaminek, hogy felhorzsolta az oldalát... és aztán, még mielőtt felnézhetett volna, a fájdalom tűként furódott a bal arcába, az arccsontja fölött. Trisha visítva és csapkodva térdre pattant. Összenyomott valamit – természetesen egy újabb darazsat, mi mást –, de közben az megcsípte, és amikor Trisha kinyitotta a szemét, mindenhol darazsakat látott maga körül: sárga-fekete rovarok, amelyek potrohát lehúzza a súly, telt, idomtalan méreggyárak.
Egy korhadt fának csúszott, amely a lejtő alján állt, körülbelül hét méterre a locsogó csermelytől. Legalsó ágánál, éppen egy kislány szemmagasságában, aki kilencéves, de akkorához képest magas, szürke papírszerű fészek lóg. Izgatott darazsak nyüzsögnek körülötte, és egyre többen rajzanak ki a tetején lévő lyukon át.
Fájdalom nyilal Trisha nyakába jobboldalt, éppen a sapka ellenzője alatt. Egy újabb marás jobb felkarját lobbantotta lángra. Trisha teljes pánikban, sikítva rohant. Valami megcsípte a tarkóját; aztán vesetájékon mart bele valami, a kék farmer dereka felett, ahol a póló még mindig fel van gyűrődve, a műanyag esőkabát pedig cafatokban csüng.
Trisha a patak felé szaladt, gondolkodás, terv vagy cél nélkül; csak azért, mert ott a terep viszonylag szabad. Kanyargott a bokorcsoportok között, aztán amikor az aljnövényzet sűrűsödni kezdett, egyszerűen átgázolt rajta. Bal szeme, ahol az első darázs megmarta, annyira bedagadt, hogy alig bírta kinyitni.
Ha a szervezetem nem bírja a csípéseket, meghalok, gondolta Trisha, de a pánik elmúltával ez nem igazán érdekelte. Zokogva és szipogva kuporodott le a kis patak mellett, amely ebbe a szörnyűségbe sodorta. Amikor már egy kicsit visszanyerte az önuralmát, levetette a hátizsákot. Erős, heves borzongás járta át, a teste megfeszült, mint egy rugó, és a fájdalom vörösen izzó dárdái lövelltek ki a csípésekből. Átkarolta a hátizsákot, ringatta, mint egy babát, és egyre jobban zokogott. Ahogy így ölelte a hátizsákot, Mona jutott az eszébe, aki most a kocsi hátsó ülésén hever, a jó öreg Moanie Balogna azzal a nagy, kék szemével. Akkoriban, amikor a szülei a válást fontolgatták, és végül el is váltak, néha Mona volt az egyetlen vigasza; akkoriban még Pepsi sem tudta őt megérteni. Most a szülei válása nagyon jelentéktelennek tűnik. Vannak nagyobb gondok is, mint az, hogy a felnőttek nem jönnek ki egymással, ott vannak például a darazsak, ésTrisha most úgy érzi, bármit odaadna, ha viszontláthatná Monát.
Valószínűleg nem fog belehalni a csípésekbe, mert különben már biztosan haldokolna. Véletlenül hallotta, amikor anya és az utca túloldalán lakó Mrs. Thomas egyszer beszélgettek valakiről, aki allergiás a csípésekre, és Mrs. Thomas azt mondta:
– Tíz másodperccel azután, hogy összecsípték, szegény öreg Frank úgy felpuffadt, mint egy léggömb. Ha nem lett volna nála az allergia elleni gyógyszere, szerintem megfulladt volna.
Trisha nem fuldokolt, a csípések viszont szörnyen lüktettek, és úgy feldagadtak, mint a léggömbök. A szeme mellett kicsi, forró szövetvulkán képződött, amelyet oldalra pillantva még lát is, és amikor óvatosan megérintette az ujjával, kínjában felkiáltott, mert a fájdalom villámcsapásként nyilallt a fejébe. Már nem sír, abból a szeméből mégis szüntelenül folyik a könny.
Trisha lassú, óvatos mozdulatokkal megvizsgálta magát. Úgy fél tucat csípést fedezett fel (a bal oldalán, éppen a csípője felett, talán kettőt-hármat is kitapintott – az összes közül ez a legfájóbb hely). A hátát végig lehorzsolta, bal karja pedig, amely a csúszás során a legtöbb sérülést szenvedte el, csuklótól könyékig egyetlen vérháló. Az arca újra vérzik ott, ahol az ágcsonk megszúrta.
Nem igazságos, gondolta. Nem...
Aztán borzasztó gondolat ötlött fel benne... sőt több volt, mint gondolat, bizonyosság volt. A walkman összetört, millió darabra zúzódott a kis oldalzsebben. Száz százalék. Semmi esetre sem élhette túl a csúszást.
Trisha vércsíkos, remegő kézzel nyitotta ki a csatokat, és szabadította ki a szíjakat. Elővette a Gameboyt, az bizony összetört, az ablakból, ahol a kicsi elektronikus jelek ugrándoznak, nem maradt más, mint néhány sárga üvegszilánk. A burgonyaszirom zacskója kiszakadt, és a Gameboy törött fehér burkolatát zsíros morzsák borítják.
A két műanyag flakon, a vizes és az üdítős, behorpadt ugyan, de egészben van. Az ebédet tartalmazó zacskó teljesen széttrancsírozódott, úgy néz ki, mint egy állat, amelyet az autók kilapítottak az úttesten (és ezt is burgonyaszirom fedi), Trishának viszont még csak meg sem fordult a fejében, hogy belenézzen. A walkmanem, gondolta, és észre sem vette, hogy zokog, miközben kicipzározza a belső zsebet. Szegény, szegény walkmanem. Hogy az emberi világnak még a hangjától is el legyen vágva, az többnek tűnt, mint amennyit mindennek tetejében el tudna viselni.
Trisha belenyúlt a zsebbe, és amit előhúzott, valóságos csoda volt: a walkman, sértetlenül. A fülhallgató zsinórja, amelyet gondosan a kis szerkentyű köré tekert, meglazult és összegubancolódott, de ez minden. Kezében a walkmannel hitetlenkedve pillantott a mellette fekvő Gameboyra. Hogyan lehet az, hogy az egyik egészben van, a másik pedig ennyire rossz állapotban? Hogyan lehetséges ez?
Nem lehetséges, világosította fel a fejében lévő hideg, gyűlöletes hang. Csak úgy látszik, mintha semmi baja sem lenne, belül viszont megrongálódott.
Trisha kibogozta a zsinórt, feltette a fejhallgatót, és a START gombra helyezte az ujját. Elfeledte a darázs- és rovarcsípéseket, a vágásokat és a horzsolásokat. Lecsukta feldagadt, nehéz szemhéját, hogy egy kicsit besötétítsen.
– Kérlek, Istenem – rebegte a sötétségbe –, add, hogy a walkmannek ne legyen semmi baja – és ezzel megnyomta a gombot.
– Legfrissebb híreink – mondta a bemondónő, akár Trisha fejéből is közvetíthették volna. – Egy sanfordi hölgy, aki két gyermekével az Appalache-turistaút Castle megyei szakaszán túrázott, bejelentette, hogy lánya, a kilencéves Patricia McFarland eltűnt, és feltételezhetően eltévedt a TR-90-től és Motton városától nyugatra elterülő erdőségben.
Trisha szeme hirtelen felpattant, és az elkövetkező tíz percben feszülten figyelt, még jóval azután is, hogy a WCAS, mint aki képtelen felhagyni rossz szokásaival, visszatért a countryzenéhez és a hírekhez. Eltévedt az erdőben. Ez most már hivatalos. Hamarosan akcióba lendülnek, akárkik legyenek is azok az Ők – valószínűleg azok az emberek, akik felszállásra készen állnak a helikopterekkel, vérebeik pedig mindig szimatolásra készek. Az anyja halálra rémült... Trisha különös módon egy cseppnyi elégedettséget érzett, amikor erre gondolt.
Nem vigyáztak rám, gondolta – nem minden elégtétel nélkül. Még csak gyerek vagyok, és nem vigyáztak rám eléggé. És ha anya letol, csak annyit fogok mondani, hogy: „Nem hagytátok abba a vitát, és végül nem bírtam tovább.” Pepsinek tetszeni fog; olyan V. C. Andrewsos.
Végül kikapcsolta a walkmant, visszatekerte köré a fejhallgató zsinórját, ösztönösen smacit adott a fekete műanyag doboznak, és szeretetteljesen a hátizsák belső zsebébe tette. Szemezett a kilapult papírzacskóval, de nem tudta rávenni magát, hogy belekukkantson és megnézze, milyen alakot vett fel a tonhalas szendvics és a maradék Twinkies. Túlságosan lehangoló lenne. Még jó, hogy megette a tojást, mielőtt tojássaláta vált volna belőle. Ez a gondolat talán megérne egy kacajt, de szemmel láthatóan most egyetlen kacaj sincs benne; a régi kacajforrás, amelyről az anyja azt hitte, kimeríthetetlen, úgy tűnik, ideiglenesen kiszáradt.
Trisha a kicsiny patak partján ült, amelynek szélessége itt alig egy méter, és búsan eszegette a burgonyaszirmot, először a szétrepedt zacskóból, aztán a papírzacskóból is kiszedegette, végül pedig a legkisebb darabokat is kikotorta a hátizsák aljáról. Az orra mellett elzúgott egy méretes bogár, és Trisha nagyot kiáltva hajolt el előle, egyik kezét pedig felemelte, hogy megvédje az arcát, de csak egy bögöly volt.
Végül olyan kimerülten, mint egy hatvanéves nő egy nehéz nap után (és úgy is érezte magát), Trisha mindent visszatett a hátizsákba – még az összetört Gameboyt is –, és felállt. Mielőtt visszacsatolta volna a zsákot, levetette az esőköpenyét, és szemügyre vette. A vékony anyag nem jelentett sok védelmet a lejtőn való csúszáskor, most pedig szakadozottan lóg, amit Trisha más körülmények között röhejesnek találna – olyan, mint egy kék, műszálas fűszoknya –, mégis jobb lesz, ha megtartja. Ha másra nem is, arra jó lesz, hogy megvédje a bogaraktól, amelyek ismét újra felhőbe tömörültek szerencsétlen feje körül. A szúnyogok most többen vannak, mint valaha, kétségtelen, hogy a karján lévő vér vonzza őket. Nyilván kiszagolták.
– Fuj – mondta Trisha az orrát ráncolva, és a sapkájával próbálta eloszlatni a bogárfelhőt. – Hogy ez milyen durva! – Próbálta bebeszélni magának, hogy hálát kellene adnia az égnek, amiért nem tört el a karja vagy repedt be a koponyája, és amiért nem allergiás a csípésekre, mint Mrs. Triomas barátja, Franki de hát nehéz hálásnak lenni, amikor az ember fél, minden porcikája összevissza van horzsolva és feldagadt, és úgy általában véve vacakul érzi magát.
Éppen belebújt a rongyos esőköpenybe – a hátizsák majd utána következik –, amikor a patakra pillantva észrevette, milyen sáros a partja. Fél térdre esett, és ahogy a farmer korca a csípője feletti darázscsípéseknek dörzsölődött, fájdalmában megvonaglott az arca, majd felcsippentett egy ujjnyi pépes, barnásszürke trutymót. Kipróbálja vagy se?
– Végül is, mi bajom lehet tőle? – kérdezte egy kis sóhaj kíséretében, és a sarat a csípője feletti duzzanatra kente. Áldottan hűvös volt, és a viszkető fájdalom szinte azonnal enyhülni kezdett. Óvatosan munkálkodva sarat kent minden csípésre, amit csak elért, beleértve azt is, amelyik a szeme mellett puffadt fel. Aztán kezét a farmerébe törölte (a keze és a farmer is számottevően viharvertebb most, mint hat órával ezelőtt), felvette szakadt esőköpenyét, majd belebújt a hátizsákba. Szerencsére nem érint egyetlen csípést sem. Trisha útnak indult a patak mentén, és öt perc múlva újra belépett a fák közé.
Az elkövetkező körülbelül négy órán át a patakot követte, nem hallott mást, csak a csicsergő madarakat és a bogarak szüntelen zúgását. Majdnem egész idő alatt szitált az eső, egyszer pedig annyira zuhogott, hogy Trisha újra átázott, hiába menekült be a legnagyobb fa alá, amit csak talált. De legalább a második felhőszakadás alkalmával nem dörgött az ég, és nem villámlott.
Trisha még sosem érezte annyira, hogy városi lány, mint most, ahogy ez a siralmas, borzasztó nap sötétségbe fordult. Úgy tűnt, az erdő egyetlen hatalmas bozóttá vált. Egy darabig égig nyúló, öreg fenyvesen keresztül vitt az útja, és itt az erdő szinte olyan volt, mint egy Disney-rajzfilmben. Aztán jött a bozót, ésTrisha azon kapta magát, hogy kusza, kócos facsoportokon és sűrű bokrokon csörtet keresztül (ez utóbbiból túlságosan sok volt a tüskés fajta), és összefonódott ágakkal hadakozik, amelyek a karja és a szeme után nyúlkálnak. Úgy tűnt, egyetlen céljuk, hogy akadályozzák, és ahogy a puszta fáradtság átcsapott kimerültségbe, Trisha kezdte valódi értelemmel felruházni a bokrokat, egyértelműen ravasz, ártó szándékaik vannak a rongyos, kék köpenyes betolakodóval szemben. A bokrok vágya, hogy összekaristolják – sőt hogy esetleg az a szerencse érje őket, hogy kiszúrhatják egyik szemét – tulajdonképpen másodlagos; a bokrok valójában el akarják őt téríteni a pataktól, az emberekhez vezető úttól, a kilépőjegyétől.
Trisha hajlandó volt szem elől téveszteni a patakot, ha a fák és bokrok túlságosan összegubancolódtak, arra azonban mindvégig ügyelt, hogy a víz ne kerüljön hallótávolságon kívül. Ha a csendes csobogás túlságosan elhalkult, Trisha inkább négykézlábra ereszkedve mászott az ágak sűrűje alatt, mint hogy közöttük kúszva keressen lyukat. A legrosszabb az volt, amikor cuppogós talajon kellett másznia (a fenyőligetekben a talaj száraz, és takaros tűszőnyeg borítja; a gubancos bozótban viszont mindig nedves). Bár néha teljesen beragadt, hátizsákja egész jól átvánszorgott az ág- és bokorszövevényen... és közben mindvégig, akármilyen járhatatlan volt is az út, a muslicák és törpeszúnyogok felhője ott lógott és táncolt az arca előtt.
Trisha megértette, mitől vált ez az egész ilyen pocsékká, ilyen lehangolóvá, de nem tudta megfogalmazni. Ennek azokhoz a dolgokhoz van köze, amelyeknek nem tud nevet adni. Néhányat ismer, mert az anyja elmondta neki: nyírfa, bükkfa, égerfa, lucfenyő, erdeifenyő; a harkály tompa kalapálása, a varjak rikácsoló, károgó lármája; a tücskök ajtónyikorgásra emlékeztető hangja alkonyatkor... de mi van még ezeken kívül? Ha az anyja elmondta is, Trisha már nem emlékszik, de valójában nem hiszi, hogy az anyja mesélt volna neki a többi dologról. Az anyja tulajdonképpen csak egy városi lány MassachusettsbŐl, aki egy ideig Maine-ben élt, szeret az erdőben sétálni, és elolvasott néhány természetkönyvet. Például, mik azok a sűrű, fénylő zöld levelű bokrok (kérlek, Istenem, nehogy mérges szömörce legyen)? Vagy a kicsi, értéktelennek látszó, porszürke törzsű fák? Vagy azok a keskeny, lógó levelűek? A Sanford körüli erdő, amelyet az anyja ismer, és ahol sétálgatni szokott – néha Trishával, néha egyedül – játék erdő. Ez viszont igazi.
Trisha megpróbálta elképzelni, amint a keresésére indult emberek százai özönlenek felé. Ez először eléggé könnyen ment, ugyanis jó a képzelőereje. Látta, amint nagy, sárga iskolabuszok, az úti cél helyén a következő szavakkal: kijelölt mentőcsapat, húznak be parkolókba az Appalache-turistaút nyugat-maine-i szakaszának egész hosszában. Az ajtók kinyílnak, és barna egyenruhás férfiak sorjáznak ki, néhányan láncra kötött kutyákkal, mindegyikük övén adó-vevő, egy-két kivételezettnek pedig olyan elemes hangerősítője is van; ezeket fogja először meghallani, messzire hangzó, felerősített istenhangok: „Patrícia McFarland, hol vagy? Ha hallasz engem, gyere a hangom irányába!”
De ahogy az erdő árnyai sűrűsödtek és kezet fogtak egymással, csak a patak csobogása hallatszott – amely nem volt sem szélesebb, sem lassúbb, mint ott, ahol Trisha lebukfencezett a lejtőn –, és saját lélegzése, A barna egyenruhás férfiakról alkotott képek pedig lassanként elhalványultak.
Nem maradhatok itt egész éjjel, gondolta, senki sem várhatja el tőlem, hogy itt maradjak egész éjjel...
Érezte, hogy a pánik ismét próbálja megkaparintani – a szívverése felgyorsult, az ajka kiszáradt, a szeme pedig lüktet. Eltévedt az erdőben, fák zárják körül, amelyeket nem tud megnevezni, egyedül van egy helyen, ahol városi szókincsének kevés hasznát veszi, ezért helyzetfelismerése csekély, és nem tudja, mikor mit tegyen. Városi lányból barlanglakó lánnyá vált egyetlen egyszerű lépésben.
Trisha még akkor is fél a sötétben, ha otthon van a szobájában, és a sarki utcai lámpa fénye beszűrődik az ablakon. Úgy érzi, ha itt kell töltenie az éjszakát, bele fog halni a rettegésbe.
Egyik fele szaladni akart. Nem számít, hogy a folyó víz végül mindenképpen emberekhez vezet, mindez valószínűleg csak egy darabka Kis ház a prérin-féle szarság. Már mérföldek óta követi ezt a patakot, és nem vezette máshoz, csak még több bogárhoz. El akar menekülni a pataktól, futni arra, ahol legjárhatóbb az út. Futni és embereket találni, mielőtt besötétedik. Hogy ez az ötlet egyértelműen marhaság, nem sokat segít rajta. Ez egyáltalán nem változtatja meg a szemében a lüktetést (ráadásul a csípések is lüktetnek), és nem enyhíti a félelem rezes ízét a szájában.
Trisha átverekedte magát egy gubancon, ahol a fák olyan közel nőttek egymáshoz, hogy szinte egybefonódtak, és egy kicsi, félhold alakú tisztásra ért, ahol a patak balra kanyarodott. Ez a félhold, amelyet minden oldalról bokrok és kócos facsoportok zárnak körül, Trisha számára egy darabka éden volt. Nini, amott egy kidőlt fatörzs, amelyet padnak használhat.
Trisha leült a fatörzsre, lehunyta a szemét, és imádkozni próbált, hogy mentsék meg. Arra könnyű volt megkérni Istent, hogy a walkman-jének ne legyen baja, mert azt gondolkodás nélkül tette. Most azonban nehéz imádkozni. A szülei nem templomba járó emberek – anya hitehagyott katolikus, apának pedig, már amennyire Trisha tudja, sosem volt hite, amelyet elhagyhatott volna –, és Trisha egyszerre ráébredt, hogy egy másik szempontból is elveszett, és egy másik szempontból is hiányos a szókincse. A miatyánkot mondja, de az ő szájából fakónak és vigasztalannak hangzik, körülbelül annyit ér, mint amennyit egy elektromos konzervnyitó érne itt. Kinyitja a szemét, körülnéz a kis tisztáson, túlságosan is jól látja, mennyire elszürkült már az ég, és idegesen összekulcsolja sebesült ujjait.
Nem emlékszik rá, hogy valaha is egyházi témákat vitatott volna meg az anyjával, az apját viszont nem egészen egy hónappal ezelőtt megkérdezte, hogy hisz-e Istenben. Kint voltak apa kis háza mögött Maldenben, tölcséres jégkrémet ettek a Sunny Treat-es fickótól, aki még manapság is csilingelő fehér kocsijával jár arrafelé (erre a gondolatra megint sirhatnékja támadt). Pete „lent volt a parkban”, ahogy Maldenben mondják, a régi barátaival lógott.
– Isten – kezdte apa, és úgy tűnt, ízlelgeti a szót, mint valami új fagylaltot – vanília-isten a vanília-csoki helyett. – Hogyan jutott ez eszedbe, szívem?
Trisha akkor megrázta a fejét, mert nem tudta. Most viszont, ahogy itt ül a kidőlt fatörzsön ezen a felhős, bogaras júniusi alkonyon, rémisztő gondolat kezd formálódni benne: mi van, ha akkor azért kérdezte ezt, mert valahol mélyen, jövőbe látó része már előre tudta, hogy ez fog történni vele? Tudta, és eldöntötte, hogy Trishának szüksége lesz majd egy kevéske Istenre ahhoz, hogy átvészelje ezt az egészet, ezért már jó előre fellőtt egy jelzőrakétát.
– Isten – mondta Larry McFarland a jégkrémét nyalogatva. – Isten, nos, Isten... – Egy kicsit tovább gondolkodott. Trisha csendesen ült a kerti asztalnál, nézte apa kicsi udvarát (le kellene nyírni a füvet), és megadta neki a szükséges időt. Apa végül megszólalt:
– Megmondom én, miben hiszek. A Hallhatatlanban.
– A miben? – Apára nézett, de nem tudta eldönteni, hogy viccel-e vagy sem. Nem úgy tűnt, mintha viccelne.
– A Hallhatatlanban. Emlékszel, amikor a Fore Streeten laktunk?...
Hát persze hogy emlékszik a Fore Street-i házra. Három tömbre innen, a lynni vonal közelében van. Nagyobb, mint ez a ház, és a hátsó udvar is nagyobb, ahol apa akkoriban mindig lenyírta a füvet. Amikor Sanford még csak a nagyszülőket és a nyári szüneteket jelentette, amikor Pepsi Robichaud még csak a nyári barátja volt, és a könyökhajlattal megszólaltatott fing volt a világegyetem legviccesebb dolga... kivéve, persze, az igazi fingot. A Fore Street-i ház konyhájának nem volt poshadtsör-szaga, mint itt. Trisha bólintott, mert nagyon is jól emlékszik.
– Villanyfűtés volt, abban a házban. Emlékszel, hogyan zúgott még akkor is, ha nem volt bekapcsolva? Még nyáron is.
Trisha megrázta a fejét. Apa pedig bólintott, mintha éppen ezt várta volna.
– Mert hozzászoktál – mondta. – De szavamra mondom, Trisha, az a hang mindig ott volt. De azokban a házakban is vannak hangok, ahol nincsen villanyfütés. A hűtő be- és kikapcsol. A csövek csendesen búgnak. A padló nyikorog. Odakint zúg a forgalom. Ezeket a hangokat mindig halljuk, ezért általában meg se halljuk őket. Az egész olyan... – És intett, hogy Trisha fejezze be a mondatot, mint mindig azóta, hogy Trisha még nagyon kicsi volt, és az ölében ülve olvasni tanult. Régi kedves mozdulata.
– Hallhatatlan – vágta rá Trisha, de nem azért, mert értette a szót, hanem mert olyan nyilvánvaló volt, hogy apa ezt akarja hallani.
– Ponnn-tosan – mondta apa, és még egyszer intett a jégkrémével. Vaniliacseppek fröccsentek végig khakiszínű nadrágja egyik szárán, és Trisha azon kapta magát, hogy eltűnődik, vajon hány sört ivott már meg apa. – Ponnn-tosan, szívem, Hallhatatlan. Nem hiszem, hogy létezik egy igazi, gondolkodó Isten, aki feljegyzi minden madár halálát Ausztráliában, vagy minden bogárét Indiában, egy Isten, aki nagy aranykönyvébe beleírja minden bűnünket, és ítélkezik felettünk, amikor meghalunk – nem akarok egy olyan Istenben hinni, aki szándékosan rossz embereket teremt, hogy aztán szándékosan elküldje őket megsülni a pokolba, amelyet szintén ő teremtett –, de azt hiszem, hogy kell lennie ott valaminek.
Apa körülnézett az udvaron, a túl magas és túl egyenetlen fűben ott áll a kis hinta és a mászóka, amelyeket a fiának és a lányának állított fel (Pete kinőtte, és tulajdonképpen már Trisha is, bár ő néha még hintázik vagy csúszik egyet-kettőt a csúszdán, amikor itt vannak, csak hogy örömet szerezzen apának), a két kerti törpe (az egyik alig látszik ki a tavaszi gyomok szertelen tülekedése közül), leghátul pedig a kerítés, amelyet le kellene már festeni. Abban a pillanatban apa öregnek tűnt. És kissé zavartnak. És kissé rémültnek. (Egy kissé eltévedt az erdőben, jut Trisha eszébe, ahogy a kidőlt törzsön ücsörög, hátizsákja a tornacipői között.) Aztán apa bólintott, és újraTrishára nézett.
– Igen, van ott valami. Valami érzéketlen erő a jó szolgálatában. Érzéketlen, tudod, ez a szó mit jelent?
Trisha bólintott, bár nem egészen tudta, de nem akarta, hogy apa megálljon és elmagyarázza. Nem akarta, hogy apa tanítsa, ma nem; ma csak tanulni akart tőle.
– Azt hiszem, van valami erő, amely megóvja a részeg fiatalokat – a legtöbb részeg fiatalt – attól, hogy balesetet szenvedjenek, amikor hazafelé tartanak az iskolai bálból vagy első rockkoncertjükről. Ez az, ami megóvja a legtöbb repülőt a szerencsétlenségtől még akkor is, ha valami elromlik. Nem mindegyiket, a legtöbbet. Hé, az a tény, hogy 1945 óta senki nem vetett be nukleáris fegyvert igazi, élő emberek ellen, szintén azt sugallja, hogy kell lennie valaminek, ami a mi oldalunkon áll. Természetesen, előbb vagy utóbb valaki használni fogja ezeket a fegyvereket, de több mint fél évszázad... az hosszú idő.
Apa itt szünetet tartott, és a kerti törpék kifejezéstelen, vigyorgó arcára pillantott.
– Van valami, ami a legtöbb embert megóvja attól, hogy álmában meghaljon. Nem valami tökéletes, szerető és mindent látó Isten, nem hiszem, hogy a bizonyítékok ezt alátámasztanák, hanem inkább egy erő.
– A Hallhatatlan.
– Eltaláltad.
Igen, Trisha eltalálta, de nem igazán tetszett neki. Ez túlságosan hasonlít arra a helyzetre, amikor az ember kap egy levelet, amelyről azt hiszi, hogy érdekes és fontos, de amikor kibontja, kiderül, hogy a címzett a Kedves Lakó.
– Hiszel valami másban is, apa?
– Ó, csak a szokásosban. A halálban és az adóban, és abban, hogy te vagy a leggyönyörűbb lány a világon.
– Aa-paa – kacagott fel Trisha fészkelődve, ahogy apa átölelte és puszit nyomott a feje búbjára; Trisha szereti apa érintését és a pusziját, sörszagú leheletét viszont nem.
Apa elengedte és felállt. – És azt is hiszem, söróra van. Kérsz egy jeges teát?
– Nem, köszi – felelte Trisha, és talán valami jövőbe látó dolog tényleg munkálkodott benne, mert amikor apa elindult, újra megszólalt: – Hiszel valami másban? De komolyan.
Apa mosolya megfakult. Ott állt a gondolataiba mélyedve (most, a fatörzsön ülve Trishának az is eszébe jut, mennyire hízelgőnek találta azt, hogy apa ilyen erősen gondolkodik az ő kedvéért), a jégkréme pedig már kezdett csöpögni. Aztán felnézett, újra mosolyogva. – Azt hiszem, hogy a te szíved csücske, Tom Gordon, idén akár negyven játékban is megtarthatja az előnyt – mondta. – Azt hiszem, hogy pillanatnyilag ő a legjobb befejező dobó az első ligában – ha ő egészséges marad, és a Sox továbbra is tartja magát, Tom az országos bajnokságon dobhat októberben. Elég ennyi?
– Iiigen! – kiáltott.fel Trisha nevetve, és szertefoszlott a komolysága... mert Tom Gordon tényleg a szíve csücske, és mert szereti az apját azért, hogy ezt tudja, tiszteletben tartja, és nem cukkolja vele. Odaszaladt hozzá, szorosan átölelte, az inge jégkrémes lett, de nem érdekelte. Mit számít egy kis Sunny Treat jó barátok között?
És most, ahogy az egyre növekvő szürkületben ülve hallgatja, ahogy a víz csöpög a környező fákról, és nézi, ahogyan a fák árnyékokká fakulnak, amelyek hamarosan ijesztőek lesznek, és várja a megafon harsogását („Gyere a hangom irányába!”), vagy a kutyák távoli csaholását, Trisha azt gondolja: Nem tudok a Hallhatatlanhoz imádkozni. Egyszerűen nem megy. Tom Gordonhoz sem imádkozhat – ez nevetséges lenne –, de talán meghallgathatja, hogyan dob... és ráadásul a Yankees ellen. A WCAS izgatottan várja a meccset; ő is bekapcsolódhatna. Tudja jól, hogy spórolnia kell az elemekkel, de egy kicsit azért hallgathatja a rádiót, nem? És ki tudja? Talán meghallja azokat a felerősített hangokat és az ugató kutyákat, még mielőtt a játék véget érne.
Kinyitotta a hátizsákot, áhítatosan kiemelte a walkmant a belső zsebből, és felvette a fejhallgatót. Habozott egy másodpercig, mert hirtelen egészen biztos volt benne, hogy a rádió már nem működik, hogy valami létfontosságú szerkentyű meglazult benne, amikor legurult a lejtőn, és ezúttal majd néma csend fogadja, amikor bekapcsolja. Lehet, hogy ez hülye gondolat, de egy olyan napon, amikor ennyi minden tönkrement, rémisztően elképzelhetőnek tűnik.
Gyerünk, gyerünk, ne legyél már ilyen gyáva kukac!
Megnyomta a gombot, és csodával határos módon a füle megtelt JerryTrupiano hangjával... és ami még fontosabb, a Fenway Park lármájával. Itt ül a sötétedő, csöpögő erdőben, eltévedt és egyedül van, mégis harmincezer ember hangját hallja. Ez valóságos csoda.
– ...jön a dobógumira – mondja Troop. – Lendületet vesz. Dob. És... harmadik ütőhiba, Martinez elkapta! Hát, ez volt aztán a csavart labda, gyönyörű volt! A belső sarkot kapta el, és Bernie Williams egyszerűen megdermedt! Ó, Istenem!
És két és fél játékrész után még mindig a Yankees vezet kettő nullára.
Éneklő hang tájékoztatta Trishát, hogy az... ...1-800-54-ÓRIÁS-t hívja, ha autószerelőre van szüksége, ő viszont ezt meg se hallotta. Már két és fél játékrészt lejátszottak, ami azt jelenti, hogy valószínűleg nyolc óra van. Először ez meglepőnek tűnt, de a fény gyengeségét tekintve nem is olyan nehéz elhinni. Már tíz órája van egyedül. Egy örökkévalóság; ugyanakkor semmiség.
Trisha hessegette a rovarokat (ez a mozdulat már annyira ösztönös, hogy észre sem veszi), aztán könyékig túrt az ételes zacskóba. A tonhalas szendvics nincs is olyan rossz állapotban, mint várta, kissé lapos és viharvert, de még felismerhetően szendvics. A zacskó valahogyan egészben tartotta. A maradék Twinkies azonban olyan, amire Pepsi Robichaud biztosan azt mondaná, hogy totál trutyi.
Trisha a meccset hallgatva üldögélt, és lassan megeszegette a tonhalas szendvics felét. Megjött az étvágya, és könnyedén be tudta volna falni a maradékot is, mégis visszatette a zacskóba, és inkább a trutyivá vált Twinkiest ette meg, egyik ujjával kilapátolva a nedves tésztát és a ronda-de-finom fehér krémtölteléket (tejkrém, nem tejszín, tűnődött). Amikor már mindent megevett, amit az ujjával ki tudott kotorni, kifordította a zacskót, és tisztára nyalta. Szólítsanak csak Mr. Sprattnek, gondolta, és visszatette a Twinkies papírját az ételes tasakba. Engedélyezett magának három nagy korty Surge-öt, aztán egyik maszatos ujjhegyével újabb burgonyaszirom-morzsák után kutatott, miközben a Red Sox és aYankees lejátszotta a harmadik játékrészt, aztán a negyediket is.
Az ötödik játékrész közepére az állás négy-egy lett a Yankees javára, Martinez helyett pedig beállt Jim Corsi. Larry McFarland mély bizalmatlanságot érez Corsival szemben. Egyszer, amikor a telefonon baseballról beszélgettek Trishával, azt mondta: „Jól jegyezd meg, szívem – Jim Corsi nem a Red Sox pártján áll.” Trishára akaratlanul is rájön a kuncogás. Olyan ünnepélyes volt apa hangja. Kis idő múlva apa is kuncogni kezdett. Kedvelt szavajárásukká vált ez, csak az övék lett, mint egy jelszó: „Jól jegyezd meg, Jim Corsi nem a Red Sox pártján áll.”
A hatodik játékrész első felében Corsi mégis a Red Sox pártján állt, és a Yankees szerzett gyorsan három kiesőt. Trisha tudta, hogy le kellene kapcsolnia a rádiót, hogy takarékoskodjon az elemekkel, Tom Gordon úgysem fog adogatni egy olyan játékban, ahol a Red Sox három futással le van maradva, de képtelen lett volna megszakítani a kapcsolatot a Fenway Parkkal. A tömeg tengeri kagylóra emlékeztető morajlását talán még mohóbban hallgatta, mint a két sportkommentátort, JerryTrupianót és Joe Castiglionét. Azok az emberek ott vannak, igazából ott vannak, hotdogot esznek, sört isznak, sorban állnak ajándékokért, gombócos fagyiért és amerikai halászléért a tengerikajás bódénál; nézik, ahogy Darren Lewis – a bemondók néha DeeLunak hívják – az ütőnek kijelölt helyre lép, az erős fény a háta mögé veti az árnyékát, ahogy a napfény megadja magát odafenn. Képtelen lenne elcserélni azt a harmincezer morajló hangot a szúnyogok halk zümmögésére (egyre többen vannak, ahogy az alkony előrenyomul), az eső csöpögésére a levelekről, a tücskök rozsdás ciripelésére... és a többi hangra, ami még lehet itt.
A többi hang az, amitől fél.
A többi hang a sötétben.
DeeLu az első alappontra jutott, egy kieséssel később pedig Mo Vaughn megfogott egy csavart dobást, ami nem csúszott. – Vissza, vissza, VISSZAFELÉ! – kántálta Troop. – Ez a Red Sox területén belül van! Valaki – azt hiszem, Rich Garces lehetett – röptében elkapta. Hazafutás, Mo Vaughn! Idén ez a tizenkettedik hazafutása, és a Yankees már csak eggyel vezet.
Trisha a fatörzsön ülve felnevetett, tapsolt örömében, és még jobban a homlokába húzta Tom Gordon-aláírásos sapkáját. Most már teljesen besötétedett.
A nyolcadik játékrész második felében Nomar Garciaparra kétpontos dobást ütött a Green Monster tetején lévő képernyőbe. A Red Sox öt-négyes vezetést szerzett, a kilencedik játékrész első felében pedig Tom Gordon jött fel dobni.
Trisha a kidőlt fáról a földre csusszant. A kéreg a csípőjén lévő darázscsípéseknek dőrzsölődÖtt, de Trisha alig érzékelte. Vérszomjas szúnyogok telepedtek azonnal meztelen hátára, ahol a pólója és a rongyos kék esőköpeny felgyűrődött, de ezt sem érezte. A patak utolsó csillámlásait bámulta – halványuló, hártyaszerű higany –, miközben a nyirkos földön ült, és ujjait a szájára szorította. Hirtelen nagyon fontossá vált, hogy Tom Gordon megőrizze az egypontos vezetést, és biztosítsa ezt a győzelmet a hatalmas Yankees ellen, amely még az idény kezdetén két meccset veszített az Anaheimmel szemben, azóta viszont nemigen.
– Gyerünk, Tom – suttogta Trisha. Egy Castle View-i szálloda egyik szobájában az anyja gyötrődik a rémülettől; az apja egy Bostonból Portlandbe tartó Deka-járaton ül, hogy csatlakozzon Quillához és a fiukhoz; a Castle megyei rendőrőrsre, amelyet Patríciáról neveztek el, első eredménytelen kivonulásuk után éppen most tértek vissza a mentőcsapatok, amelyek nagyon is hasonlítanak azokra, amelyeket az eltűnt lány elképzelt; az épület előtt három portlandi és két portsmouthi TV-állomás híradóskocsija parkol; három tucat tapasztalt erdei vadász (néhányuk tényleg kutyával) a Motton környéki erdőben és a három, New Hampshire mélyébe nyúló, ma még csak számmal (TR-90, TR-100, TR-110) jelölt körzetben maradt. A vadőrök általános véleménye az, hogy Patrícia McFarlandnek még vagy Mottonban, vagy a TR-90-ben kell lennie. Végül is, csak egy kislány, és biztosan nem kószált el túl messzire onnan, ahol utoljára látták. Ezek a tapasztalt erdőkerülők, vadőrök és az erdőgazdaság emberei megdöbbentek volna, ha tudják, hogy Trisha majdnem kilenc mérföldre nyugatra van attól a területtől, amelyet ők a keresés szempontjából megkülönböztetett figyelemmel tüntettek ki.
– Gyerünk; Tom – suttogta Trisha újra. – Gyerünk, Tom, egy-két-há', most. Tudod te, hogy megy ez.
Igen, de nem ma este. Gordon azzal nyitotta meg a kilencedik játékrész első felét, hogy negyedik rossz dobása után a Yankees jóképű, de gonosz védője, Derek Jeter, aki a második és a harmadik alappont között helyezkedett el, az elsőre sétálhatott, és erre Trishának eszébe jutott, hogy egyszer apa azt mondta: ha a játékrész első ütője sétál, a csapat esélye a nyerésre hetven százalékkal megnő.
Ha mi nyerünk, ha Tom megmenti a meccset, engem is megmentenek. A gondolat hirtelen jött – olyan volt, mintha tűzijáték lobbant volna Trisha fejében.
Ez persze nyilvánvaló hülyeség, éppen olyan nagy süketség, mint amikor az apja fán kopog egy olyan dobás előtt, amely három dobó- és két ütőhiba után következik (és apa mindig ezt teszi), de ahogy a sötétség egyre mélyült, és a patak utolsó ezüstös hártyája is elfeketedett, ez a gondolat mégis egyszerre megcáfolhatatlannak tűnt, olyan magától értetődőnek, mint hogy kétszer kettő az négy: ha Tom Gordon megmenti a meccset, ő is megmenekül.
Paul O'Neill bukkant fel. Egy kieső. Bernie Williams jött fel. – Mindig is veszélyes ütő volt – jegyezte meg Joe Castiglione, és Williams azonnal középre repesztett egyet, amellyel az első alappontra jutott, Jetért pedig a harmadikra küldte.
– Miért mondtad ezt, Joe? – nyögött fel Trisha. – Ó, a fenébe, miért kellett ezt mondanod?
Futók az első és a harmadik alapponton, már csak egy hiányzik. A fenwayi tömeg szurkol és reménykedik. Trisha szinte látja, ahogy előredőlnek székeikben.
– Gyerünk, Tom, gyerünk, Tom – suttogja. A muslica- és törpeszúnyogfelhő most is ott zümmög körülötte, de már észre sem veszi. A kétségbeesés hűvösen és erőteljesen markol a szívébe – olyan, mint az a gyűlöletes hang, amelyet a fejében fedezett fel. A Yankees túl jó. Egy sikeres ütéssel ki lehetne egyenlíteni, de a szörnyű, szörnyű Tinó Martinez van fent, mögötte a legveszélyesebb ütőjátékos; a stróman most fél térdre ereszkedve vár a felkészülő ütő helyén, melegít és figyel.
Gordon és Martinez most egyformán áll, a dobó- és az ütőhibák száma is kettő, és Gordon eldobja a csavart labdát. – Kiejtette! – üvölti Joe Castiglione. Mintha nem tudná elhinni. – Ó, ember, ez gyönyörű volt! Martinez kb. egy lábbal elvétette!
– Két lábbal – javítja ki Troop segítőkészen.
– Mindig ez a vége – mondja Joe, és a háttérben Trisha hallja a többi hangot, a rajongókét, ahogy erősödik a biztatás. Elkezdődött a ritmikus tapsolás is. A Fenway-hívek egymás után felállnak, mint egy gyülekezet tagjai, akik mindjárt rázendítenek egy himnuszra. – Ketten játékban vannak, ketten pedig kiestek, a Red Sox ragaszkodik az egypontos vezetéshez, Tom Gordon áll a dobódombon és...
– Ki ne mondd – suttogja Trisha, keze még mindig a szája szélét nyomorgatja. – Ki ne merd mondani!
De Joe ki merte mondani. – És a mindig veszélyes Darryl Strawberry következik.
Ez az; vége a játéknak; a hatalmas Joe Sátán Castiglione kinyitotta a száját, és mindent elrontott. Miért nem tudta Strawberrynek egyszerűen csak a nevét mondani? Miért kellett azzal a „mindig veszélyes” lószarral bevezetnie, amikor még a hülye is tudja, hogy éppen ez teszi Őket veszélyessé?
– Rendben, emberek, csatolják be a biztonsági Övüket – mondja Joe. – Strawberry felemeli az ütőt. Jeter táncol a harmadik alapponton, megpróbál elkapni egy labdát, vagy legalább egy kicsit elvonni Tom Gordon figyelmét. Egyiket sem éri el. Gordon az edző jeleire figyel. Veritek felvillantja a jelet. Gordon felkészül. Dob... Strawberry lendít, és elhibázza, első ütőhiba. Strawberry felháborodva rázza a fejét...
– Nem kell háborognia, mert nagyon szép dobás volt – jegyzi meg Troop, és Trisha a semmi sötét, bogárlepte hónaljában ülve ezt gondolja, Fogd be, Troop, fogd már be egy percre.
– Straw kilép... megérinti a stopliját... újra beáll. Gordon először Williamsre pillant... felkészül... dob. Kint van és alacsony.
Trisha felnyög. Ujjai olyan mélyen nyomódnak az arcába, hogy a szája különös, őrült mosolyra húzódik. A szíve kalapál.
– Újra itt vagyunk – mondja Joe. – Gordon kész. Dob, Strawberry lendít, és egy hosszú, magas ütés a pálya jobb felére, ha ilyen marad, kimegy, de sodródik... sodródik... sssodródik...
Trisha lélegzetvisszafojtva vár.
– Hiba – mondja végül Joe, és Trisha újra levegőt vesz. – De túúúl közel volt. Strawberry éppen most hagyott ki egy hárompontos hazafutást. Nem több, mint hat-nyolc lábbal ment a Pesky Oszlop rossz oldalára.
– Én négy lábat mondanék – teszi hozzá Troop segítőkészen.
– Én meg azt mondanám, hogy büdös a lábad – suttogja Trisha. – Gyerünk, Tom, gyerünk, kérlek. – De Tomnak ma nem megy a játék; Trisha ezt most már biztosan tudja. Majdnem sikerült, de csak majdnem.
Trisha mégis szinte látja maga előtt. Nem magas és idétlen, mint Randy Johnson, nem alacsony és köpcös, mint Rich Garces. Középmagas, vékony... és jóképű. Nagyon jóképű, különösen sapkában, ami árnyékolja a szemét... az apja azt mondta egyszer, hogy majdnem minden baseballjátékos jóképű. „Ez a génekkel jön”, mondta, majd hozzátette: „Persze sokuknak semmi sincs odafent az emeleten, így az egész kiegyenlítődik.” Tom Gordon esetében viszont nem a külső a lényeg. A dobás előtti nyugalma volt az, ami először lenyűgözte Trishát. Tom nem járkál peckesen a dobódomb körül, mint a többiek, nem hajol le a cipőjével babrálni, nem veszi fel, majd ejti le fehér port felverő puffanással a gyantás zacskót. Nem, a 36-os számú egyszerűen csak vár, hogy az ütő befejezze saját babrálását és piszmogását. Olyan nyugodt ragyogóan fehér mezében, ahogy ott vár, hogy az ütő elkészüljön. És persze ott van még az a bizonyos dolog is, amit akkor tesz, amikor sikerül megtartania az előnyt. Az, ahogyan elhagyja a dobódombot. Trisha imádja ezt.
– Gordon lendületet vesz és dob... és a salakon van! Veritek a testével állította meg a labdát, és ez egy pontot jelent. Az egyenlítő pontot.
– A rohadt életbe! – mondja Troop.
Joe még csak meg sem próbálja ezt egy kis méltósággal felruházni. – Gordon mély lélegzetet vesz a dobódombon. Strawberry beáll. Gordon lendít... dob... magas.
Trisha fülében a nemtetszés viharos szele kerekedik.
– A lelátón úgy harmincezer bíró nem ért egyet ezzel, Joe – jegyzi meg Troop.
– Igaz, de Larry Barnetté az utolsó szó, és Barnett azt mondta, magas. A pont Darryl Strawberryé. Három-kettő.
A háttérben a rajongók ritmikus tapsa egyre erősödik. A lárma betölti az étert és Trisha fejét. És észre sem veszi, hogy kopog a fatörzsön.
– A tömeg áll – mondja Joe Castiglione. – Mind a harmincezer, mert ma este senki sem akart kimaradni.
– Egy-kettő talán mégis – mondja Troop. Trisha figyelmen kívül hagyja ezt a megjegyzést. Joe is.
– Gordon a dobógumihoz lép.
Igen, Trisha látja őt, a kezei összekulcsolva, és bal válla felett a kispadra pillantva az edző jelét figyeli.
– Gordon mozgásba lendül.
Trisha ezt is látja: a bal láb a testsúlyt tartó jobb lábhoz lendül, míg a két kéz – az egyiken a kesztyű, a másikban a labda – a szegycsonthoz emelkedik; még Bernie Williamst is látja, ahogy elindul, a második alappont felé rohan, Tom Gordon viszont nem figyel rá, és még mozgás közben sem veszíti el rendíthetetlen nyugalmát, szeme Jason Veritek kesztyűjén.
– Gordon elküldi a három... kettő... dobást... ÉS...
A tömeg elárulja Trishának, a tömeg hirtelen kirobbanó, örömteli mennydörgése.
– Harmadik ütőhiba! – Joe szinte ordít. – Ó, Istenem, csavart labdát dobott három-kettőnél, Strawberry pedig szóhoz sem jutott! A Red Sox öt-négyre megverte a Yankeest, és ez volt a tizennyolcadik alkalom, hogy Tom Gordon megmentette a meccset. – Joe hangja alacsonyabb regiszterbe vált. – Gordon csapattársai a dobódomb felé tartanak, Mo Vaughn integetve vezeti a rohamot, de még mielőtt odaérne hozzá, jön Gordon gyors mozdulata, amelyet a rajongók már nagyon jól megismerhettek ez alatt a rövid idő alatt, amióta ő a Sox befejező dobójátékosa.
Trisha könnyekben tör ki. Kikapcsolja a walkmant, és csak ül a nyirkos talajon, háta a fatörzsnek támasztva, a kék esőköpeny fűszoknyaszerű cafatai szétterpesztett lába között lógnak. Hevesebben sír most, mint bármikor azóta, hogy tudatosult benne, hogy eltévedt, de most megkönnyebbülésében sír. Eltévedt, de meg fogják találni. Holtbiztos.Tom Gordon megmentette a meccset, és őt is meg fogják menteni.
Még mindig sírva levetette a köpenyt, a kidőlt fatörzs alá terítette, amennyire csak be tudott csusszanni alá, és aztán bal oldalára gördült és addig fészkelődött, amíg a műszálas anyagon nem feküdt. Mindezt nem igazán tudatosan tette. Lélekben még mindig a Fenway Parkban van, látja, hogy a bíró felhívja Strawberryt, látja Mo Vaughnt, ahogy a dobódomb felé indul, hogy gratuláljon Tom Gordonnak; látja, ahogy Nomar Garciaparra beszalad az első alappontról, John Valentin a harmadikról, Mark Lemke pedig a másodikról, hogy ugyanezt tegyék. De még mielőtt odaérnének, Gordon azt teszi, amit mindig szokott, ha sikerült biztosítania a győzelmet: az égre mutat. Csak egyetlen gyors mozdulat az ujjával.
Trisha visszagyömöszölte walkmanjét a hátizsákba, de mielőtt fejét kinyújtott karjára hajtotta volna, gyorsan az égre mutatott, ahogyan Tom Gordon szokott. Miért is ne? Végül is, valami átsegítette őt ezen a napon, bármilyen borzalmas volt is. És ha az ember felmutat, az valami olyan, mintha Isten lenne. Elvégre nem mutogathat az ember a vakszerencsének, vagy a Hallhatatlannak.
Ettől Trisha egyszerre jobban és rosszabbul is érezte magát – jobban, mert ez sokkal inkább hasonlított az imádkozásra, mint a tényleges szavak, rosszabbul, mert aznap először igazán magányosnak érezte magát; az, hogy az égre mutatott, ahogyan Tom Gordon szokott, valami eddig még csak nem is gyanított módon keltette fel benne az elveszettség érzését. A hangok, amelyek a walkman fejhallgatójából ömlöttek, és betöltötték a fejét, most álomszerűnek tűnnek, mint a szellemhangok. Erre Trisha megborzongott, nem akar szellemekre gondolni az erdőben, egy fa alatt lapulva a sötétben. Hiányzik az anyja. Még inkább hiányzik az apja. Az apja képes lenne kivinni innen, egyszerűen kézen fogná és kivezetné. És ha elfáradna a sok gyaloglásban, apa a karjába venné. Hatalmas izmai vannak. Amikor Pete és ő nála töltik a hétvégét, szombat esténként apa még mindig ölben viszi be a kicsi hálószobába.
Megteszi ezt annak ellenére, hogy Trisha már kilencéves (és a korához képest nagy). Trisha ezt szereti legjobban a maldeni hétvégékben.
A csodálkozás egy nyomorult fajtájával fedezte fel, hogy még lökött és vég nélkül zohoráló bátyja is hiányzik.
Sírva és levegő után kapkodva aludt el. A bogarak összegyűltek körülötte a sötétben, és egyre közelebb merészkedtek. Végül aztán bőre védtelen foltjaira szálltak, és nekiláttak véréből, verejtékéből lakmározni.
Szélfuvallat suhant át az erdőn, felborzolta a leveleket, az eső utolsó cseppjeit is lerázva róluk. Egy-két másodperc múlva a levegő szinte megállt. Aztán újra életre kelt; a csöpögő csendet gallyacskák reccsenése törte meg. Ez abbamaradt, majd a szünetet ágak zizegése követte, és valami durva, reszelős hang. Egy varjú rémülten felkárogott. Újabb szünet, majd a hangok folytatták, és egyre közeledtek oda, ahol Trisha fejét a kezére hajtva aludt.

 

 

A NEGYEDIK JÁTÉKRÉSZ MÁSODIK FELE

 

Apa kicsi maldeni háza mögött vannak, csak ők ketten, a kerti székeken ülnek, amelyek egy kicsit már rozsdásak, a füvet nézik, amely egy kicsit túl magas. Úgy tűnik, a kerti törpék őt bámulják mereven, titokzatosan mosolyognak, a kellemetlen vigyorok mélyen a gyomcsomók közül villannak elő.Trisha sír, mert apa utálatos volt vele. Sosem tett még ilyet, mindig megöleli és puszit ad a feje búbjára, és „szívem”-nek szólítja, most viszont, most utálatos volt, és csak azért, mert nem akarta kinyitni a konyhaablak alatti pinceajtót, lemenni négy lépést, és hozni neki egy doboz sört a ládából, amelyet ott lenn tart a hűvösben. Trisha ettől annyira kiborult, hogy az arca biztosan tele lett pattanásokkal, mert mindenhol viszket. És a karja is.
– Ec-pec-kimehetsz, holnapután bejöhetsz – mondja apa, és ahogy közelebb hajol, Trisha érzi lehelete bűzét. Nem kell már neki több sör, így is részeg, a szájának olyan a szaga, mint az élesztőbe döglött egereké. – Miért vagy ilyen kis gyáva kukac? Egyetlen csepp jég sincs az ereidben.
Trisha még szipog, de eltökélte, hogy megmutatja neki, hogy igenis van jég az ereiben – egy kevés –, feláll hát a rozsdás kerti székről, és odamegy a még rozsdásabb pinceajtóhoz. Jaj, mindene viszket, és nem akarja kinyitni azt az ajtót, mert valami szörnyű van mögötte – még a kerti törpék is tudják ezt, az embernek csak alattomos vigyorukra kell néznie, hogy ezt megértse. Mégis a fogantyú felé nyúl; megragadja, miközben a háta mögött apa azon a szörnyű, idegen hangján gúnyolódik, gyerünk, gyerünk, ec-pec, gyerünk, szívemy gyerünk, kiscsajy gyerünk, tedd meg.
Trisha felrántja az ajtót, és a pincébe vezető lépcső egyszeriben köddé válik. Az egész lépcsősor eltűnik. A helyén óriási, duzzadó darázsfészek. Darazsak százai Özönlenek ki belőle egy fekete lyukon keresztül, amely olyan ember szemére hasonlít, akit meglepetésként ért a halál, de nem, nem is százak, hanem ezrek, telt, idomtalan méreggyárak, és egyenesen Trisha felé repülnek. Nincs idő elmenekülni, mind azonnal meg fogják csípni, és ő meghal, a darazsak pedig a bőrén hemzsegnek majd, a szemébe és a szájába másznak, útban lefelé a torkán telepumpálják a nyelvét méreggel...
Trisha azt hitte, sikított, de amikor fejét a fatörzsbe ütve kéreg, és mohadarabok záporoztak csatakos hajába, amire aztán felébredt, csak vékony, kiscicás nyivákolást hallott. Csak ennyit engedett ki gombóccal teli torka.
Egy pillanatig teljesen össze volt zavarodva, azon tűnődött, vajon az ágya miért ilyen kemény, és ugyan mibe vágta bele a fejét... lehetséges lenne, hogy az ágya alá került? A bőre pedig bizsereg, szó szerint mocorog az álomtól, amelyből épphogy felriadt, ó, Istenem, milyen borzalmas rémálom volt.
Ismét beütötte a fejét, és kezdett minden derengeni. Nem az ágyában van, nem is alatta. Az erdőben van, eltévedt az erdőben. Egy fa alatt aludt el, és a bőre még mindig mocorog. Nem a félelemtől, hanem mert...
– Tűnés, ti dögök, tűnés innen! – kiáltott magas, rémült hangon, az arca előtt hadonászva. A legtöbb muslica és szúnyog felröppent a bőréről, és újraalakította a felhőt. A mocorgó érzés elmúlt, a borzasztó viszketés azonban nem. Nincsenek darazsak, de így is tele van csípésekkel. Alvás közben megcsípte minden, ami csak erre vetődött, és megállt egy kis falatozásra. Mindene viszket. És pisilnie kell.
Trisha zihálva és rángatózva kimászott a fatörzs alól. Minden porcikája merev a köves lejtőn való bukfencezéstől, főleg a nyaka és a bal válla, bal karja és lába pedig – mivel a bal oldalán feküdt – elzsibbadt. Érzéketlen, mint egy műláb, mondaná az anyja. A felnőtteknek (legalábbis az Ő családjában) mindenre van egy mondásuk: érzéketlen, mint egy műláb, madarat lehetne fogatni vele, fürge, mint a nyúl, süket, mint az ágyú, sötét, mint az éjszaka, halott, mint...
Nem, nem akar erre gondolni, most nem.
Lábra akart állni, de nem sikerült, így négykézláb indult el a kis félhold alakú tisztásra. Közben kezdett némi élet visszatérni a karjába és a lábába – az a kellemetlen, csiklandós érzés. Olyan, mint száz tűszúrás.
– A fenébe – károgta Trisha, leginkább csak azért, hogy hallja a saját hangját. – Olyan sötét van itt, mint éjszaka.
De ahogy megállt a pataknál, észrevette, hogy nincs is olyan sötét. A kis tisztást betölti a hideg, tiszta holdfény, amely elég erős ahhoz, hogy határozott árnyékot vessen mellé a földre, kis patakja vizére pedig hamvas szikrákat. A feje felett, az égen függő, kissé torz, ezüstös kő olyan fényes, hogy alig tud ránézni... mégis nézi, feldagadt, viszkető arca és égre emelt szeme ünnepélyes. Ma éjjel a hold úgy ragyog, hogy a legfényesebbek kivételével az összes csillagot láthatatlanságba száműzte, és a hold, vagy inkább az, hogy innen lentről bámulja, érezteti Trishával, menynyire magányos. Korábbi hite, hogy megmenekül, csak mert Tom Gordon három kiesőt dobott a kilencedik játékrész első felében, szertefoszlott – kopoghat az ember fán, szórhat sót a háta mögé a válla felett, vagy akár keresztet is vethet, mielőtt belép az ütőnek kijelölt helyre, ahogyan Nomar Garciaparra szokta. Itt nincsenek kamerák, ismétlés vagy éljenző szurkolók. A hold hideg szépségű arca azt sugallja, hogy mégis hihetőbb a Hallhatatlan létezése, egy olyan Istené, Aki – vagy Ami – nem tudja, hogy Ő az Isten, akit nem érdekelnek eltévedt kislányok, akit igazán semmi sem érdekel, egy Isten, aki kiütötte magát, akinek az elméje egy keringő rovarfelhő, a szeme pedig az elmélyedt, kifejezéstelen hold.
Trisha a patak fölé hajolt, hogy vizet lötyköljön lüktető arcára, és amikor meglátta a tükörképét, felsóhajtott. A bal arccsontja feletti darázscsípés még egy kicsit nagyobbra dagadt (talán álmában megvakarta vagy megütötte), és úgy fúrakodott át a rákent sárrétegen, mint egy újjáéledt vulkán legutóbbi kitörése régi, megkeményedett lávakérgén. Eltorzította Trisha szemét, alaktalan és bizarr lett, olyan, amelyről az ember elkapja a tekintetét, ha szembejön vele az utcán – általában egy szellemi fogyatékos arcában. Az arca többi része is ilyen vagy még rosszabb állapotban van: daganatok éktelenkednek ott, ahol a darazsak megcsípték, másutt meg, ahol a szúnyogok százai falatoztak, miközben ő aludt, megduzzadt. Trisha a parton kuporgott, ahol a víz viszonylag nyugodt, és látta a tükörképén, hogy még egy szúnyog van rajta. Jobb szeme sarkánál csüng, de még ahhoz is túl nehézkes, hogy kihúzza húsából a szívószervét. Erről egy újabb felnőttmondás jutott Trisha eszébe: tele van, mint a déli busz.
Lecsapta a szúnyogot, mire az szétrepedt, megtöltve Trisha szemét a saját vérével, amely nagyon csípte. Sikerült visszanyelnie a sikítást, csak az undor hullámzó megnyilvánulása – mmmm-mmhh – hagyta el összeszorított ajkát. Hitetlenkedve nézett az ujjain lévő vérre. Hogy egy szúnyog ilyen sokat elbír! Ki hinné!
Tölcsérré formált kezét a vízbe mártotta, és megmosta az arcát. Nem ivott, mert halványan emlékszik rá, hogy valaki mondta egyszer, hogy az erdei víztől megbetegedhet az ember, forró, duzzadt bőrének viszont csodálatos volt a víz – mint a hideg szatén. Még több vizet mentett, megnedvesítette a nyakát és az alkarját is. Aztán egy adag sarat lapátolt fel, és kezdte magára kenni – ezúttal nemcsak a csípésekre, hanem mindenhová, 36 Gordon-os pólója kerek nyakától egészen a haja tövéig. Közben a Szeretem Lucyt egyik epizódja jutott az eszébe, amelyet egyszer a Nick at Nite-on látott; Lucy és Ethel a szépségszalonban vannak, mindketten azt a borzalmas 1958-as sárpakolást viselik, Desi belép, és egyikről a másikra nézve azt kérdezi: – Hé, Lűszí, melyik vagy teee? – a közönség pedig hahotázik. Valószínűleg Ő is így néz ki, de nem zavarja. Itt nincs közönség, sem előre felvett nevetés, és nem bírná ki, ha valami megint megcsípné. Beleőrülne.
Öt percig mázolta a sarat, a művelet befejezéseképpen óvatosan néhány foltot kent a szemhéjára, majd lehajolt, hogy megnézze magát a „tükörben”. A part melletti viszonylag nyugodt vízben egy sártáncosnőt pillantott meg a holdfénynél. Az arca sápadtszürke, mint egy vázaképen, amelyet a régészek egy ásatás során találtak. A haja mocskos oszlopban mered az égre. Szeme fehér, nedves és rémült. Ő nem nevetséges, mint Lucy és Ethel a szépségkezelés során. Ő olyan, mintha halott lenne. Halott és nagyon lerobbant, vagy hogy is mondják.
Trisha a vízben visszaverődő arcnak szánva rázendített: – És Kis Fekete Sambo azt mondta: „Kedves tigrisek, ne vegyétek el a szép, új ruhámat.”
De ez sem túl vicces. Sarat kent göbökkel teli, viszkető karjára, majd a víz felé nyúlt, hogy lemossa. Nem, ez hülye ötlet. Azok az istenverte rovarok megint összecsipkednék.
A száz tű jobbára kiment Trisha karjából és lábából; már le tud guggolni és pisilni anélkül, hogy felborulna. Képes felállni és járkálni is, bár a fájdalomtól megvonaglik az arca, amikor kissé jobbra vagy balra fordítja a fejét. Bizonyára valamiféle nyaksérülése van, mint a felettük lakó Mrs. Chetwyndnek; egy öregember hátulról az autójába rohant, amíg a piros lámpánál várakozott. Az öregnek kutya baja sem lett, szegény Mrs. Chetwyndnek viszont hat hétig nyakmerevítőt kellett hordania. Ő is biztosan nyakmerevítőt kapna, ha kijutna innen. Talán olyan helikopterrel szállítanák kórházba, amelynek vörös kereszt van a hasán, mint a M*A*S*H-ben, és...
Felejtsd el, Trisha. Az ijesztő, hideg hang volt az. Neked nem jár nyakmerevítő. És helikopter sem.
– Kuss legyen – motyogta Trisha, de a hang folytatta.
Még azt sem fedezik fel, hogy lerobbantál, mert sosem fognak megtalálni. Itt fogsz meghalni, addig kóborolsz ebben az erdőben, amíg meg nem halsz, aztán jönnek a vadak, és megeszik rothadó testedet, egy nap pedig majd erre jár egy vadász, aki megtalálja a csontjaidat.
Volt valami olyan borzalmasan hihető ebben – nemegyszer hallott már hasonló történeteket a TV-híradóban –, hogy Trisha újra sírva fakadt. Látta maga előtt a vadászt, világospiros gyapjúkabátot visel, narancssárga sapka van a fején, és igen ráférne már a borotválkozás. Alkalmas helyet keres, lesnek, ahol bevárhat egy szarvast, vagy talán csak pisilni akar. Megpillant valami fehéret, először azt gondolja, Csak egy kő, de ahogy közelít, látja, hogy a kőnek szemgödrei vannak.
– Hagyd abba – suttogta Trisha, miközben a kidőlt fa és az alatta lévő gyűrött, rongyos esőköpeny felé tartott (gyűlöli ezt az esőköpenyt; nem tudja, miért, de úgy tűnik, a köpeny testesít meg mindent, ami tönkrement). – Hagyd abba, kérlek.
A hideg hang azonban folytatja. A hideg hang még valamit el akar mondani. Még valamit.
Vagy talán nem egyszerűen csak meghalsz. Talán az a valami megöl és felfal.
Trisha megtorpant a kidőlt fánál – egyik kezével megragadta egy kis ág korhadt végét –, és idegesen körülnézett. Az ébredés pillanatától kezdve csak arra tudott gondolni, hogy milyen szörnyen viszket mindene. A sár viszont csillapította a viszketést és a darázscsípések lüktetését, és Trisha újra rádöbbent, hol is van valójában: az erdőben, éjjel, egyedül.
– Legalább világít a hold – mondta a fa mellett állva, idegesen pillantva körül a kis félhold alakú tisztáson. A tisztás most még kisebbnek tűnik, mintha a fák és a bozót közelebb lopóztak volna, amíg ő aludt. Mintha alattomosan közelebb lopóztak volna.
A holdfény sem olyan jó dolog, mint ahogyan először gondolta. Igaz, hogy a tisztás fényben úszik, de ez a fény megtévesztő, minden egyszerre túl valóságos és egyáltalán nem valóságos. Az árnyékok túl feketék, és amikor egy szellő felborzolja a lombokat, ezek az árnyékok nyugtalanító módon változnak.
A fák között feljajdul valami, úgy tűnik, fuldoklik, megint feljajdul, aztán elhallgat.
Kissé távolabb bagoly huhog.
A közelben elpattan egy ág.
Mi volt ez?, fordul Trisha a reccsenő hang felé. Szívverése sétából kocogássá gyorsul, aztán pedig futássá. Néhány másodperc múlva vágtázni fog, és aztán talán ő maga is vágtázni fog, megint pánikba esik, és rohan, mint a szarvas az erdőtűz elől.
– Semmi, semmi sem volt – felel önmagának halkan, hadarva... a hangja nagyon hasonlít az anyjáéra, bár ezt ő nem tudja. Mint ahogy azt sem, hogy egy motelszobában, tőle harminc mérföldre, az anyja zaklatott álmából ébredve felül az ágyban, s bár nyitva a szeme, félig még az álom hatása alatt van, és meg van győződve róla, hogy eltűnt lányával valami szörnyűség történt vagy történik hamarosan.
A valami az, amit hallasz, Trisha – mondja a hideg hang. A hang szomorú a felszínen, a felszín alatt viszont elmondhatatlanul vidám. – Érted jön. Megérezte a szagodat.
Nincs itt semmiféle valami – suttogja Trisha kétségbeesetten, és hangja megtöri a tökéletes csendet, ahogy az ég felé száll. – Hagyd már abba, nincs itt semmiféle valami.
A csalóka holdfény megváltoztatja a fák alakját, fekete szemű csontarcokká formálja őket. Két ág összedörzsölődő neszezése pedig a szörny fojtott nyöszörgésévé válik. Trisha esetlenül körbefordul, egyszerre akar mindent látni, szeme vadul villog sáros arcában.
Ez egy rendkívüli valami, Trisha – az a valami, ami az elveszettekre vár. Hagyja, hogy kóboroljanak, vár, amíg eléggé rettegnek – mert a rettegés jobb ízűvé teszi őket, megédesíti a húsukat –, aztán eljön értük. Majd meglátod. Most már bármelyik percben előbújhat a fák közül. Tulajdonképpen már csak másodpercek kérdése. És amikor megpillantod az arcát, megbolondulsz. Ha lenne itt valaki, és hallana téged, azt gondolná, hogy sikítasz. De te nevetni fogsz, ugye? Mert hát ezt teszik az őrültek, amikor az életük a vége felé közeledik, nevetnek... és nevetnek... és nevetnek.
– Hagyd ezt abba, nincs itt semmi, semmi sincs az erdőben, azonnal fejezd ezt be!
Trisha nagyon gyorsan suttogta ezt, és a keze egyre görcsösebben markolta a korhadt ágat, amely végül olyan éles reccsenéssel tört le, mint egy elsülő startpisztoly. A hangra Trisha ugrott egyet, felsikított, egyúttal viszont meg is nyugodott. Végül is, tudja, mi volt az – csak egy ág, amelyet ő maga tört le. Még mindig képes ágakat tördelni, még van ennyi hatalma a világ felett. A hangok csak hangok. Az árnyékok csak árnyékok. Retteghet, hallgathat arra a hülye, áruló hangra, ha akar, de akkor sincs semmiféle
(valami rendkívüli valami)
az erdőben. Vadvilág van, és kétségtelenül zajlik az ölj-vagy-megölnek téma ebben a pillanatban is, de nincs itt semmiféle ször...
De van.
Igen, van.
Trisha minden gondolata megszakadt, a lélegzete elállt, és valami egyszerű, hideg bizonyossággal tudta, hogy van. Van itt valami. Ebben a pillanatban nincsenek hangok a fejében, csak agyának egy része, amelyet nem ért, talán az idegek egy különös csoportja, amelyek eddig szenderegtek a házak, telefonok és elektromos fények világában, és csak itt kint az erdőben keltek teljesen életre. Ez a rész nem lát, nem képes gondolkodni, de érez. Most pedig azt érzi, hogy van valami az erdőben.
– Hahó! – kiált Trisha a holdfény-csont arcú fák felé. – Hahó, van ott valaki?
A Castle View-i motel egyik szobájában, amelyet Quilla kérésére együtt vettek ki, Larry McFarland pizsamában ül az ágy szélén, karja exfelesége vállán. Annak ellenére, hogy Quilla csak a lehető legvékonyabb pamut hálóinget viseli, és Larry teljesen biztos benne, hogy semmi sincs rajta a hálóing alatt, és annak még inkább ellenére, hogy már jóval több mint egy éve nem volt szexuális kapcsolata a bal kezén kívül senkivel, Larry nem esik kísértésbe (legalábbis nem azonnal). Quilla egész testében reszket. Larry úgy érzi, mintha Quilla összes hátizma kifordult volna.
– Semmi baj – próbálja megnyugtatni az asszonyt. – Csak álom volt. Egy rémálom, amelyre felriadtál, és még mindig rettegsz.
– Nem – vágja rá Quilla, és olyan hevesen rázza a fejét, hogy a haja lágyan az arcába csapódik. – Veszélyben van, érzem. Szörnyű veszélyben – és sírva fakad.
Trisha nem sír, még nem. Ebben a pillanatban túlságosan rémült ahhoz, hogy sírjon. Valami figyeli. Valami.
– Hahó! – próbálkozik újra. Semmi válasz... de ott van, most megmozdul, a fák mögött van, a tisztás végében, balról jobbra halad. És ahogy Trisha szeme mozdul, csupán a holdfényt és egy megérzést követve, ág reccsen éppen ott, ahová néz. Halk sóhaj... vagy mégsem?Talán csak szellő volt?
Tudod te jól, suttogja a hideg hang, és ez persze így van.
– Ne bánts – könyörög Trisha, és most erednek meg a könnyek. – Akármi is vagy, kérlek, ne bánts. Én nem akarlak bántani téged, kérlek, te se bánts engem. Én... én csak egy gyerek vagyok.
Az erő kiszaladt a lábából, és Trisha tulajdonképpen nem elesett, inkább összecsuklott. Még mindig zokogva és a félelemtől egész testében reszketve visszafurakodott a kidőlt fa alá, mint egy aprócska, védtelen állat. Egyfolytában könyörgött, hogy ne bántsák, de ezt szinte nem is hallotta. Megragadta a hátizsákját, és az arca elé húzta, mint egy pajzsot. Testét erőteljes, borzongató görcsök rázták, és amikor újra megreccsent egy ág, most egy kicsit közelebbről, Trisha felsikított. Nem a tisztáson van, még nem, de már majdnem. Majdnem.
Talán a fák között? A fák összefonódott ágai közt mozog? Szárnya van, mint a denevérnek?
Trisha kikukkantott a hátizsák és az oltalmazó fa közötti résen. Nem látott mást, csak a holdfényes égre meredő, összegabalyodott ágakat. Nincs közöttük semmiféle szörnyeteg – legalábbis nem szemmel látható –, az erdőre viszont egyszerre néma csend zuhant. Nem csicseregnek a madarak, nem zümmögnek a bogarak a fűben.
Nagyon közel van, akármi legyen is az, és tanakodik. Vagy jön, és darabokra tépi, vagy továbbáll. Ez nem vicc, és nem is álom. A Halál és az Őrület áll, kuporog, esetleg ül ott, a tisztás szélén. Azon gondolkodik, hogy most vigye el... vagy hagyja még érni egy kicsit.
Trisha a hátizsákot szorongatva, lélegzet-visszafojtva feküdt. Egy örökkévalóság telt el, amíg újabb ág reccsent, ez már kicsit távolabb. Akármi is az, távolodik.
Trisha lehunyta a szemét. Könnyek lopóztak ki szemhéja alól, amelyre rászáradt a sár, és leszaladtak szintén sármaszatos arcán. Szája sarka rángatózott. Egyetlen vágya az, hogy meghaljon – jobb meghalni, mint ekkora rettegést átélni, jobb meghalni, mint eltévedni.
Még messzebb ismét megroppant egy ág. Távolabb levelek zizegtek egy röpke fuvallattól. Távolodik, de most már tudja, hogy Trisha itt van, az ő erdejében. Vissza fog jönni. Mindeközben pedig az éjszaka úgy nyúlt el Trisha előtt, mint több ezer mérföldnyi kietlen országút.
Soha nem alszom el. Soha.
Anya egyszer azt tanácsolta, hogy képzeljen el valami szépet, ha nem tud elaludni. Gondolj valami szépre. Ez a legjobb, amit tehetsz, amikor az álommanó késlekedik, Trisha.
Képzelje el azt, hogy megtalálják? Nem, attól csak még rosszabbul érezné magát... mintha egy nagy pohár vízre gondolna, amikor szomjas.
És tényleg szomjazik, vette észre hirtelen... teljesen ki van száradva. Úgy látszik, ez marad, miután a félelem kissé csillapodik – ez a szomjúság. Némi erőfeszítés árán megfordította és kikapcsolta a hátizsákját. Sokkal egyszerűbb lett volna, ha felül, de a világ minden kincséért sem jött volna ki ez alól a fa alól még egyszer ma éjjel, sőt a világegyetem minden kincséért sem.
Hacsak vissza nem jön – szólalt meg a hideg hang. – Hacsak vissza nem jön, és ki nem ráncigál alóla.
Trisha megragadta a vizespalackot, ivott néhány nagy kortyot, majd visszacsavarta a kupakot, és elpakolta. Sóvárogva pillantott a becipzározott zsebre, amelyben a walkman lapult. Nagyon szerette elővenni és hallgatni egy kicsit, de vigyáznia kell az elemekre.
Becsatolta a hátizsákot, még mielőtt meginogna, és újra köré fonta a karjait. Most, hogy már nem szomjas, mire gondoljon? Kitalálta. Arra, hogyTom Gordon itt van vele a tisztáson, ott áll a pataknál. Tom Gordon, a hazai meccseken viselt mezében; olyan fehér, hogy szinte ragyog a holdfényben. Valójában nem tudja őt megvédeni, hiszen csak egy álomkép... de valahogy mégis vigyáz rá. Miért is ne? Végül is, az ő képzelete szüleménye.
Mi az ott az erdőben?, szólítja meg Trisha.
Nem tudom, feleli Tom. A hangja közömbös. Persze, ő megengedheti magának, hogy közömbös legyen, nem igaz? A valódi Tom Gordon Bostonban van, kétszáz mérföldre innen, és most talán már zárt ajtók mögött alszik.
– Hogyan csinálod? – kérdezi Trisha, és ismét elálmosodik, annyira, hogy nincs is tudatában annak, hogy hangosan beszél. – Mi a titok?
Minek a titka?
– A befejezésé-mondja Trisha lecsukódó szemmel.
Azt hitte, Tom azt fogja felelni, hogy az Istenbe vetett hit – végül is, nem az égre mutat mindig, amikor sikerül neki? –, vagy azt, hogy az önmagába vetett hit, vagy talán azt, hogy az embernek ki kell hoznia magából a lehető legtöbbet (ez Trisha fociedzőjének mottója: „Tégy meg mindent, a többi nem lényeg!”), de a 36-os, a kis patak mellett állva, mást mond.
Meg kell próbálnod megelőzni az első ütőjátékost, mondja. Nagyon fontos, hogy az első dobás kihívást jelentsen neki, olyat kell dobnod, hogy ne tudja elütni. Amikor a pályára jön, azt gondolja: „Jobb vagyok, mint ez a srác.” Meg kell fosztanod ettől az önbizalomtól, és jobb ezzel nem várni. Jobb már az elején megtenni. Rá kell ébresztened, hogy te vagy a jobb, ez a befejezés titka.
– Mit... – szeretsz dobni elsőnek, folytatódott volna a kérdés, de még mielőtt be tudta volna fejezni, Trisha elaludt. A szülei is alszanak a Castie View-i motelben, ezúttal ugyanabban a keskeny ágyban, egy hirtelen, kielégítő és teljességgel spontán szeretkezést követően. Ha valaha mondtad volna nekem, volt Quilla utolsó gondolata elalvás előtt. Egymillió év alatt sem mondtam volna, volt Larryé.
Az egész családból Pete McFarland aludt a legrosszabbul azon a késő tavaszi hajnalon; a szüleié mellett lévő szobát kapta, nyöszörgött álmában, és teljesen összegyűrte az ágyneműt, ahogy nyugtalanul forgolódott egyik oldaláról a másikra. Álmában az anyjával vitatkozott, az ösvényen sétálnak és veszekednek, egyszer csak felháborodva hátrafordul (vagy talán csak azért, hogy ne adja meg anyának azt az örömet, hogy sírni lássa), és Trisha nincs sehol. Ezen a ponton az álom megakadt; úgy ragadt az agyába, mint halszálka a torokba. Pete az ágyban fetrengve próbálta meg kimozdítani onnan. A lenyugvó hold az ablakon át bámulta, fényében Pete homlokán és halántékán verejték csillogott.
Megfordul, és Trisha nincs ott. Megfordul, és Trisha nincs ott. Megfordul, és Trisha nincs ott. Csak az üres ösvényt látja.
– Ne – motyogta Pete álmában, jobbra-balra rázta a fejét, megpróbálta kitépni az álmot, kiköhögni, mielőtt megfojtaná. Nem sikerült. Megfordul, és Trisha nincs ott. Csak az üres ösvény van mögötte.
Mintha soha nem is lett volna húga.

 

 

ÖTÖDIK JÁTÉKRÉSZ

 

Amikor Trisha másnap reggel felébredt, a nyaka annyira fájt, hogy alig tudta megmozdítani a fejét, de nem érdekelte. A nap fenn van, és a félhold alakú tisztás megtelt a kora reggeli fénnyel. Ez az, ami érdekli. Mintha újjászületett volna. Eszébe jutott, hogy éjszaka felébredt, mert viszketett, és pisilnie kellett; hogy lement a patakhoz, és a holdfényben sarat kent a csípéseire; emlékszik, hogy úgy aludt el, hogyTom Gordon őrt állt felette, és közben elmagyarázta a befejezés néhány titkát. Arra is emlékszik, hogy szörnyen félt valamitől az erdőben, de természetesen nem volt ott semmi; attól rémült meg, hogy egyedül volt a sötétben, ennyi az egész.
Valami mélyen az agyában megpróbált tiltakozni ez ellen, de Trisha nem engedte. Az éjszakának vége. Legalább annyira nem akarta felidézni, mint visszamenni ahhoz a sziklás lejtőhöz, és megismételni a gurulást a fához, amelyikben a darázsfészek van. Most nappal van. Rengeteg mentőcsapat érkezik majd, és meg fogják találni. Tudja. Megérdemli, hogy megtalálják, miután az egész éjszakát egyedül töltötte az erdőben.
Hátizsákját maga előtt tolva kimászott a kidőlt fa alól, felállt, feltette a sapkáját, és a patakhoz sántikált. Lemosta a sarat az arcáról és a kezéről, ránézett a muslicák és törpeszúnyogok felhőjére, amely máris összegyűlt a feje körül, és kelletlenül friss ragacsréteget kent magára. Közben eszébe jutott, amikor egyszer, még kislány korukban, ő és Pepsi szépségszalonosat játszottak. Úgy összekutyulták Mrs. Robichaud sminkkészletét, hogy Pepsi anyukája szó szerint üvöltözött velük, hogy azonnal takarodjanak ki a házból, az sem érdekelte, hogy a lányoknak rendet kéne rakniuk, és le kellene mosniuk az arcukat, csak tűnjenek el, mielőtt teljesen elveszíti a józan eszét, és úgy odavág, hogy a szemük keresztbe áll. Így hát kimentek, az arcukon púder, pirosító, szemfesték, zöld szemhéjpúder és Passión Plum rúzs, úgy nézhettek ki, mint a világ legfiatalabb sztriptíz-táncosnői. Átmentek Trisháékhoz, és Quilla először szájtátva bámult, majd kirobbant belőle a nevetés, és addig kacagott, amíg a könnye is kicsordult. Bevezette a két kislányt a fürdőszobába, arckrémet nyomott a kezükbe, hogy letakarítsák magukat.
– Óvatosan kenjétek fel, lányok – motyogta most Trisha. Amikor az arcával elkészült, leöblítette a kezét a patakban, majd megette a maradék tonhalas szendvicset és a zellerrudak felét. Határozottan kellemetlen érzéssel hajtotta le az ételes zacskó száját. Elfogyott a tojás, a tonhalas szendvics, a burgonyaszirom és a Twinkies is. A tartaléka egy fél üveg Surge-re (valójában már annyi sem maradt), fél flakon vízre és néhány zellerrúdra csökkent.
– Nem számít – mondta, miközben visszadugta az üres zacskót és a megmaradt zellerrudakat a hátizsákjába. Eltette a foszlányokban lógó, piszkos esőköpenyt is. – Nem számit, mert rengeteg mentőcsapat keresgél majd mindenfelé. Az egyik meg fog találni. Délben már egy büfében fogok ebédelni. Hamburgert, sült krumplit, csokis tejet, almás rétest, ahogy mostanában menő. – A gyomra hangosan megkordult erre a gondolatra.
Miután mindent elpakolt, Trisha a kezét is bekente sárral. A nap utat tört a tisztásra – a napfény forróságot ígér –, és Trisha egy kicsit könnyebben mozgott. Kinyújtózott, egy kicsit helyrerázta magát, hogy a jó öreg vér újra meginduljon az ereiben, és addig forgatta a fejét, amíg a nyakában lévő merevség nagyjából el nem múlt. Egy pillanatig még állt, várta, hátha meghallja a kutyák csaholását és talán a helikopterrotorok rendszertelen vhup-vhup-vhupját. Semmit sem hallott, csak a harkályt, amely már ilyen korán kalapál mindennapi betevőjéért.
Minden rendben, rengeteg időd van. Tudod, június van. Ezek az év leghosszabb napjai. Követned kell a patakot. Még ha a mentőcsapatok nem is találnak meg rögtön, a patak elvezet az emberekhez.
De ahogy a reggel lassan délbe fordult, a patak csupán még mélyebbre vezette az erdőbe. A hőmérséklet egyre emelkedett. Vékonyka verejték-erecskék kezdtek árkokat vájni sárpakolásán. Sötét körök jelentek meg 36 Gordon feliratú pólóján a hónalj körül; lapockái között pedig egy fa alakú folt kezdett nőni. Haja, amely most annyira sáros, hogy szőke helyett mocskos barnának látszik, az arcába lóg. Reményei kezdtek szertefoszlani, és a hév, amellyel hét órakor elindult a tisztásról, tíz órára elfogyott. Tizenegy körül pedig történt valami, ami még jobban elkomorította.
Egy emelkedő tetejére ért – ez legalább viszonylag lankás, és avar meg tűlevelek borítják –, ahol megállt egy kicsit pihenni, amikor az a nem szívesen látott érzés, amelynek semmi köze józan eszéhez, újra riadót fújt. Figyelik. Semmi értelme bemesélni magának, hogy nem igaz, mert igaz.
Trisha lassan körbefordult. Semmit sem látott, de úgy tűnt, az erdő megint elnémult – a földi mókusok nem bukdácsolnak és lármáznak az avaron és a bozótban, a patak túlsó partján is eltűntek a kis állatok, és a szajkók sem szitkozódnak. A harkály még mindig kopácsol, a varjak pedig kárognak a távolban, ezt leszámítva viszont csak ő és a zümmögő szúnyogok léteznek.
– Ki van ott? – kiáltotta Trisha.
Természetesen nem kapott választ. Elindult a patak melletti lejtőn, a bokrokba kapaszkodott, mert a talaj csúszós volt. Csak a képzeletem, gondolta... de meg volt győződve róla, hogy bizony nem csak az volt.
A patak összeszűkült, és ez egyáltalán nem képzelgés. Ahogy Trisha a hosszú, fenyvessel borított lejtőn, aztán a lombhullató fák egy csoportján át haladt – túl sok bozót, s ebből túl sok a tüskés –, a patak fokozatosan elkeskenyedett, mígnem vékonyka, körülbelül félméteres erecskévé vált.
Majd ez az erecske eltűnt egy sűrű bokorcsoport mélyén. Ahelyett, hogy megkerülte volna a patak melletti sűrű növényzetet, Trisha inkább átverekedte magát rajta, mert attól félt, hogy szem elől téveszti a vizet. Valahol sejtette, hogy ez nem lenne túl nagy veszteség, mert szinte biztos, hogy a patak nem oda vezet, ahová ő menni akar, sőt talán egyáltalán nem is vezet sehová, de nem ez a lényeg. Az igazság az, hogy érzelmileg kötődött a patakhoz – hozzánőtt, mondaná anya –, és nem bírná otthagyni. Nélküle csak egy kölyök lenne, aki céltalanul kóborol az erdő mélyén. Ennek puszta gondolatára is elszorult a torka, és felgyorsult a szívverése.
Trisha kiért a bokrok közül, és a patak is újra előbukkant. A kislány lehajtott fejjel, összevont szemöldökkel figyelte, és olyan eltökélt volt, mint Sherlock Holmes, amikor a Sátán kutyájának nyomait követte. Nem tűnt fel neki, hogy az aljnövényzet megváltozott, páfrányok váltották fel a bokrokat, s hogy amerre a kicsi patak kanyarodik, a fák többsége korhadt, és az sem, hogy lába alatt egyre puhább a talaj. Minden figyelme a patakra összpontosult. Lehajtott fejjel követte, mint aki agykontrollgyakorlatot végez.
A patak újra terebélyesedni kezdett, és úgy tizenöt percig (dél körül járt az idő) Trisha még azt a reményt is engedélyezte magának, hogy a vízfolyás talán mégsem fog elenyészni. Aztán persze észrevette, hogy a víz egyre sekélyebb; nem egyéb, mint egy sor pocsolya, többségüket elborítja a mocsok, és hemzseg a bogaraktól. Úgy tíz perccel később egyik tornacipőjét elnyelte a talaj, amely a legkevésbé sem volt szilárd, csupán egy híg sárral teli üreg a megtévesztő moharéteg alatt. A trutymó ellepte a bokáját, és Trisha undorában felkiáltott, és kirántotta a lábát. A gyors, erős mozdulattól a tornacipő félig lejött a lábáról. Trisha erre még egyet kiáltott, majd megkapaszkodott egy korhadt fatörzsben, lábát úgy-ahogy fűcsomókkal letörölte, és visszabújt a cipőjébe.
Körülnézett és látta, hogy egyfajta kísérteterdőbe ért, egy hajdani tűzvész helyszínére. Előtte (és már mellette is) régóta halott, csonka fák labirintusa. Alattuk a talaj ingoványos és cuppogó. Az állóvíz sekély pocsolyáiból fűvel és gazzal benőtt, teknősbékahátra emlékeztető dombocskák emelkednek. A levegőben szúnyogok morajlanak, és szitakötők táncolnak. Már nem csupán egy harkály kopácsol a távolban, hanem a hang alapján legalább tucatnyi. Olyan sok a halott fa, és olyan kevés az idő.
Trisha patakja ebbe a posványba torkollt, majd elenyészett.
– Hát, most aztán mit tegyek? – kérdezte elpityeredve, kimerülten. – Lenne szíves valaki megmondani?
Rengeteg hely van, ahol leülhet és gondolkodhat egy kicsit; elhalt fák kusza sokasága veszi körül, közülük nem egy viseli még a perzselt sebek nyomát fakó törzsén. Az első fa, amellyel Trisha próbálkozott, megadta magát a súlyának, ő pedig nagy csobbanással huppant a trágyás talajra. Felkiáltott, ahogy a nedvesség átitatta farmere ülepét – Istenem, hogy utálja, ha nedves a feneke –, majd feltápászkodott. A fa szétrothadt; a frissen letört végekben fatetvek mocorognak. Trisha egykét másodpercig undorral teli bűvölettel meredt rájuk, aztán egy másik kidőlt fát keresett. Ezt először ellenőrizte. Szilárdnak tűnt, ezért óvatosan ráült, közben a mocsarat nézte, elgondolkodva dörzsölgette sajgó nyakát, és megpróbálta eldönteni, mit tegyen.
Bár kevésbé világosan tudott gondolkodni, mint reggel, amikor felébredt, sokkal kevésbé, csak két lehetőséget látott: nem moccan, és reménykedik, hogy a felmentő sereg megérkezik, vagy továbbmegy, és hátha találkozik vele. Van benne ráció, ha egy helyben marad: például energiát spórol meg és hasonlók. És a patak nélkül mi lehetne a célja? Semmi konkrét, és ez biztos. Talán a civilizáció felé tartana, de az is megeshet, hogy egyre távolodna tőle. Még az is lehet, hogy körbe-körbe sétálgatna.
Másrészt viszont („Mindig ott van az a másik rész, szívem”, mondta egyszer az apja), itt nincs mit enni, minden bűzlik a posványtól, a rothadó fáktól, és ki tudja, még mi mástól, ez a hely ronda ez a hely gusztustalan. Az jutott eszébe, hogy ha itt marad, és nem érkezik egyetlen mentőcsapat sem sötétedés előtt, akkor itt kell töltenie az éjszakát. Még rágondolní is borzalmas. A kis félhold alakú tisztás Disneyland volt ehhez a helyhez képest.
Trisha állt, és abba az irányba bámult, amerre azelőtt tartott, hogy a patak eltűnt volna a mocsárban. A szürke fatörzsek útvesztőjén és a száraz, meredező ágak hálóján túl valami zöldet pillantott meg. Emelkedő zöldet. Talán egy domb az. És még több teacsarab? Hé, miért is ne? Számos olyan bokorcsoport mellett haladt el, amelyek roskadoztak a bogyóktól. Tele kellett volna pakolnia a hátizsákját, de olyan feszülten figyelt a patakra, hogy ez egyszerűen eszébe sem jutott. A patak viszont eltűnt,Trisha pedig ismét megéhezett. Nem éhezett (legalábbis még nem), de éhes volt.
Tett két lépést, megvizsgált egy süppedősnek tűnő talajfoltot, és mélységes aggodalommal nézte, hogy a víz azonnal felszivárog tornacipője orra körül. Bemenjen oda? Csak azért, mert úgy gondolja, hogy látta a túlsó oldalt?
– Futóhomok is lehet ott – motyogta.
Ez az! – kapcsolódott be a hideg hang. Nagyon jól szórakozik. – Futóhomok! Aligátorok! Nem is említve a kis szürke embereket az X-aktákból, akik a műszereikkel kilyuggatják a seggedet!
Trisha hátrált két lépést, és ismét leült. Alsó ajkát harapdálta, de nem is érezte. Most az sem tűnt fel neki, hogy a bogarak ott nyüzsögnek körülötte. Menjen vagy maradjon? Maradjon vagy menjen?
Ami végül úgy tíz perc múlva indulásra késztette, csupán a vak remény volt... és a bogyók. A pokolba is, most kész lenne még a leveleket is megkóstolni. Elképzelte magát, amint élénkpiros bogyókat szedeget egy kellemes, zöld domboldalon, mint a kislányok az iskolai könyvekben (megfeledkezett az arcát borító sárpakolásról, és arról, hogy a haja piszkos csimbókokban lóg). Látta magát, ahogy útban a dombtető felé teletölti a hátizsákját a teacsarab bogyóival... végül felér a domb tetejére, lenéz, és megpillant egy...
Egy utat. Egy udvart látok, mindkét oldalán kerítés... legelésző lovak... a távolban pedig egy istálló. Piros, az oszlopok pedig fehérek.
Őrültség! Tiszta baromság!
Valóban? Mi van, ha félórányi járásra üldögél a biztonságtól, csak mert fél egy kis ragacstól?
– Oké – mondta, és újra felállt, idegesen igazgatva hátizsákja pántjait. – Oké, bogyók, hahó. De ha túl durvává válik a helyzet, visszafordulok. Rántott egy utolsót a pántokon, és lassan, minden lépését ellenőrizve elindult az egyre ingoványosabb talajon, kerülgette a csontvázszerűen meredező fákat és a kidőlt, halott fák tetemeit.
Végül – fél óra telhetett el így, vagy talán negyvenöt perc – Trisha rájött arra, amire férfiak és nők ezrei (sőt talán milliói) rájöttek előtte: mire túl durvává válik a helyzet, általában már késő visszafordulni. Egy iszapos, de szilárd földdarabkáról egy dombocskára lépett, amely tulajdonképpen nem is volt igazi dombocska. Trisha lába hideg, ragadós anyagba merült, amely túl sűrű volt ahhoz, hogy víz, ahhoz viszont túl híg, hogy sár legyen. Lehajolt, megmarkolt egy kinyúló korhadt ágat, és felsikított ijedtében és bosszúságában, amikor az letört a kezében. Hasra vágódott a magas fűben, amelyben nyüzsögtek a bogarak. Másik térdét maga alá húzva kirántotta elmerült lábát. A lába hangos, szívós cupp kíséretében kijött, a tornacipője azonban ott maradt valahol lent.
– Ne! – ordította olyan hangosan, hogy felriasztott egy nagy, fehér madarat. Hosszú lábait maga után húzva röppent fel. Máshol és máskor Trisha lélegzet-visszafojtva csodálta volna ezt az egzotikus látványt, most azonban a madár aligha jelent valamit a számára. Megfordult a térdén, jobb lábát térdig fénylő fekete ganéj fedte, és kezét a bugyogó lyukba dugta, amely az előbb ideiglenesen elnyelte a lábát.
– Nem veheted el! – kiáltotta vadul. – Ez az enyém, és te... nem... VEHETED EL!
Ujjai a hideg homályban tapogatóztak, áttépték a vékony gyökerek hártyáját, és kerülgették a vastagabbakat. Valami élőlény a tenyerének nyomódott, majd odébbállt. Egy pillanattal később a keze összezárult a tornacipője körül, és kihúzta. Megnézte – fekete sárcipő, éppen egy sárlánynak való, pont a legmegfelelőbb, igazi kutyaszar, mondaná Pepsi –, és újra sírva fakadt. Felemelte a cipőt, megbillentette, mire trutyiáradat ömlött ki belőle. Erre aztán elnevette magát. Úgy egy percig ült a dombocskán keresztbe tett lábbal, megmentett tornacipője az ölében, egyszerre nevetett és sírt a körülötte keringő fekete bogáruniverzum közepén, míg a halott fák őrt álltak körülötte, a tücskök pedig kitartóan lármáztak.
Végül sírása szipogássá enyhült, nevetése pedig fuldokló, egyáltalán nem mulatságos kuncogássá. Füvet tépett a buckáról, és amennyire tudta, megtisztogatta a tornacipőt. Aztán kinyitotta a hátizsákját, széttépte az üres ételes zacskót, és a darabokat törülközőként használva kitakarította a cipő belsejét is. Aztán a szennyes papírokat összegyűrte, és lelkiismeretfurdalás nélkül a háta mögé hajította. Ha valaki meg akarja büntetni azért, mert szemetel ezen a seggronda, bűzös helyen, hát csak tegye.
A kiszabadított tornacipőt még mindig a kezében tartva Trisha felállt és előrenézett. – Ó, bassza meg – hörögte.
Ez az első alkalom életében, hogy fennhangon kimondta ezt a bizonyos szót. (Pepsi használja néha, de hát Pepsi, az Pepsi.) Most már tisztán látja a zöldet, amit dombnak hitt. Halmocskák, ennyi az egész, csak újabb halmocskák. Közöttük pedig mozdulatlan víz, még több fa, legtöbbjük korhadt, néhányuk tetején árválkodik még egykét zöld levélke. A békák brekegnek. Sehol egy domb. Mocsárból ingoványba, csöbörből vödörbe.
Megfordult és hátranézett, de már nem tudta volna megállapítani, hol jött be ebbe a pokoli övezetbe. Ha eszébe jutott volna megjelölni azt a helyet valami rikító színnel – mondjuk, csúnya, öreg, rongyos esőköpenyének egy darabjával –, vissza tudna menni. De hát nem jutott eszébe, és kész.
Így is visszamehetsz – tudod az irányt úgy általában.
Talán, de még egyszer nem dől be annak az okoskodásnak, amely ebbe a bajba sodorta.
Trisha a dombocskák és a habos, álló vízen halványan megcsillanó napfény felé fordult. Rengeteg fa van, amelybe kapaszkodhat, és a mocsárnak egyszer valahol véget kell érnie, nem igaz?
Már maga a gondolat is őrültség.
Így van. Ez egy őrült helyzet.
Egy pillanatig még állt, gondolatai Tom Gordon és az ő különleges nyugalma felé kanyarodtak – így áll ő is a dobódombon, amikor várja, hogy a Red Sox-fogók egyike, Hatteberg vagy Veritek felvillantsa a jelet. Ilyen nyugodt (mint most ő is), és úgy tűnik, ez a mélységes nyugalom a vállaiból sugárzik. Azután felkészül és mozgásba lendül.
Jeges víz folyik az ereiben, mondja apa.
Ki akar jutni innen, először ebből az undorító mocsárból, aztán pedig ebből az egész átkozott erdőből; vissza akar menni oda, ahol emberek, üzletek, sétálóutcák, telefonok és rendőrök vannak, akik segítenek, ha az ember eltéved. Talán sikerülhet. Ha eléggé bátor lesz. Ha csak egy kicsi is van az ereiben abból a bizonyos jeges vízből.
Erőt vett magán, végre megmozdult: levetette másik Reebokját is, és összekötötte a két cipő fűzőjét. A nyakába akasztotta őket – olyan volt, mint a kakukkos óra ingája –, majd a zoknik sorsán tanakodott, végül azonban úgy döntött, nem veszi le mint egy pajzs, futott át agyán a gondolat). Farmere szárát térdig felhajtotta, és mély lélegzetet vett.
– McFarland lendületet vesz, McFarland dob – mondta. Feltette Sox-sapkáját (most fordítva, mert úgy vagány), és nekivágott az útnak.
Óvatos mérlegeléssel lépett egyik fűcsomóról a másikra, gyakran, kapkodva felpillantott, mindig újabb célpontot szemelt ki, éppen úgy, mint tegnap. Csakhogy ma nem fogok pánikba esni és rohanni, gondolta. Ma jeges víz folyik az ereimben.
Egy óra telt el így, majd kettő. A talaj ahelyett, hogy megszilárdult volna, egyre ingoványosabbá vált. Végül pedig, a fűcsomókat kivéve, a szilárd talaj teljesen eltűnt. Trisha egyik fűcsomóról a másikra lépett, faágakba és bokrokba kapaszkodva próbálta megtartani az egyensúlyát, ahol lehetett, ahol pedig nem volt semmi használható fogódzó, a karjait kinyújtva egyensúlyozott, mint egy kötéltáncos. Aztán olyan helyre ért, ahol egyetlen dombocska sem volt ugrásnyi távolságon belül. Trisha gyorsan összeszedte magát, és a mozdulatlan vízbe lépett, felriasztva ezzel egy egész felhőnyi vízi poloskát, és felkavarva a tőzeges bomlás bűzét. A víz nem egészen a térdéig ér. Az anyag, amelybe a talpa süpped, olyan, mint valami hideg, csomós zselé. Sárgás buborékok emelkednek a felzavart vízfelszínre; bennük valami felismerhetetlen dolog fekete darabkái kavarognak.
– Durva – nyögte Trisha, miközben a legközelebbi fűcsomó felé tartott. – Ó, de durva. Durvadurva-durva. Mindjárt elhányom magam.
Nagy, dülöngélő léptekkel haladt, és minden lépést erős rántás követett, ahogy kiszabadította a lábát. Megpróbált nem gondolni arra, hogy mi történne, ha ez nem sikerülne, ha a fenéken lévő iszapba ragadna és süllyedni kezdene.
– Durva-durva-durva – ez már szinte indulóvá vált. A verejték meleg cseppecskékben szaladt le az arcán, és csípte a szemét. A tücskök egyetlen magas, végtelen hangon akadtak meg: reeeeeeeee. Az előtte lévő füves dombról, amelyet következő megállójaként kiszemelt, három béka ugrott a vízbe, plip-plip-plop.
– Bud-Why-Zer – mondta erre Trisha, és halványan elmosolyodott. Ezernyi ebihal úszkált a körülötte örvénylő, homályos sárgás-feketeségben. Ahogy lepillantott rájuk, egyik lába kemény, nyálkás valamibe ütközött – talán egy tuskóba.
Sikerült épségben átbukdácsolnia rajta, és végül elérte a dombocskát. Zihálva feltornázta magát, és aggódva szemügyre vette sáros, nyálkás lábait, félig-meddig azt várva, hogy piócák vagy talán valami még rosszabb mocorog a bőrén. Nem volt rajta semmi borzalmas (legalábbis szemmel látható nem), de egészen a térdéig mocsok borította. Lehámozta a zokniját, amely olyan fekete volt, hogy inkább az előbukkanó fehér bőr tűnt zokninak. Trisha erre őrjöngő nevetésben tört ki. A könyökére támaszkodva hátradőlt, és az ég felé harsogott, s bár nem akart úgy nevetni, mint
(az őrültek)
egy igazi idióta, de képtelen volt abbahagyni. Amikor aztán sikerült megfékeznie a rohamot, kicsavarta a zokniját, visszahúzta, és felállt. Szemét a tenyerével árnyékolva kiszúrt egy fát, amelynek egyik méretes alsó ága letört, és most a vízbe lóg, és ezt tette meg következő célállomásának.
– McFarland lendületet vesz, McFarland dob – mondta fáradtan. Már nem érdeklik a bogyók; most csak annyit akar, hogy egy darabban kijusson innen.
Azoknak az embereknek az életében, akik a saját erőforrásaikra vannak hagyatva, elkövetkezik egy pont, amikor megszűnnek élni, és kezdenek csupán túlélni. A testnek, mivel már minden energiája kimerült, be kell érnie a tartalék kalóriákkal. A gondolkodás egyre ködösebbé válik. Az érzékelés szűkül, viszont természetellenesen kiélesedik. A dolgok szélei csalókává válnak. Trisha McFarland is elérte az élet és a túlélés ezen határvonalát, miközben lassanként telt-múlt második délutánja az erdőben.
Nem igazán izgatta, hogy most nyugat felé tart; úgy gondolta (és talán igaza volt), hogy az a helyes, ha következetesen egy irányba halad, ez a legjobb, amit tehet. Éhes volt, de jobbára nem érzékelte; minden erejével arra összpontosított, hogy egyenes vonalban maradjon. Ha balra vagy jobbra tévelyeg, még akkor is ebben a bűzbarlangban találja magát, amikor sötétedni kezd, és ezt a gondolatot nem bírta elviselni. Egyszer megállt, hogy igyon kevéske vizéből, négy óra körül pedig megitta a maradék Surge-öt is, de szinte észre sem vette.
A halott fák már nem is fák, egyre inkább kísérteties őrszemek, akik göcsörtÖs lábukon a nyugodt, fekete vízben állnak. Nemsokára újra arcokatfogok látni bennük, gondolta Trisha. Miközben az egyik ilyen fa mellett gázolt el (sehol egy dombocska tíz méteren belül), megbotlott egy elsüllyedt gyökérben vagy ágban, és ez alkalommal egész hosszában elterült, nagyot loccsanva és levegő után kapkodva. A szája megtelt kavicsos, iszapos vízzel, amelyet nagyot kiáltva kiköpött. Látta a kezét a sötét vízben. Sárgának és faggyúszerűnek tűnt, mint a már régen elsüllyedt dolgok. Kirántotta a kezét a vízből, és felemelte.
– Minden rendben – mondta gyorsan, és valahol mélyen tudta, hogy átlépett valami létfontosságú határvonalat; már-már úgy érezte, hogy egy másik országba tévedt, ahol más a nyelv, a pénz pedig furcsa. A dolgok változnak. De...
– Minden rendben. Igen, minden rendben. – És a hátizsák még száraz. Ez fontos, mert benne van a walkman, és most a walkman az egyetlen kapcsolat a külvilággal.
Mocskosan, elöl teljesen átázva, Trisha tovább nyomult. Az új cél egy korhadt fa, amely félbehasadt, fekete Y lett belőle a lenyugvó nappal a háttérben. Arra vette útját. Egy dombocskához ért, futólag rápillantott, és inkább tovább gázolt a vízben. Miért törődne vele? Így sokkal gyorsabb. A fenéken lévő hideg, rothadó zselével szemben érzett undora pedig már elpárolgott. Mindent meg lehet szokni, ha nagyon muszáj. Ezt már megtanulta.
Nem sokkal első loccsanása után úgy érezte, mintha Tom Gordon társaságában lenne. Ez először furcsának – sőt hátborzongatónak – tűnt, de ahogy teltek-múltak a késő délután hosszú órái, Trisha gátlásai feloldódtak, és egészen természetesen elfecserészett Tommal, elmondta neki, hogy mit szemelt ki legújabb célpontjának, elmagyarázta, hogy valószínűleg egy tűzvész következtében alakult ki ez a mocsár, biztosította arról, hogy hamarosan kikeverednek innen, nem mehet ez így örökké. Éppen azt ecsetelte, hogy reméli, a Red Sox legalább húsz pontot szerez a ma esti játékban, és hogy nyugodt lehet a dobók bemelegítő helyén állva, amikor hirtelen elakadt a szava.
– Hallasz valamit? – kérdezte.
Nem tudta, Tom hallotta-e, ő viszont igen: helikopterrotorok egyenletes, tompa zúgása. Távoli, de összetéveszthetetlen. Trisha éppen egy fűcsomón pihent, amikor meghallotta a hangot. Felugrott, teljes kört leírva megfordult, kezével árnyékolta a szemét, és a horizontot kémlelte. Nem látott semmit, a hang pedig rövidesen elenyészett.
– A francba – mondta búsan. De legalább keresik. Lecsapott egy szúnyogot a nyakán, és ismét útnak indult.
Tíz-tizenöt perccel később mocskos, foszladozó zokniban állt egy fa félig elsüllyedt gyökerén, és csodálkozva, értetlenül bámult előre. A darabokra hasadozott fák összevisszaságán túl a mocsár sekély tóba torkollik. A közepén van néhány kis halom, de ezek barnák, és úgy látszik, törött gallyak és elrágott ágak alkotják. A halmok tetején úgy fél tucat kövér, barna állat ül, és Trishát bámulja.
Trisha homlokán a ráncok lassan kisimultak, ahogy rájött, hogy mik is azok. Azon nyomban elfeledte, hogy a mocsárban van, hogy vizes, sáros és fáradt, és hogy eltévedt.
– Tom – suttogta lélegzet-visszafojtva. – Hódok! Hódok ülnek hódházaikon, vagy hódsátraikon, vagy hogy is hívják azokat. Hódok, ugye?
Lábujjhegyen állt, a fatörzsbe kapaszkodva egyensúlyozott, és szájtátva bámult. Hódok lustálkodnak rőzseházaik tetején... tényleg őt nézik?
Úgy tűnik, igen, főleg a középső. Nagyobb, mint a többiek, és fekete szemét le nem veszi Trisha arcáról. Trisha látta a bajszát és buja sötétbarna bundáját, amely kövérkés csípője körül szinte aranybarnába hajlik. A Szél lengeti a fűzfákat képei jutottak róla eszébe.
A kislány végül lelépett a gyökérről, és folytatta útját, árnyéka lomhán cammogott mögötte. Egyszerre csak a Fő Hód (ahogy Trisha magában elnevezte) felállt, és addig hátrált, amíg hátsója a vízbe ért, majd fürgén csapott egyet a farkával. A csattanás hihetetlenül hangos volt a csendes, forró levegőben. Egy pillanattal később az összes hód egyszerre fejest ugrott a rőzseházak tetejéről. Olyanok voltak, mint egy vízibalett-csapat. Trisha melle előtt összekulcsolt kézzel figyelte őket, arcán széles vigyor. Ez egyike a legbámulatosabb dolgoknak, amelyeket valaha is látott, és úgy érzi, sose lenne képes elmagyarázni, miért vagy hogyan, de a Fő Hód úgy nézett ki, mint egy bölcs, öreg iskolaigazgató vagy valami hasonló.
– Nézd, Tom! – mutatott rájuk nevetve. – Nézd a vizet! Ott mennek! Ez igen!
Fél tucat V alakult a zavaros vízben, és az állatok tajtékos hullámokat hasítva távolodtak a rőzseházaktól. Amikor teljesen eltűntek a szeme elől, Trisha újra elindult. Jelenlegi célja egy különösen nagy halom, amelyen sötétzöld páfrányok nőnek, mint valami vad haj. Egyenes vonal helyett ívben közelítette meg. Nagyszerű volt látni a hódokat – teljesen király, Pepsi-nyelven –, de Trisha egyáltalán nem vágyott rá, hogy találkozzon akár eggyel, míg az a víz alatt úszik. Elég sok képet látott már ahhoz, hogy tudja: még a kicsi hódnak is nagy fogai vannak. Felsikított, valahányszor egy elsüllyedt fűcsomó vagy gaz a lábához súrlódott, mert biztos volt benne, hogy a Fő Hód volt az (vagy egyik alattvalója), és el akarja zavarni őt a felségterületéről.
A hódlakásokat balról megkerülve közeledett ehhez a rendkívül nagy halomhoz – és közben reményteli izgatottsága egyre fokozódott. Azok a sötétzöld páfrányok nem egyszerűen páfrányok; három egymást követő tavasszal gyűjtögetett páfránylevelet az anyjával és a nagyanyjával, és valami azt súgja, hogy errefelé még nem mindenhol bomlottak ki a fiatal, pásztorbotra emlékeztető módon becsavarodott levelek. Sanfordban ilyenkor már nincsen pásztorbot – már legalább egy hónapja –, de az anyja egyszer említette, hogy az ország belsejében hosszabb ideig megtalálható, a különösen mocsaras helyeken pedig majdnem egészen júliusig. Nehéz elhinni, hogy valami jó sülhet ki a teremtés eme büdös foltjából, de minél közelebb ért a dombhoz, Trisha kételyei annál inkább eloszlottak. És a pásztorbot nem egyszerűen jó; a pásztorbot finom. Még Pete is megeszi, pedig ő még sosem találkozott olyan zöldséggel, amit szeretne (kivéve a mikroban melegített, fagyasztott Birds Eye borsót).
Figyelmeztette magát, hogy nem szabad túl sokat várnia, de öt perccel azután, hogy az eshetőség először felmerült benne, Trisha már teljesen biztos volt a dolgában. Ez itt nem csupán egy dombocska; ez maga Páfrány-sziget! De ahogy lassan gázolt a most combig érő vízben, arra a következtetésre jutott, hogy talán a Bogár-sziget jobban illenne rá. Persze, rengeteg bogár van errefelé, de mivel sárpakolását újra és újra kiigazította, teljesen elfeledkezett róluk, egészen mostanáig. Páfrány-sziget felett viszont a levegő szinte csillámlik tőlük, és itt nemcsak muslicák és törpeszúnyogok rajzanak. Hanem milliónyi légy is. Ahogy közeledett, hallotta álmosító és valahogy fénylő zúgásukat.
Még fél tucat lépésre volt az első kövér, betekeredett, zöld csomótól, amikor megtorpant, alig érzékelve, hogy lába a víz alatti sáros pépbe süpped. A növényzetet, amely a dombocska felé eső oldalát határolja, megtépázták és darabokra szaggatták; itt-ott a páfrányok átázott, gyökerestül kitépett csomói még a fekete víz színén lebegnek. Távolabb élénkpiros pettyek éktelenkednek a zöld növényzeten.
– Nem tetszik ez nekem – motyogta Trisha, és inkább kissé balra kanyarodott. A páfrányok rendben vannak, de van ott valami, ami halott vagy súlyosan megsebesült. Talán a hódok csatáztak a párjukért vagy valami ilyesmi. Trisha még nem éhes annyira, hogy megkockáztassa a találkozást egy sebesült hóddal, miközben korai vacsoráját gyűjtögeti. Igen nagy esélye lenne rá, hogy elveszítse egyik kezét vagy szemét.
Félúton a Páfrány-sziget körül Trisha újra megtorpant. Nem akart odanézni, de egyszerűen nem tudta megállni. – Hé, Tom – mondta magas, remegő hangon. – Ó, jaj, haver.
Egy fiatal szarvas letépett feje volt az. Legurult a dombocska oldalán, vércsíkot húzva maga után az összecsomósodott páfrányokon. Most fordítva fekszik a víz partján. A szeme tervektől csillámlik. Légyezredek telepedtek nyaka cafatos csonkjára. Úgy búgnak, mint megannyi kis motor.
– Látom a nyelvét – szólal meg Trisha, és hangja nagyon távolról, egy visszhangzó folyosó végéről jön. A nap arányló Ösvénye a vízen hirtelen túl fényes, és Trisha úgy érzi, ájulás kerülgeti.
– Ne – suttogja. – Ne, ne engedd, nem tudok...
Ez alkalommal a hangja, bár mélyebb, közelebbinek és sokkal valóságosabbnak tűnik. A fény ismét majdnem normális. Hála Istennek – a legkevésbé sem szeretne elájulni, miközben a majdnem derékig érő, mozdulatlan, trágyás vízben áll. Nincs páfrány, de ájulás sincs. Fifty-fifty.
Nekilódult, most gyorsabban szedte a lábát, és kevésbé ügyelt arra, hogy ellenőrizze a talajt, mielőtt ránehezedik. Túlzottan oldalazó mozgással haladt, csípője ringott, két karja rövid íveket leírva lendült előre-hátra teste előtt. Arra gondolt, hogy ha balett-trikó lenne rajta, úgy nézne ki, mint a Torna Wendyvel aznapi vendége. Rajta, emberek, ma néhány vadonatúj gyakorlatot végzünk. Ezt úgy hívom, hogy „Menekülés a letépett szarvasfejtől”. Rázzák azokat a csípőket, feszüljenek azok a popók, dolgozzanak azok a vállak!
Egyenesen előreszegezte a tekintetét, de lehetetlen volt nem hallani a legyek mély és valahogy önelégült zúgását. Mi tette ezt? Nem hód, az biztos. Egy hód soha nem tépné le egy szarvas fejét, akármilyen élesek is a fogai.
Tudod jól, hogy mi tette, felelt a hideg hang. Az a valami volt A különleges valami. Az, ami most is figyel téged.
– Semmi sem figyel, ez marhaság – pihegte Trisha. Megkockáztatott egy pillantást a válla felett, és örült, hogy Páfrány-sziget távolodik. Csak nem eléggé gyorsan. Még egyszer utoljára meglátta a víz szélén heverő barna fejet zümmögő, fekete nyakláncával. – Ugye, hogy marhaság, Tom?
Tom azonban nem válaszolt. Tom nem válaszolhat. Tom azóta már valószínűleg a Fenway Parkban van, egymást ugratják a csapattársaival, miközben éppen magára ölti ragyogó fehér mezét, amelyet a hazai meccseken visel. Az a Tom Gordon, aki elkísérte a mocsáron keresztül – ezen a végtelen mocsáron keresztül –, csak gyenge szer a magány ellen. Ugyanis egyedül van.
Nem, szívem. Egyáltalán nem vagy egyedül.
Trisha szörnyen félt attól, hogy a hideg hang, bár nem jóakaratból, igazat mond. Visszatért az érzés, hogy figyelik, és most erősebben, mint valaha. Trisha megpróbálta az idegeire fogni (bárkinek kipurcannának az idegei, látva azt a letépett fejet), és ez majdnem sikerült is, de akkor odaért egy fához, amelynek vénséges, korhadt kérgén úgy fél tucat átlós vágás éktelenkedett. Mintha egy nagyon nagy és nagyon rosszkedvű valami jól odacsapott volna, miközben elhaladt mellette.
– Ó, Istenem – nyögte. – Ezek karmok. Előtted van, Trisha. Előtted van, rád vár a kimeresztett karmaival.
Trisha csupán mozdulatlan vizet és újabb halmocskákat látott, amelyek ismét zöld, emelkedő domb hatását keltették (de ennek nem dől be még egyszer). Egyetlen szörnyet sem lát... és persze nem is fog. A szörny azt teszi, amit egy szörny általában szokott, amikor ugrásra készen vár, van erre egy szó, de most túl fáradt, rémült és úgy általában véve szánalomra méltó állapotban van ahhoz, hogy gondolkozzon...
Lesben áll – segített a hideg hang. Ez az a szó, lesben áll. Igen, kislány. Főleg az olyan különlegesek teszik ezt, mint a te új barátod.
– Lesben áll – krákogta Trisha. – Igen, ez az a szó. Köszönöm. – És folytatta útját előre, mert már túl messzire jutott ahhoz, hogy visszaforduljon. Még ha tényleg várja is valami, és meg akarja ölni, akkor se éri már meg visszamenni.
Ezúttal ami szilárd talajnak látszott, az is volt. Trisha először nem engedte meg magának, hogy ezt elhiggye, de ahogy közeledett, és még mindig nem látott vizet a zöld bokrok és bozontos fák között, reménykedni kezdett. A víz is sekélyebb: csak lábszárközépig ér, nem pedig térdig vagy combig. És vagy két dombocskán újabb páfrányokat pillantott meg. Itt nem volt annyi pásztorbotszerű levél, mint Páfrány-szigeten, de Trisha letépte és felfalta, amit talált. Édesek voltak, az utóízük pedig enyhén fanyar. Zöld íz volt ez, és borzasztóan finom. Pakolt volna a hátizsákjába is, de nem volt olyan sok. Ahelyett, hogy ezen siránkozott volna, Trisha gyermeki őszinteséggel és jó étvággyal élvezte azt, amit evett. Ennyi átmenetileg elég lesz; a későbbieken ráér még aggódni. Falatozás közben szilárd talajra ért; leharapta az Összegöngyölödött, apró gumókat, aztán pedig a szárakat majszolta. Szinte észre sem vette, hogy mocsáron át gázol; undora elmúlt.
Ahogy a második dombocskán lévő utolsó néhány páfrány felé nyúlt, a keze megdermedt. Újra megütötte a fülét a legyek álmosító zúgása. És most sokkal hangosabb volt. Trisha elkanyarodott volna, de ahogy a mocsár a végéhez közeledett, a korhadt ágak és az elmerült bokrok teljesen eltömték az utat. Csak egyetlen félig-meddig járható csatorna van ezen a káoszon keresztül, és muszáj lesz ezt választani, ha nem akar még két órát azzal eltölteni, hogy víz alatti akadályokon verekszi át magát, és közben talán még a lábát is elvágja.
De még ebben a csatornában is kénytelen volt átkapaszkodni egy elmerült fán. Csak nemrég dőlhetett ki, és a „kidőlt” valójában nem a legjobb szó rá. A kérgét széthasították, és bár törzsének tő felőli vége eltűnt a bozótban, Trisha látta, milyen friss és fehér a csonk. A fa valaminek az útjában állt, így hát az a valami egyszerűen kilökte, kettétörte, mint egy fogpiszkálót.
A zúgás egyre hangosodott. A szarvas többi része – tulajdonképpen a legtöbb része – egy pazar páfránycsomó tövében hever, közel ahhoz a helyhez, ahol Trisha végül kimerülten kimászott a mocsárból. A test két darabban van, amelyeket egy légytől csillámló bélcsomó köt össze. A szarvas egyik lábát leszakították, és most egy közeli fa törzséhez támasztva áll, mint egy sétapálca.
Trisha a szája elé kapta jobb kézfejét, és továbbsietett, közben furcsa hukk-hukk-okat hallatott, és minden erejével azon volt, nehogy elhányja magát. Az a valami, ami megölte a szarvast, talán éppen azt akarja, hogy hányjon. Lehetséges ez? Agya ésszerűen működő fele (egész nagy rész még) nemmel válaszolt, Trishának mégis úgy tűnt, hogy valami szándékosan mocskolta be a mocsár két legnagyobb, legbujább páfránycsomóját egy szarvas szétmarcangolt testének darabjaival. És ha ez így van, olyan nehéz azt elhinni, hogy az a valami talán megpróbálja kihányatni vele azt a kevéske táplálékot, amit sikerült megszereznie?
Igen. Az. Bolond vagy. Felejtsd el. És ne hányj, az isten szerelmére!
A hukk-hukk-ok – mint heves, szaftos csuklás – kezdtek ritkulni, ahogy Trisha folytatta útját nyugat felé (most, hogy a nap alacsonyan jár, nem nehéz tartani a nyugati irányt), a legyek zúgása pedig egyre halkult. Amikor aztán a hang teljesen elhalt, Trisha megállt, levette a zokniját, és belebújt a tornacipőjébe. Kicsavarta a zoknikat, és maga előtt tartva szemügyre vette őket. Eszébe jutott, amikor sanfordi hálószobájában öltözködött: csak ült ott az ágy szélén, és felhúzta a zoknit, miközben suttogva énekelte, hogy „Ölelj át... mert melletted kell lennem”. Ez a Boyz To Da Maxx dala; ő és Pepsi azon a véleményen vannak, hogy a Boyz To Da Maxx klassz, főleg Adam. Emlékszik a napfényfoltra a padlón. Emlékszik a Titanic-poszterre a falon. Az emlék nagyon tiszta, és egyszerre nagyon távoli is. Ilyen lehet, amikor az öregek, mint például nagyapa, visszaemlékeznek olyan dolgokra, amelyek még gyerekkorukban történtek.
Most a zokni alig több, mint háló, amit vékony cérnaszálak tartanak össze, és erre Trisha majdnem újra elsírja magát (talán mert úgy érzi, ő is vékony cérnával összetartott háló), de most is sikerült visszafojtania. Összetekerte a zoknit, és betette a hátizsákba.
Trisha éppen becsatolta a zsákot, amikor újra meghallotta a helikopterrotorok vhup-vhup-vhupját. Most sokkal közelebbről. Felpattant, megfordult, nedves ruhái csapkodtak körülötte. És arra, messze keleten, a kék égen megjelent két fekete folt. Egy kicsit szitakötőre hasonlítanak a Halott Szarvas Mocsarából. Semmi értelme integetni és kiabálni, millió mérföldre vannak, Trisha mégis ezt tette – egyszerűen nem tudta megállni. Végül, amikor már berekedt, abbahagyta.
– Nézd, Tom – mondta, és szomorúan, sóvár tekintettel követte a helikoptereket balról jobbra... tulajdonképpen északról délre. – Nézd, engem keresnek. Ha csak egy kicsit közelebb jönnének...
De nem jöttek közelebb. A távoli helikopterek eltűntek az erdő sűrűje mögött. Trisha nem mozdult, amíg a rotorok halkuló hangja bele nem vegyült a rücskök egyenletes zúgásába. Aztán mélyet sóhajtott, és letérdelt, hogy bekösse a tornacipőjét. Már nem érzi, hogy figyelik, ez egy dolog...
Ó, te hazug, szólalt meg a hideg hang. Jól szórakozik. Te kis hazug, te.
Trisha viszont nem hazudott, legalábbis nem szándékosan. Olyan fáradt, és annyira össze van zavarodva, hogy azt sem tudja, mit érez... leszámítva a még mindig mardosó éhséget és szom-júságot. Most, hogy már kijutott a ganéjból és a ragacsból (és távol van a szarvas szértépett tetemétől), nagyon tisztán érzi az éhséget és a szomjúságot. Átfutott az agyán, hogy mégis visszamegy egy kis páfrányért – biztosan ki tudná kerülni a szarvas tetemét és a legmocskosabb, legvéresebb helyeket.
Pepsire gondolt, aki néha türelmetlen vele, például ha megüti a térdét görkorizás közben vagy leesik fára mászáskor. Amikor látja a Trisha szeméből kibuggyanó könnyeket, Pepsi azt mondja: „Ne legyél már ilyen kislány, McFarland.” Isten a tanúja, hogy Trisha ebben a helyzetben nem engedheti meg magának, hogy kislányként viselkedjen egy döglött szarvas miatt, de... de attól azért fél, hogy az a valami, ami megölte a szarvast, még mindig itt ólálkodik, figyel és vár. És azt reméli, hogy Trisha visszamegy.
Ami pedig a mocsárvizet illeti, legyünk őszinték. A mocsok csak egy dolog. A döglött bogarak és a szúnyoglárvák viszont egészen más lapra tartoznak. Kikelhetnek a lárvák az ember gyomrában? Nem valószínű. Meg akar bizonyosodni erről? A leghatározottabban nem.
– Különben is, biztosan találok még páfrányt – mondta. – Igaz, Tom? És bogyókat is. – Tom nem válaszolt, és Trisha, még mielőtt meggondolta volna magát, ismét útnak indult.
Újabb három órán át menetelt nyugat felé, először csak lassan, aztán egy kicsit gyorsabban is tudott haladni, ahogy az erdő egy érettebb szakaszába ért. Fáj a lába, a háta sajog, de ezen fájó helyek egyike sem kötötte le túl sok figyelmét. Igazán még az éhség sem. Ahogy a napfény előbb arany, aztán vörös színbe váltott, a szomjúság volt az, ami kezdett eluralkodni a gondolatain. A torka száraz és lüktet; a nyelve pedig, mint egy poros hernyó. Átkozta magát azért, hogy nem ivott a mocsárból, amikor volt rá lehetősége, egyszer pedig megállt, és azt gondolta, Csessze meg, visszamegyek.
Jobb, ha meg sem próbálod, édesem – vágta rá rögtön a hideg hang. – Sosem találnál vissza. Még ha olyan szerencsés lennél is, hogy tökéletesen tájékozódsz, besötétedne, még mielőtt odaérnél... és ki tudja, mi vár ott rád?
– Fogd be – mondta Trisha fáradtan. – Fogd már be, te hülye, aljas kurva. – De persze a hülye aljas kurvának igaza volt. Trisha visszafordult a nap felé – amely most narancssárgán izzik –, és ment tovább. Szomjúsága kezdte nagyon megrémíteni: ha ilyen szörnyű nyolckor, milyen lesz éjfélkor? És különben is, meddig bírja az ember víz nélkül? Nem emlékszik, bár egyszer-kétszer már találkozott ezzel a fura adattal – az biztos. Mindenesetre nem olyan sokáig, mint étel nélkül. Milyen lehet szomjan halni?
– Nem fogok szomjan halni ebben az átkozott erdőben... ugye, Tom? – kérdezte, de Tom nem válaszolt. Az igazi Tom Gordon most a játékot ügyeli. Tim Wakefield, a Boston ravasz, bütykös labdát dobó játékosa Andy Pettitte, a Yankees ifjú balkezese ellen. Trisha torka lüktet. Nehezen nyel. Eszébe jutott, hogyan szakadt az eső (hasonlóan ahhoz, ahogy az ágya szélén ül és felveszi a zokniját, ez az emlék is olybá tűnt, mintha már régen, nagyon-nagyon régen történt volna), és azt kívánta, bárcsak újra esne. Kiállna az esőbe, és hátravetett fejjel, kitárt karral és tátott szájjal táncolna; úgy, mint Snoopy a kutyaháza tetején.
Trisha erdei- és lucfenyők között vánszorgott, amelyek itt magasabbra nőttek és egyre ritkultak; az erdő öregebb részében járt. A lenyugvó nap fénye ferdén, sötét, porszemcsés csíkokban hatolt be a fák közé. A fákat és a narancsvörös fényt Trisha gyönyörűnek találta volna, ha nem lett volna szomjas... bár agya egyik része még testi gyötrelmében is megfigyelte ezt a szépséget. A fény viszont túl élénk. A halántéka dübörög a fejfájástól, a torka pedig olyan szűk, mint egy tűhegynyi lyuk.
Ebben az állapotban a csörgedező víz hangját először csak érzékcsalódásnak vélte. Nem lehet valódi víz; az átkozottul kényelmes lenne. Mégis a hang irányába kanyarodott, délnyugatnak, nem pedig egyenesen nyugatnak tartott, behúzta a fejét az alacsony ágak alatt, átlépte a kidőlt fatörzseket, úgy ment, mint aki hipnotikus révületbe esett. Ahogy a hang egyre erősödött – túl hangos ahhoz, hogy bármi mással összetéveszthesse –, Trisha futni kezdett. Kétszer is megcsúszott a lába alatti tűszőnyegen, egyszer pedig beleszaladt egy csúnya kis csalánosba, amely friss sebeket harapott alkarjába és kézfejébe, de alig vette észre. Tíz perccel azután, hogy először meghallotta azt a bágyadt csobogást, Trisha egy nem túl mély, de meredek szakadékhoz ért, ahol szürke kövek sora emelkedett ki a vékony talajból és a tűlevél-szőnyegből. Alatta pedig egészségesen csobogott egy patak, amelyhez képest az előző csupán vízcsepp volt egy elzárt kerti öntözőcső végéről.
Trisha teljesen fesztelenül sétált végig a szakadék szélén, bár egy rossz lépés, és legalább hétnyolc métert zuhan, ami biztosan a halálát okozta volna. Öt percig sétált a patak folyásirányával szemben, aztán egy egyenetlen árokhoz ért, amely a fáktól a patakig húzódott. Természet alkotta árok volt, alján évtizedes avar és tűlevelek.
Trisha leült, lábát felhúzva úgy ült az árok partján, mint egy gyerek a csúszda tetején. Megindult lefelé, kezét maga mögött húzta, és a lábával fékezett. Körülbelül félúton járt, amikor megfarolt. Ahelyett, hogy megpróbálta volna megállítani magát – valószínűleg megint legurulna –, hanyatt feküdt, két kezét összekulcsolta a tarkója alatt, becsukta a szemét, és remélte a legjobbakat.
Az utazás rövid volt és döcögős. Trisha jobb csípője egy kiálló kőnek puffant, egy másik kőbe pedig olyan erősen beütötte összekulcsolt ujjait, hogy azok teljesen elzsibbadtak. Ha nem teszi a kezét a feje alá, az a kő betörte volna a koponyáját, gondolta később. Vagy még rosszabb is történhetett volna. „Ne törd ki a hülye nyakad”, újabb felnőttmondás, ez McFarland nagyi egyik kedvence.
Trisha csontropogtató zuttyanással érkezett az árok aljára, és tornacipője hirtelen jéghideg vízzel telt meg. Kihúzta a lábát a vízből, megfordult, hasra feküdt, és addig ivott, amíg szúró fájdalom állt a homlokába, mint olyankor szokott, amikor melege van, éhes, és túl mohón falja a fagyit. Kiemelte csöpögő, sármaszatos arcát a patak hideg, zubogó árjából, a sötétedő égre nézett, zihálva és boldogan vigyorogva. Ivott valaha is ilyen jó vizet? Nem. Volt valaha bármi is ennyire jó? Kétségtelen, hogy nem. Ez itt párját ritkítja. Újra belemártotta arcát a vízbe, és ivott. Végül feltérdelt, hatalmasat, vizeset böfögött, aztán egész testében rázkódva nevetett. A gyomra kidagadt, feszül, mint egy dob. Így legalább az éhsége is elmúlt.
Az árok fala túl meredek és csúszós ahhoz, hogy Trisha felmásszon; megteheti az út felét, talán többet is, aztán úgyis visszacsúszna az árok fenekére. A patak szemközti partja azonban egészen járhatónak tűnik – meredek ugyan és tele van fákkal, de nem túl bozótos –, és rengeteg kő van a vízben, amelyeken átkelhet. Megtehet még egy kis utat, mielőtt túlságosan besötétedik. Miért is ne? Most, hogy teletöltötte a gyomrát vízzel, újra erősnek érzi magát, csodálatosan erősnek. És magabiztosnak. Túl van a mocsáron, és talált egy másik patakot. Egy jó patakot.
Igen, de mi van a különleges valamivel? kérdezte a hideg hang. Ettől a hangtól Trisha minden porcikáját átjárta a rémület. Amit mond, rossz; hogy egy ilyen gonosz kislányt fedezett fel önmagában, az még rosszabb. Már elfelejtetted azt a különleges valamit?
– Még ha létezik is valóban az a különleges valami, már elment – mondta Trisha. Talán visszament a szarvashoz.
Ez így is volt, legalábbis úgy tűnt. Az érzés, hogy valami figyeli, sőt talán lesben áll, elmúlt. A hideg hang tudja ezt, és nem válaszol. Trisha azon kapta magát, hogy el tudja képzelni a hang tulajdonosát: erőszakos, alacsony, gúnyos vigyorú csaj, aki csak halványan és egészen véletlenül hasonlít rá (talán csak annyi a hasonlóság közöttük, mint a másod-unokatestvérek között). Dölyfösen vonul el, válla felhúzva, ökle összeszorítva – maga a két lábon járó harag.
– Ez az, tűnj el, és maradj is ott – mondta Trisha. – Nem ijedek meg tőled. – Majd egy kis szünet után: – Baszd meg! – Na tessék, újra kiszaladt a száján, amit Pepsi a Borzasztó B-szónak hív, és Trisha még csak nem is szégyelli magát. Most még azt is el tudja képzelni, hogy bátyjának, Pete-nek mondja ezt, ha újra elkezdi azt a maldenes szarságot úton hazafelé az iskolából. Malden így és Malden úgy, apa így és apa úgy, ő pedig csak annyit mondana erre, hogy, Hé, Pete, baszd meg, oké?, ahelyett hogy vagy teljesen csendben maradna, és próbálna megértően viselkedni, vagy okosan és vidáman témát váltana. Csak így, Hé, Pete, egy nagy baszd meg neked. Trisha lelki szemei előtt látta a bátyját – amint majdnem a földig leesett állal mered rá. Erre felkacagott.
Felállt, a vízhez ment, kiemelt négy követ, amelyek majd átsegítik, és egyenként a patakmederbe ejtette őket. Amikor már a túloldalon volt, elindult a lejtőn lefelé.
A domboldal egyre meredekebb lett, a patak pedig egyre zajosabban áradt-Örvénylett köves medrében. Amikor Trisha egy tisztáshoz ért, ahol a talaj viszonylag sík volt, úgy döntött, megáll éjszakára. A levegő besűrűsödött, és megtelt árnyékokkal; ha továbbmenne a lejtőn, azt kockáztatná, hogy leesik. Mellesleg, itt nem is olyan rossz; legalább látja az eget.
– A bogarak viszont elviselhetetlenek – mondta, és a szúnyogokat zargatta az arca elől, néhányat pedig lecsapott a nyakáról. A patakhoz ment sárért, de – haha, jól megtréfáltak, kislány – itt nincs sár. Rengeteg kő van, sár azonban nincs. Trisha a sarkára ült, és miközben a muslicák bonyolult repülési manővereket hajtottak végre az orra előtt, átgondolta a dolgokat, majd bólintott. A tenyere élével egy folton elsöpörte a tűleveleket, kis mélyedést ásott a puha talajba, aztán a vizesflakont feltöltötte a patakból. Az ujjaival gyúrt sarat, és igen nagy Örömét lelte a műveletben (Andersen nagyi jutott eszébe, kenyérsütés Andersen nagyi konyhájában szombat reggel, egy széken állva dagasztja a tésztát, mert a pult olyan magas). Amikor már rengeteg jó masszája volt, az egészet az arcára kente. Mire befejezte, majdnem teljesen besötétedett.
A karját dörzsölgetve felállt, és körülnézett. Itt nincs kidőlt fa, amely alá kényelmesen bevackolódhatna ma éjjel, de körülbelül húsz méterre a pataktól megpillantott egy halom száraz fenyőágat. Ezeket a patakhoz közeli magas fenyőhöz cipelte, és mint felfordított legyezőket, nekitámasztotta őket, kialakítva egy kis kuckót, amolyan félsátrat. Ha a szél nem dönti fel az ágakat, egészen kényelmes kis hely lesz ez.
Éppen a két utolsó ágat vitte, amikor gyomra görcsbe rándult, a belei pedig elernyedtek. Megállt, mindkét kezében egy ág, és várta, mi fog történni. A görcs és az a furcsa gyengeség ott lenn, mélyen, elmúlt, deTrisha még mindig nem érzi egészen jól magát. Reszket a gyomra. A gyomorszorítás Andersen nagyi szava erre, csak ő az idegességre használja, Trisha pedig most nem ideges. Nem tudja, mit is érez.
A víz miatt van, szólalt meg a hideg hang. Van valami a vízben. Megmérgezted magad édesem. Reggelre talán meg is halsz.
– Ha méreg, hát méreg – mondta Trisha, és hozzáadta az utolsó két ágat is rögtönzött menedékéhez. – Annyira szomjas voltam. Innom kellett.
Nem érkezett válasz. Ennyit talán még a hideg hang is megért, akármilyen áruló is – innia kellett, muszáj volt.
Trisha lecsúsztatta hátizsákját, kinyitotta, és áhítatosan kiemelte a walkmant. Fejére tette a fülhallgatót, és bekapcsolta a rádiót. A WCAS még eléggé erős, de nem azon a hullámhosszon van, mint tegnap éjjel. Különös a tudat, hogy majdnem kisétált egy rádióállomás adáskörzetéből, éppúgy, mint amikor hosszú autóúton van az ember. Furán érezte magát ettől, igen, nagyon furán. Különösen gyomortájon.
– Rendben – mondta Joe Castiglione. A hangja gyenge, úgy tűnik, nagyon messziről jön. – Mo beáll, és indulhat a negyedik játékrész második fele.
Hirtelen a szorító, remegő érzés a torkában is jelentkezett, nem csak a gyomrában, és azok a szaftos csuklások – hukk-hukk, hukk-hukk – újra elkezdődtek. Trisha kigurult a fenyőágak alól, térdre kecmergett, és két fa közé hányt az árnyékba, bal kezével az egyik fába kapaszkodott, jobbjával pedig a gyomrát fogta.
Levegőért kapkodva köpte ki a jószerivel emésztetlen páfrányt – savanyú, savas íz –, miközben Mo elrontott három ütést. Troy O'Leary következik.
– Nos, a Red Soxnak nem lesz könnyű dolga – jegyezte meg Troop. – Négy-egy az állás a Yankees javára a negyedik játékrész második felében, és Andy Pettitte gyönyörűt pörgetett.
– Ó, a szentségit – mondta Trisha, és megint hányt. Örült, hogy a sötétben nem látja, mi jön ki belőle, de híg volt, inkább csak leves, mint hányás. Ennek a két szónak a ritmusától, leves és hányás, ismét összeszorult a gyomra. Még mindig térden elhátrált a fától és a hányadéktól, majd a belei újra begörcsöltek, ezúttal még vadabbul.
– Ó! A SZENTSÉGIT! – jajveszékelt a farmere derekán lévő patentot tépkedve. Biztos volt benne, hogy nem fog sikerülni, teljesen meg volt győződve erről, végül aztán mégis képes volt visszatartani addig, míg lerántotta a nadrágját és a bugyiját, ügyelve, hogy ne legyenek útban. Egyetlen forró, égető sugárban kijött minden. Trísha felordított, egy madár pedig visszakiáltott a haldokló fényben, mintha csúfolódna. Amikor aztán a roham elmúltával Trisha megpróbált felállni, egy hirtelen szédüléshullám csapta meg. Elveszítette az egyensúlyát, és a saját forró mocskába huppant.
– Eltévedtem, és itt ülök a saját szaromban – motyogta. Megint elsírta magát, amikor azonban rájött, hogy ez tulajdonképpen röhejes, kirobbant belőle a nevetés. Valóban eltévedtem, és a saját szaromban ülök, gondolta. Nagy nehezen lábra állt, egyszerre sírt és nevetett, farmere és bugyija a bokája köré tekeredett (a farmer mindkét térdénél elszakadt, és kemény a sártól, de legalább azt sikerült megakadályoznia, hogy szaros legyen... eddig még). Lehúzta a nadrágot, és deréktól lefelé meztelenül, egyik kezében a walkmant tartva, a patakhoz sétált. Troy O'Leary az első alappontra futott az idő tájt, hogy Trisha elvesztette az egyensúlyát, és a saját kakájába huppant; most, amikor mezítláb a jéghideg patakba lépett, Jim Leyritz az ütésből két kiesést csinált. A harmadik játékos is kiesett. Egyenesen FAN-tasz-ti-kus.
Trisha lehajolt, vizet mert a tenyerébe, majd a popsijára és a combjára lötykölte, és így szólt: – A víz miatt van, Tom, az átkozott víz miatt, de hát mit kellett volna tennem? Csak nézni?
A lába teljesen elfagyott, mire kilépett a patakból; a hátsó fele szintén, de legalább tiszta. Felvette a bugyit és a nadrágot, és éppen a farmer patentját kapcsolta be, amikor a gyomra újra összerándult. Két nagy lépést tett, vissza a fához, megragadta, mint az előbb, és megint hányt. Ezúttal már semmi szilárd nem volt benne; mintha két csésze forró vizet lövellt volna ki. Trisha előredőlt, és homlokát a fenyő ragadós kérgéhez nyomta. Egy pillanatra elképzelte, hogy a fán lóg egy tábla, olyan, amilyent az emberek tóparti vagy tengerparti házikójuk ajtaja fölé szoktak akasztani: TRISHA hány-lak. Erre újra felkacagott, de ez a nevetés kellemetlen volt. És az éter az erdő és a világ között, amelyről olyan bután azt hitte, hogy az övé, ismét megtelt azzal a csilingeléssel „Tárcsázza az 1-800-54-ÓRIÁS-t.”
A belei már megint – megfeszülnek, begörcsölnek.
– Ne – nyöszörögte Trisha, a homloka még mindig a fához nyomva, szeme csukva. – Ne, kérlek, elég már. Segíts, Istenem. Kérlek, legyen már elég.
Kár a gőzért, szólalt meg a hideg hang. Semmi értelme a Hallhatatlanhoz fohászkodni.
A görcs enyhült. Trisha gumiszerű, ingatag lábakon visszabotorkált a búvóhelyéhez. A háta fáj a hányástól; gyomorizmai furcsán ruganyosak. A bőre pedig forró. Talán láza van.
Derek Lowe jött dobni a Red Sox részéről. Jorge Posada azzal fogadta, hogy a pálya legtávolabbi sarkába ütött, és a harmadik alappontra futott. Trisha bemászott a kuckójába, ügyelve arra, hogy a karja vagy a csípője ne súrolja az ágakat. Mert akkor biztosan összedőlne az egész. Ha újra elkapja a hasmenés (anya így hívja; Pepsi szerint „Hershey-rudak” vagy „budi-polka”), úgyis fel fogja borítani. De addig legalább itt lehet bent.
Chuck Knoblauch ütött egyet, amitTroop „toronymagas labdá”-nak hívott. Darren Bragg elkapta, mégis Posada kapott pontot. Nyolc-egy a Yankees javára. A mai este sikeráradat, efelől semmi kétség. Teljes sikeráradat.
– Kit hív, ha a kocsi bedöglött? – énekelte halkan, a fenyőtűkön fekve. – 1-800-54-ÓRI...
Hirtelen reszketés fogta el; forróság és láz helyett most mindene jéghideg. Sáros ujjaival sáros karjaiba kapaszkodott, és reménykedett, hogy az ágak, amelyeket olyan gondosan felállított, nem fognak mind rádőlni.
– A víz – nyöszörögte. – A víz, az az átkozott víz, nem iszom többet belőle.
De nagyon jól tudta, hogy ez nem igaz, és nem volt szükség rá, hogy a hideg hang bármit is mondjon. Máris szomjas, a hányás és a páfrány utóíze pedig csak fokozzák a szomjúságot, és nagyon rövid időn belül újra fel fogja keresni a patakot.
A Red Soxot hallgatva feküdt. A nyolcadik játékrészben feléledtek, négy pontot szereztek, és megzavarták Pettitte-t. Miközben a kilencedik játékrész első felében Dennis Eckersley ellen ütött a Yankees („az Eck”, Joe és Troop így hívja), Trisha beadta a derekát – nem bírta tovább hallgatni a patak ostoba locsogását. Az sem segített, hogy feltekerte a hangerőt, a nyelve és torka esedezve könyörgött vízért. Óvatosan kifarolt a kuckójából, a patakhoz ment, és ivott. A víz hideg és finom, nem méreg íze ez, hanem az istenek nektárjáé. Ivás után visszamászott a fenyőágak alá, az egyik pillanatban melege volt, aztán fázott, izzadt, majd reszketett, és amikor újra összekuporodott, azt gondolta, Talán reggelre meghalok. Meghalok, vagy olyan beteg leszek, hogy azt kivánom, bárcsak meghalnék.
Most, a kilencedik játékrész második felében, nyolc-ötös állásnál, a Red Sox három futót juttatott az alappontokra, és csak egy kiesőjük van. Nomar Garciaparra alacsony labdát ütött a pálya középső távoli részére. Ha kiment volna, a Sox kilenc-nyolcra megnyerte volna a játékot. Bernie Williams viszont felugorva elkapta a labdát a bemelegítő dobók helyén, és ezzel mindent elrontott. Egy pontot kapott a dobó egy magas, hosszú ütés során, ahol az ütőjátékos kiesett, ez volt minden. O'Leary jött fel, Mariano Rivera ellen ütött, és ezzel teljessé vált egy középszerű est, a játék pedig véget ért. Trisha kikapcsolta a walkmant, hogy spóroljon az elemmel. Fejét a karjára hajtotta, majd csendesen, gyámoltalanul sírva fakadt. A gyomra beteg, a belei háborognak; a Sox veszített; Tom Gordon még csak meg sem jelent a hülye játékban. Az élet egy nagy rakás kutyaszar. Sírva aludt el.
Maine állam Castle Rock-i rendőrőrsére rövid telefonhívás érkezett éppen akkor, amikor Trisha jobb belátása ellenére másodjára is ivott a patakból. A hívó a telefonközpontosnak adta át az üzenetet, és a rögzítőnek, amely minden bejövő hívást felvesz.
Hívás kezdete: 21.46
Hívó: A lányt, akit keresnek, Francis Raymond Mazzerole rabolta el, M, mint mikroszkóp. Harminchat éves, szemüveges, a haja rövid, és szőkére van festve. Leírta?
Központ: Uram, megkérhetném, hogy...
Hívó: Csend, figyeljen. Mazzerole egy kék, Ford típusú teherautót vezet, azt hiszem, egy Econoline-t. Azóta már legalább Connecticutban van. Egy utolsó szemétláda. Nézze meg az aktáit, és meglátja. Ha a lány nem okoz neki gondot, egypár napig kefélni fogja, ennyi idejük van, aztán viszont meg fogja ölni. Azelőtt is megtette már.
Központ: Uram, a rendszám...
Hívó: Megadtam a nevét, és hogy milyen kocsija van. Mindent elmondtam, amire csak szükségük lehet. Azelőtt is megtette már.
Központ: Uram...
Hívó: Remélem, kinyírják.
Hívás vége: 21.48
A visszakeresés szerint a hívás egy nyilvános telefonfülkéből jött, Old Orchard Beachből. Ott nem tudtak segíteni.
Másnap hajnalban, körülbelül két óra körül – három órával azután, hogy a massachusettsi, connecticuti, New York-i és New Jersey-i rendőrség egy kék, Ford típusú teherautót kezdett el keresni, amelyet egy szemüveges, szőke rövid hajú férfi vezet – Trisha újabb hányingerre és gyomorgörcsre ébredt. Ahogy kimászott, felborította a házikóját, nagy nehezen letolta a farmerét és a bugyiját, és kiürített valamit, ami nagy mennyiségű, gyenge savra hasonlított. Fáj ott lent, mardosva, viszketve éget, olyan, mint élete legborzalmasabb bőrkiütése.
Amikor végzett, visszamászott Trisha Hány-La-kába, és megragadta a szokásos fát. A bőre forró, a haja összetapadt a verejtéktől; egész testében remeg, a fogai összekoccannak.
Nem tudok már hányni. Kérlek, Istenem, nem tudok már többet hányni Belefogok halni, ha megint hányok.
Ekkor látta meg előszörTom Gordont igazából. Az erdőben áll, körülbelül tizenöt méterre tőle, fehér meze szinte izzik a fák között átszűrődő holdfényben. Rajta van a kesztyűje. Jobb keze a háta mögött, de Trisha tudja, hogy egy baseball-labda van benne. A tenyeréhez fogja ütögetni, hosszú ujjai között fogja pörgetni, a varrásokat tapogatja majd, és csak akkor hagyja ezt abba, amikor a varrások éppen ott lesznek, ahol ő akarja, és megtalálja a megfelelő fogást.
– Tom – suttogja Trisha. – Esélyed sem volt ma este, ugye?
Tom azonban tudomást sem vesz róla. A jelre vár. A nyugalom a vállából árad, és beburkolja. Ott áll a holdfényben, olyan tisztán látható, mint a vágások Trisha karján, olyan valódi, mint a hányinger a torkában és a gyomrában, mint az a borzasztó, reszkető érzés. Ő maga a jelre váró nyugalom. Nem tökéletes nyugalom, mert ott van az a kéz a háta mögött, amely egyre csak forgatja a labdát, keresi a legjobb fogást, de csak a nyugalom látható belőle; igen, bébi, a jelre váró nyugalom. Trisha azon tűnődött, vajon ő meg tudná-e ezt tenni – csak hagyná, hogy a reszketés kiszaladjon a testéből, mint ahogyan a víz lepereg a kacsa hátán, nyugodt lenne, és magába temetné a testében lévő pezsgést.
A fába kapaszkodva megpróbálta. Nem sikerült azonnal (a jó dolgok sosem szoktak, mondja apa), de megtörtént: béke lett ott legbelül, áldott nyugalom. Trisha sokáig így maradt. Az ütő ki akar lépni, mert azt gondolja, hogy túl sokat fog várni két dobás közt? Rendben. Trishának most semmi sem számít. Ő most csupa nyugalom, a helyes jelre és a helyes fogásra váró nyugalom. Ez a nyugalom a vállakból ered, onnan sugárzik, hűsíti és összpontosítja az embert.
A reszketés enyhült, majd teljesen megszűnt. Egyszer csak Trisha észrevette, hogy a gyomra is megnyugodott. A belei még görcsölnek, de már nem annyira. A hold lement. Tom Gordon pedig eltűnt. Persze sosem volt ott valójában, Trisha jól tudja ezt, de...
– De nagyon valóságosnak tűnt – károgta rekedt hangján. – Mintha valóság lett volna. Hű!
Trisha felkelt, és lassan visszament a fához, ahol a búvóhelye volt. Bár semmi mást nem akart, csak Összegömbölyödni a fenyőtűkön és elaludni, újra felállította az áglegyezőket, és bemászott mögéjük. Öt perccel később már halott volt a külvilág számára. Miközben aludt, valami odalépett hozzá és bámulta. Sokáig figyelte. Nem ment el addig, míg keleten a fény meg nem jelent a látóhatár szegélyén... és nem ment messzire.

 

 

HATODIK JÁTÉKRÉSZ

 

Amikor Trisha felébredt, a madarak magabiztosan énekeltek. A fény erős és éles volt, mint délelőtt általában. Alhatott volna még, de az éhség nem hagyta. Mérhetetlen üresség tátong benne a torkától egészen a térdéig. És középen fáj, valóban. Mintha ott belül belemarkoltak volna. Az érzés megrémítette. Máskor is volt már éhes, de nem annyira, hogy így fájt volna.
A kuckóját feldöntve kihátrált, felállt, és a patakhoz bicegett, keze a derekára szorítva. Úgy nézhetett ki, mint Pepsi Robichaud nagymamája, az, amelyik süket, és olyan reumás, hogy járókeretet kell használnia. Pepsi Morgós nagyinak hívja.
Térdre ereszkedett, letenyerelt, és úgy ivott, mint a lovak a vályúból. Valószínűleg újra hányni fog a víztől, de hát csak hányjon. Muszáj tenni valamit a gyomrába.
Felállt, bambán körülnézett, felrántotta a farmerét (amikor régen és messze innen, sanfordi hálószobájában felvette, még jó volt, most viszont bő), aztán a patak folyásirányát követve elindult lefelé a dombról. Már nem bízik igazán benne, hogy a patak kivezeti innen, de szeretne legalább egy kicsit messzebb kerülni Trisha Hány-Lakától; ennyi azért még kitelik tőle.
Talán száz lépést tett meg, amikor a vagány csaj megszólalt. Nem felejtettél el valamit, drágám? Ma a vagány csaj egyben kimerült csaj is, a hangja viszont változatlanul hideg és gúnyos, mint eddig. Arról nem is beszélve, hogy igaza van. Trisha megtorpant, feje lehajtva, a haja az arcába lóg, majd visszafordult, és felbukdácsolt a dombon, tegnap éjszakai kis táborhelyéhez. Útközben kétszer is meg kellett állnia, hogy vadul kalapáló szive csituljon – kissé megijesztette az, hogy ilyen kevés ereje maradt.
Megtöltötte a vizesflakont, cafatokban lógó esőköpenyével együtt elpakolta, és szomorúan felsóhajtott a hátizsák súlyától, amikor felemelte (az isten szerelmére, szinte üres az átkozott), aztán elindult. Lassan haladt, szinte vánszorgott, és bár az útja lefelé vezetett, úgy tizenöt percenként meg kellett állnia pihenni. A feje lüktet. A világ színei túl élesek, és amikor egy szajkó valahol fenn felkiáltott, a hang úgy nyilalt a fülébe, mint egy tűszúrás. Elképzelte, hogyTom Gordon vele van, elkíséri, és egy kis idő múlva már nem is kellett képzelődnie. Tom ott sétált mellette, és bár Trisha tudta, hogy csak a képzelete szüleménye, Tom napvilágnál is éppen olyan valósnak tűnt, mint holdfénynél.
Dél körül Trisha megbotlott egy kőben, és egész hosszában a földiszeder-bokrok közé vágódott. Nem kapott levegőt, a szíve pedig olyan erősen kalapált, hogy fehér fények ugráltak a szeme előtt. Megpróbált kimászni a bokrok közül, de először nem sikerült. Várt egy kicsit, félig lehunyt szemmel pihent, próbált megnyugodni, aztán újra próbálkozott. Ezúttal kiszabadította magát, felállni viszont nem tudott, mert a lába nem engedelmeskedett. Ez tulajdonképpen nem is csoda. Az elmúlt negyvennyolc óra során egy főtt tojáson, egy tonhalas szendvicsen, két Twinkiesen és egy kis páfránylevélen kívül nem evett semmit. Ráadásul hasmenése volt, és hányt is.
– Tom, ugye meg fogok halni? – kérdezte. A hangja nyugodt, tiszta volt.
Semmi válasz. Felemelte a fejét és körülnézett. A 36-os eltűnt. Trisha a patakhoz vonszolta magát, és ivott. A víz már nem árt a gyomrának és a beleinek. Nem tudja, ez vajon azt jelenti-e, hogy kezd hozzászokni, vagy csak azt, hogy a teste felhagyott a próbálkozással, hogy megszabaduljon az ártó, szennyező anyagtól.
Felült, megtörölte csöpögő száját, és északnyugat felé nézett, a patak folyásirányába. Arrafelé a terep járhatóbb, az öreg erdő pedig ismét másik arcát mutatja, a fenyők alacsonyabb, fiatalabb fáknak adták át helyüket – más szóval, a szokásos erdei gubancnak, a rengeteg aljnövényzetnek, amely teljesen eltömi az utat. Nem tudni, mekkora távot tehet meg abban az irányban. De ha a patakban menne, az áramlat fellökné. Nincsenek helikopterek és ugató kutyák. Az jutott eszébe, hogy képes lenne hallani ezeket a hangokat, ha nagyon akarná, mint ahogyan látja Tom Gordont is, ha akarja, ezért jobb nem is gondolni ilyesmire. Ha egy hang a meglepetés erejével éri, az talán valóság.
De nem hinné, hogy bármilyen hang meglepné.
– Az erdőben fogok meghalni. – És ez most nem kérdés.
Trisha arckifejezése savanyúvá facsarodott, de nem sírt. Kinyújtotta a karját, és végignézte. Remegett. Felállt, és ismét útnak indult. Miközben lassan botorkált lefelé a dombról, fatörzseket és ágakat ragadva meg, nehogy elessen, a megyei ügyészi hivatal két detektívje az anyját és a bátyját faggatta. Később, a délután folyamán egy pszichiáter, aki az állami rendőrséggel dolgozik, megpróbálta hipnotizálni őket, és Pete-nél sikerrel járt. A kérdések középpontjában a szombat reggel állt, amikor a család megérkezett a parkolóba, és felkészült a gyalogtúrára. Láttak ott egy kék teherautót? Láttak egy szőke, szemüveges férfit?
– Édes Krisztusom – jajdult fel Quilla, végül mégis megadva magát a könnyeknek, amelyeket mostanáig sikerült visszatartania. – Édes Krisztusom, ugye, azt hiszik, hogy a gyermekemet elrabolták? Elrabolták mögülünk, míg mi veszekedtünk – erre Pete is elsírta magát.
A TR-90-ben, a TR-100-ban és a TR-110-ben tovább folyt a kutatás Trisha után, de a körzetet leszűkítették, az erdőt járó férfiakat és nőket utasították, hogy leginkább arra a területre összpontosítsanak, amerre a kislányt utoljára látták.
Most sokkal inkább a nyomait keresik, mint a kislányt magát: a hátizsákját, az esőköpenyét, a ruhadarabjait. A bugyiját viszont nem; a főügyész emberei és az állami rendőrség nyomozói egészen biztosak abban, hogy azt nem fogják megtalálni. A Mazzeroléhoz hasonló fickók általában megtartják áldozataik fehérneműjét, még jóval azután is ragaszkodnak hozzá, hogy a testet egy gödörbe dobták vagy a csatornába lökték.
Trisha McFarland, aki soha életében nem találkozott Francis Raymond Mazzeroléval, most harminc mérföldre van az új, szűkebb átfésülendő terület északnyugati szélétől. A Maine Állami Erdészet vadőrei ezt még a rossz nyomra terelő tipp nélkül is nehezen hinnék el, de így van. Trisha már nincs Maine-ben; azon a hétfői napon délután három óra körül átlépte New Hampshire határát.
Úgy egy órával később Trisha bokrokat pillantott meg egy bükkös közelében, a pataktól nem messze. Odament, de még akkor sem merte elhinni, amikor meglátta az élénkpiros bogyókat – hát nem éppen most mondta magának, hogy bármit láthat és hallhat, ha eléggé erősen akarja?
Ez igaz... de az is, hogy ha meglepődik, akkor az, amit lát vagy hall, alighanem valóság. Újabb négy lépés meggyőzte arról, hogy a bokrok igaziak. A bokrok... és a rajtuk lógó, aprócska almákra hasonlító, buja teacsarabteher.
– Hahó, bogyók! – kiáltotta recsegő, rekedt hangon, és utolsó kételye is eloszlott, amikor egy kicsit távolabb két, a kuszaságban a lehullott gyümölcsön lakomázó varjú rosszallóan károgva felröppent.
Trisha csupán menni akart, de azon kapta magát, hogy fut. Amikor a bokrokhoz ért, megállt, nehezen lélegzett, arca keskeny sávokban kipirult. Kinyújtotta koszos kezét, aztán visszarántotta, mert valamilyen szinten még mindig meg volt győződve arról, hogy amint megpróbálja megérinteni a bokrot, az ujjai át fognak szaladni rajta. A bokrok mind csillámlani fognak, mint a filmekben, a trükkfelvételeken (Pete imádja ezeket), és aztán kiderül, mik is ők valójában: csak újabb száraz, barna földiszeder-gubanc, amely készen áll annyi vért inni a testéből, amennyit csak tud, amíg még meleg és folyós.
– Ne – mondta Trisha, és a bokrok felé nyúlt. Egy pillanatig még nem volt egészen biztos a dologban, de aztán... ó, aztán...
Érezte a teacsarab kicsi, puha bogyóit az ujjbegyei alatt. Szétnyomta az első bogyót; az vörös gyümölcscseppecskéket lövellt a bőrére, és Trishának erre felderengett, amikor egyszer az apja megvágta magát borotválkozás közben.
A szájához emelte az ujját, amelyiken a cseppecskék ültek (meg egy darabka bogyóhéj), és az ajkához érintette. Jellegzetesen édes íze volt, és nem is a Teaberry rágógumira hasonlít, hanem inkább a Cranapple gyümölcslére, amelyet éppen most vettek ki a hűtőszekrényből. Az ízre Trisha elsírta magát, de nem is volt tudatában annak, hogy könnyek peregnek le az arcán. Máris nyúlt az újabb bogyókért, a leveleket ragadós, vérző csomókban hámozta le róluk, a szájába tömte, és rágás nélkül egyszerűen lenyelte őket, majd további gyümölcsök után tapogatózott.
A teste kitárult a bogyók előtt; átadta magát az édes élvezetnek. Trisha tobzódott – teljesen kész volt tőle, ahogy Pepsi mondaná. Agya gondolkodó része messze van, úgy tűnik, mindezt csak távolról figyeli. Trisha egész bogyófürtök körül zárta össze a tenyerét, majd lehúzta őket az ágakról. Az ujjai pirosak lettek; aztán a tenyere is; így azon nyomban a szája is. Ahogy beljebb nyomult a bokrok közé, Trisha egyre inkább úgy nézett ki, mint akit csúnya baleset ért, és gyors foltozásra lenne szüksége a legközelebbi sürgősségin.
A bogyókon kívül néhány levelet is megevett, és az anyjának igaza volt – akkor is jó, ha valaki nem mormota. Bizsergető. A két íz keverékére eszébe jutott a zselé, amit McFarland nagyi a sült csirkéhez szokott feltálalni.
Jóval tovább is eszegetett volna délre haladva, de a teacsarabfolt sajnos véget ért. Trisha az utolsó néhány bokor közül bújt elő, amikor hirtelen egy termetes őzsuta szelíd, riadt arcával és sötétbarna szemével találta szembe magát. Leejtett két maréknyi bogyót, és felsikított, a szája olyan volt, mintha egy őrült rúzsozta volna ki.
Az őzsutát nem zavarta a kislány csörtető, csámcsogó közeledése, és úgy tűnt, a sikítás is csak enyhén idegesíti – Trishának később az jutott eszébe, hogy ez egyike lesz azoknak az őzeknek, akik szerencsésen túlélik majd az őszi vadászidényt. Az őzsuta csupán meglegyintette a fülét, és tett két ruganyos lépést – valójában inkább szökellt – egy tisztásra, amelyen homályos, zöld és arany színű fénysugároszlopok emelkedtek.
A tisztáson két őzgida figyelt óvatosan, ingatag lábakon állva. Az őzsuta a válla felett vetett még egy utolsó pillantást Trishára, aztán azokkal a kecses, ruganyos léptekkel odament a gidaihoz. Trisha ámulva nézte, ugyanúgy el volt ragadtatva tőlük, mint a hódoktól, és arra gondolt, hogy az őzsuta úgy mozog, mintha vékony réteg Rugacs fedné a patáit.
A bükkfatisztáson lévő három őz olyan volt, mintha egy családi fotó kedvéért álltak volna be. Aztán az őzsuta gyengéden oldalba bökte az egyik gidát (de az is lehet, hogy megharapta a horpaszát), s mindhárman elindultak.Trisha nézte fehér farkuk ütemes rugózását, ahogy lefelé haladtak a domboldalon, aztán egyedül maradt a tisztáson.
– Viszlát! – kiáltotta. – Köszönöm, hogy megálltatok...
Megtorpant, mert észrevette, miért is időztek itt az őzek. A talaj tele van bükkmakkal. Erről nem az anyjától hallott, hanem az iskolában biológiaórán. Tizenöt perccel ezelőtt még éhezett; most pedig a hálaadásnapi vacsora kellős közepén találja magát... igaz, ez vegetáriánus menü, de hát kit érdekel?
Letérdelt, felvett egy makkot, és egyik ép körmét a héjon húzódó résbe dugta. Nem remélt túl sokat, a makk azonban majdnem olyan könnyen nyílt ki, mint a földimogyoró. A héj akkora, mint az ujjperce, tartalma pedig alig nagyobb egy napraforgómagnál. Kissé ódzkodva kóstolta meg, de nem volt rossz. A maga módján olyan finom, mint a teacsarab, és úgy tűnt, a teste más módon kívánja.
Éhségét a bogyók nagyrészt csillapították; fogalma sincs, mennyit falt fel (nem is beszélve a levelekről; a fogai talán már olyan zöldek, mint Arthur Rhodesé, azé a hátborzongató kiskölyöké, aki Pepsiék utcájában lakik). És a gyomra valószínűleg összeszűkült. Most azt kell tenni, hogy...
– Elraktározni – motyogta. – Igen, kislány, minél többet elraktározni.
Levette a hátizsákot a válláról, és érezte, hogy máris teljesen újjászületett – ez több, mint bámulatos, valójában egy kicsit hátborzongató. Koszos kezével makkot gyűjtögetve mászott át a tisztáson. Haja a szemébe lógott, koszos pólója lobogott, és olykor fel kellett rántania a farmerét, amely jó volt rá, amikor ezer évvel ezelőtt felvette, de már nem akar rajta maradni. Gyűjtögetés közben az autószerelős csilingelést dudorászta – 1-800-54-ÓRIÁS. Amikor a sok bükkmakk már kitöltötte a hátizsák alját, Trisha lassan átküzdötte magát a teacsarabfolton, közben bogyókat szedegetett, és a makk tetejére öntötte őket (már amit nem a szájába zúdított).
Mire visszaért oda, ahol korábban megpróbált elegendő bátorságot gyűjteni, hogy megérintse azt, amit lát, Trisha már majdnem újra önmaga volt. Nem teljesen, de azért eléggé jól érezte magát. A teljes volt az a szó, ami eszébe jutott, és ez annyira megtetszett neki, hogy fennhangon kimondta, nem is egyszer, hanem kétszer.
Hátizsákját maga után vonszolva a patakhoz vánszorgott, és leült egy fa alá. A vízben, kedvező előjelként, megpillantott egy kicsi, foltos halat, amely a folyás irányában száguldott: talán egy kölyök pisztráng volt.
Trisha egy ideig lehunyt szemmel, arcát a nap felé fordítva üldögélt. Aztán ölébe húzta a hátizsákot, belenyúlt, és összekeverte a bogyót a makkot. Erre eszébe jutott, hogy Dagobert McCsip is így játszadozik a pénzével a páncéltermében, és elragadtatva felkacagott. Ez a kép egyszerre abszurd és tökéletes.
Kibontott úgy egy tucat bükkmakkot, összekeverte körülbelül ugyanannyi bogyóval (ezúttal vörös pecsétes ujjai egy úrihölgy körültekintésével távolították el a szárakat), az eredményt pedig három egyforma marékban tömte a szájába: desszert. Az íz mennyei volt – mint a vegyes gabonapehely, amit az anyja szokott enni reggelire –, és amikor az utolsó marékkal is elfogyasztotta, észrevette, hogy nemcsak egyszerűen jóllakott, hanem egyenesen bezabált. Nem tudni, meddig fog tartani ez az érzés – a makk és a bogyó talán olyan, mint a kínai étel, az ember megtelik tőle, egy óra múlva viszont újra éhes –, most azonban a hasa éppen olyan, mint egy túlterhelt karácsonyi harisnya. Csodálatos érzés tele lenni. Kilenc évet élt anélkül, hogy ezt tudta volna, és reméli, hogy most már sose fogja elfelejteni: csodálatos érzés tele lenni.
Trisha nekidőlt a fának, és mélységes boldogsággal és hálával pillantott a hátizsákjába. Ha nem lenne ennyire tele (tele, mint a déli busz, gonr dolta), beledugná a fejét, mint egy kanca a zabzsákba, csak hogy megteljen az orra a teacsarab és a bükkmakk összevegyülő, finom illatával.
– Megmentettétek az életemet, srácok – mondta. – Megmentettétek az én vacak életemet.
A rohanó patak túloldalán egy kis tisztás terül el, fenyőtűszőnyeg borítja. A napfény élénksárga sugarakban vetül a tisztásra, tele lustán táncoló virágporral és erdei porral.-Pillangók játszadoznak a fényben, felröppennek, majd leereszkednek. Trisha összefonta a karját a hasán, ahol abbamaradt a morgás, és a lepkéket nézte. Ebben a pillanatban nem hiányzik az anyja, az apja, a bátyja, sem a legjobb barátja. Ebben a pillanatban nem is akar hazamenni, bár mindene fáj, a feneke pedig ég, viszket és dörzsölődik, amikor lép. Ebben a pillanatban béke honol benne, sőt több, mint béke. Élete legmegelégedettebb pillanata. Ha kikerülök innen, sosem leszek képes elmagyarázni nekik, gondolta. Le-lecsukódó szemmel nézte a patak túloldalán táncoló lepkéket. Két fehér; a harmadik bársonyosan sötét, barna vagy talán fekete.
Mit magyaráznál el, drágám? A vagány csaj volt az, de ez egyszer a hangja nem hideg, csupán kíváncsi.
Hogy mi is van valójában. Hogy milyen egyszerű ez az egész. Csak eszik az ember... csak eszik valamit, és aztán jóllakik...
– A Hallhatatlan – szólalt meg Trisha. A pillangókat nézte. Két fehér és egy sötét, lebuknak, majd a magasba szökkennek a délutáni napsütésben. Kis Fekete Sambóra gondolt, aki a fa tetején csücsül szép új ruhájában, a tigrisek pedig körbe-körbe futkároznak alatta, csak szaladnak és szaladnak, amíg aztán elolvadnak és vajjá válnak. Apa szerint karamellé.
Jobb keze kicsúszott a balból, legurult a hasáról, és tenyérrel felfelé a földre puffant. Túl sok munkával járt volna visszatenni, így hát Trisha otthagyta.
A Hallhatatlan, drágám? Mi van vele?
– Nos – kezdte Trisha vontatott, álomittas, megfontolt hangon. – Nem úgy néz ki a dolog, mintha semmi sem lenne ott... ugye?
A vagány csaj nem válaszolt. Trisha örült ennek. Olyan álmos, úgy jóllakott, olyan csodálatosan érzi magát. De nem aludt el; még utólag sem érzi úgy, hogy aludt volna, pedig tudja, hogy minden bizonnyal elszunyókált. Emlékszik, hogy apa hátsó kertjére gondolt az új, kisebb ház mögött, hogy a füvet le kellene már nyírni, és hogy a kerti törpék milyen alattomosak – mintha tudnának mindent, amit az ember nem tud –, és hogy apa hogyan vált egyszerre szomorúvá és öreggé, miközben az az állandó sörszag áradt a testéből. Az élet nagyon szomorú tud lenni, és általában az is. Az emberek úgy tesznek, mintha ez nem így lenne, és hazudnak a gyerekeiknek (egyetlen mozifilm vagy TV-program sem készítette fel például arra, hogy elveszíti az egyensúlyát és a saját szarába huppan), azért, hogy ne ijesszék el őket és ne ábránduljanak ki, pedig igen, az élet szomorú tud lenni. A világnak fogai vannak, és beléd marhat, amikor csak akar. Trisha ezt már megtanulta. Csak kilencéves, de már tudja ezt, és úgy érzi, képes elfogadni. Végül is, már majdnem tízéves, és nagy a korához képest.
Nem tudom, miért nekünk kell fizetnünk azért, amit ti rontottatok el! Ez volt az utolsó dolog, amit Pete-től hallott, és most úgy érzi, tudja a helyes választ. Kegyetlen válasz, de minden bizonnyal igaz: csak. És akinek nem tetszik, vegyen egy jegyet, és álljon sorba.
Trisha úgy érzi, most sok szempontból idősebb, mint Pete.
A patak folyásirányába nézett, és látta, hogy körülbelül harminc-negyven méterre tőle egy másik csermely ömlik az övébe; kicsi, permetfelhőt szóró vízesésként bukik át a parton. Ez az. Állítólag így működik a dolog. Ez a másik patak biztosan egyre nagyobb lesz, ez biztosan el fogja vezetni az emberekhez. Ez...
Trisha visszanézett a patak másik oldalán elterülő kicsiny tisztásra, három ember áll ott, és őt nézik. Legalábbis úgy tűnik; nem látni az arcukat. És a lábukat sem. Hosszú leplet viselnek, mint a papok azokban a kosztümös filmekben. (»Nagyon rég volt, mikor a hős lovagok a hölgyek popsiját nézték, szokta néha énekelni Pepsi Robichaud ugrókötelezés közben.) Leplük a tisztás tűszőnyegét söpri. A csuklyák eltakarják az arcukat. Trisha a patak innenső partjáról nézi őket, megijedt egy kicsit, de nem fél igazán, most még nem. Két lepel fehér. A középső alakon pedig fekete.
– Kik maguk? – szólítja meg az alakokat. Megpróbál egy kicsit jobban felülni, de nem sikerül. Túlságosan tele van a hasa. Életében először úgy érzi, mintha az étel megbénította volna. – Segítenének rajtam? Eltévedtem. Eltévedtem... – Nem emlékszik. Két napja, vagy talán három? – ...néhány nappal ezelőtt. Segítenének, kérem?
Az alakok nem válaszolnak, csak állnak, és bámulják őt (legalábbis azt feltételezi, hogy őt nézik), és Trisha ekkor kezd félni. Karjuk a mellükön keresztbe fonva, és nem látszik a kezük sem, mert a leplek hosszú ujja eltakarja.
– Kik maguk? Azonnal mondják meg, kik maguk!
A bal oldali alak előrelép, és amikor a csuklyájához emeli a kezét, fehér ruhája alól hosszú fehér ujjak tűnnek elő. Hátratolja a csuklyát, amely értelmes (bár eléggé lószerű) arcot fed fel, és alatta nagy tokát. Az alak úgy néz ki, mint Mr. Bork, a természettudomány-tanár a Sanford Általánosból, aki Észak-New England növényeiről és állatairól mesélt nekik... beleértve, természetesen, a világhírű bükkmakkot is. A legtöbb fiú és néhány lány (Pepsi Robichaud például) Bolond Borknak csúfolja. Most Trishát nézi a patakon túlról, kicsi, aranykeretes szemüvege mögül.
– Tom Gordon istenétől jövök – szólal meg. – Akihez Tom felmutat, amikor megmenti a meccset.
– Tényleg? – mondja Trisha udvariasan. Nem tudja igazán eldönteni, hogy megbízzon-e ebben a fickóban. Ha azt mondta volna, hogy ő maga Tom Gordon istene, tuti biztos, hogy nem hinne neki. Sok mindent el tud hinni, de azt azért nem, hogy Isten úgy néz ki, mint az ő negyedikes természettudomány-tanára. – Ez... nagyon érdekes.
– Nem tud segíteni rajtad – folytatja Bolond Bork. – Ma nagyon elfoglalt. Például, volt egy földrengés Japánban, igen erős. Rendszerint nem avatkozik az emberek dolgaiba, azt viszont el kell ismernem, hogy igenis sportrajongó. De nem szükségszerűen Red Sox-rajongó.
Az alak visszalép a helyére, és felemeli a csuklyáját. Aztán a másik fehér köpenyes, a jobb oldali lép ki... mint ahogy Trisha már előre tudta. Végül is, ezeknek a dolgoknak megvan a maguk rendje – három kívánság, három utazás a babszáron, három nővér, három esély, hogy az ember kitalálja a gonosz törpe nevét. Nem is beszélve a három őzről, akik bükkmakkot esznek az erdőben.
Álmodom?, kérdi Trisha önmagától, és felemeli a kezét, hogy megérintse a bal arccsontján lévő darázscsípést. Ott van, és bár a duzzanat egy kissé már lelappadt, az érintés még mindig fáj. Ez nem álom. Amikor viszont a második fehér köpenyes is hátratolja a csuklyáját, és Trisha megpillant egy férfit, aki úgy néz ki, mint az apja – nem teljesen olyan, körülbelül annyira Larry McFarland, mint amennyire az első fehér köpenyes Mr. Bork –, azt gondolja, ez csak álom lehet. És na ez így van, egyetlen eddigi álmára sem hasonlít.
– Nehogy azt mondd, hogy a Hallhatatlantól jössz!
– Tulajdonképpen én magam vagyok a Hallhatatlan – mentegetőzik a férfi, aki az apjára hasonlít. – Ahhoz, hogy megjelenjek, fel kellett vennem valaki olyannak az alakját, akit ismersz, mert valójában eléggé gyenge vagyok. Semmit sem tehetek érted, Trisha. Sajnálom.
– Részeg vagy? – Trisha hirtelen méregbe gurul. – Ugye részeg vagy? Innen is érzem a szagodat. Ember!
A magát Hallhatatlannak nevező fickó felvillant egy röpke, szégyenkező mosolyt, majd szó nélkül visszalép a helyére, és felteszi a csuklyáját.
A fekete köpenyes alak következik. Trishát hirtelen rémület fogja el.
– Ne – nyögi, – Te ne – megpróbál felkelni, de még mindig nem tud megmozdulni. – Te ne, te menj el, hagyj békén.
A feketébe burkolt kar azonban felemelkedik, és sárgásfehér karmok villannak elő... azok a karmok, amelyek a jeleket vágták a fákba, a karmok, amelyek letépték a szarvas fejét, és aztán széthasították a testét.
– Ne – suttogja Trisha. – Kérem, ne. Nem akarom látni.
A fekete köpenyes rá se hederít. Hátratolja a csuklyáját. Nincs alatta arc, csak egy torz, darazsakból álló fej. A darazsak egymás hegyén-hátán másznak, tolakodnak, zümmögnek. Ahogy mozognak, Trisha emberi arcvonások nyugtalanító nyomait fedezi fel: egy üres szem, egy mosolygó száj, A fej úgy zúg, mint a legyek a szarvas szétmarcangolt nyakán; mintha a fekete köpenyes teremtménynek motor lenne az agya helyén.
– Az erdőben lévő valamitől jövök – szólal meg zümmögő, nem emberi hangon. Olyan a hangja, mint a fickónak a rádióban, aki figyelmeztet bennünket, hogy ne dohányozzunk, aki elveszítette a hangszálait egy rákműtét során, és most egy torkához tartott szerkentyűn át kell beszélnie. – Az Elveszettek Istenétől jövök. Figyel téged. Vár rád. Ő a te titokzatos párod, te pedig az övé.
– Tűnj el! – szeretné üvölteniTrisha, de csak rekedt, nyafogó suttogás hagyja el a száját.
– Az egész világ egy nagy vészterv, és attól tartok, minden, amit érzékelsz, igaz – mondja a fekete alak zümmögő darázshangján. Karmai lassan végigszántják az arcát, sebet szakítanak rovarhúsába, és felfedik az alatta fénylő csontot. – A világ bőrét fullánkokból szőtték, ezt most már te is tudod. Alatta pedig nincs más, csak csont és mindannyiunk közös Istene. Ez eléggé meggyőző, nem?
Trisha rémülten, zokogva elfordítja a tekintetét – vissza a patakra. Azt vette észre, hogy ha nem néz a visszataszító darázspapra, egy kicsit tud mozogni. Arcához emeli a kezét, letörli a könnyeit, és újra az alak felé néz. – Nem hiszek neked! Nem...
A darázspap eltűnt. Mindhárman eltűntek. Csupán a pillangók táncolnak a patak túlsó partján a levegőben, és most nemcsak három, hanem nyolc vagy talán kilenc is, mind különböző színűek, nemcsak fehérek és feketék. A fény is megváltozott; kezd arany-narancs árnyalatot felvenni. Legalább két óra telt el, talán három. Tehát valószínűleg aludt. „Csak álom volt az egész”, ahogy a filmekben szokták mondani... de nem emlékszik, hogy elaludt volna, akármilyen keményen próbálja is, egyáltalán nem emlékszik semmiféle tudatkiesésre sem. És nem olyan érzés volt, mintha álom lett volna.
Aztán eszébe jut valami, ami egyszerre rémisztő és különös módon megnyugtató is: talán a makk és a bogyó kábította el, amellett, hogy táplálta.
Léteznek olyan gombák, amelyektől elkábul az ember, és néha a gyerekek esznek belőlük, hogy feldobják magukat, és ha a gombák képesek rá, a teacsarab miért ne? – Vagy a levele – mondta Trisha. – Talán a levele volt. Fogadok, hogy az volt. – Oké, nincs több levél, akármilyen bizsergető is az íze.
Trisha felkelt, összegörnyedt, és az arca megvonaglott, ahogy a hasa begörcsölt. Kiengedett egy kis gázt, és ettől jobban lett. Aztán a patakhoz ment, kiszúrt néhány méretes követ, amelyek kiálltak a vízből, és átugrált rajtuk. Bizonyos szempontból úgy érzi, mintha kicserélték volna, tisztán lát, és tele van energiával, a darázspap emléke mégis kísérti, és tudja, hogy szorongása csak erősebb lesz, miután a nap lemegy. Ha nem lesz elég óvatos, a rettegés a hatalmába keríti. De ha be tudja bizonyítani önmagának, hogy csak álom volt az egész, amelyet a teacsarab levelei okoztak, vagy talán a víz, amelyhez a szervezete még nem szokott egészen hozzá...
Egyre idegesebb lett, úgy érezte magát, mint egy horrorfilm szereplője, a hülye lány, aki bemegy egyenesen a pszichopata házába, miközben azt kérdezi „Van itt valaki?”. Visszanézett a patak másik oldalára, de hirtelen úgy érezte, valami nézi az erdőből ezen a parton, és olyan gyorsan fordult meg, hogy majdnem orra esett. Semmi sincs itt. Sehol semmi, már amennyire meg tudja állapítani.
– Megőrültél – mondta halkan, de az érzés, hogy figyelik, visszatért, és ráadásul erősen. Az Elveszettek Istene az, a darázspap megmondta előre. Figyel téged, vár rád. A darázspap mondott mást is, de ez az, amire Trisha leginkább emlékszik. Figyel téged, vár rád.
Trisha odament, ahol meggyőződése szerint a három köpenyes alak állt, és a nyomukat kereste, bármilyen nyomot. Semmit sem talált. Fél térdre ereszkedett, hogy közelebbről is szemügyre vehessen mindent, de így se talált semmit, még egy tűlevél nélküli foltot sem, amelyet rémült agya lábnyomként értelmezhetett volna. Felkelt, megfordult, hogy átkeljen a patakon, de közben valami megkapta a szemét jobbra a fák között.
Közelebb ment, megállt, és a gubancos sötétségbe bámult, ahol a vékony törzsű, szorosan egymás mellett nőtt, fiatal fák helyért és fényért, a föld alatt pedig kétségkívül nedvességért és gyökérhelyért harcolnak a telhetetlen bokrokkal. A sötétedő zöldben itt-ott nyírfák állnak, mint sovány szellemek. Egyikük kérgére valami ráfröccsent. Trisha idegesen pillantott hátra a válla felett, aztán a fák közé lépett, és elindult a nyírfa felé. A szíve hevesen vert, agya pedig szinte sikított, hogy hagyja ezt abba, ne legyen ilyen bolond, ilyen ütődött, ilyen seggfej, Trisha azonban nem állt meg.
A nyírfa lábánál összegabalyodott, vérző belsőségrakás hever, olyan friss, hogy még csak néhány legyet vonzott oda. Tegnap a hasonló látványra minden erejével küzdenie kellett, nehogy hányjon, ma viszont minden más; a dolgok megváltoztak. Nincsen gyomorszorítás, mélyen a torkából eredő szaftos csuklás, vagy ösztönös késztetés, hogy elforduljon, vagy legalább máshová nézzen. Mindezek helyett hidegséget érez, ami valahogy sokkal rosszabb. Olyan, mint vízbe fulladni, csak éppen kifordítva.
Egy darabka barna szőr akadt a zsigerek melletti bokrokba, rajta fehér foltok. Egy őzgida maradványai ezek, és Trisha egészen biztos volt abban, hogy az egyiké azok közül, akikkel a bükkmakkos tisztáson összeakadt. Egy kicsit bentebb a fák között, ahol az erdő már az éj felé alkonyul, egy égerfát pillantott meg újabb mély karomnyomokkal. A vágások fenn vannak, ahol csak egy nagyon magas ember érheti el. Nem mintha Trisha azt hinné, hogy ez egy ember műve.
Figyel téged. Igen, ebben a pillanatban is figyeli. Trisha szinte érzi, hogy szemek másznak a bőrén, ahogyan az apró rovarok, a muslicák és a törpeszúnyogok szoktak. Lehet, hogy a három pap csak álom volt, vagy érzékcsalódás, az Őzzsigerek és az égerfán lévő karomnyomok viszont nem. És a bőrén futkározó szemek sem.
Trisha zihál, a szeme jobbra-balra ugrál, miközben a patakcsobogás felé hátrál, és várja, hogy megpillantsa őt az erdőben, az Elveszettek Istenét. Kiszabadult az aljnövényzetből, és kis ágakat megragadva tolat a patakig. Amikor odaér, megperdül, és átszökell a köveken, meg van győződve arról, hogy a valami éppen most ugrik ki a fák közül a háta mögött az agyaraival, karmaival és fullánkjaival együtt. Trisha megcsúszott a második kövön, és kis híján beleesett a vízbe, de sikerült megtartania az egyensúlyát, és felkapaszkodott a túloldalon. Megfordult és visszanézett. Semmi sincs odaát. Még a lepkék is eltűntek, bár egy-kettő még táncol, vonakodnak elismerni, hogy ennek a napnak vége.
A hely megfelelő lenne arra, hogy itt töltse az éjszakát, közel van a teacsarabbokrokhoz és a bükkmakkos tisztáshoz is, de képtelen lenne ott maradni, ahol azokat a papokat látta. Valószínűleg csak egy álom szereplői voltak, de a fekete köpenyes szörnyű volt. És itt van az őzgida is. Ha a legyek egyszer igazán nagy számban megérkeznek, vég nélkül hallani fogja a zümmögésüket.
Trisha kinyitotta a hátizsákot, kivett egy marék bogyót, aztán megtorpant. – Köszönöm – mondta nekik. – Tudjátok, ti vagytok a legjobb étel, amit valaha ettem.
Folytatta útját lefelé a patak mentén, közben megbontott és elrágcsált néhány bükkmakkot. Egy kis idő múlva énekelni kezdett, először csak próbaképpen, aztán viszont meglepő lelkesedéssel, miközben a nap a vége felé közeledett: „Ölelj át... mert melletted kell lennem... a szerelmed örök... úgy érzem, kicseréltek...”
Ez az, kislány.

 

 

A HETEDIK JÁTÉKRÉSZ ELSŐ FELE

 

Ahogy a szürkület igazi sötétséggé sűrűsödött, Trisha egy kövekkel borított, nyílt terepre ért, amely alatt kicsi, árnyékkék völgy terült el. Mohón figyelte a völgyet, abban reménykedett, hogy talán fényeket pillant meg, de sajnos nem így történt. Egy vöcsök felkiáltott valahol messze, egy varjú pedig barátságtalanul visszakárogott. Ez volt minden.
Trisha körülnézett, sok alacsony, a földből kiálló követ látott, közöttük a tűleveleket függőágyakra emlékeztető halmokba hordta össze a szél. Trisha letette a hátizsákját az egyik ilyen fenyőtűkupac mellé, odament a legközelebbi fenyőcsoporthoz, és letört annyi ágat, amennyiből matracot készíthetett. Aligha lesz olyan, mint a Serta Perfect Sleeper, de azért megteszi. A közelgő sötétség felkeltette a magány és a sóvárgó honvágy ismerős érzését, de a nagy rémület már elmúlt. Az érzés, hogy valami figyeli, elillant. Ha tényleg volt valami az erdőben, elment, és magára hagyta.
Trisha visszabaktatott a patakhoz, letérdelt, és ivott. A nap folyamán voltak kisebb gyomorgörcsei, de úgy tűnik, a teste lassanként alkalmazkodik a vízhez. – A makkal és a bogyóval sincs baj – mondta, és elmosolyodott. – Kivéve néhány rossz álmot és hasonlót.
Visszament hátizsákjához és hevenyészett ágyához, elővette a walkmant, és behelyezte a füldugókat. Elszusszant mellette egy szellő, amely elég hűvös volt ahhoz, hogy lehűtse izzadt bőrét, még bele is borzongott. Előbányászta hát esőköpenye maradványait, és magára terítette a piszkos, kék, műszálas anyagot, mint egy takarót. Nem is igazán azért, mert valóban melegít, inkább (ez anya egyik mondása) az illúzió kedvéért.
Bekapcsolta a walkmant, és bár nem állította át a sávkeresőt, ma este nem fogott be mást, csak gyenge recsegést. Elveszítette a WCAS-t.
Az FM sávon keresgélt. A 95 körül alig hallható klasszikus zenét talált, a 99-en pedig egy fenyegetőző hittérítőt, aki a megváltásról ordibált. Trishát nagyon érdekli a megváltás, de nem az a fajta, amelyről ez a fickó beszél; az egyetlen segítség az Úrtól, amire most azonnal szüksége van, egy helikopter tele barátságosan integető emberekkel. Továbbtekerte hát a gombot, és a 104-en hangosan és tisztán befogta Celine Diont; tétovázott egy kicsit, aztán mégis tovább keresgélt. Ma este a Red Soxot akarja – Joe-t és Troopot, nem pedig Celine-t, ahogy arról énekel, hogyan fog a szíve tovább és tovább élni.
Az FM-en nem talált baseballt, és tulajdonképpen mást sem. Átváltott az AM sávra, és a 850 felé csavarta a gombot, a bostoni WEEI felé. Az 'EEI a Red Sox anyahajójának állomása. Trisha nem számított tökéletes vételre, de azért reménykedett; rengeteg adót találhat az ember az AM-en éjszaka, az 'EEI pedig eléggé erős. Valószínűleg néha elhalkulna az adás, de ebbe még beletörődne. Nincs túl sok dolga ma estére, semmi izgi randevú vagy ilyesmi.
Az 'EEI-t tisztán befogta – kristálytisztán –, Joe és Troop viszont nincsenek adásban. Helyettük egy (apa szavaival élve) „talk-show-majom” műsora megy. Egy sport-talk-show-majom műsora. Talán esik az eső Bostonban? A játékot törölték, a székek üresek, a pályán vízhatlan ponyva? Trisha kétkedőn pillantott fel saját égdarabkájára, ahol most úgy fénylenek az első csillagok, mint flitterek a sötétkék bársonyon. Nemsokára iszonyú sok lesz belőlük; egyetlen felhő sincs az égen. Persze Boston százötven mérföldre van innen, talán még annál is messzebb, de...
A talk-show-majom Waltal cseveg, aki Framinghamben lakik, Walt a kocsitelefonjáról beszél. A talk-show-majom megkérdezi tőle, hogy most éppen hol jár, és Walt Framinghamből azt feleli, „Valahol Danversben, Mike”, és úgy ejti a város nevét, ahogyan a massachusettsiek szokták – Danvizz, nem is városnévnek hangzik, hanem valami italnak, amit azért iszik az ember, hogy megnyugtassa háborgó gyomrát. Eltévedt az erdőben? Ivott a patakból, és ennek következtében kiszarta még az agyát is? Egyetlen evőkanál Danvizz, és máris jobban érzi magát!
Walt Framinghamből azt szeretné tudni, miért mutat Tom Gordon mindig az égre, amikor megment egy pontot („Tudod, Mike, az a mutatásos cucc”, Walt így fogalmazta meg), és Mike, a sport-talk-show-majom elmagyarázza neki, hogy a 36-os számú ily módon mond köszönetet Istennek.
– Inkább Joe Kerriganre kellene mutogatnia – mondja Walt Framinghamből. – Kerrigan ötlete volt, hogy befejező dobót csináljanak belőle. Tudod, kezdőjátékosként nagyon gyengécske volt.
– De talán Isten adta Kerrigannek ezt az ötletet, gondoltál már valaha erre, Walt? – kérdezi a talk-show-majom. – Azok kedvéért mondom, akik esetleg nem tudják, hogy Joe Kerrigan a Red Sox dobóedzője.
– Én tudom, te barom – mordul felTrisha türelmetlenül.
– Többnyire a Soxról beszélgetünk ma este, míg a Sox egyik ritka szabad estéjét élvezheti – mondja Mike, a talk-show-majom. – Holnap kezdenek egy hárommeccses sorozatot az Oakland ellen – igen, Nyugati part, jövünk, önök pedig meghallgathatják az egészet itt a WEEI-n –, de a holnapi nyílt mérkőzés.
Nyílt mérkőzés, ez mindent megmagyaráz. Trishát nevetségesen nagy csalódás kerítette hatalmába, és könny szökött a szemébe (Danvizzben úgy mondanák, hogy könnyezzni kezzdett). Most olyan könnyedén sír, most mindenen sír. Annyira várta a játékot, a fenébe is; nem is tudta, hogy ennyire szüksége van Joe Castiglione és Jerry Trupiano hangjára, amíg ki nem derült, hogy nem fogja hallani őket.
– Van néhány szabad vonalunk – mondja a talk-show-majom –, használjuk ki őket. Ki gondolja úgy, hogy Mo Vaughnnak abba kellene hagynia a gyerekes viselkedést, és egyszerűen alá kellene írnia a szerződést? Tulajdonképpen mennyi pénzre van még szüksége ennek a fickónak? Jó kérdés, mi?
– Ez egy hülye kérdés, te agyalágyult – morog Trisha bosszúsan. – Ha úgy ütnél, mint Mo, te is rengeteg pénzt kérnél.
– Akarnak a csodálatos Pedro Martinezről beszélgetni? Vagy Darren Lewisról? A Sox-dobók bemelegítőhelyéről? Szép kis meglepetés a Red Soxtól, ugye? Hívjanak, és mondják el, mit gondolnak. Máris visszajövök.
Vidám hang kezdi énekelni az ismerős csilingelést: – Kit hív, ha a kocsi bedöglött?
– 1-800-54-ÓRIÁS-t – feleli Trisha, és elteker az 'EEI-ről. Talán talál egy másik meccset. Most még a gyűlölt Yankees is megtenné. De még mielőtt valahol basebalt találna, Trisha kővé dermedt a saját neve hallatán.
– ...kezdenek szertefoszlani a kilencéves Patrícia McFarland után, aki szombat délelőtt tűnt el.
A bemondó hangja gyenge, el-elhalkul. Trisha előredől, ujjai a füléhez emelkednek, és mélyebbre nyomják a kis fekete fülhallgatókat.
– A connecticuti hatóságok egy, a maine-i állami rendőrségre befutott telefonos tipp alapján a mai napon letartóztatták a weymouthi Francis Raymond Mazzerolét, és hat órán keresztül faggatták a McFarland lány eltűnésével kapcsolatban. Mazzerolét, aki egyébként építőmunkás, és jelenleg egy hartfordi hídépítésnél áll alkalmazásban, már kétszer elítélték kiskorúak megrontása miatt, egyelőre viszont felfüggesztették kiadatását Maine-nek, amíg vizsgálják a legújabb, szexuális erőszakra és kiskorú megrontására vonatkozó vádak megalapozottságát. Eddig azonban úgy tűnik, hogy semmit sem tud Patrícia McFarland tartózkodási helyéről. Egy nyomozáshoz közeli forrás szerint Mazzerole azt állítja, hogy az elmúlt hétvégét Hartfordban töltötte, és hogy ezt számos szemtanú igazolja...
A hang elhalt. Trisha lekapcsolta a rádiót, és kihúzta a fülhallgatókat a füléből. Még mindig őt keresik? Úgy néz ki, igen, de a mai nap nagy részét mégis azzal töltötték, hogy a körül a Mazzerole körül settenkedtek.
– Milyen agyalágyult társaság! – mondta szomorúan, és visszatette a walkmant a hátizsákba. Hanyatt feküdt a fenyőágakon, magára terítette a köpenyét, aztán addig fészkelődött, amíg szinte kényelmesen feküdt. Egy szellő suhant el felette, és Trisha most nagyon örül, hogy a kiálló kövek közötti egyik függőágyszerű mélyedésbe ágyazott. Hűvös az este, és valószínűleg határozottan hideg lesz, mielőtt a nap felkel.
A feje feletti feketeségben millió csillag ragyog, mintha előre jeleznék ezt. Pontosan egymillió. Egy kicsit el fognak sápadni, amint a Hold felkel, de most még eléggé fényesek ahhoz, hogyTrisha piszkos arcát jégszínűre fessék. Mint mindig, Trisha most is azon tűnődik, vajon a ragyogó pettyek bármelyike melegít-e más élőlényeket. Vannak ott dzsungelek tele mesés, ismeretlen állatokkal? És piramisok? Királyok és óriások? Esetleg a baseball valamilyen változata?
– Kit hív, ha a kocsi bedöglött? – dúdolta. – 1-800-54...
Hirtelen abbahagyta az éneklést, és felsziszszent, mintha megfájdult volna valamije. Fehér láng karmok az égbe, ahogy egy csillag lehullott. A csík átfutott a feketeségen, aztán félúton elpislant. Nem csillag volt, persze, nem igazi csillag, hanem meteor.
Még egy, és aztán még egy. Trisha felült, esőköpenye rongyai az ölébe gyűröttek, a szeme tágra nyílt. Itt jön a negyedik és az ötödik, ezek más irányba tartanak. Ez egy valóságos meteor-zápor.
Mintha valami csak arra várt volna, hogy Trisha ezt megértse, az ég hirtelen fényes kondenz-csíkok néma viharában gyulladt fel. Trisha hátravetett fejjel és tágra nyílt szemmel bámult, karja a mellkasa előtt, alig kapott levegőt, ideges, körömrágott ujjai a vállába markoltak. Sosem látott ehhez hasonlót, és nem is álmodta, hogy létezhet ehhez fogható.
– Ó, Tom – suttogta remegő hangon. – Ó, Tom, nézd ezt. Látod?
Legtöbbjük csupán pillanatnyi fehér villanás volt, vékony, egyenes villanások, és olyan gyorsan elenyésztek, hogy káprázatnak tűnhettek volna, ha nem lett volna olyan sok belőlük. Néhány azonban – öt, talán nyolc – hangtalan tűzijátékként robbantotta fel az eget, a ragyogó csíkokat narancsszín szegély övezte. A narancsszín talán csak káprázat volt, ám Trisha mégsem úgy gondolta.
Végül a zápor alábbhagyott. Trisha visszafeküdt, és addig rendezgette teste különböző fájó részeit, amíg újra kényelembe helyezte magát... legalábbis a körülményekhez képest. Most úgy tekint az egyre szórványosabb villanásokra, mint kődarabokra, amelyek sokkal messzebb vannak az úttól, mint amilyen messze ő valaha is eljuthat, a Föld vonzásába pottyannak, és ahogy a légkör egyre sűrűsödik, először pirossá válnak, aztán pedig röpke, vakító ragyogással halálra égnek, így aludt el.
Álmai töredékesek, de elevenek voltak: egyfajta lelki meteorzápor. Egyetlen olyan álmát, amelyre valamivel tisztábban képes visszaemlékezni, éppen azelőtt álmodta, hogy az éjszaka közepén köhögve és dideregve felébredt; az oldalán feküdt, térdét az álláig fölhúzta, és egész testében remegett.
Ebben az álomban ő és Tom Gordon egy öreg réten voltak, amelyet bokrok és fiatal fák, leginkább nyírfák ölelnek körül. Tom egy szilánkos karó mellett áll, amely körülbelül a csípőjéig ér. A karó tetején egy régi csavar, rozsdavörös. Tom ezt lökdösi az ujjaival. Bemelegítő pulcsiját viseli a meze felett. A szürke mez van rajta, mint az idegenben játszott meccseken mindig. Ma este Oaklandben van. Trisha megkérdezi arról a „mutatásos cuccról”. Persze tudja a választ, mégis megkérdezi. Talán azért, mert Walt Framinghamből tudni akarja, és egy olyan rádiótelefonos idióta, mint Walt, nem hinne egy kislánynak, aki eltévedt az erdőben; Walt egyenesen a befejező dobó szájából szeretné hallani.
– Azért mutatok fel, mert Istennek az a szokása, hogy a kilencedik játékrész második felében bukkan fel – mondja Tom. Az ujjai között lökdösi a karó tetején lévő csavart. Ide-oda, ide-oda. Kit hív, ha a csavar bedöglött? Természetesen az 1-800-54-CSAVAR-t. – Különösen, ha három futó van az alappontokon, és csak egy kieső van. – Erre valami csiripelt a fák között, talán csúfolódásképpen. A csicsergés egyre hangosabbá vált, míg Trisha ki nem nyitotta a szemét a sötétben, és rá nem döbbent, hogy a saját fogai vacogását hallotta.
Lassan feltápászkodott, arca eltorzult a fájdalomtól, mert teste minden porcikája tiltakozott ez ellen. A lába van a legrosszabb állapotban, őt szorosan követi a háta. Széllökés csapta meg – ezúttal nem szellő, hanem széllökés –, és majdnem feldöntötte. Azon tűnődött, vajon mennyi súlyt veszített. Még egy hét, és kötelet lehet körém kötni, és reptetni, mint egy papírsárkányt, gondolta. Ezen elnevette magát, de a nevetésből újabb köhögésroham lett. Keze a térdén, a feje lehajtva, és köhögött. A köhögés mélyen a mellkasából indult, és fülsértő ugatás formájában hagyta el a száját. Remek. Hát, ez remek. Csuklóját a homlokához érintette, de nem tudta megállapítani, hogy lázas-e.
Lassan, majdhogynem terpeszben – így kevésbé dörzsölődik a feneke –, visszament a fenyőkhöz, még több ágat tört, azt tervezte, hogy magára rakja őket, mint egy takarót. Az ágyához vitt egy nyaláb ágat, és éppen egy újabbat emelt fel, amikor megtorpant, félúton a fák és a tűlevéllel bélelt mélyedés között, amelyet alvóhelyéül választott. Lassan körbefordult a tündöklő négy órai csillagok alatt.
– Hagyj békén, jó? – kiáltotta, és ettől újra köhögnie kellett. Amikor a roham csillapult, megismételte, de halkabban: – Nem tudnád abbahagyni? Nem tudnál egyszerűen békén hagyni, élni hagyni?
Semmi. Semmi, csak a szél sóhajtása a fenyők között... aztán egy mordulás. Mély és halk, távolról sem emberi. Trisha mozdulatlanul állt, karja az illatos, nedvdús ágteher köré fonva. Bőrén kemény, apró gumók jelentek meg. Honnan jön ez a morgás? A patak ezen oldaláról? A túloldalról? A fenyők közül? Az a szörnyű érzése támadt, sőt szinte meg volt győződve róla, hogy a fenyvesből jön a hang. A valami, ami figyeli őt, a fenyők között van. Amikor takarónak való ágakat szedegetett, az arca talán alig egy méterre volt az övétől; a karmai pedig, amelyek a fákba téptek, és szétszaggatták a két őzet, talán csak néhány centire meredeztek az ő kezétől, ahogy az ágakat előre-hátra hajlítgatva letörte.
Trisha újra köhögni kezdett, és ez megtörte a mozdulatlanságát. Az ágakat rendezetlen halomban a földre hajította, és alájuk bújt, eszébe sem jutott, hogy eligazgassa őket. Ahogy az egyik ág megdöfte a csípőjén a darázscsípést, felnyögött, az arca eltorzult a fájdalomtól, aztán már egyetlen moccanás nélkül feküdt. Érzi, hogy a valami közeledik, előlopózik a fenyők közül, és végre eljön érte. A vagány csaj szerint rendkívüli valami, a darázspap szerint az Elveszettek Istene. Hívhatja az ember, ahogy csak akarja – a sötét zugok ura, a lépcsőházak császára, a gyermekek legszörnyűbb rémálma. Akármi is az, nem gyötri tovább; a játéknak vége. Egyszerűen lesöpri az ágakat, amelyek alatt lapul, és elevenen felfalja.
Köhögött és reszketett, egyáltalán nem érzékelte a külvilágot, és nem tudta volna megállapítani, mi a valóság és mi a képzelgés – tulajdonképpen ideiglenesen megőrült –, a tarkójára kulcsolta a karját, és várta, hogy az a valami széttépje a karmaival, aztán agyaras szájába gyömöszölje, így aludt el, és mire kedden a kora hajnali fényben felébredt, könyöktől lefelé mindkét karja elzsibbadt, a nyakát pedig először egyáltalán nem is tudta megmozdítani; a fejét kissé oldalra kellett tartania.
Azt hiszem, egyik nagyimat sem kell megkérdeznem, hogy milyen érzés öregnek lenni, gondolta, ahogy leguggolt pisilni. Azt hiszem, most már tudom.
Amikor visszament az ághalomhoz, az „ágyához” (mint az amerikai mókusok az üregekben, gondolta savanyúan), látta, hogy a tűlevéllel töltött fészkek egyikét – tulajdonképpen azt, amelyik az övéhez legközelebb esett – valami megbolygatta. A tűleveleket szétszórta, egy helyen pedig a vékony réteg fekete földbe ásta. Tehát mégsem volt olyan bolond a kora hajnali félhomályban. Vagy legalábbis nem egészen bolond. Mert később, miután elaludt, valami járt itt. Itt volt mellette, talán itt kuporgott, és nézte, ahogy ő alszik. Közben pedig azon gondolkodott, hogy elvigye-e, végül azonban úgy döntött, hogy nem, hogy hagyja érni még legalább egy napig. Hagyja, hogy édesedjen még, mint a teacsarab.
Trisha körbefordult, tompa déjá vu érzése támadt, de nem emlékezett rá, hogy néhány órával ezelőtt éppen így fordult volna meg egy majdnem ugyanilyen helyen. Kezét a szája elé téve idegesen köhintett egyet. A köhögéstől fáj a mellkasa, enyhe, tompa fájdalom ez, nagyon mélyen belül. De nem zavarja igazán – a fájdalom legalább meleg, és ma reggel minden más testrésze fázik.
– Elment, Tom – mondta. – Akármi is ez, elment. Egy kis időre, legalábbis.
Igen, mondta Tom, de vissza fog jönni. És előbb vagy utóbb szembe kell nézned vele.
– Ne fesd az ördögöt a falra – mondta Trisha. Ez McFarland nagyi mondása. Nem tudja pontosan, mit is jelent, de valahogy mégis érti, és úgy tűnik, illik az alkalomhoz.
Trisha egy kövön üldögélt az „ágya” mellett, elrágcsált három nagy marék bogyót és bükkmakkot, és közben próbálta elhitetni magával, hogy ez müzli. A bogyók ma reggel nem olyan finomak – egy kicsit rágósak –, és délben még kevésbé fognak ízleni. Mégis rávette magát, hogy mind a három marékkal megegye, aztán a patakhoz ment inni. Megpillantott még egy olyan kicsi pisztrángot, és bár azok, amelyeket eddig látott, nem sokkal voltak nagyobbak, mint egy lazac vagy egy nagyobbacska szardínia, Trisha hirtelen úgy döntött, megpróbál fogni egyet. A zsibbadás múlóban van, ahogy a nap felkelt, melegebb is lett, és Trisha kezdi kissé jobban érezni magát. Szinte reménykedik. Sőt talán még szerencsésnek is nevezhetné magát. Még a köhögés is csillapodott.
Visszament összekuszált ágyához, kiráncigálta szegény öreg, rongyos esőköpenyét, és az egyik kiálló kőre terítette. Éles kő után kutatott, és talált is egy megfelelőt nem messze onnan, ahol a patak a szakadék legömbölyített peremén keresztül az alant elterülő völgybe zuhan. Ez a lejtő is van olyan meredek, mint az, amelyiken az eltévedése napján legurult (mintha az a nap legalább öt évvel ezelőtt lett volna), Trisha mégis úgy vélte, ez sokkal könnyebb ereszkedés lesz. Itt sok fa van, amibe megkapaszkodhat.
Trisha rögtönzött vágószerszámát a köpenyéhez vitte (kiterítve hever a kövön, és úgy néz ki, mint egy nagy, kék papírbaba), és lefürészelte a kapucniját. Őszintén kételkedett benne, hogy tényleg sikerül halat fogni a kapucnival, de jó szórakozás lesz megpróbálni, és nem volt túl nagy kedve nekivágni a lejtőnek, amíg nem melegített be egy kicsit. Halkan dudorászott munka közben, először a Boyz To Da Maxx-dalt, amely egyfolytában a fejében van, utána a Hansons „MMMM-Bop” című dalát, aztán pedig a „Vigyél el a meccsre” egy töredékét. Többnyire azonban azt énekelte, hogy „Kit hív, ha a kocsi bedöglött?”.
Az éjszakai hűvös szellő elzavarta a bogarak nagy részét, de ahogy a hőmérséklet emelkedett, a kis légi parádézók szokásos felhője rajzott Trisha feje körül. Alig vette észre őket, csak akkor legyintett türelmetlenül, amikor túl közel kerültek a szeméhez.
Amikor Trisha végzett a kapucni lenyiszálásával, fejjel lefelé tartva lóbálta, és tárgyilagosan, sőt kritikus szemmel tanulmányozta. Érdekes. Kétségkívül túl idétlen ahhoz, hogy működjön, de akkor is érdekes.
– Kit hív, bébi, kit hív, ha az az átkozott bedöglött, ó, yeah – énekelte monoton hangon, míg a patakhoz sétált. Kiszemelt a vízben két egymás melletti, kiálló követ, és rájuk lépett. Terpeszállásban bámulta a rohanó áramlatot. A patak kavicsos medre habzik, de egyébként tiszta. Most éppen nincs erre egy szál hal sem, de hát aztán? Aki halászlány akar lenni, annak türelmesnek kell lennie. „Ölelj át... mer' meg kell rágnom téged”, énekelte, és felnevetett. Ekkora baromságot! Rögtönzött hálóját rongyos szegélyénél fogva lehajolt, és a patakba merítette.
A sodrás belekapott a kapucniba, de nem vitte el, tehát minden rendben. Csak a testtartással van gond – hajlított hát, fenék a levegőben, fej a derék magasságában. Nem lesz képes sokáig ebben a pózban maradni, de ha megpróbálna leguggolni a köveken, fájó, remegő lábai valószínűleg cserbenhagynák, és a patakba esne. Nem tenne jót a köhögésének, ha tetőtől talpig megmártózna a vízben.
Amikor dobolni kezdett a halántéka, Trisha behajlította a térdét, és egy kicsit megemelte a felsőtestét, így a patak folyásirányával szembe tudott nézni, és három közeledő, higanygyorsaságú villanást pillantott meg – halak, igen, semmi kétség. Ha lett volna elég ideje reagálni, Trisha bizonyára megrántotta volna a kapucnit, és egy halat sem fogott volna. De csak egyetlen gondolatra maradt ideje,
(víz alatti hullócsillagok)
és az ezüstös villanások már el is süvítettek a kövek között, amelyeken Trisha állt. Egyikük kikerülte a kapucnit, a másik kettő viszont egyenesen beleúszott.
– Ez az! – sikította Trisha.
Ezzel a kiáltással – amely éppen annyira volt az aggodalom és a döbbenet megnyilvánulása, mint az örömé – összefogta a kapucni szélét. Közben majdnem sikerült a patakba esnie. Két kézzel emelte fel a kapucnit, amely tele volt vízzel, a szélein még ki is loccsant. Ahogy Trisha visszalépett a partra, a kapucni alakját vesztette, és még több víz fröccsent ki belőle, ami csípőtől térdig átáztatta farmere bal szárát. Az egyik kicsi pisztráng kiloccsant a vízzel együtt, csapkodott a farkával, rángatózott, majd végül a vizet elérve elúszott.
– A SZENTSÉGIT! – ordította Trisha, és most nevetett is hozzá. A kapucnit még mindig maga előtt tartva ment fel a parton, és közben megint köhögni kezdett.
Amikor egyenes talajra ért, belenézett a kapucniba, szinte biztos volt benne, hogy semmit sem talál – elveszítette a másik halat is, a lányok nem fognak pisztrángot az esőköpenyük kapucnijával, még kicsiket sem, biztosan csak nem vette észre, hogy elmenekült. De a pisztráng még ott van, körbe-körbe úszkál a kapucniban, mint aranyhal a gömbakváriumban.
– Istenem, most mit tegyek? – kérdezte Trisha. Ez egy valóságos ima volt, egyszerre kétségbeesett és mámoros.
A kérdésre a teste válaszolt, nem a józan esze. Trisha rengeteg rajzfilmet látott már, amelyben a Prérifarkas képzeletében a Kengyelfutó Gyalogkakukk hálaadásnapi vacsorává változik. Nagyokat nevetett ezen, Pete szintén, és még anya is, ha nézte. Most viszont Trishának semmi kedve nevetni. A napraforgómag nagyságú bogyók és a bükkmakk nagyon jók voltak, de ennyi nem elég. Még ha együtt eszi őket az ember, és azt mondja magának, hogy ez müzli, akkor sem elég. A teste gyökeresen eltérő módon válaszol a tízcentis pisztrángra, amely a kék kapucniban úszkál, nem is igazán éhség ez, hanem egyfajta szorítás, görcs, amely a gyomrában összpontosul, valójában azonban mindenhonnan jön, egy artikulálatlan kiáltás,
(ADD NEKEM)
amelynek kevés köze van az agyához. Ez egy pisztráng, csak egy kicsi pisztráng, messze méreten aluli, de akármit is lát a szeme, a teste vacsorát érez. Igazi vacsorát.
Trisha agyában csak egyetlen értelmes gondolat keringett, ahogy a kapucnit a köpeny maradványához vitte, amely még mindig a kőre terítve hever (most fejetlen papírbaba): Megfogom tenni, de soha nem fogok beszélni róla. Ha megtalálnak megmentenek mindent el fogok mondani nekik kivéve azt hogyan estem a saját szaromba... és ezt.
Mindenféle terv vagy megfontolás nélkül cselekedett; a teste félretolta az agyát, és egyszerűen átvette a hatalmat. Trisha a kapucni tartalmát a tűlevéllel borított talajra öntötte, és nézte, ahogy a kis halacska ficánkolva fuldoklik a levegőn. Amikor a hal már mozdulatlan volt, Trisha felemelte, a köpenyre tette, és felvágta a hasát a kővel, amellyel a kapucnit lenyiszálta. Egy gyűszűnyi nyálkás lé folyt ki belőle, amely sokkal inkább hasonlított híg takonyra, mint vérre. A hal belsejében vékony, vörös beleket látott. Ezeket maszatos hüvelykujja körmével vájta ki. Mögöttük egy csont. Megpróbálta kicibálni, és félig-meddig sikerült is. Ez idő alatt agya csak egyszer próbálta meg átvenni az irányítást. Nem eheted meg a fejét, tiltakozott, és a bölcs hang nem igazán leplezte az alatta megbúvó iszonyatot és undort. Úgy értem... a szeme, Trisha. A szeme! Aztán a test újra félrelökte, ezúttal durvábban. Ha kíváncsi leszek a véleményedre, meg fogom zörgetni a ketreced rácsát, mondja néha Pepsi.
Trisha a farkánál fogva felemelte a kicsiny, kibelezett halat, a patakhoz vitte, és a vízbe mártotta, hogy megszabaduljon a rajta lévő fenyőtűktől és mocsoktól. Aztán hátrahajtotta a fejét, kitátotta a száját, és leharapta a pisztráng fejét. A kis csontok csikorogtak a foga alatt; agya pedig megpróbálta bemutatni, hogyan pukkan szét a pisztráng szeme a nyelvére pici, sötét, zselészerű cseppekben. Trisha futó pillantást vetett a képre, aztán teste ismét száműzte az agyát, ezúttal nemcsak egyszerűen félretolta, hanem megütötte. Az ész majd visszatérhet, ha szükség lesz rá; a képzelet is visszajöhet, ha szükség lesz rá. Jelenleg a test van soron, a test pedig azt mondja, vacsora, ez a vacsora, lehet, hogy még csak reggel van, de a vacsora már tálalva, és ma reggel friss hal van.
Az első adag pisztráng úgy csússzant le Trisha torkán, mint egy nagy korty csomós olaj. Az íze borzalmas volt, egyúttal csodálatos is. Az élet íze volt ez. Trisha a csöpögő haldarabot felfelé fordított arca előtt lóbálta, amíg kihúzott belőle még egy szálkát, közben pedig azt suttogta: – Tárcsázza az 1-800-54-FRISS-HAL-at.
Megette a pisztráng maradékát is, a farkával együtt.
Aztán a patak túlsó partját nézve és a száját törölgetve azon tűnődött, vajon ismét ki fog-e hányni mindent. Nyers halat evett, és bár az ízét még mindig érzi, alig tudja ezt elhinni. Gyomra furán megremegett, és Trisha azt gondolta: Ez az. Aztán böfögött egyet, és a gyomra megnyugodott. Amikor elvette a kezét a szájától, néhány halpikkely csillant meg a tenyerén. Egy grimasszal a farmerébe törölte a kezét, majd visszament a hátizsákjához. Belegyömöszölte a fejetlen esőköpenyt és a levágott kapucnit (amely végül egészen jól bevált, legalábbis ilyen fiatal és hülye halakkal szemben) az ennivalókészlet tetejére, aztán a vállára vette a hátizsákot. Erősnek érezte magát, szégyellte magát, büszke volt magára, lázas volt, és egy kicsit kába.
Nem fogok beszélni róla, ennyi az egész. Nem kell beszélnem róla, és nem is fogok. Még akkor sem, ha egyszer kijutok innen.
– És megérdemlem, hogy kijussak – mondta Trisha halkan. – Bárki, aki képes megenni egy nyers halat, megérdemli, hogy kijusson.
A japánok mindig nyers halat esznek, mondta a vagány csaj, miközben Trisha újra elindult a patak mentén.
– Akkor nekik elmondom – mondta Trisha. – Ha egyszer átruccanok látogatóba, elmondom nekik.
Ez egyszer úgy tűnt, hogy a vagány csaj nem tér vissza. Trisha odavolt az Örömtől.
Óvatosan ereszkedett le a lejtőn a völgybe, ahol a patak fenyők és lombhullató fák vegyes erdején gördül keresztül. A fák sűrűn egymás mellé tömörültek, viszont itt kevesebb a bozót és a földiszeder-folt, így a délelőtt folyamán Trisha jó tempóban haladt előre. Nem érezte, hogy figyelnék, a halevéstől pedig új erőre kapott. Elképzelte, hogyTom Gordon vele sétál, és hosszú, érdekes beszélgetést folytatnak, leginkább Trisháról. Úgy tűnt, Tom mindent tudni akar róla – melyek a kedvenc órái az iskolában, miért gondolja azt, hogy szemétség Mr. Hall részéről, hogy házi feladatot ad péntekenként, Debra Gilhooly miért olyan nagy kurva, hogyan tervezte ő és Pepsi tavaly mindenszentekkor, hogy Spice Girlsnek öltözve mennek édességet gyűjteni, amire aztán anya azt mondta, Pepsi anyja azt tesz, amit akar, de az ő kilencéves lánya nem fog édességet gyűjteni rövid szoknyában, magas sarkú cipőben és szűk felsőben. Tom teljes mértékig egyetértett Trisha mélységes felháborodásával.
Trisha éppen arról mesélt, hogyan tervezték Pete-tel, hogy szereznek apának egy rendelésre készült mozaikjátékot a születésnapjára attól a vermonti vállalattól (de ha ez túl drága, beérik egy kapával is), amikor hirtelen megtorpant. Mozdulatlanná dermedt. Elakadt a szava.
Majdnem egy teljes percig tanulmányozta a patakot, a szája sarka lekonyult, egyik keze pedig automatikusan hessegette a feje körül lebegő bogárfelhőt. Az aljnövényzet visszahúzódott a fák közé; maguk a fák satnyábbak, a fény pedig élénkebb. Tücskök zúgnak, ciripelnek.
– Ne – nyögött fel Trisha. – Nem lehet. Nem történhet meg újra.
A patak újszerű csendessége volt az, ami Trisha gondolatait eltérítette a Tom Gordonnal folytatott lebilincselő beszélgetéstől (a képzeletbeli emberek olyan jó hallgatóságnak bizonyulnak). A patak már nem csobog, nem zsörtölődik. Az áramlat lelassult. A meder gazosabb itt, mint a völgyben volt. A patak kezd széterjedni.
– Ha ez is egy mocsárban végződik, öngyilkos leszek, Tom.
Egy órával később Trisha fáradtan nyomakodott át a nyárfák és nyírfák vegyes gubancán, tenyerét a homlokához emelte, hogy agyonnyomjon egy különösen kellemetlen szúnyogot, aztán a kezét egyszerűen ott hagyta a homlokán, és úgy nézett ki, mint az emberiség történelme során minden ember, aki kimerült, és nem tudja, mit tegyen, hová forduljon.
Egy helyen a patak kilépett a medréből, elárasztva ezzel egy nagy, nyílt területet, és kialakítva egy sekély, náddal és gyékénnyel teli mocsarat. A növényzet között a nap forró fénytűi csillognak a mozdulatlan vízen. Tücskök zúgnak; békák brekegnek; Trisha feje felett két héja cirkál feszes szárnyakon; távolabb felkárog egy varjú. Ez a mocsár nem olyan piszkos, mint a halmocskák és elsüllyedt, korhadt fák mocsara volt, amelyen átvergődött, de Trishának legalább egy mérföldet (talán kettőt) kellett megtennie, mielőtt egy alacsony, fenyővel borított dombhoz ért.
A patak pedig, természetesen, eltűnt.
Trisha leült a földre, elkezdett mondani valamit Tom Gordonnak, de észrevette, milyen idétlen dolog álmodozni, amikor teljesen világos – és minden eltelt órával egyre világosabb –, hogy meg fog halni. Nem számít, mekkora utat tett meg, vagy hogy hány halat sikerül elkapnia és legyömöszölnie a torkán. Elsírta magát. Arcát a kezébe temette, és egyre elkeseredettebben zokogott.
– Az anyámat akarom! – üvöltötte a közömbös napnak. A héják elrepültek, de a fákkal tarkított oromnál a varjú még mindig kacag. – Az anyámat akarom, a bátyámat akarom, a babámat akarom, haza akarok menni! – A békák csak kuruttyolnak, és Trishának eszébe jutott róluk egy történet, amit apa olvasott fel neki, amikor még kicsi volt – egy autó a sárba ragadt, a békák pedig azt brekegték Túl mély, túl mély. Hogy megrémítette ez akkor.
Egyre jobban sírt, és egy ponton a könnyei – ezek a könnyek, ezek az átkozott könnyek – feldühítették. Felnézett, bogarak kavarognak körülötte, azok a gyűlöletes könnyek pedig egyre csak csorognak lefelé piszkos arcán.
– Az ANYÁMAT akarom! A BÁTYÁMAT akarom! Ki akarok kerülni innen, HALLOTOK ENGEM? – Olyan erővel rugdalta a földet, hogy egyik tornacipője lerepült. Tudta, hogy most toporzékolva hisztizik, öt- vagy hatéves kora óta először, de ez nem érdekelte. A hátára vetette magát, az öklével verte a földet, a füvet tépkedte, majd szétszórta. – A FENÉBE, KI AKAROK JUTNI INNEN! Miért nem találtok meg, ti hülye kutyaszar seggfejek? Miért nem találtok már meg? HAZA... AKAROK... MENNI!
Zihálva feküdt, és az eget bámulta. A gyomra fáj, a torka is fáj a kiabálástól, de egy kicsit jobban érzi magát, mintha valami veszélyestől szabadult volna meg. Egyik karját az arcára tette, és még mindig szipogva elszundított.
Amikor felébredt, a nap már az orom felett járt, a mocsár túlsó oldalán. Megint délután van. Mondd csak, Johnny, mit tartogatunk a versenyzőink számára? Nos, Bob, egy újabb délutánt. Nem valami nagy díj, de azt hiszem, ez a legtöbb, ami kitelik egy olyan kutyaszar seggfej társaságtól, mint mi.
Trisha megszédült, ahogy felült; egy repülőszázad nagy, fekete éjjeli lepke bontott szárnyat, majd vitorlázott át lomhán a látóterén. Trisha egy pillanatig biztos volt benne, hogy elájul. Ez az érzés elmúlt, a torka viszont fáj, amikor nyel, a feje pedig forró. Nem kellett volna a napon aludnom, mondta magának, de nem ez az oka annak, hogy így érzi magát. Ez azért van, mert beteg.
Felhúzta a tornacipőt, amelyet hülye hisztíje közben lerúgott, aztán evett egy marék bogyót, és ivott egy kis patakvizet a flakonból. Megpillantott egy páfránycsomót a mocsár szélén, és azt is megette. Fonnyadt volt, és inkább kemény, mint finom, de magába erőltette. Mivel az uzsonnának vége, Trisha felállt, és ezúttal a szemét árnyékolva, ismét a mocsár túlsó oldalát nézte. Aztán lassan, fáradtan megrázta a fejét – egy nő mozdulata volt. ez, nem pedig egy gyereké, ráadásul egy idős nőé. Trisha jól látta az ormot, és biztos volt benne, hogy a túloldal száraz, de nem tudta volna elviselni, hogy Reebokját a nyakába kötve újabb ingoványon küszködje át magát. Még akkor sem, ha ez sekélyebb, mint a másik, és nem olyan piszkos; a világ összes késő tavaszi páfrányáért sem. Miért tenné, ha nincsen patak, amit követhetne? Ugyanannyi esélye van, hogy segítséget talál – vagy egy újabb patakot – máshol, járhatóbb terepen.
Ezért hát Trisha északra fordult, végigbaktatott a mocsár keleti széle mentén, amely a völgy legnagyobb részét elfoglalta. Rengeteg dolgot tett helyesen azóta, hogy eltévedt – többet, mint valaha gondolta volna –, ez viszont rossz döntés volt, a legrosszabb azóta, hogy letért az ösvényről. Ha átgázolt volna a mocsáron, és megmászta volna azt a magaslatot, egyszeriben a Devlin-tóval találta volna szembe magát, amely a Green-hegy lábánál terül el, New Hampshire-ben. Ez egy kicsi tavacska, a déli oldalán viszont van néhány nyaraló, és egy tábori ösvény is, amely a New Hampshire-i 52-es úthoz vezet.
Ha szombat vagy vasárnap lenne, Trisha biztosan meghallaná a motorcsónakok berregését, ahogy a hétvégén itt pihenők vízisíző gyerekeiket húzzák; július negyedike után pedig a hét minden napján vannak itt motorcsónakok, néha olyan sok, hogy kerülgetniük kell egymást. De most egy kora júniusi hét közepe van, senki sincs kint a tavon, csak néhány horgász kicsi, húsz lóerős motorral ellátott csónakkal, így Trisha nem hall mást, csak a madarakat, a békákat, és a rovarokat. A tó helyett a kanadai határ felé fordul, és egyre mélyebben hatol az erdőbe. Úgy négyszáz mérföldre van Montreal. Addig viszont szinte semmi.

 

 

HETEDIK JÁTÉKRÉSZ, HOSSZABBÍTÁS

 

A különélést és a válást megelőző évben a McFarland család egy hétre Floridába utazott Pete és Trisha téli szünete alatt. Pocsék vakáció volt, a gyerekek túl gyakran gyűjtögettek kagylót komoran a tengerparton, míg a szülők a bérelt tengerparti házikóban veszekedtek (túl sokat iszol, túl sokat költesz, megígérted, hogy, miért nem szoktál soha, blablabla). Hazafelé a repülőn Trishának valahogy sikerült megkaparintania a bátyja elől az ablak melletti ülést. A gép olyan óvatosan vánszorogva ereszkedett a Logan repülőtér felé az égbolt felhőrétegein keresztül, mint ahogy egy túlsúlyos öreg hölgy tipeg a jeges járdán. Trisha megbűvölten nézelődött, homlokát az ablakhoz nyomta. A tökéletes fehérség világában voltak... aztán felvillant a föld, vagy a Boston kikötő palaszürke vize... ismét a fehérség... majd újabb talaj- vagy vízvillanás.
Az észak felé fordulását követő négy nap olyan volt, mint ez a leszállás: leginkább csak felhők. Trisha néhány valódi emlékében nem bízott; kedd estére a valóság és a látszat közötti határ kezdett elmosódni. Szombat reggelre pedig, az erdőben eltöltött egy teljes hét után ez a határvonal csaknem teljesen eltűnt. Szombat reggelre (nem mintha Trisha tudta volna akkor, hogy szombat van; addigra már teljesen elveszítette az időérzékét) Tom Gordon állandó útitársává vált, és nem csupán a képzeletében, Trisha már elfogadta, mint valóságos személyt. Pepsi Robichaud is elkísérte egy darabon; elénekelték az összes kedvenc Boyz-és Spice Girls-duettjüket, aztán Pepsi egy fa mögé sétált, és nem jött ki a másik oldalon. Trisha a fa mögé kukkantott, de Pepsi nem volt ott, és Trisha fenyegetően hosszú gondolkodás után megértette, hogy soha nem is volt ott. Erre aztán leült, és sírt egy sort.
Miközben egy tágas, szikladarabokkal tarkított tisztáson kelt át, nagy fekete helikopter lebegett a feje felett – olyan, amilyen a vészjósló kormánytagoknak van az X-akták-ban. Hangtalan volt, kivéve a rotorok lehető leggyengébb lüktetését. Trisha integetett, segítségért kiáltozott, és bár a benne ülő fickóknak látniuk kellett őt, a fekete helikopter elrepült, és többé nem tért vissza. Trisha öreg fenyveshez ért, a fény ősi, poros nyalábokban táncolt a fák között, mint amikor egy katedrálís magas ablakain beszűrődnek a napsugarak. Ez talán csütörtökön történt. A fákról több ezer szarvas megcsonkított teteme lógott, egy egész lemészárolt szarvassereg, legyek másztak rajtuk, és kukacok hemzsegtek bőrük alatt. Trisha becsukta a szemét, és amikor újra kinyitotta, a rothadó szarvasok eltűntek. Talált egy patakot, követte egy ideig, de aztán vagy az hagyta el őt, vagy ő kóborolt el tőle. De még előtte Trisha a vízbe nézve a fenéken egy hatalmas arcot látott, vízbe fulladt, de valahogy még élt, ránézett, és hangtalanul beszélt hozzá. Elment egy magas, szürke fa mellett, amely olyan volt, mint egy üreges, begörbített kéz; belülről egy halott hang szólította a nevén. Egyik éjszaka arra ébredt, hogy valami a mellkasára nehezedik, és azt hitte, az erdőben lévő valami végül eljött érte, de amikor odanyúlt, nem volt ott semmi, és újra tudott lélegezni. Több alkalommal hallotta, hogy emberek a nevén szólítják, de amikor visszakiáltott, sosem jött válasz.
A képzelgés eme felhői között jöttek a valóság élénk villanásai, mint a repülőgépből a földre vetett futó pillantások. Emlékezett rá, hogy felfedezett egy újabb bogyós területet, egy nagyot, amely egy domb oldalán terpeszkedett; itt újra telepakolta a hátizsákját, és közben azt énekelte, hogy „Kit hív, ha a kocsi bedöglött?”. Emlékezett arra is, hogy egy patakból teletöltötte a flakonjait. Derengett neki, hogy megbotlott egy gyökérben, és egy harmatos, lankás lejtő fenekére gurult, ahol a legszebb virágok nyíltak, amelyeket valaha is látott – viaszosfehérek, zamatosak és méltóságteljesek, mint a harangok. Tisztán emlékezett rá, hogy ráakadt egy róka fejetlen tetemére; a, fákon csüngő, lemészárolt szarvasok seregével ellentétben ez a tetem nem tűnt el, amikor becsukta a szemét és elszámolt húszig. Egészen biztos volt benne, hogy látott egy varjút, amely a lábával kapaszkodva, fejjel lefelé lógott egy ágról, és rákárogott, és bár ez minden bizonynyal lehetetlen, ennek az emléknek mégis volt egy olyan tulajdonsága, amely a legtöbbnek nem (például a fekete helikopternek): szerkezete és tisztasága volt. Emlékezett rá, hogy a kapucnijával halászott abban a patakban, ahol később a régóta vízbe fulladt arcot látta. Itt nem voltak pisztrángok, de sikerült fognia néhány ebihalat. Ezeket egészben ette meg, előtte azonban körültekintően megbizonyosodott róla, hogy már nem élnek. Kísértette az a gondolat, hogy esetleg tovább élnek a gyomrában, és ott békává változnak.
Beteg volt, jól sejtette, de a teste figyelemre méltó kitartással harcolt a torkában, a mellkasában és az arcüregeiben tomboló fertőzés ellen. Egyszer órákon keresztül úgy érezte, hogy lázas, szinte nem is volt már ebben a világban. A fénytől sajgott a szeme, még akkor is, ha nem volt erős, és sűrű lombréteg szűrte meg. Megállás nélkül beszélt – leginkább Tom Gordonhoz, de néha az anyjához, a bátyjához, az apjához és Pepsihez is, az összes eddigi tanárához, egészen Mrs. Garmondig az óvodában. Amikor felébredt éjjel, az oldalán feküdt, térde a mellkasához húzva, reszketett a láztól, és olyan vadul köhögött, hogy attól félt, valamije megreped belül. De olyankor, ahelyett hogy a helyzet rosszabbra fordult volna, a láz vagy enyhült, vagy teljesen elmúlt a fejfájással együtt, amely kísérte. Volt egy éjszakája (csütörtökön, bárTrisha ezt nem tudta), amelyet végigaludt, és szinte felfrissülve ébredt. Ha köhögött is azon az éjszakán, az nem volt elég erős ahhoz, hogy felébredjen rá. Bal alkarjával mérges szömörcéhez ért, de azonnal felismerte, és befedte sárral. A folt nem terjedt tovább.
Legtisztább emlékei azok voltak, hogy ághalmok alatt fekszik, és hallgatja a Red Soxot, míg a csillagok hidegen ragyognak a feje felett. A Sox három meccsből kettőt megnyert Oaklandben, Tom Gordon mindkét győzelemben megmentette az előnyt. Mo Vaughn két hazafutást ütött, és Troy O'Leary (aki Trisha szerény véleménye szerint nagyon jóképű baseballjátékos) is ütött egyet. A meccsek a WEEI-n keresztül jutottak el hozzá, és bár a vétel minden újabb éjszakával romlott egy kicsit, az elemek jól bírták a gyűrődést. Trishának eszébe jutott, hogy ha valaha kijut innen, ír majd egy rajongói levelet az Energizer Nyuszinak. Ő a maga részét megtette azzal, hogy mindig lekapcsolta a rádiót, amikor elálmosodott. Egyszer sem aludt el bekapcsolt rádióval, még péntek este sem, amikor hidegrázás és láz kínozta, a belei pedig erőtlenül elernyedtek. Számára a rádió a mentőkötél, a meccsek pedig a mentőmellény. Ha nem lenne mire várnia, egyszerűen feladná.
A lány, aki belépett az erdőbe (majdnem tízéves, és a korához képest nagy) negyvennégy kiló volt. Az a lány, aki hét nappal később, félig vakon felvánszorgott egy fenyővel borított emelkedőn egy bokros tisztásra, nem több harmincötnél. Az arca feldagadt a szúnyogcsípésektől, a szája bal sarka pedig egy nagy darabon kisebesedett. A karjai, mint a pálcikák. Folyamatosan rángatja bő farmere derekát, anélkül hogy észrevenné. Suttogva motyog egy dalt – „Ölelj át... mer' melletted kell lennem” –, és úgy néz ki, mint a világ egyik legfiatalabb heroinfüggője. Találékony volt, szerencséje volt az időjárással (nem volt kánikula, és eső sem az óta a nap óta, hogy eltévedt), ráadásul mély és teljesen meglepő erőtartalékokat fedezett fel Önmagában. Most már ezek a tartalékok is a végűket járják, és kimerült agya egy zugában Trisha ezzel tisztában volt. A lánynak, aki lassan, kanyarogva megy át az emelkedő tetején elterülő tisztáson, már-már befellegzett.
A világban, amelyet Trisha hátrahagyott, még folyik a szórványos kutatás, de a legtöbben már azt feltételezik, hogy halott. A szülei vetették fel kegyetlen módon, de még mindig hitetlenkedve, hogy megtartsák-e már a búcsúztatást, vagy várjanak addig, amíg megtalálják a holttestet. És ha a várakozás mellett döntenek, meddig? Néha sosem találják meg az eltűntek holttestét. Pete nem sokat szólt a témához, szeme beesett, és hallgatag lett. Moanie Balognát a szobájába vitte, és abba a sarokba ültette, ahonnan a baba az ágya felé nézhet. Amikor látta, hogy az anyja a babára pillant, azt mondta: – Nehogy hozzáérj. Ne merészeld.
A fények, autók és aszfaltutak világában Trisha már halott. Ebben a világban pedig – amely az ösvény túloldalán létezik, ahol a varjak néha fejjel lefelé lógnak az ágakról – már közel jár hozzá. Mégis tovább nyomult. (Ez az apja mondása.) Trisha útja néha egy kicsit nyugatra vagy keletre kanyargott, de nem túl gyakran és nem jelentősen. A képessége, hogy folyamatosan egy irányba haladjon, majdnem olyan figyelemre méltó volt, mint az, ahogyan a teste dacolt a mellkasában és torkában garázdálkodó fertőzéssel. De nem volt olyan hasznos. Trisha lassan, de biztosan távolodott a nagyobb városoktól és falvaktól, és egyre mélyebbre nyomult New Hampshire-be.
Az erdőben lévő valami, akármi is az, végigkísérte útján. Bár Trisha többnyire figyelmen kívül hagyta az érzéseit, vagy azokat a dolgokat, amelyeket látni vélt, soha nem hagyta figyelmen kívül, ha azt érezte, amit a darázspap az Elveszettek Istenének hívott; sosem tartotta a végigkarmolt fókát (vagy például a fejetlen rókát) csupán a képzelete szüleményének. Amikor érezte azt a valamit (vagy hallotta – többször is hallotta, hogy ágak reccsennek a fák között, ahogy lépést tart vele, és kétszer hallotta mély, nem emberi morgását), sosem kérdőjelezte meg jelenlétének tényét. Amikor pedig az érzés elmúlt, sosem vonta kétségbe azt, hogy a valami valóban elment. Most az a valami és ő Össze vannak kötve; addig így maradnak, amíg ő meg nem hal. Most már nem kell sokáig várni erre. „Éppen a küszöbön áll”, mondaná az anyja, csak hát az erdőben nincsenek küszöbök. Vannak bogarak, mocsarak és hirtelen szakadékok, küszöbök azonban nincsenek. Nem igazságos, hogy meg kell halnia, miután ilyen keményen harcolt az életben maradásért, de az igazságtalanság most nem igazán dühíti. A düh energiát igényel. Életerőt emészt fel. És Trisha már fogytán van mindkettőnek.
Trisha félúton járt ezen az új tisztáson, amely semmiben sem különbözött azoktól, amelyeken már megfordult, amikor köhögni kezdett. Fájdalmat érzett mélyen a mellkasában, mintha egy nagy kampó megakadt volna ott belül. Meggörnyedt, megragadott egy kinyúló ágcsonkot, és annyira köhögött, hogy végül könnyek buggyantak ki a szeméből, és mindenből kettőt látott. A roham végül fokozatosan enyhült, majd elmúlt, de Trisha egy darabig még összegörnyedve várta, hogy szive félelmetes kalapálása lelassuljon. És hogy azok a szeme előtt táncoló, nagy, fekete lepkék összecsukják szárnyukat, és visszamenjenek oda, ahonnan jöttek. Még jó, hogy meg tudott kapaszkodni ebben az ágban, mert különben biztosan orra esett volna.
Tekintete az ágcsonkra tévedt, és az agya hirtelen megtorpant. Az első visszatérő gondolata az volt, hogy Nem azt látom, amit hiszek, hogy látok. Ez egy újabb szemfényvesztés, újabb káprázat. Lehunyta a szemét, és elszámolt húszig. Amikor feltekintett, a fekete lepkék eltűntek, a többi viszont változatlan maradt. Az ágcsonk nem is ágcsonk. Hanem egy karó. A tetején pedig, a szürke, Kkacsos, öreg fában, egy rozsdavörös csavar van.
Trisha megmarkolta, és érezte réges-régi vasvalódiságát. Elengedte, és az ujjaira tapadt rozsda-morzsalékra nézett. Újra megragadta a csavart, és előre-hátra lökdöste. Ugyanaz a déjá vu érzés söpört végig rajta, mint amikor körbefordult, csak most erősebben, és valahogy Tom Gordonhoz kapcsolódott. Mi...?
– Álmodtad – szólal meg Tom. Trishától tízhúsz méterre áll, karja összefonva, feneke egy juharfának támasztva, a szürke mezét viseli, amelyet az idegenben játszott meccseken szokott. – Álmodtad, hogy itt jártunk.
– Tényleg?
– Persze, nem emlékszel? Azon az estén történt, amikor a csapat nem játszott. Amikor Waltot hallgattad.
– Walt...? – A név csak halványan ismerős, jelentőségét pedig teljesen elvesztette.
– Walt Framinghamből. A rádiótelefonos idióta.
Trisha kezd emlékezni. – És aztán hullottak a csillagok.
Tom bólint.
Trisha lassan körbejárja a cölöpöt, közben a kezét végig a csavaron tartja. Alaposan megfigyeli a környéket, és észreveszi, hogy ez nem is tisztás, nem igazán az. Túl sok itt a fű – magas, zöld fű, amilyent mezőkön vagy legelőkön lát az ember. És ez tényleg egy legelő, vagyis az volt valaha, nagyon régen. Ha az ember figyelmen kívül hagyja a nyírfákat és a bokrokat, és megpróbálja egészében látni a dolgokat, semmi mással nem tévesztheti össze. Ez egy legelő. Emberek alakítanak ki legelőket, mint ahogy emberek állítanak cölöpöket is, cölöpöket, rajtuk csavarral.
Trisha fél térdre esik, és egyik kezét végigfuttatja a cölöpön – könnyedén, ügyelve a szálkákra. Körülbelül a felénél két lyukat fedez fel, és egy elgörbült, régi fémdarabkát. Aztán a fűben kotorászik, de mivel semmit sem talál, mélyebbre túr a drótszerű aljnövényzetben. Ott lent viszont, az ezeréves szénába és réti komócsinba akadva, talál valami mást is. Mindkét kezét használnia kell ahhoz, hogy kiszabadítsa. Kiderül, hogy nem más, mint egy ősrégi, rozsdás sarokvas. A nap felé emeli. Az egyik csavarlyukon vékony sugárkéve szűrődik át, gombostűfejnyi ragyogó fénypontot rajzolva Trisha arcára.
– Tom – leheli. Arra fordul, ahol Tom a juharfának dőlve, karba tett kézzel állt, és már előre tudja, hogy ismét eltűnt. De Tom még ott van, és bár nem mosolyog, Trisha a mosoly jeleit véli felfedezni a szeme és a szája körül. – Tom, nézd! – és felemeli a sarokvasat.
– Ez egy kapu volt – mondja Tom.
– Egy kapu! – ismétli meg Trisha lelkesen. – Egy kapu! – Más szavakkal, valami, amit emberi lények alkottak. Az emberek a fények, alkatrészek és a 6-12 Rovarriasztó szer varázslatos világából.
– Ez az utolsó esélyed, ugye, tudod.
– Mi? – Trisha szorongva pillant Tomra.
– A meccs a vége felé közeledik. Ne hibázz, Trisha.
– Tom, te...
Senki sincs ott. Tom eltűnt. Trisha tulajdonképpen nem látta eltűnni, hiszen Tom soha nem is volt ott. Csak a képzeletében létezik.
Mi a befejezés titka?, kérdezte tőle egyszer – nem emlékszik pontosan, mikor.
Rá kell ébreszteni az ütőt, hogy te vagy a jobb, felelte Tom, és Trisha agya talán megint valami fél füllel hallott magyarázatot dolgozott fel egy sportműsorból, vagy egy meccs utáni interjúból, amelyet az apjával nézett, míg apa karja a vállán nyugodott, az ő feje pedig apa vállán. Legjobb ezt azonnal megtenni.
Az utolsó esélyed. A meccs a végéhez közeledik. Ne hibázz.
Hogyan tudnám megtenni, amikor még azt sem tudom, mit teszek?
Erre nem érkezett válasz, így hát Trisha a csavart fogva még egyszer körüljárta a cölöpöt, olyan lassan és kecsesen, mint szász lány a májusfát egy ősi udvarlási szertartás során. Az erdő, amely az egykori legelőt körülveszi, úgy forgott vele, mintha a körhintán ülne Revere Beachen vagy Old Orchardon. Semmiben sem különbözik a többmérföldnyi erdőtől, amelyen már átverekedte magát, és most nem tudja, merre induljon. Melyik a helyes út? Ez csak egy cölöp, nem pedig egy útjelző tábla.
– Cölöp, nem pedig útjelző tábla – suttogta egyre szaporábban lépkedve. – Hogyan tudhatnék meg bármit is belőle, ha ez csak egy cölöp, nem pedig útjelző tábla? Hogyan tudna egy olyan tökfej, mint én...
Hirtelen támadt egy ötlete, és újra térdre esett. Beleütötte egy kőbe a sípcsontját, eleredt a vére, de alig vette észre. Talán ez mégiscsak útjelző tábla. Lehet.
Mert valaha kapufélfa volt. Megkereste a karón a lyukakat, amelyekbe a sarokvas csavarjai valók. Talpát a lyukakhoz nyomta, és lassan mászva elindult, egyenes vonalban távolodott a karótól. Egyik térd előre... majd a másik... aztán ismét az első...
– Au!- kiáltott fel, és kirántotta a kezét a fűből. Ez sokkal jobban fájt, mint amikor lehorzsolta a sípcsontját. A tenyerén kicsi vérgyöngyök szivárogtak át a megszáradt sáron. Trisha a könyökén támaszkodva félrehajtotta a füvet, és bár tudta, mi szúrta meg a kezét, muszáj volt látnia.
A másik kapufélfa érdes csonkja volt az, a földtől körülbelül harminc centire tört le, és Trishának igazán nagy szerencséje volt, hogy nem sérült meg komolyabban; ugyanis a cölöpből kiálló szilánkok közül egynémelyik úgy nyolc-tíz centi hosszú, és olyan hegyesnek tűnik, mint a tű. Egy kicsit távolabb pedig, az idén júniusi, támadó, friss növényzet mélyén lévő fehér, drótszerű, öreg fűbe temetve hever a karó többi része. Utolsó esély. Közeledik a meccs vége. – Igen, de valaki rettenetesen sokat vár el egy gyerektől – mondta. Levette válláról a hátizsákot, kinyitotta, kirántotta a szakadozott esőköpenyt, és letépett belőle egy csíkot. Ezt a letört kapufélfa csonkjára kötötte, közben erősen köhögött. Verejték csörgött végig az arcán. Törpeszúnyogok érkeztek, hogy rögtön felhörpintsék; néhány belefulladt, Trisha mindezt nem vette észre.
Felállt, felkapta a hátizsákot, és a megmaradt, egyenesen álló cölöp és a letört párját jelző kék köpenycafat közé állt.
– Itt volt a kapu. Pontosan itt. – Egyenesen előrenézett, északnyugati irányban. Aztán hátra arc, és délkeletre bámult. – Fogalmam sincs, miért állítana ide valaki kaput, de azt tudom, hogy nem szokás kaput építeni, hacsak nincs egy út, egy csapás, egy lovaglóm vagy valami hasonló a közelben. Meg akarom... – A hangja könnyektől remegett. Megállt, visszanyelte őket, és újrakezdte. – Meg akarom találni az utat. Egy utat akarok találni. Hol van? Segíts, Tom.
A 36-os számú viszont nem válaszolt. Egy szajkó megszidta Trishát, aztán valami megmozdult a fák között (nem a valami, csak egy állat, talán egy szarvas – az utóbbi három vagy négy napban Trisha sok szarvast látott), ez volt minden. Körös-körül az öreg legelő, amelyet csupán egy újabb erdei tisztásnak vélhet az ember, hacsak nem figyeli meg jobban. A legelőn túl pedig az erdő, újabb fák, amelyeknek Trisha nem tud nevet adni. Utat viszont nem lát. Ez az utolsó esélyed, tudod.
Trisha megfordult, és északnyugati irányban az erdőig sétált, onnan visszanézett, hogy megbizonyosodjon arról, hogy egyenes vonalban haladt. Mivel így történt, ezért újra előrenézett. Ágak mozognak a könnyed szellőben, mindenfelé csalóka fénypettyeket vetve, szinte olyan, mint egy diszkógömb. Észrevett egy öreg, kidőlt fát, és elindult felé a sűrűn burjánzó növényzeten átnyomakodva, fejét lehajtva az őrjítően összekapaszkodó ágak alatt, és remélte, hogy... de ez tényleg fa, csak egy vékony fa, nem pedig egy újabb karó. Távolabb sincs semmi. A szíve kalapált, és nyugtalanító, nyálkás kortyokban kapkodta a levegőt, de visszaküszködte magát a tisztásra, oda, ahol valaha a kapu állt. Délkelet felé nézett, és lassan az erdő széléhez sétált.
Nos, itt vagyunk, szokta mondani Troop. A meccs a végéhez közeledik, a Red Soxnak pedig futójátékosokra van szüksége.
Fák. Semmi egyéb, csak fák. Még egy vadászösvény sincs itt – Trisha legalábbis nem látott egyet sem –, nem is beszélve egy igazi útról. Egy kicsit beljebb ment a fák közé, próbált nem sírni, de tudta, hogy nemsokára képtelen lesz megállni. Miért kell a szélnek fújnia? Hogyan láthat valamit az ember, ha azok a kicsi, kurvaszar napfénypettyek forognak a szeme előtt? Mintha egy planetáriumban lenne.
– Mi az? – kérdezi Tom a háta mögött.
– Mi? – Trishának eszébe se jut, hogy megforduljon. Tom felbukkanásait már nem találja különösebben természetfeletti jelenségnek. – Semmit sem látok.
– Balra. Csak egy picit. – Trisha válla felett mutatja az ujjával.
– Az csak egy öreg fa csonkja – mondja Trisha, de valóban az? Vagy csak fél elhinni, hogy az egy...
– Nem hinném – mondja a 36-os számú, és hát neki baseballjátékos-szeme van. – Szerintem az egy újabb cölöp, kislány.
Trisha odaküszködi magát (és ez tényleg nagy küzdelem; a fák itt őrjítően sűrűek, a bokrok dúsak, a talaj pedig egyenetlen és gonosz), és valóban, ez egy újabb cölöp. Még rozsdás szögesdrótdarabkák is vannak rajta, mint éles, apró csokornyakkendők.
Trisha egyik keze a karó időrágta tetején, és mélyen a naptól pettyes, csalóka erdőbe bámul. Halványan feldereng benne az emlék, ahogy egy esős napon a szobájában ülve egy munkafüzetben dolgozgatott, amit anya vett neki. Van egy kép, egy hihetetlenül mozgalmas kép, és az embernek meg kell találnia rajta tíz elrejtett tárgyat: egy pipát, egy bohócot, egy gyémántgyűrűt, ilyesmiket.
Most pedig az utat kell megtalálnia. Kérlek, Istenem, segíts nekem megtalálni az utat, gondolja, és becsukja a szemét. Tom Gordon Istene az, akihez fohászkodik, nem pedig az apja Hallhatatlanja. Most nem Maldenben van, nem is Sanfordban, és nagy szüksége van egy olyan istenre, aki tényleg vele van, akinek felmutathat az ember, amikor – ha – megmenti a meccset. Kérlek, Istenem, szépen kérlek. Segíts nekem a meccs végén. Olyan nagyra nyitotta a szemét, amennyire csak tudta, és céltalanul bámulta az erdőt. Öt másodperc telt el, aztán tizenöt, majd harminc. És egyszerre csak megjelent előtte. Fogalma sem volt, hogy pontosan mit is lát – talán egyszerűen csak egy irányt, amerre kevesebb a fa és egy kicsivel több a fény, talán csak árnyékok sokatmondó mintázatát, amelyek mind ugyanabba az irányba mutatnak –, mégis tudta, mi ez: egy út maradványa.
Nem lesz semmi gond, ha nem gondolkozom túl sokat rajta, mondta magának, és elindult. Újabb cölöphöz ért, ez hegyesszögben megdőlt; még egy téli hideg és fagy, még egy tavaszi olvadás, és teljesen ki fog dőlni, aztán elnyeli a következő nyár füve. Ha túl sokat gondolkozom, vagy túl erősen figyelek, elfogom veszíteni az utat.
Ezt mindvégig észben tartva, Trisha követni kezdte azt a néhány cölöpöt, ami megmaradt azok közül, amelyeket egy Elias McCorkle nevű farmer vert le még az 1905-ös évben; ezek jelezték azt a faszállító ösvényt, amelyet fiatal férfiként alakított ki, még mielőtt az ital hatalmába kerítette, és feladta a céljait. Trisha tágra nyílt szemmel ment, és egyszer sem habozott (mert az esélyt adott volna a gondolatoknak, hogy belopózzanak az agyába és eltérítsék). Néha olyan részhez ért, ahol nem volt cölöp, Trisha viszont nem állt meg, hogy átvizsgálja a sűrű bozótot a maradványaik után; engedte, hogy a fény, az árnyékok mintázata és saját ösztönei mutassák az utat. Ilyen kitartóan haladt a nap hátralevő részében, tömött facsoportok és magas földiszederakadályok között kanyargott, szeme mindvégig az út halvány nyomain. Úgy. hét órán keresztül haladt így, és éppen akkor, amikor az jutott az eszébe, hogy megint a köpeny alatt összekuporodva kell aludnia, hogy a bogarak egy részét távol tartsa, újabb tisztáshoz érkezett. Három, részegen ide-oda dülöngélő karó menetel a tisztás közepéig. Az utolsó cölöpön még ott lóg egy második kapu maradványa, amelyet leginkább a sűrű fűfonadék tartott fenn az alsó két keresztrúdnál. A kapun túl pedig egy pár alig látható, fűvel és százszorszéppel benőtt keréknyom halad dél felé, újra az erdőbe kanyarodva. Egy vén erdei út.
Trisha a kapu mellett lassan elhaladva odáig sétált, ahol az út kezdődik (vagy véget ér; ez mind attól függ, honnan nézi az ember). Egy pillanatig mozdulatlanul állt, majd térdre rogyott, és mászni kezdett az egyik keréknyom mentén. Közben újra sírva fakadt. Átmászott az öreg út füves koronáján, engedte, hogy a magas fű csiklandozza az állát, és még mindig négykézláb átment a másik keréknyomba. Úgy mászott, mint egy vak, és zokogva kiáltozott.
– Egy út! Ez egy út! Találtam egy utat! Köszönöm, Istenem! Köszönöm, Istenem! Köszönöm neked ezt az utat!
Végül megállt, lecsúsztatta a válláról a hátizsákot, és a keréknyomba feküdt. Ezt kerekek vájták, gondolta, és felnevetett a könnyein keresztül. Majd a hátára gurult, és az eget bámulta.

 

 

NYOLCADIK JÁTÉKRÉSZ

 

Néhány perc telt el így, aztán Trisha felállt. Az út mentén haladt még egy órán keresztül, amíg az alkonyat össze nem sűrűsödött körülötte. Eltévedésének napja óta először, messze nyugaton mennydörgés morajlott. A lehető legsűrűbb lombú fa alá kell majd bújnia, de ha nagyon szakad az eső, még így is meg fog ázni. Jelenlegi hangulatában viszont Trisha nemigen törődött ezzel.
Megállt az Öreg keréknyomok között, és éppen a hátizsákot akarta levenni a válláról, amikor megpillantott valamit a homályban. Valamit az emberek világából; valamit, aminek sarkai vannak. Elengedte a hátizsák pántját, és mászva indult az út jobb oldala felé, erőltette a szemét, mint egy rövidlátó, aki túl hiú ahhoz, hogy szemüveget viseljen. Nyugaton a mennydörgés kissé hangosabban morgott.
Egy teherautó, vagyis csak a vezetőfülkéje, ágaskodott ki a gubancos aljnövényzetből. Motorházteteje hosszúkás, és csaknem betemette az erdei repkény. A motorháztetőt félig felfeszítették, és Trisha látta, hogy nincs benne motor; páfrányok nőttek a helyén. Az egész fülke sőtétvörös a rozsdától, és oldalra billent. A szélvédő már régen a múlté, az ülések viszont még megvannak. A huzat nagy része elrohadt vagy szétrágták a kis állatok.
Újabb mennydörgés, és ezúttal egy villám is reszketett a felhőkben, amelyek rohamosan közeledtek, felfalva útközben az első csillagokat.
Trisha letört egy ágat, benyúlt vele a lyukon, ahol valaha a szélvédő volt, és olyan erővel csapott rá az ülés párnájára, amennyi csak telt tőle. Elképesztő mennyiségű por szállt fel – úgy lebegett ki a szélvédő és az ablakok üres négyszögein, mint a köd. Még ennél is elképesztőbb volt a földi mókusok sűrű áradata, akik a padlóról felpattanva, vinnyogva menekültek a rombusz alakú hátsó ablakon át.
– Hajót elhagyni! – kiáltotta Trisha. – Jéghegynek ütköztünk! Nők és mókusok elő. – Egy tüdőre való port nyelt. Köhögni kezdett, a roham elmúltával pedig nehézkesen leült, pálcája az ölében, és félig ájultan tiszta levegő után kapkodott. Úgy döntött, mégsem a teherautó vezetőfülkéjében fogja tölteni az éjszakát. Nem fél az esetleg itt maradt mókusoktól, még a kígyóktól sem (különben is, ha lennének ott kígyók, a mókusok már. régen kiköltöztek volna), de nem szeretne nyolc órán keresztül port lélegezni és kékre-zöldre köhögni magát. Nagyszerű lenne ismét igazi fedél alatt aludni, de ez túl nagy ár érte.
Trisha átvágott a vezetőfülke melletti bokrokon, és egy kicsit beljebb ment a fák közé. Leült egy jókora lucfenyő alatt, megevett néhány makkot, és ivott egy kis vizet. Kezd újra szűkében lenni az enni- és innivalónak, de ma este túl fáradt ahhoz, hogy ezen rágódjon. Végre talált egy utat, ez a fontos. Régi és járatlan, de biztosan vezet valahová. Persze ez is semmibe veszhet, mint a patakok, de most nem akar erre gondolni. Most megengedi magának, hogy egy kicsit reménykedjen, hogy az út el fogja vezetni oda, ahová a patakok nem.
Az éjszaka forró és fülledt volt, a New England-i rövid, de gyakran tüzes nyár nedves kezdete ez. Trisha koszos pólója nyakával éppolyan koszos tarkóját legyezgette, haját kifújta a homlokából, megigazította a sapkáját, majd a hátizsáknak dőlve lehevert. Eszébe jutott, hogy előveszi a walkmant, de aztán úgy döntött, mégsem. Ha megpróbálna végighallgatni egy nyugati parti játékot, biztosan elaludna, és elherdálná mindazt, ami még megmaradt az elemekből.
Lejjebb csúszott, a hátizsákból párna lett, és amit Trisha most érez, az annyira egyértelműen eltűnt az életéből, hogy visszatérése csodálatos: egyszerű megelégedés. – Köszönöm, Istenem – mondta. Három perc múlva már aludt.
Úgy két óra múlva felriadt, ahogy egy kiadós felhőszakadás első hideg cseppjei a fák összefűződő lombjain keresztül utat törve az arcán landoltak. Hirtelen mennydörgés repesztette szét a világot, és Trisha zihálva felült. A fák csikorogva nyögtek az erős szélben, amely már-már szélvihar volt, egy hirtelen villám fénye pedig merev domborművé változtatta őket.
Trisha feltápászkodott, kisöpörte a haját az arcából, és meghunyászkodva összegörnyedt, ahogy újabb mennydörgés csattant... inkább volt ostorpattanás, mint mennydörgés. A vihar majdnem közvetlenül a feje felett tombol. Fák ide vagy oda, hamarosan el fog ázni. Felkapta a hátizsákját, és visszabotladozott a teherautó-kabin sötét, megdőlt roncsához. Három lépés után meg kellett állnia, szaggatottan kapkodta a nedves levegőt, köhögött, és alig érezte a viharos szélben a nyakát és a karját verdeső leveleket és gallyakat. Valahol az erdőben egy fa a levegőbe hasítva, hatalmas reccsenéssel kidőlt.
A valami itt van, és nagyon közel.
A szél irányt változtatott, esőcseppek vágódtak Trisha arcába, és hirtelen megcsapta az orrát a szaga – orrfacsaró, vad szag, amelyről az állatkerti ketrecek jutottak eszébe. Csakhogy ez a valami nincs ketrecben.
Trisha újra elindult a teherautó-fülke felé, egyik kezét maga előtt tartotta, hogy kivédje a feléje csapódó ágakat, a másikkal pedig Red Sox-sapkáját próbálta a fején tartani. Tüskék szaggatták a bokáját és a lábikráját, és amikor kilépett a fák védelméből az útja széléhez (így gondol rá, az ő útja), azon nyomban elázott.
Ahogy a kabin bal oldali ajtaja felé nyúlt, amely tárva-nyitva lógott, és kúszónövények indái tekeredtek ki-be ablaka üregén át, újra villámlott, az egész világot bíborszínűre festve. A vakító fényben Trisha megpillantott valamit az út másik oldalán, leesett vállal áll, szeme fekete, nagy, hegyes füle pedig olyan, mint a szarv. Talán tényleg szarv. Nem ember ez; de nem is állat. Ez egy isten. Az ő istene, a darázsisten az, aki ott áll az esőben.
– NE! – sikította Trisha a teherautóba mászva, megfeledkezve a körülötte felszálló porfelhőről és a huzat rothadó, avatt szagáról. – NE, MENJ EL! TŰNJ EL, ÉS HAGYJ BÉKÉN!
A mennydörgés válaszolt. Az eső a fülke rozsdás tetején dobolva csatlakozott hozzá. Trisha a karjába temette a fejét, az oldalára fordult, köhögött és reszketett. Miközben várta, hogy a valami érte jöjjön, elszundított.
Mélyen aludt, és – már amennyire vissza tud emlékezni – semmit sem álmodott. Amikor felébredt, teljes nappali világosság fogadta. Forró, napsütéses az idő, a fák látszólag zöldebbek, mint tegnap voltak, a fű bujább, az erdő mélyén csicsergő madarak pedig elégedettebbek. Csendesen csöpörög a víz a levelekről és az ágakról; amikor Trisha felemelte a fejét, és kinézett a ferde, üvegtelen téglalapon át, ahol valaha az öreg teherautó szélvédője volt, az első dolog, amit megpillantott, az egyik keréknyomban összegyűlt tócsa felszínén megcsillanó napfény volt. A ragyogás olyan vakító volt, hogy Trisha egyik kezét hunyorogva a szeméhez emelte. A szeme még akkor is káprázott, amikor már nem nézett oda: látta a tócsában tükröződő eget, először kék, majd egyre halványabb zöld.
A teherautó fülkéje még üvegnélkülisége ellenére is eléggé jól megvédte az esőtől. Áll egy tócsa a padlón az ezeréves pedálok körül, bal karja pedig nedves egy kicsit, de ennyi az egész. Ha esetleg köhögött is álmában, nem ébredt fel rá. A torka kissé érdes, az arcüregei eldugultak, de ez mind jobbra fordulhat, mihelyt kijut ebből az átkozott porból.
Itt járt múlt éjjel. Láttad.
Tényleg látta? Valóban?
Érted jött, el akart vinni. Aztán bemásztál a teherautóba, és úgy döntött, mégsem visz el. Nem tudom, miért, de így történt.
Talán mégsem így történt, Lehet, hogy az egész csak egy olyan kép volt, amelyet félálomban szokott látni az ember. Az idézte elő, hogy tomboló égzengésre, villámlásra és szélviharra riadt fel. Ebben a helyzetben bárki láthat ilyesmit.
Trisha egyik elnyűtt pántjánál fogva megragadta a hátizsákot, és a bal oldali ajtón át kitolatott a kabinból, ezzel még több port kavart fel, de megpróbálta nem belélegezni. Amikor kint volt, arrébb lépett (mivel a kabin még mindig nedves, rozsdavörös felszíne a szilva színéhez hasonlóvá sötétült), és éppen fel akarta venni a hátizsákját, amikor hirtelen meghűlt ereiben a vér. Derült, meleg idő van, az esőnek vége, talált egy utat, amit követhet... egyszerre mégis öregnek, fáradtnak és erőtlennek érezte magát. Az ember beképzelhet dolgokat, amikor hirtelen ébred fel, különösen, ha egy égiháború kellős közepén riad fel.
Ez kétségtelen. De amit most lát, az nem csupán képzelgés.
Amíg ő aludt, valami kört ásott az elhagyatott teherautó-fülkét körülvevő leveleken, tűszőnyegen és bozóton keresztül. Tökéletesen látszik a reggeli napfényben, nedves fekete föld görbülő íve a zöld növényzetben. A bokrokat és a fiatal fókát gyökerestül kitépte, és darabokra törve félredobta, ha útban voltak. Az Elveszettek Istene itt járt, és kört rajzolt köré, mintha azt akarná mondani: Kerüld el – ő az enyém, az én tulajdonom.

 

 

A KILENCEDIK JÁTÉKRÉSZ ELSŐ FELE

 

A párás levegő nyomasztóan nehezedett Trishára egész vasárnap. Reggel szinte gőzölgött a nedves erdő, kora délutánra viszont felszáradt. Rekkenő hőség van. Trisha még mindig örül az útnak, de most egy kis árnyékot is szeretne. Újra lázasnak érzi magát, és most már nem csupán fáradt, hanem egyenesen kimerült. A valami figyeli; lépést tart vele, és figyeli. Ez alkalommal az érzés nem múlik el, mert az a valami nem hagyja magára. A fák között van, tőle jobbra. Trisha többször is látni véli, de talán csak a napsugár az, ahogy a faágak között mozog. Nem akarja látni; tegnap éjjel abban az egyetlen villanásban mindent látott, amit csak akart. A bundáját, hatalmas, hegyes füleit, nagydarab testét.
És a szemét is. Az a fekete szempár, nagy és embertelen. Kifejezéstelen a tekintete, mégis értelmes. Tudja, hogy Trisha itt van.
Nem fog elmenni, amíg meg nem bizonyosodik arról, hogy nem jutok ki, gondolta Trisha bágyadtan. Nem engedi, hogy ez megtörténjen. Nem fogja hagyni, hogy megmeneküljek.
Röviddel dél után Trisha észrevette, hogy a keréknyomokban meggyűlt tócsák kezdenek felszáradni, ezért feltöltötte vízkészletét, amíg még lehetősége volt rá, először a sapkáján, majd az esőköpeny kapucniján át szűrte meg a vizet, végül pedig a műanyag flakonokba töltötte. A víz még így is zavaros és piszkos, de ezek a dolgok már nem okoznak neki túl nagy fejtörést. Ha az erdei víz halálos lenne, valószínűleg már akkor meghalt volna, amikor először hányt tőle. Ami igazán érdekli, az az ennivaló hiánya. Miután teletöltötte az üvegeit, az utolsó néhány szem makkot és bogyót kivéve mindent felfalt; holnap reggel úgy fog a hátizsák fenekén kotorászni, mint amikor a burgonyaszirom utolsó morzsáit keresgélte. Lehet, hogy talál valamit az út mellett, de erre nincs túl sok remény.
Az út rendületlenül halad tovább, olykor alig kivehető, olykor viszont tisztán látható néhány száz méter erejéig. Egy szakaszon bokrok nőttek az út koronáján, a keréknyomok között. Trisha szerint földi szeder lehetett – úgy néztek ki, mint azok a bokrok, amelyekről ő és anya többkalapnyi friss, édes bogyót szedtek a sanfordi játék erdőben, ez a hónap viszont még túl korai a földi szederhez. Látott gombákat is, de egyikben sem bízott meg annyira, hogy megegye. Az anyja nem ért a gombákhoz; az iskolában sem tanultak róluk. Az iskolában tanultak a makkokról, és arról, hogy nem szabad idegenek autójába ülni (mert néhány idegen félcédulás), a gombákról viszont nem. Az egyetlen dolog, ami biztos, hogy az ember belehalhat – ráadásul borzalmas kínok közepette –, ha a rossz fajtát eszi meg. És hát egyáltalán nem nagy áldozat lemondani róluk. Most nincs nagy étvágya, és a torka is fáj.
Délután négy körül Trisha megbotlott egy tuskóban, az oldalára esett, és nem tudott felkelni. A lába remegett, és harmatgyenge volt. Levette a hátizsákját (aggasztóan hosszú ideig erőlködött vele), végre megszabadult tőle. Két vagy három bükkmakk kivételével mindent megevett, és a legutolsó majdnem a torkán akadt. Harcolt a makkal, és végül győzött, a nyakát nyújtogatta, mint egy kismadár, és nagyokat nyeldesett. Egy nagy korty langyos, szemcsés vízzel erőltette le (jobb ötlete nem volt).
– Red Sox-idő – motyogta, és előásta a walkmanjét. Nem remélte igazán, hogy sikerül befognia őket, de az nem fáj, ha megpróbálja; úgy egy óra körül lehet most a Nyugati parton, megfelelő időpont egy nappali meccsre, ami éppen most kezdődik.
Az FM sávon semmit sem talált, még távoli, elhaló zenét sem. Valahol az AM-en egy francia férfi fecsegett hadarva (közben kuncogott, ami nagyon idegesítő volt), és aztán, lenn az 1600 mellett, a számláló legalján, Trisha valóságos csodára lelt: gyengén, de azért hallatszott Joe Castiglione hangja.
– Rendben, Valentin eltávolodik a kettestől – mondja. – Harmadik dobó, első ütőhiba... és Garciaparra hosszú, magas labdát üt messze a pálya középső részére! Visszajön... Red Sox-vezetés, kettő-nulla!
– Ez az, Nomar, jól csinálod – mondja Trisha rekedt, érdes hangon, amely szinte nem is hasonlít eredeti hangjára, és felemeli ökölbe szorított kezét. O'Leary kidobja az ütőjátékost, és ezzel a játékrész véget ér. – Kit hív, ha a kocsi bedöglött? – éneklik a hangok egy távoli világból, ahol mindenfelé utak vannak, és az istenek csak a színfalak mögött ténykednek.
– 1-800-54... – kezdiTrisha.
Elszundított, mielőtt be tudta volna fejezni. Ahogy a szendergés alvássá mélyült, Trisha egyre inkább a jobb oldalára csúszott. Időnként köhögött. Mélyről jövő, hurutos köhögés volt ez. Az ötödik játékrész alatt valami az erdő széléhez settenkedett, és Trishát bámulta. Legyek és muslicák felhője lebegett elnagyolt arca körül. Szeme megtévesztő ragyogásában a semmi teljes története lakozik. Sokáig állt ott. Végül egyik borotvaéles karmú kezével Trishára mutatott – ő az enyém, az én tulajdonom –, és visszalopózott a fák közé.

 

 

A KILENCEDIK JÁTÉKRÉSZ MÁSODIK FELE

 

A meccs vége felé Trisha futólag és kissé zavarodottan felriadt. Éppen JerryTrupiano beszélt – legalábbis úgy hangzott, mintha Troop lett volna, de azt mondta, hogy a Seattle Monstersnek három futója van az alappontokon, és hogy Gordon próbálja befejezni a meccset. – Az a valami egy gyilkos – mondta Troop –, és úgy tűnik, Gordon ebben az évben először fél. Hol van Isten, amikor szükséged van rá, Joe?
– Danvízzben – mondta erre Joe Castiglione. – Igazán könnyezzni.
Ez kétségtelenül álom volt, csakis az lehetett – és talán összekeveredett egy csipetnyi valósággal. Trisha viszont csak abban volt biztos, hogy amikor legközelebb teljesen felébredt, a nap már majdnem lenyugodott, lázas volt, a torka minden nyelésnél rettenetesen fájt, a rádiója pedig vészjóslóan csendes volt.
– Elaludtál, a rádiót meg bekapcsolva hagytad, te hülye – mondta új, érdes hangján. – Te nagy, ostoba seggfej – a rádióra nézett, remélte, hogy megpillantja a kis vörös fényt, talán csak a sávváltó mozdult el véletlenül, amikor álmában oldalra csúszott (amikor Trisha felébredt, feje az egyik vállára bicsaklott, a nyaka pedig kegyetlenül fájt), de tudta, mi az igazság. A vörös fény persze nem égett.
Azzal próbálta vigasztalni magát, hogy az elemek úgysem bírták volna már sokáig, de ez nem sokat segített, és Trisha elpityeredett. A tudat, hogy a rádió meghalt, elszomorította, nagyon-nagyon elszomorította. Olyan, mint amikor az ember elveszíti az utolsó barátját. Lassú, nyikorgó mozdulatokkal eltette a rádiót, majd becsatolta és felvette a hátizsákot. Majdnem üres volt, mégis úgy tűnt, mintha egy tonnát nyomna. Hogyan lehetséges ez?
De legalább egy úton vagyok, emlékeztette magát. Egy igazi úton vagyok. De most, ahogy egy újabb nap fénye siklott le az égboltról, még ez sem segített. Útrút, gondolta gúnyolódva, és az egész kezdett úgy tűnni, mint egy elszalasztott utolsó lehetőség – mint amikor egy csapat már csak egy-két pontra van a győzelemtől, és akkor a tető hirtelen beomlik. Ez a hülye út akár újabb száznegyven mérföldön keresztül kanyaroghat az erdőn át, mégis megeshet, hogy a végén semmi sincs; csak újabb bokorfal vagy egy másik förtelmes mocsár.
Trisha mégis útnak indult, lassan és fáradtan, a feje szinte lógott a két válla között, a hátizsák pántjai pedig egyfolytában le akartak csúszni a válláról, mint egy koporsó hevedere, ha a teteje túl nagy. Egy koporsótető esetében csak könnyedén visszateszi az ember a pántokat. A hátizsák pántjait viszont először meg kell fogni, aztán pedig fel kell emelni.
Körülbelül fél órával a teljes sötétség beállta előtt az egyik pánt teljesen lecsúszott a válláról, így a hátizsák megbillent. Trishának futólag eszébe jutott, hogy egyszerűen hagyja, hogy leessen az az átkozott, és nélküle megy tovább. Így is tett. volna, ha az utolsó marék teacsarabon kívül nem lenne más benne. De ott van a víz is, és a víz, akármilyen szemcsés, megnyugtatja a torkát. Inkább úgy döntött, megáll éjszakára.
Az út koronájára térdelt, egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében lecsúsztatta magáról a hátizsákot, majd a fejét ráhajtva lefeküdt. Jobbra nézett, az erdő sötét tömegére.
– Csak maradj ott – mondta olyan érthetően, amennyire csak telt tőle. – Maradj ott, különben tárcsázom az 1-800-at, és hívom az óriást. Megértetted?
Valami meghallotta. Talán értette, talán nem, nem válaszolt, de itt van.Trisha érzi. Még mindig hagyja, hadd érjen? A félelmével táplálkozik, mielőtt előjönne, hogy a húsából falatozzon? Ha ez így van, az azt jelenti, hogy a játéknak lassan vége. Trisha viszont szinte nem is fél. Hirtelen úgy érzi, hogy legszívesebben újra odakiáltana neki, és megmondaná, hogy nem is gondolta komolyan, amit az előbb mondott, már nagyon belefáradt, és hogy nyugodtan előjöhet és elkaphatja, ha akarja. Mégsem szólt semmit. Félt, hogy az a valami esetleg a szaván fogná.
Ivott inkább egy korty vizet, és az égre nézett. Bolond Borkra gondolt, aki azt mondta, Tom Gordon istene nem tud foglalkozni vele, mert más dolga is van. Trisha kétségbe vonta, hogy ez teljesen így van... az viszont biztos, hogy Tom istene nincs itt. Talán nem is nem tud, hanem inkább nem akar segíteni. Bolond Bork azt is mondta, El kell ismernem, hogy valóban sportrajongó... de nem feltétlenül Red Sox-rajongó.
Trisha levette Red Sox-sapkáját – viharvert, izzadságfoltos és piszkos –, és végigfuttatta ujját a meghajlított ellenzőn. A legjobb cucca. Az apja aláíratta Tom Gordonnal, elküldte a Fenway Parkba egy levél kíséretében, amelyben leírta, hogy Tom a lánya kedvenc játékosa, Tom pedig (vagy megbízott képviselője) autogrammal az ellenzőjén visszaküldte a sapkát a felbélyegzett, saját címmel ellátott borítékban. Még mindig ez a legjobb cucca. Egy kevés zavaros vízen, egy marék száraz, ízetlen bogyón és piszkos ruháin kívül körülbelül ez az egyetlen cucca. Az aláírás eltűnt róla, elmaszatolódott az esőben és izzadt ujjai között, nem maradt belőle más, mint egy fekete árnyék. De valaha tényleg ott volt, ő pedig még mindig itt van – legalábbis egyelőre.
– Istenem, ha nem vagy Red Sox-rajongó, legalább Tom Gordon-rajongó lehetnél. Megtennél ennyit? Legalább ennyit?
Trisha az éjszaka folyamán fel-felébredt, remegett, elaludt, aztán felriadt, meg volt győződve róla, hogy a valami, Ő, itt van, előbújt a fák rejtekéből, és eljött érte. Tom Gordon beszélt hozzá; és egyszer az apja is. A háta mögött állt, és megkérdezte, hogy kér-e mandulás csókot, de amikor Trisha megfordult, senkit sem látott. Újabb meteorok izzottak fel az égen, de Trisha nem tudta volna megmondani, hogy tényleg ott voltak-e, vagy csak álmodta őket. Egyszer elővette a rádióját abban a reményben, hogy az elemek egy kicsit magukhoz tértek – ez néha megesik, ha az ember hagyja, hogy pihenjenek –, de még mielőtt ezt ellenőrizhette volna, elejtette a magas fűbe, és aztán nem találta meg, akárhányszor fésülte át ujjaival a gubancot. Amikor a keze visszatért a hátizsákhoz, érezte, hogy a pántok még mindig szorosan át vannak fűzve a csatokon. Arra a következtetésre jutott, hogy nem is vette ki a rádiót, mert nem tudta volna ilyen ügyesen becsatolni a sötétben. Átvészelt néhány köhögésrohamot, és megfájdult a mellkasa. Egyszer feltornázta magát annyira, hogy pisiljen, és ami kijött, olyan égetően forró volt, hogy Trisha az ajkába harapott.
Az éjjel úgy telt, ahogyan az egyre súlyosbodó betegség éjszakái szoktak; az idő képlékennyé, különössé vált. Amikor aztán a madarak csiripelni kezdtek, és egy kis fény szűrődött be a fák lombjain át, Trisha alig tudta elhinni, hogy ez igaz. Felemelte a kezét, és megszemlélte koszos ujjait. Alig tudja elhinni, hogy még mindig él, de úgy tűnik, igen, él.
Nem kelt fel addig, amíg eléggé ki nem világosodott ahhoz, hogy lássa a feje körül szüntelenül rajzó bogárfelhőt. Akkor lassan feltápászkodott, kíváncsian várta, vajon a lába megtartja-e vagy összecsuklik alatta.
Ha nem tart meg, mászni fogok –, gondolta, de erre nem volt szükség, még nem; a lába megtartotta. Trisha lehajolt, és kezét a hátizsák egyik pántjába dugta. Miközben felegyenesedett, hirtelen szédülés zúgott át rajta, és egy repülőszázadra való fekete szárnyú lepke homályosította el a látását. A lepkék aztán elenyésztek, és Trishának sikerült felvennie a hátizsákot.
De van egy másik probléma is – melyik irányba tartott eddig? Már nem tudná megállapítani, az út ugyanolyannak tűnik mindkét irányban. Ellépett a tuskótól, bizonytalanul tekingetett előre, majd hátra. Belerúgott valamibe. A walkmanje volt az, teljesen belegabalyodott a fejhallgató zsinórjába, és átnedvesedett a harmattól. Ez azt jelenti, hogy mégis kivette a hátizsákból. Lehajolt, felemelte, és értetlenül bámult rá. Vegye le a hátizsákot, nyissa ki, és tegye vissza a walkmant? Ez túl fárasztó lenne – mintha egy hegyet próbálna elmozdítani. Másrészt viszont, eldobni se lenne jó, azzal beismerné, hogy feladta.
Trisha csak állt három percig, vagy talán még tovább, és láztól csillogó szemmel nézte a kicsi rádiós magnót. Eldobja vagy megtartsa? Eldobja vagy megtartsa? Hogyan dönt, Patrícia, megáll az étkészletnél, vagy folytatja az autóért, a nercbundáért és a riói utazásért? Trishának eszébe jutott, hogy ha ő lenne Pete Mac PowerBookja, most eszeveszettül dobálná a hibaüzeneteket. Erre a képre kitört belőle a röhögés.
A nevetés szinte azonnal köhögésbe csapott át. Ez volt messze a legrosszabb roham, Trisha teljesen összegörnyedt. Úgy ugatott, mint egy kutya, keze a térdén, lógó haja pedig mocskos függönyként himbálózott előre-hátra. Valahogy sikerült talpon maradnia, és ahogy a köhögésroham fokozatosan enyhült, Trisha rájött, hogy a probléma megoldása az lenne, ha hozzácsíptetné a walkmant a farmer derekához. Végül is erre való a hátulján lévő csíptető, nemde? Fogadjunk. Micsoda idióta volt eddig!
Kinyitotta a száját, hogy azt mondja, Ez alapvető, kedves Watsonom – ő és Pepsi mondogatják ezt néha egymásnak -» és ekkor valami meleg lé csordult ki a szája szélén. Tenyérnyi élénkvörös vért törölt le, és kikerekedő szemmel bámulta.
Biztos megharaptam valamit a számban köhögés közben, gondolta, de azonnal tudta, hogy ez nem igaz. Ez sokkal mélyebbről jött. A gondolat megrémítette, és a félelem élesebb megvilágításba helyezte a világot. Újra képesnek érezte magát arra, hogy gondolkozzon. Megköszörülte a torkát (csak finoman; túlságosan fájt volna bármely más módon), és köpött egyet. Élénkvörös. Jézusom, jaj, ne, de most semmit sem tehet, különben is, legalább eléggé kitisztult a feje ahhoz, hogy kitalálja, merre kellene mennie. A nap a jobb oldalon ment le. Addig fordult hát, amíg a felkelő nap a fák lombján át rá nem kacsintott balról, és rögtön látta, hogy ez a helyes irány. Nem is érti, hogyan lehettek kétségei.
Lassan és óvatosan indult el, mint aki frissen felmosott, csempézett padlón sétál. Talán ez az, gondolta. Talán a mai nap az utolsó esélyem, sőt talán ez a reggel az utolsó esélyem. Délutánra talán már túl gyenge és beteg leszek a gyalogláshoz, és ha egyáltalán fel tudok még kelni egy újabb itt töltött éjszaka után, én leszek a világ nyolcadik csodája.
A világ nyolcadik csodája. Ez az anyjától vagy az apjától származik?
– Ki a picsát érdekel? – krákogta Trisha. – Ha kijutok innen, majd én is kitalálok néhány saját szólást.
Tíz-húsz méterre északra onnan, ahol azt a végtelennek tűnő vasárnap éjjelt és hétfő reggelt töltötte, Trisha észrevette, hogy a walkmant még mindig a jobb kezében tartja. Megállt, majd nagy körültekintéssel és vesződséggel nekilátott a feladatnak, hogy a farmer derekához erősítse. A nadrágja most már annyira lóg rajta, hogy kilátszik a csípőcsontja. Ha fogyok még néhány kilót, részt vehetek a legújabb párizsi divat bemutatóján, gondolta. Éppen azon tűnődött, hogy mi legyen a fülhallgatóval, amikor a távolban hirtelen durranások téptek durván a csendes reggeli levegőbe – mintha egy szódatócsát szívnának fel óriási szalmaszálon át.
Trisha felkiáltott, és riadalmában nem volt egyedül; a varjak felkárogtak, egy fácán pedig méltatlankodva, izgatottan suhogva csörtetett át a csalitoson.
Trisha tágra nyílt szemmel állt, az elfelejtett, pici fülhallgatók a zsinór végén himbálóztak heges, piszkos bal bokája mellett. Ismeri ezt a hangot; öreg kipufogó durranásai. Talán egy teherautó vagy valami hasonló. Van egy másik út ott fent. Egy valódi út.
Trisha legszívesebben futott volna, de tudta, hogy ez tilos. Azzal egyetlen rohamban kiadná minden erejét. Ez szörnyű lenne. Elájulna, és talán el is pusztulna itt a vadonban, amikor a forgalom már hallótávolságon belül van, ez pedig olyan lenne, mint elszúrni a nyerési lehetőséget, amikor az ellenfélnek már csak az utolsó ütőhiba kell. Néha előfordulnak ilyen gusztustalan dolgok, de azt nem hagyná, hogy vele is megtörténjen.
Ezért hát inkább sétálni kezdett, kényszerítette magát arra, hogy lassan, komótosan lépkedjen, feszülten várta az újabb sorozat durranást, vagy távoli motorzúgást, vagy talán autókürtöt. Semmit sem hallott, az égvilágon semmit, és egyórányi séta után kezdte úgy érezni, hogy csak képzelte az egészet. Nem úgy tűnt, de...
Felmászott egy emelkedőre, és lenézett. Rájött a köhögés, ismét vér buggyant ki a szájából, a napfény élénk színt kölcsönzött neki, Trisha viszont egyáltalán nem foglalkozott ezzel – még a kezét sem tette a szája elé. A keréknyom vágta ösvény véget ért, és T alakban egy földútba torkollott.
Trisha lassan lesétált a lejtőn, és az útra lépett. Gumiabroncs nyomát nem látni – kemény a talaj –, de ezen az úton valódi keréknyomok vannak, és nem nő fű a közepén. Durván kelet-nyugati irányba tart, és derékszögben csatlakozik hozzá az ő Ösvénye. És most Trisha végre jól döntött. Hogy nyugatra fordult, annak semmi más oka nem volt, mint hogy a feje megint megfájdult, és nem akart a nappal szemben gyalogolni... Így hát nyugatnak fordult. Négy mérföldre tőle a New Hampshire-i 96-os út foltos szalagként fut keresztül az erdőn. Néhány autó és számtalan faszállító teherautó használja ezt az utat; az utóbbiak egyikének vénséges kipufogóját hallotta Trisha, ahogy a vezető tolatott, majd a Kemongus-hegy felé indult. A hang több mint kilenc mérföldet tett meg a reggeli csendben.
Trisha újult erővel indult tovább. Úgy negyvenöt perccel később valami távoli, de semmi mással össze nem téveszthető hang ütötte meg a fülét.
Ne légy hülye, olyan helyre kerültél, ahol bármi megtévesztő lehet.
Talán, de...
Trisha felkapta a fejét, mint a kutya McFarland nagyi egyik padláson tárolt, régi fotóján. Visszatartotta a lélegzetét. Hallja, hogyan dörömböl a vér a halántékában, hogyan sípol a levegő gennyes torkában, hogy a madarak kiáltoznak, és a szellő susog a fák között. Hallja a szúnyogok zúgását is a füle mellett... és egy másfajta zúgást is. Gumiabroncsok az aszfalton. Nagyon távoli, de tisztán hallható.
Trisha elsírta magát. – Kérlek, ne engedd, hogy csalódjak – mondta rekedt hangján, amely már alig több suttogásnál. – Ó, Istenem, kérlek, ne engedd, hogy csa...
Hangosabb suhogás támadt a háta mögött – nem szellő volt, ez alkalommal nem. Még ha (néhány másodpercre) meg tudná is győzni magát arról, hogy ez a szél, mivel magyarázná meg az ágak pattanását? És aztán az a csikorgás, majd a puffanás, mint amikor valami eldől – talán egy kisebb fa, amely útban volt. Az ő útjában. Hagyta, hogy ennyire közel kerüljön a meneküléshez, hagyta, hogy az út, amelyet oly véletlenül és meggondolatlanul elveszített, hallótávolságon belül legyen. Végignézte gyötrelmét, talán élvezettel, talán valamiféle isteni szánalommal, amelyre még gondolni is iszonyú. Most viszont vége a nézelődésnek és a várakozásnak.
Trisha lassan, a rettegés és valami különös, nyugodt beletörődés keverékével megfordult, hogy szembenézzen az Elveszettek Istenével.

 

 

A KILENCEDIK JÁTÉKRÉSZ MÁSODIK FELE: BEFEJEZÉS

 

Az út bal oldalán bukkant elő a fák közül, és Trisha első gondolata az volt: Ez minden? Ennyi az egész? Még a felnőtt férfiak is sarkon fordultak és menekültek volna az Ursus amertcanus elől, amely elővánszorgott a bokrok mögül – egy teljesen kifejlett észak-amerikai fekete medve, talán száznyolcvan kiló –, Trisha viszont valami iszonytató rémségre készült, amely az éjszaka legsötétebb bugyrából szakadt ki.
Falevelek és bojtorján ragad fényes bundájába, egyik kezében pedig – igen, keze van, legalábbis annak karmos mása – egy ágat tart, amelyről a kéreg nagy részét lenyúzta. Úgy fogja, mint egy sétapálcát vagy jogart. Ringó mozgással az út közepéig jön. Egy percig négykézláb áll, aztán halk morgás kíséretében hátsó lábára emelkedik. Eközben Trisha látja, hogy ez mégsem egy fekete medve. Jól gondolta. Egy kicsit hasonlít a medvére, valójában viszont ő az Elveszettek Istene, és érte jött.
Trishát bámulja fekete szemével, amely nem is igazi szem, csak szemgödör. Sárgásbarna orrával a levegőt szimatolja, majd a kezében lévő törött ágat a szájához emeli. Vicsorít, felfedve ezzel dupla sorban álló, hatalmas, zöldre színeződött fogait. Bekapja az ág végét, és ezzel Trishát egy nyalókás kölyökre emlékezteti. Majd a fogak megfontoltan összezáródnak, és kettéroppantják az ágat. Az erdőre csend zuhant, és Trisha nagyon tisztán hallja a fogak alól kiszűrődő hangot, olyan, mint a szilánkokra forgácsolódó csont. Ilyen hangot adna a karja is, ha ráharapna. Amikor majd ráharap.
A medve kinyújtja a nyakát, a fülét mozgatja, és Trisha látja, hogy saját kis, sötét muslica- és törpeszúnyog-galaxisa van, éppen úgy, mint neki. A reggeli fényben hosszúra nyúló árnyéka majdnem Trisha elnyűtt tornacipőjéig ér. Nincs több közöttük húsz méternél.
Eljött érte.
Fuss, kiáltja az Elveszettek Istene. Fuss előlem, fuss versenyt velem. Ez a medvetest lomha, nem töltődött még fel a nyári takarmánnyal; a hulladék fél fogára sem volt elég. Fuss. Talán meghagyom az életedet.
Igen, futás!, gondolja Trisha, de a vagány csaj hideg hangja azonnal rávágja: Nem futhatsz. Felállni is alig tudsz, drágám.
A valami, ami nem medve, Trishát bámulja, a fülével próbálja elzavarni a bogarakat, amelyek körülveszik nagy, háromszög alakú fejét, az oldalán fénylik egészséges bundája. Egyik karmos mancsában a pálcája csonkja. Állkapcsa lassan, töprengve mozog, és kicsi, szétrágott szilánkok csöppennek ki a nyállal együtt. Néhány a földre esik, néhány a pofájához tapad. A szeme helyén lévő gödröt apró, zümmögő lények töltik meg férgek, izgő-mozgó légylárvák, szúnyoglárvák, és Isten tudja, még mi más, eleven leves, amelyről a mocsár jut Trisha eszébe.
Én Öltem meg a szarvast. Én figyeltelek, és én rajzoltam kört köréd. Fuss előlem. Mutass be áldozatot a lábaddal, és talán meghagyom az életedet.
Az erdő csendesen terül el körülöttük, és egyre árasztja savanykás, sürgető, zöld növényillatát. Trisha lélegzete csikorog beteg torkában. A valami, ami medvére hasonlít, gőgösen néz le rá kétméternyi magasságából. A feje a fellegekben, a karmai pedig a földet tartják. Trisha felnéz rá, és megérti, mit kell tennie. Be kell fejeznie a meccset. Istennek az a szokása, hogy a kilencedik játékrész második felében bukkan fel, mondta Tom. És mi a befejezés titka? Ráébreszteni, hogy ki a jobb. Legyőzhetnek... de nem szabad hagynod magad.
Először is, meg kell teremteni azt a nyugalmat. Amely a vállból sugározva végigáramlik a testen, majd a bizonyosság selyemgubójává válik. Legyőzhetnek, de nem szabad hagynod, hogy legyőzzenek. Nem dobtál könnyen üthető labdát, ezért nem futhatsz.
– Jég – szólal meg Trisha, és a valami a földút közepén állva oldalra billenti a fejét, most úgy néz ki, mint egy hatalmas, figyelő kutya. Előreszegezi a fülét. Trisha a sapkájához nyúl, megfordítja, a meghajlított ellenzőt pedig mélyen a homlokába húzza. Úgy, ahogyan Tom Gordon szokta viselni. Aztán az út jobb oldala felé fordul, terpeszbe áll, bal lába a medve felé. Közben a fejét nem fordítja el; tekintetét mélyen a szemgödörbe fúrja, átnézve a bogarak táncoló felhőjén. Mindig ez a vége, mondta Joe Castiglione; mindenki csatolja be a biztonsági övét.
– Gyerünk, kapj el – kiált oda Trisha. Lekapja a walkmant a derekáról, kirántja a vezetéket, és a füldugókat a földre ejti. A kezét a háta mögé dugja, és elkezdi forgatni a walkmant az ujjai között, keresi a legjobb fogást. – Jeges víz folyik az ereimben, és remélem, az első harapásnál megfagysz. Gyerünk, te bozontos! Ezt üsd el, baszd meg!
A medve elengedi a botot, és négykézlábra huppan. Úgy kaparja az út kemény talaját, mint egy nyugtalan bika, karmaival rögöket ás ki, aztán meglepő, csalóka sebességgel döcögve Trisha felé indul. A füle szorosan a koponyájához lapul. Vicsorog, és a szájából zúgás hallatszik, amelyet Trisha azonnal felismer: nem méhek, hanem darazsak. Egy medve alakját öltötte magára, valódi lénye azonban a medvetest alatt van; belül tele van darazsakkal. Hát persze. Hát nem az ő prófétája volt a fekete köpenyes ott a pataknál?
Fuss, mondja, ahogy közeledik, nagy hátsója jobbra-balra ring. Hátborzongatóan méltóságteljes, karmos lábnyomokat és néhány ürülékbogyót hagy maga mögött az összeállt talajon. Fuss, ez az utolsó esélyed.
De nem, a nyugalom Trisha utolsó esélye.
A nyugalom, s talán egy jó kemény csavart labda.
Trisha összetette a kezét, felkészült a dobásra. A walkman már nem is walkman, hanem baseball-labda. Itt nincsenek Fenway-hívek, akik felállnak a Baseball Bostoni Templomában; nincs ritmikus tapsolás; nincsenek bírók, nincsenek ütőket gyűjtögető gyerekek. Csak ő van, a zöld nyugalom, a forró reggeli napsütés, és valami, ami kívülről úgy néz ki, mint egy medve, belülről viszont tele van darazsakkal. Csak a nyugalom van, és Trisha most megértette, mit is érezhet valaki, például Tom Gordon, amikor dobásra készül a forgószél magjának csendjében, ahol minden nyomás nullára esik, minden hang ki van rekesztve, és mindig így végződik: csatolják be a biztonsági Öveket.
Trisha a dobásra készülődött, hagyta, hogy a nyugalom kiáradjon belőle és körülvegye. Igen, tényleg a vállból ered. Egye csak meg az a valami; győzze csak le. Mindkettőt megteheti. De Trisha nem fogja hagyni magát.
És nem fogok futni.
Megáll Trisha előtt, kinyújtja a nyakát, pofája Trisha arcához közelít, mintha meg akarná csókolni. Nincsen szeme, a helyén csak két mocorgó lyuk van, két féregrágta világegyetem tele petéző bogarakkal. Zúgnak, fészkelődnek és lökdösődnek a helyekért az alagutakban, amelyek az isten elképzelhetetlen agya felé haladnak. A medve szája kitárul, és Trisha látja, hogy a torkában hemzsegnek a darazsak, telt, idomtalan méreggyárak, amelyek egy elrágcsált bot maradványain másznak, és szarvasbelek rózsaszínes csomóján, amely a lény nyelveként szolgál. A lélegzete pedig a mocsár iszapos bűze.
Trisha látja mindezt, futólag tudomásul veszi, aztán keresztülnéz rajtuk. Veritek megadta a jelet. Rövidesen dobni fog, pillanatnyilag azonban még nyugodt. Nyugodt. Hadd várjon csak az ütőjátékos, hadd siettesse, veszítse el az időérzékét; hadd tűnődjön, kezdje azt gondolni, hogy nem is csavart labda lesz.
A medveteremtmény gyengéden körbeszimatolja Trisha arcát. Bogarak másznak ki-be orrlyukain. Törpeszúnyogok lebegnek a két arc között, az egyik szőrös, a másik sima. Muslicák pattannak Trisha tágra nyílt, mozdulatlan szembogara nyirkos felületéhez. A valami elnagyolt pofája elmozdul és változik, egyfolytában mozog és változik – tanárok és barátok arca; szülők és testvérek arca; annak a férfinak az arca, aki felajánlja, hogy elvisz, miközben hazafelé sétálsz az iskolából. Az idegenveszély az, amit már első osztályban megtanítottak: idegenveszély. Haláltól, betegségtől és kiszámíthatatlanságtól bűzlik; méreggyárainak zúgása az igazi Hallhatatlan.
A medve újra hátsó lábaira emelkedik, megbillen egy kicsit, mintha valami szörnyzenére táncolna, amelyet csak ő hallhat, és aztán Trisha felé csap... játékos, csak játékos még, több centivel elvéti Trisha arcát. A szél, amelyet sártól sötétlő karmai kavarnak, ellibbenti Trisha haját a homlokából. A haj olyan könnyedén telepszik vissza, mint a gyermekláncfű pihéi, Trisha azonban meg se mozdul. A dobásra készül, átnéz a medve hasa alatt, ahol villám alakú, kékesfehér szőr nőtt.
Nézz rám.
Nem.
Nézz rám!
Mintha láthatatlan kezek ragadnák meg az állkapcsát, Trisha akaratlanul, lassan és tehetetlenül felemeli a fejét. Felnéz. A medve üres szemébe nézve megérti, hogy meg akarja ölni őt, akármi történjen is. A bátorság itt nem elég. Na és aztán? Ha egyebe sincs az embernek, mint egy kicsi bátorság, akkor mi van? Ideje befejezni a meccset.
Trisha bal lábával gondolkodás nélkül hátralép a jobbhoz, és mozgásába lendül – nem abba, amelyet apa tanított neki a hátsó kertben, hanem abba, amelyet Gordont nézve a TV-ből tanult. Amikor újra előrelép, és jobb kezét a jobb füléhez emeli, aztán még hátrébb – teljesen hátrahajlítja, mert ez nem valami lusta, lassú, vánszorgó labda lesz; ez lesz az átütő erejű, igazi nagy dobás – a medve tesz egy esetlen, ingatag lépést hátra. Vajon azok a fészkelődő lények, amelyek homályos látását kölcsönzik, fegyvernek vélik a Trisha kezében lévő baseball-labdát?Vagy talán a fenyegető, agresszív mozdulat volt az, ami megriasztotta – a felemelt kéz, a lépés előre, amikor Trishának hátrálnia kellett volna és sarkon fordulva elinalni? Nem számít. A valami felmordul, ami talán a meghökkenés jele. Kis darázsfelhő pöffen ki szájából, mint eleven pára. Egyik szőrös mellső lábával kalimpál, miközben nagy erőfeszítés árán próbálja megtartani az egyensúlyát. Miközben a valami azon fáradozik, hogy talpon maradjon, lövés dördül.
A férfi, az első emberi lény, aki azon a reggelen, kilenc nap után először megpillantotta Trisha McFarlandet, még ahhoz is túlságosan meg volt rendülve, hogy megpróbáljon hazudni a rendőrségnek arra a kérdésre, hogy mit keresett az erdőben egy nagy tűzerejű automata fegyverrel; vevő lett volna egy idény előtti szarvasra. Travis Herricknek hívják, és nem hisz abban, hogy költekeznie kellene, ha nem muszáj. Rengeteg egyéb fontos dolog van, amire kell a pénz – például lottószelvények és sör. Mindenesetre még sosem állt bíróság előtt, még csak meg sem bírságolták, és hát nem ölte meg azt a teremtményt, amely ott magasodott a kislány előtt, aki olyan nyugodtan és bátran állt vele szemközt.
– Ha a lyány megmozdút vóna, amiko' az a izé elősző' odament hozzá, szíttípte vóna – mondta Herrick. – Amúgy is csoda, hogy nem típte szít. A lyány biztos megbabonázta, mintTarzan azokban a rígi dzsungeles filmekben. Átgyüvök az emelkedőn, és meglátom űket, níztem űket vagy fél percig. De akár egy perc is lehetett, az ember minden időérzékit elveszíti egy ilyen helyzetben, és nem tuttam lűni. Túl közel vótak egymásho'. Féltem, hogy megsebesítem a lyányt. Aztán a lyány megmozdút. Vót valami a keziben, és úgy dobta meg a jószágot, mintha egy bézból-labdát dobott vóna el. Ez megriasztotta az állatot. Hátralípett, és valahogy elveszítette az egyensúlyát. Tuttam, hogy ez a kislyány egyetlen esélye, ezirt felemeltem a puskámat, és lűttem.
Nincs bíróság, nincs per. Travis Herrick jutalma a saját dobogója volt a Grafton Notch-i, 1998-as július negyediki felvonuláson. Ez igen!
Trisha hallotta a puskalövést, azonnal felismerte, és látta, hogy a medve egyik fülének a hegye hirtelen szétröppen, mint egy darab szétszaggatott papír. Látta futólag a kék égszeletet az elszakított cimpán keresztül; és a teacsarabnál nem nagyobb, vörös cseppecskéket, ahogy körívben a levegőbe fröccsennek. És ebben a pillanatban a medve újra csak egy medve, a szeme nagy, a tekintete üveges és szinte komikusan meglepett. Talán mindvégig csak egy medve volt. De Trisha tudja, hogy nem. Folytatja a mozdulatot, meglendíti a baseball-labdát. A szeme között találja el a medvét hatalmas puffanással, és – hé, ki az, aki képzelődik – látja, hogy két Energizer Dupla A elem a walkmanből az útra pottyan.
– Harmadik ütőhiba! – ordítja Trisha, és rekedt, diadalittas, kirobbanó hangjára a sebesült medve sarkon fordul, és négykézláb vánszorogva, majd egyre gyorsabban szedve a lábát elmenekül, vér csöpög szakadt füléből, ahogy erőteljes, riszáló vágtába kezd. Újabb ostorcsattanás-szerű lövés dördül, és Trisha érzi, hogy a puskagolyó alig fél méterre tőle jobbra süvít el a levegőben. A becsapódó golyó porpamacsot ver fel az útról éppen a medve mögött, amely balra fordulva visszaront a fák közé. Trisha még látja felvillanó fényes, fekete bundáját és a megrázkódó kis fákat, amelyek mintha a félelmét gúnyolnák ki, ahogy átcsörtet közöttük, majd a medve eltűnik a szeme elől.
Trisha támolyogva megfordul, és egy alacsony férfit pillant meg, aki foltos zöld nadrágban, zöld gumicsizmában és elnyűtt, bő pólóban szalad felé. A feje búbja kopasz; kétoldalt hosszú haj lobog és lóg le a vállára; kicsi, keret nélküli szemüvege megvillan a napfényben. Puskát tart magasan a feje felett, mint egy támadó indián valami régi filmben. Trisha egyáltalán nem lepődik meg azon, hogy a férfi pólóján a Red Sox emblémája virít. Úgy tűnik, New Englandben mindenkinek van legalább egy Sox-pólója.
– Hé, lyányka! – ordítja a férfi. – Hé, lyányka! Jesszusom, jól vagy? Mindenható Krisztus, ez egy kibaszott MEDVE vót, jól vagy?
Trisha a férfi felé tántorog. – Harmadik ütőhiba – mondja, de a szavak nem hagyják el az ajkát. Azzal az utolsó sikítással minden maradék erejét felhasználta. Csak egyfajta vérző suttogás maradt. – Harmadik ütőhiba, eldobtam a csavart labdát, és ő egyszerűen megdermedt.
– Mi? – a férfi megáll előtte. – Nem értem, kicsim, mondd míg eccer.
– Látta? – kérdi Trisha, és a dobásra gondol – az a hihetetlen csavart labda, ami nem egyszerűen kirepült a kezéből, hanem pattant, mint egy ostor. – Látta?
– Én... láttam... – Herrick azonban nem igazán tudja, mit is látott. Abban a megfagyott időben, amikor a lány és a medve egymást figyelték, Herrick néhány másodpercig nem volt biztos, nem volt egészen biztos benne, hogy ez tényleg egy medve, de ezt sosem mondta el senkinek. A népek tudják, hogy iszik; azt gondolnák, hogy elment az esze. Most pedig csak egy kislányt lát, aki félrebeszél, és aki nem több, mint egy pálcikafigura, amelyet csak a kosz és a rongyos ruhák tartanak össze. Nem emlékszik a nevére, de tudja, ki ő; benne volt a rádióban és a TV-ben is. Fogalma sincs, hogyan juthatott ilyen messzire északnyugatra, de pontosan tudja, ki ő.
Trisha megbotlott a saját lábában, és elesett volna, ha Herrick el nem kapja. Közben a puskája – egy 350-es Krag, élete legnagyobb büszkesége – elsült, éppen Trisha füle mellett, és a durranás ideiglenesen megsiketítette a kislányt. Trisha észre sem veszi. Valahogy ez az egész normálisnak tűnik.
– Látta? – kérdi újra, de nem hallja a saját hangját, és nem is egészen biztos benne, hogy tényleg megszólalt. A férfi zavartnak és ijedtnek tűnik, és nem különösebben eszesnek, de Trisha szerint kedves. – Megfogtam azzal a csavart labdával, teljesen ledermedt, látta?
A férfi ajka mozog, de Trisha nem tudná megmondani, hogy mit beszél. Leteszi a puskát a földre, és ez nagy megkönnyebbülés. Felkapja Trishát, és olyan gyorsan perdül meg, hogy Trisha beleszédül – valószínűleg hányna, ha maradt volna bármi is a gyomrában. Köhögni kezd. Ezt sem hallja a fülében lévő éktelen csengés miatt, de érzi, hogy rángat lenn a mellkasában.
Szeretné elmondani a férfinak, hogy nagyon örül, hogy viszi, örül, hogy megmenti, és azt is, hogy a medve már hátrált, még mielőtt ő elsütötte volna a fegyverét. Látta a zavarodottságot a pofáján, látta, hogy fél, amikor mozgásba lendült. Szeretne elmondani valamit ennek az embernek, aki most fut vele, egy nagyon fontos dolgot, de a férfi borzasztóan rázza, ő pedig köhög, a feje zúg, és nem tudja, vajon elmondta-e vagy sem.
És miközben próbálja elmondani, hogy Megvan, megmentettem a meccset, Trisha elveszti az eszméletét.

 

 

LEVEZETÉS

 

Ismét az erdőben van; egy tisztáshoz ért, amelyet már ismer. Tom Gordon a tisztás közepén áll, egy fa csonkjánál, ami tulajdonképpen kapufélfa, a tetején rozsdás csavar. Hanyagul pöccintgeti a csavart.
Már álmodtam ezt, gondolja Trisha, de ahogy közelebb ér, látja, hogy Tom egy aprócska részletben megváltozott: a szürke, idegenbeli meccseken viselt mez helyett a fehér, hazai pályán használatos mez van rajta, a hátán a 36-os szám fényes vörös selyemből. Az utazás tehát véget ért. A Sox hazatért, újra Fenwayben van, az utazás véget ért. Ő és Tom viszont itt vannak; megint ezen a tisztáson vannak.
– Tom? – szólítja meg félénken.
Tom felvont szemöldökkel pillant rá. A rozsdás csavar előre-hátra jár tehetséges ujjai között. Előre-hátra.
– Befejeztem a meccset.
– Tudom, szívem – mondja Tom. – Jó munkát végeztél.
Előre-hátra, előre-hátra. Kit hív, ha a csavar bedöglött?
– Mennyi volt ebből valóság?
– Az egész – feleli Tom, mintha nem is érdekelné igazán a dolog. Aztán megismétli: – Jó munkát végeztél.
– Hülye voltam, hogy letértem az útról, ugye? Tom kissé meglepetten néz rá, aztán feltolja a sapkáját, azzal a kezével, amelyik nem pöccintgeti a csavart. Mosolyog, és amikor mosolyog, fiatalnak látszik. – Miféle útról?
– Trisha? – ez egy nő hangja, Trisha háta mögül jön. Olyan, mint az anyja hangja, de hát mit csinálna anya itt az erdőben?
– Valószínűleg nem hallja önt – szólal meg egy másik nő. Ez a hang viszont nem ismerős.
Trisha megfordul. Az erdő sötétedik, a fák szétmaszatolódnak, kezdenek valószerűtlenné válni, mint egy háttérfüggöny. Alakok mozognak arrafelé, és Trishába tűként fúródik a félelem. A darázspap, gondolja. Ez a darázspap, visszajött.
Aztán rájön, hogy ez csak álom, és a félelem elmúlik. Visszafordul Tomhoz, de ő már nincs ott, csak a szilánkos, törött cölöp, a csavarral a tetején... és Tom melegítőpulcsija a fűben. A hátán a felirat: Gordon.
Aztán megpillantja Tomot a tisztás túloldalán, fehér alak, mint egy szellem. – Trisha, mi Isten szokása? – kiáltja.
Hogy a kilencedik játékrész második felében bukkan fel, szeretné mondani Trisha, de nem jön ki hang a száján.
– Nézzétek – mondja az anyja. – Mozog az ajka!
– Trish? – ez Pete, a hangja tele aggodalommal, de bizakodó. – Trish, ébren vagy?
Trisha kinyitja a szemét, és az erdő valami mély sötétségbe vonul, amely most már sosem fogja teljesen elhagyni. – Miféle útról? Egy kórházi szobában van. Van valami az orrában, és valami más – egy cső – lóg a karjából. A mellkasa nagyon nehéz, és nagyon tele van. Az ágya mellett az apja, az anyja és a bátyja. Mögöttük áll, föléjük magasodik a nagy, fehér nővér, aki azt mondta, Valószínűleg nem hallja önt.
– Trisha – mondja anya. Sír. Pete is sír. – Trisha, szívem. Ó, szívem. – Megfogja Trisha kezét, azt, amelyikből nem lóg semmi.
Trisha mosolyogni próbál, de a szája túl nehéz ahhoz, hogy megmozduljon, még a sarka is. Szétnéz, és meglátja Red Sox-sapkáját az ágya melletti széken. Az ellenzőn egy elmaszatolódott, fakó, feketés-szürke árnyék. Valaha Tom Gordon aláírása volt.
Apa,-szeretné mondani. De csak köhögés lesz belőle. Csak egy aprócska köhintés, de eléggé fájdalmas ahhoz, hogy megránduljon az arca.
– Ne próbálj beszélni, Patrícia – mondja a nővér, hangneméből és testtartásából egyaránt világos, hogy azt akarja, a család eltűnjön; és hamarosan felkéri őket a távozásra. – Beteg vagy. Kétoldali tüdőgyulladásod van.
Úgy tűnik, anya mindebből semmit sem hall. Most Trisha mellett ül az ágyon, csont-és-bőr karját simogatja. Nem zokog, a könnyek viszont szüntelenül patakzanak a szeméből, majd végigcsorognak az arcán. Pete anya mellett áll, és ugyanilyen csendesen sír. Pete könnyei sokkal jobban meghatják Trishát, mint az anyja sírása, mégis úgy gondolja, hogy Pete egészen figyelemre méltóan idétlen. Pete mellett, és a szék mellett, apa áll.
Ezúttal Trisha meg sem próbál beszélni, csak az apjára szegezi a tekintetét, és az ajkával újra megformálja a szót, nagyon óvatosan: apa!
Apa észreveszi, és előrehajol. – Mi az, szívem? Mi az?
– Azt hiszem, most már elég lesz – szólal meg a nővér. – A műszerek kritikusan magas értékeket mutatnak, és ez nem jó – annyi izgalmat átélt, hogy egy jó ideig nem lesz szüksége többre. Ha segítenének nekem... segítsenek rajta...
Anya feláll. – Szeretünk, Trish. Hála Istennek, biztonságban vagy. Itt leszünk melletted, de most alvásra van szükséged. Larry, gyere...
Larry azonban nem vesz tudomást Quilláról. Trisha fölé hajol, ujjai a lepedőt gyengéden érintve sátort alkotnak. – Mi az, Trish? Mit akarsz?
Trisha a szék felé fordítja a tekintetét, aztán apa arcára néz, majd újra a székre. Apa keményen töri a fejét – Trisha biztos benne, hogy nem fogja megérteni –, de aztán felderül az arca. Mosolyogva megfordul, felkapja a sapkát, és megpróbálja Trisha fejére tenni.
Trisha felemeli a kezét, amelyet az anyja dédelgetett – egy tonnát nyom, de sikerül. Aztán kinyitja a markát. Összezárja az ujjait. Újra kinyitja.
– Oké, szivi. Oké, rendben.
Apa a kezébe adja a sapkát, és amikor ujjai összezárulnak az ellenzőn, megcsókolja őket. Trisha erre elsírja magát, olyan hangtalanul, mint az anyja és a bátyja tette.
– Na tessék – bosszankodik a nővér. – Erről beszéltem. Tényleg el kell...
Trisha a nővérre néz, és megrázza a fejét.
– Micsoda? Mit akarsz még Az isten szerelmére!
Trisha lassan átteszi a sapkát abba a kezébe, amelyben a IV-es tű van. Közben az apját nézi, és megbizonyosodik róla, hogy apa őt nézi. Nagyon fáradt. Hamarosan aludni fog. De most még nem. Addig nem, amíg el nem mondta, amit el kell mondania.
Apa figyel, feszülten figyel. Jó.
Trisha átnyúl a testén a jobb kezével, közben le nem veszi a tekintetét az apjáról, mert ő az, aki tudni fogja; ha ő megérti, le fogja fordítani.
Trisha a sapka ellenzőjére koppint, aztán jobb keze mutatóujjával a mennyezetre mutat.
A mosoly, amely apa arcán felragyog, a legédesebb, legŐszintébb dolog, amit Trisha valaha is látott. Ha létezik az az út, az ott van. Apa megértette. Trisha lehunyja a szemét, és mély álomba merül.
A meccs véget ért.

 

 

A SZERZŐ UTÓSZAVA

 

Először is, egy kis szabadsággal éltem a Red Sox 1998-as játékrendjét illetően... csak kicsivel, biztosíthatom önöket.
Létezik egy igazi Tom Gordon, aki valóban a zárójátékos szerepében dob a Boston Red Sox-nak, de a történetben szereplő Gordon kitalált személy. A rajongók benyomásai azokról, akik bizonyos hírnévre tettek szert, mindig költöttek, ahogy személyes tapasztalatom is bizonyítja. Egy részletben viszont a valódi Gordon és Trisha róla alkotott változata megegyeznek: mindketten az ég felé mutatnak, miután a megmentett meccs utolsó kiesőjét bejegyzik.
1998-ban Tom „Villám” Gordon negyvennégy meccset mentett meg, és ezzel vezette az Amerikai ligát. Ezek közül negyvenhárom egymás után következett, ami rekordnak számított az Amerikai ligában. Gordon szezonja azonban sajnálatos véget ért; ahogy Bolond Bork mondja, Isten talán sportrajongó, de nem tűnik Red Sox-rajongónak. A rájátszás negyedik meccsében, az Indians ellen, Gordon elszúrt három ütést és két futást. A Red Sox kettő-egyre vesztett. Ez volt Gordon első elrontott befejezése öt hónap alatt, és ez véget vetett a csapat 1998-as szezonjának. Ez azonban nem csökkenti Gordon rendkívüli érdemeit – anélkül a negyvennégy megmentett meccs nélkül a Red Sox valószínűleg negyedikként végzett volna a saját osztályában, ahelyett, hogy megnyert kilencvenegy meccset, és felállította az Amerikai liga második legjobb rekordját 1998-ban. Van egy mondás, amellyel a legtöbb zárójátékos, mint például Tom Gordon is, valószínűleg egyetértene: van, amikor megeszed a medvét... van, amikor a medve eszik meg téged.
Amiket Trisha eszik, hogy életben maradjon, valóban megtalálhatók Észak-New England erdeiben késő tavasszal; ha nem városi lány, sokkal több ennivalóra akadhatott volna – makkot, gyökeret, sőt még gyékényt is ehetett volna. Joe Floyd barátom segített a történet részében, és Joe volt az, akitől megtudtam, a páfrány pásztorbotra emlékeztető, zsenge, csavarodott levelei az északi őserdők mocsaraiban még kora júliusban is megtalálhatók.
A történetben leírt erdő létezik. Ha esetleg ott szeretnék tölteni a szabadságukat, hozzanak magukkal iránytűt, jó térképeket... és próbáljanak úton maradni.

 

Stephen King
Longboat Key,
1999. február 1.